Sophie Jordan. Firelight

Sophie Jordan Firelight

írta: Sophie Jordan A mű eredeti címe: Firelight Fordította: Marczali Ferenc A szöveget gondozta: Egyed Erika A művet eredetileg kiadta: Harper, an imprint of HarperCollinsPublishers Copyright © 2010 Sharie Kohler Cover art © 2010 Amber Gray Cover design by Sasha Illingworth All rights reserved. Published by arrangement with HarperCollinsPublishers ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 530 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektor: Korom Pál, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Az ért egyetlen Cathertne-emnek

Ha egyszer megízlelted a repülést, utána úgy fogsz járni a földön, hogy szemed az eget fürkészi, mert ott voltál fent, és oda vágysz vissza.

Leonardo da Vinci

Nézem a csendes tavat, és tudom, megéri kockáztatni. A víz sima és mozdulatlan. Csiszolt üveg. Egyetlen szellő sem borzolja a sötét felületet. Az alacsonyan szálló köd lebegő, képlékeny hegyeket emel a lila égbolt felé. Izgatott sóhaj hagyja el az ajkamat. Mindjárt felkel a nap. Azure zihálva ér mellém. Nem vacakol az oldaltámasszal, biciklije az enyém mellett csattan a földön. —

Nem hallottad, hogy kiabálok? Tudod, hogy nem

bírok olyan gyorsan hajtani, mint te. —

Nem akartam lekésni.

A nap végre megjelenik a hegyek fölött vékony, vöröses arany vonalban, és fénye körbefutja a sötét tavat. Azure felsóhajt mellettem, és tudom, hogy ugyanazt csinálja, amit én: elképzeli, milyen lesz érezni a hajnali napfényt a bőrén.

—

Nem szabadna ezt csinálnunk, Jacinda - mondja, de

hangjából hiányzik az őszinte meggyőződés. Zsebre vágom a kezem, és billegni kezdek a sarkamon. —

Te is ugyanúgy itt akarsz lenni, mint én. Nézd csak a

napot! Mielőtt Azure folytathatná a siránkozást, lekapom magamról a ruhát, és egy bokor mögé rejtem. Reszketve állok a vízparton, de nem a csípős hajnali hidegtől, hanem az izgalomtól borzongok. Azure ruhái is a földre hullanak. —

Cassian nem fog örülni.

Összeráncolom a homlokom. Mintha érdekelne, mit gondol Cassian! Nem a pasim, még akkor sem, ha tegnap az Elkerülő

Repülőhadművelet-gyakorlaton

megpróbálta

rajtaütésszerűen megfogni a kezem. —

Ne rontsd el! Most nem akarok rá gondolni.

Ez a kis lázadás is részben arról szól, hogy megszabaduljak tőle. Cassian! Mindig ott sündörög körülöttem, mindig engem figyel azokkal a sötét szemeivel. Tamraé lehet! Sokszor azt kívánom, bárcsak őt akarná - bárcsak őt

választaná helyettem a falka. Bárkit, csak ne engem! Nagyot sóhajtok. Utálom, hogy nem adnak választási lehetőséget. De még soká lesz, mielőtt bármit el kell dönteni. Most nem akarok ezen gondolkodni. —

Gyerünk!

Elengedem a gondolataimat, és magamba szívok mindent, ami körbevesz: a szürkészöld levelű ágakat, a napfelkelte előtt izgő-mozgó madarakat. Nyirkos köd öleli át a vádlimat. Lábujjaimat a durva talajba mélyesztem, és gondolatban megszámolom a kavicsokat a talpam alatt. Hirtelen megérzem az ismerős lökést a mellkasomban. Emberi külsőm leolvad, eltűnik, és helyét átveszi vastagabb drakibőröm. Az arcom megfeszül, arccsontjaim élesednek, finoman elmozdulnak, megnyúlnak. A légzésem is megváltozik, ahogy az orrom átalakul, és az orrnyeregből előtör a két orrhát. A végtagjaim ellazulnak és megnyúlnak. Jólesik, ahogy húzódnak szét a csontjaim. Az ég felé emelem az arcomat. A felhők már nem csupán szürke pacák. Úgy látom őket, mintha máris közöttük suhannék. Szinte érzem, ahogy a hűvös pára végigcsókolja a testem.

Nem tart sokáig. Talán ez az egyik leggyorsabb manifesztálásom. Felszabadult és tiszta gondolatokkal, és úgy, hogy Azure-on kívül senki más nincs körülöttem, könnyebb. Nincs itt Cassian a merengő tekintetével. Nincs itt anyám a féltő pillantásaival. Nincsenek itt a többiek, hogy figyeljenek, ítélkezzenek és méregessenek. Folyton méregetnek. A szárnyaim megnőnek, kicsit hosszabbra, mint a hátam. A fátyolos részük teljes szélességében kioldódik. Finom suhogással bomlanak ki, egy sóhajjal, mintha ők is szabadulni próbálnának. Mintha ők is a szabadságot keresnék. Ismerős vibrálás hömpölyög fel a mellkasomon. Majdnem olyan, mintha dorombolnék. Megfordulok, Azure-ra nézek, és látom, hogy készen áll: gyönyörű, irizáló kék. Az erősödő fényben feltűnik a sötétkék drakibőrében megbúvó pink és lila árnyalat. Olyan halvány, hogy eddig észre sem vettem. Csak ilyenkor látszik, napfelkeltekor - akkor, amikor repülnünk kéne. És amikor a falka tiltja. Éjszaka annyi mindenről lemaradunk. Lenézek, és megcsodálom fénylő karom vöröses arany

csillogását. Lebegve váltják egymást a gondolataim. Eszembe jut

egy

borostyándarab

a

családi

drágakő-

és

ásványgyűjteményből. Most pont olyan a bőröm, mint az: balti borostyán a fény fogságában. Csalóka. Finomnak tűnik, de páncélkeménységű. Már rég nem láttam magam így. Túl régóta nem éreztem a napfényt a bőrömön. Azure lágyan dorombol mellettem. Mélyen egymás szemébe nézünk - szivárványhártyánk megnőtt, pupillánk sötét, függőleges rés -, és tudom, hogy túl van a siránkozáson. Izzó, kék íriszű szemmel mered rám, és ugyanolyan boldog, hogy itt lehet, mint én. Még ha át is hágtuk a falka minden szabályát azzal, hogy kiosontunk a védett területről. Itt vagyunk. Szabadok vagyunk. Lábujjhegyre ágaskodom, és elrugaszkodom. Szárnyaim csattognak, a szívós membránok megfeszülnek, ahogy felemelnek az égbe. Pörögve szárnyalok. Azure mély torokhangon nevet mellettem. A szél zúg fölöttünk, és édes napfény simogatja a húsunkat.

Amint

elég

magasra

érünk,

Azure

zuhanórepülésbe kezd, elmosódó örvényvonalban száguld a tó felé. Elfintorodok. —

Felvágós! - kiáltok utána. A drakihangok mélyen

rezegve morajlanak a torkomban, ő pedig elmerül a tóban, és percekig nem jön föl. Mivel Azure vízi draki, vízbe érve kopoltyú nő az oldalán. Bármeddig kibírná a víz alatt... ha úgy akarná, akár örökké. Ez azon hasznos képességek egyike, amelyre sárkány őseink szert tettek a túlélés érdekében. Természetesen nem mindenki képes erre. Például én sem. Én mást tudok. A tó fölött keringve várom, hogy Azure felbukkanjon. Végre feltör, ragyogó, kék testét csillogó vízpermet kíséri, szárnyairól vízcseppek peregnek szét. —

Nem rossz - mondom.

—

Te jössz!

Megrázom a fejem, és újból repülni kezdek a hegyek felé. —

Gyerünk már! Annyira menő! - kiabálja utánam

Azure, de én elengedem a fülem mellett.

Amit én tudok, az sajnos több mint menő. Bármit megadnék, ha lecserélhetném. Ha lehetnék helyette vízi draki, vagy fézer, vagy viziokripter, vagy ónix... és sorolhatnám még. Ehelyett ez vagyok. Tűzokádó. Az utóbbi négyszáz évben az egyetlen tűzokádó a falkában, amitől népszerűbb lettem, mint szeretném.

Mikor

tizenegy

évesen

manifesztálódtam,

megszűntem Jacinda lenni. Azóta én vagyok a tűzokádó. Ez a tény felhatalmazza a falkát, hogy úgy döntsön a sorsomról, mintha a sajátjukról lenne szó. Rosszabbak, mint anyám. Hirtelen meghallok valamit a fütyülő szélben és a körülöttünk lévő, hófedte hegyek morajló ködén túl. Egy halk, távoli hangot. Hegyezem a fülem. Megállok, úgy lebegek a sűrű légben. Azure

felszegi

a

fejét,

pislog

és

meresztgeti

sárkányszemeit. —

Mi ez? Repülőgép?

A zaj egyre hangosabb. Gyorsan közeledik, most már egyenletes dobogásnak tűnik.

—

Lejjebb kéne ereszkednünk.

Azure bólint, és zuhanórepülésbe kezd, én pedig hátrahátra pillantva követem, de csak a hegyek csapott élét látom. Ám többet hallok, többet érzek. Egyre közeledik. A hang követ minket. —

Menjünk vissza a biciklikhez? - néz vissza rám Azure,

miközben kék csíkos fekete haja zászlóként lobog a szélben. Tétovázom. Nem akarom, hogy vége legyen. Ki tudja, mikor tudunk kiszökni megint? A falka folyton rajtam tartja a szemét, és Cassian is mindig... —

Jacinda! - Azure irizáló kék ujjával a levegőbe bök.

Hátranézek. Elszorul a szívem. Egy helikopter bukkan elő az egyik alacsony hegy mögül, és bár a távolságtól még kicsinek tűnik, a ködön keresztülvágva egyre növekszik. —

Gyerünk! - kiáltom. - Zuhanás!

Száguldók lefelé, a levegőt hasítva, szárnyaim szorosan a testemhez

hajtva,

lábaim

gyorsuláshoz tökéletes szögben.

nyílegyenesen

hátrafelé,

De nem vagyok elég gyors. A propeller lapátjai dühösen szaggatják a levegőt.

Vadászok! A szél a szemembe vág. Olyan gyorsan repülök, mint életemben még soha. Azure

lemarad.

Hátrapillantva

rákiáltok,

homályos

tekintetéből kiolvasom a sötét rettenetet. —

Gyerünk, Az! Igyekezz!

A vízi drakik nem a gyors repülésre termettek, ezt mindketten tudjuk. A hangja megbicsaklik, és kihallom belőle, mennyire tisztában van ezzel maga is. —

Próbálok! Ne hagyj itt, Jacinda, ne hagyj itt!

A helikopter még mindig jön utánunk. A félelem keserű íze árad szét a számban, amikor még két helikopter tűnik fel, elűzve a halovány reményt, hogy csak légi fotókat készítő, véletlenül odatévedt géppel lenne dolgunk. Ez egy szakasz, és egyértelműen ránk vadásznak.

Vajon apával is ez történt? Ilyenek lehettek az utolsó percei? Megrázom a fejem, hogy elhessegessem magamtól a gondolatot. Én nem ma fogok meghalni, nem szedik ízekre a testemet, hogy darabonként kiárusítsák.

Fejemmel a fák közeledő csúcsa felé bökök: —

Arra!

A drakik sosem repülnek földközelbe, de most nincs más választásunk. Azure a nyomomban cikázva követ. Közelebb húzódik, rettentő félelmében épphogy csak kikerüli az útjába eső fákat. Megállok, és egy helyben lebegek. Nehéz tüdővel, zihálva szedem a levegőt. A helikopterek fülsiketítő dobogással zúgnak felettünk, a fákat tajtékzó zöld habbá kavarják. —

Demanifesztálódjunk! - zihálja Az.

Mintha képesek lennénk rá. Túlságosan riadtak vagyunk hozzá. A drakik nem tudják megtartani emberi formájukat, amikor

félnek.

Ez

amolyan

túlélési

mechanizmus.

Legbensőnkben drakik vagyunk, onnan hívjuk elő az erőnket. Felnézek a reszkető ágak menedéket nyújtó rácsozatán. Érzem orromban a fenyőfák illatát. —

Úrrá tudok lenni magamon - erősködik Azure a

drakik jellegzetes torokhangján.

Megrázom a fejem. —

Még ha így is van, túl veszélyes. Meg kell várnunk,

míg elmennek. Ha meglátnak itt két lányt... azután, hogy felfedeztek két nőstény drakit, gyanút foghatnak. Hirtelen jeges rémület markolt a szívembe. Ezt nem engedhetem, nemcsak magam, hanem mindenki más... az összes draki miatt sem. A titok, hogy képesek vagyunk emberi formát ölteni, a legfontosabb védelmünk. —

Ha nem vagyunk otthon egy óra múlva, nekünk

annyi! Összeszorítom a számat, mielőtt odavethetném neki, mennyivel több miatt kell most aggódnunk, mint hogy a falka felfedezi, hogy elcsavarogtunk. Nem akarom még jobbam megrémiszteni. —

Egy kicsit még rejtőzködnünk kell...

Ekkor új hang szüremlik a zörgő propellerek zajába. Valami mély búgás. Alulról jön. Az apró szőrök a tarkómon megmerevednek. Valami más is van itt. Alattunk. Lent a földön. És egyre közeledik. Felnézek

az

égre,

hosszú,

karomszerű

ujjaim

összeszorulnak és kinyílnak, a szárnyaim szinte maguktól vibrálnak. Az ösztönöm azt súgja, hogy repüljek, de tudom, hogy ott vannak fent. Várnak. Akár a köröző keselyűk. Figyelem sötét árnyukat a facsúcsok között. A szívem összeszorul. Nem tágítanak. Intek Aznak, hogy kövessen egy toronymagas fenyő sűrű ágai közé. Szárnyainkat szorosan a testünkhöz szorítva furakodunk előre a szúrós tüskék és a karmoló gallyak között. Lélegzet- visszafojtva várunk. Ekkor megelevenedik a talaj, és különféle járművek lepik el: tehergépkocsik, terepjárók, terepmotorok. —

Nee! - sikoltok a járművek és a talpig felfegyverzett

emberek láttán. Az egyik platón két ember guggol egy hatalmas hálópisztoly mellett. Tapasztalt vadászok. Tudják, mit csinálnak. Tudják, mire vadásznak. Azure annyira reszket, hogy a sűrű ág, amelyen kuporgunk,

rezegni

kezd.

Megragadom

a

kezét,

terepmotorok jönnek elöl, szédítő sebességgel. Az egyik terepjáró sofőrje kimutat az ablakon.

—

A fákat figyeljétek! - üvölt félelmetes, mély hangon.

Azure nyugtalanul mocorog, úgyhogy még jobban szorítom a kezét. Egy motor most pont alattunk van. A sofőr fekete pólót visel, amely kidomborítja fiatal izmait. A bőröm szinte fájdalmasan megfeszül. —

Nem bírom itt tovább - szakad ki Azból. - Mennem

kell! —

Az! - mordulok rá kétségbeesett, mély hangon. - Épp

ezt akarják! Ki akarnak ugrasztani minket! Ne pánikolj! —

Nem megy - nyögi fogcsikorgatva.

Érzem, hogy képtelen kitartani, és ettől összerándul a gyomrom. Lepillantok, hogy lássam, mi folyik lent, majd az égen keringő helikoptereket veszem szemügyre. Azonnal döntök. —

Oké - mondom, és nagyot nyelek. - Íme, a terv:

különválunk... —

Ne!

—

Először én bújok elő. Amint utánam eredtek, te

elindulsz a tó felé. Lemerülsz, és ott maradsz. Bármeddig is tartson.

Sötét szeme nedvesen csillog, pupillája, a két hosszanti rés, pulzál. —

Megértetted? - kérdezem.

Idegesen bólint. Orrán a tarajok összehúzódnak, ahogy mélyet lélegzik. —

T-te mit csinálsz majd?

—

Repülök, természetesen - mondom, és fájdalmas

mosolyt erőltetek az arcomra.

Tizenkét évesen egyszer versenyeztem Cassiannal, és győztem.

Csoportos

természetesen.

Az

repüléskor egyetlen

történt.

repülésre

Éjszaka,

engedélyezett

napszakban. Cassian arrogáns volt és felvágós, én pedig nem tudtam megállni. Kiskorunkban jóban voltunk. Még azelőtt, hogy bármelyikünk manifesztálódott volna. Aztán nem bírtam nézni, hogy úgy viselkedik, mintha ő lenne isten ajándéka a falkának. Mire észbe kaptam, már versenyeztünk az éjszakában. Apa biztató kiáltásai visszhangoztak a fülemben. Cassian tizennégy éves volt, ónix draki. Csupa fénylő, fekete izom és metsző inak. Apám is ónix volt. Ők nemcsak a legerősebbek és legnagyobbak a drakik közül, de általában a leggyorsabbak is. Kivéve azt az éjszakát. Akkor éjjel legyőztem Cassiánt,

falkánk hercegét, jövőbeli alfánkat, akit születésétől fogva arra neveltek, hogy ő legyen a legjobb. Nem lett volna szabad győznöm, mégis megtettem. A hold fényénél tanúságot tettem arról, több vagyok a falka becses tűzokádójánál. Hirtelen, több lettem, mint a kislány, akit Cassian a gokartjában

fuvarozgatott. Cassian megváltozott. Ez után

már nem az volt a célja, hogy a legjobb legyen, hanem hogy megnyerje magának a legjobbat. Én lettem a nyeremény. Évekig bántam, hogy megnyertem azt a versenyt, rossz néven

vettem

a

nyomában

felém

irányuló

megsokszorozódott figyelmet, és azt kívántam, bár ne tudnék olyan gyorsan repülni. Csak most, ahogy felszálláshoz készülődve meztelen lábammal a durva fakérget markolom, most vagyok hálás azért, hogy szélsebesen repülök. Azure mellettem reszket, a fogai vacognak, nyöszörög. Tudom, mit kell tennem. És

egyszerűen...

elindulok.

A

fától

elrugaszkodva

nekilódulok az égnek, a szárnyaim, akár két tűzarany vitorla, szélesre tárva a hátamon.

Kiáltások hasítanak a fülembe. Motorok bőgnek, egyre gyorsabban. Üvöltéseket hallok, de nem értem, mit beszélnek. Durva férfihangok mindenütt. Suhanok a fák között, a vadászok dühödten törnek keresztül az erdőn földfaló járműveiken. Mosolyra görbül a szám, mikor látom, hogy

lemaradnak.

Továbbszáguldok.

Hallom

a

saját

nevetésemet. Ekkor láng villan a szárnyamnál. Rándulok egyet, megbillenek és vadul megdőlök. Eltaláltak. Küszködök, hogy egy szárnnyal is a levegőben tartsam magam, de csak néhány szárnycsapásra futja, azután zuhanni kezdek. A világ a zöld és barna bujaság szédítő tündöklésével forog körülöttem. A vállam egy fának ütődik, majd kifulladva, zihálva, összetörve földet érek. A vérem rezes illata betölti az orromat. Ujjaimmal a nedves földbe vájok, a gazdag, csípős illat jólesik a bőrömnek. Jobbra-balra dobálom a fejemet, a kezem csupa kosz lesz, a föld a karmaim alá fúródik. Lüktető fájdalommal a vállamban kúszom előre, egyik kezemet a

másik után rakva. Egy hang marja a torkom falát, horkanás és morgás keveréke. Ne engem! Ne engem! fut át az agyamon. Magam alá húzom a térdem, és kipróbálom a szárnyamat. Óvatosan kinyújtom a hátam fölé, és az ajkamba harapok, hogy elfojtsak egy kiáltást, melyet az inas hártyán végigrángó és a két lapocka között mélyen a hátamba nyilalló fájdalom okoz. Fenyőtüskék állnak a tenyerembe, ahogy fellököm magam, és megpróbálok lábra állni. Hallom,

hogy

közelednek,

hallom az üvöltésüket.

Motorok zaja erősödik és halkul, ahogy felhágnak és leszáguldanak a dombokon. A teherkocsi és a háló képe átvillan az agyamon. Pont, mint apával. Velem is ugyanaz történik. Szárnyaimat szorosan a testemhez hajtom, és futni kezdek. Vadul száguldok a fák között, míg mögöttem a motorok zaja egyre nő. Az erdő párás homályán át hátrapillantok, és a fényszórók fátyolos fényétől eláll a lélegzetem. Ilyen közel! A szívem a torkomban dobog. Körbenézek, rejtekhely után kutatva.

Ekkor hirtelen meghallok valami mást, a csobogó víz egyenletes zenéjét. Követem a hangot, a talpam rohanás közben könnyen, halkan dobban az erdei talajon. Épp időben torpanok meg és kapaszkodom egy fatörzsbe ahhoz, hogy ne zuhanjak le egy meredek lejtőn. Lihegve bámulok lefelé. Kis forrásból víz csordogál egy minden oldalról csorba sziklákkal övezett, nagy tóba. A levegő serceg a fejem fölött. A hajam felemelkedik, a fejbőröm megfeszül és bizsereg. Oldalra vetődöm. Fütyül a szél, ahogy a háló mellettem landol a földön. —

Töltsd újra!

Hátranézek a vállam fölött, a teherautó platóján két fickó újabb hálót készít elő. Motorkerékpárok ugrálnak a levegőben, dühösen berregnek, ahogy közelítenek felém. A vezetőik nagy fémes lencséken át merednek rám. Nem embereknek tűnnek, inkább szörnyetegnek. Homályosan látom

megfeszülő

szájuk

vonalát.

Fejem

fölött

összetalálkoznak, és tajtékzó viharrá köpülik a levegőt a tomboló propellerek. Hajam vadul csapkod a levegőben.

Nagy levegőt veszek, majd megfordulok. Elrugaszkodom. Süvít körülöttem a szél. Furcsa így zuhanni, szándék nélkül, anélkül, hogy képes lennék felemelkedni és repülni. Pedig most ez történik. Becsapódom a vízbe. Sikítanom kell, annyira hideg, amitől lenyelek egy korty algás vizet. Azure vajon hogy csinálja? Amikor vízben van, az olyan... kellemesnek tűnik. Nem ilyen keserű, jeges kínlódásnak. A felszínre jövök, és miközben kutyaúszásban körözni kezdek,

tekintetemmel

körbepásztázom

a

környéket.

Keresek. Valamit. Bármit. Megpillantok egy barlangot. Igazából csak egy kis szirt a sziklás falban, de elég mély ahhoz, hogy behúzódjak, és eltűnjek a tekintetek elől. Hacsak nem úsznak utánam. Odaúszom, és belököm magam. Bekúszom olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudok, azután labdává kucorodom. Vizesen, vacogva, lélegzet - visszafojtva várok. Hamarosan durva hangok töltik be a levegőt fölöttem. —

Leugrott!

Ajtók csapódnak, a hangok végigfutnak a hátamon.

Tudom, hogy kiszálltak a járműveikből. Nem bírom visszatartani a reszketésem. Elfehéredett ujjakkal markolom síkos térdemet. —

Lemerült a vízbe!

—

Talán elrepült! - harsogja túl valaki a motorzúgást.

—

Frászt! Nem tud repülni, meglőttem a szárnyán! -

Megrezzenek a férfi hangjából kicsengő önhittség hallatán, és vadul dörzsölni kezdem a karomat. Hogy ne fázzak. Hogy ne féljek. —

Itt lent nem látom.

—

Valaki menjen utána! Valakinek utána kell mennie!

—

Mi? Oda? Jéghideg. Menjél te!

—

Mér' nem te?! Nyuszi vagy?

—

Majd én.

Összerándulok a hangra. Mély, nyugodt és bársonyosan sima, szemben a többiek vakkantásaival. —

Biztos, hogy menni fog, Will?

Mialatt a választ várom, még jobban összehúzódom, és azt kívánom, bárcsak viziokopter lennék, és láthatatlanná válhatnék.

Ekkor egy test csapódik a tóba nagy, elmosódó ívben. Olyan simán érkezik, hogy alig fröcsköl körülötte a víz. Will. A bársonyos hangú! Meredten nézem a csillogó vízfelszínt, és visszatartott lélegzettel várom, hogy felbukkanjon. Bármelyik percben kiemelkedhet a vízből, és akkor majd körbenéz, meglátja a mélyedést, és benne engem. Megnedvesítem az ajkaimat, érzem, ahogy forrni kezd a vérem, ahogy a füst megindul a tüdőmben. Ha arra kerül a sor, megteszem vajon? Tudnám használni a képességemet önvédelemből? Felbukkan egy fej, és egyetlen mozdulattal lerázza magáról a vizet. A haja ragyogó, sötét páncél. Fiatal, nem sokkal idősebb nálam. —

Minden oké, Will? - hangzik fölülről.

—

Aha! - kiált fel.

A szívem nagyot dobban a hang váratlan közelségére. Amennyire csak tudok, belelapulok a durva falba, nem törődve a szárnyamon keletkező égető horzsolásokkal. Figyelem, és azon imádkozom, bár csak ne látna Észreveszi a szirtet, és megmerevedik, a tekintete

egyenesen felém szegeződik. —

Ott egy barlang!

—

Bent van?

Megborzongok, a bőröm megfeszül, remegek, mint a megpendített húr a hegedűn. A szárnyaim szenvedélyesen vibrálni kezdenek, és éles fájdalmat lövellnek ki magukból, végig a megsebzett hártyán, be, mélyen a hátamba. Megrándulok, miközben nyugalmat erőltetek magamra. Közelebb úszik. Az orromból füst gomolyog elő. Nem akarom... de nem tudok mit tenni. Általában jobban tudom irányítani, de a félelem most megfoszt az önuralomtól. A drakiösztönök átveszik az irányítást. A szívem vadul dobog a torkomban, ahogy közelebb jön. Pontosan

felismerem

a

pillanatot,

amikor

észrevesz.

Megmerevedik, mozdulatlanná válik a vízben, majd lejjebb ereszkedik, ajkával a vízszintet súrolja. Egymásra meredünk. Most következik. Ide fogja hívni a többieket. Ők pedig rám támadnak, mint éhes vadállatok. Apára gondolok, és

próbálok nem remegni. Ő biztosan nem reszketett, nem lapult meg a végén. Nekem ráadásul olyan eszköz van a kezemben, ami neki nem volt. A tűz. Ekkor megmozdul, és könnyű siklással közelebb úszik. Megfeszül egy izom az állkapcsában, nekem pedig megrezdül valami a gyomromban. Nem olyan durva külsőre, mint amilyennek képzeltem. Nem látszik gonosznak, inkább... kíváncsi. A keze csattan a sziklán, és behúzza magát ide, hozzám. Csak egy lépés választ el egymástól. Ahogy lekuporodva összefonja a karjait, feszes izmok rajzolódnak ki a kezén. Ujjai lágyan simítják a földet. Tekintetünk egymásba kúszik, két idegen állat vagyunk, akik először vizsgálják meg egymást. Szürcsölöm a levegőt, és próbálom leerőltetni parázsló tüdőmbe. Elkezdek belülről izzani. Nem mintha nem láttam volna még embert. Gyakran látom őket, amikor anyával és Tamrával a városban vásárolunk. Általában én is embernek látszom, még a falka területének titkos határain belül is. Ennek ellenére úgy

bámulom, mintha sosem láttam volna még emberfiút. És azt hiszem, ilyet még tényleg nem láttam. Elvégre, ő nem egy átlagos srác. Ő vadász. Fekete pólója második bőrként tapad karcsú mellkasára. Árnyas búvóhelyemen vizes haja majdnem feketének látszik. Szárazon

valószínűleg

világosabb

lehet,

barna

vagy

sötétszőke. De engem a szemei ragadtak meg, a dús szemöldök alól fürkésző, mélyen ülő szemek, melyek szinte keresztüldöfnek. Elképzelem, milyennek láthat. A szárnyam a hátam mögé tekeredett, kikandikál a vállam fölött. Rugalmas, sima végtagjaim a szirt homályában is tüzesen parázslanak.

Elképzelem

vékony

arcomat

erőteljes

kontúrjaival, tarajos orromat, magasra ívelő szemöldökömet és sárkányszememet, melynek közepén, a pupillák helyén két hosszanti rés húzódik. Felemeli a kezét. Meg sem rezzenek, mikor széles, meleg tenyerét a karomra helyezi. Tapogat, vizsgál. Érintése lejjebb siklik, és biztosan tudom, hogy a bőrömet - a drakibőrömet az emberi bőrrel hasonlítja össze épp. A tenyere megáll, a kézfejemre simul, és elidőzik a hosszú, karomszerű ujjak

fölött. Forróság önt el az érintésére. Ő is érzi. Elkerekedik a szeme. Szép, mogyoróbarna szeme van. Vagy inkább zöld, barna és arany foltokkal. Ezeket a színeket szeretem. Ezek a föld színei. Tekintete a sziklapadlót söprő, vizes, összegubancolódott hajamra siklik, és azon kapom magam, hogy azt kívánom, bárcsak látná a lányt is a sárkányban. Hang hagyja el az ajkait. Egy szó. Hallom, de azt gondolom, nem. Nem azt mondta. —

Will! - kiáltanak fölöttünk.

Mindketten összerezzenünk, és hirtelen megváltozik az arca, a lágy, érdeklődő kifejezés eltűnik róla, és düh váltja fel. Tekintete fenyegető. Úgy néz rám, ahogy a fajtájának az én fajtámra kell néznie. Elkapja a kezét az enyémről, és a köztünk lévő bensőségességnek hirtelen vége szakad. Megdörzsölöm, ahol hozzám ért. —

Minden rendben? Lemenjek?

—

Minden rendben! - Mélyen dörgő hangja visszapattan

kis rejtekhelyünk faláról. —

Megtaláltad?

Fújtatok. Orromból füst tör elő. A tüdőm egyre jobban parázslik. Merőn néz, tekintete kemény és könyörtelen. Várom, hogy jelezze, megtalált. Eltökélten állom a tekintetét. Nem nézek félre, hadd lássa az arcát ez a gyönyörű fiú annak, akit a következő szavaival halálra ítél. —

Nem.

Mély levegőt veszek, miközben a parázs kialszik a tüdőmben. Egymásra meredünk egy elnyújtott pillanatig, ő, a vadász, és én, a draki. Aztán elmegy. Én pedig ott maradok egyedül.

Egy örökkévalóságig várok. A helikopterek és motorok zaja már rég elhalt, de én nem mozdulok. Vizesen és reszketve, térdeimet átölelve kuporgok a szirtfokon, lábam ruganyos felületét dörgölöm, kezem siklik vörös arany bőrömön. Sebesült szárnyam ég, lüktet a fájdalomtól, miközben várakozok és fülelek, de nincs ott semmi. Csak az erdő susogása és a Cascade-hegység gyengéd sóhajai vesznek körül. Sem emberek, sem vadászok, sem Will. Összevonom a szemöldököm. Valahogy bosszant a dolog. Sosem látom többé. Sosem tudom meg, miért engedett el. Sosem tudom meg, vajon tényleg azt suttogta-e, amit hallani véltem: gyönyörű. Abban

a

kiválasztott

pillanatban

valóban

összekapcsolódtunk. Megtörtént. Nem megy ki a fejemből.

Biztos voltam benne, hogy elárul, a vadászok nem a könyörületességükről híresek. Csak a zsákmányt látják bennünk, egy alsóbbrendű fajt, amely arra való, hogy betörjék és kiárusítsák azoknak, akik a legnagyobb veszélyt jelentik ránk nézve: az enkrószoknak. Mióta bealkonyult az emberiségnek, az enkrószok mohón próbálják kihasználni fajunk különleges képességeit, megszállottan tépnek minket darabokra, vagy tartanak fogságban. Teszik ezt a vérünk mágikus ereje miatt, a páncélszerű húsunk miatt, és azért a képességünkért, amellyel fel tudjuk deríteni a föld alatt rejtőző drágaköveket. Számukra mi senkik vagyunk. Úgy gondolják, sem szívünk, sem lelkünk nincs. De akkor, miért engedett el Will? Csodálatos arca a bensőmben ég, az emlékezetembe vésődött olajosan nedves haja, sötéten fürkésző szeme. Pedig Cassian arcát kellene látnom. Ő az én végzetem. És én elfogadtam őt, még ha zúgolódom is, és ha képes vagyok is csak azért nappal repülni, hogy megszabaduljak tőle. Várok, ameddig csak tudok, amíg már nem bírom elviselni tovább rejtekhelyemen a nyirkos hideget. Csapdától

tartva óvatosan kikászálódom, és belesiklok a jeges vízbe. Végigkapaszkodom a csorba sziklafalon. Ép szárnyam vadul csapkodva dolgozik, a hártya fájdalmasan megfeszül az őrült erőlködésben. Hörögve fújtatok, ahogy felhúzódzkodom a szikla tetejére. Összerogyok, és magamba szívom a föld zsíros, agyagos illatát. Tenyerem a nedves talajba süpped, megtart, bizsergeti a testem. Mélyen lent a vulkanikus kőzet alvó macska módjára dorombol. Hallom, érzem, belőle táplálkozom. Van ez a kapcsolat a termékeny, művelhető földdel. Ez gyógyítja meg a szárnyamat, nem az emberek gyógyszerei. Erőt merítek a burjánzó, életadó földből. Esőszag üli meg a ragacsos ködöt. Felemelkedem, és belesétálok kitárt karjaiba. Elindulok vissza, a tóhoz, ahol a biciklim és a ruháim várnak. A faágak sátorán gyenge napfény szüremlik át. Küszködik a köddel, de hűvös bőrömet azért vöröses bronzzá változtatja. Biztos vagyok benne, hogy Aznak sikerült hazaérnie. Nem engedem, hogy akár csak felmerüljön bennem más lehetőség. Mostanra már biztosan észrevették a falkában,

hogy hiányzom, úgyhogy különféle magyarázatokon töröm a fejem. A talpam némán éri a földet, ahogy a fák között imbolygok, és közben a vadászok visszatértétől tartva az oda nem illő hangokra fülelek... Ám az óvatosság mögött remény bújik meg. Remény, hogy egy vadász mégis visszatér, és kielégítő választ

ad

a

kérdéseimre...

a

kíváncsiságomra...

a

gyomromban érzett furcsa remegésre, amely elsuttogott szavai nyomán támadt. Egyszerre közeledő zajt hallok. A levegőben kígyózik, és felriasztja a madarakat a fákról. Drakibőröm bizseregni kezd, vörös és arany között villog. Félelem nyilall belém, ahogy a motorok távoli robaja egyre erősödik. Arra gondolok, hogy a vadászok jöttek vissza értem. De aztán meghallom a nevem. —

Jacinda!

A

hang

kétségbeesetten

tornyosuló fák labirintusában.

visszhangzik

a

magasra

Arcomat felfelé tartva tölcsért csinálok a kezemből, és kiáltok: —

Itt vagyok!

