Sophie Jordan. Hidden. menedék

Sophie Jordan Hidden menedék

Írta: Sophie Jordan A mű eredeti címe: Hidden: A Firelight Novel A szöveget gondozta: Egyed Erika A művet eredetileg kiadta: Harper, an imprint of HarperCoIIinsPublishers Hidden: A Firelight Novel © 2012 by Sharie Kohler Translation © 2014 by Gát Anna Jacket photo © 2012 by Amber Gray Jacket design by Sasba Illingworth All rights reserved. Publishcd by arrangement with HarperCollins Publishers A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 195 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 r Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Szűcs Márta, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidí-tett kiadásának jogát is. A kiadóírásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Neked, hűséges olvasóm

Irántad érzett szerelmem egy utazás. ” (Ismeretlen)

Belém szorul a forró levegő, ahogy a mikrobusz körül jár-kálok, és be-bepillantok, vizslatva sötét zugait, melyek annyira emlékeztetnek egy másik kisbuszra, melyet nemrég volt szerencsém belülről megismerni... Ez a mostani teljesen üres, és nekem hamarosan be kell szállnom. Egyedül. A szemeim égni kezdenek, annyira erőlködöm, hogy kivegyem leendő börtönöm belső körvonalait. Pislognom kell. Én választottam ezt, emlékeztetem magam. - Nem muszáj megtenned! - mondja Will, miközben szorongatja a kezem. Érzem az ujjait a csuklóm belsején, és ettől felgyorsul a pulzusom, míg újra eszembe nem jut, hogyan is kell levegőt venni. Amikor velem van, valahogy minden könnyebb. Elviselhetőbb. Még ez is. Bólintok, bár a félelem forró tűszúrásai nagyon is elevenek ben­nem. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy elhúzzam a kezemet, és meg­ragadjam az ajtófélfát. — De igen, muszáj. - Biztos van más megoldás... - Nem, ez a helyes út. Az én ötletem volt. Persze hogy hiszek benne. Én győztem meg róla mindenkit, én törtem meg az ellenállásukat, és nyertem el az egyetértésüket. Willét, Cassianét, Tamráét. Nagy út volt idáig eljut-ni. A húgomat otthagytam mérföldekkel korábban: a rejtekben várja, hogy Will és Cassian visszatérjenek érte. Will arca megkeményedik, amitől idősebbnek néz ki, és fáradt­nak, de még így is szívfájdítóan szép. Egyre csak pislogok, és ujjaimmal megcirógatom az arcát, végig az erős vonalú, borostás állán. - Minden rendben lesz — nyugtatgatom. - Maradjunk az eredeti tervnél! - Kérlek, ne csinálj semmi ostobaságot! Ne próbálj meg hősködni . . . Kezemet a szájára tapasztom, hogy elhallgattassam, és hogy érezzem a feszes, hűvös bőrét. Tekintete egyből megenyhül, szemében az arany, a barna, a zöld, akárcsak az őszi erdőben. Valami megmozdul a mellkasomban, mint mindig, amikor így néz rám. Nagy levegőt veszek, és Cassianra nézek, mert gyanítom, hogy figyel minket. Ám ő a fasort fürkészi, lábával a kavicsokat rugdalva. Még így is érzem azonban őt, hiszen összeköttetésben vagyunk. Na-gyon igyekszik Willnek és nekem szabad teret hagyni, de én veszem, mennyire kell koncentrálnia, hogy ne nézzen ránk. Szinte reszket, annyira rejtegeti a feszültségét. ; Megvárom, hogy felénk forduljon. Talán akarom is. Nem tudom. Ez az egész

egyesülés dolog teljesen új nekem. Mikor végre ránk néz, odabiccentek neki. O meg vissza, rám. Mutatóujjammal körözök egyet a levegőben, és hangosan mon­dom, hogy értsék, mindkettőjükhöz beszélek: - Fordulj el! Will ajka halvány mosolyra húzódik, de engedelmeskedik. A há­tuk mögött aztán levetkőzöm. Mozdulataim összeszedettek, mind­egyikre odafigyelek. Kikötöm a cipőfűzőmet, kilépek a farmerem­ből... A ruhákat szépen összehajtogatva hagyom a földön, minden részletre gondom van. Mintha bármit is számítana! Azt hiszem, hú­zom az időt. Meztelenül állok, és Will hátát bámulom. A puha, szürke pamut ráfeszül erős lapockáira. Érzem a bőrömön a borzongató szellőt, mi­közben a nap végigcsókolja a testemet. Most kell bemásznom a mik-robuszba, és magamra zárnom az ajtókat. Most kell elindulnunk az oroszlánbarlang felé... Most lesz az, amikor magamra hagynak, ott... Belegondolok, mi lesz ha minden balul sül el. De elhessegetem ezeket a gondolatokat. Nem fognak ott bent hagyni! Mégis összeszorul a torkom, és hirtelen már nem érdekel az illem. Megmarkolom Will vállát, és magam felé fordítom. Megcsókolom, mintha utoljára tenném. Mindent beleadok. Minden közös emlé-künket. Mindent, amin együtt keresztülmentünk. A chaparrali időket. A családját - a vadászokat-, akik el akartak pusztítani. Miramot, akit elvesztettem. Corbint, aki m eg akarta ölni Willt .. . Will átkarolja a nyakamat. Addig csókolom, míg a bensőmben fel nem ébred az ismerős tűz, és el nem indul felfelé a légcsövemen. Kipirulok, és elhúzódom tőle, pihegve és vágyakozva. És meztelenül. Will tekintete lefelé vándorol, mindent alaposan szemügyre vesz rajtam, míg újra fel nem pillant rám. A mellkasa megemelkedik, ahogy egy nagy levegőt vesz. Az arcom ég, de nem mozdulok. Gesztenyeszín szemein átsuhan a szenvedély, és én tudom, hogy indulnom kell. Most, vagy sosem leszek rá képes! Beugrók a kisbuszba, és magamra csapom az ajtókat. De Will hangja megállít. - Várj! Ki kukucskálok. - Manifesztálnod kell! Feltartja a kötelet. - Ó, igen... Hogy felejthettem el? Ezt rendesen kell csinálni. En vagyok a csali. Kimászok. Erőltetem, hogy átváltozzak. Annyi érzelem dúl most bennem, olyan forró, és úgy vágyik a testem Willre, hogy nem kerül sok időbe. Gyorsan manifesztálok, a bőröm pattanásig feszül, a szár-nyaim egy-egy roppanással kibontakoznak a levegőbe. Will egy pillanatig csak néz, nyílt ámulattal. Elönt a boldogság, majdnem beleolvadok, hogy még draki mivoltomban is így tud nézni rám, ilyen csodálattal. Akárcsak amikor először látott. Szép-nek talál. Nem olyan valaminek, amit a családja le akar vadászni. Fontos most ez az önbizalmam szempontjából, hiszen nemsokára gyerekkorom rémmeséinek szereplőivel,

az enkrószokkal kell szem-benéznem - azokkal, akik vadászokat küldenek a fajtám után. Végre meglátom majd az arcukat. Végigszalad rajtam egy feszült sóhaj. Will sebesen, de gyöngéden megkötözi a csuklóimat, majd a szárnyaimat. Nem néz a szemembe, miközben dolgozik, mintha nem bírná elviselni, hogy ezt teszi velem. Megérzem a Cassianban végbement változást, amikor megfordul. Tele van kétségekkel, hogy összekötözve kell látnia. Will végre rám pillant, amikor besegít a kisbuszba. Igyekszem mosolyogni. De csak halványan sikerül, és elég erőltetettem úgyhogy feladom. A szememmel jelzem neki, hogyminden rendben. Aztán hátat [ordítok neki, hogy ne lássa többé az arcomat. Hogy én se lássam az övét, és ne futamodjak meg. Érzem, ahogy vár és hezitál, és érzem, ahogy Cassian aggodalma növekszik. De nem nézek hátra, egyikükre sem. Nem bírok. Ha megtenném, lehet, feladnám az egész tervet, összeroppannék, mint a kislány, aki egykor a takaró alatt reszketett, miközben Azúré sötét történeteket mesélt az enkrószokról és a szörnyű dolgokról, melyeket az elfogott dralcik ellen követnek el... Persze biztosat nem tudunk, hiszen egyetlen draki sem tért soha haza a fogságból. Will végre rám zárja az ajtókat. Én is fogoly lettem. Megfordulok. Egy pillanatra a hideg fémre szorítom remegő tenyeremet, mint­ha így elérhetném, vagy érezhetném őt a túloldalon. Öt... és nem Cassiant. Aztán hallom a többi ajtó csapódását: Will és Cassian is beszálltak előre. Elindulunk. A kisbusz inog körülöttem. Találok egy helyet, ahol leülhetek a sötét padlón, és átkarolom a térdeimet. A gyomrom görcsöl. Mély levegőket veszek. Várom, hogy megálljon a busz, és elkezdődjön a hadművelet. A harc, amelyre egész életemben készül-tem. A döcögő buszút alatt elszáll a bátorságom egy része. Ismét két­ségbe vonom a saját józan eszemet, amiért vállaltam, hogy mind-ezen újra keresztülmenjek. Rettenetes ez a bezártság. A mikrobusz- ban alig van levegő. Mozgástér semmi. Megvagyok kötözve. Maga­tehetetlen vagyok, mint legrosszabb álmaimban. Nem tudok nem arra gondolni, amikor legutóbb voltam bezárva egy ilyen kisbuszba. Legutóbb... Hiszen pont emiatt vagyok most itt. Igyekszem nyugodtan lélegezni, megnyugodni, és biztosítani ma-gam róla, hogy most kézben tartom a dolgokat. Megrázom a fejem, hogy a haj tincseim ne lógjanak az arcomba, és egyensúlyoznom az éles kanyarokban. Számba veszem, mi minden más most, mint legutóbb, hogy ne boruljak ki. Bízom a sofőrjeimben. Vigyáznak rám. Tudom, hova megyünk, mert láttam a végállomást. Es nem fáj semmim. Legalább-is fizikailag nem. Ráadásul egyedül is vagyok. Miram nincs velem. Miram, akiért minderre vállalkoztunk. Akit meg kell mente­nünk. Hogy őszinte legyek, csak részben vagyok miatta itt. Ez az egész sokkal többről szól már, számomra legalábbis. Az igazságot kutatom. Will tudja ezt. Tamra talán nem, Cassian sem sejtheti, de Will tudja, hogy válaszokért megyek. És apáért.

A mikrobusz lelassít, majd megáll. Visszatartom a levegőt, de az ajkaimról és az orromból füst száll fel. Nem direkt csinálom, nem tehetek róla. Ez vagyok én: egy lény, ami tüzet lehel. Most, az érzel-meim hatása alatt nem tudok nem önmagam lenni. Félelem, harag, kétely. Csak hitegettem Willt, amikor azt mond­tam, ez a terv működni fog? Hazudtam magamnak? Minden érzés hamu és pernye most bennem, mely csak arra vár, hogy lángcsóvaként kitörhessen belőlem. Hangokat hallok a fémketrecem körül. Hamarosan egyedül leszek az enkrószok karmaiban. Pont, ahogy elterveztem. Várakozom, meg­feszített, vibráló izmokkal a drakibőröm alatt. Szárnyaim le akarják vetni a köteleket, de Will jó munkát végzett. Ha akarnék, sem tudnék kiszabadulni. De nem akarok. Mert nem az a terv. A terv az, hogy tökéletesen meggyőző fogoly legyek. Egy pillanatig a húgomra gondolok, aki egy motelszobában vár-ja, hogy a fiúk visszatérjenek. Mosolygott, amikor elbúcsúztunk,de a szeme komoly volt. Nem a szívéből jött a mosoly. Jégszínű tekintete ködös volt, és én tudom, hogy amint kitettük a lábunkat az ajtón, összetört, és zokogni kezdett. Tamra azonnal ellenezte a haditervet, ahogy előhozakodtam vele. Azután is, hogy Wilit és Cassiant sikerült meggyőznöm. Most, hogy a kötelek a húsomba vágnak, lerázom a Tamra és a saját növekvő aggályaim körül forgó gondolataimat. Összeszedem magam, és a kisbusz hátsó ajtóit nézem. Várok. Kint emberi hangok röpködnek, kivenni vélem Will suttogását. Vagy csak ennyire vágyom arra, hogy halljam őt. Cassian is itt van. Őt nem kell hallanom. Egyszerűen érzem. Ahogy a sötétben várakozom, a dühe acélökölként csap le rám. Gondolom, most néz velük farkasszemet. Fojtott sóhaj szakad ki belőlem, ahogy átjár a haragja, melytől megfagy az ereimben a vér. Hogy távol tartsam magam ettől, befelé fordulok: arra összpontosítok, amit tudok, arra, hogy én ki vagyok. Átforrósodom, a nyelőcsövem lángol, így védekezem Cassian jeges dühe ellen. Csattanást hallok, és fémnek feszülő fémet. A hátsó ajtókra me­redek: kinyílnak. Kis vasbörtönömbe beárad a fény, és én megkötözött kezeimet a szemem elé kapom. Ujjaimon át nézem Wilit, aki halálosan nyu-godt, és remekül alakítja a szerepét. Legalábbis kifelé. Egy izma meg-remeg, az állkapcsa összerándul, ami jelzi, milyen feszült, de kifelé azt mondja: — Itt van a csaj, srácok. Cassian hátrébb áll, körülötte jó pár fehér kabátos alak, akik mé-regetnek, vizslatnak. Az enkrószok. Eltölt a pánik. Erre nem lehe-tett felkészülni. És Cassian közöttünk áll… Milyen ironikus ez! Majdnem elnevetem magam, de megállom. Most koncentrálnom kell. A mikrobusz valami garázsba tolatott be. Hosszú, fehér, egyhangú folyosót látok magam előtt. A végén ott vár egy acélkapu. Innen nem lehet meg-szokni, ki a világba, fel az égbe. Nem mintha szökni jöttem volna. Legalábbis most még nem... Az egyik fehér ruhás megindul felém. Hurokban végződő rúd van nála. Mielőtt észbe kaphatnék, a hurkot megkötözött csukló­imra erősíti, jó szorosan, és egy kemény rándítással kihúz a buszból. Csak futólag látom eltökélt szemeit, sápadtabb kékek nem is lehet-nének. Aztán már a hideg padlón találom magam.

A vállaimra érkezem, és felkiáltok a fájdalomtól. Közben nem tu-dok nem csodálkozni rajta, milyen átlagos külsejűek ezek a férfiak. Mintha egyszerű orvosok lennének vagy kutatók, nem pedig a titkos ellenség, aki oly régóta megkeseríti az életemet. Újra eltölt Cassian tomboló dühe, de próbálom lerázni magamról. Ugyanakkor béní-tóan hat rám, harcolni akarok a hatása alatt, megmutatni az erőmet ezeknek az enkrószoknak. Persze nem tehetem. Willből is kiszakad valami hang, mintha felhördülne. Felnézek rá, visszanéz rám. Kezeit szorosan maga mellett tartja. Alig bírja vissza-fogni magát. Nagyon óvatosan megrázom a fejem, hátha észreveszi, és ettől jobban uralkodik magán. Menniük kéne. Tudom, milyen borzalmas lehet ez most nekik, de semmi jelét nem adhatják, hogy bármilyen érzést kelt bennük, ahogy bánnak velem. - Gyerünk, kelj fel! A fehér kabátos ránt egyet a rúdon, és a hurok olyan mélyen a húsomba váj, hogy úgy érzem, leszakad a kezem, ha nem mozdu-lok. Felnézek rá, és látom, milyen közönyös az a halottkék tekintete!Nincs mögötte semmi, pedig többre számítottam. Dühre, gonosz-ságra. De ezt az embert nem érdeklem egyáltalán. Hisz benne, hogy a helyes dolgot cselekszi. Cassian dühe egyre árad felém. - Na, nézzétek csak meg! - horkan fel az egyik fehér köpenyes. Majdnem lenézek magamra, hogy értsem, mire gondol. Kapkodva, ijedten verdesnek körülöttem, majd hirtelen szigete­lőszalag tapad a számra, mielőtt egyet mukkanhatnék. Ezek szerint eleget tudnak, tudják, miféle vagyok. Hogy mire vagyok képes. A köpenyes hátralép. - Na, ennyi most elég lesz, aztán úgyis feldolgozzák. így nem süt-het meg senkit. A szigszalag mögül rámordulok. Szemeimmel vadul keresem Willt, mert látnom kell még egyszer, mielőtt elhurcolnak és „feldol­goznak”. Még egy kemény rántás, és a talpamra állok. Gyorsan végigvon-szolnak a folyosón, el a többiek mellett. Rácsok mögül irgalmatlan sárgával világít a neon. Elvisznek, és többé nem látom Willt és Cassiant. Cassian rettegé-se és idegessége még így is elér. Eltölt érzelmeinek minden jegessége. Hátranézek a vállam felett, hátha ki tudom őket venni. Cassian áll, mint egy szobor, és csak néz utánam. Will az egyik fehér kabátossal beszél. Csak egyszer pillant felém, futólag, majd elkapja a szemét. Szokatlanul sápadt, és a tarkóját vakargatja, mintha le akarna szedni onnan valamit. Hamarosan elérem a folyosó végét. Átlöknek a vasajtón, és többé nem látom Willt. Most már csak az van, ami előttem áll.

A lift ereszkedik, és én vele együtt. Körülöttem a fogvatartóim. Nem jönnek a közelembe, a falhoz tapadnak, a fegyvereik készenlétben. Még letapasztott szájjal is veszélyesnek tartanak, amit megnyug-tatónak találok. Will és Cassian hiánya viszont belém hasít, mint a kés. Bár a szívem Willé, Cassian jégcsapos dühét

erősebben érzem, ahogy fokozatosan eltávolodik tőlem. Mert nem csak a dühét veszí­tem el. Az aggodalmát is, a törődését, a félelmeit...a kételyeit. Ez most mind egyenként köddé válik. Nem kell színlelnem a rettegést, amikor az erőd gyomrába érünk. Nem tudom, mire számítottam, talán egy várbörtönre? Akárhogy is, a fehér csempés falak és a neonfény nem szerepelt az elképzeléseim között. Meztelen talpam alatt hideg és csúszós a kövezett padló, és bár szeretem a hideget, most megremegek. Ez nem a hús, termékeny, tűleveles erdő talaj. Ez kemény, steril csempézet, itt nincs semmi élet. Egy plafonig érő, hangtalanul kinyíló ajtóhoz érünk. Csak pis­logok, ahogy elém tárul a szoba. Amikor a szemeim megszokják a fényt, a torkom összeszorul a látványtól. Hosszú adattáblázatot látok egy cellasor előtt. A cellák egyik fala átlátszó, a többi három egyszerű. fehér. És minden cellában egy-egy draki... Mindenféle formájú, mé­retű, színű drakik! Nem tudom megszámolni őket, de talán tízen vannak. Egyszerűen nem tudom felfogni, amit látok, és mozdulni sem bírok. De úgy hátba taszítanak, hogy elveszítem az egyensúlyomat. Az előttem álló köpenyes elferdült szájjal üvölt, miközben rángatja a csuklóim körül a hurkot, hogy állva maradjak. A fájdalom átjárja a vállízületemet. A hurok szorul, blokkolva a vérkeringésemet. Nekik én tényleg csak egy állat vagyok. Még annyi sem. Tekinte-tükben méla undor ül, meg valami érdeklődésféle. Vadállatnak lát­nak, csak közben meg annyira hasonlítok rájuk, hogy az kiborítja őket. Ha csupán egyszerű állat volnék, egy erdei vad, több kedvesség-gel és udvariassággal bánnának velem. De nem vagyok az. A szemükben ismeretlen lény vagyok, egy torzszülött, hiba a rend-szerben — bál* őseim, a sárkányok már jóval az ember előtt a földön éltek! Szívem összevissza kalapál, ahogy a terem közepe felé lökdösnek. Gyorsan végignézek a cellákon, felszínesen, csak Miramot keresve. Itt van, látom! Az orrlyukaim kitágulnak az izgalomtól, hogy életben van. Összekuporodva, az oldalán fekszik a cellájában, matt bőre nem ragyog úgy, mint körülötte a többieké. A szemeit szorosan lehuny-ta, a haja a cellapadlóra omlik — fénytelen, színtelen, mint a száraz kalász. Draki nyelven felé kiáltok. Még letapasztott szájjal is hangos va-gyok. Több draki felém fordítja a fejét. Miram viszont nem reagál. A szeme sem rebben. Csak hörgők felé a szigszalagon át, a nevét ismé-telgetem. Ekkor kinyitja a szemét, azt hiszem, meghallott. Még felém is pillant. De nem lát. Ismét lehunyja a szemét. Eltölt a reménytelen-ség. Mintha semmi nem érdekelné. Vagy nem jut el az agyáig, hogy tényleg én vagyok az. Talán elkábították. Ki tudja, mit műveltek vele. Aztán nem látom tovább, mert bevezetnek egy üres cellába. Az átlátszó ajtó kinyílik, és átlöknek rajta. Az új rúd, amivel böködnek, elektromos. A földre zuhanok, mint valami csomag. Fuldoklóm és sikoltok. Ahogy a jéghideg padlón vergődöm, gyorsan eloldják a csuklóimat és a szárnyaimat. Mindent látok és érzek, de nem tudok uralkodni a mozdulataimon. Ez maga a pokol. A szalagot a számon hagyják, és nincs erőm letépni. Egy fehér köpenyest leszámítva mindenki elhagyja a cellámat.

Ő marad, és visszafogott érdeklődéssel méreget. A nyakamban érzem a pulzusomat, miközben állom a tekintetét, jól tudva, hogy bármit megtehet velem, nem tudok védekezni. A férfi ekkor leguggol, és finoman megcirógatja a karomat, las-san. Felkavarodik a gyomrom. A hányinger a torkomig kúszik. Egy másik köpenyes beszól. - Gyere már, Lewis! Lewis a fejét csóválja, és álmélkodik. - Ennek egészen szép bőre van. Hideg kíváncsisággal méreget, - Az lehet, de tüzet is tud okádni, úgyhogy a helyedben gyorsan kijönnék onnan. Míg nem vizsgáltuk meg rendesen, nem tudjuk, mit kell ezzel a fajtával csinálni. Emlékszel, miket meséltek azok a vadászok, akik legutóbb elfogtak egy tűzokádót? - Ez vajon ugyanaz a példány? - Nem tudom, de mit számít az? A lényeg, hogy a legutóbbi simán megszökött. Úgyhogy ezt se becsüld alá! Na, gyere! - Ezzel a tanácsokat osztogató köpenyes kisétál a képből. Lewis azonban nem veszi le rólam a szemét, félrebillentett fejjel néz. - Oké. De te most semmit sem tudsz csinálni, nem igaz? Ártalmatlan vagy. - A keze megpihen a hasamon. Egy ideig csak tapogat, majd belemarkol a húsomba, vadul és fájdalmasan összehúz­va a bőrömet. - Milyen érzés ennyire kiszolgáltatottnak lenni, mi? A hatalmunkban vagy! Innen nincs kiút. Megértetted? - Egy hosszú perc után elégedetten bólint, majd elenged. — Később találkozunk. Elsétál, az üvegajtó pedig rám záródik. Egyedül maradok. Mozdulatlanul fekszem, remegő ajkaimat szo­rosan összezárva. Csak ennyit tehetek azért, hogy ne üvöltsék fel.

Vacogva fekszem a padlón. A hasfalam m ég mindig sajog ott, ahol az a rohadék megmarkolt. Az elektromos ütés hatása lassan fellazul az izmaimban, úgyhogy fel tudom húzni a térdeimet, és a mellkasomnál átkarolom őket. Bágyadtan figyelem, ahogy az enkrószok fel-le járkálnak a cellám előtt. Vajon apával is ez történt? Itt volt ő is? Nem tudtam mindent felmérni, mielőtt a cellába tusz­koltak. Vajon ha azt kiáltom „Magnus!”, válaszol? A szellemszerű, fehér kabátos árnyak odakint mocorognak, teszik a rejtélyes dolgaikat. Percekbe telik, míg végre meg tudok mozdulni. Elengedem a térdeimet, és felnyomom magam ülésbe. A kariz-mom még mindig nagyon remeg. Ekkor hangot hallok. Egy draki suttog a jobbomon. Nagyon fü-lelek, hogy értsem, mit mond a gépelés és beszélgetésfoszlányok kö­zepette, melyek az adattáblázat irányából szűrődnek be. Két enkrósz ül odakint, időnként fel-felpillantva. Néha rám, néha más cellákra néznek. Biztosra veszem, hogy valaki mindig ül ott és figyel - azok a részletek sem kerülik el a figyelmüket, melyeket a sarokban lógó kamerák esetleg elszalasztanának. Gyűlölöm ezt. Hogy mozdulni sem lehet észrevétlenül. Lassan összerakom az elsuttogott szavakat: hazaakarokmennihazaakarokmennihdzaakarokmennikönyörgöm... Egy lány draki az. Arra gondolok, vajon nem őrült-e meg egy ki-csit. Ki tudja, milyen régóta van itt. Hogy milyen régóta vannak itt a többiek. Összerezzenek, és gyorsan emlékeztetem magam, hogy nekem csak egyetlen napot kell itt kibírnom. Hogy meg tudom csi-nálni. 24 óra, aztán Will és Cassian eljönnek értem. Ettől jobban is leszek, visszatér a küldetéstudatom. Kern törődve az engem figyelő tekintetekkel és a kamerával, mely minden rezzenésemet rögzíti, felemelkedek. Megragadom a szigszalag csücskét, majd az egészet egyetlen, égető rántással leté­pem magamról. Megráng a szám, és sajog. A tüdőmet teleszívom levegővel. - MIRAM!!!! - kiáltom, először darabosan, aztán egyre erőtelje­sebben, és közben a tenyeremmel püfölöm az üvegajtót. Az enkrószok bámulnak, de nem érdekel. Úgysem értik, amit mondok. - Miram, én vagyok az, Jacinda! Nem kell félned, Miram! Azért jöttem, hogy megmentselek. Semmi választ nem kapok. Csak a jobbomon fogva tartott lány folytatja végtelenített mantráját. Visszafogom magam, hogy ne üvölt-sék rá, fogja már be.

- Miram, hallasz engem? Kérlek, mondj valamit! Cassian küldött. Ő is itt van, csak kint maradt. Azért vagyunk itt, hogy kiszabadít-sunk! Semmi. Azt reméltem, a bátyja említése életet lehel majd belé. Hi-szen ezért merészkedtem be ide. Amellett, hogy Cassiannal érezzükegymást, és így meg tud találni engem az épületben, azért jöttem, hogy Miramot figyelmeztessem és felkészítsem a szökésre. Ezektől a sürgető gondolatoktól hajtva folytatom a kiabálást. Mert meg kell próbálnom! - MIRAM! - üvöltöm. - Nem kell válaszolnod, de készülj fel! Kiviszünk innen! Az elkövetkező 24 órában együtt megszökünk. Készen kell állnod! A baloldali cellában ekkor nevetés csattan. Drakinevetés. Az ügyeletes köpenyeseket láthatóan érdekli ez a szokatlan hangoskodás. Gyorsan tenni-venni kezdenek, felveszik a furcsa zörejeket. Naná! Gondolom, eddig nem sok nevetést hallottak ezek között a falak között. Egyre hangosabbak vagyunk. A kezemet a bal oldali cellafalra tapasztom. - Mi olyan vicces? - tudakolom a szomszéd drakitól sziszegve. A nevetés folytatódik. Befogom a füleimet. - Elég legyen már! Ekkor abbamarad a kacaj. Elengedem a füleimet. Arra számítok, hogy nem kapok semmilyen választ, de a szomszédból meghallom a férfi draki öblös hangját. - Az a vicces, hogy azt hiszed, valaha is kijuthatsz innen élve! Szerintem ez rém mókás! Szavai nyomán meginog a lelkesedésem, de egy riposztra azért futja: - És akkor mi van? Belőled már minden remény kiveszett? Egyszerűen feladtad? Elfogadtad, hogy ketrecbe zártak? - Nem, nem adtam fel! — A hangja felháborodott. Ez, mondjuk, még mindig jobb, mint a másik oldalról beszűrődő végtelenített, őrült suttogás... — Egyszerűen csak meg akarom tartani a józaneszem, érted? Életben akarok maradni idelent! Az a barátnőd, akit szólongatsz, Miram ... na ő már réges-rég feladta! Megrázom a fejem. - Te talán élvezed, hogy idelent tengeted az életed? - Legalább élek. - De alig! Mi meg fogunk szökni - jelentem ki. - Csak figyelj! Szomszédom megint felröhög. - Na, ha ez bekövetkezik, én követni foglak, az tuti! Visszaereszkedem a hideg padlóra, hogy pihentessem a lábaimat. Még mindig kocsonyásnak érzem őket... Nézem, ami az üvegajtón keresztül látható: a táblázatokat, a sarkokból lógó kamerákat. A szobában dolgozó enkrószok halkan beszélgetnek. Mintha valamit el kéne dönteniük. Egyikük az órájára mutat, majd ránk, végig a cellasoron. Egy másik felém biccent, majd rázza a fejét, nem ért egyet a kollégájával. Olyan közel hajolok az üveghez, hogy hozzáér a vállam: szeret­ném hallani, miről beszélgetnek odakint. Tudom, hogy rólam van szó. Készen keli állnom. Még több enkrósz érkezik. A táblázatot kezelő fehér köpenyesek gyakorlatilag meghajolnak előttük.

Igyekszem átlátni a helyzetet, ám ekkor egy újabb draki hangja ér cl hozzám. Fiatal rabtársam, több cellával arrébb, szólít meg. - Ha ők nem csinálnak ki, akkor majd a szürke! Ez egy lány hangja, jobban mondva egy kislányé, állapítom meg magamban. Félrehajtom a fejem. - Hogy érted ezt? - Ha az enkrószok nem szednek szanaszéjjel, akkor majd ő szét­szed! - Úgy ejti az „ő” szót, mintha tudnom kéne, mire gondol. — A szürke. — Kicsoda a „szürke”? - Nagyon gonosz. Régebb óta itt van, mint bármelyikünk. - Szipogó hangot hallat. - Talán ezért ekkora mocsok. Tartsd magad távol tőle! — Miért, miféle lény ő? Még sosem hallottam szürke drakiról. Gondolom, valami olyan képessége lehet, ami előttem teljesen ismeretlen. A félelem helyett most az izgalomtól remegek... Találkozhatok olyan drakikkal, me­lyeknek a létezéséről sem tudtam eddig! Eszembe sem jutott, hogy itt történhet ilyesmi, annyira lefoglaltak az egyéb gondjaim. - Reménykedj benne, hogy nem kell megtudnod! A legjobb, ha elkerülöd. Húzd meg magad! Már épp megkérdezném, hogy mikor lesz lehetőségem találkozni ezzel a drakival - elvégre cellákba zárva töltjük az időnket -, amikor sziréna halk vijjogását hallom, és a szobát piros neon lüktető fénye tölti meg... — Mi történik? — kérdezem, miközben veszettül próbálok kilátni a cellámból. Hallom, hogy a drakik lábra állnak, és nem tudok nem azon morfondírozni, vajon Miram is felkelt-e... Vagy még mindig csak egy darab élettelen kupac a padlón? - Készülj! — parancsolja a nevetős draki szomszédom. Készüljek? De hát, mire? És bár fogalmam sincs róla, az izmaim mégis megfeszülnek, ugrásra készek. Ekkor hirtelen kinyílik mö-göttem cellám hátulsó fala. Tehát mégsem fal. A földig ereszkedik, mint egy lehúzott kocsiablak, és mögötte mindent benövő buja nö­vényzet tárul fel. Kis huzat csap meg, amikor a többi draki a levegőbe emelkedik, majd eltűnik a sűrű lombozatban. Egy szempillantás, és már seholsincsenek, elnyeli őket az élettől zümmögő erdő olyan gyorsan, hogy fel sem tudom mérni, Miram köztük volt-e... Óvatosan kikukucskálok, mert nem tudom, mire számítsak. Ahogy kilépek a cellámból, a hátsó fala bezáródik. mögöttem. Nincs visszaút tehát. Sóhajtok, meztelen talpam a talajra tapad. Egyedül vagyok, a többi draki mind elrepült. Még a kupacba tekeredett, ma-gatehetetlen Miram sincs velem. Mégis tudom, hogy körülöttem vannak, elbújva ebben a hatalmas erdőutánzatban. Körbenézek, végig a fákon, és ekkor meglátom őket — a kamerákat, mindenütt! A fák ágai közt, a fatörzsek üregeiben, nem hinném, hogy lenne egy négyzetcentiméter itt, amit ne tudnának belátni. Elgondolkozom, vajon mit akarhatnak felvenni. Ahogy egymás-sal beszélünk és viselkedünk? Csak mert, amennyire látom, senki nem beszélget és viselkedik körülöttem, mindenki gyorsan és jól elbújt.

És ekkor eszembe jut az, amitől hirtelen minden világossá válik. Eszembe jut, hogyan intettek óvatosságra a szürke drakival kapcsolatban . . . Tartsd magad távol tőle! Ne állj a z útjába. .. Bújj el! Lám, mindenki pontosan ezt is teszi. Kivéve engem. Tudatosul bennem, hogy nem kéne itt álldogálnom, ilyen jól láthatóan. De már késő. Meghallom a levegőben felém dörgő hangját. Pontosan tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tényleg szürke. Pont, ahogy a drakilány mondta. Mint a sima, fo­lyékony acél, olyan a bőre, és valószínűleg ő a legnagyobb draki, akit valaha láttam. Magasabb, mint otthon az ónixok. Látom, mi­lyen erős. Valószínűleg gyors is. Szárnyai, mint a hasított bőr, hamuszínűek, és széles vállai fölött magasan a levegőbe nyúlnak. Nem hiszem, hogy öreg lenne, de van valami a szemeiben... A tekintete ravasz, és ősi gonoszság bujkál benne, amitől sokkal idő­sebbnek tűnik a koránál. Már nagyon bánom, hogy nem faggattam ki a cellaszomszédo-mat, amikor épp tanácsot akart adni nekem. - Helló! - mondom, és próbálom kihúzni magam, mert nem tu-dom, mit kéne csinálnom. A kezemmel a combomon dobolok, idegesen. Még sosem álltam szemben olyan drakival, alti nem tartozott a falkámhoz. A történe-lemkönyvek szerint a falkák mindig harcban álltak egymással, mindig egymás ellenségei voltak. Ez. vezetett egykoron a Nagy Háborúhoz. Az írások szerint több száz falka létezett, a pontos számot lehetet­len visszamenőleg megállapítani, ezt tanultuk az iskolában... Gyé-reiéként mohón olvastam a könyvtáros Taya köteteit, annyira érde­kelt, hogyan éltek a falkák a háborúság előtt, amikor még mindenki egybetartozott és békében élt, egyetlen nemzetként. Ahogy most ezt a szürkét elnézem, rájövök, nem kéne ekkora sokknak lennie, hogy egy más falkabélivel találkozom! Végül is min-dig tudtam, hogy léteznek. Ám mégis nagy dolog ez. Minden ideg-szálam megfeszül, ösztönösen felkészülök a harcra, az önvédelemre. Ugyanezt éreztem, amikor a vadászok üldöztek. Sosem gondoltam volna, hogy egy másik draki is kiválthatja. Nem szabadna ezt érez- nem, hiszen testvérek vagyunk! Persze, vannak a bajkeverőink, mint például Miram, meg akik ijesztőek, m int Severin és Corbin, de ez a szürke, ő más ... Úgy érzem, a következő mozdulatom - itt, ebben a másodpercben — el fogja dönteni, élek-e vagy halok. A szürke nem viszonozza a köszönésemet. Hamu és pernye kú-szik fel a légcsövemen, az izmaim pattanásig feszülnek, kész vagyoka küzdelemre. Ahogy a szemébe nézek, beugrik egy réges-rég látott, börtönben játszódó film. Furcsa emlékvillanás, mintha magam is a filmben szerepelnék. Én vagyok az új rab, akinek az udvaron szem-be kell néznie a börtön legerőszakosabb lakójával. Próbálok emlékezni, mit csinált az új rab abban a filmben, még­iscsak ő volt a hős, aki egy darabban megérte a történet végét! En is így tervezem. Vagy legalább az elkövetkező 24 óra végét. Aztán a barátaim úgyis eljönnek, és megmentenek minket. — Nem akarok konfliktust - mondom.

A szürke erre furcsa hangot hallat, gurgulázás tör fel a torkán, melyet még sosem hallottam egyetlen drakitól sem. Vajon ez a csa-takiáltás? Látom, hogy fényes bőre hullámzik és reszket. — Mi . . . mire készülsz? - kérdezem, és úgy érzem, bármi megtörténhet. Nem tudom, mekkora ereje lehet, de a mellékelt ábra szerint ah­hoz elegendő, hogy minden draki elbújjon előle. Óvatosan hátralépek egyet a nedves földön, de nem merem le-venni róla a szemem. Ekkor hirtelen minden pikkelye égnek mered. Az egész testfelülete éles peremű, apró, szúrós korongokkal telik meg, melyek szö-gekként állnak ki hatalmas alakjából. Pengeélesnek látszanak, és én tudom, ha csak finoman is hozzájuk érnék, darabokra vagdosnának. A gyomrom görcsbe ugrik. Azonnal megértem, miért menekül el előle mindenki, amint kinyílik a műerdő ajtaja. Halk káromkodá­sok közepette megperdülök, és elemelkedek a földtől. Követni szán­dékozom a többiek példáját: minél gyorsabban minél messzebbre kell kerülnöm ettől a drakitól! A fák lombjai között örvénylő szél fogad. Hallom, ahogy mögöt­tem a szürke sebesen utat tör magának. Gyerünk, gyerünk, gyerünk,mantrázom magamnak egyre. A gondolattól, hogy esetleg utolér, és késéles testével nekem támad, olyan félelem lesz úrrá rajtam, hogy megtelek tűzzel. Érzem, ahogy a szájpadlásom felforrósodik... Rá­adásul tudatában vagyok, hogy nincs sok választási lehetőségem. Ha úgy alakul, meg kell védenem magam. Megállók a levegőben, és megperdülök, mögöttem vitorlákként verdesnek a szárnyaim. Persze meg sem közelítik a szürkéit, melyek légörvényeket kavarva tépik a faleveleket. Megindul ellenem, én pedig összegyűjtők minden hőt a testem­ben, mert tudom, itt egy kis jelzőfüst nem lesz elég. Ellene igazi tűz kell. Gyilkos lángok! Amikor elér - az arca olyan közel van, hogy láthatom kemény, könyörtelen vonásait, széles orrát, kitágult orr-lyukait -, ráeresztem a pokoli csóvát, mely felgyűlt bennem. A tűz tomboló viharként csap ki belőlem. A szürke az oldalára fordul, és alábukik, így épp kikerülve a láng-csóvát. Egy bukfenc, és figyelem a levegőt magam alatt, látom, ahogy az ellenfelem visszaemelkedik, egyenesen, magasra. A szeme villaná­sából arra tippelek, hogy nem ijedt meg a képességemtől. Sőt, mintha szórakoztatná... Talán ez az, ami a legjobban megrémiszt. Nem fél a tűztől? Meg akar talán égni? Meg akar halni? Be kell vallanom magamnak, hogy egyáltalán nem értem ezt a szürke drakit, úgyhogy alábukom egész a földig, és csak a váltam felett pillantok vissza rá. De ott van mögöttem megint, jó szorosan. Nem adta fel, csakhogy most nem állok meg. Röptömben hátrafelé okádom a tüzet. Ám a szürke szorosan a nyomomban van, eltökélte, hogy elkap. Mintha csak vadság lenne benne, az ősi sárkányok vadsága, és egy csipetnyi emberség sem. Ez a dralci el akar pusztítani engem! Összeszorítom az állkapcsomat, és gyorsabban repülök. A gondolataim cikáznak. Tudom, mit kell tennem. A földig ereszkedek, aztán a hátamra fordulok, és várok, a bensőmben gyűjtöm a forró parazsat. Alattam a puha fű, fölöttem a felém cikázó ellenfél. Az orromból gőz szivárog. A szürke nézi a gőzt, majd a szememet

keresi. A tekintete azt sugározza, hogy elégedett! És én valahogy azt érzem, nem azzal ennyire elégedett, hogy hamarosan meg fog ölni. N e m . . . Ez a szürke azt akarja, hogy én nyerjek! Azt akarja, hogy verjem meg. Hogy így kiszabaduljon végre innen. Már pont elérne, amikor körülvesznek minket. Az enkrószok meg­szállták a műerdőt. Kb. tizenketten vannak, mindegyikük fehér szka­fanderszerű kezeslábast visel. Karon ragadnak, és elvonszolnak. Per­sze küzdők ellenük, mert bekapcsolnak az ösztöneim. Nem érdekel, hogy éppen egy vérszomjas draki karmai közül mentenek meg. Vagy őt tőlem. Már nem is tudom, melyik igaz. — Mit csináltok? - üvöl-tök rájuk. - Hát nem pont ezt akartátok? Hogy kinyírjuk egymást? Hagyjatok! Hagyjatok! Csak vergődöm a karjaikban, miközben a szkafandereik leperge­tik a legnagyobb tűznyalábomat is. Többen közülük körülveszik a szürkét. Hozzá még szkafanderben sem nyúlnak, gondolom, mert azonnal cafatokra szaggatná a külön­leges fejlesztésű védőruházatukat. Helyette megszúrják valami hegyes bottal. Aztán rájövök: nem bot az. Elektromos rúd, ilyet használtak ellenem is! De a szürkére mintha nem lenne hatással. Lehet, hogy nem megy át a bőrén? Vagy csak túl erős hozzá, hogy megérezze? Én pedig felfedezek magamban valamit, ami egyre csak növekszik bennem, bármennyire valószerűtlen és hihetetlen is ebben a helyzet­ben, és ez a szánalom. A szürke hörög és fújtat, fel-felüvölt, ahogy újra és újra megbö-kik. De nem esik össze. Újra és újra áramot vezetnek belé, de nem veszíti el a kontrollt. Úristen, mégis micsoda ő? Aztán már ismét a cellámban találom magam, a hátsó ajtó rám záródik... Befalaztak. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Kireszketem magamból a maradék füstkarikákat. És megint nem látok semmit.

- HÉ, JACINDA! Az erőteljes suttogás áthatol a gondolataim ködén. A fia­tal drakiiány az, aki korábban is próbáit már velem beszélgetésbe ele-gyedni. — Jól vagy? Oldalamra fordulva fetrengek a padlón, még mindig pihegek az élethalálharctól. A lány hangjára azonban kinyitom a szemem. A nagy öngyilkos merénylő drakivaí folytatott küzdelem teljesen kicsinált, kívül-belül megrázott. Testileg ki vagyok zsigerelve, szellemileg pedig lefárasztva. És még egy órája sem vagyok itt! Vagy igen? Minden pillanat egy örökkévalóságnak tűnik. Lassan felülök, és megdörzsölöm az arcom zsibbadt felét. - Aha, megvagyok. Téged hogy hívnak? Megkérdezem, végül is ideje megtudnom, ki kicsoda. A hang újra felcsendül. - Lia vagyok. - A falakon keresztül is hallom, milyen fiatal és ártat-lan ez a lány. — Még sosem találkoztam tűzokádóval! Nem akarom szegényt kiábrándítani, hogy igazából még velem se találkozott. - Tényleg? És te milyen draki vagy? - Vízdraki. Már vagy fél éve! Vízdraki! Akárcsak Azúré... A honvágy a szívembe hasít, ahogy az otthon maradt barátra gondolok. Emlékeztetem magam, hogy még nincs minden veszve, bár tény, hogy nagyon rövid idő alatt ez az egész titkos világ és raboskodás egészen felemésztett. Mintha más már nem is létezne. Mintha napok óta itt kuksolnék. Milyen lehet vajon a többieknek, akik sokkahsokkal régebb óta be vannak ide zárva? Eszembe jut a szürke draki. A halálvágy a szemeiben... Szinte megértem őt. Aztán leesik, mit mondott Lia. Fél éve manifesztált?! - Mondd, hány éves vagy? — kérdezem. - Tizenkettő. Tizenkettő! Gyerek még. - És mióta vagy idebent? - Néhány hónapja...

Olyan magától értetődően mondja ezt, hogy megborzongok, és ha ez lehetséges, még szűkösebbnek érzem magam körül a falakat, a cellámat pedig még kisebbnek. Megdörzsölöm a homlokomat. - Bocs, hogy nem ecseteltem jobban a szürkét... Megrázom a fejem, aztán rájövök, hogy nem lát át a cellám falain. - Próbálkoztál. Nem volt túl sok időd elmagyarázni. - Az sosincs. - Hogy érted ezt? - Amikor elkapnak egy új drakit, először mindig ezt csinálják: bedobnak mindnyájunkat az „erdőbe”. Ót ugyanis ott tartják... - Most már tudom, kire gondol. - Látni akarják, hogy viselkedik azúj draki a sajátjai körében. És főleg, Hogy hogyan reagál a szürkére. Látni akarják, mennyire erős a képességünk! - És ő... micsoda? Honnan jön? - Ő nem olyan, mint mi többiek. - Úgy érted, hogy ő zsigerből a saját fajtája elpusztítására törek­szik? Mint arra én is rájöttem. A hím draki, aki a másik oldalamon raboskodik, közbevág: - Öreg már. Idősebb, mint bármelyikünk! - Annyira nem tűnt öregnek - mondom. - Szerintem ő a legöregebb élő draki a földön. Inkább sárkány, mint ember. Elfintorodom. - Ezt mégis honnan veszed? - Roc mindent tud. Ő nagyon okos - csacsogja Lia. - Ez persze csak elmélet - hagyja helyben Roc. - Tudjátok, ahogy teltek a századok, egyre emberibbek lettünk. Az a teóriám, hogy kezdetben mi is inkább olyanok voltunk, mint a szürke. Inkább sárkányok... Szóval, ő olyan, mint amilyenek mi is voltunk egykor! - Elhallgat, és szinte látom magam előtt, ahogy a vállát vonogatja. - Ilyenek voltunk pár ezer évvel ezelőtt! Mielőtt a civilizáció győzött volna. Ilyen primitívek, vadak... Az ajkamba harapok. Talán így van. De nem tudom kiverni a (éjemből, hogy talán inkább azért ilyen, mert annyira megkínozták az enkrószok. Talán csak beleőrült a fogságba. Én máris érzem, hogy itt könnyen megbomolnék! Nagyot nyelek, és megcsóválom a fejem. Nem azért jöttem, hogy megfejtsem a szürke draki rejtélyét. Azért jöttem, hogy kimenekít-sem innen Miramot. És talán miközben ezt megteszem, még földigis tudom majd rombolni ezt az egész kócerájt! Talán végre leállítom az enkrószokat, akik elrabolták tőlem az apámat. De még ha nem tették is, véget kell vetnem az intelmeiknek! Mindketten elcsendesülünk, a saját gondolataink kötnek le ben-nünket. Valahol a távolban, a cellasor végén, hallom, amint valaki draki nyelven motyog. A minket megfigyelő tudósok egymással sustorognak. Egyikük észreveszi, hogy nézem, úgyhogy gyorsan el-kapom a tekintetem. Zavarba jövök, úgy érzem, átláthat rajtam, megláthatja a titkomat.

