JULIETTE BENZONI. Mérgezések kora. I. kötet GYILKOSSÁG VERSAILLES-BAN

JULIETTE BENZONI

Mérgezések kora I. kötet GYILKOSSÁG VERSAILLES-BAN

Geopen Könyvkiadó 2011

A mű eredeti címe: On a tué la reine! Le temps des poisons − Tome 1 Copyright © Perrin, 2008

Hungarian translation © Till Katalin, 2011

Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2011 Felelős kiadó: Babucs Éva Felelős szerkesztő: Gimes Katalin Borító: Geografika Nyomdai előkészítés: Geografika

ISBN 978-963-9973-49-7 www.geopen.hu Geopen a Facebookon

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

2

ELSŐ RÉSZ

A MENEKÜLÉS 1679

3

ELSŐ FEJEZET

Sátáni éjszaka Charlotte hanyatt-homlok menekült a kolostorból; a nagy sietségben rosszul ítélte meg az ösvény lejtésének szögét, megbotlott egy kőben és fejjel előreesett, aztán mint egy gombolyag, úgy gurult le a lejtőn egyenesen egy kőfalig, amely előtt szerencsére egy sűrű bokor megfékezte a lendületét, így megúszta néhány karcolással és enyhe szédüléssel. Föltápászkodott, és egy darabig ülve maradt a tél által lecsupaszított ágak között, hogy megpróbáljon tájékozódni, ami nem volt könnyű dolog: a kora márciusi éjszaka ege csillagtalan volt és koromsötét. A néma csönd viszont jó jelnek tűnt számára: nagyobb utat tett meg, mint remélte. Még a lejtőt is, amelyen legurult, végtelenül hosszúnak érezte. Ugyanakkor fogalma sem volt róla, hol van, így aztán igyekezett összeszedni a gondolatait. Miután a kolostort övező falon átmászott − hála a repkénynek, amely teljesen benőtt egy kissé omladozó részt −, az alsóváros szűk utcácskáinak, majd a városon kívüli mezők ösvényeinek segítségével igyekezett megtalálni a legrövidebb utat a Szajna felé. Tudta, hogy ha a folyó partján halad, mindenképpen eljut Prunoyba. De mivel apja halála óta nem tette ki a lábát Saint-Germainből, találomra indult el abba az irányba, amelyről azt sejtette, hogy a folyóhoz vezet. Csak ne lett volna olyan koromsötét az éjszaka! Ahogy ott ült félig a füvön, félig az ágak között − szerencsére napok óta nem esett, így minden száraz volt −, és igyekezett levegőhöz jutni, az a kellemetlen érzése támadt, hogy minden bizonnyal eltévedt. Sűrű erdő állt előtte, amelyen semmiféle fény nem hatolt át, márpedig abban biztos volt, hogy bár lélekszakadva futott egészen idáig, olyan nagy távolságot mégsem tehetett meg, hogy semmit ne lásson Saint-Germainből. A domb tetején álló királyi székhely még éjszaka is messziről észrevehető volt, különösen, amióta az udvar véglegesen ideköltözött. A Napkirály nem szerette a sötétséget: ahol ő tartózkodott, ott mindennek ragyognia kellett. Charlotte-ban fölmerült az ötlet, hogy talán meg kéne várnia a hajnalt, de elvetette. A lehető legmesszebbre kell eljutnia addigra, mire fölfedezik a szökését. Az esés is megviselte, és bár fázni nem fázott − hála vastag kapucnis köpenyének és a novíciák durva szövetruhájának −, egyre jobban mardosta a gyomrát az éhség. Mindig is ez volt a gyenge pontja, a farkasétvágya, ami 4

szerencsére nem hagyott nyomot karcsú, kamasz lányos testén. Akárhányszor fölállt az asztaltól, úgy érezte, nem lakott jól; s bár ebben nem volt semmi meglepő, lévén, hogy az Orsolya-nővéreknél egyhangú és korántsem bőséges kosztot szolgáltak fel, de Charlotte volt az egyetlen, akinek állandóan korgott a gyomra. Ráadásul a legutolsó étkezésnél nem evett semmit. Miután a rendfőnök asszony közölte vele az elképesztő hírt, úgy összeszorult a torka, hogy vízen kívül semmi más nem csúszott le rajta. Barátnője, Victoire meg is lepődött: − Nem eszel semmit, beteg vagy? − suttogta neki. − Nem, dehogy… később elmondom! Ekkor azonban hangos pisszegés hallgattatta el a barátnőket, és a „későbbre” sem került sor, mivel az apácák és a novíciák vacsora után egyenesen a kápolnába mentek esti imára, onnan pedig a hálótermekbe, ahol még pisszenni is tilos volt. Charlotte-nak amúgy sem lett volna kedve beszélgetni: a Tantum ergo alatt eldöntötte, hogy aznap éjjel megszökik. Egy belső hang azt súgta neki: vagy most, vagy soha. Nem először fordult elő, hogy el akart menekülni innen. Néhány héttel korábban, amikor igazságtalanul megbüntették, már fölmerült agyában a gondolat. Ez alkalommal ki is derítette, hogyan lehet kijutni a kertbe a konyhaajtón át, sőt azt is megnézte, elég erős-e a falon futó borostyán, hogy elbírja-e a teste súlyát. Végül azonban akkor letett a tervéről, mert nem akarta magára hagyni Victoire-t, aki épp a legkedvesebb bátyját veszítette el a harctéren, és annyira kétségbe volt esve, hogy az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Most azonban Victoire már jobb állapotban volt, úgyhogy Charlotte-ot semmi sem tarthatta vissza: elvégre a saját jövője forgott kockán. S egészen addig, amíg bele nem pottyant ebbe a bokorba, remekül ment minden. Épp ismét útra akart kelni, hogy megtalálja a folyóhoz vezető utat, amikor egyszerre csak, a bokortól nem messze, egy falrepedésen át halvány fényt pillantott meg. Odatapasztotta szemét a réshez, hogy többet lásson, s aztán egy darabig el sem tudott mozdulni onnan. Az épület, amelynek fala nagyobb kárt is tehetett volna benne, ha nincs ott az a bokor, nem volt más, mint egy ősöreg kápolna, amelyben egy bicegő pap éppen két fáklyát gyújtott meg egy kandeláber segítségével, nyilván, hogy némi meleget varázsoljon a jéghideg falak közé. Úgy tűnt, a kisméretű szentélyt nem túl gyakran használták, a mindenünnen lógó pókhálók mindenesetre erre utaltak. A berendezés láttán viszont megfagyott a vér Charlotte ereiben. A kőből faragott oltárra két fiú egy vékony matracot terített, amelyet fekete lepellel borítottak be, s egy keresztet helyeztek rá, de fejjel lefelé. Egy másik kereszt a földön hevert, éppen ott, ahol a tiszteletes a misét szokta celebrálni: szemmel láthatóan azért, hogy rátaposhasson. A két fiú most hosszú, fekete viaszgyertyát helyezett egy gyertyatartóba, és meggyújtotta. 5

Ezután e különös társaság visszavonult egy helyiségbe, amely nyilván a sekrestye lehetett. Néhány perccel később három nő lépett be egy oldalajtón, amely pontosan szemben állt Charlotte leshelyével. Az egyik közülük maszkot viselt. A másik kettő két oldalról vezette a náluk egy fejjel magasabb hölgyet, aki feltehetően az úrnőjük lehetett. Látszott rajta, hogy előkelő személy, de legalábbis udvarhölgy. A két kísérő két karjánál fogva az oltárhoz vezette, ahol lehámozták róla szőrmével bélelt köpenyét. A nő a köpeny alatt semmit nem viselt: csillogó, fehér bőre szinte vakított a félhomályban, idomai az átlagosnál is teltebbek voltak. Arca továbbra is rejtve maradt a csipkével szegélyezett álarc alatt, míg a szintén csipkés főkötő alól kibuggyant néhány göndör hajfürtje. Két társa segítségével hanyatt feküdt az oltáron, miközben a „papság” is visszatért: először a két serdülő fiú jelent meg anyaszült meztelenül; egyikük tömjénezőt lóbált, amelyből sűrű füst szállt fel, míg a másik fekete bőrbe kötött könyvet tartott nyitva a kezében. Utánuk következett a pap egy ezüstkehellyel. Fekete reverendájára fejjel lefelé fordított keresztek voltak varrva, a közepén, a gyomra fölött pedig egy grimaszoló fej díszelgett, amelynek emberi arca volt és kosszarvai. A három férfi menet közben valamiféle litániát zümmögött csukott szájjal. A fejjel lefelé fordított kereszt előtt megálltak, és térdet hajtottak, majd a pap megcsókolta a nő hasát, akinek lába az oltár két oldalán lógott, majd a feszes bőrre helyezte a kelyhet. Mindezek után hozzákezdett egy tradicionális miséhez, csakhogy Isten fia helyett a Sátánhoz imádkozott. A szertartás szövegét teljesen elferdítette, kifigurázta: dicsőítette a Sátánt, és pocskondiázta az Urat. Charlotte az iszonyattól dermedten kapaszkodott a málló vakolatú falba. Mivel kívülről ismerte a szertartás szövegét, még jobban fel tudta mérni, micsoda szentségtörést követnek el a szeme láttára. De a legszörnyűbb még csak most következett. Az egyik „udvarhölgy” egy pillanatra eltűnt, majd egy újszülött csecsemővel a kezében tért vissza. A gyermeket a pap kezébe adta, aki a kisdedet a kehely fölé tartotta, miközben így szólt: − Astaroth1, te, a szerelem hercegnője, fogadd el ez áldozatot, és teljesítsd a kívánságomat… Azzal egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal elvágta a szerencsétlen gyermek torkát, és a vérét belecsorgatta a kehelybe. Ezt már Charlotte sem bírta tovább. Megfeledkezve minden óvatosságról sikoltani akart, ám e pillanatban kesztyűs kéz tapadt a szájára, miközben egy hang ezt suttogta a fülébe: − Az isten szerelmére, hallgasson! 1 Astarót, más néven a föníciaiaknál Attart, a görögöknél Asztronoé, Mezopotámiában Istár: Attar felesége, a termékenység istennője. Szerelméért, Adoniszért, akit a férje megölt, leszállt az alvilágba, és az év felét a sötétség birodalmában kellett töltenie. (A szerk.) 6

− Mm… − Csitt, ha mondom! El akar veszejteni mindkettőnket? Tőlem nem kell tartania. Charlotte fejbólintással jelezte, hogy megértette az idegen szavait. Ugyanekkor odabentről egy másik, enyhén remegő hang hallatszott: annak a nőnek a hangja, aki az oltár szerepét játszotta. Olyan halkan beszélt, hogy Charlotte csak foszlányokat tudott elkapni: „a király szerelme… halál Scarronnéra2… hozzámenni a királyhoz…” Ekkor azonban az idegen megfogta a karját, és elhúzta onnan: − Most már eleget látott, menjünk innen! A fiatal lány túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy ellenkezzen. Az idegen inkább cipelte, mintsem elvezette onnan, amiért a lelke mélyén hálát érzett iránta. Mintha egy szakadék peremén egyensúlyozott volna, és valaki az utolsó pillanatban rántotta volna vissza, mielőtt lezuhan. A rémülettől dermedt szívvel és testtel, szinte öntudatlanul hagyta magát vonszolni, míg egy tisztásra nem értek, ahol egy halvány lámpás fényénél egy fához kötött ló várakozott. Az idegen leültette Charlotte-ot egy fatönkre, ő maga pedig a mellkasán keresztbe font karral megállt előtte, és szigorú hangon így szólt: − Nem éppen fiatal hölgyeknek való látvány! Megmondaná, mit keres itt ilyen kései órán? De előbb törölje meg a szemét! − Odanyújtott egy zsebkendőt Charlotte felé, aki észre sem vette, hogy eleredt a könnye. Képtelen lett volna rá, hogy megállapítsa, milyen a vele szemben álló férfi külseje: lelki szemével egyre csak az elvágott torkú csecsemőt látta, a kést és a vért, amely a nő hófehér bőrére csörgött… − Iszonyatos! − suttogta. − Hogy lehetséges ilyen szörnyű bűnt elkövetni? Majd felháborodását váratlanul az ismeretlen felé fordította: − És maga? Maga miért hagyta ezt? Hiszen fiatal és erős… legalábbis annak látszik, és kardja is van! Odabenn csak nők voltak, és gyerekek meg az a papnak öltözött szörnyeteg… Hát miért… Beszéd közben érezte, hogy egyre nő a dühe, s vele együtt a hangja is egyre erősebb lesz. A férfi ismét a szájára tapasztotta a kezét: − Hallgasson, vagy betömöm a száját! − sziszegte, kiragadva a zsebkendőt Charlotte kezéből. − Megőrült? Az idegen, bár ránézésre nem lehetett több huszonöt esztendősnél, olyan határozottságot sugárzott, hogy Charlotte önkéntelenül lehalkította a hangját: − Nem vagyok őrült, de meg kell értenie… − Magának kell megértenie! Ha észreveszik, hogy itt vagyunk, az mindkettőnk halálos ítéletét jelenti! Hacsak meg nem ölöm azokat odabent. − De hát miért? 2 Paul Scarron francia író felesége, a későbbi Mme de Maintenon, akit XIV. Lajos 1684-ben feleségül vett. (A szerk.) 7

− Van fogalma róla, hogy ki az a nő, aki az oltáron fekszik? − Nem. − Hát ne is akarja tudni! De most feleljen végre az első kérdésemre: mit keres itt ilyenkor? Mert azt ne akarja elhitetni velem, hogy csak sétálgatott! − Eltévedtem… A prunoyi kastélyba tartok. Illetve oda szeretnék eljutni. Szolgálólány vagyok. E szavak hallatán a férfi fölemelte a lámpást, hogy jobban szemügyre vehesse az útjába került teremtményt, aki a szemébe világító fénytől nem láthatta az idegen arcát, csak a kuncogását hallhatta. − Talán valami vicceset mondtam? − Nem tudtam róla, hogy Brecourt grófné az Orsolya-rendi novíciák közül választ szolgálót magának. Hiszen az ő egyenruhájukat hordja, vagy talán káprázik a szemem? Ne vágjon már ilyen képet! Nem akarom bántani, sőt segíteni szeretnék! − Biztosan? − Hát persze. Prunoyba akar menni? − Igen! − Ennél mi sem egyszerűbb. Elviszem, jöjjön! A kápolna melletti út pont az ellenkező irányba vezet! Azzal meg sem várva a lány válaszát, elfújta a lámpást, elkötötte a lovát, majd egy jól képzett lovas gyakorlottságával a nyeregbe pattant. Azután kinyújtotta kezét Charlotte felé, aki tizenöt évének könnyedségével szökkent fel mögé. − Jól kapaszkodjon belém, le ne essen! − mondta a férfi. − De legfőképp meg ne nyikkanjon! A fiatal lány hang nélkül a férfi dereka köré fonta a karját. A ló először lépésben haladt, mert a lovas inkább a füves útszegélyt választotta a kövekkel borított ösvény helyett. A férfi egy pisztolyt tartott a combjához szorítva egészen addig, míg el nem értek egy szélesebb útszakaszhoz, ahol a ló galoppra váltott, a pisztoly pedig visszakerült a fegyvertartóba. Félórával később, miután keresztüllovagoltak egy Marly nevű bájos kis falun, megálltak egy fákkal körülvett, takaros kastély kertjének kapuja előtt. Nappali fényben elragadó lehetett a látvány, de most mindent belepett a sötétség. A bejárati csengő azonban ott volt a szemük előtt. − Mit tegyünk? − kérdezte az ismeretlen. − Tartsak magának bakot, és átmászik a falon vagy csöngessek? − Hát persze hogy csöngessen! Minek másznék át a falon? − Hát, gondoltam, egy szolgálólány mi mást tehet? − Csöngessen, ha mondom! A férfi engedelmeskedett, s azon nyomban fény gyűlt a portásiakban. Kisvártatva, hálóingjét sietősen hosszú csizmájába gyűrve, egy középkorú férfi közeledett feléjük, miközben pisztolyát egyenesen rájuk szegezte. 8

− Ki az? Mi az? − kérdezte álomittas hangon. − Én vagyok az, Gratien! Charlotte de Fontenac! A nagynéném itthon van? − Ma este nincsen, Charlotte kisasszony. Bál van a királynál valamilyen hercegnő tiszteletére! A grófné asszony csak reggel tér haza. − De azért beenged, ugye? Kérem, szóljon odabent, hogy megjöttem. Fáradt vagyok, éhes, és fázom! − Hát persze, kisasszony! Máris intézkedem! És a kísérője? − Ó, én nem jövök be. Átadom maguknak… Fontenac kisasszonyt, és megyek a dolgomra. Míg a portás a kulcsokért sietett, Charlotte a földre szökkent, és megkérdezte: − Megmondja legalább, kinek lehetek hálás? − Szükséges ez? Mindössze annyit jegyezzen meg: soha, senkinek, semmilyen körülmények között nem mondhatja el, amit ma este látott. Ezt jól vésse a fejébe, mert… az élete forog kockán! − És a magáé is? Ezért nem árulhatja el a nevét? − Talán. Mindenesetre jobb az óvatosság. − Ezek szerint nem bízik bennem. − Nem. Maga túl fiatal még, ebben a korban a lányok összevissza fecsegnek. − Ó, de kedves! Köszönöm − jegyezte meg Charlotte sértődötten. Mindeközben Gratien megérkezett a kulccsal és egy lámpással, melynek fényében a fiatal lány jobban szemügyre vehette a bizalmatlan idegent. Amint a férfi elköszönés gyanánt levette a kalapját, Charlotte keskeny, energikus, borotvált arcot pillantott meg, egyenes orrot, határozott vonalú, kissé gúnyosan legörbülő szájat, világoskék szemet, amely élénken csillogott a vastag szemöldök alatt. A férfi sötétbarna haja széles vállait verdeste. Minden mozdulata természetes eleganciáról árulkodott, amint a tartása is, ahogy a lovat megülte. Öltözéke is kifogástalan volt: szorosan a lábára tapadó nadrágja magas, tölcsér alakú csizmában ért véget, makulátlan fehér ingének gallérját fekete selyemszalag kötötte össze, amely ugyanolyan színű volt, mint toll nélküli kalapja és lovaglókesztyűje. Bő, ugyancsak fekete lovaglóköpenyét hanyagul a vállára vetve viselte. Sokkal jobban hasonlított egy nemesemberre, mintsem parasztra, de Charlotte nem tudta megbocsátani neki, hogy nem bízott meg benne. Így aztán a hálálkodást megtartotta magának, s egy hűvös „Isten vele” után Gratiennel a nyomában belépett a kapun, és elindult a bejárati ajtó felé, hátra sem fordulva útközben. A férfi szemmel láthatóan nem bántódott meg: egy darabig a két távolodó alak után nézett, majd vállát megrántva megfordította a lovát és elvágtatott, mint aki mindössze egy kellemetlen tehertől szabadult meg. A ház úrnőjének távollétében mindig állt az előtérben egy inas, aki 9

fölébresztette a házvezetőnőt, ez utóbbi pedig egy szobalányt mozgósított, és alig félórával érkezése után a „szökevény” már be is bújhatott a mentaillatú ágyneműk közé, és fiatalságának nemtörődömségével mély álomba merült. Olyan kimerült volt, hogy még a régi kápolnában látott szörnyűségekről is megfeledkezett. Jobban mondva az álom és ébrenlét határán úgy döntött, hogy jobb is, ha megfeledkezik az egészről. Lesz épp elég baja azzal, hogy kimagyarázza a szökését… Amikor kinyitotta a szemét, a nagy állóóra tizenegyet mutatott, s az ablakon át szürke, barátságtalan nappali fény áradt be a szobába, miközben egy kéz gyöngéden rázta a vállát: − Gyerünk, Charlotte, ébresztő! Beszélnünk kell! A fiatal lány fölült az ágyban és megdörzsölte a szemét, hogy kitörölje belőle az álom maradványait. − Édes néném, kérem, bocsásson meg, amiért váratlanul, bejelentés nélkül törtem be a házába, ráadásul a távollétében! A magyarázkodásra üde kacagás volt a válasz: − Ne vágjon már ilyen megszeppent képet, nem való ez magához! Beszéljünk nyíltan: megszökött a kolostorból, ugye? És miért, ha szabad kérdeznem? Eddig úgy tűnt, nem is érzi olyan rosszul magát ott. − Való igaz, de csak azért, mert úgy tudtam, hogy egy nap majd eltávozom onnan. Ám tegnap a rendfőnök asszony magához hívatott, és két hírt közölt velem. − Éspedig? − Édesanyám újra férjhez szándékozik menni, és úgy döntött, nekem be kell lépnem az Orsolya-rendbe. Ekkor döbbentem rá, hogy az anyám számára mindig is csak teher voltam, amelytől az első adandó alkalommal igyekszik megszabadulni, hogy új életet kezdhessen, ahol számomra nincs többé hely. − Az ég szent szerelmére! − kiáltott fel Brecourt asszony. − Hát ez valóban új helyzet! Azzal fölpattant az ágy széléről, és föl-alá kezdett járkálni a helyiségben, karját összefonva a mellkasán, miközben unokahúga érdeklődve figyelte. Még sohasem látta a nagynénjét ilyen zaklatott állapotban, leszámítva azt az egy alkalmat, amikor alaposan összekapott sógornőjével, Charlotte édesanyjával. Két évvel azelőtt történt a dolog, nem sokkal édesapja, Hubert de Fontenac halála után. Az akkor tizennégy esztendős Charlotte nem ismerte az előzményeket, csak az „utolsó felvonás”-ban vett részt, de mind a mai napig tisztán látta maga előtt a gyászruhába öltözött Brecourt asszonyt, amint az özveggyel szemben állva, haragtól villámló szemmel vágta az arcába: − Azt még elviselem, hogy nem érez semmit a bátyám halála miatt, de legalább a látszatra adna! Ha másért nem, a gyermek kedvéért… De mit is várhatnék egy olyan nőtől, mint maga! Azzal a nagynénje sebbel-lobbal távozott, s azóta sem látták. Igaz 10

ugyan, hogy Charlotte már másnap elutazott az Orsolya-nővérekhez, ahonnan csak ritka alkalmakkor távozott. Mindazonáltal sokat gondolt nagynénjére, akit szívből szeretett, és joggal remélte, hogy ez a szeretet kölcsönös. Ezért is menekült épp hozzá a kolostorból: meg volt győződve róla, hogy nála megértő fülekre talál. Ahogy most nézte az asszonyt, amint föl s alá járkál ablaktól ajtóig, kifejezetten jó érzés fogta el. Végre biztonságban érezte magát. Brecourt grófné, leánykori nevén Claire Fontenac már az ötven felé közeledett, de még mindig szép nő volt; az a típus, akinek magas, karcsú alakján bármilyen ruha jól fest, mert vele született tulajdonsága a könnyed elegancia. XIV. Lajos hadserege főhadnagyának özvegyeként Claire de Brecourt a királyné, Mária Terézia3 második udvarhölgye volt, ugyanakkor meghitt barátság fűzte a „pfalzi nőhöz”, vagyis az orléans-i hercegnéhez4, akinek őszinteségét és jóságát igen nagyra becsülte. Igencsak ritka tulajdonságok voltak ezek az udvarnál! Brecourt grófnét, aki mindemellett szép vagyonnal rendelkezett, a király is kedvelte, így aztán a helyzete irigylésre méltónak volt mondható. Egyetlen fiát, aki a tengerészetnél szolgált, rajongásig szerette, de erős érzelmeket táplált keresztlánya iránt is, aminek sűrűn adta tanújelét, például azzal, hogy rendszeresen levelezett vele. Az asszony végül, ismét letelepedve Charlotte ágya szélére, a következőt kérdezte: − Tudja, kihez akar hozzámenni az édesanyja? − Azt hiszem, La Pivardiére úrnak hívják az illetőt. − Az a bájgúnár? De hisz legalább tíz évvel fiatalabb nála… Ám ahogy kimondta e szavakat, máris a nyelvébe harapott: nem volt szokása a gyermek előtt kritizálni a szüleit. Ráadásul ez esetben Charlotte csak tolmácsolta a rendfőnöknő szavait, tehát ő is csak hallomásból tájékozódott. − Ezt nem kellett volna mondanom − jelentette ki Charlotte nagynénje. − Hiszen nyilván nem is ismeri személyesen. − Nem. Még sosem láttam. − Mikor járt utoljára az édesanyjánál? Charlotte érezte, hogy elvörösödik; mintha ő lett volna a hibás. − Tavaly. A legutóbbi vakáció alkalmával anyám felújíttatta a házat, én csak útban lettem volna. Ezúttal Brecourt-né megtartotta a véleményét magának. Még csak ez hiányzott volna ennek a kislánynak, akinek épp az imént adták az értésére, hogy semmi keresnivalója a saját otthonában. Ám aki ismerte Marie-Jeanne de Fontenacot, az tudta jól, hogy nincs ebben semmi meglepő: ritkaságszámba ment, hogy egy ilyen szép nő ennyire kemény szívű és önző legyen. 3 Habsburg Mária Terézia, valahai spanyol királylány: XIV. Lajos első felesége. (A szerk.) 4 Károly Lajos pfalzi választófejedelem lánya, Erzsébet Sarolta, aki 1671-ben XIV. Lajos testvérének, Orléans-i Fülöp hercegnek lett a neje. (A szerk.) 11

Nem is beszélve fösvénységéről, amely kizárólag saját magára nem vonatkozott: elmúlt már negyvenéves, de szépsége konzerválására nem sajnálta a pénzt. Hamvas, bársonyos bőrén, ezüstszőke haján és világoskék szemén valóban nem fogott az idő, és teste is megőrizte karcsú formáit a többszöri szülés ellenére, amely más nőket nehézkessé és formátlanná tesz. Lánya születése semmiféle örömet nem okozott neki, épp ellenkezőleg: kizárólag fiút szeretett volna, aki majd fényes karriert fut be. Így aztán édeskeveset törődött vele, s amikor kiderült, hogy a gyermek minden bizonnyal gyönyörű fiatal lánnyá serdül, úgy döntött, nem mutatkozik vele nyilvánosan. Charlotte a dada kezéből egyenesen az Orsolya-nővérek intézetébe került, ha pedig otthon volt, kizárólag a személyzet foglalkozott vele meg egy távoli rokon, egy vénkisasszony, akit könyörületből fogadtak be a házba. Jobban mondva, a ház urának könyörületességéből, mivel ez a fogalom teljességgel ismeretlen volt Marie-Jeanne de Fontenac számára − leszámítva a vasárnapi mise utáni „kötelező” könyöradományokat, illetve azon alkalmakat, amikor egy jelentős udvari személy tartózkodott a közelben. Claire de Brecourt sohasem tudta megérteni, vajon mi vonzotta bátyját, Hubert-t, ezt a jóképű, negyven év körüli férfit − aki sokáig utazgatott a TávolKeleten, mielőtt édesapja nyomdokába lépett volna Saint-Germain kormányzójaként − Chamoiseau kisasszonyhoz, akivel Rambouillet asszony szalonjában ismerkedett össze, ahová egy távoli kuzinja hívta meg abból a célból, hogy „a nagy utazó” elkápráztassa a társaságot. S bár az est hőseként ünnepelték, ő maga halálra unta volna magát, ha nem találkozik az elragadó fiatal hölggyel, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a férfi bolyongásainak történeteit. Szerelem volt ez első látásra, ráadásul kölcsönös, úgyhogy a lánykérés nem sokat váratott magára. Fontenac báróné szíves örömest cserélte fel ügyész apja párizsi otthonát az elegáns saint-germaini kastélyra, amely a királyi palota szomszédságában helyezkedett el, ahol a király egyre több időt töltött, amióta a Fronde 5 megutáltatta vele Párizst. XIV. Lajos, aki Mazarin6 halála után föllélegezhetett, úgy döntött, uralkodását fényűzés és pompa fogja kísérni. Miután feleségül vette Mária Terézia infánsnőt, mindent fölforgatott maga körül. Legkedvesebb időtöltéseinek élt: bálok, fogadások, szerencsejáték, vadászatok, ünnepségek követték egymást az udvarban, és persze rendszeresen hódolt legnagyobb szenvedélyének, a szerelemnek is. Mindeközben nyélbe ütötte öccse házasságát a bájos Angliai Henriettával7, valamint megunván a komor és öreg Louvre-t, sőt 5 E nevet viselte a főúri nemes és főpapi körökből 1642 után alakult francia ellenzéki mozgalom, melynek tagjai 1648-53-ig háborút indítottak a kormány ellen. (A ford.) 6 Mazarin volt a fölkelés egyik vezetője. (A ford.) 7 Henrietta Anne Stuart, más néven Angliai Henrietta, Károly angol király leánya Orleans-i Fülöp herceg első felesége volt. (A szerk.) 12

a Tuileriákat és a Palais-Royalt is, idejét Saint-Germain és Fontainebleau között osztotta meg. Miközben pazarló főkincstárnokát, Fouquet-t bíróság elé állíttatta és bebörtönöztette, fényűző építkezésbe kezdett Versailles-ban, ahol apjának egy meglehetősen szerény küllemű vadászkastélya volt. Étvágya nemcsak az asztalnál volt óriási, hanem a szerelemben is: egyre-másra föllángoló szenvedélyei mellett azonban szívesen válogatott az udvarban lebzselő bájos hölgyek között is. Így akadt meg a szeme az egyik este Fontenac grófnén, aki attól a naptól kezdve néhány éven át várt arra, hogy az egyéjszakás kalandból egy napon szerelem legyen. Ez azonban nem következett be, a fiatal nő pedig egyre elviselhetetlenebbül bánt környezetével. Elsősorban a férjére haragudott, akiből Franciaország marsallját akart csinálni, de legalábbis tartományi kormányzót. Hubert azonban teljesen elégedett volt sorsával. Marie-Jeanne, aki hiába várt az uralkodó közeledésére, néhány alkalommal más férfiaknál vigasztalódott, mielőtt férje korai halála özveggyé nem tette. Ekkor száműzte végleg lányát, Charlotte-ot a szülői házból, örökre magára haragítva sógornőjét. Az örök haragnak nagyon is komoly oka volt Brecourt-né részéről, aki túl váratlannak találta bátyja halálát. Hubert három hónappal azután hunyt el, hogy egy tragikus esemény alaposan felrázta a párizsi közvéleményt. 1676. július 16-án a Gréve téren nyilvánosan lefejeztek egy előkelő és szép ifjú hölgyet, Brinvilliers márkinét, azzal a váddal, hogy megmérgezte az apját, a bátyjait, és ugyanezt a sorsot szánta férjének és egyik nővérének is. Nem is beszélve a Hôtel-Dieu kórház betegeiről, akiket kísérleti alanyként használt, és „könyörületességből” segített a halálba. 1676. július 16-án végezték ki, hatalmas tömeg szeme láttára: az emberek fürtökben lógtak az ablakokból, sokan a háztetőkre is fölmásztak és minden egyébre, ami magasan volt, és bele lehetett kapaszkodni. Claire de Brecourt is részt vett az eseményen: két barátnőjével, Escars és Sévigné asszonyokkal figyelte a kivégzést a NotreDame hídról. Ez utóbbi, aki kiterjedt levelezése révén szerzett magának hírnevet, másnap a következőket írta lányának, Grignan asszonynak: „Hát megtörtént: Brinvilliers-nek porba hullott a feje, s csinos kis teste a tűz martaléka lett. Hamvait szerteszéjjel szórták a levegőben, hadd lélegezze be mindenki: csakhogy ezáltal nemcsak a teste, de a lelke is belénk ivódott, és nem csodálkoznék, ha a méreg továbbra is hatna…” Ezek a szavak furcsamód profetikusnak bizonyultak: néhány hónappal később a Saint-Antoine utcai jezsuita templom gyóntatófülkéjében valaki egy névtelen levelet hagyott, amelyben az állt, hogy összeesküvés van készülőben: meg akarják mérgezni a királyt. Ugyanekkor a Notre-Dame gyóntatói az iszonyattól döbbenten számoltak be róla, hogy az utóbbi időben számos férfi és nő − akiknek a nevét természetesen nem fedhették fel − kért feloldozást, mert kellemetlen családtagjától olyan mérgező anyag révén szabadult meg, amelyet a fővárosban hemzsegő jósnők, vajákosok, kiugrott papok, sarlatánok, „angyalcsinálók” 13

egyikétől szerzett be. Mindezeket tudva Claire nem teljesen alaptalanul feltételezhette, hogy bátyja, Hubert de Fontenac is hasonló sorsra jutott, lehetővé téve ezzel a feleségének, hogy megörökölje a hatalmas vagyont. Gyanúját meg is osztotta megboldogult férje egykori barátjával, Nicolas de la Reynie8 rendőr főhadnaggyal, a legilletékesebbel, aki ebben a témában segítségére lehetett, ám a főhadnagy semmi biztatót nem tudott mondani: − Jelenleg nagyon sok embert hallgatunk ki, de amíg az ő neve nem merül fel, nem tehetek semmit. Mindazonáltal feltehetőleg újabb és újabb letartóztatások lesznek, és ha valamely kihallgatás során a hölgy bűnössége szóba kerül, személyesen veszem a kezembe az ügyet, és azonnal értesítem önt. Jelenleg azt sem tudom, hol áll a fejem. Egymás után érkeznek a feljelentések… A királynak el kell döntenie, mit akar. Claire hetek óta nem látta viszont a férfit, és ma, ezen a szürke és hűvös márciusi reggelen újabb problémával kellett szembenéznie: Charlotte váratlan érkezésével, aki szemmel láthatóan minden bizodalmát belé vetette. Márpedig azt semmiképpen nem akarta, hogy unokahúga csalódjon benne. Zabolátlan természete ellenére túlzottan törékeny volt még ez az ifjú gyermek, bár szökésével újfent bebizonyította, hogy bátrabb és elszántabb, mint a vele egykorú fiatal lányok. Charlotte, akit kezdett aggasztani nagynénje hosszú hallgatása, némi szorongással tette fel a kérdést: − Drága néném, ugye, remélhetem, hogy nem küld vissza oda? Brecourt asszony megsimogatta a fiatal lány bársonyos bőrű arcát. Mennyire megszépült, amióta utoljára látta! Két évvel korábban még egy újszülött csikó szögletessége jellemezte, ám mostanra lággyá és nőiessé vált alakja, jóllehet még mindig kissé soványabb volt a kelleténél. Az arca azonban kerek volt és gödröcskés, amelyen mint két csillag, úgy ragyogott egymástól távol ülő, mandulavágású, tengerzöld szeme, elragadó kontrasztot alkotva ezüstösen szőke hajával. Bár Charlotte, aki egyébként sem sokat törődött a külsejével, nemigen gondozta, haja ruganyos volt és puha, akár a selyem. A fiatal lány már most, félig még serdülőként is elbűvölő jelenség volt, és Claire pontosan tudta, hogy az édesanyja miért nem tűrte meg maga mellett. MarieJeanne felszínes és mesterkélt szépségét jócskán elhalványítaná lánya üde hamvassága. Ezért találta ki számára a zárdát, annak ellenére, hogy Krisztus urunk leendő hitveseinek hozományt is kellett vinniük magukkal. S bár a fösvény asszony szívta a fogát emiatt, de végül úgy döntött, ez még mindig kevesebbe kerül, mint egy házasság… − Dehogy küldöm vissza! − nyugtatta meg a kislányt a nagynénje. − Na, még csak az kéne! − tette hozzá mintegy vezényszóra egy termetes asszonyság, aki kezében tálcával, amelyen egy ibrikben forró tej 8 Gabriel Nicolas La Reynie (1625-1709) Párizs rendőrfőnöke 1667-től, aki sokat tett a város közbiztonságáért. (A szerk.) 14

gőzölgött jó sok vajas pirítós társaságában, belépett a szobába. − Ez a szegény gyermek rémes állapotban volt tegnap éjjel, és talán sohasem jut el idáig, ha az a kedves idegen meg nem menti! E határozott fellépésű hölgyemény nem volt más, mint Brecourt asszony tejtestvére, aki árnyékként követte mindenhová, és remekül érezte magát a házvezetőnő szerepében mind a prunoyi kastélyban, mind a párizsi palotában. Egyedül az ősi, gótikus tornyú brecourt-i családi birtok nem tartozott „felségterületei” közé, a család normandiai székhelye, ahol nagykorúsága óta Claire fia volt az úr. − Tényleg, tudjuk az illető nevét? Illene köszönetét mondani neki. − Egyszerűen csak elkísért a kapuig − mondta Charlotte, mielőtt jó étvággyal beleharapott az első pirítósba −, de a nevét nem árulta el. Azt mondta, nincs jelentősége. − De mégis, milyen volt? − Mit is mondjak? Fiatal, jól öltözött… kiváló lovas. Talán egy jómódú polgár? Toll nem volt a kalapján, bár a viselkedése alapján katona is lehetett… − Hogyan találkozott vele? − Olyan gyorsan akartam menekülni, hogy tiszta erőmből futottam. Megbotlottam, elestem, ő pedig fölsegített. Ráadásul el is tévesztettem az irányt. Egyébként Gratien is látta: ő talán pontosabban le tudja írni, mint én. Annyira féltem… − Mitől, az istenért? Talán csak nem attól, hogy az apácák üldözőbe veszik? Charlotte érezte, hogy elvörösödik, és gyorsan a bögréjébe dugta az orrát, ám zavara nem kerülte el a két asszony figyelmét. Mindazonáltal egyikük sem faggatta tovább. Miután a fiatal lány az utolsó cseppig kiitta a tejét, visszahanyatlott párnáira, Marguerite pedig elvette tőle a tálcát, és így szólt: − Amondó vagyok, hogy a kisasszonynak még egy jó adag alvásra van szüksége! Este könnyű vacsora, aztán gyorsan ágyba, és holnapra a mi Charlotte-unk olyan lesz, mint új korában! − Igazad van. Pihenjen csak, kedvesem, és ne eméssze magát! Ami pedig a jövőjét illeti, ne féljen, kitalálunk valamit… Charlotte hálásan és jóllakottan fészkelte be magát a paplan alá, lehunyta a szemét, és már aludt is. − Istenem, de jó fiatalnak lenni! − sóhajtott fel a grófné, miközben Marguerite behúzta a sötétítőfüggönyöket. − Feltéve, ha hagyják élni az embert! − dünnyögte az asszonyság. − Márpedig úgy tűnik, Fontenac bárónénak nem ez a szándéka! Tizenöt évesen bedugja a lányát egy kolostorba, hogy ott hervadozzon, míg ki nem leheli a lelkét! Szép kis élet, mondhatom! És most mit tegyünk? Brecourt asszony szájára tett ujjával csöndre intette, és a két nő 15

lábujjhegyen elhagyta a szobát. Innen egyenesen a grófné kis szalonjába mentek: Claire ide szokott visszavonulni, ha olvasni vagy írni akart. A barátságos és elegánsan berendezett helyiség fehér márványkandallójában vidáman pattogott a tűz; a lángok fénye meg-megcsillant a könyvespolcon sorakozó kötetek aranyozott gerincén, a mahagóni íróasztal bronz fedőlapján, az őszi levelek színét idéző függönyökön és a fotelek hasonló árnyalatú kárpitján. A falon függő hatalmas velencei tükörben visszaverődött a szürke nappali fény és a kandeláberben égő vörös gyertyák lángja. A grófné, miután helyet foglalt az íróasztala mögött, könyökével az asztallapra támaszkodva, elkomoruló arccal így szólt: − Ülj csak le! Beszélnünk kell. Szerinted mi lesz most? − Keresni fogják. Először csak a kolostorbeliek, de ha nem találják, nyilván értesítik az anyját. De talán csak egy idő múlva, hisz a főnökasszony tudja, hogy a grófné nem különösebben érdeklődik a lánya sorsa iránt. Ismeri őt? − A főnökasszonyt? Annyira nem, hogy nyíltan beszélhessek vele. Egyébként is jobb, ha ma nem mutatkozom Saint-Germainben. − Nem szándékozik a palotába menni? − Nem. A király vadászik, a királyné pedig, mint minden csütörtökön, látogatást tesz a kórházban, a betegeknél. Jobb, ha meghagyom másnak az örömöt, hogy elkísérje. Például Visé asszonynak, aki büszke spanyolként nem fél a vértől. Nekem elég volt egy alkalom, és kis híján elájultam: el sem tudod képzelni, hogy a királynénk mire képes a könyörületesség nevében: még a legelrettentőbb sebek sem riasztják vissza. Valóságos angyal. Magányos szíve minden kincsét ezekre a szerencsétlenekre áldozza. Istenem, még egyetlen francia királynéval sem bántak ilyen rosszul: a férje annyira megveti, hogy nem átallja bemutatni neki a szeretőit… Mi ez a zaj odakint? Az udvarról ugyanis kocsikerék zörgése és lovak patáinak dobogása hallatszott fel. − Nézd meg, ki az! − mondta Brecourt asszony, de Marguerite még el sem hagyta a szobát, amikor egy inas loholt be, és jelentette La Reynie úr érkezését. A látogató azonban nem várta meg az engedélyt, hanem már be is toppant az ajtón. − Úgy látom, sürgős mondanivalója van, barátom − sietett a rendőr főhadnagy elé a grófné, és a kötelező udvariasságot mellőzve kézen fogva vezette oda a kanapéhoz, majd letelepedett mellé. − Miről van szó? Bár La Reynie híres volt szenvtelenségéről, most mégsem tudta elfojtani mosolyát: − Igaz, hogy sürgős a dolog… de annyira azért nem, hogy kezet ne csókoljak önnek. − Hát tessék! − nyújtotta felé a karját a grófné. − Nem inna valami 16

meleget? Kutya hideg van ma reggel! − Kénytelen vagyok ismételni magam: annyira azért nem! De egy pohárka spanyol bor igazán jólesne. A közvetlen stílust a régi barátság indokolta a magas rangú hölgy és a rendőrtiszt között, akit a király a Párizst ellepő mindenfajta bűnözés kérlelhetetlen üldözésével bízott meg. La Reynie vaskézzel igyekezett érvényt szerezni a közrendnek, de ha igazságérzete úgy diktálta, tudott kivételt tenni. A guyenne-i illetőségű Fontenac család még abból az időből ismerte La Reynie-t, amikor emez a tartomány kormányzójaként a Fronde alatt az ifjú király hűséges katonájaként szembeszállt a bordeaux-i parlamenttel és a felkelést vezető Condé herceggel9, aki besáncolta magát a városba. Később, miután Epernon herceg jobbkezeként vett részt a bourgogne-i kormányzásban, felköltözött Párizsba, ahol hivatalt vásárolt magának a fellebbviteli bíróságon. A tehetséges fiatalember rövidesen fölkeltette Colbert10 figyelmét, aki beajánlotta a királynál mint a főváros leendő rendőrkapitányát. La Reynie-re kemény feladat hárult: a mindaddig döcögve működő rendőrség újjászervezése és a Párizst elárasztó éjszakai és nappali rendbontás megszüntetése. Megbízatásának fontosságát mi sem bizonyította ékesebben, mint az, hogy kizárólag a királynak és miniszterének tartozott beszámolni, s ennélfogva szabadabb volt a keze, mint a többi elöljárónak. Ötvenhárom éves kora ellenére La Reynie egyenes volt, mint egy szálfa, egyetlen deka súlyfölösleg nélkül. Nemes vonású, szigorú arcát akaratos áll, hosszú orr, átható barna szem jellemezte, sűrű, bozontos hajában csak elvétve csillant meg néhány ősz hajszál. − Hálás lennék, ha elmondaná, mi hozott ide egy olyan elfoglalt embert, mint ön − mondta Brecourt asszony, miután egy inas felszolgálta nekik a bort. − Az unokahúga, Fontenac kisasszony ma éjjel érkezett, nemde? − De hát… honnan tudja? − kérdezte döbbenten a grófné. − Tisztában vagyok vele, hogy önnél tájékozottabb ember nem létezik, de hogy a kettős látás képességével is meg van áldva… − Ó, a magyarázat sokkal egyszerűbb. Unokaöcsém s egyben az egyik legjobb emberem, az ifjú Alban Delalande akadt rá, amikor eltévedt; föltette a lovára, és idehozta! − Ó, értem már! Ebben az esetben adja át neki hálás köszönetemet… − Bocsásson meg, de nem erről akarok értekezni önnel. A fiatalember arról tudósított, hogy az ifjú hölgy a saint-germaini Orsolya-nővérektől szökött meg. − Pontosan, és meg is volt rá minden oka: az édesanyja azt akarja, hogy 9 II. Louis de Bourbon, a Nagy Condé, Enghien hercege (1621-1686). Amikor 1646ban Condé hercege lett, belevetette magát a Fronde-mozgalomba az ellenzéki arisztokrácia vezéreként. (A szerk.) 10 XIV. Lajos főminisztere. (A ford.) 17

lépjen be a rendbe… úgyhogy ha azért jött, hogy visszavigye oda, arról szó sem lehet! La Reynie fölkacagott: − Kedves grófné! Épp elég a dolgom a legkülönfélébb bűnözőkkel, akiket az embereim folyamatosan tartóztatnak le az év eleje óta, semhogy elszökdöső kislányok után szaladgáljak! Csakhogy attól tartok, az ifjú hölgy veszélyben van. A véletlen úgy hozta, hogy menekülés közben olyan eseményeknek lett a tanúja, amelyeket soha nem lett volna szabad látnia. Meg ne kérdezze, milyen eseményeknek − tette hozzá gyorsan, amikor a grófné szólásra nyitotta a száját. − Alban megígértette vele, hogy nem beszél senkinek arról, amit látott, de mint tudjuk, a fiatal lányok szeretnek fecsegni. És persze a kevésbé fiatalok is. − Olyan súlyos dologról van szó? − Államtitokról! Egyébként pedig: megszökni egy kolostorból súlyos vétség. Ha keresni kezdik, először nyilván idejönnek, Prunoyba. Bár, ha jól tudom, ön összeveszett a sógornőjével. − Így van. Két évvel ezelőtt megosztottam önnel a gyanúmat a bátyám halálával kapcsolatban. Éppen ezért szó sem lehet róla, hogy a kislányt visszaadjam az anyjának. Esküdni mernék rá, hogy az a némber, csakhogy megszabaduljon tőle, mindenre képes! Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy jogában áll visszakövetelni a lányát, és határtalan örömet szerezne neki, ha az ön emberei fölforgatnák a házamat a pincétől a padlásig. − Eggyel több ok arra, hogy a kislány ne maradjon itt. − Egyetértek, de hol rejtsem el? A párizsi házunk vagy a normandiai kastélyunk ugyanolyan gyanús helynek számít. És különben pedig mit kezdene ott egyedül? Mindössze tizenöt esztendős! − Nincs senki, akire rábízhatná? A barátnője, Sévigné asszony, esetleg… − Ő a legjóságosabb teremtmény a világon, de nem tud gátat vetni a tollának… és a nyelvének sem. − Értem! Ön, ha jól tudom, igencsak kedvelt személy az udvarban. Fontenac grófné szintén? − Amíg a bátyám élt, az ő kedvéért szívesen fogadták ott, de a testvérem halála óta nemigen tűrik el a gonoszsága és ostobasága miatt. Mindazonáltal… úgy tudom, időnként meglátogatja az özvegy Scarronnét, akiből a király Maintenon márkinőt csinált, hálából azért, mert gondoskodott Montespannéról11 és az ő gyermekeiről… annak a nőnek egyébként kihunyófélben van a csillaga. A márkinő végtelenül bigott nőszemély, úgyhogy fölteszem, örömmel venne részt egy menekülésben lévő apáca felkutatásában. De mi célt szolgálnak a kérdései? Csak nem akarja az udvarba vinni Charlotte-ot? 11 Montespan márkíz (1640-1707) 1667-től XIV. Lajos kegyencnője. (A szerk.) 18

− Nem egészen. Bár az ötlet nem rossz, abból az elvből kiindulva, hogy tömegben és vakító napfényben veszik észre az embert a legkevésbé. Nos, ha jól tudom, ön jó barátnője az orléans-i hercegnőnek, a mi szépséges pfalzi hölgyünknek. − Így igaz. Bevallom, módfelett kedvelem őt: igaz ugyan, hogy kissé szeszélyes, de a szíve hatalmas, akár a párizsi Notre-Dame. − Remek. Akkor bizonyára azt is tudja, hogy addig, amíg a munkálatok befejeződnek Versailles-ban, ahol a király végleges székhelyet szán az udvarnak, az évszakoktól függően hol Saint-Germainben, hol Fontenaibleauban tartózkodik, és csak időnként tölt néhány napot az új palotában. A Monsieur és neje viszont a párizsi Palais-Royal és a saint-cloudi pazar kastély között osztják meg idejüket. Az unokahúga náluk távol lenne az udvartól, és senkinek eszébe sem jutna ott keresni. No és persze jómagam vigyáznék rá. Nos, hogy tetszik az ötlet? − Maga nemcsak zseniális, de a legjobb barát is a földön! Azonnal befogatok, és indulok a hercegnőhöz! − Köszönöm a bókokat. És még egy: a személyzet nehogy elfecsegjen valamit! Fontenac kisasszony soha nem járt itt! − Ne aggódjon! Mindegyik emberemben teljes mértékig megbízom. − Nos, azért csak legyen óvatos! Mostanában az úgynevezett „földalatti népség” elég sok meglepetéssel szolgál. − Az enyémek kivételek. Egytől egyig Prunoy-ban vagy Brecourt-ban születtek. Ez garancia. − Még a földi Paradicsomban is létezett egy kígyó. Úgyhogy ismétlem: legyen óvatos! La Reynie távozása után a grófné összehívta a háza népét, és barátságos, ámde határozott beszédet tartott a szigorú tekintetű Marguerite jelenlétében. Azután befogatta a lovakat, és fél óra múlva már Párizs felé száguldott a hintója. Előző nap az a hír járta a palotában, hogy az orléans-i hercegnő elrontotta a gyomrát, ezért orvost hívat, és ágyban marad. Claire tehát biztos lehetett benne, hogy otthon találja, és négyszemközt beszélhet vele. A grófné csak késő este érkezett vissza, és egyenesen az unokahúgához sietett, aki Marguerite felügyelete mellett az ágyában ülve épp bőséges vacsoráját fogyasztotta, amelyet a házvezetőnő tálcán hozott be neki. − Nos, minden rendben! − lihegte, miután anélkül, hogy megszabadult volna a kinti ködös és hideg idő szagát árasztó úti ruhájától, lerogyott egy karosszékbe. − Holnap viszem Párizsba. Az orléans-i hercegnének mindent elmondtam önről, és szívesen látja. Ott tökéletes biztonságban lesz. Charlotte-nak, aki épp egy csésze vaníliapudingnak esett neki, megállt a kezében a kanál: − Hogy én egy ilyen magas rangú hercegnőnél? A király sógornőjénél? 19

De hát miért? − sorolta egymás után a kérdéseket a lelkesedés leghalványabb jele nélkül. − Mert ott lesz a legnagyobb biztonságban! Ne vitatkozzon! Ma reggel La Reynie úr járt nálam, és az ő tanácsa szerint cselekedtem. − La Reynie úr? De hát mit tud ő rólam? − Amit az a fiatalember mesélt neki, aki tegnap éjjel idehozta. − Tehát ismeri? − Az egyik legjobb embere… ráadásul az unokaöccse. A neve… Alban Delalande − tette hozzá a grófné rövid gondolkodás után. Charlotte egyáltalán nem örült a hírnek. Tetszett neki a megmentője, és a képzeletében már egy romantikus történet szálait szövögette… bár tollat nem viselt a kalapja mellett… de hogy egy szimpla rendőrről legyen szó… Mily csalódás! − Ó − bökte ki végül. − Csak azt tudnám, miért beszélt a parancsnokának rólam − folytatta némi hezitálás után. − Mert úgy ítéli meg − velünk együtt! −, hogy túl kockázatos itt maradni. Ha az anyja itt találja, képes rá, hogy egy sokkal szigorúbb zárdába küldje, jó messzire innen. Claire nem folytatta, pedig a lelke mélyén még ennél is rosszabbtól félt: a rossz úti viszonyok okozta baleset, a nehéz életkörülmények miatt támadó titokzatos betegség − mindent el tudott képzelni a sógornőjéről, aki, kihasználva a veszélyeket jelentő közbiztonságot és a zavaros viszonyokat, még arra is képes, hogy a másvilágra küldje tulajdon lányát, ha megtudja róla, hogy többé nem szelíd és engedelmes kislány, hanem lázadó. − Jaj, nem! − nyögte Charlotte. − De bizony! Szembe kell nézni a valósággal! Különösen, ha úgy szeretünk valakit, ahogy én magát. − Claire átkarolta a kislány vállát, és homlokon csókolta. Charlotte-nak megtelt a szeme könnyel. Most először fordult elő életében, hogy valaki azt mondta neki, szereti… − Akkor hát nem arról van szó, hogy néném is meg akar szabadulni tőlem? − Ugyan már, kis buta! Csak meg akarom védeni. Különben sem leszek messze. A hercegnő pedig aranyszívű teremtés. Majd meglátja. Különleges egyéniség: szerintem remekül fog ott szórakozni. Sokkal jobban, mintha az udvarban lenne! − Milyen az élet az udvarban? − Fényűző, de az embernek minden pillanatban vigyáznia kell, hova lép be. Az egész palota azzal van tele, hogy két boszorkány nyíltan küzd a király kegyeiért szegény királyné szeme láttára, aki még mindig csöndben és reménytelenül imádja a férjét. Elképzelheti, milyen ott a légkör! Nos, megegyeztünk? Holnap indulunk a Palais-Royalba? 20

Marguerite, aki már egy ideje szó nélkül hallgatta a beszélgetést, most elérkezettnek látta az időt, hogy közbeavatkozzon: − Mindez nagyon szép, csak felhívnám a grófné figyelmét, hogy Charlotte kisasszony poggyászában mindössze intézeti holmik vannak. − Hát persze! Igazad van! Bár a Madame nem kedveli különösebben a hivalkodó eleganciát, és ha nem muszáj neki udvari díszben megjelenni, legszívesebben vadászruhában jár, de azért egy minimális ruhatár szükséges. Gyerünk, keljen fel! Marguerite, te pedig menj, és hozd ide a… vagyis majd inkább én! Néhány percnyi távollét után egy szobalánnyal tért vissza, aki egy halom ruhát hozott a karján, majd a rakományt letette az ágyra. A grófné kiválasztott egy ezüst virágmintákkal szegélyezett bársonyruhát, amelynek zöld színe Charlotte szemének árnyalatát idézte, és keresztlánya alakjához illesztette. − Sejtettem − jelentette ki. − Alig kisebb nálam és egy kicsivel soványabb. Elég lesz néhány centit fölhajtani a hosszából és ugyanennyit bevenni a bőségéből. Ugyanez érvényes erre a másikra és a szoknyákra is. A köpennyel nem lesz semmi gond, most már csak a cipő marad… Azzal egyik lábáról levette a cipőt, és odanyújtotta Charlotte-nak, aki megpróbálta belecsúsztatni a lábát, de sikertelenül. − Túl kicsi − mondta fájdalmas grimasszal. − És még nem is érte el a végleges magasságát! Csak nem lesz olyan nagy a lába, mint az uralkodói családok tagjainak? Igaz, praktikusnak praktikus, mert sokáig tud állni rajta az ember, de kecsesnek nem nevezhető! A keze viszont elragadó lesz, főleg ha eltűnnek róla ezek a karcolások. Nos hát, mit tegyünk? − Rendelünk nagyságod cipőkészítőjétől − felelte Marguerite, aztán papírt meg ceruzát kerített, és körberajzolta a fiatal lány lábfejét. Úgy döntöttek, hogy amíg az új lábbelik elkészülnek, Charlotte majd hordja a sajátját, miután lepucolták róla a „kalandos éjszaka” nyomait. Másnap reggel a legszükségesebb holmikkal fölszerelt fiatal lány a rá igazított ruhában és szürke mókusszőrmével bélelt, csuklyás úti köpenyében helyet foglalt nagynénje mellett a hintóban, amely új élete felé indult vele. Megilletődve a pillanat súlyától, mindketten hallgatásba burkolództak. Míg Charlotte agyában az ismeretlen, ámde reményteljes jövő vágyképei cikáztak − hisz abban biztos lehetett, hogy a kolostor szürke hétköznapjainál sokkal izgalmasabb élet vár rá nagynénje korántsem volt ennyire bizakodó. Két napja egyfolytában attól rettegett, hogy beállít hozzá a csendőrség, és visszaviszi a szökevényt, ahonnan jött. Szinte el sem merte hinni, hogy ezt megúszták. Még akkor is visszatartotta a lélegzetét, amikor átkeltek a királyi palota együttessel szomszédos, kocsiktól zsúfolt Saint-Germain hídon: ez a hely hemzsegett ugyanis a csendőröktől, s csak mikor Nanterre-be értek, akkor sóhajtott föl 21

némiképp megkönnyebbülten. Immár kőhajításnyira voltak a fővárostól, s Brecourt asszony újra elismételtette keresztlányával az udvari etikett legfontosabb szabályait. Miután ezzel végeztek, még hozzátette: − Mielőtt a Palais-Royalba mennénk, megmutatom a Marais negyedbeli palotánkat. Ott mindig van valaki, ha segítségre lenne szüksége. Sőt, ha veszélybe kerül, ott elrejtőzhet. Marguerite nővére, Marie-Bonne és a férje vigyáz a házra. Ok majd gondoskodnak önről. A Palais-Royalhoz közeli Saint-Honoré kapun át hajtottak be Párizsba, majd − miután Claire a kocsiból megmutatta a palotát unokahúgának − folytatták útjukat egy hosszú utcán át, amelynek végén egy erőd kerek tornyai magasodtak. − A Bastille − mondta a grófné. − Egy biztos tájékozódási pont. Még vagy tíz percet haladtak, majd Claire egy szép, nagy templomra mutatott, amely jobbra állt az út szélén: − Ez a Szent Lajos-templom, mellette pedig a jezsuiták kolostora. A házunk pont szemben van vele − magyarázta, miközben balra fordultak, majd megálltak egy impozáns épület domborművekkel díszített kapuja előtt. A szomszédságban fényűző külsejű palota állt, melynek udvarára velük egy időben hajtott be két hintó. − Ez a Kernevoy palota, más néven Carnavalet − folytatta Claire −, kedves barátnőm, Sévigné márkiné háza. Rá is számíthat, ha segítségre van szüksége, bár kissé tartok tőle, hogy túl sokat fecseg. Most pedig visszafordulunk a Palais-Royal felé. Nem illik megváratni a hercegnőt. Mivel csak holnap reggel térek vissza Prunoyba, bőven lesz időm értesíteni mind az itthoniakat, mind a márkinét. Így aztán nyugodt lehetek a sorsa felől. Nem sok hiányzott hozzá, hogy bekövetkezzen, amitől a grófné tartott. Alig egy órával a távozásuk után egy csendőrosztag hatolt be a prunoyi kastélyba, amelyet a pincétől a padlásig felforgattak, a jó Marguerite átkozódásaitól kísérve. A kutatás természetesen eredménytelenül végződött, minekutána a csendőrparancsnok kénytelen volt elnézést kérni, és a kapott parancsra hivatkozni. Mindazonáltal ettől kezdve számolni kellett vele, hogy Marie-Jeanne de Fontenac minden eszközt bevet, hogy a király fattyúinak nevelőnője segítségével visszaszerezze a lányát.

22

MÁSODIK FEJEZET

A Madame, a Monsieur és a többiek… Charlotte, aki még sohasem járt Párizsban, mohón figyelt kifelé a hintó ablakán. Első látásra megállapította, hogy neki jobban tetszik Saint-Germain a hatalmas erdő és a Szajna közt álló két kastéllyal, az előkelő palotákkal, a két kolostorral és a néhány kereskedéssel, amelyeket a teraszos elhelyezkedés védett meg a folyó gyakori áradásaitól. Párizs valami egészen más volt! A széles utakon és a sikátorokban, a méltóságteljes építmények, elegáns paloták, üzletek, egyszerűbb házak, sőt rogyadozó viskók között töméntelen ember − a fővárosnak ez időben nagyjából ötszázezer lakosa volt − zsúfolódott össze, mivel a párizsiaknak megvolt az a jó szokása, hogy a házuk előtti utcát az otthonuk részének tekintették. A mozgóárusok hangos kiáltásokkal népszerűsítették legkülönfélébb portékáikat: fűszernövényeket, tejet, gyümölcsöt, használt ruhát, homokot, seprűt, halat, vizet és még egy sor egyéb terméket. A kora tavaszi halvány napfényben, amely lassan, de biztosan kezdte fölszárítani a télről maradt latyakot, az élénk ricsaj és a színes forgatag valósággal szédítően hatott a fiatal lányra. Az emberek többsége gyalog közlekedett: csak elvétve akadt egy-egy lovas vagy hintó, esetleg gyalogos arisztokrata, akit a körülötte nyüzsgő lakájok hada különböztetett meg az egyszerű néptől. Úgy tűnt, mintha a nagyváros utcáin a társadalom összes rétege képviseltetné magát. Végül a hölgyek hintója behajtott az aranyozott csúcsokkal büszkélkedő kerítéskapun, amelynél vörös egyenruhás őrök álltak vigyázban, és félkört leírva megállt a bejárat előtt. Ez idő tájt a Palais-Royal volt a legkevésbé régi királyi rezidencia. A pompás épületegyüttest Richelieu bíboros építtette ötven évvel korábban, majd végrendeletében a királyra és leszármazottaira örökítette. Vagyis a Monsieur csak haszonélvezetet gyakorolt fölötte.12 Mindez azonban nem akadályozta meg abban, hogy otthonának tekintse, és kénye-kedve szerint rendelkezzen 12 1692-ben azonban a király hálából neki ajándékozza, amiért beleegyezett fia, a leendő régens és az egyik királyi fattyú, Blois kisasszony házasságába. (J. B.) 23

vele. Ahogy Charlotte is azonnal megállapította: a Palais-Royal Párizs legfényűzőbb palotája volt. Az épületegyüttes, amelyet Ausztriai Anna és a Monsieur újíttatott fel, egy háromszázszor százötven méteres téglalapot alkotott, amelyet délre a Saint Honoré utca, nyugatra a Richelieu utca, keletre pedig a Bons-Enfants utca határolt. Mondhatni, város volt a városban. A lakosztályokon kívül a következő építményeket tartalmazta: kápolna − itt keresztelték meg a Monsieur-t, valamint itt kötötte meg első házasságát a bájos Angliai Henriettával −, könyvtár, kiállítótermek, fogadótermek, gazdasági épületek, konyhák, személyzeti lakások, istállók, egy ezer személy befogadására alkalmas színház, egy hatalmas csarnok a „haza nagyjainak” − köztük Richelieu-nek −, amelyben Philippe de Champaigne13 és Simon Vouet14 portréi lógtak, valamint egy tekintélyes méretű kert két szökőkúttal és egy ligettel a végében. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy a Monsieur ötszáz fős és a Madame kétszázötven fős udvartartásának kellett a hely… A Monsieur és a Madame lakosztályai az első és a második udvar épületszárnyaiban helyezkedtek el: az előbbié a nyugatiban, az utóbbié a keletiben. A Monsieur, aki a Mediciek kifinomult ízlését örökölte 15, nagy figyelmet fordított a berendezésre és a dekorációra. Nem is beszélve páratlan műgyűjteményéről, amely szintén itt kapott helyet. Látván unokahúga elragadtatottságát − aki eddigi életében csak a családi házat, nagynénje kisméretű kastélyát és a kolostort ismerte −, Brecourt asszony elmosolyodott: − Ha ilyen tátott szájjal bámul továbbra is, még vidéki kislánynak nézik! Figyelmeztetem, hogy ez a palota sokkal szerényebb külsejű, mint a saintcloudi, amelyet a Monsieur nemrégiben építtetett, és ahol nyáron vendégül látta a királyt. Őfelsége nem is tudta eltitkolni féltékenységét, mivel a versailles-i kastély még nem készült el… − De hisz ott van neki a gyönyörű Saint-Germain! − Saint-Cloud még annál is szebb! Márpedig uralkodónkra nem jellemző, hogy szeret a második helyre szorulni. Még szerencse, hogy a Monsieur az öccse! − Miért? Különben bosszút állna rajta? − Később majd elmesélem a pénzügyi államtitkár, Fouquet úr, a vaux-i kastély tulajdonosának esetét. De megérkeztünk. Beléptek a hercegnő lakosztályának előszobájába, ahol három lakáj állt arra várva, hogy továbbítsa az úrnő leveleit: a hercegnő naponta több tucat levelet írt, elsősorban Németországba. A vendégek érkezésekor is épp egy fiatal lány jelent meg az ajtóban, és adott át egy pecséttel lezárt papírlapot az 13 Philippe de Champaigne (1602-1674) flamand származású francia festő, aki Richelieu udvari festője volt. (A szerk.) 14 Simon Vouet (1590-1649) francia festő. (A szerk.) 15 IV. Henrik második feleségének, Medici Máriának az unokája volt. (J. B.) 24

egyik inasnak. Az ifjú hölgy rámosolygott Brecourt asszonyra, majd így szólt a már indulni kész ajtónállóhoz: − Hagyja csak, Bertrand, a Madame már várja Brecourt grófnét, majd én bevezetem a vendégeket. − Ó, Theobon kisasszony! Örülök, hogy látom! − üdvözölte a hölgyet Claire. − Hogy van a hercegnő? Az imént találkoztam a doktor úrral… − Tudja, mennyire szereti szülőhazája étkeit: a kolbászt és a káposztát. Vacsoránál kissé többet fogyasztott belőlük a kelleténél, de most már jobban van. Jöjjön csak! Amint láthatta, épp leveleket ír. − Nem zavarjuk akkor? − Hisz ismeri: hacsak nem megy vadászni őfenségével, egyfolytában ír. Beszéd közben kinyitotta a vendégek előtt egy nagy terem ajtaját, amelynek falán − az értékes tárgyakkal telerakott üveges szekrények fölött − családi portrék lógtak, az ülőalkalmatosságokat pedig aranycsíkos, smaragdzöld bársonyhuzat borította. Az egyik karosszékben, amely a kandalló mellett állt, foglalt helyet a ház úrnője, aki tintafoltos, dundi kacsóit a tűznél melengette, miközben félig lehunyt szemmel bóbiskolni látszott. A huszonhét esztendős bajorországi Erzsébet Sarolta pfalzi hercegnő, akit Liselotténak neveztek általában, sőt néha „töltött galambnak” is, hihetetlenül üde és kicsattanóan egészséges teremtés volt, akit a rendszeres lovaglás és vadászás megóvott attól, hogy formátlanná hízzon. Durva vonásai és kissé ferde orra következtében szépnek ugyan nem volt mondható, de vastag szemöldöke alatt vidáman csillogó mandulavágású, gesztenyebarna szeme rokonszenvessé és vonzóvá tette. Telt orcái − amelyek gyakran kipirultak a bőséges étkezés következtében − és szép formájú, párnás kezei miatt egy porcelánbaba benyomását keltette. Immár nyolc esztendeje volt a hitvese XIV. Lajos öccsének, Orléans-i Fülöpnek − aki nem sokkal korábban veszítette el első feleségét, a bájos és törékeny Angliai Henrietta Annát, s akiről mindenki tudta, hogy a férfiakhoz vonzódik −, és csodálatos módon tökéletes harmóniában élt vele, ami férfias alkatának, töretlen jókedvének és humorának volt köszönhető. Férjét három gyermekkel ajándékozta meg, noha emez, amikor bemutatták neki jövendőbelijét, így kiáltott fel: „Te jó ég! Hogyan leszek képes ágyba bújni vele?” A herceg, mint a mellékelt ábra mutatta, egészen jól teljesítette a feladatot. Azután egy gyászos esemény még jobban összehozta egymással a házasfeleket: előző év őszén elveszítették legidősebb, négyéves fiukat, a kis Valois herceget. Ekkor már külön szobában aludtak a hercegnő nagy örömére, akinek legutolsó szülése kis híján tragédiával végződött: a kis chartres-i hercegnő érkezése majdnem az édesanya életébe került. Így aztán nagy örömmel fogadta férje javaslatát a külön hálószobát illetően. Orléans-i Fülöp egyébként végtelenül finoman és tapintatosan tette meg ajánlatát, amelyre hitvese így válaszolt: − A legnagyobb örömmel, uram! Feltéve, hogy nem gyűlöl, és továbbra 25

is jó lesz irántam. Miután megkötötték az egyezséget, a hercegnő így számolt be az eseményről nagynénjének szóló levelében: „Kifejezetten örültem, mert az igazat megvallva, sosem szerettem gyereket csinálni. Nem is beszélve arról, milyen kellemetlen volt az uram mellett aludni: álmában úgy elterpeszkedett, hogy én az ágy szélére szorultam, sőt előfordult, hogy le is estem onnan.” Charlotte, miközben mélyen pukedlizett, föl sem mert nézni a magas rangú hölgyre, ám amikor emez megszólalt, kis híján kitört belőle a nevetés. − Nősz, itt ván ász ifiú léánh? A Madame ugyanis, bár tökéletesen elsajátította a francia nyelvet, német akcentusát nem tudta levetkőzni, különösen a váratlan helyzetekben. Márpedig Theobon kisasszony bejelentése szunyókálásából ébresztette föl. Álomittas szeme azonban máris barátságosan mosolygott az érkezőkre. − Tisztelettel bemutatom fenségednek unokahúgomat s egyben keresztlányomat, Charlotte Claire Eugénie de Fontenacot, és kérem fenségedet, tisztelje meg őt áldásos figyelmével, amelyre igen nagy szüksége van. − Szullyosz tselekedeth…. mekszökni egy go… ko-losztorbólh! De mégh szullyosszabb hiba erővel… odágé… kényszeríthéni válákith… A Madame ismét elmosolyodott, miközben igyekezett megszabadulni akcentusától, amelynek hallatán oly sokan nevetésre fakadtak a környezetében. Márpedig a hercegnő nem szerette, ha kinevetik. Elsősorban a király kedvéért kényszerítette magára a helyes francia kiejtést, akiért rögtön rajongani kezdett, amint megérkezett Heidelbergből, sőt mondhatni, első látásra beleszeretett. Őfelsége is rögtön megkedvelte a mindig jókedvű, őszinte és természetes asszonyt, aki ügyesen ülte meg a lovat, és olyan energiával vett részt a vadászatokban, akár egy férfi. − Itt − folytatta a Madame, immár akcentus nélkül − biztonságban lesz. − Lehetséges − kockáztatta meg Brecourt asszony −, hogy az anyja megkörnyékezi a királyt. Nem szeretném, ha fenségednek kellemetlenségei támadnának emiatt… − Csöppet se aggódjon! A király igencsak kedvel engem, és elfogadja majd a magyarázatomat. Nem is beszélve róla, milyen bájos ez a gyermek! Most pedig vegyen búcsút a nagynénjétől, és hagyjon magunkra, kedvesem! Theobon kisasszony megmutatja önnek az udvarhölgyek lakosztályát. Brecourt asszony, miközben megcsókolta unokahúgát, kezébe nyomott egy erszényt néhány aranytallérral, hogy addig is, amíg megkapja az udvarhölgyeknek járó illetményt, vásárolhasson magának, amire szüksége van. Charlotte boldogan köszönte meg keresztanyja figyelmességét, majd miután még egyszer térdet hajtott a hercegnő előtt, követte Theobon kisasszonyt a földszinti lakosztályba, amelynek ablakai a kertre néztek. A lakosztály két hálószobából és egy közös helyiségből állt, amelybe épp két inas állított be egy ágyat. 26

− Ez az öné − magyarázta Lydie de Theobon. − A Madame-nak elméletben négy udvarhölgy jár, ezért most eggyel többen vagyunk. De meg fog oldódni a helyzet: egyikünk minden bizonnyal hamarosan távozik. A többiek név szerint a következők: Eléonore von Venningen, akit a Madame társaságában látott, vele együtt érkezett Németországból. Adrets kisasszony a mai napon távol van. A negyediket pedig majd bemutatom önnek, ha hazajön Saint-Germainből… ha egyáltalán hazajön. De egy dolgot tudnia kell: mindannyiunkat olyan szoros kötelék fűz a Madame-hoz, ami már őszinte barátságnak nevezhető. Tavaly a hercegnő két szívbéli barátnőjét veszítette el: Monaco hercegnőjét, aki az első udvarhölgye volt − ezt a szerepet most én töltöm be többé-kevésbé −, valamint Sablé asszonyt, akivel rendszeres levelezést folytatott. Most minden erőnkkel azon vagyunk, hogy enyhítsük a fájdalmát. Ön is hajlandó erre? − Ó, én tiszta szívemből szeretem őt máris! − lelkendezett Charlotte. − Hisz olyan jóságosnak látszik, ráadásul az életemet menti meg! − Ja igen, a kolostor… − Ön nem ítél el érte? − Miért is tenném? Kedvesem, én hugenotta vagyok, mint ahogy Venningen asszony is, sőt a Madame is az volt a házassága előtt. Nos, a hercegnő bizalmas barátai közé tartozik még a gyermekek nevelőnője, Clérambault marsallné, aki jóval idősebb nálunk, és valóságos anyai szeretettel csüng a Madame-on. Jóságos és eszes asszony. Meglátja, jól fogja érezni magát nálunk. – Minden bizonnyal jobban, mintha az udvarban élne… de erről majd később. Ez itt az összes poggyásza? − kérdezte, amikor egy inas behozta Charlotte táskáját. − Pillanatnyilag igen, de Brecourt asszony majd kiegészíti a ruhatáramat. Amikor tegnapelőtt éjjel megérkeztem hozzá, nem volt semmim az apácanövendékek egyenruháján kívül. Lydie de Theobon közben már hozzá is fogott, hogy szemügyre vegye a táska tartalmát: először a zöld bársonyruhát húzta elő, majd egy vastag kínai selyem ruhakölteményt, és elismerően bólintott: − Nem is rossz, ha figyelembe vesszük, hogy a Madame, aki egyetlen kék szaténruhával érkezett meg ide a szülőföldjéről, most is csak hármat visel: azt, amelyben az imént látta, aztán a vadászruháját, amely le sem jön róla, ha a királlyal találkozik, akár Saint-Germainben, akár Fontainebleau-ban, akár Versailles-ban, végül az udvari eleganciát, amelyet gyűlöl! − Tényleg? Pedig az biztosan gyönyörű lehet! − Valóban az, de a hercegnő szereti a kényelmes öltözéket. Ellentétben a férjével: ha meglátja a Monsieur-t, meg fog döbbenni a különbségen: ő ugyanis imádja a szalagokat és a drágaköveket. Csak a felséges uralkodó csillog-villog nála is jobban. De majd a vacsoránál meglátja. Beszélgetés közben a két fiatal hölgy végigjárta az egész lakosztályt. 27

Adrets kisasszony hálószobájában Charlotte megállt a másik ágy mellett: − Ez tehát annak a hölgynek az ágya, aki Saint-Germainben tartózkodik. Hogyhogy csak ő egyedül van ott maguk közül? És az imént mintha azt mondta volna, nem is biztos, hogy visszajön? Theobon a szeme sarkából rápillantott Charlotte-ra, és elnevette magát: − Különös, ugye? − Nagyon! Kissé szégyellem, hogy ennyire érdekel… − Ne szégyellje, engem is érdekel. A kíváncsiság hasznos tulajdonság, ha nem visszük túlzásba, és óvatosan bánunk vele. Szívesen felvilágosítom önt: nos, a hiányzó hölgy neve Angélique de Scorailles de Roussille de Fontanges… − A mindenit! Micsoda név! − Valóban. Régi auvergne-i család sarja. Nemes, ámde elszegényedett családé. Néhány hektár föld, egy kastély, eléggé rossz állapotban, de van remény a felemelkedésre, mégpedig a kisasszony ragyogó szépsége miatt! Az ég ajándéka, amelyet mindenáron be kellett mutatni az udvarban. Az ötlet egy kanonissza nagynénié volt, akit szoros barátság fűz Fontevrault apátnőjéhez, aki nem más, mint Montespan asszony édestestvére… de talán nem is tudja, kiről beszélek… − Ó, egy kolostorban sok mindenről suttognak a nővérek egymás közt. Az én zárdám ráadásul Saint-Germainben van, nem messze a kastélytól, ahol az udvari pletykák mindenkit érdekelnek. Egyszóval mindannyian tudtuk jól, ki is az a Montespan asszony. Csakhogy valamit nem értek: azt mondják, a márkiné igencsak féltékeny természetű. Nem igazán érthető, miért akarnak beajánlani neki egy gyönyörű, fiatal lányt. − Várjon, ez még nem minden. A márkiné attól tart, hogy a király szerelme idővel megkopik. Nem is beszélve őfelsége egyre erősödő vonzalmáról törvénytelen gyermekei nevelőnője, az özvegy Scarronné iránt. Montespanné gyűlöli azt a nőt, akiből őfelsége nemrég Maintenon márkinőt csinált, s akit mellesleg a mi úrnőnk sem szívelhet. Ő és a Monsieur jó kapcsolatban vannak a kegyencnővel, így a Madame szívesen egyezett bele, hogy a szép Angélique nálunk lakjon. Ugyanis arról szó sem lehetett, hogy Montespanné vegye magához… − Ezt most már egyre kevésbé értem − vágott közbe Charlotte. − Pedig egyszerű: a márkiné azt akarja, hogy a király egy olyan lányra vessen szemet, aki mindent neki köszönhet, s ebből kifolyólag nem kell tartania tőle. Fontanges kisasszony valóban gyönyörű, csakhogy mellesleg egy ostoba liba. A kezdeti fellángolás után őfelsége hamar beleun majd, de közben Maintenon szépen visszakerül a háttérbe, ahonnan soha nem is kellett volna előtolakodnia. A kegyencnő tehát ezért hívta meg a mi Angélique-ünket… Theobon kisasszony váratlanul elhallgatott, végigmérte Charlotte-ot, majd így folytatta: 28

− De jut eszembe, nem túl fiatal még maga az ilyenfajta történetekhez? − Talán igen, de nagyon hálás vagyok a bizalmáért; sokat segít abban, hogy ne érezzem magam elveszettnek ebben a hatalmas palotában… Másrészről pedig, hasznos dolog megismerni azokat, akikkel együtt fogok élni. Kérem, mondjon valamit Adrets kisasszonyról, és, hogy is mondta, Ve… − Venningen! Nem árt, ha hozzászokik a német nevekhez. Nos, a mi drága Eléonore-unk valóságos angyal, ráadásul rendkívül vidám természet. Megtanulta ugyan a nyelvünket, de olyan akcentussal beszéli, hogy a Monsieur minden alkalommal hangosan kacag, ha meghallja. A Madame is odavan érte, és eléggé aggasztja, hogy a kisasszonyt hamarosan elveszíti. Eléonore ugyanis egy elzászi nemes úr menyasszonya, egy bizonyos − majd beletörik a nyelvem − Rathsamshausené, akinek a birtoka Strasbourgban található. Ennek ellenére szerintem a kisasszony továbbra is többet fog itt tartózkodni, mint ott. Ami pedig Jeanne des Adrets-et illeti, ő a tisztesség élő szobra, már olyan értelemben, hogy bármilyen helyzetben példamutató diszkrécióval viselkedik. Ő az udvarhölgyek házvezetőnője, ami nem túl nehéz feladat, ha figyelembe vesszük, hogy jómagam vezetem az egész háztartást. Erről jut eszembe: hat szolgálónk van, akiket rövidesen bemutatok önnek. Az önét Marie Charlot-nak hívják. Szorgalmas, de eléggé szószátyár teremtés. Ami nem jelenti azt, hogy indiszkrét lenne, csak éppen szeret fecsegni. Ideküldöm, majd ő segít önnek elhelyezkedni. Visszajövök önért kis idővel vacsora előtt, hogy bemutassam a Monsieur-nek. Ja, és a zöld ruhát vegye fel, az remekül illik a szeme színéhez. Ami a cipőt illeti, meglátom, mit tehetek, ez ugyanis rémes! Azzal magára hagyta Charlotte-ot, aki azon tűnődött, vajon Theobon kisasszony milyen mértékkel méri, kit tart fecsegőnek… Mindenesetre a kolostor csöndje után üdítően hatott rá ez a légkör. A fent említett szobalány is igen jó benyomást tett rá, amikor nagy pukedlivel bemutatkozott: a tizennyolc esztendős, kistermetű, barna hajú, szép barna szemű, fitos orrú teremtésből csak úgy sugárzott a jókedv. Miután fölegyenesedett, így szólt leendő úrnőjéhez: − Szeretném, ha a kisasszony megkedvelne, mert ami engem illet, én máris kedvelem a kisasszonyt! Charlotte elnevette magát: − Ez aztán az őszinteség! Nos, őszinteségre őszinteséggel válaszolok: én is kedvellek, és biztos vagyok benne, hogy jól megértjük majd egymást. Régóta szolgálsz itt? − Három éve… Úgy ismerem ezt a házat, mint a tenyeremet. − Nos, én pedig egyáltalán nem ismerem, úgyhogy számítok rád! Úgy hallom, szeretsz beszélni. − Ó, ezt biztos Theobon kisasszony mondta! Nos, nem téved, de tudok ám hallgatni is! − tette hozzá elkomoruló arccal. 29

Charlotte önkéntelenül is kinyújtotta felé a kezét, amelyet Marie a pillanatnyi megdöbbenés elmúltával apró főhajtás kíséretében fogott meg. − Remekül kijövünk majd egymással − vonta le a következtetést az újdonsült udvarhölgy, miközben mély hálával gondolt Claire nagynénjére. A lelke mélyén, bár igyekezett nem kimutatni, rettegett ettől az ismeretlen világtól, amelybe ilyen váratlan gyorsasággal csöppent bele, Mindazonáltal továbbra is töretlenül bízott a keresztanyjában, akiről tudta, hogy a legjobbat akarja neki, ugyanúgy, mintha a saját lányáról lenne szó. Ám egy kolostor monoton szürkeségéből egyik pillanatról a másikra belekerülni egy hercegi kastély fényűző és csillogó világába, ez még az ő józan fejecskéjét is kemény próbára tette. Most azonban, a barátságos Madame-mal, a bőbeszédű Theobon kisasszonnyal és a kedves Marie Charlot-val való találkozás után minden aggodalma szertefoszlott. Annál nagyobb meglepetés várta még aznap este, amikor a nagy pompával felszolgált vacsoránál megpillantotta a Madame-ot hitvese társaságában: ilyen kevéssé egymáshoz illő párost el sem lehetett volna képzelni. Míg a hercegnő termete egy páncélos lovagéra emlékeztetett, a Monsieur − Orléans-i Fülöp őkegyelmessége − legalább fél fejjel alacsonyabb volt nála, annak ellenére, hogy magas sarkú cipőt viselt, és göndör, fekete hajkoronája, amely a válláig ért, legalább tíz centiméterrel megnövelte magasságát. A Madame szőke volt, pirospozsgás és molett, a Monsieur vékony, mondhatni, csibecsontú, és sápadt arcában szinte rikított apró, kárminvörös szája és csillogó fekete szeme. Akár férfiszépségnek is lehetett volna nevezni, ha az ajkai nem tették volna nőiessé az arcát. Míg a felesége ugyanabban az öltözékben jelent meg, mint napközben, ő egy elbűvölő, gyöngyökkel és apró gyémántokkal díszített sötétkék ruhakölteményben feszített, amelyen csak úgy hemzsegtek a különféle szalagok, s bár elmúlt harminckilenc éves − tizenkét esztendővel volt idősebb nejénél −, egyáltalán nem tűnt korosabbnak nála. A mosolygó − sőt többnyire féktelenül jókedvű − Monsieur-ből sugárzott a vidámság, az elegancia és a jólét − leszámítva ama ritka pillanatokat, amikor rossz volt a hangulata, ilyenkor ugyanis valósággal tajtékzott és hisztériázott. A herceg körül csoportosuló udvaroncok egytől egyig szép férfiak voltak, de közülük is kiemelkedett a rátarti és gőgös Lorraine lovag, akinek szépsége egy bukott angyaléval vetekedett, s aki acélkék tekintetével megvetően nézett a világba, de különösen a Madame-ra. Ő volt ugyanis a herceg kegyeltje, akit gyakorlatilag az orránál fogva vezetett. Már jó ideje köztudott volt mind az udvarban, mind a városban, hogy a herceg a férfiakhoz vonzódik, és a közvélekedés szerint ez a házasság épp a feleség kevéssé nőies egyénisége miatt működött mégis jól. A Madame valóban semmilyen tekintetben nem hasonlított a herceg első feleségre, a finom és törékeny, ám kissé perverz Angliai Henriettára. Miután három gyermekkel ajándékozta meg a férjét, nem tartott rá igényt, hogy együtt háljon vele, mint 30

ahogy a töméntelen ékszerre és egyéb cicomára sem vágyott, amelyeket a Monsieur viselt, így aztán emennek nem kellett attól tartania, hogy a neje elirigyli tőle valamelyik csodálatos gyémántját vagy más drágakövét. Fülöp herceg tökéletes nyugalomban és békében élt hát a felesége mellett. Mindezt persze Lydie de Theobon már korábban elmagyarázta Charlotte-nak, nehogy emennek arcára kiüljön a megdöbbenés, amikor együtt látja a házaspárt. − Mindenesetre − fejezte be fejtegetését az udvarhölgy − a Monsieur kedveli a hölgyek társaságát, akikkel divatról, öltözködésről és ékszerekről cseveghet. Általánosságban averziója van a rútsággal szemben, és igyekszik kiküszöbölni azt mind a saját, mind a felesége környezetéből. Nos, ebben a tekintetben önnek semmi oka az aggodalomra! Csak arra ügyeljen, hogyan pukedlizik, és akkor nem lesz semmi galiba! A herceg valóban széles mosollyal üdvözölte az új udvarhölgyet, akit Clérambault marsall mutatott be neki. − Isten hozta udvarunkban, Fontenac kisasszony! − mondta, majd így folytatta: − A feleségem remek ízlésére vall, hogy éppen önt szemelte ki, és… Váratlanul elhallgatott, és egyet lépett előre, hogy jobban szemügyre vehesse a lányt, majd elkerekedett a szeme, és felugrott a szemöldöke: − Milyen furcsa! − kiáltotta. − Vannak rokonai a Loire völgyében? Úgy értem, közeli rokonok… − Nincsenek, kegyelmes uram. Apám családja Périgord-ból származik, anyámé pedig Párizsból. − Furcsa! Határozottan furcsa! − mondta őkegyelmessége, miközben a karját nyújtotta hitvesének, hogy az asztalhoz vezesse. Miközben a házaspár lassan távolodott tőle, Charlotte a következő párbeszédet hallotta: − Magával akarja vinni őt Saint-Germainbe? − Persze! Miért, tán van valami kifogása ellene? − Hát, hogy is mondjam… Hány éves? − Tizenöt a nagynénje szerint. Miért? − Hasonlít valakire… Most még elmegy, hisz félig gyermek, de kéthárom év múlva, attól tartok, egyértelmű lesz… Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Charlotte még hallott. A „furcsa pár” helyet foglalt közeli barátai körében. Az udvarhölgyek, akárcsak a hercegi udvarban élők többsége, állva nézte végig az étkezést: ők később vacsoráztak. Mivel Charlotte-nak egyéb dolga nem volt a bámészkodáson kívül, rövidesen felfigyelt egy tizenhét év körüli, elragadóan szép lányra, aki a Monsieur mellett foglalt helyet, sokszor szólt hozzá, és néha bizalmasan a kezére tette a kezét. A barna hajú, sápadt, törékeny lány nagy, sötét szeme szomorúságról árulkodott. Charlotte-on úrrá lett a kíváncsiság: 31