Egy pillanat alatt körbevesznek. A gépek vadul fékeznek, ajtók nyílnak és csapódnak, én pedig csak pislogok. Sokan feltűnnek az elöljárók közül, és zordon arccal vágnak keresztül a szállongó ködön. Azure-t nem látom, de Cassian ott van közöttük, dühös, összeszorított szájával egészen olyan, mint az apja. Általában jobban szeret a draki alakomban, de most semmi csodálat nincs a tekintetében. Közelebb jön, fölém tornyosul. Mindig ilyen. Nagydarab, férfias, olyan... fenyegető. Egy pillanatra eszembe jut a keze erős, meleg szorítása, ahogy megfogta tegnap az enyémet az Elkerülő Repülőhadművelet-gyakorlaton. Milyen könnyű lenne egyszerűen csak megadni magam neki, és azt tenni, amit mindenki akar.. amit mindenki elvár Nem állom a tekintetét, így a vállára hulló hajában megbúvó fekete csillogást tanulmányozom. Lehajol, haja a halántékomnál zizeg. —

Megrémisztettél Jacinda! Azt hittem, elvesztettelek -

morogja karcos hangján az arcomba. Borsódzik a bőröm, dacosan bizsereg a szavaitól. Csak mert a falka úgy gondolja, hogy összetartozunk, ez még nincs így. Legalábbis egyelőre. Minimum századszorra kívánom, bárcsak átlagos draki lennék, nem pedig a nagy tűzokádó, akitől mindenki annyit vár. Akkor annyival egyszerűbb lenne az élet. És az én életem lenne. Anyám furakszik át a csoporton, félresöpri Cassiant, mintha átlagos fiú lenne, nem pedig egy 190 centis ónix, amely akár össze is törhetné. Gyönyörű arcát játékos fürtök övezik, borostyánszínű szeme olyan, mint az enyém. Apa halála óta több hím is udvarolt neki, meg Cassian apja, Severin is, de hál’ istennek egyikőjük sem keltette fel az érdeklődését. Épp elég nekem az anyám, nem kell mellé még egy macsó draki is, aki megpróbál apám helyébe lépni. Most idősebbnek látszik, mint egyébként. Mély vonalak szegélyezik a száját. Rosszabbul néz ki, mint mikor közölték velünk, hogy apa többé nem jön haza. Tudom, hogy ennek én vagyok az oka. Görcsbe rándul a gyomrom. —

Jacinda! Hála istennek, élsz!

Átölel. Ahogy összenyomja a sebesült szárnyamat, felsikítok. Visszahőköl: —

Mi történt?

—

Ne most! - Cassian apja megmarkolja anya vállát, és

arrébb tereli, hogy elém állhasson. 190 centijével Severin éppolyan magas, mint Cassian. Ki kell nyújtanom a nyakamat, hogy láthassam. Reszkető testemre rádob egy plédet, és rám kiált: —

Demanifesztálj! Azonnal!

Engedelmeskedem. Amikor a szárnyaim visszahúzódnak a testembe, és a hajlítástól és az átalakuló húsom húzódásától szétfeszül és mélyebbre szakad a seb, a fájdalomtól a számba harapok. Még mindig megvan a seb, csak most a lapockámon. Mély, szivárgó vágás. Meleg vér csordul végig a hátamon. Összébb húzom magamon a pokrócot. A csontjaim elrendeződnek, összezsugorodnak, és eltűnik vastag drakibőröm. Most jobban érzem a hideget, szinte csípi emberi

bőrömet,

elgémberednek.

reszketni

kezdek,

meztelen

lábaim

Anya mellettem áll, rám terít egy második pokrócot. —

Mégis, mit gondoltál? - Annyira utálom ezt a kritikus,

éles hangot. - Tamra és én halálra aggódtuk magunkat. Úgy akarod végezni, mint apád? - Vadul rázza a fejét, szemeiben heves elszántság ég. - A férjemet már elveszítettem, nem fogom a lányomat is! Tudom, hogy azt várják, kérjek bocsánatot, de inkább a pokol. Éppen ettől menekülök - egy élettől, amely abból áll, hogy csalódást okozok az anyámnak, hogy elfojtom a saját, valódi

énemet,

hogy

alkalmazkodom

a

vég

nélküli

szabályokhoz. —

Áthágta a legszentebb szabályunkat - jelenti be

Severin. Összerándulok. Csak a sötétség leple alatt repülj! Az, hogy majdnem megöltek, úgy érzem, komolytalanná tenné a szabály elleni további ágálásomat. —

Világos, hogy valamit tennünk kell vele.

Anyám és Severin tekintete összevillan, míg a csoport egyre hangosabban morajlik. Egyetértés hangjait hallom. Belső, draki lényem vészjelzőén izeg-mozog. Vadul nézek

körbe a többieken. Tucatnyi arc, akiket egész élelemben ismertem. Nincs köztük egyetlen barát sem. —

Ne, azt ne! - suttogja anyám.

Mit ne? Karjával szorosan magához szorít, én pedig vigaszt keresve

belesimulok.

Hirtelen

ő

lett

az

egyetlen

szövetségesem. —

Ő a tűzokádónk...

—

Nem. Ő a lányom! - Anya hangja ostorként csattan.

Most rá kell ébrednem, hogy anya is draki, még ha utálja is. Még ha évek óta nem is manifesztált... és valószínűleg már nem is tudna. —

Nincs más megoldás. - Severin nem tágít.

Megrezzenek, ahogy anya ujjai belém vájnak a pléden át. —

Ő csak egy kislány! Nem!

Megjön a hangom, és követelőzöm: —

Mi van? Miről beszéltek?

Senki sem válaszol, de ezen nem csodálkozom. Dühítő, de nem szokatlan. Mindenki - anya, az elöljárók, Severin körülöttem rólam, nekem beszél, de sohasem hozzám.

Anyám továbbra is farkasszemet néz Severinnel, és bár nem szólalnak meg, tudom, hogy beszélnek egymással. Eközben Cassian mohón bámul. Lilásfekete tekintete a legtöbb lányt gúzsba kötné. Köztük a húgomat is. Öt a leginkább. —

Később megbeszéljük. Most hazaviszem.

Anya gyorsan a kocsihoz vezet. Hátrapillantok Severinre és Cassianra - apa és fiú, király és herceg. Egymás mellett állva nézik, ahogy elmegyek. Bosszú fénye izzik a tekintetükben, és még valami más. Valami, amit nem tudok megfejteni. Sötét borzongás kúszik fel a gerincemen.

Azure a házunknál vár, fel-alá sétál a verandán rojtos farmerjében és egy kék trikóban, melynek kékje nem veheti fel a versenyt sötét haja csillogó kék tincseivel. Felderül az arca, mikor meglát minket. Anya leparkol, Az pedig futva jön felénk a ködön át, amely Nidiának köszönhetően állandóan ott lebeg a település fölött. A köd létfontosságú a túlélésünk szempontjából, rajta keresztül ugyanis nem látnak minket a légterünkön áthaladó repülők. Amint kilépek a kocsiból, Az magához szorít. Felnyögök. Aggódva enged el. —

Megsérültél? Mi történt?

—

Semmi - mormogom, és szemem sarkából egy

pillantást

vetek

anyára.

Már

úgyis

megsebesültem, nem kell újra emlékeztetni rá.

tudja,

hogy

—

Te jól vagy? - kérdezem.

—

Igen - bólint. - Azt csináltam, amit mondtál. A víz

alatt maradtam, amíg biztos nem lettem abban, hogy elmentek, aztán hazarepültem segítségért. Nem emlékszem, hogy mondtam volna neki, hozzon segítséget, és azt kívánom, bár ne tette volna. De nem hibáztathatom azért, mert próbák megmenteni. —

Irány befelé, lányok!

Anya betessékel minket, de közben nem néz ránk, válla fölött az út túloldalán lévő egyik szomszédunkat figyeli. Cassian nagynénje, Jabel, a verandáján áll, és keresztbe font karral mered ránk. Mostanában sokszor figyel minket, és anya meg van győződve róla, hogy minden dolgunkról jelent Severinnek. Anya rövid biccentéssel bevezet minket. Jabellel legjobb barátnők voltak, amikor gyerek voltam. Mielőtt apa meghalt. Mielőtt minden megváltozott. Most már alig beszélnek egymással. Amikor belépünk a házba, Tamra felnéz a kanapéról. Törökülésben ül, egy tál müzlivel az ölében. Valami régi rajzfilm üvölt a tévéből. Nem úgy néz ki, mint aki „betegre

aggódta magát”, ahogy anya mondta. Anya odaugrik a tévéhez, és lehalkítja. —

Miért kell ilyen hangosan bömböltetned, Tamra?

Tamra vállat von, és kotorászni kezd a távirányító után a párnák között. —

Nem

tudtam

visszaaludni,

úgyhogy

próbáltam

valahogy elnyomni a vészjelző hangját. A gyomrom remegni kezd. —

Beindították a vészjelzőt? - kérdezem.

Utoljára akkor volt ilyen, amikor apa eltűnt, és keresőcsapatot toboroztak. —

Ó, igen - bólogat Az, és elkerekednek a szemei. -

Severin teljesen kiakadt. Tamra megtalálja a távirányítót, feltolja a hangerőt, majd visszadobja a kanapéra, és egy nagy kanál müzlit emel a szájához. —

Tényleg meglep, hogy összeterelték miattad a

különítményt? - kérdezi, és fáradtan néz rám. - Gondolkodj egy kicsit! Úgy érzem, meg kéne védenem magam, de egy nagy

sóhajjal

elengedem

az

egészet.

Már

próbáltam

megmagyarázni, de Tamra nem fogja fel. Nem tudja megérteni a drakiösztönöket. De hogyan is tudná? Anya kikapcsolja a tévét. Azure láthatóan semmit sem fog fel a szobában vibráló feszültségből, vidáman hadonászik a kezével. —

Na és, mi történt? Hogy menekültél meg? Úristen,

mindenütt ott voltak! Láttad azokat a hálóvetőket? Anyám mindjárt elájul. —

Biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. Úgy

értem, tudom, hogy gyors vagy... és tüzet okádni is tudsz, meg minden, de... —

Mintha valaha is megfeledkezhetnénk róla - motyogja

Tamra egy adag müzlivel a szájában, és látványosan forgatni kezdi a szemeit. Tamra sosem manifesztálódott. Ez egyre gyakoribb a drakik között, ami meglehetősen nyugtalanítja az elöljárókat, akik kétségbeesetten igyekeznek fenntartani a fajunkat. Az ikertestvérem, aki csak néhány perccel fiatalabb nálam, gyakorlatilag egy átlagos ember. És ez tönkreteszi őt. Engem

is. Mielőtt manifesztálódtam, közel álltunk egymáshoz. Mindent együtt csináltunk. Ma már semmi közös sincs bennünk az arcunkon kívül. Ekkor észreveszem, hogy anya körbejárja a nappalit, és minden spalettát bezár, homályba borítva a szobát. —

Azure - mondja anya - most köszönj el!

A barátnőm döbbenten pislog. —

Köszönjek el?

—

Köszönj el! - ismétli anya, határozottabb hangon.

—

Ó! - Arure a homlokát ráncolja. aztán rám néz –

Akarsz

együtt

menni

holnap

jelentőségteljesen csillognak,

azt

suliba? üzenik,

-

Szemei

hogy

akkor

mindenről beszámolhatok neki. —

Majd korán kelek - teszi hozzá.

A település két ellenkező végén lakunk. A közösségünk egy óriási kereket formál, nyolc küllővel, ahol mindegyik küllő egy utcának felel meg. A kerékagy a központ, a községünk szíve, ott található az iskola és a közösségi ház. Én az Első Nyugati utcában élek. Az a Harmadik Keletiben. Olyan messzi vagyunk egymástól, hogy messzebb már nem is

lehetnénk. A községet szőlővel befutatott fal veszi körül, így fel sem merül, hogy a külső szélen gyorsabban átérjünk egymáshoz. —

Persze. Ha hajlandó vagy korán kelni, és idecaplatni.

Amint Az elmegy, anya kulcsra zárja az ajtót. Még sosem láttám tőle ilyet. Megáll velünk szemben, egy hosszú pillanatig csak néz minket szótlanul. Egyedül Tamra kanalának zörgése hallatszik. Anya megfordul, és kikémlel a spalettán... mintha attól tartana, hogy Az, vagy valaki más, még mindig hallótávolságon belül van. Azután visszafordul, és azt mondja: —

Csomagoljatok, ma éjjel elmegyünk!

Egyszerre a torkomban érzem a gyomrom, mint amikor gyorsan és hirtelen zuhanok az égben. —

Micsoda?

Tamra olyan gyorsan ugrik fel a kanapéról, hogy a padlóra borul a müzlis tálja. Anyát nem érdekli, oda se néz, amiből rádöbbenek, hogy minden megváltozott - vagy legalábbis meg lóg. Komolyan gondolja. —

Ez most komoly? - Tamra szeme lázasan csillog. Most

először tűnik úgy, mintha élne, amióta... amióta először manifesztálódtam, és világossá vált, hogy ő nem fog. Könyörgöm, mondd, hogy nem viccelsz! —

Ezzel nem viccelnék. Kezdj el pakolni, hozz annyi

ruhát, amennyit csak tudsz, és minden mást, ami fontos lehet! - Anya rám néz. - Nem jövünk vissza. Meg sem mozdulok. Nem bírok. Az égő fájdalom felerősödik a vállamban, mintha kés lenne benne, és forogna, és egyre mélyebbre fúródna. Tamra izgatott sikoltással a szobájába rohan. Hallom, ahogy kinyílik, és a falnak vágódik a szekrényajtó. —

Mit művelsz? - kérdezem anyát.

—

Már sokkal korábban meg kellett volna tennünk.

Akkor, amikor apád meghalt. - Félrepillant, dühösen hunyorít, mielőtt visszanéz rám. - Azt hiszem, titokban máig abban reménykedtem, hogy egy nap besétál az ajtón, és ezért muszáj itt maradnunk. - Felsóhajt. - De soha nem jön vissza, Jacinda. És nekem azt kell tennem, ami neked és Tamrának a legjobb. —

Úgy érted, ami neked és Tamrának a legjobb.

Anyának és Tamrának nem nagy ügy, ha elhagyjuk a falkát, ez nyilvánvaló. Anya szándékosan megölte magában a drakit, amikor évekkel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy Tamra sosem fog manifesztálni. Hagyta, hogy elsorvadjon az inaktivitástól. Azt hiszem, szolidaritásból tette, azért, hogy a testvérem ne érezze magát annyira egyedül. Én vagyok az egyetlen, aki kötődik a falkához. Én vagyok az egyetlen, aki szenvedni fog, ha elmegyünk. —

Hát nem látod, mennyivel könnyebb lesz, mennyivel

biztonságosabb, ha hagyod elhalni magadban a drakit? Megrándulok, mintha pofon vágtak volna. - Azt akarod, hogy megtagadjam? Hogy olyanná váljak, mint te? Egy szunnyadó draki, aki embernek tűnik? Megrázom a fejem. - Nem érdekel, hová viszel, de erre nem vagyok hajlandó. Nem fogom elfelejteni, ki vagyok! A vállamra teszi a kezét, és finoman megráz, azt hiszem, bátorításképpen. —

Majd meglátjuk. Néhány hónap múlva talán máshogy

gondolkodsz majd. —

De miért? Miért kell elmennünk?

—

Tudod, miért.

Azt hiszem, egyik felem tudja, de nem hajlandó beismerni. Hirtelen szeretnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne az itteni életünkkel. Szeretnék megfeledkezni Severin

diktatórikus

vezetésével

kapcsolatos

rossz

érzéseimről, Cassian birtokló tekintetéről, arról, hogy a közösség leprásként bánik a húgommal, és a bűntudatról, amit emiatt érzek. Anya folytatja: —

Egyszer majd megérted. Egyszer majd meg fogod

köszönni, hogy megmentettelek ettől az élettől. —

A falkától? - kérdezek vissza. - Ők az életem! A

családom! Ezen egy pocsék alfa sem változtathat. Severin nem lesz örökké vezető. —

És Cassian? - mosolyodik el. - Rá is készen állsz?

Hátrahőkölök, nem tetszik ez a remegés a hangjában. A szemem sarkából látom, hogy Tamra megmerevedik a szobája ajtajában. —

Cassian és én barátok vagyunk - mondom.

Vagy valami olyasmi. Vagy legalábbis valaha azok voltunk. —

Rendben.

—

Ezt hogy érted? - kérdezem.

—

Már nem nyolcéves vagy, ő pedig nem tíz. Biztos

vagyok benne, hogy valahol te is tudod, mitől védtelek eddig is. Kitől védtelek eddig is. Amióta manifesztálódtál, a falka a tulajdonának tekint. Olyan nagy baj, hogy magamnak követelem tőlük a lányomat? Apád is megpróbálta. Folyamatosan harcolt Severinnel. Mit gondolsz, miért repült ki egyedül azon az éjszakán? Utat keresett, hogy... - itt elcsuklik a hangja. Dermedten hallgatom. Sosem beszél arról az éjszakáról. Sosem beszél apáról. Attól félek, abbahagyja, és most sem fog. Újra felém fordul, arca hűvös és határozott, ami megrémít. Ismerős forróság növekszik bennem, éget és összeszorítja a torkomat. —

Úgy beszélsz a falkáról, mintha valami ördögi szekta

lenne... A szeme megvillan, vadul a levegőbe hasít: —

Mert az is! Mikor érted már meg végre? Azt

követelik, hogy a tizenhat éves lányomat adjam a drága hercegüknek, hogy párosodhassanak! Igen, ők az ellenség! A tenyésznőstényüknek akarnak téged, Jacinda! Hogy kis tűzokádókkal népesítsd be a falkát! Most közel van hozzám, az arcomba kiabál. Azon tűnődöm, vajon Jabel vagy valamelyik másik szomszéd hallja-e. Azon tűnődöm, vajon anyát érdekli-e még, ha meghallják. Hátralép, és nagy levegőt vesz. —

Ma éjjel elmegyünk. Kezdj el pakolni!

Bevágódom a szobámba, és becsapom magam mögött az ajtót. Kissé színpadias gesztus, de jobban érzem magam tőle. Föl-alá járkálok, mélyeket lélegzem. Gőz száll fel az orromból dühös kis felhőkben. Végighúzom a tenyerem az arcomon és nyakamon. Tűzforró a bőröm. Az ágyra dőlve kifújom a levegőt, és egyenesen előremeredek. Semmit sem látok, egyedül a bugyborékoló

forróságot érzem a bensőmben. Lassan lecsillapodik bennem a tűz. A mennyezetről lelógó fényes csillagokat nézem. Még apa segített felakasztani őket, miután kékre festettük a plafont. Azt mondta, olyan lesz, mintha az égben aludnék. Keserű zokogás marja a torkomat. Soha többé nem alszom ebben az égben, és ha anyán múlik, repülni sem fogok többé. * Órákkal

később,

mikor

a

település

már

alszik,

végigaraszolunk Nidia ködén. Az, ami máskor elrejt minket a veszélyes külvilágtól, most a szökésünkben segít. Amint kifordulunk az utcánkból, és rátérünk a Főútra, anya üresjáratba teszi az autót. Tamra és én toljuk, míg ő átnavigálja a járgányt a városközponton. Az iskola és a közösségi ház csöndesen figyel minket sötét ablakszemeivel. A gumikerekek csikorognak a kavicson, a vádlim ég, ahogy toljuk a kocsit. Közeledünk a város zöld, boltíves bejáratához, én pedig visszatartott lélegzettel figyelem, megszólal-e a riasztó. Nidia kis, borostyán borította házikója feldereng. Őrbódé a bejárat egyik oldalán. Tompa fény világít nappalijának széles, osztott

ablakaiból. Biztosan észrevesz minket. Az a dolga, hogy semmit és senkit ne engedjen se be, se ki. Minden falkának van legalább egy árnyékolója. Olyan draki, aki köddel borítja be a települést és az esetleg mégis betévedő emberek elméjét. Nidia ködétől az ember a saját nevét is elfelejtheti. Az ő képességei meghaladják az enyémet. A falka rettegve várja a napot, amikor Nidia meghal... a napot, amikor láthatóvá válik a birtokunk a fölöttünk elhaladó légi járművek és bárki számára, aki eléggé mélyen behatol a hegyekbe. Csend honol a házban, egyetlen hangot sem hallok. Még akkor sem, amikor a cipőtalpam alatt túl hangosan csikordul meg a kavics. Tamra rám villantja a szemét, de én csak megvonom a vállam. Lehet, hogy akarom, hogy Nidia elkapjon minket? Amint túljutunk a boltíven, anya beindítja az öreg kombit. Mielőtt bemászom, vetek egy pillantást hátrafelé. Egy árnyék áll Nidia nappalijának lágyan derengő ablakában. A torkomban vadul dobog a pulzusom. Élesen beszívom a levegőt. Biztos vagyok benne, hogy bekapcsolja a riasztót.

Az árnyék megmozdul. Fáj a szemem, olyan erősen nézem. Aztán hirtelen kialszik a fény az ablakban. Pislogok, és a döbbenettől megrázom a fejem. —

Ne! - suttogom.

Miért nem állít meg minket? —

Jacinda, szállj be! - sziszegi Tamra, mielőtt alábukik a

kocsiba. Miközben elszakítom a tekintetemet attól a ponttól, ahol korábban Nidia állt, arra gondolok, hogy ellenszegülök, és nem

megyek

velük.

Megtehetném

-

itt,

most.

Megmakacsolom magam, és ellenállok. Nem tudnának fölém kerekedni, még csak esélyük sem lenne. De végül mégsem vagyok annyira önző vagy bátor. Nem tudom, melyik. Megyek utánuk. Hamarosan száguldunk lefelé a hegyen, az ismeretlenbe. A hűvös ablaküvegre szorítom a tenyerem. Borzasztó arra gondolni, hogy többé sosem látom Azure-t. Zokogás indul el a torkomból, még csak el sem köszönhettem tőle. Anya erősen markolja a kormánykereket, és az utat

fürkészi, melyen alig járnak. Bólint. Úgy bólint, mintha minden kis fejbiccentéssel nőne az elhatározása, hogy ezt kell csinálnunk. —

Újrakezdés! Csak mi, lányok - hirdeti ki túlságosan is

vidám hangon. - Rég itt volt az ideje, igaz? —

Igaz! - helyesel Tamra a hátsó ülésről.

Rápillantok a vállam fölött. Mivel ikrek vagyunk, mindig erős volt köztünk a kapcsolat, osztoztunk a másik gondolataiban és érzéseiben. De most a saját félelmemen kívül semmit nem érzek. Tamra mosolyogva néz ki az ablakon, mintha látna bármit a fekete éjszakában. Legalább teljesül végre a kívánsága. Bárhová is megyünk, ő lesz a normális, és én leszek az, akinek küzdenie kell majd, hogy beleilleszkedjen egy nem neki való világba. Én a falkához tartozom. Még az is lehet, hogy Cassianhoz is. És talán ez így is van jól, még ha össze is törik tőle Tamra szíve. Talán igaza van Cassiannak. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy repülés nélkül, az ég nélkül, pára, lélegző föld nélkül képtelen lennék élni. Sosem tudnám önszántamból

feladni a manifesztálási képességemet. Én nem az anyám vagyok. Hogyan illeszkedhetnék be az emberek közé? Bennem is meghal a draki, és olyan leszek, mint Tamra, csak éppen rosszabb, mert én emlékezni fogok arra, milyen volt drakinak lenni. Láttam egyszer egy műsort egy emberről, akinek amputálták a lábát, és még mindig érzi. Annyira, hogy éjszakánként néha felriad, és meg akarja vakarni. Úgy, mintha még mindig ott lenne. Ezt hívják fantomvégtagnak. Ilyen leszek majd én is. Fantomdraki, akit gyötör az emléke annak, ami hajdan volt.

Miközben

anya

az

új

főbérlőnkkel

beszél,

én

levegővétellel küzdők. Még úgy is, hogy a légkondi a legmagasabb fokozaton megy, ritka, száraz és üres a levegő. Valószínűleg, épp így érezhetnek az asztmások, akiknek folyton levegőért kell küzdeniük. Mintha sosem tudnád eléggé megtölteni a tüdődet. Anyára pillantok. A világ minden lehetséges helye közül pont egy sivatagot kellett választani az áttelepülésre. Most már biztos, hogy szadista. Követjük a kacsázó Mrs. Hennessey-t ki, a háza hátsó ajtaján, és fejest ugrunk a száraz forróságba. A hőség végignyalja a bőrömet, mint valami erős vákuum, kiszívja belőle a nedvességet, és elgyengít. Még csak két napot töltöttünk Chaparralban, de a sivatag máris megmutatta az erejét. Mintha anya tudta volna, hogy így lesz. —

Medence! - kiált fel Tamra.

—

Az nem maguknak van ott - veti közbe Mrs.

Hennessey. Tamra homlokráncolása átmeneti, semmi sem ejthet csorbát az optimizmusán. Új város, új világ, új élet egy karnyújtásnyira. Lemaradok anyától és Tamrától. Minden lépés óriási erőfeszítésembe telik. Mrs. Hennessey megáll a medence szélénél, és a hátunk mögötti kerítés felé int. —

A hátsó kapun járhatnak ki-be.

Anya bólint, és közben a lábán dobol az összetekert újságpapírral, amiben a kiadó lakás hirdetését találta. A kulcsok megcsörrennek Mrs. Hennessey kezében, ahogy kinyitja a kerti lak ajtaját, majd átnyújtja a kulcsokat anyának. —

A következő havi lakbért minden hónap elsejéig

várom. - Vizenyős tekintete végigszalad Tamrán és rajtam. —

A csöndet szeretem... - mondja.

Anyára hagyom, hogy megnyugtassa, és belépek a házba. Tamra követ. Végignézek a nyomasztó nappalin, amelynek

enyhe penész- és klórszaga van. Ha lehetséges, még jobban kétségbeesem. —

Nem rossz - közli Tamra.

Vetek rá egy pillantást: —

Bármire ezt mondanád.

—

Ez úgyis csak átmeneti - mondja vállat vonva -

Hamarosan lesz saját házunk.

Álmodban,

gondolom.

Megrázom

a

fejem,

majd

végigpillantok a szobán, és közben azon tűnődöm, vajon hogy gondolja ezt. Anya tegnap úgy kaparta össze az aprót, hogy ki tudja fizetni a vacsorát. Becsukódik a bejárati ajtó. Zsebre vágom a kezem, és ujjaim között a szöszöket morzsolgatva visszamegyek a nappaliba. Anya az ajkára illesztett kézzel méregeti a házat - és minket olyan arckifejezéssel, amely tökéletes elégedettségről árulkodik. Képtelen vagyok felfogni, hogy lehet ő olyan boldog, amikor én annyira nem vagyok az? —

Lányok, üdv itthon!

Itthon. Üresen kongva visszhangzik bennem a szó. *

Este van, a medence szélén ülök, belelógatom a lábamat. A víz is meleg, hátrabillentett fejjel, reménykedve várok egy kis szellőt. Hiányzik a köd, a hegyek, a hűs, nedves levegő. Mögöttem kinyílik és becsapódik az ajtó. Anya mellém ereszkedik, és előremered. Követem a tekintetét, de Mrs. Hennessey házának hátsó falán kívül nincs semmi látnivaló. —

Talán

elérhetjük,

hogy

meggondolja

magát

a

medencével kapcsolatban, ha már eltöltöttünk itt egy kis időt. Gondolom, ezt vigasztalásnak szánta, de én csak azt hallom meg az egészből, hogy „ha már eltöltöttünk itt egy kis időt”. —

Miért? - csattanok fel, gyorsabban csapkodva a

lábaimmal. - Ezernyi másik helyet is választhattál volna. Miért épp ide jöttünk? Bármilyen lakhelyet választhatott volna, hűvös, ködös dombok vagy hegyek között megbúvó kisvárost, például. De nem, ő Chaparallt választotta, egy terpeszkedő várost a sivatag közepébe vágva, 90 mérföldre Vegastól. Nincs hűsítő páralecsapódás, amely ápolná a testem, sem pára vagy köd,

amely eltakarna, sem könnyen elérhető magaslatok vagy hegyek, sem termőföld. Nincs menekvés. Ez egyszerűen kegyetlenség. Sóhajt. —

Azt gondoltam, így könnyebb lesz neked...

Felhorkantok: —

Ez sehogy sem lesz könnyű.

—

Nos, ez a hely leveszi a válladról a döntés súlyát... -

Kinyújtja a kezét, és lesimítja a hajam a vállamról. - Egy ilyen sivár környezet nagyon gyorsan kiöli az emberből a drakit. Én csak tudom. Éles pillantást lövellek felé. —

Ezt hogy érted?

Mély levegőt vesz. —

Itt is éltem a körutazásomon.

Visszahőkölve meredek rá. Sok draki megy el utazni, hogy világot lásson, de csak rövid időre, egy vagy talán két évre. De soha nem forró és száraz helyre, soha nem a sivatagba. Egy drakinak tudnia kell embernek kiadni magát, ha életben akar maradni. Ritkán, de előfordul, hogy úgy dönt, az

emberek világában marad. —

Azt hittem, Oregonba mentél. Hogy te és Jabel együtt

utaztatok, és együtt laktatok Oregonban. Anya bólint. —

Együtt indultam Jabellel, de néhány hónap után úgy

döntöttem... - Megáll, és levegőt vesz. - Úgy döntöttem, nem megyek vissza a falkához. Kiegyenesedem. —

Hogy lehet, hogy én erről sosem tudtam?

Megrándul a szája. —

Végül visszajöttem. Nem akartam, hogy mindenki

tudja, ezt nem egészen önszántamból tettem. És hirtelen megértem, kitől jött a kis nyomás. —

Apa - mondom.

A mosolya meglágyul. —

Ő nem utazott, tudod. Fölösleges volt. Sosem akart

más lenni, mint draki. Az ajka megremeg kissé. Megérinti az arcom. —

Te nem olyan vagy, mint ő - sóhajt, és leereszti a

kezét. - Mindenesetre havonta egyszer eljött Oregonba

meglátogatni... és minden alkalommal próbált meggyőzni, hogy menjek vele haza. - Arcáról lehervad a mosoly. Nagyon megnehezítette a dolgom. Egyenesen az arcomba néz. —

Meg akartam szabadulni a falkától, Jacinda. Már

akkor is. Sosem tartoztam oda, de apád miatt nem volt könnyű. Úgyhogy ide menekültem. —

Ide?

—

Arra számítottam, itt nem talál meg apád.

Megdörzsölöm a karomat, a bőröm máris száraz és repedezett. —

Én sem hinném.

—

Szinte rögtön sorvadni kezdett bennem a draki. Még

ha néha meg is törtem, és párszor megkockáztattam a repülést. Nem volt könnyű manifesztálni. De működött, úton voltam az emberré válás felé. —

Mégis visszamentél.

—

Végül szembenéztem a valósággal. Ott akartam

hagyni a falkát, de hiányzott apád. Ő nem tudott élni a draki énje nélkül, én nem tudtam élni nélküle.

A vízfelszínt bámulom - csendes és halott, szellő sem éri és próbálom elképzelni, hogy valakit ennyire szeretek. Annyira, hogy mindent feladjak érte, amit valaha is el akartam érni. Anya megtette. Hát én nem hozhatnék áldozatot azokért, akiket szeretek? Anyáért és Tamráért? Apát már elveszítettem. Őket is el akarom? Ekkor hirtelen bevillan Will, a vadász. Nem tudom, miért, talán, mert elengedett. Nem is ismert, mégis elengedett... pedig az ellenkezőjére nevelték. Megküzdött azzal, ami kétségkívül természetes volt számára, hogy levadássza és megölje a fajtámbélieket. Ha ő el tudott szakadni a saját világától, akkor én is el tudnék az enyémtől. Képes lennék rá. Anya hangja visszaránt a töprengéseimből. —

Tudom, hogy nehéz elfogadnod. Ezért választottam

ezt a várost. A sivatag előbb-utóbb segíteni fog. Előbb-utóbb. Csak ki kell várnom, amíg kihal belőlem a draki. És akkor boldog leszek? Az lesz, amit gondol, és egy napon majd tényleg megköszönöm neki?

Megszorítja a térdemet. —

Gyere be! Néhány dolgot át akarok beszélni veled és a

húgoddal, mielőtt beíratlak titeket az iskolába. Összeszorul a szívem, de felállok, és arra gondolok, mi mindent adott fel értem anya, mi mindent veszített már el. Aztán Tamrára gondolok. Soha nem volt semmije, talán most végre eljön az ő ideje. Talán eljön mindkettejük ideje. * —

Jacinda Jones, gyere ide előre, és mutatkozz be a

többieknek! Összeszorul a gyomrom. Harmadik óra van, ami azt jelenti, harmadszorra kell átesnem ezen. Kicsúszok a padból, és az iskolatáskákon átlépkedve kimegyek a terem elejére, Mrs. Schulz mellé. Harminc szempár szegeződik rám. Anya pénteken íratott be minket. Ragaszkodott hozzá, mondván, itt az ideje. És hogy gimibe járni az első lépés az asszimilálódás, a normálissá válás felé. Tamra izgatott, ő nem fél, ő készen áll erre. Én egész éjjel álmatlanul feküdtem az ágyamban, és

miközben gyötört a hányinger az idegességtől, azon gondolkodtam, mi lesz ma. A falkára gondoltam, és mindarra, amit fel fogok adni. Kit érdekel, hogy nappal tilos volt repülni? Legalább repülhettem. A szabályok, melyek miatt annyit dühöngtem, most hirtelen jelentéktelennek tűntek. Már azt sem tudom igazán, miért voltam annyira ellene Cassiannak. Lehet, hogy csak Tamra miatt? Vagy a húgom iránti hűségen túl más is volt bennem, amit taszított Cassian? Tinédzserek vesznek körül, emberi tinédzserek, több százan. Folyamatosan és hangosan cseng a hangjuk. A levegő tele van hamis, émelyítő illatokkal. Igazi pokol egy drakinak. Nem mintha én soha nem akartam volna emberek között élni. Valószínűleg magam is tettem volna egy körutazást. De csak felnőttként, teljesen kifejlődött, ereje teljében lévő drakiként. Kamaszként senki sem utazik. Főleg nem egy sivatagba. Ami, azt hiszem, érthető. Ellenállok a késztetésnek, hogy megvakarjam a karom. Még csak tavasz van, de a forróságtól és szárazságtól folyton viszket a bőröm. A zsongó, fluoreszkáló ragyogás alatt a

hervadás émelyítő érzése kúszik bennem. A torkomat köszörülöm, és rekedt hangon szólalok meg: —

Helló, Jacinda Jones vagyok!

