Jordan Belfort A WALL STREET FARKASA

Jordan Belfort A WALL STREET FARKASA

Jordan Belfort A WALL STREET FARKASA Libri kiadó Budapest

© Jordan Belfort, 2007 Hungarian translation © Kovács Kristóf, 2013 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Wolf of Wall Street Bantam Books, 2007 Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője felelős szerkesztő Lovas Anna Olvasószerkesztő Kutasy Zsolt elektronikus verzió: eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu ISBN 978-963-310-362-3 Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon, kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon, csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon! www.libri-kiado.hu www.nyugatiter.hu

PROLÓGUS

Bárány a farkasok között 1987. május 1. – Nyomorultabb vagy, mint a féreg a pocsolyában – jelentette ki az új főnököm, miközben átvezetett az LF Rothschild irodáin, ahová életemben először volt szerencsém betenni a lábam. – Van esetleg valami kifogásod ellene, Jordan? – Nincs – feleltem. – Semmi probléma. – Helyes – nyugtázta a főnök, és talpalt tovább. Barna mahagóni íróasztalok és fekete telefonvezetékek valóságos dzsungelén hatoltunk át egy negyvenegy emeletes üveg-alumínium toronyház huszonharmadik emeletén, amely Manhattan híres-nevezetes Ötödik sugárútja fölött magasodott. Hatalmas egy iroda volt, majd ötvenszer hetven méter alapterületű, amúgy nyomasztó hely: az asztalok, telefonok, számítógépek szinte egymást érték, akárcsak a termet benépesítő vagy hetven kialvatlan képű yuppie. Már mindegyik levette a zakóját, és így, reggel 9 óra 20 perckor valamennyien a Wall Street Journal híreit tanulmányozták, közben lelkesen hátba veregetve önmagukat, a Világegyetem Ifjú Urait. A Világegyetem Urának lenni, ez bizony méltó célkitűzésnek tetszett. Miközben átinaltam az Urak termén olcsó kék öltönyömben meg a sárdagasztó csukámban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden vágyam egy szép napon közéjük kerülni. Új főnököm azonban seperc kirángatott az álmodozásból. – A te munkád – vetett egy röpke pillantást a mellkasomra csippentett műanyaglapocskára, amelyen ott állt becses nevem – Jordan Belfort, a tárcsázás, ami annyit jelent, hogy feltárcsázol egy számot, addig hívod újra és újra, amíg fel nem veszik, ha kell, százszor is, keresztülverekszed magad a titkárnőkön, de te magad nem adsz el semmit, nem javasolsz semmit, nem mondasz semmit. Te csak kivárod, amíg a tulaj a kezébe nem veszi a kagylót a vonal túlsó végén. – Itt egy pillanat szünetet tartott, csak azután köpte rám a maradék nyálát. – És amikor valóban felbukkant, csak annyit mondasz neki: „Jó napot, Mr. Ezésez, máris kapcsolom önnek Scottot!” Ezzel átadod nekem a telefont, te pedig kezded elölről a tárcsázást. Menni fog? Vagy túl bonyolult neked? – Nem, dehogy, menni fog – bólogattam nagy magabiztosan, miközben úgy csapott át rajtam a pánikhullám, hogy egy címoldalas cunaminak is becsületére vált volna. Az LF Rothschild gyakornoki programja hat hónapig tartott. Kemény hónapok voltak ezek, a beetetés hónapjai, amikor ott álltam kiszolgáltatva az olyan seggfejek kényére-kedvére, mint például ez a Scott, ez a yuppie geciláda, aki úgy nézett ki, mintha épp most köpték volna fel a yuppie-pokol legfortyogóbb bugyraiból. Vetettem rá egy óvatos pillantást a szemem sarkából, csak hogy azonnal megállapítsam: ez a Scott a megszólalásig hasonlít egy aranyhalra. Kopasz volt, sápadt, és az a kevés haja, ami egyáltalán még megmaradt neki, sáros narancssárgán pompázott. Csak nemrég tölthette be a harmincat, hosszúkás teste fölött keskeny koponya himbálózott, amelyből duzzadt, rózsás ajkak csücsörítettek előre. Nevetséges álló csokornyakkendőt viselt. Dülledt, barna szemére fémkeretes szemüveget biggyesztett, ettől lett aztán végképp halképe – már a szó aranyhalas értelmében. – Helyes – bólogatott a geciláda aranyhal. – Nos, a következők az alapszabályok: nincs

szünet, nincs magántelefonálgatás, nincs betegszabadság, nincs késés, nincs lógás. Ebédszünet harminc perc – itt tartott egy pillanatnyi hatásszünetet – és jobban teszed, ha időben visszaérsz, mert ötven ember áll sorban az íróasztalodért, ha elbaszod. Egyre járt a lába és a szája, én meg ott loholtam egy lépéssel mögötte, megbabonázva a szürke képernyőkön narancsszínben fel-felvillanó tőzsdehírektől. A termet üvegfal zárta le, a túloldalán ott pompázott Manhattan panorámája. Éppen az Empire State Building nézett farkasszemet velünk, miközben mindenek fölé tornyosulva nyújtózkodott az ég felé, hogy karcoljon egyet a felhőkön. Néztem a képet, ami méltó volt hozzá, hogy a Világegyetem Urának szeme elé táruljon – és éreztem, hogy ez a cím ebben a pillanatban egyre messzebb és messzebb kúszik tőlem. – Hogy megmondjam az őszintét – fostorgott tovább Scott –, szerintem ez a munka egyáltalán nem neked való. Kölyökképed van, márpedig a Wall Street nem kölyköknek való. Hanem gyilkosoknak. Zsoldosoknak. Úgyhogy ebből a szempontból legalábbis mázlid van, hogy nem én veszem fel ide az embereket – adott ki magából valami ironikus kuncogásféle hangot. Összeharaptam a számat, nehogy megszólaljak. 1987-et írtunk, amikor az olyasféle yuppie seggfejek irányították a világot, mint ez a Scott, és a Wall Street volt az önkívületben őrjöngő világtőzsde epicentruma, ahonnan naponta tucatjával bukkantak fel az újdonsült milliomosok. A pénz olcsó volt, és egy Michael Milken nevű fickó egyszer csak kitalálta a junk bondot – a szemétkötvényt – és a vállalati Amerika egyik napról a másikra megváltoztatta minden üzleti szokását. Eljött a zabolátlan mohóság kora, meg az ócska csillogásé. A yuppie-korszak. Ahogy egyre közelebb és közelebb értünk az íróasztalához, ez az én yuppie nemezisem felém fordult, és így szólt. – Mondom még egyszer, te Jordan. Te vagy itt a leglejjebb. Még csak nem is telefonos vagy, csak tárcsázó – szinte sütött a megvetés a szájából. – És amíg le nem teszed a Hetes Fokozatot, a te világod, a te univerzumod: a tárcsázás. Hát ezért vagy te a leglejjebb. Van valami kifogásod ellene? – Egyáltalán nincs – feleltem. – Azt hiszem, éppen ez a megfelelő munka a számomra, ugyanis tényleg lejjebb vagyok még a legutolsó pocsolyaféregnél is – rántottam meg a vállam ártatlanul. Én nem vagyok olyan, mint ez a Scott, egyáltalán nem hasonlítok semmiféle aranyhalra, és erre egy kicsit büszke is voltam, mikor láttam, hogy megbámul, az irónia nyomait fürkészi az arcomon. Nem nőttem valami nagyra, és huszonnégy évesen is volt bennem valami kiskölykös, ennek köszönhettem, hogy gyakran be se akartak engedni a bárokba, igazolnom kellett, hogy már nagykorú vagyok. Világosbarna haj, lágyan olajbarna bőr, ragyogó kék szemek: ez voltam én. Nem is olyan rossz. Csak hát, sajnos, egyáltalán nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy lejjebb vagyok az utolsó pocsolyaféregnél. Életem első önálló üzleti vállalkozását épp ekkoriban vittem csődbe, és együtt omlott össze vele az önbecsülésem. Már az alapötlet rossz volt, hogy bemerészkedjek a hús- és halpiacra, és a végén ott álltam 26 bérelt teherautóval és a rakományukkal, amelyekért személyesen vállaltam garanciát, és most ott rohadtak meg nekem. Nyomomban lihegtek a bankok és az American Express egyik szokatlanul harcias amazonja – a hangja alapján nyilván szakállas és legalább százhúsz kiló –, aki azzal fenyegetett, hogy személyesen rúgja szét a valagamat, ha nem fizetek. Ideig-óráig eljátszadoztam a telefonszámom titkosításának gondolatával, de aztán rájöttem, hogy jobb, ha nem nagyon jelentkezem a telefontársaságnál, mivel ők is a nyomomban lihegnek. Megérkeztünk Scott íróasztalához. Megmutatta, hogy a mellette lévő szék az enyém, és szólt még néhány bátorító szót hozzám.

– De te azért mindig csak a jó oldalát nézd! Ha valami csoda folytán nem rúgnak ki, mert lusta vagy, pimasz, meg elkésel, akkor egyszer még bróker is lehet belőled – nevette el magát a poénján. – És, csak hogy tisztában legyél a dolgokkal: én tavaly háromszázezer dollárt kaszáltam be, és a másik srác, akinek dolgozni fogsz, több mint egymilliót. Egymilliót? Képzelem, mekkora seggfej lehet ez a másik, zsugorodott össze a szívem, alig bírtam megkérdezni, hogy ki volna az. – Közöd? – kérdezett vissza ez az én yuppie-m. – Minek azt neked tudni? Jesszusom, gondoltam. Ne beszélj, ha nem kérdeztek, seggdugasz! Tisztára, mint a tengerészgyalogságnál. Most már azt is sejtettem, hogy ennek a faszkalapnak minden bizonnyal a Garni-zóna a kedvenc filmje, és épp Lou Gossett szerepét vezeti elő nekem – amiben ő a kiképző őrmester, én meg az újonc. Mindezeket azonban megtartottam magamnak, fennhangon csak annyit mondtam, hogy aha, semmi, csak kíváncsiskodtam. – Úgy hívják, hogy Mark Hanna, és pillanatokon belül találkozol vele – mondta, és azzal a kezembe nyomott egy tekintélyes köteg névjegykártyát, mindegyikükön egy-egy nehézsúlyú üzletember nevével-számával. – Mosolyog, tárcsáz! – adta ki a parancsot. – És fel ne emeld a kibaszott fejed tizenkettő nulla nulla előtt! Ő maga leült a székére, a krokodilcipős lábát feltette az íróasztalára, és kinyitotta a Wall Street Journalt. Már épp felemeltem volna a telefont, amikor egy súlyos, nagy kéz nehezedett a vállamra. Felnéztem, és azonnal tudtam, hogy ez csak Mark Hanna lehet. Bűzlött a sikertől, igazi Világegyetem Ura volt: nagydarab, majd százkilencven és legalább száz kiló, az is főleg izom, koromfekete haj, élénk, sötét szemek, kemény vonású arc, itt-ott halvány himlőhelyek. Amolyan belvárosiasan jóképű, mondhatni érződött rajta a Greenwich Village levegője. Szinte láttam körülötte a karizmája körvonalait. – Te vagy Jordan? – kérdezte meglepően lágy, szinte behízelgő hangon. –’Genis én – feleltem az elkárhozottak hangján. – Első osztályú pocsolyaféreg, szolgálatára jelentkezem! Kedvesen felnevetett, kétezer dolláros öltönyének válltömése együtt ingott a jókedvével. Aztán, talán egy kissé hangosabban is a kelleténél, így szólt. – Aha, látom, már elbeszélgettél ezzel a falubolondjával! – fordította a fejét Scott felé. Észrevehetetlenül igent bólintottam. Visszakacsintott. – Egyet se félj, én vagyok itt a főbróker, ez itt csak egy használhatatlan senki. Úgyhogy oda se figyelj arra, amit mondott, meg amit majd még fog. Nem tudtam megállni, hogy oda ne sandítsak Scott felé, aki épp Hannát szidta magában. Mark azonban nem vette rossz néven. Csak megvonta a vállát, megkerülte az asztalomat, tekintélyes tömegét Scott és közém préselve. – Ne hagyd, hogy ugráltasson! Hallom, kiváló ügynök vagy. Egy év se kell, és ez a faszfej kinyalhatja a seggedet. Büszkén és zavarodottan vigyorogtam. – Ki mondta, hogy kiváló ügynök vagyok? – kérdeztem. – Steven Schwartz, az a pasas, aki fölvett. Azt mondta, hogy azonnal kiszúrt magának az interjún – kuncogott fel Mark. – Nagyon tetszettél neki, azt mondta, oda kell rád figyelni. – Tudom, tudom, de hát izgultam, hogy nem vesznek fel, húszan álltunk sorban az interjúért, úgyhogy azt gondoltam, jobb, ha kitalálok valami drasztikusat, amire felfigyelnek – vontam meg a vállam. – Azt mondta, jobb lesz, ha visszafogom magam. – Jó, jó, csak ne nagyon – vigyorgott Mark. – Ebben a szakmában mindig maxon kell pörögni. Az emberek nem vesznek kötvényeket csak úgy maguktól, le kell nyomni a torkukon. Ezt sose felejtsd el! – állt meg egy pillanatra, hogy legyen időm megemészteni a hallottakat. –

Na, mindegy, Geciláda úrnak egy dologban igaza volt, mégpedig abban, hogy a tárcsázás: szopás. Én hét hónapig csináltam, és minden nap a legszívesebben hazatakarodtam volna. Úgyhogy hadd áruljak el neked egy kis titkot! – itt összeesküvősen lehalkította a hangját. – C s a k tégy úgy, mintha tárcsáznál. És használj ki minden alkalmat, hogy lóghass – elmosolyodott, visszatekerte a hangját normál hangerőre. – Félre ne érts! Azt akarom, hogy annyi pasast tárcsázz fel nekem, amennyit csak lehet, mert pénzt csinálok belőlük, de nem akarom, hogy beledögölj, utálom a hullaszagot – kacsintott rám megint. – Szóval tarts szüneteket! Menj ki a mosdóba és verd ki, ha kell! Én ezt csináltam, hogy kibírjam. Szeretsz rejszolni, igaz? Nem mondom, meghökkentett a kérdés, de később azonban beletanultam, hogy a Wall Street irodáiban nincs helye a finomkodásnak. Az olyan szavak, mint szar, bazmeg, seggfej, faszkalap, legalább olyan mindennapiak voltak, mint az igen vagy a nem vagy a talán meg a kéremszépen. – Persze, persze, imádok rejszolni – feleltem tehát. – Mármint úgy értem, ki nem? – Oké, nagyszerű – bólintott már-már megkönnyebbülten. – A rejszolás a kulcsa mindennek. Továbbá melegen ajánlom, hogy fogyassz tudatmódosítókat, elsősorban kokaint. Attól gyorsabban tárcsázol, az pedig jót tesz nekem. – Elhallgatott, mintha csak további bölcs tanácsok után kutatna az emlékezetében, de úgy látszott, nem talál egyet sem. – Na, hát akkor erről ennyit. Pillanatnyilag ennyi útravalóval tudlak ellátni. Nem lesz itt semmi probléma veled, kishaver. Egy nap majd röhögve gondolsz vissza a maira, ez a minimum, amit ígérhetek – mosolygott rám búcsúzóul, majd leült, és kezébe kapta a telefonját. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, tudtunkra adva, hogy kinyitott a tőzsde. Megnéztem a Timex karórámat, amelyet a JCPenney áruházban szereztem be tizennégy dollárért a múlt héten. 9:30-at mutatott. 1987. május 4. volt, az első napom a Wall Streeten. Aztán megszólalt a megafon, mégpedig Steven Schwartz, az LF Rothschild eladási igazgatójának hangján. „Nos, uraim, az árfolyamok meglehetősem izmosnak tűnnek ma reggel, és komoly vásárlási szándék jelentkezik Tokióból.” Steven mindössze harmincnyolc éves volt, de az előző évben kétmilliót kaszált be. (Még egy Világegyetem Ura.) „Tízpontos ugrásra számítunk nyitáskor, úgyhogy kapják fel a telefont, uraim, és rock and roll!” És ebben a pillanatban elszabadult a pokol. Az asztalon pihenő lábak a helyükre repültek; a Wall Street Journal példányai a papírkosarakba repültek; minden ingujjat könyékig tűrtek fel; és egyik bróker a másik után szabadult rá a telefonra, hogy vad tárcsázásba kezdjen. Én is követtem a példájukat. Néhány perc múlva már talpon volt mindenki, aki csak tehette, őrjöngő léptekkel járt fel és alá, vadul gesztikulálva üvöltött a telefonba, és a terem egyetlen dübörgésbe olvadt. Ekkor hallottam először a Wall Street dübörgését: olyan volt, akár az utcai tömeg zúgása. Sosem felejtem el ezt a hangot, amely egyszer s mindenkorra megváltoztatta az életemet. Fiatal, kapzsiságba és becsvágyba fulladt férfiak hangja volt ez, ahogy beleordítják a szívüket és a lelküket a vonal túlsó végén hallgató üzleti nagykutyák agyába Amerika-szerte. – A Miniscribe kibaszottul padlót fogott ma reggel – vonította a kagylóba egy kölyökkutyaképű yuppie: huszonnyolc éves volt, kokainnal kelt és feküdt, és évi bruttó hatszázezret keresett. – Mi? Mit mondott a nyugat-virginiai bróker? Te jó Isten! Hát lehet, hogy a szénbányászathoz ért, de ez itt a nyolcvanas évek! Hightech, értem? Hightech, ez a mai kulcsszó! – Van ötven July Fiftiesem! – kiáltott fel egy bróker két asztallal odébb. – Azoknak elfogyott a pénzük! – ordította vissza egy másik. – Nehogy azt higgye, hogy egy üzleten akarok meggazdagodni – fogadkozott a telefonban egy harmadik bróker.

– Maga viccel? – horkant a kagylóba Scott. – Azt hiszi, azért szakítottam a cégemmel meg a kormánnyal, hogy kutyakaján éljek? Ahogy telt az idő, egyre többször láttam a jelenetet, ahogy az egyik yuppie diadalüvöltéssel lecsapja a telefonját, aztán kitölt egy vásárlási blankettát, majd odasétál a terem tartóoszlopához erősített csőpostához. Bedugja a blankettát egy üveghengerbe, az meg bekapja, és rohanvást megindul vele a plafon felé, hogy onnét megtalálja az útját az épület másik oldalán az eladási osztályra, onnan pedig a New York Stock Exchange piacterére, ahol is megtörténik maga a tranzakció. Emiatt a terem plafonját lesüllyesztették, hogy helyet adjon a csőpostának: úgy éreztem, szinte a fejemet súrolja, olyan alacsonyan volt. Mire az óra tízet ütött, Mark Hanna már háromszor is megjárta az utat a csőpostához, és éppen most indult a negyedikre. Olyan behízelgően beszélt a telefonba, hogy az agyam a szó szoros értelmében majd belegabalyodott. Mintha elnézést kért volna a beszélgetőpartnereitől, miközben épp kikanalazta a szemgolyójukat. – Uram, engedje meg, hogy eldicsekedjek – adta elő egy vállalati nagyfőnöknek a Fortune ötszázas listájáról –, hogy sikerült megértenem a dolog lényegét. És nemcsak az a dolgom, hogy bevezessem önt ebbe a helyzetbe, de hogy ki is vezessem onnét, ha kell. – Lágy és finom volt a hangja, szinte hipnotikus. – Azt szeretném, ha hosszú távon is a hasznára lehetnék önnek, hasznára a vállalatának, és hasznára a családjának is. Két perc sem telt bele, és Mark már ott is állt a csőpostánál, kezében egy negyedmillió dolláros rendeléssel, amely egy Microsoft nevű kötvényre vonatkozott. Korábban sosem hallottam a Microsoft nevet, de így első hallásra tisztességes kis cégnek hangzott. Akárhogy is, Mark jutaléka háromezer dollár volt. Az én zsebemben közben hét dollár kuncogott. Délben már szédültem és korgott a gyomrom. Illetve szédültem, korgott a gyomrom és izzadtam, mint egy ló. De amúgy istenigazában az a lényeg, hogy teljesen kész voltam. A szüntelen zúgás beleitta magát a fülembe, a fejembe, ott visszhangzott az egész testemben, tetőtől talpig. És tudtam, hogy ezt a munkát én is tudnám csinálni. Tudtam, hogy épp olyan jó lennék benne, mint Mark Hanna, ha nem még nála is jobb. Tudtam, hogy olyan lágy és finom lennék, akár a selyem. Legnagyobb megrökönyödésemre azon kaptam magam, hogy ahelyett, hogy lefelé tartanék a lépcsőn ingó vagyonom felét két hotdogba megy egy kólába fektetni, felfelé liftezek a tetőteraszra Mark Hanna tőszomszédságában. Úticélunk a Top of the Sixes névre hallgató ötcsillagos vendéglő volt az épület negyvenegyedik emeletén. Itt étkezett az elit, itt hajigálták magukba a Világegyetem Urai a martinijaikat, itt adták elő egymásnak a háborús sztorijaikat. Abban a szempillantásban, hogy beléptünk az étterembe, Luis, a maître d’ hôtel rohanvást megindult Mark felé, nagy garral megrázta a kezét, és közölte vele, mennyire boldog, hogy találkozhat vele ezen a dicsőséges hétfő délutánon. Mark egy ötvenest csúsztatott a tenyerébe, amitől én a magam részéről majd lenyeltem a nyelvemet, és Luis odakalauzolt minket egy sarokasztalhoz káprázatos panorámával az Upper West Side-ra és a George Washington hídra. Mark rávigyorgott Luisra, és két Absolut-Martinit rendelt nekünk. – Azután pedig – itt ránézett súlyos arany Rolexére – hozzon még kettőt hét és fél perc múlva. Aztán – folytatta – ötpercenként ismételje meg az eljárást, egészen addig, amíg valamelyikünk az asztal alá nem zuhan. – Igenis, Mr. Hanna – bólintott Luis. – Kiváló stratégia. – Bocsáss meg! – mosolyogtam Markra, elnézést kérően. – De az a helyzet, hogy én… izé… szóval nem iszom. Vagyis – fordultam Luis felé – hozzon nekem egy kólát, legyen szíves. Luis és Mark olyan pillantást váltottak, mintha épp most vallottam volna be a hét főbűn

egyikét. – Ez az első napja a Wall Streeten – mondta Mark Luisnak. – Hagyjunk időt neki. Luis összeszorított ajkakkal rám nézett, és nehézkesen megbiccentette a fejét. – Tökéletesen érthető – mondta. – De ne aggódjon, észre sem veszi, és máris alkoholista lett önből is. – Pontosan így van, Luis – helyeselt Mark. – Mindenesetre hozzon neki is egy martinit, hátha meggondolja magát. Ha minden kötél szakad, hát majd megiszom én. – Kitűnő, Mr. Hanna. Kívánnak enni is valamit, vagy beérik a lerészegedéssel? Mi a faszt dumál itt ez a Luis, értetlenkedtem magamban. Micsoda ostoba kérdés, hát ebédidő van, vagy nem? Legnagyobb meglepetésemre azonban Mark azt felelte, hogy ő a maga részéről nem kíván enni, csak én, mire Luis átnyújtott nekem egy menükártyát, majd elviharzott az italainkért. Egy pillanat múlva már meg is tudtam, miért nem kíván Mark enni, ugyanis benyúlt az öltönye zsebébe, kihúzott egy kis fiolát, lecsavarta a tetejét, és belenyúlt egy kiskanállal. Jó nagy adagot kapart ki a világ leghatásosabb étvágycsökkentőjéből, nevezetesen a kokainból, és egy szippantással eltűntette a jobb orrlikában. Majd megismételte az eljárást, immár a bal orrlikába porszívózva fel a szert. Ott ültem elképedve. Hát ez hihetetlen! Az étterem kellős közepén! A Világegyetem Urai között! Szemem sarkából körbesandítottam, észrevett-e bennünket valaki. A jelek szerint nem, senki. Bár most, visszatekintve, azt hiszem, a kutyát sem zavarta volna. Végül is, mindnyájan épp azzal foglalatoskodtak, hogy illő mennyiségű vodkát, whiskyt, gint és bourbont, vagy bármi egyéb gyógyszert, amivel imponáló méretű fizetési szalagjukat megrövidítették, sürgősen magukba zúdítsák. – Nesze! – nyújtotta nekem is Mark is a fiolát. – Íme, a belépő a Wall Streetre. Ez, meg a kurvák. Kurvák? Ez legalább annyira meghökkentett. Már úgy értem, én még sosem voltam kurvával! Ráadásul épp szerelmes is voltam egy lányba, akit feleségül akartam venni. Denise-nek hívták, gyönyörű volt – kívül és belül egyaránt. Semminél is kevesebb esélyét láttam, hogy megcsaljam bárkivel. Ami pedig a kokaint illeti, nos, én is buliztam eleget főiskolás koromban, de hát az nem éppen tegnap volt, azóta meg fűnél egyébre sosem vetemedtem. – Kösz, nem – szabadkoztam, némileg zavartan. – Nekem ezzel a szerrel csak a bajom van. Teljesen, izé… kiakaszt. Nem tudok aludni, nem tudok enni, meg… szóval parázok mindentől. Nem tesz jót nekem. Kikészít. – Semmi baj – nyugtatott meg, és szippantott még egy adagot. – De azért hidd el nekem, hogy a kokain az egyetlen, ami át tud segíteni itt egy napon – megrázta a fejét és megvonta a vállait. – Rohadt egy meló ez, brókernek lenni. Figyelj, ne érts félre, a pénz, az nagyon jó, meg egyáltalán, de az a baj, hogy nem teremtesz semmit, nem építesz fel semmit. Úgyhogy egy idő után, hogy is mondjam csak, beleunsz – megállt a beszédben, mintha csak a megfelelő szavakat keresné. – Az az igazság, hogy nem vagyunk mi semmik, csak bekattant házalóügynökök. Egyikünknek sincs fogalma róla, melyik papírok mennek fel, melyikek meg le. Csak dobáljuk a nyilainkat a sötétbe, aztán, érted, vagy győzünk, vagy leégünk. Mindegy, hamarosan te is rájössz. A következő perceket azzal töltöttük, hogy elmondtuk egymásnak, honnét kerültünk elő. Mark Brooklynban cseperedett fel, a Bay Ridge negyedben, vagyis, amennyire én tudtam, meglehetősen kemény környezetben. – Idefigyelj, bármi legyen a helyzet – figyelmeztetett – soha ne randizz olyan csajjal, aki Bay Ridge-ből jön. Idegbeteg kurva mind! – szippantott fel ismét egy kis kokaint. – Akivel utoljára voltam, az álmomban meg akart késelni a rohadt ceruzájával, láttál már ilyet? Nem volt időm felelni, mert egy frakkos pincér érkezett az asztalunkhoz, és lerakta az

italainkat. Mark emelte húszdolláros martinis poharát, én a nyolcdolláros kólámat. A pohárköszöntőt Mark vezette. – Arra, hogy a Dow Jones elérje az ötezret! – ütöttük össze a poharunkat. – És arra, hogy karriert csinálj a Wall Streeten! – folytatta. – Kaszálj, amennyit csak tudsz ebben a rablóbarlangban, és őrizz meg magadból olyan keveset, amennyit csak lehetséges! – mindketten elmosolyodtunk, és ismét összekoccintottuk a poharunkat. Ha ebben a pillanatban valaki azt mondja nekem, hogy néhány röpke év múlva én vagyok ennek a vendéglőnek a tulajdonosa, és Mark Hanna, meg még a fél LF Rothschild nekem dolgozik, hát azt mondom neki, hogy elment az esze. Ha meg még azt is hozzáteszi, hogy épp ebben az étteremben méteres kokain-csíkokat szippantok fel, mialatt egy fél tucat kurva lesi álmélkodva a teljesítményemet, hát még azt is hozzáteszem, hogy eldurrant a kibaszott agya. És ez még csak a kezdet volt. Ugyanis, épp ez idő tájt, bár tőlem tökéletesen függetlenül megszületett a portfolió-biztosítás fogalma, amely nem egyéb számítógép-vezérelt kötvényhalmozási stratégiánál, ez pedig végképp maga alá gyűrte a zabolátlan pénzpiacot, a Dow Jones-index pedig egyetlen nap lefolyása alatt 508 pontot zuhant. Innentől fogva az események láncolata egészen elképzelhetetlen irányba kacskaringózott. A Wall Street darab időre felfüggesztette működését, az LF Rothschild ház pedig egyszer s mindenkorra bezárt. És eluralkodott az agyrém. Ebben a könyvben kísérletet teszek ennek az agyrémnek a felidézésére, mégpedig szatirikus módon, mert csak így írhatom le hitelesen a Wall Street történelmének legvadabb rodeószezonját. Megismertetem továbbá olvasóimat azzal a hanggal, amely az én fejemben szólalt meg ezekben az időkben. Gúnyos egy hang ez, puhány, önmagát szolgáló hang, néha kiállhatatlan, ám ez a hang segített, hogy leegyszerűsítsek mindent, ami csak megzavarta volna zabolátlan önzésnek szentelt életemet. Ez a hang segített, hogy megvesztegessek – vagy az orruknál fogva vezessek – másokat, és hogy káoszt és agyrémuralmat bocsássak fiatal amerikaiak egy egész nemzedékére. Középosztálybeli családba születtem Bayside-ban, Queensben: errefelé az olyan szavak, mi nt nigger, vagy fasz, vagy köcsög, vagy zsidrák, a lehető legilletlenebbnek számítottak, amiket magára valamit adó ember soha ki nem ejtett volna a száján. A szülői házból száműzve volt minden lehetséges előítélet minden lehetséges formája, az ilyesmit szellemileg visszamaradott alakok csúf szokásának tartottuk; és ennek az emlékét mindig magammal hurcoltam. Gyerekkoromban, kamaszként, sőt, még az agyrém legmélységesebb tetején is. Mégis, minek is tagadnám, illetlen szavak olykor-olykor ki-kicsúsztak a számon, kivált az agyrém uralmának idején. Persze végül ezeket is leegyszerűsítettem – mégpedig a Wall Streetre fogva az egészet, ahol nincs idő finomkodni, sem kedveskedni a társaságnak. Miért mondom el ezeket? Azért, mert szeretném, ha megtudnák, ki vagyok voltaképpen, és még inkább azt, hogy ki nem. És mert van két gyerekem, és tudom, hogy egy nap elébük kell állnom a magyarázattal. El kell magyaráznom nekik, hogy miként lehetett, hogy az az apa, aki ma elviszi őket a meccseikre, aki ott van minden szülői értekezleten, aki péntek esténként otthon marad, hogy vacsorát rittyentsen nekik a hűtőszekrény morzsalékaiból, valaha egy visszataszító szörnyeteg volt. A legőszintébben azonban mégiscsak azt remélem, hogy élettörténetem elrettentő példaként áll majd szegények és gazdagok előtt; azok előtt, akik kiskanállal az orrukban élnek, miközben tabletták egész arzenálja olvad szét a gyomruk mélyén; mindazok előtt, akik Istentől kapott tehetségüket elfecsérelik; mindazoknak, akik az erő sötét oldala felé igyekeznek, hogy ott a zabolátlan önzésnek szenteljék az életüket. És mindazok előtt, akik azt képzelik, hogy aztán hű, de mámorító dolog lehet a Wall Street farkasának lenni.

ELSŐ KÖNYV

ELSŐ FEJEZET

Farkas báránybőrben Hat évvel később Az agyrém gyorsan burjánzott el, és 1993 telére már meg mertem volna rá esküdni, hogy valamikor egy tévés valóság-show főszereplője lettem, mégpedig jóval azelőtt, hogy ez a műfaj egyáltalán divatba jött volna. Az én műsorom A gazdagok és debilek világa címen futott, és minden egyes napja debilebbnek tűnt az előzőnél. Megalapítottam a brókercégemet, a neve Stratton Oakmont lett, és eddigre a Wall Street történelmének legtébolyultabb brókercégévé nőtte ki magát. A Wall Streeten az a hír járta, hogy csillapíthatatlanul a halálomba rohanok, és egész biztosan elpatkolok harmincéves korom előtt. Ami hülyeség volt, ezt tudhattam, hiszen épp betöltöttem a harmincegyet, és éltem és virultam. E pillanatban, történetesen egy szerdai reggelen december kellős közepén, éppen a dupla hajtóműves Bell Jet helikopterem kormányrúdjánál ültem, a Harmincadik utcai helikopterkikötőtől, vagyis Manhattan derekáról Old Brookville felé tartva, a birtokom felé, az ereimben annyi droggal, hogy bezsongathattam volna vele egész Guatemalát. Nem sokkal múlt hajnali három, mi pedig százhúsz csomóval igyekeztünk Long Island nyugati csücske, Little Neck Bay irányába. Máig emlékszem, ahogy elcsodálkoztam magamon, hogy képes vagyok egyenes vonalban repülni, miközben mindenből kettőt láttam, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy azt se tudom, hol vagyok. A helikopter rögvest mélyrepülésbe kezdett, már láttam is, ahogy a tenger éjfekete víztükre viharsebesen megindul felém. A helikopter vezérrotorja irtózatosan vibrált, de még ezt a zajt is túlharsogta másodpilótám pániktól visító hangja, sikolya még a fülvédőmön is áthatolt. – Jézusmária, főnök! Húzza fel! Húzza fel! Lezuhanunk! Atyaisten! Aztán egyszer csak vízszintesben voltunk megint. Hűséges, megbízható másodpilótám, Marc Elliot kapitány, talpig fehér egyenruhában, ott ült a saját kormánybotja mellett – csakhogy szigorú parancsot kapott, hogy addig ne avatkozzon bele, amíg végképp biztos nem benne, hogy rögvest lefejeljük a földet. Most tehát átvette az irányítást, és lehet, hogy így volt a legjobb. Marc kapitány pontosan az a négyszögletes állkapcsú, kiköpött kapitánytípus volt, akiben az ember első látásra megbízik. Egyébként nem csak az állkapcsa volt négyszögletes, de bizony kocka alakú volt mindene, mintha az egész testét kockákból hegesztették volna össze. Még a bajszát is tökéletes téglalapra nyírta, úgy ült az a feszes száj felett, akár egy ipari méretű mopp. Vagy tíz perce szálltunk fel Manhattanből egy hosszúra nyúlt kedd éjszaka után, amely végül teljesen kicsúszott az ellenőrzésem alól. Pedig viszonylag ártatlanul indult az este egy Canastel’s nevű, trendi étteremben a Park Avenue-n, ahová vacsorára hívtam néhány fiatal brókeremet. Hogy, hogy nem, végül mégiscsak a Helmsley Palace elnöki különtermében kötöttünk ki, ahol is egy méregdrága, méhcsípésesen felduzzadt ajkú és igézően dús ágyékú kurva, bizonyos Venice egész este azzal foglalkozott, hogy egy gyertya segítségével erekciót idézzen elő nálam – de csak a veszett fejsze nyele, az állt fel. Ezért is voltam most némi késésben (hogy egészen pontos legyek, öt és fél órásban), azaz nyakig a szarban, melynek partján imádott második feleségem, Nadine állt, az elszánt és ambiciózus férjverő. Esetleg látták már Nadine-t a tévében: ő az a szexi szőkeség, aki mindent bevet, hogy Miller Lite sört sózzon a kedves nézőkre a Hétfő Esti Futball adása közben; aki átsétál a parkon,

kezében frizbivel, lábainál kutyával. Nemigen szólal meg ebben a reklámban, de ez senkit sem zavar. A lábainak köszönhette a melót, meg a fenekének, ami gömbölyűbb volt, mint egy puerto ricóié, de olyan feszes, hogy a negyeddolláros lepattan róla. Ám akárhogy is, hamarosan minden bizonnyal megízlelhetem a haragja gyümölcsét. Mély légzéssel próbáltam helyrebillenteni magam. Most már viszonylag tisztességesen éreztem magam, úgyhogy visszaragadtam magamhoz a botkormányt, intettem SpongyaBob Kockanadrág kapitánynak, hogy készen állok átvenni az irányítást. A kapitány egy leheletnyit mintha idegesnek tűnt volna, úgyhogy rákacsintottam, amúgy bajtársiasan, sőt a fedélzeti mikrofonon át néhány biztató szót is sutyorogtam a fülébe. – Ezémaj feszéssi póllékapol aveee – nyugtattam meg, ami egyébként annyit jelentett, hogy „ezért majd veszélyességi pótlékot kapsz, haver”. – Na, az remek – felelte Marc kapitány, és átadta a parancsnokságot. – Csak majd emlékeztessen rá, hogy jelentkezzek érte, ha véletlenül élve hazaérnénk. – Belenyugvón és csodálattal csóválta meg kockafejét, majd ellátott még egy jótanáccsal. – És ne felejtse el lehunyni a bal szemét leszálláskor! Az enyhíti valamennyit a kettős látást. Szigorú és profi, ilyen ember volt ez az én kockakapitányom – bár valójában ő maga is kivette a részét minden lehetséges bulizásból. És nemcsak, hogy ő volt az egyetlen a pilótafülkében, akinek pilótaigazolványa volt, de egyben ő volt 167 lábnyi hosszú motoros jachtom, a Nadine kapitánya is. Igen. Fent említett feleségemről neveztem el. Hüvelykujjamat felemelve lelkesítettem kapitányomat, aztán kibámultam a pilótafülke ablakán, megpróbáltam valamelyest összeszedni magam. Előttünk már látszottak a jómódú zsidó kertváros, Roslyn piros-fehér csíkos kéményei, melyek jelezték, hogy közeledünk Long Island Aranypartjának szíve felé, márpedig itt volt Old Brookville, a birtokom is. Az Aranypart remek környék, különösen annak, aki szeret kékvérű WASP-ok{1} és méregdrága hátaslovak szomszédságában lakni. Ami engem illet, rühellem mindkettőt, valahogy mégis itt kötöttem ki, lett egy falka méregdrága hátaslovam, és egy falka kékvérű szomszédom, utóbbiak, gondolom, afféle cirkuszi látványosságként tekintettek rám, a menő zsidókölyökre. Megnéztem a magasságmérőt: vagy száz méteren lehettünk, köröztünk lefelé. Tekertem néhányat a nyakamon, mint a bokszoló, mikor a ringbe lép, és harminc fokos szögben elkezdtem ereszkedni. Elsuhantam a Brookville Country Club kanyargós ösvényei felett, megborzoltam a Hegemans Lane két oldalát szegélyző fák lombkoronáját, majd megtaláltam a birtokom végén található leszállópályát. A pedálok segítségével egyhelyben lebegésre bírtam a helikoptert valami hat méterrel a föld fölött, aztán megkíséreltem a leszállást. Egy kis utána igazítás a bal lábbal, aztán egy kis visszaigazítás a jobb lábbal, egy kicsit vissza a teljesítményből, enyhe nyomás a botkormányra, és a helikopter már a földre is zuttyant, hogy aztán azonnal ismét felemelkedjen. – Ó, a francba! – motyogtam, miközben emelkedtünk. Pánikba estem, kikapcsoltam a hajtóművet, és a helikopter, akár a kő, zuhanni kezdett. Aztán megint – BUMM! – nagy dördüléssel földet értünk. Hitetlenkedve ráztam a fejemet. Micsoda egy nyaktörő rohanás! A landolásom korántsem sikeredett tökéletesre, de kit érdekelt ez most? – Jóvótam, avee vagy jóvótam? Mongyad! – fordultam nagy büszkén szeretett kapitányomhoz. Marc kapitány oldalvást kukucskált, felhúzta szögletes szemöldökét egész a kockahomloka közepéig, mintha csak azt akarná mondani: „neked elment a jódolgod, bazmeg?” De aztán lassan bólintott egyet, és annyit mondott. – Jó voltál, haver, el kell ismernem, hogy jó. Becsuktad a bal szemedet, ahogy mondtam? – Mint a varázzzslat, úgy bejöjööttt – helyeseltem. – Te vagyol a legizslegjobbbbb.

– Oké. Hát ezt igazán jólesik hallani – nyugtázta az elismerést egy apró kuncogással. – Na, mindegy, asszem, legjobb lesz, ha lelépek innét, mielőtt baj lesz. Szóljak be az őrházba, hogy hazacipeljék? – Nemgell, avee, jóvagyok. Én jó – nyugtattam meg, azzal kihámoztam magam a biztonsági hevederekből, mókásan tisztelegtem egyet Marc kapitány felé, kinyitottam a pilótafülke ajtaját, és kikászálódtam. Megfordultam, becsuktam az ajtót, kétszer rávágtam, hogy tudassam vele, nem felejtettem ám el becsukni, ami engem legalábbis mély önelégültséggel töltött el, már amennyiben az ember ilyen helyzetben képes lehet egyáltalán ilyesmire. Aztán visszafordultam, és határozottnak szánt léptekkel elindultam a főépület felé, ahol is egyenesen a Nadine hurrikán kellős közepébe cseppentem. Csodálatos idő volt odakint, decemberhez képest szokatlanul enyhe. Az égen ezer és ezer csillag pislákolt, a fák közt teljes szélcsend honolt, mindent átjárt a föld és a fák illata, akár a rég tovatűnt gyerekkorban. Mint azok a felejthetetlen nyáréjszakák a sátortáborban. Ettől az eszembe jutott Robert, a bátyám, akivel megszakadt a kapcsolatom, miután a felesége azzal fenyegetőzött, hogy beperli az egyik cégemet szexuális zaklatás miatt. Erre meghívtam a bátyámat vacsorára, ott beálltam, mint az agyhalál, és ebbéli állapotomban fapinának neveztem a feleségét. Az emlékek azonban ennek ellenére szépek maradtak, egy egyszerű, ártatlan kor emlékei. Majd kétszáz métert kellett kutyagolnom a házig. Mély lélegzetet vettem birtokom illatos levegőjéből. Micsoda egy mámorító illat! Az a rengeteg Bermuda-pázsit! A fenyők balzsamos illata! És az a megszámlálhatatlan zsongító zörej! A tücskök véget nem érő ciripelése! A baglyok rejtelmes huhogása! A víz dübörgése az egyébként röhejes műtó és művízesés felől! A birtokot Dick Grasso, a New York Stock Exchange elnöke adta el nekem, az a férfi, aki oly döbbenetesen hasonlított Frank Perdue baromfiügynökre. Aztán benyomtam még néhány milliócskát az ilyen-olyan átalakítási munkálatokba – a legtöbbet a röhejes műtó és művízesés szipkázta fel, a maradékot meg a legeslegkorszerűbb biztonsági rendszerbe és az őrházba öltem. Az őrházban huszonnégy órás szolgálatban két fegyveres testőr váltotta egymást, mindketten a Rocco névre hallgattak. Odabent egy raklapnyi monitor villogott, rajtuk a huszonkét biztonsági kamera felvételei a teljes birtokról: mindegyikük fotocellás reflektorral volt összekötve, vagyis áthatolhatatlan biztonsági gyűrű vett minket körül. Ekkor irtózatos léglökés taszított hátba, úgyhogy felemeltem a nyakamat, hogy láthassam, amint a helikopter elenyészik a fekete éjszakában. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy apró lépésekkel hátrafelé araszolok, aztán a lépéseim egyre hosszabbak lesznek, végül… Ó, basszameg! Bajban vagyok! Mindjárt pocsolyát fogok! Megfordultam, léptem két hatalmasat előre, kitártam a karjaimat, mintha szárnyak volnának. Így botorkáltam, mint egy ütemét tévesztett műkorcsolyázó, kétségbeesetten nyomoztam a súlypontom után. Aztán hirtelen… Vakító fényáradat! Mi a fasz! – kaptam a tenyeremet a szemem elé, hogy kivédjem a brutális fényforrás támadását. De hiába, a saját csapdámba estem, belebotlottam a biztonsági rendszer valamelyik drótjába. Drogtól kidülledt szegény szemeim, bennük a csészealjnyira tágult pupillákkal elviselhetetlen fájdalmat kellett kiállniuk. És ekkor jött a kegyelemdöfés: krokodilbőr cipőm valahogy kicsúszott alólam, és én felröppentem, hogy aztán a hátamon érjek földet. Pár másodperc elteltével a reflektorfény kihunyt, úgyhogy végre nagy lassan leengedhettem a karomat. Tenyeremet a nyirkos fűbe nyomtam. Micsoda istenáldotta helyet választottam lehuppanni! Amúgy valóságos szakértője voltam már a hanyatt esésnek, pontosan tudtam, hogyan kell kikerülni a sérüléseket. A titok abban állt, hogy az ember engedje el magát, ahogy a hollywoodi kaszkadőrök csinálják. A legnagyobb segítséget pedig az jelentette, hogy választott nyugtatóm – nevezetesen a

Quaalude – egyik csodálatos mellékhatása éppen fogyasztója testének gumiszerűvé alakítása volt, ez óvta meg az esés káros következményeitől. Igyekeztem elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy magát a hanyatt esést is elsősorban a Quaalude-ok hatásának tudhatom be. Végül is volt egy olyan előnye, amiért éppenséggel szerencsésnek tekinthettem magam, hogy épp erre szoktam rá. Már úgy értem, alig akad még egy nyugtató, amitől az ember ilyen csodálatosan érzi magát, és aztán mégsem lesz tőle másnapos. Márpedig az ember az én helyzetemben – vagyis ha ilyen komoly felelősség nehezedik a vállára – nem engedheti meg magának, hogy másnapos legyen, hát nem igaz? Na de a feleségem… Hát jó, megszolgáltam, hogy jelenetet rendezzen itt nekem, de mégis, muszáj neki ilyen éktelenül patáliáznia? Már úgy értem, amikor hozzám jött, tudhatta, mibe keveredik, vagy nem? Azelőtt a szeretőm volt, a kutyaúristenit neki! Igazán megtanulhatta volna! És különben is, mi rosszat követtem én el ma éjjel? Semmi olyat, amiért ekkora balhét kéne csinálni, legalábbis semmi olyasmit, amire bizonyítéka is volna! Így járt körbe-körbe az agyam, illetve ami megmaradt belőle – érveltem, önigazolást találtam, aztán tagadtam, végül megint csak érveltem –, amíg össze nem szedtem magam annyira, hogy legalább látható megbánást tudjak tanúsítani. Igen, igen, győzködtem magam, bizonyos dolgok már csak ilyenek a gazdagok és a feleségeik között, és ez így megy a kőkorszaktól fogva, de a Vanderbiltek és Astorok ideje óta biztosan. Vannak bizonyos szabadosságok, ha szabad így neveznem őket, szabadosságok, amiket a hatalommal bíró emberek megengedhetnek maguknak! Minderről persze egy szót sem szóltam Nadine füle hallatára, ő ugyanis előszeretettel nyúlt a fizikai erőszak fegyveréhez, ráadásul nagyobb is volt nálam, vagy legalábbis akkora, mint én, ami újabb érv volt amellett, hogy ne nagyon kezdjek ki vele. Ekkor az elektromos golfkocsi zizegése ütötte meg a fülemet. Ez bizonyosan Nappali Rocco lesz, vagy Éjjeli Rocco, attól függ, melyik van éppen szolgálatban. Mindegy, a lényeg az, hogy jön egy Rocco, és mindjárt hazavisz. Lám, milyen csodálatos, hogy minden ilyen olajozottan működik! Ha elesem, jön valaki, és felsegít, ha beállva vezetek, jön egy velejéig romlott bíró vagy egy megvesztegethető rendőrfőnök, és elintézi, ha meg kikészülnék a vacsoraasztalnál és fejjel zuttyannék a levesestálba, ott a feleségem, vagy ha nem ő, hát egy készséges kurva, aki szájon át lélegeztetéssel visszacsalogat az élők világába. Mintha csak golyóálló volnék, vagy valami ilyesmi. Hányszor csúsztam már ki a halál karmaiból! Megszámlálhatatlanszor. Lehet, hogy tényleg meg akartam halni? Lehet, hogy a bűntudat és a szégyen már annyira belém ette magát, hogy suttyomban a saját életemre török? Most, hogy ez az eszembe ötlött, majd belebolondultam. Már vagy ezerszer kockára tettem az életemet, és minden alkalommal megúsztam egyetlen karcolás nélkül. Vezettem részegen, repültem beállva, lesétáltam a tetőterasz széléről, könnyűbúvárkodtam teljes filmszakadás idején, millió és millió dollárt játszottam el a világ kaszinóiban, és még ma sem néztem ki egy perccel sem többnek huszonegynél. Volt vagy egy tucat gúnynevem: Gordon Gekko, Don Corleone, Soza császár; de néha csak egyszerűen úgy hívtak: a Király. A kedvencem közülük mégiscsak a Wall Street farkasa volt, mert ez úgy illett hozzám, mintha a saját bőröm lenne. Én voltam maga a báránybőrbe bújt farkas: kölyökképem volt, kölyökként viselkedtem, de minden voltam, csak kölyök nem. Koromat harmincegy és hatvan közé saccoltam, hiszen kutya nehéz időket éltem át, amikor minden egyes év hétnek számított. De vagyonom volt és hatalmam, továbbá egy szívdöglesztő feleségem és egy négyhónapos kislányom, maga az élő, lélegző tökély. Ahogy mondani szokás, ment minden, mintha selyemzsinóron húznák, így aztán ezúttal is bízhattam benne, hogy valahogyan, mindegy, hogyan, de hamarosan a tizenkétezer dolláros selyemlepedőm alatt kötök ki, a hálószobámban, amelynek kínai selyem tapétázatából egy teljes ejtőernyős hadosztályt kistafírozhatnék. A feleségem pedig… Ő meg majd csak

megbocsájt, legalábbis eddig még mindig megbocsájtott. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben elájultam.

MÁSODIK FEJEZET

Bay Ridge hercegnője 1993. december 13. Másnap reggel – vagy, hogy pontosabban fejezzem ki magam: néhány óra múlva – lidérces álmot láttam. Amúgy épp az a fajta álom volt, amire a legtöbb fiatal férfi sóvárog és amiért imádkozik. Magányosan fekszem az ágyamban, és egyszer csak ott van Venice, a kurva, letérdel imponáló méretű ágyam peremére, úgy, hogy épp nem érhetem el, magával ragadó látványocskát nyújt, és tisztám látom, ahogy… az a bájos barna hajkorona… azok a finom arcvonások… az az igézően dús ágyék szinte szikrázik a mohó vágytól. – Venice – rebegtem. – Venice, gyere, gyere ide, gyere hozzám! Venice még mindig térdepelve, elindul felém. A bőre bársonyos fehér, szinte izzik a selymen… selyem… mindenütt selyem… Fehér kínai selyemfüggönyök ereszkednek alá a plafonról, fehér kínai selyemfüggönyök veszik körül a baldachinos ágyat, mennyi fehér, kínai selyem… Belefulladok ebbe a rengeteg kibaszott fehér kínai selyembe. Ebben a pillanatban a hangulatot teljesen megtörve eszembe jut néhány nevetséges számadat: a selyem folyómétere 250 dollár, mi meg vettünk vagy kétszáz méterrel. Összesen tehát ötvenezer dollárnyi fehér kínai selyem. Ez a rengeteg kibaszott fehér selyem… De hát ez a feleségem dolga, az én becsvágyó lakberendezőmé – vagy várjunk csak, az a múlt havi becsvágya volt? Mostanában nem konyhaséfnek készül? Vagy kertépítésznek? Esetleg borszakértőnek? Vagy talán divattervezőnek? Jaj, annyira fárasztó… annyira fárasztó feleségül venni Martha Stewartot{2} embriókorában. Ekkor egy vízcsepp hullik rám. Felnézek. Hát ez meg mi a fene? Viharfelhők? Mi a bánatos nyavalyát keresnek viharfelhők a hálószobában? És hol a feleségem? Atyavilág! A feleségem! A feleségem! A Nadine hurrikán! LOCCS! Amikor felébredek, második feleségem, Nadine dühös, mégis szívdöglesztő arca néz velem farkasszemet. Jobb kezében üres, féliteres vizeskannát tart, balján a saját összeszorított öklét himbálja, rajta a hétkarátos, kanárisárga gyémántgyűrű, platina foglalatban. Két méterre sincs tőlem, előre-hátra himbálja magát, ahogy a bokszolók szokták. Gyorsan az eszembe véstem, hogy figyeljek oda a gyűrűre. – Ezt meg mi a faszért csinálod? – üvöltöttem fel, de csak félszívvel. Kitöröltem a vizet a szememből, és tanulmányozni kezdtem Ketteske arcát. Micsoda egy hülye liba ez az én feleségem! Igaz, még ma sem tudom hibáztatni érte. Mindössze egy aprócska rózsaszín hálóing volt rajta, olyan rövid, és olyan mély kivágással, hogy szinte meztelenebb volt, mintha semmi nem lett volna rajta. És a lábai! Atyaszentségesúristen, micsoda lábak! Bár persze ebben a pillanatban nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy megtanítsam a drágámat, mégis, ki az úr a házban. – Nadine, mindenre esküszöm, ami szent, hogy kinyírlak, ha… – szűrtem ki összeszorított fogaim közül. – Hűha, kibaszottul beijedtem! – vágott a szavamba a szőke csillagszóró. Undorodva megrázta a fejét, mire két kis kíváncsi mellbimbója is előkandikált a selyemsemmi alól. Megpróbáltam nem bámulni, de mondhatom, nem volt könnyű dolgom. – Asszem, az lesz a legjobb, ha elfutok és elbújok valahova – csicseregte. – Vagy inkább

mégis maradjak, és rúgjam szét a kibaszott seggedet? – ez utóbbi szavakat már süvöltötte. Jó, lehet, hogy mégiscsak ő volt az úr a házban. Akárhogy is, rászolgáltam, hogy jelenetet rendezzen, ezt nem is tagadhattam volna. És bizony Bay Ridge hercegnője nagyon be tudott durvulni. Persze, hercegnő volt, mi más – igazi angol, még az útlevele is brit, amely dicsőséges tényre gyakran fel is hívta a figyelmemet. Csakhogy, bármilyen röhejes is, de sosem élt Angliában. Csecsemő volt még, mikor a szülei ideköltöztek Bay Ridge-be, Brooklynba, ő pedig itt, a lenyelt mássalhangzók és kerékbetört magánhangzók honában cseperedett fel. Bay Ridge – ez a rejtett, kies zuga a világnak, ahol az olyan szavak, mint „bazmeg”, „szar”, „fasz” és „köcsög”, úgy folytak ki a helyi fiatalok szájából, mint T. S. Eliot vagy Walt Whitman tollából a költészet. És ez a tájék volt Nadine Carini, az én imádott angol-ír-skót-német-norvég-olasz származású Fejekong hercegkisasszonyom iskolája, ahol megtanulta olyan ügyesen egybeilleszteni a káromkodásait, mintha csak a pertlit fűzte volna be a korcsolyacipellőjén. Micsoda ízléstelen tréfája a sorsnak – emlékeztem vissza Mark Hanna figyelmeztetésére hosszú évekkel korábbról, hogy sose randizzak olyan lánnyal, akit Bay Ridge-ből evett elő a fene. Az ő barátnője, ötlött most az eszembe, ceruzával akarta agyonszúrni álmában: a Hercegnő a vízbefullasztás módszerét kedvelte inkább. Úgyhogy, mondhatni, még mindig én jártam jobban. Akárhogy is, ha a Hercegnő dühbe gurult, a szavai mintha csak Brooklyn szennycsatornáinak bűzös bugyraiból bugyogtak volna elő. És senki sem tudta úgy feldühíteni, mint épp én, a hűséges, megbízható férj, a Wall Street farkasa, aki alig öt órája még a Helmsley Palace különtermében mulatott gyertyával a fenekében. – Na, ki vele, te kis féreg! – csapott le rám a Hercegnő. – Ki a faszom az a Venice, mi? Hatásszünetet tartott, tett egy harciasan csattanó lépést előre, majd támadóállásba helyezkedett, az ajkát kötekedő grimaszba csücsörítette, meztelen lábszárát oldalt kitámasztotta, karjait pedig összefonta a melle alatt, amitől az izgága bimbók végképp elszabadultak. – Valami kis kurva, lefogadom – húzta össze vádlóan kékséges kék szemét. – Asszed, nem tudom, miket művelsz? Hát a legszívesebben szétverném azt a kibaszott pofádat, te, te kis… brrr! – adott ki magából egy undorral teljes horkantást, majd, amikor kihorkantotta magát, a támadó pózt is feladta, inkább vad masírozásba fogott a hálószobában – pontosabban a százhúszezer dolláros Edward Fields szőnyegen masírozott végig, méghozzá a villámnál is sebesebben. Kimenetelt a fürdőszobába, pedig az volt vagy jó tízméternyire onnét, ott a csaphoz, újratöltötte a félliteres kannát, elzárta a csapot, és visszadübörgött a hálóba, most már kétszer olyan dühös képet vágva, mint eddig. Fogait fékezhetetlen haragban harapta össze, szögletes szupermodell-állkapcsa előreugrott. Kiköpött, mint a Pokol Hercegnője. Miközben menetelt, arra használtam az időt, hogy megpróbáljam összeszedni az emlékeimet, de túl gyorsan menetelt, úgyhogy képtelenség volt. Nem hagyott időt a gondolkodásra. Az a rohadék Quaalude! Az tehet róla, hogy álmomban beszéltem! Ó, a francba! Mit mondhattam? Gyorsan végigzongoráztam a lehetőségeket: a limuzin… a hotel… a drogok… Venice, a kurva… Venice a gyertyával. Jesszuskám, az a kibaszott gyertya! Megpróbáltam kiverni a fejemből az emlékét. Ránéztem az ágy melletti óra számlapjára: negyed nyolc. Jesszus! Mikor érhettem haza? Megráztam a fejem, hátha ettől kicsit kitisztul a köd. Ujjaimmal átfésültem a hajamat – Atyaisten, csuromvíz vagyok! Szóval egyenest a fejemre öntötte a vizet! A saját feleségem! És mit is mondott? Hogy kis féreg? De miért? Olyan kicsi volnék? Néha nagyon kegyetlen tudott lenni ez az én Hercegnőm. Eddigre visszaért, már két méterre sem volt tőlem, kezében a vizeskannával, a könyöke kétoldalt kiállt: dobópozíció! Az arcán pedig a színtiszta méreg. És még így is… de gyönyörű!

Nem elég a szőke hajkorona, hozzá még azok a vakítóan kék szemek, a diadalmas halánték, a pisze orrocska, az áll tökéletesen sima gömbölydedsége, az ajka alatt a gödröcske, a tejszínfehér, kislányos mellek – jó, egy icipicit megereszkedve, mióta maga szoptatta Chandlert, de semmi olyasmi, amin tízezer dollár és egy élesre fent szike ne tudna segíteni. És a lába… Te mindenható atyaúristen, azok a végtelen hosszú, meztelen lábszárak, azok minden pénzt megértek! Maga a tökély, ahogy bokában elkeskenyül, de a térd felett maga a dús kéjtanya. Igen. Ez volt a legerősebb ütőkártyája, na meg a feneke. Valójában még három éve sem volt, hogy először megpillantottam a Hercegnőt. A látvány annyira megigézett, hogy azonnal ott is hagytam első feleségemet, Denise-t – akinek milliókat fizettem ki egy összegben, továbbá havi ötvenezret azóta is, nem adómentes tartásdíj címén, csak hogy szép csendben elkullogjon anélkül, hogy kivizsgáltatta volna a pénzügyeimet. És lám, milyen hamar elmérgesedtek a dolgok! De hát mit csináltam én? Azért, mert valamit gagyogtam álmomban? Abban meg mi a bűn? Túlreagálja a dolgokat a Hercegnő, igenis túl. Pedig, ami a tényeket illeti, nekem is meglett volna rá minden okom, hogy bedühödjek. Lehet, hogy valami kis alkalmi gyorsszexszel kimanőverezhettem volna magam a bajból, ráadásul épp ez a legjobb fajtája a dugásnak… Tehát vettem egy mély lélegzetet, hogy a teljes és színtiszta ártatlanság hangján szólalhassak meg. – De hát miért haragszol? – kérdeztem. – Mármint… szóval, hogy teljesen összezavarsz. A Hercegnő csak annyit felelt, hogy félrerántotta az arcából a haját, mintha olyasvalamit hallott volna, ami megcáfolja a logika összes törvényét. – Te vagy összezavarodva? – rivallt rám. – Te? Te kis… rohadék! Már megint ez a kicsi! Hát ez hihetetlen! – Hát mit akarsz, hol kezdjem? – folytatta. – Mondjuk azzal, hogy iderepülsz a kurva helikoptereddel hajnali háromkor, anélkül, hogy előtte hazatelefonálnál, hogy késel? Szerinted így viselkedik egy normális férj? – De hát… – És apa! Hát gyereked van! Közben meg úgy viselkedsz, mint egy kibaszott csecsemő! És az eszedbe jutott legalább, hogy épp most vetettem be a rohadék kocsifeljáródat Bermudafűvel? Te meg, bazmeg, szétkúrod az egészet? – Undorral megrázta a fejét, de képtelen volt leállni. – De hát mi a fasznak is érdekelne? Talán te baszakodtál órákig az utánajárással, meg a kertépítészekkel, meg a golfpályás emberekkel? Tudod, mi időt elbasztam a kibaszott kerteddel? Te, te meggondolatlan fasz! Aha, szóval mégiscsak a kertépítészet az e havi becsvágy. De még egy ilyen szexi kertépítészt! Valahogy csak vissza lehet még fordítani ezt a históriát, reménykedtem. Mondjuk, néhány varázsigével. – Drágám, én… LOCCS! Ezúttal láttam, hogy jön a víz, tehát magamra húzhattam a tizenkétezer dolláros selyemlepedőt – és így jogos haragja nagy részét elhárítottam a fejem felől. Tulajdonképpen jóformán minden cseppjét. De ó, jaj! Győzelmem kérészéletűnek bizonyult! Mert mire ki mertem kandikálni a takaró alól, már azt láttam, hogy menetel vissza a fürdőszobába, hogy újratöltsön. És már jött is vissza. A poharát színültig megtöltötte, kék szeméből halálsugarak csaptak elő; szupermodell-állkapcsa mérföldesre tágult, és a lába… Ó, Krisztusom, hogy képtelen voltam levenni róla a szemem! Pedig ilyesmire most egyáltalán nem volt idő. A sürgető idő azt diktálta, hogy a Farkas bekeményítsen. Hogy a Farkas kimeressze a karmait. Kihúztam a karomat a fehér selyemlepedő alól, óvatosan, nehogy beleadjak a több ezernyi aprócska gyöngyszem valamelyikébe, amelyeket kézzel varrtak rá az anyagra. Azután széttártam a karomat, könyökeim szétálltak, mint a kakas szárnyai, hogy a Hercegnő

szembetalálja magát duzzadó karizmaimmal. Nagy hangon, határozottan szólaltam meg. – Nehogy még egyszer le merj locsolni, Nadine! Komolyan beszélek! – bizonygattam. – Az első két adagot még megbocsátom, jó, hát dühös voltál, de aztán újra és újra? Ez olyan, mintha egy vértócsában fekvő holttestbe kést döfködnél, ez már beteges, érted? Ez mintha egy pillanatra gondolkodóba ejtette volna; de csak egy pillanatra. – Ne feszegesd már az izmaidat, jó? – förmedt rám gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén nézel ki? – Nem feszegetem az izmaimat – mondtam, és ellazítottam az izmaimat. – Egyébként meg inkább örülhetnél, hogy a férjed ilyen jó kondiban van. Hát nem is örülsz, édesem? – mosolyogtam rá olyan bájosan, ahogyan csak tudtam. – És gyere szépen ide, most azonnal, és adj egy puszit! – de ahogy kimondtam ezeket a szavakat, már tudtam, hogy nagyon nagyot hibáztam. – Hogy adjak egy puszit? – visította a Hercegnő. – Mi a fasz van, te viccelsz? – szinte csorgott az undor minden egyes szavából. – Örülj, hogy nem vágtam le a golyóidat, és dugtam el valamelyik cipősdobozban! Akkor aztán kereshetnéd! Jézus atyám, hát ebben bizony igaza volt! A cipősszekrénye nagyjából akkora volt, mint Delaware állam, úgyhogy kereshetném a golyóimat. Jobbnak láttam alázatosabb hangot megütni. – Kérlek, legalább adj egy esélyt, hogy megmagyarázzam, drá… – de meggondoltam magam – édesem! Kérlek, könyörögve kérlek! Ekkor minden átmenet nélkül meglágyultak a vonásai. – Úgyse hiszek neked! – mondta enyhén szipogva. – Hát mit tettem én, hogy ezt érdemeljem? Hiszen jó feleség vagyok. A tetejébe még szép is. És mégis, a férjem hajnalban jön haza, és álmában egy másik nőhöz beszél. – Hangot váltott, most gunyorosan az én nyögésemet utánozta. – Ó! Venice! Gyere hozzám, Venice! Ó, hogy az a… Az a rohadék Quaalude, igazi orgyilkos! Nadine most már sírt, teljes volt a katasztrófa. Miféle esélyem lehet, hogy visszacsalogassam az ágyba, ha egyszer sír? Valami teljesen új taktikához kellett folyamodnom, ezt már láttam. Azon a hangon szólaltam meg, mint mikor beszélgetőpartnerünket a szakadék széléről akarjuk visszarángatni, mielőtt levetné magát onnan. – Tedd már le azt a vizesbödönt, édesem, és ne sírj! – kezdtem bele. – Kérlek! Engedd meg, hogy mindent megmagyarázzak! Ha csak nagyon lassan is, de végre-valahára lejjebb engedte a bödönt. – Hadd halljam! – egyezett bele, bár még mindig meglehetősen hitetlenkedett. – Hadd halljak még egy hazugságot attól az embertől, akinek hazugság az egész élete! Ebben történetesen igaza volt. A Farkasnak tényleg hazugság volt az egész élete, bár ez így természetes a Wall Streeten, legalábbis, ha az ember a brókerszakmában akart karriert befutni. Ezzel mindenki tisztában volt, a Hercegnő a leginkább, vagyis igazán semmi oka sem volt, hogy emiatt dührohamot kapjon. Tehát ügyet sem vetettem a szarkazmusra, inkább arra koncentráltam, hogy összeillesztgessem a hülye kis sztorimat. – Először is, rosszul látod az egészet. Kizárólag azért nem telefonáltam az éjjel, mert mire kiderült, hogy csak későn érkezem haza, már tizenegy óra volt, és tudom, hogy korán szeretsz lefeküdni, nehogy elráncosodj, úgyhogy azt hittem, már alszol, akkor meg minek telefonáljak? – Nahát, de jó dolgom van egy ilyen figyelmes férj mellett! – mórikált a Hercegnő. – Köszönöm a sorsnak, hogy ilyen figyelmes férjjel áldott meg! – és közben úgy áradt a gúny a hangjából, mint sebből a genny. Erre sem jöttem zavarba, vakmerően folytattam. – Ami pedig ezt a Venice-históriát illeti, hát teljes félreértésben vagy. Az éjjel Mark Packerrel tárgyaltam arról, hogy nyitunk egy Canastel’s éttermet egy Venice nevű kaliforniai helyen.

PLOCCS! – Te rohadék hazug geci! – üvöltött, felkapta a fehér vászonkárpitozású, gusztustalanul drága székről a kárpitjához épp odaillő fehér selyem hálóköntösét. – Hazug geciláda! Felsóhajtottam, mi mást tehettem volna. – Na, jól van, Nadine, ma reggelre kiszórakoztad magad. Most már gyere szépen vissza az ágyba, és adj egy puszit! Szeretlek, még akkor is, ha totál eláztattál. Az a tekintet, amit kaptam tőle! – Mi van, te most dugni akarsz? Ütközésig felhúzott szemöldökkel, lelkesen igent bólintottam, ahogy egy hétéves kölyök, ha az anyja megkérdezi, hogy akar-e fagylaltot. – Hát jó – mondta a Hercegnő. – Akkor baszd meg magad! És ezzel Bay Ridge fenséges Hercegnője felrántotta a majd négyszáz kilós, három méteres, vastag mahagóni ajtót, amely ellenállt volna akár egy kilotonna nukleáris robbanásnak is, és kisétált a hálószobából, csendben, finoman téve be maga mögött. Persze tudta, hogy ha becsapná, azzal csak téves riasztást küldene meglehetősen bizarr módon összeválogatott személyzetünknek. Bizarr személyzetünk a következőkből állt: öt megnyugtatóan slampos spanyolajkú cseléd, köztük két férj-feleség csapat; egy dadogós jamaicai bébiszitter, aki havi ezer dollárért telefonálgatott haza, Jamaicába; egy izraeli villanyszerelő, aki egész álló nap úgy járt a Hercegnő nyomában, akár egy tüzelő kölyökkutya; egy fehér proli mindenes, nagyjából annyi elkötelezettséggel a munkája iránt, mint egy heroinfüggő tengeri uborka; személyes szobalányom, Gwynne, aki előre tudta minden kívánságomat, legyen az bármily meghökkentő is; Rocco és Rocco, a két fegyveres testőr, akiknek az volt a feladatuk, hogy távol tartsák a tolvajok siserahadát, holott az utolsó bűnt Old Brookville történelmében 1643-ban követték el, amikor is fehér telepesek ellopták a Mattinecock indiánok földjét; továbbá öt főállású kertépítész, akik közül hármat már megharapott csokoládészín barna labradorom, Sally, aki megharap bárkit, aki száz méternél közelebb merészkedik Chandler bölcsőjéhez, kivált akkor, ha csak egy árnyalattal is barnább a bőre, mint egy piabolti papírzacskó; valamint a két legújabb szerzemény, egy tengerbiológus-házaspár, akik évi kilencvenezerért azt az idegtépő műtavat igazgatták ökológiailag. És végül George Campbell, a szénfekete limo-sofőr, aki rühellt minden sápadt arcút, inkluzíve jómagamat. És, jóllehet mindezek a személyek itt dolgoztak Chez Belfort, én mégis itt álltam lélekegyedül, csuromvizesen, álló dákóval, kiszolgáltatva második feleségemnek, a több irányban becsvágyónak. Körülnéztem, hogy mivel száríthatnám meg magamat. Letéptem a baldachinos ágy egyik fehér kínai selyemfüggönyét, megpróbáltam megtörülközni. Krisztusom! Nem segített az semmit. Aha, ezek szerint a selymet valami vízálló anyaggal kezelték, tehát egyedül arra volt jó, hogy a vizet innen oda költöztettem. Hátranéztem – jé, egy párnahuzat! Egyiptomi vászonból varrták, nagyjából úgy hárommillió öltéssel. Valóságos vagyonba kerülhetett – az én pénzemből! Lefejtettem a huzatot a túltömött libatoll-párnáról, beletörölköztem. Ó, az az egyiptomi vászon, az aztán finom volt és puha, és úgy szívta a vizet, hogy csak na! Egészen megkönnyebbültem. Átmásztam a feleségem térfelére az ágyban, hogy kievickéljek valahogy a víztócsából. Fejemre húztam a takarót, hogy visszatérjek az álom édes mélyeibe, ahol Venice vár rám… vettem egy mély lélegzetet… Ó, hogy a nyavalya törje ki! A Hercegnő illata vett körül mindenütt! Már éreztem is, ahogy a vér rohanvást bezúdul az ágyékomba, jajistenem, micsoda egy kis vadállat ez a hercegnő, és micsoda egy vadító illata van! Hát akkor nincs más hátra, döntöttem el, kiverem. Így lesz a legjobb, a Hercegnő amúgy is csak övön alul uralkodik rajtam. Már épp hozzáfogtam, hogy besimogassam magam, amikor kopogtak az ajtón.

– Ki az? – kiáltottam ki hangosan, hogy áthallatszódjon a bombabiztos ajtón. – Hát a Gwynne! – felelte Gwynne. Ó, a Gwynne – azzal az ő utánozhatatlan déli akcentusával! Még a hangja is valósággal simogatott. Bizony, Gwynne maga volt a megtestesült simogatás. Ahogy előre tudta minden óhajomat, ahogy kényeztetett, akár a gyereket, akit ő meg a férje, Willie, sehogy sem voltak képesek összehozni. – Jöjjön csak! – szóltam ki kedvesen. A bunkerajtó egy finom nyisszanással kitárult. – Jóreggeltet, kedveském, jóreggeltet! – vonult be Gwynne kezében ezüsttálcával, rajta egy pohár jegeskávéval meg egy tubus Bayer-aszpirinnal, a hóna alatt meg egy fehér fürdőlepedővel. – Jó reggelt, Gwynne, hát hogy van ezen a szép reggelen? – érdeklődtem amúgy gazduramosan. – Hát jól, kérem, hát hogyan volnék? Látom ám, hogy a nejeőnagysága oldalára tetszett átcsuszamlani, hát akkor én is inkább odafele plántálom eztet a jegeskávécskát, meg egy türülközőt is hoztam, mert a Belfortné őnagysága aszonta, le tetszett öntenie magát egy kis vizecskével! Hát bazmeg, ez már tényleg sok! Martha Stewart újra támad! És csak most vettem észre, hogy erekciómnak hála a lepedő úgy megemelkedett, mint egy kitámasztott cirkuszi sátor – ó, basszameg! Felrántottam a térdemet, sebesen, akár a kinigli nyúl. Gwynne eközben átért az ágy innenső oldalára, és letette a tálcát a feleségem antik éjjeliszekrényre. – Na, már csak felszárítom én magát! – jelentette ki, majd fölém hajolt, a fehér fürdőlepedőt az arcomra terítette. Mint egy óvodásnak. Szentséges isten. Hát mi folyik ebben a házban? Mi az, hogy itt fekszem kiterítve a hátamon, felhúzva, mint a nemzeti lobogó, az ötvenöt éves szobalányom meg, ez a történelmi ereklye, izzadva, akár egy ló, fölém hajol, hogy egy ötszáz dolláros, monogramos Pratesi fürdőlepedővel megszárogasson! Nem mintha Gwynne egy csipetnyit is fekete lett volna. Na, nehogy már! Az túl normális lett volna ehhez a háztartáshoz képest! Tulajdonképpen fehérebb volt a képe, mint az enyém. Ennek az oka, gondolom, valahol a családfája gyökerénél rejtőzött: olyan háromszázötven éve, mikor a dixieland még úgy szólt, ahogy kellett neki, az ükdédnagymamikája szerelmi rabszolgája lehetett egy gazdag ültetvényesnek, valahol Georgia állam déli végvidékén. Akárhogy is, elég volt, hogy közvetlen közelből megpillantsam Gwynne verítéktől patakzó arcát, és már vissza is csorgott az ágyékomból a vérem oda, ahol dolga volt; a májamba és a húgycsövembe, hogy ott kitisztuljon valamelyest. Ám a látványát, ahogy fölém hajolt, még így is alig tudtam elviselni, ezért hát szelíden-szépen elmagyaráztam neki, hogy már nagyfiú vagyok, egyedül is meg tudok törülközni. Ez mintha kissé elszomorította volna, mindazonáltal csak annyit mondott, hogy jó, vagyis hogy „na jól van mán”. – Hát az asszpirintját be-e tetszik venni? – Nem, köszönöm, Gwynne, jól vagyok. De azért köszönöm. – Na, jól van akkor, ha nem, hát nem, de mi légyen a fehér pilulákkal a hátára magának? – kérdezte ártatlan arccal. – Be-e hozzam-e magának? Atyám! A saját szobalányom Quaalude-dal kínál reggel fél nyolckor! Hát hogy maradjak így józan? Akárhol is legyek, mindenünnen drogok vesznek körül, leselkednek rám, a nevemen szólítanak. És a legszörnyűbb csapda épp a saját brókercégem volt, ahol fiatal alkalmazottaim zsebe tele volt minden elképzelhető és elképzelhetetlen csodaszerrel.

Pedig a hátam tényleg fájt. Ez az állandó fájdalom akkor kezdődött, amikor először találkoztam a Hercegnővel. Valójában a rohadék kis korcs kutyájának köszönhetem. Rockynak hívták a szüntelenül ugató kis dögöt, akinek egyéb célja sem volt az életével, mint halálra bosszantani mindenkit, akivel csak találkozott. Egy verőfényes nyári napon megpróbáltam becsalogatni a kis férget a strandról a házba, de sehogy sem sikerült engedelmességre bírnom. Megpróbáltam elcsípni, erre viszont azt találta ki, hogy körbefutkározott, én meg álltam a kör közepén, és kétségbeesve kapdostam utána. Olyan lehettem, mint Rocky Balboa a Rocky IIben, ahogy azzal a kövér tyúkkal edz, mielőtt újrajátszaná a meccsét Apollo Creed ellen. Ám szemben Rockyval, aki gyors lett, akár a villám, és megnyerte a visszavágóját, én bordarepedéssel két hétre kórházba kerültem. Azóta két operáción is átestem, mindkettő után rosszabbul lettem, mint annak előtte. Így hát a Quaalude maradt, hogy enyhítse a fájdalmaimat – a maga módján. De ha nem is enyhítette, a fájdalom mindenesetre kézenfekvő ürügy volt, hogy szedhessem. Egyébként nem én voltam az egyetlen, aki utálta azt a kis tetvet. Mindenki rühellte, kivéve természetesen magát a Hercegnőt, aki egyedüli igaz védelmezőjét látta benne, és be is engedte azt a férget az ágyába aludni, sőt még azt is, hogy a bugyiját rágcsálja, ami valahogy mindig féltékennyé tett. És mégis, Rocky, úgy tűnt, örökké velünk marad – amíg ki nem találomm, hogyan tudnánk megszabadulni tőle, anélkül, hogy a Hercegnő rajta kapna az ármánykodáson. – Köszönöm, de inkább nem – feleltem tehát a Quaalude-ra vonatkozó kérdésre, és Gwynne láthatóan ezen is elszomorodott valamelyest. Úgy érezte, hogy ezúttal nem sikerült kitalálnia a kívánságomat. De csak annyit mondott, hogy „hát jól van akkor, viszontag az időzittőt a szaúnájában már béállítottam, mostanra már úgy sistereg, mint a tüzes istennyila, a hóbelevancát meg mán tegnap este odakészítettem. Mámára a szürke halszálkacsíkos hacukáját meg a kék nyakbavalóját azokkal az eszemadta halacskákkal rajta, jó-e lesz?” Atyavilág, ez aztán a kiszolgálás! A Hercegnő miért nem tud legalább egy kicsit hasonlóan viselkedni? Jó, Gwynne évi hetvenezret kap, ami nagyjából a duplája a szokásos bérnek, de akkor is… Lássuk csak, mit kapok érte: kedves kiszolgálást! A feleségem meg havonta költ hetvenezret, mármint egy rosszabb hónapjában. Persze amikor épp rájön valamelyik rohadék becsvágya, akkor inkább a kétszeresét. Nem mintha bármi kifogásom lenne ellene, csak tessék, de valamit azért igazán elvárhatnék cserébe, nem? Ha például olykor-olykor ki találnék rúgni egy kicsit a hámból, hát akkor igazán ápolgathatna utána ahelyett, hogy itt cirkuszol nekem, nincs igazam? De még mennyire, hogy! Olyannyira, hogy azon kaptam magam, helyeslően bólogatok minden egyes kérdésemre. Gwynne viszont az ő kérdésére adott válasznak vette a bólogatást. – Na, jól van akkor – mondta. – Megyek, kipucoválom a kicsi Chandlert, hogy szép legyen az apukájának, maga meg addig tussoljék csak! – és azzal kivonult a hálószobából. Legalább volt valaki, aki lenyomta a merevedésemet, gondoltam, jobb is, ha látni akarom a gyereket. Ami a Hercegnőt illeti, vele később foglalkozunk. Úgyis egy kis tökkelütött, márpedig az ilyenek végül mindig megbocsátanak, nyugtattam meg magam. Hogy így megállapodtam magammal, ledöntöttem a jegeskávét, bevettem hat szem aszpirint, és indultam szaunázni. Ott majd kiizzadom magamból a hat Quaalude emlékét, és a két gramm kokaint, meg azt a három milligramm Xanaxot, amit még benyomtam a múlt éjjel – vagyis viszonylag szerény mennyiségű drogot, már úgy értem, magamhoz képest. Szemben a fehér kínai selyemben pompázó hálószobával, a fürdőszoba a szürke itáliai márványnak állított emlékművet. Finom, parkettaszerű mintázatba rendezve rakták fel azok az olasz strigók, úgy, ahogy széles e világon egyedül csak ők képesek. Mint ahogy ekkora

pofátlan számlával előállni is. Mindegy, szó nélkül kifizettem nekik, elvégre ilyen a XX. századi kapitalizmus, mindenki akkorát kaszál, amekkorát csak bír, és az a győztes, aki a legnagyobbat zsebeli be. Márpedig, ha ez tényleg így megy, akkor én vagyok az abszolút világbajnok. Belebámultam a tükörbe, elgyönyörködtem magamban. Atyaisten, micsoda egy cingár faszi lettem! Izmaim még csak voltak, de azért… Hát szaladgálnom kellett a zuhany alatt, hogy vizes legyek! Talán a drogok miatt, tűnődtem. Igen, talán; de azért nekem valahogy mégiscsak ínyemre volt a látvány a tükörben. Alig voltam nagyobb százhetvenötnél, és egy észkombájntól egyszer azt hallottam, hogy az ember sosem lehet elég gazdag vagy elég sovány. Kinyitottam a gyógyszeres szekrényt, kivettem egy fiola extra erős Visine-t. Hátrahajtottam a fejemet, benyomtam hat cseppet az egyik, hatot a másik szemembe. Az ajánlott adag háromszorosát. És ebben a pillanatban szinte halálra rémültem magamtól. Ki a fene olyan barom, hogy túladagolja magát Visine-nel? És tényleg, mi a francnak kellett nekem hat Bayer-aszpirin? Semmi értelme! Az nem olyan, mint a Lude vagy a Xanax, hogy minél többet lapátolsz be, annál jobb lesz neked, annak tényleg semmi haszna, ha túladagolom a Visine-t meg az aszpirint. Hát pedig, akár tetszik, akár nem, épp ez volt az akkori életem lényege. A túlzás. Minden határ áthágása. Megtenni, amit sose hittem volna magamról, hogy megteszem, és szóba állni azokkal, akik még nálam is szörnyűbbek, hátha attól a saját életem valamivel normálisabbnak tűnik. Hirtelen mélységes depresszió tört rám. Most mi a fenét kezdjek a feleségemmel? Jézusom, lehet, hogy most tényleg vége? Kurva dühösnek tűnt ma reggel! Vajon mit csinálhat most? Ha tippelnem kéne, akkor arra teszek, hogy ül a telefonon, valamelyik barátnőjével vagy tanítványával, vagy hogy a faszba hívjam őket. Valahol odalent ücsörög, és ontja magából a bölcsességeket, oktatja a majdnem-tökéletes barátnőket, abban a biztos reményben, hogy ettől majd olyan tökéletesek lesznek, mint ő maga, az én drágalátos feleségem, a kibaszott Bay Ridge kibaszott Hercegnője. Meg a hűséges alattvalói, a kis Stratton-feleségek, akik úgy nyüzsgik körül, mint őfelsége II. Erzsébet királynőt, vagy kit. Hát mindjárt a taccsot dobom ki tőlük. Bár azt is el kell mondanom a védelmére, hogy a Hercegnő kénytelen volt szerepet játszani, és nem is játszott rosszul. Nagyon is felfogta azt a fura, torz hűséget, amit a Stratton Oakmont emberei éreztek a cég iránt, ezért láncolta magához a cég kulcsfiguráinak feleségeit, amitől csak erősödött a vállalati szolidaritás. Bezony, a Hercegnő mesteri méregkeverő volt. Általában mindig bejött hozzám a fürdőszobába, mialatt én munkába készülődtem. Egész ügyesen tudott társalogni; ha épp nem az volt az egyetlen mondanivalója, hogy basszam meg magam. Ez utóbbit viszont többnyire magamnak köszönhettem, úgyhogy nem haragudtam meg érte. Egyáltalán, miért is haragudtam volna rá? Történetesen remek kis feleség volt, dacára minden Martha Stewart-os hülyeségnek. Napjában százszor is elmondta, hogy szeret, és ahogy közelgett az este, jöttek a bájos kis kiegészítők, az imádlak, a megőrülök érted – különösen ez utóbbit éreztem a helyzetünkhöz illőnek. Csak hát, szóbeli kedveskedés ide vagy oda, egészen azért mégsem tudtam megbízni benne. Végül is, már a második feleségem volt, és a szavak, tudom, nem kerülnek semmibe. Tényleg mellettem áll jóban és rosszban? Kifelé minden gesztusa azt sugározta, hogy tényleg szeret, elhalmozott a csókjaival, és ha nyilvános helyen voltunk, mindig fogta a kezemet, vagy belém karolt, vagy a hajamat fésülgette az ujjaival… Egyre kevésbé ismertem ki magam rajta. Amíg Denise volt a feleségem, sosem voltak ilyen aggályaim. Amikor összeházasodtunk, nem volt egy fillérem sem, vagyis nem volt kérdéses, hogy önmagamért szeret. De ahogy összehoztam az első milliómat, valami sötét előérzet szállta meg, és arra próbált rávenni, hogy vállaljak el valami normális melót, ahol végül

összehozhatok évi egymilliót. Akkor hülyeségnek tűnt, de aznap egyikünk sem sejthette, hogy hamarosan hetente hozom össze azt az egymilliót; azt pedig végképp egyikünk sem képzelhette, hogy két év sem telik el, és egy július 4-ei hétvégén Nadine Carini, a Miller Litecsaj lefékez a házam előtt Westhamptonnál, a tengerparton, kiszáll a kanárisárga Ferrarijából egy nevetségesen rövid miniszoknyában, a lábán egy pár „húzz a faszba” jellegű mokaszinnal. Sosem akartam rosszat Denise-nek, sőt ez volt, amit a legkevésbé sem akartam. Nadine azonban egész egyszerűen magával sodort, ahogyan én is őt. Az ember végül is nem maga választja meg, hogy kibe lesz szerelmes, nem igaz? És ha már egyszer itt a szerelem, az a bizonyos mindent felemésztő, mindent maga alá teperő szerelem, mikor a szerelmesek egy percig sem képesek kibírni egymás nélkül – akkor ki képes neki ellenállni? Vettem egy mély lélegzetet, aztán lassan kifújtam a levegőt, hogy kiszellőztessem a fejemből Denise emlékét, hogy visszanyomjam, mélyen a felszín alá. A bűntudat és a megbánás amúgy is hasznavehetetlen érzelmek. Vagy ha mégis hasznosak, akkor is, kinek jut ideje rájuk? Előre, mindig csak előre, ez a jelszó. És amilyen gyorsan csak lehet, és soha, de soha nem szabad visszanézni. Ami pedig a feleségemet illeti – hát vele majd csak rendbe hozom a dolgot. Hogy így megállapodtam magammal, öt percen belül immár másodszor, mosolyt erőltettem az arcomra, megajándékoztam vele a tükörképemet, és indultam a szauna felé. Ott majd kiizzadom magamból a gonosz szellemeket, aztán kezdődhet is az új nap.

HARMADIK FEJEZET

Kandi kamera Harminc perccel azután, hogy megkezdtem reggeli detoxikálásomat, szinte megfiatalodva léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Szürke halszálkacsíkos öltöny feszült rajtam, az, amit Gwynne készített ki nekem, bal csuklómon tizennyolcezer dolláros, vékony, szerény Bulgari karóra. Régebben, mielőtt a Hercegnő belovagolt volna a táboromba, vastag, nehéz Rolex aranyóra díszítette a csuklómat, a hercegnő azonban, az önjelölt ízlésdöntnök, továbbá a kecs és báj itteni helytartója kapásból diszkvalifikálta, mondván, hogy ez olyan gauche. Hogy ezt honnét szedi, fogalmam sem volt, hiszen tisztában voltam vele, hogy a Brooklynban töltött gyermekévei során látott legszebb órája számlapjáról helyes kis Disney-állatka mosolygott rá. Viszont úgy tűnt, ért az ilyesmihez, úgyhogy többnyire engedelmeskedtem neki. Meg egyébként is mindegy volt, a férfibüszkeség utolsó mentsvárától, a lábamon pompázó, kézzel varrott krokodilbőr westerncsizma-pártól csak azért sem voltam hajlandó megválni. Mindkettőt egy-egy krokodil bőréből szabták, holmi varrásnak nyoma sem volt rajtuk. Kétezernégyszáz dolláromba fájtak, nem csoda, hogy imádtam mindkettejüket. A Hercegnő természetesen rühellte. Ma különös büszkeséggel bújtam beléjük, tudtam, hogy félreérthetetlen jelét adom ezzel drága feleségemnek, hogy nem fog ő engem ugráltatni, még ha egész reggel mást se tett, csak engem ugráltatott. Mentem Chandler hálószobája felé, a szokásos reggeli apasági kűrömre, napirendem kedvenc szakaszára. Chandler volt az egyetlen pontja az életemnek, aminek sikerült tökéletesen tisztának maradnia. Bármikor, ha a karomba vettem, a káosz és az agyrém mintha egy csapásra feloszlott volna. Ahogy egyre közelebb értem a szobájához, a kedvem is egyre jobb lett. Már majdnem öt hónapos volt ekkoriban, és maga a tökély. Ahogy azonban kinyitottam a szobája ajtaját – Teremtőm, micsoda megrázkódtatás! – Channy nem volt egyedül, ott ült a szobában Anyuci is. Vagyis itt bujkált Channy szobájában, itt várta ki, hogy végre rányissam az ajtót! Ott ültek a szoba kellős közepén, az elképzelhető legpuhább, legcsodálatosabb rózsaszín szőnyegen. Ez a szőnyeg is Anyuci, az egykori becsvágyó lakberendező egyik földönkívülien drága húzása volt – aki atyaisten, de jól nézett ki, hú, de jól! Chandler az anyja leheletnyit széttárt lába – leheletnyit széttárt lába! – között ült, törékeny hátacskáját Anyuci kemény hasacskájának támasztva, Anyuci kezei a hasacskán játszadoztak, biztonságból, nehogy a kicsi előre dőljön. Mindketten gyönyörűek voltak. Channy mintha csak anyja fénymásolata volna, megörökölte az élénk kék szemeket, meg a fenséges arccsontot. Mély lélegzetet vettem, hogy kiélvezzem a lányom szobájának minden illatát. Ó, istenem, a babapúder, a babasampon, a babakendő illata, aztán még egy mély lélegzet, ez most Anyuci illatáért. Ó, istenem, a négyszáz dolláros sampon és az isten tudja, honnét jött kondicionáló illata! A hipoallergén Kiehl’s testápolóé, meg a csipetnyi Coco parfümé, amit olyan hetykén locsolt magára. Központi idegrendszerem, de főleg az ágyékom szinte belebizsegett a kéjbe. A szoba is maga volt a tökély, a makulátlan, rózsaszín Csodaország. Amerre csak a szem ellát, mindenütt plüssállatkák heverésztek mintha csak véletlenül, holott nagyon is ki volt számolva mindnek a helye. Jobboldalt hófehér bölcső a hozzácsatolt pelenkázóval, igazán alkalmi vétel volt, potya hatvan rongyért eszkábálta össze külön nekünk Bellini a Madison Avenue-ról. (Anyuci visszavág! Már megint!) A plafonról rózsaszín-fehér forgócska lógott, amin

a megszólalásig élethű Disney-állatkák szakadatlan forgás közben Disney-dalocskákat csengettyűztek. Ezt is az én drága, becsvágyó feleségem terveztette, kilencezerből megúsztuk. (Kilencezer egy forgócskáért?) De bánta a fene, ez itt Chandler szobája, a legszebb és legfontosabb az egész házban. Egy pillanatig csak néztem őket, a lányomat és a feleségemet, és a látvány lélegzetelállító volt. Chandler meztelen volt, akár egy tengeri sellő, vajpuha, olajbarna bőrén sehol egy szeplő. Mögötte pedig Anyuci, aki viszont éppenséggel irtó hadjárathoz öltözött, vagy a kínzásomhoz. Lazacrózsaszín, ujjatlan miniruhát viselt szakadékmély dekoltázzsal. Aranyszőke haja szinte szikrázott a reggeli napfényben. A szoknyát a csípőjéig feltűrte, felláttam majdnem a derekáig. És valami valahogy hiányzott a képből… De mi is? Sehogy sem tudtam rájönni, úgyhogy elhessegettem a gondolatot, és csak bámultam tovább. A térdét finoman behajlította. A pillantásom végigvándorolt a lábain, egészen végig. A cipője tökéletesen illett a ruhájához, de az utolsó kis árnyalatig tökéletesen. Manolo Blahnik, belekerült vagy egy ezresbe, de sebaj, megérte, ha épp tudni akarjátok, mit gondoltam erről abban a pillanatban. Összevissza száguldoztak a gondolataim, alig bírtam kordában tartani őket. Kívántam a feleségemet… jobban, mint valaha… de hát a lányom is ott volt… de hát még kicsi, úgyse ért semmit az egészből! Na és a Hercegnő? Lehet, hogy tényleg megbocsátott? Mondani akartam valamit, de nem találtam a szavakat. Szerettem a feleségemet… imádtam a feleségemet… És imádtam a lányomat. Nem akartam elveszteni őket. Úgyhogy ott helyben el is határoztam magamban: ezennel vége! Soha többé kurvázás! Soha többé éjféli helikoptertúrák! És nincs több drog – vagy legalábbis az eddiginél jóval kevesebb. Épp megszólaltam volna, hogy a bíróság kegyelmébe ajánlom magam, de nem maradt rá időm. Chandler szólalt meg elsőnek. Lányom, a csodagyerek! Egyszer csak szétszaladt a kis szája, az egyik fülétől a másikig, és azt csipogta: pa-pa-pa-pa, pa-pa-pa-pa… – Jó reggelt, Apuci! – tolmácsolt Anyuci gyerekhangon. Édesem! Szexi angyalom! – Kapok egy jóreggelt puszit, Apuci? Adj egy jóreggelt puszit, Apuci! Ó, te jó ég, hát ilyen egyszerű lenne az egész? Összekulcsoltam az ujjamat, úgy mentem bele az alkuba. – Mindketten kértek jóreggelt puszit, Anyuci meg a Kicsi is? – ezzel összecsücsörítettem a számat, olyan kölyökkutya-képet vágva Anyuci felé, hogy csak na. Magamban pedig az Örökkévalóhoz imádkoztam. – Ó, dehogy – pukkasztotta ki Anyuci Apuci szappanbuborékját. – Anyuci egyáltalán nem kér jóreggelt puszit Apucitól, meg mást sem méghozzá jó sokáig. De a Kicsike, ő majd meghal egy pusziért, ugye, Channy? Te jó isten, ez így nem fair, nagyon nem fair! Anyuci azonban csak folytatta, mégpedig változatlanul csecsemőhangon gügyögve. – Gyerünk, Channy, mássz csak oda szépen Apucihoz! Te meg, Apuci, hajolj le, hogy Channy egyenesen a karjaidba mászhasson. Gyerünk, Apuci! Előreléptem. – Ne gyere közelebb! – emelte fel a karját tiltóan Anyuci. – Csak hajolj le szépen, ahogy Anyuci mondta! Tettem, amit mondott. Semmi kedvem nem volt leállni vitatkozni a fenséges Hercegnővel. Anyuci letette a földre Chandlert, gyengéden, finoman, rápaskolt a fenekére, hogy induljon. Chandler meg is indult, csigalassan mászott felém, közben egyre csak azt ismételgette, hogy pa-pa-pa-pa, pa-pa-pa-pa… Ó, istenem, micsoda boldogság! Joie de vivre! Hát nem én vagyok a világ legboldogabb embere?

– Gyere szépen! – biztattam Chandlert. – Gyere a papához, kicsikém! – közben ránéztem Anyucira is, a pillantásom egyre lejjebb és lejjebb süllyedt… aztán… – Nadine! Mi a… Mi a franc van veled? Elment az… – Mi baj, Apuci? Csak nem valami olyasmit látsz, amit szeretnél? Mert úgyse kapsz belőle többet! – mondta Anyuci, a becsvágyó faszállító, miközben káprázatos lábait egyre jobban széttárta, szoknyája felcsúszott a csípője fölé, és a bugyija a világon sehol. Mindössze némi barackszín pihe a szeméremdombja felett, ennyi volt rajta, semmi más. Azt tettem, amit minden más normális férj tett volna az én helyemben: vonítottam, mint a kutya, hiszen az is voltam, kutya, semmi más. – Könyörgöm, drágám, hiszen tudod, mennyire sajnálom, ami a múlt éjszaka történt. Esküszöm az Istenre, hogy soha többé… – Ezzel még ráérsz, egészen újévig – legyintett Anyuci. – Anyuci nagyon is tudja, hogy szeretsz az Istenre esküdözni, meg minden másra, ha épp rád jön, de ne vesztegesd az idődet, Apuci, mert ez még csak a kezdet. És mától fogva, Apuci, idehaza nem hordunk mást, csak rövid, de nagyon-nagyon rövid szoknyát, és semmi bugyi, és… – búgta Anyuci kéjesen és büszkén, aztán hátradőlt a könyökére támaszkodva, felhúzott térdekkel. Levette a Manolo Blahnik cipőjét, és valami olyasmit művelt az orrával, amiről a cipőtervezők soha nem is álmodtak, történetesen erotikus játékszerré avatta, káprázatos lábait széttárta és összecsukta és széttárta és összecsukta, mígnem harmadjára olyan szélesre tárta, hogy térdei szinte megérintették a káprázatos rózsaszín szőnyeget. – Mi a baj, Apuci? Kicsit mintha sápadt lennél. Nem mintha nem láttam volna már ilyesmit korábban is. Csináltuk mi már sebtiben, nem is egyszer. Liftben, teniszpályán, parkolóban, egyszer még a Fehér Házban is. Anyucira bárhol, bármikor rájöhetett. Csak kibaszottul sokkolt! Mint a bokszolót, ha nem veszi észre, ahogy jön az ütés, aztán kiütik, és a padlón végzi, KO! Ráadásul, ha mindez nem lett volna elég, még Chandler is megállt a mászásban, és úgy döntött, inkább közelebbről megvizsgálja a káprázatos rózsaszín szőnyeget. Huzigálni kezdte a rojtokat, mintha valami különösen érdekeset talált volna, és mintha fogalma sem volna mindarról, ami körülötte zajlik. Még egyszer megpróbáltam bocsánatot nyerni, Anyuci válasza azonban az volt, hogy a szájába vette a jobb mutatóujját, és szopni kezdte. Ekkor végképp cserbenhagyott a beszédkészségem. Nyilván észre is vette, hogy épp most ütött ki véglegesen, mert kivette az ujját a szájából, és megint rázendített a csecsemőgügyögésre. – Ó, ó, ó, szegény, szegény Apuci, milyen készségesen beismeri, hogy rosszfiú volt, de csak akkor, ha már minden, de minden a nadrágjába ment, hát nem szörnyű ez, Apuci? Értetlenül bámultam, azon tűnődtem, van-e még olyan család, ahol ilyesmik előfordulhatnak? – Hát, Apuci, sajnos elkéstél a bocsánatkéréssel – biggyesztette le az ajkait, és bólintott azzal a mozdulattal, ahogy örökbecsű igazságokat szokás kinyilatkoztatni. – És milyen kár, hogy Apuci annyira szeret éjszaka röpködni a helikopterén, ki tudja, hova, mert Anyuci annyira, de annyira szereti Apucit, hogy most se akarna semmi mást, mint egész álló nap szerelmeskedni Apucival, meg hogy Apuci megpuszilja őt ott, ahol Apuci annyira szereti, hogy most is csak oda tud nézni! Megint lebiggyesztette a száját, mintha csókot dobna felém. – De hát, sajnos, szegény, szegény Apuci! Erre sajnos semmi esély, még akkor se, ha Apuci volna az utolsó férfi az egész földkerekségen, mert Anyuci most az Egyesült Nemzetek Szervezete, és kimondja a szigorú, szigorú szexembargót. Apuci nem kap semmit Anyucitól, egészen újévig! Hogy mi van? Ennek elmentek otthonról?

– De még akkor is, csak ha közben jó volt az Apuci – folytatta. – De ha csak egyetlenegyszer is hibázik Apuci, hát kezdődik minden elölről, úgy bizony! Basszameg! Ez bekattant? Már épp minden eddiginél magasabban felvonítottam volna, amikor egyszer csak valami szöget ütött a fejembe. Te jószagú úristen! Most megmondjam neki, vagy ne? Á, hagyom még, ahhoz túl jó a műsor! – És most, hogy így eszembe jut, Apuci – folytatta a gügyögést –, elő is veszem a selyemharisnyáimat, és abban fogok járni! Ugye, Apuci imádja Anyuci selyemharisnyáját, vagy nem? Lelkesen bólogattam. – Hát persze, hogy imádja! – hárfázott tovább az idegeimen Anyuci. – És Anyuci már annyira belefáradt ebbe a folytonos bugyiviselésbe! Juj! Úgyhogy el is dobálja az összest! Leállítsam? Nem, ráér még! – Úgyhogy mostantól jól nézzen körül az Apuci, mert csupa, de csupa bugyikákat fog látni, de mindenütt! Persze azokra is érvényes a tiltás, szigorúan tilos hozzájuk érni! És tilos kiverni is, Apuci, amíg Anyuci engedélyt nem ad rá, addig kezeket oldalra, megértette Apuci? – Na, és mi lesz Anyucival? – éledt fel bennem az önbizalom. – Veled meg mi lesz? – Ó, Anyuci aztán igazán megtanulta már, hogyan kell örömet okoznia saját magának! Óh, óh, óh… – nyögdécselt az én szupermodellem. – Már csak a puszta gondolatától is Anyuci majdnem elélvez! Hát nem egy utálatos jószág az a helikopter, Apuci? – Jó, jó, Anyuci – kezdtem elpimaszodni. – De csak a szád jár, akció meg semmi. Miféle örömökről beszélsz? Egy szavadat se hiszem. Anyuci erre összepréselte az ajkait, lassan ingatni kezdte a fejét, csak aztán szólalt meg. – Hát akkor talán ideje, hogy Apuci megtanulja az első leckét – mondta. Kezdett érdekes lenni a helyzet. Chandler változatlanul a szőnyeget tanulmányozta, ránk se rántott. – Anyuci azt akarja, hogy Apuci csak Anyuci kezét figyelje, de nagyon figyelje, különben itt akkora ramazuri lesz, de akkora! Most már sejti az Apuci, hogy ki itt a főnök? – Hát persze, Anyuci – adtam alá a lovat: még nem jött el az ideje az én kis meglepetésemnek. – De hát mit akarsz a kezeddel? – Css! – tette az ujját az ajkára Anyuci, majd levette az ajkáról, bedugta a szájába, és addig szopogatta, amíg fényes nem lett a nyálától, és szikrázott rajta a nyári napfény, ahogy lassan, lassan megindult délnek az ujja… be a szakadékmély kivágásba… átsuhant a völgyön… már a köldökén is túl járt… és lejjebb, és lejjebb, és még lejjebb… – Állj! – emeltem fel én is a kezemet figyelmeztetően. – Én a te helyedben itt megállnék! Anyuci értetlenül, dühöngve, de megállt. Pedig épp most jutott volna el arra a pontra, amit már annyira várt! Legalább annyira, mint én magam. De én már tudtam, hogy túl messzire ment. Ideje volt előrukkolni a kis meglepetésemmel. De mielőtt megtehettem volna, Anyuci is rázendített a magáéra. – Hát jó! Ha te így, akkor én is! Se puszi, se szerelmeskedés egészen július 4-éig! – Na de Anyuci, és Rocco és Rocco? Róluk megfeledkeztél? – Hogy mi van? – torzult a rémület fintorába Anyuci arca. Előrehajoltam, felemeltem Chandlert a káprázatos rózsaszín szőnyegről, magamhoz szorítottam, adtam neki egy hatalmas puszit a homlokára. Aztán, hogy kikerült a tűzvonalból, belefogtam a mondókámba. – Apuci szeretne elmesélni valamit Anyucinak, aztán, ha elmesélte, Anyuci boldog lesz, hogy Apuci még idejében leállította, bármit akart is csinálni, és Anyuci kénytelen lesz megbocsátani Apucinak mindent, de mindent! Oké? Semmi válasz.

– Jó – vontam meg a vállam – mindenesetre kezdődjék a mese egy kicsi, rózsaszín hálószobácskáról valahol Old Brookville-ben, Long Islandon. Mehet? Anyuci bólintott, de azon a tökéletes szupermodell-arcán továbbra is a teljes zavar ült. – Megígéri Anyuci, hogy széttárja a lábát, amennyire csak tudja, amíg Apuci mesél? Megint bólintott, lassan, szinte álmodozva. – Jó, mert éppen ez a látvány Apuci legeslegkedvencebb látványa széles e világon, és ettől tudja igazán szépen elmesélni a meséjét. Na szóval, volt egyszer, hol nem volt, egy kicsike, rózsaszín hálószobácska egy nagy, nagy kőházban, a világ legeslegszebb birtokán, Long Island legeslegelőkelőbb részén, és a házban élőknek rengeteg, rengeteg pénzük volt. Csakhogy, és most figyeljen jól Anyuci, mert ez az egész mesében a legfontosabb, volt nekik valamijük, amit a pénznél is jobban szerettek, és az az icike-picike lányuk volt. – Az icike-picike kislány papájának sok-sok ember dolgozott, és ezek az emberek nagyon, de nagyon fiatalok voltak, a legtöbbjük még nem is igazán szobatiszta, úgyhogy az Apuka, meg az icike-picike kislány Anyucija egy szép napon építettek egy nagy, magas vaskerítést a házuk köré, hogy ezek a fiatalok ne ugorjanak csak úgy be, mikor pedig senki se hívta őket. De, akár hiszed, akár nem, Anyuci, ezek a fiatalok csakazértis be-beugrottak hozzájuk. Apuci meg Anyuci már annyira belefáradt a folytonos hívatlan vendégekbe, hogy egy szép napon felvettek maguknak még két szolgát, mégpedig igazi testőröket, akik egész álló nap csak az ő házukat őrizték. És, hogy, hogy nem, mindkettejüket úgy hívták, hogy Rocco! Itt megálltam, hogy kigyönyörködjem magam Anyuci csinos kis pofijában. Hát, sápadt volt, akár a Halál. Tehát folytattam. – Ez a két Rocco meg éjt nappallá téve ott kuksolt az őrkunyhóban, ahogy Apuci meghagyta nekik. De Anyucinak még ez sem volt elég, úgyhogy fogta magát, bement a piacra, és összevásárolt mindenféle holmikat, megfigyelő berendezéseket, meg hatalmas tévékamerákat, amik a legeslegélesebb képet adták mindenről, amit csak elértek. Ráadásul, képzeld el, Anyuci, színesben! Legnagyobb csodálatomra Anyuci lábai még mindig ott terpeszkedtek széttárva. Folytattam. – Aztán, egy csúnya, esős vasárnapon Anyuci meg Apuci épp az ágyikójukban henteregtek, amikor Anyucinak eszébe jutott egy cikk, amit az újságban olvasott, és az állt benne, hogy csúnya szolgák meg gonosz bébiszitterek mi minden gonoszságot nem képesek művelni a rájuk bízott kisgyerekekkel. Apuci menten megrémült, ahogy ezt meghallotta, és azon nyomban azt mondta Anyucinak, hogy nosza, szereljenek fel rejtett kamerát meg csúcsszuper-érzékeny mikrofont abba a picike rózsaszín hálószobácskába, amiről a mese elején meséltem. – És az egyik ilyen rejtett kamera éppen Apuci válla fölött van – intettem hátrafelé, arra a kis lyukra ott a falon – és, hogy, hogy nem, de éppen úgy fókuszál, hogy pontosan belelát a kis tested legbájosabb pontjába. – Erre úgy zárult össze az a két káprázatos láb, akár a bankajtó. – És mivel Apuci meg Anyuci annyira szereti az ő kicsi lányukat, hát éppen ez a kamera van rákapcsolva a legnagyobb és legszínesebb monitorra az egész őrkunyhóban, de úgy ám! Hát akkor most tessék szépen mosolyogni, Anyuci, ez itt a Kandi Kamera! Anyuci mozdulni sem bírt – legalábbis a másodperc nyolcadrészéig. Aztán, mintha hirtelen vagy ezer voltnyi áramot vezettek volna a káprázatos rózsaszín szőnyegbe, felugrott. – A kurva életbe! A kibaszott kurva életbe, ilyen nincs, bazmeg, ilyen niiiiincs! – Odarohant az ablakhoz, kinézett az őrház felé… aztán megfordult, visszarohant… BUMM! Lerohant Anyuci a lépcsőkön, de úgy, hogy mélységesen erotikus cipőjének rögvest ki is esett a sarka. De csak egy pillanatig tartózkodott a földön. Négykézláb rohant tovább, akár egy különösen elszánt díjbirkózó, majd felpattant megint. Legnagyobb megrökönyödésemre kitárta az ajtót, kirohant, bevágta az ajtót maga mögött, fütyült rá, mit szól bizarr személyzetünk a patáliához, majd eltűnt a szemem elől.

– Nos – mondtam Chandlernek – az igazi Martha Stewart biztos nem támogatná az ötletet, hogy ajtókat csapkodjuk, vagy szerinted igen, kicsikém? Aztán elrebegtem egy csendes imát az Örökkévalóhoz, és arra kértem – jobban mondva: azért könyörögtem hozzá – ne hagyja, hogy Chandler olyan férjet találjon, mint amilyen én vagyok, és semmiképp se randizzon ilyenekkel. Hát bizony, nem kerülnék be az Év Férje válogatásba. Végül levittem a kicsit, odaadtam Marcie-nak, a dadogós jamaicai bébiszitternek, és elmenőben még bekukkantottam az őrházba, nehogy már valahogy Hollywoodban kössön ki a mai videoszalag, ahol aztán ebből készülne a Gazdagok és debilek élete című sorozat nyitóepizódja.

NEGYEDIK FEJEZET

A kékvérűek WASP-mennyországa Mint a hőségben lihegő kutya, úgy vizslattam át az udvarház mind a huszonnégy szobáját, hogy előkerítsem Anyucit. Sőt, minek is tagadjam, átkutattam én a birtok mind a hat hektárjának minden egyes sarkát, zegét és zugát, mielőtt kelletlenül és roppantul leverten feladtam a nyomozást. Már majdnem kilencre járt az idő, indulnom kellett dolgozni. Sejtelmem sem volt, hol találhatott búvóhelyet magának az én becsvágyó kis faszállítóm, úgyhogy kénytelenkelletlen lemondtam a dugásról is. Épp elmúlt kilenc, amikor magunk mögött hagytuk az Old Brookville birtokot. Éjfélkék Lincoln limuzinom hátsó ülésén terpeszkedtem, a volánnál fehérfaló sofőröm, George Campbell ült. Abban a négy évben, mióta George nekem dolgozott, összesen ha egy tucat szót szólt. Voltak napok, amikor meglehetősen kellemetlen volt elviselni az önkéntes némasági fogadalmát, a mai reggelen azonban épp kapóra jött. A Hercegnővel lefolytatott patália után jól esett egy csipetnyi béke és nyugalom. A reggeli szertartást azonban ma sem hagytam ki, túláradó kedvességgel köszöntöttem George-ot, hátha sikerül kihúznom belőle valamiféle választ. Bármit. Úgyhogy rázendítettem, beleadtam apait-anyait. – Jó reggelt, Georgie fiam! Hát hogy ityeg a fityeg? George mintegy négy és fél foknyival jobbra fordította a fejét, épp, hogy elkaphattam egy villanásnyit a szeme fehérjéből, és biccentett, egyetlen egyszer, de mégis. Sose hibázik, a kurva anyját neki! Ez a geci, ez egy kibaszott néma! Bár tudtam, hogy ez utóbbi nem is igaz: kábé egy fél évvel korábban George megkért, hogy kölcsönözzek (vagyis tulajdonképpen: adjak) neki öt rongyot az új protkójára. Természetesen örömmel álltam kedves rendelkezésére, előtte azonban nem mulasztottam el, hogy kihúzzak belőle néhány szót. Jó negyedórán át faggattam, hogy ugye nagyon fehérek lesznek azok a fogak, meg hogy mi baj volt a régiekkel – mire végeztem, George teljesen kikészült, szénfekete homlokán patakokban folyt a veríték, én meg már meg is bántam, hogy egyáltalán volt pofám kérdezősködni. Ma, mint rendesen, George a tengerészkék uniformisában feszített mogorva arckifejezéssel, olyan mogorván, amennyire csak az évi hatvanezer dolláros fizetés megengedte neki. Szemernyi kételyem sem volt afelől, hogy George undorodik tőlem, ahogy undorodik minden egyes fehér embertől, egyetlen kivétellel. Ez utóbbi a feleségem volt, a becsvágyó emberbarát, akit George istenített. A limo egyike volt ezeknek a végtelenre hosszított jószágoknak, belül minden igényt kielégítő minibárral, tévével, videóval, mindentudó hifivel, és egyetlen gombnyomásra franciaággyá alakítható hátsó üléssel, egyfelől a hátpanaszaim miatt, másrészt azzal a mintegy véletlenül elért hatással, hogy a járművet bármikor kilencvenhatezres guruló bordéllyá alakíthattam. Képzelhetitek. Ma reggel azonban egyetlen határozott úticél lebegett a szemem előtt, nevezetesen Lake Success, Long Island, ott is egy valaha egyszerű, középosztály-béli házacska, a Stratton Oakmont főhadiszállása. Ebben az időben a városka kiköpött olyan volt, mint az arizonai Tombstone – mielőtt az Earp testvérek betették volna a lábukat.{3} A helybéli sufni-műhelyek és kisüzemek mind-mind az én alkalmazásomban álló ifjú és lökött brókerek igényeit és vágyait szolgálták. Volt itt kupi,

illegális játékkaszinó, éjjeli kocsma, meg minden, ami csak kell. Még egy szűk körű prostihálózat is, amely a parkolóház legalsó szintjén fejtette ki áldásos működését, menetenként kétszáz dolláros irányáron. A kezdetekkor a helyi kereskedők már-már fegyvert fogtak ifjú, nagyhangú és nyilvánvalóan a dzsungelben nevelkedett brókereim gátlástalansága láttán, de aztán hamar rájöttek, hogy a Stratton emberei soha semmire nem sajnálják a pénzt, így aztán a fegyverek helyett az árakat emelték fel, és mindenki boldog volt, akárcsak valaha a Vadnyugaton. A limo most nyugatnak fordította az orrát, leereszkedett a Chicken Valley Roadon, az egész Aranypart legelegánsabb utcáján. Lehúztam az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szippantsak. Kibámultam a Brookville Country Club ösvényeire, amelyek felett ma hajnaltájt a drog mámorában átrepültem. A klub meghökkentően közel feküdt a birtokomhoz, ha akartam, simán átüthettem volna egy golflabdát a pályájuk közepére – de természetesen soha még csak eszembe sem jutott, hogy tagnak jelentkezzek, mert hiszen egy magamfajta senkiházi zsidókölyök ne legyen olyan pofátlan, hogy megpróbál bemerészkedni a kékvérűek WASPmennyországába. És korántsem a Brookville Country Club volt az egyetlen intézmény, amely kizárta soraiból a zsidókat. Egyáltalán nem! Az összes környékbeli klub zsidómentes volt, sőt mást sem engedtek maguk közé, aki nem volt elég kékvérű köcsög nekik. (Bár tény, hogy a Brookville Country Club legalább katolikusokat befogadott, és nem volt annyira borzalmas, mint a többi.) Amikor a Hercegnő és én ideköltöztünk Manhattanből, még nagyon zavart ez a WASP-csürhe, ez a látszatra zárt klub vagy titkos társaság, de aztán hamarosan ráébredtem, hogy ezek a kékvérűek kimentek már a divatból, ők is csak egy veszélyeztetett állatfaj, olyasfélék, mint a dodómadár vagy a pettyes bagoly. Persze, még megvoltak a kis golfklubjaik, meg a vadászkunyhóik, az utolsó védbástyák a vadul rohamozó stetl-hordák{4} ellen, de hát ezek csak afféle XX. századi Little Big Hornok voltak, melyek még az utolsó pillanatig is szilárdan állnak, mielőtt megadnák magukat a magamfajta vérszomjas zsidók ostromának, akik másra sem vágytak, mint a nagy Gatsby{5} szomszédságába költözködni. A limo most lágy ívben balra kanyarodott, és máris ott voltunk a Hegemans Lane-en. Balra terült el az Aranyparti Istálló, illetve ahogy a tulajdonosok szerették mondani, az Aranyparti Lovaglóközpont, ez utóbbi ugyanis sokkal, de sokkal wasposabban hangzott. Ahogy elhúztunk mellette, szemügyre vehettem a zöld-fehér csíkosra festett karámokat: ezekben tartotta a Hercegnő is a lovait. Egyébként az egész istálló a megtestesült rémálom volt a számomra. Magával a tulajjal kezdődött, egy Quaalude-függő, pocakos zsidóval, a pofáján ezerwattos társasági vigyorral, és azzal a titkos vággyal, hogy kékvérűnek nézzék. Ő meg a neje, egy vegyszőke álkékvérű már egy mérföldről kiszúrta, ahogy a Hercegnő és én közelítünk, rögvest ránk is sózták az összes eladhatatlan lovukat a piaci ár jó háromszorosáért. És, ha ez nem volt eléggé kínos már önmagában is, amint kiperkáltuk a pénzt, máris bizarrabbnál bizarrabb kiegészítők ötletével álltak elő. Az állatorvosi számlák, a takarmányszámlák, meg az istállófiúk bére – ezek lovagolták be és tartották formában szegény párákat – szép lassan tökéletes fekete lyukká állt össze, és elnyelt mindent, ami csak az útjába került. Ezzel együtt a fenséges Hercegnő, ez a becsvágyó hobbizsoké, nap mint nap bejárt az istállóba, hogy kockacukorral és répával tömje a lovait, továbbá lovaglóleckéket vegyen, dacára annak a körülménynek, hogy gyógyíthatatlan lószőr-allergiában szenvedett, és minden áldott nap könnyezve, prüszkölve, viszketve és verítékezve tért onnan haza. De hát aki a WASP mennyországban él, tegyen úgy, ahogy a WASP-mennyországbéliek, vagyis tegyen úgy, mintha majd megveszne a lovakért. A limuzin most átvágott a Northern Boulevard-on, amikor észleltem, hogy a hátfájdalmam

felébred, és követelni kezdi a magáét. Általában ilyenkor unt rá az éjszaka folyamán elfogyasztott drogmennyiség a központi idegrendszeremre, és átkullogott a májamba meg a húgycsövembe, ahogyan illik. Csakhogy ezzel párhuzamosan a fájdalom is mindig újra működésbe lépett, mint ahogy egy mérges tűzokádó sárkány ébredezik. A kín valahol a csípőm tájékán jelentkezett, baloldalt, majd megindult lefelé, végig a bal lábamon, mintha szorgos kezek egy vörösen izzó vasalót húznának végig a csípőmöm. Majd beleőrültem, annyira fájt. Tudtam, hogy ha megpróbálom kimasszírozni magamból, csak annyit érek el, hogy a fájdalom máshová költözik. Felsóhajtottam, és megpróbáltam elcsitítani magamban a vágyat, hogy három, szárazon elrágott Quaalude segítségéhez folyamodjak, mert az aztán végképp elfogadhatatlan lett volna. Elvégre munkába igyekeztem, ráadásul én voltam a főnök, úgyhogy nemigen engedhettem meg magamnak, hogy összezuhanjak, mint egy nyáladzó idióta. Ilyesmi csak éjszaka megengedett. Így aztán inkább elmormoltam magamban az imát, hogy hátha mennydörgés és villám csap le a mennyből és agyonüti a feleségem kutyáját. Most már a Northern Boulevard szemmel láthatóan olcsóbb részén jártunk, ami annyit jelentett, hogy errefelé már rongyos másfélmilliócskáért is lehetett lakást találni. Fura volt elgondolni, hogyan veszti el egy magamfajta szegénynegyedi kölyök annyira minden érzékenységét a vagyon iránt, hogy már a másfélmillió dolláros környéket is dzsumbujnak nézi. Nem mintha különösebben zavart volna ez az átalakulás, meg egyébként is, nem mindegy? Ebben a pillanatban megláttam a Long Island Expressway feljáróját jelző zöld-fehér csíkos táblát. Tehát hamarosan megérkezünk a Stratton Oakmont székházába – második otthonomba – és besétálhatok Amerika legvadabb irodájának fülsiketítő zajába, ahol az agyrém teljesen természetes alapállapotnak tetszik.

ÖTÖDIK FEJEZET

A legerősebb drog A Stratton Oakmont beruházási és bankcég egy kikent-kifent, négyemeletes üvegpalota első emeletét mondhatta a magáénak Long Island egyik valaha volt mocsarának legszélén. Valójában nem volt ennyire szörnyű a helyzet, a mocsarat még a nyolcvanas évek elején lecsapolták, erre épült ez az irodakomplexum hatalmas parkolóval, sőt még egy háromszintes földalatti garázzsal is, ahol a Stratton brókerei a délutáni kávészünetben röpke üzelmekbe bonyolódhattak a környéken kószáló prostik vidám siserahadával. Ma is, mint minden áldott nap, ahogy odakanyarodtunk az irodaház elé, a szívem csordultig telt büszkeséggel. A fekete üveghomlokzat visszatükrözte a szikrázó reggeli napfényt: ha eddig nem, hát most aztán végképp az eszembe jutott, honnét is indultak öt évvel ezelőtt. Ha belegondolok, hogy egy használtautó-kereskedés elektromos elosztószekrényéből indítottam az egész Strattont, most meg… hűha! Az épület nyugati oldalát elegáns főbejárat díszítette, szinte padlót fogott a tisztelettől, aki csak elhaladt alatta – csakhogy a Stratton emberei soha nem jártak erre. Egyszerűen kiesett az útból, márpedig az idő pénz. Így aztán mindnyájan, ideértve csekélységemet is, a déli oldalon éktelenkedő betonrámpát használtuk, amely egyenesen az irodába vezetett. Kikászálódtam a limo hátsó üléséről, búcsút vettem George-tól (aki egy néma biccentéssel viszonozta), és megmásztam a betonrámpát. Még ki se nyitottam a vasajtót, de már hallottam a benti zúgást, az iroda szakadatlan, csőcselék-vonításra emlékeztető üvöltözésének távoli visszhangját. Zene füleimnek, az volt ez a zaj, semmi más. Belé is vetettem magamat azonnal, bosszúszomjasan. Egy tucatnyit se kellett lépnem, és már meg is érkeztem a Stratton Oakmont irodájába. Hatalmas terem volt ez, hosszabb, mint egy focipálya, és majdnem fele olyan széles. Az egész egybe volt nyitva, sehol egy közfal, csak a túl alacsony mennyezet. Szorosan, sorban egymás mögé zsúfolt íróasztalok, akár egy osztályteremben, köztük, akár a tenger hullámai, ide-oda száguldozó fehér ingek mindenütt: a brókereim lekanyarították magukról a zakót, így üvöltöztek a fekete telefonokba – innen jött a zaj. Amúgy udvarias fiatalemberek hangja volt, ahogy logikusan felsorakoztatott észérvekkel igyekezték meggyőzni Amerika üzletembereit, hogy a Stratton Oakmont vezetésével ruházzák be megtakarított pénzüket. – Atyaisten, Bill! Tűrd fel az ingujjad, markold meg a töködet, és dönts már végre! – ordította Bobby Koch, egy kölyökkutya-képű, huszonkét éves ír kölyök, a zsebében főiskolai diplomával, egyre erősödő kokainfogyasztási rátával, és átlagosan évi 1,2 millió dolláros jövedelemmel. Épp egy üzletembernek adott tanácsot, aki valahol Amerika szívében éldegélt, és a Bill névre hallgatott. Mindegyik íróasztalon ott ült a szürkés számítógép, a képernyőjén zöldesen villódzó számokkal és betűkkel, hogy élőben közvetítse a tőzsdei meccs állását a Strattonitáknak – de jóformán egyikük se pillantott a képernyőre, soha. Idejük se maradt rá, minden percüket lefoglalta az örökös izzadás meg az üvöltözés a telefonokba, úgy lógott a kagyló a fülükből, mintha óriás padlizsánokat akasztottak volna oda. – A döntést szeretném végre hallani, érted, Bill? A döntést! – csapott le megint az áldozatára Bobby. – Steve Madden most a legnagyobb szám az egész Wall Streeten, úgyhogy egyáltalán nincs miről gondolkodnod! Délutánra dinoszaurusz lesz belőle, egy kibaszott ősállat! Bobby két hete szédelgett ki a Hazelden detoxból, de máris egész szép visszaesést produkált. A szemei mintha ki akarnának ugrani abból a húsos ír koponyájából. Szinte

látszottak, ahogy a kokainszemcsék a feje körül járják vad táncukat. És még csak délelőtt fél tízre járt. Egy másik ifjú Strattonita, valamiféle guggoló pózban, fekete, lenyalt hajjal, négyszögletes állkapoccsal, és akkora nyakkal, mint maga Rhode Island, épp azt magyarázta az egyik ügyfélnek, hogy mik az előnyei, és főként mik a hátrányai annak, ha a feleségét is bevonja a döntésbe. – Megdumálni a nacsasszonnyal? Miafaszom, begolyózott, jóuram? – azt talán meg se hallotta, hogy olyan New York-i akcentussal beszél, ami már szinte fájt. – Idefigyeljen, megdumálja magával a nacsasszony, ha csukát vesz? Három sorral hátrább egy ifjú Strattonita göndör, barna hajjal, a pofáján kamaszkori pattanások nyomaival mereven állt, mint egy Thonet-fogas, a telefont az álla és a vállgödre közé szorítva, a karját kitárva, mintha repülőgépesdit játszana, a hónaljából patakzott a veríték. Miközben a telefonba üvöltözött, Anthony Gilberto, a cég saját szabásza épp az öltönyéhez vett róla mértéket. Gilberto reggeltől estig járt íróasztaltól íróasztalig, vette a mértéket a Strattonkölykökről, hogy kiszabhassa nekik a formaruhát, kétezer dollárért per cucc. Ebben a pillanatban azonban az én ifjú Strattonitám hirtelen ütközésig hátrahajtotta a fejét, szélesre kitárta a karját, mint egy hattyú, mielőtt felszállna, és felvonított olyan hangon, mintha a tűrőképessége legeslegvégéhez érkezett volna. – Jesszuskám, Mr. Kilgore, miért nem teszi már meg magának a szívességet, hogy tízezerért részvényeket vesz? Hát nem látja, hogy megöl? De tényleg, megöl ezzel a töketlenkedéssel! Azt akarja, hogy lemenjek Texasba, és addig csavarjam a karját, amíg meg nem jön az esze? Mert megteszem, ha nincs más választásom, esküszöm, hogy megteszem! Micsoda odaadás! – gondoltam. Ez a pattanásos képű kamasz akkor is részvényeket ad el, amikor épp öltönyt vesz! A saját irodám a terem túlsó végében volt, úgyhogy úgy kelhettem át a brókerek tengerén, mint egy western-csizmásn Mózes. Ugrottak félre előlem a brókerek, ki jobbra, ki balra, hogy utat engedjenek, és mindegyik vágott felém egy gyors mosolyt, csak hogy kimutassa, mennyire hálás ezért a földi Édenért, amit én teremtettem nekik. Hát igen, ezek voltak ők, az enyéim: reményért járultak hozzám, szeretetért, tanácsért, útmutatásért, és én magam pedig ezerszer őrültebb voltam mindnyájuknál együttvéve. Ám egyetlen dologban mindnyájan megegyeztünk: mind szerelmesek voltunk ebbe a szakadatlan zajba. Sosem lehetett belőle elég, egyikünknek sem. – Vedd már fel azt a rohadt telefont, jó?! – üvöltötte egy kis szőke segéderő. – Vedd föl te, a te dolgod! – Csak egyet, na, csak egyetlenegyet! – Húszezer, nyolc és félért! – Vegyél, mondjuk, egy olyan százat, és… – Ez a papír, bazek, ez mindjárt átüti a plafont! – Atyaisten, hát a Steve Madden a legnagyobb szám az egész rohadt Wall Streeten! – Merrill Lynch? Az meg ki a faszom? Megesszük reggelire azokat a svábbogarakat! – A helyi brókere! Uram, hagyja a helyi brókerét a picsába, épp most olvasgatja a tegnapi Wall Street Journalt! – Van itt nekem húszezer B-kötvényem, mennyiért is, no, nézzük… – Hagyd a faszba, nem ér az lófaszt se! – Jól van, neked is ugyanazt a seggedbe, meg a szaros Volkswagenedbe is, amivel idejöttél! Baszd meg ezt, meg baszd meg azt! Faszom ebbe, faszom abba! Hát igen. Ez volt a Wall Street nyelve, ez volt a lényege az iroda alapzajának, ezt értette mindenki. Mit értették, valósággal megrészegültek tőle! Elcsábította őket! Kibaszottul felszabadította! Ez segített, hogy elérd a célod, azt a célt, amiről idáig álmodni sem mertél! Ez sodort el mindnyájunkat,

elsősorban szerénységemet. Voltak vagy ezren a teremben, de egyikük sem harmincnál idősebb, a húszas éveiket taposták mindahányan. Jóképű egy gyülekezet volt, majd kicsattant a hiúságtól, meg a szexéhségtől – azt aztán szinte vágni lehetett, olyan vastagon gomolygott a levegőben. Az előírásos öltözék férfiak – fiúk! – számára öltöny, hozzáillő inggel és selyem nyakkendővel, és vastag, nehéz arany karórával. Nőknek – akik tizedannyian se voltak, mint a férfiak – pinányi szoknya, dekoltázs köldökig, és tűsarkú, minél nagyobb, annál jobb: vagyis szó szerint mindaz, amit a Stratton Személyzeti Kézikönyve tiltott, ámde a főnökség – az önök alázatos tisztelője – éppenséggel bátorított. A helyzet mostanra odáig fajult, hogy az ifjú Strattoniták már mindenütt csinálták, az íróasztaluk alatt, a klozetton, a ruhatárban, a földalatti parkolóban, és hát természetesen az üvegfalú liftben is. Végül kénytelen voltam kibocsátani egy rendeletet, amelynek értelmében az egész épületet Baszásmentes Övezetté nyilvánítottam, legalábbis reggel nyolc és este hét között. A memó fedlapját épp ezek a szavak díszítették, Baszásmentes Övezet, alatta a piktogram, rajta két pálcika-figura, amint épp hátulról esnek egymásnak, körülöttük a vörös körrel, meg az őket áthúzó vörös vonallal: a Szellemirtók jele, a Wall Street kedvenc logója. De, ó jaj! Nem vette komolyan a kutya se. És így vélt ez rendjén: szépek voltunk és fiatalok, a pillanatnak éltünk. Élj a pillanatnak – ez volt cégünk mantrája, ez lángolt a szívében és a lelkében az összes ifjú Strattonitának, ez vibrált a kamaszkorból épp csak hogy kikászálódott agyacskájuk túlpörgetett örömközpontjában. És ki merne vitába szállni a sikerrel? A pénz, amit felhalmoztunk, egyre csak nőtt, nőttön növekedett. Egy kis kezdő bróker évi kétszázötvenezret szedett össze az első évben: ha csak egy centtel is kevesebbet, az már gyanús volt. A rákövetkező évben már ötszázezer volt a küszöb, és akinek ennyi nem sikerült, az gyengének és értéktelennek titulálták. A harmadik évben pedig legyen meg minimum az egymillió, ha nem akarod, hogy kibaszottul kiröhögjenek. És, mondom, ez volt a minimum – az igazi nagymenők a háromszorosát kaszálták be. Ez volt minden vagyon forrása. Az eladási asszisztensek, amely cím voltaképpen a titkárok kedveskedő megszólítása volt, nem kevesebb, mint évi százezret kaptak, de még a telefonközpontos kiscsaj is nyolcvan rongyot évente, csak azért, hogy belecsicseregjen a telefonba. Jó kis aranyláz volt ez, mint régen – és a Lake Success környéke virágzott. Az ifjú Strattoniták, ezek a gyerekek, a brókerek Disneylandjének hívták a céget, és a lelkük legmélyén mind tudták, hogy ha egy napon kihajítják őket ebből a vidámparkból, soha többé sehol nem kereshetnek ennyit. És ez volt a Nagy Pánik minden egyes bróker koponyájának sötétlő legmélyén – hogy elvesztik az állásukat. Mert akkor ugyan mihez kezdjenek? Végül is, ha ifjú Strattonitává tett a sorsod, az a dolgod, hogy éld az Életet, a nagybetűst – hogy a tiéd legyen a legvagányabb verda, hogy a legmenőbb éttermekben kajálj, hogy szórd a borravalót, hogy a legfinomabb cuccokban járj, és helyes kis házad legyen Rhode Island híres-nevezetes Aranypartján. De ha történetesen még csak most kezdtél, és még nem volt elég pénzed, kölcsönözhettél bármelyik banktól, amelyik volt olyan meggondolatlan, hogy hitelt adjon neked, te meg fütyülhettél a kamatokra, a fő, hogy nekiláss végre a Nagy Életnek, ha felkészültél rá, ha nem. Mostanra ott tartottunk, hogy ezek a kölykök, a képükön még a kamaszkori pattanásokkal és a nemrég beszerzett első borotvapengéjükkel már rohantak is házat venni maguknak. Néhányan annyira kölykök voltak még, hogy csak megvették a házat, de nem költöztek oda, maradtak szépen odahaza apucinál és anyucinál. Nyaranta menő víkendházat béreltek ki valamelyik Hampton mellett, fűtött medencével és lélegzetelállító panorámával az Atlantióceán hullámaira, és ott buliztak, de olyan dekadensen, hogy kiszállt a rendőrség. Élő zene

volt, meg DJ-k, a Stratton-lányok topless táncoltak, a sztriptíztáncosnők meg a kurvák díszvendégnek számítottak, végül pedig, de minden egyes alkalommal, az ifjú Strattoniták pucérra vetkőztek, és ott dugtak Isten szabad ege alatt, akár az állatóvodában, és boldogan csinálták a fesztivált az egyre népesebb rajongótábor szeme láttára. De mi baj volt ezzel? Megrészegítette őket a fiatalság, elszédítette a kapzsiság, ők meg magasabbra repültek még a papírsárkányaiknál is. És napról napra nőtt a slepp, egyre többen tollasodtak meg azon, hogy az ifjú Strattoniták kelléktárába tartoztak a Nagy Élethez. Nem volt a környéken olyan ingatlanügynök, aki ne sózott volna házat rájuk; hitelbróker, aki ne működött volna közre a finanszírozásában; belsőépítész, aki ne kapott volna rá esélyt, hogy túlárazott bútorokkal tömje tele a házukat; a gyepszőnyegüket kertész nyírta (ha rajtakaptunk egy Strattonitát, hogy maga nyírja a füvét, halálra szívattuk); az autókereskedők nekik tartogatták a Porschékat, a Mercedeseket, a Lamborghiniket és a Ferrarikat (ha fentieknél ócskább márkában furikáztattad a seggedet, reménytelen tökfejnek minősültél); a legmenőbb éttermekben nekik tartotta fenn a legjobb asztalt a maître d’; mindig kaptak valahogy helyet, a teltházas meccsekre, rock-koncertekre és Broadway-musicalekre, méghozzá az első sorba. És végül nekik dolgoztak az ékszerészek és az órások, a szabók és a cipészek, a virágkereskedők és a cateringesek, a hajszobrászok, a kisállat ápolók, a masszőzök, a kiropraktológusok és az autókereskedők, és mindazok, akik a kínálat-kereslet labirintusainak szabadon maradt felületeit népesítették be (elsősorban kurvák és drogdílerek). Mind, akik felfeltünedeztek az irodában, hogy az ifjú Strattoniták lábai elé terítsék áruikat és szolgáltatásaikat, nehogy szegényeknek egyetlen percet is el kelljen vesztegetniük a drága idejükből, vagy ami a legrosszabb, egyetlen percet is másra kelljen áldozniuk, mint amiben a legjobbak voltak, ami életük kerete, értelme és meghatározója volt: hogy telefonáljanak. Merthogy ennyi volt, mosolyogtak és telefonáltak, attól a perctől fogva, hogy reggel beléptek az irodába, addig a percig, amíg este kiléptek onnét. És ha valakinek esetleg ez nem tetszet, vagy éppenséggel elege lett abból, hogy napjában háromszázszor csapják rá a telefont mindenféle titkárok Amerika-szerte mind az ötven államában, akkor tudhatta, hogy ott lihegnek vagy tízen a nyomában, és mindnek az ő állása kell. Ha nem tetszik, kiszállhatsz – de örökre. És mi volt a Stratton titkos receptje, amelynek hála ezek a számolatlan summák ilyen szemérmetlenül fiatal kölykök zsebébe csöppentek? A receptnek mindössze két alapvető fontosságú összetevője volt: az első annak a tudata, hogy Amerika leggazdagabb egy százaléka degenerált, javíthatatlan szerencsejátékos, akinek újra és újra el kell vetnie a kockát, pedig világos, hogy megcinkeltük, éspedig úgy, hogy az ő ellenükre forduljon. A másik pedig az a meglepőnek tűnő, mindazonáltal mégiscsak tény, hogy ezeket a fiatal férfiakat és nőket, akik kollektíve sem rendelkeztek több társasági kellemmel, mint egy vízibivaly, azért be lehetett idomítani arra, hogy úgy beszéljenek, ahogy egy igazi varázsló a Wall Streetről, már persze ha leírjuk nekik a tanulnivaló minden egyes szavát, és naponta, vagy inkább naponta kétszer elmondatjuk velük, és pedig legalább egy álló éven át. És ahogy Long Island-szerte terjengeni kezdett ez a bájos kis titok, hogy itt van a Lake Success partján ez a vademberek irodája, ahol mást sem kell tenned, csak reggel megjelenni, teljesíteni a parancsokat, továbbá holtodiglan tartó hűséget fogadni a Főnöknek, és már dől is a lé – egyszercsak bejelentés nélkül megjelentek a kölykök az irodába. Először csak szállingóztak, aztán már özönlöttek. Elsőnek az alsóközép kölykei jöttek, Queens és Long Island fiai, de nyomukban már ott lihegtek New York mind az öt városrészének küldöttei; és mielőtt még feleszmélhettem volna, már Amerika minden zugából megérkeztek, hogy állást kolduljanak tőlem. De tényleg, kölykök, akik keresztülutaztak a fél országon, a Stratton Oakmont előszobájáig, hogy örök hűséget esküdjenek a Wall Street Farkasának. A többi, ahogy mondani szokás, már a Wall Street legendája.

Mint rendesen, Janet, az én szuperhűséges személyi asszisztensem, most is ott ült az íróasztalánál, izgatottan várta, hogy megérkezzem. Ezúttal a jobb kezének mutatóujjával dobolt az asztalon, és a fejét rázta, amivel azt akarta kifejezni, hogy „mi a fasznak kell az egész életemnek arról szólnia, hogy mikor hajlandó a drágalátos idióta főnököm felbukkanni a munkahelyén?” De az is lehet, hogy ezt csak én képzeltem bele, valójában egész egyszerűen unatkozott. Akárhogy is, a lényeg az, hogy Janet íróasztala pont az én ajtómmal szemközt volt, mint egy védőfal szabadrúgáskor a kapu előtt – és nem véletlenül. Janet számos feladatának egyike éppen az volt, hogy a kapumat őrizze. Ha be akartál nézni hozzám, vagy pláne beszélni velem, először is Janeten kellett átverekedned magad. Márpedig az korántsem volt olyan egyszerű. Janet úgy óvott engem, akár az oroszlánmama a kölykeit, és nem sokat teketóriázott, ha jogosnak vélte kiterjeszteni a haragját azokra, akik meg akarták zavarni a fészek nyugalmát. Ahogy megpillantott, Janet arcán széles, meleg mosoly áradt szét. Egy pillanatra megálltam, hogy alaposan megbámuljam. A húszas évei végét taposta, de pár évvel idősebbnek tűnt. Dús, sötétbarna haj, finom, fehér bőr, feszes kis test. Gyönyörű, kék szemek, a mélyükön egy árnyalatnyi bánattal, mintha túl sok rosszat látott volna már eddigi rövid kis életében. Lehet, hogy ezért jelent meg minden reggel Halálnak öltözve a munkahelyén. Bizony, tetőtől talpig feketében, ahogy ezen a mai szent napon is. – Jó reggelt! – köszöntött Janet széles mosollyal, árnyalatnyi feddéssel a hangjában. – Hogyhogy ilyen későn? Magam is bájos mosollyal viszonoztam rendíthetetlen hűségű titkárnőm köszöntését. Tény, hogy dacára gyászos küllemének, meg annak a ténynek, hogy valósággal vadászott minden egyes pletyka-morzsára a magánéletemből, a látványát nagyon is kedvemre valónak találtam. Ő volt Gwynne itteni megfelelője. Bármi volt is a feladata: fizetni a számláimat, alkudozni a brókereimmel, betartatni a menetrendemet, megszervezni az utazásaimat, kifizetni a kurváimat, megegyezni a drogdílereimmel, vagy hazudni az épp aktuális feleségemnek – vagyis csupa fontos, de nem túl komoly feladat – Janet mindegyiknek ugyanolyan lendülettel ugrott neki, és hála hihetetlen felkészültségének, soha egyetlen hibát sem vétett. Janet is a Bayside-on látta meg a napvilágot, a szülei azonban meghaltak, még kiskorában. Az anyja rendes asszony lehetett, de az apja, az a rohadék, szemétkedett vele. Mindent megtettem, hogy úgy érezze, szeretet veszi körül, és hogy szükség van rá. És megvédtem, épp úgy, ahogyan ő is megvédett engem. Amikor a múlt hónapban férjhez ment, hatalmas esküvőt rendeztem neki, én vezettem az oltárhoz, nagy büszkén lépdeltem mellette. Aznap hófehér Vera Wang-ruhát viselt – én fizettem, a Hercegnő választotta ki, aztán két óráig bajlódott Janet sminkjével is. Hát igen, a Hercegnő, a becsvágyó sminkmesternő. De Janet gyönyörű volt, egészen káprázatos. – Jó reggelt! – köszöntem vissza neki, az övéhez hasonló, meleg mosollyal. – Egész kellemes a zaj ma a szobában, mi? – Az mindig kellemes – válaszolt kifejezéstelen hangon. – De még nem felelt a kérdésemre. Hogyhogy ilyen későn? Nyomulós egy csaj volt, az már szentigaz, mindenbe beleütötte azt a bájos kis orrát. Mély sóhajjal folytattam a társalgást. – Nadine nem keresett véletlenül? – Nem. Miért? Mi történt? – úgy záporozta rám a kérdéseit, akár a gépfegyver. Úgy látszik, megszimatolta a pletykát. – Nem történt semmi különös, Janet. Későn értem haza, Nadine meg begorombult, leöntött egy pohár vízzel. Ennyi, illetve, hogy egészen pontos legyek, három pohár vízzel öntött le, de hát ki számolgatja ilyenkor? Na, mindegy, az egész história túl bizarr ahhoz, hogy most nekiálljak elmesélni, viszont vagy küldünk neki virágot, de most rögtön, vagy kénytelen leszek

még az este előtt levadászni egy harmadik feleséget. – Mennyit költhetek? – kérdezte, miközben jegyzettömbbel és egy Mont Blanc-töltőtollal fegyverezte fel magát. – Mit tudom én… Mondjuk olyan három-négyezret, vagy tudja mit, mondja meg nekik, hogy küldjék oda az egész kibaszott teherautójukat. És legyen liliom is. Szereti a liliomot. Janet erre összehúzta a szemét, az ajkát csücsörítette, mintha csak azt akarná mondani: „megszeged hallgatólagos megegyezésünket, miszerint fáradalmaimért cserébe jogom van tudni minden piszkos kis részletet, bármilyen piszkos kegyen is!” De volt annyira profi és kötelességtudó, hogy csak annyit mondott: – Na jó, majd később elmeséli. – Lehet, Janet, lehetséges – bólintottam, minden különösebb meggyőződés nélkül. – Na, és idebent mi folyik? – Hát, Steve Madden valahol itt kószál, és elég idegesnek tűnik. Nem hiszem, hogy ma nagyot alakítana. Azonnal felgyülemlett bennem az adrenalin. Steve Madden! Fura, de a mai reggel idegbeteg káoszában teljesen kiment a fejemből, hogy a mai szent napon jelenik meg a tőzsdén a Steve Madden Shoes, és hogy azt tervezem, húszmillióért részvényeket veszek belőle még napnyugta előtt. Azért ez mégse semmi! Ráadásul Steve ma kiáll az iroda színe elé, beszédet mond. Az efféléket állatszámoknak szoktuk nevezni. Nem bíztam benne, hogy Steve képes lenne szembenézni a vad Strattonita kölykökkel anélkül, hogy ott helyben megfulladna. Mégis, ezek az állatszámok a Wall Street hagyományai közé tartoztak. Mikor egy új kötvény jelenik meg a piacon, a cég főnöke kiáll a szövetséges brókerek elé, és elmond egy előre gyártott szabványbeszédet a cége előtt álló fényes jövőről. Nem is annyira beszéd ez, inkább csak barátságos elbeszélgetés sűrű, kölcsönös hátba veregetésekkel és kézszorításokkal. Csak hát a Stratton, az más, itt eléggé él tudnak fajulni a dolgok. A Strattoniták ugyanis általában semmiféle érdeklődést nem tanúsítanak semmi iránt azon kívül, hogy eladják a részvényeket és kaszáljanak értük. Ha tehát az ünnepi szónoknak nem sikerül már az első pillanatban felkeltenie az érdeklődésüket, a Strattoniták gyorsan megunják, aztán rákezdenek először csak füttyögni és pisszegni, aztán káromkodni, végül pedig dobálni, kezdetnek csak papírgombócokkal, de később már rohadt paradicsommal, félig lerágott csirkecombbal meg almával is. Nem hagyhattam, hogy Steve Madden is erre a szörnyű sorsra jusson. Először is azért nem, mert Danny Porush, a helyettesem, a másodkapitányom gyerekkori barátja. Másodszor is azért nem, mert Steve cégének körülbelül a fele már az én birtokomba jutott, tehát tulajdonképpen én jelentem meg a tőzsdén. Steve olyan tizenhat hónapja tőlem kapta azt a félmillió dollárt, amivel kezdett, és azzal a félmillióval én lettem a cég főrészvényese, amivel nyolcvanöt százalék volt az enyém. Pár hónappal később eladtam harmincöt százalékot, valamivel többért, mint az a félmillió, tehát a kezdeti beruházásomat már most visszanyertem. És a cég fele még mindig az enyém, ráadásul most már ingyen! Hát ezt nevezem én zsíros üzletnek! Tény, hogy épp ez a módszerem, vagyis hogy részvényeket vettem magáncégekben, aztán eladtam a felvásárolt részvényeim egy részét (amivel visszanyertem a pénzemet), segítette hozzá a Strattont, hogy valóságos részvénygyárra nője ki magát, én magam pedig kihasználtam a hatalmamat, hogy a saját cégeimet tőzsdére vigyem, így aztán a nettó értékem csak nőtt, növekedett. A Wall Street szakszava erre a „kereskedelmi bankárkodás” volt, én azonban inkább úgy éreztem, mintha négyhetente ötösöm lenne a lottón. – Nyugi, Steve rendben lesz – nyugtattam meg aggodalmaskodó titkárnőmet. – De ha mégsem, akkor majd felmegyek és kiváltom. És ezen kívül? Van még valami? – Az apja kereste – mondta egy ideges vállrándítással. – Úgy hallottam a hangján, hogy

valamiért nagyon mérges. – A faszba! – mormoltam. Max, az én tulajdon apám volt a Stratton Oakmont tényleges pénzügyi osztályvezetője és önjelölt Gestapo-főnöke. Utóbbit olyannyira komolyan vette, hogy reggelenként pontban kilenckor megindult az iroda teljes hosszán át, a kezében műanyag bögre, abban Sztolicsnaja vodka, a szájában az aznapi huszadik cigarettája. A kocsija csomagtartójában egy baseballütőt tartott, Mickey Mantle, a kiváló dobó autogramjával, ezzel szokta betörni „a kibaszott ablakukat” azoknak a brókereknek, akiknek volt pofájuk odaállni a féltve őrzött parkolóhelyére. – Kinyögte, mit akar? – kérdeztem. – Frászt! – felelte az én hűséges jobbkezem. – Megkérdeztem, de csak morgott, mint a kutya. De az biztos, hogy valami baja van, és ha megenged egy tippet, hát szerint a novemberi American Express számla miatt. – Tényleg? – vágtam egy elkeseredett grimaszt. És már megint ott kavargott a fejemben a szám, a félmillió, csak éppen ezúttal nem örültem neki. – Csak mert a kezében tartotta a számlát, és illllyen vastag volt – bólintott Janet, és már mutatta is a hüvelykujjával meg a mutatóujjával, hogy milyen vastag volt: vagy tíz centi. – Hmmm… – gondolkoztam el egy pillanatra az American Express számláján, de ekkor megláttam valamit a távolban. Valami oda nem illő képet… Furát… De mi a nyavalyát? Te szentséges atyaúristen! Valaki egy piros-fehér-kék csíkos strandlabdát hozott be az irodába! Hát mi lett a Stratton Oakmont főhadiszállásából, stadion? És épp a Rolling Stones lép fel benne? – …és ráadásul nekiáll a kibaszott akváriumát tisztogatni – fakadt ki Janet. – Hát ez már tényleg hihetetlen! Csak a végét sikerült elkapnom Janet mondanivalójának, úgyhogy csak mormoltam valamit válaszul. – Ja. Értem, mire gondol… – Pedig egy büdös szót se hallott abból, amit mondtam! – förmedt rám Janet. – Úgyhogy jobb, ha nem tesz úgy, mintha tudná. Atyaisten, hát az apámon kívül ki merne még így beszélni velem? Hát, talán a feleségem, de nála a legtöbb esetben rá is szolgáltam. De hát Janet, az éles nyelve ellenére, mindig az egyik kedvencem volt. – Na, jó, akkor nyögje ki, mit akart – egyeztem bele. – Azt mondtam, hogy egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit az a kölyök művel – mutatott a vagy húsz méternyire álló íróasztalra. – Hogy a fenébe is hívják, Robert vagy valami ilyesmi, van pofája nekiállni akváriumot tisztogatni az iroda kellős közepén, ráadásul pont ma, amikor új részvényt adunk ki! Hát nem őrült? Odanéztem, amerre mutatott: egy ifjú Strattonitát láttam – nem, mégsem lehetett Strattonita! – egy ifjú különc a fején szörnyen kusza, göndör, barna hajkoronával, nyakában csokornyakkendő. Maga tény, hogy akváriumot tisztogat, önmagában még nem volt annyira meglepő. A Strattoniták behozhatták az irodába az állataikat. Volt is mindenünk, iguánánk, vadászgörényünk, patkányunk, papagájunk, teknőcünk, pókunk, kígyónk, mongúzunk és mindenünk, ami csak ennek a csapat mániákus ifjoncnak az eszébe jutott, hogy erre is költhetné a pénzét. Sőt, volt még egy makákónk is, több mint ötven angol szavas szókinccsel, minek köszönhetően bármikor felkérhetett, hogy húzz a faszba, ha épp nem azzal volt elfoglalva, hogy utánozza az ifjoncokat, ahogy épp részvényekkel kereskednek. Egyetlenegyszer voltam kénytelen odaszólni, hogy ez azért már mégiscsak sok: amikor az egyik faital kolléga egy csimpánzzal állított be, aki – mármint a csimpánz – görkorcsolyát és pelenkát viselt.

– Hol van Danny? – hörrentem fel. – Kerítse elő, hadd dobja ki ezt a pimasz kölyköt! Janet csak biccentett, és már indult is Danny keresésére, én meg csak álltam ott, próbáltam kikeveredni valahogy a sokkhatás alól. De hát hogy képzelte ez a kis féreg? Hogy lehet ilyen kibaszott… förtelmes? Hogy követhet el ilyesmit, hogy szállhat ilyen pofátlanul szembe mindazzal, amit a Stratton Oakmont képvisel? Hiszen ez szentségtörés! No nem feltétlenül a templomé, de az életé! És merénylet a Stratton Oakmont íratlan erkölcsi kódja ellen! Ennek pedig az a büntetése, hogy… Na, mi is? Mindegy, ezt majd Danny Porush dönti el, a másodkapitányom, ő aztán keményen elbánik ezekkel a fegyelmezetlen taknyosokkal. Ráadásul még élvezi is. Épp idáig jutottam a füstölgésben, amikor megláttam, hogy Danny felém sétál, mögötte mintegy kétlépésnyire Janet. Danny arcára kiült a harag, úgyhogy a csokornyakkendős ifjonc nyakig volt a szarban, bár még nem tudott róla. És ahogy Danny közeledett, kénytelen voltam ismét elcsodálkozni, hogy milyen normálisan néz ki. Ez volt benne a legfurább. Ahogy öltözködött, a halszálkacsíkos szürke öltönyében, a vakítóan fehér ingében és a vörös selyem nyakkendőjével, soha ki nem találtam volna, hogy már-már elérte élete legfőbb célját, vagyis hogy megtanítsa az összes taknyost kesztyűbe dudálni. Danny Porush zsidó volt, méghozzá a legvadabb fajtából. Amúgy magasságra és súlyra tökéletesen átlagos kinézettel büszkélkedhetett, egyhetven, hetven kiló, és egyáltalán nem látszott rajta, méghozzá sehol, hogy a Törzs tagja lenne. Még abban az acélkék szemében sem, amellyel olyan barátságosan tudott nézni, mint egy jéghegy. És ez így is volt rendjén, legalábbis Danny így látta jónak. Végül is, mint oly sok más zsidó, Danny is valósággal égett a vágytól, hogy WASP-nak nézzék, és meg is tett mindent, hogy ezt lehetővé tegye: a fogait addig fehéríttette és gömbölyíttette, amíg már-már radioaktív fénnyel nem csillogtak, barna teknőcpáncél szemüveget biggyesztett az orrára, a lábát meg cowboycsizmába bújtatta, és azon is vakítóra pucovált minden egyes szegecset. És mégis – ó, minő, de minő kegyetlen tréfája a sorsnak! – Danny egész lénye mintha csak kizárólag azon fáradozott volna, hogy új jelentéssel ruházza fel az abnormális pszichológia fogalmát. Lehet, hogy ezt hat évvel korábban kellett volna észrevennem, amikor először találkoztunk. Akkor még nem létezett a Stratton, és Danny alattam dolgozott mint brókergyakornok. Épp megkezdődött a tavasz, és én odaszóltam neki, hogy ugyan, kísérjen már el a könyvelőmhöz. El is indultunk, útközben azonban valahogy sikerült meggyőznie, hogy álljunk meg egy pillanatra Harlemben, hogy meglátogassuk a dílerét. Itt mesélte el nekem az élettörténetét: hogy hogyan szippantott fel a két legutóbbi cégét, egy küldöncszolgálatot és egy kutyasétáltatói vállalkozást, por formájában, az orrlyukában. Aztán elmondta, hogy miért vette feleségül a saját unokahúgát, Nancyt: hát mert egy olyan hamisítatlan seggfej volt az a lány, azért. Megkérdeztem, hogy nem félt-e a beltenyészet következményeitől, mire azt felelte, hogy ha vízfejű gyerekük születne, azt úgyis otthagyná a kórház előtt, és azzal annyi. Lehet, hogy ebben a pillanatban kellett volna elfutnom, hiszen már akkor láthattam, hogy ez a fickó a lehető legrosszabbat fogja kihozni belőlem. Ehelyett mit tettem? Kölcsönadtam neki annyit, amennyivel talpra állhatott, aztán addig gyötörtem az agyát, amíg bróker nem lett belőle. Egy évre rá megindítottam a Strattont, és hagytam, hogy Danny beépüljön. Az utóbbi öt évben Danny bebizonyította magáról, hogy rettenthetetlen harcos: kifacsarta az utolsó csepp életet is abból, aki csak az útjába került, mígnem a Stratton második embere lett belőle. És igen: dacára mindennek, dacára minden körülötte kerengő agyrémnek, tagadhatatlanul halálpontos volt, akár egy korbács, ravasz, mint a róka, kegyetlen, mint egy hun, és mindenek felett hűséges, akár a kutya. Ma már nyugodtan rábízhattam minden piszkos munkát, elvégre ő maga pont ezeket szerette a legjobban. Danny a maffia hagyományos köszöntésével üdvözölt: hevesen átölelt, és jobbról-balról

arcon csókolt. A hűségét és a tiszteletét fejezte ki ezen a módon: a Stratton háza táján nagy népszerűségnek örvendezett ez a gesztus. Azért a szemem sarkából most is észrevettem, hogy Janet, ez a cinikus perszóna, képtelen magába fojtani egy vigyort, a szemeivel gurigázik, és olyan pofát vág, mintha csak ki akarná gúnyolni Danny hűségét és azt, ahogyan ezt kimutatja. – Na, most megyek, és kinyírom ezt a stricit – mormolta Danny, miközben kilazította az ölelést. – Isten engem úgy segéljen! – Rossz ómen ez, Danny, pláne ma nagyon rossz – borzongtam össze – Asszem, az lesz a legjobb, ha odamész hozzá, és megmondod neki, hogy ha estére nem kerül ki innét az akváriuma, akkor a hal marad, ő meg repül. De hát ez végül is a te dolgod, te majd elintézed, ahogy gondolod. – Te atyaisten! – uszított minket tovább Janet. – Csokornyakkendő van rajta! Hihetetlen! – A nyomorult rohadék kis patkány! – utálkozott Danny, mintha a kölyök megerőszakolt volna egy apácát, aztán otthagyta, hadd haldokoljon. – Hát majd én gondoskodom róla, hogy egyszer és mindenkorra kiverje a fejéből az ilyen ötleteit! És ezzel szinte füstölve a méregtől elindult a kölyök felé, és már útközben megkezdte a hozzá intézendő beszédét. Néhány másodperc se kellett hozzá, és már láttuk, ahogy az ifjú bróker heves, tagadó jellegű fejrázásba kezd. Aztán még néhány szó következett, majd a bróker feje ismét vad rázkódásba fogott. Most már Danny is megrázta a fejét, mint aki végérvényesen a türelme végére ért. – Csak arra lennék kíváncsi – bölcselkedett Janet – hogy vajon miről beszélhetnek? Kár, hogy nincsenek olyan bioelektronikus füleim, mint a Hatmillió dolláros nőnek, tudja, a sorozatban… – Fogalmam sincs – ráztam meg én is a fejemet, a magam részéről az undortól. – Nincs bennük annyi, hogy ez engem érdekeljen, Janet. Egyébként meg, de tényleg csak információképpen, az nem a Hatmillió dolláros nő volt, hanem a Bionikus nő. Ekkor azonban egyszer csak azt láttuk, hogy Danny tenyere a bróker keze köré fonódik, abban ugyanis egy aprócska halászháló lapult meg, mintha ki akarná rántani onnét a hálót, a bróker azonban nem hagyja magát. – Mi a fenét akar attól a hálótól? – sutyorogta a fülembe Janet, a leendő Bionikus nő. – Honnét tudjam? – futottam végig gondolatban a lehetőségeken. – Ó, basszameg, most már tudom! És ekkor, de gyorsabban, mint a képzelet, Danny lerántotta magáról a zakót, letépte a gombokat a mandzsettájáról, feltűrte az inge ujját egész a könyökéig, majd belenyúlt az akváriumba, a karja könyékig eltűnt benne, csak annyit láttunk, hogy ide-oda tapogatózik az akváriumban, az arca azonban, akár egy kőszoboré, egy szoboré, amelyet maga a Gonosz szállt meg. A tett színhelye körül vagy egy tucat bróker ült az asztalánál: most mindnyájan felugráltak a helyükről, az arcukon rémület tükröződött. Nézték, ahogy Danny karja gyorsan, kérlelhetetlenül üldözi szerencsétlen, ártatlan halacskát. – Atyaisten! – jajongott Janet. – Megöli! És valóban: Janet szinte még ki sem mondta ezeket a szavakat, amikor Danny kitátotta hatalmas állkapcsát, de vagy tíz centire, azzal a fejjel, hogy „Megvagy!”, és kihúzta a kezét az akváriumból. Ott ficánkolt benne az aranyhal. – Elkapta! – közvetítette Janet. – Jó, jó, de a döntő kérdés most már mégiscsak az, hogy mihez kezd bele? – mormoltam, majd egy pillanatnyi szünet után folytattam. – De fogadnék egy százasba, hogy megeszi! – Egy százasba? – csapott le Janet a kínálkozó alkalomra. – Állom! Úgyse meri! Ahhoz túl nagy az a hal. Illetve…

Itt elhallgatott: Danny ugyanis már felmászott az asztal tetejére, a karját széttárta, mint Krisztus a keresztfán, és vad ordibálásba fogott. – Ez történik mindenkivel, aki behurcolássza a kis rohadékjait, épp aznap, hogy új kötvényeket dobunk a piacra! – azzal elhallgatott, mint aki még egyszer végiggondolja a dolgot, aztán folytatta. – És meg ne lássak még egy kibaszott csokornyakkendőt az irodában! Még egy kibaszott, röhejes csokornyakkendőt! – Kiszállok a fogadásból! – próbálkozott Janet, de már elkésett vele. – Előbb kellett volna meggondolni! – dörgöltem az orra alá. – Na ne! Ez nem igazság! – Az élet igazságtalan, kedves Janet – ájtatoskodtam. – De hát ezt magának is tudnia kéne. És ebben a pillanatban Danny kitátotta a száját, és hamm, bekapta az aranyhalat. Vagy száz bróker és asszisztens nyögött fel szinte egy emberként, de a többség tapsviharban tört ki a mutatvány láttán. Éljen, éljen Danny Porush, a tenger ártatlan élővilágának pusztítója! Danny meg, a hitvány magamutogató, meghajolt, mint egy Broadwayripacs, majd levetette magát az asztalról, egyenest a hódolói karjai közé. – Na jól van, nem kell megadnia – nyugtatgattam boldogtalan titkárnőmet. – Majd levonom a fizetéséből. – Azt aztán kurvára nem ajánlom! – sziszegte Janet. – Jó, hát ha annyira akarja, éppenséggel tartozhat is vele – vontam vissza az ajánlatot. – Most pedig menjen és rendelje meg azokat a virágokat, meg főzzön nekem egy kávét, ideje végre elkezdeni ezt a kurva napot is. Ezzel döngő léptekkel, de azért mosolyogva bevonultam az irodámba, becsuktam magam mögött az ajtót, és tudtam, hogy bármi jöjjön is szembe velem ezen a napon, hát elbánok vele.

