Juliette Benzoni Hortense II. Virradat

Juliette Benzoni Hortense II.

Virradat Hortense Párizsba szökik, hogy végre érvényt szerezzen az igazságnak.Itt találkozik egykori barátnőjével, az időközben Morosini grófnévá lett Feliciával, aki segítségére siet – jóllehet, ő is bajban van: titokzatos körülmények között eltűnt bátyja után kutat. Közben a főváros forrong, kitör az 1830-as forradalom. Lajos Fülöp személyében új király kerül a trónra. Vajon ő igazságot szolgáltat Hortense-nak szülei gyilkosaival szemben? S a kegyetlen Lauzargues márki miben mesterkedik? Vajon lesz-e hősnőnknek elég bátorsága, hogy még egyszer visszatérjen ősi hajlékába, a félelmek és örömök földjére?

Les Loups de Lauzargues – Hortense au point do jour © Plon Hungarian translation © Kovalik Deák Szilvia 2001 Fordította: KOVALIK DEÁK SZILVIA

ISBN 963 9093 33 5 Geopen Könyvkiadó Felelős kiadó a kiadó ügyvezető IGAZGATÓJA Szerkesztette: Gimes Katalin Fedélterv: Geografika Nyomdai előkészítés: LOREM IPSUM WWW.GEOPEN.HU KIADTA A

CATHERINE JURQUET-NEK SZERETETTEL

ELSŐ RÉSZ Párizs utcái

I. fejezet A betolakodó

Hortense emlékeiben Párizs nem volt ilyen zajos. Cahors-ban szállt fel erre a Toulouse felől érkező postakocsira, mely pontban hét órakor, fülsiketítő kürtszóval robogott be a volt Plátriére utcai postaállomás udvarára. A lovak teste gőzölgött. Késve indultak Orléans-ból, mert elkeveredett egy postazsák, amely aztán nagy nehezen megkerült, de emiatt a kocsisok őrült vágtára fogták a lovakat egészen Párizsig. Mialatt a hajtók a bakról leugrálva elgémberedett tagjaikat nyújtóztatták, a fogatot pokrócokkal fölszerelkezett istállószolgák vették gondjaikba. Ezalatt a postafiók alkalmazottai a küldemények átvétele körül sürgölődtek, s a kocsit kifutófiúk és hordárok zsibongó hada rohanta meg, remélve, hogy sikerül kuncsaftokat szerezniük. Közben megállás nélkül sértegették egymást, kiabáltak, torzsalkodtak, s az általános hangzavart teherhordó taligák kolompolása és nyikorgó kerekek zaja tette teljessé. Hortense a hatalmas lármától csaknem süketen, zúgó fejjel s a fáradtságtól szédelegve szállt le a kocsiról. Az egyik utastársa, egy amolyan fiatalos kinézésű, negyvenévesforma férfi, akiről messziről lerítt, hogy valaha katona lehetett, némán segédkezett neki. Huszáros bajuszt viselt, és a Becsületrend vörös bokrétája virított használattól kifényesedett fekete felöltőjén, de katona múltjáról sokkal inkább a félzsoldból élők szegénysége, mintsem az előbbiek tanúskodtak. Limoges-ban csatlakozott a postakocsi utasaihoz, s azóta egyetlen szót sem váltottak Hortense-szal. A kocsi másik két utasával ellentétben – a toulouse-i polgár és felesége elviselhetetlenül sokat fecsegett a katonatiszt mintha csak parancsra tenné, tiszteletben tartotta az utastársai kérdéseire csak ímmel-ámmal válaszolgató szőke fiatalasszony gyászát. Egy idő után a toulouse-i házaspár békén hagyta.

A tiszt beérte annyival, hogy reggel és este köszöntötte, majd a kezét nyújtva segített neki föl- vagy leszállni, ahogy az imént is. De az őrült iramú, véget érni nem akaró utazás alatt Hortense több alkalommal is észrevette, hogy a férfi szürke szeme az arcát fürkészi, noha a kalapjáról aláhulló fekete fátyol semmit sem engedett látni belőle. Az idegen most IS MEGEMELTE a KALAPJÁT, ÉS HORTENSE-NAK nyújtotta elnyűtt, fekete kesztyűs kezét, s amikor a fiatal asszony már a szilárd talajon állt, akkor fordult hozzá könnyed meghajlással: – Várja önt itt valaki, asszonyom? – Nem, uram, senki. – Ez esetben szolgálatára lehetek még valamivel? Ebben a városban nem tartozom a befolyásos személyiségek közé, de ha mást nem is, a kíséretemet fölajánlhatom egy egyedülálló hölgynek… Hortense figyelmét nem kerülte el a férfi hangjának mély zengése s a belőle kiszűrődő leheletnyi keserűség. Elmosolyodott a fátyla alatt. Megint valaki Napóleon nagy seregéből, aki képtelen megszokni a távlatok nélküli életet. – Köszönöm, uram… – Duchamp ezredes, szolgálatára. – Köszönöm, ezredes úr. Lekötelezne, ha hívna nekem egy fiákért. – Azonnal itt vagyok. – Nem kellett sokat várnia. Egy perc sem telt belé; egy fiáker állt meg előtte, s a kocsis már le is ugrott, hogy bepakolja Hortense könnyű poggyászát a kocsiba. Milyen címet mondjak a kocsisnak? – kérdezte az ezredes. – A Chaussé d'Antinre. A többit majd mondom. Duchamp odakiáltotta a kocsisnak a címet, majd a kalapját levéve ismét meghajolt: – Szolgálatára, asszonyom… – egy pillanatig tétovázott, aztán szinte szégyenlősen hozzátette –, ha netán segítségre… támaszra lenne szüksége, itt veszek ki szobát a közelben, a Rajna szállóban. A férfi ajánlkozása meghatotta Hortense-t. Ennyire mélyen és szembetűnően gyötrődött volna, hogy ez az ismeretlen még a gyász és a

némaság kettős fedezékén át is megsejtette? Hirtelen mozdulattal fölemelte a fátylát, hogy legalább egy mosollyal kifejezze az iránta érzett háláját. – Miért gondolja, hogy segítségre lehet szükségem? – kérdezte kedvesen, kissé szomorkásra sikeredett mosollyal az arcán. – Párizsban születtem, és itt töltöttem a gyermekkoromat. – Nem tudom, miért, de amióta csak leültem önnel szemben, ez az érzésem. Bár ne lenne igazam. Kérem, bocsássa meg a tapintatlanságomat. – Nincs mit megbocsátanom… barátra találni mindig jó érzés. – Megtisztel. Isten óvja, madame Coudert… Csapj a lovak közé, kocsis! Az ezredes termetes alakját lassacskán elnyelte a postaszolgálat épületének magas előcsarnoka. Hortense idegesen harapdálta az ajkát, még nem szokott hozzá, hogy Brémont doktor öregecske unokanővérének nevén szólítják. Az óvatosság ugyanis azt diktálta, hogy ezt a nevet kanyarítsák a Chaudes-Aigues-ben szerzett úti okmányra. Ezúttal édes mindegy volt, hogy a neve hallatán hátrafordult-e, vagy sem, rajta kívül nem volt más a fiákerben. Fáradt sóhajjal dőlt neki a kopott, avíttság és por szagát árasztó üléshuzatnak, s közben utoljára idézte maga elé Duchamp ezredes alakját. A váratlan figyelmesség, amellyel az ezredes Párizsba érkezésének első percében fordult felé, bátorságot öntött belé, és jóleső érzéssel töltötte el. Ez a szívmelengető pillanat egy másik, hasonló élményt idézett az emlékezetébe. Chaudes-Aigues-ben élte át, azon az éjszakán, amelyen a gyermekágyból még fel sem épülve, elmenekült Lauzarguesból, és szakadó esőben, úttalan utakon vágtatva, egyszer csak Brémont doktor házának ajtaján kopogtatott. S a doktor és családja gondolkodás nélkül a házába és szerető barátságába fogadta. Alig három hete történt, hogy azon a tragikus lauzargues-i éjszakán Jean, a farkasok ura eljött, hogy kiragadja őt a halál karmaiból, Hortense mégis úgy érezte, mintha száz év telt volna el, s mintha azzal

egy időben, hogy Lauzargues tornyai egyre távolabb kerültek tőle a térben, időben is egyre nőtt volna a távolság, s az ott történtek végleg átkerültek volna az emlékek ködös világába. Talán mert lényének egy darabja ott ragadt, mint ahogy anyja szívének egy darabja is minden bizonnyal örökre odaveszett, amikor, ugyanúgy, mint ő, megszökött a kastélyból. Furcsa, bonyolult és zavarba ejtő érzés volt ez. Azt kellett volna kívánnia, bár a rémálmok sötét tárházát gazdagítanák az elmúlt hónapok eseményei, mert így a beköszöntő reggel végleg elűzhette volna őket az emlékezetéből. De Ő nem akart felejteni. Már-már gyávasággal vádolta önmagát, amiért megszökött, és cseppnyi félelmet sem érzett, ha a múltra gondolt. Bánatot viszont annál inkább, mely nyugtalanító, szorongató árnyat vetett a lelkére. Mintha Lauzargues-t elhagyva, énje kettéosztódott volna. Két teljesen különböző nő bújna meg benne? Az egyik, aki nagybátyja s egyben apósa szégyenletes ajánlatát hallva – vagy a szeretője lesz, és akkor viszontláthatja a gyermeket, akit a születése másnapján elszakítottak tőle, vagy azonnal meghal, hogy az emberek azt hihessék, a tejláz végzett vele – rémülten elmenekült. S a másik, aki, ha másként nem lehet, legalább gondolatban tovább élné a Jean iránt érzett szerelmét, a türkiz szobában, ahol a gyermekük született, ahol a rémület, de a szerelem, az öröm, a remény és a harag remegése is átjárta. Akárhogy is, lényének jobbik fele ott maradt… Persze, ha valaki most azt mondaná neki, hogy ugyanúgy szerette Lauzargues-t, mint ahogy anyja, Victoire szerette, és hogy erősebb benne a honvágy, mint a gyűlölet, élénken tiltakozna. De tiltakozna akkor is, ha azt hallaná, hogy Párizs – a szülővárosa, ahol annyi gondtalan és boldog évet töltött el – lesz az a hely, ahol idegennek fogja érezni magát… Pedig csak az igazságot hallaná, és Hortense a lelke mélyén érezte ezt. Párizs talajából kitépett gyökerei Auvergne földjébe fúrták be magukat, és szilárdan megkapaszkodtak benne. Az izmos ló vontatta fiáker gyorsan haladt, és elérte a körutak ragyogó

szalagját, ahol a prefektúra alkalmazottai épp a nagy olajlámpásokat és a város első gázlámpáit gyújtották meg. Mikor a rosszul világított kis utcácskák után végre rátértek a körútra, a különbség meghökkentő volt. A körút ragyogó szalagként kanyargott végig XIV. Lajos Párizsának határmezsgyéjén, s fénye már-már az égig ért. A hatalmas ablaktáblák mögül, melyeken keresztül látni lehetett a nyüzsgő vendégsereget, a színházak és kávéházak fényárja is csatlakozott a kocsiktól és lovasoktól forgalmas, széles sugárút ragyogásához. A sárgás fény visszaverődött a hatalmas fák lombkoronájáról, melyek a nagy darab szegélykövek hosszú sorával együtt a gyalogosok territóriumát határolták. Ez idő tájt kezdődtek az előadások, és a landauerek1 megcsillanó ablaküvegei mögül itt egy női frizura bonyolult építménye, ott egy gyémánt fülönfüggő, amott strucctollak könnyű felhői, avagy csipkével díszített, üde színekben pompázó virágcsokrok villantak elő. Néha feltűnt egy-egy tilbury 2 is, melyet szaténnal bélelt köpenyben, fejébe húzott kalappal és szivarozva fogott élénk vágtára valamely ficsúr, dölyfösen magasodva a törpévé zsugorodott lovászfiú fölé, aki szalagcsokorral díszített abszurd kürtőkalapjában összekulcsolt karral ült mellette. A főváros kiváltságosai elindultak, hogy átmulassanak egy újabb, az előzőektől s a később jövőktől nem sokban különböző éjszakát. Egy éjszakát, amelyben Hortense előkelő neve, szépsége és gazdagsága ellenére is furcsamód idegennek érezte magát. Sokkal több választotta el őt e boldog emberektől egy kocsi ajtajánál! A körút kivilágítása bántotta az Auvergne fölé boruló éjszakai égbolt látványához szokott szemét. S mialatt a kocsi a célja felé haladt, egyetlen vágy motozott benne, hogy viszontlássa a szülői házat, még akkor is, ha a kétévnyi lakatlanság miatt csak poros bútorok, fehér huzattal letakart fotelek, olajukból kifogyott lámpások és vetetlen ágyak fogadják majd. Akkor is, ha nem számíthat gyöngéd fogadtatásra, akkor 1 A szó a Rajna-vidéki Landau város nevéből származik; négyüléses hintó, melynek tetőzete lehajtható. (A szerk.) 2 Kétkerekű, könnyű, nyitott kocsi. (A ford.)

is, ha szembe keli néznie az elhagyott, lelkétől megfosztott hajlék tragikus ürességével! Ez az „ő” háza, az egyetlen hely, ahol visszatalálhat önmagához, menedék a viharban, életmentő faág az örvénylő árban, amivé a kis Étienne születése óta lett az élete. Alig várta, hogy ott legyen. A fiáker a Chaussée d'Antinhez ért, de mielőtt a kocsis befordult volna a Nibaut étterem sarkán, Hortense előrekiáltott: – A Perregaux-palotával szemben lévő épületnél álljon meg, kérem! A férfi félig hátrafordult. – A Granier de Berny-palotánál? – Igen… – Akkor azt mondja! Hortense ostobának érezte magát. Mégis mit képzelt? Hogy az édesapja háza a tragikus események miatt elvesztette a nevét? Homályos félelem támadt benne, hogy a kocsis valami megjegyzést tesz vagy mond valamit, ami megsebezné, és ami… A döbbenet egy csapásra véget vetett gondolatai folyásának. Arra számított, hogy sötétségbe borult, lezárt ajtajú, néma ház fogadja majd. Az elhagyott palota azonban fényárban úszott. A nagyméretű kaput két oldalról közrefogó melléképületektől egészen a fő homlokzatot megkoronázó, révedező nimfát ábrázoló háromszögű oromzatos pártafalig, minden ablak, beleértve a legutolsó padlásablakot is, ki volt világítva. A szélesre tárt kapukon keresztül bárki kedvére gyönyörködhetett az udvar nemes rendjében s a tömött levelű narancsfákban, melyek hatalmas cserepekbe ültetve loptak üde zöld színt a kertbe. A távolban egy Mozart-ária hangjai röppentek föl az éjszakában, s amott, a lépcsőfeljáratnál estélyi ruhás pár szállt ki épp egy landauerből. A hölgy mályvaszín ruhát és fekete kócsagtollas fejdíszt, az úr fekete frakkot, térdnadrágot és selyemharisnyát viselt, s egy magas lakáj fogadta őket, kinek bíbor és aranyszín libériája nem hasonlított a régi szolgálókéra. A kapu előtt a fiákeres megállította a kocsit. – Mintha vigasság lenne odabenn – morogta. – Biztos, hogy nem tévesztette el a címet?

A megdöbbenés egy pillanatig Hortense ajkára forrasztotta a szót, de aztán összeszedte magát. – Miért tévednék? – Eh, mit tudom én! De ha el akar szegődni, akkor itt kell bemenni. Meg kell kerülni… Utasának ÖLTÖZETE láthatóan nem keltett benne nagy tiszteletet. Hortense azonban kellőképp fölényes hanghordozásával pótolta a hiányosságot, hogy megértesse a férfival, nem valami cseléddel van dolga. – Ez az én házam – szólt szárazan. – Vigyen a lépcsőfeljáróig! Meg kell tudnom, mit jelent ez az egész… – Hm! Na jó! A kocsis, akit nem győztek meg a fiatalasszony szavai, lassan, óvatosan indult neki. De még a fedett kapubejárón is alig jutottak túl, amikor egy öregember sietett elő a kapusfülkéből, és megragadta a ló zabláját. – Hé, maga! Hova, hova azzal a fiákerrel? Ide nem szokás úgy bejönni, mint egy malomba. Hortense azonban örömében kiugrott a kocsiból, és fekete fátylát hátravetve futott, hogy a kapus nyakába ugorjon. – Mauger! Drága, jó Mauger-m! Csakhogy újra látom! Henri Granier de Berny régi kocsisa fölkiáltott, s e kiáltás egyszerre fejezett ki örömet, meglepetést és nyugtalanságot. – Hortense kisasszony! Hát ön az? Csakugyan ön az? De mit… – Hogy mit keresek itt? Hazajöttem, és itt is maradok, jó Mauger-m. Egyébként pedig, tudni szeretném, mi történik itt? Valaki tán vette magának a bátorságot, és beköltözött apám házába? Mauger erre hirtelen elkomorodott, lehajtotta a fejét, és gyűrögetni kezdte zsinóros sapkáját, amit Hortense-t fölismerve azonnal lekapott a fejéről. – San Severo herceg, a Granier bankház felügyelőbizottságának elnöke engedélyt kért, hogy beköltözhessen, mert így közelebb lehet az irodáihoz. A király kegyesen megadta neki az engedélyt. Így legalább a

ház sem megy tönkre. Az üresség, az elhagyatottság nem tesz jót… Szívbe markoló volt hallani, ahogy a szegény öreg fölmondta a nehezen megtanult leckét. A hűséges tekintetből sugárzó szomorúság azonban sokat elárult abból, ami Mauger lelkében háborgott. A csöndet a kocsis türelmetlensége törte meg: – No, akkor, mi legyen? Visszafordulunk? – Szó sem lehet róla! Vigyen a lépcsőfeljáróhoz! – határozott Hortense fölszállva a kocsira. – Később találkozunk még, Mauger. Most dolgom van… S az öregember félénk figyelmeztetését meg sem hallva, intett a kocsisnak, hogy induljon, miközben a kezébe nyomott egy pénzérmét a megtett út fejében. Kicsivel később a kísérőinas elképedve és némileg megbotránkozva nézte a hófehér lépcsősor alján megálló közönséges bérkocsit, és esze ágában sem volt elébe menni. Hortense lenyitotta az ablakot, és kidugta a fejét. – Nohát, barátocskám, magát nem tanították meg rá, hogy ki kell nyitnia az ajtót? – kérdezte szárazon. A parancsoló hang kibillentette az inast közönyéből, és szinte gépiesen kisegítette Hortense-t a kocsiból. – Fogja a csomagjaimat! – rendelkezett, miután földet ért. – Azután pedig menjen, és mondja meg a gazdájának, hogy beszélni akarok vele. – De madame – vetette ellen a szolga, aki időközben magához tért meglepetéséből ez teljességgel lehetetlen. A herceg úr éppen nagy vacsorát ad, és nem tehetem… – Pedig mégiscsak meg kell tennie, ha nem akarja, hogy berontsak arra a vacsorára… – Madame! Madame! A kegyelmes úr nem szereti, ha megzavarják. – Én pedig nem szeretem, hogy valaki beköltözik a házamba, anélkül, hogy tudatná velem. Azt pedig még kevésbé szeretem, hogy nem akarnak beengedni. Menjen, és jelentse be Lauzargues grófnét. A Négy évszak szalonban fogok várakozni… föltéve, hogy létezik még. A szolga fejet hajtott, de meghunyászkodva még egyszer mélyen meghajolt, mielőtt kinyitotta volna a fiatalasszony előtt a fekete-fehér kőlapokkal kirakott nagy előcsarnokból balra nyíló ajtót. Hortense

belépett a választékosan berendezett szalonba, melynek türkizkék falait a négy évszakot megjelenítő nimfák féldomborművű fehér stukkói díszítették. A harag bátorságot és erőt adott neki, de azért örült, hogy egy rövid pillanatig szabadjára engedheti az érzéseit. Az édesanyja szerette ezt a szobát, ő maga választotta a színét – ez a tengerkék árnyalat a kedvence volt –, a bútorait, sőt minden egyes tárgyát. A nagyméretű antik kristály vázákat is. Imádott halvány árnyalatú rózsákból összeállított csokrokat tenni beléjük. Hortense remegő kézzel simított végig a kályha mellett álló dívány ezüsttel szőtt selymén, melyen Victoire Granier de Berny oly sokszor fogadta bizalmasait, habos csipkék vagy szivárványszínű muszlinok közt elnyúlva. A nagy mályvaszínű, kürt alakú kristályvázában, amely a rekamié mellett elhelyezett egylábú kerek asztalkán állt, most is, mint régen, három, halványzöld erezetes, fehér szirmú rózsa volt, a legszebbek azok közül, melyek Berny üvegházaiban nyíltak. Hortense egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy visszatartsa kibuggyanni készülő könnyeit. Volt valami különös abban a három szál rózsában, mert a mályvaszín kristályvázába az édesanyja is mindig éppen ebből a fajtából választott, s csupán egy fotel háttámláján ott felejtett sállal kellett volna kiegészülnie a látványnak, és Hortense egészen biztosan nem tudja megállni zokogás nélkül. De az ajtó felől hallatszó halk kopogtatás megmentette ettől. Kinyitotta a szemét, és hirtelen mozdulattal, melytől még a gyászfátyol is meglibbent, a hang irányába fordult. A küszöbön egy alacsony termetű, vékony emberke állt, s Hortense még soha életében nem látott olyan szép fekete szemet, amilyen ebből a keskeny arcból tekintett rá. A férfi szótlanul meghajolt. Olyan mereven, hogy az ember azt hihette volna, olajfából faragták, de különlegesen szép kezei voltak, és kifogástalan elegancia jellemezte az öltözékét. Frakkot viselt, melynek bársony, álló nyaka mögül kibuggyant a zsabó csipkefodorra, s fekete szaténból készült, tökéletes szabású térdnadrágját mintha ráöntötték volna.

A köszöntés rövid volt. A herceg gyors léptekkel átszelte a szobát, de Hortense egy tapodtat sem mozdult, ily módon is érzékeltetve eltökéltségét a betolakodóval szemben. A herceg pillantása a fiatalasszony kezére esett, mely még mindig az egyik rózsa szirmán időzött. – Mindig van belőlük ebben a vázában – jegyezte meg szelíden. – Nem felejtettem el, hogy az édesanyja mennyire szerette őket. – A nagybátyám, Lauzargues márki említette, hogy ön az édesapám egyik régi barátja. Csakhogy én egyáltalán nem emlékszem önre. Hortense megjegyzése a szemtelenség határát súrolta, de San Severo csak elmosolyodott. – Egy zárdában nevelkedett ifjú hölgy nem ismerheti a befolyásos bankár valamennyi kapcsolatát. Az ön szüleit, grófné, hatalmas baráti kör vette körül. Egyesek, érthető módon, jobban előtérbe kerültek, mint mások. Én inkább üzleti kapcsolatban álltam az édesapjával. De most… mondja el, kérem, mi okból részeltet meglehetősen váratlan látogatásában? – Higgye el, herceg, számomra hasonlóan váratlan az, hogy önt itt találom. Nem volt tudomásom arról, hogy a szüleim házának új tulajdonosa van. – A ház nem az enyém, egyszerű bérlő vagyok csupán. A bank fel ügyelőbizottságának elnöke vagyok, és az ügymenet szempontjából hasznosabb, ha a szállásom nincs túl messze. Polignac 3 miniszterelnök úrnak legalábbis ez volt a véleménye… és X. Károly4 őfenségének is. Megjegyzem, Lauzargues márki is tud a dologról. – Nekem nem szólt róla egy szót sem. Az az érzésem, szándékosan távol tartottak az édesapám üzleti ügyeitől… – Ön valóban úgy gondolja, hogy ezek a dolgok egy csinos fiatal hölgyre tartoznak? Bocsássa meg nekem, hogy eddig még nem 3 Jules Auguste de Polignac herceg (1780-1847) 1829-ben, X. Károly idején került a kormány élére, ő indította meg az ellenforradalmat. (A szerk.) 4 X. (Bourbon) Károly (1757-1836), XVIII. Lajos testvére, 1824 és 1830 között volt Franciaország királya. (A szerk.)

kínáltam hellyel, de nem tagadom, alaposan fölkavart a megjelenése. Ön annyira hasonlít az édesanyjára! Én… tiszteletteljes csodálattal adóztam a személyének, és azt hiszem, az édesanyja a barátai közt tartott számon. A herceg hellyel kínálta Hortense-t, de ő visszautasította. – Köszönöm, de nem szándékozom maradni, ez a hely sem az otthonom többé. – Ne mondjon ilyet! Ez a ház mindig az öné marad, és biztosíthatom, ha értesített volna az érkezéséről… – Miért tettem volna, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy ön itt van. Ráadásul az időpont sem alkalmas az efféle társalgásra. Ön ma este vendégeket fogad, ha nem tévedek. – Valóban jön hozzám néhány barát vacsorára, és vannak, akik az estélyre hivatalosak, de emiatt ne zavartassa magát. Bizonyára nagy szüksége van a pihenésre. Rögvest parancsot adok, hogy készítsék elő önnek a legtávolabbi lakosztályt. Istennek hála, elég nagy a ház, hogy… – Kérem, herceg – vágott közbe Hortense –, ön nem érti a helyzetet. Arra számítottam, hogy az otthonomban lakhatom. Önnél azonban semmi esetre sem fogok megszállni. Jelenleg ön lakja a házat, ám legyen! Nincs más választásom hát, mint elmenni Bernybe, úgyhogy ha lenne olyan szíves, és segítene eljutni oda, máris megtette, amit egy magányosan utazó hölgy egy nemesembertől kívánhat. – Még… ma este Bernybe akar menni? – Nincs túl messze, és bizonyára megérti, hogy szeretném végre otthon érezni magam. San Severo lehajtotta a fejét, és a háta mögött összekulcsolt kézzel, lassú, öles léptekkel kezdett járkálni a virágos szőnyegen. Láthatóan nagyon kellemetlenül érezte magát, és az alsó ajkát harapdálta. – Madame – szólalt meg kis idő múlva az a benyomásom, hogy ön valóban nem tud semmit az édesapja vagyonát érintő ügyekről. Egyébiránt csodálkozom, hogy Lauzargues márki ily mértékű tudatlanságban hagyta. Hacsak… nem arról van szó, hogy már hosszú

ideje nem látták egymást? – Három hét, ön szerint, kirívóan sok idő? – kérdezte Hortense, akinek rossz előérzete támadt, és alig tudott uralkodni a hangja remegésén. – Egyáltalán nem. Annál inkább meg vagyok lepve. Az ügyet hat hónappal ezelőtt bonyolítottuk, méghozzá a nagybátyja teljes egyetértésével, aki az ön nevében járt el. Hortense most már csaknem kiabált: – Milyen ügyről van szó? – Ugyan… hát Berny eladásáról! Édes Istenem, csak nem fog elájulni? A hatalmas megrázkódtatás súlya alatt Hortense lába megbicsaklott, és könnyes szemmel keresett menedéket egy fotelban. Eladták… az ő kedves Bernyjét! A drága, napfényes tóparti házat, melyet opálos fénybe vont a kis tó, gyermekkora kastélyát, a szép nyári napokét s megannyi ősz kastélyát, amikor lovak, kutyák és vadászok lármás összevisszasága keltette életre az erdőt, mely vastag takaróként védte a külvilágtól! Berny az álombéli kertre nyíló hatalmas üvegablakaival, Berny az üvegházaival, melyek hajdanán Hortense édesanyja kedvéért épültek! Berny a forrásaival! A fiatalasszony tekintete egyszerre csak megakadt a mályvaszínű kristályvázán, és remegő kézzel mutatott felé. – Ha Berny el van adva, akkor honnan vette ezeket a rózsákat? Ez egy ritka fajta, amelyet apám Perzsiából hozatott, és amelyen a kertészeink hosszasan munkálkodtak anyám örömére. A hangjában vibráló harag még a fájdalmat is elűzte. A herceg balzsamosan lágy hangon szólalt meg. – Az új tulajdonos… illetve tulajdonosnő, merthogy egy hölgyről van szó, tudja, hogy mennyire szeretem őket, ezért néha-néha küldet nekem belőlük… Kedves, kedves grófné! Együtt érzek a fájdalmával, de meg kell értenie: Berny szinte már királyi hajlék. Hatalmas vagyonra van szükség a fenntartásához. – És mi lett a hatalmas vagyonnal, megszűnt létezni? Amíg apám élt,

semmi gondot nem okozott neki a birtokok fenntartása. – Tudom, tudom… de a dolgok megváltoztak. A bank ugyan még most is virágzik, de a politika súlyos károkat okozott az üzleti ügyekben. Ha csak a hadi tartozásra gondolunk, amelyet a vereség rótt ránk… – Mit akar ezzel? Nagyon jól tudom, hogy édesapám a tartozások jelentős részét még életében kifizette, a Laffitte bankházzal és még egykét másik bankkal egyetértésben. – De nem mindet. Azután ott volt a kivándorolt arisztokraták milliárdja, a spanyol háború, végül a megtakarítással szemben mostanság tapasztalható bizalmatlanság. Berny megtartása esztelen költekezés lett volna, amit a Granier bankház már képtelen vállalni. Említettem már, hogy egy ilyen kastély hatalmas vagyont kíván… és lady Linton nagyon gazdag. – Lady Linton? Maga egy angolnak adta el apám házát? Hát ez nem lehet igaz! – Annak adtuk el, madame, aki kész volt megfizetni az árát! Az angolok már nem az ellenségeink, éppen ellenkezőleg. Minden téren közeledés tapasztalható, sőt ki merem jelenteni, hogy Anglia a legdivatosabb országok egyike Franciaországban. Lady Elisabeth pedig… egyike a legkedvesebb és legvendégszeretőbb hölgyeknek. Épp ezért, talán nem is olyan rossz ötlet öntől, hogy Bernybe megy. Biztos vagyok abban, hogy a lady olyan örömmel fogadná önt… – Kérem, uram, elég ebből! Mindazonáltal, mielőtt visszavonulnék, szeretném, ha felvilágosítana egy-két apróságról… – Rendelkezzék velem. – Ön azt mondta, hogy Lauzargues márki tudott erről az… ügyletről? – Szavamat adom rá. Az eladási ár felének megfelelő összeget, mely önt és a fiát illeti, a márki meg is kapta, az összeg másik fele a bankban marad, és itt fektetjük be, természetesen az ön fiának nevén. Hortense már képtelen volt uralkodni magán, hirtelen haragjában vadul fölpattant, és hátralökte a fotelt, melyben eddig ült.

– De uram, végtére is ez az én vagyonom, és csodálkozom, hogy senki sincs a bankban, aki kegyeskedne emlékezni erre. Nagyon jól ismerem az édesapámat, éppen ezért egy pillanatig sem gondolok arra, hogy elfelejtette volna tudatni anyagi függetlenségemet biztosító végakaratát. Mi lett a rendelkezéseiből? – Úgy hiszem, a legteljesebb mértékig tiszteletben tartottuk őket. A bank járadékot fizetett Lauzargues márkinak egészen addig, míg ön férjhez nem ment. Ezt követően kifizettük az ön hozományát, mintegy százezer arany értékben, végül pedig – a Berny örökrészt nem számítva – rendszeres időközönként osztalékot fizetünk. – Lauzargues márkinak? És miért nem nekem? Özvegy vagyok, uram. – Igen, és mi mindannyian együtt érzünk önnel a gyászában, de… – Semmi szükség rá! Meg akarom kapni azt, ami az enyém, s amihez Lauzargues márkinak nincs joga. Fiatal vagyok, nem vitatom, de nem vagyok sem tehetetlen, sem pedig gyenge elméjű, és Napóleon törvénykönyvében sehol sincs benne, hogy idegeneket kell előnyben részesíteni egy nővel szemben, különösképpen egy anyával szemben, kiforgatva az illetőt a vagyonából. Holnap bemegyek a bankba. – Kérem, nyugodjon meg, nyugodjon meg! A ház tele van emberekkel. Meghallhatják… – Nem érdekel. Halljanak csak! Bárcsak minél TÖBBEN hallanának! – De mit akar tenni, az Istenért? Hortense fáradt mosollyal nézett a hercegre: – Először is pihenni szeretnék. Azt hiszem, erre van most a legnagyobb szükségem. – Hát persze, természetesen! Kérem, engedje meg, hogy őszinte barátsággal… fölajánljam a vendégszeretetemet. – Köszönöm, de nem fogadhatom el. – Miért? Végtére is ez az ön háza. – Végtére is, valóban! És mondja csak, herceg, ön nős ember? – Sajnos nem vagyok az. Már tizenöt éve annak, hogy a hitvesem elköltözött erről a világról, és nekem nem volt szívem a helyébe mást

magam mellé venni. – Elismerésem, de ez esetben bizonyára megérti, hogy nem maradhatok egy fedél alatt egy egyedülálló férfival. Az én helyzetemben vigyáznom kell a hírnevemre. – Gondolja, hogy egy fogadó kevésbé ártana a hírnevének? – replikázott San Severo, akit láthatóan fölbosszantott az illemtani lecke. – Fogadóba sem megyek. Kérem, hívasson nekem egy kocsit, a Szent Szív Nővéreinek zárdájába szándékozom menni, ahol nevelkedtem. Biztosra veszem, hogy Madeleine-Sophie Barat főtisztelendő anya fogad majd. A holnapi nap folyamán ellátogatok a bankba, ott találkozunk. – Semmi sem sürgeti. Pihenjen egy kicsit! – Uram, én nem vagyok abban a helyzetben, hogy pihenhessek. Apám bankjának pénztárában kell kikövetelnem magamnak legalább egy részét annak, ami az enyém. – Hát csak erről van szó? Ez esetben nincs miért aggódnia. Már holnap intézkedem, hogy vigyenek önnek a Varenne utcába… – Varenne utca, ugye nem tévedek? – egy bizonyos összeget a legszükségesebb kiadásaira. Később pedig, bőven lesz időnk megbeszélni, hogy érdekeink kölcsönös tiszteletben tartása mellett, hogyan tudunk eleget tenni a kérésének. – Most pedig kérem, hívasson nekem egy kocsit. – Szó sem lehet róla. Parancsot adok, hogy fogassanak be. Ha már elutasította a vendégszeretetemet, remélem, legalább a kocsimat elfogadja! San Severo a választ meg sem várva az ajtónál termett. Azért sietette, hogy minél hamarabb csatlakozhasson a vendégeihez, vagy azért, mert végre megszabadult tőle, Hortense nem tudta eldönteni. Eltűnt, még mielőtt Hortense megjegyezhette volna, hogy ne fáradjon miatta, egy egyszerű csengetés is megteszi. Henri Granier idejében mindig legalább két szolga állt készen arra, hogy teljesíthesse a ház urának rendelkezéseit. De végül is nem elképzelhetetlen, hogy a herceg kímélni akarta az emberei lábát és fülét. Különben pedig Hortense oly

kimerültnek érezte magát, hogy ennek az egésznek nem volt semmi jelentősége. Az egyetlen vágya most az volt, hogy legyen mellette egy barát, és Madeleine-Sophie Barat személyénél megnyugtatóbbat, jótékonyabb hatásút és kedvesebbet el sem tudott képzelni. Talán csak egy… ágyra vágyott még! Kis idő múlva a herceg visszatért. – A kocsi nemsokára itt lesz – mondta, miközben elégedetten dörzsölte össze a kezét, mely mozdulat egyáltalán nem illett egy főúrhoz, és alaposan megdöbbentette Hortense-t. – Holnap én magam megyek el önhöz, hogy megtudakoljam, hogy van, és magammal viszem, amit megígértem… – Szeretném, ha megértene valamit! – szólt Hortense hidegen. – Én nem alamizsnát kérek öntől. Azt akarom megkapni, ami születésem jogán megillet. Nem szándékozom életem végéig a kolostorban maradni. Megfelelő lakhelyről kell gondoskodnom magam és a fiam számára, mivel ez a ház foglalt. Hacsak az ön bérleti szerződése le nem jár időközben. Számomra ez lenne a legkedvezőbb. A herceg barna ábrázatát enyhe pír öntötte el. – Hát nem tér vissza Auvergne-be? Nyilvánvalóan ez a megoldás lett volna a legmegnyugtatóbb számára, s nyers őszintesége már-már megmosolyogtatta Hortense-t. – Egyelőre nem. Egy szolga jelentette, hogy a kocsi előállt, s ezzel vége is szakadt a társalgásnak. A herceg szertartásos udvariassággal kísérte látogatóját az előcsarnokig. Mozart melódiája most egy Schubert-dalnak adta át a helyét. Schubert rendkívül népszerű volt ekkoriban, s zenéjét igen kedvelték a kifinomult társalgás morajának, a kristályok csengésének aláfestésére. Az előcsarnok hatalmas üvegajtói mögött Hortense nem egy, hanem két kocsit pillantott meg. Az egyikbe egy szolga pakolta be éppen a csomagjait, a másikból, egy csodás fekete-sárga festésű landauerből pedig egy másik segített le nagy óvatosan egy teljes díszbe öltözött hölgyet. – Ó, Istenem! Végre itt van! – kiáltott fel a herceg. – Ugye,

megbocsát egy pillanatra, grófné? És máris a jövevény elé sietett, akit hangos kiáltások valóságos áradatával üdvözölt, istenhozzádjait zajos tetszésnyilvánításokkal vegyítve. A hölgy valóban kiérdemelte a herceg fáradozását. Csodás halványszürke szaténruha s rajta egy bő, bíborszín selyemköpeny tárult teljes szépségében Hortense szeme elé. A hölgy, kinek fényes, fekete hajkoronáját paradicsommadár-tollak ékesítették, nevetve tiltakozott vendéglátója túlzó bókjai ellen, és a késésért még csak elnézést sem kérve kijelentette, hogy a Természettudományi Múzeum kertjében időzött, mert látni akarta a zsiráf etetését. – A zsiráf! – kiáltott föl San Severo láthatóan nagyon igyekezve, hogy mulatságosan fogja föl a dolgot. – Kedves, drága grófném, mikor hagy fel végre azzal, hogy engem, hű rabszolgáját, halálra gyötörjön? – Amikor ön felhagy a meghívásaival. Ugyan, barátom, hisz magához tényleg csak akkor jön az ember, ha már valóban nincs jobb dolga. A nő fölnevetett, de Hortense – aki időközben diszkréten félrehúzódott egy hatalmas antik váza mögé, melyből szinte kicsordultak a fekete íriszek és fehér orgonák – addigra már fölismerte ezt a hangot, ezt a nevetést, ezt az arcot… Kilépett illatos rejtekéből, és elindult feléjük a fényben. A hölgy hirtelen abbahagyta a nevetést, és elkerekedett szemmel nézett rá. – Nem álmodom? Hortense? Hortense itt? – Nem álmodik, Felicia, valóban én vagyok. És láthatólag ön is az, akinek gondoltam. Mindketten ugyanattól az ifjúi hévtől áthatva borultak egymás karjaiba, miközben a herceg csodálkozástól tágra nyílt szemmel nézett rájuk. A bíbor palást beborította a fekete posztóköpenyt, és Hortense érezte, ahogy a szívében melegség árad szét Sacré-Coeur-beli régi pajtása ölelésétől. Meglelte Feliciát! Felicia Orsini hercegnőt, aki éveken keresztül az ellensége volt, és aki balsorsában mégis a legelszántabb védelmezőjévé lett! Feliciát, akinek sziklaszilárd jellemét és büszke tartását oly sokszor idézte maga elé nosztalgiával lauzargues-

i magányában! És tessék, valami megmagyarázhatatlan varázslat hatására egyszer csak itt állnak szemtől szemben egymással! Hortensenak az volt az érzése, hogy mostantól talán egy kicsit kevésbé lesz boldogtalan. Elsőként Felicia tért magához a meglepetéséből: – De hát, mit keres itt? Azt hittem, Auvergne-ben van! – Nem sokkal ezelőtt érkeztem, és az volt a szándékom, hogy itt rendezkedem be, szüleim régi kastélyában. Nem tudtam, hogy odaadták valakinek. – És persze, elmegy innen? Hová indult? – Arra gondoltam, hogy a volt kolostorunkban kérek menedéket. – Pedig én fölajánlottam a madame-nak, hogy lakjon nálam… – kockáztatott meg egy megjegyzést San Severo, aki kezdte mellőzöttnek érezni magát. Jobban járt volna, ha hallgat. Felicia lesújtó pillantást vetett rá, melynek titkát láthatóan megőrizte az eltelt évek során. – Önnél? Amikor nincs itt egy asszony, aki fogadhatná? Ön elvesztette az eszét, szegény Fernandóm! Hol tanulta az illemet? A nápolyi LAZZARONÉKNÁL?5 – De hát mit tehettem volna? – A lovagiasság szabályai szerint önnek azonnal át kellett volna engednie madame… igaz is, mi a neve mostanság, Hortense? – Lauzargues. Férjhez mentem Étienne-hez, az unokatestvéremhez… és nem sokkal a házasságkötésünk után elvesztettem őt. Özvegy vagyok, Felicia! – Nocsak! Éppúgy, mint én! – jegyezte meg szórakozottan a fiatalasszony. – De térjünk vissza önhöz, Fernando. Ott tartottam, hogy akkor viselkedett volna lovagiasan, ha átengedi madame de Lauzargues-nak a házát, és elmegy egy fogadóba! – Nem gondolja komolyan, grófné! Elfelejti, hogy éppen estélyt adok? Ideje is lenne csatlakoznunk a vendégeimhez. Kikísérem a madame-ot a kocsijához, és… 5 koldus (olasz) (A ford.)

– Azt mondta, CSATLAKOZNUNK? Csak a maga nevében beszéljen, kedvesem! Ami engem illet, én rátaláltam a barátnőmre, és nem engedem el. S minthogy ön képtelen volt olyan vendéglátásban részesíteni, amilyet elfogadhatna, magammal viszem! Hívassa vissza a kocsimat, kérem! Hortense azt hitte, San Severo tüstént sírva fakad. – Most azonnal el akar menni, amikor várnak minket? – Kicsodák? Polignac miniszter és a maga kedves barátai? Monbel, Guernon-Ranville, La Bourdonnais? Csupa jelentéktelen alak. Kedves Fernandóm, örülnie kellene, hogy elmegyek, hisz nagyon jól tudja, hogy csak azért szoktam találkozni velük, mert élvezem, ha kigúnyolhatom őket. Most végre lesz egy kellemes estéje! – De én boldog vagyok, ha vendégül láthatom önt, Felicia CARA… – Hibát követ el! – Mély és ritka örömet jelent számomra… – Részemről csupán szívesség, amit önnek teszek! Nagyon jól tudja, hogy még mindig bonapartista vagyok. Jöjjön, Hortense, bizonyára fáradt. – De hát a kártyapartink… – Mondjon hálát az égnek, hisz tudja, hogy nem lennék hasznára! Jöjjön, Hortense, nagyon kimerült lehet. A herceg, aki mind jobban hasonlított egy megkergült tyúkra, követte a két nőt a tornácra. Felicia azonban a beszállás pillanatában megtorpant, és szúrós szemmel mérte végig a Hortense számára előkészített kocsit. – Ez a fogata, Fernando? Nem látom rajta a címerét, sőt a kocsisát sem. Úgy vélem, madame de Lauzargues nagyobb tiszteletet érdemelt volna öntől. – Soha nem téveszt szem elől egyetlen apró részletet sem, kedves grófné? – sóhajtott San Severo. – Ha tudni akarja, Luigim megbetegedett. Ami pedig a kocsit illeti, teljesen új. Nem volt még idő a felcímerezésére. Csókolom a kezüket, hölgyeim. Miután segített felszállni a két nőnek, hátrébb lépett a kocsitól.

Hortense kihajolt az ablakon: – Ne felejtkezzen el az ígéretéről, herceg! A lehető leghamarabb szeretném megkapni! – Már holnap elküldetem Morosini grófnéhoz a Babylone utcába – mondta a herceg meghajolva. – Nem tudom, mi lehet az, de ne felejtse el! – szólt ki Felicia a kocsi mélyéből, miközben a fogat elindult. – Phű! – tette még hozzá, a fehér szatén fejpárnának dőlve, s büszkearcéle egyszeriben egy kámeát idézett Hortense elé nem csupán nagy öröm ért, mert ráleltem önre, de meg is menekültem egy unalmas estétől. – Akkor miért jött el? – Mert szenvedélyes játékos vagyok, kedvesem, és San Severónál néha megesik, hogy nagy tétekben folyik a játék. – Azt akarja mondani – szólt Hortense megütközve hogy a herceg kártyabarlangot csinált a házamból? – Ez talán kissé túlzó megfogalmazás. Magunk közt játszunk, csupa jó modorú, társaságbéli ember… legalábbis elvileg. De beszéljen inkább magáról. Mi történt önnel azóta, hogy utoljára láttuk egymást? – Ez hosszú és szomorú történet, amit örömmel elmesélek majd önnek. De egy-két apró részletéről bizonyára ön is értesült a SacréCæurben, amikor visszatért. – Sajnos nem mentem vissza többé. Emlékszik ugye, hogy nagy hirtelen és egy kissé homályos indokkal távoztam onnan? – Való igaz, ha jól emlékszem, sürgősen el kellett mennie Párizsban lakó unokanővéréhez, Orlando grófnőhöz, akivel levelezni szokott. Akkor azt hittem, hogy hirtelen eltávozása valamilyen módon összefügg azzal a furcsa közjátékkal, ami a szüleim temetésén játszódott le. Amikor elment, majd kilyukadt az oldalam a kíváncsiságtól. Az volt az érzésem, mintha tudná, ki volt az az ismeretlen fiatalember? – Minden okom megvolt rá, hogy azt gondoljam, a bátyám, Gianfranco Orsini volt az. De ha nem haragszik, Hortense, halasszuk egy kicsit későbbre ezt a történetet. Elég az hozzá, hogy Orlando grófnő

a megérkezésemkor éppen levelet írt Madeleine-Sophie anyának, amelyben azonnali hatállyal kikért a zárdából. – Véletlen egybeesés? – Teljes mértékig. Az élet néha produkál ilyeneket. De ez különösen kellemetlen volt: az édesapám úgy rendelkezett, hogy térjek vissza Rómába. S még mielőtt föleszmélhettem volna, fölszállítottak az Orsini-palotába induló kocsira. A berliner már ott állt befogva a kastély udvarán. Egy percem sem volt, hogy a bátyámmal foglalkozzam, akit egyébként börtönbe vetettek… – De miért kellett ily sietve hazatérnie? Talán haláleset történt a családban? – Nem. Az apám elhatározta, hogy férjhez ad. Két hónappal később férjhez mentem Angelo Morosinihez, Velencében éltem egy palotában, mely a Canal Grandéra nézett… és boldog voltam. – Ilyen gyorsan? Akkor hát ismerte már korábbról a jövendőbelijét? – A házassági szerződésünk aláírásakor láttam először életemben. De azonnal beleszerettem. Olyan volt… amilyet egy magamfajta nő álmodik magának: nemes, bátor, nagylelkű, szabadságszerető. Szép volt… és szeretett engem, ahogy én is szerettem őt. Hortense lélegzetvisszafojtva hallgatta. Aztán a szép, bársonyos hang egyszer csak, mintha megbicsaklott volna valamitől, ami leginkább zokogásra hasonlított. A két nőt magába záró szűk és selymes teret hirtelen sűrű csönd töltötte be. Mintha Felicia tétovázna, mintha rettegne a szavak nyomán beléhasító fájdalomtól. Ami ezután következett, valóban szörnyű volt. – Hat hónappal a házasságkötésünk után Angelót meggyilkolták. Ellenállásra való felbujtás miatt az osztrákok az Arsenal falánál agyonlőtték. Hortense elborzadt kiáltását néma csönd követte. Nem tudott mit mondani, és úgy gondolta, hogy akinek ekkora fájdalom feszíti a lelkét, az nem tart igényt vigasztalásra. Beérte hát annyival, hogy a vörös köpeny ráncai között megkereste barátnője kezét, és megszorította. Meglepetten tapasztalta, hogy Felicia válaszolt a szorításra, és mint egy

segítséget kérő gyermek, belekapaszkodott a kezébe. Hortense ekkor értette meg, hogy Felicia, a gőgös, arrogáns Felicia olyan sebet hord a szívén, amely tán soha nem fog behegedni. Egy hosszú pillanatig így maradtak, kéz a kézben, mozdulatlanul, eggyé válva, ahogy még soha. A kocsi közben folytatta útját. Maga mögött hagyta előbb az épülőfélben lévő Madeleine-templomot, melynek oszlopai fölé bádogtető borult, s mint valami antik szentély szelleme állt az üres térség közepén, majd a XV. Lajos teret. 6 Fölhajtottak a XVI. Lajos hídra7, és Hortense megcsodálhatta a széles selyemszalagként kanyargó, fénylő Szajnát, melynek vize megsokszorozva verte vissza a Tuileriák és a Voltaire rakpart házainak fényeit. Az éjszakára lehorgonyzott bárkák és dereglyék nagy fekete foltokat rajzoltak a vízre, s a háttérben a Notre-Dame szögletes, és a Conciergerie süvegtetejű tornya vált ki a sötétségből. Az éjszakai Párizs valóban elragadó volt. Felicia ezalatt leküzdötte megindultságát. Finoman kiszabadította a kezét, előhúzott egy zsebkendőt, határozott mozdulattal megtörölte az arcát, majd így folytatta az elbeszélését: – Három hűséges szolgám segítségével, akik egyébként ide is követtek, még időben el tudtam menekülni Velencéből. Különben engem is letartóztattak volna. Néhány ékszeremet, ezüstöt, egy-két kedves tárgyat szerencsére sikerült magammal hoznom. Rómába visszatérni értelmetlenség lett volna. Mindenképpen Párizsba kellett jönnöm, mert elhatároztam, hogy bosszút állok, és ebből nem engedek. Nem volt más választásom, mint visszatérni Franciaországba. – Nem értem, miért? Hiszen Ausztrián akar bosszút állni, nem? – Igen, de gondoljon csak bele, Hortense, Ausztria fogva tart egy Franciaország számára kimondhatatlanul értékes személyt, aki szabadulása esetén kimondhatatlanul veszélyessé válna. – A római királyt?8 6a

mai Concorde tér mai Concorde híd 8 I. Bonaparte Napóleon és Ausztriai Mária Lujza fiáról (1811-1832), a Sasfióknak 7a

– Őt, akit francia herceg létére a nevetséges Reichstadt hercege címmel ruháztak fel. Az igazi bosszú az lesz, ha majd II. Napóleonként trónra lép. Metternich9 bele fog pusztulni a méregbe… Én pedig azért jöttem Párizsba, hogy segítsek megtisztítani a terepet számára, még mielőtt kiszabadulna. – Ez azt jelenti, hogy… összeesküvésben vesz részt, Felicia? – Miért is ne? – kérdezte szokásos derűjével a másik. – Vagy ennyire szereti a Bourbonokat? Én, kedvesem, gyűlölöm őket. Ne felejtse el, a bátyám az ő börtönükben sínylődik. Másrészről, egyáltalán nem illenek Franciaországhoz. Valósággal émelyít ez a begyepesedett és beteges monarchia, amely rosszul pingált, ráncos arcával igyekszik elfedni a császár bronz képmását, s a legaljasabb rendőri módszerekkel és elnyomással tartja fenn a hatalmát. De szerencsére már rothad, és mint minden bomló szemetet, ezt is segíteni kell egy kissé a seprűvel, hogy a csatornába kerülhessen. Hortense ösztönösen társnője keze után nyúlt, és nyugtalan pillantást vetett a kocsis bakja felé. – Ne olyan hangosan, kérem! – suttogta. – Ön szörnyű dolgokat mond! És óvatlan! Felicia erre fölnevetett, és Hortense-hoz hajolva könnyedén megcsókolta az arcán: – Csak nem Gaetanótól tart? Hát persze, hiszen nem ismeri. Tudja meg, hogy ő, valamint Livia, a komornám és Timour, a háznagyom tartozik a triumvirátusba, melynek a szabadságomat köszönhetem. Ennélfogva olyan szabadon beszélgethetünk ebben a kocsiban, mintha csak a budoáromban lennénk. S ha netán félne nálam lakni, nem kell nagy utat megtennie, és máris Madeleine-Sophie anya védőszárnyai nevezett II. Napóleonról van szó, aki születésekor a római király címet kapta, de ténylegesen soha nem uralkodott. A Reichstadt hercege címet nagyapjától, az osztrák I. Ferenc császártól kapta. (A szerk.) 9 Metternich (1773-1859) osztrák államférfi, 1809-től negyven éven át Ausztria külügyminisztere és kancellárja. (A szerk.)

alatt találja magát: a Babylone utcában lakom, a főtisztelendő anya szegény lányok számára fenntartott iskolája és a Svájci Gárda laktanyája között. – Ugye, nem gondolja komolyan? Nekem is van miért haragudnom a fennálló rendre, a királyra, sőt az egész királyi családra. Csak ez az ön által emlegetett seprű dolog volt az, ami… A kocsi hirtelen lelassulása azonban beléfojtotta a szót, s odakintről Gaetano harsány kiáltása hallatszott, amint helyet követelt a fogatnak. Felicia kihajolt az ablakon: – Mi történt, Gaetano? – Ön is láthatja, grófném, valami csődület zárja el az utat. Ha jól látom, épp letartóztatnak valakit. Valóban rendőrkordon zárta el teljes szélességében a Bac utcát. Egy nyitott ajtajú rabszállító kocsi is állt ott; várt valakire. Két visszataszító arcú, hosszú öltönykabátot és hódszőr kalapot viselő férfi fáklyát tartott a kezében, mely megvilágította a polgári ház bejáratát. A kocsi köré gyűlve néhány járókelő nyújtogatta kíváncsiskodva a nyakát, és a szomszédos házak ablakaiban női fejek tűntek föl fodros vászon főkötőben és szalagos batiszt fejrevalóban. Az egész jelenetet valami várakozással és félelemmel teli moraj kísérte. Ezután fölgyorsultak az események. Három férfit és egy nőt hoztak ki a házból, szegényes öltözetben és hátrakötözött kézzel. Durva sietséggel zsuppolták be őket a kocsiba. A nő fájdalmas nyögésére a három férfi „Éljen a szabadság! Halál a Bourbonokra!” nekihevült kiáltása válaszolt. Haragjuk a kis csoportot is magával ragadta, amely zúgolódni kezdett. Három rendőr, magasra tartott furkósbottal vetette rájuk magát, és kegyetlenül szétkergette őket, miközben a rabszállító kocsi szikrázó kerekekkel indult az útjára. Az út máris szabaddá vált, és Felicia, aki eddig az ablakon kihajolva figyelte a jelenetet, most visszaült a helyére. – Tessék! – sóhajtott föl. – így megy ez majd minden éjszaka, mert már egyre kevésbé merik nappal végrehajtani a letartóztatásokat. Hallotta a bámészkodókat? Csak zúgolódtak, mert nem ők voltak az

erősebbek, de amint azok lesznek, harapni is fognak, higgye el nekem. Gaetano, mint aki minél hamarabb szeretné maga mögött tudni ezt a baljóslatú helyet, galoppra fogta a lovait. Röviddel ezután a kocsi begurult egy kisebb kastély udvarára, melynek tetejét egy kert nagyra nőtt fái keretezték. – Megérkeztünk, érezze magát itthon, amíg csak jólesik – mondta Felicia. – Biztos benne, hogy nem fogom zavarni? Félek, hogy csak egy újabb kolonc leszek a nyakán. Sőt, talán egy újabb kockázat. Most is éppen olyan rossz a viszonyom az udvarral, mint régen… – Tehát éppoly érdekes, kedves és kétszeresen is szívesen látott vendég. Egyébként sincs lehetősége megszökni. A kedves San Severónak holnap ide kell küldetnie valamit, ugyebár? – Igen. Pénzt. Az az érzésem, hogy nem szeretné, ha ellátogatnék apám bankjába. De azért óvakodnom kell attól is, hogy elhamarkodottan ítéljem meg. Ez egyike a rossz tulajdonságaimnak, sajnos… – San Severo esetében ez inkább előérzetnek mondható. Előkelő származása és jó kapcsolatai ellenére sem bíznék benne az ön helyében. De menjünk beljebb! Ráérünk még ezen gondolkodni… Alighogy beléptek az elegáns előtérbe, melynek toszkán stílusú oszlopsora mögül egy lépcsőfeljárat tetszetős spirálja tűnt elő, rokokó csigamotívumokkal díszített kovácsoltvas-korlátjával, máris egy paszomány nélküli, fekete libériás inas sietett elébük. – Máris hazajöttél, grófné? – kiáltott föl mélyen zengő hangon, mely mintha a föld gyomrából érkezett volna, s tökéletes összhangban állt különös kinézetével. Nagydarab, széles vállú férfi volt, hatalmas, mint egy szekrény, és szinte mindenben eltért attól a képtől, amelyet az ember egy jó házból való szolgáló alakjáról alkothat magának. Ez főként borotvált koponyájával és lapos arcát ékesítő, hosszú, vékony, mongolos bajszával volt magyarázható. Ez az ember inkább Aladdin lámpásának szellemére hasonlított… Tegeződése nyilván nem volt idegen Felicia számára, aki fölnevetett,

és hasonló stílusban válaszolt. – Örülnöd kellene, úgysem szereted, ha San Severo herceghez megyek. – Tudod, mi a véleményem róla, asszonyom! Az egy rossz, veszélyes ember. Szerintem mindenre képes! – Azért arra talán mégsem, hogy a szalon közepén megfojtsa a hölgy vendégét. Különben is, ez egyszer igazam volt, hogy nem hallgattam rád, ott jártamban ráleltem egy régi barátnőmre. Menj, és mondd meg Liviának, készítsen elő egy szobát Lauzargues grófné számára… S miközben a furcsa szolga meglepő eleganciával meghajolt, így folytatta: – Bemutatom önnek Timourt, a háznagyomat. Az én jó Angelóm – aki iránt feltétlen odaadással viseltetett – hozta magával a Kaszpitenger partjáról, idestova öt éve. Most pedig ő az én első számú testőröm. – Testőr, akit nem visz magával, amikor rossz helyekre megy – zúgolódott a török10 harcias tekintettel. – Nagyon jól tudod, miért nem. Képzelje el, kedvesem, a legutóbb úgy eltángálta a herceg egyik szolgáját, hogy az a boldogtalan kétrét görnyedve feküdt három héten keresztül. Megérdemelte! Az egy vadállat! – S mindezt azért, mert az a szolga a kabátomat lesegítve, egy rossz mozdulattal meglökött. A herceg nem értékelte nagyra azt, ahogyan Timour a szolgájával bánt, ezért úgy döntöttem, itthon hagyom őt, amikor San Severóhoz megyek. Most pedig, hagyj magunkra! Ha szóltál Liviának, hozass föl nekünk egy könnyű vacsorát a budoáromba. Hosszú út áll madame de Lauzargues mögött… A háznagy uralkodói méltósággal távozott, s a két nő kart karba öltve elindult fölfelé a lépcsőn. Az emeletre érve Hortense-t hirtelen minden ereje elhagyta. A félelem s a fájdalom, amelyet lauzargues-i tartózkodása utolsó napjaiban érzett, most kiegészült a hosszú utazás okozta kimerültséggel 10 A

török birodalom régen egészen a Kaszpi-tengerig nyúlt.

s a megérkezés kegyetlen csalódásaival. Hortense zokogásban tört ki…

II. FEJEZET Una carbonara…11

Felicia egy percig sem tétovázott, amikor látta, hogy Hortense a karját kiszabadítva levegő után kapkod, mintha fuldokolna, majd pedig könnyek közt borul az emeleti korlátra. Átkarolta barátnője derekát, elhúzta a korláttól, nehogy lezuhanjon, és szinte a karjaiban vitte a zöld bársonnyal tapétázott kicsiny szobába, miután más megoldás nem lévén, a lábával nyitotta ki az ajtót. Odabenn lefektetette Hortense-t egy kanapéra, majd nekilátott, hogy megszabadítsa a kalapjától és a nyaka köré tekeredett fátyoltól, amely csaknem megfojtotta. Kigombolta a köpenyét, a ruhája nyakát, végül a csengőzsinórhoz futott, és megrántotta. Ezután visszasietett barátnőjéhez, leült mellé, és megpróbálta megmelengetni jéghideg kezét… Kisvártatva egy alacsony termetű, barna bőrű asszonyság viharzott be. Leheletnyi muszlin főkötőt viselt, s az alsószoknyái és keményített fehér köténye suhogva röpködtek körülötte. – Menj és hozz nekem kölnivizet, szalmiáksót és egy kis friss vizet – rendelkezett Felicia azután gyere, és segíts kioldani a grófné fűzőjét… – Még egy grófnő! Ó, Madonnám, hát ezt meg hol találta? Csinoska, nem mondom, de milyen sápadt! Hogy lehet valaki boldogtalan ilyen szép arccal? – Majd később elmondhatod neki az esztétikai észrevételeidet, Livia! Most inkább segítségre van szüksége. Csináld, amit mondtam! Alig ért a mondat végére, amikor az apró termetű asszonyság már ott volt a pohár vízzel, és nekilátott, hogy néhány csepp kölnivízzel bedörzsölje Hortense halántékát. Ezután megszabadította köpenyétől, és egy hatalmas, puha kasmírkendővel takarta be. 11 A

karbonárik annak a titkos mozgalomnak a tagjai, akik a XIX. század elején az idegen elnyomás ellen és Olaszország egyesítéséért harcoltak. (A ford.)

– Majd később levetkőztetjük! Most föl kell melegíteni. Szegényke! Milyen fiatal… és máris milyen boldogtalan! – Én ugyanilyen fiatal vagyok – duzzogott Felicia és majdnem ennyire boldogtalan! Engem mégsem sajnálsz. – Önt, eccelenza?12 Mert magát legalább olyan nehéz legyűrni, mint Atlaszt. Megyek, megnézem, mit csinál a török a tálcájával. – Miközben Livia fekete ruhája és fehér alsószoknyái örvényétől kísérve eltűnt, Hortense lassacskán megnyugodott. Már nem zokogott, és le tudott nyelni egy-két korty friss vizet is, anélkül, hogy félrenyelt volna. Ahhoz azonban nem volt elég ereje, hogy fölkeljen, ezért fejét egy párnán nyugtatva, félig fekvő helyzetben maradt továbbra is a kanapén. Bűnbánó tekintettel nézett barátnőjére, és igyekezett mosolyt erőltetni az arcára: – Attól tartok… nevetségesen viselkedtem. – Ha netán arra készül, hogy tudom is én, miféle bocsánatkéréssel hozakodjék elő nekem, akkor hallgasson el, még mielőtt valóban nevetségessé válna. Én viszont nem dicsérhetem eléggé magamat, amiért ma este elmentem San Severóhoz… Aztán hirtelen hangot váltott, és római császárnőt idéző arca közelebb hajolt Hortense-éhoz: – Ennyire rossz volt? – kérdezte komolyan. – Rosszabb, mint gondolná, Felicia… Talán el sem fogja hinni nekem, és azt gondolja majd rólam, hogy megbolondultam. Az én történetem tele van jajkiáltásokkal… haraggal, borzalommal… no meg szerelemmel is, de az egész olyan valószínűtlennek tűnik. – Azért csak próbálja meg elmesélni! Előbb azonban ennie kell valamit, és talán pihenhetne is egy kicsit. Timour lépett be hatalmas tálcával a kezében, melyen az ezüstfedők úgy púposodtak, mint egy mecset kupolái, középen pedig, akár egy minaret, nyúlánk üveg magasodott. Timour letette a tálcát az egyik falnak támaszkodó asztalkára, odahúzott a kanapé mellé egy egylábú, kerek kisasztalt, sietve megterített két személyre, majd megemelte az 12 Kegyelmes

asszony (olasz).

első fedelet, s az erőleves ínycsiklandó illata betöltötte a szobát. Semmiség volt, de az életnek ez az apró öröme parányi vigasszal szolgált Hortense számára. Ez az illat azokra az illatokra emlékeztette, melyeket Godivelle lauzargues-i konyhájában érzett, s ettől egyszerre csak az öreg szakácsnő megnyugtató közelségében érezte magát. Úgy érezte, mintha a mindennapi élet egyszerű dolgai bátorító jelet küldtek volna neki. – Egy-két korty ebből a levesből, és máris lesz erőm elmesélni önnek mindent. Végtére is joga van tudni, Felicia, hogy miféle nőt fogad a házába. – Akit már régóta ismerek, vagy nem? – Nem. Az elmúlt két év megváltoztatott bennünket. Elismerem, önt kevésbé, mint engem. De mindkettőnknek volt része szerelemben és boldogtalanságban, s ettől minden más lett. Felicia erre lehalkította a hangját, mintha a szerelem puszta említése is veszélyt hordozna, és titoktartást követelne. – Hát ön is szeretett? – Még mindig szeretek, és örökké szeretni fogok. De… lehet, hogy ön, aki oly büszke a nevére és a származására, megvet majd azért, amit nemsokára megtud rólam. – Bármit mond is, tudom, hogy az ön szíve nem alacsonyodhatott le. Volt idő, amikor megkeserítettem az életét. Egy nap bevallottam önnek, hogy miért. Ezért kérem, ne vágja többé a fejemhez az előkelő származásomat. Végül megértettem, hogy egyikünk sem ér többet a másiknál. – Valóban, de ön a rangjához méltó módon szeretett, házasságban és tisztességben. – Szerencsém volt. Önnek nem? – A férfi, akinek a nevét viselem, sohasem volt igazán a férjem. Az, akit szeretek, ugyanabból a vérből való, csak épp fattyú. Úgy él, akár egy vadember, egy erdővel körülölelt völgyben, farkasok őrködnek a nyugalma fölött, és engedelmeskednek neki. Ő a vezérük… s az enyém is.

A római fiatalasszony éjfekete tekintete kigyúlt. Félig elmosolyodott, ami furcsa, kissé misztikus bájt kölcsönzött az arcának. Mosolya talán nem is annyira Hortense-nak, mint inkább saját magának szólt. – Meséljen! – mondta. Késő éjszaka volt, mire úgy döntöttek, nyugovóra térnek, de sem egyiknek, sem másiknak nem volt igazán kedve hozzá. Az órákon át tartó varázslat közelebb hozta egymáshoz a két fiatalasszonyt, mint a zárdában eltöltött évek, pedig akkor egymás mellett éltek, csak éppen falat emelt közéjük az értetlenség s a szenvedély, amellyel a kora ifjúság szemléli a világ dolgait. Hortense egy szemvillanásnyi időre az elegáns párizsi szalonba varázsolta a fennsík és a magányos völgykatlan zord díszletét, a fölébe magasodó lauzargues-i várkastéllyal. Egyszerű szavakkal írta le a vidéket, s amikor Jean de la Nuit szálfatermetű alakja is megjelent a tájban, nem tett mást, csak hagyta, hogy a szíve beszéljen, s a szív magától is meglelte a képeket. Feliciát magával ragadta az elbeszélés, és érezte, ahogy barátnője szenvedélyes szavai visszhangot vetnek a lelkében. Ez a szinte ismeretlen nő egyszerre olyan közel került hozzá, mintha a testvére lenne. S amikor végül Hortense saját lelkes hangjától kissé szégyenkezve, megkérdezte tőle, hogy ez a beavatás egy házasságtörő szerelem történetébe nem botránkoztatta-e meg túlságosan, barátnője egy vállrándítással elintézte a dolgot: – Nálunk, Orsiniknál a fattyúk sokszor többet értek, mint a házasságban született fiúk. Gyakran sokkal jobbképűek, erősebbek és ügyesebbek voltak. És nem ritkán bátrabbak… vagy becstelenebbek voltak, de valamiben mindegyikük kitűnt. Azt hiszem, ha én lettem volna az ön helyében, rám is hatott volna a varázslat. Ez a Jean igazi férfi, és nekem úgy tűnik, a császárság bukása óta hanyatlásnak indult a fajtája. Ez volt a végszó. A két fiatalasszony ábrándos tekintettel tért

nyugovóra. Hortense az emlékeit vagy tán titkos vágyait életre keltve, öntötte ki szívét barátnőjének. S az amazon, aki e nagyon is nőies teremtésben lakozott, most föléledt. Lauzargues népe mostantól elválaszthatatlan tőle. Miközben Hortense-t végképp legyűrte a fáradtság, s egy kedves, fehér palmetta mintás13, óarany szaténnal tapétázott szobában az igazak álmát aludta, Felicia még jó darabig nyitott szemmel feküdt szobája sötétjében. Az ő szobája férfiasabb hangulatú volt. Az énekeskönyvtartó polcról kiterjesztett szárnyú császári sas nézett farkasszemet a kandalló fehér márványán méltóságteljesen vonuló velencei oroszlánnal, s az ablakot hosszú, bíborszín bársonyfüggönyök takarták. Feliciát láthatóan elégedettséggel töltötte el az ábrándozása, mert még akkor is mosoly ült az arcán, amikor hajnalban végre sikerült elaludnia, noha odakintről már az ébredő utca első neszei hallatszottak. A palota, melyben Morosini grófnő lakott, La Ferté márki tulajdona, aki a királyi mulatságok első számú felelőse volt az udvarnál. A ház ennek ellenére nem volt túl nagy, és nem volt benne semmi ünnepélyesség. A márki a saját mulatságának üde és tetszetős tárgyát szállásolta el benne, egy elragadó operaházi nőcske személyében. Az egész leginkább egy cukorkásdobozhoz hasonlított, és meglehetősen távol állt attól a nemes szépségtől, ami Feliciát jellemezte. Az ajtók fölött pajzánkodó amorettek, halványkék szalagdíszbe öltöztetett pufók testükkel, a frízeket és pilasztereket díszítő, gazdagon aranyozott indák, a nagy szalon némely festménye, melyeken erősen domborodó hátsófelű, pajzán nimfák rózsabokrok közt bújócskáznak pihés szakállú, zöld szarvú, szerelmes szatírokkal, pajzán mulatozások, intim vacsorák hangulatát idézték. – Émelyítő ez a díszítés – magyarázta vendégének a ház úrnője –, de a tulajdonos foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. A bérleti díj viszont meglehetősen alacsony, úgyhogy igyekszem inkább szemet hunyni e borzalmak fölött. – Ön kissé szigorú. Annyi bizonyos, hogy nem ez illik önhöz, de 13 Pálmalevélre

emlékeztető, legyezőszerű, görög eredetű díszítő elem

azért nem olyan szörnyű… – Nem, sőt úgy tetszik, inkább megható. Legalábbis ezt állítja „hű barátaim” egyike-másika, akiket hamarosan ön is megismerhet. Vanglenne vicomte a legékesebb bizonyíték erre. Minden alkalommal könnyel telik meg a szeme, amikor csak megpillantja a kék fátylas kis nimfát a második ablak mellett. Azt mondják, elhunyt szerelmeire emlékezteti őt. A felesége természetesen nem értendő közéjük. Egy vicomte-né elképzelhetetlen ilyesféle öltözékben… A fogadóhelyiségek megőrizték ugyan eredeti arcukat, de a saját lakosztályában és az első emeleti szobákban Felicia kárpótolta magát. Itt már szabadon érvényesülhetett a néhai császárság visszafogott eleganciája, a fényes mahagónifelületek, a bronzszfinxek, a győzelem istennőjének alakjai s a méhekkel vagy palmettákkal tűzdelt kárpitok. Valóságos kihívás volt ez abban a házban, melyet a régi rend hivalkodó pompájának szenteltek. – Senki sem jön ide – jegyezte meg Felicia nyugtatólag –, csak akiket szeretek, vagy akik felől biztos vagyok. A társaságom tagjai kizárólag a földszintre tehetik be a lábukat. Ósdi parókák bámulatos kollekcióját láthatja itt nemsokára, s egy-két külföldit, akik abban segítenek, hogy különc hírnevem fennmaradjon. A szalonom viszont nagyon is „királyhű”… szinte már túlságosan is az. Hortense azt gondolta, Felicia tréfál, de aztán rájött, hogy korántsem. Timour ugyanis szokásos fekete öltözékében, de ezúttal fehér lakájparókában – amely egy madárijesztőhöz tette hasonlatossá különös társaságot vezetett a szalonba. Egy csokornyi élemedett korú férfit és nőt, akik fölvonultatták Hortense szeme előtt mindazt, ami Versaillesban az eleganciát jelentette: terjedelmes merevítőiktől ugyan megfosztott, de még mindig széles szoknyákat, pasztellorcákat, szépségtapaszokat és malomkeréknyi virágos kalapokat. A hölgyek a halántékuktól hervadt nyakukba lógó rizsporos fürtöket tűztek a hajukba, és csúcsos betoldásban végződő fűzőt viseltek, amely darázsderekat varázsolt számukra. A férfiak hímzett bársonyöltözékben feszítettek, és parókájuk fekete taftszalaggal összefogott, kicsiny

lófarokban végződött. A fotelekbe süppedő és kanapékra lerogyó társaság furcsa, archaikus hátteréből néha kitűnt egy-egy modern öltözéket viselő fiatal nő, aki Blin vagy Staub szűk vonalú kreációját választotta erre az alkalomra. Hortense Felicia fekete ruháját vette föl, s a gyászát tiszteletben tartó óvatos, de elismerő fogadtatásban részesült. Egy vagy két özvegy, abban a hitben, hogy örömet okoz számára, „a kedves, jó márkiról” beszélt neki, akit legutóbbi párizsi látogatása alkalmával volt szerencséjük fogadni, s akit megtapsoltak, amiért őfelsége a király kegyében részesült. Homályosan érdeklődtek auvergne-i élete felől, majd – mivel nyilvánvalóan semmi újdonsággal nem tudott szolgálni a pletykaéhes társaság számára – békén hagyták. Az általános társalgás a színház körül forgott. A színházlátogatók közül néhányan Victor Hugó HERNANI-ját nézték meg nemrégiben14, melynek minden egyes előadása botrányba fulladt. A darab természetesen egyáltalán nem aratott tetszést. Egy márki, aki szellemes megjegyzéseivel bizonyára sok örömet okozott volna Madame de Pompadournak15, fontoskodó arccal jelentette ki: – Ez a darab szégyen. Gondolják csak el, hölgyeim, hogy egy uralkodó, V. Károly császár, egy mezítlábas csavargóval vetélkedik benne, és kénytelen egy szekrényben elrejtőzni. Ez egyszerűen tűrhetetlen… Erre aztán egymást túlharsogva emlegették a hanyatló időket, a király túlzott jóságát, kinek elnéző viselkedése a felelős azért, hogy ilyen förmedvények ömölhetnek Párizs utcakövére. Szó került még Blacas herceg legutóbbi báljáról, s nem fukarkodtak a dicsérő szavakkal, mondván, hogy oda csak a „tiszták” kaptak meghívást, akik soha nem érintkeztek sem királygyilkos forradalmárokkal, sem a korzikai által nevetséges címekkel fölruházott császári csőcselékkel: 14 A romantikus drámát 1830. február 25-én mutatták be, s a konzervatívok részéről füttykoncert fogadta. Végül az ún. Hernani-csatát a fiatal művészek nemzedéke nyerte meg, és sikerre vitték a darabot. (A szerk.) 15 Kegyencnő (1721-1764), XV. Lajos metresze. (A szerk.)

– Magunk közt voltunk… Csodálatos volt… Hortense néma megbotránkozással hallgatta őket, és képtelen volt megérteni szavaikat. Egyszer-egyszer odapillantott Feliciára, de ő úgy tett, mintha nem is hallaná ezeket a kirohanásokat, melyekben természetesen nem vett részt. Háziasszony szerepének tökéletesen megfelelve hol az egyik, hol a másik csoportosuláshoz lépett oda, de egyik helyen sem maradt sokáig. Talán nem hallotta? Lehetséges volna, hogy ez a fanatikus császárpárti ilyen sértéseket tűrjön el a saját házában? Amikor azonban egy modoros fiatalember – kinek álla a magas ingnyak és a hatalmas nyakkendő miatt csaknem a mennyezetpárkányt verdeste – az addigiaknál is erősebb kirohanást intézett Napóleon ellen, csak kevésen múlott, hogy Felicia a vendéglátás valamennyi szabályára fittyet hányva, bele ne vesse magát a vitába. Ekkor azonban egy magas, szőke, közép-európai akcentussal beszélő, fiatal hölgy szólalt meg: – Ne beszéljen ennyi rosszat Napóleonról, báró! Sokan vagyunk lengyelek, akik továbbra is hálával tartozunk neki. Visszaadta a szabadságunkat. Az ilyesmit soha nem felejti el az ember… – Kedves hercegnőm, megértjük önt, de azért elég meglepő, hogy egy Sapieha ilyen… megbocsátó a trónbitorlóval szemben. Timour, aki egy tálcával fölfegyverkezve járt körbe a szalonban, melyen teáscsészék sorakoztak, oly hirtelen mozdulattal tolta tálcáját a báró orra elé, hogy az kénytelen volt hátrébb ugrani. Ez a kis közjáték elterelte a társaság figyelmét, és másról kezdtek beszélni. A hercegnő pedig finom vállrándítással odébb sétált. Miután az utolsó vendég is elment, Hortense úgy érezte, képtelen magában tartani tovább a fojtogató gondolatokat. Odalépett Feliciához, aki egy pilaszternek dőlve nézte, ahogy az utolsó vendégek távolodnak, és a zsebkendőjét rágcsálta. – Igazán, Felicia, nem értem… nem értem önt. – Nem érti, miért fogadom ezeket az embereket, akik mintha teljesen más korban élnének? Erre azt felelhetem, hogy a felebarátaim, és hogy

ők segítenek hozzá, hogy jó osztályzatot kapjak magaviseletből a rendőrségnél. Ugyanez vonatkozik a Tuileriák összes talpnyalójára. Tökéletes falat vonnak körém, melynek árnyékában nyugodt lélekkel ténykedhetek. – Ténykedhet? Tehát valóban összeesküvésben vesz részt? – Méghozzá a legnagyobb buzgalommal, kedvesem! Azok közül, akiket itt látott, csak a külföldiek, Sapieha hercegnő és az édesanyja meg a két Potocka volt szívesen látott vendégem… – És az a nem igazán csinos, de nagyon kedves hölgy, Kavoli grófné? Ő nem osztrák véletlenül? – De az. Sőt, az apja miniszter – válaszolta nyugodtan Felicia. – Ő azonban még hasznos lehet a számomra. Talán éppen akkor, amikor majd Bécsbe utazom. – Bécsbe szándékozik menni? – Igen, amikor eljön az ideje. Említettem, hogy van néhány tervem a schönbrunni fogollyal kapcsolatban, nem? A cél szentesíti az eszközt. Itt az ideje, hogy végre megtudja, kinek a házában lakik. Nemrég még a farkasvezér Jean szerelmét féltette, most talán majd meggondolja, hogy sorsközösséget vállaljon-e egy lázadóval. A börtön veszélye mindennap fenyeget. – Istenem, hát ennyire? – Igen. Én, kedvesem, CARBONARA vagyok. Hortense tanult ugyan olaszul és angolul is a Sacré-Cæurben, de amikor szó szerint lefordította magának, azt gondolta, valamit félreértett: – Szénégető? Felicia, ön tréfál? – A legkevésbé sem. Igaz is, Auvergne-ben nem lehetett túl sok lehetősége rá, hogy külpolitikai kérdésekben tájékozódjék. A karbonárik egy titkos társaság tagjai; tulajdonképpen már régóta működnek, hiszen a francia szénégetőktől indultak, s miután a mozgalom itt elsorvadt, előbb a nápolyi királyságban, később a pápai államban kapott új erőre. A társaság tagjai a „jó testvérek”, az egyes csoportokat pedig „sejteknek” nevezik. A társaság az elnyomás minden

formáját elítéli. Nem tagadom, első alkalommal éppen a francia megszállók ellen szerveződött újra a mozgalom. De a történelem kereke azóta tovább forgott Itáliában. Ausztria lett az egyedüli és egyetlen ellenség. Ami Franciaországot illeti, 1818-ban jöttek ide vissza a karbonárik, azzal a kifejezett szándékkal, hogy harcoljanak a Bourbonok ellen. A célkitűzései, melyeket én alapjában forradalminak tartok, csoportról csoportra változnak. Egyesek a köztársaság visszatérését kívánják, mások, akik közé én is tartozom, a Sasfiókot szeretnék viszontlátni. – És sokan vannak? – Úgy tűnik, igen. Nehéz lenne megbecsülni, hogy hányan lehetnek a „jó testvérek”. Minden „sejt” húsz tagot számlál, de az egyes sejtek nem tudnak egymásról semmit. Ez biztonsági okokból van így. – De azért csak van egy vezetőjük, vagy nincs? – Minden sejtnek van egy főnöke. Ami a legfőbb vezetőt illeti, akit mindenki ismer, illetve mindannyian ismerünk, nem vagyok meggyőződve róla, hogy ő az igazi. Rajta kívül van ugyanis egy másik, egy titkos vezetőnk, akinek a személye a nagy többség előtt ismeretlen. – És ki az ismert vezető? – La Fayette16 tábornok, és ez mindent elárul. Idős kora és zavaros eszméi nyilvánvaló bizonyítékul szolgálnak arra, hogy az ő szerepe megtévesztés, csak egy név, a régi kiváltságok megtestesítője… – És ez a bizonyos forradalom közel van már? – Lehetséges. A király és környezete hibát hibára halmoz. Hogy csak egy példát mondjak: föloszlatta a Nemzeti Gárdát, pedig az egész ország ragaszkodott a megtartásához… Tudja, az udvar túl sok egyéni érdekkel helyezkedik szembe, és olyan emberek kezdenek szövetkezni egymással, akikről azelőtt senkinek sem jutott volna eszébe, hogy valaha összefognak. Egy másik példa: tavaly januárban alapítottunk egy új ellenzéki lapot: a NATIONAL-X. Először is, a három igazgatóból kettő zsurnaliszta, Thiers és Mignet, akiket a híres étteremről Marié Joseph Gilbert Motier de La Fayette márki (1757-1834) francia politikus, liberális képviselő. (A szerk.) 16

„Provence-i testvéreknek” neveznek. A harmadik, Alexis Carrel, egy régi karbonári testvér. Az ellenzéki lap ihletője pedig nem más, mint Dino hercegnő, az öreg Talleyrand17 szeretett… egyesek szerint, túlontúl szeretett unokahúga. S hogy teljessé tegyem a képet, elárulom önnek, hogy a pénzt a Laffitte bankház adja. – Értem. És ez az ellenzék mit akar? Császárságot vagy a köztársaságot? – Sem egyiket, sem másikat: alkotmányos monarchiát, és ég a vágytól, hogy Orléans-i Lajos Fülöp 18 fejére tehesse a koronát… aki pedig ég a vágytól, hogy elfogadhassa. Láthatja, Franciaországban egyáltalán nem könnyű politizálni. – Úgy érti talán, hogy egyenesen ijesztő?! – Szokás kérdése. A dolgai jelenlegi állása szerint, jól tenné, ha megbarátkozna a gondolattal. A politikai állásfoglalás valódi fegyver. Védelmet biztosít, amit nem szabad lebecsülni, és az elszigetelődés manapság egyáltalán nem jó politika. Mindenki azt a tábort választja, amelyik neki megfelel. Igaz is, a vendégeim annyira lebilincselték, hogy észre sem vette, valaki nem jött el? – Kicsoda? – A kedves San Severo. Jönnie kellett volna. De nem jött… és nem is küldött semmit. – Ez bizony igaz – jegyezte meg Hortense kétségbeesve. – El is felejtkeztem róla. Pedig az Isten a tudója, milyen fontos lett volna nekem. Mit jelenthet ez? – Nem fűlik a foga hozzá, hogy pénzt adjon önnek. De ne aggódjon, mindjárt fölfrissítjük egy kicsit az emlékezetét. Felicia helyet foglalt az íróasztalnál, elővett egy új tollat, és különös, nagy betűs írással néhány szót firkantott sietve a papírra. A fehér oldal egy szempillantás alatt betelt. El sem olvasta, szórt rá egy kis homokot, 17 Charles Maurice de Talleyrand-Périgord (1754-1838) francia politikus, magas rangú egyházi hivatalnok, majd diplomáciai képviselő; előbb Napóleon híve, majd ellenzéke. (A szerk.) 18 1830 és 1848 között lesz a franciák királya. (A szerk.)

összehajtotta, lezárta egy nagy vörös viaszpecséttel, amitől mindjárt hivatalos jelleget öltött, majd megrázta az írószertartó kazettán álló, kicsiny bronzcsengettyűt. Timour szinte azonnal ott termett: – Pattanj kocsira, és vidd el ezt a levelet San Severo hercegnek! – Én? Hozzá? Azt hittem, úrnő, nem akarod, hogy abba az átkozott házba még egyszer betegyem a lábam. – Ez most kivételes eset. Azt akarom, hogy ez a levél a herceg saját kezéhez jusson, és te vagy az egyetlen, aki nem hagyja magát eltéríteni a céljától. De ne ölj meg senkit, és ne törj össze semmit. Azazhogy… ne nagyon! – Válasz lesz? – Minden bizonnyal. Egy levél… és egy csomag. A levél egyébként nem fontos. Hortense a valóságba visszazuhanva egy kék karosszék rejtekéből nézett kétkedő tekintettel a távozó Timour után: – Gondolja, hogy eredménnyel jár? Felicia ragyogó mosollyal nézett vissza rá: – Természetesen. Timournak nagyon nehéz nemet mondani, és amikor valami megbízatást kell teljesítenie, nincs élő ember, aki erővel megakadályozhatná… – Fegyverrel azért mégis útját tudják állni, nem? – Nem valószínű. Amióta eljöttünk Velencéből, Timour páncélinget hord a ruhája alatt, egy XVI. századi velencei fegyverműves műremekét, amit egyszer a Morosini-palota padlásán talált. Azért teszi ezt, nehogy egy meggondolatlan lépés megfosszon engem első számú védelmezőmtől. Annak, aki ilyen életmódot folytat, mint én, ezzel is számolnia kell… Timour éppen akkor érkezett vissza, amikor a két nő asztalhoz ült. Egy levelet és egy kisebb csomagot hozott. – Nem törtél össze semmit? – kérdezte Felicia. – Semmit, úrnőm. Csak egy ajtó volt, amit kicsit erősebben nyomtam be. Azt hiszem, ki kell majd cseréltetni rajta a zárat…

Mialatt Felicia a meglehetősen súlyos csomagot nyitotta ki, melyből száz arany került elő, Hortense fölbontotta a lepecsételt levelet. A herceg hangzatos szóvirágokban kért benne elnézést, amiért, bár szándékában állt, mégsem tudott időt szakítani rá, hogy személyesen tegye tiszteletét Morosini grófnénál, majd pedig az elküldött összeg szerénysége miatt szabadkozott: „…Legnagyobb sajnálatomra, nem tudtam meggyőzni az urakat itt a Granier bankházban, hogy abból a pénzösszegből különítsünk el egy részt, amelyet rendszeresen bocsátunk Lauzargues márki rendelkezésére. Az összeg túlontúl jelentős ahhoz, hogy megnöveljük, ezért magamnak kellett felelősséget vállalnom az önnek adott száz aranyért, mely véleményem szerint elegendő kell legyen rövid itttartózkodása idejére… „ Hortense hangja elcsuklott a haragtól. Idegesen összegyűrte a levelet, és indulatosan a szoba másik végébe hajította a papírgalacsint. – Nem elég, hogy alamizsnát merészel osztogatni nekem, még vissza is küld Lauzargues-ba, mint valami felelőtlen csitrit, vagy mint egy nemkívánatos személyt… – Ön valóban nemkívánatos itt, efelől egy percig se legyen kétsége – jegyezte meg Felicia, miközben higgadtan fölvette a földről a levelet, kisimította, és eltette az íróasztalába. – Az jár a fejemben, vajon nem gondosan kitervelt színjátékról van-e szó, melynek célja, hogy önt kiforgassák a vagyonából? – Gondolja? – Szinte bizonyos. Ön előtt sem volt kétséges, hogy jó bácsikája érdeklődik a javai iránt, de kezdem azt hinni, hogy nem ő az egyetlen, s hogy San Severo is igyekszik kihasítani magának egy szeletet a tortából. Amikor az ember egy bank élén áll, ez nem is lehet olyan nehéz. – Nohát, majd meglátjuk. Holnap bemegyek a bankba, és mindenképpen beszélek valamelyik igazgatósági taggal. Girodet úr,

Dureville úr vagy Didelot úr, akik gyerekként ismertek engem, biztosan fogadnak majd. – Bárcsak tévednék, de félek, hogy még lesz része néhány meglepetésben. – Gondolja, hogy már nem igazgatósági tagok? Igaz is, a jó Louis Vernet-t, apám vezérigazgatóját és személyi titkárát elbocsátották. Ó, ha legalább őt láthatnám… de még a címét sem tudom. – Jöjjön vacsorázni! A nyugalom s a belső elégedettség, mely egy jó vacsora után lepi meg az embert, segít a gondolkodásban. A gombalevesből, articsókapürével körített rántott báránymellből és madártejből álló vacsora könnyű, egyszersmind élvezetes volt, Hortense mégis keveset evett. Ő, aki annyira hitt benne, hogy Párizsban minden problémája rendeződik, most úgy érezte, csapdába esett. Jelentéktelen, piciny légy egy hatalmas pókháló közepébe ragadva, és nem lát lehetőséget a szabadulásra. Ha nem juthat hozzá a vagyonához, melyre valószínűleg túl sokan ácsingóznak, nem tudja végrehajtani azt a roppantul egyszerű tervet, amelyet kigondolt: Párizsba hozatja a kis Étienne-t, és a világ zajától elvonulva éldegélnek kettesben. S mert azt remélte, hogy egy nap talán Jean is vele lesz, mindenáron nyugalomra vágyott. E békés tervekben a Berny-kastély, hatalmas erdeivel és csodálatos kertjével kiemelt helyet foglalt el. Miközben a főváros felé zötykölődött a postakocsival, Hortense maga elé képzelte a kisfiát, amint a rózsaágyások közt szaladgál, egy kiskutyával játszadozik, s míg igazi lova nem lehet, egy póni hátára kapaszkodik föl, és az ő szerető tekintete előtt érik férfivá. Azzá a férfivá, kinek vállán, majd ha itt lesz az ideje, a bank hatalmas gondja fog nyugodni… hacsak nem választ más pályát magának. Ezt a szép álmot most oly kíméletlenül terítette le néhány szó, akár egy puskagolyó: Bernyt eladták, Berny valaki más tulajdona… Pénz nélkül Hortense-nak nem lesz lehetősége, hogy házat vásároljon, még ha sokkal szerényebbet is. Ez az egész mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. – Hol jár, Hortense? Nagyon messze, úgy hiszem – jegyezte meg

Felicia, aki egész vacsora alatt szótlanul figyelte a gondterhelt, csinos arcot s az aranycirmos szemet, mely most könnyektől fátyolosan rejtőzik a lehunyt szempillák mögé… Hortense halovány mosollyal nézett vissza rá, de már ez is jókora erőfeszítésről tanúskodott. – Igaza van. Bocsásson meg, Felicia. A fiamra gondoltam. A dolgok jelenlegi állása szerint félek, nem látom viszont egyhamar… hacsak nem engedek a márki akaratának. – Remélem, ezt nem gondolja komolyan? Kiszolgáltatná magát a márki kényére-kedvére? Meghajolna gyalázatos, megalázó feltételei előtt? Soha nem engedném meg önnek. Van más megoldás is. – És mi lenne az? – A harc, kedvesem, ez az egyetlen lehetőség arra, hogy egy nap győzelmet arasson. – Csakhogy fegyverek nélkül nem lehet harcolni. – A fegyvert kovácsolni szokták. Az első és legfontosabb dolog, világos képet kapni arról, hogy mi történik, vagy mi történt a bankjában. Ezért holnap megszerzem azoknak az embereknek a névsorát, akik jelenleg az igazgatótanácsot alkotják. Meglátjuk, van-e köztük olyan, aki benne volt a vagyonának felügyeletére fölállított tanácsban. Ez a tanács, mint tudjuk, az ön házasságkötésének napján befejezte működését. Azonkívül megpróbálhatna találkozni azzal a Vernet úrral. – Említettem önnek, hogy nem tudom a címét, és csodálkoznék, ha megadnák nekem. – Önnek nem is, de Livia, a szobalányom, tehetséges színésznő. Elküldjük álruhában, hogy kérdezze meg azt a címet. Az is elég, ha csak a bank portásához megy el. Ön pedig diszkrét látogatást tesz Vernet úrnál. Föltételezem, hogy jó néhány dologról lehet tudomása. Már az is elegendő bizonyíték, hogy eltávolították onnan. Azután meg kellene tudnunk azt is, hogy mit deríthetett ki a bátyám a szülei haláláról. Az, ahogyan önnel bánnak, arra enged következtetni, hogy igaza lehet… ÉS VALÓBAN bűntény történt. Hortense arca erre lángba borult.