− Ki az a lány a Monsieur mellett? − kérdezte suttogva szomszédjától, Adrets kisasszonytól. − Ő a Monsieur idősebbik lánya az első házasságából. Nagyon hasonlít az édesanyjára. Van egy húga is. − Olyan szomorúnak látszik. − Meg is van rá az oka: hozzáadják a spanyol királyhoz, miközben mást szeret. − Tényleg? − Pszt… mindjárt elhallgat a zene. A hegedűk valóban épp a végére értek egy darabnak, de rövid szünet után máris belekezdtek egy másikba. Charlotte elnyomott egy sóhajtást. Természetes velejárójaként ifjú korának, korgott a gyomra, s a teremben terjengő étvágygerjesztő illatok, nem is beszélve az orra előtt falatozó emberek látványáról, már-már elviselhetetlenné fokozták éhségét. A Madame valósággal habzsolt. E szokatlan tempót figyelembe véve világosnak tűnt, hogy ha így folytatja, mértéktelenül el fog hízni. Ráadásul a hatalmas adagokat jó nagy korsó sörökkel öblítette le. Charlotte egy darabig elragadtatva nézte a pompázatosán terített asztalt és a csodálatos környezetet, de fokozódó éhségérzetéhez most már álmosság is társult. Bár szökésének ébren töltött éjszakáját már jócskán bepótolta a prunoyi hálószoba kényelmes ágyában, ám a zárdai életmód hozzászoktatta a korai lefekvéshez, és ezúttal már jócskán elmúlt az az időpont, amikor álomra szokta hajtani a fejét. Végre aztán, a hegedűk fáradhatatlan muzsikája mellett, a társaság elhagyta az ebédlőt, és átfáradt a szomszédos nagy szalonba, ahol a játszóasztalok már elő voltak készítve: aznap este a játék volt terítéken. A program esténként változott: színházi előadások, koncertek, bálok követték egymást, de az is előfordult, hogy a Monsieur és udvaroncai máshová mentek szórakozni. Charlotte, amikor észrevette, hogy Clérambault asszony magával viszi az ifjú hercegnőt, ezúttal nem tudta elfojtani sóhajtását, amit Lydie de Theobon nem hagyott szó nélkül: − Jöjjön − mondta neki együtt érzőn mosolyogva −, a lakosztályunkban vacsorázunk, aztán lefekhet. Bizonyára fáradt. − Ó, nagyon! Alig állok a lábamon! − Persze, hisz itt minden új még önnek. Majd megszokja gyorsan. Gondolom, alaposan megrázhatták az elmúlt napok eseményei. Charlotte hálásan szegődött a nyomába. Kimerültségében már az éhségről is megfeledkezett, mindazonáltal, amikor Maria föltálalta a vacsorát, nagy étvággyal esett neki. Az udvarhölgyek általában a közös helyiségben étkeztek, de mivel most itt állt Charlotte ágya, így mindenki a saját szobájában fogyasztotta el a vacsorát. A fiatal lány, miután rövid úton elpusztított egy nagy tányér levest, néhány szelet vadhúst kompóttal, majd jó pár aprósüteményt, hagyta magát levetkőztetni, és hálás sóhajjal bújt be a szobalány 32

által előmelegített ágyba: − Ó, mily csodálatos! − suttogta. − Köszönöm, Marie! − Azért vagyok itt, hogy gondoskodjam önről. Szép álmokat, kisasszony! Befedem a tüzet, hogy holnap reggel új lángra kapjon. Úgy is tett, amint mondta, majd lábujjhegyen elhagyta a helyiséget − ami egyébként fölösleges óvatosság volt, hisz a Madame újdonsült udvarhölgye, amint összegömbölyödött a dunna alatt, máris aludt, mint a tej. Az első álom jótékonyan mély volt, mint amikor az ember belemerül egy medence langyos, illatos vízébe, ám három óra elmúltával az alvó éberebbé vált, s az álom határvidékén járva hallotta, amint csikordul az ajtó… A szobában, ahol egy apró gyertya pislákolt, nem volt teljesen sötét, így Charlotte látta, hogy egy fiatal lány lép be nagy dérrel-dúrral, kezében háromágú gyertyatartóval, s megtorpan, amint megpillantja az ágyat és lakóját: − Hát maga mit keres itt? − Mit keres az ember egy ágyban? Alszom. − Furcsa! Itt nem alszik senki! − Tudom. Nekem állították fel az ágyat, én vagyok a Madame új udvarhölgye, Charlotte de Fontenac. − Ja, vagy úgy! Az ismeretlen hölgy némaságba burkolódzott. Csak állt ott, kezében a gyertyatartóval, és bámulta a jövevényt hatalmas, szürkéskék szemével, amelyhez tökéletesen illett a gyertyaláng fényében aranylón csillogó vörösesszőke haja. Egészen kivételes szépség volt. Magas, karcsú, ragyogóan üde bőrű, gödröcskés, kerek arcú, amelynek különös ékei voltak a telt, korallszínű, érzéki ajkak; szájában pedig apró gyöngyökként ragyogtak szabályos fehér fogai. Charlotte, miután egy darabig hiába várta, hogy a hölgy megmozduljon vagy megszólaljon, megkérdezte: − Tehetek önért valamit? A „jelenés” összerezzent: − Ö… igen… nem! A hintó, amely Clagnyból hozott haza, balesetet szenvedett, ezért nem tudtam hamarabb hazajönni. Azt hittem, találok ennivalót! − És csak engem talált, aki nem vagyok ehető. De nyilván önnek is van szobalánya… − Ó… persze! − Akkor hívja ide! Nyilván hoz önnek valami harapnivalót. Ön Fontanges kisasszony, ugye? − kérdezte Charlotte, emlékezve Theobon kisasszony szavaira a negyedik udvarhölgyről. „Szép, de egy ostoba liba!” Úgy vélte, minden bizonnyal a fent nevezett nőszemély áll előtte. − Talán ismer? − Nem, de hallottam önről. − Ó! 33

Újabb csönd telepedett rájuk. Charlotte azon töprengett, vajon az egész éjszakát így fogják-e tölteni: ő az ágyában ülve, a másik pedig az ajtóban állva nagy barna, prémes köpenyében, amelynek bő csuklyája a vállán pihent. Végül ismét megpróbálkozott: − Akarja, hogy csöngessek a szobalányának? − Ó, dehogy! Fölösleges! Jó éjszakát! Azzal ugyanúgy távozott, ahogy jött. Miután az ajtó becsukódott mögötte, Charlotte már vissza is feküdt, és a füléig húzva a dunyhát azonnal el is aludt… Másnaptól kezdve Charlotte konstatálhatta, hogy a Madame udvarhölgyének lenni egyáltalán nem nehéz feladat: mindössze annyi volt a szerepük, hogy jelen legyenek a hercegi pár fogadásain, valamint a nyilvános vacsorákon. Ezt leszámítva az idő nagy részében hímzéssel vagy könyvvel a kezükben üldögéltek és unatkoztak. Szerencsére Párizs szívében voltak, ahol a számtalan üzlet és a Marais negyed előkelő társasága szolgált némi változatossággal, valamint jó időben egy kis séta a Royale téren. A Madame a maga részéről, amikor nem vadászott, többnyire a szalonjában társalgott német rokonainak képmásaival, amelyekkel tele voltak aggatva a falak, vagy vastag, aranyszegélyű levélpapírjain hosszú leveleket írt a fent említett rokonoknak, illetve azoknak, akiket a barátságába fogadott. Az udvarhölgyek még a napi toalett idején − a Madame szigorúan hideg vízben mosakodott − sem játszottak jelentős szerepet: a feladatot a szobalányok végezték, s legfőképp az öltöztetőnő − aki szintén nem szakadt bele a munkába, hisz a Madame gardróbjában igen szerény volt a választék. S mivel a hercegnő − néhány gyöngysort leszámítva − nem rajongott az ékszerekért sem −, a fent említett hölgy munkája többnyire abban állt, hogy végignézze az ékszeres kazettákat, nem hiányzik-e belőlük valami. Előfordult ugyan, hogy a Monsieur, aki a Madame-mal ellentétben rajongott a bizsukért, kölcsönvett egyet-egyet, de azután akkurátusán vissza is adta őket. A négy udvarhölgy közül ketten voltak, akik mindenhová elkísérték a Madame-ot: von Venningen kisasszony, akivel németül beszélgetett, és Theobon kisasszony, aki a barátnője és bizalmasa volt. Az első reggelen Charlotte úgy döntött, megismerkedik a kerttel, amelyben mindaddig csak az ablakokon át gyönyörködhetett. Imádta a növényeket, a virágokat és a fákat − a kolostorban is akkor érezte magát a legjobban, ha a kerengőben sétálva szemügyre vehette, hogyan bimbózik és nyílik ki − az évszaktól függően − a hóvirág, a hunyor, a primula, az ibolya, a viola, a rózsa, nem beszélve a gyógynövényekről, amelyeket bőségesen használtak a kolostor betegszobájában. A Palais-Royal kertje azonban semmiben sem hasonlított az Orsolyákéhoz: a híres Le Nôtre16 által tervezett park virágágyásai csodálatos 16 André Le Nôtre (1613-1700) francia kertművész és építész, apja utódja lett a Tuileriákban, ő alapozta meg a „franciakért” hírnevét. (A szerk.) 34

összhangban vették körül a két szökőkutat, amelyek akkor léptek működésbe, ha a hercegi pár sétára indult. A sétányokat szegélyező szilfák árnyékában kőpadok álltak, amelyeken meg lehetett pihenni vagy akár hosszabb ideig ábrándozni. Charlotte, miután körbejárta a kertet, helyet foglalt az egyiken, hogy élvezze az enyhe időt és a frissen zöldülő fák ágain keresztül átszivárgó tavaszi napfényt. Már egy ideje üldögélt ott, amikor fiatal hölgy állt meg mellette: az a Fontanges kisasszony, aki aznap éjjel oly váratlanul tört be hozzá. − Megengedi, hogy leüljek ön mellé? − kérdezte félénk mosollyal, ami igencsak jól állt neki. − Annyira sajnálom, hogy az éjjel fölébresztettem! Nem akarattal történt… − Hát persze hogy nem, ebben biztos vagyok − mosolygott vissza rá Charlotte −, hisz nem tudhatta, hogy a szalonban elhelyeztek egy ágyat. Foglaljon helyet, kérem! − mondta kedvesen, összébb húzva maga körül bő ruhaalját. − Gondolom, azóta már tudja, hogy kissé váratlanul érkeztem ide nagynéném, Brecourt grófné kíséretében, akit ismer talán? − Nem tudtam. Nemrégen állok a Madame szolgálatában, de nemigen szólnak hozzám. Mielőtt Montespan márkiné meghívott magához, gyakran voltam egyedül… − Egyedül? Ebben a palotában, ahol nyüzsögnek az emberek? − Az lehet, de többnyire olyan gonoszak! − Gonoszak? Ugye, nem a Madame-ról beszél? − Ó, dehogy. Ő nagyon jó hozzám: mindig rá is szól a többiekre, hogy ne csúfoljanak. − Csúfolják? − nyílt tágra Charlotte szeme a meglepetéstől. − De hiszen maga gyönyörű! − Az lehet, de nem tudok úgy viselkedni, ahogy az itteniek. Egy auvergne-i faluból jöttem, és fogalmam sincs, miről beszélnek, amikor könyvekről, színházról, városi vagy udvari pletykákról esik szó. A többi lány butának és ügyetlennek tart, mert semmit sem tudok, ami őket szórakoztatja. Nagyon hiányzik a szülőföldem. Szép vidék, tudja-e? S talán épp a hosszú hallgatás okozta beszédhiány miatt csak úgy dőlt belőle a szó: részletesen lefestette az ősi birtokot és a kastélynak aligha nevezhető ódon szülőházat, amely egy völgyben bújt meg, nem messze Rauhlac városkától, s melyen mindössze a magas palatetők és egy négyszögletű tornyocska jelezte, hogy nemesi hajlék volt egykoron. Egyszerű és megható, már-már költői eszközökkel idézte föl a gesztenyefa sort, a gyors folyású patakot, a bárányfelhőktől tarajos eget a szomszédos fennsík fölött, ahol a mezőkön juhok legelésztek. − És az ön otthona milyen? − tette föl a kérdést, mintegy összegzésként. − Nekem nincs otthonom. Amíg élt az apám, egy szép palotában éltem Saint-Germainben, de a halála után bentlakó lettem az Orsolya Nővéreknél, és 35

értésemre adták, hogy az életem hátralévő részét ott kell töltenem. − És ezt nem akarta? − Persze hogy nem! Normális életet szeretnék élni: családot, gyermekeket, csakhogy az anyám nem hajlandó belátni ezt. Ezért menekültem ide, a Madame-hoz. És nagyon örülök neki! Az ifjú Angélique lebiggyesztette az ajkát: − Én viszont nem! Remélem, soha többé nem jövök vissza ide. Annyival jobban érzem magam Clagnyban, Montespan asszonynál! Ott minden csodálatos! A szalonok, a bútorok, a csecsebecsék és a kert! Charlotte, az etiketthez kevéssé illő módon füttyentett egyet: − Nagyon furcsa az ízlése, Fontanges kisasszony! Azért itt sem panaszkodhatunk, és azt hallottam, hogy a saint-cloudi kastély, ahol majd a nyarat töltjük, meseszép! − De mégsem ugyanaz. Ott hercegnőhöz illő ruhákban járhatok… és bemutattak a királynak! − jelentette ki rátartian. − Ó, hát persze! No és hogy fest őfelsége? A fiatal lány egy csapásra átalakult: elragadtatott mosollyal kulcsolta össze a kezét és emelte égnek a szemét, mint aki valamiféle isteni jelenést képzel maga elé: − Ó, hát ő a legszebb férfi a világon! Úgy tündököl, akár a nap, annyi ékkövet visel a ruháján! De akár egyszerű öltözékben is járhatna: mindenható tekintete akkor is jelezné, hogy ő a legfőbb úr! És képzelje, ez a tekintet rajtam is megpihent! Őfelsége egy pillanatra még a kezemet is megfogta; azt hittem, elájulok! − Csak nem? − vetette közbe kissé gúnyosan Charlotte, akinek ez már túl sok volt. − Ó, de! Sőt! Még azt is megígérte, hogy hamarosan újra találkozunk! Ezért sem értem − tette hozzá duzzogva −, hogy Montespan asszony miért nem tartott ott magánál. Na, mindegy! Remélem, hamarosan visszatérhetek, hisz a király megígérte! − Az utolsó szavaknál váratlanul fölpattant: − De most bemegyek. Kissé hűvös van itt. Azzal kecsesen búcsút intve a palota bejárata felé indult, miközben újdonsült bizalmasa együttérzés és nevetés között ingadozott. Theobon kisasszonynak igaza volt: Angélique de Fontanges-nál szebb lány kevés akadt, de valóban egy buta liba volt! Ráadásul Charlotte azt sem értette, hogy az, aki gyermekkorát az auvergne-i hegyekben a birkák között töltötte, mitől lett ilyen fázós hirtelen. Mindazonáltal, miközben folytatta sétáját a kertben, az újdonsült udvarhölgy eldöntötte, hogy ezentúl több figyelmet szentel ennek a naiv teremtésnek, hisz ez az, ami a legjobban hiányzik neki. Így aztán mindketten kevésbé lesznek magányosak… Épp visszafelé indult a kastélyba, amikor meglátta, hogy a Madame egyik apródja közeledik felé: egy Wendt névre hallgató német fiatalember, aki 36

már meghajolt előtte a hercegi vacsoránál, és kölcsönösen mosolyt váltottak. Rémes német kiejtéssel közölte, hogy a hölgynek levele érkezett, majd átnyújtotta a lepecsételt iratot, meghajolt, ismét elmosolyodott és távozott. Charlotte, aki fölismerte a nagynénje írását, izgatottan törte fel a pecsétet. Hazatérvén Prunoyba, Claire de Brecourt óriási fölfordulást talált: a kertészek mind azzal foglalatoskodtak, hogy eltüntessék a lovak patáinak nyomait a kert ösvényeiről, Marguerite pedig valósággal pufogott a méregtől. Úrnője még le sem szállt a hintóról, amikor hozzákezdett a litániához: − Asszonyom, el sem hiszi, mi történt! A király csendőrei átkutatták az egész házat, és megállás nélkül kérdezősködtek! − Feltételezem, hogy Charlotte-ról. Számítottam erre. Kárt tettek valamiben? − Nem, dehogy. Még csak az kellett volna! Rajtuk tartottuk ám a szemünket Marguerite-tal! − folytatta Robin, a főkomornyik. – Azt állították, a király nevében jöttek, de semmiféle parancsuk nem volt. Szerencsére csak nézelődtek, de nem nyúltak semmihez. Minden ajtó mögé benéztek és mindenkit kifaggattak, de csak azt a választ kapták, hogy fél éve nem láttuk Fontenac kisasszonyt. Amikor aztán közöltem velük, hogy az úrnőnk a királyné udvarhölgye, nem erősködtek tovább. − Nos, akkor nem is olyan nagy a baj. Köszönöm, hogy ilyen remekül viselkedtetek, és ismét bebizonyítottátok hűségeteket. Ami pedig a parancs hiányát illeti, ez azt jelenti, hogy a parancsnokuk csak szívességet tett valakinek… Hogy is hívták? − Egy bizonyos Langlumée kapitány. De nem ő beszélt, hanem az egyik embere… furcsa, nem? − Igen, bár érthető: nyilván semmiféle jogcímük nem volt arra, hogy betörjenek ide. Nos, majd holnap beszámolok erről a királynénak. Claire számára egyértelmű volt, honnan fúj a szél: ez a Langlumée nyilván a sógornője ismeretségi körébe tartozik. Mindazonáltal komolyan kell vennie ezt a jelzést, még ha a király nem is adott semmiféle parancsot. Úgy tűnt, Charlotte anyjának barátsága az újdonsült Maintenon márkinővel hatékonyabb, mint gondolta volna. Ezt a tényt erősítette meg, hogy nem sokkal vacsora előtt Marie-Jeanne hintója gördült be a kastély udvarára. A kocsis még alig fékezte meg a lovakat, amikor Fontenac asszony már le is ugrott a kocsiról, és ujjaival fölcsippentve hosszú, rózsaszín bársonyszoknyáját és csipke alsószoknyáját − láttatni engedve hasonló színű és ugyanabból az anyagból készült cipellőjét −, beviharzott a kastélyba. Hermelinszőrmével bélelt bő köpenyének színe is hasonló volt, csak jóval sötétebb árnyalatú, s Brecourt asszony felvont szemöldökkel kérdezte magában, vajon látott-e már valaha a világ egy negyven év körüli özvegyet úgy öltözni, mintha serdülő lány lenne. Talán mégis igaz a híresztelés az új házasságról. 37

Claire-nek semmi kedve nem volt hozzá, hogy sógornőjét a szalonjában fogadja, ezért elébe sietett az előtérbe, ám még ki sem nyithatta a száját, a báróné máris rákezdte: − Hol van Charlotte? Ha már azok az idióták képtelenek voltak megtalálni, személyesen kellett idejönnöm. Azonnal hozza elő, nincs vesztegetni való időm. − Ahogy nekem sincs. Már tudattuk az embereivel, hogy nincs itt, úgyhogy akár indulhat is vissza! A báróné szabályos babaarca, melyen a kor már kezdett nyomokat hagyni, eltorzult a dühtől. − Nélküle ugyan nem megyek sehová! Tudom, hogy itt van, és nyomatékosan kérem, hagyja abba ezt a játékot, mert drágán megfizet érte! Claire-ből, aki a mellkasán keresztbe tett kézzel állt a nagy lépcső alsó fokán, kitört a nevetés: − Csak nem képzeli, hogy megfélemlíthet? Elég jól ismer ahhoz, hogy tudja, erre sosem lenne képes. Különben is: jobban megbízhatna a csatlósaiban, akiket a nyakamra merészelt küldeni. Nem találták az unokahúgomat, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincs itt. Menjen haza, és felejtsük el az egészet. − Ilyen könnyen azért nem ússza meg. Ha itt nincs, akkor a párizsi házában van vagy pedig − miért is ne? − Brecourt-ban. Claire megrántotta a vállát: − Nevetséges! Megmondaná, mit keresne egy tizenöt éves gyermek egyes-egyedül egy üres házban vagy egy jéghideg középkori várban, amelyet a tenger hullámai nyaldosnak? Hisz az csak egy újabb börtön lenne a számára. − Nem hiszek magának! Valahol rejtegeti, és szavamat adom rá, hogy meg fogom találni! És valóban egy újabb börtönbe fogom zárni: méghozzá a karmelitákhoz! Talán elfelejtette, hogy én vagyok az anyja? − Hisz azt inkább maga felejtette el! Az egyetlen célja, hogy biztosítsa magának a bátyám örökségét, és arra az öntelt bájgúnárra fecsérelje, akihez hozzá készül menni, s aki a fia lehetne! Különös anya az ilyen! Maga sosem tudta, hogy mi az, anyának lenni, úgyhogy meg lennék lepve, ha épp most jönne rá, amikor már késő! − Nem érdekel a véleménye. Az én lányom: azt teszek vele, amit akarok. − Akár a teljes reménytelenségbe is taszíthatja, mit számít az magának, ugyebár? Csakhogy ő nem apácának született, és a Mindenható nem szereti a kikényszerített elhivatottságot! Charlotte férjhez fog menni… − Hozomány nélkül ugyan nem − sziszegte Marie-Jeanne. − Ne aggódjon, majd én gondoskodom róla. A fiam egyetértésével. − Maga? Maga fogja kiházasítani? − Ahogy mondom. 38

− Hát persze, hisz gazdag! Brecourt asszony figyelmét nem kerülte el a sógornője arcára kiülő mohó irigység. − Maga is az. Jobban mondva: még az, amíg újdonsült férjjelöltje ki nem fosztja. Márpedig nem lesznek gátlásai, abban biztos lehet. Most pedig legyen olyan kedves, és távozzon! Végeztünk! − Ó, dehogy! Ne féljen, tudom, hol tegyek panaszt! − Én meg gondoskodom róla, hogy megbánja! Jó estét! Azzal a grófné elindult lefelé a lépcsőn, a szó szoros értelmében meghátrálásra kényszerítve látogatóját. Egészen a földszinti szalonig „kísérte” így, majd határozott mozdulattal becsukta az ajtót utána. Néhány pillanat múlva kocsikerekek zörgése jelezte, hogy a kellemetlen vendég távozott. A hintó még ki sem gurult a főkapun, amikor Marguerite máris úrnője mellett termett. Persze mindent hallott a heves szóváltásból: − Hogy értette azt, hogy: „Tudom, hol tegyek panaszt? − kérdezte. − Sehogy. Egyszerűen csak rám akart ijeszteni. − Ebben nem vagyok olyan biztos! Ez egy kígyó! Jobb félni, mint megijedni. − Egyetértek, csakhogy a sógornőmet ki nem állhatják az udvarban, sőt nem is fogadják. Miután egy éjszakát a királlyal töltött, azt hitte, övé a világ: huszonnégy óra leforgása alatt megsértette a királynét, és magára haragította a nagyhatalmú Montespannét. Másnap szépen hazaküldték. − Igen, de azóta a királynak új barátnője van. − Maintenon? Lehet, hogy nála behízelegte magát, de emez sose lenne olyan ostoba, hogy ismét beajánlja a király kegyeibe. Őfelségének jó a memóriája, és bizonyára nem őriz túl jó emlékeket a mi viperánkról. − Nála sose lehet tudni. − Na és ha sikerül neki? Charlotte mostantól kezdve a Madame védőszárnyai alatt áll, akit a király igen nagyra értékel: jókat tud beszélgetni vele, ráadásul mindketten imádják a vadászatot és az asztali örömöket. Ilyen tulajdonságokkal egyetlen barátnője sem rendelkezik! Őfelsége kétszer is meggondolná, hogy kellemetlenséget okozzon a sógornőjének! Nyugodjon meg: Charlotte biztonságban van… most pedig megírom neki, mi történt az imént. Örülni fog, hogy kitessékeltem az anyját a házamból. Holnaptól pedig folytatom a szolgálatot a királyné mellett… A levél valóban felvidította Charlotte-ot. Miután elolvasta, gondosan összehajtogatta, és betette az ágya alatt tartott táskába; egyelőre itt tartotta a holmijait, mivel az udvarhölgyek szalonjába, ahol ideiglenesen elhelyezték, bárki bármikor beléphetett. Rendelkezésére bocsátottak ugyan egy ládát a ruhái részére, de annak nem volt kulcsa. Adrets kisasszony − aki az udvar39

hölgyek lakosztályát felügyelte − elmagyarázta neki: örüljön, hogy külön szobában alhat; amilyen váratlanul érkezett, még az is előfordulhatott volna, hogy csak egy matrac és egy takaró jut neki valamelyikük hálójában. A nap további része eseménytelenül telt, nem úgy az éjszaka… Aznap este kivételesen mindenki korán tért nyugovóra a palotában, nem volt semmilyen fogadás. A Monsieur ugyanis megfázott: kegyetlenül köhögött, és az ágyat nyomta. Orvosa, Jean Esprit felügyelete mellett egyik csésze mézes-cukros gyógyteát fogyasztotta a másik után, s két csésze között kipirosodott orrát és könnyben ázó szemét vizslatta kézitükrében. A Madame tehát a lakosztályában vacsorázott egyedül, s kihasználva a helyzetet, hatalmas adag töltött káposztát rendelt magának kolbásszal, füstölt sonkával és egyéb húsfélékkel, amelyeket Heidelbergből hozatott. Előételként vaddisznópástétomot fogyasztott, majd a főétel után májjal töltött gombóc, jóféle Munster sajt s végül aprósütemény következett lekvárral. A bőséges vacsorának azonban meglett a böjtje: a jó néhány korsó sör ellenére a Madame-nak emésztési panaszai támadtak, s mivel azok közé a szerencsétlenek közé tartozott, akik hiába dugják le ujjukat a torkukon, nem képesek megszabadulni gyomruk tartalmától, meleg vizes palackkal fölfúvódott hasán, az ágyán fekve várta, mikor könnyebbül már meg végre. Mindeközben Venningen kisasszony szülőföldjének legendáiból olvasott föl neki németül. Éjfél felé járhatott az idő, amikor lovas osztag jelent meg a Palais-Royal bejáratánál, és a király nevében ki akarta nyittatni a kaput. Az őrszemek, akik már tiltakozásra nyitották volna a szájukat, azonnal elnémultak, amint megpillantották őfelségét személyesen egy maroknyi testőr társaságában. XIV. Lajos azonban ezúttal nem az öccséhez jött. Határozott léptekkel szelte át a palotát egyenesen a második udvarig, amelyen túl árkádok során át a kertbe lehetett kijutni. A király a bal oldali szárny egyik ajtajához tartott, amely az udvarhölgyek lakosztályát nyitotta. Charlotte, aki már félálomban volt, meghallotta az erőteljes kopogást; azonnal kiugrott az ágyából, és amint résre nyitotta ideiglenes hálószobája ajtaját, Adrets kisasszony elfojtott kiáltása hasított bele az éjszakába: − Felség! Gyors léptek kopogtak, majd Adrets és Theobon kisasszonyok rontottak be a szobába, papucsban, hálóruhában, a rémület kifejezésével arcukon. − Tényleg a király az? − lehelte Charlotte. Louise des Adrets bólintott, majd mintegy saját magának suttogta: − Hogyan is tagadhattuk volna meg tőle a belépést… − De miért jött? A naiv kérdés hallatán Theobon elmosolyodott, és vállát vonva válaszolt: − Hát Fontanges-hoz! 40

− Ilyenkor? Saint-Germainből? − A szerelmeseknek nem számít sem az idő, sem a távolság… Ne nézzen rám ilyen rémülten! Tizenöt évesen már megérthetné: azért jött, hogy ágyba bújjon vele, mi pedig ki lettünk ebrudalva! − De… mit fog szólni a Madame és a Monsieur? − A Madame? Nem tudom. Nem ez az első alkalom, hogy őfelsége „kölcsönveszi” az egyik udvarhölgyét. Már az is eszembe jutott, hátha azért válogatja ki inkább a csinosakat az udvarába, merthogy ő maga… hát mit mondjak… nem egy szépség. − De hát miért tenne ilyesmit? − Hogy kedvezzen a királynak − világosította fel az ámuló Charlotte-ot Adrets kisasszony. − A Madame nagyon kedveli őfelségét, talán egy kicsit túlzottan is… de hát meg lehet érteni: a király igen vonzó férfi. Nos, ez is egy módja annak, hogy magához édesgesse… De nem ülünk le? Kialudt a tűz, és cudar hideg van. A három hölgy helyet foglalt az ágyon, és amennyire csak lehetett, betakarózott. A várakozás olyan hosszúra nyúlt, hogy Charlotte elbóbiskolt, miközben a másik kettő feszülten figyelt. Három óra is elmúlt már, amikor Louise a határozott léptek hallatán kirohant a szalonból. Az ajtó félig nyitva maradt utána, így odabent is hallani lehetett a parancsot: − Délben királyi hintó jön Fontanges kisasszonyért! Az ön felelőssége, kisasszony, hogy addigra elkészüljön! − Őfelsége szolgálatára! A következő pillanatban Louise már odabent is volt. − Azt hiszem, Fontenac − suttogta az időközben teljesen éberré vált Charlotte-nak −, ma este már az udvarhölgyek hálójában alhat! Mindeközben XIV. Lajos csatlakozott kíséretéhez, ám miközben a főépületen haladtak keresztül, egyszer csak szembetalálta magát a dühtől fortyogó Monsieur-vel, aki dupla hálóköntösben, bélelt köpenyben és hálósipkában, orvosára támaszkodva úgy magasodott elé, akár egy felkiáltójel: − Mit keres itt ezen az éjjeli órán? Netán bordélynak nézi a házamat? Annyira magánkívül volt a dühtől, hogy valósággal dadogott. Ám hevenyészett maskarájában inkább nevetséges volt, mintsem félelmetes. A király nem tudott elfojtani egy kuncogást, de aztán komolyra váltott a hangja: − A házát? − vágott vissza epésen. − Talán elfelejtette, hogy csak kölcsönkapta tőlem? Szép is lenne, ha nem mozoghatnék otthonosan a saját tulajdonomban! A Monsieur dühtől vörös arcából kifutott a vér, miközben fekete szemén villám suhant át: − Nem érdemelnék némi tiszteletet, tekintve, hogy a testvére vagyok? − Dehogynem… de ha panaszkodni akar, legalább tegyen róla, hogy ne legyen nevetséges! 41

E kegyetlen fricska után XIV. Lajos és kísérete elvágtatott SaintGermain felé. Néhány órával később a boldogságtól és büszkeségtől ragyogó Fontanges kisasszony, miután búcsút vett a Madame-tól és udvarhölgyeitől, beszállt a hintóba, amelyet felséges szeretője küldött érte…

42

HARMADIK FEJEZET

Az arckép A Monsieur a palota egyik szárnyában lakott, a Madame pedig a szemköztiben. Csak a közös vacsorák, a rendkívüli fogadások, illetve az esti programok alkalmával találkoztak: ezek a főépületben zajlottak, esetleg a kertben, ha az idő engedte. Charlotte gyakran látogatta a kertet, függetlenül az időjárástól. Szeretett az első szökőkút szélén üldögélni és kenyeret szórni a madaraknak vagy egy padon olvasgatni. Lydie de Theobon elvitte őt a Cité palota könyvkereskedőjéhez, s ott rábukkant La Fontaine fabuláira, amelyek különösen elnyerték a tetszését. Egyik reggel, miután teljesítette szolgálatát a Madame mellett, és látta, hogy odakint süt a nap, magára kanyarította bélelt köpenyét, kezébe vette könyvét, és lesietett kedvenc padjához, amely azonban ezúttal foglalt volt. Az ott ülő fiatalemberek, akik a ruházatukon lévő szalagok mennyiségéből ítélve − amelyek az egyiken piros, a másikon kék színben pompáztak − a Monsieur kíséretéhez tartozhattak, éppen heves beszélgetést folytattak. Mivel háttal ültek neki, nem vették észre Charlotte-ot, akinek váratlanul kedve támadt megtudni, miről folyik a társalgás: egy szobor mögé húzódva hallgatózott. − Valóban odamentél, márki? De hát miért? − Hogy jósoljon nekem, mi másért? Tudnom kellett bizonyos dolgokat, s még mielőtt egy szót is szólhattam volna, már meg is tudtam, amire kíváncsi voltam. Rémes egy boszorka, de remek jósnő. Neked is el kellene menned hozzá − lapogatta meg barátja vállát a piros szalagos. − Fantasztikus teremtés! A beszélőnek magas hangja volt, és affektálva gesztikulált, miközben erős parfümillat áradt belőle. A társa − aki valamivel kevesebb szalagot viselt − nyugodtabb embernek tűnt, és normálisabb hangfekvésben beszélt. − Nem hiszem, hogy szükségem lenne rá − mondta. − Veszélyes dolog jósnőkhöz járkálni. A minap D’Assigny említette Soissonsnénál. El volt ragadtatva tőle, és azt mesélte, különféle porokat is lehet kapni nála a szerelmi vágy fokozása érdekében… − Na és, ez nem veszélyes! − …és arra is, ha az ember meg akar szabadulni azoktól, akik zavarják. Engem aztán senki sem zavar! 43

− Engem sem, de gondolom, ilyesmit csak akkor ad az az asszony, ha kifejezetten kérik tőle. Viszont megmondja a jövődet! Az enyém csodás lesz, és pontosan ezt akartam tudni! Bemegyünk? − Én még nem. Remekül érzem magam itt. Amint Charlotte meglátta, hogy a piros szalagos távozni készül, megkerülte a szobrot, nehogy rajtakapják a hallgatódzáson, majd miután a fiatalember már kissé eltávolodott tőle, utána sietett: meg kellett, hogy szólítsa, hisz olyan izgalmas dolgokat mesélt! − Uram… uram! A férfi megállt, és méltóságteljesen megfordult; dús, dauerolt barna parókája magasabbnak láttatta, mint amilyen valójában volt. − Tessék? − kérdezte, miközben csipkés ingmelléből lornyont húzott elő, amelyet görögösen ívelt orrára illesztett. − Nekem szólt, kisasszony? − Igen, uram, bocsásson meg érte. Charlotte de Fontenac a nevem, a Madame udvarhölgye vagyok… A férfi egyik lábával előrelépve meghajolt az etikett szerint, miközben fekete kalapján a piros tollak kecsesen lengedeztek. − El vagyok bűvölve… Adhémar de Saint-Forgeat, a Monsieur udvaronca. Miben lehetek a kisasszony szolgálatára? − Máris rátérek… de még egyszer elnézését kell kérnem a tapintatlanságért, amelyet elkövettem. Hadd magyarázzam meg: gyakran jövök ide olvasni arra a padra, amelyen ön az imént helyet foglalt. Túl későn láttam meg önöket, így akaratom ellenére hallottam néhány mondatot a beszélgetésükből. Annyira érdekes volt, hogy nem tudtam megállni, hogy tovább ne hallgassam. Tudom, hogy illetlenség, de csak rövid ideje vagyok itt, és annyira szeretném megtudni, mit tartogat számomra a jövő… − Szeretné fölkeresni a jósnőt? − Igen! A fiatalember ajka széles mosolyra húzódott. − Nincs ebben semmi rendkívüli. Az az asszony Párizs-szerte ismert. A legelőkelőbb személyek egymásnak adják nála a kilincset. − És… mennyibe kerül? − Egy arany. De megéri! No persze, ha… különleges dolgot kér tőle, azért többet kell fizetni. − Ó, nem! Én csak azt szeretném, hogy jósoljon nekem. Az ön szavaiból azt vettem ki, hogy meg lehet bízni benne. − Tökéletesen! − kiáltott fel a fiatalember − aki egyébként nem lehetett több húszévesnél − örömében, hogy egy új rajongót szerzett kedvenc jósnőjének. − Nos, a neve Catherine Mauvoisin, de csak „Szomszédasszony” 17-nak nevezik. A Villeneuve-sur-Gravois negyedben lakik, a Notre-Dame de Bonne17 Lefordíthatatlan szójáték: a voisin kifejezés szomszédot jelent. (A ford.) 44

Nouvelle-templom melletti Beauregard utcában, egy szép házban. Ismeri Párizst? − Nem. Mostanáig Saint-Germainben éltem, és mielőtt a Madame-hoz kerültem, még sosem jártam a Palais-Royalban. − Ja, vagy úgy! Nos, ahogy a neve is jelzi18, ez egy viszonylag új városnegyed, többnyire asztalosmesterek lakják. Elegáns, kertes házak vannak ott − egy ilyenben lakik a „Szomszédasszony” is… Szívesen odakísérném − tette hozzá rövid töprengés után −, de holnap követnem kell a Monsieur-t villers-cotteréts-i kastélyába. Szavait grimasz kísérte, ami sejtetni engedte, hogy nincs elragadtatva ettől a kirándulástól. Charlotte együtt érzően kérdezte: − Muszáj elmennie? − Egyike vagyok őfensége legközelebbi barátainak, akik nélkül egy lépést sem tesz… csakhogy a kastélyban épp munkálatok folynak, s jóformán lakhatatlan! Ráadásul ebben a hűvös évszakban oly könnyen elkapom a náthát − tette hozzá csipkés ingmelléből előhúzva egy zsebkendőt és meglengetve, mintha legyeket akarna elűzni. Charlotte kis híján elnevette magát a szemmel láthatóan jó egészségnek örvendő ifjú kétségbeesett arckifejezése láttán, de igyekezett nem mutatni, milyen jól szórakozik. Illetlenség lett volna. Ehelyett kedvesen így szólt: − Ígérem, imádkozni fogok, hogy megjavuljon az idő, és gyorsan hazajöjjenek! − Ó, milyen kedves! − sóhajtott fel ábrándosán a fiatalember. − Nos, biztosíthatom, hogy azonnal fölkeresem, amint visszatérek! Alázatos szolgája vagyok − köszönt el ugyanazzal a meghajlással, mint az előbb. Azzal könnyed léptekkel távozott; neki − hórihorgas termetének köszönhetően − nem kellett magas sarkú cipőt viselnie, ami nehezítette volna a járását. Charlotte nézte, amint eltűnik a Monsieur által lakott szárnyban, majd ő is hazatért a Madame-éba, s egyenesen a szobájába ment, amelyen Lydie de Theobonnal osztozott. Szobatársnője nem volt otthon, így Charlotte azonnal behívta Marie-t, a szobalányát, akiről tudta, hogy Párizsban született, s megérdeklődte tőle, tudja-e, hol van a Notre-Dame de Bonne Nouvelletemplom. Marie tudta, de igencsak meglepődött a kérdés hallatán: − Csak nem akar odamenni? − De igen. Messze van? − Úgy negyedmérföldnyire. Fél óra gyalog… persze hintóval gyorsabb. − Nem kell hintó. Gyalog akarok menni. Máris indulhatunk! Mivel a Madame bejelentette, hogy leveleket akar írni, az udvarhölgyek szabadok voltak. Charlotte örömmel nyugtázta, hogy a keresztanyja által adott erszény tartalma − amelyből eddig csak egy pár kesztyűre és egy sálra költött − még mindig bőséges; sőt ha visszafelé már túl fáradt lesz a gyalogláshoz, 18 Villeneuve új várost jelent. (A ford.) 45

még bérkocsit is megengedhet magának. Így hát délután három óra tájban szobalányával az oldalán elindult első önálló kirándulására Párizsban, méghozzá gyalog! Mindeddig, ha kimozdult, Theobon kisasszony kísérte el egy-egy üzletbe vagy a könyvesboltba − a kolostorban ugyanis a fiatal lány rákapott az olvasásra. Prémmel bélelt köpenyébe burkolódzva, hogy megvédje magát az alattomos szél ellen, s novícia korában viselt vastag cipőjében élvezettel gyalogolt az éjjel-nappal forgalmas utcákon. A nappali barátságos és színes forgatag sötétedés után azonban igencsak átalakult: a zsebtolvajok, a seftelők és az örömlányok vették át a terepet, s ilyenkor bizony nem volt tanácsos hintó és férfikíséret nélkül közlekedni. Olyan sebes léptekkel haladtak, hogy húsz perc múlva már oda is értek a Villeneuve-sur-Gravois negyedbe, amely teraszosan helyezkedett el a vadonatúj körút mentén, a méltóságteljes Saint-Denis kapu szomszédságában, amelyet XIII. Lajos erődfala helyére építettek. A Notre-Dame de BonneNouvelle-templom úgy emelkedett az egyelőre ritkásan beépített városnegyed fölé, mint egy árboc: a hajó orrát pedig két utca − a Lune és a Bonne Nouvelle − találkozása formázta meg. Egy péküzlet állt itt, ahonnan ínycsiklandozó illat szállt fel, jelezve, hogy a friss kenyér még meleg. Charlotte vásárolt is két zsemlét, miközben megkérdezte az asszonyságtól, hogy hol lakik Mauvoisin asszony. A pékné barátságos arca elkomorult: − Ebben az utcában a második ház balra, de kétlem, hogy otthon találja. − Miért? − Fogalmam sincs. De azt tanácsolom, ne menjen oda: nem ilyen csinos kisasszonyoknak való hely az, mint maga! − Ó, csak beszélni szeretnék vele… Jólneveltsége tiltotta, hogy helyre tegye az asszonyt, és közölje vele: ne ártsa bele magát mások dolgába. Miután kifizette a két zsömlét, az egyiket Marie kezébe nyomta, majd beleharapott a sajátjába, elindultak a megjelölt ház felé. Igen szép épület volt, amelynek kertjét magas falak zárták el a külvilágtól. A bejárati kapu kis kémlelőablakkal volt fölszerelve. Charlotte energikusan megrázta a bronzkopogtatót, s az ablak szinte azonnal kinyílt: egy asszony feje jelent meg benne. − Mit akar? − Mauvoisin asszonyhoz jöttem. Az ablak becsukódásával szinte egy időben kinyílt a kapu: a kissé ápolatlan öregasszony − valószínűleg cseléd lehetett − a rémülettől elkerekedett szemmel bámult a látogatóra. Épp mondani akart valamit, amikor egy férfi jelent meg a folyosón, ahonnan lépcső vezetett fölfelé. − Erre, hölgyem! − mondta szárazon. − A szolgálója velem marad! Azzal bevezette a vendéget egy fekete bársonnyal kitapétázott, ablaktalan helyiségbe, amelyben mindössze egy ötágú kandeláber világított a 46

fekete bársonyterítővel letakart asztalon. Az asztal melletti háromlábú széken hatalmas üveggömb csillogott. A szoba bútorzata még három, vörös huzatú ülőalkalmatosságból − egy fotel az asztal mögött és két szék előtte valamint egy sokrekeszes szekrényből állt. A férfi rámutatott az egyik székre, amelyen Charlotte helyet foglalt, majd néhány másodpercnyi várakozás után megmozdult a függöny, ám nem a jósnő lépett elő mögüle, hanem egy fiatalember, s leült a fotelbe az asztal túloldalán. − Megmondaná, miért jött ide, Fontenac kisasszony? − tette föl a kérdést nyugodt hangon. Charlotte döbbenten ismerte föl a rendőrtisztet, akivel a szökése éjszakáján találkozott az elhagyatott kápolnánál. Ám a férfi számonkérő hangnemét fölháborítónak találta: − Talán inkább nekem kellene megkérdeznem öntől, hogy mit keres Mauvoisin asszonynál! A férfi szárazon fölnevetett: − Mauvoisin asszony? Mire föl ez az udvariaskodó elnevezés egy bűnözőnek, akit mindenki csak Szomszédasszonynak hív? Jól ismeri? Hányszor járt már nála? − Mindig ilyen sok kérdést tesz föl egyszerre? − Ez igen hatékony módszer, de térjünk vissza magára. Nem túl fiatal ahhoz, hogy ilyen nőszemélyekhez járogasson? − Nem járogatok. Most vagyok itt először. − Ki adta meg a címét? − Az nem tartozik magára. − Nem valami jó nevelést kapott a saint-germaini Orsolyáknál! − jegyezte meg a férfi, kényelmesen elhelyezkedve a karosszékben. − Az ilyenfajta válaszok nem vallanak éppenséggel jó modorra! Különösen, ha a királyi rendőrség egyik tagjához intézik. Remélem, tisztában van ezzel, ezért megismétlem a kérdést: ki küldte önt ide? − Egy barátom. − Miféle barátja? − Dicsérően emlegette előttem Mauvoisin asszony jóstehetségét, én pedig kíváncsi voltam, mit tartogat számomra a jövő. − A maga korában eszébe jut az ilyesmi? Tényleg, hány éves is tulajdonképpen? − Ilyen kérdéseket nem tesznek föl egy hölgynek! Ez modortalanság! − A rendőrség gyakran modortalan. Ráadásul tapintatlan is. Nos, hány éves? Tizenkettő? − kockáztatta meg, számítva a vehemens reakcióra: − Tizenöt vagyok! És nemesi családból származom, mint nyilván tudja! Tisztelettel tartozik nekem! A fiatalember felállt és meghajolt, miközben pajkos fény bujkált kék 47

szemében: − Meg is adom önnek, kedves kisasszony, majd ha elárulta, ki a csuda küldte ide, ebbe a pöcegödörbe? − Pöcegödör? − Az istenért! Hát nem érti? Nos, elmagyarázom: a tegnapi napon, azaz vasárnap, a közeli templom előtt a miséről kifelé jövet a király nevében letartóztattuk Mauvoisinnét, aki alaposan gyanúsítható jó néhány bűncselekmény elkövetésével, amelyeknek a felsorolásától megkímélem, mindössze kettőt említek: gyermekrablás és gyermekgyilkosság. − Szörnyű! − nyögte Charlotte, kezébe temetve az arcát. − Hogyan vetemedhet valaki ilyesmire? − Nem értem, miért van meglepve − folytatta kíméletlenül a rendőr −, talán már elfelejtette a jelenetet a kápolnában? Nézze csak! Fölállt, és elhúzta a függönyök egyikét, amelyek körbeértek a szoba falai mentén, fölfedve egy negyven év körüli asszony portréját, amely a falon lógott. A durva és közönséges, bár nem csúnya arcú nő egészen különös maskarában volt: bíborvörös tunikáján aranyszínű, kitárt szárnyú sasok díszelegtek, alatta csipkés, zöld taftruhát viselt, a fejét turbán takarta. Charlotte, kezét a szája elé kapva, felkiáltott: − Jóságos ég! De hisz ez… − A Szomszédasszony, aki a múltkor éjjel egy gazdag vendégét kísérte el a kápolnába. Nem emlékszik, hogy megeskettem: elfelejti, amit látott? Annál is nagyobb volt a megdöbbenésem, hogy itt láttam viszont. − Fogalmam sem volt róla, hogy ez ugyanaz a személy! − mondta remegő hangon Charlotte. − Különben eszembe se jutott volna idejönni! Én csak annyit hallottam, hogy remekül jósol. − Még mindig nem akarja megmondani, kitől hallotta? − erősködött a férfi, de már jóval kedvesebb hangon. Charlotte most már nem bírta tovább: könnyekben tört ki. − Tudom is én? Tegnap hallottam, amint a Monsieur egyik udvaronca egy barátjával a jósnőről beszélget, és akkor odamerészkedtem hozzá, és megkérdeztem tőle a címét! De fogalmam sincs, hogy hívják! A fiatalember megvárta, míg kisírja magát, aztán egy pohár vizet nyomott a kezébe, és segített a szájához emelni a poharat. − Először is nyugodjon meg! Még egyszer elismétlem, amit a múlt éjjel mondtam: felejtse el, amit látott! S főként: tartsa távol magát ettől az egész borzalomtól! A Szomszédasszony csatlakozott a Bastille-ban a két másik boszorkányhoz: a Púposhoz és a Virgonchoz − mellesleg ők segítettek elkapni. Ám ez még nem minden: a francia nemesség bizonyos tagjai sátáni praktikák, sőt mi több, mérgezés gyanújába keveredtek. Rövidesen értesítjük erről a királyt; ki tudja, hogyan fog reagálni. Úgyhogy térjen vissza a Madame mellé, ne mozduljon el onnan, és olyan kicsire húzza össze magát, amennyire csak 48

lehet! Charlotte, akinek időközben elapadtak a könnyei, ámulva nézett a férfira: az imént még kőkemény hang most lágy volt és bársonyos. Emez huncut félmosollyal viszonozta a megszeppent gyermeki tekintetet, majd fölvett egy papírlapot az asztalról, néhány szót firkantott rá, aztán a fiatal lány kezébe nyomta: − Ha bármi rossz történik önnel vagy segítségre lenne szüksége, küldjön egy levelet vagy egy futárt La Reynie úrhoz, nagynénje jó barátjához vagy hozzám: a nevem Alban Delalande… − Ó, de szép név! Csupa muzsika! − Nem szeretem a zenét − felelte kimérten a férfi. − Most pedig keresse meg a szobalányát, amíg én hívok egy bérkocsit… Charlotte már elindult az ajtó felé, amikor váratlanul visszafordult: − Ön miért marad itt? − Hogy lássam, kik keresik föl a Szomszédasszonyt. Alászolgája, hölgyem! − Csak még egy szóra, kérem: mintha azt mondta volna az imént, hogy a jósnőt a miséről kijövet tartóztatta le? − Pontosan. Ne tévessze meg a látszat: ezek a bűnözők gyakran bújnak az ájtatosság álarca mögé! − Szörnyű! Ezek szerint sose tudom meg, mit tartogat számomra a sors. − Talán jobb is így! Jóslat híján mindenesetre nézzen bele a tükörbe: a helyében rózsaszínben látnám a jövőt. Ismét rámosolygott a lányra − annak a férfinak a mosolyával, aki ritkán mosolyog, de olyankor annál elbűvölőbben. A finom gúny mellett kedvesség volt ebben a mosolyban, s ez meghatotta Charlotte-ot. A hintóban visszafelé, a Palais-Royalba vezető úton végig ez járt a fejében… nem is hallotta a szobalánya kérdéseit. Az előtérben nem másba ütközött bele, mint a kék szalagos fiatalemberbe, aki ezúttal fehér tollakkal ékesített kalapot viselt. Amint fölismerte a fiatal lányt, titokzatos arccal lépett közelebb hozzá: − Nos? − kérdezte suttogva. − Elment? − Igen, de hiába − sóhajtott a lány. − Nem fogadta önt? − Nem is tudott volna: amikor kijött a miséről, a Notre-Dame de BonneNouvelle előtt letartóztatták! Az udvaronc eltátotta a száját, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallotta: − Hogy mondta? Le-tar-tóz-tat-ták? − Bizony. És börtönbe vetették. Azt hiszem, a Bastille-ba. Charlotte azt hitte, beszélgetőtársa mindjárt elsírja magát. − De hát ez valóságos katasztrófa! Az a nőszemély… isten tudja, mit be 49

nem vall… azoknak a módszereknek a hatására! Azonnal értesítenem kell… Charlotte nem hallotta a mondat végét: Saint-Forgeat, tökéletesen megfeledkezve kifinomult modoráról, sétabotjával hadonászva, lóhalálában futott fölfelé a lépcsőn… A Szomszédasszony letartóztatásának híre futótűzként terjedt el Párizsban, sőt annál is messzebb. Aznap este egyébként de La Reynie személyesen számolt be róla a királynak. Amióta a Púpost és a Virgoncot rács mögé dugták, a főváros bizonyos körein erős nyugtalanság lett úrrá, amely csak fokozódott, amikor a rendőrség előállította Poulaillon asszonyt − egy előkelő, csinos, fiatal hölgyet − azzal a váddal, hogy meg akarta mérgezni idős férjét. Brinvilliersné óta ez volt az első nemes hölgy, akit börtönbe csuktak. Ezek után nem csoda, hogy akinek bármi köze is volt a „boszorkányok” valamelyikéhez, olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak lehetett. Amikor aztán a Szomszédasszonyt, majd pedig egy bizonyos Lesage-t is hűvösre tették, a nyugtalanság félelemmé dagadt. A Szomszédasszonynak kiterjedt klientúrája volt Párizsban és környékén. Nyílt titok volt, hogy a legmagasabb körökből is jártak hozzá. Amikor a Parlament két illusztris tagjának − az elnök Le Féron és Dreux − hitvesét is a Bastille-ba kísérték, egész Párizs egy zsongó méhkashoz vált hasonlatossá. Egyre többen kopogtattak a Palais-Royal kapuján, hogy a király öccsétől segítséget kérjenek. Mindehhez tudni kell, hogy a főváros lakossága egészen másképp viszonyult a Monsieur-höz, mint a királyhoz: míg őfelségét tisztelték, de tartottak tőle, az öccsét kifejezetten imádták. Többek közt azért, mert a Monsieur szerette Párizst, és ezt nem is rejtette véka alá, miközben a bátyja már több éve a fővároson kívülre helyezte székhelyét, és nem is óhajtott visszatérni. Valójában a király sosem bocsátotta meg a Fronde-ot, amelynek alkalmával már ifjú korában megtapasztalhatta, milyen ingatag alapokon áll a királyi trón. Azt sem felejtette el, hogy Mazarin bíboros miatt mennyi gyűlölet érte az édesanyját, akiről azt suttogták, hogy a bíboros szeretője. E sok rossz emlékhez még hozzáadódott a keserű féltékenység is, amelyet az öccse irányában táplált. Mindezen − egy nagy királyhoz méltatlan − érzések arra késztették, hogy a Monsieur-t Flandriába küldje harcolni a rettegett ellenség, Orániai Vilmos, Hollandia helytartója ellen. A hercegnek egy húszezer főből álló hadsereg élén kellett Saint-Omer ellen vonulnia, s egyetlen segítsége az igencsak középszerű hadvezér, Humières marsall volt. A város már majdnem elesett, amikor rossz hír érkezett a franciák táborába: Orániai Vilmos személyesen indult el megvédeni Saint-Omert harmincezer főt számláló seregével, amelyhez még egy spanyol hadtest is csatlakozott. Ekkor azonban 50

különös, már-már elképzelhetetlen dolog történt: a nőiesnek és törékenynek hitt Monsieur, amikor tudomást szerzett a helytartó szándékáról, félelmetes hadi stratégiát dolgozott ki, majd lóra pattant, és saját maga vonult fölajzott serege élén Vilmos ellen. Az ütközet méltó volt a lovasság legendás korszakához. Orléans-i Fülöp mind katonaként, mind tábornokként kiválóan helytállt: amint fogyatkozni kezdett a százada, azonnal új katonákat állított be, s dühödt elszántsággal küzdött karddal a kezében a sereg élén. Két golyót kapott a mellvértjébe, a lovát kilőtték alóla, de végül fényes győzelmet aratott, amely után megtiltotta a fosztogatást, valamint orvosokat és ápolókat küldött minden sebesülthöz, bármelyik félhez tartozott is. Vele ellentétben a bátyja személyesen sohasem vívott ki katonai győzelmet. Mindezen okból, ahelyett, hogy gratulált volna öccsének, sosem bocsátotta meg neki hőstettét.19 Ráadásul, amikor a Monsieur visszatért Párizsba, óriási ovációval fogadták, és nagyapjával, a legendás hadvezér IV. Henrikkel hasonlították össze. XIV. Lajos számára ez csak olaj volt a tűzre. Aznap este, amikor a letartóztatások elkezdődtek, illusztris személyekből álló delegáció kereste fel a Monsieur-t − egyesek még Broussel20 tanácsos bebörtönzését is fölemlegették, ami a Fronde kitörését kiváltotta −, aki minden erejét latba vetve igyekezett meggyőzni őket arról, hogy a királynak nem áll szándékában sem a Parlamentet, sem a városatyákat felelőssé tenni. De az igazságszolgáltatásnak működnie kell, s a bűnözőket, bármi legyen is a rangjuk, rács mögé kell dugni. A delegáció egyes tagjai ugyanakkor fölvetették, hogy miután ezekben az ügyekben a Parlament illetékes ítéletet hozni, talán mutathatna némi könyörületességet a hozzá közel állókat illetően. A Monsieur erre mindössze annyit tudott felelni, hogy szóba került egy speciális ítélőszék felállítása is. Néhány nappal később nyilvánosságra került, hogy XIV. Lajos rendőrkapitánya javaslatára létrehoztak egy különleges bíróságot, amely az Arzenálban székel, s a neve „Ravatalozó”21. A gyászos elnevezés, amely a középkorból származott, s amely igencsak fölcsigázta a közvéleményt, rendkívül találó volt: a piros-fekete taláros bíróság fáklyákkal megvilágított fekete függöny előtt foglalt helyet, oldalán a vérvörös inget viselő hóhérral, aki nem habozott „beavatkozni”, ha a vádlottat szóra kellett bírni. Előre el volt döntve, 19 A következő hadjáratban a Monsieur csak a megfigyelő szerepét játszhatta: a király megtiltotta neki, hogy részt vegyen a harcokban. (J. B.) 20 Pierre Broussel (1572-1654) a párizsi parlament tagjaként 1637-ben szembeszállt Mazarin politikájával, aki 1648-ban letartóztatta. Ez váltotta ki a Fronde mozgalmat. (A szerk.) 21 A „Ravatalozó” (La Chambre Ardente) a gúnyneve annak a bíróságnak, amelyik a mérgezési ügyekben ítélkezett. Valami olyasmire utaltak vele, hogy annak, akit ott elítéltek, hamarosan a ravatalozóban lesz a helye. (A szerk.) 51

hogy az ítélet a legtöbb esetben máglya lesz, boszorkányságról lévén szó. A király a következő államtanácsosokat jelölte ki bírónak: Boucherat, Breteuil, Bezons, Voisin, Fieubet, Pelletier, Pommereuil, d’Argouges. Hozzájuk csatlakozott még a La Reynie által kiválasztott Fortia, Turgot és d’Ormesson. A tárgyalás levezetését XIV. Lajos La Reynie-re, illetve Bezonsra bízta, míg az államügyész, Robert képviselte a vádat. A tárgyalásoknak a nyilvánosság kizárásával kellett zajlaniuk, az ítélet ellen fellebbezésnek helye nem volt. A „Ravatalozó” először 1679. április 7-én ült össze. Ezen a tárgyaláson a vincennes-i börtönbe zárt foglyokat hallgatták ki: a Púpost, a Virgoncot, Lesage-t, valamint Dreux és Le Féron asszonyt. A Szomszédasszonyt a Bastille-ban őrizték, La Reynie őt egyelőre „tartalékolta”, s nem véletlenül. Az elkövetkező napokban a bíróságon heves, ámde tanulságos viták és marakodások zajlottak, melyek következtében megsokszorozódtak a letartóztatások. Az Arzenál és a Palais-Royal közti távolság elég nagy volt ahhoz, hogy ne szivárogjanak át a hírek az egyikből a másikba. Amikor kiderült, hogy egy olyan magas rangú hölgy, mint a király unokatestvére, Bouillon hercegnő neve is szóba került odaát, a Monsieur belső baráti köre nyugtalankodni kezdett. Vajon milyen őrültségek hagyhatják el a száját egy vádlottnak, ha a Châtelet hóhéra veszi kezelésbe? Mi lesz, ha fölfrissítik az emlékezetét a múltat illetően is? Például ha fölidézik azt az időszakot, amikor az első Madame, Angliai Henrietta váratlanul elhunyt, miután a nyári melegben megivott egy pohár cikórialevet? Abban az időben a Monsieur egyik nagy szerelmének nevét suttogták: a szép és vakmerő Lorraine lovagét − aki ugyan épp ki volt tiltva az udvarból, de nyugodtan rábízhatta e „kényes feladatot” ugyancsak jóképű és majdnem olyan vakmerő barátjára, d’Effiat márkira. Így aztán a Monsieur „kedvencei” megpróbálták meggyőzni őfenségét, hogy a tavasz érkezésére való tekintettel hagyja el a galádságokkal teli Párizst, és szívjon friss levegőt Saint-Cloud lankás dombjain. − Túl korán van még ehhez! − tiltakozott a Monsieur, aki épp három csodás flandriai szőttesre tett szert, és helyet keresett számukra abban a nagyteremben, ahol a műalkotásokat állította ki. − Ilyenkor még nem lehet fölfűteni a kastélyt! − Ez igaz, de oly csodálatos ott minden! Ráadásul az az otthona, kegyelmes uram. Ami erre a helyre nem mondható el − érvelt Lorraine lovag, aki a baráti kör képviseletében szónokolt. − Ezt meg hogy érti? − Úgy, ahogy mondom − felelte az udvaronc határozottan. − Ez a palota még mindig a királyé, amit nem mulasztott el kegyelmes uram orra alá dörgölni, amikor idejött paráználkodni a Madame udvarhölgyével. Úgy gondolja, La Reynie úr habozna egy pillanatig is, hogy lecsukjon közülünk 52

bárkit, ha az egyik boszorka rágalmazni merészelne? − Ugyan már, ez lehetetlen! − morogta a Monsieur, akit elsősorban a szőttesei érdekeltek. − Már miért lenne lehetetlen? Ha azok a kuruzslók ki merték ejteni az unokatestvérem, Bouillonné nevét, a család egyetlen tagja sincs többé biztonságban. Nem lehet tudni, mit forgat a fejében az az idióta, felfuvalkodott társaság: ezért kénytelen vagyok megválni kegyelmes uramtól. − Ó, neeeee! − nyögött fel elnyújtottan a Monsieur. − De hát hová akarsz menni? − Haza… Lotaringiába. És d’Effiat-t is viszem magammal! Kissé sokat emlegették őt azzal a szomorú üggyel kapcsolatban… − De hisz nem hittem el egy szót sem a pletykákból, ez nem elég? − kérdezte a Monsieur a sírás határán. − Elég lenne, ha fenséged hajlandó kimozdulni ebből a lyukból, és velünk tart. D’Effiat igen szórakoztató útitárs. Főként, amikor megszállunk útközben. Természetesen egy szobában alszunk majd, és… − Ne folytasd! − dörögte a Monsieur. − Rendben van! Foglalkozz az úti előkészületekkel! Én pedig értesítem a Madame-ot, hogy utazunk. − Szükséges, hogy ő is jöjjön? Hiszen neki nincs félnivalója. − De nekem van attól, hogy rossz néven veszi, ha itthon hagyom. Utálja Párizst, és imádja Saint-Cloudot! Ez a megállapítás csak félig volt igaz. Bár „Liselotte” kedvelte a vadonatúj palotát, amelyet hitvese a Szajna-parti dombtetőre építtetett, szerette az elragadó szépségű Palais-Royalt is, nem beszélve az Opera közelségéről, mert − bár az alvásban gyakran zavarta a hangos zene − „jó németként” rajongott a muzsikáért. Ugyanakkor Párizst magát ki nem állhatta: piszkosnak, büdösnek és „kiszámíthatatlannak” tartotta. Így aztán örömmel fogadta férje döntését, ellentétben az udvarhölgyekkel: Ventadour hercegnő például nem szívesen hagyta el kényelmes párizsi palotáját egy nyári rezidencia kedvéért, ahol − állítása szerint − nem szelelnek jól a kémények. Lydie de Theobon a hír hallatán elfintorodott, de nem szólt egy szót sem. Charlotte arra gyanakodott, hogy Párizsban van egy szeretője − ezért tűnt el oly gyakran éjszakánként akinek Saint-Cloud túl messze van. Később értesült róla, hogy a szép Lydie a múlt évben titokban hozzáment Beuvron grófhoz, a Monsieur testőrparancsnokához; Saint-Cloudban nappal továbbra is gond nélkül találkozhattak, de éjszaka… Charlotte viszont kifejezetten örült az utazásnak: Saint-Cloudban közelebb lesz a nagynénjéhez, akiről semmit sem tudott utolsó levele óta − abban állapodtak meg ők ketten, hogy nem lesz több levélváltás, nehogy a küldemény véletlenül illetéktelen kezekbe jusson. Ha valami fontos dolog történik, Charlotte-ot a Madame értesíti személyesen. A fiatal lány tehát elégedetten s az újdonság varázsától izgatottan foglalt helyet a hintóban, amely 53

Lydie-vel együtt Saint-Cloudba vitte. Úgy hallotta, gyönyörű hely, és nem is kellett csalódnia. Saint-Cloud, amely nagyobb volt egy kastélynál, de kisebb egy palotánál, úgy tündöklött egy sűrű erdő szomszédságában a tágas fennsíkon − ahonnan virágágyásokkal és szökőkutakkal tarkított kert vezetett le egészen a Szajnáig −, akár egy mesebeli ékszer. A kora tavaszi reggel halovány napsütésében, amikor minden fát zöld pára burkolt be, a látvány lenyűgöző volt, és szinte mesebeli: amint Charlotte belépett az aranyozott kovácsoltvas kapun, amelyet piros és arany egyenruhás „bajuszos angyalok” őriztek, szája elé kapva a kezét felkiáltott: − Ó, be csodás! Mint egy álom! − Igen, de csak egy hónap múlva, amikor elég meleg lesz odakinn, hogy odabenn ne fagyjunk meg − zsörtölődött Theobon, aki továbbra sem örült neki, hogy el kellett hagynia Párizst. − Istenem, azok a régi jó kandallók a régi jó palotákban, mint Saint-Germain vagy a Palais-Royal! − Itt nincs kandalló? − De van, csakhogy mind olyan díszes és kacifántos, hogy alig mer begyújtani az ember! A kémény pedig nem jól szelel! − Várjon csak, majd ha meglátja Versailles-t! − vihogott keserű gúnnyal Louise des Adrets. − Rövidesen a király odaköltözteti az egész udvart velünk együtt! Hatalmas és gyönyörű, elismerem, de soha nem lehet majd elég jól kifűteni, és rémesen huzatos! Úgy tűnik, a király imádja a huzatot és a nyitott ablakokat, még télen is. Akkor fogjuk csak igazán visszasírni Párizst! Charlotte, aki a kolostorban már hozzászokott a hideghez, hagyta, hadd sóhajtozzanak a társnői, miközben ő kedvére gyönyörködött a látványban. A kastély belseje méltó volt a külsejéhez: a Monsieur kiváló ízlésének és műgyűjtői szenvedélyének lenyomata. Csupa márvány, szőttes, brokát, selyem, kínai porcelán, ezüstkandeláber és kristálycsillár, aranykeretes tükör, lakk, lazúrkő vagy kagyló toaletteszköz, kínai váza és ezer egyéb csoda. A berendezés ezüstből, aranyozott ezüstből és ritka fafajtákból készült bútorokból állt; a bútorhuzatokat pedig az évszakok vagy a Monsieur hangulata szerint váltogatták. Ám Theobon állítása szerint a palota „kincsesbányája” a Monsieur szobájából nyíló három helyiségben rejtőzött: az elsőben Tiziano, Veronese, Van Dyck és mások legszebb festményei, a másodikban különlegesen ritka kerámiák, hegyikristályból készült tárgyak és a Távol-Keletről, Perzsiából vagy Indiából származó drágakövek, a harmadikban pedig a herceg legkedvesebb ékszerei. Ezt a „magánmúzeumot” senki sem látogathatta, kivéve, ha a Monsieur-nek kedve támadt dicsekedni vele. A Madame kedvtelve figyelte új udvarhölgye elragadtatottságát a mesébe illő látványtól. Eszébe jutott, amikor ő maga, mint kis vidéki hercegnő, megérkezett Németországból, és először szembesült a „nagy király” fényűző 54

udvarával. Mindezek ellenére ő megmaradt olyannak, amilyen volt: csak akkor öltözött ki, ha a helyzet úgy kívánta, s még attól sem tartott, ha felséges sógora nemtetszésének adott hangot. − Előbb-utóbb megszokja, kedvesem − mondta Charlotte-nak. − Még nekem is sikerült. − De fenséges asszonyom hercegnőként érkezett… − Egy heidelbergi hercegnő és egy francia között ég és föld a különbség! Ugyanakkor elismerem, hogy Saint-Cloudtól mindenkinek tátva marad a szája. Még a királyé is, sajnos… − Miért sajnos? − Mert őfelsége nem szereti, ha túlszárnyalják. A múlt nyáron, amikor a kastély elkészült, és a férjem megmutatta neki, egy szót sem szólt. Mindössze ennyit közölt velem, miután végignézte a huszonhat ablakos nagyterem festményeit, egy általa nem ismert festő, Mignard22 alkotásait: „Minden erőmmel azon leszek, Madame, hogy a versailles-i nagytermem még szebb legyen!” Aztán az itt-tartózkodása három napja alatt végig duzzogott. − És ön, asszonyom, szereti az otthonát? − Ó, hát persze! Nagyon is… annak ellenére, hogy nem vadászhatok abban a csodás erdőben, amelyet odafent lát. Monsieur a bátyjával ellentétben gyűlöli a vadászatot, és szigorúan megtiltotta, hogy a birtokán bármilyen állatot bárki elejtsen. Úgy szereti az állatokat, mint a fákat, a virágokat, a patakokat… Egy Bourbon, aki nem szeret vadászni! Na de ki hallott még ilyet? A hercegnő barátságos szavai arra késztették Charlotte-ot, hogy ő is kimondja a véleményét: − Szerintem ez jó dolog! Mintha a Monsieur újrateremtené a Paradicsomot. Hisz Ádám és Éva sem vadászott, ha jól tudom. − Súlyos hiba volt! Ha megölték volna azt az átkozott kígyót, most nem tartanánk itt! Bár… talán mégis kár lett volna… Az elégtelen fűtés ellenére − szerencsére napról napra enyhült az idő, így ez a hiányosság egyre kevésbé volt érezhető − Charlotte véleménye szerint az élet sokkal kellemesebb volt Saint-Cloudban, mint a Palais-Royalban, ahol az ember sosem alhatott nyugodtan éjszaka. Párizs mozgalmas volt és zajos, s a Palais-Royal a város központjában feküdt. Egyedül csak a Sainte Geneviévehegyi diáknegyed éjszakai forgalma vehette föl vele a versenyt. SaintCloudban viszont a bálok és koncertek után a természet vette át az uralmat, és minden reggel madárcsicsergésre ébredtek. Másrészt itt a Madame és a Monsieur udvartartása sokkal szorosabb kapcsolatot tartott egymással. Charlotte így egyre gyakrabban találkozott azzal a fiatalemberrel, akit 22 Mignard francia festő testvérpár volt. Itt feltehetőleg az ismertebbről van szó: Pierre-ről, az ún. Mignard le Romainről (1612-1695), aki 1690-től a király első festője lett. (A szerk.) 55

magában „kék szalagosnak” nevezett el. Mindez persze nem egyik napról a másikra alakult így. Kezdetben Adhémar de Saint-Forgeat − aki szemmel láthatóan ugyanúgy rajongott a kertekért, mint Charlotte − inkább kerülte a fiatal lányt; mintha az a tény, hogy elárulta neki a jósnő címét, valamiféle szégyenletes titok lenne kettejük között. Olyannyira menekült előle, hogy Charlotte kifejezetten szórakozott rajta, és mintegy kihívásként, akárhányszor meglátta a fiatalembert, szélesen elmosolyodott, és finoman pukedlizett. Aztán egy csodás májusi reggelen, amikor a madarak teli torokból dicsérték az Urat, a virágok pedig bódítóan illatoztak, történt valami… Tizenegy óra tájban nagy jövés-menés vette kezdetét: katonák sorakoztak fel az udvaron, vezényszavak röpködtek a levegőben, majd, miközben trombitaszó harsant fel, egy fekete egyenruhás muskétások által kísért hintó haladt át a kapun, és gördült a bejárat elé. A hintóból elsőként egy spanyol grand szállt ki, akinek származására és rangjára dölyfös tartásából, jellegzetes fekete öltözékéből és tollas kalapjából lehetett következtetni, de legfőképpen a nyakában vastag aranyláncon lógó Aranygyapjú-rend23 jelvényéből. Utána a titkára következett szattyánbőr irattartóval a kezében, s szemmel láthatóan legalább annyira fenn hordta az orrát, mint ura s parancsolója. A vendég neve egy szempillantás alatt jutott el a kapuban álló kamarástól az előtéren, a főlépcsőn és a szalonokon át a Monsieur dolgozószobájáig: − Őkegyelmessége Los Balbazes márki, ő katolikus felsége, a spanyol Károly király24 követe! Még szerencse, hogy a nemes vendég méltóságához méltó lassúsággal közlekedett, ugyanis a Monsieur egyáltalán nem tartózkodott a dolgozószobájában, hanem a patkó alakú medence szélén ülve etette a halakat − Így azonban még maradt rá ideje, hogy parókát cseréljen, a fejébe nyomjon egy azúrkék tollakkal ékesített kalapot, és néhány gyűrűt húzzon kesztyűs kezére. Ezek után a hercegi dolgozószoba kétszárnyú ajtaja becsukódott a két férfi mögött, s az odakint maradók csöndben várakoztak. Úgy húsz perc elteltével a nagykövet úr ugyanolyan szertartásosan távozott, mint ahogy érkezett, miközben a herceg magához hívatta legidősebb lányát. Charlotte minderről mit sem tudott. Miután befejezte a segédkezést a Madame toalettjénél, sietett ki a kertbe, a kedvenc helyére, „Démoszthenész lámpájához”, ahonnan szép kilátás nyílt a Szajnára. Itt mindig béke és nyugalom honolt, s a fiatal lány egy vastag fa törzsének vetve a hátát, élvezettel olvasott, szokása szerint. Hallott ugyan némi furcsa lármát a kastély 23 Az Aranygyapjú-rend, amelyet 1429-ben Szép Fülöp alapított, Merész Károly halála után átszállt az osztrák uralkodóházra, majd V. Károllyal a spanyol királyokhoz került. (A ford.) 24 II. Károly (1665-1700) spanyol király. (A szerk.) 56

felől, de úgy gondolta, nem szükséges visszamennie: nem olyan jelentős személy ő, akinek a hiányát észrevennék. Ám hamarosan futva közeledő lépteket hallott, s újra kénytelen volt fölpillantani a könyvéből: először az volt a benyomása, mintha egy rózsaszín léggömböt látna, amelyre hosszú barna hajat ragasztottak, de ahogy a „léggömb” közeledett, fiatal lány alakja bontakozott ki előtte, aki szoknyáját felfogva, lehunyt szemmel szaladt felé, miközben zokogása egyre erősebben hallatszott. Charlotte gondolkodás nélkül fölpattant, és elébe szaladt; ha nem állítja meg, egyenesen nekirohan a kandelábernek… Charlotte attól félt, nem ér oda időben: − Kérem, álljon meg, az istenért! − kiáltott rá. De hiába. Sőt mintha a vakon rohanó lány még gyorsított volna is. Charlotte épphogy elérte, hogy megakadályozza a balesetet… ám ők ketten alaposan összeütköztek, és a földön kötöttek ki. Charlotte ekkor ismerte föl a sírástól eltorzult arcú teremtésben a Monsieur elsőszülött leányát. Azonnal talpra szökkent, és a hercegnő kezét megfogva próbálta fölsegíteni, ami nem volt könnyű feladat, mivel szegényke úgy hevert, akár egy rongybaba, miközben lehunyt szemhéja alól sűrűn ömlöttek a könnyek. − Ó, istenem, kisasszony! − kiáltotta, megragadva a szerencsétlen lány derekát s azon töprengve, vajon hogyan tudja elvonszolni egy pádig. − De hát mi történt kegyelmeddel? Könyörgök, szedje össze magát! Ha Mária Lujzából nem tört volna elő egy-egy csuklás, azt lehetett volna hinni, hogy elájult. Charlotte mindazonáltal úgy döntött, szép óvatosan lefekteti a földre, és segítséget hív, ám ekkor előbukkant a semmiből SaintForgeat. − Várjon, segítek! − Le szeretném fektetni arra a padra! A fiatalember némán bólintott, majd minden különösebb erőlködés nélkül fölkapta a hercegnőt, és a Charlotte által megjelölt pádhoz vitte. Aztán arra kérte, üljön le, hogy a fejét az ölébe tehesse. − Most már valóban elájult − állapította meg. − Van önnél repülősó? − Az én koromban? Mit kezdenék vele? − Bármilyen életkorban előfordulhat, hogy az ember elveszíti az eszméletét − jelentette ki Saint-Forgeat tudálékosan. − A fenséges kisasszony alig idősebb önnél. Elég, ha erős sokk éri. Már az is csoda, hogy idáig eljutott anélkül, hogy összeesett volna. − Milyen sokkról beszél? Az udvaronc elővarázsolta aranykeretes lornyonját csipkés ingmelléből, és szigorú tekintettel mérte végig a fiatal lányt: − Fura egy udvarhölgy ön, Fontenac kisasszony! Az előírt időpontokat leszámítva, mint a toalett, az étkezések és a lefekvés, alig látni önt a Madame környezetében. 57

− Mit tehetnék ott? Nézzem, ahogy levelet ír, olvas vagy a gyűjteményeit rendezgeti? Ha sétálni megy, mindig elkísérem a többiekkel együtt, de különben − és ezt önnek, aki jól ismeri az itteni szokásokat, igazán tudnia kellene − Venningen kisasszony az egyetlen udvarhölgy, akit a Madame nem tud nélkülözni, mert németül beszél vele. Esetleg még ott van Theobon kisasszony, akit nagyon kedvel. De én? Még a bútorainak is több hasznát veszi… De inkább arról beszéljünk, hogy mi okozta a hercegnő ájulását. Saint-Forgeat, ahelyett, hogy válaszolt volna, néhányszor megütögette a sápadt orcákat, majd miután ez nem vezetett eredményre, elővette hatalmas zsebkendőjét, belemártotta a legközelebbi medence vízébe, kissé megnyomkodta, és az ájult lány arcára akarta teríteni, de Charlotte kikapta a kezéből, hogy alaposan kicsavarja: − Vízbe akarja fojtani? Elmondaná végre, mi történt? − Ha nem lenne mindig távol, látta volna a spanyol nagykövetet. − Akkor őmiatta volt az a lárma! Nos? − Nos, a nagykövet úr Saint-Germainből jött, ahol is őfelsége, a király fölhatalmazta, hogy megkérje Mária Lujza hercegnő kezét. Más szóval ezentúl úgy tekintsen rá, mint Spanyolország királynéjára! − És ezért… − Igen, ezért! − De hát ez nem olyan nagy újság, hisz régóta szó volt róla. Nem tudom, miért zaklatta fel annyira a kisasszonyt. − Mert Los Balbazes magával hozta a leendő férj arcképét is. − Tán… csúnya? − Az nem kifejezés! Ha figyelembe vesszük a mai festők igyekezetét, hogy minél hízelgőbb portrét alkossanak modelljükről, II. Károly szörnyen rút lehet! − Ó, istenem… Charlotte-ot annyira lekötötte Saint-Forgeat beszámolója, miközben egyfolytában dörzsölte a nedves kendővel a hercegnő homlokát, hogy észre sem vette, amint emez kezd magához térni. Amikor Mária Lujza végül kinyitotta a szemét, Charlotte olyan mély szomorúságot látott benne, hogy érezte, amint előtörnek a könnyei. − Mit tehetnék, hogy enyhítsem fenséged fájdalmát? A szülei biztosan nem tudják, hogy ennyire elkeseríti ez a házasság! Mária Lujza nagy nehezen föltápászkodott, és elvette Charlotte-tól a fölkínált zsebkendőt. − Az apám ujjong − nyögte ki végül nagy keservesen. − Csak arra gondol, hogy spanyol királyné leszek. A kereszténység egyik legfontosabb trónjára lépek. − Pedig szereti önt − szólt közbe Saint-Forgeat −, és szereti mindazt, ami szép! 58

