Jubilate 2012. április 29. A vasárnapról: az egyházi tradícióban a húsvét utáni harmadik vasárnap. Nevét az ilyenkor szokásosan énekelt 66. Zsoltár első sorától kapta: Jubilate Deo omnis terra! A vasárnap propriumaként általában az új teremtés témáját jelölik. Csak ez az új teremtés tud Isten előtt jubilálni. A 2Kor 5,17-ben megfogalmazott „unio mistica cum Christo” jelenti ezt az új teremtést. „Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az.” Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy mit jelent Krisztusban lenni, a szőlőtőről és szőlővesszőről szóló krisztusi tanításhoz (Jn 15) kell fordulnunk. Az új teremtés azonban a teremtést is előfeltételezi. A jónak teremtett világ a teremtő Isten jubileuma (az értelmező szótárban örvendetes esemény) volt. A bűn megrontotta a teremtett világ és ember Teremtőjének örvendező (jubiláló) harmóniáját. Krisztusban megtörtént a helyreállítás. Ez a nagypénteki-húsvéti eseményeknek a gyümölcse. A hívő ember a „már új teremtés” és „még nem új ég és új föld” (2Pét 3,13) dialektikus kettősségében és feszültségében él. Ez az eszkatologikus látás, mennyei perspektíva teszi lehetségessé a „mindenek ellenére, mégis” örvendező életet. Ebben az öröméneket generáló (teremtő) feszültségben fogant a 2Kor 4,16−18 is, a maga közvetlen szövegkörnyezetével.
A láthatóban a láthatatlanra figyelve örvendezzetek (Jubilate)! Textus: 2Korinthus 4,16−18 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés ejgkakevw − csüggedni, restté válni, belefáradni, elfáradni. Tagadó formában a kitartásnak a kifejezése. Általában így jelenik meg: nem csüggedni a nyomorúság miatt. (Ef 3,13) Alapigénk szövegkörnyezetében is a nyomorúságok (2Kor 4,8−9) közti kitartást, életkedvet hordozza magában. A „mindenek ellenére mégis” állapota ez. Meg nem restülni a jó cselekvésében (2Thessz 3,13), a jótéteményben, mert a maga idejében aratunk, ha el nem lankadunk (Gal 6,9), az imádságban (Lk 18,1). Pál szóhasználata az Ézs 40 végére emlékeztet: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul... nem fáradnak el, nem lankadnak meg.” katergavzomai − szerez, megvalósít, eredményez, termel. Gondot okozó kifejezés a pillanatnyi szenvedés és örök dicsőség közé beékelve. Egy másik előfordulási helyén ez a gond némileg enyhül. A Róm 15,18-ban mondja Pál, hogy „nem mernék semmi olyasmiről szólni, amit nem Krisztus cselekedett volna általam”. A „Krisztus általam” cselekedett analógiájában a dicsőség nem a szenvedés terméke, eredménye (érdeme), hanem, ahogyan a dicsőség − azért amit Krisztus cselekedett Pál által − nem Pálé, hanem Krisztusé, az örök dicsőség is Krisztus által, az ő szenvedése által van. A katav előrag, a felülről lefelé mutató irányával, csak alátámasztja az előbbieket. skopevw − nézni, figyelni, vigyázni, fokozott érdeklődést tanúsítani. A figyelem, az összpontosítás tárgya a cél (skopov"). A Fil 3,14 szerint az igyekezet célegyenes irányát jelzi. Célirányos figyelem-összpontosításról van szó.