HATODIK FEJEZET

Regulátorok a fagyban Alig öt perccel később az irodámban ültem az asztalomnál, amelynek mérete egy diktátornak is becsületére vált volna, a székemben, amely trónnak is beillene, és oldalt hajtott fejjel magyaráztam a másik kettőnek, aki ott volt még a szobában. – Na, beszéljünk világosan, srácok. Be akartok ide hozni egy törpét, hogy aztán ide-oda toszogassátok? Egy emberként bólintottak. Velem szemben egy túlméretezett marhabőr klubfotelben, ki más ült volna, mint Danny Porush. Úgy tűnt pillanatnyilag, hogy nem ártott meg neki az aranyhal, tehát semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy megpróbálja eladni nekem a legújabb ötletét: béreljünk fel öt rongyért egy törpét, és hívjuk be az irodába, hogy a brókerek versenyszerűen dobálhassák, vagyis szervezzük meg Long Island történelmének legelső törpe-dobó versenyét. Hát ez már annyira hülyén hangzott, hogy kénytelen voltam beismerni, még nekem is tetszik. – Hidd már el, hogy nem is akkora baromság, ahogy hangzik! – vonogatta a vállát Danny. – Figyelj, nem arról van szó, hogy ide-oda dobáljuk szerencsétlen nyavalyást. Csináljuk úgy, hogy kibéleljük birkózómatracokkal a falakat, és az a két bróker, aki a legjobb eredményt éri el ebben a Madden-ügyben, kap fejenként két dobást. Persze ragasztunk rá valami tépőzárat, hogy jól odaragadjon, aztán rajzolunk egy célpontot a falra, és a legjobb asszisztensek lesznek az eredményjelzők, ilyen táblákat tartanának fel, számokkal, mint a pontozóbírók, osztályoznák a lökés szépségét, a távot, a nehézségi fokot, meg az összes ilyen szarságot, érted? – És honnan szerzel ilyen rövid idő alatt egy törpét? – ráztam meg a fejem hitetlenkedve, majd odafordultam Andy Greene felé. – És te mit szólsz ehhez? Végül is te vagy a cég ügyvédje. Csak van valami mondanivalód! Vagy nincs? Andy nagy bölcsen bólogatni kezdett, mint aki épp fontolóra veszi jogi szempontokból a kérdést. Régi, megbízható haver volt, nemrég neveztem ki a Stratton Vállalat Pénzügyi Osztályának élére. Az volt a munkája, hogy megszűrje azt a több tucat üzleti ajánlatot, amit a Stratton nap mint nap kapott, és eldöntse, melyik érdemes egyáltalán arra, hogy elém kerüljön. Ez az Osztály a lényeget tekintve nagyjából úgy működött, mint egy gyár – készárut termelt, méghozzá nyílt kibocsátású részvények és értékpapírok formájában, néha pedig egészen új, eddig még sose látott papírokéban, amelyek azonnal fel is kerültek a Wall Street listáira. Andy a Stratton már-már hagyományosnak mondható uniformisában feszített, vagyis makulátlan Gilberto-öltönyben, amelyhez fehér inget húzott, selyem nyakkendőt öltött, és – ám ez már kizárólag rá volt jellemező – a legszörnyűbb parókát tette fel, amelyet valaha emberfejen láttak, legalábbis a Vasfüggöny innenső oldalán. E pillanatban bárki összetéveszthette volna egy kopaszodó öszvér farkával, amelyet valaki, talán tréfából, egy zsidó tojásfej tetejére csapott, majd bekent ragasztóval, aztán egy tál müzlit szórt szét rajta. Úgy nézett ki, mint egy indián sátor: talán ezért is érdemelte ki a Stratton-szerte használatos Wigwam becenevet. – Nos, igen – szólalt meg Wigwam. – Ha hasonlóképpen kezeljük a törpe ügyét is, mint a a részvények esetén szokásos eljárást, akkor az a leghelyesebb, ha aláíratunk vele egy meghatalmazást, amelyben mi a magunk részéről köztelezzük magunkat, hogy nem teszünk kárt benne, tehát nem kell felelősséget vállalnunk abban az esetben, ha az illető a nyakát

szegné. Másfelől viszont kötelesek vagyunk megtenni minden szükséges óvintézkedést, amelyek jelen esetben… Atyaisten! Ki a faszom kíváncsi a törpedobálás jogi eljárásaira? Én csak annyit akartam tudni, hogy Wigwam szerint is jót tesz-e az egyetemes bróker-morálnak! Na mindegy, hagytam, hadd beszéljen, oda se figyeltem, az egyik szememmel a számítógépem képernyőjén cikázó számokat és betűket néztem, a másikkal kisandítottam a padlótól plafonig érő üvegablakon, és a túlsó oldalán az irodára. Wigwam és én általános iskolás korunk óta ismerjük egymást. Akkoriban még egész jól nézett ki, különösen a szőke hajkoronája volt már-már észbontó, finom, akár a selyem. De ó, jaj! Még el sem múlt tizenhét, és máris kopaszodni kezdett, a haja lassan eltünedezett a fejéről, mindössze néhány szálacska maradt meg belőle, a többi már csak emlék maradt. Végül belátta, hogy nincs mit tennie, menthetetlenül megkopaszodik. Ekkor fogta magát, visszahúzódott a szobájába, napi ötezer jointot szívott el, a legolcsóbb mexikói fajtából, mélyhűtött pizzát vett reggelire, ebédre és vacsorára is, videojátékokkal múlatta az időt, és várta, hogy Természet Anyánk, ez a büdös kurva, végigjátssza vele a kegyetlen tréfát. Három év múlva hagyta ott a szobáját, hogy visszatérjen a napvilágra, egy ötvenes, kopaszodó, pocakos zsidó képében, és vadonatúj személyiséggel, mely utóbbit mintha Micimackó komor barátja, Füles, és Keljfeljancsi keverékéből gyúrták volna össze. Ráadásul az érettségijén rajtakapták, hogy puskázik, ezért aztán száműzték egy Fredonia nevű kisvárosba, New York állam északi végvidékén, az ottani állami egyetemre, ahol a diákok nyáron is halálra fagytak. Neki azért valahogy mégiscsak sikerült keresztülverekednie magát mindazokon az akadályokon, amelyeket ez a dús hagyományvilágú oktatási intézmény állított a növendékei útjába, és röpke öt és fél év után már meg is kapta a diplomáját, amitől ugyan egy jottányit sem lett okosabb, viszont jóval esetlenebbé vált. Innét már csak gyerekjáték volt átszökellnie Dél-Kalifornia valamelyik Mikiegér-egyetemének jogi karára, és megszereznie a diplomát, amelynek nagyjából annyi értéke volt, mintha a vidámparkban nyerte volna tombolán. No, nem mintha a Stratton Oakmontnál az ilyesmi kicsit is számítana. Ennél a cégnél egyedül a személyes kapcsolatok számítottak, na meg a tántoríthatatlan hűség. Így aztán Andrew Todd Greene, ahogy megszimatolta gyerekkori barátjának káprázatos sikereit, sebtiben megindult azon az ösvényen, amit már annyi gyerekkori barátom megjárt: felkutatott, elébem állt, örök hűséget esküdött, és felpattant a száguldó tehervonatra. Mindez alig több, mint egy évvel ezelőtt történt: azóta, ahogy az egy Strattonitától el is várható, kinyírt, hátba döfött, átvert és bedarált mindenkit, aki csak az útjába került, így rágta át magát a teljes hierarchián, míg csak el nem jutott a csúcsra, a Stratton táplálkozási láncának legtetejére. Miután jószerével fogalma sem volt azokról a kifinomult pénzügyi műveletekről, amelyekkel a Stratton foglalkozott – vagyis hogy kiszemelünk egy gyengélkedő, pénzszűkében vergődő céget, amely kétségbeesésében hajlandó eladni a részvénytöbbségét, miáltal én válok a fő finanszírozójává –, változatlanul én maradtam a tanítómestere. És mivel a birtokában volt egy jogi diplomának, amellyel amúgy a seggemet nem töröltem volna ki, megszavaztam neki az évi félmillió dolláros kezdőfizetést. – Tehát? Szerinted van értelme? – kérdezte most Wigwam. Hirtelen feltűnt, hogy kérdezett tőlem valamit, méghozzá áttért a törpedobálás ügyéről valami másra, ámbátor fogalmam sincs, mi a kénköves nyavalyára, úgyhogy oda se bagóztam, inkább odafordultam Danny felé. – Tényleg, honnan a fenéből akarsz törpét szerezni? – kérdeztem tőle. – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát. – Ha zöld jelzést adsz rá, felhívok valami cirkuszt, hátha azoknak van. – Vagy a díjbirkózó szövetséget – tette hozzá az én drágalátos, megbízható ügyvédem.

Te jószagú úristen! Hát ez nem igaz, egész egyszerűen hülyékkel vagyok körülvéve! Vettem egy mély lélegzetet, mielőtt megszólaltam volna. – Idefigyeljetek, emberek, vegyétek végre tudomásul, hogy ezekkel a törpékkel nem nagyon ajánlatos viccelni! A testsúlyukhoz képest erősebbek, bazmeg, mint egy kibaszott grizzly! És ha éppen tudni akarjátok, hát belőlem éppenséggel a szart is kiijesztik. Úgyhogy mielőtt jóváhagynám ezt a kibaszott törpedobálást, lesztek szívesek beszerezni egy ilyen izét, vadőrt, vagy mit, aki közbe tud lépni, ha a kis rohadék elfajulna. Aztán kell majd még nekünk néhány ilyen altatónyíl, meg egy bilincs, meg még egy olyan vacak, na, hogy is hívják… – Kényszerzubbony – csicsergett közbe Wigwam. – Meg egy elektromos korbács, amit marhatereléshez szoktak használni – tette hozzá Danny. – Jaja, pontosan – szúrtam közbe a megkönnyebbüléstől elcsukló hangon. – Meg néhány kéncsövecske salétromsav, na, csak a biztonság kedvéért, értitek! A kis nyomorult bármikor bevadulhat, aztán nekimegy valamelyik asszisztensnek, aztán nézhetünk, mi?! Ezek ám kurvára kanosak, dugnak jobbra-balra, mint a kinigli nyúl! Na, ebben végre mindnyájan kiegyeztünk. – De ha a sajtó ebből az egészből bármit megtud, itt akkora balhé, lesz, de akkora! – mondtam még. – Hát én nem tudom – rántotta meg a vállát Danny. – De szerintem még jól is járhat. Figyelj már, gondolkozz egy kicsit, hát hol talál magának munkát egy ilyen törpe? Hát nem olyan, mintha segítenénk egy kicsit a halmozottan rászorultakon? – vonta meg megint a vállát. – Egyébként meg mindegy, mert úgyse érdekel senkit, mit írnak rólunk. Hát, ami azt illeti, ebben az egyben igaza volt. Tény, ami tény, fütyültünk rá, mit firkálnak az újságok. Úgyis mindegyik csak károgott valamit – hogy a Strattoniták huligánok, az élükön velem, egy tehetséges bankszakemberrel, aki valamiféle őrültek birodalmát építi ki Long Islanden, ahol a normális viselkedésnek csírája sincs meg. A sajtó egyébként engem és a Strattont tökéletesen összemosott, mintha csak sziámi ikrek volnánk. Még ha jótékonykodtam, mit tudom én, adakoztam a szüleik által laposra kefélt gyerekek javára, vagy ilyesmi, akkor is találtak benne valami rosszat, és beérték egyetlen bekezdéssel arról, hogy milyen jóságos és bőkezű vagyok, aztán a következő három-négy oldalon megint csak elmondtak mindennek. 1991-ben kezdődött meg a sajtóhadjárat ellenem, amikor is a Forbes magazin egy különlegesen tenyérbemászó riportere, bizonyos Roula Khalaf, azt találta írni rólam, hogy én vagyok a tőzsde Robin Hoodja, kirabolom a gazdagokat, és a zsákmányt szétosztom önmagam és derék brókereim között. Jó, hát megérdemelt egy csillagos ötöst ezért az észrevételért, sőt az is igaz, hogy először eléggé kiakasztott ez a cikk, legalábbis eleinte, amíg rá nem jöttem, hogy ez a cikk tulajdonképpen pont hogy hajbókol előttem. Először is, hány huszonnyolc éves kölyök mondhatja el magáról, hogy a Forbes egyáltalán cikket ír róla? Azzal meg, hogy Robin Hoodhoz hasonlított, egyértelműen azt írta rólam, hogy nagylelkű vagyok. Ráadásul, alighogy híre ment a cikknek, munkára jelentkezők valóságos árhulláma zúdult az ajtóm elé. Hát igen, abban is volt valami ironikus, hogy a Strattoniták, miközben egy olyan embernek dolgoztak, akit a Lindbergh-bébi elrablásán kívül gyakorlatilag már mindennel megvádoltak, milyen büszkék voltak a munkahelyükre! Fel-alá rohangásztak az irodában, és azt énekelték teli torokból, hogy „mi vagyunk a víg fiúk, a Strattonita víg fiúk”; vagy épp nőnek öltözve, esetleg fantasztikus, és a lehető legképtelenebbül álló baszksapkával a fejükön lejtettek elém, hogy elkápráztassanak. Az egyik alak egyszer a fejébe vette, hogy helyzetét megünneplendő defloreál egy szüzet – az egyetlen, ami ebben a tervében megakadályoztam, az volt, hogy bármennyire kereste is, egyetlen szüzet sem talált ebben az irodában.

Hát igen. Dannynek igaza volt. Le se szarta ezeket a cikkeket senki. De hogy törpedobálás? Na nem, ilyesmire most nem volt időm. Volt nekem ennél fontosabb dolgom is, például aláíratni Steve Maddennel a dokumentumokat, meg hogy dűlőre jussak valahogy az apámmal, aki változatlanul ott ólálkodott a közelben, az egyik kezében a félmillió dolláros AmEx számlájával, a másikban meg a bögrével, amelyben minden bizonnyal jégbehűtött vodka kotyogott. – Mi volna, ha szépen előkerítenéd Maddent? – szóltam oda Wigwamnek. – Esetleg kicsit bátoríthatnád is. Például, hogy ne locsogjon túl sokat, meg hogy szépeket mondjon, és hogy egy szóval se említse, hogy mennyire, de mennyire imádja a női cipőket. Az ilyesmikért itt lincselés szokott járni. – Vedd úgy, hogy már meg is tettem – felelte Wigwam, és feltápászkodott a székéből. – Egy szót sem fog szólni a cipőkről, ennyit megígérhetek. Még ki se ért az ajtón, de Danny máris tett egy megjegyzést a parókájára. – Miféle rongyot hord a fején ez az alak? – morogta. – Tisztára olyan, mind egy rohadék döglött mókus! – Ez egy olyan kézzel varrott izé – vontam meg a vállam. – Már régebben is volt neki ilyenje. Lehet, hogy mosni se kell, elég, ha beadja a tisztítóba. Na, jó, beszéljünk végre valami komolyabbról. Ezt a Madden-részvény ügyet még mindig nem sikerült megoldani, márpedig fogy az idő, nagyon fogy. – Hát nem azt mondta a NASDAQ, hogy felveszi a listára? – oktalankodott Danny. – Persze, persze – bólintottam. – De mi csak öt százalékot tarthatunk meg a részvényeinkből. A többit vissza kell adnunk Steve-nek, mielőtt elkezdenénk árulni őket. Vagyis most rögtön, de tényleg, még ma reggel, egy csomó papírt alá kell írnunk! És ráadásul meg is kell bíznunk Steve-ben, hogy azt teszi, amit kell, azután is, hogy kibocsátja a részvényeit – és ezzel összeszorítottam az ajkamat, és lassan csóválni kezdtem a fejem. – Hát, nem is tudom, Dan, de valahogy az az érzésem, hogy a pasas hamisan játszik. Nem volnék meglepve, ha megpróbálna kijátszani, amikor arra kerül a sor. – Pedig megbízhatsz benne, JB. Száz százalékig megbízható. Ezer éve ismerem, nekem aztán elhiheted, ismeri annyira az omertà törvényét, mint bármelyikünk – és ezzel összecsippentette a hüvelykujja és a mutatóujja végét, a szájához illesztette, és megcsavarta, mutatva, hogy szép szorosan összezárva tartja a száját! Pontosan ezt jelenti a maffia omertà szava: csend. De Danny azért csak folytatta. – És különben is, azok után, amiket tettél érte, nem hagy szarban, nem egy hülyegyerek ez a Steve, annyit keres azzal, hogy ő az én patkánylyukam, hogy igazán nem fogja kockáztatni! A patkánylyuk kifejezés is a Stratton egyik kódszava volt, olyan embert jelölt, aki részvényeket birtokolt, amelyek azonban természetesen csak névlegesen voltak az övéi. Ebben még önmagában nem volt semmi törvényellenes, ha tisztességgel adóztak a részvények után, és a jelölt ilyen célú felhasználása nem mondott ellent a részvényekre vonatkozó többi törvénynek. Tény, hogy ez egész Wall Street élt ezzel a módszerrel, a nagypályás játékosok így építgettek ki maguknak részvénytöbbséget egy-egy cégben, anélkül, hogy a konkurensek figyelmét felkeltették volna. És egészen addig, amíg a részvényeid nem haladták meg a cég papírjainak öt százalékát – amikor is már arra kényszerültél, hogy kitöltsd a 13D nyomtatványt, amelyben elismerted a tulajdonosi mivoltodat, és feltártad a céget illető szándékaidat – az eljárás tökéletesen törvényes volt. Mi azonban nem így használtuk a jelöltjeinket, hanem éppenséggel titokban összevásároltattunk velük egy jó csomó részvényt azokból, amelyeket a Stratton bocsátott ki, és ezzel annyi törvényt szegtünk meg, hogy a Tőzsde ellenőrző bizottsága kénytelen volt új törvényeket alkotni, csak hogy megállítson minket. A probléma az volt, hogy az érvényben lévő törvénykönyvekben több volt a luk, mint az ementáli sajtban. És persze, hogy nem mi voltunk

az egyetlenek a Wall Streeten, akik visszaéltek ezzel: szó, ami szó, mindenki így tett. A különbség köztünk és a többiek közt mindössze annyi volt, hogy mi nyíltabban csináltuk. – Értem én, hogy ő a te patkánylyukad – mondtam Dannynek –, de hát pénzügyileg leellenőrizni valakit nem olyan egyszerű, mint ahogyan hangzik. Hidd csak el nekem egészen nyugodtan. Kicsit korábban kezdtem, mint te. Inkább a patkánylyukad jövőjével foglalkozz, ne azzal, hogy mit tettél érte idáig. A tegnapi nyereség olyan, mint a tegnapi újság. Azzal a különbséggel, hogy az előbbi éppenséggel ellened dolgozik. Az emberek nemigen szeretnek tartozni valakinek, pláne nem egy régi barátnak. Úgyhogy egy idő után a patkánylyukad garantáltan ellened fordul. Én már elvesztettem néhány barátomat ilyenek miatt. Majd te is így jársz, csak várd ki szépen. Na mindegy, csak azt szeretném beleverni valahogy a fejedbe, hogy a pénzen vett barátság nem tart örökké, és ugyanez a helyzet a hűséggel is. Ezért ér olyan sokat errefelé egy régi barát, mint például Wigwam. Nem lehet csak úgy megvásárolni a hűséget, érted már, hogy mire akarok kilyukadni? – Persze – bólintott Danny. – Csak hát én meg Steve… Én is bólintottam, csak éppen szomorúan – Ne érts félre! – mondtam neki. – Nem akarom bagatellizálni, hogy milyen jóban vagytok. Csak hát itt, ugye, minimum nyolcmillió dollárról van szó, ha nem többről. Attól függ, mi lesz a céggel. Lehet, hogy a tízszereséről is – vontam meg a vállam. – De hát ki tudhatja, mit hoz a jövő? Nekem aztán igazán nincs kristálygömb a zsebemben, bár az is igaz, hogy lapul ott vagy hat Lude, amit örömmel megosztanék veled, persze csak tőzsdezárás után – vontam fel háromszor a szemöldökömet sűrű egymásutánban. – Benne vagyok, de benne ám! – emelte fel a hüvelykujját amúgy pilótamód Danny. Beleegyezően biccentettem. – De azért, és hidd el, halálkomolyan, azt mondom, csupa jó érzésem van ezzel az üggyel kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy ez a cég egyszer még nagyon nagy bajnok lesz. És ha tényleg, akkor bizony nekünk kétmillió részvényünk van benne. Úgyhogy számolj egy kicsit, kishaver. Részvényenként à száz dollár, az annyi, mint kétszázmillió. És ennyiért azért már szoktak emberek fura dolgokat művelni. Nemcsak Steve Madden, mindenki. – Értem én, mit akarsz mondani – biccentett Danny is. – És semmi kétség, az ilyesminek éppen te vagy a legnagyobb mestere. De mondom neked, még egyszer: Steve hűséges. Az egyetlen problémánk az, hogyan kapjuk meg tőle a pénzünket. Az ilyesmiben mindig is lassú volt. Ez bizony igaz volt. Az egyik legnagyobb probléma a patkánylyukakkal éppen az, hogy nekünk kell kitalálni, hogyan szedhetünk ki minél több pénzt belőlük, anélkül, hogy bármiféle bajba keverednénk. Mert kívánni könnyű, megoldani viszont nehéz, főként, ugye, ekkora összegeknél. – Meg lehet oldani – közöltem bizalmasan –, vannak módszerek. Köthetnénk vele például valami konzultánsi szerződést, de ha elkezd tízmilliós tételekről beszélni, akkor esetleg a svájci számláinkkal kezdhetnénk valamit, bár erről beszélni se nagyon szeretek. Na, mindegy, van nekünk fontosabb dolgunk is, mint a Steve Madden Shoes – például az a másik tizenöt cég, ami máris ott tolong, hogy Madden nyomába lépjen. És ha Maddennel problémáim vannak, akkor gondold el, hogy ezeket viszont még csak nem is ismerem, vagy csak épp hogy. – Mondd meg, hogy mit akarsz, mit csináljak vele, és már meg is van – nyugtatott meg Danny. – De mondom, nincs miért félned tőle. Egész nap másról se beszél, csak arról, hogy mekkora egy király van. Ezt, hogy állandóan engem ajnároz, persze nagyon is jól tudtam. Pedig csak annyit tettem, hogy beruháztam a cégébe, cserében meg megkaptam a részvényei nyolcvanöt százalékát, úgyhogy nemigen volt mit köszönnie nekem, sőt, hacsak nem ő Mahatma Gandhi

reinkarnációja, inkább még rühellnie kéne, hogy ennyire kifosztottam a drágalátos cégét, amit önmagáról nevezett el. De volt még néhány másik história is Steve körül, ami nyugtalanított, csupa olyasmi, amit nem oszthattam meg Dannyvel – például, hogy nemrég diszkréten megkeresett azzal a vágyával, hogy inkább üzletelne személyesen velem, mint Danny közvetítésével. És hiába tudtam, hogy Steve ezzel az ötletével csak néhány jópontot akart szerezni magának, mert egyszerűen maga az ötlet égbekiáltó baromság volt. Azt jelezte ugyanis, hogy Steve egy ravasz róka, manipulatív, és ég a vágytól, hogy egy Nagyobb, Szebb, Jobb Üzletet találjon valahol. Márpedig, ha rábukkan, és nem nálam, akkor szépen leírhatjuk egymást. Egyelőre azonban Steve-nek nagyon is szüksége volt rám. És még csak nem is azért, mert a Stratton hétmillió dollárt szedett össze neki, és végképp nem azért a körülbelül hárommillióért, amit Dannytől kapott, akinek a patkánylyuka volt. Az már a múlté. Pillanatnyilag azzal tartottam a markomban, hogy én szabtam meg a részvényei árát, miután nyilvánosságra bocsátotta őket. Mivel a részvényeinek gyakorlatilag a teljes forgalma az én irodám falai közt zajlott, úgy csökkentettem vagy növeltem az értéküket, ahogy épp megfelelőnek láttam. Márpedig ha Steve nem az én szabályaim szerint kezdene játszani, a szó szoros értelmében ízekre szaggathatom az árcédulát a részvényein, aztán árulhatja bagóért. Ez volt az a szablya, amely ott függött a Stratton Oakmont valamennyi ügyfelének feje fölött. A magam részéről arra használtam ezt a fegyvert, hogy vele őrizem az ügyfelek hűségét, ami jelen esetben abban nyilvánult meg, hogy az ügyfelek fillérekért részvényeket adtak el nekem, én meg busás haszonnal értékesítettem őket, hála az irodám hatalmának. Természetesen nem dicsekedhetek azzal, hogy én magam találtam volna ki ezt az okos kis játékot, amelynek segítségével szabadon fosztogathattam. Bizony, még a Wall Street legrangosabb cégei, a Merrill Lynch, a Morgan Stanley, a Dean Winter, a Salomon Brothers meg a többi is ugyanezt játszotta, és egyiküknek sem volt a legszemernyibb skrupulusa sem, ha egy többmilliós céget kellett szétverniük, mert az nem a szabályaik szerint játszott. Fura, gondoltam: Amerika legjobb, és – legalábbis úgy tudni – legtörvényesebb pénzügyi intézményei forgatták fel a pénzpiacot (Salomon Brothers); vitték csődbe a kaliforniai Orange County-t (Merrill Lynch); és fosztottak meg vagy háromszázmillió dollárjától jónéhány nagymamát és nagypapát (Prudential-Bache). Ám mindennek ellenére az üzletük zavartalanul üzemelt – sőt virágzott, hála a fejük fölé boruló WASP-esernyőnek. Csak hát a Stratton Oakmont, ahol kis összegekben játszottunk – ahogy a sajtó nevezte az ilyesmit, a filléres piacon – nem büszkélkedhetett efféle védőhálóval. Igaz, valójában az új részvényeink ára általában négy és tíz dollár között mozgott, tehát közük sem volt a filléres piachoz. Ezt a finom kis distinkciót a regulátorok nem vették figyelembe, legnagyobb bánatukra. Mindenesetre éppen ez volt az oka, hogy a két seggfej az SEC kötelékéből most épp itt táborozott a konferenciatermemben, de még itt, a tett színhelyén sem voltak képesek mit kezdeni azzal a huszonkétmillió dollárra irányuló keresettel, amelynek alapján beperelték szerénységemet. Nagyjából úgy bántak velem, mintha tényleg a filléres piacon töketlenkednék, pedig igazán észrevehették volna, hogy a Stratton Oakmont közel sem ezt teszi. A filléres piacon nyüzsgő cégek általában kiismerhetetlenül decentralizáltan működtek, volt nekik vagy egy tucat irodájuk országszerte – a Strattonnak azonban csak ez az egyetlen irodája volt, vagyis könnyebben tudtam ellenőrizni a SEC ármánykodásának esetleges káros hatásait. Ezek az ármánykodások sokszor már önmagukban is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy egy ilyen filléres céget tönkretegyenek. Ráadásul ezek a kis cégek a tapasztalatlan spekulánsok közül toborozták az üzletfeleiket, a Stratton viszont éppen ellenkezőleg: Amerika leggazdagabb beruházóit vettük célba, akik milliókkal zsonglőrködtek. Vagyis a SEC ezúttal nem állhatott elő a szokásos vádjával, hogy a Stratton arra kényszeríti a

szegényeket, hogy spekulációkon kockáztassák nehezen megszerzett dollárjaikat. Ebből azonban a SEC két embere semmit sem értett meg, legalábbis azelőtt nem, hogy bepereltek volna. Ehelyett nagy ostobán, abban reménykedtek, hogy elég a rossz híremet kelteniük, és a Strattonnak máris annyi. Csak hát, nekem, ugye, csak ez az egy irodám volt, így aztán könnyedén gondoskodhattam róla, hogy az embereim motiváltak maradjanak, és tényleg, egy lélek sem dezertált közülük. Ráadásul a SEC volt olyan ostoba, hogy csak azután küldte rám az embereit, hogy körbeszimatolják a módszereimet, miután beperelt; és csak ekkor kezdett el derengeni az ostoba fejükben, hogy a Stratton üzletfelei kivétel nélkül milliomosok. Mert hát mit is csináltam én? Mást sem, mint hogy felderítettem egy fehér foltot a térképen, nevezetesen azt a terepet, amelyen ötdolláros részvényeket lehetett eladni Amerika leggazdagabb egy százalékának, vagyis pont az ellenkezőjét a filléres megoldásnak, azaz hogy egy dollár alatti részvényeket adjak el a maradék kilencvenkilencnek, azoknak, akiknek kicsi, vagy éppen nulla a pénzben kifejezhető értékük. Volt egy cég a Wall Streeten, a DH Blair, amelyik pont ezzel próbálkozott, de már vagy húsz éve, mégsem sikerült egyről a kettőre jutnia. Ennek ellenére a tulajdonosa, bizonyos J. Morton Davis, egy vadállatias zsidó, valahogy mégiscsak hatalmas vagyont harácsolt össze útközben, és a Wall Street egyik legendájává nőtte ki magát. Én viszont igenis jutottam egyről kettőre, méghozzá, hála a puszta szerencsének, épp a legjobbkor. A tőzsde épp kezdett magához térni a Nagy Októberi Válságból, de még mindig a káosz-kapitalizmus uralkodott mindenek felett. A NASDAQ is szépen nőtt, nődögélt, már nem kezelték többé a New Yorki Tőzsde zabigyerekeként. Fénysebességnél gyorsabb számítógépek bukkantak fel minden asztalon, küldték Keletről Nyugatra az egyeseket meg a nullákat, és már nem kellett az embernek személyesen is jelen lennie a Wall Streeten. Változások kora volt ez, a fenekestül felfordulás kora. És ahogy a NASDAQ egyre csak nőtt, én magam, valahogy épp ekkor fogtam rá ifjú Strattonitáimat egy naponta három órán át tartó tanfolyamra. Így született meg a Válság hamvaiból a Stratton Oakmont – és mire a regulátorok észbe kaptak volna, maga alá gyűrte egész Amerikát, méghozzá egy atombomba hatásfokával. Ekkor hirtelen érdekes gondolat ütötte fel a fejét a fejemben. – És mit mond ma az a két SEC-idióta? – kérdeztem Dannytől. – Úgy istenigazában semmit – felelte. – Eléggé csendben vannak, főleg a kocsikról beszélgetnek a parkolóban – vonta meg a vállát. – Én mondom neked, ennek a két hülyének fogalma sincs semmiről! Mintha azt se tudnánk, miféle üzletre készülünk épp ma! Még mindig az 1991-es főkönyvet nézegetik. – Hmm – masszírozgattam meg elgondolkodva a halántékomat: egyáltalán nem lepett meg Danny válasza. Végül is már több, mint egy hónapja lehallgattam a konferenciatermet, naponta gyűjtöttem a kémelhárítási anyagot a SEC embereiről. És az egyik első dolog, amit megtudtam róluk (már azon felül, hogy egyáltalán nincs személyiségük), az volt, hogy nem tudja a jobb kezük, mit csinál a bal. Miközben a SEC washingtoni káderei Steve Madden részvényeivel foglalkoztak, a New York-iak ott üldögéltek a konferenciatermemben, és fogalmunk sem volt róla, mi gomolyog körülöttük. – Milyen idő van odabenn? – kérdeztem nagyon is érdeklődve. – Meleg, asszem – vonta meg a vállát Danny. – Bár zakó van rajtuk. – Az isten szerelmére, Danny! Hát miért van meleg? Nem megmondtam, hogy ki akarom fagyasztani ezeket a disznókat? Most mi a faszt csináljak, hívjak egy rohadt hűtőgépszerelőt? Idefigyelj, Danny, megmondtam már, azt akarom, hogy jégcsap folyjon az orrukból! Mi a faszt lehet ezen nem érteni? Danny azonban csak elmosolyodott. – Idefigyelj, JB, én kifagyaszthatom őket neked, vagy ki is füstölhetem, benyomok egy

olajkályhát, egyből olyan melegük lesz tőle, hogy sót nyalhatnak, ha túl akarják élni, de ha nagyon kibírhatatlanná tesszük nekik a terepet, akkor elmennek, és akkor hogy akarjuk lehallgatni őket? Mély lélegzetet vettem, csak lassan engedtem ki. Dannynek igaza volt, gondoltam vigyorogva. – Na, jól van, basszameg! Hát akkor hadd dögöljenek meg végelgyengülésben. Viszont akkor megmondom, mit csinálj Maddennel. Azt akarom, hogy írjon alá egy szerződést, hogy a részvényei a miénk maradnak, bármilyen magasra is emelkedik az áruk, és bármit írjon a prospektusaiba. Továbbá. Írjon alá egy kötelezvényt, de az összes részvényéről, hogy mi ellenőrizhetünk mindent. Szólj Wigwamnek, hogy írja meg neki a kötelezvény szövegét. És rajtunk kívül erről senkinek egy szót se, érted? Maradjon csak szépen barátok között. Omertà, érted, öcsém? Úgyhogy, hacsak Steve nem akar átverni minket, nem lesz semmi baj. – Oké, elintézem – bólintott Danny. – Bár nem igazán értem, hogy erre mi szükség van. Ha egyezséget kötünk vele, és megszegjük, akkor mi is bajban leszünk, nemcsak ő. Hát végül is, minimum tizenhétezer különböző… – és ezzel lehalkította a hangját, pedig épp most nézettem át a szobát, nincs-e bepoloskázva; de azért ő csak némán mozgatta az ajkait, épp, hogy ki tudtam olvasni a „törvényt szegtünk meg” szavakat. – Hé, hé, hé! – emeltem fel mindkét karomat a levegőbe. – Állj már le! Először is, épp most ellenőriztettem, hogy nincs bepoloskázva az iroda, egy fél órája, úgyhogy ha azóta mégiscsak sikerült valamit beszerelniük, hát megérdemlik, hogy elkapjanak minket. Másodszor is, szó sincs tizenhétezer törvényről, legfeljebb, ha hármat-négyet szegünk meg, na jó, esetleg ötöt. De akármennyit, mindegy, úgyse tudja meg soha senki. – Most rajtam volt a sor, hogy megrántsam a vállam, aztán hangnemet változtattam; most olyan voltam, mint aki alig tud magához térni a sokkból. – Nem értelek én téged, te Danny! Hát nem érted, mennyit segíthet nekünk egy aláírt szerződés, még akkor is, ha nem használhatjuk semmire? Mert arra mindig jó lesz, hogy elijesszen mindenkit, aki ki akarna baszni velünk. Janet épp ezt a pillanatot választotta ki, hogy belépjen az irodába. – Az apja egyenest felénk tart – jelentette. Azonnal meg is kapta a választ. – Mondja meg neki, hogy értekezleten vagyok, az istenit neki! De az ő válasza se váratott sokáig magára. – Basszameg maga! Mondja csak meg neki személyesen, mert én aztán meg nem mondom! Nahát, ilyen pimaszságot! Ilyen egy szemtelenséget! Néhány másodpercig mindketten hallgattunk. Aztán mégiscsak megtaláltam valahogy a szavakat. – Ugyan már, Janet! Mondja csak meg neki, hogy fontos értekezletünk van, meg konferenciahívásunk, meg amit még akar. Lesz szíves? – Nem, nem és nem – makacsolta meg magát. – Hát igazán hálás vagyok, maga aztán tényleg a titkárnők gyöngye, mondhatom, bazmeg! Majd emlékeztessen rá két hét múlva, amikor a karácsonyi bónuszáról lesz szó, oké? Itt megálltam, vártam Janet válaszát. Semmi. Kibaszott néma csend. Hát ez hihetetlen! Úgyhogy harciaskodtam tovább. – Mennyire van innen? Olyan ötven méterre, és gyorsan közeledik. Már látni, hogy a vénái mindjárt kiesnek a fejéből, úgy kidagadtak, és a szájában egy, nem, két cigaretta, te jó isten! Mint a tűzokádó sárkány, tisztára! – Hát, kösz a biztató szavakat, kedves Janet. Mondja, nem tudna legalább valami elterelő hadműveletet rögtönözni? Mondjuk egy tűzriadót, vagy valami ilyesmit? Ebben a pillanatban Danny felemelkedett a székéről, mintha épp menni akarna.

Figyelmeztetően felemeltem a kezemet, és a hangom is elég vészjóslóra sikeredett. – Hát te meg hová a faszomba igyekszel, kishaver? Nem, ülj csak vissza szépen, aztán pihengessél, érted? Maga meg, Janet, lesz szíves várni egy pillanatig, oké? – azzal visszafordultam Danny felé. – Hadd mondjak neked valami fontosat, öcsém! Először is, abból az AmEx számlából úgy ötven-hatvan rongy a te sarad, úgyhogy leszel szíves beszállni a törlesztésbe is. Másodszor is, higgyél a számok erejében – és ezzel megint odafordultam Janethez. – Janet, mondja meg Kennynek, hogy húzza ide azt a pimpós seggét, de iszonyú gyorsan! Ezzel az üggyel neki is dolga lesz. És nyissa már ki az ajtót! Hallgatni akarom egy kicsit a zsivajt odakintről. Kenny Greene, a másik társam, épp Danny ellentéte volt. De mindenben. Nem volt még két ennyire különböző ember a világon. Kettejük közül, bármilyen hihetetlenül hangzik is, Danny volt a dörzsöltebb, ráadásul, és ez még hihetetlenebb, a kifinomultabb. De Kennyben nagyobb volt az ambíció, egyszerűen kielégíthetetlen étvággyal vetette rá magát a tudásra és a bölcsességre – vagyis olyan tulajdonságokkal is rendelkezett, amikről Danny még csak nem is álmodozhatott. Viszont, sajnálom, de egy kicsit ködös fejű gyerek volt ez a Kenny, és megvolt az a szomorú képessége, hogy a legnagyobb baromságokat tudta kinyögni az értekezleteken, különösen a kulcsfontosságúakon, úgyhogy kénytelen voltam kizárni őt ezekről. Tény volt azonban az is, hogy Danny egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy Kenny hülyesége miatt rinyáljon. Nos, igen, a sors megáldott Kenny és Andy Greene-nel, akik ráadásul még rokonok sem voltak. Úgy tűnt, mindenünnen ilyen Greene-ek vesznek körül. Ekkor azonban kicsapódott az ajtó, ám először csak a fülsiketítő zenebona türemkedett be rajta. A kapzsiság gyönyörű muzsikája, imádtam hallgatni. Hát igen. Ez a zaj, ez volt a legerősebb drog a világon. Erősebb akár a feleségem dühénél is; erősebb a hátfájásomnál; és végképp elnyomta a konferenciateremben szimatoló SEC-spiclik cincogását. Sőt, erősebb volt még az apám haragjánál is, márpedig az éppen ebben a pillanatban készült teljes erejével ránk szabadulni.

HETEDIK FEJEZET

Izzasztó apróságok Azon a jellegzetes hangján és tökéletesen jégkék szemeivel – amelyek majd kiestek a fejéből, akár egy rajzfilmfigurának – Mad Max így szólt: – Idefigyeljetek, ti három csavargók, ha azonnal nem törlitek le azt az idióta vigyort a pofátokról, hát én törlöm le onnét! Isten engem úgy segéljen! Azzal elindult, hogy járkáljon egy kicsit a szobában… lassú, de határozott léptekkel… az arcán fékezhetetlen dühvel. A jobb kezében cigaretta füstölgött, gondolom, az aznapi huszadik; a másikban a műanyag bögréje, csordultig Sztolicsnajával, remélhetőleg az aznapi első, de valószínűbb, hogy a második. Egyszer csak megállt, megpördült a sarkán, mint egy ügyész, miközben a vádbeszédet mondja, és Danny arcába nézett. – Hát te, Porush? Te mit mondanál most magadnak? Tudod, hogy még hülyébb vagy, mint hittem volna? Megzabálsz egy aranyhalat az iroda kibaszott kellős közepén? Mi a fasz bajod van teneked, te barom? – Ugyan már, Max! – állt fel a székéből nagy vigyorogva Danny – Most mi bajod vele? Az a kölyök éppenséggel megérdemelte, mert… – Ülj a seggedre és kussoljál, Porush! Te kibaszott anyaszomorító, de nemcsak az anyádé, hanem az egész rohadt családodé, Isten adjon nekik egészséget! – állt le egy pillanatra Mad Max, hogy aztán azonnal folytassa is. – És ne merészeljél vigyorogni! Az istenit neki! Úgy kisuvickoltad a fogaidat, hogy majd kiverik a szemem! A fene egye meg, napszemüveget kell felvennem, ha a pofádba akarok nézni! Danny leült és gondosan összezárta a száját. Váltottunk egy gyors oldalpillantást, miközben alig tudtam ellenállni annak a morbid vágynak, hogy vigyorogni kezdjek. De azért valahogy mégiscsak ellenálltam – tudtam, hogy attól csak még rosszabb lesz itt minden. Elfordítottam a fejem, és most Kennyre esett a pillantásom. Velem szemben ült, abban a székben, amelyben előzőleg Wigwam, de valahogy mégsem akadt össze a tekintetünk. Kenny azzal volt elfoglalva, hogy tüzetesen szemügyre vegye a cipője orrát, amin volt is néznivaló, nevezetesen, hogy ráfért volna egy alapos tisztítás. Már ahogy az a Wall Streeten szokásban volt, feltűrte az inge ujját, hogy bemutassa vastag Rolex aranyóráját. Ugyanaz a modell volt, ami korábban az én csuklómat is díszítette, mielőtt a Hercegnő leszedette rólam, mondván, ízléstelen. Kenny azonban nem keltett ízléstelen benyomást, igaz, olyan nagyon ízléseset sem. Ráadásul a rövidre nyírt hajával még kocka formájúbb lett az az amúgy is kiköpött kockafeje. Íme, ő áll eggyel alattam a ranglétrán, gondoltam: ő, a Kockafej. A szobát eközben baljós csend ülte meg, amiből annyit lehetett kiszűrni, hogy itt az ideje véget vetni ennek az őrületnek, mégpedig egyszer s mindenkorra. Így tehát előrehajoltam a székemen, leástam a híres-nevezetes szókincsem legmélyére, hogy megtaláljam azokat a kifejezéseket, amelyekről tudtam, hogy az apám is meghajol előttük, és tekintélyt parancsoló hangon rákezdtem. – Na, jól van, fater, elég legyen már ebből a szarakodásból! Mi a fasznak nem bírsz lenyugodni egyetlen másodpercre se? Ez itt az én kibaszott cégem, és ha egyszer jogos üzleti kiadásaim vannak, akkor… Mad Max azonban belém fojtotta a szót, épp, amikor a lényegre tértem volna.

– Szóval nyugodjak meg szépen, mialatt ti, ti három idióta, úgy viselkedtek, mint a kiskölykök a cukrászdában? Szerinted sosincs vége a szép napoknak, mi? Hát igen, nektek hármótoknak, ti slemilek, nektek aztán egy nagy buli a világ, sose halunk meg, mi? Hát akkor idefigyeljetek, ti nyomorult balfaszok, hadd mondjam meg végre nektek, hogy kurvára elegem van ebből a faszságból, hogy a magánkiadásaitokat a cégre terhelitek! Ezzel elhallgatott, jó alaposan megnézett magának mindhármunkat, először is engem, a fiát. Meglehet, ebben a pillanatban épp azon tűnődött, hogy engem talán tényleg a gólya hozott. Ahogy elfordult tőlem, hirtelen észrevettem, milyen remekül néz ki még mindig az apám: hát igen, mindennek dacára Mad Max hihetetlenül vonzó pasas volt: mindmáig tengerészruhában járt, persze méretre szabottban, a nadrágjába meg olyan élt vasalt az a kínai mosodás, akihez az utóbbi harminc évben járt, hogy szinte megvágta vele magát az ember. Hiába, apám a saját szokásainak rabja volt, és az is maradt. Mi meg csak ültünk, mint a megszeppent iskoláskölykök, vártuk türelmesen a következő verbális szőnyegbombázást, de tudtuk, hogy arra még várnunk kell: először szív egyet a cigarettáján. Aztán, jó tíz másodperc múltán valóban jó mélyre leszívta a füstöt a fékezett kátránytartalmú Merit lightjából, az egyébként is imponáló méretű mellkasát a kétszeresére fújta fel, mint a támadóját elűzni készülő gömbhal. Aztán jó lassan kifújta a füstöt, a mellkasa is visszazuttyant a normál méretére, bár a válla még így is szörnyen széles maradt, és ahogy előrehajolt, az őszülő hajával olyan volt, mint egy támadni készülő harci bika. Aztán félredöntötte a fejét, most a bögréjét húzta meg, úgy engedte le a torkán a tartalmát, mintha csak jégbehűtött Eviant kortyolgatna. És elkezdte rázni a fejét. – Itt ez a cég, gyártja, gyártja a pénzt, ti meg, idióták, úgy szórjátok, mintha holnap nem is lenne a világon. Nézni is rossz, mint egy kabaré, esküszöm. Hát mi a fenét képzeltek ti, mi vagyok én, egy kibaszott bólogatójános? Hogy csak nézem tétlenül, ahogy tönkreteszitek ezt a rohadt céget? Van nektek egyáltalán fogalmatok, hány meg hány kibaszott seggfej keresi meg a rohadék mindennapi kenyerét ennél a szájba kúrt cégnél? Van nektek egyáltalán fogalmatok, micsoda kockázatokat… És így tovább, és tovább, a jellegzetes Mad Max-stílusban, de én már feladtam. Pedi, szó, ami szó, mindmáig lenyűgözött az a hihetetlen képessége, hogy szinte minden gondolkodás nélkül egész sorozat káromkodást volt képes egybefűzni úgy, hogy a mondatai mégis valahogy költőien hangzottak. Tényleg gyönyörűen káromkodott – mint egy káromkodó Shakespeare! És a Stratton Oakmont értékrendjében a káromkodás magas művészetnek számított, ha valakiről azt mondták, hogy jól tudja egybefűzni a káromkodásait, az biztos lehetett benne, hogy bókolnak neki. Mad Max azonban különösen jó volt: most is, ahogy belefeledkezett a végeérhetetlen tirádájába, hát mintha édes csengettyűszó hatolt volna el a fülünkig. Mad Max viszont most már undorában rázta a fejét – vagy azért, mert egyszerűen nem hitt a fülének? Hát, gondolom, mindkettő miatt. De mindegy, miért, a lényeg az, hogy rázta a fejét, miközben elmagyarázta nekünk, a három slemil anyaszomorítónak, hogy a novemberi AmEx számla négyszázhetvenötezer dollárra rúg, és ebből az ő számításai szerint olyan húszezer lehet tényleges üzleti kiadás, a többi személyes természetű, illetve személyes, természetellenes pazarlás, ahogyan ő volt szíves kifejezni magát. Aztán minden eddiginél borzalmasabb hangon folytatta. – Hát akkor most hadd mondjak nektek valamit, ti mániákusok, nektek pillanatok belül nagyon meg fogják szorongatni a tökeiteket. Jól jegyezzétek meg, amit ugatok, mert előbb vagy utóbb azok a rohadékok az IRS-től bemasíroznak ide, rendeznek egy jó kis átvilágítást, ti meg, idióták, nyakig lesztek a szarban, ha nem hagyjátok abba de azonnal ezt a hülye baszakodást. Hát ezért hadonászok itt ezekkel a kibaszott számlákkal, értitek? – és azzal bólintott egyet, mint aki maradéktalanul egyetért a saját véleményével. – Mert én aztán nem fogom elfogadni, hogy

ezek itt üzleti kiadások, és ez az utolsó szavam. Úgyhogy most szépen leperkáltok ide a kezembe négyszázötvenezret a kibaszott fizetésetekből, és egy szót ne halljak, értve vagyok? Hűha, ennek aztán kurvára a helyén vannak az idegei! Úgy látszott, itt az idő, hogy válaszoljak neki valamit, méghozzá azon a nyelven, amit megért. – Na, most aztán hátrébb az agarakkal, fater! Összevissza dumálsz mindenféle hülyeségeket. Ennek a szarnak a nagy része üzleti kiadás, méghozzá kurvára törvényes, akár hiszed, akár nem. És ha egy pillanatra befognád végre a hülye pofádat, akkor elmagyaráznám, hogy mi ez az egész, és… Csakhogy megint a szavamba vágott, ráadásul most már egyenesen az én pofámba üvöltözött. – Te meg, te ki a faszom, Wall Streeti farkas, te degenerált kutyakölyök, te! A saját fiam! Hát te vagy a legnagyobb faszfej az egész bandából! Te meg mi a faszomnak veszel két teljesen ugyanolyan nercbundát, te faszkalap, darabját nyolcvanezerért? Bizony ám, nehogy azt hidd, hogy nem telefonáltam be abba a kócerájba, abba az Alessandro tetves szőrmeboltjába, mert azt hittem, valami tévedés. Hát nem. És tudod, mit mondott nekem az a görög faszszopó? – Nem, fater, fogalmam sincs. Mi a faszt ugatott? – Hát azt, bazmeg, hogy vettél két tök ugyanolyan cuccot, ugyanabban a színben, ugyanazzal a fazonnal! – Mad Max most oldalt hajtotta a fejét, az állát rászorította a kulcscsontjára, felnézett rám, azzal a kidülledt jégkék szemével, úgy folytatta. – Hát mi van, egy nercbunda már nem elég a feleségednek? Vagy nem, nem is, várj csak, hadd találjam ki! A másikat valamelyik kurvádnak vetted, igaz? – Megint elhallgatott, megszívta a cigarettáját. – A tököm tele van már az állandó kurvázásoddal. Azt hiszitek, nem tudom, hogy mind a hárman az üzleti hitelkártyátokra terhelitek rá a kurváitok pénzét? És egyáltalán, miféle kurva az, aki elfogad hitelkártyát? Gyors oldalpillantásokat váltottunk egymással, de nem szóltunk egy szót sem. Különben is, mi a fenét mondhattunk volna? A kurvák igenis elfogadtak hitelkártyát. Legalábbis volt köztük olyan, aki elfogadta. Tény továbbá, hogy a kurvázás szerves részét képezte a Stratton vállalati kultúrájának, olyannyira, hogy volt egy saját belső használatra szánt kurva-hierarchiánk is. Legfelül, a topon voltak a blue-chipek, a legelitebb elit. Többnyire kezdő modellek, vagy kétségbeejtő pénzszűkébe keveredett diáklányok közül került ki az utánpótlásuk, akik néhány ezresért megtettek bármit, velünk vagy egymással. Utánuk következtek a NASDAQ-pipik, numeránként három-ötszáz dollárért, akik kotonnal dolgoztak, hacsak nem adtunk nekik bőséges borravalót. Én mindig adtam. Legalul meg a rózsaszín lepedős macák tülekedtek: ez volt a legalja, többnyire sarki lányok, akiket az ember végső nyomorában az éjszaka kellős közepén is felhívhatott, ha megtalálta a számukat a Screw magazinban vagy a sárga telefonkönyvben. Ők már egy százasért vagy akár kevesebbért is kaphatók voltak, és ha megfeledkeztél a kotonról, másnap mehettél a dokihoz injekcióra, aztán már csak imádkoznod kellett, hogy le ne essen a tököd. Nos, hát a blue-chip lányok elfogadtak hitelkártyát is: akkor meg mi a baj azzal, hogy a bérüket leírjuk az adóalapból? Hát ezt még az IRS is tudta! Hát hiszen, még a régi szép időkben, amikor normális üzleti magatartásnak számított, ha az ember ebéd közben leszopatja magát, épp az IRS keresztelte el az ilyesfélét három martinis ebédnek! Én a magam részéről nem tettem mást, csak átkereszteltem a napidíjat pinadíjnak, és azzal annyi. Ettől függetlenül a problémák apámmal sokkal mélyebbre nyúltak, mint néhány nyavalyás elszámolási tétel az üzleti hitelkártyáról. Egyszerűen arról volt szó, hogy a fater volt a legzsugoribb disznó ezen az egész földkerekségen. Én viszont, hát hogy is mondjam csak, képtelen voltam vele egyetérteni bizonyos kérdésekben: én könnyű szívvel hagytam ott ötven rongyot a kártyaasztalnál, és utána könnyű kézzel adtam öt rongyot egy szívdöglesztő blue-

chip kurvának. A lényeg tehát az volt, hogy Mad Max úgy érezte magát a Stratton Oakmontnál, mint a vízből kipottyant hal – vagy inkább a hal, amelyik idegen bolygóra került. Hatvanöt éves volt, vagyis egy jó negyvenessel több az itteni átlagéletkornál: diplomája volt, és olyan IQ-ja, hogy az egeket verte, miközben az átlag Strattonita sehová nem járt iskolába, intelligenciája meg nagyjából annyi volt, mint egy kőtömbnek. Hiába, ő még egy másik világban nőtt fel, a zsidó Bronxban, a Nagy Gazdasági Válság hamvai között, amikor sose lehetett biztos benne, hogy kerül-e vacsora az asztalra. És, mint majd mindenki, aki a harmincas években volt gyerek, ő se nőtte ki soha a Válság korának mentalitását: rühellte a kockáztatást, és ki nem állhatott semmiféle változást, ami pedig a pénzügyeket illeti, hát azokban a velejéig szkeptikus maradt mindörökre. Most meg itt állt, egy olyan cégnél, amelynek lételeme volt a pillanatonkénti változások követése – és amelynek többségi tulajdonosa, történetesen a saját fia, született hazárdjátékosnak bizonyult. Felsóhajtottam, felálltam a székemből, megkerültem az íróasztalomat és leültem a szélére. A karomat keresztbe fontam a hasamon, hátha ettől frusztráltabbnak nézek ki, és beszélni kezdtem. – Na, idefigyelj, édesapám! Folynak itten bizonyos dolgok, olyanok, hogy nem is akarom, hogy megértsd őket. Másrészt viszont az is tény, hogy amiről beszélünk, az az én kibaszott pénzem, és kurvára azt csinálok vele, amit akarok. Úgyhogy, hacsak nem tudod valahogy bebizonyítani, hogy a kiadásaim miatt csökken a bevételünk, akkor azt javasolnám neked tisztelettel, hogy szorítsd össze a lepedékes szádat és fizesd ki szépen azt a számlát. – Nyilván te is tudod – folytattam –, hogy mennyire szeretlek, és mennyire fáj látnom, hogy így felizgatod maga egy ilyen szaros hitelkártya miatt. De hát ez csak egy számla, édesapám! És te is tudod, hogy a végén úgyis ki kell fizetned. Akkor meg mi a faszért kell ekkora cirkuszt rendezni miatta? Mielőtt véget érne ez a nap, bekaszálunk húszmillió dollárt, úgyhogy ki nem szar le rongyos félmilliót? Ezen a ponton a Kockafej úgy érezte, hogy ideje neki is belecsicseregni valamit a vitába. – Ebből a számlából csak egy töredék az én saram, Max, úgyhogy én a te oldaladon állok – nyögte ki ez a faszkalap. Mosolyogtam, de csak magamban. Bizony, kockafejkém most aztán komolyan rábaszott. Mad Max esetében két alapszabály létezett. Egy: sose, de soha az életben ne próbálj a szavába vágni! Kettő: soha ne próbáld hibáztatni, se nyíltan, se burkoltan a drágalátos fiacskáját, mert azt egyes-egyedül neki van joga basztatni. Most is odafordult Kennyhez, és már rá is kezdett. – Ami az én véleményemet illeti, Greene, szerintem minden egyes dollár, amit magadra költesz, az egy dollár pazarlás, köcsög! A fiam, az legalább meg is keresi a pénzt, de te, te mit művelsz itt egyáltalán? Már úgy értem, azon kívül, hogy szexuális zaklatással beperlik miattad a céget, mert lenyomtad azt a ménkűcsöcsű titkárpinát, hogy a faszomba is hívták – rázta meg undorral a fejét. – Úgyhogy szerintem jobb volna, ha szépen befognád a pofád, és megköszönnéd a szerencsecsillagodnak, hogy a fiam volt olyan áldott jó lélek, és idevett üzlettársnak egy ilyen köcsögöt, mint te. Most már nyíltan mosolyogtam, még ahhoz is volt pofám, hogy elviccelődjek egy kicsit az öreggel. – Apa, apuci, apucikám, hát állj már le, mielőtt itt döglesz meg nekünk szívinfarktusban! Értem én, hogy mire akarsz kilyukadni, de hát Kenny egyáltalán nem akart engem bemártani. Te is tudod, hogy mi itt mindnyájan szeretünk és tisztelünk téged, és nélkülözhetetlen vagy, mert te vagy az egyetlen, akinek sikerült megőriznie a józan eszét. Na, nyugodjunk már le végre mindnyájan, oké?

Amióta csak az eszemet tudom, az apám világéletében háborút viselt, méghozzá saját magával. A háború csatáit láthatatlan ellenfelek és lelketlen tárgyak ellen vívta. Először öt éves koromban vettem észre: volt neki egy kocsija, amiről meg volt győződve, hogy élő, emberi lény. Egy 1963-as Dodge Dart volt az istenadta, de az apám csak úgy hívta, hogy a csaj. Az volt a baj ezzel a csajjal, hogy a műszerfala zörgött. Na, az is szemét egy disznó volt, az a zörej: az apám biztos volt benne, hogy a Dodge-gyárban direkt az ő számára találták ki, hogy kibasszanak vele. A zörejt egyébként egyedül ő hallotta, és senki más, kivéve az anyámat, aki úgy tett, mintha hallaná, ezzel próbálta megvédeni apámat a gutaütéstől. Ám ez még csak a kezdet volt. Egy olyan egyszerű feladat is, mint odamenni a hűtőszekrényhez, még az is csak a bajjal járt, apámnak ugyanis az volt a szokása, hogy közvetlenül a dobozból itta a tejet. Ám, ha csak egyetlen csepp is lefolyt az állán, hát rögtön dührohamban tört ki, földhöz baszta a tejesdobozt, miközben azt mormolta, hogy a kibaszott tetves rohadék tejesdoboz, hogy azok a faszszopó köcsögök képtelenek egy olyan dobozt megtervezni, amiből nem folyik ki az a kurva tej a rohadék állára az embernek. Hát persze, persze, hogy a tejesdoboz hibája volt, és nem az övé! Így aztán Max nem tehetett egyebet, mint hogy bizarr szokásokkal és megfellebbezhetetlen rituálékkal vette körül magát, hátha ezek megvédik a kegyetlen, zörgő műszerfalakkal és töketlen tejesdobozokkal támadó világtól. Minden reggel, ahogy felébredt, rögtön elszívott három Kentet, aztán harminc percen át zuhanyozott, majd elviselhetetlenül hosszúra nyújtott borotválkozásba kezdett, miközben az egyik cigarettája a szája sarkában, a másik a mosdó peremén füstölgött. Végül felöltözködött: először a fehér alsógatyáját, aztán a fekete zokniját vette fel, majd jött a mindig fekete, mindig bőr cipő – de a nadrágja még nem. És így mászkált fel-alá a lakásban. Így is reggelizett, szívott el még néhány cigarettát, majd végre magára kerítette az ingét is, és lassan, alaposan gombolkozott be. Elpiszmogott a gallérral, aztán a nyakkendővel, végül jött a zakó. A nadrágját csak a legeslegvégén, közvetlenül azelőtt vette fel, hogy kilépett volna a lakásból. Hogy ez mire volt jó neki, sose jöttem rá, de minden reggel végignéztem, és alighanem mély, gyógyíthatatlan sebeket hagyott a lelkemen. De volt neki egy másik, ha lehet, még különösebb szokása, az, hogy a frász jött rá minden egyes alkalommal, ha váratlanul megszólalt a telefon. Hát igen, Mad Max gyűlölte a telefoncsörgés hangját, ami különösen kegyetlen csapás egy olyan emberre, aki olyan irodában dolgozik, ahol legalább ezer telefon – plusz-mínusz egy-kettő – csörög egész álló nap, attól a pillanattól fogva, hogy Max reggel belép az irodába pontban kilenc nulla nullakor (mert természetesen sose késett), egészen odáig, amíg haza nem ment, pontban épp akkor, amikor rájött a fene nagy hazamehetnék. Nem csoda, hogy totál őrület volt abban a vacak kis queensi lakásban, ahol felnőttem. Főleg, ha megszólalt a telefon, és legfőképp, ha őt keresték. Pedig sosem ő maga vette fel, még ha akarta volna, az anyám, Szent Lea, akkor se engedte. Ő aztán a világ legkiválóbb nyomkeresőjének bizonyult, akárhányszor csak megszólalt a telefon, ész nélkül rohant, hogy felvegye, hiszen tudta, hogy minden egyes el nem hangzó csengetés megkönnyíti majd a dolgát, amikor a telefonbeszélgetés után meg kell nyugtatnia apámat. Ha pedig, egyes szomorú alkalmakkor, anyám kénytelen volt bejelenteni, hogy „Max, téged keresnek”, akkor apám lassan felemelkedett a székéből, és egy szál fényességes fehér alsógatyájában átlábalt a nappalin, be a konyhába, miközben magában azt mormolta, hogy ezek a rohadék, kibaszott, pimasz bugris idióta barmok, akiknek van pofájuk idecsörgetni ebbe a kibaszott lakásba tetves vasárnap délután… Amikor azonban odaért a telefonhoz, valami hihetetlenül bizarr dolog történt vele: hirtelen a másik énje, Sir Max kerekedett felül, ez a kifinomult, parádésan udvarias gentleman a makulátlan brit kiejtésével, mintha csak nem is látta volna sose azokat a lepusztult bronxi

utcákat, ahol a gyerekkorát töltötte – holott éppenséggel Angliában nem járt soha. Sir Max tehát imigyen szólt bele a telefonba: „Halló? Igen. Miben állhatok rendelkezésére?” És így tovább és tovább: még az ajkát is úgy csücsörítette, hogy attól csak még arisztokratikusabban csengett a hangja. Ó, hogyne, folytatta. Remek, az nagyszerű lesz. Értettem, köszönöm – és azzal Sir Max letette a kagylót, eltűnt, és a helyébe vissza is tért Mad Max. Ó, hogy az a kibaszott mocskos faszszopó, hogy van pofája idetelefonálni a kurva vasárnap kellős közepén… És mégis, dacára minden elmebajának, Mad Max volt a mosolygó edzője a gyerekkori baseball meccseimnek, aki felkelt vasárnap reggel, hogy dobáljon velünk egy kicsit; ő fogta a biciklimet, amikor először felültem rá, és amikor végre magamtól is tudtam már hajtani, ott szaladt mögöttem; ő jött be a szobámba éjjelente, ha a rémálom felébresztett, és addig simogatta a hajamat, míg el nem aludtam megint. Soha egyetlen iskolai meccsemet el nem mulasztotta volna, ott volt minden szülői értekezleten, az összes iskolai koncerten, mindenütt, ahol megmutathatta, hogy bízhatunk benne, és hogy szeret minket. Bonyolult egy ember volt ez az én apám: azzal a rengeteg eszével sokra, nagyon sokra vihette volna, mégis beleragadt a középszerbe, az érzelmei nem engedték tovább. Végül is mihez kezdett volna egy olyan ember, mint ő, a vállalkozások világában? Ott aztán nemigen tűrték volna el a viselkedését. Hány munkahelyről rúgták volna ki? És hány munkahelyet még csak meg sem tudott szerezni, mert a Mad Max-énje az útjába állt? A Stratton Oakmont azonban megváltoztatott mindent, Mad Max itt megtalálta azt a helyet, ahol szabadon kiadhatta a mérgét, senki meg nem büntethette érte. Sőt: egy Strattonita számára nemigen adódott kedvezőbb alkalom arra, hogy kimutassa a hűségét, mint hogy végighallgassa Mad Max acsarkodását, mert ennek fejében elnyerte a legfontosabbat: hogy az Életet élhette. Ha tehát Max baseball-ütője csapódott a kocsid szélvédőjének, vagy ott, mindenki előtt a sárga földig leugatott, az olyan volt, mint egy beavatási szertartás, úgy viselhetted az emlékét, akár egy kitüntetést. Volt tehát Mad Max és Sir Max, és most az a feladat állt előttem, hogy az utóbbit csalogassam elő. Az első kísérletemet az intimitásra alapoztam. Odapillantottam Kenny és Danny felé. – Mondjátok, srácok, nem akarnátok kimenni egy pár percre? Szeretnék egy kicsit kettesben beszélgetni az apámmal, oké? És nem vitatkoztak, de nem ám! Úgy söpörtek ki, hogy az apám és én még oda sem értünk a pár lépésre lévő pamlaghoz, amikor már hallottuk az ajtó becsapódását. Apám leült, rágyújtott egy újabb cigarettára, mélyre leszívta a füstöt, ahogy szokta. Én lezöttyentem a jobbjára, hátradőltem, feltettem a lábamat a dohányzóasztalka üveglapjára. És közben szomorúan mosolyogtam. – Fater, esküszöm, kinyír ez a rohadék hátfájás, tényleg kinyír – kezdtem rá a panaszkodásra. – Neked fogalmad sincs, mennyire tud fájni. Elkezdődik itt fenn, aztán lehúzódik ide a lábamba, le egész a bokámig, beleőrülök, esküszöm. Apám arca szinte azonnal ellágyult. Úgy tűnt, már az első kísérlet sikerrel járt. – Na és mit mondanak az orvosok? – kérdezte. Hmm… Hát ebben egy fia brit akcentus nem sok, annyi se volt. Másrészt viszont a hátam tényleg fájt, úgyhogy jelen esetben már ennek a kis sikernek is örültem. – Az orvosok? Azok meg mi a faszt tudnak? A műtétem óta sokkal rosszabbul vagyok. Ezek a barmok meg gyógyszerekkel tömnek, amiktől meg szétmegy a gyomrom, a fájdalom viszont marad – ráztam meg megint a fejem. – Jól van, apa, mindegy, nem akarlak ezzel is idegesíteni. Csak így elmondtam, hátha attól jobb lesz. – Levettem a lábam az üveglapról, hátradőltem, kitártam a karomat, mintha repülni akarnék. – Figyelj, apa! – duruzsoltam a fülébe. – Tudom,

hogy neked tisztára elviselhetetlen ez az őrültekháza, ami itt folyik, de hidd el nekem, van módszer ebben az őrületben, főleg akkor, amikor pénzt adok ki. Tudniillik nagyon fontos, hogy ezek az alakok álmodhassanak. És még fontosabb, hogy folyton le legyenek égve. De hát nézd csak meg őket! – intettem az ajtó felé. – Mennyi pénzt hoznak, és mégis mindegyik állandóan le van égve! Elköltik az utolsó fillérüket is, mert megpróbálnak lépést tartani velem. De hát nem tudnak, mert ahhoz nem keresnek eleget. Úgyhogy fizetésnaptól fizetésnapig bukdácsolnak, pedig évi több milliót kaszálnak be. Tudom, hogy ezt nehéz elképzelni, ahhoz képest, ahogyan te felnőttél, de hát ez van. – Viszont ameddig le vannak égve, addig könnyű őket ellenőrzés alatt tartani. Csak gondolj bele: mindegyiknek megvan úgyszólván mindene, háza, kocsija, jachtja, meg az összes többi vacak, de ha csak egyetlen egyszer nem kapják meg a fizetésüket, végük. Olyan ez, mintha aranyketrecbe zárnám őket. Már úgy értem, az igazság az, hogy tudnék nekik többet is fizetni, telne rá. De akkor nem volna ennyire szükségük rám. Ha viszont túl keveset fizetnék nekik, akkor meg meggyűlölnének. Úgyhogy épp annyit kapnak tőlem, amennyivel már szeretnek, de még szükségük van rám. És amíg szükségük van rám, addig félnek is tőlem. Apám tágra nyílt szemekkel hallgatta a mondókámat, itta minden egyes szavamat. – Egy napon – folytattam – mindaz, amit itt látsz, már nem lesz többé, és vége lesz ennek a hűségesdinek is. De amikor eljön az a nap, akkor azt akarom, hogy semmit, de semmit ne tudj arról, ami itt folyik. Ezért beszélek néha mellé. Nem azért, mert nem bízom benned, vagy mert nem tisztellek, vagy mert nem érdekel a véleményed. Éppen ellenkezőleg, apa. Azért hallgatok el előled dolgokat, mert szeretlek, mert csodállak, és mert meg akarlak védeni attól, ami itt történik majd, ha egy nap vége lesz mindennek. – De hát miért mondasz ilyeneket? – szólalt meg Sir Max aggodalmas hangon. – És miért kéne itt mindennek véget érnie? A cégek, amelyeknek a részvényeid forgalmazod, tökéletesen legálisak, nemdebár? – De, igen. Sőt, igazából mi is ugyanazt csináljuk, amit a többiek, csak éppen nagyban és sikeresebben, ami viszont ideális célpontot csinál belőlünk. Na, mindegy, nincs miért aggódnod. Csak épp rossz hangulatban vagyok, ennyi az egész. Minden rendben lesz, apa. Ekkor Janet hangja szólt bele a telefonba. – Bocs a zavarásért, de konferenciahívása van, Sorkin az, meg a többi ügyvéd. A vonalban várnak, és közben minden percért számláznak. Mondjam nekik, hogy várjanak, vagy inkább halasszuk el? Miféle konferenciahívás? Szó sem volt semmi ilyesmiről! De ebben a pillanatban rájöttem: Janet megpróbál kiszabadítani! Apámra néztem, megvontam a vállam, mintha csak azt akarnám mondani, hogy bocs, de nem tehetek róla, a konferenciahívás az konferenciahívás. Gyorsan átöleltük egymást, sebtiben bocsánatot kértünk egymástól, megígértem, hogy a jövőben kicsit kevesebbet költök majd, amely ígéretről mindketten tudtuk, hogy szart se ér. De mégis, az apám, aki úgy rontott be, mint egy oroszlán, most úgy ment ki tőlem, akár egy bárányka. És ahogy becsukódott mögötte az ajtó, gyorsan felvéstem az agyamba, hogy lepjem meg valami kedvességgel Janetet karácsonyra, akármekkora balhét csapott is nekem ma reggel. Aranyat ér az a lány, esküszöm, aranyat!

NYOLCADIK FEJEZET

A fényes ösvény Kábé egy órával később megláttam, hogy Steve Madden közeledik az iroda felé, az arcán magabiztos derű nyomaival. Az a fajta derű, gondoltam, amit akkor érez az ember, amikor tudja magáról, hogy pillanatokon belül olyan állatszámot rittyent itt nekünk, hogy csak na. Mire azonban a gondolat végére jutottam, Steve már odaért az irodába, és én megláttam a tekintetét – ó, borzalom! Maga a meztelen rémület! És ahogy öltözködik! Kész röhej. Mint egy lepukkant sportoló, miután becserélte a golfütőit egy vödör whiskyre meg egy menetjegyre – csak oda – az elvonókúrára. Röhejes, gondoltam, hogy Steve szakmája éppen a divat, közben meg ő ennek az egész planétának a legslamposabb embere. Jellegzetes példánya a művész-nyűvész alakoknak: a kezében egy szörnyeteg küllemű platformtalpú cipővel gázol át a városon, és hosszú magyarázattal kedveskedik boldog-boldogtalannak, annak is, akinek esze ágában sem volt megkérdezni, hogy miért éppen ilyen cipőt kell hordania minden magára valamit is adó kamaszlánynak jövőre. Ebben a szent pillanatban éppen gyűrött tengerészzakóban feszített, ami úgy lógott azon a girhes testén, mint valami tépett vitorla. De a többi ruhája se nézett ki sokkal jobban: egy tépett, szürke póló, meg egy fehér, lenyisszantott szárú farmer – mindkettő foltos – egészítette ki az együttest. A legdurvább azonban mégiscsak a cipője volt. Pedig az ember azt hinné, hogy aki mindenáron cipőtervezőként próbálja elismertetni magát, ad annyira az illemre, hogy legalább kisuvickolja a nyavalyás cipőjét aznap, mikor a részvényei a nyilvánosság elé kerülnek. De nem Steve Madden: ő bizony a nagy nap tiszteletére filléres, barna bőrcipőt húzott, ami azóta se látott cipőpasztát, hogy a borjút, akiből készült, levágták. És hát, természetesen, mi más fedte volna azt a néhány megmaradt kócos, eperszőke hajszálát, mint névjegyként is használatos királykék baseball-sapkája? A haját egyébként, már ahogy az a belvárosban szokásban volt, lófarokba fonta, a copfot befőttes gumival fogta össze. Steve kelletlenül megragadta a mikrofont, belenyögött néhány röpke öhömöt meg hahót, vagyis mindnyájunk számára világossá tette, hogy felkészült a mutatványára. Lassan – sőt, nagyon lassan – a Strattoniták is letették a telefonjukat, és előrehajoltak a székükben. Egyszer csak azt éreztem, hogy valahogy olyan furán vibrál a levegő a bal oldalamon. Mint egy miniatűr földrengés, olyan volt. Megfordultam, hogy megnézzem magamnak… Atyaisten, a dagadt Howie Gelfand! Kétszáz kiló, egy dekával se kevesebb! – Helló, JB – szólalt meg a dagadt Howie. – Tegyél már meg nekem egy szívességet, drága fiam, és adjál már el nekem még egy olyan tízezer Madden-papírt! Ugye, megteszed ezt Howie bácsinak? – És közben vigyorgott, fültől fülig ért a szája, aztán félredöntötte a fejét, átölelte a vállamat, amivel annyit akart mondani, hogy „ugyan, mit vacakolsz, hát haverok vagyunk, vagy nem?” Jó, hát tulajdonképpen kedveltem, dacára annak a ténynek, hogy egy kövér disznó volt, semmi más. De akkor is, ez a a húzása egy kicsit sok volt. Végül is, gondoljunk csak bele, egy újonnan kibocsátott Stratton-részvény az aranynál is többet ér. Számoljunk csak! Ha veszel egy részvényt, azzal két opció is jár, amely feljogosít, hogy még egy részvényt vegyél, épp csak valamivel az eredeti kibocsátási ár fölött. Jelen esetben ez utóbbi négy dollár volt: az opció

segítségével a további részvényeket négy ötvenért, illetve ötért kaphattad meg. Márpedig annyi nyilvánvaló, hogy ezek a részvények hamarosan messze túlszárnyalják ezt az összeget. Az átlagos új kibocsátás a Strattonnál kétmillió egységből állt, részvényenként négy dollárért: ebben önmagában még nincs semmi különös. Csakhogy, ugye, nálam egy egész focipályára való ifjú Strattonita vigyorgott, telefonált, erőszakoskodott: nem csoda, ha a kereset pillanatok alatt messze meghaladta a kínálatot. Nem csoda, ha a részvényeink ára már a kibocsátás napján húsz dollárra, ha nem többre szökött fel, úgyhogy ha egy ügyfélnek tízezer részvényt adok, azzal hatszámjegyű nyereséghez segítem, majdhogynem ajándékba. És ehhez képest már az sem számított sokat, hogy az ügyfélnek persze feladata is volt, nevezetesen hogy minden úgyszólván ajándéka kapott részvényért cserébe tízszer annyit gyűjtsön be a nyílt piacon, tőzsdezárás után. – Na, jó, rendben – mormoltam. – Megkapod a tízezer részvényedet, mert szeretlek, és tudom, hogy hűséges vagy. Csak, könyörgöm, fogyj már le egy kicsit, mielőtt elvisz egy szívroham! – Áldjon meg az Isten, JB, az Isten áldjon meg! – Gelfand vigyora még szélesebbre nőtt, tett egy testmozdulatot, amit kis jóindulattal akár meghajlásnak is felfoghattam. – Te vagy a Király… a Farkas! Te vagy… minden! Csak mondj bármit, parancsolj bármit, és én már… – Jó, jó – vágtam közbe –, csak húzz már a faszba innét, Gelfand. És vigyázz, nehogy a kölykök a részlegedről kifütyüljék Maddent, meg mindenféléket a fejéhez vágjanak! Komolyan beszélek, ha nem vetted volna észre! Howie apró tyúklépésekkel kihátrált a szobámból, közben úgy hajlongott felém széttárt karokkal, ahogy a királyoktól szoktak elbúcsúzni, ha az audiencia véget ért. Micsoda egy dagadt tetű, gondoltam magamban. De micsoda egy istenáldotta ügynök! Lágy volt és finom, akár a selyem. Ő volt az egyik első alkalmazottam, nem volt több tizenkilencnél, amikor hozzám került, és az első évében rögtön kétszázötvenezer dollárt szerzett, az idén meg már úton volt a másfélmillió felé! És közben változatlanul a szüleivel lakott. Ekkor újabb nyekegéseket ütötték meg a fülemet a mikrofonból. – Ööö… bocsássatok meg, mindnyájan… Szóval, azoknak, akik még nem ismernek, tehát az én nevem Steve Madden, én vagyok az elnöke a… De még be se fejezhette a mondatot, a Strattoniták máris rávetették magukat. – Tudjuk, ki a fasz vagy! – Jó a tökfödőd, haver! – Az idő pénz, térj már rá a kibaszott lényegre! És felhangzottak az első füttyök és pisszegések is, meg persze néhány kurjantás – aztán a terem egy csapásra megint elcsendesedett. Steve most engem keresett a tekintetével. A szája kinyílt, barna szeme csészealjnyira kitágult, akkorára, egy kicsit jojózott is velük, hátha ezzel sikerül egy kis figyelmet kikönyörögnie magának. Végül biccentett, vett egy mély lélegzetet, és rákezdte megint. – Hadd kezdjem azzal, hogy szólok néhány szót önmagamról, és a cipőiparról általában. Aztán, ha megengeditek, beavatnálak benneteket a cégem jövőjével kapcsolatos, nagyon is ígéretes tervekbe. Tehát. Tizenhat éves voltam mindössze, amikor elkezdtem dolgozni egy cipőboltban, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy felsöpörjek. És miközben a haverjaim járták az utcákat és csajoztak jobbra-balra, én tanultam és tanultam, megtanultam mindent, amit csak megtanulhattam a női cipők varázslatos világáról. – Nyomd már a pofádba a mikrofont, egy kurva szót se hallunk! – szakította félbe megint valaki. Steve engedelmeskedett.

– Ja, igen, bocs. Szóval… ott tartottam, hogy amióta csak az eszemet tudom, a cipőiparban tevékenykedem. Az első igazi melóm egy kis kócerájban volt, ahol raktáros lettem, aztán felküzdöttem magam eladónak. És ekkor történt, hogy… szóval… persze még ekkor is csak afféle kiskölyök voltam még… na szóval egyszer csak beleszerettem a női cipőkbe. Tudjátok, hogy van ez… És tényleg, nekilátott, hogy töviről hegyire elmagyarázza, miképpen sikerült már kamaszkorában fülig belepistulnia a női cipőkbe, hogyan – már nem emlékezett rá, hogy pontosan mikor – ismerte fel, micsoda beláthatatlan távlatok nyílnak a női cipők tervezői előtt, hála a pántok, a sarkak, a pertlik és a leffentyűk megszámlálhatatlan variációinak, az ezer és ezer anyagnak, amivel dolgozhatnak, meg annak a rengeteg cicomának, amikkel felékesíthetik a termékeiket. Aztán rátért arra az utánozhatatlan élményre, amit akkor érzett, ha a kezével végigsimított egy cipellőn, ha az ujjait beledughatta egy topánkába… Ezt a pillanatot használtam ki, hogy körülnézzek egy kicsit a termen. Akármerre néztem, értetlenkedő tekinteteket láttam a Strattoniták arcán, még a gyakornokokén is, pedig tőlük igazán elvárná az ember, hogy legalább egy kicsit megértőek legyenek: de még ők is csak néztek, a csodálkozástól félrebillent fejjel, néhányan még a szemükkel is összevissza gurigáztak. És aztán, mintegy varázsütésre, megindult az összehangolt támadás. – Tetves buzi! – Kit érdekelnek a beteges hajlamaid? – Perverz köcsög! És fújolások, fütyülések, sziszegések, lábdobogások mindenünnen – csupa félreérthetetlen jelzés, hogy íme, kezdetét veszi a szónok megkínzatása. Felbukkant Danny is. – Itt dögöljek meg, ha egy kibaszott szót is értek ebből az egészből – motyorászta. – Hát én se – bólogattam –, de legalább aláírta a kötelezvényt. Kár, hogy nem tudjuk ma elkészíteni a szerződést, de hát ilyen ez a világ, minden, csak nem tökéletes. Viszont most már abba kéne hagynia ezt a szarozást, különben ezek elevenen megnyúzzák – csóváltam a fejem. – Tényleg nem értem. Átvettem vele a szövegét, akkor úgy látszott, minden oké. Pedig a cégével tényleg nincs baj. Elég lenne, ha arról mesélne valamit. Jó, értem, tudom, hogy a haverod, meg minden, de hogy egy ekkora faszfej legyen valaki! – Mindig ilyen volt, már az általánosban is – hörögte Danny. – Na mindegy – vontam meg a vállam. – Adok neki még egy percet, aztán odamegyek. Steve ekkor ránk nézett, és szinte láttam a verítéke páráját a feje körül. Az ingén izzadságfolt éktelenkedett, akkora, mint egy jól megtermett krumpli. Odaintettem neki, hogy húzzon bele, még suttogtam is, hátha le tudja olvasni a számról, hogy be-szél-jen vég-re a CÉGÉRŐL! – Nos, rendben – bólintott –, talán valóban itt az ideje, hogy szóljak néhány szót a Steve Madden Shoes kezdeti korszakáról, hogy aztán rátérhessek a fényes jövőre! Ez utóbbi két szó némi lidércnyomásos fejrázást és szemforgatást váltott ki a hallgatóságból, de a terem legalább egy pillanatra elcsendesedett. – A zsebemben egyezer dollárral és a kezemben egyetlen pár cipővel indítottam meg a céget – zendített rá Steve. – A cipő a Marilyn névre hallgatott (te jóságos atyaszentúristen, gondoltam) és olyan volt, mint egy westerncsizma. Gyönyörű cipő volt, nem a leggyönyörűbb, amit valaha készítettem, de azért mégiscsak csudaszép. Nos, akárhogy is, de valahogy sikerült megoldanom, hogy hitelt szerezzek ötszáz pár elkészítésére, aztán ezekkel vándorútra indultam, a kocsim csomagtartójából árultam őket boltról boltra járva. Hogyan is írhatnám le nektek ezt a cipőt, hogy értsétek? Na, lássuk csak… hát elég vastag talpa volt, a lábujjaknál nyitott, de a felsőrésze… Na, mindegy, azt hiszem, ez nem annyira fontos. Lényegében azt

akarom mondani, hogy ez a cipő olyan kis jópofa volt, értitek? Igen, azt hiszem, ez a lényege a Steve Madden-féle cipőknek, hogy olyan kis jópofák. – Na, a lényeg az, hogy az a cipő, ami úgy istenigazában fellendítette a Steve Maddencéget, azt úgy hívták, hogy Mary Lou, és hát ez a cipő… Nos, hát ez aztán különleges egy cipő volt! Te jó isten, mekkora egy okádék barom! – gondoltam, de Steve csak folytatta. – Messze, messze megelőzte a korát! – és azzal legyintett egyet, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy erről most nem beszél többet, hiszen úgyis értjük. De persze csak azértis dumált tovább. – Na, azért valahogy csak megpróbálom elmesélni nektek, hogy nézett ki ez a cipő, mert azt hiszem, ez a legfontosabb. Tulajdonképpen a hagyományos Mary Jane folytatása volt, csak ezúttal fekete bőrből, viszonylag vékony kis bokapánttal. De a lényeg mégsem ez volt, hanem megemelt orr! Ti, lányok, akik itt ültök, nyilván értitek, miről beszélek. Hát arról, hogy ez a cipő, ez aztán nagyon nagy szám volt! – itt megállt, nyilván tapsra várt a titkárcsajszik részéről, de azt aztán várhatta, legfeljebb további néhány fejcsóválást tudott bezsebelni. Aztán jött megint az a rémisztő, mély csend, amit Kansas államban lehet hallani pár perccel a tornádó kitörése előtt. A szemem sarkából észrevettem, hogy egy papírrepülő hasítja át a terem levegőjét, de láthatóan még nem sikerült megtalálni a célpontját. Na, legalább egyelőre nem hajigálták meg semmivel. De tudtam, hogy most már az se várat magára sokáig. – Kezdenek kiakadni a bennszülöttek – súgtam oda Dannynek. – Asszem, az lesz a legjobb, ha felmegyek. – Ha te nem, akkor én megyek. Bazmeg, ettől mindjárt elhányom magam! – Na jó, akkor én indulok – mondtam, és nyílegyenesen megindultam Steve felé. Az meg csak zengte, zengte a kibaszott Mary Lou dicséretét. Amikor odaértem, és kitéptem a kezéből a mikrofont, épp ott tartott, hogy bizony ám, ez a kiscsaj, ez volt aztán a tökéletes menő cipő, ráadásul az ára is oké volt, és tartós, de mennyire, hogy! Akkor viszont úgy kaptam ki a kezéből a mikrofont, hogy ideje se maradt észrevenni, ki követte el a merényletet ellene – igaz, addigra már annyira beleszédült a saját cipői dicséretébe, hogy még izzadni is elfelejtett. Sőt, az se tűnt fel neki, hogy mindjárt meglincselik. – Mit művelsz? – sutyorogta a fülembe. – Nem látod, hogy imádnak? Nyugodtan ülj vissza, kézben tartom a dolgokat! – Húzz innét a picsába, Steve! – vontam össze fenyegetően a szemöldökömet. – Annyira imádnak, hogy mindjárt megdobálnak paradicsommal! Nem látsz a szemedtől? Asszed, érdekli őket az a kurva Mary Lou? Egy valami érdekli őket, hogy eladják a hülye részvényeidet, hogy pénzt csináljanak belőle! Na, eridj szépen oda Dannyhez, pihenjél, mielőtt ezek itt feljönnek, és letépik a fejedről az idétlen baseballsapkádat, hogy könnyebben megskalpolhassanak! Steve végre feladta, és elvánszorgott onnét. Felemelt kézzel csendre intettem a termet, mindenki azonnal el is hallgatott. Most már ott volt a mikrofon, szinte érintette a számat, úgyhogy kellően gúnyos hangon megszólalhattam. – Hát jó, akkor nagy-nagy tapsot kérek mindenkitől Steve Maddennek és az ő egyedülálló cipőinek. Most, hogy végre hallottam ezt a sok szépet a gyönyörűséges Maryről, a legszívesebben azonnal rávetném magam a telefonra, hogy felhívjam mind az összes ügyfelemet. És tőletek is azt kérem, méghozzá mindnyájatoktól, a gyakornokokat is beleértve, hogy csapjátok össze a tenyereteket, éljen Steve Madden, és a szexi kis cipőcske, Mary Lou! – és ezzel én magam is a hónom alá kaptam a mikrofont, és tapsolni kezdtem. És, lássunk csodát: kitört a tapsvihar! Tomboltak mind a Strattoniták, a kezükkel, a lábukkal, a szájukkal meg kurjongattak, mint a veszettek, alig lehetett csendre inteni őket. Megint a kezembe vettem a mikrofont, hogy csendre intsem őket, ezúttal azonban hiába, nem bírták

abbahagyni az ünneplést. Végül azért valahogy csak elcsendesedtek. – Rendben, köszönöm – mondtam. – Most, hogy végre helyreállt a rend, szeretném tudatni veletek, hogy nem teljesen véletlen ám, hogy Steve ennyire magán kívül van. Vagyis, más szóval: őrült, de van benne rendszer. Először is, ugye, ne feledkezzünk meg arról, hogy ki ez a fickó: egy kreatív zseni, vagyis per definitionem van benne valami őrült. Már csak az imázsa miatt is kell, hogy legyen. Közben mély meggyőződéssel bólogattam, magamban viszont azon töprengtem, van-e egyáltalán valami értelme annak, amit dumálok. – Na, most akkor figyeljetek, méghozzá nagyon – folytattam azért mégiscsak. – Steve rendelkezik egy olyan képességgel, illetve van neki egy különös tehetsége, ami jóval több annál, mint hogy pusztán meg tudja érezni a jövő évadra érvényes cipődivatot. Steve ennél sokkal komolyabb fickó, ő nem megérzi a jövő trendjét, hanem éppenséggel ő teremti meg. – És tudjátok ti azt, hogy mennyire ritka egy képesség ez? Hogy valaki megalkosson egy divattrendet, és azt aztán valósággá is tegye? Ilyen emberek, mint Steve, egy évtizedben csak egyszer születnek. De ha egyszer megszületnek, olyan népszerűek lesznek, mint mondjuk Coco Chanel vagy Yves Saint Laurent vagy Versace, vagy Armani, vagy Donna Karan… vagy akárki ezek közül. Tettem néhány lépést az én drága közönségem felé, lehalkítottam a hangomat, mint egy prédikátor, amikor rátér az igehirdetés lényegére. – És ha már egy ilyen embert, mint Steve, a lobogónkra tűzhetünk, hát tegyünk meg mindent, hogy a cégét elérhetetlen magasságokba, a világűrbe repítsük! És most jól jegyezzétek meg, amit mondok! Ez az a cég, amire a megalakulásunk óta várunk. Most, hogy megvan, a Stratton történelmében új fejezet nyílik. Mert most végre itt van… És így tovább, és így tovább, már azt se tudtam, miket beszélek, csak a várható haszon számadatai kerengtek a fejemben. A félelmetes erejű szám, a húszmillió dollár bugyborékolt az agyamban. Tisztességes becslés volt, úgy éreztem, ráadásul igen egyszerű számítások alapján jutottam erre a végeredményre. Kibocsátottunk tehát kétmillió részvényt: ebből egymilliót a patkánylyukaink vásároltak fel. Ezeket à öt dollárért visszavásárlom tőlük, és a Stratton számláin helyezem el őket. Aztán kihasználom a Stratton hatalmát, meg azt, hogy a mai események után mindenki annyi részvényt vesz, amennyit csak tud, és ezzel felverjük a papír árát húsz dollárra, azaz tizennégy-tizenöt dolláros haszonra tehetünk szert. Sőt, még csak nem is nekem kell intéznem a részvény árának felverését, a Wall Street megteszi nekem azt a szívességet, hogy elvégzi helyettem a piszkos munkát. Amíg a többiek úgy gondolják, hogy én majd úgyis visszavásárlom tőlük, amit eladtam nekik, méghozzá a lehető legmagasabb áron, majd csak feltornásszák, oda, ahova én akarom. Nekem csak annyit kell tennem, hogy kiszivárogtatok néhány szót néhány kulcsszereplőnek, a többi meg már megy magától. (Legalábbis idáig mindig így alakult.) Ha a városban azt beszélik, hogy a Stratton húsz dollárjával hajlandó felvásárolni, ahány részvényt csak tud, azonnal mozgásba lendül a gépezet. Hihetetlen! Hogy ennyi pénzt lehessen szerezni teljesen legálisan! Jó, mondjuk, ez a dolog a patkánylyukakkal, ennél láttam már törvényesebbet is, de bizonyítani, ugye, azt is lehetetlen. Ó, a kapitalizmus gyönyörűséges, zabolázhatatlan szelleme! – …akár az űrhajó: és egyre csak tovább és tovább! Ki láthatja előre, hol végződik ennek a papírnak az ára? A húszasok tartományában? A harmincasokéban? Ugyan! Még ha csak félig van igazam, ezek a számok akkor is nevetségesen alacsonyak! Közel sem járunk ahhoz, amire ez a cég képes. Egy szempillantás, és máris az ötvenesek világában járunk, ha nem a hatvanasokban! És nem a messzi jövőről beszélek! Hanem a máról, erről a pillanatról, amikor épp ezeket mondom nektek.

– Figyeljetek ide! A Steve Madden Shoes pillanatnyilag a legmenőbb az egész nőicipőpiacon. A megrendelések már most átütik a plafont. Mindegyik áruház Amerikában, a Macy, a Bloomingdale, a Nordstrom, a Dillard, a mi cipőinkkel tölti fel a raktárait. Mert ezek a cipők olyanok, hogy maguktól repülnek le a polcokról! – Mindnyájan tudjátok, legalábbis remélem, hogy tudjátok: mint tőzsdei alkuszoknak, vannak bizonyos kötelezettségeitek az ügyfeleitekkel szemben, szakmai kötelességetek, hogy úgy mondjam, nevezetesen az, hogy emeljétek fel a telefont, de ebben a szent pillanatban, és tegyetek meg mindent, ha kell, kaparjátok ki a szemüket, de vegyétek rá az ügyfeleiteket, hogy vegyenek annyi Steve Madden részvényt, amennyit csak tudnak. Őszintén remélem, hogy ezzel a kötelességetekkel ti magatok is tisztában vagytok, mert ha mégsem, akkor kénytelenek leszünk egy komoly, nagyon komoly beszélgetésre leülni a mostani értekezlet után. – Kötelezettségeitek vannak! Az ügyfeleitekkel szemben! A céggel szemben! De főként önmagatokkal szemben, a kutyaistenit neki! Úgyhogy az lesz a legjobb, ha lenyomtok az ügyfeleitek torkán húszezer részvényt, ha belefulladnak, akkor is! Mert hiszen minden egyes dollár, amit az ügyfeleitek befektetnek, lapátszámra özönlik vissza hozzájuk! – Tudom, most folytathatnám az előadást a Steve Madden fényes jövőjéről. Beszélhetnék az alapokról: az újonnan nyíló márkakereskedésekről, vagy arról, hogy a gyártási módszerünk messze költséghatékonyabb az összes konkurensünkénél, vagy arról, hogy a cipőink már most olyan híresek, hogy még reklámra sincs szükségük, és hogy milliókat fizetnek a szabadalmaztatott tervrajzainkért, beszélhetnék én itt napnyugtáig. De minek? A lényeg úgyis egy: hogy az ügyfelek azt akarják, hogy a részvényeik felfelé menjenek. Itt lassítottam egy kicsit, úgy folytattam. – Srácok, bármennyire szeretném is, én nem emelhetem fel a telefont, és nem kínálhatom ezeket a részvényeket az ügyfeleknek. Egyedül ti tehetitek ezt meg, úgyhogy lendüljetek szépen akcióba! Mert száz szónak is egy a vége, itt egyedül ez a fontos: az akció. Akció nélkül a legjobb szándék is csak az marad, ami: szándék. Mély lélegzetet vettem, hogy folytathassam. – És most arra kérlek, hogy vessetek egy pillantást lefelé – a két karommal mutattam nekik, hogy hová: az asztal lapjára. – Gyönyörködjetek el ebben a szépséges, fekete dobozban ott az orrotok előtt. Látjátok? Nos. Ez egy viszonylag új, de zseniális találmány, úgy hívják: telefon. Betűzöm: T-E-L-E-F-O-N! És tudjátok, mi ennek az egyetlen baja? Hát az, hogy magától képtelen tárcsázni. Hát igen. Úgyhogy kénytelenek lesztek magatok a kezetekbe venni, mert addig ez csak egy műanyag vacak, semmi egyéb, de ha kézbe veszitek, maga a megtestesült M16-os. De ahhoz már egy kiképzett tengerészgyalogos kell, aki tudja, hogyan kell meghúzni a ravaszt, csak az ő kezében lesz az M16-os igazi halálos fegyver. Ahogy a ti kezetekben a telefon, barátocskáim, kiképzett Strattoniták, profi gyilkosok, akiknek nem lehet nemet mondani. Aki le nem teszi a telefont, amíg az a nyavalyás vagy vesz részvényt, vagy megdöglik. Ide olyanok kellenek, akik tudják, hogy egy telefonhívás egyenlő egy üzlettel, és csak egy kérdés van, ki ad el kit. Ti adtatok el? Voltatok elég pengék, motiváltak és kemények, hogy a kezetekbe vegyétek a dolgokat, és eladjatok neki? Vagy az ügyfél adott el titeket? Hogy most nincs mozgatható pénze, momentán nem kíván invesztálni, meg hogy megbeszéli a feleségével meg az üzlettársával meg a kibaszott Mikulás bácsival személyesen? Undorodva megráztam a fejemet, meg a szememmel is jojóztam kicsit. – Úgyhogy nem elfelejteni, a kurva anyját, hogy a telefon az asztalon, az egy halálos fegyver. És egy Strattonita kezében egy számít, pénzt vagy életet. És ezzel tesszük a helyére a dolgokat! – megálltam, hagytam, hogy az utolsó két szó visszhangozzék még egy ideig a teremben. – Csak vegyétek fel azt a telefont, mondjátok bele, amire tanítottalak benneteket, és olyan hatalmasak lesztek, mint a leghatalmasabb elnök-vezérigazgató ebben az országban. És

nem érdekel, hogy a Harvardról van a diplomátok, vagy a kukából: azzal a telefonnal a kezetekben mindent megszerezhettek. – Az a telefon pénzt jelent. És nem érdekel, hogy miféle személyes problémáitok vannak éppen, mert bármennyi van, pénzzel mindegyik megoldható. Igen, a pénz az eddig megismert leghatásosabb problémamegoldó eszköz, és aki mást mond, az faszságot mond. Le merem fogadni, aki bármi mást mond, az soha a kurva életében egyetlen kibaszott fillért se keresett. Pedig a pénz, az jó. És kell, hogy legyen. – És nehogy azt higgyétek, hogy a szegénységben bármilyen nemesség van. Voltam én már gazdag, meg voltam szegény is, és ha választhatok, hát én a gazdagságot választom. Én ha gazdag vagyok, a limuzinom hátsó ülésén, kétezer dolláros öltönyben találom ki, hogy mi legyen, hogyan oldjak meg egy problémát, és ha így áll a dolog, akkor már mindjárt nem is akkora nagy az a probléma. A nagyobb hatás kedvéért most már a vállamat is megráztam. – És ha valaki esetleg azt hinné, hogy hülyeségeket dumálok, az húzzon innét a picsába! Igen, húzzon kifele az irodámból, menjen dolgozni a McDonald’sba, vagy a Burger Kingbe, vagy ahova felveszik! – De mielőtt bárki is kimenne ebből a teremből, ahol nélküle is csupa győztesek vannak, azt ajánlom, nézzen vissza és jól jegyezze meg a többiek arcát, mert egy napon, és a nem is olyan távoli jövőben, amikor ott áll a lerobbant tragacsával a pirosnál, akkor megáll mellette egy álom vadiúj Porsche, a volánjánál a volt íróasztalszomszédjával, meg a vadiúj, dögös feleségével! Te meg, kishaver, mész haza a csomagtartódban egy nejlonzacskó leértékelt semmivel. Lenéztem a közönségemre, szemközt magammal megpillantottam egy fiatal Strattonitát, az arcán a leghatalmasabb pánikkal. Rámutattam, úgy folytattam tovább. – Mi? Asszed, hazudok? Mert ez még csak a kezdet! És aztán csak egyre rosszabb lesz! Figyelj, ha méltósággal akarsz megöregedni, ha úgy akarsz megöregedni, hogy megmaradjon az önbecsülésed, akkor most rögtön gazdagodj meg! Azok az idők, amikor az ember bedolgozta magát egy nagyvállalathoz, aztán kúszott felfelé a ranglétrán egész a nyugdíjig, azok véget értek. Ha a nyugdíjban reménykedsz, jobb, ha újragondolod az életedet. A jelenlegi inflációs rátánál maximum annyira számíthatsz, hogy bedugnak valami öregek otthonába, aztán egy bajszos-izmos kétszáz kilós jamaicai nyanya papit töm a pofádba. És ha nem viselkedsz, leken egyet. – Szóval még egyszer mondom. Tartozás van a hitelkártyádon? Akkor emeld fel a telefont, és tárcsázz. – A főbérlőd ki akar rakni? Ez a baj? Akkor telefont felvesz, tárcsáz. – A csajod basztat, hogy húzz a fenébe, lúzer vagy? Telefon, tárcsa. – Azt akarom, hogy egyszer és mindenkorra vége legyen minden problémátoknak, mert gazdagok lettetek. És ezért azt akarom, hogy gyerünk, menjetek a problémáitok elé! Menjetek ki az utcára, költsétek a pénzt! Azt akarom, hogy szorítsátok sarokba magatokat! Hogy akkora szarba kerüljetek, hogy ha csak egyszer is hibáztok, ne legyen más választásotok, csak a siker. – És ezért azt mondom, tegyetek úgy, mintha! Mintha már most gazdagok volnátok: és akkor gazdagok is lesztek. Tegyetek úgy, mintha feltétel nélkül bíznátok magatokban, és akkor mindenki bízni fog bennetek. És főként, tegyetek úgy, mintha már minden bejött volna, és akkor, esküszöm nektek, ez olyan biztos, mint ahogy most itt állok és beszélek, hogy egy szép napon be is jön minden! – Na. Ez a mostani üzlet kábé egy óra múlva beindul. Úgyhogy húzzatok a kibaszott telefonotokhoz, és hívni őket, bazmeg, ától cettig az összes ügyfelet, és nem ejtünk hadifoglyokat! Telefonterroristák vagyunk! Legyetek vérengzőek! Pitbullok! Ha pontosan azt csináljátok, amit mondok, higgyétek el, pár óra, és magatokban ezerszer mondtok köszönetet

nekem, az ügyfeleitek meg kaszálnak, mint a gép! Azzal otthagytam a szószéket, és közben már hallottam, ahogy a terem megtelik a Strattoniták zsinatolásával, ahogy egyenként felemelik a telefonjukat, és hívják az első ügyfelet, hogy ha kell, kitépjék a szemgolyóikat is, ahogy javasoltam nekik.

KILENCEDIK FEJEZET

Az ártatlanság vélelme Délután egy óra nulla nullakor a nagyokosok odalenn, a Kötvénykereskedők Országos Szövetségében (rövidítve NASD) nyilvánossá tették a Steve Madden Shoes papírjainak kereskedelmét a NASDAQ tőzsdéjén. A SHOO kódnevet kapta, kiejtve sú, mint maga cipő, hát nem aranyos? És híven nemes hagyományaikhoz, a fejükkel a seggükben voltak kedvesek rám hárítani azt a megtisztelő feladatot, hogy az első kötvény árát én szabjam meg, én, a Wall Street farkasa. Újabb mérföldkő azoknak az üzletpolitikai baklövéseknek az országútján, amely oda vezetett, hogy valamennyi papír, amit a NASDAQ kibocsátott, már eleve manipuláltan jött a világra, még akkor is, ha a Stratton Oakmont véletlenül valahogy kimaradt a buliból. Hogy erre mi szükség volt, azon gyakran én magam is eltűnődtem, végül rájöttem, hogy azért, mert a NASD önszabályozó testület, vagyis a saját tagjai a tulajdonosai – köztük, mi tagadás, a Stratton Oakmont is. Összegezve tehát: a NASD egyetlen igazi célja az volt, hogy úgy tegyen, mintha a vásárló oldalán állna, miközben nem áll a vásárló oldalán. De igazából még csak nem is nagyon tettek úgy. Megelégedtek némi kozmetikázással, amennyivel elkápráztathatták a SEC, az őket felügyelő testület szemét. Tehát nem a kereslet és a kínálat mérlege szabta meg a részvények indulóértékét, hanem az, aki a papírt aláírta, jelen esetben csekélységem. Úri szeszélyemtől függött. Így tehát olyannyira voltam szeszélyes, amennyire csak tudtam. Öt-ötvennel nyitottam, ezáltal rögtön egyedülállóan fényes lehetőséget kínáltam magamnak, hogy visszavásároljam azt az egymillió egységet, amit a patkánylyukaknak adtam el. És hiába is tagadnám, hogy a kis patkánylyukak szívesen adták volna soookkkal többért, nem volt választásuk. Ez a visszavásárlás már előre le volt vajazva, akármennyire is tiltja az ilyesmit a szabályzat; és így is kerestek egy-ötvenet kötvényenként azért, hogy nem csináltak semmit és nem kockáztattak semmit – úgy vették meg és adták el a kötvényeket, hogy még csak a kereskedelmi illetéket sem kellett megfizetniük. És ha a továbbiakban is akartak keresni, méghozzá könnyen és sokat, akkor csak tartsák magukat a kialakult etiketthez, miszerint kussolnak, legfeljebb annyit mondanak, hogy köszönöm, Jordan, és ha valami szövetségi hatóság esetleg később kérdezősködni kezdene, hogy hát minek adták el a papírjaikat ilyen kevésért, akkor lehazudják a csillagokat is az égről. Na, mindegy, a lényeg az, hogy nemigen akadt miért kétségbe vonni az észjárásom helyességét. Egy óra nulla háromkor, három perccel az után, hogy visszavásároltam a patkánylyukaktól a kötvényeket à öt-ötvenért, a Wall Street már fel is tornászta az árfolyamot tizennyolc dollárra. Vagyis tizenkét és félmillió dollár hasznot zsebeltem be – tizenkét és félmilliót, három perc alatt! Meg még egy milliócskát beruházási banki járulékokban, néhány nap múltán pedig újabb három-négy millió üti a markomat, amikor beszedem az áthidalási kölcsönöket, amiket szintén a patkánylyukaknak adtam. Ó, ezek a patkánylyukak! Micsoda egy remek ötlet! És Steve volt az én első számú patkánylyukam, egymillió kétszázezer részvényt tartott magánál a számomra – éppenséggel azokat, amiket a NASDAQ utasítására kénytelen voltam szétosztani. Na már most a jelenlegi árfolyamon részvényenként tizennyolc dollárjával az összes levonás után annyit jelentett, hogy Steve majdnem tízmillió dolláromat őrzi. A Farkas újra támad!

Innentől kezdve derék Strattonitáim feladata, hogy ezeket a felértékelt részvényeket eladják az ügyfeleiknek. Nemcsak azt az egymilliót, amit már elve szétosztottak, amikor megkezdődött a részvények árusítása, de az én egymilliómat is a patkánylyukaknál, meg azt a háromszázezer áthidalási kölcsönt, amit néhány nap múlva majd én vásárolok vissza… Meg azt a néhányat, amit kényszerűségből osztottam szét különböző brókercégek között, hogy aztán ők vigyék fel az árfolyamot tizennyolc dollárra, így elvégezvén helyettem a piszkos munkát. Aztán majd szép csendben eladják a maguk részvényeit is a Stratton Oakmontnak, persze miután levették a maguk hasznát. Mindent összevéve a nap végére mintegy harmincmilliót kell összeszedniük. Ezzel már nemcsak az összes kiadásunkat fedezhetjük, de még tartalékunk is lesz arra az esetre, ha valami nyomorult gerilla-bróker megpróbálkozna azzal, hogy elad néhány részvényt, ami egyébként egyáltalán nem is az övé, abban a reményben, hogy így lejjebb tornázhatja az árfolyamot, aztán majd olcsóbbért vehet magának. De hát harmincmillió, az semmi az én vidám kis bandámnak, különösen a ma reggeli lelkesítő beszédem után. Ebben a szent pillanatban épp a terem közepén álltam, mellettem Steve Sanders, a fő brókerem. Az ő válla felett néztem a számítógép képernyőjét, de a másik szememmel az üvegfal mögött elterülő látképet pásztáztam. Az üveglap túlsó oldalán vérpezsdítő látvány tárult a szemem elé: a telefonjukba ordítozó brókerek, akár a harci táncot lejtő indiánok, és a közülük szinte másodpercenként kirobbanó titkárnőcskék lobogó szőke hajjal, mély ruhakivágással, ahogy odarontanak az üveghez, a mellüket nekinyomják, hogy átnyújtsanak egy-egy vásárlási jegyzetet az üveg alján lévő szűk kis nyíláson. Ott átveszik tőlük, és már megy is a jegyzék a számítógépes rendszerbe, és már fel is tűnik, itt, Steve képernyőjén, ő pedig végrehajtja a végrehajtandókat, szigorúan a szabályok szerint. Néztem, néztem a képernyőn felvillanó narancsszín számokat, és büszkeség töltött el, ha arra gondoltam, hogy a SEC két húgyagyú tisztviselője eközben ott ül a konferenciatermemben, és történelem előtti adatokat tanulmányoz, füstölgő mordályokon hüledezik, miközben én gépfegyversorozatokat adok le éppenséggel az orruk előtt. De hát nyilván azzal vannak elfoglalva, hogy épp halálra fagynak – miközben mi minden egyes szavukat lehallgatjuk. Eddigre már vagy ötven brókercég beszállt a felvásárlási lázba – azzal a közös céllal, hogy a felvásárolt részvényeket szép sorjában eladják a Stratton Oakmontnak a lehető legmagasabb áron. És, ha így folytatják, márpedig így folytatják, hogyan is állíthatná a SEC, hogy én állok az egész mögött, én vertem fel az árfolyamot tizennyolc dollárra? Egyszerű, elegáns megoldás volt ez. Hát ki hibáztathatna olyasmiért, amit nem én követtem el? Sőt, én tulajdonképpen egész nap mást se csináltam, csak eladtam. És a többi brókercég is kapott tőlem annyit, amennyivel megnedvesítheti a csőrét, és ami elég lesz nekik ahhoz, hogy a továbbiakban is együttműködjenek velem – de azért annyit nem, hogy problémákat tudjanak okozni nekem a nap végén, amikor összevásárlom valamennyi részvényemet. Nem mondom, volt mit mérlegelnem – cserében viszont a többi brókercég tartotta a hátát, ők tornászták fel a Steve Madden Shoes árfolyamát, a SEC hiába is próbálna kekeckedni, az ártatlanság vélelmének elve koppintana az orrukra. Mielőtt kimentem volna a teremből, még gyorsan kiadtam Steve-nek a napiparancsot, hogy ne hagyja tizennyolc dollár alá esni az árfolyamot. Végül is nem állt szándékomban kifosztanom az egész Wall Streetet, szükségem volt még rájuk.

TIZEDIK FEJEZET

Az aljas kínai Négy óra nulla nullára történt valami, aminek helye volna a rekordok könyvében. A tőzsdei munkanap véget ért, és a Dow Jones harsonái mindenhol, mindenkinek szétkürtölték a hírt, hogy a Steve Madden Shoes részvényeit vették a leglázasabban Amerikaszerte, sőt az egész világon,. Az egész világon! Micsoda pofátlanság! Micsoda égbekiáltó pofátlanság! Hát igen, a Stratton Oakmontnak volt hatalma, sőt a Stratton Oakmont maga volt a hatalom, én pedig, a Stratton Oakmont főnöke, valósággal belegabalyodtam abba a hatalomba, aminek ott ültem a legtetején. Éreztem, ahogy a hatalom érzése átjárja az egész testemet, megrezgeti a szívemet-lelkemet, átjárja a májamat, átkacskaringózik a bordáimon. Eddigre már több mint nyolcmillió kötvény cserélt gazdát, zárásra alig volt valamivel lejjebb az árfolyam tizenkilenc dollárnál, tehát egyetlen nap alatt majdnem ötszáz százalékos volt a növekedés: ez volt a valaha tapasztalt legnagyobb ugrás a NASDAQ, a NYSE, az AMEX, és egyáltalán a világ összes tőzsdéjének történelmében. Igen, az egész világon, ideértve a jeges norvég pusztaságot az OBX, az oslói tőzsde körül, vagy a kenguruk paradicsomát az ASX mellett a messzi Ausztráliában. Én magam szerényen, szórakozottan álldogáltam a terem üvegfalának dőlve, a karomat keresztbe fontam a mellkasom alatt, akár a legyőzhetetlen harcos az ütközet után. A zaj még mindig odahallatszott, de már nem volt olyan falrengető, mint korábban, elcsendesedett, lenyugodott. Már-már ünnepeltünk. A kezemet a nadrágzsebembe mélyesztettem, hogy ellenőrizzem, megvan-e még mind a hat Quaalude-tablettám, nem ejtettem-e ki, vagy nem szívódtak-e fel a semmibe. A Quaalude az olyan, hogy szeret néha elveszni, bár legtöbbször a rejtély megoldása mégiscsak az, hogy egy kedves barátod lenyúlta – vagy annyira beálltál, hogy már nem is emlékszel rá, mikor bevetted. Ezt hívják a Quaalude-mámor negyedik fázisának: és ez a legveszedelmesebb, az amnéziás fázis. Egyébként az első a zsibbadó fázis, a második a dünnyögő, a harmadik a nyáladzó és a negyedik, mint talán már említettem, az amnéziás. Hálistennek, a drogok istene kegyes volt hozzám, a tablettáim nem tűntek el. Egy pillanatig csak az ujjaim hegyén görgettem őket, de már ettől is megmagyarázhatatlan örömérzés fogott el. Aztán nekiláttam, hogy kiszámítsam, mikor vegyem be őket: úgy fél öt tájban, úgy határoztam, tehát huszonöt perc múlva. Akkor még marad tizenöt percem, hogy megtartsam a délutáni értekezletet, sőt még arra is szakíthatok időt, hogy felkészüljek a délutánra tervezett züllési aktusra; a mai napra egy női koponya kopaszra borotválása volt betervezve. Az egyik kis titkárnő hirtelen némi pénzzavarba került, úgyhogy ráállt, hogy brazil szabású bikinijében leüljön egy székre a terem közepén, és végigülje, ahogy kopaszra nyírjuk a fejét, de le egészen a puszta csontig. Amúgy vakító szőke hajkoronával büszkélkedhetett, továbbá gyönyörű, nemrég felturbózott, D-kosárra pumpált mellkészlettel. Cserébe a megpróbáltatásért tízezer dollár járt neki, amivel kifizethette a mellműtétet, amelyet tizenkét százalékos kamatra vett hitelből fedezett. Mindenki nyert tehát: neki egy féléven belül újra kinő a haja, és úgy gyakorlatilag ingyen felfújták a mellét. Ám még most is folyton-folyvást a törpedobálás körül kalandoztak a gondolataim. Megengedjem Dannynek, hogy egy törpét hozzon az irodába? Végül is mi rossz van abban?

Jó, elsőre kissé különösen hangzott, de most, hogy volt időm meghányni-vetni magamban az ügyet, egyre jobban megbarátkoztam a gondolattal. Lényegében egy törpe felkapása és ide-oda dobálása sem más, mint a győztes harcost megillető jutalom, hogy úgy mondjam, hadisarc. Hát mi mással mérhetnénk a sikert, ha nem azzal, hogy hozzásegít kamaszkori álmaink, akár a legképtelenebb, legbizarrabb álmaink megvalósításához? Ha pedig a túlzott siker kétes cselekedetekre bírja az embert, az a leghelyesebb, ha a törekvő ifjú felvési az álmát erkölcsi pénztárkönyvének tartozási oldalára, később pedig, amikor már vénebb, bölcsebb és nyugodtabb lesz, valami jócselekedettel ellentételezi, vagyis erkölcsi hitelt szavaz meg magának. Persze az sem kizárt, hogy igazából mindössze hitvány mániákusok vagyunk, akikből ez az öntelt, a saját ellenőrzése alól is kicsúszott társadalom áll – mi, Strattoniták pedig igenis élvezzük az önelégült züllöttség túlkapásait. Ez a lételemünk. E nélkül, nem túlzok, nyomorultul elpusztulnánk! Ezért volt hát, hogy miután érzelmileg tökéletesen immúnissá vált a züllöttség megnyilvánulásaival szemben, a hatalom (jelen esetben én) arra kényszerült, hogy létrehozzon egy szabadcsapatot a Strattonitákból – amelynek Danny Porush lett a büszke vezére –, hogy betöltse az űrt. Úgy működött ez a csapat, mintha a Templomos Lovagok mind egyszerre megőrültek volna – azok, akik addig hajkurászták a legendás Grál kelyhét, amíg maguk is legendává nem váltak. Csakhogy szöges ellentétben a Templomosokkal, a Strattonita lovagok a züllöttség újabb és még újabb élményeire vadásztak a világ négy sarkában, és ha megtalálták, felkínálták az élményt a többi Strattonitának is. Nem heroinról vagy más efféle hülyeségről van szó – épp ellenkezőleg, fékezhetetlen adrenalin-junkiek voltunk, egyre magasabb és magasabb sziklákról vetettük alá magunkat egyre sekélyebb és sekélyebb medencékbe. Maga a folyamat hivatalosan 1989 októberében kezdődött, amikor is a huszonegy esztendős Peter Galletta, egyike az első nyolc Strattonitának, felavatta a ház üvegfalú liftjét, mégpedig azzal, hogy ott gyors-szopatta le magát az egyik kis titkárnőcskével, majd még gyorsabban meg is merítkezett a kisasszony figyelemre méltó combjai között. Ez a lány volt a Stratton első titkárnője, és – akár tetszik, akár nem – szőke volt, gyönyörű és egy országos kis kurva. Először meghökkentem, még az is megfordult a fejemben, hogy kirúgom a srácot, elvégre hogy jön ő ahhoz, hogy a tollát a céges tintatartóba mártogassa? Csakhogy nem kellett hozzá egy hét sem, és a lány már be is bizonyította, hogy igazi csapatjátékos, ugyanis leszopta mind a nyolc Strattonitát, jobbára az üvegfalú liftben – kivéve engem, akit a saját íróasztalom alatt. Ráadásul igen egyéni módon hajtotta végre a feladatot, olyannyira, hogy a módszer legendássá vált: a Strattoniták úgy hívták, hogy tekerőlövés, a kislány ugyanis mindkét kezét használta a művelethez, a nyelve meg közben úgy pörgött, akár a dervis. Danny valahogy rávett, hogy egyszer vegyük igénybe egyszerre a lány szolgáltatásait, úgyhogy végül meg is tettük ezt egy szombat délutánon, mialatt a feleségeink karácsonyi cuccokért járták az áruházakat. Végül, bármilyen furcsán hangozzék is, három év múltán, miután Isten tudja, hány Strattonitának térdelt le, a lány hozzáment az egyikhez. A férj is az első nyolcak egyike volt, tehát végignézhette, hogy miket művelt a menyasszonya – de ez nem zavarta. Sőt. Lehet, hogy éppenséggel a tekerőlövés vette le a lábáról. Vagy valami más, mindegy: a lényeg az, hogy a lány mindössze tizenhat volt, amikor Strattonita lett belőle – otthagyta a gimit, hogy az Életet élje. De nem sokkal férjhez menetele után depresszióba esett és öngyilkos lett. Ő volt az első öngyilkos a Strattonnál – később aztán többen is követték. Az ilyesmiktől eltekintve a terem falai között a normális viselkedés ízlésficamnak számított, ünneprontásnak, vagy minek. És hát, egyáltalán, mi az, hogy züllöttség? Nem egy relatív fogalom ez? A régi rómaiak, azok talán züllött mániákusnak tartották magukat? Nem,

lefogadom, hogy számukra teljesen normálisnak számított, ha végignézték, ahogy kevésbé szerencsés rabszolgáikat felfalják az oroszlánok, miközben ők szőlőt zabálnak, amit szerencsésebb rabszolgáik nyújtanak feléjük. És ebben a pillanatban mit látok? Hát a Kockafej közeledik felém, a szája tátva, a szemöldöke felkúszott valahova a homloka közepére, a halántéka ráncos: kiköpött az az arckifejezés, mint mikor végre feltehetjük életünk Nagy Kérdését. Lévén a Kockafejről szó, sejtettem, hogy a Nagy Kérdés alighanem valami hülyeség vagy valami teljesen értelmetlen részletkérdés lesz. De mindegy is, én mindenesetre a saját halántékom összeráncolásával fogadtam, aztán ajándékoztam neki egy pillanatnyi figyelmet. Végül is, ahhoz képest, hogy neki volt a legkockább feje Long Islanden, egész jól nézett ki. Mindene lágy és gömbölyű volt, akár egy kisfiúnak, pedig viszonylag jó kondiban tartotta magát. Középmagas és közepes testsúlyú, ami meglepő is ha tudjuk, kiből jött a világra. A Kockafej anyja, Gladys Greene, megtermett asszonyság volt. Mindenütt. Kezdve a legtetejével, a fejével, amelyen méhkaptárnyi méretű ananászszőke haj meredt az ég felé, aztán alatta a széles zsidó koponya, folytatva egyre lejjebb és lejjebb, le egészen a negyvenes lábáig: Gladys Greene nagyra nőtt. A nyaka akár a kaliforniai vörösfenyő, a vállai, mint egy rögbijátékosé. Belül meg… Hát, mit mondjak, nagyjából olyasfajta szervezettel dicsekedhetett, mint egy szovjet súlyemelő. A kezei meg akár egy-egy henteskampó. Utoljára a Grand Union áruház pénztárosnője mert szembeszállni Gladys haragjával, egy afféle tipikus Long Island-i zsidóasszony, nagy orral, és azzal a kellemetlen szokással, hogy ezt mindenbe beleüti, elkövette azt a sajnálatos hibát, hogy rászólt, mert túl sok csomagja volt, és ennyivel nem mehet át a gyorskasszán. Gladys megfordult, egy tökéletes jobbegyenessel pihenni küldte a nőszemélyt, majd miközben az még mindig ájultan hevert, nyugodtan fizetett, és kisétált a szatyrában a zöldségeivel – a pulzusa közben egyszer sem lépte túl a hetvenkettőt. Vagyis nem igényelt komolyabb magyarázatot, hogy a Kockafej miért csak egy szemernyivel normálisabb, mint Danny. Persze Kenny védelmére annyit mindenképpen el kell mondani, hogy igen nehéz körülmények közt cseperedett fel. Az apjának, aki meghalt rákban, amikor Kenny még csak tizenkét éves volt, cigaretta-nagykereskedése volt, és – Gladys háta mögött – a padlóra vitte, de úgy, hogy többszázezres adótartozást hozott össze. Gladys pedig egyszer csak ott találta magát kétségbeesett egyedülálló anyaként az anyagi csőd szélén. És mit lépett erre Gladys? Odébb hurcolkodott? Beállt sorba segélyért? Hát egy frászt. Rendíthetetlen anyai ösztönétől hajtva beszervezte Kennyt a cigarettacsempész ipar alsó régiójába, kitanította a trükkökre, hogy hogyan kell átcsomagolni a marlborós és Lucky Strikeos kartonokat, új zárjegyet biggyeszteni rájuk, aztán átcsempészni New Yorkból New Jerseybe, ahol bőségesen visszakapták, amit ráköltötték. A szerencse istennője pedig úgy akarta, hogy az üzlet jól menjen, és a család túlélje a nehéz időket. Ám ez csak a kezdet volt. Ahogy Kenny betöltötte a tizenötöt, az anyja rájött, hogy a fiacskája meg a barátai időközben másfajta cigarettára tértek át, nevezetesen a jointra. És mi tett erre Gladys? Bedühödött? Á, dehogy! Pillanatnyi habozás nélkül úgy döntött, hogy a cseperedő gyermeket befogja drogdílernek, biztosítja neki a kezdőtőkét, a kellő bátorítást, a biztos menedéket, ahol nyugodtan üzletelhet, és – végül, de nem utolsósorban – a védelmet, elvégre ehhez értett a legjobban. Hát igen, azzal Kenny barátai is tisztában voltak, mi mindenre képes Gladys Greene. Hallották már a sztorikat. Igaz, erőszakkal eddig senki nem próbálkozott. Végül is, melyik tizenhat éves kölyök szeretné, ha egyszer csak becsöngetne a szüleihez egy százhúsz kilós zsidóasszony lila nadrágkosztümben, lila, negyvenes mamuszban, napernyő méretű rózsaszín

napszemüvegben, hogy behajtsa a drogtartozást? Gladys számára azonban mindez még csak a bemelegítés volt. Végül is a füvet lehet imádni vagy rühellni, de annyit mindenki tud, hogy ez a legkézenfekvőbb első lépcső a drogok világa felé, különösen a kamaszok számára. Úgyhogy nem tartott soká, hogy Kenny és Gladys rájöjjenek: van Long Island kamaszainak kábítószerpiacán még olyan rés, ahová be lehetne férkőzni. Ó, igen, az a bolíviai sürgetőpor, a kokain, az aztán ígért annyi hasznot, amennyinek két olyan lelkes kapitalista, mint Gladys és a Kockafej képtelen volt ellenállni. Ám úgy döntöttek, hogy bevonnak egy harmadik partnert is az üzletbe, Kenny gyerekkori barátját, Victor Wangot. Ez a Victor fura egy alak volt, már csak azért is, mert ő volt a legnagyobb kínai, akit valaha is láttak ezen a Földön. A feje mint egy pandamackóé, benne azokkal a vágott szemekkel, a melle szélesebb a Nagy Falnál, tisztára olyan volt, mint Oddjob, a Goldfinger című James Bond-filmből, az aki kétszázzal aprítja fel az ellenfeleit a vaskalapjával. Victor kínainak született, de zsidónak nevelődött, elvégre Long Island legvadabb zsidói közt nőtt fel, Jericho és Syosset lágy ölén: ebből a két felsőközéposztály-béli gettóból származott az első száz Strattonita többsége, a legtöbbjük Kenny és Victor egykori drogügyfele. És, ahogy oly sokan Long Island oktatásilag némileg lemaradt álmodozói közül, Victor is az alkalmazottaim közé süllyedt, bár nem a Stratton Oakmont kötelékében. Nem, ő a Judicate nevű részvénytársaság elnök-vezérigazgatója lett, az egyik zseb-vállalkozásomé. A Judicate irodái is itt voltak, a pincében, mindössze egy kőhajításnyira a NASDAQ víg kurvahadától; és alternatív problémamegoldással foglalkozott. Ez a különös kifejezés azt takarja, hogy nyugalmazott bírók segítenek elsimítani a biztosítótársaságok és a felperes ügyvédeinek vitáit. Az Rt. épp, hogy csak megélt, még most, ennyi évvel a megalapítása után is – tipikusan az a cég volt, amelyek papíron remekül néznek ki, de papírokkal ellentétben a valóságban már korántsem ilyen rózsás a helyzet. A Wall Street pukkanásig megtelt az effélékkel, és bármilyen szomorú, néha egy-egy magamfajta potentát, aki kis tételű beruházások mellett bábáskodik, is közéjük keveredett. Akárhogy is, a Judicate szegényes teljesítménye miatt Victor szálka volt a szememben, még akkor is, ha tulajdonképpen nem őt kellett volna hibáztatnom. Ez az egész üzletág, úgy, ahogy van, haldoklott, nem volt ember, aki hasznot hajthatott volna belőle, legalábbis jelentőset nem. Victor azonban mégiscsak kínai, gondoltam, tehát a többi kínaihoz hasonlóan ha választania kell, hogy elveszíti az arcát, vagy inkább saját kezűleg nyisszantja le és eszi meg a tökeit, nyilván máris lelkesen nyúl az ollóért. Csakhogy nem választhatott. Victor, lássuk be, elvesztette az arcát, ő maga lett a probléma, és nekem kellett megoldanom. Ráadásul a Kockafej folyamatosan Victor mellett lobbizott, és ettől még inkább tüske volt az oldalamban. Ezért nem is leptek meg a hozzám intézett első szavai. – Nem tudnánk még ma valamikor leülni Victorral, és tenni még egy kísérletet? – Kísérletet? Mire? – kérdeztem, mintha nem tudnám. – Jaj, ne már! – erősködött. – Beszélnünk kell Victorral arról, hogy végre elindíthatja a saját cégét. Már csak a jóváhagyásodat várja, és nem hagy élni, amíg meg nem szerzem tőled. – A jóváhagyásomat vagy a pénzemet? Melyiket? – Mindkettőt – jelentette ki a Kockafej, aztán kissé eltűnődött, majd finomított rajta valamit. – Mindkettőre szüksége van. – Aha – feleltem a lehető legközömbösebb hangon. – És mi van, ha nem kapja meg? – De hát mi bajod Victorral? – sóhajtott fel a Kockafej. – Ezer és egy alkalommal hűséget esküdött már neked. És megteszi, ha kell, még egyszer, itt, előttünk. Figyelj, mondtam már, hogy rajtad kívül Victor a legdörzsöltebb vagány, akit csak ismerek. Vagyonokat kereshetünk vele, esküszöm! Már talált is egy brókercéget, majdnem semmiért, fillérekért. Duke Securities a

neve. Szerintem adj neki pénzt. Csak egy félmillió kéne, nem több… Undorodva ráztam meg a fejem. – Majd akkor könyörögj, ha az életedért kell, Kenny – tanácsoltam. – És egyébként is, most nincs időm rá, hogy a Duke Securities jövőjével foglalkozzunk. Vannak fontosabb dolgok, nem gondolod? – mutattam az üvegfalon át a terem felé, ahol szorgos segédbrókerek épp hajstúdióvá alakították át a terepet. Kenny oldalt döntötte a fejét, értetlen tekintettel nézegette a sürgölődést, de nem szólt egy szót sem. Úgyhogy egy mély lélegzet után megint csak én folytattam. – Csakhogy van ám néhány dolog Victor körül, ami sehogy sem hagy békén. Nem hinném, hogy ez újdonság volna számodra, hacsak nem a füleden ültél az elmúlt öt évben. Márpedig nagyon úgy tűnik, hogy még mindig nem tűnt fel. Egyszerűen észre sem veszed, hogy Victor azon mesterkedik, hogy a halálba kungfuzza magát. Ez az egész arcelvesztési és megmentési históriája, ez úgy, ahogy van, baromság, nekem pedig semmi kedvem foglalkozni vele! Hogy az a jó kurva isten engem úgy segéljen! – Tehát leszel szíves a fejedbe vésni: Victor soha, de soha nem lesz hűséges! Soha! Se hozzád, se hozzám, de még önmagához se! Inkább kivágja azt a kibaszott kínai orrát a kibaszott kínai pofája közepéből, csak hogy megnyerjen valami képzeletbeli háborút, ráadásul önmaga ellen! Érted már? – és azzal megvillantottam egy cinikus mosolyt. Aztán egy kicsit szelídebb hangon folytattam. – Most nagyon figyelj! Tudod, mennyire szeretlek, Kenny. Meg hogy mennyire tisztellek – vigyáztam, hogy az utolsó két szóba bele ne röhögjek. – És ezért leülök és beszélek Victorral, de nem a kibaszott Victor kiafaszom Wang kedvéért, hanem a te kedvedért, Kenny Greene, mert téged szeretlek. Egyébként hogy képzeli, hogy csak úgy kisétál a Judicate ajtaján? Mert most semmiképpen. És számítok rád, hogy majd te megmagyarázod neki, hogy amíg el nem intézem, amit kell, addig marad a seggén. – Az rendben lesz – bólintott megkönnyebbülten a Kockafej. – Victor hallgat rám. Jaj, ha tudnád, hogy az a gyerek mennyire… – és nekifogott volna, hogy előadja a kockafejű hülyeségeit, de én már ott is hagytam. Láttam én, a tekintetén láttam, hogy egy szót se értett abból, amit mondtam. A tény ugyanis az, hogy nem Victor, hanem én nézhettem volna meg magam, ha a Judicate megadja magát. Én voltam a cég legnagyobb részvényese, volt vagy hárommillióm, neki meg csak opciói, amik a jelenlegi kétdolláros árfolyamon fityinget se értek. Nekem viszont hatmilliót, csakhogy maga a kétdolláros árfolyam is kész röhej volt. A cég bukdácsolt, ha tényleg el akartam volna adni a részvényeimet, mogyorót se kapok értük. Hacsak nem siet a segítségemre a tettre kész Strattoniták egész hadserege. Csakhogy még ebben az esetben is volna egy kicsi bökkenő. Mégpedig az, hogy egyelőre nem adhattam el a részvényeimet, ugyanis közvetlenül a Judicate-től vettem őket, tehát a SEC 144. számú határozata szerint két évig nem adhatok el egyet se. A határidőhöz most már csak egy hónap kellett, tehát Victornak már csak ennyi ideig kell megülnie a seggén. Erre viszonylag egyszerű lesz rávenni, gondoltam, csakhogy sokkal nehezebbnek bizonyult, mint hittem volna. Eközben a cégből úgy vérzett ki a pénz, mint a tüskebokrok közé tévedt hemofíliásból. Pedig Victor, akinek az opciói tehát fillért se értek, a százezer dolláros évi fizetéséből élt. Ez persze nevetséges ahhoz képest, amit néhány szinttel feljebb kerestek; és Victor, ellentétben a Kockafejjel, nem volt hülye. Tudta ő, hogy amint letelik az eladási tilalom, én akcióba küldöm a Strattonitákat, és tudta azt is, hogy ő kimaradna az üzletből. Maradhatna, ami volt: egy felesleges részvénytársaság elnöke. A Kockafej közvetítésével már az értésemre adta, hogy mi piszkálja a csőrét – mindig is a Kockafejet használta a bábjának, már a suliban is. Én viszont elmagyaráztam neki, nem is

egyszer, hogy nem akarom kihagyni az üzletből, hogy mindig gondoskodni fogok róla – ha másképp nem, úgy, hogy beveszem patkánylyuknak. Az Aljas Kínait azonban képtelenség volt meggyőzni erről, legfeljebb egy-egy alkalommal néhány röpke órácskára. Mintha az egyik fülén be, a másikon meg kiment volna, amit mondok. Merthogy paranoiás volt a szentem. Érthető: nagydarab kínai egy csomó félvad zsidó között. Nem csoda, ha kóros kisebbségi komplexustól szenvedett. Utálta a vad és félvad zsidókat, főként engem, aki idáig mindig kibasztam vele, palira vettem, lenyomtam. Pontosan ez az ego tehetett róla, hogy Victor nem lett Strattonita 1988-ban, amikor az összes barátja hűséget esküdött nekem. Jött helyette a Judicate. Itt visszaszerezhette az arcát, amit a rossz döntésével elveszített. Victor szemében a Judicate ugródeszka volt, ahonnét bejuthat a legbelső körbe, oda, ahol egyszer csak elé pattanok, a vállára teszem a kezemet, és így szólok: Vic, itt az ideje, hogy megalapítsd a saját brókercégedet, nesze, itt a pénzem meg a szakértelmem hozzá. Erről álmodott az összes Strattonita, és én magam is ezt pendítettem meg minden egyes értekezletemen: hogy ha keményen dolgozol és hűséges maradsz, egy nap a válladra csapok, és megalapítom a cégedet. Akkor aztán dől a lé. Idáig kétszer tettem meg ezt: az első, akit útjára indítottam, Alan Lipsky volt, legrégibb, legbizalmasabb barátom, ma a Monroe Parker Securities ura; a másik Elliot Lowenstein, egy másik régi barát, övé a Biltmore Securities. Elliot és én már akkor társak voltunk, amikor fagylalttal sefteltünk a tengerparton, lepedőről lepedőre jártunk és gennyesre kerestük magunkat. Ordibáltunk veszettül, hogy felfigyeljenek ránk, meg a műanyag vödreinkre, ahonnét a fagylaltot árultuk, és futottunk, ha felbukkantak a zsaruk. A haverjaink lógtak, vagy elmentek valami piszlicsáré melóba óránként három-ötvenért, mi meg napi négyszázat kaszáltunk. Minden nyáron sikerült összespórolnunk húszezer dollárt, telente abból fizettük a sulit. Mindkét cég, a Biltmore és a Monroe Parker is tündökölt, mint az istennyila, évente tízmilliókat kerestek, és titokban mindketten évi ötmilliót fizettek nekem, afféle jogdíjként, hálából, hogy a világra segítettem őket. Pedig ötmillió már nem semmi, és ráadásul nem is azért kaptam, mert világra segítettem a két céget: azért kaptam, mert ezzel bizonyították, hogy hűségesek hozzám, hogy tisztelnek. És ami a legfontosabb: hogy továbbra is Strattonitának tekintik magukat. Mint ahogy én is annak tekintettem őket. Hát erről volt itt szó, a Kockafej meg ott toporog az orrom előtt, és azon rágódik, mennyit ér a Kínai hűsége, miközben én tudom, hogy semmit. Hogy valaki hűséges a Wall Street farkasához, mikor utálja a vad zsidókat? Veszélyes egy alak volt ez a Victor, sakkban tartotta valamennyi Strattonitát. Tehát világos, hogy nincs észérv a kínai támogatására – ez viszont rögtön egy másik problémát is jelent, vagyis hogy akkor megállítani se tudjuk. Legfeljebb késleltetni. De ha túl soká váratom, a végén még megunja, és önállósítja magát, a jóváhagyásom nélkül lép, amivel veszélyes precedenst teremthet, főleg, ha bejön neki. Fura és szomorú végiggondolni, hogy a hatalmam valójában csak látszat, mert ha nem járok mindig tíz lépéssel mindenki előtt, odavan. Nincs más hátra, gondoltam, meg kell kínlódnom minden egyes döntésemért, ki kell számolnom mindenki minden lehetséges motivációját. Mint a játékelméletben, tisztában kell lennem minden lehetséges lépéssel, ellenlépéssel, és azok következményeivel: ebbe bizony bele lehet csavarodni. Nem csoda, ha rámegy a magánéletem, az utóbbi öt évben különösen, pedig csak akkor érzem jól magam, ha vagy be vagyok tépve, vagy a Hercegnő imádnivaló idomai közt ficánkolhatok. Viszont az Aljas Kínairól sem szabad megfeledkeznem. Ahhoz, hogy az ember brókercéget

alapítson, végül is nem kell sok pénz, talán már egy félmillió is elég, ami semmi ahhoz képest, amit már az első hónapokban is megkeres. Maga a Kockafej is megfinanszírozhatta volna a Kínait a saját zsebéből: csakhogy ez nyílt hadüzenet lenne – mármint ha rá tudnám bizonyítani. És az azért nem menne olyan könnyen. Tulajdonképpen egyetlen akadály tornyosult Victor előtt, a saját önbizalomhiánya. De az is lehet, hogy egyszerűen csak lusta volt azt a hatalmas kínai egóját meg azokat a pöttömke kínai tökeit munkára fogni. Mindenféle biztosítékokat akart ez a kínai: útmutatást, érzelmi támogatást, védelmet a kalózbrókerek ellen, és a legfőképpen a Stratton új részvényeit zsákszámra, a legmenőbbeket az egész Wall Streeten. Mindezeket akarta, amíg rá nem jön, hogyan szerezheti meg magának. Aztán többé nem kér semmit. Egy fél év, gondoltam, legfeljebb annyi, és aztán ellenem fordul. Elkezdi majd árulni azokat a részvényeket, amiket tőlem vett, amivel felesleges munkát okoz a Strattonitáimnak, akik kénytelenek felvásárolni. De még akkor is, ha elad, azzal lefelé viszi az árakat, az ügyfelek panaszkodni kezdenek, és ami még ennél is fontosabb, a Strattoniták is elvesztik a jókedvüket. Ő meg csak erre vár, hogy megpróbálja elhalászni előlem a boldogtalanokat, akiknek majd jobb életet hazudik a Duke Securities kötelékében. Igen, gondoltam, pontosan ez a kicsinyes bosszúállás, ez várható tőle. Egy ilyen támadást gyakorlatilag képtelenség kivédeni. No lám, még a végén én leszek a Tántorgó Óriás, aki kifelé már egyre sebezhetőbb. Vagyis az erő pozíciójából kell lerendezni a dolgot a Kínaival. Erős vagyok, ezt tudom, lehet, hogy sebezhető a végeken, de középen éles, mint a penge! Tehát középen kell támadnom. Ráállok, hogy támogassam Victort, aki erre hamis biztonságérzetbe ringatja magát, és amikor a legkevésbé várja, akkor mérem rá az első csapást, rögtön olyan félelmetesen, hogy összeesik alatta. Először is: kérek három hónapot a kínaitól, hogy azalatt megszabadulhassak a Judicaterészvényeimtől. A kínai ezt bizonyára megérti, és nem gyanakszik majd. Eközben megkörnyékezem a Kockafejűt, hogy szedjen ki belőle bizonyos kötelezvényeket. Végül is húsz százalékos tulajdona van a Stratton Oakmontban, útjában áll a többi Strattonitának, akik szintén akarnak egy szeletet a tortából. Ha pedig egyszer megalapítottam Victor cégét, teszek róla, hogy keressen: sokat, de azért ne eleget. Később majd tanácsokat osztogatok neki, kitanítom olyan kereskedési fortélyokra, amikkel ha lebukik, nagy bajba kerül. És vannak ilyenek, méghozzá olyan ravaszak, hogy csak a legdörzsöltebb brókerek veszik észre, Victor tehát bizonyosan nem fogja. El fogok játszogatni azzal a túlméretezett kínai egójával – ráveszem, törekedjék minél feljebb, és amikor a legkevésbé se várja, akkor minden erőmmel és hatalmammal rázúdulok. Egyszerűen kipenderítem az üzletből az Aljas Kínait a picsába, olyan nevek alatt, olyan helyeken adom majd el tömegével a részvényeit, amikről Victor még soha életében nem is hallott, amiket soha nem lehet majd visszavezetni hozzám; amiktől gennyesre vakarhatja a kínai tökfejét. Mert csak eladok és eladok, méghozzá olyan kétségbeejtő gyorsasággal, hogy fel se fogja, hogy honnan érkezik a csapás, és már kint is van az üzletből – és a problémám meg is van oldva. Persze a Kockafej veszít vele – de hát marad neki elég pénze. Majd kárpótolom valahogyan. – Nos – küldtem egy bájmosolyt a Kockafej felé – megígértem, hogy beszélek Victorral, mert ennyivel igazán tartozom neked. De csak a jövő héten. Mondjuk Atlantic Cityben, amikor a patkánylyukakkal tárgyalunk. Gondolom, Victor is ott lesz. – Oda megy, ahova mondod neki – bólintott a Kockafej. – Te meg időnként ránézhetnél erre a kínaira. Nem akarom, hogy belehajszoljon ebbe a dologba, várja meg, amíg felkészülök rá. Azt meg csak akkor fogok, amikor kiszálltam a Judicate-ból. Érted?

– Amíg tudja, hogy mellette vagy – bólogatott nagy büszkén Kenny –, addig vár, amíg csak mondod neki. Addig, amíg? Csak a képzeletem játszik velem, vagy ez tényleg ekkora barom? Ez azt jelenti, hogy elismeri, a kínai csak feltételesen hűséges. Ami azt illeti, a Kockafejű ma hűséges volt: hiába, ízig-vérig Strattonita. De senki sem szolgálhat két urat sokáig, örökre pedig semmiképpen sem. Márpedig az Aljas Kínai épp az: egy másik úr. Ott várakozik a taccsvonalon, terelgeti a Kockafejű pislákoló agyacskáját, épp a társamon kezdi, hogy elvesse az elégedetlenség magvait a termőföldemen. Szóval háború készül. Már körülöttünk gomolyog az előszele, hamarosan ideér a küszöbömhöz. Csakhogy ezt a háborút én nyerem meg.

MÁSODIK KÖNYV

TIZENEGYEDIK FEJEZET

A patkánylyukak földje 1993. augusztus (négy hónappal korábban) Bazmeg, hol a kurva anyámban vagyok? Ez volt az első kérdésem, amikor hirtelen egy repülőgép futóművének összetéveszthetetlen zajára ébredtem, ahogy kinyúlik egy Jumbo ménkűnagy hasából. Lassan eszmélethez tértem, felnéztem az előttem lévő ülés hátán a kék-vörös logóra, és megpróbáltam kitalálni, hol vagyok. Annyit megállapíthattam, hogy a gép egy Boeing 747-es, az ülésem száma 2/A, ablak mellett, az első osztályon, és hogy e pillanatban, bár a szemem már kinyílt, az állam még mindig ott szorongott a vállgödrömben, mintha még aludnék, a fejemben meg olyan zúgás, mintha egy patika szemeteskosarába gyömöszölték volna bele. Másnapos volnék? – kockáztattam meg a gondolatot. Vagy a Quaalude? Á, ennek semmi értelme. Még mindig nem tértem egészen magamhoz. Kinyújtottam a nyakam, kinéztem az ablakon, megpróbáltam valahogy összekapni magamat. A nap épp felkúszott a horizontra – szóval reggel van! Na, ezzel az adattal már lehet kezdeni valamit. Fellélegeztem. Az ablaknak támasztottam a fejem, bámultam kifelé a panorámára: zöldellő hegyek, egy kisebb városka fényei, hatalmas, félhold alakú, türkizszínű tó, benne vízköpő, vagy száz méterre fellőtt vízsugárral – káprázatos! Na, álljunk meg egy pillanatra. Mi a faszt keresek én egy utasszállító repülőgépen? Micsoda baromság! Hát a Gulfstreamem hova tűnt? Meddig aludtam? És hány Quaalude… – Jézusom! A Restoril! A kétségbeesés szürke felhője borult az agyamra. Fütyültem kezelőorvosomra, és koktélt kevertem a Restorilból meg a Quaalude-ból. Mindkettő altató, ám ahelyett, hogy segítenék, inkább konkurálják egymást. Ha külön-külön vesszük be őket, a hatás egy előre kiszámítható hat-nyolc órányi mély alvás. Ám ha egyszerre, akkor – na, mi is a hatás? Mély lélegzetet vettem, hátha ezzel sikerül szétkergetnem a bánat felhőjét. És ekkor rájöttem: a repülőgép, amelyen ülünk, hamarosan leszáll Svájcban. Nagyszerű, hát akkor minden jól végződik! Baráti ország! Semleges ország! Svájc! Ahol minden svájci: a bársonyos tejcsokoládé, a trónfosztott diktátorok, a drága kronométerek, az elrejtett náci kincsek, a tisztára mosott pénzek, a banktitkok, a svájci frank, a svájci Quaalude! Micsoda elbűvölő kis ország ez! És innen, felülről nézve, de gyönyörű! Sehol egy felhőkarcoló, helyettük családi házacskák pettyegetik a tájat, amerre a szem ellát, mint a mesében. És az a gejzír! Hát az elképesztő! És megvan nekik a saját Quaalude-variációjuk, úgy hívják, Methasedil, ha az emlékezetem nem űz tréfát velem. Mindenesetre felvéstem a noteszembe, hogy ne felejtsek el rákérdezni a szállodában, a recepcióssal. Nem, hát ez a Svájc mindenképpen imádnivaló hely – még akkor is, ha az egyik felében csupa békaevők, a másikban meg csupa sauerkraut-zabálók nyüzsögnek. Szóval ez lett az évszázadokon át dúló háborúk vége: az ország gyakorlatilag kettéoszlott, Genf lett a békafőváros, ahol franciául beszélnek, míg Zürich városának jutott a feladat, hogy a sauerkrautok központja legyen, és német szó járjon ősi falai közt. Szerény, ám zsidó véleményem szerint a genfi békaevőkkel még csak-csak lehet üzletet

kötni – szöges ellentétben a zürichi sauerkrautokkal, azokkal a gusztustalan torokhangon, németül kaffogó, húgymeleg sört vedelő alakokkal, akik addig tömik magukat bécsiszelettel, amíg ki nem dagad a hasuk, mint a terhes kenguru nősténynek. Meg hát ahhoz se kellett túl sok sütnivaló, hogy az ember ráébredjen: ebben az országban nyilván él még egy-két náci disznó, méghozzá abból az aranyból, amit a felmenőimtől raboltak el mielőtt a gázba küldték őket. Mindezek mellett volt még egy nyomós oka annak, hogy inkább a békaevőkkel üzleteljek, Genfben – nevezetesen a nők! Merthogy szemben az átlagos zürichi német asszonyokkal, akiknek elég széles válluk és domború mellkasuk van ahhoz, hogy profi rögbisnek adják ki magukat, az átlagos francia nők, akik százszámra nyüzsögnek a genfi utcákon kezükben bevásárlótáskával és pincsivel a lábuk körül, mind törékeny százszorszép virágszálak, legfeljebb a hónaljukat borotválhatnák valamivel gyakrabban. Rájuk gondolván széles mosoly ömlött szét az arcomon: végtére is, az útirányom történetesen éppen Genf! Elfordultam az ablaktól, most jobbra, ahol Danny Porusht láttam – épp aludt. A szája tátva, mintha legyet akarna fogni vele, a hatalmas fehér fogai versenyt szikráztak az ablakon beáradó napfénnyel. Bal csuklóján vastag, nehéz Rolex aranyóra annyi gyémánttal, hogy egy ipari lézer is belefáradna. Fénylett az arany, a gyémántok csillogtak-villogtak – de egyikük sem mérkőzhetett Danny fogaival, amelyek egy szupernóvát is elhomályosítottak volna. A szemén meg a röhejes szarukeretes szemüvege, amelyiknek mindig tiszták a lencséi. Barom! Mindig megmarad kiköpött WASP-zsidónak – még egy nemzetközi repülőjáraton is. Az ő jobbján foglalt helyet az utazás szervezője, Gary Kaminsky, a svájci bankok önjelölt szakértője, mellékállásban (hihetetlenül sikamlós) pénzügyi vezető a Dollar Time Groupnál, amely részvénytársaságnak, mi tagadás, csekélységem volt a főrészvényese. Akárcsak Danny, Gary Kaminsky is aludt. A fejét nevetséges, őszülőre pingált paróka fedte, élesen elütve a barkójától, amely szénfeketében pompázott – nyilván egy egészséges humorérzékű hajstilisztának köszönhetően. Morbid kíváncsiságtól űzve, meg persze megszokásból áttanulmányoztam a szörnyű parókát: úgy láttam, Sy Sterling-modell, a jó öreg Férfihaj-Klub ékessége! Ekkor elsétált mellettem a stewardess – ah, Franca! Micsoda egy édes kis svájci szőkeség! Adta kis tűzrőlpattantja! Észbontó nő volt, különösen az volt benne szép, ahogy a szőke haja ráomlott a krémszínű blúza magas gallérjára. Az a visszafojtott szexualitás! És milyen szexi volt rajta az az arany pilóta-szárny is, amit a melle fölé biggyesztett. Ó, a stewardessek! Igazi női elit – és különösen ez a példány a feszes, vörös szoknyájában, a selymes fekete harisnyanadrágjában, ami olyan ingerlően zizzen, amikor a gazdája elsuhan az ülésem mellett. Az istenit! Húzzák vissza a futóműveket, idefent maradunk! Egyébként, amennyire vissza tudtam emlékezni, Franca meg én már a New York-i Kennedy reptéren egymásba gabalyodtunk. Akkor tetszettem neki – talán mostanra is maradt még esélyem. Ma éjjel! Svájcban! Franca meg én! Úgyse kaphatnak el itt, egy olyan országban, ahol mindenki állandóan az anyukájával van elfoglalva! Orcámon széles mosollyal, de azért elég hangosan ahhoz, hogy túlordítsam a gép Pratt-Whitney gyártmányú hajtóműveit, megszólaltam. – Franca, szerelmem! Gyere ide, beszélgessünk egy kicsit! Franca sarkon perdült, támadóállást vett fel, a karját keresztbefonta a melle alatt, a vállát hátrafeszítette, a hátát enyhén begörbítette, az ajkát undorodva kidüllesztette. És az a tekintet! Azok az összeszűkült szemek… az összeharapott fogak… a felhúzott orr… egy-egy halálos tőrdöfés! Nos, nem éppen erre számítottam. De hát miért… Csakhogy még be sem fejezhettem a gondolatot, amikor a bájos Franca megfordult és tovaviharzott.

Az isten szerelmére, hát hová tűnt a híres svájci vendégszeretet? Nekem azt mondták, a svájci nők mind kurvák. Vagy azok a svédek voltak? Igen, most, hogy utánagondolok, inkább a svédek. Na jó, ettől még Francának nem kéne így semmibe vennie! Elvégre fizető utas vagyok a Swissair járatán, az istenit, hát tudja ez a nő, mibe került a jegyem? Hát minimum egy vagyonba. És mit kapok érte? Szélesebb ülést meg jobb kaját? Azt a kibaszott kaját úgy, ahogy van, átaludtam! Egyszer csak éreztem, hogy most azonnal hugyoznom kell. Felnéztem a jelzésre, hát, a fene egye meg, már meggyújtották – de akkor sem tudtam visszatartani. Nagyon kicsikék a hólyagjaim (a Hercegnő nem kis bánatára), aztán meg legalább hét órát kellett, hogy aludjak. Ó, basszameg! Na és mit tehetnek velem, ha felállok? Lecsuknak, mert hugyoznom kellett? Fel is akartam állni – csakhogy nem tudtam ám! Lenéztem az ölembe. Hát nem is egy de te szentséges atyaúristen, három biztonsági öv volt rám csatolva! Megkötöztek! Hű, hogy az a… mi ez, valami vicc? Megint jobbra fordultam. – Porush! – csattantam fel. – Kötözzél már ki, te seggfej! Semmi válasz. Ez a majom csak ült, a feje hátravetve, a szája nyitva, napfényben csillogó nyál csordogál belőle. – Danny! – szólaltam meg ismét, most már hangosabban. – Ébredj már fel, az istenért! Pooooruuushhhh! Ébredj fel, te töketlen, és kötözzél ki innét! Megint semmi. Mélyet lélegeztem, oldalt hajtottam a fejem, lendületet vettem, és jól lefejeltem a vállát. Alig egy másodperc múlva Danny szeme kinyílt, a szája meg becsukódott. Megrázta a fejét, vetett rám egy pillantást azon a hülye szemüvegén át. – Na, mi van, mi a fasz bajod van? Mit műveltél már megint? – Hogyhogy mi a bajom, te fatökű? Mi az, hogy mit műveltem már megint? Kötözz már ki, húgyagyú, mielőtt leszedem azt a hülye szemüvegedet arról a hülye fejedről! – Nem lehet – mondta egy félmosollyal –, mert akkor nagyon megmogyoróznak. – Mi? – hüledeztem. – Ki a fene akar megmogyorózni, és miért? – Na, ide figyelj! – sóhajtott Danny, és nyugtatgatva mesélt tovább. – Van itt egy kis problémánk. Az van, hogy nekimentél Francának – intett az állával a káprázatos szőkeség felé – valahol az Atlanti-óceán felett. Majdnem visszafordították a gépet, de aztán sikerült lebeszélnem őket, hogy inkább megkötözlek, és a helyeden tartalak. De a svájci rendőrség ott vár a reptéren. Szerintem le akarnak tartóztatni. Villámgyorsan átkutattam rövid távú memóriámat – de nem találtam semmit. Reszkető szívvel szólaltam meg. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Danny. Nem emlékszem semmire. Mit csináltam? – Elkaptad a didkóit, és le akartad tolni a nyelvedet a torkán – borzongott össze az emlékre Danny. – Egyébként nem volna benne semmi különös, csak hát repülőn vagyunk, ugye… Tudod, idefenn mások a szabályok, mint otthon, az irodában. De a legnagyobb szopás az, hogy szerintem tetszettél neki – zárta össze az ajkait, és úgy rázta a fejét, mint aki azt akarja mondani, hogy micsoda egy pinát hagytál ki, Jordan! Ehelyett azonban azt mondta: – Aztán fel akartad húzni azt a kis piros szoknyáját, és akkor megsértődött. – De hát miért nem állítottál le? – ráztam én is hitetlenkedve a fejemet. – Próbáltalak, de akkor meg nekem estél. Mit vettél be? – Hát… Ha én azt tudnám… – mormoltam. – Szerintem, asszem… mondjuk két-három Quaalude lehetett… aztán… három ilyen kis Restoril… meg még… izé, honnét tudjam… hát egy Xanax, esetleg kettő… meg még talán egy kis morfium, a hátamra. De hát a morfiumot meg a Restorilt a doktor írta fel, úgyhogy arról nem én tehetek. – Ehhez a vigasztaló gondolathoz aztán tartottam is magam, amíg csak lehetett. Csakhogy előbb-utóbb mégiscsak meg kellett

adnom magam a valóságnak. Hátradőltem kényelmes, első osztályú ülésemen, megpróbáltam abból erőt meríteni. Csakhogy egyszer csak elkapott a pánik. – Ó, basszameg, a Hercegnő! Mi lesz, ha megtudja? Na, most aztán nyakig vagyok a szarban, Danny! Most mit mondjak neki? És ha bekerül az újságokba? Atyaisten. Hát keresztre feszít! Ezért aztán hiába is próbálok bocsánatot kérni… – de a gondolat olyan szörnyű volt, hogy be se tudtam fejezni a mondatot. Tartottam egy kis szünetet, de erre meg egy újabb pánikroham tört rám. – Ó, te jó isten, és a kormány! Hát pont azért repültünk utasszállítóval, hogy inkognitóban maradjunk! Most meg… fogom magam, és letartóztatnak külföldön! Jajistenem, kinyírom Edelson dokit, minek írta fel nekem ezeket a vackokat! Pedig tudja, hogy a Lude a kedvencem – kerestem kétségbeesetten bárkit vagy bármit, amire rákenhetném a történteket. – Bazmeg, az a faszkalap, az simán felírna heroint is, ha kap érte jattot. Mekkora egy szarság ez, te Danny! Hát ennél már tényleg nincs rosszabb. Letartóztatnak Svájcban – a világ pénzmosóinak nagy gyülekezőhelyén? Még a pénzünket se mostuk ki, és máris bajba keveredtünk! – rázogattam kétségbeesetten a fejemet. – Rossz ómen ez, Danny. – Kötözzél ki – mondtam aztán. – Nyugi, nem akarok felkelni. – Ám ekkor egy új ötlet villant át az agyamon. – Lehet, hogy bocsánatot kéne kérnem Francától, valahogy elsimítani az ügyet, nem? Mennyi kápé van nálad? – Hát kábé húsz rongy – mondta Danny, miközben hozzálátott, hogy kioldozza a kötelékeimet. – De nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna. Csak még nagyobb balhé lesz belőle. A saját szememmel láttam, hogy eltűnt a kezed a bugyijában. Mutasd csak az ujjad, hadd szagoljam meg! – Kussoljál, Porush! Ne baszakodj, hanem oldozz ki! – Oké – vigyorgott Danny. – De legalább add ide, ami Lude-od még maradt. Majd én átviszem neked a vámon. Beleegyezően biccentettem, magamban pedig azon imádkoztam, hogy a svájciaknak legyen eszük, és ne verjék nagydobra az ügyet, mert az ő híres diszkréciójuknak is elég rossz reklám lenne. Úgy ragaszkodtam ehhez a gondolathoz, mint kutya a csontjához, miközben a gép szép lassan leereszkedett Genfbe. A kezemben a kalapommal, a seggemmel egy szürke acélülőkén épp azt magyaráztam a velem szemben álló három svájci vámtisztnek, hogy semmire sem emlékeszem, hogy nagyon félek a repüléstől, azért szedtem be gyógyszereket. Ott is feküdt előttük a két dilibogyós dobozka az asztalon, hálistennek, rajtuk a felirattal, hogy nekem személyesen írta fel az orvos: jelen körülményeim között ez tűnt a legbiztatóbbnak. A Quaalude pedig ott lapult valahol Danny számtalan zsebeinek egyikében, és remélhetőleg már biztonságban átjutott a vámon. A három vámtiszt valami világvégi franciasággal dumált valamit, és olyan volt, mintha tele volna a szájuk szétrohadt svájci sajttal. Furán hangzott, a fénysebességnél is gyorsabban beszéltek, mégis sikerült közben olyan feszesen összeszorítaniuk az ajkukat, mint a pergődob húrozata, az állkapcsuk meg rendíthetetlen biztonsággal ült a helyén. Óvatosan körülsandítottam a szobában. Hol lehetek? Börtönben? Ezeknél a svájciaknál sosem lehet tudni. Az arcuk kifejezéstelen, lelketlen automaták, akárcsak a világhíres óráik – mintha a szobára bíznák, hogy a tudtomra adja, amit kell. Beléptél az alkonyzónába, baszod! Sehol egy ablak… se képek a falon… nincs telefon… nincs egy toll se… vagy egy ceruza… egy lámpa… még egy számítógép se… Semmi, csak a négy acélszürke szék, a hozzáillő acélszürke asztallal, meg egy elszáradt, haldokló geránium. Atyaisten! Megkérjem, hogy felhívhassam az amerikai követséget? Hé! Csak azt ne! Biztos rajta vagyok valami listán. Inkognitóban kell maradnom. Ez volt az úticélom – az inkognitó. Felnéztem a három vámtisztre. Még mindig franciául dumáltak. Az egyik a restorilos dobozt

tartotta a kezében, a másik az útlevelemet, a harmadik csak vakarta azt a nagy svájci fejét, mintha azon töprengene, milyen sorsot szánjanak nekem – vagy csak viszketett neki? Végül a vakarózó angolra váltott. – Volna kedves elismételni a sztoriját? Hogy volnék-e? Mi a faszt akarnak ezek az idióta békaevők az állandó udvariaskodással? Ezeknél az egész kurva élet egyetlen véget nem érő kívánságműsor? És kizárólag a feltételes módot ismerik? Vagy mi ez a folytonos „ha lehetne” meg „volna szíves” meg „amennyiben”? Mi volna, ha szépen, egyszerűen felszólítanának, hogy ismételjem el a sztorimat? Mélyet lélegezve már majdnem belefogtam – amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és bejött egy negyedik vámtiszt. Ennek a békaevőnek, vettem most észre, századosi stráfok ékeskedtek a vállain. Egy perc sem kellett hozzá, és az előző három vámtiszt eltűnt a szobából, kifele menet is ugyanazzal a megfejthetetlen fapofával, mint amivel bejöttek. Egyedül maradtunk a századossal. Keskeny nyomtávú békaevő-mosolyt lövellt felém, aztán elővarázsolt a zsebéből egy doboz svájci cigarettát. Rágyújtott, fújt néhány tetszetős füstkarikát, aztán egyszer csak előállt egy trükkel: kiengedte a száján a füstöt, és hirtelen felszívta az orrába. Hű, a mindenit! Ezzel még a jelenlegi helyzetemben is elkápráztatott, ilyet még az apámtól sem láttam, pedig ő egy egész könyvet írt a füstkarikafújás művészetéről! Ha élve kikerülök ebből a szobából, fogadtam meg, majd kikérdezem. Végül, néhány újabb füstkarikatrükk után, a százados beszélni kezdett. – Nos, Mr. Belfort, elnézését kérem, ha esetleg kényelmetlenségei lettek volna ennek a sajnálatos félreértésnek a következményében. A stewardess beleegyezett, hogy ne tegyen feljelentést, ön tehát szabad. A barátai odakint várnak önre. Ha volna kedves követni… Hogy mi van? Ilyen egyszerű az egész? A svájci bankárok máris kiköhögték értem az óvadékot? A Wall Street farkasa már megint golyóállónak bizonyult? Az agyam lenyugodott, a pánik elenyészett, a gondolataim máris visszatértek Francához. Ártatlanul rámosolyogtam új svájci barátomra. – Ha már a kívánságoknál meg hasonlóknál tartunk, volna nekem egy kívánságom: nem segítene nekem valahogy kapcsolatba lépni azzal a stewardess-szel? – kérdeztem Báránybőrbe Bújt Farkas-mosolyommal. A százados arca egyből megkeményedett. Ó, hogy az a… Feléje fordítva mindkét tenyeremet, felemeltem a kezemet. – Természetesen kizárólag azért, hogy formálisan is bocsánatot kérjek attól a szőkeségtől… akarom mondani, a kisasszonytól. És hogy talán felajánljak neki valamiféle anyagi kárpótlást, ha érti, mire gondolok… – próbáltam ellenállni a kísértésnek, hogy kacsintsak. Hogy te mekkora egy idióta rohadék vagy! – mondta a békaevő tekintete, ahogy oldalt döntött fejjel rám meredt. De nem mondta ki. – A mi kívánságunk azonban az volna – zendített rá –, hogy ne próbáljon meg kapcsolatba lépni a stewardess-szel, amíg Svájcban tartózkodik. A jelek szerint a kisasszony… nos, hogy is mondják ezt angolul… szóval… – Sokkot kapott? – javasoltam. – Igen, igen. Sokkos állapotban van. Azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Tehát azt szeretnénk, ha semmiképpen sem próbálna meg kapcsolatba kerülni vele. Semmi kétségem sincs afelől, hogy talál majd bőségesen kívánatos nőt magának itt, Svájcban, ha ez volna az utazásának célja. Úgy vettem észre, megfelelő barátai vannak a megfelelő helyeken. És ezzel Kívánság kapitány felemelkedett a székéből, átkísért a vámon, még az útlevelemet se pecsételték le.