− Úgy szeret, ahogy a festményeit, az ékszereit és a drágaköveit! Ami a Madame-ot illeti… − Nos? − kérdezte kórusban a másik kettő. − Ő ugyan csak a mostohaanyám, de azt hiszem, kedvel. Ahhoz képest, hogy a valódi anyám annyira csalódott volt, amiért lány lettem, hogy látni sem akart, sőt megparancsolta, hogy dobjanak a folyóba… − Tudom, mit jelent, ha az édesanyja nem szereti az embert… − szólalt meg Charlotte szomorúan. − Egyébiránt szerintem tudatni kell a Madame-mal, mi a helyzet. Talán nem látta az arcképet. Neki van magához való esze, és a kisasszonyról mindig olyan nagy szeretettel beszél. Mindeközben a kastélyban nyilván nyugtalankodni kezdtek a „menyasszony” eltűnése miatt: a sétány végében selyemruhás alak jelent meg, aki szemmel láthatóan nehezen tipegett előre apró lábain, amelyek alig bírták el tekintélyes súlyát. Clérambault marsallné volt az, két másik hölgy társaságában, akik különösebb sietség nélkül követték, halkan társalogva egymás közt. Adhémar de Saint-Forgeat ekkor úgy döntött, kezébe veszi az irányítást: − Kísérje eléjük a kisasszonyt! Én addig megkeresem azt az arcképet, hogy megmutathassák a Madame-nak. Remélem, tesz majd valamit! − Ugyan mit? − kérdezte Charlotte, aki egyáltalán nem volt bizakodó a helyzetet illetően. − Beszél a királlyal! Hisz a legjobb barátok! A király nagyra értékeli a Madame őszinteségét. Őfelsége döntött erről a házasságról, tehát csakis ő vonhatja vissza! Azzal egy nyúl gyorsaságával eliszkolt a fák között a palota felé, miközben Charlotte segített fölállni a hercegnőnek, és erősen támogatva őt − bár két évvel fiatalabb volt nála, de majd egy fejjel magasabb − odavezette a marsallnéhoz. Néhány perccel később Saint-Forgeat a Mars szalonban átnyújtott Charlotte-nak egy zöld selyembe burkolt, közepes méretű festményt. − A Monsieur hajlandó volt odaadni magának? − kérdezte a fiatal lány, aki az utolsó percig erősen kételkedett az udvaronc ígéretében. − A Monsieur bezárkózott Lorraine lovaggal a drágaköves szobába, hogy összeállítsák a kollekciót, amelyet az esküvőn viselni fog. Számára ez hihetetlenül fontos! − Nos, lássuk a kérőt! Kihasználva, hogy az őrökön kívül senki sem tartózkodik a helyiségben, odalépett az ablakhoz, fölemelte a zöld selymet és… kis híján leejtette volna a képet, ha a fiatalember jó érzékkel oda nem ugrik, és el nem kapja. − Atyaúristen! − suttogta, kezét szája elé kapva. A hosszúkás, betegesen sápadt és csontos arcból vizenyős, dülledt, 59

mocsárzöld szem nézett rá: a behorpadt homlok alatt a hosszú orr szinte belelógott a vaskos, petyhüdt szájba, amely egy pióca szívókorongjára emlékeztetett. − Nos, a festő megtette, amit lehetett… − magyarázta Saint-Forgeat. − És a modell csak tizennyolc éves! Charlotte, aki időközben összeszedte magát, visszacsomagolta a képet, és a hóna alá szorította. − Mit csinál? − ellenkezett a fiatalember. − Vissza kell vinnem! − Addig nem, amíg a Madame nem látta! Persze ha akarja, jöhet velem − szólt vissza, miközben szapora léptekkel útnak indult a hercegnő lakosztálya felé. A Madame szokása szerint az íróasztalánál ült, de ezúttal nem írt, hanem a lúdtollat a levegőben tartva, állát a tenyerébe fektetve, ábrándozva bámulta az ablakon át a kék eget. Amikor Charlotte nagy dérrel-dúrral beviharzott nyomában Saint-Forgeat-val − aki viszont igyekezett minél kisebbre összehúzni magát a hercegnő kis híján felugrott meglepetésében: − Mi ez? Ki van itt? − Csak én, asszonyom − felelte sietve Charlotte, kissé ügyetlenül pukedlizve a hóna alá szorított tárgy miatt. − Ezer bocsánatot kérek kegyelmedtől, de ezt látnia kell! − M… mi ez? − A spanyol király, aki feleségül akarja venni az ifjú hercegnőt! Azzal minden további magyarázat nélkül a Madame orra elé dugta a festményt. − Ó! Szegény fiú! Hogy lehet valaki ennyire rút? − fakadt ki emez. − Hát, nem tehet róla, az igaz, de a kisasszony látta a képet, és kétségbe van esve. − És a Monsieur mit szólt? − Tudomásom szerint semmit. Kegyelmes uram éppen az ékszereket választja ki a ceremóniára. De ha a Madame lenne olyan jó, és beszélne őfelségével… A palotagrófnő még egyszer szemügyre vette az arcmást, majd átnyújtotta Charlotte-nak, aki visszaadta Saint-Forgeat-nak. − Szóljanak a kisasszonynak, hogy velem jön Saint-Germainbe! Megyünk a királyhoz! És fogassanak be! Ó, Saint-Forgeat úr, önt nem is vettem észre! Beszélni akar velem? − N… nem, asszonyom! Csak hát én vettem kölcsön a festményt, miután láttam, hogy a hercegnő mennyire le van törve! A Madame megütközve bámult rá: − Hogy ön? Hát más is érdekli, mint az öltözéke és a selyemszalagjai? Nem hiszek a fülemnek… Gratulálok! Ez igazán nagyszerű! Fél órával később Charlotte a kastély egyik ablakából nézte, hogyan 60

indul útnak a Madame és a mostohalánya… a cselesen megszerzett portréval együtt. A fényűző hintót nyolc ló húzta, és katonák kísérték. A kisasszony az udvari etikettnek megfelelően volt öltözve, de a Madame, aki túl harcias hangulatban volt ahhoz, hogy kicicomázza magát, kedvenc vadászruháját viselte. Mindeközben a Monsieur úgy el volt foglalva az ékszereivel, hogy se nem látott, se nem hallott… A pfalzi hercegnő úgy szállt föl a hintóba, mint aki csatába indul; ezúttal azonban nemcsak harcias természete hajtotta, hanem a mostohalánya − akinél alig pár évvel volt idősebb − iránt érzett szeretete is, valamint a mérhetetlen undor, amit a festmény váltott ki belőle. Jóllehet tapasztalatból tudta, hogy az államérdek mindennél erősebb − hisz őt is feleségül vette a Monsieur, annak ellenére, hogy nem volt egy kimondott szépség mégis úgy gondolta, ekkora áldozatot nem lehet elvárni senkitől. Nagy csönd támadt a királyi dolgozószobában, amikor bejelentették, hogy a Madame sürgősen beszélni akar őfelségével. Röviddel azután, hogy a király engedélyt adott Los Balbazes márkinak a lánykérésre, eléggé nyilvánvalónak tűnt a látogatás célja, mint ahogy az is, hogy őfelségének végig kell hallgatnia sógornője fölháborodott szóáradatát. De nem így történt. A Madame mélyen és némán hajtott térdet, a király pedig, megcsókolva az asszony kezét, mosolyogva így szólt hozzá: − Asszonyom, talán azért jött, hogy elmenjünk vadászni? − Nem, felséges sógorom − válaszolt a Madame tőle szokatlan komolysággal. − Mindössze annyit kérek felségedtől, legyen olyan jó, és hallgassa végig unokahúga kétségbeesett kérését! XIV. Lajos fölsegítette Mária Lujzát mély pukedlijéből, rámosolygott, és jobbről-balról megcsókolta: − Nos, halljuk azt a kérést! Érezve mostohaanyja támogatását, a hercegnőnek sikerült összeszedni a bátorságát, s még mindig könnyektől csillogó szemével mélyen a király szemébe nézett. − Felség − kezdte −, kérve kérem, adjon kosarat a spanyol királynak a nevemben. Nem akarok hozzámenni. − És ha szabad tudnom, miért nem? A Madame, aki nemigen szeretett kertelni, fölemelte a kezében tartott arcképet. − Még kérdezi? Tudom jól, szépség ügyében nincs jogom ítélkezni, hisz sosem tagadtam csúnyaságomat, de ez azért túlmegy minden határon! Ez nem férfi, hanem egy szörny! − Hiszen még csak tizennyolc éves, kedves húgom! Nyilvánvalóan még nem férfi a szó szoros értelmében, de ön is tudja, hogy az idő múlásával 61

mennyit fejlődnek az emberek! És ha már előhozta a témát, hadd áruljam el, hogy ön is előnyére változott az utóbbi néhány évben. − Ahogy most kinéz, nehezen tudom elképzelni, hogy szőke herceg válik belőle! − Felség… az ég szerelmére kérem − folytatta Mária Lujza −, ne kényszerítsen erre a házasságra! Képtelen lennék rá, mert… mást szeretek! A Madame nagy szemeket meresztett, de a király csak mosolygott: − Tudom − felelte kedvesen −, és én lettem volna a legboldogabb, ha önből Franciaország királynéja lehetne, de hát az én fiamnak is meg kell hajolnia az állam érdeke előtt, amely jelenleg azt diktálja, hogy a múlt évben aláírt európai békeszerződések nyomán szorosabbra fűzzük kapcsolatunkat Spanyolországgal. Márpedig nekem nincs leányom, akit hozzáadhatnék a nagy katolikus uralkodóhoz. Így aztán önt tekintem a lányomnak. Nagy örömömre szolgál, hogy a rangjának megfelelő nevelésben részesült, és vigasztalhatatlan vagyok, amiért meg kell válnom öntől, akit gyengéden szeretek, de tudomásul kell vennem, mint ahogy önnek is, hogy a hercegnők az állam tulajdonai. Spanyolország felbecsülhetetlen ajándékot adott nekem a királyné személyében, s ezt a legjobban úgy hálálhatom meg, ha önt Spanyolország királynéjává teszem. Azt kívánom, hogy franciaként legyen olyan jó spanyol, mint amennyire a feleségem spanyolként jó francia… Mindebből az is következik, hogy ha esetleg újabb háborúk törnének ki leendő hitvese és köztünk, rangunkhoz méltóan gondoskodunk róla, hogy egyik felet se érje túl nagy kár. A szegény hercegnő meg volt győzve, s a Madame is igyekezett lenyelni haragját. Lajos odalépett unokahúgához, és magához ölelte: − A saját lányomért se tehettem volna többet!25 Mária Lujza ekkor büszkén fölvetette csinos fejecskéjét, és édesanyját is meghazudtoló pökhendiséggel vágott vissza: − De az unokahúgáért többet tehetett volna! Azzal pukedlizett, majd peckesen kivonult a teremből, meg sem várva mostohaanyját, akinek könnyek csillogtak a szemében. A Madame végül lemondóan megvonta a vállát, majd a király kezébe nyomva a gyűlöletes arcképet, hátat fordított, és távozott anélkül, hogy térdet hajtott volna… Aznap este Charlotte döbbenten értesült róla, hogy a kisasszony óhaja szerint néhány hét múlva ő is Madridba utazik, az új spanyol királyné udvarhölgyeként. Mivel az esküvőt augusztus 31-re tűzték ki, Fontainebleau városát és az I. Ferenc által építtetett csodálatos palotát már néhány nappal korábban 25 Rossz nyelvek szerint Mária Lujza egy rövid fellángolás gyümölcse volt a Monsieur első felesége és a király között. (J. B.) 62

elözönlötték a vendégek: a király, a királyné, a teljes királyi udvar, a menyasszony és a menyasszony szülei, az összes herceg, miniszter és spanyol nagykövet, valamint a Madame szívének különösen kedves személy: nagynénje és állandó levelezőpartnere, Osnabrücki Sofia.26 A Fontenaibleauiak azonban már hozzá voltak szokva a nagy tömeghez, így aztán mindenkinek jutott szállás a kastély számos épületének egyikében vagy a környékbeli majorokban és a város előkelő palotáiban. Charlotte számára a közelgő esemény egyfajta tűzkeresztséget jelentett: először és valószínűleg utoljára szemtanúja lehetett mindannak, ami Franciaország számára igazán fontos volt. Végtelenül el volt keseredve, hogy rövidesen el kell utaznia az új királyné és udvarhölgyei társaságában egy olyan országba, amelytől semmi jót nem várt. Újdonsült barátja, Saint-Forgeat sem ringatta illúziókba: − Az egyik nagybátyám hosszabb időt töltött ott valamelyik nagykövet kíséretében. Elszörnyedve mesélte, hogy nyáron meg kell fulladni a melegtől, télen meg kell fagyni; a házak végtelenül kényelmetlenek, az ételek pocsékok, és a paloták gyászosabbak, mint egy kolostor. Ugyanakkor a templomok csodaszépek, és roskadoznak az aranytól. Ami pedig a szórakozást illeti, mindössze kétféle van: a bikaviadal és az autodafé. − Micsoda? − Au-to-da-fé! Ez azt jelenti, „hithű cselekedet”, bár fogalmam sincs, miért így hívják. Arról van szó ugyanis, hogy az inkvizíció, amely teljhatalmat élvez odaát, időnként kiüríti a börtönöket, és máglyára küldi a zsidókat, az eretnekeket és bárkit, aki véletlenül eltüsszenti magát a mise alatt, vagy hasonlót tesz. Ott mindenki elragadónak találja ezt, de nem vagyok biztos benne, hogy a mi hercegnőnk hasonlóképpen vélekedik majd. − Ó, istenem! Micsoda szörnyűség! − Pedig hozzá kell szoknia! Mindazonáltal némi örömre is volt oka Charlotte-nak: viszontláthatta szeretett nagynénjét, akivel azóta nem találkozott, amióta emez elkísérte a Palais-Royalba. Claire de Brecourt igyekezett némileg árnyalni a kék szalagos udvaronc ijesztő jóslatát: − Nem hiszem, hogy − hacsak hozzá nem megy egy spanyolhoz − ott kellene leélnie az életét. Nyilván eljön majd az az idő, amikor a kisasszony francia kíséretét hazaküldik. Mindazonáltal bevallom, egyelőre nem bánom, ha minél messzebb kerül innen. − Tud valamit az anyámról? − Azóta a kínos látogatás óta, amelyről a levelemben beszámoltam, 26 Az a Sofia aki néhány hónappal később Hannover választófejedelmének felesége s egyben a leendő angol király, I. György édesanyja lett. Ld. A Königsmarkok vére (melynek magyarul Hajnal szerelme, illetve Hajnal fia volt a címe – a szerk.) I. kötetét (J. B.) 63

semmit. Látszólag lemondott önről. − De hisz ez jó hír, nem? − Talán igen, csakhogy kissé kételkedem: nem jellemző rá, hogy bármiről is lemondjon. Most egyelőre utazgat. Állítólag Olaszországban van, La Pivardiére úrral. − Hozzáment? − Nem. Marguerite, aki szinte egész Saint-Germaint ismeri, ráadásul nem tesz lakatot a szájára, azt mondja, elutaztak, de esküvőről szó sem volt. Egyébként manapság, ha egy hölgy egy nemesemberrel utazgat, az senkit nem botránkoztat meg. Ön pedig világot lát, méghozzá a spanyol királyné társaságában, tehát tökéletes biztonságban! A Madame nagyon megszerette, úgyhogy ha visszatér, akkor sem kell aggódnia. Remélem, gyakran ír majd! Mindent tudni akarok! Most pedig menjen vissza a dolgára. Büszke vagyok önre! − fejezte be Claire a szónoklatát, átölelve unokahúgát. Charlotte-nak ezúttal, az esküvőt megelőző estén, valóban sok dolga volt: a szobalányok segítségével némi rendet kellett teremteni a Madame − s ezzel együtt a menyasszony − lakosztályában, ahová az izgatott Monsieur minduntalan berontott, s újabb és újabb javaslatokkal állt elő a berendezés földíszítését illetően. Még este 11-kor is állt a bál, amikor a Madame lefekvéshez készülődött. Ekkor azonban váratlanul beállított Osnabrück hercegnő egy apró ajándékkal. A Madame el volt ragadtatva imádott nagynénje s egyben állandó levelezőpartnere látogatásától; letelepedtek a kertre nyíló ablak előtt, és vidáman csevegtek egy-egy pohár jéghideg, habzó sör társaságában. Az udvarhölgyek már épp visszavonulni készültek, amikor arannyal átszőtt hálóköntösben, tűzpiros szalagokkal díszített hálósipkában beviharzott a Monsieur, kezében egy csordultig telt ékszeres kazettával: − Hölgyeim! − kiáltotta izgatottan. − Szükségem van a véleményükre egy csodás ékszerrel kapcsolatban… Á, még önök is itt vannak − üdvözölte Charlotte-ot és társnőit −, hát ez remek! Akkor az önök véleményére is kíváncsi vagyok! Nos, úgy gondoltam, hogy holnap a Madame-nak ezt a gyémánt nyakéket kellene viselnie. Ja, és d’Effiat-val azon vitatkozunk, hogy melyik kalaptű lenne a szebb: ez itt vagy a rubin… Az „apró” közjáték egy órán át tartott, s a kimerült udvarhölgyek csak ezután térhettek nyugovóra. Theobon és Charlotte úgy döntött, hogy a kertben alusznak; a kastély legfelső emeletén ugyanis elviselhetetlen volt a hőség. Amikor elhaladtak a menyasszony szélesre tárt ablaka előtt, amely mögül halvány fény szűrődött ki, Lydie felsóhajtott: − Szegény kislány! Amúgy sem túl vidám dolog spanyol királynénak lenni, de ilyen körülmények között… Nem irigylem önt sem, kedvesem! − Biztosan hiányozni fog a Madame… és ön is, kedves Lydie, aki fölkarolt, amikor teljesen tudatlanul megérkeztem ide. De ha legalább némi vigaszt nyújthatok a kisasszonynak, akkor nem bánom, hogy vele megyek… 64

Bevallom, imádkozom, hogy a férj ne legyen annyira rút, mint a festményen! − Meglepne, ha így lenne! Inkább az ellenkezője szokott igaz lenni… − Igen, de hátha mégis van benne valami vonzó… Ha jól tudom, a kisasszony az unokatestvérét, a trónörököst szereti. Az eljegyzési szertartáson, amikor a menyasszony a trónhoz vonult, egyik oldalán a Monsieur-vel, a másikon a trónörökössel, arra gondoltam, vajon mi tetszik neki benne. − Érteni vélem, mit akar mondani. Hogy az ízlések különbözőek. Nem igazán érthető, hogy egy olyan elragadó kisasszony, mint a hercegnő, mit talál abban a kövér és lomha fiatalemberben. Az udvarban azt rebesgetik, hogy a trónörökös „zseni”, de hogy miben, az rejtély. Talán csak azért mondják, mert nem tudnak más jelzőt kitalálni rá. Még csak tizenhét éves, de már el van hízva. Az egyetlen testmozgás, amit szeret, a farkasvadászat, de mivel sem itt, sem a saint-germaini erdőben nincs már egyetlen farkas sem, jobb híján egy karosszékben üldögél óraszám, és zenét hallgat. Egy idő után aztán elbóbiskol. Na és hogy mennyire falánk… − És a kisasszony mégis őt szereti! Legalább kölcsönös a szerelem? − Ítélje meg ön: a szertartás után gratulált a menyasszonynak, ahogy illik, majd tudja, mit mondott neki? − És ön honnan tudja? − Ott álltam a közelben: „Drága kuzinom, majd küldjön nekem mandulás-nugátos süteményt!” Nos, remélem, ennyi elég is válaszként a kérdésére. Másnap a rekkenő hőségben Bouillon kardinális összeeskette Mária Lujza d’Orléans-t II. Károly spanyol királlyal, akit távollétében Conti herceg képviselt. A hercegnő, a királyi koronával a fején, sápadtan és mereven állt az oltár előtt: ovális dekoltázsú menyasszonyi ruhájának bordó színe alig látszott ki a sok arany- és ezüsthímzéstől, hosszú, ugyancsak arannyal átszőtt, hermelinszőrmével bélelt palástját négy hercegnő tartotta. A hajában, nyakán, karjain és fülében csillogó gyémántokkal úgy festett, mint egy élettelen bálvány. Charlotte-ot azonban nála is jobban érdekelte e családi dráma többi szereplője: a karzaton helyet foglaló király, de főként a királyné, akinek apró termete, kék szeme és ezüstszőke haja láttán senki sem mondta volna meg, hogy Spanyolországból származik. XIV. Lajos hitvesének arcáról lekopott már az ifjonti hamvasság, amelynek helyébe a sokat szenvedett nők méltóságteljes nyugalma lépett: immáron húsz éve szerette reménytelenül a férjét, aki nemcsak hogy megcsalta, de a szeretőit odaköltöztette mellé. Boldogtalanságban versenyre kelhetett az ifjú hercegnővel, akit a féltestvéréhez kényszerítettek.27 Charlotte, miközben elnézte a királynét, egyre jobban megértette, hogy nagynénje, Claire miért vonzódik annyira ehhez a szerencsétlen kis infánsnőhöz, aki a „Napkirály” sorozatos galádságainak némán 27 Mindketten IV. Fülöp gyermekei voltak, csak más anyától. (J. B.) 65

szenvedő áldozata. Az uralkodó egyébként rászolgált a nevére: méltóságteljes lénye a kalapja tollaitól dús parókáján át magas sarkú, piros cipellőjéig − amelynek köszönhetően jóval magasabbnak tűnt valódi termeténél − mintha valóban fényt sugárzott volna maga körül. Pompás öltözéke csak úgy szikrázott a töméntelen gyémánttól, és nehéz volt eldönteni, ki visel több drágakövet, ő vagy az öccse − aki mellesleg egyáltalán nem hasonlított rá. Az uralkodó már a negyvenhez közeledett, de még mindig szép férfi volt, bár Charlotte-ot egyáltalán nem vonzotta. Ő úgy találta, hogy van benne valami visszataszító. Talán amiatt is, ahogy a szertartás közben viselkedett: szemmel láthatóan unatkozott, gyakran nyitotta ki a száját − bár az ásításig nem merészkedett −, és hunyta le a szemét. Csak akkor élénkült fel kissé, amikor fölpillantott a bal oldali karzatra, ahol egy fiatal hölgy ült azúrkék csipkeruhában, gyöngysorokkal és gyémántokkal fölékszerezve. Miközben a menyasszony a fájdalom élő szobrának tetszett, erről a nőről sugárzott a dölyfös öröm. A kezében lévő imakönyvbe bele sem nézett, hisz egész idő alatt a királlyal szemezgetett, és kétértelmű mosolyokat küldött felé. Fontanges kisasszony, az immár hivatalossá vált szerető gátlástalanul adta tudtára a nagyközönségnek kiváltságos helyzetét, tekintet nélkül a királyné jelenlétére, aki szemmel láthatóan nem törődött vele: imakönyvébe mélyedve buzgón imádkozott, mintegy fölülemelkedve a sekélyes udvari intrikákon. XIV. Lajos időnként a jobb oldali karzatra is vetett egy-egy pillantást. Odafönn, pontosan szemben az új kegyencnővel, egy másik dölyfös teremtés trónolt: egy elragadóan gyönyörű nő, aki kissé telt volt ugyan, és nyilvánvalóan idősebb Fontanges-nál, de bőre hamvassága és aranyszőke hajkoronája párját ritkította. Csodálatos, mélykék szeme annyira szikrázott a dühtől, hogy néha valósággal színtelenné vált. Kitartóan bámulta Fontanges-t, de időnként a királyra is vetett egy haragvó pillantást, aki ilyenkor idegesen elfordította a tekintetét. − Ki volt ez? − kérdezte Charlotte Saint-Forgeat-tól, amikor elhagyták a kápolnát. − Micsoda? Nem ismeri? Kedvesem, ön valóban vidéki kislány! − Saint-Germainből jöttem − helyesbített sértetten a fiatal lány. − Mondja akkor a királynak is, aki ott született, hogy vidéki! − Nos… rendben! Bocsásson meg, de nem árt, ha tudja, kik veszik körül: a hölgy Montespan márkiné, aki immár sok éve tartja bűvkörében az uralkodót, és jó néhány fattyúval meg is ajándékozta, akikért a király valósággal rajong. De mostanában az ifjú Fontanges bájai elhalványítják az ő csillagát, és ez nem tetszik neki, amit megértek. Bár szerintem nincs oka az aggódásra: Fontanges valóban elbűvölő, csakhogy egy ostoba liba, míg Montespan esze úgy vág, akár a borotva. Ráadásul a humora sem lebecsülendő: úgy meg tudja nevettetni a királyt, mint senki más! 66

− De mintha egy harmadik hölgy nevét is rebesgetnék, egy bizonyos Maintenon asszonyét. − Ja, igen, a kis fattyúk nevelőnője! Ő ma nincs itt. Amióta a szép vörös lány az udvarba költözött, kevesebbet hallani róla. − És a királyné? Ő mit szól mindehhez? − Ő? De hisz látta! Egyfolytában imádkozik, és azt ismételgeti, hogy a király imádja őt. Mintha saját magát is meg akarná győzni. Ugyanakkor azonban mindvégig képes megőrizni a méltóságát: nem véletlenül született infánsnőnek! Egy infánsnő élete végéig infánsnő marad! Majd megérti maga is, ha Maridban fog élni… Furcsák az ottani emberek. − Maga könnyen beszél! Csakhogy nekem semmi kedvem ott élni. Nem is tudok spanyolul. Saint-Forgeat szokásos pökhendiségével − ami igencsak bosszantotta Charlotte-ot − atyaian megsimította a fiatal lány arcát rózsaszín kesztyűjének ujjával: − Ugyan már! Az ön korában az ember könnyen tanul. S mivel csinos teremtés, nyilván gyorsan megszédít majd egy vastag bajszú hidalgót, aki elárasztja barbár ékszerekkel. − Barbár? Miért? − Mert a mi spanyoljaink ládákkal hoztak ilyeneket Amerikából. Hatalmas drágaköveket, amelyeket aztán pokolian súlyos aranyba foglaltak… de hisz nem is figyel rám! − kiáltott fel panaszosan. Charlotte figyelmét valóban inkább Montespan asszony kötötte le, aki egy másik hölgybe karolva feléjük közeledett. Hanyagul fecsegett, miközben egy aranyozott legyezővel legyezte magát. Elragadó látvány volt, különösen az a királyi tartás, amely oly természetesnek hatott nála. Egyszer csak megállt a két fiatal előtt, és kíváncsian meredt Charlotte-ra: − Ön kicsoda, kisasszony? Ugye még nem találkoztunk? Dallamos, kellemes hangja ellentmondást nem tűrő volt. − Nem, mivel ma jöttem először a királyi udvarba. Azelőtt a Madame udvarhölgye voltam. − És már nem az? − Nem, asszonyom. Őfelsége a spanyol királyné óhaja szerint követem őt Spanyolországba. − Hogy hívják? Pardon, Saint-Forgeat úr! Csak most vettem észre… − Charlotte de Fontenac a nevem − felelte a kérdezett, miközben SaintForgeat kalapjának tollai a földet söpörték, amint dadogva közölte, hogy a legalázatosabb szolgája Montespan márkinénak. Emez azonban már nem is figyelt rá, s ismét Charlotte felé fordult, aki szemlátomást idegesítette: − A Loire-vidékről származik? Már megint! − gondolta Charlotte. − Ugyanaz a kérdés, szinte szó 67

szerint! − Nem, márkiné asszony. Saint-Germainből. − Ó! A márkiné ezután szó nélkül távozott, de Charlotte még hallotta, amint így szól társnőjéhez: − Furcsa ez a hasonlóság, nem gondolja? − Annyira azért nem egyértelmű. Azt hiszem, ennek a kislánynak határozottabb az egyénisége, mint szegény Louise-nak volt. Ráadásul szebb is. − Igaz. Végül is tiszta haszon, hogy elhagyja Franciaországot! A két asszony lassan távolodott, miközben ügyet sem vetettek rá, hogy lehalkítsák a hangjukat. − Szeretném tudni, hogy kire hasonlítok! − fordult Charlotte SaintForgeat-hoz, amikor hallótávolságon kívülre értek tőlük. − Már másodszor hallom ugyanezt! − Ki mondta először? − A Monsieur! − Ők jóban vannak Montespannéval. Meg is kérdezhetném tőle, ha… − Ha? − Ha maga nem utazna el. Mivel fogalmunk sincs, viszontlátjuk-e valaha, nem érdemes ilyesmivel zavarnom… − Ó, de kedves! Igazán köszönöm! Charlotte dúlva-fúlva sarkon fordult, és sietve csatlakozott a felé integető Clérambault marsallnéhoz, aki a határig kísérte az új királynét. Néhány nappal később Mária Lujza elhagyta Fontainebleau-t, fényes kíséretének élén Lorraine herceggel. Amikor az ifjú királyné tudomást szerzett arról, hogy ki vezeti a francia delegációt, hisztérikusan kiabálni kezdett: − De hisz ő az anyám gyilkosa! Többen igyekeztek megnyugtatni, hogy ez csak a szokásos udvari pletyka, és hogy édesapja éppen azért választotta a legjobb barátját, mert őbenne tökéletesen megbízik, ám az érvek nem hatottak: Mária Lujza elkeseredettsége csak tovább nőtt. Mindezt betetőzte a király búcsúja: − Asszonyom, isten áldja! Azt kívánom, ne érje olyan szerencsétlenség, hogy egy napon vissza kelljen térnie Franciaországba. Charlotte, látva, hogy Mária Lujza szép arca szinte eltorzul a fájdalomtól e szavak hallatán, egyszer s mindenkorra megállapította, hogy ennek az embernek kő van a szíve helyén, és ő egész életében gyűlölni fogja… A Monsieur-nek is − aki szintén az országhatárig kísérte a lányát − összeszaladt a szemöldöke: − Ne ítélkezzünk előre a jövőről, felséges bátyám! Csak egy a biztos: a spanyol királyné mindig a lányom marad! Fölsegítette a zokogó hercegnőt a hintóba, beült mellé, és a kezébe fogta a kezét: 68

− Bízzon Istenben, kedvesem! Semmi sem egyértelműen fehér vagy fekete. Lehet, hogy boldogabb lesz, mint valaha is képzelte volna! Kocsis, csapjon a lovak közé! Elég már ebből az értelmetlen búcsúzkodásból! Ön pedig, gyermekem, hagyja abba a sírást, különben… Nem folytatta. Miközben a nehéz hintó mozgásba lendült, átkarolta az újdonsült királyné vállát, és vele együtt zokogott. Charlotte a hosszú sort alkotó hintók egyikének ablakából nézte az integető hölgyeket és urakat, akiket nem volt ideje alaposabban megismerni. Az egyik arc különösen magára vonta a figyelmét: a harminc év körüli férfit látszólag semmi sem különböztette meg a többi kicicomázott és öntelt udvaronctól, ám fekete szemét le nem vette Charlotte-ról. Amikor a fiatal lány tekintete találkozott az övével, olyan gúnyos mosolyt küldött felé, hogy Charlotte hátán végigfutott a hideg. Hátradőlt az ülésen, és gyorsan keresztet vetett. Hirtelen őrült boldogság fogta el, hogy elutazik innen, méghozzá jó messzire. Ahogy ránézett, abból egyértelmű volt, hogy az a férfi gyűlöli őt. Pedig Charlotte még sohasem látta…

69

MÁSODIK RÉSZ

MADRIDTÓL VERSAILLES-IG

70

NEGYEDIK FEJEZET

Mi Reina! Az ötvenezer főt is befogadni képes madridi Plaza Mayor zsúfolásig megtelt. A hatalmas tér közepén lándzsával fölfegyverzett katonák őrizték az emelvényt, amelyen alacsony fapadokat állítottak fel az elítéltek számára. Ezzel szemben egy másik, magasabb emelvény állt, bársony karosszékekkel, ahol az egyház és a Szent Inkvizíció tisztségviselői foglalnak majd helyet. A két emelvény között pedig ott állt a fatönkökből, faágakból és szalmából emelt máglya, amelyből megfeketedett vasláncokkal fölszerelt oszlopok emelkedtek a magasba. Kasztília dombjai felől erős szél fújt, elsöpörve a sápadt téli napfény erőtlen melegét. A király és a királyné néhány nemes úr és udvarhölgy társaságában a „Panaderia” erkélyén foglalt helyet. A királyné francia kísérete számára, amely valamivel korábban érkezett, a szomszédos ablakokat jelölték ki, ahonnan ugyanolyan jó volt a kilátás. Charlotte de Fontenac bármit megadott volna érte, hogy ne kelljen itt lennie, de mint megtudta, egyedül a pestis, a kolera vagy a lepra ad fölmentést a részvétel alól. Ha magas láza lenne, távolmaradását akkor is személyes sértésként könyvelnék el az uralkodóval szemben, aki oly nagy gondot fordított rá, hogy mindenki számára biztosítsa ezt a kivételes szórakozást. Legalábbis Grancey grófnő előző napi szónoklatából ez derült ki. Ő vette át ugyanis a kis csoport irányítását, miután a francia határon elbúcsúztak Clérambault marsallnétól. Az idős hölgynek majd megszakadt a szíve, hogy el kell válnia a hercegnőtől, akiről gyermekkora óta gondoskodott. Charlotte véleménye szerint Grancey grófnő a jelenlegi helyzetben a legjobb választás volt a francia kíséret vezetésére: a kissé félénk és szelíd Clérambaultval szemben emez rendelkezett mindazzal az energiával és hidegvérrel, amelyre feltétlenül szükség volt Terranova hercegnővel, a félelmetes camarera mayondi szemben. Grancey grófnő harminc év körüli, sugárzóan szép nő volt, akiről − csak a jó ég tudja, miért − azt terjesztették, hogy a Monsieur szeretője. Ezzel szemben az igazság az volt, hogy éppenséggel a Monsieur kegyencéhez, az elragadó Philippe de Lorraine lovaghoz fűzték gyengéd szálak. Grancey grófnő hivatalosan a királyné toalettjéért volt felelős, s ennek a feladatnak maradéktalanul eleget is tett: ádáz éberséggel őrizte a 71

felbecsülhetetlen értékű ékszereket, amelyekkel XIV. Lajos megajándékozta a politika oltárán föláldozott unokahúgát. Hat hónappal korábban, miután elhagyták Fontenaibleau-t, Charlotte, aki végül is belenyugodott új helyzetébe, úgy döntött, kiélvezi az utazás minden pillanatát. Az út Bayonne-ig, a francia határig valóságos diadalmenet volt: éljenzés, virágdobálás, fényes fogadások és lakomák várták az újdonsült királynét minden állomáson. Leszámítva, hogy a hintó kerekeinek minden fordulata messzebb vitte gyűlölt anyjától, Charlotte amúgy is abban a korban volt, amikor az ember minden újnak örül, no persze, ha elég értelmes hozzá. Az ifjú udvarhölgy − a nagynénjét leszámítva − valójában senkit nem hagyott maga után, akihez érzelmileg kötődött volna, viszont egyre erősebb szálak fűzték az ifjú királynéhoz. Természetéből fakadó kíváncsiságának pedig tökéletes táptalajt adott az új, ismeretlen ország és annak lakói. A megérkezés Burgosba, Spanyolország egykori fővárosába, ahol a királlyal kellett találkozniuk, valósággal elbűvölte. A nap hét ágra sütött, fényével bearanyozva a középkori város ősi köveit és a keskeny utcákat, ahol lelkes tömeg várta az új királynét. A hagyomány szerint a városba érve a hintókat lovakra cserélték fel, hogy könnyebben haladhassanak előre a szűk sikátorokban. Az ezüsttel és vörös bársonnyal fölszerszámozott fehér kancán ülő Mária Lujza, akit mélyen megindított a meleg fogadtatás, most először ragyogott régi fényében. Követve a francia nagykövet, Villars márki tanácsát, aki a főminiszter, Medina Caeli herceg társaságában elébe ment a spanyol határra, spanyol divat szerint halványpiros, arannyal átszőtt ruhát viselt, széles, kikeményített fodorgallérral, amelyből kecsesen nyúlt ki hosszú, vékony nyaka, sötét haján pedig ezer színben pompázott a gyémánt fejdísz az erős napfényben. Szépségének tudatában kivétel nélkül mindenkire rámosolygott: tisztes polgárokra és koldusokra, szerzetesekre, mesteremberekre, kereskedőkre és örömlányokra, akiket a testőrök lándzsái csak nagy nehezen tudtak visszatartani attól, hogy a lova patái alá ne kerüljenek nagy igyekezetükben, hogy megérintsék a ruháját. Az összes templom harangjai kongtak, százával rebbentve föl az utcákról a fehér galambokat. Az ünnepi öltözéket viselő püspök és az egyház többi méltósága a hatalmas katedrális lépcsőin várakozott, mintegy csillogó díszletként a lépcső alján álló magányos férfi − a király − háta mögött. Váratlan csönd támadt, amikor a házastársak egymásra néztek. A rettegett találkozás pillanatában Mária Lujza arcáról lefagyott a mosoly. A fején lévő korona, a nyakában csillogó-villogó Aranygyapjú-rend s a bíborszínű királyi palást ellenére a középtermetű II. Károly inkább sebezhetőnek tűnt, semmint félelmetesnek. A hosszúkás, sápadt arc végtelen szomorúságot tükrözött. Megpillantván leendő hitvesét, akit − „hála” 72

különleges ruhakölteményének − némi nehézségek árán segítettek le a lóról, egy lépést tett előre, majd még egyet, s amikor az ifjú királyné elbűvölő kecsességgel térdet hajtott előtte, a vizenyős, dülledt szemekben fény gyűlt, és a vastag ajak mosolyra húzódott. A király lehajolt, s kezét nyújtva fölsegítette hitvesét, azután magához vonta és megcsókolta, de nem úgy, mint egy férfi egy nőt, hanem mint egy boldog gyermek az édesanyját, akitől a legszebb ajándékot kapta karácsonyra. Majd furcsán mély és rekedt hangján elragadtatottan fölkiáltott: − Mi reina! Mi reina! Azzal megragadta ifjú hitvese kezét, amelyet végig a kezében tartott az esküvői szertartás alatt, mint ahogy le nem vette volna róla a szemét − az imák kivételével, amelyeket lehajtott fejjel és mély buzgósággal mondott végig. II. Károly már az első pillanattól kezdve olyan nyilvánvaló rajongással csüggött „Maria-Louisán”, hogy emez önkéntelenül is rámosolygott, méghozzá nem is egyszer. S bár ez a mosoly félénk volt és bizonytalan, az ifjú férjet szemmel láthatóan boldoggá tette. A ceremónia végeztével a nászmenet a Las Huelgas elnevezésű királyi kolostorba vonult, ahol ünnepélyes keretek között véget vetettek az esküvő előtt kötelező böjtnek, s az apátnő néhány különleges szépségű tárgyat nyújtott át az ifjú párnak ajándék gyanánt, köztük egy aranybevonatú kristálykupát aranytálcán. Ezután az ünnepség a régi palotában folytatódott hatalmas lakomával és bállal, amelynek során az újdonsült királyné mindenkit elbűvölt, ahogy „hachát” táncolt, amit az utazás közben sajátított el Los Balbazes márkinétól. A nap a hitvesi hálószobában ért véget, ahová udvarhölgyei kísérték el a szemmel láthatóan rettegő Mária Lujzát. Ám hogy mi történt a nászéjszakán, a csukott ajtók mögött, az másnap sem derült ki: az ifjú feleség kifürkészhetetlen arca még két bizalmasának: dajkájának és gyermekkori játszótársának, Cécile de Neuville-nek sem árult el semmit. A kis termetű, barna hajú, fitos orrú és csodás szürke szemű Neuville kisasszony, aki általában szelíd kisegérként viselkedett, valóságos vadmacskává tudott válni, ha a szeretteiről volt szó. Fontenaibleau óta mást sem tett, mint imádott hercegnőjét vigasztalta, és lépten-nyomon arról beszélt, milyen igazságtalan sors jutott osztályrészül neki. Charlotte-tal a bordeaux-i állomáson kerültek közel egymáshoz, amikor is a szokásos ünnepségek után egész éjjel a zokogó királyné ágya szélén ültek, aki egy helyesírási hibáktól hemzsegő, gyűlölettel teli névtelen levelet talált a toalettasztalán. A levél írója azt tanácsolta neki, inkább vonuljon kolostorba, minthogy átlépje a francia határt, amelyen túl gonosz és kegyetlen férj, ármánykodó udvar és a franciákat gyűlölő nép várja, s ahol mindent meg fognak tenni, hogy megszabaduljanak tőle. − Micsoda ostobaság! − kiáltott fel Charlotte. − Ha tényleg ez a helyzet, minek ez a sok vesződség? Nem lett volna egyszerűbb, ha meg sem kérik 73

őfelsége kezét? − Várjon, még nem olvasta végig! − felelte Cécile. − Ne feledkezzünk meg a királyi hozományról. A spanyolok az utóbbi időben nehézségekkel küzdenek… Azzal a két udvarhölgy néma egyetértésben Lorraine lovag keresésére indult, hogy megmutassák neki e szörnyű firkálmányt. A szép Philippe éppen „hocát” játszott, s bár gyűlölte, ha megzavarják kedvenc foglalatossága közben, ráadásul a nőket sem kedvelte, de, tartva a király haragjától, óriási patáliát csapott: kirángatta Los Balbazest az ágyából, és lehordta a sárga földig, majd ugyanezt tette Clérambault marsallnéval és Grancey grófnéval is, minekutána a legszigorúbb intézkedéseket foganatosította, hogy ilyesmi többé ne fordulhasson elő. Másnap reggel összehívta a spanyol delegációt, és a következő szónoklatot intézte hozzájuk: − Vegyék tudomásul, hogy ha a királynét bármiféle sérelem éri, ő királyi felsége, XIV. Lajos mind a hadseregét, mind a flottáját be fogja vetni, hogy megtanítsa a spanyoloknak, hogyan kell bánni a francia uralkodóház gyermekével! Mindez elég félelmetesen hangzott ahhoz, hogy a hátralévő utazást semmiféle kellemetlen incidens ne zavarja meg. Mindazonáltal a két udvarhölgy ettől az éjszakától kezdve szövetséget kötött, hogy tűzön-vízen keresztül megvédik hercegnőjüket. Cécile, aki tökéletesen beszélt spanyolul, nyelvleckéket adott új barátnőjének. Burgos után a királyi udvar előbb Valladolidban, majd Segoviában vett részt újabb ünnepségeken, mielőtt bevonult Madridba, az új fővárosba. A sugárzó napfényben a város úgy nyüzsgött, akár egy méhkas. A keskeny utcákon diadalíveket állítottak fel: a balkonokról, amelyeken ünneplőbe öltözött nők virítottak, zászlók és szőttesek lógtak. A sötétvörös, gyöngyökkel kivarrt szaténruhát viselő, elragadóan gyönyörű királynét mindenütt hatalmas ovációval fogadták. A meghatott Mária Lujza hálásan mosolygott. Amikor azonban a San Geronimo-kolostorban celebrált mise után a lovasmenet elindult a mór királyok egykori palotája, a királyi pár leendő otthona, az alcázar28 felé, amelyet V. Károly29 építtetett újjá, Mária Lujza mosolya már nem tűnt olyan őszintének. Sem az éljenzések, sem a pompa, amellyel a leendő királynét fogadták, nem tudta vonzóbbá tenni a Manzanares30 fölötti dombon emelkedő sötét és masszív erődöt, amelyet II. Fülöp kibővített ugyan a tisztségviselői számára, de azzal nem törődött, hogy barátságosabbá és szebbé varázsolja. A hosszú épület ürességtől kongó 28 Az alcázar spanyolországi (és portugál) mór fejedelmek vagy keresztény utódaik erődítményszerű palotája. (A szerk.) 29 V. Károly, Habsburg (1500-1558) német-római császár, I. Károly néven Spanyolország királya 1516 és 1556 között. (A szerk.) 30 Folyó, mely átszeli Madridot. (A szerk.) 74

helyiségek és sötét folyosók sorából állt, ahol a dekorációként szolgáló, Amerikából hozott arany is csak halványan csillogott a csekély számú gyertya és kandeláber lángjánál, s ahol szigorú arcú királyi ősök portréi bámultak le a falakról. A házastársak lakosztályait jókora távolság választotta el egymástól: a királyé a Manzanaresre nézett, míg a királynéé a kertre és a Megtestesülés zárdájára. Mária Lujzának, aki gyermekkorától fogva a Palais-Royal hegedűit hallgatta, most be kellett érnie az apácák énekével. Végül pedig, mintegy „föltéve az i-re a pontot”, az ifjú ara lakosztályának küszöbén ott állt az, aki a továbbiakban élete irányítója lesz: Dona Juana de Terranova, a mindenható camarera mayor, fekete borostyánokkal ékesített fekete ruhájában, melynek keményített, fehér körgallérjából fenyegetően emelkedett ki visszataszító arca. Mögötte egy csokornyi hölgy hajbókolt, hasonlóan „vidám” öltözékben. − Jóságos ég! − sóhajtott fel Cécile. − Tényleg köztük kell élnünk ezentúl? − Attól tartok, igen − felelte Charlotte, aki hirtelen úgy érezte, mintha megint zárdába került volna, csakhogy emez még rémesebbnek tűnt annál, mint amelyet maga mögött hagyott. Saint-Germainben legalább fény volt, és kandallók! Ez utóbbi tárgy azonban ismeretlen volt az alcázarban, ahol néhány parázstartó fémüst szolgált arra, hogy meleget csináljon, de különösebb eredmény nélkül. Télvíz idején jártak, és a környező hegyek csúcsai be voltak borítva hóval. Szatén- és csipkeruháikban a francia hölgyeknek összekoccant a foga, aminek láttán a camarera mayor gúnyosan elmosolyodott: − Nyaranta rémes hőség van nálunk. Gondoljanak csak erre, és mindjárt jobban fogják értékelni a palota hűvös falait! − Ha egyáltalán élünk addig! − nyögte Grancey asszony, immár harmadszor tüsszögve, ám ez sem maradt szarkasztikus megjegyzés nélkül: − Hölgyem, a spanyol királyné jelenlétében nem illik tüsszögni! − És a spanyol királynénak szabad-e tüsszögnie, kérdezem tisztelettel. − Csak nagyon diszkréten. De igazából az lenne a helyes, ha vissza tudná tartani! − Az isten szerelmére! Hát még… − Nem káromkodunk a királyné jelenlétében! Sőt egyáltalán nem! Az Úr szent nevét csak a legnagyobb tisztelettel és alázattal említhetjük! Grancey asszony föladta az értelmetlen küzdelmet, de amint távozott, a francia nagykövet, Villars márki keresésére indult, hogy föltegyen neki néhány kérdést. Mindazonáltal az élet lassan megindult az ifjú királyné körül, de hamar kiderült, hogy a francia udvarhölgyek teljes passzivitásra vannak kárhoztatva. Jelen kell lenniük ugyan, amikor a királyné fölkel, majd tisztálkodik és öltözködik, ahogy a miséken és az étkezéseken is, de a mindennapi sétára nem kísérhetik el. Alkonyatkor a királyi pár egy kényelmetlen hintóban kocsizott ki, amelynek ablakain behúzták a függönyöket, nehogy bárki 75

meglássa őket. Megtettek egy bizonyos távolságot a Manzanares mentén, majd visszafordultak. A város keleti részén állt egy új, sokkal barátságosabb palota, a Buen Retiro31, amelyet Károly apja, IV. Fülöp32 építtetett, ám Mária Lujza férje úgy ítélte meg, hogy túlságosan „frivol”, ezért nemigen szeretett odamenni. Ugyanez vonatkozott a csodaszép aranjuezi palotára is, amely Madridtól tizenkét mérföldre délre állt, és páratlanul szép kertjeiről volt híres: ide kizárólag nyáron jártak, de akkor is csak rövid időt töltöttek itt. II. Károly sokkal jobban szerette a Madridtól ugyancsak tizenkét mérföldre, de északra fekvő kolostor-palotát, a spanyol királyok sírhelyét, az Escorialt 33, ahol ősszel vadászgatni szokott, mintegy felüdülésként a napi imádságok között. A király szigorú napirend szerint élt, és nem szeretett eltérni tőle. A házaspár igencsak korán, fél kilenckor tért nyugovóra… tekintve, hogy Károly továbbra is rajongással imádta a feleségét, végül is érthető volt a vágy, hogy minél több időt tölthessen kettesben vele. Mindazonáltal gyakran előfordult, hogy éjnek idején orvost kellett hívni a királyhoz, epilepsziás rohamai miatt. Mária Lujza − talán büszkeségből − továbbra is hallgatott házaséletéről, de mindenki látta, hogy ismét kiveszett belőle az életöröm. Szórakozásra igencsak ritkán volt lehetősége a kolostorok rendszeres látogatása mellett, leszámítva a corridákat34 − ahol a spanyol grandok csodálatos színes és aranyszínű kosztümjeikben fantasztikus ügyességgel ülték meg a lovat, és vakmerő bátorságról tettek tanúbizonyságot a ritka színházi előadásokat a palotában s végül az autodafét, a halál ünnepét, amelyet a szép francia hölgy most tekintett meg először. Az elábrándozó Charlotte arra lett figyelmes, hogy valahonnan a távolból zsoltár hangja hallatszik, amely egyre erősödött. Ahogy közeledett a hang, úgy hallgatott el a tömeg zúgása. „Miserere mei, secudum magnam miserordiam tuam; et secudum multitudinem miserationum tuarum de ini-quatem meam…’’35 − hangzott fel a fekete és szürke ruhás szerzetesek éneke, ahogy közeledett a gyászos menet, amelynek élén az inkvizíció zöld zászlaja lobogott. A zászló mögött egy 31 A Buen Retiro egykori királyi kastély, amelyet Olivarez hercege, IV. Fülöp kegyeltje építtetett a XVII. században Alonso Carbonell építész tervei nyomán. Egy időben porcelángyár volt. (A szerk.) 32 IV. Fülöp (1605-1665) Spanyolország királya 1621-től haláláig. (A szerk.) 33 Az Escorialt, mely ma a világörökség része, a XVI. században építtette II. Fülöp uralkodói palotának és kolostornak. Építészei: Juan de Toledo és Juan de Herrera. (A szerk.) 34 Corrida: bikaviadal (A szerk.) 35 Az 50. bűnbánati zsoltár: Könyörülj rajtam a te nagy irgalmasságod szerint… (A szerk.) 76

sorban haladtak a vezeklők, akiket mindkét oldalról a szent ítélőszék tisztségviselői őriztek. Az elítéltek groteszk maskarát viseltek: a sanbenitót, egy bő, sárga inget, vörös lángok között álló kereszttel a közepén. Mindegyikük nyakán kötél volt, s kezükben hosszú, zöld gyertyát tartottak. A szerencsétlenek alig vonszolták magukat: sántikáltak és botladoztak a kínzástól kisebesedett lábukkal. Arcuk mocskos volt, fakó hajuk gyéren lengedezett a fejükbe húzott papírsüveg alatt. Nagy keservesen fölmásztak az emelvényre, és leroskadtak a számukra kijelölt padokra; szemmel láthatóan erejük végén jártak. − Micsoda szörnyűség! − szakadt ki Charlotte-ból a szó. − Hogy képzelhetik, hogy egy ilyen látvány élvezetet nyújt egy fiatal nőnek? − Hallgasson! − szólt rá éles hangon Grancey asszony, bár az ő arca is krétafehér volt: a nyilvános kivégzések ugyan egész Európában elterjedtek, mintegy szórakozás gyanánt a köznép számára, de a kegyetlenség ilyen fokát még sehol sem tapasztalta. A királynő sápadtan ült magas hátú karosszékében, ujjaival a karfát szorítva. Károly viszont szemmel láthatóan jól szórakozott: megállás nélkül nyalogatta vastag száját, vizenyős, dülledt szeme pedig csillogott az élvezettől. − Százötven! − suttogta Cécile de Neuville, befejezve a számolást. − Százötvenen vannak! De hát kik ezek? Bűnözök? − Bűnöző egy sincs köztük − szűrte Grancey asszony a foga közt. − Nagyrészt kikeresztelkedett zsidók vagy mórok, akik nem tudtak megfeledkezni őseik hitéről… a többiek pedig boszorkányság vagy istenkáromlás bűnébe estek. − De hisz némelyikük még gyerek! Ott van például egy lány, aki velünk egyidős lehet… − méltatlankodott Cécile, de a grófné ismét hallgatásra intette. Mindeközben kikiáltók jártak körbe a tömegben, csendet követelve. Az egyház számára fölállított emelvényen a Domonkos-rend fehér csuháját viselő nagy inkvizítor emelkedett szólásra… Juan Martineznek hívták, és egykor a király gyóntatója volt. Szálegyenesen állva, akár egy felkiáltójel, az eretnekségről, Isten haragjáról és a pokol tüzéről szónokolt. Dicsőítette az egyház könyörületességét, amely megmenti a lelkeket a test elpusztítása által. Amikor a hosszú szónoklat véget ért, s az inkvizítor visszaült a helyére, amely majdnem olyan impozáns volt, mint a királyi trón, a tömegen morgás futott végig: eljött az igazság pillanata. Az elítéltek egyesével járultak a fehér csuhás elé, és térden állva hallgatták végig az ítéletet. Máskor előfordult, hogy egyesek kegyelmet kaptak, és „mindössze” megkorbácsolásra és gályarabságra ítéltettek, de most mindenkire halálbüntetés várt. A szerencsétleneket egymás után hurcolták a máglyára, és kötözték oda a vaspóznákhoz, majd a szerzetesek szenteltvízzel locsolták meg őket, mielőtt a hóhérok meggyújtották volna a szalmát. A sűrű, fekete füst és a hatalmas lángok rövidesen valóságos földi pokollá változtatták 77

a teret. Az áldozatoknak bekötötték a száját, nehogy kiáltásaikkal „zavarják” a királyi füleket. A hőség és a rettenetes bűz egyre elviselhetetlenebbé vált… a királyné elájult, de a férje ügyet sem vetett rá: dülledt szemével elragadtatottan bámulta a borzalmat, vastag szájával imákat rebegve. A három francia nő az iszonyattól dermedten állt a helyén. Szemüket lehunyva, fejüket elfordítva imádkoztak, miközben alig tudták megállni, hogy gyomruk tartalmát vissza ne adják az anyatermészetnek. Végül Grancey asszony szólalt meg elsőként: − Gyerünk! Tűnjünk el innen, nem bírom tovább! Levegőre van szükségem! Azzal a lépcső felé terelte őket, hogy legalább a ház udvarára kijussanak. − És a királyné? Vele mi lesz? − tiltakozott Charlotte. − A király egyáltalán nem törődik vele. − Terranova gondoskodik róla. Nyilván épp közli vele, hogy a spanyol királyné nem ájulhat el az alattvalói jelenlétében. Szép kis vigasztalás! A francia udvarhölgyek épp akkor érkeztek meg a királyné lakosztályába, amikor a camarera mayor nyomában két spanyol dáma betámogatta Mária Lujzát, akinek még mindig halottfehér volt az arca, és alig állt a lábán. − Miért kell járnia a királynénak? − fakadt ki Grancey grófné. − Nem lehetett volna hordágyra tenni vagy egy fotelba ültetni, és két lakájjal behozatni? − Csak nők érinthetik meg a királynét, asszonyom… És persze a király − válaszolta kimérten Terranova. − Akkor hozták volna be a hölgyek! Például ön! Úgy látom, elég jó erőben van! − Asszonyom! Kikérem magamnak! Charlotte és Cécile nem hallotta a folytatást. Átvették Mária Lujzát a hatalmas szoknyáikba igencsak belegabalyodott spanyol nőktől, és óvatosan az ágyára fektették. Françoise Carabin, a hercegnő dajkája azonnal hozzálátott, hogy kioldja a ruhája csatjait, Charlotte pedig szólt a szobalányoknak, hogy gyújtsák meg a kialudt parazsat a braserókban. Mindeközben Isabelle de Grancey és Terranova vitája folytatódott, ugyanis a grófné nem rejtette véka alá véleményét a „szórakozást” illetően, amelyet egy tizennyolc éves lányra azzal az ürüggyel kényszerítenek, hogy ő Spanyolország királynéja. − Százötven félholt ember, akiket összekötözve fölgyújtanak! Ön szerint ez szórakozás? − Akár tetszik önnek, akár nem, ez felséges urunk egyik kedvenc időtöltése, mert az ördög által megkísértett, bűnös és eltévelyedett lelkek megtisztítása fölemeli őfelsége lelkét a Mindenhatóhoz. A királyné rosszulléte egyébiránt mélységesen fölzaklatta… 78

− Nem vettem észre. És most hol van? Ott maradt az erkélyen? − Hát persze! Ha utánamegy a királynénak, az sértés lett volna a Szent Inkvizíció felé. Mellesleg tudnia kell, hogy őfelségét igen kínosan érinti a felesége viselkedése. Egy királynénak… − Amit ön viselkedésnek nevez, az egész egyszerűen az akaratától független rosszullét… Ami végzetes is lehet, ha őfelsége esetleg gyermeket vár. A camarera mayor összeszorította amúgy is keskeny száját, amely így szinte láthatatlanná vált: − Egyelőre semmi sem utal erre. Mindenesetre a király nem jön be a királynéhoz a kivégzések után. A San Geronimo kolostorban fog imádkozni a megtisztított lelkek üdvéért. − Istenem! − suttogta Charlotte, miközben újabb párnát csúsztatott Mária Lujza feje alá. − Ez a „megtisztítás” igencsak bűzlik! Még zárt ablakoknál is érezni. Alig fejezte be a mondatot, amikor a braserókból, amelyeket időközben újratöltöttek, tömjénillat szállt fel. Így ugyan elviselhetőbb lett a szag, de a tágas helyiségben megritkult a levegő. Egyre többen kezdtek el köhögni. Dona Juana ekkor parancsot adott, hogy nyissák ki az ablakokat, ami azzal a kockázattal járt, hogy a rémes bűz ismét beáramlik, de az erős tömjénillat szerencsére valamennyire elnyomta. A két udvarhölgy éppen vissza akart vonulni, átadva a helyet a szobalányoknak, akik tovább vetkőztették a királynét, hogy ágyba fektessék, de ekkor suttogást hallottak az ágy felől: − Ne menjenek el! Maradjanak mellettem… Így hát a két lány csak kissé távolabb húzódott a hatalmas, baldachinos ágytól, anélkül, hogy beálltak volna a többi udvarhölgy közé, akik szobormereven, hasuk előtt összekulcsolt kézzel várakoztak a királyi fekhely körül. Dona Juana és Grancey grófné, befejezvén a szócsatát, kétoldalt foglalt helyet az ágyhoz vezető lépcső alján. Miután őfelségét kényelmesen elhelyezték selyempaplanja alatt, Dona Juana összeütötte a kezét: − Most pedig távozzanak, hölgyeim! A királyné imádkozni fog! Neuville kisasszony azonban fölemelte a hangját: − Őfelsége úgy kívánja, hogy Fontenac kisasszony és én mellette maradjunk! Engedélyt adott rá, hogy együtt imádkozzunk vele! − Igen, ezt akarom! − suttogta Mária Lujza. A camarera mayor már épp tiltakozásra nyitotta volna a száját, de kénytelen volt becsukni. A királyné óhajának nem mondhatott ellent. Az arcára kiülő elégedetlenség ellenére mélyen térdet hajtott, a többiek pedig követték, mielőtt egyenként, szó nélkül távoztak. Akárcsak Grancey grófné, aki mindössze a szemöldökét húzta fel megdöbbenése jeleként. 79

Mária Lujza az ágyában ülve követte szemével a hölgyek visszavonulását, s csak amikor becsukódott az ajtó, engedett szabad folyást fájdalmának: hátára vetve magát keservesen zokogott, miközben annyi lélekjelenléte még maradt, hogy selyempaplanába harapva tompítsa a sírás hangját. A két lány azonnal ott termett mellette, s Cécile, a közös gyermekkor emlékétől felbátorodva átölelte, és vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, mint ahogy egy síró kisgyermeket nyugtatgatnak. Charlotte tehetetlenül álldogált: végtelenül elszomorította úrnője szenvedése, akit végigkísért hosszú útján a világ egyik leghatalmasabb koronája, de nyilvánvalóan nem a boldogság felé. De hát hogyan is lehetett volna másképp egy ilyen férj mellett? Lassacskán abbamaradt a zokogás, és Mária Lujza − továbbra is szorosan átölelve barátnőjét − kezdte visszanyerni nyugalmát. − Szomorúan látjuk − kezdte lágy hangon Charlotte −, hogy felséged nem boldog. Ha bármit tehetünk azért, hogy legalább egy csöppet enyhítsük a fájdalmát… − Talán tehetnek valamit, Charlotte. Azt akarom, hogy nagybátyám, a király értesüljön a boldogtalanságomról, és megtudja, mit is jelent valóban ez az előnyösnek beállított házasság. − Őfelsége azt kívánja, hogy elvigyem az üzenetet Franciaországba? Szívesen megtenném, de hát az én személyem nem sokat számít az udvarban. A király még fogadni sem lesz hajlandó! − Nem erről van szó. Kérem, ellenőrizze, hogy nem hallgatódzik-e valaki az ajtó mögött. Cécile pedig hoz nekem egy kis vizet. − Őfelsége állapotában egy kis alicantei bor jobb szolgálatot tenne − jegyezte meg Neuville kisasszony. − Legalább ennyi haszna legyen abból, hogy az öné ez az ország. − Talán igazad van − sóhajtott Mária Lujza, halvány mosolyt erőltetve az ajkára. Feladata elvégzése után a két udvarhölgy letelepedett az ágy szélére, hogy minél közelebb legyenek egymáshoz. − Valóban levelet akarok küldeni Lajos királynak − folytatta a királyné de még arra sincs módom, hogy írjak… − A spanyol királyné nem ír saját kezűleg leveleket, mert nincs sem tintája, sem tolla − hadarta gépiesen Cécile a plafonra emelt szemmel, a camarera majort utánozva. − Egyébként pedig engedély nélkül nem is levelezhet senkivel, leszámítva a férjét. Sőt még abban sem vagyok biztos, vajon van-e joga hozzá, hogy tudjon írni… − Remekül vázoltad a helyzetet. Nos, először is szereznetek kellene tintát, tollat, hogy egyáltalán megírhassam a levelet, amelyet azután átadok nektek. Egyikőtöknek pedig titokban el kellene látogatnia Villars márkihoz, aki az Atocha utcában lakik. S még mielőtt odamegy, meg kell bizonyosodnia 80

róla, hogy François de Saint-Charmant még mindig Madridban tartózkodik-e. Cécile de Neuville kuncogni kezdett: − Őfelsége tréfál? A szép François a világ minden kincséért sem hagyná el Madridot, amíg a királyné itt van. Olyan szerelmes őfelségébe, hogy még a király parancsa sem tántorítaná el! Cécile elmagyarázta az értetlenül figyelő Charlotte-nak, hogy az ifjú testőrhadnagy már akkor halálosan beleszeretett a hercegnőbe, amikor emez még csak négyéves volt, és ebből a szenvedélyből azóta sem gyógyult ki. Iszonyatosan szenvedett, amikor megtudta, hogy Mária Lujza az unokatestvérébe, a trónörökösbe szerelmes, a spanyol házasság pedig egyenesen megbotránkoztatta. Elintézte, hogy bekerüljön a kíséretbe, s azóta Villars-nál, a rokonánál lakik, ahonnan ágyúszóval sem lehetne kirobbantani. − Márpedig, ha annyira szeret, kénytelen lesz kimozdulni onnan. Őt választottam ki arra, hogy elvigye a levelemet a nagybátyámnak. Vissza akarok térni Franciaországba az apámhoz és a jó Liselotte-hoz, akinek még a leveleit se olvashatom el egyedül. Terranova nyitja ki és olvassa fel őket az összes hölgy jelenlétében! Miközben olyan arcot vág, hogy ha nem okozna fájdalmat, még nevetnék is rajta! − Madame − vetette ellen szelíden Cécile −, Lajos király sziklaszilárdan ragaszkodik ehhez a házassághoz. Kétlem, hogy beleegyezne a válásba. − Mert azt hiszi, hogy egy friss vérű dinasztiát hozok a világra, csakhogy nekem soha nem lesz gyermekem Károlytól! Úgyhogy ez a házasság nem ér semmit! − Miért nem? − döbbent meg Charlotte. − A király minden éjszakát önnel tölt, ráadásul szerelmes önbe. − Mellettem, de nem velem! − bökte ki csüggedten Mária Lujza. − Mellettem fekszik és simogat, de az aktus nem következik be! Képtelen rá! − Felséged úgy érti… hogy a király impotens? − lehelte Cécile. − Persze hogy az. Úgyhogy nekem semmi hasznom. Hacsak arra nem vagyok jó, hogy én legyek a bűnbak, ha majd a nép észreveszi, hogy évek telnek el, és nem születik gyermekem! Engem tesznek majd felelőssé, és gyűlölni fognak! Isten tudja, mit meg nem tesznek velem! Az anyakirályné, az osztrák Mária Anna36, aki a mai napig gyászruhában jár, és szinte soha nem hagyja el a zárdát, gyűlöl, pedig nem is ismer. Neki éppen elég az, hogy francia vagyok. Biztosan mindent meg fog tenni azért, hogy tönkretegyen, és egy unokatestvért ültessen a helyemre. − De ha a király nem tud utódot nemzeni, akkor semmi értelme. − Higgyétek el, az anyakirályné mindent megtesz majd, hogy a kis Habsburg-lánynak sikerüljön gyermeket szülni. Úgyhogy könyörgök, tegyétek 36 Habsburg (illetve Ausztriai) Mária Anna (1634-1696) német-római császári hercegnő, osztrák főhercegnő, 1649-től IV Fülöp felesége, így Kasztília és Aragónia királynéja 1649 és 1665 között. Férje 1665-ös halála után régens. (A szerk.) 81

meg, amit kérek! Az életemről van szó! − S azzal a királyné ismét hullatni kezdte könnyeit. Ekkor azonban szélesre tárult a szárnyas ajtó, és egy kamarás bejelentette a király érkezését. Cécile és Charlotte épphogy csak le tudott szökkenni az ágyról, hogy üdvözöljék az uralkodót, aki mindössze annyi figyelmet szentelt nekik, hogy szigorúan a kijáratra mutatott. Azután elhajította kalapját-botját, majd olyan hevesen kezdte lerángatni magáról a ruhát, hogy a gyémántgombok szanaszét repültek róla. Mindeközben eszelős tekintettel és húsos ajkával bárgyún mosolyogva ismételgette ugyanazt, amit az esküvő napján: − Mi reina! Mi reina! Mi reina! − Vajon tud mást is mondani? − kérdezte suttogva Charlotte, miközben a camarera mayor villámló tekintetétől kísérve visszatértek a szobájukba. − Nem valami változatos a szókincse − sóhajtott Cécile. − Amikor szemébe húzott kalappal a trónján ülve fogadja az alattvalókat, mindig maga elé bámul, és mindössze négy kifejezést használ: „Lehetséges…”, „Kívánatos…”, „Csókolja meg a kezemet…”, „Majd meglátjuk…”. − Honnan tudja? Cécile szép szürke szeme fölcsillant: − Megvannak a forrásaim. Az egyik udvaronca, akivel jóban vagyok, reménytelenül idiótának tartja, és nem riad vissza egy kis viccelődéstől sem. Egyébként, vele ellentétben, az én véleményem szerint Károly egyáltalán nem gyengeelméjű. Melankolikus, szeszélyes, beteges és ingatag, de tökéletesen tisztában van a hatalmával. A rohamai után néha kihagy az agya… de egyébként vannak nagyon tiszta pillanatai is… és azt hiszem, tényleg őszintén szereti a feleségét. − Maga örülne neki, ha egy ilyen férfi szeretné? − Ó, dehogy! Micsoda szörnyű gondolat! − Akkor haladéktalanul intézkedjünk, hogy szegény hercegnőnket minél hamarabb kiszabadítsuk ennek a szörnyetegnek a karmai közül! Mivel a királyné udvarhölgyei szabadon járhattak-kelhettek, amikor nem voltak szolgálatban, a két francia lány inkább megvárta, míg leszáll az este. A Plaza Mayoron az óriási máglyából csak egy jókora kupac parázs maradt, amelyet a hóhér szolgái hosszú piszkavasakkal turkálgattak, hogy a tűz ne aludjon el. A téren még mindig nagy tömeg bámulta elkerekedett szemmel a földi pokol maradványait, amelynek bűze továbbra is ott terjengett a levegőben. Útközben Charlotte és Cécile módosított az eredeti terven: nem egy levelet fognak átadni Saint-Charmant-nak, hanem kettőt. A második a Madame-nak szól, amelyben arra kérik, adja át a királynak Mária Lujza levelét. A Madame nyilván készségesen segít majd szeretett mostohalányának, akit végtelenül sajnál, XIV. Lajos pedig nyilván jóval nagyobb figyelmet 82

szentel a levélnek így, mintha bárki mástól kapná kézbe. A francia követség épülete az Atocha negyedben állt néhány olyan francia kereskedő szomszédságában, akiket a spanyol király megtűrt a fővárosban. Villars márki nem fogadott senkit: az autodafé után gyógyszereket vett be, és ágynak esett. Saint-Charmant pedig, jobb híján az alcázar melletti posadában töltötte az estéit. A város legelőkelőbb borozója a Manzaneres folyóra nézett, amelynek partja a madridiak kedvenc sétálóhelye volt: itt legalább kifogástalan minőségű bort szolgáltak fel, és megfelelő színvonalúnak számított a tisztaság is. A két udvarhölgy elhatározta, hogy aznap este mindenképp véghezviszik, amit elterveztek. Azon töprengtek, mit tegyenek: megvárják-e, amíg az ifjú tiszt hazatér − ám ebben az esetben fennállt a veszély, hogy nem lesz józan, márpedig akkor hiába pocsékolták az idejüket −, vagy, ami célszerűbbnek tűnt, azonnal utánamennek a borozóba, hátha nem ivott még annyit, hogy ne lehessen vele értelmesen beszélni. Amikor odaértek a posada elé, amelynek belsejében csak néhány gyertya pislákolt, megtorpantak: részeg óbégatás, gitárpengetés és érthetetlen − minden bizonnyal nem „irodalmi” − szövegű nóták hallatszottak ki a nyitott ablakon. Bár álarcot viseltek, és bő, csuklyás köpenyt, így sem voltak biztosak abban, nem veszélytelen-e bemenniük. − Mi legyen? Megvárjuk, míg Saint-Charmant kijön? − suttogta Cécile. − Azt hiszem, ha várunk, akár a követségen is maradhattunk volna. Ám a szerencse aznap este nekik kedvezett. Épp amikor keresztet vetve magukra rászánták magukat a belépésre, kinyílt az ajtó, és kilépett rajta egy férfi, majd nekitámaszkodott a falnak, s kalapját a kezében tartva a sötét égen kirajzolódó alcázar felé bámult, amelyet csak néhány, a falakon függő fáklya világított meg. Öltözéke egyértelműen elárulta, hogy francia, s mielőtt a két lány odalépett volna hozzá, hogy megkérdezze, Saint-Charmant odabent van-e, Cécile ráismert: − Saint-Charmant úr! − szólította meg, lekapva maszkját az arca elől. − A királynénak sürgősen szüksége van önre! A férfi döbbenten vizsgálgatta a két hölgy arcát. − Kik maguk? − Az udvarhölgyei vagyunk: ő Fontenac kisasszony, engem pedig Cécile de Neuville-nek hívnak. Már találkoztunk a Palais-Royalban! − Valóban, most már emlékszem − hajolt meg üdvözlésképpen az ifjú tiszt. − Szóval azt mondják, a királynénak szüksége van rám? − Bizony − folytatta Charlotte. − A szívesség, amelyet öntől kér, rendkívül fontos! Mondhatni életbevágó! Saint-Charmant szemmel láthatóan izgalomba jött: − Ő? Tőlem? Micsoda boldogság! Talán távozzunk innen… Azzal mindkettejüket karon fogva lejjebb kísérte őket a folyóparton, 83

ahol már nem világított más, csak a csillagok és a hold. Nemsokára egy kőpadhoz értek, ahová a katonatiszt leültette a két hölgyet, miközben ő, kalapját a kezében tartva, állva maradt. Charlotte most már emlékezett rá, hogy látta néhányszor a PalaisRoyalban és Saint-Cloudban. A magas, szőke, harminc év körüli férfi kellemes arca, amelyen mindig egyfajta gyógyíthatatlannak tűnő fájdalom ült, a királyné említésére ragyogni kezdett. Vajon a fölcsillanó remény jele volt ez? − Mit kíván tőlem őfelsége? − Hogy a leggyorsabb lován azonnal útnak induljon Saint-Germainbe. A fény azon nyomban kihunyt a férfi szemében: − Ó, nem! − Engedje meg, hogy befejezzem! − szólt rá Charlotte türelmetlenül. − Épp így akartam folytatni: és vigyen el egy fontos levelet az orléans-i hercegnének… − Ezt bármilyen küldönc megteheti! Én… − Ne szóljon közbe! Egy levelet, amelyben egy másik levél lesz, a királynak címezve. Annak a levélnek semmiképpen sem szabad illetéktelen kézbe kerülnie! A Madame majd átadja őfelségének. Ön pedig visszatérhet ide! − Érti most már? − toldotta meg Cécile. − Ó, igen… persze! Hogyan köszönjem meg, hogy rám gondoltak? − Szereti őt, ugye? − Ó, igen! Jobban, mint az életemet! Máris adják ide a két levelet! − mondta, valósággal toporzékolva az izgatottságtól. Charlotte a férfi karjára tette a kezét: − Egy pillanat! Először még meg kell írni őket! Ön is tudja, mennyire figyelik a királynét. Neki magának nem is szabad tollat vennie a kezébe. A leveleit Terranova ellenőrzi. Az a vén boszorkány még ahhoz is veszi a bátorságot, hogy a Franciaországból érkező leveleket hangosan felolvassa! Arra hivatkozva, nehogy őfelsége szent füle illetlen szót halljon! − Édes istenem! Akkor hát még boldogtalanabb, mint hittem. − Éppen ezért kell személyesen elvinnie a leveleket − mondta Cécile. − Holnap találkozzunk ugyanitt, ugyanebben az időpontban. De nehogy lerészegedjen a borozóban! − Ó, dehogy. Csak épp annyit iszom, hogy átmelegedjek. Másnap hajnalban pedig útra is kelek. Most pedig, ha megengedik, visszakísérem önöket az alcázarba. Ilyentájt a folyóparti sétány nem túl biztonságos nemes hölgyek számára… jobban mondva, semmiféle hölgy számára! Amint Cécile és Charlotte hazaért, kinéztek az egyik ablakon, hogy lássák, vajon küldöncük még mindig ott van-e. Saint-Charmant ugyanis megígérte, hogy addig nem távozik, amíg a két lányt biztonságban nem tudja. Miután intettek neki, hogy elmehet, a gyér hold fényében követték szemükkel, 84

amint az örömtől ugrándozva, kalapját az égbe hajigálva lassan belevész a sötétségbe. − Vajon a megfelelő személyt választottuk? − töprengett Charlotte fennhangon. − Nekem nem tűnik túl megbízhatónak. Talán a hivatalos küldöncök is elintézhették volna… − Ne aggódjon! Valóban kissé bolond, de a szerelemtől az! Inkább kidögleszt tíz lovat, de az biztos, hogy bárki másnál gyorsabban teszi meg az utat! Neuville kisasszony nem tévedett. Tizenkét nappal később François de Saint-Charmant szinte lezuhant a lováról a Palais-Royalban. Tíz perccel később a Madame már fogadta is a sáros arcú, halálosan kimerült, de a boldogságtól ragyogó tisztet. Most, miután teljesítette a feladatot, amellyel imádott királynéja megbízta, s a két levelet a Madame kezébe nyomta, nyugodt lélekkel esett össze az előszobában… A hintóban Saint-Germain felé a Madame már isten tudja, hányadszor olvasta újra mostohalánya levelét, miközben azon töprengett, vajon a király hogyan fogadja majd azt, amelyet át kellett nyújtania neki. Egyébként szívesen tette: mindig is ellenezte ezt a szerencsétlen házasságot, és őszintén sajnálta szegény teremtést, akinek beszámolója hétköznapi életéről szörnyülködéssel töltötte el a derék asszonyt. Hogy egész álló nap nem tesz mást, csak imádkozik, ráadásul egy házisárkány jelenlétében, aki mindent megtagad tőle; a rémes, álmatlan éjszakákat egy impotens degenerált mellett, aki csak ügyetlen simogatásokra képes, de arra nem, hogy teljesítse férji kötelességét − mindez teljes joggal tesz végtelenül boldogtalanná egy fiatal nőt. Jóllehet, a Madame saját házasélete sem volt kielégítőnek nevezhető, s a Monsieur korántsem volt álmai lovagja, de legalább hitvesi kötelességének eleget tett, és gyermekeket nemzett neki, ami boldogságának legfőbb forrása volt. Mária Lujza viszont még ezt a boldogságot sem ismerheti meg soha, így teljesen érthető, hogy ki akar lépni ebből a házasságból. Ugyanakkor a Madame erősen tartott a király reakciójától, hisz nyilván nem véletlenül mondta unokahúgának az elutazása napján, hogy reméli, soha többé nem látja… Először arra gondolt, talán a királynéhoz kellene fordulnia, akivel kölcsönösen kedvelték egymást. Igaz ugyan, hogy II. Károly a királyné féltestvére volt, de ez a rokoni szál nem sokat nyomott a latban, tekintettel a nagy korkülönbségre és főként arra, hogy kettejük édesanyja két ellenséges klánhoz tartozott. Másrészt viszont szegény Mária Terézia, akinek hosszú évek óta el kellett viselnie férje különféle szeretőit, nemigen dicsekedhetett vele, hogy a király bármiben is hallgat rá. Igazság szerint már a házassága kezdete óta olyan valakinek tűnt, aki részben Isten, részben a férje akaratának alávetett személy. Ezt a helyzetet azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy visszavonult 85

büszkesége és a tökéletes feleség mintaképének védőbástyái mögé, és… hallgatott. Ha a Madame megosztaná vele a levél tartalmát, nyilván mélységesen sajnálná unokahúgát, de egyáltalán nem lenne képes megérteni, hogy egy királyné miért akar megszabadulni férjétől és koronájától. Amikor a hintó begördült a királyi palota elé, a Madame elküldte a vele utazó Theobon kisasszonyt, hogy készíttesse elő számára az orléans-i hercegek lakosztályát, majd megpillantva Saint-Vallier-t, a palotaőrség kapitányát, magához hívatta, és megkérdezte tőle, otthon van-e a király. − Őfelsége tegnap kissé megfázott, ezért az orvosai tanácsát követve ma nem megy vadászni. A dolgozószobájában tartózkodik Maintenon márkinővel. A Madame grimaszolt egyet. Ösztönösen utálta ezt a nőt, egy perverz költő özvegyét, aki értett hozzá, hogyan tapossa ki az utat a Vaugirard utcai háztól, ahol a király és Montespanné fattyúit nevelte, egészen őfelsége lakosztályáig, ráadásul első számú bizalmasként. − Kérem, jelentsenek be! Beszélnem kell őfelségével! A kemény hang hallatán Saint-Vallier − aki szintén nem kedvelte „az özvegy Scarronnét” − elmosolyodott: − Igenis, asszonyom! Azonnal! A Madame késlekedés nélkül követte a kapitányt a fehér márvány lépcsőházba, amely a királyi lakosztályhoz vezetett. Ezúttal − szokásával ellentétben − nagy gondot fordított a külsejére: lemondva kedvenc vadászkosztümjéről, lila bársonyból és fehér szaténból álló együttest viselt fekete rókaprémmel, fölvette legszebb gyöngykollekcióját, amelyről tudta, hogy a sógora kedvence, valamint beszórta magát a legfinomabb rózsaparfümmel. Tökéletes frizurájával, elegáns lábbelijével tényleg impozánsan festett. Tisztában volt vele, hogy a jó megjelenés az első lépés a sikerhez. S nem is tévedett: amikor kinyílt a nagy dupla ajtó egyik szárnya, a diszkréten távozó Maintenon fekete szeme kerekre tágult a pazar elegancia láttán, s mély térdhajtással üdvözölte. A Madame, kinyitva legyezőjét, mintha valami kellemetlen szagot akarna elűzni, száraz biccentéssel válaszolt, majd méltóságteljesen bevonult a két lakáj által sarkig tárt ajtón. XIV. Lajos a nagy asztal mellett állt, amelyen épületek makettjei sorakoztak. Amint megpillantotta sógornőjét, elébe sietett, és üdvözlésképpen kezet csókolt neki: − Kedves húgom! Mily váratlan öröm! És milyen szép ma! − tette hozzá hízelgően, mire Liselotte úgy elpirult, akár egy kamasz lány az első bók hallatán. Hirtelen kételkedni kezdett benne, jól teszi-e, hogy olyan témával rukkol elő, amely nyilvánvaló nemtetszést fog kiváltani. Hisz már oly sok éve volt titokban szerelmes a sógorába, hogy igazán tudhatta volna, mit engedhet meg magának, és mit nem! De a kocka most már el volt vetve. Köhintett néhányat, hogy megköszörülje a torkát, majd leülve egy székre, így szólt: 86

− Saint-Vallier-től úgy hallottam, őfelsége gyengélkedik. Felséged eleganciáját látva, ezt erősen kétlem. XIV. Lajos a haja színével azonos árnyalatú, aranyhímzéses, barna bársonyzekét viselt, amely erős kontrasztot alkotott hófehér ingével, melynek zsabója és mandzsettája malines-i csipkéből készült. − Nem tudom, minek hallgatok az orvosaimra! Különösen ez a D’Aquin rémes: ahogy tüsszentek egyet, máris a koporsóban lát! Mindenesetre szobafogságra ítélt − de nem is bánom, hisz ennek köszönhetem a látogatását. De úgy látom… igencsak szigorú az arca… csak nem haragszik még mindig a trónörökös házassága miatt? Egy hónappal korábban ugyanis a kövér Lajos herceg − aki isten tudja, miért, meghódította a szerencsétlen Mária Lujza szívét − feleségül vette a szépnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető bajor Mária Anna Krisztinát, noha a Madame egy osnabrücki nagynénje elragadóan bájos leányát szánta neki. A trónörökös azonban tökéletesen elégedett volt a menyasszonyával − nem hiába mondják, hogy a szerelem vak! − Ó, dehogy, felséges sógorom. Remekül kijövök a trónörökös hitvesével. Valaki másról szeretnék beszélni felségeddel. − Éspedig? − A mi hercegnőnkről, a spanyol királynéról. Nagyon rossz híreket kaptam tőle: kétlem, hogy lenne a világon még egy hozzá hasonlóan boldogtalan teremtés! XIV. Lajos barátságos arcáról lehervadt a mosoly. − Írt önnek? − Igen. Nem először, de a korábbi levelei egészen mások voltak. Valójában csak az időjárásról és egyéb banalitásokról számolt be. Most azonban úgy tűnik, sikerült kijátszania rendíthetetlen „börtönőre’’, Terranova hercegnő éberségét, és saját kezűleg vetett papírra néhány sort. Ezek azonban csak bevezetésként szolgáltak a második levélhez, amely őfelségének szól − azzal a Madame kihúzott a zsebéből egy vörös pecséttel lezárt, kettéhajtott papírt, és átnyújtotta az összevont szemöldökű királynak. Lajos fölszakította a pecsétet, kihajtogatta a vastag levélpapírt, és hátradőlve karosszékében olvasni kezdte. Látogatója nem kis nyugtalansággal észlelte, hogy egyre sokasodnak a ráncok az uralkodó homlokán. Az olvasás végére érve Lajos fölegyenesedett, és a levelet az íróasztalára hajította. − Ön tudja, mi áll benne? − Nem, de az biztos, hogy ez a gyermek retteg, és végtelenül boldogtalan! − Megőrült! Mégis mit képzel? Mégis mit kíván tőlem? Írjam meg a férjének, hogy gyűlöli, és el akar válni tőle? Szép kis botrány lenne! − Ó, dehogy. Csak azt kéri, hogy valamilyen ürüggyel visszatérhessen Franciaországba, méghozzá hosszabb időre. Nem úgy tűnik, hogy Károly 87

király sokáig fog élni. − Kiváló ok arra, hogy addig is mellette maradjon! − Csakhogy azt, hogy mikor jön el ennek az ideje, egyedül a Mindenható tudja. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy miért retteg Mária Lujza. A spanyolok, kezdve az anyakirálynén… no és persze a királyon, gyűlölik a franciákat. Az új királyné nem érzi magát biztonságban: hiába van körülötte egy maroknyi francia udvarhölgy, amikor a szerepük pusztán formális. És még abba a reménybe sem kapaszkodhat bele, hogy gyermeket szül, a férje ugyanis, bár szemmel láthatóan szerelmes, képtelen az utódnemzésre. − Ez nem újdonság, tudtam róla. − Jól hallottam? Franciaország uralkodója egy olyan férfi karjaiba lökte az unokahúgát, aki nem tudja anyává tenni? Tisztában van vele, felséged, mi történik szegénnyel, ha kiderül, hogy nem szül gyermeket? Nehogy azt higgye, hogy a spanyolok Károlyt fogják hibáztatni, legyen bármennyire csökött is! Őt fogják megvádolni azzal, hogy meddő, és még az is lehet, hogy meg akarnak szabadulni tőle! − De hisz maga mondta, kedvesem, hogy Károly nem sokáig él… − De addig bizonyára igen, amíg a mi kis hercegnőnkre rá nem sütik a meddőség bélyegét. Ehhez mindössze két-három év is elég. Akkor pedig jaj neki! Minél gyorsabban a helyére akarnak majd ültetni egy másik királynét, aki ugyan szintén nem fog szülni, de legalább nem francia! Például egy Habsburg unokatestvért… − Kedvesem, először is nyugodjon meg, üljön le, és hallgasson végig. Bármennyire megindító is ez a levél, s az ön érvei bármily helytállóak, a politikámon nem fogok változtatni. Azt akarom, hogy amikor Károlyt az Escorialba viszik, az unokahúgom kísérje gyászruhában. Akkor őbelőle királynő lesz, s mivel Károly halálával a spanyol Habsburg-ház ága kihal, úgy gondolom, kellő nyomást gyakorolhatok arra vonatkozóan, hogy ki legyen az új király, vagyis ki vegye el az özvegyet. Arról pedig nem kell meggyőznöm önt, hogy a kis Mária Lujza elragadóan csinos… − Vajon az lesz még akkor is? A boldogtalanságtól gyorsabban öregszenek a nők! − No de kedvesem, kérem, nyugodjon meg! Megígérem, hogy enyhítek az unokahúgom keserves sorsán! Már ma küldök egy levelet Villars márkinak, a madridi követünknek, hogy beszéljen a főminiszterrel, Medina Caeli herceggel, aki eléggé eredményesen látja el azokat a kormányzati funkciókat, amelyekre a király nem képes. Villars majd az értésére adja, hogy egy francia hercegnőt nem lehet egy rosszindulatú spanyol duena37 kényére-kedvére bízni. És hogy jobb szórakozást érdemel, mint hogy végignézze, amint százötven zsidót elégetnek. Szavamat adom rá, hogy azonnal intézkedem! Ó, csak nem fog itt pityeregni? 37 A duena társalkodónő, kísérőnő előkelő asszony mellett. (A szerk.) 88

− Tudom jól, hogy gyűlöli a könnyeket, felség − mondta szipogva a Madame – de elragadtak az érzelmeim. Azt a kislányt úgy szeretem, mintha a húgom volna. Annyit kacagtunk együtt, most pedig be van zárva egy ódon palotába, rosszindulatú emberek közé! Ezt nem bírom ki sírás nélkül! Hogyan is viselhetné el ezt az, aki itt nőtt fel, a Napkirály környezetében? − fejezte be a Madame, aki, jól ismerve sógora hiú természetét, tudta, hogy nem veti meg a hízelgést. S valóban, őfelsége ajka széles mosolyra húzódott: − Ne aggódjon, az egyik szememet Madridon fogom tartani. Elismerem, túl sokat követeltem szegény gyermektől, de önnek is meg kell értenie, hogy ez a pozíció sokkal értékesebb Európa sakktábláján ahhoz, hogy veszni hagyjam. Jut eszembe, ki hozta el ide a leveleket? − Saint-Charmant gróf, aki a királyné kíséretének tagja volt az esküvő után. − És ilyen sokáig ott tartózkodott? − Azt hiszem, nehezen tudna lemondani a királyné közelségéről − mosolygott elnézően a Madame. − Hisz már gyermekkora óta ismeri. − Talán szerelmes? − vonta fel őfelsége a szemöldökét. − Nem lelkesedem a dologért, de beszélni fogok vele. Semmiképpen ne utazzon vissza, amíg nem keresett föl. Elárulta, milyen módon juttatták el hozzá a leveleket? Ha a királynét tényleg lépten-nyomon ellenőrzik, nem lehetett könnyű feladat. − Amikor megérkezett a Palais-Royalba, halálosan ki volt merülve. Bevallom, nem faggattam, hanem elküldtem aludni. − Ó, nem fontos! Majd később visszatérünk rá. A Monsieur-t tájékoztatta a helyzetről? − Két napja nem láttam. Mignard úr kérésére Saint-Cloudba utazott, valamilyen berendezéssel kapcsolatos ügyben. − Akkor ne is mondjon neki semmit! Majd később beszélek vele. Kíméljük meg a fölösleges izgalmaktól. A Madame azzal a jó érzéssel távozott, hogy közbenjárása nem volt haszontalan. Ám ahogy távolodott a királyi lakosztálytól, úgy foszlott szét a varázs. Volt elég magához való esze, hogy tisztában legyen vele, milyen óriási hatást gyakorol rá őfelsége, méghozzá az óta a pillanat óta, amikor, jó néhány évvel azelőtt, először meglátta. Akkor abban reménykedett, hogy a Monsieur hasonlít a bátyjára, de mélységesen csalódnia kellett − végül azonban megbékélt a helyzetével. Mostanra elég jól kiismerte XIV. Lajost ahhoz, hogy ne bízzon meg tökéletesen az ígéreteiben. Ezért óvakodott attól, hogy elárulja neki egykori udvarhölgyei nevét. Amikor Saint-Charmant került szóba, és a király rosszallóan összevonta a szemöldökét, egy belső hang azt súgta neki, hogy hallgasson a két lány szerepéről. Csak remélni merte, hogy SaintCharmant-nak nem lesz semmi kellemetlensége a dologból. Mindazonáltal előzetes tervével ellentétben nem töltötte Saint-Germainben az éjszakát, 89

hanem Theobon kisasszonnyal együtt haladéktalanul hazaindult a PalaisRoyalba, hogy jelen legyen, amikor a „küldönc” fölébred, és fölkészítse arra, hogy őfelsége beszélni óhajt vele.