208
2Korinthus 4,16−18
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása A textus néhány nagy horderejű teológiai toposzt érint. Ezek az emberről szóló bibliai tanítás (bibliai antropológia), a látható és láthatatlan világ kérdésköre, a szenvedés toposza és az eszkatológia. 2.1. Az emberről szóló bibliai tanítás (antropológia) Az igében a külső és belső ember kettős egysége látszik. Ez titokzatos paradoxon. Nem dualizmus. Nem a test és lélek kettőssége. Nem hiszem, hogy Pál apostol a külső és belső ember kettősségéről filozófiai (akár sztoikus, akár újplatonista) hatásra írna. Használja azonban korának nyelvezetét, a filozófiait is, ami természetes. De nincs szó itt arról, hogy a belső ember a halál pillanatáig a külső fogságában lenne, vagy a lélek a test fogságában. Ez nem bibliai gondolat. Itt inkább a kettő szoros együvé-tartozásáról van szó. A külső és belső ember megkülönböztetendő, de szétválaszthatatlan. Akárcsak egy (pénz)érem két oldala. (Ezt a hasonlatot, a szemléletesség érdekében az igehirdetésben is felhasználom.) Pál most nem (is) az ó ember és új ember dialektikájáról beszél. Erről máshol félreérthetetlenül ír (pl. Róm 6, vagy Ef 4,22−24). Ezt a textust nem a Heidelbergi Káté megtérés-értelmezésével (88. kérdés/felelet) kell nyitogatnunk. Inkább eszkatologikus antropológiáról beszélhetnénk. Arról az emberről van szó, akik vagyunk most (külső−belső egységünkben), és akivé leszünk dicsőségben. Ez az eszkatologikus látás alakítja és formálja jelen emberképünket és emberségünket. 2.2. A látható és láthatatlan világ kérdése Mindkettő valóság. Akárcsak az emberben a külső és belső. A látható és láthatatlan világ is megkülönböztetendő, de szétválaszthatatlan. Jézus Krisztusban a láthatatlan világ (Isten országa) elközelített (Mt 3,2). Itt van köztünk, bennünk (Lk 17,21). Érzékelhető, de nem látható. Ha a „már és még nem” feszültségét valamelyest oldja, használ(hat)juk a virtuális valóság hasonlatát. (Ott ülök a számítógépem előtt, és a világhálón sétálok a Louvre-ban, hallgatom az idegenvezetőt. Itthon vagyok, és úgy érzem, élem meg, hogy ott vagyok. Vagy: távol lévő szeretteimmel nemcsak beszélgetek, hanem látom is őket a képernyőn.) Vigyázzunk azonban, nehogy a virtuális világ képzetét keltsük! Isten országa nem egy virtuális világ, hanem (most még titokzatos) valóság. Ezt a valóságot csak a hit látja, mert ez a hit éppen „a remélt dolgok valósága és nem látott dolgokról való meggyőződés.” (Zsid 11,1) Az örök, láthatatlan valóságok nem kevéssé valóságosak, mint azok, amelyek látszanak. 2.3. A szenvedés miértje Pál apostolnak nem hiszem, hogy célja lenne az, hogy itt végérvényes választ adjon a szenvedés miértjének örökzöld kérdésére. Habár az apostol fogalmazása nem zárja ki egyértelműen a szenvedés „érdemszerző” értelmezésének lehetőségét (ahogyan ez sokszor és sokféleképpen meg is történt), biztos, hogy textusunk nem az „érdemszerzés tanának” bibliai megalapozása. Itt nem a mostani 209
Jubilate