Amilyen problémás volt a repülés, annyira békésen zajlott a limuzinút a reptérről, és a kaotikus reggel után jólesett egy kis nyugalom. Úti célunk a híres-nevezetes Hotel Le Richemond volt, állítólag Svájc legelegánsabb szállodája – legalábbis svájci bankár barátaink szerint rendkívül előkelő és utolérhetetlenül kifinomult. Érkezésem után azonban volt szerencsém megállapítani, hogy svájciul a kifinomult és az elegáns annyit tesz, hogy nyomasztó és unalmas. Alighogy beértünk a lobbyba, észrevettem, hogy mindenütt antik békaevőbútorok zsúfolódnak – XIV. Lajos korából, mint a portás büszkeségtől dagadó szívvel közölte velünk, az 1700-as évek közepe tájáról. Szerintem az a Lajos akkor járt volna el a legmegfelelőbben, ha szépen leguillotinozza a belsőépítészét. A bútorok kárpitján virágminták éktelenkedtek, meg olyan mindenféle izék, amelyek egy vak majom rajzművészetének se váltak volna a becsületére. A színösszeállítás is szokatlannak tűnt, legalábbis az én szemeimnek – kutyapisi-sárga fáradt rózsaszínnel ütköztetve. Biztosra vettem, hogy ezek a békaevők vagyonokat költöttek erre a sok szarságra, de jómagam, az újgazdag zsidó, átláttam a szitán, és pontosan tudtam, hogy mi ez a szar: hát szar, és semmi más. Én azt szeretem, ami vadiúj, vidám és csillog-villog! Mindegy, nem lázadoztam. Hálával tartoztam svájci barátaimnak, tehát az a minimum, ami kijárt nekik tőlem, hogy úgy tegyek, mint aki el van ragadtatva, hogy ilyen nagyszerű kis szálláshelyet találtak neki. Egyébként meg éjszakánként tizenhatezer frankért, azaz kábé négyezer dollárért biztos nem lehet olyan szörnyű. A szállodaigazgató, egy hosszú, jegenyeméretű békaevő intézte el a bejelentkezésemet, majd megmutatta nekem a hotel dicsőséglistáját, rajta Michael Jackson büszke nevével. Nahát, ez isteni, gondoltam, most már holtbiztos, hogy rühellni fogom ezt a kócerájt. Néhány perc múltán már az Elnöki Lakosztályban találtam magamat – miután az igazgató jó alaposan végigmutogatta nekem. Affektált egy fickó volt, főként azután, hogy bemutattam neki az első igazi Wall Street farkasa-számomat, nevezetesen egy kétezer dolláros jattot hálából, hogy hagyott bejelentkezni, és közben egyszer se értesítette az Interpolt a jöttömről. Mielőtt még elhordta volna magát, biztosított afelől, hogy a legpompázatosabb svájci kurvák várakoznak tőlem mindössze egy röpke telefonhívásnyira. Kimentem az erkélyre, bámultam a Genfi-tóra nyíló kilátást. Néma ámulattal meredtem a gejzírre. Legalább háromszáz, nem, nem is három, inkább négy, vagy nem, ötszáz méterre lövellt fel! Hogy juthatott az eszükbe ilyesmi? Jó, nem mondom, jól néz ki, de mi az istennek kell nekik a világ legmagasabb gejzírje éppen Svájcban? Ekkor megszólalt a telefon. Már maga a csengése is különös volt: három rövid berregés, aztán süket csönd, megint a három berregés, aztán ismét a csönd. Kibaszott békazabálók! Még a telefonjuk is de unalmas! Atyaisten, hogy hiányzott Amerika! Cheeseburger ketchuppal! Lightkóla! Répamuffin! Rettegve pillantottam a menükártyára. Miért van az, hogy a világ többi része olyan reménytelenül lemaradt Amerikától? És még bennünket hívnak ocsmány amerikaiaknak? Eddigre odaértem a telefonhoz – és Jézusom! Hát miféle szerkezet volt az? Egy múzeumból szerezték? Esküszöm, utoljára Frédi és Vilma Flintstone nappalijában láttam ilyet! Viszolyogva nyúltam hozzá, hogy felemeljem a kagylót. – Na, mi van, Danny? – kérdeztem. – Danny? – csattant fel a vonal túlsó végén a Hercegnő vádló hangja. – Nahát, Nae! Édesem! Hogy vagy, nyuszibogár? Azt hittem, Danny az… – Nem, nem ő, hanem a másik feleséged. Na és milyen volt a repülőutad? Te jó Isten! Hát máris megtudta? Nem, az képtelenség! Vagy mégsem? A Hercegnőnek volt valami hatodik érzéke, amivel rájött az effélékre. De hát ennyire gyors még ő se lehet! Vagy már meg is jelent rólam valami? Nem, hát annyi idő nem telt el a taperolásom és a New York

Post megjelenése között! Ettől a gondolattól megkönnyebbültem – de csak a másodperc törtrészére. Mert máris ott volt a következő rémkép: a Cable News Network! A CNN! Láttam már ilyet az Öböl-háború idején: az a rohadék Ted Turner kitalált valami őrült rendszert, ami egy időben jelentette a híreket a megtörténtükkel. Lehet, hogy az a stewardess kitálalt? – Halló! – duruzsolt közbe az én szőke ügyésznőm. – Fogsz végre válaszolni? – Ja, persze, semmi különös, a szokásos. Tudod… A vonal túlsó végén hosszú szünet. Jaj, Jézuskám! A Hercegnő tesztel, most meg arra vár, hogy a hallgatása súlya alatt összeomoljak. Ördögi bestia volt a feleségem! És ha megpróbálnám Dannyre kenni az egészet, még mielőtt bajba keverednék? – Na, hát ez nagyszerű – szólalt meg mégiscsak. – Na és milyen volt a kiszolgálás az első osztályon? Valami helyes kis stewardess? Nyugodtan elmondhatod, tudod, hogy nem leszek féltékeny! – vihorászott. Hát ez hihetetlen! – Nem, semmi – feleltem. – Semmi különös. Tudod, milyenek ezek a németek. Az egyik akkora volt, hogy simán laposra verhetett volna, de egyébként úgyis végigaludtam szinte az egész utat. Még a kaját is. – Jaj, szegénykém – adta az elszomorodottat a Hercegnő. – De azért remélem, nem haltál éhen! Na és a vám? Simán átjutottál? Hű, az istenit! Ennek a telefonbeszélgetésnek azonnal véget kell vetni! – Ja, lényegében igen. Volt néhány kérdés, tudod, a szokásosak. De a végén még az útlevelembe se pecsételtek be – aztán hirtelen eszembe jutott, mivel terelhetném más irányba a beszélgetést. – És Channy? Hogy van? – Remekül. De a bébiszitter megőrjít! Egész nap a telefonon ül. Szerintem Jamaicát hívja. Ja, viszont találtam két tengerbiológust, akik hajlandóak teljes munkaidőben nálunk dolgozni. Azt mondják, ki tudják szedni az algát a medencéből úgy, hogy a fenekére valamiféle baktériumokat telepítenek. Szerinted? – Mennyiért? – kérdeztem, de nem igazán akartam tudni a választ. – Évi kilencvenezerért. Fejenként. Egyébként egy házaspár. Elég helyesnek tűnnek. – Oké, az nem hangzik rosszul. És hol találtad őket? – ebben a pillanatban azonban valaki bekopogott az ajtón. – Várj egy pillanatra, édesem, biztos a szobapincér. – Letettem a telefont, odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, és… hű, a nyavalya! Felnéztem… aztán még feljebb… azt a mindenit! Egy legalább száznyolcvan centis, szénfekete nő állt az ajtómban! Etiópiai, úgy néztem. Az agyam szédülten rohangált körbe-körbe. Imádnivaló bőre volt, meleg, izgató mosolya, és micsoda lábai! Mérföldnyi hosszúak! Vagy én mentem össze ennyire? Végül is, mindegy. Káprázatos csajszi volt, és történetesen egy kisebb papírzsebkendőnyi miniszoknyát viselt. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem. – Helló! – ez volt a válasza, semmi több. Vagyis beigazolódott a gyanúm. Egy fekete kurva, egyenest Etiópiából, a teljes szókincse a helló és a viszlát – a kedvencem! Bevezettem a szobába, egész az ágyig. Leült. Mellé ültem. Lassan hátrahajoltam, a könyökömre támaszkodtam, a halántékomat a tenyerembe rejtettem –JAJ, BASSZAMEG! A FELESÉGEM! A HERCEGNŐ! A KURVA ÉLETBE! Gyorsan az ajkamra tettem az ujjamat, magamban imádkozva, hogy ez a nő is megértse a nemzetközi jelzést, amelyet a világ összes kurvájának ismernie kell, hogy: „Kussolj, hülye kurva! A feleségem van a vonalban, és ha női hangot hall, hát én nyakig leszek a szarban, neked meg ugrik a jattod!” Hálistennek biccentett, hogy érti. Úgyhogy visszavettem a telefont, és elmagyaráztam a Hercegnőnek, hogy a reggelit hozták,

és ránézni is rossz, ő meg együtt érző volt, azt mondta, feltétel nélkül szeret. Ahány kezem csak volt, mindennel belekapaszkodtam ezekbe a szavakba. Mondtam, hogy én is szeretem őt, hogy hiányzik, hogy nem tudnék nélküle élni – mellesleg ez igaz is volt. És ekkor valami félelmetes szomorúság tört rám. Hogy lehetek képes ilyen érzelmekre a feleségem iránt, miközben ezt művelem? Mi a baj velem? Normális férfi nem viselkedik így. Még egy olyan férfi sem, akinek hatalma van – nem, főként az a férfi nem, akinek hatalma van! Egy-egy alkalmi félrelépés még elképzelhető – ezt szinte el is várják az embertől. De azért valahol mégiscsak van egy határ, én meg… nos, igen, én meg úgy döntöttem, hogy ezt a gondolatot inkább be se fejezem. Sóhajtottam, megpróbáltam kirázni a baljós érzéseket a fejemből, de nem nagyon ment. Szerettem a feleségemet. Rendes lány volt, még akkor is, ha miatta ment tönkre az első házasságom. De hát abban én is legalább annyira hibás voltam. Úgy éreztem, hogy akaratom ellenére kényszerítenek bizonyos dolgokra, amiket nem is én akarok, hanem elvárják tőlem. Mintha egy színjáték lenne az életem, és én, a Wall Street farkasa egy képzelt közönség előtt bohóckodnék, azok meg pontoznák minden egyes mutatványomat, és feljegyeznék maguknak minden szavamat. Ebben a pillanatban kegyetlen élességgel láttam magam előtt a személyiségem torz vonásait. De tényleg, most mi a faszt akartam attól a Francától? A gyertyát sem tarthatná a feleségemnek! Ráadásul az a hülye franciás akcentusa – eszem ágába se jutna elcserélni a feleségem brooklyni kiejtéséért. És mégis – még magamhoz se tértem, és már arról győzködtem a vámtisztet, hogy szerezze meg nekem a telefonszámát. És miért? Mert a Wall Street farkasától ezt várják el! Azért ez bizarr. És nagyon, nagyon szomorú. Végigmértem a nőt, aki ott ült mellettem. És ha valami betegsége van? Nem, ahhoz túl egészségesnek néz ki. Túl egészségesnek, ahhoz hogy AIDS-es legyen, mi? De hát Afrikából jött… Á, ugyan! Az AIDS már kiment a divatból: azt csak az kapja meg, aki oda lógatja a farkát, ahová nem kéne. Én meg úgyis immúnis vagyok gyakorlatilag mindenre, miért pont most lenne baj? Rám mosolygott, én visszamosolyogtam rá. Az ágy szélén ült szétvetett combokkal. Milyen kis pimasz! És milyen hihetetlenül szexi! Az a picsányi kis szoknyája felgyűrődött a csípőjére. Na jó, most az egyszer még utoljára! Megmártózom ebben a csokoládészínű pokolban, ha kihagynám, az lenne az igazság paródiája! És ezzel kisöpörtem minden negatív szemetet a fejemből, és eldöntöttem, hogy amint végzek vele, a vécén húzom le az összes Quaalude-omat, és új életet kezdek. És pontosan így is tettem, méghozzá ebben a sorrendben.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Sötét előérzetek Néhány óra múlva, pontban tizenkettő harminckor svájci békaidő szerint Danny ott ült velem szemben a hátsó ülésen egy kék Rolls-Royce limuzinban, amely szélesebb volt, mint egy halászhajó, és hosszabb, mint egy koporsó, amitől az a kellemetlen érzésem támadt, mintha a a saját temetésemre mennék – amúgy ez volt a nap első sötét előérzete. Úticélunk az Union Bancaire Privée volt, az első találkozónk leendő svájci bankárainkkal. Bámultam kifelé a hátsó ablakon, néztem a gejzírt még mindig ámulattól telve, amikor egyszer csak szomorú hangon megszólalt Danny. – Még mindig nem értem, minek kellett az én Lude-jaimat is lehúznod a vécén. De tényleg, JB! Amikor nemrég még a seggemben volt! Azért ez eléggé disznóság, nem? Mosolyogva néztem Dannyre. Tulajdonképpen igaza volt. Valaha én magam is hordtam drogokat a végbelemben, hogy ilyen-olyan országhatárokon átcsempésszem őket, és mondhatom, nem volt valami kellemes. Egyszer azt hallottam, hogy a legjobb megoldás üvegcsébe tenni őket, az üvegcsét átkötni gézzel, és az egészet megkenni egy nagy adag vazelinnal – de a puszta gondolat, hogy ennyi előkészületet áldozzak egy szimpla kábítószercsempészésre, visszariasztott a vazelines eljárástól. Ilyesmire már csak egy menthetetlen junkie lenne képes. Mindenesetre magamban tisztelettel adóztam Dannynek, hogy a segítségemre sietett, hogy mindig ott van, ha meg kell védenie az ő aranytojást tojó tyúkját. Persze az igazi kérdés az volt, meddig védi majd a tyúkot, ha az nem tojik többé arany tojásokat? Jó kérdés, de nem érdemes vele túl sokáig foglalkozni. Most nagyban játszunk, dől a pénz, jobban, mint valaha. – Hát igen, disznóság – feleltem –, hiába is próbálnám tagadni. De azért nehogy azt hidd, hogy nem értékelem a gesztusodat, pláne, hogy vazelin nélkül csináltad, de értsd meg, a Ludeidőknek vége. Azt akarom, hogy az elkövetkező napokban csúcsra járasd magad, és ugyanezt várom el magamtól is. Oké? – Ja, persze, semmi gond – dőlt hátra Danny az ülésen, keresztbe rakva a lábát. – Nekem sem ártana egy kis szünet. Csak utálom, ha van valami a seggemben. – Ja, és egy kicsit be kéne lassítani a kurvákkal is, Dan. Ez most már kezd egy kicsit gusztustalan lenni – ráztam meg a fejem, hogy nyomatékot adjak a mondókámnak. – Bár azért ez a legutóbbi lány, ez tényleg nem volt rossz. Látnod kellett volna, volt vagy egy-kilencven, ha nem több. Úgy éreztem magam, mint egy újszülött, aki az anyja mellét szívja. Mi tagadás, eléggé felizgatott – forgolódtam kényelmetlenül a székemen. – Ezek a feka csajok, ezeknek más ízük van, mint a fehéreknek, olyan igazi jamaicai nádcukor. De hogy mennyire édes tud lenni egy ilyen fekete csaj pinája! Mint a… mindegy. Idefigyelj, Dan, én nem mondhatom meg neked, hova dugd a farkadat, és hova ne, ez a te dolgod, de én a magam részéről végeztem a kurvákkal, legalábbis egy ideig. Komolyan beszélek. – Ha az én feleségem is úgy nézne ki, mint a tiéd – vonta meg a vállát –, lehet, hogy én is lassítanék egy kicsit. De Nancy, hát az maga a rémálom! Az a nő egyszerűen tönkreteszi az életemet. Tudod, miről beszélek, nem? Ellenálltam a kísértésnek, hogy belemenjek a dolgok mélyebb elemzésébe, beértem egy együttérző mosollyal. – Lehet, hogy az volna a legjobb mindkettőtöknek, ha szépen elválnátok. Rajtatok kívül már

mindenki elvált, úgyhogy nem értem, mit vacakoltok – vontam meg a vállam. – Na, mindegy, nehogy azt hidd, nem érdekelnek a személyes problémáid a feleségeddel, de most inkább beszéljünk az üzletről. Pár perc, és megérkezünk a bankba, és van még néhány dolog, amit előtte szeretnék megbeszélni veled. Először is: ugye, nem felejtetted el, hogy én beszélek? – Naná, hogy nem, ki a fasznak nézel, a Kockafejnek? – Nem, ahhoz nem elég kocka a fejed – mosolyogtam. – Meg még talán valami agy is van benne. De értsd meg, tök komolyan mondom, fontos, hogy hallgass és figyelj meg mindent. Próbáld kiismerni, mi jár ezeknek a békaevőknek a fejében. Én nem tudok mindent kiolvasni a testbeszédükből. Egyébként kezdem azt hinni, hogy nincs is nekik. Na, akármi is lesz ma reggel, és akármilyen tökéletes ajánlattal álljanak is elő, ma azt mondjuk, hogy nem érdekel az ajánlatuk. Ehhez ragaszkodom, Danny. Azt mondjuk, hogy nem illik bele abba, amit az Államokban csinálunk, és úgy döntöttünk, hogy ilyesmivel nem is akarunk foglalkozni. Én majd észérvekkel jövök, ők meg valamilyen jogi előadással fognak előállni. – Jó, jó, rendben – felelte. – De miért? – Kaminsky miatt – árultam el. – Ott lesz az első találkozón, és egyáltalán nem bízom abban a parókás balfaszban. Meg kell, hogy mondjam, ezzel az egész svájci históriával kapcsolatban nagyon baljós előérzeteim vannak. De még ha tévednék, és esetleg lesz belőle valami, Kaminskynak akkor sem szabad tudnia róla. Akkor vége mindennek. Ha folytatjuk, talán másik bankot kell választanunk, bár lehet, hogy most már jobb, ha megmaradunk ennél. Annyi biztos, hogy Kaminskyhoz nem hűségesek. – És nemcsak neki, Amerikában senkinek sem szabad tudnia erről. Bármennyire betépnél, Danny, akárhány Quaalude van benned, bármennyi kokaint szívnál fel, erről soha senkinek egy szót se. Se Maddennek, se az apádnak, és végképp egy szót se a feleségednek – érted? – Omertà, öcsém – bólintott Danny. – Mindhalálig. Mosolyogva visszabiccentettem neki, aztán némán bámultam kifelé az ablakon: egyezményes jel volt ez, Danny is megértette, hogy részemről véget ért a társalgás – ő pedig, lévén az, aki, azonnal felfogta. Néztem a patyolattiszta genfi utcákat, nem is értettem, hogyhogy sehol egy morzsányi szemét a járdán, egy vonásnyi graffiti a falakon – aztán a gondolataim egyre inkább elkalandoztak, már megint azon járt az eszem, hogy minek is csinálom ezt, amit csinálok. Ami helytelen, kockázatos, és a tetejébe egy nagy büdös disznóság. Az egyik első tanítómesterem, Al Abrams, annak idején óva intett a külföldi bankügyletektől. Azt mondta, abból csak a baj van, kész aknamező. Azt mondta, sose bízzak a svájciakban – azonnal elárulnak, ahogy az amerikai kormány a legkisebb nyomást gyakorolja rájuk. Elmagyarázta, hogy mindegyik svájci banknak van fiókcége az Egyesült Államokban, ami sebezhetővé teszi őket a kormánnyal szemben. Mindig igaz volt, amit Al mondott – és ő volt a legóvatosabb ember, akit csak ismertem. Például régi tollakat tartott az irodájában, tíz-tizenöt éveseket, hogy ha egyszer egy visszadátumozott szerződést kellene aláírnia, az FBI ne tudja lebuktatni a tinta korának kielemzésével. Ha valaha volt a világon bűnöző, aki mindenre gondol, hát az ő volt. A kezdetekkor, még az első szárnypróbálkozásaim idején, Al és én a Seville Dinerben találkoztunk reggelenként, egy olyan másfél-két kilométerre a Marcus Avenue 2001-től, a Stratton akkori irodájától, ami egy kőhajításnyira van a mostanitól. Mialatt megreggeliztetett, a kötvényekkel kapcsolatos törvények történetét mesélte nekem, hogy hogyan és miért alakultak úgy, ahogyan; hogy kik és milyen hibákat követtek el a múltban, és hogy hogyan írták át múltbéli szereplők múltbéli hibáinak tanulságaképpen a törvényeket. Ittam a szavait, mint szivacs a vizet, de nem jegyzeteltem. Al társaságában tilos volt bármit leírni. Nála az üzletkötést is csak egy kézrázás pecsételte meg – a szava szentírásnak számított. Sose szegte meg. Persze néha muszáj volt papíron is rögzíteni valamit, de mindig csak Al maga írta le, gondosan megválasztott tollal. És természetesen valamennyi dokumentumát úgy készítette el,

hogy adott esetben letagadhassa. Al remek tanár volt. Az egyik legfontosabb, amit tőle tanultam, hogy minden üzletkötés, legyen az részvénycsere vagy bármi más, és kössem akár bankkal, akár egy brókercéggel: hagy maga után valami papíron rögzített nyomot. Márpedig, hacsak véletlenül az a papír nem éppenséggel a te ártatlanságodat igazolja, vagy legalább nem kedveskedik valamiféle alternatív magyarázattal a történtekre, amelyekbe belekeveredtél, előbb vagy utóbb a szövetségi törvényhozás segge alatt találod magadat. Így tanultam ki én is az óvatosság művészetét. Már a Stratton Oakmont kezdeteinek kezdetén kialakult, hogy minden üzletet, amit kötöttem, minden elektronikus üzenetet, amit Janet a nevemben továbbított, és minden kétes tranzakciót felcicomáztunk – kivattáztunk, ahogy a Wall Streeten szokás mondani – hol ilyen-olyan dokumentumokkal, máskor dátumpecsétekkel, vagy hatóságilag ellenőrzött levelekkel, hogy védjük a hátunkat. Nem, a Wall Street farkasát nem lehet csak úgy főbe lőni, még kevésbé az orránál fogva elővezetni. Al Abrams megtanított mindenre. Most azonban Al börtönben ült, mi másért, mint pénzmosásért: akármilyen óvatos volt, egy aprócska törvényről mégiscsak megfeledkezett, mégpedig hogy nem lehet készpénzt lehívni egy bankszámláról anélkül, hogy erről a tranzakcióról is kitöltsük a megfelelő blankettát. A törvényt eredetileg a drogdílerek és a maffiózók miatt hozták, de természetesen minden amerikai állampolgárra egyaránt érvényes volt. A másik, amire Al kitanított, hogy ha felhív egy jelenlegi vagy egykori üzlettárs és régi ügyekről kezd beszélni, akkor kilencven százalék a valószínűsége annak, hogy vádeljárás alatt áll, és éppen együttműködik a nyomozó hatóságokkal. Egyébként ugyanez vonatkozott rá is: úgyhogy amikor nemrég felhívott, és furcsán csengő hangon rákezdett, hogy „emlékszel még, mikor…” már tudtam is, hogy bajban van. Hamarosan már Al egyik ügyvédje hívott, elmondta, hogy Al vád alá került, és hogy nagyon hálás lenne, ha kivásárolnám minden közös beruházásunkból. A számláit befagyasztották, és kétségbeesett pénzszűkébe került. Pillanatnyi habozás nélkül megtettem, amire kért, méghozzá a piaci ár többszörösét fizettem Al részvényeiért, amivel többmillió dollár készpénzhez segítettem. Aztán már csak imádkoztam. Imádkoztam, hogy Al ne adjon fel, imádkoztam, hogy ne áruljon el semmit a kihallgatásokon, és főként imádkoztam, hogy jó, hát működjék együtt, ha muszáj, adjon fel bárkit, csak engem hagyjon ki belőle. De amikor New York egyik legmenőbb ügyvédjénél utána érdeklődtem, és megtudtam, hogy nincs részleges együttműködés: vagy feladsz mindenkit, vagy nem is számítasz együttműködő vádlottnak, akkor a szívem valahova a gyomrom legmélyére zuhant. És ha Al beköp? A legtöbb készpénz, amit kivett a bankból, nálam kötött ki. Egyszer elárulta, hogy van néhány patkánylyuka a drágakő-bizniszben, akiknek új kiadású részvényekkel varázsol profitot, azok meg jelentős készpénzzel fizetnek érte. Sose hittem volna, hogy ezek után arra vetemedik, hogy a bankból vegyen ki pénzt. Ahhoz túl okos volt, gondoltam. De tényleg, az egyik legkörültekintőbb ember széles e világon. Ám elég volt egyetlen hiba, és már meg is bukott. Ez a sors vár énrám is? Talán épp Svájc lesz az a pont, amelyen elbukom? Már öt éve, hogy én is a lehető legelővigyázatosabb voltam, esélyt sem hagytam az FBI nyomozóinak. Sose beszéltem a múltról; az irodámat és az otthonomat is folyamatosan ellenőriztem, nincs-e bepoloskázva; minden tranzakciómról olyan dokumentumokat készítettem, amelyek az ártatlanságomat bizonyították; és sosem vettem ki pénzt a bankból, ami gyanúba keverhetett volna. Illetve ez nem egészen igaz, hiszen olykor-olykor kivettem, összesen vagy tízmilliót a bankszámláimról, de csak azért, hogy legyen mivel igazolnom, ha egyszer nagyobb mennyiségű készpénzzel kapnának el. Menjenek, nézzék meg a számláimat – mondanám ebben az esetben az FBI szaglászainak –, és láthatják, hogy minden fillér, amit nálam találtak,

legális. Hát igen, óvatos voltam, az biztos. De az volt az én drága Al barátom is, az első tanítóm, akinek annyi mindennel tartoztam. És ha egyszer elkapták őt… Akkor én sem érezhetem biztonságban magam. És íme, ez volt a második sötét előérzetem aznap. Ebben a pillanatban azonban még aligha sejthettem, hogy nem ez lesz az utolsó.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Pénzmosás 101 Az Union Bancaire Privée egy fekete üveggel burkolt, tízemeletes irodaépületben tanyázott Genf egyik méregdrága bevásárlóutcáján, amely a rue du Rhône (gondolom Rhone utca) névre hallgatott, alig egy kőhajításnyira a gejzírtől. Szemben az amerikai bankokkal, amelyekbe lépve az ember alkalmazottak hadával találkozik, akik valamennyien golyóálló üveg mögül mosolyognak kifelé, itt egyetlen asztal várt minket mögötte egy szál ifjú hölggyel, meg körülötte valami negyven tonna olasz márvánnyal. Akkora volt az asztal, hogy a helikopteremmel is simán leszállhattam volna rajta. Az ifjú hölgy szürke nadrágkosztümöt viselt, magas gallérú fehér blúzt és semmitmondó arckifejezést. A haja szőke, szoros copfba fonva, a bőre makulátlan, sehol egy hiba vagy ránc – na, még egy svájci robot, gondoltam. Ahogy Danny és én az asztalához sétáltunk, bizalmatlan tekintettel méregetett minket. Tudta! Persze, hogy tudta. A pofánkra volt írva. Fiatal amerikai bűnözők, akik azért jöttek, hogy átmossák a sötét pénzüket, drogdílerek, akik elkábított iskolásokon gazdagodtak meg! Mély lélegzetet vettem, alig bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy megmagyarázzam neki: mi csak egyszerű, közönséges tőzsdei szélhámosok vagyunk, és fogyasztjuk a drogot, eszünkbe sincs árulni, az isten szerelmére! Ám hálistennek megtartotta a véleményét, nem kérdezte ki a bűnlajstromunkat. Csak annyit kérdezett: – Segíthetnék valamiben? Te jó isten, már megint a kívánságlista! – Igen, találkozni szeretnénk Jean Jacques Saurel úrral, a nevem Jordan Belfort – feleltem, olyan udvariasan, mint akit máris megfertőztek ezek a svájciak. Vártam, hogy a női droid válaszoljon valamit, de hallgatott, mint a sír. Csak bámult rám… meg Dannyre… Tetőtől talpig végigmért mindkettőnket. Aztán, mintha csak azt akarná hangsúlyozni, milyen rosszul ejtettem ki a nevét, végre felelt. – Ó, monsieur Jean Jacques Saurel! – milyen gyönyörűen hangzott az ő ajkán! – Hogyne, Mr. Belfort, ott várnak önökre az ötödik emeleten! – azzal a lift felé intett. Danny és én tehát beszálltunk a mahagónival burkolt liftbe, amelyet egy fiatal, tizenkilencedik századi svájci marsallnak öltözött úriember kezelt. – Ne felejtsd el, amit mondtam neked! – súgtam oda Dannynek. – Bármit mondjanak, mi úgy állunk fel az asztaltól, hogy nincs üzlet! Oké? Danny csak bólintott feleletképpen. Kiszálltunk a liftből, végigmentünk egy mahagónival burkolt folyosón, amely csak úgy sistergett a gazdagságtól. Csend volt, akár egy koporsóban, de ebből igyekeztem semmiféle következtetést sem levonni, inkább mély sóhajjal haladtam a folyosó végén várakozó hosszú férfi felé. – Ah! Mr. Belfort! Mr. Porush! Jó reggelt mindkettejüknek! – köszöntött minket Jean Jacques Saurel. Kezet ráztunk, majd egy fanyar mosolyt vetett felém. – Remélem, az itteni élményei javultak valamelyest a reptéri kaland óta. Egyszer igazán mesélhetne arról a kis stewardessről! És rám kacsintott. Micsoda fickó! Hát ez aztán nem az a tipikus svájci békazabáló, ebben már most biztos

lehettem. Nem, ez egy igazi euroszemét, de mégis, volt benne valami… valami vadság, úgyhogy kizárt, hogy svájci legyen. Olívabarna bőre volt, fényes, fekete, hátranyalt haja, mintha a Wall Streeten látta volna meg a napvilágot. Az arca hosszúkás, sovány, ahogy a teste is, mégis valahogy nagyon ügyesen rakták össze. Kifogástalan öltönyben feszített, hozzá hófehér ing, és szemmel láthatóan méregdrága selyem nyakkendő, de minden úgy állt rajta, olyan lazán, ahogy csak ezeken a rohadék európaiakon tud. Váltottunk néhány szót a folyosón, alkalmam nyílt megtudni, hogy Jean Jacques tényleg nem svájci, hanem francia, csak kölcsönben van itt a bank párizsi fiókjából. Ez már jobban hangzott. Pláne az, amikor egyszer csak közölte, hogy nem örül, amiért Gary Kaminsky is jelen lesz a találkozón, de hát mivel ő hozta össze, elkerülhetetlen, hogy megjelenjen. Azt javasolta, hogy egyelőre ne döntsünk semmi fontosabban, hanem inkább később, akár még ma, esetleg holnap találkozzunk személyesen. Elmondtam neki, hogy korábban én is ugyanerre jutottam, ugyanebből az okból. Összecsücsörített ajkakkal bólintott, mint aki azt mondja, nem rossz. Dannyre oda se kellett néznem, tudtam, hogy neki is tetszik ez a fordulat. Jean Jacques bekísért minket a konferenciaterembe, ami inkább egy dohányzószalonra emlékeztetett: a hosszú asztal körül hat békaevő ült, mind sötét üzletember-öltönyben, valamennyiük előtt égő cigaretta, a termet vastagon belepte a cigarettafüst. És persze ott volt Kaminsky is. Ott ült a békák között, a fején a döglött állattal, azzal az ocsmány parókájával. Kövér, kerek arcán szarevő vigyor díszelgett, a legszívesebben ott helyben pofán vágtam volna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megkérem, húzzon innét, de végül meggondoltam magam. Legyen csak a tanúja, ahogy a találkozó végén üzlet nélkül távozok a svájciaktól. Pár perc cseverészés után a tárgyra tértem. – Meséljenek nekem a banktitok-törvényeikről! – kértem a svájciakat. – Az amerikai ügyvédektől egy csomó egymásnak ellentmondó dolgot hallottam. Milyen körülmények között működnének együtt az Egyesült Államok kormányával? – Nos, a legjobb ebben az egészben az, hogy… – kezdte rá Kaminsky, én azonban nem hagytam, hogy befejezze a mondókáját. – Gary, ha a legkevésbé is érdekelne a kibaszott véleményed, akkor, bazmeg – itt azonban magamat is félbeszakítottam. Hátha ezek a svájci robotok nem örülnek a folyamatos bazmegolásnak. – Bocsánat. Szóval ha érdekelne a véleményed, már New Yorkban rákérdeztem volna. A békák vigyorogva bólogattak. Nem mondták ki, mégis éreztem, hogy ugyanarra gondolnak mindannyian: hogy igen, ez a Kaminsky, ez tényleg akkora barom, mint amilyennek látszik. Én azonban fejben már jóval előbbre tartottam. Ez a Kaminsky nyilván kap tőlük valami százalékot, ha úgy döntök, hogy üzletet kötök velük, különben minek igyekezne annyira, hogy csillapítsa az aggodalmaimat? Eredetileg azt hittem, Kaminsky is csak egyike azoknak a snorrereknek, akik ott nyüzsögnek mindenütt a Wall Streeten, akik úgy tettek, mintha mindent tudnának a sötét üzelmekről: a dilettánsok, úgy hívjuk őket. Most viszont gyökeret vert a fejemben a gondolat, hogy talán pénzügyi érdekeltsége van az üzletben. Ha számlát nyitok ennél a banknál, akkor ő közvetítői díjat kap érte. Hát ez bizony probléma. – Kaminsky úr mindig is gyorsan és szívesen osztja meg az észrevételeit az efféle ügyekkel kapcsolatban – szólalt meg Jean Jacques, mintha csak a gondolataimban olvasna. – Ami meglehetősen furcsa, ha tekintetbe vesszük, hogy sem veszteni-, sem nyernivalója nincs az ön döntésén, bármi legyen is az. Már megkapta a közvetítői díját azért, hogy elhozta önt ide. Az, hogy ön és az Union Banc köt-e üzletet egymással, vagy sem, az ő pénztárcájának édesmindegy. Bólintottam, hogy értem. És furcsálltam, hogy Saurel egyáltalán nem óhajtó és feltételes

módban beszél. Világos angolsággal fejezte ki magát, komoly szókinccsel és stílusérzékkel. – De, hogy válaszoljak a kérdésére – folytatta –, a svájci kormány kizárólag abban az esetben működik együtt az Egyesült Államok kormányával, ha az állítólagos bűn a svájci törvények szerint is bűn. Svájcban például nincs törvény az adó elkerülésére. Ha az Egyesült Államok kormánya ilyen ügyben kérne fel minket együttműködésre, nem kapná meg. – Saurel úrnak tökéletesen igaza van – szólalt meg a bank alelnöke is, Pierre Kiafene, egy pápaszemes béka. – Ráadásul mi nem is igazán szeretjük az önök kormányát. Kérem, ezt ne vegye sértésszámba. De tény, ami tény, mi csak akkor működünk együtt velük, ha egy ügy a törvényszék elé tartozik, tehát, ha bűntettről van szó. Most egy másik Pierre csipogott bele, egy fiatalabb, és kopasz, akár a biliárdgolyó. – Bizonyára ön is úgy látja majd, hogy a svájci törvények jóval liberálisabbak, mint az ön hazájában. Ami önöknél bűntény, az nálunk gyakran egyáltalán nem számít bűnnek. Te jószagú úristen! Már maga a szó is, hogy bűntény, elég volt hozzá, hogy a gerincem legmélyéig beleremegjek. Annyi már most biztos volt, hogy hatalmas problémák lesznek, ha egész Svájcot a patkánylyukamnak akarom használni. Hacsak, ugye… Mert persze ez is lehetséges… hogy például patkánylyukakat tartani Svájcban legális. Gyorsan végigzongoráztam a lehetőségeket. Biztos voltam benne, hogy nem legális, de azért legalább utánakérdezhetnék, mondjuk amikor Saurel és én kettesben találkozunk. De mosolyogtam, és csak annyit mondtam. – Jó, hát igazán nem ezek a dolgok érdekelnek, ugyanis egyáltalán nem áll szándékomban megszegni az Egyesült Államok törvényeit – ami persze vaskos hazugság volt, de imádtam, ahogy hangzik. Ha meg jól hangzik, nem mindegy, hogy átverés az egész? Nekem mindenesetre valahogy elviselhetőbbé tette azt a tényt, hogy Svájcban vagyok. Úgyhogy tovább merészkedtem. – És amikor ezt mondom, akkor Danny nevében is beszélek. Kizárólag azért akarjuk Svájcban elhelyezni a pénzünket, hogy megvédjük a vagyonunkat. És az az egyetlen aggodalmam, hogy az én munkám természetéhez tartozik, hogy az embert megvádolják valamivel; tévesen, szeretném hozzátenni. Akárhogy is, azt szeretném tudni, vagy hogy egyszerűbben fejezzem ki magam, az a legfontosabb számomra, hogy önök soha, semmilyen körülmények között ne adják ki a pénzemet amerikai állampolgárnak, vagy bárkinek a világon, akinek esetleg megfordulna a fejében, hogy polgári pert indít ellenem. – Nemcsak, hogy soha nem tennénk ilyet – mosolygott Saurel –, de még csak el sem ismerjük a legitimitását semmiféle, ahogy ön nevezte, polgári pernek. Ha például az SEC, az önök tőzsdei önszabályozó szervezete, tehát egy polgári szervezet, keresne meg minket, akkor semmilyen körülmények között sem működnénk együtt velük. – Aztán, mintegy utánagondolva, még hozzátette: – De még akkor sem, ha a vád, amivel ön ellen előállnának, a svájci törvények értelmében is bűnnek számítana. – Bólintott, mintegy összefoglalva a mondanivalóját. – Igen. Még akkor sem működnénk együtt velük! – és közben vigyorgott, akár egy összeesküvő. Helyeslően bólintottam, és körülnéztem a teremben. Úgy tűnt, mindenki elégedetten nyugtázta a történteket, kivéve én. Engem éppenséggel lelankasztott. Saurel legutóbbi mondata telibe találta az idegeimet, és most sebesen pörgött az agyam. Ha a svájciak elküldik legelni az SEC embereit, akkor azok mi mást tehetnének, mint hogy az amerikai ügyészséghez fordulnak segítségért: a végén még én ásom meg a saját síromat! A fejemben lejátszottam az összes lehetséges forgatókönyvet. Az SEC által indított perek kilencven százaléka peren kívüli megegyezéssel ért véget. Csak akkor vonták be az FBI-t, ha úgy érezték, hogy az ügy túlnőtt a polgári kereteken. De ha az SEC nem folytathatja le a saját nyomozását, ha például beleütköznek a svájciak kőfalába, akkor hogy dönthetnék el, mekkora fába vágták a fejszéjüket? Pedig hát, amire most én készültem, még csak nem is volt olyan borzalmas: vagy mégis?

Mély lélegzettel folytattam. – Jó, hát mindez okosan hangzik, csak azt nem értem, honnan tudhatná az amerikai kormány, hogy kihez forduljon a megkeresésével. Mármint, hogy melyik svájci bankhoz? A számlák, ugyebár, névtelenek, csak számuk van. Tehát, hacsak nem súg nekik valaki – itt ellenálltam a kísértésnek, hogy Kaminsky felé nézzek –, illetve ha én nem vagyok olyan gondatlan, hogy nyomot hagyjak magam után, honnan tudhatnák, hol tartom a pénzem? Addig találgatnak, amíg rá nem hibáznak a számlaszámomra? Svájcban legalább ezer bank van, és mindegyikben minimum százezer számla. Vagyis számlák milliói, mindegyik más és más számmal. Ezzel az erővel tűt is kereshetnének a szénakazalban. Képtelenség – néztem egyenesen Saurel sötét szemébe. Saurel egy pillanatnyi szünet után válaszolt csak. – Újabb kitűnő kérdés. Ahhoz azonban, hogy válaszolni tudjak, engedje meg, hogy egy rövid előadást tartsak a svájci bankok történelméről. Ez kezdett egész jól alakulni. Al Abrams is mindig azt mondta azokon az örökké emlékezetes munkareggeliken, hogy meg kell ismerni a múltat. Tehát beleegyezően bólintottam. – Nagyon örülnék neki. Én magam is lelkesen tanulmányozom a történelmet, főleg akkor, amikor ismeretlen terepen kell üzletet kötnöm. Saurel tehát elmosolyodott, és tovább beszélt. – Az, hogy a svájci bankszámláknak nincs nevük, tulajdonképpen nem igaz. Bár tény, hogy a svájci bankok valamennyi ügyfelük számára fenntartják ezt a lehetőséget is, igazából minden számla mögött ott van egy név, amelyet a bank feljegyzett. Puff, ezzel a mondattal mintha torpedóval süllyesztette volna el a szívemet. De azért csak folytatta. – Sok-sok évvel ezelőtt, még a II. világháborút megelőző időkben minden másképp volt. Akkoriban valóban az volt a svájci bankok eljárása, hogy bárkinek nyitottak névtelen számlát, ha úgy kívánta az illető. Minden a személyes kapcsolatokon alapult, és mindent egy kézfogás pecsételt meg. Számos ilyen névtelen számlát vállalatok nyittattak maguknak. Csakhogy szemben az amerikai cégekkel, ezek részvénytársaságok voltak, tehát szintén nem kötődtek magánszemélyekhez. Vagyis az volt a tulajdonosuk, akié a cég részvényei voltak. – Ekkor jött Adolf Hitler, és vele azok a szörnyeteg nácik. Ez bizony roppant szomorú fejezete a történelmünknek, korántsem vagyunk büszkék rá. Megtettünk mindent, hogy a segítségére legyünk zsidó ügyfeleinknek, de végül is, azt hiszem, el kell mondanom, hogy nem tettünk eleget. Mint bizonyára tudja, Mr. Belfort, én francia vagyok, de azt hiszem, minden jelenlévő nevében mondhatom, hogy bárcsak többet tettünk volna – itt megállt, ünnepélyesen lehajtotta a fejét. Ahogyan mindenki, aki a teremben ült, még az udvari bolond, a zsidó, vagyis érintett Kaminsky is. Feltételezem, mindenki tudta, hogy Danny én is zsidók vagyunk, és gyanítottam, hogy Saurel épp ezért mondta, amit mondott. Vagy tényleg komolyan gondolta? Mindegy is, mielőtt újra kezdte volna, én már vagy tíz lépéssel előtte jártam, pontosan tudtam, mire akar majd kilyukadni. Arra, hogy mielőtt Hitler lerohanta volna Európát, összefogdosott hatmillió zsidót, hogy megsemmisítse őket a gázkamrákban, ám utóbbiak közül sokaknak sikerült még idejében elrejteniük a pénzüket a svájci bankokban. Látták az írást a falon, ami már a harmincas évek kezdete, a nácik hatalomra jutása óta ott volt, csakhogy a pénzüket sokkal könnyebbnek bizonyult kicsempészni, mint önmagukat. Gyakorlatilag az összes európai ország, az egyetlen Dánia kivételével millió és millió zsidótól tagadta meg a biztos menedéket: a legtöbb állam titokban kiegyezett Hitlerrel, hogy kiszolgáltatja a zsidó lakosságát, ha cserébe Hitler nem támadja meg őket. Ezeket az egyezményeket Hitler, amint csak bezsúfolhatta a

zsidókat a koncentrációs táboraiba, felrúgta, és ahogy egyik ország a másik után került Hitler karmai közé, a zsidók számára nem maradt rejtekhely. Svájc pedig amilyen lelkesen fogadta be a zsidók pénzét, olyan elutasító volt az emberekkel szemben. Miután a nácikat végre legyőzték, számos túlélő és leszármazott kereste meg a svájci bankokat a titkos családi számlák után nyomozva. Csakhogy nem tudták igazolni a jogosultságukat, a számlákon ugyanis nem szerepeltek nevek, csak számok. Ha tehát a túlélők leszármazottai nem tudták pontosan, melyik bankban, milyen számlaszám alatt keressék a pénzt, ha nem tudták, ki volt az a bankár, akivel a szüleik megállapodtak, nem juthattak hozzá a pénzükhöz. Mindmáig dollár milliárdok és milliárdok rejtőznek a svájci bankokban. Egyre sötétebb gondolatok kínoztak. Vajon hányan lehetnek ezek között a svájci rohadékok között, akik pontosan tudják, kié az a pénz, de úgy döntöttek, hogy annyiban hagyják a dolgot? És ami még szörnyűbb: hány jogos örökös, akinek az egész családját kiirtották, tudta, melyik az a svájci bankár, akit meg kell keresnie – és aki aztán a szemébe hazudott? Atyaisten! Micsoda egy kibaszott tragédia! Kizárólag a legnemesebb lelkületű svájci bankárokban volt annyi tisztesség, hogy értesítették a jogos örökösöket a jogos örökrészükről. Márpedig Zürichben, ahol csak úgy nyüzsögnek a kibaszott sauerkrautok, elég ritka a zsidóbarát. Talán a francia Genfben egy kicsit jobb a helyzet – de éppen csak egy kicsit. Az emberi természet mindenütt ugyanolyan. Vagyis mindez a zsidó pénz egyszer s mindenkorra odaveszett, beolvadt magába a svájci bankrendszerbe, ettől lett ez a nyavalyás kis ország olyan gazdag, ezért nincsenek sehol koldusok az utcán. – …és ezért alakult úgy – folytatta Saurel –, hogy minden svájci banknál nyitott számlának kell, hogy legyen nevesített haszonélvezője. Mindegyiknek, kivétel nélkül. Odanéztem Dannyre. Észrevehetetlenül bólintott. De a ki nem mondott üzenet így is tisztán kiolvasható volt: bazmeg, ez kész rémálom. Visszafelé a szállodába Danny és én jóformán egy szót se szóltunk egymáshoz. Bámultam kifelé az ablakon, de semmit sem láttam, csak a zsidó kísérteteket, ahogy a pénzük után kutatnak. Közben a hátam már elviselhetetlenül fájt. Atyavilág! Csak ne fájna úgy, már rég abbahagytam volna a drogozást! De hát fájt, elviselhetetlenül. Ekkor már huszonnégy órája volt, hogy utoljára bevettem valami gyógyszert, úgyhogy az agyam tiszta volt, és azt éreztem, nincs olyan probléma, amit most meg ne tudnék oldani. De mihez kezdjek a svájci banktörvényekkel? A törvény, az törvény: Al Abrams is megbukott, ami csak alátámasztotta a közhelyet, hogy a törvények nem ismerete nem ment fel a hatályuk alól. Ha számlát nyitok az Union Bancaire-nál, oda kell, hogy adjam nekik az útlevelemet, ők fénymásolatot készítenek róla, ami bekerül az adattárukba. Ha tehát az amerikai Igazságügyi Minisztérium megkeresi őket, mondjuk tőzsdei csalásért – ami természetesen Svájcban is bűnnek számit – akkor nekem annyi. Még az sem állíthatja le a szövetségi fiúkat, ha nem tudják, melyik banknál van számlám. A megkeresésük közvetlenül a svájci Igazságügyi Minisztériumnál köt ki, az felszólítja az összes svájci bankot, hogy szolgáltassák ki az adataikat, és már meg is találtak. És azzal annyi. Jajistenem – jobb volna beérni az amerikai patkánylyukaimmal. Ha azokat idézik törvény elé, legfeljebb eskü alatt hazudnak: ez se valami kellemes gondolat, de legalább ennek nem marad nyoma papíron. Na, várjunk csak egy pillanatra! Hát ki mondta, hogy a saját útlevelemet kell odaadnom? És ha áthívom az egyik patkánylyukat Svájcba, és az ő útlevelével rendezem le a dolgot? Akkor az FBI esélytelen, hiszen olyan ez, mint egy patkánylyuk egy másik patkánylyukban. Kettős védelem: ha az Egyesült Államok Jordan Belfort után nyomoz Svájcban, a svájciak semmit sem találnak a nevem alatt. És most, hogy ezt végiggondoltam, az is az eszembe ötlött, hogy semmi szükségem a

megszokott patkánylyukaimra. Idáig két szempont alapján válogattam össze őket: hogy megbízhatóak legyenek, és hogy képesek legyenek gyorsan és sok készpénzt begyűjteni anélkül, hogy felhívnák magukra a hatóságok figyelmét. Persze ez így elég bonyolult feltételrendszer. A legfőbb patkánylyukam Elliot Lavigne volt, aki azonban mára már szinte több bajt okozott, mint amennyi hasznot hajtott. Ugyanis nem csak a legfőbb patkánylyukam volt, de egyben ő ismertetett meg a Quaalude-dal is. Amúgy a Perry Ellis elnöke volt, Amerika első számú ruhagyártó cégéé, ám az elnöki címe körül jócskán akadtak ellentmondások. És, ami a legfontosabb, tízszer olyan bolond volt, mint Danny. Igen. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, Danny hozzá képest ártatlan ministránsfiúnak tűnt. Amellett, hogy kényszeres szerencsejátékosnak és junkie-nak mondhatta magát, Elliot szexőrült és javíthatatlan házasságtörő is volt. Évente dollármilliókat lopott a Perry Ellistől, mégpedig úgy, hogy titkos üzleteket kötött a cég külföldi gyáraival, amelyek egységenként egykét dollárral többet számláztak az anyacégnek, és az így szerzett extrahasznot visszaadták Elliotnak. Amikor új kiadású kötvényeket adtam el neki, ezekből a milliókból fizetett, és ez így volt a lehető legjobb, hiszen semmilyen papír nem maradt utána. Elliot azonban kezdett egyre több bajt okozni. A játékszenvedélye és az állandó drogozása a legrosszabbat hozták ki belőle. Újabban a fizetéssel is el-elmaradozott. Körülbelül kétmillióval tartozott – és ha úgy döntenék, hogy végleg megszabadulok tőle, akkor az a pénz is örökre odaveszne. Beértem tehát annyival, hogy szép lassacskán távolodjak tőle, szereztem még neki új kötvényeket, hogy azoknak a hasznából törleszthessen valamit az adósságából. Mindezekkel együtt Elliot a maga feladatát hibátlanul teljesítette. Idáig több mint ötmilliót kaszáltam be a közreműködésével, készpénzben, ami biztos bankfiókokban várt rám Amerikaszerte. Most már csak az volt a kérdés, hogyan gyűjtsem be ezt a pénzt, és hogyan juttassam ki Svájcba – bár volt már egy-két elképzelésem. Ezeket majd néhány óra múlva dolgozom ki pontosan, amikor Saurel és én találkozunk. Addig elég, ha tudom, hogy egyáltalán nem lesz könnyű megtalálni Elliot utódját, aki annyi pénzt tud összehozni; és olyan kevés nyomot hagy maga után, mint ő. Viszont most, ha talán egész Svájc az én patkánylyukam lesz, már nem lehet olyan nehéz „tiszta” pénzt kerítenem magamnak. Egyszerűen beteszem a svájci számlára, és hagyom, hogy kamatozzon. Viszont azt továbbra sem tudtam megoldani, hogyan használjam fel a svájci számlán nyugvó pénzemet. Hogy szivárogtatom vissza a Svájcban hótisztára mosott pénzt, hogy Amerikában újabb és újabb részvényeket vásároljak belőle? Szóval volt még jó néhány megválaszolatlan kérdés. A legfontosabb azonban mégiscsak az volt, hogy miután Svájcot választottam, most már csak arra kellett ügyelnem, hogy a patkánylyukaim megbízhatóak legyenek – a lehetséges választék tehát egyszerre a többszörösére bővült, így aztán hamar eszembe jutott a feleségem családja. Egyikük sem amerikai állampolgár, valamennyien Angliában élnek, ahol az FBI nem érheti utol őket. Sőt, egy viszonylag kevéssé ismert törvény még azt is lehetővé tette nekik, hogy jóval kedvezőbb feltételek mellett vásárolhassanak részvényeket, mint az amerikaiak, még az utóbbiak számára kötelező két évet sem kellett kivárniuk, hogy a részvényeiket továbbadhassák, ők már röpke negyven nap múltán megszabadulhattak az újonnan beszerzett kincstől. Persze ennek is csak az lett a következménye, mint a legtöbb ilyen agymenésnek, hogy mindenki ott élt vissza vele, ahol csak tudott, a ravasz amerikai beruházók külföldi strómannokat szereztek, és éltek, mint hal a vízben. Engem is sok külföldi keresett meg efféle ajánlatokkal – én azonban idáig mindig ellenálltam nekik. Al Abrams tanítása visszhangzott a fejemben. És egyébként is, hogyan bízhatnék meg egy külföldiben, aki ráadásul ilyen ajánlattal képes előállni? Ráadásul, ha ezzel lebuknék, nagyon nagy bajba kerülhetek, az ilyesmit az FBI nagyon nem veszi jó néven. Nem csoda, hogy idáig menekültem ettől a lehetőségtől. De most, ezzel a kettős védelemmel az erődítményem körül… Ha épp a feleségem rokonai

jelentenék a második védővonalat… Hát, most hirtelen jóval kevésbé tűnt kockázatosnak! A gondolataim végül feleségem Patricia nénikéje körül állapodtak meg. Vagy nem is, az én Patricia nénikém körül. Igen, ő most már az én nagynénim is volt! Amikor először találkoztunk, rögtön egymásra találtunk. Ami meglehetősen furcsa, ha tekintetbe vesszük, miféle körülmények között is zajlott ez a bizonyos első találkozás. Két éve, Londonban, a Dorchester hotelben épp egy Quaalude-túladagolás kellős közepén sikerült rám találnia. Ami engem illet, épp azon voltam, hogy belefulladjak a vécécsészébe, amikor Patricia néni begyalogolt a szállodába. Neki azonban eszébe se jutott ítélkezni felettem, inkább fogta a vécécsésze felé tartotta a fejemet egész éjjel, amíg ki nem hánytam magamból minden mérget, ami bennem volt. Aztán a fejemet simogatta, ahogy az anyám, amikor még kicsi voltam, és egymás után simogatta ki belőlem a kokainmámor reszketőrohamait. Úgy bekokóztam, hogy még Xanaxot sem voltam képes lenyelni, ami pedig enyhített volna valamit az állapotomon, ezért aztán kis híján négykézláb másztam ki a bőrömből. Másnap együtt ebédeltünk, ő pedig anélkül, hogy bármiféle erkölcsnemesítő prédikációba fogott volna, valahogy rávett, hogy álljak le a drogokkal. Két hétig bírtam ki teljesen tisztán. Nadine és én szabadságon voltunk Angliában, és soha jobb két hetet el nem töltöttünk együtt. Olyan boldog voltam, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy Angliába költözöm, hogy Patricia néni végképp az életem részévé váljon. Persze tudtam én jól, hogy ez csak álom: az egész életem az Egyesült Államokban volt. A Stratton az Egyesült Államokban volt; minden hatalmam az Egyesült Államokban volt; vagyis nekem magamnak is az Egyesült Államokban kellett maradnom. És amikor végül hazaérkeztem az Egyesült Államokba, Danny Porush, Elliot Lavigne és a brókereim vidám siserahadának segítségével hipp-hopp vissza is tértem a drogokhoz. Meg persze a hátam is fájt kutyául, és az is csak a visszaszokásban segített. Patricia néni hatvanöt éves volt, elvált, nyugalmazott tanárnő, titokban anarchista. Gyűlölt mindent, ami állami, benne tehát igazán megbízhattam. Ha felkérném arra, amit most terveztem, egy bájmosollyal igent mondana, és másnap repülőgépre ülne, hogy tisztázzuk a részleteket. Ráadásul Patricia néninek pénze se volt. Minden alkalommal felajánlottam neki egy kisebb összeget mikor találkoztunk, jóval többet annál, mint amennyit egy év alatt képes lenne elverni – és ő minden egyes alkalommal visszautasított. Büszke volt. De most, hogy cserébe szívességet tenne nekem, talán meggyőzhetném, hogy elfogadja. Szórja, ahogy csak bírja! Hadd varázsoljam koldusasszonyból királynővé! Hát nem csodálatos? Egyébként se hiszem, hogy olyan nagyon nekilátna költekezni. A II. világháború idején nőtt fel, a romok között, mostanában meg a szerény tanári nyugdíjából éldegélt. Azt se tudja, hogy kell ennyi pénzt elkölteni. Ami pénzt kapna tőlem, azzal csak a két unokáját kényeztetné, és így is van ez jól. Már maga a gondolat is megmelegítette a szívem tájékát. Ha pedig egy szép napon az FBI bekopogtatna Patricia néni ajtaján, ő csak annyit mondana nekik, hogy dugják fel az orrukat abba a rohadék jenki seggükbe, és iszkiri! Erre az ötletre hangosan felnevettem. – Hát te meg minek örülsz annyira? – kérdezte Danny nagy mogorván. – Annak, hogy ez az egész találkozó nem ért lófaszt se? És hogy már egy szem Quaalude sincs nálunk, amitől egy kicsit jobb lenne? Na, mesélj, mi jár abban a csavaros fejedben? – Pár óra, és találkozom Saurellel – feleltem mosolyogva. – Volna még néhány kérdésem a számára, de azt hiszem, már tudom is rájuk a választ. Te pedig leszel szíves, és amint beérünk a hotelbe, telefonálsz Janetnek, hogy holnap reggelre kell nekünk egy Learjet a reptérre. És vegye ki az elnöki lakosztályt a Dorchesterben. Londonba megyünk, öcsém. Londonba!

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Nemzetközi megszállottságok Három óra múlva már szemközt ültem Jean Jacques Saurellel a Le Jardin étteremben, a Richemond hotel halljában. Ilyen gyönyörűen terített asztalt még soha életemben nem láttam. A hófehér abroszon csontszínű porcelán tányérok, mellettük kézzel pucovált ezüst evőeszköz: egy vagyonba kerülhetett! De hiába minden, valahogy mégsem volt a kedvemre való. Jó, jó, art deco a harmincas évekből, de hát, ha jól láttam, az éttermet is nagyjából akkoriban renoválhatták utoljára. És mégis, akármilyen szakadtnak láttam is az éttermet, és akármekkora jet-laggel kellett is megküzdenem, amitől kis híján beájultam, élveztem a társaságot. Saurel, mint kiderült, maga is a kurvázás nagymestere volt, ebben a pillanatban épp azt magyarázta, hogyan lehet ágyba vinni egy igazi svájci békanőt, aki, mint mondta, felülmúl bármely kinigli nyulat. Olyannyira, mondta Saurel, hogy ő maga egyebet sem tesz, mint délutánonként kibámul az irodája ablakán, nézi a genfi nőket, ahogy miniszoknyában, a lábuknál a kutyusaikkal sétálnak, és gondolatban célkeresztet fest a hátuk közepére. Nem is rossz megfigyelés, gondoltam, és egyedül az szomorított el, hogy Danny nincs velünk, nem hallhat bennünket. Csakhogy olyannyira szörnyen illegális volt, amiről Saurellel éppen beszélni akartunk, hogy azt képtelenség harmadik személy előtt megvitatni, még ha az illető maga is bűntárs. Egyébként ezt is Al Abrams tanította nekem: két ember az egy bűn; három, az már összeesküvés. Tehát egyedül találkoztam Saurellel, de az agyam folyton visszatért Dannyhez: bármit megadtam volna érte, ha tudom, mit művel ezekben a pillanatokban. Nem szívesen tévesztettem szem elől, pláne nem egy idegen országban. Ha a maga ura lehet, egész biztosan hülyeséget csinál. Egyedül az volt a szerencse, hogy ebben az országban nem követhetett el semmi olyat, amit a velem szemben ülő ember ne tudott volna elintézni egyetlen telefonhívással a megfelelő hatóságokhoz, kivéve talán a gyilkosságot vagy erőszakot. – …így aztán általában – folytatta Saurel – a Métropole hotelbe viszem őket, mert az ott van szemben a bankkal, és ott baszom meg őket. Apropó, Jordan, meg kell mondanom, hogy ez az önök kifejezése, ez a megbaszni, nagyon célszerűen hangzik. Mi, franciák, nem tudunk ilyen simán a tárgyra térni. Na, de mi se térjünk el a tárgytól: arról akartam beszélni, hogy a második hivatásommá tettem, már persze a bankárkodás után, hogy annyi svájci nőt vigyek az ágyba, amennyit csak lehetséges – rántotta meg a vállát amúgy dzsigolósan, aztán vágott egy euroszemét vigyort, és nagyot szippantott a cigarettájából. – Kaminsky szerint – szűrte át a szót a kifújt cigarettafüstön – maga osztozik a szép nők iránti imádatomban, így van? Mosolyogva bólintottam. – Ó, hát az remek – folytatta a Kurvapecér. – Remek! De arról is hallottam, hogy a felesége gyönyörű nő. Milyen fura is ez, hát nem? Hogy valakinek ilyen gyönyörű felesége legyen, és mégse tudjon megálljt parancsolni magának! Nehogy azt higgye, hogy nem értem meg magát, kedves barátom. Az én feleségem is meglehetősen gyönyörű, és mégis szinte kötelességemnek érzem, hogy kikezdjek az összes szép nővel, aki hajlandó eljönni velem, és egyben megfelel az igényeimnek is. És ebben az országban aztán nincs hiány szép nőkből. De hát így megy ez, a magunkfajta férfiaknak már csak ez a dolga, nemdebár?

Atyavilág! Megőrülök! Hát nem szóról szóra ugyanezt mondtam önmagamnak minden egyes alkalommal, amikor ésszerű magyarázatot kerestem a viselkedésemre? És mégis, most, hogy visszahallottam a saját mondataimat, valahogy nevetségesen hangzott az egész. – Nos, igen, Jean – feleltem. – Csak hát eljön az idő, amikor egy férfinak be kell látnia, hogy már bebizonyított magának mindent. Én például épp mostanában jutottam el erre a pontra. Szeretem a feleségemet, és elegem lett a folytonos félrebaszásból. Saurel nagy bölcsen hunyorított, biccentett. – Korábban már többször is eljutottam erre a pontra. És nem is rossz elérkezni ide, ugye? Emlékezteti az embert, hogy mi az igazán fontos az életben. Család nélkül nem élet az élet, úgyhogy én magam is ragaszkodom a családomhoz, igyekszem annyi időt eltölteni velük, amennyit csak tudok. De néhány nap múlva már mindig úgy érzem, hogy felvágom az ereimet, ha még néhány napot maradnom kell velük. – Nehogy félreértsen, Jordan! Nem arról van szó, hogy ne szeretném a felségemet és a gyerekemet. Csak hát francia vagyok, ugyebár, és a francia férfi hamar ráun a családi életre. Lényegében azt akarom mondani, hogy ez a sok távollét otthonról sokkal jobb férjjé és apává tesz – szívta meg újra, minden eddiginél mélyebben a cigarettáját. Én meg vártam… vártam… de sose fújta ki a füstöt. Na, ez aztán érdekes! Ilyesmit még az apámtól se láttam soha! Saurel mintha megemésztette volna a füstöt, méghozzá az utolsó morzsájáig. Csak most tűnt fel nekem, hogy a svájci férfiak mintha más célból dohányoznának, mint az amerikaiak. A svájciak szemmel láthatóan mintha egy férfias örömre lettek volna feljogosítva, az Egyesült Államokban ezzel szemben versenyre kínozták halálra magukat minden figyelmeztetés ellenére. Ideje volt, hogy visszatérjünk az üzletre. – Jean – szólaltam meg kedves hangon. – Hogy válaszoljak a korábbi kérdésére, vagyis hogy mennyi pénzt szándékozom Svájcba hozni, nos, azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha egy kisebb összeggel kezdem, mondjuk olyan ötmillió dollárral. Aztán ha rendben mennek a dolgok, szó lehet sokkal többről is, talán olyan húszmillióról az elkövetkezendő tizenkét hónap leforgása alatt. Kedves az ajánlatuk, hogy vegyem igénybe a bank futárszolgálatát, de azt hiszem, jobb lesz, ha a magamét használom. Van néhány barátom az Egyesült Államokban, akik tartoznak nekem egy-két szívességgel, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy örömmel a rendelkezésemre állnak. – De azért van még néhány aggályos pont – folytattam. – Először is, Kaminsky. Egy lépést sem vagyok hajlandó megtenni az ügyben, ha tudomása van arról, hogy kapcsolatban állok a bankjukkal. Saurel szemlátomást nem lepődött meg azon, amit hallott tőlem. – Erről beszélni sem érdemes többet – mondta eléggé jeges hangon. – Kaminsky sosem fog megtudni semmit, és ha esetleg kíváncsiskodna, akkor feltesszük a nevét a listára, és akkor tartóztatja le az Interpol, amikor csak nekünk tetszik. Tudja, mi svájciak komolyabban vesszük a banktitkainkat, mint hinné. Kaminsky egy időben a mi bankunk alkalmazásában állt, úgyhogy neki vannak bizonyos kötelezettségei. Nem tréfálok, amikor azt mondom, hogy börtönbe kerül, ha bármit is elárul a kettőnk dolgáról, vagy egyáltalán, bármilyen módon beleüti az orrát olyasmibe, amitől jobb lenne távol tartania magát. Bezárjuk egy szobába, és eldobjuk, nem is a kulcsot, de magát a szobát. Szóval felejtsük el Kaminskyt, egyszer s mindenkorra. Ha megtartja az alkalmazásában, az a maga döntése. De vigyázzon vele, mert egy fecsegő majom. – Okom van rá, hogy egyelőre a helyén tartsam Kaminskyt, legalábbis egyelőre – bólogattam mosolyogva. – A Dollar Time komoly veszteségeket halmozott fel, és ha egy új ügyvezetőt neveznék ki a helyére, annak esetleg kedve támadni utánanézni a dolgoknak. Egyelőre hagyjuk a döglött kutyát elásva. De van komolyabb témánk is, mint a Dollar Time. Ha a szavát

adja, hogy Kaminsky nem okozhat problémát, az nekem elég. Erről tehát ennyit. – Tetszik nekem, ahogy az üzleti ügyeit intézi, Jordan – biccentett Saurel. – Lehet, hogy valamelyik előző életében európai volt? – Kösz – mondtam némi iróniával a hangomban. – Vegyük úgy, hogy ezt bóknak vettem, Jean. Ezzel együtt volna még néhány elég fontos kérdésem, elsősorban azzal a sok hülyeséggel kapcsolatban, amit ma reggel összehordtak nekem, hogy az útlevelem kell a számlanyitáshoz. Ugyan már, Jean, nem gondolja, hogy ez azért egy kissé sok? Saurel megszívta a cigarettáját, a füstön keresztül vigyorgott rám. – Nos, most, hogy már volt alkalmam kiismerni magát, kedves barátom, biztos vagyok benne, hogy már meg is találta a kiskaput. Nem igaz? Bólintottam, de nem szóltam semmit. Pár pillanatnyi hallgatás után Saurel észrevette, hogy azt várom, ő folytassa. – Nos, akkor rendben van – vonta meg a vállát. – Majdnem minden, ami ma reggel a bankban elhangzott, lófaszt se ér, ahogy maguk, amerikaiak mondanák. Csak Kaminsky miatt mondtuk, meg persze egymás kedvéért is, elvégre igyekszünk úgy tenni, mint akik betartják a törvényeket. De tény, hogy a maga számára kész öngyilkosság lenne, ha a saját neve alatt nyitna számlát egy svájci banknál. Sosem jutna eszembe, hogy ilyesmit tanácsoljak magának. Ezzel együtt úgy gondolom, nem volna ostobaság, ha mégiscsak nyitna egy számlát nálunk a saját neve alatt. Miért? Mert ha az Egyesült Államok hatóságai esetleg utánanéznek a telefonhívásainak, akkor meg tudná magyarázni nekik, hogy miért hív bennünket olyan gyakran. Mint bizonyára tudja, az nem törvényellenes, ha valakinek Svájcban van bankszámlája. Betesz egy kisebb összeget, mondjuk kétszázötvenezer dollárt, amin mi az ön számára európai részvényeket veszünk, persze csak a legjobb, legmegbízhatóbb papírok közül válogatunk… Hát hogyne volna oka rá, hogy felhívjon minket, és érdeklődjön a befektetései iránt? Nem is rossz! – gondoltam. Lám, az ártatlanság vélelme mennyire nemzetközi fogalom, ennek a megszállottja lett a világ összes fehérgalléros bűnözője. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemen, fájt a bal lábam. – Értem, mit akar mondani – feleltem. – És valószínűleg meg is fogadom a tanácsát. De, csak hogy tudja, kivel beszél, szeretném biztosítani, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hívom fel a bankjukat az otthoni telefonomról. Ha kell, én magam vezetek le egészen Brazíliáig, hogy egy fülkéből telefonáljak, a zsebemben két kiló brazil apróval, mielőtt megengedném, hogy a maguk száma megjelenjen az otthoni telefonszámlámon. – De hogy komolyan is válaszoljak a kérdésére, az a tervem, hogy egy családtag nevén nyitok számlát, aki nem az én nevemet viseli. Ugyanis a feleségem rokona. Ráadásul ez a hölgy nem is amerikai állampolgár, angol. Holnap reggel Londonba megyek, és talán másnap már vele együtt jövök vissza, útlevelestül, mindenestül, hogy megnyissuk azt a számlát. – Gondolom, feltétel nélkül megbízik a hölgyben – bólintott Saurel. – Ha esetleg mégsem, megvannak az embereink, akik készséggel a rendelkezésére bocsátják az útlevelüket. Ezek általában egyszerű emberek, jobbára pásztorok Man szigetéről és egyéb, adó szempontjából kedvező fekvésű helyekről, és valamennyien száz százalékig megbízhatóak. Ráadásul semmilyen körülmények között sem férhetnek hozzá a számlájához. De hát biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül döntött az illető hölgy mellett. De mégis, azt javasolnám, hogy mindenképpen találkozzék egy Roland Franks nevű úriemberrel. Igazi profi ezekben az ügyekben, elsősorban a dokumentumgyártásban. És roppant megbízható. Bármilyen dokumentumot képes elkészíteni, amivel távol tarthatja a hatóságok kíváncsiskodó szemét az ügyleteitől. Az ön számára egy ilyen ember aranyat ér, odahaza is, külföldön is. Jé, ez érdekes. Szóval nekik is megvan a teljes patkánylyuk-vertikumuk. Imádni valóak ezek

a svájciak. Tehát ez a Roland Franks gyártja majd le a szükséges hamis dokumentumokat az ártatlanságom védelmében. – Nagyon szívesen találkoznék ezzel az úrral – egyeztem bele. – Talán össze is hozhatna egy találkozót, mondjuk, holnaputánra. – Megpróbálom – bólintott Saurel. – Mr. Franks egyébként a stratégiák kidolgozásában is a segítségére lehet, ha be akarja fektetni a pénzét, vagy éppenséggel elkölteni anélkül, hogy felhívná magára a hazai hatóságai figyelmét. – Miféle stratégiákra gondol? – Rengeteg van. Például adunk önnek egy Visa vagy American Express hitelkártyát, amivel az itteni számlája terhére költekezhet. Ahogy Kaminskytól tudom, szeret költekezni, és szívesen használ hitelkártyát, úgyhogy ez a megoldás nagyon is hasznos lehet. – És kinek a nevén lesz ez a kártya, az enyémen, vagy a hölgyén, akit említettem? – Az önén. De mindenképpen azt javasolnám, járuljon hozzá, hogy a hölgy nevére is kiállítsunk egyet. Okos ötlet volna, ha kapna egy havi keretösszeget, ha érti, mire gondolok. Bólintottam, hogy értem. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha Patricia kap egy havi keretösszeget, az azt támasztja alá, hogy a számla voltaképpen az övé. Ebből azonban adódott egy másik probléma, nevezetesen az, hogy ha a számla az én nevemen van, az FBI dolga mindössze annyi, hogy kövesse a vásárlásaimat, aztán szépen besétál az áruházba, ahol épp vettem valamit, és megnézi, kié a hitelkártyám. Akkor aztán bajban leszek. Furának találtam, hogy Saurel ilyesmit javasol, mintha nem tudná, mekkora veszélynek teszem ezzel ki magamat – de úgy döntöttem, hogy ezt nem árulom el neki. – Nos, tény, hogy hajlamos vagyok néha szórni a pénzt – mondtam ehelyett. – De hát még akkor is mogyoróról van szó ahhoz képest, amennyi pénzről beszélünk. Értse meg, Jean, itt milliókról van szó! Egy ilyen adósságkártyával, ahogy Amerikában hívjuk, nem sokat árthatok egy ekkora számlának. Mihez kezdjek, ha nagyobb összegeket akarok mozgatni? – Nos, nézzük! Egy másik lehetséges stratégia az, hogy jelzálogkölcsönt vesz fel a házára, méghozzá saját magától. Vagyis Franks kreál egy holding-céget, ön pedig az egyik számlájáról a másikra utalja át a pénzét. Ennek az eljárásnak két előnye is van. Az egyik az, hogy kamatokat fizet önmagának, ami aztán abban az országban számít jövedelemnek, ahol a céget bejegyezték. Mr. Franks mostanában a Virgin-szigeteket preferálja. Ott nagyon lazán kezelik a dokumentumokat. És nem ismerik a jövedelmi adó fogalmát. Másfelől viszont a kölcsönre fizetett kamatokat levonhatja az amerikai adóalapjából, hiszen ez az ön hazájában így szokás. Magamban gyorsan kiértékeltem, amit hallottam, és be kellett látnom, hogy nagyon is jól hangzik. Csak hát még kockázatosabb, mint a hitelkártya-trükkök. Ha jelzálogkölcsönt veszek fel a házamra, annak nyoma marad az Old Brookville-i városházán, az FBI besétál, megnézi az iratokat, és rájön, hogy egy külföldi cég adta nekem a hitelt… Veszélyes! Márpedig úgy tűnt, ez lesz a legveszélyesebb része ennek a játszmának. Egyszerű pénzt elhelyezni egy svájci bankban, még az se bonyolult, hogy megvédjem magamat a nyomozóktól. De hogy hogyan veszem ki a pénzemet anélkül, hogy ennek nyoma maradjon, már bonyolultabbnak tűnt. – Apropó – kérdezte Jean. – Hogy is hívják a hölgyet, akiről beszélt? – Patricia – feleltem. – Patricia Mellor. – Nagyszerű név – mosolygott megint csak, akár egy összeesküvő. – Ilyen névvel kizárt, hogy bárki is törvényszegésre adná a fejét, nem igaz? Egy órával később Saurel és én kiléptünk a szálloda liftjéből, végigmentünk a negyedik emeleti folyosón Danny szobája felé. Akárcsak a recepciónál, a folyosón is a retardált majom által megálmodott rajzok díszítették a falakat, és itt is a kutyapisi-sárga és a hányásrószaszín uralkodott mindenek felett: egyedül az ajtók látszottak vadonatújnak, barna diófából, vakítóra

polírozva. Fura egy ellentmondás, gondoltam. Lehet, hogy ezt értik Óvilági Báj alatt. – Idefigyeljen, Jean! – fogtam meg Saurel könyökét Danny tükörfényes ajtaja előtt. – Az a helyzet, hogy Danny imád bulizni, úgyhogy ne lepődjön meg, ha esetleg bekómált volna. Amikor itthagytam, épp whiskyt vedelt, meg a repülőútra is bevett néhány tablettát, de higgye el, ha józan, akkor éles, akár a borotva. Nála az az alapszabály, hogy ha fiúkkal éjszakázol, a férfiakkal ébredsz, ha érti, mire gondolok. – Hát persze, hogy értem – mosolygott Saurel. – Csak tisztelni tudom azt az embert, akinél ez az alapszabály. Általában mi, európaiak is ehhez tartjuk magunkat. De egyébként is, én lennék az utolsó, aki elítéli egy embert, csak mert nem veti meg a test örömeit. Benyitottunk, és íme, ott feküdt Danny, a padlón, hanyatt, és rajta az égvilágon semmi, kivéve négy anyaszült meztelen svájci kurvát. Az egyikük az arcán ült, menetiránynak háttal, feszes kis feneke épp Danny orra felett; a másik a bordáin nyomakodott, hevesen csókolózva a Danny arcán ülő lánnyal; a harmadik szélesre terpesztett lábbal tartotta Danny bokáit, a negyedik pedig ugyanebben a pozícióban a csuklóit fogta le. Az, hogy két új szereplő jelent meg a szobában, a legkevésbé sem zavarta meg őket. Folytatták, amit elkezdtek – a szokásos üzletmenetüket. Jean felé fordultam, hogy kitanulmányozzam az arckifejezését. Azt láttam, hogy oldalt dönti a fejét, a homlokát elgondolkozóan összeráncolja, mintha azt próbálná megállapítani, mi is a négy lányka szerepe ebben az abszurd színjátékban. Aztán egyszerre abbahagyta a gondolkodást, és lassan, megértően bólogatni kezdett. – Danny – förmedtem rá a barátomra. – Mi a fenét művelsz, te állat? Danny kiszabadította magát, lelökte a kurvát az arcáról, felemelte a fejét, kísérletet tett egy barátságos mosolyra, de az arca sehogy sem akart engedelmeskedni a gazdájának. Aha, nyilván egy kis kokaint is sikerült bejuttatnia a szervezetébe, állapítottam meg. – Zzegyre zűrűbb lezz – mormolta. – Egyre micsodább? Egy szót se értek, mi a faszt dumálsz? Danny szemmel láthatóan emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy összeszedje magát, mindenesetre megismételte, amit az előbb mondott, most már pattogósan, hátha attól érthetőbb lesz. – Zegy! Re! Zű! Rübb! – Á, most már értem – csapott a homlokára Saurel. – Bizonyára azt akarja mondani, hogy egyre sűrűbb lesz! Hát igen, megesik az ilyesmi, ráadásul ezúttal igen irigylésre méltóan sűrűsödtek össze a dolgok. Na, mindegy, menjen csak, és hívja fel a feleségét, Jordan, a barátunknak én majd gondját viselem addig. Majd meglátjuk, van-e annyira úriember, hogy megosztja, amije van. Beleegyezően bólintottam, és mentem, hogy átfésüljem Danny szobáját: találtam is vagy húsz Quaalude-tablettát, meg három gramm kokaint. Lehúztam mindent a vécén, aztán végképp magukra hagytam őket, hadd szórakozzanak. Pár percre rá már a saját szobámban feküdtem, és az életem értelmetlenségén tűnődtem. Egyszer csak azt éreztem, hogy most rögtön meghalok, ha nem hívhatom fel a Hercegnőt. Az órára pillantottam: fél tízre járt az idő, akkor odahaza hajnali fél öt lehet. Fölhívhatom ilyenkor? A Hercegnő nem nagyon díjazza, ha felkeltik álmából – de mialatt töprengtem, a kezem már nyúlt is a telefon felé. Két-háromszor kicsengett, aztán meg is hallottam a feleségem hangját. – Halló? – Szia, drágám, én vagyok az – nyögtem ki bocsánatkérő hangon. – Bocs, hogy ilyen későn hívlak, de annyira hiányzol! Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek, imádlak! – Én is téged, drágám – hangzott a válasz, édesen, akár a cukor. – És egyáltalán nincs késő,

kora délután van, összekeverted, vissza kell számolni, nem előre! – Tényleg? – hüledeztem. – Na, mindegy, csak azt akartam mondani, hogy hiányzol, el sem tudod képzelni, mennyire. – Jaj, te drága! – áradozott a Hercegnő. – Channy és én is alig várjuk, hogy végre haza gyere! Mikor jössz? – Ahogy tudok. Holnap Londonba megyek, találkozom Patricia nénivel. – Igen? Mit akarsz tőle? Ebben a pillanatban eszembe jutott, hogy talán erről egyelőre mégsem kéne beszélnem, főleg nem telefonon – amiről meg az jutott az eszembe, hogy a Hercegnő kedvenc nagynénjét sem biztos, hogy bele kéne keverni a pénzmosási ügyeimbe. De inkább félresöpörtem ezeket a gondolatokat. – Nem, nem úgy értem – hazudtam. – Nem miatta megyek Londonba, de ha már úgyis ott vagyok, gondoltam, meghívom ebédelni. – Ja, értem! – könnyebbült meg a Hercegnő. – Hát üdvözlöm, ugye, átadod, drágám? – Persze, édesem – itt megálltam egy pillanatra, csak aztán folytattam. – Drágám… – Na, mi az, édesem? – Szeretnék bocsánatot kérni mindenért – nyögtem ki nehéz szívvel. – De hát miért, drágám? Miért kéne bocsánatot kérned? – Mindenért, Nae. Tudod, miről beszélek. Na, mindegy, az a lényeg, hogy lehúztam a vécén az összes Lude-ot, mióta leszálltam a gépről, egyet se vettem be. – Tényleg? És hogy van a hátad? – Hát, fáj. És fogalmam sincs, mihez kezdjek vele. Fogalmam sincs. A műtét óta csak még rosszabb lett. Most már egész nap fáj, éjjel is, de nem tudom, lehet, hogy a gyógyszertől csak még rosszabb lett. Már semmit sem értek. Amint hazajövök, elmegyek ahhoz a doktorhoz Floridába. – Rendbe jön, drágám, majd meglátod, rendbe jön. Tudod, mennyire szeretlek? – Tudom – hazudtam megint. – Én meg téged kétszer annyira. Csak várd ki szépen, majd meglátod, micsoda remek férj leszek, csak érjek már végre haza, oké? – Már most is az vagy. Na, menj szépen aludni, drágám, és gyere haza, ahogy csak tudsz, jó? – Jövök, Nae. Szeretlek – és ezzel letettem a telefont, lefeküdtem, nyomogattam egy darabig a bal lábamat, megpróbáltam megtalálni a fájdalom gócpontját, de hiába. Mintha a semmiből jött volna, vagy épp mindenünnen. Ráadásul hol innen, hol onnan. Felsóhajtottam, megpróbáltam valahogy lenyugodni, hogy elmúljon a fájdalom. És félig öntudatlanul magamban imádkozni kezdtem. Imádkoztam, hogy bárcsak csapna le a mennykő a derült égből, és sújtaná agyon a feleségem kutyáját. Végül, miközben a lábam még mindig kutyául fájt, valahogy mégiscsak álomba szenderültem.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A gyónás Heathrow reptér! London! Az egyik kedvenc városom az egész világon, ha eltekintünk az időjárástól (a legrosszabb egész Európában), az ételtől (ez is a legrosszabb egész Európában) és a kiszolgálástól (szintén a legrosszabb egész Európában). Viszont az angolok szeretetre, vagy ha arra talán mégse, de mindenképpen tiszteletre méltó népség. Végül is az országuk alig nagyobb, mint Ohio állam, ásványi kincsük jóformán semmi, legfeljebb néhány milliárd tonna koszos szén, és mégis, két évszázadon át a világ urai voltak. Ha mindez nem volna elég, jusson csak eszünkbe a britek legnagyobb találmánya, legalábbis a szélhámosság területén – a királyság! Minden idők egyik legnagyobb disznósága, és a brit királyi háznak köszönhetjük! Elképesztő, hogy vagy harmincmillió munkásosztálybéli angol beszopja, és mindmáig ámulattal követi néhány elképesztően átlagos ember minden lépését – és még elképesztőbb, hogy ez a harmincmillió hűséges alattvalónak nevezi magát, és elképzelni sem képesek, hogy maga Erzsébet királynő is kitörli a seggét szarás után! A valóságban én magam meg erre szartam, egyedül az érdekelt, hogy Patricia néni is a Britszigetek leánya volt, számomra pedig ő lett a hely legfontosabb nyersanyaga. Mindjárt találkozunk, csak jussak át a brit vámon. Ahogy a hatüléses Lear 55-ös kerekei brit talajhoz értek, a két Pratt-Whitney hajtóművet túlharsogva szóltam Dannyhez: – Én babonás ember vagyok, Danny, úgyhogy ugyanazokkal a szavakkal fejezem be a repülőutat, amelyekkel elkezdtem: hogy te egy mekkora fasz vagy! – Tőled ezt inkább bóknak veszem – vonta meg a vállát Danny. – Vagy még mindig dühös vagy, amiért maradt nálam néhány Lude, mi? Tagadóan ráztam meg a fejem. – Éppen ezt a fajta szarakodást vártam tőled. Egyébként meg van benned valami csodálatos. Ha rád nézek, mindig hihetetlenül normálisnak látom magam. Sokat köszönhetek neked. – Ugye? Hát mire valók a barátok? – vigyorgott Danny. – Ettől eltekintve – vigyorogtam vissza rá, de azért eléggé hidegen – remélem, nincs nálad semmi drog. Szeretnék ez egyszer esemény nélkül átjutni a vámon. – Nincs, tiszta vagyok – emelte kiscserkész becsszóra a kezét Danny. – Minden lehúztál a vécén. Csak azt tudnám, mit akarsz ezzel? Ki vagy te, Nancy Reagan? – Személyesen – csaptam le a labdát, bár azért nem voltam ebben ennyire biztos. Titokban, be kell, hogy valljam, dühös voltam, amiért Danny nem mentett meg egyetlen tablettát sem. A bal lábam még mindig kutyául fájt, és bár az agyam úgy döntött, hogy színjózan maradok, a puszta emlék, ahogy a Quaalude – de csak egyetlenegy! – elzsongítja a fájdalmat, csodás kilátásnak tűnt. Már két napja, hogy egyet sem vettem be, most szinte elképzelni sem tudtam, mennyire beállnék tőle. Mély lélegzetet vettem, hogy kisöpörjem az agyamból a Quaalude emlékét. – Emlékezz, mit ígértél! – szóltam Dannyre. – És nincs kurvázás, amíg Angliában vagy. Rendesen kell viselkedned a feleségem nagynénje előtt. Éles eszű hölgy, és azonnal leleplez, ha szarakodni próbálsz. – Egyáltalán minek kell nekem is találkozni vele? – vágott vissza. – Megbízom benned, tudom, hogy nem versz át. Csak mondd meg neki, hogy ha ne adj Isten, valami bajod esne,

akkor én adom neki az instrukciókat. Egyébként meg nem bánnám, ha egy kicsit egyedül maradhatnék Londonban. Lenéznék a Savile Rowra, csináltatnék magamnak egy öltönyt, vagy valamit. Esetleg kinéznék a King’s Crossra, van ott látnivaló elég – kacsintott rám. A King’s Cross volt London hírhedt vöröslámpás negyede, ahol húsz fontért leszopathattad magad egy fogatlan kurvával, akinek fél lába a sírban, és egyébként is bűzlik a herpesztől. – Vicces, Danny, nagyon vicces. Csak ne felejtsd el, hogy itt nincs Saurel, aki kifizetné érted az óvadékot. Ha mindenáron körül akarsz nézni, bérelek neked egy testőrt. – Zseniális ötletnek tűnt, ahogy kimondtam, magam is komolyan gondoltam. Dannynek azonban nem tetszett. – Csak te ne atyáskodjál velem! – intett felém, mintha egy legyet hajtana el. – Nem lesz nekem semmi bajom. Csak ne aggódjál a jó öreg Danny miatt! Olyan vagyok, mint a macska – kilenc életem van! Kétségbeesetten csóváltam a fejem. De mit tehettem volna? Végül is felnőtt ember, legalábbis a maga módján. Amúgy meg nem értem rá, ebben a pillanatban inkább Patricia nénivel kellett foglalkoznom. Már csak néhány óra, és találkozunk. Mindig megnyugtatott a társasága, márpedig ezekben a pillanatokban éppen egy kis nyugalomra volt szükségem. – No, drágám – karolt belém Patricia néni, miközben egy kis ösvényen sétáltunk a Hyde Parkban –, hát mikor látunk neki ennek a mi gyönyörű kis kalandunknak? Rámosolyogtam, szívtam egy jó mélyet a hűvös angol levegőből, amely ebben a pillanatban töményebb volt, mint a borsóleves. Amúgy, számomra legalábbis, a Hyde Park semmiben sem különbözött a New York-i Central Parktól, mindkettő egy-egy kis szelet mennyország a pokoli nagyváros közepén. Otthon éreztem magam. Még a délelőtt tíz órai köd se zavart, azért valahol odafent sütött a nap, és kirajzolta körülöttünk a világ körvonalait. A park, a hatalmas zöldterület, benne a lovaglóösvényekkel és a fákkal, olyan volt, akár egy festmény, vagy legalább egy képeslap. A kikövezett gyalogösvényeken, amelyekből épp annyi volt, hogy szinte elvesszenek a végtelen gyepszőnyegen, sehol semmi szemét. És gyönyörű volt Patricia is. Nem az a fajta szépséges vénasszony, aki a magazinokból köszön rá az emberre – hanem még annál is sokkal, de sokkal szebb: ő belül volt szép. Valami mennyei melegség sugárzott belőle, áthatotta minden porcikáját, és ez csillant fel minden egyes szavában is. Olyan szép volt, akár a víztükör a tökéletes szélcsendben, mint a kristálytiszta hegyi levegő; a mindig megbocsátani kész szív szépségét árasztotta magából. Pedig a külseje inkább átlagosnak volt mondható: vállig érő, vörösesbarna haj, világoskék szem, finom homlok, rajta a ráncokkal, amik nemcsak a korára utaltak, de arra is, hogy a kamaszkora java részét óvóhelyen töltötte a náci Blitzkrieg idején. A két középső foga közt kicsinyke rés látszott, ha mosolygott, márpedig gyakran mosolygott – különösen akkor, ha kettesben lehettünk. Ma reggel kockás szövetszoknyát viselt, krémszínű, aranygombos blúzzal, és a szoknyájához illő kockás kabáttal. Látszott a ruháján, hogy nem lehetett valami drága – de ízléssel válogatták össze. – Ha lehet, el kéne ugranunk Svájcba, mondjuk, holnap – mondtam neki. – De ha neked most nem felel meg, kivárom itt, Londonban, amíg rá nem érsz, úgyis van itt elég dolgom. Mindenesetre ott vár a gép a reptéren, egy óra alatt Svájcban lehetünk. Ha akarod, együtt tölthetjük a napot, várost nézünk, bevásárolgatunk… – De, még egyszer mondom, Patricia – néztem nagy komolyan a szemébe. – Meg kell ígérned, hogy havonta legalább tízezer fontot elköltesz arról a számláról, érted? Patricia lába a földbe gyökerezett, a karját kirántotta az enyémből, a szívéhez kapott. – De hát édes, drága gyerekem, mire költsek én annyit? Mindenem megvan, ami csak kell! Igazán, drágám, mindenem! Megfogtam a kezét, sétáltunk tovább.

– Lehet, hogy mindened megvan, ami kell, Patricia, de lefogadom, hogy nincs meg mindened, amit szeretnél. Mi lenne, ha kezdetnek, mondjuk, vennél magadnak egy kocsit? Eleget buszoztál már! És ha már megvan a kocsi, esetleg nagyobb lakásba költözhetnél, ahol van elég hely, hogy Collum és Anushka is ott alhasson időnként. Most képzeld el, külön hálószoba a két kis unokádnak! Egy pillanatra megálltam, csak aztán folytattam. – Néhány hét múlva pedig kapsz egy American Express hitelkártyát, mindent azzal fizethetsz. Akkor használod, amikor akarod, annyit költesz, amennyit akarsz, és sose aggódj a számla miatt. – Jó, de akkor ki aggódjon érte? Ki fizeti? – kérdezte zavartan. – A bank. És ahogy már mondtam, nincs felső határ. Minden font, amit elköltesz, öröm a számomra. Patricia elmosolyodott, egy darabig némán haladtunk. De nem a kínos némaságban, inkább abban a csendben, amikor ketten tökéletesen megértették egymást, nincs szükség további szavakra – ó, mennyire megbékített Patricia társasága! Még a bal lábam sem fájt annyira, bár ez talán mégsem Patricia érdeme volt. Úgy tűnt, minden mozgás, legyen az séta, tenisz, súlyzózás, vagy még akár a golfozás is – bár utóbbit sosem voltam képes megszeretni – enyhítette a fájdalmat. Abban a pillanatban, hogy megálltunk, máris éreztem, ahogy újra jelentkezik. És ha egyszer rákezdett, nem volt, ami megállítsa. – Na gyere szépen, üljünk le egy kicsit, drágám – szólalt meg épp ekkor Patricia, és odakormányozott egy padhoz. Leültünk. – Tudod, úgy szeretlek, mintha a saját fiam lennél, Jordan. És tudod, hogy miért teszem ezt meg neked? Egyáltalán nem a pénz miatt, hanem azért, mert tudom, hogy ez jót tesz neked. Egyszer, ha majd egy kicsit öregebb leszel, te is rájössz, hogy a pénzzel sokkal több a baj, mint amennyit ér. Persze, nehogy félreérts, drágám, nehogy azt hidd, hogy valami vén bolond vagyok, aki álomvilágban él. Tudom én jól, milyen fontos a pénz. Úgy nőttem fel, hogy nap mint nap elő kellett ásnom magamat a romok alól a világháborúban, tudom, milyen az, amikor fogalmad sincs, lesz-e holnap is ennivaló az asztalodon. Mert mi azokban az időkben nem tudhattuk, mit hoz a holnap. Fél Londont rommá bombázták a nácik, de a reményünk megmaradt, hogy egy szép napon majd újjáépítjük az országot. Teddy meg én akkor találkoztunk. A Légierőnél szolgált, berepülőpilóta volt, és hihetetlenül merész. Ő volt az első, aki kipróbálta az új Harrier vadászgépet, amit csak Repülő Ágytálnak becéztek – az emlék szomorú mosolyt csalt az arcára. Átöleltem a vállát. – No, akárhogy is – élénkült meg Patricia hangja – azt akartam neked elmondani, drágám, hogy Teddy roppant kötelességtudó férfi volt, talán túlságosan is az. A végén már szinte kizárólag a kötelességének élt. Az élete is ráment. Érted már, hogy mit akarok mondani, drága? Lassan bólintottam. Nem volt valami tökéletes hasonlat, de sejtettem, mire akar kilyukadni: arra, hogy mi mindent veszthetünk, miközben a sikert hajhásszuk. Teddy és ő már rég elváltak. – Néha eltűnődöm, hogy nem hajszol-e ki téged a világból a pénz – merészkedett tovább Patricia. – Tudom, hogy arra használod a pénzt, hogy hatalmad legyen vele az emberek felett, és nincs is ezzel semmi baj. Erre a rugóra jár a világ, és nagyon okosan teszed, ha a saját érdekedben kihasználod. De néha attól félek, hogy a pénznek hatalma lesz feletted is, és az már bizony baj. A pénz, fiam, eszköz, és nem cél: ismeretségekhez hozzásegíthet, de barátokhoz már nem. Kényelmes életet vehetsz rajta, de boldog életet nem. Tudod, hogy én aztán végképp nem ítéllek meg téged, eszem ágában sincs. Egyikünk sem tökéletes, mindnyájan a saját démonainkkal küzdünk. Isten a megmondhatója, hogy én is megküzdök a magaméival. – De, hogy visszatérjünk arra, amit itt kifőztél: tudnod kell, hogy én szívvel-lélekkel benne

vagyok! Szerintem nagyon izgalmas! Mintha egy Ian Fleming-regénybe csöppentem volna. Van valami káprázatosan izgi ebben a nemzetközi bankárvilágban. És ha majd te is olyan öreg leszel, mint én, rájössz, hogy ez az, ami fiatalon tartja az embert: az izgalom! – Hát, ebben én is biztos vagyok, Patricia – nevettem fel. – De ami az izgalmakat illeti, még egyszer hangsúlyoznom kell, lehet, hogy némi kockázattal is jár. És ha baj van, az rögtön sokkal izgalmasabb lesz, mint ahogy Ian Fleming képzeli. És az nem lesz túl regényes, inkább csak a Scotland Yard egy szép napon bekopogtathat az ajtódon. Most egyenesen a szemébe néztem, hogy érezze, milyen fontos, amit mondok. – De, ha erre egyszer sor kerül, Patricia, akkor én két pillanat alatt itt termek, és megmondom, hogy neked semmi közöd sincs semmihez, nem tudtál semmit, én mondtam, hogy add oda az útleveledet a banknak, és én garantáltam, hogy az egészből semmi baj sem lehet. Ahogy ezeket kimondtam, azt is tudtam, hogy igazat beszélek. És azt is, hogy nincs a világon olyan nyomozó, aki egy percig is kételkedne ennek az asszonynak az ártatlanságában, és hogy nincs, nem is lehet köze nemzetközi pénzmosáshoz. Nem, ez elképzelhetetlen. – Tudom én azt, drágám – mosolygott Patricia. – És tényleg nagyszerű volna kényeztetni egy kicsit az unokáimat. Akkor talán olyan hálásak lennének, hogy néha meg is látogatnának a börtönben, ha nemzetközi bankcsalás miatt leültetnének, ugye? – és ezzel előrehajolt ültében, szinte hisztérikus nevetőroham jött rá. Én is vele nevettem, de a lelkem mélyén megrémültem. Vannak dolgok, amikkel jobb nem tréfálni: balszerencsét hoz. Mintha a Sors szemébe hugyoznál. Megteheted, de akkor készülj rá, hogy egyszer csak visszaadja. És akkor véged. De honnét tudhatná ezt Patricia néni? Soha életében nem szegte meg a törvényeket egészed addig, amíg a Wall Street farkasával nem találkozott! És most legyek olyan szemét, hogy bűnbe rángassam ezt a hatvanöt éves nagymamát, azért, hogy fedezzen engem? Hát igen, ennek az éremnek is két oldala van: az egyik oldala a bűn. Bűnbe sodorni egy nagymamát, kitenni egy olyan életformának, amit sosem élt át, de nem is vágyott rá; kockára tenni a szabadságát, a jó hírét; talán még infarktust is kaphat, ha a dolgok rosszra fordulnak. Másfelől viszont: az, hogy sose álmodozott a vagyonról, még nem jelenti azt, hogy ettől még jó is volt neki! Dehogy volt jobb! Most, hogy pénze lesz, luxusban töltheti élete alkonyát, és ha, ne adj Isten, megbetegedne, a világ legjobb orvosait engedheti meg magának. Tudtam én jól, hogy a britek fecsegése az egyenlőségről, a mindenkire kiterjedő egészségügyi ellátásról lófaszt se ér. Igenis azok, akik meg tudták fizetni azt a néhány milliócskát, jobb ellátást kaptak, mint a többiek. És ez így is van rendjén, hát nem? Meg aztán lehet, hogy az angolok nem olyan kapzsi népség, mint az amerikaiak, de attól még nem lesznek valami kibaszott komcsik ők se! Márpedig a szociális egészségügy – ha tényleg az, szociális – nem más, mint komcsi összeesküvés! De volt itt még más is, ami amellett szólt, hogy igenis szervezzem be Patricia nénit a magam összeesküvésébe. Ő maga mondta, hogy mindaz az izgalom, ami a pénzmosással jár, valósággal megfiatalítja: talán éveket is nyerhet vele! Hát nem gyönyörű gondolat? És egyáltalán, mennyi az esély, hogy tényleg bajba kerülhet? Semmi, vagy még annál is kevesebb, gondoltam. Vagy inkább reméltem. – Van neked egy rendkívüli képességed, drága fiam – szólalt meg ekkor Patricia. – Az, hogy két beszélgetést folytatsz egyszerre. Az egyiket a külvilággal, amit jelen esetben a te drága Patricia nénid képvisel, a másikat meg eközben önmagaddal, és ezt egyedül te hallod. Felnevettem. Hátradőltem, úgy támaszkodtam a pad támlájához, mintha azzal akarnám felitatni a félelmeimet. – Jó szemed van, Patricia. Azóta, hogy először találkoztunk, tudod, amikor majdnem

belefulladtam a vécécsészébe, azóta tudom, hogy jobban ismersz bárkinél. Talán még önmagamnál is, bár az talán mégis túlzás. – Az viszont szent igaz, hogy amióta az eszemet tudom, mindig is a magam fejében tévelygek. Kiskölyök korom óta, de lehet, hogy már az óvodában is. – Emlékszem, ahogy ülök az osztályban, körülnézek, nézem a többieket, és nem értem, mit keresek itt. A tanár kérdez valamit, én meg már tudom a választ, mielőtt megkérdezné. – Oldalvást Patricia nénire néztem, úgy folytattam. – Kérlek, nehogy azt hidd, hogy dicsekedni akarok, vagy ilyesmi. Teljesen őszinte akarok lenni veled, hogy tényleg megérts. De egészen kicsi korom óta tudom, hogy szellemileg jóval előbbre járok a többieknél. Nemcsak gyerekkoromban, most is. És ahogy öregszem, egyre inkább. – És kölyökkorom óta megy bennem ez a belső monológ. Jó, persze, tudom, hogy ez mindenkivel így van, de az én monológom, azt hiszem, jóval hangosabb a többiekénél. Ami néha nagyon idegesítő tud lenni. De hát az agy, az úgy működik, ahogy egy számítógép: ha kérdezel tőle valamit, válaszolnia kell, mert erre van beprogramozva. Még akkor is válaszolnia kell, ha nincs válasz. Én állandóan mérlegelek a fejemben, megpróbálom kiszámítani, milyen hatással lesz az emberekre, amit csinálok. Lehet, hogy manipulálom az embereket, talán ez a helyesebb kifejezés. Mintha önmagammal sakkoznék. És kurvára utálom a sakkot! Suttyomban végigpásztáztam Patricia arcát, hogy mit szól ahhoz, amit hallott, de csak a meleg mosolyt láttam rajta. Az pedig ennyit mondott: beszélj! Beszélj tovább! Hát folytattam. – Hét vagy nyolc éves korom óta vannak ezek a szörnyű pánikrohamaim. Most is rám jönnek, hiába szedem a Xanaxot. És elég csak rágondolni a pánikra, máris jön a roham. Szörnyű betegség ez, Patricia. Egyszerűen hülyét csinál az emberből. Mintha a szíved ki akarna ugrani a helyéről. Mintha minden pillanatod a végtelenségig akarna tartani. Pontosan az ellentéte annak, amikor jól érzed magad a bőrödben. Amikor először találkoztunk, pont egy ilyen roham tört rám, bár azt éppenséggel egy pár gramm kokainnak köszönhettem, de az igazán nem számít, emlékszel? Patricia mosolyogva bólintott. Az arcán nyoma sem ítélkezésnek. – Eltekintve ettől – folytattam az önvallomást – sosem voltam képes leállítani az agyamat, még kicsi koromban sem. Fiatal koromban borzasztó álmatlanság gyötört, néha még ma is előfordul. De mostanában még rosszabb. Régen egész éjjel ébren voltam, hallgattam, ahogy a bátyám szuszog álmában, mint egy csecsemő. Kicsi volt a lakásunk, közös szobában aludtunk. Úgy szerettem a bátyámat, hogy azt el se tudod képzelni. Csupa szép emlékem van róla. Most meg szóba se állunk egymással. Ő is az én úgynevezett sikerem egyik áldozata. De hát ez egy másik történet. – Na, mindegy… Szóval már előre féltem az éjszakától. Mert éreztem, hogy biztos nem fogok tudni aludni. Egész éjjel ébren hánykolódtam, bámultam az órát az ágyam mellett, ahogy eszi a perceket, aztán az órákat, és közben unatkoztam, úgyhogy mindenféléket kitaláltam, feladatokat adtam magamnak, aztán megoldottam őket. Még hat se voltam, amikor már négyjegyű számokat szoroztam össze fejben, gyorsabban, mint egy számológép. Nem viccelek, Patricia, még ma is meg tudom csinálni. De akkoriban a barátaim még írni-olvasni se tudtak! Nem mintha ez vigasztalt volna. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek, amikor menni kellett lefeküdni. Már akkor is reszkettem a pánikrohamoktól. Az apám bejött a szobámba, lefeküdt mellém, próbált nyugtatgatni. Az anyám is. De egyiküknek se sikerült, és hát nem maradhattak velem egész éjjel. Úgyhogy végül egyedül hagytak a gondolataimmal. Aztán, ahogy múltak az évek, elmúltak a lefekvés előtti pánikrohamaim is. De az álmatlanság nem múlt el, még most is elővesz néha. Szörnyű. Szörnyű! – Az egész életemet azzal töltöttem, hogy megpróbáljak kitölteni egy űrt, amit képtelenség kitölteni, Patricia. Minél jobban próbálom, annál mélyebb lesz, rámegy minden időm, minden…

És csak úgy ömlöttek, ömlöttek belőlem a szavak, mintha kihánynám az emlékeimet. Lehet, hogy az életemért küzdöttem azon a napon, lehet, hogy csak az egészségemért. Persze a hely varázsa is megejtett. Az aprócska brit sziget, ahol a Wall Street farkasa és a Stratton Oakmont is messze volt tőlem, valahol az óceán túlpartján. Itt egyedül Jordan Belfort ül, egy halálra rémült kiskölyök, aki kirohant a saját fejéből, akinek a sikere lesz a végzete. Már csak egyetlen kérdésem volt: én ölöm majd meg magamat, vagy a kormány, mielőtt esélyem lenne védekezni ellene? Most, hogy Patricia mozgásba lendített, képtelen voltam megállni. De hát minden ember lelke arra vágyik, hogy alaposan kigyónja magát. Erre alapulnak a vallások. És királyságokat lehet megnyerni azzal az ígérettel, hogy a bűnök bocsánatot nyernek. Két teljes órán át csak gyóntam és gyóntam. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni attól a keserű epétől, ami át- meg átjárta a testemet, lelkemet, ami belehajszolt mindabba, amiről tudtam, hogy helytelen, hogy bűnös, és előbb vagy utóbb a végzetbe sodor. Elmeséltem neki az élettörténetemet – kezdve a frusztráción, hogy szegénységben nőttem fel. Meséltem neki apám dührohamairól, és hogy mennyire haragudtam anyámra, amiért képtelen volt megvédeni tőle. Elmondtam neki, hogy tudtam, anyám mindent megtenne értem, de az emlékek olyan szörnyűek voltak, hogy valahogy mégsem tudok megbocsátani neki. Meséltem neki Sir Maxről, hogy mindig velem volt, amikor igazán szükségem volt rá, és ettől csak még jobban haragudtam anyámra, aki bezzeg sosem. De azt sem hallgattam el előle, hogy mindezek dacára imádom az anyámat, tisztelem őt, pedig lyukat beszélt a hasamba, hogy legyek orvos, mert az az egyetlen becsületes módja a pénzkeresésnek. És hogy ez ellen lázadtam, amikor kamasz koromban rászoktam a fűre. Elárultam, hogy az átfüvezett éjszakák miatt elaludtam az előadásokon az orvosi egyetemen, így lecsúsztam az orvosi karról a fogorvosira. Ahol is az első órán a tanár közölte velünk, hogy a fogászat aranykora lejárt, tehát aki azért akar fogorvos lenni, hogy egy csomó pénzt keressen vele, az inkább most rögtön menjen el. Mire én felálltam, és örökre hátat fordítottam ennek az egésznek. Meséltem neki a próbálkozásaimról a hús- és halbizniszben, amikor is jött Denise… Ennél könnybe lábadt a szemem. Könnyekkel a szememben meséltem neki a szegénységünkről, és arról, hogy amikor elfogyott a pénzem, biztos voltam benne, hogy Denise elhagy. Fiatal volt, csudaszép, én meg egy rakás szerencsétlenség. – Sosem voltam valami túl magabiztos a nőkkel, Patricia – mondtam neki – akárki akármit gondoljon is. Azért akartam pénzt keresni, hogy azzal pótoljam az önbizalmamat. És amikor jött Denise, meg voltam róla győződve, hogy a kocsim miatt szeret. Akkoriban egy kis piros Porschém volt, ami fenemód jól tud állni egy húszéves kölyöknek, főleg, ha szegény családból ette elő a fene. – Komolyan mondom, mikor Denise először a szemem elé került, hát tisztára kész voltam. Mint egy látomás, olyan volt. A szívem majd kiugrott a helyéről! Egész álló nap a nyomában loholtam abban a fodrászszalonban, és könyörögtem, vagy százszor is, hogy adja meg a telefonszámát, de nem volt hajlandó. Erre hazarohantam, beültem a Porschéba, visszarobogtam a fodrászszalon elé, hogy hadd lássa, ki vagyok én! – itt megálltam, zavart mosollyal meredtem Patricia arcába. – Érted ezt? Hát miféle férfi az, akinek ilyesmire van szüksége? Hogy szégyelltem magamat! Most meg, amióta a Strattont beindítottam, az összes kibaszott kölyök azt képzeli, hogy alanyi jogon jár neki egy Ferrari, mire betölti a huszonötöt – ráztam értetlenkedve a fejemet. – Az a gyanúm, drága – mosolygott rám Patricia –, hogy nem te vagy az első fiatal férfi, aki meglát egy szép nőt, és rögtön rohan a nagymenő járgányáért. És valószínűleg nem is te leszel az utolsó. Nem tudom, hallottál-e róla, de itt van a közelünkben az úgynevezett

Rohadékösvény, ahol valaha a fiatalurak a lovaikkal parádéztak, hogy felhívják magukra a kisasszonyok figyelmét, hátha egy szép napon bejuthatnak a virágoskertjükbe – kuncogta el magát Patricia a saját megjegyzésén, mielőtt folytatta volna. – Nem te találtad fel ezt a játékot, kicsikém. – Jó, hát az lehet, de attól még mindig eléggé hülyén érzem magam – feleltem. – Ami pedig a sztori folytatását illeti… Hát azt már ismered. De a legszörnyűbb az volt, hogy amikor elhagytam Denise-t Nadine miatt, tele volt vele a sajtó! Micsoda kínszenvedés lehetett Denisenek! Gondold csak el, egy huszonöt éves lány, akit otthagynak egy modell kedvéért! És az újságok azt írták róla, hogy egy felsőosztálybeli csaj, aki elvesztette a szexepiljét, erre lecserélték egy másikra, akinek még megvan! Ilyen a Wall Street, Patricia. – Azt akartam mondani, hogy Denise is szép volt és fiatal. Hát nem fura? Az ember, ha meggazdagszik, azonnal le akarja cserélni az első feleségét. Tudom, hogy van elég eszed, biztos érted, mit akarok mondani. Ilyen a Wall Street, és hát te is megmondtad, hogy nem én találtam ki ezt az egészet. De egyszerre minden úgy felgyorsult az életemben. Kihagytam a húszas éveimet, meg a harmincasokat, rögtön negyven lettem. Pedig ezekben az években épül ki az ember jelleme. A küzdelmek miatt, amiken mindenkinek végig kell mennie, hogy férfi legyen belőle. De nekem sose kellett. Megmaradtam kamasznak, férfitestben. Van néhány velem született képességem, hála légyen értük Istennek, de nem vagyok érzelmileg eléggé érett ahhoz, hogy helyesen tudjam felhasználni őket. Velem minden csak úgy véletlenül történt. – Isten megadta nekem a felét. Azt, hogy képes vagyok vezetni az embereket, és sokkal hamarabb kitalálom, hogy mihez kezdjünk, mint a többiek. De a szerénységet és a türelmet már nem adta hozzá, hogy a helyes dolgokat tegyem vele. – Szóval amikor Denise elment valahova, bárhová is, az emberek ujjal mutogattak rá, és azt mondták, ez az a lány, akit Jordan Belfort otthagyott a Miller Lite-csaj miatt. Megmondom neked az igazat, Patricia, megérdemeltem volna, hogy megkorbácsoljanak azért, amit Denise ellen elkövettem, Wall Street ide vagy oda. Amit tettem, az kibaszottul megbocsáthatatlan. Elhagytam egy fiatal lányt, aki jóban-rosszban kitartott mellettem, aki velem képzelte el a jövőjét. Én voltam az ő nyertes szelvénye, és amikor bejött a szelvény, akkor én fogtam, és elégettem. A pokolban fogok égni ezért, Patricia, és meg is érdemlem. – El se tudod képzelni, mi mindent megtettem, hogy valahogy Denise-re kenjem a dolgot. De hiába próbálkoztam, nem ment. Van, ami önmagában rossz, és akárhonnan nézed, mindig ugyanaz lesz a kép: egy szemét rohadék vagyok, aki elhagyta a hűséges feleségét egy kicsit hosszabb láb meg egy valamivel csinosabb pofika kedvéért. – Figyelj csak, Patricia, tudom, hogy te nemigen lehetsz pártatlan ebben az ügyben, de hát egy magadfajta szilárd jellemű nő képes helyesen megítélni a dolgokat. Az a helyzet, hogy sosem leszek képes annyira megbízni Nadine-ban, mint amennyire Denise-ben megbíztam. Mondhat bárki bármit, sose fog tudni meggyőzni erről. Lehet, hogy egyszer majd, negyven év múlva, amikor már mindketten megöregedtünk, képes leszek megbízni benne. De az még messze van. – Teljesen egyetértek veled, drágám – felelte Patricia. – Ahhoz, hogy megbízzunk egy nőben, akivel ilyen körülmények között ismerkedtünk meg, nagyon erős hit kell. De emiatt aztán igazán nem érdemes kínoznod magad. Ha akarod, eltöltheted az egész életedet azzal, hogy gyanakodva méregeted Nadine-t, és addig gyanakszol, amíg a gyanakvásod be nem váltja önmagát. Végül is, az az energia, amit mi magunk sugárzunk a világba, azt kapjuk vissza is. Ez a világ rendje, édesem. – De azt is tudod, ugye, mit szoktak mondani a bizalomról: ahhoz, hogy megbízz valakiben, először is önmagadban kell megtanulnod bízni. Te megbízol önmagadban? Ó, hogy az a… Hát ez meg miféle kérdés volt? Gyorsan bekapcsoltam a számítógépet a

fejemben, de egyáltalán nem volt az ínyemre a válasz, amit kiköpött. Felálltam a padról. – Bocsáss meg, Patricia, képtelen vagyok tovább ülni, nagyon megfájdult a lábam. Mi lenne, ha sétálnánk egy kicsit? Vissza is mehetnénk a hotelbe. Útközben álljunk meg a Szónokok sarkánál, hátha valaki épp John Majort anyázza. Ő a miniszterelnökötök, ugye? – Igen, drágám – felelte Patricia. Ő is felállt, karját az enyémbe fonta. Elindultunk az ösvényen a szálloda felé. – Meghallgatjuk a szónokot, és aztán szépen válaszolsz a kérdésemre, rendben? Rémes ez a nő! De hát nem lehet nem szeretni! Ó, én drága gyóntatóm! – Na, jól van Patricia, hát akkor válaszolok a kérdésedre: nem! Kibaszott hazug csaló vagyok, gyakrabban váltom a kurváimat, mint más a zokniját, főleg, ha bedrogoztam, vagyis majdnem mindig. De hiába tépek be, mint az állat, akkor is csaló maradok. Na. Ezt akartad hallani? Patricia először is kinevette a kifakadásomat, aztán a majd a frászt hozta rám. – Jaj, drágám, de hát mindenki tud a kurvázásaidról, még a nővérem is, az anyósod. Ebben már-már legendás vagy. Azt hiszem, Nadine ezt úgy rendezi el magában, hogy összeveti a jót meg a rosszat. Én csak arra volnék kíváncsi, hogy volt-e olyan nőügyed is, amibe érzelmek is bele voltak keverve? – Nem, nem, soha! – tiltakoztam mély meggyőződéssel. Aztán, már némileg sekélyebb meggyőződéssel gyorsan végigfutottam a memóriámon, hogy ellenőrizzem, igazat beszélteme. Igazában sosem csaltam meg Nadine-t, vagy mégis? Nem, igazában soha. Legalábbis a szó szokványos értelmében nem. Ó, istenem, micsoda gyönyörű gondolatot kaptam ajándékba Patriciától! Csodálatos ez az asszony, csodálatos! Mégis, úgy éreztem, jobb, ha ezt a témát most azonnal hanyagoljuk, úgyhogy inkább a hátamról kezdtem beszélni. Az örökös fájdalomról, amibe előbb vagy utóbb beleőrülök… a műtétekről, amiktől csak még rosszabb lett… Hogy épp emiatt kezdtem el narkotikumokkal élni, a fájdalomcsillapítóktól kezdve egész a morfiumig… Hogy mindezektől csak még rosszabbul lettem, émelyegni kezdtem és depresszióba estem… Hogy a végén már a gyógyszerek mellékhatásait kúráltam újabb és újabb gyógyszerekkel, hogy a sok gyógyszer végül már a szexuális életemet is megváltoztatta, nemcsak a számat szárította ki… Úgyhogy a nyálképző mellé faszállítókat is nyeldekeltem… Míg végül aztán leálltam mindennel. De a Quaalude, mondtam neki, az mindig megmaradt. Ez volt az egyetlen fájdalomcsillapító, amiben mindvégig megbíztam. Már majdnem odaértünk a Szónokok sarkához. Szomorúan folytattam tovább. – Most már úgyszólván teljesen ki vagyok szolgáltatva ezeknek a drogoknak, Patricia. Még ha elmúlna a hátfájásom, akkor sem volnék képes lejönni róluk. Mostanában már az is előfordul, hogy teljes filmszakadásom van, és közben olyasmiket művelek, amikre aztán nem is emlékeszem. Ez azért eléggé félelmetes, nem? Az életed egy része csak úgy fogja magát, és huss! eltűnik előled. Na, az a lényeg, hogy lehúztam az összes Quaalude-omat, amim csak volt, a vécén, és most majd meghalok egyért. Már az is az eszembe jutott, hogy szólok a titkárnőmnek, hogy tegye fel a sofőrömet egy dobozzal a Concorde-ra. Húszezerből kijön. Húszezer dollár húsz szem Quaalude-ért! És elképzelhető, hogy megteszem! – Mit mondhatnék neked, Patricia? Az az igazság, hogy junkie lettem. Ezt még soha senki előtt nem ismertem be. És senki, még a saját feleségem sem meri megbeszélni ezt velem. Végül is, mindnyájan belőlem élnek, úgyhogy kénytelenek mindent elfogadni tőlem. És mindent megbocsátani nekem. – Nos, hát ez az én történetem. Nem valami szívmelengető, mi? A világon senki nem él olyan ostobán, mint én. Én vagyok a világ legsikeresebb csődtömege. Hogy meddig bírom még? Isten tudja. De szeretem a feleségemet, és imádom a kislányomat, annyira, hogy nem is hittem volna, ki se néztem volna magamból. Tulajdonképpen ő tartja bennem a lelket.

Chandler. Ő az én mindenem. Amikor megszületett, megfogadtam, hogy leállok a drogokkal, de kit akartam átbaszni? Képtelen vagyok leállni, legalábbis még jó ideig képtelen leszek. – Kíváncsi vagyok, mit szól majd Chandler, amikor megtudja, hogy a papája egy junkie. Amikor a papája börtönben köt ki. Amikor majd elég idős lesz ahhoz, hogy elolvashassa az újságokban, miket irkálnak a papájáról meg a kurváiról. Félek ettől a naptól, Patricia, rettegek. Pedig eljön egyszer, ebben biztos vagyok. Nagyon, nagyon szomorú ez így, Patricia. És ezzel végeztem is. Még soha senki előtt nem tártam fel ennyire a legbelső énemet. És jobb lett tőle? Sajnos, nem igazán. Ugyanaz maradtam, aki voltam. És a bal lábam is ugyanolyan gyilkosan fájt, most már a járkálás sem segített. De hiába vártam, hogy Patricia valami bölcs válasszal álljon elő, nem válaszolt. Azt hiszem, épp ez a gyónás lényege. Patricia beérte annyival, hogy szorosabbra fűzte a karját az enyémbe, talán egy kicsit közelebb is húzódott hozzám, hogy az értésemre adja, dacára mindennek, még így is szeret, és mindig is szeretni fog. A Szónokok sarkánál nem találtunk senkit. Persze általában csak hétvégenként járnak ide, magyarázta Patricia. Amúgy meg, nekem nem is hiányzott, ezen a szerdai napon szónokoltam én épp eleget, egy életre meg lehetne vele tölteni az egész Hyde Parkot. Ekkor, ha csak egy pillanat erejéig is, a Wall Street farkasa ismét Jordan Belforttá változott. De csak egy pillanatra. A távolban már látszott a Dorchester hotel, ahogy ott tornyosul kilenc emelet magasan London nyüzsgő utcái felett. Az én fejemben meg egyedül az járt, hogy mikor indul a Concorde New Yorkból – és meddig tart, amíg Londonba érkezik.

TIZENHATODIK FEJEZET

Visszaeső magatartás

Ha én hetente egymillió dollárt keresek, az amerikai átlagpolgár pedig hetente ezer dollárt, akkor ha valamire húszezer dollárt költök, az olyan, mintha az átlag amerikai húsz dollárt adna rá, nem igaz? Egy órával később jutott eszembe a fenti példa, amikor a Dorchester szálló elnöki lakosztályában üldögéltem, és addig-addig bugyborékolt az agyamban, míg végül fogtam a telefont, feltárcsáztam Janet, a titkárnőm számát, és hűvösen csak annyit mondtam neki, hogy legyen kedves elküldeni George sofőrömet a patikába húsz szem Lude-ért, aztán ültesse fel az első Concorde-ra, hogy elhozza nekem. Csak miután letettem a telefont, jutott eszembe, hogy odaát öt órával korábban van, azaz hajnali négykor telefonáltam Janet időszámítása szerint. De a bűntudatom, ahogy jött, el is ment rögtön: végül is nem először csináltam ilyet vele, és az volt a gyanúm, hogy nem is utoljára. Na és? Ötször annyit keres nálam, mint amennyit a titkárnők szoktak, úgyhogy gyakorlatilag megvettem rá a jogot, hogy akkor hívjam fel, amikor csak akarom, hát nem? És ha ez mégsem lenne elég, hát akkor a kedvességemért, amivel elhalmozom, mintha az egyébként sosem látott apja volnék, igazán megszolgáltam, raktam helyre a dolgokat magamban. És nyilván igazam is volt, mert Janet, ahogy meghallotta a hangomat, azonnal magához tért, és mindent megtett, hogy a kedvembe járjon. – Semmi akadálya – válaszolta vidáman. – Azt hiszem, a következő Concorde korán reggel indul, és biztos lehet benne, hogy George rajta lesz. De nem kell elküldenem a patikába, van nálam egy tartalék csomag, itthon. Egyébként honnan hív, a szállodából? Mielőtt válaszolhattam volna, hogy igen, onnan, átfutott a fejemen, hogy micsoda egy főnök lehetek én, aki felhívom a titkárnőmet hajnalok hajnalán, csak azért, hogy szuperszonikus szállítással drog-utánpótlást rendeljek nála, mert már nem bírom nélküle, az önpusztítási ösztönömnek feltétlenül szüksége van rá; ő meg még csak meg se lepődik? Aggasztó gondolat volt, nem is sokat kérődztem rajta. – Igen. A szállodából – feleltem inkább. – Mégis, mit képzel? Hogy lementem egy olyan piros telefonfülkébe a Piccadilly Circusra? – Jól van, basszameg – vágott vissza –, csak kérdeztem. Na és jobb a szállodája, mint az a svájci? – Igen, édesem, sokkal kellemesebb. Nem igazán az én ízlésvilágom, de legalább minden új és tiszta. Jó választás volt, köszönöm magának. Elhallgattam, vártam, hogy válaszoljon valamit, de csak hallgatott. Most mi a fenét akar, írjam le részletesen a szobát, különben egész nap ezen fog rágódni? Jaj, de sok baj van ezzel a lánnyal! Azért csak belemosolyogtam a telefonba. – Na jó, szóval, ahogy mondom, a szoba rendben van. A szállodaigazgató szerint hagyományos brit stílusban rendezték be, de fogalmam sincs, hogy az mi a faszt jelent. A hálószoba oké, főleg az ágy, mindenütt kék tapéták, ezek a britek nagyon komálhatják a kéket, azt hiszem. Meg a párnákat is, mert van belőlük a szobámban vagy ezer. – Egyébként meg csupa ilyen brit szirszar mindenütt, az egész lakosztályban. Egy hatalmas

ebédlőasztal, rajta ezüst gyertyatartóval. Danny szobája szemközt van az enyémmel, de ő most nincs idehaza, valahol London utcáin kószál, tudja, mint abban a dalban, mi is volt a címe, a Londoni vérfarkasok! – És ezzel ennyi. Nincs több információm, amit megoszthatnék magával, drágaságom, hacsak nem a pontos földrajzi helyzetem, mert hát ugye, elsősorban ezt akarja tudni, nem? Na jó, mielőtt tényleg megkérdezné: itt állok az erkélyen, alattam a Hyde Park, és közben magával beszélek. Túl sokat nem látni, elég sűrű köd van. Na, meg van elégedve? – Aha – mindössze ennyit felelt. – Mennyit is kérnek a szobáért? Nem figyeltem, amikor bejelentkeztem. – Kilencezer font éjszakánként, azaz kábé tizenháromezer dollár. De, ahogy hallom, megéri. Ugye? Egy pillanatra szóhoz se jutottam. Rejtély, mi a fenének kell nekem mindig az elnöki lakosztályt kivennem, kerüljön, amibe kerül. Volt egy film, a Pretty Woman, Richard Gere játszotta benne a főszerepet, valaha a kedvencem volt, talán onnét származik ez az ellenállhatatlan kényszer? Vagy még mélyebbről? Azért szeretem annyira, ha besétálok egy szállodába, és a recepciónál közlöm, hogy Jordan Belfort a nevem, és lefoglaltam az elnöki lakosztályt – mert a szívem mélyén még mindig ugyanaz a bátortalan kis pöcs vagyok, aki voltam? Mi a fene! – Hát, köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet az átváltási rátára, Világbank kisasszony – mondtam gúnyosan. – Már épp el akartam felejteni. Na, mindegy, tizenhárom lepedő egy ilyen szobáért, igazán a hülyének is megéri, bár szerintem ennyiért már adhatnának hozzá egy rabszolgát is. Maga szerint? – Jó, majd küldök egyet – felelte Janet. – Addig is, késői kijelentkezéssel vettem ki a szobát, úgyhogy csak egy éjszakát kell fizetnünk. Látja, hogy vigyázok a pénzére? Tényleg, hogy van Nadine nagynénje? Ahogy ezt meghallottam, máris megint visszazuhantam a paranoiámba. Mi van, ha lehallgatják a beszélgetésünket? Van annyira pimasz az FBI, hogy poloskát telepítsen Janet telefonjába? Nem, az kizárt! Sokba kerül ám lehallgatni valakinek a telefonját, ráadásul Janetén sosem beszéltünk semmi fontosról, már persze amennyiben az FBI nem érdeklődik a szexuális devianciám vagy épp az egyre mértéktelenebb drogfogyasztásom iránt. Na de mi van az angolokkal? És ha az MI6 a nyomomban van a bűn miatt, amit még el se követtem? Nem, ez is kizárt! Nekik meg mindkét kezük tele van az IRA ügyeivel, nem? Mi a fasznak koslatnának a Wall Street farkasa után, hogy meghiúsítsák ördögi tervét, amellyel a fertőbe akar rángatni egy nyugalmazott tanárnőt? Minek? Megnyugodhattam, a beszélgetésünkre a kutya se figyelt, úgyhogy nyugodtan válaszoltam. – Remekül van. Épp most tettem ki a háza előtt. Azt errefelé úgy hívják, hogy lakás, ha nem tudná, Janet. – Na, ne vicceljen már, Sherlock! – felelte gúnyosan. – Ó, bocs! Már el is felejtettem, hogy maga micsoda egy kibaszott világutazó. Na, figyeljen, az a lényeg, hogy még egy napot Londonban kell maradnom, van itt még egy kis dolgom, vagyis vegye ki a szobát még egy éjszakára, és intézze el, hogy a gép ott várjon rám a Heathrow-n péntek reggel. Mondja meg a pilótának, hogy még aznap vissza is fordul, Patricia délután már otthon akar lenni. Oké? – Amit csak parancsol, Főnök – hallottam Janet szokott ironikus hangját. De miért jön hangzik mindig olyan gúnyosan a szájából, hogy „főnök”? – Csak azt nem értem, hogy minek hülyít azzal, hogy van még egy kis dolga Londonban? Hát ezt meg honnét tudja? Mitől annyira nyilvánvaló a számára, hogy azért maradok itt, mert nyugodtan be akarom szedni a tablettáimat anélkül, hogy azok a svájciak beleütnék az

orrukat? Hát hogyhogy honnét tudta? Hát onnét, hogy ismer, akár a rossz pénzt! Ebből a szempontból tisztára olyan volt, mint maga a Hercegnő – és mivel Janetnek nem hazudtam annyit, mint a feleségemnek, hát azonnal felismerte, ha valami disznóságra készültem. Mégis muszáj volt hazudnom. – Ezt a kérdést még csak válaszra se méltatom – feleltem. – De ha már így szóba hozta, még a végén használni is tudom magát valamire. Van itt egy új nightclub Londonban, Annabelle’s a neve. Állítólag képtelenség bejutni. Foglalja le nekem a legjobb asztalt ma estére, legyen rajta három üveg Cristal, behűtve. Ha valami gondja akadna… – Na, ne sértegessen már! – szakított félbe Janet. – Az asztala várni fogja, Sir Belfort. Csak el ne felejtse, honnét jött. Bayside nem éppen a kék véréről nevezetes. Kerítsek még magának valamit, vagy ennyivel beéri az estére? – Hú, hogy maga micsoda egy ördögfióka, Janet! Tudja, épp azt terveztem, hogy új lapot nyitok a nemi életemben, de hát, ha már szóba hozta, rendeljen két luxuskurvát, egyet nekem, egyet Dannynek, sőt, tudja mit, legyen három – tudja, csak a biztonság kedvéért. Az ember sose tudhatja, mi történik vele a következő pillanatban, amikor külföldön van. – Na, mára ennyi. Megyek, edzek egy kicsit, aztán kisétálok a Bond Streetre, veszek valamit. Hadd örüljön az apám, amikor majd megkapja a számlát a jövő hónapban. Ja, és még mielőtt letenném, gyorsan emlékeztessen rá, hogy micsoda nagyszerű főnök vagyok, hogy mennyire szeret, és hogy hiányzom magának! – Maga a legjobb főnök a világon, egyszerűen imádom, egy percig se bírom tovább maga nélkül – jelentette Janet fakó hangon. – Na, ezt akartam hallani – feleltem, és letettem a kagylót anélkül, hogy elbúcsúztam volna.

TIZENHETEDIK FEJEZET

A hamisítómester Pontosan harminchat órával később a bérelt Learjet, egy vadászgép dübörgésével felszállt a Heathrow kifutópályájáról, és orrát egyenesen a péntek reggeli égbe fúrta. Patricia néni a bal oldalamon ült, olyan szorosan markolta az ülése karfáját, hogy az ujjpercei belefehéredtek. Jó fél percig néztem az arcát – ezalatt mindössze egyetlenegyszer pislogott. Volt némi bűntudatom, amiért láthatóan nehéz perceket élt át, de hát mit tehettem? Végül is, vannak emberek, akik szerint ha egy tizenöt méteres, üreges puskagolyóba gyömöszölnek, aztán óránként nyolcszáz kilométeres sebességgel kilőnek a nagy semmibe, nem éppen a legjobb szórakozás a világon. Danny szemben ült velem, háttal a pilótafülkének. Egészen Svájcig így szándékozott repülni: menetiránnyal szemben, amit a magam részéről eléggé idegesítőnek találtam. Dannyt azonban, mint ahogy általában a dolgok többsége, ez egy jottányit sem zavarta. Sőt: fütyült a zajra meg a remegésre, már aludt is, a szokásos módján, nyitott szájjal, előrebukó fejjel, csak a fogai világítottak a szájából. Hiába is tagadnám, tény, hogy ez a hihetetlen képessége, hogy a pillanat törtrésze alatt képes bárhol és bármikor álomba szenderülni, gyakran kihozott a sodromból. Hogyan tudja bárki is ilyen egyszerűen lecsendesíteni a fejében dübörgő gondolatait? Ez képtelenség! Nos – hát végül is mindegy. Ő tudja, én meg dühönghetek miatta. Elkeseredetten fordultam az apró, ovális ablak felé, néhányszor még le is fejeltem bánatomban. Aztán már az üveghez nyomott orral bámultam Londont, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz alattunk. Ebben az órában – reggel hétre járt az idő – még mindig ott lebegett a sűrű, tejszerű köd a város felett, akár a vizes lepedő, úgyhogy egyedül a Big Ben tornyát láttam, ami úgy meredt felfelé a felhők között, mint egy kiadós reggeli erekció, amivel igazán kezdhetne már valaki valamit. A legutóbbi harminchat óra után az erekció puszta gondolata, pláne azzal a megjegyzéssel, hogy valaki igazán tehetne már valamit az ügyben, valóságos ringlispílbe taszította cafatokban lógó idegeimet. Hirtelen ráébredtem, mennyire hiányzik a feleségem. Nadine! Ó, imádatos Hercegnőm! Hol vagy most, amikor itt kéne lenned? Milyen szép is lenne, ha most az ő buja ölébe hajthatnám megfáradt fejemet, hogy erőt merítsek belőle! De hát erről szó sem lehetett. Ebben a pillanatban épp egy teljes óceán választott el bennünket egymástól – ő pedig nagy valószínűséggel épp ébren hánykolódott az ágyán, a legutóbbi disznóságaimon rágódott, és bosszút forralt. Bámultam kifelé az ablakon, próbáltam valahogy napirendre térni az elmúlt harminchat óra eseményein. Igen, szerettem a feleségemet. Hát akkor minek műveltem ezeket a förtelmeket? A drogok vettek rá? Vagy épp a rémtetteim miatt fordultam a drogokhoz, hogy a segítségükkel elviseljem a bűntudatot? Igen, a szokásos tyúk vagy a tojás-kérdés – amibe bizony simán bele lehet őrülni. A pilóta éppen egy éles balkanyarba vitte bele a gépet, a jobb szárny csücskén felszikrázott a napsugár, úgy áradt be az ablakon, hogy majdnem lesodort a székemről. Elfordultam a vakító fény elől, megint Patriciára esett a pillantásom. Ó, szegény Patricia néni! Még mindig olyan mereven ült, akár egy szobor, még mindig az ülés karfáját markolászta a Learjet katatóniájában. Elkélne néhány vigasztaló szó, gondoltam, úgyhogy megpróbáltam túlharsogni

a hajtóművek zaját. – Na, hogy tetszik, Patricia? Egészen más, mint az utasszállítókon, mi? Érzed a kanyarokat? Érzed? Megint Dannyre néztem: hát nem még mindig aludt?! Hihetetlen! A nyomorult patkány! Átfutottam a mára tervezett teendők listáját. Patricia része nem lesz valami bonyolult. Be kell vinnem a bankba, és amilyen gyorsan csak lehet, ki is hozni onnét. Belemosolyog a biztonsági kamerába, aláír néhány papírt, odaadja nekik az útlevele fénymásolatát, és ezzel ennyi. Délután négykor már vissza is repül Londonba. Egy hét, és megkapja hitelkártyáját, onnantól fogva csak szüretelnie kell, záporozik rá az áldás, amit annak köszönhet, hogy őt választottam a jelöltemnek. Gratulálok! Ha Patricia dolgát elintéztük, lesz egy röpke találkozóm Saurellel, elvarrjuk a megmaradt szálakat, és nagyjából felállítjuk a készpénzcsempészet menetrendjét. Ötmillióval indítok, esetleg még egy millióval, a többit meg majd kitaláljuk. Van néhány emberem Amerikában, ők intézik magát a csempészést; de ezzel majd csak akkor foglalkozom, ha hazaértem. Kis szerencsével még ma elintézek mindent, aztán holnap az első géppel otthagyom Svájcot. Micsoda boldogság! Imádtam a feleségemet! És végre a karjaimba kaphatom Chandlert! Mit lehet ehhez még hozzátenni? Chandler maga a tökély! Lehet, hogy még egyebet sem tesz, csak alszik, büfizik, és a legmenőbb összetételű anyatejpótlót szopikálja, de én már most látom rajta, hogy az a gyerek egy zseni! És egyszerűen ellenállhatatlan! Napról napra jobban és jobban hasonlít Nadine-ra, és ez így helyes, pontosan ebben reménykedtem. De vissza kellett kényszerítenem a gondolataimat a mai nap teendőire: elsősorban arra, hogy találkoznom kell Roland Franksszal. Sokat töprengtem azon, amit Saurel mondott, márpedig abból egyértelműen az derült ki, hogy Roland Franks aranyat ér. El sem tudom képzelni, mi mindent kezdhetnék egy emberrel az irodám valamelyik sarkában, aki szakavatott kézzel gyártaná a dokumentumokat, amelyek mind, mind az ártatlanságomat bizonyítják. A legkézenfekvőbb megoldás az, ha a külföldi számláimmal intézem el az S-szabályozóval kapcsolatos ügyeket, vagyis így teszem lehetővé, hogy ne kelljen kivárnom a 144-es rendelet szerinti két évet az újonnan vett részvények továbbadásával. Ha Roland megteremti nekem azokat a fal-társaságokat, amelyekből csak úgy árad a legitimitás édes illata, azzal lehetővé teszi a számomra, hogy az S szabályozó segítségével pénzeljem a saját cégeimet, amelyek közül jelen pillanatban a Dollar Time a legfontosabb. Ide azonnal kétmillió dollárt kell beinjekcióznom, de ha Rolandnak sikerül legyártania a kellő dokumentumokat, akkor a saját csempészett pénzemet használhatom a Dollar Time kisegítésére. Ez lesz a mai megbeszélés fő napirendi pontja. De fura! Rühellem Kaminskyt, közben meg ő volt az, aki összehozott Jean Jacques Saurellel. Hát igen. Rút a trágya, de szép cipót ád, ahogy mondani szokás. Ezzel a zárógondolattal behunytam a szemem, alvást mímeltem. Hamarosan visszaérünk Svájcba. Roland Franks egy szűk vöröstéglás ház első emeletén rendezte be az irodáját, egy csendes, macskaköves utcácskában. Az utca két oldalán kis boltok kínálták az árujukat, de láthatóan teljesen feleslegesen, mert hiába volt koradélután, egy lélek sem volt egyikükben sem. Úgy döntöttem, hogy egyedül jövök a találkozóra, amire okom is volt, elvégre olyasmik hangzanak majd el itt, amikért simán kaphatok vagy néhány ezer évnyi börtönt. Én azonban nem voltam hajlandó ilyen a komor gondolatokkal foglalkozni, mielőtt leendő hamisítómesteremmel találkoznék. Igen – a mesterhamisítómmal. Nem tudtam, miért, de ez a fogalom sehogy sem akart kimenni a fejemből. Mesterhamisító! Hamisítómester! A lehetőségek tárháza… kimeríthetetlen! Hány és hány ördögi terv megvalósítása kerül karnyújtásnyi közelbe!

Hány és hány törvényen és szabályon találjuk meg a kiskaput! Micsoda szemkápráztató álorcája az ártatlanságnak! Patricia nénivel simán ment minden. Ez is jó ómen volt. Ebben a pillanatban épp a gépen ült hazafelé Londonba, remélhetőleg ezúttal kellemesebb lesz az útja a Learjet fedélzetén – elvégre öt whiskyt nyakalt be ebédnél. Danny meg… hát ő egy másik történet. Utoljára Saurel irodájában láttam, épp mélyenszántó beszélgetésbe bonyolódott a svájci asszonyállat virgonc természetét illetően. A Hamisítómester irodája felé vezető folyosó félhomályában egy pillanatra elszomorodtam, hogy milyen szegényes körülmények között kell dolgoznia egy ilyen embernek: Roland hivatalos titulusa persze nem mesterhamisító volt, még csak nem is hasonló. Sőt, meg mertem volna kockáztatni a feltevést, hogy én hívom először így a svájci Megbízottat. Ha úgy vesszük, maga a Megbízott is eléggé semmitmondóan hangzik – viszont éppen ezért semmi gyanús mellékíze sincs. Ha jogi szempontból nézzük, a Megbízott mindössze egy olyan illető, akit hivatalosan felhatalmaznak, vagyis megbíznak, hogy valaki más ügyeit intézze. Amerikában általában vagyonos WASP-ok alkalmaznak Megbízottat, hogy őrködjön az örökség ügyei felett, amit tökkelütött kölykeik számára hagyományoznak. Többnyire szigorúan megszabott keretek között: az örökhagyó szülők szeretik eldönteni mikor és mennyit költhetnek a csemetéik. Ha minden a szabályok szerint megy, a kicsikék egészen addig nem férnek hozzá a tőkéhez, amíg elég nagyok nem lesznek legalább ahhoz, hogy belássák, mekkora tökkelütöttek is ők. És még ezután is marad annyi pénzük, amennyivel boldogan, amúgy WASP-módra élhetnek, amíg meg nem halnak. Roland Franks azonban nem ez a fajta Megbízott volt. És az ő működési kereteit én szabom meg, a saját javamra. Az lesz a feladata, hogy legyártsa a szükséges okmányokat, illetve kitöltse a külföldi hivatalok által feltétlenül szükségesnek vélt dokumentumokat. Ezeknek a papíroknak eléggé hivatalosan kell kinézniük, hogy jogilag feddhetetlenné tegyék minden pénzmozgatásomat és befektetésemet, mindazt, amit titokban én magam intézek. A továbbiakban már csak el kell juttatnia a pénzt oda, ahová mondom neki. Kinyitottam Roland irodájának ajtaját, és megpillantottam magát, a Hamisítómestert. Az irodának nem volt várószobája, csak maga a szoba mahagóni falburkolattal, a padlót lágy, gesztenyebarna szőnyeg fedte. Roland épp az íróasztala fölé görnyedt, és az asztalt szinte teljesen elborították a papírok… Igen, maga a megtestesült Svájci Hivatalnok! Nagyjából egyforma magasak lehettünk, ő azonban hatalmas pocakkal dicsekedhetett, és egy cinkos mosollyal, amely ezt mondta: „bizonyám, azzal töltöm a napjaimat, hogy átvágjam a világ összes kormányát!” A háta mögött termetes diófa iratszekrény ágaskodott egész a plafonig, a polcain számtalan bőrbe kötött dossziéval: mind egyformák, csak az arannyal rájuk nyomott név különböztette meg őket egymástól. Láttam már ilyen dossziékat odahaza is: cégkönyveknek hívják őket, minden cégnek van ilyenje. Az alapító okiratot tartalmazza, a szervezeti és működési szabályokat, a cégpecsétet, és így tovább. Az iratszekrényhez ódivatú, kerekes könyvtári létra támaszkodott. Roland Franks odalépett hozzám és megragadta a kezemet, mielőtt még esélyem nyílt volna, hogy feléje nyújtsam. Nem várt rám, jó alaposan megrázta a kezemet, és széles mosollyal mondott istenhozottat. – Nahát, Jordan! Jordan! Biztos vagyok benne, hogy hamar összebarátkozunk! Jean Jacques annyit, de annyit mesélt magáról! A fantasztikus kalandjairól, és a jövőre vonatkozó lenyűgöző terveiről! Mennyi mindenről kéne beszélnünk, és milyen kevés időnk van egymásra! Lelkesen bólogattam, bár a forró ünnepélyességével kissé meghökkentett; igaz, én is azonnal megkedveltem őt. Becsületes, egyenes embernek látszott: olyannak, akiben valóban

meg lehet bízni. Roland odavezetett egy fekete bőrdíványhoz, hellyel kínált, aztán ő maga is leült egy fekete bőrfotelbe. Ezüst cigarettatárcájából filter nélküli cigarettát vett elő, megütögette kicsit, hogy a dohány ne szóródjék ki belőle, aztán a zsebéből még ezüstebb öngyújtót varázsolt elő, félrehajtotta a fejét, nehogy az előzúduló lángnyelv lepörkölje a fél arcát, és rágyújtott. Mélyen leszívta a füstöt. Csendben figyeltem. Végül, vagy tíz másodperc múlva, kilélegzett, de épp hogy csak egy apró füstgomolyagot fújt ki. Hihetetlen! Hát a többi hova tűnt? Már épp azon voltam, hogy rákérdezzek, amikor megszólalt. – Meséljen már a repülőútjáról idefelé! Tudja, azóta valóságos legendává vált! – kacsintott rám. Aztán kifelé fordított tenyérrel vállat vont. – De hát én, ugye, egyszerű ember vagyok, számomra nem létezik más nő az én imádnivaló feleségemen kívül – forgatta ájtatosan a szemeit. – Na, mindegy, a lényeg az, hogy sok szépet hallottam a brókercégéről, meg a többi vállalkozásáról. Mennyi mindent elért, ilyen fiatalon! Így ránézésre inkább gyereknek tűnik, és mégis… És így tovább, és így tovább… A Hamisítómesternek be nem állt a szája, hogy milyen fiatal vagyok, hogy milyen nagyszerű fickó vagyok – én azonban egyre nehezebben bírtam követni. Túlságosan is lefoglalt, hogy a hatalmas ádámcsutkáját figyeljem, amely úgy hánykolódott, akár a viharba került sajka az óceán vad hullámain. Roland amúgy intelligens, barna szemekkel, alacsony homlokkal, és széles orral rendelkezett. A bőre hófehér volt, a feje meg mintha közvetlenül a vállán ülne, a nyaks valahogy kimaradt. Sötétbarna, majdnem fekete haj díszítette a fejét, amelyet szigorúan hátrafésült gömbölyded koponyáján. És bizony, hogy helyes volt az első megfigyelésem: valóban csak úgy sugárzott belőle valami belső melegség, a joie de vivre, annak az embernek az életöröme, aki jól érzi magát a bőrében, dacára annak, hogy utóbbiból annyi volt neki, amennyivel kitapétázhattam volna egész Svájcot. – … tehát, barátom, ennyi a lényeg. Végül is, a fődolog a látszat. Vagy, ahogy maguk mondanák, ez az a bizonyos pont az i-n. Így mondják, nemdebár? – mosolygott rám a Mesterhamisító. Bár csak a legvégét sikerült elkapnom annak, amit mondott, annyi már világos volt, hogy a papírokról beszél. A szokásos stílusomhoz képest kissé bikkfanyelven válaszoltam. – Tökéletesen egyetértek, Roland. Mindig is azzal büszkélkedtem, hogy körültekintő ember vagyok, aki józan szemmel néz körül a világban, amelyben dolgozik. Végül is, a magunkfajta emberek nem engedhetik meg maguknak a könnyelműség luxusát. Ez csak asszonyoknak és gyerekeknek megengedhető. – A hangom csak úgy csöpögött a bölcsességtől: reméltem, nem látta a Keresztapát, ugyanis motoszkált bennem némi bűntudat, hogy csak így egyszerűen lenyúlom Don Corleone szövegét, de képtelen voltam megállni. Abban a filmben annyi remek párbeszéd volt, hogy képtelenségnek tetszett nem lopni belőle. Amúgy is hasonlóan éltem, mint Don Corleone, vagy tévednék? Sosem beszéltem telefonon; régi, kipróbált barátaim szűk körével vettem körül magam; politikusokat és rendőrtiszteket fizettem le; a Biltmore és a Monroe Parker adót fizetett nekem… és így tovább, és így tovább. A különbség legfeljebb annyi, hogy Don Corleone nem volt junkie, és biztosan nem tudta volna semmiféle káprázatos szőkeség az orránál fogva vezetni. Igen, ezek voltak az én Achilles-sarkaim – de hát melyikünk tökéletes? – Rendkívül bölcs meglátás egy ilyen fiatal embertől, mint maga – felelte, vagyis a jelek szerint nem vette észre a plágiumot –, teljesen egyet is értek vele. A gondatlanság olyan luxus, amit komoly ember nem engedhet meg magának, és ezen a mai napon erre különösen figyelnünk kell. Ahogy hamarosan a saját szemével is látni fogja, barátom, sok mindenben tudok a rendelkezésére állni, mint ahogy magam is meglehetősen sokoldalú ember vagyok.