Nyugtalanul járkálni kezdek a cellámban. Már nem is tudom, mi-óta lehetek ide bezárva. Túl régóta. Én erre nem vagyok alkalmas. Nem mintha azt gondolnám, bárki az, de valahogy én elviselni sem bírom. Közel vagyok hozzá, szerintem, hogy tépni kezdjem a hajamat ... - Miram! - kiáltom megint, mert nem adhatom fel. - Ott vagy? - Hát persze, hogy ott van. Hova is ment volna? - Miram, tudom, hogy ott vagy! - mondom megint. - És tudom, hogy nagyon dühös vagy rám! Úgy érzem, a megmentésén túl a bocsánatáért is küzdők. Amióta egyesültünk Cassiannal, Miramra már nem tudok ugyanolyan...elítélően tekinteni. Cassian szeretete és kötődése a húga iránt belém ivódott. — Dühös?! — csattan fel végre az ismerős hang a cellafalamon túl­ról! - Ugyan már, miért lennék dühös? Végül is csak elfogattál pár vadásszal, és bezárattál erre a pokoli helyre! Megállóm, hogy ne vágjak vissza: ez az ő hibája is volt! Nem kel­lett volna például követnie engem, és kémkednie utánam. De most nem vitázni jöttem. Látnia kell...látnia kell, hogy mi szövetségesek vagyunk. - Itt a bátyád, Miram. Miram sokáig nem válaszol. - Cassian? - Igen, ő. - Értem jött? - Igen. Mint mi mind. Tamra is itt van. Elfogattam magam, hogy Cassian megtaláljon minket, miután bejutottak. — Nagyot nyelek. - Egyesültünk. Tudni fogja, merre vagyok. Ki fogunk innen törni! Willt nem említem. Mivel Miram a múltkor azért nem menekült el velem, mert Will-lel voltam, úgy vélem, róla most okosabb hallgatni. Körülöttünk minden draki csendben van, és én megértem, hogy nem csak.Miram figyel a mondanivalómra. Isszák a szavaimat. Én is ezt tenném a helyükben, azon pörögne az agyam, hogy vajon én is kijutok-e! - Mindannyian! - kiáltom. — Mind kiszabadulunk innen! - Köszönöm! - sírja el magát izgalmában Lia. - Ezt még azért majd meglátjuk... — dörmögi Roc, de én hallom a hangjában bujkáló reményt. - Mit tudok segíteni? - kérdezi Miram. Majd’ összerogyok a megkönnyebbüléstől. Hát mégis benne van! - Készülj! - mondom. - Kövesd az utasításaimat, bármit gondolsz is! - Akkor is, amikor feltűnik majd Will, teszem hozzá gondolatban. - Most nem történhet olyasmi, mint a múltkor. Nem pánikolhatsz be! - Készen fogok állni. A suttogásába harag vegyül, de nem bánom. Még jót is tehet az ügynek. Egy kis harag egészséges. Bátorságot adhat majd, amikor cselekednie kell. Lecsúszom, hátamat a falnak tapasztva.

Ekkor a draki, a kántáló, megint belefog őrjítő mannájába. Ezek szerint nem fogta fel, mi a terv. Összefolynak a szavai, annyira hadar. Befogom a fülemet, hogy ne érjen el hozzám a kísérteties hang, de reménytelen. Roc rárivall, én pedig felpattanok, de nem hagyja abba, sőt, még hangosabban énekel. Még egy hang csatlakozik a tébolyhoz: valaki a falát veri ököllel. Mintha egy test ütközne a cellapadlóval. A lábam alatt vibrál a föld, a rezgés felkúszik a lábamon. Arcomat a kezembe rejtem, mert úgy érzem, mintha elmegyógy-intézetben lennék. Már csak egy nap. Egyetlen nap! De az idő nem mozdul.

Már homályosan látok, annyit bámultam kifelé a cellám üveg- falán. Pislantok, és elkapom a tekintetem, próbálom összefogni a gondolataimat. De mennyire nehéz ez most! Az adrenalinszintem lecsökkent, szinte betegnek érzem magam, kizsigereltnek, reményvesztettnek. A tarkómban fejfájás lüktet, mint egy csontot rágcsáló fenevad. Megdörzsölöm a fájó pontot. Vezérfonalat keresek kaotikus gon-dolataimban. Teljesen oda az önbizalmam. Igen, van egy tervünk, de mi lesz, ha nem működik? Mi lesz, ha Will, Cassian és Tamra megpróbálnak kiszabadítani minket, de nem járnak sikerrel? Mi lesz, ha itt ragadok? Örökre, ebben a cellában? A mellkasomba hasít a retteges. Cassian... Gondolatban a nevét ismételgetem. Keresem őt, pró­bálom elérni... Erez vajon engem? Hall engem? Cassian, nem tudom, meddig bírom még ezt itt. Magamban kimon-dom, mintha hozzá beszélnék. Mintha velem lenne, bennem... Most először valóban szükségem van arra, hogy az egyesülésünk működjön. Ő az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. A cellán túli élettel. Will-lel. Ekkor egy fehér köpenyest látok közeledni. Jön, majd megáll pont az én cellám előtt. Reszketni kezdek, annyira váratlanul ér. A kezében kórlapot tart, és egy szendvicset, amelyből minden olda­lon kitüremkedik a salátalevél. Érdeklődve nézeget befelé, mintha bármelyik pillanatban valami attrakciót vihetnék véghez. Vagy épp vinnék is. Megkocogtatja az üvegfalat, ami az ujja nyomán mustárfoltos marad. - Jó napot, jó napot! - dünnyögi nekem, mint valami idomításra váró állatnak. - Milyen kis csinosak vagyunk, ugye-ugye? Felvetem a fejem. A mellkasom kinyílik, megtelik hővel. Az or­romon füstkarikák kanyarognak ki, miközben a szemem le sem ve-szem róla. Meg is ijed. Egy másik enkrósz lép oda hozzá. - Nem semmi a kislány. Szerinted szét kell vágnunk? Érdekes lenne megnézni, hogyan működik a tüdeje meg a légcsöve.

- Előbb-utóbb arra is sort kerítünk. - A fehér köpenyes a szendvicsébe harap, és teli szájjal folytatja. — De előbb a vizsgálatok, ilyen példány még sosem volt nálunk. A doki tuti bele akar majd nézni. Talpra emelkedem. Az arcuk eltávolodik, ahogy megindulok feléjük. Nem tudom megállni, hogy bele ne bokszoljak az üvegfalamba. Megremeg az erőmtől, de nem törik be. Nem mintha azt vártam volna. Mosolyognak. Tetszik nekik a műsor. - Szerintem értett minket. A szendvicsevő egyetértőén bólogat. A kajáját a mappára teszi, és melléfirkant valamit a viselkedésemről. - A doki boldog lesz. Szerinte úgyis intelligensek. A kolléga gúnyosan rázza a fejét. - Ezek csak állatok. Érdekesek, persze, de kábé annyit értenek az emberi beszédből, mint a kutyám. Arrébb sétálnak. Én egyre csak menetelek fel-le a cellámban, és próbálom elérni Cassiant. Teljesen fel vagyok zaklatva, pánikolok, hogy sosem jutok ki élve innen! A hajamat markolva a cellafalnak dőlök. Patakzanak a könnyeim. A padlóra csuklók, és nagyot sóhajtok. Behunyom a szemem, hátha elmúlik az érzés. Nem szabad sírnom. Nem akarom, hogy lássák, és feljegyezzék a kórlapra. Cassian! Segíts rajtam ! Segíts Miramon! A homlokom a térdemen, és teljesen magamba fordulok, nem szá-mítva rá, mi vár a bensőmben... Ködös kép jelenik meg. Nappal van. Látom a húgomat és Willt, kint, a szabad levegőn. Will a kisbusz mellett járkál fel-alá. Gyorsan kinyitom a szemem: a cellámban va­gyok még mindig. De bármilyen ködös volt is, a kép igazinak tűnt! Megint összegörnyedek, és behunyom a szemem. Keresem a ködös látomást. Willt és Tamrát látom is. De hol van Cassian? W ill m egindul felém, az arca feszült és kétségbeesett, erős m ell­kasa ugyanabban a pólóban emelkedik és süllyed, ami akkor volt rajta, amikor elváltunk. Már a látványától elgyengülök. - Érzed őt? Hogy van? Akarja, hogy jöjjünk? Ekkor megértem. Sikerült kapcsolatba lépnem Cassiannal. Job-ban, mint legvadabb álmaimban gondoltam volna. Olyannyira, hogy benne vagyok. Azt látom és érzem, amit ő. Cassian hangja feljön a torkomon, vagyis az övén. - Igen, érzem. Nincs túlságosan jól . . . - Bántják? — követel választ Will. Hlsápad, a szemei esdeklők, ahogy mereven Cassianra bámul. - Nem hiszem - feleli Cassian. - Vagyis, most még nem. Nem látok fájdalmat, bár... - Nagyon fél? - kérdezi Tamra. A fejemben a kép ugrik egyet, ahogy Cassian bólint. Tamra megnyalja száraz ajkait. - Akkor segíts rajta! Te elérheted. Vigasztald meg! Will arckifejezése feldúlt.

- Be kell mennünk érte! Nem várhatunk tovább! Aztán, mielőtt választ kapna, káromkodik egyet, és kiviharzik a képből. A húgom utánaeredne, de megtorpan, és Cassianra néz... A kapcsolat kezd elhalványulni, én mégis megvigasztalódtam. Megkönnyebbültem. Már nem tart soká. Eljönnek értünk! A kimerültségtől elalszom, és Willről álmodom. Nem először álmodom vele, de most először repül mellettem drakiként. A szemei a sajátjai, de a pupillái vízszintesek. Megcsillan bennük az öröm, ahogy cikázunk a levegőben, fel-le bukva a nedves felhők között. A bőre szikrázik, váltakozva arany, barna és zöld... akárcsak a szemei. Szárnyai puhán csapkodnak mellettem, könnyedén. Aztán felébredek, és a siralmas valóságtól sírhatnékom támad. A szemeimet könnyek csípik. Will sosem fog repülni. Az álom csodás percei sosem fognak meg­ismétlődni. Mi ketten sosem lehetünk így együtt, drakiként. Még ha az emberinél különb képességei vannak is, akkor sem jöhet fel velem a levegőbe. De kell neki? kérdezi a fejemben egy hang. Korábban sosem érdekelt ez... Felhúzom a térdemet, ujjaim a rugalmas bőrömön pihentetem. Talán mert be vagyok ide zárva, emberek által, és csak drakikra szá-míthatok - kivéve persze azt az egyet, amelyik meg akar ölni —, miközben az égbe vágyom... talán emiatt érzek új szakadékot Will és köztem. A megfigyelőhelyiség ajtaja kitárul. Még több fehér köpenyes tódul be. Előttük lepedővel leterített' kórházi ágy, melyről barna szíjak lógnak le mindenfelé. A látványtól felkavarodik a gyomrom. Újra talpon vagyok, a szívem zakatol. Vállamat a falnak támasz-tom, tenyerem a hideg betonra tapad. Valamelyik draki patáliát csap. Olyan hangos, mintha épp a betonpadlót törné fel. - Mi történik? - kérdezem őket, remélve, hogy egyikük válaszol. Lia meg is teszi. A hangja szabadkozó. Mintha ő tehetne róla. - Érted jöttek. Te következel. Megdermedek. - Következek? - Az elején mindegyikünket megfognak, és valamit belénk rak-nak. .. - De micsodát?! — Ezt már kiabálom. Fel-alá kezdek járkálni a cellámban, mintha így eljuthatnék máshová. - Nem tudom, tényleg. Valami kicsi, fémes dolgot. Csak egy pil-lanatig fáj. Kicsi, fémes dolgot? A falnak tapadok, és csak rázom a fejem, mintha attól elmúlna ez az egész, mintha akkor nem jönnének értem az enkrószok. Erre nem számítottam. Nem gondoltam, hogy bánthatnak, mielőtt megérkez­nek a megmentőim. — Nincs értelme ellenállni - mondja Roc. A hangja érdes. - Mind átesünk rajta.

Mind átesünk rajta... Ettől most jobban kéne éreznem magam? Eltölt a páni félelem, ahogy elnézem a cellám előtt gyülekező embe­reket. Nekem nem kéne ezen átesnem! Csak 24 óra fogság, annyiról volt szó. Nem erről. Ez nincs a tervben. Will azt mondta, eljönnek. Hol vannak? Valami történt velük? Lehet, hogy engedelmesnek tűntem, amikor megérkeztem, mert azt kellett játszanom, de már nem engedhetem meg magamnak az áldozatszerepet. Önmagámnak kell lennem. Felkészülök, mire ki­nyitják az üvegajtót. 'Feli tüdőből rájuk küldöm a lángjaimat, hátha azzal elérem, hogy távolságot tartsanak. Először sikerül is, meghátrálnak. De aztán megint jönnek, elő­rehajolva. Többször is próbálnak becsúszni a cellámba, de minden alkalommal tűzfal fogadja őket. Erősen lihegek, sűrű füstös levegőt eregetve a számon át. Nem akarok belegondolni, meddig bírom ezt. Csak mondogatom magamnak, hogy muszáj. Ki kell tartanom, míg Will megérkezik. Az arcukra kiül a düh. Összegyűlnek a visszazárt üvegajtó mö­gött. A szemükben elszántság villog: el fognak kapni, megtörnek, bármi áron. — Eddig rendesen viselkedett — mondja az egyikük, majdnem nyávogva. Rendesen? Aha... Aztán elhangzik a parancs. — Ebből elég! Beöltözünk. A gyomrom összeugrik. Tudom, milyen öltözékről beszél. A tűz­álló szerelésről, amiben a műerdőben is megjelentek, amikor a szürke draki és én majdnem megöltük egymást. Két védőruhás már fel is tűnt. Valamiért azt gondolják, kettő elég lesz hozzá, hogy ártalmatlan­ná tegyenek. Megfeszülök, a combizmaim reszketnek a készültség­től. A torkomban gyűlik a tűz. A többiek hátrahúzódnak, miközben a védőruhás páros a cellámhoz lép. Mindkettőnél ott az elektromos bot. Jól emlékszem rá. Az ajtó ismét ki vágódik, és én kieresztem a bennem felhalmo-zódott tüzet. A csóva nyomában próbálok kiszlalomozni közöttük, de nem jutok át rajtuk. Megcsapnak árammal. Az izmaim rángani kezdenek. Átfut rajtam az elektromosság. A torkomba beszorul egy sikoly. Nem tudok moccanni. Bár az agyam követeli, képtelen va-gyok megmozdítani a testrészeimet. A térdemre esek. A fájdalom a csontomba hatol. Valaki van mö-göttem. Hallom, ahogy letépik a szigetelőszalagot. Egy kéz megmar­kolja a hajamat, és hátrahúzza a fejem. A fejbőröm ég. A szemem előtt pöttyök táncolnak. És az ajkamon megint ott a ragasztócsík, szorosan. A kéz elengedi a hajamat, én pedig előrebukok, mint egy holttest. Akarok mozdulni, felkelni, de nem megy Nem kötözik meg a szárnyaimat. Se a csuklómat. Gondolom, az elektrosokk után nem kell aggódniuk miattam. Két férfi karon ragad, és vonszol. A lábfejem ráng, ahogy próbál rátapadni a csúszós csem-pére. A szoba forog velem. Arcok repkednek. Olyanok, mint én ma-gam. Azt akarom kiáltani, hogy olyan vagyok pont, mint te! A ma-gúihoz hasonlót bántod! Valakit, aki gondolkozik és él és szeret és gyű­löl, akárcsak te. Valakit, aki gyűlöl... Aki gyűlöli mindnyájatokat.

A tűz, mint egy gyors vírus, szétárad bennem. Az ajkamat csípi a szalag ragasztója. Ügy pakolnak a szíjas ágyra, mintha nem is élnék. Mint egy hul-lát. Bár azt nem terveznék megkínozni. Abba nem akarnának kicsi, fémes tárgyakat varrni! Cikáznak a gondolataim, próbálom elképzelni, mi lehet az. És hogy milyen hatással lesz rám. Leszíjaznak. A csuklóim és a bokáim foglyok. Ha ez nem lenne elég, akkor ott a mellkasomon és csípőmön átfeszülő két szíj is. Meg­igazítják, bekötik, meghúzzák olyan szorosan, hogy alig kapok leve­gőt. Kezdek szédülni. Az egyik fehér köpenyes lenéz rám. - Nagyon erős a kislány. Vedd szorosra! - Fintorog, és a szemüve-gét igazgatja. - Biztosan nem tud lángot okádni a szigszalagon át? - A múltkor sem tette. Marhák. A múltkor meg sem próbáltam. Most viszont meg kell. A mellkasomban összegyűjtők minden parazsat, várom, hogy iz­zani kezdjen. Lassan engedem fel a légcsövemen. Lassan, be a szám-ba. Valamiért nem megy. A szalag túl szoros. Nem tudom használni az arcizmaimat, nem tudom kinyitni a számat. A tehetetlenség tüze is izzani kezd bennem. A tehetetlen dühé. Nem tudom annyira megfeszíteni az arcomat, amennyire kéne. Az ajkaimat sem tudom széttárni. Kétségbeesek. húzgálni kezdem a bőrszíjakat. Felesleges. Az egyik fehér köpenyes megsimogatja a homlokomat. - Nyugalom, kislány! Mintha valami nyugtalan kutya lennék! Ha szabad lenne a szám, leköpném! Vagy inkább szénné égetném. Végül is erre szü-lettem. Ezért gondolta a falka mindig is, hogy fontos vagyok. De nem vagyok. Még magamon sem tudok segíteni. Elfordulok, háthalerázhatom az érintést. A fehér köpenyes csettint a nyelvével, és a többiekre néz. Lesajnáló stílusban folytatja. - Ettől nagyobb biztonságban leszel, így jobban tudunk majd rád vigyázni. Próbálom kitalálni, mire gondolhat. Az életjeleimet fogja figyelni valami kis chip? De mennyire lesz részletes ez a megfigyelés? Ki tudja, milyen technológia áll a rendelkezésükre. Én csak azt tudom, hogy nem akarom azt az izét a testemben. Nem engedhetem, hogy belém tegyék! - Nagyon tüzes egy darab! Keményen kell vele bánni! - Ha valaki meg tudja csinálni, az te leszel. Olyan gyöngéd vagy velük mindig. Fogvatartóim jót derülnek ezen a remek viccen, miközben kigurítanak a teremből. Még hogy gyöngéd! Bár csak homályosan látok, forgatom a fejem, és próbálom ki-venni, merre megyünk. Hosszan haladunk, aztán balra fordulunk. Onnan már csak pár lépés... Áttolnak pár dupla lengőajtón. Kór­házas sorozatokban láttam ilyesmit a tévében. A szoba, ahová érkezünk, olyan komor és steril, mint egy műtő. A helyiség közepére görgetnek, vakító neonfény alá. Fehér köpenye-sek várnak rám. Jobboldalt egy széles,

téglalap alakú ablakot veszek észre. A szoba nemcsak kutatókkal van tele, de van itt sok utcai ruhás civil is . . . Kíváncsian néznek az üvegen át, mintha valami cirkuszi látvá-nyosság lennék. És valóban, nekik csak az vagyok. Tehetetlenül for-gatom a fejem, hátha mégis találok kiutat. Felnézek az engem vizsgá-ló fehérköpenyesre. Öreg. A legöregebb enkrósz, akit valaha láttam. A haja fehér és olyan gyér, hogy látom alatta a papírvékony fejbőrt. Az érintése jéghideg a karomon. Megnyomkod, mintha azt nézné, milyen anyagból vagyok. Elönt a félelem. Megtelik vele a szívem. De feltűnik egy másik ér­zelem is, áthullámzik rajtam, lüktető fejemből lesugárzik egyenesen a gyomromba. Aggodalom. Ilyen egyszerű. Csakhogy nem tőlem jön. Valahonnan... máshonnan. Minden idegszálam megfeszül és reszket, ahogy rám törnek az érzések. Sóhajként fakad fel bennem a név: Cassian! Közel jár! Az ő aggodalma és rettegése váltakozik bennem, mint a hideg és a meleg. Jönnek hát? Feléledek a lehetőségtől. Már nem érzem magam olyan elhagyatottnak erre az asztalra szíjazva! Újult energiával koncentrálok az öregre és a kezében lévő szikére, mely vészjóslóan csillan meg a könyörtelen neonfényben. Gumikesztyűjével a tarkómhoz ér, és libabőrös leszek. - Na, lássuk csak! - motyogja. Elfordítja a fejemet, a hajamba túr, és megállapodik a fülem fö-lött. Próbálom a másik oldalra hajtani a fejem, de kemény kezek fog-nak le, és a homlokomon máris áthúznak egy bőrszíjat. A bőrömbe vág. Az öreg erősebben tart, amikor szétválasztja a tincseimet. Mintha keresne valamit. - Ez a pont tökéletesnek tűnik - jelenti be. Két másik köpenyes mögötte leskelődik, figyelik a munkáját. Az öreg hátrafordul, idegesnek és türelmetlennek tűnik. - Jenkins? - Itt vagyok, doktor úr! A hangja tisztelettudó. Ekkor valami berregni kezd. A hang dühös, fenyegető. Nem tu­dom mozdítani a fejem. Forgatom a szemem, hogy láthassam, mi az. Jenkins a doktor mellé lép, a kezében elektromos borotva. A szigszalag elnyeli a nyögésemet, amikor a hideg borotva a fejbőrömhöz ér, a fülem fölött. Egy pillanat az egész, és egy részt máris simára borotvál-lak. Egy tincsnyi aranyvörös haj repül el a szemem előtt. Aztán csönd: a masinát kikapcsolták. - Megy ez... A doktor feljebb tolja az orrán a szemüvegét. Jenkins elveszi tőle a borotvát, és hátralép, ki a látószögemből. Egy fogóval tér vissza, rajta gézdarab. A gézen valami narancsos folyadék. - Tessék, doktor úr! Az elveszi a fogót, és a fejemhez nyomja. Összerezzenek, mert nem tudom, mi az, és felkészülök a fájdalomra. A géz nedves és hideg, de nem fáj a dolog. A doktor törölget vele. - Mindjárt kész is. A doktor arrébb lép, majd visszatér a szikével. Nagy levegőt veszek az orromon. Nem szólal meg, csak a homlokát ráncolja, ahogy össz-pontosít.

- Egy picikét fájni fog. Egy pillanatra a szemembe néz, és arra gondolok, vajon sejti-e, hogy értem, amit mond. A bőrszíjaknak feszülök, nyújtogatom a nyakam. - Ha mocorogsz, jobban fáj. Jégcsap szemeivel a szemembe néz még egyszer, és tudom, hogy tudja. Nem hiszi, hanem tudja, hogy értem. Ettől csak még nagyobb szörnyeteg! Eltölt a legyőzöttség érzése. A doktor bólint, örül, hogy már nem mocorgok. Mert tényleg nem. Nem szeretném, ha elvágná a torkomat vagy lenyisszantaná a fülemet. A penge közelít. Visszafojtom a lélegzetemet, és azt hajtogatom, hogy a duplaajtó mindjárt kitárul, és Will, Cassian ésTarnra berontanak rajta. Bero-hannak, és leoldoznak a szíjakról. Will átölel. Megcsókol... így kéne történnie. így lett megbeszélve. Mégsem történik semmi.

Adoktor BELÉM vág, a pengét mélyen a fejbőrömbe nyomva, át a szöveteken. Meleg véremet ontja, mely folyik le a hajamon. A szigszalagba üvöltök, de az elnyeli a hangomat. A torkom­ban gyűlik a tűz, automatikus védelmi reflex, de most nem sokra megyek vele. Az orromon füstkarikák távoznak. Vág. Tudom, hogy csak egy pillanat, de végtelennek tűnik. Mint idelent minden, ez az éles nyomás is mintha örökké tartana. Csak nézem, ahogy felegyenesedik, ujjai közt a szikével. A pengé-jén ott a vérem. Lilán csillog, ahogy ráesik a fény, elárulva a származá-somat. Gyorsan lepasszolja a kést, és egy fiolát tart a fejemhez, hogy begyűjtse a véremet. - Egy csepp sem veszhet kárba! - dörmögi. Amikor végzett, Jenkins megint hoz neki valamit. Egy kis fémle-mez az, akkora, mint a körme. Óvatosan dogozik, lassan, mozdulatai pontosak és rutinosak. Ahogy a kis tárggyal matat, csak arra tudok gondolni, vajon egy napon apa is itt feküdt-e, ezen az asztalon, és nézte ezt a fémlemezt. A pánikom csillapodik. Szinte békés leszek. Mintha Cassian itt állna mellettem és bátorítana. Aztán belém hasít, hogy az az izé semmiképp nem kerülhet a tes-tembe! Megint küzdeni kezdek, próbálok elhúzódni, de a szíjak nem engednek. Semmi esélyem. Összehúzódom, és a bőrnek feszülök. A gumikesztyűs kezek megint satuba fogják a fejem. Rángatózom, az orromon dől a füst, ahogy a doktor széthúzza a vágott sebemet, és közelíti hozzám a fémlemezt. Már mögöttem van, nem látok sem-mit. Ekkor a fények pislákolni kezdenek... A doktor keze megáll a le­vegőben, és ő fintorogva felnéz. Jenkins kivehetetlenül motyog, és körülnéz, a homlokát ráncolva. A fények pedig kihunynak. Teljes sötétség borul ránk. De csak egy pillanatig tart az egész. Csak addig, míg az egyik kö-penyes elkáromkodja magát. Viszont arra elég, hogy felfogjam az enkrószok feszültségét. A szobában félelem érződik. Néhány pótlámpa még mindig villódzik. A vöröses fényekről a vér jut eszembe. Embervér, természe-tesen. Mindent befest. A köpenyeik rózsaszínnek tűnnek. Az arcuk sátáni vörösnek. - M i . .. mi történt?! - suttogja Jenkins.

A doktor a fejét rázza. - Valami gyakorlat lehet. - Akkor mért nem szóltak? A doktor tovább fintorog, hernyószerű szemöldökei összehúzód­nak, tudom, hogy magát sem sikerült meggyőznie. Nem tudja, mi folyik itt. Megrázza a fejét. - Biztos csak valamilyen gyakorlat lesz. A levegőt elektromos zümmögés tölti meg. Jenkins felnyög. - Ez a sziréna! A doktor a szemét mereszti. - Az nem lehet! Rohangálni kezdenek, leverik a saját kellékeiket és műszereiket, engem az asztalra szíjazva felejtenek. Aggódó hangjuk elhalkul, és a folyosón más hangokkal keveredik. Én meg egyedül maradok, és még a fejemet sem tudom mozgatni! Nagyszerű! Aztán már emberi hangokat sem hallok, csak a szirénát. Egy idő után a hangszórókból felvételről jön az utasítás: Minden dolgozó azonnal hagyja el a létesítményt a hátsó lépcsőn át! Haladjanak óvatosan! Megint a bőrszíjnak feszülök. Hasztalan. A szemem az üvegszobát pásztázza, ahol korábban a közönségem állt. A székek feldöntve, az ajtó tárva-nyitva. Milyen közel van, mégis elérhetetlen számomra. A sziréna bugásán túl meghallok valamit. Mintha dobogó lábak lennének, de nem vagyok benne biztos. Fülelek. Mögöttem a dup-laajtót belöki valaki. A zsanér csikorog. A szobába lépett az a valaki! Levegőt sem merek venni, nemhogy reménykedni. - Jacinda? Will hangján érződik, hogy fél. Nem látja az arcomat. Úgy fek­szem itt, akár a halott. Nyilván azt hiszi, az vagyok. Belenyögök a szigszalagba, és vergődni kezdek, hogy lássa, élek! És ekkor meglátom. Itt áll. Mögötte Cassian és Tamra. A húgom manifesztált. Cassian nem. Eltölt a megkönnyebbülés... Cassian megkönnyebbülése is. A két érzés annyira letaglóz, hogy majd’ meghalok a műtőasztalon. - Jacinda! - Will rám önti minden szeretetét. Nemrég láttam, de most úgy nézek rá, mint egy új emberre, olyan sóváran, ahogy még sosem éreztem magam. Csak amióta befalaztak ebbe a pokolba! Tamra és Cassian a szíjaimra vetik magukat, Will pedig letépi a számról a ragasztócsíkot. Felszisszenek a fájdalomtól, de nem érde-kel. Szabad vagyok! Soha semmire nem fogok már ugyanúgy nézni — soha senkit és semmit nem veszek készpénznek! Will összerezzen, és a hüvelykujjával megsimogatja a számat. Ka-pok egy lopott csókot is. Arcomat a kezei közé fogja, tekintete a tekintetem fürkészi. Csillogó szemei a véres haj tincseimre tévednek, majd a sebemhez hajol. - Mit műveltek veled?! Jól vagy? Válaszolok, hogy igen, bár tudom, hogy nem ért drakiul.

- Jól van - fordít Cassian. Sötét arca mattan ragyog a vörös fény-ben. Végigmér. — Gyorsan! Lássuk, fel tud-e állni! Will szeme egy pillanatra elárulja, hogy idegesíti Cassian fellengzőssége. Aztán nekilát, kioldozza az utolsó szíjat is, és szabad vagyok. A karjaiba zuhanok. Utána Tamráéba. Úgy szorít, hogy el-csodálkozom az erején. Hátralép, méreget. - Tuti ez életem legrosszabb napja. Majdnem elmosolyodom, mert biztosra veszem, az enyémhez képest az övé semmi. Cassian néz, de nem ölel meg. Az arca kémény maszk. Hirtelen emlékszem, mi mindent történt ez előtt a pillanat előtt. Bár együtt jöttünk, hogy Miramot kimentsük, bár egyesültünk, amennyire csak két draki tud, bár érzelmeink összefonódnak... mégsem vagyunk együtt. Nem annyira, amennyire ő szeretné. Én is nézem őt, és mindenre emlékszem. Hogy Willt választot- lam. Helyette. A falka helyett. Cassian oda-vissza pillantgat Willre és rám, feszültségét a saját bő­römön érzem. A szemei lilára váltanak, a pupillája összeszűkül, de az­tán pislog, és a harag eloszlik. Persze én még érzem. Saját magamban. - Hol van Miram? - kérdezi már-már hivatalosan. Bólintok, össze kell szednem magam. - Kövessetek! Átrohanunk a duplaajtókon, de megtorpanok, mert meglátom Tamra mesterművét. A ködje mindent belep, a földön végig cukrászok fekszenek. Egy féltucatot tudok kivenni, ők nem tudtak időben elmenekülni... Amikor ránézek, a húgom vállat von, ezüstös szárnyai megremeg­nek a levegőben. Előrenyomulok, kerülgetve a köpenyeseket, miköz-ben a hangszóróból egyre csak óvatos haladásra intenek, és a sziréna sem akar elhallgatni. Ekkor a fülemet másféle zaj üti meg: valaki fut. Ezek szerint Tamra ködje nem ért el minden zugot. A léptek vissz-hangja aztán szép lassan elhal, úgy sejtem, ez volt az utolsó menekülő cukrász. Senki mást nem érzékelünk, és én azt remélem, hogy minden draki a ketrecében maradt, és nem vitték cl őket menekülés közben. Végül is velem sem törődtek. Nagyon megkönnyebbülök, amikor elérjük a cellatermet. Ott vannak mind. Egyesek állnak, mások fel-le járkálnak a cellájukban. Mind ijedtnek tűnik a szirénától. Gyanakodva néznek minket, ami-kor belépünk. Cassian Miram cellájához rohan. Kezét az üvegajtóra tapasztja, mintha úgy elérhetné. A műszerfalhoz lépek, próbálok rájönni, hogy kell kinyitni a cellákat. Tamra fel-le sétál a cellablokk előtt, minden drakit szemügyre vesz. Lia előtt megtorpan. Én is csak most látom igazán... milyen kicsi lány, a legkisebb draki, akivel valaha találkoztam. Tudom, hogy Tamrát felzaklatja, hogy ilyen fiatalon itt van. - Jacinda, azt hiszem, rájöttem! Will hangjára felkapom a fejem. Egy sor kapcsolóra mutat, mind-egyiken számok. Megnyomja a 3-ast. Cassian előtt kinyílik a cella­ajtó.

Miram kilép, és Cassian karjaiba veti magát. Zokog. Mosolygok, és eltölt a béke, amikor látom, ahogy Cassian a magasba emeli egy öleléssel. Cassian boldogsága átárad belém. Az őrült öröm, hogy életben találta. - Jacinda... Tamrára nézek. Felém fordult, de fejével Lia cellájára mutat. Értem zúzmarás te-kintete üzenetét: szabadon akarja tudni a kislányt. Én tovább me-gyek. Két kézzel, egy mozdulattal az összes cellát kinyitom! Üvegajtó nyílik üvegajtó után. Nem várnak vezényszóra, minden draki azonnal kiugrik a cellájából. Többen szó nélkül elrepülnek mellettünk, csak a szabadulásra gondolva. A draki, áld szerintem Roc, kacsint és biccent egyet köszönésképpen, majd tovaszáll. Lia marad. Oda-vissza néz Tamrára és rám, nem tudja, mit tegyen. Eilépek a műszerfaltól, felé. - Gyere! Jobb, ha velünk maradsz. ; Nem tudtam, hogy ezt akarom mondani, míg ki nem mondtam, de egyből evidensnek tűnik. Hát persze hogy nem hagyjuk magára! Ekkor az ismétlődő evakuációs parancs hirtelen lecserélődik: Figyelem! Mindenki a lépcsőházba! A Lilith Hadművelet hamarosan kezdetét veszi! Lilith Hadművelet? Ezek szerint az enkrószok épségben kijutot­tak, és ez már a B-terv? Bármi legyen is, nekünk nem sok jót ígér. - Azt hiszem, ideje elhúzni a csíkot — mondja Will. Bólintok. Mind az ajtókhoz rohanunk, hogy onnan a lépcsők felé vegyük az irányt. Ilyen helyzetekben nem okos a liftet használni, még ha működik is... Ha pl. elmegy az áram, ott ragadunk. —Várjatok! Megdermedünk, miközben Lia a műszerfalhoz lép. Elnézi a nyi­tott cellákat és a gombokat, majd dönt. - Gyere már! — kiáltom, mert tudom, milyen gyorsan eltelik öt perc. Lia bólint, és határozottan megmozdít egy kapcsolót. A cellák hátulsó fala ekkor kinyílik, és mögötte feltűnik a buja műerdő... Odarohanok. - Mit csináltál? Lia elkapja a csuklómat, nehogy vissza tudjam pöckölni a kapcsolót. A kapcsolót, mely ezt a falat a helyén tartja... öt pedig távol tő­lünk. - Nem hagyhatjuk itt! - jelenti ki patetikusan. Nagy szemei, akárcsak Azure-éi, rám néznek, mintha tudná, mi-vel tud hatni rám. - Meg fog ölni minket. Amint kimondom, rájövök, hogy ez nem biztos. Ha szabad lesz, akad jobb dolga is, mint minket kergetni. Lia a fejét rázza. - Nem. A szökésen fog dolgozni, akárcsak mi. Oldalról nézem őt. Milyen bölcs, pedig milyen fiatal még! - Az a draki őrült - suttogja Miram Cassiannak.

- Miről beszél? — kérdezi ő. - Van itt még egy draki... A hangom elakad. Lia szemébe nézek, vízszintes pupilláiban szenvedély ég. Mindenképp segíteni akar a szürkének. Es én is hajlok rá. Nem érdemli meg, hogy tovább legyen fogoly, mint bármelyik másik draki. Mint például én. Benézek a buja növényzetbe. Annyira elüt a terem többi steril csempés részétől. - Jacinda. - Will karon fog. - Menjünk! - Rendben — mondom. - Húzzunk innen, mielőtt rájön, hogy nyitva van az ajtó! Senkinek nincs több kérdése, gondolom, mindenki örül, hogy végre kifelé tartunk. Cassianra pillantok. Egyik karja Miram körül, úgy futnak. Mintha félne, hogy megint elveszíti. Ekkor meghallom az iszonyú károgást. Egyből felismerem. Csak pár órája hallottam, és akkor azt hittem, ott halok meg. A szürke kiszabadult. - Erre!!! — üvölti Will, mert nem kell külön elmagyaráznom neki, hogy ez a borzasztó hang egy olyan lényből jön, akivel nem akarjuk szembetalálni magunkat. Végigsprintelünk még egy folyosón, lépteink dörígenek a csempézett padlón. Tamrára nézek. Hófehér haja vörösen izzik a vészfények alatt. Régen ilyen volt. Az enyém még mindig ilyen... Egy aula tárul előttünk, mögötte pedig széles beton Jépcsősor. - A lépcsőházi - kiáltja Tamra. Mosoly ül az arcára. Először, amióta rábeszéltem, hogy csatlakoz­zon a küldetéshez. Én is mosolygok. Majdnem kint vagyunk. Megcsináltuk. Ám ekkor elhallgat a sziréna és vele együtt a figyelmeztető ukáz is a hangszóróban. Kísérteties csend áll be. Csak a kusza lélegzetünkethalljuk, ahogy elérjük az első lépcsőfokot, a szabadság első lépcső­fokát. A hirtelen jött csend miatt lelassulnak a mozdulataink, én is hezitálok, óvatos leszek, körülnézek. Nem kellett volna. Egy hatal-mas acélajtó csukódik ugyanis ránk, elzárva minket a lépcsőháztól. Beszorultunk.

Mintha sokáig nem szólalna meg senki, pedig nem telhet el több mint fél perc. Döbbenten állunk és csak nézzük azt a pontot, ahol korábban a lépcsőház volt. A lépcsők, melyek kive-zetnek innen. - Hol vannak a liftek? - fakad ki Tamrából, és megperdül, mint-ha arra számítana, hogy egyszerűen ott lesznek mögöttünk. Feleszmélek. Van más kiút! Lehet, hogy kockázatos, de csak a liftekkel juthatunk ki innen. Végigrohanunk a fehér folyosókon. Sötét árnyékunk folyékony-nak hat a vörösen csillogó falakon. Dralci és ember, ez a kombináció még mindig zavarba hoz... Főleg olyan környezetben, ahol dralci és ember nem szokott vegyülni. Hirtelen bűntudatom lesz, mert tudom, hogy mi vagyok, és hogy Wiíl nem az. De már eldöntöttem, hogy ez nem számít. És hiszek benne. Megrázom a fejem, és az előttem álló útra koncentrálok. A lép-teim zajára. Elhessegetem az óvatlan gondolatokat. Meg a hangot, mely emlékeztet, hogy az 5 perc mindjárt letelik. Megállunk a lifteknél. A fémajtók zárva, az elemek nem nyílnak. Will megnyomja a gombot, keményen, kétszer is. De semmi. Fény sem gyullad ki. Semmi jele annak, hogy működik. — Karantén alatt az egész hely! — jelenti ki Cassian komoran. — Hogy érted ezt? Miről beszélsz? - tudakolja Tarnra mindnyá-junktól. - Nem tudunk kijutni? Soha? — Gondolom, ez a protokoll: ha probléma van, gyorsan lezárnak mindent. Például, ha illegális behatolók tűnnek fel, mint mi — ma­gyarázza Will, aki bár nem érti, miről beszélünk, Tamra hanghor-dozásából összerakta a beszélgetésünk témáját. — Akkor itt ragadtunk? - kérdezem, és rázom a fejemet. Nem akarom elhinni. - Meddig? — Nem akarják megreszkírozni, hogy valaki kiszökjön — mondja Lia. Felhördülök. Nem kellett volna visszafordulnunk a szürkéért. Si-mán kijutottunk volna, mint a többi draki, akik már valószínűleg hazafelé repülnek. Ha csak nyomultunk volna kifelé, szabadok len-nénk. Erre most be vagyunk ide zárva... vele... A tarkómon viszketni kezd a bőr, és úgy nézek körül, mintha itt áll­na mögöttem. Támadásra készen, újra. De csak képzelődöm. Nincs mögöttünk semmi, csak a vörösben izzó aula. Amikor visszafordu-lok, Lia tekintete fogad. Megvonja a vállát elnézéstkérésképpen, m int aki olvas a gondolataim ban . Oké . . . Most tehát azt kívánja, bár ne nyomta volna meg a szabadítógombot?

Már nyitnám a számat, hogy elmondjam a többieknek, micsoda veszély leselkedik ránk hogy van egy háromméteres szürke draki, aki egy mozdulattal bárkit lekaszabol, hogy hozzáérni, egyet jelent minimum egy végtagveszteséggel -, de ekkor újabb veszéllyel kellszembenéznünk. A plafont keretező csőrendszer egyszerre sziszegve életre kel: sűrű párát lövell magából, melynek kerti locsolórendszer-re emlékeztet a hangja. Will a csövekre mutat, a hangja éles: — Elgázosítják az épületet! — De hát mivel? — hörgőm, bár Will nem értheti. Cikáznak a gondolataim, miközben az egyre sűrűbb párát né­zem. Kém hiszem, hogy az enkrószok megölnének minket. Többet érünk nekik életben. Cassian rázza a fejét. — Nem tudom. Talán ez olyan valami, amitől eszméletünket vesztjük. Bólintok. Ennek több értelme van, mint hogy az összes draki foglyukat megsemmisítsék. Elvesztenék az egész gyűjteményüket a kísérletek befejezése előtt. Tamra úgy nyomkodja a lift halott gombját, mintha attól mű­ködni kezdene. — Bármire készülnek is, nagy bajba kerülünk, ha nem jutunk ki innen! Lia átöleli magát, és a falnak dől, mintha a lábai már nem tudnák megtartani. — Sajnálom. Akkor nem jutunk ki, ugye? - suttogja, és rázza a fejét, kékesfekete haját apró vállain dobálva. Ahogy elnézem ezt a kicsi, gyenge lányt, valami megmozdul ben-nem. Nem kellene itt lennie. Egyikünknek sem. Valami görcsölni kezd bennem. Ujjaimat a mellkasomba döföm, de nem segít. A fájdalom marad. Felsóhajtok, aztán magamhoz té-rek, és abbahagyom. Nézem a fölöttünk gomolygó párát. Előbb- utóbb leereszkedik ránk, belénk ivódik, és teszi, amit tennie kell. Hirtelen nyugodt leszek. Leeresztem a kezemet, és a húgomra, majd Cassianra, végül Willre nézek, miután rájövök, hogy talán itt a vége. Ha nincs kiút, tudom, kinek a karjaiban akarok utoljára levegőt venni. Will rám néz, mintha olvasna a gondolataimban. Csak néz, hosszan, mielőtt a felettünk kúszó csövek felé fordítja a tekintetét. Be- leborzongok a gondolatba, mit tesznek vele, ha itt találják velünk. Ha rájönnek, hogy nem teljesen olyan, mint ők: se nem draki, se nem ember, hanem valami köztes... A gondolat fizikai fájdalmat okoz. Nagy levegőt veszek. Lehet, hogy Cassiant érzem, de Willt akarom! Odalépek a választottamhoz. Még mindig a csöveket fürkészi, rá akar jönni, hogyan menthetne meg minket, hogyan tudná ártalmatlanítani a szivárgó gázt... De úgysem tudja. Az idő telik, és én nem fogom elpazarolni az utolsó perceimet. Megérintem az arcát. Ujjaim az állkapcsán, magam felé fordítom. Nincsenek már szavak. Nem demanifesztálhatok, erős­nek kell maradnom. És draki ként vagyok erős. Tudom, a szívében lát és hall engem. A szemében szenvedély és aggodalom, látom, hogy tenni akar valamit értünk. Értem. Tudom, hogy jobban aggódik értem, mint saját magáért. Ez annyira jellemző rá. Annyira Will. Jó,

gondosko-dó, önfeláldozó. És én annyira bánom, hogy belekevertem ebbe... az én világomba. Rámosolygok, és végigsimítok az ajkain. Valami csillan barna szemeiben, értjük egymást. Lehajol, és megcsókol. Tudom, hogy most lesz vége, így, és végül is nem annyira rossz vég ez. Ujjaim a nyakán, simogatom a bőrét. Sokkal hűvösebb, mint az enyém. Nem érdekel, hogy látnak. Kizárom őket a gondolataimból,és csak Willt látom. Csak minket. Semmi nem veheti el tőlem. Az ajkai is hűvösek, szárazak, hidegek, ahogy az ajkamhoz érnek. Nem érdekel, ahogy az sem, mennyire különbözünk most egymástól. Már semmi nem számít. Ám hirtelen nyugtalan leszek, valami irritál... és fájdalmat érzek a mellkasomban. Próbálok Willre fókuszálni, az ő ízére... Eddig min­dig sikerült. De most egyre nő bennem a fájdalom, egyre élesebb lesz... Megint masszírozni kezdem a mellkasom közepét. - Mi baj? — kérdezi Will aggódva. Megrázom a fejem, kábán. Felnyögök. Fájdalom. Ekkor puffa-nást hallok. Próbálom belátni a vöröslő teret, és amikor körülnézek, pár méterre tőlünk meglátom Cassiant, aki teljesen manifesztált. Ökleivel a falat püföli, a keze tiszta vér lesz. Összerezzenek, ahogy nézem, hogy adja meg magát az ütései alatt a cementburkolat. Da-rabjai a földre potyognak. Mindig is tudtam, hogy erős. Az ónixok ilyenek. Apám is az volt. De így látni Cassiant... és érezni őt! Mozgatom az ujjaimat, fájdalma a csontomig hatol. A dühe mérgező. Egy pillanatig attól félek, Will és én váltottuk ki. A csókunk. Választottam, igen, de nem akarom bántani Cassiant. Főleg nem az utolsó perceinkben. Nem akarok fájdalmat okozni neki. Keresgélek magamban, mit érezhet most. Mi váltotta ki a dü­hét. Egyszerűen csak elege lett? Miram a nevét kiáltja, és csapkod a kezeivel. Az arcán félelem ül. Tudom, még-sosem látta ilyennek a bátyját. Cassian mindig a nyugodt és megbízható báty volt számára. Aztán megértem: Cassian csak a túlélésre, a kiszabadulásra gondol! Elnézem, ahogy veri a falat. Izmai - a bőre alatt sötéten izzó fekete hamu - megfeszülnek a munkától, lepi a betont, mint egy eszelős. Bármilyen bolondság az ötlete, ő nem lankad. Eltölt a kétségbeesése,és felé lépek. Majdnem csatlakozom az őrültségéhez, de végül meg­állók, és csóválom a fejem. Megint összezavarodtam. El kell tudnom választani az érzéseit az enyémtől. - Mit művelsz?! - kiáltok rá. - Nem tudsz kitörni innen, a föld alatt vagyunk! Közelebb lépnék még egy kicsit, de Will a karom után nyúl, és visszatart. Talán fél, hogy Cassian leüt a vadul verdeső szárnyaival. Ezért csak hadonászok felé. - Mégis, mit csinálsz? Át akarod fúrni magadat a földön? Felém pillant, de nem áll le a püföléssel. Föld és apró kövek rep-kednek. Egy éles kavics arcon talál, kezemet a sebre szorítom. A beton kezdi megadni magát a mögötte toluló földnek. A barna talaj szagába gyökereké és nedvességé vegyül. - Valahogy úgy! — csattan fel, és folytatja a munkát. Rájövök, hogy nem viccel. A spriccelő gőz tovább ereszkedik ránk. Köhécselni kezdünk. Az arcom előtt legyezem magam, hogy ne szívjam még be, bármi le-gyen is az.