szenvedés és eljövendő dicsőség közti megfelelésről van szó, nem arról, hogy az eljövendő dicsőség a mostani szenvedés következménye, nem az első szerzi a másikat, hanem inkább azt hangsúlyozza az apostol, hogy milyen nagy a kontraszt a kettő közt. A gondot a szerez ige (4,17) okozza, de a görög igének a kata (fentről le) előragja már sejteti azt, hogy nem a szenvedés termeli ki magából (alulról) a dicsőséget, hanem az felülről érkezik. Pál minden bizonnyal arról a szenvedésről beszél, mely az ő élettörténetével kapcsolatban elhangzik: „Megmutatom neki, mennyit kell neki az én nevemért szenvedni. (ApCsel 9,16) Szenvedett is, és erről sokszor beszélt. Textusunk szöveg-környezetében is. Ez az, amit Lukács így jegyez fel: „Erősítve (ti. Pál) a tanítványok lelkét, buzdítva őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell az Isten országába bemennünk.” (ApCsel 14,22) 2.4. Eszkatológia Az eszkatológiai perspektívában láthatóvá válik Krisztus ítélőszéke (2Kor 5,10), ahol mindenkinek meg kell jelennie, és számot kell adnia arról, amit cselekedett. A nem kézzel csinált, hanem örökkévaló hajlék (2Kor 5,1) vár a mennyekben azokra, akik hitben járnak és nem (csak) látásban (2Kor 5,7) Ez lesz az örök dicsőség (2Kor 4,17). Akkor teljesedik ki az, amire a Jubilate vasárnap biztatjuk magunkat és egymást. 2.5. Meditációs hídverés alapige és alkalom közt Húsvét után vagyunk. Még húsvét havában. Húsvét mögöttünk van (múlt), húsvét, a feltámadás gyümölcseit már most élvezhetjük (jelen), de végső haszna, távlatos célként van előttünk (jövő). Erre a célra (skopov") figyelünk, összpontosítunk (skopevw). Az így célirányossá váló élet örvendező, jubiláló élet. Ha hittük, akkor szólnunk kell (Kor 4,13). Most így szólhatunk: Jubilate! Örvendezzetek! Ez attól függ, hogy mire nézünk. A cél mindig előttünk van (legyen!), nem kerülhet a hátunk mögé. Ez a cél a mennyei hajlék, üdvösség, örök élet. Ha hátat fordítunk a célnak, csak az életet látjuk. Ha csak a külső, látható élettel vagyunk elfoglalva, elveszítjük látókörünkből a célt. Ha csak látásban járunk, akkor háttal állunk a célnak. Az élet hitben válik célirányossá.
3. Prédikációvázlat Két világ áll egymás mellett. Pál apostol egybeszerkeszti a látható és láthatatlan világot. A külső és belső embert. A hallott ige mögött, mint Isten kijelentésének része, a Szentlélek ihletése van. Ezért legyen szabad így fogalmazni: amit Isten egybeszerkesztett, azt ember ne válassza el egymástól! Ezt a bújtatott üzenetet már az elején érdemes meghallani. A kettő összetartozik, köze van egymáshoz. Megkülönböztethetjük, de nem választhatjuk el. Nem függetleníthetjük egymástól. Titokzatosan együvé tartoznak. Mindkettő a miénk. Ha hitben járunk (2Kor 5,7), ha gondolkodásunkat (akár az alapigét) két biztos tudás keretezi (2Kor 4,14 és 5,1), akkor megváltozik életszemléletünk, világszemléletünk. Más, új távlatot kap életünk. Megtanulunk dolgokat másképpen értelmezni. Sok minden más jelentőséget kap. Célirányosan válik tartalmassá életünk. 210
2Korinthus 4,16−18