90

ÖTÖDIK FEJEZET

A hazatérés Egy hónappal később a félelmetes Terranova hercegnő helyét a jóval barátságosabb Albuquerque hercegnő vette át, az ifjú pár pedig elutazott az alcázarból a Madridtól keletre fekvő, elragadóan szép Buen Retiro kastélyba arra az időre, amíg a csodálatos kertjeiről híres aranjuezi palota helyreállítása be nem fejeződik. Villars márkinak azonban vissza kellett küldenie Neuville és Fontenac kisasszonyokat Franciaországba. A királyné, aki rendkívül le volt sújtva, hogy meg kell válnia két legkedvesebb társnőjétől, megpróbálta kiszedni a nagykövetből e hirtelen döntés okát, de mindössze csak a szokásos választ kapta tőle: „Királyi parancs!” − Miért pont ők? − erősködött Mária Lujza. − Két leány, tizenöt és tizenhét évesek, akiket a nagybátyám bizonyára nem is ismer. Jó, tudom, már amióta megérkeztem ide, hogy előbb-utóbb elveszik tőlem a francia kíséretemet, mint ahogy ez szokás, ha egy hercegnő idegen ország királyához megy hozzá. Terranova asszony már érkezésem másnapján felhívta erre a figyelmemet. De miért éppen ez a kettő, és miért csak ők? Miért nem Grancey asszonyt küldik haza, aki lépten-nyomon hangoztatja személyének fontosságát és azt, hogy halálra unja magát itt, távol a francia udvartól? − Asszonyom, nem tudom, mit feleljek. A király azt akarja, hogy térjenek vissza Franciaországba, és a parancshoz semmiféle indoklás nem érkezett. Így hát nem tehetek mást, mint végrehajtom. − Ez már visszaélés a hatalommal! Én vagyok a spanyol királyné, a két hölgy pedig az én szolgálatomban áll! Igencsak sértő, hogy a francia uralkodó beleavatkozik a házam ügyeibe! Nem engedem el őket, és kész! − Asszonyom! Felséged csak megnehezíti a dolgokat! Természetesen igaza van abban, hogy Franciaország királyának nincs joga beleavatkozni a szomszédja belügyeibe, de hadd emlékeztessem, hogy XIV. Lajos sosem cselekszik komoly ok nélkül, s ha felséged szembehelyezkedik vele, akkor kerülő úton fogja érvényesíteni az akaratát: elég egy levél a kancelláriától, s a parancs nem tőle, hanem II. Károlytól érkezik majd! − Csakhogy épp azt szeretném tudni, mi az a komoly ok… Mária Lujzának egyszer csak eszébe jutott valami. Körbepillantva a fal 91

mellett sorakozó udvarhölgyeken, lehalkította a hangját: − Tud valamit Saint-Charmant-ról? − Semmit, asszonyom. Mivel nem tért vissza, feltételezem, hogy Franciaországban maradt. − Megpróbálna érdeklődni felőle? Oly régen ismerem Saint-Charmant-t. − Ha őfelsége ezt kívánja, igyekszem tájékozódni. Mivel az új camarera mayor kivált a hölgyek közül és elindult feléjük, jelezve, hogy a beszélgetés véget ért, Villars szertartásosan meghajolt, majd kihátrált a teremből. Mária Lujza utolsó kérdésére csak néhány hét múlva érkezett válasz, ugyanis senki sem tudott felvilágosítást adni arról, mi történt Saint-Charmant-nal. Néhány napot töltött a Palais-Royalban, majd nyoma veszett. Az óvatos Villars mindössze annyit közölt a királynéval, hogy a gróf úr visszavonult a birtokára. A két udvarhölgy pedig útra kelt Franciaországba. A könnyek bőségesen hullottak a búcsúzásnál: Cécile, aki kisgyermekkorában elveszítette mindkét szülőjét, s akinek egyetlen rokona egy nős fiútestvér volt, Mária Lujzával együtt nevelkedett, Charlotte pedig az elmúlt néhány hónap alatt nagyon megszerette a királynét. Ez utóbbi úgy érezte, két legkedvesebb udvarhölgyével azt a kis vidámságot is nélkülöznie kell majd, amely örömtelen spanyol életének egyetlen színfoltja volt. Búcsúajándékként mindkettőjüknek egy rubinköves, apró gyöngyökkel kirakott brosst nyújtott át, amelyből három, körte alakú nagyobb gyöngy lógott: − Gondoljanak rám, amikor viselik! − ölelte át barátnőit. − Tiszta szívemből remélem, hogy még viszontlátjuk egymást… A két lány hiába reménykedett abban, hogy egyedül utazik. Villars márki gondoskodott róla, hogy legyen kísérőjük, aki szemmel tartja őket: az egyik legrégibb követségi tanácsos, egy bizonyos Isidore Sainfoin du Bouloy, aki egy örökség átvétele céljából tért vissza Franciaországba. A hatvan év körüli, ősz hajú, kistermetű férfi jókora orra alatt keskeny ajak húzódott, amelyet nem rejtett el bajusz vagy szakáll. Mélyen ülő, meghatározhatatlan színű szeme alig látszott ki vastag szemhéja alól. Tetőtől talpig fekete öltözékében, amelynek egyetlen színfoltja az ódivatú, fehér körgallér volt, ájtatos imádságba temetkezett egész úton, legalábbis ezt látszott igazolni a bal csuklójára erősített rózsafüzér és a fekete imakönyv, amelyet sűrűn huzigált elő bő zsebéből, s miközben olvasta, el-elszunyókált. Az idő többi részében fennhangon imádkozott, nem törődve sem az ablak mellett elsuhanó tájjal, sem útitársnőivel, akiket reggel és este kimérten üdvözölt, s eszébe sem jutott beszélgetést kezdeményezni velük még a fogadókban sem, ahol esténként megszálltak. A hintóban viszont tolakodó módon befészkelte magát kettőjük közé, ahelyett, hogy a bakon foglalt volna helyet, ahogy az illem megkívánta volna. Magyarázatként fájó hátára hivatkozott, és arra, hogy kicsi és sovány termete miatt kevés helyet foglal el, mindemellett azt sem mulasztotta el 92

megjegyezni, hogy az ifjúságnak tisztelnie kell az ősz halántékot. Igaz ugyan, hogy amikor üdvözlésképpen megemelte a kalapját, az ősz haj nyilván hozzáragadhatott, merthogy a koponyája szinte teljes egészében kopasz volt… Mindezekre hivatkozva Isidore Sainfoin du Bouloy igencsak kényelmesen utazott két oldalán a két lánnyal, fejét sűrűn valamelyikük vállára ejtve egyegy ima során. Mondani sem kell, mit gondolt róla két útitársnője… Mindezek tetejébe rekkenő hőség köszöntött be a májussal együtt, s az átkelés a Pireneusokon valóságos rémálom volt. Charlotte és Cécile alig várta az estét, amikor fogadóbeli szobájukban végre megszabadulhattak ruháiktól, megmosakodhattak és kinyújtózhattak az ágyban, nem is törődve azzal, hogy a vékony matracot mintha barackmagokból készítették volna. Hajnalban aztán ismét nekiindultak a poros útnak, s a szenvedés kezdődött elölről… Amikor végre átkeltek az országhatáron a baszkföldi Bidassoánál, özönvízszerű eső zúdult rájuk. A nap teljesen eltűnt a sötét és félelmetes felhők mögött, amelyek észak felől közeledtek vészes sebességgel. Sainfoin du Bouloy ekkor megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg, s korát és termetét meghazudtoló fürgeséggel leszökkent a hintóról, kalapját a földre hajította, majd térdre ereszkedve elmormolt egy rövid imát, minekutána karját és arcát az ég felé emelve szokatlanul vidám táncra perdült. E rövid közjáték után visszamászott a hintóra, de mivel a két lány szorosan egymáshoz simulva megakadályozta, hogy közéjük furakodjon, széles mosollyal lehuppant velük szemben: − Tizenöt éve! − lehelte. − Tizenöt éve várom ebben az átkozott országban a telet, az esőt és a havat! Mindig süt a nap! Gyűlölöm a napot! És a meleget is! − Valóban? És mivel gyűlöli a meleget, ezért kényszerített rá minket, hogy összepréselődve utazzunk, mint a heringek a befőttesüvegben? − Meg kellett őriznem a hírnevemet, Fontenac kisasszony! Engem azért becsültek, mert szigorúan puritán és istenfélő életet éltem, s mindig is megvetéssel tekintettem a nőkre. Ezért maradhattam oly sokáig a helyemen! − Miért nem kérvényezte, hogy hamarabb hazatérhessen? − Ennek több oka is van: második gyermek voltam, vagyis szinte nincstelen, ezért szükségem volt erre az állásra a megélhetéshez. Meg kellett maradnom ebben az országban, ahol szinte mindenki gyűlöli a franciákat, és az inkvizíció árgus szemekkel figyel minket. Nemrégiben saját maguk is láthatták, mi a kedvenc szórakozásuk! − De hát önnek nem volt félnivalója tőlük! Főként spanyol zsidókat küldtek máglyára. Márpedig ön távolról sem az… − Kedvesem, ön el sem tudja képzelni, mire képes a Szent ítélőszék! Semmi sem egyszerűbb számukra, mint elrejteni a tömegben néhány gyanús 93

idegent. Betömik a szádat, fejedre húzzák a sanbenitót38, aztán már mehetsz is a máglyára! Láttam már erre példát, higgyék el! − És mindezért képes volt ennyi képmutatásra? − Ó, az ő szemükben sohasem lehet az ember elég ájtatos! Mély „vallásosságom” révén jó kapcsolatba kerültem a különféle szerzetesrendekkel és magas egyházi tisztségviselőkkel, akiknek tettem néhány szívességet. De most már vége, egyszer s mindenkorra! A bátyám, akinek az egyetlen örököse vagyok, elhunyt. Hasonlóan hozzám, agglegény volt, ráadásul jól a fogához verte a garast, így most, hála az ő fösvénységének, lesz mit a tejbe aprítanom. Egy szép házat hagyott rám, ahol majd csak megtalálom, hová rejtette a dugipénzét! − Úgy tűnik, a testvéri szeretet nem tartozik az erényei közé. Isidore de Sainfoin megrántotta csontos vállát: − Miért lennék hálás valakinek, akitől semmit sem kaptam? Mellesleg majd miséket mondatok a lelki üdvéért, mivel lesz rá pénzem. − És miért olyan biztos ebben? − kérdezte Cécile. − Látott már nyomorgó parlamenti tanácsost? Mert én nem! Amint Saint-Jean-de-Luzban a spanyol hintóból átszálltak egy francia postakocsiba, a „madridi szökevény” is jelentős átalakuláson ment keresztül: reggeli induláskor a megszokott fekete ruha és fodorgallér helyett szürke posztókabátot viselt hajtókás inggel, amelyet fehér vászonzsabó díszített, s gyér hajjal fedett koponyájára ezúttal hetyke, piros tollas, szürke filckalapot tett. Elegáns öltözékét kesztyű és aranycsatos cipellő tette teljessé. Két útitársnője őszinte elismeréssel adózott ennek a váratlan „színeváltozásnak”, s bár tudták, hogy Isidore mindezt a nagykövet által az utazásra szánt összegből fedezte, nem tették szóvá, mivel a „szürke eminenciás” elragadó, lovagias és szórakoztató útitárssá vált. A Párizsig tartó út, amely valóságos kálvária lehetett volna a megállás nélkül szakadó eső miatt, kifejezetten élvezetes volt. Naponta csak kisebb távolságot tettek meg, hogy se a lovak, se ők ne fáradjanak el túlságosan, s a legjobb fogadókban szálltak meg, útközben pedig élvezettel csodálták a tájat és a jelentősebb templomokat, kastélyokat és egyéb épületeket. A biztonság kedvéért Isidore mindenütt unokahúgaiként mutatta be a hölgyeket, elejét véve a kellemetlen találgatásoknak. Mellesleg káprázatos műveltségről és tájékozottságról tett tanúbizonyságot: verseket szavalt, történeteket mesélt, sőt néha énekelt is, mulatságosan fals hangon. Mintha néhány nap alatt akarta volna bepótolni a tizenöt évet, melyet a követség „börtönében” töltött, a liliomos zászló viszonylagos védelme alatt. Június első napjai egyikének délutánján érkeztek Párizsba. Nemrég állt el az eső: a napsütésben halványan csillogtak az agyonázott palatetők, szélkakasok és templomtornyok. A sár még nem száradt meg teljesen, de a 38 A sanbenito a máglyahalálra ítélt előírt öltözete. (A szerk.) 94

hintóból kiszállva legalább nem süllyedtek bele bokáig. − Azt a parancsot kaptam, hogy vigyem önöket a Palais-Royalba − mondta az újjászületett Sainfoin du Bouloy. − Mielőtt útnak indultak Spanyolországba a királyné kíséretének tagjaként, a Madame szolgálatában álltak, így hát magától értetődik, hogy hozzá térjenek vissza. Villars márki is így rendelkezett. Amikor hat óra tájban célba értek, kellemetlen meglepetés várta őket: a Monsieur, a Madame és kísérete Fontainebleau-ban tartózkodott, a palota zárva volt: csak néhány kivételezett személy maradhatott, akik saját lakosztállyal rendelkeztek. − A Madame udvarhölgyei vagyunk − tiltakozott Cécile. − Ő Fontenac kisasszony, én pedig Neuville kisasszony vagyok! Engedjenek be, hisz itt lakunk! − Itt laknak, itt laknak − ismételte gúnyosan a svájci gárdista. − És mi bizonyítja ezt? Három lehetőségük van: vagy folytatják útjukat egyenesen Fontainebleau-ig, vagy hazamennek, vagy pedig megszállnak egy fogadóban, amíg a hercegi udvar vissza nem tér. Látszott, hogy ennél többet nem lehet elérni nála, így az utasok kénytelenek voltak visszaszállni a hintóba, hogy megtanácskozzák, mit tegyenek. − Nekem nincs hová mennem Párizsban − szólt panaszosan Cécile. − Az egyetlen rokonom − a bátyám − Caux környékén lakik, a családi kastélyunkban, de az még Fontainebleau-nál is messzebb van. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ma este továbbutazzak. És ön, Charlotte? − Ismeri a helyzetemet − vonta meg a vállát a kérdezett −, de nagynénémnek, Brecourt asszonynak van egy háza a Culture-Sainte-Catherine utcában. Ő ugyan nem tartózkodik ott, de számomra mindig nyitva áll a kapu, és természetesen az ön számára is, Cécile, hisz a ház elég nagy. Akarja, hogy ott töltsük az éjszakát? Vagy esetleg Sainfoin du Bouloy barátunk lát vendégül minket új otthonában? − Nagy örömmel tenném − felelte Isidore −, csakhogy előbb a jegyzőhöz kell mennem, ahhoz viszont már későre jár. De van egy javaslatom, bájos kisasszonyok! Keresünk egy jó fogadót, ott megszállunk ma éjszakára, holnap pedig elkísérem önöket Fontainebleau-ba. Mit szólnak hozzá? − Remek ötlet! − helyeselt Charlotte. − Csakhogy nem ismerek egyetlen fogadót sem Párizsban. − Én sem − tette hozzá Cécile. Sainfoin ekkor azonban már kihajolt az ablakon, és előreszólt a kocsisnak: − Hol szokott megszállni Párizsban, barátom? − Az Aranysasban, a Temple utcában. − Nos, akkor irány az Aranysas! Holnap pedig, miután kipihenték 95

magukat, fogadunk egy kocsit, amely elvisz minket Fontainebleau-ba. A két lány egymásra nézett. Charlotte ugyan szívesebben ment volna a Brecourt-palotába, de mivel beköszöntött a jó idő, elképzelhetőnek tűnt, hogy a ház zárva van. Ráadásul alaposan kimerült, és semmire sem vágyott jobban, mint egy jó ágyra; még a vacsoráról is lemondott volna. Cécile szemmel láthatóan hasonló állapotban volt, így hát elfogadták Isidore ajánlatát. Az Aranysast, amely az utóbbi időben a Dél-Franciaország és Párizs között közlekedő postakocsik legkedveltebb végállomása volt, elsősorban tisztaságáért szerették − nem kellett attól tartani, hogy az ágyat poloskákkal vagy egyéb „kellemetlen hálótársakkal” kénytelenek megosztani a szállóvendégek −, valamint egyszerű, de annál ízletesebb és frissebb kosztjáért. Az ilyen szállás ez idő tájt még ritkaságnak számított. Mivel az elmúlt napok rossz időjárása elvette az emberek kedvét az utazástól, az újonnan érkezők nehézség nélkül kaptak szobát, ahol tisztálkodhattak, mielőtt lementek vacsorázni a nagy fogadóterembe. A nyárson forgó csirke ínycsiklandó illata és a tűzhelyen nagy fazékban rotyogó leves igencsak felkeltette utasaink érdeklődését. Miután Isidore sancerre-i bort rendelt, helyet foglaltak a hosszú asztalnál egy tours-i rövidáru-kereskedő és két gárdatiszt szomszédságában − ez utóbbiak szemmel láthatóan inkább szórakozás céljából tartózkodtak itt, legalábbis az előttük álló üres boroskancsó erre utalt. A látószögükön kívül eső, hátsó udvarra néző ablaknál a fogadós éppen beszélgetett valakivel. Utasaink épphogy csak belekóstoltak a jólesően hűvös borba, amikor az illető egyszer csak az asztaluknál termett, és levetett kalappal így szólt: − Fontenac kisasszony? − kiáltotta, nem rejtve véka alá megdöbbenését. − Mit keres ön itt? Azt hittem, Spanyolországban van! Charlotte is meglepődött, méghozzá kellemesen: előfordult, hogy némi nosztalgiával gondolt a férfira, bár nem tudta magának sem megmagyarázni, hogy miért, és ez bosszantotta. − Delalande úr? Önnek az a szokása, hogy váratlanul bukkan elő a semmiből, és tör rá az emberekre? − Szívesen tennék másként, higgye el, de a mesterségem megköveteli, hogy ne pocsékoljam az időt a fölösleges formaságokra. Hogy ön Párizsban van, ráadásul itt, ebben a fogadóban, ez igencsak meglep! Nem szabadna itt lennie, kisasszony! − Akkor hát hol kéne lennem ön szerint? − Jöjjön velem, majd La Reynie úr elmagyarázza önnek. Igazán sajnálom, hogy megzavarom vacsora közben… Ekkor azonban Isidore is elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon: − Egy pillanat, fiatalember! Nem tudom, ki ön… − Alban Delalande, a rendőrkapitány asszisztense. − Én pedig Isidore Sainfoin du Bouloy vagyok, a madridi francia 96

követség tanácsosa, és Villars márki őexcellenciájától kaptam a parancsot, hogy a két ifjú hölgyet Franciaországba kísérjem, és átadjam az orléans-i hercegné őkegyelmességének, akinek a szolgálatában álltak, mielőtt az ifjú királynét követték volna Spanyolországba. Isidore rögtönzött szónoklata megmosolyogtatta ugyan a rendőrtisztet, de az aggodalom okozta ránc nem tűnt el a homlokáról. − S mivel őfelségéék nem tartózkodnak Párizsban, gondolom, az volt a szándéka, hogy holnap reggel Fontainebleau-ba kísérje a hölgyeket. − Pontosan. − Addig azonban semmi akadálya, hogy Fontenac kisasszonyt haladéktalanul a parancsnokomhoz kísérjem. Mivel a kapitányság nincs messze innen, a kisasszony nem lesz sokáig távol. Utána pedig visszahozom ide. − Hadd vacsorázzon meg előbb! Most érkeztünk Spanyolországból. Fáradt és éhes, akárcsak mi. − Hagyja csak, du Bouloy úr! − szólt közbe Charlotte. − Tökéletesen megbízom Delalande úrban. Nem is vagyok igazán éhes. Egyenek nélkülem, majd bekapok valamit, ha visszajöttem. − De gyermekem… − Kérem, ne aggódjon! Vele kell mennem! Delalande átkísérte Charlotte-ot a termen, majd kiléptek az udvarra, ahol a férfi lova várakozott. A rendőrtiszt fölpattant a nyeregbe, majd kezét nyújtva a lánynak, segített neki lóra szállni. Charlotte, amikor már odafönt volt, vékony hangon megkérdezte: − Remélem, nem akar galoppozni ezeken az apró köves utcákon? − Nem kizárt, mivel késő van. Kapaszkodjon belém erősen! Charlotte megadóan sóhajtva átölelte a férfi derekát. Valójában alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy fejét az erős vállakra ne ejtse, ugyanúgy, ahogy azon a saint-germaini éjszakán tette, rémületében és kimerültségében. Most azonban egészen másfajta érzések lettek úrrá rajta: mintha végre hazaérkezett volna. Érezte a férfi testének melegét, és beszívta a belőle áradó szappan- és bőrillatot. − Jól ül? − kérdezte emez. − Mm…. − Fogjon jó szorosan! Charlotte szorosan átölelte a férfi derekát, annyira, hogy arca a zekéje posztójához simult. Elindultak… de sokkal óvatosabban, mint amire számított. A rossz idő miatt kiürültek az utcák, noha általában pont ilyentájt népesedett be a környék: jó időben az emberek esténként indultak el szomszédolni. Most azonban mindenki behúzott vállakkal hazafelé igyekezett, menekülve a szüntelenül zuhogó eső elől. Mivel a Temple utcától nem volt messze a Grand Châtelet, ahol a rendőrkapitány székelt, néhány percnyi kényelmes tempójú lovaglás elég lett volna hozzá, hogy ló és lovasa odaérjen. 97

De nem így történt. Delalande most már egyáltalán nem sietett, Charlotte pedig, jól befészkelve magát kényelmes pozíciójába, egyfajta bódult állapotba került, és csak arra vágyott, hogy az út minél tovább tartson. Így aztán jó félórába telt, amíg megálltak a Szajna-parti középkori épület előtt, ahol Nicolas de La Reynie gyakran késő estig elidőzött. Charlotte alig ocsúdott föl kellemes kábultságából, és már ott is találta magát a nagyhatalmú rendőrfőnök előtt. La Reynie-t csak látásból ismerte: még Prunoyban pillantotta meg egyszer az ablakból, amikor a rendőrfőnök ott járt a nagynénjénél. Most egy iratokkal és dossziékkal borított íróasztal mögött ült egy rendkívül barátságtalan helyiségben, ahol a viszonylag modern bútorok sem tudták enyhíteni a középkori hangulatot. A durva kőfalaknak csak egyikét borította egy erdei jelenetet ábrázoló festmény, amelyen a zöld szín pontosan megegyezett a rendőrfőnök egyenruhájának színével. La Reynie épp egy levelet olvasott a gyertyák lecsurgó viaszától fehér foltokkal tarkított kandeláber fényénél, amikor Delalande berontott a szobába: − Uram, íme Fontenac kisasszony, aki most érkezett Spanyolországból. Az Aranysas fogadóban találtam rá, ahol egy másik hölgy és egy idős követségi tisztviselő társaságában meg akart szállni éjszakára. La Reynie kezéből az íróasztalra hullott a levél, ő maga pedig fölpattant, és az újonnan érkező elé sietett, majd a kezét megfogva a sarokban álló kandallóhoz vezette, ahol néhány hasábfa parázslott, enyhítendő a teremben uralkodó nyirkosságot. − Kérem, kisasszony, foglaljon helyet, és bocsásson meg a nem hölgynek illő fogadtatásért, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar hazatér. Mária Lujza királyné összes francia udvarhölgyét hazaküldték? − Nem, uram. Csak Neuville kisasszonyt, a királyné gyermekkori barátnőjét és engem, ráadásul őfelsége akarata ellenére. Útitársunkként Villars márki egyik tanácsosát, Sainfoin du Bouloy urat jelölték ki. Mi magunk sem értjük, miért kellett hazatérnünk. − Ez tényleg különös! Talán tettek valamit… mondjuk a királyné kívánságára? Charlotte érezte, hogy fülig vörösödik, és elfordította a tekintetét. A levélnek, amelyet a királyné rájuk bízott, titokban kellett maradnia, így aztán nem tudta, mit is feleljen. Hogy időt nyerjen, másra terelte a szót: − Mindössze annyit közöltek velünk, hogy őfelsége XIV. Lajos parancsára kell hazatérnünk. − Maga a király parancsolta? − Ugye milyen különös? Sosem gondoltam volna, hogy az udvarhölgyek ekkora jelentőséggel bírnak. Ugyanakkor, mivel a hazarendelésünk egybeesett őfelsége körülményeinek javulásával, feltételezem, hogy nincs okunk az aggodalomra. 98

− Miféle javulásról van szó? − Először is leváltották a camarera mayort, az elviselhetetlen Terranova hercegnét, akinek a helyére Albuquerque hercegné került. Másrészt áthelyezték a székhelyüket. Az alcázar körülbelül annyira vidám hely, mint… az ön hivatala. − Elképzelhető, hogy önök álltak e változások hátterében? La Reynie átható tekintete bárkit zavarba hozott volna, nem csak egy tizenöt éves lányt, de megnyugtató mosolya arra késztette Charlotte-ot, hogy bizalommal legyen iránta: töviről hegyire elmesélte neki a Saint-Charmant-ra bízott levelek történetét, amelynek hallatán megsokasodtak a ráncok a rendőrfőnök homlokán: − Úgy gondolja, hogy őfelsége elégedettségének kívánt hangot adni az önök hazarendelésével? − Bevallom, ebben reménykedem. − Nos, ne reménykedjen túlzottan! Őfelsége útjai legalább annyira kifürkészhetetlenek, mint a Jóistené, de igyekszem tájékozódni… Delalande úr pedig azért hozta önt haladéktalanul ide hozzám, hogy ne másoktól tudja meg az önt ért gyászt. − Gyászt? Nincs senkim, leszámítva az anyámat… − Nem az édesanyjáról van szó. La Reynie, aki kis híján hozzátette: „Sajnos!”, de még időben visszafogta magát, látva, hogy a lány elsápad, odahúzott mellé egy zsámolyt, és Charlotte remegő kezét a kezébe vette: − Erősnek kell lennie − kezdte gyöngéden. − De mivel tudom, hogy az, nem kertelek: a nagynénjét, Brecourt grófnét két héttel ezelőtt meggyilkolták. − Meggyil… Ó, egek! Ez biztos? De hisz ez iszonyú! − Sajnos, egészen biztos. Minden jel arra utal, hogy útonállók tették, de én nem hiszem. A saint-germaini erdőben találták meg, Loges mellett. Megfojtották, a kocsisával és a lakájaival együtt. A lovai pedig eltűntek. Charlotte lehunyta a szemhéját, és hagyta, hadd folyjanak bőségesen a könnyei. Annyira elsápadt az arca, hogy félő volt, még elájul. La Reynie a lány jéghideg kezét dörzsölgette, miközben Delalande-ra pillantva fejével egy kis pohárszék felé intett. A férfi elővett egy színtelen folyadékkal teli flakont, töltött belőle egy pohárba, és odavitte a reszkető lánynak. − Igyon, kisasszony! Jót fog tenni! A lány kinyitotta a szemét, és megrázta a fejét: − Köszönöm, nem! Csak elkábulok tőle, márpedig szeretném, ha tiszta maradna a fejem. − Majd anélkül, hogy letörülte volna továbbra is hulló könnyeit, folytatta: − Megtalálták a gyilkosokat? Gondolom, többen voltak… − Valószínűleg, de egyelőre nincs semmi nyom, amin elindulhatnánk. Mivel az udvar állandóan Saint-Germainben székel, nem is beszélve a gyakori vadászatokról, a saint-germaini erdőnél semmit sem őriznek jobban egész 99

Franciaországban. Ennek ellenére az erdőőröktől semmit sem tudtunk meg. Persze lópatanyomokat bőven találtunk a hintó körül, de ezek a nyomok többféle irányba vezettek, mielőtt eltűntek volna. Mintha az útonállók szétszóródtak volna a bűncselekmény után. Hogy még hihetőbbé tegyék a rablást, az ékszerek és egyéb értéktárgyak is eltűntek, de véleményem szerint ez csak egy remekül megrendezett színjáték. Alapos okom van arra, hogy feltételezzem: a bűnösök egy előkelő párizsi vagy saint-germaini ház személyzetének tagjai. − Van valaki, akit gyanúsít? − Sajnos, igen. De nincs bizonyítékom, és módom sincs rá, hogy szerezzek… hacsak valami véletlen szerencse folytán nem… Charlotte kertelés nélkül föltette a kérdést: − Az… anyámra gondol? Gyűlölte a nagynénémet, aki meg volt győződve róla, hogy az anyám megmérgezte az apámat. − Tudom, nekem is beszélt róla, de az ő nevét egyetlen kuruzslóasszony, jósnő vagy kiugrott pap sem említette, akikkel tele vannak a cellák Vincennesben és a Bastille-ban. Pedig a Szomszédasszony halála óta igencsak megoldódott a nyelvük: egyre-másra adják fel előkelőnél előkelőbb klienseiket… − A Szomszédasszony meghalt? − Február 22-én kivégezték. Talán ismerte? − Nem volt rá ideje, hogy megismerje − szólt közbe Alban. − Amikor Fontenac kisasszony ellátogatott a Beauregard utcába, a jósnő helyett legnagyobb csalódására csak engem talált ott: én pedig azonnal tájékoztattam „a jövőjéről’’: haladéktalanul térjen vissza a Palais-Royalba, és senkinek se kösse az orrára, hol járt. A rendőrtiszt ironikus mondatai némileg enyhítették a feszültséget. Charlotte szipogott még néhányat, majd megtörülte a szemét: − Most pedig mit tegyek? Mindeddig a nagynéném védett meg az anyámtól, aki mindenáron apácát akart csinálni belőlem. Most, hogy ő nincs többé, megint az anyám befolyása alá kerülök? − Szó sincs róla. Ön a Madame szolgálatában állt, mielőtt a királynéval együtt Spanyolországba távozott, így oda is fog visszatérni, méghozzá haladéktalanul. − Ez volt a szándékom a barátnőmmel, Neuville kisasszonnyal együtt, de nem engedtek be a Palais-Royalba. − Persze, hiszen az udvar jelenleg Fontainebleau-ban tartózkodik. Holnap odautazik, mintha mi sem történt volna. − Úgy érti, nem szabad tudnom a szörnyűségről, ami a nagynénémmel történt? − Pontosan. Még akkor sem mondhat semmit, ha maga a király kérdezi. Így könnyebb lesz megvédenem önt. Delalande diszkréten követni fogja, és közli önnel, hogyan érheti el, ha szüksége van rá. Bevallom, szívesebben 100

küldtem volna Saint-Cloudba vagy Villers-Cotteréts-be. Az udvar, amelyre egyre erősebben rávetül a mérgezési ügy sötét árnyéka, már nem ugyanaz, mint amilyen akkor volt, amikor ön távozott. Mindenki egymást figyeli és gyanúsítja. Négy nő verseng a király kegyeiért, és mind a négynek megvan a saját tábora. Leszámítva a királynét − aki szegény nem más, mint szenvedő és tehetetlen áldozat mindegyik veszélyes. És még valami: sohasem mondták önnek, hogy hasonlít valakire? − N… nem, illetve, többször előfordult, hogy megkérdezték, nem a Loire-völgyben születtem-e… − Kik voltak ezek? − Először a Monsieur, rögtön az érkezésem estéjén, azután Montespan asszony, akit szemmel láthatóan szórakoztatott a dolog. Sosem értettem, mi van e mögött… − Hát én megmondom: sosem hallotta az udvarban La Valliére hercegnő nevét, aki immár hat éve bevonult a karmelitákhoz? − Nem emlékszem rá. − Nos, őrá hasonlít. Kivéve, hogy ön sokkal szebb és jóval kevésbé gátlásos. Nos, a király imádta La Valliére hercegnőt, mielőtt beleszeretett Montespannéba. Fogalmam sincs, hogy ez a hasonlóság árt vagy használ majd önnek, de jobbnak láttam figyelmeztetni rá. Most pedig Alban visszaviszi a fogadóba. Engedje meg, hogy elnézését kérjem az ő nevében is, amiért ilyen „brutális” módon elrabolta, de ő jól tudja, mennyire aggódom önért… Brecourt asszony emléke miatt… akit őszintén csodáltam… A rendőrfőnök arcán úgy suhant át a megindultság, mint ahogy enyhe szellő borzolja föl egy tó nyugodt vizét. Charlotte, akit ismét elöntött a fájdalom, azon töprengett, vajon mit is jelentett pontosan ez a csodálat. Talán szerelmes volt belé? Amikor fölidézte maga előtt Claire ragyogó szemét, bársonyos bőrét és elragadó mosolyát, úgy érezte, nem csodálkozna rajta. Miközben lovasa derekába kapaszkodva visszafelé tartott ugyanazon az úton, ismét eleredtek a könnyei. Még akkor is zokogott, amikor Alban leemelte a lóról, akár egy pelyhet, amelynek semmi súlya nincs. Amint földet ért a lába, Charlotte úgy kapaszkodott a férfiba, mint egy viharba került csónak, amely végre révbe ért. Delalande először meglepődött, de aztán szelíden átölelte a lányt. Charlotte boldogan fölsóhajtott. Még soha nem érezte magát ennyire jól, mint ebben a pillanatban, amikor egy erős férfi mellkasához simulhatott, s érezte a szíve dobogását. Az jutott eszébe, hogy inkább meghalna, csak hogy ne érjen véget soha a pillanat… Egy darabig mozdulatlanul álltak így, egyedül a sötét utcán, mintegy öntudatlanul a szerelem szakadékénak peremén, amelybe, ha kijózanodva belenéznek, talán el is szédülnek a mélységétől. Alban gyöngéden fölemelte a lány könnyektől áztatott arcát, és az ajkát az ajkára szorította. A nedves ajkak, amelyek puhák voltak, akár egy érett barack, önkéntelenül is szétnyíltak a férfi 101

egyre hevesebb csókjától. Végül ő ocsúdott fel először. Charlotte a maga részéről a mennyországban érezte magát, és semmi kedve sem volt visszatérni a földre. Amikor Delalande eltolta magától, a lány lába megingott. Össze is eshetett volna, ha a férfi nem fogja meg szorosan a könyökét. − Bocsásson meg! − suttogta. − Nem lett volna szabad… Charlotte agya hirtelen kitisztult, miközben a szeme úgy csillogott a sötétben, mint két csillag. − Miért? − kérdezte. − Talán azért, mert nem szeret? − Ó, ne beszéljen butaságot! Nincs hozzá jogom. − Miért? − Mert ön előkelő családból származik, én viszont senki vagyok. − Őrültség! Hiszen él, tehát valaki! Mindenki, aki megszületett és él, az „valaki”, legyen akár király, akár utcaseprő! − Ne mondjon ilyeneket, mert a végén még börtönbe csukják! − Ez csak egyszerű logika. Csókoljon meg! − Most mondtam, hogy nincs hozzá jogom… − Ne kezdje újra! Imádom, ha megcsókol! − Lehetetlen nőszemély maga! Azzal újra magához ölelte a lányt, aki átfogta a nyakát, hogy minél jobban hozzá simulhasson. Újrakezdődött a bódulat, és el is tartott jó darabig… amíg Alban agyában meg nem kondult a vészharang. Charlotte az a fajta lány volt, akinek számára a szerelem egyetlen, bonthatatlan egész az első szívdobbanástól a teljes odaadásig. A férfi, amikor kibontakozott az ölelésből, úgy érezte, mintha egy testrészétől kellene megválnia. − Siessen be gyorsan! A barátai már halálosan aggódnak magáért! − Na és, mit számít az? Mondja, hogy szeret! − Nem! Még elveszítem a fejem! Márpedig nagy szükségem van rá! − Akkor én mondom: szeretem… szeretem… szeretem! − Istenem! Mit tettem? Azzal határozott mozdulatokkal bevonszolta a lányt a bejáraton át a fogadóterembe, amely ezen a kései órán már szinte üres volt, csak Isidore kockázott a fogadóssal a tűzhely melletti asztalnál. − Íme, visszahoztam a hölgyet! − kiáltotta. − Adjanak neki enni valamit! Nyilván majd meghal az éhségtől… Delalande sarkon fordult, és kimenekült a fogadóból. Fölpattant a lovára, és elvágtatott a párizsi éjszakába, amelyet jól ismert, de még soha ilyen szépnek nem látott. Másnap reggel Isidore, teljes tudatában ifjú védencei iránti felelősségének, kocsit bérelt, és személyesen kísérte el a két hölgyet Fontainebleau-ba, ahol, mint értesült róla, az udvar július elejéig kívánt maradni. 102

Másnap reggelre kitisztult az ég, és a napfényben fürdő kisváros még a szokásosnál is szebb látványt nyújtott. Ilyenkor, amikor a király és az udvar itt tartózkodott, mintha mindennap ünnep lett volna: vadásztrombiták és báli hegedűk hangja váltogatta egymást. Mégis, amikor Charlotte megpillantotta a virágoktól pompázó parkkal körülvett szép, ősi palotát, amelynek képe megkétszereződött a homlokzat előtti tó tükrében, az volt az érzése, hogy a változatlan környezet ellenére valami mintha megváltozott volna. Talán azért, mert ezúttal nem készültek királyi esküvőre? Habár az a bizonyos esküvő igazából csak a kívülállók számára volt vidám. Isidore Sainfoin du Bouloy, az alkalomra magára öltve a spanyol udvar követének díszegyenruháját, saját maga kísérte el védenceit az épületnek abba a szárnyába, amelyet az orléans-i herceg foglalt el. Furcsamód, bár az erdőből idehallatszott a királyi vadásztrombiták hangja, a Madame otthon tartózkodott, méghozzá igencsak mogorva hangulatban. Két nappal korábban ugyanis vadászat közben egy alacsony ág lesodorta a lováról, zúzódásokat okozva a testén, s ami még rosszabb: őfelsége kificamította a bokáját, aminek következtében csak két bottal tudott közlekedni. Az újonnan érkezettek minderről Ventadour hercegnőtől értesültek, aki önmagához képest szokatlan szívélyességgel fogadta őket az előtérben: − A Jóisten küldte magukat! − mondta. − A messzi Spanyolország levegője és az ifjú királynéról szóló hírek talán jobb kedvre derítik! Azzal, miután kiadta a parancsot, hogy hívják oda Theobon kisasszonyt, szemmel látható megkönnyebbüléssel, igencsak sietős tempóban távozott, miközben a szép Lydie már eléjük is sietett: − Ó, micsoda öröm! − kiáltotta, miközben megölelte őket. − A Madame-nak éppen önökre van szüksége! Jöjjenek gyorsan! − A Madame-nak vagy inkább önnek? − kérdezte nevetve Cécile, akivel azóta ismerték egymást, amióta a pfalzi hercegnő megérkezett Franciaországba. − Is-is! De a Madame-nak és környezetének feltétlenül! Fáj a lába, ráadásul a jobb karja is megsérült, így nem tud írni! El tudja képzelni, milyen nehéz napokat élünk? A következő percben már ott is álltak a hercegnői lakosztály küszöbén, amelyen Theobon kisasszony valósággal betaszigálta az újonnan érkezőket. − Nézze, kik vannak itt, asszonyom! Neuville és Fontenac kisasszonyok, egyenesen Spanyolországból! A Madame valóban lesújtó látványt nyújtott. Rózsaszín taft háziköntösbe burkolva, kócosán és morcos képpel hevert egy fotelágyon a parkra nyíló ablak előtt, és mézeskalácsot majszolt, amelynek morzsái szanaszét szóródtak a nyitott köntös alól kilátszó fehér batiszt hálóingén. A lányok távozása óta eltelt nyolc hónap alatt alaposan meghízott, ami nem is 103

volt meglepő a körülötte lévő, süteménnyel és egyéb édességgel teli tálakat látva. A szőnyegen két-három nyitott könyv hevert, de a hercegnő szemmel láthatóan nem törődött velük. Miközben mélyen térdet hajtott, Charlotte látta, hogy a Madame piros orcái földerülnek: a maradék süteményt egyetlen mozdulattal benyomta a szájába, hogy szabaddá tegye a kezét, amelyet szélesre tárt az érkezők felé: − Isszthen hosstá mágukáth, leánykháim! − kiáltott fel, visszatérve német akcentusához, amelyet oly sok nehézség árán vetkőzött le. − Jöjjhénékh ide, hath ádjákh ety csókoth! A két lány tiszteletteljesen letérdelt, hogy a hercegnő cuppanós − és kissé ragadós − csókot nyomhasson a homlokukra, minekutána a Madame elvitette uzsonnája maradványait, helyet mutatott nekik, és két karját összefonva nagy hasán, így szólt: − Mosszt pé… pedig meséljenek gyorsan! Ám alig tudta befejezni a mondatot, amikor a kastély közvetlen közelében fölharsantak a vadásztrombiták, és Theobon kisasszony viharzott be: − Hazatért a király, asszonyom! Mivel őfelsége nyilván idesiet majd, hogy érdeklődjön a Madame hogyléte felől, talán jobb lenne későbbre halasztani a hölgyek beszámolóját, hogy kegyelmes asszonyom kellő tisztelettel fogadhassa őfelségét. Addig én megmutatom a hölgyeknek a lakosztályukat, kényelembe helyezik magukat, és ma este szép nyugodtan elmesélnek mindent! − Persze, persze! Igaza van! De ügyeljen rá, hogy senki ne tegyen föl nekik kérdéseket, mielőtt velem beszélnek! Sőt, ne is találkozzanak senkivel, leszámítva a személyzetet. − Ahogy a Madame parancsolja! Az udvarhölgyek lakosztályába vigyem őket, ugye? − Ma estére mindenképpen. Fontenac kisasszony nyilván itt is marad, hisz nálam szolgált azelőtt. Ami viszont Neuville kisasszonyt illeti, ő a mostohalányom udvarhölgye volt. Azt hiszem, őt a kis hercegnőnél és a lányomnál fogjuk elhelyezni… De most siessenek! Azzal nagy hévvel intézkedni kezdett, hogy a személyzet minél gyorsabban takarítsa el az ételmaradványokat, és hozza rendbe a frizuráját és ruházatát. Ami a frizurát illeti, Charlotte-nak föltűnt Theobon kisasszony új hajviselete, amelynek pontos mását más hölgyeken is észrevette, akik keresztezték az útját. Amolyan félig kinyitott legyezőre hasonlított, amely egyenesen állt a fej tetején göndör fürtökkel és egy szép szalagdísszel körülvéve. Igazán csinosan festett, és a fiatal lány ezt szóvá is tette: − Elragadó az új hajviselete! Mi ez? − Fontanges-frizurának hívják, kedvesem! Tetszik? − Nagyon! De miért Fontanges? 104

− Hát mert a mi csinos hercegnőnk vezette be! − Hercegnő? − kiáltott fel Cécile meglepetten. − Bizony ám! Hercegnő, aki nyolclovas hintóval közlekedik, a legszebb ékszereket viseli, és újabban még a divatot is ő diktálja! − Akkor először is meséljen az új frizuráról! Hogyan találta ki? − Több hónappal ezelőtt történt. Egy napon a királlyal együtt vadászott, és a széltől kibomlott a haja. De ő nem jött zavarba: a hajfonatait egyfajta „csokorba” gyűjtötte a feje búbján, és az egyik drágakövekkel ékesített harisnyakötőjével kötötte össze, majd folytatta a vadászatot. Olyan elragadóan festett így, hogy a király nem győzött bókolni neki; másnaptól pedig az összes udvarhölgy ezt a frizurát viselte, s azóta már számtalan variációja létezik. A fő alkotóeleme a frizurának egy sárgarézből készült, rózsaszín tafttal vagy más anyaggal bevont hajpánt, amelyet szalagokkal és virágokkal díszítenek, s legtöbbször műhajjal, hogy az alatta lévő frizura ne sérüljön. Azt hiszem, önnek sem árt, ha kipróbálja, mert egyre közkedveltebb.39 A királyné és a Madame még ellenáll, de nem tudom, meddig… − Ezek szerint egykori lakótársnőnk jelenleg dicsősége csúcsán van, és osztatlanul birtokolja az uralkodó szívét? − kérdezte Cécile. − Hát, az igazat megvallva, nem egészen… az év elején gyermeket szült, de a szülésnél komplikációk léptek fel: a gyermek halva született, ő pedig nagyon sok vért vesztett, így a maubuissoni apátságban kellett töltenie néhány hónapot, ahol egy bizonyos Cabriéres abbé gondozta. Nemrég tért vissza onnan, és már sokkal jobban van. − A király nyilván örült neki. − Persze. Nagy örömmel és gyöngéd szavakkal fogadta, elvégre a szép Angélique az ő „szolgálatában” sérült meg… Igazán nagy türelemmel viselte a hercegnő betegségét, ám közben Montespanné ismét visszanyerte Lajos kegyeit, és úgy tűnt, a régi szenvedély újraéled, de… − A „de” nyilván azt jelenti, hogy valaki más is beleszólt a dologba − jegyezte meg Charlotte. − Bizony! A Madame által gyűlölt Maintenon márkinő, akinek a királyra gyakorolt hatása egyre növekszik. Lajos nap mint nap egyre több időt tölt vele. Bezárkóznak, és akinek jó a füle, hallja, hogy milyen jókat kacagnak. Való igaz, hogy a márkinő remek társalgó, mivel fiatalkorát a Marais negyed szalonjaiban, a „kényeskedők”40 társaságában töltötte, s megboldogult férje, a rút Scarron Párizs legkiválóbb elméit gyűjtötte maga köré. − Ugyanakkor hallottam, hogy Montespanné is éles elméjű és remek társalgó… − Így igaz, csakhogy csípős nyelvével nem kímél senkit. Még a királyt 39 A Fontanges-frizura húsz évig volt divatban. (J. B.) 40 Innen ered Moliére Les Précieuses ridicules (Kényeskedők) című vígjátéka. (A szerk.) 105

sem. − A királyt? Ilyen merész lenne? − Ó, persze. Értse meg, a szép Athénaís igen magas rangú hölgy. Családja, a Rochechouart-Montemart-ok Franciaország legrégibb és legelőkelőbb dinasztiáinak egyike: az ő jogaik közé tartozott a király kiválasztása is41. Ha a királyné elhunyna, a király nyugodtan feleségül vehetné. No persze ahhoz az is kellene, hogy Montespan márki is távozzon az élők sorából. Maintenon viszont más tészta: ő szépen, alattomosan tört előre. Amikor megözvegyült, Montespanné szolgálatába állt: ő nevelte föl a márkinénak a királytól született fattyúit egy szolid vaugirard-i házban. A király gyakran járt oda meglátogatni a gyermekeit. Ekkor még igencsak unalmas és korlátolt nőszemélynek találta a nevelőnőt, a csemetéit viszont imádta. Különösen a törékeny egészségű és bicegő Maine herceget, akit „aranyoskámnak” nevezett. Scarronné anyai gyöngédséggel bánt vele, különös gondot fordított rá, sőt évente kétszer fürdőre vitte Baréges-be, ami nagyon jót tett neki. Mindezek megkoronázásaként a hölgy megkapta a maintenoni birtokot s hozzá a márkinő címet. A királyi fattyúk és nevelőnőjük ettől kezdve Saint-Germainben éltek, s a király egyre több időt töltött a márkinő társaságában. Őfelsége ekkor már úgy találta, hogy a hölgy egészen vonzó, jóllehet túl van a „serdülőkoron”. − Netán… a szeretőjévé tette? − Hát, ezt sokan szeretnék tudni. Egyesek úgy gondolják, igen, mások éppen ellenkezőleg. Az itteniek inkább a nemre hajlanak, tekintve, hogy a király Fontanges iránti szenvedélye nemigen hagyott lehetőséget egy újabb kalandra. − És mivel még mindig szereti… − jegyezte meg Cécile. − Elméletben igen, de a rosszul sikerült szülés óta az ifjú hercegnő kevésbé energikus. Sőt kevésbé szép is. Az arca némileg felpuffadt, és egész lénye már nem olyan sziporkázó − pedig ez tette ellenállhatatlanná, így aztán őfelsége időnként meglátogatja a még mindig sugárzóan szép Montespan márkinét. Ugyanakkor a nevelőnő tovább szövi a hálóját. A két hölgy most már nyíltan gyűlöli egymást. − De hát kit szeret a király tulajdonképpen? − Valójában ezt senki sem tudja. Az udvarban jelenleg négy „istennő” uralkodik: Fontanges, aki sír, Montespanné, aki tajtékzik, Maintenon, aki ármánykodik, és a királyné, aki imádkozik. − Ó, istenem, szegény! Hogy bírja ezt az egészet? − Ahogy szokta: végtelen méltósággal. Az ablak alól fölhangzott a hazatérő vadászok lármája. Neuville 41 Közismert Talleyrand ősének szellemes visszavágása Hugues Capet-nek, amikor a „Ki csinált herceget belőled?” kérdésre „Ki csinált királyt belőled?” kérdéssel válaszolt. (J. B.) 106

kisasszony kinézett, majd így szólt: − Mintha egy ötödiket is látnék! A király épp egy fiatal nőt segít le a lóról, és nagyokat kacagnak. Csakhogy ez a hölgy meglehetősen rút! Lydie de Theobon egy pillantást vetett az ablakon túlra, majd nevetésben tört ki: − Ó, ő nem vesz részt a vetélkedésben. Ez az ifjú hölgy ugyanis a trónörökös hercegnő! − A trónörökös hercegnő? − kérdezett vissza egyszerre a két kisasszony. Társnőjük egyre jobban nevetett: − Maguk talán a világ végéről érkeztek? Madridban nem esett szó a trónörökös februárban kötött házasságáról? − Nem − válaszolta továbbra is kórusban Charlotte és Cécile. − Egy jó pont Villars márkinak! Nyilván meg akarta kímélni az ifjú királynét egy újabb fájdalomtól, hisz annyira szerelmes volt a hercegbe! Pedig előbb-utóbb meg kell tudnia. Nos, a múlt ősszel Colbert de Croissy úr követségbe ment a bajor választófejedelemhez, hogy találkozzon az ifjú hölggyel, és elhozza a képmását. Nem volt könnyű feladat! Ám a mi Colbertünk okos ember: elküldte ugyan a képet, de egy levelet is mellékelt hozzá, amelyben hosszan ecsetelte a hercegnő jó tulajdonságait. És csodák csodája: a festmény, amely elborzasztotta őfelségét, a trónörökösnek tetszett! Kijelentette, hogy elveszi feleségül a hercegnőt. Így aztán a menyasszony elindult Franciaországba. Colbert de Croissy pedig, aki előbb ért haza, ezt tanácsolta urának: „ne adjon az első benyomásra, felség, és meglátja, el lesz ragadtatva!” És valóban, a hölgy szellemes, művelt, zenélni is tud − ami igen fontos a trónörökös számára barátságos, dinamikus, és még humora is van! Úgyhogy a herceg a szó szoros értelmében beleszeretett! Ja, és majd elfelejtettem: Maintenon a trónörökösné második udvarhölgye lett! Nos, azt hiszem, kedveseim, most már mindent tudnak ahhoz, hogy ne kövessenek el baklövést, és ne tegyenek föl illetlen kérdéseket. Helyezzék magukat kényelembe, egyenek, aludjanak, hogy holnap reggel készen álljanak az új életre! − De… − kockáztatta meg Charlotte − a Madame még ma este látni akart minket! − Majd azt mondom neki, hogy halálosan elfáradtak az utazástól. Így lesz idejük valamelyest rendbe szedni a gondolataikat.

107

HATODIK FEJEZET

Éjszakai találkozások a parkban Amint a Madame végzett a reggeli szertartással − amely ezúttal mindössze abból állt, hogy az ágyából átsegítették a nyugágyba −, kiküldte udvarhölgyeit, Cécile és Charlotte kivételével. Cécile-t biztosította róla, hogy továbbra is a gyermekek − a tizenegy éves Anne-Marie, a spanyol királyné húga, a hatéves Philippe, aki néhány hónap múlva átkerül a férfiak közé, és a négyéves Elisabeth-Charlotte − gondozása lesz a feladata. Neuville kisasszony, aki imádta a gyermekeket, hálás köszönetét mondott, majd elégedetten távozott. Mennyivel szórakoztatóbb lesz velük tölteni az időt, mint vég nélkül ácsorogni egy komor palota unalmasan egyforma portrékkal díszített falai mentén! Nem is beszélve arról, hogy így nem kell elválnia barátnőjétől sem, hisz a csemeték mindenhová követték a hercegi párt. A Madame „tyúkanyóként” ragaszkodott a gyerekek jelenlétéhez, különösen a két évvel korábban bekövetkezett szomorú esemény, a kis Valois herceg halála óta. Amikor Charlotte magára maradt a hercegnővel, megacélozta a lelkét, tudván jól, mi következik. Jóllehet La Reynie gróf már tudatta vele a szörnyű hírt (amely az agyában furcsamód összekapcsolódott az első csókok édes emlékével), mégis úgy érezte, hogy az úgynevezett „hivatalos” bejelentés újabb megpróbáltatást jelent majd. És valóban, amikor a Madame a maga rendkívül tapintatos módján fölidézte a borzalmas gyilkosság körülményeit, Charlotte-nak ismét megeredt a könnye. − Mit… követett el szegény, hogy ilyen… alávaló módon kellett meghalnia? − dadogta két csuklás között. − Semmit, szegény kicsikém! Útonállók áldozata lett, és most már csak azt kívánhatjuk, hogy La Reynie úr minél gyorsabban találja meg őket, és kapják meg méltó büntetésüket! − Az útonállók azért támadnak, hogy kirabolják az áldozatukat, és nem azért, hogy meggyilkolják, ráadásul ilyen kegyetlen módon! Tudniuk kell, hogy egy ilyen nemes hölgy megöléséért sokkal súlyosabb büntetés jár, mint a rablásért. Hacsak busásan meg nem fizették őket… − Ó, miféle szörnyűségre gondol, kedvesem? − Bocsánatáért esedezem, Madame, de nem tudom elhessegetni a 108

fejemből azt a feltételezést, hogy ha a nagynéném nem fogadott volna be, miután megszöktem a zárdából, hanem hazavitt volna az anyámhoz, még ma is élne! − Nem szabad ilyesmire gondolnia. Ön is tudja, hogy az utak nem biztonságosak. Azok a brigantik nyilván azért öltek, hogy ne ismerjék fel őket! − Azt még el tudom képzelni, hogy meg kellett ölniük a kocsist és a lakájokat, hogy megállítsák a hintót, ám a nagynéném, bár mindig ízlésesen és elegánsan öltözködött, igencsak ritkán hordott ékszert, leszámítva a különleges alkalmakat. Valamilyen ünnep volt aznap este? − Ó, semmilyen! Húsvét előtti csütörtökön történt! − No látja! Akkor kérem, higgye el: drága nagynénémet azért gyilkolták meg, mert mellém állt, és megvédett attól a sorstól, amelyet az anyám szánt nekem! − Ó! − kiáltott fel a Madame megbotránkozva. − Csak nem azzal vádolja az édesanyját, hogy bérgyilkosokat fogadott? − Nos, itt van egy kis bökkenő. Az ilyenfajta „szolgáltatás” egy vagyonba kerülhet, márpedig az anyám zsugori nőszemély, kivéve, ha saját magára és az élvezeteire kell a pénz. Viszont mindenre képes lenne, hogy megkaparintsa az apám vagyonát, ami jog szerint engem illet. Ha méreghez folyamodott volna, egy pillanatig sem haboznék kijelenteni, hogy ő volt a tettes. − Méreghez? Látszik, kedvesem, hogy milyen sokáig távol élt Franciaországtól. Jelenleg az egész udvar retteg, mert mindenki gyanús, aki él! Egymást követik a különös halálesetek. A Szomszédasszonyt, azt a szörnyeteget, néhány hete kivégezték ugyan, de az alatt az egy év alatt, amit a börtönben töltött, jócskán volt ideje rá, hogy vádaskodjon. Most pedig, hogy már nem él, a lánya és egy másik boszorkány tovább ontja a neveket: Polignacné, Alluye-né, Luxemburg marsallja, Cessac úr. Még a király unokatestvérét és egykori szeretőjét, Soissons grófnét, a szép Olympiát is megvádolták, aki még idejében külföldre szökött. A bíróság előtt meg kellett jelennie La Ferté marsallnénak, Tingry asszonynak, Bouillon hercegnének, Roure grófnénak… és számos más személynek. − Ilyen sok embert vádoltak meg? − suttogta Charlotte elképedve. − Sőt még többet! Kedvesem, a mi kisasszonyunk esküvője óta Fontainebleau-ban minden megváltozott. Mindenki gyanús a nemesség családtagjai közül. Már Montespanné két szobalánya is gyanúba keveredett. S amióta a mi szegény Fontanges-unk, hogy úgy mondjam, nincs a legjobb állapotban, az emberek furcsa kérdéseket tesznek föl vele kapcsolatban is. Nos, ezért aztán, ha szegény Brecourt asszonyt megmérgezték volna, a családja is veszélyben lenne. Útonállók támadása ehhez képest szokványos dolog − már bocsásson meg a kifejezésért. Legalábbis azokhoz a szörnyűségekhez mérve, amelyek mostanában napvilágra kerülnek. 109

− Sikerült értesíteni Charles unokatestvéremet? Tudom, hogy a tengeren szolgál, de hogy pontosan hol és melyik hajón… − Ne aggódjon, Colbert úr biztosan tudja, hisz a flotta mindennél jobban érdekli. Ráadásul Brecourt asszony a királyné bizalmasaként igen fontos személy volt, a halála nagy port vert fel. − De nem eléggé nagyot, hogy Spanyolországig eljusson a híre − jegyezte meg Charlotte szomorúan. − Felséged tudja, hol temették el? Szeretnék imádkozni a sírjánál. A Madame pirospozsgás arca egy árnyalattal még pirosabb lett: − Bevallom, kedvesem, erről nem értesítettek. De kérdezze Theobont, ő valóságos pletykalap! Lydie tényleg tájékozódott, tudván, hogy az elhunyt milyen közel állt Charlotte-hoz. − A bebalzsamozott holttestet a prunoyi kápolnában helyezték el, amíg Brecourt asszony fia haza nem tér. Charles minden bizonnyal Brecourt-ban fogja eltemettetni, ahol az ősei nyugszanak. − Eszerint az unokatestvérem még nem érkezett meg? − Ha megérkezett volna, Brecourt gróf először is Colbert úrnál és a királynál jelentkezett volna, hisz ez a szabály. Ebben az esetben tudnék róla. Charlotte szomorú arcán halvány mosoly jelent meg: − Hogy csinálja, hogy mindenkiről mindent tud? − Először is, és ezt szégyenkezés nélkül mondom, kíváncsi a természetem, ugyanis itt, az udvarban ez kifejezetten hasznos tulajdonság, különösen mostanában, amikor a király szívét több hölgy is ostromolja. Egyszóval nagyra nyitom a szemem és a fülem, levonok bizonyos következéseket, és ha kell, hallgatok. Úgyhogy ne aggódjon, értesülni fogok az unokatestvére hazatéréséről… és ön is! − A prunoyi kastély voltaképpen nyaraló. Ott csak néhány idős szolga lakik. − Mitől fél? Hogy meggyalázzák a ravatalt? Ez nem jellemző az útonállókra. − Csakhogy a nagynénémnek igen értékes ékszerek voltak a birtokában, még ha nem viselte is őket. Egy rablóbanda képes lenne akár a személyzetet is meggyilkolni értük. − La Reynie úr Brecourt asszony barátja volt, nemde? − Igen. Sőt, azt hiszem… odavolt érte! − Akkor nyugodjon meg, a rendőrfőnök nem bíz semmit a véletlenre. Prunoyt bizonyára szigorúan őrzik, amíg a ház ura meg nem érkezik. − A rendőrfőnök úr el szokott látogatni ide is? − Itt, Fontainebleau-ban még sose láttam. A feladata az, hogy levélben tájékoztatja a királyt, akár naponta is a fejleményekről, de személyesen nem jelenik meg, hisz ez a pihenés és a szórakozás ideje. Egyébként az egész udvar 110

retteg tőle. El sem tudja képzelni, hány látszólag feddhetetlen, magas rangú személyt állított már bíróság elé! − A Madame említette. Rémisztő. − És az itteniek sem lehetnek biztonságban. Kérdezze meg a barátját, Saint-Forgeat-t! − Túlzás azt állítani, hogy a barátom. Először is, nem kedveli a nőket. − Nem ő az egyetlen a Monsieur környezetében, de azt hiszem, az ön kedvéért kivételt tesz. Egyszer vagy kétszer érdeklődött is, hogy van-e hírünk önről. − Ó, ez kedves… de most sürgősen gyászruhát kell csináltatnom. Drága nagynéném igazán megérdemli! − Ne tegye! Ne hívja föl a figyelmet magára. Ne feledje, hogy nyaralni és szórakozni jöttünk ide, akár tetszik, akár nem. Úgyhogy egy kis vidámságot, ha lehet! − Maga könnyen beszél. De nekem ez nem megy. − Szerencséje, hogy a Madame lábának állapota miatt az udvarhölgyei sem vesznek részt a kerti ünnepségeken. Csak a Monsieur és barátai szórakoznak felhőtlenül. Mi, a magunk részéről visszavágyunk a csodálatos Saint-Cloudba, ahol szabadabban lélegezhetünk. De sajnos júliusig várnunk kell. − Miért ilyen sokáig? − Azt hiszem, a király úgy gondolja, Saint-Germain túl közel van Párizshoz, amelyet amúgy is gyűlöl, ráadásul mostanában erős füstszag terjeng arrafelé… Charlotte arra gondolt, milyen kegyetlen ez a kor, és hogy a Gréve téren felállított máglyák „szelídebb édestestvérei” a Plaza Mayoron látottaknak. Lett légyen azonban egy, két vagy száz emberről szó, a szenvedés így is, úgy is megrendítő, úgyhogy elhatározta, az lesz a legjobb, ha sürgősen elfeledkezik az egészről. A királlyal pedig egyet kellett értenie, hisz az árnyas fákkal, színes virágágyakkal, üdítő vizű medencékkel teli fontainebleau-i park, hátterében a távolban kirajzolódó hegyekkel és az állandó madárcsicsergéssel, valamint a palota hófehér falainak és kék palatetőinek kellemes harmóniája igazán ideális környezet volt a kikapcsolódásra. Ebben a korai órában még csöndes volt a park: a király a mise után visszavonult dolgozószobájába, így az udvar többi tagja kedvére sétálgathatott. Nem sokkal dél előtt a Monsieur néhány udvaronca társaságában látogatást tett a Madame-nál, hogy érdeklődjön a hogyléte felől. Az orléans-i herceg friss volt és hamvas, akár az érett barack: dús, fekete haja nedvesen hullott a vállára, mivel az imént mártózott meg a Szajnában, és igazán remek hangulatban volt. Illendően megcsókolta feleségét, megdicsérte, hogy milyen jó színben van, és örömét fejezte ki, hallván, hogy már nem fáj annyira a lába. Mindezek után kijelentette, hogy egy délutáni kikocsikázás igencsak jót tenne 111

a Madame-nak, tekintve, hogy a kinti levegő százszorta jobb, mint a benti. Végül kesztyűs ujjai közé csippentett egy aszalt szilvát az egyik gyümölcsös tálról, beleharapott, majd miután megállapította, hogy egészen kiváló az íze, már épp távozni akart, amikor megakadt a szeme Charlotte ezüstszőke haján, amely hajszín ritka tünemény volt az udvarban. − Ó, Fontenac kisasszony! Hát visszatért közénk? Nem is tudtam róla! − jegyezte meg enyhe sértődöttséggel a hangjában. Charlotte térdet hajtott, és magyarázkodni kezdett: − Ó, csak tegnap este érkeztünk Neuville kisasszonnyal, kegyelmes uram, és éppen arra készültem, hogy ma délelőtt megjelenjek felséged színe előtt, és beszámoljak a spanyol királyné őfelségéről. − Ó, így már más! Jöjjön hát, kedvesem, és meséljen. Járjunk egyet, mert a hajam még kissé nedves, hadd száradjon meg közben. Nem volt mit tenni: Charlotte elfogta ugyan a Madame aggódó pillantását, de engedelmesen követte a Monsieur-t, aki már le is sietett a lépcsőn, s az alján várta be a fiatal lányt, hogy együtt induljanak sétára a felesége lakosztálya előtti sövénylabirintusban. Az udvaroncok hátramaradtak, leszámítva Lorraine lovagot, aki bármit megengedhetett magának. − Nos, hallgatom! Hogy van a lányom? − Jól, kegyelmes uram. Mondhatnám úgy is: jobban, amióta az élete valamivel kellemesebb lett. Őfelségével együtt a komor alcázarból átköltöztek a városon kívül fekvő szép Buen Retiro palotába. Ott ugyanis a királyné majd meghalt az unalomtól, nem lévén más szórakozása, mint a vég nélküli zárdalátogatások és imák, nem is beszélve a könyörtelen Terranova hercegnőről, a camarera mayorról, aki még azt sem engedte meg neki, hogy a Franciaországból érkezett leveleit elolvassa. Nos, szerencsére Dona Juana helyére egy igen tiszteletreméltó, ám sokkal kedvesebb hölgy került Albuquerque hercegnő személyében. Úgyhogy őfelsége most legalább a leveleit nyugodtan elolvashatja. − Nos, ez így sokkal jobb! És mi a helyzet a vejemmel, úgy értem… hogyan viselkedik a hitvesével? Hisz, ami a külsejét illeti… azzal nemigen tudja meghódítani. − A király oly szenvedélyesen szereti a feleségét, oly megható lángolással, hogy a királyné kezdi megszokni a rútságát. Mindazonáltal őfelsége néha mély melankóliába merül, és ilyenkor félrevonul a gyóntatójával. A gyónás után mindig úgy fest, akár egy boldogtalan gyermek… a királyné jóságos szíve ilyenkor mindig megesik rajta. − Azt mondják, olykor az Escorialba vonul vissza, ahol az ősei nyugszanak − szólt közbe Lorraine lovag −, szaladgál a sötét folyosókon, és ordít, mint egy megsebzett farkas! − Erről nem hallottam − mondta Charlotte zavartan. − Úgy tudom, elég gyakran jár vadászni. 112

− Van rá remény, hogy utód szülessen? − tette föl a kérdést kertelés nélkül a Monsieur. − Mielőtt elindultunk, a királynén nem jelentkeztek a várandósság jelei, de akkor még csak néhány hónap telt el az esküvő óta. − Nos, arra várhatunk − kuncogott megvetően a szép Philippe. − Azt mondják, képtelen rá. − Csak nem várod el, hogy egy serdülőkorú lány véleményt nyilvánítson egy ilyen kényes kérdésben? Majd az idő meghozza a választ. Nos, köszönöm a híreket, Fontenac kisasszony. Majd Neuville kisasszonnyal is váltok néhány szót ugyanerről. Charlotte úgy vélte, hogy a beszélgetés véget ért, és hátrált néhány lépést, hogy térdet hajtva elköszönjön a hercegtől, ám Lorraine lovag ekkor még egy mérgezett nyilat küldött feléje: − Mi az oka annak, kisasszony, hogy csak Neuville kisasszonyt és önt hívták haza a királyné udvarhölgyei közül? − Fogalmam sincs róla, lovag! − Különös, nem? Grancey asszonynak és a többieknek is haza kellett volna térniük. Ők vajon miért maradtak? − Egyszerű udvarhölgyként nem ismerhetem a hatalmasok szándékait, mint ahogy Neuville kisasszony sem. Csupán az a dolgunk, hogy engedelmeskedjünk! Grancey grófnő nyilván jobban tudna válaszolni a kérdésére. Neki van hatalma az udvarban, és erről Terranova hercegnő mesélhetne bőven: nem egy heves szópárbaj zajlott le közöttük. A Monsieur elégedetten elmosolyodott: − Ez nem lep meg. Remek asszony! Nemde, Philippe? Azt kívánom, hogy a lehető legtovább maradjon a lányom mellett. Egy utolsó kérdés, kisasszony! − Őfelsége parancsára! − Feltételezem, hogy nem egyedül utaztak. Két ifjú hölgy az országutakon soha nem lehet biztonságban… − Így igaz. Villars úr rábízott bennünket egy volt tanácsosára, aki tizenöt évnyi madridi szolgálat után tért vissza Franciaországba, hogy hozzájusson az örökségéhez. A neve: Sainfoin du Bouloy. Amikor láttuk, hogy a Palais-Royalban nincs senki, ragaszkodott hozzá, hogy idáig kísérjen minket. Valószínűleg egy fogadóban töltötte az éjszakát, de mostanra már biztosan visszautazott Párizsba. Charlotte, miután elbocsátották, visszament oda, ahonnan jött, hogy beszámoljon a Madame-nak. Százszor jobban érezte volna magát, ha négyszemközt beszélhetett volna a Monsieur-vel, aki rendkívül kellemes, jószívű és megértő ember volt, ha a lovag nem koslatott a sarkában. A fiatal lány ki nem állhatta Lorraine-t: a férfi olyan szép volt, mint egy bukott angyal, de hideg és ravasz, akár egy kígyó. 113

Amikor belépett a Madame-hoz, a kegyelmes asszony rettentő izgatott állapotban volt: Charlotte-nak szó szerint el kellett mondania neki, miről esett szó odakint. Amint az úrnő meghallotta, hogy a fiatal lány elhallgatta a férje előtt hazajövetele valódi okát, megkönnyebbülten felsóhajtott: − Szóval nem említette meg neki Lajos király parancsát? − Nem, asszonyom. Lehet, hogy megtettem volna, ha kettesben vagyok őfelségével, de Lorraine lovag jelenléte… − Nem bízik benne? El sem tudja képzelni, mily nagymértékben osztom a véleményét, de ezúttal nem baj, hogy ő is ott volt. Amikor ugyanis SaintGermainbe mentem, hogy szót emeljek a mi királynénkért, őfelsége megtiltotta, hogy bármit mondjak a dologról a férjemnek. Kérem, siessen, és figyelmeztesse Neuville kisasszonyt is! Amióta Charlotte megérkezett, Fontainebleau-ban kitört a kánikula. A kastély és a város egyaránt védekezni kényszerült ellene. A sötétedéstől hajnalig tárva-nyitva hagyott ablakok szinte egyszerre zárultak be, hogy a falak mögött tartsák az éjszaka hűvös levegőjét. Szerencsére a környező hatalmas erdő és a park évszázados fái bőséges árnyékot nyújtottak, és a Szajna hűs vizében is egyre többen mártóztak meg. Maga a király és udvaroncai, valamint a Monsieur és barátai, de még a hölgyek is boldogan dobták le magukról a nehéz selymeket és uszályokat, az agyonhímzett ruhákat, sőt még a drágaköveket is, és önfeledten lubickoltak a hűs vízben. Fürdés után mindenki hazatért, hogy lepihenjen. Még XIV. Lajos is kevesebbet evett a szokásosnál, ami persze nem jelentette azt, hogy fogyókúrába kezdett volna. Őfelsége egyébként a délelőtti szórakozás után hosszú órákat töltött a dolgozószobájában főminiszterei, Colbert és Louvois társaságában. Éjjel aztán mindenki bepótolta a nappali tétlenséget. Folyt a szerencsejáték, a tánc, a színházi előadásokat nagy tapssal jutalmazták, hosszú sétákat tettek a parkban vagy csónakáztak a mesterséges tavakon a csillagokkal teleszórt sötétkék égboltban gyönyörködve, hegedűszó mellett falatoztak éjfél után, s az sem volt ritka, hogy egy-egy szerelmespárnak nyoma veszett a bokrok sűrűjében, különösen, amikor megszólaltak a pacsirták. A tűzijátékot azonban a király megtiltotta, félve attól, hogy tűz üt ki valahol. Csupán a királyné és a Madame maradt távol az általános mulatozástól. Mária Terézia vérbeli spanyolként jól tűrte a hőséget, így aztán nem változtatott szokásos napirendjén: napernyővel védve fehér bőrét sétálgatott a parkban, misére járt és imádkozott, mint jó keresztényhez illik, s egyedül a vacsorát költötte el a férje társaságában. A Madame beteg lábának állapota nem javult, mivel türelmetlenségében túl korán állt rá, ráadásul unalmában még a szokásosnál is többet nassolt, aminek következtében a súlya egyre növekedett, irtózatosan megterhelve 114

kezéhez hasonlóan apró és kecses lábfejét. Olvasni nem volt türelme, írni pedig nem tudott a kényelmetlen pozíció miatt, fájós lábát ugyanis egy párnákkal magasított zsámolyon kellett pihentetnie, így aztán órákon át csak ült és izzadt, miközben két inas legyezte kétfelől. Este aztán két erős lakáj fotelestül levitte a kertbe, ahol elhelyezték egy tolószékben, amelyet Eleonora von Venningen, a legrátermettebb udvarhölgy tologatott föl s alá. Persze a többi hölgy is örült, hogy végre kiszabadulhat a fülledt szobákból, és sietve követték úrnőjüket a kert hűvösébe. Körbejárták a két mesterséges tavat, azután elsétáltak egészen a csatornáig, tisztes távolságban maradva a szalonokban zajló dínomdánomtól. Miután hazatértek, előfordult, hogy a Madame csak úgy tudott elaludni, ha a zenészei muzsikáltak neki. Reggel aztán frissen és illatosan beállított a Monsieur, a haja még nedves volt a reggeli fürdőtől, aminek láttán felesége dühösen vonta össze a szemöldökét. − Miért nem viteti le magát a Szajnához? − kérdezte az ura, aki tökéletesen tisztában volt a neje rossz lelkiállapotával. − Még csak az kéne! − zsörtölődött a Madame. − Hisz az egész udvar ott nyüzsög reggeltől estig. Semmi kedvem hozzá, hogy neglizsében lássanak! A király, jól ismervén sógornője természetét, amely nem engedte meg, hogy nyilvánosan mutatkozzon, amikor a külseje nem volt megfelelő, mindennap érdeklődött hogyléte felől, és különféle ajándékokat küldött neki: virágot, aszalt gyümölcsöt, édességet. Fölajánlotta kezelőorvosa, d’Aquin segítségét is, de a Madame, aki amúgy sem bízott túlzottan az orvostudományban, kijelentette, hogy a saját orvosa, Nicolas Lizot tökéletesen megfelel arra a minimális kezelésre, amelyre szüksége van. A hercegnő gyűlölte az érvágást, a beöntést nemkülönben, amelyet egyértelmű támadásnak vélt a jó ízlés és a szemérem ellen. Igazi németként egyedül honfitársnője, a XIII. században élt Szent Hildegard, bingeni főapátnő előírásaiban bízott. Ezek közül is főként azokban, amelyek az egészséges táplálkozásra vonatkoztak. Aznap este kártyajáték folyt a királynénál. Mária Terézia Franciaországba érkezésekor fedezte föl a kártya iránti szenvedélyét. A kártya a legkedvesebb időtöltésévé vált, s egyáltalán nem zavarta, ha nagyobb összegeket veszített. A kártyapartikon szinte az egész udvar részt vett, ilyenkor ugyanis mindenki biztos lehetett benne, hogy remekül fog szórakozni. A Madame-ot néhány vészjósló mennydörgés a szokásosnál korábban a négy fal közé kényszerítette, jóllehet egyetlen csepp eső sem hullott az égből. Charlotte-ot viszont pontosan a vihar előjelei űzték ki fülledt levegőjű félemeleti szobájából, amelyen Adrets kisasszonnyal osztozott. Magára kapva egy könnyű, csuklyás taftköpenyt arra az esetre, ha az eső idő előtt szakadni kezd, lement a lépcsőn, kilépett a Hercegek Udvarára, majd a sövénylabirintuson keresztül a Francia Kerten át a csatorna partja felé vette az irányt, ahol reményei szerint csönd és sötétség honolt. A hatalmas kastély az építtető, 115

I. Ferenc kora óta folyamatosan bővült: egyre több épületet csatoltak hozzá, újabb belső udvarokat és szárnyakat hozva létre. Az éjszakának ebben az órájában a palota fényárban úszott, különösen a királyi lakosztály, ahonnan kellemes muzsika hangja szűrődött ki, amely fokozatosan halkult el, ahogy Charlotte távolodott az épülettől. A fiatal lány élvezte a magányt és a csöndet; még a madarak is elnémultak, megérezve a közelgő vihart. Ám ekkor halk zokogás hangja ütötte meg a fülét. Charlotte megtorpant és hallgatózott, majd befordult balra, ahol az évszázados fákkal szegélyezett sétányon kőpadok álltak. A sűrű lombok miatt még nagyobb volt a sötétség és frissebb a levegő. Egyszer csak meglátta azt, aki sírt. Az illető − akinek magas termete még görnyedt testtartása ellenére is feltűnő volt − hófehér szaténruhát viselt, amelyen csak úgy szikráztak az apró gyémántok a sötétségben. Jóval nagyobb méretű drágakövek ékesítették a csuklóját, az ujjait, a fülét, a keblét és Fontanges-frizurába fésült haját a merevített csipke főkötő alatt. Első látásra úgy festett, mint egy mesebeli tündér, aki elvesztett varázspálcáját vagy meghiúsult szerelmét siratja, ám az illúzió gyorsan szertefoszlott, s egy távoli villám fényénél Charlotte fölismerte a kétségbeesett hölgyet. − Fontanges kisassz… hercegnő! − suttogta, leguggolva mellé. − Miért sír? Miért ilyen szomorú? Hisz boldognak kellene lennie, amiért birtokolja a király szívét! Ám a zokogó hölgy anélkül, hogy levette volna kezét az arca elől, megrázta a fejét: − A király szívét… én? Igaz, valamikor szeretett… és én, bolond, azt hittem, ez a szerelem örökké tart, de vége van… rá kellett jönnöm, vége… − Ugyan, ugyan! Talán túlságosan érzékeny, és rosszul értelmezett egy tekintetet vagy egy mondatot… Kérem, nézzen rám! − Charlotte szelíden lefejtette a síró lány kezét az arcáról. Emez nem ellenkezett, nyilván ő is látni akarta, ki az, aki vigasztalni próbálja. Könnyes szemét Charlotte-ra emelte. − Biztos nem emlékszik rám… − akart bemutatkozni Charlotte. − Ó, dehogynem! Ön Fontenac kisasszony, ugye? A Madame udvarhölgye volt… − És most is az vagyok. − Ó, dehogy felejtettem el! Hisz mindenkire emlékszem, aki tanúja volt a boldogságomnak… Ön ott tartózkodott a Palais-Royalban, amikor „Ő” értem küldetett. Istenem, milyen boldog voltam! Attól kezdve állandó ünnep volt az életem! Egy álom, amelyből, úgy éreztem, sosem ébredek föl… „Ő” mindennel elhalmozott! Pompás ruhákkal, gyémántokkal, gyöngyökkel… engem, akinek semmim sem volt! Én voltam a legszebben öltözött… − Most is az − jegyezte meg Charlotte, akit elkápráztatott a sötétből kivilágló, ékszerekkel teli fehér ruha látványa. − És a legnagyobb tiszteletet is megkaptam: nyolc lovat a hintómhoz, 116

miközben a királynénak csak hat járt, húsz szobából álló lakosztályt… Olyan magasra emelt, hogy mindenki engem irigyelt… − Talán túlságosan is − kockáztatta meg Charlotte, de az elkeseredett lány, mintha meg se hallotta volna, folytatta: − A múlt évben itt, ezen a helyen, amikor a király hozzáadta unokahúgát a spanyol királyhoz, mindenki engem nézett, és nem őt… Ó, milyen csodálatos volt… − Kivéve a menyasszony számára. Ő bizony nem volt boldog! − Hogyhogy? Hisz egy olyan ország uralkodója lett, ahol tobzódnak amerikai aranyban… legalábbis így hallottam… − Úgy hiszem, az utóbbi időben már nem annyira. Mellesleg a korona és a pénz egyáltalán nem garancia a boldogságra. A mi szegény hercegnőnket biztosan nem tette boldoggá egyik sem. Borzasztó dolog hozzámenni egy férfihoz, akit nem szeretünk! − Úgy hallottam, fiatal ember… és király! Ez talán nem elég? Charlotte elfojtott magában egy sóhajtást, és föladta a küzdelmet. Ez a nő nem fog megváltozni, gondolta. Nem érdemes vitatkozni vele. − Vajon akkor is szeretné őt, ha nem lenne király? − szegezte Fontanges hercegnőnek a kérdést. − Hát persze! Hisz olyan szép, olyan elegáns és… úgy ért a szerelemhez! − Nos, a spanyol II. Károlyra ezek közül egyik sem jellemző. Rút, mondhatni visszataszító, ráadásul gyengeelméjű. − Tényleg? Minderről mit sem tudtam. − Mert túlzottan el volt foglalva a saját boldogságával. Ez a mondat minden bizonnyal fölösleges volt: a hercegnőnek ugyanis újra ömleni kezdtek a könnyei. − És nézze, mi maradt belőle! Azt hittem, a boldogság csúcsára jutottam, amikor megtudtam, hogy viselős vagyok… az ő gyermekével! Türelmetlenül vártam a napot, amikor megajándékozhatom egy kis trónörökössel… de semmi nem lett belőle, csak végtelen szenvedés… ráadásul a semmiért, hisz a fiam nem maradt életben. És én is majdnem meghaltam. Rengeteg vért vesztettem… − Tudom − mondta kedvesen Charlotte mint ahogy azt is, hogy csodatevő kezelésben részesítették egy apátságban… mi is a neve? − Maubuisson! Igen, ott valóban felgyógyultam, hála a csodálatos Cabriéres apát gondozásának, de mit számít az ő jósága és tudása az ellenségeim rosszakaratával szemben. − Ellenségei? Vannak ellenségei? A hirtelen jött harag fölszárította az ifjú hercegnő könnyeit, s váratlanul szinte eltorzult az arca a dühtől: − Jobban mondva egy ellenségem! Csak egy van, de az annál 117

könyörtelenebb! − Megmondaná a nevét? − Ó, hisz mindenki tudja! Montespan márkiné tiszta szívéből gyűlöl! − Montespan márkiné? De hisz nem ő volt az ön jótevője, kebelbarátnője és reménysége a Palais-Royalban? Emlékszem a megismerkedésünkre, amikor az első éjszakámon benyitott hozzám. Az egekig dicsérte Montespannét. Ha jól tudom, ő nyitotta meg önnek az utat a király felé, amikor meghívta, hogy lakjon nála. − Így igaz, nem is tagadom. Csakhogy már akkor is számításból cselekedett. Őfelsége az idő tájt már kevesebbet járt hozzá… talán kevésbé is szerette már: szívesebben beszélgetett a szelíd és kedves Maintenon asszonnyal… hozzá menekült a márkiné állandó szemrehányásai elől. Később megtudtam, az volt a célja, hogy a király szemet vessen rám, és elbűvölje a fiatalságom − hogy elhódítsam őt attól a nőtől, aki már benne van a korban, és bár őrzi szépségének nyomait, semmiképp sem hasonlítható hozzám…. a terve bevált, csak arra nem számított, hogy őfelsége tényleg belém szeret, én pedig testestül-lelkestül viszonzom a szenvedélyét. Mily mennyei órákat töltöttünk együtt! Én megfiatalítottam, ő pedig cserébe a világot ajándékozta nekem! Charlotte zavartan hallgatta ezt az elragadó teremtést, aki úgy festett fehér ruhájában és csillogó ékszereiben, mint egy mesebeli tündér, s akinek ismét záporesőként hullottak a könnyei. − Úgy hallottam, hogy… amikor ön visszatért Maubuissonból, ismét régi fényében tündökölt, és mindenkit maga mögé utasított, vetélytársnőit az árnyékba taszítva! Azt mondják, ismét egyedül sütkérezett a napfényben. − Egy darabig valóban… de ez már nincs így. Ő újrakezdte… én pedig egyre rosszabbul vagyok. − Ki kezdte újra és mit? − Hát Montespanné, ki más? Összeszűrte a levet azzal a boszorkánnyal, akit a télen megégettek! Én pedig névtelen leveleket kaptam, amelyekben az állt, hogy az a némber különféle porokat és szirupokat kapott tőle, amelyeket bevet ellenem… A szolgálóinál tárolja a készleteit. − Vigyázzon a szavaira, kérem! Csak nem azt akarja mondani, hogy a márkiné… mérgezi önt? − De igen! Cabriéres apát meggyógyított, én pedig egészségesen és tele bizakodással tértem haza: a reményeim valóra váltak, őfelsége újra szeretett, én voltam az első számú kegyencnő, szinte már királynéi rangban! Azután újra elkezdődtek a rosszulléteim: fejfájás, émelygés… − Nem lehetséges, hogy várandós? Fontanges kisasszony keserűen fölnevetett: − Ó, sajnos nem! Ismét elkezdtem vérezni… az imént, játék közben éreztem, még az is lehet, hogy foltos lett a ruhám… akkor ledobtam a kártyáimat, és szó nélkül kimenekültem. Senki nem vette észre a távozásomat, 118

leszámítva a partneremet, aki megkérdezte, mi a baj. De a király rám se hederített: éppen Montespannéval nevetgélt. − De hát miért ide jött? Hisz sötét van, és mindjárt kitör a vihar. Mintegy igazolásként, megdördült az ég. Még mindig nem esett, de Charlotte úgy gondolta, jó lesz ezt a szegény lányt minél hamarabb tető alá vinni. − Jöjjön − mondta neki megfogva a kezét −, hazakísérem, különben bőrig ázik! − De… a ruhám? Mondtam, hogy foltos… − Először is koromsötét van. Másodszor pedig kölcsönadom ezt! Azzal levette magáról könnyű, zöld taftköpenyét, és Angélique vállára terítette, majd az álla alatt megkötötte a szalagot. − Jöjjön, karoljon belém, és szép nyugodtan hazamegyünk. De magának kell megmondania, merre van a lakosztálya, mert én nem ismerem jól a kastélyt. − Hát a királyé mellett, természetesen! − Sajnos, nem tudom, hol van őfelsége lakosztálya. Leszámítva a hercegi szárnyat és környékét, nem igazán tudok eligazodni ebben a labirintusban. − Akkor mi lesz önnel Versailles-ban? Olyan hatalmas palota nem létezik több a földön! Úgy tündököl az egész, ahogyan őfelsége maga! Kettesben jártunk ott, ő vezetett körbe. Ha látná a lakosztályt, amelyet nekem szánt! Mint a mesében… − Akkor miért sír? Miért van elkeseredve? Hisz az udvar még be sem költözött, de az ön helye már ki van jelölve! Nem gondolja, hogy ez pontosan jelzi, mit érez ön iránt a király? − Azt hiszi? − Hát persze, ez a napnál is világosabb! − Csakhogy… megérem-e azt a napot, amikor beköltözünk? − Megbízik a szolgáiban? − Ó, tökéletesen! Ők mind nagyon hűségesek, de hogy tudnának megvédeni a nap minden percében, amikor valaki odacsempész egy-egy tárgyat a többi közé? Egy zsebkendőt, egy pár kesztyűt, egy inget… vagy egy süteményt, amelyet megoszt velem? Úgy hallottam, hogy így is meg lehet ölni valakit: csak a kés pengéjének egyik oldalát kell bekenni méreggel… így az a személy, aki megosztja velem a süteményt, életben marad. − Kérjen meghallgatást La Reynie-től, és mondja el neki a gyanúját… közben pedig… mi lenne, ha visszatérne oda, ahol meggyógyították? − Eszembe jutott, de Maubuisson olyan messze van az én királyomtól! Olyan szánalmas, egyszersmind lehangoló volt hallgatni ezt a nőt, aki ennyire elszántan vágyott rá, hogy visszatérjenek a régi szép idők, ugyanakkor rettegett a mérget keverő kéztől. 119