– Bocsásson meg, kedves barátnőm, hihetetlen önzésről tettem tanúbizonyságot, és még csak meg sem kérdeztem, mi híre a fiatalemberről, akit börtönbe vetettek, mert figyelmeztetni akart engem… Valóban megbocsáthatatlan a viselkedésem. – Megbocsáthatatlan? Istenem, dehogy – válaszolta Felicia fájdalmasan csengő hangon. – Nem tudok önnek semmilyen hírrel szolgálni róla. Én… még most sem tudom, mi történt vele. Az biztos, hogy még mindig börtönben van, de hogy hol? Fogalmam sincs róla, és egyszerűen képtelen vagyok a nyomára bukkanni. Isten a tudója, hogy amióta Párizsban vagyok, mindent megpróbáltam. – De hát, vádat kellett emelniük ellene, miután letartóztatták. – Úgy tűnik, nem ez történt. Egyébként is, a politikai foglyok esetében óvakodnak attól, hogy ítélkezzenek. Egyszerűen bezárják őket. Hogy hová és mennyi időre, azt senki nem tudja. Még karbonári testvérei sem tudtak mondani semmit. Ebben a titkolódzásban áll a rendőrség ereje, és ezt hívják itt igazságszolgáltatásnak. Azért még reménykedem. Felicia beszéd közben odalépett egy kis tálalóasztalhoz, fölvett egy egzotikus fából készült dobozt, és kinyitotta. Hortense legnagyobb megdöbbenésére egy hosszú, vékony szivart vett ki belőle, levágta az egyik végét, és az asztalon álló gyertyatartó gyertyáinak lángjánál a megszokott mozdulatok biztonságával gyújtott rá. Aztán lehuppant a székére, és a szivar kék füstjébe révedt tekintettel hosszúkat szippantott, miközben a kellemes illat lassan belengte a szobát… Lehunyta a szemét, hogy még jobban átadhassa magát az élvezetnek, és a bensőséges kis étkező, melynek sárgás színei és aranyozott faburkolata visszaverték a gyertyák fényét, egy rövid időre rezzenéstelen csöndbe borult. Hortense meglepetésében alig mert lélegezni. Felicia, aki tökéletesen tisztában volt az általa keltett hatással, kinyitotta a szemét, és elmosolyodott: – Fogadjunk, hogy arra gondol, milyen képet vágna de Gramont anya, szeretett Sacré-Cæurunk főnökasszonya, ha most az ön helyében

lenne. Tulajdonképpen, ahogy így az önét elnézem, van róla némi fogalmam. Rettentően megbotránkoztattam, igaz? – Nem rettentően… de azért egy kicsit, valóban. Ez… férfiszokás! – Az evés és az ivás is férfiszokás. Mégis minden nő eszik és iszik is… egyesek még többet is, mint a férfiak. Így hát arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen épkézláb érv sincs, amely a nő dohányzása ellen szólhatna. Egyébként pedig, nem én vagyok az egyetlen Párizsban. – Itt dohányoznak a hölgyek? – A hölgyek nem, vagy ha igen, akkor titokban. Egyet azonban ismerek, aki nyíltan csinálja: Aurore Dudevant bárónő19, egy Berrichonne, aki egy zsurnaliszta szeretője, és maga is ír. Igaz, hogy néha férfiruhát ölt, és George-nak hívatja magát, de ettől nem kevésbé megkapó és rendkívüli intelligenciával megáldott teremtés. Amennyire én tudom, kifejezetten tehetséges. Két vagy három alkalommal futottam vele össze Julié Davillier és Desselerék szalonjaiban. Ott magyarázta el nekem, hogy a szivar csodálatos módon segít az ellazulásban és az elmélkedésben. Nem akarja kipróbálni? – Jóságos Isten, dehogy akarom! – válaszolta Hortense nevetve. – A legkevésbé sem vágyom rá. Felicia fölállt, beletette a szivarját egy kis ónixkehelybe, elhessegette a köré gyűlt füstöt, odalépett Hortense-hoz, és barátian átölelte: – Ne veszítse el a bátorságát, barátnőm – mondta hirtelen támadt komolysággal. – Arra gondoljon, hogy nincs többé egyedül ebben a csapdákkal teli városban. Én ön mellett állok addig, ameddig csak igényt tart rá, és meggyőződésem, hogy mi ketten képesek vagyunk legyőzni bármilyen akadályt… – Olyan jó, hogy ezt mondja, de az élete már így is épp eléggé komplikált, kedves Felicia! Én valóban tartok tőle, hogy csak még jobban összezavarom… – Űzze ki a fejéből ezt a gondolatot. Éppen ellenkezőleg, társaságot, 19 George Sand (1804-1876) férfi álnéven alkotó írónőről, romantikus regények

szerzőjéről és többek között Musset és Chopin szerelméről van szó. (A szerk.)

támogatást… és talán szeretetet hoz az életembe. – Ez így van, higgye el! – Tudja meg, hogy erre volt a legnagyobb szükségem. A két, egyformán szép s az élet gyötrelmein egyformán átesett nő egy pillanatra elérzékenyült, de közben mindketten érezték, hogy számíthatnak egymásra, mint két törékeny fácska, akiket vihar fenyeget ugyan, de tudják, hogy egymást támogatva erősebbek lesznek. Jó éjt kívánva megcsókolták egymást, majd Felicia visszaindult, hogy a szalonban fejezze be a szivarját, Hortense pedig fölment a szobájába. Belebújt kék gyapjúköntösébe, amelyet Amicie Brémont nagylelkűségének köszönhetett, leült az egyik ablak tőszomszédságában álló kis íróasztalhoz, és nekikészült, hogy eleget tegyen levélírási kötelezettségének. Üres papírlapot helyezett a fehér bőr alátétre, végigsimított rajta a keze fejével miközben az első szavak után kutatott, majd kiválasztott egy tollat, gondosan kihegyezte, és belemártotta a tintába. Az első levél szinte magától íródott. Egyszerű feladat volt: Brémont doktornak és családjának szólt. Megígérte nekik, hogy ha megérkezik, hírt ad magáról, és nem akarta, hogy az ő késlekedése miatt, bármily jelentéktelen legyen is, nyugtalankodjanak, vagy ami még rosszabb, azt gondolják, hogy Párizs el tudta feledtetni vele rendkívüli kedvességüket és azt a sok jót, amelyben részeltették… A levelet befejezve, Hortense letette a tollát, és a fotel bársonyának dőlve néhány másodpercre a gondolataiba merült. Különleges pillanat volt ez, olyan pillanat, melynek minden cseppjét ki kellett élvezni: Jean de la Nuit-nek készült levelet írni, annak a férfinak, akit szeretett, s akinek a hiánya éppoly kegyetlenül, ha nem kegyetlenebbül gyötörte, mint a gyermekéé. François Devés-nek, Combert intézőjének gondolta címezni, mert ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy Jeanhoz eljusson, és ne kaparinthassák meg ellenséges kezek… Jó darabig maradt így, a kövér hasábokat nyaldosó lángokba révedt tekintettel, s a meleg fényt hol valamelyik képkeret aranya, hol egy

nagy régi tükör elhomályosult üvege verte vissza. A tűz visszavitte Lauzargues-ba, a zöld szobába, melyben az édesanyja kicsiny íróasztalának rejtekén fölfedezte a szerelmet, amit egykor Victoire egy fiatal, François nevű parasztfiú iránt érzett, s ahol megsárgult papírlapokra jegyezte föl mindennapi életének apróságait és egy valószínűtlen szerelem első izgalmait. Igen, a tűz megszüntette az időt és a távolságot, s nem kellett hozzá sok, hogy azt képzelje, még ott van… Persze kevés esély volt rá, hogy a távolban egy farkas üvöltése hangzik fel. A látomás egy kocsi kerekének dübörgő zajára elillant, de Hortense addigra már szívének minden melegével fölidézte Jean erőteljes alakját, tiszta tekintetű, szigorú arcát, hófehér fogai villanását nevetés közben s a keze melegét, ahogy a bőréhez ért. Ó! Visszatalálni mindehhez… a melegséghez… a szenvedélyhez, amelyet testük és lelkük teljes összhangjában megéltek… a szenvedélyhez, amely most egy kisgyermekben élt tovább. – Édes kicsikém… – suttogta Hortense, s ahogy testének e darabjára gondolt – akit szinte meg sem csókolhatott, és máris elvitték egy dajkához, kinek még a nevét sem tudta a lelke fájdalmas görcsbe rándult. A kis Étienne pufók arca, mely megszólalásig hasonlított Jeanéra, s az az égnek meredő kis fekete tincs, erős kis auvergne-ire valló kerek fejecskéje búbján mégis nagyon tisztán rajzolódott ki előtte. Vajon mikor láthatja őt viszont? Hány hétnek, hónapnak kell még eltelnie ahhoz, hogy megadassák neki a viszontlátás határtalan boldogsága, hogy a gyermek megláthassa végre az anyja arcát? Jean megígérte neki: „visszaadom neked”. De hol, mikor és hogyan? Először is meg kell találnia, és Auvergne legalább olyan hatalmas, mint Lauzargues márki ravaszsága… Hortense előrehajolt, és újra kezébe vette a tollat. Az elutazása miatt meglazult szálak most szorosabbra vonódtak. Úgy tudott szólni Jeanhoz, mintha csak előző nap váltak volna el, s mintha másnap találkoznának. A papír fehér mezsgyéjén magától szaladt a toll:

„Szerelmem…” Későre járt már, amikor Hortense lepecsételte a levelét, és beletette egy másik, François-nak címzett, jóval rövidebb levélbe. Nem érzett sem fáradtságot, sem félelmet az elkövetkező napoktól. Lehet, hogy nem is kell sokat várni, és Jean talál maguknak és a gyermeknek egy bevehetetlen menedéket, valamelyik mély völgy ölén, egy hatalmas erdő szívében. És akkor Hortense vele megy, és egy percig sem fogja sajnálni füstbe ment reményeit a kényelmes életre, sem a vagyonát azoktól, akik olyannyira sóvárognak érte, sem pedig a jó hírét… Átsuhant a fején a gondolat, hogy Combert kisasszonynak is ír, de aztán úgy gondolta, nem lenne okos dolog. Túl erősek a szálak, melyek Dauphine-t Foulques de Lauzargues-hoz fűzik. Egy gyermekkoruk óta töretlen, soha nem lankadó szerelem szálai. Természetes, hogy a harcban, mely a márkit unokahúgával állítja szembe, ő csakis szerelme oldalára állhat… Talán majd később! Hortense lelkében béke volt. Odalépett a kandallóhoz, és ahogy Auvergne-ben már megszokta, hamuval takarta be a tüzet, hogy másnap könnyebb legyen fölszítani. Levette a köntösét, elfújta a gyertyát, és lefeküdt aludni. Másnap, noha nem volt vasárnap, elhatározta, hogy meghallgat egy misét, és meggyónja bűneit. Már hónapok óta nem tette be a lábát a gyóntatószékbe, és arra gondolt, hogy jó lenne kibékülnie Istennel. Felicia tanácsára, a barátnője házától alig néhány háznyira található missziós testvérek kápolnájába ment, amely 1802 óta a jóval messzebb található Aquinói Szent Tamás-templomhoz tartozott. Hortense eredetileg a Sacré-Cæur káplánjához szeretett volna menni, de Felicia lebeszélte róla: – Az a kedves férfiú a fiatal lánykák csínytevéseihez van szokva – mondta a maga keresetlen módján –, az ön… szenvedélyes élete kihozná a sodrából, és esetleg fájdalmat okozna önnek. A missziós testvérek, akik pogány földön az élet árnyas és kegyetlen oldalával

szembesülnek, jobban fölül tudnak emelkedni a dolgokon. Biztos vagyok benne, hogy náluk nagyobb vigaszra lel… Feliciának igaza volt. A barátságtalan és hideg, janzenista stílusú kápolnában Hortense egy fiatal arcot pillantott mega gyóntatószék farácsán keresztül, amely sápadt volt, de a rajta ülő két szem úgy ragyogott, mint csillagok a félhomályban. Kellemes, meleg hang ütötte meg a fülét, s ő könnyen vallott meg mindent. Valami azt súgta neki, hogy szántszándékkal elkövetett házasságtörését nem sújtja majd kiátkozás… Mégis megbicsaklott a hangja, amikor Étienne haláláról kellett beszélnie. – Látnom kellett volna előre, éreznem kellett volna, hogy nem fogja tudni elviselni a gyermek érkezését. Akkor biztosan nem tettem volna azt, amit tettem… – Azt gondolja? A szerelemnek rettenetes ereje van, az ember képtelen ellenállni neki. Az ön legnagyobb vétke kétségtelenül az, hogy elfordult Istentől. Ő segített volna. Ami pedig boldogtalan férjét illeti, úgy gondolom, előbb vagy utóbb mindenképpen elkövette volna ezt a bűnt önmaga ellen. Isten megbocsátott neki. Nem ő a hibás, hanem az, aki hagyta, hogy gyermeklényében kifejlődjék az életuntság s a vágy, hogy megszabaduljon tőle… ön csupán az eszköz volt… S a gyermeke apja iránt most milyen érzelmekkel viseltetik? – Szeretem… és azt hiszem, örökké szeretni fogom. Szükségem van rá… – Mégis jó, hogy egy időre elváltak egymástól. Tekintse ezt egyfajta penitenciának, és ne vádolja az eget, ha a büntetés tovább tart, mint szeretné. Isten mindenkire csak annyi terhet ró, amennyit el tud viselni. Ez a mártírokra is igaz, hisz ők nyitják meg az örök boldogsághoz vezető utat. Bátorság leányom, és imádkozzon a szeretteiért. Így tudja a legjobban segíteni őket… Miután megkapta a feloldozást, és elmondta az ilyenkor szokásos bűnbánati imákat, Hortense még jó darabig térdelt az egyik imazsámolyon. Nem imádkozott, belemerült a csöndbe, amely csak fokozta lelkében az isteni megbocsátásból fakadó csodálatos

békességet. A kápolna teljesen üres volt, rajta kívül csak egy ugyancsak fekete ruhát viselő hölgyvolt benne. Zavartalan csönd vette körül. Mintha egy hatalmas, áthatolhatatlan fal magasodna a kápolna és a külvilág között, és Hortense most először értette meg, hogy a csöndben valóban lehet olyan erő, amellyel képes magához vonzani a tisztaságra és egyebekre vágyó ifjú és kevésbé ifjú életeket, melyek már alig várják, hogy bekötözhessék a lelkek sebeit. Sokáig ízlelgette a mélységes mély békét s vele a határtalan fölszabadultságot, és amikor végre kilépett a kápolnából, úgy érezte, mintha a föld fölött járna. Pedig az időjárás igazán nem adott okot a lelkesedésre ezen a napon. Ezen az első májusi reggelen enyhe volt ugyan a levegő, de szürke fellegek borították Párizs egét. A friss hajtások zöldje csak úgy világított ebben a szürkeségben, s a levélözön máris óriási hullámokban csapott át a Babylone utcát határoló falakon. Hortense fölszegte a fejét, és tekintetét az egyik kapu rácsai mögül előbukkanó galagonyabokorra szegezte. Ügyet sem vetett az utca nyüzsgésére, amikor egyszer csak harsány kiáltozás ragadta ki önfeledt szemlélődéséből. – Uram! Ej, uram! Ne szaladjon már, nem akarok önnek semmi rosszat… Hortense megfordult, és megpillantotta Timourt, aki egyenesen felé rohant. Egy magas, barna fiatalember loholt a nyomában, és ő kiáltozott így. Hortense azt hitte, a török lelassít majd, és beszámol neki a küldetéséről: a postaszolgálattól jött éppen, ahová az általa írt leveleket vitte el. De nem így történt. Sőt mi több, a fiatalasszonynak még félre is kellett ugrania az útjából, nehogy fellökje. Timour még csak észre sem vette őt. A két férfi – az egyik szülőföldje nyelvén tudj' Isten miféle káromkodásokat mormolva, a másik egyfolytában az elöl haladó után kiáltozva és szemrehányásokkal illetve őt – úgy suhant el mellette, akár a kilőtt nyíl, aztán előbb az egyiket, majd a másikat is a Morosini-palota

kertje nyelte el. Hortense furcsállotta a dolgot, de ugyanakkor szórakoztatta is a jelenet, s minthogy ő is ugyanoda tartott, utánuk eredt. Éppen jókor érkezett; még láthatta, amint Timour eltűnik az ajtó mögött, mire az idegen letépi a fejéről elegáns kalapját, a földre hajítja, és dühödten rátapos: – Uram atyám, milyen egy féleszű! Milyen egy féleszű! – vinnyogta. Toporgott egy darabig, aztán úgy látszott, mintha meg akarná rohamozni az ajtót, de ekkor észrevette Hortense-t, fölemelte a földről a kalapját, erélyesen leporolta, és a fiatalasszonyhoz lépett, miközben az arcára a mulatságos helyzetben rajtakapott emberek szokásos mosolya ült ki. – Bocsásson meg, hölgyem… de egészen véletlenül nem ennek a háznak a lakója? – De igen, uram. Igaz, csak mint vendég. – Ó! – sóhajtott a férfi, és csalódott képet vágott. – Nagyon modortalannak tartana, ha arra kérném, árulja el e ház tulajdonosának… avagy bérlőjének nevét? Hortense alaposan végigmérte beszélgetőtársát, mielőtt válaszolt volna. Hórihorgas, harminc év körüli fiatalember állt előtte, rendkívül elegáns, zöld mellényes, sötétszürke öltözékben. Nagyon sovány volt, de különös arca láttán az ember egy csapásra megfeledkezett cingárságáról. Fénytelen, enyhén kreol bőrű arcát sűrű, rakoncátlan fekete haj keretezte, s vastag szálú, visszakunkorodó szempillái alól vörösesbarna, tüzes tekintetű szem ragyogott elő. Az ajka finom ívű és feszes, a fogai világítóan fehérek, az álla akaratos és határozott volt. A finoman pisze orrban volt valami szemtelenség, s a vékony bajusz tovább fokozta ezt az érzetet… Hortense vizsgálódása kedvező eredménnyel végződött, úgy döntött hát, elárulja, hogy a palota Morosini grófnőé, aztán gyorsan afelől érdeklődött, mit tett Timour, hogy az ismeretlen ily erőszakosan eredt a nyomába. – Az égvilágon semmit, asszonyom. S ŐSZINTÉN AGGÓDOM amiatt,

hogy ez a derék ember félreértette a szándékaimat, amelyeket rögvest ön elé tárok, amennyiben hajlandó még meghallgatni engem. De előbb hadd kérdezzek öntől még valamit. Ez a férfi teljesen olyan, mint egy török… – Nem csupán olyan, uram; az is valójában. Ha jól tudom, a Kaszpitenger partvidékén született. A fiatalember arca egyszerre fölragyogott, mintha csak egy sugárnyaláb a napból épp rávetült volna: – Ez csodálatos.' Ez az ember kell nekem! – Kell önnek? – kiáltott fel Hortense megütközve. – De uram, hogy érti ezt? Morosini grófnő soha nem fogja átengedni önnek a leghűségesebb szolgálóját… – De én nem kérnék tőle ily nagy áldozatot, asszonyom… – Akkor hát, lenne szíves egészen pontosan elmagyarázni, uram, hogy mit óhajt? – fojtotta belé a szót jeges hangon Felicia, aki oldalán az idegen felé mutogató Timourral éppen akkor TŰNT FÖL AZ ELŐCSARNOK lépcsőfeljáróján. A horpadt kalap XIV. Lajos korához méltón súrolta a földet, miközben tulajdonosa nagyvilági férfi módjára mélyen meghajolt. – Az engedélyét kérem, asszonyom, hogy hű szolgálója modellt ülhessen a műtermemben. Természetesen csak abban az esetben, ha ő is beleegyezik… Ami véleményem szerint, nem kétséges. – Ön festő? – Van szerencsém – válaszolta a fiatalember némi fensőbbséggel. – A nevem Eugéne Delacroix.20 A grófnő tekintetét beárnyékoló viharfelhők, mintegy varázsütésre, szertefoszlottak. Ön festette a DANTE BÁRKÁJÁT és azt a csodálatos képet, a SARDANAPAT HALÁLÁT? Nem tudni jólesett-e a festőnek a dicséret, mert rezzenéstelen arccal, még csak egy mosolyra sem méltatva őket, ismét meghajolt: – Figyelme kitüntető kegy számomra, asszonyom… – Nehéz lenne nem fölfigyelni a művére. Az ön festészetéből, 20 Eugéne

Delacroix (1798-1863) nagy francia, romantikus festő. (A szerk.)

monsieur Delacroix, egyformán sugárzik erő és eredetiség. De kérem, fáradjon beljebb, szégyellhetem magam, amiért hagyom, hogy csak így, az udvar közepén állva beszélgessünk… A társaság elindult a ház belseje felé, s amíg a szalonba nem értek, Timour folyvást gyanakvó pillantásokkal méregette a betolakodót. – Ön tehát – szólalt meg Felicia, hellyel kínálva különös vendégét – azt szeretné, ha Timour modellt ülne? – Boldoggá tenne. Szenvedélyesen érdeklődöm a Kelet népei iránt, és bevallom, amikor az imént megpillantottam a szolgálóját, úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Egy török, egy valódi török! És ráadásul Párizsban! Megpróbáltam szóba elegyedni vele, de az nem szó, hogy harapós kedvében volt, ezért más választásom nem lévén, a nyomába szegődtem… – Sőt valósággal üldözőbe vette – jegyezte meg Hortense nevetve. – Úgy viharzottak el mellettem, mintha az ördög lett volna a sarkukban. – …csaknem föl is löktük, hajói emlékszem. Meg kell bocsátania, asszonyom, tudja, ha a munkámról van szó, se látok, se hallok. Timour rábeszélése a modellkedésre jóval rövidebb ideig tartott, mint gondolták. Amikor már semmi kétsége nem maradt afelől, hogy az ismeretlen szándékai a lehető legtisztességesebbek, a főudvarmester nem titkolt elégedettséggel nyugtázta, hogy az ő arca is látható lesz majd azon alkotások egyikén, melyeknek nagy ívű kompozíciója a delacroix-i festményeket ismertté és egyre népszerűbbé tették. Megbeszélték, hogy másnap találkoznak; a török megígérte, hogy három óra körül elmegy a festő Voltaire rakpart 15. szám alatti műhelyébe. Majd Delacroix megköszönte Felicia kedvességét. – Én tartozom köszönettel – válaszolt a fiatalasszony. – Timour nem mutatja, de roppantul büszke, mert úgy érzi, hogy rajta keresztül szülőföldje fizikai és morális adottságai részesültek elismerésben. – Akkor bizony téved. Ön, aki megtisztelő érdeklődést mutat a munkásságom iránt, tudhatja, hogy sokkal inkább a mártír

Görögországgal, mintsem az ottomán birodalommal rokonszenvezem. Viszont kétségtelenül szükségem van egy átütő erejű arcra, mint amilyen az övé… Még mielőtt elköszönnék, tudni szeretném, megengedi-e hogy más alkalommal is tiszteletemet tegyem önnél? – Természetesen. Minden szerdán fogadok, de este hét óra tájt gyakorta itthon vagyok… – Élni fogok a lehetőséggel. S egy nap talán az ön arcát is lesz szerencsém megfesteni… – Jóságos Isten! Ön aztán telhetetlen! És milyen alakban jelennék meg? Mint fogolynő, vagy mint királyi kedves? – Egyikben sem. Azokhoz a szerepekhez a barátnője szőkesége jobban illik. Nem tudom miért, de az ön arca bennem a függetlenséget, a szabadságot idézi… A festő továbbra is a lehető legudvariasabban elköszönt és elment. A két nő egy darabig szótlanul hallgatta a távolodó léptek zaját, majd amikor már semmi sem hallatszott, Felicia fölsóhajtott: – Boldog vagyok, hogy megismerhettem! Mellbevágó erő és szenvedély sugárzik a vásznairól. A kritika általában támadja. De én szeretem! S ő maga legalább olyan meglepő, mint a munkái. – Ki ő tulajdonképpen? – kérdezte Hortense. – Olyan a kinézete, akár egy keleti hercegé… – Keleti? Nem, de a hercegi vér tekintetében egyáltalában nem téved: az öreg Talleyrand és egy csinos polgárlány törvénytelen gyermeke, kinek népes családjából többen dolgoztak műbútorasztalosként az udvarnál. Mint látja, csodálatos keverék… – Aki ha nem tévedek, elnyerte a tetszését – jegyezte meg Hortense mosolyogva. – Lefogadom, hogy legközelebb is örömmel látja vendégül a házában! – Hát Istenem, nem tagadom. Ha már volt szerencsém megismerkedni egy géniusszal, valóságos bűnt követnék el, ha bezárnám előtte az ajtóm. – Főleg, ha ennek a géniusznak a szemében ön a megtestesült szabadság! – jegyezte meg csipkelődve Hortense.

Livia érkezése vetett véget a beszélgetésüknek. Úrnője parancsára a Le Peletier utcában járt, hogy a Granier bankházban próbáljon meg információkat beszerezni. Morosini grófné komornája ebben a jómódú polgárasszonyt idéző öltözékben, rizsportól fehér hajjal egyáltalán nem hasonlított arra a személyre, aki valójában volt. Az átváltozás tökéletesen sikerült. A hírek azonban, amelyeket hozott, egyáltalán nem voltak jók: a hajdani igazgatósági tagok közül, kiknek nevét Hortense megőrizte az emlékezetében, ketten, Didelot és Girodet úr, már nincsenek az élők sorában. A harmadik, monsieur de Dureville, nyugdíjba ment, és visszavonultan él normandiai birtokán. – És Vernet úr? – kérdezte Hortense aggódva. – Sikerült megtudnia, mi történt vele? – Igen, grófnő. Ez az egyetlen jó hír, amivel szolgálhatok: sikerült megszereznem a címét. Egy darab papírt nyújtott át Hortense-nak, melyre valaki ügyetlen kézírással néhány sort írt. Köszönöm – szólt a fiatalasszony. – Ez nagyon fontos információ. Még ma délután fölkeresem ezt a címet.

III. FEJEZET A fekete hintó

A régi nemesi kastélyokkal és néhány polgári hajlékkal határolt Garanciére utca a Saint-Sulpice-templom apszisa és a Luxembourgpalota melléképületei között húzódott keskeny, de egyenes vonalban. A XI. kerület elöljárójának hivatala is itt működött, mégis csöndes és nyugodt utca volt, s a gyér forgalomnak köszönhetően a kövezete is ép maradt. A kerek tornyú templom fehér tömege s a vele szomszédos szeminárium tekintélyes tetőszerkezete magasodott fölé, Saint-Germain des Prés és a Sainte-Geneviéve domb három temploma alig egy ugrásnyira volt tőle, s mert Párizs katolikus városrészének éppen a közepén helyezkedett el, a gonosz lelkek azt tartották róla, hogy itt a tömjén és a szentelt víz szaga még a lócitromét is elnyomja. Hortense a szép időre való tekintettel úgy döntött, gyalog teszi meg az utat a Babylone utcától idáig, s most arra gondolt, hogy ez a városrész kiválóan alkalmas lehet rá, hogy az ember itt éljen öregségében, de ahhoz a szeretetre méltó, elegáns, kissé dandys fiatalemberhez, akit az emlékeiben őrzött, semmiképpen sem illik. A címben szereplő 10-es számú épületet egyik oldalról a néhai Sourdéac-palotában berendezett elöljáróság, másik oldalról pedig a bájos kútház fogta közre, amelyet egykoron Palatine hercegnő építtetett, hogy az egész háztömböt ellássa vízzel. A magas, fedett előcsarnok tágas udvarra nyílt, amelyben szép fehér kőből épült, háromemeletes, palatetősház állt. Hosszúkás, sárga virágú farkasalma és apró levelű borostyán futott fölfelé versengve a falakon. Hortense besétált az udvarba, s kisvártatva a kapus is előkerült nagy sietve. A nyúlánk, gyászruhát viselő fiatalasszony láttán a kíváncsi tekintetű, deresedő hajú kis emberke lerántotta a sapkáját. – Segíthetek valamiben, asszonyom? – kérdezte.

– Talán igen. Ugye, ebben a házban lakik monsieur Vernet? – Igen, az édesanyjával, azzal az áldott jó asszonnyal! Szegény fiatalember! Hortense megvonta a szemöldökét. – Ilyen szánalomra méltó a helyzete? – Hogy szánalomra méltó-e? Ó, asszonyom! Látom, asszonyom nem tud semmit. Asszonyom talán nem közeli ismerős? A kapus láthatóan égett a vágytól, hogy beszélhessen, de tapintatlan kérdezősködése csöppet sem tetszett Hortense-nak. Ha történt is valami Louis Vernet-vel, ha van is valami, amiről tudnia kellene, szívesebben hallaná tőle magától vagy az édesanyjától, akivel ezek szerint együtt lakik, és nem pedig egy fecsegő házmestertől. – Régen találkoztam vele utoljára – fogta rövidre a választ. – Megmondaná kérem, hogy hányadik emeleten lakik? – Itt asszonyom, itt a lépcső mellett jobbra. Istennek hála, így legalább gyönyörködhet a kertben. A kapus által jelzett lakásnak szép tölgyfa ajtaja volt, melyen a csigavonalban fölfelé futó lépcsőház félhomályában is úgy csillogott a fényesre dörzsölt sárgaréz, akár az arany. Hortense meghúzta az ajtó mellett lógó csengőzsinórt, mire odabent megcsendült egy kis harang. Röviddel ezután egy fiatal szobalány nyitott ajtót, keményített kötényben és fodros főkötőben. – Vernet úrhoz jöttem – szólt Hortense. – Legalábbis, ha nem alkalmatlan a látogatásom. – Hát… nem tudom, tud-e fogadni az úr. Meg kellene kérdeznem az asszonyomat. – Akkor kérdezze meg. Lauzargues grófné vagyok, de a gazdája jobban rám ismer majd, ha Granier de Berny kisasszonyt mond neki. A grófi cím említése láthatóan nagy hatást tett a kis szolgálólányra, aki kissé ügyetlenül térdet hajtott, és így szólt: – Ha a grófné őnagysága lenne olyan szíves, és várakozna egy kicsit – szólt egy barna bársonnyal borított padra mutatva, mely az előszoba egyik oldalát teljes hosszában elfoglalta.

Azután eltűnt egy ajtó mögött, s Hortense úgy látta, szép, világos szoba lehet mögötte. A következő pillanatban egy ötven év körüli hölgy lépett ki a szobából, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Piciny fehér gallérja kivételével talpig feketében volt, s a fején nagy, fehér csipke főkötőt viselt, mely alól alig látszott ki őszülő haja. Hortense nyugtalanságot vélt fölfedezni a hölgy barna szemeiben, aki az ilyenkor szokásos udvariassági formulák mellőzésével, így szólt: – Ön Granier de Berny kisasszony? Hortense? – Ma már nem így hívnak, de én vagyok Hortense. – Akkor könyörgök, menjen el! Bocsásson meg, ha udvariatlannak, sőt egyenesen gorombának tűnik a viselkedésem, de nem engedhetem meg, hogy találkozzék a fiammal! Az ön megjelenése megint csak fölidézné benne azokat a borzalmas órákat, melyeket igyekszem elfeledtetni vele! – Engedje meg asszonyom, hogy csodálkozásomnak adjak hangot… Az édesapám mindig a legnagyobb bizalommal, sőt barátsággal viseltetett Vernet úr iránt. Azt gondoltam, hogy most, amikor komoly nehézségekkel kell megküzdenem, kaphatnék némi viszonzást e barátságért. – Könyörgök, asszonyom, ne erősködjön! A fiam túlságosan drágán fizetett azért a tiszteletteljes barátságért, amellyel az ön édesapja fordult felé, s amelyet ő maga is viszonzott. Értse meg, azt akarom, hogy ennyi legyen elég! Ismét csak arra kérem, bocsásson meg, ha úgy tűnnék, hogy barátságtalan fogadtatásban részesítettem vagy modortalan voltam, vagy nevezze, ahogy akarja, de én az édesanyja vagyok, és semmilyen erő nem tud meggátolni abban, hogy őrködjek fölötte, s hogy megvédjem… Az ajtó, melyen Vernet asszony kilépett, most ismét kinyílt. A fiatal szobalány tűnt föl, s úrnője tekintetét elkerülve így szólt: – Az úr kéri a grófné asszonyt, hogy fáradjon hozzá! Az anya fájdalmas sóhajjal rogyott a padra, és zokogva temette arcát a zsebkendőjébe. Hortense egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Mélyen érintette ennek az asszonynak a fájdalma, de úgy érezte, meg

kell tudnia, mi volt az oka a furcsa fogadtatásnak, és nem mehet el anélkül, hogy meg ne hallgatná, amit Louis Vernet szeretne mondani neki. Határozott léptekkel a nyitott ajtóhoz ment, és belépett rajta. A helyiség egy tágas szalon volt, melyet a restauráció által divatba hozott szép, világos bútorokkal rendeztek be. A szobában mindenütt könyvek és virágok, s a széthúzott hosszú, kék függönyök között egy kis zöldellő kertecskére nyílt kilátás, melynek közepén egy keskeny medencében szökőkút csobogott. Nagyon kellemes hangulatú helyiség volt ez, csupa fény és vidámság, de egyszerre csak minden fény elillant belőle, mert Hortense megpillantotta Louis Vernet-et vagy legalábbis azt az embert, akiről csak sejtette, hogy Louis Vernet lehet, annyira megváltozott. Ahogy ott ült az ablak mellett, skót kockás takaróval a térdén, csak árnyéka volt régi önmagának. Szőke, valaha dús hajából néhány ritkás csomó maradt. Sovány volt és sápadt, s a sok szenvedés mély nyomokat hagyott az arcán. A fiatalasszony zavarát látva azonban mosolyra húzódott a szája: – Igen, én vagyok az, Hortense kisasszony… Bocsásson meg, hogy nem mentem ön elé, de egy ideje nem tudom használni a lábamat. Megtenné, hogy idejön hozzám? Hortense mintha álmodna, közelebb lépett, és helyet foglalt a kis fotelben, amellyel a csontig lesoványodott kéz kínálta. Nem tudta, mit kellene tennie. Arra gondolt, hogy legszívesebben elmenekülne és zokogna, ahogy az anya tette. – Én kérem a bocsánatát – mondta végül. – Ha tudtam volna… ha csak sejtelmem lett volna róla, soha nem merészeltem volna zavarni önt. – Nem zavar, ellenkezőleg, örülök, hogy látom. Tudja, amikor az ember így él, lassan vánszorognak a napjai. Az éjszakák pedig még inkább… De hagyjuk ezt most! Ön tehát férjnél van? A nevéből arra következtetek, hogy az unokaöccséhez ment feleségül. – Így van, de megözvegyültem. A féljem néhány hónappal a fiam

születése előtt halt meg… De kérem, mondja el, mi történt önnel! Vagy talán… túl nehéz? – Nem. Jobb, ha tudja. Később elmesélem, de most mondja el nekem, hogyan halt meg a férje. Hortense-t forróság öntötte el, és bíborvörösre váltott az arca… Felötlött benne, hogy valami méltó halált, betegséget vagy balesetet hazudik Étienne-nek, de nem azért jött ide, hogy valótlant mondjon: – Fölakasztotta magát! – válaszolt olyan hangon, melynek ridegségétől maga is meglepődött. – Ő… ő ellenezte a házasságunkat. Csak azért vett el… hogy megmentsen engem. A borzalmas szavak látszólag semmilyen különösebb hatást nem gyakoroltak Louis Vernet-re. Mintha az ilyesfajta dolgok természetessé váltak volna a számára. – Hát persze – mondta egyetértően. – Ha nem írta volna alá a házassági szerződést, a márki kénytelen lett volna félreállítani önt az útból ahhoz, hogy megszerezhesse a vagyonát. – Erről nem mondott le később sem, és miután születése másnapján elrabolta tőlem a fiamat, el kellett menekülnöm onnan. – Nyilvánvaló, ő az örökös! Szegény, szegény Hortense kisasszony! Mennyit kellett szenvednie, de mindez csak megerősíti a föltételezéseimet. – Látom, hogy a legkevésbé sincs meglepve! – Jól látja. Emlékszik arra a fiatalemberre, aki a temetőben odakiáltotta önnek, hogy az édesapja nem öngyilkos lett, hanem meggyilkolták, s az édesanyját úgyszintén? – Emlékszem, annál is inkább, mert a bátyja egy régi kolostorbéli barátnőmnek, Orsini hercegnőnek, ma Morosini hercegnének, aki befogadott magához. A fiatalembert ott, azonnal letartóztatták, és meg kell mondanom, hogy a húgának még ma sincs tudomása arról, hogy mi történhetett vele. – Minden bizonnyal valamelyik börtön mélyére dugták, titokban… Abban az időben, egy igazságos és becsületes ember, Monsieur de Belleyme volt a rendőrprefektus. A meggyilkolásához egészen biztosan

nem járult hozzá… Bizonyos szempontból jobb annak a fiúnak, hogy börtönben van, mert szabadon ugyanazok vadásznának rá, akik engem ebbe az állapotba juttattak. – Kik ők? Ön tudja? – Sejtem, hogy ne mondjam, biztos vagyok benne: azok, akik a szülei halálát akarták. Járt már a Chaussée d'Antinen? – Az első utam oda vezetett, s fájdalommal kellett tapasztalnom, hogy a házamat egy bizonyos San Severo herceg foglalta el, akiről azt hallottam, rokoni szálak fűzik a királyi családhoz. – Valóban ez a hír járja… Az édesapja egyébként jó kapcsolatban volt vele. Pénzember, akinek van némi befolyása. A tragédiát követően fölajánlotta az igazgatótanácsnak, hogy a bank szolgálatába állítja a tehetségét. Egyesek, mivel tudták, hogy közel áll az udvarhoz, elfogadták, mások nem. – Didelot, Girodet és de Dureville úr? – Pontosan. És még akkor sem hagytak föl a tiltakozással, amikor egy királyi rendelet hivatalosan a bank vezetőségébe emelte a herceget. Nem is éltek sokáig… Dureville urat kivéve, aki jó érzékkel úgy döntött, hogy Normandiában tölti nyugállományú éveit. – Azt akarja mondani… hogy meggyilkolták őket? – Mindenesetre kapóra jött a haláluk. Ami pedig engem illet… Kis ideig habozott, mintha az elszenvedett gyötrelmek fölemlegetése hirtelen elviselhetetlen lenne számára. De már túl sokat mondott ahhoz, hogy meghátráljon. – Igen? – szólt Hortense zakatoló szívvel. – Én körmöm szakadtáig ragaszkodtam a pozíciómhoz, melybe még az ön édesapja helyezett. Arra gondoltam, hogy szükség van egy hű emberre, valakire, aki csak az ön érdekeit tartja szem előtt. San Severo herceg több alkalommal is beszélt velem. Megpróbált meggyőzni, hogy jobb lenne, ha átmennék a brüsszeli fiókunkhoz vagy a londoni irodánkhoz. De nekem egyáltalán nem tetszett, ami a bankban folyt, az a rengeteg új arc, akiket az udvar ránk kényszerített. Egy este éppen hazafelé tartottam, amikor a bricskámat, melyet szokás szerint magam

hajtottam, négy férfi állította meg, s egyikük a lovamra vetette magát. Ez a Pont-Neufön történt. Késő volt, egyetlen lélek sem járt arra. Lerángattak a bakról, és bottal ütlegeltek, az egyik férfinál azonban volt egy kés is, és belém döfte… Szerencsémre az ellenkező irányból jött egy kocsi. A támadóim nem tétováztak, megfogtak a lábamnál és a vállamnál, és behajítottak a Szajnába, majd elmenekültek a kocsimmal… December lévén, jeges volt a folyó, és mire a hajósok kihúztak a vízből, már nem éreztem a lábamat. A sebesülésem szerencsére nem volt súlyos: a penge elcsúszott az egyik bordámon, de sok vért vesztettem… Sűrű csönd töltötte be a szobát. Hortense-t annyira elborzasztották Louis Vernet szavai, hogy képtelen volt megszólalni, Louis Vernet pedig igyekezett úrrá lenni a fölindultságán. Fogta a keze ügyébe helyezett vizeskancsót, teletöltött egy poharat, és egy hajtásra kiitta. Aztán elnézést kért. – Bocsásson meg, hogy nem kínáltam semmivel. Egy kávét vagy árpalevet? – Semmit, köszönöm. Le vagyok sújtva… ön tehát megmenekült. – Igen. A nagybátyám orvos az Hôtel-Dieu-ben. Ő látta el a sebeimet, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse a lábamat. Sajnos… nem volt semmi esélyem… akkor az volt a szándékom, hogy följelentést teszek, kinyomoztatom, hogy kik voltak a támadóim… – Megtalálták őket? – Ahhoz tenni is kellett volna valamit. Alig néhány nap telt el a merénylet után, amikor egy csomagot és egy levelet kaptam. A csomag egy jelentős összeget tartalmazott, a levélben pedig alig néhány szó állt, és természetesen nem írták alá. – Mi volt a levélben? – „Ha kedves az élete, és nem akarja veszélybe sodorni a szeretteit, maradjon nyugton! Amíg hallgat, nem esik bántódása…” Ismét csönd lett, majd Vernet asszony hangja hallatszott: – Most már érti, asszonyom, miért nem akartam beengedni? Ha

netán valaki követte… – Egyetlen lélek sem járt az utcán, amikor megérkeztem: csak két apácával találkoztam. Egyébként is, egy barátnőmnél lakom, és nem hiszem, hogy utánam küldenének valakit, ahhoz túlontúl jelentéktelen vagyok. Vernet összeráncolta a szemöldökét: – Ha ezzel azt akarja mondani, hogy ön már nem jelent zavaró tényezőt azok számára, akik meg akarták kaparintani a vagyonát, akkor kétségtelenül igaza van. Mégis, legyen óvatos! Azok az emberek, akik lelőtték a szüleit, nem hátrálnak meg semmilyen akadály előtt, és sajnos, minden politikai támogatást megkapnak, amit csak akarnak… – Ön szerint, kik ők? – A fiam már éppen elég kérdésére válaszolt, asszonyom – vágott közbe az anya. – Könyörgök, hagyja őt! – Kedvesebb is lehetne a vendéghez, anyám – szólt szemrehányóan a rokkant. – Ez a viselkedés nem vall önre… Örülnék, ha tudnám a választ a kérdésére, Hortense kisasszony. De valójában, semmit sem tudok biztosan. – Egy dolgot azért áruljon el nekem: San Severo herceg és Lauzargues márki ismerik egymást? – Nem csupán ismerik egymást, de barátok is. Ezt biztosan tudom. – Vagy úgy… köszönöm… Köszönöm, amit most értem tett, monsieur Vernet. Szeretném, ha én is tehetnék valamit önért. A baj az, hogy végtelenül gyöngének… és fegyvertelennek érzem magam. Mégis, ha a segítségére lehetek valamiben, bármi legyen is az… Nem fejezte be a mondatot. Louis Vernet megragadta a kezét, és megszorította, szorította, és közben vad fény gyúlt eleddig komor tekintetében: – Azt mondják, már nem kell sok, és Párizsban lázadás tör ki, hogy a háttérben csoportok készülődnek, szerveződnek. Ha sikerül megdönteniük ezt a romlott királyságot, az talán az ön sorsát is megváltoztatja. Talán megoldódnak a nyelvek, és lehet, hogy sikerül végre megtudnia, amit meg szeretne tudni. Akkor majd…

– Akkor majd? – Bosszulja meg, amit önnel tettek! Az ön bosszúja az enyém is, és akkor talán nekem is jut egy csöppnyi boldogság. Elengedte Hortense kezét, és lehunyta a szemét, miközben az édesanyja illatos, friss vízzel átitatott kendővel borogatta a homlokát. – A bosszúnak keserű az íze, fiam… Megmérgezné a lelkedet… Isten… Louis Vernet türelmetlenül rántotta le homlokáról a borogatást, s közben kissé arrébb taszította az édesanyját: – Isten nem volt ott a Pont-Neufön, anyám… S most már csak egyetlen dolog miatt érdemes élnem, tudnom kell, hogy azok, akik szilánkokra törték az életemet, megfizetnek érte. Hortense, minthogy Louis Vernet láthatóan megfeledkezett róla, lábujjhegyen, mint aki egy haldokló szobájából távozik, az ajtó felé indult. Vernet asszony a szemét törölgetve indult utána. – Kikísérem az utcára – mondta. – És ne haragudjon rám azért, amit mondtam… Óvnom kell őt… legalább egy kis nyugalma legyen. S mintegy nyomatékosításként, az előcsarnok küszöbéről Hortense után kiáltott: – Ne jöjjön többet ide, asszonyom! Soha többé! Mi nem tudunk semmit a maga dolgairól, és nem is akarunk tudni semmit. Majd sarkon fordult, és a ház felé mentében meghagyta a kapusnak, hogy azt a fekete ruhás nőt soha többé ne engedje be. A kapus rögvest kulcsra zárta a bejárati ajtót, mint aki attól tart, hogy egy egész hadsereg indul rohamra ellene… Hortense tiltakozni akart. Bármennyire tisztában volt is a körülményekkel, ez a nyilvános kirohanás váratlanul érte. Az utcán nem voltak ugyan sokan – egy pár lépett ki az elöljáróság épületéből, és indult el a Luxembourg-kert felé –, de azért mégis kellemetlenül érezte magát. Legszívesebben hagyta volna, hogy eluralkodjon a dühe, de türtőztette magát. Az a szegény asszony még belehalna a félelembe, és különben is oly sokat szenvedett már! Hortense a világ minden

kincséért sem okozott volna neki újabb bánatot, ezért beérte annyival, hogy megadóan megvonta a vállát, és elindult visszafelé a SaintSulpice-templom irányába. A párocska időközben eltűnt mögüle, s rajta kívül csak ketten sétáltak az utcán: egy fiatal pap, aki magasba emelt fejjel mintha keresett volna valamit, és egy talpig feketébe öltözött férfi, aki sétapálcával a kezében, földre szegezett tekintettel közeledett az ellenkező irányból. Hortense szívébe hirtelen megmagyarázhatatlan félelem költözött, elhatározta hát, hogy betér a templomba, és megpróbálja visszanyerni a nyugalmát. Fogalma sem volt róla, hogy létezik olyan pokol, melybe az imént belepillantott. Kikkel él egy korban, milyen emberek azok, akik a szülei halálát követően, mint keselyűk vetették magukat a családi bankházra? Louis Vernet határozott véleménye szerint Hortense nem juthat hozzá az apja vagyonához. A fia révén van ugyan némi esélye, föltéve, hogy maradt még egyáltalán valami, lévén a márki nagyravágyó ember, és láthatóan San Severo herceg is igyekszik mindenáron kihasítani magának egy darabot a vagyonból, holott neki valóban semmi joga hozzá. Ilyen eszközökkel csak tisztességtelen célok elérése érdekében él az ember… Hortense annyira elmerült a gondolataiban, hogy a külvilág teljesen megszűnt számára. Lassan ballagott az egyre szűkülő utcácskában, és éppen a sétapálcás úr mellé érkezett, amikor mennydörgésszerű robaj ütötte meg a fülét. Megfordult és látta, hogy egy kétlovas fekete hintó teljes sebességgel száguld egyenesen felé… Halálos rémületében, minthogy nem látott módot a menekülésre, csupán egy kiáltás szakadt föl belőle… Még egy másodperc, és agyontapossák a lovak, összezúzzák a vasalt kerekek, melyeknek világvégi dübörgése már a fülében lüktetett… amikor hirtelen megragadta egy erős kéz, a teste nekilapult egy kapu keresztpántjának, EGY DOHÁNYILLATÚ test nekifeszült az övének, és alig kapott levegőt… A kocsi elszáguldott mellettük, DE olyan közel, hogy érezték a szelét.

A megmentő erre kézen fogta Hortense-t, és futva a Saint-Sulpice oldallépcsőjéhez vezette. Csak a templom oltalmában szólalt meg: – Jól van? Hortense bólintott, és már éppen készült elájulni, amikor hirtelen fölismerni vélte a hangot, és félig lecsukódott szemhéja újra kinyílt. – Madame Coudert? Hogyhogy? Hát ön az? – kiáltott föl meglepetten a hang tulajdonosa. Ekkor ismerte föl Duchamp ezredest, útitársát, aki oly lekötelező módon ajánlotta föl szolgálatait Párizsba érkezésükkor. Eszébe jutott az is, hogy az ezredes nem tudja, ki ő valójában, csak az álnevét ismeri. – Hogy köszönjem meg, ezredes úr? – pihegte, amikor már újra kapott levegőt. – Ha ön nem lett volna, én már nem élnék. Az ezredes összeráncolta a szemöldökét, és döbbenten mérte végig Hortense-t: – Lehetséges volna, hogy azok az alakok az ön életére törtek? – Két lehetőséget tudok elképzelni – jegyezte meg Hortense, mosolyt erőltetve az arcára. – Ha nem az enyémet, akkor talán az önét? – Meglepne. Párizsi tartózkodásomban nincs semmi különös, egy barátom hívott meg, akinek biztos állása van a minisztériumban. Épp a Luxembourg-kertbe igyekeztem, szerettem volna újra látni régi emlékeim színterét. De ön? Van oka föltételezni, hogy valaki a halálát akarja? Vannak ellenségei? A fiatalasszony sápadt arcára szegeződő szürke szempárból őszinte nyíltság sugárzott, és határozottan bizalmat ébresztő volt. Ráadásul ismerte is ezt az embert, és tudta róla, hogy félzsoldos tiszt, tehát csaknem biztosan szemben áll a fönnálló renddel. – Attól tartok, igen. Most pedig, tábornok, fogadja hálás köszönetemet, és nyugodtan hagyjon magamra. Imádkoznék egy keveset, és ebben a templomban biztonságban vagyok. Semmiképpen sem szeretném, ha miattam lemondana tervezett sétája öröméről. – Legyen nyugodt, Madame Coudert, a Luxembourg kert megvár. Ami pedig önt illeti, tanácsosabb lenne hazamennie. Ha nincs ellene kifogása, elkísérem. Könnyen lehet, hogy még itt ólálkodnak a

környéken… elvégre nem érték el a céljukat. – De azt is hihetik, hogy sikerült, hisz nem jöttek vissza, hogy megnézzék mi történt… – Talán lesben állnak valahol, egy újabb támadásra készen. Ha óhajtja, maradjon még egy kicsit, és imádkozzék, attól megnyugszik. Én pedig megyek, és szerzek egy kocsit… – Szükségtelen, higgye el nekem. Haza tudok menni gyalog is. De örömmel veszem, ha elkísér. – Innen gyalog a Chaussée d'Antinre? Hortense-ban fölrémlett, hogy a postaállomás udvarán az ezredes mondta meg a fiákeresnek a címet. – Nem a Chaussée d'Antinen lakom. Legalábbis már nem. Egy barátnőmnél, Morosini grófnénál szálltam meg a Babylone utcában. Ugye, megbocsát egy pillanatra? Az ezredes diszkréten félrevonult, míg Hortense a Szent Szűzről elnevezett kis kápolnában letérdelt Pigalle csodálatos szobra elé, mely a Madonnát ábrázolta a gyermekkel, és imáiba temetkezett. Kérve kérte az eget, hogy csöndesítse el szívének nyugtalan zakatolását, és űzze el azt az ólmos, jeges félelmet, amely a lelkébe furakodott és szinte megbénította. Most már áldotta Vernet asszonyt, amiért így rendezte meg a búcsújukat, mert bizonyossá vált, hogy követték, és veszélyben az élete. Mindaddig legalábbis, amíg Párizsban marad. Nem akarta megvárakoztatni az ezredest, ezért megrövidítette az imádságot, és visszament hozzá. – Valóban gyalog szeretne hazamenni? – kérdezte tőle az ezredes. – Igen. A séta jót fog tenni… Hortense az ezredes karjára támaszkodva lépdelt lefelé a főlépcsőn. A napsugár helyenként áttörte az eget borító szürkeséget, és fényében vidáman csillantak meg a szökőkútból szertehulló vízcseppek. Galambok sétálgattak álmosan a kis téren. Már az imádságból is merített némi erőt, de ez a békés látvány végképp megnyugtatta Hortense-t. A kar pedig, mely a támasza volt, erősnek tűnt. Biztos, hogy senki sem merné megtámadni, amíg ilyen testőr van az oldalán.

Egy darabig némán lépdeltek egymás mellett. Duchamp láthatóan elmerült a gondolataiban, és Hortense nem merte megzavarni töprengését. Tisztában volt vele, hogy le kell vetnie az ezredes előtt az amúgy is törékeny álarcot, melyet közös utazásuk során viselt. A legelemibb hála is erre kötelezi, s egyenesen kívánta is, hogy így legyen, mert az életerős férfiban bölcs szellemet sejtett, mely jó tanácsokkal szolgálhat. Isten a tudója, milyen nagy szüksége volna rájuk! De hogyan fogjon neki? Lehet, hogy az ezredes nem is szeretne többet tudni. Tévedett. Kis idő múlva az ezredes földre szegett tekintettel így szólt: – Ne válaszoljon, ha nem akar, asszonyom… de kételkedem abban, hogy önt valóban madame Coudert-nek hívnák, és azt sem hiszem, hogy vidékről származna. – Lauzargues grófné vagyok, és amikor találkoztunk, épp az apósom s egyben nagybátyám kastélyából menekültem. Ezért kellett álnevet használnom. Ezenkívül Párizsban születtem, és Hortense Granier de Berny volt a lánynevem. – Ön a meggyilkolt bankár lánya? Hortense meglepetten nézett rá. – Miért mondja, hogy meggyilkolt, amikor az apám mindenki szerint öngyilkos lett, miután megölte anyámat? – Mindenki? Ugyan kérem! Helyesebb, ha azt mondja, hogy az udvar és azok véleménye ez, akiknek jól jön, hogy ebben a sötét mesében higgyenek. Az ön apja túlságosan gazdag volt, és főként azt vetették a szemére, hogy túl odaadóan szolgálta a császárt. Amíg XVIII. Lajos21 volt a király, aki intelligens ember volt, és tudta, mit diktálnak a királyság érdekei, az ön apjával semmi sem történt. De a király halála után a visszatérő kapzsi népség ragadta magához a gyeplőt. X. Károly egy idióta, akivel bármilyen hazugságot meg lehet 21 XVIII. (Bourbon) Lajos (1755-1824), a kivégzett XVI. Lajos öccse 1814 és 1824 között volt Franciaország királya; nevéhez fűződik a Bourbon-monarchia restaurációjának elindulása ( A szer.)

etetni, csak a versailles-i etikett szabályainak megfelelően legyen tálalva! Ezek után pedig egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy veszélyben forog az élete. – El sem tudja képzelni, milyen jólesnek a szavai. Már a szüleim temetése napján odakiáltotta nekem valaki az igazságot. – Tudom! Az a bolond fiatalember, Gianfranco Orsini, akiről azóta semmit sem tudni… s aki minden bizonnyal valami titkos börtön mélyén rothad. – Ismerte őt? – Egy kicsit. Látja, mi, akik ennek a fojtogató uralomnak a végét akarjuk, testvérei vagyunk egymásnak, és annak is valljuk magunkat. Van legalább valami biztos menedéke? Az a barátnő, akinél megszállt… – …Gianfranco Orsini édestestvére. Mindhiába kutat ő is a bátyja után… Duchamp ezredes máskor komoly arcán most öröm gyúlt, és újra megjelentek rajta a fiatalos vonások, melyeket a császárság bukása óta elszenvedett megpróbáltatások eltüntettek róla. – Akkor tehát hozzá megyünk? – Hát persze! – Gyerünk, siessünk! Amikor Felicia meghallotta, milyen életveszélyes kalandba bonyolódott a barátnője, alig akart hinni a fülének. – Ezentúl, ha dolga akad a városban, Timour elkíséri, vagy Gaetano elviszi kocsin. De még jobb lenne, ha többé nem járna egyedül – rendelkezett Duchamp ezredes nagy megelégedésére. Ezután megköszönte az ezredesnek, hogy csodával határos módon megmentette a barátnőjét, és minden formaságot mellőzve meghívta vacsorára. Az ezredes azonban elhárította a meghívást: – Egy régi barátom szolgál ürügyként párizsi látogatásomhoz, aki meg tudta őrizni a beosztását a rendőrségnél, és aki titokban közénk tartozik, de jövetelemnek igen határozott célja van. Tervezett sétám a

Luxembourg-kertben csak kellemes időtöltés lett volna egy fontos találkozó előtt. De azért köszönöm a meghívást, grófné… – Egy más alkalommal talán? – Örömömre szolgálna… Madame… Coudert tudja, hol találhat meg… – Hosszabb ideig szándékszik Párizsban maradni? – Igen, remélem, hogy tanúja lehetek a mindent elsöprő változásnak. Hacsak nem tartóztatnak le addig. – Legyen nagyon óvatos! – szólt Hortense a kezét nyújtva, melyet Duchamp kétségtelen eleganciával és némi áhítattal csókolt meg. Timour kikísérte az ezredest. – Ez az ember szerelmes magába, Hortense – jelentette ki Felicia, alighogy eltűnt a szemük elől. – Ha így lenne is, hirtelen törhetett rá a betegség, mert egyébként nem értem, mikor lehetett rá ideje. – Tudom, mit beszélek. Mindenesetre örülök, mert jó ember, és közénk tartozik, vagy ne legyen a nevem Orsini. – Úgy érti, hogy ő is… – Karbonári? Semmi kétség! Sőt, többet mondok, nyilvánvalóan a sejtje hívására jött Párizsba, hogy valami megbízatásnak tegyen eleget… Egyébként erről még lesz alkalmunk megbizonyosodni. Felicia szinte még a végére sem ért mondandójának, amikor leült az íróasztalához, és egy egész oldalt teleírt szokásos nyugtalan betűivel. Már a kolostorban is rendkívüli könnyedséggel tudott írni. Beadott dolgozatai rendszerint bő terjedelműek, néha már túláradóak voltak, és oly gazdagon képszerű stílusban íródtak, hogy a hozzáértők számára igazi örömet jelentett az olvasásuk, a témában járatlanok körében pedig gyakran derültség tárgyát képezték. Derültségüket azonban vissza kellet fojtaniuk, mert az ifjú Orsini hercegnő durva visszavágásától legalább annyira féltek, mint a gőgtől, amellyel származását viselte. Könnyed íráskészségét Felicia szemmel láthatóan megőrizte, mert egy szempillantásnyi idő sem telt bele, és a papírlap teleírva, megszárítva és lepecsételve készen állt, a csengő sürgető hangjára pedig Timour is

előkerült, és utasításra várt: – Tudod, kinek, tudod, hova! – rendelkezett Felicia. Aztán amikor a szolga már eltávozott, elnézést kért barátnőjétől utasítása titokzatossága miatt. – Most még nem avathatom be önt bizonyos titkokba – mondta neki –, de iménti levelemben éppen arra kértem engedélyt, hogy különleges… és veszélyeztetett helyzetére való tekintettel hadd informáljam bizonyos dolgokról. És ma van a hónap első csütörtökje… – Ó! – kiáltott föl Hortense, akinek fogalma sem volt arról, hogy ez az egész mit jelenthet, de ennyiben hagyta a dolgot. Felicia fölnevetett. – Ez nem mond önnek semmit, igaz? – Tényleg nem. – Pedig nagyon egyszerű: a csütörtök a pénteket megelőző nap, és az egyik „sejt”, amellyel kapcsolatban állok, minden hónap első péntekén tartja az összejövetelét… Későre járt, mire Timour visszaért egy rövid levélkével. A levélke tartalma láthatóan Morosini hercegné legteljesebb megelégedésére szolgált, minthogy mosolygott, amikor a kandalló fényénél széthajtotta. – Holnap este, ha ön is úgy akarja, elkísérhet a barátaimhoz. Eljön? – Tudja, Felicia, hogy a világ végére is elmennék önnel, ha az segítene előbbre vinni az ügyeimet és főleg megbosszulni az enyéimet… – A holnapi napon csupán a királyi palotáig kell eljönnie. Szükség lesz azonban néhány óvintézkedésre, mivel most már kétség sem fér hozzá, hogy figyelik. – De ki lehet az, aki figyel vagy figyeltet? Senki sem tudja, hogy itt vagyok! – Kivéve San Severo barátunkat. Nem jegyzett meg esetleg valamit a hintóval kapcsolatban, amelyik el akarta gázolni? – Az egyetlen dolog amit mondhatok, hogy kétlovas, fekete hintó volt. Semmi egyebet nem láttam: Duchamp ezredes nekilapította az orromat egy kapunak. Csak nem akarja azt mondani, hogy a

rendőrség… – A rendőrség inkább letartóztatná valami, vélhetőleg homályos indokkal, de nem akarná megölni önt. Börtönben tartanák addig, míg úgy nem döntenek, hogy már nem zavar senkit. Én inkább azt hiszem… Nem fejezte be a mondatot. Egy darabig gondolkodott, majd ismét megszólalt: – Tulajdonképpen ki az, akinek ön a leginkább az útjában áll? – Természetesen Lauzargues márki, ő akart megölni… – Nem hiszem, hogy valóban képes lett volna rá. Nem vitás, alaposan meg akarta ijeszteni, de csak azért, hogy ön behódoljon az akaratának. Szereti önt… – Ön ezt szeretetnek nevezi? – kiáltott föl Hortense megrökönyödve. – Legalábbis kívánja, ahogy a saját húgát is megkívánta. És jelen pillanatban ön az egyetlen esélye arra, hogy e régi vágyát kielégíthesse… Egyébként, először is tudnia kellene, hogy ön Párizsban van, és még ha kapcsolatban áll is San Severóval, még a pestis sem képes ilyen hamar itt teremni. Az a véleményem, hogy van itt valaki, akit az ön jelenléte sokkal jobban… és főleg közvetlenebbül akadályoz. – A hercegre gondol? – Bizony a hercegre, akivel ön nem átallotta közölni, hogy vissza akarja szerezni a palotát, a hercegre, aki semmiképpen nem akarja, hogy ön a bank uraitól követelje mindazt, amit… hogy is mondjam csak, elloptak öntől? A családi kastéllyal az élen. – És ön szerint odáig merészkedik, hogy megpróbál megölni? – Sőt, szerintem már az első estén is ezt forgatta a fejében. Emlékszik a hintóra, amelyik önre várt? Fekete volt, semmilyen címer nem díszítette, és két ló volt elé fogva. Emlékszik, hogy csodálkoztam, amikor nem Luigit, a megszokott kocsist láttam a bakon? A herceg elég homályos magyarázattal állt elő. – De Felicia, ez őrültség! Mit tehetett volna velem? Arra kértem, hogy vitessen Barat anyához a Varenne utcába. – Valószínűleg soha nem érkezett volna meg oda. Ugyan már, gondolkozzon! Senki sem tudott arról, hogy ön Párizsban van, csak San

Severo. – És az öreg Mauger, anyám egykori kocsisa, aki… – …kapus a Chaussée d'Antinen! Vagyis senki. San Severo álmodni sem tudott volna jobb alkalmat az eltüntetésére. Ha már egyszer bent van a bezárt ajtajú kocsiban, bárhova vihetik. A Szajna például kézenfekvő lett volna; egy jókora kő a nyakába… A kocsis, akit ön mellé adtak, akkora volt, mint egy kifejlett medve. Könnyedén elbírta volna… Barátnője könyörtelen logikája lesújtotta Hortense-t. Lehuppant egy székre, és sírva fakadt. Hát már az egész világ ezekkel a pénzhajhászokkal van tele, akik el akarják venni az életét, hogy könnyebben hozzáférjenek a vagyonához? Halálosan kimerültnek érezte magát, és keserűen bánta, hogy Jeannak engedelmeskedve elmenekült Auvergne-ből. Soha nem kellett volna Chaudes-Aigues-nél távolabb merészkednie. Ki kellett volna tartania amellett, hogy keressenek neki egy biztos búvóhelyet… esetleg egy kolostort, amelynek ajtaja útját állta volna a márki gonoszságának. Párizsba jövetele csak arra volt jó, hogy megértse, nem több mint zavaró gyalog egy sakktáblán, s a ragadozók szinte nyíltan, karmos ujjaikat széttárva nyomulnak előre… Felicia letérdelt hozzá, és gyöngéden félretolta a kezét, mellyel könnyáztatta arcát és vöröslő szemét igyekezett eltakarni. – Még most is olyan vagyok, mint régen, Hortense – mondta lágyan. – Megőriztem azt a rossz szokásomat, hogy nem válogatom meg a szavaimat. Nem kell haragudni rám ezért… – Én nem önre haragszom, Felicia, hanem magamra, amiért idejöttem, és bolond módon beleszaladtam ebbe a csapdába… és ráadásul még önt is magammal rántottam. Azt hiszem, jobban tenném, ha visszamennék Auvergne-be. – Hogy újra találkozzon bűbájos bácsikájával? Megbolondult? – Nem. Hogy legalább Jeant viszontláthassam. Tudom, hogy találna nekem valami búvóhelyet. – Butaságokat beszél. Ha így lenne, már régen megtette volna kérés

nélkül is. Nagyon valószínű, hogy ő és a márki hadat üzentek egymásnak. Ebben a helyzetben egészen biztosan nincs szüksége az ön jelenlétére. Ezen túlmenően pedig szeretném emlékeztetni arra, hogy alig öt perce még késznek mutatkozott követni engem akár a világ végére is, csak hogy megbosszulhassa a szülei halálát. Hová tűntek a szép elhatározások? Hortense hallgatott egy darabig, majd nagyot sóhajtva fölállt, letörölte a könnyeit, és hátrasimította az arcába hullott tincseket. – Igaza van – mondta végül törékeny mosollyal arcán –, butaságokat beszélek… Sötét este volt már, amikor Felicia a szobájába hívta Hortense-t, és egy öltözet férfiruhát nyomott a kezébe, hogy bújjon bele. Jó húsz perccel korábban Livia estélyi köpenybe burkolódzva, tolldísszel a fején hintóba ült, melyet Gaetano hajtott, hogy az esetleges megfigyelők azt hihessék, az úrnő estélyre igyekszik. Hortense szórakoztatónak találta, hogy álruhát kellett öltenie. Egyforma volt a méretük, s Feliciának több öltözet férfiruhája is volt. – Nincs jobb ennél, amikor az ember észrevétlen akar maradni… vagy netán éppen ellenkezőleg, a figyelmet akarja fölhívni magára, mint Dudevant báróné, aki egyébként úgy döntött, álnevet vesz föl: George… Sand az új neve, azt hiszem. Egyébként minden attól függ, milyen helyre megyünk: egy szalonban feltűnést keltenénk, de egy kávéházban ezen az órán éppen akkor figyelnének föl ránk, ha a szokásos öltözékünket viselnénk… A csipkés mellfodorral díszített fehér ing, a szilvakék, testhez álló és lefelé enyhén bővülő hosszú kabát s a szürke nadrág elragadó egyveleget varázsolt Hortense-ből. Csupán a cipő jelentett némi nehézséget, de a fiatalasszony lapos körömcipői egészen jól illettek a talpalóval ellátott nadrághoz. Felicia mellett, aki befont haját a feje tetejére tornyozta, és néhány tincs kivételével szürke cilinder alá rejtette, Hortense egy finom eleganciájú siheder benyomását keltette. Az átváltozást a hónuk alá csapott sétapálca tette teljessé.

Felicia palackzöld felöltőt és fekete nadrágot választott magának, és Hortense nagy derültségére vékony körszakállat ragasztott, mely különösen szép férfit varázsolt belőle, de mert kellőképpen férfias benyomást keltett, a látvány nagyon is hihető volt. A két barátnő ebben az álöltözetben, bizonyos óvintézkedések közepette hagyta el a házat. Felderítőként előre küldték Timourt, aki visszatérve jelentette, hogy egyetlen gyanús személyt vagy aggodalomra okot adó hintót sem látott a környéken. Gyalog indultak útnak, és a boulevard des Invalides-ig sétálva tették meg az utat, mert úgy számítottak, ott már egészen biztosan találnak kocsit maguknak. Valóban, szinte azonnal találtak egyet, és nemsokára már a királyi palota felé robogtak. Hortense szíve egy kicsit gyorsabban vert a gondolatra, hogy egy olyan helyre igyekszik éppen, amelynek korántsem makulátlan a hírneve. Furcsa szorongás vegyült fiatal korából adódó kíváncsiságába. Elmondta Feliciának, aki nevetésben tört ki: – Ahhoz képest, hogy Párizsban született… meglehetősen vidékies benyomást kelt, barátocskám! Igaz, ön még ifjú ember! De amíg nem járt legalább egyszer a királyi palotában, addig nem mondhatja el magáról, hogy ismeri a fővárost. Rendkívül… festői, majd meglátja… Egy év telt el azóta, hogy a hírhedt palota-vásárcsarnok fából készült árkádjait, melyek alaposan elcsúfították Victor Louis szép építészeti alkotását, és részben eltakarták a kertet, lebontották. Egyúttal a homlokzat harmóniáját megbontó cégéreket és a többi kinövést is eltávolították. A párizsi leány, még ha kolostorban nevelkedett is, óhatatlanul hallhatott egyet s mást a királyi palotáról, persze csak burkolt célzások formájában, mert az emberek azt tartották, hogy a palota veszedelmes hely, ahová tisztességes asszony nem teszi be a lábát, hacsak nem napvilágnál, és akkor is csak oda, ahol elintézhette a napi bevásárlást. Alig ragyogtak föl a nap első sugarai, s polgárasszonyok és gazdag házak szakácsnéi adták egymásnak a kilincset a híres élelmiszer-kereskedőknél: Hyrment-nél, akinél hentesárut, szarvasgombát, homárt, likőrféleségeket és többféle ecetet

vásárolhattak, Chevet-nél, aki négylábú és szárnyas vadakat meg tengeri finomságokat árult, és végül Corcellet-nél, aki a híres árkádsor legszebb üzletét mondhatta magáénak, melyben szinte mindent megtalált az oda betérő bőséges mennyiségben, de főleg strasbourgi és toulouse-i libamájpástétomot, roueni borjúpástétomot Szajna-parti réteken nevelt borjúból, pithiviers-i pacsirtapástétomot, périgueux-i fogolypástétomot és troyes-i nyelvet, itáliai mortadellát, arles-i kolbászkákat, hamburgi füstölt marhát, reimsi fenyővargányát, ageni szilvát, clermont-i sárgabaracksajtot, orléans-i birslekvárt… egyszóval Franciaország és Európa szinte minden ételkülönlegességét. Voltak az árkádsoron más üzletek is, melyek körül nagy volt az élet, sőt egész tömegek tolongtak arra: női szabók, divatáru-kereskedők, úri szabók, kalaposok, csipke–, kesztyű- és fűzőárusok, ékszerészek és virágosok vonzották a csinos hölgyek és mindenféle női személyek tömegeit, no meg a férfinép mindenféle fajtáját. Ilyen volt a királyi palota nappal. Ott, ahová Felicia vezette barátnőjét, csaknem ugyanekkora volt a nyüzsgés, de egészen más okból: ezen az éji órán az elegáns éttermek, a játékbarlangok, a lebujok, a kávéházak és az utcalányok vonzották ide a sokaságot. Az üzletek fölötti emeleteken örömtanyák működtek, eléggé nagy számban ahhoz, hogy lakóik túlságosan is szem előtt legyenek. Voltak, akik beérték annyival, hogy mélyen dekoltált ruhában mutatkoztak, mások azonban fátyoltunikát viseltek, cseppnyi kétséget sem hagyva a szemlélődőben bájaikat illetően. Az árkádok közönsége főleg férfiakból állt, és nőket szinte csak az éttermek ablakain át lehetett megpillantani. Párizs leghíresebb éttermei itt voltak. A Véfour, a Very vagy a Provence-i testvérek, és fényük beragyogta az árkádsort. Felicia a gyakorlottak biztonságával igyekezett előre a tömegben. Útjuk végcélja a Lemblin kávéház volt, melynek tulajdonosa valaha a Rotonde-ban dolgozott pincérként, s amely ez idő tájt bevallottan a bonapartisták kedvelt találkahelye volt. Ez a kávéház is, csakúgy mint maga a királyi palota, kettős életet élt. Nappal az ínyenc elit kortyolgatta itt bayonne-i csokoládéját, kínai teáját vagy kávéját, melyet

az Antillákon termesztett kávébab őrleményéből főztek, s ette mellé a süteményeket. Chappe, Dupont de l'Eure és Brillat-Savarin gyakran megfordult errefelé, de alighogy leszállt az est, másfajta vendégek, Napóleon egykori tábornokai, félzsoldon tengődő tisztek s a letűnt császárságra nosztalgiával visszagondolok adták egymásnak a kávéház üvegezett ajtajának kilincsét. A teának, s csokoládénak nyoma sem volt többé, s a kávé, némi pálinka hozzáadásával erős férfiitallá alakult át, melyet rendkívül találóan „glóriának” kereszteltek el. Barátnőjével a nyomában Felicia határozott mozdulattal benyitott a kávéházba, tekintetével körbepásztázta a bent lévőket, majd miután odabiccentett a tulajnak, aki a söntésből köszöntötte őt, átvágott a termen, melynek valaha világos faborítása már megfeketült a pipák és szivarok füstjében, és belépett a hátsó terembe, ahol vagy tíz férfi ült egy hosszú asztal körül. Itt áthatóbb volt a kávé és alkohol illata, mint az első helyiségben. A vastag falú poharakból fölfelé szálló illatos kipárolgások homályában Hortense egy sor fiatal és kevésbé fiatal arcot pillantott meg, egytől egyig olyasfajta árkokkal barázdáltan, melyeket a tetterő vagy a kiábrándultság szán a férfiarcba. Szürke, kék, fekete és barna tekintetek szegeződtek a két álférfiúra, s mivel nyilvánvalóan jól ismerték már Felicia férfijelmezét, szinte egy emberként álltak föl ültőhelyükből. A középen helyet foglaló férfi, akiről lerítt, hogy ő a főnök, Felicia elé jött. Körülbelül harmincöt éves lehetett, sovány és akaratos arca volt. Buchez-nek hívták, és a karbonári mozgalom egyik vezére, egyszersmind a mozgalom franciaországi megalapítóinak egyike volt. – Ő a barátnő, akiről a levelében írt, hercegnő? – kérdezte a rövid köszöntés után. – Igen. Granier de Berny bankár lánya. Az édesapját, bátyám meggyőződése szerint, meggyilkolták. Úgy hiszem, Hortense életét is komoly veszély fenyegeti… A férfiak utat engedtek, és helyet szorítottak nekik a nagy asztalnál, majd kávéval kínálták őket, melyet el is fogadtak, de alkoholt semmi szín alatt nem engedtek beletenni. Aztán Felicia belefogott barátnője

párizsi megpróbáltatásainak elmesélésébe, beszélt a keserves auvergnei időkről is, de nem mondott többet, mint ami a történet megértéséhez feltétlenül szükséges volt. Miután befejezte, Bucher fölpattant a helyéről, és gondterhelten járkált föl s alá a szobában. – A ma délután történtek – szólalt meg egy kis idő múlva – egy meglehetősen kellemetlen tényre hívják fel a figyelmet: az ön házát, hercegnő, megfigyelés alatt tartják. – De nem a rendőrség – szólt közbe egy idősebb férfi, akinek szálfatermetéhez meglehetősen szép, ezüstös hajerdővel keretezett arc társult. Vastag szemöldöke alatt megbújó apró szeme azonban néminemű ravaszságra engedett következtetni. – Tudnék róla, ha így lenne. – Én sem a rendőrségre gondoltam, Vidocq22 testvér. Már jó ideje gyanítjuk, hogy San Severo sikkaszt, de valljuk meg őszintén, sosem gondoltuk, hogy képes gyilkosságot elkövetni. – Ön valóban úgy gondolja, hogy ő áll e mögött? – kérdezte Hortense. – Semmi kétség, kedveském! Nagy szerencse, hogy Duchamp ezredes éppen a közelben tartózkodott, és meg tudta menteni az életét. Erről jut eszembe, hercegnő, az ezredes valóban „jó testvérünk”. Azért rendeltük Párizsba, mert egy rendkívüli megbízatásunk volt számára. Bízhat benne: kevés emberről mondható el, hogy ilyen elszánt és egyenes jellemű lenne, mint ő. – Milyen kár – jegyezte meg Felicia –, hogy az ezredesnek más feladata van, és nem lehet megbízni barátnőm védelmével, mert ami ma történt, könnyen megismétlődhet. – Szinte biztos – vette vissza a szót Bucher –, hogy madame nagyobb biztonságban lett volna Auvergne-ben, mint itt, ha sikerült volna búvóhelyet találnia. A dolgok jelenlegi állása szerint viszont az 22 François Vidocq (1775-1857) kalandos múltjáról nevezetes francia rendőrtiszt, a biztonsági erők vezetője, aki korábban megszökött a kényszermunka elől, s a hírszerzés szolgálatában állt. (A szerk.)

auvergne-i elszigetelődés is veszélyes lenne. – Kereshetnénk számára egy másik búvóhelyet – jegyezte meg Vidocq. – Saint-Mandé, ahol lakom, tökéletesen nyugalmas. Biztos lenne ott egy lakás… – Azzal megint csak elszigetelődne – vágott közbe Felicia. – Az én házam biztos menedéket nyújt, hűséges szolgálók védik. Még mindig ott van a legnagyobb biztonságban. – Föltéve, hogy tényleg csak akkor hagyja el a házat, amikor valóban szükséges, és akkor is csak megfelelő védelemmel az oldalán – szólt ismét Vidocq. – Nem elképzelhetetlen, hogy az ellenfele végül elfárad. – Köszönet a jó tanácsért, igyekszem megfogadni – szólt Felicia –, de én most könyörögve kérem önöket, próbáljanak meg segíteni neki, hogy elérhesse kitűzött célját. Segítsenek, hogy lemoshassa apjáról a gyilkosság és öngyilkosság bűnét, és megbosszulhassa a szülei halálát… Buchez, ön újságíró, biztosan van módja megtudni egyet s mást. És ön, Vidocq? Ön, XVIII. Lajos nagy hírű rendőrfőnöke, miért nem tud semmi érdemlegeset erről az ügyről? – Meggyőződésem, ahogy a bátyjáé is ez volt, hogy a bankár és felesége gyilkosság áldozata lett – védekezett a megszólított –, csakhogy olyan tökéletesen szervezték meg az akciót, hogy egyetlen nyom sem maradt, nemhogy bizonyítékok. Egyébként pedig emlékeztetném rá, hogy 1827 decemberében már nem én álltam a bűnügyi rendőrség élén. Amit annál is inkább fájlalok, mert most legalább tudnánk, hol tartják fogva a bátyját. – Még mindig semmi hír? – kérdezte Felicia megváltozott hangon. – Azt már tudjuk, hogy Párizsban nincs. De Franciaország óriási. Dugied testvérünk, akihez Bourgogne és Franche-Comté tartozik, két biztos információval tudott szolgálni: Gianfranco Orsini nincs sem a dijoni várban, sem pedig a joux-i erődben. Arnold Scheffer szerint nem Marseilles-ben, If várában, és nem is a Szent Margit-szigeten tartják fogva. Most Rouenon, Arnold bátyján a sor, akit Bretagne átfésülésével bíztunk meg, hogy beszámoljon kutatása eredményéről. Azt már tudatta velünk, hogy a testvére nincs Mont-Saint-Michelen, de abban a

körzetben még jó néhány börtön vár átvizsgálásra… és sajnos itt is sok teendőnk van, ha végezni akarunk ezzel az átkozott királysággal… Vidocq beszámolóját egy férfi váratlan megjelenése szakította félbe. A félzsoldos katonák hagyományos öltözékét viselte. Fekete, karcsúsított hosszú kabát, fekete nyakkendő, sarkantyús csizmára húzott nadrág és Bolivárkalap23 volt rajta, a gomblyukában pedig Becsületrend díszelgett. – Rendőrosztag állt meg a kávéház előtt! – kiáltotta. – Jó lesz lelépni! – Ne mindannyian! – állította meg őket Buchez. – Mióta tilos meginni egy pohár glóriát a régi bajtársakkal? De maga, Vidocq, te, Flotard és te, Sigaud, jobban teszitek, ha eltűntök! Önök is, hölgyeim! A többiek majd mutatják az utat. Az út a pincelejáratban kezdődött, ahol Vidocq vezetésével a négy megnevezett személy szép sorjában leereszkedett, miközben odafenn a többiek összeszedegették a feleslegben lévő poharakat és kávéscsészéket. A visszamaradt karbonárik ismét elfoglalták helyüket az asztalnál, sőt Buchez még el is ment, hogy egy újabb kört rendeljen. Ez volt az a pillanat, amikor a zsandárok furkósbotjukat lóbálva, gyanakvó tekintettel libasorban bemasíroztak a kávéházba. Lépteik zaja visszhangot vetett a föld alatti pincében, ahol hordók, teás- és kávészsákok s egy jól menő üzlet számára fontos, sok egyéb áruféleség állt nagy halomban. – Még csak nem is álcázták a csapóajtót. Gyerekjáték lesz megtalálni minket – jegyezte meg Hortense. – Csakhogy nekünk eszünk ágában sincs itt maradni – válaszolta Vidocq. Levett egy pincegyertyát az egyik polcról, meggyújtotta a nála lévő tűzszerszámmal, majd társa segítségével félretolta egy óriás hordó elülső fedelét, és fölszólította a két nőt, hogy kövessék. Utánuk a férfiak is beléptek a hordóba, és az utolsó becsukta maga mögött a fura ajtót, amit egy leleményes szerkezet nyitott és zárt tetszés szerint. 23 Széles

karimájú cilinderféle.

A hordó másik végén ugyanezen elv alapján nyílt az ajtó, s a menekülők egy zenétől hangos, semmihez sem foghatóan különös helyen találták magukat. Hosszan elnyúló, harsányan díszített, pinceszerű helyiség volt ez, melyet virágokkal és légies nimfákkal telepingált válaszfalak tagoltak, s a mintegy húsz bokszban meglehetősen vegyes társaság szórakozott. Rossz arcú férfiak és könnyűvérű lányok, de a férfinépség sok egyéb képviselője és fiatal fiúk is iddogáltak itt, vagy épp másféle, kevésbé ártatlan örömöknek hódoltak. A hosszan elnyúló főfolyosó legvégén négytagú zenekar nyirvogott. A hordó az egyik folyosó végi fülkébe nyílt. Ez volt a legsötétebb valamennyi közül. Amikor a kijárat felé akartak indulni, Hortense megtorpant. – Ez őrültség, meglátnak minket – mondta. – Nincs mitől félni – súgta oda Vidocq. – Ez a Café des Aveugles; a négy zenész, akiket ott lát, a Quinze-Vingts24 lakói voltak valamikor, és megtanultak hangszeren játszani. A forradalom alatt ez volt a sansculotte-ok25 kedvenc találkahelye. Az ajtó fölé azt írták, hogy: „E helyen polgárnak lenni büszkeség, tegeződni s dohányozni ildomos”. Ma már senki sem neveztetik polgárnak, nincs tegeződés sem, vagyis nem kötelező, de a dohányzásról továbbra sem mondtak le, és sok más, meglehetősen erkölcstelen dolgot is művelnek itt. Éppen ezért azt tanácsolom önnek, semmi esetre se akarja megnézni, mi történik a fülkékben, melyek előtt elhaladunk. A látvány mélységesen megbotránkoztatná, afelől pedig nyugodt lehet, hogy ránk itt a kutya sem figyel… Hortense szorosan belekapaszkodott Felicia karjába, aki egy percre sem veszítette el a nyugalmát, és hagyta, hogy barátnője keresztülvezesse a termen. Zsíros röhögések, illetlen dalok és ocsmány tréfálkozások szálltak föl az undorító méhkasból. Hortense úgy érezte, hogy ez maga a pokol, és minden erejével azon volt, hogy a lehető legkevesebbet halljon és lásson mindabból, ami körülötte történik. A 24 Szent

Lajos által a vakok számára alapított menhely. 25 Alsóbb néprétegekhez tartozó forradalmár.

zenekarhoz érve, melynek lármája szinte elviselhetetlen volt, Vidocq egy pénzérmét nyomott a tulaj kezébe, aki csak egy cinkos grimasszal válaszolt, noha ő maga nem tartozott a vakok közé. Aztán egy meredek és mocskos lépcsőfeljárón keresztül egy valódi bacchanália zsivajától zengő ház sötét kis udvarára jutottak… – Csak tovább előre! – szólt Vidocq a két nőhöz, miután körbekémlelt, és nem látott egyetlen járőröző rendőrt sem a ház előtt. – Jobb, ha itt különválunk. Siessenek haza, és legyenek nagyon óvatosak… Amint van valami hírünk, tudatjuk önökkel! Kis idő múltán Felicia és Hortense ismét elvegyült az árkádsoron hömpölygő tömegben. A kapu, melyen át kijutottak, éppen Corcellet fantasztikus boltjának tőszomszédságában volt, s a bámészkodók, akik a rácson keresztül mustrálgatták a fűszeres üzletének polcait, ügyet sem vetettek rájuk. A Palota téren minden nehézség nélkül találtak kocsit maguknak, amely visszavitte őket a Babylone utcába.

IV. FEJEZET Kérés vagy parancs?

A következő napokban Hortense úgy érezte magát, mint aki egy hosszú, fárasztó utazás után végre megpihen. Verőfényes és meglepően meleg májusi napok köszöntöttek rájuk. Felicia kertjében amilyen korán, olyan ígéretesen bimbóztak a rózsák, a lila akácok és jázminok roskadoztak a sok virágtól, és a béke e kicsiny szigetének köszönhetően Hortense-t csöppet sem zavarta, hogy nem hagyhatja el a házat. Párizs egyébként szép fokozatosan felöltötte körülötte nyári arcát. Az előkelők társadalma lassan nekifogott, hogy felkészüljön városi palotái bezárására, s a nagy utazásra vidéki kastélyai vagy a különböző fürdőhelyek felé. Voltak, akik még nem döntötték el, hol is töltik majd a meleg hónapokat, és azon tanakodtak, hogy olyan helyre menjenek, mint Vichy vagy Aixles-Bains, avagy a de Berry grófnő által divatba hozott megoldást válasszák, és valamelyik tengerparti üdülőhelyet keressék föl, vagy a pihenésnek egy kevésbé költséges módját részesítve előnyben, utazzanak vidékre, és ott egy ősi hajlékban igyekezzenek rendbe tenni a téli mulatságok által megtépázott pénzügyeiket, így vagy úgy, de a társasági élet szép lassan megszűnt, és Morosini grófné szokásos heti fogadásain már csak néhány bennfentes jelent meg. Szép számmal akadtak ugyanis olyanok is, akiknek nem lévén megfelelő anyagi hátterük ahhoz, hogy elutazzanak valamelyik fürdőhelyre, és nem rendelkezvén vidéki kastéllyal sem, magukra zárták palotájuk ajtajait és ablakait, hogy a külvilág azt higgye róluk, elutaztak. Az udvar szintén felszedelőzködött. A király Saint-Cloudban tartózkodott, minden bizonnyal azért, hogy nyugodtan elgondolkodhasson rajta, vajon miért tett oly rossz hatást a franciákra az, hogy a szélsőségesen királypárti Polignac herceget nevezte ki

miniszterének, aki köztudottan még a királynál is királypártibb, és nyíltan összetűzésbe került a képviselőházzal, melyben a legutóbbi választások óta a képviselők többsége a liberális ellenzékhez tartozott. A király gondolatai azonban nem mozoghattak sem túlságos magasságokban, sem túlságos mélységekben, mert Őfelsége szelleme nem viselte el az efféle szélsőségeket, és legyen bármint, gyűlölje akár egy egész nemzet a minisztereit, számára akkor is ők a legmegfelelőbbek. A csinos nyári palotában, melyet XIV. Lajos öccse építtetett, s ahol I. Napóleon csodálatos napokat töltött, X. Károly arról ábrándozott, hogy talán nemsokára megtudja, milyen is egy abszolút uralkodó élete. Ezalatt Párizs külvárosaiban, szegényebb negyedeiben, de néhány előkelő kerületben is egyre forrongóbbá vált a hangulat, mint amikor egy fazék víz lassan forrásnak indul, de szabad szemmel még nem érzékelhető a változás… Orléans-i Lajos Fülöp neuilly-i kertjében múlatta az időt népes családja körében, s a király melléfogásait számlálgatva várta, hogy végre elérkezzék az ő ideje. De várhatóan a hónap végén valamennyi előkelőség visszatér Párizsba, hogy fogadja a nápolyi király és királyné esedékes látogatását. A kávéházakban az Algéria ellen induló francia hadjárat volt az első számú beszédtéma, s egyesek támogatták, mások elítélték az expedíciót, melyet azért készültek indítani, hogy megtorolják a sérelmet, amit az algíri dej akkor ejtett valamelyik meghatalmazott miniszter becsületén, amikor légycsapóval arcul ütötte őt. Azon kevés szalonban pedig, ahol még fogadtak, mint például Maillé grófné vagy Montcalm márkiné szalonjában, a miniszter leváltásának lehetséges módozatait latolgatták, miközben az öreg Talleyrand-nál s az ő túlontúl fiatal unokahúgánál s egyben kedvesénél, Dino grófnőnél, összeesküvés szálait szövögették, mely a Bourbon-ház idősebbik ágának leváltását s unokatestvéreik, a d'Orléans-ok hatalomra juttatását tűzte ki céljául. Halkan szálltak a hírek szájról szájra, finoman, mint az esti szél, s az elsuttogott szavakhoz legyezők könnyed rebbenése s az utolsó francianégyesek akkordjai adták a ritmust.