3.1. A jövendőre nézve a mában örvendezni Jubilate vasárnapján ehhez kíván hozzásegíteni Isten. Az egyházi hagyományban ez az örvendezés vasárnapja. Ma maga Isten adja azt az igazi örömöt, mely nem valami másból merítkezik. Nem mulandó, nem ideigvaló, nem körülményfüggő. Ennek az örömnek a forrása, furcsa módon, nem a múlt és jelen eseményeiben, hanem Isten jövendőbeli nagyságos dolgaiban van. Az alapige utolsó szava az örökkévalókra, és a következő vers (5,1) a mennyekben készen álló örökkévaló hajlékra irányítja a tekintetet. Ha hiszünk, akkor így szólhatunk (4,13b), énekelhetünk: „Tudom az én megváltóm él, hajléka készen vár reám.” Ebbe az irányba fordítja ma az ige a tekintetünket. Ez a mi jövendőnk. Micsoda jövőkép! Micsoda perspektíva! Aki erre néz, erre figyel, az tényleg tudja magát és társait így biztatni. „Jertek örvendjünk mindnyájan!” 3.2. ...úgy, hogy ne csak a láthatókra nézzünk! A jövendőre nézve a mában kell(ene) örvendezni. És lehet is, de csak akkor, ha a láthatók mellett a láthatatlanra (is) nézünk. Ezt azért kell így fogalmaznunk, mert nem tehetjük azt, hogy (Pál szavai szerint) a láthatókra ne nézzünk, csak a láthatatlanokra. Ilyen nincs. Ezt senki nem is vár(hat)ja el tőlünk. Még Pál sem, és az Úristen sem. Pál egy olyan kifejezést használ, mely többet jelent a nézésnél. Benne cseng a szóban (skopevw) a cél (skopov"). Célirányosságot jelent tehát. Ezt várja el Isten. Azt, hogy lássunk, nézzünk, figyeljünk, összpontosítsunk az előttünk lévő célra. Emlékszünk? Pál ezt itt így fogalmazta meg: örökkévaló hajlék a mennyben. Máshol ezt üdvösségnek mondja. Mi örök életként valljuk hitvallásunk (apostoli hitvallás) végén. Ezzel a látással, ezzel a biztos jövendőre való irányítottsággal (perspektívával) visszanézve és körülnézve az életben, más hangsúlyt kapnak a dolgok. Ezzel a célirányossággal újra lehet értékelni dolgokat. Próbáljunk együtt meg egy ilyen átrendezést! Pál segít ebben. Amit mond, nézzük úgy, mint egy érem két oldalát! Tehát, nem lehet elválasztani egymástól. Tévedés lenne, az éremnek csak az egyik oldalát nézni, azaz ismerni, és a másikat figyelembe nem venni. Egy kis ártalmatlan túlzással úgy is gondolkodhatunk, hogy ez az érem egy országnak, vagy több egyesített országnak (ha az EU korában így érthetőbb) a legértékesebb pénzérméje. Ez az (egyesített) ország a mennyek országa, az ahol nekünk is helyünk van. Jézus helyet készített (Jn 14,2). A hívő ember állampolgára ennek az országnak (is). Kaptunk, van ilyen pénzérménk. Jól vizsgáljuk meg mindkét oldalát! Ha jól ismerjük, és jól használjuk, akkor mennyei állampolgárokként, már most és itt (akár kettős állampolgárokként is) jól tudunk forgolódni. De úgy forgolódunk, hogy közben nem fordulunk el, nem fordítunk hátat a célnak. Célirányos marad életünk. Éppen ezért, nemcsak azt énekeljük és éljük meg, hogy „ki tudja merre, merre visz a végzet...”, mert ez az éremnek csak egyik oldala marad(na). 3.3. Ha csak a láthatókra néz(het)nénk ...(az érem egyik oldala) Ezen az oldalon (többek közt) ilyenek olvashatóak: a mi külső emberünk megromol, a mi szenvedésünk, minden ideig való. Mi mindannyian tapasztaljuk eze211
Jubilate
ket. És még többet is. Egyaránt látjuk mind a magunk, mind a mások életén. Számtalan emlék, tapasztalat tolong most bennünk. Így van. Van bőven szenvedés, betegség, romlás. Szoktuk is együtt énekelni: „változás és romlás dúl mindenen”, vagy az újabb szöveg szerint: „csak változást és romlást lát a szem”. Ha az éremnek csak egyik oldalát néznénk, akkor ennél vajmi kevéssel lát(hat)nánk többet. És ha még részletesebben szeretnénk elmondani, amit tapasztal(hat)unk, akkor ilyeneket is