Gondolom, a működésem leginkább szembeötlő részével már tisztában vagy, vagyis hogy nyomon követem a papírmunkát és cégalapítási formulákat töltök ki. Tehát lépjünk is túl ezen. A kérdés most már csak az: hol kezdjük? Mi jár a fejében, kedves fiatal barátom? Kérem, tárja elém, én pedig a segítségére leszek. – Jean Jacques azt mondja – kezdtem mosolyogva –, hogy ön száz százalékig megbízható, és hogy a szakmájában a legjobb. Úgyhogy ne kerülgessük tovább a forró kását, én magam abból a feltételezésből indulok ki, hogy mi ketten hosszú évekig működünk majd együtt. Itt egy pillanatra megálltam, vártam Roland szokásos biccentését és mosolyát, amivel ezt a kissé atyáskodó mondatot lereagálná. Igaz, általában nem vagyok valami nagy barátja az atyáskodó mondatoknak, de hát életemben először ültem szemközt egy igazi Hamisítómesterrel, tehát egyszerűen nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Ahogy vártam is, Roland szája mosolyra húzódott, és hozzá még biccentett is egyet. Aztán szívott még egy jó mélyet a cigarettájából, és ezúttal tökéletes karikákat fújt belőle. De gyönyörű! – gondoltam. Hibátlan, tízcentis átmérőjű füstkarikák, ahogy minden erőlködés nélkül lebegnek a levegőben… – Gyönyörűek ezek a karikák, Roland – mondtam mosolyogva. – Talán egyszer azt is megérteti velem, miért olyan szenvedélyes dohányosok a svájciak. Ne értsen félre, magam is élek-halok a dohányzásért, az apám pedig minden idők egyik legszenvedélyesebb dohányosa, de a svájciak mintha egy szinttel feljebb volnának ebben a tekintetben. De miért? – Harminc évvel ezelőtt még Amerikában is így volt – vonta meg a vállát Roland. – A kormányuk azonban ragaszkodik hozzá, hogy mindenbe beleüsse az orrát, abba is, amihez semmi köze, például ebbe az egyszerű, férfias örömbe is. Valóságos propaganda-hadjáratot indítottak a dohányzás ellen, de hálistennek ez a harc még nem terjedt át az Atlanti-óceán innenső oldalára. Miféle bizarr ötlet, hogy egy kormány akarja eldönteni, mit művel az ember a saját testével? És a következő ötletük mi lesz, betiltják az ételt? – vigyorgott nagy szélesen, majd a hasára ütve fel is nevetett. – Ha az a nap eljön, barátom, én pisztolyt dugok a számba, és meghúzom a ravaszt! Nevettem én is, és legyintettem a kezemmel, mintha azt akarnám mondani: ugyan, nem olyan kövér maga, Roland! De nem ezt mondtam. – Nos, ez válasz a kérdésemre, nem is rossz. Ami az Egyesült Államok kormányát illeti, az élet minden területére megpróbál behatolni, többek között ezért is vagyok most itt. De még mindig vannak bizonyos aggályaim Svájccal kapcsolatban, elsősorban azért, mert alig ismerem az önök országát, illetve a nemzetközi bankszakmát, és emiatt elég ideges is vagyok. Rendíthetetlenül hiszek abban, Roland, hogy a tudás hatalom, és ebben a helyzetben, mint amilyen a miénk, ahol ilyen nagy tét forog kockán, a tudás hiánya lehet a katasztrófa melegágya. – Tehát valósággal szomjúhozom a tudásra. És mindenkinek, aki tudásra törekszik, kell egy tanítómester, és én épp ezért vagyok most itt. Fogalmam sincs az itteni jogrendszer működéséről. Például mi számít tabunak? Mi ostobaságnak, és mi bölcs megfontolásnak? Márpedig ezek kulcskérdések számomra, Roland, olyasmik, amikre tudnom kell a választ, ha el akarom kerülni a bajt. Meg kell ismernem az összes banki törvényüket, méghozzá a lehető legalaposabban. Ha lehetséges, szeretnék néhány korábbi peranyagot áttanulmányozni, hogy megtudjam, mások miért kerültek bajba, miféle hibát követtek el, és ezáltal biztosítsam, hogy én ne jussak az ő sorsukra. Az egyetemen történelmet tanultam, Roland, és szilárdan hiszek abban, hogy aki nem ismeri a múlt hibáit, az maga is elköveti azokat. Ezt egyébként már korábban is elvégeztem: a Stratton alapításának idején áttanulmányoztam néhány régi periratot, és rengeteget tanultam belőlük. – Nem győzök csodálkozni, milyen bölcsen gondolkozik – udvariaskodott Roland. –

Remélem, egyszer majd megosztja velem az ismereteit. De addig is, talán szolgálhatok néhány információval. Azok a problémák, amikbe az amerikaiak általában belefutnak, amikor a svájci bankrendszerrel van dolguk, többnyire nem az Atlanti-óceán innenső partján keletkeznek. Ha egyszer sikerült ide eljuttatnia a pénzét, akkor az azonnal el is tűnik az amerikai kormány szeme elől vagy egy tucat különböző cégnél, anélkül, hogy ez bármi veszélyt jelentene. Jean Jacques említette, hogy Mrs. Mellor ma reggel a bankban járt, így van? – Igen – bólintottam –, és már vissza is tért Angliába. De van nálam egy fénymásolat az útleveléről, ha szüksége van rá – ütöttem a zakóm zsebére, hogy lássa, tényleg itt van nálam. – Nagyszerű – örvendezett Roland –, igazán nagyszerű. Ha volna kedves ideadni, hogy archiválhassam, tudja, nálam ez így szokás. Egyébként, ha már itt tartunk, szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy Jean Jacques csak azt az információt osztja meg velem, amire ön felhatalmazta őt. E nélkül sosem említette volna, hogy Mrs. Mellor ma reggel a bankban járt. És azt is szeretném hangsúlyozni, hogy ez az információáramlás kettőnk között szigorúan egyirányú. Én semmit sem mondok el neki arról, ami kettőnk közt történik, hacsak ön kifejezetten nem utasít erre. – Tudja, mindenképpen azt javasolnám, hogy ne tegyen fel mindent egy lóra. Kérem, ne értsen félre: az Union Bancaire egy feddhetetlen intézmény, éppen ezért azt javaslom, hogy a pénze java részét tartsa náluk. De vannak bankok másutt is: Luxemburgban, Liechtensteinben, hogy csak két országot nevezzek meg, amelyek szintén hasznosak lehetnek az ön számára. Ha több országban szórja szét a pénzét, egy olyan bonyolult hálózatot hozhat létre, amelyet a világ egyetlen kormánya sem képes felderíteni. – Minden országnak megvannak a saját törvényei. Tehát ami Svájcban esetleg bűnnek számít, az Liechtensteinben, meglehet, tökéletesen legális. Mi az ön tervezett tranzakcióinak minden részletéhez kidolgozzuk a megfelelő jogi formulát, és megkeressük az ehhez a formulához szükséges országot. Egyelőre még csak nagyvonalakban vázolom fel ön előtt a helyzetet, a valóságban azonban a lehetőségeink jóval szélesebb körűek. Hihetetlen, futott át a fejemen. Egy igazi Hamisítómester! Egy ideig megszólalni sem tudtam. – Talán az volna a leghelyesebb, ha röviden elmagyarázná a részleteket – szólaltam meg végül. – Azt sem tudom, hogy fogjak hozzá, ha el akarom mondani, milyen hasznos lenne ez a számomra. Azt én is tudom, mennyi előnnyel jár Amerikában is, Svájcban is, ha az ember egy cég neve alatt köt üzleteket, ám engem igazán a kevésbé nyilvánvaló előnyök érdekelnek – ezzel mosolyogva hátradőltem a székemen, szinte belesüppedtem, és keresztbe raktam a lábamat, hogy a tudomására hozzam, beszéljen csak, erre aztán igazán van időm. – Mi sem természetesebb, kedves barátom. Kezdünk eljutni a dolgok lényegéhez. Mint tudja, ezek a cégek részvénytársaságok, azaz papíron nincs nyoma, hogy ki a tulajdonosuk. Elméletben mindenki, akinek részvénye van az illető társaságban. Két módja van annak, hogy biztosítsa a társaság feletti teljes tulajdonjogát. Az első az, hogy felvásárolja a részvényeket. Ebben az esetben az ön felelőssége lesz, hogy a részvényeket biztonságba helyezze, mondjuk egy széfbe Amerikában vagy bárhol másutt. A másik mód az, hogy bérel egy számmal jelzett széfet Svájcban, és itt tárolja a részvényeit. Ezt a széfet egyes egyedül ön nyittathatja ki. És szemben a svájci bankszámlával, a svájci széf valóban csak számmal azonosított. Semmiféle név nem kapcsolódik hozzá. – Ha ezt a módszert választja, akkor azt javasolnám, hogy bérelje a széfet, mondjuk, ötven évre, és fizesse ki a teljes bérleti díjat előre. Ebben az esetben nincs a világon olyan kormány, amelynek bármiféle lehetősége nyílna ehhez a széfhez hozzáférhetni. Kizárólag ön, és talán a kedves felesége tud egyáltalán ennek a széfnek a létezéséről. És ha adhatok egy aprócska tanácsot, azt javasolnám, erről inkább ne informálja a kedves feleségét. Inkább hagyja meg nekem, hogyan léphetek kapcsolatba vele, ha – ne adj’ Isten – önt valami baj érné. Szavamat

adom, hogy ebben az esetben azonnal értesítem őt. – Csak arra kérem, kedves barátom, nehogy azt higgye, hogy ezzel most kétségbe vonnám a felesége megbízhatóságát. Meg vagyok róla győződve, hogy becsületes, jellemes ifjú hölgy, és amennyiben az értesüléseim helytállóak, meglehetősen gyönyörűséges is. Csak hát volt már rá példa, hogy egy megbántott feleség oda is elvezeti a nyomozó hatóságokat, ahová pedig jobb volna, ha nem tennék be a lábukat. Az utóbbi mondaton azért egy ideig elrágódtam, ugyanis ijesztően emlékeztetett a látomásomra a hatmillió lemészárolt zsidó kísértetéről, ahogy Zürich és Genf utcáit róják a svájci bankárjuk után kutatva. Igaz, Roland olyan embernek látszott, aki mindig helyesen cselekszik – de honnan tudhattam volna, hogy ez tényleg így is van? Én magam, a megtestesült Báránybőrbe Bújt Farkas, ne tudnám, hogy a látszat néha csal? Talán az apámnak mégiscsak el kellene mondani – vagy még jobb, ha adok neki egy lepecsételt borítékot arra az esetre, ha idő előtt el találnék távozni ebből az árnyékvilágból, ami – tekintettel arra a kedvtelésemre, hogy eszméletlenségig betépve vezetem a helikopteremet és teljes filmszakadás idején járok búvárkodni – nem tűnt túl távoli eshetőségnek. Ezeket a gondolatfoszlányokat azonban megtartottam magamnak. – Inkább a második megoldást választanám – mondtam végül –, éspedig több okból. Hiába, hogy még soha nem volt dolgom az Igazságügyi Minisztériummal, azért mégiscsak jobb volna, ha az irataimat az ő hatótávolságukon kívül tartanám. Ahogy bizonyára tudja, a problémáim általában polgári jogi természetűek, nem büntetőjogiak, és ez így is van rendjén. Törvénytisztelő üzletember vagyok, Roland, ezt mindenképpen szeretném a tudomására hozni. Mindig is minden körülmények között igyekszem helyesen cselekedni. De bárhogy ragaszkodjak is ehhez, az amerikai pénzügyi törvények igen sokoldalúan értelmezhetőek, nincs abszolút helyes vagy abszolút bűnös cselekedet. Hadd mondjam el a teljes igazat, Roland: az esetek többségében, mondhatni túlnyomó többségében az ítéletek arról, hogy mi törvényszegés, és mi nem az, általában vélekedésen alapulnak, semmi máson. – Mi a faszt dumálok én itt összevissza? Bár az igaz, hogy fenemód jól hangzik. – Tehát korántsem kizárt, hogy valami, amit én teljesen törvényesnek vélek, a végén mégiscsak a börtönbe juttat. Lehet, hogy ez így igazságtalan, de hát akkor is ez a helyzet. Azt mindenesetre leszögezhetem, hogy a jogi problémáim zöme felületesen megfogalmazott törvények miatt áll elő, illetve olyan módon megfogalmazott törvények miatt, amelyeket az állam épp azért fogalmaz ilyen felületesen, hogy a nekik nem tetsző egyénekkel szemben alkalmazhassa őket. – Nahát, kedves barátom, maga aztán igazán nem semmi! – röhögött fel Roland. – Micsoda egy csavaros észjárása van! Azt hiszem, még soha életemben nem hallottam senkit ilyen lényegre törően fogalmazni. Kitűnő, mondhatom, kitűnő! – Azt hiszem, öntől ezt bóknak kell vennem – kuncogtam. – Persze azt sem tagadhatom, hogy mint minden üzletember, néha én is átlépek egy-egy határt, és kockáztatok. Csakhogy ezek jól megfontolt kockázatok, nagyon is jól megfontoltak, ezt leszögezem. És minden kockázatvállalásomat gondos papírmunkával készítem elő, hogy baj esetén igazolni tudjam az ártatlanságomat. Gondolom, érti, hogy miről beszélek? Roland lassan, súlyosan bólintott, látszott rajta, hogy imponálok neki azzal a képességemmel, hogy meg tudok szegni bármilyen pénzügyi törvényt, amit valaha is hatályba léptettek. Nem tudott arról, hogy a Tőzsdefelügyelet épp ekkoriban új törvényeket dolgozott ki épp azért, hogy engem megállítsanak velük. – Gondoltam, hogy érteni fogja – merészkedtem tovább. – Nos, amikor, öt évvel ezelőtt megalapítottam a brókercégemet, egy nagyon okos embertől kaptam egy nagyon bölcs tanácsot. Azt mondta: ha életben akarsz maradni ebben a mi őrült szakmánkban, akkor mindig tartsd az eszedben, hogy minden egyes tranzakciód minden egyes részletét ki fogja vizsgálni

valamelyik hárombetűs kormányhivatal. És amikor erre sor kerül, akkor jobb, ha mindent meg tudsz magyarázni, hogy miért felel meg a tőzsdei szabályoknak, vagy akár a törvényeknek. – Nos, Roland, hangsúlyozom, hogy az üzleteim kilencvenkilenc százaléka teljesen törvényes: az egyetlen probléma az, hogy az a maradék egy százalék folyamatosan a frászt hozza rám. Lehet, hogy az volna a legokosabb, ha olyan távol tartanám magam ettől az egy százaléktól, amennyire csak lehetséges. Ha jól értem, maga lesz a Megbízottja az összes cégnek, ugye? – Pontosan, kedves barátom. És a svájci törvények értelmében aláírási jogom van az összesnél, vagyis jogomban áll megkötni minden olyan üzletet, amiről úgy gondolom, hogy hasznára válik a társaságnak vagy a részvényeseinek. Természetesen kizárólag azokról az üzletekről fogom ezt gondolni, amikre ön hívja fel a figyelmemet. Ha példának okáért ön arról értesít, hogy helyesnek látná, ha egy bizonyos új kiadású részvénybe fektetném be a pénzt, esetleg egy bizonyos ingatlanba, vagy bármibe, akkor kötelességemnek fogom érezni, hogy kövessem a tanácsát. – És itt válok igazán hasznossá az ön számára. Ugyanis, tudja, minden egyes ilyen tranzakció esetén összeállítok egy dossziét, amelyben tőzsdei, illetve ingatlanszakértők, illetve az éppen szükséges szakemberek elemzését gyűjtöm egybe, független szakértőkét, és az ő véleményük alapján hozom meg a döntésemet. Még az is megeshet, hogy független auditáló cégek véleményét kérem egy bizonyos részvényvásárlás előtt. Természetesen ez az auditáló cég mindig a nekünk megfelelő véleményre jut majd, ám ezt hosszú jelentésekkel és látványos grafikonokkal igazolja. Végül is mindig ezek a részletek lesznek a legfontosabbak, ha az ártatlanság védelméről van szó. Ha valaki esetleg okvetetlenkedne, hogy miért is fektettem be a pénzt épp ebbe vagy abba, csak rámutatok egy vastag dossziéra, hogy ott a válasz, és mosom kezeimet. – De még ezzel is épp hogy csak súroljuk a dolgok felszínét, kedves barátom. Számtalan további stratégiáról mesélhetek még, amelyek mind-mind azt a célt szolgálják, hogy láthatatlan köpönyegbe burkolják az üzletmenetet. És ha egy szép napon arra az elhatározásra jut, hogy repatriálja a pénzét, vagyis visszatelepíti az Egyesült Államokba, nos, ebben is a segítségére lehetek. Hát ez igazán érdekes, gondoltam. Hiszen éppen emiatt aggódtam a legtöbbet. Most szinte a székem legszélére húzódtam, hogy csökkentsem a kettőnk közötti távolságot. Így már alig egy méterre voltunk egymástól, tehát halkan is beszélhettem. – Na, ez aztán nagyon is érdekel, Roland. Meg kell, hogy mondjam az igazat: azok a forgatókönyvek, amiket Jean Jacques vázolt fel nekem, nem igazán nyerték el a tetszésemet. Ő is két változattal jött, és szerintem az egyik abszolút amatőr, a másik pedig kész öngyilkosság. – Tulajdonképpen – vonta meg a vállát Roland – nem vagyok meglepve. Jean Jacques végül is bankár: neki az a szakmája, hogy levezényelje a pénzügyi műveleteket, és nem az, hogy zsonglőrködjék velük. Meg kell mondanom, hogy bankárnak kitűnő, és a lehető legnagyobb diszkrécióval kezeli majd az ön ügyeit. Ahhoz azonban nem ért, hogy olyan dokumentumokat kreáljon, amelyek segítségével a pénz szabadon áramolhat országról országra anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnne. Ez egy megbízott feladata kell, hogy legyen – egy Mesterhamisítóé! –, mint amilyen én vagyok. Majd meglátja, hogy az Union Bancaire minden egyes esetben megpróbálja lebeszélni arról, hogy pénzt vegyen fel a számlájáról. Természetesen nem tudják ebben megakadályozni, azt tesz a pénzével, amit csak jónak lát, de ne legyen meglepve, ha Jean Jacques majd mindenféle ellenjavaslatokkal áll elő, például hogy a pénzmozgás mindig is veszélyforrás volt. Nem Jean Jacques ellen beszélek: minden svájci bankár így működik, és mindegyik a saját érdekében. Viszont tekintetbe véve azt a tényt,

kedves barátom, hogy naponta három trillió dollár áramlik be, illetve ki a svájci bankrendszerbe, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy a maga számláján bármi olyasféle történjék, ami felhívná magára bárki figyelmét. Viszont, amilyen okos ember ön, nyilván azonnal átlátja, miért akarja a bank, hogy a számlája mindig a lehető legnagyobb aktívumot mutassa. – Csak puszta kíváncsiságból kérdem, mik voltak azok a módszerek, amiket Jean Jacques javasolt? Kíváncsi vagyok, mi a bank mostani retorikája ezen a területen – dőlt hátra Roland a székében, és ujjaival malmozni kezdett a hasa előtt. Tükrözve a testbeszédét én is hátracsúsztam a fotelem mélyére, úgy feleltem. – Nos, az első javaslata az adósságkártya volt, ami számomra kibaszottul nem eviláginak hangzik, ha megbocsátja a kibaszott nyelvhasználatomat. Komolyan gondolja, hogy fel-alá szaladgálok a világban egy hitelkártyával, ami egy külföldi bankszámlára épül, hogy bárki nyomon követhesse minden lépésemet? – ráztam meg a fejem, még a szemeimet is forgattam, hogy világosabb legyen, mit érzek ezzel kapcsolatban. – A másik ötlete legalább ennyire röhejes volt, hogy vegyek fel jelzálogkölcsönt a házamra, odahaza, az Egyesült Államokban. Remélem, ez nem jut vissza Saurelhez, de meg kell vallanom, hogy komolyan csalódtam, legalábbis a prezentációjának ebben a részében. Szóval mondja meg nekem Roland, mit nem látok? – Nos, van itt még sok más módja is annak, hogy ne hagyjunk nyomot magunk után papíron – mosolygott cinkosan Roland. – Vagy, hogy pontosabban fogalmazzak, igenis hagyunk magunk után nyomot, nem is keveset, de minden papír kizárólag arra szolgál, hogy az ártatlanságunkat igazolja, méghozzá az Atlanti óceán mindkét partján. Hallott már az áfa végtelen lehetőségeiről? Hogy hallottam-e? Hát hogyne hallottam volna? Egy pillanat alatt ezer és ezer ötlet villant át az agyamon. Lehetőségek… végtelen száma! Széles mosollyal nyugtáztam a Hamisítómester ötletét. – Hát persze, hogy hallottam, Mesterha… izé, Roland. Remek ötlet! Úgy tűnt, meghökkenti, hogy már én is hallottam ezekről a viszonylag kevéssé ismert lehetőségekről. Miről is van itt szó? Voltaképpen egy szimpla adásvételről, ahol is vagy túl sokat, vagy túl keveset fizetünk valamiért, attól függően, hogy merre akarjuk terelni a pénzt. A bökkenő csak az, hogy a vonal mindkét végén ugyanaz a személy áll, tehát az eladó egyben vevő is. Ezek a trükkök általában az adó megúszását segítik, főként sokmilliárdos világcégek élnek velük, amikor az egyik leányvállalatukkal eladatnak valamit a másik leányvállalatnak, és úgy intézik, hogy a profit a magas jövedelmi adóval sújtott országból oda kerüljön, ahol nincs is ilyen adó. Erről egyszer már olvastam valamit egy meglehetősen obskúrus gazdasági magazinban, a cikk a Honda autókonszernről írt, amely erőteljesen felárazta az amerikai gyárainak küldött alkatrészeket, hogy így minimalizálja az amerikai profitot. Érthető, hogy az amerikai hatóságok valóságos őrjöngőrohamban törtek ki az ötlet hallatán. – Meglep, hogy ismeri ezeket a dolgokat – vallotta meg Roland. – Altalában nem sokan hallottak róluk, főként Amerikában. – Pedig ezer és ezer módját látom, hogy kihasználjuk, és ide-oda küldjük a pénzt anélkül, hogy bármiféle feltűnést keltenénk – vontam meg a vállam. – Csak annyit kell tennünk, hogy alapítunk egy részvénytársaságot, és kapcsolatba léptetjük valamelyik amerikai cégemmel. Itt van például a Dollar Time, aminek semmije sincs, csak egy rakás eladhatatlan ruhája. Egyetlen dollárt sem adnék az egész cuccért, ahogy a neve is utal rá. – Mondjuk megtehetnénk, hogy alapítunk egy részvénytársaságot valami ruhaiparra utaló névvel, ezt majd kitaláljuk, és ez a cég aztán felvásárolja a Dollar Time raktárkészletét, és így a pénzem Svájcból visszakerül Amerikába. És nem marad más nyoma papíron az üzletnek, mint

a megrendelés meg a számla. – Pontosan így van, kedves barátom – biccentett Roland. – Ráadásul megvan a lehetőségünk, hogy magunk készítsük el az összes számlalevelet, meg mindazokat a papírokat, amikre szükség lesz a tranzakcióhoz. Még brókercégi tanúsítványokat is tudok készíteni, és hátradatálom őket egy évvel. Vagyis kinézünk a tavalyi újságokból valami olyan részvényt, ami nagyon felment azóta, és dokumentumokat készítünk arról, hogy kötöttünk velük valamiféle üzletet. De túlságosan előreszaladtam. Még jó néhány hónapba telik, amíg mindent elmagyarázok önnek. – Egyébként még nem említettem, de meg tudom szervezni, hogy nagyobb összegű készpénzt tudjon felvenni a világ számos országában, méghozzá úgy, hogy részvénytársaságokat alapítunk, aztán dokumentumokat gyártunk arról, hogy ezek a társaságok felvásároltak mindenféle, egyébként nem létező árukat. A profit pedig abban az országban jelentkezik, ahol fel akarja venni a pénzét. És minderről csupa olyan papír marad hátra, ami cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az üzlet legális. Tulajdonképpen már alapítottam is két ilyen táraságot önnek. Jöjjön, fiam, hadd mutassam meg magának – állt fel a Hamisítómester a foteljéből, odavezetett a könyvespolchoz, levett két dossziét. – Ezek azok – mondta. – Az egyik a United Overseas Investments, a másik a Far East Ventures. Mindkettőt a Virgin-szigeteken jegyeztem be, ott nincs adó, és nincsenek szabályzatok. Már csak Patricia útlevelének fénymásolatára van szükségem, a többi az én dolgom. – Semmi akadálya – válaszoltam vigyorogva. Benyúltam a zsebembe, előhalásztam a fénymásolatot, átadtam az én Mesterhamisítómnak. És elhatároztam, hogy mindent ellesek ettől az embertől, amit csak tudok. Ellesem tőle a svájci bankrendszer összes csiki-csukiját, kitanulom, hogyan rejthetem el a pénzemet egy rakomány külföldi részvénytársaság kibogozhatatlan pókhálójában. És ha egy nap durvára fordulnának a dolgok, olyan papírjaim lesznek az ügyleteimről, amelyek átok helyett áldást hoznak rám. Igen – ebben a pillanatban úgy tűnt, minden a helyére kerül. Jean Jacques Saurel és Roland Franks ugyan nem is különbözhettek volna jobban egymástól, de mindketten hatalommal bírtak, és mindketten megbízhatónak tűntek. A föld pedig, ahol a lábamat e pillanatban épp megvetettem, az Svájc, a titkok dicső birodalma, ahol egyikőjüknek sincs oka arra, hogy eláruljon. Sajnos, az egyiküket rosszul ítéltem meg.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Fu manchu és az öszvér A Munka ünnepének hétvégéjén ragyogó szombat délután köszöntött Westhampton Beachre: ágyban voltunk, szeretkeztünk, már ahogy a férjek és a feleségek szoktak – vagy jó, majdnem úgy. A Hercegnő a hátán feküdt, karja a feje felett, a feje egy selyempárnán, arcának bűvöletes gödröcskéit káprázatos szőke hajkorona keretezte. Mint egy angyal, akit épp nekem küldtek le a mennyből. Én rajta feküdtem, kiterjesztve az én karom is, ahogy az övé, a tenyerem a tenyerébe simult, ujjaink összefonódtak – és mindössze egy vékony réteg veríték választotta el a testünket egymástól. Épp azon voltam, hogy csontos testem teljes súlyával ránehezedjek, hogy ne tudjon mozogni. Gyakorlatilag egyforma magasak voltunk, úgy illettünk egymáshoz, akár két könyvtámasz. Ahogy belélegeztem őrjítő illatát, éreztem, ahogy a mellbimbói az enyémhez simulnak, éreztem varázsos ölének forróságát, és selymes bokáját, ahogy az enyémbe kulcsolódik. De hiába, hogy lágy és karcsú, és vagy tíz fokkal forróbb, mint egy teljes erejéből dühöngő erdőtűz, mégis erős, akár egy ökör! Hiába is próbálkoztam, képtelen voltam egy helyben tartani. – Ne fészkelődj! – szóltam rá, a hangomban szenvedély és harag vegyült össze. – Mindjárt elmegyek, Nae! Csak hagyd még egy kicsit összezárva a lábad! A Hercegnő gügyögve felelt, akár egy gyerek, aki épp haragosdit játszik. – Nekem így nem jó! Engedj már fel! Megpróbáltam szájon csókolni, de elfordította a fejét, csak a halántékát találtam el. Utána nyújtottam a fejem, de erre megint elfordult előlem. Most meg a másik halántékát kaptam meg, kis híján elharaptam az alsó ajkamat. Tudtam, hogy úgyis el kell engednem – hiszen ez így a helyes – de épp semmi kedvem sem volt helyet változtatni, különösen most, már-már a Paradicsom kapujában. Úgyhogy taktikát váltottam inkább. – Na, Nae! – nyöszörögtem, akár egy koldus – Ne csináld ezt! – és ezzel én is áttértem a gügyögésre. – Már hetek óta mintaférj vagyok, miért panaszkodsz, miért nem hagyod, hogy megcsókoljalak? Ahogy ezek a szavak elhagyták a számat, már el is öntött a büszkeség, hogy mindez még igaz is. Mióta hazaértem Svájcból, úgyszólván tökéletes férj voltam, nem feküdtem le egyetlen kurvával sem, sőt igazán vétek volna erről a tényről megfeledkezni, nem maradtam ki éjszakánként. Alig drogoztam, a felére csökkentettem a szokásos adagomat, sőt néhány napot teljes egészében kihagytam. Arra már nem is emlékeztem, mikor értem el utoljára a nyálcsorgatós fázist. Ez is egyike volt azoknak a korszakoknak, amikor a drogfogyasztásomat valamelyest az ellenőrzésem alá sikerült kerítenem. Megesett már máskor is, bár nem túl gyakran, hogy nem akartam magasabbra repülni, mint egy Concorde. Ilyenkor még a hátfájásom is enyhült, jobban is aludtam – de ezek az időszakok csak ideig-óráig tartottak, aztán kezdődött miden elölről, szörnyűbben, mint valaha. Most például kezdtem bedühödni. – Nyughass már, az istenit! Tartsd a fejed! Mindjárt elmegyek, és közben csókolni akarlak,

érted? – füstölögtem. A Hercegnő azonban, úgy tűnt, nem hatódott meg az önzésemtől. Mielőtt rájöhettem volna, mit tervez, már ott is volt mindkét tenyere a vállamon, aztán karcsú karjainak egyetlen gyors mozdulatával taszított rajtam egy isteneset – és a farkam már ki is csusszant belőle, én meg lerepültem az ágyról, fejjel a padló felé. Miközben zuhantam egy pillanatra az Atlanti-óceán kéksége villant elém: csak egy egészfalas üvegtábla választott el tőle. Volt vagy száz méterre innét az óceán, de valahogy sokkal közelebbnek tűnt. Mielőtt még végrehajtottam volna a kényszerleszállást, meghallottam a Hercegnő kétségbeesett hangját – Jaj, drágám, vigyázz! Nem akartam… Bumm! Mélyet sóhajtottam, pislogtam, reménykedve, hogy egyetlen csontom se törött el. – Jaaaj… hát ez meg mire volt jó? – hörögtem. Feküdtem hanyatt a padlón, anyaszült meztelenül, álló farkam megcsillant a koradélutáni nap fényében. Félrehajtottam a fejem, hogy kigyönyörködjem magam az erekcióm látványában. Láttam, hogy sértetlenül megúszta. Ez valamennyire megnyugtatott. Szóval sértetlen volnék? Igen, úgy tűnik, semmi bajom, csak épp egyetlen izmomat sem vagyok képes megmozdítani. – Jaj, szegény kicsikém! – meredt felém a Hercegnő szőke feje, ahogy rejtelmes tekintettel végigmért. – Gyere vissza az ágyba, majd én meggyógyítalak! Ajándék lónak ne nézd a fogát, gondoltam, és anélkül, hogy megorroltam volna a gügyögő hangvételért, négykézlábra emelkedtem, hogy megpróbáljak visszaevickélni az ágyba – ekkor azonban mennyei látványra lettem figyelmes: a Hercegnő vadító lankáira, és mellette hárommillió dollárra – készpénzben! Igen – hárommillió! Épp az előbb számoltuk át. Tízezer dolláros kötegekbe volt csomagolva, mindegyik köteg vagy öt centi vastag, és mégis, a köteg halom belepte az egész hatalmas franciaágyat vagy egy fél méter magasan, az ágy négy sarkában meredező elefántagyarak között, amelyeknek hála a hálószoba maga volt az afrikai szafari Long Island kellős közepén. Miközben felfelé tápászkodtam, Nadine oldalt fordult az ágyon, le is lökött róla vagy hetvennyolcvanezer dollárt, ami most ott hevert a padlón a velem együtt odakerült jó negyedmillió mellett. De ez sem zavarta meg a nagyszerű látványt. Olyan zöld volt az ágy a sok dollártól, akár az őserdő az Amazonas partjainál, monszun idején. – Jaj, ne haragudj, édesem! – mosolygott rám elbűvölően a Hercegnő – Igazán nem akartalak lelökni az ágyról! Esküszöm! Csak hát beállt a görcs a vállamba, és elfelejtettem, hogy milyen könnyű vagy… Gyere, menjünk be a budoárba, szerelmeskedjünk ott! – ajándékozott meg egy újabb bájmosollyal, majd egyetlen ugrással kivetette meztelen testét az ágyból és megállt fölöttem. Aztán félrehúzta a száját, és rágni kezdte az ajkait belülről: mindig így tett, ha rágódott magában valamin. Így is maradt néhány másodpercig. – Biztos, hogy ez legális? – kérdezte végül – Mert szerintem van ebben valami… valami rossz! Ebben a pillanatban nem sok kedvem volt hazudozni a feleségemnek a pénzmosói tevékenységemről. Igazság szerint kizárólag ahhoz volt kedvem, hogy valahogy visszacsaljam az ágyba, és az agyát is kibasszam a fejéből. De hát a felségem volt, kiérdemelte azt a jogot, hogy hazudjak neki. – Már megmondtam neked, Nae – zendítettem rá a legmélyebb meggyőződés hangján –, hogy ezt a pénzt a bankból vettem ki. Láttad is, amikor kivettem. Persze, azt sem tagadom, hogy Toddtól is kaptam pár dollárt néha-néha (Pár dollárt? Mi a fene? Mit szólnánk ötmillióhoz?), de annak semmi köze ehhez a pénzhez. Ez a pénz itt a lehető legtörvényesebb,

és ha a kormány ebben a pillanatban itt teremne, és megkérdezné, hogy honnét van, megmutatnám nekik a bank papírját, és azzal annyi. – Elhallgattam, átöleltem a csípőjét, az arcomat a testének nyomtam, megcsókoltam. Felvihogott, de elhúzódott tőlem. – Tudom, hogy a bankból vetted ki – makacskodott –, de valahogy mégsem tűnik legálisnak. Nem is tudom… valahogy túl soknak tűnik ennyi készpénz. Valahogy olyan… fura. – Most megint a szájába vette a száját és rágta. – Biztos vagy benne, hogy tudod, mit csinálsz? Éreztem, ahogy lassan lelohad az erekcióm, és ettől elszomorodtam. Ideje volt, hogy ott hagyjuk a hálószobát. – Bízzál bennem, drágám! Minden a legnagyobb rendben van. Menjünk be a budoárba, szerelmeskedjünk ott. Todd és Carolyn egy órán belül itt lesznek, nem szeretnék kapkodva szeretkezni. Na, jössz? Szűk szemekkel meredt rám, aztán hirtelen futásnak eredt. – Verseny a budoárig! – kiáltotta vissza a válla fölött. Én meg futottam utána. Futottunk, fütyültünk az egész világra. Kár is volna tagadni, hogy sok idegbeteg zsidó menekült el Lefrak City városából a hetvenes évek első felében. De egyikük sem volt annyira idegbeteg, mint Todd Garret. Todd három évvel volt idősebb nálam. Mindmáig emlékszem arra a pillanatra, amikor először megláttam. Épp betöltöttem a tízet, amikor észrevettem, hogy Todd ott áll a garázsukban a szomszéd házban, ahová ő a szüleivel, Lesterrel és Thelmával költöztek be nemrég. Todd bátyja, Freddy, akkoriban halt meg heroin túladagolásban: a rozsdás tű még akkor is ott lógott a karjában, amikor két nap után megtalálták a holttestét a vécében. Úgyhogy a családban még Todd számított a normálisnak. Tehát ott állt a garázsban, és egy fehér homokzsákot csépelt kézzel-lábbal. Fekete kung furuha volt rajta. Akkoriban az még nem úgy volt, hogy minden bevásárlóközpontban működik minimum egy karateklub, Todd tehát különlegességnek számított. De legalább következetes volt: heti hét napon át naponta tizenkét órát állt a garázsukban, és püfölte azt a homokzsákot. Mégsem vette komolyan senki, egészen addig, amíg be nem töltötte a tizenhetet. Akkor aztán egyszer Jackson Heights, Queens egyik nem épp megfelelő bárjában találta magát. Jackson Heights mindössze néhány órányira volt Bayside-tól, mégis mintha egy másik bolygó lenne. Errefelé a tört angol számított a hivatalos nyelvnek, a legfőbb gazdasági tevékenység a munkanélküliség volt, és még a nagymamák is rugós bicskával jártak bevásárolni. Todd mindenesetre a bárban szóváltásba keveredett négy kolumbiai drogdílerrel, azok meg rátámadtak. Mikor a csata véget ért, két kolumbiainak a csontja tört, mind a négynek betört a képe, az egyikbe pedig beleállt a saját kése, amit Todd időközben elvett tőle. Ettől fogva mindenki komolyan vette. Todd számára pedig innentől egyenes út vezetett a nagypályás drogkereskedelem felé, amit a megfélemlítés és a megalázás keverékével intézett, plusz még némi utcakölyökbölcsességgel, úgyhogy hamarosan a csúcsra járatta magát. Még alig múlt húsz éves, de már évi sokszázezer dollárt keresett. A nyarakat a francia és az olasz Riviérán töltötte, a teleket meg Rio de Janeiro felséges strandjain. Minden jól is ment, egészen öt évvel ez előttig. Ekkor azonban kifeküdt a tengerpartra Rióban, és arra ébredt, hogy valami azonosíthatatlan trópusi bogár megcsípi. Négy hónap se kellett hozzá, és máris ott sorakozott a szívátültetésre várók listáján, alig egy év múlva pedig lefogyott negyven kilóra, és a majd száznyolcvan centijével úgy nézett ki, akár egy csontváz. Két hosszú éven át várt az új szívre, míg végre egy százkilencven centis suttyó, aki

feltehetően két bal lábbal született, egyenesen a halálba nem zuhant egy kaliforniai vörösfenyőről. És, ahogy mondani szokták, ami az egyiknek átok, az a másiknak áldás: a szövetmintája tökéletesen megegyezett Toddéval. A szívátültetés után három hónappal Todd ismét megjelent az edzőteremben, újabb három hónap leforgása alatt visszanyerte a korábbi erejét, további három hónap múltán pedig ő lett Amerika legnagyobb Quaalude-dílere. És ahhoz is mindössze három másik hónap kellett, hogy felfedezze: én, Jordan Belfort, a híres-nevezetes Stratton Oakmont beruházási cég tulajdonosa, megszállottja vagyok a Quaalude-nak. Tehát utánam nyúlt. Mindez több mint két évvel ezelőtt történt: azóta Todd vagy ötezer tablettát adott el nekem, másik ötezret pedig ingyen kaptam tőle hálából azért a sok pénzért, amit a Stratton új kötvényeivel szereztem neki. De, ahogy a profit egyre csak nőtt és nőtt, Todd belátta, hogy most már nem fejezheti ki a háláját holmi tablettákkal: tehát megkérdezte, hogy tehetne-e értem valamit, bármit, ami csak az eszembe jut. Ellenálltam a kísértésnek, hogy vele veressek meg minden kölyköt, aki ferde szemmel nézett rám a gimi óta, de miután háromezredszer is elmondta, hogy „bármit, amit csak kérsz, akár, hogy öljek meg valakit, csak szólnod kell” – úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot. És az a tény, hogy a felesége, Carolyn épp svájci állampolgár, még egyszerűbbé tette a dolgot. E pillanatban Todd és Carolyn épp a hálószobámban álltak, és azt művelték, amit mindig: veszekedtek. A Hercegnőt sikerült rávennem, hogy menjen el vásárolgatni egy kicsit – nem akartam, hogy a szeme előtt játszódjon le az elkerülhetetlen agyrém. Igen, maga az agyrém: Carolyn Garret egy szál fehér selyembugyiban és fehér tornacipőben állt tőlem öt méterre, kezével a tarkója mögött, mint akit egy rendőr épp most szólított fel, hogy kezeket tarkóra, adja meg magát! A hatalmas svájci mellei meg szinte ráömlöttek a karcsú testére. Sápadtra szőkített haja leért egész a fenekéig. Gyönyörű kék szemei voltak, széles homloka, csinos kis pofikája. Egy igazi kis rakéta volt ez a nő – egy svájci rakéta méghozzá. – Tott, te idiotta pötsch! – kiáltott fel a svájci rakéta a svájci sajtzabálók akcentusával. – Esz pfájj nekem, ez a zixallakk, te cseggfejj! – vagyis hogy fáj neki a szigszalag, mondta ennek a seggfejnek. – Kuss legyen, francia liba – vetette oda neki szerető férje –, és állj már meg egy pillanatra, mielőtt lekeverek egyet! – Todd épp körbejárta a feleségét egyik kezében egy tekercs szigetelőszalaggal, és minden egyes körrel növekedett az asszonyka hasán az ott díszelgő háromszázezer dolláros köteg. – Hogy mersz libának nevezni, barom? Ezért jogom van téged jól vágni pofán, ugye, Jordan? – Így is van, Carolyn – bólogattam. – vágd csak szépen pofán, ne sajnáld! Csak az a baj, tudod, hogy a férjed, amilyen egy perverz köcsög, még élvezné is. Ha ki akarsz baszni vele, jobb, ha mindenkinek elmondod, milyen jó és kedves hozzád, meg hogy milyen jó vele az ágyban vasárnap reggelenként újságot olvasni. Todd erre ördögi vigyort küldött felém, én meg sehogy sem értettem, hogy képes egy zsidó Lefrak Cityből ilyen kiköpött Fu Manchu-hasonmássá válni. Mert mostanra már a szemei is elkezdtek ferdülni, a bőre halványsárga színt öltött, a szakállát meg a bajuszát pedig fumancsusabbra növesztette magánál Fu Manchunál is. Mindig feketében járt: ma is. Fekete Versace-póló feszült rajta, a mellén fekete V betűvel, és fekete műanyag biciklisgatya. Mindkettő, a póló is, meg a gatya is úgy simult az izmaira, mint egy második bőr. A gatyája alól kilátszott a 38-as sziluettje, ugyanis mindig pisztolyt hordott magánál. Az alkarját sűrű, fekete szőrzet borította, akár egy vérfarkasét. – Most minek biztatod? – förmedt rám Todd. – Hagyd a fenébe, akkor ki lehet valahogy bírni. – Hagyjad te magadat a fenébe, te töktelen! – vicsorgott válaszul a svájci rakéta. – Töketlen, és nem töktelen – helyesbített Todd. – Férjen már bele abba a svájci

húgyagyadba! És most már tényleg kussoljál, és maradj a helyeden. Mindjárt kész vagyok. Todd kezébe vett egy fémdetektort, olyasfélét, amilyet a reptereken használnak, és végigszaladt vele a felesége testén, mindenütt, de amikor a melleihez ért, megállt egy pillanatra. Némán néztünk: ami engem illet, nem vagyok egy kimondott mellbuzi, de Carolyn tagadhatatlanul imponáló dudákkal dicsekedhetett. – Ugye, megmondtam teneked – hepciáskodott Carolyn –, nem ad zajt! Ez papírpénz, nem ezüst! Te meg hiszed, hogy fémdetektor megszólal! Mert szórod a pénzeket mindenféle haszontalanokságra, hiába beszélem a fejedbe neked! – Majd belebeszélek én a fejedbe ezzel a detektorral, hé! Ha nem hiszed, pofázz csak nyugodtan, aztán majd meglátod! – rázta a fejét undorodva Todd. – Ha nem tudnád, a százdollárosokon van egy fémszál. Azt akartam tudni, hogy reagál-e rá a detektor. Nézd csak! – azzal fogott egy százdollárost, a fény felé tartotta, és tényleg, ott volt: egy alig látható fémcsík futott keresztül rajta, maximum egy milliméter széles. – Na, most már látod, te zseni? – fordult önelégülten a felesége felé Todd. – Na, akkor egy szót se halljak többet. – Jó. Hát most az egy alkalomból igazad van, de máskor sose! És jobb lesz, ha jól bánsz velem, mert én kedves lány, és bármikor találok más férfit nekem. Te meg hiába rendezgetsz showműsort a barátaidnak, te is tudod, hogy otthon én kommandírozok, te… És így tovább, és tovább, a svájci rakéta, ha egyszer rákezdte, nehezen hagyta abba, most is csak panaszkodott és panaszkodott, hogy Todd milyen szörnyen bánik vele, én azonban képtelen voltam odafigyelni. Be kellett látnom, hogy Carolyn egyedül nem tud átcsempészni annyi pénzt, amennyit kellene: hacsak nem vállalja, hogy a bőröndjébe is tegyen belőle, amit viszont túl kockázatosnak ítéltem: legalább tízszer kéne fordulnia, vagyis húszszor átmennie a vámon az óceán mindkét oldalán. Persze svájci útlevéllel nyilván minden különösebb akadékoskodás nélkül átjutna a svájci vámon, és annak az esélye, hogy megnéznék kifelé menet az Egyesült Államokból, gyakorlatilag a nullával egyenlő. Hacsak valaki nem értesíti az Egyesült Államok vámhatóságát. De egyetlen korsónak sem jó, ha túl sokat jár a kútra. Abból előbb-utóbb baj van. És ezt a hárommilliót csak a kezdetnek szántam: ha minden jól megy, vagy ötször ennyit akartam kicsempészni. – Sajnálom, hogy félbe kell szakítanom a balhézásotokat – mondtam Tottnak meg a svájci rakétának – de, ha megengeded, Carolyn, sétálok egyet a férjeddel a parton. Úgy látom, egyedül nem tudsz annyi pénzt kivinni, amennyit kéne, úgyhogy újra kell gondolnunk a dolgokat, és ezt jobban szeretném nem idebenn megbeszélni – azzal felvettem az ágyról az ollót, odaadtam Toddnak. – Nesze, szabadítsd ki, aztán menjünk le a partra. – Szabadítsa a faszom – jelentette ki Todd, és átadta az ollót a feleségének. – Szabadítsa ki önmagát, legalább más dolga is lesz, mint siránkozni meg shoppingolni, úgyis csak ezt a kettőt csinálja, meg nagy néha szétteszi a lábát, de ennyi. – Jaj, vicces ember, vicces ember, Todd, a nagy szerető! Hát ez maga a tréfa! Vidd csak le nagyfiút a strandra, Jordan, legalább egy pillanatra békében leszek maradva. Majd én kibogozom magamat. – Tényleg? – kérdeztem a hangomban némi kétkedéssel. – Persze, hogy – felelte Todd. Aztán a feleségére nézett, és csendesen odaszólt neki. – Ha hazaértünk, átszámolom a pénzt, és ha csak egyetlen zöldhasú hiányzik, átvágom a torkod, és végignézem, ahogy elvérzel. – Na még csak! – sivított fel a svájci rakéta – utoljára fenyegettél meg, érted te? Lehúzom az összes gyógyszereidet a vécébe, és mérget teszek a helyébe, te, te… baszott! Szétverem neked a… – és így tovább: szidta Toddot angolul, franciául. És talán még németül is, bár ebből

már nem sokat értettünk. Todd és én kihátráltunk a hálószobából, becsuktuk magunk mögött az üvegajtót: a gyártója szerint egy ötös erősségű hurrikánnak is ellenállt volna, de Carolyn ordibálását még akkor is hallottuk, amikor már leértünk a ház elé. Miközben a part felé sétáltunk, nyugodt voltam, pedig a fejemben folyamatosan azt hajtogatta egy hang, hogy „most követed el fiatal életed legnagyobb baklövését!” Én azonban nem hallgattam rá. Élveztem a napsütést. Nyugat felé sétáltunk balunkon a sötéten kéklő óceánnal. A távolban vagy kétszáz méterre a parttól egy halászhajó úszott, felette sirályok köröztek, le-lecsapva próbáltak elcsípni valamit az aznapi zsákmányból. Hiába nézett ki olyan békésen az a hajó, képtelen voltam száműzni a fejemből a gyanút, hogy a parancsnoki hídján talán a kormány valamelyik ügynöke álldogál, a kezében egyenest felénk fordított parabolamikrofonnal, és minden szavunkat kihallgatja. Mély lélegzetet vettem, hogy leküzdjem a paranoiás rohamot. – Ez így nem fog menni – mondtam. – Carolyn ennyiszer nem utazhat, előbb-utóbb felfigyelnek rá a vámosok, ha ki-be járkál. Azt se engedhetem meg magamnak, hogy ez az egész tovább tartson hat hónapnál. Van néhány sürgős ügyem idehaza, amihez kell a pénz. Todd bólintott, de nem szólt egy szót sem. Megvolt a magához való esze, nem kérdezte, miféle ügyeim vannak, és hogy miért olyan sürgős. Ettől azért még persze épp olyan sürgős maradt, hogy a pénzemet külföldre juttassam. Ahogy gyanítottam, hogy a Dollar Time szénája sokkal rosszabbul áll, mint ahogy Kaminsky nekem elárulta, és azonnal bele kellett pumpálnom a hárommilliót. Ha nyilvánosságra bocsátott részvényekkel próbálnék pénzt szerezni, az legalább három hónapig tartana, ráadásul egy független auditálóval kellene átvilágíttatnom a céget. Na, még csak az kéne! Atyaisten! Ahogy az a cég a pénzzel bánik, holtbiztos, hogy az auditáló jelentése pánikot okozna, mire a NASDAQ megszüntetné a papírok forgalmazását, és akkor keresztet vethetünk rá. Ha lekerül a NASDAQ listájáról, a Dollar Time nem ér egy fillért se, vagyis minden odaveszett. Az egyetlen esélyem az marad tehát, hogy zártkörű részvényeket bocsátok ki. Csakhogy ezt könnyebb elgondolni, mint megcsinálni. Amilyen ellenállhatatlan volt a Stratton, ha nyilvános kibocsátásról van szó, annyira béna, ha zárt körben kellett eladnia. (Ez ugyanis két külön világ, és a Stratton csak az egyikben volt otthon.) Ráadásul a Stratton most is egyszerre tíz-tizenöt különböző üggyel foglalkozott egyidejűleg, és mindegyikhez kellett valami pénz saját zsebből is. Tehát eléggé vékony volt a pénztárcám. Ha belenyomok hárommilliót a Dollar Time-ba, azzal gyakorlatilag lehetetlenné teszem a többi befektetési üzletemet. Azért mégiscsak kínálkozott megoldás: az S-szabályozó. Hála néki felhasználhatom a „Patricia Mellor” számlát a Dollar Time részvényeinek felvásárlására, majd negyven nap múltán busás haszonnal továbbadhatom őket Amerikában. Ez bizony már egészen más tészta, mint megvenni a részvényeket Amerikában, aztán várni két évet, hogy – a 144. paragrafus értelmében – megszabadulhassak tőlük. Roland Franksszal már végigbeszéltük ezt: akkor biztosított, hogy elvégez minden szükséges papírmunkát, amivel a tranzakció golyóállóvá válik. Nekem csak annyit kell tennem, hogy Svájcba juttatom a pénzt, aztán már minden simán megy. – Lehet, hogy nekem kéne átvinnem a Gulfstreammel. Amikor utoljára Svájcban jártam, még csak be se pecsételtek az útlevelembe – mondtam Toddnak. – Nem hiszem, hogy most másként lenne. – Szó se lehet róla – rázta meg a fejét Todd. – Nem hagyom, hogy ilyen kockázatot vállalj. Ahhoz túl rendes voltál velem meg a családommal. Inkább beszervezem az apámat meg az anyámat, csempésszenek ők is. Mindketten elmúltak hetven évesek, nem hiszem, hogy a

vámosok rájuk szállnának. Mindkét vámon probléma nélkül átjutnak. Meg ott van még Rich és Dina, szólok nekik is, az már összesen öt ember, azaz fejenként háromszázezer. Két úttal megvan az egész. Aztán várunk pár hetet, és kezdjük elölről. – Itt megállt egy pillanatra, csak aztán folytatta. – Tudod, a legszívesebben én is beszállnék, de azt hiszem, rajta vagyok valamilyen listán a drogügyletek miatt. De a szüleim hótiszták, és Rich meg Dina is. Csendben sétáltunk tovább, közben én átgondoltam a dolgokat. Tény, hogy Todd szülei lennének a tökéletes öszvérek: elég öregek ahhoz, hogy biztosan ne kekeckedjenek velük. Rich és Dina már más tészta, mindkettő kiköpött hippi, főleg Rich a seggéig lógó hajával meg a heroinsápadt képével. Dina se néz ki sokkal jobban, de hát ő nő, a vámosok talán azt hiszik, hogy csak a menzesze jött rá. – Oké – döntöttem végül. – A szüleid jók lesznek, Dina is, de Rich tisztára úgy néz ki, mint egy drogdíler, úgyhogy őt kihagyjuk. – Csak egyet kérek tőled cserébe – állt meg Todd. – Ha ne adj Isten, valamelyiküket elkapnák, te állod az ügyvédek számláját. Csak azért akartam most tisztázni, hogy ne később kelljen. De úgyse történik semmi, nekem elhiheted. – Erről beszélni sem érdemes, magától értetődik – öleltem át Todd vállát. – És nemcsak,állom az ügyvédek számláját, de ha tartják a szájukat, ráadásul még egy hétszámjegyű fájdalomdíjat is kapnak tőlem a végén. De hát tudod, hogy megbízom benned, Todd. Most adtam oda neked hárommillió dollárt, hogy vidd be a városba, és egy szemernyi kétségem sincs, hogy a pénz még ezen a héten Svájcban lesz. Nincs ám olyan sok ember a világon, akire ennyit rá mernék bízni. Todd ünnepélyesen bólintott. – Egyébként meg Danny is átad neked egymilliót – folytattam –, de majd csak a jövő hét közepe táján. Nadine meg én felmegyünk New Englandba a jachttal, neked kell felhívni Dannyt és megbeszélni a részleteket, oké? – Megteszek bármit, amire kérsz – húzta el a száját Todd –, de nincs sok kedvem Dannyhez. Az egy futóbolond, egész nap Quaalude-ot zabál. Ha megjelenik a zsebében egymillióval, közben meg tiszta Quaalude az egész pasas, hát esküszöm, pofán vágom. A fene egye meg, ez komoly dolog, semmi kedvem hülyékkel szórakozni. – Ebben van valami – vigyorogtam –, majd beszélek a fejével. Na, ideje visszamenni a házba. Itt van Nadine nagynénje Angliából, ma nálunk vacsoráznak, az anyósom is jön. Elő kell készülni. – Jó, rendben – bólintott Todd. – Csak ne felejts el szólni Dannynek, hogy ne tépjen be szerdán, amikor találkozunk. – Nem fogom elfelejteni, Todd – mosolyogtam. – Megígérem. Nyugodtabb szívvel pillantottam az óceán felé. A horizont legszélén, a mélykék égen egy utolsó mélyvörös fénycsík jelezte a közeli naplementét. Vettem egy nagy levegőt… És azzal szépen elfelejtettem az egészet.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

A legvalószínűtlenebb öszvér Ó, milyen szép is vendéglőben vacsorázni, méghozzá Westhamptonban! Azaz ZsidóHamptonban, ahogy azok a WASP-férgek nevezik, akiknek van szerencséjük Southamptonban lakni. Nem titok, lenézték a savószínű szemeikkel a westhamptoniakat, mintha azok a zsidók volnánk, akiknek épp most pecsételték le az úti okmányukat Ellis Islanden a bevándorlási hivatal tisztviselői; mintha még mindig hosszú, fekete kaftánban és csúcsos hegyű kalapban járnánk. Engem azonban ez nem zavart: számomra Westhampton lett a tökéletes környék, ahová a házamat építtettem. Itt laktak az ifjú vademberek, és ami még fontosabb, a környék csak úgy nyüzsgött a Strattonitáktól; hím Strattonitáktól, akik pénzt pumpáltak a nőstényekbe, és nőstény Strattonitáktól, akik hálából, nos, hogy is mondjam, kipumpálták belőlük, amit csak lehet. Ezen az estén egy négyszemélyes asztalnál ültünk a Starr Boggs étteremben, kilátással Westhampton Beach dűnéire, és gyomrom békés medencéjében két szem Quaalude olvadozott. A magamfajta fickónál ez kímélő adagnak számít, tökéletesen az ellenőrzésem alatt is tartottam magam. Gyönyörködtem az Atlanti-óceán látványában, mindössze egy kőhajításnyira tőlem. Még a hullámok hangját is hallottam, ahogy a partnak csapódnak, olyan közel volt. Este fél kilencre járt az idő, odakint még világos volt, de az égen lassacskán már összevegyült az alkony bíbora és rózsaszínje az éjjel mély kékjével. Az óceán felett valószínűtlenül kövér telihold lebegett. Igen, az efféle látvány Természet Anyánk elvitathatatlan öröksége, és ez a gyönyörűség tökéletesen kontrasztban állt az étteremmel, amely viszont maga volt a megtestesült förtelem. A szürke, átfestés után kiáltó padlódeszkákon fém piknikasztalkák álldogáltak elszórva, de ha sétálni támadna kedved közöttük, egész biztosan a southamptoni ambulancián kötnél ki, hála a padlónak – Southampton az egyetlen intézményében, ahová zsidókat is beengedtek, igaz, meglehetősen kelletlenül. Hogy teljes legyen a szem megaláztatása, a kerthelységet vörösben, narancsszínben és bíborban pompázó lampionok is ékesítették, mintegy véletlenszerűen felaggatva, mintha valaki elfelejtette volna leszedni a karácsonyi díszkivilágítást – nyilván komoly alkohol hatásának köszönhetően. Az összhatást fáklyák tették még elkeserítőbbé, amelyek hol itt, hol ott bukkantak elő az asztalok közül. A fákyláktól eltekintve azonban nem lehetett mindezért Starrt, a pocakos étteremtulajdonost hibáztatni. Starr elsőosztályú séf volt, és az árai sem mentek túl minden határokon. Egyszer elhoztam ide Mad Maxet is, hadd lássa a saját szemével, mitől is rúg minden egyes itteni számlám vagy tízezer dollárra. Apámnak ugyanis ez sehogy sem akart a fejébe férni – amíg meg nem látta Starr borpincéjét, benne a külön az én számomra rezervált különlegességekkel, palackjával átlag háromezerért. Ma este például a Hercegnővel – és Suzanne, az anyósom, illetve Patricia néni támogatásával – már két üveg 1985-ös Château Margaux elpusztításán voltunk túl, és épp a harmadiknak igyekeztünk a végére járni, dacára annak, hogy még az előételeket sem rendeltük meg. Ám ha számításba vesszük azt a tényt, hogy Suzanne és Patricia Írországból származnak, nem volt az alkoholhoz való viszonyukban semmi meglepő. A vacsoraasztal körül ez idáig megnyugtatóan semmitmondó társalgás folyt, és én a magam részéről igyekeztem messzire elkerülni minden olyan témát, aminek esetleg köze lehetne a

pénzmosáshoz. Nadine ugyan már tudta, hogy mi minden vár Patricia nénire, de igyekeztem úgy elmondani neki a dolgokat, hogy azok tökéletesen törvényesnek hangozzanak: azokat a pontokat, amelyek az égbekiáltó törvényszegésről szóltak, hosszú körmondatokba bugyoláltam, és inkább arról beszéltem, milyen jó dolga lesz a nagynénjének, hogy öreg napjait végre a luxus karjaiban ringatózva töltheti, hála a hitelkártyának. Nadine egy darabig rágta a száját belülről, aztán ímmel-ámmal megfenyegetett, de végül úgy döntött, hogy beveszi a mesémet. E pillanatban épp Suzanne tette le a garast: elmagyarázta nekünk, honnan lehet tudni, hogy az AIDS nem egyéb az Egyesült Államok kormányának titkos tervénél, ami Roswell és a Kennedy-gyilkosság folytatása. Igyekeztem úgy tenni, mintha figyelnék, de képtelen voltam levenni a szememet a szörnyűséges szalmakalapokról, amiket ő és Patricia a mai estére választott. Nagyobbak voltak a mexikói sombreróknál is, a karimájukat rózsaszín virágfüzér súlyosbította. Mindkettejükön látszott, hogy nem Zsidó-Hampton őslakosai: inkább egy távoli bolygó küldötteinek tűntek a Világűr legmélyéről. Mialatt anyósom a kormány leprázásával foglalta el magát, Nadine óvatosan bokán rúgott az asztal alatt, a tűsarkával közölve velem, hogy „uramisten, az anyám már megint rákezdett”. Olykor-olykor sebtiben odafordultam feléje, és egy észrevehetetlen kacsintással jeleztem, hogy egyetértek. Ahányszor csak ránéztem, mindig tátva maradt a szám a csodálkozástól, hogy milyen gyorsan összeszedte magát a szülés után. Hat hete még alig lehetett megkülönböztetni egy felfújt lufitól, most meg máris hatvan kiló volt, a szokásos versenysúlya – amivel mellesleg játszva és bármikor, a legkisebb provokáció hatására is, képes lenne úgy pofán vágni, hogy ottmaradok. Most elkaptam a kezét, az asztalra fektettem, mintha csak jelezni akarnám, hogy kettőnk nevében beszélek. – Tökéletesen egyetértek veled, Suzanne, szerintem is ezek az elméletek, meg minden, ami az újságokban megjelenik, csupa hazugság. Csak az a baj, hogy az embereknek általában nincs annyi eszük, mint neked, úgyhogy mindent beszopnak – és ezzel súlyosan, elítélően megráztam a fejemet. – Nagyon is okos, hogy így gondolkozol az újságokról, drágám – emelte fel Patricia a borospoharát, és amúgy istenesen meghúzta. – Elvégre pont téged basztatnak szünet nélkül, hát nincs igazam, drágám? – De erre már iszunk! – emeltem én is a poharamat. A többiek követték a példámat. – Patricia egészségére, akiben megvan az a csodálatos képesség, hogy a lófaszt lófasznak nevezi! – ezzel koccintottunk, és egyetlen másodperc alatt leküldtünk a torkunkon vagy ötszáz dollárt. – Ugyan, drágám, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy merő hazugságokat írnak rólad! – simogatta meg Nadine a homlokomat. – Igazán nincs miért aggódnod. – Úgy is van – csatlakozott Suzanne. – Mind, mind hazugság. Megpróbálják úgy beállítani a dolgot, mintha helytelen volna, amit csinálsz. Kész röhej, ha jobban belegondolunk. Ez mind a Rothschildok miatt van, még az 1700-as évekből, meg a J. P. Morgan miatt, a múlt századból. A tőzsde is csak a kormány játékszere. Mert ugye… És már folytatta is leállíthatatlanul. Jó, hát volt benne valami kis gaga – no de melyikünkben nincs? És ő ráadásul éles eszű is volt. Falta a könyveket. Egyedül nevelte fel a két gyerekét, Nadine-t és AJ nevű öccsét, ami pokoli egy meló lehetett, különösen Nadine esetében. A volt férje egyetlen fillérrel sem támogatta, sem anyagilag, sem sehogy – ettől csak még tiszteletreméltóbbnak tűnt a teljesítménye. És még mindig gyönyörű nő volt, vállig érő vörösesszőke hajjal, szikrázó kék szemekkel – jó volt ránézni. Ekkor Starr bukkant fel az asztalunknál, hófehér szakácskötényben, a fején égig érő szakácssipkával, akár a mesebeli péklegény.

– Jó estét! – köszöntött minket szívélyesen – Boldog Munka ünnepét mindenkinek! Nejem őnagysága, a becsvágyó társasági lény, azonnal felpattant, és egy vidám homlokcsókkal viszonozta az üdvözlést, majd nekifutott a bemutatás szertartásának. Néhány percnyi elbűvölő csevej után Starr rátért a menü ismertetésére, kezdve a mai este különlegességén, a világhíres, serpenyőben sült garnélán. Ám ahogy megszólalt, az én gondolataim azonnal másra terelődtek. Todd és Carolyn járt az eszemben, meg a hárommillióm. Hogy a fenébe fognak célba érni azzal a rengeteg pénzzel anélkül, hogy elkapnák őket? És mi lesz a többi pénzzel? Lehet, hogy mégiscsak Saurel futárszolgálatát kéne igénybe vennem? De hát az eléggé kockázatos, vagy nem? Találkozni egy vadidegennel valami sötét zugolyban, és átadni neki ennyi pénzt? A pillantásom Nadine édesanyjára esett, aki ebben a pillanatban hogy, hogy nem, épp szeretetteljesen rám mosolygott. Azonnal, szemernyi kétkedés nélkül viszonoztam. Mindig is jó, nagyon jó voltam hozzá. Amióta csak beleszerettem a lányába, sosem kellett szűkölködnie semmiben. Nadine és én vettünk neki egy autót, gyönyörű, vízparti lakást béreltünk a számára, és havi nyolcezret kapott tőlünk, csak úgy, költőpénznek. De hát az én paklimban Suzanne volt az ász. Mindig is lelkesen támogatta a házasságunkat, és… És egyszer csak ördögi ötlet fészkelte magát a fejembe. Milyen kár, hogy Suzanne és Patricia nem csempészhetnek pénzt nekem Svájcba! Rájuk aztán igazán a kutya se gyanakodna! Csak rájuk kell nézni ezekben a hülye kalapokban, nincs az a vámos a világon, aki pont őket állítaná meg. Nincs! Ki hinné, hogy két kis vénasszony pénzt csempészne? Bizony, ez volna a tökéletes megoldás, gondoltam, de abban a pillanatban már meg is bántam. Ha Suzanne bajba kerül, Nadine engem egyszerűen keresztre feszít! Még az is lehet, hogy elhagy, és magával viszi Chandlert is. Az pedig képtelenség, nem tudnék nélkülük élni, egy pillanatra sem… – Föld Jordannek! – hallottam Nadine hangját. – Mi az, Jordan, ide se figyelsz? Röpke, zavart mosollyal feleltem. – Ugye, te is kardhalat kérsz, drágám? Lelkesen bólogattam, még mindig vigyorogva. – És még Cézár is kér, de crouton nélkül – adta fel magabiztosan a rendelésemet; majd odahajolt hozzám, kaptam tőle egy nedves puszit, aztán megint hátradőlt a székében. Starr megköszönte, kivágott egy bókot Nadine-nak, aztán ment a dolgára. Patricia néni ismét felemelte a poharát. – Ha megengeditek, most én szeretnék pohárköszöntőt mondani. Mindnyájan felemeltük a poharunkat. – És pedig téged szeretnélek felköszönteni, Jordan! – kezdte nagy ünnepélyesen. – Ha te nem volnál, egyikünk se lehetne itt ma este. És hála neked, nagyobb lakásba költöztem, közelebb az unokáimhoz. – A szemem sarkából odasandítottam a Hercegnőre, hogy mit szól hozzá. Rágta a száját. Jaj, basszameg! – És akkora az a lakás, hogy mindkét kicsikémnek külön hálószobája van benne! Nagylelkű férfi vagy, drágám, igazán büszke lehetsz magadra! Egészségedre, drága! Koccintottunk, Nadine megint odahajolt hozzám, kaptam tőle még egy forró, mélyenszántó csókot, egyenest a számra, mire az a kábé két liter vér, ami bennem csörgedezett, az utolsó cseppjéig lángra gyúlt. Ó. Hát nem csodálatos dolog a házasság? Legalábbis az enyém biztosan az volt, és napról napra csodálatosabb és csodálatosabb lett. Nadine, én és Chandler – a szent család. Hát ki kívánhatna ennél többet magának? Két óra múlva már azon kaptam magam, hogy a saját ajtómon dörömbölök, ahogy Flintstone

Frédi, miután Dino, a házi-dinoszaurusza kizárta a házból. – Nadine! Az istenért, nyisd már ki az ajtót! Bocsánatot kértem! – Te, bocsánatot? – hallottam az ajtó mögül a feleségem undortól csepegő hangját. – Te kis anyabaszó! Ha kinyitom ezt az ajtót, akkorát kapsz a pofádba! Mély lélegzetet vettem, jelen elbeszélés során épp hetvenkilencedszer, majd lassan kifújtam a levegőt. Úristen, de utáltam, ha kicsinek nevez! Mi a fenének kell kicsinek neveznie? Talán olyan kicsi vagyok, az istenit neki! – Nae! Na, ne haragudj már! Csak vicceltem! Légyszíves! Csak nem képzeled, hogy bele akarom rángatni az anyukádat, hogy pénzt vigyen nekem Svájcba? Nyisd már ki azt az ajtót, engedj már be! Semmi. Se válasz, se lépések. Ó, a rohadék! Mi a fenén dühöng ennyire? Talán az én ötletem volt, hogy a mamája csempésszen Svájcba pármilliót? Ő maga ajánlkozott! Jó, hát lehet, hogy én hoztam fel a témát, de aztán tényleg ő maga ajánlkozott! – Nadine! – kísérleteztem valamivel erélyesebb hanggal. – Nyisd ki a kibaszott ajtót! Engedj be! Ez most már igazán túlzás! Most már meghallottam az ajtó felé közeledő lépések zaját odabentről, aztán résnyire ki is nyílt az ajtó. Onnan csicsergett kifelé. – Ha beszélgetni akarsz, így beszélgethetünk – ajánlotta. Most mit tettem? Odahajoltam, és… PLOCCS! – A kurva…! – üvöltöttem fel, miközben a Ralph Lauren-pólóm végével megpróbáltam kitörölni a szememből a vizet. – Ez a víz tűzforró, Nadine! Megőrültél? Le akarsz forrázni? – Leforrázni? – undorkodott a Hercegnő. – Azt hiszed, ennyivel megúszod? Hogy a picsába rángathatod bele ilyesmibe az anyámat? Azt hiszed, nem láttam, ahogy végig manipulálod? Hát persze, hogy igent mond, ha egyszer annyi mindent kapott már tőled! Hát választása se volt szegénynek, te mocskos kis manipuláló disznó! Te meg ezek a kibaszott ügynökpraktikáid, meg a Jedi-bölcsességeid! Nem is vagy ember! – Jobb lesz, ha vigyázol a szádra. Tudod, kit nevezzél kicsinek! – kérleltem. Ki nem állhattam, hogy megint így nevezett. – Ha még egyszer meghallom, beverem a… – Csak próbáld meg! Csak egyetlen egyszer merjél kezet emelni rám, hát én levágom a töködet, amikor alszol, és a pofádba tömöm! Atyavilág! Hogy jöhet ki ebből a gyönyörűséges szájacskából ennyi förtelem? Ráadásul a férjének! Mert ebben a pillanatban is angyalhoz hasonlított, ráadásul egész este csókokkal halmozott el. Aztán Patricia pohárköszöntője után, ahogy végignéztem a két vénasszonyon a röhejes kalapjukban, minta egy rajzfilmből léptek volna ki mind a ketten, megint csak arra kellett gondolnom, hogy a vámosok biztos, hogy békén hagynák őket. Mi a fenének kekeckednének rajzfilmfigurákkal? És ráadásul brit útlevelük volt, ami még inkább az ötletem mellett szólt. Úgyhogy nem bírtam megállni, hogy fel ne vessen a témát, hogy megnézzem a reakciókat. – Térdelj le ide – hallottam a feleségem hangját az ajtónyílásból –, nézz a szemembe, és ígérd meg, hogy semmi rosszba nem fogod belerángatni az anyámat! – Hogy térdeljek le? Hát persze, míg mit nem! – gúnyolódtam. – Nézzek a szemedbe is, mi? Hogy aztán forró vizet önthess rám! Hülyének nézel? Ennyire azért már ne nézz tökhülyének! – Esküszöm, hogy nem locsollak le többet! – fogadkozott színtelen hangon a Hercegnő. – Chandler életére esküszöm! Én azonban továbbra is dacoskodtam. – Tudod, az a baj – folytatta a Hercegnő –, hogy az anyám meg Patricia is azt hiszik, hogy ez valami hülye kis játék. Merthogy mindketten utálják a kormányt, és gondolják, most jól

kibaszhatnak vele. És most, hogy az anyám a fejébe vette ezt az ötletet, addig fog dumálni neked, amíg oda nem adod neki azt a pénzt. Ismerem már, mint a tenyeremet. Neki ez egy kaland, hogy átmegy a vámon ennyi pénzzel, hátha nem kapják el. – De nem fogom odaadni neki, Nae! Hülyeség volt, hogy beszéltem róla, de hát sokat ittam. Majd holnap beszélek vele. – Nem is ittál olyan sokat, és épp ez a legnagyobb baj. Hogy most már józanon is gonosz vagy. Fogalmam sincs, mit szeretek benned ennyire. Meg kéne nézetnem az agyamat, de tényleg! Te jó isten, ez a vacsora húszezer dollárba került! Ki a fene költ húszezret egy vacsorára, ha se esküvője nincs, se semmi? Senki! De hát téged mit érdekel ez? Itt van a szekrényben hárommillió! Hát ez se normális! – És gondolhatsz, amit akarsz, Jordan, nekem abszolút semmi szükségem erre. Én nyugodtan, normálisan akarok élni, jó messze a Strattontól meg ettől az egész őrültekházától. Szerintem el kéne költöznünk, mielőtt valami nagyon nagy baj lesz. – Itt elhallgatott egy pillanatra. – De hát te úgyse fogsz. Mert már teljesen rászoktál, hogy hatalmad van, és már élni se tudsz az idióták nélkül, akik Királynak szólítanak, meg Wall Street farkasának. Méghogy Farkas! Mindjárt bepisilek a röhögéstől! – Éreztem, ahogy az undor átszivárog az ajtónyíláson. – Férjem, a Wall Street farkasa! Hát nem röhej? Csak te nem veszed észre. Mert csak magaddal törődsz. Önző kis rohadék! Az vagy, semmi más. – Mondtam, hogy ne szólíts kicsinek, az istenit! Mi a fasz bajod van? – Ó, szóval érzékenykedünk! – gúnyolódott. – Hát akkor idefigyelj, Érzékeny úr! Ma éjjel a vendéghálóban alszol. És holnap éjjel is! És ha mázlid van, lehet, hogy jövőre majd dugunk is! De az még messze van. Egy pillanat, és már hallottam is, ahogy nyílik a zár… aztán a tűsarkú cipőjének a kopogását, ahogy felmegy a lépcsőn. Hát, gondoltam, ezt megérdemeltem. De hát tényleg, mennyi esélye volna, hogy az anyját elkapják? Majdnem semmi, szerintem. Csak hát hülyeség volt, hogy a két röhejes kalaptól, amit Patricia nénivel együtt a fejükbe nyomtak, így felpörgött az agyam. És az nem is számít, hogy anyagilag támogatom Suzanne-t? És nem ő maga ajánlkozott? Suzanne okos, felnőtt asszony, nagyon is tudja, hogy van köztünk egy kimondatlan egyezség, hogy ha bármiféle szívességet kérek tőle, megteszi. Végül is, ha úgy vesszük, senki sem ad jóságot csak úgy, ingyen! Nem, annak mindig megvan a maga oka, még ha csak annyi is, hogy az ember jól érzi magát, mert adott valakinek valamit. És legalább délután már megdugtam a Hercegnőt, szóval egy vagy két napot kibírok majd valahogy dugás nélkül.

HUSZADIK FEJEZET

A korsó és a kút A fájdalmas szívű Hercegnőnek igaza is volt, meg nem is. Igen, igaza volt abban, hogy a mamája addig gyötört, amíg bele nem egyeztem, hogy ő és Patricia játszhasson egy kisebb szerepet „ebben az én hírhedett kalandomban” – ahogyan ők nevezték a pénzmosást. Az igazság az, hogy amióta csak hallott róla, másról sem beszélt, csak erről. De mindkettőnk védelmében (mármint Suzanne-éban és az enyémben) azért azt is meg kell említeni, hogy eléggé szexi volt az ötlet maga, nem? Betömni egy gyalázatosan nagy összeget – kilencszázezer dollárt, hogy egészen pontosak legyünk – egy nagyobbfajta ridikülbe, és átsétálni vele a vámon anélkül, hogy elkapják az embert: hát ha ez nem szexi, akkor semmi. Viszont abban nem volt igaza a Hercegnőnek, hogy mindezért halálra aggódta magát. Suzanne egyszerűen teljesítette a feladatát az Atlanti-óceán mindkét partján anélkül, hogy bárki is összeráncolta volna rá a szemét a határon, és egy bájmosoly kíséretében hiánytalanul átadta a pénzt Jean Jacques Saurelnek. Azóta már békében haza is érkezett Angliába, és már csak annyi dolga maradt, hogy Patricia társaságában nem győznek gratulálni egymásnak a dicsőséges haditettért, amellyel legalább egy tucat, ha nem több törvényt megszeghettek. Így aztán végül a Hercegnő is megbocsátott nekem, ismét fellángolt köztük a szerelem, és most éppen a nyárvégi, megérdemelt vakációnkat töltöttük Newport kikötővárosában, Rhode Island államban, legrégibb barátom, Alan Lipsky, és felesége – hamarosan már csak volt felesége –, Doreen társaságában. E pillanatban Alan és én épp a pallón lépdeltünk a Nadine jacht felé. A vállunk egymáshoz ért, bár Alané vagy tíz centivel feljebb volt az enyémnél. Nagydarab, erős férfi volt, hordó mellkasú, vastag nyakú. Még jóképű is, ahogy a maffia bérgyilkosai tudnak jóképűek lenni, az erős vonásaival és a bozontos szemöldökével. Még így, a világoskék Bermuda-sortjában és a V-nyakú pólójában meg a vitorlázó-csukájában is volt benne valami fenyegető. Az orrunk előtt ott tornyosult a Nadine, magasan az összes többi jacht fölött. Káprázatos látványt nyújtott, nekem mégis folyton az járt a fejemben, hogy mi a fasznak kellett megvennem? Dennis Gaito, az a tetű könyvelőm, könyörgött, hogy ne tegyem, még az ősöreg népi bölcsességet sem szégyellte elsütni, hogy egy jachttulajdonos életében két igazán boldog nap van, amikor megveszi a jachtot, meg amikor végre sikerül elsóznia. Dennis általában éles eszű fickó volt, úgyhogy elbizonytalanodtam, és egészen addig nem tudtam dönteni, míg egy szép napon a Hercegnő ki nem jelentette, hogy jachtot venni az elképzelhető legnagyobb baromság. Így már muszáj volt aláírnom a csekket. Most tehát az enyém volt a Nadine, a 167 láb hosszú tengeri fejgörcs. A legnagyobb baja az volt, hogy eljárt felette az idő, még a hatvanas évek elején építették, Coco Chanel, a divatdiktátor számára – ennek köszönhetően mindene zörgött, és állandóan elromlott rajta valami. Viszont, ahogy általában annak a korszaknak a jachtjai, ez is mérhetetlen mennyiségű tikfa intarziával büszkélkedhetett mindhárom fedélzetén, vagyis a tizenkét fős legénység az ideje nagy részét négykézláb töltötte súrolókefével a kezében. Bármikor, ha csak a fedélzetre tettem a lábam, belélegezhettem a súrolószer illatát – amitől folyamatosan hányingerem is lett. Eredetileg mindössze 120 láb hosszú volt; csakhogy az előző tulajdonosa, Bernie Little, úgy döntött, hogy hozzátold egy helikopter-leszállóhelyet is. És ez a Bernie hát ravasz disznó volt,

felismerte a balekot, ha meglátta, és át is vágta tisztességgel. Miután néhányszor bérbe vettem a jachtját, rábeszélt, hogy vegyem meg tőle: észrevette, hogy megtetszett nekem Marc kapitány, ezt használta csaléteknek, ugyanis őt is eladta a hajóval együtt. Nem sokkal ez után Marc kapitány azzal az ötlettel állt elő, hogy építsünk egy hidroplánt, azzal aztán olyan vadvizekre is eljutunk, ahová előttünk soha senki, és ahol a halak még olyan hülyék, hogy akár meg is simogathatjuk őket, mielőtt beléjük vágnánk a szigonyt. Ez a simogatás elég izgalmasan hangzott, úgyhogy belementem. A költségvetést ötszázezer dollárban szabtam meg, ebből azonban pillanatok alatt egymillió lett. Amikor pedig elkészült a gép, és megpróbáltuk beemelni a fedélzetre, kiderült, hogy nem fér el rajta. Ott volt még, ugye, a Bell Jet helikopter, a hat darab Kawasaki jet-ski, a két Honda motorbicikli, az üvegrost búvárpalló meg a csúszda: a helikopter fel- és leszállás közben holtbiztos, hogy nekiment volna a hidroplánnak. Ekkorra azonban már olyan mélyen voltam a szarban, hogy nem érdekelt, beadtam a jachtot a hajógyárba, hogy bővítsék ki még egyszer, amit meg is tettek nekem potom hétszázezerért. Az elejét előrehúzták, a tatját beljebb tolták: most úgy nézett ki, mint egy 167 láb hosszú csúzli, amit épp elsütni készülnek. – Imádom ezt a hajót – mondtam. – Én mondom, nagyon örülök, hogy megvettem. – Ja, tényleg gyönyörű – bólogatott Alan. Marc kapitány a fedélzeten várt minket, szögletesen, mint azok a játékrobotok, amikkel Alan és én kiskorunkban játszottunk. Hófehér egyenruháján mindenütt ott díszelgett a Nadine logó – két aranyszín sastoll fogott közre egy királykék N-betűt. – Rengeteg telefonja volt, Főnök – köszöntött Marc kapitány a fedélzeten. – Először Danny kereste, beállva, akár a gerely, aztán háromszor egy Carolyn nevű csaj erős francia akcentussal. Azt mondja, sürgősen hívja vissza, ahogy ideért. A szívem azonnal dübörögni kezdett. Atyaisten! Dannynek ma kellett átadnia Toddnak az egymillió dollárt! Basszameg! Egy pillanat leforgása alatt ezer és ezer kérdés cikázott át a fejemen. Elbaltáztak valamit? Elkapták őket? Mindketten sittre kerültek? Nem, az képtelenség, hacsak nem követték őket. De miért követte volna őket bárki is? Lehet, hogy Danny annyira beállva jelent meg a találkozón, hogy Todd leütötte, és Carolyn azért telefonál, hogy bocsánatot kérjen? Á, hülyeség! Akkor Todd telefonálna, nem? Bazmeg! Hát nem elfelejtettem szólni Dannynek, hogy nehogy beállva menjen a találkozóra? Mély lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. Lehet, hogy csak egy csomó, szerencsétlenül összejött véletlenről van szó. – És Danny? Mondott valamit? – kérdeztem mosolyogva Marc kapitánytól. – Mondott – rántotta meg a vállát Marc kapitány. – Bár sokat nem lehetett kivenni belőle. Valami olyasmit, hogy mondjam meg magának, hogy minden oké. – Minden oké? – kérdezte Alan. – Segítsek valamiben? – Nem, ne – feleltem egy megkönnyebbült sóhajjal. Alan persze maga is Bayside-ban nőtt fel, ahogy Todd meg én is, tehát megbízhattam benne. Nem is azért nem mondtam el neki, hogy mit tervezek, hanem azért, mert nem volt miért elmondanom neki. Kizárólag annyit tudott, hogy szükségem van a brókercégére, a Monroe Parkerre, hogy vásároljon fel néhány millió Dollar Time részvényt egy külföldi befektető számára. Azt esetleg sejthette, hogy ez a külföldi befektető valójában én vagyok. De sose kérdezett semmit; ami súlyos vétség is lett volna az illemszabályok ellen. – Biztos, hogy semmi különös – mondtam nagy nyugodtan. – Csak el kell intéznem néhány telefont. Lemegyek a hálószobámba. Azzal felugrottam a jacht fedélzetére, lementem a hálószobámba, felemeltem a telefont. – Hal… lóóó – hallottam Danny kába motyogását.

Az órámra néztem: délelőtt fél tizenegy volt. Hihetetlen! Ez már szerda délelőtt be van tépve az irodában! – Danny, mi a fasz bajod van? Hogy téphettél be az irodában? – De nem, nem! Idehazzza vaggyok, giveddem zabadnapot, mert Doddal voldam. Doddal! De nyugi, mert zsemmi bajjjj, minden oggééééé… – És ki van a boltban, Danny? – A Kockafej meg a Wigwam. Minden ogé. Meg Mad Max is. – És Todd? Balhézott veled? – Aha… – motyogta. – A rohadég zsdrici, pisztolyt fogott rám, aszonta, mázli, hogy a haverod vagyok. Ez egy állat! Minek hord pisztolyt? Az tilos! Pisztolyt? Fényes nappal? Jó, hát Todd mindig is őrült volt, de nem hülye! – Egy szót se értek, Danny! Pisztolyt fogott rád? Az utcán? – Nem, dehogggy. Limo hátsóülésén. Ott adtam át a pénzt. A Bay Terrace blázába – aha, plázában! – a barrgolóban. Mind oké volt. Átadta, húztam el. Atyavilág! Na, ez szép lehetett! Todd a fekete Lincoln limójában, Danny egy fekete Rolls Royce kabrióban, egymás mellett a Bay Terrace parkolójában, ahol még egy Pontiac is feltűnést tud kelteni! – Biztos vagy benne, hogy minden rendben ment? – kérdeztem még egyszer. – Nanáhogy! – felelte sértődötten, mire lecsaptam a kagylót, nemcsak azért, mert dühös voltam rá, hanem egyszerű álszentségből is, mert utálok beállt alakokkal beszélni, amikor józan vagyok. Már épp nekiláttam volna, hogy Carolyn számát tárcsázzam, amikor megcsörrent a telefon. De csak ültem ott, rettegve a csörgéstől. De azért sem vettem fel, hagytam csörögni, oldalt döntött fejjel néztem, undorodva. A negyedik csöngésnél valaki felvette. Én imádkoztam. Aztán meghallottam Tanji, Marc kapitány szexi barátnőjének csipogó hangocskáját. – Carolyn Garret keresi magát, Mr. Belfort, a kettes vonalon. Egy pillanat alatt összekaptam a gondolataimat, aztán felvettem a telefont. – Na, mi az, Carolyn? Minden rendben? – Jajbazmeg, csakhogy elértelek, Jordan! Todd börtönben, és… – Carolyn, egy szót többet! – vágtam közbe. – Kimegyek egy telefonfülkébe, visszahívlak. Odahaza vagy? – Igen, itthon. Várom hívj. – Jó, csak ne mozdulj onnét. Minden rendben lesz, Carolyn. Megígérem. Letettem a telefont, hitetlenkedve ücsörögtem az ágy szélén. Az agyam mintha ezerfelé szaladt volna szét. Olyan furán éreztem magam, mint még sose. Todd tehát börtönbe került. A kibaszott börtönbe! Hogy történhetett? És ha köpni fog? Nem, hát persze, hogy nem! Ha van valaki, aki tényleg az omertà törvényei szerint él, az Todd Garret. Egyébként is, mit számít neki, hát hány éve lehet egy ilyennek hátra? Egy ki tudja, ki a pöcs szívével? Úgyis ő maga mondogatta, hogy csak kölcsönkapott időben él! Ha be akarják perelni, lehet simán kihúzza addig, amíg tényleg meg nem hal! Persze, ahogy ezeket kigondoltam, rögtön meg is bántam – nem mintha nem lett volna színigaz minden az utolsó szóig. Mély lélegzetet vettem – megpróbáltam összeszedni magam. Aztán felálltam, és repülőrajttal elindultam a legközelebbi telefonfülke felé. Ahogy mentem, eszembe jutott, hogy mindössze öt szem Quaalude van nálam – ami a jelen körülmények között megengedhetetlenül kevés! Márpedig még jó három napig szó sem lehet arról, hogy visszamenjek Long Islandre, viszont a hátam már most kezdett kibírhatatlanul

fájni… vagy majdnem. Meg aztán jó egy hónapig úgy viselkedtem, mint egy kisangyal, igazán rám fér egy kis kikapcsolódás. Ahogy odaértem a fülkéhez, már tárcsáztam is Janet számát. Közben eszembe jutott, hogy mi van, ha lehallgatnak, de aztán rájöttem, hogy képtelenség, az FBI nem áll le nyilvános telefonfülkéket lehallgatni; de azért okos vagyok, hogy erre is gondoltam, dicsértem meg magamat, igazán előrelátó. – Janet – mondtam előrelátóan –, nézzen be az íróasztalom jobb fiókjába, vegyen ki negyven szem Lude-ot, adja oda Wigwamnek, és mondja meg neki, hogy egy kisgéppel hozza ide. Van itt egy magánreptér, nem messze a kikötőtől, ott leszállhat. Nincs időm, hogy kimenjek eléje, úgyhogy rendeljen neki oda egy limót… – Két órán belül ott lesz – vágott közbe Janet –, emiatt ne fájjon a feje. Egyébként minden rendben? Izgatott a hangja. – Minden rendben. Csak elszámoltam magam, és kifogytam. Már megint fáj a hátam, kezd elegem lenni belőle. – Búcsúzás nélkül tettem le a kagylót, és máris hívtam Carolyn otthoni számát. Ahogy felvette, azonnal letámadtam. – Carolyn, idefigyelj… – Jézus, képzeld, az történt… – Carolyn, nehogy elmondd! – Az történt Toddal… – Carolyn, ne! – Börtönben van, azt mondta… Képtelen volt abbahagyni, muszáj volt ráordítanom. – Carrrrolyn! Ezt végre megértette. – Figyelj rám, Carolyn, és egy egész kicsit most ne beszélj. Ne haragudj, hogy kiabáltam veled, de nagyon fontos, hogy ne beszélj hazulról. Érted? – Oui – felelte. Hallottam, hogy megnyugtatja, hogy az anyanyelvén beszélhet. – Oké – nyugodtam meg én is. – Menj le a legközelebbi telefonfülkéhez, és hívj vissza. – Megadtam a fülkén számát. – Itt vagyok most. Felírtad? – Igen – felelte nyugodtan, visszaváltva angolra. – Felírtam. Mindjárt hívok. Öt perc múlva valóban meg is szólalt a telefon. Felvettem, megkérdeztem, milyen számról hív, átmentem a szomszédos fülkéhez, és visszahívtam. Azonnal belevetette magát a részletekbe. – …és Tott vár parkolóban, Danny végre megjön, nagymenő Rolls Royce-ban, nagyon beállva, szlalomozik a parkolóban, majdnem nekimegy csomó másik kocsinak, erre biztonságiak kihívják a rendőröket, mert azt hiszik, Danny részeg és vezet. Ő odaadja a pénzt Tottnak, és elhúz, mert Tott mondja neki, megöli, mert beállt. De otthagyja a táskát Tottnál. Todd meg észreveszi a rendőrautót, villogó szirénákkal, rájön, mi történt, berohan a videóboltba, elrejti a pisztolyt, de a rendőrök csak azért is megbilincselik. Aztán a rendőrök megnézik a biztonsági kamera felvételét, látják, hova rejtette a pisztolyt, megtalálják, letartóztatják. Aztán megnézik a limót, megtalálják a pénzt, és elveszik. Te szent szar! – gondoltam. Még a pénz a legkisebb bajom. A fő probléma Danny. Jobb, ha elhúz a városból, és soha vissza nem tolja ide a pofáját! Vagy találjon ki valamit, hogy anyagilag kárpótolja Toddot, hogy kivásárolja valahogy. Ekkor jutott az eszembe, hogy honnét tudhatja mindezt Carolyn. Nyilván Todd mondta el neki, mégpedig telefonon. Márpedig, ha a börtönből hívta, akkor csak az ő telefonjukon… Bazmeg! De nem, ennél azért Todd okosabb! Csak nem beszélne olyan telefonról, amelyet biztos, hogy lehallgatnak! Pláne nem haza! – Mikor beszéltetek utoljára? – kérdeztem magamban egy elfogadható válaszért imádkozva.

– Nem beszéltem. Az ügyvédje hívott, ő mondta. Todd hívta, hogy szerezzen pénzt óvadékra, és azt üzente, ma éjjel menjek Svájcba, foglaltam is jegyet, meg Tott szüleinek is meg Dinának meg nekem, Rich meg bejelentkezik Toddért és viszi neki az óvadékra a pénzt. Jaj, te szentséges atyaúristen, itt aztán lesz tennivaló bőven! De legalább Toddnak tényleg volt annyi esze, hogy ne telefonáljon. És, ha jól értettem az ügyvéddel folytatott beszélgetés lényegét, nincs akkora bajban. De a legfurább azért mégiscsak az volt, hogy a legnagyobb szar kellős közepén, a börtönben, Toddnak azon jár az esze, hogy hogyan csempéssze ki a pénzemet. Azt se tudtam, hálás legyek-e neki a feltétlen hűségéért, vagy dühös rá, amiért ilyen meggondolatlan volt. Gondolatban végigszáguldottam az egész ügyön, megpróbáltam kielemezni minden egyes részletét. Nyilvánvaló: a rendőrség azt hiszi, valami drogügyletbe botlott. Nyilván Todd volt az eladó, ezért volt nála a pénzzel teli táska, aki a Rolls Royce volánjánál meg a vásárló, bárki is legyen az. Vajon leolvasták-e Danny rendszámtábláját, tűnődtem. Ha igen, akkor már nyilván elkapták volna. De milyen alapon tartóztatnák le? Végül is semmijük sincs Danny ellen. Csak egy aktatáska, tele készpénzzel. A legnagyobb baj azzal a pisztollyal van, de még azt is rendbe lehet hozni valahogy. Egy valamirevaló ügyvéd elintézi, hogy Todd óvadék ellenében szabadlábra kerüljön, maximum fizet valami jó borsos bírságot. Azt majd én kifizetem – illetve Danny kifizeti! – és azzal annyi. – Oké, akkor indulj is – mondtam a svájci rakétának. – Todd mindent elmagyarázott, ugye? Tudod, kit kell keresned? – Igen. Jean Jacques Saurel. Van telefonszámom, ismerem az utcát jól. Bevásárló utca. – Rendben, Carolyn. Csak légy nagyon óvatos, jó? Ugyanez vonatkozik Todd szüleire, meg Dinára is. És hívd fel Todd ügyvédjét, mondja meg neki, hogy beszéltél velem, és hogy nem kell nyugtalankodni, mindent elintézünk. Az a legfontosabb, hogy mindent, érted, Carolyn? – Persze, persze, értem. Ne aggódj, Jordan. Todd nagyon szeret téged. Soha nem szólna szót se, soha senkinek. Ezt én tudom, előbb ölné magát, mint ártani neked. Magamban elmosolyodtam, ahogy ezeket a szavakat hallgattam, bár tisztában voltam azzal is, hogy Todd senkit nem szeret a világon, de a legjobban talán épp önmagát gyűlöli. De a személyisége, ez a bizonyos zsidó maffiózó-én nem hagyná, hogy bármit is eláruljon – hacsak nem fenyegetik meg egy nagyon hosszú börtönbüntetéssel. Magamban szépen elrendeztem a dolgokat, bon voyage-t kívántam, letettem a telefont. Ahogy mentem vissza a jachthoz, már csak az a kérdés járt a fejemben, hogy felhívjam-e Dannyt, hadd hallja ő is a rossz híreket. Vagy okosabb, ha megvárom, amíg kijózanodik? Most, hogy a kezdeti pánik elcsitult bennem, már nem láttam olyan ijesztőnek a helyzetet. Jónak se mondtam volna, de azért mindössze csak egy váratlan komplikáció, semmi egyéb. De azért az is nyilvánvaló, hogy a Quaalude előbb vagy utóbb Danny vesztét okozza. Nagyon komoly problémákat okoz neki, tehát talán az volna a leghelyesebb, ha segítséget keresne rá.

HARMADIK KÖNYV

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

A forma legyőzi a tartalmat 1994. január A parkolóban történt katasztrófa utáni napokban hamar kiderült, hogy a biztonsági kamera felvételeiről képtelenség leolvasni Danny kocsijának rendszámát; Todd azonban elmondta, hogy a rendőrség alkut ajánlott fel neki, ha megmondja, ki vezette a Rolls Royce-ot. Todd persze azt felelte nekik, hogy nyalják ki a seggét, aztán forduljanak el – bár gyanakodtam, hogy ez azért túlzás, csak azért meséli el így nekem, hogy emelje a tétet, majd ha a fájdalomdíjról beszélünk. Mindegy, megígértem neki, hogy mindenről én gondoskodom, ő pedig cserében meghagyja Danny életét. Ezzel aztán 1993 hátralévő napjai nagyjából eseménytelenül is teltek: a szappanopera, a Gazdagok és debilek élete, zavartalanul folytatódott, sőt eljutott a happy endig, a Steve Madden Shoes részvények nyilvános kibocsátásáig. Az árfolyam sebtiben felkúszott nyolc dollárra, én pedig patkánylyukaim, áthidaló egységeim és asszisztenseim segítségével összesen kábé húszmilliót kaszáltam. Karácsony és újév táján két hetet töltöttünk a Nadine fedélzetén a Karib-tengeren. A Hercegnő és én buliztunk veszettül, akár a rock-sztárok, nekem pedig sikerült elaludnom az összes ötcsillagos étteremben St. Bart és St. Martin között. Sikerült továbbá megszigonyoznom magamat búvárkodás közben a Quaalude mámorában, de csak felületi volt a seb, tehát gyakorlatilag sértetlenül úsztam meg a kikapcsolódást. A vakáció azonban véget ért, megint dolgoztam. Kedd volt, január első hete. Ira Lee Sorkin irodájában ültem, a Stratton Oakmont ősz sörényű vezető külső jogtanácsosáéban. Mint az összes nagymenő ügyvéd, Ike is valaha a rosszfiúknak dolgozott – vagy a jó fiúknak, attól függ, honnan nézzük. A lényeg, hogy Ike is a tőzsdei szabályozó hivatalnál működött egy időben, sőt ő volt az SEC New York-i irodavezetője. E pillanatban épp hanyatt vetette magát híres barna bőr trónszékén, mindkét kezét a levegőbe lökve beszélt hozzám. – Ahelyett, hogy ugrálnál örömödben, Jordan! Két éve az SEC még huszonkét millió dollárt követelt rajta, és azzal fenyegetőzött, hogy bezáratja az egész kócerájt, most meg már három is elég nekik, és hagynak tovább kedvedre bomolni. Teljes győzelem, nem kevesebb! Kötelességtudóan rámosolyogtam kőkemény ügyvédemre, bár a lelkem mélyén minden voltam, csak nyugodt nem. Szörnyű volt, hogy ilyen körülmények között kell töltenem az első munkanapomat a karácsonyi szünet után. És egyébként is, minek menjek bele az alkuba, ha egyszer az SEC semmit sem tud felhozni ellenem? Két éve indítottak eljárást ellenem, hogy manipulálom az árfolyamokat, és hogy zsarolást alkalmazok az eladáshoz. De semmi bizonyítékuk nem volt, semmi, főleg a tőzsdei manipulációra nem, márpedig az volt a súlyosabb a két vád közül. Az SEC tizennégy Strattonitát citált maga elé, közülük tizenketten nyugodtan ráfektették a jobb kezüket egy köteg Bibliára, és hazudtak, ahogy a csövön kifért. Mindössze két Strattonita esett pánikba és mondta el az igazat – és mivel köszönte meg nekik az SEC? Azzal, hogy kitiltotta őket a tőzsdéről. (Hiszen, ugyebár, bevallották a csínytevést.) És miféle szörnyű sors várt arra a tizenkettőre, aki hazudott? Ó, költői igazságszolgáltatás! Mindegyikük sértetlenül sétált ki a tárgyalóteremből, és mindmáig a Stratton Oakmont munkatársai, mosolyognak,

tárcsázna, és kitépik az ügyfelek szemgolyóját. És, mintha csak minden korábbi sikerem mit sem érne a kopók ellenében, Ira Lee Sorkin, maga is egykori kopó, azt mondja, egyezzek ki velük, hogy túlessek az egészen! Csak hát képtelen voltam megérteni a logikáját: az, hogy „túlessek rajta”, nemcsak azt jelenti, hogy fizetek hárommillió dollárt, és ünnepélyesen megfogadom, hogy soha többé egyetlen tőzsdei szabályt sem szegek meg, de azt is, hogy egy életre kizárnak a tőzsdéről, egyszer s mindenkorra ott kell hagynom a Stratton Oakmontot, de hogy nem csak erre az életemre, hanem az összes következőre! – Az a lényeg, Jordan – szakította meg a számára, úgy látszik, elviselhetetlennek tűnő csendet a Nagy Sorkin –, hogy mi ketten, te meg én, jó kis csapat vagyunk, lenyomjuk ezt az egész SEC-bandát a saját pályáján – bólogatott: meggyőzte a saját bölcsessége. – Kibekkeltük ezeket a geciket. Azt a hárommilliót egy hónap alatt játszva visszakeresed, ráadásul a bírságot még le is írhatod az adódból. Egyébként is ideje, hogy változtass az életeden. Ideje, hogy belovagolj a naplementébe, és végre élvezd az életet a feleségeddel meg a lányoddal – szinte elviselhetetlenül szélesen mosolygott és lelkesen bólogatott tovább. – És Danny és Kenny ügyvédje? – mosolyogtam vissza semmitmondóan –, ők tudnak erről? – Ez egyelőre szigorúan kettőnk között marad, Jordan – mosolygott vissza összeesküvő módjára –, a többi ügyvéd egyelőre nem tud róla. Papíron persze a Strattont képviselem, úgyhogy a lojalitásom a cégé. Csak hát, mivel te vagy a cég, a lojalitásom voltaképpen a tied. A lényeg az, hogy biztosan szükséged lesz pár napra, hogy megfontold az ajánlatot. De nincs több időnk, barátom, csak ez a néhány nap. Legfeljebb egy hét. Amikor először bepereltek minket, mindnyájunknak külön ügyvédje volt. Akkor ezt szörnyű pazarlásnak tartottam, most viszont örültem, hogy így döntöttünk. – Biztos, hogy ez az ajánlat eléldegél még egy ideig, Ike – vontam meg a vállam. – Ahogy te is megmondtad, kibekkeltük őket. Szerintem már nincs is ott senki, aki ismerné valamennyire az ügyemet – és már-már legyőzött a kísértés, hogy elmondjam neki, mitől vagyok ilyen biztos ebben (attól, hogy lehallgattuk a beszélgetésüket az irodámban), de aztán úgy döntöttem, hogy erről inkább hallgatok. – Hát minek nézegetnéd az ajándék ló fogait? – kiáltott fel kétségbeesetten Ike. – Őrületes felfordulás volt tavaly az SEC New York-i irodájában, a morál meg teljesen a padlóra került. De ez csak véletlenül alakult így, és nem is marad mindig ilyen. Most mint a barátod beszélek, Jordan, nem mint az ügyvéded. Egyszer és mindenkorra el kell intézned ezt az ügyet, mielőtt belépne egy új garnitúra nyomozó, és megint kinyitnák a dossziédat. Valaki esetleg talál ott valamit, és akkor nekünk végünk. – Nagyon okosan tetted, hogy senkinek sem beszéltél erről – bólogattam lassan, ünnepélyesen. – Ha híre menne, mielőtt harci beszédet intézhetnék a csapatokhoz, könnyen pánikba esnének. De meg kell mondanom, nem lelkesít túlzottan a gondolat, hogy egy életre kitilthatnak a tőzsdéről. Hogy soha többé be ne tehessem a lábam az irodámba! Hát erre nem is tudom, mit mondjak. Az az iroda az életem. Az az egészségem, az ép elmém. A Jó, a Rossz és a Csúf egybegyúrva. – De az igazi probléma nem is velem lesz. Az igazi nagy probléma: Kenny. Hogy vegyem rá, hogy egy életre vonuljon ki a tőzsdéről, miközben Danny ott maradhat? Kenny általában hallgat rám, de erre talán még ő is nemet mond. Kenny évente tízmillió dollárt hoz össze. Lehet, hogy nem ő a legklasszabb csavar a gépezetben, de annyi esze van, hogy tudja, ennyit sehol máshol nem keres meg, soha. – Hát akkor mi lenne, ha Kenny maradna, és Danny lépne le? – vonta meg a vállát Ike. – Az SEC fütyül rá, melyikük viszi el a balhét. Nekik az a fő, hogy te ne légy képben. Nekik csak az a fontos, hogy nagy ünnepélyes sajtótájékoztatót tarthassanak, és bejelenthessék, hogy

megszabadultak a Wall Street farkasától, és aztán békén maradnak. Dannyt könnyebb lenne meggyőzni, hogy lépjen ki? – Erről hallani se akarok, Ike. Kenny egy pöcs. Félre ne érts, szeretem, meg minden, de ez semmit sem változtat azon a tényen, hogy képtelen lenne elvezetni a céget. Inkább mondd el, hogy folytatódik a sztori, ha belemegyek? – Ha – szólalt meg Ike némi szünet után, nyilvánvalóan a gondolatait összegezve – feltételezzük, hogy sikerül meggyőznöd Kennyt, akkor mindketten eladjátok az összes részvényeteket Dannynek, és aláírjátok a papírt, hogy egy életre kiszálltok a tőzsdéről. A pénzbüntetést kifizethetitek a céggel, úgyhogy nektek egyáltalán nem kell a zsebetekbe nyúlnotok. Aztán azt akarják, hogy egy független auditáló átvilágítsa a céget, és tegyen javaslatokat. De hát ez semmiség, én is lerendezhetem az ügyet az embereiddel. Látod, ennyi az egész. – De azért azt hiszem, kicsit túl sokat bízol Dannyre. Szerintem is okosabb, mint Kenny, viszont majdnem mindig be van állva. Tudom, hogy te magad is szeretsz bulizni, de munkaidőben mindig észnél vagy. Meg aztán, akárhogy nézzük is, Jordan Belfort csak egy van ezen a világon. Ezt a szabályozó testületnél is tudják, főként Marty Kupperberg tudja, a New York-i iroda mostani főnöke. Ezért ragaszkodik hozzá, hogy eltávolítson téged. Lehet, hogy utál mindent, amit képviselsz, de ennek ellenére tisztel mindazért, amit elértél. Tudod, mit? Elmondok neked egy mókás kis sztorit. Pár hónapja lent voltam az SEC konferenciáján Floridában, és Richard Walker, aki mostanában a második ember Washingtonban, egyszer csak azzal állt elő, hogy egy rakomány új törvényre volna szükség ahhoz, hogy el lehessen csípni egy olyan embert, mint ez a Jordan Belfort. A közönség meg felnevetett. Egyébként egyáltalán nem degradálóan mondta, ha érted, hogy gondolom. – Hát erre aztán büszke vagyok, Ike, igazán büszke! – kiáltottam fel szemforgatva. – Tényleg, miért nem hívod fel az anyámat? Neki is elmondhatnád, milyen szépen beszél rólam ez a Richard Walker. Ő is biztos örülni fog, ha megtudja, mennyire tiszteli a fiacskáját a nemzet egyik első számú tőzsdei zsaruja. Egyébként, akár hiszed, Ike, akár nem, nem is olyan régen még én is csak egy rendes zsidó fiú voltam, egy rendes zsidó családból. De tényleg! Én A járdáról söpörtem a havat egy kis zsebpénzért. Ma már nehéz elképzelni, de öt éve még nyugodtan bemehettem egy étterembe, a kutya se bámult meg. – Jézusmária! – ráztam hitetlenkedve a fejemet. – Hogy csúszhatott szét ennyire minden? Én egyáltalán nem ezért alapítottam meg a Strattont! Esküszöm az élő Istenre, Ike, hogy nem! Felálltam a székemből, odamentem az üvegfalhoz, kibámultam az Empire State Buildingre. Nem is olyan régen volt, hogy először léptem a Wall Streetre bróker-gyakornokként. Busszal jöttem – busszal! – és hét dollár zörgött a zsebemben. Kibaszott hét dollár! Máig emlékszem, mit éreztem, ahogy felnéztem ezekre az emberekre, és milyen keserű volt a tudat, hogy nekem busszal kell bejárnom Manhattanbe kenyeret keresni. Emlékeztem még rá, mennyire sajnáltam az öregeket, akiknek azokon a kemény műanyag székeken kellett ülniük, és belélegezniük a dízelolaj bűzét. Emlékszem, ahogy ünnepélyesen megfogadtam, hogy én nem fogom így végezni, és akárhogy is, de meggazdagszom, és a magam törvényei szerint élem le az életemet. Emlékszem, ahogy leszálltam a buszról, felnéztem ezekre a felhőkarcolókra, és a város hatalma szinte agyonnyomott, pedig csak néhány kilométernyire innét növekedtem fel én magam is. Visszafordultam az ablaktól, egyenest Ike arcába néztem. – Tudod, Ike – szólaltam meg a hangomban nem kevés nosztalgiával –, sosem akartam, hogy ide jussanak a dolgok. Megmondom a színtiszta igazat: a legjobb szándékkal indítottam be a Strattont. Tudom, hogy ez ma már nem sokat jelent, de mégis… öt évvel ezelőtt még csupa jó szándék voltam. – Megint megráztam a fejem, úgy folytattam. – Nyilvánvaló, hogy a

pokolba vezető út tényleg jó szándékkal van kikövezve, ahogy mondani szokták. Hadd meséljek el én is egy jó kis sztorit! Emlékszel még az első feleségemre, Denise-re? – Kedves volt és gyönyörű – bólogatott Ike –, akárcsak Nadine. – Hát igen. Kedves volt és gyönyörű, sőt, még ma is az. Amikor beindítottam a Strattont, ő is azt a szöveget mondta, amit ilyenkor szokás. „Miért nem keresel valami tisztességes állást, amivel évi egymilliót kereshetnél?” Ez akkor elég ostobán hangzott, de ma már értem, hogy mit akart vele. Tudod, ez a Stratton olyan, mint valami vallás, mint maga a hatalom, Ike. Ott vannak ezek a kölykök, akik mindent tőlem várnak. Denise ezt nagyon nem bírta. Hogy istenítenek, hogy valami olyasmit akarnak belőlem kihozni, amihez semmi közöm. Ma már én is tudom, hogy ez így volt, de akkor még nem is sejtettem. Viszont megmérgezett a hatalom. Képtelenség ellenállni neki. – És ünnepélyesen megfogadtam, hogy ha arra kerül a sor, akár a kardomba dőlök, hogy megvédjem az embereimet – vontam meg a vállam egy halovány mosoly kíséretében. – Tudom, hogy ez így szörnyen érzelgősnek hangzik, de hát ha egyszer így fogadtam meg magamnak… – Ha most bedobnám a törülközőt, fognám a pénzt, és elfutnék vele, azzal nagyon kibasznék mindenkivel. Cserbenhagynám a brókereimet. Pedig az volna a legegyszerűbb, ha azt tenném, amit mondasz: egy életre kiszállni mindenből, és belelovagolni a naplementébe a feleségemmel meg a lányommal. Van pénzem, annyi, hogy tíz életre is elegendő volna. De akkor nagyon kibasznék ezekkel a kölykökkel. És megesküdtem mindannyiuk előtt, hogy az utolsó csepp véremig harcolni fogok. Most meg csak úgy elsunnyogjak, csak mert az SEC van olyan kedves, és felkínál egy menekülő útvonalat? Én vagyok a kapitánya ennek a hajónak, Ike, és a kapitányok utolsóként szokták elhagyni a süllyedő hajót. Nincs igazam? – Egyáltalán nincs – rázta meg a fejét Ike. – Semmi értelme, hogy a Stratton sorsát egy süllyedő hajóéhoz hasonlítsd. Ha beleegyezel, hogy egy életre kivonulj a terepről, azzal a Stratton túlélését biztosítod. Egy darabig még járathatjuk a bolondját az SEC embereivel, de a világ végéig nem. Ha perre viszik a dolgot, aligha találsz olyan esküdtszéket, amelyik szimpatizálna veled. Ráadásul munkahelyek ezrei függnek a döntésedtől, családok, akiknek a Stratton biztosítja a megélhetését. Ha kiszállsz, azzal biztosítod a jövőjüket, mellesleg a sajátodat is. Egy pillanatig eltöprengtem Ike javaslatán, bár tudtam róla, hogy csak részben igaz, amit mond. Szó, ami szó, az SEC ajánlata nem ért épp váratlanul. Al Abrams ezt is előre megmondta: ha ügyesen játszod ki a kártyáidat, az SEC nem sokat tehet ellened, és ha eleget húzod az időt, a végén nem marad ott senki, aki emlékezne még bármire is az ügyedből. Ott nagyon sűrűn váltják egymást az emberek, főként akkor, amikor valamelyik ügybe beletörik a bicskájuk – mondta valamelyik munka reggelinken a végtelen sok közül a Seville Dinerben. De azt se felejtsd el soha – tette akkor hozzá – hogy ha félreteszik az ügyedet, az még nem jelenti, hogy végleg fel is adták. Semmi sem akadályozhatja meg őket abban, hogy egy nappal később ne álljanak elő egy másikkal. Úgyhogy szedj ki belőlük egy írásos nyilatkozatot, hogy a továbbiakban semmi dolguk sincs veled. De még akkor is ott van a NASD, és bármikor ellened fordulhat, meg a szövetségi államok, aztán, ne adj Isten, jön az Egyesült Államok Főügyészsége meg az FBI… De hát azok addigra már beszálltak volna, ha akarnának tőled valamit. Al Abrams bölcs szavai megmaradtak a fejemben, ezért csak annyit kérdeztem Ike-tól, hogy honnan tudhatjuk, nem tervez-e újabb ügyet ellenem az SEC, ha ezt a mostanit feladja. – Onnan, hogy olyan megállapodást kötök velük – felelte Ike –, amiben szó lesz a továbbiakról is. De azt se felejtsd el, hogy ha Danny bármiben eltér a megállapodástól, akkor részükről semmi akadálya, hogy kezdjenek mindent elölről.

– És a NASD? Meg a szövetségi államok? És, ne adj Isten, az FBI? A Nagy Sorkin hátradőlt a trónusán, megint keresztbe fonta a karját, úgy válaszolt. – Velük kapcsolatban semmit sem lehet garantálni. Nem akarlak félrevezetni. Jó volna, ha belőlük is ki tudnánk szedni egy írásos nyilatkozatot, hogy békén hagynak, de hát ez nem így megy. De ha a véleményemre vagy kíváncsi, azt kell mondanom, hogy nagyon kicsi az esélye annak, hogy megint fel akarnák melegíteni az ügyedet. Ezek a hivatalnokok semmitől sem félnek annyira, mint egy vesztes ügytől. Arra rámenne a karrierjük. Emlékezz csak, mi lett azokkal az ügyvédekkel, akiket az SEC a te ügyedre állított! Egytől egyig bukott emberként hagyták ott a céget, és nem hiszem, hogy sok zsíros ajánlat várna rájuk a magánszektorban. Az SEC ügyvédei csak azért dolgoznak ott, hogy tapasztalatokat gyűjtsenek, meg hogy legyen mit beírniuk a szakmai önéletrajzukba. Amikor már vitték valamire, akkor elmennek egy magáncéghez, ahol tényleg lehet pénzt keresni. – Ez alól egyetlen kivétel van, az Államügyészség. Ők sokkal jobb esélyekkel nyomozhatnak a Stratton után, mint az SEC. Tudod, amikor büntetőtörvényszék elé kerülhet az ügy, akkor fura dolgok kezdődnek. Azok a brókerek, akiket az SEC maga elé citált, és olyan csodálatosan hűségesek voltak hozzád… hát, talán azok is inkább otthagyják a süllyedő hajót, ha arról van szó, hogy a Nagy Esküdtszék elé kerülhetnek. – De erről egyelőre ennyit, mert nem hiszem, hogy az Államügyészséget is érdekelné az ügyed. A Stratton Long Islanden van, az pedig a Keleti Kerületi Bírósághoz tartozik, ott meg nem foglalkoznak annyit tőzsdei ügyekkel, mint a Déli Kerületnél, ahová Manhattan is tartozik. Ez persze csak találgatás, haver. De azt hiszem, ha most belemész az alkuba, és kisétálsz, akkor boldogan élhetsz, amíg meg nem halsz. – Hát akkor legyen – mondtam egy mély sóhajjal. – Itt az ideje, hogy tisztességgel békét kössünk. De mi történik, ha véletlenül az irodám közelébe tévednék? Bekopog az FBI, és letartóztat, mert megszegtem a bírósági határozatot? – Nem, dehogy – legyintett Ike. – Szerintem felfújod ezt a dolgot. Elméletben akár ugyanabban az épületben, sőt, ugyanazon az emeleten is bérelhetsz magadnak irodát, ahol a Stratton van. Elálldogálhatsz Dannyvel a folyosón akár egész nap, és véleményt nyilváníthatsz minden lépéséről, a legkisebbről is. Nem akarlak erre bíztatni, csak azt mondom, hogy ez nem törvényszegés. Éppen csak nem erőszakolhatod rá Dannyre a véleményedet, és nem töltheted a fél napodat az irodán belül. De ha néha-néha kedved támad benézni egy kicsit, abban semmi rossz nincs. Döbbenten hallgattam. Ennyire egyszerű lenne az egész? Hiába tiltott el az SEC, én mégiscsak a cégem mellett maradhatok? Ha ezt meg lehet oldani, ráadásul a Strattoniták tudomására is hozhatom, akkor nem fogják úgy érezni, hogy cserbenhagytam őket! Megláttam a fényt az alagút végén. – És mennyiért adhatom el a részvényeimet Dannynek? – kérdeztem szinte megkönnyebbülve. – Amennyiért akarod – felelte Ike, akinek láthatóan fogalma sem volt róla, mi jár már megint a fejemben. – Ez Danny dolga, meg a tied, az SEC nem üti bele az orrát. No, nézd csak, hát ez érdekes, gondoltam, és az agyamban valahogy a kétszázmilliós szám körvonalai kezdtek kibontakozni. – Hát, azt hiszem, Danny meg én valahogy majd csak egyezségre jutunk. Ha pénzről van szó, általában észnél van. De azért azt nem hiszem, hogy ugyanazon az emeleten bérelnék irodát, mint a Stratton. Inkább néhány házzal odébb. Szerinted, Ike? – Szerintem nem hangzik rosszul – helyeselt Ike. – Most már csak egyetlen kérdésem van hátra – ajándékoztam meg csodálatos ügyvédemet egy mosollyal –, bár azt hiszem, már erre is tudom a választ. Ha ki vagyok tiltva a tőzsdéről,

akkor elméletben legalábbis én is ugyanolyan befektető leszek, mint bárki más. A saját számlámra nyugodtan tőzsdézhetek, nem? Nem tilos, hogy nyilvánosságra kibocsátott részvényeket vásároljak, ugye? – Hát persze, hogy nem! – vigyorgott Ike. – Vehetsz, eladhatsz, megtarthatsz, csinálhatsz, amit akarsz. Csak bróker nem lehetsz. – Még akár a Stratton friss kötvényeiből is vehetek, nem? Ha már nem vagyok bejegyzett alkusz, akkor rám semmiféle restrikció sem vonatkozik, ugye? – kérdeztem, miközben magamban egy csendes imát küldtem az Örökkévaló felé. – Akár hiszed, akár nem – felelte Ike – a válasz: igen. Annyi új Strattont vehetsz, amennyit csak Danny elad neked. Így van. Hmmm. Ez még akár jól is végződhet. A lényeg tehát az, hogy a jövőben én magam lehetek a saját patkánylyukam, nemcsak a Strattonnál, de a Biltmore-nál és a Parker Monroe-nál is. – Nos, rendben van, Ike – adtam be a derekam –, megpróbálom rávenni Kennyt, hogy vállalja az életre szóló eltiltást. Úgyis rá akar venni, hogy támogassam a barátját, Victort, hogy saját brókercéget indíthasson, úgyhogy ha én belemegyek ebbe, talán nem lesz nehéz megállapodnunk. Csak arra kérlek, hogy néhány napig még tartsunk titokban mindent. Ha kiszivárognak a hírek, bajba kerülhetünk. A Nagy Sorkin csak a fejbiccentésével és egy vállrándítással jelezte, hogy így lesz. Szavakra nem is volt szükségünk. Queensben nőttem fel, volt már szerencsém a Long Island Expressway, vagyis a LIE minden áldását kiélvezni. Vagy húszezerszer hajtottam végig rajta, és esküszöm, azt az utat fennállása óta folyamatosan javítják. A limuzinom most épp ott járt, ahol Queens keleti széle nekiütközik Long Island nyugati szélének: na, ezt a szakaszt ötéves korom óta építgetik, és most sem látszott a munka vége. Nyilván volt valahol egy építkezési vállalkozás, ami ebből élt, amelyik aztán vagy a világ legbénábbja volt, vagy épp minden idők legügyesebbje. Abból a körülményből tehát, hogy három tengeri mérföldre tartózkodom a Stratton Oakmont főhadiszállásától, még önmagában lehetetlen volt megsaccolni, hogy mikor érek oda. Mit tehettem: amit szoktam. Hátradőltem az ülésen, és addig bámultam azt a jóképű kopasz foltot George tarkóján, amíg a látvány kellőképpen el nem zsibbasztott. És vele mi lesz, ha elveszti az állását? És nemcsak vele: az egész menazsériával, ha eljön a nap, amikor vissza kell fognom a költekezésemet, mert Danny képtelen kézben tartani a Stratton ügyeit? Sokan megszívják, annyi hétszentség. Mi lesz a Strattonitákkal? Te jó Isten, mindegyiküknek vissza kell fognia magát, de nagyon, ha nem akarnak teljes csődbe zuhanni! Onnantól fogva élhetnek úgy, mint a többiek, akiknek a pénz jelent valamit, akik nem vesznek meg rögtön mindent, ami csak jólesik. Nem, ez elviselhetetlen. Részemről persze az volna a legokosabb, ha szépen, ártatlanul, tisztán kisétálnék belőle. Megfontolt ember nem adja el a cégét égbekiáltó összegért Dannynek… Nem bérel ki ezek után irodát a szemközti házban… Vagy folytatja a drótok rángatását a színfalak mögül. A Wall Street farkasa csak nem viselkedik úgy, mint Micimackó, aki addig nyalakodott a mézes bödönben, amíg be nem ragadt. Ahogy Denise és Nadine esetében is: előbbit megcsaltam vagy egy tucatszor, aztán egyszercsak… na, hagyjuk. Most mi a faszt kínzom magam ezekkel az emlékekkel? A lényeg az, hogy ha most szépen kisétálok, akkor nem teszem kockára, amim van. Nem kell, hogy feltétlenül én adjak tanácsokat, útmutatást, még csak a közelébe sem kell mennem az irodámnak, hogy erkölcsi támogatást nyújtsak a harcoló csapatoknak. Semmi szükség, hogy Danny és én konspiratív találkozókat szervezzünk, és ezeken a Biltmore és a Monroe Parker

sem kell, hogy képviseltesse magát. Egyszerűen beleolvadok a naplementébe, az oldalamon az asszonnyal és a gyerekkel, ahogy Ike tanácsolta. De hogy legyen pofám végigsétálni Long Islanden, miután dezertáltam a hajóról, és mindenkit cserbenhagytam? És akkor azt ne is említsük, hogy a Kennyvel kapcsolatos tervem lényege az volt, hogy támogatom Victor Wang törekvéseit, hogy megnyithassa végre a Duke Securities céget. Ha pedig Victor ráébred, hogy már nem én állok a Stratton mögött, úgy ráveti magát Dannyre, mint farkas az ártatlan gödölyére. Nem, az az egyetlen megoldás, ha a tudtára adom mindenkinek, hogy változatlanul én vagyok a főnök, aki tehát Danny ellen fordul, az velem kezd ki. Akkor mindenki hűséges marad, kivéve persze Victort, de vele majd leszámolok a magam módján, mégpedig amikor jónak látom – mindenesetre jóval azelőtt, hogy megerősödne, és ő kezdené a háborút. Az Aljas Kínait minden további nélkül le lehet nyomni, feltéve persze, hogy a Biltmore és a Monroe Parker hűséges marad, és Danny sem kezdi el próbálgatni a szárnyacskáit. Márpedig Danny hajlamos az ilyesmire: erről a variánsról semmiképpen sem szabad megfeledkezni. Végül is nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb a saját szája íze szerint akarja majd irányítani a dolgokat. Megsérteném vele, ha tovább tartanám vissza ettől, mint kellene. Talán szóban megegyezhetnénk egy átmeneti periódusról, mondjuk úgy hat-kilenc hónapról, amikor még mindenről én döntök. Aztán szépen lassan átengedem neki a dolgokat. Ugyanez lesz a Biltmore és a Monroe Parker esetében is. Egyelőre nekik is én osztom az ukázt, de már nem sokáig: aztán mehetnek a saját orruk után. A hűségük úgyis annyira törhetetlen, hogy még akkor is kapok tőlük pénzt, ha a kisujjamat se mozdítom érte. Alan hűsége is töretlen, végül is egy életen át tartó barátságon alapul. Briannek meg, a társának, csak negyvenkilenc százaléka van a Monroe Parkerben: ez az én feltételem volt, amikor megadtam nekik az induláshoz a hitelt. Tehát Alan mondta ki a végső szót. A Biltmore részvényeinek plusz egy százaléka Elliot kezében volt: ő ugyan nem olyan hűséges, mint Alan, de azért még mindig eléggé. Az én birodalmam mostanra annyira szétterjedt, hogy a Stratton igazából csak egy százalékát tette ki a pénzügyi üzleteimnek. Ott volt még a Steve Madden Shoes; Roland Franks és Saurel, meg ott volt még az a tucatnyi cég, amelyben részvénytöbbségem volt, és amelyek hamarosan nyílt végűek lesznek. A Dollar Time helyzete természetesen változatlanul katasztrofális volt, de a legrosszabbon már túljutottunk. Most, hogy mindezt ilyen szépen végiggondoltam, odaszóltam George-nak, hogy hajtson csak le nyugodtan a sztrádáról, menjünk a mellékutakon, valamikor azért csak vissza kell érnem az irodába. A néma kétszer bólintott, éreztem, ahogy utálja a pofámat. – És aztán maradjon a közelben, George, miután kiszálltam – szóltam oda neki, ügyet se vetve a pimaszságára –, a Tenjinnél ebédelek. Rendben? Megint bólintott, meg nem szólalt volna. Még ilyet! Ez a faszszopó egy büdös szót nem szólna hozzám, én meg halálra aggódom magam a jövője miatt. Tisztára meghülyültem. Mivel tartozom én annak a néhányezer köcsögnek, aki a Strattonból él? Ha tehetnék, egy pillanat törtrésze alatt elárulnának, felőlük megbaszhatnám magam, miután nem tőlem függnek… De a legfurább mégiscsak az, hogy a belső vitámban egy dologról teljesen megfeledkeztem: hogy többé nem baj, ha betépek az irodában, és hogy annyi Quaalude csúszik le a torkomon, amennyit csak akarok. Észrevétlenül is megnyitottam a sötét jövő felé vezető utat. Innentől kezdve kizárólag a saját józan eszemen múlt, hogy vigyázzak magamra, a józan eszem meg szeretett olykor-olykor cserbenhagyni… Főként, ha szőkékről és drogokról volt szó.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Ebéd egy másik bolygón Ahányszor csak kinyílt az étterem ajtaja, hogy bemasírozzon rajta egy csapat Strattonita a Tenjinbe, három japán sushi-szakács meg egy fél tucat, nagyjából borosüveg-méretű japán pincérlány dobta el, amivel épp foglalkozott, hogy harsány gongbongwa! gongbongwa! felkiáltásokkal üdvözölje az érkezőket – japánul ez alighanem azt jelentheti, hogy jóestét, jóestét. Ezután mélyen, udvariasan meghajoltak a jövevények előtt, és új csatakiáltást hallattak: a jo-szé-no-sza-no-szi! hangcsoport is egészen biztosan jelent valamit, de ki tudja, mit. Végül maguk a séfek is előrontottak, hogy üdvözöljék az újonnan érkezetteket, elkapták a csuklójukat, hogy megcsodálhassák a csillogó-villogó arany óraszíjakat, majd kerékbetört angolsággal kifaggatták őket, hogy hol vették a javakat: „hányért óra? Hol vásárol? Milyen kocsival jönni idehova? Ferrari? Mercedes? Porsche? Melyik golfklubban ütni-ütni? Hol merre pálya? Mennyi díjba kijön?” Ezalatt a lazacszín-rózsaszín összeállítású kimonóba és citromzöld hátizsákba öltözött pincérlányok végigsimogatták a méretre szabott Gilberto-zakók finom olasz gyapjúszövetét, közben jóváhagyólag bólogattak, és mély sóhajokkal igyekeztek kifejezésre juttatni mélységes elégedettségüket: óóóó, micsoda szövet! Micsoda lágy, ó! Végül mintegy titkos jelre egyszerre elhallgattak valamennyien, és visszatértek eddigi elfoglaltságaikhoz. A sushi-szakácsok tekertek, hajtogattak, szeleteltek és aprítottak, a pincérlányok hordták hordószámra a Premium szakét és a Kirin sört a fiataloknak és szomjasoknak, meg fából ácsolt hajómodellekben a méregdrága sushit és sashimit a gazdagoknak és éheseknek. És amikor már azt hitted, hogy vége, épségben megúsztad, akkor megint feltárult az ajtó, és megismétlődött az előbbi elmebajos szcéna: újabb izgága Strattoniták érkeznek, és a japánok ugyanazokkal a dicshimnuszokkal – és az érthetetlenség örve alatt talán ugyanazokkal a szidalmakkal is – árasztják el őket. Ebédidő – Stratton módra! E pillanatban a világnak ez a kis sarka mintha nem is ehhez a Világmindenséghez tartozott volna. Odakinn, az étterem előtti utcán sportkocsik tucatjai akadályozták a forgalmat, idebenn pedig Strattoniták tucatjai adták elő szokott műsorszámukat – nevezetesen, hogy a megszólalásig hűen, sőt azon is túlmenő hitelességgel alakítsanak idomíthatatlan farkaskölyköket. Az étterem negyven asztalából mindössze kettőnél ültek nem-Strattoniták, vagyis civilek, ahogy nevezni szoktuk őket. Lehet, hogy véletlenül csöppentek ide, egy csendes kis zugot kerestek, ahol nyugodtan megebédelhetnek: ebben az esetben aligha sejthették, miféle bizarr sors vár rájuk. Ugyanis az ebéd előre haladtával mind közelebb és közelebb került az a perc, amelyben megjelennek a drogok. Igen, az óra alig ütötte el az egyet, de egyesek már el is szálltak. Azt is világosan lehetett látni, hogy kik azok, akiket a Lude gyűrt maga alá: akik az asztaluk tetején ácsorogtak, és nagy nyáladzva mormolászták a haditörténeteiket. Hálistennek, az asszisztenseknek bent kellett maradniuk az irodában: ilyenkor ők intézték a telefonokat és az apróbb papírmunkákat, úgyhogy egyelőre még magán tartotta a ruháit, senki se tűnt el a mosdóban, sem az asztal alatt. Én magam az étterem végében, egy kis különteremben ültem, onnét néztem, ahogy az őrület

egyre gyorsabb és gyorsabb fokozatra vált, és úgy tettem, mintha lelkesen figyelném Kenny Greene, a kockafejű pöcsfej karattyolását, és ahogy Victor Wang, az Aljas Kínai minden egyes baromságra, amit a barátja kiejt a száján, súlyosan megbiccenti azt a pandafejét. Pedig, ezt biztosan tudtam, tisztában volt vele, mekkora egy barom ez a Kenny, és csak úgy tesz, mint aki egyetért vele. – …de hát te is éppen ezért keresel ennyi pénzt, JB – mondta ebben a pillanatban a Kockafej. – Úgy értem, Victor a legélesebb eszű fickó, akit csak ismerek – és ezzel kinyújtózkodott az asztal felett, hogy megveregethesse az Aljas Kínai végtelen vállát – már úgy értem, utánad, de hát ez magától értetődik. – Igazán jólesik, hogy ennyire bízol bennem, Kenny – fogadtam mumusmosollyal a bókot. Victor csak megborzongott barátja hülyeségének hallatán, és vetett rám egy afféle jellegzetes, baljós mosolyt: a szemét annyira összeszűkítette, hogy kis híján eltűnt. Kennynek azonban sosem volt érzéke az iróniához. Azt hitte, tényleg hálás vagyok neki: és csak úgy sugárzott a büszkeségtől, úgy folytatta. – Mindenesetre azt gondolom, olyan négyszázezer elég is volna kezdőtőkének. Ha akarod, odaadhatod nekem készpénzben. Az anyám majd segít, hogy átzsilipeljük Victornak – az anyja? –, úgyhogy még csak nem is kell aggódnod, hogy papíron nyomot hagyunk magunk után – papíron nyomot? –, mert az anyámnak és Victornak van néhány közös ingatlana, azzal majd igazolhatjuk a dolgot. Aztán már csak néhány ügyes brókerre lesz szükség, akik előregördítik az ügyet, meg persze a legfontosabb, hogy jókorra időzítsük az első kötvénykibocsátást. Én úgy látom, hogy… Itt azonban én már kikapcsoltam. Kenny majd kicsattant a nagy lelkesedéstől, úgyhogy miden szó, amit csak kiejtett a száján, maga volt a teljes képtelenség. Se Victor, se Kenny nem tudhatott az SEC ajánlatáról. És néhány napig még nem is engedem, hogy értesüljenek róla, egészen addig, amíg olyannyira bele nem élik magukat a Duke Securities fényes jövőjébe, hogy számukra a Stratton már nem is számít. Na, akkor majd szépen elmondom nekik. Ebben a pillanatban Victor valahogy visszakeveredett a látómezőm legszélére, én meg elnézegettem. Elég volt éhesen rápillantani, és máris meg akartam enni! Hogy mi volt benne annyira étvágygerjesztő, máig nem értem, hacsak nem a bőre, ami lágy volt és finom, akár egy csecsemőé. És a bársonyosan sima bőr alatt több réteg finom kínai zsír lapult, amiben bármit meg lehetne sütni, alatta pedig a lehető legízletesebb kínai húskülönlegesség, ami pont a friss vadméz színében pompázott. Nem csoda, ha ezek után, bármikor, ha csak ránéztem Victorra, képzeletemben egy tálon láttam a szájában citrommal, a seggében nyárssal, ahogy forog a lassú tűz fölött, körülötte édes-savanyú szósz, az asztalnál pedig ott ülök én és Victor összes többi barátja, és degeszre zabáljuk magunkat. –… és Victor mindig hűséges marad hozzád – dumált tovább a Kockafej –, te pedig, meglátod, több pénzt húzol a Duke Securitiesből, mint a Biltmore-ból és a Monroe Parkerből együttvéve! – Lehetséges, Kenny – vontam meg a vállam –, de nem ez az én legnagyobb gondom. Félre ne érts, igenis sok pénzt akarok keresni. És azt akarom, hogy mindnyájan sokat keressünk. A legfontosabb azonban mégiscsak az, legalábbis nekem, hogy biztosítsuk Victor és a többiek jövőjét. Ha ezt megoldjuk, és közben még én is kaszálhatok néhány milliócskát évente, akkor elmondhatjuk, hogy sikeresek voltunk. – Itt megálltam, hagytam nekik időt, hogy megemésszék a baromságot, amit mondtam, és hogy leolvashassam az arcukról, mit szólnak a hirtelen pálfordulásomhoz. Idáig, úgy tűnt, minden rendben megy. – Akárhogy is, az SEC hat hónapon belül eljárást indít ellenünk, és ki tudja, hogy az hogyan

végződik? Pillanatnyilag elég jól állnak a dogok, úgyhogy lehetséges, hogy ki tudunk csikarni belőlük valamiféle megállapodást. És ha erre kerül a sor, akkor azt akarom, hogy a kellő pillanatban mindenkinek meglegyen a visszavonulási terepe. Akár hiszitek, akár nem, én már régen azon vagyok, hogy a Duke talpra álljon, csak a Judicate-részvényeim aggasztanak. Még két hétig nem adhatom el őket, vagyis egyelőre mindent titokban kell tartanunk. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos. Értitek? – Én aztán egy szót se szólok senkinek – biccentette meg a fejét egyetértően Victor. – A Judicate miatt pedig annyira nem aggódom, hogy igazában nem is érdekel. A Duke révén úgyis annyit keresünk majd, hogy az az aprópénz már nem is számít. – Látod, JB! – csipogott közbe Kenny –, ugye, megmondtam! Victornak helyén van az esze! Tökéletesen rajta van a témán! – és megint kinyújtózkodott, hogy megveregethesse Victor széles hátát. – És még azt is szeretném leszögezni – folytatta Victor –, hogy teljes hűséget fogadok neked. Csak mondd meg, melyik részvényt adjam el, és én eladom, mint a huzat. Sose látod viszont, hacsak nem épp azt kéred. – Éppen ezért megyek bele ebbe a dologba, Victor – mondtam mosolyogva –, mert bízom benned, és tudom, hogy mindig helyesen cselekszel. És természetesen azért, mert tudom rólad, hogy éles eszű fickó vagy, és hogy sikeres leszel – és mert a szavak nem kerülnek semmibe, tettem hozzá, de ezt már csak magamban. Ugyanis hazugság volt minden, amit mondott, erre az életemet mertem volna tenni. Tudtam, hogy Victor képtelen megőrizni a hűségét bárkivel, és leginkább önmagával szemben: a saját, kielégíthetetlen egója akadályozná meg minden próbálkozását. Az előzetes terveknek megfelelően tizenöt perccel az után, hogy leültünk, megjelent Danny: ezt a negyedórát szántam arra, hogy Kenny kigyönyörködhesse magát a kis győzelmében, aztán jön Danny, akár az esőfelhő a díszszemle fölé. Kenny amúgy is rühellte Dannyt, aki átvette a helyét a jobbkezemként. Én magam sem örültem túlságosan, hogy át kellett lépnem Kenny feje fölött, de nem volt más választásom. Mégis sajnáltam, hogy együtt kell zuhannia Victorral, mert tudtam, hogy Kenny komolyan veszi ezt a sok baromságot, hogy Victor hűséges lesz, meg minden. De hát épp ez volt Kenny baja, hogy istenítette Victort, még a kamaszkori idők emlékeként, amikor Victor sikeres kokaindíler volt, Kenny pedig sikeres marihuána-díler, vagyis egy lépcsővel lejjebb állt a drogdílerek táplálkozási láncában. Mindenesetre Danny és én már korában összeültünk a Srattonban, miután Ike és én megbeszéltük a jövőt. Elmeséltem neki, hogy mit tervezek, az összes kis részletet, mindössze néhány apróságot hagytam ki. Amikor befejeztem a mondókámat, szóról szóra azt válaszolta, amit vártam tőle. – Az én szememben – mondta – mindig is te leszel a Stratton tulajdonosa, és minden dollárból hatvan cent a tiéd lesz. Akkor is, ha a szomszédban állítod fel az irodádat, és akkor is, ha úgy döntesz, hogy világkörüli útra indulsz a vitorlásoddal. Most, egy órával később, megérkezett a Tenjinbe, és azonnal egy jókora adag szakét töltött magának. Aztán teletöltötte a mi csészénket is, a magáét felemelte, mint aki pohárköszöntőt készül mondani. És tényleg. – A barátságra, a hűségre, és arra, hogy a kurvák ma este mindent kipréseljenek belőlünk! – kiáltotta. – Éljen, éljen! – kiáltottam én is. Összecsendítettük a csészéinket, és egy hajtásra kiittuk az italunkat. – Bocsássatok meg – mondtam Kennynek és Victornak –, de Dannynek még nem mondtam el mindent a Duke jövőjéről. – Ez persze hazugság volt. – Adjatok egy pár percet, hogy elmagyarázzam neki.

Victor és Kenny bólintott, én pedig sebtiben összefoglaltam a részleteket. Amikor már ott tartottam, hogy hol legyen a Duke irodája, Victor felé fordultam. – Van néhány ötletem – mondtam neki –, az első New Jersey, valahol a George Washington híd közelében. Fort Lee lenne a legjobb, esetleg Hackensack. Bármelyiket választod, ezeken a helyeken nagyon könnyen tudsz újoncokat toborozni. Először is ott vannak a kölykök ÉszakJerseyből, aztán azok, akik Manhattanben laknak, de tele van a tökük vele, hogy ott is melózzanak. A másik lehetőség, hogy te is beköltözöl Manhattanbe, de az kétélű fegyver. Mert ott ugyan milliószámra szaladgálnak a kölykök, akikből válogathatsz, viszont nehezebb is megőrizni az embereid hűségét. – A Stratton egyik titka az, hogy az egyetlen cég az egész környéken. Nézz csak körül ebben az éteremben! – mutattam körbe. – Mindenki, aki itt ül, Strattonita. Tehát amit itt látsz, Victor, az egy önfenntartó társadalom – nagy műgonddal kerültem a vallás kifejezést, pedig az lett volna az igazság –, ahol az emberek csak egyféle véleményt hallanak. Ha Manhattanben nyitsz irodát, akkor ha lejöttök ebédelni, egy csomó brókercég emberei ülnek körülöttetek. Lehet, hogy szerintetek ez mindegy, de higgyétek el nekem, nagyon fontos tud lenni, főleg akkor, ha éppen rossz a sajtótok, vagy esnek a részvényeitek. Akkor nagyon is tudnátok értékelni, hogy nem nyüzsög körülöttetek egy falka vészmadár, akik mindenféle rémhíreket sutyorognak az embereitek fülébe. Ez az én véleményem – persze a döntés a tiétek. Victor úgy biccentette meg azt a nehéz pandafejét, mint aki az érveket és ellenérveket méricskéli, én pedig magamban majd megszakadtam a röhögéstől. Tudtam, hogy Victor sose menne ki New Jersey-be, az egója ezt sem engedné meg neki. New Jersey nem éppen a vagyonáról és a sikereiről híres, és végképp nem arról, hogy ott volnának a nagypályások. Nem, Victor a Wall Streeten nyit irodát, annak is a legközepén, akár van értelme, akár nincs. Nekem aztán igazán így is jó, gondoltam, annál könnyebb lesz végezni vele, amikor eljön az ideje. Egyébként ugyanezt a szónoklatot intéztem a Biltmore és a Monroe Parker leendő uraihoz, akik eredetileg szintén Manhattanben gondolkoztak. Ezért történt aztán úgy, hogy a Monroe Parker New York állam északi részébe, a floridai székhelyű Biltmore pedig Boca Raton híres Maggot Mile-jára költözött (ezt a nevet a sajtó adta a környéknek, miután számos brókercég ide települt). Az agymosás volt a dolog lényege, ami két dologból áll. Először is ugyanazt ismételgetjük unos-untalan a figyelmes hallgatóságnak. Másodszor pedig gondoskodunk arról, hogy csak mi beszélhessünk hozzájuk. Így elkerüljük, hogy egymásnak ellentmondó nézetek ütközzenek össze. És persze nagyon is megkönnyíti a dolgot, ha olyasmit mondunk, amiről tudjuk, hogy a hallgatóságunk szívesen hallgatja: és a Stratton Oakmontnál ez volt a helyzet. Minden áldott nap kétszer kiálltam a brókerek elé, és elmondtam nekik, hogy ha jól figyelnek, és pontosan azt teszik, amit mondok, akkor minden álmuk valóra válhat, és addig is szépséges ifjú nők vetik magukat a lábaik elé. És ez így is történt. – Értem, mire akarsz kilyukadni – válaszolt végre Victor vagy tíz másodpercnyi csend után –, de azért azt hiszem, mégiscsak Manhattan mellett maradok. Ott annyi kölyök szaladgál, hogy pillanatok alatt találok közülük új embert, ha kell. – És fogadok, hogy Victor szuperlelkesítő motivációs értekezleteket tart majd – tette hozzá a Kockafej –, de olyat, hogy mindenki a lelkét is kidolgozza neki. És majd én is segítek. Mindig jegyzeteltem az értekezleteiden, majd átveszem az anyagot Victorral, hogy… Ó, atyám! Megint gyorsan kikapcsoltam, és csak néztem ezt az óriáspandát, megpróbáltam elképzelni, mi járhat abban a csavaros fejében. Ami azt illeti, volt esze, és tudta is, hogy mire használja. Három ével ezelőtt felbecsülhetetlen szolgálatot tett nekem… Épp akkor volt, hogy elhagytam Denise-t. Nadine még nem vonult be hivatalosan az

életembe, úgyhogy nem volt nő körülöttem, tehát elhatároztam, hogy beszerzek egy inast. Mégpedig buzi inast, mert ezt láttam a Dinasztiában, vagy az a Dallas volt? Mindegy, a lényeg, hogy buzi inasra fájt a fogam, egy sajátra, mert ha már egyszer ilyen gazdag vagyok, igazán megszolgáltam. Janet tehát útnak indult, hogy beszerezze, és természetesen, pillanatok alatt talált is egyet. A neve Patrick volt, Patrick, az Inas, és olyan meleg volt, hogy sistergett, ha ráköptek. Úgy tűnt, Patrick személyében megtaláltuk a megfelelő embert, bár egy kissé túlzottan is szeretett fülelni, de hát az időm nagy részét úgyse odahaza töltöttem, úgyhogy felőlem fülelhetett, amennyi jólesett neki. Amikor aztán bevonult a Hercegnő, és szinte azonnal átvette az uralmat a háztartás felett, észrevett néhány érdekességet; például azt, hogy Patrick, az Inas megrögzött alkoholista, és szédítő iramban váltogatja szexuális partnereit; legalábbis így mesélte a Hercegnőnek, miután kellőképpen benyugtatózta és/vagy leitta, továbbá a Jóisten tudja még, mi mindennel kezelte magát. Nem sokkal később be is ütött a krach. Patrick, az Inas elkövette azt a sajnálatos tévedést, hogy azt hitte, a Hercegnő nyilván velem és a szüleimmel tölti a Széderestét, így aztán hetedhét országra szóló buzi-dínomdánomot szervezett odahaza, huszonnégy barátját hívta meg, és épp egymás hegyén-hátán fetrengtek a hálószobámban anyaszült meztelenül, amikor a Hercegnő (aki akkoriban huszonhárom éves volt) hazaérkezett a felemelő látványra. Mindez az akkori legénylakásomban történt, egy felhőkarcoló harmincötödik emeletén: Victor innét, a hálószobaablakból lógatta ki Patrick inast, miután világossá vált, hogy kis barátaival egyetemben a bulizás mellett ötvenezer dollárnyi készpénzt is elemelt a zoknis fiókomból. Victor tehát hol kilógatta, hol ismét bevonta, hátha Patrick rááll, hogy visszaszolgáltassa, amit ellopott. Ez utóbbi elkerülhetetlen voltáról néhány balegyenes és jobbhorog is segített meggyőzni őt: eközben betört az orra meg egy-két bordája, továbbá elpattantak a hajszálerek mindkét szemében, szegénynek. Ezek után igazán az lett volna a legokosabb, ha visszaadja szépen, ami nem az övé, hát nem? Patrick azonban nem így gondolkozott, így aztán Dannyvel végigélvezhettük Victor képességeinek teljes bemutatóját. Danny odáig szóban nagy híve volt az erőszaknak – amikor azonban Victor bevitte az első balegyenest, amitől Patrick arca egy félkész hamburgerre kezdett hasonlítani, kirohant a vécébe, és hányt csillapíthatatlanul. Egy idő után Victor mintha kissé elszállt volna: ekkor következett az a szakasz, amikor kilógatta az inast az ablakon. Kedvesen megkértem, hogy legyen szíves visszahúzni onnét. Victor szemlátomást kedvetlenül ugyan, de engedelmeskedett. Amikor Danny zöld arccal és aggodalmas szívvel előbukkant a fürdőszobából, közöltem vele, hogy kihívtam a rendőrséget, akik mindjárt itt lesznek, hogy letartóztassák Patrick inast. Danny sehogy sem akarta megérteni, hogy tehettem ilyent, amikor én voltam a felbujtója a Patrick elleni gyilkossági kísérletnek, ezért kénytelen voltam afelől is biztosítani, hogy mindent szó szerint úgy mondtam el a rendőröknek, ahogyan történt. Merthogy pontosan ezt is tettem. A két rendőrt pedig azzal győztem meg végérvényesen intézkedésem helyes voltáról, hogy mindkettejüknek átnyújtottam fejenként ezer dollárt, mire ők bólintottak, hogy értik, lecsatolták a gumibotjukat az övükről, és nekiláttak, hogy ismét kiverjék a szart Patrickból. Eddig jutottam az emlékeimben, mikor megérkezett Massa, a kedvenc pincérem, hogy felvegye a rendelést. – Na, mit ajánl nekünk mára – kezdtem volna, de Massa azonnal közbevágott. – Ma milyen limóban jött? – kérdezte – Ferrari? Don Johnson? Tisztára Don Johnson! – mire hátul két pincérlány is felvisított. Ó, Don Johnson! Jaj, Don Johnson! Szívélyes mosollyal nyugtáztam japán csodálóim igyekezetét, hogy az eszembe idézzék a

Ferrari Testarossát, amit csakugyan azért vettem, mert Don Johnson is ilyet vezet a Miami Vice-ban, a kedvenc sorozatomban, tehát ahogy megkerestem az első milliómat, máris megvettem a kocsit, hogy beteljesítsem ezt a kamaszkori vágyamat. Azért mégiscsak meglepett, hogy nekik is Don Johnson jutott róla az eszükbe, ezért aztán kissé zavartan intettem a kezemmel, hogy váltsunk témát. – Na, és mi jót ajánl nekünk ma… – És James Bond ő is! – szakított félbe még egyszer Massa. – Aston Martin is van, mint James Bondnak! Csak neki minden volt kocsidban! Olaj meg szögek is! – mire a két pincérnő ismét felvisított. – Ó igen, James Bond! Kiss-kiss, bang-bang! Na, még csak ez hiányzott: Massa az életem egyik legnagyobb baklövését juttatta eszembe. Megvolt már vagy egy éve is: épp bekaszáltam húszmilliót egy új kibocsátáson, üldögéltem Dannyvel az irodában, lassan a Lude is bekopogtatott, bennem meg egyszer csak felbizsergett a feltartóztathatatlan költekezhetnék. Ripsz-ropsz fel is hívtam az autókereskedőmet, és vettem Dannynek egy Rolls Royce Corniche kabriót kétszázezerért, magamnak meg egy méregzöld Aston Martin Virage kupét, potom negyedmillióért. De valahogy mégsem volt az igazi, úgy éreztem, hogy még sokkal több pénzt kéne kidobnom az ablakon. Így aztán elfogadtam az autókereskedőm ajánlatát, hogy átalakíttatja nekem a kocsit igazi James Bond-autóvá, olajkilövővel, félrehúzható rendszámtábla mögé rejtett stroboszkóppal, és kilőhető szögkészlettel arra az esetre, ha üldözőbe vennének. De aknavetőm is lett, már csak egy fegyverkereskedőt kellett volna keresnem az aknákért. Mindenesetre az újonnan beépített extrák annyira leterhelték az akkumulátort, hogy onnantól kezdve a kocsi sosem működött rendesen, és akárhányszor csak beleültem, mindig a dührohamot hozta rám, úgyhogy manapság már csak ott állt a garázsban, soha ki nem hoztam onnét. – Köszönöm a bókot, Massa – hálálkodtam –, de az a helyzet, hogy éppen egy fontos megbeszélés közepén vagyunk, kedves barátom – mire Massa mélyen meghajolt, és hajlandónak bizonyult felvenni a rendelésünket. Aztán megint meghajolt, és távozott. – Hát akkor térjünk vissza az üzlethez – mondtam Victornak. – Nem tartom túlságosan megnyugtatónak, hogy Kenny anyja írja neked a csekkeket. Nem érdekel, hogy milyen közös üzleteitek vannak, de ez veszélyes ránk nézve, úgyhogy ne csináld. Inkább odaadom neked készpénzben a négyszázezret, de nem akarom, hogy a pénz Gladyshez kerüljön tőled. És mi van a te szüleiddel? Őket nem tudnád rábeszélni, hogy kitöltsék neked a csekket? – A szüleim nem ilyenek – felelte Victor, szokatlan alázattal a hangjában. – Egyszerű emberek, nincsenek szokva az ilyesmihez. Viszont kitalálhatok valamit, van néhány külföldi bankszámlám, főleg a Távol-Keleten. Danny és én titokban összenéztünk. Ez a kibaszott kínai még meg se nyitotta a cégét, de máris külföldi számlái vannak! Micsoda egy sértődött mániákus! Ha így folytatja, a fertő legmélyén végzi, mégpedig olyan bűnökkel, amiket az ember általában a meggazdagodás után követ el, nem előtte. – Hát abból is lehetnek bajok, másfélék, de azért mégiscsak bajok. Hadd gondolkozzak egykét napig a dolgon, hátha az eszembe jut valami. Talán valamelyik patkánylyukam segíthetne, csak nem személyesen, hanem egy harmadik félen keresztül. Na, mindegy, ne aggódj, majd csak kitalálok valamit. – Jó, rád bízom – bólintott Victor. – De ha szükséged lesz a külföldi számláimra, csak szólj, oké? Itt volt az ideje, hogy megássam a vermet. – Rendben, ha így alakul, majd szólok, bár nem nagyon hiszem, hogy erre sor kerülne. Valamiről viszont még beszélni szeretnék, mégpedig arról, hogy hogyan alakítsd a Duke pénzügyi mérlegét. Ennek két módja van, egy hosszú meg egy rövid. Most nem akarok

belemenni a részletekbe, de azért a lényeget elmagyarázom. Ha sokat akarsz keresni, akkor a hosszú távú módszert kell választanod. Ezalatt azt értem, hogy a Duke részvényeinek a többségét neked kell megtartanod: akkor a tetszésed szerint alakítod az árfolyamot, és annyit keresel, amennyit csak jónak látsz. Ha rövidtávra játszol, akkor pénzt vesztesz, amikor a részvényeid árfolyama felfelé megy. És azt tudnod kell, hogy az első évben nagy valószínűséggel felfelé megy az árfolyamod, vagyis veszteségre kell számíts, tehát tényleg hosszú távra kell berendezkedned, legalábbis ha tényleg sokat akarsz keresni. Ehhez persze nyilván kemény töke kell, hogy legyen az embernek, mert néha eléggé idegőrlő tud lenni, ráadásul a brókereid nem tudják mindig felvásárolni a részvényeidet, tehát a pénzed többnyire le van kötve részvénycsomagokban. – De amíg elég kemények a tökeid, és van annyi önbizalmad, amennyivel átláthatsz a dolgokon, akkor túléled a lassú szakaszt, és egyszer csak megindul a pénzáradat. Érted, amit magyarázok, Victor? Ez a stratégia nem a gyengéknek való, hanem az erőseknek, azoknak, akik képesek előre látni – vontam fel a szemöldökömet egész a homlokom közepéig, mintha azt akarnám kérdezni, hogy követi-e a mondanivalómat. Aztán odasandítottam a Kockafejre, vajon észrevette-e, hogy épp most adtam Victornak az elképzelhető legostobább tanácsot a Wall Street történelmében. Igazából ugyanis hosszú távon kereskedni katasztrófát okozhat. Ha részvényeid vannak a saját brókercégednél, azzal mindent kockára teszel. A Wall Streeten a készpénz a király, ha pedig a pénzedet lekötötted részvényekben, azzal sebezhetővé válsz. Egyébként ugyanaz a helyzet mindenütt: még egy vízvezeték szerelő is hibázik, ha az összes pénzén szerszámokat vesz, mert akkor üres zsebbel hogy fizeti ki a lakbért, a rezsit, a telefont, az alkalmazottait? Szerszámokkal? Nem, a készpénz a legfontosabb, bármivel foglalkozz is, de különösen ebben a mi bizniszünkben, ahol egyik pillanatról másikra értéktelenné válhat az egész árukészleted. A kérdés már csak az volt, hogy vajon a Kockafej és a Kínai észrevették-e, hogy arra vezetem rá őket, hogy Victort belehajszolja a túlduzzadt egója a hosszú távú kereskedésbe. Hiszen még az éles eszű Danny sem értette igazán a koncepcióm lényegét – bár az is lehet, hogy ő megértette, csak hát született hazárdjátékos lévén nem bírta kihagyni, hogy kockáztassa a céget azért az évi plusz néhány milliócskáért, ki tudja. Most viszont Danny jelenése következett, és ő nem is késlekedett. – Megmondom neked az igazat – csipogott bele a beszélgetésbe –, eleinte én is ideges voltam, hogy mire lesz jó nekem ez a sok részvény, de aztán… szóval… amikor beláttam, hogy ez mennyi pénzt hozhat a házhoz – kezdte rázogatni a fejét, mintha próbálná megerősíteni a sok baromságot, amit összehadovál – hát… hihetetlen. De kemény tököd kell, hogy legyen hozzá. – Hát igen – szólt közbe Kenny is, a pöcsfej, – vagyonokat kerestünk így. Ez a legjobb módszer, Vic. Hát ez tényleg röhejes, gondoltam. Hogy Kenny még évek után sem érti meg, hogyan működik a Stratton. Sosem kereskedtem hosszú távra, egyetlen egyszer sem! Kivéve természetesen azokat a napokat, amikor új kötvényeket dobtunk piacra, és ki kellett várnunk a megfelelő pillanatot, amelyben az árfolyam épp felszárnyalni készült. – Engem nem zavar, ha kockázatot kell vállalnom – jelentette ki Victor –, de hát épp ez különbözteti meg a férfiakat a fiúktól. Amíg tudom, hogy egy részvény ára felfelé megy, addig az utolsó filléremet is beleölöm. Kockázat nélkül nincs haszon, nincs igazam? – mosolygott megint a panda, és most annyira összeszűkítette a szemét, hogy szinte eltűnt. – Hát hiszen pontosan erről van szó, Vic – biccentettem helyeslően a kínai felé. – Ráadásul ha igazán nagy bajba kerülsz, én mindig ott leszek, és addig nem nyugszom, amíg újra lábra nem állítalak. Tekints rám úgy, mint az életbiztosításodra.

Újra koccintásra emeltük a poharunkat. Egy órával később vegyes érzelmekkel sétálgattam az irodámban. Idáig minden a tervek szerint haladt – de mi lesz velem? Mivé lesz a Wall Street farkasa? Lehet, hogy eljön az idő, amikor ez az egész kaland, ez az én őrült száguldozásom csak távoli emlék marad, egy izgalmas mese Chandler számára? Igen, egyszer majd elmesélem neki, hogy az apja igazi nagypályás volt a Wall Streeten, hogy övé volt a történelem valaha volt legnagyobb brókercége, és hogy ezek a kissrácok – akik Strattonitáknak hívták magukat – csak rohangásztak körbe Long Island utcáin, és szórták, szórták a pénzt, minél értelmetlenebbül, annál nagyobb lelkesedéssel. Igen, Channy, a Strattoniták felnéztek az édesapádra, Királynak szólították. És akkoriban, amikor megszülettél, az apád valóban király volt, ő és a mama úgy éltek, mint király és királyné, hódolat fogadta őket, bárhová mentek. Most azonban az édesapád már megváltozott. Hogy mivé is? Mi lenne, ha megmutatnám neked az újságkivágáokat? Azok sok mindent megmagyaráznának… vagy inkább mégse… Végül is, csupa hazugság az egész, minden, amit a papádról írtak, Channy, hazugság! Az újságok hazudnak, ezt már te is tudod, Channy, ugye? Csak menj, és kérdezd meg Suzanne nagyit, ő aztán megmondhatja! Vagy várj, nem is, vele most nem beszélhetsz, mert épp börtönben ül, pénzmosásért Patricia nénivel együtt. Hoppá! Hű, micsoda sötét előérzeteim lettek! Jézusom! Mély lélegzetet vettem, hogy elfelejtsek mindent. Épp, hogy betöltöttem a harmincegyet, és máris a múltamból éljek? Hát lehetséges ez egyáltalán? Lehet, hogy én se vagyok különb, mint azok a gyerekszínészek, akik aztán ocsmány felnőtté nőnek fel? Hogy is hívták azt a kis vöröst a Partridge-családból? Danny Puhapöcs, vagy mi? De hát nem jobb mégiscsak a múltból élni, mint hogy sose volt semmi? Erre nehéz lenne válaszolni, hiszen az éremnek két oldala is van. Mert ha egyszer hozzászoktál a jóhoz, akkor már nagyon nehezen bírod ki nélküle. Én kiválóan elvoltam a felséges moraj nélkül életem első huszonhat évében, de most… Most hogy legyek meg nélküle, ha egyszer az életem meghatározó részévé vált? Mély lélegzetet vettem, hogy megkeményítsem a szívemet. Most a kölykökkel kell foglalkoznom – a Strattonitákkal! Most csak ők számítanak! Van egy tervem, ahhoz kell tartanom magam: lassan eltűnök a képből, visszaosonok a színfalak mögé, megőrzöm a békét a brókercégek között, és a helyén tartom az Aljas Kínait. Ahogy közelebb értem Janet íróasztalához, észrevettem, hogy az arcán baljós kifejezés ül: a szeme tágabbra nyílt a szokásosnál, az ajkai leheletnyire szétnyíltak. A széke legszélén ült, de abban a pillanatban, ahogy a tekintetünk egymásba fúródott, felpattant, és elindult felém. Lehet, hogy kiszimatolt valamit az SEC és köztem folyó háborúról? – futott át az agyamon. De hát erről csak hárman tudunk, Danny, Ike, meg én – másrészt viszont a Wall Street fura hely, ahol a hírek nagyon gyorsan járnak. Van is egy régi Wall Street-mondás róla: a jó híreket gyorsan megkapod, a rosszakat azonnal. – Felhívott a Visual Image – szólalt meg, feszes ajkakkal. – Azt mondják, azonnal beszélniük kell magával. Nagyon fontos, hogy még ma délután visszahívja őket. – Ki a faszom az a Visual Image? Az életemben nem hallottam még róluk! – Dehogynem! Ők videóztak az esküvőjén, nem emlékszik? Ketten voltak, egy nő meg egy férfi. A nőnek szőke haja volt, a férfié barna. – Ja, ja, most már emlékszem – szakítottam félbe a fékezhetetlen memóriájú Janet szóáradatát: a végén még a nő harisnyanadrágjának a színét is felidézi itt nekem. – Nehogy teljes körű személyleírást adjon! Melyikük hívta, a férfi, vagy a nő? – A férfi. Elég idegesnek hangzott. Azt mondta, ha nem beszélhetnek néhány órán belül, baj

lehet. Baj? Miféle kibaszott baj? Ennek semmi értelme! Mi a fene bajról tudhat egy esküvői videós? Mi a fene történt az esküvőmön? Megfeszített aggyal próbáltam visszaemlékezni… Ami nem ment könnyen, ugyanis háromszáz legjobb barátomat (barátomat?) csődítettem le a Karibtengeri Anguilla szigetére, a világ egyik legelőkelőbb szállodájába, ahol mindent én fizettem mindenkinek, lett is vagy egymillió dollár a számla, végül pedig a szigetország elnöke személyesen tájékoztatott arról, hogy csak azért nem tartóztat le mindenkit kábítószer birtoklásáért, mert rengeteg munkát adtunk a szigetlakóknak. De biztosított arról is, hogy az összes vendég neve felkerült a listára, és ha bárki is még egyszer be merné tenni a lábát Anguillára, hát gondoskodjak róla, hogy egy szemernyi kábszer se legyen nála, különben… Na de ez három évvel ezelőtt történt! – Hívja fel nekem a pasast – utasítottam a titkárnőmet –, az irodámba kapcsolja. – Már el is indultam, csak úgy a vállam felett kérdeztem vissza. – Hogy is hívják a pasit? – Steve. Steve Burstein. Pár másodperc múlva meg is csörrent a telefon az íróasztalomon. Röptiben üdvözöltük egymást: Steve Burstein a Visual Image elnöke volt, egy kis családi vállalkozásé valahol Long Island déli partvidékén. – Hát izé… – kezdte rá Steve akadozó hangon. – Nem is tudom, hol kezdjem… Szóval… Maga és Nadine annyira rendes volt velem meg a feleségemmel! Úgy bántak velünk az esküvőjükön, mint vendégek lennénk! Ráadásul a legszebb esküvő volt, amit valaha láttam, és… – Idefigyeljen, Steve – szóltam közbe –, örülök, hogy jól érezték magukat az esküvőmön, de az a helyzet, hogy pillanatnyilag meglehetősen sok a dolgom, szóval, mi volna, ha szépen a tárgyra térne? – Rendben – felelte –, szóval járt itt nálam két FBI-ügynök, és kértek egy másolatot az esküvői videóról. Ennyi, nem több: és mégis, abban a pillanatban már tudtam, hogy az életem ettől fogva sosem lesz olyan, mint idáig volt.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