A Babylone utcába azonban nem érkezett több hír Buchez-ről és barátairól. Ha legalább azt tudták volna, hogy Mangin rendőrprefektus – aki szenvedélyes gyűlölettel folytatott hajtóvadászatot ellenük – lefogatott néhány karbonárit, akkor nem lett volna kétségük afelől, hogy a rendőrség zaklatja Felicia bajtársait. Nagy fogás lett volna, amit az újságok számtalan cikkben kürtölték volna világgá. Békés és nyugodt hétköznapok köszöntöttek hát a barátnőkre, akik hímzéssel, olvasgatással, zenével és a néhanapján betoppanó látogatók fogadásával múlatták az időt. Ez utóbbiak között ott volt Delacroix is, a festő, aki lassan-lassan rendszeres vendégükké vált, és gyakran tért be hozzájuk egy kávéra vagy teára, amelyet a kerti padon üldögélve fogyasztott el. Mindig elégedetten nyilatkozott Timourral való együttműködésükről, noha a török néhanapján alaposan megnehezítette a dolgát: egyik alkalommal például, amikor egy lovasportréhoz kellett volna modellt ülnie, a török semmi pénzért nem volt hajlandó a műterembéli lóra felszállni, igazi telivért követelt. Hortense örömét lelte Delacroix látogatásaiban. A fiatal festő rendkívül művelt volt, és – Talleyrand diszkrét mesterkedésének eredményeként – a legelőkelőbb házakban fogadták Párizsban és Londonban is, ahol számos barátra tett szert utazása során. Tengernyi dologról tudott lelkesedéssel beszélni, de amikor a művészet került szóba, úgy sziporkázott, hogy a két nőt teljesen elbűvölte. Minden egyes látogatása ugyanúgy végződött. Miközben meghajolva Morosini grófné kezéért nyúlt, megkérdezte: – Mikor lesz részem az örömben, hogy modellt ül nekem, grófné? Elképzelni sem tudnék megfelelőbb arcot a Szabadság megfestéséhez… – A szabadság ideje még nem érkezett el, barátom – válaszolt Felicia. – Talán majd ha megvalósulni látom, beleegyezem, hogy én testesítsem meg… persze a legnagyobb alázattal! Vasárnaponként pedig Felicia kocsiján misére mentek a Missziós testvérekhez. Auvergne-ből nem érkeztek hírek, és Madame de Lauzargues csak Isten közelségében lelte meg a nyugalmát, mert csak neki vallhatta meg mennyire vágyik a múltba, s egyedül ő volt képes

vigaszt nyújtani számára. De mintha minden alkalommal látni vélte volna a fekete kocsit, melynek emléke továbbra is kísértette, így még arról az egyébként határozott szándékáról is lemondott, hogy ellátogasson a Sacré-Cæur Nővéreinek zárdájába. Egyébként is azt a választ kapta látogatási engedélyt kérő üzenetére, hogy a generális anya beteg, és senkit sem fogad… – Ez nem vall rá – jegyezte meg Felicia. – Madeleine-Sophie anya még a halál kapujából is visszajön, ha tudja, hogy egy szenvedő lélek vigaszra vár. Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán megkapta az ön levelét… – Csak nem arra gondol, hogy valamiféle zsilip veszi körül, és esetleg figyelmeztették velem kapcsolatban? – Nem gondolok semmit, kedvesem! De ön is tudja, hogy a trónörökösnő teljhatalommal bír a Nővéreknél, és azzal is tisztában kell lennie, hogy önnek meglehetősen rossz az ázsiója az udvarnál. Még ne akarja kitenni a lábát, Hortense, akkor se, ha csak ide menne a szomszédba. Így legalább elkerülheti a fölösleges csalódásokat. Hogy jobban teljék az idő, és ne engedje túlságosan elhatalmasodni lelkében a melankóliát, Hortense sokat olvasott. A különféle emlékiratok virágkorukat élték ekkoriban. Mindenki, akinek csak volt valami kis köze a forradalomhoz vagy a császársághoz, netán tevékeny részese volt az eseményeknek, föltétlenül szükségét érezte annak, hogy megismertesse a világgal saját nézőpontját. Az apokrif memoárok ugyancsak nagy népszerűségnek örvendtek. Így például Madame du Barry visszaemlékezései is, melyeknek megírására XV. Lajos kedvese aligha találhatott volna időt, mielőtt tragikus körülmények között és még élete virágjában be nem végezte a vérpadon. Ez az írás többkevesebb sikert mondhatott magáénak, és megvető nyerítést csalt elő Monsieur de Chateaubriand-ból26, akiről mindenki tudta, hogy nekilátott saját emlékiratai megírásának, de csak néhány kivételezettnek jutott az a megtisztelő szerencse, hogy Madame de Récamier Abbaye26 François

René de Chateaubriand (1786-1848) francia író. (A szerk.)

aux-Bois-beli27 szalonjában felolvasás formájában hallhasson belőle néhány részletet. Hortense a kertben üldögélt, a pad mindkét oldalán egy-egy bazsarózsabokor virult, melynek virágaitól egy kínai porcelánfestő is elámulna, ha látná. Az EGY KORTÁRS EMLÉKIRATAIT olvasta, nagy élvezettel merülve ennek a félig holland nőnek a kalandjaiba, aki Moreau tábornok28 kedvese volt, és azt követően, hogy néhányszor megbukott a Comédie Frangaise színpadán, oly nagy szerelemre gyúlt Ney marsall 29 iránt, hogy álruhában beállt katonának a Nagy Hadseregbe, és követte szerelmét a csatatérre. Az idő kellemes volt, s a könnyű szél, mely belebelekapott Hortense fehér muszlinkendőjébe, jerikói lonc illatát és valami halvány, lóürülékre emlékeztető szagot hozott magával a szomszédos kert és a svájci gárda nem kevésbé szomszédos laktanyája felől. Hortense-nak nem esett nehezére, hogy Combert kisasszony kedves kis kertjébe képzelje magát, hogy visszarepüljön azokba az időkbe, amikor különös eljegyzésük megköttetett, s amikor alig két mérföld választotta el Jeantól. Egy-egy pillanatra abbahagyta az olvasást, s a múlt e zavartalanul békés időszakának fölidézése és szerelmének édes emléke mosolyt csalt arcára. Végtelenül bátornak érezte magát, úgy érezte, nincs lehetetlen, és egyszerre töltötte el a remény érzése és fiatalságába vetett hite. De a kivételes pillanatok törékenyek, és ez alkalommal Felicia volt az, aki megtörte a varázst. Arcán, mely mindig híven tükrözte lelkiállapotát, most a nyugtalanság valamennyi stigmája fölfedezhető volt. Egy nagyalakú levelet tartott a kezében, melyen a pecsét mérete már messziről elárulta az üzenet hivatalos voltát. – Most hozta egy futár az udvartól – kiáltotta már messziről. – 27 1640-ben, Párizsban alapított női kolostor, melynek 1819-1849 között Madame de Récamier is a lakója volt. 28 Jean Moreau (1763-1813) francia tábornok. 29 Michel Ney (1769-1815) francia marsall, akit Napóleon bukása után halálra ítéltek és kivégeztek. (A szerk.)

Önnek címezték… Azt hiszem, ha engedek a türelmetlenségemnek, már kinyitottam volna. De az mégiscsak illetlenség. – Ugyan, Felicia. Együtt léptünk erre az útra, ami érinti egyikünket, ahhoz másikunknak is van köze. Lássuk csak, mit akarnak tőlünk. A levél hosszú, de határozott hangvételű volt. Dreux-Brézé márki, a király ceremóniamestere küldte, aki a szokásos bevezető formulák után Lauzargues grófné szíves tudomására hozta a királyi akaratot, mely szerint május 30-án vasárnap, az udvarnak történő bemutatás céljából meg kell jelennie pontban a szentmise végén, a Tuileriákban. Nevezett grófné friss gyászára való tekintettel az ilyen és hasonló esetekben követendő ceremóniarend a ruházatot illetően némileg módosul, amennyiben ez alkalommal nem kívántatik meg a ruha egyébkor megszokott dekoltázsa. Ugyancsak módosul a ceremóniarend a bemutatás helyszínét illetően, lévén, hogy ezúttal nem a trónterem, hanem a kápolna előtti folyosó ad helyet az eseménynek. Ezen megoldás előnye abban áll, hogy ily módon a grófné egyszerre mutatható be a királyi család valamennyi tagjának, minek következtében nem szükségeltetik végiglátogatnia valamennyi királyi lakosztályt. Egyebek tekintetében a megszokott gyakorlat követendő: két keresztanya, madame d'Agoult és madame de Damas kíséri a bemutatandó személyt lakhelyéről a palotába, az udvar valamelyik hintaján, monsieur Abraham, a palota tánctanára az esemény előtt néhány nappal tiszteletét teszi a hivatalos köszöntés elsajátíttatása céljából… Miután elolvasták a kissé komplikált irományt, döbbent csönd telepedett rájuk. Felicia kivette a levelet Hortense kezéből, hogy saját szemével lássa, és összeráncolt szemöldökkel újra elolvasta. Hortense ocsúdott fel elsőként: – Engem akarnak bemutatni az udvarnak? Mit jelenthet ez? – Őszintén szólva, nem tudom. De így, első látásra nem tetszik! – Akkor egyszerű – szólt Hortense –, nem megyek el, és kész! Felicia lassan összetekerte a levelet, és gépiesen játszadozni kezdett vele.

– Az lehetetlen. Valóban nem tudom, hogyan lehetne kikerülni egy ilyen meghívást. – És ha nem lennék itt… ha mondjuk, el lennék utazva? – Erre már nem hivatkozhatunk, és megvallom, ez az én hibám. A küldönc erősködött, hogy a levelet mindenképpen önnek kell átvennie, s minthogy fogalmam sem volt róla, hogy mit tartalmaz, azt mondtam neki, hogy beteg, és ezért nem fogadhat senkit… – Ez az, ez a megoldás: beteg vagyok, járni sem tudok… nemhogy illendően térdet hajtani. És nem hogy egyszer, de háromszor! Felicia ingatta a fejét: – Ha látni akarják magát, látni fogják. Ideküldik a király orvosát, aki majd megnézi, milyen állapotban van. Aztán ideküldenek néhány embert, akik örömmel jönnek az ágyához, és rajtuk keresztül érdeklődnek az állapotáról. Az egyetlen megoldás kétségkívül az lenne, ha már ma este elmenekülnénk. Ön, én… és házam népe. Hortense érezte, hogy elsápad. – Azt akarja mondani, hogy a visszautasítás veszélybe sodorná önt? – Azt azért nem, de a Tuileriákban meglehetősen rossz szemmel néznek rám. A trónörökösné őnagysága nem kedveli az itáliaiakat, akiket ő egészen egyszerűen Napóleonnal azonosít. Ezzel rendkívüli módon megtisztel bennünket. Ezenkívül pedig ne felejtse el, hogy a bátyám börtönben van. Csönd telepedett a barátnőkre. A poszáták még mindig daloltak, de ők most nem hallották, ahogy a virágok illatát sem érezték. – Mit kell tennem, Felicia? – kérdezte kis idő múltán Hortense. – Menjek oda? Nem tudom megmagyarázni, de valahogy félek tőle… – Nem hiszem, hogy van mitől félnie egy olyan hintóban, ami az udvarból jön. A Tuileriában még kevésbé van félnivalója. Nincs semmi, amiért megróhatnák, hacsak az nem, hogy otthagyta az apósát. Olyasmiről pedig még sohasem hallottam, hogy bárkit is letartóztattak volna a bemutatása napján… De azért valakitől tanácsot fogok kérni… – Kitől? – Párizs legokosabb asszonyától. Dino hercegnőtől. Meglehetősen

szoros a kapcsolatunk, és tudom, hogy eljött Loire-völgyi rochecotte-i kastélyából, hogy részt vehessen a nápolyi király és királyné tiszteletére rendezendő ünnepségeken. Velem jön? Ő a legelragadóbb teremtés, akit csak ismerek. – Nem, Felicia, köszönöm. Tudja, hogy nem nagyon szeretem a társaságot, és nem érezném jól magam. Meglehetősen furcsa a helyzetem, és azt hiszem, ebben az egész bemutatási ügyben is a kíváncsi tekintetektől félek a legjobban, melyeket majd el kell viselnem. Még nem felejtettem el, hogy mit kellett kiállnom a szüleim temetésén… – Ahogy gondolja. Felicia barátnőjét a bazsarózsák közt megbújó padon hagyta, majd futva távozott a kertből. Hortense még hallotta, amint parancsot adott a befogatásra, és szobája nyitott ablakán keresztül bekiabált Liviának, hogy készítse elő az egyik ruháját… Aztán csönd lett. Felicia elment. A fiatalasszony egy darabig még kint maradt a kertben, de már nem volt kedve olvasni. Az EGY KORTÁRS EMLÉKIRATAI lecsúszott a térdéről, és most a fűben feküdt. Hortense teljesen üresnek érezte magát, és valahogy furcsa módon sírni lett volna kedve, de az nevetséges lett volna. Egy meghívás a Tuileriákba még nem halálos ítélet, csak az egész olyan parancsízű volt, hogy nehezére esett válaszolni rá. Ráadásul tudta, hogy Babylone utcai tartózkodása csak egyféleképpen juthatott a király fülébe; úgy, hogy valaki elárulta neki. Ez a valaki pedig nem lehetett más, mint San Severo, s besúgása szinte a feljelentéssel volt egyenértékű, hiszen minden jel arra mutatott, hogy a herceg az ellensége… Hirtelen fázni kezdett, és bement a szalonba, ahol az esti lehűlésre való tekintettel egy inas éppen tűzgyújtással foglalatoskodott. Az inas, egy szőke, Firmin névre hallgató fiatalember, aki halványan Pierrounetre emlékeztette Hortense-t, fölpillantott a kandalló mellé telepedő fiatalasszonyra: – A grófné sápadt egy kissé – jegyezte meg. – Kívánja, hogy hozzak

egy kis teát? – Nem, Firmin, köszönöm. Csak egy kicsit hideg volt odakinn. A tűz majd fölmelegít… A lángok vidáman táncoltak a kandallóban, s ahogy Hortense kényelmesen összekucorodott a kék karosszékben, mintha enyhült volna az előbbi gyötrő szorongás. A tűz mindig is a barátja volt, de tudta, hogy soha semmi nem fogja már úgy melengetni a testét, mint az a nagy lánggal lobogó tűzrakás abban a lauzargues-i konyhában. Bizonyára azért, mert a Vesta-szűz, akire a tűz őrzése bízatott, a ház melegszívű tündére, a jó tündér, az öreg Godivelle volt, akit eltávolítottak Hortense közeléből, hogy nagybátyja a kénye-kedve szerint bánhasson vele, és fölajánlhassa neki a létező legaljasabb egyezséget… Vajon hol lehet most Godivelle? Milyen magyarázatot adhatott neki a márki Hortense szökésére? Mindenképpen valami szörnyűséges, sötét mesével kellett előállnia… és vajon Godivelle elhitte neki? Annyi jó érzés volt abban az idős asszonyban! És Hortense-nak mindig is az volt az érzése, hogy Godivelle szereti őt. Godivelle-től a kisfiára szálltak a gondolatai. Nagyon elkeseredettnek kellett lennie, ha megengedte magának, hogy rágondoljon, mert máskor erővel tartotta távol magától a kis Étienne emlékét. Félt, hogyha rágondol, elveszíti az erejét. Most azonban engedte, hogy a piciny kis emlékkép megrohanja, hatalmába kerítse a szívét, és reménytelenségbe taszítsa. Átengedte magát az érzéseinek, és sírni kezdett. Még akkor is könnyezett, amikor Felicia megérkezett, és ugyancsak zavarba jött, amikor észrevette, hogy barátnője nincs egyedül. Egy hölgy jött vele, akiről első pillantásra látszott, fontos személy lehet. Kivételes szépségű fiatal nő volt, noha a hamvas ifjúság kora már elszállt fölötte. Kicsiny, szemet gyönyörködtető arca szív alakú volt, s nagy szeme annyi helyet foglalt el rajta, hogy teljesen elvonta a figyelmet egyébként csinos vonásairól. Fantasztikus eleganciájú öltözéke fehér ruhából állt, széles, vállról leomló csipkegallérral, fölötte

aranybarna színű, a legújabb divat szerint szabott selyemkabáttal, melynek széles övvel összefogott, bővülő vonala fantasztikus karcsúságot kölcsönzött viselőjének. Egy itáliai szalmakalap – melynek széles karimája alól habzó csipke hullott alá, melyet az áll alatt megkötött aranybarna szatén szalagok fogtak össze egy pár fehér kesztyű és egy barna retikül tette teljessé a képet, s Hortense, Éva jó leányaként, fájdalma ellenére is csodálattal adózott a látványnak. – Madame de Dino mindenáron el akart jönni önhöz, Hortense – fogott bele Felicia. A jövevény azonban az üdvözlő térdhajtást félbeszakítva, odalépett Hortense-hoz, ellentmondást nem tűrően a kanapéhoz kísérte, és leültette maga mellé. – Hiszen sír! – kiáltott föl meleg és kissé rekedtes hangon olyan kiejtéssel, melyből már régóta eltűnt a németes akcentus. – De kedvesem, a király meghívása miatt nem szokás sírni. Az egyetlen dolog, amit gyakorolni kell, hogy az ember el tudja nyomni az ásítását. Az udvarban nincs mitől félni: a világ legunalmasabb helye. A királyok épp csak annyira ámulatba ejtők, amennyire az ember hagyja, hogy ámulatba ejtsék. – Aranyat szól, hercegnő! – jegyezte meg Felicia. – Önnél jobban kevesen ismerik a királyi udvarokat. Valóban. A Courlande hercegnőként született Dorothée de Dino, akit I. Sándor cár politikai meggondolásból Edmond de Périgord-ral, Talleyrand unokaöccsével s egyben örökösével házasított össze, s akit a bécsi kongresszust követően a nápolyi király ajándékozott meg e nemesi címmel, Mária-Lujza császárné udvarhölgye volt. De még ennél is fontosabb, hogy hathatósan támogatta Talleyrand-t – akihez a köztük lévő jelentős korkülönbség ellenére is gyöngéd érzelmi szálak fűzték –, amikor ki kellett kényszeríteni Franciaország részvételét azon az emlékezetes táncos kongresszuson. Ő volt az, aki a sebtiben francia nagykövetségnek kinevezett Kaunitz-palotában fogadta az akkori Európa csaknem valamennyi befolyásosnak vagy illusztrisnak számító személyiségét, s tehette mindezt azért, mert a legeurópaibb nő volt az egész világon.

Hortense Felicia révén tudott ezekről a dolgokról. Azt is tudta, hogy a Saint-Florentin utcai palota, melyet Dino hercegnő a nagybátyjával osztott meg, az orléans-i hercegek híveit tömörítő találkozók színhelye volt, és hogy a nagybátyja főkamarási rangja ellenére a hercegnőt nem NÉZTÉK jó szemmel az udvarnál. A trónörökösné egyfajta utálattal tekintett rá, a király közönnyel viseltetett iránta. Egyedül a lobbanékony természetű Berry hercegnő talált örömet a vele való találkozásban, de az ő véleménye nem sokat nyomott a latban. – Ezenkívül pedig – folytatta Hortense az én helyzetemben az ember inkább sötétség, mintsem fény után vágyakozik. Morosini hercegné bizonyára említette önnek, hercegnő, hogy semmiképp sem szeretnék elmenni a Tuileriákba. – Arról pedig, kedvesem, szó sem lehet – jelentette ki Madame de Dino kategorikusan. – Tudnia kell, hogy még egy betegség sem ment föl a király parancsának teljesítése alól. Mert ugyebár jelen esetben a meghívás szó eufemizmus volna. Csak abban az esetben engedélyeznék a távolmaradást, ha a halálán lenne, vagy legalábbis mindkét lába eltört volna. Engedelmeskednie kell. Valamennyiük biztonsága érdekében. A megjelenésével bizonyítékát adja annak, hogy jó alattvaló. – De miért akarnak látni engem? Miért nem hagynak békén? A hercegnő fölnevetett. – Lám, lám, ez a nem éppen tiszteletteljes többes már messziről elárulja az önben lakozó rebellist… Ugyan, szedje össze magát, kedvesem – tette hozzá megenyhülve, miközben kesztyűs kezét Hortense kezére tette. – Nem ennyire súlyos a helyzet, különben pedig én is ott leszek. – Igazán? Én azt hittem, hogy… – …nem kedvelnek az udvarban? Ez tény. De tény az is, hogy a nápolyi királyt készülnek fogadni, akihez a Dino hercegi birtok okán közvetlen hűbéri viszony fűz. A meghívásom tehát kikerülhetetlen, még akkor is, ha nem fűlik hozzá a foguk.

– Tulajdonképpen ebben reménykedtem, amikor önhöz fordultam, hercegné – szólt Felicia. – Nem vagyok bejáratos a palotába, ezért bevallom önnek… ha nem ijesztett is meg, de egy kissé nyugtalanított, hogy elengedjem egyedül a barátnőmet egy olyan helyre, ahol nyilvánvalóan nem szívesen látott vendég. – Nem megy egyedül, hiszen két kísérője is lesz. Az én szememben bevallom, ők a legijesztőbbek. Madame d'Agoult és Madame de Damas a mi kedves trónörökösnénk közvetlen környezetéhez tartoznak, akinek valósággal eleven képmásai: unalmasak és kimértek. Egy szót sem fognak szólni, és ön, Hortense, úgy érzi majd magát, mint akit letartóztattak. De szerencsére nem olyan hosszú odáig az út… Ezután váratlanul megcsókolta Hortense-t, adott még néhány jó tanácsot, majd finom tubarózsaillatot hagyva maga mögött, távozott. – Akkor hát elmegyek – sóhajtott a királyi meghívott hátradőlve a kanapén. De a következő másodpercben riadtan pattant fel: – Úristen, Felicia, a ruha! – Milyen ruha? – Az a bizonyos ruha, ami az udvarban való megjelenéshez elengedhetetlen. Nekem nincs semmi effélém… és elég gazdag sem vagyok hozzá, hogy ekkora költségbe verhessem magam. – Való igaz! Ezt tényleg meg kell gondolnunk. Felicia elgondolkodott, majd kis idő múlva földerült az arca, és így szólt: – Azt hiszem, megtaláltam a megoldást. San Severótól fogom megszerezni a szükséges összeget, méghozzá most mindjárt. Minden valószínűség szerint neki köszönhetjük ezt a nemkívánatos meghívást, akkor hát fizesse is meg az árát! – Soha nem egyezik bele. – Gondolja? Akkor majd elnyerem tőle. Szégyellem megvallani önnek, de egy jó ügy érdekében képes vagyok latba vetni minden ügyességemet. Aztán meg öröm lesz nézni, milyen képet vág majd az asztal másik oldalán a herceg, akiről könnyen kiderülhet, hogy egy gyilkos…

Felicia szavaiból Hortense csak az első mondatot jegyezte meg. – De Felicia! Csak nem azt akarja mondani, hogy csalni fog a játékban? Az ifjú grófné erőltetett mosollyal nyugtázta kérdését. – Az attól függ. Előfordulhat, hogy nem kell majd alkalmaznom azt a kis trükköt… amit egy velencei krupiétól tanultam. Tudja, kedvesem, túl sok pénzt nyert el a férjemtől, úgyhogy kénytelen voltam pisztollyal kényszeríteni, hogy árulja el a módszerét… Nohát, megyek öltözni! Legyen szép az estéje, és aludjon jól! Egészen biztosan későn érek haza, és nem fogom fölébreszteni. Hortense barátnője után iramodott, és a karjánál fogva tartotta vissza. – Vigye magával Timourt! Akkor nem félteném annyira. – Gaetano is bőven megteszi. El sem tudja képzelni, mi mindent tud! Egyébként pedig, nem félek semmitől. Ne felejtse el, hogy San Severo azt állítja, szerelmes belém… Viszont ha magammal vinném Timourt, kihasználhatná a távollétünket, és betörést mímelve ide küldhetné az embereit… Felicia aggodalma, még ha könnyedséggel próbálta is palástolni, komoly volt. Hortense akkor jött rá, amikor észrevette, hogy a török egy az ajtaja elé keresztbe állított, párnázott ülőalkalmatosságon töltötte az éjszakát. Reggelre kelve azonban Felicia örömtől sugárzó arccal ült a kis szalon ablaka mellé állított asztalnál, ahol a reggelijüket szokták elkölteni, és jobb kezével szerelmesen simogatta a várakozásainak megfelelően domborodó zöld bársonybukszát, miközben a nyitott ablakon át egy fehér tollú galambcsapat vonulását figyelte a ragyogó napsütésben. – Teljes siker! – jelentette Hortense-nak, amikor az csatlakozott hozzá. – Úgy megkopasztottam a mi kedves hercegünket, mint egy tyúkot. – Ez azt jelenti, hogy… – Hát igen! Én… Az a szent ember úgy tett, mint aki semmiről sem

tud. Égre-földre esküdözött, hogy őt nem avatták be, és semmi köze az önnek szóló meghíváshoz. Következésképpen nem látta be azt sem, miért kellene önnek ruhát ajándékoznia. Nem erősködtem, csak azt ajánlottam, játsszunk. Ennek sosem tud ellenállni, és ma éjszaka valóban nem volt szerencséje… – Mennyivel… sikerült megrövidítenie? – Húszezer arannyal! – válaszolta diadalittasan Felicia. – Több is, mint amennyire szükségünk van. De most kérem, siessen egy kicsit a reggelivel, mert foglalkoznunk kell azzal az átokverte ruhával. Már egy hét sincs a bemutatásig… Az elkövetkező egy hétben rengeteg tennivalójuk volt. Alig néhány órával azután, hogy megérkezett az uralkodói levél, megjelent a Babylone utcában monsieur Ábrahám, egy száraz és modoros öregúr, akit, mint cukrozott gyümölcsöt a cukor, vastag rétegben púder és arcpír borított, s aki azzal a céllal érkezett, hogy bevezesse a „grófné őnagyságát” a királyi udvarban szokásos hármas meghajlás csöppet sem könnyen elsajátítható rejtelmeibe. Hortense-nak már volt alkalma magára szedni ebből valamicskét a Szent Szív Nővéreinél, ahol az illemtant nagy becsben tartották. De hamar rá kellett jönnie, hogy hétköznapi öltözékben és uszályos ruhában meghajolni korántsem jelenti ugyanazt. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt három térdhajtásról volt szó, amit hátrálva kellett végrehajtani, és lehetőleg úgy, hogy a lába ne akadjon bele az uszályba. Mindehhez ilyen-olyan előre- és hátralépegetések, kifinomult meghajlás, szép, egyenes vonalú járás és diszkrét oldalirányú láblendítések társultak, az uszály alattomos redőnek eltávolítása céljából. Megfordulni cseppet sem lett volna nehéz, de pontosan ez volt az, amiről szó sem lehetett, mert a fenséges személyek másképp mint szemből, soha nem pillanthatták meg látogatóikat. Ez azonban rendkívüli módon megnehezítette a dolgokat, ugyanis a tiszteletnyilvánítást követően legtöbbször ismételten át kellett kelni a szalonon, ezúttal hátrálva és anélkül, hogy az ember csak egy

hüvelyknyit is eltérne a megszabott iránytól. Ha valaki netán tévesen becsülné meg az ajtó helyzetét, háttal a falnak ütköznék, és köznevetség tárgyát képezné. – Nincs túl sok időnk – rikácsolta monsieur Abraham –, de Istennek hála, a grófné őnagysága fiatal, erős és hajlékony. Minden valószínűség szerint előnyére válik majd ez a kis megpróbáltatás… A meghajlás, magától értetődően, valóságos művészet… Ó! Ha látták volna a megboldogult Marié Antoinette királynét!30 Micsoda kellem, micsoda elegancia! Monsieur Abraham ugyanis hajdanán a boldogtalan királyi hitves tánctanára volt, és nem engedte, hogy erről bárki is megfeledkezzék. Sajnálkozásának hangot adó mondatai rendszerint így végződtek: „Ó! Ha látták volna…” A ruha jelentette a másik problémát. Az Udvarban ugyanis nem illett feketében gyászolni, ezért Felicia egy ezüsttel finoman átszőtt, ametisztszínű brokátot választott barátnője számára, olyan árnyalatban, mely jól illett Hortense hajának szőkeségéhez. A ruha nagyon szép volt, és kitűnően állt Hortense-nak. Sajnos a dauphine őnagysága még Angouléme grófnőjeként31 szigorú parancsban adott utasítást egy meglehetősen furcsa szokás bevezetésére, mely bármilyen ruhaköltemény báját tönkre tudta tenni. E szerint bemutatás alkalmával hosszú csipke főkötőszalagokkal kellett megtűzdelni a frizurát, kötelező volt a vállra hulló, széles csipkefejkendő és a kebleket egyfajta ingmell takarta keményített csipkéből, melynek viselése éppoly kellemetlen volt, mint amilyen otromba látványt nyújtott. Amikor május 30-án, vasárnap reggel Hortense ebben a maskarában, két fehér strucctollal megtűzdelt frizurájában 30 Marié Antoinette (1755-1793) , XVI. Lajos felesége, akit a nagy francia forradalom során – akárcsak a királyt – kivégeztek. (A szerk.) 31 XVI. Lajos leányáról (1778-1851) van szó, aki unokatestvére, Angouléme herceg – Franciaország utolsó dauphinja (trónörököse), X. Károly fia – felesége lett. (A szerk.)

megpillantotta magát szobája nagy állótükrében, kibuggyant belőle a nevetés: – Úgy nézek ki, mint egy gyászhintó elé fogott ló – sóhajtott föl. – Ha arra gondolok, hogy az édesanyámnak egyszer ugyanígy kellett fölcicomáznia magát! Valóságos kínszenvedés lehetett ez egy olyan nő számára, aki mindig tökéletesen elegáns volt. – És ne feledkezzünk meg arról sem – duplázott rá Felicia –, hogy a fogadtatás sem lehetett valami bátorító, bizonyára sokban hasonlított ahhoz, amelyben a császárság marsallnéit részesítették. Amikor Ney marsall felesége, Moskowa hercegnő meghajolt előtte, a Madame 32 gránátosra emlékeztető hangján rádörrent: „Jó napot, Aglaé!”, de egyebet nem mondott, s ezzel tulajdonképpen visszalökte őt a versailles-i időkbe, amikor Moskowa hercegnő a királyné egyik komornájának lánya volt… De elég a fecsegésből! Úgy hallom, a kocsi előállt. Felicia váratlanul megragadta Hortense karját, mélyen a szemébe nézett, majd szeretetteljesen megcsókolta, gondosan ügyelve, hogy ne tegyen kárt barátnője frizurakölteményében. – Siessen vissza! – szólt elérzékenyülten. – Biztos vagyok benne, hogy sok mulatságos dologról fog beszámolni hazatérése után, és mindketten jót nevetünk majd. Addig is… imádkozom önért! A díszes udvari hintóban két hölgy várta, akik egyforma, apró csecsebecséktől terhes, hímzett szaténruháikban, csipkéikkel, tolldíszeikkel, gyémántjaikkal, ünnepélyes kinézetükkel és savanyú ábrázatukkal furcsamód hasonlítottak egymásra. Egyikük sem méltóztatott kiszállni, hogy megkönnyítse a jövevény beszállását. Csupán összeszorított szájjal egy kissé közelebb húzódtak egymáshoz, hogy helyet csináljanak Hortense szoknya fodrainak, majd az egyikük – akiről soha nem derült ki, hogy ki volt valójában – megszólalt: – Pontosan elkészült, madame, ez helyes… 32 A

király öccse feleségének járó cím.

Több szó nem esett köztük, amíg a Carrousel térre nem értek. Ekkor és csak ekkor a hölgyek közül az, amelyik eddig még nem beszélt, szóra nyitotta a száját: – Jól jegyezzen meg egy fontos dolgot: amennyiben őfelsége, a király kegyeskedik kérdést intézni önhöz, válaszában semmi esetre sem használhatja a „sire” vagy a „felséged” megszólítást. Az egyetlen megszólítás, amit használhat, „a király”, melyhez természetesen egyes szám harmadik személy kívántatik. – Se „sire”, se „felség”? De miért? A hölgy jeges pillantást vetett felé, majd állát a háztetők irányába emelve így szólt: – Mert ezt a két címet az a trónbitorló korzikai besározta. A törvényes uralkodó nem engedheti meg, hogy őt is így szólítsák. – Értem! – sóhajtott Hortense. – Köszönöm, asszonyom, hogy volt oly kegyes, és a tudomásomra hozta. – Csupán ügyeltem a hírnevére, kedvesem. Nem a mi választásunk volt, hogy keresztanyák lettünk ön mellett, de nem ragaszkodunk hozzá, hogy a kelleténél nagyobb mértékben váljunk nevetségessé! Most pedig szálljon ki! Hortense csak nagy erőfeszítéssel tudta legyőzni magában a föltoluló indulatot. Szerette volna jól fölpofozni ezt a két arrogáns, ostoba libát, és szívesen emlékeztette volna őket arra, hogy az általa viselt név minden valószínűség szerint ősibb, mint az övék. De a szenvedések útját, melyre most rálépett, végig kellett járnia, méghozzá némán… A szavaik amúgy is csak jelentéktelen tövisszúrások voltak, és nem érdekelte más, csak hogy minél hamarabb teljesítse a kellemetlen kötelességet. Mégis a palotába lépve, mely illusztris keresztapjáé33 volt, erőt vett rajta a meghatottság. A díszítéseken szinte semmit sem változtattak, most is pontosan úgy volt minden, ahogy ő akarta, ahogy ő rendelte. Az árulkodóan fénylő aranyliliomok alatt a császári sas szárnyainak Hortense keresztapja – mint az első kötetből, A farkasok urából kiderül – Napóleon volt. (A szerk.) 33

nyomát vélte fölfedezni, és Napóleon lépteit hallotta koppanni a nagy előcsarnok márványpadlatán… Könnyek szöktek a szemébe. Aztán a zajok és színek kavalkádja magával ragadta, és többé nem látott és nem hallott semmit. Látnivalóan Versailles pompáját és aprólékoskodó etikettjét igyekeztek itt újjáéleszteni. Sujtásos egyenruhák, ragyogó paszomántokkal, zsinórokkal, szalagokkal díszített uniformisok, sisakforgók és tollbokréták töltötték be a teret. A palota ezen része láthatólag a katonák, testőrök vagy a Svájci Gárda birodalma volt. Ritmusos léptek koppantak, parancsszavak visszhangzottak a magas boltívek alatt, de mindenütt, ahol a három nő s a felvezetésükkel megbízott lakájok csapata elhaladt, félreálltak az útjukból. Hortense két őrével az oldalán megmászott egy széles, fehér lépcsősort, melynek lábánál a Csend és a Meditáció allegóriája aludta kőbe zárt álmát. A lépcső egy tágas, jón oszlopsorral díszített folyosóra ért föl, éppen szemközt a kápolna kétszárnyú ajtajával. A kápolna – annak ellenére, hogy a császárság belsőépítészei, Percier és Fontaine, igyekeztek tágassá varázsolni – sosem bizonyult elegendőnek az egész udvar befogadásához, minélfogva a folyosó is tele volt emberekkel. Hortense és kísérői előtt azonban megnyílt egy oldalsó ajtó, melyen keresztül egy szalonba jutottak. A szalon is tömve volt emberekkel. Vajon mennyi ideig kell itt állnia, mozdulatlanságba merevedve, szemben az ajtóval, mely egyszer csak kinyílik majd? A hatalmas orgonasípok lármája egyszer-egyszer behallatszott, s az elfojtott hanggomolyag visszhangot vetett Hortense összeszorult szívében. Nem tudta mi lehet az oka, de furcsa kimerültség és valami rossz érzés vett rajta erőt. A körülötte állók az etikett előírásainak megfelelően lehalkított hangon, suttogva beszélgettek. Minden bizonnyal magántermészetű beszélgetések voltak, melyek egyáltalán nem érintették a személyét, Hortense-nak mégis az a kínos érzése támadt, hogy száz szempár szegeződik rá, és úgy ingerlik, mintha megannyi rovar csipkedné. Az orgona most egy győzelmi indulót játszott fokozódó hangerővel,

jelezvén, hogy a mise véget ért, és a király távozni készül. Már csak pillanatok kérdése, és az ajtót szélesre tárják. Először a király testőrsége, majd X. Károly király lépett a terembe. Utána egy alacsony, jellegtelen emberke és egy nagydarab, rózsás tolldísszel ékes hölgy következett; a nápolyi király és az ő királynéja. Őket a királyi család követte, melynek tagjai egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek, mintha arra várnának, hogy az utókor számára megörökíttessenek: elöl a trónörökösné őnagysága, aki ez alkalommal sem vonultatott föl több nőies bájt mint máskor, s kinek savanyú ábrázata láthatóan nem esett át semmilyen előnyös változáson az eltelt időben, mellette a Trónörökös, görnyedten és révetegen. A sort egy csodálatosan szőke, nyúlánk, fiatal hölgy zárta, kinek kissé szabálytalan arca vidám természetről árulkodott. Egy kisfiú s egy kislány kezét fogta: ő volt de Berry grófné. A királyi család tagjai színpompás, drágakövekből álló kaleidoszkópra emlékeztettek, melyek szüntelen ragyogásukkal valósággal elvakították Hortense-t. – Gyerünk! – szólalt meg mentorai közül az egyik. Mindhárman elindultak X. Károly magas, elegáns alakja felé, aki feszesen állt arannyal hímzett ibolyaszín uniformisában. De még mielőtt odaértek volna az uralkodói családhoz, megszólalt egy hang: – A király kegyeskedjék megengedni, hogy bemutassam neki Hortense de Lauzargues grófnét, menyemet, aki az ő alázatos szolgálója. A hang úgy hasított Hortense fülébe, mint az Apokalipszis harsonája. A márki hangja volt, az apósa hangja. Elhomályosult előtte a világ, és úgy érezte, menten elájul. De ugyanebben a pillanatban egy kéz, melynek erős fogását már jól ismerte, megragadta az övét, és a királyhoz vezette, s alig néhány lépésnyi távolságra tőle megállította, ahol térdet hajtott… Elbocsátották… Hogy hogyan sikerült végrehajtania az előírás szerint következő két térdhajtást, az élete végéig rejtély maradt előtte. Valószínűleg csoda történt… A király válaszul bólintott egyet, és valami érthetetlen mormogást hallatott. Akkor a könyörtelen kéz ismét megragadta az övét, és a

dauphine elé vezette, akit ugyancsak köszöntenie kellett, s aki e szavak kíséretében bocsátotta el: – Tanuljon meg uralkodni magán! Elég abból, hogy valaki állandóan maga után futkos! Azzal elvonult. Egyedül de Berry grófnénak volt egy kedves mosolya az ájulás szélén álló Hortense-hoz: – Látogasson meg! – mondta. – Szívesen látnám az udvarhölgyeim között, mit gondol, grófné? De Hortense helyett a fekete és arany árny válaszolt, aki láthatóan magára vállalta a szószóló szerepét: – Ő királyi fensége végtelenül jó. De Lauzargues grófnénak nem való az udvari élet, és szeretnénk mihamarabb visszatérni auvergne-i birtokunkra. – Valóban? Milyen kár. Ez esetben, Isten önnel, grófné… Ezzel vége is volt. A királyi család eltávozott, s utánuk a két állítólagos „keresztanyja” meg az egész udvar. A szalon kiürült. Hortense csak ekkor mert ránézni Foulques de Lauzargues-ra. Ő volt az, nem vitás, és semmit sem változott: a régi cinikus és arrogáns tekintet villant elő dús, fehér hajának glóriája alól. Most is rendkívül elegáns volt. Az arannyal hímzett fekete szatén udvari öltözet csodálatosan állt neki, s az inge úgy fehérlett, akár a frissen esett hó. Olyan nyílt elégedettséggel mosolygott, hogy az már sértő volt, de mosolya nem tükröződött azúrkék szemében. Furcsamód éppen ez a győzedelmes mosoly volt az, ami visszaadta Hortense erejét, akit a történtek teljesen összezavartak. Kirántotta kezét a nagybátyjáéból, oly hirtelen, hogy annak ideje sem volt fölocsúdni, és eltávolodott tőle: – Ha nem tévedek, önnek köszönhetem ezt a nevetséges komédiát, amelybe akaratom ellenére belekényszerítenek. A márki fölnevetett, s közben azzal a mozdulattal fricskázta meg brokátmellényét, amellyel a ráhullott dohánydarabkákat volt szokása eltávolítani.

– Meglehetősen udvariatlan módja ez a köszöntésnek két olyan ember esetében, akik oly régóta nem látták egymást! – Oly régóta! Alig néhány hete. Az idő azonban mit sem változtat a dolgon. Ha évek teltek volna el, annak sem lenne semmi hatása a találkozásunkra, márki. És ha csak egy pillanatig is sejtettem volna, hogy önt itt találom… – A király meghívását nem szokás visszautasítani, drága Hortenseom. Bíztam benne, hogy legalább ezt megtanulta tőlem. – Elég a gúnyolódásból. Egyvalamit egészen biztosan megtanultam: azt, hogy milyen ember is ön valójában. És most még jobban gyűlölöm. Hortense arca kipirult a haragtól, és látva, hogy ellensége csak mosolyog, a dühe egyre fokozódott. – Magát szórakoztatja, ha azt mondom, hogy gyűlölöm? – Igen, mert nem számít. A lényeg az, hogy még mindig nagyon jól áll önnek, ha mérges. Ma ellenállhatatlanul szép, asszonyom, én pedig végtelenül boldog vagyok. Belátom, nagyon helytelenül viselkedtem nemrégiben, amikor engedtem, hogy… bizonyos szélsőséges indulatok a hatalmukba kerítsenek. – Szélsőséges indulatok! Arról beszél, hogy meg akart ölni? – Halkabban, kérem! – szólt a márki az őrök felé intve, akik mint kék és arany kariatidák 34 álltak az ajtó két oldalán. – Ne feledkezzen meg róla, hol van! – Ön már akkor megfeledkezett róla, amikor becsalt ebbe a… gyalázatos kelepcébe. – Ön tényleg elvesztette a józan ítélőképességét! Mondja meg nekem, mi a gyalázatos abban, hogy kértem a bemutatását az udvarnál? Ha nem viselkedett volna ilyen esztelenül, az egész jóval nagyobb pompával zajlott volna le, annak rendje és módja szerint. – Bátorkodhatom emlékeztetni, hogy ceremónia gyanánt ön épp a temetésemet igyekezett előkészíteni? – Felejtsük el! Hallhatta, hogy sajnálkozásomat fejeztem ki a miatt a pillanatnyi lázroham miatt. Lelkemre, drága Hortense, semmit sem 34 Kőből

faragott, oszlopot helyettesítő nőalak.

kívánok jobban, mint hogy visszatérjen velem Lauzargues-ba, és ott éljen mellettem, ahogyan azt a családi élet szabályai diktálják. – Tudom! Hiszen de Berry grófnő őnagyságával közölte is, anélkül, hogy egyáltalán eszébe jutott volna megkérdezni, hogy én mit gondolok. Márpedig könnyen lehet, hogy nekem semmi kedvem visszatérni Auvergne-be. – Valóban? Nincs kedve viszontlátni a fiát? A kimondott szó okozta megrázkódtatás s a hozzá kapcsolódó emlékkép okozta fájdalom súlya alatt Hortense behunyta a szemét. Ez a nyomorult a lehető legaljasabb zsarolással akarja rábírni, hogy visszatérjen. Persze, hogy szeretné viszontlátni a gyermekét, egyéb vágya sincs, de ha engedne, vajon mi várna rá ott, ahová a márki vinné? Milyen aljas rabszolgaság? Vajon mit kényszerítenének rá, amikor már Lauzargues várának falai vennék körül? Az anyai szeretet azonban erősebbnek bizonyult, és Hortense nem tudta megállni, hogy felindultságtól remegő hangon meg ne kérdezze: – Ő hogy van? – Kitűnően! Keresnünk kellett számára egy másik szoptatós dajkát, olyan falánk. Csodálatos gyerkőc… igazi Lauzargues! Hortense szíve ellágyult e szavak hallatán, s a lelkében ébredő mosoly, anélkül, hogy észrevette volna, kiült az arcára. – Ó, milyen boldog vagyok! Kicsi kis Étienne-em… A gyöngéd pillanatnak a márki fagyos hangja vetett véget: – Én nem ismerek semmiféle Étienne-t. Az unokámat Foulques-nak hívják, mint engem! Gyerünk, kedvesem, azt hiszem, eleget időztünk már itt, hála a király jóindulatának. Jó, ha tudja, őfelsége kegyesen beleegyezett, hogy mielőtt elhagynánk a palotát, váltsunk néhány szót. Most pedig ideje hazatérni. – Egyetértek önnel. Én is indulok haza. Felteszem, a szeretetre méltó hölgyek, akik idekísértek, haza is kísérnek. – Szó sem lehet róla, amikor itt vagyok én, hogy átvállaljam ezt a szolgálatot. Fölajánlhatom a karomat? Némi tétovázás után Hortense a ruha hímzett ujjára tette a kezét.

Talán jobb, ha nem okoz botrányt a palotában, ahol nyilvánvalóan csak ellenségek veszik körül. Egyetlen szó nélkül hagyták maguk mögött a szalont, majd elindultak lefelé a széles lépcsőn. Hortense most figyelt csak föl a reá szegeződő kíváncsi vagy éppen csodálattal teli pillantásokra. Eszébe ötlött, hogy iménti izgalmában teljesen megfeledkezett arról, hogy megpróbálja megtalálni Madame de Dinót a királyi kíséretben. Tulajdonképpen semmi értelme nem lett volna. Talleyrand unokahúga úgysem tudta volna megvédeni. Egyébként mitől is? Egy kifogástalan kiállású nagybácsitól, aki oly szívet melengetően tud mosolyogni? A grófnő, aki maga is már jó ideje szenvedélyes vonzalommal viseltetik a saját nagybátyja iránt – pedig az már öregember –, most bizonyára bolondnak tartja. Amikor leértek a nagy előcsarnokba, egy lakáj de Lauzargues márki hintójáért kiáltott. A kocsi kisvártatva előállt, és a márki kifogástalan udvariassággal segítette be unokahúgát a hintóba. Ez a fajta udvariasság akkor jellemezte, amikor nem álltak ellent az akaratának. Aztán ő is helyet foglalt Hortense oldalán. A hintó lassan megfordult, és a Louvre boltíves átjárói felé vette az irányt. – Kedves öntől, hogy visszavisz Morosini grófnéhoz – szólalt meg Hortense egy idő után. – De ne számítson rá, hogy a visszaútján elkísérem. Nem megyek vissza Lauzargues-ba. – Pedig én azt hiszem, hogy igenis jönni fog. Mindenesetre a Babylone utcába semmiképpen nem megy vissza… – Hogyhogy? Akkor hová akar vinni? – Hát… önhöz, természetesen! – Nekem már nincs otthonom. Ön legalább olyan jól tudja, mint én, hogy egy betolakodó lakik ott, és hogy arra vetemedtek, hogy a beleegyezésem nélkül eladták a de Berny-kastélyt, ami pedig az „enyém”. – Ne legyen ostoba. Az a ház a Chaussé-d'Antinen továbbra is az öné. A legjobb bizonyíték erre az, hogy én magam is ott lakom. A ház hatalmas, és San Severo herceg alapjában véve jó ember… – Ön oda akar vinni engem, ahhoz a…

A torkát összeszorító jeges félelem nem engedte, hogy befejezze a mondatot. Ez képtelenség! Nem hagyhatja, hogy odavigyék, ahhoz az emberhez… és ráadásul az a valaki akarja odavinni, aki nem is olyan régen még meg akarta ölni… A pánik esztelen tettre sarkallta. A kocsi épphogy áthaladt az átjárón, és szerencsére elég lassan ment, bár Hortense akkor is hasonlóképpen cselekedett volna, ha gyorsabban halad. Hirtelen mozdulattal összefogta a ruha terjedelmes uszályát, kinyitotta a hintó ajtaját, és még mielőtt a márki fölocsúdhatott volna, kiugrott, majd futásnak eredt, egyenesen előre, ügyet sem vetve a márki kiáltozására és a vasárnap délutáni napsütésben a Szajna-parton sétálgató járókelők megrökönyödésére. Bizonnyal akadt közülük nem is egy, aki még sokáig őrizte emlékeiben a csodálatosan szép fiatal nőt, aki a királyi udvar előírásos öltözékében, térdig emelt szoknyával futott, mint valami elmeháborodott, és hihetetlen mennyiségű ametisztbrokátot szorított a testéhez, miközben szőke haja, mely a futástól szétbomlott, a groteszk főkötőszalagokkal együtt táncot járt a hátán. Egyetlen dolog járt a fejében: haza kell mennie Feliciához, vissza a békés ház biztonságába és főleg Timour megnyugtató közelségébe… Nincs más megoldás, haza kell jutnia valahogy, az nem lehet, hogy ne sikerüljön ez az esztelen vállalkozás… eszébe sem jutott, hogy megnézze, követik-e – a márki valószínűleg megparancsolta a kocsisnak, hogy forduljon vissza csak futott, futott… Kisvártatva elérte a Pont-Royalt.35 Aztán a márki hangja ütötte meg a fülét, amint azt kiáltja: „Állítsák meg azt a nőt!”, és hallotta a lovak patáinak dobogását is, de nem lassított, pedig a szíve már majd kiszakadt a mellkasából… Szerencsére sokan voltak a hídon. A tömeg szétnyílt Hortense előtt, de aztán hirtelen egy csapat botokkal hadonászó egyetemista zárta el az utat a híd teljes szélességében. Valamit énekeltek is, de egy szót sem értett belőle. Az egyetemisták sorfala nem nyílt meg előtte, sőt az egyik fiatalember még meg is állította: 35 Híd

Párizsban.

– Üldözik? – kérdezte. – Igen… ott… hátul… az a hintó. – Fusson tovább! Garantálom, hogy a kocsi nem jut át! Mégis történnek néha csodák? A fiatalemberek sorfala szétnyílt, majd be is zárult mögötte, miközben ő ismét futásnak eredt. Elérte a híd másik végét… most a rue du Bacon kell továbbmennie… De ekkor hirtelen, mint aki álomból ébred, rádöbbent, hogy milyen szokatlan látványt nyújthat ebben az öltözékben, és látta, hogy az emberek csodálkozó pillantásokkal méregetik. Az utca végén két rendőr fekete alakját vélte fölfedezni. Azok egészen biztosan föltartóztatják! Az ő oldalán jöttek, és Hortense olyan, de olyan fáradt volt… Úgy érezte, nemsokára minden ereje elhagyja, és menten összeesik, éppen a zsandárok orra előtt, amikor hirtelen egy erős kéz szorítását érezte a karján. – Erre! Eugéne Delacroix volt az, de túl sok minden történt már vele ahhoz, hogy ezen meglepődjön. – Képtelen vagyok… nem bírom tovább… – De igenis képes rá! Persze ebben a maskarában meg tudom érteni! Itt lakom a közelben… Bátorság! Delacroix átkarolta, és igyekezett erősen tartani. Jókora ereje lehetett, mert Hortense-nak egyszerre csak olyan érzése támadt, mintha repülne. De az is lehet, hogy egészen egyszerűen az lehetett a magyarázat, hogy Delacroix nem is támogatta, sokkal inkább a karjában vitte. Hortense meglepetten állapította meg, hogy a két rendőr az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatva haladt el mellettük. Ennyire megszokott lett volna az efféle utcai jelenet? A híd felé pillantva Hortense örömmel látta, hogy a hintó még mindig az egyetemisták által keltett kis zavargás foglya volt, és hálás szívvel gondolt rájuk. A következő pillanatban egy nagy, kétszárnyas kapu nyelte el a festőt és a fiatalasszonyt. A kapu egy magas házhoz tartozott, és a lépcső alján Delacroix elengedte Hortense derekát, majd kézen fogta, és

így szólt: – A legfelső emeleten van a műtermem. Maradt még ennyi ereje? Hortense halványan elmosolyodott: – Ön megmentett engem. Most már erősnek érzem magam… Jó néhány emeletet megmászott a festő nyomában, amikor az egyszer csak megállt egy fényes faajtó előtt, és egy kulcsot húzott elő a zsebéből: – Megérkeztünk – mondta. – Szíveskedjék befáradni! Hortense az invitálást elfogadva belépett az ajtón, majd néhány lépés után… kecsesen összeesett.

V. FEJEZET Egy festő műterme

Hortense puha párnák valóságos tengerében feküdt, amikor két, kissé erősre sikeredett pofon hatására visszanyerte az eszméletét: – Bocsásson meg – szólt Delacroix de nem tartok szalmiáksót. Eddig még nem fordult elő velem, hogy a modellem elájult volna… Tessék… igya meg ezt… A festő az ágya szélén ült, és egy aranysárga folyadékkal teli poharat nyújtott felé. – Mi ez? – Rum… Jó néhány betegség hathatós ellenszere, és úgy látom, az arca még most is sápadt egy kissé. – Rum? Még sohasem ittam… – Azt elhiszem, de nem történik semmi, ha most megkóstolja. A folyadék kíméletlen erejétől köhögnie kellett, de miközben valóságos lángfolyam öntötte el a torkát, csodálatos ízharmónia lepte meg az érzékeit. Nem hajtotta föl az egészet, csak kortyolt még egyet az italból, és máris elég jól érezte magát ahhoz, hogy fölüljön a díványon, melyre ájulását követően fektették. A festő is fölállt, és alig egy-két lépésnyi távolságból huncut félmosollyal figyelte Hortense-t, amiből ő arra következtetett, hogy erre a mosolyra csakis lehetetlen külseje adhat okot. – Most bizonyára bolondnak tart – jegyezte meg Hortense. – Mit állapított meg, milyennek nézek ki? – Hogy őszinte legyek, nem igazán tudom. Nem tagadom, hogy ebben a maskarában – itt a keményített ingmellre mutatott – különösen érdekesen hat. Nem nehéz rájönni, hogy egyenesen a Tuileriákból jött… sőt egyenesen egy bemutatásról. De bolondnak azért semmiképp sem gondolom!

– Nehéz lenne elmagyaráznom önnek, hogy mi történt velem az imént, mert ahhoz kénytelen lenne végighallgatni egy hosszú és unalmas történetet. Csak azt szeretném, ha hinne nekem, amikor azt mondom, hogy nagy veszélyből, meglehet, életveszélyből menekültem. – Hiszek önnek… Delacroix most leguggolt Hortense mellé, és a kezébe vette a kezét. – Az előbb, amikor találkoztunk, valóságos rémületet láttam a tekintetében – mondta kivételes gyöngédséggel a hangjában. – Teljesen zavarodottnak, elveszettnek tűnt… Egy pillanatig csak forgott önmaga körül, és én már azt hittem, hogy a Szajnába veti magát. Nézze! Pontosan ezt láttam az arcán… Hirtelen fölpattant, odalépett egy nagy, vázlatfüzetekkel és papírlapokkal borított asztalhoz, fogott egy rajzszenet, és gyors mozdulatokkal fölvázolt valamit egy papírlapra, majd odanyújtotta Hortense-nak. – Nézze! Hortense megdöbbent, amikor megpillantotta az arcáról készült vázlatot. Szeme, mely egy riadt állat tekintetét sugározta, rendkívül hangsúlyos volt, és Hortense nem tudta magáról, hogy így is tud nézni… Elismerően bólintott. – Ön valóban nagyon tehetséges, Delacroix úr – jegyezte meg. – Jól gondolom, ha azt mondom, hogy most tükröt tartott elém? Mert bizony… még most is nagyon félek. – Itt biztonságban van. Kinek jutna eszébe egy Eugéne Delacroix nevezetű szerény piktornál keresni a szépséges de Lauzargues grófnét? – Piktor! És szerény! Bocsásson meg, uram, de önt elnézve az ember inkább számos nemes tulajdonságot írhat a javára, olyanokat, mint a nagylelkűség, a bátorság… nem pedig a szerénység! Ön jobban hasonlít egy középkori lovagra, mint egy szerzetesre. Delacroix vakító fehérségű fogait kivillantva fölnevetett, és a látvány egy másik ragyogó fogsor emlékét idézte föl Hortense-ban. A festő gőgös fejtartása, ajkának akaratos íve bizonyos szempontból Jeanra emlékeztetett. Talán ezért tudta Hortense olyan könnyen a

bizalmába avatni. – Tus! – mondta. – De most beszéljünk komolyan, és mondja el nekem, mit tehetek önért. Hívjak egy kocsit, és visszavitessem a rue du Bacba? – Őszintén szólva, fogalmam sincs… Félek, hogy az üldözőim… – Először ott keresik? Szerintem is jobb lenne várni egy kicsit, és ha kíváncsi a véleményemre… Delacroix hirtelen elhallgatott, mert kopogtak az ajtón. – Egy pillanat! – kiáltotta. Visszaküldte Hortense-t az ágyba, behúzta a hálófülkét takaró függönyt, majd miután körbepillantva megbizonyosodott róla, hogy semmi sem árulkodik a jelenlétéről, ment ajtót nyitni. Egy kávéházi pincérfiú állt a küszöbön, tálcával a kezében. – Szép jó napot, Delacroix úr! Hogyhogy nem fest ma? – Vasárnap van, fiacskám! Úgy látom, mintha megfeledkeztél volna róla! Ez minden, amit hozol nekem? – Hát… igen. Miért, nagyon éhes? – Farkaséhes vagyok. Jó nagyot sétáltam ma reggel. Menj, és hozz nekem még nyulat és lepényt! A fiú hamiskás mosollyal a behúzott függönyök felé kacsingatott. – Rögvest, Delacroix úr. Az már biztos, hogy a mozgás étvágyat csinál! Kis idő múlva egy újabb tálcával és… még egy terítékkel tért vissza. A festő arrébb tolta a papírjait, széthajtott egy nagy asztalkendőt, és megterített. Aztán az ágyhoz lépett, és széthúzta a függönyöket: – Jöjjön, ebédeljünk! – mondta jókedvűen. – Teli hassal jobban megy a gondolkodás! A párnák közé tekeredett uszályt kiszabadítva, segített Hortense-nak a fölkelésben. – Az ördögbe is! – káromkodott – Micsoda egy maskara! Azt ajánlanám, hogy a paraván mögött szabaduljon meg ettől a lehetetlen öltözéktől. Azt a köntöst, amelyet a modelljeimnek szoktam adni, nem merem fölajánlani, de esetleg fölvehetné az egyik munkaköpenyemet. Meglátja, kényelmesebb lesz.

Az egyik fiókból előhúzott egy nagy, vörös flanelköpenyt, és megnyerő mosollyal nyújtotta át Hortense-nak. – Patyolat tiszta! Hortense tétovázott, aztán a köpeny után nyúlt. Végül szégyenlősen a férfihoz fordult. – Meg kell kérnem, hogy… kapcsolja ki a ruhámat. Én nem tudom… – Meghiszem azt. Forduljon meg! A festő olyan finoman oldotta meg a kapcsokat, hogy Hortense alig érezte ujjai érintését. Aztán magára húzta a hálófülke függönyeit, és egy pillanattal később a bő, melegvörös színű köpenyben tűnt elő. – Elragadó ebben az öltözékben – állapította meg Delacroix. – Ha törik, ha szakad, készítek magáról egy rajzot. Ez sokkal jobban tetszik, mint az udvari ruhája… – Pedig ön is rendkívül elegánsan van öltözve. – Ez így is volt. A hosszú, sötétvörös kabát, melyhez színben hozzáillő nyakkendő társult, tökéletes szabású volt, és kitűnően állt neki, de magas termete és izmos, vékony alakja miatt amúgy is azok közé tartozott, akiknek minden jól áll. Az összképhez persze bizonyos fokú természetes elegancia is társult, no és azok az alig észrevehető apró jelek, melyek nemesi származásáról tanúskodtak. Szeretek elegánsan öltözködni – ismerte el. – A szenvedélyemmé vált, amit Angliában sikerült tökélyre fejlesztenem. A férfiak öltöztetésében az angolok legyőzhetetlenek. De azt ne mondja nekem, hogy az Angouléme grófné őnagysága által kiagyalt, hivatalos udvari öltözék elegáns! Csak akkor nem nevetséges, ha valaki olyan szép, mint ön… Most pedig együnk, mert minden ki fog hűlni. Amilyen egyszerű, olyan ízletes volt az étek, és Hortense, aki az évek során megőrizte régi jó étvágyát, jóízűen fogyasztotta el a nyulat és az almás lepényt s hozzá egy ujjnyi burgundi borocskát, amely kellemesen ellazította. Minden bizonnyal ez utóbbi tehetett róla, de észre sem vette, és már arról mesélt újdonsült barátjának, hogy mi késztette a

Lauzargues márki hintájából való esztelen szökésére, majd fejvesztett menekülésére Párizs utcáin… A festő két szemöldöke közé mély ráncot vont a megfeszített figyelem, mellyel a beszámolót hallgatta. – Az igazat megvallva, sohasem gondoltam önt olyan nőnek, aki csupán azért követ el valami őrültséget, mert öröme telik benne, vagy mert így szeretné fölhívni magára a figyelmet. De a helyzet súlyosabb, mint gondoltam. Mit gondol, mi fog történni ezek után? – Nem tudom. Több mint valószínű, hogy a nagybátyám keresni fog Morosini grófnénál, és megvallom, nem vagyok teljesen nyugodt, ha rágondolok… Mérhetetlenül bántana, ha történne vele valami! – Mi jut eszébe? Párizs mégsem egy rakparti késdobáló. Vendégül látni egy régi zárdabéli barátnőt, még nem bűn. A legrosszabb, ami történhet, hogy a márki meglátogatja Morosini grófnét az otthonában. Csakhogy önt nem fogja ott találni. – De nekem vissza kell mennem oda. Ott lakom, és nincs más hely, ahová mehetnék. – Most az lenne a legjobb, ha itt maradna… Nem, ne tiltakozzon! Először is, biztosíthatom, hogy engem nem zavar – mondta, s a mosolyában annyi vidámság és kedvesség bujkált, hogy legalább tíz évet fiatalodott tőle. – Másodszor pedig, nem lenne jó, és veszélyes is lenne, ha látnák önt odakinn, még ha csak egy hintóban, akkor is. Sokféle módja van annak, hogy megoldják egy fiákeres nyelvét… ön eltűnt: ez olyan körülmény, amit ki kell használni. – De mit fog gondolni Felicia barátnőm? Már biztosan aggódik miattam… – Az aggodalma nem is jön rosszul, amikor majd ön után érdeklődnek. Annál természetesebben játssza majd a szerepét. Egyébként pedig rögtön elmegyek hozzá. Senkinek sem fog föltűnni, tudhatják, hogy gyakran járok oda, és együtt jobban el tudjuk dönteni, hogy hogyan tovább. Beszéd közben összeszedte a tányérokat, poharakat és a tálakat, melyekben az étel érkezett, az egészet fölhalmozta a tálcára, és elhelyezte a sarokban. A pincérfiú majd elviszi, amikor a vacsorával

jön. Aztán azt tanácsolta Hortense-nak, hogy pihenjen egy kicsit, amíg távol jár, és ne nyugtalankodjon, s főként senkinek ne nyisson ajtót. Azzal fogta a kalapját meg a sétapálcáját, és teátrális ünnepélyességgel mondott istenhozzádot: – Fogadja, szép hölgy, legodaadóbb szolgája búcsúját! Biztos lehet benne, hogy semmi sem történhet önnel, míg én őrzöm a nyugalmát… Kilépett a szobából, és gondosan bezárta maga mögött az ajtót. Hortense hallotta, ahogy a kulcs fordult a zárban. Sóhajtott egyet, és fölült a magas székre, amelyen kívül még egy dívány és néhány szalmafonatú karszék alkotta az ülőalkalmatosságok körét a helyiségben. A műterem bútorzatának legfigyelemreméltóbb darabja természetesen a gesztenyefa festőállvány és a nagy asztal volt, de volt ott egy másik asztal is, az előbbinél kisebb, a litográfkő számára, melyet a napfénytől egy paraván védett. Volt még egy emelvény a modellek számára és egy lóra emlékeztető faalkotmány, amelyről Hortense-nak eszébe jutott Timour fölháborodott tiltakozása, s az emlék, nyugtalansága ellenére is, mosolyt csalt az arcára. Az egyik sarokban egy jókora, koromfekete vaskályha állt, koromfekete könyökcsővel, s a tetején mindenféle festékmaradékokkal teli tégelyek és edények sorakoztak megszámlálhatatlanul. És mindenhol vásznak, rendetlen összevisszaságban, a fal felé fordítva. A zöld lepellel letakart képet, mely az állványon volt, Hortense nem merte háborgatni, nehogy elkenődjön az esetleg még meg nem száradt festék, de azért a többi festmény közül jó néhányat megfordított, és alaposan meghökkent a képekről sugárzó átütő erő s már-már vad indulatok láttán. A legtöbbször háttérként szolgáló sötétzöld megszámlálhatatlan sokféleségével kontrasztba állítva, csak úgy ragyogtak a vörös és arany árnyalatok. Hortense kissé ijesztőnek találta a képeken szereplő jelenetek erőszakosságát, mintha megmentője lelkének halálos mélységei nyíltak volna meg egyszerre előtte. Az volt a benyomása, hogy Eugéne Delacroix kedveli a nekivadult lovakat, a kínban vergődő

testeket, a vért, a félelmet és a szenvedést, a viharos eget, de legalább ennyire közel állnak hozzá a nagy és magasztos eszmék is. Az emberi alakok többsége rendkívül szép volt, még ha mosoly egyáltalán nem ült is ki az arcokra… Miközben egy újabb adag festmény felé indult, a magas, keskeny falitükörben saját képét pillantotta meg: halottsápadt nő nézett vissza rá, hosszú haja vérvörös köpenyféleségen terült szét olyasfajtán – a képzelete így láttatta vele –, melyet a jakobinus diktatúra aggatott előszeretettel áldozataira, akiket anyagyilkosság vádjával küldött halálba, mondván, hogy szülőanyjuk, a Nemzet életére törtek. Rémülettel gondolt arra, hogy ez a kép vele szemben talán valami előjel. Ezt már képtelen volt elviselni. Őrülten zakatoló szívvel, futva menekült a hálófülke zöld bársonyfüggönyeinek menedékébe, ahol belevetette magát a halomnyi párna puha összevisszaságába. Ha legalább azt tudná, hogy hol van a fia, kihasználhatná, hogy a márki Párizsban tartózkodik, és visszamehetne Lauzargues-ba, magához vehetné a picit, és könyörögve kérné Jeant, hogy találjon számukra valami rejtekhelyet, az erdő mélyén akár vagy valami isten háta mögötti eldugott helyen, akárhol, csak együtt élhessenek! A hirtelen támadt gondolat egy szempillantás alatt utat tört magának, és megálljt parancsolt a szívéből fölfelé törekvő könnyeknek. Igen, talán az lenne a legjobb megoldás, ha visszamenne. Vissza, amilyen gyorsan csak lehet… Hortense-nek fogalma sem volt róla, hogy a rodez-i postakocsi mikor indul Párizsból, de azt tudta, hogy abba az irányba minden kedden kettőkor indul egy gyorskocsi. Vasárnap volt… Föl kell jutnia a keddi kocsira… Az biztos, hogy a márki nem megy vissza egyhamar Auvergne-be. Idő kell hozzá, hogy megpróbálja megtalálni szökött unokahúgát Párizsban. Egy darabig maradnia kell, ami azt jelenti, hogy Hortense szabadon visszatérhet Lauzargues-ba, és találkozhat Jeannal. A viszontlátás puszta gondolatára finom borzongás futott végig a hátán, és megremegett a keze. Ó! Újra érezni fogja majd az erőt, melyet egyedül Jean tudott neki adni, és a szenvedélyt, mely mindkettőjüket fűtötte! Persze bujkálniuk kell majd, és a kastélyt

messziről el fogják kerülni, de még Godivelle-t is! Godivelle-t, akinek Étienne temetése napján megfogadta, hogy visszautasítja a farkasvezért… Talán inkább Brémont doktorhoz kellene mennie? Ő biztosan tudná, hol bújtassa el. Igen, ezt kell tennie: visszatérni azon az úton, amelyiken jött. Ha mást nem, legalább ugyanaz az égbolt borul fölé, ugyanazok a felhők néznek le rá, mint a gyermekére és a hőn szeretett férfira… Boldoggá tette a gondolat, és máris terveket kovácsolt: meg kell kérnie Feliciát, hogy küldje utána a csomagját és azt a kevés pénzt, melyet magáénak tudhatott, és el kell küldetni jegyért is… Egyszerre türelmetlenség fogta el, alig várta, hogy a festő visszatérjen, és elújságolhassa neki, hogy mit határozott. Már az orrában érezte az auvergne-i nyár illatát, az esőáztatta páfrányét, a sárga tárnicsét, mely kicsit kesernyésebb, a jegenyefenyők és erdei fenyők csodás aromáját… De még várnia kell egy keveset. Még nem telt el olyan sok idő Delacroix távozása óta, és bár a Babylone utca nem volt nagyon messze, azért azt sem lehetett állítani, hogy a szomszédban van. Hortense fölállt, és bekukkantott a paraván mögé, mely a tísztálkodósarkot takarta. Volt ott egy nagy, kék mintás, porcelán mosdótál meg egy ugyanolyan kancsó tele friss vízzel. Finoman bevizezte az arcát, azután egy ott talált fésű és több hajkefe segítségével rendbe szedte kissé a frizuráját. A vörös köpeny már nem ijesztette. Most, hogy már nem látta oly sötéten a világot, úgy találta, éppen olyan a színe, mint a rozs közt tarkálló pipacsé. Megnyugodva foglalt helyet a díványon, s közben a földön feltornyozott könyvoszlopra esett a pillantása. Levette azt, amelyik a legtetején volt, találomra felütötte, és akkor látta, hogy versek vannak benne: Ha serken húsz egész nemzet, megannyi szablya, S országhatáraink egyszerre körbefogja, S hírlelve végveszélyt harangok konganak, S ha, míg özönlenek az idegen hadak, Köztük egy hóka hős riasztó üstökösképp

Háromszín lobogót bontva nyomul előrébb, Ha Rajnán túlról az ő hangja harsonáz… Ki tudhatja, ha visszhangozzák ezerek, Meg nem éleszt-e csont-katonanemzetet? Új lap lesz száműzött apja történetében, Hogy a sok gáncsvető cinkos nyakára lépjen, Új trónkövetelő, kit vállra véve már A nagyvárosban úgy üdvözölnek: király? A hosszú, több oldalas vers szerzőjét Barthélemynek 36 hívták. A címet elolvasva – AZ EMBER FIA – Hortense-nak kedve támadt többet tudni. Hamar rájött, hogy nem tévedett. A „sápadt” férfi nem volt más, mint akivel egyazon napon született, s aki akkor a római király nevet kapta, de már csak egy anyja fogságában élő gyermek Ausztria határai mögött, francia herceg, akire német nevet aggattak. A költemény azok közé tartozott, melyek nem hagyták hidegen a lángoló elméket. A szerző megkínzott rabként ábrázolta benne Napóleon fiát. Hortense-szal egyidős lévén fiatal volt, csakhogy az ifjúnak egy császári palota volt a börtöne és egy osztrák kancellár a börtönőre. Hortense fölidézte magában, amikor a zárdája falai mögött róla álmodozott. Később persze megfeledkezett róla, mert az ábrándos szerelem nem veheti föl a harcot egy nagyon is valóságossal szemben. De most olyan jólesett, hogy fenséges gyötrelmek fölött bánkódhat. Végre nem a saját baja foglalkoztatta. Milyen más lett volna, ha II. Napóleon követte volna a trónon I. Napóleont! Akkor ezek a nyavalyás Bourbonok nem ülhettek volna vissza ócska, roskatag trónjukra, és a Sas egykori híveinek nem kellett volna annyit szenvedni tőlük… és Henri és Victoire Granier de Berny is egészen biztosan élne ezen az órán… Hortense most arról kezdett ábrándozni, hogyan alakulnának a dolgok, ha a költő által oly szépnek mondott ifjú, szőke herceg Auguste Marseille Barthélémy (1796-1867) szatirikus politikai költeményeiről híres francia költő. (A szerk.) 36

megszökne börtönéből, és elfoglalná a helyét Franciaország trónján. Talán vége szakadna a rendőrség szimatolásának, a fojtogatóvá vált egyházi elnyomásnak, a Kongregáció gáttalan hatalmaskodásának és mindannak, ami miatt a szabadságért repeső szívek nem érezték többé jól magukat Franciaországban. A szélsőséges királypártiak oly megveszekedetten akartak revánsot venni, hogy éppolyijesztővé váltak, mint az idegenek. Ennyi, hazájuktól távol töltött év után vajon nem lettek azzá ők maguk is? A másik oldalon pedig ott volt a császár egykori, hallgatásra, tétlenségre és leggyakrabban nyomorúságos életre kényszerített fegyverbarátainak keserűsége, akiket a rendőrség állandó megfigyelés alatt tartott. Elég volt keresztezni Duchamp ezredes pillantását, hogy az ember megtudja, hogyan gondolkodnak a hozzá hasonlók… A versolvasástól a filozófiáig vezető út végén Hortense elszenderült, és a könyvet a földre ejtve, akár egy kis macska, összegömbölyödve aludt a halomnyi párna közepén. Már jó ideje aludhatott, amikor azt hitte, álmot lát, méghozzá kedveset: Jean de la Nuit, Jean, a szerelme ott állt mellette. Csak állt mozdulatlanul, és őt nézte, s ha nem sugárzott volna úgy a tekintete, Hortense azt hihette volna, hogy csak egy szellem. Hortense, mint máskor is, ha álmodott, arra gondolt, hogy talán mégsem ő az, mert egy kissé megváltozott. A rövid szakáll eltűnt az arcáról, és egy vékony bajusz futott a szája szöglete felé. Egyébként jól állt neki, így jobban látszott ajkának határozott vonala. Szokásos viseletét, a durva pásztorgúnyát fekete, magasan záródó kabát helyettesítette, amilyet Duchamp ezredes hordott. Nem, mégis ő volt, és Hortense szíve repesett az örömtől. Jean fölé hajolt, és a kezét a vállára tette. Ebben a pillanatban értette meg, hogy nem álmodik, hogy beteljesült a lehetetlen… Jean tényleg ott volt. Aztán még mindig hitetlenkedve, mintha attól félne, hogy hangjának csengése elűzi a kedves képet, egészen halkan megkérdezte:

– Te vagy? Tényleg… te vagy az? – Igen… én vagyok. A következő másodpercben Hortense már a karjaiban volt, sírt és nevetett egyszerre, s hirtelen minden mást elfelejtett, kisepert az emlékezetéből, és egész valójával egymásra találásuk csodás pillanatának adta át magát. Újra érezte a szeretett férfi bőrének ismerős illatát, szép és erős kezének melegét, és látta a vidám kis fényt, melyet a boldogság gyújtott a tiszta tekintetű szemekben. – Jean… drága Jeanom! Hát itt vagy! Ó, ha tudnád, mennyit szenvedtem nélküled… De hogy kerültél ide? – Épp Morosini grófnénál volt, amikor megérkeztem – adta meg a magyarázatot Delacroix, aki nem akarván zavarni, mostanáig az ajtóban álldogált. – De hogy jöttél Párizsba? – Megküldted a címedet François-nak. Gondolom, azért, hogy tudassa velem, nem? – Akkor miért nem írtál nekem? – Mert jobbnak láttam így. Tudod, Lauzargues-ban most meglehetősen viharos a helyzet, de majd elmesélem… – Azért jöttél, hogy velem maradj, vagy magaddal viszel? – Sem egyik, sem másik, annak még nem jött el az ideje. Azért jöttem, mert megígértem, hogy elhozom a fiadat. Hortense-t mérhetetlen boldogság kerítette hatalmába, kitépte magát Jean ölelő karjai közül, és mint aki eszét vesztette, az ajtóhoz rohant. – A fiam? Elhoztad a fiamat? Itt van? Gyorsan, látni akarom… Belecsimpaszkodott a festőbe, aki ösztönösen elállta az utat, nehogy Hortense őrült lelkesedésében átessen a küszöbön. Jean utána jött, és finoman a műterem belseje felé terelte. – Nem most. Egy kicsit még türelmesnek kell lenned, kedvesem. A barátnődnél van a dajkával, és egy percig sem kell aggódnod miatta, jól van. – Túlságosan veszélyes lenne visszamennie oda – toldotta meg Delacroix. – A grófné könyörögve kéri, hogy egy ideig ne mozduljon el

innen. Nagybátyja, a márki, a rendőrséggel keresteti. – A rendőrséggel? Ezt merészeli? – Azt hiszem, mindenre képes, hogy téged megtaláljon. Ez az ember egy szörnyeteg, de egy makacs szörnyeteg, aki tudja, mit akar. Az pedig te vagy, drága Hortense… – Hát akkor csak keressen, kutassa át egész Párizst, mást se tegyen hónapokon, éveken keresztül! – kiáltotta Hortense magánkívül. – Azalatt én szépen megszököm. Tudod, mire gondoltam az imént? Hogy nem kell mást tennem, mint visszamenni Lauzargues-ba, és te biztosan el tudsz majd bújtatni engem. Vagy megkérném a jó Brémont doktort, hogy segítsen elrejtőzni. Most azonban, hogy sikerült visszaszerezned a gyermekünket, vele együtt megyünk. Kedden mindhárman fölszállunk a gyorskocsira… – Nem rossz elgondolás, de a dolgok jelenlegi állása szerint kivitelezhetetlen. Önt keresi a rendőrség, ez annyit jelent, hogy a postaállomásokat és a városkapukat is figyelik. – Semmi gond! Van egy útlevelem, madame Coudert névre kiállítva, így jöttem Párizsba. – Segítségedre lesz a menekülésben, de másfelé… nem Auvergnebe. Nehogy azt hidd, hogy Lauzargues gróf itt időzik majd, éppen ellenkezőleg. Előbb-utóbb rájön, hogy ki akarod használni az ő párizsi tartózkodását, és csak az jár a fejedben, hogy visszaszerezd a fiadat. Én is éppen ezt tettem. Az elutazását használtam ki arra, hogy elvegyem a kicsit a dajkától. – A dajkától? Nem azt mondtad, hogy veled jött? – Nem. Aki velem jött, az Jeanette, François unokahúga. Az ő gyereke meghalt, alighogy megszületett. Jót tesz neki, hogy foglalkozhat a tieddel; eltereli a gondolatait. Ráadásul mindenki azt hiszi, csupán egy újabb lány, aki feljött tőlünk Párizsba dajkának. – És a kicsi jól viselte az utazást? – Jobban, mint vártam. Valóságos kis vasgyúró! – jegyezte meg Jean, és a gyöngédségtől csak úgy ragyogott az arca. – De lehet, hogy egy újabb sietős utazást már nem viselne ilyen jól. Hisz még csak két és

fél hónapos. – Igaz. Én úgy érzem, mintha a lauzargues-i napok óta már legalább száz év telt volna el… Delacroix nevetése, no és a flambírozott rum meleg illata idézte emlékezetükbe a festő jelenlétét. Egy nagy tál fölé hajolt, melyben piciny, kék lángocskák szaladgáltak, és puncsot készített, amelyet aztán a faliszekrényből elővarázsolt három nagy pohárba – Hortense-nak csak a harmadáig töltött – öntött szét. – Szerencse, hogy nem így van! – jegyezte meg jókedvűen. – Százéves gyerek! Huh! Jöjjenek, igyanak velem egy kis puncsot… A barátaimat szoktam ezzel kínálni. És ma kissé hűs az este… – Szóval mindenképpen iszákost akar faragni belőlem? – mosolygott Hortense, aki egyszeriben csodálatosnak találta az életet. – Iszákost? Kedvesem, ha tudná, hogy egyes társaságbeli nők, akiket ismerek, mit képesek büntetlenül legurítani a torkukon, akkor eszébe sem jutna ilyesmi. Igyunk egyet a barátságra… aztán itt hagyom önöket. Egy sereg megbeszélnivalójuk lehet, melyek nem tartoznak idegen fülekre. – Csak nem miattunk akar elmenni itthonról? – kérdezte Jean. A festő megvonta a vállát. – Ez egy meglehetősen szerény „otthon”. Annyira szerény, hogy nem is nevezem az otthonomnak. Mondjuk inkább úgy, hogy ez az a hely, ahol dolgozom. Egyébként pedig, legalább tíz házat ismerek, ahol alig várják, hogy vendégül láthassanak. Ma este Guillemardet barátomat keresem föl. De ami önöket illeti, ne mozduljanak innen. Ez Morosini grófné határozott kérése… Afelől biztos lehet, kedves Hortense, hogy a grófné nem hagyja magára. Holnap Timour eljön, hogy modellt üljön, és egyúttal hoz magának valami kevésbé feltűnő ruhát, mint ez a köpeny vagy az udvari viselet. A barátnője pedig így vagy úgy, de mindenképpen hírt ad magáról, még a holnapi nap folyamán. – Idejön? – kérdezte Hortense. – Annyira szeretném látni… – Nem valószínű. Azóta, hogy látogatást tettek nála, tart tőle, hogy

figyelik. De most igyunk: a puncs nem jó, ha kihűl. A férfiak egy hajtásra ürítették ki a poharaikat, sőt töltöttek maguknak egy újabb pohárral, Hortense azonban épp csak a nyelve hegyét érintette óvatosan az italba. A hangulat egy csapásra megváltozott. Egy baráti összejövetel kellős közepén találta magát. Szóba került a király, az udvar, a háttérben zajló csatározás, melyben az újonnan kinevezett miniszterek és a nem sokkal korábban megválasztott képviselőház vett részt. Ez utóbbiban egyébként a liberális ellenzék könnyedén szerezte meg a többséget. Delacroix azon a véleményen volt, hogy a számtalan irányzat – melyek távlati céljaik tekintetében különböznek ugyan egymástól, abbéli törekvésükben azonban, hogy leszámoljanak végre az abszolutizmus föltámasztására irányuló próbálkozásokkal nagyon is egységesek – úgy föltüzelte az egész társadalmat, hogy bármelyik pillanatban fölcsaphatnak a lángok, ha a királypárti Polignac miniszter akár csak egyetlen hibás lépést tesz is. A másik kettő csöndben hallgatta. Jól nevelt baráti beszélgetés, mely valójában csak a várakozást volt hivatva megrövidíteni a pincérfiú megérkeztéig. Amikor végre fölhangzott a kopogás, a festő elbújtatta a fiatalokat a hálófülkében, és úgy tett, mintha a találomra felkapott rajz minden figyelmét lekötné. Ez fölmentette őt a beszélgetés kényszere alól. Alighogy a fiú kitette a lábát, Delacroix elhajította a papírt, a ceruzát, és a kalapjáért nyúlt. – A holnap reggeli viszontlátásig! – kiáltott vidáman. – Szép jó éjszakát… Holnap Morosini grófné tudatja velünk, mit határozott. S egy olasz komédiába illő meghajlás után az ajtó bezárult mögötte. Ezúttal itt hagyta a kulcsot, melyet Hortense sietve elfordított a zárban, majd rátolta a reteszt is, és a hátát az ajtónak vetve szembe fordult Jeannal. A szíve hevesen vert, és már-már levegő után kapkodott. – Nagyon vártam – duruzsolta –, annyira vártam már, hogy elmenjen… hogy végre egyedül maradhassunk! – Ezt hívják hálátlanságnak, ha nem tévedek. Pedig nekem úgy tűnik, sokat köszönhetünk neki…

– Igen, persze… ez nem is vitás! De én most semmit sem akarok tudni arról, ami odakint van… Nincs többé más… Jean lassan, tekintetét kedvese tekintetébe mélyesztve elindult Hortense felé, aki még mindig az ajtónak dőlve figyelte a közeledő férfit, s a szerelem és a türelmetlenség remegtető érzése az egész testét átjárta. Csak amikor Jean már ott volt, egészen közel hozzá, akkor fejezte be az imént megkezdett mondatot. – …csak mi ketten, Jean. Csak te meg én… Ajkuk egymásra tapadt, és a hosszú ideje tartó elszakítottság csillapíthatatlan éhségével csókolták egymást. Egy test és egy lélek voltak, amióta csak találkoztak, s a kényszerű elválás mindkettejük számára olyan volt, mintha énjük egyik felét veszítették volna el, valósággal csonkának érezték magukat. A két fél most kimondhatatlan boldogságban egyesült… Annyi mindent meg kellett volna beszélniük, de a vágy, melytől hevesen vert a szívük, és a fülükbe duruzsolt, elnémította őket. Egymást cirógató ajkuk beszélt helyettük… A két test zihálva szétvált, épp csak egy pillanatra, míg mindketten megszabadultak ruháiktól. Még nem nyúltak egymáshoz, csak a tekintetükkel érintették a másikat, s amikor Hortense elindult, hogy mezítelen testével hozzásimuljon a férfihoz, az egy karnyújtásnyira megállította: – Nem… hadd nézzelek még! Akkor Hortense lehunyta a szemét, s az ajtó fényes fafelületének dőlve élvezettel adta át magát a meztelen testén kalandozó, simogató férfitekintetnek. Aztán érezte, hogy Jeana vállára teszi a kezeit, s a két kéz finoman, gyöngéden elindul lefelé, követi melleinek vonalát, az ujjak egy picit szorosabbra záródnak, amikor a rózsaszín bimbókhoz érnek, és folytatják útjukat a csípője felé. Amikor a kezek egyike a legrejtettebb zughoz érkezett, Hortense megremegett, és tágra nyitotta aranycirmos szemét. A férfi most is ott állt előtte, egészen közel hozzá, de csak a kezével érintette, bontogatta finoman a testét. A fölébe tornyosuló, páratlanul izmos férfitest, a parancsoló és mégis gyöngéd tekintet végképp legyőzte.

– Tégy a magadévá! – szólt könyörögve. – Nem bírom tovább, megőrjítesz… Jean elmosolyodott, s egy pillanatra kivillantak a farkasokéra emlékeztető hófehér fogai. – Akarod? Most azonnal? – Te is akarod, ugyanúgy, mint én… – Hát persze! Csak tőled akartam hallani… Meg akartam bizonyosodni arról, hogy az okos Lauzargues grófné megőrizte magában az én kis vadóc nimfámat… Azzal a karjaiba vette, a díványhoz vitte, és elnyelte őket a párnák tengere. A két egymásra hangolt test rögtön visszatalált a szerelem táncának ismerős ritmusához, s nemsokára együtt sodródtak, ringtak az öröm hullámán, hogy azután őrülten dobogó szívvel, pihegve bukkanjanak föl ismét. A döntő pillanatban Hortense hosszú, nyögésre emlékeztető hangot hallatott, s ez később a nyugalom visszatértével megmosolyogtatta Jeant. – Olyan volt a hangod, mint egy nőstény farkasé – jegyezte meg, miközben ajka Hortense nyakán kalandozott, melyen a verőér még ekkor is szenvedélyes pillanataik ritmusára lüktetett. Hortense egy kissé eltolta magától, és csókra nyújtotta az ajkát. A te nőstényed vagyok… Mondtam már, hogy nincs más vágyam, csak hogy veled élhessek… meg a gyermekünkkel, egy kis házban az erdő mélyén, valamelyik elvadult völgyben, hiszen számtalan van belőlük mifelénk. Jean meglepetten nézett rá: – Azt mondtad „mifelénk”… Komolyan gondolod? – Igen, komolyan! Tudod, nem sokkal azelőtt, hogy Lauzargues-ot megismertem, kegyetlenül megsebezték a lelkem, és kiszakítottak az addigi békés, kényelmes mindennapokból. Akkor azt hittem, hogy a pokolba érkeztem… Most pedig úgy gondolok vissza a patakparti házadra, mint a Paradicsomra. El sem tudod képzelni, hányszor gondoltam rá vágyakozva, amióta Párizsba érkeztem… Jean arca egy pillanatra elkomorult, bizonyára valami kellemetlen

emlék lehetett. Így is volt: – Nincs már házam, Hortense… Miután te eljöttél, a márki és az emberei egy alkalommal kihasználták a távollétemet. Mindent elvittek, amit csak találtak, de előbb még fölgyújtották a házat… Semmim sem maradt. A semmit nem oszthatom meg veled, kedvesem… – Édes Istenem! – nyögött fel Hortense. – Lehetséges volna, hogy egy ekkora gonosztevőt hordjon a hátán a föld? – Nagyon is lehetséges. Bizonyára akadnak nála rosszabbak is. Elég, ha arra gondolunk, aki megpróbált téged megölni… Az én helyzetem nem is olyan sajnálatra méltó. Találtunk egy kényelmes barlangot Luernnel. És François is segített… – De… az utazás, a ruháid? Hogy csináltad? – Combert kisasszonynak köszönhetem. Nagyon… jó volt hozzám. – Dauphine? Annak ellenére, hogy háborúban állsz a márkival? Hiszen egész életében senki mást nem szeretett, csak őt. Miért segített volna neked? Azért, hogy örömet szerezzen az intézőjének? – Nem. De azt hiszem, összekülönböztek a márkival. Tudod, hogy François nem túl beszédes, és csak burkolt célzást tett valami szörnyű veszekedésre. Combert kisasszony éppen betegeskedett, amikor te eljöttél, de amikor értesült a szökésedről, azonnal elvitette magát François-val Lauzargues-ba. Nem tudom, és François sem tudja, mit mondhattak egymásnak a márkival. De amikor Dauphine kisasszony kilépett a kastélyból, szinte magánkívül volt. Alighogy beszállt a hintóba, zokogásban tört ki, és végigsírta az utat. Amikor megérkeztek Combert-be, fölment a szobájába, és lefeküdt. Csak három nap múlva jött ki onnan, és alig lehetett ráismerni… – Szegény Dauphine! A szerelem néha ijesztő… – És egyszerre édes is, nem gondolod? Az ember nem tud betelni vele… és folyton újra kezdené… Azzal lágyan csókolgatni kezdte, s puha ajka bejárta Hortense szemhéját, nyakát és száját. A lány egyszerre elfelejtkezett Dauphineról, érezte, ahogy finom remegés fut át a testén, és enged a parancsoló hívásnak. Úgy érezte, elhamvad a csókok perzselő szövétneke alatt,

mellyel Jean az egész testét behálózta, de most semmit sem akart elfogadni anélkül, hogy cserébe ne adott volna ő is. Minden egyes csókra csókkal, minden simogatásra simogatással válaszolt, és eddig ismeretlen öröm járta át, valahányszor sikerült ebből a harcra, kíméletlen küzdelemre termett férfitestből az öröm remegését kicsikarnia… Ki-kifulladva és szüntelenül megújuló étvággyal szeretkeztek. Szenvedélyük mintha az éj előrehaladtával csak fokozódott volna, és igencsak későre járt már, amikor eszükbe jutott, hogy hozzá sem nyúltak a vacsorájukhoz, és farkaséhesek. A tálcát bevitték a csatatérré változott ágyba, és letették maguk közé a párnahalom közepére. Már minden kihűlt, de ők fenségesnek találták közös estebédjüket. Azt leszámítva, hogy azon a téli éjszakán, amelyen Hortense Párizsból jövet egyszer csak megjelent a farkasok gyűrűjében, elköltöttek egy lepényt, ez volt az első alkalom, hogy együtt ettek. És ez volt az első éjszakájuk, amelynek minden percét egymáskarjai közt tölthették. A vacsora végeztével testük ismét összefonódott, de most azért, hogy az együtt alvás eddig még ismeretlen örömét is megízleljék. Jean csókkal zárta le Hortense szemhéját, s elküldte őt az álmok csodálatos birodalmába, ahol minden megtörténhet, még az is, sőt legfőképp az, ami lehetetlen… Hortense még aludt, de Jean, aki a hajnali ébredésekhez szokott, már fölkelt, felöltözött, és rendet rakott a szobában, amikor Delacroix tíz óra tájban kopogtatott az ajtón. A festő egy élelemmel megrakott kosarat cipelt. – Hoztam önöknek egy kis harapnivalót – mondta, miközben letette a kosarat a kályha mellé. – Gondolom, még ma is itt maradnak. Morosini grófné legalábbis valami ilyesmit említett tegnap este. Beugrottam az étterembe, és közöltem, hogy ma nem leszek itthon. Jobb az elővigyázatosság. A pincér, aki az ennivalót szokta hozni nekem, derék ember, de kíváncsi, és egy kíváncsi embert könnyen szóra lehet bírni. Hortense, akit a beszélgetés zaja fölébresztett, kidugta a fejét a

függönyök résén. – Igazságtalanság lenne, ha miattunk kiszorulna a műterméből. – Én aztán semmilyen igazságtalanságot nem látok ebben – szólt Delacroix, és szavait az a fajta nevetés kísérte, amely oly hasonlatossá tette Jeanhoz. – Egy kicsit mindenképpen maradnom kell. Timour ma eljön, hogy szokás szerint modellt üljön nekem. Ha megengedik, délutánig önökkel maradok. Hortense magára öltötte a piros flanelköpenyt, kikelt az ágyból, és a házigazdához lépett. – Hogy hálálhatjuk meg önnek valaha is, amit értünk tesz? – Már megtörtént. Morosini grófné végre megígérte, hogy modellt ül nekem. – Meglesz hát a Szabadság? Ennek igazán örülök, de szívesebben egyenlítenénk ki mi magunk az adósságunkat. A festő közelebb lépett HOZZÁ, és mutatóujjával könnyedén megemelve az állát, az üvegtetőn beáramló meleg fénybe fordította Hortense arcát. – Miért ne fizethetne ön is hasonlóképpen? Csodálatosan szép ma reggel, asszonyom. Ezt a fényt, ezt a ragyogást eddig még nem láttam az arcán. A boldogság volna az valóban, amely ily ragyogóvá teszi? – Igen – szólt Hortense. – Végtelenül boldog vagyok, és ezt a boldogságot elsősorban önnek köszönhetem. – Ne túlozzon! Nem én vagyok a boldogsága oka. Én csupán egy szelencét ajándékoztam önnek, hogy egy rövid ideig fogva tarthassa. Egyébként örülök, hogy találkozhattam vele, mert nem hittem a létezésében… – Önnek mindene megvan, ami a boldogsághoz kell – jegyezte meg Jean. – És hozzá igazi tehetség… Én csak egy vadonlakó vagyok, de amikor valami rendkívüli kerül az utamba, azt megismerem – tette hozzá, miközben odalépett az egyik nagyméretű vászonhoz, amelyet reggel már megcsodált, és kiemelte. A MARINO FALIERO DÓZSE KIVÉGZÉSÉNEK vázlata volt az. Lélegzetelállító volt az a méltóságteljesség és pompa, amellyel a festő újraalkotta a jelenetet. A díszletet a

dózsepalota főlépcsőjének egyik fordulója szolgáltatta. A fejétől megfosztott test a kép alsó szélén feküdt, árnyékban, mintha máris a feledés homálya borítaná… Szinte már ott sem volt. A dózse aranytól fénylő, díszes köpenye azonban, melyet a lépcső tetején három férfi tartott a kezében, annál szembetűnőbb volt, már-már életre kelt, hirdetve, hogy minden megy tovább, s hogy Velence hatalma sértetlen maradt. Nézték a képet, és egyikük sem szólt. Aztán Jean törte meg a csöndet, miközben visszatette a képet a helyére: – Ne kérjen túl sokat Istentől… Már így is sokat kapott tőle. Nekünk egyebünk sincs, mint egy kis törékeny boldogság. Lehet, hogy sok időbe telik, mire újból átélhetjük azokat a perceket, melyeket most – önnek hála – átélhetünk… Hortense aggodalommal terhes pillantást vetett felé, de Jean nem akart tudomást venni róla. Valóban ily hamar el kell hagynia őt? A kérdés már ott volt a nyelve hegyén, de inkább későbbre halasztotta. Delacroix a festészet iránt érzett szenvedély lázában égett, és örült, hogy ennek az ismeretlen férfinak a személyében olyan emberre lelt, aki képes őszintén csodálni őt. Sorra vette elő a festményeit, és látható örömmel mutogatta őket. Lehullt a nagy festőállványt takaró lepel is, és Hortense előtt egyszerre csak ott magasodott egy török lovas rátarti, félelmetes alakja. Nagyon hasonlított Timourra, olyan volt, mintha a testvére lenne, aki a háború szenvedélyes lázában ég. – Igyekszem kihasználni azt a kevés kis időt, amely a rendelkezésemre áll, és mindkettőjüket lerajzolom. Ilyen arcokkal nem sűrűn találkozom. Hortense-szal kezdte. Elrendezte körülötte a vérpiros ruhát, leültette a kis emelvényre, és gyors vázlatot készített. Jean azalatt a háta mögül figyelte, hogyan dolgozik. Timour tizenegy óra tájban érkezett. A török egy jókora kosarat cipelt, amely a belőle kilógó két butélia tanúsága szerint élelmiszereket tartalmazott, de valójában Hortense ruhái voltak benne. Hozott egy levelet is, amelyet átadott a fiatalasszonynak.