- Meg tudjuk csinálni?! - kérdezi Tamra. Összekulcsolja az ujjait, mint aki imádkozik, hogy igen választ kapjon. - Ha valaki ki tud innen törni, az Cassian — mondja Miram. Már nem fél. Látom, mennyire bízik benne, hogy az erős bátyja mindent meg-old. Visszafogom magam, hogy ne rivalljak rá: még Cassian sem tudja magát átvágni a sűrű földön! - Én meg tudom csinálni — súgja Will, aki le nem veszi rólunk a szemét, bár nem érti, mit mondunk pontosan. Aztán megismétli. - En meg tudom csinálni! Cassiant elbizonytalanítja az elszántsága. Visszahúzza az öklét, lila vére a csempézett padlóra csöpög összetört kezéről. - Will - suttogom. És bár ajkamon most a neve inkább hörgés, mint egy szó, rám néz. Barna szemei az enyémbe fúródnak, és megértem. Tudom, mit akar mondani. Újra magam előtt látom, ahogy Corbinnal harcol... a föld pedig törik és repül az utasítására. - Álljatok hátrébb! Meglep, de Cassian engedelmeskedik. Mind — szó szerint - visszafojtott lélegzettel figyeljük Willt, re-mélve, hogy valahogy el tudjuk kerülni az egyre terjedő gőz beléleg­zését. Will a falra mered. Miram elfojt egy nagyobb köhögőrohamot, kezeit a szájára tapasztja. Lia hamarosan követi. Csukladozásuktól csak még feszültebb, még kétségbeejtőbb lesz az egész. Majd’ meg­szakad a szívem, amikor C assian átöleli M ir a m o t ... M i van, ha té­vedünk? Mi van, ha ez a gőz mérgező? Will maga elé tartja mindkét kezét, és a falra mered. Nézem ha-talmas tenyerét, és reménykedem, hogy lesz akkora hatalma, mint Corbinnal harcolva volt. A keze remegni kezd... de semmi. A meg-tépázott fal semmit sem csinál. Cassian felhördül dühében. A fejemet rázom. Nem tudom, mit vártam. Hogy valami csoda történik? Hogy még annál is többre képes? Valamire, amit még a falkám földdrakijai sem tudnak? Nevetséges. £ z itt nem az álmom , amikor szárnyakat növeszt, aztán együtt repkedünk. És ekkor meghallom... a velőtrázó dübörgést. Hatalmas füstfel­hő robban be az aula közepére, gyakorlatilag semmit sem látok. Egy pillanatra azt hiszem, hogy a plafonon futó csövek lövellték ki ma-gukból. Hogy gyorsabban meghalunk, mint gondoltam. De látom,hogy nemcsak füst tört fel, hanem törmelék is belep mindent. Fal-darabkák és téglasitt borítja a bőrömet... a szemem csípi. A fal nemhogy eltűnt, hanem egy hatalmas, mély lyuk nyílt a Ibidben. Will megcsinálta! Megmozgatta a földet, hogy kijussunk innen. Persze még párszor meg kell tennie, míg a földfelszínre érünk. - Hogy... csináltad? - a hangom remeg a csodálattól. És minek is kérdezem, ha úgyse érti? Will tágra nyílt szemembe néz. Gondolom, érti, mi jár a fejem-ben, mert válaszol. - Nem tudom. Rám jött valami. Egy érzés. Tudtam, hogy menni fog.

- Szép munka - szól ámulva Tamra, és belelép az üregbe, melyet Will robbantott. Előremutat. — Tudsz még pár ilyet? Mi többiek követjük, egyenként átlépve az egykori falon. Vala­mitől megtorpanok. Ismét vibrál a tarkóm... Az apró pihék égnek állnak és rezegnek. Megfordulok, vissza a folyosó felé. Magam mö-gött hallom, ahogy a többiek sürgetik Willt, robbantson még, vájja ki az alagutat, melyen át kijuthatunk. De nem minden hang van ott. Cassiané nincs. Will engedelmes, ismét a levegőbe céloz, és minden megremeg, érzem a talpamtól a fejem búbjáig. Nagy hullámban szél, por, tör-melék kavarodik fel, és háton üt. Megtántorodom, de csak egy pil-lanatra. Kikukucskálok a folyosóra, és látom, hogy Cassian a talán mér­gező gőz alatt áll, és a szeme valamire mered a jobbján. Köhög, a száját elfedi a kezével. Ki kell jutnunk innen, de ő nem mozdul. - Cassian! Mi van? - Nem tudom. Van ott valami... — csóválja a fejét. De nem tudja befejezni a mondatot. Egyszer csak volt-nincs, elra-gadta valami nagy szürke. Az, amit mi szabadítottunk ki. — Cassian!!!! — üvöltöm, és utánaugrok. Tudom, mi vár rám. És tudom, hogy most semmilyen enkrósz nem fog minket szétválasztani ...

Kiugróm a kráterből, és megindulok a mérges gőzben úszó . folyosón. - Jacinda! Will próbál visszahúzni, vagy legalább megállítani. Az arcán pánik: nagyon félt. Azt akarja, maradjak mellette, és én másra sem vágyom. De most nem lehet. Most nem. — Segítenünk kell Cassiannak - hörgőm draki nyelven. Will próbál visszarángatni a leendő alagútba. Rázom a fejem és egyre hörgők, bár tudom, nem értheti. Nem hagyhatom el Cassiant. Nem hagyhatom cserben, hiába látom, mennyire félnek a többiek. Érzem az ő minden fájdalmát. Majdnem szétszaggatja a testem, any- nyira fáj. Nagy, sípoló levegőt veszek, és azt mondogatom magam­nak, hogy ez a fájdalom nem igazi, nem az enyém. Nem vonatkozik rám. Az övé az egész. És véget kell neki vetnem. Kitépem a kezemet Willéből, és csak futok végig a folyosón, míg egy elágazáshoz nem érek. Jobbra és balra nézek, és meglátom Cassiant. A hátsó falnál küzd... a szürkével... Teljesen elmosódott aleér. draki, annyira gyorsan mozognak. Érzem a vérszagot a levegőben. Nem kell látnom a sebeket, hogy tudjam, Cassiané. Félig futva, félig repülve feléjük iramodok. A fekete a szürkén, a szürke a feketén, harcolnak, tekeregnek vadul. Nehéz kivenni, me-lyik melyik. Felsikoltok, amikor majdnem rám fröccsen a kiontott vér... Meg kell állítanom őket! Nem engedhetem, hogy ez történjen. Nem marad Cassianból semmi! Kifigyelem, melyik a szürke legszabadabban hagyott testfelülete, és hatalmas lángcsóvát eresztek rá. Csak remélni tudom, hogy jól céloztam. Eltalálom. A szürke felüvölt, és kirántja magát Cassian karmaiból. Le nem veszem róla a szemem...a tűz a nyelvem he­gyén. Azonnal ráküldöm, amint lehet. Pengeéles pikkelyei megremegnek, és valami füttyfélét hallat. Bordázott válla emelkedik és süllyed. Ujjaival megtapogatja a bőrt, felszisszen, amikor az égett húshoz ér . . . A látvány, hogy mekkora kárt tudok tenni a saját fajtám ellen, hányingerrel tölt el. — Jacinda! Will loholva megérkezik, köhög a gőz belélegzése miatt. Amikor meglátja a szürkét, nagyot káromkodik. A szürke leereszti a kezét, és visszahúzódik. — Elég dühösnek tűnik. Te tetted ezt vele? — Wil köhög, miköz-ben beszél. Bólogatok.

— Aha. Megszívom magam, készen a következő tűzokádásra, de valahogy mintha kiszorult volna belőlem a levegő. Még egy próba, és már én is köhögök. Védtelen vagyok a mérges gőz ellen. Will azonnalátlátja. Semmi esélyem. így nem lesz itt tűzcsóva. Ahhoz sok tiszta oxigén kéne. Megragadja a kezem. - Húzzunk innen! Igaza van persze. El kell tűnnünk, mielőtt a gőz kiüt minket, vagy még rosszabb történik. De Cassiannak is velünk kell jönnie. A herceg szemébe nézek, és megindulok felé gondolkodás nélkül. Nem érdekel, hogy át kell jutnom a szürkén ahhoz, hogy elérjem. Cassian a fejét csóválja, a szemével jelez: Ne! Menj! Tűnjetek el innen! Nem gondolhatja komolyan! - Cassian, ne! Előrerontok, csapkodok a szárnyammal, még akkor is, ha tűz már nem tör elő belőlem. Will keze a vállamon, húzna vissza. A szürke draki megveti a lábát, várja a támadásomat. Éles pupillái vibrálnak. Cassianra nézek újra. Nem érhetem el. - Menj innen! - üvölti megint, a szürke lába mellől, és veszettül köhögni kezd. Aztán Willre mered. - Vidd már ki innen! Will valahogy megérti. Vagy egyszerűen nem lát más megoldást ő sem. De én látok. Will átkarolja a derekamat, és hátrahúz. - Cassian!!! - üvöltöm. Will felemeli a másik karját, már ismerős ívben, és lök egyet a levegőn. A szemem előtt felcsap a kosz és a törmelék. - Hátra! - kiáltja Will a mögöttünk álló többieknek. Egyre szorosabban fog, ahogy húz hátra az alagút felé. Egy nagy kupacba esünk mind, Will azonban talpra szökken, és rángat hátra­felé, miközben a por és törmelék a levegőben kavarog. Nem érdekel. Bár vadul köhögök, kiszabadítom magam, és nekifeszülök a patakzó földrögöknek. - Cassianü! Nemcsak én üvöltök, hanem Miram is. A bátyja után kiált. Egyek vagyunk a Cassianért érzett pánikban. - Jacinda, ne!! — Will megint utánam nyúl. - Túl késő. Mennünk kell! Megperdülök, és kitépem a karomat a szorításából. - Mit tettél?! Nem kell értenie a szavaimat, hogy tudja, miről beszélek. A tekintete megkeményedik. - Muszáj továbbállnunk! Hamarosan elfogy az oxigén idelent. Megfordul, és magamra hagy, elindul a többiek előtt, mert nem tehet mást. Miram a lábaimnál zokog, és öklözi a földfalat, amely az egykori folyosó elágazás helyén emelkedett. Átfogom a karját, és feleme­lem. Olyan könnyű, kisebb, mint emlékeztem. Ezt teszi a fogság... Belefacsarodik a szívem, mit élt át rabként. Most meg ez. Elveszti Cassiant.

Nem így kellett volna történnie. Sosem gondoltam ilyen borzalmas kimenetelre. Simogatom a karját. Követjük Willt. - Annyira sajnálom - suttogja Lia, és mellém húzódik. — Nem lett volna szabad kiengednem. De nem bírtam'elfogadni a gondo-latot, hogy... Intek, hogy maradjon csöndben. Nem az ő hibája. Megállíthattam volna. Elérzékenyültem, ilyen egyszerű. De többé nem leszek ilyen hülye. - Jacinda - néz rám Tamra. — Hol van Cassian? - Nem tudjuk megmenteni... - köpöm ki magamból, és meg-rándul a szám, amikor Miram megint sírni kezd. Magam mögé nézek: a földfal még mindig mozog a levegőben. Látom, hogy Tamra nem hisz nekem. Próbálja megemészteni ahallottakat. Cassian odaveszett. Kinyitom a számat, hogy megmond­jam neki, nincs mit tenni. De hirtelen az őrült fájdalom megint lecsap rám, kis híján a térdemre rogyok. Elengedem Miramot, és nekifeszülök, át a földtörmeléknek, a szikladaraboknak. Tamra utánam kap. - Jacinda! Mi történt? Cassian! Cassian történt! Miram nagy szemekkel bámul, az arcán pánik, miközben föld-csomók úsznak körülöttünk. Összepréselem a számat, ahogy a fáj-dalom mélyen a szívembe hasít. - Jace! Mi van? - Tamra arcára kiül az aggódás. Megrázom a fejemet, és elfojtok egy kétségbeesett sikolyt. Nem mondom meg neki, hogy Cassiant éppen bántják, hogy épp egy szürke draki kínozza. Hogy érzem, ahogy megtörténik. Bár Tamra most ki nem állhatja Cassiant, közös történetük van. Szeretet és vágy, ezt ő sem felejtheti el. Azt, hogy akarta, de so-sem lett az övé. Nem akarja, hogy baja legyen. Nem akarja, hogy... meghaljon. És én sem akarom megmondani Miramnak, mi törté-nik a bátyjával, mert nem kockáztathatom, hogy esetleg ne jöjjön velünk, ha menni kell. Cassian azt akarná, hogy a húga biztonság-ban legyen. Nem engedhetem, hogy az egész misszió kárba vesszen! Mozgásra kényszerítem magam, úgy teszek, mintha nem érez- ném a fájdalmat, mintha nem hagynám itt a lelkem felét. - Jól vagyok. Menjünk! Will vezet minket, egyre robbantja-vájja a földet a felfedezett ké­pességével, hogy mielőbb szabadok lehessünk. Mögötte lépkedünk a röpködő talajdarabok között, pár lépéssel lemaradva. Nézem Will hátát, és próbálok nem haragudni rá. Nem haragudni senkire. Nehéz. Pár perc múlva érzem, hogy fárad, de nem lankad. Nem adja fel. Nem az a típus. Ebben biztos vagyok. Csak megy előre, töri az utat, szó szerint, nyomában nagy robajjal felcsap körülöttünk a föld. Megkérdezném tőle, tudja-e egyáltalán, merre megyünk. Hogy vajon a város kellős közepén bukkanunk-e majd fel? Elég kellemetlen lenne.

Nevetnem kell, ha elképzelem. De nem nevetek. Megtörténhet. Vagy nem bukkanunk fel sehol, hanem meghalunk idelent. Még ha nem tudja is Will, merre tartunk, nem áll meg. Nincs visszaút. Mögöttünk csak a halál van. Úgyhogy nem szólalok meg, csak kö-vetem, ahogy kivezet a pokolból.

Nem tudom, milyen hosszan menetelünk a föld alatt. Az idő megszűnik. Olyan, mintha a föld gyomrába szorultunk volna be. Will lassul. A szemem már rég megszokta a sötétséget, de még így is nehezen veszem ki, amikor integetni kezd, hogy álljunk meg. — Várjatok itt, azonnal visszajövök! Megtorpanok, és kinyújtom a karomat, hogy a többiek se mehes-senek tovább. Will előrenyomul a kavargó földmorzsalékban, és el­tűnik a szemem elől. Csak mi, lányok maradunk a sötétben. Érzem a leheletüket, a nedves zihálást a száraz levegőben. A föld darabjai, mint angyalpor úsznak körülöttünk. Összerezzenek, mikor végre meghallom Will hangját. - Gyertek! Szabad a pálya! Lelkesen megindulunk, követve az ösvényt, melyet tört nekünk. Elsőként látom meg az egyenetlen talajon bukdácsolva a fényt. Mintha felkelne a nap! Pislogok és hunyorgok, eltakarom a sze-mem. A földalagút végén, egy apró nyíláson túl ott a picinyke fény. Gyökerek és fű keverednek a földbe. Willt nem látom. Eltűnt? A mellkasom összeszorul. A szívem va­dul ver. De aztán feltűnik az arca, benéz a nyíláson, melyen a válla is alig férne át. -Tiszta a levegő. Nem vagyunk messze a kisbusztól. - Ledob pár ruhát. - Demanifesztáljatok, és öltözzetek fel! Engedelmeskedünk. Miram,Tamra és én felöltözünk. Liának oda- nyújtok egy pulcsit és egy nadrágot. Rádöbbenek, hogy most először látom emberi formájában. Nagy szemek, szeplők és pisze orr. Nem néz ki tizenkettőnek se. Még mindig esdekelve néz, és arra vágyom, bár feloldozhatnám a bűntudatából. Túl fiatal hozzá, hogy ekkora felelősség nehezedjen a vállára. Nem az ő gondja kéne legyen, hogy ki a túlélője és ki a halottja az enkrósz laboratórium összeomlásának. - Menjünk! A három lány követ, ahogy a felszínre nyomakszom. Ügy hunyor-gók, mint egy vakond, aki a napfényre bukott. Pedig a nap épp le-nyugvóban van, vörös arannyal vonva be a párás láthatárt. Fénynya-lábok táncolnak a kihunyó sugarakon. A földre rogyok, és csak mar-kolom a földet. Teleszívom magam az édes, friss levegővel. Cassianl A gondolat, hogy otthagytuk, nyílt sebként tátong a szívemen. Ke-resem magamban a herceget, hátha meglelem, hátha megérez engem. A húgod biztonságban van, Cassian! Jól van. És én is. Akarom, hogy tudja. Meg kell nyugtatnom. Hátha ez keményebb harcra

ösztökéli. Arra, hogy kijusson hozzánk. És ekkor megérzem. Mint távoli sikoly az éjben, úgy ér el hozzám a megkönnyebbülése. Bevon, mint a lan-gyos szél. - Jacinda. Felpillantok. Will a mikrobusznál áll, és a nyitott ajtó felé int. Az arca aggodalmas, jelzi, hogy korántsem értünk a küldetésünkvégére. Felállók, és kénytelen-kelletlen megindulok. Olyan most elmenni, mintha örökre rázárnék egy ajtót Cassianra. Most érzem őt, de anyától tudom, hogy minél messzebb kerülünk, annál gyengébb lesz a kapocs. A mellkasom megfeszül a gondolatra. Csak ennyim maradt belőle: az egyesülésünk. Will elszánt tekintettel néz, mint aki érti, min megyek keresztül. Bűntudatom van. És feszült vagyok. Utálom, hogy nem mutatha-tom ki, mennyire fáj itt hagyni Cassiant, mert félnem kell, mit érezne erre Will! Tamra besegíti Miramot a kisbuszba. Elnézem a kislányt, és egy öregasszony jut róla eszembe... Lia felváltva nézi Willt és engem, gondolom, érzi a feszültséget. Aztán a szeme megállapodik Willen, nyilván próbál rájönni, kicsoda ő... mert nem draki, de mégis mozgatni tudja a földet. — Minden oké, szállj be! - mondom. Csak én és W ill maradunk a mikrobusz mellett. És valahogy nincs rendben ez az egész így. Már demanifesztáltam, de a bőröm alatt még mindig ég mindenem. Cassian érzései eltöltenek, amikor Willre nézek. Bár ez elvonja a figyelmemet, még mindig legszíve-sebben kiabálnék, és megütném Willt azért, amit tett. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, de nekem kell itt állni és érezni Cassian szen-vedését. Én is átélem vele együtt! - Mássz be! — mondja, figyelmeztetve, hogy bármit akarok is mon-dani, nem most van itt az ideje. Az enkrószok erődje mellett állunk, ők meg szabadon rohangál­nak. Még nem vagyunk biztonságban. Elindulok a kisbuszhoz, amikor felettünk feltűnik egy helikopter. Annyira alacsonyan repül, hogy kisebb forgószelet kavar. Még kettőt veszek észre. Erősítés... Felnézek a levegőbe, aztán a domboldalra:járművek száguldanak az erőd bejáratához. A naplemente bágyadt fényénél látom, ahogy mozgolódnak a parkolójában. - Azonnal indulunk! - üvölti Will. Bevetem magam a mikrobuszba. Már hallom is, ahogy csukódik a vezetőülés ajtaja, és rögtön indu-lunk is, dolgozik a motor. Egy éles kanyar, hátul egymásnak ütődünk. Lia mellém simul. Átkarolom és tartom, míg a buszunk ugrál, mint egy megvadult állat. Tamra Miramot karolja át, aki le nem veszi rólam a szemét. - Mi lesz a bátyámmal?! - Úgy érzi, elvesztette. Tarnra csitítgatja, de Miram semmibe veszi. Jacinda! Választ követel tőlem. Megrázom a fejem. Nem tudok mit mondani. - Egyszerűen csak otthagyjuk? - erősködik. - Elfelejtkezünk róla? - Ő már oda van — suttogja Lia.

Miram felé fordul. - Te! Te aztán befoghatod! Te engedted ki azt a szörnyeteget! Az egész a te hibád! Lia reszket a karomban. Elfordítja a fejét, és kifejezéstelenül mered az ajtóra. - Jacinda? 'kamra mellém húzódik, és megérinti a karomat. Bár csakTamra az, összerezzenek az érintéstől. Cassian rettegése eltölt teljesen, a mélyembe hatol. Átitatja a póru-saimat, beeszi magát a csontjaimba. Csak ezt érzem, csak ez vagyok most. Egy lény, ami puszta félelem. A kisbusz fémfalának nyomom a hátam. Átkarolom magam, remegek és próbálom távol tartani ma-gamtól Cassian érzéseit. Az egyik felem le akarja rázni őket, míg a másik felem Cassiannal akar maradni. Fenn akarja tartani a kapcsolatot közöttünk, bár a fizikai távolság egyre nő. Mintha addig nem lenne elveszve, amíg én érzem őt. -Jacinda ... Tamra a nevemet ismétli, nem hagyja, hogy ne figyeljek rá. - Jól vagyok, csak ne . . . érj hozzám. A fogaim vacognak. Újabb helikoptert hallunk. A mikrobuszba zár-va mind felnézünk, remélve, hogy a helikopter nem vesz minket ész-re. Amikor a hangja elhalkul, szinte együtt sóhajtunk fel a megkönnyebbüléstől. Cassian rettegése ekkor felerősödik. Annyira keserű ez a félelem, ami eltölti a számat, hogy az oldalam­ra vágódok. Nem tudok semmi másra figyelni. Jeges tűz fut végig a testemen. Felszisszenek. A hátam domború. Elengedem Liát. Leszö-gezem az ökleimet a padlóra, verem a fémet, mintha az adhatna némi feloldást. -Jacinda? Mi a baj? - kiáltja Tamra, de a kérdése csak távoli vissz-hang. Még egy helikopter elhúz felettünk, hangos, de hamar odébb áll. Csak a zümmögése hallatszik még egy darabig. - Cassian... — vacogom a fogaim között. Nem a szürke draki kínozza már. Érzem a csontjaim legmélyén. Valami más támadta meg. Vele van. A félelme más ízű most... sava­sabb. Behunyom a szememet, olyan intenzív az érzés... a szenvedése, a szenvedése, mely hirtelen másba fordul. Hirtelen iszonyat tölt el. Összegömbölyödöm. Aztán hirtelen... jól vagyok. En jól vagyok, de ö nincs! Cassian nincs jól. Cassian nincs sehogy. Mert ő nincs már. Ennyire egyszerű. Mintha elszakadt volna a fonal. Nincs már ott semmi. Semmi-lyen kapcsolat. Semmilyen kötelék. Semmilyen Cassian. Még nem lehet akkora a távolság, nem vagyunk elég messze. Annyira dobog a szívem, hogy a fülem is dobol. Keresem őt magamban, remélve, hogy még mindig létezik. Hogy velem van. De semmi. Cassian nincs. Felülök, és kitör belőlem az üvöltés: - Cassian!!!!

Órákkal később állunk csak félre. Már nem sikoltozom, mert felfogtam, hogy csak kiborítom a többi-eket. El sem merem képzelni, milyen lehetett Willnek a kormányhoz ragadva ülni, és hallgatni az üvöltésemet hátul. Most csalt magamat átkarolva ülök és hintázom előrehátra, mint egy gyerek, akit meg kell vigasztalni. Mert meg kellene. Nagyon sok téren. Cassian a legelejétől kezdve mindig mellettem állt. Chaparralban is. Amikor nem volt ott, akkor is ott volt, végig figyelt. Aztán feltűnt, és akkor sem hagyott ma­gamra, amikor akartam. Mindig vigyázott rám. És most nincs többé. Tamra próbál megvigasztalni, de szólni sem bírok hozzájuk. Főleg Miramhoz. Hogy mondjam meg neki, amit biztosan tudok? Hogy Cassian halott! Hogy nincs többé! Egy adott ponton, Tamra súgni kezd neki valamit, elmagyarázza, hogy kényszerítették Cassiant és engem, hogy egyesüljünk, és hogy én mindennek ellenére Willt vá-lasztottam. Látom, ahogy Miram visszahúzódik, és gyűlölettel méreget. Aztán rám néz, és én jól ismerem ezt a tekintetet. Jobban utál, mint valaha. Az ö szemében mindent elárultam, ami fontos. A falkát. A drakiságot. A bátyját. Nem ért meg, de ezt nem is várhatom tőle. Hogy választ­hattam Willt a falkánk becses hercege helyett? Ez van az arcára írva, és én nem tudom neki egyszerűen elmagyarázni. De hát Will-lel kapcsolatban semmi nem egyszerű. Ha belegon­dolok, hogy mozgatni tudja a földet, hogy nem hat rá az árnyékolás, hogy milyen erős... Szinte nem is ember. De draki sem. És ez elszo-morít. Will nem tartozik sehova. Se ide, se oda. De igen, hozzám, hozzám tartozik. Ez a hitem megmaradt, bár értelmetlen és veszélyes. A csontjaimba ivódott, a szívembe. Akkor sem változtatnék rajta, ha megtehetném. Ekkor kinyílik a kisbusz hátsó ajtaja. Will ott áll, az alkonyi fény-ben. Mögötte sötét fákat látok, és tudom, mindent megtett, hogy jó messzire jussunk az erődtől. Bárhol vagyunk is, tudom, hogy biz-tonságos. Végigpásztáz minket, majd a tekintete megállapodik rajtam. Gesztenyeszínű szemeiben ott reszket az aggodalom. Hallotta a si-kolyaimat, ez nem kétséges, de eddig nem állhatott meg. - Jól vagy? - kérdezi. A szemébe nézek. — Nincs többé. Cassian meghalt. A szavaim elcsuklanak. Gyűlölöm, hogy nekem kell elmondani. Főleg Tamra és Miram előtt, de mégsem titkolhatom el. Will hallgat. Az arca, mint egy maszk. Valami felcsillan a szemé-ben, de nem tudom beazonosítani, mi lehet az. Mira hangosan felzokog, és Tamra karjába omlik. - Sajnálom - mondja végül Will. Érzem, ahogy összehúzódik az arcom, ezért nagy levegőt veszek, nem akarok sírni. Nem szabad megint összeomlanom. De ez az egészborzasztó. Érezni ezt a gyászt Cassian iránt, de nem merni kimutatni, nehogy megbántsam vele Willt. Nem akarom, hogy azt higgye, szerelmes voltam Cassianba. Egy perc kínos csönd után végignéz rajtunk.

- Még egy kicsit mennünk kell. Egyelőre nem mernék megállni, de muszáj volt rátok néznem. Még pár óra, és mind ehetünk és pihenhetünk! Vár, talán a válaszunkra. De senki nem szól. Csak Miram zokogását hallani. Nem nézek Willre többé. Nem bírok. Ezekkel a borzasztó érzésekkel a mellkasomban nem. Csak bólintok, kurtán. Az ajtó újra ránk záródik. Hallom a lépteit és a vezetőülés ajtajának csapódását. Pillanatok múlva a kisbusz újra száguld, fel-le dobálva minket. Hajtunk bele az éjszakába. —Te csináltad ezt, Jacinda! - sziszegi Miram, elhessegetve a húgo-mat, aki csitítja. - Miattad van az egész! Cassian miattad halt meg! Felcsattanok. - És te teljesen ártatlan vagy? - Annyira fájok belül, hogy nem akarom még ezt a terhet is a vállamra venni. A hibáztatást. — Talán nem te követtél engem, és nem téged kaptak el? Talán nem te nem mertél megszökni velünk, amikor lehetett volna? Izzó gyűlölettel néz rám, amitől fakó, láthatatlanná váló szemei már-már élettel telnek meg. De még valami van a tekintetében: tudja, hogy nekem van igazam. Képtelen teljesen elrejteni a bűntu­datát. És akkor eszembe jut Cassian, és hogy ő mennyire szerette a húgát. Ha arra gondolok, hogy Miram örökké magát fogja hibáz-tatni, sokkal rosszabbul érzem magam. Még Tamra is olyan csaló-dottan néz rám, hogy borzasztóan szenvedek. Miram megtörli az orrát, szipog és a falat nézi. Lia sóhajt egyet. - És én már azt hittem, vége a drámáknak az életemben! Elnézem Liát, ezt a kislányt, ezt az idegent. Nincs energiám lá- kérdezni, milyen volt az élete, honnan jön, és milyen drámái voltak eddig. Korábban tuti imádtam volna eldiskurálni egy másik falkából származó drakival, összevetni, ki hogy él, és vajon a másiknál jobb lennee...jobb lenne-e nekem a diktatórikus Severintől és a balkáni­tól távol. De most nem vagyok rá képes. Talán később. Az oldalamra fekszem, kezem az arcom alatt, és csak meredek előre. Furcsa, de elhagytam az enkrósz erődöt, ahol majdnem meg-törtek... és mégsem érzem, hogy szabad lennék. Legyőztek. Örökre a foglyuk maradok.

Hosszú órákkal később állunk meg legközelebb. Félrehúzódunk egy vékony mellékúton. Meg kell tárgyalni, hogyan tovább. Az volt a terv, hogy itt fel- oszlunk, Cassian cs Miram visszatérnek a falkába, Will és én pedig ahova akarunk. De a terv ugye, megváltozott. Nem volnék képes visszaoldalogni a városunkba. Most főleg nem. Cassian nélkül! Miramnak azonban haza kell jutnia. Nyelek egy nagyot, és lehunyom a szemem. Célkereszttel a há-tamon járok majd életem végéig, ha a város megtudja, mi történt Cassiannal. Az arcomat az éjszakai égnek emelem, és hagyom, hagy cirógasson a szél. Sosem fognak elengedni, örökre kísérteni fognak. Engem okolnak majd Cassian elestéért. Severin nem adja alább: visszarángat a falkába, hogy mindenért megfizessek. Fogoly leszek. A legerősebbeket küldi majd utánam. Corbint! Lehet, hogy Cassian unokatestvére, de az erényei töredékével sem rendelkezik. Nem len-ne számomra kegyelem. - Jacinda... A nevem hallatán összerezzenek. Már csak én ülök a mikrobusz- ban. Tamra odakint áll, engem néz, az arcán aggodalom, a homloka ráncos... Will mögötte toporog. Még sosem láttam ilyennek. Nem tudja, hogyan közelítsen hozzám. Lassan kicsusszanok a buszból, felegyenesedek és ránézek. Az mo-toszkál a fejemben, hogy el kéne neki mondanom, nem az ő hibája. Meg kéne nyugtatnom, hogy nem hibáztathatja magát, amiért hátra-hagytuk Cassiant. Megérdemelné. De valamiért nem bírok ránézni, és kimondani e szavakat. Az eszem azt mondja, gyerünk, de a szívem nem engedelmeskedik. Túl gyors ez, még friss a gyász, még nem tu­dom szavakba önteni. Egyszerűen elsétálok mellette... Látom Liát és Miramot, mint sziluetteket a háttérben. Két lámpa van mellettük, a lábaiknál kibontatlan hálózsákok. Nem mozdulnak. Hallom Will lépteit magam mögött. Felsóhajtok. Tudom, hogy nem rekeszthetem ki örökké. Azt szeretném, hogy újra minden rendben legyen közöttünk. De vajon ez hogy lesz valaha is lehetséges? Nem dughatom a fejemet a homokba mostantól, úgy téve, mintha minden oké lenne! Lehet, hogy Willt választottam, de Cassian a részem volt... még mindig az! Es vajon mit mond el Will és az én kapcsolatomról, ha nem gyászolhatom meg őt szabadon?

Szóra nyitnám a számat, de nem tudom, mit mondjak. A szavak elhalnak a torkomban. Észreveszem, hogy Lia vetkőzni kezd. Azon­nal megértem. El akar hagyni minket. Miramnak nem esik le. - Mit művelsz? - kérdezi, és úgy néz rá, mintha minimum meg­őrült volna. Lia törékeny vállait vonogatja, szerinte evidens. — Hazamegyek. Kékesfekete szemei az enyémbe fúródnak. Leveti túl bő kölcsön- sortját, a ruhákat nagy halomba hajtogatja. Az egészet összeköti az ing ujjaival, hogy ne eshessen szét, és a csomagnak „fogója” legyen. Rám néz, és hátrafeszíti a vállait. — Köszönöm, hogy megmentetted az életem! Sosem felejtem el. Ahogy téged sem. — Biztos vagy benne, hogy... — kezdem, mert majd’ megöl az aggodalom. - Tudod, merre kell... — Hazatalálok. Képtelen vagyok elengedni. Annyira kicsi és védtelen... Próbál-kozom hát tovább. - De nem repülhetsz világos nappal. Mit fogsz... - Napközben megbújok valahol. Nem tart soká hazaérnem. Pár nap. Minden rendben lesz. Magabiztosan mosolyog, és rájövök, nem gyerek már. Annak vége. Ki is maradhatna gyerek az enrószok fogságában? Azt is tu-dom, hogy haza fog jutni. Vízdraki. A vizek közelében halad, amik megvédik, ha szüksége lesz rá. Majdnem megkérem, hogy marad-jon velünk, de mit tudunk mi a veszélyen és a bizonytalanságon túl kínálni neki? Bárhol máshol jobb lesz neki. - Ég veled, Lia! - mondom. - Vigyázz nagyon magadra! — Vigyázok, nyugi! És mostantól az egész életem nagyon unalmas lesz, ígérem. Elmosolyodom. : - Mennyeien hangzik! Meglepődöm, amikor gyorsan átölel, majd megindul, és az emberi bőre leolvad róla. Manifesztál... vízdraki. Aztán már nincs sehol, el­tűnik az éjszaka sötétjében. Nézem a teste kéklő feketeségét, míg már nem tudom többé kivenni az égen. Az, hogy ő elment, még súlyosabbá teszi a gyászomat, mert tu-dom, hogy sosem látom többé, és sosem fogom megtudni, hogy ép-ségben hazaért-e, és hogy megteremtette-e magának azt az unalmas életet, amelyre úgy vágyott. - Gyerünk, Miram! - mondja Tamra kedvesen. - Tekerjük ki a hálózsákokat! — A húgom Willre néz. — Van kajád? Will bólint, és visszamegy a kisbuszhoz. Az étel említésére a gyomrom hangosan korogni kezd. Mégis, a fáradtság győz. Megmozgatom ólomsúlyú tagjaimat. Lekucorodom, kinyitom a hálózsákomat és belebújok. Úgy érzem, el kell innen sza-kadnom valahogy. Alvást tettetni pont jó lesz erre. Képtelen lennék most Will szemébe nézni és elmondani, mi van a szívemben. Vagyis, hogy mi nincs, hogy mi az, ami örökre elveszett.

Ám nem kell tettetnem semmit. Amint a földhöz ér a fejem, győz a kimerültség, és mély álomba merülök. Riadtan ébredek, minden idegszálam megfeszül. Valamiért őrülten boldognak érzem magam, csak úgy vibrál minden tagom. Felülök, a hálózsák műszálas anyaga suhogva gyűlik össze a derekamnál. Körülnézek. Miram és Tamra alszanak. Egy pillanatig elnézem a húgom csodás haját, ezt az ezüst zuhatagot, mely a földre omlik. Már kezdem megszokni a látványt. A húgom. Megkönnyebbülés tölt el: legalább ő megmaradt nekem! És Will is. Amint eszembe jut, keresni kezdem a szememmel. Itt van. Engem néz. A hátát egy fatörzsnek támasztja, egyik lábát felhúzta, a karja rajta. Mintha arra várna, hogy felébredjek. Kiegyenesítem a hátam. - Will... A hangom puhasága megtölti az erdő csendjét. A lányok alszanak, és én nem akarom felébreszteni őket. De meg sem moccannak. - Mért nem alszol? — kérdezem. - Gondolkozni akartam. - Miről? - tudakolom, és megnedvesítem az ajkam... Hosszan néz rám, szemei, mint két csillogó sötét kő. - Hogy mindig az jár majd az eszedben, vajon direkt hagytam-e őt hátra? Elakad a lélegzetem. Keresem a szavakat. Mire meglelem a meg­felelőt, szerencsére nyugodt a hangom. - És direkt akartad? - kérdezem, bár ilyesmi eszembe sem jutna, Will nem ilyen. Megrázza a fejét. - Azt tettem, amit várt tőlem, Jacinda. Láttam a szemében. Nem tehettem mást. Lassan bólintok. - Ez így van. A tekintete összeszűkül, és belém hatol. - De ez nem elég neked. - Nem hibáztatlak, Will. - Nem is kell. Látom a szemedben. Még a kezedhez sem érhetek hozzá. - A hangja elcsuklik. Azt hiszi, őt hibáztatom Cassian haláláért? Kikászálódom a há­lózsákból. Meg kell győznöm, hogy téved. Lehet, hogy akkor ott mérges voltam rá, de azóta megértettem, hogy csak azt tette, ami a túlélésünkhöz kellett. Égő szemmel néz, ahogy felé lépkedek. Talpam alatt meg-megroppannak a falevelek. - Mit csinálsz? - kérdezi, ahogy melléülök, lassan és elszántan, mert be akarom bizonyítani neki, hogy nem haragszom. Hogy hiszek neki. Hiszek bennünk. Csak lefoglalt a saját gyászom, és a félelem, hogy őt megbánthatom. De ezek szerint így is megbán-tottam.

- Meg akarom mutatni - mondom. - Mit? - Hogy minden rendben. Tudom, hogy megmentetted volna, ha teheted. Nem akarom, hogy azt hidd, hibáztatlak bármiért is. Azért kerültelek, mert bűntudatom van. - Bűntudatod? Miért? - Mert hiányzik Cassian! Mert iszonyúan szomorú vagyok... Rázom a fejem: mennyire kevés ilyenkor a „szomorú” szó. Örök­re elvesztettem magamból egy darabot. Az egyik részem egyszerűen halott. Elképzelem Cassiant, és lebénít a fájdalom. Mintha gyomorszájon vágna valaki, a levegő is belém szorul. A mellkasom zihál. Az arcom a hajamba hull. - Nem kell úgy tenned, mintha nem gyászolnál. Ne érezz bűntu­datot, amiért érzel... — Keresi a szavakat. - Amiért szeretetet érzel iránta. Összeszorul a szívem. Tudom, hogy igazam volt, amikor Willt választottam. Mindenben igazam volt. A szavai most bebizonyították, hogy az ösztöneim nem csaltak. Ö sosem tenne semmit szándé-kosan, amivel bárkit is bántana. Engem. Vagy Cassiant. Will hátrasimítja a hajtincsemet, a szeméből gyöngédség sugárzik. - Jacinda... - súgja. - Nekem semmit nem kell bebizonyítanod. - Összeráncolja a homlokát. Főleg mert nekem is vannak kétségeim. Elfintorodom. - Hogy érted? Sóhajt, és megkeményedik az arca, mintha fájna valamije. – Állandóan arra az utolsó pillanatra gondolok. Hogy nem lett volna más megoldás? Hogy ő is ki tudjon jönni. Két kezembe fogom az arcát, és keresem a tekintetét. Azt akarom, hogy jól figyeljen. - Te mindent megtettél! - Hogy lehetsz ennyire biztos benne? - Mert nem ülnél most itt magadat ostromolva, ha direkt tetted volna. Ráadásul tudom, hogy sosem bántanál. Ez az igazság. Ez volt az igazság az első naptól kezdve. Amióta először találkoztunk. Nem bántaná Cassiant, ha ezzel engem bánt, ezt tudom. A hüvelykujjamat végighúzom az alsó ajkán, érezni akarom az alakját, megjegyezni a puhaságát. Lehunyja a szemét, és én közelebb hajolok. Kettényílik az ajka, érzem a meleg leheletét. Kinyitja a sze-mét újra, melyek most, ha lehet, még sötétebbek. Örülök, hogy ilyen hatással vagyok rá. Közelebb húzódom, kezem a mellkasán, és eleinte gyengéden, pu-hán csókolgatom. Hátrahúzódom, és a közeli szempárba nézek. Söté­ten ragyog. Előrehajolok egy újabb csókért, de erős kezével megállítja a vállam. - Mi az? - Nem kell ezt csinálnod... - Hát, nem akarsz engem - kérdezem.

Szorosan lehunyja a szemét. Tamrára és Miramra néz, akik alsza-nak, majd ingerülten kifújja a levegőt. Felpattan. Megfogja a ke­zemet, és húzni kezd maga után, a fák között. Lábunkkal a magasfűben gázolunk. Majdnem elesek egy ágban, de elkap. Mindkét karja körülöttem, meleg és biztonságos. Felnézek az arcába, és elve-szek sötét szemeiben. Annyira tiszták. De az arca többi része ködös, csak árnyak és árkok látszanak rajta. Megérint bársonyos hangja, és felé hajolok. — Akarlak Jacinda! Minden porcikámmal. Minden lélegzetem-mel! Ma elvesztettél valakit, aki fontos neked, és szomorú vagy, de emiatt nem kell a szerelmedről győzködnöd engem. A hangja re-meg, leheletét az arcomon érzem. Nekidőlök, és szabadjára engedem mind ez idáig visszafojtott könnyeimet. Úgy kapaszkodom az ingébe, hogy minden vér kimegy az ujjaimból. Will erősen tart, míg zokogok. O jó ember. Ennyire egy­szerű. Különben nem lenne itt, nem ölelne, miközben Cassian után sírok. Nélküle valószínűleg már hónapokkal ezelőtt meghaltam volna. Hirtelen elkap a vágy, hogy megcsókoljam. Semmi mást nem ér-zek, csak ezt. Ez lesz a gyógyír a sok-sok sebre... Ajkam megtalálja az övét. A szánk forrón összeolvad, és nekem patakzanak a könnyeim. Keze a hajamban matat. Az én kezem mindenütt, érezni akarom ezt a nagy és erős lényt, mindenhol. Felnyög, a pulzusom pedig felgyorsul a nyakamban. Az arcomon folynak le a könnyek, a csókunk sós ízű. Kavarognak bennem az érzelmek, az éhség, a vágy...és a gyász. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen érzések egyszerre létezhetnek bennünk. De valahogy Willt csókolva, elveszve ebben a forróságban enyhül mellkasomban a fájdalom. Ajkamat az övén tartom, rá figyelek csak, erre az összefonódásra, a kezére a tarkómon, hosszú ujjaira a hajtincseimben. Nem is emlék-szem, mikor fésülködtem utoljára. Szörnyen nézhetek ki, és ő mégis akar engem. Elveszek az érzésekben és ízekben. Willben. Nem veszem észre a szellőt. Hogy megemelkedik a hajam. Hogy zörögnek a falevelek. Azt a szagot a levegőben... Míg késő nem lesz. Miram üvöltése átvágja az éjszaka csendjét, és visszatérít a való-ságba.

Rohanok a fák között. A mellkasomban őrjöngő pánik tombol a félelemtől, hogy mit fogok találni. Hangosan lihegek. Istenem, add, hogy Tamra rendben legyen! Es Miram is. Nem veszthetem el Cassian húgát, miután azért halt meg, hogy megmentse! Will és én száguldunk vissza a rögtönzött táborba. Az orromon dől a füst. A húgomat azonnal meglátom. Áll. Védelmezőn, Miram előtt. Teljesen manifesztált, beburkolja saját finom köde. Mivel árnyéko-ló, mása nincs. Jól jön, amikor emberek ellen harcol, de egy másik drakitól nem védi meg. Őt nem tudja leárnyékolni. És most egy drakival áll szemben. Megrázom a fejem, hogy elhiggyem, amit látok: a szürke draki ott áll - csupa ezüstös pengepikkely - a húgom előtt. Csak azért me­rek hinni a szememnek, mert a pengéi éppen nem állnak égnek, a bőre sima, fémes. De tudom, egy szempillantás alatt felnyitja őket. Jól emlékszem rá, és annyira féltem Tamrát, hogy fáj... nem tudok ellenállni. Manifesztálok, a szárnyaim széttépik a pólómat, és a húgom nevét rikoltom. A szürke draki megfordul, de nem mozdul, bár látom a szemén, hogy megismer. Will mellettem áll, és fogja a karom. - Mit keresel itt? - kérdezem hangosan. - Szabad vagy! Bárhova mehetne, minek üldöz minket? Tamrára néz. Úgy nézi, mintha ilyet még nem látott volna soha. Felkavarodik a gyomrom. Úgy nézegeti, mint valami édességet, amire mindjárt ráveti magát. - Szabad vagy! — mondja Tamra is. — Elmehetsz! Végre elnéz, el rólunk. Az ég felé nyújtogatja a nyakát. Követem a tekintetét. Először csak a fekete eget látom, de aztán egy hang üti meg a fülemet. Mintha vitorlák verdesnének a szélben. Bármikor felismerem: ez egy repülő draki. Aztán mintha maga az éjszaka mozdulna meg, folyékony feketeség fröccsen szét a sötétben. Majdnem olyan sötét, mint az éj. Kiveszem a szárnyakat...a csillo­gó, ismerős szempárt. - Cassian!!! — fakad fel belőlem. Hang nélkül landol, de lassabban mozog, mint szokott... biztos, hogy sérülései vannak. Biccent a szürkének, mint egy tisztességes versenytársnak. Együtt jöttek! Hogy lehet az? Amikor legutóbb láttuk őket, épp meg akarták ölni egymást. - Cassian!

Miram sikolt, és felé rohan. A karjába ugrik nekifutásból. Megfe-szülnek az izmaim, mert legszívesebben én is ezt tenném. De várok, így is épp elég bonyolultak a dolgok. Bár majd kiugrók a bőrömből örömömben, tudom, hogy Will is itt van. - Nem haltál meg... - húzódom mellé. - Mint láthatod. Nem tudom tovább visszafogni magam. Megölelem, élvezve, hogy megfoghatom! - De fájdalmad volt, éreztem, aztán hirtelen elmúlt, elpattant. Csak a semmi. Meghaltál. - Visszajöttek az enkrószok. Még ébren voltam. Csak elbódultam a gőztől. Kiütöttek valami nyugtató lövedékkel. Hátralépek, és leengedem a karomat. A szürke drakira nézek, óvatosan. - És akkor most barátok vagytok? Hogy jöttetek ide? Cassian gyanakodva körülnéz. - Amikor magamhoz tértem, láttam, ahogy egyedül harcol ve­lük. Rajta nem fogott a gőz. Mindkettőnket kimenekített. Kimász­tunk az alagúton, amit ástatok. Nem tudták, mit csináljanak vele, és azonnal elkezdték lebontani. - Megvonja izmos, hatalmas vállát. Szerintem arra számítottak, hogy a másik oldalon várakoztok. Meglátja Willt, és hálásan biccent neki. Tudom, hogy nem csak az alagutat köszöni meg neki. Hanem hogy megmentett engem és a húgát. Mindnyájunkat. Megköszöni Willnek, hogy hallgatott rá, és hátrahagyta. Will nem érti, amit Cassian mond, de a gesztusokat igen. A szürkére mutatok. - Megbízhatunk benne? - Sosem jutottam volna ki nélküle. Először ő tört ki, és leterített jó pár enkrósz őrt. - Végignéz magán. - Vannak itt ruhák? A kisbuszra mutatok, mert feltételezem, még benne vannak a cuccai. Elindul, a húga a nyomában. A szürke felé fordulok megint. Nem sieti el a demanifesztálást, és még mindig Tamrát bámulja olyan kitartóan, hogy ideges leszek, éségnek állnak a tarkómon a pihék. Nem vagyok benne biztos, hogy tudnék demanifesztálni, még ha akarnék se. Láthatóan Tamrát is zavarja ez a nagy figyelem. Körülnéz zava-rában, majd elkezdi felkapkodni a nagyrészt tönkretett ruháit. Szé­gyenkezve a mellkasa elé kapja őket, és elhátrál a draki elől, aki úgy mered rá, mint aki mindjárt ráveti magát. Tamra a mikrobusz felé igyekszik, Miram és Cassian után, így magamra hagy Will-lel és a hatalmas szürke drakival. A szürke előrelép, mintha Tamra után akarna menni. Elállóm az útját, zihál a mellkasom. A nyelőcsövemben emelkedik a füst. Meg­rázom a fejem figyelmeztetésként. A szeme felcsillan, amikor szembekerülünk. Emlékszik rám, látom. - A húgom - mondom, mintha így elveszthetné iránta az érdek­lődését. Nem olyan régen meg akart ölni engem, amit nem felejtek el, bár értem az akkori motivációit. Nézi Tamra távolodó figuráját, majd visszafordul felém. Még mindig nem szólal meg. - Nem várnak rád valahol? - Abba az irányba mutatok, amerre Lia elrepült. — Szabad vagy.