Kötéltánc Kilenc nappal az ominózus telefonbeszélgetés után Rao világhíres vendéglőjében ültem KeletHarlemben, heves vitában Richard Bo Dietl (barátok számára csak Bo) magándetektívvel. Bár az asztalt, ahol ültünk, nyolc személyre terítették, mi ketten már csak egy vendéget vártuk: Jim Barsini különleges FBI-ügynököt, történetesen Bo közeli barátját, és remélhetőleg hamarosan az enyémet is. A találkozót Bo szervezte meg. Barsini egy negyedóra múlva volt esedékes. Ebben a szent pillanatban épp Bo vitte a szót, én meg figyeltem. Pontosabban: Bo előadást tartott, én pedig figyeltem és közben pofákat vágtam. Az előadás témája az volt, hogy véletlenül kikottyantottam, hogy megpróbáltam lehallgatni az FBI-t, ami Bo szerint a legnagyobb baromság volt, amit életében hallott. – …ilyesmit normális ember egész egyszerűen nem csinál, Bo – mondta Bo, akinek megvolt az a fura szokása, hogy a barátait Bo néven szólította, amivel néha – különösen a Lude áldásos hatása alatt – nagyon össze tudott zavarni. Ma, hálistennek, voltam annyira épelméjű, hogy tudjak figyelni: józan voltam, akár egy bíró, ami hasznos lehet, ha az ember egy FBIügynökkel készül találkozni, méghozzá először; ráadásul egy olyan ügynökkel, akivel össze akar barátkozni, hogy aztán jól kifaggathassa. Mindenesetre ott lapult négy szem Lude is a zsebemben, kis híján lyukat égettek a ruhámba, egy másik zsebemből pedig nyolc szippantásnyi kokain susogott felém roppant csábítóan. De mindhiába – úgy határoztam, hogy erős maradok, legalábbis egészen addig, amíg Barsini ügynök el nem indul oda, ahová az FBI-ügynökök szoktak menni vacsora után. Gondolom, haza. Eredetileg azt terveztem, hogy valami könnyűt eszem, nehogy a későbbre előirányzott betépés előtt összezavarjam a gyomromat: de amikor megcsapta az orromat a pirított fokhagyma és a házilag készült paradicsomszósz illata, megrendültem ebben az elhatározásomban. – Idefigyelj, Bo! – folytatta Bo. – Az ilyen ügyeknél nem olyan nehéz információkat kiszedni az FBI-tól, mint hinnéd. Sőt, nekem már van is néhány infóm a számodra. De most jól figyelj: mielőtt bármit mondanék, tudomásul kell venned, hogy vannak bizonyos illemszabályok, amiket minden körülmények között el kell fogadnod, ha nem akarod, hogy felszeleteljék a seggedet. Az első ilyen szabály az, hogy nem plántálsz poloskát a kibaszott irodájukba – rázta meg hitetlenkedve a fejét: ezt gyakran meg kellett tennie az utóbbi tizenöt percben. – A másik meg az, hogy nem próbálod megvesztegetni a titkárnőiket, meg senki mást – rázta meg ismét a fejét –, és nem állítasz követőket az ügynökeikre, hogy mindenféle disznóságok után szimatoljanak a magánéletükben. – Most már nemcsak a fejét rázta, a szemeit is úgy forgatta, mint aki valami felfoghatatlan képtelenséget hallott, és nem akar hinni a fülének. Kibámultam az étterem ablakán, hogy elkerüljem Bo pillantását, elnéztem Kelet-Harlem esti nyüzsgését, és nem értettem, hogy a fészkes fenébe juthat valakinek az eszébe épp egy ilyen lepukkant környéken megnyitni New York legjobb olasz éttermét; de aztán eszembe jutott, hogy a Rao vagy száz éve nyílt meg, valamikor a XIX. század vége felé, és Harlem azóta sokat változott. Az pedig, hogy Bo meg én ott ülhettünk a nyolcszemélyes asztalnál, sokkal nagyobb szó volt, mint ahogy hangzik: itt öt évre előre kellett asztalt foglalni. Illetve, pontosabban: itt

lehetetlen volt asztalhoz jutni. A vendéglő mind a tizenkét asztala úgynevezett törzsasztal volt, vagyis véglegesen lefoglalta magának néhány válogatottan gazdag és befolyásos New York-i. Maga a vendéglő, kinézetre legalábbis, nem volt nagy szám. Ma este épp karácsonyi fények égtek, ami teljesen indokolatlan volt, mivel január 14-ét írtunk. Itt augusztusban is karácsonyi fények égtek: ez volt a Rao stílusa. Itt minden arra az időre emlékeztetett, amikor még minden sokkal egyszerűbb volt, az ételt amúgy családiasan szolgálták fel, és a sarokban egy ötvenes évekből származó wurlitzer ontotta magából az olasz slágereket. Esténként Frankie Pellegrino, az étterem tulajdonosa énekelt a vendégeknek, ezeknek a tiszteletreméltó férfiaknak, akik ott gyülekeztek a bárpult körül sűrű szivarfüstben, maffia-módra köszöntötték egymást, a nők meg az asztalok mellől vetették feléjük vágyteli pillantásaikat, mint régen, a szép időkben, bármikor voltak is azok. A férfiak pedig a mosdóba indulva meghajoltak a hölgyek felé, ahogy a régi szép időkben tették, bármikor voltak is azok. És minden este zsúfolásig megtelt a Rao, felerészt válogatott sportolókkal, mozisztárokkal, iparbárókkal, a másik felében meg nettó gengszterekkel. Az asztalunk Bo törzsasztala volt, nem az enyém: az ő emelkedőfélben lévő csillaga valóban rá is szolgált arra, hogy a vendéglő híres-nevezetes gazdái közé tartozzon. Pedig még csak negyvenéves volt: de máris afféle élő legenda lett belőle. Valaha, a nyolcvanas évek közepe táján még ő volt a New York-i rendőrség legsűrűbben kidekorált nyomozója, több, mint hétszáz esetet derített fel a város néhány legkeményebb körzetében, például itt, a Harlemben is. Azzal szerzett nevet magának, hogy olyan ügyeket is fel tudott deríteni, amibe mindenki másnak beletört a bicskája. Végül azzal hívta fel magára az egész ország figyelmét, hogy megoldotta Harlem legsötétebb bűnügyét: egy fehér apácát erőszakolt meg két, hirtelen pénzzavarba keveredett crack-junkie. Pedig első pillantásra nem is nézett ki olyan igazi kemény fickónak ez a Bo: kisfiúsan jóképű arc, ápolt szakáll, halványan már ritkuló barna haj egyenesen hátrafésülve kerek koponyáján. Nem is volt olyan magas: száznyolcvan körül, nagyjából száz kilót, ha nyomhatott – de a mellkasa domború és a nyaka vastag, akár egy gorilláé. Ezenfelül ő volt a város egyik legelegánsabb embere, ha csak tehette, kétezer dolláros selyemöltönyökben pompázott, hozzáillő fehér ingben, mandzsettával, kikeményített gallérral. A képet nehéz aranyóra és egy jégkocka-méretű gyémántot villogtató gyűrű egészítette ki. Sosem titkolta, hogy rendőri sikereinek jórészét a neveltetésének köszönheti. Queens Ozone Park nevű negyedében nőtt fel, ahol kétféle ember lakott: gengszter és rendőr. Ennek következtében volt alkalma elsajátítani a kötéltánc mesterségét: úgy egyensúlyozni, hogy kivívja vele a helyi maffiafőnökök tiszteletét, és ennek a tiszteletnek a segítségével megoldani olyan ügyeket, amiket a hagyományos módszerekkel képtelenség lett volna. Az évek során az a kép alakult ki róla, hogy tiszteletben tartja az informátorai jóhírét, és hogy a tőlük kapott értesüléseket egyedül arra használja fel, hogy megtisztítsa az utcákat a kisstílű bűnözőktől, akik mindennél és mindenkinél inkább piszkálták a csőrét. Barátai szerették és tisztelték, az ellenségei pedig gyűlölték és rettegtek tőle. De sose volt ínyére a bürokratikus szarozás, harmincöt éves korában tehát ott is hagyta a rendőrséget, és a hírneve (és főként: a kapcsolatai) segítségével megnyitotta Amerika egyik leggyorsabban gyarapodó és leghíresebb biztonsági irodáját. Így ismerkedtünk meg ki ketten is két évvel ezelőtt, amikor Bo cégét választottam, hogy gondoskodjék a Stratton Oakmont biztonságáról. Nem is egyszer kellett kihívnom, hogy szabadítson meg valami középszintű kis kezdőtől, akinek az a bolondos gondolata támadt, hogy akadályozni próbálja a Stratton ügyleteit. Hogy pontosan mit mondott Bo ezeknek az embereknek, nem tudom. Csak annyit tudtam, hogy elegendő egy telefon, és Bo már „össze is ül” ezekkel az illetőkkel, akikről innentől fogva soha többé nem hallok. (Kivéve egyetlen esetet, amikor valaki egy igen díszes virágcsokrot küldött

nekem.) A maffia felső vezetésében egyébként Bo közreműködésétől is függetlenül elterjedt az a nézet, hogy okosabb, ha nem próbálnak beleavatkozni a Stratton ügyeibe, inkább elküldik hozzám a fiatal farkasaikat, hadd tanulják ki nálam a szakmát, majd nagyjából egy év múlva, csendben, már-már úriember módjára távozzanak, és a nálam szerzett tudást a maffia saját cégeinél kamatoztassák. Az utóbbi két évben Bo a Stratton valamennyi biztonsági ügyében közreműködött – az is az ő feladata volt, hogy átvizsgálja azokat a cégeket, amelyeknek piacra dobtuk a részvényeit, hogy nincs-e valami zűrös ügyük, és tisztességgel vezetik-e a könyveiket. A Bo Dietl és Társai iroda, szemben a vetélytársak többségével, nem az Internetről gyűjtötte össze a bárki által megszerezhető információkat: nem, Bo emberei hajlandóak voltak bepiszkítani a tenyerüket, hogy felderítsenek mindent, ami csak felderíthető. Mi tagadás, nem éppen olcsón – de legalább értéket kaptál a pénzedért. Egy szó, mint száz: Bo Dietl volt a legjobb a maga területén. Én meg csak bámultam kifelé az ablakon. – Mi jár a fejedben, Bo? – hallottam meg Bo hangját. – Úgy bámulsz kifelé azon az ablakon, mintha az utcáról várnád a választ a kérdéseidre! Egy pillanatig hallgattam, haboztam, elmondjam-e neki, hogy azért kacérkodtam az FBI lehallgatásának gondolatával, mert jelentős sikereket értem el az SEC lehallgatásával; és hogy ez utóbbira, ha nem szándékosan is, de éppen ő vezetett rá, amikor összehozott a CIA egyik ügynökével, aki aztán Bo háta mögött eladta nekem a poloska-készletét. De aztán úgy döntöttem, nem jött még el az idő, hogy mindent megosszak vele. – Tudod, az a helyzet, hogy teljesen komolyan gondolom, hogy harcolni akarok – mondtam végül. – Semmi kedvem hanyatt vágódni és halottnak tettetni magam, csak mert néhány FBIügynök a nyomomban liheg, és mindenféle hülyeségeket kérdezget rólam. Ahhoz túl nagy a tét, és túl sokan keveredtek bele, hogy csak úgy lelépjek. Na, és ha ezzel megnyugtattalak, akkor volnál szíves előadni, amit megtudtál? Bo biccentett, de mielőtt megszólalt volna, felemelte a poharát, és úgy hajtotta le, mintha nem is whisky, hanem színtiszta víz volna benne. Aztán jólesően csettintett a nyelvével, és csak azután fogott bele a mondókájába. – Előételnek annyit, hogy a nyomozás még mindig a kezdeti szakaszában van. A főnyomozó egy Coleman nevű fickó, Gregory Coleman különleges ügynök. Ő az egyetlen az egész irodában, akit érdekel az ügy: a többiek szerint reménytelen. Ugyanez a helyzet az Államügyészség esetében is. Náluk egy Sean O’Shea nevű ember az ügyed felelőse, amennyire hallottam, rendes fickó, nem egy geciláda nyomozó. – Van továbbá egy ügyvéd, bizonyos Greg O’Connell, mellékesen a barátom, aki együtt dolgozott ezzel a Sean O’Shea nevűvel. Ő közvetített kettőnk között, és szerinte O’Shea egyáltalán nem érdeklődik az ügyed iránt. Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy arrafelé nem nagyon foglalkoznak tőzsdei ügyekkel. Inkább a szervezett bűnözés érdekli őket, merthogy Brooklyn is hozzájuk tartozik. Ebből a szempontból tehát mázlid van. De ez a Coleman nevű fickó, erről azt mondják, nagyon makacs. És hogy úgy beszél rólad, mint valami sztárról. Hogy nagy becsben tart téged, de nem olyanban, aminek örülnél. Mintha egy kissé túlságosan is rákattant volna az ügyedre. – Na, bazmeg, ennek aztán igazán örülök! – ráztam meg dühösen a fejemet. – Egy megszállott FBI-ügynök! És honnét kerül elő ilyen hirtelen? Miért pont most? Szerintem valami köze van az SEC lelépési ajánlatához. Azok a rohadékok ki akarnak babrálni velem! – Nyugi, Bo! Nem olyan szörnyű, mint ahogyan hangzik. És semmi köze az SEC ajánlatához. Egyszerűen arról van szó, hogy ez a Coleman meg akar téged fejteni. Hála a

sajtónak elsősorban: ez a Wall Street farkasa-duma tisztára megszédítette – most Bo rázta a fejét. – Ezek a sztorik a kurvákról meg a drogokról meg a költekezésről! Sok ez egy kezdő FBIügynöknek, aki évi negyven lepedőből él. És ez a Coleman még fiatal, a harmincas évei elején van, nagyjából egyidős veled. Úgyhogy gondold csak meg: ránéz az adóbevallásodra, és azt látja, hogy többet keresel egy óra alatt, mint ő egész évben. Aztán bekapcsolja a tévét, és mit lát? A feleségedet, ahogy ott riszál – borzongott össze Bo. – Na, a lényeg az, hogy most egy ideig lapulj meg, amennyire csak lehetséges. Vegyél ki egy kicsit hosszabb szabadságot, vagy mit tudom én, valamit, amiből az derülhet ki, hogy komolyan gondolkozol az SEC ajánlatán. Egyébként mikor jelentik be? – Nem tudom biztosan – feleltem. – Egy-két hét múlva, azt hiszem. – Rendben – bólintott Bo. – Nos, a jó hír az, hogy ez a Coleman a jelek szerint tisztességes fickó, nem olyan, mint az az ügynök, akivel ma este találkozunk, ez a Barsini, aki egy kész vadállat. Már úgy értem, ha Jim Barsini volna a nyomodban, akkor aztán tényleg bajban volnál. Két vagy három embert lőtt le, az egyiket úgy, hogy a nyavalyás már felemelte a kezét, hogy megadja magát. Tudod, az a szavajárása, hogy FBI – bumm! – fel a kezekkel! Érted, ugye, Bo? Atyaisten! – gondoltam. Tehát az egyetlen mentsváram ebben az ügyben egy viszketős tenyerű FBI-ügynök! – Szóval nem is olyan rossz a helyzet, Bo – vigasztalt Bo. – Ez a Coleman nem az a fajta fickó, aki leáll bizonyítékokat gyártani ellened, aztán nekiáll, hogy életfogytiglani börtönnel fenyegesse a Strattonitáidat, és a feleségedet sem fogja terrorizálni. Viszont… – Hogy érted, hogy terrorizálni a feleségemet? – szakítottam meg Bo további magyarázatait. – Hogy lenne pofája Nadine-t is belerángatni ebbe? Ő aztán végképp nem csinált semmit, legfeljebb egy kicsit sokat költekezett! – a puszta gondolat, hogy Nadine belekeveredhet valahogy az ügyembe, páni rémületbe kergetett. Bo most úgy beszélt hozzám, mint egy pszichiáter a betegéhez, aki épp a tizedik emeleti ablakban áll, azon tűnődve, ugorjon-e. – Na, jól van, nyugodj meg szépen, Bo. Coleman nem az a zaklatós típus. Én csak annyit mondtam, hogy nem teljesen szokatlan, ha egy rendőr a gyanúsított felesége után is szimatolgat egy kicsit, de ez nem érvényes a te esetedre, hiszen Nadine nincs belekeveredve az üzleteidbe, így van? – Persze, hogy nincs! – feleltem teljes meggyőződéssel, miközben azért magamban gyorsan végigszaladtam az üzleteimen, hogy igaz mondtam-e. Nagy bánatomra az lett a vizsgálódásom eredménye, hogy nem. – Na jó, az igazság az, hogy kötöttem néhány üzletet az ő neve alatt is, de semmi komolyabbat. Nincs semmi, amivel megvádolhatnák, hidd el nekem, Bo. De nem is hagynám, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Inkább bűnösnek vallom magam, és hagyom, hogy lecsukjanak húsz évre, mint hogy neki a haja szála görbüljön. – És minden igazi férfi ugyanezt csinálná – bólintott lassan, ünnepélyesen Bo. – Viszont én azt akartam mondani, hogy ezt ők is tudják, és esetleg épp itt látják a gyenge pontodat. Csak most megint túlságosan előre szaladtunk. A nyomozás egyelőre még csak a kezdeti szakaszában jár, most még csak úgy halászgatnak jobba-balra, és ha szerencséd van, ez a Coleman addig halászgat, amíg a horgára nem akad valami egészen más… Mondjuk az egyik ügyed valamelyik mellékszála… És akkor már nem elsősorban te érdekled. Csak legyél óvatos, Bo, és akkor minden rendben lesz. – Abban biztos lehetsz, hogy óvatos leszek – feleltem. – Remek. Barsini mindjárt megérkezik, úgyhogy gyorsan vegyünk át néhány alapszabályt. Először is: egy szót se szólj az ügyedről. Ez nem egy olyan találkozó. Három barát összeül, hogy igyanak egyet, ennyi az egész. Egy szót se a nyomozásról, meg semmi ilyesmiről. Egyelőre elég, ha összehaverkodtok. Ne felejtsd el, nem akarjuk rávenni ezt a fickót, hogy

olyan adatokat adjon ki neked, amiket nem szabad kiadnia neked – rázta meg a fejét, mintegy aláhúzva a mondanivalóját. – A lényeg az, hogy ha ez a Coleman tényleg akar tőled valamit, az ellen Barsini se tehet semmit. Ha Coleman semmit sem tud felhozni ellened, és ráadásul egy fasz, akkor Barsini azt mondhatja neki, hogy hé, én ismerem ezt a fickót, nem olyan szörnyű, hát akkor miért nem hagysz neki békét? De ne felejtsd el, Bo, az aztán tényleg nem volna jó, ha azzal vádolnának, hogy meg akartál vesztegetni egy FBI-ügynököt! Mert akkor nagyon hosszú időre börtönbe kerülsz – húzta fel figyelmeztetően a szemöldökét. – Másfelől viszont, igenis van olyan információ, amiről Barsini nyugodtan beszélhet nekünk. Lehetnek dolgok, amikről Coleman azt akarhatja, hogy megtudd, és esetleg épp Barsini segíthet neki ebben, ki tudja? Nem kizárt, hogy Barsini meg te összebarátkoztok. Nem rossz fej, igaz, elég őrült, de hát melyikünk nem az? – Én aztán nem szeretek ítélkezni – mondtam. – Sőt, utálom azokat, akik szeretnek ítélkezni. Az olyanok a legrosszabbak, nem? – Dehogynem – somolygott a bajsza alatt Bo. – Gondoltam, hogy ezt fogod válaszolni. Hidd el nekem, nem hülyéskedek, amikor azt mondom, hogy Barsini egyáltalán nem az a tipikus FBI-ügynök. Régebben kommandós volt, azt hiszem, a tengerészgyalogságnál, nem tudom biztosan. Azt viszont mindenképpen tudnod kell róla, hogy szenvedélyes búvár, tehát van közös témátok. Talán meghívhatnád a jachtodra, főleg, ha kiderül, hogy ez a Coleman-história mégsem akkora ügy. Az sosem árt, ha van az embernek egy barátja az FBI-nál. Csak mosolyogtam, mindenképpen ellen kellett állnom a kísértésnek, hogy átvessem magam az asztalon, és egy cuppanós csókot nyomjak Bo ajkára. Lám, ilyen egy igazi harcos, azt sem tudom, mihez kezdenék nélküle. Mennyit is fizetek neki, a Stratton számlájáról, meg a magaméról? Évente több, mint félmilliót, ha nem többet – viszont megér minden pénzt, az egyszer szent igaz. – És mit tud rólam ez az ember? – kérdeztem. – Tudja, hogy nyomoznak ellenem? – Nem – csóválta a fejét Bo –, és én is csak nagyon keveset meséltem neki rólad. Csak annyit, hogy az ügyfelem vagy, és mellékesen a barátom. Egyébként mindkettő igaz, ezért is vagyok most itt, Bo, tiszta barátságból. – Nehogy azt hidd, hogy nem vagyok hálás érte – feleltem. – Sosem fogom neked elfelejteni. – Na, itt van – vágott közbe Bo, és az ablak felé intett, egy negyven körüli férfira, aki a vendéglőbe igyekezett. Száznyolcvan-valahány centi lehetett, kábé száz kilós, a haja katonásra nyírva, határozott arcvonásokkal, jeges kék szemekkel, és egy se széle, se hossza, hatalmas állkapoccsal. Mintha egy szélsőjobboldali milícia toborzóplakátjáról lépett volna le. – A Nagy Bo! – üdvözölte Bót ordítva a világ legvalószínűtlenebb FBI-ügynöke. – Haver! Mi a fasz van? És honnét a faszból szedted elő ezt a csehót? Te szent szar, Bo, esküszöm, legközelebb idejövök lőgyakorlatot tartani! – félredöntött fejjel, felhúzott szemöldökkel nézett körül, mintha ellenőrizni akarná a feltevéseit. – Na, jó, nem az én terepem. Én úgyis csak bankrablókra szoktam lövöldözni – ezt az utolsó mondatot már nekem címezte, egy barátságos mosoly kíséretében. – És fogadok, hogy te vagy Jordan. Hát, örülök, hogy találkoztunk, öcsém. Bo aszongya, van egy dögös hajód vagy mid, és hogy szeretsz búvárkodni. Na, itt a kezem! – nyújtotta felém a kezét, én megragadtam, és azonnal láttam, hogy legalább kétszer akkora, mint az enyém. Majd kiszakította a karomat a helyéből, aztán szabadon engedett. Leültünk. Legszívesebben azonnal a búvárkodással folytattam volna, de esélyem sem volt rá: Őrült különleges ügynök egy pillanatra sem állt meg a verbális ámokfutásban. – Én mondom nektek – fröcsögte, – ez a környék, ez aztán egy istenverte koszfészek – rázta meg undorodva a fejét, hátradőlt a székén, keresztbe rakta a lábait, hogy megláthassuk az övére csatolt revolvert. – Igaz, Bo – mondta Bo –, ezzel én sem tudnék vitatkozni. Tudod, hány pasast tettem

hűvösre, amikor ez volt a körzetem? El se hinnéd, hogy hányat. És a fele társaság állandóan ugyanazokból állt. Volt például egy disznó, az akkora volt, mint egy kibaszott gorilla, egyszer mögém került, és leütött egy kukatetővel, majdnem hidegre tett. Aztán elkapta a társamat, azt is leütötte. – És mi lett a pasassal? – kíváncsiskodtam. – Elkaptad? – Naná, hogy – felelte Bo, majdhogynem sértődötten. – Nem tett hidegre, csak egy kicsit lefektetett. De felkeltem, látom, hogy még mindig a társamat gyepálja, erre elvettem tőle azt a kukatetőt, és dolgoztam néhány percig a fején, de olyan kemény koponyája volt, mint egy kibaszott kókuszdió – borzongott össze az emlék hatására Bo. – Túlélte. – Ó, bazmeg, hát az már öreg hiba – vágta rá a szövetségi ügynök. – Puha vagy, Bo, az a te bajod. Én kiszedtem volna a pasi beleit, és felzabáltatom vele. Tudod, meg lehet azt csinálni anélkül, hogy egy csepp vér is érné a kezedet. Egy csuklómozdulat az egész. És egy ilyen cuppanós hangot hallasz – csücsörítette a száját, hogy megmutassa nekünk: valóban, olyan hang hallatszott, mint amikor kihúzzák a dugót az üvegből. Ebben a pillanatban felbukkant az asztalunknál a vendéglő tulajdonosa, Frank Pellegrino, más néven Frankie No – ugyanis mindig ezt a szócskát használta, ha asztalt akartak foglalni nála –, hogy bemutatkozzék Barsini ügynöknek. Frankie-n úgy állt a ruha, mintha most engedték volna szabadon a száraztisztítóból: halszálkacsíkos öltöny, díszzsebkendő, úgy elrendezve a zakózsebben, ahogyan csak Frankie tudta. Csak úgy áradt belőle a jól ápolt, edzett hatvanasok gazdagság-szaga: elég volt rápillantani, és a Rao minden vendége máris úgy érezte, mintha Frankie családi asztalához kapott volna ritka, értékes meghívást. – Lefogadom, hogy te vagy Jim Barsini – nyújtotta a kezét mosolyogva Frank Pellegrino. – Bo már sokat mesélt rólad. Isten hozott a Raóban, Jim! Barsini erre felpattant a székéből: most Frank karját próbálta kitépni a vállából. Élvezettel néztem, ahogy Frankie, a gondosan fésült hajától a talpáig belereszket. – Jesszus Mária, Bo! – fordult Frank az igazi Bo felé. – Ennek a pasasnak olyan a keze, akár a grizzlynek! Tudod, ki jutott róla az eszembe? – és ezzel Frank Pellegrino nekilátott, hogy elmesélje számtalan sztorijainak egyikét, a nyak nélküli férfiak világából. Én azonnal kikapcsoltam, hallgattam, mosolyogtam, amilyen gyakran csak tudtam, miközben magamban gyorsan átfutottam az előttem álló legfontosabb feladaton: kitalálni, hogyan vegyem rá Barsini ügynököt, hogy vegye rá Coleman ügynököt, hogy szálljon le rólam. A legegyszerűbb természetesen az volna, ha megvesztegetném Barsinit. Nem úgy nézett ki, mint aki majd kicsattan a morális skrupulusoktól, bár persze az sem kizárt, hogy ez a katonás külső éppenséggel megvesztegethetetlenséget takar, mintha tényleg a becsületébe gázolna, ha a puszta pénzért tenne meg valamit. De hát mennyit kereshet egy ilyen FBI-ügynök? Évi ötvenezret? Abból mennyit búvárkodhat? Hát, nem sokat. Márpedig a búvárkodás, az egy szenvedély, nehéz abbahagyni. Én meg bármit megadtam volna egy őrangyalért az FBI kötelékében. Erről jut eszembe, mennyit fizetnék Coleman ügynöknek, hogy egyszer s mindenkorra hagyja el a telefonszámomat? Egymilliót! Hogyne, szívesen! Kétmilliót? Persze! Kétmillió egész decens árnak hangzik a szövetségi vádeljárás és a lehetséges anyagi csőd ellentételezéséül. De hát kivel szórakozok én? Semmi értelme ilyesmiken gondolkodni! Épp ez a hely, a Rao szolgálhatna például arra, hogy hosszú távon sosem lehet megbízni a kormányban. Három vagy négy évtizede sincs, hogy a gengszterek azt csináltak, amit akartak: lefizették a rendőröket, lefizették a politikusokat, lefizették a bírókat, és, te jó Isten! Lefizették még az iskolai tanítókat is! Aztán jöttek a Kennedyk, gengszterek maguk is, akik a konkurenst látták a maffiában. Úgyhogy el is intéztek az egészet, úgy, ahogy volt, a jó és a rossz oldalával

egyetemben… De hát ma már ez történelem. – …hát így intéztük el a dolgokat akkoriban – fejezte be a történetét Frankie No. – Bár persze meg kell mondanom, hogy nem rabolta el ő a Főnököt, ó, nem, épp csak, hogy magánál tartotta egy kicsit. Erre mindnyájan, én magam is, aki pedig a történet java részét elmulasztottam, hisztérikus nevetésben törtünk ki. De hát a Raóban ki lehetett hagyni egy-egy történetet. Úgyis ugyanazt hallgathattad mindig, nap nap után.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A stafétabot George Campbell, az én nyelve sincs sofőröm szép finoman megállította a limuzint a Stratton Oakmont bejáratánál, majd hátrafordult, és kis híján kirepített az ülésemről, annyira meglepett. A némasági fogadalmát megszegve megszólalt! – És most mi lesz, Mr. Belfort? – kérdezte! Lám, lám, lám! – gondoltam. Eljött az idő, hogy ez az ördögfattya is megtörjön, és kinyissa a száját! A kérdése ugyan eléggé általánosra sikeredett, de valahogy mégiscsak fején találta vele a szöget: hiszen alig hét óra múlva, és délután négykor kiállok az iroda közepére, hogy érzékeny búcsút vegyek egy hadseregnyi aggódó Strattonitától, akik egytől egyig, akárcsak George, ugyanazt kérdezik maguktól. Hogy mit tartogat számukra a jövő anyagilag, és úgy egyáltalán. Hát igen, az elkövetkezendő hetekben mindnyájan ugyanazokat a kérdéseket darálgatják majd a fejükben: Mi lesz most, hogy Danny veszi át a stafétabotot? Meglesz-e fél év múlva is az íróasztalom? És ha igen: milyen lesz Danny alatt? Most majd az ő kis kedvenceinek virrad fel a napja, az ő Quaalude-pajtásaié? Minő sors vár azokra a brókerekre, akik inkább hallgattak Kenny szavára, mint Dannyére? Büntetést kapnak? Másodrendű állampolgárokká fokozzák le őket? Mi lesz a brókerek Disneylandjéből? Megmarad? Vagy lassacskán a Stratton is lecsúszik, és ugyanolyan mókuskerék-cég lesz, mint a többi? Úgy döntöttem, hogy George előtt elhallgatom ezeket a kérdéseket, mindössze annyit mondtam neki, hogy ne aggódjon, akármi legyen, róla nem feledkezem meg; hogy Janet és én a közelben nyitjuk majd meg az irodánkat, és Nadine meg én naponta ezer és ezer dologgal szalasztjuk majd ide-oda. – Csak várja ki, George – ecseteltem a jövőt egy ragyogó mosollyal –, egy szép napon majd maga vezeti a kocsit, amiben Nadine és én Chandler esküvőjére hajtunk! Hát nem gyönyörű? George csak bólogatott, mosolygott, széles mosolyra nyitotta a száját, elővillantva káprázatos aranyfogait. – Én nagyon szeretem a munkámat, Mr. Belfort – felelte alázatosan. – Maga a legjobb főnök, akit csak el lehet képzelni. És Mrs. Belfort is. Mindenki szereti magukat. Kár, hogy vissza kell vonulnia. Most már sosem lesz olyan, mint volt. Danny nem olyan, mint maga. Rosszul bánik az emberekkel. Szét fognak széledni. George mondandójának első fele annyira meglepett, hogy a másodikra szinte már oda sem tudtam figyelni. Ez tényleg szereti a munkáját? Tényleg szeret engem? Jó, hát ez nyilvánvalóan csak afféle szófordulat, na de mégis, azt mondta, szereti a munkáját, és tisztel engem, a főnökét. Pedig mi mindenen ment keresztül miattam: a kurvák… a drogok… az éjjeli körjáratok a Central Parkban a kocsiban sztriptíztáncosnőkkel… a készpénzzel telt tornazsákok, amiket Elliot Lavigne vitetett el vele… Másfelől viszont sosem voltam tiszteletlen vele: még a legsötétebb, legdekadensebb pillanataimban is vigyáztam, nehogy megsértsem valamivel. Persze, volt egy-két bizarr gondolatom vele kapcsolatban, de ezeket sosem osztottam meg senkivel, egyedül Nadine hallhatott róluk, de ő a feleségem, tehát kivételnek számít. És még ezeket is csak úgy tréfából gondoltam. Nincsenek előítéleteim. Egy zsidónak ne is legyenek, elvégre nincs még egy nép a

világon, akiket annyira üldöznének, mint éppen minket. Hirtelen azt éreztem, hogy szánom-bánom, amiért valaha is volt pofám kételkedni George hűségében. Pedig milyen egy rendes ember! Nyugodt, megbízható ember! Hát ki vagyok én, hogy mindenféléket gondoljak arról, amit mondanak az emberek, vagy éppen nem mondanak, ha úgy tartja kedvük? – Az az igazság, George – mondtam amennyi szeretettel csak tudtam –, hogy senki sem jósolhatja meg a jövőt, legalábbis én egész biztosan nem. Idővel úgyis kiderül. – De mégis, eszembe jut valami: amikor az első munkanapján kinyitotta nekem a limo ajtaját. Körberohanta a kocsit, és majdnem kiráncigált – reszkettem meg még az emlékre is –, maga meg nem értette, hogy miért nem hagyom. Pedig azért nem hagytam, hogy kinyissa nekem az ajtót, mert tiszteletlenségnek tartottam volna magával szemben, hogy csak üljek, mint akinek eltört a karja, vagy mit tudom én. Nem akartam ezzel megsérteni magát. – De hát, ha már egyszer ma van az utolsó napom – folytattam –, hát istenem, nem bánom, nyissa ki nekem azt az ajtót, maga lesz a kiköpött limo-sofőr, én leszek a kiköpött WASP-geci. Bekísérhet az irodába is. Ha szerencséje van, még elkapjuk Danny reggeli értekezletét. – … márpedig ebben a felmérésben több mint tízezren vettek részt – harsogta Danny hangja a mikrofonból. – Több mint tízezer férfi szexuális élete, öt éven át. Nem fogtok hinni a fületeknek, ha meghalljátok, mik derültek ki! – és ezzel sokat ígérően összecsücsörítette az ajkait, és közben még hintáztatta is egy kicsit a testét, mint akit egészen elborzasztanak ezek a hírek a férfiállat természetrajzáról. Atyaisten! – gondoltam. Még ki se tettem a lábamat, és ez már ámokfutásba kezdett. Néztem George arcát, de hiába kerestem rajta a mélységes döbbenet jeleit, inkább azt láttam az arcán, hogy jó, jó, de mi köze ennek a tőzsdéhez? – Ezt figyeljétek! – folytatta Danny, akin ezúttal szürke öltöny és valami lehetetlen szemüveg éktelenkedett. – A tanulmány szerint a felnőtt férfi összlakosság egytizede csontkemény buzeráns! – azzal leállt, körülnézett, hogy megszemlélje a szavai által keltett hatást. Na tessék, még egy vádirat! – gondoltam. Én is körülnéztem… Zavart arcokat láttam mindenütt, láthatóan mindenki kétségbeesetten igyekezett, hogy kitalálja, mire akar Danny kilyukadni. Néhányan megkíséreltek egy kis vihogást, de a nevetésig senki sem jutott el. Dannyt szemlátomást elkedvetlenítette az eredmény, illetve annak hiánya, tehát újra próbálkozott. – Ismétlem – ismételte az az ember, aki az SEC szerint még mindig a kisebbik rossz –, hogy a teljes népesség tíz százaléka seggbekúró! Tíz kibaszott százalék! Hát az kurva nagy szám! Baszott nagy! A teljes férfinépesség tíz összszázaléka hatalmas faszokat szop! Danny ámokfutásának végül a hallgatóság ámokfutása vetett véget, ekkorra ugyanis a Strattoniták sem bírtak magukkal, füttyögtek, éljeneztek: a terem össznépességének fele felpattant a székéből, hátul azonban, az asszisztensek fertályán ülve maradt mindenki, szőke hajkoronák hajoltak az asztalok fölé, és izgatottan sutyorogtak egymás fülébe. – Egy szót se értek – csóválta a fejét George. – Mi köze ennek a tőzsdéhez? És mit akar szegény melegektől? – Nem is tudom, George, talán ugyanazt, amit Hitler, találni egy közellenséget – próbáltam megválaszolni a kérdést, és még örülhettem, hogy a buzik helyett nem épp a négereket vette elő. – Na, mindegy, eleget hallgattuk ezt a baromságot. Mi lenne, ha visszajönne valamikor délután, úgy fél öt tájban, oké? George biccentett és kivonult, idegesebben, mint valaha, ebben biztos voltam. Én meg csak álltam, néztem ezt a reggeli népfelkelést, és sehogy sem értettem, miért van az, hogy Danny, bármiről legyen is szó, végül mindig a szexnél köt ki. Lehet, hogy mindenáron

meg akarja nevettetni a közönségét, de hát van ennek más módja is, ami azért közben hagyja átmenni az igazi üzenetet is. Az igazi üzenet mindig is az volt, hogy a Stratton Oakmont mindennek ellenére mégiscsak egy törvényes brókercég, amely pénzt gyárt az ügyfeleinek; és amikor mégsem gyárt, az csak azért van, mert holmi rövid távú részvényeladók gonosz összeesküvésének esett áldozatául, mert ezek a rövid távúak ott lábatlankodnak nemcsak a Stratton Oakmont, de valamennyi tisztességes cég útjában. De benne volt az üzenetben az ígéret is, hogy egy szép napon, a nem is olyan távoli jövőben mindez megváltozik, az igazi cégek valódi értéke napvilágra kerül, a tőzsde új arcot ölt, és a Stratton ügyfelei egy csapásra milliomosok lesznek. Elmagyaráztam én már Dannynek nem egyszer, nem kétszer, hogy az emberi lény (kivéve néhány gyógyíthatatlan szociopatát) alapvetően, valamiféle tudatalatti kényszer hatására a jóra törekszik. Igen, ez a ravaszul elrejtett üzenet ott volt minden egyes reggeli értekezletem szövegében, ezt magyaráztam a brókereimnek: hogy amikor mosolyogva telefonálnak, és közben kitépik az ügyfeleik szemgolyóját, akkor voltaképpen nem pusztán saját hedonista vágyaikat szolgálják, hogy vagyont és elismerést szerezzenek maguknak, hanem igenis jót tesznek, mert tudat alatt igazából éppen erre vágynak. Ezt nem szabad elhallgatni előlük, mert enélkül sosem lesznek képesek elérni azokat a célokat, amelyekről nem is álmodnák, hogy elérhetik őket. Danny ekkor hirtelen széttárta a karját, amivel sikerült csendre intenie a termet. – Na, oké, akkor térjünk át az igazán érdekes részre – szónokolt tovább. – Vagy inkább nem is érdekesnek nevezném, hanem aggasztónak. Ha tehát a férfiak tíz százaléka suttyomban homoszexuális, és ebben a teremben vagyunk ezren, mi következik ebből? Az, hogy lappang közöttünk száz homokos, akinek más vágya sincs, mint seggbekúrni mindnyájunkat, ahogy hátat fordítunk nekik! Valahány fej csak volt a teremben, mind gyanakodva megfordult a tengelye körül. Még a kis szőke asszisztensnőcskék is körbepillantottak… Karok nyúltak ki a szélrózsa minden irányába a végén egy-egy kinyújtott mutatóujjal. És elhangzottak az első nevek is. – Teskowitz homokos! – O’Reilly buzi! Állj fel, O’Reilly! – És Irv meg Scott. Igen, igen, Irv leszopta Scottot! És így tovább: kinyújtott mutatóujjak, nem is olyan alaptalan vádak – senki sem úszta meg szárazon. Csakhogy Danny ekkor ismét csendre intett mindenkit. – Na, idefigyeljetek – szólalt meg vádló hangon – tudom én mindnyájatokról, hogy kik vagytok valójában. Mármost két lehetőség áll előttünk, az egyszerű meg a bonyolult. Nézzétek, mindenki tudja, hogy Irv leszopta Scottot – de látta valaki, hogy Scott emiatt elvesztené az állását? Valahonnét a terem mélyéről most Scott hangja csipogott fel. – De hát nem is szopott le! Az úgy volt, hogy… – Elég, Scott! – harsant fel Danny hangja a mikrofonból. – Minél inkább tagadod, annál sárosabb leszel! Úgyhogy jobb, ha szépen abbahagyod! Csak a feleségedet meg a kölykeidet sajnálom, hogy szégyent hoztál rájuk – rázta meg a fejét undorodva Danny, és elfordult Scottól. – No, de nem is ez a lényeg – folytatta a Stratton újdonsült elnök-vezérigazgatója –, hanem az, hogy ez a szégyenletes tett nem annyira a szexről szól, hanem a hatalomról. Scott pedig bebizonyította, hogy igenis van hatalma, amennyiben sikerült rákényszerítenie egy beosztottját, hogy leszopja őt. Tehát az ügy nem is annyira szégyenletes, Scott pedig elnyerte a bűnbocsánatot. – Most pedig, hogy bebizonyítottam nektek, milyen toleráns vagyok bizonyos magatartási viselkedésformákkal szemben, azt kérdezem, van-e itt valaki, bárki, akinek van annyi vér a

pucájában, vagyis van olyan tisztességes és becsületes, hogy kiáll ide mindenki elé, és felfedi magát? Válaszul, mintegy a semmi legmélyéről egy vékonyka hangocska szólalt meg, egy vékonyka Strattonitáé. – Igen. Én meleg vagyok és büszke! – nyilvánította ki, és a terem egyszeriben felbolydult. Először csak sziszegések és fujjolások, aztán a kiáltások is jöttek. – Kibaszott homokos! Takarodj innét a picsába! – Kátrányba és tollba a faszszopót! – Vigyázz, ha meghív egy italra, még megerőszakol! Na jó, gondoltam, a jelek szerint ez a reggeli értekezlet hivatalosan is agyrémbe fulladt. És mit értünk el vele? Nem igazán találtam választ a kérdésre, legfeljebb annyit, hogy a Stratton Oakmont előtt sötét időszak áll – holnaptól kezdve. És miért lennék meglepve? Egy óra múlva már az asztalomnál ültem, és ezekkel a szavakkal vigasztaltam magam, miközben azt hallgattam, ahogy Mad Max valóságos ágyútüzet zúdít Danny fejére és az enyémre a kivásárlási szerződésem miatt, ami pedig nem is a miénk, hanem a könyvelőm, Dennis Gaito agyszüleménye volt. Dennis beceneve egyébként a Séf volt, mert szeretett főzőcskézni a mérlegfőkönyvvel. Az egyezség lényege az volt, hogy a Stratton tizenöt éven át havi egymillió dollárt fizet nekem, gyakorlatilag csak azért, hogy nem konkurálok vele. Tény, hogy ez az egyezség számos szemöldökráncolást okozott, mégsem volt törvénytelen, legalábbis a felszínen nem, sőt, valahogy még sikerült is rávennem a cég ügyvédjeit, hogy jóváhagyják – bár a józan ész azt sugallta, hogy az egyezmény, ha nem is illegális, de annyi biztos, hogy erősen bűzlik. Jelen pillanatban egy negyedik személy is ott ült az irodámban, nevezetesen Wigwam, bár ő idáig jóformán a száját se nyitotta ki. Ebben azonban nem volt semmi meglepő, végtére is Wigwam a kamaszkora java részét azzal töltötte, hogy átjárt hozzánk vacsorázni, úgyhogy tudhatta jól, mire képes Mad Max. – … nektek pedig, pöcsfejek, jól megszorongatják majd a tökeiteket – jósolta most éppen Mad Max. – Száznyolcvanmillió dolláros kivásárlás? Mintha egyenesen belehugyoznátok az SEC pofájába! Te kibaszott atyaúristen, mikor tanuljátok már meg végre? – Állj már le, fater! – vontam meg a vállam. – Nem olyan szörnyű ez, mint ahogy kinéz. Keserű pirula, tudom, de hát muszáj lenyelnem, és a száznyolcvanmillió az ostya, amivel beveszem. – Max – zendített rá Danny is, a kelleténél talán édeskésebben. – Te meg én még sokáig akarunk együtt dolgozni, hát akkor miért nem írjuk ezt az egészet a tapasztalatszerzés számlájára? Végül is a saját fiad kapja ezt a sok pénzt! Hát akkor mi a bajod? Mad Max sarkon pördült, letekintett Dannyre, aztán szívott egy minden elképzelhetőnél mélyebbet a cigarettájából, majd kifújt egy kecses kis füstkarikát, ezen pedig sikerült átjuttatnia egy vékony füstcsóvát – egyenesen Danny arcába. – Mondok én neked valamit, te Porush – szólalt meg végül a füstbe burkolt fejű Dannynek címezve a szavait. – Az, hogy a fiam holnap kilép innen, még nem jelenti azt, hogy mostantól fogva tisztelettel nézzek rád. A tiszteletet, fiacskám, ki kell érdemelni, és ha a ma reggeli beszédedre gondolok, hát lehet, hogy okosabb lenne sürgősen felkeresnem a legközelebbi munkaközvetítőt. Tudod, hány törvényt szegtél meg a kibaszott pofázásoddal? Mindjárt idetelefonál az a kövér tetű, Dominic Barbara, merthogy az a kissrác, akit kicikiztél, őt fogja felhívni, amiért így rászálltál. Most felém fordult, a továbbiakat nekem szánta.

– Te meg mi a hétszentséges nyavalyának csináltatsz olyan kivásárlási szerződést, amiben megígéred, hogy nem konkurálsz? Hogy a faszba konkurálhatnál bárkivel is, ha egyszer ki vagy tiltva az egész rohadt tőzsdéről? – szívta meg megint a cigarettáját. – Te meg az a tetves Gaito főztétek ki ezt az egész kibaszott paródiát, de ebben én nem vagyok hajlandó részt venni! – és ezzel sarkon fordult és az ajtó felé indult. – Csak két dolog, fater, mielőtt lelépnél – szóltam utána. – Na, és mi az? – morrant rám. – Először is, a cég ügyvédjei jóváhagyták az egyezséget. És csak azért száznyolcvanmillió, mert tizenöt évre előre meg kell tervezni az adókedvezmény miatt. A Stratton havi egymilliót fizet nekem, az tizenöt évre összesen száznyolcvanmillió. – Hagyjuk a fejszámolást, tudom, hogy jó vagy benne – legyintett. – És az adókedvezményről is tudok, képzeld, amennyire neked meg annak a Gaito nevű köcsögnek fogalmatok sincs, úgyhogy ne próbálj átrázni, nagyfiú. Egyéb? – Ja, igen, még annyi, hogy korábbra tennénk a mai vacsorát, Nadine szeretné, ha Chandler is ott lehetne, hogy találkozzatok vele – dőltem hátra a székemben, és vártam, hogy Chandler neve megteremtse a varázslatot: és valóban, Mad Max arca abban a pillanatban ellágyult, ahogy meghallotta egyetlen unokája nevét. – Nahát, micsoda meglepetés! – kiáltott fel mosolyogva, patinás angol akcentussal Sir Max. – Anyád odalesz a boldogságtól! Hát ez nagyszerű! Megyek is, felhívom, hadd örüljön! – és ezzel Sir Max széles mosollyal az arcán, pattogó léptekkel elhagyta a szobát. – Vannak bizonyos kulcsszavak, amikkel le lehet nyugtatni – mondtam Danny és a Wigwam felé fordulva. – És Chandler neve, úgy látszik, az első helyen van ezek között, úgyhogy jobb, ha megtanuljátok, ha nem akarjátok, hogy itt az irodában kapjon szívinfarktust. – Jó ember az apád – mondta Danny. – És nem akarok vele kapcsolatban semmi változást. Nekem ő olyan, mintha a saját apám lenne, azt mondja és azt teszi, ami csak jólesik neki, amíg úgy nem dönt, hogy nyugdíjba megy. Jóleső mosollyal nyugtáztam Danny hűségesküjét. – De van egy fontosabb problémánk is, mint az apád – folytatta Danny –, a Duke Securities. Victor még csak három napja nyitotta meg a boltját, de máris terjeszti a pletykát, hogy a Strattonnak vége, és hogy a Duke az új nagy szám. Még nem lopta el egyetlen brókerünket sem, de lefogadom, hogy ez lesz a következő húzása. Az a kövér disznó lusta hozzá, hogy maga képezze ki az embereit. – Neked mi a véleményed erről? – fordultam Wigwam felé. – Nem hinném, hogy Victor komoly fenyegetést jelentene – felelte Wigwam. – A Duke ahhoz kicsi, egyelőre nem nagyon van mit felkínálnia. Nincsenek saját üzletei, nincs említésre méltó tőkéje, nincs múltja. Szerintem Victor csak a száját jártatja, de azt se tudja, mit beszél. Én csak mosolyogtam: Wigwam már megint igazolta a feltevésemet, hogy háborús időkben nem ő a megfelelő consigliere, legalábbis Danny nem sok hasznát venné, ha bajba kerülne. – Ebben sajnos tévedsz, öcskös – mondtam kedvesen –, tudniillik pont fordítva van a dolog. Tudod, Victor nem hülye, és hamar rájön, hogy mi mindent tud felajánlani az embereinek. És a legnagyobb aduásza éppen a mérete, illetve az, hogy nincs is még mérete. Az igazság az, hogy éppenséggel a Stratton túl nagy ahhoz, hogy előre juss benne: túl sokan állnak az utadban. Tehát ha nem ismersz senkit a főnökségből, lehetsz bármilyen okos, mégse jutsz sehova, vagy csak nagyon lassan. – A Duke esetében azonban az a helyzet, hogy ha van egy kis eszed, besétálsz, és pillanatokon belül a csúcsra juthatsz. Ez az igazság. A kis cégeknek rengeteg előnyük van a nagy cégekkel szemben, és nemcsak a mi üzletünkben, de mindenütt. Másfelől viszont nekünk meg ott van a stabilitás és a múlt, amire visszatekinthetünk. Az embereink nyugodtak, mert

tudják, hogy fizetésnapon megkapják a fizetésüket, és tudják, hogy holnap is lesz munkájuk. Victor éppen ezt akarja aláásni, ezért terjeszt ilyen híreket – vontam meg a vállam. – Na, mindegy, erről majd a délutáni értekezleten fogok beszélni, és a továbbiakban aztán neked kell erről beszélni, Danny, ha sikerül valahogy leszoknod a homofób baromságaidról. Komoly kis propagandaháború elé nézünk, amit három hónap múlva rég letudunk, és Victor még mindig a sebeit nyalogatja – vigyorogtam magabiztosan. – Egyéb? – Néhány kisebb cég is gerilláskodik ellenünk – panaszkodott Wigwam a szokott, nyafogó hangján. – Megpróbálják elcsenni az üzleteinket, meg átcsábítgatni egy-két brókert. Majd abbahagyják. – Akkor hagyják abba, ha abbahagyatjátok velük – csaptam le rájuk. – Például, ha elhíresztelitek, hogy bepereltek minden volt Strattonitát, aki a brókereiteket csábítgatja. Az új stratégiánk: szívet szemért! – néztem Danny szemébe. – Kapott még valaki behívót a Nagy Esküdtszéktől? – Nincs, legalábbis én nem tudok senkiről – rázta meg a fejét Danny. – Legalábbis idáig csak te, én, meg Kenny. Sőt, azt hiszem, az igazgatóságban még csak nem is tud róla senki. – Rendben – mondtam percről percre csökkenő önbizalommal. – Egyelőre még bízhatunk benne, hogy csak próbálkoznak. Nemsokára megtudjuk. Bo majd kiderít valamit. Pár perc csend következett. – Apropó – szólalt meg végül Wigwam. – Steve Madden aláírta a kötelezvényét, és visszaadta a papírokat, úgyhogy emiatt már nem kell aggódni. – Látod, megmondtam, hogy Steve-nek a helyén van a feje – szúrta közbe Danny. Ellenálltam a kísértésnek, hogy Danny tudtára adjam, hogy Steve egyebet sem tesz, mint hogy őt leprázza, hogy képtelen lesz a Stratton irányítására, én pedig okosabban tenném, ha inkább őt segíteném meg a Steve Madden Shoes üzleteit, amelyek egyébként valóban egyre fényesebben mentek: havi – havi! – ötven százalékos növekedési ráta, amely változatlanul csak emelkedik. Operatív szempontból azonban már korántsem volt ennyire rózsás a helyzet: Steve túlságosan előreszaladt, a gyártás és szállítás jóval mögötte maradt a keresletnek, ezért egyre rosszabb lett a híre, hogy késik a szállításokkal, az áruházak meg dühöngenek. Steve addig unszolt, amíg el nem kezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy az új irodámat Queensben, Woodside-ban ütöm fel, a Steve Madden Shoes főhadiszállása mellett. Ha a közelben lennék, ő foglalkozhatna a kreatív projektekkel, az üzletet meg rám bízná. De erről nem beszéltem. – Sose mondtam, hogy Steve-nek nincs a helyén az esze – értem be inkább ennyivel. – Egyébként meg nálunk vannak a részvényei, így neki is egyszerűbb helyesen cselekedni. A pénz fura dolgokat húz ki az emberekből, Danny, csak várd ki, majd meglátod te is. Délután egykor kiszóltam Janetnek, hogy jöjjön be, beszélgetni akarok csak úgy. Az utóbbi napokat végigidegeskedte, és ma már láthatóan a sírás közelében járt. – Mi van magával? – kezdtem, mint apa a lányával. – Amikor annyi mindennek lehetne örülni! Persze, vannak még miért idegeskedni, de akkor is, miért nem veszi észre, hogy most kezdődik is valami, nem csak véget ér? Fiatalok vagyunk… Ráérünk. Lehet, hogy egy pár hónapra nyugton maradunk, de aztán kezdjük elölről az egészet – mosolyogtam rá. – Ráadásul most már nem is itt, hanem a házamban, ami sokkal jobb lesz, mert én már úgyis családtagnak tekintem magát. – Tudom. Csak… – próbálta visszanyelni a könnyeit. – Csak én itt voltam már a legelején is, és néztem, ahogy összehozza ezt itt, a semmiből. Tisztára, mint egy csoda! Én meg még sose éreztem, hogy… Hogy szeretnek, ezt akartad mondani? – gondoltam, de nem szólaltam meg. – …hogy amikor odavezetett az esküvőmön… tisztára, mint egy apa… én meg – és puff, Janet hisztérikus sírásban tört ki.

Jesszasz, gondoltam. Mit rontottam el már megint? Meg akartam vigasztalni, erre tessék, elsírja magát! Ide kell hívnom a Hercegnőt, az nagyon ért az ilyesmikhez. Esetleg ide rohanhatna és hazavihetné ezt a bőgőmasinát, de nem, az túl sokáig tartana. Maradt tehát az a megoldás, hogy odamegyek hozzá, átölelem, beszélek hozzá, lenyugtatom. – Semmi baj, sírjon csak nyugodtan, ha jólesik, engem nem zavar, de azért nézzen már egy kicsit előre is! A Stratton előbb vagy utóbb úgyis szétesik, a kérdés csak az, hogy mikor. Viszont mi most szállunk ki, úgyhogy mi ketten mindig a sikeres korszakot jelentjük majd. – Aztán, hogy még jobb kedvre derítsem, témát váltottam. – Nadine meg én ma este a szüleimmel vacsorázunk, ott lesz Channy is, és szeretném, ha maga is jönne, oké? Janet elmosolyodott, ahogy Chandler nevét meghallotta, én pedig azon rágódtam, miféle kor ez, hogy csak egy ilyen ártatlan kis csecsemő képes békét hozni egy-egy pillanatra. Tizenötödik perce mondtam a búcsúbeszédemet, amikor felderengett a fejemben, hogy tulajdonképpen a saját koporsómnál mondok nekrológot. Igaz, ennek is megvan a jó oldala, gondoltam, legalább végignézhetem, hogyan búcsúznak tőlem a szeretteim. És nézd csak, ahogy hallgatják, amit mondok, kapaszkodnak minden egyes szavamba! Mennyi elrévült arc, hány tettre kész tekintet, a rengeteg edzett felsőtest, ahogy előrehajol a székén! És az asszisztensnők villogó szeme a szőke hajkoronák közül, az étvágygerjesztő dekoltázsuk, és persze azok a hihetetlenül csábító combok! Talán sugallhatnék nekik a sorok között valamit, ami mélyen az agyukba ivódik – hogy mindegyikük égjen a vágytól életük minden egyes percében, hogy alaposan leszophasson férfiasságom utolsó cseppjéig. Atyaisten, hát miféle mocskos perverz alak vagyok én! Még most is, miközben a búcsúbeszédemet mondom, mik járnak a fejemben! Mozog a szám, hogy köszönetet mondjak a Strattonitáknak az elmúlt öt év hűségéért és csodálatáért, közben meg azon jár az eszem, hogy még egyszer, utoljára leszopassam az asszisztenslányokat. Mit árul el ez rólam? A gyengeségemet? Vagy csak a természetes vágyat? Mert hát minek a hatalom, ha nem használom arra, hogy nőt szerezzek magamnak? Tulajdonképpen a hatalmamnak ezt az aspektusát alig-alig élveztem csak ki, legalábbis sokkal kevésbé, mint például Danny. Lehet, ezt egyszer megbánom? Vagy épp ezzel cselekszem helyesen? Érett, felnőtt ember módjára? Úgy morajlottak a gondolatfoszlányok a fejemben, mint egy ötös erősségű tornádó, vegyülve az önvigasztalás bölcs szólamaival, mert ezek is csak úgy ömlöttek belőlem akaratlanul. Aztán ráébredtem, hogy most már nemcsak a szokásos kettős gondolkodáson kaptam rajta magamat: ez már hármas gondolkodás, ami azért mégiscsak bizarr. Ugyanis megszólalt a hármas vonalon is egy hang: egy belső monológ, amely a dekadens kettes gondolatcsoportot, miszerint helyes-e avagy helytelen asszisztensnőket molesztálni, ostorozta kegyetlenül. És végül ott volt az egyes csatorna, ebből folytak a szavak, megszakítás nélkül ömlöttek a moccanatlanul figyelő Strattoniták elé. Hogy honnét jöttek ezek a szavak? Lehet, hogy van valahol az agyam mélyén egy műszer, amit nem én irányítok. Vagy a rutin miatt. Végül is, tartottam elég értekezletet öt év alatt, naponta kettőt, azaz évi háromszáz munkanappal az annyi, mint… ezerötszáz munkanap, szorozva kettővel, háromezer! Jó, mondjuk ebből egy-kettőt Danny tartott meg, akkor csak mondjuk kétezer-hétszáz alkalommal szórtam a gyöngyöt eléjük – ahogyan most is, mialatt ezt magamban kiszámítottam. Éppen ott tartottam, hogy mi lesz a Stratton Oakmont sorsa, mert igenis lesz neki, sőt! Mert a Stratton Oakmont, az nemcsak egy személy, nem pusztán egy cég; sehogy sem álltam meg, muszáj volt ellopnom a demokrata, de azért rendes Franklin Delano Roosevelt (bár nemrég úgy értesültem, hogy a felesége leszbikus volt) egyik aranyköpését, hogy nincs mitől félni, csak a félelemtől magától.

Ezen a ponton muszáj volt még egyszer hangsúlyoznom, hogy Danny nagyon is képes lesz elvezetni a céget, pláne egy olyan éles eszű pasassal az oldalán, mint Wigwam. De ezeknek beszélhettem: csak néztek rám kerekre tágult szemekkel, ingó fejjel. Tehát muszáj volt átlépnem a józan ész és az őrület közti határmezsgyét. – Idefigyeljetek! – rivalltam rájuk. – Az, hogy ki vagyok tiltva a tőzsdéről, még nem jelenti, hogy nem adhatok tanácsot Dannynek. Sőt, nemcsak Danny kérhet tőlem legálisan tanácsot, de Andy Greene vagy Steve Sanders is, tehát a Biltmore és a Monroe Parker tulajdonosai is, vagy bárki, aki úgy érzi, hogy szüksége van rá. És hát bizonyára tudtok arról a hagyományunkról Dannyvel, hogy együtt reggelizünk és ebédelünk, és egyáltalán nem áll szándékunkban megtörni ezt a hagyományt csak azért, mert az SEC rám kényszerítette ezt az ostoba egyezséget, és amibe csak azért mentem bele, hogy biztosítsam a Stratton jövőjét – az elkövetkezendő száz évre! És ez végre meghozta a tapsvihart. Körbepillantottam a termen – hogy imádnak! Hogy imádják a Wall Street farkasát! – gyönyörködtem egészen addig, amíg el nem kaptam Mad Max tekintetét. Neki meg mintha a füléből gőzölgött volna elő a visszafojtott düh. Hát ennek meg mi baja lehet már megint? Nem látja, hogy mindenki más bevette a hantámat? Most miért nem engedi el magát és száll be az ünneplésbe? Igyekeztem erőt venni magamon, és nem levonni a túlságosan is kézenfekvő következtetést, hogy az apám azért nem képes úgy reagálni, mint a többiek, mert ő az egyetlen, aki törődik velem is valamennyire, és most kénytelen végignézni, ahogy a fia fejest ugrik az egyezség sziklazátonyáról a semmibe. Mad Max kedvéért tehát folytattam még egy kicsit. – Tudnotok kell azonban, hogy a tanács, amit adok, pusztán az tanács. Vagyis semmi sem kényszerít senkit, hogy meg is fogadja – amire válaszul Danny kiáltását hallottam a terem túlsó végéből: „Persze, JB, de ki lenne olyan hülye, hogy nem fogadja meg a tanácsodat?” És már megint a tapsvihar! Úgy terjedt szét a teremben, akár az Ebola-vírus: már talpon volt mindenki, és a sebzett Farkas learatta a délután harmadik vastapsát. Felemelt kézzel csendre intettem őket, amikor nagy gyönyörűségemre, elkaptam Carrie Chodosh pillantását, a Stratton maroknyi női brókereinek egyikéét – aki mellesleg a kedvenceim közé tartozott. Carrie a harmincas évei derekán járt, vagyis a Stratton mértékével őskövületnek számított – de még mindig volt rajta mit nézni. A Stratton egyik első brókere volt, akkor kopogtatott be hozzám, amikor épp tönkrement, mondhatni, lezuttyant arra a feszes kis fenekére. Háromhavi lakbérrel tartozott, a Mercedesét elvontatta a lízingcég: igen, Carrie is egyike volt azoknak a szép fiatal nőknek, akik elkövetik a szokásos szarvashibát, hogy nem a nekik megfelelő férfi mellett kötnek ki. Tíz évi házasság után a volt férje egy fillér gyerektartást se fizetett. Itt volt a megfelelő alkalom, hogy áttérjek a Duke Securities és a várható FBI-nyomozás témakörére. Az a legokosabb, ha már most megpendítem a témát, akkor legalább azt hiszik, hogy a Farkas előre látott mindent, tehát fel is készült a támadásra. – Figyeljetek ide! – folytattam – Nem akarok hazudni nektek: ennek az egyezségnek a megkötése életem egyik legnehezebb döntése volt. De tudtam, hogy a Stratton ezt is elviseli, a Stratton minden próbát kiáll. Mert mitől olyan különleges a Stratton? Mitől olyan megállíthatatlan? Hát attól, hogy a Stratton nem pusztán egy munkahely. Nem pusztán egy gyár, ami a haszonra törekszik. A Stratton egy eszme! És mivel egy eszme, legyőzhetetlen. Hiába próbálja megfojtani néhány ostoba kis nyomozó, akik két éven át itt fagyoskodtak a konferenciateremben, és költötték milliószámra az adófizetők dollárjait erre a boszorkányüldözésre, ami a legnagyobb volt a salemi boszorkányok históriája óta az amerikai történelemben! – Mi a Stratton lényege? Hát az, hogy itt nem számít, miféle családból jöttél, milyen iskolákba jártál, hogy mi áll rólad az iskolai évkönyvben: a lényeg az, hogy amikor első ízben belépsz

ebbe a terembe, azzal új életet kezdesz. Ahogy belépsz ezen az ajtón és hűséget fogadsz a cégnek, azzal be is kerültél a Strattoniták nagy családjába. Mély lélegzetet vettem, és Carrie irányába mutattam. – Azt hiszem, mindenki ismeri Carrie-t, ugye? Válaszul kiáltások, füttyögések hangzottak fel mindenünnen a teremből. – Köszönöm, köszönöm, Carrie nevében is! – emeltem fel a kezem mosolyogva. – Nos, ha valamelyikőtök esetleg nem tudná, Carrie egyike volt a Stratton első brókereinek az alapító nyolcak közül. Amikor Cariie-ről beszélünk, a mostani Carrie jelenik meg előttünk, a gyönyörű nő a vadonatúj Mercedesében, aki Long Island egyik legklasszabb lakásában lakik, háromezer dolláros Chanel-kosztümben és hatezer dolláros Dolce Gabbana-cuccokban jár, a téli szabadságát a Bahamákon tölti, a nyárit meg valamelyik Hamptonban, és a bankszámlájának se vége, se hossza – és pénz sincs rajta, hiszen a Strattonnál ez már így szokás. – És természetesen azzal is tisztában van mindenki, hogy Carrie az egyik legjobban fizetett női menedzser Long Islanden, a legjobb úton az évi másfélmillió felé! Még gyorsan elmeséltem nekik Carrie nehéz életét azokban az időkben, amikor megjelent a Strattonnál, mire a drága Carrie egy hangos „szeretlek, Jordan!” kiáltással válaszolt, erre az egész terem üdvrivalgásban tört ki, én pedig bezsebeltem a nap negyedik tapsviharát. Mély főhajtással megköszöntem a tapsot, hagytam, hogy vagy fél percig dübörögjön, aztán csendet kértem megint. Mikor az utolsó Strattonita is visszaült a székére, folytattam: – Értsétek meg, hogy Carrie ekkor már a falnak volt állítva: ráadásul még egy gyerekről is gondoskodnia kellett, miközben a számlák csak úgy özönlöttek mindenfelől. Tehát nem hibázhatott! Scott, a fia, mellesleg hihetetlen egy kölyök, hamarosan beiratkozik az ország egyik legjobb iskolájába, és hála az édesanyjának, neki nem kell majd a diákkölcsön visszafizetésével foglalkoznia egy életen át, hogy… – Ó, te jó Isten! Hát nem sírva fakadt Carrie is? Már megint! Ma már a második nő, aki elsírja magát miattam! Hol marad a Hercegnő? Carrie most már annyira sírt, hogy három titkárnő sietett köréje megvigasztalni: itt volt az ideje, hogy belefogjak a záró szakaszba, mielőtt könnyekbe fulladna az egész búcsúbeszédem. – Oké – mondtam –, szeretünk, Carrie, és nem akarunk sírni látni. – Már jól vagyok – emelte fel a kezét Carrie megnyugtatásul. – Köszönöm, semmi baj. Bocsánat. – Oké – feleltem, bár nem voltam benne biztos, hogy tényleg ez a megfelelő válasz egy síró női Strattonitának búcsúbeszéd idején. Létezik erre valamiféle etikett? – Na, lényegében azt akarom mondani, ha esetleg azt hinnétek, hogy már nincs is esélyetek arra, hogy előrejussatok a ranglétrán, mert a Stratton már túl nagy, és túl jó a vezetése ahhoz, hogy feljussatok a csúcsra, hát akkor vegyétek tudomásul, hogy sosem volt még ekkora igény új, friss erőkre a menedzsmentben, mint most! És ez, barátaim, tény! – Tény ugyanis, hogy most, amikor én elmegyek, Danny mellett űr tátong, amelyet ki kell töltenie valahogy! De honnét? Kívülről? Szedjen össze valakit a Wall Streetről? Egy fenét! A Stratton önmagából építkezik! Ahogy mindig is tette! Tehát, ha épp most estetek be az ajtón, vagy már néhány hónapja itt vagytok, és épp most tettétek le az alapvizsgát, vagy már itt vagytok egy éve, és már meg is szereztétek az első milliótokat – akárkik legyetek is, a mai nap a szerencsétek nagy napja! Mert ahogy a Stratton egyre csak növekszik, úgy jönnek majd a támadások is ellene, ahogy most az SEC próbálkozik. De mi túléljük mindegyiket. Ki tudja, lehet, hogy legközelebb az NASD jön ellenünk… vagy a szövetségi állam… vagy éppenséggel az Államügyészség. Ki tudhatja előre? De erre gyakorlatilag minden komolyabb cégnek fel kell készülnie a Wall Streeten. Nektek azonban tudnotok kell, hogy a végén a Stratton marad talpon, és hogy ezek a támadások újabb és újabb lehetőségeket hoznak nekünk. Lehet, hogy

legközelebb már Danny áll itt a helyemen, és ő adja tovább a stafétabotot valamelyikőtöknek. Megálltam, hogy legyen idejük megemészteni a szavaimat, aztán rátértem a zárszavakra. – Tehát jó szerencsét mindenkinek, és további sok sikert! Csak egy szívességet szeretnék kérni tőletek: azt, hogy kövessétek Dannyt, épp úgy, ahogyan engem követtetek. Fogadjatok neki ugyanolyan hűséget, mint amilyent nekem fogadtatok. Ettől a pillanattól fogva ugyanis Danny a főnök. Sok szerencsét, Danny, Isten áldjon! Tudom, hogy mire vagy képes – mutattam a mikrofonnal a kezemben Danny felé; és jutalmul életem legnagyobb tapsviharát hallgathattam végig. Végül, miután a tömeg valahogy elcsendesedett, megkaptam a búcsúajándékomat, egy hatalmas, egy méterszer három méteres táblát, rajta vörös betűkkel a felirattal: A világ legnagyszerűbb főnökének!, és a tábla mindkét oldalán kis kézírásos jegyzetek álltak, néhány dicsérő szó valamennyi Strattonitától, hálából, amiért megváltoztattam az életüket. Aztán visszamentem az irodámba, utoljára magamra zártam az ajtót, és hiába, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy vajon még öt év múlva is hálásak lesznek-e.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Igazi valódi

Hány ismétlést nézhet végig az ember anélkül, hogy végül pisztolycsövet dugjon a szájába, és meghúzza a ravaszt? Egy borús szerda reggelen, dacára annak, hogy már tizenegyre járt az idő, én még mindig az ágyban hevertem, néztem a tévét. Szóval ilyen a kényszernyugdíj, ez járt a fejemben. Hát nem egy népünnepély. Az elmúlt négy hétben rengeteget bámultam a tévét, túl sokat is, legalábbis az aggodalmas szívű Hercegnő szerint, és tisztára belezúgtam a sorozatokba. Szomorú, de így volt – igaz, ennek a nyomasztó helyzetnek is volt jó oldala, nevezetesen, hogy egyre több és több időt szentelhettem a lányomnak. Chandler épp mostanában kezdett el beszélni, félreérthetetlen bizonyítékkal szolgálva, hogy a gyanúm helyes volt, ez a gyerek tényleg zseni. Mindenáron igyekeztem rávenni magam, hogy ne a gyerek külsejével foglalkozzak, hiszen tudtam én jól, hogy akkor is tetszene, ha csúnya volna – de akárhogy néztem, azt kellett látnom, mindennek a tetejébe még gyönyörű is, napról napra jobban hasonlít az édesanyjához – én pedig napról napra jobban és jobban imádom. Ráadásul apás lány volt, nem múlhatott el nap anélkül, hogy legalább három-négy órát együtt ne töltenénk új szavakat tanítva egymásnak. Nagy, nemes érzések bimbóztak a lelkemben, amelyeknek a létezéséről eddig fogalmam sem volt. Tetszett vagy sem, fel kellett ismernem, hogy mindeddig nem szerettem senkit, legalábbis nem ennyire feltétel nélkül: még a szüleimet sem. Csak most, hogy Chandler itt volt, értettem meg, mit is jelent valójában az a szó, hogy szeretet. Most már értettem, hogyan tudtak a szüleim együtt lenni velem a szenvedésben, de a szó szoros értelmében, átérezve a kínjaimat, főként kamasz koromban, amikor mást sem tettem, csak megpróbáltam eltékozolni a képességeimet. Végre megértettem, honnét eredtek az anyám könnyei, hiszen tudtam, hogy én is épp úgy sírnék, mint akkor ő, ha a lányom az én nyomdokaimba találna tévedni. Önvád mardosott, amiért annyi fájdalmat okoztam a szüleimnek, akik épp olyan feltétel nélkül, odaadóan szerettek engem, mint én a lányomat. De bármennyire szerettem is, semmi sem homályosíthatta el azt, amit a Hercegnő kapcsán éreztem. Sőt, mostanában egész nap azon járt a fejem, hogyan és mikor juthatunk el oda, hogy feltétel nélkül megbízhassak benne, hogy ne őrködjek többé felette: talán ha születne még egy gyerekünk, vagy ha majd megöregszünk, és kikecmergünk abból az életkorból, amikor még a test diktál mindent. Talán akkor majd feltétel nélkül megbízom benne. Teltek-múltak a napok, én egyre inkább beleéltem magam abba, hogy a napjaim Chandler őrzésével telnek, ami az állandóság és a béke érzetével ajándékozott meg. Az agyam legmélyén persze ott motoszkált a félelem, hogy egy napon börtönben kerülhetek, elszakíthatnak tőlük, és tudtam, hogy ez a tompa aggodalom meg is marad, amíg Coleman ügynök be nem fejezi a vizsgálódását anélkül, hogy érdemleges eredményre jutott volna. Majd akkor megnyugszom. Addig is vártam, hogy Bo jelentkezzék a beszámolóval, hogy mit tudott meg Barsini ügynöktől – de egyelőre nem jelentkezett. És persze ott volt a Hercegnő is. Mostanában meglepően békés volt köztünk a viszony. Most, hogy több időm jutott magamra, eltitkolnom is könnyebb lett egyre jobban elmérgesedő

drogozásomat. Kialakítottam azt a szokást, hogy reggelente ötkor ébredek, két órával korábban, mint ő, így a reggeli Lude-jaimat békében nyelhetem le, és mielőtt felébred, végig is futok mind a négy fázison – a zsibbadáson, a dünnyögésen, a nyáladzáson és az ájuláson –, aztán sorozatokat bámulok a tévében, majd nagyjából egy órán át játszom Chandlerrel. Délben ebéd Dannyvel a Tenjinben az összesereglett Strattoniták szeme láttára. Tőzsdezárás után Danny és én ismét összeültünk, ezúttal azonban már a Lude volt a találkozó célja, semmi egyéb. Ekkor vált esedékessé a nap második beállása. Valamikor hét óra tájban – miután türelmesen kivártam, hogy a nyálcsorgatós fázisnak vége legyen – hazakeveredtem, és a Hercegnő és Chandler társaságában megvacsoráztam. Pedig esküdni mernék, hogy a Hercegnő nagyon is jól tudta, miben sántikálok, de úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit – de lehet, hogy csak hálás volt, amiért legalább nem az ő szeme láttára vészelem át a nyálcsorgatós fázist, ugyanis ezt a szakaszt a többinél is kevésbé szenvedhette. Ekkor meghallottam, hogy a felcsipog a telefon. – Felébredt már? – dördült rám Janet morózus hangja a kagylóból. – Tizenegy óra van, Janet, hogy a fenébe ne lennék ébren? – Itt még nem bukkant fel, akkor meg honnét tudhatnám? Hihetetlen! Most már a házamban volt a munkahelye, de még most sem volt hajlandó semmiféle tiszteletet mutatni irántam! Mintha ő meg a Hercegnő egész nap mással sem foglalkoznának, mint azzal, hogy engem bosszantsanak és a bolondját járassák velem. Ó, persze, közben azért nem győzték hangsúlyozni, hogy csak tréfából meg puszta szeretetből – de közben kezdtek egyre messzebbre és messzebbre menni. És tényleg, milyen alapon művelték ezt velem? De tényleg! Még most is, hogy eltiltottak mindennemű tőzsdei tevékenységtől, csak februárban négymillió dollárt kerestem, azóta pedig, bár még csak március 3. volt, már összehoztam újabb egymilliót, vagyis igazán nem mondhatták, hogy nem csinálok semmit, csak heverészek az ágyamon egész álló nap. És ezek ketten? Ők mit művelnek egész álló nap? Janet reggeltől estig Chandlerrel gügyög, vagy pletykálkodik Gwynne társaságában, Nadine pedig valamelyik rohadék lován ücsörög, vagy sétafikál a ház körül tetőtől talpig angol lovasamazonnak öltözve, miközben orrán-fülénszemén át folyik taknya-nyála, annyira allergiás azokra az átkozott lovakra. Ebben az egész házban mindössze egy ember ért meg engem, Chandler, és talán még Gwynne, aki mindmáig ágyba hozza a reggelimet, és előkeríti a Quaalude-ot, ha fájni talál a hátam. – Na, jó, jó, ébren vagyok, hagyja már abba a veszekedést! – mondtam Janetnek. – Épp a tőzsdei híreket nézem. – Jé, tényleg? – hitetlenkedett Janet, az örök szkeptikus – Én is. Mit mondanak? – Kussoljon már, Janet. Mi a faszt akar? – Alan telefonált, tudja, a patikus. Azt mondja, fontos. Ez az Alan nem volt más, mint az én fáradhatatlan Quaalude-dílerem – amúgy egy púp a hátamon. Ő ugyanis nem érte be azzal, hogy kapott ötven dollárt egy szem Quaalude ellentételezéseképpen, nem, vele barátkozni is kellett. Igen, ez a kövér disznó valóban az a típus volt, az egész szomszédság kedves drogdílere. Csakhogy tényleg ő árulta a legjobb Lude-ot az egész városban, ami viszonylag semmitmondó kifejezés a Quaalude világában, hiszen a legjobb anyag változatlanul azokból az országokból érkezett, ahol még legálisan gyártják a gyógyszergyárakban. Bizony, szomorú história ez. Mint a legtöbb orvosságalapú drog, valaha ez is legális volt az Egyesült Államokban, de a drog-ellenes hatóság, a DEA egy szép napon betiltotta, mert ráébredt, hogy ténylegesen mire használják a kedves páciensek. Mostanra már csak két ország maradt a világon, ahol gyógyszergyárban gyártják: Spanyolország és Németország; de itt is, ott is olyan szigorú ellenőrzés mellett, hogy képtelenség hozzáférni.

Nem csoda hát, ha a szívem olyan hevesen vert, akár a nyuszié, amikor felvettem a telefont, és meghallottam benne Alan hangját. – Nem fogod elhinni, Jordan, de találtam egy nyugdíjas patikust, akinek megmaradt húsz szem igazi Lemmonsa, egy széfben őrzi vagy tizenöt éve. Megpróbáltam már tőle megvenni nem is egyszer, de nem adta, most viszont kell a pénz a gyereke tandíjára, úgyhogy szemenként ötszázért hajlandó odaadni! Érdekel? – Persze, hogy érdekel! – rivalltam rá, alig bírtam megállni, hogy kibaszott pöcsfejnek ne nevezzem, amiért egyáltalán ilyet kérdez tőlem. Hát igen, van egyszer a Quaalude, aztán van a QUAALUDE! Mindegyik cég gyártmánya más és más, még ha csak leheletnyi eltérés is mutatkozik az összetételükben, és ami még fontosabb, a hatásfokukban. Senki sem jutott messzebbre a nemes művészetben, mint épp a Lemmons Gyógyszergyár, amely Lemmon 714 néven forgalmazta a maga készítményét, mely nemcsak bivalyerejének köszönhetően lett legendás, de annak a képességének is, hogy szopóbajnokot nevelt a legártatlanabb katolikus zárdanövendékből is. Combfeltáró, csak így becézték ezt a csodaszert a szakértők. – Persze, mind kell! – csaptam le a lehetőségre. – És mondd meg a bácsinak, hogy ha elad nekem negyvenet, akkor pirulánként egy ezrest kap tőlem, ha meg százat, akkor ezerötszázat! Az százötvenezer dollár, érted, Alan? – Atyaisten gondoltam, de gazdag a Farkas! Valódi Lemmon! A Palladint tartották az igazi Quaalude-nak, mert egy hót legitim gyárban készült Spanyolországban, de ha a Palladin az igazi, akkor a Lemmon az Igazi Valódi! – De hát csak húsz van neki – felelte Alan, a patikus. – Basszameg! Biztos, hogy csak annyi? Nem tettél félre magadnak néhányat merő véletlenségből? – Persze, hogy nem! – tiltakozott Alan. – A barátomnak tartalak, és ilyesmit az ember nem csinál egy baráttal. Kibaszott lúzer, gondoltam, de nem éppen ezt válaszoltam. – Tökéletesen egyetértek veled, barátom – ezt mondtam. – Mikorra tudnál ideérni? – A pasas csak négyre jön. Öt óra tájban már ott tudok lenni nálad. De ne egyél addig! – Jaj, édes, drága patikusom, hát miért nézel hülyének? – méltatlankodtam, majd elbúcsúztam tőle, és végighemperegtem a tizenkétezer dolláros fehér selyem lepedőmön, mint egy kiskölyök, aki most nyert vásárlási utalványt a nagyáruházban. Aztán kióvakodtam a fürdőszobába, a gyógyszeres polcról levettem a Fleet Enema feliratú dobozt, a tartalmát felküldtem a fenekembe, de olyan erővel, hogy kis híján felkiáltottam a fájdalomtól – cserében viszont három perc sem kellett hozzá, és máris minden, ami a bélrendszerem alsó fertályában tanyázott, kiömlött onnét. Magamban biztos voltam benne, hogy ettől még nem fogok jobban betépni, mint amúgy, de azért csak folytattam az előkészületeket: ledugtam az ujjamat a torkomon, és kihánytam a reggeli utolsó morzsáit is. Nos, ezzel tehát megtettem mindent, amit a magamfajta tapasztalt férfiúnak meg kell tennie az adott körülmények között. Talán elébb kellett volna a torkomon lenyúlni és csak aztán a fenekembe, de hát a két akció között alaposan kezet mostam, úgyhogy ezt a kis ballépést igazán megbocsáthattam magamnak. Aztán felhívtam Dannyt, és felszólítottam, hogy kövesse a példámat: ő pedig természetesen engedelmeskedett. Délután ötkor Dannyvel a pincémben biliárdoztunk, türelmetlenül vártunk Alan, a patikus érkezésére. Danny már jó fél órája oda se figyelt a játékra, folyamatosan a Kínait szidta. – Fogadnék, hogy tőle van – ismételgette unos-untalan. – Ennyije senki másnak sincs. A Stratton új részvényeiről, az M. H. Meyersonról beszélt. Az volt a baj, hogy a Kennyvel kötött egyezség értelmében ezekből nagyobb tétel járt Victornak, természetesen azzal a szigorú paranccsal, hogy nem szabad eladnia őket, ám erre Victor, szintén természetesen,

fittyet se hányt, és eladta az összest, ahogy csak a kezébe került. A legbosszantóbb ebben az egészben az volt, hogy a NASDAQ természeténél fogva mindebből semmit sem lehetett bizonyítani, mindössze feltételezéseim lehettek. De hát nem volt nehéz kisakkozni a végeredményt: a Kínai baszik a fejünkre. – De hát mi ebben olyan meglepő? – kérdeztem némi cinizmussal a hangomban. – Ez a Kínai, ez egy sértődött mániákus, akkor is eladná, ha nem kapna értük semmit, csak azért, hogy bennünket bosszantson. Most legalább végre megérted, miért mondtam, hogy minden részvényből százat tarts meg tartaléknak. Ő már eladta mindenét, te pedig még mindig sértetlen maradtál. Danny sötét arccal bólogatott. – De azért ne aggódj, öcskös – mondtam mosolyogva. – Mennyit is adtál el neki abból a másik részvényből? – Kábé úgy egymilliót. – Remek, ha eljuttok a másfélmillióig, akkor leszámolok a Kínaival. Aztán… De nem jutottam a mondat végére, mert félbeszakított az ajtócsengő hangja. Danny és én megmerevedtünk, némán, tátott szájjal bámultunk egymásra. Pár pillanat múlva már hallottuk is, ahogy Alan, a patikus lekocog a lépcsőkön, benyit, és már kezdi is a baráti társalgást. – Hogy van a kicsi Chandler? – érdeklődött, mintha bármi köze lenne hozzá. Jesszuskám, gondoltam. Hát miért nem tud úgy viselkedni, mint más, rendes dílerek, akik az utcasarkon árulják a szert az iskoláskölyköknek? Miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy szeressék? – Köszönöm, remekül – feleltem, és add már ide azt a kibaszott Lemmont! – És Marsha? És a gyerekek? – Ó, hát Marsha, ahogy szokott – felelte elővillantva csillogó, vérbeli kokainistához illő fogait. – De a gyerekekkel, hálisten, semmi gond. Tudod, mindenképpen az a tervem, hogy nyitok egy számlát a kölyköknek – csacsogta megállíthatatlanul –, valami iskolai alapítványra gondolok, vagy ilyesmire. – Remek ötlet – bólogattam; add már ide, mit baszakodunk itt? – Szólj Danny titkárnőjének, ő majd elintézi, igaz, Dan? – Hát persze, hogy – válaszolta Danny összeszorított fogai közül szűrve a szót. Az ő arcán is ugyanaz a gondolat tükröződött: add ide a kibaszott szert, vagy baj lesz! Tizenöt perc kellett hozzá, hogy Alan végre ideadja nekünk, ami a miénk. Kivettem egy tablettát, hogy bevizsgáljam egy kicsit. Tökéletesen kerek volt, alig nagyobb, mint egy féldolláros, kábé olyan vastag, mint a savanyúcukor. Hófehér… Patyolattiszta… Fénylett, mint a Salamon töke, hogy egyből lásd rajta, hiába hasonlít a megszólalásig a Bayer-aszpirinra, valójában a két gyógyszer nem is különbözhetne jobban egymástól. Az egyik oldalára bevésték a nevét, hogy Lemmon 714, a másikon meg egy vonal a kör átmérőjének teljes hosszában, a szélén meg a belekarcolt cikkcakkok: eredetibb már nem is lehetett volna. – Ezek ám nagyon igaziak, Jordan – figyelmeztetett Alan, a patikus. – Egynél többet semmiképpen se vegyetek be, ez nem olyan, mint a Palladin, ez sokkal erősebb! Hát persze, hogy nem, eszünkbe se jutna ilyesmi, biztosítottam… És tíz perc múlva már útban is voltunk a Paradicsom felé, miután mindketten lenyeltünk egyet-egyet az Igazi Valódiból, és a biliárdszobából átköltöztünk az edzőterembe. Körülöttünk a padlótól a mennyezetig érő tükrök és mindenütt edzőgépek, annyi, hogy Arnold Schwarzenegger is megsüvegelte volna a látványt. Danny a futószalagra vetette magát, én beértem a mászógéppel, másztam, másztam, mintha csak Coleman ügynök lihegne a nyomomban. – Semmi sem indítja úgy be a Quaalude-mámort, mint egy jó kis edzés, mi? – kiáltottam oda Dannynek.

– Kurvára semmise! – helyeselt Danny. – Ez a metabolizmus miatt van, tudod. Minél gyorsabb, annál keményebb! De ez itt – emelte fel maga mellől a szakés csészéjét –, ez maga a kőkeménység! Egy csésze forró szaké a Lemmon igazi párja! Mintha benzint öntenél a tűzre! Magam is felkaptam a csészémet, odanyújtottam Danny felé, hogy koccintsunk, de túl messze volt egymástól a két edzőgép, nem értem el. – De legalább megpróbáltad – kuncogott Danny. – Már ezért is dicséretet érdemelnék – kuncogtam vissza, és a két kuncogó idióta felhajtotta a szakéját. Ekkor felpattant az ajtó, és ott állt ő, személyesen: Bay Ridge Hercegnője, tetőtől talpig citromzöld lovaglókosztümben. Előrelépett, támadópózba állt: a fejét oldalt döntötte, karjait keresztbe fonta a melle alatt, a bokáit összekulcsolta, még a hátát is begörbítette egy kicsit. Aztán gyanakvástól összeszűkült szemekkel megszólalt. – Hát ti meg mit műveltek itt? Úristen! Micsoda nem várt fejlemény! – Azt hittem, ma Hope-pal vagy – kezdtem óvatosan. – Hapci! – válaszolt az én becsvágyó díjugratónőm feladva még a támadó pózt is. – Az allergiám… egyre rosszabb, és… hapci! Le kellett mondanom Hope-ot. – Egészségedre, Hercegnő – udvariaskodott Danny. – Ha még egyszer Hercegnőnek hívsz, Danny, a fejedre öntöm a kibaszott szakédat! – köszönte meg a Hercegnő a jókívánságot; aztán megint nekem szentelte a figyelmét. – Gyere egy kicsit, beszédem van veled! – azzal sarkon fordult, elindult a pince másik vége felé, ahonnét nemrég kiköltöztettük a tornatermet, hogy helyette próbafülkét építsünk be az én becsvágyó kismamaruha-tervezőnőm számára. Dannyvel, mi mást tehettünk volna, engedelmesen elindultunk a nyomában. – Te már érzel valamit? – súgtam oda Dannynek. – Semmit – suttogta feleletül. – Nos – kezdte a Hercegnő. – Heather Gold azt mondja, szerinte Chandler épp most van a legmegfelelőbb korban, hogy elkezdjen lovagolni. Úgyhogy vennék neki egy pónit – biccentett, mintegy jóváhagyva az ötletét. – Most éppen van egy iszonyú édes, és ráadásul nem is drága! – Mennyi? – érdeklődtem, miközben leültem a Hercegnő mellé, hogy kitaláljam, hogyan fog lovagolni Chandler, amikor még járni is alig tud. – Csak hetvenezer – felelte mosolyogva a Hercegnő. – Egész olcsó, nem? Na jó, gondoltam, ha adsz pinát, miközben épp lejövök az Igazi Valódiról, akkor esetleg lehet róla szó, hogy megszavazom ezt a csekélységet. – Tényleg olcsónak tűnik – feleltem. – Csak azt nem értem, mi kerülhet ennyibe egy pónin – fűztem hozzá álszenten forgó szemekkel. – Légyszilégysziiii! – fogta rimánkodóra a Hercegnő. – Ha megveszed, én leszek a legjobb barátod! Ekkor Janet jelent meg az ajtóban, az arcán szokatlanul széles mosollyal. – Helló mindenkinek! – köszöntött mindenkit. – Mi folyik itt? – Nagyszerű, épp maga hiányzott – üdvözöltem, de hiába, nem vette észre az iróniát a szavaimban, tehát bejött, közénk telepedett, és egy pillanat alatt át is állt a Hercegnő táborába: máris azon csacsogtak, hogy milyen édes lesz majd a kis Chandler annak az aranyos póninak az ennivaló hátán, a cuki kis angol lovaglóruhácskájában, amelyet a Hercegnő személyesen varrat neki, Isten tudja, mennyiért. Én azonban megszimatoltam a lehetőséget, és odasúgtam a Hercegnőnek, hogy ha kijön velem a fürdőszobába, és megengedi, hogy a mosdónak döntsem, akkor boldogan elmegyek vele holnap abba az istállóba, hogy megvegyem a pónit, ahogy vége a délelőtti sorozatnak.

– Most? – suttogta vissza, mire igent bólintottam, és suttogva háromszor elismételtem, hogy légyszilégyszilégyszi, és erre a Hercegnő elmosolyodott, és beleegyezett. Felálltunk, elnézést kértünk, magukra hagytuk őket. A fürdőszobában aztán minden különösebb fanfár és népünnepély nélkül a mosdónak döntöttem, és se előjáték, se vazelin, egyenest belé hatoltam, amire feljajdult, majd néhány további tüsszögéssel és köhögéssel reagált. – Egészségedre, drágám! – kedveskedtem, de közben csak pumpáltam és pumpáltam, összesen kábé tizenkétszer, nagyon gyorsan, és úgy sültem el, akár a rakéta. Tokkal-vonóval az egész nem tartott tovább kilenc másodpercnél. – Ennyi? – nézett hátra a válla felett a Hercegnő. – Már meg is voltál? – Aha – feleltem, és összedörzsöltem az ujjvégeimet, de még mindig nem éreztem semmit. – Miért nem mész fel a szobádba beszélgetni egy kicsit a vibrátoroddal? – Miért akarsz lerázni? – érdeklődött a Hercegnő még mindig a mosdónak dőlve. – Tudom, hogy Danny meg te valami rosszban sántikáltok. Nyögd ki szépen, miben. – Semmiben, édesem, csak a szokásos üzleti megbeszélés. – Baszd meg magad! – dühödött fel a Hercegnő. – Hazudsz, tudom, hogy hazudsz! – azzal egyetlen gyors mozdulattal kilőtte magát a mosdóról, amivel engem a fürdőszoba túlsó végébe taszított, felrántotta a lovaglónadrágját, megint tüsszentett egyet, leellenőrizte magát a tükörben, megigazította a haját, félretolt az útjából, és kimasírozott a fürdőszobából. Tíz perc múlva Danny és én ismét egyedül voltunk a pincében, változatlanul józanon, akár a kőtömb. – Lehet, hogy már rég lejárt a szavatossága – ingattam súlyos kétségek közt hánykolódva a fejemet. – Mi lenne, ha bevennénk még egyet? Így is tettünk: és harminc perc elteltével továbbra sem történt semmi. Kibaszott szédülés se, semmi! – Te érted ezt a faszságot? – elégedetlenkedett Danny. – Ötszáz dollár egyetlen kibaszott tablettáért, közben meg semmi! Ez azért mégiscsak rablás! Add csak ide azt az üveget, hadd nézzem meg! Odaadtam neki. – 1981. december! – üvöltött fel – Már rég lejárt! – kicsavarta az üveg tetejét, kivett két pirulát. – Nyilván már semmi erejük. Vegyünk be még! Újabb harminc perc múltán a kétségbeesés legmélyén találtuk magunkat. Már a harmadik Lemmont nyakaltuk be fejenként, és még mindig semmi. Elégedetlenül morogva üldögéltünk, amikor megszólalt megint a telefon. – Mr. Belfort – hallottam ezúttal Gwynne hangját –, magát keresi valami Bú Díler, vagy ki. Bo Dietl, bocsánat. – Helló, Bo! – kaptam fel a telefont. – Mi újság? – Figyelj, azonnal beszélnünk kell – dörrent rám azonnal Bo. – De nem ezen a telefonon, menj ki egy fülkéhez, és hívj vissza. Van nálad toll, hogy felírd a számot? – Mi a fasz van? – akadékoskodtam. – Beszéltél Bar… – Nem ezen a telefonon, Bo! – makacskodott Bo. – De addig is, a válasz igen. És van némi infóm a számodra. Úgyhogy keríts egy tollat, egy-kettő! Egy perc sem kellett hozzá, és én már a Mercedesemben ültem, bár majd befagyott a seggem. A nagy sietségben még kabátot venni is elfelejtettem. Pedig odakint eléggé hűvösre fordult az idő, és tél lévén este hétkor már vaksötét volt. Elindítottam a kocsit, egyenest a kijáratnak, befordultam balra, a Pin Oak Road felé, ahol meglepően sok kocsi parkolt az utca mindkét oldalán. Valamelyik szomszédnál buli volt. Remek! Én épp kiadtam tízezret néhány használhatatlan tablettára, a szomszéd meg bulizik!

A Brookville Country Club telefonfülkéje felé tartottam. Alig volt pár száz méternyire a házunktól, úgyhogy néhány másodperc alatt odaértem. Megálltam a klub bejárata előtt, felszaladtam vagy féltucat téglalépcsőn a korinthuszi oszlopok sorfala között. A klubház épületében egy sor nyilvános telefon állt a falnál. Odaálltam az egyikhez, feltárcsáztam a számot, amit Bo adott, és már özönlöttek is a dermesztő hírek a fülembe. – Idefigyelj, Bo – kezdte Bo –, épp most hívott fel Barsini. Azt mondja, nagyon komolyan nyomoznak utánad pénzmosási ügyben. Ez a Coleman a jelek szerint azt gyanítja, hogy húszmillió dollárt csempésztél ki Svájcba. Van neki egy belső forrása, tőle szerzi az infóit. Barsini nem tudja pontosan, hogy mi a helyzet, valami olyasmit szedett ki belőle, hogy belekeveredtél valaki másnak az ügyébe, vagyis hogy nem is te lettél volna a nyomozás eredeti célpontja, csak aztán Coleman úgy intézte, hogy mégis te legyél. Az otthoni telefonodat valószínűleg lehallgatják, meg a nyaralódat is. Na, most rajtad a sor, Bo, mesélj, mi van? Mély lélegzetet vettem, megpróbáltam megnyugodni, és kitalálni, mi a fenét id mondjak Bónak… De mit is mondhatnék? Hogy többmillió dollárról van szó, és Patricia Mellor hamis bankszámlájáról, és hogy a saját anyósom saját kezűleg csempészte ki a pénzt? Vagy hogy Todd Garret hurokra került, mert Danny volt olyan ostoba, és beállva ült a volán mögé? De hát mi jó sülne ki belőle, ha mindezt elmondanám? Nem találtam semmit. – Nincs nekem egy fillérem sem Svájcban – csak ennyit tudtam kinyögni. – Ez az egész nyilvánvalóan valami félreértés. – Hogy mi van? – értetlenkedett Bo. – Mit mondtál? – Aszondam nindzsen bézzem zsvájcba – magyarázkodtam. – Mi a fasz van, beálltál, te hülye? – hallottam Bo dühtől eltorzult hangját. – Egy kurva szót se értek abból, amit karattyolsz! – aztán hirtelen megnyugodott, legalábbis a hangja sokkal összeszedettebben szólt. – Idefigyelj, Jordan, nehogy autóba ülj! Mondd meg, hogy hol vagy, odaküldöm érted Roccót. Hol vagy, öcsém? Szólaljál már meg! Ekkor azonban egy meleg, finom hullám zúdult át az agyamon: éreztem, ahogy testem minden egyes kis porcikáját édes szédülés bizseregteti meg. A telefonkagyló még mindig ott volt a kezemben, meg is akartam mondani Bónak, hogy igen, küldje csak értem Roccót, a Brookville Country Club elé – de már képtelen voltam mozgatni az ajkaimat. Mintha az agyam még küldte volna a jelzéseket, de már semmi sem tudta fogadni. Mintha megbénultam volna. És mégis, soha ilyen jól nem éreztem magam. Néztem a nyilvános telefon sima fémlapját, oldalt döntött fejjel lestem rajta a tükörképemet. Gyönyörködtem benne! Káprázatosan szép volt ebben a pillanatban a telefon, pedig épp távolodni kezdett tőlem… No, nézd csak, hát ez aztán igazán érdekes! Hová lesz a séta, telefon pajtás? Hű, basszameg! Én meg hanyatt zuhanok? Fekszem a hátamon, és bámulom a klub mennyezetét? Ezt a hungarocell szart, ami inkább irodához illene, nem pedig egy klubhoz? Kibaszott WASP geciládák, még erre is sajnálják a pénzt. Gondoltam. Vettem egy mély lélegzetet, végigtapogattam magamat, nem tört-e csontom. Úgy tűnt, idáig sértetlenül úsztam meg. Ezek a drága Igazi Valódiak, hogy megóvtak a bajtól! Kilencven percet kellett várni a hatásra, de akkor aztán megjött! A szédülős fázist át is ugrottam, egyenest a nyálcsorgatás virányaira érkeztem meg, sőt azt hiszem, felfedeztem egy teljesen új szakaszt, valahol a nyálcsorgatás és a teljes eszméletvesztés között félúton, a… na, hogy is hívják? Muszáj valami nevet adnom ennek a fázisnak, mielőtt jönne a teljes agyelborulás, és… és már itt is volt, most már az agyam sem küldött többé jelzéseket a vakvilágba, belátta, hogy a csontjaimnak és az izmaimnak aztán beszélhet. Ó, csodálatos! Az agyam működik, észlel, de a testem fütyül rá. Így jó, így a legjobb, de jó íííííííígy… Némi küzdelem árán sikerült oldalt fordulnom, meg is láttam a telefonkagylót, ahogy ott inog, és még mindig Bo hangja harsog belőle.

– Mondd már meg, hol vagy! Odaküldöm Roccót! – bár az sem kizárt, hogy csak az agyam tréfálkozott velem. Ó, basszameg! – gondoltam. Egyáltalán, mire lenne jó visszaküzdeni magam a telefonig? Beszélni már úgyse tudok! Ülhettem vagy öt perce a padlón, amikor hirtelen az eszembe ötlött, hogy Danny se lehet sokkal jobban nálam. Jesszusom! A Hercegnő kitér a hitéből, ha meglátja! Ráadásul azt se tudja, én hová tűntem! Na, ideje hazamenni. Száz méter sincs innentől a házig egyenes vonalon, azt csak sikerül letudnom baleset nélkül, nem? Vagy menjek inkább gyalog? Nem, ahhoz túl hideg van. Még fagyhalált szenvednék itt. Négykézlábra emelkedtem, megpróbáltam felállni, de mindhiába. Ahogy felemeltem a kezem a szőnyegről, máris összecsuklottam. Hát jó, akkor elmászunk a kocsiig, határoztam. Végül is, mi rossz van abban? Chandler is mászik, és mindenkinek tetszik, még neki is. Odaértem az ajtóhoz, térdre emelkedtem, elkaptam a kilincset. Kinyitottam az ajtót, kimásztam az utcára. Tíz lépcsőzuhanásnyira tőlem ott a kocsim – de hiába próbáltam lemászni a lépcsőn, most már az agyam is sztrájkba lépett, mintha csak meg akart volna óvni a várható következményektől. Rajtam azonban nem fogott ki: hasra feküdtem, a kezeimet magam alá szorítottam, és úgy gurultam le a lépcsőkön, egész a kocsimig; eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban, már szédítő sebességgel pörögve, és egyszercsak BUMM! Ó, a kurva anyját, ez fájt. De az Igazi Valódi ezúttal is megmentett a legrosszabbtól, úgyhogy fél perc múlva már a volán mögött ültem, valahogy az önindítót is megtaláltam, és a kormánykeréknek döntve fáradt fejemet, megindultam hazafelé. Olyan lehettem a kormánykerékre görnyedve és épp csak kipislogva a műszerfal mögül, mint azok a kékhajú nénik a sztrádán a belső sávban, hússzal. Kievickéltem a parkolóból óránként egymérföldes átlagsebességgel, magamban forrón imádkozva az Örökkévalóhoz, aki nyilvánvalóan kedves, segítőkész Isten, ahogy az imakönyvekben írják róla, mert a következő percben már odahaza ébredtem fel a házunk előtt, épen és sértetlenül. Győzelem! – köszöntem meg az Istennek, hogy ő az Isten, és utolsó erőim megfeszítésével bemásztam valahogy a konyhába, ahol is a Hercegnő arcával találtam magam szemközt. Atyaisten, na most lesz kapsz! Nagyon dühös? Nem, ezt így képtelenség megállapítani. Ekkor felismertem, hogy egyáltalán nem is dühös, hanem sír. A következő, amire emlékszem, az volt, hogy odatérdel mellém, és csókokkal áraszt el mindenütt, az arcomon, a fejem búbján, és közben beszélni próbál a könnyein keresztül. – Jaj, drágám, hálistennek, hogy hazaértél! Már azt hittem, elvesztettelek! Már… – itt elakadt, mint aki képtelen folytatni: de azért csak folytatta. – Úgy szeretlek! Azt hittem, karamboloztál. Bo telefonált, azt mondta, beszéltetek, és te közben elájultál! Erre lementem a pincébe, Danny meg ott mászkál körbe négykézláb, nekimegy a falnak… Gyere, állj fel, majd felsegítelek… – és valóban felsegített, odavezetett a konyhaasztalhoz, leültetett. Egy pillanat múlva már koppant is a fejem az asztalon. – Könyörgöm, hagyd már abba ezt! – könyörgött. – Ebbe bele fogsz halni! Nem akarlak elveszíteni! Legalább a lányodra gondolj, nézd, hogy szeret téged! Ha így folytatod, esküszöm, belehalsz. Felnéztem, megláttam Chandlert, ahogy rám mosolyog. – Szia papa! – gügyögte. – Szia, papa! Visszamosolyogtam rá, épp azt akartam kinyögni, hogy szeretlek, kicsim! – amikor két pár erős kar felemelt a székből és elindult velem felfelé a lépcsőn. – Azonnal le kell feküdnie, Mr. Belfort – hallottam Éjjeli Rocco hangját. – Aludja ki magát, és minden rendbejön! – Semmi baj, Mr. B. – tette hozzá Nappali Rocco is. – Mi majd szépen elintézünk mindent.

Ezek meg mi a nyavalyáról beszélnek? Szívesen rákérdeztem volna, de sehogy sem tudtam megszólalni. Egy perc múlva már egyedül feküdtem az ágyban, tetőtől talpig felöltözve, de takaróval még az arcomon is, a villanyokat pedig leoltották. Mély lélegzetet vettem, megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Fura, milyen kedves volt velem a Hercegnő, pedig ki kellett hívnia a testőröket, hogy felcipeljenek a lépcsőn, és egyáltalán, szörnyen viselkedtem. Mindegy, bazmeg, gondoltam. Ez a hálószoba elég kényelmes, úgyhogy a legjobb, amit tehetek, hogy kiélvezem, ami még a betépésből hátravan, itt, a kínai selymek között. Ekkor azonban kigyúltak a hálószoba fényei. Valaki lerántotta a fejemről a takarót, és azon kaptam magam, hogy egy zseblámpa elviselhetetlenül éles fényébe pislogok. – Mr. Belfort – szólalt meg egy ismeretlen hang. – Ébren van, uram? Uram? Ki a fene szólít uramnak? Ahogy hozzászokott a szemem a fényhez, már meg is láttam: egy rendőr, sőt nem is egy, rögtön kettő, számoltam össze. Az Old Brookville őrszoba állományából, teljes harci díszben, stukkerrel, bilinccsel, hétmérföldes gumibottal. Az egyikük egy nagydarab dagadt állat kókadt bajusszal, a másik egy pattanásos képű kis seggdugasz. Azonnal éreztem, ahogy sűrű, sötét felhő ereszkedik rám. Itt bizony valami nagyon nem stimmel. Az a kurva Coleman ügynök, hát ilyen gyorsan dolgozik? Még szinte el se kezdték a nyomozást, de már le is tartóztatnak? Hát mi történt az igazság malmaival, amelyek olyan megnyugtatóan lassan őrölnek? És miért pont a helyi rendőrökkel tartóztattat le Coleman ügynök? Ezekkel a robotzsarukkal, akik most léptek le a játékbolt polcairól? Vagy a pénzmosókkal így szokás elbánni? – Mr. Belfort – szólalt meg a rendőr –, vezetett autót? Húha! Hiába voltam beállva, akár a gerely, az agyam mégiscsak mozgásba lendült valahogy: vészjeleket sugárzott a beszédközpontomba, és intézkedett, hogy történjék végre valami. – Voggalmamzsincs mirőőől bezzzzééélll – közöltem. A válasz, úgy látszik, nem nyerte el a rendőrök maradéktalan tetszését, mert aztán már csak arra emlékszem, hogy visznek lefelé a csigalépcsőn, a hátamon összebilincselt kézzel. Épp a bejárati ajtónál jártunk, amikor a nagydarab zsaru végre megszólalt. – Az a helyzet, Mr. Belfort, hogy hét különböző autóbalesetet okozott, hatot ebből a Pin Oak Court előtt, a hetedik pedig egy szép frontális ütközés volt a Chicken Valley Roadon. A hölgy, aki a másik kocsit vezette, jelenleg úton van a kórház felé törött karral. Ön pedig le van tartóztatva, Mr. Belfort, ittas vezetés, gondatlan veszélyeztetés és cserbenhagyás tényállásával – mesélte, majd felolvasta nekem a jogaimat: amikor odaért, hogy mit tegyek, ha nem engedhetek meg magamnak ügyvédet, a társa vihogásban törtek ki. De mi a faszról dumálnak ezek? Egyetlen balesetet sem okoztam, nemhogy hetet! Isten meghallgatta forró imámat és megóvott a vészben! Ezek összekevernek valakivel! Vagy mi ez, valami skizofrénia? …amíg meg nem láttam az én kis Mercedesemet: ekkor azonban leesett az állam! A kocsi romokban hevert, az elejétől a stoplámpájáig: az anyósülés felőli oldalból, ahol most álltam, jóformán semmi sem maradt, a hátsó kerék szemérmesen befelé fordult; a kocsi eleje, akár a harmonika, hátul meg a földre lógott a lökhárító. Hirtelen elszédültem, a térdeim összecsuklottak – és következőnek azt láttam, hogy a földön fekszem megint, és bámulom a csillagos eget felettem. És hogy a két rendőr fölém hajol. – Mr. Belfort, jól van? – hallottam a nagydarab aggodalmas hangját. – Vagy rosszul van? Hívjunk segítséget? Hát, ha volnátok olyan kedvesek, faszszopók, és felkísérnétek a gyógyszeres szekrényemig,

ott találnék egy kis kokaint… Vagy még jobb lenne, ha lehoznátok, hogy egyenesbe hozhassam magam, vagy vihettek az őrszobára a karjaitokban, mint egy csecsemőt! De a józan eszem ennyire azért nem hagyott cserben. – Zvallaaami dévedézs lezzz – csak ennyit mondtam nekik. Hogy ez valami tévedés lesz. A két zsaru egymásra nézett, vállat vontak, szépen a hónom alá nyúltak, talpra segítettek, és megindultak velem a rendőrautó felé. Ekkor bukkant fel a Hercegnő, vijjogva, a lehető legkeményebb brooklyni kiejtéssel felfegyverkezve. – Hova a picsába viszik a férjemet? – érdeklődött. – Egész este itthon volt! Ha azonnal el nem engedik, tudják, hol dogoznak holnaptól? A játékboltban, meglátják! Visszafordultam, hogy végignézzek a Hercegnőn minkét oldalán egy-egy Roccóval. Megállt a két rendőr is, szinte földbe gyökerezett lábbal. – Mrs. Belfort – szólalt meg végre megint a nagydarab. – Tudjuk mink azt, ki a maga férjura, de hát van ám egy csomó tanúnk, aki mind látta, hogy ő ül a kocsijában. Úgyhogy inkább hívja fel az ügyvédjét neki, nyilván van belőle egy rakással – tanácsolta, és már mentünk is tovább a riadóautó felé. – Ne félj! – kiáltotta utánam a Hercegnő, miközben engem betuszkoltak a kocsiba – Bo azt mondja, ő majd mindent rendbe tesz! Szeretlek, drágám! És miközben a kocsi elindult, én másra sem tudtam gondolni, mint arra, mennyire szeretem a Hercegnőt – és hogy, lám, ő is mennyire szeret engem! Az jutott eszembe, ahogy sírt, mikor azt hitte, hogy elveszített; ahogy kiállt értem, miközben a rendőrök megbilincselve elvezettek. Talán most végre bizonyította, amit mindig is vártam tőle: talán mostantól egyszer és mindenkorra megnyugodhatok, mert tudom, hogy velem van jóban-rosszban egyaránt. Igen gondoltam, ez a Hercegnő, ez tényleg szeret engem. Pillanatok alatt az Old Brookville őrszobájára értünk, amely egyébként leginkább szerény magánlakásra emlékeztetett. Fehérre festett falak, zöld zsalugáteres ablakok, tiszta udvar, rendes ház, itt majd nyugodtan kialhatom a Quaalude mámorát, gondoltam. Odabent két cella volt, hamarosan ott is ültem az egyikükben, illetve pontosabban nem is ültem, feküdtem a padlón, a homlokomat a betonnak szorítva. Halványan rémlett, mi mindenen mentem keresztül, mielőtt eljutottam volna idáig: lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, sőt még egy videófelvétel is készült rólam, amelyen jól látszik, hogy kábítószeres befolyás alatt vagyok, de még mennyire, hogy jól. – Mr. Belfort – mondta a rendőrtiszt, akinek úgy lógott rá a pocakja az övvonalára, mint egy szalámi. – Kénytelenek vagyunk vizeletmintát venni öntől. Hirtelen felültem – csak most vettem észre, hogy időközben kijózanodtam. Még egyszer átszikrázott a fejemen az Igazi Valódi a maga teljes gyönyörűségében – de valójában már színjózan voltam. Mély lélegzetet vettem, úgy szólaltam meg. – Én nem tudom, mi a faszt képzelnek maguk, de azt igen, hogy ha nem telefonálhatok azonnal, azt nagyon meg fogják bánni. – Na, jó – egyezett bele végül a nyomorult, némi habozás után. – Úgy látom, bármitől zsongott is be ennyire, már elmúlt. Szívesen kiengedem a cellából bilincs nélkül is, ha megígéri, hogy nem próbál megszökni. Bólintottam. Kinyitotta a cellaajtót, odavezetett egy kis faasztalkához, azon állt a telefon. Az ügyvédem otthoni számát tárcsáztam – és ellenálltam a kísértésnek, hogy rákérdezzek, miért is tudom fejből az ügyvédem telefonszámát. Öt perccel később épp a poharukba vizeltem, miközben azon töprengtem, mi a jó istent értett az alatt Joe Fahmeghetti, az ügyvédem, hogy ne aggódjak akkor se, ha véletlenül pozitív volna

a vizeletmintám, mármint kábítószer-szempontból. Visszakísértek a cellámba, ültem a padlón, amikor megszólalt a rendőr. – Nos, Mr. Belfort, ha esetleg érdekli, az ön vizeletében kokain, metaqualon, benzodiazepin, amfetamin, MDMA, opiátok és marihuána nyomait találtuk. Egyedül hallucinogén anyagokét nem. Azokkal meg mi baja? Nem szereti? – Hadd mondjak magának valamit, Rendőrtiszt Úr – feleltem fagyos mosollyal. – Ami ezt a kibaszott vezetés-históriát illeti, hát nem azt kapta el, akit kellett volna, ami pedig a drogtesztet, hát kibaszottul nem érdekel. Fáj a hátam, és mindent az orvos írt fel, amit beszedtem. Úgyhogy szopjon le! Hitetlenkedve meredt rám, aztán az órájára pillantott, megrázta a fejét. – Az éjjeli bírósághoz már késő van, úgyhogy irány a központi gyűjtő, Nassau megyében. Gondolom, ott még nem járt, igazam van? Ellenálltam a kísértésnek, hogy még egy disznóságot vágjak a fejéhez, elfordultam tőle, behunytam a szemem. A központi gyűjtő rohadék egy hely, de most mit csináljak? Felnéztem a faliórára: tizenegy volt. Atyavilág, az egész éjszakát a sitten tölthetem! Ezt a pechet! Megint behunytam a szemem, megpróbáltam elaludni. Aztán meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Felkeltem, átbámultam a rácsokon – és bizarr látvány tárult a szemem elé. Odakint egy csíkos pizsamát viselő kopasz vénember bámult felém. – Maga Jordan Belfort? – kérdezte unott hangon. – Én, miért? – Stevens bíró vagyok. Egy barát barátja. Vegye úgy, hogy gondoskodtak magáról. Gondolom, nem ismeri el a terhére rótt cselekményt? – kacsintott felém. – De nem ám – feleltem lelkesen. – Rendben, úgy veszem, hogy ártatlannak vallja magát, bármi legyen is a vád maga ellen. Úgyhogy a saját felelősségére szabadon engedem. Majd hívja fel Joe-t, ő mondja meg, mikor lesz a tárgyalása – és ezzel egy mosoly kíséretében eltűnt az őrszobáról. Pár perc múlva Joe Fahmeghetti várt odakinn, az épület előtt. Még ezen a késő éjjeli órán is makulátlan öltöny feszült rajta, kifogástalan nyakkendővel, hibátlanul fésült, őszülő hajjal. Rámosolyogtam, de mielőtt bármit szóltam volna, felemelt ujjal intettem még egy kis türelemre. Aztán odafordultam a rendőrtiszt felé. – Uram! Legyen szíves! – Igen? – nézett fel az asztala mögül. Bemutattam neki, milyen magasra tudom nyújtani a középső ujjamat. – És tudja, mit csináljon a központi gyűjtőjével? Dugja fel magának! – és ezzel távoztunk. – Nagy szarban vagyok azzal a vizeletmintával – mondtam az ügyvédemnek, már a kocsiban hazafelé. – Pozitív vagyok gyakorlatilag mindenre. – Hát aztán? – vonta meg a vállát – Kit érdekel? Nem a kocsiban kaptak el, tehát nem tudják bizonyítani, hogy kábítószer hatása alatt vezettél. Ki mondhatja, hogy nem értél haza baj nélkül, és nem vettél be egy Quaalude-ot a hátadra, meg egy kis kokót, hogy jobb legyen? Az meg nem törvényellenes, hogy kábítószer van a szervezetedben, csak az, ha kábítószert birtokolsz. Le merném fogadni, hogy az egész ügy azon fog megbukni, hogy Nadine nem akarta beengedni a rendőröket a házba. Megúszod kártérítéssel, ráadásul csak az egyik balesetre van tanújuk, a többire nincs. Meg még nyilván fizetned kell valami fájdalomdíjat annak a nőnek, akinek eltörted a karját. Az egész kijön százezerből – vonta meg a vállát, mintha azt akarná mondani: bagatell! – És honnét szerezted azt a vén bolond bírót? Az életemet mentette meg! – Jobb, ha nem tudod – felelte az ügyvédem. – Maradjunk annyiban, hogy egy barát barátja. A kocsiút további része csendben telt. Ahogy odakanyarodtunk a házam elé, Joe mégiscsak

megszólalt. – A feleséged már ágyban van, eléggé kikészült, úgyhogy ne nagyon balhézz vele, ha lehet. Órákig csak sírt, de most már valamennyire megnyugodott. Bo rengeteget segített, itt töltötte a fél éjszakát, olyan negyedórája ment el. Bólintottam, hogy értem. – De egy valamit sose felejts el, Jordan – folytatta. – Egy törött kar még oké, de egy holttestet már senki nem tud összerakni. Érted, hogy mit akarok mondani? – Oké, Joe, de ennek már úgyis vége. Elegem volt ebből a szarságból, egy életre elegem. – Azzal kezet ráztunk, és ki-ki ment a dolgára. A Hercegnőt a hálószobában találtam az ágyban. Föléje hajoltam, megcsókoltam a homlokát, aztán gyorsan levetkőztem, és bebújtam mellé. Néztük a fehér selyem baldachint az ágy felett, meztelen testünk a vállunknál és a csípőnknél egymáshoz ért. Elkaptam a kezét, megszorítottam. – Semmire sem emlékszem, Nae – szólaltam meg végül, halkan, szelíden. – Filmszakadás. Azt hiszem… – Css! – vágott közbe. – Ne beszélj, drága! Csak feküdj. Pihenj szépen! – megmarkolta a kezemet, és csak feküdtünk csendben, úgy tűnt, egy örökkévalóságig. – Végeztem, Nae – szorítottam most én meg az ő kezét. – Esküszöm, végeztem, és ezt most halálosan komolyan gondolom. Ha ez nem Isten ujja volt, akkor nem tudom, mi lehet az. – Megint föléje hajoltam, hogy megcsókoljam a homlokát. – Csak a hátam ne fájna úgy! Beleőrülök, úgy fáj! Elviselhetetlenül! Ezért van minden! – Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak. – El akarok menni Floridába dr. Greenhez. Van egy klinikája, állítólag nagyon jó. De akármi történjék, megfogadtam, hogy a drogokkal egyszer s mindenkorra végeztem. Tudom, hogy ennek nagyon rossz vége lenne. A Hercegnő oldalt fordult, átölelt, és azt mondta, hogy szeret. Megcsókoltam a feje búbját, beszívtam az illatát. Mondtam neki, hogy én is szeretem, és hogy bocsánatot kérek a történtekért. És megígértem, hogy soha többé nem teszek ilyet. És nem is tettem. Csak még rosszabbat.

HUSZONHATODIK FEJEZET

A halottak nem pofáznak Két reggellel később telefonhívásra ébredtem: Kathy Green hívott, floridai ingatlanügynök, mellékesen dr. Barth Green, a világhírű idegsebész felesége. Korábban azzal bíztam meg, hogy találjon egy helyet a Hercegnőnek és nekem, amíg túlélem a négyhetes kúrát a Jackson Memorial kórházban. – Imádni fogják Indian Creeket – áradozott Kathy. – Ez az egyik legbékésebb környék egész Miamiban. Annyira nyugodt, annyira eseménytelen! Még saját rendőrségük is van, tudom, hogy Nadine és maga milyen sokat adnak a biztonságra, úgyhogy biztos ezt is imádni fogják! Nyugodt? Eseménytelen? Hát éppenséggel ezt akarom, nem? Négy röpke hét alatt egy ilyen helyen, mint ez az Indian Creek, nem sok kárt tehetek magamban. Itt aztán igazán el leszek zárva a kemény világtól, amivel az utóbbi időben körbevettem magam: itt nincs se Quaalude, se kokain, se crack, se fű, se Xanax, se Valium, se speed vagy morfium, és ami a legfőbb, nincs Gregory Coleman FBI-ügynök. – Rendben, Kathy – mondtam. – Mintha az orvos írta volna fel. Pláne, hogy ilyen békés. És milyen a ház? – A ház lélegzetelállító! Fehér mediterrán kúria piros cseréptetővel, a mólóhoz simán be tud állni egy nyolcvan láb hosszú hajó. Azt hiszem, ez nem elegendő a Nadine számára, de hát miért nem vesz egy másikat, amíg idelent van? Barth biztosan tudna benne segíteni! – szinte éreztem, ahogy mondatról mondatra erősebben árad, szinte süt a szavaiból a vaslogika. – És gyönyörű a hátsó kert is: olimpiai méretű medence, szauna, gázzal működő barbecue, és hat személyes jacuzzi kilátással az öbölre. Mint a Paradicsom! De a legszebb az egészben az ára: a tulaj hajlandó megválni tőle, a teljes berendezéssel együtt mindössze öt és félmillióért! Nevetséges ár! Na, álljunk csak meg egy pillanatra! Ki mondta, hogy meg akarom venni a házat? És minek vegyek jachtot, ha azt is rühellem, ami van? – Megmondom őszintén, Kathy – mondtam. – Most nem akarok házat venni, főleg nem Floridában nem. Hajlandó volna a tulaj kiadni egy hónapra? – Nem hinném – borult el Kathy hangja. Épp abban a pillanatban tűnt tova minden reménye a hatszázalékos közvetítői díjról a csodakék szeme elől. – Eladásra van meghirdetve. – Hmmm – mormogtam kétkedően. – Miért nem kérdezi meg, mit szólna százezer dollárhoz erre a hónapra? Április elsején beköltöztünk, a tulaj pedig ki: nem kétséges, hogy végigmorogta az egész utat az ötcsillagos szállodáig a South Beachen, ahol ki kell húznia ezt a hónapot. Ettől eltekintve Bolondok Napja tökéletes dátumnak tűnt a költözködésre, főleg miután megláttam, hogy Indian Creek valóban szinte az utolsó élőhelye a kihalással fenyegetett állatfajnak, a kékhajú WASPszörnynek, amely körülbelül annyira eleven, mint a tengeri uborka. Örömre adott okot viszont az a tény, hogy az autóbalesetem és a hátklinika között szakítottam magamnak időt, hogy elrepüljek Svájcba, és találkozzak Saurellel és a Mesterhamisítóval. Az úticélom tulajdonképpen az volt, hogy megtudjam, honnét értesült az FBI a svájci számláim létezéséről. Legnagyobb meglepetésemre azonban úgy tűnt, minden rendben: az amerikai kormány nem érdeklődött a svájci hatóságoknál, és Saurel is, a

Hamisítómester is azt bizonygatták, hogy ők tudnák meg legelőször, ha érdeklődnének. Indian Creek szigete mindössze tizenöt perces autóútra volt a hátklinikától. És kocsiban aztán igazán nem volt hiány: erről a Hercegnő gondoskodott, aki ideszállíttatott nekem egy vadonatúj Mercedest, magának pedig egy Range Rovert. Gwynne is velünk jött Miamiba, hogy gondoskodjék rólam, és neki is kellett kocsi, úgyhogy vettem neki egy új Lexust az egyik autókereskedőnél Miamiban. Természetesen Rocco is velünk kellett jöjjön, elvégre ő is családtagnak számít, hát nem? És neki is kellett egy kocsi, de Richard Bronson, a Biltmore egyik tulajdonosa megmentett az újabb autóvásárlással járó fejfájásoktól, és kölcsönadta a tárgyhónapra a piros Ferrari kabrióját, így aztán mindnyájunk sorsa megnyugtatóan rendeződött. Ennyi autóval a háztartásban már kifejezetten nevetségesnek tűnt az az ötletem, hogy a klinikára vezető út kedvéért mégiscsak kibérlek egy hatvan láb hosszú motoros jachtot. Heti húszezerbe fájt a négy bűzölgő dízelmotor, az ízlésesen berendezett kabin, ahová soha a lábamat be nem tettem, meg a parancsnoki híd ponyva nélkül, amelynek köszönhetően harmadfokú égési sebeket szereztem a hátamra és a nyakamra. További kiegészítő volt még a jachthoz az öreg, ősz szakállú kapitány, aki óránként öt csomós átlagsebességgel elnavigált a klinikára és vissza. E pillanatban épp a Partmenti Víziúton hajóztunk északnak, vagyis hazafelé a klinikáról Indian Creek szigetére. Szombat volt, nem sokkal déli tizenkét óra előtt, és már vagy egy órája szeltük a hullámokat. A parancsnoki hídon ültem, mellettem Gary Deluca, a Dollar Time egyik főnöke, a férfi, aki a megszólalásig hasonlított Grover Cleveland elnökhöz: kopasz volt ő is, széles, durva arcú, négyszögletes állkapcsú, és szőrös mindenütt, főleg a felsőtestén. Az ingünket levetettük, napfürdőztünk. Én már majdnem egy teljes hónapja józan voltam, ami magamhoz képest valóságos csodaszámba ment. Deluca már reggel is elkísért, amikor a klinika felé hajóztunk. Ezt az alkalmat használta ki, hogy négyszemközt maradhasson velem, úgyhogy a beszélgetésünk hamar átugrotta a szokásos kurvahíreket, és rátérhettünk a tárgyra, nevezetesen a Dollar Time aggasztó, sőt ahogy mindketten megállapíthattuk, reménytelen helyzetére. Csakhogy a Dollar Time bajait nem lehetett Delucára fogni: ő a bajok felfedezése után érkezett, épp azért, hogy elhárítsa a legrosszabbakat, és egy fél év után bebizonyította magáról, hogy első osztályú szakember a maga területén. Már sikerült is meggyőznöm, hogy költözzön New Yorkba és szálljon be a Steve Madden Shoes vezérkarába, ahol nagyon is szükség volt egy ilyesféle fickóra. Mindezt még reggel beszéltük meg, miközben dél felé hajóztunk. Most, orral északnak, egy jóval aggasztóbb dologról szólt a beszélgetés, mégpedig arról, hogy hogyan gondolkozik Gary Deluca a Dollar Time elnök-vezérigazgatója, Kaminsky felől; arról az emberről tehát, akinek Jean Jacques Saurel és a Mesterhamisító ismeretségét köszönhettem. – Hát, akárhonnan is nézzük – kezdte Deluca a napszemüvege mögül –, van benne valami fura, amit sehogy sem vagyok képes megfejteni. Mintha csupa olyan dolgokon járna az esze, amiknek semmi közük a Dollar Time dolgaihoz, mintha az csak a fedőtevékenysége volna, vagy mi. Ennek a pasasnak az ő korában bele kéne bolondulnia, hogy a cége mindjárt eltűnik a süllyesztőben, őt meg mintha nem is érdekelné az egész. A fél napját azzal tölti, hogy megpróbálja elmagyarázni nekem, hogyan akarja Svájcba csempészni a profitunkat, én meg a legszívesebben letépném azt az ocsmány parókát a fejéről, hátha attól megérti, hogy nincs is profitunk, hát mi a fenét akar Svájcba csempészni? – fakadt ki Gary. – Na, mindegy, a végén úgyis rájövök, hogy miben mesterkedik. Lassan bólintottam, éreztem, hogy az ösztönös gyanúm Kaminsky személyével és működésével kapcsolatban beigazolódott. Igen, a Farkasnak volt annyi esze, hogy ne engedje

ezt a parókás torzszülöttet a külföldi bankügyletei közelébe férkőzni. De azért száz százalékig még mindig nem lehettem biztos benne, hogy Kaminsky nem szimatolt-e ki mégis valamit, ezért megengedtem egy kis puhatolózást Deluca felé. – Tökéletesen egyetértek veled. Teljesen rákattant ezekre a svájci bankhistóriákra. Sőt, még engem is bele akart keverni. – Tartottam egy kis szünetet, mintha a memóriámat faggatnám. – Vagy egy éve lehetett. Be is ugrottam hozzá, hogy átnézzük a dolgokat, de nekem úgy tűnt, hogy több a baj vele, mint a haszon, úgyhogy kihagytam. Nem említette? – Nem, de azt tudom, hogy van odaát egy csomó ügyfele. Nem nagyon szeret beszélni róla, de egész nap a telefonon ül és Svájccal beszél. Mindig megnézem a telefonszámlát, és esküszöm, a fickó napjában vagy fél tucatszor hívja Svájcot – rázta meg elítélően a fejét Deluca. – Bármit csinál is, jobb, ha vigyázunk vele, mert ha lehallgatják a telefont, egy szép napon nyakig a szarban találhatja magát. Elhúztam a számat, vállat vontam, mintha csak azt akarnám mondani, az már az ő baja, nem a miénk – de igazából ha tényleg kapcsolatban áll Saurellel és a Mesterhamisítóval, az bizony könnyen az én bajom is lehet. – Csak kíváncsiságból – mondtam –, mi lenne, ha megnéznéd a telefonszámlát, hogy ugyanazokat a számokat hívja-e mindig? Ha igen, akkor hívd fel őket, hadd tudjuk meg, kivel beszél. Kíváncsi lennék, ki lehet az, oké? – Semmi gond. Ahogy hazaértünk, autóba vágom magam, átszaladok az irodába. – Ne hülyéskedj már, ott lesznek azok a számlák hétfőn is – mosolyogtam rá, hogy jelezzem, nem aggódom komolyan. – Viszont Elliot Lavigne már valószínűleg megérkezett, és mindenképpen azt akarom, hogy megismerkedjetek. Rengeteget fog segíteni a Steve Madden átszervezésében. – Nem zűrös egy kicsit az a pasas? – kérdezte Deluca. – Zűrös? Kicsit? Az a pasi megtestesült totálkáosz, Gary! De történetesen az egyik legjobb agy az egész cuccbizniszben, ha nem a legjobb. Csak akkor találkozz vele, amikor épp rendben van, amikor nem motyog, nem nyáladzik, nem szív és nem szúr, és nem szórakozik tízezer dolláros kurvákkal, akiket az asztalra ültet, hogy a pofájára szarjanak, miközben ő kiveri magának! Elliot Lavigne és én öt évvel ezelőtt találkoztunk először, amikor a Bahamákon voltam szabadságon Kenny Greene kellemes társaságában. Épp a Crystal Palace hotel és kaszinó medencéje mellett heverésztem, amikor megérkezik rohanvást Kenny azzal, hogy siessek a kaszinóba, mert ezt a fószert látnom kell, már egymilliót vesztett, közben meg nem sokkal idősebb, mint én. Általában nem nagyon szoktam megbízni Kenny szenzációjában, most mégis felkászálódtam a nyugszékemből, és irány a kaszinó. – Egyébként miből él a pasi? – kérdeztem útközben. – Megkérdeztem a kaszinósokat – felelte a Kockafej, akinek teljesen hiányoztak az angol szótárából az olyan szavak, mint osztó vagy krupié. – Azt mondják, valami komolyabb ruházati cég elnöke. Két perccel később meg is láttam Ruházathy ifiurat, és egyszerűen nem hittem a szememnek. Ma már nem is igazán tudnám megmondani, mi fogott meg benne annyira: a fiatal Elliot látványa – tízezresével fogadott, ráadásul, mivel az egész black jack-asztalt magának sajátította ki, tehát ő játszott mind a hét pályán, osztásonként hetvenezret kockáztatott – vagy a feleségéé. Ellen ebben az időben még harmincöt sem lehetett, de máris ott volt rajta a kőgazdag éhenkórászok minden látványos külső jegye. Úgy álltam ott, mint aki megsemmisült. Jó negyedóráig csak bámultam ezt a két életképtelen alakot. Szemel láthatóan egyáltalán nem illettek össze. A férfi kicsit alacsony volt, jóképű, vállig

érő göndör barna hajjal, és olyan összetéveszthetetlen stílusérzékkel, hogy ha épp pelenkában és csokornyakkendőben szottyanna kedve sétálni egyet, hát másnaptól az lenne a divat. A nő ezzel szemben még alacsonyabb, keskeny arcú, keskeny orrú, beesett homlokú, fakószőke, napbarnított bőrrel, már-már tökéletes testtel. Afféle magával ragadó személyiség lehet, fejtettem meg egyből – a tipikus imádó, szerető, gyengéd feleség, a legjobbak közül. Ha nem így volna, mit keresne ez a megszállott szerencsejátékos, ez a 007 egy ilyen nő mellett? Hát ebben aztán alaposan melléfogtam. Másnap Elliot és én összefutottunk a medencénél. Sebtiben túlestünk a szokásos bájcsevejen, és belevetettük magunkat abba, hogy miből is élünk, hogy mennyit kaszálunk, és hogyan jutottunk idáig. Elliot, mint kiderült, a Perry Ellis elnöke volt, a prémium férfiruházati szektor egyik legnagyobb vállalatáé. Tulajdonképpen nem ő volt a tulajdonosa: a cég a New York-i tőzsdén bejegyzett Salant részvénytársaság vállalata volt, Elliot tehát valójában fizetett alkalmazott volt. Amikor elárulta a fizetését, majdnem kirepültem a nyugágyamból: mindössze évi egymillió, meg néhány százezrecske bónuszban, a profittól függően. Az én pénztárcámban egyszerűen elveszne ez az összeg, pláne, ha én is ilyen tételekben játszanék. Ő azonban a jelek szerint, akárhányszor csak leült a kártyaasztalhoz, két évi fizetését tette fel tétnek! Azt se tudtam, csodáljam-e érte vagy inkább megvessem. Végül az előbbi mellett döntöttem. Igaz, célzott valami mellékjövedelemre is a Perry Ellisnél, aminek a cég egyik tengerentúli, távol-keleti gyárához volt köze, ahol ingeket készítenek. Nem avatott be a részletekbe, de a sorok között olvasva úgy számoltam, készpénzt fölöz le azokból a gyárakból. De még ha évi négy-ötmilliót is, az is csak a töredéke annak, amennyit én kerestem. Mielőtt hazaindultunk volna, telefonszámot cseréltünk, és megegyeztünk, hogy az Államokban majd csak összeakadunk valahogy. A drogokról ekkoriban még nem esett szó. Egy hét múlva együtt ebédeltünk a ruhaipari negyed egyik divatos csehójában. Még öt perce sem ültünk az asztalnál, amikor Elliot a zsebébe nyúlt, előkotort egy nejlonzacskót színültig telve kokainnal, meg egy kiskanalat, és szippantott egyet. Aztán még egyet, majd még egyet, végül még egy utolsót. De mindezt olyan simán, olyan hanyagul, hogy a többi vendégnek fel se tűnt. Aztán odakínálta nekem is a zacskót. – Megőrültél? – tiltakoztam. – Fényes nappal? – Ugyan, kussoljál már – felelte. – Csináld csak! – Persze, végül is, miért ne? Egy percre rá már remekül éreztem magam, egy újabb perc múltán pedig nyomorultul, csikorgattam a fogam megállíthatatlanul, mindent megadtam volna egy szem Valiumért. Elliot megszánt, benyúlt a nadrágzsebébe, előhalászott két szem Quaalude-ot. – Nesze, vedd be. Hamisított, úgyhogy Valium is van benne. – Lude? Most? – hitetlenkedtem. – Fényes nappal? – Naná! – förmedt rám. – Miért ne? Te vagy a főnök, ki merne rád szólni? – és ezzel további tablettákat szedett elő és nagy mosolyogva nyeldekelte őket. Aztán felpattant, lenyomott néhány fekvőtámaszt ott, az étterem kellős közepén, hogy felgyorsítsa a Lude hatásmechanizmusát. Én is követtem a példáját, és bevettem a magam tablettáit, mert úgy láttam rajta, tudja, mit csinál. Pár perc múlva besétált a vendéglőbe egy igazi nagyágyú, azonnal fel is hívta magára mindenki figyelmét. Olyan hatvanas lehetett, de valósággal bűzlött a gazdagságtól. – Ez a pasas legalább egy félmilliárdot ér – súgta oda nekem Elliot. – De nézd már, milyen ocsmány nyakkendője van! Azzal felállt, a zsebéből ezúttal egy éles kést húzott elő, odalépett a nagyágyúhoz, átölelte a

vállát, és ott, az étterem közepén, lenyiszálta róla a nyakkendőjét. Aztán levette a sajátját, egy káprázatos csokornyakkendőt, a nagyágyú nyakába kötötte, és villámsebesen egy tökéletes Windsor-csomót varázsolt rá: mindez nem tartott tovább öt másodpercnél. Mikor végzett, a nagyágyú megölelte, és hálás szívvel köszönetet rebegett. Egy órával később már mindketten a kurvák karjaiban henteregtünk: Elliot hozott össze életem első igazi luxuskurvájával is. És dacára a ténynek, hogy a kokain gyakorlatilag kiherélt, a kurva addig-addig szájművészkedett rajtam, amíg el nem sültem, akár az ágyú. Ötezer dolláros jattal honoráltam a fáradozásait, mire közölte velem, hogy csinos pofim van, és bár ő most épp kurválkodik, de azért a férjhez menés gondolata sem idegen tőle, ha esetleg érdekelne. Hamarosan beállított Elliot. – Gyerünk, pattanj már fel! – parancsolta – Irány Atlantic City! A kaszinó helikoptert küldött értünk, és megígérték, hogy vesznek nekünk egy-egy aranyórát is. – Nálam csak öt rongy van – szabadkoztam, de hiába, Elliot közölte, hogy már beszélt a Kaszinóval, akik félmillió dolláros hitelkeretet szavaztak meg nekem. Nem értettem, miért hiteleznek meg nekem ennyi pénzt, hiszen még soha nem játszottam tízezer dollárnál többért, ám egy óra múlva már a Trump Castle játéktermében találtam magam, egyetlen körben tízezer dollárt tettem fel, mintha semmiség volna az. Az éjszaka végeztével negyedmillió dollárral gazdagabban álltam fel az asztal mellől. Horogra kerültem. Elliot és én sokszor körbeutaztuk a világot, néha feleségestül, néha csak úgy magunkban. Ő lett az én első számú patkánylyukam, milliókat fizetett vissza nekem készpénzben – a pénzt a Perry Ellistől fölözte le vagy kaszinókban nyerte. Első osztályú szerencsejátékos volt, vagy kétmillióval növelte így az évi jövedelmét. Aztán jött a válásom Denise-től – és a legénybúcsúm Nadine előtt. Ez a buli fordulóponttá lett Elliot Lavigne életében. Las Vegasban tartottunk a Mirage hotelbe, ami akkor nyílt meg, és A Helynek számított. Vagy száz Strattonita repült velem, velük még vagy ötven kurva, és annyi drog, amennyivel kiüthettük volna egész Nevada államot. Vegas utcáiról még begyűjtöttünk további harminc kurvát, néhányat meg Kaliforniából hozattunk repülővel. Vittünk még az útra egy fél tucat rendőrt is a New York-i kapitányság kötelékéből, történetesen épp azokat a rendőröket, akiket én magam fizettem a Stratton új részvényeivel. És ha már ott voltak, a New York-i zsaruk összemelegedtek a vegasi kollégákkal, így hát azok közül is kibéreltünk néhányat. A legénybúcsú szombat éjjel kezdődött. Elliot és én a földszinti black jack-asztalnál ültünk, körülöttünk valóságos tömeg szorongott, meg néhány testőr. Az asztal hét helye közül ötöt Elliot foglalt le magának, nekem a másik kettőt hagyta. Mindketten tízezret tettünk fel helyenként, mindketten lelkesek voltunk, és magasabban lebegtünk, mint a papírsárkányok. Bennem öt Lude olvadozott és nem kevesebb, mint nyolc csík kokain fickándozott, őbenne szintén öt Lude, és annyi kokain, hogy síelni lehetett volna benne. Én eddig hétszázezret nyertem, ő kétmilliót. – Uggyan, aggyuk má abbbba, mennnyüngg feee, nézzzügg megg a buliddd – súgtam oda neki összeszorított fogakkal. Elliot anyanyelvi szinten beszélte a Quaalude-dialektust, úgyhogy értette, hogy azt mondom, hagyjuk abba, menjünk fel, nézzük meg a bulit. Amúgy is annyira be voltam állva, hogy tudtam, a szerencsejátéknak mára részemről vége: megálltam tehát a kasszánál, hogy készpénzre váltsam az egymilliót érő zsetonjaimat, a pénzt belöktem egy hátizsákba, és a vállamra kanyarítottam. Elliot úgy gondolta, hogy ő később még játszik egy kicsit, ezért otthagyta a zsetonjait az asztalon, fegyveres őrizettel. Odafent egy végtelen folyosón kellett végigsétálnunk, a végén hatalmas dupla ajtóval,

aminek két oldalán egy-egy egyenruhás rendőr őrködött. Ajtót nyitottak nekünk, mi pedig beléptünk az odabent tomboló fertőbe. De tényleg, mintha csak Szodomát és Gomorrát pillantottuk volna meg: a terem túlsó fala üvegből volt, kilátással a Stripre. Az egész terem zsúfolásig tele tánccal és szexszel A mennyezet mintha ránk akarna szakadni; a padló mintha fel akarna nyomulni. Mindenünnen a szex és az izzadság szaga áradt, összevegyülve a legkiválóbb minőségű fű átható illatával. A zene úgy dübörgött, hogy valósággal belerezdültem én magam is. Az eseményeket hat New York-i rendőr vigyázta, ők gondoskodtak róla, hogy mindenki viselkedjen. A terem legvégében egy vadállatias külsejű kurva ült egy bárszéken, narancsszín hajjal és bulldogpofával egy szál tetoválásba öltözve, szétvetett combokkal. Vele szemben vagy húsz pucér Strattonita várt a sorára, hogy meghághassa. Ebben a pillanatban egyszerre megundorodtam mindentől, az egész életemtől. Ez volt a Stratton egyik mélypontja. Egyedül azt láttam megoldásnak, hogy lemegyek a lakosztályomba, beveszek öt milligramm Xanaxot, húsz milligramm Ambient, és harminc milligramm morfiumot. Aztán még rágyújtottam egy jointra, majd mély, álomtalan álomba merültem. Arra ébredtem, hogy Elliot Lavigne rázza a vállamat. Másnap kora reggel volt. Elliot épp azt magyarázta nyugodt, békés hangon, hogy ideje itt hagyni ezt a dekadens Las Vegast. Az ötlet nekem is ínyemre volt, tehát felkeltem, sebtiben összecsomagoltam, amikor azonban kinyitottam a széfet, hogy kivegyem a pénzemet, üresen találtam. – Kölcsön kellett vegyek tőled – kiabált át Elliot a másik szobából. – Egy kicsit veszítettem az éjjel. Mint később kiderült, összesen kétmillió dollárt veszített. Egy hét múlva Danny és én elkísértük Atlantic Citybe, hogy visszanyerjen valamit a veszteségéből, és ott elveszített újabb egymilliót. Az elkövetkezendő hetekben egyre csak veszített… és veszített… végül elveszített mindent. Csak találgatni lehet, összesen mennyit: nagyjából húsz- és negyvenmillió között lehet a végösszeg. Mindegy, Elliot kikészült. Totál letört. Tartozott az adóval, tartozott nekem, fizikailag is teljesen lepukkant. Lefogyott vagy hatvan kilóra, a bőre bebarnult, olyan színe lett, mint egy hamisított Quaalude-tablettának: ha csak ránéztem, örültem, hogy én nem a hamisított, hanem a gyári tablettákat kedvelem. Hiába, aki ezüstkanállal a szájában születik… Így aztán most itt ültem Indian Creek szigetén, bámultam a Biscayne-öböl hullámait és Miami felhőkarcolóit. Mellettem Elliot Lavigne, Gary Deluca és Elliot barátja, Arthur Wiener ült az asztalnál, egy ötvenes, kopaszodó, gazdag kokainista. A medencénél pedig a szemrevaló Hercegnő, a lesoványodott Ellen, és Sonny Wiener, Arthur felesége. Délután egyre járt az idő, tombolt a hőség, az égen sehol egy felhő. Ebben a pillanatban Elliot épp azon igyekezett, hogy elmagyarázza, mit akar Steve Madden a Macy áruháztól, amely azzal az ötlettel állt elő, hogy nyissanak Steve Madden-butikokat a lerakataiban. – Azzza lényegggg hoggy Mazzen mezzzzorogazzzssa a Mézzzzi tögeitttt – felelte mosolyogva Elliot, öt Lude-nyi mélységből, a kezében egy jéghideg Heinekennel. – Szerintem azt akarja mondani – tolmácsoltam, hogy Gary Deluca is értse –, hogy az erő pozíciójából kell tárgyalnunk a Macyvel, mert annak semmi értelme, hogy egyenként nyissuk meg azokat a butikokat. Régióról régióra kell haladni, és az a cél, hogy mindenütt egyszerre nyissunk. – Ügyes vagy, Jordan – bólogatott Arthur. – Kitűnő fordítás – és azzal elsüllyesztette a kiskanalát a kokainos üvegcsében, majd felszívta a bal orrlyukába. Elliot felhúzott szemöldökkel bólogatott Deluca felé, az arcára volt írva, hogy lám, meg lehet engem érteni, csak akarni kell. Ekkor átsétált hozzánk a zsidó csontváz, a férjét kereste.

– Elliot, kéne egy Lude, kifogytam – jelentette be. Elliot válaszul csak a fejét csóválta, és Lude helyett a felnyújtott középső ujját kínálta oda. – Rohadt szemét! – fakadt ki a csontváz. – Csak várj, ha legközelebb te fogysz ki, felőlem meg is baszhatod magad! Elliot feje lehanyatlott, révetegen ingott a nyakán. Láthatóan épp most haladt át a motyogó fázisból a nyálcsorgatósba. – Hé, El, ne készítsek neked valami ennivalót? – kérdeztem. – Hátha attól jobban leszel. – Zsinájjjj egy olyan villlágbajnoggg zsajdbuuurgerddd – vigyorgott Elliot. – Máris – mondtam, felpattantam a székemből, kivonultam a konyhába, hogy elkészítsem neki a világbajnok sajtburgert. Útközben összefutottam a Hercegnővel: a nappaliban álldogált, égkék brazil bikini feszült rajta, nem nagyobb egy hegedűhúrnál. – Ez az Ellen teljesen kihoz a sodromból! – sziszegte. – Kibaszott idióta! Rúgd már ki innét! Szürcsöl, kokaint szipkázik, kibaszott gusztustalan! Most már egy teljes hónapja józan vagy, minek vegyük körül magunkat ilyenekkel? Rosszat tesz neked! Alig hallottam valamit abból, amit a Hercegnő magyaráz – pedig figyeltem én, csak hát inkább a melleit figyeltem, amiket most fújatott fel C-kosárra. A műtét remekbe sikerült. – Nyugodj meg, édesem – mondtam neki. – Ellen nem is olyan szörnyű, mint amilyennek látszik. Ráadásul Elliot az egyik legjobb barátom, úgyhogy ezt a vitát itt és most rekesszük be, jó?! – de ahogy ezeket az utolsó szavakat kimondtam, már tudtam, hogy ez bizony hiba volt. Egy másodperc, és a Hercegnő ütése már el is talált. Tökéletes jobbhorog volt, nyitott tenyérrel. De hát józan voltam már egy hónapja, a reflexeim működtek, jutott időm félrehajolni az ütés elől. – Nyughass már, Nadine – feddtem meg. – Most már józan vagyok, többé nem lehet csak úgy behúzni nekem, ha nem vetted volna észre. – Azzal megajándékoztam egy ördögi vigyorral, mire kitárt karral nekem vetette magát. – Olyan büszke vagyok rád! – susogta. – Tisztára megváltoztál! Még a hátad sem fáj annyira, igaz? – Egy kicsit fáj – feleltem. – Mindenesetre kezelhetőbb, bár azért még távol van a tökéletestől. Na, mindegy, az a lényeg, hogy a Quaalude-dal végeztem. És hogy jobban szeretlek, mint valaha, drágám – Én is téged – gügyögte vissza. – Csak azért vagyok dühös, mert Elliot és Ellen olyan gonoszak! Ez az Elliot nagyon rossz hatással lesz rád, ha sokáig itt marad… Tudod, mire gondolok… – és kaptam tőle egy nyelvespuszit, a hasát meg közben az enyémhez szorította. Az ereimben azonnal felsistergő, vagy másfél liter vér azt sugallta, hogy jobb, ha komolyan veszem, amit a Hercegnő mondott. – Tudod, mit? – javasoltam – Ha megígéred, hogy a szexrabszolgám leszel a hétvége hátralévő részében, akkor kirakom őket egy szállodába. Áll az alku? – Áll, szívecském – mosolygott rám a Hercegnő, miközben megsimogatott, pont ott, ahol kellett. – A kívánságod számomra parancs. Ha kirakod őket, a tiéd vagyok, mindenestül. Tizenöt perc múlva Elliot már a sajtburgerét falta, én pedig a telefonon ültem, Janettel beszéltem, hogy foglaljon szobát Elliotnak és Ellennek egy közeli, kényelmesnek ígérkező szállodában. Egyszer csak Elliot felpattant a szájában még mindig a sajtburgerrel, és fejest ugrott a medencébe. Hamar a felszínre bukkant, intett nekem, hogy kövessem, versenyezzünk egyet a víz alatt. Ez már afféle szokásunkká lett – általában arra fogadtunk, ki hány hosszat képes átúszni a víz alatt. Elliot, aki az óceán partján nőtt fel, jó úszó volt, így hát volt egy kis előnye velem szemben, de a mostani állapotában, gondoltam, nem lesz nehéz legyőznöm. Aztán meg, tizenéves koromban nyaranta partőrködtem, úgyhogy nekem sem kellett a szomszédba

mennem egy kis úszó tudományért. Mindketten leúsztuk a négy-négy hosszunkat – idáig döntetlenre állt a meccs. Megjelent a Hercegnő is. – Kicsikéim, nem kellett volna már felnőni? – kérdezte. – Nem szeretem, amikor ezt játsszátok. Hülyeség. És valamelyikőtök egyszer még csúnyán pórul fog járni. Egyébként hol van Elliot? Lepillantottam a medence fenekére. Alig akartam hinni a szememnek. Mi a fenét művel ott? És miért fekszik az oldalán? Jézus! Az eset komolysága úgy csapott le rám, mint a pöröly: gondolkodás nélkül a vízbe vetettem magam, leúsztam a fenékre, hogy felhúzzam. Nem mozdult. Belemarkoltam a hajába, összeszedtem minden erőmet, és valahogy sikerült felhúznom a felszínig. A testének mintha nem is lett volna súlya a vízben. Ahogy felértünk, Elliot szinte kirepült a medencéből, fejjel előre a betonra, nagyot koppant rajta, azután meghalt. Meghalt! – Jesszusistenem! – kiabálta Nadine, könnyekkel az arcán. – Elliot meghal! Csinálj már valamit! – Hívd a mentőket! – kiáltottam vissza. – Siess már! Megnéztem a pulzusát. Nem vert a szíve. Egyáltalán nem. A barátom volt, és most meghalt, gondoltam. Ekkor hallottam meg Ellen Lavigne halálsikolyát. – Jajistenem, neeeeeeee! Kérlek, ne vedd el a férjemet! Jordan, mentsd meg! Nem hagyhatod meghalni! Jaj, a férjem! Két gyerekünk van! Ne! Ne most! – és bőgött megállíthatatlanul. Csak most vettem észre, hogy valóságos tömeg áll körül: Gary Deluca, Arthur és Sonny, Gwynne és Rocco, de még a bébiszitter is kikapta Chandlert a kiságyából, hogy megnézze a felfordulást. Láttam, ahogy Nadine rohanvást jön vissza, már kihívta a mentőket, de nekem még mindig ugyanazok a szavak visszhangoztak a fülemben: „Mentsd meg! Mentsd meg!” Úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom a mesterséges lélegeztetéssel, elvégre tanultam, hogy kell. Jó, de hol is kezdjem? Fogalmam sem volt. Nem volna sokkal egyszerűbb, ha Elliot szépen meghalna? Úgyis annyi baja van, ráadásul Coleman ügynök is előbb vagy utóbb beleakad. E pillanatban, hogy Elliot ott hevert előttem holtan, semmi másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen jól is időzítette a halálát. A halottak nem pofáznak… Igen, ezek a szavak jártak az elmémben, szinte könyörögtek, hogy eszembe ne jusson feléleszteni, hadd vigye magával a sírba az összes közös titkainkat. És ez az ember volt ráadásul életem istencsapása: ő hozta vissza az életembe a Quaaludeot, miután hosszú éveken át sikerült megtartóztatnom magam, ő szoktatott rá a kokainra, és mióta a patkánylyukam lett, ezerszer és még százszor átbaszott, vagyis gyakorlatilag meglopott. És miért? Hogy hódolhasson a játékszenvedélyének, azért. Meg a kielégíthetetlen kábítószer-éhségének, azért is. Ráadásul ott voltak a kis üzleti ballépései. Coleman ügynök nem hülye, egykettőre felfedezi Elliot sebezhetőségét, és nyilván ki is használja majd, börtönnel fenyegeti, mire Elliot inkább az együttműködést választja, és a belét is kiönti Colemannek. Hát miért nem hagyom egyszerűen meghalni? Az istenit neki! A halottak nem pofáznak… Csakhogy a hátam mögött egy pillanatra sem hallgattak el a kiáltások. „Csináld! Folytasd! Ne hagyd abba!” És én már tudtam: mindent megteszek, hogy visszahozzam az életbe! Igen, hiába javasolta az agyam az ellenkezőjét, valami mély, ösztönös parancsszó harsant a lelkem legmélyéről, és én engedelmeskedtem neki. Már éreztem is, ahogy az ajkam Elliot szájára tapad, fújom a levegőt a tüdejébe, aztán felemeltem a fejem, és most a mellkasát kezdtem el pumpálni. Megálltam. Néztem Elliot arcát.

Semmi! Az isten bassza meg! Ez még mindig halott! De hát hogy lehet ez? Amikor mindent úgy csináltam, ahogy kell? Most miért nem tér már magához? Hirtelen eszembe jutott egy cikk a Heimlich-fogásról, ami arról szólt, hogyan sikerült megmenteni egy vízbefúlt gyereket; sebesen a hasára fordítottam Elliotot, átkaroltam, megszorítottam, ahogy csak bírtam, és… reccs! Valószínűleg az összes bordáját sikerült betörnöm, úgyhogy abbahagytam, megnéztem, lélegzik-e már – de nem lélegzett. Hát akkor erről ennyit. Ez meghalt. Felnéztem Nadine-ra, könnyekkel a szememben szólaltam meg. – Nem tudom, mit tehetnék még. Úgy látszik, nem akar visszatérni! És már hallottam is, ahogy a fejem felett újra rázendít Ellen hangja. – Jajistenem! A gyerekek! Istenem! Kérlek, Jordan, ne hagyd abba! Ne hagyd abba! Könyörgök, mentsd meg a férjemet! Elliot arca mostanra teljesen elkékült, az utolsó fények is kihunytak a szemében. Mormoltam magamban egy néma imát, belélegeztem, amilyen mélyen csak tudtam, és tüdőm utolsó erejével levegőt lövelltem Elliot tüdejébe: éreztem, ahogy a hasa felfúvódik, akár a léggömb. Aztán egyszer csak megjelent a sajtburger. A számba hányta. Öklendezni kezdtem én is. Néztem, ahogy Elliot gyengén, de lélegzik, aztán bedugtam a fejem a medencébe, hogy kimossam a számat. Visszanéztem Elliot arcára: már nem volt annyira kék. Csakhogy most megint abbahagyta a lélegzést. – Vedd át – mondtam Garynek, mire ő kitárt tenyérrel és sűrű fejrázással jelezte, hogy szó se lehet róla, két lépést hátra is szökkent, ha a korábbi jelzést esetleg nem értettem volna. Most Elliot legjobb barátja, Arthur következett, de részéről is ugyanaz volt a válasz. Nem volt más választásom, folytathattam én magam a munkát, minden munkák közül a lehető leggusztustalanabbat. Vizet fröcsköltem Elliot arcára: a Hercegnő is beszállt, ő a hányás nyomait törölte le Elliot szája széléről. Bedugtam a kezem Elliot torkába, kikotortam a megemésztetlen sajtburger maradványait, félrenyomtam a nyelvét, hogy elég levegőt kapjon. Visszaereszkedtem a szájára, hogy mesterséges légzéssel próbálkozzak, mialatt a többiek a rettenettől megdermedve álltak körülöttünk. Végre meghallottam a szirénák hangját. Pár pillanat, és már ott is volt a mentőorvos fölöttünk. Három másodperc se kellett hozzá, és már le is engedték a csövet Elliot torkán, hogy oxigént pumpáljanak a tüdejébe. Aztán gyengéden felfektették a hordágyra, odébb vitték az árnyékba, a karjába injekciós tűt szúrtak. Beugrottam a medencébe, lemostam magamról a hányást, de közben még mindig képtelen voltam abbahagyni az öklendezést. Megint jött a Hercegnő rohanvást, a kezében fogkefével és egy tubus fogpasztával: ott, a medencében mostam fogat. Aztán kiugrottam a medencéből, odamentem Elliot hordágya mellé. Addigra már vagy fél tucat rendőr és mentős nyüzsgött a kertben. Kétségbeesetten próbálkoztak, hogy normális tempóra bírják a szívét – egyelőre minden különösebb eredmény nélkül. De az egyik mentős felém nyújtotta a kezét. – Maga egy hős, uram – mondta. – Megmentette a barátja életét. Igen, jól hallottam. Hős. Én! A Wall Street farkasa – hős! Elbűvölően hangzott már maga a szó is. Majd meghaltam, hogy még egyszer halljam! – Elnézést, uram, nem értettem egész pontosan – fordultam vissza a mentős felé –, mi vagyok én? – Hős, uram – mosolygott rám a mentős –, méghozzá a szó legtisztább értelmében. Nem sok férfi akad, aki képes lenne arra, amit ön tett, uram. Magának pedig sikerült, pedig nem is tanulta! Gratulálok! Maga egy hős, egy igazi hős! Ó, én drága Istenem! – gondoltam. Hát ez valami csodálatos. De most már a Hercegnőtől szerettem volna hallani, ahogy nekem mondja izgató ölével és a vadiúj melleivel, ami

mostantól fogva az enyém, legalábbis az elkövetkezendő néhány nap erejéig, elvégre én, a férje, hős vagyok! És nincs nő a világon, aki ellenállna egy hős szexuális igényeinek! A Hercegnő magányosan üldögélt a medence melletti egyik székben, még mindig sokkosan. Megpróbáltam megtalálni a kellő szavakat, amikre válaszul majd hősnek szólíthat. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha mandínerből próbálkozom – ha addig dicsérem, amiért ilyen példásan megőrizte a nyugalmát, meg milyen ügyesen kihívta a mentőket is, hogy kénytelen nem lesz viszonozni a bókot. Leültem melléje, átkaroltam a derekát. – Hálistennek, hogy kihívtad a mentőket, Nadine – kezdtem neki. – Mindenki csak állt, mint a sóbálvány, egyedül te nem. Erős nő vagy, drágám – és vártam türelmesen. – Nem is tudom – felelte szomorúan mosolyogva, de azért közelebb fészkelte magát hozzám. – Azt hiszem, csak ösztönből csináltam. Tudod, sokszor látsz ilyesmiket a moziban, de sose hinnéd, hogy egyszer veled is megtörténhet. Érted, mire gondolok, ugye? Hát bazmeg, ez hi-he-tet-len! Egyszerűen nem hajlandó hősnek szólítani! Úgy láttam, ideje a tárgyra térni. – Persze, hogy értem, drágám. Sosem hiszed, hogy veled is megtörténhet, de ha mégis megtörténik, akkor bekapcsolnak az ösztönök. Valószínűleg én is ösztönösen csináltam, amit csináltam. – Hé, Hercegnő! Vedd már észre, hogy mi van, az Isten szerelmére! És úgy látszott, meghallja néma kiáltásomat, mert átölelt. – Jaj, istenem! Olyan hihetetlen voltál! Ilyet még sose láttam… Te… hát szavakkal le se lehet azt írni, milyen ügyes voltál! Mindenki állt, mint egy szobor, te meg… Ó, Krisztusom! – gondoltam, ő meg folytatta, ajnározott, dicsért, de a varázsszót sehogy se akarta kinyögni. – Te egy… egy olyan… igazi hős vagy, drágám! – Naugye! – Annyira, de annyira büszke vagyok rád! A férjem egy hős! – és ezzel minden idők legvadabb csókját sikerült bezsebelnem tőle. Ebben a pillanatban megértettem, miért akar minden kisfiú tűzoltó lenni – és épp ekkor láttam meg, ahogy Elliotot elviszik a hordágyon. – Na, gyere – mondtam. – Menjünk velük a kórházba, nehogy nekem a végén elrontsák, amit én helyrehoztam! Húsz perccel később a műtő előtt ültünk a Mount Sinai kórházban, és morzsolgattuk az első diagnózis emészthetetlennek tűnő szavait: Elliot kisebbfajta agykárosodást szenvedett. Még nem lehetett tudni, hogy mostantól zöldségként folytatja-e az életét. Úton a kórház felé a Hercegnő felhívta Barth Green doktort: most az ő nyomában léptünk be az intenzívre, hogy belélegezhessük a halál összetéveszthetetlen szagát. Odabent négy orvos és egy nővér állta körül Elliotot, aki a hátán feküdt a vizsgálóágyon. Barth nem a Mount Sinai kórházban dolgozott, de a hírneve ide is elkísérte. Az összes orvos ismerte őt. – Kómában van, dr. Green – jelentette az egyik, egy langaléta, laboratóriumi köpenybe burkolt doki. – Lélegezni sem képes önállóan. Az agyfunkciója minimális, ráadásul eltört hét bordája. Kapott epinephrint, de nem reagál rá – és azzal egyenest Barth szemébe nézett, úgy csóválta a fejét, mint aki azt akarja mondani: nem hinném, hogy túléli. Ekkor Barth Green a legkülönösebb dolgot vitte végbe, amit valaha láttam: tökéletes nyugalomban, magabiztosan odalépett Elliothoz, megragadta a vállánál, a száját Elliot füléhez illesztette, és beleüvöltött. – Elliot! Azonnal ébredjen fel! Most rögtön! – és rázta, rázta… – Elliot! Itt dr. Barth Green beszél! Azt mondtam, hagyja abba ezt a baszakodást, és azonnal nyissa ki a szemét!

A felesége odakint vár, látni akarja magát! És láss csodát: dacára az utolsó szavaknak, hogy Ellen látni kívánja, amitől minden normális ember azonnal a halált választaná, Elliot engedelmeskedett Barth utasításának, és kinyitotta a szemét. Egy másodperc múltán az agya is visszaállt normál üzemmódra. Körülnéztem a kórteremben, azt láttam, hogy az összes orvos és nővér tátott szájjal, hitetlenkedve néz. Akárcsak én magam. Bizony, ez csoda volt, és egy varázsló hajtotta végre. Csodálkozva ingattam a fejem, közben a szemem sarkából körülpillantottam, és egy termetes lombikot vettem észre, rajta a felirattal: morfium. Hát ez érdekes, gondoltam, úgy látszik, a haldoklóknak morfiumot is adnak. Hirtelen ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy elcsórjam a morfiumos flaskát, és benyomjak egy istenes adagot a fenekembe. Hogy pontosan miért, azt nem tudtam volna megmondani. Egy hónapja már, hogy józan voltam, de ez most nem számított. Körülnéztem, láttam, hogy mindenki Elliottal van elfoglalva, és senki sem tért még igazán magához a történtek óta. Odasettenkedtem tehát az állványhoz, sebtiben leemeltem róla az üvegcsét, és a zsebembe mélyesztettem. Egy pillanat sem tellett bele, és már éreztem, ahogy az az üvegcse a zsebemben melegszik… egyre forróbb lesz… Jézusom! Lyukat éget a gatyámba! Most azonnal be kell adnom magamnak az injekciót! – Hihetetlen, amit műveltél, Barth, esküszöm, nem hiszek a szememnek – mondtam. – Kimegyek, elmondom mindenkinek a jó hírt. Kimentem, elmeséltem a többieknek Elliot csodálatos feltámadásának történetét. Ellen örömkönnyekben tört ki, a nyakamba vetette magát, én azonban eltoltam magamtól, azt mondtam neki, azonnal ki kell mennem a vécére. El is indultam arrafelé, amikor egyszer csak a Hercegnő ragadta meg a karomat. – Jól vagy, drágám? – kérdezte. – Mert nem úgy nézel ki! – Persze, remekül – mosolyogtam a feleségemre. – Csak ki kell mennem a vécére. Abban a pillanatban, ahogy befordultam a sarkon, futásnak eredtem, azt hiszem, meg is döntöttem egy-két világcsúcsot. Feltéptem a vécéajtót, berontottam az egyik fülkébe, előrántottam az injekciós tűt, letéptem magamról a gatyát, behajlítottam a hátamat, hogy a fenekem az égnek álljon, és már épp magamba akartam döfni, amikor felfedeztem a bajt. A tűnek nem volt hegye. Ez is egy ilyen újfajta biztonsági tű volt tehát, amit nem döfhet csak úgy magába az ember, előtte rá kell szerelnie egy ilyen kis műszerre vagy mire… Csak egy hasznavehetetlen morfiumos fiola volt a zsákmányom, se tű, se hegy… Kétségbeejtő. Álltam, bámultam a fiolára… amikor egyszer csak: meggyúlt a fény! Magamra rántottam a gatyámat, kirohantam az ajándékboltba, vettem egy nyalókát, visszaügettem a klotyóra, feldugtam a fiolát a seggembe, aztán a nyalóka pálcikájának a segítségével addig nyomtam a fiola alját, amíg az utolsó csepp morfium is bele nem ömlött a végbelembe. Ekkor, mintha egy bomba robbant volna fel bennem, minden porcikám beleremegett. Ó, atyaistenem, gondoltam, úgy látszik, telibe találtam egy vénát, különben mitől lenne ilyen erős? Mert már a földön térdeltem, csontszáraz szájjal, a beleimet mintha fazékban főznék, a szemeim mint két széngolyó, a fülemben vészharangok zúgnak, a segglyukam meg feszes, akár a dob, és én még élvezem is. Íme, itt ül a Hős, a vécé padlóján, a sortja a térdére tolva, a seggéből még mindig kilóg a fiola. Ekkor azonban eszembe jutott, hogy a Hercegnő már biztos aggódik értem. Levánszorogtam a hallba, vissza a Hercegnőhöz, amikor egy öreg zsidóasszony rámszólt. – Uram! Már megbocsásson!

Odafordultam feléje: idegesen bámult az ujja a sortom felé mutogatott. – A popsija! Nézze már meg a popsiját! – ismételgette. Szóval a seggemből kilógó fiolával vánszorogtam le az előcsarnokig, akár a bika, akit épp most sebzett halálra a matador. Mosolyogva megköszöntem a kedves hölgy kedvességét, kirántottam a fiolát a fenekemből, kidobtam a szemétbe, aztán irány a várószoba. Amikor a Hercegnő észrevett, elmosolyodott – csakhogy rögtön ezután… Ó, basszameg! A várószobában tértem magamhoz. Egy műanyag széken ültem, fölöttem középkorú orvos állt, zöld műtősköpenyben, a kezében valami illatos sóval. Mellette ott állt a Hercegnő is – már nem mosolygott. – Akadozik a lélegzése, Mr. Belfort – mondta az orvos – Fogyasztott kábítószert? – Nem – erőszakoltam ki magamból egy mosolyt a Hercegnő kedvéért –, csak azt hiszem, hősnek lenni eléggé fárasztó, nem igaz, drágám? – és azzal megint elájultam. Ezúttal egy Lincoln limuzin hátsó ülésén tértem magamhoz, útban Indian Creek, a világ legunalmasabb szigete felé. Az első gondolatom az volt, hogy muszáj lesz egy kis kokaint szippantanom, hogy összeszedjem magam. Hiszen ez volt az én bajom! Morfiumot, intravénásan, ellenanyag nélkül? Baromság! Gyorsan felvéstem az agyamba, hogy ilyesmivel soha többé ne próbálkozzak, aztán magamban hálát adtam Istennek, hogy hozatott Elliottal kokaint. Majd kilopom a szobájából, az árát meg levonom a kétmilliós tartozásából, döntöttem el magamban. Öt perc múlva a vendégszoba úgy nézett ki, mintha most kutatta volna át vagy egy tucat CIAügynök, de egyik sem találta meg a mikrofilmet. Mindenütt szétszórt ruhák, a bútorok fel-, a fiókok kiborogatva – és nyoma sincs kokainnak! Basszameg! Hova tűnt? Kerestem, kerestem – amíg rá nem jöttem az igazságra. Az a mocskos disznó Arthur Wiener! Ellopja a legjobb barátja kokainját! Egyedül voltam, körülöttem üresség mindenütt… felvánszorogtam terebélyes hálószobámba, lefeküdtem, és addig anyáztam Arthur Wienert, míg álomtalan álomba nem süppedtem.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

Csak a jók halnak meg fiatalon 1994. június Remek ötletnek mondhatnánk, hogy a Steve Madden Shoes irodái egy cipődoboz alakú épületbe költözzenek. Sőt, tulajdonképpen két cipődobozról volt szó: az egyik a hátsó épület, egy tízszer húsz méteres üzemcsarnok, benne muzeális gépek és a kiszolgáló személyzetük, vagy egy tucat spanyol ajkú alkalmazott, akik összesen rendelkeztek egy darab zöld kártyával, és egyikük sem fizetett soha egy cent adót sem; és az elülső cipődoboz, nagyjából ugyanakkora, mint a hátsó. Itt az irodisták tanyáztak, főként késő tizen- és kora huszonéves leányzók tiritarkára festett hajjal és csillogó piercingekkel, amelyek azt sejttették egyértelműen, hogy „igen, a pinám, meg mindkét mellbimbóm ki van lőve!” A leánykák fel-alá tipegését az irodában – merthogy vastag platformtalpú, Steve Maddenlogóval ékesített cipőcskékben jártak-keltek ezek a kis űrlények – egész álló nap üvöltő hiphop zene és áthatolhatatlan cannabis-illat kísérte, továbbá egy tucatnyi telefon folyamatos csöngése. A tervezőrészleg ezrével ontotta magából az újabbnál újabb cipőstílusokat, eközben hagyományos ruhájukat viselő vallási vezetők ólálkodtak mindenütt, hogy áldást kérjenek az új termékekre – és mindez valami rejtélyes módon mégis működőképesnek látszott. Pedig most már igazán csak egy valódi boszorkánymester hiányzott innen, hogy vudu-szertartásokat vezessen le – tudtam, hogy legközelebb már ő következik. Hagyjuk. A lényeg, hogy az elülső cipődoboz elején volt egy még kisebb cipődoboz, ez amolyan háromszor tíz méteres lehetett: itt rendezte be az irodáját Steve, a Suszter, ahogy az alkalmazottai becézték. És május közepe óta, nagyjából tehát négy hete, itt volt az én irodám is: a Suszter meg én egy fekete Formica íróasztal két szélén osztoztunk: az asztal ki sem látszott a cipők alól – mint ahogy körülöttünk minden. Ebben a szent pillanatban épp azon tűnődtem, hogy vajon miért érzi kötelességének minden amerikai tinédzserlány, hogy ezekben a cipőkben járjon, holott szerintem tök cikin néztek ki. De nem volt lényeges: egyedül az számított, hogy a Steve Madden tényleg termék-orientált cég. Cipők mindenütt, főként Steve irodájában, ahol szinte belepték a padlót, vagy a plafonról lógtak le, vagy bálákban zsúfolódtak az olcsó kis összecsukható asztalokon meg a Formica-polcokon, amilyen környezetben csak még rondábbnak tűntek. És cipők tornyosultak még az ablakpárkányon is, Steve háta mögött, olyan magasan, hogy szinte ki se láttam tőlük a homályos ablakon, a homályos parkolóra, amely valóban remekül illett Queens eme homályos negyedéhez, a homályos Woodside-hoz. Három kilométernyire voltunk Manhattantől, ahol a magamfajta, valamelyest kifinomultabb ízlésű lény talán jobban otthon érezte volna magát. De hát a pénz itt is pénz, és ez a cég valami megmagyarázhatatlan okból a legjobb úton volt ahhoz, hogy ládaszám termelje a pénzt. Így hát Janet és én ide cuccoltunk be az elkövetkezendő időkre. Ő a földszintre került, saját szobája lett. És persze körülötte is mindenütt cipők, cipők. Hétfő reggel volt, a Suszter meg én a cipő lepte irodában ültünk, kávéztunk. Velünk volt Gary Deluca, aki mától fogva a cég operációs menedzsere lett, ebben a minőségében az első a cégnél, amely idáig önjáró módjára működött. És itt ült még John Basile, a cég régi jó produkciós igazgatója, másik szerepében értékesítési igazgatója.