− Lehet, hogy még túl fiatal vagyok hozzá, hogy megítéljem − folytatta Charlotte −, de nekem első látásra úgy tűnt, hogy Montespannétől igencsak távol áll az álszentség. Túl büszke ő ahhoz! Azt rebesgetik, hogy még őfelségével is gyakran vitatkozik. − Így igaz! Olyan beképzelt, hogy minden vakmerőségre képes! A legelőkelőbb hölgyek egyike, és ezt nagyon is jól tudja… Ugyanakkor… − Fontanges kisasszony egyszerre csak lehalkította a hangját − azt mondják, ő is járt a Szomszédasszonyhoz… és borzalmas dolgokat műveltek együtt… például feketemiséket rendeztek… Charlotte hátán végigfutott a hideg beszélgetőtársa szavainak hallatán. A rémképek tökéletes élességével idéződött föl benne a szörnyű emlék a fák közt megbúvó kis kápolnáról, a füstölgő fáklyákról, a sánta, félszemű, öreg papról, amint a fekete kelyhet az oltáron fekvő nő meztelen hasa fölé emeli, akinek fehér húsa világít a félhomályban. Újra látta a keskeny vércsíkot, amely úgy kúszott lefelé a nő testén, akár egy sikló. Ismét a fülében csengett Alban elfojtott, ámde határozott hangja, amint megparancsolja neki, hogy felejtse el az imént látott jelenetet, és szót ne ejtsen róla senkinek, hacsak nem akar meghalni! Vajon azért kellett volna meghalnia, mert egy előkelő nő összeállt a legelvetemültebb bűnözőkkel? Ugyan már! Na és az az ima, amelyet a Sátánnak címeztek a legundorítóbb pillanatban… hogy is szólt pontosan? Igen, ez az! Vesszen Maintenon… és a királyné is, hogy férjhez mehessen a királyhoz… Akkor nem értett semmit az egészből, hisz azok az emberek fényévnyi távolságra voltak az ő világától, de most, ahogy hallgatta a kegyencnőt, a tények és az arcok furcsa módon a helyükre kerültek. Lehet, hogy Montespanné volt az, aki fölajánlotta a Sátánnak a testét azon a szentségtörő szertartáson, abból a célból, hogy mindent elpusztítson, ami a király és őközé állhat? Mindez megmagyarázná, hogy Alban Delalande miért figyelmeztette őt olyan szigorúan. A márkiné, akár még mindig a szeretője volt a királynak, akár nem, több gyermeket szült neki, akiket őfelsége hivatalosan is elismert. Ővele összetűzésbe kerülni egyet jelenthetett egy halálos ítélettel! Ugyanakkor Montespanné férjes asszony… A szép Angélique hallgatott. A kastélyból kiszűrődő fényben fiatal társnője karjára támaszkodva, könnyeit nyelve haladt előre. A palotának ezen az oldalán állt a kápolna, amelynek üvegablakain tompán szűrődött ki a karzat gyertyáinak fénye, mellette pedig a nagy bálterem, amely aznap este sötét volt, mivel a királyné által lakott szárnyban folyt a játék. Szép lassan sétáltak, hogy a betegeskedő lány ne fáradjon el túlságosan. Charlotte érezte, ahogy reszket mellette a gyöngeségtől. − Istenem! − sóhajtotta hirtelen. − Úgy érzem… megint vérzek! − Nem kellene gyalogolnunk. Várjon meg itt, én pedig elszaladok segítségért. Idehozok két embert, akik hazaviszik. 120

− Ó, ne! Túl nagy zajt csapnánk! Folytassuk az utat! A szökőkutas udvaron át észrevétlenül hazatérhetek. Továbbindultak, de Charlotte érezte, hogy társnője egyre nagyobb súllyal nehezedik rá. Mindeközben a beteg lány kétrét görnyedt, és kezét a hasára szorította. Charlotte már attól tartott, hogy mindjárt elájul és lecsúszik a porba, ám ekkor megpillantott egy gyéren megvilágított ajtót, amely előtt két őr állt. Nagy nehezen odavonszolta társnőjét, majd megszólította őket: − Kérem, segítsenek! A… barátnőm beteg! Az egyik férfi közelebb lépett, és rájuk nézett. Nyilván nagyon jó szeme lehetett, vagy a frizurában csillogó gyémántok voltak ismerősek neki, mindenesetre így szólt: − De hisz ez… Fontanges hercegnő! − Ha már így fölismerte, hát siessen, és hozzon segítséget, de a lehető legnagyobb titokban! A hercegnő feltűnés nélkül szeretne hazajutni! − Megyek, de addig is… itt egy pad. Ültessük le. A fiatal nőnek már ahhoz sem volt ereje, hogy tiltakozzon. Leroskadt a kőpadra, Charlotte pedig úgy foglalt helyet mellette, hogy a fejét a vállán pihentesse. − Kérem, siessen! Az őr, miután a falnak támasztotta alabárdját, mondott valamit a társának, majd eltűnt a sötétben. Igen rövid ideig volt távol, s amikor kisvártatva két szolgálóval, két lakájjal és egy hordággyal visszatért, Fontanges már nem volt magánál. A két szolgáló látható rémülettel sürgöttforgott körülötte. Rá akarták fektetni a hordágyra, de időközben magához térhetett, mert térdét a melléhez húzva összegömbölyödött, talán hogy elviselhetőbb legyen a fájdalma. Az egyik szobalány le akarta venni róla a taftköpenyt, de Charlotte megakadályozta: − Hagyják rajta, és próbálják befedni vele az arcát. Nem akarja, hogy bárki megtudja, mi történt vele. − Megkérdezhetem, ki ön? − A Madame udvarhölgye vagyok. A hercegnőt még abból az időből ismerem, amikor ő is a Madame szolgálatában állt. De most siessenek! Remélem, hívtak hozzá orvost! − Persze, persze… legyen egész nyugodt… kisassz… − Fontenac kisasszony! − Köszönöm! A köpenyét majd visszaküldjük a Madame-nak. A következő pillanatban a kis csoport már haladt is fölfelé a lépcsőn, amely az emeletre vezetett. Charlotte megnyugodva indult volna hazafelé a Madame-hoz, amikor hatalmasat dördült az ég, épp a feje fölött. Ugyanekkor éles villámlás hasított bele a mélyfeketére változott égbe. − Igyekezzen minél előbb tető alá! − tanácsolta neki az imént a segítségükre siető őr. − Különben bőrig ázik! Hacsak nem akar itt maradni, 121

amíg elvonul a vihar. − Köszönöm, de inkább hazasietnék, hátha a Madame keresni fog. Fölcsippentve szoknyája két szélét, szaladni kezdett a kastély fala mentén, de még a kápolnáig sem ért, amikor fölhasadtak a felhők, és a nyakába zúdult az eső. Néhány másodperc elég volt hozzá, hogy csuromvizes legyen, de nem állt meg, hanem még gyorsabban igyekezett. Már-már hazaért, amikor a támadás érte. Hirtelen valamilyen vastag és érdes anyagot húztak a fejére, amely egészen a derekáig ért − talán egy pokróc lehetett majd két erős kar fonódott a derekára. Érezte, hogy fölemelik; a lába a föld fölött kapálódzott. − Segítség! Segítség! − kiabálta teli tüdőből, kétségbeesetten. Elszántan küzdött támadója ellen, aki azonban jóval erősebb volt nála. A férfi a szájára akarta tapasztani a kezét, hogy elhallgattassa, s ezért lazítania kellett szorításán. Charlotte ezt kihasználva lecsúszott a földre, s még hangosabban kiáltozott, de ekkor támadója rávetette magát. A lány úgy érezte, mintha egy teli ruháskoffer zuhant volna a fejére. Kábultságában újra kiáltani akart, de hang nem jött ki a torkán. Azután elvesztette az eszméletét… Amikor magához tért, először Theobon jól ismert hangját hallotta meg: − Hol talált rá? Valaki gyöngéden ütögette az arcát, majd a repülősó erős szaga facsarni kezdte az orrát, és tüsszögni kezdett. Egy éles és méltatlankodó hang válaszolt a kérdésre: − Itt, a közelben. Egy nagydarab állat éppen agyon akarta ütni, miután valami rongyot dobott a fejére… − És ön a segítségére sietett? Ó, istenem, micsoda hőstett! Pláne ebben a cudar időben! Még a gyönyörű ruháját és a szalagjait sem sajnálta… attól tartok, tönkrementek! − Ó, be kár! Ez az isteni halvány rózsaszín… De hát nemesember vagyok, és tudom a kötelességemet, az ördögbe is! Charlotte kinyitotta a szemét, rámosolygott Lydie-re, majd nagy megdöbbenéssel látta, hogy az éles hang gazdája nem más, mint Saint-Forgeat. Saint-Forgeat, aki csuromvizes ruhája és elázott parókája ellenére igyekezett jó képet vágni. A fiatal lány kimondhatatlan hálát érzett ez iránt a kényeskedő figura iránt, akiről soha nem gondolta volna, hogy akár egy középkori páncélos lovag, az özvegyek, árvák és bajba jutott ifjú leányok védelmezőjeként lép fel. − Ön volt az, aki megmentett? Saint-Forgeat kalapemelés híján mélyen meghajolt: − Engem ért ez a tisztesség! − De hát… hogyan tette? Az a gazember igencsak erősnek tűnt… 122

− Néhány ujjnyi vas a hátban elég meggyőző, nemde? Felhördült, majd hanyatt vágódott, és kész! − Az a gazfickó visszatámadhatott volna… − kockáztatta meg Theobon kisasszony. Saint-Forgeat sértődött képet vágott, miközben a púder lassan csörgött lefelé az arcáról: − Úgy érti… ölre ment volna velem? − Miért is ne? Az ilyen alakokkal előfordul… Például kés lehetett volna nála. − Kés?… Pfuj! Micsoda durva szerszám! Egy nemesemberhez kard illik! Föltartott mutatóujjával kiselőadásba kezdett volna, ha Theobon nem veszi elejét a szóáradatnak: − Mindenesetre sosem lehetünk eléggé hálásak önnek, amiért megmentette Fontenac kisasszonyt! A Madame és a Monsieur is értesülni fog bátor tettéről, de először is gondjaimba kell vennem Charlotte-ot. Nagyon megijedt, és bőrig ázott. Pihenésre van szüksége! Azzal útjára bocsátotta Saint-Forgeat-t, aki kardjával köröket írva a levegőbe, egy dalocskát fütyörészve távozott, láthatóan elégedetten önmagával. A lovag távozása után Charlotte-ot levetkőztették, szárazra törülték, majd hálóinget adtak rá, és a kezébe nyomtak egy csésze forró levest. Theobon kisasszony ezalatt meleg téglát rakatott az ágyába, mintha tél lett volna, de meg is volt rá az oka: a vihar után jó néhány fokkal lehűlt a levegő. A fiatal lány élvezettel bújt be a meleg paplan alá, igyekezve elhessenteni a szörnyű események emlékét. Majd elgondolkodik rajta, ha kipihente magát… Charlotte rendelkezett azzal a jó tulajdonsággal, hogy képes volt félretenni a gondjait addig, amíg szüksége volt az erőgyűjtésre. Kolostorbeli barátnője, Victoire tréfásan így jellemezte ezt a szokását: mielőtt lefekszik aludni, leemeli a fejét a nyakáról, és az ágya mellé teszi… Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy nem sikerült ezt a jó módszert alkalmaznia: menekülésének szörnyű éjszakáján: akkor annyira magával ragadta a félelem attól, hogy örök bezártságra ítélik, hogy még gondolkodni sem tudott. Ezen az éjszakán azonban olyan mélyen aludt, hogy csak Lydie noszogatására nyitotta ki a szemét késő délelőtt. A Madame magánkívül volt, és egyre csak azt hajtogatta, miként lehetséges, hogy egy fiatal lány ne sétálgathasson nyugodtan egy királyi kastély parkjában. Charlotte-nak be kellett számolnia mindarról, ami a támadás előtt történt. Szentül elhatározta, hogy egy szót sem ejt Fontanges kisasszonnyal való találkozásáról, ám ekkor betoppant a hercegnő egyik szobalánya azzal a kéréssel, hogy Fontenac kisasszony látogassa meg aznap délután. Orvosai tanácsára a hercegnő ágyban maradt, így azt üzente, neki bármilyen időpont megfelel. 123

Miközben a Madame óvatosan sántikált körbe-körbe a fogadószobájában, hogy visszanyerje korábbi frissességét, Charlotte beszámolt neki és Theobonnak arról, hogyan találkozott a kegyencnővel, és hogy emez milyen rossz állapotban volt, de a Montespannét illető gyanúsításról egy szót sem ejtett, tudván jól, hogy a márkiné milyen jó kapcsolatot ápol az orléans-i hercegi családdal. − Szegény kislány! − sopánkodott a Madame, miközben oly hirtelen huppant le a karosszékébe, hogy az jó nagyot nyikordult. − Attól tartok, végleg szertefoszlott az álma! Olyan betegségben szenved, ami megakadályozza a szerelmi kapcsolatot. Pedig a király tényleg őrülten szerelmes volt belé. Még Athénais-nél is szenvedélyesebben szerette. Belebolondult a fiatalságába és a szépségébe, amely mindenki mást elhalványított. A legnagyobb ostobaságokra is képes volt érte; még jó, hogy nem emelt szobrot neki! Szegény királyné is keservesen szenvedett emiatt… Csakhogy, mint ez a „nagy étvágyú” férfiakra jellemző: őfelsége nem tud meglenni szerelmi partner nélkül… és a betegség elijesztette… Amikor Fontanges gyógyultan visszatért Maubuissonból − legalábbis látszólag! −, a szenvedély újra fellángolt. De ha visszatért a baj… − A Madame úgy gondolja, hogy őfelsége ismét elfordul tőle? − suttogta Theobon. − Charlotte azt mondja, Montespannéhoz akar visszatérni… − Fontanges hercegnő állítása szerint − tette hozzá Charlotte. − Ez egyáltalán nem meglepő. Athénaís, jóllehet húsz évvel idősebb riválisánál, még mindig sugárzóan szép és főleg okos − ami Fontanges-ról nem mondható el ráadásul makkegészséges! A mi auvergne-i virágszálunknak viszont szemmel láthatóan megárt a betegség: már korántsem olyan gyönyörű, mint amilyen fénykorában volt. Attól tartok, ő már a múlté! De menjen, kérem, látogassa meg szegényt, ahogy kérte, hisz minden bizonnyal jót tesz neki! Így aztán a küldöncöt azzal a válasszal bocsátották útjára, hogy négy óra tájban jöjjön el Fontenac kisasszonyért. Az időzítés nem is lehetett volna jobb: az éjszakai vihar letört ugyan jó néhány faágat, sőt még egy-két vékonyabb törzsű fát is kidöntött, temérdek munkát adva ezzel a kertészeknek, de a fullasztó hőség megszűnt, a levegő kitisztult. A király úgy döntött, az udvarhölgyek társaságában sétát tesz az erdőben, majd pedig a Szajna-parton költi el uzsonnáját. Így aztán Charlotte senkivel sem találkozott miközben követte a fiatal lányt, akit érte küldtek, és semmiféle feltűnést nem keltett. A hercegnő csodaszép lakosztálya, amely közvetlenül a királyé mellett foglalt helyet, s ablakai részint az Ovális Udvarra, részint Diána kertjére néztek, teljesen kihalt volt. Azonban miután áthaladtak az előszobán és beléptek a brokáttapétás és virágoktól illatozó, elegáns fogadóhelyiségbe, kísérője intett, hogy ne folytassa útját. A hercegnő hálószobájába vezető ajtó félig nyitva volt, s odabentről zokogással meg-megszakított, elfojtott hadarás 124

foszlányai szűrődtek ki… Charlotte kísérője rémült arcot vágott, és a fiatal lány már azt hitte, sarkon kell fordulnia, de nem így történt. A szobalány arra kérte, húzódjon meg egy ablakmélyedésben, és csöndben várjon. − Talán nem a legjobb pillanatban érkeztünk − kockáztatta meg a vendég. − A hercegnő netán a gyóntatójával beszélget? Charlotte úgy vélte, hogy a másik személy lehalkított, fátyolos hangja akár egy lelki atyáé is lehetne. − Nem, nem pap van nála, és nem hiszem, hogy sokáig marad az illető. Ne mozduljon, ne csapjon zajt, csak várjon! Visszajövök önért. Azzal a szolgálólány egy oldalsó ajtón át távozott, magára hagyva a fiatal lányt az ablakmélyedésben. A zsongító mormogás tovább folytatódott, ám eközben a zokogás egyre hangosabb lett. Majd egyszerre csak éles kiáltás hasított bele a csöndbe: − De asszonyom, ön arról próbál meggyőzni, hogy úgy hányjam le magamról a szerelmemet, ahogy egy ruhát dobunk le! Soha! Soha! − Pedig kénytelen lesz rá. Miért nem őrzi meg a méltóságát, és vonul vissza önként? Isten megjutalmazza azokat, akik alávetik magukat az akaratának. − Honnan veszi, hogy Isten azt akarja, áldozzam föl a szerelmemet? Nem úgy szól az ige, hogy „szeressétek egymást”? Hát én szeretek… méghozzá tiszta szívemből! − Ön a saját érdekében használja fel az igét! Nézzen végre szembe az igazsággal! − Miféle igazsággal? − Azt hitte, meggyógyult, de nem így van. Elmúlt már húszéves, és fakul a szépsége! Ne áltassa magát! Ez intő jel! Ne képzelje, hogy a szeretője szép nyugodtan megvárja, míg elhervad mellette. Menjen el, amíg még öröm önre nézni! A király majd megsiratja… egy kicsit, és ez már nagy szó nála! − Ő kérte magát arra, hogy idejöjjön, és mindezt elmondja? − Nem. Csakis az ön érdekében cselekedtem. Higgyen nekem, és távozzon, amíg nem késő! Ezúttal csak zokogás volt a válasz. Charlotte az ablakmélyedésben toporogva egyre ingerültebb lett. Ennek a szegény lánynak, aki már eddig is annyit szenvedett, semmi szüksége arra, hogy egy jöttment, ostoba liba még a reménységet is elvegye tőle. Fölháborodásában már épp azon volt, hogy a szerencsétlen hercegnő segítségére siet, amikor kitárult az ajtó, és kilépett rajta egy nő, akinek külleme láttán a fiatal lány kővé meredt a csodálkozástól. A magas, egyenes tartású hölgy már túl volt az ifjúkoron, de szépségén ez mit sem változtatott: szabályos arcán elefántcsont simaságú volt a bőr, csillogó, fekete szemét sűrű pillák árnyékolták, apró, de húsos, telt ajka dacos grimaszban zárult össze. Első pillantásra látszott, hogy ha ez a nő akar valamit, azt tűzön-vízen át véghezviszi, jóllehet arcvonásai megtévesztően szelídek és 125

bizalomgerjesztők voltak. Vastag, fekete selyemruháját semmiféle aranyhímzés nem díszítette, mégis rendkívül elegáns volt habos, fehér csipkekézelőjében, szolid dekoltázsával és Fontanges-frizurába fésült fekete hajkoronájával, amelyben itt-ott csillant csak meg egy-egy ősz hajszál. Fekete kesztyűs kezében imakönyvet tartott. Nem számítva rá, hogy bárkit is talál a nemrég még pezsgő élettel teli előtérben, Charlotte láttán megtorpant, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Charlotte a hölgy korának kijáró tisztelettel pukedlizett, emez pedig biccentett, majd megkérdezte: − Ön kicsoda? − Fontenac kisasszony vagyok, az orléans-i hercegné őfelsége udvarhölgye. − És Fontanges kisasszonyhoz jött? Talán üzenetet hozott? Charlotte legszívesebben azt felelte volna neki, hogy törődjön a saját dolgával, de az imént hallott dialógusból kitalálta, hogy ennek a nőnek megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon is valóságos hatalma van. − A hercegnő vár engem − válaszolta végül. − Netalántán barátnők? Bár kétlem, hiszen neki nincs barátnője. − Attól függ, mit értünk „barátnő” alatt. Mindenesetre tiszta szívemből sajnálom őt. − Igaza van! Kérem, próbáljon meg az eszére hatni. Fontanges beteg… márpedig az udvar nem alkalmas arra, hogy itt kezeltesse magát. Azzal a hölgy köszönés gyanánt biccentett magasra tornyozott frizurás fejével, és távozott. Ruhájának uszálya úgy tekergődzött utána a küszöbön, mint egy vaskos, fekete kígyó. Charlotte-ot ezek után egyáltalán nem lepte meg, hogy Fontanges-t hatalmas ágyán fekve zokogva találja, tehetetlenül toporgó szobalányai körében. Az egyiktől, aki bevezette a hálóba, megkérdezte, ki volt ez a hölgy, akinek látogatása ekkora kétségbeesést váltott ki a hercegnőből. A szobalány döbbenten bámult rá: − Nem ismeri? − Miért, kellene? − De hisz mindenki ismeri őt az udvarban. Azt mondják, ő fogja átvenni a hercegnő helyét a király mellett. Maintenon márkinő. − Ó! − Itt, nálunk senki sem szívleli − tette hozzá keserűen a megkérdezett. Charlotte nem szólt egy szót sem. A Madame nem is rejtette véka alá, mennyire gyűlöli Maintenon márkinőt, aki szemmel láthatóan napról napra nagyobb hatást gyakorolt a királyra. Most, hogy találkozott az egykori Scarronnéval, tökéletesen megértette az egyenes jellemű, sokszor kegyetlenül őszinte, ámde végtelenül jóságos „Liselotte” averzióját ezzel a nővel szemben, akinek angyali vonású arcában csak a hidegen és keményen csillogó szeme 126

árult el valamit valódi természetéről. Vajon mi hozta ide a szegény, súlyosan beteg Fontanges-hoz? Miért beszélte rá ilyen durván, hogy mondjon le a királyról, és vonuljon a háttérbe? Talán maga a király küldte? Ezt nem igazán feltételezte mindazok alapján, amiket a Madame-tól, őfelsége lelkes rajongójától hallott róla. Márpedig ha nem parancsra cselekedett, akkor egészen biztosnak kellett lennie benne, hogy helyesen cselekszik. Mindenesetre Charlotte nehezen tudta feledni azt a jóindulatúnak korántsem nevezhető tekintetet, amellyel a hölgy végignézett rajta. Úgy döntött, később még eltöpreng ezen. Ebben a pillanatban a pánik szele söpört végig a szolgálók között, miközben egyikük felkiáltott: − Elvesztette az eszméletét! Orvost, gyorsan! Két szobalány már szaladt is orvosért, Charlotte pedig, akire senki ügyet sem vetett, úgy ítélte meg, hogy itt most semmi szükség rá. Odafordult ahhoz a lányhoz, aki bevezette: − Ha a hercegnő látni szeretne, küldjenek értem azonnal… bármilyen késő legyen is… Kilépve a luxuslakosztályból, ahol az imént zajlott dráma tanúi mélységes megrendüléssel állták körül úrnőjüket, Charlotte fülét megcsapta az ünnep lármája. Nem igazán ismerte jól a kastélyt, hogy pontosan tudja, honnan jön a csinnadratta, de az volt az érzése, mintha egészen közelről szólnának a hegedűk, amelyek bizonyára a táncolókat kísérik. Mivel nem akart a bál kellős közepébe csöppenni, inkább megkerülte az épületet, és a parkon át sétált hazafelé. Itt csönd volt, csak a madarak énekeltek. Azonban amikor beért a fák lombkoronája alá, észrevette, hogy van ott valaki. Nyilván az egyik „kékruhás”, vagyis svájci testőr. A férfi a fűben guggolva egy nagyítóval vizsgálgatta a földet. Charlotte látta, hogy valamit megfog − nagyon apró dolog lehetett, mert a sötétben nem tudta kivenni, mi az −, és beleteszi a zsebébe. Bár a fiatal lány léptei nem csaptak nagy zajt a puha talajon, a férfi mégis meghallhatta, mert kiegyenesedett, és Charlotte ekkor ráismert: Alban Delalande volt az. − Fontenac kisasszony? − szólalt meg, miközben ajka körül mosoly bujkált. − Visszatért a bűntény színhelyére? Pedig ez inkább a gyilkosok szokása… A csipkelődő hangnem bántotta Charlotte-ot, aki indignálódva felvonta a szemöldökét: − Bűntény? Gyilkos? Micsoda badarság ez? A férfi azzal a jellegzetes félmosollyal válaszolt, amelyet Charlotte igencsak vonzónak talált, bár ezt önmagának sem volt hajlandó bevallani. − Ugyan már, ne tegyen úgy, mintha nem értené! Hát nem itt, ezen a helyen támadták meg ma éjjel, miközben Fontanges kisasszonytól tartott 127

hazafelé? − De… igen! Nem figyeltem rá eléggé, amit mondott… De most én kérdezek: mit keres ön itt, ráadásul ebben az öltözékben? − Kiváló öltözék, ha az ember tudni akarja, mi történik a palotában és környékén. A „kékruhásoknak’’ mindenhová van bejárásuk. − Ez igaz, de éppenséggel tegnap este lett volna szükségem a jelenlétére. Úgy emlékszem, megígérte, hogy vigyáz rám… vagy csak álmodtam? − Megígértem, és be is tartottam a szavam… csakhogy valaki megelőzött. − Méghozzá Saint-Forgeat, akiről sosem hittem volna, hogy ilyen hőstettre képes! − Lassú víz partot mos… Bár igazság szerint nem nevezném hőstettnek, ha hátba szúrunk egy bűnözőt, aki háttal áll nekünk. − De ő legalább ott volt a helyszínen. Míg önre nem emlékszem. − Nem is emlékezhet, ugyanis nem láthatott. Míg önt élesztgették, én a nyomába eredtem a támadójának. − És elfogta? Bravó! − Á, dehogy. Elmenekült. − Vagyis a sebesülése ellenére gyorsabban futott, mint ön! Gratulálok! − Ne beszéljen butaságot! Azért menekült el, mert hagytam. Meg kellett tudnom, hová megy, és ki ő egyáltalán. − És most már tudja? − Amit tudni akarok, azt általában meg is tudom! Charlotte úgy vélte, a rendőrtiszt rendkívül bosszantóan viselkedik. Ráadásul ahogy kissé félrehajtott fejjel nézett rá, az kifejezetten dühítő volt. Hogyan is engedhette, hogy megcsókolja ez az elviselhetetlen fráter? − Véleményem szerint − szegte föl büszkén a fejét – ön bizonyára többet tud, mint amennyit tudnia illene! Az ember hajlamos rá, hogy összevissza fecsegjen a jelenlétében! − Így volt ez akkor is, amikor elvittem önt La Reynie úrhoz? − Pontosan! Az a kívánságom, hogy felejtse el, ami akkor történt! − Ne aggódjon, már el is felejtettem. − Nagyszerű! Nos hát, ezer köszönet, Delalande úr! Azzal Charlotte már sarkon is fordult, de a férfi utána szólt: − Nem is kíváncsi a támadója nevére? − Miért, tudja? − Hát nem megmondtam… − Jó, ezt már hallottam: ön mindent tud! Nos? − Eon de La Pivardiére volt az. Az édesanyja kérője. − Lehetetlen! Hiszen ők Olaszországba utaztak mindketten! − De már visszajöttek. Végtére ön is visszajött Spanyolországból, nemde? Egyszóval azt tanácsolom: legyen óvatos! 128

Majd olyan sebességgel, akár egy erdei manó, eltűnt a fák sűrűjében, magára hagyva a megzavarodott Charlotte-ot, aki lassú léptekkel, töprengve indult el hazafelé.

129

HETEDIK FEJEZET

A rendőrfőnök gondjai Charlotte nem látta többé Fontanges kisasszonyt. A sietve érkező Cabriéres apát minden erőfeszítése ellenére a vérzések folytatódtak, és a beteg egyre csak gyengült. A király mindennap meglátogatta, de csak néhány percig maradt, kétségbeesésbe taszítva a szegény lányt. Sejthető volt, hogy az első számú kegyencnő, aki egy évig uralta a király szívét s egyben az udvart is, hamarosan távozik az élők sorából. Kívánságára őfelsége megajándékozta egy utolsó keggyel: ahogy tíz évvel korábban Montespanné ki tudta eszközölni nővére, Gabrielle de Rochechouart-Mortemart számára a rendkívül értékes fontevrault-i apátságot, amelynek szerzetes- és apácarendje is volt, s amelynek templomába az angol Plantageneteket temették, Angélique most a chelles-i apátságot kérte testvérének, Catherine de Scorailles de Roussille-nak. Az egykor a szent királyné, Radegonde által alapított apátság, amelyet jelenleg is egy magas rangú apátnő irányított, alig volt kevésbé jelentős, mint Fontevrault. Mellesleg az ifjú Catherine, aki zsenge kora óta tökéletes elhivatottságról tett tanúbizonyságot, a faremoutiers-i apátságból érkezett, ahol nagynénje, Jeanne de Plas volt a rendfőnöknő. Július 12-én az udvar elhagyta Fontainebleau-t, és visszatért SaintGermainbe. Előző nap bocsátották útjára az új apátnőt, akit Fontanges hercegnő kísért nyolclovas hintóján, gyóntatója, valamint tömérdek szolgáló, szobalány, szakács, libériás inas és a hercegi személyzet egyéb tagjainak társaságában. Őutána következett a hercegnő többi testvére és néhány barátja, akik négylovas hintókban szorongtak. Az egész udvar jelen volt, senki sem hagyta volna ki ezt az ünnepélyes búcsút. Őfelsége személyesen segítette föl a hintóra egykori szeretőjét, akiről mindenki tudta, hogy nem tér vissza többé. Fontanges még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy a lehető legjobb emléket hagyja magáról: azúrkék szaténruhát viselt, amelynek habos csipkéin briliánsok ragyogtak, vörösesszőke, gyöngyökkel díszített hajkoronája lazán és puhán omlott a vállára a művészi gonddal megalkotott Fontanges-fejék alatt, amely immár örökre az ő nevét viselte, nyakában, csuklóin és fülében az 130

őfelsége által ajándékozott legszebb gyémántok csillogtak. Gyenge állapota ellenére büszkén kihúzta magát, s legyezőjével a kezében úgy festett, mint egy istennő, aki látogatóba jött a földre, amely méltatlan hozzá. Amikor a hintó eltűnt a fák sűrűjében, XIV. Lajos bizony elmorzsolt néhány könnyet. Mint minden rangos személy az udvarban, a Madame, számos udvarhölgye társaságában szintén jelen volt a búcsúnál, s őszinte megrendülés tükröződött az arcán: − Ki hitte volna − sóhajtott fel −, hogy egy ilyen fényes csillag ily gyorsan lehull? Őfelsége annyira szerette, hogy fénykora akár évekig is eltarthatott volna… Egészen az utóbbi hónapokig ő volt a megtestesült fiatalság! Most pedig nézzék, ki marad itt helyette: a fekete ruhás, álszent módon lesütött szemű Maintenon, aki kétszer annyi idős, mint ő! − Montespanné is egyidős vele, de még mindig gyönyörű! Nézze inkább őt: csak úgy sugárzik! − Nincs is oka a sírásra − jegyezte meg Ventadour asszony. − Fontanges-t ő vezette be az udvarba, emez pedig teljesen a fejére nőtt. Azt hiszem, gyűlölte. Most pedig végre megszabadult tőle! − Erről jut eszembe − fordult Charlotte Theobon kisasszonyhoz −, hogyhogy Fontanges hercegnői rangot kapott, Montespan viszont, aki több gyermekkel is megajándékozta a királyt, nem részesült ebben a kegyben? − A válasz egyszerű. Fontanges-nak nincs férje, a szép Athénaísnek viszont van. Ha őfelsége hercegnővé akarta volna tenni, annak az ellenszenves Montespannak is meg kellett volna adnia a hercegi címet. − Montespan már nem sok vizet zavar − mondta Ventadourné. − Visszavonultan él a birtokain, ahol ünnepélyesen „eltemette” a feleségét. Igaz ugyan, hogy amikor a király beleszeretett Montespannéba, nem adta meg magát egykönnyen: állandóan ott sertepertélt Saint-Germainben, gyászruhában és egy hatalmas szarvasaganccsal a fején. Nos, mindezekért persze kijutott neki bőven: először a Bastille-ba zárták, majd száműzték, ám egy csöppet sem változtatott az álláspontján. − Soha nem szolgált a hadseregben? − Dehogynem… − felelte Theobon −, kiváló katona volt, de a halál ugyanúgy nem kért belőle, ahogyan a felesége sem. − Az udvarban soha nem mutatkozik? − Viccel? Legutóbb − és ez már évekkel ezelőtt volt − párbajozni akart a királlyal! Amint az újdonsült apátnő és nővére gyászos hintói eltűntek a fák között, a király és a királyné elhagyta Fontainebleau-t, hogy visszatérjen SaintGermainbe, az orléans-i herceg és családja pedig egyöntetű lelkesedéssel készülődött, hogy útnak induljon Saint-Cloudba. A Madame azt vallotta, hogy „mindenütt jó, de a legjobb otthon”, a Monsieur pedig tele volt tervekkel a kastély csinosítását illetően, és már alig várta, hogy megvalósíthassa őket. 131

Amúgy sem kedvelte a szűkös fontainebleau-i lakosztályt, és sohasem értette igazán, hogy bátyja miért kényszeríti az itt-tartózkodásra, mikor ő annyival jobban érzi magát a saját otthonában! − Ezt nevezik családi életnek − világosította fel a felesége, aki, a már ismert okokból kifolyólag, szívesen töltött hosszabb időt elragadó sógora társaságában. − Családi élet? Azt sem tudom, mi az! Amikor az a szörnyű Mazarin volt az úr, őfelsége meg én a cselédekkel együtt laktunk, és azon veszekedtünk, hogy kinek púposabb a tányérja! Lyukas paplannal takaróztunk, miközben a bíboros úr selyemben-bársonyban aludt! Időnként megmosdattak és kiöltöztettek minket, hogy megmutassanak a népnek, ha például külföldi vendég érkezett vagy Te Deum volt a Notre-Dame-ban, de aztán visszaküldték a mocsokba! Úgyhogy ne beszéljen nekem családi életről! Maga tudja, mi az, de én nem! Azzal, miután kicicomázott udvaroncai lelkesen megtapsolták, a Monsieur, aki fátylat viselt az arcán az erős nap ártalmai ellen, fölszállt hintójába Lorraine lovaggal, d’Effiat márkival és Saint-Forgeat-val együtt, és elhajtatott. Mielőtt hazatértek volna, rövid kitérőt tettek a Palais-Royalba, hogy poggyászt cseréljenek, valamint hogy a Monsieur tájékozódjon a párizsi hírekről. Imádta a fővárost, amely fölött inkább ő uralkodott, mint a bátyja. Alighogy megérkeztek, Charlotte levelet kapott La Reynie-től, amelyben az állt, hogy Charles de Brecourt két napja hazaérkezett, és mielőtt jelentkezik a királynál és főminiszterénél, Colbert-nél, rendezi a családi ügyeket, és előkészíti édesanyja temetését. Charlotte nagyon örült a hírnek, és minden további nélkül engedélyt kapott, hogy a Culture-Sainte-Catherine utcai házba siessen. A Madame-nak csak egyetlen feltétele volt: − Ne menjen egyedül! Először is, mert nem illik, másodsorban pedig, egy ilyen fájdalmas helyzetben jobb, ha az ember maga mellett tudhat egy barátot: Neuville kisasszony kísérje el! Charlotte nem is kívánhatott volna ennél többet. A fontainebleau-i hetek alatt még szorosabbra fűződött a barátságuk, jóllehet a gyermekek felügyelete jóval több időt vett igénybe, mint a lábadozó Madame melletti szolgálat, ráadásul az időbeosztás is különbözött. Cécile, akinek nem volt családja, leszámítva a bátyját, aki nem törődött vele, mélyen együtt érzett barátnőjével, akit egy gyalázatos bűntény egyetlen védelmezőjétől fosztott meg. Charlotte persze egyetlen szót sem ejtett arról a hirtelen fellobbanó szenvedélyről, amely Alban Delalande karjaiba kergette. Azt az estét egyébként is igyekezett kitörölni az emlékezetéből, de ha mégis eszébe jutott, jóleső borzongás futott át a testén… Az utolsó pillanatban a Madame mégis megváltoztatta döntését, és a jóval érettebb Theobon kisasszonyt rendelte ki mellé kísérőnek. 132

Délután négy óra tájban a Palais-Royal egyik hintója áthaladt a Brecourt-ház kapuja alatt, és megállt az udvaron, amelynek közepén egy nem működő szökőkút állt. Egy inas jött elébük, és miután megadták a nevüket, így szólt: − A gróf úr jelenleg egy hölgyet fogad, úgyhogy nem tudom… − És hol fogadja azt a hölgyet? Remélem, nem a hálószobájában? − fortyant fel szemtelenül Lydie. − Ó, de kisasszony! Azt mondtam: egy hölgyet! − Akkor viszont menjen, és kérdezze meg gyorsan, hajlandó-e fogadni még kettőt! Az orléans-i hercegnő együttérzését jöttem tolmácsolni neki! Egy darabig csöndben várakoztak. A fekete drapériákkal bevont házban, ahol a személyzet minden tagja fekete szalagot viselt, mély csönd honolt. Fekete szalagok lógtak az ajtókon is, és minden spaletta zárva volt, csak a gyertyák világítottak. Kisvártatva a lakáj visszatért, s arra kérte a vendégeket, hogy kövessék. Beléptek az előtérbe, ahonnan széles márványlépcső vezetett az emeletre. A falak mélyedéseiben szobrok sorakoztak, amelyekre szintén gyászszalagot aggattak. Odafent, az egymásba nyíló termek sokaságában halványan pislákoltak a gyertyák. A ház ura az első teremben állt, egy állványnak támaszkodva. A háta mögötti tükör fekete selyemmel le volt takarva. Charlotte sok-sok évvel azelőtt találkozott vele utoljára, de amint megpillantotta, örömmel állapította meg, hogy egyre jobban hasonlít az édesanyjára. Szeretett keresztanyját vélte viszontlátni − persze jóval férfiasabb változatban: ugyanazok a vonások, ugyanaz a csillogó szem és ugyanaz a mosoly, amely persze igencsak halvány volt, az alkalomra való tekintettel. Miután az illendő üdvözlésen túlestek, Theobon kisasszony előadta a mondandóját, átnyújtotta a Madame által küldött levelet, majd a háttérbe húzódott, helyet adva a könnyekig meghatott Charlotte-nak, aki már-már unokatestvére karjaiba omlott, hogy megossza vele a szörnyű veszteség okozta fájdalmat. Ám Charles de Brecourt, el sem mozdulva helyéről, jéghideg pillantással így szólt: − Hogy merészel idejönni és szomorú képet vágni! Talán azt hiszi, nem tudom, miért kellett szegény anyámnak meghalnia? − Csak nem azt akarja mondani… − Hogy maga miatt halt meg? De, pontosan ezt állítom, méghozzá ország-világ előtt! Hisz ő adott menedéket magának, miután gyáván elmenekült az Orsolya nővérektől, ő helyezte el a Madame-nál, és ő tagadta meg, hogy kiszolgáltassa a bárónénak! Mindezek miatt magára haragította azt a szörnyű nőszemélyt, aki bérgyilkosokat fogadott, hogy megölesse a világ legjobb asszonyát! Az indulatos szóáradat először megrémítette a fiatal lányt, de aztán 133

gyorsan rájött, hogyan húzzon hasznot belőle: − Ha ennyire biztos ebben, miért nem tesz feljelentést a királynál? Hisz ő a legfőbb bíró. Egyedül ő ítélkezhet azok fölött, akik a nemességet bántalmazzák. − Hogy merészel ilyesmit mondani? Hisz éppen őfelsége volt az, aki a maga szökésének másnapján elrendelte, hogy a prunoyi kastélyt a pincétől a padlásig kutassák át! Egyedül őfelsége adhatott volna parancsot rá, hogy helyezzék törvényen kívül magát is és azokat is, akik befogadták! − Várjon csak! − lépett ekkor előre Theobon kisasszony, szelíden félretolva Charlotte-ot. − Jól gondolja meg, mit mond, Brecourt úr! Csak nem akarja törvényen kívül helyeztetni azokat a magas rangú személyeket, akik befogadták Fontenac kisasszonyt? Mert ha ez a helyzet, akkor menjen, és magyarázza ki magát őfelsége, az orléans-i hercegné és a király öccse, a Monsieur előtt! Sőt, mi több, a spanyol királyné előtt is! − Meggyőződésem, hogy ők nem tudnak róla, hogy… ez az… ifjú személy ügy szökött meg a kolostorból, akár egy szolgáló, aki ellopta az ezüstneműt! − De igenis tudnak róla. Az ön édesanyja mindent elmondott nekik. Miért lenne bűn az, ha valaki tizenöt évesen nem akar apáca lenni, ha egyszer nem érez elhivatottságot? Márpedig ennek a szegény gyermeknek nem adtak más lehetőséget: engedelmeskednie kellett, és kész. Az anyja még arra sem vette a fáradságot, hogy világossá tegye előtte, amit a vak is látott: hogy rá akarja tenni a kezét a vagyonra, amelyet a néhai Fontenac báró a lányára hagyott. − Feltéve, ha tényleg a lánya! − Hogyan? Mit beszél? A két hölgy ajkáról egyszerre tört elő a felháborodott kiáltás, megvető mosolyt csalva az ifjú Brecourt ajkára: − No persze, Fontenac asszony tudta az igazságot, és állítólag nyíltan beszélt róla az édesanyámnak, amikor nagy ritkán találkoztak. Az anyám gyűlölte a sógornőjét, akiről azt gyanította, hogy megmérgezte a bátyját − de a „keresztlányát” szerette. Sőt, kijelentette, hogy majd ő gondoskodik róla, és hozományt is ad neki! Mindezt nemrég tudtam meg egy levélből. Az anyám emlékére való tekintettel megőrzőm a titkot, de arra semmi okot nem látok, hogy kistafírozzam, ha valakinek eszébe jutna feleségül kérni magát. Megengedem, hogy továbbra is viselje a Fontenac nevet − akár van hozzá joga, akár nincs −, s ez már épp elég szép gesztus a részemről, hisz így örökölhet a bárótól. Na persze, ha az anyja lehetővé teszi, amit erősen kétlek − azzal meghajolva Charlotte kísérője felé, így fejezte be szónoklatát: − A szolgálatára, Theobon kisasszony! A megszólított, miután magához tért megdöbbenéséből, átkarolta az ájulás szélén álló Charlotte vállát, és dühtől fortyogva vágott vissza: 134

− Ilyen szolgákra, mint ön, semmi szükségem nincs, uram! Gondolom, fölösleges megkérdeznem, hogy vajon ki tájékoztatta ilyen alaposan? − Valóban fölösleges! − Ez nem lep meg! Hadd mondjam el azonban, hogy mivel részesültem abban az örömben, hogy az áldott emlékű Brecourt grófnét megismerhettem, szinte nem akarom elhinni, hogy ön az ő fia! Sajnos, előfordul néha, hogy a természet hibázik! Jöjjön, Charlotte! A fiatal lány azonban, aki fokozatosan kezdett magához térni az őt ért sokkból, még egy utolsó kérdést tett föl: − Megtudhatnám a temetés helyét és idejét? − Holnap átvitetem anyám földi maradványait Brecourt-ba. Mondanom sem kell: az ön jelenlétére nem tartok igényt! − Pedig mennyire imádta önt! Meg volt róla győződve, hogy ugyanolyan melegszívű, mint ő! − Tudom, milyen volt az anyám; semmi szükségem rá, hogy figyelmeztessen rá! − Pedig ezt még meg kell hallgatnia: ugyanazt a szeretetet kaptam tőle, amit egykor az apámtól! Nem, ne kezdje újra! − kiáltotta a férfi felé fordított tenyérrel, amikor emez közbe akart szólni. − Akár az apám volt, akár nem, szerettem őt, és ő is engem. Az anyámról ugyanez már nem volt elmondható. − Mit akar mondani ezzel? − vetette oda türelmetlenül Brecourt. − Csak ennyit: rendben, nem kísérem el a nagynénémet utolsó útjára, de átkozott legyek, ha nem gyászolom meg! Azzal Charlotte zokogva kiviharzott a teremből, és meg sem állt az odakint várakozó hintóig. Theobon kisasszony valamivel nyugodtabb léptekkel követte, s amikor látta, hogy a fiatal lány a bársonyülésen hátradőlve, lehunyt szemmel ül, miközben szemhéja alól két kis patak folydogál lefelé, úgy döntött, a vigasztaló szavakat későbbre hagyja, hisz most úgysem érnének semmit. Ehelyett a kezébe fogta Charlotte kezét, remélve, hogy ily módon jelezheti, mennyire együtt érez vele. Mindeközben szólt a kocsisnak, hogy mielőtt hazavinné őket a Palais-Royalba, hajtson előbb a Cours de la Reine-be: időt kellett adni Charlotte-nak, hogy megnyugodjon. Egy darabig csöndben haladtak: Theobon egy zsebkendővel törülgette a kiapadhatatlannak tűnő könnyekét. Türelme azonban meghozta gyümölcsét: a fiatal lány zokogása lassanként alábbhagyott, majd meg is szűnt. Charlotte megköszörülte a torkát, majd így szólt társnőjéhez: − Köszönöm. Ha maga nincs itt, nem tudom, mi lett volna velem. Tudja, rettenetes csapás hirtelen megtudni, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam. Ki vagyok egyáltalán? − Gondolkodjunk logikusan! Egy dolog biztos: hogy az édesanyja lánya! − És úgy gondolja, ez megvigasztal? Hisz kölcsönösen gyűlöljük 135

egymást. Hacsak nem imitálta a terhességet, és nem egy szolgálótól vásárolt meg, a Chamoiseau-k díszes famíliájának a tagja vagyok. Theobon halványan elmosolyodott barátnője indulatos kirohanásán: − Ez is jobb, mint a semmi… de miért feltételezi, hogy Fontenac asszonynak nem lehetett gyermeke? − Igaza van, most jut eszembe! Még kicsi voltam, de emlékszem rá, hogy többször is panaszkodott, milyen kínszenvedés volt számára a szülés… − És nyilván ezt nem tudta megbocsátani önnek. És ezért nem született több gyermeke. Akkor viszont mégiscsak ő az édesanyja. Most már csak azt kéne tudnunk, ki az édesapja? − Számomra az apám mindig Fontenac gróf marad. Szerettük egymást, és jó volt hozzám. Csak miután meghalt, száműztek abba a zárdába azzal a szándékkal, hogy életem végéig ott maradjak. − Érthető, hogy édesapjaként tekintett a grófra. A szeretet sokszor erősebb kötődést hoz létre, mint a vér szava. Mellesleg, ellentétben azzal, amit az imént mondtam, igazán kíváncsi lennék, hogy Brecourt úr honnan szerzi az értesüléseit. Megesküdnék rá, hogy nincs semmiféle bizonyítéka − honnan is lenne? Meg vagyok győződve arról, hogy ez is csak egy rosszindulatú pletyka, mint amilyenből igencsak sok terjed akár az udvarban, akár a városban. Nem igazán értem, hogy egy olyan okos ember, mint Brecourt, egy kiváló tengerésztiszt, aki több időt tölt a parancsnoki hídon, mint a királyi szalonokban, hogy adhat hitelt ezeknek a kétes híreszteléseknek… hacsak nem fűződik hozzá érdeke! − Arra a hozományra gondol, amit a keresztanyám hagyott rám? Erősen kétlem. A Brecourt-vagyon óriási, és soha nem merült fel, hogy az enyém legyen a fele. A nagynéném imádta a fiát, akiről én magam is csak jó emlékeket őrzök, s teljesen természetes volt számomra is, hogy az övé lesz a vagyon, amelyet ki is érdemelt. Az az ember, akivel az imént találkoztam, mintha nem is ugyanaz a személy lenne. − Akkor vagy nagyon megváltozott, vagy mindig is remek színész volt. Erről jut eszembe: kinek ígérte meg Brecourt asszony, hogy hozományt ad önnek? − A Madame-nak… és az anyámnak, amikor emez el akart vinni Prunoyból. Egy ládikában őrzöm azt a levelét, amelyben beszámol kettejük veszekedéséről. Theobon kisasszony egy darabig hallgatott, majd csöndes töprengését hangosan folytatta: − Azon gondolkodom: lehetséges, hogy az, amit keresünk, itt van az orrunk előtt. Vajon miért is ne lehetne Brecourt gróf informátora egyenesen Fontenac báróné? − Az unokatestvérem soha nem fogadta volna. Ugyanúgy gyűlölte őt, mint az édesanyja. 136

− És a névtelen levelek? Azokról még nem hallott, kedvesem? Ki tudta volna nála jobban, hogy ki is a lánya valódi apja? Alapos okunk van azt hinni, hogy a pletykát is ő terjesztette. Mégpedig azért, nehogy ön részesüljön a Brecourt-vagyonból! − Édes istenem! − sóhajtott fel Charlotte, kezébe temetve az arcát. − De hát ebbe bele kell őrülni! − Ó, dehogy! Ha majd hosszabb ideig él az udvarban, hozzászokik az ilyesmihez. Most mindenesetre menjünk, és mondjunk el mindent a Madamenak… valamint kérjük meg, hogy hozasson önnek egy pohár jó spanyol bort. Amióta rendszeresen szállítanak neki Madridból, esküszik rá, hogy a legjobb gyógyszer sötét gondolatok ellen… No persze ebben ki is merül részéről a spanyolok dicsérete. Ahogyan várták, a Madame igencsak együtt érzőnek mutatkozott, de úgy ítélte meg, hogy az alicantei bor túl gyenge vigasz ebben az esetben. Ehelyett jófajta heidelbergi cseresznyepálinkával kínálta meg udvarhölgyét, majd ágyba küldte azzal az utasítással, hogy sírástól duzzadt szemére tegyen hideg vizes borogatást. − Jól kialussza magát, és reggelre más színben látja majd a dolgokat! − jelentette ki. − Különben is, holnap indulunk Saint-Cloudba. Charlotte jelenlegi lelkiállapotában ez a lehető legjobb hír volt. A fiatal lány imádta a saint-cloudi kastélyt, amely fényűző volt ugyan, de mégis meghitt, családias légkör uralkodott ott. Leszámítva a vacsorát, amikor összegyűlt a hercegi udvar, a többi étkezést mindenki ott költötte el, ahol akarta: még a park végében is lehetett piknikezni, ahová egy inas hozta ki a megrakott kosarat. Nemritkán az is előfordult, hogy a Madame kora reggel hálóköntösben és csizmában megjelent az istállóban, és a kezéből etette a lovait és a kutyáit. A Monsieur pedig, magas sarkú cipőjét fapapucsra cserélve, bő, kék köpenyben és széles karimájú kalapban sétált a kertészeivel a frissen felásott földön, és arról diskurált, hogy mit hová ültessenek. Vagy pedig fapapucsát ismét magas sarkú cipőre cserélve, de továbbra is ugyanabban a köpenyben Mignard-ral, a festővel tárgyalt, aki a bálterem plafonjára pingált mitológiai jelenetet fejezte be. Szinte hihetetlen, de Saint-Cloudban szinte mindenki mindig jókedvű volt. Még Lorraine lovag is, aki egyébként minden örömét abban lelte, ha a Monsieur-t szekálhatta. Igaz ugyan, hogy Grancey asszony ekkor tért vissza Spanyolországból, poggyászában rosszindulatú pletykákkal a királyné környezetét illetően, valamint értékes ajándékokkal, amelyeket Medina Caeli hercegtől erőszakolt ki távozásáért cserébe. Nos, e két személynek igen sok mondanivalója volt egymás számára. Charlotte bőséges szabadidejét legtöbbször barátnője, Cécile, valamint a gondjaira bízott két kis hercegnő társaságában töltötte: a tizenegy éves AnneMarie a Monsieur első hitvesének gyermeke volt, aki a Valois hercegnő címet viselte, és az ötéves Elisabeth-Charlotte, akit pedig Chartres hercegnőnek 137

hívtak. A nyolcéves Philippe, a leendő orléans-i herceg42 egy ideje már a férfiak társaságához csatlakozott, így a „hölgyek” maguk közt voltak. Az idő olyan szép volt azon a nyáron, hogy szinte az egész napot a parkban töltötték. Egy ilyen szép napfényes reggelen találkoztak össze Grancey asszonnyal. A hölgy az egyik ösvényen sétálgatott, maga fölé tartva kék napernyőjét, amelyet Spanyolországban rendszeresen viselt a tűző nap ártalmai ellen, amikor megpillantva őket, odasietett hozzájuk: − Nahát, micsoda meglepetés! Nem számítottam rá, hogy önöket itt találom! − Ugyan miért nem? − kérdezett vissza Cécile, aki, mivel régebben ismerte a hölgyet, úgy gondolta, többet engedhet meg vele szemben. − Miután elbocsátottak minket a királyné szolgálatából, magától értetődő volt, hogy visszatérünk régi helyünkre, a Palais-Royalba! − Nos, akkor szerencséjük volt! Szegény Saint-Charmant-ról nem mondható el ugyanez! − Miért, mi történt vele? Nem utazott vissza Madridba, ahogy tervezte? − Ó, dehogy! Őfelsége, aki már azt is rossz szemmel nézte, hogy egyik legjobb testőre elhagyja a posztját azért, hogy az új királynét Madridba kísérje, kifejezetten megtiltotta neki, ha jók az értesüléseim. − De miért? − kérdezte Charlotte. − Nem tett semmi rosszat, csak egy levelet hozott el a Madame-nak a nevelt lányától… − …amely egy másik levelet tartalmazott a királynak címezve! A spanyol királyné azért könyörög benne őfelségének, hadd térjen haza, márpedig ő szigorúan ragaszkodik hozzá, hogy ott kell maradnia, ahol van. Saint-Charmant-t illetően pedig szó sem lehetett róla, hogy a szerelme még egyszer engedetlenségre ragadtassa. Egy olyan szigorú és merev udvarban, mint a spanyol, még csak egy epekedő szerelmes hiányzott. − És akkor mi lett vele? Csak nem börtönözték be? − aggodalmaskodott Cécile. − Annyira azért nem veszélyes. Egyszerűen csak hazaküldték szülőföldjére, Auvergne-be. Azt hiszem, jó ideig ott kell maradnia. − Ó, szegény fiú! Micsoda igazságtalanság! − kiáltott fel Charlotte együttérzőn. − Én a maguk helyében nem mondanék ilyesmiket! Örüljenek, hogy megtarthatták a régi helyüket. Magukat is hazaküldhették volna. − És ön, asszonyom, ha szabad érdeklődnöm − vetette oda Charlotte nem minden szemtelenség nélkül −, miért jött haza? − Csak nem képzelték, hogy egész életemet abban a rémes országban töltöm? Meg kell halni az unalomtól, különösen, ha az ember hozzá van szokva a francia életmódhoz. Igaz, bizonyos esetekben jobb eltűnni a színről, máskor viszont éppen az ellenkezője igaz, mint például az én esetemben. Hála 42 Ő lesz majd a régens. (J. B.) 138

az égnek: vannak barátaim, akik hiányoltak, és ezt kifejezésre is juttatták. Egyértelmű volt, hogy kikre − illetve kire − céloz: Lorraine lovagra, akivel kettőjük közös szenvedélye, az arany és más nemesfémek imádata kötötte össze. A lovag egyébként, megünnepelendő kedves barátnője visszatérését, hatalmas ünnepséget rendezett frémont-i birtokán, ahol minden barátja jelen volt a Monsieur-vel az élen, csak épp a Madame-ot felejtette el meghívni… aki egyáltalán nem csinált nagy ügyet a dologból, hisz semmit sem szeretett jobban, mint minél távolabb tudni a szép Philippe-et SaintCloudtól, amely ilyenkor maga volt az Édenkert, a kígyó megjelenése előtt. Aznap este a szokásosnál tovább tartott a „Ravatalozó” ülése, ezért már elmúlt kilenc óra, amikor Nicolas de La Reynie visszatért châtelet-beli irodájába. Alban egy magas hátú széken ülve, lábát a kandallórácson pihentetve várt rá, miközben ráérősen pöfékelt hosszú agyagpipájából. Amikor parancsnoka belépett a helyiségbe egy rakás dossziéval a kezében, a rendőrtiszt fölállt, pipáját a kandallópárkányra tette, és átvette tőle a súlyos iratokat. A rendőrkapitány fáradt mosollyal intett köszönetét, majd lerogyott nagy bőrfotelébe. − Adj innom valamit! − mondta nagy sóhajjal. − Olyan száraz a torkom, mintha Párizs összes porát lenyeltem volna! Jó lesz a víz is. La Reynie, aki gyakran az éjszaka egy részét is átdolgozta, mindig tartott a pohárszékén friss vizet és egy-két üveg pálinkát. Egyetlen hajtással kiürítette a poharat, amelyet Alban nyújtott felé, de a gond ráncai továbbra sem tűntek el a homlokáról. − Ennyire súlyos a dolog? − érdeklődött az ifjú rendőrtiszt. − Igen. Most érkeztünk el oda, amitől régóta féltünk. A Szomszédasszony ugyan nem beszélt, mielőtt meghalt, de ma kihallgattuk a lányát, valamint a sánta és kancsal Guibourg tiszteletest, akinek az arcára van írva a gonoszság. Ez a kettő többet árult el, mint amit az összes fogolyból képesek lennénk kicsikarni, akik a Bastille-ban vagy Vincennes-ben ülnek. Iszonyatos! − Hadd halljam! La Reynie elővett egy papírt az egyik dossziéból, és lehalkított hangon olvasni kezdett: „Œillet kisasszony több mint két éven át járt az anyámhoz, de sosem neveztük a nevén, ahogy a többieket sem, akik inkognitóban akartak maradni. Ha az anyám nem volt otthon, azt mondtuk, a barna hajú kisasszony kereste, akinek elöl rövidebb volt a ruhája, hátul pedig két uszályt viselt. Œillet kisasszonnyal többször is beszéltem, sőt két alkalommal porokat vittem neki Saint-Germainbe.” − Addig, amíg csak Œillets kisasszony kerül szóba, nincs nagy baj. Igaz ugyan, hogy ő Montespanné kedvenc szobalánya és legfőbb bizalmasa, de 139

szemrevaló teremtés, és lehet, hogy csak a saját céljaira kérte azokat a porokat… − Ne játszd az ördög ügyvédjét! A bírák számára egyértelmű, hogy az ő neve csak arra szolgál, hogy valaki mást rejtegessen… De hallgasd tovább: „Akárhányszor kellemetlenség érte Montespan asszonyt, és attól tartott, hogy elveszíti a király kegyeit, a szobalánya megjelent az anyámnál, aki papokat hívott segítségül, hogy miséket mondjanak, és porokat adott neki a király számára…’’ − Jó, igaza van, ezúttal kimondták Montespanné nevét, de porokat bármire lehet adni, például vágyfokozónak… − Úgy látszik, nem igazán hatottak. Ebben az időben őfelsége erős fejfájásokra panaszkodott. A Szomszédasszony lánya még azt is elmondta, hogy amikor dúlt a szerelem Fontanges kisasszony és a király között, még arról is esett szó, hogy megmérgezzék őfelségét… Tudom, ennek semmi értelme nincs. Ha a király meghal, a legidősebb fia követi, márpedig nehezen elképzelhető, mi haszna származna ebből a márkinénak. Mindazonáltal a tény le van írva ide, feketén-fehéren. Na és ott vannak a feketemisék. − Ó! − Guilbourg „atya” azt állítja, hogy jó pár misét „celebrált” ugyanazon a hölgyön. A legelsőt nyolc évvel ezelőtt a Montlhéryvel szomszédos villebouzini kastély kápolnájában… a másodikat a saint-denis-i bástyák valamelyikén… a harmadikat pedig a Szomszédasszonynál. Ez utóbbi öt évvel ezelőtt történt. Azt mondja, a hölgyet úgy mutatták be neki, mint Montespan márkinét… és voltak persze még mások is, de ezekről mi is tudunk, nemde? Delalande nem válaszolt. Mellkasán keresztbe font karral komótosan odasétált a keskeny, csúcsíves ablakhoz, amelyen át rézsútosan besütött a lemenő nap vöröslő fénye. − Be akar idézni tanúnak? − kérdezte. − Eszednél vagy? Akkor már azt a szegény kis Fontenacot is beidézhetném, akin valamiféle szerencsétlen átok ül. Azóta is áldom az eszemet, hogy Brecourt asszonyt meggyőztem róla, küldje el a Madame-hoz. Egyébként mi lenne most vele, a nagynénje halála után? Itt állna védelmező és pénz nélkül! − El sem hiszi, hogy mennyire így van! Ön értesítette róla, hogy Brecourt grófné fia visszatért? − Persze, ez magától értetődő volt. De miért? − „Asszisztensem”, az ifjú Jacquemin, akit azzal bíztam meg, hogy kövesse mindenhová Párizsban, beszámolt róla, hogy Fontenac kisasszony azonnal a Brecourt-palotába sietett Theobon kisasszony társaságában, s hogy Charles gróf úr ajtót mutatott neki azzal az indokkal, hogy ő a felelős az édesanyja haláláért. 140

− Hogyan jutott ehhez az információhoz? − „Lekenyerezte” az egyik lakájt, aki nem veti meg a jóféle tonnerre-i bort. La Reynie arcszíne bíborvörösre változott, miközben öklével jó nagyot csapott az asztalra: − Szégyen, gyalázat! Soha nem gondoltam volna, hogy az a fiú, akit az édesanyja rajongásig szeretett, ilyen keményszívű legyen. A gyilkosok célja nyilvánvalóan az volt, hogy megfosszák Fontenac kisasszonyt legfőbb védelmezőjétől, de attól még nem ő a hibás… Még ma meglátogatom a grófot! − Ne tegye, uram! A gyászszertartás végeztével a gróf nyilván visszatér a tengerre, nekem pedig fontos, hogy Fontenac kisasszony jelenlegi helyzete ne változzon. Jól érzi magát Saint-Cloudban, hadd maradjon ott. A gyilkosokat pedig még nem fogtuk el. Hiába vagyok biztos benne, hogy Fontenacné és La Pivardiére műve az egész, nincs rá bizonyítékom. − Bizonyíték? Nem elég bizonyíték, hogy el akarták rabolni a fontainebleau-i parkban? Hiszen te kaptad rajta a gazembert! − Sajnos, nem én, hanem az a bájgúnár Saint-Forgeat, aki megbökte a gyíklesőjével, mire a tettes elmenekült. Túl nagy sebet nem ejthetett rajta, mert az a gazember úgy futott, akár a nyúl. Egyébként utolértem volna, ha nem emelték volna be a szó szoros értelmében egy fekete hintóba, amely a kerítés mellett várakozott. Egy fáklya világánál fölismertem a hintóban La Pivardiéret, de a fogat azon nyomban elhajtott. − De vajon miért próbálták elrabolni Charlotte-ot? Nem lett volna egyszerűbb kiiktatni az élők sorából? − Azt hiszem, az anyja továbbra is zárdában akarja tudni. Még egy haláleset a családban már a királynak is gyanús lenne. És mostanában, a helyzetre való tekintettel, a bíróságon igencsak szigorú ítéletek születnek… Bár az is lehetséges − folytatta okfejtését Alban hogy La Pivardiére a saját kontójára cselekedett. Elvégre a fő célja a családi vagyon megszerzése. El tudom képzelni, hogy az járt a fejében, miért is ne vehetné el inkább a fiatalabbik örökösnőt − aki mellesleg igen szemrevaló teremtés −, mint azt a változó korban lévő hárpiát. − Na de mi lenne a célja a „változó korban lévő hárpiával”? Eltenni őt is láb alól? Ebben az esetben visszajutottunk a kiindulóponthoz! − sóhajtott fel La Reynie. − Mindenesetre szemmel kell tartanunk azt az asszonyt. Brecourt grófné gyűlölte: biztos volt benne, hogy ő mérgezte meg a férjét, de sajnos bizonyítékot nem tudott szerezni. Az ő emlékére kívánom, hogy azok közül az átkozott boszorkányok közül, akiket hűvösre tettünk, egyszer csak valamelyik kibökje a nevét! − Talán van rá mód, hogy… nyomást gyakoroljunk rájuk. − Tudom. De túlzottan fontos nekem, hogy az igazságot és csakis az igazságot szolgáljam, minthogy teret engedjek az ilyesfajta manővereknek… 141

Erről jut eszembe − folytatta a rendőrkapitány −, a Szomszédasszony lánya azt állítja, hogy Montespanné megmérgezte vetélytársnőjét, Fontanges kisasszonyt. Gyanús kesztyűket és zsebkendőket emleget… − Csakhogy a hercegnő életben van, sőt júniusban ismét felbukkant az udvarban, méghozzá olyannyira „életerősen”, hogy visszahódította a királyt. − Igen, de ez az „életerő” napról napra gyengült. Ismét jelentkeztek a vérzések és a rosszullétek. El kellett utaznia, hogy újfent igénybe vegye Cabriére apát gondoskodását. Márpedig ez a helyzet a Szomszédasszony lányát tűnik igazolni… − Egyvalamit nem értek. A király ismét a kegyeibe fogadta Montespannét. Az a boszorkány a tűzzel játszik, ha őt vádolja. − Tisztában van ezzel, de tudja, hogy nincs vesztenivalója. Bosszút akar állni az anyjáért. Állítása szerint a szép Athéna’ís megígérte a Szomszédasszonynak, hogy megmenti a máglyától, ha nem árulja el őt. A boszorkány az utolsó pillanatig bízott benne. Úgy küzdött, mint egy megszállott, amikor megkötözték. Üvöltött, mint a sakál, és csak akkor hallgatott el, amikor a lángok fölcsaptak. Állítólag André Guillaume, a hóhér fejbe csapta egy furkósbottal. Azt híresztelik, hogy a szeretője volt. − Egy szentimentális hóhér? Ki látott ilyet? − Szentimentális vagy megvehető. Esetleg mindkettő. Mindenesetre a kivégzett asszony lányának vádaskodása, amelyet a „Ravatalozó” minden tagja ugyanúgy hallott, mint én, igencsak kellemetlen helyzetet teremt számomra. − Mert Montespanné ismét a király szeretője? De hisz Soissons grófné, a szép Olympe Mancini, Mazarin bíboros lánya is az volt, ön mégsem habozott egy percig sem, amikor letartóztatási parancsot adott ki ellene… − ….csakhogy, hála bizonyos diszkrét információknak, még időben el tudott menekülni. − És Montespanné esetében nem lehet ugyanezt a módszert alkalmazni? − Nem. Soissons grófnénak nem volt gyermeke a királytól, ráadásul hivatalosan elismert gyermeke! Óriási lenne a botrány. Számomra az egyetlen lehetőség, hogy minél gyorsabban referálok őfelségének. Egyelőre fölfüggesztettem a „Ravatalozó” munkáját. Kiválogatom a legfontosabb információkat, és holnap Saint-Germainbe utazom, hogy négyszemközti kihallgatást kérjek. − Saint-Germainben hiába keresi őfelségét. Ugyanis Versailles-ban tartózkodik. − Versailles-ban? Biztos vagy benne? − Teljesen. Ünnepségsorozatot rendeznek a trónörökös hercegné tiszteletére. Mint ön is tudja, őfelsége gyakran utazik oda, hogy felügyelje a munkálatokat. Márpedig munkálatokból egyre több van. − Igazán? Honnan vagy ilyen jól értesült? Delalande azzal a bizonyos elragadó félmosolyával válaszolt: − Mert előfordul, hogy magamra öltök egy libériás egyenruhát vagy 142

bármilyen más kosztümöt. Hatékony módszer arra, hogy sok mindent megtudjak. − Ez azt jelenti, hogy te is ott leszel? − Annál is inkább, mert a saint-cloudiakat is meghívták. Ha őfelsége ünnepséget rendez, ragaszkodik hozzá, hogy az egész udvar jelen legyen, teljes pompájában. Még akkor is, ha félig kész vagy épphogy elkészült termekben tudja csak elszállásolni a vendégeket. Ráadásul, eme „apró kellemetlenségek” ellenére mindenki számára kötelező jó képet vágni a dologhoz! A Madame viszont egyáltalán nem vágott jó képet, amikor a férje bejelentette, hogy Versailles-ba mennek ünnepelni. Utálta azt a nagy palotát, mert az volt a véleménye, hogy sohasem fog elkészülni. XIV. Lajos ugyanis mintha különös örömét lelte volna abban, hogy kénye-kedve szerint más és más tervekkel álljon elő, sőt mi több, lebontassa azt, ami már elkészült, valami újabb, szebb és grandiózusabb megoldás kedvéért. A narancsfákkal beültetett szép teraszról, amely a király és a királyné lakosztályát volt hivatott összekötni, egyszer csak úgy gondolta, már nem elég szép, és helyette egy gigantikus terem építésébe kezdett bele, amelynek hatalmas ablakai egy valóságos tükörfallal néznek majd szembe.43 A mennyezeten pedig Le Brun44 freskói dicsőítik a királyság történetét. Mindezen munkálatoktól Colbert főminiszter, aki egyben a királyi paloták felügyeletét is ellátta, igencsak fogta a fejét, hisz alig győzte kifizetni a csillagászati összegeket tartalmazó számlákat. − Ki nem állhatom azt a sík vidéket, amely tele van mocsárral, szúnyogokkal és kátyúkkal! − nyafogta a Madame. − Hát, van benne valami… − ismerte el a Monsieur. − Ugyanakkor az is igaz, hogy a mi lakosztályaink igazán remekül festenek! − Még csak az hiányozna, hogy valami viskóban helyezzen el minket! Elvégre a testvérei vagyunk, az ördögbe is! Arra azonban ne számítson, hogy, mint múltkor, most is átadom a szobáim egy részét a maga Lorraine lovagja számára! − Ó, hogy ön milyen kegyetlenül igazságtalan! − zsörtölődött a Monsieur. − Kiváló ember, egyben a legjobb barátom, nem is beszélve arról, hogy… − Elég volt! Egy szót se többet erről, különben esküszöm, minden este hazajövök aludni! Elvégre nem vagyunk olyan messze! − Ez igaz, de felséges bátyám nem örülne neki. A jó ég tudja, miért 43 Az 1678-ban elkezdett Galérie des Glaces építését csak 1784-ben fejezték be. (J. B.) 44 Charles Le Brun (1619-1690) francia festő. 1661-től XIV. Lajos és Colbert szolgálatába állt. (A szerk.) 143

ragaszkodik jobban az ön társaságához, mint az enyémhez! − tette hozzá a Monsieur keserűen. − Talán azért, mert másról is tudok beszélni vele, mint a cicomákról. − Tudom, lovakról, kutyákról, vadászatról… − sorolta a Monsieur. − A cicomákról jut eszembe: fölveszi majd azt a gyönyörű gyémánt nyakéket, amelyet az esküvőnkre kapott őfelségétől? Mert ha nem… − …akkor tökéletesen illik a szabója új kreációjához, ugye? Vigye, ha akarja! De csak azzal a feltétellel, ha Lorraine lovag nem nálam fog lakni! Miután a házaspár így egyezségre jutott, mindketten hozzáfogtak az úti készülődéshez. Charlotte, aki a Brecourt-házban tett látogatása óta sötét ruhában járt, és fekete kreppszalagot viselt a vállán, engedélyt kért rá, hadd maradjon Saint-Cloudban, arra hivatkozva, hogy a gyász nem lenne helyénvaló az ünneplés közepette, és ő semmiképpen sem akarja felhívni magára figyelmet… Lydie de Theobon e szavak hallatán a szemébe nevetett: − Ki figyelne fel önre, az istenért? Ha a király ünnepséget rendez Versailles-ban, arra nemcsak az udvar hivatalos, hanem a környék összes nemesi családja. Észre sem fogják venni abban a tömegben! − Amint hallom, a kastély egy pusztaság közepén épül. Arrafelé nem lakhatnak túl sokan. − Ebben téved! Először is, a kastély szomszédságában várost alapítottak, ahol a nemesség színe-java építkezik! A Noailles-ok, a de Quitryk és a de Luynes-ek, nem is beszélve a Condékról, a Contikról, a Bouillonokról, a Longueville-ekről és így tovább. Nagy szerencse kell hozzá, hogy egyáltalán megfelelő helyet kapjunk az előadásokon, amelyeket főként az Orangerie-ban, a parkban, a park barlangjaiban és a nagy kanálison tartanak. Ha pedig bál lesz… hát akkor legföljebb otthon marad, és kész! Amikor a fosse-repose-i erdőt elhagyva megpillantották Versailles-t, Charlotte megállapította magában, hogy a Madame alaptalanul aggályoskodott. Saint-Cloud valóban elragadó rezidencia volt, de a Napkirály leendő palotájával nem vehette föl a versenyt. A város felé rózsaszín, a park felé fehér homlokzatú, hosszan elnyúló épületek, annak ellenére, hogy még javában folyt az építkezés, páratlanul pompázatos látványt nyújtottak. A park végében húzódó kanális kék vizének vonala a messzeségbe nyúlt. A palota előtt, három, legyezőszerűen szétnyíló sugárút mentén terjeszkedett a város, amely kizárólag fehér kőből épült, kerttel körülvett kastélyokból állt. Még a melléképületek is − az istállók, testőrségi szállások, konyhák és pajták − tökéletes ízlésről tanúskodtak. Az aranyozott kerítés és a vadonatúj palatetők pazarul csillogtak az augusztusi napfényben. Cécile de Neuville-nek hála, Charlotte gondtalan örömmel csodálhatta 144

ezt a fokozatosan életre kelő álompalotát. Mivel a kis mademoiselle-ek egyik felügyelőnője gyengélkedett, Cécile kieszközölte a Madame-nál, hogy Charlotte helyettesíthesse, ami azt jelentette, hogy távol maradhat az udvari ceremóniákról, de részt vehet a különféle előadásokon, leszámítva a bálokat, amelyek összeegyezhetetlenek lettek volna a ránehezedő gyásszal. Charlotte el volt ragadtatva a Madame és udvarhölgyei részére kijelölt lakosztálytól is, amely a földszinten, közvetlenül a királyné termei alatt helyezkedett el. A Monsieur, kíséretével együtt a király lakosztályai alatti helyiségekben lett elszállásolva. Charlotte így szabadon sétálhatott ki az épületből a kertbe, és vissza. A már ekkor is „a nagy Le Nôtre”-nak45 nevezett tervező művészetének csúcsa volt ez a park: virágokkal borított teraszok, egyformán laposra nyírt fák, élő sövényekkel szegélyezett sétányok, amelyek titkos átjárókra emlékeztettek, csillogó víztükrű medencék, amelyekből szökőkutak spricceltek a magasba, márványszobrok és különleges alakokat formázó tiszafák, valamint sűrű, valósággal áthatolhatatlan ligetek, titokzatos menedékeket nyújtva a sétálóknak. Charlotte el is határozta, hogy amikor csak lehetséges, itt fogja tölteni az idejét, míg a többiek a király által rendezett fogadásokon és bálokon vesznek részt. Erre az alkalomra sokkal több ember gyűlt össze, mint akár a spanyol királyné esküvőjére, akár a fontainebleau-i nyaraláskor. A vendégek szemmel láthatóan igyekeztek túlszárnyalni egymást az öltözködés és cicoma terén, de a Monsieur-vel és „sleppjével” igen nehezen vehették föl a versenyt. A Monsieur egyébként rubintokkal, gyémántokkal és vörös-arany színben pompázó szalagokkal díszített öltözékében úgy festett, akár egy kitörésben lévő vulkán. Annyira elégedett volt a külsejével, hogy valósággal sugárzott a boldogságtól. Még a királyon is túltett, aki ezúttal a trónörökös hercegnő oldalán jelent meg, barna bársonyból és aranyozott posztóból készült ruhában, amelynek egyetlen éke a nyakában függő Szentlélek-rend volt. Az aznapi előadás színtere a Thetisz-barlang46 volt, az itáliai minta után épített barokk csoda, amelynek belsejét különféle kristályok, kagylók, különleges apró kavicsok és „vizet fakasztó” márvány szoborcsoportok alkották. Quinault47 és Lully48 Alceste-jét adták elő aznap este az ifjú hercegnő kedvéért, aki imádta a zenét. Utána pedig bál következett a királynénál. A rendkívül élvezetes előadás után Cécile és Charlotte visszavitte a kis hercegnőket a lakosztályukba, ahol a szobalányokkal együtt segédkeztek a 45 André Le Nôtre (1613-1700) francia kertművész és építész. Ő alapozta meg az ún. „franciakért” hírnevét. (A szerk.) 46 Az északi szárny építése közben a barlang jóvátehetetlenül megrongálódott. A márványszobrokat végül áthelyezték az Apollón-medencébe. (J. B.) 47 Philippe Quinault (1635-1688) francia drámaíró. 1672-től Lully számára írt operalibrettókat. (A szerk.) 48 Jean-Baptiste Lully (1632-1687) olasz származású francia zeneszerző. (A szerk.) 145

lefektetésben. A feladat egyáltalán nem bizonyult egyszerűnek, ugyanis a tizenegy éves Anne-Marie semmi áron nem akart nyugovóra térni, sőt erősködött, hogy táncolni szeretne. Végül egy tál cseresznyével és némi marcipánnal sikerült „lekenyerezni”, s miután a kislányt ágyba dugták, a két „nevelőnő” végre szabad volt. − Miért nem megy el a bálba? − javasolta Charlotte a barátnőjének. − Önnek nincs semmi oka rá, hogy távol maradjon. Ráadásul tudom, mennyire szeret táncolni, az új ruhája pedig gyönyörű! Cécile aznap este vadonatúj sárga-fehér szaténruhát viselt, amely remekül illett barna hajjal keretezett arcához. Mindketten magukra tűzték a Mária Lujzától kapott brosst, ám ugyanaz az ékszer egészen másként hatott Charlotte fehér selyem, keményített muszlingalléros, szolid dekoltázsú ruháján, amelynek egyetlen dísze az ujjaira hímzett ezüstcsík volt, s amelyet nagynénjétől kapott, mielőtt Spanyolországba utazott. Ezt a ruhát már többször viselte, és nem úgy tűnt, hogy a közeljövőben újabbra cserélheti. A néhai Hubert de Fontenac leánya ugyan nagy vagyont örökölt, de pillanatnyilag vajmi kevés pénze volt. Az az összeg, amelyet annak idején Claire de Brecourt adott neki, már régen elfogyott, madridi posztja pedig nem járt semmiféle fizetéssel. Mellesleg a Madame, aki maga sem adott különösebben az öltözködésre, egyáltalán nem törődött kísérete ruházatával, intendánsa pedig többnyire elfelejtette kifizetni az udvarhölgyeknek járó − meglehetősen csekély − javadalmazást. Róluk általában a családjuk gondoskodott. Így volt ez Cécile de Neuville esetében is, akinek a bátyja ugyan szinte soha nem találkozott a húgával, viszont ragaszkodott hozzá, hogy a fiatal lány csinosan fessen, és ha majd férjhez megy, bőséges hozománnyal lássa el. Charlotte-nak azonban immár senkije sem volt. Cécile, aki eddig nem figyelt különösebben barátnője ruházkodására, most hirtelen megértette, miért hivatkozik Charlotte még mindig a gyászra: nagynénje elvesztése miatti szomorúsága mellett nyilván a pénzzavar is közrejátszott ebben. Eldöntötte, hogy amilyen gyorsan csak lehet, szóvá teszi a problémát a Madame előtt, de addig sem hagyja cserben társnőjét. − Dehogyis! − felelte. − Semmi kedvem táncolni. Túl meleg van, isten őrizz, hogy az izzadság tönkretegye a ruhámat! Menjünk ki a parkba, és élvezzük a szökőkutak körüli hűvös levegőt… Charlotte szívesen mondott igent, így aztán a két fiatal lány keresztülvágott a kastély hátsó homlokzata előtt húzódó széles teraszon, majd behatoltak egy sűrű ligetbe, amelynek közepén egy kerek medencében nevető nimfaszobor állt, s a kezében tartott kancsóból szökött fölfelé a víz. A két barátnő csöndesen sétált az üdítően friss éjszakában, „a béke szigetén”, amelynek elvarázsolt hangulatát a halkan beszűrődő hegedűszó csak tovább növelte. Cécile, ahogy Charlotte-ot nézte, arra gondolt, hogy szerény öltözéke ellenére minden bizonnyal ő az egyik legszebb lány az udvarban. 146

Egyfajta misztikus fény áradt lágy, ezüstszőke hajából, tengerzöld szeméből, de még egyszerű, fehér ruhájából is. Ez a fény nem csillogott volna akkor se jobban, ha Charlotte-ot gyémántok borították volna. Cécile különösnek találta, hogy az udvarban, ahol minden új arcra fölfigyelnek, senki sem tette még a szépet neki. − Ne haragudjon a tapintatlanságomért, de… megtudhatnám, szeret-e valakit? − Hogy én? Miért? Kellene? − Számomra ez természetes lenne. Hisz ön nagyon szép, és ezt rajtam kívül bizonyára mások is észrevették. Amióta visszatértünk Spanyolországból, látom, ahogy napról napra egyre jobban kivirul, és ne gondolja, hogy csak én látom! Charlotte fölkacagott: − Ó, micsoda képzelőerő! Biztosíthatom, nem tolonganak az ablakom alatt, hogy szerenádot adjanak! − Ez nem Spanyolország. A franciák kevésbé „dallamosan” fejezik ki az érzelmeiket. Egyszóval azt mondja, nincsenek udvarlói? − Nincsenek! − Hihetetlen! Hát vakok az itteni férfiak? És ön? Ön sem figyelt föl senkire? − Nem, senkire… A válasz néhány másodpercet késett. Ebből Cécile azt a következtetést vonta le, hogy barátnőjének van egy titka, melyet nem akar megosztani vele. − Becsületszavamra mondom, ez az állapot nem fog soká tartani! − Ki tudja? És ön, Cécile? Az ön szíve még nem dobbant meg senkiért? Látom, hogy sok nemesember nézi kedvtelve. − Fölöslegesen vesztegetik az idejüket. Egyik sem tetszik! − Majd ez is megváltozik. Előbb vagy utóbb szerelmes lesz. − Lehetséges, de addig biztosan nem, amíg a Palais-Royalban szolgálok. Nem mintha nem akadna elegendő jóképű férfi. De sajnos a többségük csak azért foglalkozik a nőkkel, hogy lemásolja a ruháikat és az ékszereiket! − Ez igaz. Nem is értem, hogy a Madame miért jön ki ilyen jól a Monsieur-vel. − A válasz pedig egyszerű: a Madame-ban határozottan van valami férfiasság, és a Monsieur-nek éppen ez tetszik. Angliai Henriettával egészen más volt a helyzet. Nemcsak sugárzóan szép volt, de okos is. A házaspár állandóan civakodott. Beszélgetés közben kifelé indultak a ligetből, amikor az ösvényen két férfi jelent meg. Ebben a pillanatban a hold előbukkant a fák koronája mögül, és ezüstös fénye megvilágította a sétálókat. Az egyik férfi úgy torpant meg, mint akit villámcsapás ért: − Louise! − suttogta megbabonázva. − Louise… fiatalon! És gyönyö147

rűbb, mint valaha… Ó, istenem! Hogyan lehetséges ez? − Felség… nem értem… Neuville kisasszony dermedten ragadta meg társnője karját: − A király! − suttogta alig hallhatóan. Kapkodva és zavartan térdet hajtottak mindketten, majd Cécile berángatta Charlotte-ot a fák közé, és futva távoztak a helyszínről. Végül, amikor már kellő távolságba értek, Cécile a derekára szorított kézzel lerogyott a legközelebbi padra, barátnője pedig követte: − Mi ütött magába? − kérdezte lihegve, amikor levegőhöz jutott. − Úgy menekültünk el őfelsége elől, mintha az ördög lett volna személyesen! − Inkább lett volna az ördög! Hallotta? Louise-nak szólította magát! − Na és? − La Valliére asszonyt hívták így, aki bevonult a karmelitákhoz. Nem mondták már magának, hogy hasonlít rá? − Hát… említették… bár bizonytalanul… − Nos, az előbb, a hold fényében azt hihette, hogy az ő kísértete áll előtte. Még szerencse, hogy elszaladtunk. − De miért? − Mert ha ott maradunk, kérdések özönét zúdította volna ránk. Mondja csak, biztos benne, hogy az édesanyja valóban az édesanyja? Charlotte nem tudta megállni, hogy föl ne kacagjon: − Mire gondol? Hogy esetleg ennek a Valliére-nek a lánya lennék? Ha így lenne, kedves Cécile, engem is Maintenon asszony nevelt volna fel a többi királyi fattyúval együtt, és lehet, hogy épp feleségül adnának valami herceghez. − Igaz, igaz! Ez tényleg badarság. De a király csak hadd higgye, hogy kísértetet látott! A fehér ruha és az ezüstös holdfény megtette a hatását. Jobb ez így, mert ha tudná, hogy hús-vér ember, még képes lenne szemet vetni önre! Aztán egy szép napon ott találná magát a szobájában, majd az ágyában, és innen már csak egy lépés, hogy a két hárpia céltáblájává váljon! Nem is beszélve arról, hogy egy idő után lehet, hogy önnek is Cabriére atyával kellene gyógyíttatnia magát, mint szegény Fontanges-nak, akit feltehetőleg soha többé nem látunk… − Akkor hát mit tanácsol? Még ma éjjel menjek vissza Saint-Cloudba? A Madame nem egyezne bele! − Ez igaz. Nem tudom, hallott-e róla, de nem Fontanges az első, akire a király szemet vetett a Madame udvarhölgyei közül. Ott voltak például Fiennes és Ludre kisasszonyok. Nem tartom kizártnak, hogy a mi Madame-unk szándékosan választ magának szemrevaló kíséretet. − De hiszen azt mondják, szerelmes belé! Miért tenné ezt? − Jó oka van rá: a saját vonzerejét illetően nincsenek illúziói, ám ha őfelségének megtetszik valaki a környezetéből, annál gyakrabban látogat el 148

hozzá, és számára ez a lényeg! − De hát akkor mit tegyek? − Semmit! Illetve húzza össze magát olyan kicsire, amennyire csak lehet. Ezek az ünnepségek nem tartanak tovább két hétnél, utána pedig visszamegyünk Saint-Cloudba. − Már alig várom. Csakhogy ön megfeledkezik valamiről. − Éspedig? − Arról, hogy őfelsége nem volt egyedül. Ismeri azt a személyt, aki vele volt? − La Rochefoucauld herceg? Ő Franciaország fővadásza, s egyben a király legjobb barátja. Ha nem XIV. Lajosról volna szó, azt is mondhatnánk, a kegyence. Egyike azoknak, akik Fontanges kisasszonyt vagyonossá tették. − Nos, igen csak csodálkoznék, ha hinne a kísértetekben… − Ő? Ő csak saját magában és a karrierjében hisz! De igaza van, jobb, ha a mi fővadászunk nem akad az ön nyomára… Márpedig erre csak egy megoldás van: holnaptól beteget jelent, és egészen a hazatérésünkig az is marad!