Felnyög, egy halk hörgés szakad fel a mellkasából. Félrefordítja a fejét. — Mi van? Nem tudsz beszélni? — Jacinda, mit művelsz? Fel akarod ingerelni? Will jelenik meg mellettem, ugrásra készén, ha kitörne a harc. Nem érti a szavaimat, de hallja a provokációt a hangomban. Kemény állkapcsa összepréselődik, arcizma megremeg. Megint hörög a szürke, még mélyebben. Ez már majdnem draki- beszéd. Aztán leesik: de hisz ez az is! Elszokhatott nagyon tőle, és nehezére esik megszólalni, de próbálkozik. Drakiul. - Hallgass az emberre! Ne kerülj a kezem ügyébe, tűzokádó! A hangja olyan mély, hogy attól jobban hátrahőkölök, mint a sza­vaitól. Lépéseket hallok, és látom, hogy Tamra jön vissza, már pólót és farmert visel, egyszerre néz ki átlagos kamasznak és egy földöntúli- an gyönyörű ezüst lénynek. Nagy szeme megállapodik a szürkén. Már nincs annyira zavarban. Grimaszolok. Tamra annyira laza és érdeklődő, hogy attól én jövök zavarba. Nem tudok semmit erről a manusról, csak hogy egy gyilkológép, maga a tökéletes fegyver. De én is az vagyok. -Talán demanifesztáljunk — javaslom, és nézem magunkat, ahogy csillogunk az éjszakában. — Hátha nyugodtabbak leszünk tőle. Oldalra fordítja a fejét, és hunyorog. - Én nyugodt vagyok. Hát, perszel így, hogy az egész testét pengék borítják, ha akarja, miért is ne lenne nyugodt? - Demanifesztálj, oké? — förmedek rá. Nehezére esik válaszolni. - Nem tudom, hogy kell. Nem fogom fel azonnal, amit mond. De amikor leesik, hátrahú-zódom, mert nem akarok ennyire közel állni egy drakihoz, aki való-jában sárkány. - Mi az?! - kérdi Will, mert bár nem érti, mit mondok, látja, hogy baj van. - Demanifesztálj, kérlek, és mondd el, mi történik! - Megkérte, hogy demanifesztáljon, de kiderült, hogy nem tud - fordít Tamra, és mellém lép. Mármint inkább mögém. Mintha nem merne túl közel kerülni a sárkányhoz. - Hogy lehet az? - követelem a választ. Hogyhogy nem tudja, hogy kell? Hogy történhet ez meg? Mi drakik ilyenek vagyunk. Félig emberek. - Annyira régen volt, hogy nem emlékszem már... Végigmérem. - Mióta vagy manifesztálva? - Amióta elkaptak engem és a falkámat. Elkapták az egész falkáját?! Mintha olvasna a gondolataimban, folytatja. - Nagyon sokáig vadásztak ránk. A végén már csak maroknyian maradtunk. Tizenheten. Gyerekek nélkül. Ma pedig már csak én élek. Megborzongok a gondolattól, milyen lehet, ha mindenkit elfog-nak veled együtt, akit szeretsz. A barátaidat, a családodat. Mindenkit egyszerre veszítesz el.

- Meddig voltál fogoly? - kérdezem, és megfájdul a mellkasom. Megrázza a fejét, szőke fürtjei repkednek. Hátravágja a haját, a mozdulata is olyan vad, mint az egész lénye. - Nem tudom pontosan - mondja recsegő hangon. - Odalent nem számolod a napokat. Lehetetlen is lenne. Olyan, mintha évszá-zadokat töltöttem volna bezárva. Bólintok, mert emlékszem, milyen hosszú 'Volt egyetlen nap a cellában. Örökké tartó. - Néztem, ahogy a fajtám egyenként meghal. Vagy lassan belefá-radtak a helyzetükbe, vagy az enkrószok ölték meg őket valamelyik kísérletükkel. Vártam a halált, hogy én is Megszabadulhassak. Felemeli a fejét, és élvezi a szelet az arcán, látom. Az orra emelke­dik, ahogy levegőt vesz. - Most kint vagy — mondom neki. - Annyira régen volt! 14 évesen kerültem be - a szája elhúzódik, alatta hófehéren villannak a fogai. A hátam mögött Tamrában elakad a levegő. Pedig neki szánta ezt a mosolykezdeményt. — Gondolom, már nem nézek ki tizennégynek. Hát az tuti. Keménynek és edzettnek tűnik. Idősebbnek nálam. Úristen, szegény évekigfogoly volt! A gondolataim cikáznak. Legalább négy évig, szerintem. És végig drakiként. Nem csoda, hogy ennyire primitív. Ennyire vad. Will és Tamra egymás között suttognak, Tamra ugyanis fordítja a beszélgetést. Cassian felbukkan. Megkönnyebbülök. Nem tudom, mit is mondjak a névtelen drakinak, ennek a vadál-latnak, akit kiszabadítottunk a ketrecéből. Már nem csodálkozom, hogy így viselkedik. — Kell egy otthon, ahova mehet - jelenti ki Cassian. A hangja magabiztos, elvégre hamarosan uralkodni fog, ha Severin akarata teljesül. — Magunkkal visszük. — A falkába?! - pördülök meg. Nem tartom jó ötletnek. Bár kezdek megenyhülni a szürke irányá-ban, azért nem felejthetjük el, mekkora veszélyt jelent ránk nézve. — Hova máshova? — kérdez vissza Cassian. — Nem tud demani- fesztálni. — Ezek szerint Cassian is tudja. — Nem hagyhatjuk így itt egyedül. És akkor eszembe jut, hogy én úgysem megyek haza. Amikor elhagytam a falkát, azt örökre gondoltam, ráadásul most itt van Cassian, hogy haza vigye Miramot, rám semmi szükség. Nem kéne, hogy érdekeljen, ha hazaviszi ezt a fenevadat. De érdekel. Ez nem valamiféle kapcsoló, amit át lehet csak úgy állítani. Fontos nekem Cassian, Azúré, és még egy csomó más ember odahaza. Ezt a drakit befogadni hatalmas kockázatot jelent. Jól megnézem Cassiant. A légzése darabos, még mindig fájdalmai vannak, az oldalát fogja. Hogy fog megbirkózni Mirammal és a drakival, aki nem tud demanifesztálni? Egymaga? — Nem teljesen kiszámítható a viselkedése, nem gondolod? — Itt hagyni így felelőtlenség lenne. - Cassian felé int. - Nincs falkája. Nincs hova mennie. Nem lehet csak úgy kitenni a semmibe. Vagy megint elfogják, vagy bántani fog valakit... — Jacinda, ez a helyes döntés - mondja Tamra is. Felhördülök. Micsoda helyzet! És mért kell Tamrának folyton jótékonykodnia?

Aztán magamba szállók. Nem rendes, hogy így gondolkozom. Tamra miattam van itt. Amikor elhagytam a falkát, ő anya keresésére akart indulni, de lebeszéltem róla, hogy kimenthessük Miramot. Tar-tozom neki annyival, hogy most hallgatok rá. Úgyhogy befogom a számat, nem mondok semmit, csak visszaoldalgok a kisbuszhoz még több ruháért. Le kell higgadnom annyira, hogy demanifesztálhassak. Will a többiekkel marad, és tudom, hogy szemmel tartja a szür-két, állandóan. Nemcsak mert érzi, hogy feszült vagyok, hanem böl­csességből. Mivel vadász, akarva-akaratlanul is megvan benne ez az ösztön. Ettől persze kicsit elolvadok. De aztán Cassianra nézek. Felemelem az állam, hogy tudassam vele, megkérdőjelezem a döntését. Ám az állkapcsa kemény, már döntött. Azért próbálkozom. A szemeimmel... Az egyesülésünk kötelékével. Sóhajtok. Bármit teszek is, az mindig ott lesz. Bármi csodában lesz részem Will mellett, Cassian mindig ott lesz bennem.

Kikerülve a többiek látómezejéből, megkerülöm a mikro- buszt. Kiélvezem a magányt: nagy levegőt veszek, hagyom, hogy égő tüdőm megteljen hűvös éjszakai levegővel. Elül bennem a hőség, megnyugszom. A szárnyaim visszasüllyednek, és eltűnnek a lapockáim között. Csont ropog, bőr feszül... - Tessék! Megijedek Will hangjától. Megfordulok. Ott áll, egy pólót nyújt felém. Széthúzza, és én átdugom rajta a fejem. - Köszi! - Minden oké? Mélyen a szemembe néz. - Igen. Cassian él! Ahogy kimondom, hirtelen felfogom. Hát él! Cassian! Életben van! A lábaim megremegnek, alig bírnak tartani. Mondjuk, az csök-kenti a megkönnyebbülésemet, hogy a szürke itt van velünk. Ha ránézek, azt látom, mivé válnék, mivé válnánk mind, ha éveket kel-lene fogságban töltenünk, ketrecbe zárt ragadozóként kezelve. És ahogy Tamrát bámulja, az kifejezetten rossz érzéseket kelt bennem. Will higgadt. - Úgysem maradunk velük, jacinda. Emlékszel? Nem vagy értük felelős. - Igen, igen... - bólintok, bár nem vagyok meggyőzve. Cassianban túlcsordultak az érzelmek, érzem. Szüksége van rám, hogy segítsek hazajuttatni őket. Szüksége van rám...vagy azt akarja, hogy menjek. Nem tudom, melyik, lehet, hogy mindkettő. Sóhajtok. És ekkor megérzem az illatát. Will illatát. Ilyen kö­zelről a szívem is belesajdul. Az elmúlt 24 órában volt pár pillanat, amikor azt hittem, már sosem fogom ezt érezni. Felnézek rá. Will pillantása végigsimogatja a bőrömet, lágyan... Nemsokára már csak Will, Tamra és én maradunk. Biztonságban leszünk, és megkeressük anyát. Minden rendben lesz. Ám valami nem hagy nyugodni. Ég a fejbőröm a gondolattól, hogy a szürke a közelben van. És Cassian nem máshova, mint a fal- kámba akarja vinni, mikor arra sincs ereje, hogy ő maga hazatérjen. De még ha lenne is... Valami nem oké itt. Félek, még nem szöktünk meg teljesen. Hogy még nem vagyunk szabadok. Olyan, mintha va-lami... közeledne.

Mintha megérezné sötét gondolataimat, Will közelebb lép. A karomat simogatja. A szemébe nézek, hagyom, hogy elnyeljen ez a sötét óceán. - Minden rendben ment eddig. Hazafelé tartunk, ahogy terveztük. Még csak nem is túl későn. - Félmosólyra húzódik a szája. - Már nagyon sokat vártam, hogy végre kettesben legyünk. Én pedig nem mondhatom ki a feltoluló szavakat. Nem mond-hatom izzó szemeibe. Nem mondhatom meg, hogy a csontjaim mélyén érzem: még koránt sincs vége ennek az egész borzalomnak. Mosolyt erőltetek az arcomra. - Annyira nem leszünk egyedül. Ott lesz a húgom. Will vigyorog. - Ő bír engem. - Ó, gondolod? — cukkolom. - Biztosan tudom. Ne is akarj kétségeket ültetni a fejembe! Ujjai a bordáimon, megcsiklandoz. Ennyi érintéstől is elnému­lok, és nem azért, mert csikis vagyok. Megrándulok, és elhúzódom, de jön utánam, magához húz, és a kisbusznak dönt. - Bír engem, így néha megszán, és ad pár percet, hogy kettesben legyünk... néha. Nézése melegen cirógatja az arcbőrömet. - Nahát, tényleg? - Aha . . . - Nagyszerű - heccelem tovább. — Még mindig nem vittél el ran-dizni. Se vacsorázni. Se moziba. A nevetés eltűnik a gesztenyebarna szemekből, csak a komoly, sötét tekintet marad. Telve vággyal. Egy olyan ember sóvárgása, aki már túl sokat várt. - Mi a helyzet veled? A te szíved megesik rajtam? Enyhíted a szen-vedésemet? Orrát a hajamba fúrja, és mélyen belélegzi az illatomat. - Nagyon szenvedtél? - kérdem, mert a hiúságom hallani akarja a választ. - Állandóan. Szenvedek, hogy várnom kell, és hogy csak pillana-tokat tudunk lopni. Mintha a világ ennek bebizonyítására sietne, valaki a nevemet kiáltja. – Jacinda!!! Will felnyög, és a kezébe temeti az arcát. - Látod, erről beszélek. Tamra tűnik fel, a haja gyöngyként ragyog a holdfényben. - Á, hát itt vagy! Cassian szerint lassan indulni kéne. Még min-dig túl közel vagyunk az erődhöz. Elharapok egy kérdést: Téged meg mióta izgat, mit akar Cassian? Végül is jó, hogy már ki tudja mondani a nevét, mintha sosem törte volna össze a szívét... - Oké — mondom, és egy sóhaj kíséretében elhúzódom Will me­leg, erős mellkasától. Semmire nem vágyom jobban, mint hogy összegömbölyödve el- alhassak rajta, a párnámon. Tamra végre arrébb megy. Hallom a kisbusz ajtaját kinyílni, és arra indulok. Nem akarom a húgomat kettesben hagyni egy drakival, aki úgy néz rá, mintha az első napsugár lenne, amit lát. Will megállít, és még egy forró csókért magához ránt. Az ajkai az enyémen. Megőrülök.

Elvezkedcm az érintése alatt, a tenyere érdes, ahogy az arcomat fogja. A hüvelykujjai finoman az orcámba fúród-nak. Elolvadok. Mikor végre szétválunk levegőt venni, a hajamba suttog. — Csak addig tarts ki, míg el nem érjük a parkolót, ahol a kocsit hagytuk. Mindjárt... A szavaitól kijózanodom. Most kéne neki elmondanom, hogy aggódom, a sérült Cassian nem fogja tudni Miramot és a szürke drakit viszavinni a falkához. Ám nem találom a hangom. És hátha Cassian összeszedi magát, mielőtt a parkolóba érünk. Mi gyorsan gyógyulunk, végül is. Ujjaimat a pólója pamutjába tekerem, és ma-gamhoz húzom. — Ne aggódj értem! Minden rendben lesz.

Össze vagyunk zsúfolva a mikrobusz hátuljába. Még így is, hogy Miram elöl ül Will-lel, Cassian és a szürke rengeteg helyet foglal­nak. Főleg egy manifesztált draki. Cassian erősködött, hogy Miram üljön előre, mondván: épp elég időt töltött egy cellában. Mivel borzalmas élmény volt már az én rövid fogságom is az enkrósz erődben, nem vitáztam. A szürke viszont túl nagy. Mindent betölt, elnyel magam körül, Tamra és én összenyomódunk. Sóvárogva gondolok az első ülésre, ahol Miram trónol... — Szóval, neved is van? - kérdezi a szürkétől Tamra, alaposan meglepve ezzel. Szerintem túl kedves a hangja. A szemébe nézek, de vállat von. Nyilván van neki neve! Létezett azelőtt is valahol, ebben az ország­ban, mielőtt az enkrószok bezárták. A szürke bólint. - Deghan. Deghan. Miiyen ódivatú név. Tökéletesen illik rá. - Miért nem próbálsz meg demanifesztálni, amíg úgyis itt hátul ücsörgünk? - szólal meg Cassian. Deghan Cassianra néz, a száján gúnyos mosoly. Meg tudom ér­teni. Ki akar közönség előtt nyíltan küzdeni valamiért, amire képtelen? — Talán majd máskor — mondja Tamra gyorsan, a hangja lágy és megnyugtató. - Csak elfelejtetted, hogy kell. Vissza fog térni az érzés. Deghan szenvedélyesen bámulja, fémszínű szemei majd’ felfalják a húgomat. Nem tudom, mire gondolhat. Csak azt tudom, nagyon nem tetszik, ahogy nézi. Pont. Megállunk egy útszéli étteremnél a semmi közepén. A kétsávos út­ról ideszűrődik a gyér forgalom zaja. Már leint érezni a sülő hús illatát. Korog a gyomrom. Reggel elosztottunk egy zsák cukrozott fánkot, ami nem volt nagy lakoma. Igazi ételre van szüksége mindnyájunk-nak. A hátsó ajtó felől éles fényt látok, hunyorgok. - Nem állíthatunk oda mind, és ülhetünk le enni, lássuk be — mondja Will, miközben egyre forgatja a fejét, hogy nem jön-e vala-ki túl közel és látja meg a három méteres szárnyas lényt a kocsiban. - Jacinda és én rendelünk mindenkinek, és idehozzuk. — Biccent, hogy másszak ki. Kiszállok, és átsétálunk a parkolón. A talpam alatt murva. Hosszan megyünk. Will a parkoló hátuljában állt meg, hogy ne lásson senki minket.

- Köszi! — motyogom. — Nem valami kellemes ott hátul kuksolni. - Gondoltam. - Megfogja a kezemet. - Miram sem túl lelkes, hogy egy emberrel kell érintkeznie. Nem mondhatnám, hogy sokat trécse- lünlc. Az étteremben jó pár hamburgert rendelünk. Figyelek rá, hogy mindenképp elég legyen, tudom, mennyit eszik Cassian, és úgy képzelem, hogy Deghannak is elég jó étvágya van. Ahogy ülök a pultnál a bárszéken, várva a rendelésünket, már- már normális embernek érzem magam. Miután a múltkor Tamra megszakította a légyottunkat, jó újra kettesben lenni. - Isznak valamit, míg várnak? - kérdezi a pincérnő a pult mögül. Miután bólintunk, ott hagy minket két műanyagpohár gyöngyöző üdítővel. A szívószállal játszom. - Ez már majdnem olyan, mint egy randi! Will a fejét rázza. - Nem épp ilyenre gondoltam. Lesz ennél jobb is. - Kacsint. - Majd meglátod. Leszedem a papírt egy másik szívószálról, kisimítom, a számhoz emelem, és belefújok. - Na, hogy tetszik? - El sem tudod képzelni, mennyire! Boldogan fogadom a bókot. - Várj, tudok még jobbat. - és elkezdek egy slágert fütyülni vele. - Jó, hagyd abba! - Követeli álkomolysággal. - Fel akarsz húzni? Erre majdnem vihogásban török ki. De befejezem a dalt, és vi­gyorogva hátradőlök. Will megtapsol. - Nem sejtetted, mennyi mindenben vagyok jó, mi? - mosolygok rá kajánul. - Ez minden más tehetségedet elhomályosítja! Nevetek és körbeforgok a bárszéken. Annyira jó normálisnak érezni magam és csak úgy együtt lenni Will-lel. Butaságokat ját-szani, gondtalanul. Egy pillanatra elfelejtem, hogy a többiek kint várnak. Will elkapja a térdemet, megállít. Ahítatos tekintettel meg-csókol, az ajka hűvös és puha. Nem érdekli, ki lát minket. Galléron ragadom, és magamhoz húzom, alaposan csókolom, mintha egye-dül lennénk. Egy kéjes pillanat múlva szétválunk. A lélegzetem elakad. Mindig is tetszett, de elfelejtettem, milyen szédületes a mosolya. Azok a hó­fehér fogak, a gödröcskék a szája mellett. Ez az első alkalom, hogy őszintén mosolyog, amióta megszöktünk az erődből. A szívem is belefájdui. A szemei színes drágakövek, játszik bennük a fény. Mintha tudná, mire gondolok, megszólal. - Nemsokára kettesben leszünk. így, mint most. És minden idő a miénk lesz. Megtaníthatsz majd, hogy kell szívószállal zenélni. Visszasétálunk a kisbuszhoz, megrakodva az étellel teli zacskók-kal. A fehér papíron átszivárog az olaj. Miramnak az ablakon át beadjuk, amit kért. Will kajáját is. Miram kénytelen megköszönni. Ez már haladás. Talán most, hogy Cassian visszatért, végre felfogja, mit is tettem érte. Talán kibékülünk. Elszo­rul a torkom, és meglepődöm, mennyire szeretném ezt. Mielőtt Will kinyitja a hátsó ajtót, kapok egy csókot a homlokomra.

- Holnap már szabadok leszünk. Nagy levegőt veszek. Idolnap... Olyan perceket akarok Will-lel, mint amilyeneket az étteremben megéltünk. Kettesben. Sokat. Na-gyon. És még jobb lesz, mint ma volt, mert sosem kell a csókokat és a beszélgetéseket abbahagyni. Will az ajtókilincs után nyúl, de megdermed. Én is feszülten figye-lek, mert látom, hogy bekapcsolt a vadászösztöne. — Mi az? Az ujjával int, hogy csend legyen. Semmi mást nem látok ma-gunk körül, csak néhány parkoló autót és kamiont. De Will szeme összeszűkül, ahogy a láthatárt kémleli. - Will, mi történt? Will megrázza a fejét. A haja repdes a homlokán. — Talán semmi. Kinyitja a hátsó ajtót, és besegít. Az utolsó kocka Willről, mielőtt rám csukódik az ajtó, megerősít benne, hogy a szerelmemet nagyon aggasztja valami. De nem tudom , mi . . . Megfordulok, és osztogatni kezdem a hamburgereket a zacskók-ból, majd én is letelepszem enni. Sült krumplit rágcsálok, és próbálom figyelmen kívül hagyni a tarkóm viszketését...

Először észre sem lehet venni. Csak egy picit megyünk gyorsabban, mint szoktunk. Egy picit bőg jobban a motor. De aztán olyan éles kanyart veszünk, hogy mind egy halomba repü­lünk, az étel meg mindenfelé. A fejem a kemény padlónak ütődik. Tamra Deghanba csapódik, aki erős karjaiba fonja a húgomat. Ettől jó mérges leszek, de nem nagyon tudok mit tenni, mivel épp a fém­padlóba préselődöm. Más hangokat is hallok, az üvöltő szelet és az autósok fékevesztett dudálását. Will egyre gyorsabban szlalomozik. - Mi a fene történt? — kérdezi Tamra. — Miért vezet úgy, mint aki megőrült? Csak egy oka lehet rá. Érzem, ahogy éled fel bennem a tűz. A tor­komban, majd a számban izzani kezd a pernye. Cassian mondja végül ki, amit a lelkem mélyén már tudok. — Valaki üldöz minket. Ha volt bármi kis színe Tamra arcának, az most odalett. Megérti. A bőre alatt gyöngyök reszketnek csillogva. - Enkrószok. Cassian pupillája csíkká keslcenyedik. Rázza a fejét. - Nem hinném... A szám elzsibbadt, de valahogy kimondom: - Az enkrószok nem vadásznak maguknak drakikat. Cassianra nézek, érzem az iszonyatos feszültséget és készenlétet benne. Félelmet viszont egyáltalán nem. Semmi olyat, amit akkor érzett, amikor az enkrószok elfogták. Megint kimondja, amit gondolok. - Vadászok! Tamrából kiszakad egy sóhaj. Deghan megérinti a karját. Meglep ez a ... támogatás? Vigasztalás? Nem is tudom. Még mindig nehéz a mostani énjét összeegyeztetni azzal a drakiéval, alti meg akart ölni. Az ösztöneim azt súgják, hogy ne szeressem. De Tamrához olyan gyöngéd... Will megint kanyarodik egy éleset, és átrepülünk a csomagtéren. A vállamat a falba verem, felkiáltok. Aztán hirtelen megállunk, túl hirtelen. Valahogy felkászálódom, a karom sajog. Égett abroncs sza-ga üti meg az orrom.

- Jacinda! — Cassian mellém kúszik, hogy segítsen felülni. — Jól vagy? Bólintok, bár remegek és szédülök. - K . .. ki kéne szállnunk? Eléggé félek, mi vár a mikrobuszon kívül. A kisbusz belerázkódik, amikor Will becsapja az ajtaját. Az egész kisbusz megbillen. A hátsó ajtónk kitárul, beárad a fény. Will arca aggodalmas. Miram, mély pánikkal a szemében, mellette terem. - Leráztam őket! — mondja Will büszkén. - De nincsenek messze. - Vadászok? — Azok - bólint Will. Körülöttünk még mindig száll a por, olyan sebességgel hajtottunk be ide. Will hátranéz, végig a földúton, melyen parkolunk, és a magas fasoron, mely két oldalról szorosan közrefog minket. - Hamar itt lesznek, úgyhogy futás! - A fákra mutat. — Ha megtalálnak, tegyetek úgy, mintha kirándulók lennétek. Nem fognak semmire gyanakodni, ha egy csapat kamaszt látnak. Ez az egyetlen esélyünk. Nem vagyunk messze. Emlékeztek a helyre? Cassian bólint. Will sajnálkozva néz Deghanra. - Nincs szerencséd, barátom. Kár, hogy nem tudsz visszaváltozni . . . Repülj, bújj el, próbálj meg mindent! Maradj láthatatlan! Deghan feje megrándul, felfogta, és én már-már megkönnyebbülök. Ha nincs velünk, legalább a falkámért nem kell aggódnom. Will leguggol, és a földbe nyomja az ujjait. Nagyon koncentrál, hogy megérezze, jönnek-e. A szívem vadul kalapál, és azonnal megértem, mit csinál. Közben ámulok is, hogy ilyen szoros viszonya van a földdel, hogy így összekapcsolódik vele... Mint egy földdraki. Talán még jobban. Mintha hallaná, hogy mit suttog a föld . .. — És veled mi lesz? - kérdezem, mert elfog a borzalom és rettegés a gondolatra, hogy megint el kell válnunk. Azt nem bírnám ki! Felegyenesedik. A szemei gyöngéden néznek, mint két tengervízáztatta parti kő. - Engem nem fognak bántani. Odaugrok hozzá, és mindkét kezét megfogom. - Nem! Nem hagylak el! — Nem engem keresnek, Jacinda. Annyira elszántan néz, hogy biztosan tudom, döntött. - Hogy akadtak a nyomunkra? - morogja Cassian, és úgy nézi Willt, mintha ő tudná. - Nem tudom — mondja Will, és visszanéz rá. - Az enkrószok leadták a drótot, hogy megszöktünk. Gondolom, széles sugárban kiküldték most a vadászokat az erőd körül. Ez már nem csak az én családom. Sokan vannak. - Micsoda?! — kérdezi fenyegetően Deghan. - A fickó családja ül-döz minket? - A családja, nem ő . .. - magyarázom. Deghant ez nem hatja meg.

- Tudom, mit érzel. Nekem is időbe telt, míg elfogadtam, hogy Will nem azonos velük. Ezt Cassian mondja, teljesen önként. Felsóhajtok, mert meg-könnyebbülök. Cassian most először mondta ki, hogy Will más. Will csak bámul rám, barna szemeiben akkora a magabiztosság és eltökéltség, hogy egy pillanatra majdnem elhiszem, hogy tényleg minden rendben lesz, csak be kell szaladnom a fák közé. - Ha felbukkannak, tégy úgy, mintha semmi takargatnivalód nem lenne. Ha tehetem, a kamionos pihenőhelynél vádak majd titeket. Ha tehetem? A szavak visszhangoznak a fejemben, miközben per-getem a filmet, mi minden jöhet közbe, és tarthat minket távol egy-mástól. Egyik akadály sem jelentene sok jót. - Persze hogy ott leszel - dörmögi Miram, amivel sikerül meg-lepnie. Annyira keveset beszélt, amióta kiszabadult. — Te és a kis családod! - Miram ... - szól rá Cassian. - Nem tett még eleget, hogy elhidd, velünk van? - förmedek rá, és ökölbe szorul a kezem. — Mi kell még hozzá? Mit tegyen? - Jaj, mikor veszed már észre, hogy ő is csak egy közülük? - M iram már fröcsög. Szikráznak a szemei. Még sosem láttam ilyennek ezt a tohonya lányt. - Ha az enkrószok rabságában nem tanultad meg, mi a különbség köztük és köztünk... - Akkor sosem fogom - fejezem be a mondatot. A hangom kő­kemény. — így van: sosem. Értetlenül néz rám, gondolom, tényleg nem érti. - Jacinda! - A kezét rázza a levegőben. — Ti nem illetek össze! - Elég legyen, mindketten fejezzétek be! - Cassian már kevésbé higgadt. - A vadászok a sarkunkban vannak, és másra sem vágynak, mint hogy élve megnyúzzanak! Vagy visszaadjanak azoknak az őrülteknek, akik fel akartak vágni! Cassian maga mögé mutat. W illt nézem, a mellkasom forró a sok érzelemtől. Rázom a fejem, mert vele akarok maradni, de Cassian szájából parancsként csattan a nevem. - Jacinda! - A szeme kérlelhetetlen. - Velünk jössz! A hangnem sokkol. Érzékelem a dühét. Atömlik rajtam, mint a kátrány. És még valamit érzek. Ami teljesen letaglóz. Egy másik érzelmet. Ami ugyanolyan heves. Félelem! Igen, félt engem. A hom­lokom hűlni kezd. Annyi mindenen ment keresztül értem. - Jacinda... - Will lágy hangja megtörik. - Menned kell! Bepánikolok, nem akarom elhagyni Willt. Soha többé! Égő szem­mel mégis körülnézek, a húgomat keresem. Zakatol az agyam: hogy tudnék Will mellett maradni úgy, hogy ezzel közben ne akasszak ki senkit? Nem választhatnak megint szét minket! Tamra állkapcsa keményen összeszorul. Várja, hogy mit lépek. A látvány észhez térít, mint egy pofon. Nem fog nélkülem az erdőbe futni. Elönt a bűntudat, tűként szurkálja minden porcikámat. Nem sodorhatom veszélybe a saját húgomat. Anyát már elvesztettem. Őtnem fogom. El kell távolítanom erről a földútról, aztán majd ké­sőbb megtalálom Willt. A szerelmemre nézek. - Meg foglak találni. Úgy mondom, hogy értse, ismerős helyen kell lennie. Itt vagy a kocsijánál.

- Várni foglak. - Bólint, de közben aggódva lesi az utat. És ekkor meghalljuk őket. A motorzajt. Hogy tudtak ilyen könnyűszerrel megtalálni minket? - Futás! - kiáltja Will. Végignéz rajtunk, rajtam megállapodik a szeme. — Induljatok! A többiek neki is iramodnak, mentik a bőrüket, bevágódva a fák közé, mint egy csorda csörtető elefánt. Összerándulok. Will gyorsan hátrasimítja a tincseimet, és csókot lehel a számra. Megőrjít, hogy érzem az ajkait az ajkamon, a tenyerét a nyakhajlatomon .. . Aztán levegőhöz jut, és szinte a számba suttogja: - Vigyázz magadra, kérlek! Védd meg magad, odakint... Nyitnám a számat, hogy viszonozzam a tanácsot, de a motorzaj még közelebbről jön. Hátraugrom, majd le az útról. Még semmit nem látok, csak a barna porfelhőt. Will nem néz rám, csak finoman belök a fák közé. - Jönnek!!! És én berohanok a fák közé. A szívem majd kirobban a helyéről. A bőröm izzik. Réz és arany cikázik az emberi bőrfelületemen, mint­ha lángolnék. Beugróm a sűrűbe. A lombozat azonnal elnyel. Csak akkor állok meg, amikor már teljesen sötét van, amikor minden ág és levél, és a buja aljnövényzet a derekamig elér. Ott megállók, és fülelek. Nem látom a többieket, ami nem zavar, amíg biztonságban tudom őket. Amíg Tamra jól van. Jól kell lennie. Már pont elfogadnám, hogy itt állok tök egyedül, amikor meghal-lom Cassian suttogását. — Jacinda, mi van már? Gyerünk! Meglátom a fák között, az arca feszült és aggodalmas, egyszerre ember és szénfeketén izzó draki. Mellette Miram bézs félelempacá­nak tűnik. Megrázom a fejem, és visszanézek, az út felé. Nem bírok megmoz-dulni. Látnom kell. Tudnom kell. Nem érdekel, mit mondott Will. Mert a lényeg, hogy én nem hagyom el őt. Nyelek egyet, a torkom forró és száraz. Többé nem hagyom el.

Lassan megérik bennem a terv . Meglátok egy vastag törzsű fát, mely pont ideális arra, hogy felmásszak rá, a lombja pedig jó sűrű. Könnyedén felkúszom, az ujjaim jó fogást találnak a kérgen. - Jacinda! - Cassian suttogása most már éles. Ott áll a fa alatt. Miram meg mellette. Megvetően néz, és félel­mében a pólója alját gyűrögeti. Cassian a földre mutat, oda kellene leugranom. — Minden oké - mondom, és jelentőségteljesen nézek le rá. — Vagy el akarsz minket árulni? - Leintegetek. - Tűnjetek innen gyorsan! Cassian ingerülten felsóhajt, és Miramhoz fordul. - Keress valami búvóhelyet! Majd utánad megyek. Miram szája reszket. - Én nem megyek sehova nélküled! — Minden oké lesz - mondja a bátyja. - Menj az erdő mélyéig, keresd meg Tamrát, és maradj ember! Felhorkanok. A múltkor ez nem ment neki. Cassian nem vesz tudomást erről, folytatja az útbaigazítást. — Ott nagyobb biztonságban vagy. Ha megtalálnak, nem fog-nak. .. Miram nagyon rázza a fejet. Sejtem, hogy beparázott attól a gon-dolattól, hogy megtalálják. — Cassian! - sziszegem lefele. - Vele kéne menned! A levegőbe mutat, hogy hallgassak. A húgára parancsol. — Nyomás! Miram még utoljára a bátyjára néz, aztán beveti magát a fák közé. A vállai beesettek, mint egy épp a kivégzésére menetelő nőnek. Cassian gyorsan felmászik a szomszéd fára, melynek keresztága átnyúlik az enyémig. — Mekkora hülye vagy! - suttogom. Nem örülök, hogy elküldte Miramot. Mintha engem választana helyette. Nem akarom, hogy valaha is ezt tegye. Soha. - A húgoddal kéne lenned. — Nagyon okos vagy, látom - feleseli, lila-fekete tekintete az enyémbe fúródik. És akkor megérzem. Megint. Teljesen összezavar, ahogy az irán-tam érzett vágya átmosódik belém, mint egy forró hullám, mint valami drog. Megrázom a fejem, mert önmagámnak kell lennem. Ezek az ő érzései, nem az enyémek. Épp elég nekem az enyém, nem kell, hogy más

bezavarjon. Ellenállok a behatolásának, ellenállok Cassiannak. Keményen méreget a levelek közül a szemközti fáról, az arcunk fél méterre sincs egymástól, bár két külön fán ülünk. A motorok már a közvetlen közelünkből bőgnek, nem lehet nem hallani. Kikukucskálok az ágak között. Egyre nagyobb a porfelhő, a középpontjukban sötét autók. Will úgy tesz, mintha a motorházte­tő alatt keresne valamit. Ez a nagy terve? Eljátssza, hogy lerobbant a kocsi? Nagy levegőt veszek, és reménykedem, hogy valami csoda folytán bejön. A porfergetegben két egymás mögött haladó járművet veszek ki. Egy fekete dzsipet elsötétített ablakokkal, amelybe így nem lehet belátni. Meg egy fekete mikrobuszt mögötte, ugyanilyen ablakok-kal. Ez a busz nem olyan, mint a mienk. Teljesen modern és felsze-relt, még porosán is ragyog. Will kipillant a motorháztető alól, és az arcán aggodalmat látok. Bánthatják a vadászok? A saját fajtájukat? Az autók megállnak, a motorok elnémulnak. Egy pillanatig senki nem száll ki belőlük, és én azon merengek, mit művelhetnek oda­bent. A járművek szemeit hideg, sötét szemeknek látom, amik hang nélkül figyelnek... és tele vannak gyűlölettel. Észreveszem, hogy zi-hálok. Az orromon két füstkarika távozik. Will felszabadultan int nekik, jól leplezi a félelmét. Én bent tar-tom a levegőt, várom, hogy valamelyik családtagja felbukkanjon vég-re. Végre kinyílnak mindkét autó ajtói. Férfiak ugranak ki belőlük, összesen öten. Jól megnézem őket, de egyiket sem ismerem. A pul­zusom azonnal felgyorsul, az izmaim befeszülnek. Willre nézek. Lát­hatóan ő sem ismeri őket. Most jövök csak rá, mennyire reméltem, hogy Will családja lesz. Megrázom a fejem, hogy lássak a sok összevissza tincsemtől. Saj­nos, ha Will nem ismeri őket, akkor biztos, hogy nem az ő vadász­csapatából valók. Ezek vadidegenek. Kicsit meg is könnyebbülök. Nem ismerik Willt. Talán nekik könnyebb lesz bemagyaráznia, hogy csak egy lerobbant autós. - Jó napot! - mondja kedélyesen Will. Megkönnyebbültnek és udvariasnak mutatja magát. Mint egy pórul járt tinédzser, aki kisebb kocsiparába került. - Jó, hogy felbukkantak, van egy kis mo-torproblémám. Megpaskolja az öreg járgány oldalát. — Igazán? - kérdezi az egyik vadász, és előrelép. A hangja kihívó. Tövig nyírt szőke haja visszaveri a napfényt. — így állunk? Körülnéz a tájon. A szeme átsiklik azon a ponton, ahol Cassian és én bujkálunk. Megmerevedek, és erősebben kapaszkodom az érdes ágba. Fellélegzem, amikor a szeme nem állapodik meg rajtunk. Visszafordul a kisbuszhoz. A hátsó ajtóra néz, mint aki átlát rajta. Fakó szeme gyanakodva összeszűkül. - Ja, ja - Will elbűvölően kacag. — Azt hiszem, az utolsókat rúgja az öreglány. A vadászok vezére a csapatára néz. A szeme azt mondja: a srác ka-muzik. Nyelek, mert a torkomban gyűlik a parázs. Ezek nem veszik be a fedősztorit.

- Mért nem mondod meg, miben sántikálsz, kölyök? - kérdezi az egyik vadász, egy lófarkas, sebhelyes figura. — Nem kocsiparád van neked! - A hátsó ajtóra mutat. - Mit rejtegetsz odabent? Ekkor egy furcsa kütyüt veszek észre az egyik vadásznál, egy fém­dobozt, melyből antennák állnak ki. Ahonnan lenézek, jól látszik, hogy egy sor piros fényjelző van rajta. A férfi sétálni kezd a do­bozzal, nagy kört írva le. Attól függően, merre jár, különböző kis piros lámpák gyúlnak ki. Osszeszorul a gyomrom, mert tudom, az a doboz semmi jót nem jelent ránk nézve. Cassianra nézek, hogy ő is veszi-e, mi történik. Az arca sötét, látom, ahogy megfeszül. Willt nézem, a dobozt igyekszem figyelmen kívül hagyni. Ször­nyű látvány, ahogy ott köröznek vele, nekem meg nyugton kell ma-radnom, józannak, emberi formában. A drakim nem bújhat elő! Le a kalappal a szerelmem előtt. Will tök jól játssza, hogy le van döbbenve. - Miről beszélnek? Nem értem. — Az ajtó felé bök. - Ott bent nincs semmi. Teljesen üres. Általában dugig van apám téjépítőfelszerelésével, de... - Will úgy tesz, mintha elszégyellné magát. - Az az igazság, hogy más terveim voltak a hétvégére, úgyhogy kiürí-tettem. Már tudom, mit kell tennem. Elkezdek lemászni a fáról. Cassian a nevemet suttogja. A szeme elkerekedik. A haragja követ. Összeke­veredik bennem a félelmével. A kettő kesernyés vegyületének íze a számban, meg a pernye... Felnézek Cassianra. Ö az egyesült párom, akár tetszik, akár nem. Az orra lelapul, a nyerge szélesedik... Mind-járt úrrá lesz rajta a draki. Rázom a fejem, és a szememmel könyörgök, hogy bízzon bennem. Meg fogom oldani! Mindenemet beleadom a néma üzenetbe, min-den elszántságomat, minden önbizalmamat. A szemünkkel kommu-nikálunk. Tudom, mit teszek! A válla elernyed, jelzi, hogy megbékélt. Talán megúszom, hogy ne induljon utánam. Lenézek, és pár vadon nőtt százszorszépet veszek észre. Még nem nyíltak ki teljesen, de a célnak megfelelnek. Gyorsan letépek minden vadvirágot, amit csak találok, és rögtönzött csokorba kötöm őket. Cassianra nézek, és megindulok az út felé. A tekintete végig forrón fúródik a hátamba. Remélem, hogy nyugodtan elüldögél odafent, míg én megyek, és megmentem mindannyiunk életét...

Nem ismernek. .. N e m ismernek. .. Ez a mantrám, mely az agyamban pörög, amikor az útra lépek, ki a fénybe, be a vadászok lá-tómezejébe. Will lát meg elsőként, ezzel újra bizonyítva, hogy bármekkora nyugalmat színlel is, nagyon figyeli, mi történik. Pánik csillan a sze­mében, amikor meglát, de aztán hirtelen el is tűnik... - Odasüss! - vakkantja az egyik vadász, amikor meglát. - Jaj, de jó! - mondom. — Akkor van segítség? Már kezdtem félni, hogy fel kell hívnunk anyámat. Es az nem lenne olyan vicces. A vadászok rám merednek. Annyira le vannak döbbenve, hogy az már nevetséges. Az ő világukban, nincs helye nőknek. Az ő szem­szögükből nézve nekem most nem kéne itt lennem, elrontom a le­osztásukat, összezavarom őket. És én pont ezt akarom! - Itt egy lány! - kiáltja valamelyik. —Ja, itt vagyok - mondom, mintha a világ legevidensebb dolga len-ne. - Mégis, mire számítottál? Egy mosómedvére? - Kuncogok a saját viccemen, és Willhez libbenek. - Nézd, találtam ilyen kis virágokat, bébi! Feltartom a csokrot a levegőbe, mintha Will valami díjat nyert volna. Elég nyomorultul festenek, de úgy csinálok, mintha szépek lennének. Mintha Willnek tényleg áhítoznia kéne utánuk. Will a tarkómat cirógatja. - Ügyes vagy, kiscicám. Lehajol, és megcsókol, hosszan, mélyen. Érzem magunkon a va-dászok tekintetét, igyekszem, hogy ne borítson ki teljesen. Az elő­adásunkon múlik most minden. Minden. - Mit kerestek idekint? - kérdezi az összezavart vadászvezér. - Csak kijöttünk kicsit kocsikázni - fintorgok, és Willre nézek. - Nem kéne megcsinálnotok ezt a hülye kocsit? Will a vadászokra néz. - Volna valamelyikük olyan szíves, hogy ránéz a motorra, mi le-het vele? - Felejtsd el! — rivall rá a copfos. — Aura nincs időnk. - A vezérhez fordul. - Na, húzzunk innen! Ezek szerint elhagytuk őket valahol. - Nem, nem... - mondja az, amelyiknél a fémdoboz van. - Itt vannak nagyon is közel. Felemeli a dobozt, melyen villóznak a piros kis lámpák. — Legalább egy elég közel van. Lábujjhegyen nézem a dobozt, de próbálok nem nagyon érdek­lődni.

- Az micsoda? Olyan kincskereső dolog? Érmeket keresnek, vagy mi? - Will olyan nyugodtan kérdezgeti őket, mint egy kis szabad-napos stréber. A felnyírt hajú megvetően rápillant, és megrázza a fejét. A többi­ek nem törődnek Will-lel. - Nézd, itt nagyon erős. A vadász abba az irányba indul az erdő szélén a masinájával, amer­re mi mentünk. A kezem Willére szorítom, ő is megszorít. Nemtehetek róla. A tekintetem felkúszik oda, ahol Cassian rejtőzködik és néz minket. A vadászok egészen közel hozzá összegyűlnek, és érthetetlenül su­tyorognak egymás közt. - Maguk meg mire készülnek? - kiáltja Will. A felnyírt hajú arca ideges és türelmetlen. - Te és a csajod lépjetek le innen! - De nem indul a motor, ha nem emlékezne. - A hangom kicsit zihál. A felnyírt hajú valamit morog, nem szokásuk tanúk előtt drakikra vadászni... És mi pont ezt akarjuk kihasználni. Meg kell nehezíte-nünk a dolgukat, hogy a többieknek legyen ideje elmenekülni, fő­leg Cassiannak. De ő nem mozdul. - Menjünk már! - mondja a vadász, akinél a műszer van. - Mi­előtt az az izé eltűnik. Izé. így neveznek hát minket, drakikat. És most már biztos lehetek benne, hogy az a masina nagyon veszélyes ránk nézve. Ha eddig kételyeim lettek volna. Ez egy drakinyomkövető. Viszont körülöt-tem nem villog. Talán mert nem manifesztáltam? Ha így van, csak Deghan miatt sípolhat. Mondjuk, röhejes lenne, ha ezek öten rátá-madnának Deghanra. Kábé nulla esélyük lenne. Ám a röhöghetnékem gyorsan elmúlik, amikor eszembe jut va­lami. A fejbőrömhöz érek, és megkeresem azt a foltot a tincseim között, ahol leborotválták a hajamat. Minden összeáll. A felisme-rés hideg villámokat küld lefelé a gerincemen. A torkom elszorul, bár próbálok nagyokat nyelni. Tudom, ha megnézném Miram fe-jét, egy ugyanilyen kis foltot találnék rajta. Most már értem, mit akartak tenni velem, mielőtt Cassian és Will kiszabadítottak. Belémhelyeztek volna egy nyomkövetőt. Pont olyat, amilyen Miramban is van. Elengedem a fejemet, és éberen figyelve végignézek a fasoron. Ve-lem nem jött nekik össze, de Mirammal sikerrel jártak. Deghannal is... Túl sokáig voltak bezárva, hogy megússzák. Az adrenalin íze feljön a torkomon, és a pernyével keveredik. Nem kérdeztem ki Miramot, hogy őt megoperálták-e, ahogy en-gem akartak, annyira lekötött a menekülés, meg hogy feldolgoz-zam Cassian vélt halálát. Megint elfog a pánik. Ha Miramba és Deghanba beültették a nyomkövetőt, semmi esélyünk. A vadászok imádják az üldözést. Vérebek. És az enkrószoknak köszönhetően minden felszerelésük megvan hozzá. A felnyírt hajú csettint nekünk, mintha kutyák lennénk, akik majd engedelmesen rohannak. És én valóban ugrok is egyet, akaratlanul, mert már tudom, mi az a műszer. - Ti ketten. Be a kisbuszba! Csukjáto k be az ajtót! Mivel tudom, hogy fel kell őket tartóztatnom, csóválni kezdem a fejemet, és keresztbe fonom a karomat a mellkasomon. Örülök, hogy nem remeg a hangom. - Nekem aztán nem parancsolgat senki!