Vicces, gondoltam: ha most valaki megnézne minket, aligha gondolná, hogy a mi kis csapatunk épp a világ legelső nőicipő-gyártó cégét készül kiépíteni. Ágrólszakadt egy társaság voltunk: én úgy néztem ki, mint egy profi golfjátékos, Steve, mint egy csavargó, Gary konzervatív üzletembernek maszkírozta magát, John Basile pedig, ez a harmincas évei közepe táján járó, tülökorrú, tar koponyájú, vastag, húsos vonásokkal felszerelt férfiú a megszólalásig pizzafutárnak tűnt a kopott farmerjében, amelyhez lebegően bő trikót öltött. John volt a kedvencem, imádtam a srácot: igazi őstehetség, és katolikus volta dacára majd kicsattant a protestáns munkaetikától – bármi legyen is az –, ráadásul világosan látta az összképet. Csakhogy sajnos, köpködésben is ő tartotta a világrekordot: valahányszor csak felizgatta magát, vagy csak épp meg akart magyarázni valamit, jobban tetted, ha esőkabátba burkolózol, vagy ha ez nem állt a rendelkezésedre, harminc fokra kitértél a szája lőmezejéből. Ráadásul a nyálözönt széles gesztusokkal is kísérte: a legtöbbjük most arra vonatkozott, hogy ez a Suszter, ez egy picsafej, nem akarja teljesíteni a nagyáruházak rendeléseit. Most épp az érvelés közepén tartott. – De hát hogy a picsába akarod fejleszteni a céget, Steve, ha nem hagyod, hogy rendeléseket vegyek fel a kibaszott cipőidre? Jordan, te biztos érted, miről beszélek! Hogy a faszba akarjuk így fejleszteni – Ó, bazmeg! A Köpködő F-betűi halálos fegyvernek számítottak a mássalhangzók között, és pont a homlokomat találta el! – a kapcsolatokat az áruházakkal, ha nem vagy hajlandó árut szállítani nekik? – A Köpködő megállt, értetlenkedő tekintetet lövellt felém, mintha meg akarná fejteni, mi a fenének temettem a tenyerembe az arcomat, mint aki csak a kezét szagolgatja. Felálltam a székemből, Steve mögé álltam a köpések elől védekezve, innen válaszoltam. – Az az igazság, hogy mindkettőtöket értelek. Ez is csak olyan, mint a brókerkedés: Steve konzervatív módon próbál játszani, nem akar nagy raktárt fenntartani, te viszont nagyban szeretnél játszani, felpörgetni a gépezetet, hogy legyen árud, amit eladsz. Értem én! A válasz az, hogy vagy mindkettőtöknek igaza van, vagy mindketten tévedtek: attól függ minden, megveszik-e a cipőket, vagy sem. Ha igen: te vagy a zseni, és csak úgy dől hozzánk a lé, de tonnaszámra; de ha tévedsz, és nem veszik meg, akkor baszhatjuk az egészet, itt állunk egy halom eladhatatlan csukával a nyakunkon. – Ez nem igaz! – tiltakozott a Köpködő. – Mindig eladhatjuk, a Marshall’s vagy a TJ Maxx bármikor megvenné mindet. Steve megpördítette a székét, szembefordult velem. – John azért kihagyott egy-két dolgot – mondta. – Persze, eladhatjuk ezeknek az ócskásoknak is, de akkor tönkretesszük az üzletünket a nagyobb áruházakkal meg a speciális boltokkal. – Most Steve nézett farkasszemet a Köpködővel, egyenest az arcába beszélt. – Meg kell védenünk a márkánk becsületét, John. Ezt te nem értheted. – Egy fenét nem érthetem! – felelte a Köpködő. – De növelni is kell a márkánkat, az pedig úgy nem megy, hogy a vevő bemegy az áruházba, de hiába keresi a cipőinket. – Most a Köpködőn volt a sor, hogy összeszűkült szemekkel méregesse a Susztert. – Ha rajtad múlna, visszamehetnénk családi kisvállalkozásba, haza a kibaszott sufninkba, oda! – Ezzel felém fordult, mire azonnal védekező állást vettem fel. – Megmondom én neked az őszintét, te Jordan – puff! Egy köpet alig pár foknyira tévesztette el a fejemet – kurva jó, hogy itt vagy, mert ez a pasi itten egy kibaszott picsafej, nekem meg már kurvára elegem van, hogy itt tötyörésszek vele. Mi gyártjuk a legfrankóbb csukákat az egész országban, de képtelen vagyok felvenni egy rendelést, mert ez a jóember nem akar gyártani. Kész görög tragédia, bazmeg, én mondom! – Mondd csak, John, tudod te, hány cég ment tönkre, mert úgy irányították, ahogy te akarod a miénket? – kérdezte Steve. – Óvatosnak kell maradni, ember! Amíg meg nem nyitjuk a saját márkakereskedéseinket. Azután már mi irányítjuk a piacot, idebentről, a házból, anélkül, hogy

lezüllesztenénk a márkát. Nem tudsz meggyőzni az ellenkezőjéről! A Köpködő kelletlenül visszaült. Kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon is tetszett Steve műsora: nemcsak a mai, de minden, amit az utóbbi négy hétben láttam tőle. Steve is igazi Báránybőrbe Bújt Farkasnak bizonyult. Dacára annak, ahogy kinézett, igazi, született vezetőnek bizonyult, megvolt benne minden ehhez kellő istenadta képesség, főként az, hogy lojalitásra tudta bírni az alkalmazottait. Ahogy a Strattoniták, épp úgy Steve Madden emberei is azzal büszkélkedtek, hogy egy kultusz részesei. Egyetlen baja volt a Suszternek, nevezetesen az, hogy ezt a született vezér-mivoltát képtelen volt a nyilvánosság tudomására hozni. Innen származott a beceneve, a Suszter is. Volt benne valami a régivágású öreg suszterből: ez volt az ereje, de egyben a gyenge pontja is. A cég mindössze ötmilliót hozott ebben az évben: még egy ideig el lehet ezzel boldogulni, de mindnyájan tudtuk, hogy ez nem maradhat így. Tavaly még csak egymillió volt az éves forgalom, a jövő évre viszont a húszmilliót irányoztunk elő. Legalábbis én ennek a célnak szenteltem az utóbbi négy hetemet. Az első lépésem Gary Deluca megszerzése volt. Az volt a célom, hogy a cég nélkülünk is megálljon a lábán. Stevevel azt terveztük, hogy felállítunk egy designer-, és egy operációs teamet – de ha túl gyorsan akarunk túl sokat markolni, az biztos katasztrófa lenne. Ráadásul mindenekelőtt a cég működését kellett rendbe tennünk, mert ami idáig folyt, az maga volt a megtestesült horror. – Tudom, hogy ez az első napod a cégnél – fordultam Gary felé –, de azért szeretném hallani a te véleményedet is. Mondd el minden kertelés nélkül, ne érdekeljen, mit mondott Steve, vagy mit nem. Ahogy ezt elmondtam, Steve és a Köpködő várakozásteljesen fordult az új Operációs Igazgató felé. – Nos, én úgy látom, mindkettőtök álláspontjában van némi igazság – fogott hozzá Gary, remek, diplomatikus –, de én elsősorban operatív szempontokból nézem a dolgokat, tudjátok. Az egésznek az a lényege, hogy mekkora margót hagyunk magunknak, vagyis évente hányszor akarjuk felújítani a raktárkészletünket – bólintott rá elismerően Gary a saját bölcsességére. – Bonyolult kérdések ezek, számításba kell venni a logisztikai lehetőségeket, mármint hogy hová és hogyan akarjuk szállítani a termékeinket. Nekem elsősorban az árunk valódi összköltségét kell teljes mélységében kielemeznem, tehát szállítással és raktározással együtt, mert erről semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk. Most rögtön hozzá is fognék, aztán készítek egy grafikont, a következő igazgatósági ülésen ti is megismerkedhettek vele, vagyis egész pontosan… Jaj, uramatyám! Mit fossa a szót? Tudhatná, hogy ki nem állhatom az ilyen operatív mukikat, meg a sok szarságot, amit olyan boldogan hablatyolnak. Folyton csak a részletek, a részletek! Néztem Steve arcát: látszott rajta, hogy ő még kevésbé tűri az ilyesmit, és mindjárt beleőrül: az álla egészen a kulcscsontjáig süllyedt, a szája szélesre nyílt. – … de a legfontosabb mégiscsak az – folytatta a Szófosó –, hogy a csomagolás-szállítás hatékonyságát megnöveljük. Ehhez pedig… Ekkor felpattant a székéből a Köpködő, és a Szófosó szavába vágott. – Te meg mi a faszról dumálsz itt összevissza? – köpködte. – Bazmeg, én csak ezeket a kibaszott cipőket akarom eladni! Kurvára nem érdekel, hogyan akarod őket eljuttatni az áruházba! És kurvára semmi szükségem semmiféle szájba baszott grafikonra, anélkül is értem, hogy ha tizenkét dollárért csinálok egy cipőt és harmincért eladom, akkor kerestem rajta, basszameg! Jézusom! – lépett felém két hatalmasat a Köpködő; a szemem sarkából meg azt láttam, hogy Steve nagyon vigyorog a bajusza alatt. – Jordan, itt teneked kell döntened – szólt rám a Köpködő –, mert te vagy az egyetlen, akire Steve hallgat – és ezzel ő is elhallgatott, de csak egy pillanatra, hogy letörölje a felgyülemlett nyálat a gömbölyded álla környékéről. – Azt akarom, hogy ez a cég kezdjen el végre fejlődni,

de meg van kötve a kezem, és… – Na jó, ennyi – lett hirtelen elegem a Köpködőből, helyette inkább a Szófosóhoz fordultam. – Menj, szólj Janetnek, hogy hívja fel Elliotot. Kíváncsi vagyok – fordultam most Steve felé – Elliot véleményére, és majd csak azután döntjük el, mi legyen. – Ráadásul amíg Janet előkeríti Elliotot, legalább megint elmesélhetem a hőstörténetemet, gondoltam. De ó, jaj! Esélyem sem volt. A Szófosó húsz másodpercen belül visszaért, Elliot pedig egy perc múlva már be is jelentkezett. – Szevasz, öcsém, mizujs? – mennydörgött elő a hangja a kihangosítóból. – Kösz, jól – felelte neki Élete Megmentője –, te hogy vagy? Mi van a bordáiddal? – Gyógyulgatok – felelte Elliot, aki már hatodik hete józan volt: ez nála világrekordnak számított. – Remélem, pár hét, és munkába állhatok. Mi a helyzet? Gyorsan elővezettem neki a részleteket, vigyázva, nehogy eláruljam, kinek az oldalán állok: nem akartam befolyásolni az ítéletét. Pedig semmi értelme sem volt: mire befejeztem a mondókámat, már értett mindent. – Az az igazság – kezdte rá a józan Elliot –, hogy ez csak álszent duma, hogy ne adjuk el a cipőket a diszkontosoknak, semmi más. Minden komolyabb márka a diszkontosokkal adatja el a kifutó cuccait. Mit árul a TJ Maxx vagy a Marshall’s? Nézd csak meg: csupa menő márka, Ralph Lauren, Calvin Klein, Donna Karan, meg persze Perry Ellis. A diszkontosok nélkül meghalsz, hacsak nincs saját butikhálózatod, de az nektek még korai lenne, srácok. Anniy, hogy a diszkontosokkal óvatosnak kell lenni, csak szőrmentén szabad üzletelni, mert ha a nagyok rájönnek, hogy állandó kapcsolatban vagy velük, akkor problémázni fognak. – Na, akárhogy is – folytatta lábadozó Ruhateszy úr –, abban, amit John mond, sok igazság van. Ha nincs eladható árud, lőttek a növekedésnek. A komoly áruházak sosem vesznek komolyan, ha nem tudtok szállítani, márpedig nektek, srácok, az a híretek, hogy nem tudtok. Úgyhogy hiába vagytok épp most nagymenők, márpedig épp most nagymenők vagytok, a vevők tutira nem fognak kiállni mellettetek. Valamit ki kell találnotok, méghozzá nagyon gyorsan. Épp ezért került hozzátok Gary, ami máris egy lépés a jó irányban. Gary arcára pillantottam, hogy megpillantsam rajta a dicséret visszfényét – de semmit sem láttam. Csak ült a szokott kőarcával. Fura egy társaság ezek az operatív pöcsök, gondoltam, és a puszta gondolat, hogy én is egy vagyok közülük, már elég volt hozzá, hogy a kardomba akarjak dőlni. – De – folytatta Elliot – még ha úgy vesszük, hogy minden rendben működik nálatok, Johnnak akkor is csak félig van igaza. Steve kénytelen az összképpel is foglalkozni, vagyis a márka védelmével. Ne csapjátok be magatokat, srácok, ti is tudjátok, hogy ez a legfontosabb. A márkanév. Ha azt elkúrjátok, végetek. Felsorolhatnék itt nektek vagy egy tucat céget, ami nevet szerzett magának, aztán elpazarolta, mert leállt a diszkontosokkal. Most hol vannak? A bolhapiacon! – állt meg a szónoklatban Elliot, hogy megemészthessük, amit mondott. Észrevettem, hogy Steve egészen belesüpped a székébe: már maga az ötlet, hogy a név, az ő neve, a Steve! Madden! ilyesmikkel csengjen össze, mint bolha és piac, a szó szoros értelmében kiütötte. Láttam, hogy a Köpködő előredől a székében, arccal a telefon felé, mintha mindjárt rávetné magát, hogy a telefonzsinórral fojtsa meg Elliotot. Gary felé néztem: ő csak ült moccanatlanul. – Az legyen a végső cél – folytatta Elliot –, hogy szabadalmazzátok a Steve Madden márkanevet. Akkor aztán hátradőlhettek a székben, onnantól fogva már csak be kell zsebelni a jogdíjat. Először is: szélesítsétek a profilt! Övek, ridikülök, aztán sportcuccok, meg farmerek, meg napszemüveg, meg ami belefér… Az utolsó megálló a parfüm, azzal aztán végképp a csúcson lesztek. De oda sose juttok el John tervével. Ne vedd sértésnek, John, de hát ez a dolgok rendje. Te azt veszed alapul, ami ma van, vagyis hogy az áruházak egymást ölik a

cipőitekért. Pedig nem lesz ez mindig így, egyszer, amikor a legkevésbé sem várnád, kiderül, hogy valamit képtelenség eladni, ti meg ott álltok, térdig valami idétlen csukában, amit csavargókon kívül senki a lábára nem venne. És akkor mihez kezdtek? Mehettek házalni a csukáitokkal, a jó ég tudja, hová. – De hát szóról szóra ezt mondom én is, Elliot – szólt közbe Steve –, ha hagyom, hogy John kibontakozzon, rengeteg cipőnk lesz, viszont egy fillérünk se! – Figyelj, nem olyan bonyolult ez – nevetett fel Elliot. – Anélkül, hogy pontos képem lenne rólatok, le merem fogadni, hogy a forgalmatok nagy részét a normális cipők hozzák, nem azok a méteres tűsarkúak meg a szegecseltek meg a cipzárasok. Azokkal csak a legendátokat gyártjátok, hogy milyen menők meg trendik vagytok, meg kutyafasza. De azokból nemigen adtok el. Megveszi néhány lökött a Greenwich Village-ből, meg a csajok az irodátokból. De a normálisok hozzák a pénzt, az a Marilyn meg a Mary Lou, nem? Láttam, hogy Steve és a Köpködő egyformán félredöntött fejjel, ámulattól összecsücsörített szájjal, tágra nyílt szemmel bámulnak. – A hallgatást igennek vegyem? – kérdezte Elliot, egy kis hatásszünet után. – Persze, persze, Elliot – nyögte ki Steve – azokból a kis őrültségekből nem sokat adunk el, de azok a lelkünk, érted? Azokkal lettünk híresek. – És ez így is van rendjén – vette vissza a szót Elliot, aki hat héttel ezelőtt egy szót sem bírt volna kinyögni nyáladzás nélkül. – Ez is csak olyan, mint azok a lehetetlen cuccok a divatbemutatókon, odaát Milánóban. Azt a szemetet a kutya se venné meg, de az kreálja az imázst. A megoldás tehát az, hogy teljes gőzzel gyártani a normál cipőket, de mindenféle színekben. Értitek, azokra a cipőkre gondolok, amik nem mennek ki azonnal a divatból, amiket jövőre meg azután is elsózhattok. De ezekbe a zűrös csukákba nem szabad nagy pénzt fektetni, még akkor se, ha totál bele vagytok esve, vagy ha a marketingosok elélveznek tőle. Amíg valami be nem bizonyítja magáról, hogy biztos nyerő, addig vigyázzatok vele. Ha az áruház kifogy a cipőtökből, attól ti csak híresebbek lesztek. – Ha meg egyszer tényleg megbuktok valamivel, annyi baj legyen, elsózzátok a diszkonthálózaton keresztül. Egyszer muszáj veszíteni, és mindig az első veszteség a legjobb veszteség. Minden jobb, mint egy raktár, tele eladhatatlan cipővel. Viszont muszáj lesz összeszövetkeznetek az áruházakkal. Mondjátok meg nekik, hogy teljes mellszélességgel a cipőitek mögött álltok, szóval ha nem nagyon vennék őket, hajlandóak vagytok engedni az árból, és akkor legalább mindenki a pénzénél marad valamennyire. Az áruházak imádni fogják ezt a hozzáállást, majd meglátjátok. – Ja, és még egy: ezt a Steve Madden-butikhálózatot minél gyorsabban be kell indítani. Értsétek meg, ti gyártók vagytok, nagyban és kicsiben is kereskedhettek, ráadásul így tudjátok a legjobban mozgatni az eladhatatlan készletet. Szétszórjátok a saját boltjaitokban, és árleszállítást tartotok, arra nem megy rá a márkapresztízs. És ez a lényeg – fejezte be az előadást Elliot Lavigne. – Urak, előttetek a csillagos ég. Csináljátok, amit mondtam, és oda kerültök. Körbenéztem a szobában. Mindenki bólogatott. És miért is ne? Az elhangzottakról nemigen volt mit vitatkozni. Kár, hogy egy ilyen briliáns elme, mint ez az Elliot, ennyire szétdrogozta az agyát, de tényleg. Nincs borzasztóbb annál, mint amikor valaki eltékozolja a tehetségét, hát nem igaz? Persze, Elliot most józan volt, de gyógyuljon csak meg, térjen csak vissza a normál kerékvágásba, úgy visszaesik, mint a pinty. Ez a baj az ilyen Elliot-félékkel, képtelenek megérteni, hogy a drogok kiölnek belőlük minden szépet és jót. Az én napirendemen pedig még öt elég komoly pont szerepelt. Továbbra is dolgoztam Victor Wang megbuktatásán; komoly gondot okozott Danny, aki ámokfutásba kezdett a Strattonnál;

utána kellett néznem Gary Kaminsky dolgainak, mivel a jelentések szerint a napja felében Saurellel telefonálgat; és végül Gregory Coleman ügynök, aki itt ólálkodik valahol körülöttem a letartóztatási parancs piszkozatával a kezében. Úgyhogy időm sem volt Elliot józanságával foglalkozni. Lesz még ma egy komoly beszélgetésem Steve-vel ebédnél, aztán helikopterre pattanok, kirepülök Hamptonba a Hercegnőhöz és Chandlerhez. Ilyen körülmények között a metaqualon csak kis mennyiségben tűnik ésszerű választásnak, talán olyan kétszázötven milligramm, esetleg helyette egy szem Lude, azt pedig a leghelyesebb volna most, ebéd előtt bevenni, csak hogy egy kicsit felbizgessen, előételnek a pastához, csak a Suszter észre ne vegye, ő már öt éve józan. Ünneprontó. Aztán már csak pár csíkocska kokain, mielőtt a helikopter botkormányához ülnék. Mindig akkor vagyok a legmenőbb pilóta, amikor épp lecseng a Lude, de épp ki akarom mászni a bőrömből hála a kokain-paranoiának. Mindössze egyetlen szem Lude az ebédhez! Nem csoda, hogy csak úgy zsizsegett a gyomrom, mialatt Queens hónaljában, Coronában ebédeltünk. Mint a legtöbb egykori olasz negyed, Corona is megmaradt afféle kisebb maffia-erődítménynek, és mint minden maffiaerődítményben, itt is volt egy olasz étterem egy „tiszteletre méltó férfiú” tulajdonában. És mint mindenütt, az volt a legjobb olasz étterem az egész negyedben: Harlemben a Rao, Coronában a Park Side. A Park Side nem olyan, mint a Rao: ez már egy nagyobb étterem, állandó nyüzsgéssel. Gyönyörű a berendezés, sötét diófa, tompa fényű tükrök, metszett üvegpoharak, csinosra nyírt szobanövények. A bárpultnál gengszterek (szó szerint!) ücsörögnek, az ételekért az életemet adnám (szó szerint!). A tulaj, Tony Federici igazi tiszteletre méltó férfiú. Híres erről, hírhedt arról: az én szememben azonban New York mind az öt kerületének legeslegjobb vendéglőse. Általában az asztalok közt sétálva lehet ráakadni, szakácskötényben, egyik kezében egy üveg házi készítésű Chiantival, a másikban egy tányér rostonsült pepperonival. A Suszter és én a híres-nevezetes kerti részlegben kaptunk asztalt. Éppen arról beszélgettünk, hogy a jövőben ő legyen az első számú patkánylyukam Elliot helyett. – Alapjában véve semmi problémám sem volna vele – mondtam a Suszternak, aki valósággal megszállottja lett a patkánylyuk-játéknak –, mindössze két dolog miatt aggódom. Először is: hogy a faszba akarod nekem leszállítani a pénzt anélkül, hogy bármiféle nyomot hagynál magad után papíron? Kurva sok pénzről van ám szó, Suszterkém! A másik aggodalmam az, hogy te már a Monroe Parker patkánylyuka vagy, én meg nem szeretném zavarni a köreiket – csóváltam meg a fejem, hogy aláhúzzam szavaim komolyságát. – Patkánylyuknak lenni afféle intim dolog, tudod, úgyhogy először meg kell beszélnem a dolgot Alannel és Briannel. – Értem, amit mondasz – bólogatott a Suszter –, de nem lesz probléma a pénz visszajuttatása. Majd elintézzük Steve Madden-részvényekkel. Majd eladok a tiédből és felülárazom, ennyi az egész. Egyébként is lógok neked négymillióval, tehát nem kell magyarázkodnom, hogy miért írok neked csekkeket. És a végén úgyis olyan nagy számokról lesz szó, hogy nincs az az ember, aki képes lenne nyomon követni, nem? Nem is olyan rossz ötlet, gondoltam, főleg ha kötünk egy konzultánsi szerződést, amiért évi ennyit és ennyit fizet nekem, mert segítek neki a Steve Madden Shoes vezetésében. Az a tény azonban, hogy Steve már így is bepatkánylyukalt nekem másfél millió Steve Maddenrészvényt, még inkább nyugtalanított – Steve ugyanis jóformán egyetlen részvényt sem birtokolt a saját cégében. Ezt most rögtön rendezni kéne, mert később, amikor Steve ráébred,

hogy én tízmilliókat keresek a cégén, amikor ő csak milliókat, ebből még komoly baj lehet. Így aztán mosolyogva csak annyit mondtam, hogy majd kitalálunk valamit. – A trükk a Madden-részvényekkel jó ötletnek hangzanak – érveltem tovább –, legalábbis kezdetnek megteszi, de ebből egyszer még komolyabb probléma lehet, mégpedig hogy végül is kié ez a te céged? Ideje, hogy több részvényed legyen, mielőtt bajba kerülnénk. Most olyan háromszázezred van, jól tudom? – Ja, meg néhány ezer, opcióban – bólintott Steve. – És ennyi. – Hát akkor én, mint a te legfőbb tervezőpartnered, nagyon is azt tanácsolom neked, hogy adj ki magadnak egymillió opciót a mindenkori piaci ár feléért. Ez így is van rendjén, főleg azért, mert te meg én fele-fele arányban osztozunk, ami még inkább rendjén van. A te nevedre íratunk mindent, hogy a NASDAQ ne tudjon mibe belekötni, és ha eljön az ideje, hogy eladjuk, simán visszaadsz nekem mindent, ami jár. – Azt se tudom, hogyan köszönjem meg neked, JB – nyújtotta mosolyogva a kezét a Susztermester. – Erről még sosem beszéltem neked, de a szívem mélyén valahogy mindig is nyugtalanított a dolog. De tudtam, hogy amikor eljön az idő, mindent a lehető legjobban oldunk majd meg. – Ezzel felállt a székéről, én is követtem a példáját, és amúgy maffia-módra átöleltük egymást, ebben a vendéglőben azonban ilyesmivel nem kelthettünk feltűnést. – De miért nem inkább másfélmillióval kezdünk? – kotnyeleskedett Steve, amikor visszaültünk. – Az fejenként hétszázötvenezer. – Nem – vetettem ellen, miközben éreztem, ahogy az ujjvégeim kellemesen megbizseregnek –, nem szeretem a páratlan számokat. Balszerencsét hoznak. Akkor inkább menjünk fel kétmillióra. Azt kiszámolni is egyszerűbb. Egymillió neked, egymillió nekem. – Rendben – egyezett bele a Suszter. – És miután te vagy az abszolút többségi tulajdonos, nyugodtan megúszhatjuk a sok nyüzsgést az igazgatótanácsi ülésekkel. Ez teljesen törvényes, igazam van? – Hááát… – feleltem és elgondolkozva vakargattam az államat – mint a legfőbb tervező partnered, nagyon is azt tanácsolnám, hogy, ha lehet, kerüld a „törvényes” szó használatát, hacsak nincs rá valamilyen különösen kényszerítő okod. De ha már így kiengedted a szellemet a palackból, kockáztassuk meg a dolgot, én teljes szívemből beleegyezem. Annál is inkább, mert úgyis elkerülhetetlen, tehát még nem is a mi hibánk, hogy azt tesszük, amit. Mondjuk úgy, hogy a fair play hívei vagyunk, és ezért. – Egyetértek – mondta megkönnyebbülten a Suszter. – Ez az ügy most már túlnőtt rajtunk. Nagyobb erők működnek itt, mint egy szerény Suszter és egy nem olyan szerény Wall Street farkasa. – Szeretem a gondolkodásmódodat, Suszter. Ha visszamegyünk, hívd fel az ügyvédeket, hogy dátumozzák vissza a legutóbbi igazgatótanácsi ülést. Ha akadékoskodnának, mondd meg nekik, hogy hívjanak fel engem. – Rendben – egyezett bele a Suszter, aki hirtelen négyszáz százalékkal növelte a részvényei számát. Aztán halkabban, összeesküvős hanghordozással folytatta. – Figyelj… ha akarod, még Danny sem tudja meg a dolgot – vigyorgott sátánian. – Ha megkérdi, honnan vannak a részvényeim, azt mondom, hogy az enyémek, és kész. Atyaisten! Micsoda egy orgyilkos ez a pasas! Ez most azt hiszi, hogy ettől jobban fogom tisztelni? De ezt a kérdést inkább megtartottam magamnak. – Megmondom őszintén – mondtam inkább –, nekem nem nagyon tetszik, ahogy Danny viszi a céget mostanában. Olyan, mint a Köpködő, ha a raktárkészletről van szó. Amikor eljöttem a Strattontól, a cégnek egy pár milliónyi részvénnyel kevesebbje volt, mint kellene, most viszont gyakorlatilag teljesen kiürült. Szégyen, gyalázat! – csóváltam a fejem. – Viszont az is igaz, hogy a Stratton mostanában több pénzt hoz, mint valaha, de ez azért van, mert mindig hosszú

távra terveztünk. Most viszont Danny épp emiatt eléggé sebezhető lett – vontam meg a vállam. – Mindegy. Ez már nem az én gondom. És úgysem tudnám leváltani. – Félre ne értsd, amit mondtam – vonta meg a vállát Steve is. Ne értsem félre? Miért, hogy lehet ezt másképp érteni, te kibaszott orgyilkos? – Csak hát, ugye, te meg én arra szánjuk a következő öt évet, hogy felépítsük a céget. Tudod, Brian és Alan sincsenek túlzottan megelégedve Dannyvel, de Loewenstern és Bronson sem. Legalábbis ezt csiripelik a verebek. Lehet, hogy egyszer majd őket is szabadon kell engedned, hadd járják a saját útjukat. Mindig hűségesek maradnak hozzád, de a saját üzleteikkel szeretnének foglalkozni, távol Dannytől. Ekkor észrevettem, hogy Tony Federici közeledik az asztalunk felé a fehér szakácskötényben, az egyik kezében egy kancsó Chiantival. Felálltam, hogy üdvözöljem. – Helló, Tony, hogy vagy? – Helló, Tony, megölted már az e hetit? – Ez itt egy nagyon kedves barátom – mutattam Steve felé –, Steve Madden, társak vagyunk egy cipőgyárban, itt, Woodside-ban. Steve kilométer széles vigyorral az arcán pattant fel a székéből. – Helló, Tony! Tökös Tony Corona! Rengeteget hallottam már rólad! Tudod, én Long Islanden nőttem fel, de még ott is tudja mindenki, ki az a Tökös Tony! Nagyon örülök, hogy találkoztunk! – nyújtotta a kezét Steve az újdonsült barátnak, Tökös Tony Coronának, aki rühellte ezt a becenevét. Hát, sok módja van elintézni a dolgokat, talán ez lehet az egyik. Lehet, hogy Tony lesz olyan kedves, és megkíméli Steve néhány végtagját, hogy együtt temethessék el a teste többi részével. Néztem a Suszter sápadt, sovány kezét, ahogy ott lóg a levegőben, várja, hogy megrázzák, de ennek egyelőre semmi jelét sem láttam. Most Tony arcára sandítottam. Úgy tűnt, mosolyog, bár a mosolyában volt valami szadista, mint a fogláré a siralomházban, amikor azt kérdezi a halálraítélttől, mit kér utoljára vacsorára. Végül kinyújtotta ő is a kezét, bár némileg vonakodva. – Ja, ja, én is örülök – felelte fakó hangon. A szeme, mint két sírgödör. – Tényleg nagyon örülök ám neked, Tökös Tony! – folytatta az egyre halottabb Suszter. – Csak a legjobbakat hallottam az éttermedről, már egy csomószor el akartam jönni. Ha asztalt akarok foglalni, elég, ha azt mondom, hogy a Tökös Tony Corona haverja vagyok, igaz? – Na, jól van – szóltam közbe idegesen mosolyogva – Azt hiszem, jobb, ha visszatérünk az üzlethez, Steve! – Aztán visszafordultam Tony felé. – Kedves tőled, hogy idejöttél üdvözölni minket, Örültem, hogy láthattalak, mint mindig – biztosítottam nagy szemforgatva, hátha megérti, mit akarok mondani: hogy ne haragudjon a barátomra, dilis szegény. Tony kétszer egymás után megráncolta az orrát, és elment, valószínűleg a klubba az utca végén, hogy bedobjon egy presszókávét, és közben megrendelje Steve kivégzését. – Veled meg mi a fasz baj van, Suszter? – zöttyentem le a székembe súlyos fejcsóválások közepette. – Senki nem szólíthatja Tökös Tonynak, abszolúte senki! Bazmeg, véged van, hülyegyerek! – Hát te meg miről beszélsz? – értetlenkedett Steve. – A fickó odavolt értem, nem láttad? – döntötte oldalt a fejét idegesen – Vagy nem? Ekkor Alfredo, a hegyméretű főpincér lépett oda az asztalunkhoz. – Telefonja van – közölte az Alfredo hegység –, odakapcsoltuk a bárpulthoz. Ott most nincs senki, csend van – mosolygott. Húha! Szóval engem tesznek felelőssé a barátom viselkedéséért. Komolyan a maffia területére tévedtünk, ahol egy magamfajta zsidó képtelen átlátni az összes nüanszot. Annyit azért én is értek, hogy én hoztam ide a Susztert, ami azt is jelenti, hogy jótállok érte, vagyis viselem a pimaszsága következményeit. Mosolyogva megköszöntem Alfredo hegységnek,

felálltam az asztaltól, és odamentem a bárpulthoz – de az is lehet, hogy a mélyhűtő felé közeledtem. Felvettem a telefont, de egyelőre nem szóltam bele, csak gyanakvóan körülnéztem. – Halló? – szólaltam meg végül mégis, bár sejtettem, hogy csak a vonal búgását hallom majd, aztán megérzem, ahogy a zongorahúr a nyakam köré tekeredik. – Halló, én vagyok – hallottam Janet hangját –, olyan fura a hangja, valami baj van? – Nincs bajom, Janet. Mi van? – a hangom kissé ridegebb volt a szokásosnál. Talán mert kezdett kimenni belőlem a Lude. – Jól van bazmeg, bocs, hogy élek! – jajdult fel érzékeny asszisztensnőm. – Jól van. Hát mit óhajt, kedves Janet? – sóhajtottam. – Ne haragudjon, eléggé zűrös itt. – Victor Wang van a telefonban, azt mondja, sürgős. Mondtam neki, hogy maga ebédelni ment, de azt mondja, tartja a vonalat, amíg vissza nem ér. Szerintem egy seggfej, ha kíváncsi a véleményemre. Faszom se kíváncsi a véleményedre, Janet! – akartam neki mondani, de persze nem ezt mondtam. – Na jó, kapcsolja! – mondtam helyette, és közben rámosolyogtam a képemre az egyik füstös tükör mélyén. Még csak nem is néztem ki úgy, mint aki beállt – sőt, lehet, hogy nem is voltam. Benyúltam a zsebembe, előhúztam belőle a spanyol Quaalude-ot, hogy egy pillantást vessek rá, és hamm! bekaptam, csak úgy, szárazon. Alig vártam, hogy meghalljam végre az Aljas Kínai pániktól remegő hangját. Már majd egy hete, hogy a feledés homályába taszítottam, azóta a Duke Securities pincétől a padlásig megtelt részvényekkel. Igen, csak úgy záporoztak a részvények Victor fejére, tehát most a segítségemre van szüksége, amit meg is adok neki… persze a magam módján. És végre meg is hallottam az Aljas Kínai hangját. Melegen üdvözölt, és azonnal elújságolta, hogy jelen pillanatban több részvénye van az egyik cégében, mint ahány részvénye a cégnek egyáltalán volt: összesen másfélmillió, és ebből egymillió hatszázezer Victor birtokában. – …és azóta is csak özönlenek a részvények – mondta a Beszélő Panda –, és egy szót se értek az egészből. Tudom, hogy Danny baszott ki velem, de a szentségit neki, hát már neki se lehetnek részvényei! – Hallottam a Kínai hangján, hogy totálisan összezavarodott: ugyanis fogalma sem volt róla, hogy én fenntartottam egy számlát a Bear Stearns cégnél, amely lehetővé tette a számomra, hogy annyi részvényt adjak el, amennyire csak a kicsi szívem vágyott, ha az enyém volt, ha nem, ha sikerült belőlük kölcsönbe szereznem néhányat, ha nem; és azon a brókercégen keresztül intézem az egészet, amelyiken akarom. Vagyis törheti a fejét a Kínai, soha ki nem találja, honnét özönlenek azok a részvények. – Nyugi – mondtam neki –, ha tőkeproblémáid vannak, Vic, a rendelkezésedre állok. Száz százalékig. Ha el akarsz adni nekem olyan három-négyszázezret, egy szavadba kerül. – Épp ennyire lett volna ugyanis szükségem, de persze a megfelelő áron, úgyhogy ha Victor most eladja nekem, akkor nagyot kaszálhatok, amikor továbbadom, amit vettem tőle. És mielőtt végzek az egésszel, a papírok ára lemegy a pincébe, a Kínai meg mehet a kínai negyedbe tavaszi tekercset hajtogatni. – Oké – felelte a Beszélő Panda –, ez tényleg segítene. Eléggé kifogytam a pénzből, és a papír már most öt dollár alá ment, nem engedhetem meg magamnak, hogy még lejjebb kerüljön. – Semmi probléma, Vic. Hívd fel Kenny Kockot a Meyersonnál: ő majd néhány óránként vesz tőled ötven-ötvenezret. Victor megköszönte, letettük, és én már tárcsáztam is Kenny Kock számát, akinek a felesége, Phyllis, koszorúslány volt az esküvőmön. – Mindjárt rád csörög az Aljas Kínai – mondtam Kennynek –, azt fogja kérnie, hogy vegyél

tőle néhány óránként ötvenezerért a tudod, miből – Kenny már ismerte a tervemet, és azt is, hogy titkos háborút vívok az Aljas Kínai ellen. – Úgyhogy adj el néhányat, mielőtt vennél tőle, és aztán folytasd, olyan másfél óránként adj el mindig ötvenezret. Intézd fal számlákon keresztül, hogy Victor ne jöhessen rá, ki az eladó. – Rendben – felelte Kenny Kock, az M. H. Meyerson vezető brókere. Épp most szálltam be az üzletébe tízmillióval, úgyhogy korlátlan kereskedési rátám volt náluk. – Ez minden? – Igen, ennyi – feleltem. – Csak ne adj el egyszerre sokat, legfeljebb kilenc-tízezret. Azt akarom, hogy azt higgye, kispályások adogatnak el. – Hopp! Még jobb ötlet! – Adj el, amennyit csak akarsz, a sajátodból is, mert ez a papír pillanatok alatt semmit nem ér! Letettem a telefont, lementem a mosdóba, hogy egy kis kokaint juttassak a szervezetembe. Igazán megszolgáltam, az alakításom Victorral simán kaphatott volna egy Oscar-díjat. Mákszemnyi bűntudatot sem éreztem a Duke Securities tündöklése és bukása miatt. Az utóbbi néhány hónapban Victor bebizonyította, hogy kiérdemli az Aljas Kínai becenevet: brókereket csábított el a Strattontól azzal, hogy nem akarja, hogy Long Islanden fecséreljék el az életüket; folyamatosan adogatta el a Stratton új kiadású papírjait, de természetesen letagadta az egészet; és nyíltan fúrta Dannyt, akit kérődző bölénynek nevezett, és azt terjesztette róla, hogy képtelen irányítani a Strattont. Itt volt az ideje, hogy megfizessek neki mindenért. Egy percet sem töltöttem a mosdóban, négy hatalmas szippantással a magamévá tettem egy negyed gramm kokaint. Ahogy mentem felfelé a lépcsőn, éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver, mint egy nyúlé, a vérnyomásom meg olyan, akár a szélütésesé – és élveztem. Az agyam csúcson pörgött, tökéletesen ura voltam a helyzetnek. A lépcső tetején egyszercsak Alfredo hegységnyi mellkasa takarta el előlem a kilátást. – Megint telefonja van – közölte. – Tényleg? – csodálkoztam, remélve, hogy az állkapcsom azért a helyén maradt. – Azt hiszem, a felesége keresi. Jesszus! A Hercegnő! Hát ezt meg honnét tuda? Hát mindig rájön, ha rosszban sántikálok? Igaz, mindig rosszban sántikálok, a nagy számok törvénye alapján tehát mindig rosszkor keres. Búsan lecsüngő fejjel mentem a bárpulthoz, hogy felvegyem a telefont. Majdcsak viselkedem valahogy. – Halló? – szólaltam meg tökéletesen semleges hangon. – Szia, drágám. Jól vagy? Hogy jól vagyok-e? Hát ez meg miféle kérdés? Ravasz egy teremtés ez az én drága Hercegnőm, nagyon ravasz. – Persze, hogy jól vagyok, édesem. Épp ebédelünk Steve-vel. Mi van? – Rossz hír – sóhajtotta a Hercegnő. – Patricia néni meghalt.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A holtak halhatatlansága Öt nappal Patricia néni halála után újra Svájcban voltam a Hamisítómester házának faburkolatú nappalijában. Kellemes házacska volt vagy húsz percnyire Genf belvárosától, valahol a svájci tájban. Épp befejeztük a vasárnapi ebédet: a Hamisítómester felesége, a továbbiakban Hamisítómesterné, lerakott elénk egy tálcát kávéval és egy csomó hizlaló édességgel, svájci csokoládéval, francia sütivel, dús pudingokkal és átható illatú sajtokkal. Két órája volt, hogy megérkeztem, és azonnal az üzletre akartam térni, de a Hamisítómester és neje addig nem nyughattak, amíg tele nem tömtek annyi svájci finomsággal, amennyivel simán meg lehetne fojtani egy falka bernáthegyit. Patricia szélütése majd halála közt Roland és én mindössze egyetlen telefont váltottunk, a Gold Coast lovasklub nyilvános fülkéjéből hívtam, hogy elkerüljem még a tájékát is annak az átkozott Brookville Country Clubnak. Roland azt mondta, ne aggódjak, ő majd elintéz mindent, de telefonon nem volt hajlandó belemenni a részletekbe, ami a részletek természetét tekintve érthető is volt. Ezért jöttem tehát Svájcba: hogy leüljünk egymással, és megbeszéljük a teendőket. Ezúttal azonban több eszem volt. Nem utasszállítóval jöttem, nehogy megint letartóztassanak a stewardessek abajgatásáért, inkább egy privát Gulfstream III. fedélzetén tettem meg az utat Danny társaságában, aki most a szállodában várta a visszatérésemet, azaz, ahogyan körülbelül kilencven százalékos biztonsággal sejthettem, éppen négy svájci kurvával szórakozott. Én meg tehát itt ültem az arcomon mosollyal, a szívemben aggodalmas dühvel, szemben velem pedig Roland és a felesége, akik épp a süteményt pusztították. Végül csak elfogyott a türelmem. – Nagyszerű vendéglátók maguk, barátaim, köszönök mindent, de hamarosan vissza kell térnem az Államokba, úgyhogy, ha nincs ellenére, Roland, talán rátérhetnénk az üzletre – mondtam, nagyjából olyan kedvesen mosolyogva, mint egy baseball-ütő. – Ó, hogyne, kedves barátom – mosolygott vissza Roland, majd a feleségéhez fordult. – Mi lenne, ha hozzálátnál a vacsorakészítéshez, drágám? Vacsora? – jajdultam fel magamban. Atyaisten! A feleség lelkesen bólogatott, majd távozott, erre Roland a süteményestálra vetette magát, és bekapott két szem csokoládéval burkolt epret, a huszonegyediket és a huszonkettediket, ha a memóriám nem hagyott cserben. Mély lélegzetet vettem. – Patricia halálának fényében, Roland, az a legégetőbb gondom, hogyan vehetem ki a pénzemet az UBP-számlákról. És hogy milyen nevet használjak ezután? Tudja, nagyban megkönnyített mindent, hogy Patricia nevét használhattam, száz százalékig megbíztam benne. Ráadásul még szerettem is, ki hitte volna, hogy ilyen gyorsan itthagy minket? – csóváltam a fejem mély sóhajjal. – Patricia halála természetesen roppant szomorú – vonta meg a vállát a Mesterhamisító –, aggodalomra azonban semmi okunk. A pénzt átutaltuk két másik bankba, és egyikükben sem találkoztak soha az életben Patricia Mellorral. Az összes ehhez szükséges dokumentum elkészült, mindegyiken ott van Patricia aláírása, vagy legalábbis egy aláírás, amit bárki az

övének vélhet. A dokumentumokat visszadatáltuk a megfelelő időpontokra, vagyis természetesen a halála előtti időre. A pénze biztonságban van, barátom. Semmi sem változott. – De kinek a nevén van? – Patricia Mellor nevén, természetesen. Nincs, nem is lehet alkalmasabb jelölt erre a szerepre, mint egy halott, kedves barátom. Egyik bankban sem látták soha Patricia Mellort, és az összes pénz a társaságai számláján van, tehát bármikor hozzáférhet – vonta meg a vállát a Hamisítómester, hogy jelezze, a mesterhamisítás világában az ilyesmi nem okozhat problémát. – Kizárólag azért vettem ki a pénzt az Union Bankból, mert Saurel kegyvesztett lett náluk. Jobb félni, mint megijedni, gondoltam. Mesterhamisító, ó, én Hamisítómesterem! Hát nem mindent úgy rendezett, ahogy legtitkosabb álmaimban reméltem? Igen, bizony, hogy megéri a saját tekintélyes súlyát aranyban, vagy legalábbis majdnem annyit. Megoldotta: életre keltette a holtat! Ahogyan maga Patricia néni is kívánta volna. A neve örökre fennmarad – a svájci bankrendszer labirintusának legmélyén. A Mesterhamisító tulajdonképpen örök élettel ajándékozta meg. Hiába, hogy úgy halt meg, hogy… hogy még elbúcsúzni sem maradt ideje. Le merném fogadni, hogy az utolsó gondolata az volt, hogy váratlan halálával bajba keverheti kedvenc unokavejét. A Mesterhamisító előrehajolt, bekapott még két szem csokoládéba burkolt epret, huszonhármaskát és huszonnégyeskét, és elmajszolgatta. – Tudja, Roland – kezdtem rá –, nagyon megkedveltem Saurelt, amikor először találkoztunk, de mostanában kezd megváltozni a véleményem. Állandóan Kaminskyvel trafikál, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Ha maga is egyetért, most rögtön szakítok az Union Bankkal. – Én mindig is jóváhagyom a döntéseit – felelte a Hamisítómester –, de ebben az esetben éppenséggel biztos is vagyok benne, hogy a lehető legbölcsebb döntést hozta. De semmiképpen sem kell aggódnia Jean Jacques Saurel miatt. Hiába francia, Svájcban él, tehát az amerikai kormány semmit sem tehet ellene. És biztos lehet benne, hogy nem árulja el magát. – Ebben nem is kételkedem – válaszoltam –, de itt nem a bizalomról van szó. Nem szeretem, ha valaki tud a dolgaimról, főleg nem egy olyan valaki, mint Kaminsky – mosolyogtam, hogy kicsit könnyedebbnek tűnjön a dolog. – Mindenesetre már több, mint egy hete hiába próbálom elérni Saurelt, a bankban azt mondják, hogy üzleti úton van. – Igen, azt hiszem, az Egyesült Államokban – bólintott a Mesterhamisító. – Üzletfelekkel tárgyal. – Tényleg? Nem is tudtam! – valami megmagyarázhatatlan okból ez az információ nyugtalanított, bár nem tudtam, miért. – Igen, sok ügyfele van arrafelé – mondta Roland tárgyilagos hangon. – Néhányukat ismerem, de a legtöbbjüket nem. Bólintottam, elhessegettem az aggodalmamat, és úgy döntöttem, nem lehet más, mint ostoba paranoia. Negyedóra múltán már a ház kapujában álltam, a kezemben egy kis csomag svájci finomsággal. A Mesterhamisító és én barátian átöleltük egymást. Au revoir – mondtam, ami franciául annyit tesz, a viszontlátásra. Pedig a jó öreg good bye, a minden jót illett volna a helyzethez. Péntek délelőtt volt valamivel tíz után, hogy végre besétálhattam a házam kapuján Westhampton Beachben. Semmi mást nem akartam, csak felszaladni a lépcsőn, a karomba kapni Chandlert, aztán szeretkezni a Hercegnővel, végül aludni egyet. De esélyem sem volt. Még egy fél perce sem voltam otthon, máris megcsörrent a telefon. Gary Deluca hívott. – Ne haragudj, hogy zavarlak – zendített rá a Szófosó –, de egész nap hiába próbáltalak hívni. Gondoltam, jobb, ha tudod, hogy Gary Kaminskyt tegnap vád alá helyezték. Börtönben

van Miamiban, óvadék ellenében sem bocsátható szabadon. – Tényleg? – feleltem, mintegy hanyagul. Olyan fáradt voltam, hogy mondhatott, amit akart, fel sem fogtam a lényeget, legalábbis nem azonnal. – Mivel vádolják? – Pénzmosással – felelte fakó hangon Deluca. – Mond neked valamit az a név, hogy Jean Jacques Saurel? Hogy mond-e valamit?! Hát éppenséggel kurvára felébresztett! – Hm… lehet. Mintha találkoztam volna vele Svájcban. Miért? – Mert őt is vád alá helyezték – felelte a Rossz Hír Hozója. – Együtt ül Kaminskyvel. Neki sincs óvadék.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

Pánikreakciók Ültem a konyhában, próbáltam átrágni magam a vádiraton, de egy szót sem értettem az egészből. Egyáltalán, hány bankár lehet Svájcban? Biztos, hogy egyedül Genfben minimum tízezer, de nekem éppen azt az egyet kellett megtalálnom, aki van olyan ostoba, hogy lecsukatja magát az Egyesült Államok területén! Ráadásul egy olyan ügyben, aminek semmi köze hozzám: valami drogos pénzeket mosott tisztára külföldi motorcsónakversenyek segítségével. A Hercegnő hamar rájött, hogy valami nem stimmel – már akkor megsejtette, amikor hazaérkeztem, és nem vetettem egyből rá magam. De próbálkozás nélkül is éreztem, hogy nem sikerülne. Nem voltam hajlandó az impotens kifejezést alkalmazni önmagammal kapcsolatban, ez túl baljósan hangzott egy magamfajta hatalombirtokos számára, márpedig magamat továbbra is ebbe a kategóriába soroltam, még éppen egy elővigyázatlan svájci bankalkalmazott csapdájába is kerültem. Inkább fatökűnek neveztem magam, vagy spagettipöcsnek, ezek mégiscsak elviselhetőbb szavak, mint az a borzalmas, I-vel kezdődő. De bárhogy is neveztem, az volt a helyzet, hogy a farkam egyszerűen bemenekült valahova az altestembe, és ott egy kisebb ceruzacsonk méretére zsugorodott, úgyhogy azt hazudtam a Hercegnőnek, hogy beteg vagyok, jet-lag kínoz. Később, még aznap este, felosontam a hálószobai szekrényhez, és kikészítettem a börtönszerkómat. Egy kopott Levist választottam ki szürke, hosszú ujjú (hátha hideg lesz a cellában) pólótrikót, meg egy lepukkant Reebok-tornacsukát, csökkentendő annak az esélyét, hogy valami kétméteres fekete Bubba vagy a Jamal névvel leszedje rólam. Láttam a filmekben, hogy mindig elszedik a tornacipődet, mielőtt megerőszakolnának. Hétfő reggel úgy határoztam, hogy nem megyek be az irodába. Gondoltam, illendőbb, ha otthon tartóztattatom le magam, nem abban a homályos Woodside-ban, Queensben. Nem, nem hagyom, hogy a Steve Madden Shoes irodájából vigyenek el, hogy a Suszter végignézze, és aztán jól kibasszon velem, amikor a részvények elosztására kerül a sor. A Maddeniták és velük az egész Szabad Világ, majd elolvashatják a New York Times címlapsztoriját, de nem szerzem meg nekik azt az örömöt, hogy élőben lássák, amint megbilincselve elvezetnek – azt az örömöt a Hercegnőnek tartogattam. Aztán történt valami rendkívüli – az, hogy nem történt semmi. Se egy letartóztatási parancs, se Coleman ügynök váratlan látogatása, az FBI sem razziázott a Stratton Oakmontnál. Szerda estére már végképp nem értettem, mi a fasz van. Péntek óta itt dekkolok Westhamptonban hasmenést színlelve, sőt már nem is csak színlelve, és ezek szerint talán feleslegesen? Talán nem is akarnak letartóztatni? Csütörtökre nem bírtam tovább a csendet, úgy döntöttem, hogy felhívom azt a Gregory O’Connell nevű ügyvédet, akit Bo említett. Úgy tűnt, ő a legalkalmasabb személy, hogy információkat csikarjak ki belőle, elvégre ő jutott el egészen a Keleti Kerületi Ügyészséghez, ő beszélt hat hónappal ezelőtt Sean O’Shea-val. De ahogy sejtettem, Greg O’Connellel nem mentem semmire. Elvégre ügyvéd volt, és egyetlen ügyvédben sem lehet megbízni, főleg büntetőjogi ügyvédben nem, aki csak akkor képviselhet, ha meg van győződve az ártatlanságodról. Ez persze úgy, ahogy van, baromság, hiszen mindenki tudja, az ügyvédek abból élnek, hogy bűnösöket képviselnek. Tehát született

egy kimondatlan egyezség ügyvédek és bűnözők között, hogy utóbbi ártatlanságot esküszik, előbbi pedig segít neki összefércelni egy hihetően hangzó mesét. Greg O’Connellnek tehát csupa hazugságot mondtam, amikor elmeséltem neki, miféle bajba keveredtem mások miatt. Előadtam neki, hogy a feleségem rokonai Angliában ugyanazzal a bankárral álltak kapcsolatban, akit most lecsuktak néhány korrupt motorcsónakversenyszervező miatt. Ahogy elmeséltem a mesém első változatát leendő ügyvédemnek – azt is, hogy a drága Patricia néni él és virul, mert ettől valahogy hihetőbbnek hangzott a sztorim –, mintha megláttam volna a remény első, tétova sugarait. Egészen addig a pillanatig hihetőnek éreztem a sztorit, míg Gregory O’Connell némileg kétkedő hangon rá nem kérdezett, hogy honnét van egy hatvanöt éves nyugalmazott tanítónőnek hárommillió dollárja készpénzben, amivel a számlát megnyitotta? Hmmm… lyukas a sztorim. Nem jó jel, gondoltam. Nem maradt más lehetőség, játszani kellett tovább a hülyét. – Hát ezt meg honnét tudhatnám? – kérdeztem vissza magától értetődően. Igen, a hangom hihetően csengett, állapítottam meg. A Wall Street farkasa nagyon laza tud ám lenni, ha úgy hozza a helyzet, még most, a legnagyobb kutyaszorítóban is. – Tudod, Greg – magyaráztam –, Patricia néni, nyugodjék békében, mindig is nagyra volt a férjével, aki az első Harrier vadászgép berepülő pilótája volt. Lefogadom, hogy a KGB komoly summát fizetett volna némi infóért erről a gépről. Lehet, hogy a KGB adta neki azt a pénzt? Amennyire vissza tudok emlékezni, elég sok titkolózás volt a gép körül annak idején. – Atyaisten! Miféle baromságokat karattyolok én itt? – Rendben, felhívok pár embert, utánanézek a dolognak – könyörült meg rajtam az én drága ügyvédem. – Csak egy dolgot nem értek sehogy se, Jordan: nem árulnád el, hogy Patricia néni él-e még vagy meghalt? Ugyanis az előbb azt mondtad, nyugodjék békében, pár perccel előtte meg hogy Londonban él és virul. Sokat segítenie, ha tudnám, melyik az igaz. Hát ezt csúnyán elkúrtam. A jövőben óvatosabbnak kell lennem Patricia hogylétével kapcsolatban. Most már mindegy volt, úgyhogy folytattam a blöffölést. – Hát, az attól függ, melyik használ többet nekem. Ha él, vagy ha halott? – Nossss, hát az biztos nem ártana, ha felbukkanna és közölné, hogy övé a pénz az övé, vagy ha mégsem, legalább írna róla egy nyilatkozatot. Vagyis, azt hiszem, jobb volna, ha élne. – Hát akkor él és egészséges! – kiáltottam magabiztosan abban a tudatban, hogy a Mesterhamisító az ő két ügyes kezével majd legyártja a kellő dokumentumokat. – Csak nem szereti, ha háborgatják, úgyhogy azt hiszem, be kell érnünk a nyilatkozattal. Mély csend válaszolt. Jó tíz másodpercbe telt, míg ügyvédem megtalálta a szavakat. – Hát, rendben van, azt hiszem, tudod, mit csinálsz. Pár óra múlva visszahívlak. De már egy óra múlva visszahívott. – Nincs semmi fejlemény az ügyedben – újságolta. – Viszont Sean O’Shea néhány hét múlva otthagyja az Ügyészséget, csatlakozik hozzánk, szerény ügyvédekhez, úgyhogy szokatlanul nyíltan beszélhettünk. Azt mondja, a te ügyedet teljes egészében ez a Coleman nevű alak irányítja, rajta kívül az égvilágon senkit nem érdekel az egész Ügyészségen. Ami pedig a svájci bankárt illeti, neki semmi köze az ügyedhez, legalábbis egyelőre – és így tovább még néhány percig: hogy tulajdonképpen és úgyszólván semmi baj. Miután letettük, igyekeztem minél gyorsabban elfelejteni a sok tulajdonképpent és úgyszólvánt, egyedült a semmi bajhoz ragaszkodtam, de ahhoz akár a kutya a csontjához. Tudtam, hogy ismét beszélnem kell a Hamisítómesterrel további kármérséklés céljából. Ha ő is amerikai börtönben ülne, mint Saurel – vagy akár egy svájci börtönben várná, hogy kiadják az amerikai hatóságoknak –, akkor bizony nyakig volnék a szarban. De, ha nem, ha vele sincs semmi baj, ha szabadon folytathatja a hamisítás rejtelmes mesterségét, akkor talán én is

megúszom. Ezúttal a Starr Boggs étterem telefonjáról hívtam fel a Hamisítómestert. Visszafojtott lélegzettel hallgattam végig az elbeszélését a megpróbáltatásairól: hogy a svájci rendőrség házkutatást tartott az irodájában, dobozszámra vitték el a lefoglalt dokumentumokat. Igen, az Egyesült Államokból jött a megkeresés, ezért tartottak házkutatást, de nem, hivatalosan még nem emeltek vádat ellene, legalábbis ő nem tud ilyesmiről. Megnyugtatott, hogy semmilyen körülmények között sem adják ki az Egyesült Államoknak, de Svájc határain kívül nincs biztonságban, bárhol letartóztathatják, az Interpol nemzetközi körözést adott ki ellene. Végül rátértünk Patricia Mellor bankszámláinak ügyére is. – Néhány ezzel kapcsolatos dokumentumot is elvittek, de nem ezeket keresték, ezeket csak úgy hozzácsapták a többihez – mondta a Mesterhamisító. – De ne aggódjon, kedves barátom, semmi nincs a dokumentumokban, ami arra utalna, hogy a pénz nem Patricia Melloré. Viszont most, hogy ő nincs már itt közöttünk, azt javasolnám, hogy ne üzleteljen ezekről a számlákról, legalábbis amíg ezt az ügyet le nem fújják. – Magától értetődik, hogy nem fogok – feleltem, és a fejemben a beszélgetés utolsó szavai visszhangzottak: amíg az ügyet le nem fújják. – De igazában most nem az a legnagyobb gondom, hogy hogyan jutok a pénzemhez, hanem az, hogy mi van, ha Saurel együttműködik az amerikai nyomozókkal, és elárulja, hogy az a pénz az enyém? Akkor nagy bajban lennék, Roland. Ha esetleg akadna valamiféle dokumentum, amiből egyértelműen kiderül, hogy a pénz Patriciáé, az segítene rajtam. – De hát azok már megvannak, kedves barátom! – felelte a Hamisítómester. – Ha adna nekem egy listát azokról az iratokról, amikre szüksége lehet, és elárulná, hogy Patricia mikor írta alá őket, talán előáshatnám őket az irattáram mélyéről. Mesterhamisító, ó, Hamisítómester! Változatlanul magam mellett tudhattam. – Értem, Roland. Ha szükségem lesz valamire, értesítem. Egyelőre, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hátradőlök a székemben, várok, és reménykedem. – Mint rendesen, ezúttal is egyetértek – mondta a Mesterhamisító. – De amíg tart a nyomozás, tartsa távol magát Svájctól. Viszont azt se felejtse el, kedves barátom, hogy én mindig maga mellett állok, és mindent megteszek, amit csak módomban áll, hogy megvédjem magát és a családját. Ahogy letettem a telefont, már tudtam, hogy életem és halálom egyaránt Saurel kezében van. De azt is tudtam, hogy folytatni kell az életemet, mintha mi sem történt volna. Vissza kell térnem a munkámhoz, szeretkeznem kell a Hercegnővel, és le kell szoknom a csengőfrászról, hogy majd kiugrik a szívem a helyéről, mikor megszólal a telefon vagy valaki bekopog az ajtón. És pontosan így is tettem. Visszamerültem a szokásos őrületbe. Visszamerültem a Steve Madden Shoes ügyeibe, és hogy a színfalak mögül irányítsam a brókercégeimet. Mindent megtettem, hogy a Hercegnő hűséges férje maradjak, és Chandler szerető apja legyek, dacára a drogoknak. Mert ahogy teltek-múltak a hónapok, egyre többet drogoztam. Mint rendesen, most is hamar találtam indokot rá – ezzel jeleztem, hogy még mindig fiatal és gazdag vagyok, gyönyörűséges feleségem és csodálatos lányom van, hogy azt az életet élem, amire vágyakozni szokás, a Gazdagok és debilek életét – hát lehet-e bármi is jobb ennél? Október közepe táján, mivel változatlanul semmi hírt sem hallottam Saurel ügyéről, végképp fellélegeztem. Nyilván úgy döntött, hogy nem működik együtt a nyomozókkal, a Wall Street farkasa tehát megint kikerülte a golyókat. Chandler épp ekkoriban kezdett járni, egyelőre úgy, mint Frankenstein, a két kezét maga elé tárva, összeszorított térdekkel, mereven lépkedve. Félreismerhetetlenül látszott rajta, hogy zseninek készül. Első születésnapjára, nem túlzok, már teljes mondatokban beszélt, ami óriási teljesítmény egy ekkora gyerektől, egyértelmű volt hát, hogy egyszer Nobel-díjat kap, vagy mégse azt, akkor a matematikusok Fields-emlékérmét.

A Steve Madden Shoes és a Stratton Oakmont útjai időközben elváltak: a Steve Madden méretes ugrásokban növekedett, a Stratton Oakmont viszont áldozatául esett egy rakomány torzszülött ötletnek, amelyekkel az új önszabályozási rendelkezéseket próbálta meg kikerülni. A bajokat Danny hozta a saját fejére: először is nem volt hajlandó eleget tenni az önszabályozó testület rendelkezésének, hogy független auditálóval világíttassa át a céget. Egy másik rendelkezés azt írta elő, hogy a cégek kötelesek felvételt készíteni az alkalmazottaik telefonbeszélgetéseiről. Danny erre sem volt hajlandó, mire a testület a bírósághoz szaladt, és elérte, hogy rákényszerítsék a Strattont a telefonok lehallgatására. Danny végül megadta magát – nem akarta, hogy börtönben kössön ki, csak mert nem engedelmeskedik a bírósági határozatnak –, de a Stratton ellen most már volt egy érvényes bírósági ítélet, tehát mind az ötven szövetségi állam, ha úgy tetszik neki, felfüggeszthette a cég működési engedélyét. És ha már jogot kaptak rá, szép lassan el is kezdtek élni vele. Nehéz volt megemészteni, hogy azok után, amiken a Stratton keresztülment, most egy lehallgatókészülék be nem szerelése okozhatja a cég vesztét, ráadásul az a készülék, mint kiderült, nem osztott, nem szorzott egy piculát sem. A Strattoniták napok alatt rájöttek, hogyan bánjanak el vele. A telefonban kizárólag semmiségekről fecsegtek, ha meg komolyra fordult a szó, a mobiljukon folytatták az eszmecserét. De már megjelent az írás a falon: a Stratton napjai meg vannak számlálva. A Biltmore és a Monroe Parker tulajdonosai bejelentették a szándékukat, hogy a továbbiakban a maguk útját szeretnék járni, és leválnának a Strattonról: természetesen mindannyian tisztelettől remegő hangon jelentették be, mindnyájan felajánlották, hogy egymillió dollárt fizetnek nekem minden egyes új kiadásért, ami a nyílt piacra kerül: ez évi kábé tizenkét milliót jelentett, úgyhogy kapva kaptam rajta. Változatlanul megkaptam a havi egymilliómat a Strattontól a távozásomkor kötött egyezség értelmében, és ehhez jött még négyötmillió majd minden hónapban: ezt meg úgy szereztem, hogy nagy tételben vásároltam minden olyan kötvényből, amit a Stratton dobott a piacra. Mindez azonban mogyorónak tűnt ahhoz képest, amit a Steve Madden Shoesból kihozhatnék: minden jel arra mutatott, hogy a cég rakétasebességgel száguld a csillagos ég felé. Akárcsak a Stratton hőskorában… azokban a szédületes napokban… azokban a dicsőséges napokban… a nyolcvanas évek végén, a kilencvenesek elején, mikor a Strattoniták első hulláma kapott a telefonok után, hogy megkezdje azt az őrületet, ami aztán maga alá gyűrte az életemet. Csak közben a Stratton múlttá lett, a jövőt a Steve Madden Shoes jelentette. E pillanatban szemközt ültem Steve-vel; ő épp hátrahajolt a székén, hogy kivédje a Köpködő össztüzét, és olykor-olykor lopva felém pillantott, hogy jelezze, a Köpködőnek mindig elmegy az esze, ha csizmarendelésről van szó, holott a csizmaszezon már majdnem elmúlt. Velünk volt a Szófosó is, és megragadott minden alkalmat, hogy egy kis szót foshasson. Most azonban a Köpködőé volt a nagyszínpad. – Cseszd meg, mi a csudának nem rendeled meg azokat a csizmákat? – köpködte: Cs-betűi nyomán nyálban úszott szinte az egész iroda. De tényleg, akárhányszor csak kiejtette a száján a csizma szót, a Suszter arca jól láthatóan összerándult. De a Köpködő most épp ellenem fordította a haragját. – Idefigyelj, JB, ez a csizma – jesszusom! – annyira trendi, hogy nincs az az isten, hogy veszítsünk vele! Hidd már el nekem, ezt sose kell leárazni! Megráztam a fejem, hogy nem értek egyet. – Elég a csizmákból, John. Elegem volt a kibaszott csizmákból. Nem azért, mert le kell árazni, vagy nem kell leárazni, hanem azért, mert egy üzletet nem lehet csak úgy, elvek nélkül vezetni. Tizennyolc irányban támadunk egyszerre, úgyhogy tartanunk kell magunkat a terveinkhez. Most nyitunk meg három új butikot, hamarosan meg egy tucat áruházi butikot,

gyakorlatilag pisztolyt szorítottunk az összes névtelen márka homlokához. De ezzel el is fogyott a készpénzünk. Ideje egy kicsit alább adni, mégpedig most rögtön, mert így szezon végén már nem vállalhatunk komolyabb kockázatot, pláne nem egy kibaszott leopárdmintás csizmával. – Egyetértek veled – ragadta meg a Szófosó az alkalmat egy kis szófosásra. – És ezért úgy látom, az volna a legjobb, ha áthelyeznénk a szállítási részlegünket Flori… A mondatot a telefon csengése szakította félbe. Janet volt az. – Todd Garret a vonalban – közölte. – Mondja meg neki, hogy értekezleten vagyok – forgattam a szemeimet Steve felé. – Majd visszahívom. – Képzelje, már megmondtam neki, hogy értekezleten van – pimaszkodott Janet –, de azt mondja, sürgős. Azonnal beszélnie kell magával. Dühösen ráztam meg a fejem, mélyet sóhajtottam. Mi a fene lehet olyan sürgős Todd Garretnek – hacsak az nem, hogy sikerült szert tennie egy kis Igazi Valódira! Felvettem a telefont. – Szevasz, Todd, mizújs, haver? – Hát – fogott bele Todd –, utálom, hogy rossz hírt kell mondanom, de épp most ment el tőlem egy Coleman nevű FBI-ügynök, és azt mondja, Carolyn napokon belül börtönbe kerül. – De hát miért? – dermedt meg azonnal a szívem. – Mit követett el? Szinte hallottam, ahogy Todd szavai a fejemre zuhannak. – Tudod, hogy a svájci bankárod börtönben van, és együttműködik a nyomozókkal az ügyedben? – Egy óra múlva nálad vagyok – mondtam neki olyan feszesre szorított farpofákkal, amennyire az csak lehetséges. Todd háromszobás lakása nagyjából olyan ocsmány képet mutatott, mint maga a házigazda. Az egész úgy, ahogy volt, feketében popázott, egy foltnyi szín sem volt sehol. A nappaliban ütünk: nyomát sem láttam bármi növényi életformának. Amerre csak a szem ellát, fekete bőr és króm mindenütt. Todd velem szemközt ült, Carolyn szerény, alig félméteres tűsarkakon járkált fel-alá a fekete rongyszőnyegen. – Mondanom sem kell – biztosított Todd –, hogy Carolyn és én soha nem vallunk ellened, úgyhogy emiatt ne is aggódj. Igaz, Carolyn? – nézett fel a svájci rakétára. Carolyn egy ideges biccentéssel felelt, aztán járkált fel-alá tovább. Todd szemmel láthatóan egyre kevésbé bírta elviselni. – Hagyd már abba ezt a mászkálást! – ripakodott rá. – Megőrjítesz! Ha nem ülsz le azonnal, esküszöm, pofánváglak! – Ó, paszótty mek, Tott! – brekegte a Rakéta. – Esz nem nefetnifaló! Kettő gyermekem van, ha nem elfelejtetted volna! Minden azért van, mert te a kipaszott pisztolyoddal járkálsz! Hát igen, ez a két megszállott még most, az ítéletnapomon sem hajlandó leszállni egymásról. – Volnátok kedvesek abbahagyni? – szóltam rájuk kényszeredett mosollyal. – Nem értem, mi köze Todd fegyver-ügyének a Saurel dolgához. – Ne is hallgass rá – legyintett Todd –, ez, bazmeg, tökhülye. Azt akarta mondani, hogy Coleman megtudta, mi történt abban a plázaparkolóban, és most kiszólt a Queensi Kerületi Ügyészségre, hogy ne kínáljanak fel nekem vádalkut. Pár hónapja még arról volt szó, hogy megúszhatom felfüggesztettel, most viszont azzal jönnek, hogy három évre lecsuknak, ha nem működöm együtt az FBI-val. Ami engem illet, szarok rá, ha lecsuknak, hát lecsuknak. A baj csak az, hogy ez a hülye kurva összeszűrte a levet a svájci bankároddal ahelyett, hogy egy szó nélkül odaadta volna neki a pénzt, ahogy mondtuk neki. De nem, ő nem bírta megállni, hogy el

ne menjen ebédelni azzal a köcsöggel, meg hogy telefonszámot cseréljenek… Gondolom, kúrtak is. – Hát, tudod – vágott vissza a meglehetősen bűntudatos képű Svájci Rakéta –, neked aztán vannak idegeid az idegeidben! Te akarod rám vetni az első követ, te? Azt hiszed, nem tudok, mit műveltél a riói ketrectáncosnővel? – vetett most rám egy átható pillantást. – Te hiszel neki, féltékeny embernek? Megmondanád Tottnak, hogy Jean Jacques nem olyan? Bankár bácsi, nem pedig pinabubus! Ugye, Jordan? Bankárbácsi? Jean Jacques bácsi? A kurva mindenségit, ez aztán váratlan fordulat! A Svájci Rakéta lefeküdt volna a svájci bankárommal? Ha egyszerűen átadja a pénzt, ahogy megbeszéltük, Saurel azt se tudná, hogy a világon van! De nem, ő képtelen volt tartani a száját, és íme, az eredmény: Coleman szépen összerakta a mozaikkockákat, kiokoskodta, hogy Todd letartóztatásának a parkolóban semmi köze a kábítószerhez, viszont annál több a Svájcba csempészett dollármilliókhoz. – Hát – kezdtem rá nagy ártatlanul –, azt azért nem mondanám, hogy Saurel öreg bácsi lenne, de nem az a fajta, aki leáll hetyegni egy férjes asszonnyal. Ő maga is nős. És igazán nem olyan embernek tűnt. Ezt láthatóan mindketten győzelemnek fogták fel. – Na látod, te kutyafasza. Hát ha egyszer nem olyan… – Akkor meg mi a fasznak mondtad, hogy bácsi? – förmedt rá Todd – Te hazug disznó, minek hazudsz, ha nincs miért hazudnod, mi? És ezzel Todd és Carolyn nekilátott, hogy kitépjék egymás tüdejét. Én addig kikapcsoltam, azon tűnődtem, létezik-e egyáltalán kiút ebből a katyvaszból? Eljött a pánikreakciók ideje: itt az idő, hogy felhívjam Dennis Gaito, alias Séf nevű könyvelőmet. Először is alázattal elnézést kell kérnem tőle, hogy mindezt a háta mögött intéztem; merthogy soha egy szóval sem említettem neki, hogy bankszámlám volna Svájcban. Most viszont nincs más választásom, mint a lábai elé borulva őszintén feltárni mindent és a segítségét kérni. – …és miből fogunk élni mi? – fakadt ki a Svájci Rakéta. – Ez a Coleman les rád, mint keselyű a prédájára – szerintem sast akart mondani –, nem árulhatsz többé drogot. Éhen leszünk halva, érted?! – jajdult fel az éhhalál szélén tántorgó Svájci Rakéta, de úgy, hogy a negyvenezer dolláros Patek Philippe-karórája és a huszonötezres nyaklánca is belecsörrent, miközben az összevissza ötezret érő ruhatára is belesuhogott. Összeroskadt a fekete bőrfotelben, arcát a tenyerébe temetve jajongott tovább. Lám, milyen fura is, hogy végül mégis ez a Svájci Rakéta mondja meg a tutit, a kriminális angolságával meg a gigantikus dudáival! Pedig hát erről volt szó: hogy meg kell venni a hallgatásukat. Részemről ez rendjén is volna: és sanda gyanúm szerint részükről is. Végül is beszálltak az üzletbe azzal, hogy hosszú évekre benne is maradnak: ha pedig egy szép napon mégiscsak az elviselhetetlenségig forrósodna a lábuk alatt a talaj, bármikor kiszállhatnak, mégpedig New York belvárosában, az FBI irodájában, ahol Coleman ügynök tárt karokkal és széles mosollyal várja őket. Este már a saját pincémben ültem, velem szemben az ülőpárnán a Séffel: épp a Tudsz-e Nagyobb Baromságot Mondani játékot játszottuk, amiben az egyikünk összehord valami baromságot, de olyan logikusan, ahogy csak tudja, a másik pedig megkeresi a lyukakat a sztorin. Az győz, akinek nem lehet kilyukasztani a sztoriját. Mivel a Séffel mindketten a hazudozás Jedi-lovagjai voltunk, tudhattuk, hogy amelyikünk képes megetetni a másikat, annak Coleman ügynökkel sem lesz nehéz dolga. A Séf merészen jóképű férfi volt, az ötvenes évei elejét taposta, főkönyveket főzőcskézett már akkor, amikor én még kissrác voltam. Mindig is úgy tekintettem rá, mint egy becsületben

megőszült államférfiúra, a józan ész hangjára a hangzavarban. Igazi férfi volt ez a Séf, a világszínvonalú golfpályák, a kubai szivarok, a kellő évjáratú borok és a felvilágosult hangnemű eszmecserék ínyence, főleg ha utóbbiak témája a tőzsdei önszabályozás, minden jelek szerint élete vezéreszméje lehetett. Ma este már kiterítettem előtte a lelkemet, és a bocsánatát is kieszközöltem, amiért a háta mögött kavartam. Tulajdonképpen én már akkor elkezdtem a játékot: azt mondtam, azért nem beszéltem róla neki, mert nem akartam őt is bajba sodorni. Hálistennek, ő még nem szállt be a játékba, így beérte egy meleg mosollyal és egy vállrándítással. Miközben a védőbeszédemet mondtam, a lelkem egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben. A Séf azonban nem hatódott meg. Amikor végeztem, csak vállat vont, és azt mondta, hallott már rosszabbat is. – Tényleg? – hitetlenkedtem. – Hát az meg hogy a picsába lehet? – Voltam én már ennél melegebb helyzetben is – ismételte szűkszavúan a Séf. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem, bár sejtettem, hogy épp ezért mondta őket. De aztán elkezdtünk játszani, és most, fél óra elteltével, már három fordulón is túljutottunk. Idáig egyikünk sem tudott nyerni; de maguk a sztorik fordulóról fordulóra hihetőbbnek és hihetőbbnek hangzottak, egyre nehezebb volt fogást találni rajtuk. Két főtémát választottunk. Az első: honnét szerezte Patricia a kezdeti hárommillióját? A másik: ha az övé a pénz, hogyhogy nem jelentkeznek érte az örökösök? Patricia után két leánygyermek maradt, mindketten harminc-egynéhány évesek. Hacsak a végakarat nem rendelkezik máshogy, az a pénz az ő örökségük. – Szerintem az igazi probléma a valutakiviteli szabályok megszegése – vetette ellen a Séf. – Tételezzük fel, hogy ez a Saurel-gyerek köpött, ami azt jelenti, hogy az amerikai hatóságok úgy tudják, a pénz nem egyszerre, hanem sok kis tételben került át Svájcba. Tehát olyan dokumentumokra van szükségünk, amik ennek az ellenkezőjét bizonyítják, vagyis hogy te adtad a pénzt Patriciának, itt, Amerikában. Kéne erre egy tanú, aki hajlandó igazolni, hogy látta, amikor odaadtad neki. Ha a kormány valami ellenkezővel állna elő, a pofájukba nyomjuk a papírt, hogy na, öcsém, erre mit lépsz? Ez itt egy szemtanú írásos vallomása! – De valahogy mégsem tetszik nekem ez a dolog a végrendelettel – tette hozzá mintegy utógondolatként. – Valami nekem bűzlik benne. A fene egye meg, hogy Patricia fogta magát, és meghalt! Pedig de szép lenne parádéban végigvinni a belvároson, hadd szóljon néhány kedves szót a szövetségiekkel, tudod, bla bla bla… Az ilyesmi mindig megteszi a magáét. – Hát feltámasztani már nem tudom – vontam meg a vállam. – De fogadok, hogy Nadine anyja hajlandó volna aláírni azt a nyilatkozatot, hogy látta, amikor itt, Amerikában odaadom a pénzt Patricia néninek. Suzanne rühelli a politikusokat, én viszont nagyon jó voltam hozzá az utóbbi négy évben. És egyébként sincs semmi vesztenivalója, hát nem? – Hát, az bizony nem lenne rossz, ha rá tudnád venni – bólintott a Séf. – Ráveszem – mondtam magabiztosan, de magamban közben azt latolgattam, hány fokos vízzel locsol le ma este a Hercegnő, ha rájön, mire készülök. – Holnap beszélek vele. Csak előtte meg kell beszélnem a Hercegnővel. Vegyük úgy, hogy minden rendben lesz, viszont akkor is itt van még a végrendelet. Nekem valahogy iszonyú valószínűtlenül hangzik, hogy egy fillért se hagyott a gyerekeire… – és ebben a pillanatban csodálatos ötlet jutott az eszembe. – De mi volna, ha kapcsolatba lépnénk a gyerekeivel, és belekevernénk őket is? Elküldenénk őket Svájcba, hogy jelentkezzenek az örökségükért. Nekik ez kész főnyeremény volna! Szólok Rolandnak, hogy írjon új végrendeletet, hogy a pénzt, amit kölcsönadtam Patriciának, vissza kell adnia, de az üzleti haszon az övé, illetve a gyerekeié. Szóval ha a gyerekek bejelentik azt a pénzt Angliában, akkor hogy állíthatja az amerikai kormány, hogy az a pénz az enyém? – Aha – mosolyodott el a Séf –, látom, kezdesz gondolkozni. Mi tagadás, ezt a meccset te

nyerted. Ha ezt össze tudjuk hozni, nem lesz semmi baj. Van egy cégem Londonban, az megoldja a részleteket, nekünk csak le kell vezényelnünk az egészet. Te visszakapod, amit befektettél, a kölykök elhúznak az ötmillióval, mi meg életben maradtunk! – Ez a Coleman nevű fickó pedig leszophatja magát, amikor megtudja, hogy Patricia gyerekei felvették az örökségüket! – mosolyogtam én is. – Pedig le merném fogadni, már érzi a vér szagát! – Szerintem is – mondta a Séf. Negyedóra múlva már a hamarosan fájdalmas szívű Hercegnővel voltam a hálószobában. Ő az asztalkájánál ült, egy katalógust lapozgatott, de úgy tűnt, nem igazán érdeklik a ruhák. Gyönyörűséges látványt nyújtott a tökéletesre kefélt hajával és a vékony kis selyemingecskéjével, ami úgy ölelte körül a testét, akár a hajnali pára. Volt még rajta ezenfelül egy papucsocska szexi bokapánttal: és egyéb semmi. A lámpákat halványra állította, a szobában mindenütt gyertyák égtek, érett narancs fényét árasztva szerteszét. Amikor meglátott, felpattant, odarohant hozzám, hogy nedves csókokkal halmozzon el. – Gyönyörű vagy – mondtam neki vagy egy félpercnyi csókroham után. – Már úgy értem, mindig gyönyörű vagy, de ma este valahogy különösen gyönyörű, szavakkal nem is lehet leírni, annyira. – Hát köszike! – válaszolt a Hercegnő pajkosan. – Örülök, hogy ezt mondod, mert épp most mértem meg a lázamat, és képzeld, épp ovulációm van! Remélem, felkészültél, mert ma éjszaka nem lesz könnyű dolgod, jóuram! Hmm… hát ennek az éremnek két oldala van. Egyfelől: lehet-e igazán dühös a férjére egy feleség, amikor épp ovulációja van? Hát hiszen a Hercegnő tényleg akart még egy gyereket, tehát a rossz híreket könnyedén félresöpörheti a termékenység érdekében. Másfelől viszont lehetséges az is, hogy annyira feldühödik, hogy magára kapja a köntösét, és ökölharcot kezd itt nekem. Pedig most ezektől a nedves csókoktól, amelyekkel elhalmozott, literszámra zúdult a vér az altestem felé. Térdre rogytam, az arcomat a combjába fúrtam, úgy lélegeztem be az illatát, mint egy tüzelő dakszli. – Beszélnem kell veled valamiről – mondtam neki. – Jó, menjünk az ágyba, beszélgessünk ott – kuncogta. Ezen egy pillanatra eltűnődtem, és úgy döntöttem, hogy az ágy éppenséggel a lehető legalkalmasabb helynek ígérkezik. Tulajdonképpen a Hercegnő egyáltalán nem erősebb nálam, épp csak hogy ért kicsit a bokszhoz, arra viszont az ágy a lehető legalkalmatlanabb terep. Az ágyban úgy intéztem, hogy föléje kerüljek, összekulcsoltam a kezemet a tarkója mögött, és most én halmoztam el csókokkal, miközben belélegeztem az illatát: e pillanatban annyira szerettem, hogy szinte elviselhetetlennek tűnt. – Mi bajod, szívecském? – kérdezte, miközben átfuttatta az ujjait a hajamon, hogy lenyugtasson. – És mit keresett itt Dennis? Na most jobbra vagy balra? – tűnődtem, miközben a lábait nézegettem. Aztán egyszercsak rájöttem: minek megmondani neki? Hát persze! Egyszerűen megveszem az anyját! Micsoda remek ötlet! A Farkas újra támad! Suzanne szeretne egy új kocsit, úgyhogy holnap elviszem, veszek neki egyet, aztán csevegés közben csak úgy véletlenül szóba hozom a nyilatkozatot. Nahát, Suzanne, milyen remekül áll neked ez a kabrió! Ja, igen, nem írnád ezt itt alá? Itt lent, látod, ahol az aláírás helye van. Hogy mit jelent ez a „büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem”? Á, semmit, ez csak olyan jogi szakzsargon, tudod, ne is vesztegessük rá az időt! Csak írd alá, és ha baj lesz, szólj nekem, és elintézzük. Aztán titoktartást fogadtatok vele, és

imádkozom, hogy a Hercegnő előtt se járjon el a szája. – Semmi fontos – mondtam a kívánatos Hercegnőnek –, Dennis lesz a Steve Madden auditálója, úgyhogy átszaladtunk egy kicsit a számokon. Viszont azt mindenképpen el akartam mondani neked, hogy legalább annyira szeretnék még egy gyereket, mint te. Mert te vagy a legcsodálatosabb anya a világon, Nae, és a legtökéletesebb feleség is. Boldog vagyok, hogy az enyém vagy. – Édi vagy – felelte a Hercegnő, mézédes hangon. – Én is szeretlek. Szeretkezz velem, szívem, most, azonnal! Mit tehettem? Engedelmeskedtem.

NEGYEDIK KÖNYV

HARMINCADIK FEJEZET

Gyarapodunk 1995. augusztus 15. (kilenc hónappal később) – Te kis rohadék! – ordibált velem a Hercegnő szétterpesztett lábbal a szülőágyon a Long Islandi Zsidó Kórházban. – Van képed ezt művelni velem, betépni a fiunk születésekor! Kitépem a szívedet, csak kerüljek le innét! Délelőtt tízre járhatott az idő; vagy tizenegy is elmúlt már? Na de nem mindegy? Mindegy, hány óra volt, a lényeg az, hogy hidegre tettem magam, az arcom az ágyon nyugodott, ahol a Hercegnő épp a tolófájásokkal küszködött: még álltam, bár ekkor már derékban kilencven fokos szögben meghajolva, fejemmel a feleségem kipányvázott, szétvetett lábai között. – Jól érzi magát? – éreztem, hogy megráz valaki, és valahonnét ezer és ezer mérföld messzeségből egy hangot is hallottam. Dr. Bruno volt az. Krisztusom! – akartam volna válaszolni, de még ehhez is túl fáradt voltam. Az a sok Lude tényleg legyőzött ma reggel, még ha egyébként minden okom meg is volt rá, hogy betépjek. Végül is a szülés egész embert kívánó feladat férjnek és feleségnek egyaránt, viszont, úgy látszik, mégiscsak létezik néhány dolog, amiben a nők egész egyszerűen jobbak, mint a férfiak. Kilenc hónappal korábban volt az a gyertyafényes éjszaka. Ez idő alatt a Gazdagok és debilek élete szakadatlanul ontotta az újabb és újabb epizódokat: Suzanne beváltotta a hozzá fűzött reményeket, Patricia néni gyerekei pedig elzarándokoltak Svájcba az örökségükért. Coleman ügynök a jelek szerint belefáradt az ügyembe: utoljára azt hallottam róla, hogy egy szép reggelen váratlanul megjelent Carrie Chodosh lakásán börtönnel fenyegetőzve, meg hogy Carrie elveszítheti a fiát, ha nem hajlandó együttműködni: kétségbeesett szavak egy kétségbeesett ember szájából. Carrie természetesen hűséges maradt hozzám, Coleman ügynököt pedig elküldte a picsába, ezekkel a szavakkal. Ahogy teltek-múltak a hónapok, a Stratton egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt, már nem fizette a havi egymilliómat, ez azonban várható is volt, úgyhogy felkészültem rá. Meg aztán még mindig ott volt a Biltmore és a Monroe Parker, ahonnét változatlanul megkaptam az egymilliómat minden egyes új kötvény után. És hát persze a Steve Madden Shoes is írt kínált a sebre: Steve és én lassan már alig-alig tudtunk eleget tenni a rengeteg megrendelésnek, az Elliot által felvázolt üzleti terv pedig működött, mint a parancsolat. Most már öt butikunk volt, és a következő tizenkét hónapban újabb ötöt szándékoztunk megnyitni. Szabadalmaztattuk a nevünket, eleinte övekre és táskákra, de azt terveztük, hogy hamarosan ráindulunk a sportruházatra is. És ami a legfontosabb, Steve végre megtanulta, hogyan kell irányítani: a legjobb úton voltunk ahhoz, hogy igazi, első osztályú menedzsment-team váljék belőlünk. Egy féléve volt, hogy Gary Deluca, alias a Szófosó rávett minket, hogy költöztessük át a raktárunkat Dél-Floridába – ami végül jó ötletnek bizonyult. John Basile pedig, alias Köpködő, egész nap a rendelések teljesítésével kellett foglalkozzon, így az ellenünk intézett szokásos köpködőrohamaira szinte ideje sem maradt. Eközben pedig a Suszter rászokott arra, hogy szünet nélkül termelje a pénzt – méghozzá nem is a Steve Madden Shoesból, hanem a patkánylyuk-játékból: a Steve Madden Shoest inkább a jövőjének tekintette, én meg hagytam, hadd tekintse, nekem így is jó volt. Steve és én

amúgy is meghitt barátok lettünk, sülve-főve együtt voltunk. Elliot viszont megint visszazuhant a drogozásba, ezzel együtt egyre mélyebbre süllyedt a depresszióban. A Hercegnő terhességének harmadik trimesztere elején megműttettem a hátamat – de ez a műtét se sikerült, a hátam csak rosszabb lett, mint volt. Talán ezt is érdemeltem, mert nem fogadtam meg dr. Green tanácsát, és egy (meglehetősen kétes hírű) helyi orvost választottam, illetve az ő kímélőnek nevezett módszerét, melynek köszönhetően a bal lábamba lesugárzó fájdalom most már szünet nélkül kínzott. Egyedüli vigaszként, mi más, mint a Quaalude kínálkozott, de hiába is próbáltam elmagyarázni ezt a Hercegnőnek, ő egyre jobban utálta, hogy folyton nyáladzok, aztán meg elájulok. Ráadásul olyan mélyen beleélte magát a társfüggő feleség szerepébe, hogy már ő maga se nagyon találta a kiutat. De mindegy, éltük az életünket, lubickoltunk a pénzben, mindenünk megvolt, hajókáztunk a jachtunkon, áruházról áruházra, vendéglőből vendéglőbe jártunk, könnyű volt megőrizni a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben. Hirtelen valami viszolyogtató, égő érzés az orromban – sót szagolok! Azonnal felkaptam a fejemet, és megláttam a Hercegnőt, illetve nem is őt magát, csak egy végtelenül tágra nyílt pinát, ahogy undorral rámmered… – Jól van? – kérdezte dr. Bruno. – Berzzeogy jóóll, Dogdor Brrúú… – vettem egy mély lélegzetet –, csak megzédülltem. Kimegyek, locskolok egy kis vizet az arcomba – azzal kirohantam, be a mosdóba, két szippantás kokain, és valósággal megújulva tértem vissza a szülőszobába. – Minden a legnagyobb rendben! – jelentettem ki minden szörcsögés és motyogás nélkül. – Gyerünk, Nae! Ne add fel! – Veled majd később számolok – förmedt rám viszonzásképpen. És tolta és tolta, és felsikoltott, és még tolta, és csikorgatta a fogait, aztán egyszerre, de mint a mesében, akkorára tágult a vaginája, mint egy Volkswagen, és hopp! felbukkant a fiam feje, ritkás, sötétbarna haja, aztán némi magzatvíz, végül egy apró váll. dr. Bruno megragadta a fiam testét, gyengéden kihúzt, és a fiam már ott is volt, világra jött. – Mindene megvan! – jelentette elégedetten dr. Bruno, és az újszülöttet finoman az anyja hasára fektette. – Mi lesz a neve? – Carter – mondta a Hercegnő, kövéren, ragyogva. – Carter James Belfort. – Gyönyörű nevecske! – ismerte el dr. Bruno. dr. Bruno kegyesen megbocsátotta előbbi botlásomat, hagyta, hogy én vágjam el a köldökzsinórt, én pedig nem vallottam szégyent. – Remek – nyugodott meg a teljesítményem láttán –, akkor most apuka tarthatja egy kicsit a kicsikét, amíg én végzek anyukával – és ezzel a kezembe nyomta a fiamat. A szememet elárasztották a boldogság könnyei. Fiam lett! Fiú! A Wall Street farkaskölyke! Már Chandler is csodaszép volt, most azonban a fiam mindennél szemrevalóbb arcában gyönyörködhetek! Mélyen a szemébe néztem – mi a fene? Hát ez iszonyú ocsmány! Pöttöm kis gyűrött vacak, a szeme leragadva, mint egy anorexiás csirke, esküszöm. A Hercegnő figyelmét, úgy látszik, nem kerülte el, micsoda döbbent képet vágok. – Ne félj, szívem – rebegte –, nem születhet mindenki úgy, mint Chandler. Meglátod, ő is rendbe jön, csak kicsikét korai volt ez még neki, de aztán olyan szép lesz, mint te! – Jobb szeretném, ha inkább az anyukájához hasonlítana – feleltem, és komolyan is gondoltam. – Egyébként nem érdekel, hogy fog kinézni. Már most annyira megszerettem, hogy az se érdekel, ha akkora orra lesz, mint egy banán – áradoztam, bámulva a fiam tökéletesre gyűrött arcát. És éreztem, hogy valahol mégiscsak van egy Isten, mert ez nem lehet csak úgy véletlenül, ahhoz csoda kell, hogy egy szerelmi aktusból ilyen tökéletes kis teremtmény jöhessen létre.

Úgy éreztem, mintha már évek óta csak bámulnám, amikor meghallottam dr. Bruno hangját. – Te jóságos Isten, hiszen bevérzett! Azonnal készítsék elő a műtőt! És kerítsen egy aneszteziológust! – a nővér úgy röppent ki a szülőszobából, akár a puskagolyó. – Nos, Nadine, úgy látom, felmerült egy kisebb komplikáció – erőltetett nyugalmat magára dr. Bruno. – Tudja, drágám, a méhlepény, úgy látszik, kissé túlzottan is hozzánőtt a méhfalhoz. Ha nem sikerül manuálisan eltávolítanunk, elég sok vért veszthet, úgyhogy, Nadine, mindent meg fogok enni azért, hogy szép tisztán kiemelhessük onnét – itt megállt egy pillanatra, mint aki a megfelelő szavakat keresi. – De ha mégse sikerülne, akkor nincs más választásunk, mint kivenni a méhét. És mielőtt esélyem lett volna megmondani a feleségemnek, hogy szeretem, berontott két műtős, megragadták az ágyát, és kigördültek vele. dr. Bruno utánuk. Mielőtt kilépett volna a szülőszobából, az ajtóban még megfordult, és azt mondta, mindent megtesz, hogy megmentse a feleségem méhét; majd magára hagyott bennünket, Cartert és engem. Ránéztem a fiamra, és elsírtam magam. Mi lesz velem, ha elvesztem a Hercegnőt? Hogy nevelek fel két gyereket nélküle? Hiszen ő volt az én mindenem. Egyedül neki köszönhettem, hogy az elmebeteg életem mégiscsak valamennyire normálisan folyt. Mély lélegzetet vettem, megpróbáltam megnyugodni. Erősnek kell maradnom – a fiam, Carter James Belfort kedvéért. Anélkül, hogy tudtam volna, mit művelek, egyszerre azon kaptam magam, hogy a karomban ringatom a fiamat, miközben magamban imát mormolok az Örökkévalóhoz, hogy őrizze meg nekem, hogy vezesse vissza hozzám épségben a Hercegnőt. Tíz perc múlva dr. Bruno visszatért, az arcán széles mosollyal. – Kivettük a méhlepényt! El se hinné, hogyan csináltuk! – Miért, hogy? – kérdeztem én is szélesen vigyorogva. – Szóltunk az egyik kis segédápolónőnknek, egy vékony indiai lány, az elképzelhető legkeskenyebb csuklóval. Ő fel tudott nyúlni a felesége méhszáján, és sikerült kiszabadítania a méhlepényt. Kész csoda, ami történt, Jordan. Az ilyen hozzánövés rendkívül ritkán fordul elő, és nagyon veszélyes tud lenni. De hálistennek, most már minden rendben. A felesége is, a fia is makkegészséges! Ezek voltak dr. Bruno, a kegyes csalások királyának híres utolsó szavai.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Az apaság örömei Másnap reggel Chandlerrel a hálószobában ültünk heves vitába bonyolódva. Jobbára én vittem a szót, ő inkább csak üldögélt a földön, a színes fakockáit próbálta egymásra tornyozni. Én meg azt próbáltam elhitetni vele, hogy az új családtagnak ő is örülni fog, hogy mostantól fogva még boldogabbak leszünk mindnyájan, mint eddig voltunk. – Na, idefigyelj, Hüvelyk Panna – mosolyogtam a csodagyerekre. – A kisöcséd olyan kicsike, olyan aranyos, hogy meglátod, te is azonnal beleszeretsz. És gondolj csak bele, mennyit játszhatsz majd vele, ha egy kicsit nagyobb lesz! Reggeltől estig egzecíroztathatod, ha akarod! Képzeld csak el! – Nekem akkor se kell – rázta meg a fejét Channy, felnézett az építőkockáiból, anyjától örökölt kék szemei tekintetét az arcomba fúrta. – Csak hagyjátok ott a kórházban! – és azzal visszafordult a kockáihoz. Ott ültem a csodagyerek mellett. Nem tehettem mást, lehajoltam, hogy egy puszit nyomjak a homlokára. Illatozott a tisztaságtól, ahogy egy ilyen kislánynak kell is. Nemrég múlt két éves, a haja vállig érő, gesztenyebarna, bársonyos tapintású, a végén finoman begöndörödött. Már a puszta látványa is kishíján megőrjített. – Idefigyelj, Hüvelyk Panna, hát hogy hagyhatnánk a kórházban? Hiszen most már ő is a családhoz tartozik! Carter a te kisöcséd, és hidd el, nagyon jóban lesztek! – Nem hinném – vonta meg a vállacskáját. – Na, nekem mennem kell a kórházba, hogy hazahozzam őt meg a mamit, szóval úgyis itt lesz a kisöcséd, Hüvelyk Panna. De attól még a Mami meg én ugyanannyira szeretünk téged is, van itt szeretet elég, jut belőle mindenkinek. – Ja, tudom – felelte szinte oda se figyelve: még mindig az építőkockáival foglalkozott. – Felőlem hazahozhatjátok, nekem mindegy. Igazán kedves tőle, gondoltam. Ezzel az egyszerű mondattal végül is beletörődött a család gyarapodásába. Nem tudtam egyenesen a kórházba sietni, útközben meg kellet álljak egy időre: rögtönzött üzleti megbeszélésre ültünk össze Millie vendéglőjében egy Great Neck nevű elővárosban, ötpercnyi autóútra a Long Island Zsidótól. Az volt a tervem, hogy seperc alatt lezavarom a találkozót, aztán bemegyek a kórházba Carterért meg a Hercegnőért, és irány Westhampton. Pár percnyi késéssel indultam: ahogy a limo megérkezett a vendéglő elé, már kintről, a csehó üvegablakán keresztül megláthattam Danny vakítóan fehér fogait: egy kerek asztalnál ült, a társaságában a Séf, Wigwam és egy züllött ügyvéd, bizonyos Hartley Bernstein, akit meglehetősen kedveltem. Hartley beceneve a Menyét volt, és tagadhatatlanul volt benne valami rágcsálószerű: nyugodtan elmehetne Hollywoodba egy rajzfilmfigura dublőrének. Millie vendéglője ilyenkor, délelőtt, általában nem szokott nyitva lenni, de Millie, a tulajdonos belegyezett, hogy ma korábban nyisson, hogy itt találkozhassunk. És ez rendjén is volt, ha meggondoljuk, hogy a Strattoniták egy-egy új kötvény kibocsátása után itt ettek, ittak, kúrtak, szopattak, szippantottak és tablettáztak, mindezt a cég bőkezűségéből, és a számla általában valahol huszonötezer és százezer dollár között volt attól függően, mekkorára kárt sikerült okozni.

Útban az asztal felé észrevettem, hogy egy ötödik személy is ült a társaságban: Jordan Shamah, a Stratton nemrégiben kinevezett új elnökhelyettese. Shamah Danny gyerekkori barátja volt, a becenevét, a Mindenest annak köszönhette, hogy nem annyira a teljesítményének köszönhetően jutott fel a csúcsra, mint inkább annak a képességének, hogy mindenkit eltakarított, aki az útjába került. Amúgy kicsi, pocakos emberke volt, mindenesi tevékenységei közül elsősorban a jó öreg orgyilkosságot művelte szakértelemmel, de rágalmazásban és rémhírterjesztésben is tehetségesnek mutatkozott. Gyors maffia-öleléssel üdvözöltem egykori üzlettársaimat, aztán belevetettem magam egy karosszékbe, kávét töltöttem magamnak. Tudtam, hogy a találkozónknak igen szomorú témával kell foglalkoznia: azzal, hogy meggyőzzük Dannyt, ideje bezárni a Stratton Oakmontot, méghozzá az úgynevezett Csótány-technológia módszerével, miszerint Danny közvetlenül a Stratton bezárása előtt még sebtiben alapít egy rakás kisebb brókercéget, természetesen mindegyiket egy stróman nevében, és a Strattonitákat kisebb csoportokban szétosztja ezekben a cégekben. Ha ezzel megvolt, bezárja a Strattont, és önmagát is átmenti valamelyik új cégébe, és ezután a színfalak mögül dirigál mint konzultáns. A brókercégek általában így szoktak elmenekülni a regulátorok elől – bezárnak, és új név alatt kezdik elölről a pénztermelést és a rendszabályozók felrúgását. Mint amikor rálépünk egy csótányra, agyontapossuk, és helyette máris tíz másik szalad szét a szélrózsa minden irányába. Akárhonnét néztük is, a Stratton jelenlegi helyzetében ez kínálkozott a legmegfelelőbb megoldásnak, Danny azonban hallani sem akart a Csótány-elméletről. Megvolt neki a saját elmélete: a Húszévnyi Tiszta Kék Ég-teória, ami annyit jelentett, hogy Danny szerint a Stratton egyetlen dolga jelenleg úrrá lenni a tőzsdei szabályzók által keltett hullámokon, aztán élvezni a következő húsz év felhőtlen kék egét. Micsoda oktalan optimizmus! A Strattonnak legfeljebb egy éve lehetett hátra: ekkoriban már mind az ötven szövetségi állam úgy kerengett a cég feje felett, mint a sebesülten vánszorgó vadra leső keselyűfalka, de a NASD (a National Association of Securities Dealers: a részvénykereskedők országos szervezete) sem akart kimaradni a buliból. Danny azonban meg sem akart minket hallani. Sőt, ő lett a Wall Streeti Elvis, a Király utolsó éveiből, amikor úgy kellett feltuszkolni a színpadra a fehér bőrszerkóba burkolt hájtömegét, aztán néhány dal után legurítani onnét, mielőtt összeesett volna az izzadságtól és a Seconaltól. Wigwam azt mesélte, hogy Danny mostanában előszeretettel mászik fel az asztalra értekezletek alatt, komputerképernyőket tör-zúz, és közben a regulátorokat anyázza. A Strattoniták a jelek szerint élvezték a műsort, úgyhogy Danny rátett még egy lapáttal, újabban már a gatyáját is letolta, hogy jobban lehugyozhassa a NASD memóit; és ezzel mindig tapsvihart aratott. Wigwam és én váltottunk egy gyors pillantást, intettem neki az állammal, hogy nosza, rajta, most aztán adjon bele apait-anyait, mire biccentett, hogy érti, és nyomban rá is kezdett. – Idefigyelj, Danny, az az igazság, hogy most már azt se tudom, hogyan vezessem le az üzletkötéseket. Az SEC nagyon beerősített, minimum hat hónapig kell várni rá, hogy jóváhagyjanak valamit. Ha viszont új céget alapítunk, az az év vége felé már működőképes lenne, és hasznot hajtana mindannyiunknak. Danny azonban nem úgy válaszolt, ahogy Wigwam remélte. – Na, idefigyelj, Wigwam! Annyira nyilvánvaló, hogy miért mondod ezeket a hülyeségeket, hogy az már gusztustalan. Van még időnk, nem is kevés, hogy elkezdjünk gondolkozni erről a csótány-módszerről, úgyhogy inkább vedd le a fejedről azt a kibaszott parókát, és kussoljál! – Tudod mit, Danny? Baszd meg magad! – sértődött meg Wigwam, és a hajához kapott, beletúrt, hátha attól természetesebbnek néz ki. – Egész nap be vagy drogozva, már rég

fogalmad sincs, mi merre mennyi. Semmi kedvem elpocsékolni az egész életemet, amíg te az irodában nyáladzol, mint egy kibaszott idióta. – Ez azért nem egészen igaz – használta ki az alkalmat a Mindenes egy kis közbekotyogásra. – Danny egyáltalán nem nyáladzik az irodában. Lehet, hogy néha egy kicsit el-elszörcsög magában, de akkor is észnél van – a Mindenes itt megállt, keresgélt egy kicsit, hová döfhetné be a következőt. – Te meg jobban tennéd, ha inkább hallgatnál, miután egész nap annak a Donna nevű koszos kis kurvának a nyomában koslatsz. Imádtam ezt a Mindenest: igazi társasági fickó volt. Ahhoz nem elég okos, hogy maga is kitaláljon valamit, mert az összes szellemi energiája arra ment rá, hogy rémhíreket koholt és terjesztett azokról, akikre kimondta a halálos ítéletet. Most viszont egyértelmű volt, hogy mi a problémája: volt ellene vagy száz ügyfél-reklamáció, vagyis ha a Stratton leáll, belőle többé az életben nem lehet hivatalosan bejegyzett bróker, az hétszentség. – Na jó, elég legyen ebből a szarakodásból! – ráztam meg hitetlenkedve a fejem: a Stratton szemmel láthatóan kicsúszott mindenféle ellenőrzés alól. – Még be kell jutnom a kórházba is. Csak azért ugrottam be, hogy segítsek nektek. Nekem személy szerint tökmindegy, kapok-e még pénzt a Strattontól, vagy sem. Viszont van néhány dolog, ami azért mégiscsak érdekelne, önző okokból, ezt is nyugodtan bevallhatom. Elsősorban ezek a feljelentések. A legtöbbjük engem nevez meg személyesen, pedig már rég semmi közöm a céghez – néztem egyenest Danny szemébe. –Te is ugyanabban a cipőben jársz, mint én, Dan, és az az érzésem, hogy még ha igazad is lesz, és tényleg jön a Húszévnyi Tiszta Kék Ég, ezek a feljelentések akkor sem fognak megszűnni. – Jó, de azért valahogy csak ki lehet bekkelni azokat a feljelentéseket – csipogott közbe a Menyét –, például ha a Stratton eladja azokat a brókereket az új cégeknek, cserében megígérik, hogy mondjuk olyan három évig ők fizetik a bírságokat, aztán az egész história elévül, és mindenki tiszta lesz, mint a hó. Néztem a Séfet, ahogy jóváhagyólag bólint. Érdekes, jutott az eszembe, sosem figyeltem meg, milyen bölcs ez a Menyét. Tulajdonképpen ugyanazt a szerepet játszotta a jogi pályán, amit a Séf: csak, míg ez utóbbi férfias, karizmatikus jelenség volt, addig a Menyétből teljességgel hiányoztak ezek a vonások. Sosem gondoltam róla, hogy ostoba lenne: csak bármikor, ha rápillantottam, azt rémlett előttem, mintha egy nagy darab sajt előtt ülne, és rágná. De akárhogy is, ez a mostani ötlete zseniális volt. Az ügyfeleink panaszáradata most már kezdett engem is zavarni, összesen több mint hetvenmillióra rúgott az általuk követelt összeg. A Stratton egyelőre fizetett nekik, de ha egyszer maga a cég is feldobja a talpát, abból baj lesz, kibaszott nagy baj. – Gyere, JB – szólalt meg váratlanul Danny –, igyunk egyet bárpultnál, akarok neked mondani valamit. Bólintottam, odamentünk a bárpulthoz, ahol is Danny azzal kezdte, hogy két vizespoharat csordultig megtöltött Dewar’s whiskyvel, a magáét megemelte. – A Húszévnyi Tiszta Kék Égre, haver! – és tartotta a poharát, hogy koccintsak vele. – Ugyan már, Danny! – pillantottam az órámra: fél tizenegy volt. – Most nem ihatok, be kell mennem a kórházba, ma hozom haza Nadine-t és Cartert. – Rossz előjel, ha ilyen korán reggel visszautasítják az embert – csóválta baljósan a fejét Danny. – Meg mered kockáztatni? – Aha – horkantam fel –, ennyit már csak megreszkírozok. – Jellemző rád – vonta meg a vállát Danny, és lezúdította a torkán a látványra mintegy öt felesnek beillő italmennyiséget. – Hűazanyád! – morogta, aztán a zsebébe nyúlt, kihalászott négy szem Lude-ot. – Legalább ezen osztozz meg velem a kedvemért, mielőtt megkérnél, hogy csukjam be a boltot!

– Na, végre egy értelmes szó! – mondtam mosolyogva. Danny is mosolygott, ahogy átadta nekem a két tablettát. Odamentem a csaphoz, alá tartottam a számat, de aztán mégiscsak inkább zsebre tettem a tablettákat. – Oké – mondtam bizsergő ujjhegyekkel –, most úgy ketyegek, mint egy időzített bomba, úgyhogy az lesz a legjobb, ha gyorsan túlesünk rajta. Miközben mosolyogtam, azon tűnődtem, vajon a mostani problémáim közül hányat köszönhetek Dannynek. Nem mintha minden bajomért őt akarnám hibáztatni, de azt sem lehet tagadni, hogy a Stratton sosem csúszott volna szét ennyire Danny irányítása nélkül. Jó, hát lehet, hogy továbbra is én maradtam a cég esze, de Danny volt az erő, amely keresztülviszi az ész akaratát, ráadásul minden áldott nap, úgy, ahogyan én sosem voltam képes, legalábbis nem úgy, hogy reggelente azért a tükörbe is tudjak nézni. Igazi harcos volt ez a Danny, én meg már azt sem tudtam, tiszteljem-e ezért, vagy inkább megvessem érte. Elsősorban azonban szomorú voltam miatta. – Idefigyelj, Danny, én nem mondhatom meg neked, mit csinálj a Strattonnal, most már te vagy a főnök, én pedig jobban tisztellek annál, hogy diktálni akarjak neked. De ha a véleményemre vagy kíváncsi, hát azt mondom, hogy csukd be a boltot most azonnal, amíg még tele zsebbel állhatsz odébb. Csináld, amit Hartley mond: az új cégek kifizetnek mindent, és te leszel náluk a konzultáns. Ez így helyes, ráadásul így a legokosabb is. Én legalábbis ezt csinálnám, ha még mindig én vezetném a boltot. – Akkor én is – bólintott Danny. – Csak adj még egy pár hetet, hadd nézzük meg, mit lépnek a szövetségi államok. Megint nem tehettem mást, csak szomorúan mosolyogtam, hiszen láttam, hogy Dannynek valójában esze ágában sincs bezárni a céget. – Persze, persze, Dan. Ahogy jónak látod – csak ennyit tudtam felelni. Öt perc múlva elbúcsúztam mindenkitől, épp be akartam ülni a limuzinba, amikor észrevettem, hogy a Séf kijön az étteremből, és épp felém tart. – Ne hagyd magad becsapni – mondta, amikor odaért hozzám. – Danny nem fogja becsukni a boltot. Egy szép napon bilincsbe verve fogják elvinni onnét. – Nahát, micsoda újságot nem mondasz, Dennis – bólogattam, megöleltem a Séfet, beültem a limóba, és irány a kórház. Csak a véletlen műve, hogy a Long Islandi Zsidó Kórház épp Lake Success városában épült fel, nem messze a Stratton Oakmonttól. Lehet, hogy épp ezért nem lepődött meg senki, amikor berontottam a szülészetre, és azonnal aranyórákat kezdtem osztogatni boldog-boldogtalannak. Ugyanezt játszottam el Chandler születésekor: akkor annyira lubickoltam az örömtől, hogy ötvenezer dollárt pazaroltam vadidegenekre. Pár perccel tizenegy előtt végeztem az óraosztogatás ceremóniájával, beléptem a Hercegnő szobájába – és nem találtam sehol. Egyszerűen eltűnt a virágok között. Atyaisten, mennyi virág! A szoba valósággal tobzódott a színekben, a vörös, a sárga, a bíbor, a rózsaszín és a zöld hihetetlen árnyalataiban. Végül mégiscsak megpillantottam a Hercegnőt: egy karosszékben üldögélt, az ölében Carter, épp etetni próbálta. Nem tudom, hogy csinálta, de harminchat órával a szülés után visszaváltozott a régi szépséges hercegnővé, mekkora mázlista vagyok! Kopott farmerben, egyszerű fehér blúzban volt, a lábán törtfehér balettcipő. Carter világoskék takarót viselt ez alkalommal, csak az orra hegye látszott ki belőle. – Gyönyörű vagy, édesem – mosolyogtam –, el se hiszem, hogy az arcod milyen hamar rendbejött! Tegnap még tisztára olyan volt, mint… – Nem kéri a papit – sóhajtott fel az Anyahercegnő, oda se figyelve rá, hogy bókolok neki. –

Chandler mindig rendesen megette a papit, Carter meg nem! A nővér épp ebben a pillanatban lépett a szobába, elvette Cartert az anyjától, kicsomagolta, vizsgálgatni kezdte, én meg nekiláttam, hogy bepakoljak. – Nahát, micsoda gyönyörűséges szempillái vannak ennek a csöppségnek, atyaisten! Ha ez a kicsike felnő, hogy itt mi lesz! – Tudom – felelte szerényen a Hercegnő. – Van benne valami nagyon-nagyon különös. Aztán egyszercsak felkiált a nővér. – Nahát, de fura! Sarkon pördültem, rémülten meredtem a nővérre. Épp Carter fölé hajolt, sztetoszkópot szorított a mellkasához. – Mi a baj? – kérdeztem. – Nem vagyok biztos benne – felelte a nővér –, de a szíve valahogy nem hangzik jól. – Nagyon idegesnek tűnt, ahogy összeszorított ajkakkal hallgatózott. A Hercegnőre pillantottam: ő meg, mint akit most lőttek hasba. Állt, az ágy végébe kapaszkodott. Odamentem hozzá, átöleltem. Egy szó sem szóltunk. – Képtelenség, hogy senki nem vette észre – hajolt fel a nővér Carter mellől. – A fiuknak szívburokrepedése van! Igen, most már egészen biztos vagyok benne. Hallom. Vagy burokrepedés, vagy valami a billentyűkkel. Sajnálom, de egyelőre nem vihetik haza a kicsit. Azonnal kerítek egy szívsebészt! Mély lélegzetet vettem, lassan, bizonytalanul bólogattam. Aztán néztem a Hercegnő arcán lecsurgó könnyeket. Némán sírt. És mindketten tudtuk, hogy az életünk ettől a perctől fogva sosem lesz többé olyan, mint eddig volt. Tizenöt perccel később már a kórház rejtett mélységeiben álltunk egy kisebb szobában, körülöttünk mindenütt a legmodernebb orvosi műszerek, komputerek, monitorok, kicsik-nagyok villogtak a tompított fényben, középen pedig a vizsgálóágy, rajta Carter, meztelenül, fölötte egy vékony doktor, most az ő kezében voltunk. – Itt van, látják? – intett az orvos a bal mutatóujjával az egyik képernyő felé, rajta négy amőba-szerű ponttal: kettő közülük piros, a másik kettő kék volt, mindkettő nagyjából akkora, mint egy egydolláros. Mind a négyen egymásba kapcsolódtak, és mintha szívnák egymást, lassan, ütemesen. Az orvos a jobb kezében egy kis műszert tartott, olyasmit, mint egy mikrofon, és Carter mellkasának szorítva lassan körözött vele. A piros és a kék pöttyök Carter vérét jelezték, ahogy átfolyik a négy szívkamrán. – És itt is – tette hozzá. – A másik repedés. Ez egy kicsit kisebb, de itt van, beékelődve az artériák közé. – Tulajdonképpen meglepő, hogy a fiuknak nincsenek szívritmuszavarai – fordult el a képernyőtől. – Ez a repedés itt eléggé nagyra sikeredett. Alighanem meg kell műtenünk, méghozzá néhány napon belül. Egyénként eszik rendesen? – Nem igazán – felelte a Hercegnő. – Nem olyan rendesen, mint a lányunk. – Meg szokott izzadni, miközben eszik? – Nem, legalábbis én még nem vettem észre. Csak valahogy nem akar enni, mintha nem is érdekelné az evés. – Az a probléma – bólintott a doktor –, hogy az oxigenizált vér keveredik a nem oxigenizálttal. Ettől nagyon fárasztó a táplálkozás a kicsi számára. Az újszülötteknél a rossz szívműködés egyik első jele, ha táplálkozás közben megizzadnak. Ennek ellenre még mindig azt mondanám, hogy talán mégsem lesz baj. A repedések elég nagyok, de úgy tűnik, mintha kiegyenlítenék egymást. Mindenesetre erre utal, hogy egyelőre semmilyen baljós tünetet sem észleltünk. Egyelőre persze nem tehetünk mást, mint várunk. Ha a következő tíz napban

tünetmentes marad a kicsi, akkor van remény. – És mennyi az esélye, hogy tünetmentes marad? – érdeklődtem. – Ötven-ötven százalék – vonta meg a vállát az orvos. – És ha mégis van valami komoly baj a szívével? – szólt közbe a Hercegnő. – Akkor mi van? – Egyelőre gyógyszereket kap, hogy ne rosszabbodjon az állapota. Vannak persze más módszerek is, mint a gyógyszerezés, de haladjunk csak szépen sorjában. Ha a gyógyszerekkel nem megyünk semmire, akkor elkerülhetetlen, hogy megoperáljuk ezeket a csúnya repedéseket – mosolygott ránk résztvevően a doktor. – Sajnálom, hogy ilyen aggasztó híreim vannak, de tényleg nem tehetünk egyemet, mint hogy várunk és reménykedünk. Nyugodtan hazavihetik a fiukat, de nagyon vigyázzanak rá. Amint azt látják, hogy izzad, vagy nehezen lélegzik, vagy akár csak nem akar enni, azonnal hívjanak. Ha nincs semmi baj, egy hét múlva találkozunk – Azt lesheted, haver! Innét azonnal a Columbia-Presbyterian kórházba megyek, és keresek egy dokit, aki a Harvardon végzett! –, hogy megint megnézzük a szívét. Remélem, addigra ezek a csúnya repedések már elkezdenek bezáródni. A Hercegnő és én is azonnal megéreztük az első reménysugarat. – Szóval van remény rá, hogy a repedések csak úgy maguktól eltűnnek? – kérdeztem. – Természetesen. Úgy látszik, elfelejtettem megemlíteni – Szép kis részletet hagytál ki, te geciláda! – De az a tapasztalat, hogy ha az első tíz napban tünetmentes a kicsi, akkor nagy valószínűséggel tényleg maguktól rendbejönnek a dolgok. Ugyebár, ahogy a gyerek növekszik, vele növekszik a szív is, tehát van rá esély, hogy a növekedés során ránő ezekre a repedésekre. Mire a gyerek eléri az ötödik születésnapját, rendszerint nyom nélkül el is tűnnek. De ha mégsem nyom nélkül, akkor is olyan kicsike repedés marad, amivel problémamentesen elélhet akármeddig. Szóval még egyszer: minden az első tíz napon múlik. De a legfontosabb, hogy egy pillanatra se maradjon felügyelet nélkül a gyerek. – Emiatt nem kell aggódnia – mondta magabiztosan a Hercegnő –, minimum három ember lesz körülötte állandó ügyeletben, és az egyikük hivatásos ápoló. Westhampton helyett, ami vagy száz kilométerre volt a kórháztól, egyenesen Old Brookville felé vettük az irányt, ahová innen egy negyedóra alatt eljutottunk. Ahogy odaértünk, máris csatlakozott hozzánk a két család. Még a Hercegnő apja, Tony Caridi is megjelent, a világ legbájosabb lúzere – még mindig kiköpött Warren Beatty, amint a megérkezés körüli felfordulás valamelyest lecsillapult, máris észrevettem, hogy változatlanul a kölcsönkérés peremvidékén van. A virrasztást Mad Max vezényelte le, akiből egy pillanat alatt Sir Max lett, biztosított a Hercegnőt és engem is afelől, hogy nem lesz semmi baj, minden a lehető legjobban rendeződik; aztán a telefonra vetette magát, orvosok és kórházak tömegeit hívta fel anélkül, hogy akár egyszer is dührohamban tört volna ki. Ekkorra már morzsányi sem maradt Mad Maxből, és tudtuk, addig nem kerül elő ismét, amíg a válság el nem ül: de akkor majd visszatér Mad Max, hogy végtelen káromkodásözönnel és harcias füstfelhőkkel próbálja behozni az elvesztegetett időt. Az anyám most is ugyanolyan, mint mindig, a szentfazék zsidóasszony, aki csendben imádkozik Carterért, és megad minden lehetséges erkölcsi támogatást nekem meg a Hercegnőnek. Suzanne, a hobbianarchista, azonnal felfedezte, hogy Carter szívpanaszai voltaképpen a kormány összeesküvésének eredményei, amelybe valamiféle érthetetlen okból kifolyólag az orvosok is belekeveredtek. Chandlernek is elmagyaráztuk, hogy az öcsikéje beteg, mire közölte, hogy imádja, és örül, hogy végre hazahoztuk a kórházból, majd visszatért a játékkockáihoz. Gwynne és Janet a kiságy mellett őrködtek fáradhatatlanul, de csak azután, hogy sikerült valamennyire magukhoz térniük a fejenként hatórás sírógörcsből. Még Sally, az én imádnivaló csokoládébarna

labradorom is akcióba lépett: tábort ütött Carter bölcsőjének lábánál, és csak pisilni kelt fel, meg hogy néha-néha egyen valamit. Bezzeg a Hercegnő kutyája, a rohadék kis Rocky fütyült Carterre, elvolt, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és csinálta, amit szokott: halálra bosszantott mindenkit, ugatott megállás nélkül, a szőnyegre pisilt, a padlóra kakilt, és kilopta Sally kajáját a tálkájából, mialatt a labrador őrködött a bölcsőnél, és együtt imádkozott velünk, ahogyan az egy jó kutyához illik. A legtöbb bajt azonban Ruby, a bébiszitter okozta: az egyik WASP munkaközvetítő küldte, amely arra specializálódott, hogy gazdag embereket jamaicai bébiszitterekkel lásson el. A problémák már akkor megkezdődtek, amikor Éjjeli Rocco kiment érte a pályaudvarra, és alkoholszagot érzett a lány leheletén. Ezek után vette magának a bátorságot, hogy átkutassa Ruby szobáját: tizenöt perc múlva Ruby már az autóban is ült, vissza a pályaudvar felé, hogy soha többé ne is halljunk róla. A jelenléte egyetlen áldása az öt üveg Jack Daniels volt, amit Rocco hirtelen haragjában elkobozott tőle: ezek most a földszinti italkamrámat gazdagították. Néhány óra múlva felbukkant az új bébiszitter: ő is jamaicai, az Erica névre hallgatott. Ő viszont igazi drágakőnek bizonyult. Gwynne-nel azonnal megtalálták a közös hangot, és hamarosan a társulat többi tagja is befogadta az újoncot. Erica tehát maradt, és csatlakozott a bölcső körül virrasztók kis táborához. Eltelt négy nap, Carter semmi jelét sem adta, hogy szívpanaszai volnának. Apám és én ennek ellenére változatlanul a világ legjobb szívspecialistája után kajtattunk, és minden út, amit találtunk, ugyanoda vezetett: Edward Golenko doktorhoz, a manhattani Mount Sinai Kórház kardiológiájának főorvosához. Nagy bánatunkra kiderült, hogy Golenko doktor várólistája három hónapos: de mi már a második napon bekerültünk hozzá, valaki nyilvánvalóan meglepetésszerűen lemondta a terminusát – esetleg Golenko doktornak véste az eszébe valaki, hogy azt tervezem, ötvenezer dollárt adományozok a Mount Sinai szívsebészetének. Így aztán az ötödik napon Carter ismét ott feküdt a vizsgálóágyon, körülötte most egy orvosokból és nővérekből álló elitalakulattal. A különítmény vagy tíz percig hüledezett Carter egyedülálló szempillái láttán, míg végül a tárgyra tért. A Hercegnő és én csendben félreálltunk, onnét néztük, ahogy a team nekilát egy minden eddiginél komolyabb hatásfokú masinával minden eddiginél mélyebbre bepillantani Carter szívébe, és minden eddiginél tisztább képet kapni arról, mi is történik odabenn. Doktor Golenko egyébként magas, sovány, enyhén kopaszodó, rendkívül kedves arcú férfi volt, és ahogy körülnéztem a szobában, kilenc rendkívül értelmes arcú férfit és nőt számoltam, amint fehér orvosi köpenyükben állnak és nézik a fiamat, mintha a világon ő volna a legbecsesebb – mint ahogy az is volt. Aztán a Hercegnő felé sandítottam, és azt láttam, hogy mint ilyen helyzetekben, most is a szája belsejét harapdálja. Ezúttal a fejét is félrebiccentette, hogy jobban koncentrálhasson. Vajon ugyanarra gondol-e, amire én, tűnődtem el: hogy soha nem örültem annyira, amiért gazdag vagyok, mint épp ebben a pillanatban. Ha egyáltalán lehet segíteni a fiamon, akkor csakis ezek az emberek fognak segíteni rajta. Pár percnyi számunkra érthetetlen orvosi szakzsargonban előadott sutyorgás után Doktor Golenko az arcán ragyogó mosollyal fordult felénk. – Nagyszerű híreim vannak: a fiuk meggyógyul! A repedések már kezdene eltűnni, a nyomás kiegyenlítődött, és a… De nem fejezhette be a mondatot, mert a Hercegnő úgy rohanta le, akár a szélvész. Az egész szoba dőlt a nevetéstől, ahogy Golenko nyakába vetette magát, a lábait összefonta a doktor csípője körül, és majd agyoncsókolta. Golenko megrökönyödött tekintettel, céklavörös arccal nézett rám. – Bárcsak minden kis betegem édesanyja így viselkedne! – nyögte ki, amivel újabb nevetést

fakasztott mindnyájunkból. Istenem, micsoda boldog pillanat is volt ez! Carter James Belfort rendbe jön! Isten ásott még egy lyukat a szívébe, hogy kiegyenlítse vele az elsőt, de mire betölti az ötödik évét, hűlt helye sem marad a két lyuknak, biztosított minket Doktor Golenko. Hazafelé a limóban a Hercegnővel képtelenek voltunk letörölni az arcunkról a vigyort. Carter ott ült közöttünk a hátsó ülésen, elöl George és Rocco. – Csak egy baj van – panaszkodott a Hercegnő –, most már annyira paranoiás lettem, hogy nem merek vele úgy bánni, mint Chandlerrel. Ő olyan kis nagy volt meg egészséges, vele nem kellett aggódni semmitől. – Ne aggódj, édesem – hajoltam oda hozzá, hogy megcsókoljam. – Pár nap, és minden rendben lesz. Majd meglátod. – Nem tudom – rázta a fejét a Hercegnő. – Annyira félek, bele se merek gondolni, mi jöhet még. – Semmi sem jön. A nehezén túl vagyunk, hidd el nekem – mondtam, és az út hátralévő szakaszán az ujjaimat, a lábujjaimat, a kezeimet, a lábaimat, mindenemet imára kulcsoltam.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Öröm öröm hátán 1995. szeptember (öt héttel később) Minden a legnagyobb rendben, gondoltam: a Suszter ül a maga oldalán ült az asztalnál, és az arcán ott volt a tökös csávók büszke kifejezése. Az 1996-os pénzügyi évben ötvenmillió dollár volt a bevételünk, mindegyik divíziónk csúcsra járatta magát. Az áruházakba csak úgy özönlöttek a cipőink, a butikjaink virágoztak, a szabadalmaztatott nevünk is csak úgy ontotta a pénzt. Hétvégenként hosszú sorok kígyóztak a boltjaink előtt, Steve pedig valósággal sztár lett, kamaszlányok egész generációjának kedvenc cipőtervezője. Csak az nem tetszett, amiről Steve beszélt. – Szerintem itt az ideje, hogy megszabaduljunk a Szófosótól – mondta. – Ha most rúgjuk ki, elvehetjük az opcióit. Köpni-nyelni nem tudtam, ahogy ezt meghallottam. Hiszen a Szófosó opciói filléreket ha értek, nem is érdekeltek senkit, kivéve persze magát a Szófosót, aki nyilván beleőrült volna, ha a drágalátos opcióinak egyszer csak nyoma vész – azaz áldozatául esik a vele kötött szerződésünk kisbetűs záradékának. – Szó se lehet róla – feleltem. – Gary a lelkét kidolgozta a cégnél. Én ismerem a leginkább, hogy néha tényleg idegtépő, de ilyet akkor sem tehetsz egyetlen alkalmazottad ellen se, főként nem Gary ellen, aki mindig is száztíz százalékig hűséges volt hozzánk. Kurva nagy hiba lenne, Steve. És képzeld csak el, mit sugallna a többieknek. Az ilyesmivel simán szét lehet baszni az egész cég morálját. Mindenki büszke a részvényopcióira: ettől tulajdonosnak érzik magukat, ettől érzik úgy, hogy biztosítva van a jövőjük – sóhajtottam fel fáradtan, aztán folytattam. – Ha le akarjuk váltani, az még rendben van, de nem szabad megfosztanunk attól, ami az övé, Steve, vagy nagyon nagy baromságot csinálunk. – Nem értem – rántotta meg a vállát a Suszter. – Mindig te röhögöd ki elsőnek ezt a szerencsétlent! Most akkor mi a fasznak véded a jogait? – Először is csak azért röhögöm ki – kezdtem most már dühbe jönni –, hogy ne múljon el a nap egy jó kis röhögés nélkül. Mindenkit kiröhögök, Steve, magamat is, téged is. Viszont igenis szeretem ezt a Szófosót, rendes csávó, és abszolút hűséges. Idefigyelj! – sóhajtottam fel megint. – Én sem tagadom, hogy Gary már egy ideje nem vesszük nagy hasznát, és valószínűleg tényleg itt az ideje, hogy lecseréljük valakire, akinek van némi gyártási tapasztalata is, aki már szerzett magának annyi hírnevet, hogy meg merjen szólalni a Wall Streeten, de akkor sem vehetjük el az opcióit. Akkor jött hozzánk, amikor még a gyár hátuljából árultuk a cipőket. És hiába lassú egy kicsit, nagyon sok hasznot hajtott a cégnek. Rossz karma volna, ha kikúrnánk vele. – Szerintem csak elpazarlod a hűségedet – sóhajtott fel Steve is. – Ő bezzeg, ha esélye lenne rá, egy pillanat alatt kibaszna velünk. Hidd el… – Nem! – vágtam közbe. – Egyáltalán nem baszna ki velünk. Gary nem olyan, mint mi. Erkölcsös ember, tartja a szavát, sosem szegné meg. Ha ki akarod rúgni, oké, de ne vedd el tőle az opcióit – mondtam, ám ekkor észrevettem, hogy az egyes szám második személy használatával csak erősítem Steve önbecsülését, ráadásul túlzottan is, mert papíron tényleg ő volt a többségi tulajdonos, csak a kettőnk titkos szerződése értelmében voltam én az igazi

főnök. – Jó, hát majd beszélek vele – egyezett bele a Suszter, de láttam a szemében megcsillanó ördögi fényt. – Ha békésen meg tudunk egyezni, az neked is jó, nem? Már úgy értem, úgyis felezünk az opcióin, nem igaz? Leejtettem az államat: éreztem, hogy legyőztek. Még csak délelőtt fél tizenkettőre járt az idő, de máris halálfáradt voltam. Túl sokat drogozok mostanában, gondoltam. És az élet odahaza… hát az sem volt egy népünnepély mostanában. A Hercegnő romokban hevert Carter miatt, az én hátfájdalmaimmal már képtelen volt foglalkozni, hagyott egyedül szenvedni napi huszonnégy órán át. Ideiglenesen október 15-ét jelöltem ki az operáció napjának. Már csak három hét volt hátra, és engem kivert a félelem hideg verítéke. Hét óra altatásban! És ha nem ébredek fel többé? És ha arra ébredek, hogy egy életre megnyomorodtam? Egy gerincműtét mindig kockázatot jelent, még akkor is, ha dr. Green az elképzelhető legjobb sebész. De még ha minden rendben megy, akkor is minimum fél évre ki kell szállnom mindenből – igaz, egy fél év után egy életre megszabadultam a fájdalmaktól. Igen, 1996 nyara egyetlen véget nem érő buli lesz! Mindez persze csak ürügy volt, hogy annyit drogozzak, amennyit csak akarok, miközben Maddennek is, a Hercegnőnek is megígértem, hogy amint elmúlik a hátfájásom, abbahagyom a drogozást, egyszer s mindenkorra, és ismét a „régi Jordan” lesz belőlem. De addig… most is csak azért nem voltam betépve, mert mindjárt el kellett indulnom az irodából, hogy felvegyem a Hercegnőt Old Brookville-ben. Manhattanbe készültünk egy romantikus hétvégére a Plaza Hotelben. Az anyja ötlete volt, hogy egy kis kikapcsolódás jót tenne nekünk, hiszen mióta Carter szívproblémái kiderültek, egyetlen folyamatos rémület volt az életünk. Kiváló alkalom, hogy egy kissé összeszedjük magunkat. – Idefigyelj, Steve – erőltettem mosolyt magamra. – Van már nekem elég részvényopcióm, meg neked is. És ha kell, bármikor adhatunk magunknak még – ásítottam egy hatalmasat. – Különben nekem mindegy, azt csinálsz, amit akarsz, baszod. Fáradt vagyok, semmi kedvem vitatkozni veled. – Tényleg elég szörnyen nézel ki – vigasztalt Steve. – Félre ne értsd, csak azért mondom, mert aggódom érted. Le kéne állnod a Lude-dal meg a kokainnal, mielőtt kipurcannál. Nekem elhiheted, én aztán igazán tudom, miről beszélek. Voltam én már rosszabbul is, mint te most – állt meg egy pillanatra, talán, hogy megkeresse a megfelelő szavakat –, csak nekem nem volt annyi pénzem, mint neked, úgyhogy nem tudtam ilyen mélyre süllyedni. Vagy talán süllyedtem, csak velem az egész sokkal gyorsabban történt. De neked örökké is eltarthat, mert túl sok pénzed van. Szóval kérlek, könyörgöm, állj le, vagy nagyon nagy baj lesz! Az ilyesminek mindig rossz vége van. – Értem – válaszoltam –, és ígérem, hogy amint a hátam rendbejön, egyszer s mindenkorra leállok. Steve bólintott, hogy elfogadta a választ, de láttam a szemén, hogy magában azt gondolja: hiszem, ha látom. A vadonatúj, gyöngyházfehér, tizenkét hengeres, 450 lóerős Ferrari Testarossa kipufogói úgy dübörögtek fel, mikor a gázpedálra léptem és négyesbe raktam a sebváltót, hogy egy F-15-ös vadászgépnek is becsületére vált volna. Csak ennyi, át Queens északnyugati fertályán, óránként százhatvannal, egyik sávból a másikba cikázva a Cross Island Parkway forgatagában, a számban egyméteres sensimilla-jointtal, útban a Plaza Hotel felé. Egy ujjal kormányoztam, úgy fordultam a rémült Hercegnő fel. – Mi van, nem tetszik a kocsi? – Utálom, mint a szart – morogta. – És szétverem a hülye pofádat, ha azonnal nem hajítod ki

azt a jointot, és nem lassítasz le! Sőt, tudod, mit? Ha nem hallgatsz rám, ma este nincs szex! Öt másodperc múlva már csak százzal mentünk, a jointot meg kihajítottam. Végül is, a Carter születését megelőző két hét óta nem szexeltünk a Hercegnővel, vagyis most már két hónapja. Tény, hogy mióta megláttam a szülőágyon a szélesre tárt pinájával, amibe egy tehervonat is befért volna, valahogy nem nagyon volt kedvem, de a napi tizenkét Lude és az a kokainmennyiség, amivel egy rezesbanda Kínáig masírozhatott volna, az se bizonyult valami jó afrodiziákumnak. És hát maga a Hercegnő sem. Tartotta magát a szavához: hiába, hogy Carter egyre egészségesebb lett, ő még mindig nem tudott megnyugodni. Talán ez a két éjszaka a Plaza Hotelben jót tesz majd nekünk. Csak fél szemmel néztem az utat, úgy válaszoltam. – Ha akarod, maradunk száz alatt, de akkor meg kell ígérned, hogy este a végkimerülésig baszunk! Oké? – Részemről oké – mosolygott a Hercegnő. – De előbb vigyél el a vásárolni a Barney’shoz. Aztán a tiéd vagyok. Oké, gondoltam, úgy látszik, az este kezd jól alakulni. Csak ki kell várnom, hogy végezzen abban a méregdrága kínzókamrában, aztán enyém a világ. És persze maradunk száz alatt. A Barney’s személyzete volt olyan kedves, és elkülönítette a felső szintet a számunkra, így egy bőrfotelből, Dom Perignont szürcsölgetve nézhettem végig, ahogy a Hercegnő egyik ruhát próbálja fel a másik után – pörgött-forgott széles jókedvében, mintha csak egykori modellkarrierje szép napjait idézné fel. Valahol a hatodik pördülése magasságában megpillantottam kívánatos combjait: fél perc múlva már ott voltam vele a próbafülkében, odabent pedig azonnal támadtam. Tíz másodperc kellett hozzá, hogy felhajtsam a ruháját egész a csípőjéig, és már benne is voltam tövig. A falhoz nyomtam, nyögtünk és sóhajtoztunk mind a ketten, ahogy szenvedélyesen egymásnak estünk. Két órával később, este hét tájban átpréseltük magunkat a Plaza forgóajtaján. Ez volt a kedvenc szállodám New Yorkban, még akkor is, ha Donald Trump a tulajdonosa. Igaz, tulajdonképpen inkább tiszteletet éreztem Donald iránt: még ha milliárdos is valaki, de ha hatvan évesen azzal az idétlen hajjal a fején képes végigsétálni a városon és lefektetni a világ legjobb csajait, az igazán új értelemmel ruházza fel a „hatalom birtokosa” kifejezését. No mindegy: mentünk, mendegéltünk, a nyomunkban két londiner cipelte azt a tucat bevásárlótáskát, benne mintegy százötvenezer dollárnyi cuccal. A Hercegnő bal csuklóját vadonatúj, negyvenezer dolláros, gyémántokkal telepöttyögetett Cartier-aranyóra díszítette. Idáig három különböző bolt próbafülkéjében szeretkeztünk, és az éjszaka csak most kezdődött. Igen ám, de ahogy beértünk a hotelbe, megkezdődtek a bajok. A recepcióspult mögött egy meglehetősen kellemes külsejű, harmincas évei elejét nyűvő szőkeség fogadott minket. – Nahát, visszatért hozzánk, Mr. Belfort! – zendített rá szélesen mosolyogva. – Isten hozta ismét nálunk! A Hercegnő alig egy méterre állt tőlem, épp az új óráját bámulta nagy elgondolkozva: még mindig a Lude dolgozott benne, amit nagy nehezen sikerült belédiktálnom. A szememben pánikkal meredtem a recepciós kisasszonyra: Az istenért, ez a feleségem! Kussolj már, az ég szerelmére! – A szokásos lakosztályát parancsolja? – kérdezte a szőkeség ügyet sem vetve néma könyörgésemre. – Oké! – vágtam el a további locsogást. – Kitűnő! Hol is kell bejelentkezni? Itt? Köszönöm! – kaptam le a szobakulcsot a pultról, és már meg is ragadtam a Hercegnő csuklóját, hogy magammal vonszoljam a lift felé. – Gyere, drágám, siessünk! Már nagyon vágyom rád! – Mi van, máris újra kezdenéd? – kuncogott.

Hála légyen Istennek és a Lude-nak! – gondoltam. Ha józan lenne a Hercegnő, biztos, hogy észrevette volna, és már nyakig is lennék a szarban. – Viccelsz? – kérdeztem vissza. – Veled folyton csinálnám! Ekkor azonban felbukkant mellettünk az ügyeletes törpe tetőtől talpig a Plaza citromzöld, aranygombos egyenruhájában, a fején a sapkával. – Isten hozta ismét nálunk! – brekegte ő is. Én csak mosolyogtam és vonszoltam tovább a Hercegnőt a lift felé. A két londiner továbbra is a nyomunkban ügetett, hozták a cuccokat, mert ragaszkodtam hozzá, hogy a Hercegnő odafent, a lakosztályunkban újra felpróbálja őket: de ezúttal az én kedvemért. Odafent egy-egy százdollárossal honoráltam a két londinert, hogy kicsikarjam belőlük a titoktartási fogadalmat. Abban a pillanatban, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, a Hercegnő és én a királyi méretű franciaágyra vetettük magunkat, onnét pedig egymásra: vihorászva hempergőztünk. És akkor megszólalt a telefon. Megfagyott szívvel meredtünk egymásra. Senki sem tudta, hogy itt vagyunk, csak Janet és Nadine anyja: ők maradtak Carter mellett. Krisztusom! Rossz hír, egészen biztos, hogy az, üvöltötte a szívem. – Hátha csak a recepció – mondtam a harmadik csengetés után. Odanyúltam a telefonhoz, felvettem. – Jordan, Suzanne vagyok! Azonnal gyertek haza! Carternek negyvenfokos láza van! És egyáltalán nem mozdul… Néztem a Hercegnőt: kikerekedett szemmel bámult rám, várta a híreket. Azt se tudtam, hogyan fogjak hozzá. Az elmúlt hat hétben folyamatosan a szakadék szélén táncolt, korábban sosem láttam ilyennek. És most jön a kegyelemdöfés: a fiunk halála. – Azonnal indulnunk kell, szívecském. Carternek nagyon magas láza van. Anyukád azt mondja, nem mozog. Egyetlen könnycseppet sem láttam a feleségem arcán. Csak szorosan összezárta a szemét, összepréselte az ajkait, egy szót sem szólt. Most vége. Mindketten tudtuk. Miért, miért nem, de Isten nem akarja, hogy ez az ártatlan gyerek idefent maradjon. De miért? Képtelen voltam rájönni. De azt tudtam, hogy még nincs itt a könnyek ideje. Először haza kell mennünk, hogy búcsút vegyünk a fiunktól. A könnyek majd csak utána jöhetnek. De akkor aztán számolatlanul. A Ferrari óránként száznyolcvannal száguldott át Queens és Long Island határán. Ezúttal azonban a Hercegnőt nem zavarta a sebesség, sőt. – Gyorsabban! Kérlek! Azonnal a kórházba kell érnünk vele, mielőtt késő lesz! Bólintottam, beletapostam a gázpedálba, és a Testarossa kirobbant, akár a rakéta. Három másodperc múltán a sebességmutató már kétszáz fölé ért, és csak kapaszkodott, kapaszkodott tovább, úgy hagytuk el a százhússzal menő kocsikat, mintha csak álldogálnának az út szélén. Már nem tudtam pontosan, miért is mondtuk Suzanne-nak, hogy semmiképpen se vigye kórházba Cartert, csak annyi motoszkált az emlékezetemben, hogy odahaza akartunk végső búcsút venni tőle. Észre se vettük, és máris a ház elé értünk: még meg se állt a kocsi, a Hercegnő már ki is pattant belőle, rohant az ajtó felé. Az órámra pillantottam: háromnegyed nyolc volt. Normális esetben háromnegyed óra az út a Plaza Hotel és Pin Oak Court között: most tizenhét perc alatt tettük meg. Az úton visszafelé a városból a Hercegnő felhívta Carter orvosát: a prognózis, amit a doktor mondott neki, rémisztően hangzott. Carter életkorában a magas láz, ha mozdulatlansággal jár

együtt, gyerinchártya-gyulladásra utal. Ennek két típusa van: a bakteriális és a vírusos. Mindkettő halálos lehet, de ha a vírusos gyulladás kezdeti szakaszát túléli, van esély a teljes gyógyulásra. A bakteriális változat esetében viszont nagyon valószínű, hogy az életét vakon, süketen és retardáltan kell leélnie. Elviselhetetlen volt ebbe belegondoli. Sosem értettem, hogyan képesek a szülők azokat a gyerekeiket is szeretni, akiket ilyen csapás ér. Én magam is láttam már nem egyszer már szellemileg visszamaradott gyereket játszani a játszótéren, és a szívem belefacsarodott a látványba, ahogy a szülők mindent megtesznek, hogy örüljenek, ahogy a normalitás vagy az öröm legkisebb jelét is észlelik a gyerekükön. És mindig térdre kényszerített az az elképzelhetetlen szeretet, amivel elhalmozzák a gyereküket, dacára mindennek: dacára a csalódásnak, a bűntudatnak, és mindannak a tehernek, amit a gyerekük jelentett nekik. Én is képes lennék erre? Fel tudnék nőni ehhez a feladathoz? Persze, könnyű lenne azt mondani, hogy igen, a szavak elvégre nem kerülnek semmibe. De mégis, szeretni egy gyereket, akit sosem fogsz igazán megismerni, akihez sosem lesz semmi közöd… Csak imádkozhattam, hogy Isten adjon erőt, hogy jó lehessek, igazi férfi, hatalommal. Abban biztos voltam, hogy a feleségem képes lenne rá. Már most látszott, hogy valamiféle természetfölötti kapocs jött létre közte és Carter között. Ahogy korábban Chandler én énközöttem. És még most is, mikor Chandler kétségbe volt esve, az apjához szaladt, hogy megvigasztalja. Carter még kéthónapos sem volt, de máris ugyanez a kapocs kötötte össze az anyjával. Mintha Nadine közelsége megnyugtatta volna, ha ő ott volt, azt érezhette, hogy minden a legnagyobb rendben van, és így is marad. Egyszer majd én is ilyen közel kerülök a fiamhoz: ha Isten megadja nekem az esélyt, bízom benne, hogy egyszer majd mi ketten is ilyen közel kerülünk egymáshoz. Még át se értünk a kapun, de a Hercegnő már a karjaiba is kapta Cartert, betekerte a kék pólyájába, Éjjeli Rocco eközben a kapu elé állt a Range Roverrel, és indultunk a kórházba. Miközben a kocsi felé szaladtunk, megérintettem Carter tarkóját. Szinte lángolt a láztól. Lélegzett, de alig hallhatóan. Nem mozgott, merev volt, akár a deszka. A Hercegnő és én hátul ültünk, Suzanne az anyósülésen: Rocco korábban a New York-i rendőrség detektívje volt, úgyhogy a piros lámpák meg a sebességkorlátozás nem igazán rendítették meg. Útközben felhívtuk dr. Greent Floridában, de nem volt otthon. Aztán a szüleimet, és megmondtam nekik, hogy a North Shore kórházban találkozunk, Manhassetben, az öt perccel közelebb volt, mint a Long Island Zsidó. Aztán már csak hallgattunk, amíg megérkeztünk a kórház elé. Még mindig nem jött el a könnyek ideje. Berontottunk a műtőbe: a menet élén a Hercegnő haladt, a karjában Carterrel. Carter orvosa már felhívta a kórházat, úgyhogy vártak minket. Átrohantunk egy várón tele kifejezéstelen arcú várakozóval, majd egy perc sem telt bele, és Carter már ott feküdt a vizsgálóágyon, valamiféle alkoholra emlékeztető szagú folyadékkal mosdatták. – Úgy látszik, gerinchártya-gyulladás – mondta a fiatalos arcú, kócos szemöldökű doktor. – Hozzá kell járulniuk, hogy levegyük a gerincvizét. Nagyon alacsony kockázati fokozatú művelet, de mindig fennáll a veszély, hogy fertőzés lép fel, és… – Csinálja már, az isten bassza meg magát! – ordított fel a Hercegnő. Az orvos bólintott, úgy látszott, nem sértette meg a feleségem hangvétele: tudta, hogy joga van hozzá. Aztán csak vártunk. Tíz perc telt el, vagy két óra, fogalmam sem volt. Egyszercsak csökkenni kezdett a láza, lement harmincnyolcra. Sírni kezdett, megállíthatatlanul, valami szörnyű, leírhatatlanul szörnyűséges hangon. Lehet, hogy most siratja az életét, jutott az eszembe, a képességeit, amik ebben a pillanatban vesznek oda, mintha félelmében sírna, hogy milyen szörnyűséges sors vár rá.

A Hercegnő és én ott ültünk a világoskék műanyag székeken egymáshoz dőlve, csimpaszkodtunk egymásba, mint a kötélhágcsóba. A szüleim és Suzanne is velünk voltak. Sir Max fel-alá járkált, egyik cigarettáról a másikra gyújtott, fütyült a feje fölött lógó dohányozni tilos táblára – szerettem volna látni azt az embert, aki rászól, hogy oltsa el. Az anyám mellettem ült, zokogott. Ilyen rettenetes állapotban még sose láttam. Suzanne a lánya mellett ült, most nem hozakodott elő összeesküvés-elméletekkel. Egy gyerek, repedéssel a szívén, az egy dolog, azt a repedést még be lehet foldozni – de egy gyerek, aki süketen, némán és vakon nő fel, az más. Végre felbukkant az orvos, zöld sebészköpenybe és semleges arckifejezésbe burkolózva. A Hercegnő és én felpattantunk a székünkből, odarohantunk hozzá. – Rossz hírem van – kezdte, – a gerincminta pozitív. A fiuknak gerinchártya-gyulladása van. – Vírusos vagy bakteriális? – vágtam közbe, elkaptam a feleségem kezét, és magamban imádkoztam, hogy vírusos legyen. – Bakteriális – sóhajtotta a doktor. – Igazán nagyon sajnálom. Mindnyájan azért imádkoztunk, hogy vírusos legyen, de a teszt eredménye egyértelmű. Többször is megvizsgáltuk, biztosak vagyunk benne – vett még egy mély lélegzetet az orvos, hogy folytatni tudja. – Sikerült csökkenteni a lázát harmincnyolc alá, szóval úgy látszik, túléli. De bakteriális gyulladás esetén általában súlyos károsodás éri a központi idegrendszert. Egyelőre korai volna pontosan megmondani, de az ilyesmi általában a látás és a hallás elvesztésével jár, továbbá… – állt meg, mintha a megfelelő kifejezést keresné – a szellemi képességek bizonyos mértékű károsodásával. Igazán nagyon sajnálom. Ahogy az akut fázisnak vége, specialistákat hívunk, hogy megállapítsuk, milyen mértékű a károsodás. Egyelőre nem tehetünk mást, mint hogy antibiotikumot pumpálunk bele, azok semmisítik a baktériumokat. Egyelőre még azt sem lehet teljes biztonsággal megállapítani, miféle baktériumokról van szó: az eredmények egy meglehetősen ritka organizmusra utalnak, ami egyáltalán nem jellemző a gerinchártyagyulladásnál. A fertőző osztályunk főorvosát már értesítettük, útban van a kórházba. – És hogy fertőződött meg? – kérdeztem, szinte hallani sem akartam a fülemnek. – Lehetetlen megmondani – felelte a fiatal doktor. – Mindenesetre elkülönítőbe tettük, fenn az ötödiken. Addig ott kell maradnia, amíg rá nem jövünk, mi ez az egész. Kizárólag ön és a felesége mehetnek be hozzá, más senki. Néztem a Hercegnőt: a szája tátva volt, mintha jéggé fagyott volna, és némán bámult valahova a messzeségbe. Aztán elájult. Az ötödik emeleti elkülönítő maga volt a megtestesült őrültekháza: Carter a karjaival csapkodva bömböl és rugdalózott, a Hercegnő fel-alá járkált és hisztérikusan sírt, könnyek ömlöttek végig az arcán, a bőre hamuszürkére vált. Most éppen az egyik orvos beszélt hozzá. – Megpróbálunk infúziót adni a fiuknak – mondta –, de nem hajlandó nyugodtan feküdni. Ebben az életkorban még nem túl könnyű megtalálni a vénát, úgyhogy azt tervezzük, hogy a koponyán keresztül adjuk be neki az injekciót. Ez az egyetlen lehetőség. – A hangjában nyoma sem volt az együttérzésnek. – Maga szemét strici! – üvöltött a feleségem. – Tudja maga, ki a férjem, maga tetű? Most azonnal visszamegy, és beadja az infúziót a fiamnak, vagy itt helyben megölöm, mielőtt még a férjemnek ideje lenne felbérelni valakit! A doktor tátott szájjal, rémülettől megbénulva állt. Érezte, hogy esélye sincs Bay Ridge Hercegnőjének haragjával szemben. – Most meg mi a fenére vár? – folytatta Nadine. – Gyerünk már! A doktor biccentett, elrohant Carter ágyához, felemelte a kis karját, hogy vénát találjon rajta. Ebben a pillanatban megszólalt a mobilom.

– Halló – mondtam színtelen hangon. – Jordan? Itt Barth Green. Most kaptam meg az üzenetedet. El se tudom mondani, mennyire sajnálom. Biztos, hogy bakteriális az a gyulladás? – Igen – feleltem –, biztosak benne. Most épp infúziót próbálnak neki beadni, hogy antibiotikumot pumpáljanak bele, de képtelen nyugton maradni. Rugdos, sír, hadonászik a karjával… – Hoppá, hoppá, hoppá! – szakított félbe Barth Green –, azt mondtad, hadonászik a karjával? – Igen, igen. Tisztára mintha bedilizett volna, most is ezt csinálja. Mintha megszállta volna valami gonosz szellem… – Na, akkor nyugodj meg szépen, Jordan. A fiadnak nincs gerinchártya-gyulladása, se vírusos, se bakteriális. Ha az lenne, a láza még mindig negyven körül járna, és merev lenne, akár a deszka. Valószínűleg csak megfázott. Az újszülötteknél nem ritka, hogy ilyenkor nagyon felszökik a lázuk. Holnapra minden rendben lesz. Most már egy árva szót szem értettem az egészből. Hogy lehet Barth Green ilyen felelőtlen, miért táplál belénk hamis reményeket? Még csak nem is látta Cartert, a gerinccsapolás eredménye pedig egyértelmű. Mély lélegzetet vettem, mielőtt válaszoltam. – Idefigyelj, Barth, igazán kedves vagy, hogy vigasztalni próbálsz, de a gerinccsapolás azt mutatta ki, hogy valami ritka orga… – Kurvára nem érdekel, mit mutat ki a gerinccsapolás – vágott közbe megint. – Le merem fogadni, hogy valami egyszerű fertőzés az egész. Tudod, épp ez a baj ezekkel a sürgősségi műtökkel, nagyon hasznosak, ha törött csontról vagy lőttsebről van szó, de ennyit tudnak. Az pedig, hogy így halálra rémisztettek benneteket, hát ez egyszerűen megbocsáthatatlan! – Hallottam, ahogy felsóhajt a telefon másik végén. – Figyelj, Jordan, tudod, hogy minden nap találkozom gerincbénulásos esetekkel, úgyhogy van némi tapasztalatom, hogyan közöljek rossz híreket. De ez lófasz! A fiad megfázott! Ebbe már tényleg beleszédültem. Soha az életben nem hallottam, hogy Barth Green káromkodjék. Lehet, hogy tényleg igaza van? Lehetséges, hogy a floridai háza nappalijából, pontosabb diagnózist adjon egy teljes, és minden elképzelhető műszerrel felszerelt orvoscsoportnál a fiam ágya körül? – Add csak ide Nadine-t, hadd beszéljek vele! – hallottam meg Barth hangját a telefonból. Odamentem a Hercegnőhöz, a kezébe nyomtam a telefont. – Barth az. Veled akar beszélni. Azt mondja, Carternek semmi baja, ezek a doktorok meg idióták. Átvette a telefont, én meg odamentem Carter ágyához, bámultam a fiamat. Végül csak sikerült beadniuk azt az infúziót a karjába, úgyhogy mostanra mintha már kissé megnyugodott volna: most már csak nyögdécselt és kényelmetlenül fészkelődött az ágyban. Istenem, milyen kis csinos, gondoltam, és ezek a szempillák… még most, ebben a pillanatban is káprázatosan meredtek felfelé. Egy perc múlva megjelent a Hercegnő is, lehajolt Carter fölé, megérintette a homlokát. A hangja mintha kissé zavarodott lett volna, ahogy beszélt. – Igen, a láza csillapodott. De hát hogy tévedhetett ennyi orvos? És hogyhogy nem stimmel a gerinccsapolás eredménye? Átöleltem a Hercegnőt, odahúztam magamhoz. – Mi lenne, ha felváltva aludnánk itt? Akkor az egyikünk mindig Channy mellett lehet. – Nem – felelte. – Én nem megyek ki ebből a kórházból a fiam nélkül. Nem érdekel, ha egy hónapig kell itt maradnom, akkor se. Nélküle nem megyek ki innét. És így is lett: zsinórban három éjszakát töltött Carter ágya mellett, még a szobából se lépett ki. A harmadik délutánon pedig, amikor már a limo hátsó ülésén ültünk, közöttünk Carter James

Belfort, egész úton Old Brookville felé mindkettőnknek ugyanaz a mondat járt a fejében: „valami egyszerű fertőzés az egész, semmi több” – és én tudtam, hogy mindennél többel tartozom dr. Barth Greennek. Először tanúja voltam, ahogy visszarángatja Elliot Lavigne-t a kómából: most meg másfél évvel később ez a csodatétel. Éreztem, hogy nyugodt lehetek a műtétem miatt: ha ennek az embernek a kése vágja fel a gerincemet, semmi bajom sem lehet. Aztán már egyéb dolgom sincs, mint élvezni végre az életemet. És akkor végre abbahagyhatom a drogozást is.

HARMINCHARMADIK FEJEZET

Felfüggesztett (három héttel később) Hogy egész pontosan mikor ébredtem fel a műtétem után, sosem tudtam megállapítani. 1995. október 15. volt, valamikor kora délután. Arra emlékszem, hogy kinyitottam a szememet, és valami olyasmit mormoltam, hogy „hű, a kurva anyját, de rosszul vagyok!” Aztán egyszercsak hányni kezdtem, de mint a lakodalmas kutya: és minden egyes öklendezéskor belémhasított a fájdalom, átjárta az egész testemet, a legutolsó porcikámig. Manhattanben voltam, a Sebészeti Klinika lábadozójában, infúzióra kapcsolva, amely gombnyomásra tiszta morfiumot adagolt a vérembe. Máig emlékszem, mennyire megsajnáltam magam, hogy egy hétórás operáción kellett átesnem, hogy ilyen olcsón betéphessek, méghozzá legálisan. A Hercegnő ott lebegett felettem, gratulált, amiért ilyen jól viseltem magam, és azt mondta, hogy dr. Green szerint a műtét sikerült, rendbe jöttem. Jóváhagyóan bólintottam, majd visszazuhantam a morfium jótékony kábulatába. Aztán hazakerültem. Talán egy hetet ha tölthettem a kórházban, ámbár ebben nem vagyok biztos, a napok összefolytak. Alan, a Patikus sietett a segítségemre: aznap, hogy hazajöttem a kórházból, ötszáz szem Quaalude-dal lepett meg, ki is tartott az adag egészen Hálaadásig. Komoly, férfias teljesítmény volt ez, büszke lehettem rá: napi átlagban tizennyolc tablettát nyeltem be abból a szerből, amelyből egyetlen szem is elég, hogy nyolc órán át hibernálva tartson egy százkilós tengerészgyalogost. Meglátogatott a Suszter, és elújságolta, hogy zöldágra vergődött a Szófosóval, aki belement abba, hogy szép csendben levonuljon a terepről, meg abba is, hogy csak egy töredékét kapja meg az opciói értékének. Aztán jött a Szófosó, és megsúgta, hogy egy szép napon majd összefut a Suszterrel egy sötét sikátorban, és akkor a saját lófarkával fojtja meg. Meglátogatott Danny is, elújságolta, hogy pillanatokon belül kiegyezik mind az ötven szövetségi állammal, úgyhogy gyakorlatilag semmi sem áll már a Húszévnyi Tiszta Kék Ég útjában. Aztán beugrott Wigwam, és közölte, hogy Danny minden realitásérzékét elvesztette, szó sincs egyezségről a szövetségi államokkal, továbbá hogy ő, mármint Wigwam, lázasan keresi az új brókercégét, ahol reményei szerint azonnal megkezdheti a munkát, ahogy a Stratton végleg összeomlott. Ahogy a Stratton egyre feltartóztathatatlanabbul süllyedt lefelé, úgy ment egyre jobban a Biltmore és a Monroe Parker dolga. Karácsonyra végleg megszakították a kapcsolatot a Strattonnal, bár nekem továbbra is egymilliót fizettek minden egyes új kibocsátáskor. Eközben a Séf is fel-felbukkant nálam, nagyjából egy-két hetente, hogy tájékoztasson a Patricia Mellorkatasztrófa legújabb fejleményeiről. Ez a história ugyanis korántsem ért még véget. Patricia örökösei, Tiffany és Julie épp az angol adóhivatallal hadakoztak: bizonyos kósza hírek arról szóltak, hogy az FBI is bele-beleszaglászott az ügybe, de egyelőre nem tettek feljelentést. Minden rendben lesz, biztosított a Séf többször is. Folyamatos kapcsolatban állt a Mesterhamisítóval, akit közben a svájci és az amerikai hatóságok is kifaggattak, ő azonban hajthatatlanul ragaszkodott a fedősztorijához: vagyis Coleman ügynök végképp zsákutcába jutott. És végül ott volt még a család is: Carter végre túljutott a kezdeti szörnyűségeken, most már lubickolt, mint hal a vízben. Napról napra gyönyörűbb lett: napsütötte szőkeség, harmonikus vonásokkal, és a leghosszabb szempillákkal, legalábbis a Világmindenség innenső oldalán.