149

NYOLCADIK FEJEZET

Derült égből villámcsapás Charlotte és Cécile fölöslegesen aggódott: öt perccel a különös találkozás után a király már meg is feledkezett róla, ugyanis a kék egyenruhás királyi szolgálat egyik embere arról értesítette, hogy La Reynie úr sürgős kihallgatást kér őfelségétől, és a fogadótermének előterében várja. A rendőrkapitány mondanivalója igencsak fontos lehetett, ha vette a bátorságot, hogy a királyt egy ünnepség kellős közepén zavarja. Így aztán, miközben a két udvarhölgy hazafelé igyekezett − Charlotte arca fájdalmas grimaszba torzult egy szerencsétlen esés következtében −, XIV. Lajos sietős léptekkel indult a lakosztálya felé, miután utasítást adott, hogy La Reynie-t vezessék be a dolgozószobájába. A rendőrkapitány most először járt a versailles-i kastélyban − korábban a megbeszélések Saint-Germainben folytak. Amikor megnyíltak előtte a szárnyas ajtók, elragadtatottságában fölkiáltott. Az északkeleti szárnyban elhelyezkedő kabinet kétségkívül a palota legszebb helyisége volt.49 A mind a hat ablakával a kivilágított parkra néző helyiség a szivárvány összes színében pompázott többszínű márvány- és aranyozott bronzszobrainak, valamint a mennyezeti freskónak köszönhetően, amely Jupitert ábrázolta, amint villámaival lecsapni készül. La Reynie nem tudott nem valamiféle rossz előjelre gondolni a festményt szemlélve. Amikor felhangzott XIV. Lajos határozott lépteinek kopogása az értékes faparkettán, a rendőrkapitány kétrét görnyedt, hogy megfelelő tisztelettel üdvözölje őfelségét. − Nos, rendőrfőnök úr, miféle sürgős ügy hozta ide éjnek idején a mi gyönyörű Versailles-unkba? Értesíthetett volna érkezéséről, hogy megfelelő módon tudjam fogadni! A király könnyed, tréfálkozó hangja csak átmeneti megkönnyebbülést jelentett La Reynie-nek, a rossz hírek hozójának. − Való igaz, felséges uram, hogy mindaz a csoda, amelyet itt látok, egy nagy királyhoz méltó, és kérem, bocsássa meg vakmerőségemet, amiért ebben a mesés környezetben zavarom őfelségét, ráadásul egy ünnepség közben, de a 49 Ma a Salon de Guerre. A Galérie des Glaces építése előtt és alatt Salon de Jupiter volt a neve, és ez volt a király dolgozószobája. (J. B.) 150

„Ravatalozó” kénytelen volt félbeszakítani a munkáját, mert az az egyöntetű vélemény alakult ki, hogy képtelenek vagyunk folytatni addig, amíg őfelsége véleményét ki nem kérjük. A király szemöldöke összeszaladt: − Félbeszakították a munkát? Képtelenek folytatni? Különös megfogalmazás ez, uram, amelyre remélem, magyarázatot kapok. − Természetesen, felség… Őszintén sajnálom, de a legutóbbi kihallgatások olyan, felségedet közelről érintő, súlyos tényeket fedtek föl, amelyek elegendő indokot szolgáltatnak ahhoz, hogy a bíróság ne tudja eldönteni, merészelhet-e még jobban elmélyedni ebben az erkölcsileg velejéig fertőzött, bűnös közegben, amelyet a Szomszédasszony lánya és Guibourg páter vallomása tárt föl előtte… − Úgy emlékszem, engedélyt adtam rá, hogy rangra való tekintet nélkül járjanak el, nemde? Már eddig is jelentős rendű és rangú nevek hangzottak el az ügy kapcsán, és önök szabad kezet kaptak a folytatáshoz. La Reynie előhúzott hóna alól egy szattyánbőr mappát, és kinyitotta. − Bizonyos neveket nem vagyok hajlandó kiejteni, felség, de ha belepillantana ebbe a néhány iratba… − azzal egy vékony papírcsomót nyújtott át a királynak. XIV. Lajos gondterhelt pillantást vetett a rendőrtisztre, aki rezzenés nélkül állta a tekintetét. − Hát már itt tartunk? − Igen, felség… és higgye el, még soha nem teljesítettem ennyire fájdalmas feladatot, mint ma este, amikor kénytelen voltam idejönni. − Ezt tökéletesen elhiszem. Látom, milyen sápadt. Adja ide… és foglaljon helyet! − De felség… a tisztelet… − Mit ér a tisztelet, ha itt ájul el a szemem láttára! Üljön le erre a zsámolyra, amíg elolvasom! La Reynie megkönnyebbülten engedelmeskedett. Emlékezete szerint még sosem érezte magát ennyire rosszul. Elég jól ismerte XIV. Lajost ahhoz, hogy tudja, mennyire kiszámíthatatlan. Még az is előfordulhat, hogy hirtelen haragjában életfogytiglani börtönre ítélteti a felelőst. Olvasás közben a király egyre jobban elsápadt, szemöldöke összeráncolódott, szája vékony csíkká változott. A percek némán és vészjóslóan teltek, míg végül őfelsége becsukta a dossziét, és tenyerével ránehezedett. − Az egész „Ravatalozó” ismeri ennek az iratnak a tartalmát? − Nem, felség. Csak néhány tagja: azok, akik már bizonyságot tettek töretlen hűségükről őfelségéhez. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ezen a ponton félbe kell szakítanunk a munkánkat. − Ezeket a vallomásokat kínzással csikarták ki? − Nem mindegyiket. Az az átkozott Guibourg mintha élvezné, hogy 151

kiteregetheti a bűneit. − Mindenesetre másoknak is van tudomása a vallomásokról. Úgy értem, a vallatóknak. − Ők fölesküdtek, felség, és nagyon jól tudják, mi vár rájuk, ha fecsegnek. Egyébként pedig viasszal betömettem a fülüket. − És a jegyző? − Én magam láttam el a jegyző szerepét. A király egy darabig hallgatott, majd így szólt: − La Reynie úr, ön igen jól szolgál engem, és én ezért hálás vagyok önnek. Hagyja itt nálam ezt… gondolom, betéve tudja a tartalmát, így nincs szüksége másolatra. − Pontosan, felség. − Későre jár, ezért elrendelem, hogy készítsenek elő egy szobát önnek. Holnap, a mise után találkozunk. Akkor megadom az utasításaimat. − Parancsára, felség! La Reynie meghajolt és kihátrált, ahogy a protokoll előírta. Odakint Bontemps, a király főlakája várta, és egy falba vájt folyosón és lépcsőn át fölkísérte a tetőtérbe, ahol egy kis, festékszagú szobában helyezte el. XIV. Lajos, miután magára maradt, sokáig töprengett, tenyerét továbbra is a papírcsomón tartva, mintha annak súlya visszatarthatta volna azt a töméntelen ocsmányságot, amelyet az irat tartalmazott. Végül magához hívatta Louvois márkit. XIV. Lajos két főminisztere − Colbert és Louvois − közül ez utóbbi volt az uralkodó első számú bizalmasa, s egyben az államtitkok egyetlen ismerője. Louvois, aki két évvel volt idősebb a királynál, a legszűkebb elit köréből származott − Franciaország főminisztere és kancellárja, Michel Le Tellier fiaként született −, s mint ilyen, serdülőkora óta állt a király szolgálatában. A honvédelem államtitkáraként negyvenévesen teljes reformot hajtott végre a hadseregben, kaszárnyákat építtetett − hogy a katonákat ne magánszemélyeknél kelljen elszállásolni −, külön figyelmet fordított a csapatok egészségügyi ellátására, Vaubannal50, az építésszel új típusú erődítmények létesítéséhez kezdett hozzá, és megépíttette az Invalidusokat, hogy a kiöregedett katonáknak megfelelő lakhelyet biztosítson. Végül, de nem utolsósorban, ő felügyelte a „Ravatalozó” munkáját is, annak ellenére, hogy Párizs egyébként vetélytársa, Colbert fennhatósága alá tartozott. Külsejét tekintve középtermetű, izmos, de kissé hízásra hajlamos férfi volt. Akárcsak a király, ő is szerette a jó ételeket, a vadászatot és a nőket, valamint a vaskos tréfákat, amelyeken gyakran csak ő egyedül nevetett. Fennhéjázó, közönséges, 50 Sébastien Le Prestre de Vauban (1633-1707) Franciaország marsallja, az erődítmények főbiztosa. Megszervezte a francia határok védelmét. (A szerk.) 152

ellentmondást nem tűrő, már-már kegyetlenségre hajlamos ember volt. És Montespanné kebelbarátja. Amikor megjelent XIV. Lajos színe előtt, emez szó nélkül átnyújtotta neki az ominózus iratcsomót, de nem kínálta ülőhellyel, tudva, hogy miniszterének néhány pillanat is elég ahhoz, hogy elolvassa az anyagot, így is történt. − Nos, mit szól hozzá? − Mit mondhatnék, felség? Nyilvánvalóan ugyanannyi igazság is van benne, mint amennyi hazugság. Nemcsak a kínzás, de a kínzástól való félelem is szülhet hamis tanúvallomást. Mint ahogy a bosszúvágy is; márpedig azt hiszem, a Szomszédasszony lányának esetében ez utóbbival állunk szemben. A király fölemelte a kezét, hogy félbeszakítsa, de Louvois folytatta: − No persze, ehhez az is szükséges, hogy a bosszúvágynak legyen megfelelő táptalaja. Könnyen el tudom képzelni, hogy akárcsak oly sok nő, attól való félelmében, hogy elveszíti a szerelmesét, a… szóban forgó hölgy is valamiféle bájitalhoz folyamodott, amelyről a gyártója azt állította, hogy csodákat művel. − Gondolja, hogy egy olyan gyönyörű nőnek, mint ő, eszébe juthat ilyesmi? Nem adtam éppen elég tanújelét annak, mennyire vonzódom hozzá? − De igen, felség, csakhogy az évek múlásával, amikor megjelennek az első ráncok, minden nő kétségbeesik. Ráadásul az udvar tele van ifjú szépségekkel, akik közül az egyik különösen nagy sikert ért el felségednél. − És úgy gondolja, hogy a betegségnek, amely oly rövid idő alatt elhalványította a hölgy szépségét, talán… ő lehet az oka? − Ez igencsak meglepő lenne egy ilyen magas rangú hölgy részéről. Azt viszont el tudom képzelni, hogy miután dicshimnuszokat zengtek előtte a Szomszédasszony képességeiről, elment hozzá, hogy megismerje a jövőt… innen pedig már csak egy lépés volt addig, hogy a boszorkány meggyőzze bizonyos bájitalok vágykeltő hatásáról. Ami a vallomások többi részét illeti, nehezemre esik hitelt adni nekik… − Akkor hát mit tenne a helyemben? − Nyugodtan megbeszélném vele a dolgot, négyszemközt. De szigorúan négyszemközt! A célzás egyértelmű volt. És ez volt a legtöbb, amit a határozott egyéniségű minisztertől el lehetett várni. Lajos elvörösödött, miközben erősen megszorította a fotel karfáját, majd így szólt: − Menjen el érte, de senki ne tudjon róla, hogy idehozza! Vonja félre, majd csevegve sétáljon el vele! Mivel barátok, senki nem fog majd gyanút. Louvois meghajolt és távozott. Amint a király magára maradt, hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. Távolból egy Lully-menüett hangjai hallatszottak, miközben XIV. Lajos arra a nőre gondolt, akit valaha annyira szeretett. Sőt még abban sem volt biztos, hogy a Fontanges-közjáték alatt 153

megváltoztak volna az érzelmei iránta. Ekkor viszont fölsejlett előtte ennek „a havasi gyopárnak” a szépsége, és eszébe jutott első ölelkezéseik szenvedélyessége. A fiatal lány hamvas teste maga volt a csodák forrása, amellyel képtelen volt betelni. Mostanra viszont elhervadt a virág, és minden egyes érintés csak még sebezhetőbbé tette. Nos, ez aztán nem volt elmondható a szépséges Athénaís esetében! Egészséges volt, mint a makk, olyan szerelmi étvággyal megáldva, amely csak az övéhez volt fogható. És micsoda rafináltsággal vezette őt az orránál fogva, és tagadta meg tőle az ölelést egészen addig, míg a vágya elviselhetetlenné nem fokozódott, és akkor, akár egy leigázott, doromboló tigris, adta meg magát. − Felséged parancsára! − szólalt meg hirtelen egy hang. XIV. Lajos összerezzent, és kinyitotta a szemét. Szeretője ott állt előtte, majd tökéletes pukedlit csinált, miközben arannyal átszőtt fehér szaténruhája szétterült körülötte, s mély dekoltázsa láttatni engedte tökéletesen feszes bőrű vállait és keblét. Még mindig gyönyörű nő volt! Hogy is lehetne elhinni, hogy ocsmány módszerekhez folyamodott? A király elfojtott magában egy sóhajtást, majd fölállt, és kezét az asztalon fekvő iratokra helyezte. − Azért hívattam önt, asszonyom, mert beszélnünk kell… Egy órával később Montespanné kihúzott derékkal távozott a királytól. Szeme csillogott, talán a nem olyan rég elhullajtott könnyek miatt. Fehér tolllegyezőjét hanyagul rázogatva visszatért a bálba, hisz ez volt a kötelessége. Elvégre ő töltötte be a királyné lakosztályának főintendánsi posztját, amelyet olyannyira irigyelt tőle Maintenon asszony, aki a királytól vigasztalásképpen a trónörökös hercegnő második udvarhölgyének rangját kapta. Az ifjú hercegnő mellesleg szívesen lemondott volna Maintenon szolgálatairól, ugyanis első látásra nem volt rokonszenves neki az asszony, akinek arcán állandó és egyforma mosoly ült, s akit ráadásul nagynénje, a Madame kifejezetten gyűlölt, és veszélyesnek titulált. Egyébként úgy tűnt, hogy egyedül csak a Madame szerzett róla tudomást, hogy mi is történt pontosan a király dolgozószobájában. Nem sokkal később ugyanis ezt írta egy barátnőjének: „Montespan asszony először sírva fakadt, aztán szemrehányásokkal árasztotta el őfelségét, majd szokása szerint fennhéjázóan szidni kezdett engem. A király azonban hajthatatlannak mutatkozott… bár az a nő igencsak elragadóan tud zokogni”… Vajon a Madame hallgatódzott az ajtónál? Vagy XIV. Lajos mégis volt olyan gyönge, hogy Louvois tanácsa ellenére beavatta a dologba a sógornőjét? Mindenesetre, bár Montespanné életmódja mit sem változott a későbbiekben, az egykori nevelőnő befolyása egyre növekedett a királynál. Valaki az udvarból a következő szójátékkal tette érzékletessé a király színeváltozását: „Immár nem Maintenonnak, hanem Maintenant-nak kellene hívni…”51 S az új csillaggal egyre többen akartak barátkozni. Hajnalban, amikor a 51 Lefordíthatatlan szójáték: maintenant azt jelenti: most. (A ford.) 154

bál végeztével egész Versailles aludt, leszámítva a takarítószemélyzetet, Louvois és La Reynie bezárkózott a miniszter dolgozószobájába, hogy előkészítsék a király utasításainak végrehajtását… amely szerint a dosszié tartalma szigorúan titkos, és semmi nem szivároghat ki belőle. Azonnal félbe kell hagyni azoknak a vallatását, akik nyilvánvalóan Montespanné vesztét akarják. Egyedül a már halálra ítélt Filastre-t végzik ki azonnali hatállyal, mert tőle már nem kell tartani, mivel előzőleg annyira megkínozták, hogy semmi ereje nem maradt arra, hogy a vádjait szertekiabálja az összegyűlt tömegnek. Mindazonáltal megkímélik a tűzhaláltól, ahogy a Szomszédasszonnyal is tették, a megbánásáért cserébe.52 A többi vádlottat − a Szomszédasszony lányát, Guibourg-t, Lesage-ot és másokat − börtönben kell tartani addig, amíg a király nem dönt a sorsuk felől. Egyelőre azonban föl kell függeszteni a „Ravatalozó” ténykedését, amíg őfelsége másként nem határoz. Más szóval abba kell hagyni a boszorkányüldözést. Mindennek egyébként volt egy egyszerű, gyakorlati oka is: már nagyjából százötven „boszorkányt” szedtek össze, és fogalmuk sem volt, hová tegyék őket. XIV. Lajos nem adott hitelt a legsúlyosabb vádnak, miszerint őt személy szerint meg akarták mérgezni − s két embere ebben tökéletesen egyetértett vele, lévén, hogy ennek az állításnak az égvilágon semmi értelme nem volt −, mint ahogy a feketemisékről sem hitt el egy szót sem. Kizárt dolog, hogy az ő gyermekeinek anyját ilyen alantas üzelmek vádjával állítsák bíróság elé! Abból olyan botrány kerekedne, hogy még a trón is megrendülne belé. La Reynie, miután hazament rendbe hozni magát, átöltözni és reggelizni, visszatért a Châtelet-be, ahol Alban várt rá, aki szokása szerint úgy festett, mintha skatulyából húzták volna ki. − Hát te? Ne mondd, hogy el se mozdultál innen tegnap óta! − Hazamentem, de nemigen tudtam aludni. Ahogy elnézem, úgy látom, ön sem hunyta le a szemét! − Járművön sosem tudok aludni. Nos, az éjjel… − Találkozott a királlyal? − Igen, valamint Louvois-val. Ők ketten egyetértettek abban, hogy egy bizonyos névnek semmiképpen nem szabad elhangoznia, különösen azzal kapcsolatban, amiről te is tudsz. − Megesküdtem volna rá. És akkor most mi lesz? − Semmi különös. Filastre-t máglyára küldjük, de a tűzhaláltól megkímélendő, mielőtt „alágyújtunk”, Guillaume megfojtja, és kész. − Vagyis? − Nem állítunk elő senkit, a Szomszédasszony lányát, Guibourg-t és a többieket meg szigorú őrizetben tartjuk. A „Ravatalozó” pedig kipihenheti 52 Így is történt. A félhalott asszony már csak azt kívánta, hogy ne szenvedjen többé, és bevallotta La Reynie-nek, hogy végig hazudott, sőt még elnézést is kért attól, akit megvádolt. (J. B.) 155

magát. − Feloszlatják? − Nem, csak felfüggesztik. Hogy meddig? Azt nem lehet tudni… − Jól hallottam? Az a parancs, hogy nem tartóztathatunk le senkit? − Remek a füled. − Az ördögbe is! Alban szemmel láthatóan dühbe gurult. Jobb öklével belecsapott a tenyerébe, majd föl s alá kezdett járkálni a kopott köveken, amelyek nagyokat kongtak a léptei alatt. La Reynie egy darabig nézte, majd hátradőlve karosszékében megdörzsölte fáradt szemét, és így szólt: − Megmondanád, miért bosszant ez annyira? Talán van jelölted? − De még mennyire! Pont ma akartam hűvösre tenni Fontenac bárónét! − Fontenac kisasszonynak az… − Az anyját, igen! Tegnap este, miközben ön Versailles felé hajtatott, egy idős hölgy látogatott meg… − A Beautreillis utcában? − Hát persze. Elvégre ott lakom, és a címem nem titok. Egyébként előtte idejött, és itt igazították el. − És mi volt olyan fontos, amiért késő este fölkeresett? − Ó, semmiség! Csak annyi, hogy a megboldogult Brecourt asszony joggal feltételezte, hogy a sógornője megmérgezte a férjét! − Ó, te jó isten! La Reynie szeméből hirtelen kiment az álmosság. Fölegyenesedett, s rákönyökölt íróasztalára, miáltal az arca egészen közel került Albanéhoz. − Bizonyítékot szolgáltatott? − Dehogyis. Először azt akarja, hogy biztosítsuk a védelmét és a megélhetését. Fontenacné ugyanis kirakta az utcára néhány ronggyal és egy krajcár nélkül. − Mit csináltál vele? − Egyelőre nálam van. Nem volt más választásom, látva az állapotát. Gyalog jött Saint-Germainből, miközben mindössze két almát evett, amit az út szélén talált. Kemény megpróbáltatáson esett át, ráadásul már nem húszéves. − Úgy érted, nálad töltötte az éjszakát? Megőrültél? − Miért, mi rossz van ebben? Az az asszony túl van a hatvanon, és nem nyom többet egy kisegérnél. Alig állt a lábán! Talán kidobtam volna az éjszakába? Van elég hely a házamban, amelyet, mint tudja, nagybátyám, az államügyész hagyott rám. Mióta Eusébe, az inasa meghalt, aki nagyjából egyidős volt vele, egyedül élek ott. La Reynie fölállt, és a fejére tette a kalapját, amelyet érkezésekor egy ládán hagyott. − Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje, hogy meglátogassalak! Egyébként mi a neve a védencednek? 156

− Léonie des Courtils de Chavignol. − Az ördögbe, ha pénze nincs is, neve annál több! Mit csinált Fontenacéknál? − Hát dolgozott. Hubert báró vette oda könyörületből néhány évvel a házasságkötése után. Fontenac asszony, aki kizárólag a saját szórakozására volt hajlandó pénzt kiadni, a mosókonyhába osztotta be. Később, miután Charlotte-nak már nem kellett szoptatós dajka, ő gondoskodott róla az apja haláláig, amikor is a kislányt elküldték az Orsolya-nővérekhez. Miután a gyermek a kolostorba került, különféle házimunkákat bíztak rá. Majd miután Léonie megbetegedett, a „jóságos” báróné úgy döntött, nincs rá többé szüksége, és úgy szabadult meg tőle, mint egy elnyűtt cipőtől. Ami nagy hiba volt a részéről, ugyanis nem gondolt rá, hogy „az elnyűtt cipő” a vesztét okozhatja. Az álmatlan éjszakától és a versailles-i kirándulástól igencsak elcsigázott La Reynie tehát ismét kocsiba szállt, ezúttal Alban társaságában, és néhány perc alatt meg is érkeztek a Beautreillis utcába. A fiatal rendőrtiszt egy olyan házban lakott, amely Zamet bankár luxuspalotájának romjaira53 épült, de korántsem volt olyan fényűző, mint amaz. A megboldogult államügyész takarékos ember volt ugyan, de szerette a kényelmet. Az udvar és a kert között kisebbfajta épület állt, amelynek földszintjén tágas helyiség vezetett a konyhába, az emeleten pedig két hálószoba helyezkedett el. A főépület mellett volt a kocsiszín és az istálló, amelyek fölött manzárd húzódott. Mindez tökéletesen megfelelő otthonnak bizonyult egy magányos férfi számára. Albannak arra már nem volt pénze, hogy saját inast tartson, ezért megfelelő honorárium fejében a néhány lépésre található Monaco palota portásának felesége gondoskodott róla. A kora reggeli órára való tekintettel, de főként az előző napi megpróbáltatások miatt Alban azt hitte, védence még javában alszik, ám az asszony már talpon volt, és szorgoskodott. Fején kendővel és a ruhája elé kötött kötényben a fogadószobában söprögetett, szélesre nyitott ajtók és ablakok mellett. − Megpróbálom hasznossá tenni magam − magyarázta zavart mosollyal −, hálából azért, mert az úr olyan kedvesen befogadott éjszakára. Hangjából olyan büszkeség áradt, amitől egész lénye megszépült. Léonie de Chavignol alacsony termetű asszony volt, de egyenesen tartott feje magasabbnak láttatta a valóságosnál. Kerek arcában pókhálószerű-en futottak szét a ráncok; fekete, élénk szemével egy fonnyadt almára hasonlított. A fejére kötött kendő alól azonban gondosan fésült, szép ezüstszínű haj buggyant ki. − Nem kellett volna fáradnia − mondta Alban. − Íme La Reynie úr, akivel annyira szeretett volna találkozni. Léonie kisasszony lekapta magáról kötényét és fejkendőjét, majd 53 A bankár IV. Henrik jó barátja volt. Gabrielle d’Estrées nála töltötte a királynévá koronázása előtti éjszakát, ami a bankár vesztét okozta. (J. B.) 157

illedelmesen térdet hajtott a rendőrfőnök előtt: − Igazán hálás vagyok érte, kegyelmes uram, hogy idefáradt. Ahogy Delalande úr említette önnek, tudom a módját, hogyan állítsa Marie-Jeanne de Fontenacot bíróság elé. Bizonyítékom van rá, hogy hat évvel ezelőtt, a szeretője segítségével megmérgezte a férjét. La Reynie összeráncolta a szemöldökét: − Álljon elő azokkal a bizonyítékokkal, kérem! − Sajnos nincsenek nálam. Tudja, olyan váratlanul tettek ki az utcára, hogy nem volt rá lehetőségem magammal hozni őket. El kellene mennie SaintGermainbe… − Engedje meg, hogy félbeszakítsam: nincs rá lehetőségem, hogy egy sima feljelentés alapján bármiféle házkutatást tartsak. − De… hisz ezt csinálja egy éve, nem? − Úgy értem: többé nincs rá lehetőségem. Most készülök rá, hogy felfüggesszem a „Ravatalozó” munkáját, valamint a letartóztatásokat. Persze más lenne a helyzet, ha kézzelfogható bizonyítékaim lennének… Miféle bizonyítékokról beszélt az imént? − Egy porokat tartalmazó csomagról és egy levélről, amelyet egy bizonyos Vanens írt Marie-Jeanne-nak. Hogy hogyan kerültek Hubert-hez, azt nem tudom. Nem volt rá ideje, hogy megmagyarázza. A Vanens név hallatán, aki az egyik fővádlott volt mostanáig, Alban összerezzent, és jelentőségteljes pillantást váltott a rendőrfőnökkel. − És ön honnan tudta meg, hogy Hubert-hez került a csomag? − folytatta a kérdezősködést La Reynie. − Én voltam mellette, amikor haldoklott. Egyszer csak kinyújtotta felém a kezét. Megragadtam, ő pedig egész halkan, leheletfinoman ezt suttogta: „Meghalok… méreg… a bizonyíték… Klió… a dolgozószobámban… oldalt.” Aztán vért hányt, én pedig hívtam az orvost. − Klió? − kérdezett vissza La Reynie. − A dolgozószobájában, amely egyben a könyvtárszoba is volt, a könyvespolcok közti festett fafaragványok a kilenc múzsát ábrázolják. Az uram halála utáni zűrzavart kihasználva megkerestem Kliót, és nem kis nehézség árán, de megtaláltam a rejtekhelyei. Elolvastam a levelet, de MarieJeanne belépett a szobába. Épphogy vissza tudtam csúsztatni a levelet a rejtekhelyre, és úgy tettem, mintha a könyveket törölgetném, de a ház asszonya kioktatott, hogy semmi keresnivalóm ott. Azóta se volt rá módom, hogy visszatérjek. − Csak azt nem értem − vetette közbe Alban −, hogy ha Fontenac úr tudta, hogy megmérgezték, miért nem tett valamit? − Akkor már beteg volt. Ez után a felfedezés után egy ideig jobban érezte magát; Marie-Jeanne valószínűleg kifogyott a munícióból. De később újra szerezhetett, és onnantól kezdve nagyon gyorsan bekövetkezett a vég. 158

− De miért nem mondott semmit a feleségének? Ez hihetetlen! − méltatlankodott La Reynie. − Önnek van rá magyarázata? − Nincs. Nehéz kiismerni az emberi szívet. Hubert mindig is különös egyéniség volt, és azt hiszem, még mindig nagyon szerette a feleségét. Vagy pedig túl gyöngének érezte magát ahhoz, hogy nyíltan megvádolja. Én pedig soha többé nem tudtam bejutni a báró kedvenc tartózkodási helyére. Ezért akartam önt arra kérni, hogy jöjjön velem Saint-Germainbe és kutassa át a házat. Mit bánom én, ha az az asszony megtudja, hogy följelentettem. − Sajnos, már nincs módomban ezt tenni. De mondja csak, miért várt addig a vallomással, amíg ki nem dobták a házból? − Charlotte miatt, akinek én viseltem gondját addig, amíg be nem lépett a zárdába. Ha az anyját börtönbe csukták volna, netán kivégzik, az ő élete is tönkrement volna. Önök is tudják, milyen sors vár az elítéltek családjára. − Ahhoz képest, amilyen sorsot az anyja szánt neki, nem látok túl sok különbséget. De miért nem mondott el mindent Brecourt asszonynak? Éveken keresztül gyanakodott a sógornőjére, én tudom, mert a barátja voltam. − Én viszont nem tudtam erről. Most azért szántam rá magam, hogy fölkeressem önt, mert köztudott, hogy ön vezeti a boszorkányok és méregkeverők utáni hajszát. Ráadásul Charlotte-nak nyoma veszett… − Ne számítson rá, hogy tőlünk megtudja, hol van! − jelentette ki nyersen Alban. − Elvégre honnan tudhatnánk, hogy nem csak komédiázik itt nekünk, abból a célból, hogy kiderítse a tartózkodási helyét? Az idős kisasszony elsápadt, és a szeme megtelt könnyel. Ám a fejét továbbra is fölszegte, és egyenesen a férfi szemébe nézett: − Talán azt hiszi, az anyja nem tud róla, hogy a „katonás” pfalzi hercegnő udvarhölgye? Az a gyalázatos La Pivardiére fölismerte Fontainebleau-ban, amikor a kisasszony Spanyolország királynéja lett. Látta, amint Őfelsége kíséretében távozik. Arról tudok, hogy Charlotte hazajött, és visszatért a Palais-Royalba a Madame-hoz. − És arról is tud, hogy a maga La Pivardiére-e megpróbálta elrabolni őt Fontainebleau-ban? − vágott közbe dühösen Alban. − Az istenért, mire várt a bizonyítékaival? Arra, hogy megölje? − Az ég óvjon ettől! Nem is tudja elképzelni, menynyire odavagyok ezért a gyermekért. Még ő sem tudja. Csakhogy súlyosan megbetegedtem, és ettől kezdve teherré váltam Fontenac asszony számára. Azután értesültem Brecourt asszony meggyilkolásáról… a többit már tudják. Nos, hálásan köszönöm, rendőrparancsnok úr, hogy meghallgatott, még ha nem ment is sokra velem, önnek pedig, Delalande úr, hogy befogadott egy éjszakára. Azzal a törékeny kis asszony föltette keményített vászonkalapját, magára kanyarította fekete köpenyét, és a sarokba lerakott poggyászát magához véve elindult az ajtó felé. − Hová megy? − kérdezte La Reynie. 159

− Oda, ahová már tegnap kellett volna mennem. A Saint-Paultemplomba, ami itt van, nem messze. Ott bizonyára megmondják, melyik az a zárda, ahol befogadják a nemes, de nincstelen idős hölgyeket… Alban harsányan fölnevetett, aminek hallatán Léonie kisasszony sértődötten fordult hátra: − A hálám ön iránt, fiatalember, nem hatalmazza föl arra, hogy kinevessen! − Ó, bocsásson meg! Egyáltalán nem volt szándékomban, de tegnap este óta valamennyire megismertem, és legalább annyira nem tudom elképzelni önt az apácák között, mint Ch… Fontenac kisasszonyt. Akasszanak föl, ha az elhivatottság szikrája is megvan önben! − Nem csak az elhivatottság lehet az oka annak, ha egy nő zárdába vonul… − Tudom jól. Az unokahúgát a parancs, önt pedig a szükség kényszeríti oda. La Reynie, akinek a szemöldöke időközben egészen a parókája széléig szaladt fel, közbeavatkozott a szóváltásba: − Ha megengedik, most magukra hagyom önöket. Az Arsenalba kell mennem, hogy értesítsem a „Ravatalozó”-t a király döntéséről. Alban, veled öt órakor találkozom a Châtelet-ben! Kisasszony, a viszontlátásra! Lesz még alkalmunk beszélni egymással. Jaj, majd elfelejtettem! Alban, kísérj ki a hintómhoz! Azzal karon fogta a fiatalembert, és amikor már az udvarban voltak, így szólt hozzá: − Ha pénzre van szükséged, csak szólj! Ez a Léonie igencsak értékes teremtés. Mi lenne, ha azt mondanád, hogy egy vidéki rokonod? Fontenacéknál is az volt. Delalande fölnevetett: − Ne aggódjon. Magamnál tartom a hölgyet. Ami pedig a pénzt illeti, hála a nagybátyámnak − nyugodjon békében! −, nincs rá gondom! Sokkal gazdagabb volt, mint ahogy a családban hitték! Miután ezt a dolgot imigyen tisztázták, Alban visszatért az idős hölgyhöz, hogy közölje vele döntését. Legnagyobb megdöbbenésére Léonie kisasszony sokkal érzékenyebben reagált az ajánlatára, mint ahogy a férfi a harcedzettnek tűnő asszonytól azt elvárta volna. − Ön igazán nagylelkű, de nem fogadhatom el − mondta könnyes szemmel. − És miért nem, ha szabad érdeklődnöm? − Mert nem akarok a terhére lenni. Tegnap, amikor ideérkeztem, nem tudtam, hol töltsem az éjszakát, de van egy kis megtakarított pénzem, hála Fontenac kuzinom jóságának − amiről a felesége persze mit sem tudott −, és ennek révén be tudok vonulni egy kolostorba. 160

− Már megint a kolostor! Ez a mániája! De ha ilyen jól el van eresztve, vajon miért gyalog tette meg az utat Saint-Germainből idáig? − Azt mondtam, van egy kis pénzem, de nem dúskálok az aranyban! Remélem, maradt még néhány évem hátra, ezért hát jól be kell osztanom! − Remek ötlet, hisz pont arra gondoltam, hogy beoszthatná az én pénzemet is! Én ritkán vagyok itthon, mert többnyire elszólít a kötelesség. Hetente háromszor kitakarít nálam egy derék asszony, akit rövidesen bemutatok önnek, ha beleegyezik, hogy itt marad nálam, mint távoli rokonom… honnan is? − Tréguier-ből! Onnan származom. És megtiszteltetésnek veszem, ha a rokona lehetek − felelte Léonie csinos kis pukedli kíséretében, miközben ráncos arcán szétterült a mosoly. − Nos, látom, megértjük majd egymást. Ami az étkezéseimet illeti, általában fogadókban költöm el az ebédeimet és vacsoráimat… Mivel szinte mindig úton vagyok… Valami nem stimmel? Az idős hölgy ugyanis időközben elkomolyodott. − Dehogynem! Csak arra gondoltam, hogy ha kevesebbet lenne távol, konyítok némileg a szakácsművészethez. Persze elsősorban a breton konyhához értek, de végül is bármit elkészítek. − Kedves kuzinom, csak nem főzni akar rám? − Szíves örömest, uram. Már ha szívesen veszi, hogy néha idehaza étkezzen. No persze a világért sem akarok erőszakoskodni… A „rokonok” nevetve néztek egymásra, mintegy megpecsételve ezt a spontán egyezséget, amely szinte páratlan gyorsasággal jött létre kettőjük között. Félórával később a monacói herceg házmesternéje, Justine Pivert terebélyes termetét meghazudtoló fürgeséggel pukedlizett Courtils de Chavignol kisasszony előtt, akinek előkelő neve elragadtatással töltötte el. Alban magukra is hagyta a két asszonyt, akik közös munkájuk első lépéseként ellátogattak a Saint-Paul piacra, Justine egyik kedvenc tartózkodási helyére, ahol a termetes asszonyság kiélhette hajlamát a vég nélküli fecsegésre. Hála a házmesterné öblös hangjának, néhány perc múlva a piac egész közönsége tájékozódhatott róla, Justine mennyire örül neki, hogy egy ilyen előkelő és finom hölgy végre rendet fog teremteni Alban úr zilált életében és jobb sorsra érdemes otthonában. − Mindig csak a fogadók, nem is beszélve a borozókról és egyéb kocsmákról! Nem élet ez egy olyan remek férfinak, mint ő! − Nem kell szidalmazni a fogadókat. Egyik-másik kifejezetten jó hírnévnek örvend. − Eeegen − jelentette ki Justine némi töprengés után de semmi sem pótolja a jó házi konyhát és a rendezett otthont. − Ó, de hisz még olyan fiatal! Előbb-utóbb megnősül, és akkor majd lesz rendezett otthona. 161

− Megnősül? Hogy ő? Nahát, az nem holnap lesz! − De miért? Igencsak jóképű fiú! − Hát persze! Sok fehérszemély örülne, ha hozzá köthetné az életét, csakhogy Alban úrnak nincs barátnője. − Biztosan nem teregeti ki ország-világ elé a magánéletét − vonta le a következtetést szórakozottan Léonie, aki hiába igyekezett fölidézni valami idevonatkozó részletet a beszélgetésből, amelyet az ifjú rendőrtiszttel és parancsnokával folytatott, sehogy sem jutott eszébe. Valójában Alban Delalande-nak volt barátnője egy színésznő, Françoise d’Hennebault, a híres Montfleury lányának személyében. A szép, kedves és művelt Françoise kiváló szeretőnek bizonyult, akivel élmény volt mind a szellemi, mind a testi kapcsolat, amely mindkettőjük legnagyobb megelégedésére mentes volt a féltékenységtől és a szenvedély viharaitól. Szerelmi együttléteik után vidáman csevegtek semmiségekről, nevetgéltek, vagy bizalmas beszélgetést folytattak egy-egy pohár hűs bor társaságában… Léonie kisasszony minderről azonban csak később szerzett tudomást, jóval azután, hogy végre eszébe jutott az a bizonyos részlet: a beszélgetés hevében újdonsült kuzinja kis híján Charlotte-nak nevezte Fontenac kisasszonyt. Az idős hölgy azon töprengett, vajon jelent-e ez valamit… A derék Léonie a továbbiakban mindent megtett azért, hogy a ház ura belekóstoljon a családi életbe, amelyben korábban sohasem volt része. Édesanyja meghalt, amikor őt a világra hozta, apja pedig újranősült, és a csinos, ámde rosszindulatú mostohaanya megkeserítette a gyermekkorát, míg internátusba nem került, majd rendőrtiszti akadémiára s végül La Reynie „szárnyai alá”. Amióta kuzinja a háznál volt, Alban egyre több estét töltött otthon, ahol szépen terített asztal és ínycsiklandó illatok várták, és egyszerű, ámde ízletes házi kosztot tálaltak elé. Külön örömet jelentett számára a naponta frissen mosott és vasalt ruha, mint ahogy a Léonie-val folytatott rendszeres beszélgetések is. Az idős hölgy szíves örömest időzött el esténként a kandallónál egy pohár bor mellett, és csevegett a nap eseményeiről. Persze szóba került Charlotte és a családja is, de különösen Hubert de Fontenac, aki iránt Léonie különösen erős érzelmeket táplált. A báró fiatalkoráról édeskeveset tudott. Mindössze annyit, hogy SaintGermain kormányzójának egyetlen fiaként, amint megtanulta a betűvetést, a földrajz és a távoli országok kezdték érdekelni. Elsősorban Ázsiához vonzódott, míg egy napon megismerkedett egy bizonyos Tavernier-vel, aki állandóan messzi országokba utazott ritka tárgyak és drágakövek felkutatásának céljából. Az észak-franciaországi származású Tavernier hallgatag és zárkózott ember volt, de valóságos költővé vált, amikor a messzi tengereken, távoli tájakon és különleges színekben pompázó városokban tett utazásait ecsetelte. Így aztán Hubert de Fontenac letett korábbi szándékáról, hogy az Indiai Társasághoz csatlakozzon, és inkább Tavernier-t kísérte el kétszer is 162

olyan úti célok felé, amelyeknek már a neve is varázslatos volt: Mascate, Trincomali, Golconde… − Hallottam már Jean-Baptiste Tavernier-ről − jegyezte meg Alban. − Úgy tudom, ő a király drágakő kereskedője: neki adja el a kincseit. − Igen, ám Hubert nem követte a példáját. Ő csak az élvezetért utazott, de nem tudni róla, hogy bármi értékeset hozott volna haza. Az édesapja halála azután véget vetett a kalandos életnek, mert neki kellett a helyébe lépnie SaintGermain kormányzói székében. Sajnos, a balsors úgy hozta, hogy találkozott Chamoiseau kisasszonnyal, beleszeretett, és elvette feleségül. Ez mindenkit meglepett, köztük engem is − abban az időben gyakran tettem látogatást SaintGermainben −, mivel tudtam róla, hogy Távol-Keleten egy tragikusan végződött, nagy szerelmet élt át. Vigasztalódásképp nyilván felruházta MarieJeanne-t olyan jó tulajdonságokkal, amelyek teljességgel hiányoztak belőle. Amikor édesanyám halála után Hubert magához vett, a házasságuk már igencsak megromlott, sőt mondhatni, elviselhetetlenné vált. − Csak azt nem értem, hogy… − szólt közbe Alban, miközben kialudt pipájának fejét a kandallópárkányhoz ütögette. − Mit nem ért? − …hogy ön ugyanúgy unokatestvére volt Fontenac úr nővérének, Brecourt asszonynak is, akinél jóságosabb teremtést keveset hordott hátán a föld. Miért nem inkább tőle kért menedéket? Nála sokkal kellemesebb élete lett volna. − Nem kértem én senkitől semmit. Hubert volt az, aki az anyám halála után írt nekem, és fölajánlotta, hogy költözzem hozzájuk. Bizonyára akkorra már meggyőződött róla, hogy a felesége rossz anya, és rám akarta bízni Charlotte-ot. − Gondolom, Fontenac asszony nem volt elragadtatva az ön jelenlététől. − Bizonyos értelemben jól jött neki. Nem kellett nevelőnőt fogadnia, nem is beszélve az egyéb házimunkákról, amelyeket elvégeztetett velem. Ráadásul sem a külsőm, sem a korom miatt nem jelentettem veszélyt rá mint nőre, így aztán annyi hasznot húzott belőlem, amennyit csak akart. De aztán megbetegedtem… a többit már tudja. Alban, miután újratöltötte pipáját és egy égő fahasábbal meggyújtotta, szippantott néhányat, majd kényelmesen hátradőlt a széken: − Mondja csak, a betegsége nem volt… gyanús? − Nem. Gyenge a tüdőm, és alaposan megáztam. Nem az ő keze volt a dologban. − De abban benne lehetett, hogy ne gyógyuljon meg egykönnyen. Hisz oly egyszerű lett volna! − Annyira azért nem. Fontenacné tisztában volt vele, hogy a sógornője a férje megmérgezésével gyanúsítja. Az én halálom újabb fegyvert adott volna Brecourt asszony kezébe. Ráadásul ekkor zajlottak a mérgezési ügyek. Inkább 163

megvárta, míg nagyjából meggyógyulok, azután valami átlátszó ürüggyel − hogy egy veszekedés során súlyosan megsértettem − kidobott a házából. − És senki sem állt ki ön mellett? − Ki? Talán a személyzet? Fontenacné a régieket, akik szerették Hubert grófot, mind elküldte már. Akik utánuk jöttek, őket Pivardiére hajtotta föl, nem is tudom, honnan. Bizonyára valamelyik szegénynegyedből, amely elkerülte La Reynie úr figyelmét. Egytől egyig gyanús alakok. E beszélgetés után Alban, La Reynie jóváhagyásával, úgy döntött, hogy néhány napra „felszívódik”. A mérgezési ügy „utómunkálatait” nálánál idősebb kollégájára, Desgrez-re hagyta, akiről azt hangoztatta, hogy ő Franciaország legjobb rendőrkopója, miután emez rács mögé dugta a hírhedt Brinvilliers-t. Mivel a „Ravatalozó” feloszlatása óta a párizsi rendőrök csak jelentéktelen aprómunkát végeztek, Alban engedett a kísértésnek, hogy közelebbről is megfigyelje a Fontenac-kastély mindennapjait: egy picardiai nemesember fiának adta ki magát, akinek édesapja jó barátságba keveredett a megboldogult Fontenac úrral egyik indiai utazása során, s aki gyermekét európai tanulmányútra küldve a lelkére kötötte, hogy keresse föl az egykori jó barátot, s adjon át neki egy levelet. Alban gond nélkül alakíthatta szerepét, hála Léonie kisasszonynak, aki Fontenac úr teljes bizalmát élvezte, különösen élete utolsó szakaszában, amikor a felesége inkább bálokra és estélyekre járt, vagy egyenesen valamelyik szeretőjénél tartózkodott. Így aztán, egy október eleji estén előkelő külsejű utas szállt le pompás hátaslováról az Öreg Kastéllyal szemben álló Bon Roy Henri fogadó udvarán, ugyancsak jól öltözött inasa társaságában. Gérard de Vauxbrun vicomte-ként mutatkozott be, és a legjobb lakosztályt kérte jómaga és szolgája, Jacquemin részére. Ez utóbbinak, aki nem volt más, mint Delalande ifjú asszisztense, nem kellett nevet változtatnia, mivel a kutya sem ismerte. Albanra rá sem lehetett ismerni a dús parókának, a bajusznak és az apró kecskeszakállnak köszönhetően. Francois Grelier fogadós és pecsenyesütő mester nagy tisztelettel fogadta a makulátlan külsejű ifjú nemest, és kívánsága szerint a legjobb lakosztályban helyezte el. Miután emez elköltötte bőséges vacsoráját, a fogadós megkérdezte, nem inna-e vele egy kupicával. Mivel a jóemberről lerítt, ég a vágytól, hogy beszélgetésbe elegyedhessen vele, Alban hellyel kínálta az asztalánál. Grelier szilvapálinkás üveggel a kezében, látható örömmel telepedett le a „vicomte” mellé, ami már csak azért sem okozott gondot, mivel ő volt aznap este az egyetlen vendége. Albannak ez a tény remek témát szolgáltatott a beszélgetésre: az iránt érdeklődött, hogy ezen a kora őszi estén, a vadászati szezon kellős közepén vajon miért nem tolonganak a vendégek egy ilyen remek hírű fogadóban. − Az a helyzet, uram − mondta a fogadós −, hogy az erdők a király birtokai, így aztán őfelsége távollétében tilos a vadászat. Már itthon kellene lennie, de idén valahogy nem akaródzik elszakadnia attól az átkozott 164

Versailles-tól, amely mindannyiunkat romlásba dönt… − De úgy hallottam, még nem rendezkedett be ott, mint ahogy az udvar sem. − Még nem, de ami késik, nem múlik. Még folynak a munkálatok, ő pedig ott akar lenni, hogy irányítsa őket. Immár négy esztendeje, hogy ez így megy. − A telet már itt tölti, nemde? Nyilván hamarosan hazatér. De ezt leszámítva számos előkelő családnak van itt palotája, Saint-Germainben, ha jól tudom. − Mégis egyre kevesebben járnak ide. Mindenki Versailles-ban építkezik: a nemesek, a miniszterek, a tisztségviselők és még az ördög tudja, ki… Egyszerűen nem értem, miért ragaszkodik őfelsége ahhoz a helyhez, hisz az a környék annyival kevésbé szép, mint ez! Jártam ott egyszer: sík, mocsaras vidék, rettentően lehangoló, bár a palota gyönyörű, azt el kell ismerni. − Ne keseredjen el! Biztos vagyok benne, hogy Saint-Germain sem fog elnéptelenedni. Talán kevésbé fényűző, mint Versailles, de sokkal kellemesebb. Ráadásul a király itt született. Nem fog megfeledkezni róla. − Adja isten, hogy igaza legyen, uram, de sajnos, kétlem. Azt hallani, hogy Marlyban építtet egy kis kastélyt, ahol a versailles-i ünnepségek fáradalmait akarja kipihenni. Ismerje el, hogy ez nem túl kecsegtető! − fejezte be gondolatmenetét a fogadós, miután kiürítette poharát, majd azonnal újra is töltötte. Ez valóban megmagyarázhatatlan volt, de Alban már lemondott arról, hogy megértse az uralkodó szándékait, aki szemmel láthatólag egyre jobban el akart távolodni népétől. Ő ugyan egyáltalán nem helyeselte ezt, de be kellett látnia, hogy egy jelentéktelen rendőrtiszt véleménye vajmi keveset számít XIV. Lajos szemében. Mindazonáltal igencsak nyugtalanító volt, hogy a király egyre nagyobb szakadékot ás Versailles és az ország többi része között. Alban a maga részéről tisztelte őt mint uralkodóját, de nem szívlelte mint embert: önzőnek, részrehajlónak, kegyetlennek tartotta, akit egyre inkább csak a saját élvezetei érdekelnek. Igaz ugyan, hogy a két évvel korábban megkötött nimégue-i békével megkérdőjelezhetetlen hatalomra tett szert Európában, de nyilvánvalóan ennél még többre vágyik. Másrészről, jóllehet a versailles-i kastély valóban páratlan szépségűnek ígérkezett, de több mint harmincezer ember dolgozott rajta, nagyrészt katonák, igencsak mostoha körülmények között. Úgy beszélték, hogy Colbert főminiszter, aki egészen más dolgokra akarta költeni a töménytelen pénzt, melyet a versailles-i építkezés fölemésztett, valóságos rémálomként élte meg a helyzetet. Mindehhez még hozzájött a „Ravatalozó” munkájának − remélhetőleg csak időleges − felfüggesztése, ami egyet jelentett azzal, hogy a legfelsőbb körök tovább gyakorolhatták bűnös szenvedélyeiket. Alban el tudta képzelni, miféle visszhangot keltett mindez a párizsiak körében. 165

Mindazonáltal nem azért jött ide, hogy a király viselt dolgairól elmélkedjen. Miközben vendéglátója könnyes szemmel újratöltött magának, a fiatalember a tárgyra tért: − Az imént azt mondta, hogy a nemesség palotái üresen állnak errefelé. Merem remélni, hogy a kormányzóéval nem ez a helyzet. Ön nyilván tudja, hol lakik Fontenac úr. − Hozzá jött? − Igen. Édesapám régi barátja, és… − Sajnálom, uram, de közölnöm kell önnel, hogy a kormányzói palota már nem Fontenac úré, mivel ő idestova öt esztendővel ezelőtt elhalálozott. A helyettese… − Ó, az nem érdekel, ha már nem Fontenac úr a kormányzó. De feltételezem, hogy a családja továbbra is itt lakik… − Igen, az özvegye… ha egyáltalán lehet annak nevezni… no de ki vagyok én, hogy megítéljek egy nemes hölgyet… − Mindenkinek joga van ahhoz, hogy azt gondoljon, amit akar! Ezek szerint nemigen kedveli a bárónét. − Az igazat megvallva őt kevéssé ismerem, a leendő férjét viszont annál jobban! Annál az embernél kevés kellemetlenebb alakot ismerek. Még azt is megkérdőjelezem, hogy valódi nemesember-e! − Itt száll meg, önnél? − Ó, dehogy! Mindenki tudja, hogy a szeretőjénél lakik, de idejár inni, csak fizetni felejt el! Aztán, ha merészelem szóvá tenni ezt, úgy viselkedik, mintha megszállta volna az ördög! Igazából csak a kisleányt sajnálom. Az apja halála után becsukták egy zárdába, ahonnan talán soha nem jön ki. − De miért? − Vajon miért? Hogy az anyja örökölje a vagyont! Kifizeti a zárdának a lánya ellátását, a többi meg az övé marad. Nem mondom, szép ki summa lehet! − Tényleg? A fogadós − talán a jó öreg szilvapálinka hatásának következtében − egyre barátságosabb lett. Miközben egyik kezével az üveg nyakát fogta, a másikat vendége karjára helyezte. − Bizony ám! − folytatta mohón. − Én fogadtam be a báró öreg szolgáját az ura halála után. Gyermekkora óta ismerte Fontenac urat, és amikor emez fiatalember lett, és kalandra szomjazott, vele tartott Indiába. Itt halt meg, mondhatni, a karjaimban… − Mit keresett itt? Grelier mester nagyot csuklóit: − Hukk… hát most mondtam… hukk… elhalálozott! − De miért itt, magánál? A derék ember újabb adagot töltött vendégének, majd önmagának is. 166

− A… báróné elzavarta… mert túl öreg volt! Már nem használhatta semmire! Meg… boldogult feleségem talált rá… hukk!… egy nyergelőpadon ücsörgött a motyójával. Jó lélek volt az én Simone-o!. Hazahozta… aztán meghalt szegény! Érti már? A „vicomte” úgy gondolta, hogy meglepően sokan halnak meg errefelé, és hogy Fontenacné úgy látszik, ugyanazzal a módszerrel szabadul meg a kiöregedett szolgáktól, de a véleményét megtartotta magának. Vendéglátójának nyelvét alaposan megoldotta az alkohol, de lassanként kezdett értelmetlenné válni a beszéde. Ezért Alban, azzal az ürüggyel, hogy tölt magának, elvette tőle az üveget. − És a báró vagyonáról is beszélt? − Persze! De nem arról, amiről tudtunk, hanem egy másikról! Hol a pálinkásüveg? − Üres − mondta Alban. − De nehogy elővegyen egy újabbat! Eleget ittunk már mindketten… Miféle másik vagyonról ejtett szót az imént? Nem értem… − Dr… ágakövekről, amelyeket… m… essze földről hozott haza… csak saját magának! Soha… senki nem tudta meg… hol rejtette el őket… A fogadós egyre szaggatottabban ejtette ki a szavakat, amelyek érthetetlen mormogásba fúltak, a jóember pedig egyszer csak leborult az asztalra, és hangos horkolása jelezte, hogy egy ideig biztosan nem nyitja ki a szemét. A rendőrtiszt egy ideig töprengve hallgatta ezt az „egyenletes muzsikát”, az egyetlen hangot ezen a kései órán, leszámítva az edénycsörömpölést, amely a szomszédos helyiségből hallatszott át, ahol még folyt a mosogatás. Alban végül fölállt, és kiszólt a mosogatóasszonynak: − A gazdája nem érzi jól magát. Hol van a szobája? A szolgám segítségével odavisszük. A termetes, középkorú asszonyság felé fordította kerek, együgyű arcát, amelyen semmiféle meglepetés nem látszott. Kezét beletörölte a kötényébe, és így felelt: − Úgy érti, részeg? Gyakran megesik, amióta az a szegény felesége meghót. Ráadásul vendég se nagyon gyün… Hagyja csak alunni! Hónap regge’ majd friss lesz, mint az idei alma, oszt nem emlékszik semmire! Jobb is így! Derék ember a mi kocsmárosunk! − Épp ezért nem akarom így hagyni. Jöjjön, segítsen, vigyük át az ágyába! − Ahogy akarja, uram! Mivel a fogadós szobája a földszinten volt, a manőver nem tartott sokáig. Miután letették az ágyára, Alban arra kérte az asszonyt, segítsen levetkőztetni a jóembert, de erre már nem volt hajlandó. Alban végül egy aranyat nyomott a fehércseléd markába, és visszament a lakosztályába, ahol Jacquemin, akit sétálni küldött vacsora után, már várta. A „séta” elsősorban azt 167

a célt szolgálta, hogy a fiatal rendőr szaglásszon egy kicsit a Fontenac-kastély környékén. A fiú az ablakpárkányon üldögélt, és egy almát ropogtatott, miközben a királyi palotát nézte, amelynek impozáns sziluettje kirajzolódott az éjszakai égen. Tizenkilenc éves volt, és mindene barna: a haja, a szeme, a ruhája, sőt még a bőre is. Azzal a kivételes képességgel rendelkezett, hogy bárhová ment is, teljes mértékben beleolvadt a környezetébe, és így gyakorlatilag észrevehetetlen maradt. Mindössze a szemhéját kellett lecsuknia, hogy eltakarja túlságosan élénk tekintetét. Parancsnokának belépésekor sem hagyta abba a falatozást. − Nos? − kérdezte Alban, levéve és az ágyra dobva mellényét. − Jutottál valamire? Jacquemin befejezte az almáját, a csutkát pedig kiköpte az utcára. − Nem mondhatnám! Attól tartok, csak vesztegetjük itt az időnket. A Fontenac-kastély sötéten és némán áll, akár egy sírbolt. Se fény, se mozgás. − Egyetlen fickót sem találtál a környéken, akit kifaggathattál volna? − Az égvilágon senkit. Ezek vagy a tyúkokkal fekszenek, vagy nincsenek is. Kell, hogy legyen egy vidéki kastélyuk is ezeknek a népeknek! − Nem tudok róla. Nem mindegyik nemes rendelkezik nyaralóval. − Az lehet, de a Fontenac név nem hangzik idevalósinak. − Ez igaz. Gascogne-ból származnak. Nem tudom, élnek-e még ott Fontenacok, de La Reynie úr szerint a család valamikor az 1500-as években költözött fel Párizsba, Epergnon herceg hívására, aki a Guise herceg-féle Szent Liga által fenyegetett III. Henrik király számára szervezett személyi testőrséget. Őket nevezték később a „negyvenötök”-nek, és Loignac volt a kapitányuk. Egytől egyig szegény nemesek voltak, akiknek nem volt vesztenivalójuk. Ők végezték ki Guise herceget. − Kivégezték? Én úgy hallottam, meggyilkolták! − A kifejezés nem helytálló, ha a király sújt le egy lázadóra. De nem ítélhette halálra nyilvánosan, mert az forradalmat robbantott volna ki. III. Henrik, akinek nem született gyermeke, viszont nem akarta a királyságot a Guise-ekre hagyni, tudta, hogy az életére törnek. Így is történt: a halott Guise húga adott fegyvert Jacques Clément kezébe, hogy gyilkolja meg a királyt. Ez sikerült is neki, de a haldokló uralkodónak még volt annyi ideje, hogy sógorára, a leendő IV. Henrikre ruházza át a hatalmat. Nos, ez után a rövid történelemlecke után ideje nyugovóra térnünk… Holnap is lesz nap!

168

KILENCEDIK FEJEZET

Hölgykoszorú Az ifjú Jacquemin nem szerette a kudarcokat. Így aztán másnap reggel, alighogy kivilágosodott, már úton is volt a Fontenac-kastély felé, miközben „ura” még az igazak álmát aludta. Péntek volt, piacnap, és az utcák egészen más képet mutattak, mint előző este: zöldségkereskedők, baromfitenyésztők és egyéb árusok özönlöttek a vásárcsarnok felé. Meglepetésére a kastély kétszárnyú kapuját tárva-nyitva találta, odabenn az udvaron pedig munkások tevékenykedtek. A kapun benézve azt is látta, hogy az épület egyik szárnyában nemrég tűz lehetett, ezért volt szükség a nyomok eltakarítására. Egy siheder, aki törmeléket lapátolt egy talicskába, megszólította: − Nincs jobb dolgod, mint itt bámészkodni? − vetette oda neki bosszúsan. − Dehogynem, csak érdekel az építészet. És ez a kastély különösen szép munka − felelte Jacquemin, figyelmen kívül hagyva a sértést. − De úgy látom, baj történt itt. − Bizony ám! Szerencsére… De nem folytathatta, mert a bejárat elől egy parancsoló hang félbeszakította: − Igyekezz, ahelyett hogy idegenekkel fecsegnél! És te, fiatalember, mit keresel itt? A hang gazdája botra támaszkodott, és elegáns, sötétvörös bársonyruhát viselt fehér csipkemandzsettával. Fiatal volt, sötét hajú és akár szépnek is nevezhető, de szögletes vonásai és hegyes fehér fogai miatt egy farkasra emlékeztetett. A szeme olyan mélyen ült üregében, hogy nem lehetett megállapítani a színét. „Kutya legyek, ha ez nem Pivardiére!’’, állapította meg magában Jacquemin, emlékezve Delalande személyleírására. Mindenesetre, mintha meg sem hallotta volna a sértő hangot, egy jó házból való inashoz illő módon hajolt meg: − Én semmit, uram! Csak az iránt érdeklődnék, hogy Fontenac báróné hajlandó-e fogadni a gazdámat. − Ki a gazdád? − Vauxbrun vicomte úr. Abbeville-ből jöttünk, és Párizsba tartunk. A 169

vicomte úr szeretné üdvözölni a bárónét… − Netán ismeri? − Nem, de megboldogult édesapja… − Vidékiek! − sziszegte a férfi a foga között. − A báróné nincs itt. Bolond, aki azt képzeli, hogy ebben a porban és bűzben hajlandó lenne élni! − Az ő lakosztálya égett le? − Mi köze hozzá? − Csak ha a gazdám kérdezi. − Ő hol van? − A Bon Roy Henri fogadóban. De talán a báróné is Párizsban tartózkodik, és akkor… − Nem tartózkodik Párizsban, és amúgy sincs olyan állapotban, hogy vendégeket fogadjon. A tűzeset nagyon megviselte. Úgyhogy add át köszönetét és üdvözletét a gazdádnak. Ehhez nem volt mit hozzátenni. Jacquemin megértette, hogy sürgősen meg akarnak szabadulni tőle, és semmiféle Vauxbrun vicomte-ot nem kívánnak látni a környéken. Elbúcsúzott, majd kisétált az udvarból. A munkás a talicskájával odakint állt a kapu előtt, ahová egy nagyobbfajta szekér érkezett. Jacquemin a szekér mögé került, hogy a kapufeljáróról ne legyen látható, és újra megszólította: − Hol volt a tűz a házban? A munkás mérgesen összevonta szemöldökét, mint aki a csudába kívánja a kíváncsiskodót, de ekkor emennek ujjai közt megcsillant egy aranypénz. − Nem is tudom pontosan… hogy is híják… a… könyvtárban… − Minden elégett? − Nem. Még rengeteg irat és könyv maradt. Állítólag egy gyertya borult föl… No de, sok a munkám… − Köszönöm! Sok szerencsét! A pénzérme gazdát cserélt, majd Jacquemin visszatért Delalande-hoz, aki épp sonkából, vajból, kenyérből és egy kis üveg fehérborból álló reggelijét fogyasztotta. A fiatalember, miközben ő is nekilátott falatozni, beszámolt „gazdájának” a történtekről. Alban figyelmesen végighallgatta, majd így szólt: − A könyvtár leégett? Nocsak! Milyen kár, hogy nem lehet bemenni oda. Egyébként kötve hiszem, hogy a báróné nem tartózkodik itt. A főépületnek és a keleti szárnynak semmi baja nem esett, ugye? − Úgy tűnik. Persze a leégett épületrész homlokzatát helyre kell hozni, és ezek a munkálatok sok zajt és port okoznak, de azért lakható a kastély. Különösen, ha hátul van kert. − Van, méghozzá egészen a városfalig húzódik. Mindent összevetve, azért az is elképzelhető, hogy a báróné a helyreállítás idejére tényleg elköltözött. S ebben az esetben Pivardiére felügyeli a munkálatokat… bár nyilván 170

nem szívesen él egyedül a házban. Láttál valamiféle személyzetet? − Mintha egy zöld libériát láttam volna elsuhanni, miközben azzal a szörnyű alakkal társalogtam! − A pokolba, de kényes az ízlésed! Elismerem, hogy nem rokonszenves, de hogy szép férfi, az vitathatatlan! − Szerintem nem − mondta Jacquemin. − Nos, hogyan tovább? − Lássuk csak. Nyilvánvaló, hogy Vauxbrun úrnak tovább kell utaznia Párizsba, mivel nem volt szerencséje találkozni Fontenac asszonnyal… A fogadós ebben a pillanatban lépett be a terembe, egy kisebbfajta hordóval a hóna alatt. A mosogatóasszony igazat beszélt: semmi sem látszott rajta az előző esti ivászatból. Miután a hordót a pultra helyezte, mosolyogva köszöntötte vendégét, és érdeklődött, hogy jól aludt-e. − Mint a bunda, fogadós úr! Ezért is sajnálom, hogy olyan hamar tovább kell állnom. − Már elutazik? De hisz azt mondta, dolga van a Fontenac-kastélyban! − Már nincs, Grelier uram! A szolgám az imént járt ott, hogy bejelentsen, de csak munkásokat talált, és egy igen barátságtalan urat, feltehetőleg a leendő férjet, akiről maga tegnap este beszélt nekem. Miért nem mondta, hogy tűz volt a házban? − Igen, tűz volt két nappal ezelőtt a nyugati szárnyban: egy rosszul elhelyezett gyertya okozta a megboldogult báró úr könyvtárszobájában. De amikor ott jártam, láttam, hogy nem jelentős a kár, és a báróné… − …inkább elutazott, a szolgám szavai szerint. Nem tudja, hová mehetett? Grelier úr megvonta a vállát: − Istenuccse, nem. Másutt nincs kastélya! Talán Párizsba? Ott vannak rokonai… Alban, legalábbis azok alapján, amiket eddig tudott, nem igazán hitte, hogy a saint-germaini kormányzó rátarti felesége szoros kapcsolatban állna olyan „alantas” személyekkel, mint a Chamoiseau-k. Eldöntötte, hogy Léonie kisasszonytól rákérdez a dologra. Mivel nem volt több keresnivalója a Bon Roy Henri fogadóban, így kommentálta távozását: − Talán ott találkozhatom vele. Visszafelé jövet mindenesetre nagy örömmel szállók meg ismét önnél, Grelier mester! Félórával később, miután a fogadós a busás borravalót kézhez kapva nagy hálálkodással búcsúzott el tőle, kifejezve abbéli reményét, hogy minél hamarabb viszontlátja, Alban már úton is volt, és izgatottan várta, hogy hazaérjen a Beautreillis utcába. Útközben elmagyarázta Jacqueminnek, hogy mit szándékozik tenni: először is megkéri La Reynie-t, hogy néhány napig figyeltesse a Fontenac-kastélyt az egyik emberével. A rendőrparancsnoknak megvolt erre a lehetősége, lévén, hogy Saint-Germain is hivatalos királyi székhelynek minősült. 171

− Mivel Pivardiére látott téged, neked már „lőttek”, barátom, nekem viszont tudnom kell, mi folyik abban a házban, nem is beszélve egy bizonyos személy tevékenységéről, akire jó okkal gyanakszom. Párizsba érve Alban azonnal a Châtelet-be sietett La Reynie-hez, hogy beszámoljon neki a történtekről. Ahogy remélte, a rendőrkapitány helyeselte az ötletét, és megígérte, hogy a lehető legszorosabban figyeltetni fogja a Fontenac-házat. Alban magának sem tudta megmagyarázni, miért, de rendkívüli módon zavarta, hogy Pivardiére befészkelte magát a kastélyba; az volt az érzése, mintha Charlotte szülőházában kígyók tanyáznának. Szegény kislány! Ennél még az is százszor jobb lett volna számára, ha teljes mértékben árvává válik! Amikor Alban megérkezett a Beautreillis utcába, Léonie kisasszony épp szilvás süteményt készített. Fehér kötényben dagasztotta a tésztát, olyan elszánt dühvel, mintha „perben, haragban” állt volna vele. − Biztos voltam benne, hogy ma este vagy holnap hazajön! − üdvözölte a betoppanó férfit. − Nos, mit intézett? − Nem sokat! Fontenacéknál tűz volt, de nem keletkezett nagy kár, csak az egyik szárny rongálódott meg kicsit, ahol a könyvtár van. − Minden tönkrement? − Nem hiszem: egy munkás, aki ott dolgozott, azt mondta, néhány könyv elégett, és megfeketedtek a falak. Állítólag egy gyertya okozta a tüzet. − Akkor remélhetőleg a könyvespolcok megmaradtak! Honnan lehetne ezt biztosan megtudni? − Fogalmam sincs. Pivardiére ott őrködik. Fontenacné állítólag elutazott. Van valami ötlete, hogy hová mehetett? Párizsba? Rokonokhoz? − Chamoiseau-ékhoz? Na ne vicceljen! − kiáltott fel az idős hölgy, miközben újra hozzálátott a dagasztáshoz. − Jó ideje már, hogy kiiktatta őket nemcsak a társaságából, de még a szótárából is! Ha tehetné, akár a föld színéről is eltörölné őket! − Ki él még a családból? − Egy rozzant és szenilis apa, aki valahol a Marais-negyedben lakik, hasonló állapotú inasa és szolgálója társaságában. A két vén róka nem mozdul mellőle; alig várják, hogy kilehelje a lelkét, és rácsaphassanak arra, ami még megmaradt a házban. − Egy ház a Marais-negyedben? Annak nagy értéke van! Nyilván a báróné örököl, ha egyetlen gyermek… − El van zálogosítva a pincétől a padlásig! Gondolhatja, hogy MarieJeanne tájékozódott ez ügyben! Egy biztos: bárhol lehet, de nem a FrançoisMiron utcában! − Talán egy barátnőjénél? − Nem ismerek egyet sem! Van egy-két hölgy, akikkel együtt jár misére a Saint-Germain templomba. Az a némber nem röstell ájtatoskodni a céljai 172

érdekében: így került kapcsolatba Maintenon bárónővel is… akit akkor még özvegy Scarronnénak hívtak, őt pedig Chamoiseau kisasszonynak. Nem hiszem, hogy amióta báróné lett, eldicsekedne vele, de lány korában gyakran folyamodott hízelgéshez és nyafogáshoz, ha el akart érni valamit! − Látom, „a rajongásig imádja”! − nevetett föl Alban. − Na de beszéljünk másról! Amikor a báró haldoklott, elmondta önnek: bizonyítéka van rá, hogy megmérgezték, nemde? És a bizonyíték a dolgozószobájában volt elrejtve. − Pontosan! − Nem beszélt egy bizonyos… kincsről, amely csupa drágakőből áll, s amelyet annak idején Golconde-ból hozott haza, és féltve őrzött? − Honnan veszi ezt? − A Bon Roy Henri fogadóban hallottam. A fogadós felesége befogadta a báró haldokló inasát… Léonie kisasszony szemöldöke a homloka közepéig ugrott fel, szeme pedig kerekre tágult: − Joseph? Beteg voltam, amikor elhagyta a kastélyt… egy unokahúgához ment Saint-Denis-be, öreg napjaira. Legalábbis nekem ezt mondták. − Ki mondta? − Marion, a báróné szobalánya, aki hellyel-közzel ápolt. Na, az is megéri a pénzét! − Nos, hazudott. Szegény fickót kidobták, mint egy rongyot. Nem jutott messzebbre egy nyergelőpadnál a piacon… A halála előtt drágakövekről beszélt, különösen egyről. De nem volt rá ideje, hogy többet mondjon. − Ezek szerint igaz? − Hallott már róla? − Tőle. Szeretett beszélgetni velem, mivel én voltam az egyetlen, aki meghallgatta a történeteit a „régi szép időkről”… amikor Hubert-rel utazgatott. Egy téli estén, amikor mindketten a konyhában üldögéltünk és melengettük lábunkat a tűznél, említett csillogó köveket, amelyeket az unokatestvérem szerzett vagy talált… Különösen egyről beszélt hosszan! Egy hatalmas, sárga gyémántról, amelybe Hubert valósággal beleszeretett, és jól elrejtette. Aznap este Joseph kissé becsípett, és bevallom, nem igazán adtam hitelt annak, amit mondott, de úgy tettem, mintha elhinném, és a lelkére kötöttem, senkinek se szóljon róla egy szót sem, ha kedves az élete. Gondolja csak el, ha a dolog Marie-Jeanne vagy a mocskos szolgálója fülébe jutott volna, nem is beszélve Pivardiére-ről! Szegény öreget agyonkínozták volna a kérdéseikkel. − Fölösleges lett volna. Biztos vagyok benne, hogy ennél nem tudott többet. Hubert gondosan őrizhette a titkot. Az idős kisasszony elkomorult, s mintha a szemében megjelent volna egy könnycsepp. − De ez semmi esetre sem kérdőjelezi meg, hogy bízott önben − 173

folytatta Alban. − Hogy erről soha nem beszélt, az nem számít. Egyébként pedig… A váratlan ötlet hirtelen villant át az agyán, s egy pillanatra elhallgatott, hogy megfontolja magában. Léonie kérdő tekintettel nézett rá. − …egyébként pedig miért is ne lehetnének a drágakövek ugyanott elrejtve, ahol a levél és a poros zacskó… ha valóban léteznek… − Kételkedik benne? − Soha nem árt kételkedni. Lehet, hogy a báró már régen túladott azokon a köveken. Joseph ifjúkori emlékeket elevenített föl, és ilyenkor az ember mindig hajlamos megszépíteni a múltat. De hagyjuk ezt! Csak az nem fér a fejembe… − Micsoda? − Hogy maga sosem próbált a végére járni, vajon az öreg Joseph igazat beszélt-e. − Nem volt rá lehetőségem. A férje alig lehelte ki a lelkét, Marie-Jeanne máris kulcsra zárta a dolgozószobája ajtaját, a kulcsot pedig a zsebébe tette, és szigorúan megtiltotta, hogy bárki belépjen, akár takarítás céljából. Ő viszont időről időre bezárkózott oda. Charlotte egyszer be akart menni, és másnap az Orsolyáknál találta magát. Ami pedig engem illet, sikerült megtalálnom a rejtekhelyet, és elolvasnom a levelet, ahogy már meséltem. − És a báróné adott valami magyarázatot, miért tilos belépni? − Igen. Azt állította, hogy ez az egyetlen hely, ahol nyugodtan beszélgethet hőn szeretett hitvese lelkével! − És ha az úrnő nem volt otthon? − Akkor Marion állt lesben, méghozzá igen hatékonyan! Vajon mit keresett a báróné? Talán tudott valamit szegény Hubert titkairól? Még Pivardiére-t sem engedte be abba a szobába. És ez így ment hosszú éveken át… Az egyetlen megoldás talán az lett volna, ha bemászom az ablakon. De gondolja, hogy az én koromban fel tudtam volna kapaszkodni a falon? Alban fölkacagott: − De még mennyire, hogy gondolom! No, jól van… Valami olyasmiről is hallottam, hogy Fontenacné elutazott volna Olaszországba a szeretőjével? − Valóban ezt híresztelte − az ég tudja, miért −, de valójában nem utazott el. − Rendben. Akkor ez ügyben nem érdemes tovább vizsgálódni. De marad egy fontos kérdés: a tűzeset. Ki okozta? Talán ő maga? Az meglepne… − Engem is, bár eléggé ügyetlen teremtés. El tudom képzelni róla, hogy nem olt el rendesen vagy felborít egy gyertyát, anélkül, hogy észrevenné. Amikor bejárt abba a szobába éjszaka, mindig behúzta a függönyöket, és két gyertyatartót használt, amelyekben ő maga cserélte a gyertyákat. − Furcsa! És Pivardiére ezt elviselte? − Nehezen. Gyakran veszekedtek. Tudja, a báróné rémes egy 174

nőszemély! De aztán… az ágyban kibékültek. − És ha Pivardiére volt a gyújtogató? − Nem tudom, hogyan tehette volna meg. Mindenesetre egy dologban biztos vagyok: Marie-Jeanne Saint-Germainben van. Véleményem szerint egy tapodtat sem mozdult el otthonról. Alban, aki időközben letelepedett az egyik asztal szélére, fölállt, és nagyot nyújtózott: − Rendben. Akkor nem tehetünk mást, mint hogy várjuk a jelentést La Reynie embereitől. Azért valamelyik nap majd megint odanézek. Léonie kisasszony, aki a beszélgetés közben sem tétlenkedett, tojássárgáját kevert a tésztába, hogy aranyszínű legyen, majd betette a sütőbe. − Mit gondol − kérdezte, hátra sem nézve −, mikor kap híreket Charlotte-ról? Ha tudná, mennyire aggódom miatta! Alban már kifelé igyekezett, hogy fölmenjen a szobájába, de egyszer csak megtorpant és visszafordult: − Ez azt jelenti, hogy kedveli őt? − Miért, mi a meglepő ebben? Hisz elragadó gyermek! − Tudom… Ami a híreket illeti, annyit biztosan mondhatok, hogy amíg a királyi család Versailles-ban időzik, Charlotte olyan társaságban van, amelynél biztonságosabbat el sem tudok képzelni: a Madame mellett! − Ó, hogy maga milyen naiv! Már hogy lehetne biztonságban egy félkész palotában, amely minden oldalról nyitott, és egy olyan udvarban, amelyről az elmúlt évben bebizonyosodott, hogy sötét bűnök húzódnak meg a csillogó-villogó külcsín mögött! Charlotte-ról már tízéves korában lerítt, hogy gyönyörű lesz! − És az is lett − morogta a torkát köszörülve Alban. − Odaküldöm Jacquemint, hogy tudja meg, mi újság. A kényszerű szobafogságra ítélt Charlotte, aki − akárcsak a Madame néhány héttel korábban − lábán nagy kötéssel, csak két botra támaszkodva tudott közlekedni, halálra unta volna magát, ha Lydie de Theobon és Cécile jóvoltából − bár ez utóbbi nem vett részt a bálokon a két gyermek felügyelete miatt − nem értesül mindenről, ami az udvarban történik. Így tudta meg azt is, hogy La Reynie úr távozása után heves veszekedés tört ki Montespanné és Maintenon között. Előbbi nemcsak azt hányta szemére az utóbbinak, hogy rossz színben tünteti fel őt a király előtt, de azt is, hogy megfeledkezik róla, milyen nagy hálával tartozik neki, amiért férje halála után − aki gyanús üzelmei miatt kis híján nyomorba döntötte − rábízta gyermekei nevelését, s egyúttal bevezette az uralkodó közvetlen környezetébe. Aki mellesleg abban az időben még egyáltalán nem szívelte az özvegyet. Montespanné mindemellett fölemlegette vetélytársának, hogy már akkor is szeretőket tartott, 175

amikor a férje még élt. − Azt, hogy itt tart, kizárólag nekem köszönheti, és mivel hálálja meg? Minden lehetséges módon befeketít a király előtt, akinek a közelébe se juthatott volna a közreműködésem nélkül! Amikor XIV. Lajos a szóváltás hírére megérkezett a helyszínre, Maintenon asszony alázatosan arra kérte, hadd beszélhessen vele négyszemközt. Kettőjük bizalmas beszélgetése után Lajos igyekezett jobb belátásra téríteni a „szőke nőstény tigrist” − akit egykor annyira szeretett, s aki még mindig sokat jelentett neki − azzal a logikus érvvel, hogy nyilván jó oka volt rá, amiért a gyermekei nevelését egy kétes hírű hölgyre bízta! Ez az érv talált; a kegyencnő kénytelen volt visszavonulót fújni. Legalábbis látszólag; ugyanakkor ettől kezdve mindenki tudta, hogy a két nő háborút hirdetett egymás ellen. És hogy a király szemében a mérleg nyelve a kis fattyúk egykori nevelőnője felé billen… A bajorországi hercegnőnek született Marie-Christine trónörökös hercegné a Madame egyik oldalági rokona volt, de ez a tény semmiféle szerepet nem játszott kettőjük barátságában. Egyik hölgy sem volt szépnek nevezhető, de míg „Liselotte”-ból a nőiesség is teljességgel hiányzott, MarieChristine-t kifejezetten vonzó alakkal áldotta meg a sors. Magas, karcsú testét formás kar, kebel és kéz egészítették ki. Mellesleg négy nyelven beszélt, elragadóan játszott csembalón, remekül táncolt, és − ebben hasonlított a leginkább „nagynénjéhez” − vágott az esze. Bár lapos, tömpe orra, a piros foltok ajka és álla körül, valamint a sárgás elszíneződések a homlokán nem emlékeztettek sem rózsára, sem liliomra, a tökéletes fehér fogak, amelyek minden mosolynál kivillantak, és a sötétkék szemből áradó vidámság ellensúlyozta a fenti fogyatékosságokat. Egyszóval Marie-Christine nemcsak tohonya férjét bűvölte el, hanem a királyi családot és az udvar túlnyomó részét is. Mint ahogy aznap reggel is, időnként betoppant a Madame-hoz egy kis „rokoni csevejre”; ilyenkor fölidézték szülőföldjüket és mindazokat, akiket maguk mögött hagytak, miközben élvezettel csemegéztek a finom bajor süteményekből. Ezúttal azonban a trónörökös hercegnő azért jött, hogy panaszkodjon: − Szeretném tudni, ki ez a Maintenon bárónő, akit második udvarhölgyként osztottak be mellém. Azt mondják, nem nemesi származású, ráadásul kutya-macska barátságban van Montespannéval, akiről tudom, hogy a király kegyencnője. − Van valami személyes kifogása ellene? − kérdezte a Madame reménykedve. − Nincsen. Mindig rendkívül udvarias és szerény, valamint mélyen 176

vallásos, csakhogy sose tudom, mit gondol a lelke mélyén. És a viselkedése a királlyal szemben… enyhén szólva nem éppen megfelelő. − Nem mondták, hogy ő a király új barátnője? − Nos, ez a barátság kissé túllő a célon. Minden áldott este nyolc órakor a főkamarás eljön érte, hogy elkísérje őfelsége hálószobájába, ahol több mint két órát tölt! Vajon az apósom miért akarja minden este látni? És mi folyik ott közöttük két órán át? Az a gyanúm, hogy esetleg a király azért helyezte mellém, hogy kémkedjen utánam. Vajon mit fecseg rólam a hátam mögött? − Nyugodjon meg, kedvesem. Egész biztosan nem ön a téma. Lehet, hogy szóba kerül a neve, de mivel olyan békésen és rendesen él a férjével, rossz szóra nem lehet semmi ok. Bár arról meg vagyok győződve, hogy annak az álszent némbernek van miről beszélnie! Ha egyáltalán beszélgetnek… − Ezt meg hogy érti? A Madame keserűen fölkacagott: − Ó, istenem, de naiv! Mégis, mit gondol, mit csinálnak ketten egy hálószobában? − Csak nem azt akarja mondani, hogy… együtt hálnak? − Maintenon igazi kalandornő, aki sosem szűkölködött szeretőkben! Amikor Montespanné a nagy veszekedés közben mindent a szemére hányt, csak az igazságot mondta! − De hisz öreg! Idősebb, mint a király, nem? − Na és? Egy vén szajha − sziszegte dühösen a Madame −, aki tudja, hogy fonnyadó bájai helyett valami mást kell nyújtania. Nyilván igen tehetséges bizonyos dolgokban. − És ezt a nőt hozták a házamba? − Sajnos, kedvesem, ezt a békát le kell nyelnie. Beszélt már róla a férjével? − Még nem mertem megemlíteni neki; nehogy azt higgye, bírálni akarom a királyt, akit egyébként nagyon is kedvelek. Ezúttal a Madame valóságos „homéroszi kacajt” hallatott: − Hát csak merje, az ördögbe is! Majd meglepődik, hogy a herceg legalább annyira gyűlöli azt a vén satrafát, mint én! Jól fog esni, ha kipanaszkodhatja magát. Kettesben amúgy is könnyebb elviselni a megpróbáltatásokat! − És talán megemlíthetné az apjának is… − kockáztatta meg felderülő arccal Marie-Christine. − Csak ezt ne kérje tőle! Úgy tudom, önök ketten tökéletes harmóniában élnek. − Ó, igen! Kegyelmes uram a férjek gyöngye! Tiszta szívemből szeretem, és ő is engem! − Akkor ne kockáztassa a boldogságukat. Élvezze a mindennapokat, és ne törődjön másokkal. Egy napon majd Franciaország királynéja lesz! És akkor megválogathatja a környezetét. 177