A hangom elhal, amikor hosszú léptekkel megindul felém az úton. Will megfogja a karomat, gyakorlatilag leszorít, és jelzi, hogy összeszedettnek kell maradnom. Még akkor is, ha a gondolat, hogy egy tűzgolyót lőjek a manus arcába, nemhogy heves örömmel tölt el, de egyenesen szükségesnek tűnik. A vadász rám mutat. - Szólj rá a kiscsajra, és szálljatok be a buszba! Egy veszélyes állatra vadászunk, és nem akarom, hogy két ostoba kölyök a kereszttűzbe kerüljön! Látom, hogy mögötte a csapat elkezdi kipakolni a felszerelésüket és a fegyvereiket. Felkészülnek rá, hogy az enyéim után induljanak. Páni félelemmel követem a mozdulataikat. A nyomkövetődobozt nézem, és érzem, hogy a körmeim a tenyerembe vájódnak, annyira szorítom az öklöm. Vissza kell fognom magam, hogy ne rohanjak oda, és ne tépjem ki a vadász kezéből, hogy széttörjem az egészet. Akkor egyből tudnák, hogy Will és én nem egy ártatlan, meglepett szerelmespár vagyunk az erdőben. A torkomban csomó nő. Kell egy jobb ötlet! De valami nagyon vonz a dobozban, és szinte kikapcsol az agyam, annyira a kezeim közé akarom kaparintani, és ripityára törni. Will a kis busz felé tol. Megfeszítem a lábamat, és jelentőségteljesen nézek rá, de hidegen hagyja. Mikor már az első üléseken ülünk, bezárkóz­va, végre kitör belőlem: - Az a doboz egy nyomkövető!! - Szerintem is — mondja, és rázza a fejét, mintha lenne nagyobb gondja. - Nem kéne itt lenned. A koszos ablakon keresztül rettegve nézem, ahogy a vadászok be­hatolnak az erdőbe. - Nem érted. Azt akartam mondani, hogy szerintem az enkrószok nyomkövetőket ültetnek a drakikba arra az esetre, ha mondjuk, megszöknének. - A saját fejemre mutatok. - Az én fejemet is elő­készítették. Te tudtál erről? - A hangom élesebb, mint terveztem. Will arca megkeményedik, a szeme körül elsötétül a bőr. - Ha tudtam volna, nem gondolod, hogy szólok róla? Megrándulok, utálom, hogy ilyen bunkó voltam, utálom a vádló hangnemem visszhangját közöttünk. - Ne haragudj! Will bólint. Ö is hangnemet vált: lényegre törő és száraz, jelezve, hogy továbblépett, és kizárólag a tervre koncentrál. — Tehát a chip Miramban és Deghanban van? - Igen, azt hiszem... - Akkor gyerünk! - veti oda, és ki is pattanunk a kisbuszból, óvatosan csukva be az ajtókat. Én megyek előre, hang nélkül lopakodom Cassian fája felé. Fel­nézek, és erősen suttogok. - Mássz le! — Itt vagyok.

Megfordulok, teljesen ledöbbenve. A szívem majd’ felrobban. Cassian mögöttem áll, félig manifesztált. Az arca már teljesen draki, szögletes-árkos, az orra széles, a bőre akár a kátrány. De a teste em-beri. Még nem bontotta ki a szárnyait. - Arra mentek - mutatja, és hátranéz. Tudom, hogy el kell mondanom neki. Odalépek. — Miramba beültettek egy nyomkövetőt. Az enkrószok. Cassain felém kapja a fejét. — Micsoda? Felsóhajtok, a szavak csak úgy jönnek maguktól. - Jól hallottad. Meg fogják találni, akárhol van is. Cassian arcára kiül a rettegés, amikor megérti. Megindul, de azért még morog nekem. — Miért nem mondtad? - Én is csak most jöttem rá! - Ezt már csak utána suttogom... Jól látszanak Cassian sérülései. Nem mozog olyan sebesen, mint szokott, le kell lassítanunk, hogy mellette maradhassunk. Hörögve veszi a levegőt. Tudom, a maximumig feszíti az erejét. A vadászokat nem nehéz követni. Bár csöndesek, jól látható utat vájtak az aljnövényzetben. Will megy előre, én szorosan a nyomá­ban. A szememet hol az erős hátán, hol a minket körülvevő, hul­lámzó zöld sűrűségen tartom. Szél ébred, megbolygatja a füvet és a leveleket, de életjel sehol. Will megáll. Az egyik kezével jelez. Hát-ranéz Cassianra és rám. Készüljetek, mondja hang nélkül. Tudom, mire gondol. Azt akarja, hogy tűzokádással győzzünk. Meg Cassian erejével, még akkor is, ha sérült. Bólintok, mert eltökélt szándékom, hogy mindent megteszek, ami tőlem telik. Egyikünket sem engedem újra az enkrószok fogsá-gába kerülni, az biztos! Egyikünk sem lesz valamelyik vadász padló­ján kiterített szőnyeg! Nem, nem, nem! Egy gally eltörik, és én megdermedek. Az egyik fán elnémul az énekesmadár, mintha sose dalolt volna. Semmi mást nem hallok, mint a fojtogató, idegtépő csöndet. Ez nem normális. Jól érzem a pulzusomat a tarkómon: gyors, éles. Jobba-balra nézek, és reszketve készenlétbe helyezem magam arra számítva, hogy a vadászok bármi-kor rám ugorhatnak. Amikor meghalljuk a sikolyt, a testemen mintha sav ömölne vé­gig. A bőrömet szó szerint égeti a felismerés. Hallottam már ezt a sikolyt egyszer. Legsötétebb, a múlt rejtekeiben vájkáló álmaimban szokott visszatérni. Cassian is felismeri. - Miramü! - süvölti, és előretör, már nem érdekli, zajt kelt-e. Felesleges kérlelni, hogy legyen óvatos. Már nem akarjuk meglepni a gyanútlan vadászokat. Most, hogy a húgát megtámadták. Rohanok, hogy lépést tartsak vele, a gondolataim örvénylenek, gondolkozom, mi történhetett, mit tehetnek épp vele. Cassian megtorpan, az ágakközött kiles, alig bír levegőt venni. Beérjük. Egyik karjával megakadá­lyozza, hogy tovább menjünk, a másikat maga mellett tartja. Leguggolunk, és nézünk, át a leveleken. Olyan, mintha a gyom­romban egy hatalmas kő lenne, amikor meglátom Miramot, emberi formájában, ahogy egy fának hátrál, körülötte meg a vadászok. A szeme, mint egy sarokba szorított állaté.

Cassian felhördül. A haragját átadja nekem, és bennem féle-lemmel és irtózattal vegyül. A pánik közös, tudjuk, Miramot nem menti meg az emberi külseje. Cassian legszívesebben odarontana, és mindegyik vadászt egyenként széttépné. Végigmérem az állig felfegyverzett legénységet, és Cassian kar-jához érek: maradjon nyugton. A bicepsze megfeszül az érinté-sem alatt. Majd szétveti a rombolni, pusztítani vágyás. Próbálom lenyomni magamban az ő veszedelmes érzéseit, és inkább átadni neki az enyémből. Nyugalmat, hogy koncentráljon, és ne csináljon semmi őrültséget. Nézem Miramot, és azon gondolkozom, hol lehetnek a többiek. A húgom és Deghan. Nem hibáztatnám őket, ha leléptek volna. Mivel Miramban ott a nyomkövető, csak idő kérdése volt, mikor találnak rá. Csak remélni merem, hogy Tamra biztonságban van. Tudom, hogy Miram nem tudja kezelni a vészhelyzeteket. Láttam. Nem is értem, miért nem manifesztált eddig. Mint láthatatlanná váló draki, a manifesztálása során alig lehet észlelni a változást, így nehéz dolgom van. És ekkor észreveszem, hogy épp most történik. Látom, hogy olvadozik az arcszíne, reszket, de még nem tűnt el teljesen. Úgy állják körül, mint egy kutyafalka. Üvöltenek egymásnak, mert nem értik, mi történik. Egy emberlány áll előttük, amikor ők egy drakit keresnek nagy elszántan. Nem fog soká tartani, míg megértik. - Nincs sok időnk — suttogom. Muszáj cselekednünk, mielőtt a vadászok rájönnek, ki vagy mi van a markukban. Mert bizony a megfelelő prédát állják körül. Az, amelyik­nél a masina van, csak bámul rá és rázogatja, hogy nem romlott-e el. - Azt jelzi, hogy közvetlenül az izé mellett vagyunk. Az izé. .. Megint! A felnyírt hajú kitépi a nyomkövetődobozt a társa kezéből. - Mutasd! Miramhoz lép, és a feje körül köröz vele, majd le végig a teste men-tén. Miram ráng, mintha késsel döfködnék. A rejtekhelyünkig is tisz-tán elhallatszik, hogy a doboz pityegése egyetlen összefüggő sípolássá változik lassanként. A felnyírt hajú Miram fejéhez tartja, ahol már nagyon hangos. - Mi az isten? - A kütyüt és Miramot nézi, teljesen paff. — Ez nem lehet. Ez egy kislány. A vadászok jól összevesznek egymással. A testem megfeszül, kész vagyok bármikor rohamra indulni, ha kell. Nincs más választás. Osszenézünk Cassiannal. Egy pillanat alatt össze fogják rakni a dolgot. Egyelőre tanácstalanok, de mind-járt felfedezik a legnagyobb titkunkat. Ismét lelepleznek minket. Mintegy bizonyítékként, a pityegés újraindul. Hangos, nem adja fel. Miram felé nézek, és látom, hogy már megint ott lengetik a feje körül. Köröznek vele. Miram csapkod, és félelmében felnyög. - Nézzétek a szemét! - a lófarkas pasi rámutat. Most jól megnézik. Észreveszik az apró jeleket. A pupilláit. Még a rejtekhelyünkről is látom, ahogy változik. Már csak egy csík, az is reszket a félelemtől.

- Ez bizony egy sárkány. - De hát csak egy kiscsaj! - Nézz már rá! Nézd a bőrét! Nem kiscsaj. Sárkány! Megindulunk, de nem érünk el Miramig, valaki meglőz min­ket. Egyszer csak ott terem Tamra. Teljesen manifesztált, egyszerűen káprázatos. Dől belőle a sápadt köd, minden pórusából. Mint egy gyönyörű angyal, a föld fölött lebeg, csillogó szárnyai nagy szelet ka-varnak, nyomában rezzen minden levél, és felkavarodnak a lehullott rügyek. Eltölt a büszkeség. Elnézem, micsoda lény lett belőle ilyen rövid idő alatt. Hogy milyen szép, mekkora ereje van. O maga a csoda. A vadászok kiáltozni kezdenek, parancsszavakat vakkantanak egy-másnak, és a fegyvereiket keresik. Bár Tamrából árad az agynémító köd, nem elég gyors. Nem fognak elég hamar kidőlni tőle. Lesz ide­jük lövöldözni. Erre Cassian is rájön. Belövell, és elkapja Miramot, elviszi a fától, miközben mindenki Tamrával van elfoglalva. Kilépek a rejtekemből. Üvöltök, hogy rám figyeljenek, neTamrára. Ez meg is történik. Felém fordul az összes vadász. Will kiugrik utá­nam, és a földre dönt, pont, mielőtt egy nyugtatólövedék belém fú-ródna. Talpra ugróm, és rémülten látom, hogy az egyik vadász meg-feszíti az íját, és egyenesen Tamra mellkasára céloz vele. - Ne!!! - átugrom előtte. Hallom a fülem mellett a szél áramait, ahogy átrepülök Tamra előtt. A tüdőm összehúzódik, majd kitágul. A hő felgyűlik bennem, és a leheletemen át távozik. Narancssárga tűzözön lövell ki a vadászra, mielőtt kiereszthetné a nyilát. Az alakját látom, de azon túl minden pusztító láng. A sikolya majd berepeszti a dobhártyámat, miközben a tűz el­emészti. A földre rogyok, dermedtem A vér is megfagy az ereimben látva, mit tettem. A többi vadász mind lekapja a dzsekijét, és a földrenyomják a társukat, beterítik a ruhadarabokkal. Nógatják, hogy fo­rogjon. Ám a lángok makacsak és gyorsak. Égett hús szaga tölti be a levegőt. Én tettem ezt. A köd emelkedik, még sosem láttam ilyet, a vadászok mozgása, be-széde pedig lelassul, aztán potyogni kezdenek, mély álomba merülve. - Jacinda! Felnézek. Will átugrik egy farönkön, és vállon ragad, kicsit megráz. - Jól vagy? Magamhoz térek, és a kidőlt vadászokra nézek. Az égetthús-szag még mindig kínoz, jól lennék? Nem, nem vagyok jól egyáltalán! Tamra lehunyja a szemét, és mint egy részeg tekergeti a fejét. Mozgást érzékelek a balomon, és megperdülök, készen rá, hogy megint tüzet okádjak. Bár lesokkolt a kár, amit tettem, megismétlem, ha kell. Annak ellenére, mire készült a vadász Tamra ellen, szörnyű látni, hogy kis híján megöltem. De nem vadász zizeg a balomon, hanem Deghan. Fémes szemei-ben döbbent csodálat. Végigmér minket, majd megállapodik a hú­gomon. Tamra óvatosan előrelép, és Deghan máris elkapja, mielőtt összeesne. Felemeli a mellkasához. Tamra behunyja a szemét, és a

halántékát nyomkodja, mintha fájna a feje. Deghan rám néz. Bó-lintok, el kell fogadnom, hogy együtt vannak. Legalább vigyáz rá. Végigpásztázok a ködön, megszámolom az alvó vadászokat, és alaposan felmérem azt az egyet, amelyiknek égési sérülések borítják a karját. Rámutatok: orvos nélkül nem biztos, hogy túléli, ha itt hagyjuk eszméletlen állapotban. Cassian szorosan Miram mellett marad. Hevesen rázza a fejét. - Mennünk kell! Valószínűleg vannak még, akik várják a jelenté­süket. - Nem akarom itt hagyni meghalni! - O simán megölt volna minket. - Nem érdekel! Willre nézek, aki szintén az égési foltokat nézi. A szemei ködösek, mint aki nincs teljesen velünk. Vajon a családjára gondol? Hogy az apja vagy Xander is feküdhetne ott. Hogy megégettem volna bárme­lyiküket, ha ők erednek utánunk? Es hogy ez még simán megtörtén­het? Most undorodik tőlem? Én undorodom az egésztől. Will ajkai merevek. - Nem hagyhatjuk, hogy itt haljon meg. Annyira megkönnyebbülök, hogy velem ért egyet! Cassian persze felhorkant, a fekete szempárban türelmetlenség villan. - Naná, hogy te ezt mondod. - Miért nem hívjuk ki a mentőket? - kérdezi Tamra pislogva, mint aki egy álomból akar magához térni. Int Deghannak, hogy tegye le. Az óvatosan a földre ereszti, de a karjával továbbra is támo-gatja, nehogy elveszítse az egyensúlyát. — Nem adjuk meg a nevün-ket. Akkor is küldenek mentőkocsit. Összenézünk Wiil-lel. Bólintok. - Rendben. - Nagyszerű. - jelenti be Cassian. - Akkor most húzzunk innen! A mellkasomba belenyilall a fájdalom. Masszírozni kezdem közé-pen, hátha attól elmúlik, de semmi hatása. Talán sosem fog elmúl ni. Sosem fogom jól érezni magam. Normálisan, már amennyire én normális tudok lenni. Lehet, hogy megöltem egy embert. Az, hogy a húgom védelmében cselekedtem, nem teszi könnyebbé. Hirtelen már nem tudom, mi a helyes. Hogy hogyan kell élnem. Mi a tilos. Bármerre nézek,csak fájdalmat látok. Hosszan Willre meredek. Az, arcát mintha kő­ből faragták volna, elmélyülten néz. Keserűen bólintok, és követem őket. Újra elnyel bennünket az erdő. Nem érzek megkönnyebbülést, nem érzem magam szabadnak. A mellkasom nehéz, mintha húzna valami lefele. Minden egyes lé-péssel, minden kilométerrel, amit megteszek, egyre nehezebb lesz. Az utazás pedig végtelennek tűnik. Mire a kisbuszhoz érünk, alaposan kifulladunk, de valószínűleg inkább az érzelmeink és a történtek miatt zihálunk, nem a futás miatt. Will arca rendíthetetlen, szögletes állkapcsa szorosan összeprésel-ve. Kinyitja nekünk az ajtót, de váratlanul elénk áll, elállva az utat.

- Mielőtt tovább megyünk, beszélnünk kell. Tisztázni pár dolgot. Bólintok. Változtak a játékszabályok. Tamra félve körbepillant, mintha bármikor újabb vadászok buk-kanhatnának fel. A fák az égbe nyúlnak, a délutáni napfény alig szűrődik át, csak árnyak hullanak ránk. Will felhúzza szemöldökét. Rám néz, én meg biccentek. Igaza van. Nekem kell elmagyarázni a dolgokat. Én jöttem rá, mi van Miram fejében. - A vadászok megint ránk fognak találni. - Nagyot nyelek, és Miramra nézek. - Mármint téged. Téged fognak megint megtalálni. - Most Deghanra nézek, vajon érti-e, miről beszélek, csak épp elfelej­tett bennünket tájékoztatni róla. — Meg téged is - folytatom. - Akár- liova mész, a nyomodban lesznek. Mindkettőtöknek. Nem tudjátok lerázni őket. - Hogy lehetséges ez?! - csattan fel Cassian. A szeme vad, a pupillái remegnek a dühtől: a húga nem szabad. Még nem. — Az enlcrószok nyomkövetőket ültetnek a rabjaik fejébe. - Ösz-tönösen a saját kopasz kis fokomhoz nyúlok. Miramra nézek. - így találtak meg azonnal a vadászok. Will figyelmét természetesen semmi nem kerüli el, észreveszi azt is, ahogy a fejemet birizgálom. Milyen közel voltam hozzá, hogy engem is megbillogozzanak! — Veled is megtették? - kérdezi Cassian. Megrázom a fejem, és leeresztem a karom. — Nem, szerencsére pont akkor rontottál be. — Mázlid volt - mondja Deghan, reszelős draki nyelven. — Na és te? - Cassian felé fordul. — Te pont elég ideig voltál rab, hogy beléd ültessék a chipet. — Sosem tudtak annyira közel jönni... - Lenéz magára, a fémszí­nű testére. — Aki megpróbálta... - Elhallgat, de mind értjük, kábé mi történhetett. — Sosem ütöttek ki a nyugtatólövedékükkel? — Próbáltak, de nem tudták áttörni a bőrömet. - Megpaskolja magát. - Olyan, mint valami páncél. Egyből megértem, hogyan tudott olyan sokáig életben maradni odabent. Miért maradt életben, miközben a falkája többi tagja sorra meghalt... Mert sosem tudták bántani. Cassian hátrasimítja a haját, és körözni kezd, majd megáll, és két-ségbeesetten nézi a húgát. Miram az erdő felé fordul Biztosan hal-lotta, amit mondtunk, még ha nem reagált rs. Amióta a vadászok körülállták, egyfolytában remeg. Akkor jöhetett rá, mi van a fejében. Nem lesz szabad, míg rá nem jövünk, hogy tudjuk kiszedni onnan. Én is. remegnék, az tuti. Megint megérintem a kopasz foltomat. Talán még rosszabbul lennék. Szerintem az ujjammal kaparnám ki a chipet! — Mihez kezdjünk? — Cassian felváltva néz mindnyájunkra. Legszívesebben megkérdezném, hogy ebben a mondatban kire vonatkozik a többes szám első személy. De nem szólok. Csak ma­gamban Forrongok. Rég indulnunk kellett volna, hátrahagyni ezt az egészet. Megtettem, amit vállaltam: kiszabadítottam Miramot az erődből. Legyen ez elég, legyen itt a vége.

Érzem, hogy Will néz, és tudom, hogy ő is pont erre gondol. Hogy már rég nem a falkával kéne lennünk. Hogy menjünk most azonnal el innen. A szabadság annyira közel...elérhetnénk! Cassian rám néz, kicsit túl behatóan, de annál sokkal rosszabb a tehetetlenség, ami most, mint valami zuhatag átárad belőle belém. A kiszolgáltatottsága és a szomorúsága a saját érzelmeimmel kevere-dik, mígnem amit én érzek csak távoli visszhang marad, annyira eltölt ő. Nem tudom figyelmen kívül hagyni... sem az érzéseket, sem őt. Cassian rázza a fejét. — Nem kezdhetünk el csak úgy turkálni a fejében, hogy... kiszed-jük azt a dolgot. Meg is ölhetjük. Lassan bólintok. - Ez így igaz. Vidd haza, beszélj a többiekkel! - Bár nem bízom Severinben és az elöljárókban, mégiscsak idősebbek és tapasztaltab­bak, mint itt bármelyikünk. Nagy a tudásuk. Főleg Nidiáé. - Talán Nidia vagy a verdák tudják, mit kell tenni - mondom óvatosan. Nem jut eszembe jobb megoldás. Nem vihetjük el Miramot vala-mi megyei kórházba, hogy csókolom, tessen már kiszedni a fejéből a nyomkövetőt. Rágom a körmöm. Anyának tuti lenne ötlete. O ki tudná szedni anélkül, hogy megölné Miramot. Erről persze eszembe jut, hogy eltűnt. Hogy elűzték. Már nem a körmöm rágom, hanem az ujjam, és jól esik a fájdalom. De most nem akarok arra az árulásra gondolni, mert csak elterelné a gondolataimat, és felzaklatna, pedig józannak kell maradnom. - Haza akarod vinni? - kérdezi Tamra közelebb húzódva Deghan- hoz. Nem tudom, tudatában van-e a mozdulatnak. - Vissza a falká­hoz, hogy oda is kövessék a vadászok?! Ez nem tűnik jó ötletnek... - Nem vinnénk be a városba. Elbújhat valahol a közelben, a he-gyekben - mondom, és jár az agyam őrülten. — Ha a vadászok ott rátalálnak, még nem olyan nagy a baj. Már úgyis tudják, hogy azon a környéken drakik élnek. És itt most Will családjára gondolok természetesen. Will engem néz, a tekintete áthatolhatatlan. Vajon mire gondol? Cassian érzelmeit legalább tudom követni. Hiszen mindent együtt érzünk. Amint felötlik bennem ez a gondolat, máris rosszul érzem magam, amiért összehasonlítom őket. Amiért azt kívánom, bár a Will-lel való kapcsolatom hasonlítana a másikra. Will és én, az való-ság. Cassian és én csak manipuláció vagyunk, egy álegyesülés. Cassian bólint. - Rendben, ez működhet. - Odamegy Miramhoz, és bátorítóan megérinti a vállát. A lány felnéz rá, és kiderül, hogy igenis figyelt. - Minden rendben lesz, Miram. Szépen hazaviszünk. Miram hozzásimul. Cassian átöleli, és homokszínű haját úgy simo­gatja, mintha egy kisgyerek lenne. Végül is olyan, gondolom hirtelen. Idősebb, mint Lia, de nem erősebb. Osszeszorul a szívem, amikor eszembe jut Lia. Vajon elkapta már egy vadász? Mi van a többi kisza-badított drakival? Elfogták őket? Vagy még rosszabb? Kifújom a levegőt. Nem tudok mindenkiért aggódni. A saját problémánkra kell koncentrálnom. Miram felkavaró látvány, ahogy Cassianhoz simul. Nem tudok nem

ellágyulni. Nem segíteni akar­ni. Főleg így, hogy Cassian érzelmei átáradnak belém. Harag. Legyőzöttség. Félelem és bánat. - Gyerünk, nem maradhatunk itt tovább! Will hangja kijózanít. Elfordulok Cassiantól és Miramtól. Will annyira bölcs, hogy majdnem szégyellem magam, a bőröm ég... Utá­lom, hogy az egyesülés örökre összeköt Cassiannal. Hogy ez olyasmi, ami Willnek és nekem sosem adatik meg. Ha valakivel egyesülnöm kellett, miért nem Will volt az. Mert ez lehetetlen. Mindig is az volt. - Indulás! Visszamászunk a buszba. Most előreülök Will mellé. Jó egy ki­csit nem látni a többieket, főleg Miramot. Túl sok fájdalom to-lul fel bennem, ha látom, vagy visszagondolok, mit tettek vele az enkrószok. Még mindig fogoly, bár itt van velünk. Végigbukdácsolunk az egyenetlen földúton, míg el nem érjük a sztrádát. Will átnyúl, és megfogja a kezemet. Kiengedem a levegőt, bár nem is vettem észre, hogy visszatartom. A kezem a kezére kul-csolom, és megszorítom, mert már annyira szükségem van rá, hogy fáj mindenem. A félelem, hogy elveszítem, mindig is velem volt, a sarkamban, sunyin. De most nyíltan jelen van, érzem a számban a fémes ízt, melyet okoz. Pontosan tudom, miért. Azon gondolkodom, segítek Cassiannak és Miramnak hazatérni a falkához. És ha megteszem, azzal elveszíthetem Willt.

WILL És ÉN NEM beszélgetünk. Mintha attól tartanánk, hogy ha megszólalunk, olyan dolgok hangzanak el, amik min­dent megváltoztatnak. Elsősorban minket. Az álmunk, melyet erről a kapcsolatról szőttünk, távolabb került, mint gondoltuk. Ezt neki is tudnia, éreznie kell. Most a csönd az egyetlen menedék. Bár pont a csönd miatt nem tudom meggátolni, hogy az agyam az iménti rettenetes esemény körül cikázzon... majdnem megöltem va­lakit. Megálltunk, és kihívtuk a mentőket, de a borzalom nem múlik a szívemből. A mellkasomban valami szorul, és minden lélegzet nehe-zemre esik. Megszólalni nem is próbálok. Szavak nélkül is zsongnak a gondolataim. Sok mindennel kell számot vetnem! Ott van Miram. Amíg velünk van, amíg a fejében hordja a nyomkövetőt... Megrá­zom a fejem. Sosem leszünk biztonságban. Ezt nem hagyhatom fi-gyelmen kívül. Nem engedhetem, hogy fütyörészve visszasétáljanak a falkához, mintha ez a probléma nem létezne. Több mint egy órát utazunk, mielőtt Will lelassítja a motort. Mintha álomból ébrednék: látom a hatalmas útszéli áruházat, tele étteremmel és fizetős zuhanyzóval, olyan, mint egy kisebb város. Will lekanyarodik. Amikor tudatosul bennem, hogy megfürödhetek és átöltözhetek, azonnal felébredek. Will a parkoló legtávolabbi csücskében áll meg, ahol alig vannak autók. Will-leí tartok, amikor kinyitja a hátsó ajtót. Mindenki nagyon lestrapáltnak tűnik, a hátak, görbék, az adrenalin rég oda. Cassian az oldalán fekszik, nyilván még mindig fájnak a bordái. Gondolom, a húgáért vívott küzdelemben még jobban megsérült. Tamra a csillám-ló haját tekergeti. - Na, ki akar zuhanyozni? - kérdezem, és igyekszem vidámnak tűnni. Tamra sietve reagál. Felkapja a táskáinkat, és boldogan kiugrik a kisbuszból. Cassian követi, azonban Miram nem mozdul. - Miram? — kérdezem kedvesen, és elnézem, ahogy a sarokban fel-húzott lábakkal összegubózva ül. Az arca bizonytalan, mintha nem tudná, mit tehet meg és mit nem. Nem hibáztatom. - Szeretnél te is megmosakodni? Adunk kölcsönbe ruhákat. Nem válaszol. Cassian beszól. - Miram! Miram összerázkódik, és bólint egyet, majd kikúszik a mikrobuszból. - Aha, koszi... - suttogja, fülét-farkát behúzva.

Cassian átkarolja, és magához húzza. Miram igyekszik mosolyogni, furakszik, próbál menedéket talál-ni az ölelésben. Cassian arca merev, de nem szisszen fel a fájdalom-tól. Tamra visszanéz Deghanra. A draki ül, tenyerei a térdein. - Minden rendben lesz odabent? - kérdezi a húgom. Megfogom a vállát. - Gyere, Tamra! Szerintem tud magára vigyázni. A húgom kicsit elpirul. Bólint. Will becsapja a dupla ajtót, és célba vesszük a zuhanyzókat. A fiúk és a lányok elválnak, amikor a bejárathoz érünk. Előreengedem Tamrát és Miramot. Van élég fülke, de mivel Miram egy élő csali, jobb, ha valaki idekint őrködik. Miram hamar felbukkan, körülötte törülköző. Visszatér arcára a bizonytalanság, amikor meglát. Igyekszem kedvesen mosolyogni, hogy megnyugtassam. Erre el is lágyul kicsit. Odanyújtok neki pár ruhadarabot, és megvárom, amíg felöltözik. Hamar kész van, csak a haját törölgeti. - Menj be nyugodtan! - mondja a zuhanyfülkékre mutatva. - Mindjárt. Tamra még fürdik, nem fogom egyedül hagyni. - Oké . . . - bólint, mert megérti, miért várok inkább. A tükörhöz lép, és nekiáll, hogy a hajkefémmel kibogozza homok­színű szöghaját. Egy-két mozdulat után azonban megáll. Nézem, és tudom, mi baja: ott van a chip a füle mögött. Óvatosan kihúzom a kefét a begörcsölt ujjai közül. - Add ide, majd én... Rám bámul. Megleptem. Fésülni kezdem a haját. Egyenes szálú, könnyen kisimul. A feje fölött a tükörbe nézek, a tekintetünk találkozik. Csend van, csak a víz csobogása hallatszik bentről. Összerezzenek, amikor megszólal. - Veled kellett volna mennem. Megállók. Aztán fésülöm tovább. - Mikor? - Amikor azt akartad, hogy menjek veled és Will-lel. Mennem kellett volna. Csak már annyira megszoktam, hogy nem bírlak. Nem akartalak követni. - Nincs semmi baj. Most mit mondjak neki? Ami történt, megtörtént. - Ez az egész nem lenne, ha akkor veled tartok. Sajnálom. Min-dent sajnálok, amit tettem, Jacinda. Megvonom a vállam, mintha nem lenne nagy ügy. - Akkor sosem találtuk volna meg Deghant. Valami jó csak van benne. O még mindig fogoly lenne. Az összes többi drakival együtt.

Persze, tudom, hogy mindegyikben nyomkövető van, és valószí­nűleg megint elfogják őket, de legalább kaptak egy esélyt. Ahogy Miram is. Nem akarom, hogy a rossz oldalára koncentráljon. - Igen, gondolnom kéne rájuk - mondja, és kiázott arcbőrét nézi a tükörben. Milyen fiatal, milyen ártatlan! — De nem tudok nem bánkódni, hogy ez az egész megtörtént. Otthon akarok lenni apám-mal és Jabel nénivel. Még egy simítás a haján, és kész. Nem tudom, mit mondjak. Mindent elmondtam, amit lehetett. Tamra lép ki a zuhanyzóból, már felöltözött. - Szabad az út! - biccent befele. - Szuper! Gyors leszek. Menjetek, vegyetek valami ennivalót! A kisbusznál találkozunk! Tamra bólint, és összeszedi a cuccait. Gyorsan lezuhanyozom, bár imádnék hosszú órákig állni a forró vízsugár alatt, míg a stressz el nem múlik végre belőlem. Amikor kilépek a levegőre, Will-lel találkozom. Papírzacskók van-nak nála. - Valami finomság? - Bizony ám! - Mosolyog. Megfürdött és mcgborotválkozott, az illata kellemesen szappanos. Gyere, és nézd meg magad! Kézen fog, és megindulunk az aszfalton. A túloldalon piknikaszta­lok állnak a fűben. Elhelyezkedünk a fapadokon. Will turkálni kezd a zacskókban. Be akarok kukucskálni, de az ujját rázza. Elfordul, hogy esélyem se legyen látni, miket vett. Aztán megfordul: - Kész vagy? Vigyorogva az asztalra csapok. - Mutasd, mid van! Will megperdül. - Tá-dámm! Értetlenül nézem a dobozt, amit fog. - Ez micsoda? Néz rám nagy szemekkel. - Hogyhogy micsoda? Nem tudod?! - Cracker Jack? — Will bólogat, ahogy elolvasom a feliratot. Jól megnézem a dobozt. Karamellás popcornnak tűnik. Meg mogyoró is van benne. — Ez valami nasi? Will felháborodott arcot vág. - Ez kérlek nem sima nasi, hanem kábé az ország első nasija! Tör­ténelem! - Kinyitja a dobozt, és pár szemet a tenyerembe ráz. - Ez volt anyukám kedvence. Egy nagy marékkai ő is rágni kezd. Elnézem, és élvezem, amit lá-tok. A szemében öröm bujkál. Én is örülök, vele lehetek. Együtt, vele. - Nem meséltél róla... - Nagyon fiatal voltam, amikor meghalt. Sajnálom, hogy nincse-nek róla tisztább emlékeim. Még egy marókkal szed az édesség­ből. - Esténként, mielőtt elalszom, mindig sorba veszem az összesemlékképemet róla, tudod? így edzem az agyam, azt hiszem... - Elnéz a távolba. Frissnek kell maradniuk, nem fakulhatnak el örökre...

Bólintok. Ég a szemem. - Igen, abszolút értem. Én pontosan ugyanezt csinálom az apám emlékével. Will az arcomat nézi. Mintha engem is meg akarna jegyezni. - Persze hogy tudod... Hátrahajtja a fejét, és egyenesen a szájába önti a ragacsos popcornt. Utánozom - Mmm, ez nagyon finom! Will játékosan vállon bokszol. - Nem hiszem el, hogy még sosem ettél Cracker Jack-et! - Hogy nem ettem?! Még csak nem is tudtam, hogy ilyen egyál-talán létezik! - vallom be töredelmesen. - Szentségtörés! - Hékás! Kábé két hónapot töltöttem életemben az emberi vi-lágban, lehet, hogy volt fontosabb tanulnivalóm, mint a Cracker Jack! - Annyira nevetek, hogy kis híján az asztalra borulok. - Sok tanulnivalóm van még, láthatod! Will még mindig fülig érő szájjal a hajamhoz nyúl, és kisimít pár nedves tincset. - Rengeteg időnk lesz rá, hogy mindenre megtanítsalak - súgja. Úgy érzem, már nem az édességekről beszélgetünk. Az arcom kigyúl, amikor hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Az ajkamra suttog. - Nemsokára, csak mi ketten leszünk, Jacinda. Nyugalmunk lesz végre. Szabadok és boldogok leszünk... Ahogy hozzám ér az ajka, minden porcikám életre kel. Érzem a Cracker Jack édes-sós ízét a száján, és tudom, sosem fogom elfelejteni ezt a percet. - Ideje mennünk... - mondom, mikor végül felállunk. - így van. - Sóhajt egy nagyot, és felkapja a cuccunkat. - Ja, de várj csak, majdnem elfeledkeztem a legjobb részről. - Repked a popcorn, ahogy keresgél a dobozban. - Na, tessék, megvan! - És mi az? - Az ajándék. Minden dobozban van egy ajándék. Valami a kezébe pottyan. Hosszan nézi, a szája félmosolyra húzódik. - Mi az? Megbökdösöm kicsit. Elkapja a kezem. - Hát ez pont tökéletes! Míg nem találok megfelelőbbet a szá­modra, addig... Egy lila műanyagból gyártott kislánygyűrűt húz az ujjamra. Jó rám. Csak nézzük egy darabig. A gyűrűn egy középen lyukas szív van. Megsimítom a szélét. - Mostantól bármikor csak lenézel a kezedre, ha nem vagyok is melletted, veled leszek. Tudni fogod. Megszorítja a kezemet, és egymás szemébe nézünk. - Mit fogok tudni? — suttogom. - Hogy tiéd a szívem. Hogy szeretlek.

Ezek a szavak. A barna szemek. Nem kapok levegőt. De talán nincs is szükségem oxigénre, ha ő velem van. Feltölt. Életet lehel belém. Amikor ott van, minden rendben van. Kitartott az eltűnésem alatt, a Cassiannal kikényszerített egyesülés alatt, mindig, minden esetben ott volt, és áldozatot hozott értem. Nem is értem, miért nem mene­kült még el, messzire tőlem. Kész csoda. A távolból ránk dudál a kisbusz. Felnézek, és látom, hogy Tamra a volán mellett áll, és benyúl az ablakon. Ideges, menni akar. Fél, hogy elkapnak minket a vadászok, és igaza van. Felocsúdok, és el-tüntetem a mosolyt az arcomról. A boldog pillanat odavész. — Gyere! Elindulok a busz felé. Pár lépés múlva Will keze az enyémre kulcsolódik. Örülök. Érzem, ahogy kitapogatja a gyűrűt. Tudom, hogy bármi jöhet, ő nem enged el. Talán sosem. Bármi vár ránk. Bármit kérek tőle. Nem tudom, mit tettem, mivel érdemeltem ki őt. Csak azt tudom, hogy nem bírnám elveszíteni ezt a fiút, aki annyira sokat jelent már nekem. Az egész világot. - Ó, jaj, elfelejtettem elemeket venni a zseblámpákba. Azt hiszem, merülünk le. - A kezembe adja a kajás csomagot. - Mindjárt jövök. Megfordulok, és hátulról csodálom az izmait, ahogy bekocog a boltba. — Jacinda? Odakapom a fejem. Cassian áll mögöttem. Nem lep meg, hogy nem hallottam, ahogy jön. Az viszont furcsa, hogy nem is éreztem meg a jelenlétét. A szeme ingerült, ahogy Will után néz. Hozzám már kedvesebben fordul, de a tekintete még feszült. — Igen? — Próbálok felülemelkedni a kényelmetlen helyzeten. - Csak meg akartam köszönni. - Ugyan mit? — Mindazt, amit a húgomért tettél. Pedig nem is vagytok nagyon jóban. - Mondjuk inkább, hogy egyáltalán nem vagyunk jóban - mon-dom mosolyogva. Cassian visszamosolyog, és bólint. Amikor kivillannak a fogai, eszembe jut, milyen sok lány vágyódik utána. És nem csak mert fon-tos szerepe van a falkában, és mert erős. -Tudom, nem könnyítette meg, hogy szeresd. Sajnos ebben apám a ludas, azt hiszem. — A mosolya elhalványul. — Te ennek ellenére megmentetted. És mellette álltái, amikor azt hitted, én már nem élek. - Miattad tettem. Beáll közöttünk a csend. Fészkelődök, annyira mereven néz. A sza­vait ismételgetem magamban. Mennyit kockáztattunk a mentőakci­óval... Nagyot nyelek. Mi ram még mindig veszélyben van. O még nincs kint a vízből. Cassian most vajon érzelmileg próbál zsarolni, hogy maradjak és segítsek? Ha belenézek folyékony kátrányszínű sze­meibe, csak őszinteséget látok. Nincs semmilyen hátsó szándéka. - Add csak! Átveszi tőlem a zacskókat. Csendben lépkedünk a mikrobusz irá­nyába. Végignézek rajta. Egy kicsit sántít. - Hogy vagy?

- Túlélem. Hamarosan kutyabajom sem lesz. Mi gyorsan gyó-gyulunk. Ez igaz. És így az is világos, hogy Cassian komolyabban megsérült a harcokban, hiszen még mindig nem épült fel teljesen. Valami a szí-vemben reszketni kezd, ha arra gondolok, hogy Cassiannak fáj valami. Rám néz, mosolyog, azt hiszem, próbálja tudtomra adni, hogy minden oké. - Ne aggódj, Jacinda! - Nyilván érzi, amit érzek, tudja, hogy rosszul leszek a gondolattól, hogy rosszul van. - Annak már vége. Jól vagyok. Megsimogatja az arcom, aztán megrándul a szája, és elenged. Ér-zem, hogy megbánta az érintést. Amikor elérjük aTuszt, ő megke­rüli, és berakja a zacskókat előre. A hátsó ajtónál állok, és a szavait ismételgetem. Annak már vége. Tényleg,? Igazán? És ha én egyáltalán nem vagyok ebben biztos, elen­gedhetem őt és a többieket csak úgy? Terjed bennem ez a kérdés, mint valami vírus...

Fejemet a busz lcemcny belső falának döntöm, és kifújok egy nagy adag levegőt. A szemem mögött tompa fejfájás lüktet. Cassian előre akart ülni. Furcsálltám az ötletet, de talán jó, ha beszélgetnek kicsit négyszemközt Will-lel. A szemhéjamat és az orrnyergemet masszírozom két ujjal, ismé-telgetem a mozdulatot, hátha elmúlik a fájdalom. Deghan szemben ül velem, és csak mered maga elé. A szemei olyan hidegen csillognak, hogy megremegek. Aztán már nem bírom tovább nézni, leengedem a kezem, és ráripakodok: — Mit nézel annyira? - Téged. Felhorkanok. - Azt látom. És miért? Tamra felpillant, láthatón érdekli a válasz. Deghan legyint. - Emlékeztetsz valakire. A fejemet csóválom, aztán elfordulok, jobban mondva lenézek a padlóra. A récéin húzgálom a cipőtalpamat. Nem igazán érdekel valami másik draki, akire emlékeztetem ezt a... Hirtelen minden idegszálam megfeszül, visszanézek rá. — És kire? Deghan vállat von. — Egy rabtársunkra. O már ott volt, amikor én érkeztem. Ónix volt ugyan, de kiköpött másod. Ahogy dörzsölgeted az orrod. Az a férfi is azt tette. Meg ahogy tartod magad... Ahogy félrehajtod a fejed, amikor valaki beszél. Meg amilyen szenvedélyesen tudsz nézni, mint aki mérges. Volt? Múlt időbeli? Nem jó jel. Deghan folytatja: - Valahogy hasonlítotok. Remegek. A hányinger kerülget.

- Mi történt vele? - Egy nap elvitték, hogy kísérletezzenek rajta. - A tekintete elbo-rul. - Sosem jött vissza. És tudod, mi a legszörnyűbb az egészben? Mármint annál szörnyűbb, hogy meghalt? - Mi? - kérdezi Tamra, és olyan egyenesen ül, mint egy szobor. Tudom, hogy ugyanarra gondol, amire én. - A sajátjai árulták el. Azt mondta, valaki a falkájában addig ás-kálódott, míg elfogták. Valaki a vadászok karmaiba vezette... A bőrömön hideg és meleg futkározik felváltva. Próbálok nyelni, bár gombóc van a torkomban. - Hogy hívták? A kérdés merev, száraz ajkaimról érkezik. Istenem, bárcsak ne az apám nevét mondaná! Nem Magnus volt. Nem Magnus. - Magnus. Felállók. A karomat kitárom, mint aki kapaszkodót keres, kétség- beesetten. A világom összeomlik. A szemem előtt vörös fények ug­rálnak. Tamra a kezeibe temeti az arcát. Testét rázni kezdi a zokogás. Verem a kisbusz falát, a kezem sajog, de nem hagyom abba. - Álljunk meg! - üvöltöm. - Stop! A kisbusz lelassít. Amint megállunk, feltépem az ajtót, és rohanok be a fák közé, amilyen gyorsan csak tudok. Nem érdekel, hova megyek. El kell innen menekülnöm, el ettől a fájdalomtól. A könyörtelen, hasogató fájdalomtól a mellkasomban. A távolból a nevemet kiáltják, de nem fordulok vissza, nem állok meg. Rohanok át a fák között. A fájdalom azonban nem múlik. Nem tudom hátrahagyni. A nyomomban van. És a következő rohamánál ráébredek, hogy örökre együtt kell élnem vele. Megállók. Néma könnyek patakzanak az arcomon. Megingok, és a térdemre rogyok. Előregörnyedek. Öklcndezem, majd hányok. Amikor már semmi nincs a gyomromban, apró gömbbe tekeredek a leveleken. Gallyak és tűlevelek karistoíják a bőrömet, de nem érdekel. Már tu­dom. Végre tudom. Ennyi idő után. Apa halott. Elárulta valaki a fal- kánkból. Valaki, akivel oly sokáig együtt éltem. Megrezzennek a falevelek, és látom, hogy Tamra közeleg. Mint egy tündér, aki a semmiből terem itt. Zihál a futástól. Haja kócosán, ezüstösen fonja körül a nyakát. Egymásra nézünk... megosztjuk a tu-dást. Az igazságot, hogy mi történt apával. Tamra jeges szeme csillog, a fénye elér. — Tamra... - suttogom. Üveggyöngy szótagok.

Tamra arca megtört, tökéletes tükre az érzelmeimnek. Bólogat, nem kellenek szavak. Egyazon rémálomban raboskodunk. Öleljük egymást. Sírunk, mint két kisgyerek. Megtorlóm az orrom. — Mindig reméltem, hogy talán él! - mondom két zokogó roham között. — Igen, én is - bólogat Tamra. - Anya! Anyát akarom! - Újra kitör belőle a sírás. Megfogom a vállait, erőt veszek magamon. — Meg fogjuk találni! Ö az egyetlen szülőnk. Most, hogy tudom, apa milyen szörnyű véget ért, anya hiánya egyszerűen elviselhetetlenné válik. Egy ág roppan. Mindketten megfordulunk. Will! Megáll, a kezeit felemeli, mentegetőzik, hogy zavar. — Nem baj - szipog Tamra, és megtörli nedves orcáját. - Úgyis kell egy kis idő egyedül. — Nem kell elmenned... - Will folytatná, de a húgom rázza a fejét, és elsétál. Willre nézek. Kiszolgáltatottnak érzem magam, összetörtnek. Mint aki sosem lesz már teljes egész. Will felnyalábol, majd’ összeroppant. Nekidőlök, engedem, hogy megtartson. Felsóhajt: — Jacinda... Keményen kapaszkodók az ingébe, az ujjaim elfehérednek. — Nincs többé! — nézek fel, a szemébe. — Igen, igen, tudom ... - csitít. — Akartam tudni az igazságot, de a szívem mélyén biztosra vettem, hogy él! Most rájöttem, sosem gondoltam igazán, hogy meghalt. — De legalább már tudod. Nem kell többé bizonytalanságban élned és találgatnod. Patakzanak a könnyeim. Ennek a dolognak nincs jó oldala. Ko-rábban legalább reméltem. Mostantól az sincs. Csak gyász van, és a bizonyosság, hogy ő halott. Sosem látom többé.' Ha lehetséges, Will még szorosabban fog át. Mintha ezzel elvehet- né a fájdalmamat. De a fájdalmam csak növekszik. Kinyílik, mint egy virág, a mellkasomban, és birtokba veszi a testem. Dühös leszek, gyil­kos gondolataim támadnak. És engedem, ho'gy legyűrjön a mérgem. Gyűlik bennem a forróság... gyűjtöm. Nem tart soká rájönni, ki árulta el apámat. SEVERIN. Corbin elszólta magát, micsoda gyű­löletet érzett Severin az apám iránt. Pedig apa nem akarta átvenni a falka irányítását, csak a családját szerette volna máshova vinni, el a falkától. Bár el tudtunk volna jönni, mielőtt apát tőrbe csalták. Kifújom a levegőt az orromon, kinyújtom az ujjaimat, már nem kell annyira kapaszkodnom Willbe. Egy új elhatározás veszedelmes erőt ad. Tudom, mit kell tennem. Hazatérek. Vissza a falkámba. Eddig az igazságot kerestem. Most igazságot fogok tenni. Csak ha megtaláltam, lelepleztem és megbüntettem az árulót azért, amit apám ellen tett, csak akkor fogok meggyógyulni. Csak akkor leszek... szabad.