Chandler, a csodagyerek, aki két és fél éves lett időközben, valósággal beleszeretett a kisöccsébe, anyáskodott felette, etette a cumisüvegéből, és mindig ott volt, amikor Gwynne és Erica a pelenkáját cserélte. Chandler lett az én legelválaszthatatlanabb társam is, miközben a hálószoba franciaágya és az alagsori ülőgarnitúra közt ingáztam, és eközben nem csináltam semmit, csak a tévét bámultam, meg nyeldekeltem a végtelen Quaalude-folyamokat. Ennek köszönhetően Chandler hamarosan anyanyelvi szinten elsajátította a szörcsögőbeszédet, aminek, gondoltam, még nagy hasznát veheti, ha egyszer felcsap ápolónőnek szélütésesek mellett. Addig is a napjai java részét azzal töltötte, hogy folyamatosan faggatott, mikor leszek már végre elég jól ahhoz, hogy mindenüvé magammal cipeljem. Hamarosan, feleltem neki minden egyes alkalommal, bár magamban még mindig nem bíztam benne, hogy valaha is teljesen rendbejövök. És csodálatosan viselkedett a Hercegnő is – legalábbis eleinte. Elmúlt Hálaadás, eljött a Karácsony; elmúlt Karácsony, jött az újév, neki pedig egyre fogyott a türelme. Az egész testem gipszben volt, amitől a falra másztam – kötelességemnek éreztem tehát, hogy őt is felkergessem a falra. Pedig nem is igazán a mozgáshiány volt a legnagyobb bajom, hanem a fájdalom, ami jobban kínzott, mint valaha. Mintha az eredeti fájdalomhoz a műtét óta egy új fájdalom is csatlakozott volna, amely mélyebbre ért el, mint az eddigiek, le egészen a gerincvelőmig. Akárhányszor hirtelen mozdulatot tettem, máris éreztem, ahogy tűzcsóvák száguldanak át a gerincemen. Dr. Green azt ígérte, hogy a fájdalom hamarosan enyhül, aztán teljesen megszűnik, én azonban pont azt éreztem, hogy napról napra rosszabb és rosszabb lesz. Január elejére a reménytelenség új mélységeit sikerült elérnem, mire a Hercegnő úgy döntött, hogy a sarkára áll. Kijelentette, hogy le kell lassítanom a drogokkal, hogy legalábbis hasonlítani kezdjek egy emberi lényhez. Válaszul panaszkodni kezdtem, hogy a New York-i tél egyszerűen bedarálja szegény szenvedő, harminchárom éves testemet. Ebben a korban, ugyebár, az ember csontjai törékennyé válnak. Erre azt felelte, hogy akkor töltsük a telet Floridában, mire én azzal vágtam vissza, hogy Florida öregeknek való, én meg, bár persze öregnek érzem magam, lélekben azért még fiatal vagyok. Így hát a Hercegnő a kezébe vette a dolgok irányítását, és egyszercsak arra eszméltem, hogy az új lakcímem Beverly Hills, egy domb tetején lakom, kilátással Los Angeles városára. Természetesen velünk jött az egész állatsereglet, hogy együtt folytassák velünk a Gazdagok és debilek élete című sorozatot. Nevetséges összegért, mindössze havi huszonötezer dollárért sikerült kibérelnünk Peter Morton, a Hard Rock Café sztárjának házacskáját, itt rendezkedtünk be télvíz idejére. A Becsvágyó Akármi mélyen a tartalékai legmélyére nyúlt, hogy újabb becsvágyakat találjon magának, a zsákból végül a Becsvágyó Belsőépítész feliratú golyócskát húzta ki, tehát mire beköltöztünk, már egymillió dollár értékű vadonatúj bútor várt minket, szépen elrendezve, ahogy kell. Az egyetlen problémám az lett, hogy a ház hatalmas volt, majdnem harmincezer négyzetméter, úgyhogy már azon gondolkoztam, veszek magamnak egy robogót, hogy azzal jussak el a ház egyik végéből a másikba. Másfelől viszont hamarosan rájöttem, hogy a Los Angeles szó voltaképpen Hollywood álneve, ezért fogtam néhány millió dollárt, és beszálltam a filmiparba. Azt viszont három teljes hétbe tellett felismerem, hogy Hollywoodban mindenki, ideértve magamat is, kissé süsü, akit igazából egy dolog foglalkoztat: az ebéd. A moziüzletben egy kisebb, de bigottul vallásos délafrikai zsidócsalád volt a partnerem, a Stratton egykori befektetési üzletfelei. Érdekes egy banda volt, a testük akár a pingvineké, az orruk meg tűhegyesen meredt kifelé a fejükből. Május harmadik hetében végre lekerült rólam a gipsz. Csodálatos érzés volt! Legalábbis elsőre azt hittem. A testem még mindig egy merő kín volt, de most már el lehetett kezdeni a gyógytornát. Az majd talán segít. Csakhogy a gyógytorna második hetében egyszercsak

reccsenést hallottam, és a következő héten már New Yorkban is voltam, és bottal jártam. Egy teljes hetet töltöttem el különböző kórházakban, mindenütt teszteket csináltak velem, és mindegyik teszt negatív eredményt hozott. Barth szerint a testem fájdalom-kezelő mechanizmusában lehetett valami hiba, a hátamban ugyanis semmi problémát nem találtak, semmi olyat, amit operálni lehetne. Hát kösz, ez igazán kedves, gondoltam. Tehát nincs más választásom, mint felkúszni a hálószobába, és ott megdögleni. Talán egy Lude-túladagolás volna a legjobb módszer, tűnődtem, vagy legalábbis a legstílusosabb, hiszen mindig ez volt a kedvenc kábítószerem. De akadtak még más lehetőségek is. A napi drogmenüm a következőkből állt: kilencven milligramm morfium fájdalomcsillapítóként; negyven milligramm oxycodon, hogy a súlyomnál maradjak; egy tucat Soma, hogy ellazuljanak az izmaim; nyolc milligramm Xanax nyugtalanság ellen; húsz milligramm Klonopin, mert olyan jól hangzik a neve; harminc milligramm Ambien álmatlanság ellen; húsz szem Quaalude, mert szeretem; egy, esetleg két gramm kokain az egyensúly végett; húsz milligramm Prozac depresszió ellen; tíz milligramm Paxin pánikrohamok elhárítására; nyolc milligramm Zofran, ha elkapna az émelygés; kétszáz milligramm Fiorinal migrénre; nyolcvan milligramm Valium idegnyugtatónak; két púpozott evőkanál Senokot székrekedés enyhítésére; húsz milligramm Salagen száraz száj ellen; és egy pint Macallan single-malt whisky, amivel az egészet leöblítem. Egy hónappal később, június 20-án a hálószobában heverésztem, többé-kevésbé vegetatív állapotba süppedve, amikor megszólalt a házitelefon. Janet volt az. – Dr. Barth Green van a vonalban – mondta. – Vegye át az üzenetet – morogtam –, értekezleten vagyok. – Nagyon vicces – felelte a kérlelhetetlen hang. – Azt mondja, azonnal beszélnie kell magával. Vagy felveszi azt a telefont, vagy odamegyek, és én veszem fel magának. És tegye le azt a kokaint! Fektemben is kishíján hátrahőköltem. Hát ezt meg honnét tudja? Körülnéztem a szobában, hátha találok egy rejtett kamerát, de sehol semmi. Tehát a Hercegnő és Janet megfigyelés alatt tartanak? És a magánélet szentsége? – sóhajtottam fel, de azért letettem a kokaint, és felvettem a telefont. – Alló – morogtam bele olyan hangon, mintha az egész éjszakát átpiáltam volna. – Szevasz, Jordan! – hallottam meg Barth Green együttérző tónusú hangját. – Na, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – Soha jobban – hörögtem –, hát te? – Ó, én remekül, igazán nagyszerűen – felelte a jó doktor. – Na, idefigyelj, jó pár hete nem beszéltünk, Nadine viszont minden nap felhív, és elbeszélgetünk. Nagyon aggódik miattad. Azt mondja, egy hete ki se mozdultál a szobádból. – Jó, jó – vágtam közbe –, de attól még semmi bajom. Pihengetek. Néhány perc kínos csend következett. – De tényleg, hogy vagy, Jordan? – szólalt meg végül Barth. – Hát, az az igazság, Barth – sóhajtottam fel –, hogy feladom. Kész, végem van. Nem bírom tovább a fájdalmat. Így nem lehet élni. Tudom, hogy nem a te hibád, nehogy azt hidd, hogy téged hibáztatlak! Tudom, hogy te mindent megtettél. Talán ezt dobta a gép. Vagy ezzel fizetek meg mindenért. Mindegy, nem számít. – Lehet, hogy te feladod – vágott vissza azonnal –, de én nem adom fel! Addig nem, amíg meg nem gyógyítalak. És igenis meg foglak gyógyítani! Úgyhogy leszel szíves kivonszolni a seggedet az ágyból, és benézni a gyerekek szobájába! Nézz csak végig a gyerekeiden! Lehet, hogy magadért nem akarsz harcolni, de mi volna, ha az ő kedvükért mégiscsak megtennéd? Ha esetleg nem vetted volna észre, a gyerekeid gyakorlatilag apa nélkül nőnek fel! Mikor

játszottál velük utoljára? Próbáltam visszatartani a könnyeimet, de képtelen voltam. – De hát nem bírom tovább! – szipogtam. – Ez a fájdalom megőrjít! A csontjaim is sajognak tőle! Így képtelenség élni! Annyira hiányzik Chandler, Cartert pedig szinte nem is ismerem, de hát állandóan fájdalmaim vannak. Amikor reggelenként felébredek, olyan két percig nem fáj, de aztán kezdődik, és fáj egész álló nap, de úgy, hogy belepusztulok, és egyszerűen semmit sem tehetek ellene. – Na, éppen ezért hívtalak – mondta Barth. – Van egy új gyógyszer, szeretném, ha kipróbálnád. Nem narkotikum, és nincs semmi érdemleges mellékhatása. Néhány betegnél fantasztikus eredményt ért el, olyanoknál, mint te, akiknek idegi rendellenességük van. – Itt szünetet tartott, hallottam, ahogy mély lélegzetet vesz. – Idefigyelj, Jordan, a hátadnak tulajdonképpen semmi baja. A műtéti heg is szépen gyógyul. A probléma az, hogy valami baj van az idegrendszereddel, az meg összevissza jelez, illetve pontosabban ok nélkül jelez. Tudod, egy egészséges embernél a fájdalom egy jelzés, hogy valami nincs rendben, de néha előfordul, hogy az egész rendszer rövidzárlatos lesz, elsősorban komolyabb trauma után. Ilyenkor néha akkor is tovább tart a fájdalom, ha a sérülés már begyógyult. Szerintem pontosan ez történik most veled is. – És miféle gyógyszer az? – kérdeztem szkeptikusan. – Epilepszia ellen van, a rohamokat enyhíti, de krónikus fájdalomra is jó. Őszinte leszek, Jordan: egyelőre még csak kísérleti stádiumban van, a tisztiorvos még nem hagyta jóvá, hogy fájdalomcsillapítóként is használjuk, és az eredmények egyelőre eléggé ellentmondásosak. Te leszel az egyik első ember egész New Yorkban, aki fájdalomcsillapításra kapja. Már meg is rendeltem a gyógyszerészednél. Egy órán belül megkapod. – Mi a neve? – Lamictal – felelte. – És ahogy mondtam, nincsenek mellékhatásai, úgyhogy észre se veszed majd, hogy szeded. Arra kérlek, hogy vegyél be két szemet este lefekvés előtt, aztán majd meglátjuk, amit meglátunk. Másnap reggel valamivel fél kilenc után ébredtem, szokás szerint egyedül voltam az ágyban. A Hercegnő nyilván már az istállóban járt, feltehetően velőtrázóan prüszkölve. Majd déltájban hazaér, és még mindig könnyezni fog. Aztán bemegy a városba a kismamaruházati műhelyébe, hogy néhány újabb darabot tervezzen. Egy szép napon, ötlött az eszembe, talán megpróbálhatja eladni is valamelyiket. Én meg csak bámultam a lélegzetelállítóan drága fehér selyem baldachint az ágy felett, és vártam, hogy bejelentkezzék a fájdalom. Most már hat éve őrlödtem ennek a kielégíthetetlen étvágyú vadállatnak a fogai között. De nem nyilallt bele a bal lábamba, az altestemet sem rázta meg az elviselhetetlen kín. Egyetlen lendülettel felálltam az ágyból, a karjaimat az ég felé nyújtottam. És még mindig nem éreztem semmit. Néhányszor óvatosan előrehajoltam – még mindig semmi! Nem az, hogy enyhült volna a fájdalom: egyszerűen megszűnt. Mintha valaki kikapcsolta volna. Egyszerűen eltűnt. Álltam ott a boxersortomban, azt hiszem, nagyon sokáig. Aztán behunytam a szemem, az alsóajkam lefittyedt, sírni kezdtem. Leültem az ágyra, a matracba fúrtam az arcomat, sírtam megállíthatatlanul. Hat évet vett el az életemből ez a rohadt fájdalom, ebből az utolsó háromban a szó szoros értelmében kiszívott belőlem minden életerőt. Rákaptam a kábítószerekre, depressziós lettem. Ha betéptem, olyasmiket műveltem, hogy elképzelni is sok volt. Józanon sosem engedtem volna, hogy a Stratton így kicsússzon az ellenőrzésem alól. Mennyiben a drogok bűne, hogy az életemen ennyire erőt vett a sötétség? Józanon is lefeküdtem volna ennyi kurvával? Csempésztem volna pénzt Svájcba? Hagytam volna, hogy a

Stratton üzleti módszerei ennyire elvaduljanak? Könnyű lett volna mindent a drogokra kenni, de természetesen én magam voltam a felelős a tetteimért. Az egyetlen vigaszom az maradt, hogy mostanában valamivel becsületesebb útra tértem azzal, hogy kiépítettem a Steve Madden Shoes birodalmát. Ekkor feltárult az ajtó: Chandler volt az. – Szia, apa! – köszöntött. – Jövök, hogy megpusziljam a bibidet! – hajolt fölém, megpuszilta a hátamat mindkét oldalán, aztán kaptam egyet a gerincemre is, épp a heg fölé. Feléje fordultam. Még mindig könnyes volt a szemem, úgy bámultam a lányomra. Már kinőtt a csecsemőkorból. Amíg én belevesztem a fájdalomba, ő megszabadult a pelenkától. Az arca is határozottabb kifejezést öltött, és bár még három éves se volt, már nem kisgyerekként beszélt. – Tudod, mi van, Hüvelyk Panna? Elpusziltad apu bibijét! Huss! Eltűnt! – Tényleg? – értetlenkedett, mint aki hinni se akar a fülének. – Bizony, cicám, úgy bizony – kaptam el a könyökét, felemeltem, messze a fejem fölé. – Látod, kicsim? Apunak már nem fáj! Ügyes vagy! – És akkor kijössz velem játszani? – kérdezte nagyon izgatottan. – De még mennyire! – bukfenceztettem meg a fejem fölött. – És mostantól kezdve minden nap! Csak először kerítsük elő anyut, mondjuk meg neki is! – Biztos éppen lovagol – mondta nagy komolykodva. – Hát akkor menjünk ki hozzá! Csak először megnézzük Cartert, és adunk neki egy nagynagy puszit, jó? Chandler lelkesen bólintott, hogy igen, úgyhogy útra is keltünk. Amikor a Hercegnő meglátott, leesett a lováról. De tényleg, szó szerint. A ló tovaügetett, ő meg felénk indult volna, de most ott feküdt a füvön, orrából-szemébőlszájából dőlt a lé. Elújságoltam neki a csodát, ami történt velem. Csókban forrtunk össze, kiélveztük az egymással megosztott nyugodt, önfeledt pillanat minden örömét. Aztán mondtam valamit, ami később visszatekintve egész viccesen hangzott. – Szerintem vegyünk ki egy kis szabadságot, menjünk el a jachttal valahová, legalább kipihenjük magunkat.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

Viszontagságos utazás Ó, az a jacht, a szépséges Nadine! Pedig utáltam azt a kibaszott gályát, bárcsak elsüllyedne, imádkoztam folyton – de azért mégiscsak volt benne valami szexi, ahogy ott hajókáztunk a Földközi-tenger hullámain egy százhetven láb hosszú jacht fedélzetén. Mind a nyolcan – a Hercegnő és én, meg hat közeli barátunk – alig vártuk, hogy ott lehessünk. Na persze az ember ne vágjon neki ilyen expedíciónak kellő felszerelés híján, tehát még az indulás előtti éjszakán megkértem az egyik közeli barátot, Rob Lorussót, hogy szedje össze az összes drogot, amit fel tud lelni. Rob épp az ilyesféle feladatokra született: tizenöt éve ismertem, rengeteg balhéban voltunk együtt, imádtam. Egykorúak lehettünk, neki egy kis, családias jelzálogkölcsön-cége volt, néha üzletelt a Strattonitákkal. Akárcsak én, ő is imádta a drogokat, és neki is remek humorérzéke volt. Nem volt valami férfiszépség: százhetven, kezdődő pocak, nagy dagadt digó orr, puha állacska – de ennek ellenére a csajok majd megvesztek érte. Megnevettette őket. Egy baja volt, hogy ő volt a legfilléresebb féreg a világon. Annyira, hogy még az első házassága is erre ment rá. A felesége, Liza, egy éjsötét hajú bombázó egy szép napon ráébredt, a töke tele van, hogy minden hónapban a pofájába részletezik a telefonszámlát, úgyhogy átpártolt egy helyi jellegű szépfiúhoz. Rob egyszer rájuk nyitott: nemsokára el is váltak. Ettől fogva Rob randizott, amennyit csak bírt, de mindegyik csajnak volt valami baja. Az egyiknek szőrösebb karja volt, mint King Kongnak. A másik azt csípte nagyon, ha gézbe csavarták dugás előtt, és akkor azt játszhatta, hogy ő egy múmia. A harmadik kizárólag análra volt hajlandó, semmi másra, és végül volt egy, a személyes kedvencem… de ezt inkább el se mondom, olyan gusztustalan. A mostani barátnője, Shelly, velünk jött a jachtkirándulásra. Helyes kiscsajnak tűnt, de tagadhatatlanul volt benne valami alvóbabaszerű. Meg nagyon szeretett Bibliával a kezében kószálni, és felolvasni belőle mindenféle gyanús szövegeket, ha szembetalálkozott valakivel. Nagyjából egy hónapot adtam nekik. Mialatt tehát Rob és én az úti elemózsiát pakoltuk, a Hercegnő sem tétlenkedett: a kocsifeljáró körül mászkált, kavicsokat gyűjtött. Ez volt az első alkalom, hogy magukra hagyta a gyerekeket, tehát művészi hangulat lett úrrá rajta. Összeeszkábált a gyerekeknek egy kívánságdobozt: egy ezer dolláros Manolo Blahnik-kreáció dobozába kavicsokat szórt, majd a dobozt beborította ezüstpapírral. Fékezhetetlen kreativitásában két térképet is ragasztott a dobozba, az olasz és a francia Riviéráét, meg mindenféle képecskéket, amiket magazinokból vagdosott ki. Indulás előtt még bementünk Chandler és Carter játékszobájába elbúcsúzni. Carter már majdnem egy éves volt, imádta a nővérkéjét, bár annyira azért nem, mint az anyját. Ha az anyja nem szárította meg a haját, mielőtt kijött a tus alól, a kis Carter könnyekben tört ki, mert szőkén szerette az anyukáját, és vizesen túl sötét volt neki. Néha eltűnődtem, vajon mit szól majd hozzá, ha egyszer rájön, hogy az anyja festett szőke, de úgy döntöttem, majd felnőttkorában a terapeutája megoldja. Most még vidám volt, szinte ragyogott, ahogy nézte Chandlert, aki ezer Barbie-baba felett tartott szemlét. Tökéletes körben rakta le őket maga körül. A Hercegművésznő és én leültünk a szőnyegre, hogy átadjuk nekik a világ legszebb,

legtökéletesebb kívánságdobozát. – Ha anyu vagy apu hiányzik nektek – magyarázta a Hercegnő –, csak megrázzátok ezt a kívánságdobozt, és akkor tudni fogjuk, hogy éppen ránk gondoltok. Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, előhúzott még egy kívánságdobozt, kiköpött ugyanolyat, mint az előző. – Mert apunak és anyunak is van ám kívánságdoboza! És amikor hiányoztok nekünk, akkor megrázzuk a dobozunkat, és ti tudni fogjátok, hogy éppen rátok gondolunk! – Honnét fogjuk tudni? – érdeklődött Chandler. A jelek szerint nem ette meg olyan könnyen ezt a kívánságdobozt, mint a Hercegnő remélte. – Onnét, Hüvelyk Panna – feleltem én neki –, hogy mindig rátok gondolunk, úgyhogy bármikor, amikor azt hiszitek, hogy éppen rátok gondolunk, akkor tényleg éppen rátok gondolunk. Na, erre csend lett. Néztem a Hercegnőt, félrebiccentett fejjel meredt rám, mint aki azt akarja kérdezni: hát te meg mi a faszt dumálsz itt összevissza? Elfordítottam a fejem, erre meg azt láttam, hogy Chandler hajszálra ugyanígy néz. Mi a fene, ezek összefogtak ellenem? Cartert viszont egyáltalán nem érdekelte a kívánságdoboz. Ült a fenekén, vigyorgott, vonította a Holdat. Ő legalább az én oldalamon áll, láttam rajta. Elbúcsúztunk a gyerekektől, megmondtuk nekik, hogy az életünknél is jobban szeretjük őket, aztán indultunk a reptérre. Tíz nap múlva újra látjuk a mosolygós pofikájukat. A bajok akkor kezdődtek, amikor leszálltunk Rómában. Mi nyolcan – a Hercegnő meg én, Rob és Shelly, Bonnie és Ross Portnoy (szintén gyerekkori barátok), továbbá Ophelia és Dave Ceradini (a Hercegnő gyerekkori barátai) – ott álltunk a csomagkiadónál a Leonardo da Vinci reptéren, amikor a Hercegnő egyszercsak megszólalt roppant hitetlenkedő hangon. – Hát ilyen nincs! George elfelejtette feladni a bőröndjeimet! Nincs ruhám! – és ez az utolsó mondat, esküszöm, úgy szólt, mint egy gügyögés. – Nyugi, édesem – mosolyogtam –, majd veszünk valamit. Pénzünk, drogunk van, nincs semmi baj. Ophelia és Dave igyekeztek megvigasztalni a vigasztalhatatlan Hercegnőt. Ophelia éjfekete szemű spanyol szépség volt, aki rút kiskacsaként töltötte a kamaszkorát, mielőtt káprázatos hattyúvá nőtte volna ki magát. Ebben az volt a jó, hogy a kamaszkori csúnyasága miatt kénytelen volt izgalmas egyéniséggé fejlődni. Dave ezzel szemben tökéletesen átlagos fickó volt, láncdohányos, aki napi nyolcezer csésze kávéval tartotta életben magát. Amúgy csendes, nyugodt típus, de azért mindig velünk nevetett, ha Rob és én valami disznó viccet sütöttünk el. Dave és Ophelia inkább unatkozni szerettek, nem voltak olyan kalandfüggő alkatok, mint Rob vagy én. Megjelent Bonnie és Ross is, ők se akarták kihagyni a bulit. Bonnie arca szinte ki se látszott a Valium és a BuSpar alól: mindkettőt azért tömte magába, hogy elviselje valahogy a repülőutat. Kamaszkorában Bonnie is azok közé a szőkeségek közé tartozott, akiket a környék összes kamasza (ideértve önmagamat is) meg akart dugni. Én azonban egyáltalán nem érdekeltem Bonnie-t. Bonnie a rossz (és felnőtt) fiúkat kedvelte. Tizenhat éves korában egy harminckét éves marihuánacsempésszel járt, aki már börtönben is ült. Tíz évvel később, huszonhat évesen lett Ross felesége: Ross épp akkoriban jött ki a sittről, mert kokainnal dílerkedett. Valójában nem is volt díler, csak egy szerencsétlen balfasz, aki segíteni akart egy haverjának. Mindegy, a börtönnel így is megszolgálta Bonnie kegyeit – bár az is igaz, hogy ekkorra már Bonnie sem volt az az észbontó csaj, aki korábban. Ross amúgy ideális jachtvendég volt: alkalmi kábítószerfogyasztó, átlagos képességű

könnyűbúvár, viszonylag ügyes horgász, és rendkívül szolgálatkész, ha úgy hozta a sora. Alacsony, sötét képű srác, göndör fekete hajjal és vastag fekete bajusszal ékeskedett. Éles nyelvvel is, de ez utóbbit csak Bonnie ellen használta fel, akit egy pillanatra sem szűnt meg emlékeztetni rá, hogy mekkora egy idióta. De mindenek felett igazi férfinak vallotta magát, aki imádja a szabad ég alatti kalandokat, aki képes dacolni az elemekkel. A Hercegnő azonban még most sem vigasztalódott meg. – Ugyan már, Nae! – próbálkoztam – Bedobunk pár szem Lude-ot, és megyünk shoppingolni! Mint a régi szép időkben, egy drog, egy cucc, egy drog, egy cucc… – ismételgettem, mint valami vokálkórus. – Szeretnék négyszemközt beszélni veled – mondta komoly arccal a Hercegnő, és kihúzott vendégeink gyűrűjéből. – Mi van? – kérdeztem nagy ártatlanul, bár sejtettem, hogy valami azért lehet a fülem mögött. Rob és én kissé elkanászodtunk a repülőn, és a Hercegnő türelme kezdett fogyatkozni. – Nem örülök neki, hogy ennyit drogozol. A hátaddal most már semmi baj, úgyhogy igazán nem értem, miért – csóválta a fejét elégedetlenül. – Mindig hagytam, mert tudtam, hogy a hátad miatt van az egész, de most már… Hát nem is tudom, de valahogy nem tetszik nekem ez az egész. Tulajdonképpen egész kedvesen mondta, nyugodtan, és nagyjából-egészében igaza is volt. Tehát úgy döntöttem, hogy igazán megszolgált egy jó, vastag, de kegyes hazugságot. – Ahogy hazaérünk az útról, Nae, ígérem, hogy abbahagyom. Isten engem úgy segéljen! – emeltem kiscserkészesküre a kezemet. Néhány pillanatnyi kínos csend következett. – Na, jó – mondta végül kétkedő hangon. – De aztán nehogy becsapj, mert rajtad lesz a szemem! – Az jó, mert éppen erre akartalak kérni. És most gyerünk shoppingolni! A zsebembe nyúltam, kivettem három szem Lude-ot, az egyiket félbetörtem, odaadtam a Hercegnőnek. – Nesze – mondtam – egy fél neked, két és fél nekem. A Hercegnő átvette a soványka porcióját, és odament a vízcsaphoz. Én kötelességtudóan utána. Útközben azért mégiscsak visszanyúltam a zsebembe, kivettem még két szemet. Végül is, ami kell, az… hát az kell. Három órával később már egy limuzin hátsó ülésén ültünk, egy meredek domboldalon száguldottunk lefelé Porto di Civitavecchia irányában. A Hercegnő vadonatúj ruhatárral dicsekedhetett, én meg azzal, hogy alig bírom nyitva tartani a szememet. Két dologra vágytam, de nagyon: mozgásra és pihenésre. Elértem a Quaalude-mámornak azt a fokozatát, amelyet mozgásos fázisnak hívnak: ilyenkor az ember képtelen egy másodpercnél tovább egyhelyben maradni. A kamaszkori kangörcs kábítószeres változata. Dave Ceradini volt az első, aki észrevette. – Mi a fenének hullámzik annyira a kikötőben is? – mutatott ki az ablakon, és követtük az ujja irányát. Tényleg, a víz valahogy túl szürkének tűnt, és elég ijesztően hullámzott. – Jaj, Dave, én annyira félek a hullámoktól! – jajdult fel Ophelia. – Úgyis mindketten tengeribetegek leszünk! – Meg én is – csatlakozott Bonnie. – Nem várhatnánk, amíg kissé lenyugszik a víz? – Te tökhülye vagy, Bonnie – válaszolt helyettem Ross. – Az a hajó százhetven láb hosszú, egy kis hullámzást csak kibír valahogy! Különben is, a tengeribetegség, az csak egy olyan idegállapot.

– Ráadásul van tengeribetegség elleni tapasz a hajón – igyekeztem megnyugtatni a társaságot –, tehát aki fél tőle, az rögtön magára ragaszthat egyet, amint a beszállunk. Ahogy leértünk a dombról, már láttam, hogy bizony tévedtünk: ezek nem hullámok voltak, ez vihar volt! Atyaisten! Ilyet még az életben nem láttam! Bent, a kikötőn belül másfél méteres hullámok kergették egymást, a szél meg mintha egyszerre fújt volna mindenfelől. A limo befordult jobbra, és már meg is láttuk: ott emelkedett nagy méltóságteljesen a Nadine, messze az összes többi jacht fölött. Ó, Istenem – hogy én hogy gyűlöltem azt a vackot! Mi a fasznak kellett megvennem? – Hát nem gyönyörű? – fordultam a vendégeim felé. Mindenki rábólintott. – De miért hullámzik ennyire a kikötőben? – okvetetlenkedett Ophelia. – Semmi baj, O – mondta a Hercegnő. – Ha túl viharos a tenger, úgyse hajózunk ki. Egy lófaszt nem hajózunk ki! – gondoltam. Mozgás… mozgás… nekem mozognom kell… A limo megállt a móló végében, ahol Marc kapitány várt ránk, hogy üdvözöljön minket. Mellette John, az első tiszt. Mindketten a Nadine uniformisát viselték: fehér galléros pólótrikót, kék matróznadrágot, a lábukon szürke vászonmokasszin. Az egész cuccot Dave Ceradini tervezte potom nyolcezerért. A Hercegnő forró öleléssel köszöntötte Marc kapitányt. – Miért hullámzik ennyire a kikötőben? – érdeklődött. – Valahonnét jön felénk egy vihar – felelt a kapitány. – Két és fél, háromméteres hullámokat mértek. Szerintem – szerinte – várnunk kéne, amíg lecsillapul, és csak aztán kéne elindulnunk Szardínia felé. – Lófaszt! – mennydörögtem. – Nekem most azonnal mozdulnom kell, ebben a másodpercben, Marc! – Addig nem indulunk, amíg Marc kapitány úgy nem dönt, hogy most már mehetünk – rendelkezett a Hercegnő. – Mi volna, ha szépen beszállnál, és kipakolnád az új cuccaidat? – mosolyogtam az életét féltő Hercegnőre. – Mindjárt tengerre szállunk, bébi, és tudod, hogy a tengeren én vagyok az Isten! – Egy kibaszott idióta, az vagy – forgatta a szemeit a Hercegnő. – És fogalmad sincs a tengerről. – azzal odafordult a vendégek felé. – Gyerünk, csajok, hallottátok, mit mondott a Tenger Istene! – mire az összes nő kinevetett. Végül libasorban elindultak a hajóra vezető pallón, vidámra hangszerelt vezérük, Bay Ridge Hercegnője nyomában. – Kizárt, hogy itt ücsörögjünk ebben a kikötőben, Marc – mondtam. – Épp most jövök le a Lude-ról. Mennyire van innét Szardínia? – Olyan százhatvan kilométernyire, de ha most indulunk, egy örökkévalóság, amíg odaérünk. Lassan kell mennünk. Látta, négyméteres hullámok mindenütt, ráadásul a Földközinek ezen a részén kiszámíthatatlanok a viharok. Mindent le kéne súlyoznunk, a bútorokat meg lekötözni a szalonban – vonta meg széles, négyszögletes vállait. – De még akkor sem biztos, hogy komolyabb károk nélkül megúsznánk. Néhány tükör meg tányér meg pohár biztos összetörik majd. Odaérhetünk, de nagyon azt tanácsolnám, hogy várjunk egy kicsit. Rob felé sandítottam, láttam, hogy összepréselt ajkakkal bólint felém, mintha azt mondaná: gyerünk! Csináljuk meg, a mindenségit! – Hát akkor indulás, Marc! – vágtam az öklömet az ég felé – Nagy kaland lesz, bekerülünk vele a Guinness-könyvbe! Marc kapitány mosolyogva csóválta azt a négyszögletes fejét, miközben a fedélzetre szálltunk, hogy nekikészüljünk az indulásnak.

Tizenöt perccel később már a hajó parancsnoki hídján feküdtem, egy igen kényelmes matracon. Michelle, a fekete hajú stewardess épp Bloody Maryt töltött nekem. Ahogy a legénység többi tagján, rajta is a Nadine egyenruhája feszült. – Parancsoljon, Mr. Belfort! – mondta Michelle mosolyogva. – Hozhatok még valamit? – Igen, Michelle. Tudja, az állapotom most olyan, hogy negyedóránként ki kell innom egy ilyet. Az orvos írta fel, tehát, Michelle, lesz szíves beállítani az ébresztőóráját, ha nem akarja, hogy a kórházban kössek ki! – Amit csak kíván, Mr. Belfort – kuncogta, és azzal elindult. – Michelle! – üvöltöttem fel olyan hangon, hogy a mennydörgő szelet és a hajó két hajtóművét is túlharsogjam. – Ha elaludnék, ne keltsen fel. Csak hozza azokat a Bloody Maryket negyedóránként, és tegye ide mellém. Majd megiszom, ha fölkeltem, oké? Feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy érti, aztán lesiklott a meredek lépcsőn az alsó fedélzetre, ahol a helikoptert tároltuk. Az órámra néztem: délután egy volt, római idő szerint. E pillanatban a gyomrom legmélyén négy szem Quaalude olvadozott. Még egy negyedóra, és kikapcsolok, azután egy újabb negyedóra, és már alszom is. Igazán megnyugtató érzés, gondoltam, miközben magamba döntöttem a Bloody Maryt. Vettem néhány mély lélegzetet, behunytam a szemem. Nagyon, de nagyon megnyugtató… Vízcseppekre ébredtem, de amikor felnéztem, azt láttam, hogy az ég vakító kékben tündöklik. Ezt sehogy sem értettem. Jobbra néztem: ott nyolc pohár sorakozott, színültig töltve Bloody Maryvel. Behunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet. A szél valósággal őrjöngött körülöttünk. Aztán megint vízcseppeket éreztem. Hát ez meg mi a fene? Kinyitottam a szemem. Csak nem a Hercegnő locsol megint? De sehol sem láttam. Egyedül voltam az egész parancsnoki hídon. Hirtelen azt éreztem, hogy a jacht előrebukik, méghozzá nagyon is meredeken, és meg se állt a zuhanásban, amíg el nem érte a negyvenöt fokos dőlésszöget. Ekkor hatalmas robajt hallottam, majd egy pillanat múlva tekintélyes mennyiségű, szürkén háborgó tengervizet pillantottam meg, amint sebesen közeledik a jacht felé, átcsap a parancsnoki hídon, én meg ott álltam csuromvizesen. Te jó Isten, mi történik itt? A parancsnoki híd jó tíz méterrel emelkedett a vízszint fölé, de – ó, basszameg, basszameg! – a jacht már megint zuhanni kezdett. Most oldalt hengeredtem, a nyolc Bloody Mary pedig fölibém kerekedett. Talpra álltam, kinéztem a tengerre, és – hú, bazmeg! Legalább hatméteres hullámok mindenütt, akkorák, mint egy ház. Megszédültem. Lesodródtam a matracról, elterültem a tíkfa fedélzeten, nyomomban a poharakkal, illetve a cserepekkel, ami megmaradt belőlük. Odamásztam a korláthoz, belekapaszkodtam a krómozott csőbe, felhúzódzkodtam. Hátranéztem, a hajó mögé, és – a kurva életbe! A Chandler! A Chandler, a negyvenkét láb hosszú búvárcsónak, amit két vastag kötélen vontattunk a jacht mögött, hol eltűnt, hol meg újra felbukkant a hullámok között. Visszaereszkedtem négykézlábra, úgy kúsztam a lépcső felé. Mialatt lefelé másztam, hol egy hullám vágott kupán, hol én verődtem a falnak. Bezuhantam a szalonba. Ott ült az egész banda a leopárdmintás szőnyegen, egymásba kapaszkodva dideregtek. Mindegyikükön úszómellény. Ahogy a Hercegnő észrevett, kitépte magát a bűvös körből, és négykézláb megindult felém. Ebben a pillanatban azonban a hajó megint zuhanni kezdett, szinte függőlegesen lefelé. – Vigyázz! – kiáltottam, de már későn: a Hercegnő gurult, gurult, és nekiment a falnak. A következő pillanatban már egy antik kínai váza röppent át a szalon légterén, nekicsapódott az egyik ablaknak, épp a Hercegnő feje fölött, és diribdarabra tört.

A hajó időközben ismét egyenesbe hozta magát. Visszaereszkedtem négykézlábra, gyorsan odamásztam hozzá. – Jól vagy, drágám? – Te, te kibaszott idióta! – vicsorgott rám. – Te tengeristen! Kinyírlak, bazmeg, csak éljük túl ezt az utazást, esküszöm! Itt fogunk megdögleni mind egy szálig! Mi a fasz folyik itt? Hogyhogy ekkora hullámok vannak? – meresztette rám a hatalmas, kék szemeit. – Fogalmam sincs – adtam az ártatlant. – Aludtam egész idő alatt. – Aludtál? – hitetlenkedett a Hercegnő. – Hogy a fenében voltál képes átaludni ezt az egészet? Mindjárt elsüllyedünk! Ophelia és Dave halálos betegek! Meg Ross és Bonnie… és Shelly is! Ekkor Rob bukkant fel mellettünk, az arcán széles vigyorral. – Mi a fasz van, hajótörés? Úgyis mindig a tengeren akartam meghalni! – Fogd be a pofád, Rob! – javasolta a fájdalmas szívű Hercegnő. – Te is éppen annyira hibás vagy, mint az én drágalátos férjem. Mindketten komplett elmebetegek vagytok! – Hol a francban van a Lude? – kérdezte Rob. – Nem vagyok hajlandó józanon meghalni! – Van pár szem a zsebemben – biccentettem az egyetértésem jeléül –, nesze. – Benyúltam a sortom zsebébe, kimarkoltam néhány tablettát, négyet odaadtam neki. – Adjál egyet nekem is! – rendelkezett a Hercegnő –, különben mindjárt megbolondulok. Mosolyogva néztem a Hercegnőre. Mégiscsak belevaló csaj ez az én kis feleségem! – Máris adom, drágám – mondtam, és már adtam is. Felnéztem, és azt láttam, hogy Ross, az Elemekkel Dacoló mászik felénk. Az arca merő rémület. – Ó, Jézusom! – motyorászta – Ki akarok szállni! Nekem kislányom van! És… nem tudom abbahagyni a hányást. Könyörgök, hadd szálljak ki! – Gyere, menjünk fel a hídra – szólt oda nekem Rob –, nézzük meg, mi a helyzet! – Te itt várj, amíg vissza nem jövünk – néztem a Hercegnőre. – Rögtön visszajövünk! – A faszt! Én is jövök! – Oké – bólintottam – gyerünk! – Én inkább maradok – nyögdécselte az Elemekkel Dacoló, és megindult négykézláb, vissza a többiekhez, a farkával a két hátsó lába között. Rob felé pillantottam: mindketten röhögésben törtünk ki. Aztán elindultunk mi is, szintén négykézláb, a híd felé. Útközben egy minden földi jóval felszerelt bárpult mellett vitt el az utunk. Rob megállt a mászásban. – Szerintem egyikünknek sem ártana egy korty tequila – vetette fel. A Hercegnőre néztem. Bólintott. – Hozd az üveget! – adtam ki a parancsot Robnak. Fél perc múlva már meg is jelent, a kezében egy üveg tequila himbálózott. Kinyitotta, odaadta az üveget a hercegnőnek, aki istenesen meghúzta. Micsoda nő! – gondoltam. Aztán Rob is és én is megittuk a magunkét. Rob visszadugaszolta az üveget, a falhoz vágta. Ezer darabra tört. – Ezt is mindig is szerettem volna kipróbálni! – vigyorgott elégedetten. A hercegnővel némán egymásra néztünk. Az első fedélzetről keskeny lépcső vezetett a parancsnoki hídra. Ahogy kapaszkodtunk felfelé, két matróz – mindkettő Bill névvel – gurult lefelé, majdnem leütöttek minket a lábunkról. – Mi a fenét műveltek? – ordítottam rájuk. – A búvárplatform épp most szakad le – üvöltött vissza az egyik Bill. – Ha nem tömítjük el az ajtókat, elönti a víz a szalont! – és azzal gurultak tovább mindketten. A parancsnoki hídon zajlott az élet. Nem volt az a kimondott táncterem, lehetett olyan két és félszer négy méter, alacsony plafonnal. Marc kapitány mindkét kezével az ódivatú, faküllős kormánykerékbe kapaszkodott, mindent megtett, hogy a hajó orrát szembefordítsa a szünet

nélkül támadó hullámokkal. John, az első tiszt állt mellette, ő egy fémrúdba csimpaszkodott, hogy a hullámzás le ne döntse a lábáról – de csak a bal kezével, a jobbjában távcsövet szorongatott, azzal fürkészte a tengert előttünk. Egy fapadon három kis stewardess üldögélt, egymásba kulcsolták a kezüket, mindhármuk szemecskéjét könny öntötte el. A rádió szólt, fülsiketítő recsegés közepette néha ezt lehetett kihallani belőle: viharveszély! Viharveszély! – Mi a fasz van? – érdeklődtem Marc kapitánynál. – Az, hogy nagyon kibaszott velünk a világ – csóválta morcosan a fejét. – Ez a vihar egyre rosszabb lesz! A hullámok most már vagy hét méteresek, és egyre nagyobbak lesznek. – De hát az ég gyönyörű tiszta! – vetettem ellen ártatlanul. – Nem értem… – Ki a faszomat érdekel, milyen színű az a tetű ég? – dühöngött a Hercegnő. – Marc, meg tudja fordítani a hajót? – Kizárt – hangzott a kapitány válasza. – Ha oldalt fordulunk, elkap minket egy hullám, és feldönti a hajót. – De azért nem süllyedünk el, ugye? – nyugtalankodtam. – Vagy nem kéne inkább vészjelzést leadni? – Túléljük – bizakodott Marc kapitány –, de randa egy história lesz, az hétszentség. A kék ég is mindjárt eltűnik. Egyenesen belemegyünk egy nyolcas erősségű vihar kellős közepébe! Húsz perc múlva érezni kezdtem, ahogy múlik a Lude hatása. – Adjál még egyet! – súgtam oda Robnak, közben a Hercegnőre sandítottam, meghallotta-e. Hát persze, hogy meghallotta. – Mindkettőtöknek elment az a hülye esze – morogta a fogai között. De csak egy újabb félóra múlva, amikor a hullámok magassága már a tíz métert is jócskán elérte, akkor tört ki az igazi nagy balhé. – Ó, basszameg, na ne már… – hallottam Marc kapitány baljós mormogását, majd egy pillanat múlva már az ordítását is. – Durva hullám! Kapaszkodj! Durva hullám? Hát az meg mi az Isten izéje? – kérdeztem magamban, de egy pillanat múlva már meg is tudtam: kinéztem az ablakon, épp, amikor mindenki egyszerre vonított fel. – Atyaisten! Durva hullám! Volt vagy húsz méter, és rohanvást közelített felénk. – Kapaszkodj! – süvített Marc kapitány. A jobbommal elkaptam a Hercegnő derekát, magamhoz szorítottam. Isteni illata volt a Hercegnőnek, még most is. Ebben a pillanatban a hajó valami egészen lehetetlen szögben elindult lefelé, szinte már függőlegesen zuhant. Marc kapitány teljes gőzre állította a motorokat, mire a hajó valamelyest összeszedte magát, megindult előrefelé, orral bele a durva hullámba. Aztán egyszerre mintha megállt volna. És már jött is a hullám, átcsapott a hídon, mintha ezer tonna dinamit robbanna fel egyetlen pillanatban… BUMM! Elsötétült a világ. Úgy éreztem, jachtostul, mindenesetül örökre a víz alatt maradunk, de aztán lassan, nehézkesen, a felszínre bukkantunk megint – nagyjából hatvanfokos szögben orral felfelé. – Mindenki egyben van? – kérdezte Marc kapitány. A Hercegnőre néztem. Bólintott. – Mi megvolnánk – feleltem. – Hát te, Rob? – Soha jobban – mormolta. – De úgy kell hugyoznom, mint egy kibaszott versenylónak. Lemegyek, megnézem a többieket. Rob tehát elindult lefelé, ekkor azonban megjelent az egyik Bill. – Kinyílt az első csapóajtó! Orral süllyedünk! – kiabálta. – Na, ez már tényleg szopás – csóválta a fejét megadóan a Hercegnő. – Nesze neked vakáció, te barom.

Marc kapitány most már tényleg a rádió felé kapott, kétségbeesetten nyomogatta a gombokat. – SOS! – mennydörögte – Marc Elliot kapitány beszél, a Nadine jacht fedélzetéről! SOS! Ötven mérföldre vagyunk Róma partjától! Süllyedünk! Azonnali segítséget kérünk! Tizenkilenc lélek van a fedélzeten! – azzal előrehajolt, és leolvasta a komputerképernyőn villogó narancssárga számokat, hogy bediktálhassa a helyzetünket az olasz partiőrségnek. – Hozd fel a kívánságdobozt! – adta ki a parancsot a Hercegnő – Odalent van, a kajütben! Csak néztem rá, mint a hülyére. – Elment az e… – Hozd fel a kívánságdobozt! – vágott köze a Hercegnő. – Most azonnal! – Jó, jó, már hozom is – vettem egy mély lélegzetet. – Csak hát közben meg éhen halok – pillantottam Marc kapitányra. – Nem szólna a séfnek, hogy üssön össze nekem egy szendvicset? – Hát tudja, maga aztán tényleg egy világnagy franc! – rázta röhögve a kockafejét Marc kapitány. – Jó, majd szólok neki, hogy készítsen valami ennivalót nekünk. Hosszú éjszakánk lesz. – Maga a legjobb – nyugtáztam, és elindultam a lépcső felé. – Meg valami friss gyümölcs is kéne – tettem még hozzá, aztán lezúdultam a lépcsőn. Vendégeim a szalonban ültek teljes pánikban, egy hajókötéllel kötözték magukat egymáshoz. Én azonban a legkevésbé sem aggódtam. Hamarosan, ebben biztos voltam, az olasz partiőrség kiment bennünket; csak pár óra, és mindnyájan biztonságban leszünk, ettől az úszó szörnyetegtől pedig egyszer és mindenkorra megszabadulok. – Mi van, srácok, élvezitek a vakációt? – kérdeztem a vendégeimet, de egyikük se nevetett. – Jönnek már értünk? – kérdezte végül Ophelia. – Marc kapitány épp most adta le a vészjelzést – bólintottam. – Minden rendben lesz, srácok. Na, nekem most le kell mennem. Mindjárt visszajövök – és azzal meg is indultam a lépcső felé, de ebben a pillanatban egy újabb, tekintélyes méretű hullám egyszerűen ledöntött a lábamról, én pedig fejjel előre nekizuhantam a falnak. Jobbnak láttam négykézlábra ereszkedni, és úgy folytatni az utamat a lépcső irányába. Ekkor egy Bill bukkant fel mellettem. – Elszabadult a Chandler! Elvesztettük a csónakot! – kiáltozta, és száguldott tovább. Végre leértem, egy korlátba kapaszkodva felhúztam magam. Bebukdácsoltam a kajütbe, ahol már térdig állt a víz, és megpillantottam: az a kibaszott kívánságdoboz ott volt az ágyon. Felvittem a hídra, odaadtam a Hercegnőnek, aki behunyta a szemét, és a kavicsokat rázogatta. – Talán fel tudok szállni a helikopterrel – mondtam Marc kapitánynak –, négy embert magammal vihetnék. – Felejtse el – hűtötte le a lelkesedésemet a kapitány. – Ilyen hullámzásnál már az is csoda lenne, ha egyáltalán fel tudna szállni. De ha véletlenül mégiscsak sikerülne, akkor meg leszállni nem tudna. Három óra múltán a motorok még működtek, de valójában egy helyben álltunk. Négy óriási konténerszállító hajó vett körül minket: meghallották a vészjelzést, és most megpróbálták valamennyire elfogni előlünk a hullámokat. Már sötétedett, mi meg még mindig hiába vártunk a megmentőinkre. A hajó orra meredeken lefelé nézett. Eső verte az ablakokat, a hullámok most már tíz méter fölé értek, és a szél is fújhatott vagy ötven csomóval, ha nem többel. De legalább már nem dülöngéltünk. Mintha belegyökerezett volna a lábunk a tengerbe. Marc kapitány mintha egy örökkévalóság óta lógott volna a rádión: a partiőrséggel beszélt. Végül sikerült megállapodniuk. – Oké – mondta nekem –, hamarosan fölénk ér a helikopter. Leeresztenek egy kosarat. Hívjon fel mindenkit a hídra. Először a női vendégek szállnak be, aztán a személyzet női tagjai,

utánuk a férfi vendégek, őutánuk a személyzet. Én szállok be utolsónak. És mondja meg mindenkinek, hogy csomagokat nem hozhatnak magukkal. Csak ami a zsebükben elfér. – Na, ennyit az új ruháidról – mosolyogtam a Hercegnőre. – Nem baj, majd veszünk még újabbakat – vonta meg a vállát; de a hangja vidáman csengett. Elkapta a karomat, együtt indultunk meg lefelé. Odalent elmagyaráztam mindenkinek a ránk váró programot, aztán félrehívtam Robot. – Nálad van a Lude? – kérdeztem. – Nincs – felelte gonoszul. – A kajütötökben van. Ott meg minden elázott, amikor utoljára odabent voltam, egy méter magasan áll a víz, de lehet, hogy azóta emelkedett. Mély lélegzetet vettem, lassan fújtam ki a levegőt. – Na, idefigyelj, Rob! Van még odabent negyedmillió dollárom, készpénzben, de kurvára nem érdekel, mi lesz vele. Viszont a kibaszott Lude, az ki kell jusson onnét! Van vagy kétszáz tablettánk, nehogy már hagyjuk odaveszni! Hát az mekkora baromság lenne? – Hát igen – ismerte el Rob is. – Majd én megmentem. Húsz másodperc sem telt bele, és már vissza is tért. – Áramütést kaptam – motyogta. – Valami vezeték kiszakadt, vagy mi a fene. Most aztán mi legyen? Nem is feleltem, csak mélyen a szemébe néztem, és egyenesen előrenyújtottam az öklömet, mintha azt akarnám vele mondani, hogy gyerünk, katona, megcsinálod! – Oké – engedelmeskedett Rob –, de ha kinyírna az áram, adj hét rongyot Shellynek, hogy megcsináltassa a mellét. Amióta csak együtt vagyunk, állandóan ezzel kínoz. – Vedd úgy, hogy elintézve – mondtam őszintén. Három perc múlva Rob visszatért, kezében ott volt az összes Lude. – Atyaisten, ez kurvára fáj! Szerinte harmadfokú égési sebeket szereztem be a talpamon! – vigyorogta el magát. – De én vagyok a legjobb, mi? – Abszolút, Lorusso – ismertem el. – Te vagy a király. Öt perccel később már mindnyájan ott álltunk a helikopter-fedélzeten. Rémülten néztem a kosarat: nagyon himbálózott, vagy harminc métert lengett ki, a szélrózsa összes elképzelhető irányába. Vagy félórát ácsorogtunk ott, vártunk, egyre csökkenő reményekkel – aztán a Nap egyszer csak eltűnt a horizont alatt. John, az első tiszt épp ezt a pillanatot választotta ki, hogy rémült arccal felbukkanjon. – Mindenki jöjjön vissza a fedélzet alá! – adta ki az utasítást. – A helikopternek kifogyott az üzemanyaga, vissza kellett fordulnia. El kell hagynunk a hajót, mindjárt elsüllyedünk. A döbbenettől merev arccal bámultam rá. – A kapitány parancsa – mentegetőzött. – A mentőtutajt a tatfedélzetre készítettük, a búvárplatform helyére. Gyerünk! – intett a kezével. Gumicsónak? – hüledeztem magamban. Majdnem húsz méteres hullámok között? Baromság. De hát a kapitány parancsa, úgyhogy engedelmeskedtem, ahogy a többiek is. Hátramentünk: ott állt a két Bill, egy narancsszín gumicsónak két végét tartották. Csakhogy abban a pillanatban, hogy vízre bocsátották, azonnal el is tűnt a szemünk elől. – Oké – nyugtáztam gúnyosan –, úgy tűnik, ez a gumicsónak-ötlet nemigen fog működni. – Odafordultam a Hercegnőhöz, kinyújtottam feléje a kezemet. – Gyere, beszéljünk Marc kapitánnyal. Elmeséltem Marc kapitánynak, mi történt a csónakkal. – A nyavalya essen belé! – dühöngött. – Mondtam annak a két gyereknek, hogy amíg össze nem kötözték, ne tegyék a vízre! A kurva életbe! – Mély lélegzetet vett, összeszedte magát. – Oké – folytatta –, figyeljenek rám mind a ketten: már csak az egyik hajtómű működik. Ha az is leáll, akkor nem tudom tovább irányítani a hajót, és oldalra fordulunk. Maradjanak itt. Ha a hajó

felborulna, ugorjanak a vízbe, és ússzanak, amilyen gyorsan csak tudnak. Amikor a hajó elsüllyed, örvényt kavar, nehogy beszippantsa magukat! De ha mégis, akkor próbáljanak a felszínre jutni. A víz elég meleg, órákig is ki lehet bírni benne. Egy olyan ötven mérföldnyire innét van egy olasz torpedóromboló, az felénk tart. És a kommandósok is jelezték, hogy helikoptert küldenek értünk. A partiőrségnek ez már túl kemény, ők feladták. – Lemegyek, közlöm a többiekkel – ajánlottam fel. – Nem – tiltakozott Marc kapitány. – Bármelyik pillanatban elsüllyedhetünk, úgyhogy azt akarom, hogy maguk ketten maradjanak egymás mellett. John – fordult az első tiszt felé –, lemész, és tájékoztatod az utasokat. Két órával később a hajó már jóformán teljesen a vízfelszín alá süllyedt, amikor recsegést hallottunk a rádióból. Újabb helikopter jelent meg a fejünk felett, az olasz hadsereg különleges alakulatáé. – Nos, rendben – mosolygott elmebeteg módjára Marc kapitány –, a következő a helyzet: az egyik emberük leereszkedik, és egyenként felviszi magukat. De előbb le kell tolnunk ezt a helikoptert a fedélzetről, hogy legyen helye az emberüknek. – Maga hülyéskedik velem – álmélkodtam vigyorogva. – Jajistenem! – fakadt ki a Hercegnő a kezét a szája elé kapva. – Eszem ágában sincs hülyéskedni – felelte Marc kapitány. – Csak megyek, hozom a kamerámat. Ezt meg kell örökíteni az utókor számára! John vette át a parancsnokságot, amíg Marc kapitány és én felkapaszkodtunk a helikopterfedélzetre, a nyomukban a két Bill és Rob. Marc átadta a kamerát az egyik Billnek, ő maga pedig hozzálátott, hogy kioldozza a helikopter tartókötelékeit. Aztán odaráncigált a helikopter orrához, mellém állt, átölelte a vállamat. – Szóljon már néhány szót a nézőkhöz! – mosolygott. – Helló! – köszöntem a kamerába. – Épp beleborítjuk a helikopterünket a Földközi-tengerbe! Kibaszott nagy buli van! – De még mekkora! – tette hozzá Marc kapitány – Az első a jachtozás történelmében! A szó most ismét a Nadine tulajdonosáé. – Hát igen – folytattam. – Ha úgy alakulna, hogy mindnyájan meghalunk, szeretném, ha mindenki tisztában volna vele: ez az egész baromság az én ötletem volt, Marc kapitányt úgy kellett belerángatnom, úgyhogy neki, ha megtalálják, tisztességes temetés jár. Ezzel be is végeztük az adást. – Oké, emberek – adta ki az utasítást Marc kapitány –, kivárjuk, amíg jön egy hullám, ami jobbra dönti a hajót. Akkor aztán mindnyájan egyszerre! Hórukk! – és ebben a pillanatban már meg is érkezett a várt hullám, mi nekiláttunk a munkának, és a helikopter leröppent a fedélzetről. Odarohantunk a korláthoz, hogy még egy utolsó pillantást vessünk rá, ahogy elnyelik a habok. Az egész nem tartott tovább tíz másodpercnél. Két perccel később tizenheten szorongtunk a fedélzeten, várva, hogy kimentsenek bennünket. Marc kapitány és John a parancsnoki hídon maradtak, hogy legalább megpróbálják felszínen tartani a hajót. Felettünk vagy harminc méter magasban egy kettős rotorú Chinook helikopter lebegett egyhelyben. Katonazöldre festették, és innen lentről hatalmasnak tűnt. A rotorok zaja még ebből a távolságból is szinte elviselhetetlen volt. Hirtelen egy kommandós ugrott ki a helikopterből, és egy vastag fémkötélre aggasztva lassan leereszkedett. Teljes kommandós felszerelést viselt, fekete gumiruhát feszes búvárcsuklyával. A válláról hátizsák lógott, az egyik lábához meg egy szigonypuskára emlékeztető tárgyat csatolt. Vadul himbálta a szél, legalább harminc métert lengett ki minden irányban. Amikor leért olyan tíz méter magasba, lekapta a lábáról a szigonypuskára emlékeztető tárgyat, célzott, és a fedélzethez horgonyozta magát. Tíz másodperc múltán már

földet is ért. Vigyorgott, feltartott hüvelykujjal köszöntött minket. Tökös csávónak tűnt. Tizennyolcan már biztonságban voltunk, bár ez az „először a nők és a gyerekek” dolog nem ment egészen simán. Ross, az egykori Elemekkel Dacoló, pánikba esett, egyszerűen leütötte Opheliát meg a két Billt, rávetette magát a kommandósra, kezével-lábával átölelte, és addig el nem engedte, amíg bele nem egyeztünk, hogy felhúzza a fedélzetről. De Rob meg én csak vigyorogtunk, mert tudtuk, hogy most aztán olyan anyagot kaptunk, amivel a nyomorult élete végéig kínozhatjuk ezt a szerencsétlent. Marc kapitány viszont úgy döntött, hogy együtt süllyed el a hajóval. Az utolsó, amit láttam belőle, a kockafeje volt: a hullámok között hánykolódott, mialatt a jacht tatja megindult a feneketlen mélység felé. Ha olaszok mentik ki az embert, abban az a legjobb, hogy először is enni adnak, meg vörös bort. Aztán táncra perdítik. Bizony, buliztunk, akár a rocksztárok, az olasz haditengerészet torpedórombolójának fedélzetén! Vidám egy bandának bizonyultak a megmentőink, Rob meg én gyorsan vettük is az adást, hogy itt az ideje a Lude jóindulatára bízni az agyunkat. Hálistennek Marc kapitány is megmenekült, őt a partiőrség halászta ki a hullámok közül. Az utolsó emlékem az, hogy a romboló kapitánya és a Hercegnő vállvetve visznek a hajó betegszobájába. Mielőtt takarókba bugyoláltak volna, a kapitány még elmagyarázta, hogy az olasz kormány nagy hajcihőt szeretne rendezni a megmentésünkből, az ilyesmi hasznára válik az országimázsnak, ugyebár – tehát engedélyt kapott odafentről, hogy oda vigyen minket, ahová csak akarjuk, és miénk az egész Földközi-tenger. Ő a maga részéről a Cala di Volpe hotelt javasolja Szardínián, ami szerinte a világ egyik legszebb vidéke. Lelkesen bólogattam, a hüvelykujjamat is feltartottam hozzá. – Dzserrünggg Zarrzzzínijárra! – mondtam. Szardínia partjainál tértem magamhoz: a hajó épp beállt Porto Cervo kikötőjébe. Mind a tizennyolcan ott sorakoztunk a fedélzeten, tátott szájjal bámultuk, hogy a partról többszáz szardíniai integet felénk. Meg vagy egy tucat tévés, kamerákkal felfegyverkezve, hogy lekapják ezeket az őrült amcsikat, akiknek volt pofájuk kihajózni a nyolcas erősségű viharba. Mielőtt leszálltunk a hajóról, a Hercegnő és én megköszöntünk mindent a megmentőinknek, telefonszámot cseréltünk, hogy ha Amerikába keverednének, feltétlenül keressenek fel minket. Pénzt is akartam adni nekik – hálából a bátorságukért és hősiességükért – de egyikük sem volt hajlandó elfogadni. Hihetetlen egy banda voltak – első osztályú hősök, a szó igazi értelmében. Miközben átvágtunk a lelkes szardíniaiak tömegén, hirtelen eszembe ötlött, hogy minden ruhánk odaveszett. A Hercegnőnek már megint nem volt egy rongya, amit felvegyen. Nekem mindegy, gondoltam: a londoni Lloyd’s – náluk biztosítottam a helikoptert meg a hajót – tetemes összeggel jön nekem. Miután becsekkoltunk a hotelbe, mindenkit, vendégeket és legénységet egyaránt bevásárlókörútra invitáltam. Csakhogy kizárólag szabadidő-cuccokat találtunk: a rózsaszín, a narancssárga, a bíbor és a sárga, meg az arany és ezüst összes elképzelhető és elképzelhetetlen árnyalatában. Szóval tíz napig úgy jártunk-keltünk Szardínia utcáin, akár a papagájemberek. Tíz nap múlva elfogyott az utolsó szem Lude is, ideje volt tehát hazatérni. Ekkor jött az a remek ötletem, hogy adjuk fel csomagban az összes holminkat, úgy küldjük haza – legalább a vámvizsgálatot megússzuk. A Hercegnő is beleegyezett. Másnap reggel nem sokkal hat óra előtt lementem a recepcióhoz, hogy kifizessem a számlát. Hétszázezer dollárra rúgott. Ahhoz képest, hogy ebben az összegben benne volt egy háromszázezer dolláros, smaragdokkal és rubintokkal súlyosbított arany karperec is, amit a Hercegnőnek vettem valamikor az ötödik itteni napunk táján kárpótlásul, mert elaludtam egy csokoládés szuflé alatt, nem is volt olyan borzalmas. De hát ez a karperec volt a legkevesebb,

amivel tartoztam az én legfőbb egészségőrömnek. A reptéren két órát vártunk a magángépemre. Aztán felbukkant egy sovány kis emberke, a magánterminál egyik munkatársa, és tört angolsággal a tudomásomra hozta, hogy „Mr. Belforte, gépe le lett zuhanva, sirály zutty belerepülte magát hajtóműbe, gép vissza Franciaországba, nem jön, nem felvesz senkitsenem.” Köpni-nyelni nem tudtam. Mással is történik ilyen? Hát nem hittem volna. Amikor közöltem a rossz hírt a Hercegnővel, ő se szólt egy szót se. Csak a fejét fogva odébb sétált. Próbáltam felhívni Janetet, hogy szervezzen valami repülőt nekünk, de a telefonok nem működtek. Úgy döntöttem, hogy az lesz a legjobb, ha elrepülünk Angliába, ott legalább értjük, mi a faszt dumálnak körülöttünk. Csak érkezzünk meg Londonba, ott majd minden jóra fordul, gondoltam, és ebben is maradtam, amíg be nem ültünk az első londoni taxiba, és észre nem vettem valami furcsát: hogy az utcák hihetetlenül zsúfoltak. És minél közelebb érünk a Hyde Parkhoz, annál zsúfoltabbak lesznek. – Mi ez a tömeg? – kérdeztem a tésztaképű taxisofőrt. – Ezerszer jártam már Londonban, de ilyen tömeget még sose láttam itt. – Hát az van, főnök – felelt a taxis –, hogy most ünneplik ám a woodstocki fesztivál évfordulóját. Vannak vagy félmillióan a Hyde Parkban. Fellép az Eric Clapton meg a Who, meg az az Alanis Morrissette, meg még egy csomó másik. Marha nagy buli lesz ám, főnök! Úgyhogy remélem, foglaltak hotelszobát, mert azt most nemigen találnak ám a városban! Hmm… Három dolog fészkelte be magát az agyamba: az egyik, hogy miért szólít ez a bunkó taxisofőr főnöknek; a másik, hogy a II. világháború vége óta ez az első hétvége Londonban, amikor nincs hotelszoba, és nekem miért épp most kellett idejönnöm; a harmadik meg az, hogy a Hercegnő ezek szerint mehet megint ruhát venni magának, két héten belül immár harmadízben. – Hát ez nem igaz! – fakadt ki Rob. – Már megint mehetünk ruhát venni! Ezt is fizeted még? – Ugyan már, Rob – mosolyogtam. – Ne hülyéskedj! Megérkeztünk a Dorchester hotelbe. – Szörnyen sajnálom, Mr. Belfort – kezdte rá a recepciós –, de az egész hétvégére az összes szobánkat lefoglalták. Egyébként nem hiszem, hogy akadna egyetlen szabad szoba is egész Londonban. Mindenesetre telepedjenek le a bárban, elvégre teaidő van, és igazán nagy örömünkre szolgálna, ha kárpótlásként megkínálhatnánk önöket egy csésze teával meg némi harapnivalóval. – Nem tudná felhívni a többi szállodát, hátha akad náluk hely? – tekergettem a nyakamat, nehogy ott helyben összeessek. – Természetesen, a legnagyobb örömmel – nyájaskodott a recepciós. Három óra is elmúlt, de mi még mindig a bárban üldögéltünk, teáztunk, majszolgattuk a süteményeket, mire végre nagy vigyorogva felbukkant a recepciós. – A Four Seasonsben visszamondtak egy szobafoglalást! – lelkendezett. – Történetesen épp az elnöki lakosztályról volna szó, vagyis pontosan az önök ízléséhez méltó szobáról. Az ára nyolc… – Kiveszem! – vágtam a szavába. – Nagyszerű – mondta. – Odakint egy Rolls Royce várja önöket. Úgy hallom, annak a szállodának kitűnő gőzfürdője van: talán egy masszázs most igazán jót tenne, azok után, amin keresztül kellett menniük. Beleegyezően bólintottam, és két óra múlva már valóban a Four Seasons elnöki lakosztályának masszázságyán feküdtem, arccal felfelé. Az erkély a Hyde Parkra nézett, odalent már elkezdődött a koncert. Vendégeim eközben London utcáin kóboroltak ruhákra vadászva, Janet odahaza

szorgoskodott, hogy jegyet szerezzen nekünk a Concorde-ra, a kívánatos Hercegnő pedig a zuhany alatt igyekezett versenyre kelni Eric Claptonnal. Imádtam ezt az én kívánatos Hercegnőmet. Már megint bebizonyította, méghozzá micsoda körülmények között, hogy mit ér! Igazi harcos: nem hagy magamra a veszélyben, farkasszemet néz a halállal, és az arcán eközben egy pillanatra sem halványul el az elbűvölő mosoly. Lehet, hogy épp emiatt volt, de azt éreztem, hogy képtelen vagyok tovább tartani az erekciómat, tehát kénytelen voltam eltűrni, hogy egy száznyolcvan centis, ébenfekete etióp masszőz megsprickoltasson. Persze, tudom, nem illik, méghogy egy masszőzzel, miközben a feleségem ott trillázik a fürdőszobában, alig pár méterre tőlem… Hát igen… De hát végül is nem mindegy, ki csinálja, én magam, vagy egy masszőz? Hmmm… Ezzel a gondolattal sikerül is megvigasztalonom magam, miközben a masszőz dolgos két keze elvégezte, amit kellett, másnap pedig ismét Old Brookville-ben voltunk, hogy előadjuk a Gazdagok és debilek élete című sorozat újabb epizódjait.

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

Vihar a vihar előtt 1997. április Bármilyen hihetetlenül hangozzék is, de kilenc hónappal a jacht elsüllyedése után az én életem még mélyebbre süllyedt az őrületbe. Megtaláltam az okos módját, méghozzá a nagyon is logikus módját, hogy önpusztításomat egészen a végsőkig vigyem: most már nem a Quaalude volt a kedvenc drogom, hanem a kokain. Ideje váltani, gondoltam, főként azért, mert már tényleg elviselhetetlen volt, hogy állandóan motyogok, és a lehető leglehetetlenebb nyilvános helyeken nyom el a buzgóság. Mostanában tehát már nem négy szem Quaalude-dal és egy nagy pohár jegeskávéval kezdtem a napot, hanem egy gramm bolíviai gyorsítóporral. Mindig gondosan ügyeltem, hogy egyenlően osszam el a két csíkot: fél gramm a jobb orrlyukamba, fél a balba, hogy mindkét agyféltekémnek ugyanannyi jusson a jóból. Ez volt ám az igazi Bajnokok Reggelije! Kivált, hogy járt még hozzá három milligramm Xanax, elodázandó a kokainnal óhatatlanul együttjáró paranoiát; ezután pedig – dacára annak, hogy a hátamnak most már tényleg kutya baja se volt – negyvenöt milligramm morfium következett, de ez már csak azért, mert a kokain és a narkotikumok olyan jól kiegészítik egymást. Meg aztán volt még mindig egy csapat orvosom, és mindegyikük morfiumot írt fel nekem, hát akkor meg mi rossz lehet benne? Egy órával ebéd előtt azért mégiscsak eljött az ideje az első Quaalude-adagnak – egészen pontosan négy szemnek – is, erre pedig egy új gramm kokainnak kellett következnie, hiszen valamivel ellensúlyoznom kellett az azonnal rám törő fáradtságot. Szóval valahogy mégiscsak lecsúszott napi húsz szem Lude, de legalább most egészségesebb okból és kreatívabb célból szedtem – a kokain kiegyenlítése végett. A szellemesen kidolgozott haditerv hibátlanul működött, legalábbis egy ideig. De mint az élet valamennyi útján, ezen is jócskán akadtak bukkanók. Ez esetben a legnagyobb bukkanó az volt, hogy hetente jó, ha három órát sikerült aludnom; ennek köszönhetően aztán április közepére a kokain-diktálta paranoia olyan mélységeibe süllyedtem, hogy tizenkét lövetű revolvert tartottam a párnám alatt, azzal lövöldöztem a tejesemberre. Kis szerencsével, képzeltem, a tejesember majd elterjeszti a környéken, hogy a Wall Street farkasával nem lehet ám kukoricázni, mert fegyvere van és kész használni is, nem habozik, ha a területére behatoló vakmerő támadókat kell móresre tanítania. Még akkor sem, ha a saját testőrei ezenközben édesdeden alszanak. December közepén, négy hónappal ezelőtt történt, hogy a Stratton végképp letette a lantot. Bármilyen fura, de nem az ötven szövetségi állam kényszerítette térdre, hanem azok a tökfejek, a NASD emberei. Egyszerűen megszüntették a Stratton tagságát, ilyen-olyan kereskedési csínytevésekre és visszásságokra hivatkozva. Ezzel lényegében ellehetetlenítették a céget, jogi szempontból ez volt a kegyelemdöfés. Államközi kereskedést csak a NASD tagjai folytathattak, vagyis a kizárás egyet jelentett a halálos ítélettel. Danny tehát, ha vonakodva is, de becsukta a boltot: a Strattoniták napja leáldozott. Nyolc évig ragyogott odafenn az égen: hogy milyen emléket hagy maga után, nem tudhattam biztosan, de annyit azért sejtettem, hogy a sajtó nemigen fogja elsiratni. A Biltmore és a Monroe Parker ezzel szemben élt és virágozott, és mindmáig megfizették az egymillió dolláromat minden egyes üzletkötésnél, bár most már gyanítottam, hogy a

tulajdonosok összeesküsznek ellenem, talán Alan Lipsky kivételével. Hogy pontosan hogyan és miért, azt nem tudhattam, de hát az összeesküvések már csak ilyenek, főként akkor, ha az összeesküvők amúgy nem mások, mint a legmeghittebb barátaid. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy Steve Madden viszont tényleg áskálódott ellenem. A viszonyunk eddigre teljesen megromlott. Steve szerint ez azért alakult így, mert állandóan betépve jelentem meg az irodában, amire én azt feleltem neki, hogy „húzz a picsába, te önelégült köcsög! Nélkülem még mindig a kocsid csomagtartójából vigéckednél a cipőiddel!” Utóbbi állítás nem biztos, hogy teljesen megfelelt az igazságnak – az viszont igen, hogy a részvényeink árfolyama elérte a tizenhárom dollárt, és a legjobb úton volt a húsz felé. Most már tizennyolc butikunk volt, a nagyáruházakkal két szezonnal előre megállapodtunk. Nem volt nehéz elképzelnem, miket gondolhat rólam – az emberről, aki nyolcvanöt százalékot lenyelt a cégéből, aki majdnem négy éve már, hogy egyszemélyben dönt a részvényei árfolyamáról. Most azonban, hogy a Stratton kikerült a képből, már nem én voltam a részvények ura. A Steve Madden Shoes értékét a kereslet és kínálat törvényei határozták meg, az árfolyam a cég sorsának lázgörbéjét követve emelkedett és süllyedt, fütyült arra, mit diktálna egy bizonyos brókercég. A Suszter számára tehát nem maradt más választás, mint összeesküvést szőni ellenem. Persze az is igaz, hogy néhanapján tényleg beállva jelentem meg a munkahelyemen, pedig az helytelen – de akkor is, ez csak ürügy volt arra, hogy kiszorítson a cégből, és rátegye a kezét az opcióimra. És mit tehettem volna ellene, ha tényleg nekem támad? Hát ott volt, ugye, a titkos szerződésünk, de ez csak az akkori részvényeimre vonatkozott, összesen egymillió-kétszázezerre: az opcióim Steve nevén voltak, és semmiről nem írtunk papírt. Lehet, hogy most megpróbál meglopni? Vagy éppenséggel kifosztani mindenemből – a részvényekből és az opciókból is? Lehet, hogy ez a kopasz pöcsfej már olyan ostoba, hogy azt hiszi, nem lesz merszem nyilvánosságra hozni a titkos szerződést, amely a puszta természeténél fogva is alkalmas lenne rá, hogy mindkettőnknek rengeteg problémát okozzon, ha nyilvánosságra kerül? Amúgy Steve sem volt különb, mint Victor Wang, az Aljas Kínai Faszfej: az is megpróbált kikúrni velem, és mi lett vele? Hazavágtam Chinatownba. Április második hetében jártunk: ekkor már egy hónapja is megvolt, hogy utoljára betettem a lábam a Steve Madden Shoes irodájába. Péntek délután volt, ültem otthon a mahagóni íróasztalomnál, a dolgozószobámban. A Hercegnő már kiköltözött Hamptonba, a kölkök az anyjukkal töltötték a hétvégét. Egyedül maradtam tehát a gondolataimmal: készültem a háborúra. Úgy döntöttem, hogy felhívom az én Wigwam barátomat. – Hívd fel Maddent – tértem azonnal a tárgyra –, és mondd meg neki, hogy te, mint az egyezség végrehajtója, azt tervezed, hogy azonnali hatállyal pénzzé teszel olyan százezer részvényt. Az olyan egymillió háromszázezer lesz, esetleg egy kicsivel több vagy kevesebb. Magyarázd el neki, hogy az egyezség értelmében neki is joga van eladni a részvényeit, az enyémmel arányosan, azaz olyan tizenhétezret elugraszthat. Hogy él-e ezzel a jogával vagy sem, az már az ő kibaszott döntése. – Ahhoz, hogy eladhassak – akadékoskodott Wigwam, a Gyenge Kezű –, szükségem van az aláírására. Mi van, ha nem írja alá? Mély lélegzetet vettem, hogy lecsillapítsam a dühömet. – Ha kekeckedni akar, mondd meg neki nyugodtan, hogy az egyezség szerint eladhatod te magad is. Megmondhatod neki, hogy én már beleegyeztem. Ja, és én fogom felvásárolni. Mondd meg annak a tetűnek, hogy ezzel tizenöt százalékot szereztem a cégében, vagyis ki kell töltenem egy 13D formulát a SEC számára, abból pedig az egész Wall Street megtudja róla, hogy micsoda egy szemét geciláda, hogy ki akar baszni velem. Mondd meg annak az anyabaszónak, hogy az egész sztorit nyilvánosságra hozom, és hogy ezentúl hetente veszek

részvényeket a nyílt piacon, azaz hetente ki kell töltenem egy 13D formulát. Mondd meg annak a faszszopónak, hogy addig abba sem hagyom, amíg enyém nem lesz a cég ötvenegy százaléka, és akkor az lesz az első dolgom, hogy kikúrom onnét a seggét a picsába. – Vettem még egy mély lélegzetet. A szívem úgy dobogott, mintha ki akarna ugrani a helyéből. – És még mondd meg annak a szarrágónak, hogy ha azt hiszi, blöffölök, akkor jobb, ha épít magának egy kibaszott bunkert, mert atombombával lövöm szét azt a tetves faszfejét. – És ezzel benyúltam a fiókomba, kihúztam belőle egy nejlonzacskót, benne mintegy fél kiló kokainnal. – Megteszek én mindent, amit csak mondasz – felelte a Gyenge Kezű, vagyis Wigwam –, de azért szeretném, ha elgondolkodnál egy kicsit a dolgokon. Te vagy a legpengébb csávó, akit csak ismerek, de most szerintem elgaloppíroztad magad egy kicsit. Mint az ügyvéded, azt tanácsolnám, hogy semmiképpen se hozd nyilvánosságra az egyez… De nem hagytam sokáig, hogy az ügyvédem hülyeségeket pofázzon. – Idefigyelj, bazmeg, Andy! Kibaszottul fogalmad sincs, milyen magasról szarok a tetű SEC meg a köcsög NASD fejére – eközben kinyitottam a zacskót, felemeltem az asztalról egy kártyalapot, mélyen belemártottam a porba, kiemeltem vele az íróasztal lapjára annyi kokaint, hogy egy kékbálna szívrohamot kapott volna tőle, föléje hajoltam, és beszippantottam. – Ja, és még valami – fűztem hozzá eközben, kokaintól hófehér pofával –, az a szájbakúrt Coleman se érdekel. Négy kibaszott éve próbál levadászni az a seggfej, és még mindig nem kapott el – ráztam meg néhányszor a fejemet, hogy megbirkózzak a hirtelen rámtörő kokainhullámmal –, és ez a tetves egyezség se húzhatja rám a vizes lepedőt semmiképpen. Ráadásul micsoda szégyen lenne ez annak a Coleman gyereknek, képzeld csak el! Becsületesen akar játszani, valami tényleges balhé miatt akar elkapni, nem egy ilyen szarsággal. Olyan volna, mintha Al Capone adócsalás miatt kerülne sittre, úgyhogy Coleman megbaszhatja magát, ott, ahol van. – Értettem – felelte a Wigwam, aztán témát változtatott. – Figyelj, szeretnék egy szívességet kérni tőled. – Mit? – Kezdek kifogyni a pénzből – közölte az én szégyellős ügyvédem. – Tudod, hogy Danny mennyire kibaszott mindenkivel, amikor nem akarta a csótány-technológiát alkalmazni. Nekem meg még mindig nem érkezett meg a bróker engedélyem, anélkül meg nem megyek semmire. Ki tudnál segíteni, amíg rendbe nem jövök? Hát ez nem igaz! – gondoltam. Az egyezségünk végrehajtója pénzt kér tőlem! A parókás köcsög! De ezt is kinyírom, ki én! – Mennyi kell? – kérdeztem. – Hát, nem is tudom – nyögdécselte. – Talán néhány százezer… – Remek! – csaptam le az ajánlatra. – Kapsz tőlem negyedmilliót. És most hívd fel szépen Maddent, aztán hívj vissza engem, és meséld el, mit mondott! – azzal búcsúzás nélkül letettem a kagylót, és azonnal visszadugtam a fejem a kokainba. Tíz perc múlva már meg is szólalt a telefon. – Na, mit mondott a faszszopó? – érdeklődtem. – Hát, nem nagyon fogsz örülni neki – óvatoskodott Wigwam. – Merthogy tagadja az egyezség létezését, azt mondja, az ilyesmi törvényellenes, úgyhogy úgyse mered nyilvánosságra hozni. Vettem egy mély lélegzetet, hogy ne sodorjanak magukkal az indulataim. – Szóval azt hiszi, hogy blöffölök, mi? – Igen. Úgy látszik – mondta Wigwam. – De azt mondja, szeretné békésen lerendezni az ügyet. Két dollárt ajánlott neked részvényeként. Miközben számoltan, lassan forgatni kezdtem a nyakamat: két dollárjával részvényenként körülbelül tizenhárom millió dollárt lop tőlem, csak a részvényekből, mivel van még nála

egymillió opcióm à hét dollárért. Miután ennek az aktuális piaci értéke tizenhárom dollár volt, ezzel hat dollárt veszítek, azaz összességében újabb négy és félmilliót. Mindösszesen tehát tizenhét és félmilliót. Fura, de még be sem dühödtem. Végül is, tudtam ezt már egy ideje, tulajdonképpen attól a naptól fogva, amikor elmagyaráztam Dannynek, hogy a barátjában nem lehet megbízni. Voltaképpen épp emiatt írattam alá Steve-vel azt az egyezséget. Szóval akkor most minek dühöngjek? A NASDAQ tökfejei kényszerítettek erre a pályára; nem maradt más lehetőségem, meg kellett osztoznom a részvényeimen Steve-vel. Szerencsére volt annyi eszem, hogy megtettem minden szükséges óvintézkedést. Igen, minden eshetőségre felkészültem. Gondolatban végigszaladtam a Steve-vel való ismeretségem egész történelmén, de akárhogy vizsgálgattam is, egyetlen tévedésen sem tudtam rajtakapni magam. Még akkor sem, ha beláttam: betépve megjelenni az irodában tényleg nem volt a világ legjobb ötlete –csak hát ennek semmi köze sem volt a mostani helyzethez. Mindenképpen megpróbált volna kibaszni velem, a drogoknak csak annyi szerepük volt ebben, hogy gyorsabban láthatóvá tették a köztünk lappangó ellentéteket. – Hát jó – mondtam tökéletesen nyugodtan. – Most ki kell mennem Hamptonba. Hétfőn folytatjuk. Ne is fáradj azzal, hogy visszahívod Steve-et. Csak készítsd el az összes papírt a részvényeladáshoz. Ideje hadiösvényre lépni. Southampton! Ó, WASP-Hampton! Igen, bizony, itt volt az én új nyaralóm, nem máshol! Ideje volt váltani, méghozzá felfelé, mivel a Hercegnő számára Westhampton kezdett bizony közönségessé válni. Ráadásul telis-tele volt zsidókkal, nekem pedig már a tököm is tele volt velük, dacára a ténynek, hogy magam is az volnék. Donna Karan (egy felsőbb osztályú zsidó) háza nyugatra volt a miénktől; Henry Kravis (egy másik zsidó+) meg keletre lakott tőlünk. És nevetséges öt és félmillió dollárért pedig már az enyémnek is mondhattam egy háromezer négyzetméteres szürke-fehér kortárs-posztmodern házat Meadow Lane-en, a világegyetem legexkluzívabb utcáján. A ház homlokzata a Shinnecock-öbölre nézett, a hátsó traktusa az Atlanti-óceánra: volt itt napkelte-napnyugta színorgiával, mindennel. Csodálatos egy hely volt, méltó a Vadon Farkasához. Ahogy behajtottam a kovácsoltvas kertkapun, hiába is próbáltam volna védekezni, elöntött a büszkeség hulláma. Hát itt ülök a vadonatúj, királykék, háromszázezer dolláros Bentley turbo volánjánál, a kesztyűtartóban annyi kokainnal, hogy egész Southampton táncra perdülne tőle, és abba se hagyná Jom Kippurig. Egyszer már jártam ebben a házban, vagy egy hónappal korában, akkor még nem voltak itt bútorok. Egy üzlettársamat hoztam ki ide, aki a David Davidson névre hallgatott. Elég kegyetlen tréfa a szülei részéről – én azonban azon kaptam magam, hogy jobban zavart a tikkelése, mint a neve. Tudniillik tikkelt, de aszimmetrikusan, csak az egyik szemével, és ettől csak még idegesítőbb lett az egész. De nem ez volt a lényeg, hanem hogy az Aszitikkes egy brókercég, a DL Cromwell tulajdonosa volt, ahol jónéhány ex-Strattonita talált új otthonra: most együtt üzleteltünk, zsákszámra gyártottuk a pénzt. De még csak nem is ez volt a legjobb az Aszitikkesben, hanem az, hogy élt-halt a kokainért. Aznap este, amikor először kihoztam ide, megálltunk útközben, beszereztünk vagy ötven tubus ragasztót is, lecsavartuk a kupakjukat, és a kezünkkel terelgettük az orrunk felé a hatóanyag illatát. Marhára be lehetett tépni tőle, főleg, ha váltogattuk orrlikankénti két-két szippantás kokainnal. Az se volt rossz este, de semmi ahhoz képest, ami a mai nap végével várt reánk. A Hercegnő végre berendezte a házat, csekélyke kétmilliót költött rá a nem is olyan nehezen szerzett pénzemből, mostanra annyira belejött a becsvágyó lakberendezőnő szerepére, hogy az már túlzás: megállás nélkül fecsegett a legújabb dizájntrendekről, de azért közben egy percre sem szűnt meg a tökeimet szorongatni, amiért még mindig nem szoktam le a kokainról.

A hülye kis kurvája. Végül is ki a fasznak képzeli magát, hogy ő akarja megmondani, mit csináljak? Pláne, hogy az ő kedvéért szoktam rá a kokainra! Azt mondta, otthagy, ha még egyszer elalszom egy étteremben. Hát éppen ezért tértem át a kokóra! Most meg ilyenekkel jön, hogy beteg vagyok, hogy egy hónapja már nem alszom, lefogytam, mert csak gyümölcsöt eszem meg csipszet. Meg hogy már nem is szerelmeskedünk. Tessék, megajándékozom a Nagy Élettel, és erre így ellenem fordul! Hát bassza meg! Akkor bezzeg könnyű volt szeretnie, amikor beteg voltam. Mikor már elviselhetetlenül fájt a hátam, mindig odajött hozzám, hogy megvigasztaljon, és közben folyton azt duruzsolta, hogy mennyire szeret. Erre most kiderül, hogy az egész csak trükk volt! Nem, nem lehet megbízni benne. Jó. Oké. Hát akkor legyen, ahogy akarja. Én aztán elleszek nélküle. Elleszek én mindenki nélkül. Ez járt a fejemben, miközben a mahagóni lépcsőkön talpaltam fölfelé, és kinyitottam legújabb házacskám impozáns bejárati ajtaját. Ahogy beértem, hangosan köszöntem, de csak az Atlanti-óceánnal találtam szemközt magamat, ott bíborlott a padlótól plafonig üveg hátsó fal mögött. Este hét volt, a nap éppen most ment le, és a hátam mögött a visszfénye ragyogta be az óceán felszínét. De maga a ház se volt kutya! Meg kell hagyni, a Hercegnő, bár olykor roppant idegesítő megszállott ünneprontó tudott lenni, de lakberendezni, azt aztán tudott. Az előszoba után azonnal a végtelenbe vesző nappali következett, amely úgy tele volt zsúfolva bútorral, hogy az ember szinte belebolondult. Túltömött díványok, csókolózófotelek, klubfotelek, hintaszékek kis csoportocskákba rendezve; és mindez a gyönyörűség kék-fehérben derengett, mint egy lepukkant strandon. De időm sem volt kigyönyörködni magam, már meg is jelent a fogadóbizottság. Maria, a termetes szakácsné, továbbá férjeura, Ignacio, a patkánytermészetű kis sunyi komornyik, aki a maga százötvenvalahány centijével épp csak hogy magasabb a nejénél, mindketten Portugáliából, és büszkék voltak arra s zokásukra, hogy a régi szép hagyományos módon látták el a szolgálatot. Rühelltem őket, mert Gwynne rühellte őket, és Gwynne egyike volt azoknak a keveseknek, akik megértettek engem – ő, meg a gyerekek. Ezekben viszont minek bíztam volna? Jobb inkább szemmel tartani ezeket… és ha szükséges, semlegesíteni. – Jó estét, Belfort uraság! – köszöntött Maria és Ignacio kórusban: Ignacio közben mélyen meghajolt, Maria egy pukedlivel kedveskedett. – Hogy méltóztatik éreznie magát ma este? – ezt már csak Ignacio kérdezte. – Soha jobban, bazmeg – feleltem – Hát szerető nejem? – A városban jár. Bevásárlásokat eszközöl. – Nézd már, mekkora egy kibaszott meglepetés! – horkantam fel, miközben átvágtam közöttük. Egy Louis Vuitton-táskát húztam magam után tele kemény drogokkal. – A vacsorát nyolckor szolgáljuk fel. Madame Belfort üzeni általam, hogy a vendégek hét harminckor érkeznek, és kéri önt, szíveskedjék elkészülni ezen időpontra. – Jól van, bazmeg – legyintettem. – A tévészobában leszek, senki se basztasson, dolgom van. Bementem a tévészobába, bekapcsoltam a Rolling Stonest, hadd szóljon, és nekiláttam a drogoknak. A Hercegnő azt mondta, fél nyolcra legyek készen. Ezzel meg mi a faszt akar? Bújjak frakkba, húzzak cilindert, vagy mi a nyavalyát csináljak? Mi vagyok én, kanmajom? Jó leszek ezeknek mackóban meg trikóban is, ha magamnak jó vagyok. Egyáltalán, ki fizeti itt a számlákat? Én fizetem! Ennek meg még van pofája parancsolgatni! Nekem! Nyolc óra. Vacsora tálalva. Kell a kutyának. Hozzatok sovány tejet meg ropit, és húzzatok a faszba ezzel a chichivel vagy mivel, amivel Maria meg a Hercegnő jönnek. És minek akkor ebédlőasztal, mint egy teniszpálya? Még szerencse, hogy legalább a vendégek elviselhetőek, ellentétben a Hercegnővel, aki velem szemben ül, a szemközti lelátón, olyan messze, hogy

telefon kell, ha beszélgetni akarok vele – de talán így a legjobb. Azt az egyet meg kell hagyni, hogy szédületesen néz ki, de hát az ilyen kirakatfeleségekből tizenkettő egy tucat. Rendes feleségnek több esze lenne annál, mint hogy hozzámjöjjön. Jobbra tőlem Dave és Laurie Beall ültek, látogatóba jöttek Floridából. Laurie helyes, jópofa szőke csaj volt, tudta a helyét a világban, úgyhogy jóban voltunk. Csak sajnos teljesen a Hercegnő befolyása alá került, aki telebeszélte a fejét mindenféle ellenem szőtt tervekkel. Laurie tehát nem volt száz százalékig megbízható. A férje, Dave, az meg egy másik történet. Benne meg lehetett bízni – bár persze csak a józan ész határain belül. Nagydarab vidéki tahó volt, majd százkilencven, száztíz kiló, csupa izom. Egyetemista korában kidobóemberként is dolgozott, egyszer állítólag valaki beszólt neki, mire Dave akkorát lekevert neki, hogy a palinak kiesett a szeme. De tényleg, akik látták, azt mesélték, hogy úgy himbálózott néhány idegszálon. Dave annak idején a Strattonnál volt, most a DL Cromwellnél talált fedélre. Ma este, reméltem, hasznomra lehet, ha a behatolók kiebrudalásáról van szó. Tudtam, hogy még kedveli is az ilyesmit. A másik két vendég a Schneidermanok voltak, Scott és Andrea. Scott is a Bayside-on cseperedett fel, de nem tartozott a kamaszkori haverjaim közé. Nyíltan vállalta, hogy homoszexuális, rejtély, hogy miért házasodott meg mégis, hacsak azért nem, hogy gyereke legyen. Lett is, egy lánya. Scott szintén ex-Strattonita, bár belőle mindig is hiányzott a ragadozó ösztön. A Stratton után otthagyta a pályát. Ittlétének fő oka, hogy ő volt a kokaindílerem. Volt neki valami kapcsolata a reptéren, azon keresztül szállította nekem a tiszta kokaint Kolumbiából. A feleség minderről mit sem tudott – átlagos kis csaj volt szegényes szókinccsel, de azzal sem nagyon tudott mit kezdeni. Négy fogás és két és fél órás kínkeserves bájcsevej után végre eljött tizenegy óra, amikor is felálltam, hogy na, srácok, menjünk be a tévészobába, nézzünk meg filmet! Dave és Scott utánam indultak, magunkra csuktuk a tévészoba ajtaját. Láttam, hogy a Hercegnő beszélni akar velem, legalább annyira, mint amennyire én meg nem akartam beszélni vele. Most miről beszéljünk? A házasságunknak úgyis vége, most már csak az a kérdés, meddig tart még. Az este következő fejezete azzal a lelkesítően hangzó megjegyzésemmel kezdődött, hogy fel kell osztanom a ránk váró kokainmennyiséget két szippantóbuli adagjaira. Az első buli most kezdődik, jelentettem be, nyolc gramm kokain kerül terítékre: a helyszín a tévészoba, tervezett időtartam nagyjából két óra. Aztán áttesszük a székhelyünket a fenti játékszobába, ott biliárdozunk meg dartsozunk, és közben patakokban folyik a Dewar’s. Végül éjjel kettő tájt visszatérünk a tévészobába, hogy kezdetét vehesse a második számú szippantóbuli: egy húszgrammos, kilencvennyolc százalékos tisztaságú kokain-sziklával! Na, ezt egy ülésben felszippantani már valami, valóságos partraszállás, méltó magához a Farkashoz is! És meg is valósítottuk a tervet az utolsó kibaszott betűjéig: az elkövetkező két órát azzal töltöttük, hogy tekintélyes kokain-csíkokat szippantottunk fel egy tizennyolc karátos arany szívószállal, mialatt a képernyőn hang nélkül villódzott az MTV, a hifiből meg ismétlő üzemmódban bömbölt a Sympathy for the Devil. Aztán felmentünk a játékszobába. Amikor éjjel kettőt ütött az óra, az arcomon kilométer széles mosollyal jelentettem, hogy eljött az idő, barátaim! Utánam! Visszasétáltunk a tévészobába, körülültük az asztalt. Már nyúltam is a szikláért – de csak hűlt helyét találtam. Eltűnt volna? Hát az meg hogy a faszba történhetett? – Na jól van, srácok – néztem Dave és Scott felé –, hagyjátok abba a baszakodást. Melyikőtök nyúlta le a sziklát? Mindketten döbbenten meredtek rám. – Te viccelsz? – nyögte ki Dave. – Nem vettem el! A gyerekeim életére esküszöm!

– Rám se nézzél! – csatlakozott a tiltakozáshoz Dave is –, sose csinálnék ilyesmit! – aggodalmasan megcsóválta a fejét. – Embertársad kokainjával szórakozni bűn Isten ellen. Bűn, nem kevesebb! Mi mást tehettünk, mindhárman négykézlábra ereszkedtünk, hogy bemásszuk a szőnyeg minden egyes négyzetcentijét. Két perccel később ostoba arccal és üres kézzel bámultunk egymásra. – Talán a díványpárnák mögé esett – mondtam szkeptikusan. Dave és Scott bólintott, tehát nekiláttunk szétkapkodni a párnákat. Semmi. – Bazmeg, hát ilyen szarság már nincs is! – mondtam. – Ennek semmi értelme! – aztán egy váratlan, kissé vadul hangzó ötletem támadt: hátha beesett valamelyik párna belsejébe! Kissé valószínűtlenül hangzott, tudom, de hát megestek már furább dolgok is a világban, nem? Dehogynem. – Mindjárt visszajövök! – nyugtattam meg a többieket, kirohantam a konyhába, felragadtam egy rozsdamentes acél hentesbárdot, és imígyen felfegyverkezve tértem vissza a tévészobába. Az a szikla az enyém! – Hát te meg mit művelsz? – hüledezett Dave. – Hát mit képzelsz, mi a faszt fogok most csinálni? – sziszegtem, térdre ereszkedtem, és beledöftem a kést az első utamba eső díványpárnába. A tömítést meg a tollakat egyszerűen kiszórtam a szőnyegre. Ennek a díványnak három ülőpárnája és ugyanannyi háttámlája volt: egy percen belül végeztem az összessel. – Baszd meg az anyád! – morogtam. Most egy csókolózófotelre esett a választásom, bosszúvágytól fűtve vagdostam fel a kárpitját. Még mindig semmi. Kezdtem bedühödni. – Hát ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni! Hova a faszba tűnhet el egy szikla? – néztem Dave arcába. – Egyáltalán, itt voltunk este? – Nem emlékszem, hogy lettünk volna itt – rázta idegesen a fejét. – Mi lenne, ha szépen elfelejtenénk azt a sziklát? – Megőrültél, bazmeg, vagy mi van? Megtalálom azt a kibaszott sziklát, ha az lesz az utolsó, amit csinálok, akkor is! – fordultam most Scott felé, vádlóan összeszűkült szemekkel. – Ne basszál ki velem, Scott! Itt voltunk, ebben a szobában, hát nem? – Nem hinném – csóválta a fejét Scott. – Nagyon sajnálom, de egyszerűen nem emlékszem, hogy itt lettünk volna. – Na, idefigyeljetek! – ordítottam rájuk. – Egyikőtök se ér lófaszt se! Ti is nagyon jól tudjátok, hogy az a kibaszott szikla valahogy belesett az egyik díványpárnába. És valahol itt van, kurvára be fogom nektek bizonyítani! Felálltam, félrerugdostam az útból a párnák maradványait, átvágtam a tolltengeren, át az egész szobán, jobbomban a hentesbárddal, tágra nyílt szemekkel, haragtól összeszorított fogakkal. Ez a sok kibaszott dívány! A kurva feleségem, aki azt hiszi, hogy annyit lakberendezhet, amennyit csak akar! Mély lélegzetet vettem. A kétségbeesés szélére sodródtam, valamiféle kapaszkodó kellett. Volt egy tökéletes ötletem: hogy megőrzöm azt a sziklát egészen éjjel kettőig! Tökéletes volt az ötlet, erre ezek a tetves bútorok bekavarnak! Basszameg! Térdre ereszkedtem, nekiláttam a munkának, megfordultam mindenütt a nappaliban, vadul döfködtem magam körül, amíg csak el nem pusztítottam az összes díványt, le nem mészároltam valamennyi fotelt. A szemem sarkából közben jól láttam, ahogy Dave és Scott megrökönyödve mered rám. És akkor rájöttem. Hát persze – a szőnyegben van! Hogy ez eddig nem jutott abba a hülye eszembe! Megnéztem magamnak a szőnyeget. Mennyibe kerülhetett? Százezerbe? Kétszázezerbe? Persze, ennek a kurvának könnyű költekeznie! Nekiláttam, hogy felszeleteljem a szőnyeget, akár a megszállott.

Eltelt egy perc – semmi. Ültem a seggemen. Bámultam körbe a szobában. Mindent elpusztítottam benne. Ekkor a pillantásom egy bronz állólámpára esett. Tisztára emberformája volt. A szívem majd kiugrott a helyéből. Elejtettem a henteskést. Felkaptam a lámpát, megpörgettem a fejem fölött, ahogy Thor, a norvég isten szokta a kalapácsával. Elengedtem a kandalló irányába, és… BUMM! Visszarohantam a késhez, felkaptam. A Hercegnő épp ezt a pillanatot választotta, hogy előrohanjon a hálószobából, egy szál vékonyka kis selyemcuccba burkolva. Tökéletes hajjal, azokon a csodálatos lábain. Szóval így akar manipulálni. Eddig mindig bejött neki, de ezúttal nem fog. Most már nekem is megjött az eszem, úgyhogy ne akarjon okosabb lenni nálam. – Jajistenem! – sikoltott fel, a szája elé kapva a kezét. – Hagyd már abba! Miért csinálod ezt? – Hogy miért? – üvöltöttem. – Tényleg tudni akarod, hogy miért, bazmeg? Hát majd megmondom, hogy miért, basszameg! Azért, mert én vagyok a kibaszott James kurva Bond, és épp egy szájbakúrt mikrofilmet keresek, azért! Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel meredt rám. – Te beteg vagy – hápogta –, segítségre van szükséged! – Baszd szájba magad, Nadine, honnét a faszból tudhatnád épp te, hogy beteg vagyok? – dühödtem fel a szavaitól. – És most mit akarsz? Behúzni egyet? Na, csak gyere, próbáld meg! És ebben a pillanatban hirtelen fájdalom hasított a hátamba! Valaki a padlóra nyomott. Most már a csuklóim is! – Ó, Basszameg! – ordítottam fel. Hátranéztem a vállam felett, és azt láttam, hogy Dave Beall áll fölöttem, kicsavarta a csuklómat, amíg csak a henteskés ki nem esett a kezemből. – Menj csak vissza a szobádba – mondta a feleségemnek. – Majd én vigyázok rá. Nem lesz semmi baj. Nadine visszaiszkolt a hálószobába és becsapta maga mögött az ajtót. Egy másodperc, és már hallottam is, ahogy kattan a zár. Dave még mindig fölöttem volt. Megfordítottam a fejem, az arcába néztem, felröhögtem. – Na jól van – mondtam –, most már elengedhetsz. Csak vicceltem. Nem akartam bántani. Csak meg akartam mutatni neki, ki az úr a házban. Dave hatalmas mancsai felemeltek a földről, átvezettek a szoba egy távoli pontjára, ahová még nem ért el pusztító dühöm. Leültetett az egyik túltömött fotelbe. – Gyerünk, hozd a Xanaxot – adta ki az utasítást Scottnak. Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy Dave egy pohár vizet és egy marék Xanaxot nyújt át nekem. Amikor felébredtem, éjszaka volt, egy nappal később. Megint csak Old Brookville-ben voltam, a dolgozószobámban, a mahagóni íróasztalnál. Fogalmam sem volt, hogy kerültem ide, csak arra emlékeztem, hogy megköszöntem Nappali Roccónak, hogy kihúzott a kocsiból, miután nekimentem a birtok szélén álló kőoszlopnak, amikor hazaértem Southamptonból. Vagy Éjjeli Roccónak köszöntem meg? Hát… mindegy, ki a faszt érdekel? Ők Bo emberei, Bo az én emberem, a Hercegnő egyelőre nem jelent nekik semmit, egyelőre az ő agyukba még nem sikerült beférkőznie. De azért nem árt résen lenni. Tényleg, hova a fenébe tűnt a Fájdalmas Szívű Hercegnő? A henteskés-epizód óta nem is láttam. Pedig itt volt, valahol a házban bujkált előlem! A hálószobában? Felőlem! Csak egy fontos: a gyerekeim. Azoknak legalább jó apjuk maradtam. A síromnál majd úgyis ezt mondják rólam. Szerető apa volt, családja sorsát a szívén viselte, mintaszerűen gondoskodott róluk. Kihúztam a fiókot, elővettem a nejlonzacskót, benne majd egy fél kiló kokainnal, kiborítottam az asztalra, beledugtam a fejem, mindkét orrlyukammal egyszerre szippantottam. Két pillanat múltán hátraejtettem a fejem, te szentséges kibaszott Istenem, mormoltam, hanyattzuhantam a

székemben, levegő után kapkodva. Ebben a pillanatban a tévé mintha magától felhangosodott volna, elviselhetetlen hangerővel üvöltötte, hogy „tudod, hány óra van? Hogy merre jár most épp a családod? Hát ez neked a szórakozás? Hogy ülsz a tévé előtt, ilyenkor? És egyedül? Berúgva, betépve, szétzuhanva? Nézz már az órádra, ha megvan még!” Hát ez meg mi a fasz? – pillantottam a huszonkétezer dolláros Bulgari karórámra. Hát persze, hogy volt még egy! Visszanéztem a tévére. Micsoda egy pofa! Krisztusom! Egy férfi volt, az ötvenes évei elején, tökéletes frizírozott ősz hajjal: kiköpött Flintstone Frédi, ez jutott eszembe róla. – Meg akarsz szabadulni tőlem? – darálta tovább Frédi. – Most rögtön? Miért nem inkább a betegségedtől akarsz megszabadulni? Az alkohol és a drogok kinyírnak! De Seafield tudja a választ: hívj még ma, hogy segíthessünk! Hát ez nem igaz! – gondoltam. Hogy van pofája így beleavatkozni a dolgomba! – Kibaszott Flintstone Frédi – morogtam a tévére –, szétrúgom azt a barlanglakó pofádat, mars vissza Timbuktuba! – Sose felejtsd el – ugatott tovább Frédi –, alkoholistának vagy drogfüggőnek lenni nem szégyen: az a szégyen, ha semmit sem teszel ellene! Hívj most azonnal, és… Körülnéztem a szobában… megvan! A Remington-szobor a zöld márvány piedesztálon. Jó hetven centi magas, nehéz bronzból – egy cowboy a tomboló bika hátán. Felkaptam, rohanvást megindultam a tévé felé, és minden erőmmel, amit csak össze tudtam szedni, becéloztam a Kőkorszaki Szakit, és… DURR! Viszlát, Frédi. – Te anyabaszó! – intéztem még néhány szót a szétvert tévéhez. – Figyelmeztettelek! Azt hiszed, csak úgy besétálsz a kibaszott házamba, és dumálsz, hogy ilyen-olyan problémáim vannak? Hát nézz már magadra, anyabaszó, kinek van itt problémája? Azzal visszamentem az asztalhoz, vérző orromat visszasüllyesztettem a kokainhalomba, de most már nem szippantottam belőle, inkább csak párnának használtam, megpihentettem rajta az arcomat. Éreztem ugyan némi bűntudatot, hiszen a gyerekeim odafent aludtak, de hát ha egyszer olyan példásan gondoskodom róluk! Meg aztán az ajtók is vastag mahagóniból vannak, nem hinném, hogy bármit is hallhattak. Legalábbis ebben reménykedtem, egészed addig, amíg meg nem hallottam a lépcsőn lefelé közeledő lépteket. Egy pillanat múlva már a Hercegnő hangját is meghallhattam. – Jézusom! Mit műveltél? Felnéztem, bár tisztában voltam vele, hogy a pofám tiszta fehér a kokaintól. De fütyültem rá. Láttam, hogy a Hercegnő anyaszült meztelen – szóval megint manipulálni akar a szexszel! – Flintstone Frédi be akart törni a tévéképernyő keresztül – mondtam. – De ne félj, elkaptam. Mehetsz vissza aludni. Semmi baj. Tátott szájjal meredt rám. A karját keresztbe fonta a mellei alatt, én meg akaratlanul is kénytelen voltam a mellbimbóit bámulni. Micsoda szégyen, hogy ez a nő így ellenem fordult! Nehéz lesz megtalálni az utódját. Nem lehetetlen, de nehéz. – Ömlik a vér az orrodból – suttogta gyengéden. – Na, ne túlozz már, Nadine! – ráztam meg undorodva a fejemet. – Épp, hogy csak szivárog, az is csak azért, mert itt az allergia-szezon. – Nem maradok tovább veled – fakadt sírva –, ha nem mész el elvonásra. Sokkal jobban szeretlek, minthogy végignézzem, ahogy kiirtod magadat. Mindig is szerettelek. Kérlek, hogy ezt sose felejtsd el! – ezzel kiviharzott a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, de ezúttal nem csapta be.

– Baszd meg! – kiáltottam az ajtónak. – Nincs nekem semmiféle kibaszott bajom se! És akkor hagyom abba, amikor csak akarom! – Mély lélegzetet vettem, a trikómmal töröltem fel a vért az orromból és az államról. Hát ez meg mi a fenét képzel, hogy becsalogat az elvonóba? Na, ne már! Közben éreztem, ahogy megint megindul a vér az orromból. Megint a trikómat hívtam segítségül, hogy letöröljem a vért. Krisztusom! Csak volna itthon éter, csinálhatnék cracket a kokainból, akkor csak a füstöt kéne belélegeznem ahelyett, hogy halálra dolgoztatom az orromat. Álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen vannak más módszerek is, nem? Van egy csomó házi eljárás… Például az, amihez szódát kell főzni… Csak találok valami crack-receptet az Interneten! Öt perccel később már meg is találtam a választ. Lebotorkáltam a konyhába, előhalásztam a hozzávalókat, kiszórtam mindent a gránitlapra. Egy rézüstöt megtöltöttem vízzel, beleborítottam a kokaint és a főzőszódát, maximumra csavartam a gázt, az üstöt lefedtem, a fedőre még rátettem egy porcelán csuprot. Leültem egy székre a tűzhely mellett, a fejemet a gránitlapon pihentettem. Kicsit szédültem, úgyhogy lehunytam a szemem, hogy megpróbáljak ellazítani. Aztán csak sodródtam… és sodródtam… BUMM! Majd kiugrottam a bőrömből, amikor a házikészítésű crackem felrobbant. A törmelék az egész konyhát belepte, jutott belőle a padlóra, az összes falra, de még a plafonra is. Egy perc múlva rohanvást megjelent a Hercegnő is. – Jajistenem! Mi történt? Mi volt ez a robbanás? – szinte levegőt sem kapott a pániktól. – Semmi – motyogtam –, sütit akartam sütni, csak közben elaludtam. Az utolsó szava, amire emlékszem, így szólt: „holnap hazamegyek a mamámhoz.” És az utolsó gondolatom az volt: minél előbb, annál jobb.

HARMINCHATODIK FEJEZET

Börtönök, intézetek, halál Másnap reggel – vagyis, pontosabban szólva, néhány órával később – a dolgozószobámban ébredtem. Az orrom alatt és a halántékomnál valami meleg, nagyon kellemes érintést éreztem. Jajj, de finom puha! A Hercegnő velem maradt… Mosdat… Anyáskodik felettem… Kinyitottam a szemem és… sajnos Gwynne volt az. A kezében egy méregdrága fürdőlepedővel, amit előzőleg langyos vízbe mártott, azzal törölgette le az arcomról a kokain és a vér nyomait. Mosolyogva néztem Gwynne arcába, az egyetlen emberébe azon kevesek közül, akik még nem árultak el. De biztos, hogy megbízhatok benne száz százalékig? Behunytam a szemem, gyorsan végiggondoltam… Igen, benne megbízhatok. Semmi kétség. Ő bizony velem marad, egészen a történet keserű legvégéig. A Hercegnő már rég lelécelt, amikor Gwynne még mindig itt lesz velem – gondoskodik rólam, és segít, hogy felneveljem a gyerekeket. – Jól-e vagyon? – kérdezte az én kedvenc déli napsütésem. – Naná – hörögtem. – Hát maga meg mit keres itt vasárnap? És templomba ki megy? – A naccsága szólott, hogy gyöjjek ma is – mosolygott szomorúan Gwynne. – Valaki kell, hogy rajta tartsa a szemét a kis árvákon. Na, emelje fel a karját szépen, hadd adok fel egy tiszta trikót magára. – Köszönöm, Gwynne. Éhes vagyok. Nem hozna nekem valamit enni? – De hiszen itt van magának! – mutatott egy tálra a zöld márványpiedesztálon, ott, ahol valaha a bikán hánykolódó cowboy volt. – Finom, zaftos, ahogyan szereti! Ez aztán kiszolgálás! A Hercegnő miért nem képes erre? – Tényleg, hol van Nadine? – kérdeztem. – Odafent pakolász. Áthurcolkodik az édesanyjához. Szörnyű fájdalom hasított belém: a gyomrom legmélyéről indult, és azonnal szétáradt az egész testemben. Mintha egyszerre tépnék ki a szívemet és a beleimet. Émelyegtem, hányinger kerülgetett. – Jól van, bazmeg, mindjárt visszajövök – morogtam, kipattantam a székemből, megindultam a csigalépcső felé. A lépcsőn már pokoli haragtól égve rohantam felfelé. A hálószoba ajtaja épp a lépcsővel szemközt nyílt – illetve ezúttal épp, hogy nem nyílt, sőt zárva volt. – Engedj be, Nadine! – dörömböltem. Semmi válasz. – Ez az én hálószobám is! Nyisd ki! Egy fél perc múlva megzörrent a zár: de az ajtó nem nyílt ki. Úgyhogy magam voltam kénytelen benyitni. Beléptem a hálószobába. Odabent egy bőröndöt találtam, telve gondosan összehajtogatott ruhákkal, de a Hercegnő sehol. A bőrönd csokoládébarnában pompázott, rajta a Louis Vuitton-logóval: egy vagyonba kerülhetett… az én pénzemből! Ekkor felbukkant a Hercegnő is, kifelé tartott a Delaware állam méretű cipőszekrényéből, mindkét karjában egy-egy cipődobozzal. Egy szót sem szólt, rám se nézett. Némán odalépett az ágyhoz, letette a cipődobozokat az ágyra, a bőrönd mellé, aztán megfordult, hogy visszamenjen a cipőszekrényébe. – Hát te meg hova a faszba mész? – rontottam rá. – Már megmondtam – nézett rám, a szemében méla undorral –, az anyámhoz. Nem bírom már nézni, amit művelsz magaddal. Kikészültem.

Éreztem, ahogy az agyamat szép lassan elönti a gőz. – Remélem, nem képzeled, hogy a gyerekeket is magaddal viheted! Nem, bazmeg, a kölykök itt maradnak, érted?! – Maradhatnak – felelte egykedvűen –, egyedül megyek. Ezzel sikerült meglepnie. Hogyhogy itthagyja a gyerekeket? Vagy ez csak valami trükk? Hát persze, hogy az. Ravasz ám a Hercegnő, akár a róka! – Teljesen hülyének nézel? Abban a pillanatban, hogy elalszom, már el is loptad őket! – Hát erre már azt se tudom, mit feleljek – nézett rám egyre mélyebb undorral, és ment tovább a cipőszekrénye felé. Szóval még mindig nem kapott eleget, gondoltam. – Meg aztán azt se nagyon értem, hova a fenébe lesz a séta ezzel a rengeteg cuccal. Ha elmész, viheted a ruhát, ami rajtad van, de csak azt, te pénzsóvár kis kurva! Na, ez talált! Sarkonfordult, hogy szembenézhessen velem. – Baszd meg! – ordított rám. – Jó feleséged voltam! Hogy mersz lekurvázni, ennyi év után?! Két gyönyörű gyereket kaptál tőlem! Hat kibaszott évig vártam rád, hűséges voltam hozzád, soha egyetlen egyszer meg nem csaltalak, és mit kaptam cserébe? Hány kurvát keféltél meg, mióta összeházasodtunk? Te… te kangörcsös kis szemétláda! Baszd szájba magad! – Mondhatsz, amit akarsz, Nadine – vettem egy mély lélegzetet –, de ha elmész, nem viszel magaddal semmit – mondtam nyugodt, mégis fenyegető hangon. – Tényleg? És mi a faszt kezdesz a cuccaimmal, elégeted? Remek ötlet! Lekaptam a bőröndjét az ágyról, odavittem a mészkőből épült kandallóhoz, beleborítottam a tartalmát a farakásra, amely csak a gombnyomásra várt, hogy meggyulladjon. Visszanéztem a Hercegnőre: mereven állt, a rémület mintha megfagyasztotta volna. Ez a válasz nekem kevés volt, úgyhogy odarohantam a szekrényhez, letéptem a láthatóan förtelmesen drága akasztókról vagy egy tucat pulcsit, blúzt, ruhát, szoknyát, nadrágot. Odacipeltem mindet a kandallóhoz, lehajítottam ezeket is a rakásra. Megint a feleségemre néztem. Most már megjelentek a könnyek a szemében. Jó, de még mindig kevés: azt akartam, hogy a bocsánatomért könyörögjön, tehát eltökéltségtől összeszorított fogakkal odaléptem az asztalához, ahol az ékszeres ládikáját tartotta. Kivettem a ládikát, vissza a kandallóhoz, kinyitottam a ládikát, kiráztam, ami benne volt, egyenest a többi gyújtós tetejébe. Az ujjamat a tűzgyújtógombra helyeztem. Megint ránéztem: most már patakzottak a könnyek az arcán. – Baszd meg! – ordítottam fel, és megnyomtam a gombot. Abban a szempillantásban a ruhákat és az ékszereket lángnyelvek ölelték körül. A Hercegnő egy szó nélkül, némán sarkonfordult, és kiment a szobából, halkan, finoman tette be maga mögött az ajtót. Nem néztem tovább utána, a lángokba bámultam. Büdös kurva, gondoltam. Azt hitte, csak úgy átgyalogolhat rajtam? Addig bámultam a tüzet, amíg meg nem hallottam, ahogy megzörren a kavics a kocsifeljárón. Az ablakhoz rohantam, és még láttam a fekete Range Rover hátulját, ahogy megindul a kertkapu felé. – Nagyszerű! – gondoltam. Ahogy elterjed a híre, hogy a Hercegnő már történelem, sorban állnak majd a nők az ajtóm előtt. Sorban! Akkor majd meglátjuk, ki az úr a háznál! Most, hogy a Hercegnő kikerült a képből, ideje volt jó képet vágni a történtekhez, és bebizonyítani a gyerekeknek, hogy vidáman élünk mi anyuci nélkül is. Nincs többé egzecíroztatás, Chandler! Annyi csokipudingot ehetsz, amennyi csak beléd fér, Carter! Kivittem mindkettejüket a hintához a hátsó kertben, és együtt játszottunk mi hárman – meg persze ott volt Gwynne, Nappali Rocco, Erica, Maria és Ignacio, továbbá a társulat néhány további tagja, hogy felügyeljék az eseményeket.

Boldogan játszottunk időtlen időkig, legalábbis úgy tűnt, nagyon sokáig kacarásztunk, hempergőztünk, szagolgattuk a virágokat, és bámultuk az ég szikrázó kék boltozatát a fejünk felett. Az a legboldogabb, akinek gyerekei vannak! Sajnos, ezek az időtlen idők mindössze három és fél percnek bizonyultak, ennyi idő után csappant meg az érdeklődésem a gyerekek iránt. – Vegye át őket, Gwynne – adtam ki az utasítást –, nekem még van egy kis dolgom, sajnos. Egy perc múlva már az asztalomnál ültem előttem egy újonnan épült kokainpiramissal. És, hogy megadjam a tiszteletet Chandler szenvedélyének, amivel felsorakoztatja a babáit, hogy szemlét tartson felettük, én is felsorakoztattam a kábítószeres üvegeimet, hogy én is szemlét tartsak. Összesen huszonkét üveg sorakozott előttem, illetve nem mind volt üvegben, néhányuk csak egyszerűen nejlonzacskóban. Hát van még ember a fölkerekségen, aki képes ennyi drogot beszedni anélkül, hogy túladagolná magát? Nincs és nincs! Csakis és kizárólag a Farkas! A Farkas, aki bölcsen és gondosan kiépítette az ellenállóképességét, hála hosszú évek kitartó keverésének és kiegyensúlyozásának, fáradalmas, önemésztő kísérletsorozatának, amely végül meghozta az eredményét. Másnap reggel megkezdődött a háború. Reggel nyolckor Wigwam már ott ült a nappalimban, és halálra bosszantott. Azt hittem, ennél azért több esze van, mint hogy megjelenjen nálam, és előadást tartson az amerikai tőzsdei szabályokról – ráadásul azt is csak úgy nagy vonalakban. Jaj, édes Jézusom, hát lehet, hogy van az életnek néhány területe, amelyen nem mozgok otthonosan, de az amerikai tőzsdei szabályok egészen biztosan nem tartoznak közéjük. Sőt, még most, gyakorlatilag háromhavi álmatlanság után is (melyből az utolsó hetvenkét óra a komplett őrület jegyében telt el: negyvenkét gramm kokain, hatvan Lude, harminc Xanax, tizenöt Valium, tíz Klonopin, 270 milligramm morfium, kilencven milligramm Ambien és Paxil és Prozac és Percocet és Pamelor és GHB, tovább felmérhetetlen mennyiségű alkohol csúszott le a torkomon) többet tudtam az amerikai tőzsdei szabályokról, mint bárki ezen a planétán. – Az a legnagyobb baj – nyökögte Wigwam –, hogy Steve sose írt alá semmiféle lemondó nyilatkozatot, úgyhogy nem mehetünk csak úgy oda a tőzsdei felügyelethez, hogy írják a részvényeket a te nevedre, és azzal annyi. E pillanatban bármekkora köd ülte is az agyamat, megint kénytelen voltam belátni, hogy ez az én barátom egy seggfej, egy amatőr, semmi más. A dolog annyira egyszerű volt, hogy csak a vak nem látta, mi a teendő. Mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam volna. – Na, hadd mondjak neked valamit, te anyabaszó! Úgy szeretlek, mint a testvéremet, de esküszöm, hogy kitépem a szemgolyódat abból a hülye fejedből, ha még egyszer megpróbálsz nekem tanácsokat osztogatni, hogy mihez kezdjek ezzel az egyezséggel. Beállítasz a kibaszott házamba, kölcsönkérsz egy negyedmilliót, közben meg mindenféle nyilatkozatok miatt citerázol? Te kibaszott atyaúristen, Andy! Ilyen nyilatkozatra csak akkor van szükség, ha eladni akarjuk a szájbabaszott részvényeket, nem akkor, ha megvenni! Nem érted? Ez itt területszerző háború! És ha egyszer megszereztük azokat a rohadt részvényeket, mi vagyunk előnyben! Némileg enyhültebb hangon folytattam. – Idefigyelj, semmi mást nem kell csinálnod, minthogy szerkesztesz egy írásos figyelmeztetést az egyezség értelmében, amivel kötelezettséget vállalsz, hogy eladod a részvényeket, és azzal fizeted ki a számlát! A következő fordulóban pedig eladod nekem a papírokat à négy dollárért, én meg kiállítok neked egy csekket négymillió nyolcszázezerről, ami fedezi a papírok árát. Azután szépen te is írsz nekem egy csekket négymillió nyolcszázezerről fizetségképpen, és azzal annyi! Még mindig nem érted? Pedig annyira egyszerű! Bizonytalanul igent bólintott.

– Na, figyelj – folytattam, most már tényleg nyugodtan –, a törvények kilenc tizede a birtoklást szabályozza. Most rögtön kiírom neked a csekket, és azzal hivatalosan is a mi ellenőrzésünk alá kerül a részvénycsomag. Délután majd kitöltjük a 13D nyomtatványt, nyilvánosan bejelentjük, hogy további részvényeket szándékozom vásárolni, és ezzel megkezdjük a háborút. Annyi zűrzavart fogok okozni, amivel teljesen megkötöm Steve kezét. És hetente újabb részvénycsomagokat veszek, tehát újabb 13D papírokat kell kitöltenünk. És minden héten leközli a Wall Street Journal! És Steve szépen beleőrül! Negyedóra múlva Wigwam végre elment, negyedmillió dollárral gazdagabban, a kezében egy négymillió nyolcszázezer dollárról szóló csekkel. Délutánra feljut a Dow Jones hírei közé, hogy át akarom venni a hatalmat a Steve Madden Shoes felett. Persze akarja a fene – de az sem kétséges, hogy Steve már a puszta hírtől is bedilizik, minek következtében nem marad más választása, mint megfizetni a piaci árat a részvényeimért. Ami az én jogi tisztaságomat illeti az ügyben, arra fütyültem. Többször is végiggondoltam az egészet, Steve és én nem írtunk alá semmit, tehát hivatalosan se én, se a Stratton nem keveredtünk bele az ügybe. Ha valaki itt jogilag támadható, az Steve, és nem én: ő az elnök-vezérigazgató, az ő dolga aláírni a hivatalos papírokat. Én mondhatom, hogy semmit sem tudtam semmiről, ami talán nem a legjobb védekezés, de mindenesetre támadhatatlan. Na, mindegy. Fő, hogy Wigwam végre lekopott. Fölmentem a hálószobába, nekiálltam szippantgatni. A toalettasztalkán egy kupac kokain hevert, a szobában mindenütt gyertyák égtek, a fényük visszaszikrázott a tükrökből és a millió dolláros szürke márványpadlóról. A lelkem legmélyén azonban szörnyen éreztem magam. Szörnyen üresnek. Sekélyesnek. Hiányzott a Hercegnő, szörnyen hiányzott, pedig tudtam, semmi esélyem, hogy visszaszerezzem. Ha engednék neki, azzal beismerném a vereségemet – beismerném, hogy bajban vagyok és segítségre van szükségem. Így aztán inkább bedugtam a fejem a kokainban, és mindkét orrlyukammal egyszerre szippantottam belőle. Aztán bekaptam pár szem Xanaxot meg egy maréknyi Lude-ot. A lényeg, gondoltam, nem a Lude, nem is a Xanax. A lényeg az, hogy egyensúlyban tudjam tartani a kokainmámort a nap első percétől fogva. Eleinte ugyanis minden tökéletesen érthetőnek tűnik, a bajok millió és millió mérföldnyi messzeségben vannak – ehhez azonban folyamatos utánpótlásra van szükség, úgy számoltam, hogy négy-öt percenként fel kell szippantanom egy kövér csíkot. És ha legalább egy hétig ezen a szinten tudnám tartani magam, akkor könnyűszerrel kivárhatnám, amíg a Hercegnő térden csúszva vissza nem könyörgi magát. Ehhez persze komoly kábítószer-kiegyensúlyozó képességekre van szüksége, de hát a Farkas felnőtt ehhez a feladathoz… …másfelől viszont az is tény, hogy abban a pillanatban, hogy elalszom, jön ellopni a gyerekeket. Talán el kéne utaznom velük a városból, bár Carter még túl kicsi ahhoz, hogy utazgassak vele. Még mindig pelenkás, és még mindig nagyon ragaszkodik a Hercegnőhöz. Ez természetesen hamarosan megváltozik, főleg, ha megnő akkorára, hogy vezessen, én pedig egy Ferrarit ígértem neki, ha hajlandó elfelejteni az anyját. Tehát talán okosabb, ha csak Gwynne és Chandler jön velem. Chandler a lehető legjobb társaság: utazgathatnánk szerte a világban, mint apa és lánya. Szép ruhákban járnánkkelnénk, dicsekednénk fűnek-fának, mi jó dolgunk is van nekünk. És néhány év múltán visszatérnénk Carterért. Egy fél óra múlva már ismét a nappaliban ültem – ezúttal Dave Davidson, az Aszitikkes jött üzleti megbeszélésre. Panaszkodott, hogy sokat veszít mostanában a tőzsdén. Oda se figyeltem, nem érdekelt, a Hercegnőt akartam látni, elmondani neki, hogy Chandler és én világkörüli útra indulunk. Ekkor meghallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó. Pár másodperc múlva megpillantottam magát

a Hercegnőt is: átvágott a nappalin, be a gyerekek játszószobájába. Éppen stratégiai kérdéseket tárgyaltam az Aszitikkessel, amikor a Hercegnő visszatért a karjában Chandlerrel. A szavak önmaguktól folytak belőlem, mintha egy magnó szólna bennem – miközben hallgattam a Hercegnő finom lépteit, ahogy lemegy a pincébe, a kismamaruházati műhelyébe. Oda se bagózott, hogy én is a szobában vagyok, az istenit neki! Rám se rántott, le se köpött, kibaszottul felidegesített! Éreztem, hogy a szívem majd kiugrik a helyéből – …úgyhogy leszel szíves gondoskodni róla, hogy a legközelebbi üzletkötésnél jelen legyél – folytattam a mondókámat, de az agyam közben egészen másutt cikázott. – Az a lényeg, David… Bocsáss meg egy pillanatra – vágtam a saját szavamba –, beszélnem kell a feleségemmel. Lerobogtam a csigalépcsőn. A Hercegnő odalent ült az asztalánál, épp a leveleit bontogatta. A leveleit bontogatta! Hát idegei, azok aztán vannak! Chandler a földön ült, nem messze tőle, a kezében egy krétával, a kifestőkönyvébe rajzolt. – Floridába megyek – mondtam a feleségemnek, undortól csepegő hangon. – Na és? – nézett fel. – Mi közöm hozzá? Vettem egy mély lélegzetet. – Semmi közöm hozzá, hogy mi közöd hozzá, csak éppen Chandlert is magammal viszem – közöltem. – Nem hinném – vigyorgott. – Mi az, hogy nem hinnéd? – ment fel bennem egyből a pumpa. – Különben mindegy, a te dolgod, bazmeg – és ezzel lenyúltam, felkaptam a földről Chandlert, és nagy sebesen megindultam a csigalépcső felé. A Hercegnő azonnal felpattant a székéből, és utánam szaladt! – Megöllek, bazmeg! – ordította – Tedd le a gyereket! Azonnal tedd le! Chandler hisztérikus bömbölésben tört ki, de én magam sem ordítottam sokkal csendesebben a Hercegnőre. – Baszd meg magad, Nadine! – már elértem a lépcsőt, futottam felfelé, de a Hercegnő belém csimpaszkodott, hogy megakadályozzon. – Állj meg! – kiabálta. – Állj már meg! A saját lányod! Tedd már le! – és csak kapaszkodott és kapaszkodott belém, mindenáron megpróbált megállítani. Néztem a Hercegnőt, és abban a pillanatban nagyon kívántam, hogy meghaljon. Házasságunk hosszú évei alatt egyetlen egyszer sem emeltem kezet rá – most először. A papucsom talpát a hasának támasztottam, és egy hatalmas lökéssel elrúgtam magamtól. Aztán már láttam is, ahogy a feleségem lezuhan a lépcsőn, és a padlónak csapódik. Bénultan álltam, értetlenül néztem a jelenetet – mintha két elmebetegre jönne rá az ötperc, két vadidegen elmebetegre. Egy fél perc múltán Nadine feltápászkodott, nyögve és siránkozva, mint akinek eltört az összes bordája. De az arca egy cseppet sem veszített a keménységéből. Most négykézláb próbált meg felmászni a lépcsőkön, hogy megakadályozza, hogy elvegyem tőle a lányát. Elfordultam tőle, felszaladtam a lépcsőn, magamhoz szorítva Chandlert. – Semmi baj, kicsim! – nyugtatgattam. – Apuci imád téged! Elutazunk egy kicsit, jó? Isteni lesz, meglátod! – Felértem a lépcső tetejére, és rohanni kezdtem: Chandler egyre hangosabban bőgött. Nem érdekelt. Hamarosan együtt leszünk, csak mi ketten, és minden rendbejön. Miközben a garázs felé rohantam, azt is tudtam, hogy Chandler egy napon majd megérti mindazt, ami most történik vele; és azt is, hogy miért kell semlegesíteni az anyját. Talán amikor majd nagyobb lesz – és az anyja is megkapta, ami jár neki – újra találkozhatnak, és létrejöhet köztük valamiféle kapcsolat. Talán. A garázsban négy kocsi állt. A legközelebb a kétajtós Mercedes kabrió, úgyhogy azt választottam. Kinyitottam az anyósülés felőli ajtót, betuszkoltam Chandlert és bevágtam az

ajtót. Ahogy rohanvást megkerültem a kocsit, észrevettem, hogy Marissa, az egyik cselédlány, ott áll, és rémült arccal néz minket. Beugrottam a volán mögé, indítani akartam. Ekkor ért utol minket a Hercegnő, a kocsinak vetette magát üvöltve. Most már tényleg muszáj volt elindítanom a kocsit. Láttam, hogy a garázsajtó mindjárt bezáródik: ahogy jobbra néztem, észrevettem, hogy Marissa csukta be. Basszameg! – gondoltam, és beletapostam a gázba, átszáguldottunk a garázsajtón, darabokra szaggatva, aztán ki a kocsifeljáróra, egyenesen neki a kőoszlopnak a kavicsút végén. Oldalt pillantottam, Chandler felé: nem volt bekötve a biztonsági öve, de nem sérült meg, hálistennek. Csak bőgött, mint akit nyúznak. És hirtelen néhány roppant zavaró kérdés fészkelte be magát a fejembe. Mi a faszt művelek én itt? Hova a picsába megyek? És mit keres a gyerek az első ülésen biztonsági öv nélkül? Ennek az egésznek semmi értelme. Kinyitottam az ajtót, kiszálltam a kocsiból, álldogáltam tehetetlenül. Egy másodperc sem telt bele, és már megjelent egy testőr, rohant lélekszakadva, felkapta Chandlert, beiszkolt vele a házba. Logikusnak tűnt. Aztán odajött hozzám a Hercegnő, azt mondta, minden rendbejön, csak nyugodjak meg végre. Azt mondta, még mindig szeret. Átölelt, magához szorított. És csak álltunk némán. Hogy meddig, nem tudom, de hamarosan már meg is hallottam a szirénát, aztán a villogó kék fényt is megláttam. Aztán megbilincseltek, beültettek a rendőrautóba, elindultunk, én meg tekergettem a nyakamat, hogy egy utolsó pillantást vessek a Hercegnőre, mielőtt a börtönben kötnék ki. A nap hátralévő szakaszát börtöncellák közt ingázva töltöttem. Az Old Brookville-i őrszobától indultam, innen kétórai tartózkodás után távoztam ismét bilincsbe verve egy másik, már jóval nagyobb és igen népes cellába. Nem szóltam senkihez, hozzám se szólt senki. Volt némi ordítozás meg jajgatás innen-onnan, és dermesztő hideg volt. Gyorsan feljegyeztem magamban, hogy ha Coleman ügynök majd beállít a letartóztatási paranccsal, legyen kéznél meleg holmi. Aztán a nevemet kajabálták: pár perc múltán egy újabb rendőrkocsi hátsó ülésén ültem, útban Mineola, az állami bíróság épülete felé. Itt egy női bírónő ítélőszéke elé kerültem. Nabasszameg, most végem! – fordultam az ügyvédem, Joe Fahmeghetti felé. – Ez a nő még képes, és halálra ítél! – Nyughass! – nyájaskodott Joe. – Tíz percen belül kihozlak innét, csak ki ne nyisd a szád, amíg nem mondom! Pár percnyi tárgyalási blablabla után Joe egyszercsak odahajol hozzám, és a fülembe súgta, hogy mondjam azt: „nem vagyok bűnös!” – Nem vagyok bűnös – mondtam. Tíz perccel később újra szabadlábon voltam, Joe Fahmeghetti oldalán lesétáltam a bíróság lépcsőin, beültem az odalent (pontosabban az épülethez legközelebb eső kanyarnál) várakozó limóba. A kormánynál George ült, mellette Éjjeli Rocco. Mindketten kiszálltak. Észrevettem, hogy Rocco kezében ott lóg a kedvenc LV-bőröndöm. George szó nélkül nyitotta ki előttem az ajtót, Rocco eközben megkerülte a kocsit. Átadta nekem a bőröndöt. – Parancsoljon, Mr. B. – mondta. – Benne van a holmija, meg még ötven rongy kápéban. – Egy Learjet vár rád a Republic reptéren – vette át a szót az ügyvédem. – George és Rocco odavisznek. Egy szót sem értettem az egészből. A Hercegnő megpuccsolt? Nincs más megoldás erre! – Mi a faszról dumáltok? – förmedtem rájuk. – Hova akartok vinni? – Floridába – nyögte ki az a strici ügyvédem. – David Davidson a reptéren vár rád, ő veled repül, hogy ne legyél egyedül. Dave Beall a Boca reptéren vár benneteket – sóhajtott fel. – Idefigyelj, haver, egy pár napra ki kell vonnod magad a forgalomból, amíg mi lerendezzük az

ügyet a nejeddel. Ha itt maradsz, megint a sitten kötsz ki. – Bo azt üzeni – tette hozzá Rocco –, hogy én meg maradjak és tartsam szemmel Mrs. B-t. Mert maga most nem nagyon jöhet haza, Mr. B. A nejének védelme van maga ellen, úgyhogy ha felbukkan a ház körül, azonnal lecsukják. Mély lélegzetet vettem, megpróbáltam kitalálni, kiben is bízhatok… Az ügyvédem, ő oké… Rocco, az is… Dave Beall, ő is rendben van… A Hercegnő… az a rohadt kurva aztán nem! Hát akkor meg minek hazamenni? Ő ki nem állhat engem, én ki nem állhatom őt, ha meglátom, előbb-utóbb kinyírom, az biztos, akkor meg lőttek a világkörüli útnak Chandler és Carter társaságában. Persze néhány nap napsütés csak jót fog tenni nekem. – Minden benne van? – néztem szúrósan Rocco szemébe. – Minden? Az összes gyógyszerem? – Mindent bepakoltam – mondta kissé elnyűttnek látszó arccal Rocco –, amit csak a fiókokban meg a szekrényekben találtam. A kápét a neje adta. Az is benne van – mutatott a bőröndre. Nem is rossz, gondoltam. Ötvenezer dollár eltart néhány napig, ami meg a drogot illet… hát abból annyi van nálam, amitől egész Kuba nem térne magához egy álló hónapon át.

HARMINCHETEDIK FEJEZET

Beteg és még betegebb Ez az egész őrület, ahogy van! Repültünk több mint tízezer méter magasban, és a gép légterében annyi kokainmolekula terjengett, hogy amikor kimentem a mosdóba, láttam, hogy a pilóták gázmaszkot viselnek. Nagyon helyesen. Rendes fickóknak látszottak, röstelltem volna, ha miattam buknak meg a legközelebbi drogtesztjükön. Szóval akkor most menekülök, állapítottam meg. Ezentúl mozgásban kell maradnom, ha talpon akarok maradni. Ha megpihenek, végem. Ha csak egy pillanatra kikapcsol a fejem, ha hagyom, hogy elborítson mindaz, ami most történik velem, az a biztos halál! De hát mégis… hogy történhetett ez? Hogy juthatott az eszembe, hogy lerúgjam a Hercegnőt a lépcsőről? Hiszen a feleségem! Jobban imádtam, mint az életemet! És miért tuszkoltam be a gyereket magam mellé a Mercedesbe, és hogyhogy be se kötöttem a biztonsági övét, amikor nekihajtottam a garázsajtónak! A lányomnak, akit mindennél jobban imádok! Lehet, hogy arra a jelenetre a lépcsőnél élete végéig emlékezni fog? Hogy most majd mindig ezt fogja látni maga előtt, az anyját, ahogy mászik felfelé, hogy kimentse a karmaiból… kinek is? Kinek a karmaiból? Egy nyomorult eszelős karmaiból? Valahol Észak-Karolina légterében ébredtem rá, hogy be kell látnom: a kokain eszelőst faragott belőlem. Eljött a pillanat, amikor átléptem a határt. De már visszatértem, most már észnél vagyok. Vagy mégsem? Nem nagyon tudtam szippantás nélkül élni. És a tabletták nélkül sem. Valahogy rövid pórázon kell tartanom a paranoiát, mindenáron meg kell őriznem a napi mámort, különben meghalok… különben végem… Ahogy az ügyvédem ígérte, Dave Beall valóban ott várt a reptéren, a hátát egy fekete Lincoln limuzinnak támasztotta. Janet dolgozott, villant át az agyamon, ő fontoskodik mindig a transzfer körül. Dave, ahogy ott támaszkodott keresztbe font karokkal, akkora volt, mint egy hegy. – Irány a parti! – kiáltottam oda neki. – Meg kell találnom a következő exnejemet! – Irány hozzánk, ott lepihenhetsz – ellenkezett a Hegy. – Laurie New Yorkba ment, hogy Nadine mellett legyen. Miénk az egész ház! Először is aludj egyet! – Aludni? Még mit nem! – gondoltam. – Alszom majd eleget, ha megdöglöttem, te melák fasz! – ripakodtam rá. – Egyáltalán, kivel vagy? Velem, vagy a feleségemmel? – és behúztam neki egy egyenest a jobb karjába. Vállat vont, nem úgy nézett ki, mint akit megsemmisített az ütésem. – Veled vagyok, én mindig veled vagyok – mondta –, de szerintem nincs is háború. Majd kibékültök. Adj neki pár napot, hogy egy kicsit lazítson, ez kell a nőknek. – Soha, érted? – csikorgattam a fogaimat. – Soha a kibaszott életben nem akarok kibékülni vele! Ebből sajnos egy szó se volt igaz. Nagyon is vágytam a Hercegnőre, kétségbeesetten vágytam utána. De erről Dave nem tudhat, még a végén elfecseg valamit a feleségének, Laurie esetleg visszamondja a Hercegnőnek, ő pedig megtudja, hogy milyen nyomorultul vagyok nélküle, és fölénybe kerül velem szemben. – Felőlem ott eheti meg a fene – morogtam. – Ki is járna neki azok után, amit velem művelt. Akkor se engedném, ha ő lenne az egyetlen pina a világon. Na, irány a Solid Gold, keressünk sztrippereket, szopassunk!

– Te vagy a főnök – egyezett bele Dave –, nekem csak az a parancsom, hogy ne hagyjam, hogy kinyírd magad. – Szó szerint? – rökönyödtem meg. – Ki a fene mondta ezt? – Mindenki – felelte az én melák jótevőm komoran csóválva a fejét. – Hát akkor bassza szájba magát mindenki! – mennydörögtem útban a limuzin felé. – Mindenki! A Solid Gold – micsoda egy fantasztikus csehó! Harmatzsenge sztripperkék terüljasztalkája, minimum tucatszámra nyüzsögtek körülöttünk. De ahogy útban az asztal felé átvágtunk a szépséges virágszálak között, sajnálattal kellett látnom, hogy a jelek szerint mindegyikük arcocskáját, hát, mintha baseball-ütővel faragták volna. – Ez itt tiszta kutyaól, de ha körülnézünk, talán találunk egy gyémántot is a kutyuskák között – szóltam hátra a társaimnak, eközben jó alaposan körülnézve a teremben. – Szimatoljunk csak körbe egy kicsit! A klub hátsó traktusából nyílt a VIP-szoba. Előtte vörös bársonykordon, hatalmas termetű fekete kidobóemberrel súlyosbítva. Megindultam egyenest feléje. – Szevasz, mizujs! – köszöntöttem barátságosan. A kidobóember úgy nézett rám, mint egy rovarra, azon tűnődött, megérem-e, hogy eltaposson. Jó, hát majd én barátságosabbra hangszerellek, kiskomám, döntöttem el magamban, benyúltam a zoknimba, kivettem belőle tízezer dollárt százdollárosokban, lehámoztam a köteg felét, odanyújtottam új barátom felé. Úgy láttam, hogy sikerült átnevelnem, most már nyugodtan beszélgethetek vele. – Volnál olyan kedves, hogy előkeríted az öt legdögösebb csajt a csehóban, aztán megtisztítod nekünk a VIP-szobát? – érdeklődtem. Ő csak mosolygott szépen, szerényen. Öt perc múlva miénk volt a VIP-szoba. Négy meglehetősen dögös sztripper parádézott előttünk magassarkú cipőkben, egyébiránt a születésnapi cuccaikban, már úgy értem, amiben megszülettek, haha! Nem voltak rosszak, no de nem olyanok, akiket az ember feleségül vesz: nekem igazi szépség kellett, akivel végig lehet sétálni Long Island utcáin, hogy a Hercegnő végre megtanulja, ki az úr a háznál! Ekkor benyitott a kidobóember, és beterelt a szobába egy meztelen kamaszlányt. A kiscsaj leült velem szemközt a fotel karjára, minden további nélkül keresztbe tette a lábát, előrehajolt, adott egy puszit a homlokomra. Angel parfüm keveredett a teste, a tánc verítékcsöppjeinek finom illatával. Elbűvölő volt, és egy nappal sem lehetett idősebb tizennyolcnál. Káprázatos világosbarna haj, smaragdzöld szemek, pisze orrocska, finom vonalú áll. A teste észbontó – egy-hetven körül, daliás szilikonmellek lágy hajlatban a hasacskája fölött, a lábait a Hercegnő is megirigyelhetné. Olívabarna bőr, rajta sehol egyetlen hiba. Egymásra mosolyogtunk: a foga is egyenletes, vakító fehér. – Hogy hívnak? – kérdeztem túlordítva a sztripperindulót. Ő nem kiabált, inkább olyan közel hajolt hozzám, hogy az ajka majdnem a fülemhez ért. – Blaze – mondta – Blaze? – a döbbenettől majdnem leesett a fejem. – Anyukád rögtön tudta, hogy sztriptíztáncosnő leszel? – Jaj, dehogyis, te! – nyújtotta rám a nyelvét. – Az igazi nevem Jennifer. A Blaze csak a művésznevem. – Nos – nyújtottam én is ki a nyelvem –, örvendek az ismeretségnek, kedves Blaze kisasszony. – Aha – felelte –, te is eléggé kis helyesnek látszol.

Kis? Te sztriptíztáncosnőnek öltözött kis kurva, mindjárt bemosok egyet! Vettem egy mély lélegzetet, csak azután szólaltam meg. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem. – Hát csak azt, hogy olyan… – szabadkozott: láthatóan nem nagyon tudott mit kezdeni a kérdéssel – …hogy olyan édi vagy, meg gyönyörűek a szemeid is, meg hogy olyan fiatal vagy! – ajándékozott meg a legszebb sztripper-mosolyával. Kedves volt a hangja is. Vajon mit szólna hozzá Gwynne? Persze az is igaz, hogy egyelőre még én magam sem tudnám megmondani, milyen anyja lenne a gyerekeknek. – Mit szólnál egy Quaalude-hoz? – kérdeztem. – Még sose próbáltam – rázkódtak össze a vállai. – Attól milyenem lesz? Hmm… Szóval egy újonc, gondoltam. Nincs időm rá, hogy kitanítsam – Na és a kokó? Azt próbáltad már? – Naná! – húzta fel a szemöldökét –, imádom a kokót! Van nálad? – Naná, zsákszámra! – bólintottam nagy lelkesen. – Hát akkor gyere csak velem – ragadta magához a kezemet –, és ne szólíts többé Blazenek! Mondtam már, hogy az igazi nevem Jennifer. – Oké, Jennie – mosolyogtam leendő feleségemre. – Szereted a kiskölyköket? – Hát persze, imádom – mosolyodott el fültől fülig. – Egyszer majd én is szeretnék egy egész csomó kiskölyköt! Miért kérdezed? – Csak – feleltem leendő feleségemnek. – Csak úgy kérdeztem. Ó, Jennie! Micsoda ellenméreg az orgyilkos Hercegnő semlegesítésére! Viszlát, Old Brookville, akkor lássalak, amikor a hátam közepét! Fogom Chandlert és Cartert, lehozom őket Floridába. Gwynne és Janet is jöhetnek. A Hercegnő majd kap láthatást, mondjuk évente egyszer bírósági felügyelet mellett. Ez így tisztességes. Jennie és én négy órát töltöttünk az igazgató irodájában, kokaint szívogattunk, ő bemutatott néhány sztriptízszámot, csak nekem, meg néhány első osztályú szopást, utóbbit dacára annak a körülménynek, hogy egyelőre fel sem állt. Arról viszont sikerült meggyőznie, hogy megfelelő anyja lenne a gyerekeimnek, úgyhogy megsimogattam a feje búbját. – Várj csak egy kicsit, Jennie! Most egy pillanatra hagyd abba a szopást, édesem! – Mi baj, drágám? – nézett fel az elfoglaltságából, arcán a legelbűvölőbb sztripper-mosollyal. – Semmi baj, kicsikém – ráztam meg a fejem –, sőt minden a lehető legjobb! Csak szeretnélek bemutatni az édesanyámnak. Egy pillanat! – vettem elő a mobilomat, hogy feltárcsázzam a szüleim számát odahaza Bayside-ban: ugyanaz a szám volt harmincöt éve. Anyám szokás szerint aggodalmas hangon vette fel a telefont, úgyhogy azzal kellett kezdenem, hogy megnyugtassam. – Ne, anya, ne is hallgass rá! Minden rendben… Vagyonmegosztás? Hát az meg ki a faszt érdekel? Két házam van, az egyiket megtarthatja, a másik marad az enyém… A gyerekek? Hát ők nálam maradnak, persze. Végül is ki gondoskodhatna jobban nálam a nevelésükről? Na, mindegy, nem ezért hívtalak, anya, csak azért, hogy megmondjam, elválok Nadine-tól. Hogy miért? Hát mert egy aljas kurva, azért! Ráadásul közben megismerkedtem valakivel, aki nagyon, de nagyon édes – néztem Jennie felé, aki valósággal ragyogott, úgyhogy odakacsintottam rá. – Anya, szeretném, ha beszélnél egy pár szót a leendő feleségemmel. Igazán aranyos lány, és gyönyörű… Hogy hol vagyok? Egy sztriptízbárban, idelent Miamiban… Miért? Nem, dehogy, egyáltalán nem sztriptíztáncosnő, legalábbis mától fogva nem az. Azt most szépen magunk mögött hagyjuk… Úgyis halálra fogom kényeztetni – kacsintottam ismét Jennie-re. – A neve Jennie, de szólíthatod úgy is, hogy Blaze, ha akarod, nem sértődik meg, nagyon is laza kislány. Na, vár egy pillanatra, adom – nyújtottam át a telefont Jennie-nek. – Az

anyám neve Leah, nagyon kedves asszony, mindenki imádja. Jennie vállat vont, átvette a telefont. – Halló, Leah! Itt Jennie beszél. Hogy van? … Ó, köszönöm, én remekül! … Igen, vele is minden rendben … Ja, ja, persze, várjon, egy pillanat! – a kezével letakarta a telefont. – Megint veled akar beszélni – mondta nekem. Hát ez hihetetlen, gondoltam: hogy lehet ilyen tapintatlan az anyám, hogy csak úgy lerázza a leendő menyét! Fogtam a telefont, és letettem anélkül, hogy beleszóltam volna. Aztán széles vigyorral visszahanyatlottam a díványra, az ágyékomra mutattam. Jennie lelkesen bólogatott, fölémhajolt, nekilátott… és szopta… és nyalta… és húzta… és csavarta… aztán megint szopta… De hiába, a világ minden kincséért se sikerült volna rávennem a véremet, hogy arra folyjon, amerre kellene neki. De a kis Jennie igazi kommandósnak bizonyult, egy mindenre elszánt kamaszlány, aki nem hagyja félbe, amibe belekezdett, mielőtt minden fegyverét bevetné. Tizenöt perccel később már meg is találta azt a bizonyos pontot, én meg azon kaptam magam, hogy kemény vagyok, akár a kőszikla, és hogy kúrom, kúrom kegyetlenül azon az olcsó fehér vászonnal letakart díványon, és közben azt ismételgetem, hogy szeretlek, szeretlek… Jennie is ugyanezt suttogta az én fülembe, úgyhogy mindketten felnevettünk: egy boldog pillanat, amikor két elveszett lélek egymásra talál, és azonnal szerelembe is esik, ami szokatlan, pláne ilyen körülmények között. Csodálatos volt. Igen, abban a pillanatban – pár másodperccel azelőtt, hogy elélveztem volna – Jennie volt az én mindenem. Ám a következő pillanatban már azt kívántam, bárcsak elpárologna nyomtalanul. A szörnyű bűntudat úgy csapott át rajtam, akár a cunami hulláma. A szívem valahová a gyomrom legmélyére zuhant. A Hercegnő járt a fejemben: hiányzott. Meghalok, ha most azonnal nem beszélhetek vele, gondoltam. Ha nem hallhatom, ahogy azt mondja, szeret, hogy örökre az enyém. Szomorúan Jennie-re mosolyogtam, azt mondtam neki, hogy sürgősen beszélnem kell a barátaimmal, de mindjárt visszajövök érte. Visszamentem a bárba, Dave ott volt még: azt mondtam neki, hogy ha nem tűnünk el innét, de ebben a másodpercben, akkor hazavágom magam, akkor meg nagy bajba kerül, hiszen ő volt a felelős értem, amíg le nem nyugszanak egy kicsit a dolgok. Tehát leléptünk, Jennie-től el sem búcsúztam. Dave és én már a limo hátsó ülésén ültünk, vissza Broken Sound, Boca egyik fallal körülvett lakóparkja felé. Az Aszitikkes belezúgott az egyik sztripperkébe, úgyhogy őt otthagytuk – én pedig azt fontolgattam, hogy most aztán felvágom az ereimet. Szörnyen éreztem magam: a kokain épp távozott belőlem, én meg mintha az érzelmek sziklájáról vetettem volna magamat a mélybe. Azonnal beszélnem kellett a Hercegnővel. Egyedül ő menthet meg. Hajnali kettő volt. Azért is elkaptam Dave mobilját, feltárcsáztam az otthoni számunkat. Női hang felelt, de nem a Hercegnőé. – Ki vagy? – kérdeztem. – Donna. Ó, basszameg! Donna Schlesinger! Nadine gyerekkori barátnője, aki mióta csak megértette, mi a különbség kettejük közt, azóta féltékenykedik a Hercegnőre. Mély lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam. – A feleségemmel szeretnék beszélni, Donna. – Igen. De ő meg nem akar beszélni veled. – Azonnal hívd ide a telefonhoz! – dühödtem fel. – Mondtam már – akadékoskodott Donna –, nem akar beszélni veled. – Donna – erőltettem nyugalmat magamra –, nyugi, jó messze vagyok tőletek. Viszont figyelmeztetlek, hogy ha most azonnal nem hívod a telefonhoz, azonnal visszarepülök New

Yorkba, és a kibaszott szívedbe döfök egy kibaszott kést. Aztán, ha veled végeztem, a férjed szívébe is, csak hogy igazságos legyek, érted? – most már ordítottam. – Azonnal hívd a kibaszott telefonhoz! – Jól van, várjál már – felelte Donna, hallhatóan idegesen. Tekertem néhányat a nyakamon, hogy megnyugodjak. Aztán Dave arcába néztem. – Tudod, hogy nem gondolom komolyan – nyugtattam meg –, csak azt akartam, hogy megértse, mit akarok. – Én legalább annyira utálom Donnát, mint te – bólintott Dave – de szerintem jobban tennéd, ha békén hagynád Nadine-t egy pár napig. Hadd nyugodjon le! Beszéltem Laurie-val, azt mondja, eléggé pocsékul van. – És még mit mondott? – Azt, hogy Nadine addig nem akar visszafogadni, amíg el nem mész a drogelvonókúrára. – Szia, Jordan – szólalt meg ekkor ismét a telefon –, Ophelia vagyok. Jól vagy? Vettem egy mély lélegzetet. Ophelia rendes lány volt, de megbízni azért nem lehetett benne. Ő volt a Hercegnő legrégebbi barátnője, a legjobbakat akarta nekünk, de… a Hercegnő nyilván telebeszélte a fejét… manipulálta… ellenem fordította. Lehet, hogy Ophelia ellenség. De legalább nem olyan gonosz, mint Donna, úgyhogy a hangja mégiscsak valahogy megnyugtatóan csengett. – Jól vagyok, Ophelia – feleltem –, volnál kedves Nadine-t a telefonhoz hívni? – Nem akar jönni, Jordan. – Hallottam, ahogy felsóhajt. – Nem akar beszélni veled, amíg el nem mész a drogelvonókúrára. – Semmi szükségem elvonókúrára – feleltem őszintén –, csak le kell lassítanom egy kicsit. Mondd meg neki, hogy lelassítok. – Én megmondom – mondta Ophelia –, de nem hiszem, hogy ez segítene. Figyelj, ne haragudj, de most már mennem kell – és ezzel letette a telefont. A lelkem egyre sötétebb mélységek felé zuhant. Vettem egy mély lélegzetet, a fejem előrebukott. – Ilyen nincs – mormoltam a fogaim között. – Jól vagy, haver? – karolta át Dave a vállamat. – Persze – hazudtam –, remekül. Csak most nem szeretnék beszélni. Gondolkoznom kell. Dave megértően bólintott, és az út további részét néma csendben tettük meg. Negyedóra múlva Dave nappalijában ültem, elkeseredetten, reményvesztetten. Egyre hisztérikusabb lett az őrület körülöttem, a lelkem egyre mélyebbre zuhant. Dave ott ült mellettem a díványon, hallgatott. Várt és figyelt. Egy halom kokain hevert előttem. A tablettáim a konyhaszekrényben vártak rám. Azóta vagy egy tucatszor hazatelefonáltam, de mindannyiszor Rocco vette fel. Ezek szerint ő is ellenem fordult. Azonnal kirúgom, ha hazakerülök. – Hívd fel Laurie mobilját – mondtam Dave-nek –, ez az egyetlen mód, hogy beszélhessek vele. Dave fáradtan biccentett, bepötyögte Laurie számát a telefonjába. Egy fél perc múlva már meg is hallottam a hangját. Sírt. – Jaj, Jordan – küszködött a könnyeivel –, tudod, mennyire szeretlek, meg Dave is, Jordan, de kérlek, könyörgök, menj el arra az elvonókúrára! Segítségre van szükséged! Meg fogsz halni! Hát nem érted? Olyan nagyszerű ember vagy, és így pusztítod magad! Ha magad miatt nem mész, legalább Channy és Carter kedvéért, kérlek! Vettem egy mély lélegzetet, felálltam, elindultam a konyha felé. Dave ott volt a sarkamban. – És mondd csak, szeret még Nadine? – kérdeztem. – Hát persze! – felelte Laurie. – Még mindig szeret, de nem marad veled, csak ha elmész az elvonókúrára.

Vettem még egy mély lélegzetet. – Ha szeret, akkor jöjjön a telefonhoz. – Nem – mondta Laurie. – Ha tényleg szeret, akkor nem jön a telefonhoz. Mindketten nyakig benne vagytok ebben a nyavalyában, ő még mélyebben, mint te, mert hagyta, hogy idáig jussanak a dolgok. Neked elvonókúra kell, Jordan, és neki is segítségre van szüksége. Most már végképp nem hittem a fülemnek. Szóval Laurie is ellenem fordult! Ezt azért nem hittem volna. Hát akkor bassza meg magát! És a Hercegnő is! És mindenki, az egész világ! Ki a faszt érdekel még ez az egész? Hát már elértem a csúcsot, nem? Harmincnégy éves vagyok, de legalább tíz életet éltem meg! Innét már csak lefelé visz az út! Mi a jobb, lassan, kínok közt megdögleni, vagy diadallal esni el a harc mezején? Ekkor egy üveg morfiumra esett a pillantásom. Legalább száz kapszula lehetett benne, mindegyik tizenöt milligrammos. Kis kapszulák voltak, akkorák, mint egy borsószem, a színük szemkápráztató bíbor. Tízet ma már bevettem belőlük – ennyitől bárki más kómába esne, de nekem meg se kottyant. – Mondd meg Nadine-nak – mondtam, a hangomban mély szomorúsággal –, hogy sajnálom. És búcsúzzon el helyettem gyerekektől. Még hallottam, ahogy Laurie sikoltozik a telefonba. – Ne, Jordan! Ne tedd l… Hirtelen mozdulattal magamhoz ragadtam a morfiumos üvegcsét, lecsavartam a tetejét, és az összes kapszulát a tenyerembe szórtam. Annyi volt, hogy jutott belőlük bőven a padlóra is, de legalább ötven a tenyeremben maradt, úgy emelkedtek ott, mint egy piramis, egy káprázatos, bíbor piramis. Behajítottam az egészet a számba, rágni kezdtem. Ekkor szabadult el a pokol. Láttam, ahogy Dave felém rohan, úgyhogy mint a nyílvessző menekültem előle, be a konyha másik végébe, kirántottam egy üveg Jack Danielst, de mielőtt megízlelhettem volna, Dave már rámvetette magát, kiütötte az üveget a kezemből, elkapott, magához szorított, mozdulni sem tudtam. Megszólalt a telefon. Ügyet se vetett rá, letepert a földre, benyúlt a számba azokkal a szörnyeteg ujjaival, megpróbálta kihalászni a torkomból a kapszulákat. Megharaptam az ujját, de erősebb volt, legyőzött. – Köpd ki! Köpd ki azonnal! – ordítozta. – Baszd meg! – ordítottam vissza. – Engedj el, vagy kinyírlak, te melák barom! A telefon meg csak csengett, Dave ordított – Köpd ki! Köpöd ki?! – én meg próbáltam szétrágni annyi morfiumot, amennyit csak bírtam, de végül elkapta a torkomat, két ujjal alaposan megszorongatta. – Ó, basszameg! – nyögtem, és kiköptem a kapszulákat. Förtelmes ízt éreztem, hihetetlenül keserűt… De addigra lenyeltem annyit, hogy elég legyen, most már csak várnom kellett. Az egyik kezével lefogott, a másikkal nyúlt a telefonért, hívta a segélyszámot. Volt olyan ostoba, hogy megadja a címét a rendőröknek. Aztán letette a telefont, megpróbált még néhány kapszulát kihúzni a számból. Megint beleharaptam. – Vedd ki a kibaszott mancsodat a számból, te rohadék! Ezt sose bocsátom meg neked, sose, érted?! Te is velük vagy! – Nyughass már – mondta, felemelt a földről, mint egy rakás tűzifát, visszavitt a díványra. Ott feküdtem, jó két percig megállás nélkül szidtam az anyját, amíg hirtelen ki nem hunyt bennem az érdeklődés. Elfáradtam… olyan jó meleg volt… olyan álmosító… Tulajdonképpen egész kellemes. Aztán megint megszólalt a telefon. Dave felvette. Laurie volt az. Egy ideig hallgattam, mit beszélnek, aztán ráuntam. Dave ekkor a fülemhez nyomta a telefont. – Hé, haver, a feleséged! – mondta. – Beszélni akar veled. Azt akarja mondani, hogy még mindig szeret. – Nae? – nyögtem nagy álmosan.

– Szia, drágám! – hallottam meg a Hercegnő imádatos hangját. – Édesem, nehogy valami bajt csinálj nekem! Szeretlek, örökké csak téged! Minden rendbejön, meglátod! A gyerekek imádnak, én is imádlak, minden rendbe jön, csak ne aludj el, kérlek… – Bocsáss meg nekem, Nae – sírtam el magam –, nem akartalak bántani! Azt se tudom, mit csináltam. Nem tudok így élni, elegem van magamból… bocsáss meg! – most már megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. – Semmi baj, semmi baj – suttogta a feleségem. – Szeretlek. Maradj velem! Minden rendbejön! – Mindig szerettelek, Nae, az első pillanattól fogva, hogy megláttalak… És azzal elájultam. Szörnyűséges fájdalomra ébredtem. Emlékszem, azt kiabáltam, hogy „ne, ne! Vegyétek ki a számból, ti anyabaszók!” – de hogy miért épp ezt, azt nem tudtam pontosan. Egy másodperc sem tellett bele, és megtudtam. Egy vizsgálóasztalhoz voltam kötözve egy műtőben, körülöttem öt orvos, meg a nővérek. Az asztalt függőlegesre állították, a padlóra merőlegesen. Nemcsak a karjaimat és a lábaimat kötözték az asztalhoz, volt ott még két műanyag öv is, az egyik a felsőtestemet, a másik a combjaimat rögzítette. Velem szemben egy orvos zöld köpenyben, a kezében vastag, fekete csővel, akkorával, hogy porlasztócsőnek is beillett volna egy autó motorjában. – Jordan – mondta határozott hangon –, együtt kell működnie velünk, és ne harapdálja már a kezemet! Ki kell mosnunk a gyomrát. – Minek? – okvetetlenkedtem. – Nem nyelte le semmit. Mindet kiköptem. Különben is, csak vicceltem. – Értem – mondta az orvos türelmesen –, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy kockáztassunk. Kapott Narcant a kábítószerek hatása ellen, úgyhogy túl van az életveszélyen. Csakhogy, barátom, a vérnyomása az egeket veri, a szívverése pedig egyenesen ijesztő. A morfiumon kívül még milyen kábítószereket fogyasztott? Megnéztem magamnak az orvost: iráni lehetett, esetleg perzsa, vagy valami hasonló. Bízhatok benne? Én zsidó vagyok, tehát az esküdt ellensége, vagy a hippokratészi eskü felülírja az ilyesmit? Körbepillantottam a szobában, és az egyik saroknál meglehetősen ijesztő látványba ütköztem: két rendőr állt ott egyenruhástul, pisztolyostul. Támasztották a falat, figyeltek. Na, ideje rendbeszedni magamat, gondoltam. – Semmit – feleltem. – Csak a morfiumot, meg talán lecsúszott még néhány szem Xanax is. Mindent az orvosom írt fel. Fáj a hátam. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, Jordan – mondta az orvos szomorúan –, nem azért, hogy ártsak magának. Behunytam a szemem, felkészültem a kínokra. Igen, tudtam, mi vár rám. Ez a perzsiráni strici mindjárt lenyomja a torkomon a csövet, le egész a gyomrom legmélyéig, és kipumpál belőle mindent. Aztán teletöm orvosi szénnel, hogy a drogok érintetlenül zuhanjanak át az emésztőrendszeremen. Egyike volt ez azoknak a ritka pillanatoknak, amikor megbántam, hogy olyan művelt vagyok. És az utolsó gondolatom, mielőtt az öt orvos és a nővérek nekemestek volna, az volt: Istenem de rühellem, hogy folyton igazam van! Egy órával később a gyomrom kongott az ürességtől, egyedül az a teherautónyi szén volt benne, amit az orvos lenyomott a torkomon. Még mindig az asztalhoz voltam kötözve, amikor végre kihúzták belőlem a csövet. Ahogy az utolsó centiméterek is kicsusszantak belőlem, az ötlött az eszembe, hogy milyen nehéz mesterség is a női pornósztároké, be kell kapniuk azt a sok hatalmas fütyköst anélkül, hogy megfulladnának tőlük. Tudom, hogy az adott helyzetben elég fura gondolat, de mit csináljak, ha egyszer ez ötlött az eszembe?

– Hogy érzi magát? – kérdezte az én kedves doktorom. – Azonnal vécére kell mennem – feleltem. – Ha azonnal nem oldoznak el innét, a nadrágomba csinálok. A doktor biccentett, mire a nővérek nekiálltak, hogy kioldják a kötelékeimet. – A vécé arra van – mutatta. – Mindjárt én is jövök, hogy leellenőrizzem. Nem értettem egészen pontosan, hogy mit akar ezzel mondani, amíg az első lövedék elő nem süvített belőlem. De mint a vízágyú, úgy lőtt ki az alfelemből. Ellenálltam a kísértésnek, hogy megnézzem, mi jött ki belőlem, de miután még további tíz percig lövelltem megállás nélkül, megadtam magam, és lepillantottam a vécécsészébe. Hát, mintha a Vezúv tört volna ki: feketésszürke láva ömlött a seggemből. Ha reggel még hetven kiló voltam, akkor most nem lehettem több húsznál, a beleim is kiömlöttek ebbe az olcsó porceláncsészébe a floridai Boca Ratonban. Jó egy órát trónoltam a vécén, míg végre abba tudtam hagyni. A nehezén túlestem, most már egész jól éreztem magam. Talán az elmebajt is kiszippantották belőlem, gondoltam. De akárhogy is, itt az ideje, hogy folytassuk a Gazdagok és debilek élete című sorozatot: itt az ideje, hogy rendezzük a helyzetet a Hercegnővel, hogy radikálisan csökkentsem a drogfogyasztásomat, és innentől fogva némileg visszafogottabb életet éljek. Végül is harmincnégy éves vagyok, két gyermek apja. – Köszönöm – mondtam az én drága doktoromnak. – És igazán nagyon sajnálom, hogy megharaptam. Tudja, egy kicsit ideges voltam. Ugye, megérti? – Semmi baj – biccentett –, örülök, hogy segíthettem. – Nem tudnának hívni nekem egy taxit? Haza szeretnék menni, aludnom kell. Ekkor vettem észre, hogy a két rendőr még mindig itt van a szobában: most elindultak felém. A doktor két lépést hátrált: az egyik rendőr épp ebben a pillanatban vette elő a bilincset. Ó, Istenem! – gondoltam. Már megint a bilincs? Alig huszonnégy órán belül negyedszer verik vasra a Farkast! De hát mit csináltam én, hogy ezt érdemlem? Úgy határoztam, hogy ezen a kérdésen most inkább nem rágódom. Mindegy, akárhová visznek is, ott majd lesz időm elgondolkozni az eseményeken. – A Baker-törvény értelmében – zendített rá a zsaru, miközben rám csatolta a bilincset –, pszichiátriai kényszerkezelésre szállítjuk hetvenkét órára, ezt követően bíró elé kerül, aki megállapítja, hogy továbbra is fennáll-e az ön- és közveszélyesség esete. Nagyon sajnálom, uram. Hmmm… egész rendes fickónak tűnt ez a floridai zsaru, és végül is nem tesz mást, csak a munkáját végzi. Egyébként meg a pszichiátriára visznek, ami mégsem börtön, tehát viszonylag jól végződött ez a história, hát nem? – Pillangó vagyok! Pillangó! – kiabálta egy megszállott képű, sötét hajú nőszemély kék mamuszban, a karjait rázogatva, miközben lassan körbe-körbe futkározott a Delray kórház negyedik emeleti zárt osztályán. Egy igen kényelmetlen díványon ültem a terem közepén, onnan néztem, ahogy el-eltrappol előttem. Mosolyogva odabiccentettem neki. Lehettünk vagy negyvenen a teremben, a legtöbb beteg fürdőköpenyt és papucsot viselt, abban vezette elő a különböző, társadalmilag elfogadhatatlan viselkedésformák katalógusát. Az egység bejáratánál helyezkedett el a nővérszoba, itt sorakozott fel néhány óránként a bolondok hada, hogy megkapja a Thorazinvagy Haldol-adagját, vagy amit épp felírtak nekik idegláz ellen. – Megfejtettem, meg én! Hatszor tíz a huszonharmadikon – mormolta egy magas, vékony kamaszkölyök az arcán a világ összes pattanásával. Hát ez igazán érdekes, gondoltam. Már vagy két órája figyeltem a kölyköt, ahogy megállás

nélkül gyalogol, szinte tökéletes köröket írva maga köré, és közben az Avogadro-féle számot ismételgeti, azt a matematikai állandót, amivel a molekulák sűrűségét lehet kifejezni. Eleinte zavart, hogy nem értem, miért ismételgeti ezt a számot, amíg egy ápoló fel nem világosított, hogy a srác gyógyíthatatlan eset tekintélyes IQ-val, és mindig rázendít az Avogadro-számra, ha rájön a hoppáré. Egy éven belül harmadjára járta a Delray zárt osztályát. Viccesnek találtam, hogy épp egy ilyen helyre csuktak, ha belegondoltam, hogy én mennyire normális vagyok – de hát épp ez a baj az ilyen rendeletekkel, mint amilyen ez a Baker-törvény: hogy a széles tömegek találták ki őket. Mindegy, eddig viszonylag rendben mentek a dolgok: sikerült meggyőznöm az orvost, hogy írjon fel nekem Lamictalt, sőt önszántából volt hajlandó adni valami enyhe, gyors hatású ópiátot az elvonási tünetek enyhítésére. Nagyon is zavart viszont, hogy legalább tizenöt embert próbáltam felhívni az osztály nyilvános készülékéről: a családomat, a barátaimat, az ügyvédeimet, az üzlettársaimat, még Alant, a Patikust is, hogy friss szállítmány Quaalude várjon, amikor kikerülök ebből a diliházból, de senkit sem tudtam elérni. Egy lelket sem. A Hercegnő, a szüleim, Lipsky, Dave, Laurie, Gwynne, Janet, Wigwam, Joe Fahmeghetti, Greg O’Connell, a Séf, de még Bo, aki mindig a rendelkezésemre állt sem volt sehol. Mintha kiközösítettek volna a normális emberek társadalmából. Tény, hogy az első nap vége felé, amelyet ebben a dicsőséges intézetben töltöttem, jobban gyűlöltem a Hercegnőt, mint valaha. Teljesen elfelejtkezett rólam, mindenkit ellenem uszított, azt az egyetlen, valóban elítélendő tettemet, hogy le találtam rúgni a lépcsőn, arra használta, hogy megkaparintsa magának a barátaim és üzletfeleim rokonszenvét. Biztosan tudtam, hogy már nem szeret, és csak részvétből mondta, amit mondott, amikor elájultam a túladagolástól, nyilván úgy gondolta, ha már úgyis feldobom a talpam, legalább azzal a gondolattal kerüljek a pokolra, hogy szeretett. Éjfélre a kokain és a Quaalude gyakorlatilag maradéktalanul kiürült a szervezetemből, mégsem tudtam elaludni. Ekkor történt, 1997. április 17-én, hogy egy kedves nővér beinjekciózott egy adag Dalmane-t a jobb farpofámba, én pedig három hónap óta először úgy aludtam el, hogy egy fia kokain nem sok, annyi sem volt a szervezetemben. Tizennyolc órával később arra ébredtem, hogy a nevemen szólítanak. Kinyitottam a szemem: egy nagydarab fekete ápolót láttam magam előtt. – Mr. Belfort, látogatója van. A Hercegnő! – gondoltam azonnal. Szóval mégiscsak eljött értem, hogy kivigyen innen! – Tényleg? – kérdeztem. – Ki az? – Sajnos az úriember nem mutatkozott be – vonta meg a vállát az ápoló. A lelkem azonnal visszazuhant oda, ahonnét egy pillanatra felemelkedett. Az ápoló átvezetett egy párnázott falú szobába. Odabent szürke fém asztalka és három szék fogadott. A svájci vámon láttam utoljára hasonló berendezést, jutott az eszembe, amikor azt a stewardesst akartam megtapizni – csak ott nem párnázták ki a falakat. Az asztalnál egy negyvenes férfi ült szarukeretes szemüveggel az orrán. Ahogy egymás szemébe néztünk, felállt, hogy üdvözöljön. – Maga bizonyára Jordan – nyújtotta felém a kezét –, én Dennis Maynard vagyok. Ösztönösen megráztam a kezét, bár volt benne valami, ami az első pillanattól fogva ellenszenvessé tette. Úgy öltözött, ahogy én: farmer, tornacsuka, pólótrikó, egész jóképű, tisztára mosdatott alak volt, majdnem egy-nyolcvan, rövidre vágott, oldalra fésült barna hajjal. Intett, hogy üljek le mellé. Biccentettem, leültem. A következő pillanatban egy másik ápoló lépett a szobába – ez alkalommal egy részeges ír, legalábbis a külső jegyek alapján erre következtettem. Mindkét ápoló megállt a hátam mögött, pár méternyire mögöttem, nyilván arra várva, Hannibal Lecterként például leharapom a pasas orrát anélkül, hogy a pulzusom feljebb

menne hetvenkettőnél. – A felesége fogadott fel – közölte Dennis Maynard. – Mi maga, valami kibaszott válóperes ügyvéd? – ráztam meg hitetlenkedve a fejem. – Te jó Isten, de sürgős annak a kis kurvának! Legalább annyi tisztesség lehetett volna benne, hogy kivárja a Baker-törvény három napját, mielőtt beadná a válókeresetet! – Nem vagyok válóperes ügyvéd, Jordan – mosolygott rám –, drogterapeuta vagyok, a felesége azért fogadott fel, mert változatlanul szereti magát, úgyhogy jobban tenné, ha nem kurvázná le azonnal. Összeszűkült szemekkel meredtem erre a strigóra, próbáltam kiokoskodni, hogy mi folyik itt. Már nem éreztem a paranoiát, de azt még mindig igen, hogy jobb lesz, ha résen vagyok. – Szóval azt állítja, hogy a feleségem bérelte fel, mert még mindig szeret engem. Na, hát ha annyira szeret, akkor miért nem látogat meg? – Mert még mindig fél. És teljesen összezavarodott. Az elmúlt huszonnégy órát vele töltöttem, láthattam, milyen törékeny. Egyelőre nem áll készen arra, hogy meglátogassa magát. Elöntötte a gőz az agyamat. Szóval ez az anyabaszó a Hercegnő kedvéért alakít itt nekem! – Te faszszopó! – vetettem ki magam a székemből, át az asztalon. A két ápoló azonnal mozgásba lendült, de Maynard leintette őket. Én tehát folytattam. – Kinyíratlak, te szarrágó, te tetű, levadászod a feleségemet, amíg ide vagyok bekasztlizva?! Halott vagy, bazmeg! Meg a tetves családod is! Fogalmad sincs, öreg, mire vagyok képes! Vettem egy mély lélegzetet, miközben az ápolók visszanyomtak a székembe. – Nyugodjon meg! – kérlelt a Hercegnő jövendőbelije. – Nem akarom levadászni a feleségét! Ő magát szereti, én pedig valaki mást. Csak azt akartam mondani, hogy az elmúlt huszonnégy órát az ő társaságában töltöttem, magáról beszélgettünk, meg őróla, meg arról, ami kettejük között történt. Teljesen összezavarodtam. Ahhoz voltam szokva, hogy én irányítom a dolgokat, úgyhogy most tehetetlennek éreztem magamat. – Azt is elmondta, hogy lerúgtam a lépcsőn, a kezemben a lányommal? Elmondta, hogy lerendeztem kétmillió dollár értékű kibaszottul gusztustalan bútort? Elmesélte azt a kis balesetet, amikor sütni akartam? – ráztam meg a fejem undorodva nemcsak attól, amit én követtem el, de attól is, hogy a Hercegnő így mesélgeti boldog-boldogtalannak. – Mert én csak találgatni tudok, hogy mi mindent össze nem beszélt magának! – Persze, elmesélt mindent – kuncogott fel –, volt köztük néhány egész jó kis sztori, például az a bútoros. Ilyet még nem is hallottam. De a többség elég aggasztóan hangzik, például ami a lépcsőn történt, vagy ami a garázsban. De meg kell értenie, hogy egyik sem a maga hibája – vagy legalábbis egyik sem azt árulja el, hogy maga mekkora szörnyeteg lenne! Nem, maga nem szörnyeteg, maga beteg, Jordan. És a betegsége nem jobb, nem rosszabb, mint a rák vagy a cukorbaj. Egy pillanatnyi szünetet tartott, összeborzongott. – De azt is elmesélte, hogy maga milyen csodálatos volt, mielőtt benyelték volna a kábítószerek. Elmondta, hogy milyen zseniális volt, hogy mi mindent elért az életben, és hogy azonnal levette őt a lábáról, ahogy megpillantották egymást. Azt is elmondta, hogy soha senkit nem szeretett annyira, mint magát. Elmesélte, hogy milyen nagylelkű volt mindig, és hogy mennyire visszaéltek a nagylelkűségével. Mesélt a maga hátfájdalmairól, hogy mennyire tönkretette az életét, és… Miközben a terapeuta beszélt és beszélt, nekem csak egyetlen szó járt a fejemben, hogy „szeretett”. Így, múlt időben. Vagyis most már nem szeret? Nyilván nem, gondoltam, hiszen ha szeretne, meglátogatna. Nem hangzott valami életszerűnek ez a duma, hogy meg van rémülve. Zárt osztályon vagyok, hogy tudnám bántani? Szörnyű érzelmi kínok közt fetrengtem. Ha

meglátogatna – ha csak egy pillanatra benézne hozzám! – és átölelne, és azt mondaná, hogy szeret, már az is enyhítené a szenvedéseimet. Mindent megtennék cserében, esküszöm. Micsoda szívtelenség, hogy meg sem látogat, pedig kishíján öngyilkos lettem! Egy szerető feleség nem így viselkedik ilyen körülmények között, még ha el is hidegült a férjétől. Nyilvánvaló, hogy ez a Dennis Maynard azért van itt, hogy rávegyen az elvonókúrára. Lehet, hogy el is mennék, ha a Hercegnő idejönne és személyesen kérne meg rá. De így nem, ez így zsarolás. Azzal fenyegetőzik, hogy elhagy, ha nem teszem meg, amit akar. Bár az is igaz, hogy éppen az elvonókúrára vágytam, vagy legalábbis erre volt szükségem. Vagy tényleg így, drogfüggőként akarom leélni az életemet? De hát hogy élhetnék kábítószer nélkül? Az egész életem a kábítószer köré szerveződött. A gondolat, hogy a rám váró ötven évet kokain és Lude nélkül töltsem, képtelenségnek tetszett. Pedig volt idő, még azelőtt, hogy ez az őrület kezdetét vette volna, amikor józanon éltem. Lehetséges volna visszajutni arra a pontra? Visszaforgatni az idő kerekét, ahogy mondani szokás? Vagy már végképp és visszavonhatatlanul megváltozott az agyam kémiai összetétele? És most már függő vagyok, és az is maradok az idők végeztéig? – …meg az édesapja dührohamairól is – beszélt tovább a terapeuta –, meg arról, hogy az édesanyja mindig megpróbálta megvédeni magát tőle, de sajnos nem járt mindig sikerrel. Mindent elmondott. – És azt elmesélte, hogy ő maga milyen tökéletes? – próbáltam ironizálni, nem sok sikerrel. – Ha már annyit beszélt róla, hogy én milyen roncs vagyok, arra talán nem is maradt ideje, hogy önmagáról is meséljen valamit. Pedig hát ő ugyebár tökéletes. Ezt ő is megmondhatja magának, persze nem ilyen szép választékosan, mint én, de azért megmondhatja. Hát ő a Bay Ridge Hercegnője! Ezek az utolsó szavak mintha kissé gyomorszájon találták volna. – Ide figyeljen! – vágott közbe. – A felesége minden, csak nem tökéletes. Tulajdonképpen betegebb, mint maga. Csak gondoljon bele: ki a betegebb, a kábítószerfüggő, vagy a párja, aki végignézi, ahogy az, akit szeret, tönkreteszi magát? Szerintem ő. Az az igazság, hogy a feleségének is megvan a maga betegsége, nevezetesen a társfüggőség. Az, hogy az egész életét azzal tölti, hogy megpróbál vigyázni magára, Jordan, és közben elhanyagolja a saját problémáit. Olyan tökéletes társfüggőségi esetet, mint az övé, még sosem láttam. – Blablabla – feleltem. – Azt hiszi, nem tudom már rég kívülről ezt az egész szarságot? Nyugi, olvastam már egyet s mást az életemben, ha esetleg nem említették volna magának. Lehet, hogy napi ötven Lude az adagom, de a memóriám azért még rendben van, emlékszem mindenre az óvoda óta. – Nemcsak a feleségével találkoztam, Jordan – bólintott –, hanem az összes barátjával, a családjával, mindenkivel, aki fontos magának. És egy dologban mindenkinek ugyanaz a véleménye: hogy maga a legokosabb emberek egyike ezen a földön. Úgyhogy hiába is próbálnám átverni magát. A következő a javaslatom: van egy drogklinika Georgiában, a Talbot Marsh. Orvosokra specializálódott, tehát tele van intelligens emberekkel, maga sem fog kilógni a sorból. Felhatalmazáson van, hogy azonnal kiírassam magát ebből a koszfészekből. Két óra múlva már a Talbot Marshban lenne. Odalent vár magára egy limuzin, egy repülőgép meg a reptéren, teli tankkal. A Talbot Marsh jó hely, elegáns hely. Meggyőződésem, hogy magának is tetszeni fog. – Hát ebben meg mitől olyan nagy fene szakértő? Talán orvos? – Nem – válaszolta –, nem vagyok orvos, csak egy drogos, olyan, mint maga. Az egyetlen különbség köztünk az, hogy én már gyógyulófélben vagyok, maga meg még nem. – Mióta tiszta? – Tíz éve.