Előttem egy lány a haját pödörgeti. —

Ja, ezt már tudjuk - mosolyog visszataszítóan fényes

ajkakkal. —

Honnan jöttél? - ment meg Mrs. Schulz.

—

Coloradóból. - Anya begyakoroltatta velem ezeket a

válaszokat. Bátorító mosoly. —

Csodás, csodás, és tudsz síelni?

—

Nem - pislogok zavartan.

—

Hova jártál iskolába?

Anya erre is gondolt: —

Magántanuló voltam.

Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy beírasson minket. Nem igazán kérhetjük meg a falkát, hogy továbbítsák a bizonyítványainkat. Többen felnevetnek, a haját csavargató lány a szemét forgatja.

—

Lúúúzer!

—

Elég volt, Brooklvn!

Mrs. Schulz visszafordul hozzám, tekintete most már kevésbé baráti, inkább rezignált. Mintha azt vallottam volna be, hogy első osztályos szinten olvasok. —

Biztos vagyok benne, hogy érdekes tapasztalat volt.

Bólintok, és elindulok a padom felé, de a hangja megállít, fogva tart. —

És van egy ikertestvéred, ugye?

Megállok, és azt kívánom, bárcsak véget érne a vallatás: —

Igen.

Egy szeplős, vörös képű srác, akinek apró görényszemei vannak, motyogva megjegyzi: —

Dupla élvezet.

A többiek nevetnek, főleg a fiúk. Mrs. Schulz nem hallja, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem hallaná. Nem is baj. Szeretném, ha vége lenne, visszasomfordálhatnék a helyemre, és azon dolgozhatnék, hogy láthatatlanná váljak. —

Köszönöm, Jacinda, biztos vagyok benne, hogy

könnyen beilleszkedsz majd. Biztos. Visszatérek

a

padomhoz.

Mrs.

Schulz

egyoldalú

beszélgetésbe kezd az Antigonéról. Két évvel ezelőtt olvastam a szöveget, az eredeti ógörögöt. Tekintetem az ablak és az azon túl elterülő parkoló felé kalandozik. A szikrázó motorháztetők fölött, messze a távolban, hegyek nyúlnak az égbe. Mintha intenének felém. Eldöntöttem, hogy megpróbálok repülni. Anya is repült, amikor itt élt. Nem lehetetlen. Pillanatnyilag persze nehéz lenne kikerülnöm a látóteréből, annyira rám tapad. Elhatározta, hogy 7 évesek módjára mindennap elvisz és hazahoz minket a suliból. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt azért csinálja, mert fél, hogy a falka a nyomomra bukkan az iskolánál, vagy hogy elszököm. Szeretném azt gondolni, hogy bízik bennem annyira, hogy tudja, ezt nem tenném meg. Ha ellógok időnként kinyújtóztatni a szárnyaimat, azzal még nem akadályozom meg anyát és Tamrát abban, hogy azt az életet éljék, amelyre annyira vágynak.

Arrébb csúszom a helyemen. A zsebemben zizegő várostérkép jelenti most az egyedüli reményt. Többször áttanulmányoztam, és mostanra az összes környékbeli park helyét fejből tudom. Csak azért, mert itt élek, még nem vagyok hajlandó elsorvadni. Az egyetlen dolog, ami életben tart, a gondolat, hogy újra repülhetek. Kockázatos, vagy nem, akkor is újra fogom érezni a szelet. * Megszólal a csengő, és már ugrok is fel a többiekkel. Görényszemű odafordul hozzám, és bemutatkozik: —

Helló! - bólint lassan, és közben tetőtől talpig

végigmér. - Ken vagyok. —

Szia! - sikerül kinyögnöm, és azon tűnődöm, vajon azt

gondolja-e, megnyert a „kettős élvezet” megjegyzésével. —

Tudod, hol lesz a következő órád, vagy segítsek

megkeresni a termet? —

Köszi, nem kell - mondom, majd elmegyek mellette,

és lehajtott fejjel odasietek a szekrényemhez. Tamra már vár rám. —

Hogy vagy? - kérdezi sugárzón.

—

Jól.

A mosolya lekonyul. —

Nyitottan

kell

hozzáállnod,

Jace!

Neked

kell

elhatároznod, hogy boldog leszel. Próbálgatom a kódot, elrontom, aztán újra próbálom. —

Hagyj a pszichologizálással, légyszi!

Megrázza, és beletúr kivasalt hajába. Egy egész órát töltött a fürdőben, hogy végrehajtsa a mutatványt. Egy magazinban látta, és olyan akart lenni, mint a képen. Saját vörösarany hajam bodros, zizegő kuszaságban omlik le a hátamon. Teli van vad elektromossággal. Akár a többi részemnek, a hajamnak is hiányzik a köd. Végigmérem Tamrát. Annyira menő a kis lezser, piros topjában, sötét farmerjében, és térdig érő csizmájában, amit egy turkálóban vásárolt a hétvégén. Otthon van ebben a világban, nem osztozik egyetlen gyötrelmemben sem, és már Cassian miatt sem haragszik. Nagyon örülök neki, tényleg, de bárcsak az ő boldogsága nem az én gyötrelmem volna! —

Megpróbálom - ígérem, és komolyan is gondolom.

Nem akarom tönkretenni a boldogságát.

—

Nézd

Jaj, majdnem elfelejtettem! - Beletúr a táskájába. csak,

most

tartanak

felvételit

a

jövő

évi

pomponlánycsapatba! Lepillantok a kezében lévő, élénk narancssárga szórólapra, és összerándulok az apró pomponokat és bukfencező, rövid szoknyás lányokat ábrázoló rajzokon. Meglebegteti a papírt: —

Meg kéne próbálnunk!

Végre sikerül kinyitnom a szekrényemet, és kicserélnem a könyveimet. —

Eh, neeem! Meghagyom neked.

—

De

te

annyira...

-

borostyánszín

tekintete

jelentőségteljesen végigsiklik rajtam - sportos vagy. Azt is mondhatta volna, hogy „annyira draki”. Megrázom a fejem, és már nyitom a számat, hogy nyomatéken adjak az ellenkezésemnek, amikor hirtelen leállok. A húsom megremeg. Tarkómon az apró szőrszálak riadót fújva bizseregnek. Az egyik könyv kicsúszik a kezemből, de nem mozdulok, hogy felvegyem. Tamra leengedi a szórólapot. —

Mi az? Mi történt?

A válla fölött a zsúfolt folyosót bámulom. Megszólal a csengő, és mindenki őrült kapkodásba kezd. Szekrényajtók

csapódnak,

cipőtalpak

nyiszognak

a

járólapon. Nem mozdulok. —

Jace? Mi van?

Megrázom a fejem.

Képtelen vagyok megszólalni,

miközben tekintetem végigszalad az arcokon. És akkor megtalálom. Őt nézem. Őt, akit már azelőtt kerestem, hogy rájöttem volna... hogy tudtam volna... A gyönyörű fiú. A bőröm pattanásig feszül. —

Jacinda, mi van? Elkésünk az óráról.

Nem érdekel, nem mozdulok. Ez nem lehet Ő. Ő nem lehet itt. Mit keresne ebben a városban? Pedig ő az. Will. A szekrényeknek dől, kimagaslik a körülötte állók közül. A loknis hajú Brooklyn játszik az inge szegélyével és szemérmetlenül hozzábújik, fényes szája egyfolytában jár. Ő pedig mosolyog, bólogat, hallgatja amit csacsog- de látom.

hogy nem figyel oda, hogy máshol jár… vagy máshol akar lenni. Akárcsak én. Nem tudom levenni róla a szemem. Mézbarna haja hanyagul a szemébe hull, és eszembe jut, milyen volt hátrasimítva, vizesen és sötéten. Arra gondolok, milyen volt vele a barlangban. A kezére gondolok, melyet a kezemre tett, és a szikrára, amely átcikázott közöttünk, mielőtt olyan merevvé és dühössé vált az arca. Mielőtt eltűnt. Tamra sóhajt, és megfordul, hogy lássa. —

Aha - dünnyögi mindentudóan. - Fincsi. Kár, hogy

úgy tűnik, van barátnője. Kénytelen leszel szemet vetni másra. Amikor újra szembefordul velem, elakad a lélegzete. —

Jace! Te izzol!

Ez visszaránt az ábrándozásból. Lepillantok a karomra. A bőröm

el-elhomályosul,

halványan

csillámlik,

arannyal hintettek volna be. Mocorog bennem a draki, szeretne kijutni.

mintha

—

Jézusom, szedd már össze magad! - suttogja Tamra

közelebb hajolva. - Meglátsz egy jó csávót, és máris elkezdesz manifesztálódni? Uralkodj magadon! De nem tudok, ezt Tamra sosem értette. Amikor tombolnak az érzelmek, felszínre jön a draki. Félelem, izgalom, izgatottság esetén... előjön a draki. Ilyenek vagyunk. Visszanézek Willre, és átjár a gyönyör. Nyomában azonban rögtön ott a félelem, hogy mit jelent az ittléte. A húgom megragadja a karomat, és már-már kegyetlenül megszorítja. —

Jacinda! Azonnal hagyd abba!

Will egy zsákmányát szimatoló ragadozó éberségével kapja fel a fejét, én pedig azon tűnődöm, vajon a vadászok tényleg emberek-e. Vajon nem ugyanúgy egy másik világba tartoznak-e, mint a drakik. Fürkészve körbenéz a csarnokon, míg én küszködve próbálok uralkodni magamon. Mielőtt még meglát. Mielőtt még rájön. A tüdőm parázslani kezd, és épp abban a pillanatban érzem meg a jól ismert izzást, amikor mogyorószínű

tekintete az enyémbe fonódik. A szekrényajtó csapódása felráz. Tekintetemet elszakítom az övétől, és Tamrára nézek. Keze a szekrényemre feszül, olyan erősen nyomja az ajtót, hogy elfehérednek az ujjbegyei. Megszólal az utolsó csöngetés. Gyorsan lehajol, felmarkolja a könyveimet a földről, és a mosdó felé rángat. Hátrapillantok a vállam fölött, és nézem, ahogy a testek természetellenes illat kavalkád kíséretében elhagyják a folyosót. A parfümök, dezodorok, krémek, hajsprék, gélek... eltömítik az érzékeimet. Itt semmi sem tűnik valódinak. Kivéve a fiút, aki utánam néz. Engem figyel. Ragyogó tekintetével követ, becserkész, mint a ragadozó, akit ott érzek benne. Hosszú, macskaszerű léptekkel távolodik a szekrényektől. Figyelő, éhes tekintetétől felélénkülve továbbra is ott kavarog bennem a draki. A bőröm reszket, hátamon a hús ahol a szárnyaim belülről nyomják - bizsereg és viszket. Rejtve hagyom őket. Rejtve, de ébren. Tamra még erősebben húz, és szem elől tévesztem a fiút.

Elnyeli körülöttem az emberek kavalkádja, akik fény körül táncoló és bukdácsoló éjjeli lepkék módjára lepik el a folyosót. De továbbra is érzem a jelenlétét. Továbbra is sóvárgok utána. Tudom, hogy ott van, még ha nem is látom. * Orrlyukaim kitágulnak a fertőtlenítő kemény harapásától. A draki azonnal visszahúzódik bennem a természetellenes szagtól. A számra és az orromra tapasztom a kezem. Az ébredő tűz kialszik a tüdőmben, a hátam nem bizsereg többé. Tamra végignéz rajtam, és elégedetten lélegzik fel, amiért újra engem lát. A számára elfogadható énemet. Mert ebben a világban, melyet annyira szeretne meghódítani magának, csak ennek az énemnek van hely. —

Hála istennek, már nem izzol! Mindent el akarsz

rontani? A mosdó ajtajára meredek, mintha csak azt várnám, hogy utánam jön. —

Látta?

—

Nem hiszem - mondja vállat vonva. - De akkor sem

tudná, hogy mit látott. Ez valószínűleg igaz. Még a vadászok sem tudják, hogy a drakik emberi formát tudnak ölteni. Ez a legféltettebben őrzött titkunk. A legfontosabb védekezési eszközünk. És nem a szárnyaimat bontottam ki a folyosón. Legalábbis nem teljesen. Átkarolom magam, ahogy az éltető morajlás elhal a bensőmben. Ráébredek, hogy itt a remek lehetőség. Most mindent elmondhatnék neki Willről... bevallhatnám, mi mindent kockáztattam aznap a barlangban, vele... hogy mennyit kockáztatok most. Mindent elmondhatnék ebben az orrfacsaróan büdös mosdóban. —

Rendben leszel? - sandít rám Tamra. - Hívjam anyát?

Elgondolkodom ezen. És máson is. Mit szólna anya, ha mindent elmondanék neki? Mit tenne? Tudom a választ: elrángatna minket az iskolából, de nem vinne vissza a falkához. Ó nem, azt nem. Eldugna minket egy másik városban, másik iskolában, másik sivatagban. Egy héten belül csinálhatnám újra ezt a nyavalyás első napot, szenvedhetnék a hőségtől és a klímától valahol máshol, ahol nincs ez a

gyönyörű, izgalmas fiú. A fiú, akinek a puszta jelenléte újjáélesztette bennem a drakit, azt a részemet, amely azóta tetszhalott állapotban volt, hogy eljöttünk a hegyekből. Hogy is hagyhatnám el mindezt? Őt? Tamra megrázza gyönyörű sörényét, és végigmér. —

Azt hiszem, minden rendben - mondja, és ujjával

megfenyeget. - De tartsd magad távol tőle, Jacinda! Még csak rá se nézz! Legalábbis addig ne, amíg nem tudod jobban kontrollálni magad. Anya azt mondja, nem tart soká, amíg... Biztosan meglátott valamit az arcomon. Elfordítja a tekintetét. —

Bocs! - mormogja.

Ezt azért mondja, mert a testvérem, és szeret, nem azért, mert tényleg sajnálja. Épp annyira akarja, hogy kihaljon belőlem a draki, mint anya. Azt akarja, hogy normális legyek. Mint ő. Hogy normális életet élhessünk együtt, pomponlányok legyünk és hasonlók. Összeszorul a gyomrom. Elveszem tőle a könyveimet. —

Elkésünk.

—

Megbocsátják, újak vagyunk.

Bólintok, és a geometriakönyvem szamárfüles sarkát birizgálom. —

Ebédkor találkozunk? - kérdezem.

Tamra a tükörhöz megy, hogy ellenőrizze a frizuráját. —

Emlékezz arra, amit mondtam!

Megállok, és a gyönyörű tükörképét bámulom. Nehéz elhinnem, hogy egy ilyen ragyogó lény ikertestvére vagyok. Megigazít egy vörösesarany hajtincset a vállán. A vége enyhén befelé kunkorodik. —

Tartsd magad távol attól a sráctól!

—

Oké - mondom.

De már amikor kisétálok a kihalt folyosóra, megállók, és fürkészve körbenézek. Reménykedve, rettegve. De nincs ott.

Ebéd közben elbújok. Gyávaság, tudom, de amikor ott álltam szemben a dupla ajtóval, amely a menzára vezet, már a mérettől rosszul lettem. A gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy bemenjek. Helyette végigjárok a termeken, és igyekszem nem tudomást venni az üres gyomromról és a bűntudatról, melyet amiatt érzek, hogy nem vagyok Tamra mellett. De valahol tudom, hogy rendben lesz. Vagy legalábbis meggyőzöm magam erről. Erre a napra várt gyerekkorunk óta. Azóta, hogy én manifesztálódtam, ő pedig nem. Azóta, hogy Cassian elkezdett nem foglalkozni vele, és elérhetetlen álommá vált számára. Megtalálom a könyvtárat. Orromat azonnal megcsapja a dohos könyvek és a csend illata. Becsúszom egy asztalhoz a belső udvarra néző ablak mellett, és a hűs asztallapon

nyugtatom a fejem, amíg meg nem szólal a csengő. A nap további részén végigsodródom. Megkönnyebbülök, amikor eljutok az utolsó órára. Majdnem vége. A hetedik órai tanulószoba olyanokkal van teli, akik elhagyták a tesit, vagy nem elég jó az átlaguk ahhoz, hogy sportolhassanak. Ezt Nathantől tudom, aki az ötödik óra óta az árnyékommá szegült. Mellém csúszik. Húsos ajkait minden egyes szónál enyhe nyálpermet hagyja el. —

Szóval, Jacinda, te mi vagy?

Zavartan

pislogok,

és

kissé

elhúzódom,

mielőtt

megérteném. Persze, nem úgy gondolhatta. —

Ööö, nem tudom.

—

Én... - mondja, és hüvelykujjával duzzadó mellkasára

bök. - Én nem tudok átmenni angolból. Ami elég nagy baj, mert a focicsapatunk megnyerhetne egy-két meccset, ha a pályán lennék. Veled mi a helyzet? Végigjáratja tekintetét a hosszú lábaimon. —

Te mit csinálsz itt a tanulószobában? Úgy nézel ki,

mint aki jó kosaras lenne. Van egy jó lánycsapatunk. Egy vad hajtincset a fülem mögé tűrök, de újra kiszabadul, és visszahullik az arcomba. —

Nem gondoltam arra, hogy csatlakozzak bármilyen

csapathoz is a félév közepén. Vagy bármikor. A teremben több fekete fedelű asztal található. Mr. Henke, a fizikatanár a terem elején áll egy, a miénkhez hasonló, de annál nagyobb asztal előtt. Kába és sivár kifejezéssel az arcán mered az osztályra, mintha nem teljesen értené, hová lettek a stréberek az előző óráról. —

Találjanak

maguknak

valami

tennivalót!

Nincs

beszélgetés. Tanuljanak vagy olvassanak csendesen, kérem! Meglóbál egy narancssárga jegyzettömböt. - Szüksége van valakinek

engedélyre,

hogy

kimehessen?

Például

a

könyvtárba? Nathan nevet, amikor az osztály fele felsorakozik az engedélye kért. Még be sem csengettek, de a diákok nagy része mindjárt lelép. —

Ott megy a csorda. - Nathan rám néz, és cinkosan

közel hajol. —

Szeretnél kiszabadulni innen? Van egy Hägen-Dazs a

közelben. —

Nem, anyukám jön értem és a húgomért suli után.

—

Kár. - Nathan nekem nyomul. Közelebb csúszok a pad

széléhez. Végigpillant rajtam. Könyökömmel hirtelen leverem az egyik könyvemet, és megkönnyebbülve ugrom ki a pádból, hogy felvegyem. Miközben ott guggolok a koszos kőpadlón, a tarkómon vibrálni kezdenek az apró pelyhek. Lélegzésem felgyorsul, összeszorított ajkakkal próbálom visszafogni a hangot. A húsom éberen megfeszül és összehúzódik, és még mielőtt belépne a terembe, már tudom, hogy ő az. Tudom, és akarom is, hogy ő legyen, hiába cseng Tamra figyelmeztetése a fülemben. Izzadt tenyeremet beletörlöm a farmerembe, és az asztal alól az ajtóra sandítok. A felismerés nyomában a mellkasom mélyen belül égni kezd, de ott maradok, ahol vagyok, a földön kuporogva. Onnan figyelem, ahogy belép. Nem mozdulok, várok, hátha ő is szerez engedélyt, és

eltűnik a többiekkel. De nem áll be a sorba, hanem jegyzetfüzetet lóbálva bejön a terembe. Megáll, a fejét furán félrebillenti, mintha valami hangot hallana, vagy szokatlan szagot erezne. Ugyanúgy, ahogy korábban a folyosón nézett, pont az előtt, amikor meglátott. A könyvemmel babrálok, az éles sarkok az érzékeny ujjhegyekbe harapnak. —

Hé, minden oké? - harsan fel Nathan hangja fölöttem.

Összerezzenek, erőszakkal felállok, és visszakúszom a padba. —

Aha.

Végül is nem bujkálhatok örökké. Ugyanabba az iskolába járunk, és láthatóan ugyanabba a tanulószobába is. Mereven előrenézek a táblára. Bárhová, csak rá ne. De ez képtelenség. Olyan, mintha kényszerítené a szemeimet, hogy nyitva maradjanak, holott a biológia azt követeli, hogy pislogjak. Úgyhogy mégis ránézek. A

tekintete

megtalál.

Elindul

az

asztalunk

felé.

Visszatartott lélegzettel várom, hogy elmenjen mellettünk.

De nem megy el, hanem megáll. Cipője siklása a padlón végigkarmol lefelé a gerincemen. Most, hogy ilyen közelről nézek a szemébe, nem tudom eldönteni, milyen színű. Zöld, barna, aranysárga. Ha túl erősen nézem, megszédülök, elveszek benne. Eszembe jut a szirt, mi ketten bezárva azon a nyirkos, szűk helyen. Eszembe jut, ahogy a keze a draki- bőrömhöz ért. Eszembe jut a szó, amit hallani véltem. Megborzongva elfordítom a tekintetem, és lenézek a padra. Arra koncentrálok, hogy lassan és egyenletesen lélegezzek. Amikor meghallom a hangját, tőrbe csal a bársonyosan sima moraj, és újra felnézek. —

Nem bánnád, ha ide ülnék? - kérdezi Nathant,

miközben engem néz. —

Ja, nem - vonja meg a vállát Nathan, és a táskája után

nyúlva bizonytalan pillantást küld felém. - Amúgy is a könyvtárba mentem volna. Majd találkozunk, Jacinda! Will áll, és a megüresedett széket bámulja, mintha azt várná, hogy mondok valamit. Hogy leállítom? Vagy kérem? Nem tudom.

Kissé felém fordul, és elmosolyodik. Csak egy halvány mosoly, de kedves - szexi. Veszélyes melegség ébredezik bennem. Erre nincs most semmi szükségem. A bőröm megfeszül, égve a vágytól, hogy drakibőrré változhasson. Ismerős vibrálás indul fel a mellkasomból, a torkom mélyén dorombolás fejlődik. Úrrá lesz rajtam az ösztönöm, és már- már attól félek, ha megszólalok, drakibeszéd tör elő a torkomból. Vicces. Azon aggódtam, hogy ebben a sivatagban elsorvad bennem a draki, és kihal, ahogy anya szeretné. De valójában soha nem éreztem még ennyire elevennek és könnyűnek magam, mint ennek a srácnak a közelében. Végigsimítom a karomat, hogy lehűljön, hogy visszahúzódjon a drakim legalábbis most. Szótlanul ülünk egymás mellett. Nagyon furcsa az egész. Ő tud rólam. Vagyis nem rólam, nem igazán tudhatja, hogy én az vagyok. Mégis, tud rólunk, a fajtámról. És látott. Tudja, hogy létezünk. És ő mentett meg. Mindent tudni akarok róla, és most mégis képtelen vagyok megszólalni. Semmit sem tudok mondani, egyetlen szót sem. Túlságosan lefoglal,

hogy arra összpontosítsak, hűvös és nyugodt maradjon a bensőm. Hogy távol tartsam a drakit. Meg akarom ismerni, de lélegzés és beszéd nélkül... nem tudom, hogy fog menni. Az egyetlen dolog, amit tudnom kell róla az, hogy a családja vadászik. Erről sosem szabad megfeledkeznem. Megölik vagy eladják a fajtámat az enkrószoknak. Ostoba kezeik között vagy rabszolgává válunk, vagy lemészárolnak minket. Megremeg a bőröm, és emlékeztetem magam arra, hogy ő része ennek a sötét világnak. Még ha segített is megmenekülni, el kéne kerülnöm. És nem azért, mert Tamra azt mondta. Össze kéne szednem a cuccomat, és átülni egy másik helyre. Ehelyett

itt

maradok,

óvatosan

egyensúlyozva

a

székemen, hogy a testünk még véletlenül se érjen egymáshoz. —

Szóval - mondja, mintha csak egy beszélgetés közepén

volnánk. Mintha jól ismernénk egymást. A szememnél egy ideg megremeg, ugrik egyet a hangjára. - Te új vagy. Összegyűjtöm magamból valamit:

minden

erőmet,

hogy

kipréseljek

—

Aha.

—

Láttalak korábban is.

Bólintok, és azt mondom: —

Korábban a folyosón. Igen, én is láttalak.

Meleg tekintete végigsiklik rajtam. —

Igen, meg tesin.

Összevonom a szemöldökömet. Nem emlékszem, hogy láttam volna negyedik óra alatt, hogy éreztem volna. —

A pályán futottál - magyarázza. - Fent voltunk az

uszodában, az ablakon át láttalak. —

Oh! - nem tudom, miért, de beleborzongok a

gondolatba, hogy figyelt. —

Elég gyorsnak tűntél.

Elmosolyodom. Visszamosolyog, arcán elmélyül a kis barázda, a szívem összeszorul. —

Szeretek futni.

Amikor futok, a szél belecsap az arcomba, és majdnem elhiszem, hogy repülök. —

Néha - folytatja - együtt futnak tesin a fiúk és a

lányok. Mondjuk, szerintem nem tudnám tartani veled az

iramot. A hangja mély, évődő. Forróság jár át, gomolyog lent a hasamban. Elképzelem ezt a jelenetet, ahogy futunk együtt, egymás mellett, tényleg azt mondja, hogy ezt akarja? Reszketve hagyja el egy sóhaj az ajkaimat. Persze hogy szívesen futnék együtt vele, csakhogy nem szabad. Nem tehetem. Nem lenne jó ötlet. Amikor az utolsó csengő is megszólal, bejön két srác. Felénk pillantanak. Willre, nem rám. Én nem érdeklem őket. Egyiküknek rövidre nyírt, hollófekete haja van, ő van elöl. Az arca elegáns, keskeny, gyönyörű. Sötét szeme nedves, csillog. Nyugtalanság fog el. Jéghidegnek és számítónak látom. Testes haverja peckesen jár mögötte, a haja olyan vörös, hogy jojózik tőle a szemem. —

Hé! - biccent oda a sötét hajú Willnek, amikor megáll

az asztalunknál. Összerezzenek. Furcsán fenyegetve érzem magam. Will hátradől a padjában.

—

Mi a helyzet, Xander? - kérdezi.

Xander

kissé...

zavarodottnak

tűnik.

Felvonja

a

szemöldökét, és odafordul felém. Ekkor rájövök: nem érti, Will miért itt ül. Velem. Én sem értem, mellesleg. Talán tudattalanul emlékszik rám, felismer. Izzad a tenyerem, az asztal alatt beletörlöm a combomba. —

Nem ülsz át hozzánk? - tér a lényegre a Vörös.

—

Nem - von vállat Will.

—

Kiakadtál, vagy mi van? - folytatja a Vörös.

Xander nem beszél. Még mindig engem néz. Émelyegni kezdek tintafekete tekintetétől. Egy szó jár a fejemben:

ördögi. Bizarr gondolat, melodramatikus, de draki vagyok, és tudom, hogy az ördög létezik. Létezik, és ránk vadászik. Nyugtalanul mocorogni kezdek a székemen. Xander nyilvánvalóan megértette, amit a haverja nem, hogy Will akármilyen okból - mellettem akar ülni. Azon gondolkodom, hogy átülök egy másik asztalhoz, de azzal csak még több figyelmet vonnék magamra.

Csak természetesen. Viselkedj természetesen, Jacinda!

—

Xander vagyok - szólít meg.

—

Jacinda - felelem, és közben érzem Will figyelő

tekintetét az arcomon. Xander ram mosolyog. Sötétén csábító a mosolya. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb lánynál bejön. —

Örvendek.

Magamra erőltetek egy merev mosolyt. —

Én is.

—

Azt hiszem, egy egészségügyórára járunk. - A hangja

sima, selymes. —

Biztosan Tamrára gondolsz, a húgomra.

—

Á, ikrek vagytok?

Úgy ejti ki az „ikrek”-et, mintha valami pompás és dekadens dolog lenne, csokoládé a szájában. Csak biccenteni tudok. —

Király - mondja, és úgy bámul az arcomba, hogy

meztelennek érzem magam. Végül elfordul, és a Vörös hátára csap: - A testvérem, Angus. Értetlenül pislogok. Egyáltalán nem hasonlítanak, kivéve a belőlük sugárzó fenyegetést.

—

És azt hiszem, Willt már ismered - folytatja. Bólintok,

bár tulajdonképpen még nem ismerkedtünk össze. Unokatestvérek vagyunk.

Unokatestvérek. Vadászok. Csak épp nem olyanok, mint Will. A tüdőm tágulni kezd a parázsló hőségtől. Visszatartom a lélegzetem. Elfojtom a bensőmet feszítő forróságot, a morajló vibrálást. Viszont furcsa módon nem vagyok meglepve. Maróan forró riadtság öntött el, amint besétáltak a terembe. Ők mások, mint a többi, körülöttem lévő ember, ők veszélyt jelentenek, ösztönösen érzem. Xander és Angus sosem hagyna menekülni. Élveznék, hogy megölhetnek. Nem tudom, hova nézzek. A tudat, hogy itt vannak ezek a kegyetlen vadászok, letaglóz. Félek, hogy meglátják az igazságot a szememben. Tekintetem körbecikáz, biztonságos helyet keresve, ahol megpihenhet. —

Tényleg? - mondom tompán, és képtelen vagyok nem

rájuk nézni megint. - Unokatestvérek? Szuper. Angus elvigyorodik, amitől kivillannak a fogai. Tudom, hogy idiótán hangzott, amit mondtam. Unalmas csajnak

tűnhetek. Rávigyorog Willre, aztán vállat von, és a terem végébe sétál. Elenged. Megkönnyebbülés árad szét bennem, de csak részben, Xander még itt marad. Ravasz tekintetéből látszik, hogy ő a nagyobb veszélyforrás. Kettejük közül ő az okosabb. Will és köztem járatja a tekintetét: —

Jössz ma éjjel? - kérdezi Xander.

—

Nem tudom.

Xander démonian sötét szemeiben bosszúság villan. —

Hogyhogy nem?

—

Házit kell írnom.

—

Házit.

Xander ezt úgy ejti ki, mintha valami sosem hallott, idegen

szó

lenne.

Egy

pillanatig

a

nevetés

szélén

egyensúlyoz, aztán fontoskodó arcot vág. A hangja mar, ahogy megszólal: —

Dolgunk van. Apáink téged is odavárnak.

Will keze ökölbe szorul az asztalon. —

Majd meglátjuk.

Az unokatestvére merően nézi:

—

Igen, meglátjuk - aztán rám néz, tintafekete tekintete

meglágyul. - Szia, Jacinda! Lazán az asztalunkra koppint, és odébbáll. Amint elmegy, megkönnyebbülve fellélegzem. —

Hát

-

mondom

Willnek

-,

az

unokatesóid...

kedvesnek tűnnek. Egy pillanatra elmosolyodik, de a tekintete komor marad. —

Jobb, ha távol tartod magad tőlük. - Will mély hangja

akár a meleg levegő simogatása, amely a távolból a bőrömig ér. Amúgy is így terveztem, de azért megkérdezem. Minden érdekel, amitől jobban beleláthatok. —

Miért?

—

Ők nem azok a fajta srácok, akikkel egy kedves

lánynak együtt kell lógnia. - Alkarján meghajlanak az inak, ahogy becsukja és kinyitja az öklét. - Gyökerek. Bárkit kérdezel, megmondja. —

És rólad mit mondana bárki? - próbálok kacérkodni,

hátha sikerül feldobnom a hangulatot. - Te jó fiú vagy? Megfordul, és szembenéz velem. Azok a változó szemek

megbabonáznak, hátrahagyott otthonom buja zöldjeire és barnáira emlékeztetnek. A metszésük éles, csiszolt. —

Nem, nem vagyok az. - Megint előrefordítja az arcát.

Mr. Henke nem vesz tudomást az osztályról,

a

számítógépén csapkod staccatót. A mellkasom feszül és csiklandoz, parázsló meleg. —

Miért ülsz itt velem?

A csönd olyan hosszúra nyúlik, hogy lassan tűnődni kezdek, egyáltalán válaszol-e még, amikor végre bevallja: —

Nem tudom. Egyfolytában próbálom kitalálni.

Fenébe, mégis, mit vártam. Hogy azt mondja majd, valahol mélyen ismer? Hozzá sem érünk a könyveinkhez. Alig lélegzem. Túlságosan félek, hogy a belül felgyülemlő forróság valahogy utat talál kifelé a számon vagy az orromon át. Apró kortyokban szedem a levegőt, és várom, hogy megszólaljon a csengő. Beszélgetés zümmög egyenletes zsongással végig a termen. Mr. Henke gépelése abbamarad. Figyelem, ahogy a szeme lassan lecsukódik, és nem létező nyakán előrebukik a feje. A szemüvege lecsúszik az orrán.

Hirtelen ugrok egyet a hátam mögött kitörő, visító nevetéstől. A vállam fölött hátranézek, és meglátok egy lányt a terem végében. A széke Will unokatesói közé szorult. Angus csiklandozza az oldalát, ő pedig felugrik. A hosszú, szőke haja úgy lebeg, mint zászló a szélben. Xander karjába csimpaszkodik, mintha ő mentené meg a gyönyörteli kínzástól. Xander tunyán somolyog, unottnak látszik. Mintha megérezné, hogy figyelem, a tekintete hirtelen rám vetül, és eltűnik arcáról a mosoly. Sötét tekintete szinte keresztüldöf. —

Fordulj meg!

A torkomban érzem, ahogy felmegy a pulzusom ettől a mély hangtól. Visszanézek Willre. Ajkai alig mozognak, úgy beszél: —

Bízz bennem! Ne akarj azok közé a lányok közé

tartozni, akiket Xander észrevesz! Sosem járnak jól. —

Alig beszéltem vele, nem hiszem, hogy...

—

Én észrevettelek.

Sötét borzongás fut végig rajtam. Nedves tenyereimet a farmerembe törlőm.

Felnevet, mélyen és halkan. Boldogtalan hangon. —

Igen, felfigyelt rád. - Megrándul az ajka. - Sajnálom.

Megszólal a csengő. Természetellenes berregése sérti a fülemet. Egész nap sértette. És

Will

elment.

Kisétált

a

teremből,

mielőtt

összeszedhettem volna a cuccaimat, vagy elköszönhettem volna.

Újra a szekrényemmel küzdök, az acélzár hideg csókját érzem az ujjaimon. Lökdösődő testek sietnek el mellettem. Furcsa, de ég a szemem. Ki akar csordulni a könnyem. Ami hülyeség. Csak azért,

mert nem tudom kinyitni a

szekrényemet, még nem kéne kibuknom. Többről van szó. Nem emiatt vagyok kiborulva. Hanem minden miatt. Balra nézek, reménykedem, hogy Tamra mindjárt előkerül, és végre eltűnhetünk erről a nyomorult helyről. —

Will Rutledge. Ez igen!