„Szegény, drága barátnőm, szó sem lehet róla, hogy ide visszatérjen – írta Felicia. – Úgy figyelik a házamat, mintha attól félnének, hogy föl akarom robbantani a Tuileriákat. De holnap elmegy önhöz valaki, aki biztos helyre kíséri. A fia – valóságos angyal! – ma reggel, Lidia bevásárlókosarába rejtve és szobalánynak öltözött dajkája kíséretében útra kelt vele oda, ahová önt is kísérik majd. Én is föl fogom keresni, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Ne veszítse el a reményt, és bízzon! Ez csak pillanatnyi kellemetlenség, amelyen túl kell esni. Az események nekünk dolgoznak. Csókoltatom.” Felicia levele a nem túl biztató hírek ellenére is valamiféle derűről árulkodott. Hortense gyanította már egy ideje, hogy barátnője örömét leli az összeesküvésekben. Felicia minden kétséget kizáróan kedvelte a szokatlan hangulatokat, szeretett kacérkodni a veszéllyel, és mindent összevéve, úgy mozgott Hortense problémáinak ködös útvesztőjében, mint hal a vízben. Ha nem nyomta volna úgy a lelkét bátyja sorsa, és begyógyult volna a seb, amelyet a férje elvesztése okozott, Felicia Orsini, Morosini grófné a világ legboldogabb asszonya… Kora délután Hortense és Jean magára maradt. A többiek elmentek. Timour már régebben, Delacroix alig néhány perce. Csak ültek, fogták egymás kezét, és hallgattak. A vad természetben született szerelmüknek csöndre volt szüksége. Önző módon sajnálták a pillanatokat, melyeket a hála és barátság oltárán voltak kénytelenek föláldozni. Hortense lelkét reggel óta nyomasztotta valami. – Az imént azt mondtad, hogy talán sokára lehetünk ismét boldogok… Visszamész? – Muszáj… Csak rövid időre jöttem. Jean a vékony ujjak remegését érezve, gyöngéden megszorította Hortense kezét. – Mikor indulsz? Nemsokára? – Holnap. A kétórás postakocsival… – Ó!

Annyi fájdalom szorult ebbe a rövid kis szótagocskába, hogy Jean megilletődötten ölelte át Hortense-t… – De csak akkor szállok fel rá, ha biztonságban tudlak téged. Azért jöttem, kedves, hogy elhozzam a fiadat. Most pedig a lehető leghamarabb vissza kell térnem oda… – Ilyen nagy szükségük van rád a farkasoknak? – Nem mondhatnám. Nyár van, és ebben az évszakban az erdők mélyére húzódnak, ahol elegendő vadat találnak. Luern ismeri François-t, ha netán nem lenne elég élelme. Most a barlangunkban lakik. Most elsősorban azért kell hazautaznom, hogy fölkészüljek a télre. Új házat kell építenem magamnak. Combert kisasszony földjén fogom fölépíteni… Hisz tudod, a város nem nekem való. Itt megfulladok. – A barlangunkba is be voltunk zárva, amikor szerettük egymást. – Én nem erről a szobáról beszélek. Olyan boldogságot éltem meg benne, hogy számomra a mennyország minden csillaga itt tündököl. Én erről a hatalmas városról beszélek. Épp csak leszálltam a postakocsiról, és fulladozni kezdtem. És egyébként is, tudod nagyon jól… Nem tudnék az erdőtől távol élni. – Igen, tudom. De úgy gondolom, ez nem elegendő indok arra, hogy máris itt hagyj engem… – Más oka is van: a márki. Tudom, érzem, hogy nemsokára visszatér… Ott kell lennem, hogy szembeszállhassak vele. Gátat kell vetnem az ármánykodásának. Tudod, hogy most már Combert kisasszony élete is veszélyben forog? – Ugyan miért forogna veszélyben? – csattant fel Hortense csípősen, enyhe féltékenységgel a hangjában, amiért állandóan ezt a nevet hallja Jean szájából. – És hogy kerültetek hirtelen ilyen közel egymáshoz? Hiszen tudomást sem vett rólad, sőt talán még gyűlölt is téged. Jean erre elmesélte, hogy a Lauzargues-ban történtek után Dauphine hogyan utasította François-t, hogy vigye el hozzá a barátját. A virágos szalonban fogadta, amelyet Hortense oly jól ismert, és amikor Jean megpillantotta, ahogy ott fekszik egy kanapén, pokróccal a lábán,

valósággal megijedt Combert kisasszony elgyötört arcától. – „Tudom, hogy ön segítette Lauzargues grófnét a szökésben – mondta -; jól tette. Most pedig vissza kell kapnia a gyermekét. Tudom, hol van… Üzenek önért, amint kedvező alkalom kínálkozik…” – Állta a szavát – jegyezte meg Jean. – Ő volt az, aki értem küldött, és neki köszönhetem, hogy el tudtam jönni ide, de cserébe arra kért, hogy ne időzzek túl sokáig: „Itt kell legyőznie a márkit – mondta még –, ezen a földön, amely jog szerint megilletné… És azt hiszem, a végső leszámolás még messze van…” Szerintem is… – De – folytatta Hortense ott, ahol abbahagyta – ebből az egészből még most sem világos számomra, hogy mitől félti Dauphine az életét? – Ez a gondolat nem tőle származik, hanem François-tól. Márpedig te is tudod, hogy François nem mond olyasmit, amiben ne lenne biztos… Egyébként pedig nem nehéz magyarázatot találni rá. Amint a márki észreveszi a gyerek eltűnését, vadállattá válik. Senki és semmi sem menekül meg a haragjától. Ha pedig rájön, hogy ki árulta el a rejtekhely titkát… – És hogy ki rabolta el! Ó, Jean! Te leszel veszélyben, te! – Nem félek tőle. Sőt inkább várom, hogy rám támadjon. De Dauphine csupán egy törékeny, beteg nő. – Várod, hogy rád támadjon? Ó szerelmem, de hisz egyedül vagy, ő pedig azt állít maga mellé a pénzén, akit és amit csak akar. – Nekem viszont ott vannak a farkasaim. Aztán meg… ha az a szándékod, hogy egy nap visszatérsz Lauzargues-ba, egyszer s mindenkorra meg kell akadályozni, hogy ártson. – Csak nem azt karod mondani, hogy… talán meg is ölöd? Akárhogy is, de ő az apád… – Nem fogom keresni az összeütközést, de magamat megvédem, ha kell. Ezért akarom, hogy belém kössön. De most… hagyjuk őt, jó? Olyan kevés az időnk… Az első éjszakán az egymásra találás szenvedélyének lázában égtek, a régi vágy csillapíthatatlan éhsége hajtotta őket, és oly vadul szeretkeztek, mintha attól kellett volna tartaniuk, hogy többé már sosem

csillapul a szenvedélyük. Ez az éjszaka más volt… Végtelenül gyöngéden szerették egymást a nagy olaj lámpa bársonyos fényében, sokszor csak némán egymáshoz simulva, s ilyenkor sokkal inkább az egymás iránt érzett szeretetük, mintsem a vágy forrasztotta eggyé testüket. Egyszer-egyszer megszólaltak, s a szerelmesek sajátos szókincsének édes, értelmetlen szavait suttogták egymásnak. Szavakat, melyek már az idők kezdete óta léteznek, szavakat, melyeknek jelentését csak ők tudták. Alvásra egyikük sem gondolt, nem akarták, hogy akár egy is elvesszen azokból a varázslatos pillanatokból, amikor újra és újra fölfedezhették egymást. Hortense szíve egyre jobban elszorult, ahogy az arannyal futtatott, bronz ingaóra – egy hajdanán jómódú család utolsó emléke – az idő múlását jelezte. Hallgatta, amint elütötte az órákat, és szorongása nőttön-nőtt, mint a halálraítéltté, aki egyetlen pillanatot sem akar elvesztegetni abból, ami még hátravan, miközben tudja, hogy nem kerülheti el a bárdot. Nemsokára elveszíti énjének drágábbik felét. Nemsokára el kell válnia Jeantól, és más-más úton mennek tovább. Mit számít neki, hogy az övé a biztonságba vezet-e… Egyedül az nyújt számára vigaszt balsorsában, hogy nemsokára viszontláthatja a gyermeket, kettejük gyermekét, aki húsuk és vérük, Jeané és az övé… Mikor a hajnal vöröslő arannyal futtatta be az ablaküvegeket, Jean és Hortense utoljára szeretkeztek, az istenhozzádok reménytelen szenvedélyével, s lázas kérdéseket ékeltek csókjaik közé: – Ugye látjuk még egymást? Egy nap visszatalálunk egymáshoz? Ez Hortense volt. – Hinnünk kell, hogy így lesz, Hortense, mert nem lehet másképp. Képtelen lennék nélküled élni. Amikor még nem ismertelek, csak egy Auvergne földjébe plántált fa voltam, olyan, mint az összes többi. Te keltettél életre… Ez pedig Jean. Úgy keltek ki az ágyból, ahogy az ember utolsó menedékét hagyja a háta mögött. Egy pillanatig megálltak egymással szemben, anyaszült meztelenül, ahogy Ádám és Éva állhatott, mikor az Arkangyal

lángkardja megjelent, elvágva tőlük az édenkertbe vezető utat. Hosszú csókkal búcsúztak, ahogy egy hosszú út előtt szokás egy utolsó erőt és bátorságot nyújtó koccintással. Aztán nekiláttak a készülődésnek. Hortense kávét főzött a festő tűzhelyén, Jean pedig rendet rakott a „szobájukban”, aztán együtt elfogyasztották a reggelit, s ez mindkettejükben azt a képzetet keltette, hogy házastársak. Hortense-t valami furcsa jóérzés töltötte el attól, hogy megvajazhatja Jean kenyerét, és cukrot tehet a kávéjába. A legkisebb mozdulat is óriási jelentőséget nyert. Aztán leültek egymás mellé, és mint előző nap, kéz a kézben várakoztak. Nem kellett sokáig várniuk. Delacroix ígéretéhez híven korán érkezett. Tudatta velük, hogy Hortense-ért tíz óra tájban jönnek, ő Jeannal marad, és elkíséri majd a postaállomásra. – Nem maradhatnék vele én is az indulásig? – kérlelte Hortense. – Nehéz lenne megoldani. Nem fiáker jön önért, hanem Talleyrand herceg hintója. Dino hercegnő várja önt… – A hercegnő? Odavitték a fiamat? Delacroix huncut mosollyal válaszolt. – Pillanatnyilag ez látszik a legjobb megoldásnak. Haragszik? – Nem. Inkább zavarban vagyok! Egy ilyen előkelő hölgy és egy ilyen nagyúr… – A világ legkiválóbb emberei, majd meglátja! Ezenkívül biztosabb védelmet keresve sem találhattunk volna. Senki sem fog csodálkozni, ha meglátja a hintajukat nálam. Néha előfordul, hogy a herceg vagy a hercegnő megtisztel a látogatásával. Fogadja hát el, amit fölkínálnak! – Bocsásson meg. Hálátlannak érzem magam… Akárhogy is, a hintó érkezését se így, se úgy nem lehetett késleltetni… Hortense most még jobban szorította Jean kezét. – Oly kevés az idő és még… – Bátorság! Megígértem, hogy visszaadom neked a GYERmekünket, és úgy is lett. Most megígérem, hogy látjuk még egymást… – Mikor? Az örökkévalóságban?

– Az nem is lenne olyan rossz! – válaszolt Jean biztató mosollyal, melyből Hortense hirtelen új erőt merített. – Én azonban biztos vagyok abban, hogy a Gondviselés nem akar túl hosszú időre elszakítani minket egymástól… De én akkor is csak téged foglak szeretni, ha a mostani elválásunk sokáig tart. Nem veszítem el a reményt, mert magammal viszlek… Az aranyozott óra éppen tízet ütött, amikor egy határozott kéz kopogtatás nélkül lenyomta a kilincset, és az ajtó kinyílt. Dino hercegnő lépett be fehér muszlinruhában. Egy vidám üdvözlés Delacroix-nak, egy hamar mosolyba váltó kíváncsi pillantás az őt meghajlással köszöntő Jean felé, és mintha csak az imént váltak volna el, Dino hercegnő a térdet hajtó Hortense-hoz fordult: – Gyorsan, kedveském! Nem maradhatok sokáig. Van nálam valaki, aki türelmetlenül várja… Uraim, Isten önökkel! Ah, Eugéne, látogasson meg ma este vagy holnap a Saint-Florentin utcában. A herceg szívesen találkozna önnel, mielőtt visszaindul Valenfay-be. – Nem mulasztom el, hercegnő. A hercegnő keresetlenül bájos mozdulattal nyújtotta csókra a kezét: – Na látja, ilyennek szeretem: kedves és engedelmes! – jegyezte meg vidáman. – Uram, örülnék, ha megismerhetném – fordult Jean felé –, de úgy tűnik, ezúttal nem lesz rá időnk. Sok boldogságot kívánok önnek. – Én ugyanezt kívánom, kegyes hölgy, minthogy az enyém fölött őrködik. Hm! Úgy tudtam, Auvergne a szűkebb pátriája! – szólt, miközben kezet nyújtott neki. Elérkezett hát Hortense és Jean búcsújának fájdalmas pillanata. Nem akartak túlságosan kitárulkozni ez előtt a kivételes, talán kissé kíváncsi hölgy előtt, és egyébként is búcsút vettek már egymástól. Hortense szívének minden szerelmét egyetlen pillantásba sűrítve nyújtotta Jeannak a kezét. A férfi megérintette az ajkával: – Jó utat, barátom! Hírt adok a sorsom alakulásáról, és tudatom önnel, hogy hová írhat nekem… És adja át üdvözletem Combert kisasszonynak. Azt hiszem, tulajdonképpen nagyon kedvelem őt.

Bármily bátor volt is, könnyek gyűltek a szemébe. Sietve elfordult hát, baráti csókot nyomott a festő arcára, és eltűnt a zöld színű ajtó mögött.

MÁSODIK RÉSZ

A forradalom szele

VI. FEJEZET Kis ház Saint-Mandéban

A Voltaire rakpart és a XV. Lajos tér, ahol Talleyrand herceg palotája állt, nem volt messze egymástól, de madame Dinónak ez a rövid út is elegendő volt ahhoz, hogy egy-két dolgot elmagyarázzon Hortense-nak. Hogy elejét vegye a fiatalasszony kissé zavart hálálkodásának, kijelentette: – Nem tartozik köszönettel. A gyűlölt rendszerrel elégedetlen becsületes embereknek kötelességük segíteni egymást. Köszönje, kedvesem a szerencséjének. Ha a nagybátyámat, aki főkamarás az udvarnál, nem szólította volna el a nápolyi király látogatása valençay-i kastélyából, nem állt volna módomban segíteni önnek. Egyébiránt holnap újra útra kelünk. Nem is kérdezem, hogy lenne-e kedve velünk tartani, Morosini grófné szerint úgyis nemmel válaszolna. – A grófnénak teljesen igaza van, hercegnő. Azért jöttem Párizsba, mert fényt kell derítenem szüleim halálának körülményeire, és vissza kell szereznem a vagyonomat. Nehéz lenne ezt egy kastélyból véghezvinni, amelyről még azt sem tudom, merre található. – Berry megyében. Őszintén szólva a vállalkozása meglehetősen kockázatosnak tűnik számomra. Bujkálnia kell, nehogy megint nagybátyja, a márki kezei közé kerüljön, és az Udvarnál sem állnak jól a dolgai. Nem lenne okosabb, ha elvonulna egy időre? – A márki nem marad örökké Párizsban. Kénytelen lesz visszatérni Lauzargues-ba. Ami pedig… a másik fenyegető veszélyt illeti, csak találnom kell egy megfelelő rejtekhelyet, hogy azt higgyék, elhagytam Párizst. – Ezen fáradozunk mindannyian. Mióta a Bourbonok visszatértek, majdnem sikerült elérniük, hogy visszasírjam Napóleont. Pedig Isten a tudója, mennyire gyűlöltem. De pihenjen csak, madame Morosini

gondoskodik önről. Nemsokára találkozunk vele. Már nem jártak messze. A hintó átvágott a XV. Lajosról elnevezett hatalmas, füves téren, melyről a „hőn szeretett” király37 szobra már örökké hiányozni fog, és befordult a Saint-Florentin utcába. Csakhamar egy monumentális oszlopokkal díszített kapuhoz értek, és röviddel ezután egy hatalmas üvegajtó előtt, melyet kőoroszlánok őriztek, és lemeztető védett, a hintó megállt. Hortense olyan izgatottan lépdelt fölfelé a hercegnő nyomában, hogy semmit sem látott a csodálatos, fehér kővel borított lépcsőházból, melyet festmények és szobrok díszítettek. Szülei házának pompája érzéketlenné tette a máshol föllelhető szépségek iránt, és másra gondolni sem tudott, mint hogy végre viszontláthatja, és a karjában tarthatja a fiát. Csak a félemeletig mentek. Ott két szép, elefántcsontszínű, aranyerezetes ajtó nyílt jobbra a herceg és balra a hercegnő lakosztálya felé. A bal oldali ajtó magától kinyílt. Ez egyike volt a kivételes épület rafinériáinak: az ajtók úgy nyíltak, mintha emberi kéz nem is érintené őket, mert a csöndet – a fogadónapok kivételével – semmi sem zavarhatta. A háznak, ahol a világ egyik legélesebb elméje gondolkodott, némi rejtélyes hangulattal is kellett rendelkeznie. Miután egy előszobán, több szalonon és egy könyvtárszobán is átvágtak, madame de Dino bevezette Hortense-t abba a szobába, melyben egy fekete ruhát s rajta keményített, fehér kötényt viselő asszony egy bölcső körül sürgölődött. Hortense csak a bölcsőt látta maga előtt. Képtelen volt tovább türtőztetni magát, nekiiramodott, és összeszorult szívvel hajolt fölé. – Épp most aludt el, grófné – suttogta a fülébe egy hang. – Nem ébresztem föl… Csak nézni szeretném… Milyen szép! Örömkönnyektől elhomályosult szemmel nézte a parányi kis emberkét, kinek feje körül már kezdett gyűrűkbe csavarodni a finom fekete haj. 37 XV: Lajos

Aranybarna bőrével, üde és hamvas pofijával a baba olyan volt, akár egy őszibarack. Mélyen aludt, piciny ökleit összeszorította, s kedves kis száját lebiggyesztette. Lassan, egész lassan Hortense megsimogatta az egyik kis öklöt, amely szinte azonnal, anélkül, hogy a gyermek fölébredt volna, kinyílt, mint egy picike tengeri csillag, majd összezárult anyja ujján. Csöndes imádatában megdermedve, Hortense mozdulni sem mert. A kicsiny kéz, mely magába zárta az övét, összeforrasztotta a márki által a kisfiú születésének másnapján oly kegyetlenül szétszakított kapcsot. Az ifjú anya szíve mélyéig átérezte ennek melegségét. A gyermek azonban visszazuhant az álom mélységeibe, és kis ujjai újra kinyíltak, elengedve anyja kezét. Hortense fölegyenesedett, és rámosolygott a fiatal, barna hajú nőre, aki a bölcső másik oldalán állva szemlélte a csecsemőt. – Ismerem önt. Már találkoztunk Combert-ben, az eljegyzésemkor. Ön Jeannette, François Devés unokahúga, igaz? – Szolgálatára grófnő… és a gróf úr szolgálatára. – Gróf úr? O, hát persze! – nevetett Hortense, miután rájött, hogy a pompázatos cím a kisbabát illette. – Nem tudom, hogyan köszönjem meg, hogy vállalta a kisfiam gondozását. De – tette hozzá hirtelen támadt aggodalommal – talán nem is tudja tovább dajkálni? – Miért? – Mert nyilván vissza akar térni Combert-be, a szeretteihez? A fiatal nő szürke szeme, mely François szemére emlékeztetett, egy pillanatra elhomályosult. – A szeretteim? Már csak a nagybátyám él, és ő nem számít rá, hogy egyhamar visszatérek. Hacsak önnek nincs ellenére, szeretnék továbbra is gondoskodni a kisbabáról. Olyan szép, olyan aranyos. Úgy érzem, máris kötődöm hozzá… – Nekem ellenvetésem? Hiszen épp ezt szeretném, Jeannette, és szívből köszönöm önnek! Megölelte a fiatal dajkát. – Tulajdonképpen, hogy hívják a kisbabát? Akarom mondani, hogy szólítja?

– Még nem szólítom sehogy. Olyan kicsike. De nem FoulquesÉtienne-Victornak hívják? – A hármas név hallatán, amelynek csak a harmadára számított, Hortense kissé meglepetten mosolygott: – Tudom, hogy Lauzargues márki ragaszkodik hozzá, hogy mindenekelőtt Foulques-nak hívják, mint őt magát is. De nekem mindig is Étienne volt. Emlékszik rá? – Természetesen, grófné. Egyébként ez természetes is. Étienne gróf olyan finom és kedves volt az egyszerű emberekkel. Hortense-nak jólesett a férje túlságosan is elfelejtett árnyának szóló dicséret, és most már afelől is nyugodt lehetett, hogy a kisfia jó kezekben van. Elindult hát, hogy fölfrissítse magát a madame de Dino által számára előkészíttetett szobában. Madame de Dinónak ugyanis az volt a szándéka, hogy bemutatja őt a ház urának. – Rendszerint délben kel föl. Mindig egy kisebbfajta tömeg tolong körülötte – mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy egyszerű magánszemély, még ha főkamarás is, még ha herceg is, saját kényére-kedvére királyi szokásokat éleszt fel. – De ne aggódjon, senkivel sem fog találkozni az udvarból. Elsősorban politikusokat és külföldieket fogadunk. Minthogy semmi kifogása nem volt az ellen, hogy bemutassák a házigazdának, akinél vendégeskedett, Hortense megtartotta magának a megjegyzéseit. Egyébként is, a meglepetések java csak ezután következett. Épp delet harangoztak, amikor Hortense átment a folyosón, s a hercegnő bevezette egy, az egész emelethez hasonlóan alacsony belmagasságú tágas szalonba, melynek fényűző díszítése az ANCIEN 38 RÉGIME-t idézte. A helyiséget az elefántcsont és az arany uralta, s hatalmas, metszett kristálycsillárok lógtak a mennyezetről. Néhány idősebb, de rendkívüli eleganciával öltözött, tollakkal és virágokkal gazdagon díszített kalapokat viselő hölgy halk beszélgetést Régi rend: Franciaország hűbéri önkényuralmon alapuló államrendje a nagy francia polgári forradalom, 1789 előtt. (A szerk.) 38

folytatott különféle korú és magasságú férfiakkal. Egyikük, aki egy kisasztal mellett állt, melyen bőrtáska feküdt, talán orvos lehetett. Mögötte három inas várakozott szürke-arany libériában, akik közül az egyik vízzel teli mosdótálat, a másik pedig törölközőket tartott a kezében. Madame de Dinónak alig maradt ideje, hogy köszöntsön néhány hölgyet, és hogy köszönésüket fogadja. A szoba kétszárnyú ajtaja fölpattant, s a háttérből egy aranysárga selyemmel borított, hatalmas, díszes ágy tűnt elő… no és három különös alak. Két inas egy szürke taftdunyhával letakart szövet- és sapkacsomagot támogatott, vagy inkább cipelt, melyből egy sápadt és ráncos arc volt kivehető. A szinte áttetsző bőr rátapadt a csontozatra, mely így teljes egészében láthatóvá vált. A két oldalt kócosan lelógó göndör ősz haj nélkül egészen olyan lett volna, mint egy halálfej. A kissé vizenyős kék szem fénytelen volt, és a száj körül elhelyezkedő ráncok csak még hangsúlyosabbá tették annak megvető kifejezését. Hortense tekintete a hercegről unokahúgára vándorolt, aki különösen szép volt csipkézett elefántcsontszín selyemruhájában. Lehetséges volna, hogy ez a férfi és nő valaha szenvedélyesen szerették egymást, és talán még most is tart a szerelmük? Ha hinni lehetett a gyöngéd buzgalomnak, amellyel a hercegnő a furcsa szerzetet készült megcsókolni, ez akár igaz is lehetett… Egyébként mögötte a többi hölgy türelmetlenül várta, hogy ők is megcsókolhassák. Egyedül Hortense maradt a helyén, és várt, noha nem igazán tudta, mire. De a fakó tekintet egyszer csak rajta állapodott meg, és madame de Dino már intett is, hogy jöjjön közelebb. Aztán odahajolt Talleyrand füléhez, és súgott neki valamit. Az fölemelte fejét, majd lehajolt, hogy a fiatal nő tisztelgő térdhajtására válaszoljon: – Szolgálatára, asszonyom! – mondta síri hangon. – Jól ismertük az ön édesapját. Jól teszi, hogy ápolja az emlékét! – Fenséged végtelenül jóságos, hogy ezt mondja – suttogta Hortense meghatódva. – A szüleim emléke valóban nagyon drága számomra és

nagyon fontos. – Bizonyára, bizonyára! Madame de Dino a javát akarja. Szerencsésnek érezheti magát érte, de ne éljen vissza vele! Hortense vérig sértve, lángoló arccal szólásra nyitotta a száját, hogy megmondja, soha nem állt szándékában bárkinek a jóindulatával is visszaélni, és még kevésbé egy olyan hölgyével, akit alig ismert, de nem volt rá ideje. Valaki finoman odébb tolta: utat kellett engedni a hercegnek, akit inasai egy tükörhöz vezettek, melynél hosszasan vizsgálgatta arcát, mintha a ráncokat és az öregségi foltokat venné számba. Aztán leültették egy karosszékbe, hogy nekiláthasson a tisztálkodásnak. Hosszú s meglehetősen kellemetlen látványt nyújtó művelet volt ez. Talleyrand először is belemártotta a fejét a lakáj kezében lévő mosdótálba, és nekilátott, hogy kitisztítsa az orrjáratait. Őfensége nagy mennyiségű vizet szippantott föl az orrával, melyet szájon át köpött vissza, egy eldugult csőhöz hasonlatos hangot bocsátva ki. Aztán az egész műveletet újra kezdte. A szertartás ezen része egy jó negyedóráig tartott, amikor egy második mosdótál is előkerült. A lábfürdő következett. Talleyrand egy újabb negyedórán át csontsovány lábát áztatgatta illatosított vízben, majd a következő negyedórában, mely semmivel sem volt kellemesebb az előbbieknél, a fodrásza foglalatoskodott a frizurájával. Az égett haj szaga betöltötte a helyiséget. De alighogy az arca kiszabadult, a herceg a foteljához hívatta a jelen lévő személyek egyikét-másikát, és beszédbe elegyedett velük. – Megkaptam a levelét, kedves Royer-Collard – szólt a kamara elnökéhez, aki egy hatvan év körüli, szép arcú férfi volt, határozott vonalú szájjal és tüzes tekintettel. – És a következőt szeretném mondani önnek: ne higgye, hogy már nem támogatom a restaurációt. Elutasítok minden együttműködést azokkal, akik bukását áhítják. Á, nagykövet úr, végre! Milyen kedves öntől, hogy eljött hozzám! Kedves prefektusom, nemsokára hosszas beszélgetésünk lesz egymással. A vidéknek szüksége van a támogatásra. Greffulhe gróf, önt később hallgatom majd

meg az ügyünk állásáról… Se vége, se hossza nem volt. A látogatók hol közelebb mentek, hol hátráltak, mint egy jól koreografált balettelőadáson. Eközben Talleyrand a sírjából előlépő Lázár képéből fokozatosan emberi lénnyé alakult át. Hortense undora ellenére is elbűvölve állapította meg, hogy a herceg magas homloka magas fokú intelligenciát rejt, és ennek az embernek, aki már fél lábbal a sír szélén áll, még mindig élénk és borotvaéles az elméje. Több üggyel foglalkozott egyszerre, és a flanelektől megszabadulva fölvette térdnadrágját, selyemharisnyáit és nagy csattal ellátott cipőjét, majd kezébe vette aranygombos sétapálcáját, és miközben öltözött, ide-oda járkált a szalonban. Az inasai, akiknek az volt a feladatuk, hogy újabb flaneleket nyújtsanak át neki, fehér ingét, mellényét és kabátját, mindenhol a sarkában voltak. A hölgyek lassan visszavonultak. Ezen az órán a herceg az ügyeivel foglalkozott, és a hölgyek választhattak, hogy elfogyasztanak egy uzsonnát az étkezőben, vagy egyszerűen hazamennek. A hercegnő kikísérte Hortense-t, s ő megkönnyebbülten hagyta maga mögött ezt a hangulatot, mely a maga nemében éppoly fojtogatónak tűnt számára, mint a Tuileriáké. De volt még valami mondanivalója, és ezúttal nem rejtette véka alá. – Hercegnő, ha jól értettem, a herceg nem helyesli az ittlétemet. Azt hiszem, jobb lesz, ha nem maradok tovább. Biztos benne, hogy Morosini grófné eljön? – Igen. Ami nagybátyámat illeti, ne gyötörje magát miatta. Alapelve, hogy nem szól bele az ügyeimbe és a barátságaimba, úgy intézem őket, ahogy az nekem tetszik. A lényeg, hogy ne kompromittáljam magam. Annak azonban nagyon nem örült volna, ha ön nem jön el, hogy köszöntse őt. Azonkívül, nyugodjon meg, holnap elhagyja ezt a házat. Egyébként pedig, említettem már önnek, hogy mi is elutazunk Valençay-be, ahonnan Bourbon-l'Archambault gyógyvizeit keressük föl. Ahogy a hercegnő előre megmondta, délután megjelent Felicia, s csak

úgy ragyogott füstszínű muszlinruhájában, melyet a kalapját díszítő virágok színével megegyező árnyalatú rózsaszín vállkendő tett még vidámabbá. Nagyvilági nő benyomását keltette, aki azért jött, hogy meglátogassa egy barátnőjét, és az arcán vagy a viselkedésében semmi sem utalt zaklatott lelkiállapotra, lett légyen az bármily parányi gond. Pedig amikor a hercegnő szalonjában Felicia megpillantotta barátnőjét, könnybe lábadt a szeme. – Majd meghaltam az aggodalomtól, amikor vasárnap nem jött haza – sóhajtotta. – És be kell vallanom, még most sem vagyok nyugodt. – Semmi oka az aggodalomra – szakította félbe madame de Dino. – A barátnője tökéletes biztonságban van nálunk, és ha az ön által elgondolt rejtekhely nem jöhet számításba, még mindig elküldhetem őt Rochecotte-ba. – Ön végtelenül jóságos, hercegnő, de erre nem lesz szükség. Találtam rejtekhelyet, és holnap eljön egy hintó, hogy madame de Lauzargues-ot, a fiát és a szolgálóját elvigye oda, ahol megítélésem szerint biztonságban lesznek. Be kell vallanom, hogy a múltkori látogatás a házamban rossz emlékeket hagyott bennem. Mindenhol besúgókat és kémeket látok… és van még valami más is. Hortense, tegnap este találkoztam a nagybátyjával. – Uramisten, még mindig Párizsban van? Annyira reméltem, hogy minél hamarabb visszautazik. Bíztam benne, hogy elhiszi, hogy visszatértem Auvergne-be. – Én minden tőlem telhetőt megtettem, de nem vagyok biztos benne, hogy hitt nekem. – Előbb mondja el, hol találkoztak és mit mondott önnek – kérte madame de Dino. – Egészen pontosan a következő történt. Arra gondoltam, hogy talán helyesebb lenne visszatérnem a régi szokásaimhoz, mintha mi sem történt volna, tegnap elmentem az Operába, hogy meghallgassak egy elég unalmas, de azért kedves darabot, amely A KIS HÁZ címet viselte. Láttam San Severót belépni az egyik páholyba. Volt vele egy férfi, akit az ön által adott leírás alapján azonnal fölismertem. És csakugyan,

amikor az urak a szünetben átjöttek a páholyomba, hogy üdvözöljenek, be kellett látnom, hogy semmi kétség: valóban Lauzargues márki VOLT az. – Beszélt önnek rólam? – Másról sem beszélt. Úgy tűnt, nagyon aggódik. Megkérdezte, hogy vannak-e híreim. Könnyedén fölnevettem, és azt mondtam, hogy nincsenek friss híreim, de hallottam ön felől és még fogok is. Azzal vágott vissza, hogy nem érti, hogy hallhattam bármit is, amikor ön nem tért haza. Akkor a fejembe szaladt a vér: „Tisztában vagyok vele – mondtam –, hogy ön előtt semmi sem marad titokban, mert miután átkutattatta a házamat, nem átallotta figyeltetni, mint egy rablóbarlangot.” Erre zavartan a bocsánatomat kérte, és könyörgött, mondjam el, amit tudok. – És ön erre mit mondott? – Nos hát….minthogy kevés pénz volt önnél, egy út menti fogadóban rejtőzött el, és arra kért, küldjek megfelelőbb öltözéket. Bőkezűen megfizette a fogadósokat, ezért azok némaságot fogadtak, és még helyet is foglaltak önnek a gyorskocsira. Erre a márki fölkiáltott: „Gyorskocsin? Az lehetetlen. Minden Clermont-ból induló kocsit ellenőriznek!” Én erre kikeltem magamból: „Miféle nemes ember ön, márki, hogy egy saját véréből való hölgyet ily módon merészel üldözni? Nem átall a rendőrségtől segítséget kérni ellene? Ehhez nem tudok gratulálni önnek… Sajnálatos, hogy semmire sem ment vele: madame de Lauzargues Toulouse felé vette az irányt. Nem lesz nehéz útközben átszállnia egy másik kocsiba, amely visszaviszi Auvergnebe… De ne aggódjon, megígérte nekem, hogy hírt ad magáról, mihelyst megérkezett.” Felicia mostanra újra levegőhöz jutott, mert a két hangon eljátszott színjáték során, melyet hallgatóságának az imént adott elő, s nem is tehetségtelenül, kissé kifogyott a szuszból. – A márki a tudomásomra hozta, hogy boldog lenne, ha ő is megismerhetné az említett híreket. Azt feleltem, hogy a levelezésem csak rám tartozik. Ekkor a szünet véget ért, és a hívatlan látogatók

visszatértek a páholyukba. De az előadásból nem sokat láttak. A páholyomból láttam, hogy halkan beszélgetnek, és időről időre rám néznek. Az igazat megvallva, kedves Hortense, nem vagyok biztos benne, hogy meggyőztem őket. – Márpedig muszáj meggyőzni őket! – kiáltott föl a hercegnő. – Azt állítja, kedves barátnőm, hogy a házát még mindig figyelik? – Ó, erről meg vagyok győződve! Amikor a személyzetem tagjai piacra mennek vagy egyéb ügyeket intéznek, mindig észre vesznek legalább egy fekete árnyat, aki a közeledtükre köddé válik. – Ez remek! – Ah! Úgy találja? – Persze. Ön majd csalétket dob a kémeknek, amely alkalmas lesz arra, hogy meggyőzze a márkit. A fontos az, hogy a márki hazatérjen, nem? – San Severo akkor is folytatni fogja a figyeltetést. – Az nem biztos. Rengeteg fejtörést okoz neki mostanság a többi bank, főleg a Laffitte és Greffulhe bankok, melyek egy ideje egyre fokozódó bizalmatlansággal figyelik a Granier bankház ügyleteit. San Severo hírneve lassan fölmorzsolódik, és ha az udvar nem támogatná az ereiben csörgedező néhány csöpp királyi vér miatt, soha nem sikerült volna megkaparintania egy addig feddhetetlennek tartott ház megrendeléseit. Ezenkívül… túl kifinomult ahhoz, hogy ne érzékelje, a talaj éppúgy kicsúszik az ő lábai alól, mint a fennálló rend alól. Én inkább úgy hiszem, hogyha az események beindulnak, ő mindent meg fog tenni azért, hogy ne keveredjen bele, és csak távolról figyelje őket. Nemrégiben vásárolt egy kastélyt Normandiában, minden bizonnyal stratégiai visszavonulásának céljából. – Az lenne csak a jó hír, addig is, míg végre rákényszeríthetjük, adjon vissza mindent, amit jogtalanul vett el – szólt Hortense. – De miként gondolja meggyőzni a nagybátyámat arról, hogy visszatértem Auvergne-be, hercegnő? – Ó, ez nagyon egyszerű. Néhány napon belül madame Morosini elküldi a komornáját – ha van olyan, aki elég okos ahhoz, hogy

eljátsszon egy szerepet… – Ott van Livia. Mesés színésznő. – Pompás! Tehát elküldi ezt a Liviát a postára egy levéllel, amelyet láthatóan, de azért nem túl feltűnően visz magával. Egy Lauzargues grófnénak szóló levelet egy Auvergne-ben található tetszőleges helyre címezve. Nagyon meg lennék lepve, ha az egyik besúgó, látván, hogy egy nő viszi a levelet, ne lökné meg őt, hogy megkaparintsa, vagy egészen egyszerűen ne olvasná le a rajta szereplő címet. – Jó ötlet – jegyezte meg Hortense. – De milyen címet írjunk a levélre? A világért sem akarnék nehéz helyzetbe hozni, sőt veszélybe sodorni olyan derék embereket, akik szeretnek engem. – Pedig valami hihetőt kell találnunk. Nem jut eszébe senki? – Nem élt egy másodnagynénje valahol Clermont környékén? – javasolta Felicia. – Madame de Mirefleur? Hát persze… csakhogy ő nagyjából egy évvel ezelőtt meghalt. Gras utcai palotája nyilván még mindig zárva van. – Az nem olyan biztos. Nyilván volt örököse? – Egy lánya, Esparron báróné, aki Avignonban lakik… – De aki talán néha eljön Clermont-ba, hogy anyja ügyeit intézze. Azt hiszem – zárta le a témát madame de Dino –, hogy a levelet ekképpen lehetne címezni: MADAME DE LAUZARGUES-NAK ESPARRON BÁRÓNŐ CÍMÉN, CLERMONT-I PALOTÁJÁBA. A márki azonnal odasietne. Hacsak nem küldjük egyenesen Avignonba a levelet. – Természetesen az lenne a legjobb. A baj csak az, hogy nem ismerem madame Esparron címét, a márki viszont ismeri… Dorothée de Dino lebiggyesztette az ajkát, gondolkodott egy darabig, aztán földerült az arca: – Talán Sabran herceg vagy Barbantane márki segítségével megtudhatjuk a címet… Igyekszem fölkeresni valamelyiküket, még mielőtt elutaznánk, és üzenek önnek. Mindenesetre a levelet csak néhány nap múlva kell elküldeni. Most pedig menjünk teázni. Jót tesz

majd; minden munka méltó jutalmat érdemel – zárta le a hercegnő, és meghúzott egy csengőzsinórt. – Azután pedig, Felicia, megmutatom önnek a fiamat. A világ legszebb gyermeke! – jegyezte meg Hortense. – Nocsak! Ön lenne az első anya, aki mást mond, mint a többi. Másnap kora reggel a Talleyrand-palota hatalmas udvara az utazások szokásos lázában égett. A herceg és unokahúga nagy zárt hintóján kívül három másik hintó várta a kivételezett szolgákat és a csomagokat. S amikor egy ötödik hintó is csatlakozott a többihez, senki sem tulajdonított neki jelentőséget. Egyszerű, csokoládébarna, nyitott hintó volt, amely elé egy hasonló színű, izmos lovat fogtak. Ez a hintó Hortense-ra, Jeannette-re és a kis Étienne-re várt. Egy kocsis fogta a zablát, akinek arcát félig eltakarta háromrétegű pelerinnel ellátott kabátjának magas gallérja és szemöldökéig behúzott kalapjának széle. Amikor a fiatalasszony és kísérete feltűnt a palota bejáratában, két, csomagokat cipelő szolga kíséretében, a férfi épp csak annyira fedte föl magát, hogy Hortense fölismerje, majd sietve újra eltakarta az arcát. Az a fura alak volt, aki Feliciát és őt a Lamblin kávéház pincéjében kalauzolta, és Vidocq volt a neve. De úgy tűnt, nem akar beszédbe elegyedni, és Hortense úgy tett, mintha ő is ugyanolyan kocsis lenne, mint bármelyik másik. A lányt mégis jó érzéssel töltötte el, hogy egy olyan férfival utazik, aki ugyanazon az oldalon áll, amelyiken Felicia. A fogadtatás ellenére megkönnyebbült, hogy maga mögött hagyhatta a Saint-Florentin utcát. A herceg jelenléte, aki ugyan nem viselkedett ellenségesen, de legalábbis teljes mértékben tartózkodó volt, feszélyezte. De ezen a reggelen megkönnyebbültnek, fölszabadultnak érezte magát. Bizonyára a háztetőkön és a faleveleken vidáman ragyogónapfénynek is volt ebben némi szerepe. Gyönyörű idő volt, éppen megfelelő a nyugodt boldogság kibontakozásához. A könnyű, langy melegben hársfa és rózsa illata szállt. Hortense finoman megérintette a kisfia kezét, aki Jeannette térdén aludt. Imádta nézni, ahogy alszik, és az elmúlt éjszaka nemcsak hogy

későn tért nyugovóra, de négyszer-ötször is fölkelt, hogy egy pillantást vessen a kis barna fürtös fejre, és megbizonyosodjék róla, hogy nem csak álmodta a létezését. A hintó a körutakon haladt, amikor a MADELEINE-BASTILLE, az új közhasználatú kocsi megelőzte őket. Berry hercegnő avatta föl nem oly régen, és omnibusznak nevezték. A hatalmas sárga doboz, amelynek teteje már zsúfolásig megtelt világos férfi- és virágos női ruhákkal, fülsiketítő kolompolástól kísérve haladt útján, melybe a megállókat jelző kürthangok vegyültek. Egyébként nem sokkal később újra megelőzték. – Ha az efféle járművek elterjednek – mormogta Vidocq, gyorsabbra fogva a lovat –, a körutak nemsokára nem lesznek járhatóak. Hatalmas zsúfoltságot okoznak majd. – Azok az emberek, akiknek nincs hintójuk, bizonyára nagyon örülnek neki – jegyezte meg Hortense nevetve. – De mondja csak, hová is megyünk? – Saint-Mandéba. A faluba, ahol lakom. Kedves kis hely, majd meglátja, és egy idős hölgynél fognak lakni, aki éppen olyan, mint maga a táj. Türelmetlenül várja már magukat. – Hiszen nem is ismer engem!? – Valóban nem, de végtelenül boldog, hogy egy kisbabát fogadhat a házában. Madame Morizet-nek sohasem volt gyermeke. Jól fogják érezni magukat, majd meglátja. – Sosem tudom ezt eléggé meghálálni önnek. Annyira kedves, hogy segít nekem. – Ugyan, ez csak természetes. Több évvel ezelőtt volt szerencsém az édesapjához. Segített nekem, amikor a papírüzemet beindítottam. Tartozom neki ennyivel. Igaz is, fölkell hívnom valamire a figyelmét. Madame Morosini azt mondta nekem, hogy önnek madame Coudert névre szóló útlevele van. Ezen a néven várják Saint-Mandéban. Így még nagyobb biztonságban lesz. És beszélje meg a dajkával is, hogy lehetőleg ne szólítsa önt grófnénak. – Ne aggódjon – szólt Jeannette kedvesen. – Nem fogom

eltéveszteni. Egyszerűen csak asszonyomnak fogom szólítani. – Ami engem illett, semmi kifogásom ellene – szólt újra Hortense. – De amikor az ember valakinek a vendégszeretetét élvezi, nehéz egyáltalán nem beszélni, semmit sem mondani a múltról. Tulajdonképpen kinek kell kiadnom magam? – Ilyen esetben a legjobb minél kevésbé eltávolodni a valóságtól. Auvergne-ből jött. Fiatal özvegy, akinek apósa megpróbálja megkaparintani kis vagyonát, és ön Párizsba jött, hogy igazát bebizonyítsa. Egyébként pedig madame Morizet nem fog kényelmetlen kérdéseket föltenni önnek. Ritka teremtés, olyan asszony, aki tényleg nem szeret kíváncsiskodni. Mialatt beszélgettek, a hintó nagy utat tett meg. Ahhoz a hatalmas térhez értek, amelyen azelőtt a Bastille állt. Óriási, egyenetlen, üres terület volt ez, melynek egyik sarkát valami olyasmi foglalta el, amelyre senki sem számított: egy óriási fából és gipszből készült elefánt, egy, az összedőlés határán álló, toronyszerű építménnyel a hátán. Hortense még soha nem járt Párizsnak ebben a kerületében, és éppen olyan tágra nyílt szemeket meresztett a szörnyetegre, mint Jeannette. – Ez annak a szökőkútnak a makettje, amelynek megépítését a császár határozta el, hogy az Ourcq vizét behozassa a térre. Még mindig tervezik a megépítését, bár azt hiszem, ez hiú ábránd – mesélte a kocsis. – XVIII. Lajos király beköltözködött Napóleon bútorai közé, de a tervei folytatásával mit sem törődött. X. Károlyt pedig egészen más dolgok foglalkoztatják. Vidocq nem mondott többet. A hintó rátért a külvárosba vezető Saint-Antoine-ra, amely a város egyik jelentős közlekedési útvonala volt, és két oldalról műhelyek egész sora szegélyezte, ahonnan gyaluk, kalapácsok és fűrészek zaja szűrődött ki. Itt készültek azok a szép bútorok, amelyek aztán a nemesi és polgári házakat ékesítették. Frissen gyalult fa, viasz és olvadt enyv illata érződött, és úgy tűnt, hogy lázas munka folyik odabenn. Némely üzlet előtt egy-egy ügyfél elegáns hintója vagy egy kereskedő szekere várakozott. Aztán a Trône teret

keresztezve – ahol Vidocq minden kétséget kizáróan felcsapott ciceronénak,39 megmutatva ifjú utasainak a helyet, ahol a terror idején a nyaktiló állt –, majd a Bel-Air főúton és a Fő utcán végighaladva, megérkeztek Saint-Mandé központjába, melynek békéje és szép zöldje azonnal megnyerte Hortense tetszését. Madame Morizet háza nem messze állt az öreg templomtól, amelyik azelőtt a rendház kápolnájaként működött, a Charenton felé vezető, Tó útnak nevezett út mellett. Félköríves ablakai ellenére is masszív épület volt, szürke falakkal, melyeket azonban félig-meddig kúszó növények zöldje borított. Hatalmas kert szegélyezte az utat, egészen az utat keresztező kis patakig, mely a híd mögött a vincennes-i park fáinak sűrűjében folytatta Ú T J Á T . Egészen közel a házhoz egy tó vize verte vissza a napfényt, és aranyba vonta a tavirózsákat és a nádkötegeket. A madarak csicsergésén és egy gyerekhangon kívül, mely kitartóan visszhangozta, hogy „Pici Peti”, más nem hallatszott. A hintó megállt egy kerítés előtt, majd rátértek ösvényre, mely fölé egy almafa lombkoronája borult, és csakhamar a ház bejáratához érkeztek. Amikor Vidocq megállította a lovat, az ajtókeretben egy idős hölgy tűnt fel, barnásfekete selyemruhában, fehér haján kissé félrecsúszott csipke főkötővel. A fogatot megpillantva fölkapta szoknyáját, és kiáltozva sietett az érkezők fogadására: – Honorine! Honorine! Megjöttek! Egy nagyjából hasonló korú, de kétszer olyan széles és kétszer olyan magas asszonyság jött elő a ház mögül, egy nagy fakanalat rázva, amely akkora volt, mint egy kemencelapát. De a kis öreg hölgy már oda is ért a hintóhoz, és lelkendezni kezdett! – Milyen szép gyermek! Milyen elragadó kisbaba! Egy gyöngyszem, kedvesem, egy valóságos kincs! De jöjjenek csak be! Fáradtak és éhesek lehetnek! Ezek az utazások olyan fárasztóak! 39 Idegenvezető.

(A ford.)

– Annál is inkább, mert késett a gyorskocsi! – duplázott rá Vidocq. – Noha madame Coudert-nek lesz elég ideje kipihenni önnél az utazás fáradalmait, kedves madame Morizet! Hortense meglepődve, de boldogan hagyta, hogy az idős hölgy – akinek olyan kék volt a szeme, mintha az ég egy darabjából szabták volna, és arcáról végtelen vidámság sugárzott – megölelje, és bevigye a házba, miközben a háttérből az Étienne szépségétől elragadtatott Honorine mélyen zengő hangja hallatszott. A menetet a csomagokat cipelő Vidocq zárta. A tornácon tette le őket, melynek vörös kövezete úgy fénylett, mintha lakkal kenték volna be, s ahol az eperlekvár illata a bútorfényesítő szagával elegyedett. – Én akkor el is mennék, madame Morizet! – kiáltott be a volt rendőrfőnök, miközben az öreg hölgy bevezette Hortense-t a szomszédos kis szalonba. – Hagyom magukat ismerkedni. – Hát persze, monsieur Vidocq! Menjen csak, menjen, és köszönet önnek… – Nincs miért, madame Morizet, nincs miért! Később visszajövök; Fleuride küldött önnek egy kosár tojást, de elfelejtettem elhozni. Majd kapok a fejemre! – Mondja meg a kedves feleségének, hogy ne bánkódjon miatta. Úgyis túl gyorsan hajtja azt a kocsit, rántotta lett volna belőle, mire ideér! Menjen gyorsan, és ölelje meg helyettem is! Majd Hortense-hoz visszatérve így szólt: – Jöjjön, megmutatom a szobáját, kedves gyermekem és a kisbabát meg a dajkáját is helyezzük el a szobájukban. Aztán pedig asztalhoz ülünk… Így érkezett meg az üldözött és folyvást menekülni kényszerülő Hortense és gyermeke madame Morizet, a főerdész özvegyének kis házába, ahol megannyi békés óra vár rá, melyekre később, mint élete legszebb pillanataira emlékszik majd vissza… Két héttel a megérkezése után Hortense még mindig úgy érezte, mintha csak előző nap érkezett volna, oly gyorsan és kellemesen teltek a

napjaik. Szerette festett virágmintás, vászonnal tapétázott világos szobáját, a masszív, öreg gesztenyebútorokat, melyeket az erélyes Honorine olyan gondosan rendben tartott, hogy a fájuk úgy fénylett, mint a szatén. Egyetlen ajtó választotta el a viszonylag tágas, világoskék függönyös kis szobától, amelyben Jeannette lakott a csecsemővel, és így Hortense a nap minden percében láthatta és hallhatta fiát. Szerette a kertet, a gondosan ápolt hosszúkás virágágyásokkal, melyek bátran fölvehették a versenyt a szomszédos plébánia ágyásaival. A virágok mindkét kertben fantasztikus bőségben nyíltak, és bár madame Morizet bazsarózsái le is hagyták a plébánoséit, a labdarózsáknak, melyeket a derék ember a kápolna részére termesztett, valóban nem akadt párjuk. Hortense órákat töltött a kertben könyvvel a kezében, de leggyakrabban gyermekében gyönyörködve. Étienne úgy nőtt, mint a gomba, és Saint-Mandé levegője láthatóan jót tett neki. Vidám és kiegyensúlyozott volt… már amikor a dolgok a kedve szerint alakultak. De a legkisebb ellenkezés is földühítette, s a harag téglavörösre festette a kis arcocskát. Ilyenkor az idős hölgy régi dalokat ásott elő az emlékezetéből, és dúdolgatni kezdte őket kissé vékony, csembalóra emlékeztető, néha kissé hamiskás hangon, de a gyermek azonnal fölvidult, s mogyoróbarna szeme – ezt az egyet anyjától örökölte, minden másban Jeanra hasonlított – újra boldogságtól ragyogott. – Bizonyára szép ember volt az apja! – sóhajtott fel madame Morizet, amikor aranygyűrűs ujjával megsimogatta az akaratos kis állat. – Igen, nagyon! Túl hamar veszítettem el őt – sóhajtott Hortense is, tudván, hogy azért van némi igazság is abban, amit mond. Madame Morizet néhanapján látogatókat fogadott. Pierre-Joseph Allard polgármester – a hölgy unokatestvére – egyfajta korlátozott körű befolyással rendelkezett Saint-Mandéban – és ez sokkal nagyobb fontosságot kölcsönzött a személyének, mintha az udvarhoz tartozott volna. Aki monsieur Allard családjához tartozott, az jelentős személyiség volt. Ebből kifolyólag az idős hölgyet nagylelkűsége, kedvessége, józansága és természetes vidámsága miatt sokan keresték

föl. Ezen alkalmakkor Hortense a szobájában maradt, vagy sétára indult egyedül, olykor Étienne és Jeannette társaságában. A jelenlétét természetesen nem titkolhatták el vendéglátója barátai előtt, de madame Morizet úgy mutatta be, mint egy bajba került vidéki unokatestvért – ez alaposan meglepte Hortense-t, hiszen ő soha sem utalt ilyesmire –, és a tapintat megálljt parancsolt a rossz nyelveknek. A fiatalasszony visszafogottan öltözködött, soha nem mulasztotta el a misét, és ez bőven elég volt ahhoz, hogy ne háborgassák. Párizsból ritkán kaptak híreket. A király visszatért Saint Cloudba, és ami a többit illeti, oly kevéssé érdeklődtek a fővárosban történtek iránt, mintha több száz mérföld választotta volna el tőlük. Csak a helyi híreknek volt jelentőségük, és egy házasságkötés bejelentése vagy egy kerthatár-vita két szomszéd között jobban fölkavarta a kedélyeket, mint egy parlamenti ülés. A politika csakis helyi szinten létezett, és nem terjedt túl a községi tanács ülésein, melyeket polgármesteri hivatal híján, a Bel-Air kapu tőszomszédságában elhelyezkedő, volt testőrségi laktanya első emeletének egyik termében tartotta meg. Hortense csodálatosan szabadnak érezte magát. Az sem nyugtalanította, hogy semmi híre nem volt Feliciáról. François Vidocq két-három alkalommal meglátogatta, egyedül vagy a feleségével – egy szeretetre méltó, ám jelentéktelen nővel, aki másról sem beszélt, mint a veteményeskertjéről és tőle megtudta, hogy Morosini grófné továbbra is fel-feltűnik a társaságban, de sajnos továbbra sincs híre a bátyjáról. – Pedig nem arról van szó, hogy nem keressük – mondta a volt rendőr egy este, amikor a lugasban beszélgettek, mialatt madame Morizet az esti ájtatosságon vett részt. – Olyan, mintha a föld nyelte volna el. Kezdem azt hinni, hogy meghalt. – Reméljük, hogy nem. Olyan borzasztó lenne a grófnénak. Imádja a bátyját. – Akkor már csak a csodában bízhatunk. Június közepének egyik délutánján Hortense, akit reggel óta enyhe fejfájás gyötört, madame Morizet tanácsára sétálni ment. A kis Étienne-

nek jöttek a fogai, és az éjszaka egy részét keserves sírással töltötte. Meleg nap volt, de a fák árnyékában kellemesen hűs volt a levegő, és Hortense úgy döntött, a tavat választja úti céljául, mert szerette a nyugodt víztükröt, melyen kacsák játszadoztak. Egy gémen akadt meg a tekintete, és egy darabig elmélyülten figyelte, ahogy a madár magasra nőtt fűben óvatosan lépked előre. A hosszú, vékony lábú gém ellenállhatatlanul Eugéne Garland-ra, Lauzargues márki mindenes-könyvtárosára emlékeztette. Ingerülten állapította meg, hogy a gondolatai valamilyen módon mindig visszaviszik a magány kastélyába, s ez fölöttébb bosszantotta. Meg kellene próbálnia másra gondolni, talán más távlatokat találni… A gémet otthagyva befejezte a tó körüli sétát, és elindult visszafelé a BelAir kapuhoz vezető ösvényen, mely visszaviszi az útra. Éppen ki akart lépni a fák közül, amikor megpillantotta a férfit és a kocsit, s ösztönösen visszahúzódott egy tölgyfa törzse mögé. A kocsi sok más társához hasonlóan, feketére volt festve. Ő mégis biztos volt benne, hogy már látta valahol, s a férfit is, aki a lovaknál állt, és egy lánccal ügyködött. Ezt a kocsist látta a megérkezése estéjén annak a hintónak a bakján, amelyet San Severo herceg állíttatott elő számára. S egy másik kép is megjelent az emlékezetében, amelyet csak egy szemvillanásnyi időre látott a Garanciére utcában. Most már bizonyos volt benne, hogy azzal a férfival találkozott össze, aki megpróbálta megölni őt. De vajon mi dolga lehet ezen a félreeső helyen? Mit kereshet itt? A szíve hevesen dobogott kék kartonruhája alatt. Meg se mert mozdulni, és jó darabig ott maradt a fához tapadva. A férfinak nem volt sietős, és Hortense arra gondolt, hogy talán vár valakire. A kocsiban nem ült senki. Miután elrendezte a lószerszámot, előhúzott a zsebéből egy agyagpipát, megtömte dohánnyal, és a kocsi egyik kerekének támaszkodva rágyújtott, majd látható elégedettséggel szippantott néhányat. Hátravetette a fejét, és látszólag a fák leveleit szemlélte. Végül egy idő múlva, ami Hortense számára egy évszázadnak tűnt, visszamászott a bakra, s pipáját a fogai közé szorítva lépésre fogta a

lovakat. Majd lassan, Hortense számára túlságosan is lassan haladt végig a Charentonba vezető úton. Most már csak hátulról látta a férfit, de úgy tűnt neki, mintha az út menti házakat és kerteket vizsgálgatná. Csak akkor mert előjönni a fa mögül, amikor a kocsi és a kocsis eltűntek az árnyékban. De még akkor is hosszú percekig ottmaradt, hátát a fának vetette, és várta, hogy csillapodjon a szívverése. Minden erejét össze kellett szednie, mert e pillanatban eluralkodott rajta a félelem, és úgy remegett a lába, hogy alig tudott állva maradni. Mit lesz vele, ha ellenségei megint meglelték a nyomát? Az, hogy San Severo kocsisát a puszta véletlen vitte arra, meg sem fordult a fejében, és a békés táj, mely az imént még oly megnyugtató volt számára, máris csapdáktól hemzsegett. Kis idő múltán azonban a félelme csillapodott, és újra képes volt tiszta fejjel gondolkodni. Még nem tudta, mit fog tenni, de érezte, ahogy harag s vele harci kedv szállja meg. Nem saját maga, sokkal inkább a gyermeke miatt, akit minden áron meg kell védenie, hogy bűnös nagyapja soha többé ne férkőzhessen a közelébe. Lassan, gondolataiba merülve indult vissza a ház felé vezető úton. Már csak néhány lépésnyire volt, amikor egy fekete-sárga kocsit pillantott meg a ház előtt. A szíve ismét nagyot dobbant, de ezúttal az örömtől: a kocsi, tudta anélkül is, hogy megnézte volna az ajtajára festett címert, Feliciáé volt. Barátnőjét a kertben találta madame Morizet társaságában. Az iszalaglugasban beszélgettek, mintha mindig is ismerték volna egymást. – Jöjjön gyorsan! – kiáltott az idős hölgy, amint észrevette Hortenset. – Látogatója van… aki, meg kell hagyni, fölöttébb bájos! – Régóta van itt, Felicia? – Nem… Csak most érkeztem! De micsoda fogadtatás ez… és a színe! Ön egészen sápadt. – Csakugyan, gyermekem – kiáltott madame Morizet. – Ön egészen feldúlt! Keresek önnek valami szíverősítőt. – Ne fáradjon vele, kérem… Már jobban vagyok… Csak futottam! – A kedves hölgy már szaladt is a házba, miközben Hortense nagyot

sóhajtva rogyott le barátnője mellé a padra. Felicia összeráncolta a szemöldökét: Mondja, Hortense, mi történt önnel? Megérkezem ide, csupa jó hírrel a tarsolyomban, és úgy találom itt, mintha magával az ördöggel találkozott volna! – Valahogy úgy… De mondja gyorsan a jó híreket! Az lesz a legjobb szíverősítő… – Hadd gondolkozzam… Tehát. Először is: Lauzargues márki három nappal ezelőtt visszautazott Auvergne-be… – Biztos ön ebben? – Teljesen. A legutóbbi színházbéli találkozásunk óta elküldtem Gaetanót, a kocsisomat, hogy kémleljen körbe egy kicsit a Chausséed'Antinen. Megtalálta a módját, hogy az egyik szobalánnyal összebarátkozzon, és ő mindenről beszámolt, ami csak a Bernypalotában történt. Három nappal ezelőtt Gaetano – akinek a lány, anélkül, hogy tudatában lett volna, elkotyogta a hírt –, végignézhette, amint a márki elutazik. Látta, hogy felpakolták a csomagokat egy nagy utazókocsiba, és a márki fölszállt rá. Kétség sem fér hozzá: visszament Lauzargues-ba. – Ez valóban egy jó hír, de akkor azt szeretném tudni, mit keresett az előbb errefelé San Severo herceg bérence… És Hortense elmesélte neki az aggasztó találkozást, amelyben röviddel azelőtt része volt. Megvallotta, hogy fél, és hogy nem tudja, mi lenne a helyes viselkedés ebben a helyzetben. – Ezek az emberek nem hátrálnak meg semmitől sem, ezt ön is tudja, és én a világért sem akarnám veszélybe sodorni a páratlan madame Morizet-t. Pedig ha fölfedeznék, hogy nála lakom, minden bizonnyal ez történne… Talán el kellene mennem innen is. De annyira kötődik Étienne-hez, és a kicsi olyan jól érzi magát itt. Hova vigyem? Hol rejtsem el? Nem tudom. Már semmit sem tudok. Fáradtan temette arcát a kezébe, és behunyta a szemét. Csönd volt. Felicia töprengett. – Nem őt kell elrejteni – szólalt meg egy kis idő múltán. – Ő csak egy gyermek, akit senki sem keres, mivel a márki még nem sejti, hogy

elhozták a dajkától. Abban tehát semmi veszélyt nem látok, ha ő itt marad, már amennyiben ez a véleményem szerint rendkívül kedves hölgy, beleegyezik. Ami viszont önt illeti… – Ha a márki elutazott, talán visszatérhetnék a Babylone utcába? Valószínűleg nem figyelik már az ön házát. – Nem, valóban nem figyelik. A csel, amelyet a hercegnő kiötlött, tökéletesen működött. Livia elég feltűnően elvitte a levelet. Egy ismeretlen meglökte, és kitépte azt a kezéből… Két nappal később a márki már útra is kelt. – Gondolom, ez volt a másik jó híre? – Van még egy harmadik is: tudom, hol van a bátyám. Felicia hangja oly diadalittasan csengett, hogy Hortense félelmei ellenére sem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék. – És ez már biztos? – Teljesen. Idősebb Rouen, jó testvérünk” – aki Bretagne átkutatását vállalta – bukkant a nyomára, és szólt Buchez-nek, aki értesített engem: Gianfranco Morlaix-nél van bezárva egy erődítménybe, melyet Bika erődnek neveznek, és életben van. Én tehát odautazom. – Utazik? Igen, megértem, közelebb akar lenni hozzá, ugye? – Nem. Meg akarom szöktetni. Duchamp ezredes el akar kísérni két társunkkal együtt. És persze az embereimet is viszem, de ha vissza kíván térni a Babylone utcába, Timourt otthagyom önnek. Livia mindenképpen ott marad, és vigyáz majd a házra. Tulajdonképpen ezért jöttem: hogy elbúcsúzzak egy időre… ha nem épp örökre, és egy kis pénzt is hoztam önnek. – Ez egy esztelen vállalkozás, Felicia! Hogy képzeli, hogy bejuthat egy erődbe… a tenger közepén? – Még nem tudom, de legalább meg akarom próbálni. Nagyon jól tudom, hogy ez őrült vállalkozás, de értsen meg, barátnőm: Ausztria már elvette tőlem a hitvesemet. Nem hagyhatom, hogy Franciaország harc nélkül elvegye tőlem a bátyámat. Ez minden… amim még megmaradt. Felicia torka egyszer csak elszorult, és Hortense, akit alaposan

fölzaklatott az iménti bejelentés, most először látott kövér könnycseppeket végiggördülni barátnője szép arcán. Gyöngéden rátette kezét a másikéra, és azt suttogta: – Ebben az esetben bűnt követnék el, ha megfosztanám önt Timour természetes erejétől. Ami engem illet… nos talán az lenne a legjobb, ha önnel tartanék, amennyiben madame Morizet hajlandó vigyázni Étienne-re? A megdöbbenés nyomban fölszárította Felicia könnyeit. – Megőrült, Hortense? Tudja, hogy milyen büntetés vár ránk, ha segítünk megszökni egy fogolynak? Elveszítheti a szabadságát és talán életét is. Az természetes, hogy én vállalom ezt a kockázatot a bátyámért. De ön? Gondolnia kell a fiára! – Gondolok rá, de vajon boldogabb lenne, ha anyját az elkövetkezendő napokban San Severo ügynökei megölnék? Ha keresnek, előbb utóbb rám találnak, és akkor megtalálják a kis Etiennet is… és nem vagyok benne biztos, hogy megkímélnék. A herceg valószínűleg senkivel sem óhajt osztozni a vagyonomon. – Ne túlozzon! A márki a barátja és nyilvánvalóan a cinkostársa is. De… – Megesik, hogy a farkasok egymást pusztítják el, amikor az éhség vagy a düh túl erős. Döntöttem, Felicia: önnel tartok. Az már maga az ördög műve volna, ha Bretagne eldugott sarkában megtalálnának… Várjon itt egy percet! Madame Morizet egy palackkal és egy nagy kanállal fölszerelkezve tért vissza. Hortense hozzálépett, belekarolt, és elsétált vele a lugastól a veteményeskertig. Ott aztán – minthogy biztos lehetett benne, hogy a patakban élő békákon kívül senki sem hallja – megállt, és ezt kérdezte: – Ugye, ön kedveli Étienne-t? Erre könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és összetette a kezeit: – Csak… nem arra gondol, hogy elveszi tőlem? Ő, kedves gyermekem… valami azt súgja, hogy el fog utazni! – Valóban így van… De ne keseredjen el – tette hozzá sietve, mert látta, hogy a finom ráncos arcon egy könnycsepp gördül végig –, csak

arra akarom kérni, vigyázzon a kisbabámra. Ott, ahova megyek, nem tudnék mit kezdeni vele… És különben is, olyan jól érzi magát önnél. Az egyik nyitott ablakon át hallhatták a gyermek gügyögését. Jeannette ilyenkor szokta fürdetni, és a kicsi imádta a pancsolást. Madame Morizet aggodalmas pillantást vetett Hortense-re. – Veszélyes útra indul, igaz? Érzem… – Lehetséges, de ezzel ne gyötörje magát. Ha beleegyezik, hogy vigyáz Étienne-re… – Remélem, hogy ez egy pillanatig sem kétséges az ön számára. Persze, hogy vigyázok rá, és a dajka is itt marad addig, amíg ön jónak látja. Nincs gyerekem, de hála a kicsinek, úgy érzem, mintha lenne egy unokám. Csodálatos érzés! – Ön olyan jó. Természetesen, néhány hónapra hagyok itt pénzt az ellátásukra, és… Madame Morizet egyetlen mozdulattal beléfojtotta a mondandóját: – Szót se többet! Önnek minden pénzre szüksége lesz… Különben is, ki hallott már ilyet, pénzt fogadni el egy unokától. Menjen békében, gyermekem, a kis Étienne semmiben sem szenved majd hiányt. Gyöngédségben sem. Főleg gyöngédségben… Hortense váratlanul megölelte az idős hölgyet. Aztán ezt mondta: – Olyan sokat köszönhetünk Önnek, hogy úgy érzem, őszinteséggel tartozom, és nem is értem, hogy monsieur Vidocq, aki jól ismeri önt, miért nem árulta el az igazságot. Madame Morizet elnevette magát. – Miféle igazságot? Hogy ön nem madame Coudert, a kispolgár Saint-Flourból? Kedves gyermekem, én ezt már régóta tudom. Ama rossz emlékű forradalom szavaival élve, magáról tizenöt mérföldről megérezni, hogy arisztokrata… – Nos, remélem, ön az egyetlen, akinek ilyen kifinomult a szaglása. Hortense de Lauzargues a nevem. És abból, amit önnek elmondtunk, szinte minden megfelel a valóságnak: özvegy vagyok, és az apósom elől menekülök, aki el akarja venni tőlem a gyermekemet. Minden

okom megvan rá, hogy azt higgyem, a nyomomat egészen SaintMandéig követték. A fiam nincs veszélyben. Ami engem illet, jobb, ha elmegyek. Segíteni fogok a barátnőmnek, Morosini grófnénak megmenteni a bátyját. – Menjen gyorsan, készülődjék… De jöjjön vissza hozzánk minél hamarabb! Azt szeretném, ha mostantól kezdve úgy tekintene erre a kis házra, mint az otthonára. Mindig szívesen látom… mintha csak a gyermekem volna. Hortense csomagjainak összekészítése nem tartott sokáig. Annál több időre volt szüksége ahhoz, hogy a kis Étienne-től elbúcsúzzon. Összeszorult szívvel ölelte magához kisfiát, s a csókok sorát egy-egy Jeannette-nek címzett jó tanáccsal szakította meg. A lány sírt egy kicsit, de megígérte, hogy mindenben úgy tesz, ahogy úrnője kérte tőle. Aztán egy utolsó csók után Hortense visszatért a szobájába, és magára zárta az ajtót. Volt még valami, amit el kellett intéznie. – Amikor a táskáját cipelő Honorine-nal a nyomában lejött a szobájából, egy borítékot tartott a kezében, amelyet átadott vendéglátójának. Őrizze meg ezt a levelet, kedves barátnőm. Monsieur François Devés-nek szól Combert kastélyába. Ő a legigazabb barátom. Arra az esetre… s ez könnyen előfordulhat, ha nem látna viszont engem… ha nyomom veszne… – Ne mondjon ilyeneket, kedvesem! – szólt ijedten madame Morizet, és gyorsan keresztet vetett. – Az nem hoz szerencsét. – Az elővigyázatosság még senkit sem ölt meg. Ha tehát nem jönnék vissza, küldje el ezt a levelet, és várjon: minden valószínűség szerint egy férfi látogat majd el önhöz. – Ez a bizonyos monsieur Devés? – Valószínűbb, hogy valaki más. Valaki, akit Jeannak hívnak, mert van még valami, amit meg kell vallanom: özvegy vagyok… de Étiennenek van apja. Madame Morizet arcán mosoly ragyogott föl, ami bájának talán legfontosabb eleme volt, aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy megölelje Hortense-t.

Tartsa meg a titkait. Túlságosan szeretem önt ahhoz, hogy ne értenék meg mindent. Most menjen békében, gyermekem. Úgy teszek, ahogy kívánta. És tiszta szívemből remélem, hogy hamarosan visszajön ezért a levélért.

VII. FEJEZET Morlaix-ban

Még ugyanezen nap estéjén a két nő férfiruhát öltött, mint ahogy arra egyszer hasonló körülmények között sor került már, és a sötétség leple alatt a Christine utcába indultak. Ez a keskeny, sötét sikátor a Dauphine utcába torkollott. Itt lakott az idősebbik Rouen. Nála tartott főhadiszállást a karbonári vezérkar. Ide beszélt meg találkozót Felicia Buchez-vel, az előttük álló akció szervezőjével. Természetesen tudomására kell hoznia Hortense csatlakozását is a tervhez, s ez némileg nyugtalanította a fiatalasszonyt. – Mit gondol, Felicia, Buchez beleegyezik majd, hogy én is részt vegyek? Tartok tőle, hogy a jelenlegi helyzetemben inkább zavaró tényező vagyok… Hamar megbizonyosodhatott az ellenkezőjéről. A karbonári vezér szívélyesen fogadta, és nemhogy nem tiltakozott, inkább örült annak, hogy Hortense is csatlakozik hozzájuk. – Nemcsak nem zavar, asszonyom, hanem még segítségünkre is lehet. Szintén jelen lévő Rouen barátom ugyanis úgy véli, hogy az eredeti terv nem jő. Egy csapat ismeretlen férfi, akik egy börtön körül ólálkodnak, hamar gyanút kelthet, de abban nincs semmi különös, ha egy nő fényes nappal arra utazik – mondta némi gondolkodás után. – Pedig annyira szeretek férfiruhába bújni, és most ezt is elveszik tőlem – csattant föl Felicia. – Talán nem áll jól? – Kifogástalanul áll önnek, de csak azért nyújt védelmet a párizsi kiruccanásaihoz, mert olyankor koromsötét van. Nappali világosságnál már nem állna ki egy alaposabb ellenőrzést. Ismerje el, hogy még maga George Sand sem téveszt meg senkit! Arra gondoltunk, hogy ön spanyol hölgyet fog alakítani, aki szórakozásból utazgat… de most, hogy a barátnője is föltűnt a színen, bővültek a lehetőségeink.

– Ezt igazán nem értem – jegyezte meg Hortense, félve, hogy Felicia megbántódott. – Mert ön szőke, és ha netán még angolul is tudna egy keveset… Hortense szeme elkerekedett a csodálkozástól. – A zárdában tanultam angolul és olaszul is. Az édesapám ragaszkodott hozzá. De beszélni nem nagyon volt alkalmam. – Némi akcentus és néhány szó is megteszi talán… Ha képesnek érzi magát arra, hogy megtanulja… – Ejn nadjon jóul thudok ákcenthussal beszélni – jegyezte meg Felicia hamisítatlan brit ízzel a szavaiban. – Megtanítom neki… De talán – folytatta most már rendes kiejtéssel – elmondhatnák végre, miről van szó. A széles vállú, tagbaszakadt férfi, aki eddig a kandalló mellett pipázott, most nehézkesen fölkászálódott, és csatlakozott a másik háromhoz. Az idősebbik Rouen volt az. – Talán az lenne a legjobb, ha ez az ifjú hölgy ír ladyt alakítana. – Ír ladyt? – Azt. Ön nyilván nem tudja, de Morlaix városának lakói közt szép számmal akadnak külföldiek, akiket a történelem hányattatásai vagy éppen a gazdasági haszon reménye vezérelt oda: angol Jakobite-ák40, Kanadából elüldözött acadiaiak41 spanyolok, portugálok és persze írek. Közülük is a Walshok, Gainsborough-k vagy a Butierek. És az a helyzet, hogy Patrick Butler hajózási vállalkozó, akinek gondja támadt a restaurációval, a barátunk, és ő is osztja a nézeteinket. Senki sem furcsállaná, ha vendégül látná egy honfitársát… mondjuk az unokahúgát. Valakit, aki elég bájos ahhoz, hogy diszkréten rá tudja venni, a szavakon túl mással is segítsen nekünk. Mondtam, hogy hajózási vállalkozó; nekünk pedig szükségünk lesz egy hajóra: Párizsba nem hozhatjuk Orsinit, miután kiszabadult, még két csinos nő 40 Jakobite: a II. Jakab Stuart-házbeli, 1688-ban elüldözött, katolikus uralkodó és leszármazottainak trónigényét támogató párt híve. (A szerk.) 41 Acadia: Új-Skócia tartomány Kanada keleti részén, 1604-től francia telep, 1713-ban engedik át a briteknek. (A szerk.)

poggyászában sem. A tengeren keresztül külföldre kell juttatnunk. Itáliai, ha jól tudom? – Egyelőre csupán római, uram – válaszolta Felicia keserű büszkeséggel. – De remélem, eljön a nap, amikor itáliainak vallhatja magát… – Róma mindenesetre túl messze van – állapította meg Buchez. – A legegyszerűbb az lesz, ha Angliába visszük. – Ennyi lenne a feladatunk? – Duchamp ezredes, aki holnap Ledru és Boucher „jó testvéreinkkel” útnak indul, bizonyára egyéb utasításokkal is ellátja majd önöket. A Grand Turc fogadóban fog megszállni. Ami önöket illeti, a Bourbon fogadót ajánlom, a város legismertebb vendégfogadója. Patrick Butler tudni fog az érkezésükről, és föltételezem, hogy kimegy önök elé. Ha nem, az annyit jelent, hogy nincs szándékában segíteni nekünk, és ez alaposan megnehezíti az önök dolgát. Ez esetben nélküle kell hajót szerezniük… – Hogyhogy nélküle? – csattant föl Felicia. – Nem azt mondta, hogy hajózási vállalkozó ? Ügyfélként még mindig tárgyalhat velünk! De míg el nem felejtem, számomra milyen szerepet találtak ki? A Milady szobalányáét? Az lenne csak nekem való… – Komornaként sem lenne meggyőzőbb, mint férfiruhában, hercegnő! Én inkább a barátnő szerepét javasolnám… – Legyen inkább társalkodónő. Egy társaságbéli hölgy, akinek szerencsétlenül alakult a sorsa. Nem is olyan ritka manapság! – Miért is ne? Mindenesetre jó lenne, ha hosszú sétákat tennének a tengerparton, különösen egy Carantec nevű városka környékén, amelyhez a Bika erőd is tartozik. Morlaix-tól mintegy három mérföldnyire. A kellemes tavaszi idő tökéletes ürügyül szolgál a nagy sétákhoz, különösen azért, mert a környék gyönyörű. Legjobb lenne, hajó sok időt tudnának ott tölteni, hogy a kastély körüli mozgást megfigyelhessék. – De hogyan? – vetette közbe Hortense. – A legelmélyültebb romantikus ábrándozás is véget ér egyszer…

Az idősebb Rouen ismételten közbevágott a maga faragatlan módján, amitől ő láthatóan el volt telve. – Nem foglalkozik valamelyikük rajzolással vagy esetleg festéssel? Jó ürügyül szolgálna ahhoz, hogy hosszasan elidőzzenek egy helyen. A festőnek időre van szüksége… A két nő tétován nézett egymásra. A zárdában természetesen tanultak valamicskét rajzolni, de próbálkozásaik soha nem léptek túl a virágokon vagy bizonyos vallásos allegóriákon, mint például egy lángoló szív vagy egy ostyatartón nyugvó ostya. E szégyenlős kis alkotások pedig igen távol álltak attól, amit egy tájkép megfestése jelentett… – Ha festőre van szükségük – szólt Felicia csipetnyi gúnnyal a hangjában akkor Delacroix barátunkat kellene odaküldeniük. – Csodás dolgokat festene, s minthogy ő is jó testvér… – Már csak a szívében az – szólt közbe Buchez kissé nyersen. – A festészeten kívül semmi más nem érdekli igazán… – Biztosíthatom, hogy a barátai igenis érdeklik – vágta rá Hortense. Bosszantotta, hogy valaki ilyen hangon mer beszélni a barátjáról. – Ő a világ legnemesebb szívű embere… Buchez egy nem éppen udvarias, elhárító mozdulatot tett. – Egyáltalán nem akarom kritikával illetni, asszonyom… Mindenki úgy intézi a dolgait, ahogy akarja. Én csak azt mondom, hogy a lenyűgöző tájjal szemben Delacroix-t elragadja a festőszenvedélye, és a többiről megfeledkezik. Nahát. Nekünk pedig édes mindegy, hogy vane hozzá tehetsége: fölmázol néhány vonalat, és kész. – Csak aztán nehogy nevetségessé váljunk – mormolta Felicia az orra alatt. – Még egy paraszt is meg tudja állapítani, ki a festő, és ki nem az. Na, de mindegy! Ha ragaszkodnak hozzá, mi megtesszük, ami tőlünk telik… – Nagyszerű. Most pedig menjenek haza a Babylone utcába. Holnap eljuttatom önökhöz a szükséges úti okmányokat. Jó utat… és sok szerencsét! Ne felejtsék el magukkal vinni a pisztolyokat.

Harmadnapra rá Hortense és Felicia már jóval napkelte előtt elhelyezkedett Morosini hercegnő nagy utazókocsijában, melynek ajtajait sietve átfestették, hogy eltüntessék róluk a címereket. Magukkal vittek annyi pénzt és ékszert, amennyit csak össze tudtak szedni, egy teljes akvarellfelszerelést meg az útleveleiket, Mrs. Kennedy, Párizs, Clichy utcai lakos és társalkodónője, Romero kisasszony nevére kiállítva és megfelelően lepecsételve. Csak Timour ment velük. A török, aki borotvált fején parókát és szalagcsokros kalapot viselt, és úgy volt öltözve, ahogy az egy jó házból való kocsishoz illik, tiszteletet parancsolóan foglalta el helyét a bakon. Felicia némi gondolkodás után jobbnak látta otthon hagyni Gaetanót, hogy távollétében őrizze a házat, és Liviát is, aki egyébként félt, hogy egyedül marad. Ők ketten jól megértették egymást, de Timourról ez korántsem volt elmondható. A török előszeretettel éreztette a komornával férfiúi felsőbbrendűségét, amit Livia mint római nő, nagyon nehezen viselt. Ebből aztán gyakran kerekedett köztük csetepaté. Másrészről viszont Timour, aki a szeldzsuk lovas katonák méltó utóda volt, szerette a lovakat, és ugyanolyan jól értett a felszerszámozásukhoz, mint a fogathajtáshoz, no és páratlan ereje is hasznukra válhat a kalandsorán, mely meglehetősen vidám hangulatban vette kezdetét. Feliciát határtalan örömmel töltötte el, hogy viszontláthatja a bátyját, és mivel vakon bízott az expedíció sikerében, örömét semmi sem tudta beárnyékolni. Hortense-t pedig barátnője boldogsága kárpótolta a kis Étienne-től való elválás fájdalmáért. Ráadásul a gyermek szempontjából sokkal biztonságosabb, ha ő nincs vele, s ez komoly vigaszt jelentett az anyának. Egyébként pedig még húszévesek sem voltak, és talán maguknak sem vallották be, de titokban vágytak a kalandra, ezért hát mindketten izgalommal tekintettek az utazás elé, mely ismeretlen földre, bátorságot próbáló viszontagságok felé röpítette őket. Buchez utasítása úgy szólt, hogy ne siessenek, hiszen azt a látszatot kell kelteniük, hogy kedvtelésből utazgatnak. Duchamp és társai azonban váltott lovakkal tették meg az utat, minek következtében

három vagy négy nappal korábban értek célba. Így kerülhették el, hogy bárki összefüggésbe hozza a két egymás után érkező csoportot. A két nő tehát kedvére gyönyörködhetett a tájban, melyen útjuk vezetett. Szép idejük volt, és gyönyörű vidéken jártak, s ha Feliciát nem töltötte volna el rosszul leplezett türelmetlenség, és Hortense-ben nem éledt volna aggodalom ügyük sikeréért, az utazás mindkettejük számára olyan lehetett volna, mint valami vakáció. Hortense arra gondolt, hogy egy fogoly kiszabadítása az állam valamelyik börtönéből már önmagában véve sem könnyű feladat, de ha a börtön a nyílt tengeren található, ahhoz már igazán vakmerőnek kell lenni…Miután maguk mögött hagytak egy fennsíkot, melyen derékba tört fatörzsek hirdették a téli szelek erejét, s a föld sárgán izzott a virágba borult rekettyebokroktól, az út ereszkedni kezdett Morlaix felé. A város egy kis völgy mélyén bújt meg, ott, ahol a falai alatt egymásba ömlő két folyó széles torkolatot alkotott. A távolban a déli napfényben fürdő, szikrázóan kék tenger, telehintve szigetekkel, melyek közül az egyik az erőd lehetett. Túl messze voltak azonban ahhoz, hogy homályos körvonalakon kívül mást is kivehessenek. A végtelenbe nyúló, csillogó víztükör látványa valósággal Hortense-be fojtotta a szót. Feliciával ellentétben, aki a Földközi-tenger végtelen kékjét már gyermekkora óta ismerte, neki még soha nem adatott meg, hogy gyönyörködhessen ebben a csodában. Két, csúcsos tetejű őrtoronnyal védett régi városkapun jutottak be a városba, mely félkörívben vette körül az itt-ott vörös színű vitorlát tartó árbocokkal teletűzdelt csatornát. Ünnepnap volt. Mindenünnen harangzúgás hallatszott, és a szűk utcácskákon színpompás tömeg hömpölygött, ami alaposan megnehezítette a haladást. Az emberek viselete szemet gyönyörködtető volt. A férfiak fekete ujjasban, amelyet elöl kigombolva hordtak, hogy láthatóvá váljék gazdagon hímzett rövid mellényük, alatta a széles, fehér, lenvászonból készült, keményített ingmell s a széles, kék öv, mely egyfajta átmenetet biztosított az ing és a pliszírozott, bő térdnadrág között. Piros harisnya és hosszú szalagokkal díszített, széles karimájú fekete posztókalap tette teljessé a nem mindennapi öltözéket.