– Tíz kibaszott éve? – hüledeztem. – Te szentséges atyaúristen! Hát az meg hogy a faszba lehetséges? Én egy napot, nem, egy órát se bírnék ki drog nélkül! Látja, mégsem hasonlítunk egymáshoz, haver. Az én agyam más srófra jár. De mindegy, az a lényeg, hogy semmi szükségem elvonókúrára. Lehet, hogy egyszer kipróbálom az Anonim Alkoholistákat, vagy valami hasonlót. – Azzal már elkésett. Tulajdonképpen az is csoda, hogy egyáltalán még életben van – rázkódott össze. – De lehet, hogy egy szép napon kifogy a szerencséből. Lehet, hogy legközelebb a barátja, Dave, nem lesz kéznél, hogy kihívja a mentőket, és a koporsóba kerül, nem a zártra – elkomorodott a hangja, úgy folytatta. – Az Anonim Alkoholistáknál azt szoktuk mondani, hogy az alkoholisták számára három út kínálkozik: az egyik a börtönbe vezet, a másik egy intézetbe, a harmadik a halálba. Az elmúlt két napban már megjárta a börtönt, most meg egy intézetben van. Hol nyugszik meg végre? A ravatalozóban? Amikor a felesége leülteti maga elé a két gyereküket, hogy elmagyarázza nekik, miért nem látják soha többé az apjukat? Összeborzongtam, mert tudtam, hogy igaza van, de azt is, hogy én viszont képtelen vagyok lehátrálni a magam igazáról. Nem tudom, miért éreztem, hogy muszáj ellenszegülnöm neki, ellenszegülnöm a Hercegnőnek – tulajdonképpen mindenki ellen. Ha ki akarok jönni a drogokból, azt a magam szabályai szerint csinálom majd, nekem senki ne diktáljon, főleg nem úgy, hogy közben pisztolyt szorít a homlokomhoz. – Ha Nadine idejön, és személyesen kér meg rá, akkor talán meggondolom – feleltem. – Addig meg tudja mit? Bassza szájba magát! – Nem jön – csóválta meg a fejét –, amíg nem megy elvonókúrára, nem akar beszélni magával. – Helyes – mondtam –, akkor mindketten szájbabaszhatják magukat. Két nap múlva úgyis kikerülök innen, aztán majd megbirkózom a függőségemmel a magam módszere szerint. Ha emiatt elvesztem a feleségemet, hát isten neki, legyen – álltam fel a székemből. Elindultam az ápolók felé. – Lehet, hogy egyszer majd talál még egy ilyen gyönyörű feleséget – szólt utánam Dennis, mikor már az ajtóban voltam –, de olyat, aki ennyire szereti magát, soha többé. Maga szerint ki szervezte meg ezt az egészet? A felesége az elmúlt huszonnégy órát totális pánikban töltötte, mindent megtett, hogy megmentse a maga életét. Ostobaság volna, ha elengedné. Vettem egy mély lélegzetet. – Tudja, hosszú évekkel ezelőtt volt egy másik feleségem, aki legalább annyira szeretett, mint Nadine. Úgy hívták, hogy Denise, és istenieket basztunk egymással. Lehet, hogy csak azt kapom, amit megérdemeltem. Ki tudja? De mindegy, az a lényeg, hogy nem hagyom magam becsalogatni az elvonóra, úgyhogy csak az idejét vesztegeti velem. Ne jöjjön vissza többé! Azzal kimentem a szobából. A nap hátramadt része viszonylag fájdalommentesen telt el. Először a szüleim jöttek, aztán felbukkant szép sorjában az összes barátom, mind arra akartak rávenni, hogy menjek elvonókúrára. Mindenki, kivéve a Hercegnőt. Hogy lehet ilyen hidegszívű egy nő azután, hogy megpróbáltam… mit is? Az öngyilkosság szót nem voltam hajlandó a számra venni, még gondolatban sem. Ahhoz túl fájdalmasan hangzott, és meg is rémisztett, hogy a szerelem, vagy ha úgy tetszik, a megszállottság egy nő miatt, még ha az a nő a saját feleségem is, képes ilyen lépésre rávenni magam. Önmagát és a hatalmát komolyan vevő férfi, önmagát becsülő férfi nem tesz ilyesmit. Az igazság az, hogy egyáltalán nem akartam megölni magamat. A szívem mélyén biztosan tudtam, hogy még idejében a kórházba rohannak velem, és ott kimossák a gyomromat. Dave ott állt mellettem, teljes riadókészültségben. A Hercegnő viszont mindebből mit sem sejthetett:

ő csak annyit tudott, hogy a válás eshetősége és a drogozás miatti paranoiám és kétségbeesésem az öngyilkosság szélére sodort. Hogyhogy még ez sem hatotta meg? Igaz, néha szörnyeteg módjára bántam vele, nem csak a lépcsőn, az már csak a jéghegy csúcsa volt, mintha az azt megelőző hónapokban végig valami ilyesféle szörnyűségre gyakorlatoztam volna. Vagy inkább években: a házasságunk kezdetétől fogva érvényben volt köztünk a kimondatlan egyezség, a Nagy Életért cserébe megengedhetek magamnak bizonyos szabadosságokat. És még ha ez így tisztességes lett volna is, akkor sem tagadhatom, hogy néha egy kissé túl sok szabadosságot engedtem meg magamnak. És mégis: dacára mindennek, úgy éreztem, megszolgáltam némi részvétet. Lehet, hogy a Hercegnő egyszerűen képtelen részvéttel lenni mások iránt? Hogy van benne valami veleszületett hidegség, hogy van a szívében egy kamra, ahová senkinek nincs bejárása? Az az igazság, hogy mindig is gyanítottam valami ilyesmit. Ahogyan én magam és mindenki más is, a Hercegnő is sérült árunak számított: jó feleség volt, de olyan feleség, aki a maga kis csomagjával érkezett ebbe a házasságba. Gyerekkorában az apja egész egyszerűen lemondott róla. Elmesélte nekem, ahogy szombat-vasárnaponként ünneplőbe öltözött – gyönyörű volt már akkor is a szőke hajkoronájával és angyalka-arcával – és várta az apját, hogy együtt ebédeljenek valami jópofa helyen, aztán vidámparkba menjenek vagy strandra, ahol az apja eldicsekedhet boldog-boldogtalannak, hogy lám, milyen gyönyörű lánya van, és milyen büszke rá. Aztán hiába várt rá a házuk lépcsőjén, az apja nem jött, legfeljebb a telefonba nyögött be valami ostoba kifogást. Suzanne természetesen mindent elkövetett, hogy fedezze az apját: biztosította felőle, hogy az apja igenis szereti, csak hát démonok szállták meg, azok kergetik körbe a világban, azok miatt képtelen gyökeret verni bárhol is. Lehet, hogy ezt akarja leverni rajtam? Azért lett ilyen hideg, mert gyerekkorában megtanulta, hogy el kell barikádoznia magát a világtól, és most emiatt képtelen az együttérzésre? Vagy csak szalmaszálakba kapaszkodom, amikor ilyeneket gondolok? Lehet, hogy csak bosszút áll – a kurvázásért, a hajnali hármas helikopterlandolásokért, Venice kurváért, akihez álmomban beszéltem, a masszőzért és a stewardessért? Vagy valami másért fizetnék? A törvényekért, amiket megszegtem, a részvényekért, amiket manipuláltam, a pénzért, amit Svájcba csempésztem? Kenny Greene, a Kockafej átbaszásáért, aki pedig mindig hűséges maradt hozzám? Mostanra képtelenség lett volna eldönteni, hogy miért. Életem utolsó évtizede túl bonyolult volt ehhez. Azt a fajta életet éltem, amiről egyébként csak regényekben olvashat az ember. Igen, ez volt az életem. Az én életem. Ha tetszik, ha nem, én, Jordan Belfort, a Wall Street farkasa, valóságos vademberré váltam. Mindig is golyóállónak hittem magam – olyannak, aki elkerüli a halált, a börtönt, aki úgy él, akár a rocksztárok, és annyi drogot zúdít magába, hogy ezer másiknak is elegendő volna, és megéli, hogy elmondhassa mindezeket. Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben végéhez közeledett a második napom is a Delray kórházban. És, ahogy a drogok csődültek kifelé a fejemből, a gondolataim egyre élesebbé, egyre pontosabbá váltak. Lábadoztam – készen álltam rá, hogy szembenézzek minden előttem álló nehézséggel; hogy kutyakaját csináljak abból a köcsög Steve Maddenből; hogy ismét felvegyem a harcot ősellenségemmel, Gregory Coleman FBI-ügynökkel; és hogy visszanyerjem a Hercegnőt, kerüljön bármibe. Másnap reggel gyógyszerosztás után, visszahívtak a gumiszobába, ahol két orvos várt rám. Az egyik kövér, a másik amolyan átlagos külsejű, eltekintve a kidülledt kék szemeitől, és a grapefruit-nagyságú ádámcsutkájától. Pajzsmirigy, állítottam fel sebtében a diagnózist. Dr. Brad és a dr. Mike néven mutatkoztak be, és rögtön ezután ki is parancsolták az ápolókat

a szobából. Ez érdekes, gondoltam – de nem volt annyira érdekes, mint a beszélgetésünk első két perce, amelynek alapján megállapíthattam, hogy ez a két fickó nagyobb sikert aratna standup-párosként, mint a drogterapeutaként. Vagy ez is a módszerükhöz tartozott? Lehet: mind a két fickó, úgy tűnt, teljesen rendben van. Tulajdonképpen valahogy még meg is kedveltem őket. A Hercegnő röptette ide őket, Kaliforniából, magángépen, miután Dennis Maynard közölte vele, hogy mi ketten nem jöttünk ki valami fényesen egymással. Ők voltak tehát az erősítés. – Na, idefigyeljen – kezdte rá a kövér dr. Brad –, kiírathatjuk innét magát, és két órán belül a Talbot Marshban lehet, alkoholmentes koktélokat szopogathat, és szemezhet egy szokatlanul csinos kis ápolónővel, aki egyébként maga is páciens, mert elkapták, amikor épp Demerolt szúrt magába a nővérszoknyáján keresztül – remegett meg a gondolatra is. – Vagy ha akarja, maradjon itt még egy napot, és mélyítse el az ismeretséget Pillangókisasszonnyal meg az ifjú matekzsenivel. De én aszondom magának, ótvar nagy baromság lenne egy másodperccel is tovább itt dekkolni, mint amennyit kell. Már úgy értem, ez a hely, ez… – Bűzlik – vette át a szót Pajzsmirigy. – Szóval miért nem hagyja, hogy kiírjuk magát innét? Jó, hát látom, hogy maga lökött, meg minden, nyilván nem is ártana, ha pár évre lelakatolnák, na de mégse ide! Ebbe a koszfészekbe! Ennél azért jobb dögkutat érdemel! – Ja, szóról szóra – helyeselt Dagi Brad. – De most tényleg, nem viccelünk mi itten, odalent vár a limo, a repcsije meg a Boca reptéren. Na, jelentkezzünk ki szépen ebből a diliházból, szálljunk fel, ránkfér egy kis bulizás! – Szerintem is – tódította Pajzsmirigy –, ráadásul micsoda csudaklassz az a repcsi! Mit gondol, mennyit köhögött ki érte a felesége, hogy idehozzon minket Kaliforniából? – Fogadni mernék, hogy a lehető legtöbbet – feleltem. – Ha van valami, amit a Hercegnő ki nem állhat, az az alkudozás. – Hercegnő! – nevettek fel mindketten, főleg Dagi Brad, aki szerette meglátni mindennek a humoros oldalát – Ez kurva jó! Hát szó, ami szó, jóképű egy hölgyemény ez a maga neje, és te atyaisten, hogy imádja magát!! – Miért hívja Hercegnőnek? – érdeklődött Pajzsmirigy. – Hát, hosszú történet – mondtam –, ráadásul nem is az enyém a szerzői jog, hanem egy Brian nevű pofáé, van egy brókercége, tudják, néha együtt üzletelünk. Egyszer jöttünk haza a repcsin St. Bartsról, jónéhány karácsonnyal ezelőtt, és ez a Brian egyszercsak elfingta magát. Megpróbálta elviccelni, de Nadine úgy nézett rá, hogy majd megölte a szemével, mire Brian: „bocs, Nadine, Bay Ridge Hercegnője, te biztos sose szoktál ilyesmit csinálni.” – Ez jó! – nevetett fel Dagi Brad. – Bay Ridge Hercegnője! Kurva jó! – Ja, de nem ez a legjobb az egészben, hanem az, hogy Briannek megtetszett a saját dumája, elkezdett röhögni rajta, de úgy, hogy képtelen volt abbahagyni. Nadine erre összetekerte a magazint, amit éppen olvasott, és úgy fejbekúrta vele Briant, hogy elájult, de nem túlzok, elájult! Nadine meg szépen visszaült, és folytatta a cikket, amit éppen olvasott. Brian meg ott maradt ájultan percekig, a végén a feleségének kellett vizet locsolni a képébe, hogy magához térjen. Na, azóta hívjuk Hercegnőnek a feleségemet. – Télleg? – csodálkozott Pajzsmirigy. – A feleségének olyan kis angyalpofikája van, ki se nézné belőle az ember az ilyesmit! – Persze, maguknak fogalmuk sincs, mi mindenre képes az a nő – forgattam a szemeimet. – Lehet, hogy nem látszik meg rajta, de erős, akár a bivaly. Tudják, hogy engem hányszor elgyepált már? Főleg a vízzel tud nagyon bánni! – vigyorogtam. – Félre ne értsenek, tudom, hogy megérdemeltem az összes verést, amit kaptam tőle, vagy majdnem az összeset. Imádom azt a csajt, de akkor sem voltam egy mintaférj, soha. De azért igazán meglátogathatott volna. Ha idejött volna, már rég az elvonón lennék, így viszont szó se lehet róla, nem szeretem, ha

megzsarolnak, értik? – Szerintem el akart ő jönni – mondta Dagi Brad –, de az a Dennis Maynard lebeszélte róla. – Hát ebben lehet valami – mormoltam –, az a pasas egy igazi szarrágó. Ha ennek a históriának vége, megkérek valakit, hogy látogassa meg, és beszélgessen el vele egy kicsit. Na, ez már nem tetszett annyira a bohócduónak. – Javasolhatok valamit? – fordult hozzám Pajzsmirigy. – Persze, miért ne? Maguk rendes srácok. Az a másik fasz, azt utálom. Válaszul rámmosolygott, aztán fojtott hangon előadta a javaslatát. – Mi lenne, ha szépen kiiratkoznánk innét, elmennénk Atlantába, aztán akkor hagyja ott az elvonót, amikor csak akarja? Nincsen ott se fal, se sorompó, se szögesdrót, semmi. Csak egy luxus kégli, meg egy csomó lökött doki. – Szóról szóra – helyeselt Dagi Brad is. – Ahogy leszálltunk Atlantában, a Baker-törvény hatályát veszti, és mehet, amerre lát. Csak szóljon a pilótának, hogy maradjon a reptéren. Ha nem teszik az elvonó, elmehet. – Hát maguk aztán hihetetlenek! – nevettem fel. – Jól értem, hogy most a tolvajvéremre próbálnak hatni? – Idefigyeljen, megtennék én mindent, hogy rábeszéljem az elvonóra – folytatta Dagi Brad –, mert maga rendes pasasnak látszik, megérdemelné, hogy élhesse világát, ne egy crackpipával a kezében forduljon fel, márpedig ha így folytatja, akkor úgy végzi. Nekem elhiheti, tapasztalatból beszélek. – Szóval maga is gyógyult drogos, mi? – kérdeztem. – Mindketten – felelt Pajzsmirigy. – Én tizenegy éve vagyok tiszta, Brad tizenhárom. – Hát az meg hogy lehet? Az az igazság, hogy én is szívesen leállnék, de nem lehet. Egy pár napot se bírnék ki, nemhogy tizenhárom évet! – Dehogynem – ellenkezett Dagi Brad. – Egyelőre hagyjuk a tizenhárom évet, beszéljünk a mai napról. – Ja, az lehet – egyeztem bele. – Mondjuk ma még kibírom, de aztán ennyi. – És ennyi elég is – vágta ki Pajzsmirigy. – Mindig csak a mai nap számít. Ki tudja, mi lesz holnap? Vegyünk egyszerre csak egy napot, és minden rendbe jön. Én is így csináltam. Nehogy már azt higgye, hogy egy nap felébredtem, és azt mondtam magamnak, hogy hé, te Mike, ideje leállni a piával! Hanem csak annyit mondtam, hogy hé, te Mike, ma nem piálunk! A többi majd jön magától. – Szóról szóra így van, Jordan – bólogatott Dagi Brad. – Tudom ám, hogy most mit gondol magában! Hogy ez is csak olyan agymosás. Hogy elhúzzuk itten maga előtt a mézesmadzagot – vonta meg a vállát. – Hát lehet, hogy van benne valami, de ha engem kérdez, én nemigen törődnék ezzel. Hanem azzal, hogy ez igenis működik, én csak ezzel törődnék. Nekem ez adta vissza az életemet, és fogadok, hogy magának is vissza fogja adni. Vettem egy mély lélegzetet, lassan engedtem ki. Tetszettek nekem ezek a fickók, de tényleg. És igazán ki akartam már józanodni. Annyira, hogy szinte éreztem a józanság-vágy ízét. De most már túl mélyre jutottam a drogozásban: az összes barátom drogozott, az összes szórakozásom a drogokkal függött össze. A feleségem pedig… hát szóval a Hercegnő meg se látogatott. Akármennyi disznóságot is elkövettem ellene, a szívem mélyén akkor is tudtam, hogy ezt az egyet soha nem bocsátom meg neki: hogy rám se nézett, miután öngyilkos próbáltam lenni. Bár természetesen azt is tudtam, hogy a Hercegnő oldaláról nézve másként festenek a dolgok. Lehet, hogy pont ő nem bocsát meg nekem soha. Nem is hibáztathatnám érte. Jó feleségem volt, én meg azzal háláltam meg, hogy rákaptam a kábítószerre. Megvolt rá az okom, gondoltam, de az semmin sem változtat. Ha el akar válni, igaza van. Úgyis mindig

gondoskodni fogok róla, mindig szeretni fogom, mindig biztosítom, hogy jó élete legyen. Két csodálatos gyerekkel ajándékozott meg, és ő szervezte meg ezt a mostani akciót is. Egyenesen Dagi Brad szemébe néztem, lassan bólintottam. – Oké, húzzunk a faszba erről a szeméttelepről – határoztam el magam. – Helyes – bólintott –, nagyon helyes.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET

Marslakók a Harmadik birodalomból Első látásra egész tisztességes helynek tűnt. A Talbot Marsh szanatórium egy nagyjából hat hektáros, csodaszép vidéken talált magának helyet a georgiai Atlanta közvetlen közelében. Az út a reptértől idáig tíz percbe telt, én pedig mind a hatszáz másodpercet a szökésem megtervezésével töltöttem. Sőt, mielőtt még kiszálltam volna a gépből, megmondtam a pilótáknak, hogy semmiképpen se szálljanak fel, végül is én fizetem a számlát, nem a Hercegnő, adtam a tudtukra. Ráadásul, ha maradnak, némi extrával is számolhatnak. Erre biztosítottak, hogy tapodtat sem mozdulnak. Ahogy a limó megérkezett a szanatórium bejáratához, azonnal körbekémleltem, máspedig a fogoly szemével. Pedig, ahogy Dagi Brad és Pajzsmirigy – akik ott ültek velem szemben az autóban – is megmondták: tényleg sehol egy fal, nyoma sincs sorompónak, őrtoronynak, és egy milliméternyi szögesdrótot sem tudtam felfedezni, akármerre néztem is. A birtok szinte szikrázott a georgiai napsütésben: bíbor és sárga virágok, gondosan nyírt bokrok, tornyosuló tölgyek és bükkfák mindenütt. Messze magunk mögött hagytuk a Delray vizelettől bűzlő folyosóit. Valami mégsem stimmelt. Lehet, hogy túl szép volt ez az egész? Vagy tényleg ennyi pénz volna a kábítószerelvonásban? Az épület elején kör alakú fogadóterem állt: ahogy a limó odaállt elé, Dagi Brad benyúlt a zsebébe, és három húszdollárost húzott elő. – Tessék – kínálta oda nekem. – Tudom, hogy nincs magánál egy fillér sem, úgyhogy fogadja el ajándékként. Taxira. Nem szeretném, ha stoppolnia kéne, ki tudja, még a végén valami drogos idiótába botlik. – Maga meg miről beszél? – kérdeztem ártatlan képpel. – Láttam, ahogy a pilótával sutyorog – felelte Dagi Brad. – Tudja, én már eléggé régóta vagyok ebben a bizniszben, és azt már megtanultam, hogy aki nem akar tiszta lenni, azt sehogy sem lehet rávenni, hogy tiszta legyen, sehogy. Nem akarok én itt magának a korsóval meg a kúttal jönni, meg a többi szarsággal. Tartozom magának hatvan dolcsival, mert halálra röhögtetett az úton idefele – rázta meg nevetve a fejét. – Hallja, maga aztán tényleg a világ legagyamentebb stricije! Abbahagyta a nevetést, mintha keresgélte volna a szavakat. – Azt az egyet meg kell mondanom, hogy ez volt életem legbizarrabb bevetése. Tegnap még ott ülök Kaliforniában egy dögunalmas kongresszuson, amikor felhív a hamarosan ugyebár néhai Dennis Maynard valami őrültséggel, hogy van ez a bombázó modellnőstény meg a strilliárdos férje, aki éppen haza akarja vágni magát. Akár hiszi, akár nem, először majdnem lemondtam – tudja, a távolság. De aztán felhív maga Bay Ridge Hercegnője, ő meg nem ismeri azt a szót, hogy nem. Észbe se kapok, már ott is ülök a magángépen. Aztán jön maga, aki végül is a legnagyobb trip volt ebben az egészben – vonta meg a vállát. – Csak azt akartam mondani, hogy minden jót magának meg a feleségének. Jöjjenek rendbe egymással, az lenne a happy end. Pajzsmirigy egyetértően bólintott, de neki is volt még mondanivalója. – Maga jó ember, Jordan. Ezt sose felejtse el. Még ha tíz perc múlva kislisszol azon a kapun, és rohan az első crack-lebujba, akkor is az marad. Ez egy kibaszott geci betegség, ravasz és kegyetlen. Én három elvonóról lógtam meg, mielőtt rendbetettem volna magamat. A családom

utoljára egy híd alól szedett össze, ott koldultam. De a legrohadtabb az volt, amikor meglógtam a kórházból, ahová bevittek, és vissza a híd alá! Mert ez ilyen, ez a geci betegség. Mélyet sóhajtottam. – Nem akarom átbaszni magukat. Jöttünk ide a gépen, én mondtam maguknak a sztorijaimat, és röhögtek, mint akit nyúznak, én meg közben megállás nélkül a drogra gondoltam. De tényleg, folyton ez motoszkált a fejemben! Annyit már most tudok, hogy ahogy kijutok innét, az első dolgom lesz felhívni a Quaalude-díleremet. Lehet, hogy a kokaint abba tudom hagyni, de a Lude, az marad. Az most már végképp benne marad az életemben. – Pontosan tudom, miről beszél – bólintott Dagi Brad –, én ugyanígy vagyok a kokóval. Egy nap nem múlik el anélkül, hogy megkívánjam. De most már tizenharmadik éve bírom. Akarja tudni, hogyan? – Persze, maga dagadt strici – nevettem –, egyszerre csak egy napot, mi? – Na látja, tanul maga! – csapott le Dagi Brad. – Nem is olyan reménytelen! – Ja – morogtam –, hát akkor lássuk, hogy gyógyulunk meg! Kiszálltunk a kocsiból, végigtrappoltunk egy cementezett ösvényen a főbejáratig. Odabent aztán alaposan meglepődtem: akár egy zártkörű elit férfiklub, puha, pénzszagú, vöröses szőnyeg, és mindenütt mahagóni meg kényelmes fotelek. Könyvszekrény tele régi könyvekkel, előtte magas támlájú olvasófotel. Azonnal oda is mentem, beletelepedtem. Istenem, mikor ültem utoljára így, kényelmesen anélkül, hogy Quaalude és kokain bugyborékolna az agyamban? Már nem fájt a hátam, nem fájt a lábam, se a gerincem, semmim. Nincs nekem semmi bajom, pár dolog néha idegesít, de ennyi. Vettem egy mély lélegzetet, lassan kiengedtem… szép, egészséges légzés, egy tiszta pillanat. Mióta nem volt ilyen? Kábé kilenc éve nem voltam tiszta egy percet sem. Kilenc év kibaszott agyrém! Te szent szar, micsoda egy élet. És most majd éhenhaltam! Azonnal ennem kell, gondoltam, bármit, csak ne zabpelyhet. – Mi van, rosszul van? – lépett oda hozzám Dagi Brad. – Éhen halok – mondtam. – Egy százast adnék egy bigmacért, itt, helyben. – Megnézzük, mit tehetünk – felelte. – Mike-kal ki kell töltenünk néhány papírt, aztán beszállásoljuk, és hozunk magának enni – azzal elsétált vigyorogva. Vettem még egy mély lélegzetet, ezúttal azonban amíg csak lehetett, benntartottam. Bámultam a könyvespolcra. Végül mégiscsak kiengedtem a levegőt… És ott, akkor, abban a szent pillanatban megszűnt bennem a mámor vágya. Kész, végeztem vele. Nincs több drog. Tudtam. Ami elég, az elég. Már nem kell. Elment. Hogy miért, kit érdekel? Elég, hogy tudtam, soha többé nem nyúlok droghoz. Valami kattant az agyamban, kikapcsoltak, vagy éppenséggel bekapcsoltak valamit. Felálltam a fotelből, átmentem a fogadóterem másik végébe. Dagi Brad és Pajzsmirigy buzgón töltögették a papírjaikat. Benyúltam a zsebembe, kivettem a hatvan dollárt. – Tessék – mondtam Dagi Bradnek –, visszaadom a hatvan dollárját. Maradok. – Azt okosan teszi, barátom – bólogatott mosolyogva. – Ne felejtsék el felhívni Bay Ridge Hercegnőjét, és szóljon a pilótáknak, hogy mehetnek, különben hetekre ittfelejtik magukat! – szóltam utánuk, ahogy elindultak. – Hát, Isten éltesse Bay Ridge Hercegnőjét! – emelte képzelt poharát Dagi Brad. Követtük a példáját. Aztán még egy gyors ölelés, fogadkozások, hogy hívjuk egymást, de tudtam, hogy nem fogjuk. Elvégezték a melójukat, irány az új bevetés. Nekem meg irány a kijózanodás. Másnap reggel viszont egy új típusú agyrém vette kezdetét: a józan agyrém. Kábé kilenckor ébredtem, olyan jól voltam, hogy majd kicsattantam. Nem éreztem sem elvonási tüneteket, se

másnaposságot, és a sürgető vágyat sem, hogy kábítószerhez jussak. Pedig még meg sem kezdődött az elvonókúrám: ez még csak a detoxikáló volt. Ahogy mentem a kávézó felé, hogy megreggelizzek, csak egyetlen gondolat kínzott: hogy még mindig nem sikerült kapcsolatba lépnem a Hercegnővel. A jelek szerint nyoma veszett. Hazatelefonáltam: Gwynne vette fel, azt mondta, Nadine eltűnt a szemük elől. Mindössze egyetlenegyszer telefonált haza, hogy a gyerekekkel beszéljen, de engem akkor sem említett. Nos, ezek szerint a házasságunknak vége, állapítottam meg. Reggeli után, ahogy ballagok vissza a szobámba, a telefonfülkéknél megállított egy tagbaszakadt fickó, ijesztően paranoiás tekintettel. – Szia! – köszöntöttem és odanyújtottam neki a kezem. – Jordan vagyok. Hogy ityeg a fityeg? – Css! – nézett rám nagy óvatosan, aztán sebtiben körbepillantott. – Jöjjön utánam! Biccentettem, hogy jó, és visszamentem vele a kávézóba, leültünk egy asztalhoz, a többiek hallótávolságán kívül. Amúgy ilyenkor jóformán üres volt a kávézó, csak alig néhányan üldögéltek itt, azoknak a jórésze is a személyzethez tartozott, látszott a fehér köpenyükön. Új barátom viszont komplett dilisnek tűnt. Pedig ugyanúgy öltözködött, mint én: farmer, trikó. – Anthony vagyok – mutatkozott be újabb kézfogásra nyújtva a karját. – Maga az a pasas, aki azon a privátgépen jött tegnap? Ó, Atyám! Életemben először megpróbálok inkognitóban maradni, erre tessék. – Ja, igen, én – feleltem –, de megköszönném, ha nem terjesztené. Szeretnék elvegyülni, érti? – Én aztán nem mondom el senkinek – morogta –, de sok sikert, ha itt titokban akar tartani valamit. – Tényleg? – képedtem el: ez azért egy kissé orwelliesen hangzott. – Aztán miért? – Mert ez a hely – suttogott, és közben még egyszer körbepislogott, majd hogy ezzel is végzett, rámkacsintott –, ez egy kibaszott Auschwitz. Ekkor ráébredtem, hogy a pali nem is olyan dilinyós, legfeljebb egy kicsit ideges. – Aztán miért pont Auschwitz? – kérdeztem mosolyogva. – Azért – vonta meg azt a húsos vállát –, mert ami itt folyik, az emberkínzás. Látja azokat az alakokat? – intett a kávézóban üldögélő személyzet felé. – Hát ők az SS. Ha a vonat egyszer idehozta magát, készüljön rá, hogy örökre itt marad rabszolgamelóra. – Maga meg a mi a faszról dumál? Én azt hittem, négy hét az egész program! – Lehet, hogy magának igen – felelte összepréselt ajkakkal –, de nekünk, többieknek nem. Gondolom, maga nem orvos, igaz? – Nem, a bankszakmában vagyok, bár most már többé-kevésbé nyugdíjas. – Tényleg? – csodálkozott – Hogyhogy nyugdíjas? Tisztára kölyökképe van. – Pedig nem vagyok kölyök – mosolyogtam. – De miért kérdezte, hogy nem vagyok-e orvos? – Azért, mert az itteniek többsége orvos vagy nővér. Én például kiropraktológus vagyok. Alig néhányan vannak olyanok, mint maga. Mindenki azért került ide, mert bevonták a diplomájukat, úgyhogy a tökünk a személyzet kezében van. Amíg ők ki nem jelentik, hogy meggyógyultál, nem kapod vissza a diplomádat. Kibaszott egy rémálom, én mondom! Van, aki már egy éve itt van, de még mindig nem kapta vissza! – csóválta elkeseredetten a fejét. – De tényleg, tiszta őrület! Mindenki spionkodik a másikra, hogy jó pontot szerezzen a személyzetnél. Kibaszott beteges, mi? Á, magának erről fogalma sincs. Úgy járkálnak itt körbe, mint a robotok, darálják azt a kretén AA-halandzsát, hátha attól azt hiszik, hogy meggyógyultak. Bólintottam: már kezdtem érteni, miről beszél. Ha a személyzetnek túl nagy hatalma van, akkor azzal elkerülhetetlenül vissza is él. Hálistennek, engem ez nem érint. – Na és a női betegek? – kérdeztem. – Van köztük jó csaj? – Csak egy – felelte –, de az aztán nagyon. A tízpontos skálán egy tizenketteske.

– Hú, a mindenit! – izgultam fel. – Hogy néz ki? – Olyan kis szőke, úgy százhetven-valahány, bombázó test, tökéletes pofika, göndör szőke haj. Gyönyörűség. De egy roncs. Bólintottam, magamban gyorsan feljegyeztem, hogy jobb lesz ezt a nőt messzire elkerülni. Úgy tűnt, csak a baj lesz belőle. – Na és mi a helyzet ezzel a Doug Talbot nevű pasassal? – érdeklődtem tovább. – A személyzet úgy beszél róla, mint magáról a kibaszott Atyaúristenről. Milyen a pasi? – Hogy milyen? – mormogott az én paranoid barátom – Hát, mint a kibaszott Adolf Hitler. Vagy nem is, inkább Mengele doktor. Kibaszott egy keménykedő csávó, és kezében van a töke itt mindnyájunknak, talán maga a kivétel, meg még egy-két ember. De azért maga is jobban teszi, ha vigyáz vele, mert képes, és maga ellen uszítja a családját. Bizony, ezek olyanok, hogy beépülnek a felesége agyába, az meg majd azzal jön, hogy itt kell maradnia minimum fél évre, különben visszaesik, aztán majd jól felgyújtja a gyerekeit. Este úgy hét óra tájban megint hazatelefonáltam, hátha ezúttal ráakadok a Hercegnőre – de továbbra is eltűntnek volt nyilvánítva. Legalább hallom egy kicsit Gwynne hangját, próbáltam vigasztalni magamat: el is meséltem neki, hogy ma találkoztam a terapeutámmal, hogy szubdiagnosztizáltak (bármit jelentsen is ez), mégpediglen kóros költekezőnek és szexmániásnak, ami lehet, hogy igaz, de az meg biztos, hogy semmi közük hozzá. Ennek ellenére eltiltottak a pénztől és az onanizálástól, illetve csak nagyon kevés pénzt tarthatok magamnál, és mindössze heti egy-két rejszolást engedélyeztek. Gondolom, ez utóbbi becsületkasszára ment. Megkértem Gwynne-t, hogy tekerjen be néhány zokniba ezerdollárosokat, és küldje el postafutárral, hátha így átmegy a Gestapo ellenőrzésén. Úgy döntöttem, hogy a rejszolási restrikcióról nem teszek említést neki, bár sejtettem, hogy ezzel majd több bajom lesz, mint a pénzmegvonással. Ugyanis ekkor már négy napja tiszta voltam, úgyhogy felállt a faszom, akárhányszor csak megfordult a szél. A beszélgetés vége eléggé szomorúra sikeredett, mert Channy is odajött a telefonhoz. – Apu, azért vagy Altatalantában, mert lelökted anyut a lépcsőn? – kérdezte. – Igen, kicsim ezért is – válaszoltam. – Apu akkor nagyon beteg volt, nem tudta, mit csinál. – Ha beteg vagyok, akkor elpuszilhatom a bibidet? – Hát, remélem – mondtam szomorúan. – Lehet, hogy egyszer majd elpuszilhatod apu és anyu bibijét is – közben éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Jó, majd megpróbálom – mondta halálkomolyan. Összeharaptam a számat, nehogy kitörjön belőlem a sírás. – Tudom, hogy megpróbálod majd, kicsim, és tudom, hogy sikerülni fog! – aztán még megmondtam neki, hogy szeretem, és letettük a telefont. Mielőtt lefeküdtem volna, még letérdeltem, és imádkoztam – azért, hogy Channy elpuszilhassa mindkettőnk bibijét. Akkor majd minden megint rendbe jön. Másnap reggel abban a tudatban ébredtem, hogy mindjárt találkozom Adolf Hitler reinkarnációjával. Vagy Mengele doktoréval? Mindegy, a lényeg az, hogy a teljes elvonó, a személyzet és a betegek egyaránt összegyűltek a csoportterápiák színhelyéül szolgáló nagyteremben. Hatalmas, egybefüggő terem volt ez vagy százhúsz székkel kör alakba rendezve, a szoba elején pedig szónoki emelvénnyel, innét árasztja szét majd a bölcsességet a nap szónoka. Ültem a kábítószerfüggő orvosok és nővérek (vagyis a Talbot Mars bolygó marslakói,

ahogyan magamban neveztem őket) körében. E pillanatban éppen minden szem a vendégszónokra szegeződött, egy szánalmas küllemű, koranegyvenes nőre akkora hátsóval, mint Alaszka, az arcán az elmegyógyászati ápoltakra jellemző pattanásgyűjteménnyel: gondolom, ez utóbbit a pszichotropikus gyógyszereknek köszönhetik. – Sziasztok – köszönt ránk vékony hangocskáján. – A nevem Susan, és… ööö… szóval alkoholista és kábítószerfüggő vagyok. Erre ahány marslakó csak volt a teremben – önmagamat is ideértve – kötelességszerűen válaszolt: – Szia, Susan! – mire ő elpirult, megalázottan – vagy épp diadalmasan? – lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy világklasszis szófosó. A terem elcsendesült. Susan a jelek szerint nem volt valami gyakorlott szónok, de az is lehet, hogy csak a drogok lapították be az agyát. Miközben Susan a gondolatait gyűjtögette, megragadtam az alkalmat, hogy megszemléljem Doug Talbotot. Ott ült a terem elején, jobbján és balján öt-öt fehérköpenyessel. Rövidre nyírt, hófehér haja volt, az ötvenes évei végén vagy a hatvanasok elején járhatott, a bőre sápadtfehér, az arcán és szögletes állán az a kifejezés, amit siralomházi őrökön lehet felfedezni, amikor bekapcsolják a villamosszéket, és közben azt mondják: „érted teszem, nem ellened!” Végül Susan csak megtalálta, amit keresett. – És hát én… ööö… most már tizennyolc hónapja vagyok… tiszta, de tudom, hogy sosem jutok el idáig… ööö… Doug Talbot segítsége nélkül! – ezzel Talbot felé fordult, mélyen meghajtotta előtte a fejét, mire az egész terem felállt, tapsviharban tört ki – az egész terem, kivéve engem. Engem megdöbbentett a látvány, ahogy ez a százegynéhány seggnyaló marslakó megpróbálja visszakönyörögni a diplomáját. Doug Talbot visszaintegetett a marslakóknak, aztán helytelenítően megcsóválta a fejét, mintha csak azt akarná mondani: „ugyan, ugyan, hiszen én mindezt csak puszta emberszeretetből teszem” – de közben abban is biztos voltam, hogy a személyzet tagjai nagy buzgón jegyzetelik, ki nem tapsolt elég lelkesen. Miközben Susan folytatta a szófosást, körülnéztem a teremben. Kerestem azt a göndör szőkét a tökéletes pofival és bombázó testtel: meg is találtam, épp szemben ült velem a kör túloldalán. Hát tényleg észbontó volt. Lágy, angyali vonások – nem azok a végsőkig cizellált modellvonások, mint a Hercegnőé, de azért megjárta. Hirtelen újabb tapsviharra eszméltem: a marslakók egytől-egyig talpra ugrottak, Susan pedig némiképp meglepődve ismét meghajolt Doug Talbot felé, sőt ezúttal oda is ment hozzá, hogy megölelje. De nem volt ez igazi ölelés, vettem észre, a testét távol tartotta tőle: gondolom, így ölelték meg Mengele doktort is azok a páciensei, akik valahogy mégiscsak túlélték a kezelést. Vagy még a Stockholm-szindróma lehet ilyen, gondoltam, amikor a túszok összemelegednek a fogvatartóikkal. Most a személyzet egyik tagja kezdett bele a maga szófosásába. Amikor a marslakók felálltak, felálltam én is. Mindenki megragadt a mellette álló kezét, tehát megragadtam én is. Egyszerre hajtottuk előre a fejünket, és zendítettünk rá az Anonim Alkolisták mantrájára: Istenem, add meg nekem a biztonságot, hogy beletörődjek abba, amit nem tudok megváltoztatni; az erőt, hogy megváltoztassam, amit meg tudok változtatni; és a bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget a kettő között! Mindenki tapsolni kezdett, tapsoltam tehát én is – ám ezúttal őszintén. Mert minden cinizmusom dacára annyit azért én is tudtam, hogy az AA nagyszerű találmány, milliók életét mentette meg. A terem végében hosszú asztal állt, rajta kávé és néhány sütemény, elindultam feléje, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít.

Megfordultam, és azt láttam, hogy – te jó Isten! – Doug Talbot volt az. El is indult felém, az arcán világrekorder szélességű mosollyal. Magas volt, több mint száznyolcvan centi, bár úgy tűnt, nincs a legjobb állapotban. Láthatóan jó drága kék sportblézer és szürke nadrág volt rajta. Intett, hogy menjek oda hozzá. Azonnal megéreztem, ahogy mind a százöt szempár a teremben egyszerre próbál úgy tenni, mintha nem épp engem bámulna – illetve pontosabban száztizenöt szempár, mert a személyzet is megpróbált úgy tenni, mintha. – Nos, végül csak összetalálkoztunk – nyújtotta felém a kezét egy mindentudó fejbiccentés kíséretében. – Nagyon örülök. Isten hozta a Talbot Marshban! Az az érzésem, hogy mi ketten rokonlelkek vagyunk. Brad sokat mesélt magáról. Alig várom, hogy én is hallhassam azokat a fantasztikus sztorikat. Nekem is van néhány, de egyik sincs olyan jó, mint a maga történetei, kedves barátom. – Én is sokat hallottam magáról – mosolyogtam, és megráztam új barátom kezét: közben azért igyekeztem, nehogy gunyorosnak tűnjek. – Hát akkor jöjjön velem! – karolta át a vállamat. – Menjünk az irodámba egy kicsit elbeszélgetni. Később, még a délután folyamán úgyis találkozunk, átköltöztetjük az egyik magánlakásba a dombtetőn. Majd én átviszem magát. Ahogy ezt meghallottam, már tudtam is, hogy ez az elvonó bajban van. Ez a tulaj, ez az ellenállhatatlan, egyszeri és egyedülálló Doug Talbot máris az új haverom lett – és ezt tudta mindenki, a teljes személyzet, az összes beteg. A Farkas megvicsorgatta a fogait – még az elvonón is. Doug Talbot egész rendes fickónak bizonyult. Egy jó órán keresztül szórakoztattuk egymást a rémtörténeteinkkel. Mint később rájöttem, jóformán az összes lábadozó drogfüggő játssza ezt a játszmát: a „tudod-e überelni az én nyavalyámat” játékot. Az is nyilvánvaló, hogy Doug hamar ráébredt, itt bizony legyőzték: mire eljutottunk a henteskéses-bútorfelvágós sztorimhoz, már épp eleget hallott. Így aztán témát váltott, és belefogott elmesélni, hogyan akarja részvénytársasággá alakítani a klinikáját. Mutatott néhány dokumentumot is, hogy megmutassa, micsoda nagyszerű üzletet kötött. Kötelességtudóan beléjük pillantottam, bár nemigen sikerült koncentrálnom. Valami, úgy tűnt, kikapcsolta az agyamnak azt a részét, ami a Wall Streethez tartozott, még csak azt a borzongást sem éreztem, amit valaha mindig, ha üzleti papírokkal volt dolgom. Aztán beültünk a fekete Mercedesébe, és felvitt az új szálláshelyemre a klinikához vezető út mentén. Ez a telek már nem tartozott a Talbot Marsh birodalmához, de Doug szemlátomást üzletelt valamit a menedzsmenttel, úgyhogy az itteni vagy ötven pavilon egyharmadát a klinika betegei foglalták el. Nyilván ez is profitot hoz, gondoltam. – Ha bármire szüksége van – szólt utánam Doug, mikor kiszálltam a Mercedesből –, vagy ha a személyzet vagy valamelyik beteg szemétkedik, csak szóljon nekem, én majd elintézem. Megköszöntem neki, abban a biztos tudatban, hogy mielőtt még a négy hetem lejárna, fogunk ilyesmiről beszélgetni. Aztán elindultam az oroszlánbarlangom felé. Hat lakás volt abban a házban, az enyém a második emeleten. Felszaladtam a lépcsőkön, és azt láttam, hogy az ajtóm tárva-nyitva áll. A két lakótársam odabent ült egy kör alakú, láthatóan filléres dohányzóasztalka körül. Előttük spirálfüzet, lázasan rótták beléjük a sorokat. – Szevasztok, Jordan vagyok – köszöntem –, örülök, hogy találkoztunk, srácok. – Mit akart magától Doug Talbot? – kérdezte bemutatkozás helyett az egyikük, egy magas szőke koranegyvenes. – Tényleg, hogyhogy ismerik egymást? – tette hozzá a másik is, egy meglehetősen jóképű pasas.

– Hát igen – vigyorogtam –, tényleg marhára örülök, hogy megismerkedtünk, uraim. – Azzal egy szó nélül otthagytam őket, bementem a hálószobába, magamra zártam az ajtót. Odabent három ágyat találtam, az egyik vetetlen volt. Letettem melléje a bőröndömet, leültem a matracra. A szoba túlvégén olcsó tévékészüléket láttam, olcsó állványon. Bekapcsoltam, kerestem rajta egy híradót. Egy perc múlva már mindkét laktársam a nyakamon volt. – Napközben itt nem szokás tévézni – mennydörögte a szőke. – Ezzel csak a betegségének használ – tette hozzá a jóképű –, éppen ezért helytelen magatartásnak számít. Helytelen magatartás?! Te jó Isten! Ha tudnátok, hogy én micsoda magatartásokra vagyok képes! – Hát köszönöm a szíves részvétet – mordultam rájuk –, de az az igazság, hogy már majdnem egy hete nem néztem tévét, úgyhogy mi lenne, ha szépen kisétálnának innen, és inkább a maguk dolgával törődnének? Amennyiben helytelen magatartásformákkal kívánom elfoglalni magamat, akkor lesznek szívesek nem akadékoskodni. – Maga milyen orvos? Mi a szakterülete? – szegezte nekem a kérdést a szőke vádaskodó hangon. – Semmilyen, nem vagyok orvos. És mi a helyzet azzal a telefonnal? – mutattam a fal melletti asztalon árválkodó készülék felé. – Azt szabad használni, vagy az is helytelen magatartás? – Nem, azt szabad használni – felelte a jóképű –, de csak R-beszélgetésre. – Értem – bólintottam. – És maguk milyen orvosok? – Én szemész voltam, de bevonták a diplomámat. – Na és maga? – fordultam a szőkéhez, aki a megszólalásig hasonlított egy Hitlerjugendtaghoz. – Magának is bevonták a diplomáját? – Fogász vagyok – bólintott –, és rászolgáltam, hogy bevonják a diplomámat. – A hangja, akár egy roboté. – Szörnyű betegségben szenvedek, segítségre van szükségem. Hála a Talbot Marsh személyzetének, jelentős előrehaladást tettem a gyógyulás felé vezető úton. Ha végleg meggyógyulok, mindent megteszek, hogy visszaszerezzem a diplomámat. Úgy ráztam meg a fejem, mint aki valami képtelenséget hallott, aztán a telefonra vetettem magam. Az otthoni számomat tárcsáztam. – Öt percnél tovább telefonálni helytelennek számít – szólt közbe a fogász –, visszaveti a gyógyulás folyamatát. – És a személyzet is megbünteti érte – tette hozzá a szemész. – Jé, tényleg? És hogy a picsába tudják meg? Erre nagy ártatlanul vállat vontak. – Na jó – mosolyogtam rájuk. – Bocs, de nekem most el kell intéznem néhány telefont. Kábé egy óra múlva találkozunk. A szőke bólintott, az órájára nézett. Aztán mindketten visszavonultak a nappaliba gyógyulni szépen tovább. Egy pillanat múlva már meg is hallottam Gwynne hangját. Nagy, boldog köszönés után suttogóra fogta. – Küldtem magának egyezer dollárt a fuszeklijába tekerintve, meg-e kapta? – Még nem – feleltem –, talán holnap megjön. De van valami, ami fontosabb, Gwynne. Nem akarom, hogy kényelmetlenül érezze magát Nadine miatt. Tudom, hogy otthon van, de nem jön a telefonhoz. Ne is említse neki, hogy telefonáltam. Csak vegye fel reggelenként a telefont, és hívja ide a gyerekeket. Nyolc tájban hívom, oké? – Hát jó – egyezett bele Gwynne. – Reménylem, maga meg az asszonykája most már csak helyrebillentik magukat. Csendes idehaza minden, akár a sírban, meg olyan szomorúságos is.

– Én is remélem, Gwynne. Nagyon is remélem – váltottunk még pár szót, aztán letettük. Még aznap este, nem sokkal kilenc előtt, megkaptam az első adagomat a Talbot Marsh-féle elmebajból. Gyűlés volt a nappaliban, a ház összes lakója résztvett rajta: a gyűlés célja az volt, hogy megszellőztessük mindazokat a konfliktusokat, amik a nap folyamán kialakultak közöttünk. Tízlépcsős gyűlésnek hívták, mert volt valami köze az Anonim Alkoholisták tíz lépcsőjéhez. Csakhogy amikor felütöttem az AA könyvét, és kikerestem a tizedik lépcsőt – hogy tehát folyamatosan értékeld az életedet, és ismerd be azonnal, ha hibáztál – fogalmam sem volt, mihez kezd ezzel a paranccsal ez a gyűlés. Akárhogy is, egyszercsak ott ültünk nyolcan, körben. Az első orvos, egy szánandó külsejű kopasz koranegyvenes így szólt. – A nevem Steve, alkoholista vagyok, kábítószerfüggő és szexmániás. Negyvenkét napja tiszta. – Szia, Steve! – vágta rá a többi hat orvos. Olyan lelkesen mondták, hogy azt hitte volna az ember, hogy az életükben először látják. – Nekem csak egyetlen konfliktusom volt ma – folytatta Steve –, mégpedig Jordan miatt. – Hogy énmiattam? – ébredtem fel egyből. – Haver, két szót se váltottunk egész áldott nap! Mi a fasz bajod van velem? – Nem szabad védekezned, Jordan – kottyantotta közbe kedvenc fogászom. – Ennek a gyűlésnek nem ez a célja. – Na jól van, bocs – mormoltam. – Akkor meg mi a célja ennek az idióta gyűlésnek? Mert Isten az atyám, képtelen vagyok rájönni. Mind egyszerre megcsóválták a fejüket, mintha én volnék a hülye, vagy mit tudom én. – Ezt a gyűlést azért tartjuk – magyarázta a náci fogász –, mert a napközben felgyülemlett feszültségek hátráltathatják a gyógyulási folyamatot. Tehát esténként egybegyűlünk, hogy kiengedjük mindazokat az ellenérzéseket, amikkel napközben találkoztunk. Néztem a többieket: hát mindegyik lebiggyesztette a szája sarkát, úgy bólogatott nagy bölcsen. – Na jó – ráztam meg undorral a fejemet –, de azért megtudhatnám legalább, hogy mi a fasz baja van velem a jó öreg Steve-nek? Mindnyájan bólintottak. – Az a bajom veled – közölte Steve –, hogy kapcsolat van közted és Doug Talbot között. Mindnyájan hosszú hónapok óta vagyunk itt, van köztünk olyan is, aki majdnem egy éve, de egyikünk sem beszélt még soha vele. Magát meg idefurikázza a Mercedesén. – Ez a bajod velem? – nevettem Steve arcába. – Hogy idefurikázott a kibaszott Merdzsóján? Biccentett, majd beismerve kudarcát lehajtotta a fejét. A következő felszólamló is ugyanígy, idióta módjára mutatkozott be. – Az én bajom az veled, Jordan – mondta –, hogy magánrepülőgéppel érkeztél ide. Nekem még kenyérre se telik, te meg magángépen röpködsz ide-oda. Körülnéztem a teremben, láttam, hogy mindenki egyetértően bólogat. – Van még valami más bajod is velem? – kérdeztem. – Igen – felelte –, a kapcsolatod Doug Talbottal. Újabb bólogatások. A következő doktor alkoholistaként, drogfüggőként és bulímiásként mutatta be magát. – Nekem csak egy konfliktusom van, szintén Jordan miatt. – Nofene, micsoda egy meglepetés! – kiáltottam fel gúnyosan. – Volnál aranyos kibökni, hogy mi lenne az? – Ugyanaz, mint a többieknek – préselte össze az ajkait. – Ráadásul az is bánt, hogy azt hiszed, nem kell követned az itteni szabályokat, mert kapcsolatban állsz Doug Talbottal.

Körülnéztem: megint csak egyetértő pillantásokat láttam mindenütt. És mint a hét doktor, egyik a másik után megszellőztette az ellenérzését velem szemben. Végül rám került a sor. – Sziasztok, az én nevem Jordan. Alkoholista vagyok, Quaalude-függő, kokainfüggő, továbbá Xanax, Valium, morfium és Klonopin-függő, valamint GHB és marihuána és Perocet és meszkalin, és gyakorlatilag minden-függő, ideértve a kurva drága kurvákat, a középárfekvésű kurvákat és a filléres kurvákat, bár utóbbiakat csak akkor, ha büntetni akarom magam. Megesik néha, hogy beugrom valamelyik koreai masszázsszalonba, hogy egy koreai kamaszlány megsprickoltasson babaolajjal. Mindig felteszek egy százast, hogy a nyelvét a seggembe dugja, de nem mindig sikerül elintéznem, a nyelvi problémák miatt, tudjátok. Kotont elvből sose használok. Most már öt teljes napja tiszta vagyok, úgyhogy folyamatosan áll a faszom. Rettenetesen hiányzik a feleségem, és ha tényleg utálni akartok, hát szívesen mutatok róla egy fényképet – vontam meg a vállam. – Naszóval az a lényeg, hogy én meg utállak benneteket egytől egyig, mint a szart, mert pöcsfejek vagytok, és a nyomorult életetek összes baját rám akarjátok kenni. Ha tényleg meg akartok gyógyulni, akkor ne kifelé bámuljatok, hanem nézzetek önmagatokba, és látni fogjátok, hogy mindnyájan egy-egy köpés vagytok az emberiség arcába. Ja, egyvalamiben viszont igazatok van, Doug Talbot tényleg a haverom, úgyhogy sok sikert, ha be akarnátok mószerolni nála – ezzel felálltam, kitéptem magam a körből. – És most viszlát, srácok, nekem még el kell intéznem néhány telefont. – Még meg kell beszélnünk a munkabeosztásodat – szólalt meg kedvenc fogászom. – Mindenkinek megvan a maga területe, amit ő köteles feltakarítani. Neked erre a hétre a mosdót jelöltük ki. – Nem hinném – köptem ki a választ. – Holnaptól fogva itt szobalány takarít. Majd vele megbeszélitek. – Azzal besétáltam a hálószobába, becsaptam magam mögött az ajtót. Alan Lipsky számát tárcsáztam: jó negyed órát röhögcséltünk a Talbot Marsh elmebajain, aztán áttértünk a régi szép időkre. Mielőtt letettük volna, még megkérdeztem, tud-e valamit a Hercegnőről. Azt mondta, nem, erre letettük, a magam részéről, mi tagadás, elég szomorúan. Már egy teljes hét elmúlt, és ez a Hercegnő-história egyre sötétebben festett. Bekapcsoltam a tévét, megpróbáltam behunyni a szememet, de mint rendesen, most sem jött az álom. Végül valamikor éjféltájt elaludtam, a hátam mögött egy újabb tiszta nappal, és a kevélyen meredező kősziklával az alsógatyámban. Másnap reggel pontban nyolckor, hazatelefonáltam. Már az első csengésre felvették. – Halló! – simította meg a fülemet a Hercegnő lágyan csengő hangja. – Te vagy az, Nae? – Hát persze hogy én – lehelte. – Hogy vagy? – Jól, azt hiszem. Semmi különös. Vettem egy mély lélegzetet, lassan kiengedtem. – Én… Csak azért telefonáltam, hogy köszönjek a gyerekeknek. Ott vannak? – Mi van? – kérdezte szomorúan. – Velem már nem is akarsz beszélni? – Dehogynem, az Isten szerelmére, de még mennyire, hogy beszélni szeretnék veled! Sőt, nemcsak beszélni. Csak azt hittem, te nem akarsz beszélni velem. – Nem, ez nem igaz – mondta kedvesen –, igenis akarok veled beszélni, végül is a feleséged vagyok, a társad jóban, rosszban. Most, azt hiszem, épp a rosszban vagyunk, ugye? – Nem is tudom, mint mondjak, Nae – mondtam, és közben éreztem, ahogy megtelik a szemem könnyekkel. – Én… én annyira sajnálom, ami történt, és… én… – Ne! – vágott közbe. – Ne kérj bocsánatot! Megértettem, hogy mi történt, és megbocsátok.

Az könnyű, megbocsátani. Elfelejteni, az már más – állt meg egy pillanatra. – De akkor is megbocsátok. És azt akarom, hogy folytassuk. Azt akarom, hogy működjön a házasságunk. Szeretlek, mindennek ellenére, ami történt, szeretlek. – Én is szeretlek – mondtam a könnyeimmel küszködve. – Jobban, mint hinnéd, Nae. Én… Azt se tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, hogy történt ez az egész… Tudod, akkor már vagy egy hónapja nem tudtam aludni – vettem egy mély lélegzetet –, és nem tudtam, mit csinálok. Minden olyan zavaros volt… – Az én hibám is, nemcsak a tiéd – mondta kedvesen. – Néztem, ahogy tönkreteszed magad, és tehetetlen voltam, nem csináltam semmit. Azt hittem, azzal segítek, pedig éppen ellenkezőleg. – Nem, nem a te hibád, Nae, egyedül az enyém. Csak, tudod, olyan lassan történt az egész, évek alatt, úgyhogy észre se vettem, hogy egyre rosszabb lesz. Mikor meg rájöttem, akkor már késő volt, már nem voltam ura magamnak. Mindig azt hittem, hogy erős vagyok, de a drogok erősebbek voltak nálam. – Hiányzol a gyerekeknek. Nekem is hiányzol. Már napok óta szeretnék beszélni veled, de Dennis Maynard azt mondta, várjam meg, amíg teljesen kijózanodsz. Az a mocskos kis patkány! Kinyírom azt a köcsögöt! Vettem egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam. Más se hiányzott volna, mint hogy kiboruljak, miközben a Hercegnővel beszélek. Be kellett bizonyítanom neki, hogy megmaradt a józan eszem, hogy a drogok még nem őrjítettek meg teljesen. – Tudod – mondtam léleknyugalommal –, az azért jó, hogy rámküldted a másik két orvost is, mert ezt a Dennis Maynard nevű alakot nagyon nem csíptem. Majdnem az egész elvonót kihagytam miatta. Valami nagyon nem tetszett nekem abban a pasasban. Szerintem fel akart szedni téged. – Fura, hogy ezt mondod – kuncogott fel –, mert Laurie is ezzel jött. – No nézd csak, tényleg? – kérdeztem, miközben magamban már a bérgyilkossági megrendelőlapot fogalmaztam. – Már azt hittem, én vagyok paranoiás. – Nem is tudom – felelte a Hercegnő –, először még akkora sokkban voltam, hogy észre se vettem, de aztán elhívott moziba, ami szerintem elég meredek ötlet volt tőle. – Na és elmentél? – kérdeztem, közben arra gondoltam, hogy kasztrálás útján elvéreztetem, ez lesz a legmegfelelőbb halálnem a számára. – Dehogy! Persze, hogy nem mentem el! Nem is értem, hogy juthatott ilyesmi az eszébe. De másnap már el is ment, és azóta nem hallottam róla. – És miért nem látogattál meg a kórházban, Nae? – nem voltam hajlandó a diliház szót használni. – Annyira hiányoztál! Folyton csak rád gondoltam. Hosszú csend volt a válasz, de kivártam. Válaszra vártam. Még mindig képtelen voltam megérteni, hogy ez a nő, a feleségem – aki tehát mégiscsak szeretett – miért nem jött el egyszer se meglátogatni az öngyilkossági kísérletem után. Sehogy sem értettem. Jó tíz másodperc után mégiscsak megszólalt. – Először féltem, tudod, amitt, ami a lépcsőn történt. Ezt nehéz elmagyarázni, de mintha valaki más lettél volna, egy megszállott, érted? Nem is tudom… Aztán Dennis Maynard is azt mondta, hogy csak akkor látogassalak meg, ha megkezdted az elvonókúrát. Most már nem tudom, hogy igaza volt-e, vagy sem. Nekem, ugye, fogalmam sincs erről az egészről, ő meg állítólag valamiféle szakember. De mindegy, az a lényeg, hogy végre ott vagy az elvonón, nem? Azt akartam volna mondani, hogy nem, de tudtam, hogy most nincs itt a viták ideje. – Hát igen – adtam be a derekam –, itt vagyok, és ez a lényeg. – Milyenek az elvonási tünetek, nagyon szörnyűek? – kérdezte, hogy témát váltsunk.

– Tulajdonképpen nincsenek is tüneteim, legalábbis én nem érzek semmit. Akár hiszed, akár nem, abban a pillanatban, hogy megérkeztem, valahogy elmúlt belőlem a vágy, hogy drogozzak. Nem tudom megmagyarázni, de ültem a várószobában, és egy pillanat alatt megszűnt. Egyébként eléggé idegesítő ez a hely, és akkor még finoman fogalmaztam. Engem nem a Talbot Marsh fog meggyógyítani, hanem én magam. – De ugye ott maradsz a huszonnyolc napra, ugye? – kérdezte hallhatóan nagyon idegesen. – Persze, drágám – nevettem –, nyugodj meg, maradok. Valahogy muszáj elszakadnom ettől az elmebajtól. Egyébként az Anonim Alkoholista rész egész jó. Elolvastam a könyvüket, remek! Ha hazamegyek, el is járok majd a gyűléseikre, csak hogy ne essek vissza, tudod. Még vagy egy félórát beszélgettünk: és a vége felé már tudtam, hogy visszanyertem a Hercegnőt, a csontjaimban éreztem. Beszéltem neki az erekcióimról, és megígérte, hogy ezen a területen minden szükséges segítséget megkapok majd tőle, ahogy hazaérek. Megpróbáltam rábeszélni egy kis telefonszexre, de nem volt hajlandó. Majd legközelebb, gondoltam. Aztán elmondtuk még néhányszor, hogy szeretjük egymást, megígértük, hogy naponta írunk, és mielőtt letettük volna, még megígértem, hogy naponta háromszor felhívom. A következő nap eseménytelenül telt, és mielőtt észrevettem volna, már el is telt egy teljes hét tisztán, drogok nélkül. Minden nap kaptunk egy kis szabadidőt, hogy benézhessünk az edzőterembe, vagy amit akartunk, így aztán hamarosan sikerült beépülnöm egy kisebb marslakó-különítménybe. Az egyik doki – altatóorvos volt a szentem azzal a szokásossal, hogy magát is bealtatta, miközben a páciensei a műtőasztalon feküdtek – már több, mint egy éve volt a Talbot Marsh bennlakója: most idehozatta a kocsiját, egy szürke, lepukkant, de azért a célnak még épp megfelelő Toyota kombit. Tíz perc volt a menetidő az edzőteremig, hátul ültem, jobboldalt, szürke Adidas-sortban és atlétatrikóban, amikor egyszercsak azt éreztem, hogy… talán a négyhengeres motor állandó vibrálása miatt, nem tudom, de hirtelen ami vér csak volt bennem, mind az ágyékomba zúdult. Hatalmas, sziklakemény erekcióm lett, az a fajta, ami letépi az emberről az alsógatyát, amit folyamatosan kezelni kell, különben az őrületbe kergeti az embert. – Idesüssetek! – szóltam a többieknek, lehúztam magamról a gatyát, és bemutattam a farkamat ezeknek a marslakóknak. Tágra nyílt szemekkel bámultak. Hát igen, gondoltam, nem néz ki rosszul. Nem nőttem valami magasra, de máshol Isten bőkezű volt hozzám. – Nem is rossz! – vigyorogtam elégedetten orvosbarátaimra, miközben elkaptam a csínytevőt, és jól megszorongattam. Aztán hirtelen elengedtem, és gyönyörködve hallgattam a puffanást, ahogy a hasamnak csapódik. A negyedik puffanás után végre elnevették magukat. A derű ritka pillanata volt ez a Talbot Marshban, egy meghitt pillanat férfiak között, marslakók között, amikor le lehet vetkőzni a társadalmi konvenciókat, amikor fütyülhetünk a homofóbiára, amikor mi, férfiak egy pillanatra azok lehetünk, akik vagyunk: férfiak! A délutánt kellemes edzéssel töltöttem, a nap hátalevő része eseménytelenül telt. Másnap, ebéd után egy hihetetlenül unalmas csoportterápián darvadoztam, amikor besétált a tanácsadónőm, hogy beszélni akar velem. Soha jobbkor – gondoltam, legalább két teljes percig, mikor már a rendelőjében, fenyegetően oldalt döntötte a fejét, és a Nagy Inkvizitor hangján megkérdezte tőlem, hogy jól vagyok-e. – Asszem, jól – vontam meg a vállam. – Nem érzett valamiféle vágyat mostanában? – faggatott tovább kelletlenül mosolyogva. – Nem, dehogy – tiltakoztam. – A tízes skálán nulla pontot adnék a kábítószeréhségemnek.

Maximum annyit, de inkább kevesebbet. – Nagyszerű, Jordan! Igazán nagyon, de nagyon nagyszerű! Most meg mi a fasz van? Tudtam, hogy rejteget valamit a tarsolyában. – Na most egy kicsit össze vagyok zavarodva. Valaki azt mondta volna, hogy a drogokon jár az eszem? – Nem, dehogy – rázta meg a fejét. – Szó sincs ilyesmiről. Csak azt szerettem volna megtudni magától, érzett-e valamiféle vágyat mostanában, nem feltétlenül a kábítószer iránt. Gyorsan átkutattam a rövid távú memóriámat, de nem találtam semmit, eltekintve természetesen attól, hogy szerettem volna hazamenni, és csak baszni, baszni a Hercegnővel, egy álló hónapon át. – Nem, nincsen nekem vágyam semmi. Már úgy értem, hiányzik a feleségem, szeretnék már hazamenni, meg ilyenek, de ez minden. Elcsücsörítette a száját, bólintott néhányat, csak azután szólalt meg. – Nem érzett vágyat mostanában arra, hogy mutogassa magát? – Hogy mi van? – képedtem el. – Ezt meg honnét szedi? Mi vagyok én, cukrosbácsi, vagy mi? – ráztam meg viszolyogva a fejemet. – Nos – mondta komoran –, három írásos panasz fekszik itt előttem három különböző páciens részéről, és mindegyikben az áll, hogy mutogatta magát nekik. Lehúzta az alsónadrágját, és a jelenlétükben kielégítette magát. – Ezt a szart! – morogtam. – Nem rejszoltam én, az Isten szerelmére! Csak játszottam vele egy kicsit, hozzácsaptam a hasamhoz, mert szeretem a hangját. Ez minden. Olyan nagy szám ez? Ahonnan én jövök, egy kis meztelenkedés férfiak között teljesen hétköznapinak számít – bosszankodtam. – Nem akartam én szórakozni velük, csak hát amióta itt vagyok, folyamatosan áll a farkam. Gondolom, most ébred fel a drogokból. De ha zavar valakit, hát majd bezárom a kígyót a ketrecébe, amíg itt leszek. Nem egy akkora ügy. – Nos – bólintott –, talán megérti, hogy ezzel traumatizálta néhány betegtársát. Ők a gyógyulási folyamatuk meglehetősen érzékeny pontjánál tartanak, egy váratlan sokkélmény akár teljesen vissza is vetheti őket a drog karmaiba! – Hogy mi van? Traumatizáltam? Na, ne baszakodjon már velem! Azért ez egy kicsit erős, nem? Felnőtt emberekről beszélünk, nem? Hogy a faszba traumatizálta volna őket a faszom látványa, hacsak, persze, meg nem fordult a fejükben, hogy leszopják? Vagy maga szerint ez van? – Nem tudnám megmondani – vonta meg a vállát. – Na, én viszont megmondhatom magának, hogy senki sem traumatizálódott abban a kocsiban. Pasik között az ilyesmi megesik. Csak azért rinyálnak miatta, mert ezzel akarják igazolni a személyzet előtt, hogy már meggyógyultak vagy elvonódtak, vagy hogy a faszba fejezik ki ezt. Hátha ettől visszakapják a kibaszott diplomájukat. – Ez nyilvánvaló – bólintott. – Aha, szóval tud róla! – Persze, hogy tudok róla. És az a tény, hogy jelentették az esetet, éppenséggel kétségessé teszi számomra, hogy tényleg gyógyulófélben lennének – mosolygott felém bocsánatkérően, jelezve, hogy semmi baja velem. – De ettől még a maga viselkedése épp annyira abnormális. – Tudom – morogtam –, nem fog többé megismétlődni. – Akkor rendben van – nyújtott át nekem egy papírlapot rajta valami gépelt szöveggel. – Csak írja alá ezt a magatartási nyilatkozatot. Az áll benne, hogy ígéri, többé nem mutogatja magát – nyújtott át most egy tollat is. – Maga hülyéskedik velem! Megcsóválta a fejét, hogy nem. Beleolvastam a nyilatkozatba, felröhögtem. Néhány sor volt

mindössze az egész, az állt benne, amit a doktornő mondott. Vállat vontam, aláfirkantottam, felálltam a székből, elindultam az ajtó felé. – Ez minden? – fordultam vissza. – Ügy lezárva? – Igen. Ügy lezárva. De ahogy ballagtam vissza a csoportterápiára, valahogy belém fészkelődött a kényelmetlen érzés, hogy nem lesz ennek ilyen könnyen vége. Fura alakok ezek a Talbot Marslakók. Másnap ismét kerekasztal-megbeszélésre ültünk össze. Ott volt mindenki a szokásos nagy körben a nagyteremben, mind a százöt marslakó, és vagy egy tucatnyi a személyzetből,. Doug Talbot, vettem észre, feltűnően hiányzott. Így aztán behunytam a szemem, felkészültem a rám váró szózuhatagra. Tíz- tizenöt perc múlva, verítéktől csatakosan, félálomban egyszercsak azt hallom: „Jordan Belfort, akit mindnyájan jól ismerünk…” Felnéztem. Csak most láttam, hogy az én kis terapeutám vette át a gyűlés irányítását, és most épp rólam beszél. De miért? Nem értettem. – Tehát ahelyett, hogy vendégszónokot hívtunk volna mára – folytatta az én doktornőm –, azt hiszem, hasznosabb lesz, ha Jordan megosztja velünk a múltkori eseményeket. Volna kedves megosztani velünk, Jordan? Körülnéztem, és azt láttam, hogy az összes marslakó rámmered, még a Shirley Templehasonmás kis göndörszőke is. Továbbra sem értettem igazán, mit akar tőlem a doktornő, bár gyanítottam, hogy azt akarja, valljam be, micsoda egy szexuális deviáns vagyok. Előrehajoltam a székemen, mélyen a doktornő szemébe néztem, megvontam a vállam. – Én aztán igazán szívesen beszélek a csoporthoz – biztosítottam –, de mégis, miről? Van egy csomó jó sztorim, miért nem választ ki egyet? Erre mind a százöt marslakó feje egyszerre fordult a doktornő felé. Mintha teniszeznénk. – Nos – szólalt meg a doktornő –, természetesen arról beszél, amiről csak akar, legalábbis ebben a teremben. Itt biztonságban van. De mi volna, ha azzal kezdené, ami tegnap történt az autóban, útban az edzőterem felé? A marslakók most visszafordultak felém. – Ugye, csak hülyéskedik? – nevettem el magam. Marslakó-fejek vissza… A doktornő összecsücsörítette az ajkát, megrázta a fejét, mint aki azt mondja: nem, nagyon is komolyan gondolom. Hát ez igazán fura, gondoltam. A terapeutám átadja nekem a nagyszínpadot. Nagyszerű! A Farkas újra támad! Ezt már szerettem. Az a tény, hogy a teremben ülők fele nő volt, csak fokozta az örömömet. Az SEC megfosztott attól, hogy kiállhassak a tömeg elé, és elmondjam, ami a szívemet nyomja, de a doktornő volt olyan kedves, és visszaadta nekem ezt az esélyt. Na, akkor most olyan műsort rendezek itt, hogy ezek a marslakók, amíg élnek, nem felejtik el! – Az úgy oké, ha kiállok a terem közepére, és ott beszélek? – mosolyogtam a doktornőre. – Jobban tudok gondolkozni, ha közben járkálok. – Ahogy jólesik – válaszolta, miközben a százöt marslakó tekintete újra rászegeződött. Tehát kisétáltam a terem közepére, mélyen Shirley Temple szemébe néztem, és belekezdtem. – Helló mindenkinek! Az én nevem Jordan, alkoholista vagyok meg kábítószerfüggő, meg aztán szexmániás is. – Szia, Jordan! – harsant fel a válasz némi kuncogásokkal keveredve. Shirley Temple azonban vérvörös arccal elfordult: amikor a szexuális devianciámat panaszoltam fel, épp az ő mélykék szemébe néztem. De azért folytattam a beszédemet. – Nos, általában nem vagyok hozzá, hogy nagy tömeg előtt beszéljek, de Isten neki,

megpróbálom. Nos hát, hol is kezdjem? Ó, igen, azok a csúnya erekciók, talán az lesz a leghelyesebb, ha elsőnek ezt a témát veszem elő. Vegyük is először a probléma gyökerét. Életem utóbbi tíz évében a farkam afféle fél-narkózisban szunyókált, hála a drogoknak, amiket fogyasztottam. Nehogy félreértsetek, nem voltam én impotens vagy ilyesmi, bár azt be kell ismernem, hogy volt néhány ezer alkalom, amikor képtelen voltam felállítani a sok kokó meg Lude miatt. Egyre több oldalról hallottam felbugyborékoló nevetéseket. Ó, igen! A Wall Street farkasa újra pályára lépett! – Csak ne nevessünk, ez egyáltalán nem vicces! Mert tudjátok, amikor nem tudtam felállítani, akkor többnyire épp kurvákkal voltam, ami hetente átlagosan háromszor fordult elő. Vagyis azt kell mondanom, hogy nagyjából-egészében az ablakon szórtam ki a pénzemet, kábé ezer dollárt fizettem alkalmanként a semmiért, hiszen nem tudtam megbaszni azokat a kis picsákat. Bizony, szomorú történet ez. Szomorú és rendkívül költséges. – Persze végül aztán többnyire sikerült nekik, legalábbis az ügyesebbjének, bár ehhez általában mindenféle segédeszközöket kellett igénybe venniük – vontam meg a vállamat, a számat is legörbítettem hozzá, amivel annyit akartam nekik sugallni, hogy a szexuális segédeszközökön nincs semmi szégyellnivaló. Most már szinte az egész terem visszhangzott a nevetéstől: fel se kellett emelnem a fejemet, így is tudtam, hogy a női marslakók adták meg a hangot. Gyanúm beigazolódott, amikor mégiscsak rájuk néztem, és láttam, hogy a női marslakók kedves arcára szélesnél szélesebb vigyor ül ki, ám a hím marslakók szeméből csak úgy sistereg a gyűlölet. Intettem a kezemmel, hogy elég, és tovább merészkedtem. – Na jó, ezt hagyjuk. Csak hát, ugye, az a legfurább, hogy a feleségemmel sosem volt ilyen bajom. Vele bezzeg mindig felállt! Vagy legalábbis többnyire. De ha ismernétek a feleségemet, nem kérdeznétek, miért. De amikor már napi fél kiló kokainnál tartottam, akkor már vele is problémáim voltak. – De most, hogy már több mint egy hete nem nyúltam kábítószerhez, úgy tűnik, a péniszem valamiféle metamorfózison esik át. Mintha hosszú álomból ébredne. Itt mászkálok köztetek napi huszonhárom órán – ha nem tovább – tartó erekcióval. – Ebben a pillanatban ismét kitört a marslakónők nevetése. Körülnéztem a teremben. Igen, elkaptam őket! Most már az enyémek! A Farkas megszőtte a hálóját. És a hölgyek beléakadtak! Enyém a nagyszínpad! – Így aztán nem is csoda, ha azt hittem, hogy kiérdemlem a férfiak együttérzését. Azt hittem, ők is megszenvedték ugyanezeket a szörnyű megpróbáltatásokat. Megint körülnéztem, és most is azt láttam, hogy a női marslakók egyetértően bólogatnak, viszont a férfiak hevesen rázzák a fejüket, és viszolyogva merednek rám. Megvontam a vállam. – Na, szóval itt kezdődtek a bajok. Ott ültem abban a kocsiban három férfi pácienssel – három töketlen pácienssel, most már inkább így gondolom –, mentünk az edzőterem felé, és valószínűleg a kocsi rázkódásától vagy a bukkanóktól az úton, vagy bármitől, de egyszerre hirtelen akkora merevedésem támadt, hogy csak na! Körülnéztem a teremben, gondosan kerülve a férfi marslakók pillantását – inkább a nők imádattól elhomályosult szemébe bámultam. Shirley Temple az ajkait nyalogatta feszült várakozásában. Rákacsintottam, mielőtt folytattam volna. – Pedig hát mi volt ez? Semmi, csak egy ártatlan pillanat férfiak között, ez minden. Persze azt sem tagadhatom, hogy egy kicsikét megszorongattam a kígyót – nevetések a nők soraiból –, meg azt se, hogy hozzácsappantottam néhányszor a hasamhoz – újabb nevetések –, de csak viccből! Szó sem volt róla, hogy addig szorongatnám, amíg el nem élvezek ott, a kocsi hátsó ülésén, bár én a magam részéről azt sem ítélném el, aki ilyesmire vetemedik. Végül is mindenkinek joga van hozzá, nem?

– Igen, mindenkinek! – hallottam egy azonosíthatatlan forrásból szóló női marslakó-hangot, majd a többi nő tapsviharát. Felemelt kézzel csendre intettem őket, magamban közben azt latolgattam, meddig tűri még a személyzet a fellépésemet. Gyanítottam, hogy a világ végéig. Végül is a beszédem minden másodperce alatt a biztosítók fizettek és fizettek mind a százöt páciensért. – Tehát összefoglalva: az bosszant igazán ebben a históriában, hogy az a három fickó beárult miatta. A nevüket inkább nem említeném, de ha valaki kíváncsi rá, a gyűlés után szívesen szolgálok felvilágosítással ebben a kérdésben, hogy elkerülhessétek őket. Ugyanis ott, abban a kocsiban, még mindhárman együtt nevettek velem. Egyikük sem szállt szembe velem, de még csak nem is céloztak arra, hogy amit művelek, az az ízlésük ellen volna. – Tudjátok – ráztam meg undorodva a fejemet –, az az igazság, hogy én egy meglehetősen diszfunkcionális világból jövök. Ezt a világot én magam építettem ki, és ebben a világban a meztelenkedés meg a kurvák meg a bujaság meg az összes ilyesféle beteges viselkedés teljesen normálisnak számít. – Visszatekintve azonban megállapíthatom, hogy ez így nem volt helyes. Sőt, azt is tudom, hogy beteges volt. Ezt tudom most. Ma. Józanon. Igen, ma már tudom, hogy a törpedobálás helytelen, hogy négy kurvával szórakozni helytelen, hogy manipulálni a részvényekkel helytelen, hogy megcsalni a feleségemet helytelen, elaludni az étteremben vagy az út szélén, vagy a volánnál, és összetörni más emberek kocsiját, ez mind, mind helytelen. – Én volnék az első, aki belátja, hogy közel sem vagyok tökéletes. Tulajdonképpen bizonytalan vagyok, szerény, és könnyen zavarba jövök – álltam meg egy pillanatra, hogy halálkomolyra állítsam át a hangomat. – Csak nem vagyok hajlandó kimutatni. Ha választanom kellene, hogy zavarban legyek vagy meghaljak, habozás nélkül a halált választanám. Hát igen, gyenge vagyok és tökéletlen. De egyvalamin még soha senki nem kapott rajta: hogy megítéltem volna az embertársaimat. Megrázkódtam, látványosan sóhajtottam egyet. – Jó, lehet, hogy amit a kocsiban műveltem, az helytelen volt. Lehet, hogy ízléstelen, lehet, hogy bántó. De felszólítok mindenkit ebben a teremben, hogy álljon elő a bizonyítékkal, hogy rossz szándékkal tettem, vagy azért, hogy megakadályozzam bárkinek is a gyógyulását. Azért tettem, hogy egy kicsit elviselhetőbbé tegyem azt az elviselhetetlen helyzetet, amiben vagyok. Most már több mint egy évtizede vagyok kábítószerfüggő, és ha esetleg valamennyire normálisnak tűnnék is, valójában nem vagyok az. Néhány hét múlva elmegyek innen, és halálra rémiszt a gondolat, hogy vissza kell térnem az oroszlánbarlangba, vissza azokhoz az emberekhez, helyekhez, dolgokhoz, amelyek és akik erre az útra vittek. Feleségem van, akit szeretek, gyerekeim, akiket imádok, és ha visszatérek közéjük, aztán visszaesek, örökre szétrombolom az életüket, főleg a gyerekekét. – Mégis, itt, a Talbot Marshban, ahol állítólag olyan emberek vesznek körül, akik megértik, mi mindenen mentem keresztül, három seggfej megpróbálja aláásni a gyógyulásomat, megpróbálnak kirúgatni engem innen. Hát ez bizony szomorú. Nem különbözöm én itt senkitől, se nőtől, se férfitól. Lehet, hogy egy kicsivel több pénzem van, de én is félek, én is bizonytalan vagyok, engem is aggaszt, hogy mi lesz holnap, és az időm java részét azzal töltöm, hogy imádkozom, hogy egy nap rendbejöjjön minden. Hogy jöjjön el a nap, amikor odaállhatok a gyerekeim elé, és azt mondhassam: igen, egyszer lelöktem anyut a lépcsőn, de az kokainmámorban volt, most meg már húsz éve tiszta vagyok. – Tehát, ha legközelebb valamelyikőtöknek eszébe jutna – ráztam meg megint a fejem –, hogy feljelentsen a személyzetnél, akkor, kérlek, gondoljátok át még egyszer! Ezzel csak magatoknak ártotok. Nem lehet engem olyan könnyen kidobni innét, a személyzet pedig okosabb, mint hinnétek. Nos, ennyit akartam mondani. Most pedig, engedelmetekkel, erekcióm

támadt, úgyhogy inkább leülök, hogy elkerüljem a félreértéseket. Köszönöm! – intettem a kezemmel, mint egy elnökjelölt a kampánykörúton. A terem tapsviharban tört ki. Az összes női marslakó, a teljes személyzet, sőt még a férfi marslakók fele is felállt, úgy tapsolt meg. Ahogy visszaültem, váltottam egy gyors pillantást a doktornőmmel: mosolygott, felém biccentett, és felemelt ököllel adta tudtomra, hogy ez jó volt, ez jót tett neked, Jordan. A következő félórában nyílt vita folyt, amelyben a női marslakók körmük szakadtáig védték a tettemet, azt mondták, imádnivaló pasas vagyok, míg egyes hím példányok továbbra is acsarogtak ellenem, azt mondták, veszélyt jeletek a marslakók társadalmára nézvést. Aznap este leültettem magam köré a lakótársaimat. – Idefigyeljetek! – mondtam. – Most már tényleg tele van a tököm ezzel a folytonos rinyálással, hogy nem hajtottam vissza a vécédeszkát, meg túl sokat telefonálok, meg hogy túl hangosan veszem a levegőt, meg az összes többi faszsággal. Elegem volt. Úgyhogy ajánlok nektek egy üzletet. Kéne nektek egy kis pénz, mi srácok? Egy emberként bólintottak. – Helyes – mondtam. – Hát akkor megmondom, mit csinálunk. Holnap reggel felhívjátok Alan Lipsky barátomat, aki nyit nektek egy számlát a brókercégénél. Holnap délutánra mindegyikőtök öt ronggyal gazdagabb lesz. Akkor utalja át nektek a pénzt, amikor akarjátok. Viszont többet egy szó siránkozást sem akarok hallani, egyikőtöktől se, amíg el nem megyek innét. Az három hét múlva lesz, addig ki lehet bírni. Természetesen mindnyájan telefonáltak másnap reggel, és ez természetesen sokat javított a viszonyunkon. Csakhogy ettől még a problémáim a Talbot Marshban korántsem oldódtak meg. Ezúttal azonban nem a kívánatos Shirley Temple okozta a bajokat. Nem, a problémám az volt, hogy égtem a vágytól a Hercegnő iránt. A marslakók azt pletykálták, hogy bizonyos esetekben, igen ritkán, a személyzet eltávot adhat. Felhívtam a Hercegnőt, megkérdeztem, hogy lejönne-e egy hosszú hétvégére, ha esetleg megkapnám. – Csak mondd, hogy mikor – felelte –, és olyan hétvégét rendezünk, hogy amíg élsz, nem felejted el! Ez volt az oka, hogy ott ültem a terapeutám irodájában, és megpróbáltam rávenni, adja meg nekem az eltávot. Már a harmadik hetet töltöttem a Talbot Marshban, nem keveredtem újabb balhéba, bár azt az összes marslakó láthatta, hogy jó, ha minden negyedik csoportterápiás gyűlésen ott vagyok; de ez most már nem érdekelte egyikőjüket se. Belátták, hogy Doug Talbot nem akar baszakodni velem, és azt is, hogy a magam kissé szokatlan módján igenis jó hatással vagyok a többiekre. – Nem értem, mitől olyan nagy ügy, hogy eltávot kérek – mosolyogtam a doktornőmre. – Elmegyek pénteken, visszajövök vasárnap. A feleségemmel leszek egész idő alatt. Beszélt már vele, tudja, hogy ő is ragaszkodik ehhez az elvonókúrához. Jót tenne a gyógyulásomnak. – Nem, ebbe nem mehetek bele – rázta a fejét a doktornő. – Mit szólna a többi beteg? Már így is mindenki azon háborog, hogy kivételezünk magával – mosolygott rám szeretetteljesen. – Nézze, Jordan, nálunk az a szabály, hogy csak kilencven nap után adunk eltávozást a betegeinknek, akkor is csak ha a kilencven nap alatt kifogástalanul viselkednek. Tehát nem mutogatják magukat, meg hasonlók. Visszamosolyogtam a doktornőre. Helyes kiscsaj volt, az elmúlt hetekben kifejezetten közel kerültünk egymáshoz. És az is milyen merész volt tőle, hogy kiállított a tömeg elé, hadd védjem meg magam. Azt csak később tudtam meg, hogy beszélt a Hercegnővel, aki elmondta neki, milyen jó szónok vagyok, hogy mindenre rá tudom venni a hallgatóságomat, rosszra és jóra egyaránt. – Értem én, hogy vannak szabályok – mondtam –, de ezeket nem az olyanokra találták ki,

mint én. Hogy alkalmazható rám ez a kilencven napos szabály, ha egyszer összesen huszonnyolc napot töltök itt? – vontam meg a vállamat: ebben a pillanatban nem voltam alájulva a logikámtól. Most viszont hirtelen zseniális ötlet támadt abban a józan agyamban. – Van egy ötletem! – kiáltottam fel. – Mi lenne, ha megint kiállnék a csoport elé, és tartanék még egy beszédet? Megpróbálom őket meggyőzni, hogy igenis megérdemlem az eltávot, még akkor is, ha ellentmond az intézmény szabályainak! Válaszul csak az orrát dörzsölgette. Végül lágy, finom hangon szólalt meg. – Tudja, a legszívesebben igent mondanék, mert kíváncsi vagyok, miféle szamárságokat hordana össze a betegeknek, nem mintha egy szemernyi kételyem is volna, hogy meggyőzi őket – kuncogott fel. – Fantasztikus volt az a múlt heti beszéde, a legjobb a Talbot Marsh egész történelmében. Magának van egy hihetetlen képessége, Jordan, ilyet még sosem láttam. Csak kíváncsiságból kérdem, mit mondana nekik, ha megkapná rá az esélyt? – Hát azt még nem igazán tudom – vontam meg a vállam. – Tudja, sose tervezem el előre, hogy mit fogok mondani. Régebben napi két értekezletet tartottam egy focipályányi embertömeg előtt, majdnem öt éven át, de nem emlékszem egyetlen alkalomra sem, hogy előre készültem volna. Mindig volt egy vagy két téma, amiről tudtam, hogy beszélnem kell, de ez minden. Állandóan improvizáltam. – Tudja, valami történik velem, amikor kiállok a hallgatóságom elé. Nehéz ezt elmagyarázni, de lényegében egyszerre minden világos lesz. A gondolataim maguktól megindulnoma nyelvem felé, anélkül, hogy gondolkodnom kéne rajtuk. Az egyik gondolat elvezet a másikhoz, aztán megy minden magától. – De, hogy válaszoljak a kérdésére, valószínűleg fordított pszichológiát alkalmaznék velük szemben, elmagyaráznám nekik, miért jó az mindenkinek, ha én eltávra megyek. Hogy az élet, úgy, ahogy van, igazságtalan, és milyen jó, hogy ezt már itt, ebben a védett világban megtapasztalhatják. Aztán rábírnám őket, hogy megsajnáljanak. Elmondanám, mit műveltem a feleségemmel azon a lépcsőn, hogy a családom már a teljes szétesés határán volt a kábítószer-függőségem miatt, és hogy valószínűleg ez a találkozás dönti majd el, hogy együtt maradunk-e a feleségemmel, vagy nem. – Szerintem nem ártana – mosolygott rám a terapeutám –, ha találna valamilyen területet, ahol hasznosan kamatoztathatja a képességeit: ahol végre valami hasznosat üzenhetne, ha már egyszer rá tudja venni az embereket, hogy odafigyeljenek arra, amit mond. Hogy egyáltalán, legyen valami üzenete, ne csak korrumpálja az embereket. – Nonécsak – mosolyogtam vissza rá –, szóval mégiscsak figyelt az elmúlt hetekben? Mert nem voltam ám biztos benne! Jó, hát lehet, hogy egy szép napon majd így alakul a helyzet, de egyelőre beérném azzal, hogy hazajussak a családomhoz. Egyébként azt tervezem, hogy ezt az egész brókerüzletet abbahagyom. Van még néhány befektetésem, amelyeket rendeznem kell, de aztán vége. És vége a drognak, a kurváknak, a feleségem megcsalásának, a disznóságoknak a részvényekkel, mindennek. Ami hátravan még az életemből, azt nyugodtan szeretném leélni, távol a reflektorfénytől. – Hát, valahogy nem hiszem, hogy így alakulna az élete – nevette el magát. – Nem hinném, hogy valaha is képes volna szerényen, csendesen élni, legalábbis nem sokáig. És ezt most nem rossz értelemben értem. Csak azt akarom vele mondani, hogy van magának ez a csodálatos képessége, és szerintem hasznára válna a gyógyulásának, ha valami pozitív ügyre használná. De egyelőre elég, ha a gyógyulására koncentrál, arra, hogy tiszta maradjon, aztán az élete majd kialakítja magát. Lehajtottam a fejem, néztem a padlót, bólintottam. Tudtam, hogy igaza van, és halálra is rémültem tőle. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy tiszta maradjak, de tudtam, hogy a körülmények nagyon is ellenem szólnak. Bár azt is hozzá kell tennem, hogy mióta hallottam az

Anonim Alkoholistákról, már nem tűnt annyira elérhetetlennek ez a kitűzött cél, csak nagyon távolinak. Úgy tűnt, siker és kudarc között épp ők a választóvonal, és hogy amint kikerülök innen, el kell jutnom az AA-hoz, találni egy támogatót, aki reményt és bíztatást ad a nehéz időkben is. – Na és mi lesz az eltávommal? – kérdeztem. – Holnap a stábértekezleten felvetem a kérdést. Végül is nem én, hanem dr. Talbot dönt – vonta meg a vállát. – Mint a terapeutája, megvétózhatnám, de nem fogom. Ha szavazás lesz, tartózkodni fogok. Megértően bólogattam. Beszélnem kell Talbottal még az értekezlet előtt. – Köszönök magának mindent – mondtam. – Már csak egy hétig kell kibírnia, aztán nem zavarom többé. – Egyáltalán nem zavar – felelte. – Sőt, az az igazság, hogy maga a kedvencem, bár ezt soha senkinek nem vallottam meg. – Én meg nem mondom el senkinek – hajoltam át az asztalon, hogy gyengéden megöleljem. Öt nap múlt el, péntek volt, nem sokkal délután hat előtt: álltam az atlantai reptér magánterminálja előtt, a betonon, a hátamat egy fekete Lincoln limuzinnak támasztva, bámultam az eget, méghozzá józan szemekkel. Összefont karokkal a mellkasom alatt és tomboló erekcióval a nadrágomban. Vártam a Hercegnőre. Öt kilót szedtem fel, mióta megérkeztem, a bőröm ismét fiatalosan, fényesen csillogott az egészségtől. Harmincnégy éves voltam, és túléltem az elképzelhetetlent – ezt a bibliai méreteket öltő kábítószerfüggőséget, amelybe már évekkel ezelőtt bele kellett volna halnom: túladagolásban, autóbalesetben, helikopterbalesetben, könnyűbúvár-balesetben, vagy a rendelkezésemre álló ezer és ezer halálnem bármelyikében. És mégis: itt álltam, összes képességeim birtokában, ezen a gyönyörű, enyhe estén, a könnyű alkonyati szellőben. A nap még fenn járt az égen, világos volt, úgyhogy még le se szállt a Gulfstream, amikor én már megláttam, ahogy jön. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy odabent ott ül az én gyönyörűséges feleségem, aki hét éven át kitartott mellettem a kábítószerek poklában. Vajon mi lehet rajta? Vajon mi jár a fejében? Ő is olyan feszült, mint én? Még mindig olyan gyönyörű, mint ahogy emlékszem rá? Még mindig olyan mámorító illata van? Még mindig szeret? Van visszatérés a régi, boldog időkhöz? Minderre abban a pillanatban megkaptam a választ, ahogy kinyílt a gép ajtaja, és a káprázatos Hercegnő színre lépett, megrázva szőke hajkoronáját. Csodálatos volt. Egyet előre lépett, aztán felvette a jellegzetes Hercegnő-pózt: a fejét oldalt döntötte, karjait összefonta a melle alatt, egyik hosszú, meztelen lábszárára támaszkodott, mint aki csak úgy kicsattan a dactól. És nézett, nézett – engem. Rózsaszín napozóruhácska volt rajta mély kivágással, jó tíz centivel a térde felett ért véget. Még mindig ugyanígy állt, amikor összeszorította azokat az édes kis ajkait, meg-megrázogatta a fejét, mintha azt mondaná: „el se hiszem, hogy ez az az ember, akit szeretek!” Előreléptem, felemelt karral köszöntem neki. Aztán csak álltunk ott, bámultuk egymást hosszú másodpercekig, míg végül kimozdult a pózból, és csókot intett felém. Kitárta a karját, megpördült a sarkain bejelenteni Atlanta városának, hogy íme, megérkezett, és szélesen mosolyogva leszaladt a lépcsőn. Rohanva én is elindultam felé. A nyakamba vetette magát, lábait összefonta a csípőm körül. És megcsókolt. Mintha a világ végéig eltartott volna az a csók, miközben beszívtuk egymás illatát. Egy teljes kört pördültem vele, miközben nevettünk, míg végre elhúztam a szájától a számat, hogy körbeszimatolhassam a nyakát, akár egy kölyökkutya. Nevetett, mint aki sosem akarja abbahagyni. Az illatát már-már elviselhetetlenül finomnak éreztem. Hátrahúztam a fejemet, hogy belenézhessek azokba az élénk kék szemeibe.

– Ha azonnal, ebben a másodpercben nem szeretkezünk – mondtam halálkomolyan –, itt helyben elélvezek. – Jaj, szegény kis kicsikém! – gügyögte válaszul a Hercegnő – Tényleg? Kicsi! Már megint! Hihetetlen! De azért csak bólogattam nagy hevesen. – No lám csak, milyen fiatalosak és csinosak lettünk, hogy felszedtünk pár kilócskát, és a bőrünk se olyan csúnya zöld már! – folytatta. – Jaj, de milyen kár, hogy ezen a hétvégén kénytelen leszek megleckéztetni téged egy kicsit! Mert nincs ám szerelmeskedés, egészen július negyedikéig! – Hogy mi? Hát te meg miről beszélsz? – Jól hallottad, bogárkám. Rossz fiú voltál, úgyhogy meg kell fizetned érte. Először is be kell bizonyítanod nekem, hogy már jó vagy, addig nem rakhatod belém. Egyelőre be kell érned a puszilkodással. – Na gyere már, te kis bolond! – nevettem, miközben elkaptam a csuklóját, és húztam magam után a limuzinhoz. – Csak nem képzeled, hogy július negyedikéig várok! Nekem most kellesz, ebben a pillanatban! Szeretkezzünk a limó hátsó ülésén! – Nem, nem, és nem! – rázta meg hevesen a fejét. – Ezen a hétvégén csak puszilkodás van! Van két napom, hogy megnézzem, hogy viselkedsz, és aztán talán vasárnap egy kicsit messzebbre is elmerészkedhetünk. A limósofőr egy alacsony, hatvanas, fehér alkesz volt, bizonyos Bob, sofőrsapkában: ott várt ránk a hátsó ajtónál. – Ez itt a feleségem, Bob – mutattam be neki –, a Hercegnő. Szóval úgy is bánjon vele. Gondolom, nem sok arisztokratával találkozik errefelé, igaz? – Hát nem – felelte Bob –, hogy megmondjam az őszintét, még egyet se láttam. – Én is éppen így gondoltam – préseltem össze szigorúan az ajkaimat. – Nos, az a fő, hogy ne ijedjen meg tőle. Tulajdonképpen ő is csak ember, mint mi mindnyájan, ugye, drágám? – Ja, ja, én is csak. De most már kussoljál, szívem, és mássz be abba a kurva limóba, jó?! – süvítette a Hercegnő. Bob szinte megdermedt a rémülettől, amikor meghallotta, micsoda szavakra képes Bay Ridge kékvérű Hercegnője. – Ne is törődjön vele! – mondtam Bobnak. – Tudja, nem akarja, hogy felsőbbrendűnek nézzék. Csak akkor finomkodik, amikor Angliában van, a többi hercegeknél – kacsintottam. – Na, de félre a tréfával, Bob! Azzal, hogy elvettem, én lettem a Herceg, úgyhogy arra kérem, hogy amíg az utasai vagyunk, lesz szíves felségnek szólítani bennünket, már csak a félreértések elkerülése végett is. – Igenis, Felség – hajolt meg Bob. – Helyes – válaszoltam, és betuszkoltam a Hercegnő felséges fenekét a hátsó ülésre, és én is melléje telepedtem. Bob ránkcsapta az ajtót, és odament a géphez, hogy begyűjtse a Hercegnő fenséges csomagjait. Én azonnal felhajtottam a szoknyáját: most láttam csak, hogy nincs rajta bugyi. – Jaj, annyira szeretlek, Nae! – nyögtem fel. – Annyira! – és már nyomtam is le az ülésre, álló farkamat a hasához dörgöltem. Kéjesen felnyögött, ő is hozzám dörgölőzött, és csókolóztunk és csókolóztunk, amíg egyszercsak el nem taszított magától. – Állj már le, rosszfiú! – tiltakozott nevetve. – Mindjárt visszajön ez a Bob! Várj, míg a szállodába érünk! – Lepillantott a péniszemre, ahogy szinte átszakítja a farmeremet. – Jaj, szegény kis drágám! – Kis? Hát ennek már sosem lesz vége? – Mindjárt felrobban! – csücsörítette össze az ajkait. – Na várj, megdörzsölgetem neked! – nyúlt a nadrágomhoz. Végigsimított rajtam. Válaszul lecsaptam a sofőrülést elválasztó ablak gombjára, és az üvegtábla becsukódott.

– Nem tudom kivárni, amíg a szállodába érünk! – mormoltam, – Itt és azonnal szeretkezünk, Bob ide, Bob oda! – Na jó – egyezett bele a Hercegnő. – De ez csak vigaszdugás, úgyhogy ez nem számít. Amíg be nem bizonyítod, hogy megjavultál, addig nincs szeretkezés! Értetted? Bólogattam, kölyökkutya-szemekkel néztem rá, aztán nekiláttunk, hogy letépjük a ruhát egymásról. Mire Bob visszaért, már nyakig voltam a Hercegnőben, mindketten kéjesen nyöszörögtünk. Ujjamat a számra tettem, hogy csendre intsem. A Hercegnő bólintott. Benyomtam a belső telefon gombját. – Bob, jó emberem, ott van? – Igenis, Felség! – Nagyszerű! A Hercegnőnek és nekem fontos üzleti megbeszélésünk van, kérem, ne zavarjon bennünket, amíg a Hyatt szállóba nem értünk! Rákacsintottam a Hercegnőre, hogy folytathatjuk. Odanyúltam a hívó gombja felé, de félúton támadt egy ötletem. – Kikapcsoljam, vagy hagyjam így? – kérdeztem suttogva. A Hercegnő felnézett, rágott egyet a szája belsején. Aztán megvonta a vállát. – Felőlem így is hagyhatod – mondta. Ez az, ez az én csajom! – Hát akkor élvezze a fenséges műsort, Bob barátom! – mondtam hangosan, és azzal Queens tiszta Hercege nekiesett gyönyörűséges feleségének, Bay Ridge Hercegnőjének, de úgy, mintha holnap nem is lenne ezen a világon.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET

A hímnemű védőnők lemészárlásának hat módszere A kutyámat műteni kell… lerobbant a kocsim… a főnököm egy állat… a feleségem még rosszabb… beleőrülök ezekbe az állandó dugókba… az élet csupa igazságtalanság… és így tovább és tovább… Southampton, Long Island, Anonim Alkoholisták klubja, szakadatlan szófosás. Már egy hete otthon voltam. Ez is az elvonókúrám része volt, ez a kilencven per kilencven, azaz a fogadalom, hogy kilencven napon át kilencven AA-gyűlésen veszek részt. A Hercegnő meg úgy szemmel tartott, hogy esélyem sem volt ellógni. Pedig azonnal rájöttem, hogy ez bizony rendkívül hosszú kilencven nap lesz. Ahogy először megjelentem a gyűlésen, valaki megkérdezett, hogy akarok-e vendégszónok lenni. – Tartsak beszédet a csoport előtt? Már miért ne? – feleltem. – Nagyon szívesen! Csakhogy még el se kezdtem, már jöttek is a bajok. – Helló, az én nevem Jordan – fogtam bele emelt, csengő hangon. – Alkoholista vagyok, és kábítószerfüggő. – Helló, Jordan! – válaszolt kórusban vagy harminc ex-iszákos. – Isten hozott! Mosolyogva biccentettem köszönetképpen, aztán majd kicsattanva az önbizalomtól, folytattam. – Most már harminchét napja vagyok tiszta, és… – Bocsánat – szakított félbe szinte azonnal egy ősz hajú, borvirágos orrú ex-alkoholista –, de legalább kilencven napig józannak kell lenni ahhoz, hogy valaki felszólalhasson a gyűlésen! Na nézd csak a pimasz vén csirkefogót! Sikerült összezavarnia! Álltam bénán, vártam, hogy valaki a segítségemre siessen. – Nem, nem! – hallotta meg néma imámat az ülés elnöke. – Ne legyünk ennyire ellenségesek! Ha már itt van, hadd beszéljen! Nekünk is jót tesz, ha meghallgatunk egy újoncot. Kétkedő hangok válaszoltak a közönség soraiból, pimasz vállvonogatások, viszolygó fejcsóválások mindenünnen. Úgy tűnt, dühösek rám. És gonoszak. – Azért csak folytasd – karolta át a vállamat az ülés elnöke. – Oké – biccentettem nagyon idegesen. – Szóval már harminchetedik napja nem… Megint félbeszakítottak, ezúttal azonban dörgő tapsviharral. Ó, de csodálatos! A Farkas learatta az első tapsot, pedig még bele sem kezdett! Mi lesz itt, ha meghallják a sztorimat?! Hát szétverik a házat! Végül nagy nehezen elhalt a taps, úgyhogy megizmosodott önbizalommal folytathattam. – Köszönöm mindnyájatoknak. Úgy veszem, hogy bizalmat szavaztatok nekem. Szóval: a kedvenc drogom a Quaalude volt, de a kokaint sem vetettem ám meg! Tény, hogy… Erre megint félbeszakítanak. – Bocsánat – szólalt meg ismét a borvirágos orrú Végzet –, de ez itt az Anonim Alkoholisták gyűlése, nem az Anonim Drogosoké. Itt az alkoholról beszélünk, nem a drogokról! Körülnéztem a teremben, és azt láttam, hogy mindenki egyetértően bólogat. Ó, basszameg! Hát ez azért egy kicsit ódivatú, nem? A kilencvenes években járunk, ki a fene akarna alkoholista lenni drogok nélkül? Ez ma már nem így működik!

Legszívesebben itthagytam volna csapot-papot, ekkor azonban meghallottam egy mennydörgő női hangot. – Hát te meg mi a faszt ugatsz, Bill? Volna pofád elkergetni a fiút, aki az életéért küzd? Te ocsmány faszkalap, hát itt mind függők vagyunk, egytől egyig! Kussoljál, törődjél a magad dolgával, és hagyd a fiút beszélni! A fiút? Mindjárt betöltöm a harmincötöt, az ég szerelmére! Odanéztem a hang irányába: egy ősöreg anyót láttam nagymamaszemüvegben. Rámkacsintott, én meg vissza rá. – A szabály az szabály, te vén kurva! – mormolta Borvirág. Hitetlenkedve csóválta a fejem. Hát az elmebaj már mindenhová elkísér? Itt aztán igazán semmi bajt nem csináltam! Csak tiszta akartam maradni. És mégis, megint csak itt találom magam a balhé kellős közepén. Tehetetlenül széttárt karokkal néztem az elnökre. Végül csak hagyták, hogy beszéljek, de a gyűlés végével már csak arra vágytam, hogy kitekerhessem annak a vén bajkeverőnek a nyakát. És innentől fogva egyre csak rosszabb és rosszabb lett minden. Voltam egy Anonim Drogos-gyűlésen is, ezen összesen négyen jelentek meg, hárman közülük szemmel láthatóan betépve, a negyediknek meg annyi tiszta napja sem volt, mint nekem. Szerettem volna megosztani a Hercegnővel is a tapasztalataimat, a tudtára adni, hogy ez az AA egyáltalán nem nekem való, de tudtam, hogy ebből csak a baj lenne. Kettőnk kapcsolata eközben napról napra szorosabbra fűződött. Már nem veszekedtünk, nem verekedtünk, nem késeltük és nem locsoltuk egymást, béke volt. Két normális felnőtt, éltük az életünket Chandler, Carter, és a huszonkét fős személyzet társaságában. Úgy döntöttünk, hogy Southamptonban töltjük a nyarat. Jobb, ha távol tartom magamtól az elmebajt, amíg teljesen ki nem józanodom. A Hercegnő megüzente a barátaimnak, hogy kerüljék a házunkat, és csak józanon jöhetnek be. Alan patikust maga Bo figyelmeztette: többé nem is hallottunk róla soha. Ami az üzleteimet illeti, most, Quaalude és kokain híján nem volt igazán gyomrom hozzájuk. Józanon még a Steve Madden Shoes ügye sem tűnt annyira bonyolultnak. Még az elvonón megbíztam az ügyvédeimet, hogy nyújtsák be a keresetet, úgyhogy a titkos egyezségünk nyilvánosságra került. Eddig senki nem akart letartóztatni miatta, és sejtettem, hogy nem is fognak. Végül is maga az egyezség nem törvényellenes, csak az, hogy nem hoztuk nyilvánosságra, ez viszont Steve sara volt, nem az enyém. Ráadásul Coleman ügynök a jelek szerint elenyészett, és remélhettem, hogy soha nem is tér vissza többé. Nem maradt más hátra, mint kiegyezni valahogy a Suszterrel. Én már beletörődtem ebbe, úgy istenigazában nem is nagyon érdekelt. Még a legzűrösebb időszakomban, közvetlenül az elvonókúra előtt sem a pénz érdekelt, csak dühített, hogy a Suszter le akarja nyúlni a részvényeimet. Erre azonban most már nem volt lehetősége. Az egyezség értelmében el kellett adnia a részvényeket, hogy kifizethessen, és azzal vége is az egész históriának. Majd az ügyvédeim lerendezik. Már több mint egy hete otthon voltam. Épp egy AA-gyűlésről érkeztem haza. A Hercegnő a tévészobában ült – ott, ahol elvesztettem azt a húszgrammos kokainhegyet hat héttel azelőtt, illetve a Hercegnő azóta bevallotta, hogy egyszerűen lehúzta a vécén. – Szia, drágám, hogy vagy? – köszöntem be a lehető legszélesebb vigyorommal. A Hercegnő felnézett. Rémülettől megmerevdve láttam, hogy könnyek ömlenek végig az arcán, de még az orrából is patakzik valami. – Drágám! Mi baj? – kérdeztem rémülten. Átölelt. Egész testében remegve a tévé felé mutatott. – Scott Schneiderman – zokogta. – Megölt egy rendőrt. Ki akarta rabolni az apját, hogy pénzt szerezzen kokainra, aztán lelőtt egy rendőrt – tört ki hisztérikus sírásban. Könnyek csorogtak végig az én arcomon is. – Jézusom, Nae… Egy hónapja sincs, hogy itt voltak… Én nem is értem… – mondani

szerettem volna valami vigasztalót, se semmi sem jutott az eszembe, semmi, ami fogható volna ehhez a szörnyűséghez. Úgyhogy inkább hallgattam. Egy hétre rá a péntek esti gyűlésen, amikor már épp felkészültem hatvan perc szakadatlan kínszenvedésre, egyszercsak meglepetés ért. Az ülés elnöke már a megnyitó szavaiban leszögezte, hogy nem tűr semmiféle szófosást. Amíg ő az elnök, tekintsük a termet Szófosásmentes Övezetnek, közölte: az AA célja ugyanis az, hogy reményt és hitet adjon, nem pedig az, hogy azon rinyáljunk, milyen hosszú a sor az áruházi kassza előtt. Szavait megerősítendő kitett az asztalra egy ébresztőórát, beállította két és fél percre. Ennyi idő alatt bárki elmondhatja, ami a szívét nyomja, mondta, és biccentett egyet szavai megerősítéséül. Én a hátsó padok egyikében ültem, mellettem egy középkorú asszonnyal, aki egész jól nézett ki ahhoz képes, hogy valaha alkoholista volt. – Ki ez? – hajoltam oda hozzá, hogy a fülébe súgjak. – George – felelte –, tudja, igazában ő itt a főnök. – Tényleg? Mármint a gyűlésé? – Nem, nem – suttogta vissza: a hangjából hallhattam, hogy zöldfülűnek tart –, mindenütt, az egész körzetben. – Összeesküvő tekintettel körülvizslatta a termet, és sotto voce, mintha valami hétpecsétes titkot bízna rám, folytatta. – Övé a Seafield, az a drogelvonó, tudja. Még sose látta a tévében? – Nem nagyon nézek tévét – ráztam meg a fejem: bár a pasas valahogy ismerősnek tűnt. Jesszusom! Csak nem? Hiszen ez Flintstone Frédi! A vízfej, aki ki akart bújni a tévémből azon a szörnyű hajnalon! Akihez a Remington-szobrot vágtam! A gyűlés végén, miután a tömeg szétoszlott, odaléptem hozzá. – Helló, az én nevem Jordan – mutatkoztam be. – Csak azt akartam mondani, hogy nagyon tetszett a gyűlés. Remek volt. Felém nyújtotta a kezét: hát akkora volt, mint egy szeneslapát. Kötelességtudóan megráztam, közben azon imádkoztam, nehogy kitépje a karomat a helyéből. – Köszönöm – köszönte –, újonc vagy? – Aha – bólintottam –, negyvenhárom napja tiszta. – Gratulálok! Nem kis teljesítmény! Büszke lehetsz rá. – Félrehajtott fejjel jó alaposan átvizsgálta az arcomat. – Valahonnét ismerősnek tűnsz. Mit is mondtál, hogy hívnak? Na tessék, helyben vagyunk! Azok az átkozott újságok, képtelenség menekülni előlük! Flintstone Frédi nyilván látta a képemet valamelyik szennylapban, és most mindjárt leköp. Ideje volt témát váltani. – Jordan-nek. Hadd meséljek már valamit, George, szerintem vicces! Ülök odahaza Old Brookville-ben, hajnali háromkor… – és azzal töviről hegyire leírtam neki, ahogy a képébe vágom a Remington-szobrot. – Te is, meg még néhány ezren – nevetett fel. – A Sony igazán fizethetne már egy dollárt minden egyes készülékért, amit egy alkesz vagy drogos széttör a hirdetésem után. Szóval Old Brookville-ben laksz? Kurva jó környék. A szüleiddel élsz? – Dehogy – vigyorogtam –, nős vagyok, gyerekeim vannak. Tudod, az a hirdetés, az… – És hogy kerültél ide? – vágott közbe – Kirándulás? Jesszusom! Ezt nem így terveztem! Tessék, most sarokba szorított, én meg védekezhetek. – Nem – válaszoltam –, van itt egy házam. – Tényleg? Hol? – Meadow Lane – vettem egy mély lélegzetet. – Micsoda? – hökkent meg. – Meadow Lane? Tényleg?

Lassan, nehézkesen bólintottam, hogy igen. Flintstone Frédi most már vigyorgott a bajusza alatt. Láttam rajta, hogy kezdi összerakni a mozaikkockákat. – Mit is mondtál, mi a vezetékneved? – Nem mondtam. Belfort. Ismerős? – Aha – nevetett fel –, de még mennyire! Száz százalékig! Százezerig! Jónéhány százezerig! Szóval te vagy az a kölyök, aki az elnöke volt annak a… Strathman, vagy micsodának. – Stratton. Stratton Oakmontnak – nyögtem ki fakó hangon. – Az, az, Stratton Oakmont! Atyaisten, tiszta kölyökképed van! Ilyen fiatalon ekkora felfordulást kavarni! – A drogok ereje, mi? – vontam meg a vállam. – Ja, persze – bólogatott. – Ti szemetek, száz lepedőt buktam rajtatok valami kibaszott részvényen! A nevére már nem is emlékszem. Ó, basszameg! Hát ez pech. Ez a George mindjárt behúz egyet a lapátkezével! És ha felajánlanék neki egy kis kártérítést? Persze! Hazaszaladok, kinyitom a széfet, és már jövök is vissza! – Figyelj, már rég nem vagyok a Strattonnál, de akkor is, nagyon örülnék, ha… De nem engedte, hogy végigmondjam. – Figyelj, nagyon örülök, hogy megismertelek, de az a helyzet, hogy sietnem kell haza. Várok egy fontos telefont. – Ó, bocs, igazán nem akartalak feltartani. Visszajövök a jövő héten is, akkor majd talán jut időnk elbeszélgetni. – Miért, sietsz most valahova:? – Nem, miért? – Meghívnálak hozzám egy csésze kávéra – mosolygott. – Itt lakom, nem messze tőled. – Mi van, nem haragszol a száz lepedő miatt? – húztam fel meglepetten a szemöldökömet. – Á, mit számít száz lepedő ivócimborák között? Egyébként meg levontam az adómból, úgyhogy spongyát rá – vigyorgott, átkarolta a vállamat, és elindult velem kifelé. – Tudtam, hogy egyszer felbukkansz itt nálunk. Elképesztő sztorikat hallottam rólad. Örülök, hogy idetaláltál, mielőtt túl késő lett volna. Egyetértően bólintottam. – De csak egy feltétellel hívlak meg hozzám – folytatta George. – És mi legyen az? – kíváncsiskodtam. – Ha elárulod, hogy a biztosítási pénz miatt süllyesztetted el a jachtodat, vagy sem – szűkült össze a szeme a gyanakvástól. – Na jó, majd útközben elmesélem – mosolyogtam rá. És ezzel kisétáltunk a péntek esti gyűlésről, én és az új támogatóm: George B. George a South Main Streeten lakott, Southampton lakónegyedének egyik legjobb utcájában, épp csak egy vonásnyival alatta a Meadow Lane szintjének, már ami az árakat illeti – bár a South Main legolcsóbb háza sem került kevesebbe hárommillió dollárnál. Egymással szemben ültünk a szemmel láthatóan méregdrága asztal két oldalán a rusztikus franciasággal berendezett konyhában. Épp azt taglaltam, hogy miféle halálnemeket terveztem el Dennis Maynard, az én hímnemű védőnőm számára aznapra, hogy befejeztem a kilencven per kilencvenemet. Akkor döntöttem úgy, hogy George a megfelelő ember, akinek elmondhatom a terveimet, amikor elmesélte, hogy volt egy pénzbehajtó, aki felvette azt a szokást, hogy be-bekopogtatott az ajtaján, holmi rejtélyes eredetű pénzeket követelve. Miután George leszokott arról, hogy ajtót nyisson neki, a behajtó taktikát váltott, és attól fogva felszögezte a felhívásokat a ház kézzel polírozott

mahagóni ajtajára. Na, George legközelebb kivárta a pénzbehajtót, és amikor hallotta, hogy az felemeli a kalapácsot, kinyitotta az ajtót, a behajtó előrezuhant, George meg leütötte, de olyan akkurátusan és gyorsan, hogy a pasasnak megnéznie sem volt ideje, így aztán személyleírást sem tudott adni, George pedig megúszta. – …de az a legundorítóbb az egészben – folytattam a sztorimat –, hogy a pasasnak még volt képe profinak nevezni magát. Nem elég, hogy azt tanácsolja a feleségemnek, hogy ne látogasson meg, miközben én ott rohadok azon a szeméttelepen! Pedig már ezért is megérdemelné, hogy eltörjék a lábát. De ráadásul még randizni is akar vele! Ezért már halál jár! – ráztam meg undorodva a fejemet, és mélyet sóhajtottam örömömben, hogy végre kibeszélhettem magamból ezt a nyomasztó emléket. És, csodák csodája, George egyetértett velem! Igen, ő is azt mondta, hogy Maynard megérdemelné a halált. A társalgást tehát különböző halálnemek kiötlésével folytattuk. Az első ötlet az enyém volt: levágni a tökét egy bozótnyeső ollóval. George azonban kevesellte, azt mondta, az emberünk még azelőtt sokkot kapna, hogy a töke földet ér, ráadásul pillanatok alatt elvérzik. Úgyhogy áttértünk a tűzre. Ez már George tetszését is megnyerte, mert a tűzhalál igazán fájdalmas; az egyetlen baja az volt vele, hogy esetleg mások is megsérülhetnek, amikor a tervünk értelmében porig égetjük a házát. Következett tehát a szénmonoxid-mérgezés, de elvetettük, mert túl fájdalommentes, majd megvitattuk a mérgezés előnyeit és hátrányait, bár abban mindketten egyetértettünk, hogy nagyon ódivatúan hangzik. Megfordult még a fejünkben egy betörés, ami aztán gyilkosságba csap át a tanú kiiktatása végett: végül aztán abban állapodtunk meg, hogy felbérlünk egy crack-junkiet, hogy mártsa bele a rozsdás kését a hasába, és forgassa meg benne jó alaposan, de épp a mája felett, mert ott fáj a legjobban. Ekkor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, és egy női hang bekiált hozzánk. – George, kié az a Mercedes? – kedves, aranyos hangocska volt, szörnyű brooklyni kiejtéssel, valahogy így hangzott: dzzzsssóóódzzss, kijjjéé asszz a meeessszzzííídesssszzzz? A világ legédesebb nőcskéje lépett be a konyhába: amilyen nagyra nőtt George, olyan kicsi volt ő, alig magasabb másfél méternél, legfeljebb, ha ötven kiló, eperszőke haj, mézbarna szemek, tökéletes, ír tavaszt idéző bőr ezer és ezer szeplővel élénkítve. A negyvenes évei végén járhatott, esetleg az ötvenes elején, de mindenképpen jól tartotta magát. – Annette, köszönj szépen Jordannek, Jordan, köszönj szépen Annette-nek – mutatott be minket egymásnak George. Odaléptem hozzá, hogy kezet fogjak vele, ő azonban elhaladt kinyújtott kezem mellett, hozzámlépett, és megölelt, sőt egy puszit is kaptam tőle a homlokomra. Friss, tiszta illata volt, valami drága parfümmel keveredve, nem tudtam volna megmondani, melyikkel. Rámmosolygott, a vállamnál fogva eltartott magától, hogy jó alaposan megszemlélhessen. – Hát, egyet már most megmondhatok – bökte ki, tárgyilagos hangon. – Nem az a típus vagy, akiket George haza szokott hurcolászni. Mindhárman nevetésben törtünk ki, majd Annette elnézést kért, visszavonult a konyhába fő foglalatosságához, ami a jelek szerint nem volt egyéb, minthogy George életét olyan kényelmessé tegye, amennyire csak lehet. Seperc alatt visszatért, friss kávét rakott elénk az asztalra, meg sütit, fánkot, még friss gyümölcsöt is, majd bejelentette, hogy vacsorát főz nekem, mert aggasztóan sovány vagyok. – Láttál volna negyvenhárom nappal azelőtt! – mondtam erre. Miközben nekiláttunk a kávénak, én még mindig Maynard ügyénél tartottam. Annette azonnal csatlakozott. – Hát ez az alak tényleg egy igazi köcsög – gödddzzsööggg – lehet – állapította meg a brooklyni petárda –, szerintem minden jogod megvan hozzá, hogy lenyiszáld a tökeit, mi, nyuszibogár?

Nyuszibogár? Fura egy becenév George számára! Nem mondom, nekem tetszett, bár igazán nem illett hozzá. Inkább Bölömbivaly, esetleg Góli, vagy épp Zenyussz… – Szerintem – bólintott Nyuszibogár –, ez a fickó rászolgált a lassú és fájdalmas kínhalálra. Majd kitalálok valamit holnap. Én is egyetértően bólogattam. – Helyes! De aztán tényleg szörnyű legyen! – Na de mit mondunk neki holnap, Nyuszibogár? – sandított felém aggodalmasan Annette. – Holnap – fontolta meg a választ Nyuszibogár –, majd azt mondjuk neki, hogy holnap majd kitalálunk valamit. – Hát ti aztán igazán nem vagytok semmi! – csóváltam meg mosolyogva a fejemet. – Tudtam, hogy csak szórakoztok velem! – Én nem! – tiltakozott Annette. – Szerintem tényleg megérdemli, hogy lenyiszáld a tökeit! George is szakmabeli – fogta komolyabbra a hangját –, de sosem hallottam még, hogy ilyesmit tanácsoljon egy páciense feleségének! Ugye, Nyuszibogár? Nyuszibogár rántott egyet azon a hatalmas vállán. – Nem szeretem megítélni mások módszereit – mondta –, de nekem úgy tűnik, hogy ebből a Maynardból hiányzik a melegség. Volt már többszáz esetem, és egy dolgot megtanultam:, a páciensnek éreznie kell, hogy szeretik, hogy mindenki vele van, amíg helyesen cselekszik és józan marad. Sose választanék el egy feleséget a férjétől. Soha – borzongott meg. – De hát minden jó, ha a vége jó, nem igaz? Élsz, tiszta vagy, ami maga a csoda, bár nem hinném, hogy istenigazában tiszta vagy. – Ezzel meg mit akarsz? Persze, hogy tiszta vagyok! Negyvenharmadik napja! Pár óra és negyvennegyedik napja hozzá se értem semmihez, esküszöm! – Jaja – mondta George –, negyvenharmadik napja nem iszol és nem kábítózol, de ez még nem jelenti azt, hogy tiszta is vagy. Van itt egy kis különbség, ugye, Annette? – Meséld el neki a Kenton Rhodes sztorit! – kérte Annette. – Az az áruházas pasas? – kottyantottam közbe. – Igen – bólintottak mindketten. – Csak nem róla szól, hanem az idióta fiacskájáról, a trónörökösről – mondta George. – Van egy házuk Southamptonban, nem messze tőled. – Hát szóval – vette át a sztorit Annette –, volt nekem egy kis boltom itt a környéken, westerncsizmákat árultam, meg ilyen kis… George türelme azonban láthatóan odahaza is véges volt, a saját feleségétől se tűrte el a szófosást, úgyhogy közbevágott. – Te jó isten, Annette, csak nem fogod itt elmesélni, mi minden volt abban a nyavalyás boltban?! Mi köze ennek a sztorihoz? – nézett rám nagy szemforgatva. Vett egy mély lélegzetet, akkorára fújta fel magát, mint egy ipari jégszekrény, aztán belefogott a történetbe. – Szóval volt az a kis üzlet, itt a környéken. Annette mindig a bejárat előtt parkolt le a kis Mercijével. Egy nap épp egy vevőt szolgál ki, kinéz a kirakaton, és mit lát? Hát egy nagy böhöm Mercedes áll meg az ő kocsija mögött, és belemegy a lökhárítójába. Kiszáll belőle egy pasi a csajával, és anélkül, hogy legalább egy cédulát hagynának, elindulnak sétafikálni. – Ez volt Kenton Rhodes – fűzte hozzá Annette –, aki belémrohant! George szúrós pillantást vetett rá, aztán folytatta. – Igen, ez volt Kenton Rhodes. Naszóval Annette kijön a boltból, és látja ám, hogy nem elég, hogy belérohantak a kocsijába, de ráadásul a pasas még tilosban is parkol, épp a tűzoltóbejáratnál. Kihívta a rendőröket, azok ki is jöttek, és írtak neki egy parkolócédulát. Egy óra múlva jönnek vissza azok ketten, részegen, mint az állatok. A srác meglátta a parkolócédulát a kocsiján, és vigyorogva széttépte. Annette képtelen volt ellenállni a kísértésnek, muszáj volt közbekotyognia.

– Igen, és annak a göddzsssöggnek olyan sunyi képe volt, hogy kirohantam, és azt mondtam neki, hogy idefigyelj, öcsi, nem elég, hogy belementél a lökhárítómba, még tilosban is parkolsz? Elállod a tűzoltók bejáratát, és még van pofád széttépni a parkolócédulát? Ezért meglakolsz! – Én meg épp arra jártam – vette vissza az elbeszélés fonalát George –, és hallom, hogy Annette kiabál, mint akit nyúznak, az a gyerek meg erre lekurvázza a feleségemet. Na, odamegyek, mondom, Annette, húzzál befelé a boltba, de gyorsan! Annette erre beszaladt a boltba, tudta, mi következik. Közben meg ez a Kenton Rhodes jártattaa ám a száját, de közben kászálódott befelé a Mercedesébe. Becsapta az ajtót, bekapcsolta az ablakemelőt, az a vastag golyóálló üveg meg elindult felfelé. Aztán a fejébe nyomott egy ilyen Porsche-napszemüveget, amitől úgy néz ki az ember, mint egy bogár, és rámvigyorgott, meg bemutatott nekem. – És erre te? – csóváltam a fejem nevetve. – Hogy erre én? – feszítette meg azt a tűzoltókészülék-méretű nyakát George. – Erre én összeszedtem minden erőmet és rácsaptam az ablakra, az meg szilánkokra tört! Az öklöm épp Kenton Rhodes halántékán landolt, ki is ütöttem, ájultan esett a feje a barátnője ölébe. A nyamvadt Porsche-szemüvege a fején maradt, csak épp a két lencse cserélt helyet egymással. – Na és letartóztattak? – nevettem tovább. – Hát nem egészen – rázta meg a fejét. – Ugyanis a kis barátnő sikoltozni kezdett, hogy jajistenem, megölte, maga eszelős! Azzal kiugrott a kocsiból, és iszkol az őrszoba felé, hogy rendőrt hozzon. Kenton Rhodes is magához tért egy pár perc múlva, épp, amikor a barátnője megjelent a helyi rendőrrel, történetesen az én Pete Orlando barátommal. A csaj odarohant a kocsihoz, kikanalazta belőle az ifiurat, lesöpörte róla az üvegcserepeket, aztán mindketten leálltak ugatni, hogy Pete Orlando azonnal tartóztasson le engem. – Közben Annette is kirohant a boltból nagy visítozva, hogy széttépte a parkolócédulát, Pete! És a földre szórta! Pete megnézte magának a kocsit, komoran csóváljt a fejét, odafordult Kenton Rhodes felé, és azt mondta neki, „uram, maga tilosban parkol, lesz szíves odébbállni a kocsijával, de azonnal, vagy elvontattatom!” Kenton Rhodes morgott valamit a fogai között, anyázta Pete Orlando barátomat, de azért csak beült a kocsiba, indított, mire Pete felemelte a kezét, hogy: „Álljunk csak meg! Szálljon ki a kocsiból, uram!” Kenton Rhodes kiszáll: „Na mi van?” – kérdi. „Hát uram, alkoholszagot érzek a leheletén, úgyhogy kénytelen leszek megszondáztatni.” Mire Kenton Rhodes: „Tudja maga, ki vagyok én?” Meg az ilyenkor szokásos baromságok. Még akkor is anyázott, amikor Pete már rátette a bilincset, hogy lecsukja ittas vezetésért. Percekig képtelenek voltunk abbahagyni a nevetést – ez volt az első józan, teli torokból gurgulázó nevetésem tíz év óta. Vagy nem is tudom már, mióta. Persze a történetnek tanulsága is volt – az, hogy George ekkoriban friss józan volt még, ami annyit jelent, hogy még nem igazi józan. Már nem ivott, de még mindig úgy viselkedett, mint egy iszákos. Végül George valahogy összeszedte magát. – Okos fickó vagy, remélem, megértetted, mit akartam mondani. – Persze – feleltem. – Ha meg akarom ölni azt a Maynardot, akkor még nem vagyok tiszta. – Pontosan – helyeselt. – Az rendben van, ha gondolsz rá, ha beszélsz róla, még az is, ha viccelsz vele. De amikor komolyan veszed, az tényleg megkérdőjelezi, hogy tiszta vagy-e – vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte a levegőt. – Én több mint húsz éve vagyok józan, de még ma is naponta járok gyűlésre, nemcsak azért, hogy ne igyak, hanem azért is, mert a józanság számomra többet jelent annál, hogy nem iszom. Amikor a gyűlésen meglátok egy újoncot, mint például téged, akkor mindig az eszembe jut, hogy milyen közel vagyok a szakadék széléhez, és milyen könnyű lenne beleesni. Mikor meg elnézem a régi motorosokat,

akik már harminc-plusz éve józanok, régebben, mint én magam, akkor meg arra gondolok, hogy milyen nagyszerű ez a program, hogy hány éltet mentett meg. – De hát nem akartam én igazán megölni Maynardot – bólintottam egyetértően –, csak hallani akartam, ahogy beszélek róla, ez csak amolyan biztonsági szelep, tudod – vontam meg a vállam, a fejem is megráztam hozzá. – Gondolom, ha visszanézel rá, te is elképedsz, hogy mit műveltél azzal a Kenton Rhodes-fickóval. Most, húsz év józanság után, gondolom, odafordítanád feléje a másik arcodat is, igaz? – Te viccelsz, bazmeg? – nézett rám elképedve George. – Ha száz éve vagyok józan, akkor is pofánvágom azt a barmot! – Mire mindhárman hisztérikus röhögésben törtünk ki, és nevettünk, nevettünk, átnevettük 1997 csodálatos nyarát, józanságom első nyarát. És csak nevettünk, nevettünk, még a Hercegnő is, miközben egyre közelebb kerültünk a George-Annette duóhoz, és a régi barátaink szép sorjában elenyésztek a semmibe, egyik a másik után. Mire tisztaságom első évfordulóját ünnepeltünk, jóformán mindegyikük eltűnt. A Beall házaspár megmaradt, meg Nadine néhány gyerekkori barátja, de az olyasfajták, mint Elliot Lavigne, vagy Danny Porush és Rob Lorusso, meg Todd és Carolyn Garret, kihátráltak az életemből. Wigwam, Bonnie és Ross, meg még néhány gyerekkori barát természetesen továbbra is felfelbukkant vacsorára meg mittudomén mire – de semmi sem maradt a régiben. A Bolondok Hajója elsüllyedt, a drog, ami összeforrasztotta a társaságot, elenyészett. A Wall Street farkasa odaveszett azon az éjszakán Boca Ratonban, túladagolásban halt meg Dave és Laurie Bell konyhájában; és az a kevéske, ami megmaradt belőle, végleg kihalt George B. mellett, aki a tisztaság igaz ösvényére terelt. Egyetlen kivétel volt, Alan Lipsky, a legrégibb és legkedvesebb barátom, aki ott volt, mielőtt ez az egész elkezdődött volna, mielőtt egyáltalán eszembe jutott volna, hogy a magam képére formált Wall Streetet kitelepítsem Long Islandre, és ezzel káoszt és anarchiát zúdítsak Long Island lakóinak egy teljes nemzedékére. Valamikor 1997 őszén történt, amikor Alan azzal állt elő, hogy elege van, belebetegszik abba, hogy az ügyfelei pénzét szórja, és egyetlen vágya örökre becsukni a Monroe Parkert. Teljes szívemből egyetértettem vele, így aztán nemsokára meg is szűnt a Monroe Parker. Hamarosan a Biltmore is követte a példáját, és ezzel a Strattoniták kora véget ért. Nagyjából ez idő tájt rendeztem az ügyeimet Steve Maddennel is. Elfogadtam a nagyjából ötmilliós ajánlatát, ami a piaci értéknek csak egy töredéke volt ugyan, Steve azonban kénytelen volt egy közösségi pénzalapnak eladni a részvényeket, így aztán egyikünk sem kaszált jogtalanul. Mindmáig úgy gondolok Steve Maddenre, mint arra a fickóra, akinek sikerült megrövidítenie, bár azért én is kerestem húszmilliót a bolton – nem kis összeg ez, még az én agyament mércémmel mérve sem. Eközben a Hercegnő és én szűkebbre húztuk magunkon az övet: először is a személyzetet feleztük le elfogadható mértékűre. Maria és Ignacio távoztak elsőnek, aztán a két Rocco, akiket kedveltem ugyan, de többé nem volt szükségem rájuk. Most, hogy a Quaalude és a kokain eltűnt az életemből, nem szította többé semmi a paranoiámat, így hát nevetséges volt testőrséget tartani ezen a békés környéken. Bo nem szívta mellre, hogy elküldtem az embereit, azt mondta, örül, hogy túléltem. És bár erről soha nem beszélt, tudtam, hogy bűntudatot érez miatta, pedig szerintem nem is tudta pontosan, mennyire belesüllyedtem a kábítószerek fertőjébe. A Hercegnő és én egész ügyesen eltitkoltuk – bár az is lehet, hogy mindenki tudta az igazságot, de senki sem akart az aranytojást tojó tyúkkal vitatkozni: amíg tojja azokat a tojásokat, kit érdekel, ha beledöglik? Gwynne és Janet természetesen velünk maradt, és sosem hánytorgattuk fel azt, hogy (a Hercegnő mellett) ők segítettek a legtöbbet abban, hogy minél mélyebbre jussak. Néha

okosabb elásva hagyni a döglött kutyát. Janet szakértője volt a múlt elfelejtésének, Gwynne pedig déli – és a déliek nagy mesterek a felejtésben. Aztán meg szerettem mindkettőjüket, és tudtam, hogy ők is szeretnek engem. Egyszerűen a kábítószerfüggőség egy kibaszott rohadék betegség, az ember pillanatok alatt elveszíti a józan ítélőképességét, főként ha a Gazdagok és debilek életét éli, És ha már a kárhozatba segítőkről volt szó, említsük meg Bay Ridge Hercegnőjét is. Azt hiszem, ő egész tisztességesen keveredett ki ebből a történetből. Ő volt az egyetlen, aki mindig mellettem maradt, az egyetlen, akiben volt annyi erő, hogy az asztalra csapjon, és azt mondja: elég volt! De, ahogy józanságom első évfordulója jött és ment, észrevettem, hogy a Hercegnő megváltozott. Időnként lopva a gyönyörű arcába sandítottam, és azt láttam, hogy valahova a messzeségbe néz, és a tekintetében szomorúság ül. Vajon mi járhat a fejében ilyenkor – tűnődtem –, hány ellenem irányuló, örökre kimondatlanul maradt vád, nemcsak a lépcsőn történt gyűlöletes eset miatt, de az összes többi: a csalás, a kurvázás, az éttermi elalvások, az összes érzelmi idegroham, a kábítószer összes mellékhatása miatt? George, akit megkérdeztem erről, kissé szomorúan azt felelte, hogy Nadine és én még nem értünk a küzdelmünk végére, és elképzelhetetlen volna, ha mindazok után, amiken átmentünk egymással, csak úgy egyszerűen a szőnyeg alá seperhetnénk mindent. Ő már régóta józan volt, de még sosem hallott a mi esetünkhöz hasonlót: hogy Nadine és én új alapokra tudtuk helyezni darabokra tört házasságunkat. Azt mondta, Nadine olyan, mint a Vezúv – alvó vulkán, de egy szép napon ismét kitörhet. Hogy mikor és milyen erővel, nem lehet megmondani, mindenesetre azt javasolta, hogy járjunk terápiára – de nem fogadtuk meg. Eltemettük a múltat, mentünk tovább. Néha síráson kaptam rajta a Hercegnőt. Ült egymagában a kismamaruházati műtermében, és folytak a könnyek az arcán. Ha megkérdeztem, mi baja, azt mondta, nem érti, hogyan történhetett ez az egész. Miért fordultam el tőle, miért választottam helyette a drogokat? Miért bántam olyan rosszul vele? És mitől lettem most ilyen jó férj? Ettől csak rosszabb lett, mondta: ha kedves voltam, az jutott az eszébe, hogy miért nem viselkedtem mindig így. De aztán szeretkeztünk, és ettől minden újra jó lett – amíg csak megint rajta nem kaptam a síráson. És hát ott volt a két gyerek, Chandler és Carter, belőlük mindig vigaszt meríthettünk. Carter ekkoriban ünnepelte a harmadik születésnapját, gyönyörűbb volt, mint valaha a platinaszőke hajával és a végtelen hosszú szempilláival. Isten gyermeke volt, azóta a szörnyű nap óta a kórházban, amikor azt mondták nekünk, hogy nyomorékon kell majd leélnie az életét. De azóta még csak az orra vére se eredt el: a repedés a szívburkán már majdnem teljesen összeforrt, soha semmi baja nem volt miatta. És Chandler? Az én Hüvelyk Pannám, az egykori csodagyerek, aki elpuszilta apu bibijét? Megmaradt az apja lányának, és időközben elnyerte a CIA becenevet, mert napjai java részét azzal töltötte, hogy hallgatta a felnőttek beszélgetését, gyűjtötte az információkat. Ekkoriban töltötte be az ötöt, de jóval okosabbnak mutatkozott a koránál. Igazi kereskedőnek ígérkezett, legalábbis engem mindig sikerült meggyőznie az árujáról, bár az is igaz, hogy velem könnyű dolga volt. Néha elnéztem, ahogy alszik, és azon tűnődtem, mire emlékszik majd vissza ezekből az évekből, a káoszból és az elmebajból, ami végigkísérte élete első négy, legfontosabb, személyiség-formáló évét. A Hercegnő és én mindig is megpróbáltuk megóvni a valóságtól, csakhogy a gyerekek éles szemű megfigyelők. Számtalanszor megesett, hogy egyszer csak valami felszabadította benne az emlékeket, és eszébe jutott a lépcső – de csak annyit mondott, hogy milyen boldog, amiért elmentem Atalatantikába, hogy anyu és apu megint boldogok lehessenek. Ilyenkor azon kaptam magam, hogy magamban némán sírok, ő azonban azonnal

témát váltott, mintha az emlék nem is zavarná igazán. Tudtam, hogy eljön a nap, amikor mindent el kell mondanom neki, nemcsak a lépcsőt, de mindent. De addig még, gondoltam, van időnk, addig hadd lubickoljon a gyerekkor ártatlan örömeiben, amíg még megteheti. E pillanatban Channy és én a konyhában voltunk, Old Brookville-ben, épp a nadrágszáramat huzigálta. – Moziba akarok menni! – akaratoskodott. – Megígérteeeeeed! Tulajdonképpen nem ígértem neki semmit, de a trükk miatt csak még inkább növekedett a tiszteletem iránta. Egy ötéves kislány, és lám, máris milyen ügyes kereskedő! Tudja, hogy az erő pozíciójából kell tárgyalni. Este fél nyolcra járt az idő. – Na, jó – adtam meg magam –, addig induljunk, amíg anyu haza nem jön. Indulás, Hüvelyk Panna! – nyújtottam feléje a karomat, ő meg felugrott rám, a lábacskáit a nyakamba fonta, elégedetten felnevetett. – Gyerünk, apu! Gyípaci! Felnevettem az én csodálatos kicsi lányomra, vettem egy mély, józan lélegzetet, beszívtam az illatát: mennyei volt. Chandler gyönyörű volt, kívül-belül egyaránt: tudtam, hogy ha felnő, átalakítja maga körül a világot. Látszott rajta, a szikrákon a szemében: látszott rajta attól a pillanattól fogva, hogy megszületett. Úgy döntöttünk, hogy az én kis Mercedesemet visszük, az volt a kedvence, ráadásul a tetőt is lehúzhattuk, hogy kiélvezzük ezt a csodálatos nyári estét. Még emlékeztem arra a végzetes napra tizenhat hónappal ezelőtt: most gondosan becsatoltam az övét, és útnak indultunk, messzire elkerültük a kőoszlopot a bejáratnál. Ahogy kikanyarodtunk a ház elé, észrevettem, hogy egy kocsi parkol a szemközti járdán: szürke, négyajtós kocsi, talán Oldsmobile. Ahogy elhajtottam mellette, egy középkorú fehér férfi hajolt ki belőle. – Bocsánat, nem tudja, merre van a Cryder Lane? – kérdezte. Cryder Lane? Hát ez meg miről beszél? Errefelé nincs ilyen nevű utca, de még a környéken sincs. Lopva Channy felé pillantottam, és abban a pillanatban elöntött a pánik. Most már sajnáltam, hogy a két Rocco elhagyta a házat: volt ebben a találkozásban valami nyugtalanító, sőt félelmetes. – Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. Ekkor vettem észre, hogy mások is ülnek az autóban, hárman. A szívem majd kiugrott a helyéből. Bazmeg, ezek el akarják rabolni a lányomat! – Kapaszkodj! – kiáltottam rá. De még el sem indulhattam, amikor kinyílt az Oldsmobile hátsó ajtaja, és egy nő szállt ki belőle. – Oké, Jordan – mondta mosolyogva –, nem akarjuk bántani. Csak arra kérem, hogy ne menjen tovább. – Mit akarnak? – tettem a fékre a lábamat. – FBI – felelte, előhúzta a zsebből az igazolványát, az arcomhoz tolta. Igen, ott volt az a három átkozott betű, és most már a vezető is kiszállt. Ő is megmutatta a magáét. – Gondolom, nem azért jöttek, hogy kölcsönkérjenek, mi? – vigyorogtam gúnyosan. Mindketten megrázták a fejüket. Közben a másik két ügynök is kiszállt a kocsiból, ők is felém lobogtatták az igazolványukat. – Azt hiszem, az lesz a legokosabb – mondta szomorkás mosollyal a nő ,– ha szépen visszafordul, és beviszi a lányát a házba. Beszélnünk kell magával. – Rendben – mondtam –, és kösz. Tetszik, ahogy csinálják. A nő biccentett, hogy érti, ő se akarná, hogy a lányom szeme láttára tartóztassanak le. – És hol marad Coleman ügynök? – érdeklődtem. – Már alig várom, hogy annyi év után

végre személyesen is találkozzunk. – Biztosíthatom, hogy ő is épp így van vele – mosolygott a nő. – Mindjárt megérkezik. Beletörődve bólintottam. Itt volt az ideje, hogy Chandlerrel is megosszam a rossz hírt: a ma esti mozi elmarad. És alighanem lesz még néhány változás mától fogva, és egyikne se nagyon fog örülni. Először is, apa most pár évre eltűnik a képből. – Ma este nem megyünk moziba, kicsim – fordultam a lányomhoz –, beszélnem kell ezekkel az emberekkel. – De hát megígérted! – vicsorította rám a kis fogait. – Moziba akarok meeeeennnniiiii! Még akkor is ordított, amikor visszakanyarodtam a ház elé, de még akkor is, amikor bevittem a konyhába, hogy Gwynne gondjaira bízzam. – Hívja fel Nadine-t a mobilján – kértem –, mondja meg neki, hogy itt az FBI, lecsuknak. Gwynne egy szó nélkül bólintott, felcipelte magával Chandlert az emeletre: abban a pillanatban, hogy Chandler eltűnt a szemünk elől, a nő hozzám fordult, és rázendített. – Letartóztatom tőzsdei csalás, pénzmosás, továbbá… Blablabla, gondoltam, miközben rám csatolta a bilincset, és közben folyamatosan sorolta bűneimet Isten és ember ellen. A szavai úgy fújtak át a fejemen, akár a nyári szellő. Számomra értelmetlen zagyvaság volt az egész, oda se figyeltem rájuk. Tudtam én jól, mi mindent követtem el, és a lelkem mélyén azt is, hogy egyszer majd meg kell bűnhődnöm mindenért. Meg aztán majd úgyis átnézem én ezt a letartóztatási parancsot az ügyvédemmel. Pár perc múlva már vagy húsz FBI-ügynök nyüzsgött a házban teljes díszben, pisztollyal, golyóálló mellényben, extra tölténytárral, meg a jó ég tudja, még mi mindennel. Mintha valami terroristára mennének, nevettem magamban. És pár perc múlva megérkezett maga Gregory Coleman ügynök is. Alig akartam hinni a szememnek. Egy kölyök, egy perccel sem idősebb nálam! A termetünk is nagyjából megegyezett. Világosbarna haja volt, koromfekete szeme, harmonikus vonásai… Ahogy meglátott, elmosolyodott. Felém nyújtotta a kezét, én pedig megráztam, ami megbilincselt kézzel nem volt olyan egyszerű. – Meg kell mondanom – mondta –, hogy maga aztán nem semmi ellenfél! Legalább száz ajtón kopogtam be, hogy találjak valakit, aki tanúskodna maga ellen, de senkit sem találtam! – csóválta a fejét: láthatóan mély benyomást tett rá a Strattoniták rendíthetetlen hűsége. – Gondoltam, ezt mindenképpen meg kell osztanom magával – tette hozzá. – Hát, a bolondok hajója már csak ilyen, bolondot farag mindnyájunkból – vontam meg a vállam. – Ja, ja, szóról szóra – ismerte el ő is. Ekkor rontott be a Hercegnő. A szemében könnyek – de ettől csak még szebb lett. Még most, hogy épp letartóztattak, sem voltam képes megállni, hogy ne bámuljam meg a lábát, hiszen nem tudhattam, meddig kell nélkülöznöm a látványt. Miközben bilincsbe verve elvezettek, a Hercegnő adott egy puszit a homlokomra, és azt mondta, ne féljek, minden rendbe jön. Bólintottam, és megmondtam neki, hogy szeretem és szeretni fogom, amíg csak élek. Aztán elvittek. Hogy hová, nem tudhattam, csak azt sejthettem, hogy az első állomás Manhattan lesz, aztán holnap a szövetségi bíró elé kerülök. Visszatekintve úgy emlékszem, hogy abban a pillanatban valamiféle megkönnyebbülést éreztem: hogy végre örökre magam mögött hagyom a káoszt és elmebajt. Szépen leülöm a büntetésemet, és józanon, még mindig fiatalon, két gyerek apjaként kisétálok a börtönből, gyönyörűséges feleségem oldalán, aki jóban-rosszban kitartott mellettem. A végén majd minden rendbe jön.

EPILÓGUS

Az árulók Hát igen, szép is lett volna, ha a Hercegnő és én boldogan élünk, míg meg nem halunk – ha leülöm az időmet, és a börtönből aztán egyenest az ő ölelő karjaiba sétálok. De nem, ez itt nem mese, ennek a sztorinak nincs happy endje. A bíró tízmillió dollárban állapította meg az óvadékomat. És ekkor, a bíróság lépcsőjén ütött be a mennykő. – Már nem szeretlek – szólalt meg jeges hangon a Hercegnő. – Ez az egész házasság hazugság – és ezzel elfordult, hogy felhívja a válóperes ügyvédjét. Megpróbáltam értelmes ember módjára vitatkozni vele, de hiába. Annyit még tessék-lássék könnyezve egy kicsit hozzátett, hogy a szerelem olyan, mint a süti, csipegethetsz belőle, csipegethetsz, de egyszer elfogy, és akkor elfogyott. Ja, ja, hát ez bizony lehet, hogy így van, gondoltam: csak az a baj, hogy épp akkor fogy el, amikor letartóztatnak, te pénzsóvár, orgyilkos kis kurva! Na, mindegy. Néhány hét múlva szétköltöztünk: én a híres-nevezetes southamptoni házba száműztem magam. Jó kis hely volt, nézhettem a valóság kőfalait, ahogy szép lassan egyenként a fejemre omlanak, miközben odakint az Atlanti-óceán hullámai görgetik egymást. Shinnenock Bay káprázatos alkonyainak fényében csodálhattam meg, ahogy az életem a darabjaira omlik. Ami a jogi helyzetet illeti, az még ennél is rosszabb volt. A negyedik napomat töltöttem letartóztatásban, amikor az államügyész felhívta az ügyvédemet, és közölte vele, hogy vagy bűnösnek vallom magam és hajlandó vagyok együttműködni a nyomozással, vagy vád alá helyezik a Hercegnőt is. Hogy egész pontosan mivel, azt nem árulta el: gondolom, túlzott költekezésért, egyebet mit foghattak volna rá? Akárhogy is, az egész világom fenekestül felfordult. Ha egyszer én állok a táplálkozási lánc csúcsán, hogy játszhatnám ki azokat, akik alattam vannak? Hány kis halat kell feladnom ahhoz, hogy elfelejtsék, hogy én vagyok a legnagyobb hal a városban? Hány guppi egyenlő egy kékbálnával? Az együttműködés azt jelentette, hogy bedrótoznak; tanúskodnom kell a barátaim ellen; hogy a belemet is kiköphetem, amíg feltárok minden egyes gazdasági bűncselekményt, amiben az utóbbi tíz évben benne voltam. Szörnyűség. Elviselhetetlen szörnyűség. De nincs más választásom: ha nem működöm együtt, letartóztatják a Hercegnőt. A Hercegnő bilincsben! Tulajdonképpen tetszett a gondolat, legalábbis elsőre megszerettem. Bilincsben mind a ketten: a zsák meg a foltja. Akkor talán kétszer is meggondolja, mielőtt még egyszer a válásról kezdene ábrándozni! Meg nem is nagyon volna kihez menekülnie tőlem: egy börtönviselt nő, akinek havonta jelentkeznie kell az ellenőrző tisztjénél, már korántsem ér olyan sokat a húspiacon, drágaságom! Igen ám, de ezt azért mégsem hagyhattam. Végül is a gyerekeim anyja: nem több – de nem is kevesebb. Az ügyvédem azzal igyekezett enyhíteni a csapást, hogy elmondta: ilyen ügyekben mindenki az együttműködést választja, hiszen ha bűnösnek találnak, akár harminc évet is a nyakamba sózhatnak. Ha beérem annyival, hogy bűnösnek vallom magam, megúszhatom hat-nyolc évvel, viszont azzal még nem mentem meg a Hercegnőt, márpedig mindenképpen meg kell

mentenem. Tehát együttműködtem. Dannyt is lecsukták – ő is az együttműködést választotta. A Biltmore és a Monroe Parkersrácok is. Danny végül húsz hónapot kapott, a srácok felfüggesztettet. Aztán az Aljas Kínai következett: együttműködött, nyolc évet kapott. Utána a Bérgyilkos Suszter jött, és Elliot Lavigne, a degeneráltság világbajnoka: mindketten bűnösnek vallották magukat, Elliot három évet, Steve három és felet kapott. A sort Dennis Gaito, a Séf zárta. Ő is a bíróság elé járult, és ó jaj! Tíz hosszú évre ítélték. Andy Greene, alias Wigwam megúszta, Kenny Greene, alias Kockafej szintén megúszta, holott ekkoriban már a kezét sem tudta kivenni a süteményes dobozból. Ő csak jóval később került a bíróság elé, az ügyének már semmi köze nem volt a Stratton viselt dolgaihoz: mint mindnyájan, ő is együttműködött, egy évre ültették le. Időközben a Hercegnő és én ismét szerelembe estünk: az egyetlen probléma az volt, hogy nem egymásba. Én egész az eljegyzésig jutottam, de az utolsó pillanatban mégis meggondoltam magam. Ő bezzeg férjhez ment, férjnél van ma is. Kaliforniában él, alig pár kilométerre tőlem. Néhány hercehurcás év után végül sikerült elásnunk a csatabárdot: részben azért, mert nagyszerű teremtés – másrészt pedig azért, mert a férje remek ember. Megosztoztunk a gyereknevelésen, gyakorlatilag naponta látom a kölyköket. De a legfurább az egészben mégiscsak az, hogy bele telt öt teljes évbe, mire végre megkezdtem a börtönbüntetésemet – és hogy ez az öt év legalább olyan dilisre sikeredett, mint a korábbiak.

TARTALOM PROLÓGUS – Bárány a farkasok között ELSŐ KÖNYV ELSŐ FEJEZET – Farkas báránybőrben MÁSODIK FEJEZET – Bay Ridge hercegnője HARMADIK FEJEZET – Kandi kamera NEGYEDIK FEJEZET – A kékvérűek WASP-mennyországa ÖTÖDIK FEJEZET – A legerősebb drog HATODIK FEJEZET – Regulátorok a fagyban HETEDIK FEJEZET – Izzasztó apróságok NYOLCADIK FEJEZET – A fényes ösvény KILENCEDIK FEJEZET – Az ártatlanság vélelme TIZEDIK FEJEZET – Az aljas kínai MÁSODIK KÖNYV TIZENEGYEDIK FEJEZET – A patkánylyukak földje TIZENKETTEDIK FEJEZET – Sötét előérzetek TIZENHARMADIK FEJEZET – Pénzmosás 101 TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Nemzetközi megszállottságok TIZENÖTÖDIK FEJEZET – A gyónás TIZENHATODIK FEJEZET – Visszaeső magatartás TIZENHETEDIK FEJEZET – A hamisítómester TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Fu manchu és az öszvér TIZENKILENCEDIK FEJEZET – A legvalószínűtlenebb öszvér HUSZADIK FEJEZET – A korsó és a kút HARMADIK KÖNYV HUSZONEGYEDIK FEJEZET – A forma legyőzi a tartalmat HUSZONKETTEDIK FEJEZET – Ebéd egy másik bolygón HUSZONHARMADIK FEJEZET – Kötéltánc HUSZONNEGYEDIK FEJEZET – A stafétabot HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – Igazi valódi HUSZONHATODIK FEJEZET – A halottak nem pofáznak HUSZONHETEDIK FEJEZET – Csak a jók halnak meg fiatalon

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – A holtak halhatatlansága HUSZONKILENCEDIK FEJEZET – Pánikreakciók NEGYEDIK KÖNYV HARMINCADIK FEJEZET – Gyarapodunk HARMINCEGYEDIK FEJEZET – Az apaság örömei HARMINCKETTEDIK FEJEZET – Öröm öröm hátán HARMINCHARMADIK FEJEZET – Felfüggesztett HARMINCNEGYEDIK FEJEZET – Viszontagságos utazás HARMINCÖTÖDIK FEJEZET – Vihar a vihar előtt HARMINCHATODIK FEJEZET – Börtönök, intézetek, halál HARMINCHETEDIK FEJEZET – Beteg és még betegebb HARMINCNYOLCADIK FEJEZET – Marslakók a Harmadik birodalomból HARMINCKILENCEDIK FEJEZET – A hímnemű védőnők lemészárlásának hat módszere EPILÓGUS – Az árulók

1 White Anglo-Saxon Protestant – fehér, angolszász és protestáns – az amerikai tősgyökér meghatározása – a ford. 2 amerikai dizájnercárnő, adócsalás miatt leültették – a ford. 3 Legendás vadnyugati város, afféle bűntanya, ahol aztán a szintén legendás Earp testvérek tettek rendet – a ford. 4 stetl: a XIX. századig bezáródóan a kelet-európai zsidó települések neve jiddisül – a ford. 5 F. S. Fitzgerald amerikai író regénye az 1920-as évekből, címszereplője kékvérű és kőgazdag, mindazonáltal poétikusan bánatos amerikai, aki halálra vergődi magát az új idők financiális és pszichoszociális vasmarkában – a ford.

Table of Contents Címoldal Copyright PROLÓGUS - Bárány a farkasok között ELSŐ KÖNYV ELSŐ FEJEZET - Farkas báránybőrben MÁSODIK FEJEZET - Bay Ridge hercegnője HARMADIK FEJEZET - Kandi kamera NEGYEDIK FEJEZET - A kékvérűek WASP-mennyországa ÖTÖDIK FEJEZET - A legerősebb drog HATODIK FEJEZET - Regulátorok a fagyban HETEDIK FEJEZET - Izzasztó apróságok NYOLCADIK FEJEZET - A fényes ösvény KILENCEDIK FEJEZET - Az ártatlanság vélelme TIZEDIK FEJEZET - Az aljas kínai MÁSODIK KÖNYV TIZENEGYEDIK FEJEZET - A patkánylyukak földje TIZENKETTEDIK FEJEZET - Sötét előérzetek TIZENHARMADIK FEJEZET - Pénzmosás 101 TIZENNEGYEDIK FEJEZET - Nemzetközi megszállottságok TIZENÖTÖDIK FEJEZET - A gyónás TIZENHATODIK FEJEZET - Visszaeső magatartás TIZENHETEDIK FEJEZET - A hamisítómester TIZENNYOLCADIK FEJEZET - Fu manchu és az öszvér TIZENKILENCEDIK FEJEZET - A legvalószínűtlenebb öszvér HUSZADIK FEJEZET - A korsó és a kút HARMADIK KÖNYV HUSZONEGYEDIK FEJEZET - A forma legyőzi a tartalmat HUSZONKETTEDIK FEJEZET - Ebéd egy másik bolygón HUSZONHARMADIK FEJEZET - Kötéltánc HUSZONNEGYEDIK FEJEZET - A stafétabot HUSZONÖTÖDIK FEJEZET - Igazi valódi HUSZONHATODIK FEJEZET - A halottak nem pofáznak HUSZONHETEDIK FEJEZET - Csak a jók halnak meg fiatalon HUSZONNYOLCADIK FEJEZET - A holtak halhatatlansága HUSZONKILENCEDIK FEJEZET - Pánikreakciók NEGYEDIK KÖNYV HARMINCADIK FEJEZET - Gyarapodunk HARMINCEGYEDIK FEJEZET - Az apaság örömei HARMINCKETTEDIK FEJEZET - Öröm öröm hátán HARMINCHARMADIK FEJEZET - Felfüggesztett HARMINCNEGYEDIK FEJEZET - Viszontagságos utazás HARMINCÖTÖDIK FEJEZET - Vihar a vihar előtt HARMINCHATODIK FEJEZET - Börtönök, intézetek, halál HARMINCHETEDIK FEJEZET - Beteg és még betegebb HARMINCNYOLCADIK FEJEZET - Marslakók a Harmadik birodalomból HARMINCKILENCEDIK FEJEZET - A hímnemű védőnők lemészárlásának hat

módszere EPILÓGUS - Az árulók TARTALOM