Amióta visszaértünk akisbuszh oz Will- lel, alig szólt valaki. Mind lesokkolva gubbasztunk a hátsó térben, az arcunk néma. Felkavarodik a gyomrom. Először a vadászok, aztán Miram nyom­követője, most meg apa halálhíre! Mi jön még? Aztán a mikrobusz egyszer csak megáll, mintha ő is a végkimerülés határán lenne. Végre a pihenőhelyen vagyunk, ahol Will dzsipjét hagytuk. Itt kellene elválnunk Tamrával és Will-lel Cassiantól és Miramtól. Most kellene elbúcsúznom a Tálkámtól. « Csakhogy nem tehetem. Mostanra megtanultam, hogy soha semmi nem úgy alakul, ahogy az ember eltervezi. Még ha nem tudnám is, mi történt apával, Miram problémája akkor is ott van. Valamit kezdeni kell a chipjével. Bár Severin lánya, és kémkedett neki utánam, nem akarok rajta bosszúi állni. Fájdalmasan pislogok. Lesz valaha is bármi egyszerű? Könnyebb? Körülnézek. Egy elhagyatott benzinkút mögött vagyunk, ami kitakarja az utat és az autós forgalmat. Ismét megingok. A talpamalatt betonkavicsok, közöttük apró fűszálak meredeznck. Will Land Roverje ott áll, ahol hagytuk. A kisbusz ajtaja nyitva, ám Deghan nem mozdul. Tamra elindul, de az ajtó közelében marad, teste a nagy szürke draki irányába dől, az pedig le nem veszi róla a szemét. A vadászok támadása óta látha­tatlan kapocs köti őket össze. Rejtett kötelék szövődött közöttük. Forgatom a szemem. Most nincs túl sok időnk azzal vacakolni, hogy a húgom netán belehabarodott egy drakiba, aki nem tud em-berré átváltozni. Majdnem viccesnek találom az egészet, főleg mért- hosszú ideig Tamra nem tudott drakivá változni. - Most mi lesz? - kérdezi tőlem, de Deghanra néz. A draki felé biccentek. - Megy a falkába. Ahogy Cassian mondta. Tamra szája elkékül. Jól ismerem ezt az arckifejezését. Ezek sze­rint jobban kötődik hozzá, mint gondoltam, nem bírja elereszteni. Majdnem mond valamit, amikor Will közbevág. - Nos, azt hiszem, búcsúznunk kell. A szeme lelkesen ragyog. Régóta várt erre. Akárcsak én . .. Nem tudom nem észrevenni a mellkasomban rezgő pánikot. Hát eljött a perc. Amikor meg kell neki mondanom.

- Nos, igen... - mondja Cassian lazán, mint akit nem bánt, hogy el kell válnunk. Neki tőlem. De én érzem: ég a szemem mögött, és ez tőle jön. - Elvisszük a kisbuszt.Tamrának hála, a vadászok nem emlékeznek rá. Tamrának hála a vadászok egyikünkre sem emlékeznek! Miramra nézek. Messzebb sétált tőlünk... Magát átkarolva bá­mul a semmibe, a gondolataiba merültem Will hangjára kapom fel a fejem. - Készen állsz? Megfordulok. A szemébe nézek, és hosszan így maradunk. Elég hosszan, hogy értse, valami baj van, elég hosszan, hogy az arca elködösüljön. A szeme élesen villan. - Jacinda, mi van? Apró vállrántás, majd előrenyújtom a kezem, könyörögve, hogy értse meg, amit mondok. És akkor meglátom a lila műanyag gyűrűt az ujjamon... Milyen nevetséges vagyok, amikor kimondom: - Nem engedhetjük, hogy nélkülünk induljanak el. Cassian még mindig nincs jól. Mi történik, ha rájuk találnak, mielőtt elérik a falkát? És persze van más is. Olyasmi, amit még nem mondhatok ki. Hogy bosszút akarok állni apáért. Hogy azt akarom, mindenki tudja meg, mi történt vele. Hogy azt akarom, a gyilkosa bűnhődjön meg a tettéért. A kezeim ökölbe szorulnak. Cassian furán néz rám, úgyhogy ellazítom őket. Mivel én vagyok az első draki, áld valaha is betört az enkrósz erőd­be, talán hallgatnak rám. Ráadásul Miramot is kimenekítettem, és még egy drakit, aki tanúsítja apa történetét. Deghannál jobb bizo-nyíték nem kell. A falka hallgatni fog rám, és Severin végre bíróság elé kerül, végre kiderülnek a bűnei. A pulzusom' felgyorsul az izga­lomtól. Cassian Willre és rám néz felváltva, a szeme felragyog. Érzem a reménykedését. Átfut rajtam, mint valami buborékos, friss folyam. - Gyere velem, Will! Csináljuk végig együtt! — Nézem, hogy re-agál. Várok, a mellkasom szorul, alig kapok levegőt. Félek, hogy visszautasít. Hogy nem jön velem. Hogy meghallja a szavaimat, és kiábrándul belőlem. Újaimmal a lila gyűrűn matatok. - Megértem, ha nem akarsz velünk jönni. - Bár összetöröd vele a szívem, folytatom gondolatban. Will szó nélkül elrohan. Valami megroppan bennem, ahogy né-zem távolodó alakját. Nem a kisbuszhoz megy, hanem végig az elha-gyatott épület mentén... Útitársaimra nézek, aztán futásnak eredek, Will után. - Will! Will! Várj! Will megkerüli az építési területet. Amikor egy régi kaja automa-ta elé ér, megáll, és az öklével belebokszol az öreg, koszos műanyag üvegbe. A megsárgult lap ripityára törik, és a szilánkok szétszóródnak. Megállók. Erősen lihegek, de nem annyira a futástól, mint inkább a feszültségtől. Will mindkét kezével az automatát fogja, a fejét lehajt-ja, a nyakizmai megfeszülnek. Megnyalom a számat, és hátrapillantok. Remélem, senki nem kö-vetett. - Will? — Még sosem láttam ilyen mérgesnek. Persze visszafogja magát ... Mit mondjak? - Jól vagy ... ?

Felkapja a fejét, a tekintete ölni tudna. - Hogy jól vagyok-e?! Ellenállok a kísértésnek, és nem lépek hátra. Bólintok. - Ugye, most csak viccelsz?! — A hangja éles, mint a kés. Most nem az a Will, akit ismerek. A por megmozdul a talpam előtt, kis fel­hőkben kavarog, és én tudom, ez az ő keze munkája, a dühe mozgat-ja a földet mindenütt. - Kezdem azt hinni, mi sose leszünk együtt, Jacinda! - Ne mondd ezt, kérlek... Legyint. - Te nem bírsz semmit elengedni. Még értem se. - Ez nem igaz! - Nem?! - Félrehajtja a fejét. - Úgy érzed, valaha is el tudod majd engedni a falkát? És Cassiant? — Igen - mondom, és örülök, hogy a hangom ilyen nyugodt és határozott. - El fogom őket engedni. Csak ezt az egy apró dolgot még... — Visszamenni a falkába nem „csak egy apró dolog”! Főleg neked nem. — Nyel egyet, látom az izmos nyakán. — Rólam meg nem is beszélve! Sóhajtok és bólintok. A gyomrom görcsöl. Túl sokat kérek tőle. Sóhajtok és bólintok. A gyomrom görcsöl. Túl sokat kérek tőle. — Nem várhatom ezt el tőled. Igazad van. - Az ajkamba harapok. Azon gondolkozom, mit jelent mindez. — Mostanra Corbin már biztos mesélt otthon rólad. Az arca lenyugszik. — Tehát, mi a válaszod? Mi a válaszom?! Nyelek. — Elválhatunk. - Gyorsan hozzáteszem: - Persze, ideiglenesen. Később találkozunk. Will ismét feléled. Két kezébe fogja két karomat. — Nem, többet nem. Nem hagylak többé magadra, Jacinda. Nem szállhatsz mindezzel egyedül szembe. A megkönnyebbülés kellemes hulláma közeleg, de nem adom át magam neki. — Nem, igazad van — mondom, mert azt akarom, hogy bizton-ságban legyen, de azt is, hogy elvégezzem a dolgomat, és igazságot tegyek. — Neked túl nagy a rizikó. Will nagy mozdulatokkal rázza a fejét. A szeme villog. — Együtt fogjuk megcsinálni! - Egyik kezével megsimogatja az arcomat. — Aztán meglátjuk, előállsz-e megint valamivel, ami miatt nem tudunk együtt lenni. Akkor majd meglátom... Rázom a fejem. — Félreérted... - Valóban? Félre? Nem kötődsz talán a falkához? Cassianhoz? — Will farkasszemet néz velem. A csend elhúzódik. Megnyalom a számat. - Nem ezért... - Hát akkor miért? - kérdezi, és a tekintete bársonyosan gyöngéd lesz.

Sosem tudtam a könyörgésének ellenállni. Nem tudok mit csinálni, muszáj a kezéhez dőlnöm, ereznem a bőrét a bőrömön, érdes tenyerét az arcomon. - Apa... - kezdek neki, de megállók, mert megnyúló arcából lá-tom, már érti. Hadarva suttogok, akár az eszelős. Átélem az apa halála, eláru­lása feletti fájdalmamat újra, megint mintha kések forognának a szívemben. Azt hiszem, ezzel mostantól együtt kell élnem. Minden reggel ezzel az érzéssel ébredek majd. De talán, ha megbosszultam, könnyebb lesz elviselni és kezelni ezt a fájdalmat. - Még mindig kötődöm... Még nem tudtam elengedni. - És szerinted sikerülhet valaha is? Mi van, ha nem tudsz igazsá-got szolgáltatni? Milyen hosszan tartasz majd ki? Hányszor fogunk még visszakanyarodni egy olyan élet hálójába, amit elvileg már nem akarsz? - Meg kell próbálnom! Szólni fogok, ha vége. Bárcsak kevésbé szánalmas választ adhatnék, de minden további információ csak bonyolítana a dolgon. - Szólsz? — Felhúzza a szemöldökét. - Igen... — mondom, és visszafojtom a lélegzetemet, mert annyira izgulok, mit mond erre. Elmosolyodik. Görbe, önironikus kis mosoly. Valami megdobban bennem. - Oké, Jacinda! Veled vagyok. Kézen fog, és maga után húz. Elmúlik belőlem a fájdalom, a görcs... Ellazulok, mint talán még soha. Tudom, hogy jó helyen va-gyok. Most és mindörökre. Akár a falkámmal vagyok, mármint az új falkával majd Severin leváltása után, akár odakint az emberek között. Vagy esetleg a két világ között ingázva. Mindegy. Mert Will-lel leszek. Mi, együtt. Ezért harcoltam. Csak közben ezt valahogy elfelejtettem, mert annyi minden másért is küzdeni kellett. A drakimért. Anyáért, Tamráért. Apáért. Miramért... - Rendben van ez így? - kérdezi Will, miután megkerültük az épületet. A szemét le nem veszi rólam. Bólintok. Milyen érdekes, hogy vele a legerősebb és a leggyen­gébb önmagam is vagyok egyszerre. Talán ez a szerelem. Amikor engeded magad ennyire sebezhetőnek lenni. - Szeretlek. Kimondtam, egyszer csak. Will pislog, mintha meglepődött vol­na. Nem mondtam volna neki korábban? Azt hittem, mondtam. Chaparralban, amikor el kellett válnunk. Bár akkor draki alakban voltam... Nem érthette. Úgyhogy most a kezembe fogom az arcát, és lábujjhegyre emelkedem. - Szeretlek! - ismétlem meg. Aztán hosszan és mélyen megcsókolom. Csak egy pillanatig hezitál, mielőtt magához ránt, és majd összeroppant. Összetapaszt minket a kétségbeesés. A keze a hajamról a karomra, majd a hátamra siklik. Kúszik mindenfelé, mindenhol meg akar érinteni, ahol ér. Akárha egy szempillantás alatt eltűnhet­nék, mint aki sosem volt. Megfordít, a hátam mögött érzem a tégla-falat. És a száját... a számon... Már nincs köztünk semmi távolság. Csak a vágy van.

Aztán elszakad tőlem, szakadozott lélegzete a fülemet súrolja. Fel­izgat a zihálása, a szívem zakatol. A hangja mély, betölti a fülemet: - Mennünk kell! Kénytelen vagyok bólintani, és elhúzódni tőle. Megfordul, mint aki átlát az épület falain a többiekig. - A Miram fejében lévő nyomkövető miatt tényleg csak idő kér­dése, mikor bukkannak fel a vadászok... Idő kérdése. - Hát persze. Engedelmesen megindulok a kisbusz irányába, Will kezét el nem eresztve, és próbálva nem figyelni arra a kis hangra a szívemben, amely még mindig nem teljesen biztos benne, hogy nem tévedés-e ez az egész. Hinnem kell erősen, hogy visszatérésem a falkába, Will-lel, a lehető legjobb döntés. A lehető legjobb.

Amikor hazaérek a hegyünkre, arra a földre, melyet oly jól . ismerek, elönt a nyugalom és az erő. Alulról száll fel a köd, miközben a magas fűben, a sűrű lombok közt gyalogolunk, ott, ahol még soha senki nem tört ösvényt. Nálam jobban talán csak Cassian ismeri a hegyet. Óvatosan haladunk. Nemcsak a saját falkánkbéliektől érdemes tartanunk - hiszen itt ólálkodhatnak, próbálva rájönni, mire is véljék szedett-vedett csapatunkat - hanem vadászok is járhatnak a nyomunkban. Cassian vezeti a konvojt, most már valamivel élénkebben mozog, a sérülései kevésbé látványosak, szerintem rá is gyógyító hatással van, hogy visszatért ide. Követjük. Elvezet minket egy búvóhelyre, ahol sem a falka, sem a vadászok nem találhatnak ránk, amíg ő megy, és beszél az apjával. Legalábbis ez a terv, ebben maradtunk. Először Miram ügyét kell ren-dezni. Az én bosszúmra várni kell addig, míg ez a közvetlen veszély cl nem múlt. A kocsikat a hegy lábánál hagytuk. Will feszülten figyel. — Tamra... - mondom csendesen, mert azt akarom, hogy csak ő hallja. Mellettem lépked. Nem gondoltam meg magam, elhagyom a falkát. Nem tudom, miért érzem, hogy el kell ezt mondanom neki. Mint­ha ő, akárcsak Will, kételkedne benne, hogy képes vagyok elvágni ezeket a kötelékeket. Ezért kényszert érzek őt is kijavítani ezzel a tév-hitével kapcsolatban. — Biztos vagy benne? — Az ajkán mosoly játszik. — Mintha ezt már mondtad volna. — Megszabadítjuk Miramot, megbosszuljuk apát, és már itt sem vagyok. Újrakezdjük. Megtaláljuk anyát, ahogy... - Én nem megyek. Megállók, és rábámulok. Csakhogy ő nem áll meg, így igyekez­nem kell, hogy beérjem. Aggódva pillantok hátrafelé, a többiekre. Mintha félnék, hogy meghallották, amit mondott. - De hát, mi van a közös terveinkkel? Mi van anyával? — A tervek változnak, Jacinda. Ráadásul sosem volt időm ezt ren­desen átgondolni. Ez a te terved volt, nem az enyém... Én csak annyira haragudtam, hogy te és Cassian egyesültetek, hogy nem láttam tisztán. - Ez igaz, nagyon dühös voltál - emlékeztetem. - Amiért kénysze-rítettek az egyezségre. Amiért anyát száműzték. Minek akarnál velük maradni? - Hát, mert szükségük van rám. És nem mindenki Severin! Nem akarom az egész falkát cserbenhagyni miatta. Öt el lehet küldeni. El /h?//küldenünk. Cassian vagy valaki más majd

az elöljárónk lesz. Itt az idő, hogy új vezetője legyen a falkának, és én ott akarok lenni, hogy segítsek. Ott kell lennem... Hasznukra leszek. Igen, nagy dolgokat fog véghezvinni. Olyan bölcs és józan. Olyan sok szempontból átlátja a dolgokat. Tárt karokkal várják vissza, egy kérdésük sem lesz. A lélegzetem akadozni kell. Ezek szerint nagyobb ára lesz annak, ha elhagyom a falkát... Elveszíthetem a húgomat is! Annyira megnyugtatott, hogy velem tart. De Will altkor is megma-rad nekem. - Szóval, a falkáért teszed - állapítom meg. - Annyira nehéz elhinni ezt? - Azt kell mondjam, igen. Évekig gyűlölte a falkát. El akart onnan szabadulni örökre. Én voltam, aki maradni akart. És ekkor elárulja magát. A tekintete félresiklik, oldalra... Követem a szemét, míg el nem éri a hatalmas szürke drakit, aki a csoport fölé magasodik. Amikor visszapillantok Tamrára, már újra előrenéz, és úgy tesz, mintha nem leplezte volna le épp most magát. De már késő. Láttam. Persze eddig is gondoltam, hogy van köztük valami. Vagy legalábbis, hogy most bontakozik k i . .. - Mind változunk... - mondja fátyolos hangon. - Igen, ez így van. Ha Tamra nem Cassiant nézi, hanem egy másik fiút, az ezt bizo-nyítja. Igaza van. Minden változik. Fejlődik. Érzem, ahogy a vára­kozás izgalma végigfut a testemen, a vágy, hogy Willlel megvalósul-jon a közös jövőnk. Bármi történjen is, mi együtt leszünk! Pár lépéssel lemaradok, hogy felzárkózhasson. Lenéz rám, én pedig fel őrá. Annyira boldog és megkönnyebbült vagyok, hogy itt van velem. A mosolyommal azt üzenem neki, hogy ez nem örökre szól, hogy hamarosan elmegyünk innen. Én nem Tamra vagyok. Lehet, hogy rá nagy szüksége van a falkának, de rám az égvilágon semmi. És én nem fogok se Willnek, se magamnak csalódást okozni. Will szeretettel és kíváncsian méreget. - Itt vagyunk! - jelenti be Cassian, ahogy egy kis tisztásra érünk. Leveszi a hátizsákját, és a sűrű bokrok közé veti magát. Nekiálí egyenként arrébb tolni a tüskés ágakat. A földre szór mindent. Végül felsejlik mögöttük egy mély barlang szája. Előrelépek, és lenézek. Meglepődöm, mert van bent túléiőcsomag. Cassianra nézek, hogyan lehetséges ez. Vállat von. - Sosem lehet tudni. Jobb félni, mint megijedni. - Milyen helyre hoztál minket? Tud erről valaki a falkából? Az apád? - Nem. Csak én egyedül. Lenézek ismét. Etelcsomagok, felszerelés. Igazi túlélőkészlet vár minket. Fel nem foghatom, hogy Cassian ilyesmire készült. Mindig úgy gondoltam, ha a falka valaha veszélybe kerülne, Cassian inkább odaveszne az övéivel. A viselkedése legalábbis erre utalt. Ahogy nézem a készletet, drágakövekre leszek figyelmes. Ez nem csak túlélőcsomag! Ez minden, amire egy drakinak szüksége lehet, amikor elmenekül, és újrakezdi az életét egy új helyen.

Cassan befejezi a hasadék tisztogatását, és számba veszi a készle-tet. Néha felnéz rám, érzi a megrökönyödésemet. - El akartad hagyni a falkát? Nehezemre esik feltenni a kérdést. Hogy egyeztessem össze ezt az új Cassiant az eddigi elképzelésemmel? O mindig mindent a fal-káért tett. Mindent a közösségért. De ez...micsoda egy készlet! Mintha Cassiannak egykoron más tervei lettek volna. Nem akart mindig a következő alfa lenni? Cassian megint vállat von, és már nemcsak zavarodott vagyok, de mérges is. O volt az én élő lelkiismeretem! Miatta volt bűntudatom,amiért cserbenhagytam a halkat az elmúlt hónapokban! Ö nyomatta nekem mindig, hogy a falka mennyivel fontosabb, mint az egyes tagok külön-külön! Erre most itt van, tessék, a jó kis menekülési tervével. Hagyom, hogy érezze, mennyire felbőszít az álszentsége. Most az egyszer élvezem, hogy érzi, amit érzek. Pislog, és elfordítja a tekintetét. Sötét bőre meg-megcsillan. Bemászunk a rejtekhelyre. Deghannak össze kell húznia magát, hogy ne verje be a fejét. Behajtja nagy, bőrszerű szárnyait, és Tamra mellett marad szorosan, miközben a húgom végignéz Cassian kész-letein. — Itt mindenetek meglesz, míg vissza nem jövök. Miram a bátyjához húzódik. — Kérlek, ne menj el! Ne hagyj itt! Cassian megszorítgatja a karját. — Minden rendben lesz. Ne kószálj el a csoporttól! Ok megvéde-nék, ha esetleg bemérnek. Miram reszket, fészkelődik. — Nagyon félek, Cassian! Cassian átöleli. Ahogy elnézem őket, elszáll a mérgem. Megér­tem, miért fél Miram. Hogy miért csüng a bátyján. Amikor én vol-tam kitaszított a falkában, amikor nem voltak barátaim, én is belé kapaszkodtam. Odalépek, és megfogom Miram karját. Hátha meg tudom nyug-tatni. — Nem vihetlek vissza a falkához. Tudod jól. De ígérem, nem le-szek soká távol. Megoldjuk ezt a dolgot, és egy szempillantás alatt a saját ágyikódban találod magad. — Cassian rám néz, és hozzáteszi. - Jacindában bízhatsz. Miram végigmér. Elmereng, aztán bólint. Mintha különös módon a Cassiannal tör-tént egyesülésem most biztosíték volna a számára, nem pedig idege­sítő tényező. Cassian nagy nehezen leválasztja magáról a lányt. Felváltva néz ránk. - Nem fog soká tartani - ismétli, majd kicsusszan a barlangból. Ropognak az ágak, ahogy visszarendezi őket a bejáratnál. Idebent félhomály borul ránk. Will a készletek fölé hajol, és hamarosan tompa fény tölti be a teret, talált ugyanis egy kisebb lámpát. Felemelkedik. A lámpa min-dent kísérteties, sárgás fénybe von. - Valakinek őrt kell állnia odakint. Kezdem én. - Biztos vagy benne, hogy ez jó ölet?

Csak arra tudok gondolni, mi van, ha valaki a falkából ráta-lál. Mondjuk Corbin. Osszerázkódom a gondolatra, hogy netán Corbin megpróbálná befejezni, amit korábban elkezdett: megölni Willt. Nekem is veszélyes persze őrt állni, de Willnek százszor in­kább az. A gyomrom görcsbe rándul. - Vigyázok majd, láthatatlanná válók - nyugtatgat, nem sok si-kerrel. Felsóhajt sötét arckifejezésem láttán. - Nézd, valakinek ki kell mennie strázsálni. Nem hagyhatjuk, hogy sarokba szorítson valaki ebben a barlangban. De én tudom, milyen veszélyes odakint. Csak rázom a fejem, annyira féltem. - Willnek igaza van, Jacinda - mondja Tamra, és Willre néz. — Majd váltogatjuk egymást. Deghan bólogat. O is egyetért, ezek szerint. De nem tudom elhall-gattatni magamban a félelem szavát. Miért csak én látom, hogy ha Will éjszaka, egyedül, draki területen kóricál, az nagyon rossz ötlet?! - Veled tartok! - Dehogy tartasz, maradsz, ahol vagy! Pihenned kell! Mire megyünk veled az erőd nélkül? Will Miramra néz. - Ha felbukkan­nak a vadászok, neked kell megvédened őt. Keresztbe fonom a karomat. Miramra nézek én is. A lány a lám-pát bámulja. Annyira fiatalnak, annyira ártatlannak tűnik. És annyira egyedül van a bátyja nélkül. Jéghideg ujjaimat a karomra szo-rítom, és odaaraszolok hozzá. - Rendben. Maradok. Akárcsak Cassian, W ill is eltűn ik, kipréseli m agát a barlang szá­ján. Visszarendezi maga után a faágakat. Tamra leül szorosan Deghan mellé, én pedig kis várakozás után Miram mellé telepszem, remélve, hogy a közelségem megvigasztalja kicsit. Ahogy elcsendesedünk, azon gondolkozom, vajon hogy fogja Cassian megmagyarázni a falkának a történteket: az enkrószokat, engem, Willt, Deghant... na és Miramot. Ideges leszek a gondolat-tól, hogy milyen közel vagyok a falkához. Apám árulójához! Ahhoz, aki a halálát okozta. Nem nyugtat meg, hogy most türelmesnek kell lennem, és megvárni, míg minden megoldódik Miram körül. Csak ülünk és várunk. Vajon mi jön most? Készen állok rá? Ké-szen állunk rá mi mind?

Nevetek és SZALADOK, az óceán vizének cseppjei a vádlimra csapádnak. Hátrafordulok. Apa és anya kézenfogva jönnek utánam, lassabban. Örülnek ennek a kis vakációnak a falkától távol. Tamra majdnem utolér, de én gyorsabb vagyok. A parton végig sziklák meredeznek és hajolnak a fejem fölé. Milyen szép, különös alakzatok! Tamra behozza a lemaradását, és kacagunk. Egymásnak ütközünk, és mutogatni kezdünk a könyúlványokra, meg-osztva, milyen vicces dolgokra emlékeztetnek minket. - Az ott olyan, mint egy bohóc! - Az meg egy hatalmas nyúl. Az meg ott, mint apa orra! - Az az Eijfel-torony! - Az meg, mint egy pálmafa — mondja apa, és a vállam fölé mutat egy sziklaszirtre, a mely fölül egészen széles, lefelé pedig keskenyedik, mint egy fa törzse. - Gyerünk! — mondja anya, és a fényképezőgépét keresgéli. — Ti kettőn álljatok oda alá! Meg is teszem, és felfelé fordítom a fejem a kőnyelv felé. Valami fojtott suttogást kavar fel bennem, pont olyat, mint otthon a föld. Az érdes,vöröses kiszögellések teljesen lenyűgöznek, anyának úgy kell rám szólnia, hogy nézzek már a lencsébe. Megfordulok és mosolygok, fejemet a húgom felé döntve... Aztán ott terem apa, és átkarol. Az esernyőforma sziklára mutat. — Az egy pálmafa, Jacinda — mosolyog. Én is mosolygok és bólogatok. — Elég menő! És mindez... elhalványul. Anya, Tamra ... a hullámok zaja. Csak apa marad, ahogy néz le rám. — Igen, az egy pálmafa, Jacinda... Nagy sóhajjal ébredek, a mellkasom zihál, mintha most futottam volna le a maratoni. Megzavar az ismeretlen sötétség. Elképzelésem sincs, hol vagyok. A levegő vibrál, és sárga fény dereng. Furcsa árnyak játszanak az egyenetlen falakon. Aztán eszembe jut. Felülök, és kisilabizálom Miramot, aki mellet-tem fekszik az oldalán, a kibontott hálózsákon. Úgy látom, beszélge-tés közben aludtunk el. Fel akartam vidítani, elterelni a figyelmét a problémáiéról. Ahogy a szemem megszokja a barlang sötétjét, a szívemet eltölti a keserűség. Apát még mindig olyan tisztán látom, a kép friss, eleven. Mintha nem is álmodtam volna a múltról, hanem az lenne a valóság, a jelen.

Fájni kezd a torkom. Szinte érzem a hideg tengeri szél illatát. Apa hangja eltölt: pálmafa... A szívem vadul verni kezd, a pulzusom élesen dobol a nyakamban. Nem kell látnom a cetlit, amit anya hagyott hátra nekem, mielőtt eltűnt, a szavakat, melyeket ráírt. „Emlékezz a pálmafára!” Akkorsemmit sem jelentettek ezek a szavak. Csak remélni tudtam, hogy majd visszajön a megfelelő emlék, hogy rájövök a titok nyitjára. És most megtörtént. Felpattanok, mert meg akarom osztani Tamrával a hírt. Tudom, hol van anya! Meg fogjuk találni! De megállók, és felsóhajtok, mert eszembe jut, hogy most nem mehetek sehova. Még nem. Azért va-gyok itt, hogy bosszút álljak apáért. Hogy segítsek Miramnak. Meg Cassian miatt. A falka miatt. Sok mindent helyre kell hoznom, mi­előtt szabadon elindulhatok anya keresésére. Ez az én utam, ebbe rángattam bele Willt. Tamra másképp döntött. Jogában áll. De talán, ha van konkrét célunk, ha tudjuk, hol van anya, mégis velünk tart. Lassan tovább lépkedek, hogy megosszam a hírt Tamrával. De nincs sehol. Deghan se, ami azt illeti. A gyomrom összerándul. Nem olyan nehéz rájönni, hogy együtt léptek meg valahova. — Tamra? - kérdezem. Azon gondolkozom, mennyit alhattam. Hogy mióta lehet távol. Beljebb merészkedem a barlangba, oda, ahova a lámpa fénye már alig ér el, szinte csak a talpam alatt világít egy kicsit. Hirtelen kettévá-lik a barlang. Baloldalt egy nagyobb tér sejlik fel, jobbomon pedig egy sötétebb, szűkebb. A kisebb vájatba kukucskálok. Itt hűvösebbnek tűnik a levegő is. Aztán a nagyobb üregbe nézek, melynek árnyai mé-lyebbek. Valami rebben odabent. Mint egy hal az éjszakai vízfelszín alatt. Hunyorgok, és közelebb lépek, lassan kiveszek egy alakot. Már majdnem megszólalok, amikor... egy kezet érzek a vállamon. - Jacinda? Felkiáltok, és megperdülök. Kis láng csap ki a számból, mielőtt meglátom, ki az, és vissza tudom szívni a nagyobb forróságot. Will áll mellettem, és épp felkapja a kezét, mintha fegyvert fognék rá. Megsimogatom az arcát. - Azt hiszem, sejtettem, Hogy ez be fog következni. De mégis... - Lehet, hogy összeillenek. - Hogy lehetne? Árny mozdul, amikor Will vállat von. - Tamrának új még a drakilét. A fiú számára pedig az emberiét. Lehet, hogy támogatást nyújtanak egymásnak. Félredöntöm a fejem. - Ebből a szempontból még sosem gondoltam végig. - Van bennük közös, mondjuk úgy. Willre mosolygok. - Milyen okos pasas vagy te, Will Rutkdge! - Igen, gyakran mondják.

A mosoly azonban hamar eltűnik az arcomról, szöget üt a fe­jemben egy hirtelen gondolat. Will túl okos hozzám. Túl okos ide. Túl okos ahhoz, hogy az én világomba, az én problémáimba, az én káoszomba belegabalyodjon. - Miért vagy te velem, Will? A szavak ki röppennek, mielőtt észbe kaphatnék. Pedig az utolsó dolog, amit akarok, elüldözni őt. - Hát nem nyilvánvaló? Megrázom a fejem. Tisztességesnek kell lennem vele. Mert ez a szerelem. Hogy akkor is a helyes utat választod, ha fáj. Minek tartsam itt, amikor őrülten veszélyes számára ez a káland? Végre beismerem. Eddig nem tettem, de most, hogy látom, micsoda veszélyben van... Felkavar, mennyi kockázatot vállal miattam. Nagy levegőt veszek, és kimondom a szavakat, melyek nehézzé tették a légzésemet. - Ha igazán okos lennél, elmennél innen, és vissza sem néznél. Will felhorkant. - Menjek vissza az apámhoz? Ezzel inkább azt bizonyítanám, hogy nem vagyok okos. - Ott a nagymamád. - Will anyai nagyanyja Big Surben él, Will sokat mesélt róla. Az, hogy sosem kedvelte Will apját, nekem bőven jó ajánló hozzá. — O befogadna. Ő szeretné Willt. Támogatná, bármit akarna csinálni. Nem úgy, mint az apja. Will lassan bólint. - Azt akarod, hogy hagyjalak el? Ezt akarod, tényleg? Ennyi volt? Mert akkor mondd kil Nem kellenek a kisded játékok, Jacinda. - Nem játszom veled! Sosem tenném... Csak ez olyan bonyolult. - Nem volt az a kezdetektől fogva? Összerezzenek. Igaza van. - Egyszerűen úgy érzem, hogy ez az egész nem fair veled szem­ben. — Körözök a karommal. Itt van ez a sok szörnyűség az éle­temben, és állandóan azt várom tőled, hogy legyél mellettem. Will hallgat. Bárcsak jobban láthatnám az arcát a félhomályban. - Most ezt diktálja a lelkiismereted? Azt hiszed, nem tudom, mit vállalok, ha itt vagyok? Hidd el, pontosan tudom. Ez nem olyasmi, amit az ember csak úgy kihagy a számításból. De te is sok minde-nen mentél keresztül, és hatamlas kockázatokat vállaltál. Emlékezz! — A szeme villan a sötétben. — Emlékszel, hogy utánam ugrottál a szik-láról? Emlékszel, hogy manifesztáltál valaki előtt, akiről tudtad, hogy ellenség? Én ezeket sosem felejtem el. Bátor dolog volt, és ostoba és önzetlen. Úgyhogy, ha én bátor, ostoba és önzetlen akarok lenni, ak-kor sajnos hagynod kell. Szemtől szemben állunk. Mögöttem valahol víz csepereg a barlang­ban. Távoli, ritmikus zaj, mely csak mélyíti a csöndünket. Nem tudom,melyikünk mozdul előbb. Én vág)' Will. Csak azt tudom, hogy egymás karjaiban vagyunk. A keze a hajamban, a derekamon, én pedig hozzápréselődöm, mert olyan szorosan ölel, hogy lélegzethez is alig jutok. Jó, hogy szorít, mert a lábaim hasznavehetetlenül gyengék, kicsúszná-nak alólam. Ha elenged, egy kupac puding maradna belőlem a barlang padlóján.

Még mindig így szorongat, amikor hátrálni kezdünk lassan a bar-lang sötétségében. Egy picit hidegebb lesz, a levegő állottabb. És már nem tudok gondolkozni. Csak érezni. Érezni, ahogy Will végighúzza a száját a nyakamon. A kezét a bőrömön. A cirógató ujját a nyakamon. És én meg dorombolok, a mellkasának feszülök, ami jó meleg, és még közelebb rántom őt. A szája visszatér az enyémhez, a csókja most vadabb, éhesebb. Az ajkam érzékeny bőre felforrósodik és bizsereg. Az egész testem felhevül, és bár a barlang fala hideg, bensőmben már lobog az ismerős tűz. Will felnyög, és egyre mélyebben csókol. Az egyik keze a fejem mögött, hogy még közelebb tarthassa az arcomat. A másik keze végigsiklik a hátamon. A hüvelykujja dobogó pulzusomra téved, és én összerezzenek. Kezem az arcán, ujjaim alatt a borostás állkapcsa. Mindent magamba akarok inni! A súlyát rajtam, a szánk forró összetapadását, azt, ahogy a keze mozog a testemen, mindenhol elér-ve, és kincsként simogatva... Éles dobbanás töri meg a csendet, mintha fém ütődne csonthoz. És Will ajkai már nem az enyémen nyugszanak, elszakadnak tő­lem. Az egész teste elválik az enyémtől, maradok egyedül, reszketve, üres kézzel. Mindenem fáj. Utánanyúlok a sötétben. Hallom, ahogy a földnek csapódik. Megzavarodva leguggolok, és keresni kezdem őt a feketeségben. - Will!!! - Valamihez hozzáérek. Megérintem a hátát, a pólója pa-mutját, az ujjaimmal. Will!! - Finoman megrázom, és végigtapoga-tom a testét, sebek után kutatva. - Megsérültél? Mi történt? De semmi. Will nem mozdul. Egyetlen hangot sem ad ki. Megdermedek. Rájövök, hogy nem vagyok egyedül. Az izmaim égni kezdenek, készülnek. Egy másik leheletet is hallani a sötétben. Annyira közelről jön, hogy majdnem eléri a tarkómon a pihéket. A bőröm megfeszül, és ugrok egyet, amikor a hang elér a sötétség mélyéből. Odafordulok. Hátulról megvilágítva áll előttem. - Szervusz, Jacinda!

Érzem a kiterjedését magam körül. Egy teljesen manifesztált draki, hatalmas szárnyai kitárva, kegyetlen messzeségben a tes­tétől. Mintha itt azonnal fel akarna röppenni, pedig a barlangban nincs égbolt. Remegő lábaimra állok, és elkezdek bukdácsolni a másik irányba, de aztán nem akarom itt hagyni Willt védtelenül a földön. Megál­lók, és átlépem őt, bár így közelebb kerülök a drakihoz, mint akar-nám, de nincs más választásom. A név remegve hagyja el a számat. - Corbin. — Hiányoztam? Lenézek, talpam alatt az ingó sötét. Ott fekszik Will. — Mit tettél vele?! - Csak fejbe vágtam egy kővel. Egy jó élessel. - Meg is ölhetted volna! - Visszarogyok a térdemre. Ujjaimmal gyöngéden kitapintom Will fején a sebes púpot. Az egész bensőm felkavarodik, és majdnem összeomlók a gondolatra, hogy nagyobb baja is lehet. A hangom remeg. - Kórházba kell vinnünk! Corbin vakkantva felnevet. - Szerinted érdekel engem bármennyire is, életben marad-e? Ez itt nemcsak ember, de vadász is! Egy vadász, aki meg akart ölni engem! Aid elrabolt téged! Felnézek az árnyékára. - Mondd, mit akarsz tőlem? - Cassian most el van foglalva azzal, Hogy az érdekedben Severinnel és az elöljárókkal tárgyaljon. — Nem kell látnom az arcát, hogy tud-jam, gúnyosan vigyorog. Hallom a megvetést a hangjában. — Nem hajlandó elárulni nekik a búvóhelyetek koordinátáit, amíg meg nem esküsznek rá, hogy nem bántják egyikőtöket sem. — Corbin felnevet. A hangja sötét és éles, körbefon. - De nekem nem kellett Cassianra várnom, hogy tudjam, hová dugott előlem! Szerinted mennyi ideig éltem vele a falkában, figyelve minden lépését? Persze hogy tudtam erről a helyről! Az ő kis menedékéről. Na, lássuk, hol van Miram, hol van Tamra? Mind a hármótokat hazaviszlek szépen. - Honnan tudnám, hol vannak? — hazudom, tudva, hogy úgy-sem hinné el, miért nem szabad még visszavinni a falkába Miramot.

Nyilvánvalóan nem figyelt oda, amikor Cassian elmesélte, mi a helyzet, miért is figyelne hát rám? - Hogy érted, hogy nem tudod? - Miram elszökött. Tamra meg utána ment. Corbin karon ragad, és talpra állít. - Hazudsz! Akkor miért lennél még mindig idebent? Mért nem mentél Tamrával? - Valakinek meg kell várnia Cassiant! - És miért szökött el Miram? - Corbin hangja kihívó, le akar buktatni. Az orromból árad a gőz. - Mérges volt, hogy Cassian itthagyta. Gondolom, mostanra már vissza is ért a falkába. Halovány remény gyűl bennem, hogy Corbin nem fog utánajárni, igazat mondok-e, vagy Miramnak van annyi esze, hogy él a képessé-gével, és szépen beleolvad a barlang falába. Beáll a csend. Tudom, hogy Corbin mérlegel, próbál dönteni. A torkomban gyűlik a forró hamu, tudom, muszáj lesz valahogy elterelnem a figyelmét Miramról. - Én pedig sehova sem megyek veled! Kitépem a karom a szorításából, de újra megragad. - Gondoltam, hogy hisztizni fogsz. Ezért is hoztam magammal ezt! Valami megcsillan a félhomályban. - Mi az... De elharapom a kérdés végét, mert látom, mi az. Egy kés pengéje villan. Corbin lehajol, és a hajánál fogva felemeli Willt. A kést a torkának nyomja. Semmit nem jelentene számára megölni Willt. - Hajrá, Jacinda! - mondja kárörvendően, és a szeme villámokat szór a sötétben. — Perzselj meg! De előbb elmetszem a torkát! - Corbin... — hörgőm. — Te nem ilyen vagy! Ám ahogy kimondom, tudom, ez csak hiú ábránd. Tudom, hogy Corbin van annyira kegyetlen, hogy megöljön valakit, aki szerinte veszélyt jelent a falkára. Valakit, aki gátoljafabban, hogy megkapja, amit akar. - Hát jó! - mondom, és hátralépek. - Ne bántsd, és akkor veled megyek! Hátha Tamra és Deghan megtalálják Willt, és gondját viselik. Ez az egyetlen reményem. Az egyetlen lehetőségem. - Végre használod az eszed! Na, indulás, én majd követlek. Arra! A keskeny vajat felé mutat. Ezek szerint van hátsó bejárata is a barlangnak. így juthatott be titokban. Ezért volt hát arrafelé olyan hűvös a levegő... Corbin előtt lépkedek, a szemem nagy nehezen hozzászokik a sötétséghez. Ujjamat végighúzom a hideg, nyirkos falon, ahogy ha-ladunk. Corbin szorosan mögöttem, megböködi a hátamat a kés hegyével, amikor valami miatt kicsit lassítok. Egyszer úgy megszúr, hogy a vérem is kiserken, és végigfolyik a hátamon, átnedvesítve a felsőm. Hátrafordulok, és megpillantom árnyas alakját. - Nem mindig lesz nálad az a kés, remélem, tudod. - Anélkül is a markomban vagy, Jacinda.

- Az a baj, hogy túl puhány vagy. Túlságosan izgat, mit gondol-nak rólad mások. Ez lesz a veszted. És így foglak elintézni én is. Vakon töröm az utat, a szemem tele könnyekkel. Nem is hallom, miket beszél hozzám. Csak Willre tudok gondolni, ahogy ott fek-szik védtelenül a másik vájatban, és csorog a vére... - Nyomás, gyorsabban, szeretnélek már körbemutogatni! Altkor végre vége lesz a Cassianuralomnak, és engem fognak tisztelni! - De hát az unokatestvéred! — mondom hitetlenkedve. - Miért viselkedsz vele úgy, mintha az ellenséged volna? - Mert bár ő az örökös, én érdemiem meg a hatalmat! Mit tett valaha Cassian, azt leszámítva, hogy Severin fia? Sokkal jobb alfa lennék. O túl érzelmes, tudod. Olyan, mint te. És ez ködösíti a látását. Én bezzeg mindig azt tenném, amit kell, semmi nyavalygás, semmi kérdezősködés. - Az biztos - morgom. Ekkor meglátom a fényt az alagút végén. Egyre erősebb, ahogy me­netelünk. Behúzom a fejem, mert erős huzatot érzek. Aztán faágakés tövisek karistolnak mindenfelől. Elő reverekedj ük magunkat egy alig kitaposott kis ösvényen, melyen Corbin nemrég a barlanghoz érkeett. Ahogy a szemem megszokja a természetes fényt, rájövök, hogy nincs is olyan világos, mint bemről gondoltam. Beállt az alkony. A sárgás fényben apró porszemek táncolnak. Corbin meglök, hogy menjek tovább. - Mégis, mit gondolsz, mi fog történni, Corbin? Majd meglát-ják, hogy veled vagyok és egyből... - Látni fogják, hogy én meg tudom oldani a dolgokat. Amikor baj van, én megoldom. Miután leszállítottalak, megtalálom Miramot és Tamrát is. Hátralesek. Lila szemei félelmetesen vilióznak, minden indulatát tükrözik. Az arcát oldalról fakó fény süti. A szemei semmiben nem hasonlítanak Cassianéra. Van bennük valami halott és érzéketlen. Valami kétségbeesett és viszataszító. - Nem érted, mi történik! - Visszafelé mutogatok a barlangra. — Miért nem hallgatod meg Cassiant? - Miért hallgatnám meg Cassiant? - Miramról van szó! Valami történt vele! - Jaj, hagyd már ezt a hülyeséget! Majd elhiszem, hogy tényleg aggódsz a kis Miramért... - Neked kellene aggódni érte! És a falkáért! Ha tényleg vezetésre termettéi volna, a legjobbat akarnád a falkának, és meghallgatnál! Megfordít, és az arcomba hajol. Érzem a pengét a bordáimon. Lenézek, majd újra fel, és furcsa nyugalom önt el. - Te teljesen megőrültél - suttogom. - Elegem van abból, hogy senki nem figyel rám! Hogy senki nem hall meg. Hogy senkit nem érdeklek. Főleg téged nem. Évek ótaúgy vonulsz fel-alá a falkában, hogy még egy megvető mosolyra sem méltatsz! - Felnevet. - Most viszont rám figyelsz, nem igaz? - A késedre legfeljebb — mondom, és a hangom még mindig ki-hívóan éles, pedig közelebb nehezen lehetnék a pengéhez.

- Az ugyanaz. Na, fordulj meg! - Szerinted a nagybátyád helyesli majd, ha sérülést okozol ne-kem? - Azt csinálod, amit én mondok, és akkor nem kerül sor ilyesmire. Amúgy a nagybátyámnak eléggé tele van veled a hócipője. — Lenéz rám. Vízszintes pupillái vibrálnak. - Ha eltüntetnélek, hálás lenne nekem. A számat savanykás, fémes íz tölti meg. Emlékeztetem magam, hogy ebben lehet igazság. Severin egyszer már megtette, hogy a saját fajtáját küldte a halálba. Lehet, hogy engedné, hogy Corbin kárt tegyen bennem. Hagyom magam, amikor Corbin megint taszigál. Hamarosan felismerem, hol járunk. Hajladozó fák, susmorgó szél. Pár mérföld, és elérjük a falkát. Nem akarom, hogy úgy érkezzen meg velem, mint valami fogollyal. Egy életre kijutott nekem abból a szerep­ből. Ráadásul a felbukkanásom félbevághatja Cassian tárgyalását is Severinnel. Nem kockáztathatok ekkorát. És aztán itt van Will. Vissza kell mennem hozzá. Lehunyom a szemem fájdalmamban, mert beugrik, ahogy ott fekszik sérülten és egyedül. Mi lesz vele, ha Corbin bejelenti otthon, hogy egy eszmélet-len vadászt hagyott a barlangban? Nem akarom, hogy megtalálják így, elesetten. Annyira könnyű préda. Cassian. .. A nevét ismételgetem magamban. Engedem, hogy átmosson, mint egy ismerős patak. Corbin elrabolt! Érkezünk!Tudom, hogy agondolataimban nem tud olvasni, de az érzelmeim talán elérik őt. Várok, és keresgélem magamban mélyen Cassiant. Biztos nagyon elfoglalt az apjával való vita közben. Csak halk duruzslást érzékelek belőle. Csak annyit, hogy tudom, ott van, épségben. Nézem az ismerős fákat, a fülem hegyezem, igyekszem meghallani, van-e bármi szokatlan zaj a szürkületi órán. Bármi, amit figyelemel-terelésként használhatnék. De semmi... Sajnos nekem kell kitalálni valamit. Mikor elég sűrű erdőszakaszhoz érünk, megállók. - Mi az ott? - Menj tovább! Lerázom magamról a durva lökését. - Nem, nem! Figyelj! - Én nem hallok semmit! Felé fordulok. - Fogd be, és hallgass egy kicsit, vagy azt szeretnéd, hogy megta-láljanak a vadászok?! A szeme gyanakvóan összeszűkül, de elhallgat és fülel. Figyelem, lélegzetvisszafojtva. Várom a megfelelő pillanatot. És elérkezik. Corbin félrepillant. Egy másodperc töredékére oldalra néz, hogy lát-c közeledni vadászokat. Ennyi elég is. Bevetem magam a fák közé. Corbin üvölt, de nem állok meg. Az izmaim lüktetnek és égnek, ahogy sprintelek a fák között. Rohanás közben levetem a ruháimat. A szárnyaim kibomlanak, és belecsapnak a levegőbe.