− Így fogok tenni, és hálásan köszönöm a jó tanácsokat! És… a királyné… mit szól hozzá, hogy Montespanné igazgatja az otthonát? − A királyné egy földre szállt angyal, kedvesem! Ugyanakkor korántsem ostoba. Amikor Montespannét kinevezték mellé, ezt mondta nekem: „Úgy látszik, az a sorsom, hogy a férjem az összes szeretőjét a szolgálatomba állítja.” Ezzel az előző főintendánsra, Soissons grófnéra célzott, aki nemrégen azért menekült el, hogy ne kelljen bíróság elé állnia mérgezés vádjával! Nos, erről ennyit… Mielőtt az udvar elhagyta volna Versailles-t, hogy visszatérjen a saintgermaini rezidenciára a téli időszakra, a király meginvitálta a hölgyeket és a kisasszonyokat egy közös sétára a parkba. A kirándulás fénypontja a park egyik legszebb lugasában elköltendő uzsonna volt. A férfiak ki voltak zárva az eseményről, viszont őfelsége ragaszkodott hozzá, hogy az udvar összes nőnemű tagja ott legyen. Úgy gondolta, ha másképp nem, legalább ily módon körülveheti magát „virágokkal”, ha már az ősz lassanként megfosztja a valódiaktól. − Az ördögbe is! Uralkodónk most egyszerre szultánnak képzeli magát? − zsörtölődött a Madame, aki már alig várta, hogy élvezhesse még egy kicsit az imádott saint-cloudi kastélyt, mielőtt hazatérne Saint-Germainbe, és arra számított, hogy a délelőtt folyamán útra kelhet. Lydie de Theobon fölkacagott: − Nem szeretnék tiszteletlennek látszani, de ez a szándék nem mondható új keletűnek. Egy királyné nem elég neki: legalább kettő vagy három kell… − Hallgasson! − szólt rá méltatlankodva a hercegnő. − Szeretném emlékeztetni rá, Madame, hogy felséged kezdte! Ha óhajtja, meg is számolhatjuk: nos, egy: a királyné, kettő… − Hallgasson! De mit vegyek föl? − A Madame-nak többet kellene törődnie a ruházatával! Íme a választék: az elegáns ruha, az egyszerű ruha vagy a vadászruha. − És a lila bársony hová lett? Talán párnát csináltak belőle a kutyáknak? − Ó, micsoda szentségtörés… Van még egy kék selyem és egy rozsdaszínű bársony. − Hogyhogy? − kérdezte a Madame döbbenten. − A Monsieur rendelte meg őket felséged méretére. Az a véleménye, és nem is alaptalanul, hogy felséged nem a rangjához méltóan öltözködik. − És ezt most mondja, amikor elutazni készülünk? − Itt a Madame nappal a vadászkosztümöt viselte, esténként pedig az elegánsát. Nem is volt szándékunkban soká maradni: a Monsieur SaintCloudba készült, azután Párizsba. De a mai ünnepre, ahol csak hölgyek vesznek részt, szépnek kell lennie! − Nos, akkor mutassa azt a rozsdaszínűt! Illik az évszakhoz. A ruha kellemes meglepetést szerzett a Madame-nak: a versailles-i 178

időszak alatt a sok jövés-menés hatására lefogyott néhány kilót, így az új szerzeményből itt-ott be kellett venni. Ráadásul a színe is tetszett neki, úgyhogy igencsak elégedett volt. Charlotte-nak hasonló problémái voltak, csakhogy ő nem számíthatott semmiféle „meglepetésre”. Az elmúlt időszakban nem okozott gondot ruhatárának szegényessége, mivel sérült lába miatt nemigen vett részt az ünnepségeken. De ezúttal neki is csatlakoznia kellett a hölgyekhez, ahogy erre a Madame is felhívta a figyelmét: − Őfelsége minden nőt meghívott, kivétel nélkül! Ki nem állhatja, ha valaki betegségre vagy más elfoglaltságra hivatkozik. Már említettem önnek, hogy La Valliére asszonynak − mellesleg Montespannénak is − néhány órával a szülés után már jelen kellett lennie az udvarban. − De én édeskeveset számítok! − Azt mondta: „mindenki”, abba pedig ön is beletartozik! Azzal a Madame sebbel-lobbal távozott. Charlotte végül a zöld ruha mellett döntött, amelyet a nagynénjétől kapott, s amelyet meg kellett toldani, mert időközben a fiatal lány jócskán megnőtt, a jólelkű Theobon pedig kiegészítette egy alsószoknyával és egy fehér szatén ingmellel. − Elragadóan fest! − nyugtatta meg barátnőjét. − Most már nem mondható el, hogy csak árnyéka önmagának. Azzal mindketten csatlakoztak a Madame és a kis Mademoiselle kíséretéhez. Nem kellett messzire menniük, mivel a gyülekező a teraszon volt, ahol két sorban álltak fel a hölgyek. Csodálatos, kora őszi idő volt, amikor a nap már nem süt olyan perzselően, mint nyáron, de még kellemesen meleg fényt ad. Az azúrkék égen csak itt-ott lebegett néhány szelíd bárányfelhő. Charlotte, aki erre a rövid időre ledobta magáról gondjait, elragadtatással csodálta az elbűvölő panorámát: a medencéket, a lugasokat, a hatalmas zöld pázsitot és a távolban a kanálist, amelynek víztükre beleveszett a horizontba. A vendégsereg színes kavalkádja pedig remekül illeszkedett ebbe a csodaszép környezetbe: az elegánsan kiöltözött hölgyek úgy festettek, mint egy virágoskert, amelyet teliszórtak gyémánttal, rubinnal, zafírral és smaragddal. Vagy mint egy egzotikus madárraj − mindenki összevissza fecsegett. Egyszerre csak váratlan csönd támadt: a trónörökös hercegnővel a karján megérkezett a király. Kissé hátrébb követte őket Mária Terézia királyné, a Madame és leánya. A hölgyek sorban egymás után térdet hajtottak. − Hölgyeim! − szólt őfelsége. − Nagy örömömre szolgál, hogy mindannyian itt vannak! Azzal, mintegy megadva a jelet az indulásra, magasra emelte színes szalagokkal díszített botját, amelyet szabad kezében tartott. A vidám társaság megkerülte a nagy medencét, majd elhaladt az Apolló és Diana anyjáról elnevezett Latona54 szökőkút mellett, amelyben egy kőszigeten bronzból 54 Lato vagy Latona Létó istennőnek, Apollo és Diana (Apollón és Artemisz) 179

készült békák, teknősbékák és gyíkok köpködték a vizet. Végül beléptek egy lugasba, amelynek közepén öt asztal állt arannyal hímzett fehér térítőkkel letakarva, virágkosarakkal és ládákba ültetett narancsfákkal díszítve, telis-tele ínycsiklandozó finomságokkal. A kör alakú tisztás szélén, amelyhez öt ösvény vezetett, aranyszobrok alkottak „díszes koszorút”. A társaság egyöntetű lelkesedését szűnni nem akaró tapssal fejezte ki. Az ünnepség igazán remekül sikerült: a résztvevők el voltak ragadtatva a „falusias” hangulattól. Mindenki kiszolgálhatta magát a terülj, terülj, asztalkámról, aztán egy pádon ülve vagy a pázsitra telepedve fogyaszthatta el ételét-italát, miközben a bokrok mögött, a háttérben lágyan muzsikáltak a hegedűk. Charlotte most először érezte jól magát, amióta Versailles-ban tartózkodott: a park varázslatos szépsége őt is magával ragadta. A séta közben semmiségekről fecsegtek Cécile-lel és Lydie-vel, akik különösen jó hangulatban voltak; mintha a férfiak társaságának hiánya valamiféle súlyos tehertől szabadította volna meg őket. Hímneműek ugyan most is nyüzsögtek körülöttük, de a felszolgáló inasok, akiknek zöld egyenruhája tökéletesen beleolvadt a park zöldjébe, mintha ott sem lettek volna. Amikor egyikük egy pohár limonádét nyújtott át Charlotte-nak, a lány fölemelve a fejét, Delalande-dal találta szemben magát, akinek szigorú tekintete beléfojtotta a meglepetés kiáltását. Szerencsére Lydie épp Cécile-lel váltott szót, így Charlotte-nak volt ideje összeszedni magát. Mit keres itt, Versailles-ban? Már másodszor fordult elő, hogy Alban inasruhát ölt magára, de itt, ebben a csodaszép környezetben, a sok elegáns hölgy között ez igencsak visszásan hatott, és Charlotte-ot kifejezetten zavarta. Tudta jól ugyan, hogy az álruha a férfi mesterségének velejárója, de most döbbent rá igazán, micsoda szakadék választja el őket egymástól. Ha arra gondolt, hogy csókolózott vele, sőt bevallotta neki, hogy szereti, fájdalommal vegyes szégyen hulláma járta át. Lehetetlenség, hogy bármi is szövődjön egy rendőr és egy nemes kisasszony között, még akkor sem, ha ez utóbbi olyan nincstelen, mint ő. Delalande hála istennek nem is vette komolyan azt, ami kettejük között történt… Mindezen gondolatok ellenére nem tudta megállni, hogy még egyszer rá ne pillantson: Alban még ebben a szolgai öltözékben is rendkívül vonzó férfi volt, és Charlotte kellemes közérzete egy pillanat alatt semmivé foszlott. Odafordult a barátnőihez, akik annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy észre sem vették a hallgatását. Az uzsonna véget ért, s a társaság elindult az Apollo-kút felé, amelynél a király fogadni készült vendégei köszönetét. Charlotte annyira elmerült gondolataiban, hogy csak akkor ocsúdott föl, amikor Cécile megrángatta a karját: anyjának latin neve. (A szerk.) 180

− Gyorsan, gyorsan! Térdet hajtani! − suttogta a fülébe. − Mi ütött magába? A fiatal lány szerencsére még épp időben tért magához, mielőtt a király a hercegnők koszorújában odalépett hozzá. − Ki ön, kisasszony? Mintha már láttam volna… A király hozzá beszélt. Charlotte térde annyira remegett, hogy kis híján összeesett. Elhaló hangon felelte: − Charlotte de Fontenac, felség. − Valóban? A megdöbbentő kérdéstől a fiatal lány fölegyenesedett, s látta, hogy Maintenon asszony közelebb lép a királyhoz, és néhány szót suttog a fülébe. Az uralkodó arcáról eltűnt a mosoly: − Mit hallok? Hogy ön apácanövendék volt Saint-Germainben az Orsolyáknál, de megszökött, és… A félelem visszaadta Charlotte tartását: − Nem voltam apácanövendék, felség! Csak azért szöktem meg, mert megtudtam, hogy az anyám véglegesen be akar zárni abba az intézménybe, ahol a tanulmányaimat végeztem… − …és a megboldogult Brecourt grófné befogadta, és támogatta abban, hogy ellenszegüljön az anyai akaratnak? Ön pedig a Madame-nál keresett menedéket… − Nem keresett ő semmit, kedves sógorom! Én fogadtam be a nagynénje kérésére, és csak gratulálhatok magamnak ezért! A Madame a maga vehemens módján avatkozott bele a társalgásba, és Charlotte nagy megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy teljes tekintélyét latba vetve veszi a védelmébe. − Ezek után pedig, a biztonság kedvéért kinevezte unokahúgom, a spanyol királyné udvarhölgyévé, s a kisasszony − egy udvarhölgyhöz nem illő módon − túlságosan is közel került őfelségéhez, amiért haza is hívtuk, az egyik társnőjével együtt, ha nem tévedek… − Én voltam az, felség… − szólt közbe hősiesen Cécile. − S ha felséged megengedi, hozzáteszem, hogy mindössze felséged akaratának engedelmeskedtünk! Ekkor Maintenon asszony ismét a királyhoz fordult, és Charlotte-ot nézve a fülébe susogott valamit. Erre azonban Montespanné kijött a sodrából. − Nem értem, felség, hogy miféle sötét szándékok vezérlik Maintenon asszonyt ezzel a lánnyal szemben? Mit vétett szegény? Talán hogy szép, és hasonlít arra a szerencsétlen La Valliére-re? − Fontenac báróné személyesen jött el hozzám panaszkodni. Talán ne vettem volna tudomást egy megbántott édesanya fájdalmáról? − Egy édesanya fájdalmáról!? Ne nevettessen! − szólt közbe a Madame. − Brecourt grófné, aki meg volt róla győződve, hogy a sógornője mérgezte 181

meg a férjét, pontosan beszámolt nekem mindenről. − Hazugság! − sziszegte Maintenon. − Ha így lett volna, La Reynie már rég megtette volna a szükséges intézkedéseket… − Akárhogy legyen is − mondta ingerülten a király −, a kisasszony jelenléte az udvaromban szúrhatja egyesek szemét. − Hadd jegyezzem meg, felséges sógorom, hogy a kisasszony az én udvarom tagja, és mint ilyen, senkinek nem szúrja a szemét. Holnap pedig visszatérek Saint-Cloudba, vele együtt! − Arról szó sem lehet, asszonyom! A legkevesebb, amit tehetek, hogy visszaadom a szökevényt az édesanyjának. Amúgy pedig − tette hozzá Lajos megvető ajakbiggyesztéssel −, az egész ügy jelentéktelen, nem tudom, minek foglalkozunk vele ennyit. A téma lezárva! Charlotte, döbbenten a rémülettől, sírva fakadt. Ez az ismeretlen nő, ez a Maintenon megpecsételte a sorsát… de hát miért? Mit ártott ő neki? Ekkor azonban megszólalt egy lágy, de határozott hang: − Számomra nem, felség. Brecourt grófné az udvarhölgyem volt, és tiszta szívemből szerettem őt. Elmesélte nekem ezt az egész szomorú ügyet. A királyné volt az, akinek szavai belehasítottak a döbbent csöndbe. Mindenki eltátotta a száját, hisz Mária Terézia mindig a háttérbe húzódott, és még akkor sem ellenkezett a király akaratával, ha az elviselhetetlen volt a számára. Mintha egy szobor elevenedett és szólalt volna meg! Lajos is alig tudott magához térni a csodálkozástól. − Ön, asszonyom? De hát miről beszél? Mária Terézia arca bíborvörös lett, de hősiesen folytatta: − Az igazságról, felség, az igazságról! És arról, hogy felségednek igazságosnak kell lennie ezzel a szegény teremtéssel: nem szabad hagynia, hogy tönkretegyék az életét. A megboldogult Brecourt asszony tudta, mit beszél, és mit cselekszik. Kérem felségedet, adja őt nekem! − Ön, aki olyan ájtatos és istenfélő, ön arra kér, hogy bízzam önre ezt a lányt? − Igen, felség! Én, a királyné, ezt kérem öntől! Az apró termetű Mária Terézia kihúzta magát, és hirtelen olyan erő áradt belőle, hogy a király kénytelen volt elfordítani a tekintetét… − De hát mit kezd vele? Hisz nincsenek már udvarhölgyei… Nem volt túl jó ötlet erre emlékeztetni a királynét. Ő ugyanis maga kérte, hogy bocsássák el az udvarhölgyeit, amikor észrevette, hogy férje számára a kisasszonyok hálószobája remek vadászterületet jelent… − Majd megteszem felolvasónak. Tudom, hogy beszél spanyolul. Ehhez nem volt mit hozzátenni. A csapodár férj visszavonulásra késztette az uralkodót… − Legyen, ahogy óhajtja! Vigye! Magának adom. Ön pedig, leányom, köszönje meg a királynénak! 182

De Charlotte már meg sem hallotta a szavait; térdre esett, és csókokkal halmozta el Mária Terézia szoknyájának alját. − Köszönöm! Ó, köszönöm, felség! Felségednek soha nem lesz hűségesebb szolgálója nálam! Amikor talpra állították, észrevette, hogy megmentője legalább annyira reszket, mint ő. A hatalmas elszánás, amellyel Mária Terézia szembe mert szállni a férje akaratával, ráadásul a nyilvánosság előtt, kiszívott belőle minden erőt. De azért annyit összeszedett, hogy rámosolyogjon újdonsült védencére: − Biztos vagyok benne… Kedves sógornőm − fordult a Madame-hoz −, kérem, kísértesse el őt hozzám, Saint-Germainbe, mivel holnap mindannyian hazatérünk. − Így fogok tenni. És tiszta szívemből köszönöm önnek, kedvesem! Igencsak kedvelem ezt a kislányt, akinek senkije sincs többé, hogy megvédje egy… bizonyos nő ármánykodásaitól! Felségednél teljes biztonságban lesz − tette hozzá, gyilkos pillantást vetve Maintenon felé, aki kissé hajlott háttal távolodott, a királyt követve. A királyné és kísérete szintén útnak indult a kastély irányába. Valaki azonban nem mozdult: Montespanné egy helyben állt, és tiszta szívből kacagott. − Ki hitte volna, hogy ez a félénk asszony ilyesmire képes? Őfelsége ezúttal alaposan alulmaradt! A pokolba is, mennyire jólesett látnom ezt! Maintenon arcát le kellett volna festeni! De hát mit ártott neki, kedves… Charlotte? Ugye, így hívják? − Igen, asszonyom. Fogalmam sincs, mivel ártottam neki. Csak azt tudom, hogy gyakran találkozik az anyámmal, de nem gondoltam volna, hogy egyáltalán tudja, ki vagyok. − Higgye el, már régóta tudja. Már az is fölidegesítheti, ha meglátja az ön arcát. Igazi szipirtyó ez a nő! Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy annak idején fölkaroltam. Ha ez a palota a Paradicsom, akkor ő benne a kígyó! Mellesleg, nem járt túl jól a cserével, kedvesem. A királyné udvara jóval kevésbé szórakoztató, mint a Madame-é. − Nem baj! Én akkor is hűséges szolgája leszek őfelségének… és önnek is, asszonyom, amiért a védelmemre kelt. Athénaís gyors mozdulattal megsimogatta Charlotte arcát, majd csatlakozott a távozókhoz. Madame és az udvarhölgyei egy másik úton tértek vissza a kastélyba. Charlotte-ot, aki még mindig nem tért teljesen magához az iménti jelenet miatt, szomorúság fogta el, amiért egyszerre két jó barátnőjét kell elveszítenie. − Mi lesz velem a maguk barátsága és tanácsai nélkül? − fakadt ki panaszosan a láthatóan zaklatott Lydie-hez és Cécile-hez fordulva. − Ne aggódjon! Őfelsége szereti, ha az öccse minél többet a közelében van. Gyakran fogjuk látni egymást. Ezzel szemben viszont remek lehetősége lesz rá, hogy elnyerje a lelki üdvösségét: a királynénál állandóan imádkoznak. 183

Lehet, hogy még visszasírja a kolostort… Egyébként úgy tűnik, akadt egy váratlan szövetségese. Montespanné kedves is tud lenni, ha akar. A Madame-ot, amint a lakosztályába visszatért, Greck báró, Pfalz választófejedelmének franciaországi nagykövete várta egy igen szomorú hírrel, amelyet kertelés nélkül azonnal a tudomására is juttatott. − Sajnálattal közlöm fenségeddel, hogy az édesapja meghalt! Egy törékenyebb alkatú nő valószínűleg elájult volna egy ilyen brutális mondat hallatán. A Madame szájából egyfajta elnyújtott huhogás tört ki, majd zokogva vetette magát az ágyára, és kiapadhatatlanul folytak a könnyei. A szerencsétlen hírnök azt sem tudta, hová legyen zavarában. De még akkor sem értette meg, mit tett, amikor Ventadour asszony ajtót mutatott neki: − Hol tanult maga diplomáciát, uram? Talán a testőrségnél?

184

HARMADIK RÉSZ

A KIRÁLYNÉGYILKOSSÁG

185

TIZEDIK FEJEZET

Különös ajánlat A királyné ébredése után őfelsége mosakodása és öltözködése minden reggel szabályos rend szerint, szertartásosan zajlott. Mindamellett jelen levő udvarhölgyei számára gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy valami szokatlan történhetett asszonyukkal, mivel Mária Terézia arcán nem látták az általuk megszokott méltóságteljes mosolyt, melyet a királynő, mint valami álarcot, reggel mindig magára öltött, e mögé próbálva rejteni lelki bánatát. A mai reggelen azonban nem volt rajta álarc − mosolya valami egészen mást tükrözött: szinte ragyogott a boldogságtól. A körülötte lévő hölgyek kérdőn tekintgettek egymásra. Többségük arra gyanakodott, hogy őfelsége valami gyönyörűt álmodhatott, aminek még most is a hatása alatt áll. Az ágy szélén ülve szó nélkül engedte, hogy kedvenc komornája, Pierrette Dufour ráadja selyemharisnyáit, amelyeket aztán második öltöztető hölgye, Saint-Martin asszony erősített föl a lábára ékkövekkel díszített harisnyatartó szalagokkal. A reggeli imádságok közben ugyan elhalványodott a mosolya, ám a fohászok befejeztével nem hullajtott néhány könnyet, mint az gyakorta megesett, hanem a hála érzése sugárzott szét arcán. Aztán két könnyed lépéssel árnyékszékénél termett, majd dolga végeztével visszaült az ágyra, miközben megkezdődött a szobalányok felvonulása − vizet, kristály mosdótálat, velencei szappant és különféle parfümöket hoztak. A mosakodás után őfelsége szemmel láthatóan nagy élvezettel fogyasztotta el első csésze kakaóját, amelyet egyébként rögtön egy második is követett. A királyné ébredése óta még egyetlen szó sem hangzott el. Az öltöztető hölgyek szokás szerint bosszankodva figyelték a fontoskodó arcú Chicát, a törpe lányt, aki általában a Mária Terézia ágya melletti keskeny folyosón aludt. A kakaók elfogyasztása után Mária Terézia átvette az alsó blúzát első öltöztető hölgye, Béthune marsallné kezéből, majd a hölgyek fehér selyemszoknyát adtak rá, amely feszesen simult testének kerekded formáira, aztán a finom szőttesből készült, bordákkal bőven ellátott fűző következett, melynek zsinórjait alaposan meghúzták, igyekezvén minél jobban karcsúsítani úrnőjük alakját. Egyszerre csak az egyik udvarhölgy, Créqui grófnő hirtelen mozdulattal félrevonta a törpe lányt, hogy kivallassa, tud-e valamit őfelsége jó 186

hangulatának okáról, majd kisvártatva derűs arccal kiáltotta: − Hölgyeim! Úgy hiszem, meg kellene kérdeznünk őfelségét, hajlandó-e szívből jövő gratulációinkat fogadni. Az elmúlt éjjel fenséges férje látogatást tett nála. Effajta esemény már évek óta nem történt, nem csoda hát, hogy a szobában kitört az öröm, és a gratulációk csak úgy záporoztak az egyfolytában kacagó Mária Teréziára, aki kissé szégyenlősen tördelgette apró kezeit, pontosan úgy, mint évekkel azelőtt, amikor még fiatal házasként kedveskedően ékelődtek vele férje odaadásán, aki, mint mondták, nagyon durcás lett volna, ha akárcsak egyetlen éjszakát is hitvese nélkül kellett volna töltenie. XIV. Lajos hosszú ideig minden éjjel bejárt a feleségéhez, még akkor is, ha közben szeretőt tartott. Akkor hagyott föl ezzel a jó szokásával, amikor szenvedélye olyan erővel lobbant fel Montespanné iránt, hogy még házastársi kötelességéről is megfeledkezett. Mária Terézia, bár sohasem mutatta, mártírként szenvedett emiatt. Egyetlenegyszer fakadt csak ki, amikor Athénaís arcátlan módon közvetlenül az orra előtt ugrott be a király hintójába; ekkor betelt a pohár: − Sírba visz ez a szajha! − fakadt ki életében először és utoljára. Később azután sohasem ragadtatta el magát. Sőt még igyekezett kedves is lenni szíve bánatának okozójához. Nem mintha ezért bárki megdicsérte volna, hisz nem magától értetődő, hogy az asszony vakon elfogadja férje minden szeszélyét? A jó hír bejelentése kisebb fennakadást okozott a királyné reggeli programjában. A hölgyek mind egyszerre beszéltek, miközben úrnőjük még mindig gyönyörű, szőke haját fésülték, amelyet csak még ezüstösebbé tettek az itt-ott beleszövődő fehér hajszálak. A boldogság nagyon jól állt neki: hirtelen tíz évet fiatalodott. Szép, kék szeme, amelyet a sírás gyakorta kipirosított, egyszerre csak visszanyerte régi fényét. A királyné hangja hirtelen véget vetett a zsivajnak: − Úgy érzem, igazságtalan voltam szegény Maintenon asszonnyal szemben, akinek tanácsait férjuram, a király általában meg szokta fogadni. Alapjában véve nagyszerű teremtés, ráadásul igaz keresztényi lélek. Créqui asszony, aki korántsem volt erről meggyőződve, rögtön tiltakozni kezdett: − Felséged túlzottan jóságos. Hát miféle tanácsot tudna adni egy ilyen nő, mint ő? − Nekem semmilyet, de a királynak nagyon is… Megértette vele, hogy az erényes férjnek mindenekelőtt asszonyához kell kötődnie, és nála kell menedéket keresnie a nehéz időkben. És az én kedves uram hallgatott rá. Ha jól meggondolom, azt, hogy a király újra kitüntet a szerelmével, egyedül neki köszönhetem. Meg is akarom hálálni neki. A királyné váratlan kijelentését követő bénult csöndnek hirtelen vége 187

szakadt: Montespan asszony, a királyné háztartásának főintendánsa érkezett a tőle megszokott sebbel-lobbal. Ő is hallotta Mária Terézia okfejtését, amelyen föl is háborodott. A hangja ércesen csengett: − Ha jól értem őfelsége szavait, akkor ez azt jelenti, hogy ennek a nőnek a pimaszsága nem ismer határokat: odáig merészkedik, hogy beleüti az orrát a királyi pár intim ügyeibe. A királyné bájai önmagukban is képesek megfelelő vonzerőt gyakorolni a királyra, és őfelségének semmi szüksége ennek a Madame által előszeretettel lotyónak nevezett némbernek a közbenjárására. − A Madame-nak csúnya nyelve van, és önnek is − vágott közbe Mária Terézia. − Őfelsége pontosan tudja, kivel barátkozzon, és kivel nem. És ha én úgy gondolom, hogy ez a hölgy jót tesz velem, ki fogom mutatni a hálámat. Azzal a felséges asszony meghajolt udvarhölgyei előtt, majd imakönyvét magához véve s parfümjei illatfelhőjébe burkolózva elindult a kápolnába, hogy urának és parancsolójának társaságában meghallgassa a misét. Kíséretének legrangosabb tagjai némán követték. Montespan asszony azonban nem tartott velük, hanem Charlotte irányába fordult, aki elmerülten rakosgatta az öltöztető asztalon az imént használt különféle tégelyeket és üvegcséket. Visé asszony, a királyné udvartartásának egyetlen spanyol tagja − amit csupán annak köszönhetett, hogy francia nemesúrhoz ment férjhez −, Mária Terézia fehér selyem hálóköntösét és egyéb ruhadarabjait hajtogatta össze, ám a főintendánsnő egyetlen utasító pillantására eltűnt a színről. − Mit szól ehhez, kicsikém? A királyné őfelségének furcsa elhatározása szerintem fenyegetheti az ön biztonságát. − Meglehet. De én mit tehetek ez ellen? − Beismerem, nem sokat. Ez a vipera mindenhová képes befurakodni. A jámbor királyné finom falat ennek a vakbuzgó, negédes nőszemélynek, aki megállás nélkül az erényről papol. A királynak parancsolgatva az egész udvart át akarja alakítani: Versailles-ból tömjénfüstbe burkolódzó Escorialt szeretne csinálni, ahol a hegedűk hangját orgonaszó váltja fel, ahol megszűnik a tánc, ahová a csinos, fiatal hölgyek többé nem kapnak bebocsátást, hogy a gyűlölt kegyencnők kora egyszer s mindenkorra véget érjen. Állandóan a lelki üdvösségről prédikál a királynak, akit sikerült is visszavezetnie a felesége ágyába, miközben továbbra is együtt hál vele, sőt még kérkedik, hogy milyen szép ajándékot ad őfelségének. Mintha egy ötvenéves nő teste feledtetni tudná a húszévesét. Nem is beszélve arról, hogy azt a szegény Fontanges-t, akit tönkretett, még arra is rávette, hogy a nővérével együtt a chelles-i zárdába vonuljon vissza! Charlotte némán hallgatta a márkiné elkeseredett kirohanását. Tágra nyílt a szeme a döbbenettől, amikor emez azzal vádolta meg Maintenon asszonyt − erről egyébként az udvar jelentős része meg volt győződve, és persze kiváltképp ő maga −, hogy ő mérgeztette meg a lányt. Néhány hónappal korábban Angélique ugyanis elhalálozott a párizsi 188

Port-Royal kolostorában, ahova azért vitették át, mert illendőbb dolog egy ilyen, közismerten puritán helyen meghalni, mint abban a sokkal világiasabb zárdában, amelyet a nővére vezetett. XIV. Lajos, miután Feuillade és Noailles grófoktól értesült Fontanges válságos állapotáról, elment, hogy meglátogassa. A mindössze húszéves Angélique árnyéka volt önmagának. A látvány a királyt annyira elkeserítette, hogy hullt a könnye, mint a záporeső, s ez még egy utolsó halovány mosolyt csalt a haláltusáját vívó lány arcára, aki elhaló hangon így szólt: − Boldogan halok meg, mert utolsó pillantásommal láthattam értem könnyező királyomat… Charlotte kénytelen volt felelni erre valamit, ám megelégedett egy semleges megjegyzéssel: − Nagyon beteg volt, a szülése után nem tudott többé fölépülni. − Kétségtelenül, ám micsoda alkalom, hogy fölnyissuk a király szemét, hogy ezt a ragyogó szépséget mindössze két év alatt őfelsége kegyencnőjének fondorlatai vitték a sírba. Charlotte megjegyezhette volna, hogy a fondorkodásnak a szépséges Athénaís is kiváló mestere, tehát neki ne papoljon az erkölcsről, a főintendánsnő azonban tovább folytatta: − Jelenleg Maintenon a királynét igyekszik megkörnyékezni, és mivel ő könnyen hajlítható, aligha lesz nehéz dolga. Akkor pedig tudja, mi lesz magával, kedvesem? Addig nem fog nyugodni, míg el nem távolítja… − De miért? − Mert fél magától. Na, ne nézzen rám ilyen kikerekedett szemekkel, inkább jöjjön ide! Charlotte karját megragadva a tükör elé állította. − Hány éves? − Hamarosan tizennyolc leszek. − Fontanges is ebben a korban volt, amikor bemutattam a királynak… Maga majdnem olyan szép, persze másképpen. − De asszonyom, mit akar ezzel mondani? − Charlotte kezdte megérteni, mire próbál kilyukadni Montespanné. − Azt mondják, mostanra már megbánta, hogy Fontanges kisasszonyt a király közelébe vitte. − Hát persze hogy sajnálom. Ez a szerencsétlen annyira ostoba volt, hogy beleszeretett a királyba. Őfelsége olyan mértékben halmozta el ajándékokkal, amitől teljesen elvesztette a fejét. Királynénak képzelte magát… Mit királynénak? Istennőnek! Maga, kedvesem, sokkal józanabbnak tűnik, és nagyon hasonlít valakire. Észrevettem, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor a királyné kíséretében megjelent, a király alig tudta levenni a szemét magáról. − Lehetséges, de talán csak azért, mert rossz emlékeket juttatok eszébe, egy olyan asszonyét, akit elhagyott, és aki a Carmel-kolostorban keresett azután menedéket. 189

Montespanné gőgösen válaszolt: − Az a nő nem volt hozzám mérhető, de ha tudni akarja, Maintenon sem mérhető a maga szépségéhez. Látom, megint megrémült. Elismerem, hogy kissé váratlanul éri mindez, de gondolja csak végig… − Már végiggondoltam, márkiné asszony. Nem szeretem a királyt, és nem érzek semmilyen elhivatottságot a kegyencnői szerepre. Mindamellett elismerem, hogy igaza van. Athénaís felkacagott: − Hát mi sem éreztünk ennyi idős korunkban, sem La Valliére, sem én. La Valliére szerette Lajost a maga félénk, visszahúzódó módján. Titokban, csöndesen akarta szeretni, és nem csinnadrattával a nyilvánosság előtt, ahogyan ezt a király tetszése diktálta. Jómagam Angliai Henrietta, a korábbi Madame udvarhölgyeként őrülten szerelmes voltam… a férjembe. Maga szerelmes valakibe? Nyilván nem fogja nekem megmondani, de biztos vagyok benne, hogy igen. Épp ezért ismétlem meg, hogy gondolkozzon. Ha szabadon hagyja a terepet Maintenon számára, előbb vagy utóbb el fogja űzni a királyné közeléből, és akkor mehet La Valliére után a zárdába. − De én szeretem a királynét − nyöszörögte Charlotte a sírás határán. − Nem vitatom az ön nézeteinek helyességét, de a legkisebb fájdalmat sem szeretném okozni neki. Látta, hogy milyen boldog, évek óta most először. A kegyencnő megvonta formás vállait: − Tizennyolc éves koromban én is így beszéltem. Azzal a különbséggel, hogy én nem kockáztattam volna meg azt, hogy a fényből és csillogásból a sötét ismeretlenbe vessenek. Charlotte-nak tényleg az volt az érzése, hogy a sötét ismeretlenbe indul, amikor a Madame-ot, Theobont és Cécile-t elhagyva egyedül vágott neki a Saint-Germain-be vezető útnak. Olyan világba készült belépni, amelyben senkit sem ismert, ahol nem voltak barátai. Igaz, a kastélyt magát gyermekkorától ismerte. Szerette rózsaszín tégláit, hófehér kőből készült kiszögelléseit, ám mintha valami gonosz manó csúfot űzne vele amúgy is kellemetlen helyzetében, megdöbbenve látta, amint kocsija a díszudvarba ért, hogy itt is csaknem olyan méretű építkezés folyik, mint Versailles-ban: szinte minden fel volt állványozva. A jelek szerint a királyt megszállta az építkezés őrülete. Versailles-i palotája még befejezetlen volt, de már Marlyban új építkezésekbe kezdett, és lám most Saint-Germain is porban úszik, s törmelék mindenütt. Egyre fokozódó melankóliával gondolt vissza Saint-Cloud fényekben fürdő kastélyának kellemes légkörére, és most, a tél közeledtével a Palais-Royal meleg kényelmére, a Madame barátságos nevetésére, az udvarhölgyekkel a közös szalonban vagy a parkban eltöltött vidám pillanatokra. Szerencsére még sohasem járt a Bastille közelében, de amint az udvar kövezetére lépett, úgy érezte, a két hely hasonlíthat egymáshoz. Mindenütt csak falak és falak négyszög alakban! Négy emelet, egyetlen hatalmas terasz, az egyik sarokban 190

vártorony, a másikban állványoktól elcsúfított kápolna, melyet négy évszázaddal korábban Szent Lajos építtetett − az egész építmény mindennek tűnt, csak nem barátságosnak. A királyné a második emeleten lakott, a kastély hatvanhét lakosztálya közül az egyik legnagyobban. A királyé mellette helyezkedett el, közvetlenül alatta pedig Montespan asszonyé. A hat, egymást követő szoba fényűzően volt berendezve: különböző színárnyalatú márványburkolatok, aranyozott bronzfelületek váltakoztak, levantei szőnyegek, brokátterítők, ritka fafajtákból készült bútorok mindenütt. Az ablakok dél felé néztek, a Le Nôtre által tervezett parkra, amely szökőkútjaival és virágos teraszaival egészen a Szajna partjáig nyúlt le, csodálatos kilátást biztosítva, ám mindezek ellenére a lakosztályban gyakorta fojtogató volt a levegő a tömjén és a kakaó illatának különös elegye folytán. Előbbi a királyné mélyen vallásos érzületére, míg utóbbi kedvenc ínyencségére utalt. Mindennap hét-nyolc csészével ivott meg ebből a sűrű, édes folyadékból, amely tönkretette a fogait, és időnként az emésztését is nehezítette, de annyira rajongott érte, hogy valóságos divattá tette a kakaóivást mindenütt. Charlotte, aki a maga részéről feleannyira sem kedvelte ezt az italt, mint felséges asszonya, azért bizonyos előnyöket is élvezett: saját kis szobája volt a királynéé mellett, ahonnan gyorsan át tudott sietni, ha asszonyát álmatlanság gyötörte; rendszeres járandóságot kapott, melyet őfelsége kincstárnoka fizetett ki neki minden hónapban, és a ruhatárát is alaposan kibővítették. Amikor megérkezett ide, az első öltöztetőnő, Béthune asszony azonnal észrevette poggyászában holmija szegényességét. Miután kifejtette, tudja, hogy a Madame mindig is megvetéssel viseltetett az elegáns öltözködés iránt, ellátta Charlotte-ot olyan ruhákkal, cipőkkel és fehérneművel, amelyek méltóak a királyné kíséretének hölgyeihez, ám azt is elmondta, hogy a jövőben Charlotte-nak kell pótolnia elhasználódott ruhadarabjait. A társaság magától értetődően nem volt olyan kellemes, mint az orléans-i hercegéknél. A legelőkelőbb családokból származó, rendkívül ájtatos hölgyek bizalmatlanul tekintettek Charlotte-ra, akinek volt mersze megszökni zárdájából, és akit később maga a király hívatott haza Madridból. Rokonszenvre egyedül Visé márkinénál lelt, a királyné első udvarhölgyénél, akit eredetileg Maria Abarcának hívtak − egyedül ő „élte túl” azt a tisztogatást, melynek során Mária Terézia összes spanyol szolgálóját hazaküldték a Pireneusok másik oldalára, amikor feszültté vált a franciák viszonya Madriddal. Még a királynét infánsnő kora óta szolgáló drága Molinának is távoznia kellett Mária Terézia keserves könyörgései ellenére. Maria de Visé körülbelül harmincöt éves, eleven, vidám asszony volt. Azonnal rokonszenvesnek találta az ifjú felolvasólányt, és ezt nem is rejtette véka alá. Charlotte-ot azonban sokkal inkább az töltötte el megkönnyebbüléssel, hogy a királyné maga is biztosította barátságáról, és gyakran kívánta 191

jelenlétét − különösen a csütörtöki napokon. Ekkor vonult el Mária Terézia az ő „titkos kertjébe”, arcát jól eltakarva, nehogy fölismerjék. Amikor SaintGermainben volt ezen a napon, mindig egyszerű ruhát öltött magára, amelyet még bő, csuklyás köpönyeggel el is takart, majd élelemmel és gyógyszerekkel megrakott egyszerű, feltűnésmentes hintójával a kórházba hajtatott, hogy segítsen az irgalmas nővéreknek a betegek és haldoklók ápolásában. Amikor először vitte magával Charlotte-ot, a fiatal lány szinte nem akart hinni a szemének. A kék gyapjúruháját zsákvászon köténnyel óvó királynő nem kímélte magát: bekötött fejjel járta végig az ágyakat, amelyek egyszerű matraccal voltak fölszerelve, és mindegyiken általában két beteg feküdt − az egyiknek levest adott, a másiknak lázas homlokát törölgette, mindig kedvesen mosolyogva, az undor legkisebb jelét sem mutatva, még a legszörnyűbb állapotban lévő betegek esetén sem. A kemény tél miatt a kórház zsúfolásig megtelt. Mindenünnen jajveszékelés, fájdalmas nyögések, szűnni nem akaró köhögés és hörgés hallatszott. A beteg és nyomorúságos testekből orrfacsaró bűz áradt, amelyet csak részben tudott elnyomni a teremben fölállított parázstartó üstök illata, amellyel a hideg ellen védekeztek. Az egyenruhás nővérek árnyékként sürögtek-forogtak az ágyak között. A királyné mellett még néhány önkéntes betegápoló is tevékenykedett itt, de senki sem dolgozott olyan hatékonyan, mint ő. Charlotte-ot, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen úrnőjének, bár kezdetben nehezen tudott úrrá lenni ügyetlenségén, egy jelenet különösen megragadta: a terem egyik sarkából erős köhögési roham hallatszott. Egy öregember volt az, akit nemrég vettek föl a kórházba, s aki két roham között káromkodva követelte, hogy adjanak neki inni. Ijesztően koszos rongyai alatt a bőre szürkés színű volt, kivéve az arcát, amely vörösen lángolt. Kapott vizet, ám dühös mozdulattal hajította félre a poharat, miközben szitkozódva közölte, hogy egy rocroi-i veterán nem él ezzel a mocsokkal. Amikor újra elfogta a roham, Mária Terézia szelíden föléje hajolt, s egy spanyol borral megtöltött poharat tartott az öregember ajkához. − Igyon egy keveset, barátom − mondta neki. − Ettől majd megkönnyebbül! − Intett Charlotte-nak, segítsen megtámasztani a beteg hátát, hogy kényelmesebben olthassa szomját. Az öreg belekóstolt az italba, majd grimaszba torzult az arca: − Pfuj! Ez a fránya spanyolok bora! Lyányom, ez biz’ nem kő’ nekem! Öreg katona vagyok én… − Tudom, Rocroi-ban harcolt, de… Újabb köhögési roham tört rá az öregre, aki egyszerre csak Mária Terézia kezére hányt. Egy apáca kétségbeesetten rohant oda: − Édes Jézusom! Felségednek nem szabadna ilyesmit csinálnia! Most csupa mocsok lett… − Nem baj, kedvesem. Meg kéne mosdatni ezt a szegény embert. Menjen, hozza ide, ami kell. Majd együtt megcsináljuk… 192

Óvatosan visszafektette a beteget, aki a köhögési roham elmúltával döbbenten bámult rá: − Csak nem… az nem lehet… hogy ön a… királyné? Mária Terézia kedvesen rámosolygott: − Itt én nem vagyok királyné, maga viszont továbbra is a király katonája, s ezáltal a legjobb ápolás illeti meg! − Azta! Hisz akkó’, ha szerencsésen meggyógyulok, eldicsekedhetek, hogy őfelsége Franciaország királynéja ápolt engemet! Szavamra, eztet még a király őfelsége se mondhatja el magáró’! − Bizony… még ő sem… amit szívből sajnálok. Ettől a naptól kezdve a királyné szívesebben hozta ide magával Charlotte-ot, mint a többi udvarhölgyét. − Ön szembe mer nézni a szenvedéssel, és nem fél beszennyezni a kezét. − Szégyellném is magam, ha nem viselkednék felségedhez méltóan. De mi lesz akkor, ha az udvar végleg Versailles-ba költözik? Vagy esetleg ott is van kórház? − Nincsen, hisz a város még nem épült föl teljesen. Majd továbbra is idejövök, nincs olyan messze. − De őfelsége az egészségét kockáztatja! Megengedi ezt a király? − Nem. Nemrégiben, amikor még Pierrette-tel és egy másik hölgyemmel jártam ide, emez nem átallott a királyhoz rohanni azzal, hogy az életemet kockáztatom, sőt az egész udvarét is. Ekkor a férjem megtiltotta, hogy idejöjjek. Azóta álruhát öltök, és csak Maria de Visét hozom magammal, akiben tökéletesen megbízom. Most, hogy ön itt van, megkérhetem, hogy Mariával felváltva kísérjen el? − A legnagyobb örömmel! Így legalább valamicskét törleszthetek azért, mert felséged megmentette az életemet! Úgy tartottam attól, hogy nem tudja majd hasznomat venni! Mária Terézia fölnevetett: − Hát az igaz, hogy az imakönyveket leszámítva, nemigen olvasunk semmit, de ne felejtse el, hogy önnel az anyanyelvemen beszélhetek, és ez felbecsülhetetlen számomra! A későbbiekben Charlotte megtapasztalhatta, hogy Mária Terézia nem csak a saint-germaini kórházban jótékonykodik. Poissyban alapított egy menhelyet a görvélykórosok számára, ezenkívül rendszeresen támogatta a szegényeket, a nincstelenné vált leányokat és más szerencsétleneket, s mindezt inkognitóban tette, nehogy megsértse a gyámolítottak önbecsülését. Persze a kincses ládája néha kiürült, különösen, amikor veszített a játékban. Ez volt a másik gyengéje a kakaó mellett: a szerencsejáték. Ilyenkor kénytelen volt hites urához fordulni segítségért, aki nem sokáig kérette magát, lévén, hogy ő maga mesebeli összegeket költött a szeretőire, a szórakozásra és az építkezésekre. 193

Ha azonban Mária Terézia nyert a játékban, nagylelkűsége nem ismert határokat! Egyik este, amint sötétedéskor hazafelé tartottak a kórházból, szokás szerint elhajtottak Charlotte szülőháza mellett. A fiatal lány ilyenkor általában hátradőlt az ülésen, hogy ne lásson semmit, és hogy őt se lássák meg. Édesapja haláláig boldogan élt ebben a házban, ezért aztán különös fájdalmat jelentett számára, ha megpillantotta. Ma este azonban nemcsak kihajolt az ablakon, de engedélyt kért rá, hogy kiszállhasson a hintóból. − Nincs messze a kastély, majd gyalog hazasétálok − mondta. − Nem akarja, hogy megvárjuk? − Hálásan köszönöm, asszonyom, de fölösleges. Felséged már így is késésben van, ne ingereljük föl a királyt. Ez a ház az édesapámé volt, és úgy látom, mintha valami rendellenes történne odabent. A nagykapu tárva-nyitva állt, és látni lehetett, hogy az udvaron a személyzet egy csoportba tömörülve ijedten nézi a föl s alá járkáló férfiakat, akiknek az udvar közepén álló Alban Delalande osztogatott utasításokat. A hideg ellenére minden ajtó és ablak nyitva volt; a kapu előtt pedig egyenruhások tartották távol a kíváncsiskodókat. − Ne késlekedjen sokat! − kérte Mária Terézia. − Én is szeretném tudni, mi folyik itt! De Charlotte ekkor már le is szökkent a hintóról, s beszaladt az udvarba, egyenesen Alban elé. Az egyik rendőr el akarta állni az útját, de ellökte magától: − Ez az én házam, és Delalande úr ismer engem! Alban már jött is felé sebes léptekkel, megragadta a karját, és az udvar egyik sarkába vonszolta: − Nagyon is ért hozzá, hogy pont akkor állítson be, amikor semmi szükség magára! Mi ez a hintó? − A királyné ül benne − suttogta Charlotte −, és jobban tenné, ha megparancsolná, hogy engedjék tovább! De csak diszkréten, ha kérhetem. A bámészkodók tömege ugyanis elállta a lovak útját. Alban intésére aztán gyorsan szabaddá vált a terep: a rendőrök lándzsáikkal visszatartották az embereket, míg a hintó tovább nem haladt. Alban visszatért Charlotte-hoz. − Tényleg a királyné volt? − Miért hazudnék magának? Persze hogy ő volt! A kórházból jöttünk, ahová minden héten ellátogat. Most pedig megmondaná, mit keres itt… az apámnál? Kis híján azt mondta: nálam, de aztán eszébe jutott, hogy ez már jó ideje nem igaz. Delalande széles mosollyal ültette le a fiatal lányt a feljáró lépcsőjére, míg ő egyik lábával a lépcsőre támaszkodva megállt mellette: − Két nappal ezelőtt letartóztattam Brecourt asszony gyilkosait! − Te jó ég! Hogyan csinálta? 194

− Az asszisztensem, Jacquemin segítségével. A Notre-Dame-sziget egyik kocsmájában észrevette, hogy egy ember ékszert ad el egy másiknak. Nos, az a kámeával díszített karkötő egyike volt azoknak, amelyeket a nagynénjétől loptak el a gyilkosság után. − Honnan tudja, hogy aznap éppen ezt viselte? − Egy bizonyos Marguerite, a prunoyi kastély házvezetőnője aprólékosan leírta nekünk az összes ékszert. Jacquemin nem sokat tétovázott: megbilincselte a gazembert és a Châtelet-be vitte, ahol már gyerekjáték volt kiszedni belőle a cinkosai nevét. A négy gonosztevőt Desgrez meg én gyorsan kézre kerítettük. Most már mindannyian lakat alatt vannak, La Reynie úr pedig könnyűszerrel tudta meg tőlük, hogy mi is történt valójában. La Pivardiére bérelte föl őket. − És az anyám? Ő is benne volt? − Őt nem említették. De ez nem csoda: elvégre nem egy asszony dolga bérgyilkosokat toborozni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ártatlan! Azt hiszem, tudom már, hol van a bizonyíték arra, hogy ő mérgezte meg a férjét. − Ó, istenem! − nyögött fel Charlotte. − Ezek szerint a nagynénémnek igaza volt! És hol van ez a bizonyíték? − Itt. Sajnos, mivel Fontenac asszonyt nem tudom letartóztatni, nincs rá módom, hogy ellenőrizzem. Annál is kevésbé, mivel a grófné éppen abba a szobába zárkózott be, ahol állítólag a bizonyíték megtalálható. − Az anyám itt van? − Most mondtam! Amikor rájött, hogy Pivardiére-ért jöttünk, kígyótbékát kiabált ránk, és közölte, hogy hiába keressük, mert nincs itt. Azután bezárkózott a férje egykori dolgozószobájába. Mi pedig tűvé tettük a házat pincétől a padlásig, de Pivardiére tényleg nem volt sehol. Az édesanyja hálószobájában találtunk néhány tárgyat, amely akár az övé is lehetett volna, mint ahogy bárki másé is. Már épp távozni akartunk… − Csak azt nem értem, hogy ha tudta, hogy a könyvtárszobában van a bizonyíték, akkor miért engedte be oda az anyámat? És mi van, ha Pivardiére-t is odarejtette? − Már ott is jártunk. Talán létezik valami titkos folyosó? − Igen, de nem a könyvtárszobából nyílik, hanem a lépcső alatt, és a városfalakon kívülre vezet, egészen a fennsík aljához. − Mire vár akkor? Mutassa meg, de gyorsan! Bizonyára azon keresztül menekült el. Besiettek a házba, de Charlotte hiába próbálta meg többször is kinyitni a titkos zárat, amelyet még az apja mutatott meg neki gyermekkorában − a zár ezúttal nem működött. − Belülről torlaszolhatták el! − lihegte. − És tudja, hol van a kijárata? − Nem. Az apám szigorúan megtiltotta, hogy lemenjek. Azt mondta, a 195

lépcső, amelyet még a vallásháborúk idejében építettek, az idők során annyira megkopott, hogy életveszélyessé vált: megígértette velem, hogy meg sem próbálom. − Akkor jobb lett volna, ha soha nem mutatja meg önnek. Charlotte erre már dühbe gurult: − Ki maga, hogy ítélkezni mer az apám fölött? Ő volt a legjobb, a legcsodálatosabb ember a földön! Szerettem! − kiáltotta a feltörő sírástól elszorult torokkal. − Ó, valóban? Akkor nyilván ma nagyon büszke lenne a lányára, aki összeáll egy zsaruval! Egyikük sem vette észre, hogy időközben Marie-Jeanne de Fontenac megjelent, és tőlük tisztes távolságban, összefont karral és megvető ajakbiggyesztéssel figyelte őket. Charlotte, aki csak egy pillanatra lepődött meg, azonnal összeszedte magát: − Anyám! − vágott vissza, a szemtelenséget szemtelenséggel torolva meg: − Gondolja, hogy büszkébb lenne, ha megtudná, hogy a felesége nemcsak egész életén át csalta, de meg is mérgezte, majd pedig − hogy az ön szavaival éljek − összeállt a húga gyilkosával! A két nő már jó ideje nem találkozott egymással: amióta Charlotte megszökött a kolostorból, immár csaknem három év telt el. Charlotte emlékezetében egy kicicomázott, elegáns nő élt, aki általában halványkék vagy rózsaszín ruhákban járt, arra hivatkozva, hogy ezek a színek illenek a legjobban aranyszőke hajához és hófehér bőréhez. Csakhogy ez a hamvasság, amely egyszer még XIV. Lajos mindig kihegyezett érzékeit is megérintette, az idő múlásával semmivé foszlott. A grófné továbbra is tagadhatatlanul szép szeme körül és alatt nagy réteg púder és krém takarta el a bőr fonnyadtságát, valamint az egyre jobban terjedő vörös foltokat, amelyek a gyakori alkoholfogyasztás következményei voltak. Az ajkak körül is sokasodtak a ráncok, s az egykor érzéki száj keserű grimaszba torzult. Mindazonáltal, a divatot továbbra is kényesen követve, elegáns, arannyal hímzett bársonyruhát viselt a hozzá illő kiskabáttal, fehér csipkekesztyűbe bújtatott ujjain kidudorodtak a gyűrűk, aranyozott drótokkal összetartott Fontanges-frizurája pedig kifogástalan volt. Marie-Jeanne dühös tekintettel vette szemügyre a nyúlánk, karcsú fiatal lányt, egyszerű, ámde meleg, barna gyapjúruhájában és fehér batisztblúzában, amelyeket megszépített viselőjük hamvas rózsaszín bőre, ezüstös szőke haja és az édesapjától örökölt mandulavágású zöld szeme. Alban, aki közöttük állt, miután jól megnézte egyiket a másik után, szinte el sem tudta hinni, hogy ők ketten anya és leánya. Mindeközben az asszony már replikázott is: − Mily könnyű összevissza vádaskodni bizonyíték nélkül! 196

Megérdemelné, hogy jól megkorbácsolják ezért, de eljön még az a nap… méghozzá nemsokára, amikor ismét egy szigorú zárda falai közt találja magát! − Ne álmodozzon! A királyné szolgálatában állok! − Igen, hallottam efelől valamit, de ahogy most elnézem ebben a társaságban és ilyen öltözékben, úgy tűnik, őfelsége már ki is dobta. Együtt hál ezzel a férfival, ugye? Nem mondom, szép darab! Charlotte igyekezett megelőzni Alban heves reakcióját: − Ne mérjen másokat is a saját mércéjével, asszonyom! Ön talán megtette volna, én azonban mindössze az életemet köszönhetem neki. Ami pedig a ruhámat illeti, az pontosan megfelel a célnak, hogy őfelségét kórházi látogatásaira kísérjem. Visszafelé jövet észrevettem itt a jövés-menést, ezért engedélyt kértem, hogy leszállhassak a hintóról. A királyné őfelsége pedig engedélyezte. Most viszont visszatérek a szolgálatomhoz… Jacquemin, aki a kutatást vezette a pincében és a melléképületekben, porosán és láthatóan elégedetlenül bukkant elő: − Semmi, uram! − rázta meg a fejét csüggedten. Marie-Jeanne hisztérikus nevetésben tört ki: − Már megmondtam ezerszer! Pivardiére úr csak egy barátom, aki időnként meglátogat, az önök behatolása a házamba pedig minősíthetetlen! Sokba fog ez még kerülni magának, fiatalember! Följelentést teszek! − A maga helyében nyugton maradnék, asszonyom. Az egész város tudja, hogy Pivardiére, a szeretője is itt él… mint ahogy a legutóbbi tűzesetnél jómagam is megállapíthattam. Ma este ugyan nem tudom letartóztatni, de ami késik, nem múlik. A házat mindenesetre továbbra is megfigyelés alatt tartjuk, és figyelmeztetem, hogy körözött bűnözőt rejtegetni cinkosságnak minősül, és ön könnyedén a Bastille-ban találhatja magát… Fontenac kisasszony, önt hazakísértetem a kastélyba, Jacquemin, te pedig foglalkozz a ház úrnőjével. Itt egy pad, amelyre leülhet. Ideküldöm Léonard-t és Dulaurier-t erősítésnek, nehogy meglépjen a hölgy. − Ez az én otthonom, önnek itt semmihez nincs joga! − A király nevében cselekszem, tehát mindenhez jogom van, asszonyom. Most pedig szeretnék ellenőrizni egy apró részletet. Ne aggódjon, nem tart sokáig. Alban már indult volna, de visszatartotta Marie-Jeanne újabb heves kirohanása, amelyet ezúttal a lányának szánt: − Csak ne szaladjon el magával túlzottan a ló, kedvesem! Könnyen lehet, hogy hamarosan az utcán találja magát. A királynék sem élnek örökké, emez pedig nem biztos, hogy megéri az öregkort! − Ezt vegyem fenyegetésnek? − mordult fel dühösen Delalande. − Úgy látom, tud valamit, amit mi nem! Ha megkérhetem, kövessen! − Hová? A börtönbe? Emlékeztetem, hogy szegény Pivardiére-t körözi, nem engem! 197

− Akkor mire véljem, amit az imént mondott őfelségéről? − Semmire. Ez csak egy vélemény. Vak, aki nem látja, hogy a királyné akadályt jelent. − Imádkozzon Istenhez, hogy ne essen baja őfelségének, mert nem fogom elfelejteni a szavait! Ha szavakkal ölni tudnának… − Ez igazságtalanság! Nem akarok én rosszat annak a szerencsétlen nőnek! − Akkor menjen, üljön le, és maradjon nyugton! Mindjárt visszajövök… Á, Léonard! Kísérd el Fontenac kisasszonyt a kastélyba! − szólt oda az érkező rendőrnek. Charlotte kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Alban már sietett is a könyvtárszobába, és elővigyázatosságból becsukta maga mögött az ajtót, mielőtt szétnézett volna odabenn. A tűz nyomai még mindig látszottak a falon, annak ellenére, hogy a legfeltűnőbb foltokat már átfestették. A festett válaszfalakkal elválasztott hatalmas könyvespolcokat s rajtuk a töméntelen könyvet azonban szerencsére csak korom és füst érte. Alban, Léonie utasításai alapján azt a polcot kereste, amelyet a Történelem múzsája díszített, s amelyen az erődítményekről szóló vaskos kötet fedezékében egy helyütt kipúposodott a fa. Ahogy ezt a kidudorodást megnyomta, föltárult előtte a rejtekhely. − Ez az! − sóhajtott nagy megelégedettséggel. − Lássuk, mi van benne! Azzal becsúsztatta kezét a nyílásba. Charlotte dúlt-fúlt a méregtől. Annak ugyan örült, hogy a nagynénje gyilkosai végre lakat alá kerültek, és nyilván megkapják méltó büntetésüket, de az már korántsem vidította föl, hogy Pivardiére megszökött. Ráadásul haragudott Albanra, hogy miért nem ő kísérte haza személyesen, és miért bízta rá erre az álomszuszék alakra, aki egész úton egy szót sem szólt hozzá. De hát miről is beszéltek volna? Mennyire más lett volna, ha Delalande-dal teszi meg az utat hazafelé! Ennek a kemény fickónak igazán tudnia kellett volna, milyen nagy szüksége van most vigasztalásra, miután találkozott rég nem látott anyjával, akit semmi oka nincs szeretni, s aki valóban úgy viselkedett vele, mint egy ellenség. Méghozzá ádáz ellenség! Ehelyett a rendőrtiszt hűvös távolságtartással kezelte, és úgy kérdezgette, mintha egy vadidegen jöttment volna! A fiatal lány dühébe furcsa szégyenérzet keveredett, amint fölidézte magában kettőjük korábbi kapcsolatát. Hisz nem ő volt az, aki Spanyolországból visszatérve a nyakába ugrott, és megvallotta neki, hogy szereti? Micsoda ostobaság! Egy kamaszlányhoz méltó! De annyira szüksége volt egy védelmezőre, és a férfiból olyan hihetetlen erő áradt! Ha Charlotte a közelében volt, furcsa, lüktető vágyódás ébredt benne, amely nem volt ugyan teljesen tudatos, de azonnal kínzó éhségérzetté változott, amikor elváltak egymástól. 198

Ilyet sohasem tapasztalt egyetlen más férfival sem. Pedig, különösen amióta a királyné szolgálatába állt, számos udvaronc tette neki a szépet anélkül, hogy hatással lett volna rá akármelyikük is. Egyikük jelenléte sem dobogtatta meg olyan hevesen a szívét, mint Albané. Itt az ideje, hogy észhez térjen, mielőtt ez a vonzalom tönkreteszi. Hazatérve igyekezett átöltözni, hogy minél előbb jelentkezhessen a királynénál, aki már igencsak nyugtalan volt Charlotte hosszúra nyúlt távolléte miatt. Mária Terézia nagy örömmel nyugtázta, hogy a drága jó Brecourt asszony gyilkosai hamarosan elnyerik méltó büntetésüket, bár azt szívből sajnálta, hogy a fölbujtót nem sikerült kézre keríteni. − Ha jól értettem, az édesanyja is gyanúba került? Ez nyilván szörnyű lehet az ön számára. − Kevésbé, mint a nagynéném elvesztése. Már régóta tisztában vagyok vele, hogy az anyám nem szeret, és én sem szeretem őt. Ennek ellenére az ő meggyanúsítása szégyenbe hoz engem is a külvilág előtt, így még hálásabb vagyok felségednek, hogy menedéket adott nekem, és nem kell annak a háznak a közelében élnem, amely a velejéig gonosz. − Mélységesen igazat adok önnek! Az ilyenfajta emberek hihetetlenül kegyetlenek tudnak lenni. Akárcsak sok más főúri kastély lakói. Ez azonban az ön számára nem jelent vigasztalást… De beszéljünk másról: jó hírem van! Hamarosan viszontláthatja a barátait: a Monsieur és a Madame itt töltik velünk az év végi ünnepeket. Szokásuk szerint az Új Kastélyban fognak megszállni. Charlotte elmondhatatlanul örült, hogy oly hosszú idő után ismét találkozhat a pfalzi hercegnővel, valamint Cécile de Neuville-lel és Lydie de Theobonnal. A Madame az édesapja halála után Elzászba utazott, ahol találkozott az édesanyjával. Charlotte nagyon megkedvelte Maria de Visét, aki szolgálata kezdete óta igen nagy rokonszenvvel viseltetett iránta. De ez azért mégsem volt ugyanaz, mint ha régi jó barátnőivel lehetett. Olyanok voltak Charlotte számára, mintha a nővérei lettek volna. Az Új Kastély valójában nem is volt annyira új: még I. Ferenc fia, II. Henrik bízta meg 1556-ban főépítészét, Philibert Delorme-ot, hogy a Régi Kastélytól négyszáz méterre, a fennsík szélén „szín- és fürdőházat’’ építsen, amely alatt hatlépcsős, teraszos park vezet le a Szajnához. A vallásháborúk miatt azonban az építkezés félbeszakadt, és csak IV. Henrik idejében folytatták. Valójában egy egyemeletes nyári rezidenciáról volt szó: egy főépülettel, két oldalszárnnyal és számtalan barlanggal, szökőkúttal és virágágyással a teraszosan lejtő parkban, ahol élmény volt sétálgatni. Itt született XIII. és XIV. Lajos is, de − bár kétségkívül kellemes lakhely volt − egy király számára túl kicsinek bizonyult. 1664-ben őfelsége véglegesen átköltözött a Régi Kastélyba, meghagyva az előbbit az öccsének. A kastélyparkot, amely háromnegyed mérfölden át nyúlt végig a Szajna mentén, 199

végül Le Nôtre fejezte be…55 Barátai érkezésének reggelén Charlotte, kihasználva a felhőtlen eget és a sápadtan fénylő napot, lement sétálni a parkba. Imádta a hatalmas virágágyást, amely mintás keleti szőnyegként terült el a két kastély között. A látvány még ilyenkor télen is elragadó volt: az apró, formásra nyírt bokrok széle arabeszkeket rajzolt a földre, s köztük színes homok helyettesítette a virágokat. Azt hitte, hogy − leszámítva a mindig szorgoskodó kertészeket − egyedül van, így meglepve látta, hogy valaki kilép az Új Kastélyt körülvevő fák függönye alól, és egyenesen feléje tart. Charlotte először nem fordított különösebb figyelmet a sötét köpenyes, fekete tollas, háromszögletű kalapot viselő férfira, aki nyugodt léptekkel közeledett, botjára támaszkodva. Talán Le Nôtre úr vagy valamelyik asszisztense. Csak akkor ismert rá a királyra, amikor emez már alig egy méterre volt tőle. Charlotte rémületében majdnem elvesztette az egyensúlyát, miközben illendően pukedlizett, azután legszívesebben elszaladt volna, de a döbbenettől dermedten megállt. Őfelsége szemmel láthatóan fölismerte: − Fontenac kisasszony? Mit keres itt korán reggel? Nem kellene ilyenkor a királyné mellett lennie? Bár Lajos hanglejtésében nyoma sem volt komoly neheztelésnek, Charlotte alaposan belepirult a kérdésbe. Zavartan krákogott, majd így szólt: − Én csak felolvasónő vagyok őfelsége szolgálatában. A reggeli toalettjéhez nincs szüksége rám, ezért… gyakran lejövök ilyenkor a kertbe… A mondat utolsó felét már alig hallhatóan ejtette ki, annyira zavarban volt. − Szereti a parkokat? − Ó, igen, felséges uram! Őfelsége parkjai egytől egyig csodálatosak! Még télen is… Le Nôtre úr valóságos költő! − Nos, ezt majd elmondom neki… bizonyára örülni fog… de föltámadt a szél: menjünk be, kérem. Egy ideig csöndben sétáltak egymás mellett. Charlotte szíve olyan hevesen vert, hogy majdnem kiugrott a mellkasából. Egyszer csak a király azt kérdezte: − Csak nem fél tőlem? − De igen, felség! − Látom! Hisz lángvörös az arca! Ő is mindig elpirult, amikor szóltam hozzá. És milyen jól állt neki! Ahogy, mellesleg, önnek is… A fiatal lány nem merte megkérdezni, hogy Lajos kire céloz, de a gyöngéd hanghordozás hallatán fölkapta a fejét. Látta, hogy őfelsége rámosolyog, és elszorult a torka. Visszamosolygott rá: − Felséged végtelenül jó! 55 Mostanra az Új Kastélyból csak a IV. Henrikről elnevezett épületszárny maradt fenn. (J. B.) 200

A király a kezébe vette Charlotte kezét: − Valóban így gondolja? Én nem vagyok olyan biztos benne… Mindenesetre egy biztos: nincs semmi félnivalója a királyától! A királyné szereti önt… mi pedig bármikor szívesen látjuk. A visszatérés a királyi többeshez a beszélgetés végét jelentette. Charlotte, aki tisztában volt ezzel, még mélyebben hajolt meg, mint először, majd besietett a kastélyba, magára hagyva a királyt. Nem is szerette volna folytatni a párbeszédet, hisz át kellett gondolnia a történteket. Legjobb álmában sem képzelte volna, hogy a félelmetes uralkodó ily gyöngéd szavakkal szól hozzá. Szinte kellemetlenül érezte magát. Hát még akkor, amikor a lépcsőházban belefutott Montespannéba, aki szőrmékbe burkolódzva haladt lefelé, két szolgáló kíséretében. − Nos? − vetette oda neki. − Mit mondtam magának? Remélem, mostantól komolyan veszi a szavaimat. Majd, hangját lehalkítva, így folytatta: − Szerencsétlen Fontanges helye még meleg… annak ellenére, hogy az emléke némi… visszatetszést kelt. − Úgy hallottam, a király sokat sírt a halála miatt. − Ő mindig sokat sír! Különösen nyilvánosság előtt! Ne legyen ostoba! Magának mindene megvan, hogy megvigasztalja őfelségét. Azzal Montespanné továbbfolytatta útját, különleges és csábító illatfelhőt hagyva maga után. A Beautreillis utcában katasztrofális volt a helyzet. Szegény Léonie kisasszony összeroskadva ült egy széken, és nézte, amint Delalande, háta mögött összekulcsolva kezét, villámló szemmel járkál föl s alá, akár egy tigris a ketrecében: − Hihetetlen! − mennydörögte. − Biztos benne, hogy nem tévedett? − Miben? Talán a múzsában? Biztos vagyok benne, hogy nincsen rejtekhely minden egyes múzsa mögött. − Maga Cliót56 mondta! − Persze hogy Cliót mondtam, és tartom is magam ehhez, mivel az unokatestvéremtől ezt hallottam. Ahogy már említettem, a saját szememmel láttam, hogy mi volt odabent: egy levél és egy csomag, amelyet sajnos nem volt időm kibontani. − Márpedig, kedvesem, nem volt ott az égvilágon semmi! Se levél, se csomag! Vagyis ebből mi következik? Hogy valaki megelőzött, és mindent elvitt! − De ki? Biztos vagyok benne, hogy Hubert csak nekem árulta el a titkot! − Valaki meghallhatta. − Ha így lett volna, az illető sürgősen kiürítette volna a rejtekhelyet. 56 Kleio (latinul: Clio) Zeusz leánya, a történetírás múzsája. (A szerk.) 201

Márpedig Hubert már jó pár napja halott volt, amikor én megtaláltam azokat a tárgyakat. − Igen, de nem volt rá ideje, hogy elvegye őket, mert az özvegy betoppanása megakadályozta. Ha jól emlékszem, azt mondta, épp csak annyi ideje maradt, hogy visszazárja. − Pontosan. − Biztos benne, hogy Fontenacné nem vett észre semmit? Mert ha ez a helyzet, nyilván nála van a levél meg a csomag is, mi pedig keresztet vethetünk az egészre. A legcsekélyebb bizonyítékunk sincs ellene. Ráadásul még Pivardiére-t sem tudtam elfogni, hogy megdolgozzam. Így nem tudom, mit tehetünk! Léonie kisasszony sem tudta. Csak zokogott. Olyannyira, hogy Alban végül hozott egy üveg bort két pohárral, töltött neki, majd magának is: − Semmi szükség rá, hogy ennyire fölizgassa magát! Igyon egyet! Jót fog tenni mindkettőnknek. Léonie kisasszony abbahagyta a sírást, szipogott néhányat, majd elővette zsebkendőjét, és megtörölgette a szemét. Azután fogta a poharat, és egy hajtásra kiürítette: − És most mihez kezdünk? − Természetesen megkeressük Pivardiére-t! Ne feledjük, hogy ő Brecourt asszony gyilkosa! A vadászat folytatódik!

202

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A nagy költözködés És eljött a nagy nap: 1682. május 2-án a király és a királyné véglegesen elhagyta Saint-Germaint, hogy székhelyét Versailles-ba helyezze át, örök álomra ítélve a két saint-germaini kastélyt. A város lakosai az út két szélén állva figyelték, ahogy elhaladnak előttük a három illusztris „királyi ház” hintói: a király hat deres hajtotta vörös hintója, a királyné hat fehér ló hajtotta kék hintója és a trónörökös hat szürke ló hajtotta szintén vörös hintója a svájci és francia testőrség által körülvéve. Hintók végtelen sora követte őket, amelyekben a királyi udvar összes fontos személyisége, valamint a személyzet jelentősebb tagjai foglaltak helyet. A „magukra hagyott” saint-germainiek végtelen szomorúsággal figyelték a menetet; sokak szemében könnyek csillogtak. Ám a távozók sem voltak sokkal vidámabbak. Amióta hat évvel azelőtt XIV. Lajos bejelentette abbéli szándékát, hogy becses személyét, valamint udvarát és kormányát át kívánja helyezni Versailles-ba, az építkezés elhúzódása folytán mindenki azt gondolta, hogy messze van még a pillanat, sőt talán sohasem jön elriasztó volt a gondolat, hogy ha az udvar átköltözik arra a mocsaras és kopár vidékre, akkor onnan már nincs visszaút. Mennyivel kellemesebb volt a lankás Saint-Germain, három órára Párizstól, ahová akár a folyó mentén is el lehetett jutni, ha az utakat sár fedte. S most ott kellett hagyni a jól bevált szokásokat, a szép palotákat és birtokokat, ezt az Édenkertet egy kolosszális méretű, szép, ámde huzatos palota kedvéért, amelyet egyszerűen lehetetlenség volt kifűteni. Nem is beszélve az előnytelen adottságokkal rendelkező környékről. Mindazok, akik hozzáfogtak az építkezéshez a lassan fejlődő városban, váltig hangoztatták, hogy jóval több időre lenne szükségük a végleges beköltözéshez… Szerencsére, a tavasz érkezésével a gyönyörű kertekből és a legkülönfélébb szökőkutakból álló hatalmas park biztató perspektívát nyújtott, de a kevésbé tehetőseket ez sem vigasztalta. Ők kénytelenek lesznek kényelmetlen, kis lakásokban, szűkös alagsorokban, sőt netán suszterpadlásokon lakni… S mindezek tetejébe még javában folyt az építkezés! Idén ugyan befejezték a nagy istállókat, a déli szárnyat − az északi szárny igencsak kezdetleges állapotban volt még −, valamint az első kápolnát, amely csak arra várt, hogy a király fölszentelje, de mindez sovány vigasz volt. 203

Egyszóval kevés előny nagyon sok kellemetlenségért cserébe − ez volt a helyzet. Az élet a királyné udvarában nem volt túlzottan szórakoztató, de az utóbbi hónapokban Charlotte olyan nyugalmat és békét tapasztalt, amilyet kolostorbeli tartózkodása óta nem élt át. A napirendet a királyné különféle kötelezettségei határozták meg, beleértve persze a sűrű imákat. Mindehhez a nyugodt életritmushoz hozzáadódott a külvilág viszonylagos békéje is. Brecourt asszony gyilkosaira kerékbetörés várt, s bár Pivardiére-nek nyoma veszett − feltehetőleg valahol átlépte a határt −, megnyugtató volt a gondolat, hogy ha mégis visszatér, azonnali halálbüntetés lesz a része. Párizs és az udvar számára is valóságos megkönnyebbülést jelentett, hogy a „Ravatalozó” − egy rövid intermezzo után − végleg abbahagyta a munkát. Filastre kivégzése után már csak egyszer vagy kétszer gyújtották meg a máglyát. A főbűnösök végül is megúszták a halálbüntetést − nehogy az utolsó pillanatban kényes vallomásokat tegyenek −, de milyen áron! A Szomszédasszony lányát egy másik boszorkánnyal együtt a belle-ile-i erődbe zárták; Guibourg-t, a sátáni csuhást, valamint Lesage-t és két cinkosukat, Romanit és Galet-t pedig a besangoniba, ahol a szó szoros értelmében be voltak falazva, ráadásul a biztonság kedvéért még oda is láncolták őket cellájuk falához. Louvois határozott parancsára megfenyegették őket, hogy amennyiben tiltakozni mernek, vagy bizonyos neveket emlegetnek, akkor „olyan kezelést kapnak, hogy örökre elmegy a kedvük a beszédtől…”57 A nagy költözködés azonban széttörte Charlotte békés életének kitinpáncélját. Keserűen fájlalta, hogy el kell hagynia Saint-Germaint, mert tudta, hogy soha többé nem tér vissza ide. A régi kastély méretei annyira emberiek voltak, ellentétben a beláthatatlanul hatalmas Versailles-jal. Olyan érzése volt, mintha belehajítanák a nyílt tengerbe. Egyszer s mindenkorra vége a reggeli sétáknak a parkban egy jó könyvvel a kezében! (Bár a királyné ritkán olvastatott fel vele, Charlotte csak úgy falta a könyvtárban hozzáférhető könyveket.) Véget érnek a családias együttlétek − amelyeket a közelség tett lehetővé − a királyi ház egyes tagjaival s nem utolsósorban magával őfelségével, aki szemmel látható örömmel váltott szót a fiatal lánnyal, aki egy másikra emlékeztette. Charlotte maga is meglepődött, mennyire élvezi ő is ezeket a találkozásokat. XIV. Lajos nagyon kedves tudott lenni, ha akart. Néha Montespanné is csatlakozott a társasághoz, és ő is el volt ragadtatva. Versailles-ban sokkal kevesebb alkalom lesz az ilyen bensőséges találkozásokra, hisz a királyi pár lakosztályait mintegy százölnyi 58 távolság választotta el egymástól. Mindez viszont azzal az előnnyel is járt, hogy talán kevesebbet látják majd Maintenont. 57 Idézet Louvois leveléből, amelyet a besangoni börtön főparancsnokának, Chauvelinnek írt. (J. B.) 58 Ez nagyjából kétszáz méter. (J. B.) 204

Ez az asszony napról napra ügyesebben férkőzött be a királyné kegyeibe. Az agyafúrt márkinőnek sikerült meggyőznie róla a szelíd Mária Teréziát, hogy neki köszönheti férje újbóli közeledését, akit a szerencsétlen hitves továbbra is csöndben imádott. Charlotte hallotta, amint egyik reggel, szinte eksztatikus örömmel sóhajt fel: − A Jóisten arra késztette Maintenon márkinőt, hogy szerezze vissza nekem a király szívét! Udvarhölgyének, Créqui asszonynak, aki megpróbálta némileg hűteni a lelkesedését, így válaszolt: − De hisz őfelsége még sohasem bánt velem ilyen gyöngéden! Csak amióta hallgat a márkinőre! E szavak hallatán Montespanné alaposan kijött a sodrából, és összes haragját Charlotte-ra zúdította: − Mindent tudok a kis reggeli találkáiról őfelségével! Mire vár még? Miért nem mutatkozik kedvesebbnek… kihívóbbnak, az ördögbe is! − Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, asszonyom. Őfelsége persze engem is megbabonáz, ezt elismerem… − Őfelsége mindenkit megbabonáz! Engem leszámítva! Szegény Fontanges valósággal belebolondult! − Szerette a királyt, asszonyom, ennyi az egész! − És ön? Ön nem szereti? − Nem… hiszem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy Fontanges szerette. − Lárifári! A királyt mindenki szereti. Legalábbis, ennek így kellene lennie. Szedje össze magát, kedvesem, és mosolyogjon jobban, hacsak nem akarja, hogy előbb-utóbb királyné legyen Maintenonból! Charlotte ezt a gondolatot nevetségesnek találta: − De hisz ez lehetetlen, asszonyom! Még ha el is halálozna a királyné − amitől isten mentsen meg −, a világ leghatalmasabb királya csak nem fogja a helyére ültetni ezt… ezt a… − Ezt a satrafát? − sziszegte megvetően a márkiné. − Az a nő képes rá, hogy még erre is rávegye! − Hál’ istennek a királyné kiváló egészségnek örvend! Ahhoz az kellene, hogy… ó, nem! Az nem lehet! − Hogy átsegítse a túlvilágra? Lehet, hogy ő maga nem gondol ilyesmire, de mások gondolnak rá helyette is! A híveinek száma pedig egyre nő. Egyszóval ne kényeskedjen, hanem használja a bájait! El kell távolítani a hárpiát annak a málészájúnak a közeléből! A márkiné ezzel távozott is, kétségek között hagyva a fiatal lányt. Vajon jól hallotta, hogy az asszony a Napkirályt málészájúnak nevezte? Másnap két elragadó ruhát kapott: egy tengerzöld szatént és egy halvány rózsaszín habselymet. Mindkettő kiválóan alkalmas volt rá, hogy a maga 205

szerény módján kiemelje egy tizennyolc éves hajadon szépségét. A kísérőlevélben ez állt: „Ezek jól fognak állni magának. Ne feledje, hogy Versailles-ban sokan leszünk! Ki kell tűnnie!” Charlotte-nak nem volt más választása, mint megköszönni a váratlan ajándékot, amelynek nem tudott nem örülni, ugyanakkor végtelenül zavarba hozta. Egyre kevésbé volt kedve a szerencsétlenül fiatalon meghalt Fontanges kisasszony helyébe lépni. Mondhatni, irtózott ettől a szereptől. Mindezek a gondolatok jártak a fejében, miközben Maria de Visé társaságában új lakhelyük felé hajtattak: félelmek és kétségek gyötörték, mert úgy érezte, csapdába került. Tudta, hogy Montespanné megsebzett büszkeségében és haragjában bármire képes. A rémálomszerű emlék mellett, amelyet a kolostorból való menekülése éjszakájáról őrzött, néhány napja elképesztő jelenet tanúja lett: a márkiné rajongott a különféle parfümökért, amelyekből mindig bőségesen locsolt magára. XIV. Lajos viszont egyáltalán nem bírta az erős parfümillatot, így aztán, amikor fölsegítette a királynét a hintóba, ahol Montespannénak is helyet kellett foglalnia, kurtán-furcsán rászólt a márkinéra, aki a következőképpen válaszolt: − Én bezzeg nem szólok magára, ha bűzlik! − azzal hátat fordított őfelségének. E példátlanul arcátlan replika hallatán Charlotte el tudta képzelni, miféle dolgokra ragadtathatja magát Montespanné, ha ő nem úgy viselkedik, ahogy szeretné! Ugyanakkor Maintenontól is jó okkal tartott. A mosoly álarca mögött rosszindulat lakozott. Charlotte véletlenül meghallotta a szavait, amikor egy sálat kellett a királyné után vinnie, aki utolsó sétájára indult az Új Kastély csodálatos parkjában. Mária Teréziát többen elkísérték erre a sétára, hogy szomorú búcsút intsenek ennek a helynek, amely két évszázadon át szolgált a francia királyok székhelyeként. Köztük volt Maintenon is; odasietett, hogy üdvözölje őfelségét, emez pedig arra kérte, maradjon mellette. Charlotte, aki ekkor közeledett feléjük a sállal, a következőket hallotta: − Szegény kis Fontenacnéra rossz ránézni! Nem tudja megbocsátani magának, hogy olyasvalakit szeretett, aki szörnyűségeket követett el! Azóta egyfolytában csak Isten bocsánatát kéri. Alig mozdul ki otthonról, legföljebb a templomba, és hogy a kórházban jótékonykodjon. Ó, milyen megindító… Charlotte érkezése megakasztotta mondandójában; gyorsan arrébb lépett, de a fiatal lány még látta a gúnyt a szemében, ahogy ránézett. Innen már csak egy lépés addig, hogy a könnyen befolyásolható és jólelkű Mária Terézia el ne vállalja, hogy összebékíti egymással a „szenvedő” anyát és lázadó leányát. Főként, ha meggyőzik arról, hogy ez Isten akarata! Montespannénak igaza van: cselekednie kell! Vagy legalábbis megpróbálni, ha még nem késő… Hogy a töméntelen szolga, akiknek az volt a feladatuk, hogy előkészítsék az udvar beköltözését, akadálytalanul végezhesse feladatát, őfelsége úgy döntött, háromnapos kitérőt tesz öccsénél, a Monsieur-nél. Így 206

aztán a „konvoj” két részre szakadt: a nagyobb rész folytatta útját Versailles felé, míg egy kisebb elfordult Saint-Cloud irányába. Charlotte végtelenül örült, hogy kibeszélgetheti magát két barátnőjével, akikkel leginkább csak levelek révén tartotta a kapcsolatot. A levelekből azonban már értesült róla, hogy a dolgok nem a legjobban mennek az orléans-i herceg udvarában. Ezért aztán nem is volt különösebben meglepve, amikor Saint-Cloudba érve igencsak feszült légkört érzékelt, ahol a vidámságnak csupán a látszata uralkodott. A májusi pompájában ragyogó csodálatos park, a nyíló rózsák ezreivel, a kiváló ízléssel berendezett szalonok és lakosztályok, amelyekben tobzódtak a szebbnél szebb virágcsokrok, csak nehezen tudták elfedni a mindenütt ott lappangó szomorúságot. A szokása szerint fölcicomázott Monsieur bőséges locsogása ezúttal mintha erőltetett lett volna, a Madame pedig, aki viszont szokása ellenére öltözött fel elegánsan − halványpiros, gyöngyházfényű taftruhát viselt alengoni csipkével és gyöngyökkel −, hiába tett bőséges púdert az arcára, nem tudta elrejteni sírástól és álmatlanságtól kivörösödött szemét. Mindemellett akik jól ismerték, remegő orrcimpájából nehezen visszafojtott haragra következtettek. Charlotte csak a parkban rendezett esti tűzijáték után tudta félrevonni barátnőit, hogy kifaggassa őket. − Montespanné jelenléte nem zavarja − magyarázta Lydie −, de Maintenon asszony érkezésekor csak a jó neveltetése tartotta vissza attól, hogy ki ne fakadjon. − De látszik a szemén, hogy sírt! Nem túlzás ez? − Ó, az egészen más miatt van! − mondta Cécile. − Egy sokkal súlyosabb dolog miatt: az év eleje óta Lorraine lovag, La Grancey és Effiat márki megállás nélkül ármánykodik a Madame ellen. Az a céljuk, hogy a Monsieur és a király meggyűlölje őt! − De miért épp most? − Mert a mérgezési ügy lezárult, és a „Ravatalozó” feloszlott. Emlékezzen vissza, hogy féltek egyesek a Monsieur környezetében La Reynie úrtól! − Az egész udvar félt tőle. − De különösen a Monsieur „kedvencei”. Rettegtek attól, hogy a szodómiát is üldözendőnek kiáltják ki. Most, hogy megszűnt a veszély, újra összetartanak. Nem is beszélve arról, hogy amióta a trónörökös hercegnő is az udvarban van, a Madame helyzete jóval ingatagabbá vált. − Nem értem, miért. − Dehogynem érti! A király kitüntetett figyelme és a férje szeretete révén eddig támadhatatlan volt. De ez az új német nő − úgy látszik, a francia király udvarában egy is elég belőlük! − akaratlanul is a helyére lépett. Szórakoztató egyéniség, és szeret vadászni. Az a banda pedig, amelyik büntetlenül megúszta Angliai Henrietta halálát, most újra vérszemet kapott. − De vajon miért áll a hercegnő az útjukban? − Mert gyűlöli őket, és ezt nem is rejti véka alá. Nagynénjének, a 207

hannoveri Sofia hercegnének írt számos levele közül a kezükbe került egy, amely nem hagyott kétséget a trónörökös hercegnő érzései felől. Azóta ezek az alakok háborút indítottak ellene: minden gesztusát, mondatát nevetségessé teszik, gúnyolódnak a külsején és németes akcentusán. S mindezt úgy, hogy igyekeznek maguk mellé állítani mindenkit, legelsősorban a Monsieur-t. A Madame viszont nem rendelkezik a királyné önuralmával. Ő kikel magából, szitkozódik, dührohamot kap. Még a királyra sem hallgat, aki pedig igyekezett megértetni vele, hogy az udvarban a rosszindulatú pletykák ellen a hallgatás és a megvetés a legjobb fegyver. − Oktalanság ilyen viselkedésre bírni a Madame-ot, aki maga az őszinteség! A királynak nem kellene inkább azok ellen fordulnia, akik okot adnak minderre? − De igen… csakhogy őfelsége mellett egy olyan személy él, aki gyűlöli a ricsajt, és fennen hirdeti, hogy a csönd, az alkalmazkodás és a türelem a legfőbb értékek. − Türelem? Ezekkel az emberekkel szemben? De hisz úgy hallottam, őfelsége irtózik a szodómiától… − Hát, mostanában ezt a… dolgot nem gyakorolják, pontosan abból a célból, hogy a királyt maguk mellé állítsák a Madame-mal szemben… − És mire mennek vele, ha elhallgattatják a Madame-ot? − Ó, hát világos, mint a nap. Amint szabaddá válik a terep, nyugodtan folytathatják a Monsieur „megkopasztását” anélkül, hogy bárki megzavarná őket. Lorraine és Effiat már így is dúskál az aranyban, de soha nem elég nekik belőle. − Ó, istenem! De hát hogy lehetséges ez? Szegény, szegény Madame! Hát nincs senki, aki mellé álljon? − De igen: akik szeretik: én, Clérambault asszony, Neuville, a szolgái és persze ön is, gondolom… De hát mit számítunk mi egy olyan ellenséggel szemben, aki ilyen eszközökkel rendelkezik? Ha mást nem, legalább némi vigaszt nyújthatunk neki… − Ami engem illet, én hamarosan csak írásban vigasztalhatom − sóhajtott fel Cécile, aki mindeddig némán hallgatta a beszélgetést. − Férjhez megyek… pontosabban férjhez ad a bátyám… egy magas rangú személyhez. − Ó, de hát miért mondja ezt ilyen szomorúan? − csodálkozott Charlotte. − Hisz önnek boldognak kellene lennie. − Csak ezt a szót ki ne ejtse előtte − mondta Lydie. − Ezek szerint nem szereti? − Nos, mindjárt megérti az okát: kétszer annyi idős, mint én, hatalmas tokával és pókhassal… viszont hihetetlenül gazdag! Úgyhogy egy hét múlva elhagyom Saint-Cloudot, a Madame-ot… és önöket! Ráadásul semmi remény rá, hogy valaha is visszatérek! Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, és ezt Charlotte nem tudta 208

elviselni: − Mondjon nemet, az istenért! Hisz ön szép és fiatal! − Lázadjak fel, ahogy ön tette? És hová menjek? Kihez forduljak? A király már beleegyezett a házasságba… nincs mit tennem, kedves Charlotte! De ne aggódjon miattam! Azért van valami jó is a rosszban: a leendő férjem állítólag igen jóságos és melegszívű ember. Azt mondják, már régóta szeret… arról pedig nem tehet, hogy nem olyan szép, mint Lorraine lovag. Lehet, hogy nem leszek boldogtalan… − Viszont ha a lovag lenne a férje, biztosan az lenne! − tette hozzá Lydie. − Nos, kénytelenek leszünk a Madame módszeréhez folyamodni: írunk egymásnak száz meg száz levelet. Az igazi barátságot nem győzheti le a távolság! Theobonnak igaza volt, s mivel Cécile láthatólag már belenyugodott a helyzetébe, Charlotte úgy érezte, nincs több ellenvetése. Megcsókolta barátnőjét, megígérve neki, hogy rendszeres beszámolókat küld arról, ami vele történik. Mindazonáltal megbotránkozott a király viselkedésén: jóváhagyni egy házasságot anélkül, hogy ismerné a feleket… Cécile-t nyilván észre sem vette mindeddig. Micsoda dolog, hogy egy ember − legyen bár koronás fő − így rendelkezzen az alattvalói élete fölött, korra és nemre való tekintet nélkül, meg sem adva rá a lehetőséget, hogy az érintettek is megszólaljanak! Most pedig itt járkál mellette ez a nő, aki csöndes árnyékként követi mindenhová, és meg akarja kaparintani a hatalomnak legalább egy kis részét! Charlotte nehezen aludt el aznap éjjel, így másnap rosszkedvűen ébredt. Mivel a királyné nem tartott igényt a szolgálataira − az utóbbi időben ugyanis gyakran kérte rá, hogy segítsen az öltözködésnél, ismerve a lány jó ízlését −, lement a parkba, ahogy az Saint-Cloudban szokása volt. Gondolta, kiélvezi a sok száz rózsa látványát és illatát, hisz két nap múlva már Versailles-ban lesznek, amelynek kertjeiből Le Nôtre úr akkurátusán száműzte az ilyesféle „túlzásokat”. Amikor odaért kedvenc padjához, amelyet egy illatozó bokor félig eltakart, meglepetten kiáltott fel, látva, hogy már ül rajta valaki. Elindult egy másik irányba, amikor az illető felpattant, és utána sietett: − Fontenac kisasszony! Várjon, kérem! Adhémar de Saint-Forgeat volt az, még a szokásosnál is puccosabban: tollak és szalagok özönével kicsicsázott öltözéke a kék ezerféle árnyalatában játszott. Szertartásosan meghajolt a fiatal lány előtt, aki kurtán és kelletlenül viszonozta az üdvözlést. − Azt reméltem, senkivel sem találkozom ezen a félreeső helyen kora reggel egy átmulatott éjszaka után. Mit keres ön itt? − Emlékezvén rá, hogy kedveli ezt a helyet, önre vártam. − Miért volt olyan biztos benne, hogy erre jövök? Hisz másfelé is sétálhattam volna. 209