hozzátehetnénk, hogy nyomorgattatunk, kétségeskedünk, üldöztetünk, tiportatunk (2Kor 4,8−9). Folytathatjuk, ha akarjuk, de nem érdemes. Ha csak ezeket sorakoztatjuk, akkor biztos, hogy ráfagy a mosoly az arcunkra. Az öröm ürömmé válik. Nagyon hamar erőt vesz rajtunk a lemondás, beletörődés, rezignáció. Minden mindegy. Nincs mit tenni. Sokszor visszhangozzuk ezeket. Ezt az életérzést költőien megfogalmazva is ismerjük: „Letészem a lantot... tőlem ne várjon senki dalt... belőlem a jobb rész kihalt.” (Arany János: Letészem a lantot) Vagy biblikusan is tudjuk idézni: „Felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavaló” (Préd 1,2), vagy „A nagy búnak és bánatnak miatta, hegedűnket függesztettük fűzfára! (RÉ 137,1) Ezek, mintha a mi mulandóságunk, látható világunk emberének életérzései lennének. De tudjuk, hogy rég-múlt korokból hangzanak ezek felénk. Most visszhangoznak bennünk. Sőt ez az érzés most sokkal színesebben és felhangosítva visszhangzik körülöttünk. És sokszor bennünk is (?) próbálkozik az ember ennek az elnémításával. Ilyeneket találtunk ki, hogy: „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk!” Vagy? „Minden napnak szakítsd le a gyümölcsét!” És evett, ivott, drogozott stb. az ember. Szakította, szakítja, nemcsak minden napnak, hanem még a holnapnak is a gyümölcsét. Csak a mára gondolva, elhasznál(hat)ja a holnapot (is). Nagy tragédiákat okoz(hat), ha az ember csak az érem egyik oldalát látja, nézi, ismeri. 3.4. Figyeljünk a láthatatlanra! (az érem másik oldala) Ideje, hogy megfordítsuk az érmét. Lássuk, mi van a másik oldalon! Kulcsszavakban: örökkévaló, dicsőség, megújuló ember. Mi is volt túlfelől? Mulandóság, szenvedés, romlás. Tapasztaltuk, tudjuk, hogy ezeknek részesei vagyunk. Ezek a mi osztályrészünk (is). De tudhatjuk azt is (mondtuk már az elején, hogy tudjuk), hogy az örökkévaló, a dicsőség és a megújulás lehetősége is a miénk. Ha az éremnek ezt az oldalát nézzük, vizsgáljuk, akkor lassacskán minden megváltozik. Bár igaz, hogy külső emberünk megromol, leépülünk, meggyengülünk, de tudjuk, hogy belső emberünk napról-napra újul. Felette nagy titok ez (is). Nehéz lenne ezt (meg)magyarázni. Nem kell itt feltétlen az ó emberre és az új emberre gondolni. Semmi jele annak, hogy az ó ember meg-öldöklésében és új ember megelevenítésében megfogalmazott megtérésről (HK 88.) beszél most Pál apostol. Ennél sokkal titokzatosabb az, amiről itt szó van. Szinte magyarázhatatlan titok (misztérium) az, hogy emberségünkhöz elválaszthatatlanul hozzátartozik a látható (külső) ember és láthatatlan, de valóságos (belső) ember egyaránt. Az, amit Pál más helyen egyfelől a romlandó, gyalázatos, erőtelen, érzéki test, és másfelől a romolhatatlan, dicsőséges, erős, és lelki test szembeállításában láttat (1Kor 15,42−44) az most (is) szinte „összeférhetetlen”egységben áll előttünk. 212
2Korinthus 4,16−18