A vidám hangra megfordulok, és egy lányt pillantok meg. Emlékszem rá a negyedik órai tesiről. Gyorsabb volt, mint a lányok többsége, csak egy körrel hagytam le. Sima barna haja kicsit Azéra emlékeztet, de a szemei nagyok, és kékeszölden, vadul merednek elő kissé hosszú, egyenetlen frufruja alól,

amely olyan, mintha saját maga vágta volna. —

Hogy mondod? - kérdezem.

—

Will és az unokatesói, ők itt a nagy attrakció. –Torok

hangon, vontatottan beszél. —

Tényleg? - mormogom.

—

Gazdagok, szépek, és van bennük ez a rosszfiús vonás,

ami a javukra válik - biccent. - Xander és Angus mindenkit kihasznál, végigmentek már a lányok felén a suliban. Will nem ilyen. Ő... - Mohón előrehajolok. Minden érdekel, ami Willel kapcsolatos. —

Hát, Will... - Vágyakozó mosolyra görbül a szája. - Őt

nem lehet megkaparintani. Egyik lány sem érdekli. - Égnek emeli csodálatos szemét, és színpadiasan felsóhajt. - De ettől persze csak még jobban akarjuk. Ostoba gyönyör rebegteti a mellkasomat. —

Catherine vagyok - közli.

—

Helló, én meg...

—

Jacinda, tudom.

—

Honnan...

—

Mindenki tudja a neved. Meg a tesódét is. Nem olyan

nagy iskola ez. - Közelebb lép, és lesöpri a kezem a zárról. Mi a szám? Megadom a hat számot, és közben azon morfondírozom, jó ötlet-e, hogy kiadom a kódomat egy idegennek, és hogy vajon megtanulom-e valaha is magamtól kinyitni ezt az izét. Catherine ujjai villámgyorsan mozognak, megemeli a fogantyút, és kitárja az ajtót. —

Kösz!

—

Szívesen. - Egyik vállával a szekrénynek dől.

Elégedettnek és fesztelennek látszik, mintha mindennap ezt csinálnánk. - Egy jó tanács. Jobban teszed, ha távol tartod magad tőle. —

Will Rutledge-től? - kérdezem, és már a neve

kimondásába be- leborzongok. Bólint. Egy pillanatig úgy érzem, mintha megint Tamrával beszélnék. Szétárad bennem az idegesség. Egész életemben tanácsokat adnak, és elvájják, hogy kövessem is őket. Megkapaszkodom a kémiakönyvemben, és lehúzom az irodalomkönyvet a polcról. —

Miért?

—

Mert Brooklyn Davis porrá zúz, ahogy az összes lányt,

aki akar tőle valamit. Azt hittem, azért figyelmeztet, mert Will problémás, mint az előbb maga mondta. Amit el is tudok hinni, sőt, már tudom. Akárhányszor a közelemben van, emlékeztet rá a megfeszülő húsom. —

Ó! - mondom, és biccentek. Emlékszem a lányra

angolóráról. Vállat vonok. Azok után, hogy megmenekültem a vadászoktól, egy túl sok szájfényt használó lányra nem jelez be a vészjelző radarom. Korábban is volt dolgom olyan lányokkal, akik nem kedveltek. Miram, Cassian húga ugrik be elsőként. Az a csaj egyenesen gyűlölt. Nem bírta elviselni, hogy akkora figyelmet kapok a családjától, az apjától és Cassiantól. Még a nagynénje is ijesztő módon odavolt értem. Úgy viselkedett, mint aki az anyámnak képzeli magát, vagy mi. De mert Catherine úgy néz rám, mintha azt várná, hogy még mondok valamit, hozzáteszem: —

Nem vagyok rákattanva.

—

Jó. Csak mert, mivel te vagy az új lány, Brooklyn

pokollá teheti az életedet. - Megrándul az arca, és megigazítja a hátizsákja vállpántját. - Tulajdonképpen bármilyen lány vagy, pokollá teheti az életedet. Nekem elhiheted, én már csak tudom. Bezárom

a

szekrényemet.

Az

ajtó

csapódása

egybemosódik a többjével. —

Akkor végül is tök mindegy, nem?

—

Csak figyelmeztetlek. Valószínűleg már hallotta, hogy

melletted ült, és már most, mialatt beszélgetünk, a lassú halálodat tervezgeti. —

Mellettem ült, na és? - Vállat vonok. - Alig szóltunk

egymáshoz. —

Will Rutledge-ről beszélünk - emlékeztet, mintha ez

jelentene valamit. És persze jelent is, de nem azt, mint más lányoknak. Úgy érzem, mintha valamiféle kapocs lenne közöttünk. Vonzódom hozzá. Minden idegszálammal emlékszem azokra a pillanatokra ott a barlangban, amikor - vadász és zsákmánya - egymásra érzett. De mert legkevésbé sem szeretném elárulni, hogy Will bármennyire is fontos

számomra, azt mondom: —

És akkor?

—

És akkor?! - nyomja meg a szót. - Nem randizik gimis

lányokkal, alig szól hozzánk. Ezt senki sem tudja jobban Brooklynnál. Csak vigyázz vele! —

Tehát, ha Brooklyné nem lehet, másé sem?

—

Pontosan - mondja.

Hihetetlen. Még csak egy napja vagyok itt, de máris van egy ellenségem. —

Miért mondod el nekem mindezt?

—

Hívj Irgalmas Szamaritánusnak!

Elmosolyodom. Még az is lehet, hogy kedvelni fogom ezt a Catherine-t. Talán barátra is lelhetek ezen a helyen. Miért ne? Nem vagyok a barátság ellen. Őrülten hiányzik Azure. Nem mintha Catherine valaha is a helyébe léphetne, de talán elviselhetőbbé teheti az ittlétemet. —

Kösz!

—

Ülj mellém holnap a tanulószobában!

Will helyett. Mert mintha Will megint mellettem akarna ülni.

—

Oké!

—

Csodás!

Ellöki magát a szekrénytől, és kisimítja bozontos frufruját a szeméből. —

Nem késhetem le a buszomat. Holnap találkozunk!

Szia! Ahogy eltűnik a diákok sűrűjében, észreveszem Tamrát egy lány és egy fiú között sétálva. Ő nem vett még észre. Mosolyog, nem is: sugárzik. Apánk halála óta nem láttam ilyen boldognak. Sőt, azóta nem, hogy egyértelművé vált, nem fog manifesztálódni. Nem

tehetek

róla,

elszomorodom.

Szomorúan

és

magányosan állok a zsúfolt folyosón. * Amint kilépünk, megpillantom anya kocsiját a járda mellett. Ő áll a legközelebb a sulihoz. A forróságtól vibrál a levegő. Mintha gőz érné a számat és az orromat. Viszket a bőröm, ég a tüzes, száraz levegőben. Összeszorítom a számat, és a kocsihoz sietek. Rozsdafoltos, kék, csapott hátú kocsink egy hosszú,

tekergő autókígyó elején áll. Tamra mellettem nyöszörög: —

Kell nekünk egy saját kocsi.

Nem fáradok azzal, hogy megkérdezzem, mégis hogyan gondolja. Amikor anya erre a ferde hátúra cserélte a kombit sok várossal korábban, rá is kellett fizetnie. És akkor még nem beszéltünk arról a jelentéktelen problémáról, hogy meg kell élnünk valahogyan..., hogy tető kell a fejünk fölé és étel a gyomrunkba. Alig tudtuk összekaparni a lakbérre- és foglalóravalót. Hála istennek anya ma este dolgozni kezd. Tamra vet felém egy pillantást. —

Nem mintha odaengednénk téged a volán mögé.

Nekem kell majd vezetnem. Forgatom a szememet. Ez állandó humorforrás nálunk. Repülni tudok, de vezetni nem. Hiába próbált anya annyiszor megtanítani, borzasztó sofőr vagyok. Tamra beül az anyósülésre, én meg bemászom hátúira. —

Nos? - kérdezi anya, és majd kicsattan. Kár, hogy ő

nem lehet pomponlány. Vérében van a lelkesedés. —

Nagyszerű volt! - válaszol Tamra. És mintha csak

bizonyítani akarná az igazát, kiinteget az ablakon a diákoknak, akikkel együtt sétált a folyosón, ők pedig visszaintegetnek. Rosszul vagyok. Oldalra dőlök, és arcomat a meleg, napégette üvegen nyugtatom. Anya hátranéz a válla fölött: —

És te, Jacinda? Találkoztál kedves gyerekekkel?

Will arca jelenik meg előttem. —

Néhánnyal, igen.

—

Fantasztikus! Látjátok, lányok, mondtam nektek,

hogy ez a költözés jót fog tenni nekünk. Úgy beszél, mintha együtt döntöttük volna el, hogy új életet kezdünk, nem pedig titokban szöktünk volna meg, az éjszaka közepén. Mintha lett volna választási lehetőségem. Anya nyilvánvalóan nem hallja ki a hangomból a nyomorúságot, vagy úgy döntött, nem vesz róla tudomást. Gyanítom, hogy inkább ez utóbbiról van szó. A szülőknek könnyebb nem tudomást venni a dolgokról, könnyebb úgy tenni, mintha minden nagyszerű lenne, és aztán csinálni, amit akarnak. Közben pedig meggyőzik magukat arról, hogy

te is pontosan azt akarod. Hál’ istennek elindulunk, és befordulunk a zsúfolt parkolóba. Többször fékezünk meg-megrándulva, ahogy a diákok kitolatnak, és hanyag önfeledtséggel a kocsink elé vágnak. Csak azok nem próbálnak nekünk csapódni, akik még az autóik körül ácsorognak a barátaikkal. És akkor kiszúrok egy autót, amit már láttam korábban. Az emlékkel együtt a félelem is előtör. Betölti a szimat, fémes, rézízű, mint a vér. A bőröm megfeszül, mohón alakulna át, de küzdők a manifesztálás ellen. Drakiösztönöm, amely arra való, hogy megvédjen, most ellenem dolgozik. A fényes, fekete Land Rover háttal állt be a helyére, mintha számoltak volna azzal, hogy sietősen kell távozni. Ennek az autónak rendeltetése van. Több mint egyszerű státuszszimbólum. Azt a gépet arra tervezték, hogy engem tönkretegyen. Öreg rugók nyögnek alattam, ahogy előredőlök. —

Kijutunk végre innen?

Anya az előttünk lévő kocsik felé int: —

Mit szeretnél, szántsak keresztül rajtuk?

Nem tudom megállni, és újra a Land Roverre pillantok. Néhány lány álldogál a lökhárítónál Xander és Angus mellett, akik a motorháztetőnek dőlnek. Brooklyn is ott van. Egész

testével

magyaráz,

miközben

ida-oda

dobálja

samponreklám haját, és hevesen gesztikulál. Lejjebb csúszok a hátsó ülésen, és - egyszerre boldogan és csalódottan - azon tűnődöm, ő miért nincsen közöttük. És mintha csak megidéztem volna, már érzem is a közeledtét. A bőröm bizsereg, tarkómon felemelkednek a kis szőrök. Ugyanúgy, mint a folyosón, amikor szintén megéreztem, hogy a közelben van. Lévén a dolog már ismerős, felülök, és a parkolót fürkészem. Két kocsi közül tűnik elő. Egy nádi hiúz könnyedségével és magabiztosságával lépked. A napfény végigsiklik a haján. Will látványától megint összeszorul a mellkasom, és égni kezd a tüdőm. Az orromon át mélyen belélegezve próbálom lehűteni a belsőmben meginduló forróságot. Biztosan kiadtam valami hangot, mert Tamra hátranéz. De az is lehet, hogy csak azért, mert ikrek vagyunk. Most

eszembe jut az idő, amikor még közel voltunk egymáshoz. Mókásan rám kacsint, és kikukkant az ablakon. Nem tudok ellenállni, én is kinézek. Nem tudok nem kinézni. Will megtorpan, és felnéz. Mintha csak megérezte volna a szagomat a levegőben, ami, természetesen, lehetetlen. Ő nem érezhet engem úgy, ahogyan én őt. Mégis megtalál. Egy pillanatig egymásba fonódik a tekintetünk. Aztán elmosolyodik, amitől liftezni kezd a gyomrom. Továbbsétál. Brooklyn szökellve elindul felé, de ő nem lassít le, így a lány néhány lépéssel lemaradva próbálja utolérni. Tamra motyog valamit az orra alatt. —

Hogy? - kérdezem védekezőn.

—

Remélem, nem manifesztálódsz.

—

Hogyan? - kérdezi anya magyarázatot követelve.

Az éles, aggódó hang, amelyet olyan jól ismerek. Vége a nagy jókedvnek. —

Jacinda ma majdnem manifesztálódott a suliban -

pletykál Tamra a nyafogó gyerekek monoton hangján. Mint amikor elvettem a babáit, és levágtam a hajukat. Anya rám néz a visszapillantó tükörből.

—

Mi történt? - von kérdőre.

Vállat vonok, és megint kinézek az ablakon. Tamra előzékenyen válaszol helyettem. —

Elkezdett manifesztálódni, amikor meglátta azt a

helyes srácot... —

Milyen srácot? - kérdezi anya.

—

Azt ott - mutogat Tamra.

—

Ne mutogass! - csattanok fel, és elönti a forróság az

arcomat. Túl késő, anya odanéz. —

Csak... megláttad?

—

Igen - ismerem be, és lejjebb csúszom az ülésen.

—

És elkezdtél manifesztálódni?

Érzem, hogy fejfájás közeleg, dörzsölni kezdem a homlokom. —

Figyelj, nem próbáltam semmit sem csinálni, csak

megtörtént és kész. A koszos ablaküvegen át figyelem, ahogy Will a kormány mögé ül. Az unokatesói is beugranak. Annak ellenére, hogy nem nagyon kedveli őket, sok időt tölt velük. Erre

emlékeztetnem kell magam. Ők együtt vannak. Brooklyn is figyeli a barátnői mellől, keze szorosan keresztbe fonva a mellkasán. —

Jacinda! - mondja anya halkan és annyira csalódottan,

hogy szeretnék valamit megütni. Szeretnék felüvölteni. Fáj, hogy csalódnia kell bennem. Most úgy érzem, nem tud olyannak szeretni, amilyen vagyok. Apa szeretett. Annyira büszke volt rám, amikor először manifesztálódtam, pláne, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tűzokádó vagyok. Generációk óta az első. De anya nem, anya sosem. Anyában mindig csak az óvatosság volt..., mintha valami veszélyes lény lennék, akinek életet adott. Valaki, akit szeretnie kell, de akit magától nem választott volna. Végre elindulunk. Ellenállok a kísértésnek, hogy a kocsi rengetegen keresztülvágó Land Rover után nézzek. Anya szája összeszorul, miközben kihajt a parkolóból. Bólint, mintha maga a mozdulat meggyőzné valamiről. —

Semmi baj -

mondja. - Amíg

valóban nem

manifesztálódsz... Amire ezen a helyen nemigen kerülhet

sor. - Komor pillantást vet felém. - Olyan ez, mint az izmok. Erejét veszti, ha nem dolgoztatod. Ahogy vele is történt. Csak halvány emlékeim vannak arról, hogy anya manifesztál. Évekkel ezelőttről. Amikor még megtehette, akkor is ritkán tette. Inkább otthon maradt Tamrával és velem, amíg apa repült. Amikor aztán Tamrának nem sikerült manifesztálnia, teljesen felhagyott vele. —

Tudom - mondom.

Csak éppen én nem olyan vagyok, mint ő. Hiába volt fojtogató a légkör a falkában, hiába éreztem magam bizonytalanul Cassian közelében..., ebben a sivatagban élni, és szándékosan kiölni a drakit magamból, sokkal rosszabb. —

A biztonság kedvéért tartsd a három lépés távolságot

azzal a fiúval! Most rajtam a sor, hogy bólogassak: —

Persze - mondom, miközben épp az ellenkezőjét

gondolom. Sőt, még azt is gondolom, hogy kicsit utálhatom is az anyámat. Mert bár tudom, hogy távol kéne tartanom magam

Willtől, elegem van abból, hogy ő hoz helyettem döntéseket. Igaz lehet, hogy a sors, amit a falka nekem szánt, annyira rossz, hogy ide kellett jönnünk? Azért, hogy biztonságban legyünk? Tényleg annyira rossz lenne Cassiannal? Az nem egészen pontos, hogy nem kedveltem. Azt nem bírtam, hogy kiválasztották nekem. Különösen, hogy a húgom hároméves kora óta odavolt érte. Cassian mindig a hátán vitte Tamrát, még úgy is, hogy anya folyton kiabált vele, hogy tegye le. Én csak kepesztettem utánuk. Aztán nem kellett többé. Cassian manifesztálódott, és mindkettőnkről megfeledkezett. Amíg nem manifesztálódtam, nem vett rólam tudomást. És Tamra... azzal, hogy sosem manifesztálódott, megpecsételte a sorsát - Cassian teljesen elfelejtette.

Biztonság, biztonság, biztonság. Anya sokszor használja ezt a szót. Biztonság. Minden erről szól. Ez vezetett ide. Emiatt hagytuk el a falkát, ezért kell kiírtanom a drakim, ezért kell elkerülnöm a fiút, aki megmentette az életemet, aki felébresztette bennem a drakit ennek a felperzselt tengernek a közepén. A fiút, akit nagyon szeretnék megismerni.

Hát nem tudja megérteni? Mit ér a biztonság, ha belül halott vagy?

Mrs. Hennessey a reluxán át néz minket. Biztosan várta már, hogy hazaérkezzünk. Csöndben lépünk be a hátsó kapun, vigyázva, hogy ne csapódjon be utánunk. Mégis, akármilyen csöndesek vagyunk is, ő ugrásra kész, háza biztonságából kémlelve minket. Sokszor csinálta már ezt, amióta beköltöztünk. Mintha nem lenne biztos abban, hogy a kerti lakját nem egy elítéltekből álló családnak adta ki. Láthatóan nem én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt. —

Már megint figyel minket - súgja Tamra.

—

Ne nézzetek oda! - parancsolja anya. - És halkan

beszéljetek! Tamra engedelmeskedve suttogja: —

Nem ciki így élni, egy öreg nő hátsó udvarában?

—

Ez bájos környék.

—

És csak erre futja - emlékeztetem Tamrát.

A medence szélén sétálunk, libasorban. Anya megy elöl, egy kis szatyorban kaját egyensúlyoz a csípőjén. Én vagyok az utolsó. Lenézek az égszínkék medencébe, és saját, reszkető tükörképemet látom viszont. A vegyszer szaga szúrja az orromat. Mégis, a víz frissítőnek tűnik ebben a száraz, bőraszaló forróságban, amelytől összehúzódnak szomjas pórusaim. Még fürdőkádunk sincs, csak tusoló. Talán később kisurranhatok egy úszásra. Sosem érdekeltek különösebben a szabályok és a tilalmak. —

Azért remélem, nem túrja fel a cuccainkat, amíg nem

vagyunk itthon - morogja Tamra. Miféle cuccot? Mintha annyi mindent tudtunk volna kicsempészni a nagy sietségben. Van pár ruha meg néhány személyes tárgy. A drágaköveinket nem hinném, hogy megtalálná. Még nekem sem sikerült, pedig sóvárogva kerestem őket, amikor anya elment munkát nézni. Szerettem volna megérinteni őket. Szerettem volna, hogy érintésükre újra átjárja bőrömet az életerő.

Anya kinyitja az ajtót. Belép, Tamra a nyomában. Én megállok, és még egyszer hátratekintek a vállam fölött. Mrs. Hennessey még mindig figyel. Amikor meglátja, hogy nézem, a reluxa csattanva csukódik össze. Visszafordulok, és besétálok a dohszagú kerti lakba. Azon gondolkodom, vajon mikor fekszik le. Ez a víz a nevemen szólít, és pillanatnyilag közelebb van, mint az ég. * Miközben Tamrával mosogatunk, anya átöltözik a munkához. A friss vaj és sajt illata még betölti a konyhát. Anya

különleges

fűszerezésű

ötsajtos

makarónija

a

kedvencem. Na, nem mintha ne lenne fantasztikus szakács úgy általában. Verba draki. Vagyis volt. A verba drakik mindent tudnak a gyógynövényekről, különösképpen azt, hogyan hasznosítsák őket legjobban az ételekhez és gyógyszerekhez. Anya csodálatos ételeket tud készíteni.

Ugyanígy

képes

olyan

borogatásnak

valót

kotyvasztani, amely egy éjszaka alatt lelohasztja a pattanást vagy kiszívja a mérget a sebből.

Ma az én kedvemért készült a vacsora. Próbál rendes lenni velem. Azt hiszem, sajnál. Most én vagyok az, akiért aggódik. Én vagyok az, akit szeretne boldognak látni. Az nyilvánvaló, hogy Tamra boldog. Évek óta szerette volna elhagyni a falkát. A vacsora jó volt, sőt felséges. Pont, mint otthon. A gyomrom kellemesen eltelt a túl sok ételtől. Anya kilép a szobájából. Fekete nadrágot, és lila, flitteres, nyakpántos topot visel. Csupasz válla fénylik, mint a fehér márvány. Itt talán majd lebarnul. Összeráncolom a homlokom. Itt talán mindannyian lebarnulunk. —

Biztosan kibírjátok egyedül? - kérdezi, és közben rám

néz. —

Minden oké lesz - válaszol Tamra vidáman. -

Gyerünk, menj, és hozd haza a sok borravalót! Anya mosolya megremeg. —

Megpróbálom, de olyan rossz érzés, hogy itt kell

nagyhalak titeket. Tudom, hogy rettenetes vagyok és önző. de örülök, hogy éjszakai munkát kapott. Mostanában nehéz kibírnom a

kőzelében. Es így csak Tamra miatt kell aggódnom, ha kilopódzom. Amikor majd kilopódzom. Amint megtalálom a legbiztonságosabb helyet a manifesztáláshoz. A közelben kell lennie, hiszen gyalog tudok majd odamenni Maró, fanyar nevetés mardossa a mellkasomat. Itt nincs, olyan hely ahol biztonságos lenne manifesztálni. Ez egy sivatag. Leplező köd és hegyek híján nincs, ami elrejtsen. —

Ne maraditok fenn ma sokáig; - utasít minket anya. -

És csináljátok meg a házit. Ez az első éjszaka amikor a helyi kaszinóban dolgozik. Az éjszakai műszak fizet a legjobban. Este tíztől hajnali ötig lesz ott. Így aztán elengedhet minket az iskolába, aludhat kicsit, aztán néhány órát még fent lehet napközben, hogy időben elinduljon értünk a suliba, és velünk töltse az estét. Amíg bírja napi öt óra nappali alvással, ideális. —

Ne felejtsétek el, hogy Mrs. Hennessey itt van a

szomszédban! —

Eszünk ágában sincs meglátogatni - horkantok fel.

—

Csak legyetek óvatosak!

Tekintete sokatmondóan cikázik Tamra és köztem, és

azon tűnődöm, vajon mi az, ami valójában aggasztja. Hogy a falka talán megjelenik, és visszaráncigál minket? Vagy hogy én indulok el, és térek vissza hozzájuk? —

Tudod - emlékezteti Tamra -, elég lenne, ha eladnál

néhány rubint, egy smaragdot vagy egy gyémántot. Akkor nem kéne egyedül hagynod minket, és olyan sokat dolgoznod. - A húgom körbenéz a kicsi, faburkolatú nappalin. - Kibérelhetnénk egy kellemes, társasházi lakást. —

Tudod, hogy azt nem tehetjük - mondja anya,

miközben magához veszi a retiküljét. A falka azonnal értesülne róla, ha bármelyik, nemzedékek óta a családunk tulajdonában lévő ékszer piacra kerülne. Alighanem már figyelik is a drágakő-kereskedelmet. Arra számítanak, hogy így próbálunk túlélni. Tudom, hogy ha ettől nem kéne félni, anya az összes drágakövünket eladná. Azok a kövek semmit sem jelentenek neki. Ami érthető is, hiszen a draki családi örökségünkről van szó, ő pedig el akar vágni minden köteléket. Az ékkőmentés a természetünkhöz tartozik, részben emiatt üldöznek minket. A pénz miatt. A kapzsiság miatt. A

vérünkön, a bőrünkön és csontjainkon kívül - mely utóbbi állítólag gyógyító hatású - a kincseink miatt vadásznak ránk. Nekünk nem a pénz miatt értékesek a drágakövek. Nekünk az életünk múlik rajtuk. Minket az anyaföld tart életben, de a drágakövek még a földnél is fontosabbak. Ők a hab a tortán. Ők a föld legtisztább energiája. Megerősítenek. Ahogy sárkány őseink, mi is megérezzük a drágaköveket a föld alatt. Rá vagyunk hangolva az energiájukra. A termőföld vagy az ékkövek közelsége nélkül éhezünk. Tamra csípőre teszi a kezét: —

Naaa, csak egyet adj el! Szükségem van új ruhákra.

Anya a fejét rázza: —

Pénteken kapok fizetést. Majd meglátjuk, mennyit

tudunk félretenni. —

Tényleg olyan nagy dolog lenne eladni egy darab

kicsi követ? - kérdezem könnyedén, színlelve, hogy nem vagyok teljesen tudatában a potenciális veszélynek. Hogy a családi ékkő elvesztése fölött érzett fájdalmat ne is említsük. Egyet eladni közülük olyan lenne, mint belőlem eladni egy

darabot. De talán megérné, mert itt hamarosan semmi sem marad belőlem. Úgy pedig megtalálna minket a falka, és visszavinne. Anya rám szegezi a tekintetét, amely csillogó és kemény. Átlát a szavaimon, tudja, mire megy ki a játék. —

Nagyon rossz ötlet lenne, Jacinda.

Ez figyelmeztetés, és fenyegető hangja végérvényesen cseng. —

Jól van - mondom, és beteszem az utolsó tányért is a

csöpögtetőbe. Átmasírozok a nappalin a Tamrával közös szobánkba. —

Jacinda! - kiált utánam anya, mikor az ágyra vetem

magam. Utánam jön, megáll az ajtóban. - Ne dühöngj! mondja lágyan. Rácsapok egyet a löttyedt párnára: —

Mégis, mitől kéne boldognak lennem?

—

Tudom, hogy nehéz.

Megrázom a fejem, és az oldalamra fordulok, rá sem bírok nézni. Tudja, miről beszélek, ő is keresztülment rajta. Ez akaszt ki a legjobban.

—

Te úgy döntöttél, hogy hagyod elsorvadni magadban

a drakit. De most helyettem döntesz! —

Nekem se könnyű.

Szomorúan megrázza a fejét, és egy pillanatra felötlik bennem, hogy talán meg tudom győzni arról, hogy ez hiba. Talán rájön, hogy nem tartozom ide, és soha nem is fogok. —

Tudom, hogy ez az én döntésem volt, és hogy nem

adtam neked választási lehetőséget - ismeri el. - De azt akarom, hogy biztonságban légy. Ökölbe szorul a gyomrom. Már megint a biztonság. Hogyan vitatkozhatok ezzel? —

Többé nem biztonságos a falka társasága - folytatja. -

Én vagyok az anyád. Bíznod kell bennem. Helyesen döntöttem. - Valami bujkál a hangjában... valami, amitől azt gondolom, hogy még mindig nem mondott el mindent. Amitől azt gondolom, hogy sokkal veszélyesebb a falka, mint eddig hittem. Újra elfordítom a tekintetem. Rámeredek a kockás függönyre, és beszívom a kerti lak vegyszerszagát. Érzem, ahogy égeti a nyálkahártyámat. Ebben a szobában erősebb,

még a dohszagot is elnyomja. —

Nem fogsz elkésni a munkából?

—

Jó éjt, drágám! - sóhajt fel lágyan. - Reggel

találkozunk. Kimegy a szobából, majd Tamrával beszélnek valamit, de túl halkan ahhoz, hogy érthessem. Ebből tudom, hogy rólam van szó. Hallom, ahogy nyílik és csukódik a bejárati ajtó. Kattan a zár börtönöm ajtaján. * Hétéves korunk óta nem laktam egy szobában Tamrával. Nem tudom, hogy fogom kibírni az optimizmusát saját szenvedésem közepette, de megpróbálom. Nincs értelme tönkretennem a boldogságát. —

Te mit veszel fel holnap?

Hosszan mered a szekrényünkbe, mintha valami, ami egy perccel ezelőtt még nem volt ott, ettől csodálatos módon megjelenhetne. Anya nekünk adta a nagyobb szobát a nagyobb szekrénnyel, de nem igazán sikerült telepakolnunk. A

szekrény mérete csak a holmink csekélységét hangsúlyozza. —

Farmert - mondom vállat vonva.

—

Ma is farmer volt rajtad.

—

És holnap is farmer lesz rajtam. A topomat leváltom.

Az ágyára huppan. Törökülésben ülök az ágyamon, és krémmel kenegetem a lábaimat. Megint. Már majdnem elfogyott a krém fele, de a húsom továbbra is száraz és szomjas, még többért sóvárog. —

Neked nem hiányzik semmi? - kérdezem, abban

reménykedve, hogy talán mégis van valami. Valami, ami arra ösztökélné, hogy visszatérjünk. —

Semmi.

—

Még Cassian sem? - kockáztatom meg a kérdést.

Azonnal megváltozik a hangulata. Elsötétül a tekintete, ahogy kiköpi magából: —

Nem az enyém, minek hiányoljam, nem igaz?

És ott van a régi seb. —

Éveken keresztül szeretted volna, hogy a tiéd legyen.

—

Cassian nem lehet együtt egy működésképtelen

drakival. Az apja sosem egyezne bele. Ezt azonnal

megértettem. Tényleg? Akkor miért éreztem benne dühöt, sértettséget? Ha megértette, miért követte őt hosszú éveken át mindenhová a tekintetével? —

Ti kerten közeli barátok voltatok - emlékeztetem.

—

Mind a hárman azok voltunk. És akkor?

—

De én nem álltam hozzá olyan közel, mint te.

—

Az nagyon régen volt - sóhajt. - Akkor még gyerekek

voltunk, Jace. - A fejét rázza, és rám néz. - Hova akarsz kilyukadni? Azt gondolod, el tudod hitetni velem, hogy van nála esélyem? Váó, te tényleg rettenetesen vissza akarsz menni, ha azt hiszed, olyan hülye vagyok, hogy ezt beveszem. Kínos forróság önti el a nyakamat. Tényleg ennyire átlátszó volnék? —

Csak nehéz elhinnem, hogy teljesen elfelejtetted.

Szikrázni kezd a szeme, a hangja remeg a felindulástól. —

Szerinted inkább be kéne csapnom magam? Nincs

esélyem nála, a falka nem engedné. Sőt, Cassian sem engedné.

Itt

újrakezdhetek

mindent.

-

A

tekintete

megkeményedik. - Van bennem méltóság, Jacinda. Nem hagyom, hogy ez a lehetetlen vonzalom megakadályozzon abban, hogy végre a saját életemet éljem. Úgyhogy, ejthetnénk a témát? Elengedem a fülem mellett a kérést, és megkérdezem azt, amit már régóta nem mertem, mert nem akartam csalóka reményt kelteni a húgomban. —

Mi van, ha nem szántál rá elég időt... ?

A szemei dühösen megvillannak. —

Ezt el se kezd! Ha manifesztálhatnék, már megtettem

volna. —

Talán csak későn érő vagy - vonok vállat. Nidia is

későn manifesztálódott. .. —

Egy tizenhárom éves még lehet későn érő, én nem.

Na, abbahagyjuk végre? Nem akarok többet a falkáról beszélni! —

Oké,

oké

-

mondom,

és

újra

a

lábaimra

összpontosítok. Megint szárazak. Vadul, dühösen megrázom a fejemet. Most erősebben dolgozik a kezem, mélyen beledörzsölöm a krémet a

bőrömbe. Illatmentes testápoló, mert elegem van az emberi világ fojtogató szagaiból. Máris másmilyennek érzem magam. Működik. Anya eléri, amit akar. A draki sorvadozik bennem, meghal ebben a sivatagban. Kivéve Will közelében. Az ujjaim lelassulnak, megállnak a bőrömön. Remény éledezik a mellkasomban. Kivéve Will közelében. Az ő közelében feléled bennem a draki. Will. Persze, ebben is van kockázat, de ezekben a napokban a kockázat olyan nekem, mint a levegő - mindenhol ott van. Az életem minden, csak nem biztonságos. Akármennyire ragaszkodik is hozzá anya, hogy az.

Követem a tesiterembe tartó lánytömeget, és próbálok egészséges távolságot tartani a tolongó testektől. Túlságosan nyomasztóak az idegen szagok, az üdvözlő hangok, a nyílt tér és a friss levegő hiánya. Pattogó labdák csattogása hallatszik az állott levegőben, egyre hangosabban, ahogy közeledünk a terem dupla ajtajához. —

Úgy tűnik, ma a fiúkkal leszünk - mondja Catherine,

amikor belépünk az ajtón a fanyar, izzadságszagú levegőbe. Megint ellep a jól ismert érzés, és rögtön tudom, hogy itt van.

Meglátom

Willt

a

terem

túloldalán,

éppen

hárompontost dob, könnyedén érkezik lábujjhegyre. Mielőtt a labda elhagyná a hálót, már engem néz. Ismerős forróság kúszik fel a mellkasomon, és árad szét az arcomon. —

Fiúk erre az oldalra, lányok arra az oldalra! - fújja

meg sípját a tornatanár, és a pálya két külön oldala felé int.

—

Jaj, hogy ezt én hogy utálom! - mormogja Catherine a

maga lassú, vontatott stílusában. - Rosszabb, mint a futópálya. Egy sorba rendeződünk, hogy büntetőket dobjunk. A felezőnél a fiúk és a lányok sora egymásba ütközik. Kissé kaotikus, ahol a két sor összefolyik, és a nemek elvegyülnek, hogy kedélyesen sértegessék egymást. A szemem sarkából látom, ahogy Will kiáll a sorból, és elindul felénk. —

Helló! - köszön.

—

Helló!

Catherine hol egyikünkre, hol másikunkra néz. —

Helló! - száll be ő is unottan.

Willel mindketten ránézünk. —

Oké - mondja lassan, majd kirázza szeméből a

frufruját, és hátat fordítva beáll elém a sorba. —

Szóval - kezdi Will – olyan jó vagy a labdajátékokban

is, mint a futásban? Nem tudom megállni, és felnevetek. Annyira édes és megnyerő, én pedig úgy izgulok.

—

Egyáltalán nem.

A beszélgetés megszakad, mivel tovább kell lépnünk a sorunkban. Catherine rám néz a válla fölött, és úgy méreget nagy, tengerkék szemével, mintha nem egészen tudna megfejteni. A mosolyom elhalványul, és elfordítom a tekintetem. Soha nem fejthet meg, soha nem engedhetem meg neki. Senkinek. Szembefordul velem, keresztbe font karral: —

Gyorsan szerzel barátokat. Mióta ide járok, én... -

megáll, és felnéz, mintha fejben számolna - három, nem, négy emberrel beszéltem. Úgy, hogy te vagy a negyedik. Vállat vonok. —

Ő csak egy srác.