Az asszonyok középkori dámákra hasonlítottak halványkék, fakóvörös vagy fényes fekete, földig érő, szűk ujjú ruháikban, melyhez világító fehérségű hosszú, hímzett szaténkötényt kötöttek. A „rákfonatos” frizurák szépségét a könnyű csipke főkötők tovább emelték, de itt-ott feltűnt egy-egy virággal vagy tollal díszített kalap és párizsi divat szerint készült ruha is, csakhogy ebben a környezetben veszítettek csinosságukból. A kanyargós utcácskákat a vidámság levegője járta át, meleg palacsinta és lepény illatával csiklandozva az orrot, melybe időről időre a visszahúzódó tenger átható szaga is belevegyült. Timour kénytelen volt útbaigazítást kérni egy embertől, aki az egyik ház sarkának támaszkodva, valamely helyi szent faragott faszobra alatt pipázgatott önfeledten. Rendkívül szolgálatkészen igazította útba őket, és legnagyobb meglepetésükre később is ugyanezzel a szolgálatkészséggel találkoztak, ahányszor csak segítségért fordultak valakihez. A Bourbon vendégfogadó, mely valamikor a XVII. században épülhetett, Morlaix központi terének egyik oldalát foglalta el. A szép, szürke gránitból emelt, többszintes épület eleganciája elütött a csúcsos tetejű, magas, középkori házak kissé másfajta eleganciájától, melyeknek kiszögelléseit csodálatosan faragott tartóoszlopok díszítették. Friss faggyú és káposztaleves illata töltötte be a teret, Godivelle konyhájára emlékeztetve Hortense-t. Az álír hölgyet és nem kevésbé áltársalkodónőjét egy alacsony, terebélyes asszonyság fogadta, szép fekete selyemruhában és csipke főkötőben. Felicia egész úton az ír akcentust gyakoroltatta barátnőjével, és Hortense elég gyorsan elsajátította, de amikor vendéglátójuknál az ünnep felől érdeklődött, csaknem megfeledkezett róla: – Hát hisz… Szent Iván van, asszonyom… Talán Írországban nem szokás megünnepelni? – De… minden bizonnyal, jóllehet nekem nincs emlékem róla, kisgyermek voltam még, amikor eljöttem onnan. Szent Iván! Édes Istenem, hogy is feledkezhettem meg róla…

Hortense hirtelen úgy elsápadt, hogy Felicia aggódva sürgette az asszonyságot. – Asszonyomat nagyon elfárasztotta az utazás – mondta –, lenne szíves most mindjárt megmutatni a szobáinkat? – Bocsásson meg! Csak fecsegek, és észre sem veszem, hogy alig áll a lábán… Jöjjenek csak! Erre! Blandin asszony tüstént bevezette őket a két szép szobából álló, meglehetősen fényűzően berendezett lakosztályba. Mennyezetes ágyak, művészien megmunkált, jellegzetesen breton szekrények és ládák alkották a berendezést. Az egyik falat dombornyomásos mintázatú bőr falikép díszítette, egyike a város specialitásainak, s az asztalról arany tűzijátékot szórt egy rekettyecsokor. Hortense azonban nem sokat érzékelt mindebből. Alighogy belépett a szobába, könnyekkel küszködve keresett menedéket az ablak melletti fotelben. Egy év! Már egy év telt el azóta! Csak egy év… Mihelyt becsukódott az ajtó Blandin asszony mögött, Felicia barátnőjéhez sietett, és letérdelt mellé: – Mi lelte, Hortense? Az imént azt hittem, menten elájul. Hortense kinyitotta a szemét, és barátnője nyugtalanságát látva mosolyt erőltetett az arcára. – Semmiség, kedvesem… mindjárt elmúlik. Egy felszakadó emlék nemigen szokta ájulásba kergetni az embert… Amióta belevágtunk ebbe a kalandba, nem gondolok az idővel. Egy évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon volt a menyegzőm… Felicia fölegyenesedett, és sietve megcsókolta Hortense arcát, melyen épp egy könnycsepp gördült lefelé. – Értem! Ez esetben a legjobb lesz, ha hagyom, hogy kipihenje magát. Bizonyára nincs most kedve beszélgetni, és intézkedem, hogy ma este hozzák fel a vacsoránkat ide. Gondolom, nem vágyik rá, hogy együtt vacsorázzunk a többi vendéggel. Most magára hagyom. Járok egyet, körülnézek egy kicsit a városban. Hortense nem tartóztatta, de kissé csalódott volt, amiért barátnője ilyen sietve magára hagyta. Azóta, hogy reggel az utolsó fogatváltó

állomást is elhagyták, Felicia képtelen volt megülni egy helyben. A bátyja sorsáért érzett aggodalma türelmetlenségbe csapott át, és ő egyre nehezebben tudott úrrá lenni rajta. Ebben a helyzetben nem tudott mit kezdeni egy barátnő emlékeivel. Egyébként Hortense sem érzett magában késztetést arra, hogy megossza őket vele. Most hogy egyedül maradt, nem állt ellen a régi emlékképeknek. Maga elé idézte, amint fehér szaténruhás, csipkével és virágokkal ékes mátkaként elhagyja Combert-t, hogy az ünneplő vidéken átvágva hazatérjen Lauzargues-ba. Szent Iván napja volt, és a menyegzője tovább növelte a hagyományos örömünnep fényét. Virágban állt a rekettye, épp úgy, mint errefelé. Az asszonyok szintúgy hímzett ruhát és selyemkötényt viseltek, s a férfiak fején széles karimájú, fekete kalap volt. Az égen ugyanez a fenséges világosság ömlött szét, a tiszta levegő adománya, csakhogy Auvergne-ben a hatalmas fenyők és a hegyvidéki növényzet balzsamos illata is belevegyült. Bretagne levegőjében pedig ott volt a szinte karnyújtásnyira hullámzó tenger… Aztán Étienne alakja suhant át az emlékezetén. Szőkén, elegánsan és hidegen hajolt felé, hogy csókot leheljen az arcára. Étienne, akit kényszerítettek, hogy feleségül vegye őt, Étienne, aki szerette, holott neki sejtelme sem volt róla, s aki nem sokra rá belehalt ebbe a szerelembe. Étienne, aki egy őrült pillanatban megpróbálta magával rántani a hagyományok alapján meggyújtott máglya közepébe, hogy ne kelljen megérniük a hajnalt. Annak a hajnalnak az emlékét Hortense a férje iránti tiszteletből erővel el akarta hessegetni magától. Hogy is képzelte, hogy sikerülhet? Hogy felejthetné el a farkasok őrizte kis tisztást, ahol Jean karjai közt varázslatos boldogságban volt része, épp amikor már lemondott róla? Álomszép éjszaka volt! Fülébe csengett a hegyi patak halk csobogása, a tekerőlantok és dudák távoli éneke, mely megtáncoltatta a vidék fiatalságát, és elringatta szerelmüket. Mily nehéz volt elszakadnia ezektől a percektől! Annyira belevésődtek a lelkébe, s oly kedvesek voltak számára, hogy még most is dudák hangját vélte hallani.

Kisvártatva rájött, hogy a hang nem a képzelete szüleménye, hanem valóban hallja, egészen közelről… Fölpattant a fotelből, kinyitotta az ajtót, és kilépett a balkonra. Először egy hatalmas, fehér zászlót pillantott meg a szent képmásával, mögötte pedig egy csapat fiatal fiút és lányt, akik az auvergne-iekhez hasonló, de minden bizonnyal más nevet viselő zeneszerszámok orrhangú zenéjének ritmusára tánclépésben közeledtek. Ez a pillanat azt súgta neki, hogy szeretni fogja ezt a vidéket, mely a lelkéhez közel, de attól a másik helytől, amelyre nem tudott sajnálkozás nélkül gondolni, nagyon is távol állt. A vidám társaság tovahaladt. Az óriás farakás felé vették az útjukat, amelyet szokás szerint a vidék legmagasabb dombján építenek föl. Ott aztán a lányok egy nagy árboc tetejére akasztják a virágfüzéreiket. Az este pedig a táncé és a vidámságé lesz. Hortense a korláton kihajolva megpillantott egy templomot, és elhatározta, hogy fölkeresi. A legkevesebb, amit tehet ezen az évfordulón – gondolta magában –, hogy imádkozik egyet Étienne lelki üdvéért. Föltette a szalmakalapját, melyet az imént az egyik láda tetejére dobott, kék muszlinruhája fölé – a gyász távol állt a lényétől, ezért Felicia ruháit hordta – vállkendőt terített, és miután meghagyta, hogy a templomba ment, kilépett a Bourbon fogadó kapuján. A faragott gránitból emelt remekmívű templom hűs árnnyal fogadta. A hatalmas, faragott mestergerendának feszülő, égbe törő, sötét boltívek jótékonyan segítették a lélek áhítatos elmélyülését. Hortense térdre ereszkedett, elmondott egy imát, majd megnyugodott szívvel fölállt, hogy körbejárja a templomot, és gyönyörködjön a díszeiben. Aztán a kijárat felé vette az irányt, de abban a pillanatban, hogy a szenteltvízbe mártotta a kezét, egy másik kéz is belemerült a szenteltvíztartóba, és megérintette az ujja hegyét. – Láttam, amint kilépett a fogadóból – mondta Duchamp ezredes –, és követtem. – Hamarabb is fölfedhette volna a kilétét, alaposan megijesztett. – No lám, hogy megváltozott a külseje!

A félzsoldos katonatiszti zubbonynak nyoma sem volt, s elegáns polgárhoz méltó, finom szövésű vászonból varrott sötétkék felöltőjében az ezredes valóban nem hasonlított korábbi önmagára. – Önökhöz hasonlóan, én is gazdag polgár vagyok, aki nyári időtöltésként utazgat. Három napja várok önökre. – Ezt beszéltük meg. Van valami híre arról a hajózási vállalkozóról, aki… – Butlerről? Semmi. Amint megérkeztem, elküldtem neki a levelet, amelyben Rouen megírta, hogy hol találhat meg engem, és vártam a választ, de mostanáig semmiféle válasz nem érkezett. Megvallom önnek, nem nagyon tetszik nekem ez az egész. Kételkedem annak az alaknak a megbízhatóságában. – Miért van ilyen nagy szükségünk a segítségére? Csak nem lehet olyan nehéz hajót találni egy kikötőben… – Nehezebb, mint gondolná. Legalábbis ebben a kikötőben. A kalózkodás és az ilyen-olyan tengeri kalandok ideje lejárt. Itt már csak hadihajókat és egy-két kereskedőhajót láthat. No és egy fregattot, a Junót, de az csak néha hagyja el a kikötőt, hogy a Bika erőd környékén cirkáljon. Minden egyes érkező vagy távozó vízi járműről tudomása van. Kitűnően fölszerelt hajó, és az ágyúi is nagyon jók, óvatosságra int minden ember fiát. Ezért találta ki Buchez, hogy önből ír hölgy, a barátnőjéből pedig társalkodónő lesz. – Gondolja, hogy ezekben a szerepekben valóban hasznosak lehetünk? El tudja képzelni, hogy az a Butler kockázatot vállaljon pusztán azért, hogy kedvére tegyen egy ismeretlen nőnek, még akkor is, ha egy honfitársát vagy egy távoli unokatestvérét látja benne? Duchamp karon fogta Hortense-t, és finoman az üres előcsarnok felé terelte. – Ezek a boltívek fölerősítik a hangot, és én mindig is ódzkodtam a templomi hangulattól. Nem volna kedve sétálni egyet? Lesétáltak a kikötőbe, ahol egyébként egyetlen hadihajó sem vesztegelt. Nem sok ember járt ez idő tájt a kis utcácskákban. Duchamp lehajtott fejjel lépdelt Hortense mellett, és egy ideig egyikük sem szólt,

de aztán az ezredes kíváncsi tekintete egyre gyakrabban fürkészte társnője arcát, mintha valami rejtvény megoldását keresné rajta. Hortense egy idő után zavarónak találta a férfi kis játékát. – Az a gyanúm, hogy valami mondanivalója van számomra, csak nem mer előhozakodni vele – jegyezte meg. – Eltalálta. Megjegyzem, nem örülök neki, hogy ilyen utasítást kell átadnom önnek. Buchez nyilván megbolondult, hogy ennyire rábízza magát egy férfiszív gerjedelmére. – Miféle férfi? És milyen gerjedelem? – Természetesen Butler. Az idősebb Rouen beszámolt Butler szenvedélyéről minden iránt, ami Írországhoz kötődik. Beszélt arról is, hogy nagyon szereti a nőket, különösen, ha szépek és szőkék. Vagyis… az ön feladata egészen egyszerűen az, hogy csábítsa el. – Ez valami tréfa? – kérdezte Hortense levegő után kapkodva. – Bárcsak az lenne, de ezek az emberek nem szoktak tréfálkozni… – Miért nem közölték velem előre? – Féltek attól, hogy visszautasítja, és Párizsban marad. – Ugyan már! Mintha nem tudták volna, hogy ott veszélyben forgott az életem. Mindenképpen el kellett jönnöm. Most már értem, miért mondta Buchez, hogy az utolsó utasítást majd öntől kapjuk meg. Ez gyalázat, egyszerűen gyalázat! Ezért akart hát egyedül találkozni velem, Felicia nélkül? Ön nagyon jól tudta, hogy Felicia megbotránkozva utasítaná vissza, hogy engem ilyesmire kérjenek, de közben megszakadna a szíve? Senkinek nincs joga ahhoz, hogy útját állja egy bebörtönzött kiszabadításának, bármi legyen is az ára! És éppen ön az, akitől ezt kell hallanom? – Könyörgök, ne nézzen rám ilyen rémülten! – szólt Duchamp elcsukló hangon. – Ha tudná, micsoda erőfeszítésembe került, hogy átadjam önnek ezt a… méltatlan üzenetet! Hortense úgy látta, mintha Duchamp sírással küszködne, és ettől megenyhült. – Hát ilyen nehéz volt? – kérdezte. Az ezredes elfordította a fejét, és Hortense már csak határozott

arcélét láthatta a kalap árnyékában. – Nem is képzeli! Ön… kivételes nő, aki iránt nem maradhat közömbös az ember. Elhallgatott, mintha attól félne, hogy túl sokat árul el. Azután dühösen megrázta a fejét: – Micsoda idióta szerepet kényszerítenek rám! Ha nem egy testvér élete forogna kockán, soha nem ártottam volna magam ebbe az egészbe! – De most már jól benne vagyunk mindketten – jegyezte meg békítőleg Hortense. – És tartok tőle, hogy nincs más választásunk, mint hogy ön is és én is végigjátsszuk a szerepünket! – Az Isten szerelmére! Csak nem akarja megtenni, amit kérnek? El akarja játszani ezt a megalázó szerepet? Könyörgök, verje ki a fejéből, amit mondtam! Kitalálunk valami mást. Ellopok egy hajót, és… – És megöleti magát? Őrültség lenne, és nem segítene vele senkin. Ugyan, kedves barátom, nyugodjon meg! Egy férfi hódolatának fogadása és a behódolás oly messze van egymástól, mint az óceán két partja, és én nem szándékozom átkelni egyikről a másikra. Még Morosini grófnő kedvéért sem, aki pedig nagyon kedves a szívemnek, és sokat köszönhetek neki. De hű akarok maradni önmagamhoz… és valaki máshoz is. – Ön szeret valakit? – kérdezte Duchamp fájdalmas hangon. Hortense megszánta ezt a szégyenlős szerelmet, melyben nem volt meg a bátorság, hogy nyíltan megmutatkozzék, de túlságosan tisztelte az ezredest ahhoz, hogy elrejtse előle az igazságot. – Igen, és soha nem is fogok mást szeretni. De egy igaz barátság számára – tette hozzá, látván, hogy a másik elfordítja a fejét – mindig van hely a szívemben. – Akarja, hogy az öné legyen az a hely? Duchamp ezúttal mosolyogva nézett vissza rá: – Ez máris túl sok egy olyan férfi számára, mint én vagyok, egy olyan nőtől, mint ön. – Ön túl szerény. A császárság hősei minden gyöngédséget megérdemelnek. Nem beszélve arról, hogy megmentette az életemet, és

számomra fontos a hódolata. Azon leszek, hogy megőrizzem. És különben is, hol van az megírva, hogy Butler enged a csábításnak? – kérdezte. – Elég, ha megpillantja önt. – Könnyen lehet, hogy egészen más lesz a véleménye rólam, mint önnek… Éppen ezért úgy gondolom, jobban tennénk, ha annak járnánk utána, mégpedig haladéktalanul, hogy akár itt, akár a parton nem találhatnánk-e mégis valami hajót, amely át tudna vinni bennünket Angliába. Ha jól tudom, ön két barátjával indult Párizsból. Velük mi lett? – Elmentek Carantec-be, hogy földerítsék az erőd környékét. Jean Ledru breton, és megpróbál elszegődni egy halászhoz. Boucher a nantes-i közjegyző írnokaként egy nem létező örökös nyomában jár. Ebbéli szerepében bárhová bemehet, és bárkit meghívhat egy pohárkára: mi tagadás, ez a legjobb módja annak, hogy informálódjék, és szívesen fogadják. Én holnap szándékozom elnézni arrafelé. Ön pedig, ha az idő továbbra is ilyen marad, holnapután fölállíthatná a festőállványát a Pen-Lann-foknál. A partvidéknek ez a pontja esik legközelebb a Bika erődhöz. – Holnapután? Csak remélni tudom, hogy a barátnőm kibírja addig. Majd meghal a türelmetlenségtől. – Ez természetes. Most pedig azt ajánlom, vegyünk búcsút egymástól. Amint megtudok valamit, értesítem. Hortense egy mosollyal búcsúzott. Túl sokan voltak körülöttük, jobb, ha nem engedik, hogy bárki is baráti szálakat feltételezzen közöttük. Hortense szép kényelmesen visszasétált a szállodába. Felicia már megérkezett a „városban” tett sétájából. Hortense természetesen beszámolt neki a Duchamp-mal való találkozásról a templomban, és Buchez utasításainak kellemetlen részét gondosan elhallgatva töviről hegyire elmesélte a beszélgetésüket. – Ám legyen! – sóhajtott Felicia. – Holnap tehát gyakoroljuk festőtehetségünket, de nincs ember, aki megakadályozhatná, hogy legalább egy csónakot megpróbáljak szerezni egy kis tengeri

kiruccanáshoz… – Ha szép idő lesz, semmi akadálya. De valamirevaló hölgy nem merészkedik rossz időben a tengerre… és amúgy sem találna senkit, aki kivinné. A vacsora rossz hangulatban telt. Felicia egy szót sem szólt, szorongással töltötte el, hogy a bátyja közel és mégis oly távol van tőle. Parancsoló szükségét érezte, hogy legalább messziről szemügyre vehesse az erődöt, melynek falai elzárták előle. Hortense megértette barátnője nyugtalanságát, és tiszteletben tartotta Felicia rosszkedvét. Egyébként rá is átragadt a barátnőjét emésztő türelmetlenség és a szobájába visszatérve képtelen volt nyugalmat találni. Késő éjszakába nyúlóan könyökölt az erkély rácsán, és a tüzet nézte, mely a környék legmagasabb dombjának tetején lobogott, ahol a néhai földesúri kastély romjai magasodtak. A zene s a tánc hangjai most is elértek hozzá, mint ahogy elértek az illatos fűben összefonódó szerelmesekhez is azon a legutóbbi Szent Iván-éjen. E pillanattól már képtelen lett volna elnyomni magában a Jeanhoz s a farkasok földjén született szerelmükhöz fűződő gyöngéd és perzselő emlékeket… S Hortense ettől még gyötrőbbnek érezte elszigeteltségét. Ki gondolta volna, hogy ezen a napon ebben az isten háta mögötti városkában lesz majd, és csak arra vár, hogy elérkezzen az óra, amikor végre belevághat egy kétes és minden bizonnyal veszélyes kalandba. Egy percet sem gondolkodott, mielőtt fölajánlotta Feliciának, hogy vele tart, mert sürgette az idő, s mert félő volt, hogy ellenségei csapdája ismét bezárul körülötte. De rá kellett jönnie, hogy egy barát is állíthat kelepcét, és az sokkal veszélyesebb, mert a tisztességét és női szemérmét kell vásárra vinnie. A résnyire nyitva maradt ajtón keresztül kiszűrődő hangokból Hortense megállapította, hogy Felicia álmatlanul járkál fel s alá, és a következő percben dohányfüst árasztotta el a szobáját. Késő éjszaka volt, mire Hortense bement a balkonról. A tűz már csak parázslott odafönn, és az énekszó is elhalt lassacskán. A tánc véget

ért, és a magány leánya maga elé képzelte a párokat, amint a tűz köréből elvonulnak a fák s a bokrok szelíd sötétjébe. Mágikus éjszaka volt, a régiek szerint a fény újjászületésének, a gyógyító füveknek, a bűbájnak és a varázslásoknak rendelt éjszaka. Az év legszebb éjszakája. A fiatalság, a szerelem éjszakája. Hortense pedig furcsamód öregnek és csonkának érezte magát. A Felicia szobájába nyíló ajtó előtt elhaladva egy szivar izzó fénypontját pillantotta meg. – Ezzel csak árt magának, barátnőm – szólt a szobába lépve. – Aludnia kellene – jegyezte meg kedvesen. – Nem tudok. – Azért csak próbálja meg! Ha szorongásba és álmatlanságba fojtja az éjszakáit, azzal csak fölemészti az erejét. Pedig Isten a tudója, hogy erőre nagyon nagy szükségünk lesz! – Megjegyzem, ön is talpon van még, Hortense. De egyébként, igaza van. Próbáljunk meg aludni. Könnyebben ment, mint gondolták. Végül olyan mély álomba merültek, hogy a hajnali fölkelésből semmi sem lett, s amikor végre jó későn fölébredtek, csak annyi idejük maradt, hogy rendbe szedjék magukat az ebéd előtt. Ez alkalommal jó étvággyal ettek. Először, mert farkaséhesek voltak, másodszor, mert az ebéd igen ízletes volt. A nagy adag kagylót és a tengeri algával főtt, kétszersülttel meg sós vajjal tálalt rákot az utolsó falatig belakmározták. Végül egy nagy rakás, mézzel meglocsolt palacsinta gondoskodott arról, hogy ismét bátran és optimizmussal tekintsenek a jövőbe, és majdnem visszaküldte őket az ágyba, hogy ott sziesztázzanak. Hortense szemhéját mintha ólomsúly húzta volna lefelé, de Felicia ragaszkodott a tengeri kiruccanáshoz, s miután az ebéd záróakkordjaként elfogyasztottak egy-egy csésze kávét, fölmentek a szobába, hogy kikötői sétájukhoz kalapot, kesztyűt és vállkendőt vegyenek. A zavaros vizű s az apály miatt alaposan megcsappant csatorna egészen az ódon városkapukig hatolt a városba. Egyik oldalról a Tréguier rakpart szegélyezte, mely egy kellemes, árnyas sétányba

torkollott, másik oldalról a Léon rakpart, mely a dohánygyárhoz s azon túl egy tengerisó-termelő telephez vitt. Mindkét rakparton élénk munka folyt. Egy normann hajóból épp mészkövet rakodtak ki, miközben egy háromárbocos holland teherhajó gyomrából söröshordókat és lenmagos zsákokat görgettek a partra, ahol halomba rakták őket. A vámhatóság a dohánygyár mellett egy dán hajó berakodását felügyelte. A parton zsírral teli tartályok, papírhengerek és nagy halom kő várta, hogy elnyelje őket a hajók gyomra. De a legfigyelemreméltóbb látványosság mégis a Juno volt, mely zajtalanul és fenyegetően foglalta el az őt megillető helyet a csatornán, és mintha árnyéka súlyos teherként nehezedett volna a parton dolgozók vállára. Felicia kószált egy darabig a parton, megfelelő hajó után kutatva, aztán végül odalépett egy öregemberhez, aki egy kötéltekercsen üldögélt, s a szája sarkából kilógó pipával figyelte a söröshordók kirakodását. – Mondja, hol találhatnék itt hajót egy kis kiruccanáshoz? – kérdezte, s közben egy pénzérmét csúsztatott a jóember sietve kinyitott tenyerébe. Az öreg a pénzre, majd Feliciára pillantott, végül valami furcsa – mosolynak is beillő fintor – ült ki az arcára. – Nem tom megmondani, hol találhatna ilyet, szépasszony. A sétahajókázás már rég kiment a divatból errefele. A halászok penig künn vannak a vízen ezen az órán, és csak este gyünnek meg, a dagállyal. – És a dagály mikor jön? – Ejnye, hát éccaka. De amúgy sem hinném, hogy tanálnának valakit, aki kivinné magukat. – Ugyan miért? – Mert apály ide, dagály oda, engedélyt kell kérni azoktól ! Azt penig nem adják egykönnyen. A pipája fejével a Juno felé bökött, mely bevont vitorláival szenderegni látszott a napsütésben, akár egy hamisan békés, nagy, kövér macska. – Úgy érti, hogy senki sem hagyhatja el a kikötőt annak a

hadihajónak az engedélye nélkül? – Úgy biz a. Na most, ha még mindig úgy tartja kedvük, megkérdezhetik az őrparancsnokot, aki odafönn van, hogy mit szól ehhez a kiruccanáshoz. De csodálnám, ha beadná a derekát: ez a hely nem épp sétahajókázásra való. Maj' meglátják, hogy a haditengerészeti urak gálánsak, és tán még meg is híjjá magukat, hogy néznék meg a fregattját. Az is érdekes… – Nem szívesen zavarnám. De mondja, végül is mire ez a nagy szigor, ez a rengeteg óvintézkedés? – Ez nagyon is érthető! Innen egy köpésnyire, a folyó torkolatánál van egy börtön. A Bika erőd, ez a neve. Az erődben, persze foglyok vannak, ráadásul nem is akármilyenek. Sőt az a hír járja, hogy nagyon is veszélyesek. A Juno azért van itt, hogy őrködjön, mert a királynak igazán nem lenne ínyére, ha a börtönőrei egyszer csak magukra maradnának… Nem voltam nagy hasznukra, igaz-e? Nohát, asszem, akkor tán jobb is vóna, ha ezt visszaadnám – némi sajnálkozással az arcán Felicia felé nyújtotta a pénzt, de ő nem fogadta el. – Azért mégis megtudtunk egy s mást. Köszönöm, jóember… Az öregember hálálkodása még sokáig kísérte őket. – Semmi használhatót nem mondott – sóhajtott gondterhelten Hortense. – Nincs mit tenni, várnunk kell holnapig. Hacsak ma este nem kapunk valami hírt arról a Butlerről. Ő aztán olyan engedélyt szerezhet, amilyet csak akar. Felicia a napernyője hegyével a fregatt fekete-fehér árnya felé bökött. Egy őrszem puskával a vállán föl-alá járkált a hajóhídon. – Már jelentkeznie kellett volna. Néha arra gondolok, hogy Buchez talán nem a megfelelő ajtón kopogtatott. Ez a hajó dugig van ágyúkkal, és egy hajózási vállalkozónak bizonyára nem akaródzik ujjat húzni vele. Félek, hogy nem járunk sikerrel!

– Ne veszítse el ilyen hamar a reményt! Gondolja meg, alig huszonnégy órája érkeztünk, és még nem csináltunk semmit. Meg kell tanulnunk kiismerni a vidéket, ki kell tapasztalnunk, hogy mennek errefelé a dolgok. Holnap, Duchamp ezredes kérésének megfelelően elmegyünk, és szemrevételezzük a Bika erődöt a partról. Ha Morlaixban nem megy, majd máshol keresünk hajót. Ami pedig Butiért illeti, ha fél, boldogulunk nélküle is. De kérem, nyugodjon meg! Az arcát elnézve, senki sem hinné, hogy kedvtelésből van itt… – Igaza van. Azt hiszem, kezdek megbolondulni. Jöjjön, sétáljunk egyet, ott, azok alatt a szép nagy fák alatt, túl nagy a hőség itt a kikötőben. A hűs levegő jót tesz majd. Lassú, kényelmes tempóban lépdeltek a domboldalra fölkapaszkodó, árnyas sétányon. Ezen a kora délutáni órán mindenütt csönd és nyugalom honolt. Egyetlen lélekkel sem találkoztak, és csak akkor figyeltek föl valakire, amikor visszaindultak a város felé. A férfi egy padon ült, és a kikötő nyüzsgését figyelte. Széles karimájú, fekete kalapját a hőség miatt levette, és most mellette pihent a padon. Dús, kissé rakoncátlan vörös haj keretezte az arcát. A határozottan parasztos kalapot leszámítva, a ruházata alapján jómódú polgár lehetett. Nyitott, szürke felöltője alól kilátszott zöld hímzéssel díszített, fekete mellénye s mindehhez sötétkék pantallót viselt. A lépteik zajára feléjük fordult, és le sem vette róluk a szemét, amíg elhaladtak előtte. Határozott arcvonásai voltak, s a szája szegletében egy kis makacs ránc húzódott. A szeme színe üde zöld, akár a zsenge hajtásoké, s a pillantása, mellyel végigmérte a két nőt oly szemtelen, hogy Hortense fölháborítónak találta. – Siessünk egy kicsit – súgta oda Feliciának. – Nem tetszik nekem, ahogy ez a férfi néz minket. – Ne is törődjön vele! Minden bizonnyal kevés lehetőség akad errefelé a szórakozásra. Könnyen lehet, hogy egész másnak hisznek bennünket, mint amik vagyunk! De ezzel nem kell törődni… A fogadóban madame Blandin egy levélkét nyújtott át nekik, amelyet

egy fiú hozott számukra. Alig néhány szó állt benne, és aláírásként egy nagy D-t biggyesztettek a végére: „Vigyenek magukkal némi harapnivalót – írta Duchamp és a borról se feledkezzenek meg! Kérem, hogy több üveggel is vigyenek, fontos lehet!” A fura üzenethez a két nő legnagyobb meglepetésére egy térképet is mellékeltek, rajta a pontos útvonallal. – Nem lesz gond megkérni a gazdaasszonyt, hogy készítsen össze nekünk egy kosár ennivalót. De hogy bort is, és ráadásul több üveggel, az már kemény diónak tűnik! Itt a fogadóban csak tejet és kávét szoktunk inni. Mit fognak gondolni rólunk'? – Egyszerűbb lesz a városból beszerezni. Majd Timourt bízzuk meg a feladattal. Csakhogy Timourt előbb meg kellett keresni. A tenger közelsége fölélesztette a szabadjára eresztett törökben régi horgászszenvedélyét, melynek szülőföldjén és Velencében is gyakran hódolt. Ügyességével kivívta egy halászhajó parancsnokának elismerését, akit végül egy kikötői ivó pultja mellett sikerült végérvényesen meghódítania. Újdonsült barátja cserébe az almabor élvezetének rejtelmeibe avatta be Timourt. Bizony későre járt már, amikor Timour visszaindult a fogadóból, ahol Felicia meglehetősen hűvös fogadtatásban részesítette, de később, amikor tudomást szerzett róla, hogy a halásznak saját hajója van, megenyhült. – Vegyél holnap reggel néhány üveg bort, és tedd be a kocsiba! Korán indulunk. Timour megpróbálta meggyőzni úrnőjét, hogy az almabor is Istenekhez méltó nedű, de csak Felicia haragját sikerült kivívnia vele: bort, a lehető legjobbat és csakis azt! Másnap a két nő kirándulóöltözékben – világos színű ruhában, szalmakalapban, napernyővel és természetesen a festőfelszereléssel – hagyta el a Bourbon fogadót a súlyos elemózsiás kosarat cipelő Timour és gazdasszonyuk bátorító szavainak kíséretében. – Szép idejük lesz! – jósolta nekik. – Bőséges ebédet csomagoltam,

de azért hagyjanak egy kis helyet a vacsorának is! Ma homárt készítek. Valóban szép, kissé párás idő volt, s ez a tenger mellett annyit jelentett, hogy nagy hőségre számíthatnak. A Duchamp által megadott útvonalon haladtak, s a Léon rakpart végén a kocsi rákanyarodott a Carantec-be tartó keskeny parti útra. A kátyúk miatt csak lassan mehettek, de a kis ösvény, mely egyszer sárga virágú sünzanót bokrok sorfala közt haladt, másszor a tenger aranyló kékjét tárta eléjük, valóban elbűvölő volt. Átvágtak egy rekettyebokrokkal benőtt mezőn, melyben itt-ott rozsvagy répaföldek tarkállottak, és olykor-olykor füves térségek, melyeken szép, izmos lovak legelésztek. Sok kis kápolna és kálvária mellett haladtak el az útkereszteződésekben. Fecskék szálltak magasan az égen, de sirályokat is láttak, amint fehér foltokat alkotva ringatóztak a tükörsima víz tetején. A tenger egy hatalmas tóra hasonlított, oly nyugodt volt, és a friss levegőt jód és tengeri moszatok illata töltötte be. Kevés ház volt errefelé, úgyhogy egyetlen lélekkel sem találkoztak. Timour, mint aki egy szép napnak is tud örülni, teli tüdőből fütyörészett a bakon, de a kocsi belsejében már nyoma sem volt az elindulás megjátszott lelkesedésének, és a két nő némaságba burkolódzott. Hortense a berliner sarkába húzódva töprengett. Továbbra sem volt semmi hírük Patrick Butlerről. A hajózási vállalkozó hallgatása érthetetlen volt, vagy éppen nagyon is érthető, legalábbis a másik számára. Könnyen lehet, hogy az idősebbik Rouen, sőt Buchez is tévesen ítélte meg Butler mély meggyőződését..Minden bizonnyal az a fajta ember, aki gondosan ügyel rá, hogy a kecske is jóllakjék, és a káposzta is megmaradjon, és rosszul tűrvén a gyűlölt, de gyönge hatalmat, igyekszik barátokat szerezni ellenzéki körökben anélkül, hogy a valós kockázatvállalásig merészkedne. Szóban nem nehéz hősködni, de amikor az ember egyszer, csak ott találja magát a fal előtt, túl nehéznek, túl veszélyesnek tűnik a mászás. Igaz, hogy a Juno sötét árnya és a rakparton posztoló katonák valóban nem valami bizalomgerjesztők.

Hortense bizonyos értelemben megkönnyebbült attól, hogy Butler meghátrált, de azért magában szemrehányást tett neki ezért. Az a hét lakat alatt őrzött fiatalember őmiatta veszítette el a szabadságát. Nemeslelkűsége és igazságszeretete indította arra, hogy a tömeg arcába kiáltsa az igazságot csak azért, hogy a szegény árva egy kicsivel kevésbé szenvedjen. És ezért a nagyszerű, őrült tettéért immáron több mint két éve fizet… Az út egy újabb kápolna mellett haladt el, keresztülvágott egy hangafüves mezőn, majd éles kanyart vett, s a következő pillanatban a teljes szélességében eléjük táruló tengerparti tájba durván beékelődve egy ódon vársziget zömök, kis szürke, de ugyanakkor rettenthetetlen alakja nézett farkasszemet velük. Olyan volt így, elnyúlva a kék víztükör tetején, mint valami förtelmes, gonosz, mesebeli állat… Felicia arcára ráfagyott a döbbenet. – Hát itt van! – szólt rekedtes hangon. – És még embernek nevezi magát, aki ilyen helyre meri zárni a saját fajtájából valókat? – Kihozzuk innen, Felicia! Ezért vagyunk itt. – Addig maradok itt, amíg csak kell! Ha a tervünk nem sikerül, keresek egy házat, egy kunyhót a közelben, de nem mozdulok innen, és kivárom a kedvező alkalmat. Ó, édes Istenem! Nem gondoltam, hogy egy ilyen förtelmes kőtömb lesz a börtöne. Nézze csak, Hortense, egy vonalban van a víz színével. Mi van itt akkor, amikor beköszönt a viharos évszak? – Nyugodjon meg, kedvesem! Ragyog a nap, és mi nem adjuk fel. Ha az az átkozott Butler továbbra is elbújik félelmében, hogy vinné el az ördög, és nem segít nekünk, akkor majd boldogulunk nélküle is. Talán lopnunk kellene egy bárkát, és ha Angliába nem is juthatunk el, a partvidék egy másik, kevésbé szigorúan ellenőrzött pontjára igen. Elvihetnénk a bátyját Nantes-ba, és ott szerezhetnénk egy hajót, amely mindkettőjüket átvinné Itáliába… És itt van velünk négy erős és elszánt férfiú. Ezt a lehetőséget mindenképpen ki kell használnunk. Hortense szavainak hatására Felicia homlokán lassan kisimultak a ráncok. Végül még mosolyogni is tudott.

– Bocsássa meg a gyöngeségemet, Hortense! Igaza van: az utolsó szalmaszálat is meg kell ragadni. Duchamp ezredes pontosan bejelölte a térképen, a Pen-Lann-fok megtalálása mégsem bizonyult egyszerű feladatnak. Egy fenyőerdőn kellett átvágni, melyben semmilyen út nem vezetett, a keskeny ösvényeken pedig képtelenség volt kocsival közlekedni. Timour leszállt a bakról, gyalog földerítette a terepet, majd amennyire lehetett, közel ment a kocsival. Aztán egy kis sziklateraszra cipelte az élelmet, ahonnan semmi sem zavarta a kilátást. A Bika erőd ott volt velük szemben, egészen közel. A szárazföldtől csupán egy keskeny tengersáv választotta el, melyből középtájon aprócska sziget domborodott ki, egy kis kavicspad, játéknak látszó világítótoronnyal és egy lapos kövekkel fedett házikóval. Erről a helyről az erőd minden apró részlete kivehető volt: a két ormótlan bástyafal közé ékelődő ugyancsak ormótlan rondella, a kazamaták, a legkeskenyebb oldalon elhelyezett függőhíd, melyet nappal egy kikötésre szolgáló kőfalra eresztettek rá, a kiugró őrtorony a sáncon. A sánc tetején fölállított ágyúkról és az őrök fegyvereiről szikrázva verődött vissza a napfény. Felicia lehuppant az alacsony fűbe, és a mozdulat elég kecsesre sikeredett ahhoz, hogy távolról úgy tűnjön, mintha csak leült volna. Valójában azonban az történt, hogy a lábai nem bírták tovább tartani. Ebből a távolságból a Bika a valódi arcát mutatta: olyan volt, mint valami vérszomjas vadállat, vagy mint egy égnek meredő sírkamra. – Négy férfi! Csak négyen ezzel szemben – sopánkodott Felicia. – Soha nem fog sikerülni… – Mivé lett a bátorsága, Felicia? Nem ön mondta nekem százszor is, hogy az ember soha ne ismerje be a vereségét? Szerintem most harcolni kell, nem pedig sopánkodni! Hortense szigorú hangja csodát tett. Felicia fölállt a földről. – Igaza van: valóban úgy viselkedem, mint egy idióta. Munkára fel! Fürgén nekilátott, hogy fölállítsa a festőállványt, és fölnyitotta a festékesdobozt, miközben Timour fehér abroszt terített a fűre, és

Hortense hozzáfogott az ennivaló kicsomagolásához. Volt ott hideg csirke, húsos aprósütemény, saláta és egy vajas illatú süteményféle. És persze két üveg bor is, melyet Timour hozott elő a kocsiból. – Ez egy kicsit sok lesz, nem? – jegyezte meg Hortense. – Valószínűleg nem egyedül kell elfogyasztanunk… Ó! Észrevettek bennünket… – tette hozzá elégedetten. Csakugyan. A frissesség, amely ezeket a világos színekben pompázó, bő szoknyás nőket a terítőjükkel meg a festőállványukkal körüllengte, s ez a különös, falusi mulatságot idéző hangulat nem maradt észrevétlen. Az erőd sáncán a katonák abbahagyták lassú őrjáratukat, és a szigeten álló világítótorony mellől is karba tett kézzel figyelte őket egy férfi. Hortense és Felicia azonban nem törődve a feléjük irányuló élénk érdeklődéssel, úgy döntött, hogy ideje megebédelni. Letelepedtek a fűre, és nekiláttak a falatozásnak. Alig haraptak a húsos aprósüteménybe, amikor a fák között valaki' vidám hangon, teli tüdőből ezt énekelte: A Nagy Kalandor hajó Vízen csak bajnak való: Ha kiszáll a tengerekre, Hogy az angolokra ront. Szél, hullám, hadiszerencse Cserbenhagyja Franciahont. A hang kisvártatva már egészen közelről hallatszott, és a sziklához vezető ösvényen egy különös figura bukkant föl. Egy nyílt tekintetű, szőke ifjú, fejébe húzott fekete kalapban, sétapálcával és széles vigyorral az arcán. Az öltözékét kifogástalan elegancia jellemezte, mintha egyenesen egy divatlapból lépett volna elő, és épp egy szépasszonyhoz tartana, nem pedig a vadul hullámzó tenger partján vágna át egy hangafüves mezőn. A hölgyeket megpillantva úgy tett, mintha meglepődött volna, sőt mint a színészek a színpadon, kissé túl is

játszotta a szerepét. A hangja is túlzón csengett, midőn a kalapját széles mozdulattal lerántva a fejéről, kihirdette: – Bocsássanak meg hölgyeim, ha netán megijesztettem önöket. François Boucher a nevem, írnok vagyok Leray közjegyző úr irodájánál, Nantes-ban.

VIII. FEJEZET A Bika erőd foglya

Amikor Hortense ráeszmélt, hogy a jövevény Duchamp ezredes egyik társa lehet, ő is belement a játékba. Kissé erőltetett hangon s a már játszi könnyedséggel alkalmazott brit akcentussal Mrs. Lucy Kennedyként mutatkozott be. Mint mondta, Párizsból érkezett, és kedvtelésből utazgat Franciaországban. – Ez pedig itt, Romero kisasszony, a társalkodónőm, aki, mint látja – jegyezte meg a festőállványra mutatva –, a művészethez is ért. A legkevésbé sem ijesztett meg, csupán kissé váratlanul ért bennünket a megjelenése. Ön is szórakozásból utazgat errefelé? – Sajnos nem. Üzleti ügyben vagyok itt. Egy jóember örökösei után kutatok, aki a Bourbon-szigeten hunyt el nemrégiben, és az imént a világítótorony őrénél jártam, akit odalenn látnak. – Gondolja, hogy ő az örökös, akit keres? – Őszintén szólva, fogalmam sincs. Ez az egész ügy roppant zavaros. De kérem, folytassák csak nyugodtan az ebédjüket. Igazán nem szeretném zavarni önöket. – Örömünkre szolgálna, ha velünk tartana – szólalt meg Felicia. – Egy efféle világ végi helyen az ember tartozik segíteni és gyámolítani embertársait… – Ez esetben örömmel elfogadom a szívélyes meghívást. A kalapját néhány lépésnyire a fűbe hajította, majd leült a két nő közé, háttal a szigetnek és az erődnek. A világítótorony tövében álldogáló, karba tett kezű ember egy tapodtat sem mozdult a helyéről. – Azt hiszem – szólalt meg most már halkabban gyorsan rátérhetünk közös dolgainkra. De ha netán azt tapasztalnák, hogy a toronyőr elhagyja a helyét, jelezzenek. Egészen biztosan idejön, hogy közelebbről is szemügyre vegye, mi történik itt…

– Akkor az ő kedvéért játszottuk ezt az iménti kis komédiát? – Úgy van. Az ő és az erődbeliek kedvéért. A víz viszi a hangot, és biztos vagyok benne, hogy a Bika erődben már nincs olyan ember, aki ne tudna a mi kis véletlen találkozásunkról. Aki rejtőzködni szeretne, jól teszi, ha fényes nappal megmutatja magát, sőt magára vonja egy kicsit a figyelmet. Boucher egy szempillantás alatt befalt két húsos süteményt és egy fél csirkét. Úgy evett, mint aki alaposan ki van éhezve, és méltányolja a finom falatokat. – Nyomorúságos egy vidék. Az emberek errefelé nemigen tudják, mi a jó. Ha csak meglátok egy hajdinás lepényt, máris elmegy az étvágyam… De ez a bor kiváló… – jegyezte meg ismét hangosan. – Önnek kellett hát? – kérdezte Felicia nevetve. – Nem egészen. Tüstént megértik. De mit sikerült intézni Morlaixban? Mi a helyzet a hajóval? – Egy lépéssel sem jutottunk előbbre. És Butler hajózási vállalkozóról semmi hírünk. Valószínűleg tévesen ítélték meg Párizsban, hogy mekkora vonzóerőt jelent számára az ír hölgy. A fiatalember csinos arca elkomorult. – Az baj. Márpedig sietnünk kellene: 14-én lesz legközelebb újhold, és ma július 9-ét írunk. Mindenképpen holdtalan éjszakára van szükségünk. – Ön ilyen hamar szeretné véghezvinni a dolgot? – csodálkozott Felicia, majd jó hangosan hozzátette: – Vegyen még egy kicsit a csirkéből, kedves uram, és egy korty bort is. – Örömmel. Minden nagyon finom… Igen. Sietnünk kell. Párizsban számítanak ránk, de elsősorban nem emiatt kell sietnünk. Értesüléseink szerint a minket érdeklő fogoly betegeskedik… – Beteg? Súlyosan? Felicia hangja elcsuklott, de Boucher egy pillantással figyelmeztette, hogy uralkodjon magán. – Azt nem tudni. A foglyok naponta kétszer sétát tesznek a sáncon. De őt két napja csak a délutáni napfényre engedik fel. És két katona

támogatja… – Hány órakor szoktak sétálni? – Négykor. Ha maradnak még egy kicsit, láthatják… – Van nálam egy lornyon, a táskámban – szólt Felicia, miközben a szíve a torkában dobogott. – Nem tanácsolom, hogy használja, hacsak nem teljesen biztos benne, hogy senki sem látja… Boucher mondani akart még valamit, de Hortense sietve a karjára tette a kezét. A kis szigeten a világítótorony őre nem csupán elhagyta addigi helyét, de el is indult egy csónak felé, amely a kis háztól néhány lépésnyire volt kikötve. Boucher most suttogóra fogta a hangját: – Biztos voltam benne, hogy idejön. Először is, mert kíváncsi, akár egy vénasszony, és óvatos, akár egy macska. Másodszor pedig, mert a bor emlegetése valósággal megbabonázza. A bor drága errefelé, és csak nagy ritkán jut hozzá. S ha netán véletlenül sikerül szereznie néhány üveggel – egy-egy hajótörésnek köszönhetően vagy egy erre járó kereskedőtől –, bizonyára iszik is belőle, de sokkal inkább eladja drága pénzen a helyőrségnek, mert azok csak almabort kapnak, meg rumot az ünnepnapokon. – Hová akar kilyukadni? – kérdezte Hortense. – Azonnal megtudja. Képzeljék el, hogy egyik este… egy sötét, holdfénytelen estén a jóember átad a katonáknak néhány üveg, altatóval kevert bort. Persze teljesen ingyen jutna hozzá, mert igencsak fukar a jóember…f Boucher a végén már alig hallhatóan suttogott, majd jól nekieresztette a hangját, és ódát zengett a tájról, melynek magasztos szépsége méltán kísérti meg a festő ecsetjét. Felicia osztotta a lelkesedését, de szerényebben nyilatkozott; mondván, nem igazán tehetséges, s csupán saját örömére festeget… A torony őre egyébként is megérkezett. Amolyan kortalan férfiember volt, kinek hosszú, egyenes szálú haja kétoldalt, egy valaha jobb időket látott matrózsapka alól lógott alá. Pecsétes, tengerészcsíkos trikót és durva vászonból való nadrágot viselt,

melynek széles szárából két csupasz lábfej kandikált kifelé. Arcát több ránc barázdálta, mint ahány fog volt a szájában, és nem voltak éppen kedvesek a vonásai sem, de alighogy odaért a társasághoz, igyekezett valami mosolyfélét magára erőltetnie, és lekapta a fejéről a sapkáját. – Szép jó napot a kedves kompániának! – mondta. – Nohát, csak nem ismerősökre talált, jegyző úr? – Túlzás lenne ezt állítani, hogy ismeijük egymást. Miután öntől eljöttem, Gallec apó, találkoztam ezzel a két hölggyel, épp letelepedtek a fűre, hogy megebédeljenek. – Micsoda gondolat! Ez nem épp hölgyeknek való hely. – NOL – kérdezte Hortense ártatlanul. – Pedig ez az ódon kastély olyan… romantikus. A világítótorony őre, aki a régi szép időkben valószínűleg fegyverrel a kézben harcolta végig a kontinentális zárlat42 csatáit, lesújtó pillantást vetett Hortense felé, és minden különösebb gátlás nélkül kiköpött a földre. – Egy ENGLISH? Pfuj! – Nem, dehogy, Gallec papa – lépett közbe Boucher. – A hölgy ír. Jól tudja, hogy a kettő nem ugyanaz. Mondja, nem tenné félre a becsületét egy pohár bor erejéig? – Egy pohár bor? A jóember tekintete, mely mindvégig konokul az üvegre tapadt, most fölragyogott, talán éppen úgy, mint a lámpás, melyet az est beálltával szokott meggyújtani. Hortense színültig töltött egy poharat, és megnyerő mosollyal nyújtotta át neki. Szükségtelen volt úgy mosolyognia, Gallec apó azonnal megmarkolta a poharat, és a fejét hátravetve, égre meredő tekintettel egy hajtásra megitta a finom nedűt. Végül csettintett a nyelvével. – Kitűnő! – Adhatok még? Bonaparte Napóleon, miután az Anglia elleni invázióról kénytelen volt lemondani, 1806-ban rendelte el a „kontinentális zárlatot". (A szerk.) 42

A második pohár ital éppoly gyorsan tűnt el, mint az első, aztán egy harmadik követte az előzőeket. A világítótorony őre immár megenyhült tekintettel méregette a két nőt, sőt valamiféle gyöngédséggel nézett rájuk. Felicia sietett tőkét kovácsolni a dologból. – Miért mondta, hogy ez a hely nem nekünk való? – kérdezte a lehető legártatlanabbul. – Hisz oly szép ez a vidék… – Szép? Maga szépnek tartja ezt az erődöt? Persze, mert nem kell laknia benne. Nem látták a katonákat? Ez egy börtön… és méghozzá hírhedt börtön! Nem a legkipihentebben szokták elhagyni… már ha egyáltalán elhagyja valaki ezt a helyet! Csak úgy ömlött belőle a szó, az a fajta büszkeség hatotta át a szavait, amelyet az egyszerű lelkek a nagy tragédiák közelébe férkőzve éreznek. Az erőd, melyet az éji sötétben az ő lámpásának fénye világított meg, egy kicsit az övé is volt. Büszke volt rá, mintha a sajátja lenne… Újabb egy-két pohár után a jóember egy sziklaszirten kényelmesen elhelyezkedve, teljes bizalommal számolt be mindenről, amelyre hallgatósága csak kíváncsi volt… Az erődben tényleg csak három foglyot őriztek. Közülük kettő egykor a császár seregében szolgált, és az volt a bűnük, hogy sértegették a királyt, amikor az elhaladt előttük. A harmadikról nem lehetett sokat tudni, csak annyit, hogy külföldi és nagyon veszélyes. A lépcsőház alatti sötétzárkában tartják fogva. Ez egy hosszában félbevágott, hengerre emlékeztető, viszonylag tágas helyiség, mely az erőd központi udvaráról egy szűk járaton keresztül kapott csak fényt és levegőt. Az udvar maga is egy hosszú, keskeny folyosó, egy rés, melyet hétméteres mélységben a gránitfalba vágtak, s ahová soha nem sütött be a nap… Hortense szíve összeszorult. Elképzelte az ifjú Orsinit, a napfényes Itália szülöttét, amint egy sötét kürtő mélyén rothad! Azt mondták, beteg, noha már az is meglepő volt, hogy több mint két évet kibírt ilyen körülmények között. Vajon milyen állapotban találnak majd rá, ha egyáltalán sikerül bejutni hozzá? Hortense észrevette, hogy a mellette ülő Felicia csuklója lassan elfehéredik. Az ő gondolatai is bizonyára

ugyanazt az utat járják be, csak még kíméletlenebbül… Végül megtudták, hogy a foglyok őrzését a Morlaix-ban állomásozó sorgyalogezred húsz katonájára bízták. Gondosan válogatták ki valamennyiüket, de voltak köztük újoncok is, akik nem élhették át a császárság háborúinak lelkesítő hangulatát, és a királyi haderőben kívántak karriert csinálni. Vagyis szinte megvesztegethetetlenek… – Tudják meg – vonta meg a mérleget Gallec papa –, hogy az ő életük sem rózsásabb a foglyokénál. Nehéz sors jutott azoknak a szegény fiúknak is! Ezért ha szerezhetnék számukra valami jóféle itókát, melyet leguríthatnak a torkukon, az az én szívemet is megmelengetné. Ó! Ha vihetnék nekik egy csöppnyit ebből a borból, az ünnepségükre! – Milyen ünnepségre? – Amit a győzelem tiszteletére akarnak szervezni vasárnap. Úgy tetszik, Duperré admirális és a jó isten tudja, milyen ezredes, alaposan eltángálták a barbárokat Algír alatt. Nem sokkal ezelőtt jött a hír, hogy elfoglalták a várost43. Egy ekkora kunsztot már csak meg kell ünnepelni! Amióta nincs a nyírott fejű, nemigen tudjuk, mi a győzelem. Persze lesz rum, de ha szerezhetnék ebből a borból, és nem lenne nagyon drága… Hortense miután jelentőségteljes pillantást váltott Boucher-val, megragadta a kínálkozó alkalmat. – Meg lesz a bora, Gallec úr. Én magam ajándékozom meg a derék katonákat. Elmegyünk, és hozunk belőle önnek… – …és mondjuk péntekre jó lesz? – tette hozzá Boucher. – De csak egy feltétellel! Ha ön aratja le a zsákmányszerzés dicsőségét. – Azt akarja, hogy ne áruljam el a fiúknak, hogy egy szép hölgy ajándékozta meg őket? – Mrs. Kennedy nem kedveli a feltűnést – jegyezte meg Felicia. – Zsenírozná, ha megemlítené. A fantasztikus üzlet reménye rögtön jókedvre derítette Gallec apót, 1830-ban Algír, a főváros elfoglalásával kezdődött a francia gyarmati uralom Algériában. (A szerk.) 43

aki fölpattant, és lesöpörte magáról a trikójába akadt tűleveleket. – Köszönöm, nagysága! Akkor megbeszéltük? Pénteken megkapom? Biztosan? – Én magam hozom el önnek, ha a hölgyek rám bízzák a dolgot – válaszolta Boucher. – No, jó. Akkor most mennem kell. Igaz is, beszélni akart velem, jegyző úr. Csak nem jó híreket hozott az örökséggel kapcsolatban? – Nem eszik olyan forrón a kását! Csupán egy kérdésem lenne önhöz: a nagyanyja, ugye, Kermeur lány volt? – Kermeur? Hát hogyne! Méghozzá valódi! – Nagyszerű. De minthogy errefelé jó néhány Kermeur él, időbe telik, míg biztosat mondhatok. Legyen nyugodt, már nem járok messze a megoldástól. Az őr föltette a fejére zsíros sapkáját, amelyet addig az illemnek megfelelően csak az ujja hegyével tartott, aztán leereszkedett a csónakjához. A háromtagú társaság nézte, ahogy beszáll, és eltávolodik a parttól. – A jó Isten velünk van – fújt egyet Boucher. – Egyfolytában azon törtem a fejem, hogy milyen ürüggyel küldjek vele bort a helyőrségbe! Algír elfoglalása! A király maga sietett a segítségünkre. Hölgyeim, a szolgálójuk elkísér a kocsival, hogy átadja nekem a bort. Remélem, elegendő mennyiségben vásároltak belőle. – Tizenöt üveggel – vágta rá Felicia. – Ezeket leszámítva tizenhárom üveg van még. Azonban emlékeztetnem kell arra, hogy továbbra sincs hajónk – tette hozzá, miközben elfoglalta a helyét a festőállvány előtt. – így hogy akarja véghezvinni a dolgot? – Másképp! – vágta rá bosszúsan a fiatalember. – Pokolba azzal az átkozott vállalkozóval! Jean Ledrunek sikerült fölfogadtatnia magát egy carantec-i halászhajó kapitányával. Az egyik matrózának nehézségei támadtak. Ledru már hozzá van szokva ehhez. A bárkája kicsi, de erős. – De ha azzal kell Angliába hajóznunk, a maga Ledruje átkozottul jó tengerész kell legyen – jegyezte meg Felicia.

– Az is. Surcouf44 tengerésze volt. De Angliáról még így is le kell mondanunk. Ledru kiteszi a bátyját valamelyik homokos partszakaszon, ahol ön fölveszi a kocsijára. Onnan Nantes-ba viszi, ahol egy kis készpénzzel gyerekjáték lesz hajót találni, amely kiviszi Franciaországból. Ami Butiért illeti, lesz mit mondanom róla az idősebb Rouennak. Egyszerre elhallgatott. Egy harang hangját hozta hozzájuk a tenger, melyre katonai parancsszavak feleltek. Felicia, aki időközben fölvázolt néhány elnagyolt körvonalat, az órájára pillantott: – Négy óra van. Gondolja, hogy ez lenne a…? – Séta ideje. Most legyen erős, és gondoljon arra, hogy közel a szabadulás. A babonás római sietve keresztet vetett vázlatfüzete takarásában. Aztán a keze lassan elindult a lábánál heverő táska felé, és egy gyöngyház és ezüstberakásos színházi lornyont húzott elő belőle. Odaát a sáncon az őrök mozdulatlanságba merevedtek. Kis idő múltán két férfi tűnt föl, néhány másodpercnyi eltéréssel. Előttük s a hátuk mögött egy-egy feltűzött szuronyos katona kísérte őket. A kőlapokhoz ütődő láncok minduntalan megcsörrenő hangja kísérte lassú sétájukat, ami a szabadság megannyi örömét idéző tájban csak egy újabb tortúrát jelenthetett számukra. Az erődtől néhány száz méterre egy kis, háromárbocos halászhajó haladt, s vörös vitorlái vidáman dagadtak a háromnegyedes szélben. A Pen-Lann-fokról figyelő három alak majd fölfalta szemével a foglyokat. – Csak ketten vannak? – suttogta Felicia panaszossá vált hangon. Boucher megragadta a lornyont, amelyet neki nem volt bátorsága a szeméhez emelni. A fiatalember eleddig nyugalmat sugárzó mozdulatai idegessé váltak. – Orsini nincs köztük – mondta a fogai közt kipréselve a szavakat. 44 Robert Surcouf (1773-1827) kereskedőként meggazdagodott francia tengerész, aki a forradalom és a császárság alatt Franciaország leghíresebb kalóza lett, és az angoloknak súlyos veszteségeket okozott. (A szerk.)

– Édes Istenem! Gondolja, hogy…? – Nem. Ne gondoljon mindjárt a legrosszabbra. Amikor egy fogoly meghal az erődben, eldördül az ágyú, mint szökés esetén is. – Mert ez is szökés… – jegyezte meg Hortense. – Lehet… De az ágyú nem szólalt meg azóta, amióta a két másik fogoly mellett megpillantottam, efelől biztosíthatom. Ezek szerint Orsini herceg valóban beteg. Ahhoz mindenesetre túlságosan, hogy fölkeljen. Be kell jutnunk hozzá, mégpedig minél hamarabb. És ki kell hoznunk, Istenem, ki kell hoznunk! – Mit csinálunk majd, ha olyan beteg, hogy képtelen lesz a saját lábán kijönni? – kérdezte Felicia. – Hogy juttatnak ki egy élettelen testet az erőd legmélyebben fekvő kazamatájából? – Nyugodjon meg asszonyom, erre már mi is gondoltunk. Sőt, ha még a szolgálója is besegítene. Herkulesi ereje lehet. – Így igaz! – erősítette meg Timour, aki a piknikkosárért jött, hogy visszavigye a kocsihoz. Egy pillanatig hallgatott, hogy nagyobb legyen a hatás, majd hozzátette: – Segítek! – Akkor, ide figyeljen… Boucher letérdelt, hogy segítsen a két nőnek visszarakodni a kosárba az ebéd maradékát. Olyan lassan tette a dolgát, amilyen lassan csak lehetett, és közben halkan előadta a szöktetés tervét: vasárnap este, amikor többé-kevésbé biztosak lehetnek afelől, hogy az altató megtette a hatását, Ledru kapitányának bárkája kikötne a Kelenn parton, hogy fölvegye Duchamp-t, Boucher-t és Timourt, akik az erőd sziklafalánál lépnek partra. Onnan Ledru, aki már gyakorlott az efféle feladatok végrehajtásában, földob egy horoggal ellátott kötelet ott, ahol a sánc vastag falában van egy repedés, majd fölmászik a falra, biztosítja a kötelet, és segít a többieknek is fölmászni. – Hála Istennek és Gallec papának, tudjuk, hol a fogoly, vagyis nem kell időt vesztegetnünk a keresésére. A sáncra visszatérve már gyerekjáték lesz leereszteni őt a bárkába és visszatérni a Kelenn partra, ahol önök várnak ránk. A kocsi el lesz rejtve, és önök sem lesznek szem

előtt, nehogy magukra vonják a járőröző vámőrség figyelmét. Boucher kezét a nadrágjába törölve, fölegyenesedett. – Most pedig, hölgyeim, fájdalom, de nem maradhatok tovább. Még egyszer köszönet a csodálatos ebédért és a kellemes társaságért… De Hortense-nak volt még egy kérdése. – És ha Butler mégis fölbukkanna? Mit tegyünk? – Semmit! Nincs több időnk! Ezek után nem bízhatunk meg benne. De most ég önökkel! Meghajolt, majd a fejébe nyomta a kalapját, és a már ismert dalocskát énekelve eltűnt az erdőben. Le Corsaire le Grand Coureur…

Timour néhány lépésnyi távolságból követte. A nők még maradtak egy kis ideig: az egyik rajzolgatott, a másik a látszat kedvéért örökzöldekből és mezei virágokból csokrot kötött. Mindkettejüket szorongató félelem gyötörte, mégsem hagyhatták abba a vidéki kiruccanás gondtalan színjátékát. A megerőltető játék még egy jó órán keresztül tartott, és a foglyok már réges-rég visszatértek celláikba, mikor végre fölszedelőzködtek. A fákkal benőtt földnyelv újra csöndbe burkolódzott, melyet csak a tengeri madarak vijjogása vert föl. A vörös vitorlás hajó repülni látszott a napfényben Príméi felé… A visszaúton egyikük sem szólt egy szót sem. Mindketten az őrült kaland sikerének esélyeit latolgatták. Egy hajszálon múlik az egész. Csak egy vagy két katona nem iszik a borból, vagy néhányan büntetésből nem ihatnak, és máris minden tervük kudarcra van ítélve. Persze Duchamp és az emberei föl lesznek fegyverezve, és készek harcolni, hogy kiragadják Gianfranco Orsinit igazságtalan börtönbüntetéséből, de már maga a gondolat is ijesztő volt, hogy esetleg meg is halhatnak, vagy netán megsebesülhetnek. Ha ez bekövetkezne, hogy tudják majd a talán nehezen szállítható, beteg embert leereszteni a hajóba? A kikötőben különös, izgatott hangulat uralkodott, amikor megérkeztek. A Junót föllobogózták, a katonák és a tengerészek

legjobb egyenruháikban feszítettek, és zúgtak a harangok. Másnap a katedrálisban hálaadó istentiszteletet tartanak az algíri győzelem tiszteletére. A kikiáltó hírül adta, hogy másnap bált adnak a városházán az előkelőségek számára. Ezért az emberek olyan ragyogó arccal jöttekmentek, mint akiknek megígérték, hogy nagy mulatságban lesz részük. Hortense és Felicia az általános jókedv hatása alatt tekingetett kifelé a kocsi ablakán, amikor Hortense egyszer csak megpillantotta a tömegben azt a férfit, akit előző napi sétájuk alkalmával láttak. A férfi merőn nézte a kocsit, és amikor pillantása találkozott Hortense-éval, széles, győzedelmes vigyor ült ki az arcára. Hortense elvörösödött, és elöntötte a méreg. Dühösen – noha nem igazán tudta, miért – hátrahúzódott az ablaktól, és nem mozdult, míg a fogadóba nem értek. Későre járt már, és a szupé45 illata belengte az egész házat. Kezdetét vette a kis fehér főkötős szolgálólánykák tánca. Madame Blandin már bizonyára türelmetlenül leste lakói érkezését, mert amint megpillantotta őket, elébük sietett. Egy levelet szorongatott a kezében. – Butler úr egyik lakája hozott egy önnek szóló levelet, Mrs. Kennedy – mondta enyhe szertartásossággal a hangjában, mely pontos fokmérője volt a levél küldője iránt érzett tiszteletének. Hortense megköszönte, majd jelentőségteljes pillantást vetett Feliciára, s háziasszonya legnagyobb bánatára a zsebébe csúsztatta a levelet. Csak azután nyitották föl, hogy visszaértek a lakosztályukba. Egyszerű meghívó volt: PATRICK BUTLER MEGHÍVJA MRS. KENNEDYT ÉS ROMERO KISASSZONYT A FRANCIA FLOTTA ALGÍRI GYŐZELME TISZTELETÉRE RENDEZENDŐ ESTÉLYRE. A két nő összenézett. Még most is a fülükbe csengtek François Boucher dühös szavai: „Nincs rá időnk!” Mégis, nem lenne jobb tárgyalni a hajózási vállalkozóval, hátha bocsánatos indokkal tud szolgálni érthetetlen hallgatására? Mégiscsak megnyugtatóbb lenne Angliába hajózni egy megbízható hajó fedélzetén, mint az a homokparton kikötő kis bárka és a számtalan veszély, amely egy szökött fogolyra leselkedik a Bretagne-t keresztülszelő utazás során. 45 Késő

esti vacsora.

– Az ön bátyjáról van szó – jegyezte meg Hortense. – Ön döntse el, mit kell tennünk! Elmenjünk? – A legjobb lenne Duchamp ezredes véleményét kikérni! Hortense sietős üzenetet írt az ezredesnek címezve, aztán odaadták Timournak, hogy vigye el a megadott címre, azaz a Nagy Törökhöz címzett fogadóba. A háznagy látható elégedettséggel nyugtázta a megbízatást: katonaember lévén, az ezredes imponált neki. Ráadásul a fogadó címere is a kedvére való volt. Egyfajta alázatos hódolat megnyilvánulását látta benne, mellyel a kétségtelenül elmaradott, de azért a valódi nagyság fölismerésére mégiscsak képes népség a Fényes Porta vezérének adózik… Egy óra múlva ért vissza, és a levél még akkor is a zsebében lapult. Duchamp úr ugyanis kérte a számláját, és kiköltözött a fogadóból – Hát – sóhajtott Felicia –, most aztán magunkra maradtunk. Biztosan azért költözött máshová, hogy ne vonja magára a figyelmet. Hisz már több mint egy hete lakott a Nagy Törökben. – És most hol keressük, ha netán mondanivalónk lenne a számára? – Minden bizonnyal tudatja majd velünk az új címét. Addig is, azt hiszem, jobban tesszük, ha elfogadjuk a meghívást. Az még semmire sem kötelez. Sosem lehet tudni… – Úgyis kíváncsi vagyok rá, miféle ember ez a Butler – jegyezte meg Hortense. Másnap este Hortense világosszürke, Felicia pedig halvány gránitvörös elegáns kínai selyemruhában, virágdíszes frizurával – elindulásuk óta szokássá vált köztük, hogy egymás frizuráját elkészítsék – lépdelt fölfelé a Tréguier rakpart egyik legszebb házának lépcsőin. A szürke kő lépcsősor két tágas fogadóhelyiségbe vezetett, melyek közül az egyik egy szalon, a másik egy étkező volt. Ez utóbbit már megtöltötte a népes vendégsereg, de ettől ők még zavartalanul gyönyörködhettek a pazar berendezésben. A szobákban kecses rózsafa bútorok, kínai selyemmel kárpitozott, lakkozott rekamiék, intarziás

ingaórák, metszett tükrök, művészien megmunkált, többlapos paravánok és a Kelet-indiai Társaság porcelánjai, a falakon pedig flandriai gobelinek és persze családi portrék voltak láthatók, középütt a ház urának bő, vörös köpenyes alakjával, melynek színe különösképpen kiemelte a férfi hajzatának lángoló répavörösét. Hortense egy pillanatra kővé dermedt a képmás előtt, melynek szemtelen modellje már két ízben is megbotránkoztatta. Most már bánta, hogy eljött, és éppen megérintette Felicia karját, hogy visszavonulást indítványozzon, amikor a portré eredetije észrevette őket, és rögtön elébük sietett. Ahogy a két hölgyet köszöntötte, az a gáláns kedvesség mintapéldája volt. – Micsoda öröm számomra, hogy két ilyen előkelő hölgyet üdvözölhetek szerény hajlékomban! – szólt mélyen zengő hangon. – Remélni sem mertem, hogy elfogadják egy ismeretlen meghívását, noha ezen az örömteli napon Őfensége a király hű alattvalóinak együtt kell ünnepelniük. – Jól mondja, uram, és köszönjük a fogadtatást, annál is inkább, mert való igaz, sem ön nem ismer minket, sem mi nem ismerjük önt, mindazonáltal hozzáteszem, még ha meg is sértem ezzel, hogy én nem tartozom a francia király hű alattvalóinak sorába! Ó, mily örömét lelte e szavak kiejtésében, ő, aki szíve minden dobbanásával lázadt uralkodója ellen. Hortense most érzett csak rá igazán a minél tökéletesebb szerepjátszás ízére. Arra, hogy más ember bőrébe bújhat, noha továbbra is önmaga marad. – Tisztában vagyok vele! Ön ír, mint az őseim, s mint ahogy a szívem mélyén én is az vagyok! Látja, hölgyem, végül mégiscsak egyazon oldalon állunk mi ketten! Megengedik, hogy átkísérjem önöket az étkezőbe? Szeretném, ha elfogadnának egy pohár frissítőt vagy egy csésze kávét! A karját nyújtotta. Udvariatlanság lett volna, ha Hortense nem fogadja el, mégis tétovázott egy pillanatig, mielőtt a finom, kékesszürke szövetre tette volna a kezét, mert Butler nézésében minden kétséget kizáróan volt valami, ami zavarta. Annak a férfinak a

pillantása volt ez, aki biztos benne, hogy rövid időn belül fényes győzelmet arat. De aki át mond, mondjon bét is, föltéve, hogy egy csésze kávénál többről nem lesz szó… A hajózási vállalkozó karján s nyomában Feliciával, Hortense átvágott a szalont benépesítő, főként férfiakból álló csoportokon. Útközben fölfigyelt három, egyenruhát viselő tengerésztisztre, akik nyilván a Junón teljesítettek szolgálatot. Egy másik csoportosulás tagjai, akik valószínűleg a morlaix-i előkelőségek lehettek, élénk érdeklődést mutattak irántuk. Nőket csak elvétve látott a teremben, egyegy széken vagy fotelban ülve, de a tömérdek férfiemberhez viszonyítva mindenképpen elhanyagolható létszámban. – Még mielőtt bármivel is megkínálna, uram – szólalt meg Hortense az étkezőhöz érve, melynek ajtajában egy hagyományos, régi kézmosó kút fogadta őket –, szeretném megismerni madame Butlert. Így kívánja az udvariasság, azt hiszem. – Kétségkívül. Ha lenne madame Butler. Csakhogy én, hölgyeim, megrögzött tengerész és menthetetlen agglegény vagyok. Tudják, a világban túl sok szép nő él. Mindig képtelen voltam egyetlenegy mellett dönteni… A szerénység nyilvánvalóan nem tartozott a férfi legfőbb erényei közé. Túlontúl bízott az erejében és a gazdagságában. – Már amennyiben – helyesbített Hortense –, a választás kizárólag önön múlt. – Hogy érti ezt? – Nem biztos, hogy a világ valamennyi csinos hölgye kész lenne elfogadni önt. Hatalmas, hímzett vászonterítővel letakart asztalhoz értek, melyről kávét, árpalevet és különféle likőröket kínáltak a vendégeknek. Hortense elengedte Patrick Butler karját, és egyszerre csak szemben találta magát a férfi zöldből szürkére váltott szemének súlyos pillantásával. Megsértette volna a hiúságát? A férfi orrcimpáinak remegése, a szája szegletében megjelenő apró ránc elárulta, hogy Butler hajszálnyira volt attól, hogy feldühödjön.

– Ha az ember akarja a nőt… ha igazán akarja, mindig eléri a célját – vetette oda a férfi hanyagul. – Csupán idő, türelem és leleményesség kell hozzá… és néha egy kis pénz, semmi több! Hortense aranycirmos tekintete végtelen megvetést sugárzott, s ajkainak íve tovább fokozta a hatást: – Meglehetősen szánalmas véleménye van a nőkről, Butler úr. Mindenesetre nem hiszem, hogy bármivel is megkínálhatna. Most már… sajnálom, hogy eljöttem! Jöjjön, kedvesem – tette hozzá Felicia felé fordulva. Majd egészen egyszerűen hátat fordított a hajózási vállalkozónak, és már éppen vissza akart indulni a szalonba, amikor a férfi a karjánál fogva visszatartotta. – Ne! Ne menjen el! Hortense visszafordult, és a szemébe nézett. Látta Butleren, hogy komoly erőfeszítést tesz. A halántékán megjelenő izzadságcseppek s ajkának finom remegése elárulta. – Bocsásson meg! – mondta tagoltan. – Én… én nem bírom elviselni, ha ellenkeznek velem. – Senki sem akar ellenkezni önnel. És annál is szívesebben engedem át önnek a helyem, mert az öné, és itthon van ebben a házban! – Ne kényszerítsen arra, hogy könyörögjek magának! Hiszen beszélnünk kellene egymással… nem gondolja? – Nem tudom, mi beszélnivalónk volna egymással. De még ha lenne is, akkor sem ez lenne a legmegfelelőbb hely, a sokaság kellős közepén. Butler kézmozdulata mély megvetésről árulkodott. – Ezekre az iszákosokra gondol? Őket csak az izgatja, hogy hány pohár likőrt dönthetnek magukba. Úgy volt, ahogy mondta. Körülöttük mindenki erősen ivott, és ügyet sem vetettek rájuk. Kettejük párharca csöndben zajlott, és egyébként sem érdekelt senkit. Butler könyörgőre fogta a dolgot: – Legalább egy csésze kávát fogadjon el… ha másért nem, csak azért, hogy megmutassa, nem haragszik rám. Kérem, kisasszony – fordult Feliciához, aki néma tanúja volt a jelenetnek, és eleddig nem avatkozott bele –, segítsen nekem meggyőzni az úrnőjét…

– Ez nem az én feladatom – válaszolt Felicia önérzetesen –, hanem az öné, uram. – Egyébiránt, ne csodálkozzék Mrs. Kennedy viselkedésén. Ne felejtse el, hogy ír, és… – …az ír szenvedélyes népség. Sajnálom, hogy megfeledkeztem róla. Kibékülünk, asszonyom? Hortense mosolyogva vette el a felé nyújtott csészét. Megsemmisítő győzelmet aratott, és nem akart visszaélni a helyzettel, de amikor Butler kérte, hogy vacsorára is maradjon, visszautasította. A társaság túlontúl sokat ivott a vállalkozónál, és egyik nőnek sem volt ínyére, hogy egy részeg csürhével töltse az estét. Finom eleganciával hagyták maguk mögött a társaságot. Vendéglátójuk a lépcsősor aljáig kísérte őket, és még jó darabig nézett a távolodó kocsi után. Aztán ingerülten legyintett, és visszatért a vendégeihez. Ezalatt Felicia melegen gratulált barátnőjének a Butler fölött aratott fényes győzelemhez. – Furcsa egy ember, nem gondolja? – jegyezte meg Hortense felé fordulva. – Őszintén szólva, nem nagyon tudom, mit gondoljak róla. Tényleg annyira elkötelezett lenne, mint ahogy azt Párizsban gondolják róla? Bevallom, kétlem. A büszke emberek nem jó összeesküvők. – Ezt most magamra is vehetném. Ön már régóta tudja, micsoda egy gőg az enyém. – sóhajtott Felicia. – Ez igaz, de ön szeretni is tud. Ezt a Butler viszont, fogalmam sincs, mi mozgatja. Megnyerő külseje mögött van valami dermesztő. Nem tudnám megmondani, mi az… – Én sem. Mindegy. De az ezredes véleményére igazán kíváncsi volnék… A szóban forgó vélemény igazán furcsán érkezett meg hozzájuk. Amikor Hortense a szobájába visszatérve lefekvéshez készülődött, egyszer csak egy papírba bugyolált kisebbfajta kő repült a lábai elé. Az üzenet pontosan nyolc szóból állt: „Ne kérdezzen semmit, ne mondjon

semmit! Legyen óvatos!” Ugyanaz a kéz írta ezt az üzenetet is, mint az előzőt. Hortense szinte azonnal kiszaladt a balkonra, és egy pillanatig a tér árnyait fürkészve keresett egy ismerős alakot, de minden mozdulatlan volt. Felicia, akit Hortense haladéktalanul haditanácsra hívott, összeráncolta a szemöldökét: – Ez csakis Butler barátunkra vonatkozhat. Lehet, hogy nem kellett volna elfogadnunk a meghívását? – Nagyobb hibát követtünk volna el azzal, ha nem megyünk oda. Azok után, hogy Buchez és Rouen bejelentette az érkezésünket, gyanús lett volna a távolmaradásunk… – Gyanús? Gyanús legfeljebb Butler lehet, méghozzá a mi szemünkben. Sohasem lehet tudni, mi játszódik le egy hajózási vállalkozó fejében. A párizsiak valószínűleg tévedtek, amikor megbíztak benne… – Hát akkor, kedves Feliciám, mi sem egyszerűbb: nem találkozunk vele többet. Ezt azonban könnyebb volt kimondani, mint megvalósítani. Másnap reggel Blandin asszony csillogó szemmel és sugárzó arccal jelentette, hogy Butler úr örömmel el vinné a hölgyeket egy kis kirándulásra, és odalent vár a hallban… Felicia azonban azt válaszolta neki, hogy Mrs. Kennedy gyöngélkedik a kínzó hőség miatt, és nem hagyja el a szobáját. A gazdasszony láthatóan nagy sajnálatára. De az áltársalkodónő olyan határozott hangot ütött meg, hogy vitának nem volt helye. Így hát Blandin asszony lement a hallba, Felicia pedig sietett tudtára adni Hortense-nak, hogy a szobában kell töltenie a napot. Az állítólagos beteg elhúzta a száját. – Milyen nap van ma? – Csütörtök. – Akkor három napig leszek bezárva ide… – Azt hiszem, az túlzás lenne egy egyszerű kis gyengélkedés esetében. A mai napot töltse a szobában. Talán ez is elég lesz ahhoz, hogy a mi kedves hajózási vállalkozónk elbátortalanodjon…

Felicia ebben is tévedett. Egy óra múlva Blendin asszonyság megint csak mosolyogva tért vissza, és nagy óvatosan egy csokor rózsát meg egy kosár plougasteli epret hozott a kezében, mondván, hogy monsieur Butler szívből jobbulást kíván Mrs. Kennedynek. Másnap ismét bátorkodik eljönni, hogy az állapota felől érdeklődjön, és megtudja, elég erősnek érzi-e már magát egy kis kiránduláshoz vagy sétahajókázáshoz a folyón… – Nem fogjuk tudni lerázni! – jegyezte meg az áltársalkodónő. – Ez az ember beleszeretett önbe, kedvesem. Ostromolni fog bennünket, és ennél kellemetlenebb dolog már nem is történhetne velünk. – Akkor, mit tegyünk? Bevallom, az ezredes figyelmeztetése ellenére is az jár a fejemben, vajon nem engedünk-e ki a kezünkből egy esélyt? – Milyen esélyt? Duchamp azt mondja, legyünk óvatosak, és ennyi nekem elég. De attól még megpróbálkozhatunk egy kicsit jobban körülnézni a vállalkozó háza táján. Javaslom, hogy holnap fogadja el a kirándulásra vonatkozó ajánlatát. – FogadJUK… Remélem, nem szándékozik magamra hagyni! – Magára hagyni? Ilyesmi eszembe sem jutott. Túlságosan kíváncsi vagyok rá, mit mond majd magának az a jóember… – Akkor jó. No és melyiket válasszuk? A tengeri vagy a szárazföldi kirándulást? Róma leánya fátyolos tekintettel válaszolt. – Azt hiszem, jobban szeretném, ha a parton maradnánk. Nem akarom látni a Bika erődöt vasárnap estig. Mégis látta. Édes mindegy volt, hogy a Morlaix-t átszelő folyó melyik partját választják, az erőd látványától lehetetlen volt szabadulni. S amikor másnap reggel Patrick Butler egy nyitott hintóval – hogy a kirándulás még kellemesebb legyen – megérkezett értük, kereken visszautasította, hogy a szárazföld belseje felé vegyék az útjukat, ahol kedvükre sétálgathattak volna a hangafüves mezőkön. – Ez az egyik legelragadóbb öböl az egész partvidéken. Higgyék el, megérdemli, hogy teljes szépségében megcsodálják. Azonkívül van egy

meglepetésem is az önök számára… A Tréguier rakparton végighaladva valóban csodálatos látványban volt részük. Dagály volt, és egyetlen felhő sem takarta az ég kékjét. A lovak szélsebesen repítették a hintót, s az utasok a több mint két mérföld során másról sem ejtettek szót, mint a táj szépségéről, Morlaix bájáról és persze Párizsról, ahová Butler, legnagyobb sajnálatára, csak nagyritkán jut el. A férfi tengeren túli utazásairól mesélt nekik. Sokfelé járt a világban, sok mindent látott, és úgy beszélt a távoli országokról, Indiáról és az Indiai-óceán kis szigeteiről, mint aki a szívébe zárta őket. Közben egy apró halászfalucskába értek, melyet Dourduffnak neveztek el a vízfolyásról, melynek partján feküdt. A falu központjából keskeny út vitt föl a bozótos fennsíkra, amely egy csodálatosan hűs fenyőerdőben folytatódott. A fák egyszer csak elfogytak, mint amikor a színházban fölemelkedik a függöny, és a háttérben kitárult a látóhatár. Egy tengeröböl végtelenbe nyúló félholdja tárult elébük, apró, sziklás szigetekkel tűzdelve, középütt az ódon erődítmény vészjósló foltjával. A sáncon fölállított ágyúk bronza ragyogva verte vissza a napfényt. A szenvtelen utazó szerepét hibátlanul alakító Felicia az erőd felé bökött napernyője végével. – Az ott mi? Olyan, mint egy vár. – Az is – válaszolt Butler rövid hallgatás után, melynek okáról éppen a rövidsége miatt nem volt idejük elmélkedni. – Bika erődnek hívják. A XV. században építették azzal a céllal, hogy megvédje Morlaix városát az angolok betöréseitől. – És mostanság mire szolgál? Még mindig az angolok elleni védekezésre? Hortense ártatlanul nézett Butlerre, de a férfi tekintete kisiklott előle. – Most börtön – válaszolt szűkszavúan. – Börtön, ahonnan nincs menekvés. Lehet, hogy szándékosan mondta ilyen kegyetlenül? – Értem – szólt Hortense kedvesen. – Régen az angolok, ma a franciák ellen, jól mondom? És főként azok ellen, akik hűek maradtak a

császárhoz? A hajózási vállalkozó arcának bronzbarna színe hirtelen vörösre váltott. – Nem tudom. Mi, Morlaix-ban semmit sem tudunk a foglyokról. Sem azt, hogy hányan vannak, sem azt, hogy miért vannak ott, a nevüket pedig még kevésbé. De ne beszéljünk erről! Ez a téma nem illik egy ilyen ragyogó naphoz. Nézzék csak, íme a meglepetésem! A hintó megállt egy pillanatra, aztán befordult egy rácsos kerítéssel védett zöldellő parkba, melynek közepén ház állt. Egy amolyan jellegzetesen breton udvarház, melyet mintha az örökkévalóságnak építettek volna. Az alacsony tető alatt meghúzódó mályvaszínű gránitfalak bizonyára a legnagyobb viharnak is szilárdan ellenálltak. Olyan volt, mint egy gubbasztó alak, aki erőt gyűjt a harchoz, de az ablakokat és ajtókat díszítő faragások és különösképp az égbe nyúló, virágot formázó oromdíszek finom bájt kölcsönöztek az épületnek. A ház egy fenyőcsoportnak vetette a hátát, mintha őket akarná megóvni a tenger felől fújó széltől, és hatalmas, kék virágú bokrokkal vette körbe magát, ami egy öreg nemes úrhoz tette hasonlatossá, aki kicsinosította magát az esküvője napján. Hortense alaposan elcsodálkozott, amikor a kertben hortenziabokrokat pillantott meg. – Ilyen virágok Bretagne-ban is nőnek? – kérdezte rájuk mutatva. – Honnan vannak ilyen virágai? – Helyesebben mondva, főleg Bretagne-ban nőnek. Ezek itt egy kínai erdőből származnak, és már jó ideje annak, hogy valamelyik hajónk a nagyanyám számára francia földre hozta. Azt hiszem, jóval azelőtt, hogy Jean Commeson, Bougainville46 botanikusa a király kertészete számára meghozta. Szereti a hortenziát? Felicia kacsintása még időben figyelmeztette Hortense királynő keresztlányát, hogy mindenki Lucyként ismeri. 46 Louis Antoine de Bougainville gróf (1729-1811), francia utazó 1766 és 1769 között körülhajózta a földet, bejárta Polinézia szigetvilágát; kalandjairól az Utazás a Föld körül (1771) című művében számol be. (A szerk.)

– Nagyon – vágta rá mosolyogva. – Mint mindent, ami kék. A bő kartonruhát derékban összefogó pánttól kezdve a kalapját rögzítő szalagokig maga volt a kék megtestesült szimfóniája, és Butler gyönyörködve nézte. – Nem hiába kedveli, a kék nagyon is jól áll önnek. Most pedig jöjjenek velem, az ebéd tálalva van… Az ebédet a ház melletti klematisz 47 lugasban szolgálták fel, s az asztalra garnéla és fésűkagyló került sózott vajjal és kétszersülttel, aztán egy fatűzön grillezett, jókora homár, galambpörkölt, a meillerayei apátság szerzetesei által érlelt sajt és végül egy hatalmas, bőségesen megcukrozott „farz”, mely mazsolás krémmel töltött tortaféleség volt, narancsvirág-aromával ízesítve. A lakomát egy üveg aunis-i bor tette még könnyedebbé, amit a két nő különösen nagyra értékelt. Az utóbbi időben, nyilván a tengeri levegőnek köszönhetően, igen jó volt az étvágyuk. A csodálatosan sűrű és zamatos kávé elfogyasztása után Butler bocsánatkérően fordult Feliciához. – Remélem, kisasszony, nem haragszik meg nagyon, ha egy kis időre elrabolom Mrs. Kennedyt? Szeretnék megmutatni neki valamit, ami, úgy vélem, önt nemigen érdekelheti. Képtelenség lett volna visszautasítani. Így hát Felicia, jól nevelt kísérő lévén, a tőle telhető legbájosabb mosollyal egyezett bele a dologba. Hortense-nak pedig már majdnem kicsúszott a száján, hogy ami őt érdekelheti, az a barátnőjét is, de ez egy kicsit suta megoldás lett volna. Rámosolygott hát az ott maradóra, aki elé egy szolgáló máris egy édességekkel megrakott tálat és friss kávét tett, majd fölállt, és vendéglátója nyomában elindult a ház felé. A földszinten csupán két helyiség volt. Az egyik egy tágas konyha, a másik egy legalább ugyanakkora szoba, amely nyilvánvalóan Patrick Butler elefántcsonttornya lehetett, s ha csak tehette, ide vonult vissza. Itt mindenből a nyughatatlan férfi, a tenger, a kaland és az élet pezsgése áradt. A háznak nem volt asszonya, és ez az első pillantásra kiderült, de 47 Iszalag:

fehér virágú, liánszerű erdei kúszónövény.

talán éppen attól volt sokkal melegebb és élettel telibb, hogy nem a nőies kifinomultság uralta a berendezését. Hortense meglepődött, amikor megpillantotta a hatalmas munkaasztalon heverő körzők, félig összetekert térképek, papírok, pipák és lúdtollak vidám összevisszaságát egy petróleumlámpa és egy fehér gyertya körül, melynek tartójában pecsétviasz tömbök pihentek. A fehér kőlapokkal kirakott padlón, melyet egy élénk színekben pompázó, hatalmas szőnyeg varázsolt kissé melegebbé, egy óriási földgömb forgolódott az egyenlítő és a délkör alkotta rézarmatúrában. A falon, akár a trófeák, csillogó fegyverek és – láthatóan kartácstűztől megtépázott – zászlók vettek körbe egy nagy portulánt 48, és a könyvektől roskadozó polc kivételével nagyjából mindenütt, valamennyi bútoron messzelátók tömkelege alkotta a mahagónidobozban fekvő párbajpisztolyok társaságát. – Ez itt az én birodalmam – mondta Butler, miközben egy ezüst, és gyöngyház berakásos ébenfa székkel kínálta Hortense-t. – Ezen a helyen próbálom elfelejteni, hogy kalmár lett belőlem, és már nem járom a tengereket… – Hízelgő, hogy méltónak talált a bebocsáttatásra. A férfi egy kézmozdulattal hárította el a túlságosan is udvarias megjegyzést. – Azért hoztam ide, hogy ezzel is bizonyítékát adjam az őszinteségemnek. És hogy önt is őszinteségre biztassam irányomban. Mondja, miért jött ide Mrs. Kennedy… vagy hogy is hívják? Hortense fölpattant a székről. Aranycirmos szeme szikrákat szórt haragjában, és érezte, hogy elpirul. – Lenne szíves közölni velem, miért ne lennék az, aki vagyok? – Ír lady? Az igaz, hogy jól fest ebben a szerepben, sőt mi több, egyenesen elragadó, bár aki önre néz, hajlamos lenne azt feltételezni, hogy legalábbis egy grófnővel van dolga, de ez még hagyján. Hanem azt már igazán nem tudja elhitetni velem, hogy a társnője – Romero kisasszony, ha nem tévedek – nem több egyszerű társalkodónőnél. A 48 A

portulan (vagy portolano) középkori tengeri hajózási kézikönyv.

modora spanyol nemes hölgyre enged következtetni… vagy nem is, inkább római királynőre! Hortense megvonta a vállát: – Az igazat megvallva, uram, egy szót sem értek a szavaiból, és fölhívnám a figyelmét arra, hogy még egy spanyol nemes hölgynek is támadhatnak nehézségei. Ő és én együtt nőttünk fel. Most pedig megkérem, vigyen vissza bennünket Morlaix-ba… – Addig nem, amíg nem válaszol a kérdésemre. Miért jött ide? – Ön kissé kimerítő, monsieur Butler, de rendben van, válaszolok, csak legyen már vége: egyéb dolgom nem lévén, bejárom Franciaországot. Bretagne, ugye, egyetért, figyelemre méltó vidéke az országnak. Legalábbis így értelmeztem az ön egyik barátja, Rouen úr szavait, aki egyébként beszámolt róla, hogy levélben értesítette önt az érkezésünkről. – A levelet megkaptam. Ezek szerint az idősebb Rouen mostanság… „turizmussal” foglalkozna, ahogy azt a La Manche túlpartján mondják? Kötve hiszem. Ő, aki mindig nyakig benne volt a legvadabb politikai játszmákban. Enélkül élni sem tudna… – Attól még előfordulhat vele, hogy részt vesz egy szalonbéli társalgásban és… – Soha életében nem tette be a lábát egyetlen szalonba sem! – Váratlanul karon ragadta Hortense-t, és az ablak elé citálta, ahonnan a tengerre nyílt kilátás. A másik kezével egy messzelátó után nyúlt. – Ellenben annál jobban érdeklődik az iránt, hogy mit rejtenek az állam börtönei. Fogja! – tette hozzá a fiatalasszony felé nyújtva a műszert. – A Bika erődben most van a séta ideje. Ezzel a messzelátóval olyan közelről láthatja a foglyokat, mintha karnyújtásnyira lenne tőlük… – Valóban? Érdekes lehet… Kissé sértődötten vette át a messzelátót, a szeméhez emelte… és megállapította, hogy továbbra is csak két fogoly sétál a sáncon. Mi történhetett a fiatalemberrel, akit utoljára az Északi temetőben látott? Súlyosbodott volna az állapota?