Ilyenkor meg kell elégednünk azzal, amit Mózes, azaz általa az Úristen éppen az ilyen kérdésekre nézve jelentett ki: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi. A kinyilatkoztatott dolgok pedig mieink és a mi fiainké mind örökké.”(5Móz 29,29) Milyen jó, hogy lehetőségünk van a titkok alázatos elfogadására. Erre csak hit által vagyunk képesek, mert a hit éppen „a remélt dolgok valósága és nem látott dolgokról való meggyőződés” (Zsid 11,1). Most nem tud(hat)juk, hogy milyen ez a naponként megújuló belső énünk, emberünk, nem tudjuk, hogy milyen a dicsőséges testű ember. De a rész szerinti ismeretünk (1Kor 13,12), hitünk tud(hat)ja azt, hogy emberségünknek, a maga kettős egységében (külső-belső valóságában), dicsőséges távlata van. Ebből a perspektívából merítenek húsvéti énekeink (is). Közülük majdnem mindenik variáció egy közös témára. Ez a közös téma az örvendezés. Mennyire aktuálisan visszhangzik most is szívünkben: „Örvendezzetek egek, ti is földi seregek. Mindnyájan örvendjetek, vígan énekeljetek, mert Krisztus feltámadott, nékünk életet adott.” Ez a Jubilate vasárnap alaphangja. 3.5. A látható és láthatatlan szinopszisa (együtt-látása) megóv a csüggedéstől Ez az alaphang megteremti az élet harmóniáját. Mind a látható, mind a láthatatlan világ valóság. Akárcsak az emberben a külső és belső. A látható és láthatatlan világ is megkülönböztetendő, de szétválaszthatatlan. Jézus Krisztusban a láthatatlan világ (Isten országa) elközelített (Mt 3,2). Itt van köztünk, bennünk (Lk 17,21). Érzékelhető, de nem látható. Ha a „már és még nem” feszültségét valamelyest oldja, használ(hat)juk a virtuális valóság hasonlatát. (Ott ülök a számítógépem előtt és a világhálón sétálok a Louvre-ban, hallgatom az idegenvezetőt. Itthon vagyok, és úgy érzem, élem meg, hogy ott vagyok. Vagy: Távol lévő szeretteimmel nemcsak beszélgetek, hanem látom is őket a képernyőn.) Vigyázzunk azonban, hogy nehogy a virtuális világ képzetét keltsük magunkban és egymásban. Isten országa nem egy virtuális világ, hanem (most még titokzatos) valóság. Ebben a szinoptikus látásban a szenvedések, fájdalmas jaj-ok (is) besimulnak egy csodálatos összhangba. Ezáltal átminősülnek ezek. Ami az érem túlsó oldalán végtelen, kibírhatatlan szenvedésnek látszott, az ennek az oldalnak a hátterében pillanatnyi, könnyű szenvedéssé minősül át. Azért is, mert a szenvedést erről az oldalról már Krisztus Urunk kimondhatatlan és helyettes szenvedésén át nézzük. Az Ő szenvedése tette lehetővé a mi örök dicsőségünket. (A szerez ige értelmezése.) A külső, látható életünk, múlt-értékelésünk, jelenismeretünk mennyire megváltozna, ha az örök dicsőség fényében néznénk és látnánk a magunk és mások életét. A megváltozott életszemléletet egy szóval is kifejezhetjük. Pállal együtt mond(hat)juk: nem csüggedünk. Még egyszer idézhetjük a 8. és 9. verseket, de most már az érem másik oldalával együtt: „meg nem szoríttatunk, nem esünk kétségbe, el nem hagyatunk, el nem veszünk.” Örvendezve biztat(hat)juk egymást: „Ne csüggedj el (tehát) kicsiny sereg!” A szövegkörnyezetből, alapigénk hátteréből és homlokteréből (2Kor 4,14 és 5,10) azt is tudjuk, hogy maga elé állít. Minden földi polgárt! Ezt nem lehet kikerülni, vagy kicselezni. Habár ódzkodunk (sokszor) a vámvizsgálattól, ott majd 213
Jubilate