Catherine feláll a büntetővonalhoz, pattogtat kicsit, aztán dob. A labda csont nélkül suhan át a hálón. Elkapja, aztán visszadobja nekem. Próbálom leutánozni a mozdulatait, de erőtlen a dobásom, a labda a palánk mögé gurul. Visszamegyek a sor végére. Will már vár a felezővonalnál, maga elé engedi a többieket. Arcomat elönti a melegség. Nyilvánvalóan

miattam téblábol még ott. —

Nem vicceltél - ugrat a kosárlabdák döngése

közepette. —

Miért, neked sikerült? - kérdezem, azt kívánva,

bárcsak néztem volna a dobását. —

Ja.

—

Hát, persze - mondom ékelődve.

Még egy gyereket maga elé enged. Én is így teszek. Catherine már sokkal előrébb van. Will a tekintetével pásztáz, merengve járatja végig az arcomon és a hajamon. Mintha az emlékezetébe akarná vésni a vonásaimat. —

Hát, igen. Nem tudok úgy futni, mint te.

Beállok a sorba, de amikor hátrapillantok, ő is visszanéz rám. —

Váó - motyogja Catherine azon a karcos, mély

hangján, amikor mögöttem csatlakozik a sorhoz. - Sosem gondoltam volna, hogy így történik. Hirtelen ránézek: —

Micsoda?

—

Tudod, ez a Rómeó és Júlia cucc. Szerelem első

látásra, meg ilyenek. —

Ez nem az - mondom gyorsan.

—

Majdnem átvertél.

Megint rajtunk a sor. Catherine dob, csont nélküli. Amikor én dobok, a labda keményen visszapattan a palánkról, keresztülzúg a fél termen, és fejbe vágja a tanárnőt. A számra tapasztom a kezem, a tanárnő pedig alig tudja megtartani magát, hogy ne essen el. Többen felnevetnek. A tanárnő rám mered, és visszateszi fejére a sapkáját. Röviden, bocsánatkérően intek felé, majd visszamegyek a sor végére. Will ott van, nevetéssel küzd: —

Nem rossz - mondja. - Még szerencse, hogy én a pálya

másik végén vagyok. Keresztbe fonom a karomat, és ellenállok a nevetésnek. Ellenállok annak, hogy jól érezzem magam a közelében. De megnehezíti a dolgomat, hogy nevetni akarok. Kedvelni akarom. A közelében akarok lenni. Meg akarom ismerni.

—

Örülök, hogy örömet okozhattam.

A mosolya eltűnik, és megint azzal a furcsa, fürkésző figyelemmel néz. És értem is, hogy miért. Tudom, miért. Mert emlékszik... biztos, hogy a lelke mélyén felismert, csak még nem tudatosította magában. —

Van kedved találkozni valamikor? - kérdezi hirtelen.

—

Mármint randizni? - értetlenkedem.

—

Igen. A fiúk általában erre gondolnak, amikor

felteszik ezt a kérdést. Sípszó hangzik. A fiúk és a lányok ellenkező irányba tartanak. —

Félpályás meccsek - mormogja Will nem túl boldog

arckifejezéssel, miközben nézi, ahogy az edzők mezeket osztanak szét. - Majd beszélünk a tanulószobában, oké? Bólintok. A mellkasom kellemetlenül szorít, alig kapok levegőt. Hetedik óra. Van rá néhány órám, hogy eldöntsem, akarok-e randizni egy vadásszal. A kérdés látszólag könnyű és egyértelmű, de máris belefájdult a fejem. Kétlem, hogy többé bármi is könnyű lesz nekem. *

Ebednél Catherine foglal nekem egy helyet. Lehuppanok a székre. Egy srác ül Catherine mellett, feltehetően egyike annak a három embernek, akikkel Catherine eddig szóba állt a gimiben. Catherine bemutat minket. Brendan csupa kéz és láb, ádámcsutkája fel-le ugrál a nyakán. Uzsonnás doboza fölé görnyed, és egy mogyoróvajas szendvicset rágcsál, amelyet úgy markol óriási kezével, mintha attól tartana, bármikor elrabolhatják tőle. —

Helló! - mondja halkan, majdnem kivehetetlenül.

Átható, barna szemével éppen csak rám pillant. Úgy látom, Catherine-en kívül semmin és senkin nem időz túl sokáig a tekintetével. —

Helló! - válaszolom, aztán a húgomat keresem.

Nem veszek tudomást a felém forduló arcokról. Miként egész nap próbáltam nem venni tudomást róluk. Aztán észreveszem a zsúfolt étkező túloldalán, ahogy tálcájával a kezében egy másik lánnyal álldogál. Annyira magabiztosnak tűnik. Még sosem láttam őt ilyennek. Izgek-mozgok a székemen, visszarakok egy bongyor,

kiszáradt hajtincset a fülem mögé. Amíg őt nézem, kissé kétségbeesetten vakarni kezdem a karomat, a fulladozó bőrömet.

Összerezzenek

a

belém

hasító

fájdalomtól.

Lepillantok a foltos, irritált húsra. Egész nap így éreztem magam:

kényelmetlenül,

kissé

betegen.

A

gyomrom

határozottan nem a szerelemtől bizsereg... Egyedül tesiórán éreztem jobban magam. Akkor, amikor... Will közelében voltam. Tamra meglát, nyugtázza, hogy másokkal ülök, és láthatóan megkönnyebbül. Ő oda ülhet, ahová csak szeretne. Odabiccent felém, majd csatlakozik egy gyönyörű, jól öltözött tinédzserekkel zsúfolt asztalhoz. Nyilvánvalóan ők a chaparrali gimi krémje, és természetesen Brooklyn is közöttük van. Amit harmadik órán művelt, alátámasztotta mindazt, amit Catherine mondott róla. Láthatóan értesült arról, hogy Will mellém ült tegnap. Valahányszor Mrs. Schultz a tábla felé fordult,

Brooklyn

megfordult

a

székén,

és

gyilkos

pillantásokat lövellt felém. Vajon azt is tudja, hogy Will tesin is beszélt velem?

Gondolom, egy ilyen pillantással a legtöbb lányt ki lehetne kergetni a világból. De engem nem érdekelt. Nekem nagyobb problémákkal kell szembenéznem. Tesi óta nem láttam Willt, de mivel még nem döntöttem el, hogy randizzak-e vele, ez nem is baj. Igen, a közelsége táplálja bennem a drakit, és most ez a legfontosabb. Az, hogy bárhogyan is, de képes legyek életben tartani azt a részemet. Ugyanakkor, ha valakit, akkor őt igazán kerülnöm kéne. Egy draki számára ő a halál. Hát nem ironikus? Ahhoz, hogy a draki részemet életben tarthassam, annak a közelében kell lennem, aki megöli. Végigpásztázom az ebédlőt, de nem látom sehol. Biztosan máskor ebédel. Gyötrelmesen belém hasít a csalódottság. Azután elfog a düh, majd a zavarodottság. Ujjaimmal egy tasak ketchupöt babrálok. De legalább az unokatestvéreit sem látom. Velük kapcsolatban nem zavarosak az érzéseim. Őket mindenáron el kell kerülnöm. Távol kell tartanom magam Xander ravasz tekintetétől és Angus vigyorától. Nem tudom, mit csinálnék akkor, ha Tamra velük ülne egy asztalnál. Brooklyn egy

dolog, de ők?! —

A húgod könnyen beilleszkedett - jegyzi meg

Catherine. —

Ja - motyogom, és kinyitok egy dobozos Fantát.

Keményen küzdők, hogy úgy nézzek ki, mint akinek nincs ezzel semmi baja. Mert nincs is.

Tényleg nincs. Teljesen érthető, ő beleillik ebbe a társaságba, mivel gyakorlatilag maga is ember. Világéletében imádta a kirándulásokat, amiket a városban tettünk. Vagy bárhol, ami nem a falka területe volt. —

Jó ebben - motyogom.

—

Miben?

—

A

beilleszkedésben

-

válaszolom,

a

narancsos

üdítőmet kortyolgatva. Ez az a fajta ital, amit anya soha nem enged meg nekünk. A citrus- íz égeti, birizgálja a torkomat, a szúrós aroma betölti az orromat. —

Te mért nem vagy ott a gyönyörű emberekkel?

Vállat vonok.

—

Te is ott lehetnél - szúrja közbe Brendan halkan, egy

szerény félmosoly kíséretében, miközben a szendvicse morzsáit szedegeti. - Ugyanolyan szép vagy, mint ő. —

Nem mondod - böki oldalba Catherine játékosan. -

Ikrek. Elmosolyodom. A sült krumpli a kezemben megáll a levegőben. —

Ennyi? Csak jól kell kinézni, hogy velük lóghass? Te

is jól nézel ki. Biztosan többről van szó. Beleharapok

a

krumpliba,

majd

szétnyitom

a

hamburgeremet. Fintorogva szemügyre veszem a nem túl bizalomgerjesztő húspogácsát, majd miután eltávolítottam, visszateszem a zsömle tetejét. —

Mindenesetre jobban teszi a húgod, ha vigyáz.

—

Olyanná alakítják, amilyenek ők - teszi hozzá

Szűkszavú Brendan. Mintha vámpírok lennének. Mégis, baljós szavaitól végigfut a hideg a hátamon. Aztán elhessegetem az egészet. Tamra és én testvérek vagyunk, szeretjük egymást, sosem tudnánk ártani a

másiknak. És ezen semmi sem változtathat. Most talán végre ő is úgy érezheti, tartozik valahová. Catherine

bólint,

és

egy

fejrándítással

félresöpri

tengerszín szeméből a belelógó frufrut. —

Brendannak igaza van. Nem lenne jó, ha hasonlítani

kezdene hozzájuk. Egy csomó dolog nem jó: nem jó itt lenni, nem lenne jó elveszteni önmagam ebben az új, sorvasztó világban. Most adjam hozzá a listához, hogy a húgom a menő gyerekekkel lóg? Akkor is, ha ő ettől boldog? Catherine egyik kezében a hamburgerét lengeti. —

Én mondom neked, azok a lányok ott farkasok.

Nem akarom ezen idegesíteni magam - csak szeretnék túl lenni a napon, és kitalálni, mi legyen Willel -, úgyhogy elviccelem: —

Te aztán feldobod az embert! Fogadok, hogy benne

vagy a pomponlányok csapatában! Brendan felhorkant. Catherine szája lebiggyed. Rémült képet vág, majd elvörösödik, és vállat von.

—

Éppenséggel jó okom van szidni Brooklynt.

—

Tényleg?

—

Legjobb barátnők voltak - szól közbe Brendan. -

Általános felsőben. —

Mondtam, hogy sose beszélj erről! - csattan fel

Catherine. —

Tényleg?

-

kérdezem

újra,

ez

alkalommal

komolyabban. —

Hát, ja. A gimi első hetében lett vége, amikor a

főmenők... —

A végzősök - egészíti ki Brendan.

—

... Brooklynt választották a kis protezsáltjuknak.

Azóta csak egy rossz emlék vagyok. Önkéntelenül is eszembe jut Cassian, és azok a drakik, akik - beleértve engem is - a falka szerint felbecsülhetetlenül értékes képességgel rendelkeznek. Mi voltunk a szerencsés kiválasztottak. Ott én voltam az, akit csodáltak és becsültek. Tamra pedig, aki láthatatlanná vált. Ő, és a többiek, akik sosem manifesztálódtak. Vicces. Itt én vagyok jelentéktelen. Én vagyok az, akit a

társaim semmire sem tartanak. Egy fiatal lány vagyok, aki nem érzi jól magát a bőrében - az emberi bőrében. Egy fura lány, aki nem érzi jól magát ezen a helyen. Aki nem tudja, hogyan kell beszélni, viselkedni, öltözködni. Ettől csak még jobban haza akarok menni. Haza, a falkához. Még ha irányítani próbálnak is, ott legalább Önmagam lehetek. Lassú bizonyosság telepedik rám. Életben kell tartanom magamban a drakit, hogy visszatérhessek. A gondolat, hogy meghal, megrémít, kétségbe ejt. Eléggé kétségbe ejt ahhoz, hogy olyasmit csináljak, amit nem kéne. Eléggé ahhoz, hogy igent mondjak Willnek. —

Most valószínűleg arra gondolsz, vajon mit követtél el

előző életedben, hogy velünk kell egy asztalnál ülnöd mondja Catherine, miközben beletunkolja a krumpliját a ketchupba. Ahogy az ujjait mozgatja, villog rajtuk a rengeteg gyűrű. —

Köszi! - motyogja Brendan.

Catherine jelentőségteljesen rápillant. —

Ne legyél olyan érzékeny! Tudod, hogy imádlak.

Elhúzom

a

számtól

a

szinte

még

érintetlen

hamburgeremet. —

Dehogyis - mondom. - Örülök, ha valaki barátkozik

velem. —

Helló, Jacinda! - kiált oda Nathan az asztalától. Félig

felemelkedik, és int a fejével. Catherine

arcáról

lehervad

a

mosoly.

Kerüli

a

tekintetemet, miközben újabb sült krumpliért nyúl. —

Egy csomó ember szeretne a barátod lenni. Menj csak,

csatlakozz Nathanhöz! Rendes srác, előnytelen rózsaszín ing és a többi. Nincs harag. Könnyedén

odaintek

Nathannek,

de

a

helyemen

maradok. —

Jó nekem itt.

Legalább ez jó. Catherine-nel és Csendes Brendannel lógni. Nekik nincsenek nagy elvárásaik. Nem bonyolultak. Könnyű velük lenni, és most, amikor minden más olyan nehéz, szükségem van erre. —

hozzá.

Hacsak ti nem akarjátok, hogy elmenjek - teszem

—

Nem - vigyorog Catherine. - Maradj!

Biccentek, és eszem még egy sült krumplit. Tekintetem a terem túloldalára vándorol, a húgomhoz. A haja simán hullik alá a vállán, ragyog, mint a lobogó selyem. Ugyanaz a fiú ül mellette, akivel tegnap együtt sétáltak a csarnokban. Vele szemben egy másik verseng a figyelméért. Csinos fiúk. A szívem kitágul kicsit - miatta. Ki hitte volna, hogy tud flörtölni? Mert hát, nem Cassian volt az egyetlen, aki visszautasította, hátat fordított neki, amikor közelített. A falkabeli fiúk alig beszéltek hozzá. Nem tehették. A családjuk nem merte felvállalni, hogy a fiúknak köze legyen egy működésképtelen drakihoz. Nem merték megkockáztatni, hogy megfertőződjön a génállományuk. Elfordítom a tekintetem, lenézek a tálcámra. Sajnálom, hogy nem tudok osztozni a gyönyörűségében. Sajnálom, hogy minden tőlem telhetőt meg kell tennem már azért is, hogy csupán el tudjam viselni ezt az életet, amely őt olyan boldoggá teszi. Sajnálom. hogy a végén talán elvesztem a csatát, és el kell hagynom őt.

Végtelenül hosszúra nyúlik ez a mai nap. Úgy tűnik, a hetedik óra sohasem kezdődik el. A kerek falióra mutatói lassan, ideges rángással ugranak előre. Mire elérem a tanulószobát, a nyaki ütőerem ugyanerre a ritmusra lüktet. Tétovázok

kicsit

az

ajtó

előtt,

tekintetemmel

végigpásztázom a szinte üres termet. Végre. Most végre újra látni fogom. Kalapáló szívvel ülök le ugyanahhoz az asztalhoz, mint tegnap, és remélem, hogy ő előbb érkezik, mint Catherine, hogy ne kelljen elmagyaráznom: mellé akarok ülni. Ezt akarom, tisztában vagyok vele, elfogadom. Mellette akarok ülni, beszélni vele, látni őt, járni vele... mindent. Legalábbis, amíg itt vagyok. És nem csak a drakim miatt. Ha ő nem lenne, akkor is tetszene Will Rutledge. Nathan rám villant egy mosolyt, és egy másik asztal felé

veszi az irányt. Legalább nem kell aggódnom, hogy megint mellém akar majd ülni. Megszólal a fejünk felett a figyelmeztető csengő. A légzésem felgyorsul. Az ajtót lesem. Bármelyik pillanatban beléphet. Catherine rohan be, hosszú frufruja repked a levegőben. Próbálom leplezni csalódottságomat, hogy ő az, és nem Will, ahogy lehuppan mellém. Becsengetnek, és én még mindig Willre várok. Mr. Henke hangja zümmög a terem eleje felől, ugyanaz a mondókája, mint tegnap volt. Még mindig az ajtót nézem. —

Nincs itt.

—

Ki? - riadok fel Catherine hangjára.

—

Will. Láttam őt meg az unokatestvéreit elmenni az

ötödik óra alatt. Megvonom a vállam, mintha nem érdekelne. Mintha nem döntöttem volna úgy, hogy járok vele. Mintha nem kérte volna. Mintha nem utána sírna minden idegszálam. —

Nyugi! Abból, ahogy szikrázott közöttetek a levegő a

tornaórán tegnap és ma, kitaláltam, hogy rá vársz. Nem felelek. A kezem remeg, az asztal alá rejtem. Arra

számítottam, hogy láthatom. Hogy érzem majd a drakimat. Hogy életre kelt, emlékeztet... magamra. Szükségem lett volna rá, és most, hogy nem kapom meg, összeszorul a mellkasom. Csalódottság nehezedik rám. Catherine a hátizsákjában kotorászik. Annyira kétségbe vagyok esve, hogy végül megszólalok. - Na de, hol van? kérdezem, mintha azt várnám, hogy Catherine tudja. —

Itt - feleli, és odacsúsztat elém egy cetlit. - Ezt küldte

neked. Másodpercekig

csak

bámulok

kalapáló

szívvel

a

négyszögletűre hajtott levélre. Végül elveszem. Remegő ujjaim lassan elsimítják a hűvös, ropogós tapintású papír gyűrődéseit, majd tanulmányozni kezdem a kézírását.

Jacinda! Sajnálom, el kellett hagynom a várost egy családi ügy miatt. Amíg nem vagyok, próbálj egyetlen tanárt sem fejbe vágni. Hamarosan látlak (bár nem elég hamar)! Will

Sóhaj szökik ki a számon. Megrázom szédelgő fejem. Ez őrület. Egy vadászért sóvárgok. Egy vadász sóvárog értem. Okosabbnak kéne lennem, ha már ő nem az. Különösen, hogy ő nem az. —

Ő meg az unokatestvérei sokat hiányoznak a suliból -

folytatja Catherine. Azt meghiszem. Kicsit több mint egy héttel ezelőtt innen északabbra lehettek. A Cascade-hegységben vadásztak rám. Kétlem,

hogy

hétvégi

vadászatokra

korlátoznák

a

tevékenységüket. Hiányozniuk kellett a suliból. —

Valóban - mondom, és a számhoz ér a kezem.

Cserepes. Száraz, mint mindenem. —

Uhhh - jajdul fel Catherine, miközben előveszi a

kémiakönyvét, kinyitja a periódusos rendszernél, és elkezdi kitölteni a feladatlapot. - És ezt figyeld... tudod, miért hiányoznak annyit? Rázom a fejem, pedig tudom. Jobban, mint ő. A szívem összeszorul, mintha egy ököl volna a mellkasomban, szorít... szorít... —

A családjuk odavan a műlegyes pecázásért. Jó, mi?

Uhhh! Hanyagolni a sulit a horgászat miatt - mondja, és a ceruzája végével az asztalon dobol, miközben a táblázatot tanulmányozza. A zaj a szívem zakatolását visszhangozza. Lecsúszom a székemen, az asztal szélébe kapaszkodom.

Műlegyes pecázás. Akár még mulatságos is lehetne. Ha nem fájna tőle annyira a mellkasom. —

Emiatt utaznak el majdnem minden... Jacinda jól

vagy? - folytatja Catherine. Will elment... megint vadászik. Talán vissza oda, ahol majdnem elkaptak. A falkámra vadászik. Will nem a megmentőm. Gyilkos. Fel kell ébrednem. Bolond vagyok, ha azt hiszem, egy vadász fog megmenteni. Megvédeni. Életben tartani. Más utat kell találnom. A levelét az öklömbe szorítom, és galacsinná gyűröm. Elfelejtem Willt. Elvágok minden szálat, ami hozzá köt. Ám a döntéstől nem érzem jobban magam. A mellkasom még erősebben fáj. * A következő néhány éjszakán úgy rendezem a dolgokat, hogy kétszer is ki tudjak osonni a közelünkben lévő

golfpályára repülni. Mindegyik alkalom heves rosszulléttel végződik. A manifesztálás fájdalmas és nehéz folyamat, de ez nem töri le az elszántságomat. Nincs választásom. Tovább kell próbálkoznom. Repülnöm kell. Még ha Will itt volna, akkor is ezt kéne tennem: meg kell tanulnom egyedül életben tartani a drakimat. Anyámon is muszáj dolgoznom. Kérlelem, győzködöm minden kínálkozó alkalommal, míg tompán, csöndesen, veszekedés nélkül nem mered rám, megingathatatlanul az elhatározásában, hogy Chaparralban maradunk. Ma este viszont Tamra nyaggatja. Anya elfordul a tűzhelytől, kezében a szószos kanállal. —

Mennyi? - kérdezi hitetlenkedve.

Mögötte a tésztás tálból gőz száll fel a levegőbe. Megpróbálom nem bámulni a gomolygó felhőt, ami az otthoni ködre emlékeztet. Fájni kezd a bőröm. Kényszerítem magam, hogy anyámat nézzem. Fáradtnak látszik, és annyi idősnek, amennyi valójában: ötvenhatnak. A drakik másképpen, sokkal lassabban öregszenek. Egy átlagos draki élettartama körülbelül háromszáz év. Ha egyszer

elérjük a pubertáskort, a folyamat lelassul. Most éppen majdnem a koromnak megfelelő vagyok, de az elkövetkező néhány évben is tizenévesnek nézek majd ki. Még harmincévesen is. Anyámat utolérte a kora. Ez lett a következménye, hogy elhagyta a drakiját. Most már ember, és ez látszik is rajta. A homloka gyűrődésein. A szeme körüli kis vonalkákon. Azok a ráncok már örökké ott lesznek. Nem csak akkor, mikor épp aggódik. Az asztalnál állok, három lapostányérral a kezemben, amikor Tamra - hogy ne kelljen válaszolnia anya kérdésére meglengeti a kezében lévő szórólapot. —

Gyerünk, anya! Jól jön majd az egyetemi felvételinél.

Lehajtom a fejemet. Az alátét közepére helyezem az egyik tányért. Igyekszem elrejteni rosszalló tekintetemet. Tamra nagyon akarja ezt. Segítenem kéne neki. Megpróbálok nem émelyegni a gondolattól, hogy Tamra Brooklynnal meg a többi pomponlánnyal fog lógni. —

Ez sok pénz, Tamra.

—

Az meg nekünk nincs. - Nem bírom megállni, hogy

ne tegyem hozzá. Hiszen látom, anya milyen keményen dolgozik. A kaszinó áporodott füstszaga beléivódik, hiába a zuhanyzás és hajmosás. Ott marad. Mélyen a pórusaiban. Tamra ellenségesen méreget. Farkasszemet nézek vele. Ő talán nem látja a sötét karikákat anya szeme alatt? Nem hallja, hogy hajnali ötkor jön meg? —

Kereshetek részidős munkát. Kérlek, anya! Csak írd

alá a formanyomtatványt! Még azt sem tudjuk, hogy bevesznek-e a csapatba. Csak akkor kell fizetnünk, ha bekerülök. - Ez a kétségbeesés Tamra hangjában új nekem. Korábban, mikor még a falkával voltunk, csak a szemében láttam. A hangjában sohasem hallottam. Mindig is sok mindent szeretett volna, de aztán elfogadta az életet olyannak, amilyen volt. Miért akarja ezt most annyira? Gondolkodás nélkül buggyan ki belőlem a kérdés. Tamra rám néz, szeme, akár a borostyánkő kemény szilánkja. —

Soha álmodni sem mertem volna ilyesmiről - mondja

-, most pedig lehet, hogy összejön. Ekkor megértem. Most megkaphatná. Normális lehetne.

Elfogadnák. Legalábbis, ameddig kitartunk itt, Chapparalban. Érzem ennek a súlyát. Tudom, nagyrészt tőlem függ, hogyan alakulnak itt a dolgaink. Ez is része Tamra fantáziájának, annak a fantáziának, hogy ő normális lány, normális élettel. Számára a pomponlány-szerep annak a hétköznapiságnak a része, amely után annyira sóvárog. Anya a vele járó nyomtatványra mered, a szája körüli árkok elmélyülnek. Ha aláírja, Tamra megpróbálhatja, és ha bekerül a csapatba, elő kell teremtenünk a pénzt az egyenruhára és a felszerelésre. Nincs kétségem, hogy Tamra bekerül a csapatba. Figyelek, kíváncsi vagyok, mit tesz anya, meghajol-e legalább az egyik lánya akarata előtt. Tudom, ez más, de nem tudom megállni, hogy ne arra gondoljak, azzal miért nem törődik, hogy én

mit akarok? Anya bólint, fásultan, legyőzötten. —

Oké.

Es ebben a pillanatban én is legyőzöttnek érzem magam. *

Mióta Will elment, az életem nyugodt kerékvágásban halad. Iskola, ebéd anyával, házi feladat, zenehallgatás, tévézés Tamrával. Úgy lépkedek a folyosón, mint valami érzelmek nélküli robot. A drakim továbbra is a lassú leépülés útján van. Lényemnek ez a része csak szenved a csendben, és lassan beleveszik a sötétségbe. Akár a gyógyuló seb, már kevésbé lüktet, kevésbé fáj, kevésbé érzem. Vadul fel akarom tépni, szélesre hasítani recés széleit... hogy vérezzen. Hogy emlékezzen. Pénteken eltűnődöm, nem történt-e valami Willel. Szinte minden pillanatban azon töprengek, vajon hol van, hol vadászik. Vannak más falkák is, de a miénk nem érintkezik velük, így nem tudom, merre élnek. És merre lehet Will. Nem szép tőlem, de abban reménykedem, hogy a családja másik falkára vadászik. Csak ne az enyémre. Biztonságban szeretném őket tudni, Azure-t, Nidiát... még Cassiant is. Amikor Willre gondolok, szörnyű, zavaros érzéseim támadnak. Egyik pillanatban azt akarom, hogy biztonságban visszatérjen, a következőben meg azért imádkozom, hogy a

draki, amelyikre vadászik, szabad és sértetlen maradjon. A két kívánság ellentmond egymásnak. Meggyőzöm magam, hogy a falkám biztonságban van. Nem vagyunk gyengék. Sok mindenben jók vagyunk. Erősek. Amikor ártatlan turisták beleszaladnak Nidia párájába, ő elhomályosítja az emlékezetüket, és szépen visszavezeti őket. Na de a vadászok? Összerándulok. Ez olyasmi, amiről sosem beszélünk, de mindenki tisztában van vele. A falkát meg kell védeni. Ha Nidia el is homályosítaná egy vadász emlékezetét, az visszatalálna. Visszajönne, hogy folytassa a vadászatot. Örökké ragadozó marad. Ragadozó, akit meg kell semmisíteni. Korábban sohasem gondoltam semmi rosszat erről a gyakorlatról. Különösen apa halála óta. De most... Csak Will arcát látom. Halálának gondolatára összeszorul a torkom. A fiú, aki megmentett. A fiú, aki álomszép, és aki már nem is tűnik valódinak, olyan sok nap telt el azóta, hogy utoljára rápillanthattam. —

Szia, Jacinda!

Ijedten nézek fel. Az arc ismerős. Azt hiszem, egy angolórára járunk. —

Szia! - bólintok. Nem emlékszem a lány nevére.

Megpróbálok felébredni, ahogy megyek a terem felé. Megpróbálom kikapcsolni a robotpilótát. Olyanná váltam, mint a sivatag, ami körbevesz. Száraz lettem és kopár. Megszoktam, hogy semmi országban élek.

Ez van. Ez a csendes monotonitás aggodalommal tölt el. Félek, hogy a beletörődés zsibbasztó árja a mélybe húz. Anyának igaza van. Semmi sem gyilkolja jobban a drakit, mint a sivár környezet. Nem maradhatok így. Nem maradhatok itt. Találnom kell kivezető utat. Repülnöm kell, próbálkoznom kell. Mielőtt belépek az osztályterembe, mély lélegzetet veszek. Ma nem láttuk tornaórán a fiúkat. Súlyzóztak, míg mi a tornateremben edzettünk. Nem tudom, visszajött-e Will, de azt mondogatom magamnak, hogy nem is számít. Nem járhatok vele, nem bízhatom rá magam. Nem fogom. Nagy szavak. S hamisan csengenek. Mert a fogadalmam ellenére, hogy elfelejtem őt, mindenre emlékszem vele

kapcsolatban. Érzem a hiányát. Akár a borús ég, a köd, a lüktető föld hiányát. Nem lehet ez az egész csak ennyi, ami megmaradt belőle. Vágyom újra látni. Még akkor is, ha tudom, hogy ez rossz. Még akkor is, ha tudom, hogy el kell kerülnöm. Az osztályba lépek, és a térdem megremeg, amikor kiszúrom Xandert és Angust a terem végében. Hideg bizsergés fut végig a nyakamon. Visszajöttek.

Tekintetem azonnal Willt keresi. Sehol sem látom. Áruló szívem összeszorul. Közben Xander rám szegezi áthatolhatatlan,

szurokfekete

szemét.

Bólint

köszönésképpen. Angus a lányokkal beszélget a mellettük lévő asztalnál, elképesztően nagy keze a levegőben kalimpál. Nem vesz észre. Egyetlen kétségbeesett gondolat visszhangzik a fejemben.

Nincs itt Will. Nincs itt Will. Lerogyok a székemre. Előrenézek. Catherine még nem érkezett

meg

a tanterembe.

Hosszú gyalogutat

kell

megtennie a rajzterem épületétől. Tenyerem felsorakozik

a a

farmeremhez terem

elejében,

dörzsölöm. hogy

Mindenki

megkapja

a

kilépőkártyáját, aztán végre mehessen, és miközben Xander a hátamat bámulja, azt fontolgatom, beálljak-e én is a sorba.

Épphogy visszaért a vadászatból. Vajon tapad-e a kezéhez bíborszínben irizáló drakivér? Képes-e kiszagolni a zsákmányt, akár egy véreb? A drakit?

Engem? Ez megmagyarázná ezt a mohón rám szegeződő pillantást. A figyelmeztető csengő fülsértő recsegése hasít a levegőbe. Már megszoktam a hangot. Épphogy egy picit összerezzenek ültömben. Sivárság költözött belém. Pislogok, erősen összeszorítom a szemhéjam. Nem akarom elfogadni ezt, nem akarok hozzászokni. —

Szia, Jacinda! Van kedved eljönni a könyvtárba velem

és Mike-kal? - áll meg az asztalom mellett Nathan, kerek, kisfiús arcán laza vigyorral. —

Kösz, nem. Itt maradunk tanulni Catherine-nel.

Nathan és a barátja vállat vonva áll be az elvonuló sorba, én pedig azon tűnődöm, miért nem mentem velük. Még mindig elmehetnék. De ekkor egyszerre elillan a menekülhetnékem. Az a vibrálás a mellkasomban, ami annyira hiányzott, újra beindul, egészen a legbelsőmbe hatol. A bőröm csordultig

telik élettel. Forgatom a fejem, a szemem kutatva fürkészi a termet. És ekkor belép az ajtón Will. Minden sokkal ragyogóbb rajta, mint ahogy emlékeztem. Az arany csíkok a barna hajában. Barnászöld szemének csillogása. Széles válla. Az összes fiú eltörpül mellette. Fiatal és bolondos. Az idő, ami anélkül telt el, hogy legalább egy pillantást vethettem volna rá, egyszerre végtelenül hosszúnak tűnik. Túl régóta vártam erre a percre. Hogy ismét lássam őt. Hogy a tüdőm kitáguljon, a szívem hevesen verjen és a bordáimnak feszüljön. Hogy érezzem a drakim ébredését. A barnászöld szempár megállapodik rajtam, fényesen és éhesen. Pillantása felforrósítja a bőröm. De nemcsak az ő pillantását érzem magamon, a mögöttem lévő Xanderé is mélyen a hátamba fúródik. Will az asztalomhoz közeledik, és én mindenki másról megfeledkezem. Elfelejtem, hogy távol kellene tartanom magam tőle. Will közelében még azt a bizonytalan félelmet is elfelejtem, amit Xander kelt bennem. Csak arra vágyom,

hogy megálljon előttem, mondjon valamit, varázsával felélessze kókadó lelkem. Szükségem van erre. Már majdnem az asztalomnál van. A tüdőm kitágul, parázslik. Gőz tölti ki a torkom. Csodálatos érzés. Az élet érzése. Feszülő bőröm felhevül, apró vörös-arany csillámlás fut végig rajta. Ujjaim fájdalmasan markolják a karom. Mintha a kezem

szorításával

próbálnám

megakadályozni

a

manifesztálódást egy emberi lényekkel teli teremben. Már olyan közel van, hogy látom a szemében a zöld, arany és barna cirmokat. Még egy lépés, és az asztalomhoz ér. Visszatartom forró lélegzetem. Figyelem őt, valami jel után kutatok. .. Elnéz a fejem felett, oda, ahol az unokatestvérei ülnek. Valami átfut az arcán, egy hullám elmossa a bűvöletet. Unott arckifejezéssel sétál el mellettem, én meg csak ülök ott és remegek. A rideg mellőzéstől eláll a lélegzetem. A forróság elhagyja a testemet, ahogy lassan kifújom az orromon a levegőt. Meghal a tüdőmben a tűz, parázzsá enyészik.

Semmi. Egy szót sem szól hozzám? Visszagondolok rá, amikor utoljára láttam őt, felidézem gyengéd figyelmét, és az üzenetet, amit hagyott nekem. Érthetetlen. Remeg a kezem. Összekulcsolom, és erősen szorítom.

Nem

kellene

így

megtörnöm.

Elvégre

elhatároztam, hogy kerülni fogom. Hogy véget vetek köztünk mindennek, mielőtt bármi is elkezdődött volna. Épp akkor szólal meg a csengő, mikor Catherine mellém csusszan. Világos szemei felragyognak a terem erős neonfényében. —

Szia! - mondja kifulladva a rajzteremtől való hosszú

gyaloglástól. - Mi a helyzet? - Hátranéz a válla fölött, és halkan folytatja. —

Látom, visszajöttek... ó, és itt jön ő.