Aggodalmában meg is feledkezett a másikról, és ijedten ocsúdott fel, amikor egy hang a fülébe suttogta: – Melyiküket kellene kimenteni? – Egyiket sem! Ön álmodik, uram! De ha már itt tartunk, megmondaná, miért nem jelentkezett hamarabb? Csak nem félt valamitől? Bevallom, amikor megkaptam a meghívását, először nem akartam elmenni, annyira nem számítottam már rá. Én nem az a fajta vagyok, aki könyörög, hogy fogadják. – Nem akartam kapcsolatba lépni önökkel! Hortense gúnyosan fölnevetett. – Nem is kellett volna. Kényszerítette rá valaki? De ha találkozom monsieur Rouennal, azt azért elmondom neki, hogy alaposan téved, ha a barátjának tartja… – Tisztelem őt, és a világért sem ártanék neki, de őrültnek tartom valamennyi karbonárival egyetemben, akik a jó ég tudja, miféle köztársaságról álmodoznak… – Köztársaságról? Én úgy vettem ki a szavaikból, hogy a császárság emléke lelkesíti őket és az a vágy, hogy egy nap a császár fiát emelhessék Franciaország trónjára. – Kezdem azt hinni, hogy ön nem is ismeri őket igazán! Császárságról beszél, amikor semmi más céljuk nincs, minthogy fölélesszék a forradalom zűrzavarát? A nép és csakis a nép kezébe akarják adni a hatalmat! Jól figyeljen rám: én gyűlölöm a Bourbonokat, és nem kívánok mást, mint annak a férfinak a visszatértét, akit bonapartista körökben csak Sasfiókként emlegetnek, de nem hiszem, hogy ez valaha is bekövetkezhet! Metternich túlságosan is ügyes börtönőr. Amíg ő él, a Sasfiók nem terjesztheti ki a szárnyát Európa fölé. Úgyhogy nekem semmi okom… legalábbis eddig nem volt semmi okom rá, hogy föláldozzam a nyugalmamat, a rangomat, a vagyonomat s tán még az életemet is egy utópiáért. – És ki kért öntől bármit is? – sóhajtott Hortense. – Újra és újra csak azt tudom mondani önnek, senki sem kényszerítette arra, hogy velem találkozzék…

A férfi elfordult tőle, és az ablakhoz lépett, miközben a messzelátóval játszadozott. – Senki… hacsak nem a Végzet. Nem akartam találkozni önnel, de mégis megtettem, akaratom ellenére. Megláttam önt, és attól kezdve elvesztem… – Elveszett? Ennyire kedveli a nagy szavakat, monsieur Butler? – Kénytelen vagyok ezt mondani, mert attól a pillanattól kezdve más emberré lettem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy újra lássam, hogy beszéljek önnel, hogy a közelében lehessek… Hirtelen elfordult az ablaktól, elhajította a messzelátót, odarohant Hortense-hoz, és megragadta a vállát, még mielőtt a lány egyetlen mozdulatot is tehetett volna, hogy elhárítsa. – …hogy beszívhassam az illatát! És csak egyet mondok: Segítek magának, megteszek mindent, amit csak kíván… egymagam megostromlom ezt az átkozott tengeri erődöt. Ha kell, megküzdök a Juno összes katonájával, ágyúival és az egész parti őrséggel… egyetlen feltétellel! – Feltétellel? – Egyetleneggyel: a szöktetés után velem marad, mellettem. Nem kérem, hogy élete végéig maradjon, csak néhány hetet, néhány hónapot! Csak egy szó, egyetlen szó, és én mindent kockára teszek. Ezt a házat, a földjeimet, a hajózási vállalkozásomat. De ha kell, helyet cserélek a férfival, akit ki akar menteni a Bika erődből, boldogan vállalom, egyetlen szerelmes éjszakáért cserébe! Hortense finoman, de határozottan kiszabadította magát. A férfi szenvedélye úgy elragadta őt is, hogy a szíve vadul kalimpált. Butler őszinte volt, efelől nem volt kétsége, és egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy azt mondja, és azt teszi, amiért tulajdonképpen ehhez a férfihoz küldték. Egyetlen reménnyel kecsegtető szó, és megszerezheti a hajót, amely átviszi őket Angliába… De akkor hirtelen mintha Duchamp ezredes szólt volna hozzá megismételve az üzenetét: „Ne kérjen semmit, ne mondjon semmit!” Úgy érezte, nincs joga ahhoz, hogy ekkora

kockázatról döntsön egyedül. Mi van akkor, ha Butler nem őszinte, ha egyszerűen csak jó színész? Tragédia lehet a vége… Lassan, szemlesütve elindult a díszes szék felé, hogy leüljön. – Önnek túlságosan élénk a képzelete, monsieur Butler. Én senkit sem akarok kiszabadítani… – Ugyan már! Hiszen csakis ezért van itt! Tudom, érzem… Nyilván szerelmes az egyik fogolyba, másként nem kockáztatná a szabadságát. Hortense most kristálytiszta tekintettel nézett a férfira. Még egy mosoly is átsuhant az arcán, de gyorsan elnyomta a férfi feszült ábrázatát látva. – Az üdvösségem fontosabb a számomra, mint a szabadság, uram, mégis most a lelkem üdvére esküszöm, hogy semmilyen fogolyba nem vagyok szerelmes se közel, se távol. Most pedig lenne szíves visszakísérni Romero kisasszonyhoz? – Maradjon még! Annyira szeretném meggyőzni. – Miről? Arról, hogy szeret, vagy legalábbis azt hiszi? Kedves, uram, arra ráér. Már mondtam, hogy kedvtelésből utazgatok. Intézze úgy, hogy része legyen a kedvtelésnek! Hortense látta, hogy Butler lassanként megnyugszik. Már nem remegett a keze, amint végigsimított a homlokán, és mosolygott, noha továbbra is esdeklően nézett rá. – Igazán? Marad még egy ideig? – Hát persze. Oly szép ez a vidék! Nem sietős, hogy itt hagyjam… – Akkor költözzön ki a szállodájából! Jöjjön át hozzám Romero kisasszonnyal együtt. Lehet, hogy elment az eszem, de csak maga tehet róla, és én mindenre hajlandó vagyok, hogy felejtsen, hogy megnyerjem a szívét… Hortense a kezét nyújtotta. – Tegyen így, nem tilthatom meg. De többé ne beszéljen butaságokat! Alaposan elrontotta a mai napot, pedig oly kellemesen indult. – Ígérje meg, hogy részeltet még a szerencsében – mondta, miközben ajka hosszan elidőzött a feléje nyújtott kézen –, és cserébe

megígérem, hogy úgy fogok viselkedni, ahogy ön kívánja… Hortense természetesen megígérte, és gyűlölte magát, amiért ilyen könnyen hazudik. Ha ez az ember őszinte, márpedig semmi oka nem volt az ellenkezőjét feltételezni, akkor Hortense szégyellheti magát mostani viselkedéséért. – Ön az egyetlen lehetséges megoldást választotta – mondta Felicia, amikor a szállodába visszatérve Hortense elmesélte neki a házban történteket. – Ha nem kecsegtette volna némi reménnyel, talán még arra is képes lenne, hogy följelentsen minket… – Őszintének látszik. – Efelől semmi kétségem. De egy olyan büszke és szélsőséges jellemű ember, amilyen ő is, mindenre képes. Bánt, hogy miattam egy önhöz ennyire nem illő szerep eljátszására kényszerül, szegény barátnőm, de végtelenül hálás vagyok érte… s most, hogy már az elutazásunk pillanatáig ki sem léphet belőle, különösen… Az a bizonyos pillanat egyébként nagy fejtörést okozott nekik. Hogyan hagyják el Morlaix-t úgy, hogy Patrick Butler ne szerezzen tudomást az elutazásukról? Afelől semmi kétségük nem lehet, hogy Blandin asszony odaadó híve a hajózási vállalkozónak. Egy órával azután, hogy legkedvesebb vendégei bejelentik elutazásukat, Butler egészen biztosan tudni fog mindenről… – Azt hiszem, megtaláltam a megoldást – szólt Felicia, miután alaposan meghányta-vetette magában a dolgot. – Ugye, Butler azt ajánlotta önnek, hogy költözzön hozzá? – Igen, de… – Semmi de. Be kell avatnunk Blandin asszonyt a titokba, mondván, hogy elfogadjuk Butler úr meghívását, de mert nem akarjuk, hogy az egész város a szájára vegyen minket, estefelé hagyjuk el a fogadót… – Gondolja, hogy sikerülni fog? – Azt hiszem, el lesz ragadtatva, hogy a bennfentes szerepét játszhatja, ugyanúgy, ahogy színdarabokban láthatta. Egy ilyen kis városkában az embereknek nem nagyon van lehetőségük a

szórakozásra. És egyébként sincs más választásunk, hacsak nem akarunk gyalog és a csomagjaink nélkül távozni… Valóban ez volt az egyetlen megoldás, még akkor is, ha Hortensenak pirulnia kellett miatta gazdasszonyuk érdeklődő tekintete előtt. De végül is, csupán egy soha nem volt Mrs. Kennedy hagyja hátra a rosszhírét a városban. Így hát e mellett a megoldás mellett döntöttek. A hosszúra nyúló városbéli, városon túli vagy épp kikötői körútjairól hazatérő Timour az utolsó utasításokat hozta Duchamp ezredestől: a tervek szerint vasárnap este pontban tizenegykor találkoznak egy bizonyos útkereszteződésnél. Onnan a carantec-i homokparthoz mennek, ahol a bárka már várja őket… Minden készen állt. Gallec megkapta a borát. A két nő egymásra nézett, s tekintetük egyszerre sugárzott megkönnyebbülést és nyugtalanságot: a gépezet beindult. Most már csak arra kell ügyelni, hogy semmi ne állíthassa meg… A vendégfogadóból való távozás gondjának megoldását az ég vállalta magára, rögtön egy másik, sokkalta súlyosabb probléma elé állítva őket. Az időjárás egyik pillanatról a másikra megváltozott. Éjszaka heves vihar tört ki, özönvízszerű eső áztatta a várost, és komoly károk keletkeztek a kikötőben. Szombat hajnalban Morlaix áthatolhatatlan, szürke ködbe burkolódzott. A Patrick Butlerrel előző este megbeszélt sétahajókázásról természetesen le kellett mondaniuk. Hortense és Felicia a lakosztály erkélyének magasából döbbenten nézte a főteret borító törmelékhalmazt. Volt ott minden: faágak, tetőcserepek, kéménydarabok… Csaknem egyszerre vetettek keresztet: ha vasárnap éjszaka egy hasonló vihar törne rájuk, minden reményük szertefoszlana, mert olyan hajó nem létezik, amelyik képes lenne ekkora viharban kikötni a Bika erőd szikláinál. És még ha az altatóval kevert bor meg is tenné a hatását, a fogoly akkor sem hagyhatná el börtönét. Csak annyi történne, hogy az erőd katonái a jövőben nagyobb óvatosságot tanúsítanának Gallec apó szerzeményeivel szemben. Patrick Butler déltájban érkezett, és láthatóan gondok gyötörték.

– Kénytelen vagyok egy időre elhagyni önöket – mondta, miközben megcsókolta Hortense kezét. – Van egy épülő hajóm Brestben, és tartok tőle, hogy a múlt éjszakai vihar komoly károkat tett benne. Amint megebédeltem – az önök társaságában, ha megengedik –, indulok. – Természetesen. Hosszú ideig marad Brestben? – Két napig, ha a hajóm sértetlen, de akár egy jó hetet is, ha megsérült. Egy teljes hétig nem láthatom! De ugye megvár? – Persze. Nem megmondtam, hogy adok önnek egy esélyt? De jobb ötletem van. – Mi lenne az? – Amennyiben egy hét után nem érkezik vissza, mi megyünk ön után. Azt hiszem, szeretném látni Brestet. A Butler arcán fölragyogó boldogság láttán Hortense szíve összeszorult, és elszégyellte magát. Kegyetlen játékot űzött a férfi érzelmeivel. Vajon hogy gondol majd vissza ez az ember az elragadó Mrs. Kennedyre? – És miért ne jönnének most azonnal? – Arról szó sem lehet. Túlságosan fáradt vagyok. Egész éjszaka le sem hunytam a szemem a vihar miatt… – Akkor hát holnap? Vagy legkésőbb hétfőn? Ha arra gondolok, hogy megmutathatom önnek Brestet, már nincs is kedvem hazajönni. Ott sokkal szabadabbak leszünk. És együtt jövünk majd vissza… Ilyen előzmények után az ebéd, melynek felszolgálását Blandin asszony anyáskodó figyelemmel kísérte, a lehető legvidámabb hangulatban telt. Butlerről csak úgy sugárzott, hogy csodálatos jövőt jósol magának. A gyanújáról teljesen megfeledkezett, és boldogságtól repeső szívvel indult útjára. – Szinte kár, hogy már másé a szíve – jegyezte meg ábrándosan Felicia. – Ez az ember testestül-lelkestül eped önért. Egy ilyen férfi mellett semmitől sem kellene félnie többé; az a fajta, aki meg tudja őrizni, amit egyszer megszerzett magának… – Ez igaz lehet, de a szívem Lauzargues-ban maradt, és nem vehetem vissza attól a férfitól, aki el tudta hódítani.

– Elismerem, hogy Butlernek az egész vagyonával és szerelmével együtt sincs semmi esélye az ön farkasvezérével szemben. Ezért hát azon leszünk, hogy minél hamarabb elfelejtsük… és ma este bejelentjük a gazdasszonyunknak, hogy holnap Brestbe utazunk. Jól gondolom? – Jól, bizony… Vasárnap reggel a barátnők szokatlan buzgalommal hallgatták a misét a Saint-Mélaine-templomban. Gyónásukban bevallották megannyi hazugságuk bűnét, de a csaknem gépies feloldozás, melyben a pap részesítette őket – kinek közönye nyilvánvalóan azzal magyarázható, hogy saját nyájában alaposan hozzászokhatott már az efféle bűnökhöz –, nem hozta meg számukra az olyannyira remélt megnyugvást. Mindketten buzgón imádkoztak aznap esti vakmerő vállalkozásuk sikeréért, de továbbra is aggodalom gyötörte őket, és a templomból kilépve csöppet sem érezték nyugodtabbnak magukat. Madame Blandin, aki meg volt győződve róla, hogy a hölgyek nemsokára visszatérnek hozzá, csak nagy nehezen fogadta el a fizetséget, és könnyes búcsút vett tőlük, minekutána a hölgyek elfoglalták helyüket a kocsiban, és előbb a Bourbon fogadót, majd Morlaix-t is maguk mögött hagyták. Természetesen a Brestbe vivő úton indultak el, mely a valódi úti céljukkal éppen ellentétes irányba vitt, de rengeteg idejük volt még a találkozóig. A korábbi napok verőfényes időjárása nem tért vissza: szürke és szomorú volt a táj. A közepes erővel fújdogáló szél eloszlatta az alacsonyan szálló felhőket. Időről időre apró, sűrű cseppekben eleredt az eső, föláztatta az utakat, és bepermetezte a mező rekettyebokrait, aztán elállt, hogy kis idő múlva újra kezdje. A két nő nem szólt; behúzódtak a kocsi egy-egy sarkába, és gondolataikba merülve bámulták a zuhogó esőt. Timour, akit úrnője az utóbbi napokban rengeteg szabadidővel ajándékozott meg, nem csupán horgászattal, hanem a környék topográfiájával is behatóan foglalkozott. Lóháton bejárta Morlaix közvetlen környékét, mert arra gondolt, hogy talán nehéz lesz a jókora berlinerrel a megszokott útvonalon eljutni Carantec-be anélkül, hogy

magukra ne vonnák a figyelmet. Most tehát biztos kézzel irányította a fogatát egy magas kálváriával jelzett útkereszteződéshez, kétmérföldnyire a várostól, aztán gondolkodás nélkül az észak felé tartó útra kanyarodott a kocsival. – Ne hajts túl gyorsan! – rendelkezett Felicia. – Tudod, hogy csak az est beálltával találkozunk a többiekkel. Ezért aztán újabb két mérföld után Timour lekanyarodott egy szűk ösvényre, s csakhamar egy romos toronyhoz érkeztek, mely csöndesen omladozott az esőáztatta völgy mélyén. – Itt maradunk – közölte Timour a bakról leugorva. – Megfelel, úrnőm? Itt egészen biztosan senkivel sem fogunk találkozni. Azt beszélik, kísértetek lakják ezt az ódon valamit. – A lehető legjobb helyre hoztál. A visszajáró lelkekkel nem lesz nehéz szót érteni. A várakozás órái végtelennek tűntek. Beszélgetni nem volt kedvük, de aludni sem tudtak, mert az idő múlásával egyre feszültebbé váltak. Ezért amikor Timour az órájára pillantva kijelentette, hogy ideje indulniuk, és fölkapaszkodott a bakra, megkönnyebbült sóhaj szakadt föl mindkét nő mellkasából. Végre elérkezett a cselekvés ideje. A borús időben hamarabb leszállt az est, és koromsötét lett, mire egy düledező kápolna rejtekében rátaláltak Duchamp ezredesre, aki a kocsi kerekeinek zaját meghallva előhúzta a kabátja alá rejtett tolvajlámpát, és azzal jelzett nekik. A lovát néhány lépéssel odébb, egy fához kötötte. – Hogy mennek a dolgok? – kérdezte Hortense, amikor az ezredes csatlakozott hozzájuk. – Úgy tűnik, minden a terv szerint halad… Az idő nem túl jó, de a tenger elég nyugodt. Nem hiszem, hogy ma éjszaka vihartól kellene tartanunk. – És a bor? – A Bika erőd emberei minden valószínűség szerint iszogattak belőle. Az előbb nevetés és ének hangjait hallottam odafenn a szirten. Biztosíthatom önöket, a katonák vidáman ünnepelték Algír bevételét!

De elég a fecsegésből! Igyekezzünk a találkozóra! Jöjjenek utánam! Lóra pattant, és elindult az úton, amely meredeken kaptatott fölfelé a mezőn, majd fenyvesek és falatnyi hajdinamezők között ereszkedett lefelé. A kocsi utasai hozzászokva a sötétséghez, előbb egy harangtorony fehér csipkéjét pillantották meg a baljukon, aztán egy homokos part világító szalagját a sziklák és néhány kettétört, öreg fa oltalmában. A parton egyetlen lelket sem láttak, és a part menti bozótosban minden nehézség nélkül el tudták rejteni a kocsit is. Duchamp halkan füttyentett egyet, majd egymás után kétszer a fülesbagoly kiáltását utánozva a huhogok régi jelét hallatta, mely a forradalom idején oly gyakran hangzott föl ezen a kietlen vidéken. Egy hasonló hang válaszolt, szokatlan módon, a tenger felől. – Itt van a hajó – súgta az ezredes. – Gyerünk! Miután fölszálltunk rá, menjenek vissza, és rejtőzzenek el a kocsi és a lovak közelében! Az ezredes karon fogta Timourt, és mindnyájan lementek a partra. Dagály volt, és a homokpartból csak keskeny sáv maradt. Hamar elérték a kis hajót, amely valójában egy nagyobb evezős bárka volt, két alig kivehető alakkal a fedélzeten. François Bucher volt az, és Ledru, a cimborája. Timour és az ezredes csatlakozott hozzájuk, és a bárka egykét erőteljes evezőcsapással eltávolodott a parttól, egyenesen a homokpartot lezáró kiszögellés felé véve az irányt. – Isten óvja őket! – suttogta Felicia szorosabbra fogva maga körül a vállára boruló fekete köpeny redőit. – Most már csak várni kell… és imádkozni. Lassan fölkaptattak a kocsihoz, és elrejtőztek a bozótosban. Áthatolhatatlan sötétség vette körül őket. Az ég koromfekete volt, a csillagok valahol a felhők mögött jártak, s e világ végi elhagyatott magányt csak a hullámok zaja töltötte meg élettel. – Jobban szerettem volna velük menni – súgta Hortense. – Elviselhetetlen ez a várakozás. – Én is inkább ott lennék, de csak zavarnánk őket. A szél most erősebb lett. Az éjszakai párásság lassan beborította a két nőt, s ők reszketve bújtak egymáshoz.

– Fázik, Felicia? – Egy kicsit, de inkább félek, hogy nem térnek vissza. – Ilyesmire ne is gondoljon! Erős és elszánt férfi mind. Aztán ismét csak a tenger uralta csönd. Valahonnan a messzeségből kutyaugatás hallatszott, aztán csönd, és az idő lassan, nagyon lassan a végtelenbe nyúlva haladt. Percek, órák teltek el, és már azt sem tudták, mióta várnak, mert a koromsötétben nem látták órájuk számlapját. A hideg a csontjukig hatolt, és ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban hatalmába kerítette őket a félelem. A képzeletük kíméletlen pontossággal idézte elébük mindazt, amit a szemükkel nem láthattak: a kikötést a falak árnyékában, a nyílt tenger felőli oldalon, hogy a világítótorony fénye ne érje el a bárkát, a keserves kapaszkodást fölfelé, az óvatos araszolást az erőd gyomrában, az esetleges közelharcot, a beteg test tehetetlenségétől nehezített szöktetést és persze az összes lehetséges váratlan szerencsétlenséget, amelyet egy túl józan katona vagy egy különösen óvatos parancsnok fölbukkanása csak okozhat. Ki tudja, visszatér-e a négy férfi? Egyedül az vigasztalta őket, hogy egyetlen lövés sem hasított az éjszaka csöndjébe. Valahol egy kakas kukorékolt, és szinte vele egy időben fölhangzott az ismerős jeladás. A halk, elnyújtott fütty és a fülesbagoly huhogása. A két nő szinte egyszerre pattant föl, és a rejtekhelyet odahagyva a homokpart felé szaladtak. Lábuk alaposan elgémberedett, és most ügyetlenül bukdácsoltak a parti homokban. – Itt vannak! – kiáltotta a futástól kifulladva Felicia. – Sikerült nekik… De hirtelen a torkára fagyott a szó. A szabadítók négyen indultak útnak, és négyen is tértek vissza. Nem voltak többen, csak négyen… Felicia elnyomta a feltörni készülő fájdalmas kiáltást, és a vízzel mit sem törődve, a csónak elé futott. – Nem tudták megmenteni? – kérdezte könnyek közt, csalódottságtól elfúló hangon. Duchamp ezredes erős keze megragadta a karját, nehogy elessen. – Az imént halt meg, hercegnő… A karjaink közt lehelte ki a lelkét,

és ezt küldte önnek… Egy súlyos pecsétgyűrű volt, bevésett kővel a közepén, de Felicia a szemét elhomályosító könnyektől nem látta. – Meghalt? Ó, Istenem! Meghalt, de miért? Hortense is belegázolt a vízbe, és segített támogatni a barátnőjét. Ő is siratta az ifjút, akinek a halálában kicsit neki is része volt. – Üzent valamit önnek, mielőtt meghalt. Ezt mondta: „Azt akarom, hogy a húgom válassza az életet! Semmiféle bosszú, semmiféle politika nem érdemli meg, hogy föláldozzon érte egy olyan életet, amilyen az övé.” Keskeny, világos sáv jelent meg a keleti égbolton… Felicia úgy nézett a felkelő napra, mintha az ellensége volna. – Azért is megbosszulom! Megbosszulom! Átkozott legyen Franciaország királya! Megölte a bátyámat… megölte őt… S zokogva omlott Hortense karjaiba.

IX. FEJEZET A felkelés

A berliner, mellyel Hortense, Felicia és Timour, a háznagy Párizs felé tartott, július 27-én, kedden, tizenegy óra tájban érkezett a passyi határsorompóhoz, és megállt a tizenkét oszlopot és négy timpanont számláló impozáns épület előtt, melyet sok évvel korábban, Ledoux 49 építész tervei alapján építettek, hogy állomáshelyként szolgáljon a gárdisták számára. A nap már magasan járt, és a hintóhoz lépő, bőrcsákót és foltos vászon egyenruhát viselő katonáról csak úgy patakzott a veríték a hőségben. A letolt ablakon keresztül orrfacsaró izzadságszag árasztotta el a kocsi belsejét. – Hát maguk meg honnan jönnek? – kérdezte a hintóra mutatva, melyet vastag porréteg borított. – Normandiából. – Jobban tették volna, ha ott maradnak. Arra biztos jobb a helyzet, mint itt. No és hova lesz a menet? – A Clichy utcába tartunk, ott lakom – vágta rá Hortense, aki továbbra is ragaszkodott a Párizsban lakó ír lady szerepéhez. – No hát, ha magának volnék, visszamennék oda, ahonnan jöttem. Tegnap óta Párizsban nem valami jó a helyzet. – Miért, mi történt? – Hát arról nem sokat tudok. Csak annyit, hogy minden csapatnál kijárási tilalmat rendeltek el, és parancsot kaptunk, hogy minden távozót és érkezőt alaposan vizsgáljunk át. Az irataikat! Timournak nem nagyon akaródzott teljesíteni a kérést. 49 Claude Nicolas Ledoux (1736-1806) francia építész, aki többek között a Caen melletti bénouville-i kastély, az arc-et-senans-i sóbánya és a párizsi Vámhivatal tervezője volt. (A szerk.)

– Sokáig tart a vizsgálódás? Tűz a nap, és a hölgyeknek melegük van. – Na ne mondd! Másnak is, nem csak a hölgyeknek! Bocsássanak meg, hölgyeim… Mehetnek. – Igyon egy pohárral, ha teheti! – mondta Hortense, és egy pénzérmét dobott a katonának, aki vigyorogva kapta el. – Hálás köszönet, hölgyem! A kocsi végigment a Szajna-parton, ahol a forgalom látszólag olyan volt, mint máskor. Egy darabon a Cours-la-Reine sétány fáinak zöld félhomálya borult föléjük. Amióta Bretagne-ból eljöttek, elviselhetetlen hőség köszöntött rájuk, ezért úgy döntöttek, hogy a lovakat kímélendő, a nap hűsebb óráiban utaznak csak, tehát kora hajnaltól délig. A visszaút morózus hangulatban telt, noha Felicia mindent megtett, hogy ne terhelje barátnőjét saját fájdalma súlyával. Hortense egyébként teljes szívéből osztozott vele a bánatban. Az út során alig váltottak néhány szót. Gianfranco Orsini húga a hintó sarkába húzódva szünet nélkül álmokat szőtt… Ott a homokparton a reménytelenség hulláma csaknem teljesen maga alá temette, de a rákövetkező éjszakán már egyetlen könnycseppet sem hullatott. Fájdalma mintha csak tovább fokozta volna lelki erejét, és ettől jobban hasonlított egy római királynőre, mint eddig bármikor. A XV. Lajos téren arra lettek figyelmesek, hogy az alma- és kókuszdióárusok standjait árnyékoló kék és piros napernyők alatt furcsa sürgés-forgás támadt. Egy mezítlábas fiú újságokat osztogatott, és az emberek egymás kezéből kapkodták ki őket. A legény buzgalma annál érthetetlenebb volt, hogy az újságjaiért cserébe egyetlen fityinget sem kapott. Felicia megállítatta a kocsit, és odahívatta Timourral a fiút. Az széles mosollyal szaladt oda hozzájuk. – Érdeklik a legfrissebb hírek, asszonyom? Tessék. És ma ingyen van! A furcsa újságos egyszerre két lapot nyomott Felicia kezébe, aztán

harsány kiáltásokkal továbbállt. – A hírek! A legfrissebb hírek! Éljen az alkotmány! Felicia lázas sietséggel hajtotta szét a lapokat. Az egyik a National volt, melynek lapjain lelkesítő cikkre bukkant monsieur Thiers50 tollából: törvényes rendnek befellegzett, eljött az erő uralma… Az engedelmesség nem kötelességünk többé… „ A másik újság a Globe volt, s a rendszerint higgadt hangvételű lap ugyancsak lázító hangú írással indult de Rémusat51 aláírásával: , A bűntett végrehajtatott. A miniszterek elnyomó rendeletek meghozatalára biztatják a királyt. Csak ez erőszak győzhet le minket. Minden erőnkkel gyűlöletre hívunk de Polignac, Peyronnet, Chantelauze, Capelle, Montbei Guernon-Ranville és d'Haussez urak ellen. A rendeleteket semmisnek tekintjük. Bátran bízzuk a törvényes szabadság törvényes eszközökkel való megvédését a világ legderekabb nemzetére!” Alább a királyi rendeletek szövege volt olvasható, s a lényegük a következő volt: a sajtószabadság eltörölve, a képviselőház feloszlatva, a választási törvény módosítva, a választók szeptemberre összehívva. Ezenkívül pedig Polignac miniszterelnök pozíciója, újabb szélsőségesen királypártiminiszterek kinevezése révén, megerősítve. A miniszterek J: valamennyien a „legjobb évjáratból” valók, és nem is akármilyenek. Felicia mohó pillantást vetett a térre, miközben keze az újságlapokat gyűrögette. Odakinn az emberek csoportokba verődtek, és innen-onnan kiáltások hangzottak föl: „Le a miniszterekkel!” és főleg „Éljen az alkotmány!” Egyszer csak trombitaszó hallatszott, és egy csapatnyi katona tűnt fel vállra vetett puskákkal a rue Royale torkolatában, a 50 Adolphe Thiers (1797-1877) francia államférfi, ügyvéd, újságíró, történész, döntő szerepet játszott az 1830-as forradalom kirobbantásában, amikor az általa alapított Nationalban közölte a liberális újságírók tiltakozását X. Károly rendelkezései miatt, ami egyúttal a jövendő I. Lajos Fülöphöz való csatlakozást is jelentette. 1830-tól képviselő, majd pénzügyminiszter, végül belügyminiszter lett. (A szerk.) 51 Charles Francois Marié Rémusat gróf (1797-1875) francia politikus, liberális képviselő, majd 1840-től belügyminiszter. (A szerk.)

Gabriel52 építész tervezte két ház között. A tömeg megindult a katonákkal szemben. – Gyerünk haza! – kiáltott oda Felicia Timournak. – Siess, ahogy csak tudsz! – Megteszek mindent, amit tudok, de rengeteg ember van mindenfelé! Rákanyarodtak a XVI. Lajos hídra, s ahogy a kocsi a Babylone utca felé haladt, a legfrissebb hírek is jöttek velük, mintha kísérőül szegődtek volna melléjük. Fiatal fiúk lépten-nyomon újságokat osztogattak a járókelőknek és az üzletek tulajdonosainak. Az emberek olvastak, csoportokba verődtek, hogy megvitassák egymással a legújabb fejleményeket, és a csoportosulások szokatlanul vegyes képet mutattak: a polgári felöltő és a munkászubbony jól megfért egymás mellett. A hangzavar erősödött. Az embereket föl háborította, hogy érzésük szerint egyesek megkísérlik helyreállítani az abszolutizmust, amelyből már elegük volt. Az Invalidusok sugárútján, a Szent Szív Nővérei zárda sarkán V kisebbfajta tömeg gyűlt össze. Egy férfi fölmászott az alacsony kőpárkányra, és most a kerítés rácsába kapaszkodva intézett beszédet az emberekhez: – A kormány megrohamoztatja a NATIONAL és a TEMPS szerkesztőségét. Össze akarják zúzni a nyomdagépeket. Fogjunk fegyvert, és segítsünk a már harcolóknak! Minden valamirevaló állampolgár köteles támogatni derék publicistáinkat! Menjünk a Richelieu utcába! Szavaira a tömeg zajos üdvrivalgással válaszolt. Leemelték a férfit a kerítésről, diadalittasan a vállukra emelték, s a menet a „Le a miniszterekkel!” jelmondatot skandálva elindult. Megint mások így kiabáltak: „Gyerünk a képviselőházba! A liberális képviselők álljanak

52 Gabriel francia építészdinasztia. Itt valószínűleg Jacques-Ange Gabriel-ról (1698-1782) van szó, Jacques V. Gábriel fiáról, aki a XV. Lajos főépítésze címet is örökölte apjától. Ő tervezte többek között a párizsi Concorde teret és az Ecole Militaire épületét. (A szerk.)

az élre!” A máskor oly csöndes Babylone utcában hasonlóan feszült légkör fogadta őket. Csak a Svájci Gárda laktanyájában honolt a megszokott nyugalom. A piros egyenruhában strázsáló őrök rendíthetetlen fensőbbségtudattal végezték a szokásos őrségváltási ceremóniát, látszólag tudomást sem véve a körülöttük gyülekező kis csoportokról. Felicia háza előtt is álldogáltak emberek, és a kocsiból láthatta, hogy a komornája és a kocsisa is csatlakozik hozzájuk, majd izgatott beszélgetésbe elegyednek egy-két tetőfedő munkással, akik átellenben abbahagyták a munkát. A berliner érkezésére mint valami verébcsapat, szétszéledtek. Livia Gaetanóval együtt besietett a házba, és mindketten örömtől sugárzó arccal fogadták úrnőjüket. – Tudtok már valamit? – fordult hozzájuk Felicia. – Semmit, vagyis nagyon keveset. Azt beszélik, zavargás tört ki a városban. A munkások otthagyják a munkahelyeiket, és úgy hírlik harc lesz… – A király hollétéről mit tudni? – Saint-Cloudban van, de azt beszélik, Marmont marsallt bízza meg a csapatok vezetésével. A Tuileriákban lesz a főhadiszállása… Engedje meg grófnő, hogy megmondjam, mindketten nagyon örülünk, hogy újra látjuk… és madame de Lauzargues-ot is. Gaetanóval együtt nagyon aggódtunk… És legalább sikerrel jártak? – Sikerült Livia, de a barátaink az utolsó pillanatban érkeztek, és a bátyám a karjaik közt halt meg. A két itáliai erre szörnyű átkokat szórt a király fejére, keserves halált kívánva neki… Felicia vetett véget az éktelen lármának. Úgy gondolta, az úgysem használ. Ő inkább cselekedni akart, és a Párizs-szerte föllángoló zavargások jobban érdekelték, mint akármilyen gyászszónoklat. Ha Isten is úgy akarja, a bosszú órája hamarabb elérkezik, mint azt remélni merték… A kilátástalanságban eltöltött órák után most úgy érezte, visszatér belé az élet. Tudta, hogy végre elérkezett az óra, melyben kezdetét veszi a harc közte s bátyja

gyilkosai, a Bourbonok között… Timour is megérezte a puskaporszagot, és fölajánlotta, hogy amíg úrnője lemossa magáról az út porát, és megebédel, ő körülnéz. A választ meg sem várva, melyben egyébként biztos volt, eltűnt… Ami Hortense-t illeti, ő Líviától érdeklődött a távollétükben történtekről. Láttak-e gyanús alakokat a ház körül? Nem, minden nyugodtnak látszott. Minden jel arra utalt, hogy San Severo továbbra is Normandiában tartózkodott, és Lauzargues márki sem tűnt fel újra. Pedig bizonyára tudomására jutott már az unokája eltűnése, de talán továbbra is Auvergne-ban kutatott Hortense után. Mindent összevéve jó híreket kapott, és a fiatalasszony nem rejtette véka alá, hogy szeretne elmenni Saint-Mandéba, hogy végre magához ölelhesse a kisfiát… – Nagyon hiányzik. Talán nem kellett volna mindjárt rémeket látnom, aznap, amikor útnak indultunk – mondta Feliciának. – Az nem olyan biztos. De most már jobb lenne, ha várna egy keveset. Ha a városban felkelés tör ki, ahogy remélem, nehéz lesz keresztüljutni rajta. Higgyen nekem, Hortense, és legyen türelemmel még egy-két napig. Csak addig, amíg kiderül, hogy is állnak a dolgok! Ki tudja, talán nemsokára érte mehet, és egyenesen ide hozhatja a fiát. Timour hat óra tájban érkezett vissza, izzadságtól és portól csatakosan és teljesen kiszáradt torokkal. Rengeteg friss hírt hozott, s a két nő mohón leste a szavait. A szóbeszéd igaznak bizonyult: a kormány szét akarta veretni a rendeletek semmibevételével vádolt újságok nyomdagépeit. Hatalmas tömeg verődött össze a Richelieu utcában, a TEMPS című lapot és főszerkesztőjét, a bátor Baude-ot megvédeni. A katonaság első lépésként kiürítette a királyi palota előtti teret. Az árkádokat egyébként teljesen kipucolták, és a híres kertet is, s most mindkettőt katonákkal őriztették. Ez nem volt jó gondolat: kedvelt sétálóhelyükről elűzött emberek csatlakoztak a felkelők tömegéhez. Ugyanis egyre inkább egy felkelés körvonalai kezdtek kirajzolódni. A Saint-Honoré utcában és a Tőzsde előtti téren fegyveres összecsapásra került sor. A másik hír szintén

helytálló volt: Marmont marsall a Louvre-ban rendezte be főhadiszállását, és onnan irányította a minisztériumok és elsősorban Polignac herceg, miniszterelnök palotájának védelmére kirendelt csapatait. Ez sem volt jó gondolat: a franciák 1814 óta gyűlölték Raguza hercegét, és olyannyira nem tudták neki megbocsátani essone-i árulását, hogy a nevéből megalkották a „raguzálni” kifejezést, mely annyit jelent: elárulni. Amikor az emberek tudomására jutott, hogy ő a parancsnok, végképp elszabadultak az indulatok. Egy dal indult útjára a párizsi utcákon, egy dal azok közül a gyilkos nóták közül, melyek csakis Párizs kockakövei között virágoztak ki: Ki fehérre a trikolórt cserélted,

És liliomra a sasmadarat, Eladtad a hazát egy nap alatt: Pusztulj, közútálat a részed… Timour mély, zengzetes hangja úgy szólt, akár egy katedrális nagyharangja. Nyilván az utcán is lehetett hallani, mert egy másik, kevésbé mély hang válaszolt rá odakintről: Franciák, él még Raguza, Ne feledjük el soha…

Ezek után nem volt különösebben meglepő, hogy Duchamp ezredes alakja tűnt föl az ajtóban. Az ezredes újra a régi felöltőben feszített, amelyet a hőség ellenére is nyakig begombolt. – Reméltem, hogy megérkeztek – jegyezte meg, miközben megcsókolta a feléje nyújtott kezeket. – Csodálatos nap vár ránk, barátaim! – Tehát valóban felkelés tört ki? – kérdezte Hortense. Az ezredes széles mosollyal válaszolt, és elővillantak hófehér fogai. – Eljátszom önnek de la Rochefoucauld herceget: Ez nem forrongás, asszonyom, ez maga a forradalom… A nép felkel, és nem fekszik vissza egyhamar. Máris egy barikád magasodik a Richelieu utca sarkán… Kifosztják a fegyverboltokat, és maguk a fegyverkereskedők

vezetik üzletük kifosztását. Előkerülnek a Nemzeti Gárda egyenruhái, és az imént a Szajna fölött egy kék-fehér-piros zászlót láttam lobogni… Ó, hölgyeim, el sem mondhatom, milyen boldoggá tesz, hogy végre újra láthattam háromszínű lobogónkat… – De – szakította félbe Hortense –, én azt hallottam, hogy Marmont csapatai készek a nép ellen vonulni. Ez igaz? Akkor halottak is lesznek… – Már vannak is. Egy asszony meghalt a Saint-Honoré utcában… És persze lesznek mások is, akik meghalnak, de azt hiszem, Párizs döntött! Legyenek olyan jók, és szánjanak meg egy pohár borral, mielőtt visszamegyek… – Hová? – Hogyhogy hová? Hát a barikádra! Ma éjszaka megszaporodnak, erre mérget vehetnek… – Akkor és is megyek… Felicia, aki egy kis időre eltűnt a szemük elől, most férfiruhában bukkant föl ismét. Egy hosszú csövű pisztoly ravaszát vizsgálgatta. Egy másikat pedig az övébe dugott. Duchamp nagy szemeket meresztett. – Remélem, nem azt forgatja a fejében, hogy velem jön? Ahová én megyek, az nem nőnek való hely. – Én nem nő vagyok, hanem egy Orsini, és a bátyámat meggyilkolták. Mifelénk mindenki tudja, mit jelent az utcán harcolni. Hosszú évszázadokon keresztül mást sem csináltunk Rómában a Colonnák ellen. Én most X. Károly ellen fogok fegyvert… Hortense fölvillanyozódva pattant föl. – Önökkel tartok. Itt ez ideje, hogy… De Felicia egyetlen mozdulattal megállította: – Nem, Hortense! Ezúttal egyedül megyek. Nekem nincs vesztenivalóm, csak az életem. De önnek van egy gyermeke: rá gondoljon! Ne is erősködjön. Így is épp eleget tett értem. – Ez az én ügyem is. A szüleim… – Igaza van, de azzal nem bosszulja meg őket, ha megöleti magát.

Az éjszaka úgy jött el, hogy nem hozott enyhülést. Párizs a hőség ólomharangja alatt fuldokolt. Első halottainak kiontott vére láttán – egy asszony és egy férfi – a város népe nem vágyott sem pihenésre, sem hűsölésre. Csak harcra… A vaktában kitörő utcai csatározások óráról órára hevesebbé és elszántabbá váltak. A felkelők leverték az utcai lámpákat, és fölszedték a kockaköveket. Kocsik, szekerek, omnibuszok felhasználásával megépültek az első barikádok. S közben a politika vezérkari főnökei tanácskozásra gyűltek. Az emberek a reményeiket vették számba, mert a tűrhetetlen rendeletek nyomán most az eltelt tizenhat év során felgyülemlett összes haragjuk és megannyi vágyuk tört utat magának. Ó, mily szép volt ez a nyári éjszak azok számára, akik azt remélték, hogy a virradattal egy új kor hajnala köszönt rájuk… Már csak azt kellett eldönteni, milyen is legyen ez az új… Egyesek, akik továbbra is hűek maradtak a restaurációhoz, a nyilvánvaló tények ellenére is görcsösen hittek abban, hogy a párizsi felkelés láttán a király meggondolja magát, és érvényteleníti a rendeleteit. Belőlük volt a legkevesebb. Mások a köztársaságot áhították. De nem ők voltak a legtöbben. Megint mások Napóleon fiában látták a jövőt, és arról ábrándoztak, hogy elmennek, és kiszabadítják bécsi börtönéből. S végül egy negyedik csoport – akiket az öreg Talleyrand irányított odahagyva Bourbon 1'Archambaud nyugalmát – Louis-Philippe d'Orléans-ba helyezte minden reményét, aki neuillyi birtokára visszahúzódva feszülten figyelte a főváros egyre erősödő zaját. Hortense képtelen volt aludni, az éjszaka nagy részét szobája ablakában töltötte a távoli lövések és kiáltások zaját hallgatva. Éjfél felé pattogó parancsszavak és menetelés zaja hallatszott a szomszédból: egy egész század svájci gárdistát vezényeltek a Babylone utcai laktanyából a Városházához. Vajon hol lehet most Felicia? Milyen esztelen kalandba vetette bele magát? Esztelen? Az ő szemszögéből nézve semmiképpen sem az, azok után, ami vele történt. Annyi hősiesség szorult ebbe a büszke teremtésbe, amennyit női mivolta csak gyöngíteni tudott, de teljesen eltörölni nem. Felicia Orsini ereiben egy hadvezér vére csordogált, és a

Hortense képzeletében újra és újra fölbukkanó kép, mely az amazonkirálynőt egy barikád tetején ábrázolta, egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. – Csak ne haljon meg! – fohászkodott Hortense. – Jöjjön vissza, hogy ennyi szenvedés után legalább a győzelem mámorában osztozhasson! Beköszöntött a hajnal, rózsásan és tisztán, ragyogó kék égbolttal, léggömbként eresztve föl az égre a nap izzó tűzgömbjét, mely útját járva egyre fehérebben izzik majd. Hortense hideg fürdőt kért, mert bár nem volt álmos, tartott az álmatlan éjszakákat rendszerint követő kábultságtól. Tíz óra tájban, nagy taftsuhogás közepette a szemben lakó de Vauxbuin hercegné toppant be hozzá. – Hála Istennek, hogy itt találom, kedves grófné! – kiáltotta lornyonjával hadonászva, amikor megpillantotta Hortense-t. – Képtelen voltam ölbe tett kézzel otthon üldögélni tovább ebben a ricsajban… Mit gondol, ez az újra elszabadult vérszomjas népség megtámad minket, és elvágja a torkunkat? Megint át kell élnünk azokat a rémséges 1793-as napokat? Ez esetben újra ki kellene vándorolni, de sajnos, én már nem vagyok abban a korban, hogy útra keljek! Hortense szorongása ellenére is elmosolyodott. Egészen biztos volt benne, hogy semmi ilyesmitől nem kell tartaniuk. A népet csak a király alkotmányosságot elsöprő rendeletei bőszítették, melyek az abszolutizmust akarták visszaállítani. De az özvegy hercegné nem akarta, hogy meggyőzzék. – Most is ugyanúgy indult az egész. Megint fölkeresték azt az átokverte Lafayette-et grange-bléneau-i kastélyában. Tudj' Isten, micsoda gyötrelmeket okoz majd szegény őfenségének! Tegnap elküldtem néhány emberemet, hogy hozzanak híreket. Csak kevesen jöttek vissza. Akik elmentek, most nyilván a többi ördögfajzattal lövöldöznek az utcákon. Micsoda idők! – Gondoljon a katonákra! Marmont marsallnak több ezrede van. Az idős hölgy gyűrött ajkai a lehető legnagyobb fokú megvetés

ívébe görbültek, minek következtében rosszul fölragasztott szépségpettye levált az arcáról. – Az a farsangi maskarás semmirekellő? Maga bízik benne? Azt beszélik, hogy vannak sorgyalogezredek, ahol a katonák tétováznak, hajlanak rá, hogy ne tekintsék ellenségnek a szerencsétlen sorsú felkelőket. Mi lesz, ha a katonák átallnak, és ellenünk fordulnak? – Ott vannak még a svájci gárdisták is. Ők zsoldos katonák, és nincs okuk rá, hogy a király ellen forduljanak. Ezenkívül pedig a szomszédaink. – Kedvesem, maga aztán nem sokat tud! Hallgasson ide, 1792. augusztus 10-én ezeknek a bátor embereknek minden okuk meg lett volna, hogy elpártoljanak a királytól. De ők inkább hősiesen, egymás után mészároltatták le magukat a Tuileriák vérben fürdő lépcsőin. Hortense-nak már a nyelve hegyén volt, hogy madame de Vauxbuin bizonyára hallomásból ismeri a történetet, mert 1792-ben, saját bevallása szerint már idejekorán Coblentzbe utazott. Ez persze szemernyit sem kisebbíti a svájciak érdemeit. Hortense egy kissé bosszúsan azon kezdett morfondírozni, hogyan szabadulhatna meg látogatójától, aki szünet nélkül szemelgette a szörnyű híreket, amelyeket megtudott. – Az élelmiszer-manufaktúrákat állítólag fegyveresek foglalták el, így a katonáknak nem lesz elég kenyerük, és a főváros legfőbb postaállomásai is a felkelők kezébe kerültek. Hortense fülét egyszerre csak megütötte valami. Az idős hölgy mintha Vincennes-t emlegette volna. – Bocsásson meg – szakította félbe egy kissé elkalandozott a figyelmem. Miről is beszélt az imént? – Pedig komoly dologról van szó! Azt mondtam, hogy egy csapat erős gazember elindult, hogy megszerezze a vincennes-i lőporraktárat. Csakhogy azt a raktárt jól őriztetik, és a katonáknak megparancsolták, hogy inkább röpítsék a levegőbe, mintsem hogy átengedjék bármiféle ellenségnek. – És… ha a raktár fölrobban?

– Kő kövön nem marad. Legalább fél mérföldes körzetben mindent elpusztít. Hortense-nak még a szívverése is elállt egy pillanatra. Fél mérföld? Morizet asszony háza alig negyed mérföldnyire lehet a raktártól. Az idős hölgy arcáról egyszerre csak lemállott a korábbi gőg, és csüggedten lerogyott az egyik fotelba. – Az egyik unokám ott van – bökte ki, dühödten harcolva a szemébe toluló könnyek ellen. Hortense ellenszenve egy pillanat alatt elmúlt, megszánta az ANCIEN RÉGIME e kövületét, akit mérhetetlen aggódása arra késztetett, hogy kitárja előtte a szívét. Látván, hogy az özvegy reszkető kézzel kutat zsebkendő után, amelyet bizonyára a nagy sietségben otthon felejtett, Hortense fölajánlotta neki a sajátját. – Nagyon fél, grófné? – Igen… nagyon! Itt maradhatnék önnel? Képtelen vagyok otthon maradni. – Maradjon, ameddig csak jólesik. Livia készít önnek a csodálatos kávéjából, és gondoskodik önről. Nekem most van egy kis dolgom. – De hát hová akar menni? – El kell intéznem valamit. Bocsásson meg, és kérem, adja át Morosini grófnőnek, ha megjön, hogy Saint-Mandéba mentem. – De hát az már majdnem Vincennes-nél van. Hogy akar odajutni? Nincs hintó, amelyik keresztül tudna vágni a városon ezekben az órákban. – Akkor gyalog megyek. Magára hagyta az elképedéstől megkövült de Vauxbuin hercegnét, aki enyhe csodálattal tekintett rá, fölment a szobájába, hogy erős talpú cipőt húzzon, és szalmakalapot tegyen a fejére, aztán váltott néhány szót Líviával, aki éppúgy megrémült, mint az öreg hölgy, meghagyta, hogy gondoskodjon az özvegy hercegnéről, és elindult a forrongó utcán. Látogatóját hallgatva egy időre megfeledkezett a város zajáról. A házból kiérve azonban már tisztán hallotta az ágyúdörgést, s ez a hang

oly furcsán hatott a békés városnegyedben, hogy a Svájci Gárda laktanyájához érve nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze az egyik strázsáló katonát: – Ez ugye, ágyúdörgés… amely ide hallatszik? A kantonok földjének szülötte, egy amolyan téglavörös képű óriás, egyetértően bólogatott: – Atyú? Iken Matame… ez lenni átyú. Hasza menni kell önnek… Hortense-nak nem volt kedve megvitatni a kérdést a katonával, ezért csak nemet intett a fejével, és folytatta útját előbb a rue du Bacon, majd a rue du Sevre-en, ahol nagy sürgés-forgásba botlott. A házak ajtajában és ablakaiban nők és gyerekek álldogáltak. Az öregek felöltötték régi egyenruháikat. Azok, akik részt vettek a császárság háborúiban, kitűzték a mellükre a kitüntetéseiket, és az utca közepén tanácskoztak. Egy férfi fedeles kosárral – amilyen a süteményárusoknak van – a kezében körbejárt, és töltényeket osztott minden férfinak meg annak a néhány nőnek, aki kért. Hortense-nak is odanyújtott kettőt, de ő visszautasította: – Nincs fegyverem. – Akkor menjen szépen haza, kishölgy! Most még nyugalom van errefelé. Csak a Panthéonnál és a Városháza környékén forró a helyzet, de nem sokáig lesz így. Hallja az ágyúdörgést? Valóban egyre közelebbről hallatszott. A legutolsó a Tuileriák ágyúja lehetett. – Nem félek az ágyútól – jegyezte meg mosolyogva. – A fiamhoz megyek. – Akkor legalább igyekezzék megőrizni neki az édesanyját! Ritka csinos édesanya jutott neki. Az első barikád, amely útját állta, a Croix-Rouge kereszteződésben éppen épülőfélben volt. Föltűrt ingujjú fiatalemberek erőteljes csákányütései alatt egymás után ugrottak ki a helyükből a kockakövek, és kezdtek halomba gyűlni a barikád vázául szolgáló két fölborított kocsi mellett. Mások bútorokat cipeltek oda, és egymás tetejére rakosgatták őket, meg homokzsákokat és hordókat, melyek közül nem

mindegyik volt üres… Asszonyok ültek a földön, és fehér vászonból kötszert készítettek. Más férfiak a fegyvereket készítették elő a harcra, s a napfénybe fordítva ellenőrizték az ágyúkat, vették számba a töltényeket. Munkások és polgárok voltak köztük, csakúgy, mint előző nap. Utóbbiak kibújtak a felöltőjükből, és gondosan összehajtogatva egy félreeső sarokba tették őket, aztán csákányt fogtak a kezükbe, és nekiestek a kockaköveknek, vagy segítettek bútort cipelni. Aki csak ott volt, mind nevetett, tréfálkozott, sőt énekelt, és látszólag csodálatos egyetértésben tevékenykedtek. Ha nem lett volna a puskák alkotta kerítés, könnyen valamiféle ünnepnek hihette volna az ember, amit lát. Amikor megpillantották a feléjük tartó Hortense-t, vidám szóval invitálták maguk közé. Az ifjak egyike, aki minden bizonnyal a parancsnokuk volt, és katonamódra begombolt fekete egyenruhája azonnal elárulta, hogy a Katonai Főiskola növendéke, lekiabált neki a barikád tetejéről, hogy nem jönne-e segíteni. – Szeretnék inkább átjutni. Dolgom van arra. – Átmehet, hagytunk egy kis rést a bal oldalon. Jöjjön! S máris leugrott a magaslesről, elegáns meghajlással Hortense-hoz lépett, és a kezét nyújtva segített neki átkelni az ide-oda gördülő utcaköveken. – Errefelé nincsenek harcok – jegyezte meg Hortense. – Akkor miért csinálják ezt az egészet? – Még nincs harc, de lesz. Minden egyes utcában, amelyen keresztül a Svájci Gárda a Tuileriákhoz juthatna, ilyen és ehhez hasonló barikádok épülnek. És aztán ott vannak még a Place d'Enfernél és a déli városkapunál lévő laktanyák ezredei… A jelszavunk: elszigetelni a Louvre-t, a Tuileriákat és a Városházát… – És az mire jó? Nem Saint-Cloudban van a király? A Tuileriák üres. – Üres? És az az áruló Marmont meg a miniszterek, akiket meg akar védelmezni? Ezek az emberek saját maguknak köszönhetik a bajt, asszonyom. Csak magukat okolhatják! A népet már csak a győzelem vagy a halál állíthatja meg… Hol

lakik? – A Babylone utcában, de… – Arrafelé most nem biztonságos, de még mindig jobban teszi, ha hazamegy, mint ha az utcán marad, és különösen annál jobb, mint amerre menni akar… De ahogy gondolja – tette hozzá, amikor látta, hogy Hortense a szemöldökét ráncolja. – A Szajnát kerülje el! Ott most a hidakért folyik a harc… Megint meghajolt, és visszatért a feladatához. Hortense pedig folytatta útját, de egyre nehezebb volt az előrejutás, mert nagyjából mindenütt az iméntihez hasonló barikádok zárták el az utat. Mindegyiknél ugyanazt a lelkesedést és ugyanazt a kedvességet tapasztalta. A csatazaj egyre erősödött, de még nem érte el a Faubourg Saint-Germaint. Egyelőre még csak a Latin negyedben volt nagy mozgolódás, ahonnan az egyetemisták különféle, innen-onnan összeszedett fegyverekkel a kezükben, széles, ellenző nélküli diáksapkával vagy papírkalappal a fejükön, kiabálva és dalolva vonultak a Szajna-part felé. Hortense alaposan elfáradt a gyaloglástól, és minden bátorságát össze kellett szednie, hogy ne futamodjon meg. A Szajnánál valóban nagy volt a zűrzavar. A Pont-Neuföt elfoglalta egy gyalogezred. Lehetetlen volt átjutni. Minden oldalról lőttek, és a Louvre meg a Tuileriák hatalmas tömege bizonytalan árnyként bukkant elő a szürke füstfelhőből. A Grands-Augustins rakparton tömeg volt, de azért még lehetett haladni. Hortense leült egy útjelző kőre, és pihent egy keveset, majd egy szökőkút vizével csillapította a szomját, és újra nekivágott. Egyébként senki sem törődött vele. A rakparton nők is voltak, legalább annyian, mint férfiak. Egy csapat egyetemista, akik hangos „Éljen a császár!”, „Éljen II. Napóleon!” felkiáltással zúdultak a Szent Mihály hídra, csaknem elsodorta. Egy másik, fiatal munkásokból és munkásnőkből álló, üvöltő menetből azonban már nem sikerült kikeverednie. Sodorták magukkal a Citén keresztül, és elképzelni sem tudta hogy került oda, de egyszer csak a Lepelletier rakparton találta

magát, amint a bágyasztó napsütésben a Városháza felé menetelt a tömeggel. Nem fogta föl mindjárt, hogy a harcok kellős közepébe csöppent, csak úgy érezte, a pokolban jár. Golyók fütyültek a füle mellett, és émelygett az égett puskapor meg a körülötte álló emberek verejtékes testének szagától. A kalapját letépték a fejéről, és a szalag csaknem megfojtotta. Dús haja a vállára omlott, s az egyik karját ért erős ütéstől fájdalmasan fölkiáltott. Körülötte koromfekete arcok pandemóniuma53, arcok, melyekre hosszú árkokat rajzolt az izzadság, netán tragikus bíbort festett a vér. Hortense rémülten kutatott valami menedék után, de képtelen volt ellenállni a hullámzó tömegnek, amelyik továbbsodorta a Greve tér és a Városháza felé, melynek magas tetejét a füstfelhőn át is látta megcsillanni a fényben. A tömeg váratlanul hatalmas üdvrivalgásban tört ki: a háromszínű zászló abban a szent pillanatban tűnt föl a Városháza épületének tetején, amikor a Notre-Dame-ban félreverték a nagyharangot a lázban égő város fölött. Az előbbivel szinte egy időben egy másik zászló bomlott ki a katedrális északi tornyán… A lelkesedés a tetőfokára hágott. Hortense kényszerű sorstársai a veszéllyel nem törődve, mint megvadult bikák rontottak néhány piros-arany egyenruhás svájci gárdistára, akik csakhamar eltűntek a szeme elől a nagy kavarodásban. Ekkor egy szakasz dragonyos tűnt föl. Fekete lószőrdíszes sisakjuk szikrázott a napfényben. A katonák előreszegezett szuronnyal rontottak a rakpartról érkezőkre, hogy visszaszorítsák őket, még mielőtt kiérnének a térre… A végsőkig kimerült Hortense hagyta, hadd vigye magával a tömeg. Minden ereje elhagyta. Már csak a tömeg nyomása tartotta a lábán. Bármelyik pillanatban a földre zuhanhatott volna, ahol az emberek talpa vagy a lovak patája zúzta volna halálra. Már majdnem elesett, amikor egy erős kéz megragadta a karját, és ellenállhatatlan erővel az alsó rakpartra vezető lépcsőlejáróhoz vonszolta. – Csakhogy végre megvan! De mi az ördögöt csinál itt? 53 Pokoli

felfordulás, zűrzavar

Már meglepődni sem volt ereje azon, hogy Eugéne Delacroix-t látja maga előtt, de a baráti arc láttán összeszedte magát, és még egy mosolyra is futotta az erejéből. – Már megint maga? Tán csak nem az a feladata, hogy megmentsem engem, mindahányszor veszélybe kerülök? Magát az ég küldte, lefogadom! – Én nem tudom, mi a feladatom, de ön megőrült, az már egyszer biztos! Hova a csudába indult csak így? – Saint-Mandéba, a fiamhoz. Veszélyben van azon a helyen. – Veszélyben? Saint-Mandéban? Nem képzelődik? Hortense erre elmesélte neki a lőporraktár történetét, az özvegy grófné félelmeit, és beszélt saját aggodalmairól is. Ha Vincennes az égbe repülne, a gyermek elég közel van ahhoz, hogy komoly veszélyben forogjon az élete… De a festő vállat vont, és minden különösebb kertelés nélkül így szólt: – Micsoda badarságokat képesek összehordani az emberek ilyenkor! Az égvilágon senki sem akar Vincennes-be menni. Túlságosan jól védik, és a nép annyi lőport szerzett, amennyivel akár nyolc napig is kitarthat. Úgyhogy mondjon le a tervéről! Annál is inkább, mert a Bastille téren egy egész ezred táborozik, ott semmiféleképpen nem jutna át, de a Saint-Antoine negyedben még kevésbé, mert onnan épp most zúdulnak a térre a felkelők, és fölöttébb tüzes hangulatban, mert azt az utat már ismerik… És én most mit kezdjek magával? Mintha nem is ő lett volna. Semmi sem maradt a dandyből, aki valaha Morosini hercegnő szalonját látogatta. Ingujjra volt vetkőzve, izmos karján az ing könyékig föl volt tűrve, az arcán lőpornyomok, összekuszálódott fekete haja csupa por, s az övébe dugott pisztollyal olyan volt, mint bármelyik másik felkelő. Egyetlen apró részlettől eltekintve: a bal hónalja alatt egy vázlattömböt szorongatott. Heves puskasortűz hallatszott a közelből, és Hortense-ba fojtotta a választ. Ebben a pillanatban egy rendkívül elegáns fiatalember, kinek világosbézs öltönye komoly károkat szenvedett, a lépcsőn lerohanva csatlakozott hozzájuk a parton.

– Láttalak lejönni – mondta Delacroix-nak. – Nem szabad itt maradni. Nemsokára ulánusok54 jönnek, hogy megtisztítsák a függőhidat – tette hozzá a Greve teret a Citével összekötő, keskeny hídra mutatva. – Félő, hogy a holttestek egyenesen a nyakadba zuhannak. – Inkább az a félő, hogy kimaradok belőle – morogta a festő. – Fölmegyek veled! De ön nem mozdul innen! – parancsolta Hortensenak. – Itt még mindig jobb helyen van, mint odafönt, s ha életben maradok, visszajövök önért. – Légy nyugodt – vágta rá a bézs öltönyös ifjú szívélyes mosollyal –, ha meghalnál, boldogan gondoskodom a kisasszonyról. Eugéne Lami a nevem, és… A tömeg harsány üvöltése nem engedte, hogy befejezze a megkezdett mondatot. Majdnem a fejük fölött, túlharsogva még az érc zúgását is, egy „Le a Bourbonokkal!” rezegtette meg a levegőt, amit aztán fölkaptak, és a végtelenségig skandáltak. Fülsiketítő volt a lárma. Delacroix odarohant a lépcsőhöz és kettesével szedve a fokokat, nyomában a cimborájával fölszaladt rajta. Hortense nem sokáig volt egyedül. A függőhídon dúló küzdelem hevében – a katonaság két ízben is visszaverte a felkelőket – egyesek kénytelenek voltak a lépcsőre visszahúzódni. Mások az egyensúlyukat veszítve lezuhantak a mellvéd nélküli lépcsőkről, és halálra zúzták magukat. Végül pedig, amikor két összecsapás közt lélegzetvételnyi szünet állt be, néhány irgalmas lélek a folyópartra cipelte a sebesülteket. Kis idő múltán egy orvos irányításával alkalmi elsősegélynyújtó állomás szerveződött azon a helyen, és Hortense is kivette a részét a tennivalókból. Az orvos barátságtalan öregember volt, de láthatóan jól értette a hivatását. Keze határtalan finomsággal közeledett a különféle sérülésekhez. Hortense azt a feladatot kapta tőle, hogy adjon inni a sebesülteknek, akik jobbára szomjan haltak volna a perzselő 54 Lándzsával

fölfegyverzett könnyű lovas.

napsütésben. Az orvos adott neki egy korsót meg egy poharat – jó ég tudja, honnan szerezte őket –, és Hortense fáradhatatlanul járt a parti kútra, hogy telemerítse korsóját. A sebesültek hálásak voltak a vízért. Hortense megitatta őket, és lemosta sárral szennyezett arcukat. A fáradtságáról időközben teljesen megfeledkezett. Büszkeség töltötte el, mert végre hasznára lehetett másoknak, mert a maga módján ő is részt vett ebben a szabadságért folytatott eszetlen küzdelemben, s ez erőt adott neki… Egyszer, épp amikor egy fehér gyolccsal, mely néhai alsószoknyájának egy darabja volt, valamelyik sebesült arcáról törölgette finoman a rászáradt vért, az orvos megállt mellette. – Mondja, kicsoda maga? Úgy értem, honnan került ide? Nem úgy néz ki, mint egy asszony a köznépből. – Mit jelent a köznépből valónak lenni? Nem vagyunk-e mindnyájan Franciaország népének tagjai? Elismerem, hogy nem egy düledező viskóban lakom, ha ezt akarta tudni. – Maga nemes asszony, igaz? Már messziről lerí magáról. De képes arra, hogy használja a kezeit, és ami a fő, a segítségünkre van. Ez nem mindennapi. – Én volnék az egyetlen, aki segédkezik önöknek? – Istenemre, így van. Erre meg mernék esküdni. Reggel óta több hintót is láttam, tele menekülőkkel. A szép hölgyek legfőbb gondja, hogy vidéki házaikban keressenek menedéket. Csakúgy, mint a vezetőink, akik inkább a szalonok vagy irodáik hűvösében vitatkoznak… Váratlanul lehajolt és atyaian megpaskolta a szőke kis fejet. – Csak így tovább, kedveském. Mennem kell. Úgy látom, újabb feladat vár rám… Valóban. Az alkalmi betegszállítók három újabb sebesülttel ereszkedtek le a lépcsőn. Ők hozták a hírt, hogy a Városháza előtti tér tele van halottakkal és sebesültekkel. Ott különösen véres összecsapások zajlottak… – A tér körül lakók igyekeznek segíteni, de a házak szűkösek és

egészségtelenek arrafelé – jegyezte meg az egyik betegszállító. – Itt még mindig jobb nekik, míg el nem visszük őket a Hôtel-Dieu kórházba. Most minden út el van zárva. A Szajnának erről az oldaláról nem lehet odajutni, de azokat, akik a Cité-ben estek el, már oda szállítják. – Legalább próbáljanak meg néhány dolgot hozni a kórházból, amivel elsősegélyben részesíthetjük őket. Itt nincs semmink. – Amit lehet, megteszünk, doktor… Azzal elmentek. Közben Hortense megitatta az újonnan érkezetteket, aztán nekilátott, hogy lemossa a vért és a piszkot egy jólöltözött, tagbaszakadt férfi arcáról, akinek csúnya seb éktelenkedett a mellkasán. A sebesült csukott szemmel feküdt, nehezen lélegzett, de amikor a friss víz az arcát érte, hálásan sóhajtott és kinyitotta a szemét. Hortense érezte, hogy a férfi teste megfeszül a karjai közt és azt hitte, haldoklik, de aztán észrevette, hogy a sebesült szeme elkerekedik és félelemmel vegyes megdöbbenéssel néz rá: – Kisasszony… Hortense… kisasszony! – Ismer engem? – Ó, igen…! És ön is ismer engem… Én… én… Florent vagyok… Az édesapja régi szobainasa. – Ön az! Hortense gyors mozdulatokkal lemosta a férfi arcáról a rátapadt piszkot és ráismert… Jól emlékezett a magas fiúra, aki kissé lekezelően bánt a cselédség többi tagjával, mert az úr kedvence volt, aki iránt látszólag teljes odaadással viseltetett. A Chaussé-d'Antin-i palotában egyáltalán nem kedvelték Florent-t, különösen Mauger nem szerette, s az öreg kocsis, minden egyes alkalommal amikor csak madame Granier de Berny-t és leányát vitte valahová, kígyót-békát kiabált rá. – Most már tudom, kicsoda ön – mondta kedvesen Hortense. – Szóval ön is küzdeni akart a szabadságért? Ezek szerint nem maradt a házban a szüleim halála után? – Maradni… ó nem! Semmi esetre! Halálos rémület ült ki az arcára, de Hortense nem kérdezhetett

többet, mert az öreg orvos – akit Naudinnek hívtak – arrébb tolta, hogy megvizsgálhassa a sérültet… Ő azonban ellökte magától… – Nincs szükségem önre, doktor! Nemsokára… meghalok, tudom… – A sebesülése valóban nem fest jól, de meg kell próbálnom… – Ne… ne. Csak engedje meg… hogy beszélhessek… ezzel az ifjú hölggyel… Az ég küldte őt mellém… a halálom órájában… Ne vegye el tőlem… azt a kevés időt, ami még hátravan… Jöjjön… jöjjön ide, Hortense kisasszony! Naudin meglepődött, de megérezte, hogy a két ember között valamiféle dráma zajlik, így hát magukra hagyta őket. Egyébként is, hangos kiáltásokkal hívták egy asszonyhoz, aki rengeteg vért vesztett. Hortense visszaült Florent mellé, s a férfi azonnal a keze után kapott. – Most… könnyíthetek a lelkemen… Ó, önnek fogalma sincs… mit éltem át… azóta a szörnyű… éjszaka óta! – Ön tudja, mi történt ? – Igen… Sőt, akaratlan… okozója voltam! Ó, kisasszony… tudja, elviselhetetlenül szenvedtem… az a két szerencsétlen ember… – Meggyilkolták őket, ugye? – Ön… tudta? Ó, hát persze… az a férfi a temetőben… – Igen… nem sokkal ezelőtt halt meg a börtönben. Ki ölte meg a szüleimet? – San Severo… herceg… Várjon… elmondom! Azt állította, szerelmes… szenvedélyesen szereti a báróné őnagyságát. Meg volt győződve róla…, hogy ha találkozhatna vele négyszemközt… ha válthatna vele néhány szót… ha esdekelne… a báróné válaszolna az érzelmeire… A férfi, aki minden bizonnyal a tüdejébe kapott golyót, levegőért kapkodott és az erőlködéstől vér csordult ki a száján. – Jelentős összeget ajánlott nekem… hogy bújtassam el azon a bizonyos estén… az asszonyom budoárjában, ahol a szülei … rendszerint egy pohár frissítőt ittak… miután hazatértek egy bálból… Milyen bolond is voltam! Elfogadtam. Elbújtattam… az antik lakkozott paraván mögött, amelyik a díványt takarta… azon pihent a madame…

amikor migrén kínozta… Egy tálcára bekészítettem a frissítőket… A szülei… hazajöttek… fölmentek a budoárba… és akkor… lövések dördültek… Fölrohantam… láttam a herceget… amint éppen beleilleszti a pisztolyt… az édesapja kezébe… – De hívhatta volna a rendőröket, beárulhatta volna azt a nyomorultat. Miért hallgatott? – Megfenyegetett… engem. Azt mondta…, hogy a király parancsára történt. Ezért… hagytam, hogy az ablakon át… megszökjön… és becsuktam mögötte az ablakot… – És anyám komornája, aki mindig ébren várta anyámat, amikor csak elment otthonról, hogy segítsen neki a vetkőzésben, és eltegye az ékszereit? Ő nem hallott semmit? – A szoba ajtaja… kulcsra volt zárva… és lefizettem… hogy hallgasson. Mindkettőnk… közös érdeke… ezt diktálta… Fönnállt a veszély… hogy minket vádolnak majd. Hortense elborzadva ejtette fejét a tenyerébe, mert úgy érezte, menten szétrobban. Nem fájdalom volt az, amit érzett… a fájdalom akkor hasított bele kíméletlenül, amikor a kettős gyilkosság megtörtént. Most inkább undor és mérhetetlen harag töltötte el az iránt a gazember iránt, aki hidegvérrel meggyilkolta a szeretteit, s ezek után beköltözött a házukba, a bútoraik közé, és megkaparintotta a javaikat. Mindez bosszúért kiáltott, hogy mindenki megemlegesse. De a haldokló tovább beszélt: – Szeretném… könyörgök… bocsásson meg nekem… Én… én… nem tudtam… nem akartam… Könnyei végigfolytak az arcán, le egészen a nyakáig. A kétségbeesése őszintének tűnt, és minden bizonnyal az is volt, de hogyan válthatná mindezt bizonyítékra? Egyszerre megpillantotta Delacroix-t. A folyópartra visszatérve leült egy kőre, és lázas igyekezettel rajzolta a vázlatfüzetébe a megannyi, fájdalomtól görcsbe rándult vagy épp halálba merevedett emberi testet. Katonákat és felkelőket, testvéri közösségben s a halálban megbékülve. – Lejegyzem a szavait, és maga aláírja – mondta Florentnak. –

Cserébe megkapja a megbocsátásomat… – Én… csak siessen! Hortense odaszaladt a festőhöz, kikapta a kezéből a füzetet meg a ceruzát, és kitépett egy üres lapot… – No de, mit csinál? A rajzaim… – Ez élet-halál kérdés. Nem nyúlok a rajzaihoz, de mindenképpen le kell jegyeznem valamit… Visszasietett a haldoklóhoz, nagy vonalakban leírta, amit az imént megtudott tőle, aztán felé nyújtotta a ceruzát. Florent engedelmesen átvette, és a papír fölé akart hajolni, de a szája megtelt vérrel, öklendezni kezdett, s végül kilehelte a lelkét. Hortense könnyekkel küszködve becsukta a szemét, és a földre ejtette a papírt. Delacroix fölvette és elolvasta… – Hogy hívták ezt az embert? – kérdezte. – Florent-nak… többet nem tudok. – Talán elég lesz ennyi is. Fogta a ceruzát, s egy ügyetlen, reszketeg szárban végződő F-et rajzolt az írás alá. – Tessék. Aláírta, csak nem tudta befejezni, mert haldoklott… Hortense vállat vont. – És ugyan ki hiszi el magának, hogy ez a vallomás érvényes? – Mindenki, ha én is ott leszek és tanúsítom. – Megtenné ezt nekem? – Bármit megtennék, hogy egy aljas gazember elnyerje méltó büntetését… Most viszont be kell fejezni a felkelést, és méghozzá úgy, ahogy a mi érdekeink kívánják! A hídért folyó küzdelem újra föllángolt. Delacroix visszatért a vázlataihoz, Hortense pedig, miután lezárta a néhai szolgáló szemét, visszatért a sebesültjeihez. Nemsokára együtt járhatják Feliciával a bosszú útját. San Severónak meg kell fizetnie a kettős bűntényért és a vagyon jogtalan eltulajdonításáért… Egyszerre csak eszébe jutott a nagybátyja. Lauzargues márki a jelek szerint rendkívül jó kapcsolatban

van azzal az alávaló gazemberrel. Mióta is van ez a nagy egyetértés közöttük? Nagy valószínűséggel azóta, hogy unokahúga megérkezése után a márki Párizsba látogatott, mert a kettős gyilkosságot megelőzően egyetlenegyszer sem tette be Párizsba a lábát. Vajon milyen arcot vágna, ha tudná, hogy a cimborája őt is meglopta, sőt tőle többet vett el, mint Hortense-tól? Végső soron jó érzéssel töltötte el a tudat, hogy a bűntettek nem hoztak annyit a konyhájára, amennyit remélt. De hiába érzett elégtételt, az még nem mentette föl a nápolyi gazembert a bűnei alól… A szép, tiszta, csillagfényes, de továbbra is meleg alkony vetett véget a csatározásoknak. Nem sokra rá a Notre-Dame minden bizonnyal elfáradt harangozója is hagyta elcsöndesedni az anyaharangot. Végtelen csönd szállt a városra, amelyet csak egy-egy távoli puskalövés, ágyúdörgés vagy kiáltás vert föl… Az emberek hazatértek otthonaikba, de azért néhányan őrködtek a barikádoknál és az elhódított területeken. A fáradtság és a hőség most nehezedett csak igazán elviselhetetlen súllyal az emberekre. A Városháza előtti térre Talon ezredes három szekeret küldött a halottak és sebesültek összeszedésére. Egy csinos arcú fiatalembert is fölpakoltak, aki a trikolort magasba emelve vezette a felkelők harmadik rohamát a függőhídon. A kartácstűz abban a pillanatban kaszálta el, amikor a térre lépett, és mosolyogva halt meg: „Emlékezzetek rá, hogy Arcole-nak hívtak!” Naudin doktor kis elsősegély-állomása kiürült. A súlyos sebesülteket beszállították a Hôtel-Dieu kórházba, akik pedig csak könnyebben sérültek meg, hazatértek, és büszkén mutogatták hősiességük bizonyítékát a szomszédaiknak. Egy kétkerekű kordé jött a halottakért. Delacroix kézen fogta Hortense-t: – Jöjjön, ifjú hölgy! Mára elég a harcból. Hazaviszem… De a fiatalasszony a fejét rázta, karjával simítva hátra a szemébe hulló nedves tincseket, és nem mozdult a kőről, amelyre az imént

lehuppant. – Képtelen vagyok… A gyaloglás puszta gondolatára is rosszullét környékez. Komolyan gondolja, hogy innen gyalogoljak haza a Babylone utcába… a világ végére? Azt hiszem, inkább itt alszom… – Hogy jól megfázzon, ha netán vihar törne ki? Felejtse el! Ha nem tud lábra állni, majd keresünk valami megoldást. Én például egy csöppet sem vagyok fáradt. Ölbe kapta Hortense-t, és kezdte megmászni a lépcsőfokokat. Hortense tiltakozott: – Ön megőrült. Ebbe beletörik a bicskája! Túl nehéz vagyok. – Igen, de olyan szép! – hangzott a legkevésbé sem logikus felelet. – Különben pedig ne féljen, csak a lakásomig viszem. Már járt ott, és jóval közelebb van. Ha az az ördögfajzat Lami nem tűnt volna el a csetepatéban, most ketten vihetnénk… Fürge léptekkel indult neki… de háromszáz méter után letette a fiatalasszonyt, és levegő után kapkodott: – Azt hiszem, öregszem. Végem van! – Már így is épp eleget tett. Gyalogolok egy keveset. Már jobban érzem magam. – Arról szó sem lehet, mondtam, hogy viszem, méghozzá a Babylone utcába! Fölfigyelt egy jóemberre, aki egy üres taligát tolt maga előtt mélabúsan, nyilván sebesülteket szállított vele. Az üzlet egy pillanat alatt megköttetett. Hortense elhelyezkedett a taligában, Delacroix a tenyerébe köpött, megmarkolta az alkalmi jármű nyelét, és a két fiatal nekivágott a sötét párizsi utcáknak. Útjukat, minthogy a gázlámpákat leverték, csupán a reggel óta jócskán megszaporodott barikádok körül gyújtott tüzek világították be. Hajnali egy óra felé járt az idő, amikor megérkeztek a Babylone utcába, és Hortense ragaszkodott hozzá, hogy Delacroix az éjszaka hátralévő részét az egyik szobában töltse, melyet a halálosan nyugtalan Livia készített el neki. Semmi hírük nem volt Feliciáról, és Timour a nyakába vette Párizst, hogy fölkutassa.

X. FEJEZET A számla kiegyenlítése

Hortense aggódott Feliciáért, de a fáradtsága, mely eresebbnek bizonyult az akaratánál, végül legyőzte, és úgy aludt, akár egy darab fa. Livia kiáltozására riadt föl. Kiugrott az ágyból, fölkapott egy hálóköntöst, és a lépcsőházban majdnem összeütközött Timourral, aki a karjában hozta a láthatóan gyöngélkedő Feliciát. Egy jókora kötés volt a jobb vállán, de nem szenvedhetett nagyon, mert barátnőjét megpillantva elmosolyodott. – A keresztes lovag hazatérése – mondta. – Nem éppen dicsőséges hazatérés! – Éppen ellenkezőleg! Inkább fényes! – kiáltott föl Delacroix, aki szokásától eltérően rendkívül izgatott volt, és a török nyomába szegődött. – A barikád tetején, a háromszínű zászlót magasba emelő Szabadság! Ez az a kép, amelyhez az arca kell! – Soha nem tartottam magasba egyetlen zászlót sem… csak egy pisztolyt, és még csak azt sem tudom, használtam-e vele valakinek. Olyan nagy volt a zűrzavar, és akkora volt a füst! – Egy biztos: az ön Szabadsága jelenleg sebesült! – zárta le a témát Hortense. – Pihennie… és mosakodnia kell. Istenemre… szutykosabb, mint én voltam tegnap… – Hát ön is harcolt? Pedig az igazán nem önnek való. – Nem harcoltam, de velem is történt egy s más. Elmesélem, amint beszámolt a kalandjairól. De most irány az ágy! – Jöjjön vissza ma esté szupéra! – szólt oda a sebesült Delacroixnak, aki most vakmerőségétől némileg zavarban toporgott Felicia szobájának küszöbén. – Csak egy kis pihenésre van szükségem. Miközben Livia és Hortense együttes erővel megszabadították piszkos ruháitól, lemosdatták, átkötözték a sebét, és betették az ágyba, a

hős kalandjait mesélte. Duchamp ezredessel egyetemben, akit időközben szem elől tévesztett, a Gand sugárút egyik barikádján kötöttek ki. Marmont parancsot adott a katonáinak, hogy tisztítsák meg a felkelés gócpontját, mely ekkor a királyi palota és a Tőzsde között volt. A parancs végrehajtásához a csapatoknak a sugárutakon haladva meg kellett volna kerülniük a felkelés magját, de a feladat kivitelezhetetlennek bizonyult. A Szent Márton kaputól a Madeleine-ig Párizs legelegánsabb sétánya egy sáncokkal megerősített tábor benyomását keltette, melyen lehetetlen volt átjutni. – Életemben nem láttam még ennyi angol karabélyt és párbajpisztolyt. Aranyifjaink úgy küzdöttek, mint az öreg bakák. Különben pedig valamennyien lenyűgözően udvariasak voltak a bajtársaikkal, nem érdekelte őket, hogy az illető koszos munkaköpenyt vagy a Nemzeti Gárda egyenruháját viseli-e, mely tizenöt méterről is borsszagot árasztott magából, vagy épp egy szál vászonnadrágban van. Franciák, hosszasan készülődtök neki, de ha egyszer megindultok, senki sem képes megállítani titeket! Istenuccse! Szemet gyönyörködtető volt a népet olyannak látni, amilyennek a múlt éjjel láttam! – A Városházánál sem volt rossz! – kezdte Hortense mesélni a napját, s szavait Felicia indulatos kirohanásai – melyekben kötözni való bolondnak titulálta Hortense-t – minduntalan félbeszakították. Amikor azonban a lakáj halálához érkezett, Felicia elcsöndesedett, és komoly arcot vágott. – A gazember! – mondta. – De akkor most végre elnyerheti az igazát, Hortense. – És ugyan melyik kormány szolgáltat igazságot nekem? Ha a legutóbbi maradna hatalmon… – Arról szó sem lehet! Csak nem képzeli, hogy a franciák azért robbantottak ki egy forradalmat, hogy azután továbbra is X. Károly hosszúkás, fehér ábrázatát kelljen nézniük? Nem… maga a császár fog önnek igazságot szolgáltatni! II. Napóleon! Tudja, hogy ma hajnalban új jelszó terjedt el? Ma lesz a „Raguza erőd” ostroma. – Raguza erőd? Hát az meg mi a csoda?

– A Tuileriák, a Louvre… annak az átkozott Marmontnak a főhadiszállása! Ó, mennyire szeretnék ott lenni! De Timour erővel hazahozott. Igaz, hogy nem volt erőm ellenállni neki. – Még szerencse! Most én is csak azt mondom önnek, amit ma éjszaka Delacroix mondott nekem: „Mára elég a háborúsdiból, ifjú hölgy!” És hozzáteszem: újabb csatákat csak akkor nyerhet, ha életben marad. Hagyja a férfiakra az ellenség kiverését. Aztán én is a magam ellenségével foglalkozom. Hogy a Babylone utca lakói fölhagytak volna a csatározással? A Katonai Főiskola növendéke láthatólag nem így döntött, úgyhogy a háború maga jött el, hogy bekopogjon Hortense és Felicia ajtaján. Déltájban egy körülbelül ezer embert számláló tömeg gyülekezett az Odéon téren. A már említett négy fiatalembert jelölték ki vezéreiknek. Amióta 1814-ben a Katonai Főiskola sikeresen verte vissza a szövetségesek támadását, a hősiesség megdönthetetlen nimbusza vette körül. A dicsfényben az 1830-as évfolyamok is megfürödtek, de maguk is készek voltak gyarapítani néhány sugárral. Miután az ezres tömeg a Tournon utcai csendőrségről fegyvereket zsákmányolt, három hadtestre osztódott, s közülük kettő elindult a Louvre felé. Az első hadtest a Pont-Neuföt választotta, a második a Pont des Arts-t, a harmadik, melynek egy Charras nevű ifjú volt a vezére – négy vagy öt hónappal korábban eltávolították a főiskoláról, mert a MARSEILLAISE-T énekelte –, úgy határozott, hogy megakadályozza svájci gárdisták vagy legalábbis a laktanyában maradottak kijutását. Tizenegy óra tájban, épp amikor kezdett álomba merülni, rohamra hívó dobszó verte ki Feliciát az ágyból. Hortense a toalettjével foglalatoskodott a szobájában. Alig ért át a barátnőjéhez, amikor a lépcsőházból dobogó léptek zaja hallatszott, és az egész ház megremegett, bár Timour és Gaetano minden erejét latba vetette, hogy elzárja az utat a felkelők elől. – Szükségtelen ekkora lármát csapni! – bömbölt egy erős hang. – Senkit sem akarunk bántani. Csak a tetőre szeretnénk följutni.

Felicia Hortense segítségével nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és kiment a folyosóra. Egy barna fiúval találta szemközt magát, aki egy kissé megtépázott egyenruhában udvariasan leemelte fejéről fekete, kétsarkú fejfedőjét. Mögötte furcsa, állig fölfegyverkezett sokaság. – Bocsássanak meg a zavarásért, hölgyeim, nem akarunk semmi rosszat önöknek. A svájci gárdisták laktanyáját szándékozzuk megrohamozni, és szükségünk van a tetőre meg a kertre. Nincs időnk az engedélyét kérni, ellenben a szolgájának megparancsolhatná, hogy maradjon nyugton: három emberünket leütötte, és minden erőnket igénybe veszi, hogy lefogjuk. Egy rosszarcú ember lépett elő a tömegből: – Tegye meg, különben megcsapoljuk egy kissé a vérét… s ha maguk a nép ellenségei… – Tegnap ott voltam a Gand sugárúton, és golyót kaptam a vállamba – vágta rá dühösen Felicia. – A barátnőm a Városházánál megsebesült felkelőket ápolta. Úgyhogy ne fenyegessen itt minket! Menjenek, ahova akarnak, de legyenek óvatosak: a svájciak alaposan föl vannak fegyverkezve. – Mi is: van egy ágyúnk. Az említett ágyú, egy valódi múzeumi darab, mindössze egyetlen lövést adott le, és nem tett nagy kárt, viszont hatalmas tűzvészt okozott az ellenség háza táján, s a békés Babylone utcában megannyi halott és sebesült hevert a földön. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most lemondok a pihenésről – sóhajtott Felicia. – Ön pedig, Hortense, most gyakorolhatja ápolónői képességeit. Segítsen felöltözni, aztán megnézzük, mit tehetünk ezekért a bátor emberekért. A harc ideje alatt teljes fejetlenség uralkodott a házban. Összegyűjtötték a sebesülteket, élelmet és bort osztottak. Timour időközben lehiggadt, és amikor belátta, hogy a betolakodók nem az ellenségeik, maga is beállt közéjük, és segített nekik. A két órán keresztül tartó csatározás hatalmas pusztítást végzett. A tömegben egykét nyugtalanító arc is föltűnt, s a negyed lakói – talán mert így akarták

elejét venni a fosztogatásnak –, maguk is a szerencsétlen svájciak ellen fordultak. Ropogtak a fegyverek. Tűz alá vették őket a házakból, s ha a piros egyenruhából akár csak egy picinyke csücsök is föltűnt, megdobálták mindennel, ami csak a kezük ügyébe került. Felicia, akit ismét hatalmába kerített a harci kedv, fölmászott a tetőre, hogy a felkelőkkel együtt onnan kísérje figyelemmel a hadmozdulatokat. Csak Hortense nem osztozott az általános lelkesedésben. Az erőszak s a rengeteg – végső soron ártatlanul – kiontott vér iszonnyal töltötte el. Szabadság csak mészárlásból születhet? Ebben a virágzó kertekkel szegélyezett kis utcában a halál kezdte elveszíteni méltóságát, mert néhányan egészen egyszerűen csak a gyilkolás örömének engedve öltek… Aztán egyszer csak undor és harag fogta el, amikor a ház udvarában egy csapat őrjöngő felkelőt pillantott meg, akik egy foglyul ejtett fiatal svájci sebesültet vonszoltak magukkal. Letépték róla az egyenruhát, és megkötözték… Egy fejszével fölfegyverkezett férfi lépett hozzá: – Két szép darabra hasítjuk! – bömbölte aljasul kacsintva hozzá. Hortense erre nekiiramodott, lerohant a lépcsőn, s két karját tiltón keresztezve az áldozat elé állt. – Ne merjenek ehhez az emberhez nyúlni! – kiabálta. – Megtiltom! A fejszés ember a karjánál fogva megragadta és félre akarta lökni, de Hortense karjának minden erejével belekapaszkodott a fiatal svájciba, és ellenállt. – Na, eridj onnan, szépségem! Különben téged is elintézlek! Ekkor Felicia rémült hangja hallatszott a tetőről: – Menjen onnan, Hortense! Még megöleti magát. – A maga felelőssége lesz, Felicia Orsini, mert képtelen tiszteletet parancsolni a saját házában… Nem hagyom! – No azt majd meglátjuk… A férfi baltát markoló keze fenyegetően lendült a magasba. Hortense becsukta a szemét. De ekkor eldördült egy lövés, és a vadállat a földre hanyatlott… A lövést Felicia adta le. Hortense és védence azonban még korántsem menekült meg. A fejszés ember társai nem higgadtak le, és

fenyegetően egyre szűkebbre vonták körülöttük a kört… Ekkor Charras jelent meg a nyitott bejárati ajtóban, fegyverrel a kezében. Azonnal rájött, mi történik: – Bajtársak! – kiáltotta. – Azért vagyunk itt, hogy kiseperjük a monarchiát, nem pedig azért, hogy nőket és sebesülteket gyilkoljunk! – Megölték Vinchont – vágott vissza egy férfi, aki – a jó ég tudja, honnan szerzett – jakobinus kabátban és vörös sipkában feszített. – Ezt megbosszuljuk! – Ne! Csak próbáld meg, és lelőlek! Az már két halott lesz! Hangjának fenyegető éle a következő pillanatban ismét lelkesítővé változott. – Ennek a háznak a lakói segítettek nekünk, és egyéb dolgunk is van még. Hallgassátok csak a harangokat! Már nem a félrevert harangot hallani! A Raguza erőd elesett! Menjünk, segítsünk megszilárdítani a győzelmet, csatlakozzunk a többiekhez! Itt már nincs több tennivalónk! Néma csönd lett. Mindenki fülelt. Párizs templomaiban egymás után kondultak meg a harangok, de nem a baljós vészharang hangja volt ez, hanem csengtek-bongtak, mint húsvét reggelén vagy más nagy ünnepeken. – Marmont-t legyőzték? – kérdezte kétkedve a jakobinus kabátos férfi. – És szökésben van. Saint-Cloud felé hátrál. La Fayette a Városházára megy! Párizs a miénk! Hatalmas üdvrivalgás volt a válasz. A ház egy pillanat alatt kiürült. A felkelők most miharabb érezni akarták a győzelem mámorát, csatlakozni akartak a többiekhez. Türelmetlenül lökdösődtek, az utcán leírhatatlan volt a kavarodás… Aztán lassan minden elcsöndesült. Hortense, aki még mindig a sebesült férfin feküdt, most fölállt… és megállapította, hogy a katona meghalt, és a ruhája merő vér. Lehuppant a lépcsőfeljáróra, és zokogni kezdett… Egy pillanattal később Felicia ült le mellé. Egy ideig némán nézte, ahogy sír, aztán szinte szégyenlősen megkérdezte: – Most gyűlöl engem, Hortense? Ne tegye. Ilyen vagyok. Nagyon

különbözőek vagyunk mi ketten, még akkor is, ha barátnők volnánk. Az Orsinik hosszú évszázadok óta ontják mások és a maguk vérét, és soha nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget. – Tudom, Felicia, tudom… de ne mondja nekem, hogy képes lett volna ölbe tett kézzel végignézni, ahogy lemészárolják azt a szerencsétlent, és nem tett volna semmit, hogy segítsen neki? – Van, amikor már régen nem a segítségről van szó. Az igazán irgalmas cselekedet az lett volna, ha golyót küldök a fejébe, hogy megmentsem a további szenvedéstől. Ha ön nem lett volna, ezt teszem. – És nem jobb, hogy végül azt tette, amit tett? – Nem, mert ha az ifjú vezér nem érkezett volna időben a jó hírrel, egyikünk sem élte volna túl. Sem ön, sem én, sem senki a házból. Túlfűtött helyzetekben a hősök is vadállatokká vedlenek. – Hősök? Ezek? – kérdezte Hortense lábfejével a fejszés ember felé bökve, aki most áldozata mellett feküdt. – Miért is ne? Nem sokkal ezelőtt láttam ezt az embert egyedül, elsőként indulni a svájciak golyózáporával szemben, egy szál ingben, minden védelem nélkül… De most jöjjön, menjünk be! Timour és Gaetano majd elviszik a halottakat. A két nő hallgatagon sétált be a házba, ahol hatalmas felfordulás fogadta őket. Mintha egy hurrikán söpört volna végig rajta… s az ezüstnek és néhány csecsebecsének lába kelt. Hortense csak magában jegyezte meg, hogy úgy látszik, a hősök néha a saját érdekeikkel is tudnak törődni. Delacroix nem jött el hozzájuk aznap este, s bár Felicia és Hortense egyaránt kedvelte őt, most nem sajnálták a távolmaradását. Szükségük volt rá, hogy a béke és a csönd segítségével visszataláljanak egymáshoz, s elfelejtsék, hogy egy pillanatig gyűlölet volt a szívükben. Nyugodt volt az éjszaka. A forradalom befejeződött, noha ezt még senki sem tudhatta teljes bizonyossággal, akkor sem, ha XVI. Lajos szobrán a place des Victoires-on csakúgy, mint IV. Henrikén a PontNeufön ott lengett a trikolor.