Keményet lökök magamon, lábbal dolgozom és a karommal verdesek, mert ellen kell állnom a kísértésnek, hogy felszálltak. Azon-nal meglátna, ha a fák fölé emelkednék. A szárnyaimat csupán arra használom, hogy lendületet kapjak, hogy gyorsabban tudjak futni. Tudom, hogy Corbin is pont ezt teszi. Fel-felpillantok, hogy nemrepült-e fölém, és nem készül-e épp lecsapni. De nem látom az égen, úgyhogy csak futok tovább. Corbin hangos, úgy csörtet a cserjék között, mint egy rémálomból itt termett vadállat, alig hallani a folyó csörgedezését tőle. A neve­met üvölti. Bepánikolok, nem felejtettem el, hogy kés van nála. Ha megint elkap, biztosan használni fogja. Lehet, hogy nincs más választásom, csak a saját fegyverem, a tűz. De reszketni kezdek a gondolatra, hogy a fajtámra támadjak. Egy drakira, Cassian unokatestvérére. Még ha ő bántana is, én nem akarom megölni. Semmiképp sem. Egyre fut utánam, a nevem kiáltozva. Az Elterelő Hadműveletek tanárunk elég alacsonyan osztályozná az irtózatos zajjal járó titkos üldözését. Ha van a közelben Miramra utazó vadász, nem lesz nehéz ránk találnia. Szlalomozok a fák között, átugorva kidőlt törzseket és gubancos indákat. Felhúzom magam egy kiálló szikladarabra, mely a lejtő ol­dalából mered ki. Nem mászok magasra, csak elbújok az ágak és levelek közé, odafent pedig visszatartom a levegőt, és várok. Corbin el is suhan mellettem félig repülve, félig futva, és úgy káromkodik, hogy a füle is belepirul. Nem mozdulok, am íg a zaja el nem ü l . . . Elekor elhagyom a búvóhelyem, és visszarepülök a kiindulási pontba, a barlangba, hajt a veszélyérzet. Letépem a barlang szájáról a gallyakat. Lihegek. Tudom, hogy nincs sok időm, Corbin azonnal tudni fogja, hogy visszajöttem ide, ha sehol nem talál. Miram felemeli a fejét a földről, és rám emeli semmitmondó tekintetét. Körülpillantok, hátha itt van Tamra, de rájövök, hogy Deghannal őrködik odakint. Pont ekkor berontanak, kifulladva, el­veszve egymásban...nem épp a legjobb őrök. Még jó, hogy én nem egy vadász vagyok például. -Jacinda? Honnan... Hogy... - Corbin ránk talált. Van egy hátsó bejárata a barlangnak. - Be-futok, a sötétbe, Willhez, de hátrakiáltok. - Vigyázzatok, még min-dig kint ólálkodik! Tamra mond valamit a hátam mögött, de csak visszhangot hal­lok. Bevetem magam a szűk vájatba a barlang hátuljában, és Willt keresem. Ott fekszik, ahol hagytuk. Leguggolok, és megsimogatom. Amikor érzem, hogy lélegzik, úgy megkönnyebbülök, hogy majd-nem sírok. Lélegzik. Él. - Nyugi! — szólal meg Deghan a sötétben. - Majd én. Hang nélkül felemeli, és kiviszi a barlang bejáratához. A világos-ban megnézem a sebét. Nem olyan mély a vágás, mint gondoltam. És szerencsére a vérzés is elállt. - Will ... — mondom , és megszorítom a vállát. Felnyög, és lerázza a kezem. - Szerintem rendbe jön! - jelenti ki Deghan. - Nézd, már élede-zik! Nem olyan súlyos a sebe. Will pislog, próbálja megszokni a sápadt lámpafényt. Az arcomat fürkészi. - Jacinda? Mi történt?

Megrázom a fejem. Még ha felfogná is a mostani állapotában a dolgot, egyszerűen nincs idő a magyarázásra. Karon fogom Willt, és segítek neki talpra állni. Sziszeg. Ki keli innen vinnünk, mielőtt Corbin visszatér! Vagy mások... Nagy az esély rá, hogy erősítést hoz a falkából ellenem... ellenünk. -Jacinda! Tamra hangja éles. Megperdülök. De nem rám mered. Követem a tekintetét. M iram üres fekhelyét nézi. Üres . . . A felgöngyölt kabát, amit párnának használt, még ott van, ő azonban sehol. - Miram! — kiált Tamra, és forgolódni kezd, mintha megtalálhatná a lányt valamelyik sötét sarokban. Igaz, Miram képes láthatatlanná válni, de valahogy úgy érzem, most nem ez történt. Mivel nem látja, Tamra rám néz, és bejelenti, amit már mindenki tud: - Elment.

Demanifesztálok, És visszaveszem a pólómat. Gyorsan és fegyelmezetten hagyjuk el a barlangot. Will tud járni, de las-san, ragaszkodom hozzá, hogy segítsek neki. Átfogja a vállamat, úgy haladunk a fák között. - Erre ment! - vezeti a csapatot Deghan, figyelve a földön min-den lábnyomot. - A folyóhoz... - rázza a fejét Tamra. - Mégis, mit gondolt, hogy csak úgy elhagyja a csoportot? Tudja, hogy ő van a legnagyobb ve­szélyben! - Nincs jól, amióta megtudta, milyen chip van a fejében - jegy-zem meg. Will nehezen lélegzik, ahogy próbál lépést tartani a társasággal. Az erdő csendes, csak a víz bugyogása hallatszik. Az utolsó napsuga-rak áttörnek a lombokon, és ezüstös fénybe burkolják Tamra haját. Jól ismerem ezt az erdőt és ezeket a hegyeket. Sosem hallottam még itt ezt a csendet. Valami nem stimmel. Egyből a vadászok ug­ranak be, természetesen. Eszembe jut minden egyes alkalom, ami­kor üldöztek. Sosem voltak halkak. Járműveik és motorjaik mindigmessziről jelezték az érkezésüket. Volt, hogy túl későn, de mindig tudtam előre, hogy jönnek. Sajnos, úgy érzem, most nem így lesz. Ha Miram nyomkövetőjét bemérik, pontosan tudják majd, hol kell támadniuk, és csendben lopakodnak, hogy meglepjék. Egyre hangosabb a folyóvíz zúgása. A fák most nem tűnnek olyan biztos mentsvárnak, mint eddigi életemben. Minden fűszál, minden susogó ág, minden fatörzs mögött veszély leselkedhet ránk. Újra és újra körülnézek, és szorosan megfogom Will kezét. Erős és nagyobb, mint az enyém. Erőt ad. Lenéz rám, és elkezdem mondani neki az aggodalmamat. A rossz megérzésemet. De Deghan felemeli a kezét, és megállít minket a folyópart előtti utolsó fasor mentén. Kilépek Will karjának súlya alól. Nagyon aggodalmas képet vág-hatok, mert Will rám bólint, és nekidől egy fának. - Menj! - mondja gyöngéden. — Én itt jól elleszek. Friss vér csöpög a homloksebéből. Ilyen közel állva hozzá, érzem a fémes szagát, és egyszerre jobban féltem őt, mint magunkat a va­dászoktól. A szeme ködös, az arca feszült, mintha nagyon igyekezne jól lenni, bár nem ez a helyzet. - W ill ... - suttogom , és óvatosan megrázom a vállát. - Jól vagy?

Lassan bólint, és a tekintete némiképp kitisztul, ahogy próbál a szememre összpontosítani. - Persze, remekül. Hinni akarok neki, a levegő nagy sóhajjal távozik belőlem. Meg­simogatom az arcát, ami össze van karistolva, és kezd borostás lenni. De jó érezni a bőrét a bőrömön! El és egyben van, a vére ott buzog a bőre alatt, és engem is életre kelt. Deghan félrehúz egy ágat, és int nekem, hogy nézzem meg, amit Tamra is néz. Vacillálok, mert Willt nem akarom magára hagyni. Né-zek rá nagy bizonytalanul. - Menj csak! - mondja. Bólintok, és odahúzódom a többiekhez. Ahogy leguggolok Deghan mellé, azonnal látom, hogy a kollektív ijedtség alaptalan. Nincsenek itt vadászok, bármennyit bizseregjen is a tarkóm. Csak Miram áll a folyó túlpartján a nagynénjével, Jabellel. Miram belekapaszkodik, és valamit magyaráz. - Csak a nénje - súgom, és körülnézek. Félek, hogy a fák között lapuló árnyak vadászok, akik figyelnek és várnak, ugrásra készen. Meghúzom magam, a sarkaimat mélyen a termékeny földbe nyomom, mert láthatatlan akarok lenni. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy a biztonságunk kizárólag azon múlik, milyen jó a rejtekünk. Jabel megértőén bólogat, miközben Miram beszél. Nyilván az ál­lapotáról magyaráz épp. Eltelik pár pillanat, aztán Jabel átöleli, és si-mogatni kezdi a haját. Elérzékenyülök. Jabel a nagynénje, de sosem volt valami meleg, vendégszerető típus. Jó látni, valójában mennyire szereti az unokahúgát. Jabel legszembetűnőbb tulajdonsága átható, metsző tekintete. Pont, mint Corbiné. Mivel hipnotizőrdraki, sosem voltam nyugodt a közelében. Nehéz elképzelni, hogy régen anya legjobb barátnője volt. Megszeppenek ettől a kedvesebb arcától, de örülök, hogy meg-vigasztalja Miramot. És akkor megtörténik. Nincs időm megmozdulni vagy hangot kiadni. Nincs esélyem, hogy figyelmeztessek bárkit, nincs időm megérteni. Ahhoz már késő. Csak nézzük, ahogy Jabel előhúzza a kését, és belevágja Miram hátába. Tamra elharap egy mélyről feltörő sikolyt, amikor Jabel elforgatja a kést, majd kihúzza, és újra lecsap vele. Ezután Miram testéta folyóba löki. A szemem ég, de nem bírom behunyni. A szívem a mellkasomnak feszül, és fájdalmasan, őrülten dobol. Valami reccsen mögöttem. Megfordulok, és meglátom Corbint. Az arca holtsápadt, ijedten néz át a fejünk felett az anyjára. Es a saját unokatestvérére. Nyilván mit sem tudott Jabel terveiről. Sosem gon­dolta volna róla, hogy képes ilyesmire. Most, ahogy áll, ledöbbenve, újra az a fiú, akivel felnőttem. Épp most látta, hogy az anyja megölte az unokatestvérét. A keze után nyúlok, de ellöki, és rázza a fejét, mint aki nem hisz a szemének. - Ne!!!!! — üvölti. - Ne!!! Megfordul, és elfut, utat törve a bozótosban, menekül attól, amit nem bír látni. Csak pislogok utána. Meglepődöm. Valahogy azt re­méltem, szembeszáll Jabellel. Végül is a saját anyja. Csak nem fél tőle, nagy igené Megfordulok, és nézem, ahogy az örvénylő habok elviszik

Miram testét...mintha súlytalan lenne. Nem bírok mozdulni, csak bámu-lom, mint sodorja el az áradat mellettünk. A szemem kidülled, va-kon bámulom az eget. Hirtelen összehúzódom, és a cserjésbe öklen- dezek. A testem remeg és ráng, élettelen ujjaim a tüskés-göcsörtös ágakba kapnak, meg az ezüst levelekbe. Will feláll, és előremered a folyóra, hogy lássa, mitől hánytam el magam. Felemelem a fejem, és csatlakozom a többiekhez. Remegő végtag­jaim alig tartanak meg. Látom, ahogy Miram gyilkosa lazán a térdé-re ereszkedik a folyóparton, és megmossa a vízben a kését. Nyugodt és derűs. Jabel arcán nincs semmi, de főleg érzelem vagy megbánás nincs a gyilkosság miatt, melyet épp elkövetett. És ekkor rádöbbenek, érzem a csontjaimban. Azt az embert nézem, aki elárulta apámat. Nem Severin volt az, hanem a húga! - Most mit csinálunk? — kérdezi Tamra suttogva. Nem emlékszem, valaha ölt-e meg draki egy másik drakit ilyen hidegvérrel. Ez még annál is szörnyűbb, mint hogy tőrbe csalta és elfogatta az apámat. Ebben, már nyoma sincs emberségnek. Miram az unokahúga volt. Talán még réges-régen, a Nagy Háborúk idején, amikor primitív háborúzó törzsek voltunk... talán akkor történtek kedvtelésből elkövetett vérontások. De már nem, soha többet azóta. Felvilágosultak lettünk. Mindig ezt tanították. Az emberek a gyilko­sok, ők követnek el bűnöket a saját fajtájuk ellen. Mi soha. - Ezt nem úszhatja meg! - jelentem ki komoran. Willhez fordu-lok. — Visszatalálsz a kocsihoz? - Hogy micsoda? — Will pislog, és próbál rám fókuszálni. Van valami a szemében...el kell fordítanom a tekintetem róla. A húgomra és Deghanra nézek. - A falkának tudnia kell erről! Most azonnal! Jabel nem úszhatja meg. Mindnyájunkra nézve veszélyes! Érzem, hogy Will bámul, és visszanézek rá. Vizslat, aztán elnéz, bele a sűrű bokrokba, mintha eddig nem látta volna őket. - Sosem fogsz itt ezzel végezni. Megnyalom kiszáradt ajkamat. El akarom neki magyarázni, ho-gyan változott meg minden örökre épp most, és hogy miért van szük-sége mindenkinek rám...megint. Hogy készülök besétálni a falkába, és igazságot követelni, és hogy sajnos Will nem jöhet velem. Tudnom kell, hogy biztonságban van, amíg mindezzel végzek. Nem aggódha-tok folyton érte. - W i l l ... Felemeli az egyik kezét, így állít meg. - Kitalálok egyedül is. És elindul. El, tőlem... Utánavetem magam, de meg sem állva lehánt magáról. Felkiáltok. -Találkozunk a... Ekkor megfordul. Gesztenyeszín szemei szinte lángolnak. - Örökké kéne várnom! Mert sosem jössz el!

A szavai pofonként csattannak. Aztán újra megindul a fák között, itthagy. A mellkasom összeszorul, amikor a hátát elnyeli a láthatár. Eltűnik...előlem. - Jacinda! - Tamra hangja türelmetlen. - Megoldjuk mi ezt, menj utána! Tamrára nézek. Válla mögött Jabel apró alakja eltűnik a fák között. - Menj, Jacinda! - erősködik Tamra. A mellkasomban örvénylik a kétségbeesés. Nem tudok többé két világ közt szétszakítva élni, úgy érezni, hogy örökre kettévágtak, és húznak kétfelé. A húgomnak igaza van. Megoldja ő itt ezt. Át kell adnom a gyeplőt. - Visszajövök. Legalábbis üzenek! - mondom végül, és nem veszem le a szemem a pontról, ahol Will eltűnt. Ha más nem, anyáról biztos fogunk beszélni egymással. De nem tudom, valaha visszatérek-c. Csak azt tudom, hogy Will-Iel me-gyek. Miután elszántam magam, utána iramodom. Átvágok a fák között, szlalomozok keményen, és bízom benne, nincs még messze. Főleg, mivel megsérült. A földet is nézem, remélve, hogy nem esett össze a fejsebe miatt. Sosem lett volna szabad egyedül elengednem. Megint a csönd lesz először gyanús. Egyszerűen nem hallom Willt magam előtt, bárhogy is erőlködöm. xMegállok, és fülelek, minden idegszálamat megfeszítve. - Will! - suttogom jó erősen, mert tudom, kiabálnom nem szabad. Fel is nézek, mert nem felejtettem el Corbint. Bár nem hiszem, hogy most lenne érkezése pont ránk vadászni. Semmi nincs az égen. Újra menetelek, csak most lassabban, azon merengve, hova tűnhetett Will. Rég be kellett volna érnem. Megrázom a fejem, és megyek to-vább, mert tudom, merre indult, és hogy meg fogom találni útközben. Madárfütty töri meg a csendet, és megállók, a bőröm feszül. Is­merem ezt az erdőt, és mindent, ami benne él. Ez a fütty errefelé nem természetes. Nem illik a körülöttem lüktető életbe. És amilyen okos nyomkövető Will, gondolom, ő is tudja, hogy baj van. Megfordulok, hogy visszatérjek lám rához és Deghanhoz. Figyel­meztetnem kell őket, hogy nem vagyunk egyedül. Remélem, Will is meggondolta magát, és visszatért a többiekhez a veszély elől. Együtt sokkal nagyobb esélyünk van a túlélésre. Előrevetem magam, utat török a fák között. A puszta kezemmel vágok ösvényt, ahol szüksé-ges. A fájdalom emlékeztet rá, hogy élek. Egy fára támaszkodom, hogy átlépjem, amikor valami keménybe ütközöm. Elvesztem az egyensúlyomat. Hogy megtámasszam ma­gam, a két kezemet előrenyújtom, és egy... falnak támaszkodom. Az ujjaim megfeszülnek. Ez egy férfi teste. Felnézek az ismerős arcba. — Xander... — artikulálom hang nélkül, mert a hangom benn rekedt. A pulzusom zakatol, dübörög a bőröm alatt. Hátralépnék, de elkapja a csuklómat, jobbra és balra nézek, őrülten keresve Willt. Mintha valami csoda folytán felbukkanhatna, hogy megmentsen az unokatestvérétől. Bár vágyom rá, tudom, ezfnern fog megtörténni. Elnyomom magamban a rettegést. Biztos, hogy több vadász is van a közelben. Bár tudom, hogy Xander szokott egymaga vadászni, most nem egyedül jött. Érzem a többieket. Tudom,

hogy itt vannak. Ahogy azt is tudom, miért. Miramot követik. Miramot, aki halótI. Aki éppen lefelé úszik a folyón... A szívem belesajdul, ha elképzelem, ahogy megtalálják. Csak egy kislány. Nem az a nagy sárkány, akire számítanak. Mit fognak gon-dolni? Jabel megölte Miramot, mert veszélyt jelentett a falkára, az viszont nem jutott eszébe, mi lesz, amikor az emberlány holttestére rábukkannak, a jeladóval a koponyájában. A chippel, amit egy draki fejébe ültettek be. Végignézek Xanderen. Teljesen beöltözött, a vállán pedig egy nyug-tatópuska van átvetve. Nincs nála a nyomkövető-masina, de tudom, hogy egyiküknél ott lesz. Valamelyik vadásznál. - Jacinda! - förmed rám. A hangjában hitetlenkedés, döbbenet. — Te mit művelsz itt? Hol van Will? — A nap kérdése! Szorítja, a csuk-lómat, míg meg nem rándulok. - Hol az unokatestvérem?! - Hidd el, nem tudom! Elvesztettük egymást! — Ez legalább igaz. — De itt van valahol a közelben. Remélem. Xander keményen a szemembe néz, hezitál. - Velem jössz! Egyik keze a csuklómon, úgyhogy nincs sok beleszólásom a do-logba. Úgy kell tennem, mintha csak egy szegény kis emberlány volnék, aki eltévedt az erdőben. Végül is most az vagyok. Neki ezt kell hinnie. Valami headset van a fején, a mikrofonját a szájához húzza. - Hé, itt történt egy s más. Jövök, Ezek szerint nem merészkedtek túl messzire egymástól. Pár másod-perc múlva több vadász is hozzánk csapódik, mind állig beöltözve. Angust megismerem, és még néhányukat. Lesokkolva merednek rám. - Ő meg mit keres itt? - kérdezi Angus. - Ez nem Will kis barátnője? - kérdezi egy másik, és rám mutat a nyugtatópisztolyával. Xander megvető horkantással arrébb löki a fegyvert. - Vigyázz, merre hadonászol! Úgy tűnik, még mindig a csaja! — Xander méreget. - Gondolom, ő az oka, hogy Will lelépett! Megrázza a fejét, mintha ez az ötlet túl nevetséges lenne, hogy igaz legyen. Az ő szemükben semmi vagyok. Csak egy buta liba, aki túl sokat kíváncsiskodott. És addig vagyok biztonságban, míg ezt gondolják. Le kell őket imádkoznom erről a hegyről valahogy, mielőtt rájönnek, mi a helyzet. - Mit csináljunk vele? - Angus Xanderhez fordul. Szerinte ez suttogás. - Mi azért vagyunk itt, hogy... -Tudom, miért vagyunk itt. - Xander fekete szemei megállapod-nak rajtam. - És szerintem a lány is pontosan tudja! A levegő belém szorul. Honnan tudja, hogy tudom?! Nem em­lékezhet rá, mi vagyok. Hogy éppen rám vadászik! Az izmaim be-görcsölnek. Ha úgy alakul, gyorsabban kell futnom, mint ők. Nem manifesztálhatok előttük. Nincs ittTamra, hogy árnyékoljon. Xander felveti a fejét, és lenéz rám. Úgy érzem magam, mint vala­mi bogár a gombostű hegyén. Vizsgálgat.

- Will fecsegett rólunk, nem igaz? Pislogok és hátralépek. Úgy vélem, ezt bevallhatom, azzal nem fedem fel magam, bólintok. - Aha, igen. Xander felhördül, mint aki sejtette. A többiekre néz. - Annyira tudtam! Elmondta neki! A csaj teljesen elvette az eszét! Angus hozzám lép, az arca ragyásabb, mint gondoltam. Minden pórusából izzadság gőzölög. Elfordítom a fejem, olyan erős a szaga. - Na és, most mit is keresel itt? - kérdezi olyan közel hajolva, mint aki még életében nem hallott a személyes térről. Gyorsan jár az agyam. - A saját szememmel akartam látni! Kérleltem Willt, hadd lás­s a m ... őket. Majdnem lebuktam, majdnem azt mondtam, hogy draki, pedig a vadászok nem neveznek minket így. Az ő szemükben mi sárká­nyok vagyunk. Dühösen merednek rám. Dühösen és fenyegetően. Arra vágynak, hogy jól elkapj álé Will grabancát. Nem akarok belegondolni, mit ten-nének vele. De még így is nagyobb biztonságban lenne velük, mint a balkániban. Minek hoztam hát ide, a falkdmba? Minek kellett ekkora veszélybe sodornom?! - Mit szól majd az apja? - Angus hangja dörög. — Sosem fog Willnek megbocsátani! Xander felső ajka felhúzódik a fogáról. - Nem fogja érdekelni. Csak vissza akarja kapni a fiát. A különle-ges képességei miatt Willnek minden meg lesz bocsátva. Ügy érti, Will nagyon tehetségesen talál meg drakikat. Csak épp fogalmuk sincs, milyen más képességei is vannak emellett. Megbor-zongok, amikor eszembe jut, mi mindenre képes. Ha a vadászok is rájönnének, sosem szabadulhatna meg tőlük. - Nem tarthatjuk magunk mellett, ha véghez akarjuk vinni a fel-adatot. Ezt a csapat egyik idősebb vadásza mondja. A húszas évei köze­pén járhat. Alig néz rám, annyira leköti a kütyü, amit a kezében fog. Ugyanolyan nyomkövetődoboz van nála, amilyet korábban is láttam... Tehát jól gondoltam, Miramért jöttek. A vadász megrázza a fekete dobozt, és meglengeti maga körül. - Nagyon gyorsan mozog. Arra! - Jobbra mutat. - Mennünk kell! Most azonnal! A folyó irányába mutat, ahol most úszik le Miram élettelen teste. Úszik, de nem elég gyorsan. A kütyüvel be fogják mérni, megtalál-ják a testét, és felfedezik az igazságot. - Visszatalálok a kocsihoz. — Sajnos nagyon gyenge és bizonytalan a hangom. — Will is odament szerintem. - Igyekszem vállat vonni, és elindulni. - Megmondom neki, hogy kerestétek. Xander elkapja a kezemet. — Azt nem hiszem, Vöröske! Velünk jössz! Majd felbukkan ő is. — Gúnyos mosollyal végigmér. - Ahol te ott vagy, mindig megjelenik ő is. És amikor megérkezik, munkára fogjuk, amihez a legjobban ért: sárkányokra fog vadászni! - A fekete dobozra mutat. - Aztán pedig te is megkapod, amire vágysz.

Mivel csak azt tudnám mondani, hogy egy szellemre vadásznak, inkább meg sem szólalok. Xander maga után rángat.

Magával visz a csapat . A fekete nyomkövető masina egyre hangosabban pittyeg, ahogy közeledünk a folyóhoz, úgy­hogy abban nem reménykedhetek, hogy esetleg nem működik. Próbálok rálátni, mit csinál rajta a kis piros fény, hogy milyen közel lehetünk a halott Miramhoz. A zubogó víznél a masina már nagyon hangos, mintha a sodrás ritmusát akarná utánozni. A vízparton állunk meg, előttünk fiit a folyó. - Én semmit sem látok - jelenti be Angus, jóllehet ez mindany- nyiunk számára világos. Xander átveszi a fekete dobozt a másik vadásztól, és ütögetni kez-di, mintha az segítene megtalálni, amit keresnek. — Pedig a jelzés szerint pont a dolog fölött állunk! A dolog... A torkomban felizzik a hamu. Ez vagyok hát nekik. Örökre ennyi maradok. Ök vadászok, sosem fognak nyitottan gon-dolkozni. Pedig Will képes rá. Vagy képes volt. Körülnézek, kétségbeesetten, hátha megpillantom. Remélem, Xandernek igaza lesz, és megtalál minket! Engem. Willt nem látom sehol,de valami máson megakad a szemem. Lejjebb balra a folyóban ágak és levelek masszív csomót alkotnak. Nehéz a sok barna között észre-venni, mégis meglátom Miram testét, fennakadt ezen a kis gallygáton. Visszatartom a lélegzetem, és reménykedem, az áramlat valahogy ki­szabadítja a testét, mielőtt észreveszik. - Az ott! Mi az ott? A szívem kihagy egy ritmust. Pislogok, lassan és kínosan, amikor meghallom a kiáltást. A vadászok beszélni kezdenek, mind egyszer-re, spekulálnak, mi lehet az ott, a gáton fennakadva. Egyikük rá is merészkedik az ingatag tákolmányra, két karját kitárva, hogy egyen-súlyban maradjon. Bárcsak leszakadna! Bárcsak! Leguggol, és megböködi Miramot a fegyverével. - Ez egy lány! De nem mozog. Halott. Xander int neki. - Húzzátok ki!

A vadászok kirángatják Miramot a vízből, én pedig hátralépek, mert senki sem figyel rám. Talán most el tudok szökni. Meg kell talál­nom Tamrát, és idehívni, hogy árnyékolja le őket. Hogy felejtsenek el mindent! Miram testét a fövenyre dobják. Az arca viaszos, élettelen szemeiben még mindig ott tükröződik a borzalmas meglepődés. A vadászok körbeállják. - Mi a csuda történt vele? - Azok a rohadt sárkányok! Ok tették ezt, tuti! A nyomkövető masina nagyon hangos, és Miram közelében veszet­tül sípol. Xander grimaszol, kemény arcát eltorzítja az összpontosítás. Oda-vissza pillantgat Miramra és a lokátorra. Rendesen pánikolok. Nem sok időbe telik, mire összerakja, mi a helyzet. Még egy lépést teszek hátra, majd még egyet, készen arra, hogy meglépjek, amikor megérzem, hogy valaki a hátam mögött van. Megfordulok, majdnem beleütközve egy kidomborodó mellkasba. - Hová? Hová? - kérdezi Angus, és lenéz rám. Nem tudtam, hogy nincs a többiekkel. - Sehová — hazudom. - Csak nem bírom a hullák látványát. Ha-lott kislányok nem szerepeltek a kívánságlistámon. - Kár! - horkant fel. - Mert most itt vagy, pont, ahogy kívántad. Hát, igen. Ezt kamuztam nekik, hogy bepillantást akarok nyerni Will titkos életébe. Angus karon ragad, és visszalök a csoport felé. Majdnem meg- botlom a folyópart köves talaján. A vadászokat persze leköti a ta-lálgatás. - Szegény kislány - motyogja valamelyik. — Milyen fiatal! Xander Miram fölött áll, és nincs meghatva. Lóbálja a lokátort, ami őrült módon vijjog. - A nyomkövető, úgy látszik, bekrepált! — jegyzi meg egy vadász. - Dehogy krepált - feleli Xander, és úgy vizsgálgatja Miramot, hogy ideges leszek. - Teljesen jól működik. A lányban van a jeladó. - De hát miért lenne egy lányban? Ennek semmi értelme. Angus kienged a markából, annyira érdekli Miram. Odalép, hogy megnézze. Elhúzom a karomat, és hátramaradók. Kényszerítem magam, hogy várjak. Ha most szaladok el, azt azonnal észreveszik. - Csak egy módon tudhatjuk meg. Xander előrántja a kését a mellényzsebéből, és Miram fölé térdel. Az a vadász, amelyiket a legjobban megindítja a látvány, közbeszól. - Nem vághatjuk fel csak úgy! Ez egy ember! - Nem, már nem. Most már csak egy holttest. Xander lehajol, a szája sápadt penge. Érzem az epét a torkomban. Nem maradhatok itt. Nem nézhe-tem végig, ahogy felszabdalják Miramot! - Nézd a vérét! — mondja hirtelen egy hang. — Ez sárkanyvér! Visszafojtok egy sikolyt, és megfordulok, hogy elrohanjak. Ám ekkor Will lép ki a folyópartra a fák közül. -Will!

Odarohanok. A karjaiba zár, és úgy szorít, mintha össze akarna Toppantani, majd elhúzódik, hogy rám nézhessen, arcomat a kezébe véve. - Sajnálom, hogy elmentem... - Nem, én sajnálom! - Rázom a fejem. - Igazad volt! Suttogásunk tele van szenvedéllyel, az ajkunk majdnem összeér. Éles tekintete a vállam fölé siklik, felméri a helyzetet. Hogy kik van-nak itt, és miért. Aztán visszanéz rám. Nyelek egyet, és hangtalanul artikulálom a szavakat. Rövidet biccent. - Nemsokára mindenre rájönnek. Bólintok. - Miután túllesznek a hüledezésen és hitetlenkedésen, mindent össze fognak rakni. Will leveszi a kezét az arcomról, és megfogja az egyik kezemet. Összefonjuk az ujjainkat. Ez az érintés! Ez a szoros együttlét! Máris jobban leszek, feléledek. Nem vagyok egyedül. O az én erős bástyám, ennyi. - Ne aggódj! Mi nem leszünk már itt, amikor ez megtörténik. De meg sem tudunk fordulni, valaki már a nevét kiáltja. - Will! Megremegek. Will keze meg jobban szorít, amikor szembe kerül az unokatest-vérével. A...családjával. Pókerarca áthatolhatatlan, ahogy feléjük biccent, mindenkire a csoportból. Pár nagyobb lépés, és Xander előtte terem. — Apád nagyon aggódik. Azt hitte, nagyanyádnál vagy, de ő mond­ta, hogy már régen nem látott. No, nem mintha túlságosan bíznánk az öreg csoroszlya szavában. Hol a fenébe voltál? Will csak egy vállrándításra méltatja. Xander bámulja. A csend kezd idegölő lenni. Elnézem őket, és örülök, hogy most legalább nem Mirammal törődnek. Vagy velem. De a pillanat elszáll. Az idő­sebb vadásznak nem tetszik, hogy megoszlik a figyelem. — Gyerünk már! - mondja, és felmutatja a kését Miram teste felett. - Most akkor csináljuk, vagy nem? Xander elvigyorodik. — Szerintem csinálja Will, mit szóltok? Azt akarja, hogy Will vágja fel Miramot?! A gyomrom felkavaro-dik. Az ujjam Will tenyerébe fúródik, mert nem engedhetem, hogy megtegye. Ki kell találnia valamit! — Épp menni készültünk - mondja Will. Xander rólam Willrc pillant, majd le összefont kezünkre. — Hova rohantok úgy? — Közénk lép, és elrángatja Willt a vállánál fogva. - Gyere már! Igazán ránk fér a segítséged! Ehhez értesz, nem? Ahogy Willre néz, tudom, semmi szüksége a segítségére. Csak azért erőlteti, mert látja rajta, hogy nagyon nem akarja megcsinálni. Meg akarja törni őt. Élvezi. Semmit nem változott. Nehéz, csönddel teli pillanatok ezek. Az összes vadász Willt nézi. Méregetik. Will felpillant rám, majd előrelép. Xander figyelmét per­sze nem kerülte el, hogy egymásra néztünk.

Hunyorog rám, én pe­dig érzem a mellkasomban az ismerős feszülést. Mintha többet látnabelőlem, mint; kellene. Ö volt az első, akinek megfordult a fejében, hogy a jeladó Miram fejében van, lehet, hogy velem kapcsolatban is meglátott pár összefüggést... A testem összes idegszála ég, forrong, a draki mindenáron ki akar törni. Meg akar védeni engem és Willt. Túl akar élni! Mert ebben a szituációban minden - a helyszín, a vadászok veszélyt kiált. Ennyire elevenen még sosem éreztem! A levegő tapinthatóra sűrűsödik. Tö-mény és fojtogató. Átmegy rajtam egy hullám, a hajam meglibben. A bőröm feszül, készenlétben állok. Nézem a folyót, a fodrozódó fel-színét. A fákat is megrázza a hirtelen szellő. Felnézek. Még semmi nem foltozza be a tiszta eget. Még. Ki kell innen menekítenem Willt. Most rögtön. Lenyelem a tor-komban halmozódó forróságot, és a többiekhez lépek, akik Miram körül állnak. Megfogom Will ruhaujját, és nagyot rántok rajta. Nem mutatja, hogy érezte volna. Hátrafordulok, a fák után vágyakozva. Xander egy kést nyom Will kezébe. - Az enkrószok minden elfo-gott sárkány fejébe chipet ültetnek - magyarázza, a szeme halott. — Ezt hogyhogy nem tudtuk eddig? - így Will. — Talán mert nem volt rá szükség. Eddig egy sem szökött meg. — De ez egy lány, nem sárkány. — Will vállat'von. - Nem lehet benne is egy olyan. Az idősebb vadász feltartja a dobozt. — A lokátor szerint van! — Gondolom, elromlott útközben - így Will. — De a vére... - Angus a vágatra mutat. - Arra mit mondasz? — H á t . .. - W ill a saját m ellkasára m utat, m ajd a csoportra. - An-nak lehet más oka is, tudjátok. Elámulok, milyen nyugodt és józan ebben a helyzetben. Bámula-tos. Mosolyog, le akarja fegyverezni őket. De sajnos, nem megy neki. — Nem hinném, hogy pont olyan csodabogár lenne, mint te! - Xander hangja keserűen csattan, ahogy elveszi Willtől a kést. Fel-dobja, majd elkapja a nyelénél. - Itt valami nem stimmel, és szerin-tem te többet tudsz róla, mint állítod. - Rám sandít. — De én is ki fogom találni, nyugi! - Azzal határozottan leguggol, hogy szétvágja Miram fejét. Bcszívom a levegőt, és elfordítom a tekintetem, mert nem bírom nézni, de közben Willt sem akarom egyedül hagyni. Többet nem hagyjuk el egymást. Soha. Ekkor felerősödik a szél. A hajam csapkod az arcom előtt, simogat­ja a bőrömet. Még épp el tudom söpörni a szememből, amikor sötét villanást látok, és egy nagy fuvallat a földre lök. Hátrasimítom a haj­tincseimet, és meglátom Cassiant, amint karmait előretartva leszáll Xanderre, és felkapja a levegőbe. Mindenki döbbenten áll. Xander vergődik és csapkod, mint a csali a horgon. Cassian hatal­mas, bőrszerű szárnyai felkavarják a levegőt...fekete vitorlák a szél­ben. Azt hiszi, Xander ölte meg a húgát. Azonnal tudom, hogy erről van szó, mert érzem magamban az iszonyatos haragját. Mintha kés hasítana belém. Tudom, hogy ezt a haragot nem lehet lecsillapítani. Az érzelmei átmosnak engem is, és a földre szegeznek.

Ahogy a vadászok észhez térnek, üvöltözni kezdenek és a fegyve-reiket keresik. Cassian magasra hág Xanderrel. Elrepíti. Xander pö-rög párszor, majd egy fának csapódik. Törnek a faágak és a csontok, ahogy Xander átzuhan a lombok labirintusán. Aztán ahogy jött, Cassian olyan hirtelen el is tűnik. Ismét mindenki sóbálványként áll. Will és én bámulunk. Mintha egy megfagyott tablón szerepelnénk, a vadászokkal együtt. Senki nem mer még csak levegőt sem venni,miután Xander elnyúlik a földön, és nem mozdul. Egy összetört, élet-telen kupac. Sóhajtani próbálok, meglep, mennyire szorul a mellka-som. Nem bírtam Xandert, az ellenségem volt, mégis sajnálom. A kezem a földet markolja. A szemem az eget fürkészi. A levelek zümmögnek, de Cassiannak nyoma sincs. Eltűnt. Am én tudom, hogy itt van a közelben, a sötétből les, várja, hogy mikor támadhat legközelebb. Mert fog. Még ha nem tudnám is, érzem. Érzem ma-gamban a halálos elszántságát, szétárad bennem, mint a méreg. Meg-állíthatatlanul. Egy pillanatra Miram halott szemeire téved a tekintetem. Olyan, mintha rám nézne. Mintha egyenesen és tisztán belém látna. De nincs már benne élet. Nem láthat engem. így, hogy ő meghalt, tu-dom, Cassian nem fogja engedni, hogy akár csak egyetlen vadász is életben maradjon. Addig nem, míg azt gondolja, ők a felelősek. Előbb fog ő maga meghalni, minthogy szökni hagyja őket. Meg fognak fizetni a húga haláláért. Xander csak a kezdet volt. Pislogok, mert össze kell szednem magam. - Will! A hangom túl erős, furcsán tolakodó a döbbent csendben. Több vadász összerezzen, és felém fordul, puskáik 'automatikusan rám szegeződnek. Vagy épp direkt? A szemük vad, minden mozdulatuk rettegő rángás. Lenyelem a torkomban feltörő forróságot. Az or-romban érzem a füstöt, remélem, semmi nem jön ki, és nem veszik észre. Mint aki a hangomtól ébredt fel, Angus káromkodni kezd az ég felé. A nyaka felmered, úgy forog körbe-körbe. - Gyere elő! Gyere elő, te féreg! Lövöldözni kezd felfelé. Nem a nyugtató lövedékkel. Azokat már rég letették. Ezek éles töltények. Igazi fegyverek. Puskák ésszigonyok. Már nem a begyűjtés a cél, gyilkolni akarnak. Akárcsak Cassian. Semmi nem csillapíthatja többé a félelmemet. A nyelőcsövemet mardossa a tűz. - Will! - mondom ismét, és a hangomba állatias hörgés vegyül, elárulva, hogy magam is félig elvesztem már. Will kinyúl, és megragadja a kezemet. Ujjai erősen az enyémekre kulcsolódnak. A fáit felé biccent, és én azonnal megértem, mit akar. Rohanva megindulunk feléjük. - Hé! — üvölt utánunk Angus, és hallom magunk mögött a dobo-gó talpakat. Egyikük utánunk eredt. Hátrafordulok, és látom, hogy az idősebb, komoly arcú vadász az. Épphogy ezt konstatálom, ismét feketeség te-rít be mindent, mint valami sötét fátyol. Cassian! Újra itt van, betölti a kátrányszínű teret. Mögöttünk fegyverropogás, éles pukkanások, de ez nem állíthatja meg. Felkapja a vadászt, és eltűnik vele a lombok között. Kitör a teljes fejetlenség. A vadászok torkuk szakadtából üvöltenek.

- Egyenként leszed minket! -Tűnjünk innen azonnal! - Soha! Kapjuk el! Már majdnem elértük a fákat, amikor még nagyobb szél támad. A hajam felcsap a vállamról, és összetekeredik a levegőben. Ahogy felnézek, látom, hogy egy másik draki közeledik. - Ne! - kiáltok fel tompán. Corbin... Elkapja a karomat, és felemel. A lábaimmal a levegőben kapálózok. Will üvölt és ugrál, el akar érni. De már túl magasan járok. A vadászoknak ránk terelődik a figyelme. Peregnek a puskagolyók, szállnak a nyílvesszők. Hallom Will rettegő kiáltását: — Vigyázzatok! Eltaláljátok Jacindát! De túlságosan elszántak. Az egyik nyílvessző olyan közel száll hoz­zám, hogy hozzáér a hajamhoz. Engem nem talál el, de Corbint igen. Mellkason. Látom, ahogy mélyen belefúródik a mellizmába. A.kezét a lövedék nyelére szorítja. Ujjai között dől a lilás vér. Felhördül, és el-kezdünk pörögni lefelé a fák között. A lábaim tehetetlenül zuhannak, mint a halott súly. Keményen a hátára érkezik. Én félig rátekeredtem, félig a földön vagyok. Feltolom magam a tenyeremmel, óvatosan el­kerülve a nyílvesszőt. Lenézek erre a fiúra, akivel együtt nőttem fel. Akármi lett is belő­lünk, mindig az életem része volt, ameddig csak vissza tudok emlé-kezni. Az arca most torz a fájdalomtól, széles orrcimpái reszketnek. Mintha nem jutna be elcg levegő. Senkinek nem kívánok ilyen véget. — Corbin - mondom, de inkább sírás ez. Befogom a számat, hogy ne jöjjön ki rajta hang. Életben van, és ha most azonnal visszatér a falkába, tán megússza. Összepréselem a számat, mert megszületett bennem az elhatározás. Nem engedhetem, hogy megöljék! Akármilyen, őrült és önző volt is, azt hiszem, most épp meg akart menteni! És egyszerűen lelőtték közben. A vadászok megjelennek a fák között, mindegyiküknél fegyver. Will rájuk üvölt, hogy álljanak meg, hadonászik, és nem hagyja annyiban. — Még a végén eltaláljátok Jacindát! Az egyik vadászt le is teperi, mielőtt az felemelhetné a fegyverét. Angus előretör, kirántva a kését, és tudom, hogy Corbinba akarja döfni. Kegyelemdöfés. Nagy lendülettel feltartja... A szemem Corbinra siklik. Milyen védtelen itt a földön fekve! A szeme tágra nyitva, a tekintete fájdalomtól párás. Semmi nagyké­pűség nincs már benne. Olyan fiatal és olyan ijedt... Csak egy fiú, akivel együtt jártunk általánosba. Aki dadogott, amikor feleltették. Az agyam őrülten dolgozik. Túl nagy célpont. Nem tudom a tes­temmel megvédeni. Csak egyet tehetek. Használnom kell az egyet-len dolgot, amit tudok. Ami vagyok. Leveszem a kezem Corbinról. Gyorsan felemelkedem, és elé ál-lok. Felkészülök mindarra, ami most jön. Arra, amit tenni fogok.