A szemem sarkából figyelem, ahogy Will elhalad az asztalunk mellett, és finoman egy cetlit ejt Catherine könyöke mellé. Catherine szája mosolyra görbül. —

Azt hiszem, ez a tiéd lesz.

Rámeredek a papírra, és ellenállok a kísértésnek.

—

Nem akarom látni. Tépd szét!

—

Komolyan? - kérdezi meglepetten.

Felkapom a levelet, és apró darabokra szaggatom, mialatt Will átveszi Mr. Henkétől a kilépőkártyáját. Amikor visszafelé jön, hogy elhagyja a termet, egy másodpercre találkozik

a

tekintetünk.

Pillantása

átsiklik

a

kis

papírfecnihalmon. Sötét árnyék ereszkedik a szemére, mint felhőtakaró az erdőre. Hirtelen összeszorul a mellkasom. —

Okéé - Catherine az összetépett levélről rám emeli a

tekintetét - nagyon drámai volt. Nem akarod elmondani, mi történik? Képtelen vagyok beszélni, csak a fejemet rázom. Kinyitom a kémiakönyvem, vakon bámulva az oldalt, és azt mondom magamnak, örülök neki, hogy Will tudomást sem vesz rólam. Szükségem volt erre, hogy eszembe jusson, amit megfogadtam: távol tartom magam tőle. Annak is örülök, hogy széttéptem a levelét. Örülök, hogy látta a kis halom papírfecnit. Ma éjjel repülnöm kell, minden eddiginél nagyobb szükségem van rá. Újra esélyt kell adnom magamnak. Senki

másra nem számíthatok. Elég vagyok saját magamnak. Hinnem kell ebben. Eddig mindig kiderült, hogy így van. * Az éjszaka közepén kibújok a takaró alól, és megkeresem az ágy végéhez készített cipőmet. Gondosan megjegyeztem, hová tettem, nehogy a sötétben kotorászva felébresszem Tamrát. Ilyen későn a szoba már sötét. Külső lámpa fénye nem kúszik be a rolón át. A szoba Tamrához tartozó fele fekete, mint a sír. Remélhetőleg éppilyen sötét lesz odakint is az éjszaka. És felhős. Sötét, felhős éjszaka. Tökéletes fedezék. Felkapom a cipőmet, és kilopakodom a hálószobából. Összerezzenek, ahogy a padló megnyikordul a súlyom alatt. Visszatartom a lélegzetem, és lábujjhegyen sietek keresztül a házon. Ki se fújom a levegőt, amíg biztonságban ki nem érek. Mrs. Hennessey lámpái már nem világítanak, szerencsére, visítozó kiskutyája sem kezd ugatásba a kapu finom kattanására. Leguggolok az utcán a járdaszegélynél, belebújok a

zoknimba meg a cipőmbe, és az égre pillantok, miközben megkötöm a cipőfűzőmet. Telihold, felhők nélkül. Nem túl szerencsés, de ez nem tántorít el. Felállok, és elindulok a golfpálya felé, ahol már máskor is jártam. Közben azt hajtogatom, hogy ez az éjszaka más lesz. Könnyen manifesztálok, magasra emelkedem, és éppen úgy úszom majd a levegőben, ahogy azelőtt... hiszen erre születtem. Gyorsan megteszem az öt mérföldet. A pálya zöld, hullámzó tengerként bukkan fel a láthatáron. Döbbenetes látvány a város kősivataga után. Óvatosan körülnézek, és átlépek a lüktető, harsányzöld világba. Mióta elhagytam a hegyeket, semmit sem láttam, ami ennél jobban hasonlítana a valódi növényzethez. A forró, száraz levegőtől eltekintve, ami a hajamat töredezetté, a bőrömet pedig viszketeggé teszi, szinte olyan itt, mintha eltűnt volna a sivatag. Cipőmből és zoknimból kibújva a zöldre lépek, élvezem a puha fűpárnát a talpam alatt. Elmegyek egy homokcsapda, majd egy gondosan megtervezett sziklacsoport mellett. Előttem egy tó fénylik, akár az üveg. Lépteim megnyúlnak,

ahogy a fás-csalitos részen lépkedek. Amint ledobom a ruhámat, testemet száraz melegség öleli át. Felemelem a fejem, és egy sóhajjal belélegzem a forró szellőt, mélyen magamba szívva, megtöltve vele a tüdőmet. Kitárom mindkét karom, és várom a manifesztálódást... Becsukom a szemem, összpontosítok és koncentrálok, olyan erősen, ahogy azelőtt még sohasem.

Nem! Most még nehezebb, mint az előző alkalommal. Arcom csontozata éles vonalakba és szögekbe feszül. A légzésem felgyorsul, ahogy az orrom előrenyúlik, a csont és porc apró roppanásaitól kísérve. Kicsit fáj. Mintha a testem nem szeretné. Mintha nem akarná, hogy megtörténjen. Végtagjaim

fokozatosan

ellazulnak

és

megnyúlnak.

Emberbőröm elolvad, vastagabb drakibőrnek adja át a helyét, alatta a feszes drakiizomzattal. Forró könnycsepp gördül le az arcomon. Felnyögök, ahogy átesem a legnehezebb szakaszon. Testem körvonala elmosódik, aranyban és vörösben ragyog. Mély, doromboló vibrálás tör fel a mellkasomból. Végül a szárnyam kiszabadul, szétnyílik, finom fátyolszövete

teljes szélességben kitárul mögöttem, és felkavarja a ritka levegőt.

Azonnal

ellököm

magam.

Sírnom

kell

az

erőfeszítéstől, az egész helyzet lehetetlenségétől. Az izmaim égnek, sikoltva tiltakoznak. A szárnyam dolgozik, kegyetlenül csapkod, hogy a levegőbe lökjön. A levegő testetlen, nem elég sűrű. A szárnyam küzd, hogy felemeljen,

hogy

belekapaszkodhasson

valamibe,

és

magasabbra vigyen. Nagyon... nehéz. Nagyon nehéz! Felemelkedem, jutok.

A

de

kétségbeesés

az erőfeszítéstől levegőhöz sem könnyei

marják

a

szemem,

elhomályosítják a látásom. Pedig minden elvesztegetett vízcseppért kár. Mélyen alattam zöld domborulatok húzódnak. Pislogok, szétnézek, fürkészem a tájat, a láthatárig elnyúló piros cserepes tetőket. Az autópálya messzi távolában kocsik apró fényei világítanak. Még messzebb hegyek sötétlenek, mint valami odafröccsentett folyadék az éjszakai égbolt alján. Lebegek az éj tinta kékjében, szárnyam fülsértőén csattog a hátam mögött.

A testem nem élvezi. A tüdőm is furcsán érzi magát...

kicsinek. Erőtlennek és közönségesnek. Még a hideg gépiességgel

működő

természetesebb

ember-Jacindának

érzés,

mint

ez

itt.

lenni

is

Legszívesebben

felüvöltenék. Gyászolnék. Tovább erőlködöm, átrepülök a pálya felett, küszködöm, hogy növeljem a sebességem. Nem merek kirepülni a város fölé, mert arra gondolok, mi lesz, ha nem tudom manifesztáltan tartani magam. Iszom

a

levegőt,

kortyonként

kényszerítem

le

a

torkomon. Csakhogy nem segít. Nem tölt fel. Nem tágítja ki a zsugorodó tüdőmet. Küzdők, erőlködöm, míg végül már csak saját szaggatott légzésemet hallom. Aztán kénytelen vagyok feladni. Nem repülök tovább. Spirálban ereszkedem vissza, verdesek, akár egy haldokló molylepke. Sírás fojtogat, ahogy földet érek a csalitosban, a fák közt. Demanifesztálok. Előregörnyedek, kezemet a gyomromra szorítom. A testem büntet azért, amit többé már nem hajlandó elviselni. Szárazon öklendezem, nyomorúságos

hangok törnek ki belőlem. A gyötrelem nem akar szűnni. Megragadok egy fát az egyik kezemmel, ujjaimat belevájom a kéregbe, olyan erősen, hogy az egyik körmöm letörik. Végül

abbamarad

a

szenvedésem.

Remegő

kézzel

felöltözöm, majd erőtlenül hanyatt dőlök a gyepen. Két karom szélesre tárva a testem két oldalán, nyitott tenyerem felfelé néz. Ernyedten fekszem. A szívverésem félénk, tompa dobogássá halványodik, csak a csuklómon lehet érezni. Alattam a föld csöndes. Nem érzek ékköveket. Sem energiát. A fűszőnyeg alatt csak kemény, halott föld van. Ökölbe szorítom a kezem, és rávágok a földre. Kemény. Nem ad jelet. A föld szívtelenül alszik a vékony fűtakaró alatt. Az ágak rácsozatán át az éjszakába meredek. Egy pillanatra sikerül becsapnom magam. Azt képzelem, hogy nem sajog a testem. Azt képzelem, hogy otthon vagyok, és a sűrű fenyőágakon keresztül bámulok ki az éjszakába. Gondoskodó erdő ölel körül, oltalmaz és borít be gyengéd kezével.

Mellettem van Azure is. Együtt bámuljuk az eget, beszélgetünk, nevetünk, nem gondolunk a holnappal. Folytatom a képzelgést. Vigyorgok a sötétben, mint egy hülye,

mert

élvezem

ezt

a

képzeletjátékot.

Jó

visszaemlékezni arra az időre, amikor minden egyszerű volt, és csupán Cassian sötét pillantását kellett elviselnem. Így, utólag visszagondolva, annyira semmiségnek tűnik ehhez a mostani pokolhoz képest.

Végül felkászálódom, és hazaindulok. Haza. A szó most nem tölt el melegséggel. Lassan mozgok. A testem sajog, úgy érzem, mintha megvertek volna. Minden lépés nehéz. Nyugodt az éjszaka. Autók nem járnak ilyen kései órán ezen a csendes környéken. Csak a cipőm talpa csikorog a járdán. Követem a kanyargós utat, nézem, ahogy egyik tornacipőm a másik után lép a naptól kifehéredett betonon. A sarkon befordulok az utcánkba. Mrs. Hennessey-hez közelítve felpillantok. Fényszórók tűnnek fel a szemközti sarkon. Egyre nagyobbak. A fal mellett haladok, hogy távolságot tartsak az utcától. Mikor már majdnem Mrs. Hennessey háza elé ér, a kocsi motorja hangosan dorombolni kezd. Lassít. Én is.

Semmi szükségem arra, hogy valaki meglásson idekint ilyen későn. Semmi szükségem arra, hogy Mrs. Hennessey valamelyik barátja vagy egy másik szomszéd megemlítse anyának. Most már látom, hogy ez nem személykocsi. Teherautó? Ahogy közelebb gurul a sarokhoz, a szélvédője tükörként csillog. Libabőrös leszek, a pulzusom lüktet a nyakamon. Elég krimit láttam ahhoz a tévében, hogy azonnal rossz érzésem támadjon. És eleget tudok ahhoz, hogy bízzak az ösztöneimben. Összeszedem magam, lelassítok, annyira, hogy már alig haladok. Várok, figyelek, szemem villámgyorsan pásztázza a terepet. Féken tartom a riadtságom, mielőtt még rettegés lenne úrrá rajtam, és manifesztálódnék... feltételezem, hogy képes volnék rá. Aztán meglátom. A tetején lámpasor van, de nincs bekapcsolva. Mintha rejtőzködni akarna. Meglátom, és hirtelen megértem az egészet. Ők vannak itt. Ahol lakom. Be akarnak cserkészni. Valahogy rájöttek. Rájöttek az igazságra velem kapcsolatban.

Talán Will ismert fel végül, és itt van, hogy visszavonja, amit azon a napon tett értem a hegyekben. Ezek szerint látnak. A terepjáró fegyvere előreszegezve, egyenesen felém. Megfordulok és rohanok. Testemet átjárja az adrenalin. A percekkel ezelőtti levert kimerültségemnek

hűlt

helye.

Újra

vadásznak

rám.

Csakhogy most egy idegen városban vagyok. Egy testben, amit nem ismerek többé. Azelőtt

ilyen

mértékű

félelem

hatására

azonnal

manifesztálódtam volna. Ez ösztön, aminek egy draki nem tud ellenállni. Az, hogy még mindig emberformában vagyok, csak azt jelentheti, hogy haldoklom, gyengülök. Tornacipőm dobban a járdán. A zaj kitölti a fejem, ebbe vegyül a fülemben zakatoló szívdobogás... és a terepjáró felpörgő motorjának bőgése mögöttem. Mintha egy nagy szörny kelne életre. Előttem az üres utca, ha erre megyek tovább, sehol sem tudok elbújni, elrejtőzni. Kockáztatok. Átrohanok az úttesten, és élesen jobbra

fordulok, be egy udvarba. Csikorog a kerék, a gumi füstöl az aszfalton. Rohanok, vissza sem nézek, hanem elszántan felugrom egy kerítésre. A cipőm talpa felfelé lök, remegve csúszik a falécen. Megragadom a tetejét. A lécek hegyes vége a tenyerembe vág. Átvetem magam a kerítésen, majd az udvar közepén elterülő sziklakerten. Megmászok egy másik kerítést, és valakinek az előkertjében találom magam. A testem összerándul, hullámzik a hőtől. Orrnyergem kitágul, tarajok emelkednek ki a bőrömből. A tüdőm égni kezd, parázsló mellkasom vibrál. A drakim végre feléledt! Azt hiszem, ettől meg kellene könnyebbülnöm. Örülnöm kellene, hogy úgy működöm, ahogy kell. Hogy nem vagyok teljesen halott belül. Fék sikolya hasít a fülembe. Fényszóró pásztáz vadul az éjszakában. Megfordulok, és újra felugróm egy kerítésre. —

Jacinda! Állj meg! Várj!

Nem tehetek ellene semmit. A hang azonnal utolér, és mint egy láthatatlan kéz, visszahúz. A kerítésen lógva hátrapillantok a vállam fölött.

Ő áll a lámpa fénye alatt, barna haja, ahol a fény ráesik, aranyszínben ragyog. A szeme is aranynak látszik, csillagos ég, ahogy rám szegeződik a tekintete, miközben a morgó Land Rover terepjáró csak néhány méterre van tőle. Egyik kezét kitartja, mintha így próbálna lecsitítani valami megszelídíteni való vad teremtményt. —

Will - szakad ki belőlem a név, de túl halkan ahhoz,

hogy meghallja. Szemem hosszan és szorosan lehunyom, hagyom, hogy csillapodjon a félelmem... és vele együtt a drakim is. Kinyitom a szemem, és leugrom a kerítésről. Pillantásom az utcát fürkészi, a többieket keresve. Hacsak valaki el nem bújt a kocsiban, egyedül van. Reszketve sóhajtok. Kezét még mindig felém nyújtja. —

Mit csinálsz kint ilyen későn? - Szája rosszalló

fintorba húzódik. - Hajnali egy óra van. —

Én? - lassan átsétálok a gyepen, még mindig

bizalmatlanul. - Te mit csinálsz itt? - És nem, nem hiszem, hogy csak úgy erre hajtott éppen. - Engem követsz? -

Vadászol rám?, teszem hozzá kis híján. Pislog. A feszültség, amely megkeményítette az arcát, enyhül valamelyest. Valami más veszi át a helyét. Megdörzsöli a tarkóját. Mozdulata feszélyezett. Annyira emberi. Zavarban van. —

Én...

—

Követsz - mondom ki, önkéntelen mosollyal az

ajkamon. —

Nézd - morogja mérges tekintettel. Védekezik. - Csak

látni akartam, hol laksz. Megállok előtte. —

Miért?

Megint megdörzsöli a tarkóját, de a mozdulata most bosszús, vad. Saját maga miatt bosszankodik, vagy miattam, nem tudom. Bal oldalon felkapcsolódik egy veranda lámpája. Megrándulok, hunyorgok az éles, sárga fényben. —

Gyere! - sürget Will, miután halljuk, hogy a bejárati

ajtó zárja kattan. Pánikba esem, rohanni kezdek. Még csak nem is habozom, mikor Will feltépi előttem a kocsi ajtaját.

Egyenesen beugrom. Azonnal megcsap a bőrkárpit szaga. Az ajtó tompa zajjal csukódik be mögöttem. Egy pillanatra egyedül maradok. Végigpillantok a sok, fényes

kijelzőn

és

gombon,

az

óriási

műszerfalon.

Hátranézek. Hatalmas autó, kényelmesen elfér benne pár test. A gondolatától is irtózom, hogy kiknek a testei. Will beszáll mellém, és mielőtt igazán elgondolkodhatnék rajta, miféle kocsiban ülök, elhúz a járdaszegély mellől, épp, mikor egy férfi lép ki a házból, köntösben. Lassan felfogom. Egy drakivadásszal vagyok. Hajnali egykor. Kettesben. És senki sem tudja, hol vagyok. Valószínűleg ez a legostobább dolog, amit valaha is csináltam, fut át az agyamon. Mikor aztán látom, hogy Will a házammal ellentétes irányba hajt, meg is vagyok győződve róla. —

Tudod, merre lakom, ugye? - kérdezem.

—

Igen.

—

Akkor miért nem oda viszel?

—

Azt gondoltam, beszélgethetnénk.

—

Oké

megszorítva

-

mondom

a

combomat.

lassan,

mindkét

Mivel

nem

kezemmel

szól

semmit,

megkérdezem: - Honnan tudtad, hol lakom? —

Nem

nehéz

megtudni.

Az

iskolai

titkárság

adattárában ott a címed. —

Te betörtél az iskolai titkárságba?

—

Nem. Ismerem az egyik hivatalsegédet. Kiadta nekem

a címed azon az első napon.

Az én első napomon. Mindvégig tudta a címem. Miért? Keresztbe fonom a karom. A légkondicionáló hideg levegőt fúj, kicsit megborzongok. De nem csupán a hidegtől. Állít a szabályozón. —

Hideg? - kérdezi.

—

Miért kellett neked a címem?

—

Arra az, esetre, ha meg akarnálak találni. Látni téged.

Úgy tűnik, most látni akart. —

Ez vicces, tekintettel arra, hogy ma tudomást sem

vettél rólam a suliban. —

Széttépted a levelem - mondja vádlón, s megremeg

egy izom az állkapcsában.

—

Az nem számít. - Körözök a kezemmel, hogy

megmozgassam a vállízületemet. —

De igen. Számít. El kellett volna olvasnod.

Ellenállok a késztetésnek, hogy megkérdezzem, mi volt benne. Nem hagyom magam beszippantani. Elhatároztam, hogy távol maradok tőle. Nem foglalkozhatok vele, nem engedhetem közel magamhoz. —

Azt tervezted, hogy hajnali egykor becsöngetsz

hozzánk? —

Természetesen nem.

—

Akkor miért...

—

Nem alszom jól. Gondoltam, legalább megnézem, hol

élsz. Nem tudott aludni? Akkor már ketten vagyunk. De őt mi tartja ébren? A bűntudat? A saját fajtám vére, amivel bemocskolta a kezét? Vagy miattam nem jön álom a szemére? Randit

kért

tőlem,

aztán

meggondolta

magát,

a

tanulószobában pedig úgy viselkedett velem, mint valami leprással.

Miért?

Tudni

akarom,

de

nem

merem

megkérdezni. Az csak bajt hozna rám. Kinyitnék egy ajtót, amit megfogadtam, hogy örökre zárva tartok. Csönd vesz körül minket. Olyan sűrű, hogy szinte tapintani lehet. Oldalpillantást küld felém, mogyoróbarna szemének arany csillogása szikrákat gyújt a mellkasomban. Fellobbantja a tüzet, amelyről azt hittem, kihunyóban van. Egyetlen pillantásától belobban a parázs. A levelek is megzizzennek, felébrednek egy hirtelen szél fuvallattól. Ezt teszi velem. Akármennyire is hinni akarom: nincs szükségem rá,

hogy

felébressze

a

drakim,

minden

alkalommal

bebizonyítja, tévedek. Talán mégsem választhatjuk szét a szükségleteinket a vágyainktól.

Will csak úgy céltalanul hajt az utcákon egy ideje, véletlenszerűen fordul egyikből a másikba. Mindegyik ugyanolyan. Fehérre és bézsre festett csinos középosztálybeli házak szegélyezik a járdát. Vörösen hullámzik a cseréptetők tengere. A szívem izgatottan kalapál Will közelségétől. Olyan élőnek érzem, mint az elmúlt napokban egyszer sem. Mellesleg, az elmúlt napok most hosszú éveknek tűnnek. Tudom, mit fogadtam meg magamnak. Hogy elkerülöm őt. Érzem, ahogy a fejemben visszhangzik a fogadalom. És a csontjaimban. De emlékszem a másik fogadalmamra is, amit ugyancsak magamnak tettem, amikor ideérkeztem. Megfogadtam, hogy bármi áron életben tartom a drakimat. És Will mellett a drakim alig bír magával. Határozottan él.

Gyengéden megérintem a combomat, és végigcsúsztatom rajta a kezem. Megdörzsölöm libabőrös testemet. Amíg rá nem beszélem anyát, hogy vigyen minket vissza, addig az egyetlen megoldás, ha közelebb kerülök ehhez a fiúhoz. És hagyom, hogy ő is közelebb kerüljön hozzám... A szívem nagyot dobban a gondolatra. —

Nem mondtad még el, mit kerestél kint ilyen későn -

töri meg a csendet. —

Én sem tudtam aludni - válaszolom. És ez nem

hazugság. Szája mosolyra görbül. —

Szóval, tökéletesen összeillünk. Az álmatlanságban

szenvedő pár. „Tökéletesen összeillünk.” Vigyorgok bolond, ostoba mosollyal. Nem tudom abbahagyni a vigyorgást, visszafogni buta boldogságomat, még akkor sem, amikor az ő mosolya elhalványul. —

Vérzel - mondja, és gyorsan lehúzódik az út szélére.

Leállítja az autót.

Követem a pillantását a combomon futó vércsíkra. Rémület szorítja össze a szívem. Felkapom a kezem, és látom, hogy a tenyerem egyik dombocskáján lévő sérülésből vér szivárog. Könyörgöm, könyörgöm, könyörgöm. Csak ne vegye észre! Nappali fényben elég könnyű észrevenni vérem bíbor csillogását. Ebben a homályban biztos nem tűnik fel neki. Legalábbis ezt mondom magamnak, miközben nagy levegőt veszek. —

Semmiség. Megvágtam magam a kerítéssel - mondom.

Will áthúzza a fején az ingét. Torkomon akad a lélegzetem. Mellkasa széles és sima. Izmok és inak tagolják a testét, szinte táncolnak a bőre alatt. Kötést hajtogat az ingből, és rászorítja a tenyeremre. Mintha halálos seb lenne. —

Nee, igazán! - hadarom, és ujjaim önkéntelenül is

mozdulnának, hogy megérintsem a mellét, hogy érezzem őt. - Tönkreteszed az inged. —

Az én hibám volt, hogy átmásztál a kerítésen. Hadd

tegyem ezt meg, jó?

Némán bólintok. Úgysem tudok ellenállni neki. Ahogy az ujjai a kezemhez érnek, mintha égetnék a bőröm. Lassan behunyom a szemem. Lovagiassága arra emlékeztet, amikor először ért hozzám. Együtt abban a kicsi barlangban. Az a közelség. És ahogy szinte felfalt a szemével. Olyan közel vagyok hozzá, hogy mikor belélegzem, szinte iszom az illatát. Bőrének sós melegségét. Buja erdő. Nedves szél. Tudom, hol volt. Hol vadászott. Egyszerre otthon érzem magam. Kinyitom a szemem, és az arcát fürkészem, a verőér gyors lüktetését a nyakán. Orrlyukai kitágulnak, mintha ő is élvezné az én illatom. Pillantása combom sima vonalára esik, és a szilvaszínű vércsíkra. A testem arany színben ragyog a közeli utcai lámpa fényétől. Legalábbis azt gondolom, attól. Könyörgöm,

nehogy most még manifesztálódjak is! A keze remeg, miközben leengedi. Odahajol hozzám, feje közel az enyémhez. Lélegzetünk egybeolvad, keveredik. Megborzongok és megfeszülök, ahogy a keze hozzáér reszkető combomhoz. Levegő szisszen a fogam között.

Pillantását kérdőn az arcomra villantja. Pupillája olyan sötét, hogy körülötte a barnászöld írisz fénylik és ragyog. Újra lenéz, arca határozott és elszánt, ahogy a combomat és a rákenődött vérfoltot nézi. Ismét

eszembe

jut,

hogy

ő

egy

ragadozó.

Éhes

arckifejezésén látom, ki is valójában. Egy vadász. Hüvelykujjával megérinti és elkeni a vékony vércsíkot. Elakad a lélegzetem, szinte perzsel a simogatása. —

A bőröd... - szólal meg, és ismét végigsimít.

A hasam megfeszül, szinte fáj. —

Olyan forró - mondja a homlokát ráncolva.

És akkor rájövök, hogy érzem a tüzet a testem mélyén feléledni. Tüdőm megtelik gőzzel. Le kell állítanom. El kell húzódnom

az

érintésétől.

Az

ismerős

vibrálás

már

elkezdődött bennem, és tudom, mi következik, ha nem szakadok el tőle. Annyi minden van ezzel kapcsolatban - vele kapcsolatban -, amitől meg kellene ijednem. Amitől menekülnöm kéne. De én csak még többet akarok. Még többet Willből. Összeszorul a gyomrom, ahogy a keze elidőzik a

combomon. Hüvelykujját végighúzza a bőrömön, letörli a vért, aztán elveszi a kezét. Az orromon át szívom be a levegőt. Leveszi az ingét a kezemről, és megvizsgálja a sérülésem. —

Nem súlyos - jelenti ki.

Bólintok. A szívem túl gyorsan zakatol ahhoz, hogy beszéljek. - Van otthon fertőtlenítőszer? - folytatja. Még mindig nem tudok megszólalni. Most tényleg

elsősegélynyújtásról beszél?! A lábam bizsereg, lüktet, ahol hozzáért. Ahogy gyengéden tartja a kezem, az is ugyanezt a hatást váltja ki. Hallgatásomra felnéz. Foglyul ejt barnászöld szemével. Pupillája tág, hatalmas és éjfekete. Furcsa, de gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy talán bedrogozott. De valami azt mondja bennem, hogy nem. Vagy azért, mert nem érzem rajta, vagy mert egyszerűen nem akarom. —

Te más vagy - suttogom, és megfeledkezve a

kérdésről, csak nézem. A tenyerem bizsereg, sóvárog, hogy megérinthesse... megérinthesse az arcát, a széles mellkasát. Sóvárgó tekintettel viszonozza pillantásomat.

Te más vagy, mint az unokatestvéreid, gondolom magamban.

Más,

mint

amit

valaha

is

hallottam

a

vadászokról. Más, mint a draki- fiúk, akiket ismerek. Cassian kémlelő szemétől sohasem állt el a lélegzetem. Sohasem keltette életre a drakimat, sohasem tett lüktetőén éberré. Megnyalom az ajkamat, és mély levegőt veszek. —

Hol vannak az unokatestvéreid? Ti mindent együtt

csináltok, nem? Mert emlékeznem kell erre is. Mindig. Mert ha még azt is gondolom, hogy Will nem veszélyes rám, ők azok. Elködösödik a tekintete. Visszahúzódik, elengedi a kezem. —

Látom, valaki kiokosított rólam meg a családomról.

—

Te mondtad, hogy tartsam magam távol tőlük. Ez

persze felkeltette a kíváncsiságomat. Az emberek beszéltek, én meghallgattam. —

Hát, legalábbis Catherine beszélt.

Lassan bólint. —

Igen, én mondtam. És tényleg így kéne tenned. -

Sóhajt, kezével végigszánt a haján. - És ha már itt tartunk, azt hiszem, tőlem is távol kéne tartanod magad. Ezt kéne

mondanom. Lehunyja a szemét, feje hátrahanyatlik a fejtámaszra. Az arcán látom, hogy szenved. Ismét meg akarom érinteni, végigsimítani a kezemmel az arcát. Enyhíteni akarom a szenvedését, bármi is okozza. Szavai ott visszhangoznak bennem. Távol kéne tartanod

magad tőlem. Ezt eddig is tudtam, de az autója első ülésén ülve nem nagyon érzem, hogy sikerült volna megtennem. Bárcsak meg tudnám tenni! Bárcsak ne érezném ezt a húzóerőt, ezt az állandó vonzást az irányába! Bárcsak ne az ő közelében éledne fel a drakim! Bal kezem becsúsztatom a combom alá, hogy fogva tartsam. —

Te cserkésztél be engem - emlékeztetem, és

összerezzenek a saját mondatomtól. Kiszabadítom a kezem, és megdörzsölöm a combom ott, ahol az érintése nyomán még mindig lüktet. —

Igazad van - nyitja ki a szemét, és sebességbe teszi a

terepjárót. Elindul, és néhány kanyar után rájövök, hogy hazafelé

visz.

megkérdezem:

Kétségbeesés

tör

rám,

és

gyorsan

—

Miért jöttél ma a házunkhoz? - Az éjszaka közepén?

Ujjai elfehérednek, ahogy megmarkolja a kormányt. —

Nem reméltem, hogy kint talállak, de...

—

Igen? - sürgetem.

A kocsival a ház elé kanyarodik, megáll. Lekapcsolja a lámpát. Szembefordul velem. Közel hajol. Egyik karját végignyújtja az ülésem támláján, majdnem megérinti a vállam. Arckifejezése rejtélyes. Szeme különös a lüktető pupillával. —

Te nem olyan vagy, mint a többi lány. Te különleges

vagy. Részegítő melegség önti el az arcom. Örülök ennek a vallomásnak. Örülök, hogy éppen olyan különleges vagyok neki, mint ő nekem. Odahaza mindig csak védelmet és tiszteletet kaptam a többiektől. Még Cassiannal is így volt, sohasem éreztem, hogy én érdeklem, inkább azt értékelte, amit a falkának jelentettem. Kockázatosnak érzek minden pillanatot Willel. Védtelen vagyok. A veszély megüli a levegőt, akár a köd, melyet magam mögött hagytam a hegyekben. És sosem elég belőle.

Willből. Még mindig sóvárgom a közelségét. Mintha valami drog volna, ami a túléléshez kell. Függök tőle. Erősen, emésztően. —

Próbáltam tagadni - folytatja de itt van, minden

alkalommal szembesülök vele, ha látlak. Ha olyan lennél, mint a többi lány… - felnevet, rekedtes hangon -, ha olyan lennél, mint a többi lány, itt sem lennék. Hirtelen feszélyezetté válok, babrálni kezdek a kezemmel, ujjaimmal átkulcsolom a térdemet. Nem lenne itt, ha tudná az igazságot. Ha tudná, ki vagyok. Mi vagyok. Megnedvesítem az ajkam. —

Nem az vagyok, akinek gondolsz...

Ez közel van. Túl közel. Ennél közelebb már nem kerülhetek ahhoz, hogy eláruljam neki az igazságot. —

Azt gondoltam, talán... - Félbehagyja, a fejét rázza.

—

Mit? - Alig ismerem fel a saját hangom, olyan feszült.

Szívdobogásom teljesen betölti a fülem. Valami remény, amit nem értek, és eddig sohasem éreztem, megremeg mélyen a bensőmben. —

Ne törődj vele! Hülyeség. - Hangja lemondó, rekedt,

alig hallható. - Egyszerűen felejtsd el, hogy idejöttem találkozni veled! - teszi hozzá, aztán még dörmög valamit, olyan halkan, hogy nem tudom kivenni a szavakat, de azt hiszem, átkozódik. - Ez nem működhet. A családom miatt. Ők... mások. —

Mi a baj a családoddal? - kérdezem, bár már tudom.

Legalábbis tudom, nekem mi a bajom velük. Will érvei mások lehetnek. Ajka megrándul, majdnem kegyetlen kifejezést rajzol az arcára. Úgy néz ki, mint egy vadász, és nem akarom annak látni. —

Mondjuk úgy, hogy nem jövünk ki túl jól.

Próbálok ártatlanul nézni. —

Az apád...

—

Ő nem éppen az a „gyere-focizzunk-egyet-a-hátsó-

kertben” típus. Amint elvégzem a sulit, elmegyek otthonról. Megkönnyebbülés fut végig rajtam. Ez bizonyítja, hogy ő nem olyan, mint ők. Nem vadász, nem gyilkos. Igyekszem, hogy ne látszódjon rajtam nagyon az örömöm. Igyekszem magamban tartani, amit belül érzek.

Megnyalom az ajkam, és megkérdezem: —

És addig nem lehetnek barátaid?

Beletúr a hajába. Az aranybarna fürtök összekócolódnak, majd újra vissza hullanak a helyükre. —

Kissé bonyolult, de igen, ez van, nem akarok senkihez

sem közel kerülni... a családom közelébe vinni - mondja, és a tekintetünk találkozik. Elkeseredett. Elszánt. - Mérgezőek, Jacinda. Nem tehetlek ki ennek a veszélynek. Senkit sem tehetek ki ennek, aki fontos nekem. - Megrázza a fejét. Nem akarlak belevinni ebbe. Sajnálom, hogy randira hívtalak,

sajnálom,

hogy

nem

tudok...

-

Ujjai

a

kormánykereket markolják, amíg vissza nem nyeri hangját. —

Csak sajnálom.

Sajog a mellkasom. Mert Will is érzi. Ezt a dolgot. A kettőnk

közötti

köteléket.

Ő

is

érzi,

de

megölné,

megtagadná. Bármilyen vágy hajtotta ide, nem akarja beteljesíteni. Gondolom, ez jó dolog, de képtelen vagyok hálát érezni. Mrs. Hennessey háza felé int. —

Jobb, ha bemész.

Forró düh feszíti a bőröm. —

Sohasem gondoltam volna, hogy gyáva vagy - szalad

ki a számon. —

Hogy érted ezt? - kérdezi, és felém fordul.

—

Valamit akartál ma éjjel. Miért nem teszed meg? -

kérdezem, aztán gondolkodás nélkül odahajolok hozzá, és közvetlenül az arcába nézek. - Mindig elfutsz az elől, amit akarsz? Talán kiszolgáltatom magam azzal, ha azt feltételezem, hogy engem akar, de a nyaki ütőerének lüktetése azt mondja nekem, ez az igazság. És végül is idejött. Pillantása a számra vetődik. —

Nem is emlékszem, mikor kaptam meg utoljára

valamit, amit igazán akartam - mondja fojtott hangon, annyira halkan, hogy alig hallom. Inkább csak érzem. Szavai visszhangoznak bennem, és egy húrt pendítenek meg olyan mélyen, hogy biztos vagyok benne, ennek oka van. Oka van, hogy megtaláltuk egymást. Először a hegyekben, most pedig itt. Egy ok. Valami, ami több véletlen egybeesésnél.