Duchamp ezredes szállította másnap a friss híreket. A király végül is előző este visszavonta ostoba rendeleteit, de elkésett. Többé senki sem akarta Párizsban látni, és uralkodása ezzel véget is ért. A városban az öröm a tetőfokára hágott, de azért csöppnyi gyanakvás is vegyült bele. A felkelők csak akkor lehetnek teljesen nyugodtak, ha a Bourbonok végre megértik, hogy nincs más választásuk, mint az emigráció. A politika döntéshozói is közbeléptek, és erről az oldalról még korántsem volt megnyerve a játszma. – Úgy tűnik, nem teljesen elégedett, barátom – jegyezte meg Hortense, aki megérkezése óta egyfolytában az ezredes arcát fürkészte. – Pedig a jó ügy győzött. – Melyik jó ügy? Ez itt a kérdés. Egyelőre úgy tűnik, mintha csak Orléans hercegért harcoltunk volna. Ő meghúzta magát Neuillyben, de közben mások egyfolytában őt népszerűsítették. Az öreg Talleyrand nem unatkozik e pillanatban… Ezért én elutazom. Tulajdonképpen búcsúzni jöttem. – Hát elmegy? – kiáltott föl szinte egyszerre a két nő. – De hát hová? – Bécsbe. A poggyászom kint van a lovon, és megállás nélkül szándékozom megtenni az utat. A legfontosabb, hogy az ottaniak, akik készek a segítségünkre lenni, minél hamarabb értesüljenek a Bourbonok vereségéről és arról, hogy szabad az út a császár fia előtt. – Szabad? – kérdezte Felicia. – Hát nem azt mondta az imént, hogy az orléanisták mozgolódnak? Gondolja, hogy még időben haza tudja hozni a herceget, ha egyáltalán el tud jönni onnan? Duchamp megvető vállrándítás kíséretében válaszolt: – A mieink sem tétlenkednek. A római király portréját osztogatják, és újabb keletű képeket is, amelyek éppen olyan fiatalnak, szőkének és büszkének mutatják a herceget, amilyen a valóságban. Gondolják meg, bármilyen kormány kerül is hatalomra, II. Napóleon csak megjelenik Kehi hídján, és egész Franciaország a lába elé borul. A kormány pedig mehet, amerre lát! Most pedig itt hagyom önöket, szépséges barátnőim! Nem mondok istenhozzádot. Találkozunk a Notre-Dame-ban a koronázási szertartáson!

Majdhogynem futva távozott, vitte a lelkesedés és a jövőbe vetett hit. A két nő a lépcsőig kísérte, nézték, ahogy nyeregbe pattan, és még intettek neki egy utolsót, mielőtt kilovagolt a kapun. Aztán hallgatták, ahogy lassan elhal a ló patájának dobogása az utca kövén. Felicia ért be utolsóként a házba, és merengő tekintettel nézett maga elé. – Legszívesebben utánamennék – mondta. – Ezt a vágyat bizony le kell küzdenie magában, Felicia. Túl azon, hogy nincs abban az állapotban, ki képviseli majd a herceg ügyét, ha Párizs összes bonapartistája Bécsbe rohan? Még semmi sem dőlt el, és pillanatnyilag itt kell győzni. Sajnos a következő napokban csak Felicia vállának állapotában állt be pozitív változás, a politikai helyzetben nem. Július 31-ével Orléans hercege megkapta a képviselőktől a királyság kormányzója címet, és a Városházára ment, hogy az alig negyvennyolc órája ott tartózkodó Lafayette-tel is elfogadtassa magát. Ezenközben X. Károly, aki SaintCloudból átköltözött Trianonba, ez utóbbi, már-már párizsinak nevezhető palotáját is elhagyta, és rambuillet-i kastélyába ment, ahol később áldását adta „d'Orléans unokaöccse” kinevezésére. Másnap X. Károly lemondott a trónról az apja halála után született de Berry herceg javára, s egy órával ezután, egyenes ági leszármazottja, Angouléme hercege is hasonlóképpen cselekedett. – Egy tízéves kölyökre bízni egy országot, amelyik azt sem tudja, merre induljon tovább! – mérgelődött Delacroix, aki nekikezdett Felicia portréjának, amelyet az 1831-es Szalonra tervezett grandiózus festményéhez szándékozott fölhasználni. – Egy kölyökre, aki maholnap száműzetésbe vonul az egész családjával együtt. Senki előtt nem volt többé kétséges ugyanis, hogy a királyi családnak emigrálnia kell, valószínűleg Angliába. – Szegény Angouléme hercegnő! – sopánkodott Hortense. – Ő, aki Versailles-ban született, most majd számkivetettségben töltheti az életét. – Csak nem fogja megsajnálni? – hitetlenkedett Felicia. –

Kíméletlenül bánt önnel… pedig a szülei gyilkosság áldozatai lettek.Ez igaz, de nem tudom megállni, hogy ne sajnáljam. Soha életében nem fogja megtudni, mi az a szerelem, mivel a férje nem férfi. Soha nem tudja meg, micsoda boldogság egy gyermeket a karjában tartani. – Viszont elégedett lehet, mert jó néhány szerencsétlen ember életét sikerült megkeserítenie. Soha senki iránt nem érzett szánalmat: gondoljon csak Ney marsallra, La Bédoyére-re, a négy la Rochelle-i őrmesterre, akiknek a kivégzését bállal ünnepelte meg. Ha még mindig maradt önben szánalom, Hortense, őrizze meg annak, aki valóban megérdemli. A történelem olyan, amilyen, és többnyire gyorsan forognak a kerekei. Az események valóban fölgyorsultak. Augusztus 9-én Orléans herceg, I. Lajos Fülöp néven a franciák királya lett, és másnap X. Károly és családja Cherbourgban hajóra szállt. Párizsban egymás után bontották le a barikádokat, és csakhamar újra lehetett hintóval közlekedni az utcákon. Hortense kihasználta a lehetőséget, és meglátogatta a kisfiát. A gyerek kicsattanóan egészséges volt; dundi arcocskájával és aranyszőke hajával egy őszibarackra hasonlított. Az öreg almafa árnyékában kiterített pokrócon feküdt éppen, és megállás nélkül hadonászott meztelen karjaival és lábacskáival, amikor az édesanyja betoppant. Jeannette játszadozott vele. – Látja, milyen jól viseltük gondját, asszonyom? – jegyezte meg a fiatal dajka. – Azt hiszem, nagyon jól érzi itt magát. Morizet asszony bolondul érte. – Ezen egy csöppet sem csodálkozom – mondta Hortense, és megannyi cuppanós csókot nyomott a kisbabára, aki megpróbált belekapaszkodni a tincseibe, és két kis fogacskát elővillantva kacagott. – A vesperásról55 hazatérő Morizet asszony kitörő örömmel fogadta a látogatót. – Annyira aggódtunk önért! – mondta. – Remélem, marad néhány 55 Vesperás:

vecsernye; a papi zsolozsma esti része.

napig! – Sajnos, nem tehetem! Csak egy rövid látogatásra jöttem. Mielőtt még magamhoz venném Étienne-t, meg kell oldanom egy igen súlyos problémát. De most, hogy új kormányunk van, bízom benne, hogy sikerrel járok. Igaz is, mi történt önökkel a felkelés napjaiban? Én is nagyon aggódtam önökért, mert az a hír járta, hogy a vincennes-i lőporraktár esetleg a levegőbe röpülhet. – Mennyi badarságot hordanak össze az emberek! Errefelé minden csöndes volt. Soha nem járt még nálam ennyi látogató, ami persze érthető, hisz mindenkinek volt valami értesülése, amit meg akart osztani másokkal. Tudja, ez itt egy kis falu, és a nagyváros zaja nem hallatszik át az évszázados fák falán. Hát, ha maradni nem is tud, legalább velünk uzsonnázik. Egy óra múlva, az uzsonnára fölszolgált csodás málnától, marcipántól és a szomszédból hozott jóféle tanyasi tejtől eltelve, Hortense visszaindult a Babylone utcába. Megkönnyebbült, és valami ismeretlen bátorságot érzett magában. Ezúttal meghagyta madame Morizet-nek a címét, arra az esetre, ha valami történne, bár erre nemigen volt esély: Saint-Mandé a lehető legjobb hely a fia számára. Hortense néminemű optimizmussal tekintett a jövőbe. Azt beszélték, hogy az új király egyszerű és jó ember, egy sokgyermekes apa, aki imádja a gyerekeit. Azt is mondták, hogy visszahívta a császárság egykori katonáit, akiket a restauráció elüldözött, bebörtönzött, nyomorba taszított, s ők jöttek boldog örömmel, leporolták régi egyenruhájukat, és szerencsésnek érezték magukat, hogy újra a trikolor alatt szolgálhatnak. Nem Franciaország, hanem a franciák királyát fogják szolgálni, és ez nagy különbség. Egyszóval semmi ok nem volt arra, hogy a király ne fogadja jóindulatúan a panaszt, amelyet Napóleon régi hívének leánya kíván a színe elé terjeszteni. Henri és Victoire Granier de Berny emléke egyszer s mindenkorra megtisztul, a gyilkos pedig megfizeti a tartozását szülei kiontott véréért. Most, hogy a fia felől teljesen nyugodt lehetett, Hortense úgy érezte, itt

az ideje, hogy audienciát kérjen a királytól. Hazatérve ezzel a szilárd elhatározással lépett a kertbe, ahol Felicia éppen modellt ült Delacroix-nak. Nem volt még festmény, amely ekkora műgonddal készült volna, a festő ugyanis minden áldott nap tiszteletét tette náluk. Láthatólag modellje nagyszerű profilja okozta neki a legnagyobb gondot, de úgy tűnt, határtalan élvezetet jelent számára. – Nem gondolja – kérdezte Felicia –, hogy várnia kellene egy kicsit? Az új királyt most nyilván minden oldalról ostromolják. Valószínűleg nem könnyű audienciát kapni tőle. – Szerintem csak a megfelelő ajtón kell kopogtatni. Mindössze azt kellene tudni, melyik az. – Nekem úgy tűnt – jegyezte meg Delacroix –, hogy Dino hercegnő jóindulattal viseltetett ön iránt. No hát, íme az ajtó, amit keres! Gyakorlatilag Talleyrand herceg emelte a trónra Orléans hercegét. Lajos Fülöp nyilván nem tagad meg tőle semmit. Főleg nem egy olyasfajta semmiséget, mint egy audiencia. Akarja, hogy megkérjem a hercegnőt, hogy fogadja önt? Minden bizonnyal el lesz ragadtatva, hogy viszontláthatja. – Annál is inkább, mert már nem kompromittáló a személyem. A Bourbonok hű alattvalója, Lauzargues márki, minden befolyását elveszítette. Számára az Orléans-ok királygyilkosok, és pont. Semmi okuk, hogy jóindulattal legyenek iránta. Tíz nap múlva Hortense immár másodjára lépte át a Saint-Florentin utcai palota kapuját, és nem állhatta meg mosoly nélkül, hogy a hatalmas aranyozott betűk, melyek előző látogatása alkalmával fennen hirdették, hogy ez a Talleyrand-palota, most nem voltak a helyükön. Ha nem tudni, mi lesz egy forradalom kimenetele, jobb, ha elővigyázatos az ember… És a sánta ördögfajzat mindig is az volt, a végletekig elővigyázatos. Egy magas, rizsporos parókát viselő lakáj vezette be a vendéget a virágos tapétás szalonba, ahol már várt rá a hercegnő. – Nahát, kedves gyermekem! – kiáltott föl, amikor megpillantotta

Hortense-t. – Megint szabad, mint a madár? Az ellenségeinek nincs többé hatalma, és végre megint nyugodtan élhet. Egyébként ragyogóan néz ki. – Ha megengedi, hercegnő, viszonzom elismerő szavait. Ma ön is káprázatos. A bókja őszinte volt. Gyönyörű fehér csipkével díszített, napsárga ruhájában, mely kiemelte ébenfekete haját és nagy szemét, madame de Dino maga volt a frissesség és életvidámság. – Ez aztán a siker, kedvesem! Annyi év szürkeség után most megint mi lettünk az állam legfőbb támaszai. Bevallom, ez oly ritka boldogság, hogy jólesik ízlelgetni. Monsieur de Talleyrand a maga részéről tökéletesen elégedett. A király Angliába akarja küldeni, mint különleges meghatalmazott nagykövetet, de ő kéreti magát… puszta hiúságból. De jöjjön, üljön le mellém, és csevegjünk. Delacroix barátom említette, hogy a királyi kegyért szeretne folyamodni. – Nem, asszonyom, nem a kegyét kérem, hanem hogy szolgáltasson igazságot. Tudom, hogy az édesapám nem ölte meg az édesanyámat, és nem lett öngyilkos. Teljes bizonyossággal tudom, és azt is, ki ölte meg őket. – Nocsak, kicsoda? – San Severo herceg. A lakáj, aki aznap este beengedte őt a szüleim házába és a gyilkosságot követően kijuttatta onnan, mindent bevallott nekem a halála előtt. Delacroix úr a tanúm rá… – Ó! A hercegnő fölállt, és a rezzenéstelen csöndet csak ruhája finom suhogása törte meg, ahogy lassan föl-alá járkált a szalonban. Olyan gondterheltnek látszott hirtelen, hogy Hortense szíve összeszorult. – Ugye hisz nekem? – kérdezte nyugtalanul. – Meg tudom mutatni a lakáj vallomását, itt van nálam. – Szükségtelen. Persze, hogy hiszek önnek… még ha megdöbbentőnek találom is. Egy ilyen jó házból való, ilyen elegáns és jó modorú férfi… Egy tökéletes úriember. – Mégis megpróbált megölni, hercegnő, és szerintem nyilvánvaló,

hogy miért. Mindenesetre teljesen érdektelen, hogy milyen társasági ember, mert akkor is csak egy gyilkos. A királytól csupán azt várom, hogy szolgáltasson igazságot nekem. Jogom van hozzá, és a gyermeki kötelesség is ezt diktálja. – Értem. Azt akarja, hogy tartóztassák le a herceget. – Ítéljék el és végezzék ki, igen, asszonyom. Ha a király valóban olyan igazságos, mint amilyennek mondják, elégtételt szolgáltat nekem. Madame de Dino töprengett egy ideig, aztán elnézést kért, és kiment a szalonból. Nem sokkal később Talleyrand herceggel tért vissza, aki időt sem hagyva Hortense-nak a térdhajtásra, így szólt: – Keljen föl, madame… keljen föl, és foglaljon helyet. Madame de Dinótól arról értesültem, hogy komoly mondanivalója van. – Így igaz, kegyelmes uram, olyan komoly, hogy attól tartok, nem hisznek nekem. – Nem csak erről van szó. Amitől tartani lehet, az az, hogy a király nem lesz hajlandó fogadni önt. A vádaskodása elhamarkodott is lehet. Bizonyítékokat fognak kérni öntől. – Az van… Hortense előhúzta a retiküljéből a Delacroix vázlattömbjéből kitépett lapot, és átnyújtotta a hercegnek. A férfi elolvasta, és hanyag mozdulattal az asztalra dobta, melyen könyökölt. – Vallomás IN ARTICULO MORTIS56, hm? A baj csak az, hogy nem érvényes. Az aláírás olvashatatlan, és hiányzik a két tanú aláírása is. – Van egy tanúm. – Az ifjú Delacroix, tudom… csakhogy erős ellenfelet támad. Egy tanú nem elegendő. Ráadásul a herceget igen kedvelik az udvarban. – Az előző királynál is kegyben állt. Nem gondolja, kegyelmes úr, hogy ez a két dolog nehezen fér meg egymással? Amikor rájött, hogy mit mondott, elpirult. Talleyrand főkamarása volt annak az uralkodónak, akinek éppen hogy véget ért az uralma, és máris a franciák királyának tanácsadójaként tűnt fel. A herceg észrevette vendége zavarát, és most első ízben rámosolygott. 56 A

halál percében, az utolsó percben (latin).

– A politikai játszmák tartogatnak néha ilyesféle meglepetéseket, grófnő. De ami San Severót illeti, az ő helyzete sajátságos: a családja rokonságban áll, kissé távolról ugyan, de rokonságban a Bourbon-ház nápolyi ágával, amelyből Marie-Amélie, az új királyné is származik. Ezenkívül… Itt szünetet tartott, és fakó színű szemével Hortense arcát fürkészte, megkereste a pillantását, majd merőn és fensőbbségesen mélyesztette a tekintetét a másikéba, miközben botja aranyvégével a cipőjére koppintgatott. Aztán nagyon lassan, tagoltan, mint aki biztos akar lenni abban, hogy értik, amit mond, így szólt: – Ezenkívül a Granier de Berny bankház támogatása, csakúgy mint a Laffitte bankházé, jelentős mértékben segítette elő a júliusi eseményeket. És ha a Granier bankház… – …akkor San Severo herceg? Csak nem azt igyekszik megértetni velem kegyelmességed, hogy ez a gyilkos érinthetetlen? Hogyha az igazamat követelném, az nem lenne több pusztába kiáltott szónál? – Sajnos, körülbelül ez a helyzet! Van fülük, és nem fogják meghallani. Van szemük, és nem látják majd. Az ellenfele, ifjú hölgy, túlontúl befolyásos az ön erejéhez képest. Ha szembe támad, eltapossa önt. Egy szó, mint száz, biztos, hogy nem fogok audienciáért folyamodni őfenségénél az ön számára. Azzal csak a vesztét okoznám. A harag s a csalódottság átütött a jólneveltség álarcán. Hortense szeme könnybe lábadt. – Az az ember meggyilkolta a szüleimet, megszerezte a vagyonomat, engem is megpróbált megölni, és semmi máshoz nincs jogom, mint ahhoz, hogy belenyugodjak? Milyen hatalom az, amelyik nem arra épül, hogy igazságot szolgáltasson mindenkinek? – Hatalom, amelyik még nem elég erős, asszonyom… és talán soha nem is lesz az. Lajos Fülöpnek már most is annyi az ellensége, hogy még számba venni is képtelenség: a legyőzött, de teljesen el nem tiport ultrák, a csalódott bonapartisták, a republikánusok, akiket fölháborít, hogy egy újabb királyért ontották a vérüket. Vegye még hozzá azokat, akiknek a szemében ő nem más, mint a királygyilkos fia. Ha nem is

tudom hozzásegíteni az audienciához, egy jó tanáccsal szolgálhatok. Ön fiatal… legyen türelemmel! A türelem, a türelem, amely képes elnémulni, mely csöndben és sötétben munkálkodik, hathatós fegyver. Említettem már, hogy nem támadhatja szembe az ellenségét… Ez nem jelenti azt, hogy… másképp nem próbálkozhat… – De bácsikám! – szólt közbe madame de Dino elhűlve. – Mit nem mond ennek a gyermeknek? Csak nem arra gondol, hogy valamelyik utcasarkon lesse meg San Severót és mártson tőrt a szívébe? – Túl sok regényt olvas, madame, és túlontúl sűrűn látogatja a bulvárszínházak gyilkosságoktól hemzsegő darabjait – jegyezte meg Talleyrand nevetve. – Ha madame de Lauzargues hajlandó türelemmel várni, mint tanácsolom, akkor később talán könnyebb lesz kerülő úton célt érnie. Ha egy ügyes pénzügyi szakember mondjuk bizonyos… hanyagságokra, bizonyos hibákra bukkanna az illető ügyvitelében, akkor talán lehetséges lenne szépen lassan elérni, hogy elveszítse a király kegyét. De ismétlem, most még korai… Túl korai! Csókolom a kezét, grófnő… A beszélgetés ezzel véget is ért. Miközben a hercegnő a díszlépcsőig kísérte, Hortense alig állta meg, hogy ne kiabáljon, ne ordítson, vagy ne törjön össze valamit, annyira elviselhetetlennek érezte a palota rezzenéstelen csöndjét. Várjon, csak várjon, örökké várjon? De mire? Arra, hogy az a hétpróbás gazember hibázzon, vagy egy véletlen balesetre, vagy, hogy a huzattól végzetesen meghűljön? Megértik majd egyszer ezek az emberek, hogy nincs ideje várni, hogy nem akar tovább várni? Éppen beszállt a kocsiba – egy egyszerű egyfogatú bérkocsival érkezett, mert Felicia hintója túl feltűnő lett volna –, amikor az udvar másik oldalán egy csodálatos fogatot pillantott meg, egy kínai módra lakkozott landauer elé fogva, melynek ajtaján ellensége címere díszelgett arcátlanul. San Severo herceg ezek szerint Talleyrand-nál várakozott, mialatt ő a herceg unokahúgánál járt… Hortense-t egyszerre oly heves undor fogta el, hogy hányingerrel küszködve meg kellett kapaszkodnia az ajtó melletti fogantyúban. A

szíve összevissza kalimpált, a keze jéghideg lett, és egy pillanatig az volt az érzése, elájul. De mégsem veszítette el az eszméletét. A rosszullét elmúlt, s csupán egy egyszerű, világos és megmásíthatatlan gondolat maradt utána: San Severóval szemben nem nyerheti el az igazát; ezért nincs más megoldás, meg kell ölnie… még aznap este! A szobájába visszaérve Hortense a szokásosnál is nagyobb gonddal készülődött. Felicia odalent Vauxbuin hercegnét és egy-két ismerősét fogadta, akik már korábban is bejáratosak voltak a szalonjába, s alig várták, hogy elbeszélhessék, miként élték meg azokat a napokat, melyeket az emberek a „három dicsőségesként” kezdtek emlegetni. Úgy csacsogtak, mint kalitkában a madarak, s hangjuk a nyitott ablakon keresztül elért Hortense-hoz is. Semmi kedve nem volt csatlakozni a társasághoz. Este kockára teszi az életét egy másik ellenében, mert azzal nagyon is tisztában volt, milyen sors várna rá, ha San Severo elkapná. Néhány óra múlva egy farkas pofája elé veti magát, aki egy csöppet sem hasonlít Jean hűséges társára, Luernre. Nyugodt volt. Leült kis íróasztalához, papírt vett elő, kihegyezte a tollat, és először megírta a végrendeletét, melyben megmagyarázta tettének indítékait. Később majd aláíratja Feliciával és Líviával. Arra az esetre, ha netán történne vele valami, meghagyta, hogy Lauzargues-ban temessék el, hogy a lelke Jean közelében lehessen. A második levelet hozzáírta, s e szörnyű napban ez volt az egyetlen gyöngéd pillanat. Talán már soha nem adhatja meg neki mindazt a szerelmet és szenvedélyt, amellyel most a szeretett férfihoz szólt. De az ellágyulás ellenére is szilárdan kitartott elhatározása mellett. Biztos volt benne, hogy Jean ugyanazt tenné, amit ő tesz nemsokára. Szeretné, ha Jean megértené és megbocsátaná, hogy egyedül vállalta a veszélyt, és nem kérte a segítségét. A harmadik levelet Morizet asszonynak vetette papírra, s erre a rendkívüli teremtésre bízta Étienne nevelését, míg az édesapja is jónak látja, és hálás szívvel mondott köszönetet a kicsi iránt tanúsított szeretetéért és gondoskodásáért. Amikor elkészült, lepecsételte a három levelet, és jól látható helyen, az íróasztalon hagyta

őket. Aztán elővette a férfiruhákat, melyeket majd magára ölt. A terve szempontjából jobbnak látta, ha férfiruhába bújik, mert nem akarta, hogy a jó öreg Mauger is belekeveredjen azzal, hogy kinyitja neki a kaput. A kertet körülvevő fal elég magas volt, de nem ez lesz az első eset, hogy átmászik raj-ta, és ebben az öltözékben összehasonlíthatatlanul könnyebb lesz, mint szoknyában volt. A ruhát az ágyra terítette, majd a pisztolyokat vette szemügyre, melyeket bretagne-i kalandjuk után Felicia ajándékozott neki. Szép, meglehetősen könnyű, jól hordó fegyverek voltak, és Hortense bánni is tudott velük. Megfelelő távolságból biztos kézzel talált célba. Az pedig, hogy mi történik vele utána, a végzet dolga. Ki tudja, ha nem menekül el időben, talán elfogják, bíróság elé állítják, és elítélik… Erre az eshetőségre gondolva önkéntelenül megborzongott, de egyszerre San Severo jelent meg előtte, amint az édesanyjára emeli a fegyverét, miután az édesapjával végzett, és máris visszanyerte a bátorságát. Biztos kézzel ellenőrizte a fegyvereket, majd letisztogatta őket, és végül megtöltötte mindkettőt. Éppen töltényt tett az egyikbe, amikor Felicia benyitott hozzá. Róma leánya egyetlen pillantással fölmérte a szobát. Látta a fegyvereket barátnője kezében, az ágyra készített ruhákat, a leveleket az íróasztalon, és mindent értett. – Hát itt tartunk? Mi történt, Hortense? – Az egyszerűen hihetetlen. San Severo nagyobb kegyben áll az udvarnál, mint eddig valaha. Rokoni szálak fűzik a királynéhoz, és segített Lajos Fülöpnek, hogy X. Károly fejéről azon melegében az ő fejére kerüljön a korona. Talleyrand herceg igyekezett megértetni velem, hogy ha kitartok az igazam mellett, azzal csak a vesztembe rohanok. Egy-két szóban elmesélte a madame de Dino szalonjában történteket. – Ön pedig elhatározta, hogy saját kezűleg szolgáltat igazságot – foglalta össze Felicia. – Nem gondolja, hogy ez a legbiztosabb módja annak, hogy a vesztébe rohanjon? Hogy akar az ellensége közelébe

férkőzni annyi embere közt és a saját…A saját házában, ezt akarta mondani, nemde? Pontosan ez az, ami az én malmomra hajtja a vizet. Én sokkal jobban ismerem azt a házat, mint ő. Minden rejtett zugot, minden egyes átjárót ismerek. Rövid ideig voltam ott, de meg tudtam állapítani, hogy a szüleim halála óta semmi sem változott, még a bútorok is a régi helyükön állnak. Az a nyomorult úgy próbálja leplezni a tettét, hogy a szentély papjának szerepében tetszeleg. Azt állítja, hogy szerette az anyámat. – Lehet, hogy így is volt, de a pénzt még nálánál is jobban szerette. És az édesanyja nyilván elutasította. Szóval döntött? Támadásba lendül? – Méghozzá ma este. Úgy tervezem, hogy éjfél felé látogatok el a Chaussée-d' Antinre. Az a bűn órája, nem igaz? – jegyezte meg halovány mosollyal. – Nagyszerű. Addigra én is elkészülök! – Ön nem jöhet velem, Felicia – tiltakozott Hortense. – Semmi szükség rá, hogy mindketten föláldozzuk magunkat, ha netán odáig fajulnának az események. És különben sem gyógyult meg még a válla. Így nem tud kapaszkodni, márpedig én meg fogok mászni egy falat. – Segítség nélkül? – Nem először mászom meg; végtére is azok az ÉN falaim! – Persze, de Timour segítségével még könnyebb lesz. Én pedig a közelben várom a kocsival. Csak nem képzeli, hogy majd ölbe tett kézzel nézem, ahogy végigcsinálja ezt az őrültséget, azok után, amit Bretagne-ban tett értem? Sőt azt hiszem, a lelkem mélyén kicsit bánt is, hogy nem kérte azonnal a segítségem! – Ne haragudjon, Felicia! Azért nem tettem, mert nagyon szeretem önt. Megölelték egymást. Ilyesmire ritkán került sor köztük, soha nem érezték szükségét, hogy bizonygassák a barátságukat. Amióta csak Hortense megérkezett Párizsba, igazi bajtársak voltak. Az elérzékenyülés rövid ideig tartott. Megcsókolták egymást, aztán Felicia nekilátott, hogy, mint mondta, megtegye a szükséges előkészületeket.

Kevéssel tizenegy óra után indultak el a Babylone utcából. Timourt előreküldték felderítőnek, és Felicia maga hajtotta a könnyű tilburyt, amelyet akkor szokott elővenni, ha kedve támadt „versenyezni a széllel”. Ugyanolyan szép, csillagfényes éjszaka volt, mint a felkelés idején, csak most egy-két felhőnek köszönhetően, melyek megzabolázták a hőséget, határozottan hűvösebb volt. A legjobb megoldásnak az tűnt, hogy a kocsit a körút átellenes oldalán a Louis-le-Grand utcában várakoztassák, a Haditengerészet Térképészeti és Tervrajzi Hivatala előtt. Így az inasruhát és kokárdával díszített kürtőkalapot viselő Feliciáról bárki azt hihette, hogy a gazdáját várja, aki gáláns kalandját bonyolítja a közelben. Timour pontosan érkezett a megbeszélt helyre, és beszámolt róla, hogy San Severónál véget ért az estély, s az utolsó pillanatban egy látogatója érkezett. – Pompás. Így valóban semmiség lesz a konyhán keresztül bejutni… Imádkozzon értünk, Felicia! – Ezt már az engedélye nélkül is megtettem, kedvesem. Hortense és testőre a szűk sikátor felé vette az irányt, mely a legtöbb helyen a magánpaloták közé ékelődött, s a kertészek és szállítók használták ki-bejárásra. Csakugyan volt ott egy alacsony ajtó a kerítés falába vágva, de arról gyorsan kiderült, hogy túl erős ahhoz, hogy betörjék. Egyetlen lehetséges megoldásként Hortense első számú elképzelése jöhetett csak szóba: a fal. Hála Timour vállainak, Hortense játszi könnyedséggel ért föl a tetejére, a töröknek meg, aki legalább olyan fürge volt, mint amilyen erős, nem volt szüksége segítségre. Egy pillanatra mindketten megpihentek a fal tetején a hatalmas hársfa alsó ágainak rejtekében. Frissen nyírt fű illata szállt feléjük, s a rózsáké, melyekből Berny üvegházaiban és ebben a kertben is jó néhány tővel volt, s melyeket Victoire de Lauzargues olyannyira szeretett. Hortense nem engedte, hogy az emlék ellágyítsa. Végtére is nem azért jött, hogy a virágok illatát szívja be, hanem hogy érvényt szerezzen az igazának, szakítva az egyház és Isten törvényeinek legalapvetőbb tanításaival. Elképzelte, hogy milyen arcot vágna a szent

életű Madeleine-Sophie Barat, ha most látná egykori növendékét, amint az éjszaka közepén, állig fölfegyverkezve gubbaszt egy fal tetején, és nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék. A fal tetejéről ráláttak a konyha ajtajára. A személyzet tagjai épp akkor léptek ki rajta, és az istállók fölötti suszterpadláson lévő szálláshelyük felé indultak. Amikor a személyzet utolsó tagja is elhagyta a házat, leugrottak a földre, s egy csoport óriás szarkaláb mögött bújtak meg, bár Timour itt-ott kilógott kissé. Aztán lábujjhegyen nekivágtak. Hortense jól gondolta: a konyhaajtó valóban nem volt bezárva. Ezt az ajtót rendszerint az uraság lakája – az egyetlen a személyzet tagjai közül, aki a házban maradt éjszakára – zárta be a többi ajtóval együtt. De mivel San Severónál még van egy látogató, ez még várat magára. A konyha üres volt, a kamrák úgyszintén. Sietve átvágtak rajtuk, s a személyzeti lépcsőn jutottak föl az első emeletre. Hortense észrevette, hogy a könyvtárszobából világosság szűrődik ki. A herceg bizonyára ott van, gondolta. A folyosó koromsötét volt, de Hortense túlságosan is jól ismerte a ház minden zegzugát ahhoz, hogy ne tévedjen el. Belépett a könyvtár melletti kis szobába. A titkár tartózkodott itt, ahányszor csak a bankár úgy döntött, otthon dolgozik. Timour, akinek puszta jelenléte is hatalmas biztonságérzetet jelentett Hortense-nak, a nyomában. A kis irodahelyiség kevésbé volt sötét, mint a ház többi része, mert a könyvtárszoba félig nyitva hagyott ajtaján keresztül bevilágította egy fénysugár. Hortense amennyire csak tudott, közel lopódzott az ajtóhoz, és mozdulatlanul várt. San Severo haragtól áthatott, egzaltált nápolyi akcentusát hallotta a szomszéd szobából: Egyetlen fityinggel sem kap többet, kedves barátom! Az az érzésem, megfeledkezett róla, hogy a piszkos munkát… én végeztem el! Ön csupán learatta a termését. Véleményem szerint, csinos kis summához jutott. A maradék engem illet. – Csakugyan? Talán elfelejtette, hogy nélkülem soha nem került

volna a bank élére! A fagyos, lekezelő hang hallatán jeges borzongás futott végig Hortense háta közepén. Megmozdult, és véletlenül lelökött valamit, de a halk koppanást szerencsére nem hallották meg. Akkor lassan… nagyon lassan, vigyázva, hogy a parketta nehogy megreccsenjen, még közelebb merészkedett. – Szó sem volt arról, hogy a magáé lesz a de Granier-vagyon – zúgolódott a márki. – Az a vagyon… – Az unokahúgáé? Aki gyűlöli, és menekül ön elől? – Hagyjuk azt a bolond nőszemélyt! Az a vagyon az unokámat, Foulques-Étienne de Lauzargues-t illeti meg. És követelem, hogy adja át nekem az előző hónapok bevételét, valamint az engedélyem nélkül eladott Berny-kastély vételárát. A résen át Hortense jól láthatta a nagybátyját, ahogy gőgösen, fehér üstökének glóriájával áll a hatalmas mahagóni íróasztal olaj lámpájának tört fényében. Még most is – amikor pedig a sors nyilvánvalóvá tette számára, hogy nemesemberek helyett a legaljasabb cinkostársakkal van dolga a lelkében forrongó harag ellenére is csodálta a nagybátyja vállára boruló fekete, bársony nyakánál aranylánccal összefogott köpeny kivételes eleganciáját… San Severót nem látta, valószínűleg az ajtónak háttal állt, de mindenképpen közel hozzá, mert még a lélegzetét is hallotta. Aztán megszólalt: – Látszik, hogy Auvergne-ből jön, kedves márkim. Nem jutnak el önhöz a hírek, és az az érzésem, mintha kissé lemaradt volna az események követésében. Már nem X. Károly lakja a Tuileriákat. – Tudom, a teringettét! De mi köze ennek a megállapodásunkhoz? – Sok köze van hozzá! Ön az előző uralkodónál megértő fülekre talált, ezért volt némi hatalma fölöttem. Engem nem nagyon ismertek az udvarnál, és talán nem eléggé értékelték a képességeimet. Most azonban egészen más a helyzet. Azt azért nem mondanám, hogy a Tuileriák olyan, mintha az otthonom lenne, de… majdnem. – Csodálkoznom kellene? Csak azt nem fogadják, aki nem akarja!

Azt hallottam, hogy az Egyenlőség fiának57 trónra lépése óta az udvar fogadásai olyanok, akár a királyi palota árkádsora: van ott minden, és mint mondják, a királyi pár olyan, mint egy bazáros és a felesége, amikor a szalonok ajtajában a meghívottakat fogadják. Ezzel nincs mit dicsekedni! Végtére is maga egy régi dinasztia szülötte. – Köszönöm ezt a „végtére is”-t! Mindazonáltal azt hiszem, nem fogta föl teljesen, amit mondtam, kedves márkim. Szeretném, ha megértené végre, hogy mivel én segítettem a trónra Lajos Fülöpöt, pórul jár minden teremtett lélek, aki csak a banknál elfoglalt helyemre tör… főleg ha az illető csupán egy nevetségessé vált királypárti… Higgyen nekem, monsieur de Lauzargues, a bölcsesség azt diktálja, hogy elégedjen meg azzal, amit kapott. Szép kis summa az is, és egy lyukas garassal sem adok többet… Most pedig, ha netán panaszt akar tenni a Tuileriákban… – Elmondhatom, hogy meggyilkolta a húgomat és a hitvesét? – Az ön sugallatára, barátom… és áldásával. A bíróság előtt ön húzná a rövidebbet… főleg, ha az elragadó de Lauzargues grófnét is beidéznék. Nyilván van valami oka annak, hogy az az elragadó gyermek ennyire gyűlöli önt!? – Van még valami mondanivalója számomra? A márki hangja egyre fagyosabbá vált. Onnan, ahol állt, Hortense jól láthatta, hogy remeg az orrcimpája, és az arca egyre jobban elfehéredik. – Istenemre nem, amit akartam elmondtam… vagy talán mégis Isten önnel! – Pontosan ezt akartam hallani. A fekete köpeny hasítékában erre fölbukkant a márki pisztolyt markoló keze. – MOST IS AZ a véleménye, hogy nevetséges vagyok? – Megőrült? Azonnal tegye el azt a fegyvert! Csak nem akar… – Búcsút mondani önnek? Dehogyisnem, kedves barátom, hiszen ezért jöttem, hogy örökre elbúcsúzzam öntől. Lajos Fülöp, az új király, az Égalité (Egyenlőség) Fülöpnek is nevezett Lajos Fülöp József egyik fia volt. (A szerk.) 57

Lövés dördült, és rögtön utána egy földre hanyatló test tompa puffanása hallatszott. San Severónak még annyi ideje sem maradt, hogy egy utolsót sóhajtson… Foulques de Lauzargues fölnevetett, ráfújt a pisztoly csövére, majd visszadugta a köpenye alá. Utoljára még vállat vont, aztán eltűnt Hortense látóteréből. Hallották lerohanni a lépcsőn, majd kis idő múlva bepattant a hintóba, s a lovak szélsebesen elvágtattak. Hortense a döbbenettől moccanni is képtelen volt, csak állt egy helyben. El sem tudta hinni, hogy a bűnös elnyerte büntetését, s az ő szerepe ezennel véget ért. Timour rángatta vissza a valóságba: – Gyorsan! El kell tűnnünk innen! A keskeny szolgálati lépcső felé húzta, ráncigálta Hortense-t. Keresztülrohantak a konyhákon, és úgy vetették magukat a kert sötétjébe, mintha menedékre leltek volna. A házban furcsamód továbbra sem volt semmi mozgás. Lehetséges volna, hogy a márkit beengedő lakáj nem hallotta a lövést? Pedig Hortense egy hatalmas csattanásra emlékezett, amelyről azt képzelte, egész Párizs hallhatta. A következő pillanatban kiáltás hallatszott: Segítség!, és rögtön ezután újabb kiáltások meg kitáruló ablakok zaja. A nagy nehezen riadóztatott személyzet előrohant, de a márki hintaja már messze járhatott. – Innen is elmenni! – dörrent rá a török. Hortense-t átsegíteni a falon és utánaugrani gyerekjáték volt számára. Egy pillanatig meghúzták magukat a kis sikátor sötétjében, hogy egészen biztosan senki ne láthassa meg őket, amikor majd kilépnek a körútra. Egyetlen lélek sem járt arra ezen a késői órán. A városra boruló sötétség – a forradalom napjaiban levert utcai lámpákat ugyanis még nem volt idő helyreállítani – nem nagyon ösztönözte sétára az embereket. Csakhamar elérték a hintót: – Na mi van? – súgta oda Felicia. – San Severót nem sokkal ezelőtt meggyilkolta valaki… de nem én voltam. Lauzargues márki lőtte agyon. Ó, Felicia! A szüleim halála végre megbosszultatott, és én mégsem vagyok elégedett. Ez a két ember cinkosa volt egymásnak. Az egyik végrehajtotta… de a másik eszelte

ki… sőt parancsolta meg. Ez… ez borzalmas! – Zokogva omlott barátnője karjaiba, aki besegítette a kocsiba. – Gyerünk haza, Timour, méghozzá sietve… ha ez a szörnyeteg megint Párizsban van, óvatosnak kell lennünk. – Miért? – kérdezte Timour. – A rendőrség holnapra már tudni fogja, ki a gyilkos. A fehér hajú férfit nem lesz nehéz fölismerni, és kellett, hogy legyen egy szolga, aki beengedte. Ha nincs annyi esze, hogy még ma éjszaka elmeneküljön, holnap biztosan letartóztatják. – Istenemre, igazad van! Fukarul bánsz a szavakkal, te török, de amikor végre kinyitod a szád, értelmes dolgokat mondasz. Az újságokból majd minden kiderül. Csakhogy az újságokból, semmi sem derült ki. A két nappal későbbi MONITEUR adott hírt róla, hogy San Severo herceget meggyilkolták Chaussée-d'Antin-i lakásában. A gyilkosságot minden bizonnyal rablók követték el, mert a helyszínről több értékes tárgy is eltűnt. A személyzet tagjai a kihallgatáson azt állították, hogy uruknak volt egy kései látogatója, akinek maga nyitott ajtót. A rendőrség természetesen nyomoz a gyilkos vagy gyilkosok után… – Ebből egy szót sem értek – jegyezte meg Felicia. – A herceg emberei jól ismerték a márkit, hiszen ott lakott akkoriban, amikor el akarta rabolni önt… – Vagy valóban nem láttak semmit, vagy megvásárolták a hallgatásukat. Az ellopott tárgyak nyilvánvalóan részei a színjátéknak, és egészen biztosan nem mindenki számára vesztek el. – Ne is gondoljunk rá többet! Egy biztos. Ön végre megszabadult egy súlyos tehertől. Nincs többé veszélyben, és talán van esélye visszaszerezni valamicskét a vagyonából. – Ha maradt még valami egyáltalán. Félek, hogy nem. De végül is, édes mindegy. Az egyetlen, ami számít, hogy végre együtt lehetek a fiammal. Zavarná, ha néhány napra elmennék Saint-Mandéba, Felicia? Nem szeretném madame Morizet-t egyik pillanatról a másikra megfosztani az örömtől.

– Ön is tudja, hogy azt teheti, ami csak jólesik. Az elragadó öreg hölgy kedves kis háza és gyermeke közelsége végre megint megtanítják mosolyogni, mert nekem úgy tűnik, az utóbbi időben elfelejtette, hogy is kell. De a nagy könyvben az volt megírva, hogy Hortense ne menjen Saint-Mandéba. Alig néhány órával később madame Morizet zokogva állított be hozzájuk François Vidocq karján – aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérhesse –, és elmondta, hogy előző nap egy ősz hajú férfi, aki azt állította, hogy ő Lauzargues márki és a kisfiú nagyapja, eljött Étienne-ért. – Először azt hittem, hogy nem mond igazat – mondta sírva a szegény asszony –, de Jeannette szépen térdet hajtott előtte, és azt mondta nekem, hogy ez az úr valóban monsieur de Lauzargues… És mindhárman elmentek! Micsoda csapás, micsoda csapás! Pedig ön annyira bízott bennem…Hortense saját fájdalmán fölülemelkedve, minden tőle telhetőt megtett, hogy megvigasztalja az idős hölgyet, akinek sírástól kivörösödött szeme épp eleget árult el az átélt gyötrelmekről. – Nem tehetett volna másképp, szegény barátnőm… Ez valóban nagy fájdalom, de nem ön tehet róla. – Bár ott lettem volna! – jegyezte meg szomorúan Vidocq. – De most megint a rendőrségnél dolgozom, és nem vagyok otthon. – Ön sem tehetett volna semmit, Vidocq úr. A márkinak mint nagyapjának joga van hozzá… – És most mit tesz? Belenyugszik, hogy csak úgy elrabolták a gyermekét? – Nem, azt már nem. – Akkor? Talán följelentést tehetne jogtalan elsajátítás miatt. Végtére is, ez az ember úgy viselkedik, mint hódító a meghódított országban. Hortense legszívesebben egy nem túl elegáns megoldáshoz folyamodott volna: följelenthetné a márkit, mint San Severo gyilkosát… Ezzel a királyság valamennyi rendőrét ráuszítaná. És sárba

tiporná a nevet, amelyet gyermeke visel, így hát rémülten utasította el az ördögi sugallatot. – Nem. Az egyedüli lehetséges dolgot teszem, ami talán segít, hogy visszakapjam a fiamat: utánamegyek. Visszatérek Auvergne-be. Felicia hozzálépett, gyöngéden megfogta barátnője kezét, és erősen megszorította. – Megért engem, Felicia? – Nincs, aki ne értené meg…

HARMADIK RÉSZ Visszatérés Lauzargues-ba

XI. fejezet Dauphine

Amikor a nagy, fekete-sárga gyorskocsi – talán éppen ugyanaz, amelyikkel két évvel korábban azon a téli napon utazott – letette Hortense-t Saint-Flour-ban, a place d'Armes-on, kétségtelenül a fáradságos utazások végén szokásos megkönnyebbülés áradt szét benne, de ugyanakkor valami végtelen boldogság is megszállta, mert újra beszívhatta a szeretett föld levegőjét. Auvergne-i születésű anyjától és dauphiné-i apjától örökölt gyökerei szépen megeredtek benne, még akkor is, ha e gyönyörű cantali föld szívében hatalmas nehézségekkel kellett szembenéznie. S miközben a poggyásztaligát toló fiú nyomában az Európa fogadó felé lépdelt – a közelmúltban megnyitott fogadó vendégkörét a környék jómódú polgárai alkották –, kedvtelve pillantott a katedrális szigorú ikertornyaira, a vele szomszédos elegáns püspöki palotára, a konzulok házának méltóságteljes köveire s a teret nyugat felől határoló bazaltárkádokra, mindarra, ami oly ijesztőnek tűnt számára, amikor elárvultan és párizsi zárdája falai közül kegyetlenül kiszakítva, első ízben tette be a lábát a fallal körülkerített ódon városba. Most viszont, hogy távollétében föléledt benne az auvergne-i lélek, fölfedezte a város kissé zord, de valóságos és nagyon is megragadó szépségeit. Az utazás kimerítette. Most nem Felicia kényelmes berlinerével utazott, hanem a menetrendszerű és ráadásul tömött gyorskocsival. A jóval gyorsabb postajáratra csak két héttel későbbi időpontra adtak volna jegyet, márpedig neki sietős volt. A hosszú utazás alatt – hat napig tartott – legalább volt ideje gondolkodni, már amikor utastársai fecsegő kedve alábbhagyott kissé. Magányában csupa mélabús gondolata támadt. Hiányzott neki Felicia, ő mégis visszautasította barátnőjét, amikor fölajánlotta, hogy vele jön. Ezt a csatát neki kell

megvívnia. Talán hosszú ideig tart majd, és Felicia nem tudott volna mit kezdeni magával a vadonban. Őt máshová szólította a sorsa és a Lajos Fülöp trónra lépése óta sem lankadó harc, melyhez ő is csatlakozott. Elégtételt vett X. Károlyon, de Ausztria még korántsem fizetett meg hitvese haláláért. Ezért, miután barátnőjét ellátta egy kis pénzzel, és fölültette a kocsira, közölte, hogy nemsokára – előbb meg akarta kérni Talleyrand-t, hogy őrködjön Henri Granier de Berny örököseinek vagyona fölött – Duchamp ezredes után indul Bécsbe. – Párizsi palotámat természetesen továbbra is fenntartom, oda mindig visszatérhet. De ha netán kedve lenne utánam jönni, hogy elkísérjen a napóleoni kalandra, tudja meg, hogy Bécsben, a „Königin von Österreich” fogadóban szállok meg. Megölelték egymást, megfogadták, hogy találkoznak, és a hajtók már csattogtatták is az ostoraikat. A súlyos jármű nekilódult, és Morosini grófnő jól ismert alakja eltűnt az épület kiszögellése mögött. Az elválás mégis fájdalmas volt, és Hortense alig tudta visszafojtani a könnyeit. A pillanatnyi gyöngeség után azonban arra gondolt, hogy az út végén Jean várja, és ez beragyogta az egyébként sötétnek ígérkező jövőt. Úgy érezte, óvatosnak kell lennie. Ha első lelkesedésében a szívére hallgatott volna, már annál az útkereszteződésnél leszállt volna a gyorskocsiról Saint-Flour és Chaudes-Aigues között, ahonnan Combert felé visz az út, hiszen a farkasvezér most ott húzta meg magát. De arra a következtetésre jutott, hogy annál jobb lesz mindenkinek, minél hamarabb mérkőzik meg a márkival. Látni akarta Jeant, de éppily kétségbeesetten vágyott arra is, hogy lássa a fiát, hogy visszaszerezze, és vele legyen. Ezért a boldogságért bármilyen veszélyt vállalt volna. Az elmúlt hónapok megedzették a lelkét és a jellemét. A halálra rémült fiatal anya, akit Foulques de Lauzargues oly kíméletlenül szolgáltatott ki saját kényének-kedvének, nem létezett többé. A márki egy felnőtt nővel találja majd szemben magát, aki elhatározta, hogy megvédi magát, és minden fegyvert bevet, melyet a sors a rendelkezésére bocsát.

A városfal tövébe épített Európa fogadó több kényelemmel szolgált, mint amennyi e vad vidéken elvárható lett volna. Masszív, vastag falú épület volt, amely képes ellenállni a szélfútta vidék vad orkánjainak. Viaszolt, csaknem fényesre dörgölt bútorai hasonlóan erősek voltak. De a falakat borító nyomott mintás vásznak meg az ágyneműk és terítők vakító fehérsége nemes eleganciát kölcsönzött az egésznek. Hortense a saját nevén jelentkezett be a fogadóba, és ezzel már a megérkezése pillanatában kisebbfajta szenzációt keltett. A fogadós hajlongva sietett elő, hogy köszöntse a „Grófnő Őnagyságát”, és érdeklődjék a „Méltóságos úr” hogyléte felől, akihez már jó ideje nem volt szerencséjük. – Pedig nem is olyan régen jött vissza Párizsból. Nem fordult meg önöknél? – Uramisten, grófnő őnagysága, tán csak nem a postaállomáson szállt le? Netán egyenesen a kastélyba ment. Tudatná vele, kérem, hogy mi mindig örülünk, és megtisztelve érezzük magunkat, ha a szolgálatára lehetünk? – Feltétlenül. Míg el nem felejtem, mikor lesz piac? – De hát… holnap madame, szombaton, mint mindig. A furcsa kérdés láthatóan zavarba ejtette a fogadóst, de Hortensenak semmi kedve nem volt elmagyarázni neki, hogy a piacon Chapioux-val, az intézővel és a „szekerével” szeretne találkozni, merthogy egyik is, másik is rendszeres látogatója a piacnapoknak. Így anélkül juthatna Lauzargues-ba, hogy kocsira kellene költenie. Szobája ablakából a távolban kéklő fennsíkra nyílt kilátás. S mialatt a vacsorájára várt, Hortense a keskeny ablakon át a puha, esti fényben békésen zöldellő végtelen vidéket csodálta, mely egészen a Margeridákig elnyúlt. Nem is olyan messze innen, a mély völgy s a vörösfenyővel és erdeifenyővel benőtt lankák mögött magasodtak Lauzargues tornyai, a farkasok földje: a fia kastélya, a szerelme birodalma… S a kis szolgáló kénytelen volt háromszor is kopogtatni, mire végre Hortense föleszmélt édesbús merengéséből. Semmi esetre sem akart a fogadó éttermében vacsorázni, ezért azt

kérte, hogy a szobájában szolgálják föl az ételt, és így különösen jó étvággyal fogyasztotta el a sertéshúsból, burgonyából és káposztából készült ínycsiklandó auvergne-i ételt s a fekete áfonyával töltött tortát, melyhez egy kancsó chanturgues-i bor is járt. A vacsora mintegy megelőlegezte Godivelle csodálatos konyhaművészetét, s Hortense, aki alaposan teletömte magát, az ősi föld barátságos kacsintását vélte fölfedezni benne. A vacsora végeztével csöngetett a szolgálónak, hogy eltakaríthatja a romokat, és papírt meg írószert hozatott vele. Hosszú ideig írt a nagy olajlámpa sárga fényében. Későre járt már, amikor újra olvasta a négy oldalt, melyeket a zárda tökéletességre törekvő nevelését még most is tükröző, nyúlánk betűi töltöttek meg. A fáradtság lassan ólomsúllyal telepedett a vállára. Elégedetten hajtotta össze a papírlapokat, a táskájából egy zöld viaszrudat húzott elő, a láng fölé tartva megolvasztotta, és három pecséttel zárta le az írást, melyek mindegyikébe belenyomta a Lauzargues-ok címerével díszített achátkövet, amelyet az eljegyzésére kapott. Aztán ágyba bújt, elfújta a lámpát, és szinte azonnal el is aludt. Másnap korán reggel meghallgatta a katedrálisban celebrált misét, aztán Merlin jegyző irodáját kereste föl a du Breuil utcában. A jegyző készítette el annak idején a házassági szerződését. A megbeszélésük meglehetősen hosszúra nyúlt. Amikor eljött a jegyzőtől, már javában folyt a vásár az Armes téren. Ődöngött egy keveset a csirkés ketrecek, az egymásra halmozott malomkeréknyi sajtok, a zöldséggel, káposztával, répával, hagymával és paprikával teli kosarak között. Ez idő tájt indult a szép, nagy, világosbarna vargányák szezonja, és illatuk betöltötte az egész teret. A szépen kikeményített főkötők alól előragyogott a vidéki asszonyok friss levegőtől fénylő arca. A bő inget és széles karimájú, fekete kalapot viselő férfiak lármás csoportokba tömörültek, melyekből itt-ott pipafüst szállt az ég felé. De Hortense hiába kereste Chapioux apó bivalyszerű alakját meg ivástól rezes, pirospozsgás ábrázatát. Arra gondolt, hogy talán még nem érkezett meg, így hát visszaindult a katedrálisba, hogy ott az elegáns idegent méregető kíváncsi – de minthogy Auvergne-ben

illemtudó népség él, diszkrét és tisztelettudó – tekintetektől elvonulva várakozzék, amikor egy hang a nevén szólította: – Madame… madame Hortense! Hortense azonnal fölismerte a hangot, és mosolyogva fordult a futva közeledő François Devés felé. Úgy érezte, csakis az ég küldhette ide mindjárt a megérkezésekor ezt a barátot, az egyetlent, akihez Jeant és őt egyaránt barátság fűzte, mert hajdanán François és Victoire de Lauzargues, Hortense édesanyja, reménytelenül, de egymást soha nem feledve szerette egymást. Combert intézője örömtől csillogó szemmel kapta le fejéről a kalapját, ügyet sem vetve a fennsíkon fújó szélre, mely azonnal összeborzolta halántékánál kissé őszülő fekete haját. – Hát valóban ön az? – kiáltott föl. – Ó, micsoda öröm! A Jóisten küldte önt… akarom mondani, a grófnőt! – Hagyja a grófnőt, François! Hisz barátok vagyunk. Én is örülök, hogy látom. Annyi mindent kellene mesélnünk egymásnak, nem igaz? Sokáig marad a piacon? – Nem, épp csak lámpaolajat, gyertyát és gabonát kell vennem a tyúkoknak. – Akkor talán elvihetne engem. Arra számítottam, hogy találkozom Chapioux-val. Ezért talált itt a piacon. – Chapioux? Csak nem akarja azt mondani, hogy Lauzargues-ba készül? – De igen, François, Lauzargues-ba megyek. A márki elvette tőlem a gyermekemet, én pedig vissza akarom követelni tőle. Az intéző tiszta tekintetét viharfelhők árnyékolták: – Ne tegye, madame Hortense! Baja eshet… Combert-be kell jönni. Ott van most szükség önre, ott várják. Vagy nem kapta meg a levelemet? Nem, igaz is, hisz még nem kaphatta meg… – Ön írt nekem? – Igen. Dauphine kisasszony kért meg rá. Hívatja önt… Tudja, nagyon beteg! A gyermekének nem eshet baja a nagyapjánál. Ő várhat… de a kisasszony! A durva vonású arc megrándult, és Hortense egy könnycseppet látott

megjelenni François szürke szemében. Most eszmélt rá, hogy amikor Dauphine de Combert hű szolgája megpillantotta őt a piacon, azt hitte, az ég küldte, hogy az válaszolt reszkető fohászára. Nem lett volna képes csalódást okozni neki. A kezét a férfi kék vászonba bújtatott karjára tette. – Eljövök önnel, François. Menjen, intézze el az ügyeit, aztán jöjjön értem az Európa fogadóba. Ott szálltam meg. Egy órával később, François mellett ülve a kis szekéren, Hortense gondolatban végigment az egykor megtett úton: a feudális kastélyból leereszkedő lejtőn, végig az ódon falak árnyékában, a Lescure völgyében, át a szamárhátívben épített kis hídon, majd föl a hosszú kaptatón, a fennsík erdei és agyoncsiszolt sziklái felé. Csakhogy ebben a simogató nyári verőfényben az egykor oly ijesztő vidék elveszítette ártó hatalmát: a püspöklila gyűszűvirágok, a nagyra nőtt, kék, lapos levelű ördögszekerek, az első rózsaszín hangák és valósággal mezővé dagadó nagy páfránycsoportok határozott bájjal és pompával ruházták föl a tájat. Hortense levetette a kalapját, hogy jobban érezhesse a nap melegét és a levegő frissességét. Hagyta, hogy a könnyű szellő szabadon játszadozzék szőke fürtjeivel, és hallgatott. Boldog volt, hogy együtt zötykölődhetett François-val, s talán mert egy kis ideig még élvezni akarta ezt a nyaralásra emlékeztető hangulatot, a kérdéseit későbbre halasztotta. Különben is, mit kérdezzen? Hogy Jean jól van-e? Jean mindig jól van, és François, aki tisztában volt kapcsolatuk mélységével, úgyis rögtön beszámolt volna róla, ha valami baj érte volna a kedvesét. De amikor elhagyták a Lauzargues-ba vezető utat, mégis rászánta magát. – Miért mondta, François, hogy bajom eshet, ha egyenesen Lauzargues-ba megyek? – Mert a márki senkit sem enged közel magához. Amióta visszatért a gyermekkel, úgyszólván megerősítette a várát, mintha csak attól félne, hogy egy hadsereg rohamozza meg. A bejáratot egy sziklából és földből emelt akadály zárja el, amelyet állandóan őriznek; hol

Chapioux, hol a fia, hol a lakáj, sőt néha még a márki is, személyesen. – Megőrült? Kire haragszik? – Minden bizonnyal önre. Szigorúan megtiltotta, hogy kiejtsék előtte az ön nevét vagy a gróf úrfiét, mert aki megteszi, magára vonja a márki haragját. De én azt hiszem, valójában Jeantól fél… – Tán csak nem tett már valamit ellene? François arcán mosoly suhant át, meglágyítva a vonásait. – Meddig akart még várni vele, hogy végre kimondja ezt a nevet? Már nem szereti őt? – Butaságokat beszél, François Devés! Hiszen folyton folyvást kimondom a nevét a szívemben. Csak a pillanatot vártam, amikor majd őt magát szólíthatom. Mert nemsokára láthatom, ugye? – Nem. Amióta elment a kastélyba, hogy visszakövetelje a gyermeket, eltűnt. Nem, ne ijedjen meg, ő maga akarta így. Amikor megérkezett Lauzargues-ba, fegyvert szegeztek rá, és még csak meg sem hallgatták. Ha tovább erősködik, saját magát ítéli halálra, és azzal senkinek sem használna. Jean ismeri a vadásztörvényt. Megsebzett vadkant nem érdemes jó fegyver nélkül a vackában támadni. Gondolom, most azon van, hogy megszerezze azt a jó fegyvert. – Hol lehet most? – Az igazat megvallva, nem tudom. Hisz ön is tudja, ő ilyen. Nem ez az első eset, hogy eltűnik. Amikor eljön az ideje, úgyis viszontlátjuk. De megvallom, annál jobban aggódom az unokahúgomért. Nagyon ragaszkodik a kis úrfihoz, de a többiekkel együtt ő is Lauzargues foglya… – Többiek? – Godivelle, Pierrounet, a két kis szolgáló, Marthon és Sidonie, no és monsieur Garland. A kastély régi lakói. Senki sem jöhet ki onnan. Csak Godivelle, de ő sem léphet át a barikádok vonalán. Barikád! Hortense százával látta őket Párizs utcáin, és tessék, most itt van egy újabb a cantali vidék szívében, a legszabadabb és legvégtelenebb égbolt alatt, amelyet csak ember láthat! A márki nyilván megtébolyodott! Pedig olyan nyugalom, olyan hideg elszántság

sugárzott róla azon az éjszakán, amelyen megölte San Severót. – Előbb vagy utóbb beszélnem kell a nagybátyámmal – mondta. – És ő kénytelen lesz meghallgatni… – Istennek kell meghallgatnia önt, madame Hortense! De nézze csak, itt is vagyunk… Hortense azóta nem járt Combert-ben, hogy az esküvője reggelén elhagyta a házat. Azzal az örömmel lépett a földjére, amelyet az ember egy rég nem látott jó baráttal találkozva érez, és nem állhatta meg, hogy ne küldjön egy mosolyt felé. Az épület sokkal inkább tágas polgári hajléknak, mintsem főúri kastélynak látszott, melynek egyik fala egy kis sziklás bércre nézett. A nagy, szürke tető, az állandóan megcsillanó magas ablakok s főként a folyó felé lépcsőzetesen lejtő csupa virág kert végtelen bájt kölcsönzött neki… – Az ön kertje egy valóságos csoda, François! – lelkendezett Hortense. – Ami igaz, az igaz. Különféle virágok szemkápráztató sokasága bontott szirmot benne – némelyik jobban, némelyik kevésbé a tűző napsütésben –, dáliák fehér és rózsaszín kavalkádja s a mályvarózsa dús virágú ágait falhoz szorító kardvirágok színpompás tömege. Jerikói lonc és nyári lila akác kelt versenyre a falakon a violaszín klementinával, és a kicsiny virágágyakban hatalmas nefelejcsszigetek próbálták bekebelezni az aranysárgában pompázó, viruló árvácskákat. Rajtuk kívül még futórózsák igyekeztek elősegíteni egy öreg kőfal leomlását, de a kaviccsal beszórt lépcső előtti terasz körül is megszámlálhatatlanul sokféle rózsa burjánzott kedvére. – Tudja, mennyire szereti Dauphine kisasszony – mondta François gyöngéd mosollyal. – Így hát megpróbálom széppé tenni, amennyire csak lehet, amíg még egyáltalán örömét leli benne. – Ilyen súlyos? – Brémont doktor nem biztat sok jóval. Bocsásson meg egy pillanatra, szólok a kisasszonynak. A szalonból nem sokkal ezután kihallatszó örömteli felkiáltásnál

szívmelengetőbb fogadtatásban nem is részesülhetett volna. Most már semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy legalább ebben a házban szeretik, és örülnek a jövetelének. A meghatottság könnyet csalt a szemébe. – Csak nem fog sírni? – nyugtalankodott François, amikor érte jött, hogy bevezesse. – Ártana neki. Nem változott… Nem változott? Azok szemében, akik nap mint nap látják, és nem érzékelik a betegség előrehaladásának mindenapró jelét, talán tényleg nem. De Hortense, aki több mint fél éve nem látta Dauphine de Combert-t, úgy érezte, nagyon megváltozott. A szalonban feküdt a kanapén – melyen hajdanán Hortense pihentette sérült lábát – kedvenc zöld bársony házi ruhájában, és üde zöld szalagokkal ékes, nagy csipke főkötő volt a fején. A látvány kétségtelenül ismerős volt Hortense-nak, mert a rengeteg támasztékul szolgáló párna egyenesen tartotta Dauphine testét. Szép, barna haja most is tökéletesen volt fésülve, és fekete szeme még mindig őrizte, csak kissé halványabban, a kacér fényt, mely régen oly ragyogóvá varázsolta a tekintetét, de az arca lesoványodott, és hatalmas kék karikák húzódtak a szeme alatt, s leheletfinom, sárgás elefántcsontszínű bőre elveszítette egészséges színét. Dauphine Hortense felé nyújtotta soványságában is szép kezét. – Hát eljött végre, kedvesem? Annyira vártam… Miért nem írt egyetlen sort sem? – Nem gondoltam… hogy örülne neki. Lauzargues-ból való távozásom… – Mondja csak nyugodtan, hogy reményvesztett menekülése. Tényleg nem volt más választása. De miért nem hozzám jött? Megvédtem volna. – A márki ellen? Nem voltam biztos benne. Hiszen szerette őt. – És még most is szeretem. Ez egyike az ifjúság nyavalyáinak, melyet az ember egész életén át magával cipel, s amelybe egy nap észrevétlenül belehal. De talán fáradt és pihenni szeretne. Clémence elkészíti a régi szobáját. – Tegnap érkeztem Saint-Flour-ba és most csak onnan jöttem. Nem

vagyok nagyon fáradt, és Clémence-nak bőven van ideje elkészíteni a szobát. Szeretnék egy kicsit önnel maradni, ha megengedi. – Micsoda kérdés! Mondtam, hogy hiányzott. A kertre nyíló üvegajtók egyikén keresztül Selymes Asszonyság vonult be a szobába a tőle megszokott fensőbbséggel, majd egy lendületes ugrással úrnője térdén termett, aki azonnal belefúrta a kezét az állat szép, gyöngyszürke színű, dús bundájába. – Épp olyan szép, mint régen – jegyezte meg Hortense, miközben kinyújtotta felé a kezét, hogy finoman megvakargassa a macska fejét. – Igen. De attól tartok, unatkozik. A beteg ember társasága sosem kellemes. A megszokott kora reggeli sétáink a kertben szép lassan elmaradtak… Ha már itt tartunk… szeretném megkérni önt, hogy vigyázzon rá, ha már… nem leszek a házban. Szüksége lesz önre. – De ön mindig itt lesz, ebben a házban, Dauphine. Ön a ház lelke, és ön nélkül… – Igen, talán a lelkemnek nehezére esik majd elszakadni tőle, de Combert-nek meg kell szoknia új úrnőjét. Önre hagytam a végrendeletemben. Ss! Ss! Ne tiltakozzon! Csupán igazságot teszek, amikor otthont ajándékozok önnek, amelyet szerethet… önnek, akitől mindenét elvették. Heves köhögési roham fojtotta belé a szót, s utána levegő után kapkodott. Hortense rémülten rázta meg a csengőzsinórt. Clémence azonnal ott termett: – Édes Jézusom! Már megint egy roham… Odasietett a tálcához, melyen egy fiola és egy kiskanál feküdt, aztán Dauphine-hez lépett, és nagy óvatosan beadott néhány cseppnyi szivárványos folyadékot a betegének, akit e művelet közben Hortense támasztott meg, mert rohamában lecsúszott a párnáiról. – Milyen súlytalan és mennyire törékenynek látszik – jegyezte meg döbbenten Hortense. – Milyen betegségben szenved? – Brémont doktor ezt jobban elmagyarázza önnek, mint én, kisasszony… akarom mondani, grófnő. De azt hiszem, ő sem tudja igazán. Persze, ott volt az az átkozott nap, amikor Dauphine kisasszony

utoljára járt Combert-ben, és hazatérve ágynak dőlt. De volt annál rosszabb is! Később majd elmesélem – súgta oda, amikor látta, hogy Dauphine magához tért. Hortense gyöngéden visszafektette az erőtlen testet, és elrendezte a párnákat. – Pihenjen egy keveset, addig én kicsomagolok – mondta halkan. Dauphine felé fordította a fejét, és mosolyt erőltetett az arcára, majd beleegyezése jeleként kétszer lecsukta a szemhéját. Hortense kiment a szalonból, és elindult fölfelé a lépcsőn. A rózsaillat, mely egykor mindenhová elkísérte Dauphine-t, a szalonból már elillant, kiűzte a gyógyszerek s a betegség nehéz szaga, de a lépcsőházban, a magasba törő gesztenyefa lépcsők teljes hosszában, jobban érződött, sőt olyan kézzelfogható volt, hogy Hortense képtelen volt továbbmenni. Leült a legutolsó lépcsőfokra, és sírva fakadt. Ott talált rá Clémence, amikor kicsivel később fölment, és mindjárt meg is ijedt. – Az illat miatt van – magyarázkodott Hortense. – Ebben a lépcsőházban az az érzése támad az embernek, hogy a kisasszony még most is olyan, mint régen… mintha a következő pillanatban nagy ruhasuhogással itt teremne, és a régi rózsaillatot árasztaná… Clémence nem szólt rá semmit, csak leült Hortense mellé. – Szerette őt, ugye? – Szeretem, Clémence. Még most is itt van… – Ó! Alig! A hűséges szolgálót sírás fojtogatta, a hangja fátyolossá vált, és végül a nagy igyekezetben, hogy elfojtsa, csak valami morgás tört fel belőle. – És mindez a márki miatt történt! Ő az, aki miatt ágynak esett. Ő öli meg. Ó, azóta az iszonyatos éjszaka óta! Ha nem lett volna a farkas vezér, a márki itt helyben megöli… És Clémence elmesélte, miként riasztotta föl álmából egy június közepi viharos éjszakán a szalon üvegajtajainak csapkodása és az elfojtott kiáltások. – Dauphine kisasszony egy ideje már a szalonban aludt, mert

fárasztotta a lépcsőzés. Beállítottunk hát oda egy ágyat. Azt mondta, így álmatlan éjszakákon kényelmesebben gyönyörködhet a kertben. Azon az éjszakán, a zajt hallva kikeltem az ágyból, és úgy, ahogy voltam, hálóruhában és alsóingben leszaladtam a szalonba. Üres volt… de a kertben… Szusszanásnyi szünetet tartott, mielőtt belefogott volna a szeme láttára lejátszódott, hihetetlen jelenet leírásába. Lauzargues márki kirángatta a szalonból Dauphine-t, és szakadó esőben, korbáccsal ütlegelte az udvaron. Clémence hallotta, hogy közben így kiabált: „Te voltál az, te ringyó, te adtad neki a gyereket!” – És François hol volt? – Pierrefort-ban járt az egyik unokatestvérénél, akivel közösen van egy kis földjük. De az az átkozott, egészen biztosan tudott róla! Amikor láttam, mi történik, rohanni kezdtem, de Jean megelőzött. Átugrott a rózsákkal benőtt falon, rá a márkira, váratlanul, mint az augusztusi villám, kitépte a kezéből a korbácsot, és egy akkorát húzott be neki, hogy a márki hanyatt vágódott. Csakhogy az ördögfajzat nem egyedül érkezett. Az a nyavalyás Jérome is vele volt… a megátalkodott szolgalélek odafutott a zajra, és neki már puskája is volt. Szerencsére nem maradt ideje, hogy használja. A farkasvezér füttyentett egyet, és egyszerre, a jó ég tudja, honnan, egy rőt farkas bukkant elő. Alaposan elbánt Jérome-mal, de nem ölte meg… Jean fölvette a földről a puskát, és megparancsolta neki, hogy tűnjön el, és vigye a gazdáját is. Annak persze nem akaródzott még többet kapni, úgyhogy elhordták az irhájukat. Hallottam, ahogy elhajtottak a kocsival, amely az úton várt rájuk. Akkor Jean behozta szegény kisasszonyt a szalonba. Szánalomra méltó állapotban volt. Nem is annyira a veréstől, a márkinak nem volt ideje, hogy sokat üssön rá a korbácsával; de bőrig ázott, és reszketett a hidegtől meg a félelemtől. Elláttuk, és fölvittük a szobájába. Másnap Jean elment Brémont doktorért, és a kisasszony François visszatértéig a szalonban aludt. – És Brémont doktor mit mondott, amikor megtudta, mi történt? – Mit mondhatott volna nekem, szegény párának? Elmondta, hogyan

kell ápolni a kisasszonyt, és kész. Jeannak bizonyára többet is elárult, és talán önnek is mond valamit holnap, ha eljön. Hortense azonban nem tudott meg sokkal többet. Combert kisasszonynak rossz éjszakája volt, és bár Brémont doktor arca őszinte örömről tanúskodott Hortense láttán, mégis úgy tűnt, igyekszik elkerülni a négyszemközti beszélgetést. – El kell mennem még néhány beteghez – mondta, miután végzett a vizittel –, de este visszajövök. Talán nem ártana értesíteni Combert kanonokot. – François Devés már elment érte – jelentette Clémence. – Nemsokára nála lesz. – Ennyire rosszul van? – kérdezte Hortense. – Már csak a haldoklását láthatom? – Én már nem nagyon tehetek érte semmit, gyermekem – mondta sóhajtva a doktor. – De az ön jelenléte jót tett neki. Sokkal nyugodtabb… Úgy döntött hát, hogy visszatér hozzánk? – A fiam Lauzargues-ban van, doktor. És vissza akarom kapni őt. Az orvos arca elkomorult: – Vigyázzon magára! Lauzargues márki nem engedi el könnyen azt, amit egyszer megkaparintott… A feleségem, a lányaim és én is, mindannyian nagyon szeretjük önt. Ne bocsátkozzék olyan küzdelembe, amely meghaladja az erejét! Fejébe nyomta a kalapját, és a kocsijához indult. Hortense utána futott: – Kérem, Brémont doktor, csak még egy szóra. Miért nem jelentette föl azért, amit Combert kisasszonnyal művelt? Egész egyszerűen halálra verte. – Azt hiszi, nem tudom? Igen, halálra verte, de én nem láttam. Egyedül szegény Clémence látta, és az ő szava semmit sem ér egy főúréval szemben, és Jean, a farkas vezér… – Miért nem Jean de Lauzargues-nak nevezi, ahogy megilleti, és amiről mindenki csak suttogva beszél? – Nem mintha nem érdemelné meg, sőt nagyon is megérdemli, de az

apja megtagadta. És ön, aki közelről ismeri, el tudná képzelni róla, hogy eljön valamelyik törvényszékre, és megvádolja az apját? Ugyan! – Pedig gyűlölik egymást. – Lehet, de Jean akkor sem alacsonyodna le odáig, hogy kezet emeljen az apjára, még ha megtagadták, megvetették és nyomorba kényszerítették is! Nekünk egy szavunk sem lehetne. Egyébként… ő sem engedte volna. – Dauphine? Gondolja? – Biztos vagyok benne. Amikor néhány napja megvizsgáltam, egy kis arckép hullott ki a párnája alól. Egy miniatúra, de az arc, kicsinysége ellenére is, jól kivehető volt rajta. Ez az a betegség, amely elemészti, mert nem akar kigyógyulni belőle: nincs már helye a szeretett férfi életében. – Ő olyan jó, nagylelkű, kedves… Hogy nem tud elszakadni egy ilyen szörnyetegtől? – Úgy, hogy még egy szörnyeteg is lehet vonzó, és ez már örökre fogva tartja őt! Most menjen hozzá, várja önt. A szobába belépve, melynek valamennyi elefántcsont- és kék színben pompázó szőttesét Combert kisasszony készítette, Hortense megértette, hogy a kisasszony már soha nem hagyja el a világos selyemfüggönyök mögött megbújó ágyat, az ablak mellett álló mahagóni szövőszék sem látja már, amint leül elé, s a megkezdett mű is félbe marad. A kék ágytakaró alatt máris összetöpörödött test nem vádolja önnönmagát, és a takarón fekvő kezek máris olyanok, akár a viasz. Hortense szívét hirtelen bánat nehezítette el, amint közelebb lépett hozzá. Csak most, az utolsó pillanatban jött rá, hogy ez a titokzatos nő milyen kedves volt számára, és milyen nehéz lesz elveszítenie. – A doktor azt mondta, vár engem. – Igen. Beszélni szeretnék önnel, még mielőtt a jó kanonok hallgatna meg. Itt az ideje… nagyon is! – Hortense kissé csodálkozó mosollyal nézett rá. Arra a néhány órára, ami még hátra volt az életéből, Dauphine de Combert olyan szép akart lenni, amennyire csak engedte a

betegsége. Kis inge habos csipkék és fehér szalagok valóságos kavalkádja volt, s a Clémence által gondosan fésült frizurát egy hozzá illő főkötő koronázta meg. – Milyen szép! – mondta Hortense őszintén. – Nagyon jólesik ezt hallani, mert tudom, hogy így is gondolja. Illetlenség lenne, ha toprongyosan jelennék meg a Jóisten előtt, amikor másképp is van módom. Fabrice nagybátyám fodrászt hívatott és tiszta inget kért, mielőtt fölment volna a vérpadra. Aztán pedig, az itt maradókra is kell gondolnom. Nem mindegy, hogy milyen kép marad meg bennük rólam. De hagyjuk ezt! Mint mondtam, az idő sürget, és… Köhögési roham jött rá, és nem tudta folytatni. Egy segítségért esdeklő fuldokló mozdulatával mutatott a betegágya mellé készített vizespohárra. Hortense itatott vele egy-két korty vizet. – Kifárasztja magát. Nem pihenne inkább egy keveset? – Nem… nem, mielőtt Isten bocsánatáért mernék esdekelni… szükségem van… az ön megbocsátására! – Az én bocsánatomra? Ugyan mit bocsáthatnék meg? – Többet, mint gondolná! Két szó, és megérti: Hortense, én mutattam be San Severo herceget Foulques unokatestvéremnek. Én tehát – esküszöm, akaratlanul – felelős vagyok a szülei haláláért. Síri csönd ülte meg a szobát. Dauphine-nak minduntalan elfogyott a levegője. Hortense kiszáradt torokkal lázasan kutatott szavak után. Minden bizonnyal szörnyű dolgokról fog most hallani, és legszívesebben elmenekülne, ki ebből a szobából, még mielőtt egyetlen szó is elhangzana… A haldokló kitalálhatta a gondolatát, mert így szólt: – Ön bátor teremtés, Hortense. Végig fog hallgatni engem, és aztán ítél… – Hallgatom. – Édesanyám Marié de Lauzargues után egy évvel távozott közülünk. A halálával némi vagyonhoz jutottam, és akkor azt hittem, Foulques de Lauzargues nőül fog venni. Hiszen oly régóta szerettem már! De ő az idő tájt harcban állt az egyházzal, és megfogadta, hogy soha többé nem teszi templomba a lábát. Én viszont képtelen lettem

volna Isten nélkül férjhez menni. Nem jöttem rá mindjárt, hogy nem szeret engem… legalábbis nem igazán szeret. Pihenő voltam a harcosnak, csöppnyi kényelem e békés kis házban Lauzargues zord légköre után, egy selyemszoknya libbenése… és főképp… főképp… a szeretője. Újra vizet kért, és Hortense megitatta. – Az ember nem fordít gondot arra, ami már az övé, és úgy ismeri, akár a tenyerét. Hogy szakítsak kissé ezzel a helyzettel, föl-fölmentem Párizsba, az unokatestvéreimhez. Ott ismertem meg San Severót. A szélsőséges királypártiak körét látogatta, és különösképpen a befolyásos pénzemberek társaságát kereste. Több alkalommal jártam az ön szüleinél. Victoire, az édesanyja, kedvesen fogadott, és azt hiszem, a látogatásaim különös örömöt jelentettek a számára, mert ahhoz a múlthoz tartoztam, amelyet elutasított, de elfelejteni sohasem tudott. A velem való ismeretsége révén San Severo hamarabb nyert bebocsátást a Berny-palotába… – Lauzargues-ba érkezésemkor ön rengeteg kérdést tett föl nekem, pedig éppen olyan jól tájékozott volt, mint én. – Nem igazán. Az édesapja nem nézte jó szemmel, hogy engem, mint a családhoz nagyon is közel álló személyt, gyakran meghívnak a Berny-palotába. És egyébként is, minden alkalommal csak rövid időt töltöttem Párizsban. San Severo nagyon hamar egy lépéssel előbbre járt, mint én… De udvarolgatott nekem, és egy nap az az esztelen ötletem támadt, hogy talán féltékennyé tehetem egy kicsit Foulques-ot, ha meghívom San Severót, látogasson el hozzánk, Auvergne-be. Milyen bolond voltam! Inkább én lehettem volna féltékeny, mert a két férfi között azonnal szoros barátság szövődött. San Severo több alkalommal is visszatért ide. De később már nem udvarolt nekem. Érthető: elérte a célját, sikerült beférkőznie Victoire családjába. Az elszegényedett, pénzsóvár Foulques-ban éppen megfelelő cinkostársra lelt… – Hogy lehet az, hogy soha nem hallottam róla Lauzargues-ban? – San Severóról? Úgy, hogy egyszer sem járt ott. A nagybátyja

igyekezett elkerülni, hogy párizsi kapcsolatairól tudomást szerezzenek a vidéken. Amikor San Severo utoljára járt itt, nagyon megleptek a köszönés gyanánt mondott szavai: „Remélem, kedves márkim, nemsokára gyámkodhat az unokahúga fölött!” Természetesen magyarázatot kértem. Foulques nem volt hajlandó semmiféle magyarázatra, de amikor az állítólagos kettős öngyilkosság híre eljutott hozzánk, minden világossá vált számomra. Ettől a pillanattól meg voltam győződve a herceg bűnösségéről. És sajnos arról is, hogy a márki a cinkosa volt… – Neki… beszélt erről? Combert kisasszony becsukta a szemét, és bólintott. – Még arra sem méltatott, hogy letagadja. Ekkor tett engem is a cinkostársává. Ó, és milyen könnyen! Csak annyit kellett mondania: „Ami megtörtént, megtörtént, és semmi értelme bolygatni. Csak arra gondoljon, hogy végre gazdag leszek… és feleségül vehetem, mert nem kell többé szégyenkeznem a szegénységem miatt.” Ennyi! A folytatást, azt hiszem, ismeri. Az édesapja halála után Foulques az ön egyetlen élő rokona maradt, és befolyásos személyiség az udvarnál; könnyedén elérte, hogy San Severót helyezzék a bankház élére… Szüksége volt valakire, aki akadályt gördít apja egykori munkatársai elé… A többit a mindenható X. Károly végezte el, és azóta Foulques-nak nem lehet panasza San Severóra. – Nem lehet panasza? Látom, van, amit még ön sem tud Lauzargues ügyeiről! Egy nappal azelőtt, hogy másodszor is elrabolta tőlem a gyermekemet, a márki egy jól irányzott fejlövéssel végzett San Severóval. A Chaussée-d'Antinen történt, édesapám egykori könyvtárszobájában… Onnan tudom, hogy ott voltam. Én is azért mentem oda, hogy megöljem azt a nyomorult gyilkost, és a rejtekhelyemről mindent láttam. Dauphine becsukta a szemét, keresztet vetett, aztán összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Hortense ott ült az ágya szélén, csöndben várta, hogy Dauphine befejezze az imát, és közben igyekezett rendet teremteni kavargó gondolataiban. Egy dologban biztos volt: szemernyi

haragot sem érzett ez iránt a nő iránt, aki eleinte akaratlanul, aztán már a tények tudatában a márki cinkosává vált, csak mert rabul ejtette egy szörnyű szenvedély, mely sem nyugalmat, sem pihenést nem hagy áldozatainak. A szenvedélye nem sokban különbözött attól, amit Hortense Jean iránt érzett. És ki tudja, nem szeretné-e akkor is, ha Jean valami bűnt vagy becstelenséget követne el? Egy kocsi kerekeinek zaja szakította félbe a töprengését. Az ablakhoz lépve látta, hogy Combert kanonok egy ősrégi hintóból száll ki éppen, mely kopott volt ugyan, de nagy, puha párnái bizonyára megfelelő kényelemmel szolgáltak az elpuhult test számára. Hortense visszasietett a szobába. – Dauphine, a kanonok van itt. Most kettesben hagyom önöket. A halovány kéz megragadta Hortense kezét. – Azt hittem, elmenekült… De mégis itt van. Nem irtózik tőlem? Hortense megszorította Dauphine kezét, majd megcsókolta verejtékes homlokát. – Szegény barátnőm, semmi okom rá. Ön inkább áldozat, mintsem bűnös. És különben is… nagyon szeretem. Nyugodjon meg… Clémence lépett be egy kis szenteltvizes tálkával és egy virágvasárnapi barkaággal. Hortense segítségével előkészítette a szobát a szertartáshoz. Fehér asztalkendőt és kis hímzett terítőt tett az asztalra, odakészített egy feszületet és a szenteltvizet, s végül ellenőrizte úrnője ruházatát és frizuráját. Aztán szélesre tárta a szoba ajtaját. Röviddel ezután a kanonok, aki egy másik szobában öltözött be a szertartáshoz, belépett a szobába, s a két nő letérdelt. Kezében hozta az utolsó kenet olaját, s a füstölőt François lengette mögötte… Aztán Hortense, Clémence és François kiment, hogy a haldokló egyedül maradhasson Istennel és az ő szolgájával itt a földön. – Nem éri meg a holnapot – jegyezte meg Clémence, köténye sarkával törölgetve a szemét. – Ma reggel, amikor a levesnek tettem föl a vizet, egy parázsló fadarab kigurult a többi közül. És a múlt éjjel hallottam a fülesbaglyot… Dauphine de Combert a nap utolsó sugarával hagyta el a földi létet,

és a házra síri csönd borult. Az ingaórákat megállították, és gondosan bezártak minden ablaktáblát, s míg a test a házban van, nem is nyitják ki őket. Selymes Asszonyság Hortense szobájában keresett menedéket, és nagy, szomorú szemeket meresztett, de a cirógatás nyomán végül mégis becsukta őket. Mostantól Hortense volt Combert úrnője. Halála előtt Dauphine ünnepélyesen ráruházta a hatalmat, és most tőle várták az utasításokat. Ő azonban elzárkózott ettől. Úgy érezte, hogy amíg a kastély úrnője nem tér meg a völgy mélyén levő kis kápolna temetőjében lévő sírboltba a szülei mellé, addig semmiféle utasításnak nincs helye a házban. – Mindenki tudja, mi a dolga – mondta. – Én most még a vendége vagyok. – Ez a lelki kifinomultság minden tiszteletet megérdemel, gyermekem – jegyezte meg elismerőleg a kanonok, akinek a temetés utánig Combert-ben kellett maradnia. – Ha gondolja, virraszthatunk együtt… Nem ők voltak az egyetlenek. Már az első órában megszólalt a kápolna lélekharangja, és odavonzotta a környékbelieket. Jöttek a kis falvakból, a magányos tanyákról, egyenként és csoportosan, lámpással a kézben; néhányan valódi szomorúságot mutatva, sőt könnyezve, mert Combert kisasszonyt valamennyi szomszédja szerette. Megérkeztek, lerótták tiszteletüket az elhunyt előtt, aki most a szalon közepén feküdt egy hatalmas rózsacsokor alatt, amelyet François szinte tapogatózva szedett le a sötétben, meghintették szenteltvízzel, köszöntötték Hortense-t és a kanonokot, aztán letérdeltek vagy állva maradtak, aszerint, hogy férfi vagy asszony volt az illető. François maga döntött arról, hogy a gazdaságában szolgálók még napkelte előtt induljanak útnak, és értesítsék a régi barátokat, akik túlságosan messze laknak ahhoz, hogy a harangszó vigye el hozzájuk a hírt. De egy bizonyos kényes kérdésben mégis Hortense-hoz fordult: – Lauzargues-ba is küldjek? Hortense gondolkodás nélkül válaszolt.

– Mindama bűn ellenére, amelyet a márki elkövetett ellene, a kisasszony egészen biztosan fájlalta, hogy nem volt mellette az utolsó óráján. Mindenesetre, bármily súlyos hibákat és tévedéseket követett is el, a márki a vidék egyik első embere. Senki sem értené meg, ha nem értesítenénk. – Ez esetben magam megyek oda. Déltájban érkezett vissza, és azonnal beszámolt küldetéséről. A márki személyesen fogadta a kastély előcsarnokában, és némán hallgatta végig, csupán egy fejbólintással nyugtázva a temetés másnapi időpontját. Aztán sarkon fordult, és még csak köszönetre sem méltatva a hírvivőt, elviharzott. – Nem találkozott senki mással? – kérdezte Hortense kissé csalódottan. – Senkivel, csak egy szolgálóval. Egyébként sem tessékeltek beljebb. De a ház távoli sarkából Godivelle hangját hallottam, amint egy bölcsődalt énekelt… és nevetett, mint egy nagyanyó a picinyére. – Köszönöm, François. Rátalált az egyetlen dologra, amely örömet okozhat nekem. Már csak Jean hiányzik. Tényleg nem tudja, hol lehet? – Már mondtam. Egy biztos: nincs a közelben. Másként a harangszó visszahívta volna… és már itt lenne. A nap folyamán Hortense-nak rengeteg tennivalója volt, és nem volt ideje a saját keservével törődni. Egymás után érkeztek a látogatók: Saint-Croix grófné, máris tetőtől talpig feketében, Aydit apátsági ügyvivő meg Entremont báró és báróné. Gondoskodni kellett az elszállásolásukról, mert csak a halotti tor után indulnak vissza. Clémence és egyik unokahúga segítségével – akiért egy közeli faluba küldettek el – Hortense-nak hamarabb kézbe kellett vennie az irányítást, mintsem gondolta, és ennélfogva megállapíthatta, hogy Dauphine csinos kis ajándékkal lepte meg. A gyönyörű vásznakkal teli szekrények előtt, melyekből a kicsiny zsákocskáknak köszönhetően finom illat áradt, az étkészletekkel és ezüstneműkkel teli komódok láttán megértette, hogy többgenerációnyi kiváló ízléssel megáldott asszonytól örökölt.

Amikor a gyertyák fényében Clémence-nak segédkezett, észrevette, hogy a szolgáló nyugtalanul pillantgat felé. – Ugyan mi jár a fejében, Clémence? Talán miattam ilyen nyugtalan? Sajnálja, hogy Dauphine kisasszony rám hagyta a házát? – Ó, dehogy! Csak attól félek, hogy ön nem fog itt maradni. Nem azért jött vissza, hogy aztán itt éljen, hanem Lauzargues miatt. – Téved! Lauzargues nem az enyém, soha nem lesz az, és én nem is kérek belőle. Egészen mostanáig nem volt tető afejem fölött, Clémence. Az úrnőjének hála, most már van. Soha többé nem hagyom el ezt a házat… csak akkor, ha nem fogad el engem. – Hogy a ház ne fogadná el önt? Hiszen már el is fogadta. Kérdezze csak Selymes Asszonyságot, akinek máris megvannak a maga szokásai ön mellett. Ezen az éjszakán Hortense végre pihenhetett egy keveset. Dauphine egy szép, hímzett rózsákkal díszített lepellel letakarva – melyet sok évvel ezelőtt ő maga készített az alkalomra – feküdt a koporsóban, és sokan virrasztottak mellette. A kanonok elment aludni, és Hortense-tól is megkövetelte, hogy tegyen hasonlóképpen. Ez az éjszaka az öreg barátoké volt, akik gyermekkora óta szerették Dauphine-t, s akik most vérző szívvel vették tudomásul, hogy előttük ment el. – Hagyja meg nekik! – mondta a kanonok gyöngéden. – Hálásak lesznek érte. Holnap amúgy is nehéz napunk lesz. Mindenképpen pihennie kell egy keveset. Kedves, eltávozott barátnőnk is így kívánná. – De Hortense tudta, hogy bezárt spalettájú szobájában nehezen fogja meglelni a nyugalmat, amelyet a kanonok tanácsolt neki. Az ember nem inti csöndre a gondolatait, amikor azok össze-vissza kavarognak benne, és Hortense fejében nem akart nyugalom lenni. Túl sok kérdés merült föl benne, amelyekre nem volt válasz. Például: mi történik majd holnap, amikor Dauphine-t eltemetik? A márki is csatlakozik a búcsúszertartásra már összegyűlt többiekhez? És ha igen, milyen lesz majd Lauzargues urának és Combert újdonsült úrnőjének találkozása? Rengeteg apró intéznivalója volt még. Amennyiben a márki eljön, nem

teheti meg, hogy az egész vidék szem láttára nem hívja el a halotti torra. Akkor mit tegyen? Csak ült a fotelban, melyben furcsa eljegyzése éjszakáján virrasztott, és gondolkodott. Ha fogadná a márkit, azzal megbántaná Combert kisasszony hűséges szolgálóit, ha nem fogadná, azzal a vidék nemességét sértené meg. Ő azonban a szívére akart hallgatni, és végül arra az elhatározásra jutott, hogy a gyilkos soha többé nem teheti be a lábát áldozata házába. A márki soha nem foglalhat helyet annál az asztalnál, ahonnan elűzte a ház asszonyát, még akkor sem, ha ezért az auvergne-i előkelőségek kitagadják is Hortense-t maguk közül. Hortense végre megbékélt lélekkel hajthatta álomra a fejét, amelyre már nagyon nagy szüksége volt. Az ég verőfényes napsütéssel ajándékozta meg Dauphine de Combert-t az utolsó útján. Sokan jöttek el. Még Saint-Flour-ból és ChaudesAigues-ből is voltak. Brémont doktor elhozta a feleségét és a lányait, s Hortense boldog volt, hogy viszontláthatta őket, oly kedves emlékként élt benne a meleg fogadtatás, amelyben annak idején részesítették. A kanonok által celebrált egyszerű és mélyen megható misét követően Dauphine testét abban a kis temetőben helyezték örök nyugalomra, amelyben az övéi is nyugodtak, és az emberek egymás után járultak a nyitott sírgödörhöz, hogy egy-egy maréknyi földet szórjanak a koporsóra. Hortense nyitotta meg a sort, aztán a többiek következtek; végül azok, akik nem kaptak meghívást a torra, elbúcsúztak Combert új úrnőjétől és szétszéledtek. Amikor Hortense a ház felé indult, madame de Saint-Croix belekapaszkodott a karjába, és ránehezedett. – Az én koromban már nem jelent örömet a hosszú gyaloglás – mondta. – Mindenképpen egy ifjú és erős kar segítségére van hozzá szükségem. Aztán lehalkította a hangját, és hozzátette: – Itt van ő is, de ne nézzen oda! – Kicsoda?