− Nem. Az előérzetem azt súgta, hogy itt megtalálom. Beszélnünk kell! − De hát miről, az istenért? Charlotte nem rejtette véka alá, mennyire kellemetlenül érinti ez a találkozás. − Mindjárt megtudja! De kérem, foglaljon helyet… így könnyebb lesz. Nem látva rá módot, hogy tovább tiltakozzon, Charlotte leült mellé a padra. − Nos? Hallgatom! De… mit csinál? A lovag teljesen váratlanul fél térdre ereszkedett, amely mozdulat hatására ámbraparfüm illata csapta meg a fiatal lány orrát. − Csak a megfelelő pózban mondom el a mondókámat: Charlotte, tisztelettel arra kérem, legyen a feleségem s egyúttal Saint-Forgeat grófnéja! − Maga? Maga akar elvenni engem feleségül? − kerekedett el Charlotte szeme a döbbenettől. − Igen, én! Mi furcsát talál ebben? − De hisz ön a Monsieur „baráti köréhez” tartozik! − Persze, de nem értem, ez miért jelentene akadályt. − Mert a Monsieur társaságában senkinek nincs felesége! − Ez egyáltalán nem aranyszabály! Mindenki tudja, hogy az ön barátnője, Theobon kisasszony titokban összeházasodott Beuvronnal, aki szintén a mi körünkbe tartozik. − Csak tartozott. Mostanában már soha nem látni errefelé… de hagyjuk ezt. Elmondaná, miért akar feleségül venni? Csak nem szerelmes belém? − Ó, a szerelem! Megharagudna, ha fölkelnék? Ez a pozíció átkozottul kényelmetlen… Charlotte erre már elkacagta magát: − Hát persze! Csak nyugodtan! Sőt, üljön ide mellém. Így könnyebben társaloghatunk. − Ó, köszönöm! − sóhajtott föl megkönnyebbülten a lovag. − Nos, hol is tartottunk? − Azt kérdeztem, szerelmes-e belém, mire ön felsóhajtott: „Ó, a szerelem!” Ezt hogy értette? − Hát… úgy, hogy végül is… ez az érzés nem feltétlenül szükséges egy jó házassághoz. Sőt, mondhatnám, inkább hátrány, amennyiben akadálya annak, hogy a felek jól megértsék egymást. Márpedig mi ketten jól megértenénk egymást. Minden szempontból összeillünk! Mindketten szépek vagyunk, és gazdagok. − Egy pillanat − vágott közbe Charlotte. − Honnan veszi, hogy gazdag vagyok? Az anyám gazdag, de ő egyetlen garast sem ad nekem. − Ha most nem is gazdag, majd az lesz. Mondjuk azt, hogy egyikünk sem szegény. Én a Monsieur-höz tartozom, ön a királynéhoz, s ők mindketten jót akarnak nekünk… nyilván a király sem ellenzi majd a házasságunkat. Kell 210

ennél több? − Az a tény, hogy az anyám minden valószínűség szerint megmérgezte az apámat, nem zavarja? − Ó, azok a gyalázatos pletykák! Nem kellene figyelni rájuk! Különben pedig, ön sosem tenne ilyesmit! Legalábbis velem biztosan nem! Elvégre megmentettem az életét… Ezt fölemlegetni nem volt éppen a legjobb taktika, de Saint-Forgeat annyira elégedett volt magával, hogy ha Charlotte faragatlan tuskónak nevezi, az sem zavarta volna. − Ne aggódjon, nem felejtettem el! Nos, ami az ajánlatát illeti… A fiatal lány töprengve nézte a lovagot, elképzelve magában, hogy milyen lenne az élete egy ilyen égimeszelő mellett, akit nem volt képes szépnek látni görögösen ívelt orra, érzéki ajkai, mélykék szeme ellenére. Hogy milyen színű lehetett a haja a valóságban, azt nem tudta, mivel amikor megismerte, fekete volt, most pedig barnásvörös. Na persze a korabeli divatbolondok a legkülönfélébb színű parókák között válogathattak. Mindemellett Saint-Forgeat mindig tele volt aggatva szalagokkal, erős illatú parfümöket használt, szinte mániákusan finomkodva mozgott, arcán pedig állandóan unott kifejezés ült. Nem is beszélve természetellenesen magas hangjáról… Charlotte lelki szemei előtt váratlanul megjelent Alban képe, s legszívesebben mindjárt elsírta volna magát. De most felelnie kellett valamit ennek az embernek, aki kezdett igencsak türelmetlen lenni: − Nos? − Nem tudom, megérti-e, és a világért sem akarom, hogy személyes sértésnek vegye, de a válaszom: nem. Egyelőre egyáltalán nem akarok férjhez menni. − Vénkisasszony akar maradni? − Na, ott azért még nem tartunk! − Meglátja, milyen gyorsan repül az idő! − Lehet… Mondjuk úgy, hogy adok magamnak egy kis időt, mielőtt a házasságra gondolok. Sok tragikus esemény történt velem, de amióta a királynénál vagyok, mélységes béke költözött belém. − Nem értem, hogy a velem való házasság mennyiben zavarná meg ezt a békét. Én sem vagyok hajlandó elszakadni a Monsieur-től. Sőt, úgy gondolom, hogy a helyzetünk ezáltal csak jobbá válik! − Ezt nem kétlem. Nos, akkor úgy fogalmazok: gondolkodnom kell. Ismerje el, hogy kérése elég váratlan. − Ugyan, dehogy! Már jó ideje készülök rá… − Talán szólhatott volna nekem is, időt adva arra, hogy gondolkodhassam. Amit így is meg fogok tenni. − Mikor számíthatok a válaszra? Te jó ég! Mi ez az erőszakoskodás? Mi a csuda hajtja ezt az embert, 211

hogy minél előbb az oltár elé vezesse? − Mit tudom én… most azt mondom, nem, de talán… egy idő múlva… megváltozik a véleményem! − Hát ajánlom is! Mert ha sokat késlekedik a válasszal, esetleg én gondolom meg magam! Azzal Saint-Forgeat hanyagul meghajolt, fejébe csapta a kalapját, és sebbel-lobbal távozott. Charlotte nézte, ahogy távolodik, és legszívesebben elnevette volna magát. Jókedve azonban hamar szertefoszlott, amikor fontolóra vette ezt a váratlanul gyors leánykérést. Valami itt nem stimmelt. Egyrészt Saint-Forgeat kijelentése, miszerint a király nyilván beleegyezik a házasságukba, másrészt pedig, hogy vajon miért pont őt akarja elvenni, amikor egyáltalán nem számít jó partinak. A fiatal lány nem kis bosszúsággal hagyta oda kedvenc rózsabokrát, hogy megkeresse Theobon kisasszonyt, az egyetlen személyt, akinek elmesélheti, ami történt, és bölcs tanácsra is számíthat tőle. Csakhogy Lydie nem volt a kastélyban, mivel a Madame bevásárolni küldte Párizsba. Ez annál is kellemetlenebbül érintette Charlotte-ot, mivel arról is értesült, hogy Theobon kisasszony csak a király és a királyné távozása után fog hazatérni. Cécile-hez is fordulhatott volna, de ő a Szajna-partra vitte piknikezni a Madame gyermekeit. Ráadásul, még ha otthon lett volna is, vajon szabad-e ilyesmikkel zaklatni, amikor épp elég baja van a saját közelgő házasságával. Egyszer csak eszébe ötlött: és ha magával a királlyal beszélne? Miért is ne? A parkban történt véletlen és rövid találkozásaik óta már nem tartott tőle. Őfelsége, ha akart, nagyon kedves is tudott lenni, és Charlotte-ban egyre inkább elhomályosult az első találkozásukkor érzett kellemetlen benyomás. De meg kell várnia a megfelelő alkalmat. Itt, Saint-Cloudban az uralkodó a vendéglátóival volt elfoglalva. Amikor Charlotte végül belépett a királyné lakosztályába, a kifelé tartó Montespannéba ütközött. A márkiné megragadta a karját, és az egyik ablakmélyedéshez vonszolta. − Miért nem hordja a ruhákat, amelyeket küldtem? − Tudom, asszonyom, hogy illett volna már korábban köszönetét mondanom, de… haboztam, hogy megtarthatom-e őket. − Valóban? És elárulná azt is, hogy miért? Talán nem tetszettek? − Ó, dehogynem! Csodálatosak! Csak attól tartottam, túlságosan feltűnőek… hisz mindenki tudja, hogy szegény vagyok. − Azért ne túlozzunk! A királyné változtatott ezen a helyzeten, nem? − De igen… és pontosan azért félek hordani őket, mert ezek a ruhaköltemények arra szolgálnak, hogy magamra vonjam őfelsége figyelmét… ha a király érdeklődni kezd irántam, a királyné megharagszik. − Ostobaság! Tudtommal maga nem a király kegyencnője! A ruhák lehetnek akár elhunyt nagynénje ajándékai is, nem? Mint a tündérmesékben! 212

Azzal a különbséggel, hogy én ugyan nem vállalom a jó tündér szerepét… Nehogy gyanúba keverjem − tette hozzá némi keserűséggel. − Nem beszélve arról, hogy az a vén boszorkány Scarronné azonnal levetetné magáról! Végül is, mi van, ha egyszerűen csak férjet keres? − Ne is mondja! Épp találtam egyet! − Megkérték a kezét? − Pontosan öt perccel ezelőtt! Le is esett az állam… − Kicsoda? − Saint-Forgeat gróf… Montespanné hisztérikus nevetése belé fojtotta a szót. Charlotte elhűlve nézte, ahogy szinte kétrét görnyed a kacagástól. − Már megint egy! − nyögte a szemét törülgetve, amikor visszanyerte önuralmát. Majd a fiatal lány döbbent arcát látva, gyorsan folytatta: − Ön nem tudhatta, de képzelje, az utóbbi időben a Monsieur kegyeltjein házassági mánia lett úrrá. Úgy gondolják, ez a legjobb módszer arra, hogy elhárítsák a szodómia vádját. Saint-Forgeat pedig majmolja őket, ennyi az egész. Bocsásson meg, ha kiábrándítottam. − Ó, az a lánykérés minden volt, csak nem romantikus! Inkább mintha egy üzletet akart volna nyélbe ütni. Csak egy dolgot nem értek: úgy tudom, a „Ravatalozó” feloszlása óta nincs mitől tartaniuk ezeknek az uraknak… − Ezt abból gondolja, hogy nem átallják szegény Madame-ot lehetetlenné tenni? Hát téved. Egyesek persze érinthetetlennek gondolják magukat, mint például Lorraine lovag, aki a Monsieur teljes védelmét élvezi, hisz a legnagyobb szerelme Guiche gróf óta, de a többiek bizony jól tudják, hogy bármelyik pillanatban száműzhetik őket. A király sohasem kedvelte ezt a bandát, noha mindig igyekezett tiszteletben tartani az öccse „furcsa” ízlését. De a pletykák hozzá is eljutnak, így a „kedvencek” számára a minél hamarabbi házasság tűnik a legbiztonságosabbnak. Charlotte most már mindent értett. Rögtön hangot is adott annak, ami aggasztotta: − Csak az a baj, hogy Saint-Forgeat szerint a király támogatja ezt a házasságot. − Bár el tudom képzelni, hogy őfelsége szívesebben udvarol egy férjes asszonynak, mint egy szűz lánynak… erre én vagyok a legjobb példa. Tudja mit, egyelőre ne válaszoljon semmit. Majd én utánanézek a dolognak. Nos… hajlandó végre viselni azokat a ruhákat? S mivel Charlotte nem felelt, így folytatta: − Megnézte jól, hogy fest a Madame? Attól tartok, számára vége a szép napoknak! Azok a gazemberek a vesztét akarják, az álszent Maintenonnal együtt. Egyszóval: vissza akarja adni a ruháimat? − Ó, nem! Versailles-ban hordani fogom őket! 213

A király és kísérete május 6-án elhagyta Saint-Cloudot, miután köszönetét mondtak a Madame-nak és a Monsieur-nek a szíves fogadtatásért. A búcsúzáskor őfelsége mindenki szeme láttára hosszan a kezében tartotta sógornője kezét, miközben a fülébe súgott valamit, aminek hatására visszatért az asszony arcára a rég látott mosoly. XIV. Lajos ezek után a Monsieur-höz fordult, és így szólt: − A világ legjobb feleségével ajándékoztam meg, kedves öcsém! Vigyázzon rá! Versailles vitathatatlanul sokat fejlődött, amióta Charlotte utoljára látta. Elkészült a déli szárny, a királyi lakosztályok és a kápolna is. Mindazonáltal továbbra is több száz ember serénykedett a földmunkákon, a víztározó rendszeren és az új Orangerie-n. A parkba tölgyfákat, tűlevelűeket, juharfákat, hársakat, gesztenyefákat, hatezer szilfát és gyertyánt telepítettek át a normandiai lions-i erdőből. Az ünnepélyes bevonulás trombitaszó és dobpergés kíséretében ment végbe, majd a királyi lakosztályok megtekintése következett. Amint a királyné meglátta a sajátját, elragadtatással kiáltott fel: − Ó, de gyönyörű! Azzal szája elé téve a kezét, hogy némiképp elrejtse lelkesedését, végigjárta leendő otthonát: fölsietett a többszínű márványból készült lépcsőn, majd belépett az előtérbe s onnan a hálószobába. Tágra nyílt szemmel csodálta meg az ezüstkorláttal körülvett ágyat, a brokáttal bevont ezüstszékeket, a különleges fafajtákból faragott többi bútort, az arannyal átszőtt függönyöket, az ókori királynékat ábrázoló mennyezeti freskókat, a selyemszőnyegeket, az arany szegélyléceket és párkányokat, az aranyozott bronzszobrocskákat, az ólomkristály csillárokat; egyszóval mindent, ami elbűvölhet egy asszonyt, aki a férje dicsőségének fényében él. Ezt a dicsőséget zengte az egész lakosztály: Le Brun és Mignard kiváló festményei, a bronz mellszobrok, a különféle színű és eredetű márványok, nem beszélve a töméntelen ónixról, malachitról és lazúrkőről, de legfőképpen a mindenütt jelen lévő aranyról. Magától értetődően, a király lakosztályának gazdagsága még a királynéét is túlszárnyalta. Az első elragadtatás elmúltával mindenki, leszámítva a családot, a kegyencnőket és a hivatalnokokat, elindult megkeresni a lakhelyét. Charlottenak és az udvarhölgyeknek nem kellett messzire menniük: ők az alagsorban kaptak helyet, amely egy belső udvarra nézett. Mindannyian el voltak ragadtatva a palota pazar szépségétől, ugyanakkor kissé megrémültek a túlságosan nagy méretektől és az óriási távolságoktól. És persze sajnálták a jó öreg és otthonos Saint-Germaint! A királyné lelkesedése is lelohadt némiképp, 214

amikor megtudta, hogy a Tükörterem, amely a király és az ő lakosztályát volt hivatva összekötni egymással, még egyáltalán nem készült el, s így nem is használható. Ráadásul mind Montespanné, mind Maintenon asszony a királyi szárnyban kapott helyet! Sok ideje azonban nem maradt az aggodalmaskodásra, mivel a beköltözés örömére rendezett vég nélküli ünnepségek minden energiáját lekötötték. A menetrend a következő volt: háromszor egy héten színház, szombatonként bál, s a többi napokon koncert este hat órától. Nem is beszélve a szerencsejátékokról, amelyek a fennmaradó időt töltötték ki… Charlotte előző tartózkodása Versailles-ban meglehetősen békés volt. Nyilván azért, mert akkor távolabb élt az udvartól, és kimaradt a főbb szórakozásokból. Bár a Madame lakosztálya is fényűző volt, de korántsem olyan látogatott, mint az egykor csillagként ragyogó, finom és különleges Angliai Henriettáé. A pfalzi hercegnő megelégedett azzal, hogy a király kedveli, és megosztja vele egyik legkedvesebb szórakozását, a vadászatot. Persze neki is megvoltak a hívei, akárcsak a királynénak, de az udvaroncok többsége mégis szívesebben látogatta − a királyé mellett, persze − a kegyencnők lakosztályát. La Valliére után Montespanné következett, majd Fontanges, most pedig Maintenon márkinőn volt a sor, bár ő a maga álszent módján vonakodott a csillogástól, és megelégedett az egyszerűbb, szolidabb berendezéssel. Charlotte ezúttal azonban a figyelem középpontjába került azáltal, hogy a királyné közvetlen szomszédságában lakott. Lajos mindeközben részletesen kidolgozott etikettet vezetett be azzal a céllal, hogy önmagát istenítse, és korlátok közé szorítsa a mostantól fogva a palota környezetében élő nagyjából ötezer civil és tízezer katona mozgását és viselkedését. Az ifjú felolvasónő, fölmérve ennek a hihetetlen tömegnek a nagyságát, erősen kételkedett abban, hogy kivitelezhető lesz Montespanné terve, amelynek révén a napról napra nagyobb befolyással bíró riválist meg lehetne állítani. Bármilyen pompázatos ruhákat aggat magára, kevés esély van rá, hogy a töméntelen felcicomázott és aranytól roskadozó figura között rá irányuljon akár csak egy pillanatra is a királyi tekintet. A saint-germaini elragadóan bájos kertet össze sem lehetett hasonlítani ezzel a grandiózus és nyitott parkkal, ahol a bizalmas együttlétek ki voltak zárva. A Charlotte által annyira szeretett kora reggeli magányos séták ideje véget ért. Úgy érezte, nem más többé, mint egy jelentéktelen marionett egy több ezer szereplős bábszínházban… Ám túl sokáig nem adhatta át magát az emiatt érzett csalódottságnak, mert alig telepedtek le a palotában, újabb vihar tört ki az udvarban, amely még alig tért magához a mérgezési ügy okozta botrányból. A király dühe ezúttal a Monsieur „kedvenceire” csapott le, még a szokottnál is erélyesebben. Néhány hónappal a Versailles-ba való beköltözés előtt, nem sokkal azután, hogy a „Ravatalozó” feloszlott, a párizsi éjszakában iszonyatos bűncselekmény történt. Négy holtrészeg fiatalember, miután megcsömörlött az 215

Ours utcai bordélyházban folytatott orgiától, leszólított egy ifjú süteményárust, hogy „tegyen a kedvükre”. Mivel a fiú vonakodott eleget tenni kérésüknek, lemetszették a nemi szervét, és hagyták elvérezni az utcán. A tettesek a következő személyek voltak: La Ferté herceg, Biran márki, Colbert lovag, a főminiszter fia és a fiatal d’Argenson. Ez az alávaló gazemberség egész Párizst megrázta: mindenki bosszúért kiáltott. XIV. Lajos első haragjában ki akarta végeztetni a bűnösöket, de végül, engedve a családok könyörgésének, „csak” megfosztotta őket minden rangjuktól, és száműzte az udvarból. Colbert volt az egyetlen, aki megfelelő büntetést mért a fiára: félholtra verte. Azon a kora nyáron egy másik eset is borzolta a kedélyeket és hívta fel a király figyelmét arra, hogy mit is jelent „az itáliai divat”. Ezúttal azonban már nem vetett gátat mérhetetlen haragjának, mivel tudomásul kellett vennie, hogy itt nem elszigetelt esetekről van szó, és hogy a „banda” egyre több hívet tudhat a magáénak. A bűntény ismét Párizsban történt. Egy csapat részeg ifjú − akik egytől egyig az udvarhoz tartoztak − egy előkelő bordélyházban múlatta az időt, ahol a prostituáltakat mindenféle perverzióra akarták kényszeríteni. Mivel a lányok ellenálltak, megfogták az egyiket, és kezét-lábát az ágy tartóoszlopaihoz kötözve petárdát dugtak a nemi szervébe, majd meggyújtották. Nyilván zavarta őket a szerencsétlen lány kiáltozása, mert kirohantak az utcára, és egész éjjel randalíroztak: lámpaoszlopokat törtek ketté, kirakatokat rongáltak meg, belekötöttek a késői járókelőkbe, majd végül, miután sikertelenül próbálták meg fölgyújtani a Petit-Pont-t, leszaggatták róla a keresztet, és elégették… A király nyilvánosan szégyenítette meg és ítélte száműzetésre a bűnösöket és cinkosaikat, tekintet nélkül arra, hogy milyen családból származnak. Így távozott az udvarból Turenne herceg, Créqui, Sainte-Maure, Mailly és La Caillemotte márkik, a laoni püspöki ügyvivő − egy La Rochefoucauld! −, valamint Conti herceg öccse, La Roche-sur-Yon hercege és még sokan mások. A legszörnyűbb csapást azonban az jelentette Lajos számára, hogy egyik törvénytelen fia, az ifjú Vermandois gróf, akit Louise de la Valliére szült neki, hagyta magát elcsábítani Marsan lovag által, aki nem volt más, mint D’Armagnac grófnak, Franciaország fő istállómesterének az öccse. A fiú, aki még a tizenötödik évét sem töltötte be, mindent bevallott az apjának, többek között azt is, hogy Marsan még a trónörököst is megkörnyékezte, bár sikertelenül. A pártatlan igazságszolgáltatás szerint Marsan súlyos büntetést érdemelt, ám a bátyjára való tekintettel csak szigorú figyelmeztetést kapott, mint ahogy unokaöccse, Brionne gróf is. A szegény kis Vermandois, akit úgy száműztek az apja közeléből, mint egy pestisest, a jószívű és együtt érző Madame-nál lelt menedékre, annál is inkább, mert a fiú édesanyja a chaillot-i karmelitáknál volt rendfőnöknő. A derék pfalzi asszony azonban nem tudta őt lebeszélni arról, hogy gyenge egészsége ellenére beálljon a hadseregbe, ahol a 216

következő évben elesett a courtrai-i csatában… Az orléans-i herceg kegyeltjei is nehéz órákat éltek át. Attól tartottak, rájuk is lesújt a népharag. Erre utalt egy igen kínos jelenet is: egy vadászat alkalmával, amelyen a Monsieur nem vett részt, Lorraine lovag viszont igen, ez utóbbit félrehívta a főlovászmester, ezt közölve: „A király kifejezett parancsa, hogy ezentúl nem jelenhet meg a vadászatokon. Őfelsége csakis a Monsieur kedvéért tűri meg az udvarban, és nem óhajt többé találkozni önnel, csak ha a Monsieur is jelen van.” Csakhogy a lovag büszkébb volt annál, semmint hogy szó nélkül hagyja ezt a sértést. Először Louvois-nál tett panaszt, majd − ravasz módon! − Maintenonhoz fordult. Így a dolognak nem lett következménye. Lorraine azonban a Madame-on állt bosszút, jól tudván, hogy a hercegnő számos alkalommal befeketítette őt a király előtt. Grancey asszonnyal, aki már eddig is a szövetségese volt, aljas cselszövést eszeltek ki a Madame ellen. Az udvaroncok közül kiválasztottak egyet, akivel a Madame szívesen viccelődött a vadászatokon: Saint-Saéns lovagot. Granceyné azzal vádolta meg, hogy az egyik bálon a Madame utasítására faragatlanul viselkedett vele. Nevetséges, sőt groteszk vád volt ez, és a király − aki sok mindenről tudott − figyelmeztette a Madame-ot, hogy pletykák keringenek róla és a lovagról. A döbbent és dühtől fortyogó Madame azonnal a férjéhez rohant, hogy elmondja neki ezt a képtelen históriát, amelyen végül mindketten jót nevettek. Így tehát, mivel az „összeesküvők” terve meghiúsult, új célpont után kellett nézniük: ezúttal Lydie de Theobon volt az áldozat, akire azt fogták rá, hogy nemcsak Saint-Saéns-nak, hanem más olyan embernek is a bizalmasa, akiket a Monsieur nem kedvel. A Monsieur már amúgy is orrolt felesége udvarhölgyére, amiért „behálózta” testőrkapitányát és jó barátját, Beuvron grófot. Most úgy gondolta, betelt a pohár; dühöngve rontott be a feleségéhez, és mindörökre száműzte az udvarából a Madame legfőbb bizalmasát. Sőt dühében még a szerencsétlen Clérambault marsallnét is Lydie után küldte, megtiltva asszonyának, hogy bármiféle levelezést folytasson a jövőben a két „aljas nőszeméllyel”. Nos, több sem kellett a Madame-nak: egész Versailles hallotta az átkozódását. Magából kikelve rohant a királyhoz, engedélyét kérve, hogy visszavonulhasson a nagynénjéhez a maubuissoni apátságba59. A lelke mélyén persze nem örült volna őfelsége beleegyezésének, de ezúttal „nagyot akart ütni”. A „csel” sikerült. Őfelsége nyomására és a valóban nevetséges szituációra való tekintettel, a Monsieur hajlandónak mutatkozott a „béketárgyalásokra’’. Lajos személyesen vitte vissza a feldúlt hitvest a férjéhez, s miután hosszú hegyi beszédet tartott nekik, így szólt: − Most pedig csókoljuk meg egymást mind a hárman! 59 Nagynénje, a pfalzi Lujza Hollandina már jó ideje apátnő volt itt, miután kalandos módon menekült el Németországból, és áttért a katolicizmusra. (J. B.) 217

Ezek után megparancsolta Lorraine, Grancey és Effiat lovagoknak, hogy kérjenek bocsánatot a megbántott hercegnőtől, majd pedig − mert sosem vetette meg a csipkelődést − arra kötelezte a házasokat, hogy egyetértésük jeleként töltsék együtt az éjszakát. És személyesen ellenőrizte, hogy szót fogadnak-e neki…

218

TIZENKETTEDIK FEJEZET

A tökéletes bűntény A hercegi házaspár komikus kibékülése és a mindennapra szigorú menetrend szerint előírt szórakozások ellenére az udvarban továbbra is komor hangulat uralkodott. A helyzet ugyan nem volt annyira súlyos, mint a mérgezési ügy idején, de miután szinte naponta derültek ki újabb és újabb „esetek”, a király rendkívül rosszkedvű volt. Egyik reggel ingerülten kiáltott fel, mondván, hogyan lehetséges, hogy ebben a csodálatos országban ennyi híve van a szodómiának. Így aztán nem csoda, ha az erényről és a bűnöktől való megtisztulásról prédikáló Maintenon márkinő egyre nagyobb befolyásra tett szert őfelségénél. E nehéz idők alatt Charlotte áldotta a szerencséjét, hogy a királyné mellett élhet, aki patyolatfehér liliomként világított a „gyomok” között. Mária Terézia lakosztálya a béke szigete volt, ahol tömjén- és csokoládéillat keveredett a levegőben. A királynét határtalanul boldoggá tették hitvese éjszakai látogatásai, de jóságos természete továbbra is arra késztette, hogy segítsen a boldogtalanoknak. Kezdve a Madame-mal, aki, mivel a király egész családját maga mellett akarta tudni a versailles-i tartózkodás első hónapjaiban, a Monsieur-vel együtt szintén itt tartózkodott. A szegény asszony vigasztalhatatlan volt, amiért a férje alávaló módon száműzte Lydie-t és Clérambault asszonyt. Különösen Theobon után fájt a szíve, aki, amióta Venningen kisasszony férjhez ment Elzászba, legfőbb bizalmasa, küldönce, mondhatni „titkos ügynöke” lett, valamint egyetlen vigasza a levelezését leszámítva, amely Lydie távozása óta eposzi méreteket öltött. Azon a napon például, amikor a Monsieur száműzte a két hölgyet, Sofia nagynéni húszoldalas levelet kapott, és ettől kezdve a Madame naponta írt az immár hivatalosan Beuvron grófné nevet viselő barátnőjének. Charlotte mindig elkísérte Mária Teréziát a Madame-nál tett látogatásaira. Mivel ő is rettentően szenvedett Lydie de Theobon hiányától, ezáltal még közelebb került a Madame-hoz, aki szemmel láthatóan egyre jobban elszigetelődött az udvartól. Lorraine és a cinkosai tökéletes munkát végeztek: hol volt már a szeretetteljes egyetértés, amely a házaspár életét esküvőjük óta áthatotta? A „szép lovag” véget vetett ennek, és kemény kézzel tartotta markában a Monsieur-t. „Liselotte” számára pedig, aki híres volt jó kedélyéről, 219

mostanra csak a bánat és a harag maradt. „Elvették tőlem a vidámságomat!”, mondogatta. A Le Nôtre által csodálatos pontossággal és harmóniával megtervezett hatalmas parkban Charlotte, aki továbbra is imádta a kerteket, az egyik virágágyás mellett rábukkant egy viszonylag csöndes helyre, ahová szívesen járogatott le friss levegőt szívni. Ez a „béke szigete” az egyik labirintusban bújt meg, ahol a fiatal lány könnyedén kiismerte magát, a szökőkutak segítségével tájékozódva. Könyvével a kezében − régi jó szokása szerint − már épp elindult befelé a labirintusba, amikor egyszer csak Saint-Forgeat langaléta, felcicomázott alakja állta el az útját. − Szeretném tudni − kezdte kertelés nélkül, miután meghajolt −, vajon döntött-e már az ajánlatomat illetően. Azt hiszem, elég időt hagytam önnek a gondolkodásra. Nos, mikor esküszünk? Úgy tűnt, az ostoba fajankónak kétsége sem volt afelől, hogy Charlotte igent mond neki. A fiatal lány éktelen dühbe gurult: − Nem értem a logikáját, Saint-Forgeat úr! Csak nem veszi biztosra, hogy a válaszom: igen? Mert ha így van, akkor nagyot téved! Már eddig is elmondtam, hogy nem áll szándékomban férjhez menni, s az ön tolakodó viselkedése csak még jobban megerősít az elhatározásomban. − Nem hinném, hogy van választása − szólalt meg Charlotte mögül egy éles hang, amelynek hallatán a fiatal lány hátrakapta a fejét. Lorraine lovag állta el az útját az ellenkező irányban. A lovag a szokásos hűvös eleganciájával viselte kék szaténruháját, amelynek színe megegyezett a szeme színével, miközben egyik kezével hosszú botra támaszkodott, a másikkal pedig ciprusi parfümmel beszórt zsebkendőt tartott az orra elé, mint aki attól tart, hogy Charlotte-ból kellemetlen szagok áradnak. Charlotte azonban nem hagyta magát elbátortalanítani: − Valóban? És ezt ki mondja? A lovag szemtelenül mosolyogva felelte: − Nos, elsősorban jómagam, aki tiszta szívből kívánom, hogy kedves barátom boldog legyen… valamint a Monsieur, akinek hasonló a véleménye. − Persze, mert azt teszi, amit maguk mondanak neki! − vágott vissza Charlotte megvetően. − Csakhogy ez nem jelent semmit! Én ugyanis a királyné szolgálatában állok, és semmi közöm többé az orléans-iakhoz! Hagyjon továbbmenni! − Még nem! Még van mit megbeszélnünk! − Nem hiszem, és ismétlem: hagyjon továbbmenni! − Addig nem, amíg tiszta vizet nem öntünk a pohárba! Elfogadom, hogy a királyné szolgálatában áll. Csakhogy a király a királyné fölött áll, márpedig ő teljes mértékben támogatja ezt a házasságot! − Hazudik! A király gyűlöli magukat és mindazt, amit képviselnek! Miért maguknak kedvezne a felesége ellenében? 220

− Miért is lenne ez ellenére a királynénak? Hisz napról napra jobban kedveli Maintenon asszonyt, akinek a férje visszatérését köszönheti! És a márkinő igencsak meggyőző személyiség. Meg tudja értetni őfelségével, hogy ha jóváhagyja ezt a házasságot, nemcsak a férjének jár a kedvében, de jelentős előrelépéshez segít egy egyszerű hölgyet az udvarából. Ha önből Saint-Forgeat grófné lesz, az elsők közé kerülhet, s lehetne akár − ki tudja − öltöztető udvarhölgy is! Gondoljon csak bele, micsoda lehetőség ez! Annak tudatában, hogy igencsak meggyőző érvet hozott fel, Lorraine sarkon fordult, és szép nyugodtan visszasétált a palota irányába. E könyörtelen logikájú érvelés teljesen letaglózta Charlotte-ot: csak állt egy helyben, szájában a vereség keserű ízével. Ennek a sátáni alaknak sajnos igaza van, és ha sikerül Maintenont maga mellé állítania, akkor neki nem sok szava lesz… Saint-Forgeat sem mozdult, ugyanis ha ezt teszi, vagy behatol a labirintusba, vagy odébb löki Charlotte-ot, hogy távozni tudjon. Ám a fiatal lány szobormerevsége és sápadt arca láttán aggodalmasan nyújtotta felé a karját: − Akarja, hogy bemenjünk? − Mit vétettem önnek? − suttogta Charlotte, mint aki meg sem hallotta az ajánlatot. − Miért kínoz? − Hogy én kínozom? Ugyan, a világért se tennék ilyet! Egyszerűen csak feleségül akarom venni. Hát annyira szörnyű ez? − Igen… mert én nem akarom! Pedig azt hittem, ön a barátom. − Hát nem voltam elég jó barát, amikor megmentettem az életét? Kell ennél több? Charlotte kétségbeesetten nézett rá. Vajon tényleg ilyen ostoba, vagy csak tetteti? − Nem hagyja, hogy ezt valaha is elfeledjem, ugye? − válaszolta keserű mosollyal. − És higgye el, valóban hálás vagyok önnek… de hogy fizessek is érte… − Ezt honnan veszi? Ebben az ügyben én adok többet, ez egyértelmű: rangot, nevet, kastélyt, földeket… − Ezzel tisztában vagyok. Pontosan ezért nem értem, hogy ilyen javak birtokában miért pont egy nincstelen lányt akar elvenni. Hacsak azért nem, hogy rendelkezzen az életem fölött… Ha legalább szerelmes lenne belém… − Magának ez a mániája! Az udvarban kötött házasságokban a szerelemnek semmiféle szerepe nincs! Örülnie kellene, hogy nem egy vén trottyhoz akarják hozzáadni, akinek csorog a nyála a szépsége láttán! Ebben az esetben mit tenne? − Még soha nem gondolkoztam rajta, de biztos lehet benne, hogy nemet mondanék. − Még akkor is, ha száműznék egy távoli zárdába? Ha magasról jön az utasítás, nem tanácsos ellenszegülni. 221

Charlotte nem válaszolt. Eszébe jutott Cécile, akit húszévesen hozzákényszerítettek egy öregemberhez, csak azért, mert a bátyja így akarta, és a király is egyetértett. − Örülnie kéne − folytatta Adhémar pöffeszkedve. − Én legalább nem vagyok egy totyakos vénember, sőt, mi ketten kifejezetten szép pár lennénk! − Nos − sóhajtott fel Charlotte, feladva a reménytelen küzdelmet −, kérem, engedje meg, hogy visszatérjek a királynéhoz. − Arra kértem, adjon meg egy dátumot! − Tőlem biztosan nem kap! Mindenesetre remélem, nem fogunk itt ácsorogni az idők végezetéig! Saint-Forgeat nagy nehezen utat engedett neki, sőt még szertartáson meg is hajolt előtte. Charlotte megkönnyebbülten sietett a palota felé, ahol nagy izgalom uralkodott: szélsebesen terjedt el a hír, hogy a trónörökös hercegnő fájásai megkezdődtek. Mivel első gyermekről volt szó, s így a vajúdás hosszúnak ígérkezett, a király és a királyné matracokat rakatott le a leendő anya szobájában, hogy a család többi tagjával együtt ott töltsék az éjszakát. Éjszaka nem történt semmi, ezért reggel mindenki távozott otthonába, hogy rendbe szedje magát, ám délben újra megindultak a fájások, így a népes família visszatért − a trónörökös hercegnő legnagyobb bánatára, aki szívesen lemondott volna a közönségről. Rekkenő hőség volt, és a szegény vajúdó néha azt hitte, elfogy a levegője, és megfullad. Végre aztán este tíz óra tájban véget ért a szenvedés: a hercegnő még egy utolsó kiáltással életet adott… egy fiúnak! A kis vasgyúró tökéletesen egészségesnek látszott, így egész Versailles repesett az örömtől. Hamarosan megszólaltak a harangok, és megdördültek az ágyúk. Hatalmas örömünnep kezdődött nemcsak a királyi palotában, hanem Párizsban, sőt az egész országban, hogy üdvözöljék Burgundia hercegének érkezését. Az udvarban pedig mindenki a király köré gyűlt: csókolták a kezét, a ruhája szegélyét, sőt voltak, akik az arcát is. Miután Mária Terézia jól kisírta magát örömében a menye ágya mellett, a nap nagy részét hálaimádságokkal töltötte. Ő maga hat gyermeket hozott a világra, és közülük csak egy maradt meg, ám ez az egy most gondoskodott a korona jövőjéről. A királyné úgy érezte, hogy szenvedései nem voltak hiábavalóak, és betöltötte feladatát. Bár Charlotte rettentően szeretett volna hozzá fordulni, hogy támogatását kérje a nem kívánt házasságot illetően, nem merte megzavarni örömében. Szegény asszony oly kevésszer volt boldog életében! Nem szabad elvenni tőle ezeket a pillanatokat! Így aztán a Madame-hoz fordult. A pfalzi hercegnő jelen volt az összes ünnepi ceremónián, és többször tett látogatást az ifjú anyánál is, aki elég nehezen épült fel a gyermekágyból. A két unokatestvér mély barátságot ápolt egymással. Az ifjabbik, annak ellenére, 222

hogy szívélyesen fogadták Franciaországban, és a férje is kedvelte, átélte az otthontól való elválás és a gyökértelenség fájdalmas érzését, hisz nagyon fiatal volt még, amikor elszakították szülőföldjétől. Épp ezért nagyon örült neki, hogy rátalált erre a melegszívű, barátságos és jó kedélyű rokonra. S bár Lorraine lovag cselszövése többek között arra is irányult, hogy szembefordítsa őket egymással, aljas összehasonlításokat téve kettejük között − persze sosem a Madame javára −, erről az ifjú hercegnő természetesen nem tehetett, s ők ezt tisztázták is egymás között egy bizalmas beszélgetés során. Volt még egy dolog, ami szorosan összekötötte őket: közös ellenszenvük Maintenon asszony irányában. Charlotte, ismerve a Madame szokásait, levélírás közben kereste föl. Tudta, hogy ilyenkor egyedül van, és jól érzi magát, távol a rosszindulatú szemektől és fülektől. Néhány nappal korábban ugyanis az egyik újdonsült udvarhölgy, aki a Monsieur − vagyis Lorraine lovag − parancsára lépett szolgálatba, a lábai elé omlott, és sírva vallotta be, hogy kémkedés céljából alkalmazták. Ahogy Charlotte remélte, a Madame azonnal fogadta: félretette a tollát, és kinyújtotta felé tintafoltos kezét, amelyet a fiatal lány nagy tisztelettel csókolt meg. − Jöjjön csak, jöjjön, kedvesem! Sejtettem, hogy előbb-utóbb meglátogat. Szóval hozzá akarják adni Saint-Forgeat-hoz? − A Madame már tud róla? − Mondhatnám, hogy ebben a tágas épületben nagyobb a huzat, és ezért gyorsabban terjednek a pletykák, mint Saint-Germainben, de az igazság sokkal egyszerűbb: a férjem jelentette be nekem, körülbelül egy hete. Szemmel láthatóan elintézettnek véli az ügyet, amely nagy megelégedéssel tölti el. Ha a trónörökös hercegnő nem szült volna meg közben, a házasság már nyélbe is lenne ütve! − De hát hogyan? Minden tiszteletem a Monsieur-é, de ő már nem rendelkezik fölöttem. Csakis a királyné, akinek még nem mertem említeni a dolgot, nehogy megzavarjam az örömét. − Jól tette. Ez remek taktika volt, mindazonáltal ne nagyon számítson rá. − Miért? Hát nem ő mentett meg, amikor a király vissza akart adni az anyámnak? Legyőzve félénkségét és végtelen szerelmét, a védelmemre kelt! Mindössze azért, mert így látta igazságosnak. − Ez valóságos csoda volt, tényleg, csakhogy a csodák nem ismétlődnek meg. Főként, ha meggyőzték a sógornőmet arról, hogy egy ilyen házasság által ön sokkal előnyösebb helyzetbe kerül. − De ki? Ki győzte meg? − Ne legyen ostoba! Ugyanolyan jól tudja, mint én! Mivel a trónörökös hercegnő köreiben már nem látják olyan szívesen, Maintenon behízelegte magát a királynéhoz, és azzal kérkedik, hogy ő a legfőbb védelmezője, amiért 223

őfelsége nagyon hálás neki. Olyannyira, hogy karácsonyra őfelsége a saját arcképét ajándékozta neki, gyémántokkal kirakott keretben. Ez aztán tényleg nagy kegy. − Ezek szerint őfelsége már nem kedvel engem? − kérdezte Charlotte a könnyeivel küszködve. − Ó, dehogynem! Éppen ellenkezőleg! Meg van győződve róla, hogy az ön érdekében cselekszik. Tudja, nincs szörnyűbb annál, mint amikor valaki jó szándékkal tesz rosszat. − Majd én felvilágosítom! Megmondom neki, hogy nem szeretem SaintForgeat-t! Hinnie kell nekem! − Persze hogy hinni fog. Csakhogy, mivel a kérője fiatal, jóképű és gazdag, megpróbálja majd meggyőzni önt, hogy a szerelem is eljön idővel. Főleg, ha már gyermekei lesznek! − Gyermekek? Tőle? De hisz ön is tudja… − Hogyne tudnám. De nekem is született gyermekem a Monsieur-től, nemde? Az ön érve annál is kevésbé állja meg a helyét, mert az udvarban nem szokás szerelemből házasodni. Mondjak egy példát? A drágalátos Lorraine lovag állítólag több gyermeket is nemzett. Azt is rebesgetik, hogy titokban elvette feleségül az egyik unokatestvérét, Lorraine hercegnőt, aki aztán apátnő lett… nyilván kétségbeesésében! − Akkor elmegyek könyörögni a királyhoz! A Madame fölnevetett: − Megértem, hogy erre gondol, de ne higgye, hogy Lorraine nem biztosította be magát őfelségénél. Ráadásul, amióta a sógornőm szolgálatában áll, úgy vettem észre, hogy Lajos igencsak fölfigyelt önre… Márpedig ha hátsó gondolatai támadnának, akkor az a fajankó Saint-Forgeat és az ön házassága kifejezetten kapóra jön neki! − És Maintenon mit szólna ehhez? Állítólag ő arra esküdött fel, hogy visszatéríti őfelségét az Istennek tetsző útra… A Madame, aki közben hozzáfogott a tollai kihegyezéséhez, letette a kést, és kipróbálta az egyiket. − Na persze, az az álszent boszorkány! Csakhogy neki is tudnia kell, hogy egy olyan megrögzött szoknyavadászt, mint a király, nem lehet egyik napról a másikra jó útra téríteni! Mindazonáltal ő aztán mindenre el van szánva! − Megkérdezhetem felségedet, mit ért ezalatt? − Ugyan nem tudta megakadályozni a „Fontanges-ügyet”, ám a hölgy, finoman szólva, nem sokáig maradt a porondon. És bárkivel, aki kísértést jelent, ugyanezt fogja tenni. Különösen, ha ön már nem áll a királyné védőszárnyai alatt. − És mi történik, ha mindezek ellenére továbbra is nemet mondok SaintForgeat-nak? 224

− Adja isten, hogy tévedjek, de akkor nem éri meg az öregkort! − jelentette ki a Madame, egy újabb levélpapírt maga elé téve. − De hát mi a rossz abban, ha hozzámegy ahhoz a fickóhoz? Biztos lehet benne, hogy egy ujjal sem ér önhöz! − És a szabadságom? A hercegnő elkerekedett szemmel kérdezett vissza: − A sza-bad-sá-ga? Honnan veszi, hogy valaha is szabad volt, kivéve talán a menekülése éjszakáját? Ha adhatok egy jó tanácsot: ki ne ejtse a száján ezt a szót a király előtt! Rövid úton a Bastille-ban vagy a vincennes-i börtönben találja magát! A Fronde óta irtózik ettől a szótól. − De… − Nincs de! Mit gondol, miért építteti ezt a gigantikus palotát és mellé a várost? Egész egyszerűen azért, hogy szem előtt tartsa ezt a virgonc francia nemességet, amelyről évtizedek óta tudja, mire képes, ha nem tartják fogva vasmarokkal! Charlotte a Madame figyelmeztetése ellenére úgy döntött, tesz egy kísérletet a királynénál. Azt az időpontot választotta, amikor Mária Terézia, imái végeztével, nyugovóra készült térni. Ilyenkor csak kevesen voltak mellette, de gyakran rendelte magához a felolvasónőjét, hogy az ő hangja mellett aludjon el. Aznap este azonban Charlotte, ahelyett, hogy kinyitotta volna a könyvet, térdre esett az ágy mellett: − Kérem felségedet, bocsásson meg a merészségemért, de könyörögve kérem, hallgasson meg! − Ilyen késői órán? De hát miről van szó? − Nem tudom, felséged hallott-e róla, de hozzá akarnak adni a Monsieur egyik udvaroncához, és… Mária Terézia álmos arca egyszerre csak földerült: − Saint-Forgeat grófhoz, ugye? A jóságos Maintenon asszony beszélt róla az imént, az esti sétánk közben. Mindketten úgy gondoljuk, ez kitűnő lehetőség az ön számára. Talán más a véleménye? − kérdezte enyhe nehezteléssel a hangjában, majd gyorsan hozzátette, hogy a király is a beleegyezését adta a frigyhez. Charlotte lehajtott fejjel válaszolt: − Asszonyom, én egyáltalán nem szeretnék még férjhez menni. Boldog vagyok itt, felséged mellett. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy el kell hagynom… − Arról szó sincs, kedvesem! Sőt, éppen ellenkezőleg! Arra gondoltunk a férjemmel, hogy a házassága után lehetne a második udvarhölgyem, mivel Saint-Martin asszony visszavonul. − Ó, hogy felséged milyen jóságos! Sosem vágytam többre, mint amit megérdemlek. Mária Terézia kinyújtotta a karját, és kezét felolvasónője lehajtott fejére 225

tette: − Teljes mértékben megérdemli az előrelépést, hisz tudja, mily nagyra értékelem a szolgálatait. Bizonyítékát is adom ennek: ellátom hozománnyal, de nemcsak én, hanem a király is… Ó, csak nem fog sírni? Higgye el, itt mindenki az ön javát akarja! Tudom, tudom: a szerelem! De tudja, a szerelem több fájdalmat okoz, mint örömet… Egyébként arra is kell gondolnia, mi lesz önnel, ha engem Isten magához szólít. − Ó, nem! Hogy is képzelhet felséged ilyen szörnyűséget! − kiáltott fel Charlotte megrökönyödve. − Mindannyian halandók vagyunk, kedves gyermekem, és sosem tudhatjuk, mikor és hol szólít majd magához az Úr. Mellettem kell maradnia… és ez nincs biztosítva, ha elutasítja ezt a házasságot − mondta halkan, félrefordítva a tekintetét. − A király ragaszkodik hozzá! − Saint-Forgeat úr nem szereti a nőket! Én semmit sem jelentek majd neki! − bökte ki Charlotte a végső érvet, amelyet képtelen volt tovább magában tartani. − Talán most még igen, de Maintenon asszony azt mondta, hogy ez a… hajlam elég gyakori, de van esély a gyógyulásra egy ilyen szép, fiatal nő mellett, mint ön. Maintenon asszony, Maintenon asszony! Charlotte e név hallatán legszívesebben üvöltött volna. Mit ártott ő ennek a nőnek, hogy így rátelepszik az életére? Váratlanul újabb ötlet villant az agyába, és azonnal ki is mondta, mint aki kijátssza az utolsó kártyáját is: − És mit szól ehhez az anyám? − Egy ilyen rossz hírű nőnek meg sem kérdezzük a véleményét. Nem értesítjük, nem hívjuk meg az esküvőre. A király kifejezett óhaja, hogy minden kapcsolat szűnjön meg kettőjük között. Ezért is ragaszkodik hozzá annyira, hogy önből Saint-Forgeat grófné legyen! Ehhez nem volt mit hozzátenni, de Charlotte-nak nem maradt ideje rá, hogy csalódottságán rágódjon, mert a király érkezését jelentették. A protokoll szerint először őfelsége első inasa jelent meg, aki egy vörös taftpárnán hozta az uralkodó térdnadrágját és kardját, és elhelyezte egy fotelban, amelyet az ágy mellé állítottak. Azután megjelent Lajos hálóköntösben. Charlotte-nak épp annyi ideje maradt, hogy fölpattanjon, és mélyen térdet hajtson, Mária Terézia pedig fülig pirult örömében. − Á, Fontenac kisasszony! − szólt kedvesen a király. − Örülünk, hogy látjuk. − Felség! − …és hogy gratulálhatunk a házasságához! − Az a helyzet… − szólt közbe félénken a királyné −, hogy Fontenac kisasszony épp az imént említette, hogy nem kíván férjhez menni. − Nem kíván? Hát hány éves ön, kisasszony? 226

− Tizennyolc, felség! − A hölgyek ebben a korban mind férjhez akarnak menni… hacsak nem szándékozik kolostorba vonulni, ami meglepne! Ezúttal Charlotte vörösödött el. Mintha burkolt fenyegetést hallott volna ki a király szavaiból. − Nem szándékozom, felség… − rebegte lehajtva a fejét. − Nos, akkor menjen férjhez! Meglátja, nem bánja meg! Beszéd közben hagyta, hogy az inasa levegye róla a hálóköntösét, majd hálóingben helyet foglalt az ágy szélén, miközben Charlotte és a még jelen lévő néhány hölgy visszavonult. Mindössze két szobalány maradt a szomszédos szobában, akik a földre rakott matracokon aludtak. Charlotte lesietett a szobájába, amely alig volt nagyobb, mint egy ruhásszekrény, de itt legalább egyedül lehetett. Ennek mindig örült, kivéve aznap este. Rettentően szüksége lett volna egy baráti vállra, amelyen kisírhatja magát, de senki sem maradt a palotában a barátnői közül, és most különösen fájt neki egyre növekvő magánya. Először a nagynénjét gyilkolták meg, akinek a fia úgy kezelte őt, mint egy megvetendő fattyút, és kizárta a család kötelékéből, azután Cécile de Neuville ment férjhez Franciaország másik végébe, majd a drága Theobon távozott, a Madame-nak, ennek a „harcias oroszlánnak” pedig lemetszették a karmait, úgyhogy semmi hatalma nem volt többé. És végül a királyné, akit annyira szeretett, s aki ezt viszonozta is, ám hagyta magát elkábítani egy álnok asszony negédes szavai által. Itt volt még a vele szemben mindig barátságos − bár furcsa terveket szövögető − Montespanné, ám ő pillanatnyilag nem tartózkodott Versaillesban: évente egyszer gyógyvízkúrára ment Bourbon-L’Archambault-ba. Legvégül pedig, bár a lelke vonakodott ellene, Alban Delalande jutott az eszébe. Oly régen nem találkoztak már, hogy Charlotte biztos volt benne, a férfi rég elfelejtette őt. A mérgezési ügy emléke mostanra teljesen elhalványodott, s bár Saint-Germainben még volt köztük némi kapcsolat, mivel a rendőrtiszt figyeltette az anyja házát, de mit keresett volna itt, Versailles-ban? Habár egyszer mintha őt látta volna inasruhában… Versailles, leendő életének helyszíne. A hatalmas és pompás palota most új, valódi arcát mutatta számára: kényelmes börtön, de börtön. Fényesen csillogó buborék, távol a birodalom többi részétől, ahová az uralkodó alaposan kidolgozott terv szerint zárta be szűkebb és tágabb családját, a kormányát és a nemesség azon részét, amelyben talán még pislákolt az egykori feudális lázadások parazsa. Sőt még azt is elérte, hogy ezek az emberek kiváltságnak tekintsék itttartózkodásukat és szerencsétlenségnek, ha valamilyen okból el kellett távolodniuk ettől a mikrokozmosztól, amely még akkor is napfényben fürdött, amikor az univerzumra sötétség borult. Charlotte, ahogy erre rádöbbent, olyan éles fájdalmat érzett, hogy alig kapott levegőt; váratlanul újra eluralkodott rajta a menekülésvágy, mint azon a bizonyos éjszakán… Hátha − mint akkor − az 227

úton belebotlik egy magányos lovagba, aki hajlandó menedéket adni neki. A spanyol udvarban való tartózkodása ráébresztette a házasság valódi mibenlétére, s bár Saint-Forgeat nem volt olyan visszataszítóan csúf, mint a spanyol uralkodó, még a gondolattól is, hogy egy ágyba feküdjön vele, elszorult a torka. Akkor már inkább… igen, inkább a király! Bár nem festett valami vonzóan abban a hálóruhában. Töprengése során végül visszajutott a kiindulóponthoz: menekülni! De hová? És hogyan? A palotából nem volt nehéz kijutni sem nappal, sem éjjel. Leszámítva a hajnali órákat, amikor csak az őrszemek jártak föl s alá, mindig rettentő nagy volt a nyüzsgés. Elvegyülni a tömegben gyerekjátéknak tűnt. Beülni az egyik hintóba a sok közül, amelyek állandóan a bejárat előtt várakoztak, szintén nem jelentett gondot. Csakhogy merre induljon? Kihez? Senki sem fogadna be egy olyan személyt, aki ellenszegül a királyi akaratnak! Ez a cselekedet legalábbis kegyvesztést vonna maga után. Még ahhoz sem mehet, akire oly gyakran gondol. Lehet, hogy ő segítene neki, de azzal a férfi karrierjét, sőt talán az életét is kockára tenné. Váratlanul eszébe ötlött a megoldás: La Reynie! Aki titokban szerelmes volt Brecourt asszonyba, s az ő emlékére való tekintettel mindig is támogatta Charlotte-ot. Persze arra nem számíthat, hogy segít neki megszökni, de ő olyan tájékozott, és mindig vannak ötletei. Ráadásul a király bizalmasa, s talán még Maintenonnál is többet tud… Hát persze hogy őhozzá kell fordulnia! Azt túl kockázatosnak ítélte meg, hogy személyesen keresse föl a rendőrfőnököt a Châtelet-ban − részben a távolság miatt, részben azért, mert nem volt benne biztos, hogy La Reynie-t ott találja −, így aztán az egész éjszakát azzal töltötte, hogy hosszú levelet fogalmazott neki, amelyben elé tárta a helyzetét, és a segítségét kérte. Másnap reggel postára adta a levelet, és reménykedve várta a választ. Csakhogy válasz nem érkezett… December 27-én éjfélkor, a versailles-i kápolnában Bonzy bíboros, a királyné lelkésze összeadta Adhémar-Bertrand de Saint-Forgeat-t és CharlotteClaire de Fontenacot. A kisszámú, de annál előkelőbb közönség előtt, amely a királyból, a királynéból, a Madame-ból és még néhány nemes hölgyből és úrból állt, a Monsieur személyesen vezette az oltárhoz a menyasszonyt. SaintForgeat tanúja Lorraine lovag volt, míg Charlotte-é Montespan asszony. Amikor a márkiné visszatért Versailles-ba, és értesült a házasság híréről, nagy örömében azonnal fölajánlkozott a menyasszony tanújának. Charlotte kétségbeesett arca láttán nevetve közölte: − Ennél jobb dolog nem is történhetett volna magával! − Hogy hozzámegyek valakihez, akit nem szeretek, és alig ismerek? − Ugyan már! Saint-Forgeat-hoz hozzámenni olyan, mintha nem menne 228

hozzá senkihez! Nem hiszem, hogy a nászéjszakán bármiféle kárt tenne magában! − Valóban? − Megesküdnék rá! Fogadni mernék, ez az égimeszelő még azt sem tudja, milyen is valójában egy nő. Az ő nevét fogja viselni, és kész! S ezáltal a legelőkelőbb hölgyek sorába emelkedik. Ráadásul még családja sincs, így nem kell tartania egy kellemetlenkedő anyóstól sem! S végül, de nem utolsósorban: a király messzemenőkig támogatja ezt a házasságot. És önből második udvarhölgy lesz, mint amilyen a nagynénje volt. Ami azt jelenti, hogy mindenhová elkíséri a királynét, így állandóan őfelsége szeme előtt lesz! − Attól tartok, asszonyom, ön hiú ábrándokat dédelget. Ugyanis Maintenon asszony és Lorraine lovag áll a házasságom hátterében. Márpedig hogy ők mit remélnek tőle, arról fogalmam sincs. − Hát, ezt én sem tudnám megmondani… de majd elgondolkodom rajta. Mindenesetre félre a búval, kisasszony! Tündökölnie kell a kápolnában, s erre személyesen fogok felügyelni! Montespanné valóban ott csillogott-villogott a szertartáson, annak ellenére, hogy egyesek a kegyvesztéséről sugdolóztak. Talán a királyban föltámadt a nosztalgia? Vagy a hála? Tíz évvel korábban ugyanis unokahúga, a „Vénkisasszony”, egy negyven év körüli, dúsgazdag aggszűz szemet vetett a nálánál fiatalabb, nem túl szép, de annál okosabb és szellemesebb Lauzun grófra, és a király engedelmével hozzá akart menni feleségül. Őfelsége azonban az esküvő előtti napon visszavonta az engedélyt. Az unokahúg kétségbeesett, Lauzun pedig dühében olyan sértéseket vágott őfelsége fejéhez, hogy egykettőre egy muskétások által őrzött zárt hintóban találta magát, útban a Torinóhoz közeli Pignerol-erőd börtöne felé, ahol azután tíz évig gondolkozhatott rajta, hogy mit tett. Egészen addig, amíg Montespanné bele nem avatkozott a dologba. Hogy a bánatos „Vénkisasszony” szerelme számára esélyt adjon a király kegyelmére, azt javasolta neki, hogy hatalmas birtokainak nagy részét adományozza a kis maine-i hercegnek, Montespanné legidősebb fiának, akit őfelsége különösen kedvelt. Az „akció” meghozta a várt eredményt: a király nagyra értékelte ezt a gesztust, és Lauzun kiszabadult a börtönből, bár Versailles-ban még nem mutatkozhatott. Montespanné fölkereste őt Bourbon-rArchambault-ban, és közölte vele őfelsége akaratát, miszerint visszatérhet az udvarba, és a kisasszonnyal is találkozhat, de házasságról többé szó sem lehet. Jelenleg itt tartott az ügy. Charlotte-nak el kellett ismernie, hogy a márkiné jelenléte − a fiatal lány jövőjét illető mesterkedései ellenére − jótékony hatással van rá. A szertartás előtt és alatt úgy viselkedett, mintha anyja helyett anyja lenne. Segédkezett a menyasszonyi ruha összeállításában is, amely kétséget kizáróan elragadó volt: Charlotte ezüsttel átszőtt, bőséges csipkével díszített fehér brokátban tündökölt, fátylát Fontanges-frizura tartotta. A Monsieur a nyilvánosság előtt 229

meg is dicsérte, a Madame és a királyné kedvtelve legeltette rajta a szemét, sőt az aggodalmas tekintetű Maintenon is elégedetten biccentett. A legtovább és a leggyöngédebben azonban − és ennek a márkinő már kevésbé örült − a király szemlélte a menyasszonyt… Ami a tetőtől talpig bársonyban és kék-arany szalagerdőben pompázó vőlegényt illeti, ő meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd némi torokköszörülés után így szólt: − Nos, azt hiszem, jó ötlet volt feleségül venni magát! Úgy látom, egészen… jól fest! Charlotte válaszként kényszeredetten elmosolyodott, és most, hogy ott álltak a püspök előtt, még mindig azon töprengett, mit keres ő itt, és ez a divatbábu vajon miért ragaszkodott annyira ehhez a házassághoz. Mint aki egy jó üzletet ütött nyélbe… Mindazonáltal nem remegett a keze, amikor SaintForgeat az ujjára húzta a gyűrűt, és a hangja sem, miközben elmondta az esküt, amely szerint mostantól fogva egymáshoz tartoznak, míg a halál el nem választja őket. S a szertartás után, amikor távoztak a kápolnából, ugyancsak nyugodtan karolt bele újdonsült hitvesébe. Ezentúl Saint-Forgeat grófné a neve, vagyis teljes értékű tagja a világ legillusztrisabb társaságának… és ez a tény némi elégedettséggel töltötte el. Elégedettsége azonban egyszeriben szertefoszlott, amikor az esküvői menet megérkezett a palotába, ahol a lépcsőfeljáró két oldalán sorban álltak a szolgák, gyertyatartóval a kezükben, s az égő gyertyák fénye megvilágította az arcukat. Egyikük szeméből döbbenet, harag és fájdalom tükröződött, amint összetalálkozott a tekintetük… Alban! Sok-sok hónapja már, hogy nem találkoztak, és Charlotte biztos volt benne, hogy a férfi elfelejtette őt. Most pedig itt áll, alig karnyújtásnyira tőle, mégis oly messze, hisz ő már az udvar játékszere, akit néhányan a király ágyába szeretnének taszítani… Úgy összeszorult a szíve, hogy az már fájt. Ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy kitépje a férfi kezéből a gyertyatartót, és lerohanjon vele az aranyozott márványlépcsőn, ki a palotából és el innen, akárhová… például egy szigetre a világ végén, ahol csak ők ketten lennének és a szerelmük… Annyi hiábavaló okoskodás és ostoba hárítás után most egy tűzijáték erejével és fényével tört fel benne az igazság: szereti ezt az embert, mindennél jobban, mindig is szeretni fogja, és ő is szereti őt. Tisztán le lehetett olvasni feszült és szemrehányó arcáról. De vajon La Reynie miért nem válaszolt a levelére, ó, miért? A hirtelen megrázkódtatástól ezúttal valóban reszketni kezdett a keze, és Saint-Forgeat meg is kérdezte: − Mi a baj, kedvesem? Rosszul érzi magát? − Igen, egy kicsit… Ekkorra azonban már átlépték a királyi lakosztály küszöbét. A királyné fogadószobájában összegyűlt az egész udvar, hogy gratuláljon ehhez az „álházassághoz’’. Mindenki − kivéve Montespanné − megdöbbenésére a király 230

szájon csókolta az ifjú asszonyt, miközben ezt susogta a fülébe: − El sem tudom mondani, mennyire elvarázsol az ön szépsége ma este… Charlotte zavarában nem tudta mit feleljen, ezért csak mélyet pukedlizett. Az újdonsült feleség mintha ott sem lett volna a királyné szalonjában rendezett esküvői vacsorán, és azt sem érzékelte, hogy a hölgyek egészen a hitvesi hálószobáig kísérték. Csak akkor tért magához, amikor már levetkőztetve, könnyű hálóingbe bújtatva a selyembaldachinos, vörös bársonyhuzatú ágyban ült, és a férje belépett aranycsíkos kék hálóköntösben s a hozzáillő papucsban, amelyből szőrös piszkafalábak nyúltak ki. Saint-Forgeat egyenes háttal, de bizonytalan léptekkel közeledett az ágy felé, s mikor lesegítették róla a köntöst, látni engedve nyakig begombolt fehér hálóingét, rebbenő szemhéjjal és bárgyú mosollyal mondta a barátainak: − K… köszönöm, barátaim… m… őst… hukk! Elmehetnek, de k… kérem… hukk!… ne feledjék el… b… becsukni az ajtót… Válasz helyett nevetés csapott fel néhány „vaskos” kívánság kíséretében. Amikor az urak távoztak, Saint-Forgeat bizonytalan tekintettel ránézett a feleségére, majd nagy nehezen meghajolt: − Kedves… g… grófné… j… jó éjszakát… hukk… k… kívánok! Charlotte, aki alig hitt a szerencséjének, az ágy legszélére húzódott, és igyekezett nem mozogni. Nehezen jött álom a szemére egy „éjszaki támadástól” tartva, de végül azzal nyugtatta meg magát, amit Montespanné mondott Adhémar szerelmi teljesítményéről… Ő csak tudja, mit beszél… Egy órával később már aludt is. Másnap reggel tíz óra tájban, miután mindkettejük elvégezte a toalettjét a szolgák segítségével − miközben egy szót sem váltottak egymással SaintForgeat úr és hitvese hálószobájuk ajtaja előtt állva szertartásosan köszöntötték egymást, majd mindketten mentek a dolgukra. Adhémar csatlakozott a Monsieur-höz, aki villers-cotteréts-i kastélyába indult, hogy megtegye az előkészületeket a király és a királyné néhány hét múlva esedékes látogatására. Charlotte pedig Mária Terézia lakosztályába indult, hogy megkezdje új szolgálatát, amely nem ígérkezett túl nehéznek, mivel Béthune hercegné nagy gondossággal látta el az ékszerek felügyeletének felelősségteljes feladatát. Így abban maradtak, hogy Charlotte továbbra is felolvasással szórakoztatja őfelségét. Mint mindig, amikor Lajos látogatást tett éjszaka a feleségénél, most is jó volt a hangulat. Az újdonsült grófnét mosoly és gratulációk fogadták. A királyné megölelte, és azt kívánta neki, hogy éljen egyetértésben és békében − de óvakodott kiejteni a száján a „boldogság” szót. Mindezek után a megfelelő ünnepélyességgel elvonultak a kápolnába. Amint leértek az előtérbe, Charlotte-on ismét úrrá lett az előző esti 231

szorongás. A gyertyahordozók eltűntek, s helyettük svájci testőrök álltak őrt aranyszegélyű vörös egyenruhában. Este majd visszatérnek, de egy bizonyosan nem lesz közöttük, akit soha többé nem lát… Olyan fájdalom járta át a szívét, hogy amint beléptek a kápolnába, térdre rogyott, és a kezébe temette arcát, mintha buzgón imádkozna. Ám valójában egyáltalán nem figyelt a szertartásra. Arra ocsúdott fel, hogy valaki könyökkel oldalba böki, és a fülébe suttogja: − Vigyázzon! A király önt nézi! Charlotte megremegett, leengedte a kezét, és Montespannét látta maga mellett. − Te jó ég! Rettentően gyászos az ábrázata! Hát ennyire szörnyű volt a nászéjszaka? Az ifjú asszony a kérdés hallatán fölnevetett: − Ó, dehogy! Önnek teljesen igaza volt! − Általában igazam van. Ugyanis jól ismerem ezt az országot és a benne élőket. − Akkor mondja meg, kérem, miért akart annyira elvenni? Tud rá magyarázatot? − Talán kettőt is: egyrészt lehet, hogy az ön családja sokkal gazdagabb, mint hinné. Másrészt: az az udvaronc, akinek a feleségére szemet vet a király, bizonyos előnyökhöz jut… kivéve, ha valakit Montespannak hívnak! − tette hozzá keserűen. − És ön? Ön nem fűzött reményeket a házasságomhoz? − tette föl a kérdést őszintén Charlotte. − De igen! És ezt soha nem is titkoltam ön előtt: azt akarom, hogy segítsen nekem megszabadítani Versailles-t és az uralkodót egy vén hipokritától, aki zárdává akarja változtatni ezt a csodapalotát! Ó, és egy jó tanács: ne kövesse el a szerencsétlen Fontanges hibáját, és ne engedjen neki azonnal! Jól éheztesse ki. Minél jobban kívánja, ön annál nagyobb hatalomhoz jut! A fölszentelés és az Úrfelmutatás következett, így mindenki letérdelt, és a párbeszéd abbamaradt. Mellesleg a márkiné már mindent elmondott, amit akart. Charlotte pedig bölcsen hallgatott arról, hogy nincs szándékában engedni a királynak. Sem most, sem később… Az 1683-as év kezdettől fogva igen kellemesen alakult. A király, a királyné és az udvar kiváltságosai először a Monsieur és a Madame meghívására Villers-Cotteréts-be utaztak, majd a trónörökösökhöz Compiégne-be, azután Humiéres marsallhoz Mouchyba, végül visszatértek Versailles-ba a nagyhétre és a húsvéti ünnepekre. Mária Terézia, aki minden ünnepség és szórakozás középpontjává vált, valósággal ragyogott a boldog232

ságtól: újra adott magára, elbűvölően öltözködött, és állandóan mosolygott; az elmúlt évek szürke, reszkető és félénk „kisegere” mintha soha nem is létezett volna. Charlotte-ot végtelen örömmel töltötte el úrnője napról napra növekvő jó kedélye. Maintenon asszony fekete ruhája egyre kevesebbszer tűnt fel: VillersCotteréts-be például el sem vitték. A király már nem foglalkozott vele annyit, mint azelőtt, viszont szívesen múlatta az időt a feleségénél, és csevegett az ifjú Saint-Forgeat grófnéval, ám soha többé nem susogott bizalmas dolgokat a fülébe. Mindenki hallhatta, miről beszélnek, mint ahogy Lajos gyakori nevetését is, aki mintha szintén megfiatalodott volna… Nyár elején hosszú utazásra indultak Burgundiába és Elzászba. Két hónapon át voltak úton, hintóval vagy lóháton. Mária Terézia kiváló lovas volt, ami sokakat meglepett, hisz hosszú éveken át senki nem vette észre ezt a tehetségét, mert a kegyencnők annyira háttérbe szorították. De most mindenhol őt éltették. Még a katonák is, amikor Sarrelouis-ban hősiesen végiglovagolt a táborukon a rekkenő hőségben. „Elviselhetetlen a hőség. Mint a kemencében vagy a nyárson. Mária Terézia már hajnali öt órakor, mindenkit megelőzve talpon van, kifogástalan külsővel. Ismét útnak indulunk. Faljuk a mérföldeket, és nyeljük a port. De a királyné még talán sohasem volt ennyire jó formában. Július 10-én Metzben vagyunk, 12-én Verdunben, 15-én Chálons-sur-Marne-ban, 18-án La Fertésous-Jouarre-ban, és 20-án végre Versailles-ba érünk!”60 Mindenki óriási megkönnyebbüléssel tért vissza a szökőkutak és árnyas lugasok közé, az összes hölgy halálosan kimerült volt… kivéve a királynét, akinek meg sem kottyant a hosszú utazás. Szinte hihetetlen volt ez az egész, és Charlotte, aki mindenhová „kiskutyaként” követte, egyre nagyobb hévvel rajongott érte. És ekkor következett be a tragédia: július 26-án reggel Mária Terézia gyengeségre panaszkodott, és ágyban maradt. Háziorvosa, Fagon, akit azonnal odahívtak hozzá, megvizsgálta, és kijelentette, hogy aggodalomra semmi ok. − Negyvennyolc órán belül elmúlik… Másnap azonban felszökött a láza, ugyanakkor egy furunkulus nőtt a bal karja alatt, amelytől nagyon szenvedett. Langyos vízbe áztatott tapaszt tettek rá, miközben megérkezett d’Aquin, a király orvosa is, aki hümmögött egy sort, majd operációt javasolt. Úgy döntöttek tehát, hogy eret kell vágni. De hol? Éles vita alakult ki a két doktor között: Fagon a karon akart eret vágni, míg d’Aquin a lábfejen. Miután nem tudtak megegyezni, a király orvosa félrevonta kollégáját: − Jöjjön, menjünk ki, és beszéljük meg ezt nyugodtan, közönség nélkül. 60 Bruno Cortequisse: Madame Louis XIV. (J. B.) 233

Azzal magával vonta egy kis helyiségbe a hálószoba szomszédságában. − Én vagyok a király orvosa − erősködött d’Aquin −, ezért én döntök! A lábfejen kell eret vágni! − De ennek semmi értelme. Akkor a fekély tovább húzódik a test belsejébe… − Dehogyis! Tudom, mit beszélek. Meg kell parancsolni Gervais-nek, a sebésznek, hogy vágja fel a lábfejet. Ezzel szolgáljuk a legjobban a királyságot, higgye el! Mindketten jól jövünk majd ki a dologból! Hallgasson rám! Így kell lennie! Most pedig hívja Gervais-t! A sebész döbbenten hallgatta végig az utasítást, majd vitatkozni akart, de csöndre intették. Ekkor könnyek között így szólt: − Azt akarják tehát, hogy én öljem meg a királynénkat? Azonnal a betegágyhoz vezették, miközben egyikük sem vette észre a mozdulatlanná dermedt és megnémult Charlotte-ot, akit egy szekrény nyitott ajtaja rejtett el előlük, amelyben épp keresett valamit. Amint az orvosok távoztak, a fiatal nő lerogyott a legközelebbi zsámolyra; egész testében reszketett attól, amit az imént hallott… föl akart állni, de a lába nem engedelmeskedett: visszaült a zsámolyra zúgó füllel és remegve; valósággal az ájulás határán volt. Mit jelentett mindez? Csak álmodott, vagy tényleg hallotta, amint a király orvosa utasítja a királyné orvosát, hogy értelmetlen parancsot adjon a sebésznek? A fülébe csengett ez utóbbi fájdalmas hangja: „Azt akarják tehát, hogy én öljem meg a királynénkat?” Egy darabig azt hitte, sosem csöndesedik le szíve rémült dobogása, és örökre itt marad, bénultan az iszonyattól. De aztán épp ez az iszonyat vert életet belé: fölpattant, s feledve, amit keresett, berohant a szobába. Csakhogy akkor már folyt a vér a királyné lábából egy ezüsttálba. Charlotte tekintete találkozott az ágy másik oldalán álló Créqui hercegnő hitetlenkedő és szomorú pillantásával. Látta, hogy ez a nemes hölgy, aki valamennyire értett a betegápoláshoz, nem akar hinni a szemének. Egyébként a betegen sem látszott semmiféle megkönnyebbülés. Ekkor hánytatószert adtak neki, amelyet tiltakozás nélkül nyelt le olyan szelíden, amilyen ő maga volt. A hányás azonban teljesen legyöngítette. Éjszaka rángatódzott és félrebeszélt. Egy újabb érvágás némiképp megtisztította a tudatát, de nyilvánvaló volt, hogy keservesen szenved. Charlotte az egész éjszakát a szobában töltötte, amelynek fényűző berendezése most szinte sértette a szemét, hisz annyira ellentmondott lakója fájdalmának. 30-án reggel már mindenki tudta Versailles-ban, hogy a királyné a végét járja. A király benézett, hogy érdeklődjön a hogyléte felől, de nem maradhatott, mert tanácsülés volt. Mária Terézia megértette, hogy meg fog halni, és utolsó kenetet kért. A gyóntatója szaladt az ülésre értesíteni a királyt. Párizs érseke, François Halray de Champvallon reagált elsőként a hírre. Fölpattant 234

helyéről, és lila reverendája szegélyét fölfogva a kápolnába sietett, ahonnan elhozta az oltári szentséget, majd futott a betegszobába, s minden útjába kerülőt arra kért, hogy gyújtson meg egy fáklyát. Azután parancsot adott, hogy tárják szélesre a szoba ajtaját, s a bent lévők távozzanak… Csak a király, a trónörökös és a királyi család tagjai léphettek be. A betegágy fölé hajolva az érsek arra kérte Mária Teréziát, hogy fogadja el Isten akaratát, ám a szegény asszony, fájdalmai ellenére már jóval korábban beletörődött sorsába. Arra kérte férjét, hogy folytassa az általa megkezdett jótékonykodást, és támogassa tovább a szegényeket és betegeket.61 A király ekkor zokogásban tört ki, de mindenki tudta, hogy ő könnyen sírva fakad. A trónörökös kétségbeesése azonban mindenkit megindított. Egyfolytában drága édesanyja kezét csókolgatta, aki oly sokat gondoskodott róla kisgyermek korában: etette, sétáltatta, ápolta, ha beteg volt. A kedves, a drága teremtés! A Monsieur, csupa jó szándékból, a maga frivol módján parfümöt szagoltatott sógornőjével, miközben elejtett néhány könnyet… A Madame-ot rázta a zokogás, hisz legjobb, leghűségesebb barátnőjét veszítette el. Délután három órakor mindennek vége lett. Miután a testet rábízták a szobalányokra, hogy lezárják a szemét, és méltó módon felöltöztessék, a király a következő kijelentést tette: − Most először tesz szomorúvá. Soha életében nem mondott nekem nemet. Azzal kivonult a szobából, közölve, hogy egy óra múlva elutazik SaintCloudba. Ez már túl sok volt Charlotte-nak, aki kétségbeesve és tehetetlenül nézte végig a szegény asszony haldoklását és a XIV. Lajos által játszott színjátékot, amely elárulta közönyösségét. Fölkapva szoknyája szélét a király után eredt, keresztülrohanva a palotán, s nem törődve a döbbent tekintetekkel. A dolgozószobája előtt érte utol, ahová épp belépni készült Louvois társaságában. Charlotte térdre vetette magát előtte, hagyva, hadd folyjanak végig a könnyek az arcán: − Felség! Könyörögve kérem, hadd beszéljek önnel! − Pont most? Mit akar? − Csak egy percet kérek, felség! Egyetlen percet! Felségednek tudnia kell… − Rendben! Jöjjön be, de tényleg csak egy percre. Charlotte követte a királyt, majd amikor emez visszafordult, ismét térdre esett előtte: − Felség! − lehelte. − Könyörgök, tegyen igazságot! − Igazságot? Most, amikor magamra akarok maradni a fájdalmammal? − Pontosan ezért, felség! A királynét meggyilkolták! 61 Ezt a kívánságát Lajos sohasem teljesítette. (J. B.) 235

− Maga megőrült! − Nem, felség! Sajnos nem! Azzal néhány mondatban fölidézte, amit az orvosoktól hallott. Beszéd közben mindvégig a király arcát nézte, és látta, hogy Lajos elsápad. Ugyanakkor azt nem hallotta, hogy Louvois is belépett a terembe. Amikor befejezte, várt. Csönd támadt, amely egy örökkévalóságnak tűnt. Lajos nem nézett többé rá. Tekintete Charlotte feje fölött találkozott a miniszterével… Majd kinyújtotta felé a kezét, hogy segítsen neki fölállni. − Végtelenül lesújtó, amit az imént hallottam. Intézkedni fogok az ügy kivizsgálása érdekében, de most kérem, távozzon. És ügyeljen rá, hogy a dolog titokban maradjon! Megboldogult hitvesünk lenne az első, aki erre kérné! Hallgatni fog? − Ó, igen, felség! Esküszöm! − Rendben! Most pedig menjen! Félórával később Charlotte zárt hintóban, őrök által kísérve távozott a palotából ismeretlen cél felé. Lajos szemmel láthatóan nem bízott az esküjében. Két hónappal később a király a legnagyobb titokban feleségül vette Maintenon asszonyt. Saint Mandé, 2008. március

236

TARTALOM Első rész: A menekülés (1679) I. Sátáni éjszaka

4

II. A Madame, a Monsieur és a többiek… 24 III. Az arckép

44

Második rész: Madridtól Versailles-ig IV. Mi Reina!

72

V. Hazatérés

92

VI. Éjszakai találkozások a parkban

110

VII. A rendőrfőnök gondjai

132

VII. Derült égből villámcsapás

152

IX. Hölgykoszorú

172

Harmadik rész: a királynégyilkosság

237

X. Különös ajánlat

189

XI. A nagy költözködés

206

XII. A tökéletes bűntény

222