—

Én sem - teszem hozzá.

Áthajol hozzám, és egyik kezét a nyakam mögé csúsztatva közelebb húzza a fejem. Úgy mozdulok, mintha folyadék volnék. Elolvadok, ahogy közeledek felé. —

Akkor talán itt az ideje, hogy változtassunk ezen.

Ajka első érintésére égető forróság árad szét bennem, és lebénulok. A bőröm és testemben az erek feszülnek és lüktetnek. Felemelkedem, és erősen megmarkolom a vállát. Még közelebb akarom húzni. Kezem körbejárja sima vállát, megérinti kőkemény mellkasát. Szíve, akár egy dob, úgy ver az ujjaim alatt. A vérem lángol, a tüdőm kitágul és parázslik. Nem tudok elég levegőt beszívni az orromon... vagy legalábbis nem eleget ahhoz, hogy lehűtsem gőzölgő tüdőmet. Kezei az arcomra siklanak, körülölelik. Bőre, akár a jég az én parázsló testemhez képest, és még erősebben csókolom. —

A bőröd - suttogja egyenesen a számnak - olyan...

Magamba szívom a szavait, az érintését, felnyögök az ízétől, a bőröm hirtelen, tüzes feszülésétől. A finom

nyomástól a hátamban. Egyre mélyebben csókol hűvös, száraz ajkaival. Kezét végighúzza az államon, a nyakamon. Ujjbegyei megérintik a bőrt a fülem mögött, és én reszketek. —

Olyan puha és meleg a bőröd...

Abban a pillanatban rájövök, mi ez a bizsergés a hátamban. Felébredtek a szárnyaim. Azóta nem éreztem őket ennyire élőnek és tettre késznek, mióta megérkeztünk Chaparralba. Feszítik a hátamat. Nem sok kell, hogy kiszabaduljanak. Egy kiáltással kiszakítom magam az öleléséből, és az ajtóhoz kapok. Fájdalmasan zihálva tépem fel. Kiugrom a gyepre, a térdemen landolok. Felállok, még az ajtót sem csukom be magam után... csak elfutok. —

Jacinda! - ér utol kétségbeesett kiáltása.

Jó pár méterrel odébb, ahonnan már nem veheti észre a külsőm apró változásait, megállok és visszanézek. Mellkasom vadul emelkedik és süllyed. A nyitott ajtó felé hajol, szinte már az utasülésen van.

Valami végigfut az arcán. Egy érzelem, amit nem tudok azonosítani. Nem tudok megérteni. —

Találkozunk az iskolában - kiáltja olyan határozottan,

mintha ez egyáltalán nem lenne kérdéses. Anélkül,

hogy

válaszolnék

vagy

beleegyeznék,

megfordulok, és ahogy csak a lábam bírja, felviharzok a kocsifelhajtón. —

Jacinda! - üvölti a nevem. Összerezzenek, és

reménykedem, hogy nem ébreszti fel Mrs. Hennessey-t vagy a szomszédokat. Bár nem mondtam ki, a válasz ott volt az arcomon és a botladozó sietségemben, ahogy elrohantam tőle. Hallotta tisztán és érthetően, de kétségtelenül nem tetszett neki. A csókunk, úgy tűnik, inkább arról győzte meg, hogy folytatni kell kettőnk kapcsolatát. Egem viszont épp az ellenkezőjéről győzött meg. A csók nekem azt üzente, amit eddig is tudtam, csak tagadtam. Nem kockáztathatom, hogy vele legyek. Még ha ő túl is teszi magát mindazon, ami elválasztja tőlem, nekem akkor is tengernyi gondom marad. Az egy dolog, hogy erőt merítek

belőle... az már egész más, ha úgy felpörgők tőle, hogy manifesztálódom a jelenlétében. Most már tudom. Tudom, mit kell tennem. Az iskolában nem fogok beszélni vele, nem fogok ránézni sem... és ezek után tutira nem fogom megérinteni. Ha belehalok sem veszek róla tudomást. Örökké megtartom a távolságot. Ahogy a ház felé sietek, behajlítom ujjaimat, megérintem velük sérült tenyeremet. Óvatosan kitapintom a felszakadt húst, végigsimítok a nedvességen. Vér. Az én vérem. Bizonyíték arra, mi is vagyok. Egyszerre pánik nyilall a szívembe, összeszorítja a mellkasomat. Megtorpanok és hátrafordulok. Arra számítok, ott találom Willt a sarkon, de eltűnt. És... az ing is eltűnt vele. Eltűnt, és éppen az ellenségeim főhadiszállására tart. Becsukom a szemem, és a fejem rázom. Rettegés markol a torkomba. Elment. Elment egy inggel, amin az én vérem van. A bíborszínű draki vérem. Ha meglátja, rájön. Pontosan tudni fogja, mi vagyok.

* A ház csendes, amikor árnyékként suhanva át a szobákon beosonok. Mintha össze akarnának nyomni a falak, ezt erősebben

érzem,

mint

korábban

bármikor.

Tamra

mozdulatlan a takaró alatt. Gyorsan lerúgom a cipőmet. Az ágy besüpped a súlyomtól. Sóhajtok, és az államig húzom a takarómat. Kezemet összefonom a mellkasomon, és igyekszem

nyugalmat

erőltetni

magamra.

Minden

gondolatom az ing körül forog, amin az én vérem van, és ami most Willé. —

Ha ezt most elszúrod nekem, sosem bocsátok meg.

Furcsa módon nem riaszt meg a testvérem testetlen hangja, ahogy áthatol a sötétségen. Fejem szédül, tele van a sietve szőtt tervekkel, melyek mind arról szólnak, hogy miként szerezhetném vissza a bizonyítékot, amely elárulja: nem ember vagyok. A húgom nem kér, én pedig nem kínálok magyarázatot. Épp elég, hogy kilopóztam, és ő tudja ezt. Úgy gondolja, csakis rosszban sántikálhatok. Megnyikkan az ágya, ahogy az oldalára fordul. Semmit

sem tudok mondani. Semmit, hogy megnyugtassam. Semmit, hogy kevésbé érezzem magam bűnösnek, kevésbé önzőnek. Az ajkam bizsereg Will csókjának emlékétől. Majdnem veszítettem.

Majdnem

felfedtem

magam.

Majdnem

tönkretettem mindannyiunk életét. És ez még mind megtörténhet, ha nem szerzem meg Will ingét. Vissza kell kapnom. Bármi áron.

Izzadság csorog a gerincemen másnap, ahogy lefutom az utolsó mérföldet Willék házáig. Cipőm hangos dobogása az aszfalton furcsa módon erőt ad. Megígértem anyának, hogy vacsorára otthon leszek. Szeret korán enni szombat esténként. Már így is épp elég feszült a helyzet odahaza, nem akarom még én is kiborítani. Ha szerencsém van, Will olyan szobai szennyestartót használ, mint Tamra és én. Elképzelem az összegyűrt inget, ahogy kifordítva hever benne, és nem látszik rajta a vérem, amely még alvadtan is irizál és csillog. Reménykedem. Ha valaki, hát Will aztán könnyedén felismerné a bíborszínű cseppeket.

Ha

mindannyiunkat

kiderülne,

hogy

draki

leleplezne.

Minden

vagyok,

draki

az

veszélybe

kerülne. Anya és Tamra is. Az életük forogna kockán, csak mert a családtagjaim.

Lassítok, ahogy a ház közelébe érek, és kiszúrom a piros cserepes tetőt a fák között. Jól megjegyeztem az útvonalat, amit Catherine adott meg telefonon. Nem véletlenül kedvelem annyira Catherine-t. Mindössze egy sokatmondó

hmmm-ot hallatott, nem kíváncsiskodott, meg sem kérdezte, miért akarom tudni, hol lakik Will. A kaput nyitva találom, így befutok a kocsifelhajtón. Egy pillanatig tétovázom a széles terasz előtt, de akkor észreveszem Will terepjáróját, ami a különálló garázsépület előtt parkol. Megtorpanok egy percre, hogy végiggondoljam a következő lépést. Egy tökéletes világban éppen senki sem lenne a házban, és az

egyik

ablakot

nyitva

találnám.

Besurrannék,

megkeresném az inget, és öt percen belül kint lennék. De az én világom sohasem tökéletes. Nincs választásom. Nem kockáztathatok még egy napot. Végig kell csinálnom. Felmordulok, aztán nekilendülök. Mielőtt meggondolhatnám magam, már fent is vagyok a bejárati lépcsőnél, és kopogok a hatalmas kétszárnyú ajtón. A koppanások úgy visszhangzanak, mintha egy nagy barlang

vagy szakadék terpeszkedne a túloldalon. Amíg várok, azt kívánom, bárcsak valami más lenne rajtam, nem a csíkos futó sortom egy ujjatlan felsővel. Lófarokban összefogott hajam sajnos valóban úgy néz ki, mint egy lónak a farka. Nem a legjobb formámat hozom. Amikor az ajtó nyílik, az a bizonyos érzés végigfut rajtam, és ebből már azelőtt tudom, hogy Will áll a másik oldalon, hogy megpillantanám. Még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha örülne nekem.

Végül

is,

ha

figyelembe

vesszük,

hogyan

menekültem el tegnap a kocsijából, nem csoda, hogy meglepődik. —

Jacinda! Mit csinálsz itt?

—

Gondoltam, megnézem, hol laksz - viszonzom tegnap

éjjeli magyarázatát. Nem nevet, még csak nem és mosolyog a viccemen. Helyette nyugtalanul pillant a háta mögé. De legalább nem kezd kiabálni, hogy egy draki áll a bejárati ajtóban. Nyilvánvaló, hogy még nem nézte meg közelebbről az ingét. —

Nem is hívsz be?

—

Will? Ki az? - Az ajtó szélesebbre tárul. Egy férfi lép

mellé, ugyanolyan barnászöld szemmel, mint Willé, de ebben ki is merül a kettejük közti hasonlóság. Alacsonyabb, mint Will, és ki van gyúrva. Olyasvalakinek tűnik, mint aki folyton a konditeremben van. —

Ó, szia! - Willel ellentétben szélesen mosolyog rám,

de a mosolya üres, látszik, hogy csak mímeli a kedvességet. —

Apa, ő Jacinda az iskolából.

—

Jacinda! - mondja a férfi melegen, és a kezét nyújtja.

Elfogadom. Kezet rázok magával az ördöggel. A szemébe nézek, és érzem, hogy semmiben sem hasonlít Willre. Ez a vadász sohasem hagyna elmenekülni egy drakit. —

Mr. Rutledge - mondom, és szerencsére képes vagyok

normális hangon beszélni -, örülök, hogy megismerhetem. —

Én is. Will nem sok barátot hoz haza - mondja, és

megrázza a kezem. Iszonyodom az érintésétől. —

Apa! - szól közbe Will feszülten.

Erre elengedi a kezem, és megpaskolja Will hátát. —

Oké, nem hozlak zavarba. - Ismét rám néz, mohó

arckifejezéssel mér fel, és nyilvánvalóan tetszik neki, amit lát. - Jacinda, csatlakozz hozzánk! Épp grillezünk a hátsó teraszon. —

Apa, nem hiszem...

—

Nagy örömmel - hazudom. Kábé annyi kedvem van

Will apjával enni, mint kihúzatni a fogamat..., de be kell jutnom a házba. Nemcsak rólam van szó. Tamráról, anyáról, a falkáról, minden drakiról... Ha itt hagyom azt az inget

ebben a házban, az mindannyiunkat veszélybe sodor. Mr. Rutledge beljebb invitál. Elsurranok Will mellett, és belépek a borzongatóan hűvös házba. —

Szereted

a

marhaszegyet,

Jacinda?

Reggel

óta

füstölődik. Nemsokára készen lesz. Will mellém ér, követjük apját a hatalmas hallon keresztül. Lépteink visszhangoznak a kövezett padlón. A ház hűvösen tökéletes. Élettelen festmények függnek a falakon, masszív fehér ventilátorok pörögnek felettünk az elegánsan magas mennyezeten, ahogy végighaladunk egy széles folyosón. —

Miért jöttél ide? - recsegi Will a fülembe.

Ettől a kérdéstől hirtelen felfogom, hogy itt vagyok. Az ő otthonában, az ellenség főhadiszállásán. Ide hozzák a befogott drakikat, mielőtt eladják őket az enkrószoknak? A bőrömön hullám fut végig, a félelem veszélyesen közel van. Mély lélegzetet veszek, és kezemmel megdörzsölöm a karom, hogy eltereljem a figyelmem. —

Ennyire csalódott vagy, hogy eljöttem? - kérdem

felbátorodva. Az apja bekanyarodik egy sarkon előttünk. Múlt éjjel még látni akartál. - Kis híján elakad a szavam, ahogy visszaemlékszem. Múlt éjjel tényleg azt hittem, hogy még a házba is utánam jön majd. Megragadja a karom, és visszahúz. Azok a különös szemek az arcomat fürkészik. Érzékelem a zavarát, hogy képtelen kiigazodni rajtam... vagy megérteni, hogy miért vagyok itt. —

Látni akartalak, másra nem is gondoltam... - mondja,

aztán megáll, és zavartan néz. - De nem itt. —

Will? Jacinda? Gyertek!

Will összerezzen apja hangjára. Mögém pillant, a vállam fölé. —

Találkozhatunk máshol. Mondtam neked, hogyan

érzek a családom iránt. Nem szabadna itt lenned - teszi hozzá halkan. —

Hat, most itt vagyok, és nem megyek el - mondom, és

kiszabadítom a karom, hogy továbbmenjek. - És épp jókor érkeztem. Éhes vagyok - teszem még hozzá hátrapillantva. —

Jacinda! - esedezik Will, és hallom a kétségbeesést a

hangjában, de nem értem az okát. A

szándéka,

hogy

távol

tartson

az

otthonától,

összefüggésben van azzal, hogy drakivadász, ebben biztos vagyok. De mi közöm nekem mindehhez? Nem tudhatja, én mi vagyok. A családja nem gyanakodhat pusztán azért, mert átjött hozzá egy lány. Will utolér a csillogó-villogó, modern konyhában. Érzem rajta a szorongást, ahogy az üveges ajtón át a teraszra lépünk. Arcok fordulnak felénk, és rám merednek. Senki sem szólal meg. Mr. Rutledge felém mutat, miközben leemeli a húsfüstölő tetejét. —

Mindenkinek bemutatom...

—

Jacindát - egészíti ki Xander, és párás üdítősüveggel a

kezében felemelkedik kovácsoltvas székéből. - Will, nem tudtam, hogy hozod a barátnődet. Angus egy nagy zacskó chipsből falatozik, nem veszi a fáradságot, hogy felálljon vagy beszéljen, csak bámul a maga bunkó módján, ahogy szokott. —

Kimehetett a fejemből - feleli Will, és a terasz egyik

asztalához vezet, miközben bemutat a többieknek: Xander szüleinek, egy csomó nagybácsinak és nagynéninek, további unokatestvéreknek. Tisztában vagyok vele, hogy mind vadászok. Legalábbis a tizenhárom éven felüliek. Nem hiszem, hogy a szívószállal gyümölcslét szürcsölve totyogó kisgyerek vagy a hintázó hétéves vadászna. Legalábbis még nem. Mindannyian üdvözölnek, és ugyanazzal a mohósággal mérnek fel, amit Will apjától már elszenvedtem. Evés közben kérdésekkel bombáznak. Hol laksz? Honnan jöttetek?

Mit csinálnak a szüleid? Vannak testvéreid? Sportolsz? Mintha interjút adnék. Mr. Rutledge- et legjobban az érdekli, hogy futok... hogy 7 mérföldet futottam a házukig. —

Gyorsan fut - teszi hozzá Will, szinte morcosán,

mintha

eleget

akarna

tenni

az

elvárásnak,

hogy

bekapcsolódjon a csevegésbe, anélkül, hogy túl sokat árulna el. —

Bizony - vonja fel Mr. Rutledge szemöldökét -, a

hosszútávfutás nagy állóképességet igényel. Mindig is csodáltam azokat, akik ilyen kitartóak. A beszélgetésünk közben Xander csendben van, az asztal túloldaláról tanulmányoz. Will jelenléte megnyugtat, és az a berendezés is, amelyik hűsítő vízpermetet szór a teraszra. A bőröm csak úgy issza a nedvességet. Ahogy végzünk a fő fogással, Will nagynénjei elindulnak, hogy behozzák a konyhából a desszertet. Felismerem, hogy eljött az én időm. Felugrom, hogy segítsek, majd a konyhában azt mondom, hogy a mosdóba kell mennem, és így végre elszabadulok. Lemegyek a lépcsőn a főbejárat felé. Tornacipőm hangtalanul suhan a vörös futószőnyegen, miközben az ajtókat nyitogatom, és mindegyik szobába bedugom a fejem, míg csak meg nem találom Willét. Ha nem érzékelném a falakba ivódott jelenlétét, akkor is

tudnám, hogy ez a faborítású szoba az övé. Hiányzik belőle a ház egészét átható rideg precizitás. Az ágy be van vetve ugyan, de amúgy látszik a szobán, hogy laknak benne. Könyvek és magazinok hevernek az éjjeliszekrényen. Irodalomkönyve kinyitva fekszik az íróasztalon, mellette egy félig megírt esszé. Áll még ott egy bekeretezett fotó is egy aranybarna hajú nőről. A mosolyából tudom, hogy Will édesanyja. Elszakítom

a

tekintetem

a

képtől,

kinyitom

a

ruhásszekrényt, és meglátom a szennyestartót a fogasok alatt. Átforgatom a kupacot, és megkönnyebbült sóhajjal húzom ki a véres inget. Megragadom reszkető kezemmel, és érzem a nyakamon lázasan lüktető verőeret, miközben becsukom a ruhásszekrény ajtaját. Most mit csináljak vele? Ahogy óvatosan kilesek a hallba, az az ötletem támad, hogy eldugom valahol kint az inget. Mondjuk az elülső bokrok

alatt,

onnan

be

tudom

majd

gyűjteni,

ha

elszabadultam tőlük. Ez a terv jár az eszemben, miközben a hallba sietek. Elégedett vagyok magammal, de azért továbbra is óvatosan lépdelek. Túl könnyen szereztem meg az inget.

Egyre erősödő hang üti meg a fülem, tompa léptek zaja. Valaki lefelé tart a lépcsőn. Azonnal kitör rajtam a pánik. Beugrom a legközelebbi szobába, és halkan behúzom magam mögött az ajtót. Szorítom a kilincset és hegyezem a fülem, hogy a legkisebb mozgást is meghalljam a túloldalról. Rövid lélegzetvételekkel csillapítom heves, magával ragadó félelmem, és a tüdőm hűtésére koncentrálok. A legrosszabb verzió most egy manifesztálódás lenne. Pillantásom szinte keresztülfúrja az ajtót, mintha át tudnék látni a túloldalra. Elengedem a kilincset, hátralépek egyet, majd még egyet. Szemem az ajtóra szegeződik. Öklömben szorítom az inget. Mintha ezzel megölhetném, és így megszűnne létezni. Ha nem indítanám be vele a tűzriasztót, manifesztálnék, és hamuvá égetném. Ahogy telnek a percek, és senki sem jön, enyhül a váltamban a feszültség. Most, hogy könnyebben lélegzem, körülnézek a szobában. Elborzadok. A rémség, amit látok, lebénít. Pillantásom szédítő gyorsasággal jár körbe.

Drakibőr mered rám... mindenhonnan. Az íróasztal, a lámpaernyő, a bútor. Minden a testvéreim bőrével borítva. Felfordul a gyomrom. A térdem felmondja a szolgálatot, megtántorodom. Megkapaszkodom

az

egyik

székben,

aztán

fájdalmas

szisszenés kíséretében elkapom a kezem. Elejtem az inget, és iszonyodva nézem a csillogó fekete kárpitozást. Ónixbőrt érintettem. Az irizáló bíbor csillogása sokkolóan ismerős. Apám jut az eszembe. Lehet, hogy...

Nem! Gyilkos düh kerít hatalmába. Mindkét kezemet a számra tapasztom, hogy elfojtsam a feltörő sikolyt. Érzem, hogy könnyek szöknek a szemembe, és legördülnek a kezemen. Még egyszer körbenézek, és újra fojtogatni kezd a zokogás, mikor meglátok egy párnát a kanapén, amelynek huzata egy föld draki mélybronz bőréből készült. A fajtám második legelterjedtebb változata, nevét onnan kapta, hogy különleges képessége van az ékkövek, ehető növények, felszín alatti vizek felkutatására... mindent érez, ami a földdel kapcsolatos. Lesújtó egy ilyen lény maradványait

látni ebben a házban, ebben a sivatagban, olyan messze imádott földjétől Elkapom a tekintetem, nem bírom tovább nézni fajtám mészárlásának iszonyatos bizonyítékait. Pillantásom ekkor egy hatalmas Észak-Amerika térképen akad meg. Fekete, zöld és piros zászlókkal van teletűzve, túlnyomórészt olyan hegyvidéki területeken, amelyek ideális élőhelyek drakik számira. A gyomrom összerándul. amikor felfogom, mit jelent ez. Leengedem a kezem az arcom elől és lassan közelebb lépek. Tekintetemmel a fekete zászlókat keresem. Olyan sok van! Reszketek, mert tudom, mit jelentenek. Csak két piros zászló áll ki a térképből, de azok nagyobbak, mint a többi. Elszigetelten virítanak, nincsenek fekete vagy zöld zászlók körülöttük. Az egyik Kanadában van, a másik Washingtonban. Gyilkos zónák? Halott zónák? Szemem lázasan pasztázza a térképet, és megállapodik a Cascade- hegységen, a kis zugon, ahol egész életemben éltem. Két újabb zászlót látok. Egy zöldet, és egy feketét. A zöld zászló az otthonom környékén van, mellette

magányos fekete zászló sötétlik. Magányos fekete zászló. Önkéntelenül is apára gondolok. Ö az egyetlen draki a falkám utolsó két generációjából, aki nem természetes halált halt. Addig bámulom azt a magányos fekete zászlót, amíg belefájdul a szemem. Sötét, szörnyű felismerés fut végig a testemen. Ez gyilkosságot jelző zászló. Iszonyatos gyanú formálódik bennem, és körülfon, akár egy kígyó. Lehet, hogy Will annak a csoportnak tagja,

amelyik megölte apámat. Csak néhány száz mérföldnyire vagyunk a falkámtól... Hamarabb is eszembe juthatott volna. És talán eszembe is jutott, talán végig előttem volt, csak nem akartam szembenézni vele. De most, orrom előtt a térképpel többé már nem tudok kitérni előle. Egyértelmű, hogy a mi területünkön vadásztak. Mindig is tudtam. Pislogni kezdek, mert nagyon ég a szemem. Ezt iszonyatos elhinni. Mintha keserű pirula akadt volna a torkomon. Apa ismert engem. Megértette, hogy repülnöm kell. Mert ő is ugyanúgy érzett. Sohasem várta volna el tőlem, hogy elnyomjam a drakimat. Nem akarom elhinni, hogy Will a

felelős az egyetlen olyan családtagom elvesztéséért, aki önmagamért szeretett. Hevesen rázom a fejem. Akkoriban ő még túl fiatal lehetett a vadászathoz. Legbelül elhiszem ezt. Ő más. Will hagyott elmenekülni. Ő nem ölhette meg apámat. De a családja megtehette. És most itt vagyok velük egy házban. Lehajolok, felkapom az inget, sürgetem magam, hogy menjek, rohanjak, meneküljek innen, amíg nem késő. Amíg még elmehetek. De nem tudom levenni a szemem arról a falról. Bámulom, mint valami szörnyű autóbalesetet. Végül a hátam mögötti ajtó kilincsének kattanása zökkent ki iszonyatos révületemből.

Megpróbálom összeszedni magam, ahogy szembefordulok Xanderrel. Kétségbeesetten elnyomom a félelmemet, küszködve igyekszem elterelni a figyelmem arról, hol vagyok... a szörnyűségről, hogy itt állok egy szobában, amelyet az én fajtámról lenyúzott bőrrel borítottak be. —

Mit csinálsz te itt? - kérdi számonkérően.

—

A fürdőszobát kerestem - pislogom szárazra a

szemem, miközben óvatosan fújom ki a levegőt az orromon, hogy hűtsem a légcsövemben feltörő forróságot. —

Van egy odalent a konyhánál - mondja, és oldalra

billenti a fejét, úgy mereszti rám sötéten villogó szemét. Miért jöttél fel? —

Tekintete körbejárja a szobát, végigsiklik a térképen,

majd újra visszanéz rám. - Mit szimatolgatsz itt? - kérdezi dermesztő hangon.

—

Nem szimatolok - tagadok, és nyeldesem a torkomba

szökő forróságot. —

Mi van nálad? - mutat Will ingére.

—

Semmi. Csak egy ing - markolom az összegyűrt

anyagot. —

Willé? Miért van nálad? - mered rám gyanakvóan

összehúzott, sötét szemével. - Ne mondd, hogy az a fajta lány vagy, aki a barátja hajfürtjével alszik. Nem tűntél ennyire szánalmasnak. Farkasszemet nézünk, hallgatok. Az ingért nyúl, de én hátraugrom. Tudom, hogy a viselkedésem különös - főleg miután azt állítottam, semmi nincs nálam de nem tehetek mást. Semmiképpen nem adhatom oda neki ezt az inget. Utánam lép, rám tapad. —

Miben mesterkedsz? Miért vagy itt valójában?

Hátrálok. —

Will miatt. Kedvelem Willt, ez minden. Mi másért

lennék itt? - Meglököm mellkasát a tenyeremmel, hogy távol tartsam. Dühöm felülkerekedik a pánikon, így hozzá bírok érni. - Hagyjál békén!

Nem érdekli, mit mondok, továbbra is jön felém. —

Szerintem ő is kedvel téged. És te vagy az első -

mondja, és gátlástalanul, áthatóan bámul. - Mi olyan különleges rajtad, he? Nekiütközöm az íróasztalnak. Kezem megtalálja és megragadja a szélét. A tapintásától eláll a lélegzetem, mert feltörnek az emlékeim. Elborzadva kapom arrébb a kezem, elemelem a testem az ónixbőr borítású asztaltól. Xander észreveszi a mozdulatom, és sötéten mosolyog. —

Szép, nem? - Keze hozzáér az enyémhez, ahogy

kinyújtja, hogy végigsimítsa az íróasztal tetejét. Felfordul a gyomrom, nekilódulok, hogy elszabaduljak, mielőtt

még

valami

szörnyűségeset,

valami

visszavonhatatlant mondok vagy teszek. Elkap, ahogy megpróbálok elmenni mellette, és újra szembefordít magával. Érintésére a bőröm egy pillanatra vörösarany színben izzik fel. —

Nem is emlékszem, mikor tetszett meg utoljára

Willnek egy lány. Nem engedi meg magának, hogy megtetsszen neki valaki. Legalábbis, mióta beteg lett...,

amiből arra következtetek, te valamiért más vagy. Bevallom, ez kíváncsivá tesz. Beteg? Mikor lett beteg Will? Meg akarom kérdezni, de nem merek tovább állni itt, ebben az iszonyatos szobában, kezemben az inggel, amin az én vérem van, tűrve Xander érintését

és

faggatózását,

hogy

mitől

vagyok

olyan

különleges. Kiszabadítom a kezem, és olyan gyorsan húzok el mellette, hogy a levegő meglebbenti a hajam. Alig teszek meg pár lépést, már vissza is ránt. Ekkor kezdek igazán rettegni attól, hogy sohasem hagyom el ezt a szobát. Arcát olyan közel tolja hozzám, hogy szinte látom magam tükröződni a szeme sötétjében. —

Tudni akarom, mit csinálsz itt.

A mellem emelkedik ziháló légzésemtől. Egyre forróbb a gőz, ahogy beindul a tűz a belsőmben. —

Engedd el!

A hang, mint a megkönnyebbülés hűvös hulláma csap át rajtam. Will a küszöbön áll, megfeszített karokkal. De Xander nem enged el.

—

Rajtakaptam, hogy itt szaglászik.

Will előrelép, arckifejezése hideg, akár a márvány. —

Engedd el!

Xander arrébb lép, maga mellé állít, keze még mindig a karomra kulcsolódik. —

Gondolkozz már! Itt kaptam rajta.

—

Egy semmiséget fújsz fel - mondja Will, miközben

előrelép, és kiszabadít. Megtántorodom. Xander kitépi az inget a kezemből. —

Ne! - kapok rémülten utána.

Túl késő, már nem érem el Xandert. Arrébb lépett, úgy vizsgálgatja az inget tettetett közönnyel az arcán. —

Mitől lehet olyan különleges? - kérdezi gúnyosan.

Nem érdekli az ing. Csak az, hogy én meg akarom szerezni... és hogy felzaklat, ha elveszi tőlem. Tekintetem a bíbor vérfoltokra szegeződik, most csak ez számít. Lélegzetem tűzfelhőként emészti a mellkasom. Látom Xander arcán, mikor rájön, mi van a kezében, közelről figyelem, amint hitetlenkedés suhan át az arcán, fényesen és élénken, akár a villám.

Will is felismeri a foltokat, és egy pillanatig úgy állunk ott hárman, mozdulatlanná dermedve, akár egy festmény. Arra várunk, hogy valaki megszólaljon vagy csináljon valamit. Will ocsúdik elsőként, kitépi az inget unokatestvére kezéből. Xander nem küzd, elengedi. Képtelen vagyok mozdulni, nem tudom, mit mondjak, mit tegyek. A fejemben már százféleképpen lejátszottam a lehetséges forgatókönyveket, de ez nem volt köztük. —

Ez a te... - kezdi Xander Will felé fordulva.

Azt hiszem, úgy akarja befejezni: „... véred”. Tudom abból, ahogyan elhallgat. Aztán felém fordul a tekintetével, szemei szikráznak. Megremegek. Nem tudom pontosan, mi játszódhat le a fejében. Ekkor Willhez fordul. —

Mit tudhatunk a kis barátnődről? Fecsegtél neki?

Megosztottad a családi titkokat? És mit tudsz te őróla? —

Ne legyél ostoba! Ne foglalkozz ezzel! - sziszegi Will,

és egyik keze lecsúszik a karomon, hogy megfogja a kezem.

Megerősítésként? Vagy hogy ne szökhessek el? -Tévedsz, és épp te vagy az, aki gondolkodás nélkül fecseg, úgyhogy fogd

be! Mivel kapcsolatban téved? Mit gyaníthat Xander? Vadul, zavarodottan nézek egyik unokatestvérről a másikra. Miért nem akad ki Xander a drakivértől Will ingén? Miért nem követel magyarázatot? Will lefelé pillant. Szeme elhomályosul, ahogy a kezében tartott ingre tekint... ahogy meglátja a vérem. Hüvelykujjával végigsimít egy bíbor folton, mozdulata szinte tiszteletteljes. —

Most már egyedül járkálsz el? Erről van szó? - kéri

számon Xander. És akkor megértem. Xander azzal vádolja Willt, hogy egyedül jár drakit vadászni. - Tudja az öreged, miféle kockázatot vállalsz? Az ördögbe, Will. Azt hiszed, baromi menő vagy... A többi szavát már nem hallom, mert Will megragadja az ingét, és ráordít. —

Fogd be!

Xander rám mered Will válla felett. Sötéten méricskél. Nem úgy tűnik, mintha aggódna amiatt, hogy túl sokat árult

el. De miért is aggódna? Úgy hiszi, vagy már úgyis tudom az igazságot, vagy egyáltalán fogalmam sincs róla. Hiszen annyira hihetetlen! Will arrébb lódítja Xandert, mintha nem bírná elviselni az érintését. —

Ha befejezted az idegbeteg műsorodat, lemennék,

hogy egyek anyukád sütijéből. Na és te, Jacinda? Kérsz egy kis csokis sütit? - A bizarrul hétköznapi kérdést olyan durva hangsúllyal teszi fel, amiből érzem, nincs választásom. Will ezzel véget is vet a szörnyű kihallgatásomnak. Bambán bólintok. Xander látta a vért. Az én véremet. Még ha nem is tudja, kié. Will szintúgy. Borzongás fut végig a hátamon, mert neki tudnia kell. Xander morog valamit, az ajtó felé fordul, de aztán megtorpan, és sokatmondóan rám villantja a szemét. Alig bírom megfékezni magam. A drakiösztön beindul bennem, futnék, villámlanék. Will ott marad mellettem. Közelsége bátorságot önt belém, olyan nyugalmat, amire égető szükségem van most. —

Menj, Xander! Egy perc, és mi is lenn leszünk.

Miután Xander dühödten kivonul, Will a szemembe néz, és egyenesen a tárgyra tér. —

Ki vagy te?

Eszembe jut, milyen gyengéden nézett rám, mikor a hegyekben voltunk és drakiként látott. Már a nyelvem hegyén van az igazság, de visszanyelem a szót. Nem lehetek ostoba. Ez nem a megfelelő hely az efféle vallomásokhoz. Másokra is gondolnom kell, nem csak magamra. —

Nem értem a kérdést.

Hosszan bámul rám, mielőtt elkapja a tekintetét, hogy körbepillantson a szobában. A szeme elsötétül, akár az árnyas erdő, és tudom, ugyanolyannak látja, mint én. Halott drakik mindenütt. Aztán lepillant az ingre a kezében. —

Ez az ing volt rajtam, mikor megvágtad a kezed. Ez a

te véred - emeli fel a ruhadarabot kettőnk közé, tagadhatatlan bizonyítékként. Hallgatok. Miféle védekezést préselhetnék ki magamból? —

Csak egyetlen magyarázat van arra, ha egy embernek

ilyen színű a vére - teszi hozzá.

Kétségbeesetten igyekszem leplezni a döbbenetemet.

Embernek is lehet drakivére? Hogyan lehetséges ez? —

Enkrósz vagy? - szegezi nekem a kérdést. - Másképp

hogyan... - A hangja elhal, ahogy lassan rázni kezdi a fejét, mintha kezdene rosszul lenni. Megnedvesítem az ajkaim. —

Mi az az enkrósz? - csak képzelem, vagy tényleg

megbicsaklott a hangom, ahogy nagy nehezen kinyögtem a kérdést, amire tudom a választ? Várakozóan mered rám. Mintha vallomást várna. Átható tekintete

elárulja,

nem

tudom

megtéveszteni

a

színészkedésemmel. Tudja, hogy rejtegetek valamit. Ott van a kezében a bizonyíték. Közel van hozzám, a hatása alá kerülök, várakozóan, választ várva néz rám. —

Gyerünk, Jacinda! Lehetetlen, hogy ilyen véred

legyen, és ne tudj róla - mondja, és elsötétül a pupillája. Fekete és rezzenetlen, akár az éjszakai víztükör. - Mondd meg! Mi vagy? —

Mennünk kéne! - indulnék kifelé.