Mintha egy pillanatra minden megállt volna. M intha megnyomták volna a pause gombot. Mindenkin, kivéve rajtam. Félrehajtom a fejem, és végignézek az álló figurákon. Meg-fagyott arckifejezések. Testek, melyek mozdulatok közben álltak meg. Csak nézem őket és kísérteties nyugalom tölt el. Aztán mindenki újra mozogni kezd. De csak, mint a víz alatti lé-nyek, akiknek harcolni kell a mindent körülvevő folyadékkal, igye­kezni lendületet nyerni valahogy. Üvöltések. Will a nevemet kiáltja. Mindez mintha a távolból jutna el hozzám, lassan... Angus haját tisztán ki tudom venni, ahogy beér minket. Mintha egy fáklya szaladna felém. Érzem, hogy ez mennyire vicces hasonlat. Kifújom a levegőt. Lazítok egyet izzó tüdőmön. Már nincs mit tit- kolnom, semmi értelme. Elhatároztam, hogy újra megteszem. Meg-mutatom magam. Minden szem Corbinra szegeződik. Az ellenséges vadállatra. Angus nem is lát engem. És akkor eleresztem, egyszerűen. A szárnyaim a pólómat szétsza­kítva kibomlanak a hátamon, és felcsapnak a levegőbe. Vitorlakéntterülnek szét. Mint rabságból szabadult madarak, mohón kapnak fel­felé. A mellkasomban felgyűlik a tűz, és a számon kilövell egy hatal-mas csóva. Angus hátrarepül. A láng nem éri el teljesen, erre vigyázok. Csak a kabátujjába kap kicsit, <5 meg csapkodja, mint az őrült. Az egyik társa ráveti magát, és a földre zuhannak. Egy pillanat múlva minden fegyver rám szegeződik. Már csak engem látnak. Az arcuk vörös a dühtől, és hergelik egymást. A számból füst szivárog, az orromból szintúgy. Apró szürke szala­gok a levegőben. Angusra bólintok, akit körülállnak a barátai. Kész vagyok, jelzem nekik, csak gyertek. És akkor Will ott terem, ahol nem kéne neki. Egyenesen elém áll. Ez sem állítja meg a vadászokat! Meg akarnak támadni, és már semmi nem érdekli őket. Az egyikük felemeli a puskatust, és Will arcára céloz vele. - W ill! !! - sikoltom , de a hangom csak drakihörgés, mély, em ber-telen. Mindenki összerezzen. Aztán elvész a sikolyom, és rólam is elfeled-keznek. Mint a zakatoló vonat, olyan a hangja a feltörő földnyelvnek, mely mindenkit beterít, mindenkit megvakít. Semmit nem látok. Csak a fülsértő dörgést hallom, ahogy egy földfal emelkedik a vadá­szok elé. W ill! E z a z ő müve. A földörvény körbefog, éles darabjai felhasítják a bőrömet. Kihasz-nálva Will figyeleméi terelését, a földre rogyok, és Corbin után kapok. A válla alá nyúlok, és elhúzom a testét, be a

fák közé. Földet prüsz-kölök, és azon gondolkozom, meddig fogja bírni Will. Vonszolom Corbint, amilyen messze csak bírom, míg az izmaim már égnek, a karom remeg, de nem adom fel. Mögöttem hallom, ahogy dörög a föld. Will dolgozik. - Cassian! — kiáltom, remélve, hogy meghall. Elengedem Corbint, és melléguggolok. Nézem a nyíl körül a se-bet. Fájdalmas tekintete az enyémbe fúródik. - Nehogy kihúzd! - mondom neki. - Várd meg, míg visszaérünk a falkához! - Jacinda... - csuklik fel. - Annyira... sajnálom. Megrázom a fejem. Ujjam az ajkán. - Maradj csöndben! Minden rendben lesz. Nehogy elkezdj itt nekem sajnálkozni, mintha haldokolnál! Ráadásul, úgysem gondo-lod komolyan. Mindketten tudjuk, hogy egy nagy marha vagy! Felnevet, de a nevetése köhögésbe fullad. Megrázkódik. - Mindjárt visszajövök - bőgöm draki hangon. - Én itt leszek. Megrázkódom. Persze hogy itt lesz. Visszafordulok a folyó felé. Will felé. Cassian felé... A por mindent elhomályosít. Nem tudom kikerülni, olyan tö-mény, úgy örvénylik! Mint egy homokvihar, átláthatatlan. Draki sze-meim próbálják megszokni, aztán felmérni a terepet, keresztülhatol-ni a barna krétaporon, mely körülvesz. Meg kell találnom Cassiant, vele együtt pedig Willt, és kivinni innen ő t . .. és meg kell találnom Tamrát, hogy árnyékolja le a vadászokat. Aztán már jól leszünk. Szabadok, végre. Ebbe a reménybe ka-paszkodom, csak ez tart talpon, ahogy bukdácsolok előre. Meglátok egy magas, vékony alakot a kavargó barna porban. - Will! - kiáltom, hátha meghall a süvöltő szélben, még ha torz draki hangon szólok is. Mostanra már ismernie kell a hangomat, ha nem érti is, amit mon-dok. A szél ekkor megváltozik, felerősödik, megvadul. Hát nem tudja Will, hogy lazíthat kicsit? Küzdők a törmelékkel, ahogy közeledekfelé. A darabkák tűként fúródnak a bőrömbe. A kezem az arcom előtt, így védem a szemem, de fel kell néznem. Hunyorgok a porszi­lánkok támadásában. Árnyék dereng a hullámzó porban - sötét alakok a repkedő kavi­csok között, mintha mocsárban lépkednének de annyira nagy a porköd, hogy lehetetlen tisztán látni bármit... Will felé nyomulok, a fogaim összeszorítva, minden lépés az éles szélviharral szemben kész küzdelem. A szárnyaimat hátraszorítom, hogy ne kapjon beléjük a légáram, és ne tartsanak vissza. Már majd­nem elérem, már látják őt a fájó szemeim, amikor a hátára esik, a földre zuhan, kiütve, és rajta egy draki, áld láthatóan nem tudja, hogy Will épp nekünk segít. A portornádó azonnal elül, Will koncentráció-ja oda. A draki az arcába kap, és látom a kiserkent vért a karom marta seb körül. Pislogok, és felmérem a helyzetet. Kitört a káosz, a levegőben fél tucat draki sercglik, és csap le a vadászokra. Mind ónixok, a falka hadserege. Azt teszik, amire egész életükben

kiképezték őket. Cassian is köztük van, épp egy vadászt kerget a folyó felé, bőrszerű nagy szár-nyait alacsonyan tartja. Aggódva nézek Willre, és Cassianra kiáltok, de nem fordul meg. Tele van jéghideg elszántsággal, bosszút akar állni. Érzem. Mint a mardosó éhség, olyan a bensőmben. Ha Will és én el akarunk innen szabadulni, azt magunknak kell megoldanunk. Drakik köröznek a fejünk felett, mint elszabadult madarak, és egymásnak vijjognak. Will kiterítve fekszik, könnyű préda. A szám kiszárad az aggodalomtól, miközben felé rohanok. Megpillantom Severint, aki mindenki fölé hág. Szárnyai hatal-masak és foltosak, két csúcsuk recés és egyenetlen. A szeme megke-ményedik, amikor meglátja Willt. Felvijjog. Willre borulok, mert meg akarom védeni. Ekkor Tamra és Deghan kirohannak az erdőből. Mindketten manifesztáltak, erősek és gyönyörűek. Micsoda pár! — Tamra!!! — A segélykiáltásom éles. Felsegítem Willt, és megre-megek, látva arcán a véres karmolásokat. - Árnyékold le őket! Mert csak így lehet vége. Mielőtt minden vadászt megölnek. Le­het, régen nem érdekelt volna. De most, hogy Miram és Xander élet­telen teste pár méterre fekszik tőlem, eltökélt szándékom, hogy ne legyen több vérontás! Már nem bírom gyomorral. Ezek az emberek Will családtagjai és barátai. Nem akarom, hogy az ő lelkén száradjon a haláluk. Tudom, hogy ez megviselné. Mindkettőnket megviselne. Tamra bólint, és előrelép. A fegyverropogás, kiabálás és vijjogó dralcik közepette kinyújtja a karjait, és a csodás köd folydogálni kezd. Will mellett állok, és nézem, ámulok, micsoda képessége van a hú­gomnak. Az ő tehetsége életeket ment. O árnyékoló — a remény és a megváltás. Ám a ködnek esélye sincs megerősödni és felemelkedni. A sok go­lyó egyike átsüvít a levegőn, egyenesen a célja felé. Felsikoltok, ami­kor Tamra megtántorodik a becsapódástól, és a kezét odatapasztja, ahonnan a vér folyni kezd. Aztán leengedi a kezét, és hitetlenkedve nézi az ujjait. A fájdalom úgy hasít belém, mint utoljára talán akkor, amikor apát elvesztettem. Deghan elkapja Tamrát. Leereszti a földre, és a nevét kiáltja. Az arcán ugyanaz a kín, mint'amit én érzek. Szinte ezzel egy időben az óvó köd foszladozni kezd, és újra védte­lenek vagyunk. Újra a hadszíntér kellős közepén. Nincs hova bújni. - Tamra! - üvöltöm, és elindulok felé, a karomban Will-lel, mert nem akarom elengedni. így elég lassúak vagyunk, és már azt hiszem, sosem érjük el, amikor a hátamba valami belevág, és a fájdalomtól előrezuhanok. A mellka­somra érkezem, és nem tudok megmozdulni, annyira nagy a sokk, a fájdalom. A látásom elködösül, elered a könnyem. Beszélni, sikoltani akarok. A fájdalom szétárad az egész testemben. De ez még mind semmi althoz képest, amit a szívemben érzek. Tamra! Tamra! Will behajol a látószögembe, látom az arcát, és hogy a szája a neve-met artikulálja. Megérinti a fejemet, de különös módon semmit sem hallok, mintha valaki vattát tömött volna a

fülembe. Érzem, ahogy szétválnak az ajkaim, talán mondok is valamit, de nem tudom, mit, mert a saját hangomat se hallom. Csak a sok ezer gondolatot, mely a fejemben zakatol. Talán Will nevét mondom. Tamráét. Anyáét. Segítség. .. Segítség ... Segítség ... Aztán mindent elönt a sötétség.

A FEKETESÉGBE IDŐNKÉNT FÉNY VILLAN BE, és töri darabokra. Az egyik pillanatban remény csillan, majd visszatér a sötét sem-mi. A hangok úgy érnek el, mint távoli mennydörgés, mármár ki tudom venni a szavakat, de aztán mégsem. Nehéz összepontosítani, mikor az egész világom merő fájdalom. — Nem fogja túlélni... - Ne mondd ezt! Sose -mondj ilyet! Tikkelve fordulok a hang irányába, mert ösztönösen felismerem, bár elhelyezni nem tudom. Nem jut eszembe,,ki lehet... Nem tu-dok már gondolkozni... csak érezni. Aztán ahogy a hajnali köd eloszlik, eltávolodnak a hangok is. Min­den eltűnik. Én is... Az őrjítő fájdalomra ébredek. Valahányszor kinyitom a szemem, ez vár, és újra megvakít. Csak a kín emlékeztet rá, hogy még élek. Arcok váltakoznak, mint a diaképek. Kezek szorítanak le. Nem jut el hozzám semmi. Semmilyen impulzus nem olyan erős, mint afájdalom a testemben. A kín minden porcikámban ott vibrál, min-den pillanatban. A forróság, amely még nekem is túl sok. Csak annyit tudok tenni, hogy átadom magam a pihepuha sötét-ségnek, ami érzéstelenítéssel csalogat. Ahol még a rémálmok is elhal-nak. Ahol nincsenek falkák. Se vadászok. Se semmi. Ahol még nekem sem kell létezni. Erősödnek a suttogások a fülemben. Kezdenek valós szavakká válni. Szavakká, nem álomszilánkokká. Visszatoloncolnak a létezésbe. Már nem csak szellemek duruzsolnak a fejemben... És akkor felismerem őket. Nidia. Tamra! TAMRA. Él! Hát él! Ez balzsam a sebeimre! Ez a hír erőt ad! És van itt még egy hang, melyet a legbensőbb bensőmben ismerek fel. Minden sejtemben ott az a hang, az egész Ielkemet kitölti... Willé.

— Will! — sóhajtom, és próbálom felemelni a fejem. Tele vagyok kérdésekkel. Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Isten hozott újra a körünkben, Jacinda! Lassan pislogok, szoktatom a szemem az árnyas környezethez. El­mosódott arcok. Mielőtt fókuszálni tudnék, újra le kell hunynom a szemem, mert annyira szédülök. Kinyitom a számat, majd becsukom. Nagyon száraz. Egy bögrét nyomnak az arcomhoz, és én mohón inni kezdek, nem érdekel, hogy a zöldbogyógyökér kellemetlen ízét érzem a vízen. Amikor elveszik az ajkamról a bögrét, elfordítom a fejem. Hűvös simogatást érzek az arcomon, és csak ekkor jövök rá, hogy a hasamon fekszem. Bal orcám a finom lepedőn... Újra kinyitom a szemem, és a világ már nem forog. — A vadászok... Tamra... — hörgőm, és megint érzem a félelmet, mint friss sebet. Számomra csak percekkel ezelőtt történt, hogy az életemért küzdöttem. A húgom, a barátaim... Will életéért. Tamra hangja elér. Már nem suttog. — Jól vagyok, Jacinda. A golyó csak súrolt. Nagyon vérzett, de semmi komoly. Nidia bekötözött. — A vadászok mind elmentek - nyugtat meg Nidia. - Kivittük őket mérföldekre innen. Semmire sem emlékeznek. Erről gondoskodtam. Elönt a megkönnyebbülés. Még egy kicsit pislogok, hogy tisztán láthassam...azt, akit a legjobban vágyok látni. Willt. Még pont ki tudom lehelni a nevét, mielőtt Nidia itala megint álomba dönt. Alámerülök. - Jacinda, látogatóid vannak! Egy hangra ébredek a szendergésemből. Kinyitom a szemem, és lassan odafordulok. Ezek szerint azonnal elaludtam, miután Will-lel ésTamrával meg-örültünk egymásnak. Nidia belém diktálta azt a főzetet... Megbizo­nyosodhattam róla, hogy Will, Tamra, Cassian és Deghan mind jól vannak, és aztán visszasüppedtem az álomba, ahol nem érzem a kínzó stresszt. Csak Miram nincs velünk. Úgy látszik, a falkában senki nem akarja Willt bántani. Micsoda hír! Félelem nélkül alhatok. Nem is emlékszem már, mikor történt velem ilyen utoljára. A hátamra fordítanak. Érzek valami nyomást, de nem annyira rossz. És jólesik változtatni a felevőhelyzeten. Willre nézek, aki egy széken ül a jobbomon. Nidia fölém hajol. Rábiccentek, és lassanfelnyomom ülésbe magam. Óvatosan, mert meg nagyon érzékeny a hátam. Nidia gyorsan felstócolja mögöttem a párnákat. - Készen állsz? - kérdezi Will, és leteszi a könyvet, melyet olvasott. Bólintok, bár gőzöm sincs, miről van szó. Nidia padlóján léptek surrannak, épp a szobaajtó előtt. Gyorsan megigazítom a hajamat, és bánom, hogy nincs kéznél tükör, de az-tán mégis jobbnak tűnik, ha inkább nem tudom, hogy nézek ki.

Az elöljárók egyenként lépnek be a szobába. Levegőt sem merek venni, pedig Severin végül nem bukkan fel. Ez nem lep meg annyira. Most tudta meg, hogy meghalt a lánya. A saját nővére ölte meg. Még ha meg is akarná tartani az alfa posztját, nem vagyok benne biztos, hogy képes lenne rá. Ha érzelmileg bírná is, a testvére bűnei rányom­nák a bélyegüket. Cassian az utolsó, aki belép. A gyanúm tehát beigazolódott. Ha Severin helyett ő van most itt, akkor ezek szerint átvette a helyét. A lélegezetem is elakad. Tehát bebizonyította, mire képes! Sokkal jobb vezető lesz belőle. És ez megmagyarázza azt is, miért nem bán­tották Willt. Végigmérem a magas, fess Cassiant. Egészségesnek tű­nik. Nyoma sincs rajta sérülésnek. Amikor utoljára láttam, egyenként öldöste a vadászokat. Hogy bosszút álljon Mi ramért. A szívem sajog, ha eszembe jut, hogy leszúrták... Ujjam a lepedő szélével játszik, mert mondani akarok valamit. Kinyújtom a kezem, muszáj enyhítenem a fájdalmat, melyet az egyesülésünknek köszönhetően érezni tudok miatta. Muszáj, mert túl erős. Cassian arca nem árul el semmit. De előlem esélye sincs elrejtenie a fájdalmát. - Jacinda, azért jöttünk, hogy jegyzőkönyvbe vegyük a tanúvallomásodat. A szemem Will és Cassian között cikázik. - Nem hallottatok már eleget? Az elöljáró, aki beszél hozzám, leszegi a fejét. - A magát Deghannak nevező draki, valamint Corbin beszámolt már nekünk Miram halálának a körülményeiről, de tőled is halla­nunk keli. Corbin? És vajon az igazat mondta? Áthatóan nézem az elöljáró-kat, mert érdekel, mi jár a fejükben. — Láttam, ahogy jabel megöli Miramot, majd a testét a folyóba dobja. Megnyalom az ajkamat, és Cassianra nézek. Tudom, hogy iszonyatos fájdalmat okozok neki a szavaimmal, és sajnálom. De ha nem mondom ki, attól még ugyan-úgy megtörtént. Nagy levegőt veszek, és hozzáteszem: - Jabelnek a szeme sem rebbent. Cassian arcizma alig észrevehetően megrándul. Amúgy nem mu­tatja, hogy bármilyen hatással lenne rá, amit beszélek. Nem mutatja ki azt a sok dühöt és gyászt, amit én nagyon is érzek belőle. Fel­szisszenek, és az ágy oldalába kapaszkodom, bele a lepedőbe, olyan erővel ütnek meg az érzései. - Szerintem még nem elég erős ehhez — siet a segítségemre Nidia, és rosszallóan néz az elöljárókra. A leghosszabban persze Cassianra. Pontosan -tudja, mi bajom. Hogy Cassian érzései átáradnak belém, és megbénítanak. - Jacinda ugyanazt mondta, amit mi mind - jegyzi meg Will. - Még Corbin is - mondja Nidia jelentőségteljesen, és ezzel meglep. Corbin igazat mondott? Ha Jabel saját fia is ellene vallott, nem vonhatják kétségbe a szavunkat. Úgy nem, hogy Corbin is alátá-masztja. - Megkaptuk, amiért jöttünk. Most magára hagyjuk. Pihennie kell! - jelenti ki Cassian. Mindenki ki is megy, kivéve őt. Ö marad, és láthatóan vacillál. Egyik lábáról a másikra áll. - Örülök, hogy jói vagy... - Látom, hogy a keze ökölbe szorul. — Segítenem kellett volna neked.

A szeme megállapodik Willen. Tudom, hogy azt gondolja, Will bezzeg segített. Aprót biccent felé, elismerésképpen. - Nekem nem tartozol bocsánatkéréssel. - Hát ... Lényeg, hogy örülök, hogy Will és Tamra veled voltak. - Ebben egyeztünk meg, amikor visszaindultál a falkához. Hogy mi hátramaradunk, és várunk. Tisztában voltam a kockázatokkal, és hogy milyen veszélyek leselkednek itt rám. Egyikünknek sem... — Itt elakadok, mielőtt még kimondanám, hogy egyikünknek sem esett baja. Hiszen elvesztettük Miramot. A szemem égni kezd az emléktől. Nem kellett volna így történnie, de így lett. - Fogadd őszinte részvé­temet, Cassian! Az új alfa csíkpupillái megremegnek a fájdalomtól. - Nem lett volna szabad otthagynom... - Nem! Nekem kellett volna megvédenem! Rám bíztad... Cassian rázza a fejét. - Én tartoztam iránta felelősséggel, és kudarcot vallottam. - A nagynénétek ölte meg. - Nidia hangja egyszerre békítő és ke­mény. - És mind biztosak lehetünk abban is, hogy ő árulta el Mag- nust. Nem sok esélyed van, ha egy ágyban alszol egy kígyóval, és nem is tudsz róla! Cassian lassan bólint, de látom, hogy nincs meggyőzve. Élete vé­géig gyötörni fogja a bűntudat a húga halála miatt. Megindul az ajtó felé. - Később még benézek. Az egyik felem marasztalná, de közben meg nem bírnék most több időt együtt tölteni ezzel a rengeteg kínzó érzelemmel. Lehet, hogy önző vagyok, de egyelőre jobb nekem nélküle. Halványan rá- mosolygok. Végigmér, ahogy a párnahegyen trónolok. Tudom, hogy érzi, miben reménykedem. És mindkettőnk érdekében távol fog maradni. Will idegesnek tűnik, amikor először kilépünk Nidia kunyhójából, és megindulunk a ködös ösvényen. — Ne vágj már ilyen aggodalmas képet! — mondom, és a csípőmet játékosan az övének ütöm. Persze nem túl erősen, mert a végén még hanyatt esnék. — Mivel most keltél még csak fel az ágyból és menni is alig bírsz, én kerülök bajba, ha füíön csípnek minket! — Hát akkor siessünk, mielőtt Nidia rájön, hogy megléptem! Will átfogja a derekamat, így rá tudok támaszkodni, mialatt kör-besétálunk a városban. Eligazítom a központ felé, majd nyugatnak fordulunk. Végigmegyünk a házsorokon, a temetkezési hely felé... Mélyen beszívom az éjszaka hűvös, nyirkos devegőjét, és enge­dem, hogy eltöltsön. A halottak dalai átszűrődnek a köveken min­den történetükkel együtt. Átkelünk a fenyősoron, mely után ott a tisztás, ahol a drakik nyugszanak. Százféle drágakő borítja a földet, van, amelyik a felszínen, és van, amelyik mélyen a talajba és hamu-ba ágyazva. Csillognak a holdfényben, sötét szivárványba burkolva a körülöttünk tornyosuló árnyakat.

Will tátott szájjal ámul. — Gyönyörű, ugye? — kérdezem halkan. — Érezni lehet... őket — mondja. Egyre csak pislog az elfogódottságtól. Pontosan értem, min megy most keresztül. Mert mind itt vannak. Odalent. Miram is. Az összes draki, azok is, akiket nem ismertem, itt nyugszanak és emlékeznek. Energiájuk a levegőben vibrál, és a szívemig hatol. - Apának is itt kell nyugodnia - jelentem ki. - Tamrának és ne-kem választanunk kell majd egy drágakövet, és jelképesen idehozni. Nehéz kimondani ezeket a szavakat! így, hogy nincs kézzelfogha-tó bizonyítékunk a halálára, hogy nincsenek meg a hamvai... Ilyet még sosem csinált a falka. De most fog. W ill egyetértőén bólint, az arckifejezése ünnepélyes. - Igen, ezt kell tenned. A drágakövek megcsillannak a talajon. Az egyik különösen fénye-sen ragyog. Egy topáz. Miram köve! Kimondom a nevét. Jó pár topáz van körülöttünk a temetőben, de ez valahogy kifejezetten hívogat. Mintha Miram maga szólna hozzám. Nem tudom nem ezt hinni. Égő szemeimet lehunyom, majd újra kinyitom. A térdeim meg-rogynak. Will persze azonnal elkap, és megemel erős karjaival. - Jaj, sajnálom... — sírok a vállán. Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok. Mindazok után, amin keresz-tülmentem, nem kéne erősebbnek lennem? Ellenállóbbnak? - Nehogy mentegetőzni kezdj itt nekem! — Will felállít, és a karjai-ban tart, akár egy gyereket. Semmiségeket dünnyög a fülembe. A keze a lapockámon, érzem, milyen erős. Aztán felkúszik a nyaltamig, a hajam-ba túr. - Fontos, hogy emlékezzünk rá. És hogy hiányozzon nekünk. Felcsuklok, patakzanak a könnyeim. - Azért mentünk, hogy megmentsük. Mégis meghalt! - Belém hasít ez a tény, és még sötétebb lesz a szívemben a gyász. - Ráadásul közülünk való ölte meg. Nem egy enkrósz vagy egy vadász. Egy draki! A saját nagynénje! Aki apát is... A földbe öklözök, véletlenül eltalálva egy drágakövet. A széle felsér-ti a kezemet. Felszisszenek. A vérem majdnem fekete az éjszakában. A lilás fényt elnyeli a sötétség. Will elkáromkodja magát, és a saját pólója anyagával itatja fel a csöpögést. - Vigyázz magadra, kérlek, már így is épp elég sérülést szereztél. Vigasztal. A fejemet a vállára vonja. Én pedig elengedem magam, és csak zokogok, nem a friss vágás miatt, hanem a szívem nagy fáj-dalmait próbálom kiadni. - Összekönnycztcm a pólódat - mondom, és a nedves pamuthoz érek. - Meg össze is vérezted - ugrat. Szipogok és elmosolyodom. Megérintem a vállát. Csak állunk így, csendben, egy ideig, a ragyogó drágakövek között. - Mit csináltak vele? - kérdezem, aztán pontosítok, mert látom rajta, hogy nem érti. - Mármint Jabellel. Will sóhajt.

- Úgy volt, hogy lesz tárgyalása. - És volt? - Nidia szerint Jabel pontosan tudta, mi lett volna az eredménye... A szívem beledobog. - Halálra ítélték volna. - Azért, amit tett. A falka ítélete kemény és visszavonhatatlan lett volna. — Mi mást érdemelne, aki kibelezi a saját unokahúgát, mint valami kidobásra szánt szemetet? - A fejem rázom, mert tudom, hogy túl erősen fogalmazok, de most nem érde­kel! — Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor belökte Miram testét a vízbe. Will magához húz. - Jabel megszökött, mielőtt... - Szóval, megúszta - mondom ki a tényt. A száraz, nehéz tényt. Jabel odakint éldegél. Senki nem büntette meg. Miram miatt. Apa miatt. - Kétlem, hogy tál sok boldogság várna rá, Jacinda. Kint az em-berek között. O nem te vagy. O annyira szerette a falkát, hogy ölt érte. - Körbemutat. - És most mindez elveszett a számára. De nekem ez nem elég! - Ne haragudj, hogy nem vagyok ezzel megelégedve... Én még mindig azt gondolom, jobb lenne kivégezni. - De el kell engedned ezt az érzést. — Kisimít egy tincset az ar-comból. - Nem volt elég vérontás már így is? Pont ezt gondoltam nemrég még én is... Elhallgatok, mert igaza van. Gondolkozom, de nem tudok vele vitatkozni. Will megfogja a kezemet, és olyan szorosan kulcsolja össze az uj-jait az enyémekkel, hogy érzem a pulzusát. Barna szeme az enyémet kutatja, mintha olvasni akarna bennem. Mintha aggódna, hogy a lelkem is megsérült, vagy hogy ugyanaz a lány maradtam-e, aki ré-gen voltam. A lány, aki mindenkit állandóan meg akar menteni. Aki nehezen tud a szerelemnek teret adni az életében, annyira kergeti az igazságot egy igazságtalan világban. Átfogom összekulcsolt kezeinket, és előrchajolok. Érezni akarom Wiílt. Megérinteni. Olyan közel kerülni, amennyire csak lehet. Ma-gam mögött hagyni a régi Jacindát...

Szépen SÜT a nap a városra, amikor Tamrába karolva átsétálok rajta. A fejünk fölött csak vékony ködréteg lebeg, ennyi élte túl az erős sugarakat. A nap könnyedén áthatol rajta, és melegséget su-gároz a hajamra. Ez az első engedélyezett sétám, amióta magamhoz tértem, amió­ta Cassian és az elöljárók meglátogattak három napja. Azelőtt négy napig feküdtem öntudatlanul. Bár mit sem tudtam róla, abban a négy napban gyökeresen megújult a világom. - Minden más most - mondom, miközben két lány elrobog mel-lettünk iskolába menet. Gondolom, késésben vannak. — Amióta Severi lemondott, semmi nem a régi. Remy halad el mellettünk, odaköszön. Nincs rajta az őrök kar­szalagja. — Semmi karszalag? - kérdezem halkan. - Bevonták őket. Az én szememben a karszalag a falka megosztottságát jelképezte. Azok, akik viselték, erőfölénybe kerültek, mi pedig engedelmesség­gel tartoztunk nekik. — Nem mondhatnám, hogy hiányoznak - bólintok elégedetten. Tudom, hogy kinek köszönhető mindez. - Cassian jó vezetője lesz a falkának. Tamra rám sandít, de nem mond semmit. Egy csapat drakit pillantok meg, hét-nyolc falkabelit. Felénk sé-tálnak, épp most tértek vissza a napi zsákmánnyal. Meglepődöm, amikor két jól ismert arcot veszek észre közöttük. — Will? Deghan? Elválnak a csoporttól, amikor meglátnak minket. Vigyorogva tart-ják fel a furtnyi friss halat. Deghan mélyen meghajol, hogy megcsó-kolhassa Tamrát, itt, a város közepén, fényes nappal! Igyekszem nem bámulni őket, de azért ez mifelénk nem megszokott. Ráadásul ez nem csak egy kis puszi! Deghan úgy csókolja, mint az a férfi a nőjét, aki épp most szabadult a börtönből. Elmosolyodom. Hiszen Deghan pont az a férfi. Még min-dig smárolnak, amikor Willhez fordulok. Ekkor el is feledkezem Tamráékról. Nem látok mást, amikor Will a közelemben van. Be­lenézek színváltó szemeibe. Most aranybarnának tűnnek. A haja a homlokába bukik. Le kell vágnunk. Vagy így is maradhat. Végül is annál jobb, minél több tincset cirógathatok!

Will lehajol, és egy könnyű csókot lehel az ajkamra... hűs és sima, mint a hegyi levegő. — Szia! — mondja bársonyos hangján, amibe beleremegek. — Hát, szia! - felelem, és a halakra mutatok. - Szép fogás! — Ugye? En is nagyon büszke vagyok magamra. Mindig is szexi-nek tartottam a vöröseket. — Hahaha, a halaidra gondoltam! — Aha, persze! — Felemeli a horgot, és végigméri a zsákmányt. Az-tán visszanéz rám. - Hogy érzed magad ma? - Jól! És örülök, hogy ilyen keményen megdolgozol a vendéglá-tásért. Rákacsintok. - Örülök, hogy engedik, és mondjuk nem... - .. .ölnek meg - fejezem be a mondatot. Will bólint. Végül is ez tényleg váratlan fejlemény. Will a falká-ban. Amint részt vesz a hétköznapi életben, és befogadják. - Na, gyere, Will! Pucoljuk meg a kis aranyosakat! Deghan már éhes. Will bólint, de nem veszi le a szemét rólam. - Este átugrom. - Jó, de halszagod van, úgyhogy légyszi, mosakodj meg! Will vigyora még szélesebbre húzódik, én meg majdnem az ege-kig szárnyalok örömömben, hogy itt van és boldog, itt, velünk. Va-lahol mindig erre vágytam, de sosem gondoltam, hogy lehetséges. Tamra és én továbbmegyünk, eltelve izgalommal és örömmel, hogy láttuk a szeretett fiúinkat. Ki gondolta volna, hogy valaha ez valóság lesz? Még most is úgy érzem, álmodom! Hogy valaki még felébreszt. Az általános iskola előtti játszótérnél megállunk. Vagy egy tucat gyerek játszik, csúszdáznak, sziklafalat másznak. A felügyelő tanár ránk mosolyog, és integet. Félénken visszaintek. Furcsa érzés, hogy megint elfogadnak. Két lány odarohan az utolsó szabadon függő hintához. Amelyik elsőként éri el, nagy vigyorral felhuppan rá. A hoppon maradt lány kinyújtja a nyelvét, és elsiet, mint akinek sürgős dolga van. Felnevetek. Emlékszik vajon Tamra, amikor még mi is ilyenek voltunk? Ekkor felbukkan Azúré. Órája volt. Hát persze, hiszen tanító önkéntesnek van beosztva. Tegnap beugrott hozzám, és megdorgált,hogy megint bajba keveredtem a vadászokkal, aztán pedig minden pletykát összefoglalt, ami a távollétemben történt. Futva megindul a játszótér felé, amikor észrevesz minket. A haja lobog utána, akár egy kék-fekete zászló. - Hé, te! De jó látni, hogy megint közöttünk járkálsz! Meguntad a pihenést? - Megölel. - Ügy értem, elég uncsi lehet, hogy csak heverészned kell, miközben egy szuperhelyes fiú vár az ágy lábánál! — Forgatja a szemeit. - No, és te! - fordul Tamrához. — Jobb, ha rövid pórázon tartod azt a Deghant, mert máris odáig van érte az összes lány ! — A kezét a mellkasára szorítja. - Persze nem én! - Rám kacsint. — Több tisztelet van bennem, mintsem hogy egy másik lány pasijáért ácsingózzak! - Azúré!

Egy tanár kiált utána az iskola felől. - Jaj, mennem kell - sóhajt Azúré. - Némelyeknek vannak köte­lességei! Ők nem csak helyes csávókkal lógnak egész nap! Tamra és én majd’ megpukkanunk a nevetéstől, amikor Azúré, a komédiás, otthagy minket. - Nagyon hiányzott már! - mondom, és a fejem csóválom. Aztán Tamrához fordulok, és az arcátvizsgálom. - Te is hiányozni fogsz. Tamra elkomolyodik. - Most már itt maradhatsz, tudod. És Will is. — Az ajkába harap, aztán kimondja a saját gondolataimat. - Mostantól más lesz itt. - Tudom. - És nem mintha Will teljesen ember lenne. Erre is bólintok. Mert igaz. Nagy levegőt veszek, és elgondolko­dom Willen. Nem könnyű neki. Se nem draki, se nem ember. Van-nak képességei, de vajon a drakivér meg is hosszabbítja az életét? Ez csak idővel fog kiderülni. - Tudom , hogy a falka most jobb hely lett. Cassian ... - Jacinda! Van valami Tamra hangjában, amire felkapom a fejem. Elengedi a derekamat. Szembefordulok vele, és határozottan nézek rá. - Mi lenne, ha nem Cassian lenne a vezér? Ráncolom a homlokom: - Hanem ki? - Tegnap éjjel Cassian és az elöljárók eljöttek hozzám. Félrehajtom a fejem, és várom, mire lyukad ki. - Nem akarják, hogy továbbra is egyetlen alfa irányítsa a falkát. Azt akarják, hogy egy tanács irányítsa a közösséget, ami képviselők­ből áll. Elhallgat. A játszó gyerekekre néz, én pedig nem tudok nem arra gondolni, vajon közülük hány tűzokádó vagy képesség nélküli draki, amilyennek Tamrát gondolták. És hogy vajon az új falka embersége-sebben fog-e bánni velük. A szél az arcomba csapja a tincseimet. Arrébb sopröm őket. - Ez nagyon demokratikusan hangzik. Tamra végre folytatja. - Azt akarják, hogy én és Deghan is a tanács tagjai legyünk. Hátralépek. Oldalról nézem. Boldog csodálattal tölt el, hogy a hú-gomból olyan falkatag lett, akire mások is felnéznek. Mindig is tud-tam, hogy megvan benne a nagyság, de mind ez idáig a falka nem vett róla tudomást. - A hangodból pedig kihallani, hogy érdekel az ajánlatuk. - Már igent mondtam. - Értem — bólintok. Igyekszem megemészteni a hallottakat, bevallani magamnak, hogy végül is számítottam minderre. Mondta már, hogy a falkával akarmaradni. Nem akkora meglepetés. Deghan miatt minden megválto-zott. Tamra már nem arra vágyik mindenekfelett, hogy engem köves-sen a

világban. És ez így van jól, tudom. Mi mindig testvérek leszünk, mindig szeretni fogjuk egymást, akkor is, ha az életünk máshogyan alakul. Ennek így kell lennie. De mégis. Nehéz elképzeli egy olyan jövőt, amelyben ő nem vesz részt aktívan. Fájdalmas. - Jól jár veled a falka. Igazságos vagy, Tamra. Nagy szerencséjük van, hogy itt vagy! A szavak a szájpadlásomra tapadnak, de valahogy kimondom őket. Ha elmondanám neki, amit anyáról tudok, akkor is maradni akar-na? Bár megfordul a fejemben, tudom, nem lenne helyes most ezzel az információval manipulálnom, csak, mert nem akarom őt elveszíte­ni. De megtehetem, hogy ne mondjam el neki? Mégsem titkolhatom el előle! - Már nem vagyunk kislányok - mondja halkan. - Az tuti - helyeslek. Beáll a csend. - Azt hiszem... tudorm hol van anya - bököm ki végül. Emlékszel az oregoni útra? Pózoltunk egy sziklaszirt előtt, ami úgy nézett ki pont, mint egy pálmafa. Tamra bólint, és felcsillan a szeme. - Igen! A pálmafák! - Ott van most. Visszament. Nézem Tamrát, és bevallom, reménykedem, hogy emiatt rneg- gondolja magát. Ám ehelyett azt mondja: - Hát, most már nyugodtan visszatérhet közénk. A száműzetésé semmissé vált. - Nem tudom, hogy érdekelni fogja-e - nézek jelentőségteljesen Tamrára. - Nem várhatjuk el tőle, hogy megint itt akarjon élni! Soha nem is akart. Tamra felsóhajt. - Igazad van. Én viszont kezdem rosszul érezni magam. Minek kellett felhaszná-lnom Tamra ellen a saját anyánkat? - Biztosan meg fog látogatni - mondom kedvesen. - Boldog lesz, hogy megtaláltad itt magad. Ahogyan én is az vagyok. Tamra megkönnyebbülve néz vissza rám. Megrázom a fejem, mert eszembe jutott valami egészen más. - Mi lesz Cassiannal? Megelégszik azzal, hogy csak a tanács egyik tagja legyen? Úgy néz rám, mint aki nem érti, hogy nem tudom erre a kérdésre a választ. - De hát, ó elmegy. - Mi ? - Elhagyja a falkát. Nem kapok levegőt. Tamra aggódva hajol hozzám. - Jacinda, jól vagy? - De a falkának szüksége van rá! Ő mindig ezt mondta nekem. Hogy a falkának szüksége van rá. Ránk. És még engem is majdnem meggyőzött vele.

- Úgy tűnik, már nem gondolja ezt. Az apja lemondott. Severin összetörj megszégyenült. Ahogy Corbin is. — Tamra megnyalja a száját, és a gyerekek felé néz. - Nem hiszem, hogy Cassian itt tudna maradni ezek után. Mindazok után, ami történt. Azt hiszem, ebben van logika. Nem tudom elképzelni, hogy itt maradjon, elveszítve a régi dicsőségét, beolvadva a tömegbe, ahogy az apja és az unokatestvére. Nem mintha hibás lenne, mint a má­sik kettő. Ők a szégyenükkel küzdenek, míg Cassian a Miram felettigyásszal. Fájdalmasan lehunyom a szemem, ahogy a halott barátnőnk képe feldereng. Ismerem Cassiant, és tudom, hogy magát okolja. - Ezt megértem - mondom. - És veled mi lesz, Jacinda? Mihez kezdesz most? Mihez kezdek? Erre hónapok óta keresem a választ. Vagy még régebb óta. Még mielőtt Will elkezdett volna az egyik, Cassian meg a másik irányba húzni... Ha mindent egybevetek, és csak magamra gondolok, akkor mit is akarok? Én. Hova mennék, ha bárhova le-hetne? Most először hatalmamban áll választani. Ettől önkéntelenül elmosolyodom. Tamrába karolok, és otthagyjuk a játszóteret. Mögöttünk elhalkul a gyerekek kacaja. - Hiszed vagy sem, még mindig próbálok rájönni, mit akarok. Először természetesen Will és én megkeressük anyát. Azután meg... A szavam elakad, de a mosolyom egyre szálesebb. Tamra oldalba bök. - Na, min mosolyogsz annyira, mondd már! - Semmin... Csak jó érzés, hogy végre választhatok. Eddig nem volt erre lehetőségem. Sem arra, hogy a választásomat utána meg-valósítsam. Tudod, bárhova megyek is, mindig visszatérek majd hozzád. Látnom kell a menő húgomat, aki a jobb jövő felé vezeti a falkánkat! Tamra a szemeit forgatja. - Na de most menjünk! - mondom. - Éhen halok, annyit járkáltunk!

Lábujjhegyen megyek végig N id ia sötét folyosóján a nappali felé, ahol Will a kanapén alszik. Elnézem egy darabig szögletes szépségét, majd kisurranok. Ezt most egyedül kell csinálnom. Nincs értelme felkeltenem. A város az éj minden zajával zümmög körülöttem, de nem látok senkit ébren kószálni, miközben Cassian háza felé igyekszem. Fény dereng az árnyak között. Valaki fent van hát. Talán Severin az. Tamra a volt alfa szégyenéről beszélt... Nehéz sajnálatot érezni az iránt az ember iránt.Tudom, elvesztette a lányát. És végül is, a testvérét is. Felhúzott vállal kopogok, és várok, remélve, hogy nem Severin nyit ajtót. Tudom, hogy Jabel okozta apám halálát, pem ő, de azért Ő is kivette a részét abban, hogy az életemet pokollá tegye. Nem akarom látni, hacsak nem nagyon muszáj. Tudom, ki van az ajtó másik oldalán, még mielőtt kinyílna. Ér­zem, akár a saját lélegzetemet. - Jacinda! - Végigmér, ahogy ott állok egy szál háióingben, majd mögém néz. - Egyedül jöttél? Bólintok. Maga mögé mutat. - Gyere csak be! Én azonban a verandára nézek, a hintaágyra. - Nem ülhetnénk le inkább itt kint? Cassian becsukja maga mögött az ajtót, és leül. Mellételepszem. Egy ideig csak hintázunk, és én azon merengek, vajon így lett volna-e, ha sosem hagyom el a falkát. Cassian és én így hintáznánk a verandán minden áldott este? - Elmész? - kérdezem. Elfordítja a fejét. - Igen. Ahogy te is. Az övé nem kérdés. - Igen. Te hová? Körbemutat. - Még nem tudom. Oly sok minden vár odakint. Más falkák. Szí­vesen megismerném őket. Megosztanám, amit tanultam, figyelmez­tetném őket az enkrószok nyomkövetőivel kapcsolatban... És talán ők is taníthatnak nekem valamit.

Liára gondolok és Rocra, meg a többiekre... Vajon nekik sike-rült? A számat kesernyés íz tölti meg. - Biztosan vannak ennél jobb helyek számomra a világban — teszi hozzá. Ránézek. - Mit keresel pontosan? - Egy helyet, ahol hasznossá tehetem magam. - Azt itt is megteheted. Osszerázkódik. A szája szélén kissé gúnyos mosoly bujkál. - Akkor talán felejteni akarok. Ha lehetek őszinte... Lilás szemeiben nyíltság, és én tudom, hogy nem csak a húgáról meg a családjáról beszél. Válaszolnék, de felemeli a kezét, hogy hallgassak. - Megértelek, Jacinda. Sokáig nem értettelek, de most már igen. Amióta egyesültünk... — Keményen felnevet. Kellemetlen a hangja. - Megértem, amit Will iránt érzel. Sőt, érzem! Az arcom vörösen kigyúl. A szavai csak egyet jelentenek. Míg én mindent átéreztem, amit Cassian érzett, ő is pontosan érezte az én érzelmeimet. A Will irántiakat is. - Hú . .. — mondom. — Ez elég kínos nekem. Cassian újra nevet, de most már őszintébben. Elsöprők egy tincset a fülem mögé, de nem akar ottmaradni. Egy-más szemébe nézünk. - Remélem, minden számításodat megtalálod odakint — mondom őszintén. Megérdemli! Az ujjaival a fülem mögé simítja a hajtincsemet. - Én is, hogy te. - Azzal leereszti a kezét, és az ajtó felé indul. Még egyszer megáll, és visszafordul felém. - Ég veled, Jacinda! Belém szorul a levegő, amikor belegondolok, lehet, hogy soha többé nem látom Cassiant. Ég veled! Bemegy, eltűnik előlem. Az ajtózár kattanó Felkelek, mert nem bírok itt maradni tovább. Túl közel vagyok hozzá, és érzek mindent, amit érez. Egyik indulata sem túl kellemes. Szomorúság. Gyász. Mély, mély fáradtság. Megbánást viszont egyál­talán nem érzek belőle. Ezen elgondolkozom, amikor lelépek a veran-dájukról. Ez ad most reményt. Hogy tudom, mindketten a szívünkután megyünk, és nem bánunk semmit sem. És engem most Will fele vezet a szívem. Lesietek az ösvényen, a hálóingem a bokám körül verdes. Egyszer csak egy alak áll elém a sötétben. Megijedek, és hátralépek, de aztán látom, hogy Will az. — Megijesztettél. O lassan felém lép, a kezei zsebre téve. — Ne haragudj! Felébredtem, amikor elmentél. Aggódtam. Nem is tudom, mit gondolhatott. Kisurranok éjjel a lakásból, és átmegyek Cassianhoz. De nem tűnik mérgesnek. Inkább türelmes­nek. Néz, és úgy tűnik, várakozik. Nem gyanakszik, csak félt. Meg-járta velem a poklot, és végig kitartott.

— Jól vagyok. Cassian és én elbúcsúztunk egymástól. - Hátrané-zek. - Reggelre már nem lesz itt. Ezt tudom anélkül, hogy kimondta volna. Érzem. Arra várt, hogy látogassam meg. Hogy elengedhessük egymást. Will is Cassianék néma háza irányába néz. Enyhe szél támad, és megmozdul a verandán a hintaágy. — Elmegy? — El. — Megfogom Will kezét. Hosszú ujjait az enyémek köré fonja. — Minden rendben lesz vele - mondom, és így is gondolom. Cassian megtalálja, amit keres. Valahol máshol. Indulnék, de Will megfog, és maga felé fordít. — És te jól vagy? Arcán még mindig féltés tükröződik. Ujjaimmal simítom le hom­lokáról az aggódás ráncait, mielőtt a kezeimbe fogom az arcát, és gyöngéden tartom. — Vége a munkánknak. Szabadok vagyunk. - Végre!- Oda mehetünk, ahová csak akarunk. Megcsókolom. Mindent beleadok. Úgy csókolom, mint aki legszí-vesebben a teljes lényét odaadná, és a belsőmben újra felcsapnak az ismerős lángok. Robbanásig feszítenek. Hátrahúzódom, és a szájára lehelem: - Jobban már nem is lehetnék! Hátradönt és visszacsókol, és nem kell egyesülnünk, hogy érezzem, ő is nagyon jól van. Mert tudom, hogy így van. Mindketten így vagyunk. Az óceán fuvallata a füleimben énekel. Will és én kézen fogva sé-tálunk, a másik kezemben a szandálom... A farmeremet térdig felgyűrtem. - Tuti ez az? A szandálos kezemet a homlokom elé emelem. A nyugvó nap na­rancsszínűre festi a láthatárt, erőltetnem kell a szememet. A parton sziklaformációk sorakoznak. Egy pillanatra látom magamat évekkel ezelőtt a húgommal szaladgálva, mögöttünk anyával és apával, akik kézen fogva jönnek utánunk és élvezettel Egyelik, ahogy a habok-ban játszunk. Tamra elhagyja a papucsát, majd a hullámok közé veti magát, hogy megtalálja... Az emléktől elmosolyodom. Melegséggel tölt el. - Igen, tuti. Will megszorítja a kezemet. Megyünk tovább, talpunk a nedves homokba süpped. Igyekszem egyenesen járni akkor is, ha lehúz. Tele vagyok várakozással, ahogy a partvidéket vizslatom, remélve, hogy tényleg itt van. Hogy nem tévedtem. Annyira rég várok erre! De ha nincs itt, akkor is addig fogom keresni, amíg meg nem találom. Közben Will és én itt vagyunk egymásnak. És minden idő a vilá­gon a rendelkezésünkre áll, hogy ilyen élményeink legyenek. Hogy így andaloghassunk bármelyik strandon. Anélkül, hogy félnünk kéne a holnaptól. Anélkül, hogy bizonytalanok lennénk benne, kik va-gyunk és mit akarunk.

Ekkor felfigyelek egy nőre a parton. A fején lila kendő. A tengert nézi, a kendője mögötte lobog a szélben. Átkarolja magát, és elszántan mered előre. Mintha keresne valamit az aranyra festett hullámokban. Megállók az egyik sziklanyelv alatt az árnyékban, és követem a tekintetét. Én is a tengerbe süllyedő napkorongot nézem. A mellka­som feszülni kezd. Elképesztően gyönyörű! - Ott van, nézd! - mondja Will, és megszorítja a karomat. — Gyere! Bólintok, és még elnézem egy picit, már-inár félve, mi lesz, ha meg­szólalok, és ő egyszerűen eltűnik, altár az álmaimban. - Anya! Megfordul, olyan hirtelen, hogy egyből megértem, milyen nagyon várt rám. Tudta, hogy eljövök érte! Ujjaimat Will kezébe fonom. Olyan szorosan fogjuk egymást, hogy érzem a tenyerében, a szíve ugyanolyan sebesen ver, mint az enyém. - Menjünk oda! - mondom, és kilépek az árnyékból a fénybe.

Köszönetnyilvánítás Három évet töltöttem elveszve a Tüzldng csodás világában, és most kicsit szomorú vagyok, hógy el kell búcsúznom Jacindától és ba-rátaitól. Persze tudom, az életben egyszer minden véget ér, és sze-rencsésnek érzem magam, hogy részese lehettem e kalandoknak az Olvasóimmal együtt. Köszönöm Nektek, hogy velem tartottatok ezen az utazáson! Köszönöm mindenkinek a HarperCollins-nál, hogy támogatták e könyvsorozatot! Természetesen fantasztikus szerkesztőim, Farrin Jacobs és Kari Sutherland nélkül mindez nem valósulhatott volna meg. Farrin, köszönöm, hogy vetted a fáradságot, hogy belepillants a „sárkány-sztoriba”, és hogy adtál nekünk egy esélyt! Rengeteget jelentett számomra a bizalmad. Kari, mindig lenyűgöz, micsoda te­hetséged van észrevenni a legapróbb részleteket is! Köszönöm, hogy sohasem hagytad, hogy félmegoldásokkal elégedjek meg! A végered-mény ugyanannyira a te érdemed, mint amennyire az enyém. Egy nagy ölelés ügynökömnek, Maura Kye-Casellának, amiért ennyi éve mögöttem áll. Mekkora utat tettünk meg együtt! Sosem volt kétségem, hogy jó csapat vagyunk, és áldom az eget, hogy pá­lyám kezdetén veled szerződtem le. Sajtófőnökön^, Marisa Russell pedig egy zseni: köszönöm, hogy ilyen hatékony és gyors vagy, fő­leg, amikor elárasztalak az emailjeimmel! Sasha Illingworth, Cara Petrus, Sarah Kaufman: köszönöm nektek a csodás könyvborítókat! Tera Lynn Childs — neked a kezdeti bátorí-tásért jár a hála. Köszönöm a családomnak és barátaimnak, hogy körülvesznek és segítenek a vízfelszínen maradni: Tera Lynn Childs (ismét!), Sarah MacLean, jane Welborn, Lindsay Marsh, Mary Lindsey, Shana Gálén, Vicky Dreiling, Kerreiyn Sparks, Kady Cross, Kim Lenox, Ginny Endecott és Laura Griffin! Hálás vagyok szüleimnek is, Gene és Marilyn Michelsnek - köszönöm, hogy mindig büszkék voltatok rám, és mindenkinek dicsekedtek velem, akinek csak lehet! Róbert Michels és Rosanne Kohler, tudom, ti is így tesztek - köszönöm mindkettőtöknek! És végezetül köszönöm gyermekeimnek, akik miatt minden a maga biztos helyén marad az életemben - örömet és célt adtok nekem, min-dennap! Ti tesztek jobb íróvá. És köszönöm Jarednek - akit minden együtt töltött nappal egyre jobban megbecsülök és értékelek. Csak mi-attad lehetséges bármi is. Szeretlek. Szeretem az életünket.