ilyen is lesz. Akkor derül ki, hogy mit viszünk magunkkal. Biztos, hogy nem látható, mulandó értékeket keresnek majd nálunk, hanem „ki-ki amint cselekedett, megkapja akár a jót, akár a rosszat”. (10. vers új fordítása) Ha valaki az életben csak az érem, mondjuk így, e-világi oldalát látta és csak azzal foglalkozott, ott már késő lesz a másik oldalt vizsgál(gat)ni. A célra addig kellett volna figyelni. Aki az érem (legyen hát ez a másik kifejezés) mennyei oldalát is rendszeresen szem előtt tartotta, az akkor még nagyobb dolgokat lát meg. Az lesz majd a kiteljesedett öröm. De annak az örömnek elő-ízét már most (is) érezhetjük szívünkben (HK 58.), és azt kifejezésre juttathatjuk. Tegyük ezt örvendezéssel! Jubilate! Ezért, szerelmes atyámfiai, erősen álljatok, mozdíthatatlanul, …tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban! (1Kor 15,58)
4. További szempontok az istentisztelet alakításához A Jubilate vasárnapi istentiszteletnek a tartalmi és formai felépítése (máskor is, de most szinte arcélesebben) a Krisztusban helyreállított Isten előtti örvendezés aktuális átélésének és kiábrázolásának a lehetőségét kell, hogy szolgálja. Ez akkor valósul(hat) meg, ha az istentisztelet íve a bűn fel- és beismerés mélységéből (az ember nyomorúsága) a szabadulás megtapasztalásán át (az ember megváltása) elvezet a hálás örvendezésig (az ember háládatossága), ezt az alábbi liturgiai példa és értelmezése jól szemlélteti.1 Ajánlott liturgia 1. Apostoli köszöntés (Fil 1,2) 2. Előfohász 3. Zsoltáréneklés: 95,1−4 4. Lekció: Zsolt 66 (az ige tükrében felismerhetjük és elismerhetjük a mindenkori conditio humana-t) 5. Bűnvallás (Zsolt 130, vagy más bűnvallás-formák) 6. Feloldozás (Zsolt 32,1−2, vagy Jn 3,16, vagy más kegyelmi ige) 7. Jubilate: 66,1−3 Prófétai imádság 8. Ebben az imádságban a hálaadás rendjén nemcsak az elmúlt időszakra visszapillantó köszönetet fejezünk ki, hanem hálánkat azért, hogy a templomban érezhetjük azt, hogy a két világ, a látható és láthatatlan, csodálatos módon van együtt. Ezt a Kálvin-féle bűnvalló imádság szépen fejezi ki: „Íme, egybegyűltünk itt, az angyalok és idvezült lelkek társaságában trónusod elé visszük áldozatunkat.” Ezt ének-imádságban is ki szoktuk fejezni: „Ha templomban megjelenek, ahol összesereglenek felséges neved imádói, velük együtt fohászkodva, úgy tetszik mintha vigadva ott volnék, hol a menny lakói a te királyi székednek előtte letérdepelnek” (344,4) Ugyanennek az éneknek az első versszaka így fejeződik be: „Érzem, hogy az örök élet már e földön enyém lett.” Ezt az öröm-élményt növel(het)i bennünk az a felemelő érzés és tudat, mely a bűnvallás után meghal1
Lásd: az Erdélyi Református Egyházkerület istentiszteleti rendtartása.
214
2Korinthus 4,16−18
lott kegyelmes isteni válaszra tölti be szívünket. Ezt is lehet kérni, azzal együtt, hogy a Szentlélek vezetéséért és munkálkodásáért imádkozunk. 9. Énekelt imádság: 433,1,5−6 (Szólj, szólj hozzám Uram...) Alapige, igehirdetés 10. 11. Ének-válasz az igei megszólításra: 414,1−8 (Nagy hálát adjunk...) 12. Imádság-csendes imádság-Miatyánk Adakozásra történő felhívás (2Kor 8,7b,9) 13. 14. Hirdetések Hitvalló és az élet megszentelésére előremutató ének: 460,1−4 (Ne 15. csüggedj el...) 16. Apostoli hitvallás 17. Doxologikus ének: 386,4 (Dicsértessél Atya Isten magasságban.... ...Háromság egy Isten, áldj meg dolgainkban!) Áldás 18. Megjegyzés: Az énekek a MRETZS által kiadott Magyar Református Énekeskönyv számozása szerint vannak. Kelemen Attila (Kolozsvár)
215