– Az a tébolyult Lauzargues! A temetőben vettem észre, hogy ott áll a leghátsó sorban. Most lép oda a sírhoz, amikor már senki sincs ott. Ne, ne forduljon meg! Nem szabad ránéznie. Hortense csodálkozó pillantást vetett a grófnéra. – Miért mondja ezt? – Mert ha ránéz, kénytelen lesz fogadni őt. A hagyomány megkövetelné azt, amit az erkölcs megtilt. Ne nézzen így rám, kedvesem! Sok mindenről nem tud még. Például erről sem. Madame de Saint-Croix a botja végével, melyre a másik kezével támaszkodott, egy nagy kört rajzolt, melynek alakja a vidékükre hasonlított. – Tapintatos emberek élnek ezen a vidéken. Süketnek és némának látszunk, de a kastélyaink és főúri házaink mélyén is tudomást szerzünk arról, ami a közülünk valóval történik. Combert asszonya, ön nem „láthatja” többé Lauzargues márkit. Ez pedig, elismerem, rendkívül kényes helyzetbe hozza. – Pedig előbb vagy utóbb találkoznom kell vele. Nem hagyhatom, hogy ő nevelje fel a fiamat. Nagyon félek, hogy a saját képére formálná. – Mint nő, egyetértek önnel. De mint a vidék nemeseinek egyike, nem. A fiainknak az őseik földjébe kell gyökeret ereszteniük, ha nem akarnak elpusztulni. Az ön fia egy Lauzargues. Lauzargues földjére van szüksége. Az útkanyarulathoz érve Hortense nem állhatta meg, hogy fekete fátyla alatt ne pillantson hátra. Látta a márkit, ahogy éppen ellépett az időközben földdel betakart sírtól, és a fejébe nyomta széles karimájú kalapját, egy parasztkalapot, mely elfedte kilétét. Hortense azt is látta, hogy odalép a lovához, amelyet egy fához kötött, eloldozza, és nyeregbe pattan. Egyetlen pillantásra sem méltatta a Combert felé tartó kis csoportot, és egyébként sem lépett oda hozzá senki… Lovát a folyót szegélyező mezők felé fordítva visszaindult az úton, amelyen jött, és nem nézett hátra.

XII. FEJEZET A tébolyult éjszakája

A temetést követő héten dr. Aumont, chaudes-aigues-i jegyző eljött, és fölolvasta Combert kisasszony végakaratát. A kisasszony úgy rendelkezett, hogy Clémence, François és a kanonok is részesüljön az örökségből, de a vagyon a legnagyobb részben Hortense-ra szállt, aki ily módon nem annyira gazdagságot, mint inkább viszonylagos anyagi jólétet kapott örökül, amely a megélhetését és fia neveltetését biztosítja majd anélkül, hogy alacsonyabb életszínvonalra kényszerülne. – Örülök – mondta François-nak. – Szeretem ezt a házat, és úgy sincs már semmi dolgom Párizsban. – De azért csak van ott valamije, valami vagyona? – Valószínűleg nem sok maradt belőle, kivéve talán az édesapám palotáját, annak a sorsáról majd dönteni kell. A fiam gazdag ember lesz, nekem azonban semmi szükségem erre a gazdagságra. Csak arra vágyom, hogy Jean mellett élhessek, márpedig ő nem érezné jól magát Párizsban. Ha egyáltalán rászánja magát, hogy egy nap visszajöjjön. A hangjában csöppnyi keserűség bujkált. François szerint néhány nap múlva lesz két hete, hogy a farkasvezér eltűnt. Hová mehetett, ha még Dauphine halálának híre sem hozta vissza? – Haza fog jönni – nyugtatgatta François. No gyötörje magát! Talán már nem bízik benne? Én biztos vagyok abban, hogyha tudna az ön ittlétéről, már eljött volna. Ő is vissza akarja szerezni a gyermeket a márkitól… – Luern is biztosan vele van. Amióta visszajöttem, még egyszer sem hallottam a farkasokat. – Az első hóval hazajönnek… – És Jean is velük? Én nem akarok addig várni. Elmegyek Lauzargues-ba, hisz eredetileg is így terveztem!

– Ne tegye, madame Hortense! Várja meg, míg Jean visszatér. Ketten erősebbek lesznek. Különben Isten tudja, mi minden történhet önnel… – Elkísérne? – Természetesen. De mit csinálok majd egymagam, ha a márki úgy dönt, hogy ott fogja önt? Miért gondolja, hogy lemond régóta dédelgetett vágyáról? – De akkor miért erősítette meg a várat, és miért tiltotta meg, hogy kiejtsék előtte a nevemet? Szerintem most gyűlöl engem. De ha mást nem, legalább ki kell puhatolnom a szándékait. Mindenesetre – toldotta meg mosolyogva – lehet, hogy több fegyverem van ellene, mint gondolná. Holnap elmegyünk hozzá. François komoly erőfeszítéseket tett, hogy megpróbálja lebeszélni Hortense-t, de ő ragaszkodott az elhatározásához, és másnap megparancsolta François-nak, hogy nyergelje föl a lovakat. Egy olyasfajta emberrel szemben, mint amilyen a márki, Hortense jobbnak látta egyszerű látogatással kezdeni. A hintó láttán esetleg azt gondolhatják, hogy azonnal el akarja hozni a kicsit és a dajkáját, és az a veszély is fennáll, hogy magára haragítja a szívtelen nemesurat. Így viszont egy egyszerű kirándulás, udvariassági látogatás látszatát keltik. S talán Combert közelsége okán a márki hajlandó lesz elállni az elképzelésétől. – Békét kínálok neki – mondta sóhajtva Hortense. – A két birtok viszonya újra olyan lehetne, mint régen. Ha a márki okosan viselkedik… megpróbálhatnánk elfelejteni a múltat. Ne értsen félre, François, én soha nem fogok elfelejteni semmit, de a háborúskodás nem vezet jóra, és kettőnk küzdelme már így is épp elég áldozatot követelt. Azt hiszem, Dauphine is úgy kívánná, hogy legyen békesség köztünk, legalábbis látszólag. – Mindig is ezt kívánta, egészen az utolsó pillanatig. De semmi nem utal arra, hogy a márki kész lenne elfogadni a felé nyújtott békejobbot. Én még most is azt gondolom, hogy meg kellene várnia Jeant. – Persze, de megvallom, azt sem szeretném látni, hogy Jean a saját

apja ellen harcol. Egyformán vad természet lakozik mindkettejükben, és ha az egyik a másik kezétől esne el, az a legnagyobb bűn lenne, amelyet ember csak elkövethet. – Látszik, hogy asszony – morgott François. – Arról álmodoznak, hogy békét teremtenek maguk körül, s közben ők a viszály okozói. Már elfelejtette, hogy mindkét férfi magába szerelmes? – A szerelem sárba tiprása lenne, ha a márki irántam táplált érzelmeit is ezzel a névvel illetnénk. Egyébként is több volt benne a gyűlölet, mint a gyöngédség… – Na látja! És maga ennek ellenére be akarja tenni a lábát abba a házba? Nem telt bele sok idő, és Lauzargues tornyai előbukkantak a kanyar mögül. Ugyanúgy, ahogy a márki a temetőbéli látogatásakor, a két lovas is a folyót követve és nem az úton haladt, és ez az útvonal jóval rövidebb volt. – Jobban, mint valaha! Mondtam már önnek, François, hogy van egy titkos fegyverem…Azzal lovaglóostora nyelével finoman rákoppintott a lova farára, hogy gyorsabb tempóra nógassa. Érezte az összecsapás közeledtét, és ettől fölpezsdült a vére, s a szemében lény gyúlt. Röviddel ezután a lovasok elérték a sáncszerű építményt, amelyet a márki az út és a folyó közé emeltetett, hogy kastélya közvetlen környékét nagyobb biztonságban tudhassa. A sáncon volt egy nyílás, amelyen egy ló, sőt egy kocsi is átfért, de Chapioux intéző fia, Róbert, őrséget állt mellette. Kevés áthaladó lehetett, mert a fiún látszott, hogy halálosan unatkozik. A lovasok megjelenése kirángatta tespedtségéből. Talpra ugrott, és puskájával a jövevényekre célozva fölszólította őket: – Állítsák meg a lovakat! Mit akarnak? François vállalta magára a válaszadást: – Szép kis fogadtatás, mondhatom! Tán csak nem háborúban állunk? Mindegy; bármi légyen is az utasítás, melyet kaptál, Róbert, az udvarias viselkedést nyilván nem tiltották meg neked, és elvárom, hogy illően köszöntsd Lauzargues grófné őnagyságát! Beszéd közben az intéző előhúzott egy pisztolyt, s az imént

mondottak megerősítéseként még hozzátette: – Ha tétováznál, emlékeztetlek rá, hogy pontosabban célzok, és gyorsabb vagyok, mint te… – Ó, jó, jó! A fiú kelletlenül levette a fejéről a sapkáját, és ezt motyogta: – Hozta Isten a grófnő őnagyságát! Szolgálatára lehetek valamiben? – A márkihoz jöttem. Menjen, és jelentse neki, hogy itt vagyok! – Bocsássa meg, nem tehetem. Ha bemennék, elhagynám az őrhelyemet, és… – És félő, hogy megrohamozzuk a várat, amelyhez eddig csaknem ezer férfi szükségeltetett. Nevetséges! Akkor legalább hívja ide! – Semmi pénzért nem merészelném! – Akkor mi megtesszük helyetted – mondta François, aki úgy látszik, mindenre gondolt. A nyeregtáskájából egy pásztorkürtöt vett elő, és egymás után háromszor belefújt. A fiú döbbenten nézte. Hortense pedig képtelen volt magába fojtani a nevetést. – Akárcsak a középkorban. Most aztán mit hisznek majd rólunk? – Nem mi viselkedünk nevetségesen, grófné. Várjuk meg, mit szólnak hozzá. – Godivelle nemsokára megjelenik kedvenc helyén, a bejárati ajtóban… De a márki alakja tűnt föl a Lauzargues-ok nemesi jelvényeivel díszített kő címerpajzs alatt. Amikor a hosszú, fekete lovaglóruhában fölismerte Hortense-t, a küszöbön maradva odakiáltott nekik: – Mit akarnak? – Tárgyalni önnel, márki, ha nem túl nagy kérés. Van miről beszélnünk egymással, és azt hiszem, egyikünk sem szeretné, ha a szavainkat szerteröpítené a szél. Egy pillanatra mégis a szél maradt az úr; a szél, mely belekapott a márki hófehér üstökébe, mint akkor este is, amikor Hortense megérkezett hozzá. Aztán a márki így szólt: – A házam, ahogy mindig, most is nyitva áll ön előtt, madame de

Lauzargues. De csak ha egyedül jön. François sietve Hortense karjára tette a kezét: – Könyörgöm, ne menjen oda! Lehet, hogy csapda. – Lehet, François, de én nem félek. Számítottam rá. Közben a márki még hozzátette: – …és nem keveri bele a szolgákat az urak dolgába. – François Devés nem szolga, és ezt ön is jól tudja. – Igaz, hogy egykor megpróbált tenni ellene, de soha senki nem kényszeríthet rá, hogy egyenrangút lássak benne! Jöjjön be, ha akar, de egyedül! Hortense úgy tett, mintha a kalapjához tűzött, arca elé omló fehér fátyol zavarná, de közben François-hoz fordult, és átadott neki egy kis cédulát, amelyet a kesztyűje hajtókájából húzott elő. – Ha ez csapda, vigye el ezt az üzenetet Merlin jegyzőhöz, SaintFlour-ba. Ha három nap múlva nem lennék Combert-ben, teljesítse a kérésemet. – Gondolja, hogy a márki itt akarja tartani önt? – Lehet, de nem biztos. Azonban minden eshetőségre föl kell készülni… – Akkor miért csak három nap múlva? – Mert így kívánom – mondta kedvesen. – Emlékezzen, hogy már akkor ide indultam, amikor találkoztunk. – Mi lesz már? – kiáltott a márki. – Elhatározza magát végre? Vagy a végrendeletét diktálja? François összerezzent a szó hallatán, és megint vissza akarta tartani Hortense-t. – Ne menjen, az Istenért! – Oda kell mennem. A tályogot ki kell fakasztani… másképp lehetetlen tovább élni. Hortense nyugodtan leszállt a lováról, a karjára vette lovaglóruhája uszályát, és elindult fölfelé a kastélyba vezető sziklás ösvényen. Ahogy közeledett felé, Foulques de Lauzargues győzedelmes mosolya úgy vált egyre gúnyosabbá.

– A szolgái azt hiszik, én vagyok az ördög, nemde húgom? A „végrendelet” rémítette meg Devés-t? – Lássa be, hogy kétes ízlésre vall… Bemegyünk? Alig várom, hogy megölelhessem a fiamat. Nyáridőben a kastély ajtaja rendszerint nyitva maradt, most azonban a márki gondosan bezárta Hortense mögött. Arra sem maradt ideje, hogy nyugtalankodjék emiatt, mert a folyami kavicsokkal kirakott előtérben már szaladt felé Godivelle. Hortense nem törődött vele, mit szól majd a márki, széttárta a karjait, s a két asszony meleg szeretettel üdvözölte egymást. – Nagyon hiányzott nekem, Godivelle! – mondta Hortense. – Nem tudtam, és nem én akartam, hogy így legyen. Ugye tudja? – Persze! De most vezessen a fiamhoz! Annyira szeretném már látni! – Ó, az a kisangyal! Öröm és boldogság költözött vele a házba. A barátságtalan előtérben körbepillantva, mely most még sötét is volt a bezárt ajtó miatt, Hortense arra gondolt, hogy életörömnek nyomát sem látni, boldogságnak pedig még kevésbé. De türelmetlenül követte Godivelle-t a konyhába. – Épp jókor érkezett – jegyezte meg Godivelle. – Most fog szopni. Csakugyan. Amikor Hortense belépett a konyhába, Jeannette a blúzát kigombolva épp a mellét kínálta a mohó kis szájnak, s az telhetetlenül kapott utána, miközben a rózsás ujjacskák szétterültek a dajka fehér bőrén. Hortense-t megpillantva Jeannette arca földerült. – Grófné őnagysága! Végre! Micsoda öröm, Istenem, micsoda öröm! – Jó napot, Jeannette! Én is örülök, hogy újra látom. Sápadtnak látszik, csak nem beteg? – Ez az ostoba lány egyfolytában csak sír! – dohogott Godivelle. – A teje meg elkezdett apadni. Már nincs neki elég, és… – Nincs elég? – dörrent rá a márki, aki utánuk jött a konyhába. – Miért nem szóltak erről nekem? Azt hiszik, hagyom éhen halni az unokámat? Ha nincs elég teje, akkor le is út, fel is út! Jeannette szeméből, minthogy amúgy is állandóan közel állt a

síráshoz, patakzani kezdtek a könnyek, és ösztönösen még közelebb vonta magához az életerős kicsi testet. – Ó, ne, könyörgök, nagyságos úr! Most egy kicsit kevesebb a tejem, de vissza fog jönni, biztos vagyok benne… olyan boldogtalan lennék, ha elválasztanának tőle. – Úrfit mondjon, faragatlan perszóna, amikor az unokámról beszél! Az érzései pedig senkit nem érdekelnek itt. A nagybátyja éppen odalent van! Elmehet vele, ha már nem jó semmire. Hortense haragra gerjedt: – Mióta szólnak bele férfiak a csecsemők táplálásába? – kérdezte. – Ne sírjon, Jeannette! A fiam ön mellett a lehető legjobb gondoskodásban részesült, és azt akarom, hogy maradjon vele, akkor is, ha nincs több teje. Előbb vagy utóbb úgyis el kell választani a kicsit! Ezt magának tudnia kell, Godivelle! – Persze, madame Hortense, persze! Úgy csináljuk, ahogy kell. De ha Jeannette-nak nem tudjuk hasznát venni, jobb lenne, ha hazamenne. Godivelle hangja nyugodt volt, Hortense az indulat leghalványabb jelét sem fedezte föl benne. Nyilvánvalóan féltékeny volt a fiatal dajkára, magának akarta Étienne-t, és mindent megtett, hogy Jeannetteet eltávolítsa a közeléből. – Elfelejtette Godivelle, hogy Combert már az enyém? Jeannette számára mindig lesz ott hely… a fiam mellett. Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy rátérjek látogatásom céljára. Étienne-ért jöttem… Aranycirmos szemével kihívóan nézett nagybátyjára, szándékolt hangsúllyal ejtve a gyűlölt keresztnevet. A föllobbanó harag egy pillanatra vörösre festette az öreg uraság sápadt, de továbbra is rezzenéstelen arcát. – A konyha nem a legalkalmasabb hely arra, hogy megvitassuk az ügyeinket, kedvesem. Fáradjon velem a szalonba. – Ahogy kívánja. De nem szeretnék sokáig maradni. Godivelle váratlanul kifakadt. A szeméből patakzottak a könnyek, és kiabált: – Csak nem rabolja el tőlünk a kicsit, madame Hortense? Rosszul

teszi. Nincs joga hozzá. – Mintha mindannyian megfeledkeztek volna arról, hogy én vagyok az anyja! – Nem számít. Ő egy Lauzargues, és az ősei földjén kell felnőnie! Az öreg házvezetőnő szavai kellemetlenül emlékeztették madame de Saint-Croix szavaira, de nem ért rá foglalkozni vele. A márki rögtön le is zárta a témát, mondván, hogy ez az ügy egyes-egyedül őt és elsősorban őt érinti, s hogy az embereinek semmi közük hozzá. Hortense sietős csókot nyomott a kisfia homlokára, és követte a márkit a szalonba. Az anyagi jólét egy kicsivel több kényelemmel ruházta föl a régi nagytermet, miközben a helyiség mit sem veszített nemes eleganciájából. Épp csak egy szalonféleséget alakítottak ki a hatalmas kandalló körül, egy-két nagyon szép, XIV. Lajos korabeli bútor segítségével. Egy kis Mazarin-íróasztalt, néhány de Boulle-bútort és néhány óarany genovai bársonnyal kárpitozott XIV. Lajos korabeli fotelt állítottak a nagy főúri karszék és a hosszú középkori asztal szomszédságába, s a látvány nem volt bántó. A márki jó ízléssel inkább a nemes eleganciát, mint a divatot választotta. A meleg színű szőnyegek barátságosabbá tették az összhatást. A hatalmas kandalló fölött Alyette és hitvese továbbra is egymásnak hátat fordítva mosolygott a virághímes mező közepén, mely Hortense szemében most üdébb volt, mint eddig bármikor, s amikor belépett a szobába, barátságos pillantást vetett a két gyermekien bájos alakra, akik mindig is kedvesek voltak a szívének. De nem azért jött, hogy a szoba berendezésében gyönyörködjék. Azért jött, hogy megküzdjön a márkival, aki láthatólag ugyanerre készült. A Mazarin-íróasztalnak dőlve hellyel kínálta unokahúgát, és minden egyéb bevezető nélkül támadásba lendült: – Ön tehát immár Combert úrnője, kedvesem, és ez fölöttébb nagy öröm számomra. Az a birtok – mely számottevőbb, mintsem az ember első látásra gondolná – jelentősen megnöveli majd az unokám

vagyonát, aki így a vidék leghatalmasabb és minden bizonnyal leggazdagabb nemes ura lesz. Majd vigyázunk, hogy illő gondossággal bánjanak a vagyonnal, hogy… – Ne ártsa magát Combert ügyeibe, márki! Épp az imént mondta, hogy én vagyok az úrnője, és mostantól ott fogok élni. Foulques de Lauzargues márki arcán elnéző mosoly jelent meg, olyasféle, amilyet a felnőttek a szeszélyes vagy értelmileg kissé elmaradott gyermekkel szemben öltenek magukra. – Nagyon jól tudja, hogy ez teljességgel lehetetlen. Nem élhet Combert-ban, amikor a fia ebben a kastélyban él. – Osztom a véleményét. Az imént volt szerencsém tudatni önnel, hogy érte jöttem, vagy legalábbis közlöm, hogy vissza fogom venni öntől. – Gyerekség! Az ősi törvény erejénél fogva ő előbb hozzám tartozik, és csak azután önhöz, és nincs egyetlen ember ezen a vidéken, aki elfogadná, hogy az öreg fa utolsó hajtása asszonyi földben hajtson ki. Amennyiben a fiával akar élni, Hortense de Lauzargues, akkor itt kell élnie… vagy soha többé nem látja! Hortense ujjai görcsösen kapaszkodtak a fotel karfájába, melyben ült, s az erőlködéstől kifehéredtek az ujjpercei. Kiásták a csatabárdot. Most már harcolni kellett, méghozzá ügyesen. – Már nem élünk a középkorban, és önnek nincs joga elvenni tőlem a gyermekemet, egy tudom is én miféle poros szokásra hivatkozva. A fiam nem ebben a házban fog felnőni, mert ön méltatlan arra, hogy a nagyapja legyen, és én nézni sem bírnám, hogy megöleli. Lenne szíves elolvasni ezt itt? – Hortense előhúzta a zsebéből Florent vallomását, és átnyújtotta neki. – Mi a csuda ez? – Annak az embernek a vallomása, aki ajtót nyitott a szüleim gyilkosának. Egészen pontosan San Severo hercegnek, akinek – megjegyzem – ön a cinkosa volt. A márki megvonta a vállát, és dühödten elkezdett föl-alá járkálni a szobában.

47

– Cinkosa? Megőrült? Alig ismertem azt az embert. Éppen csak… – Miért beszél múlt időben? – Múlt időben? És miért ne? De ha önnek így jobban megfelel: alig ismerem. – Ne próbáljon kibúvót keresni! Nagyon jól tudja, hogy San Severo meghalt. Mert maga ölte meg. Ó, ne fárassza magát a tagadással, ott voltam! Elbújtam apám titkárának szobájában, és mindent láttam. Láttam, ahogy egy jól irányzott lövéssel leterítette. Mégpedig azért, mert annak a vagyonnak a nagy részét, amelyre maga is ácsingózott, ő kaparintotta meg. – Micsoda képzelőerő! És a teljesség kedvéért megfejtené nekem azt is, hogyan válhattam egy olyan alak cinkosává, aki Párizsban él, miközben én ki sem mozdultam innen? – Könnyedén! Combert kisasszony is könnyített a lelkén a halála előtt. Mindent elmondott nekem… Most pedig szóljon, hogy készítsék föl az útra Étienne-t, és fogasson be a fiam és a dajkája számára! – Soha! A szó ostorként csattant. Aztán síri csönd lett. A márki abbahagyta a járkálást. Megállt, és farkasszemet nézett Hortense-sal, aki keményen állta a tekintetét. Végre a márki arcába vághatta az igazságot, s ettől egy pillanatra szilaj öröm járta át. Véget ért a hosszú hallgatás, megszabadult az elviselhetetlen tehertől. Még egy mosoly is átsuhant az arcán. – Soha? Térjen észre, márki! Ugye, nem akarja, hogy az egész vidék megtudja önről az igazságot? – Soha nem lenne mersze előhozakodni vele… soha, ha szereti a fiát! Jusson eszébe a név, mely az övé is! – Ugyan, mit érdekel a név? Miért ne adhatnám neki a sajátomat? Az én nevemen nem esett folt, viszont az önéről ez korántsem mondható el. A márki lassú léptekkel elindult felé, és olyan leplezetlenül fenyegető volt, hogy Hortense fölpattant, és az ajtóhoz akart futni, de a márki elkapta, és durván megmarkolta a csuklóját. Fölkiáltott.

– Szükségtelen így hangoskodnia. Itt aztán senki sem siet a segítségére. – Godivelle! – Nem fog válaszolni. Túlságosan régen van velem ahhoz, hogy kedve legyen elárulni engem. És ráadásul ön félreérthetetlenül a tudomására hozta, hogy el akarja venni tőle a gyereket. Márpedig igazi szenvedéllyel viseltetik iránta. A gyerek a mindene. Már én sem vagyok olyan fontos a számára. – De hisz ez csodálatos! Miért ne jöhetne Godivelle is Combert-be? Nem kellene elválnia Étienne-től… Eresszen el, ez fáj! – Foulques-nak hívják, megértette? Egyszerűen csak Foulques-nak. Ami pedig magát illeti, maga egy nyomorult kis nőszemély, akinek máson se jár az esze, mint hogy kiforgasson mindenemből, de jó, ha tudja, hogy nem lesz több lehetősége ártani nekem. A fiával akar élni, ugyebár? Hát akkor vele fog élni… de többé nem hagyja el ezt a házat, soha többé! A márki lazított egy kissé a fogáson, és Hortense-nak egy hirtelen mozdulattal sikerült kiszabadítania magát, de nem menekült el. Éppen ellenkezőleg; szembeszállt a márkival. – Magának nincs joga hozzá, és nem is tud itt tartani engem. François Devés… – Vissza fog menni oda, ahonnan jött… most mindjárt! Méghozzá a maga parancsára, hacsak nem akarja, hogy az embereim kilyukasszák a bőrét. – Nem lenne mersze hozzá! – Itt én vagyok az úr. Senki sem merne ujjat húzni velem… annak a hájas Lajos Fülöpnek a csendőrei pedig végképp nem. Ezen a helyen senkit nem érdekel, hogy mi történik Párizsban. Itt az emberek összetartanak, és szeretik maguk közt elintézni az ügyeiket. Úgyhogy döntsön, de gyorsan! Hortense gondolkodott, de nagyon gyorsan. Ez a nyomorult képes lenne megöletni Combert intézőjét. Jobban teszi hát, ha elküldi François-t, hogy elvihesse a levelét a saint-flour-i jegyzőnek. Egy szót

se szólt, csak az ablakhoz lépett, amely a kastély bejáratára nézett, és kinyitotta. François még mindig ott volt, moccanatlanul ült a lován, és az állat sörényét simogatta. – Menjen vissza Combert-be, François – kiáltott oda neki. – Én maradok még néhány napot! – Valóban azt akarja, hogy hazamenjek? Biztos benne, hogy nem kényszerítik? – Hát persze, François. Menjen csak, és tegye, amit tennie kell, ha nem vagyok ott! – Parancsára, grófné őnagysága! Visszajövök később, hogy érdeklődjem ön felől! François jelezte, hogy megértette a Hortense szavaiban elrejtett üzenetet. Hortense nézte, ahogy távolodik, és nem aggódott túlzottan. Három nap hamar elszáll, és három nap múlva a jegyző kinyitja a lepecsételt írást, amelyet átadott neki. Abból majd megtudja, hogy milyen ember a márki, és intézkedik, hogy szabadítsák ki az anyát és gyermekét… Hortense komótosan becsukta az ablakot, és megfordult. – Elégedett? S most mit kell tennem? – Egy kis pihenés talán jót tenne önnek. Fölkísérem a szobájába. – Nem vagyok fáradt, és a fiamat akarom látni. – Majd később látni fogja. Most jöjjön, és helyezze magát kényelembe. A szobájában semmi sem változott. Megint karon fogta, és olyan ellentmondást nem tűrően húzta magával, hogy csak dulakodás árán szabadulhatott volna. Hortense azonban arra gondolt, hogy értelmetlen lenne küzdenie. Azt a látszatot kelti majd, hogy kész alávetni magát, és vár türelmesen. A márki keze nem annyira támogatta, mint inkább szorosan fogva tuszkolta fölfelé a már jól ismert kő csigalépcsőn, utána a folyosón, ahol hajdanán a kísértettel találkozott. Tudni szerette volna, vajon Marié de Lauzargues most, hogy Étienne már vele van, megjelenik-e még a kastélyban? Épp amikor hajdanvolt szobája ajtaja elé értek, Eugéne Garland tűnt elő a semmiből, és Hortense alig tudott visszafojtani egy meglepett

kiáltást a jóember nyomorúságos kinézete láttán. Már jó ideje nem fordíthatott figyelmet a külsejére. Ritkás haja, mely tar koponyáját koronázta, csimbókos volt, és vastag rétegben ült rajta a por. Orrán ülő hatalmas szemüvege mögül, amelytől leginkább egy gólyára hasonlított, homályos, csaknem hallucináló tekintettel nézett rájuk, de megismerte Hortense-t, mert így szólt hozzá: – Megint csak fogoly lett, szegény ártatlan? Mit tett, hogy ily kegyetlen sors méretett magára? – Hagyja abba a félrebeszélést, vén bolond! Honnan veszi, hogy madame de Lauzargues fogoly? Csupán a szobájába kísérem. – A szobájába, ahonnan nem szabadulhat többé, mert a föld alatti járatok be vannak temetve… Ó, dehogyisnem fogoly! Tudom! Érzem! – Menjen az odújába, és hagyjon minket békén! Addig bosszant, míg egy nap elzavarom innét! Étienne volt nevelője azonban már ott sem volt, hangtalanul, akár egy árnyék, s öreg gázlómadárra emlékeztető furcsa, óvatos járásával már a lépcsőnél járt. A márki dühösen vállat vont, kinyitotta a szoba ajtaját, és betessékelte Hortense-t. – Megtért hát az otthonába, grófnő. Szeretném hinni, hogy ezúttal végleg. – Ne számítson rá! Úgysem tarthat itt tovább, mint akarom. Beljebb lépett, és megállapította, hogy a szobájában valóban semmi sem változott, csupán a fal, ott, ahol Jean rést ütött rajta, hogy azon keresztül menekítse ki Hortense-t. Tökéletesen rendbe hozták, és egy faliszőnyeg került elé, hogy a javítás nyomát – amelyet a márki külön megmutatott neki – elfedjék: – Ha netán erre a kijáratra gondol, amint látja, kénytelen lesz lemondani róla… A föld alatti járat szintúgy be van tömve. – Nem, nem erre gondoltam. – Ó, tudom én! Abban a fattyúban reménykedik, akit akkor kellett volna a folyóba dobatnom, amikor még csecsemő volt… csakhogy, mint azt bizonyára ön is tudja, nyoma veszett. Amióta a legutóbbi próbálkozásba beletört a foga, mert váram ódon kövei az útját állták,

elhagyta a vidéket, legalábbis ez a szóbeszéd járja. Talán csatlakozott a barátaihoz, a farkasokhoz. Már jó ideje nem hallottunk farkasüvöltést az éjszakában. Csak nem vesztek oda valamennyien? Tudomásom szerint nagy vadászatot rendeztek a napokban Le Malzien mellett. Nagyon eredményesen végződött. Lehet, hogy azt a vadállatot is lelőtték? A harag ismét erősebbnek bizonyult, mint a nyugalom, amelyet Hortense igyekezett magára erőltetni: – Az ön vére folyik az ereiben… a saját fia, és maga a halálát kívánja, ahogy öngyilkosságba kergette Étienne-t, megölte a feleségét, a húgát, és ahogy engem is el akart veszejteni! Másra nem képes, mint hogy halált hozzon a saját családtagjaira? Maga egy szörnyeteg! – De én nem kívánom a halálát, Hortense! – mondta a márki váratlanul egészen más hangon. – Akkor régen a harag, a féltékenyég, nem tagadom, elvette az eszemet. – Féltékeny, ön? – Mikor érti már meg végre, hogy szeretem, és azért zárom be, azért akarom itt tartani, mert a közelemben szeretném tudni. Látni akarom, nap mint nap gyönyörködni a szépségében, utánozhatatlan bájában. Olyan érthetetlen ez? Az ilyesfajta szerelem? Igen, érthetetlen számomra, mert ez nem szerelem. Honnan tudhatná, hogy mi is az valójában, amikor csak arra képes, hogy eltaposson mindent, ami csak ellenáll az akaratának? A szerelem énünk legjobb felének átadása, és sokkal több, mint pusztán testi vágy. – Maradjon velem, és meglátja, tudom-e szeretni! Uralkodhatna fölöttem és minden fölött, amit a magunkénak tudhatunk. Ígérje meg, hogy halálomig mellettem marad, és azonnal megnyílik ön előtt e ház minden ajtaja, és nem is záródik be többé! Egyszer-egyszer Combert-be is átrándulhatunk néhány napra… Együtt kísérhetjük figyelemmel Étienne fejlődését… Ó, Hortense, olyan boldogok lehetnénk, csak akarnia kell. Széttárta a karját, és réveteg tekintettel közeledett Hortense-hoz. Ő

azt hitte, hogy a márki át akarja ölelni, ezért gyorsan kitért előle, és ajtót mutatott neki: – Ki innen! Azt hiszem, maga megőrült. Hogy van mersze szerelemről beszélni az után a sok rossz után, amit tett? Hogy merészel combert-i kirándulást emlegetni, amikor abban a házban mindenki tudja, hogy szegény Dauphine is maga miatt halt meg, ahogy a többiek is? Tűnjön el innen, és jól jegyezze meg: három napnál tovább nem tarthat itt! Ha három nap múltán nem vagyok otthon, tudja meg, valahol valami történni fog, és akár akarja, akár nem, kénytelen lesz szabadon engedni a fiammal együtt, mert egész Auvergne tudni fog az aljasságáról! A márki megrázta a fejét, mint aki egy álom ködképét akarja elhessegetni, és a szemébe lassan visszaköltözött a fagyos szigorúság. Elmentében tetőtől talpig végigmérte a nyitott ajtóban álló Hortense-t. – Attól a pillanattól, hogy örökre az enyém, teszek a parasztok, de még a rangombeliek véleményére is. A fenyegetőzése nem ijeszt meg, kedvesem. Az igazán elviselhetetlen az lenne számomra, ha nem látnám többé! Párizsban megszökött tőlem, de itt nem fog. – Ugyan ki beszél itt szökésről? Ki beszél elválásról? Csakhogy Combert-ben kellemesebb az élet, mint itt, nem gondolja? – De nem egy Lauzargues számára! Ez itt az unokám otthona és az öné is! – És Jeané ugyanúgy. A gyermekem azért lehet az ön unokája, mert Jean a fia. Ismerje el őt fiának ország-világ előtt! Ismerje el, mint Jean de Lauzargues-ot, és akkor itt maradok életem végéig, és nem csupán addig, amíg ön él. – De vele, ugye? Az ő oldalán… és nem az enyémen. – Hát nem élne itt ön is? Az életünk a normális mederben folyna, mindenki szeme láttára… Képtelen szeretni őt, azt az embert, aki annyira hasonlít magára? Tegyen végre igazságot! Annyit szenvedett ön miatt… és akkor ígérem, elfelejtek minden rosszat, amit ellenem és mások ellen elkövetett… Elfelejtem a bűntetteit. Torz, sátáni mosoly ült ki a márki arcára, amelytől Hortense minden

bátorsága és eltökéltsége ellenére is megremegett. – Mily nagylelkű! Fölajánlja nekem a kandalló mellett, botjával a kézben ücsörgő ős szerepét, aki évről évre reszketegebb, miközben önöké a királyság. Boldog lehetek, mert láthatom, amint minden évben kikerekedik annak a parasztnak az áldásos tevékenysége nyomán? Mert láthatom, amint csókok és simogatások közepette magukra zárják esténként a szobájuk ajtaját, és nekem nem marad más, mint hogy megpróbáljam elképzelni, hogy mi történik odabenn, s egyedüli társaim az emlékeim legyenek a hosszú téli éjszakákon? Ne számítson rá, szépségem! Magamnak akarom önt és nem másnak… – És akkor hogy örülhetett Étienne-nek? – Annak nem volt semmi jelentősége. Az, hogy beengedtem magát az ágyába, nem volt több egyszerű formaságnál. Nem szerethetett bele! A fattyú abban a kiváltságban részesült, hogy gyereket csinálhatott magának. Ennyi elég is lesz neki élete végéig. Az ön további élete pedig az enyém. Az ajtó becsapódott mögötte, és Hortense egyedül maradt a szobában, amelyről azt hitte, soha többé nem látja viszont. Nem hallotta, hogy kulcs fordult volna a zárban, s a márki szinte futva távozott. Lenyomta a kilincset, és az ajtó engedelmesen kinyílt. Hortense elégedetten nyugtázta a tényt: legalább nem e közé a négy fal közé lesz bezárva, és szabadon járhat-kelhet a kastélyban… így talán kevésbé lesz hosszú a várakozás. Most már egy kicsit nyugodtabban adta át magát az örömnek, melyet a szobával való újbóli megismerkedés jelentett. Az itt eltöltött hosszú hónapok alatt már-már szeretni tudta ezt a helyet. Valóban semmi sem változott benne az elmenetele óta. Minden bútor, minden egyes tárgy pontosan ugyanazon a helyen állt, ahol hagyta. A nagy, nyikorgó ajtajú, viaszolt tölgyfa szekrényben szép rendben sorakoztak lánysága ruhái, melyeket a szökéskor nem tudott magával vinni. A szekrényből citromfű illata áradt, és a kényesebb darabokat – a rózsaszín selyem eljegyzési ruhát, no meg a fehér szaténpártát és a csupa csipke esküvői

ruhát – nagy vászonterítők óvták. Mellettük ott lógott a Szent Szív Nővéreinél viselt kék gyapjú egyenruhája, mely akkor is rajta volt, amikor közölték vele a szülei szörnyű halálának hírét. Tulajdonképpen az egész élete ott volt a kellemes méhviaszillatot árasztó szekrényben és a kis íróasztalban, melyhez oly gyakran ült le, s melynek titkos fiókja oly könnyen engedett a kezének, akár egy jó barát ajtaja. A megérkezése másnapján elkezdett naplója még mindig benne volt. Hortense kézbe vette, és élvezettel merült a már megsárgult oldalak olvasgatásába, melyek a Jeanhoz fűződő szerelem történetét elevenítették föl. Jóleső érzéssel olvasta újra a gyerekes gondolatokat, és az volt az érzése, mintha nem is ő írta volna le őket. A félelem és szenvedély tüze valóban más embert kovácsolt az egykori kis intézeti növendékből. Kopogtattak, és még mielőtt engedélyt adott volna a belépésre, Godivelle jelent meg a küszöbön, karján Étienne-nel. Gőgösen, mintha mindjárt egy kis királyfit tartana a kezében. De Hortense nem látott mást, csak a gyermekét, és azonnal hozzásietett. – Kicsi drágaságom! Kikapta Étienne-t Godivelle kezéből, és mohón csókolgatni kezdte a kis arcocskát, az aprócska kezeket. A bánásmód láthatóan kedvére volt a kicsinek, mert fölkacagott, és gőgicsélve kapott az anya nyakában táncoló fényes, hosszú haj tincsek után. Godivelle szokásos pózában, a hasa előtt összekulcsolt kézzel, szótlanul figyelte a jelenetet. De Hortense már jól ismerte, és tudta, hogy ez a csönd nem fog sokáig tartani. – Örülök, hogy újra látom, madame Hortense, a régi fotelben ülve, a gyermekével a térdén. Végül mégis csak visszatért oda, ahová tartozik. Soha nem is kellett volna elmennie innen. – Nem rajtam múlt, Godivelle. Vagy nem mesélték önnek, milyen körülmények közölt hagytam el ezt a házat? De ha már itt tartunk, hogy van a nővére, Sigoléne? Nagy sietve távozott a betegágyához, mindjárt a kicsi születésének másnapján. Godivelle elvörösödve hajtotta le a fejét.

– Ő jól van. Nem is volt beteg, rögtön láttam, amikor megérkeztem hozzá. De Foulques uraság nem akarta, hogy visszajöjjek: „Nyolc nap előtt nem akarlak a kastélyban látni!”, mondta. – És nem gondolta, hogy ez az egész egy kicsit furcsa? Magamra maradtam ebben a szobában, gyöngén és minden segítség nélkül, a márki szégyentelen, aljas ajánlatának prédájául. Jean nélkül már nem is élnék. Godivelle hitetlenkedő mosollyal rázta a fejét. – Ő soha nem tett volna ilyet… Csak rá akart ijeszteni önre, de túlságosan is szereti. – Az édesanyámat is túlzottan szerette! Mégis hideg fejjel, a legnagyobb nyugalommal határozta el a halálát. Godivelle, Godivelle! Ön jóságos, csupa szív asszony, és védeni próbálja ezt a szörnyeteget? És még azt szeretné, hogy itt maradjak? – Én azt szeretném, hogy a kicsi maradjon! Ó, madame Hortense, el sem tudja képzelni, mit jelent nekem, hogy ő itt van. Azt hiszem, jobban szeretem, mintha a saját vérem lenne… Ne vegye el tőlem! – De hisz senki nem akarja elvenni öntől. Miért ne élhetne velünk ön is, Combert-ben? Az öreg gazdasszony a fejét rázta, de ezúttal haragosan. – Én, Combert-ben? Annak az álnok teremtésnek a házában? Hirtelen észbe kapott, sietve keresztet vetett, és így folytatta: – Ne kérjen tőlem ilyet, madame Hortense. Az nem az én otthonom… Az én otthonom itt van, és tudja, hogy semmi pénzért nem hagynám el a nagyságos urat! – Lehet, hogy mégis el kell válnod majd tőle, amikor letartóztatják: a márki egy gonosztevő, Párizsban San Severo herceg meggyilkolásával vádolják, aki a cinkosa volt. – Ugyan, menjen már! A maga rendőrsége úgysem jön el érte ide, a hegyek közé! És különben is, miféle hercegről beszél? – Elismerem, jelentéktelen alak, és igaza van, amikor azt mondja, hogy a párizsi rendőrség nem jön ide érte, de a saint-flour-i csendőrök igen.

Harag és megvetés villant az öregasszony gombszemében. – Akkor minden készen áll a fogadásukra. Foulques uraság e birtok ura, és családja valamennyi tagjának itt kell élnie. Ez az igazság! – Ez annyit jelent, hogy még ha veszély fenyegetne, akkor se segítene kijutni innen, Godivelle? – Önt e falak között soha semmilyen veszély nem fogja fenyegetni! Akkor pedig miért segítenék? Rezzenéstelen csönd lett. Hortense egyszerre szomorúnak és erőtlennek érezte magát. Annyira számított Godivelle segítségére! Be kellett látnia, bármennyire fájt is, hogy megmásíthatatlanul az ellenség táborába tartozik. – Nagyon megváltozott, Godivelle! – sóhajtott föl. – Nem, madame Hortense. Nem változtam meg. Azért születtem a világra, hogy Lauzargues jelenlegi és majdani urait szolgáljam. Máshoz nem értek, és csakis e falak közt tudok élni. Az ön helye ugyanígy ki van jelölve… Most pedig, adja ide nekem a kicsit! Ilyenkor szoktuk tisztába tenni, és önnek is épp csak annyi ideje maradt, hogy gyorsan rendbe szedje magát vacsora előtt. A vacsorát a szokott időben tálaljuk föl, és ma estére pountit készítettem önnek. Hortense-nak be kellett látnia, hogy Godivelle nem akar szembenézni a valósággal, és a legkevésbé sem érdeklik Hortense érzelmei. Godivelle szerint minden a legnagyobb rendben van, mert Hortense újra elfoglalta a kastélyban az őt megillető helyet. Úgy volt rendjén, hogy visszatérjen a régi szerepébe, és mostantól már csak a mindennapi élet apróságai érdemelnek figyelmet. S minthogy illett megünnepelni a tékozló gyermek hazatérését, egész Cantal leghíresebb szakácsnője a kedvenc ételét készítette el az alkalomra. Már-már megható volt. Furcsa vacsora az, melynek résztvevői egy szót sem szólnak egymáshoz. Az egykori otromba fajanszok és ón asztalneműk helyét finom mívű porcelánok, kristályok és ezüstök vették át. És még egy valami változott: Eugéne Garland legendás étvágya. O, aki Hortense

távozását megelőzően oly lelkesen habzsolt, most csak turkált az ételben. Hortense meg is jegyezte neki: – Hová lett a jó étvágya, Garland úr? Alig eszik. – Igen… mert összeszűkült a gyomrom, többnyire csak tejet iszom… sok tejet. – A vén bolond azt képzeli, hogy valaki meg akarja mérgezni – mondta vihogva a márki. – Mindenesetre, ha a következő étkezésnél is ilyen mocskosan merészel megjelenni az asztalnál, a disznóólban fogja meginni a tejét, könyvtáros úr! Hölgytársaságban nem tűröm ezt a kinézetet! Ő maga fekete frakkban és áttört szövetből készült mellényben most is, mint mindig, tökéletesen elegáns volt. – Ön viszont egy kissé túlöltözött, nem gondolja, márki? A lovaglóruhám nem méltó ehhez a fantasztikus eleganciához - jegyezte meg Hortense magára mutatva. – Majd teszünk róla, hogy ne így legyen. Addig is hordhatná a lánykori ruháit. Csodálatos lenne megint olyannak látni önt, amilyen azelőtt volt… De majd hozatunk olyan ruhákat is, amelyek méltó kiegészítői a szépségének. – Szükségtelen költekezés, ha úgyis be leszek zárva ide… – Nem lesz bezárva. El fogunk járni… együtt, mindig csak együtt, kölcsönösen büszkén egymásra. Hortense olyan hirtelen pattant föl ültéből, hogy a széke mennydörgésszerű zajjal dőlt hátra. – Micsoda komédia! – kiáltotta. – Nagyon jól tudja, hogy nem tarthat itt, én pedig nem szándékozom maradni! – Ezt már mondta. De legyen, ahogy akarja, kedvesem! Térjen vissza a kis combert-i házikójába, a kicsi kertjébe, az öreg cselédjéhez meg a macskájához… de tudnia kell, hogy ha átlépi ennek a háznak a küszöbét, ne is reménykedjen abban, hogy valaha is viszontlátja a fiát! Hortense nem válaszolt, csak megvonta a vállát, és kirohant a szobából, majdnem feldöntve az almatortával érkező Sidonie-t. Szaladt föl a szobájába, meg sem állt, és zokogva vetette magát az ágyára.

Haragudott magára, amiért nem hallgatott François tanácsára, amiért egy szál magában akart szembe szállni a vén zsarnokkal. Teremtő Isten, miben reménykedett? Hogy a márki majd szó nélkül visszaadja neki a gyermekét, és kiegyezik holmi homályos szomszédi viszonnyal? De haragudott Jeanra is, amiért éppen akkor tűnt el, amikor neki szüksége lenne rá. Ez már kezdett szokásossá válni nála. Eltűnt Hortense eljegyzésekor, kétnapnyi boldogság után otthagyta Párizsban, mondván, hogy meg kell védenie Dauphine-t, akit végül nem sikerült megmentenie, csak egy darabig. És most vajon hol lehet? Miért nem érzi a lelke mélyén, hogy Hortense hívja? Későre járt már, amikor fölkelt, hogy levetkőzzön, és végre ágyba bújjon. Az éjjeliszekrényen álló gyertya már félig leégett. Sietve kibújt a lovaglóruhájából, s a mosdótálnál friss vízzel megmosta az arcát. Godivelle az ágyra készítette régi hálóingét, és különös öröm töltötte el, amikor fölvette. Az volt az érzése, mintha vele együtt a régi énjét is magára öltötte volna… Csakhogy a kandalló fölött lógó homályos tükörből visszanéző arc, bármily ártatlan tincsek keretezték is, már nem volt a régi. Hátat fordított a tükörnek, és az ágyához ment. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az ajtókilincset lassan, nagyon lassan egy óvatos kéz megemeli. Haragból és rémületből egyszerre támadt lendülettel termett az ajtónál, és határozott mozdulattal tolta rá a reteszt. Aztán az ajtóhoz tapasztotta a fülét, és hallotta, hogy a márki ajtaja halkan becsukódik. Többé nem lehet olyan elővigyázatlan, hogy éjszakára nyitva felejtse az ajtaját… A két átkozott nap, amelyet még a kastélyban kellett töltenie, most már örökkévalóságnak tűnt számára, és sajnálta, hogy nem azonnal küldte François-t Merlin jegyzőhöz. A várakozás elviselhetetlenné vált. Most már csak abban reménykedett, hogy a jegyző a rábízott iratot elolvasva nem vesztegeti majd az idejét, és haladéktalanul fölkeresi a csendőrséget. Hortense félve gondolt arra, hogy mi történik majd vele, ha a márki rájön, hogy a törvénnyel került szembe. Tudta. hogy az életét kockáztatja, de továbbra is bízott Isten segítségében, és azt remélte,

hogy Ő majd segít neki megszökni a nagy kavarodásban. Rossz éjszakája volt, és későn ébredt, úgyhogy már csak a diadalát rosszul palástoló Godivelle-től értesülhetett arról, hogy Jeannette-nek valóban elapadt a teje, ezért még aznap reggel visszaküldték Combert-be. Pierrounet – akit előző nap nem volt alkalma látni, mert a márki elküldte faverolles-i birtokára – kapta a megbízatást, hogy a dajkát a nagybátyjához hazavigye. Természetesen Hortense kihasználta az alkalmat, és dühösen kifakadt, de csak a rend kedvéért. A lelke mélyén nem sajnálta az önkényes döntést, és arra gondolt, micsoda öröm lesz François-nak, hogy viszontláthatja az unokahúgát. Jeannette pedig nyilván türelmetlenül várja majd, hogy visszakapja a kicsijét. Kérdés, hogy Étienne mit szól majd az elválasztáshoz, és miután szigorúan megdorgálta Godivelle-t, Hortense az egész napját a gyermek megváltozott étrendjének szentelte. A kicsi a lehető legjobban viselte a változást. Az életerős kis emberke minden bizonnyal megfogadta, hogy tökéletesen egészséges lesz, és az ifjú mama boldog örömmel nézte, ahogy a kicsiny száj kanálszám nyeli el a könnyű, mézzel édesített tejbedarát, miközben a kék szemek úgy ragyognak, akár égen a csillagok. A gyermeke közelében Hortense teljesen megfeledkezett a félelmeiről és a márki kegyetlenségéről. Csak a múló időről nem. A következő napot Lauzargues ura a fiatalasszony nagy megkönnyebbülésére, házon kívül töltötte. A márki nyomasztójelenléte nélkül a kastély már-már visszanyerte régi báját, és csaknem kellemes hangulat uralkodott a falai közt. Igaz, hogy az ajtó egész nap zárva maradt, de mivel napkelte óta zuhogott az eső, Hortense nem is bánta túlzottan, hogy a házban kell maradnia. Másnap lesz a harmadik nap. A vacsorát ezen az estén később tálalták föl, mert meg kellett várniuk, hogy a márki hazaérkezzen. Vacsora végeztével a ház ura arra hivatkozva, hogy mondanivalója lenne számára, megkérte unokahúgát, hogy maradjon még egy kicsit a szalonban. Hortense engedelmesen helyet foglalt a kandalló mellett álló fotelek egyikében, és várta, hogy a márki megszabaduljon Garland-tól. A könyvtáros rendszerint még le sem nyelte az utolsó falatot, és máris a szobájába sietett, ezúttal

azonban láthatólag egyáltalán nem állt szándékában fölállni az asztaltól. A vacsora alatt szokatlanul élénken viselkedett, ami miatt néhányszor rendre is kellett utasítani, most pedig nem mozdult, mintha valami kábultság vett volna erőt rajta. Pierrounet-t és a két szolgálólány közül az erősebbiket, Marthont kellett odahívni, hogy állítsák talpra, és vigyék a második emeletre a továbbra is réveteg könyvtárost. – Beteg? – kérdezte Hortense, aki aggasztónak találta a vénember állapotát. Foulques de Lauzargues megvonta a vállát: – Nem kell csodálkozni rajta. Látta, hogy ön zavartalanul eszik, iszik, úgyhogy degeszre tömte magát. De főleg, többet ivott a kelleténél. Ne erről beszéljünk! Mondanom kell önnek egy-két fontos dolgot. Odalépett egy kis asztalhoz, melyen likőrös készlet állt, és két kis poharat meg egy arany véséssel díszített üveget vett le róla. – Adhatok egy keveset ebből a régi szilvából? Minden szempontból tökéletes. – Köszönöm, nem kedvelem az erős likőröket. – Azt bizony nem jól teszi. Néha kifejezetten jó szolgálatot tesznek. – Azért csak töltött néhány cseppnyit. – Könnyen lehet, hogy rövidesen másképp dönt, és nem szeretném, ha elájulna itt nekem. Beszéd közben töltött egy keveset az egyik pohárba, és a fotel mellett álló asztalkára, Hortense keze ügyébe helyezte. Hortense kérdőn tekintett rá: – Talán el kellene ájulnom? Túl azon, hogy nem szokásom, nem értem, mi okból tenném? Nagyon jól érzem magam. – Kívánom, hogy legyen mindig így, de én akkor is félek, hogy megviseli önt, ha megtudja, hogy kútba estek a reményei. Hortense szólni sem tudott hirtelen támadt rossz előérzetétől. Már este sem tetszett neki a márki negédes mosolya, sem a gonosz kis fény, mely világos szemében gyúlt. Nyugtalansága rémületté változott, amikor zsarnoka ujjai közt egy iratot pillantott meg három zöld, feltört pecséttel. A harag szerencsére a segítségére sietett, és talpra ugrasztotta:

– Hogy jutott ez önhöz? Azt hittem, a jegyzők fölesküdött tisztviselők, akikben az ember fenntartás nélkül bízhat. – Így is van, és ez alól Merlin jegyző úr sem kivétel, csakhogy amikor ön ellátogatott hozzá, a jegyző úrnak az volt az érzése, hogy ön nincs teljesen magánál. Ő persze mindebből semmit sem mutatott; tudvalevő, hogy a zavart elméjű emberekkel nem tanácsos vitatkozni. – Azt állítja, hogy az az ember bolondnak nézett engem? – Nos… körülbelül erről van szó, még ha a szó kissé erős is. Mondjuk inkább… idegesnek… egy kissé izgatottnak és szemmel láthatóan egy fixa idea rabjának. A helyzet azonban az, hogy a derék jegyző már régóta tiszteletteljes csodálattal viseltetik irántam, amely már-már a barátságig terjed. Oly régóta ismerjük egymást! Amikor fölkereste, megértően végighallgatta önt, aztán eltette a letétbe helyezett iratot, gondolván, hogy adandó alkalommal megbeszéli velem. S amikor ma elmentem hozzá, magától értetődő természetességgel adta át nekem az írást. Bevallom, jót mulattunk az elolvasása közben. – Nevettek? Az az ember nevetett, amikor az ön által elkövetett bűntettekről olvasott? Ehhez valóban nagyon kell kedvelnie önt! – De elsősorban józannak kell lenni hozzá. Nézze, az egyszerű lelkek megijednek, ha a szélsőségesség bármely fajtájával találkoznak, és nem akarják elhinni. Ön egy készregényt írt, és igazán nem esett nehezemre, hogy a hányattatásait kivételes képzelőerejével magyarázzam. – Képzelőerő? Ez az ember egy nyomorult alak lehet, majdnem annyira, mint ön, márki! – Ő? A világ legjobb embere. Nem tehet róla, hogy nagyra becsül engem… és hogy önt egy kissé… zavarodottnak látta. Ezenfelül az a tény, hogy ön elhagyta az alig néhány napos gyermekét, nem keltette jó hírét a vidéken. Itt az emberek józanul gondolkodnak, és két lábbal állnak a földön… A párizsi nők ellenben a kalandvágyukról híresek errefelé. Ugyan, kedvesein, ne vágjon ilyen arcot! Nem gondolhatta komolyan, hogy a derék saint-flour-iak majd ide özönlenek, és halált kiáltva a fejemre, ostrom alá veszik a várat.

Hortense érezte, hogy a lábai össze akarnak csuklani alatta, ezért megkapaszkodott az asztalban. Az ujjai hozzáértek a pohár hideg falához, majd összezárultak körülötte. Nagy szüksége volt támaszra, ezért nem utasította vissza a szolgálatkészen előkészített segítséget. Egy hajtásra kiitta a pohár tartalmát. Az ital megköhögtette, de érezte, hogy a meleg újra szétárad a testében. – Látja, megmondtam előre! – gúnyolódott a márki. – Felindulásra, csakis az öreg szilvából… De üljön már le, és beszélgessünk egy kicsit! Végtére is ez csak egy újabb viszontagság a regényéhez, és mit sem változtat az ön iránt táplált szenvedélyemen. – Hogy tudta meg, hogy az irat Merlin közjegyzőnél van? – Ó, az nagyon egyszerű! Nem vagyok már fiatal, de a látásom még jó, és észrevettem a papírt, amelyet ön – megjegyzem, rendkívül ügyetlenül – odacsúsztatott Devés-nak. Megparancsoltam Chapiouxnak és a fiának, hogy várják be a kanyarban. Csak egy igazán kicsit kapott a fejére… Ó, nyugodjon meg, nem súlyos… Bizonyára egy jókora púpot talált a fején, amikor magához tért. Ez már több volt, mint amit Hortense el tudott viselni. A harag és a sírhatnék egyaránt fojtogatta, és futva menekült a szalonból, föl a szobájába, és kétszer fordította meg a kulcsot a zárban. Hosszú percekbe telt, míg végre megnyugodott, és képes volt a dolgokat a maguk helyére tenni. Az, hogy bolondnak vagy szívtelen anyának tartják, rosszulesett neki, de amikor jobban meggondolta a dolgot, rájött, hogy ez csak hóhéra újabb, alaptalan gonoszkodása volt. Csak föl kellett idéznie magában Dauphine temetését, a tiszteletet és barátságot, amely akkor övezte, és az özvegy Saint-Croix grófné szavait: „a kastélyaink mélyén végül mindig megtudjuk, mi történik a közülünk valóval.” Azt pedig hogy bolond, senki sem hinné el. Pedig nagyon is az volt, amikor azt hitte, hogy egy jegyzőnél letétbe helyezett írás megvédelmezheti Lauzargues gonosz mesterkedéseitől. És bolond volt akkor is, amikor kiszolgáltatta magát az ellenségének, és önként sétált be a csapdájába. A kisfiától való ismételt elválás gondolata elviselhetetlennek tűnt

számára, mégis lassan, fokozatosan kikristályosodott benne a gondolat: el kell hagynia Lauzargues-ot, és haza kell mennie Combert-be. Vajon komolyan kell vennie, hogy a márki megfenyegette, ha elhagyja a kastélyt, soha többé nem látja a fiát? Lehetséges lenne, hogy Étienne az egész életét bezárva, egy ódon várkastély falai között töltse? Az első és legfontosabb, hogy megtalálja Jeant. Együtt biztosan sikerül elbánniuk a márkival. Másnap reggel, amint a nap fölkelt, rendbe hozta magát, visszavette lovaglóruháját – ami megérkezése óta nem volt rajta és lement a konyhába, ahol Godivelle már nekilátott a teendőinek, gondosan ügyelve, nehogy az ablak mellett álló bölcsőben fölébredjen a baba. Bouffadou-jával58 éppen az éjszakára hamuval betakart parazsat fújtatta. A lángok máris fölcsaptak, s a jó száraz tűzifa ropogva égett. Hortense megjelenésére összerezzent: – Már itt, madame Hortense? Hogyhogy ilyen korán? – Beszélni akarok magával, Godivelle! Néhány napja azt mondta nekem, hogy a világon mindenkinél jobban ragaszkodik Étienne-hez. – Igen, így igaz! El sem tudja képzelni, mennyire szeretem ezt a kis angyalt. – Elhiszem… Magára bízom, Godivelle. Én elmegyek… – Elmegy? De… – Igen, tudom. A márki ezentúl bizonyára mindent megtesz, hogy soha többé ne láthassam, de ezt a kockázatot vállalnom kell, még akkor is, ha szörnyű. Képtelen vagyok tovább maradni. – Pedig maradni fog! – hallotta a háta mögül a márki hangját, noha a lépteit egyáltalán nem hallotta. – Észleltem, amikor elhagyta a szobáját, pedig megpróbált nagyon óvatosan közlekedni, de én számítottam valami ilyesmire. Ezért nem akartam, hogy sokáig kelljen illúziókban ringatnia magát. Inkább szeretném egyszer s mindenkorra tudomására hozni, hogy ön, kedves Hortense-om, soha többé nem teszi ki innen a 58 Tűzgyújtásra

szolgáló, belül üreges, hosszú pálca.

lábát! – Hát ennyit ér a szava? Nem azt mondta, hogy mehetek, amikor csak akarok, ha lemondok róla, hogy visszavegyem öntől a fiamat? – És ön inkább az erdőben bolyongana, minthogy a gyermeke mellett maradjon? Micsoda anya! – Erről magának, aki soha nem tudott jó apa lenni, nincs joga ítéletet mondani! Mondta, vagy sem? A márki nyújtózkodott, ásított egyet, és kivett egy kanállal az asztalon álló mézes csuporból. – Problémák, hajnalok hajnalán! Kissé fárasztó, kedvesem! – Válaszolna végre? Mondta, vagy sem? – Persze… persze… mondtam. De nem gondolja, hogy tegnap óta kissé másképp állnak a dolgok? Nem engedhetem teljesen szabadjára, mert abból kellemetlenségeim támadhatnak. Úgyhogy engedelmével, visszatáncolnék. Soha többé nem fogja elhagyni ezt a házat, még bizonyos feltételekkel sem… Most pedig kér egy kis kávét, vagy azonnal fölmegy a szobájába? – Csak nem akar a halálomig ezek közé a falak közé zárni? – Ugyan ki tudná előre megjósolni, meddig fog élni? – sóhajtott a márki az égre emelt tekintettel. – De ne féljen, azt azért megengedem, hogy hegyvidékünk tiszta levegőjét beszívja… de mindig csak az én társaságomban. – Ne legyen olyan biztos a dolgában, márki! A dolgok esetleg másképp is alakulhatnak, mint ahogy azt maga elképzeli. Túlságosan is megfeledkezett Istenről! – Akkor tőle kérje, hogy nyissa ki az ajtót! Én ugyanis nem vagyok hajlandó rá… Godivelle, éhes vagyok! Hortense képtelen lett volna tovább hallgatni a szörnyeteg szavait, és azt sem akarta, hogy lássák a kétségbeesését, ezért visszaindult a szobájába. De a lépcsőházban monsieur Garlandba ütközött. – Pszt! Maradjon csöndben! – mondta sietve a könyvtáros elfojtott hangon. – Megijesztett! – súgta Hortense.

– Nem tőlem kell félnie. Mindent hallottam tegnap este és ma reggel is… Óvatosnak kell lennie! Ez az ember őrült… egy veszélyes őrült. – Be vagyok zárva ide. Ön szerint milyen veszély leselkedhet még rám? – A méreg… Tudom, hogy van neki, mert a laboratóriumomból eltűnt egy üvegcse. Abból ad be nekem is… Hortense a szerencsétlen ember réveteg tekintetét látva arra gondolt, hogy a két ember közül talán nem is a márki az őrültebb, és meg akarta nyugtatni Garland-t. – Ugyan, miért akarna megszabadulni magától a márki? Amikor olyan hűségesen szolgálta. – Pontosan azért, mert már nincs szüksége rám… Menjünk föl, itt meghallhatnak bennünket! Aztán meg, az az érzésem, hogy irtózik tőlem. Az arcomról a saját romlott lelke néz vissza rá. Ezért akar elveszejteni. – Hát akkor, menjen el innen! Miért marad? – Hová mehetnék? Itt van az otthonom, ez a kastély az ősömé, Bemard de Garland-é volt egykoron. Tudom, hogy a kincse itt van valahol elrejtve, és engem vár. Úgyhogy maradok, és kutatok utána. De élni akarok. Ezért, amíg meg nem érkezett hozzánk, tejet ittam, és csak olyasmivel táplálkoztam, amit én kerestem magamnak. De megint ezt fogom tenni. – Miért? Még mindig itt vagyok. A jóember szánalomra méltó arccal ingatta a fejét. – Igen, itt van. De lehet, hogy túl hosszú időre. Ön is jobban tenné, ha tejet inna. A lépcsőház felől lépések zaja hallatszott, és Hortense sietve elindult a szobája felé, Garland pedig a második emeletre. A szobájába lépve egyenesen a szűk ablakréshez lépett, melyen keresztül a helyiség a világosságot kapta, és kinyitotta az ablakot. Az eső az arcába vert, és csuromvizes lett, de nem csukta be az ablakot, mert öröme telt az égi áldásban… Úgy érezte, lázas, és a hideg víz enyhítette kissé a forróságát. Ábrándozva jártatta körbe a tekintetét az alant elterülő

ellenséges és gyönyörű tájon. Az, hogy esetleg ezen az ablakon keresztül szökhetne meg, eleddig őrült ötletnek tetszett. A fal magassága miatt lehetetlennek látszott leereszkedni egy jó kötél nélkül. És honnan szerezhetne kellő hosszúságú kötelet? Talán az ágyneműjéből készítsen a fogva tartott regényhősök módszerét követve? A lepedői soha nem érnének le a földig, vagy túl vékonyra kellene szabdalni őket… Ha jól meggondolja, Combert alig több mint egy mérföldnyire van. Most mégis elérhetetlenül messzinek tűnt számára. Vajon meddig kell bezárva sínylődnie ebben a kastélyban, melyet nemsokára körbezár a tél? Lesz-e elég erő Jeanban és François-ban – mert abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy a lehetetlent is megkísérlik, hogy kiragadják őt innen, hogy elbánjanak az öreg várkastéllyal és a márki megmásíthatatlan akaratával? Sikerül-e nekik időben kimenekíteni? Alighogy megfogalmazódott benne a gondolat, érezte, hogy visszatér belé a félelem. Időben? Ez azt jelenti, hogy nagyobb hitelt adott Garland óvatosságra intő szavainak, mintsem gondolta. Végül is elképzelhető, hogy a szerelmi fogadkozásokba belefáradt márki mégis megpróbál megszabadulni a számára kellemetlen perszónától. Eddig sem sokat tétovázott, ha valaki az útjában állt… És az sem számít, hogy Godivelle mit gondol, ki tudja, mi minden történt volna azon az éjszakán, amikor Jean eljött, hogy a kápolnán keresztül kimenekítse. Nem, ez őrültség! Godivelle soha nem segédkezne ilyesmihez. Hortense erről teljes mértékig meg volt győződve. Mégis, amikor felöltözött egy régi ruhájába, és lement a konyhába, egy nagy csésze tejet ivott, és néhány mézes-vajas kenyeret evett, melyeket saját kezűleg kent meg. Így délben könnyedén azt mondhatta, hogy nem éhes. – Legközelebb nem engedem, hogy így teletömje magát mézes kenyérrel – jelentette ki Godivelle, akinek csöppet sem volt ínyére, hogy félretolják a főztjét. – Igyekezzen, hogy ma estére legyen étvágya… Vargányalevest és sajtos fánkot készítek.

Hortense mindkét ételt nagyon szerette, és az öreg szakácsnő különösen jól készítette őket, de a nagykönyvben az volt megírva, hogy ezen az estén Hortense se egyikből, se másikból ne egyen. Amikor Godivelle egy ministráló szerpap ünnepélyességével letette az asztalra a nagy levesestálat, és a tetejét levéve ínycsiklandó illat töltötte meg a szobát, Eugéne Garland, mint aki megőrült, váratlanul fölpattant, reszkető kézzel az edényre mutatott, és vinnyogva így szólt: – Vigye el ezt innen! Azonnal vigye el, vén boszorkány! Ez maga a halál! Mindannyian meghalunk tőle. – Halál? Az én levesem? – tiltakozott fölháborodva Godivelle. – Ez aztán a faragatlanság! – Tudom, mit beszélek! Ne egyen belőle, madame Hortense, különben nem éri meg a holnapot… Hallgasson rám, meg akarják gyilkolni magát! De én nem hagyom, hogy megtegyék! S még mielőtt megakadályozhatták volna, Garland a fülénél fogva megragadta a levesestálat, és a földhöz vágta. A tál darabokra tört, és a krémleves szétterült a kövezeten. A márki reakciója sem váratott sokat magára. Fölpattant az asztaltól, megragadta régi bűntársa felöltőjének elnyűtt gallérját, és az ajtóhoz vonszolta. – Kifelé! – ordította. – Hordja el innen az irháját! Már éppen eleget tűrtem, vén bolond! Tovább nem szennyezi ennek a háznak a levegőjét! Ki innen, nyomorult vén pondró! A haragtól szinte eszét vesztve és óriásira nőtt erővel vadul megragadta és megrázta a vénembert, aztán hirtelen eleresztette, majd újra megmarkolta, és végigcibálta az előcsarnokon. Garland kiabált, próbált védekezni, de túl gyönge volt. Hortense rémülten futott utánuk: – Eressze el! A végén még megöli! – Ezt a sátánfajzatot nem olyan könnyű megölni! Tűnjön el! A szemem elé ne kerüljön többé! Nyisd ki az ajtót, Godivelle! – Csak nem fogja kidobni? – kiabálta Hortense. – Öreg, beteg, és kutyának való idő van odakint. – Nem beteg, hanem bolond! Az esőtől majd lehiggad… – Könyörögve kérem! Hát nincs magában egy szemernyi keresztényi

könyörület sem? Hiszen nem is tudja, mit beszél… Godivelle, kérem, ne nyissa ki az ajtót! Gondoljon arra, hogyha történik vele valami, a maga lelkén is szárad a halála! Az ajtó azonban már nyitva állt. A márki erőteljes rúgásától Garland lebukfencezett az ösvény kövére, és eltűnt a sötétségben. – A házamban meghúzhatja magát – kiáltott utána Hortense magánkívül. – Menjen Combert-be, és mondjon el mindent François Devés-nek. A becsapódó mázsás ajtó dörrenése fojtotta belé a szót. Borzadva nézett Godivelle-re, mintha most látná először életében, de a gazdasszony a tenyerét dörzsölve megvonta a vállát: – Már réges-rég meg kellett volna tenni! Ez az ember maga az ördög! Jobb lesz nélküle… Jöjjön, és egyen valamit, ami ebből a szegény vacsorából még megmaradt. Hortense képtelen lett volna tovább elviselni a márki társaságát, úgyhogy letört egy darabot az asztalra tett kenyérből, és mondván, hogy elege van, elhagyta a termet. Másnap, amikor ki akart menni a szobájából, megállapította, hogy az ajtó kulcsra van zárva, és megértette, hogy most már csakugyan fogoly. Az ég kétségkívül egyre jobban beborult a feje fölött, és arra gondolt, hogy mindent összevéve Garland nem is volt olyan bolond, mint amilyennek beállították. Aznap csak Godivelle-lel találkozott, aki egy tálcán ennivalót hozott, és akinek azonnal panaszkodni kezdett. – Foulques uraság szerint jobb, ha egy kicsit a szobájában marad. Nagyon haragszik magára. – Miért? Mert megpróbáltam megakadályozni, hogy újabb gyilkosságot kövessen el? – Csak nem azt akarja mondani, hogy sajnálja azt a vén pernahajdert? Elfelejtette már azt a sok rosszat, amit tett? – Csak engedelmeskedett a főbűnösnek, és ön is tudja, hogy az nem ő. Ó, Godivelle, hogy megváltozott! Régen szeretett engem, legalábbis

azt hittem. – De hát még most is szeretem, madame Hortense. Nem én változtam, ön nem akar már közénk tartozni. – Arra gondol, hogy nem akarok ezzel a szörnyeteggel élni? Hogy tehetném azok után, amiket megtudtam róla? Ön istenfélő asszony, Godivelle, és azt állítja, hogy szeret engem, s mégis a márki akaratának engedelmeskedik. – Mert soha nem tettem mást. És mert soha nem szűntem meg szeretni őt. Ezt soha nem is tagadtam. Próbáljon meg egy kicsit türelmesebbnek lenni! Ha okosan viselkedik, Foulques uraság szép lassan megnyugszik majd. Biztos vagyok benne, hogy végül minden rendbe jön. Az a szörnyű, hogy mindkettejük ereiben ugyanaz a vér folyik, és egyikük sem könnyű természet! Hortense belátta, hogy semmit sem várhat az öregasszonytól. Godivelle tántoríthatatlanul hitt a gyermek bölcsője körül békésen egybegyűlő boldog család képtelen ábrándjában, és pontosán azt nem akarta megérteni, hogy ez csak egy álom… Számára Hortense bezárása csupán az engedetlen kislánynak járó jogos büntetés, akinek édesapja majd megbocsát, ha elnézést kér. De az is lehet, hogy Godivelle megváltozásának fő oka az öregség, és ezért nem volt hajlandó meglátni a nyilvánvaló igazságokat. Ez viszont szomorú. Amikor az esti étkezés után Hortense úgy érezte, hogy forog vele a világ, és hányingertől elgyöngülve kellett a mosdótálhoz szaladnia, rájött, hogy Garland igazat mondott, valóban veszélyben van, és ezentúl senkiben sem bízhat. Szerencsére csak múló rosszullét volt, de egész éjszaka álmatlanul hánykolódott, és másnap ágyban kellett maradnia, olyan gyöngének érezte magát. Godivelle azonban egy csöppet sem csodálkozott, amikor reggel sápadtan és nyúzottan feküdt az ágyában. – A tegnapi káposztaleves lehetett a ludas mondta. Túl zsíros volt. A nagyságos úr megszidott miatta, az ö gyomrát is megfeküdte. Megyek, és készítek önnek egy kis hársfateát.

Hortense, Godivelle megnyugtató szavai ellenére sem tudta rászánni magát, hogy a korsóban lévő vízen kívül mást is lenyeljen. Egész nap nem vett magához semmi egyebet, és azon töprengett, hogy vajon mennyi ideig lesz képes kitartani. Megpróbált logikusan gondolkodni, és végül arra a következtetésre jutott, hogy addig kell megpróbálkoznia a szökéssel, amíg még van ereje, még akkor is, ha mindjárt a kastély tornyának lábánál töri is ki a nyakát. Bármi jobb, mint a lassú agónia, amelyre kilátása volt. Szerencsére a szédülése elmúlt, és hányinger sem gyötörte. Ha sikerülne fölszabdalnia és egymáshoz kötöznie minden szövetet – lepedőket, huzatokat, ágytakarót, sőt még a ruháit is, amit csak a szobában talál, és készítene egy kötelet, amely elég hosszú ahhoz, hogy leérjen a földig, biztos volt abban, hogy lenne ereje és bátorsága ahhoz, hogy belecsimpaszkodjon. Amikor Godivelle káromkodva elvitte az érintetlen tálcát, Hortense buzgó imában ajánlotta lelkét Istennek, és nekilátott terve megvalósításának. Éppen a lepedőket húzta ki az ágyából, amikor az egyik ablaktábla szilánkokra törve zuhant ki a helyéből: egy jó erősen elhajított vagy tán parittyából kilőtt kő zúzta be, mely egészen a kandallóig gurult. Morlaix-i kalandja óta Hortense előtt már nem volt ismeretlen a kapcsolattartás ilyetén módja. Fölvette a követ, amelyet valóban egy darab ostorkötéllel rögzített papírdarabba csomagoltak. Reszkető kézzel csomózta ki a zsineget, és repeső szívvel ismerte föl Jean kézírását a papíron. Az üzenet nem volt több nyolc szónál: „Hagyd nyitva az ablakod, és oltsd el a fényt!”, ő mégis úgy érezte, ez a legszebb szerelmes vers, amelyet valaha olvasott. Jean visszatért! Jean ott volt, közel hozzá, és azért jött, hogy segítsen neki. Elfújta a gyertyát, az ablakhoz szaladt, és kinyitotta. A hideg és sötét éjszakában már az ősz illata érződött, de szerencsére nem esett az eső. Amennyire csak lehetett, kihajolt az ablakon. A fal aljában egy sötét árnyat pillantott meg, és egy füttyjelet hallott. Megértette, hogy Jean arra készül, hogy fölmásszon hozzá. Ebben a pillanatban lépéseket hallott a folyosóról, gyorsan belökte

az ablakot, és kalimpáló szívvel nekidőlt. A lépések zaja az ajtaja előtt elhalt. A márki ott volt, talán éppen arra készült, hogy belépjen a szobába, és ezúttal nála volt a kulcs. Végtelennek tűnő pillanatok teltek el. Ha a márki benyitna, Hortense sietve világosságot gyújtana, és torka szakadtából elkezdene kiabálni. Jean megértené. Aztán egyszer csak a léptek, kissé szomorúan, távolodni kezdtek. Hortense tisztán hallotta, amint egy ajtó halkan becsukódott, és magában áldotta Jeant, amiért elfújatta vele a gyertyáját. A márki abban a hiszemben, hogy alszik, lemondott arról, hogy benyisson. Újfent az ablakhoz sietett. Az árny közelebb volt hozzá, és már a lélegzetét is hallotta. Jeant komoly erőpróba elé állította a feladat. Ahogy Hortense szeme hozzászokott a sötétséghez, jobban ki tudta venni az alakját. Vajon Jean hogy volt képes megtalálni a kapaszkodásra alkalmas helyeket s a réseket, ahol megtámaszthatta a lábát? Akkor eszébe jutott, hogy úgy tud tájékozódni a sötétben, mint a macskák, és láthatóan ügyességben, sőt rugalmasságban sem maradt el tőlük. Újabb hosszú, aggodalommal teli percek teltek el… és akkor Jean keze elérte az ablakpárkányt. A következő pillanatban már ott állt előtte, és Hortense egy boldog kiáltást elnyomva a karjába vetette magát, és szorosan hozzá simult. Jean finoman kibontakozott az öleléséből. – Megfojtasz, kedvesem! Hadd fújjam ki magam egy kicsit. Nagy kár, hogy ez az átkozott márki elbarikádoztatta a másik utat. – Már remélni sem mertem, hogy viszontlátlak – súgta Hortense. – Hol voltál? – Hol lettem volna? Hát Párizsban, hol máshol? Téged kerestelek, hogy együtt szálljunk harcba a fiunkért. Csak Feliciával sikerült találkoznom, aki Ausztriába készült nagy sietve. Azt mondta, csókoltat, de még mielőtt átadnám az ő üzenetét, hadd adjam át az enyémet! Hosszan, szenvedélyesen csókolták egymást. Jean szíve lassan a megszokott ritmusban vert. – Hamarabb haza kellett volna jönnöm – szólt ismét Jean, de a postakocsit, amelyen utaztam, baj érte. Fegyveres útonállók támadtak

meg minket, és kiraboltak. Néhány utast alaposan helybenhagytak. – Megsebesültél? – Nem, de az egyik hajtót lelőtték. Segítenem kellett a többieknek, és a csendőröket is meg kellett várnunk… sok időt vesztegettem el! Bevallom, azért is mentem Párizsba, mert bíztam az új uralkodó segítségében. Arra számítottam, hogy végre elégtételt kaphatsz. Felicia elmesélte, mi történt… És te kis bolond, kitaláltad, hogy eljössz, és bezáratod magad ebbe az átkozott kastélyba, ahelyett, hogy megvártál volna engem. Hogy vagy? – Nem valami jól. Azt hiszem, eldöntötték, hogy megmérgeznek. Miután tegnap megbetegedtem, ma csak vizet ittam. Mindenesetre az volt a szándékom, hogy ma éjjel ezen az ablakon át megszököm. – Mit sem törődve azzal, hogy a nyakadat szegheted? Látom, tényleg nem remélted, hogy viszontlátsz engem! – Ó, dehogynem! Csak féltem, hogy nem érkezel időben. Válasz helyett Jean magához szorított, majd eleresztette. – Most pedig ki kell jutnunk innen! Csukd be az ablakot, és kiálts! – Hogy… – Igen, kiálts segítségért, mondd, hogy tűz van, bármit! Gondolom, kulcsra zárták az ajtódat!? És a márki még mindig ugyanabban a szobában alszik? – Igen. – Akkor tedd, amit mondtam! Én itt leszek – mondta az ajtó mögé húzódva. Hortense érthető módon tétovázott, mielőtt fölverte volna a mélységes csöndet, de aztán elszánta magát, és a hangja belehasított az éjszakába: – Hozzám! Segítség! Segítsenek! Ide gyorsan! A saját hangjától nem hallotta, hogy a márki futva érkezett. A kulcs nemsokára reszketve fordult a zárban. Az ajtó kitárult, és Foulques de Lauzargues ott állt a küszöbön hálóingben, gyertyával a kezében: – Mi történt, Hortense? De mit… Nem maradt ideje, hogy befejezze. Jean egy mesteri ütéssel

leterítette, s a szőnyegre zuhant. A gyertya továbbra is lángolva, elgurult. Jean sietve eltaposta a lángot, és kézen fogta Hortense-t: – Gyere, François vár ránk a folyóparton… Hol a gyerek? – A konyhában. Godivelle vigyáz rá, de… – Vissza kell adnia nekünk… Ha Jean nem fogja a kezét, Hortense egészen biztosan kitörte volna a nyakát a lépcsőn, mert olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott. A farkasvezér hihetetlen biztonsággal kalauzolta. A konyhába siettek. Godivelle fölébredt a zajra. A mécses fényében, alsószoknyásan, kisingben és fehér főkötőben olyan volt, mint egy szellem. Azonnal fölismerte a betolakodót, de Hortense várakozásával ellentétben, nem kiabált. Csak így szólt: – Hát itt vagy, Jean des Loups? Tudtam, hogy egy nap eljössz… – És azért próbáltad meg megmérgezni ezt a szegény lányt? A súlyos vádat hallva Godivelle megdöbbent: – Én? Megmérgezni? Victoire lányát? Te nagyon rossz ember lehetsz, Jean de Loups, ha ilyen szörnyűséges gondolataid vannak. És önnek is, madame Hortense? Én azt hittem, szeret engem… – Ő nem tehet semmiről, Jean. Efelől biztos lehetsz. De most siessünk! A márki csak elájult. – A kicsit akarják? – reszketett Godivelle könnyes szemmel. – A kicsit és önt is vele, ha akarja. Jöjjön velünk, Godivelle! Nem maradhat ebben az átkozott házban! Godivelle a fejét rázta, a bölcsőhöz ment, kivette belőle a gyermeket, és odaadta Hortense-nak, és meg sem próbálta elrejteni a könnyeit. – Nem. Mondtam már önnek, hogy az én helyem itt van. – Elég a szóból! – mondta Jean. – El kell mennünk, még mielőtt Chapioux és a többiek fölébrednek! Nyisd ki nekünk az ajtót, Godivelle! Miközben ezt mondta, már szaladt is az előcsarnok felé, de Godivelle hangja megállította: – Nincs nálam a kulcs, Jean des Loups. Amióta madame Hortense visszajött, Foulques uraság tartja magánál.

A Godivelle kezében tartott gyertya sárga fényében a hatalmas középkori ajtó a valódi arcát mutatta: félelmetes volt fekete vasalataival és hatalmas zárszerkezetével. Áthághatatlan akadály, mely képes minden emberi erőt megtörni. – Maradjanak itt! – rendelkezett Jean. – Én fölmegyek a kulcsért. Nyilván a szobájában van. – Ne fáradjon! A legalsó lépcsőfokon a márki tűnt föl, kissé sápadtan és bizonytalanul. De a saját lábán állt. Egy puska volt a kezében, amelyet egyenesen Jeanra szegezett. Hortense ijedt kiáltása megmosolyogtatta. – Meg kellett volna kérnie, kedvesem, hogy nagyobbat üssön! Mert amit adott, az nem méltó egy Lauzargues-hoz. – Meg kellett volna ölnöm – morogta Jean. – Elég lett volna megszorítanom azt az átkozott nyakát. Csakhogy… – Csakhogy önnek elvei vannak. Ez ismeretlen a mi családunkban. Azért kímélt meg, mert az apja vagyok? A válasz tisztán csengett. – Igen – mondta Jean. – Azért, mert az apám. – Ez nagyon megható. Én viszont, kedves uram, nem vagyok ilyen kifinomult. Fölemelte a puskáját, és lőtt. A farkasvezér fájdalmas kiáltására Hortense még annál is szívszorítóbb kiáltása válaszolt. Hortense szó szerint felüvöltött, és a kisfiát a melléhez szorítva a puska csöve elé vetette magát. – Menjen innen, tébolyult nőszemély, ha nem akar meghalni most mindjárt! – kiáltotta a márki. – Vidd el innen, Godivelle, még a végén megöli az unokámat! Godivelle-nek nem volt szüksége biztatásra. Egy öreg oroszlán elszántságával vetette magát Hortense-ra, és megpróbálta kitépni a kezéből a kis Étienne-t, aki most sírva fakadt. A két nő hadakozott egy darabig. Eközben a márki, győzelmének teljes tudatában közeledett Jeanhoz, aki a hátát a bejárati ajtónak vetve, sebesülten várta a véget. A márki másodszor is ráemelte a fegyverét. Hortense eleresztette

Godivelle-t, és rávetette magát, amikor egy kéz, mely már cseppet sem remegett, elhajította az öreg faszentet, amelyik az előcsarnok hatalmas ládájának tetején szokott álldogálni, és éppen fejen találta vele a gyilkost. A márki összeesett, és a háttérből a tetőtől talpig földdel borított Eugéne Garland lépett elő. A könyvtáros, aki ezúttal egy a lyukából előbújó vakondra emlékeztetett, rövidlátó szemmel tekintett körbe a jelenet szereplőin: – Látom, éppen időben érkeztem! Szökni készültek, madame Hortense? Hortense Jeanhoz sietett, és a ruháját átitató vért látva rémülten fogta a karjaiba. Garland odalépett hozzájuk: – Súlyos a sebesülése? – Nem – válaszolta Jean. – Azt hiszem, nem… De nagyon köszönöm önnek, ön nélkül… – Szóra sem érdemes. De szökni készültek, folytassák csak! Ön is, Godivelle! Nincs több dolga ebben a házban… – A kulcs! – mondta Hortense. – Elmegyek megkeresni. Odafönt kell lennie. De Garland elállta az útját. – Chapioux, a fia és a szolgája odakint várnak. Miután emettől megmenekült, az ő puskáik elé akarja vetni magát? Erre menjenek! Félrehajtott egy faliszőnyeget, és a falon egy széles hasadék tűnt elő. – Erre menjenek! – ismételte meg. – A folyóparton fognak kilyukadni… Váratlanul nevetni kezdett, rekedt, éles hangon, csaknem tébolyultan nevetett. – Emlékszenek a márki tréfálkozásaira a föld alatti járataimmal kapcsolatban? Hát megtaláltam őket, de egy szóval sem árultam el. Na, menjenek! – Én nem megyek! – ellenkezett Godivelle. – Nem hagyom el Foulques uraságot! – Foulques uraságnak már nem lesz szüksége magára! De a fiamnak igen, Godivelle. Az Isten szerelmére, jöjjön velünk! Fogja, vegye a

karjára! Csak mondani kellett, és Godivelle nem tétovázott többé. Fogta a babát, széles mellkasához szorította, és hátra sem nézve elindult Garland után, aki az utat mutatta. Hortense ment mögötte, és Jean zárta a sort. A faliszőnyeg visszahullt a hasadékra. Az előcsarnokban nem maradt más, csak a márki, széttárt karokkal a földön fekve. Egy hosszú és keskeny lépcsőn lejutva egy föld alatti folyosóra érkeztek, amelyen csak lehajolva lehetett közlekedni. Jeannak kétrét kellett görnyednie. – Én tisztítottam ki – jegyezte meg Garland büszkén. – A földet pedig a folyóba öntöttem. Innen már egyedül is kitalálnak. Még körülbelül húsz méter, és kint vannak. – Ön nem jön velünk? – kérdezte Hortense. – Már mondtam, hogy Combert befogadja önt. – Nem. Van itt még egy kis dolgom. A kastély most már az enyém. Végre azt tehetek vele, amit csak akarok! Siessenek! És amilyen gyorsan csak tudnak, menjenek el a közelből! A folyosó csakugyan a folyóparton végződött, és amikor kijutottak, már könnyen megtalálták François Devés-t, aki két lóval várt rájuk. Az egyikre Godivelle-t ültették a kicsivel, a másik nyergébe Jean és Hortense ült, s a kis csapat bevette magát a tajtékos vizű folyót szegélyező fenyők közé. Hallották, ahogy a kastély átellenes oldalán Chapioux szólongatja a márkit, és kéri, hogy nyisson ajtót neki. – Mi történt? – kérdezte François . – Később elmesélem – válaszolta Jean. – A márki egészen biztosan nem halt meg, és sietnünk kell, még mielőtt ránk uszítja a vérebeit. Combert-ben már nincs mitől tartanunk. A hatalmas robbanás beléfojtotta a szót. Aztán az ég lángba borult, mint mikor szeles idő közeledtével a naplemente festi vörösre. A menekülök sietve fölmásztak egy sziklás magaslatra, ahonnan jól láthatták a kastélyt. A döbbenettől moccanni sem tudtak, és alig akartak hinni a szemüknek: Lauzargues lángokban állt. Az öreg toronyból óriási lángcsóva csapott ki, és apró szikrák repültek szerteszét. Most jöttek rá, miért tanácsolta nekik Eugéne Garland, hogy igyekezzenek

minél távolabb. Mert az öreg kémikus úgy akarta kitölteni a bosszúját, hogy levegőbe röpítette a várat, melynek bolond módon az örökösévé nyilvánította magát. Lauzargues ura pedig saját poklát lelte meg benne. Hortense és Godivelle egyszerre vetett keresztet, de csak az öreg dajka hullatott könnyeket. Hajnaltájban Hortense kiment az udvarra, és a kavicsos kis teraszhoz sétált. Nem volt kedve aludni. Mindannak ellenére, amin keresztülment, nem akarta az álomnak átengedni szabadsága első pillanatait. Mögötte, a házban, csönd és béke honolt. Jean, Brémont doktorra várva, bekötözött sebbel aludt az egyik vendégszobában. Godivelle Hortense régi szobáját kapta meg Étienne-nel. François -t Jeannette várta otthon. Minden jól volt, minden a helyére került. A tiszta, hideg csillagokkal teli kék égbolt a tél közeledtét jelezte, és a kert már a hulló levelek illatát árasztotta. Egyszer csak valahol a távolban egy farkas üvöltése hallatszott, de már nem tudott félelmet kelteni Hortense-ban. Éppen ellenkezőleg, ez a hang az örökre megpecsételődött szövetséget jelentette közte és az ősi auvergne-i vidék között… Föltámadt a szél, és Hortense fázósan fogta szorosabbra maga körül a fehér gyapjúsálat. De nem ment be a házba… Várta, hogy fölvirradjon élete első, felhőtlenül boldog napja. Saint-Mandé, 1985. augusztus 15.

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 1967.49.01