Éles hangon a nevemen szólít, megtorpanok. Nem tudok

elsétálni mellette, nem tudom megkerülni a választ. Úgy érzem magam, mint egy sarokba szorított nyúl. Pulzusom forrón lüktet a nyakamon. Képtelen vagyok kimagyarázni. Túl sokat tud, túl sokat ért... Nem bírok értelmes magyarázattal előállni. Úgyhogy

megteszem

az

egyetlen

dolgot,

amivel

elhallgattathatom. Mindkét kezemmel megfogom az arcát, és lehúzom a fejét az enyémhez. Egy pillanatra megdermed, mikor az ajkunk összeér. Bőre tapintása akár a langyos, napsütötte szikláé. Visszacsókol. Akadozó lélegzettel von közelebb magához, tenyerét a hátamra simítva. Hozzászorítom magam, lágyságom kitölti az ő kemény vonalait. Összeillünk, mint egy kirakó két darabkája. Ellenállok a feltörő forróságnak, a testem mélyéből fakadó lüktetnek. Aztán meghallom a torkom hátsó részéből jövő dorombolást, a jellegzetes drakihangot. Határozottan nem emberi. Kockáztatok, lopok még néhány pillanatot, elfeledve,

miért is csókoltam meg Willt, elfeledve mindent, kivéve az ajkát az ajkamon, az ízét, amely édes, akár a párás hegyi szellő. Tenyerével magához szorít, olyan erősen, mintha örökre össze akarná forrasztani a testünket. Nem kockáztathatok tovább. Nem lehet, hiszen a tüdőm tele van gőzzel, az arcom izmai

megfeszülnek

és

bizseregnek,

még

ebben

a

halálszobában is. Zihálva tépem ki magam a karjai közül. Ő is remeg. Kezével a levegőbe kap, utánam nyúl. Arckifejezése réveteg, szeme olyan sötét, hogy alig látni benne a zöldet. Visszatartom a lélegzetem, meg vagyok róla győződve és reménykedem is benne, hogy visszahúz magához. Reménykedem, hogy elveszi tőlem a választás lehetőségét. De a karja lehull az oldala mellé. Komoran néz rám, mintha elveszített volna. Mintha elloptak volna tőle. —

Menjünk sütit enni! - mondom elhalóan, miközben

bizseregnek az ajkaim. Mindenem csiklandósan forró, élő, akár előző éjjel a kocsi első ülésén. Fel vagyok villanyozva, mint mikor a levegőn és ködön át suhanok, és szél vág az

arcomba. Kisietek

a

szobából,

mielőtt

megtörnék

és

újra

megcsókolnám... vagy újrakezdené a vallatást. Még mindig ott az ing a kezében, de úgy ítélem, ez most már úgyis mindegy, a baj megtörtént. Ahogy lemegyünk a lépcsőn, ott visszhangzanak a fülemben a szavai: „Csak egyetlen magyarázat van arra, ha

egy embernek ilyen színű a vére.” Micsoda? Hogy folyhatna drakivér emberi lényben? Sosem

hallottam

ilyesmiről.

Köze

lehet

ennek

az

enkrószokhoz és a szörnyű szokásaikhoz? Ez lehet az egyetlen magyarázat, de akkor sem értem. Lassan felfogom, hogy amilyen tudatlan Will az én fajtámmal kapcsolatban, olyan keveset tudok én is az ő világáról... És szomjazom az információra. Mindenre kíváncsi vagyok. A tudás az életemet jelentheti.

Hétfőn végigsétálok az üres folyosón, kezemben a mosdó belépőkártyájával, és örülök minden másodpercnek, amit a lármázó tömegtől távol tölthetek. Plakátok lengedeznek a falakon,

mint

valami

molylepkeszárnyak.

A

odatűzött, szellőz-

szabadulni tetőberendezés

vágyó alvó

szörnyetegként mormog az iskolaépület gyomrában. Az osztálytermekből kiszűrődő hangok a régi padlócsempén koppanó lépteim visszhangjával keverednek. Jólesik egy kis szünet. Menyétszemű Ken egész angolórán nekem szövegelt, hiába fenyegette intővel Mrs. Schulz. Úgyse váltja be a fenyegetéseit, mindenki tudja. Az osztály kész cirkusz. Odahaza

sosem

mertünk

volna

szemtelenkedni

a

tanárainkkal. Kinek is lenne hozzá bátorsága, ha a természettudomány-tanára

a

falka

rangidős

ónija,

a

zenetanára meg egy lark draki, aki pusztán a hangja erejével képes eltörni az üveget? Megállók az ivókútnál, és belekortyolok a vízbe. Élvezem az ajkaimon és torkomon végigfutó balzsamos hűvösséget. A folyosó végében szekrényajtó csapódik. Összerezzenek. Kezem fejével letörlöm az államon legördülő vízcseppeket, és figyelem, ahogy egy lány, tankönyvvel a kezében távolodik a szekrényektől. Reszketegen sóhajtok fel. Egész nap, valójában egész hétvégén feszült voltam, azóta, mióta Willnél jártam. Mintha minden pillanatban arra számítanék, hogy menten rám támad egy vadászcsapat. Azt hiszem, ez természetes. Abban a szobában kaptak rajta... Azzal az inggel a kezemben..., és csodával határos módon megúsztam anélkül, hogy valódi magyarázatot adtam volna Xandernek és Willnek. Xander gyanakszik, de távol jár attól, hogy kitalálja az igazságot. Legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal. Ha azt gondolta volna, hogy draki vagyok - vagy akár hogy az

lehetek nem hagytam volna el élve a házat.

Will más történet. Ő közvetlen kapcsolatot láthat az ing és köztem. Ha valaha eszébe jut a lehetőség, hogy a drakik képesek emberalakot ölteni, rá fog jönni az igazságra. Megtorpanok a lánymosdó ajtaja előtt. Odabentről sietős beszéd és fojtott nevetés hallatszik. Egy lány lép ki az ajtón ügyetlenül, csillog a szeme, igyekszik lesimítani összekócolt haját. —

Ó! - mondja, mikor meglát, majd az ajkához kap,

mintha attól tartana, hogy elkenődött a rúzsa. De nincs rajta rúzs. Vagy már nincs. Válla fölött sötét szempár jelenik meg, és megállapodik rajtam. Mikor felismerem, összeszorul a gyomrom. Gyorsan oldalra lépek, hogy hagyjam őket elmenni. A lány Xander kezébe kapaszkodik, s úgy húzza maga után, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az imént még a lányvécében volt egy fiúval együtt. —

Gyerünk, Xander - kuncog -, menjünk vissza az órára!

—

Szia, Jacinda! - köszön Xander, és felszisszenek,

amikor elhaladtában hozzám ér.

A torkom összeszorul, szemem előtt megjelenik az emlékkép, ahogy az inget tartja a kezében, amelyik az én véremtől foltos. A kezében fogta a bizonyítékot, amely elárulja, mi vagyok, és még csak nem is tud róla. Nehezemre esik biccenteni is. Félelem és pánik dúl bennem. A félelmet legyőzöm, bár ujjaim begörbülnek, védekezésre készen. Füst száll fel a tüdőmből a torkomba, és kitágítja a légcsövem. —

Gyerünk már, Xander! - rángatja a kezét a lány most

már erőteljesebben, és dühödten fordítja felém a tekintetét. Nyilvánvalóan nem tetszik neki, hogy osztoznia kell a lovagja figyelmén. —

A tanulószobában találkozunk, Jacinda - mondja

olyan hangsúllyal, mintha ízlelgetné a nevem. - Odaülsz ma hozzánk? —

Catherine mellett ülök - rázom meg a fejem.

—

Félsz velünk lenni? - nevet fel.

A lány is nevet, de látom, hogy zavarban van, mint akit kihagytak a viccből. —

Semmitől sem félek - csattanok fel, de bátor szavaim

kevéssé fedik a valóságot. —

Nem? - hajol közel.

Tartom magam, nem hátrálok, és ellenállok a torkomban felparázsló forróságnak, az erőteljes késztetésnek, hogy manifesztáljak. Hát nem volna csodálatos? —

Pedig lehet, hogy kéne - szólal meg újra Xander.

Ezzel átkarolja a lány vállát, majd elfordul tőlem, és otthagy a mosdó előtt. Látom, amint pökhendin vonul a folyosón, és tompa rettegés örvénylik végig rajtam. Bevillan az emlék, amint elkeseredetten repülök a hósapkás hegyek közt. Izmaim égnek, ahogy felidézem, milyen vadul és reménytelenül futottam az erdőn keresztül, hogy mardosott a kétségbeesés. Egy pillanat erejéig újra ott vagyok az erdőben, nyomomban a vadászokkal. Hideg, nedves levegő vesz körül. Szárnyam hártyája felhasad. Napokba telik, míg beforr a seb, enyhül a fájdalom. Közel húzom magamhoz az emléket, szorosan tartom, eltökélten idézem fel a részleteket. Xander szerepel benne. De Will is. Azt hiszem, megengedtem magamnak, hogy erről

megfeledkezzek. Nem szabadott volna. Nem lehet. Bár még érzem az ízét az ajkaimon, megfogadom: soha többé nem feledkezem meg róla. A hetedik órában a teremben ülök és készenlétben várom, hogy belépjenek. Mellettem Catherine valami zenekarról beszél, akik a városba jönnek a hétvégén, és azt kérdezi, vane kedvem elmenni a koncertjükre vele meg Brendannel. Eszembe jut a tömeg, a lehengerlően erős szagok és hangok, és valami kifogást mormolok. Aztán már nem mondok semmit, mert megérzem Will jelenlétét. Belép a terembe, és megpillant. Szívem, ez az áruló, hevesen dobogni kezd, ahogy egyenesen az asztalom felé veszi az irányt. Catherine-re néz, és kedvesen megkérdezi: —

Nem bánod, ha ideülök Jacindához?

—

De bánja - vágom rá, mielőtt még Catherine

megszólalhatna. - Tanulnunk kell. Semmit sem tudok kiolvasni a tekintetéből. A pupilla feketéje mozdulatlan marad, ahogy rám mered. Aztán

felharsan a hangja, ami minden, csak nem nyugodt. A mennydörgő mondattól libabőrös leszek. —

Később beszélünk - hangzik az ígéret. A fenyegetés.

Ártatlanul mosolygok, és visszatartom a lélegzetem, amíg el nem megy a közelemből. Megkönnyebbülök, hogy sikerült elkerülnöm a táraságát és a megválaszolhatatlan kérdéseit. Legalábbis egyelőre. —

Ez meg mi volt? - kérdezi Catherine megnyugtatóan

unott hangon. Válla a vállamhoz ér. —

Semmi - felelem, és kinyitok egy könyvet.

Leeresztem a tekintetem, és olvasást színlelek. Úgy teszek, mintha nem érdekelne, hogy beszélni akar velem, hogy múlt pénteken együtt ültünk a kocsijában, és a csókjaink hevétől manifesztálódni kezdtem. Hogy megérintette a combom, bekötötte a sebem. Hogy megvédett az unokatestvérétől abban a borzalmas szobában, ahol újra megcsókoltam. Képes vagyok elfelejteni. Képes vagyok kikapcsolni az összes érzésemet. Meg tudom tenni. Meg fogom tenni. Túl veszélyes a közelében lennem. Képes vagyok rá. Anyáért és Tamráért képes leszek rá.

* Vacsora után a szobájában találom anyát. Az ágya. mellett térdel, előtte acél páncéldoboz. A nappaliban lévő tévéből autósüldözéses jelenet üvölt. Az ajtón kívülről figyelem, ahogy kinyitja a zárat, és felemeli a doboz tetejét. Még innen is érzem. Érzem őket. Ami a dobozból jön, megrohanja a testem. A vérem felpezsdül az élettől. A levegő megváltozik. Alig észrevehető változás. Dallamos suttogás, mintha számtalan hangocska ismételgetné a nevem. Jacinda. Jacinda. Képtelen vagyok megállni, hogy közelebb ne lépjek. Előrehajolok, úgy hallgatom a hívogató muzsikát, a nevem lágy, zsongító dallamát. Az

ékkövek

mindenki

más

számára

hidegek

és

élettelenek. Hangtalanok. Csak a drakik hallják a dacukat, érzik az energiájukat. Ők a mi energiaforrásunk. Az életerőnk. Azóta kutakodom anya szobájában az ékkövek után, mióta

beköltöztünk.

Sikertelenül.

Elszántan

kerestem

valamit, bármit, ami nem Will, mégis meg tud erősíteni, és

életben tartja a drakimat. Úgy látszik, jól elrejtette a páncéldobozt. Felemeli a kezében tartott követ. Egy borostyán, olyan nagy, hogy alig fér el a tenyerében. Végigsimítja, a mozdulat furcsa módon szinte szeretetteli. Pedig rá nem kellene, hogy hatással legyenek a kövek. Ragyogás árad a dobozból, vörösre, aranyra, zöldre színezi a levegőt. A fény csalogatja a drakimat. Ezek a drágakövek összeköttetésben vannak velem, a véremmel, az egész drakicsaládom vérével, egészen a sárkány-ősapákig visszamenően. Sóhajtok, megremeg az ajkam. Anya meghall, és rám pillant a válla felett, miközben gyorsan lecsattintja a doboz fedelét. Nincs értelme tovább bujkálni. Belépek a szobába. —

Mit csinálsz? - kérdezem.

Feszült arccal zárja be a dobozt, majd a zsebébe csúsztatja a kulcsot. Figyelem, ahogy feláll, és elhúzza a gardróbja tolóajtaját. Szívem sóvárogva dobog. Éhesen bámulok a doboz után, ahogy a legfelső polcra teszi, miközben ravaszul rám pillant. Azonnal tudom. Mikor később keresem majd, a

doboz már nem lesz ott. —

Semmi - feleli, és kiveszi a munkaruháját a

szekrényből, - csak munkába készülök. El fog adni egy követ. A torkom összeszorul, sajog, annyira biztos vagyok ebben. Bár én magam javasoltam korábban, hogy adjon el egyet hogy a falka a nyomunkra találhasson most képtelen vagyok elviselni a gondolatot. —

Nem teheted - mondom, és nézem, ahogy leakasztja

flitteres felsőjét a vállfáról. Még csak nem is veszi a fáradságot, hogy tagadja. —

Pénzre van szükségünk, Jacinda.

—

Azok a drágakövek hozzánk tartoznak, a részeink.

Összeszorítja a száját. —

Többé nem - mondja, miközben öltözik.

Próbálok mással érvelni, valamivel, ami hat rá. —

A falka megtalál bennünket. A nyomunkra bukkan.

Abban a pillanatban tudni fogják... —

Nem itt adom el őket.

—

Akkor hol?

A tükör felé fordul, rúzst ken az ajkaira. A festék vérfoltként piroslik sápadt arcán. —

Kérek pár nap szabadságot. Valahol másutt adom el.

Messze innen. Biztonságban leszünk. Anyának mindig mindenre van válasza, csak sosem az, amit hallani akarok. Összekulcsolom az ujjaimat, hogy ne remegjen annyira a kezem. —

Nem... teheted.

Ekkor rám néz, szemében csalódottsággal. —

Képtelen vagy megérteni, Jacinda? Ez most a helyes

döntés. Annyira idegesítő a megingathatatlan nyugalma..., még inkább egyedül érzem magam tőle. Szomorúnak. Rossznak. Mintha jobb lánya kéne legyek. Olyan, aki megérti, hogy csak jót akar a gyerekeinek. De nem ilyen vagyok. Nem értem meg. Bármennyire is próbálkozom, képtelen vagyok ilyen lány lenni, miközben anyám épp a lelkem egy darabját próbálja megölni.

Másnap este anya nem hozza fel újra az ékkőeladás témáját, és én sem. Butaság, de abban reménykedem, ha senki nem tesz róla említést, anya elfelejti, hogy el akart adni egyet. Míg ő és Tamra a pizzánkra vár a Chubby’s-ban, amelyikről azt beszélik, a legjobb pizzéria Chaparralban, én elmegyek a három utcával odébb lévő kölcsönzőbe, hogy kivegyek egy filmet estére. Lehetőleg valami vígjátékot. Bármit, ami eltereli a figyelmem. Akkor történik, mikor visszafelé jövök a kölcsönzőből. Kezemben a filmmel kelek át a keresztutca elejénél, épp a pizzéria előtt, mikor valaki elkap, és beránt egy szűk sikátorba. Orromat megcsapja egy közeli kuka szaga. Sziszegve és gőzt köpve küzdők. Tűz emészti a légcsövem. Elfordítom

a

fejem,

próbálok

megpördülni,

hogy

szembekerüljek

a

támadóval,

és

zörgő

csont-

meg

hamukupaccá változtassam. —

Állj!

Azonnal felismerem a füstös hangot, és meg sem lepődöm igazán. Valahol mélyen mindig tudtam, hogy ha a falka egyszer a nyomomba ér és megtalál... ő lesz az, akivel találkozom majd Megráz kicsit, és így szól: —

Befejezted? Nem fordítalak meg addig, amíg meg nem

ígéred, hogy nem hamvasztasz el. —

Ezt sajnos nem ígérhetem meg - nevetek keserűen.

Egy hosszú másodperc után a vállamat markoló nagy kéz szorítása enged. Kiszabadítom magam, és megpördülök. —

Hello, Jacinda! - köszön, mintha a találkozásunk a

világ legtermészetesebb dolga volna. A szemem csak lassan észleli és dolgozza fel, amit már úgyis tudok. Felbámulok rá. Hatalmas termete falként tornyosul előttem. Jóval két méter felett. Már el is felejtkeztem a méretéről. Arról, ahogy a puszta jelenléte betölti a teret. Az emberi világban töltött idő alatt valahogy összement a képzeletemben. Most újra megértem, miért ő a

vezérónix a falkámban. Aki felett csak a saját apja áll. —

Hogy találtál meg, Cassian?

Félrebillenti a fejét, lilásfekete hajtincsek söpörnek végig a vállán. —

Azt hitted, nem foglak megtalálni? - kérdez vissza.

—

Nem tudom, miért kellett próbálkoznod.

—

Valóban?

—

Miért nem tudod egyszerűen elfelejteni...

—

Nem tudom.

—

Mert apukád azt mondta - sziszegem, ahogy eszembe

jut az apja. Éjsötét villanások cikáznak Cassian olajbarna bőrszíne alatt. Drakiteste arra vár, hogy végre előrobbanhasson. —

Nem apám vagy a falka miatt vagyok itt.

Abból, ahogy lilásfekete tekintete belém fúródik, érzem, hogy igazat mond. Tudom, mit akar valójában mondani.

Önmagáért van itt. Biccentek. —

Az a pálya, Cassian - szólalok meg -, hogy nem akarok

hazamenni.

Legalábbis nem így. Nem úgy, hogy ő vonszol vissza. Tipikus drakiférfiként reagál. Vonásai megkeményednek, orra kiszélesedik, és éles kis tarajak jelennek meg rajta. Bőre villámlik, újra meg újra elmosódik. Egyik pillanatban fekete sárkánybőr, a másikban emberi test. Nekigyürkőzöm, megfeszítem a lábujjaimat a cipőmben. Gőz száll az orromból, akár a meleg lehelet egy téli napon. —

Nem ijesztesz meg ezzel a macsó produkcióval -

hazudok. - Harcolni fogok. Lehet, hogy ő az erősebb, de nem vagyok védtelen. Ezt persze ő is tudja. Épp ezért van itt. Végül is azért akar megszerezni, amit tudok. Alaposan végigmér, gondolkodik. —

Kész vagy rá? - kérdezem kihívóan.

—

És te kész vagy? - kontráz rám.

Kész vagyok rá, hogy egyetlen fújással elhamvasszam? Bármilyen fenyegetően néz is ki, a múltam része, az én fajtám, annak az örökségnek a részese, amit anya csak úgy simán elpakolna és kiárusítana, mint egy zsáknyi kinőtt gyerekruhát.

—

Nem küzdhetsz meg az egész falkával - feleli kis idő

után. Tettetett csodálkozással vonom fel a szemöldököm. —

Ó, az egész falkát belekevered? Azt hittem, a magad

nevében vagy itt. —

Így van, de utánad fognak küldeni valakit. Önként

jelentkeztem, és ha üres kézzel térek vissza, küldenek valaki mást. Valószínűleg Corbint. Kiráz a hideg, de igyekszem leplezni. Corbin. Jabel fia, Cassian unokatestvére. Ő és Cassian sosem jöttek ki egymással. Még csak meg sem próbálták. —

Gyere haza velem, Jacinda! Úgysincs más választásod.

Kezem ökölbe szorul, körmöm a tenyerembe váj. —

Ezt akarod? Hogy veled menjek, aztán egész

életemben gyűlöljelek, amiért nem engedtél szabadon dönteni? —

Túl fogod tenni...

—

Nem fogom.

Egy pillanatra meglepett arcot vág, aztán kissé szomorút. Szemét összehúzza, mintha először látna. Vagy legalábbis új

oldalamat látná. —

Visszamehetsz - mondom, és a kijáratot méregetem és

szolgálhatsz hamis nyomokkal. Mondd nekik, hogy nem találtál... —

Nem tehetem.

—

Azt képzeled, hogy egy nap majd felébredek, és azt

gondolom: a francba is, újra a falka tulajdona akarok lenni, egy eszköz a szaporodásra?- Összefonom a karom. - Nem megyek vissza. Hosszú, néma pillantást vet rám. A hasam megremeg ettől a tekintettől, és egy pillanatra teljesen megértem, miért van olyan nagy hatással a lányokra. A húgomra is, meg a falka minden más nőnemű tagjára. —

Hát jó. Lehetetlen, hogy ez itt tetsszen neked. Hogy

itt akarj maradni. Nem erre a nyomorúságra születtél. Nem számít, mit mondasz, mit gondolsz most, bele fogsz fáradni az emberi világba. Ez a hőség pokoli lehet a drakidnak. Valósággal perzseli, nem igaz? Én várok. Újra feléd nézek körülbelül... - hátraveti a fejét, mintha azt számolgatná, mennyi ideig bírom még itt - körülbelül öt hét múlva -

jelenti be. Öt hét, ejha. Szinte meglep, hogy ilyen sok időt ad nekem. —

Ó, anyám nagyon fog örülni, ha beugrasz. Szerintem

süt majd egy kis pecsenyét is. —

Nem kell megtudnia, hogy megtaláltalak... vagy hogy

a környéken leszek - fintorítja el a száját. - Nem akarom, hogy megint fogjon téged, és elszökjön. Anyám pontosan ezt tenné, Cassiannak ebben igaza van. Tekintete belém fúródik, és az ismerős feszélyezettség lesz úrrá rajtam. De valami más is. Valami, amit azelőtt sosem éreztem Cassiannal kapcsolatban. Valami furcsa vágyódás. Azzal magyarázom magamnak, hogy csak a falka, a fajtám után vágyakozom. Ez érthető. Nem kifejezetten miatta van. Hanem a miatt, ami. Amit képvisel. Szinte érzem rajta a hegyek illatát és ködét. Minden erőmet össze kell szednem, hogy ne lépjek oda hozzá, és nyomjam oda az orromat meleg, illatos bőréhez. —

Türelmes vagyok - teszi hozzá.

Nem mondok semmit. Csak állom a tekintetét, kissé szédülve bámulok a rezzenetlen lilásfekete szemekbe, és

megállom, hogy közelebb lépjek. Azelőtt sosem használtam volna rá a „türelmes” szót. Az a fajta fiú volt, aki kérdezés nélkül vette el, amit akart. Aki úgy gondolta, neki minden jár. A draki nagyherceg. Boldog alárendelődéssel kellett volna a lábai elé omlanom, ahogy a többi drakilány tette. Mitől változhatott meg? —

Türelmes? Te? Igazán? - kérdezem csípőre tett kézzel.

Sóhajt, és közelebb lép. Hátrálok, míg a kemény fal a hátamnak nem ütközik. —

Nem tagadom, hogy azt remélem, több lesz köztünk,

Jacinda. Valami valódi és tartós - mondja, és észrevehet valamit az arcomon, mert gyorsan hozzáteszi: - Remélem. Sosem kényszerítenélek. —

És ha én nem akarom? Soha?

Kemény vonallá szorítja össze a száját, mintha ízlelgetné a szavaimat. És nem ízlenének neki. —

Akkor tiszteletben tartom a kívánságodat - feleli,

valósággal köpködve a szavakat, mintha fájna magában tartani őket. Undorodó arckifejezése szinte vicces. A feltevés, hogy

sosem leszek az övé, nem párzok vele, és nem hozok a világra egy fészekalja kis tűzokádót, nincs az ínyére. Akár látja ezt, akár nem, már most olyan a hozzáállása, mint egy alfának. A falka királya, aki fajunk jövőjéért felel. Egy-egy lélek feláldozható a célért. Azt állította, saját maga miatt van itt. Csak épp azt nem veszi észre, hogy a falka is a része. Képtelen volna elválasztani a saját igényeit és vágyait a falkáétól. És ez veszélyt rejt magában. —

Szavadat kell adnod. Ígéretre van szükségem. Nem

avatkozol bele az életembe, amíg itt vagyok, nem kényszerítesz rá, hogy visszatérjek - mondom, mert ha megígéri, elhiszem neki. Sok mindent gondolok róla, de hazudni sosem hazudott. Határozottan a szemembe néz. —

Ígérem - feleli.

—

Rendben - egyezem végül bele, és elsétálok mellette. -

Bízom benned. Van valami az arcában, a szemeiben, amitől hiszek neki. Aztán meg, van más választásom? —

Helyes - mormogja. - Mindig bízhatsz bennem.

A mellékutcából kilépve észreveszem anyát és Tamrát, amint kilépnek a pizzériából. Gyorsan a hátam mögé pillantok, és látom, hogy Cassian eltűnt. Egy hirtelen fuvallatra felkapom a tekintetem, és sötét árnyékot pillantok meg a levegőben, ahogy egyre magasabbra perdül, és olyan gyorsan tűnik el a fekete éjszakában, akár a szétoszló köd. Csak a hangja visszhangzik még a fülemben. Mindig bízhatsz

bennem. Remélem, valóban így van. * Összerezzenek, mikor kevéssel az ötödik óra kezdete után váratlan csengőszót hallok. Körülnézek, és látom, hogy az egész osztály felugrál az asztaloktól, és otthagyja a felszerelését. —

Mi folyik itt? - kérdezem a mellettem ülő lányt.

—

Te meg hol voltál? - kérdezi rosszalló arckifejezéssel.

- Nem hallottad a bejelentést? Ma? Egész héten! Megrázom a fejem. Emlékszem az igazgató hangjára, ahogy

minden

reggel

bemondja

a

híreket

a

hangosbemondón, de most, egy hónap múltán sem szoktam

odafigyelni arra, amit mond. Már egy hónapot lehúztam itt. Úgy gondolkodom, mintha börtönben volnék. Egy elítélt, aki számolja, mennyi van még hátra a büntetéséből. Cassian emléke suhan át rajtam. Alig aludtam egy szemhunyásnyit, mert előttem volt a kép, ahogy a mellékutcában áll. Csábító arra gondolni, hogy itt van a közelben, és kész hazavinni, ha már túl sok lenne az emberek világából. Több, mint amennyit el tudok viselni. Jó érzés, hogy van menekülő-útvonal. —

Ma van a buzdító gyűlés - magyarázza a lány.

—

Ó! - mondom, és lepillantok az asztalomra. Semmi

kedvem

végignézni

a

pomponlányok

műsorát,

és

meghallgatni, mennyire sikeres szezont tudhat maga mögött iskolánk akármelyik sportcsapata. —

Kötelező a részvétel - csattan fel.

—

Ó! - ismétlem.

Undorodó pillantást vet felém. —

Egy

kis

csapatszellem

nem

ártana

neked.

A

baseballcsapatunk bejutott a döntőbe. Bólintok, mintha tudtam volna róla. És mintha érdekelne. Gondolatban már a buzdító gyűlésre készülök. Remélhetőleg kinn tartják. Megborzongok a gondolatra, hogy idebenn leszek összezsúfolva hatszáz diákkal. Előfordulhat. Ezt nem bírnám ki. A benti tesi is épp elég rossz hatvan diákkal. Felállok, és követem a többieket a folyosóra. * Minden ellenem van, gondolom, miközben az iskola teljes diáksága beözönlik a tornaterembe, amelyet a hetven évvel ezelőtti, jóval kisebb létszámra terveztek. Egy dob mély üteme rezgeti meg a régi fapadlót, a lábam átveszi és felvezeti egészen a mellkasomba a kellemetlen rezonanciát. Belépek a dupla ajtón, és a gyomrom megkavarodik, ahogy megpillantom a felheccelt tinédzsereket szorosan a lelátóra zsúfolva. A zenekar a tornaterem túlsó végén állt fel,

tagjai sötétvörös egyenruhát viselnek, merev gallérral. Miközben játszanak, lelkesen mosolyognak a zene ütemére, mintha élveznék, de püffedt, izzadságtól fénylő, vörös arcuk másról árulkodik. Folyik a víz a hátamon. Itt még melegebb van, mint odakinn. Pórusaim fuldokolva nyílnak ki, hűvös, sűrű levegő és pára után vágyódva. De nincs itt semmi, csak a tömeg undorító szaga. Diákok mennek el mellettem, nyomakodva. —

Mozdulj már! - mordul rám egy lány, amikor belém

ütközik. Elsöpör a testek tengere, beljebb kerülök a tornaterembe, mint szeretnék. Megfordulok, és ajtó vagy más segítség után kutatok. Valaki, bárki után ebben az izzadt emberáradatban, akibe belekapaszkodhatok. Tamra. Catherine vagy Brendan. Még Nathan is megfelelne. Bárki, aki eltereli a figyelmem, és segít túlélni ezt. Csak ne Will. Annál több eszem van. Ő nem a megfelelő figyelemelterelés. Felemelem az arcom, és megpróbálok tiszta levegőt szippantani. Lehetetlen. A tornaterem levegője áporodott,

izzadságszagtól igyekszem

terhes.

megtölteni

Beljebb

vonszolom

magam,

levegővel

zsugorodó

tüdőmet.

Megérzem a rég a fapadlóba ivódott vérfolt szagát, és rosszul leszek. Cassian hangja visszhangzik a fejemben. Lehetetlen,

hogy ez itt tetsszen neked Nem erre a nyomorúságra születtél. Lábam

zsibbadtan

mozdul

előre.

Kiválasztok

egy

ülőhelyet, miközben arról győzködöm magam, hogy az ilyen gyűlések nem tarthatnak sokáig. Bepréselődöm az első szabad helyre, amit találok, a lelátó lehető legalacsonyabb részén. A pomponlányok szórakoztatják a tömeget, rázzák a pomponjaikat, és a levegőbe dobálják magukat. Brooklyn is köztük van. Ajkai, melyek természetellenesen csillognak a szájfénytől, széles mosolyra húzódnak, úgy kiabál a közönségnek. Tamra az első sorban ül, olyan közel az előadáshoz, amennyire csak lehet. Arcán mámoros kifejezés terül szét. —

Hé! - bök oldalba egy lány, akinek fogszabályzója

fémdarabkáit zöld hínárra emlékeztető gumi köti össze. -

Gólya vagy? Bámulok rá, nézem, ahogy a foga fenyegetően csattog, miközben a szavakat köpi. Szavakat, amelyeket nem fogok fel. Elárasztanak az ingerek. A zenekar dobjainak minden egyes dördülése olyan, mint egy súlyos ökölcsapás a fejemben. Úgy érzem, menten széthasítja a koponyámat. Megrázkódom,

és

felugróm,

amikor

sikoltozás

és

üvöltözés tör ki a tömegből, még a zenekar iszonyatos lármájánál is hangosabban. Zavarodottan pillantok körbe. Az egyik dupla szárnyú ajtó mögül egy tucat fiú viharzik ki a pályára piros baseball mezben. A tömeg megvadul, hullámozni kezd körülöttem, mintha egy viharos tenger közepén ülnék. Az igazgató hangja a zaj fölé emelkedik - furcsa, testetlen hang a mikrofonban. Mintha Isten szólna le a néphez. Valaki durván megrántja a ruhaujjamat, mire oldalra nézek. Megint a lány az. Hínárfogszabályzó Kisasszony. —

Hé, ez itt a gólyáknak fenntartott rész!

Hallom a szavait, de nem jutnak el az agyamig. Nem

értem. —

Te hal vagy, vagy micsoda? - von kérdőre.

—

Másodéves vagyok - felelem.

Közelebb hajol, az arcomba tolja az arcát. Tagoltan és hangosan beszél, mintha értelmi fogyatékos volnék. —

Te. Átülsz. Oda - mondja, és ujjával a levegőbe bök a

vállam fölött. - Gyerünk! Kifelé innen! Nyomorultul érzem magam, de megmozdulok. Nem kifejezetten Hínárfogszabályzó Kisasszony kedvéért, hanem az egész miatt. Mert itt vagyok. Mert mindent elvesztettem. Az eget, a falkát... az életemet. Mert anyát egyáltalán nem érdekli, mit tesz velem. Mert Tamra olyan boldog. Mert nem lehetek Willel, pedig ő az egyetlen, aki kitölti a tátongó űrt, aki visszavezet önmagamhoz. Felállok. A tornaterem padlója felett vagyok jó pár lépcsővel, és megpördül velem a világ. A száraz hőség, a bűz, a bántó zaj, a tömeg nyomása minden oldalról... Ez túl sok. Túl. Sok. Bajban vagyok. Valaki rám ordít, hogy üljek le. Mások is csatlakoznak.

Megrándulok. Remegek. Érzem, hogy a vér kiszalad az arcomból, mint víz a szűrőből. A lármában felismerem Hínárfogszabályzó Kisasszony hangját. —

Hányni fog? Undorító!

Hányni? Bárcsak... bárcsak egyszerűen rosszul lennék. De haldoklóm. Halott vagyok. Egy fantom. Szürkül a látóterem szegélye. Nem látok. Alig bírok állva maradni. Felemelem az egyik lábam, megpróbálok lejjebb lépni. Látom a sorsom. A padlóra zuhanok. Vagy valakire a lelátón. Tudom. Érzem, ahogy esem. Ahogy belecsúszok az egyre mélyülő szürkeségbe. A levegőt szélnek érzem az arcomon. Aztán semmi. Az egésznek vége szakad. Egy kéz fogja meg a karom. Visszaránt. Elkap. A szürkeség eloszlik. Fény önti el a szemem, és egy arc. Will. Fölém Barnászöld

hajol, szeme

arca

elszánt

szikrázik,

és és

döbbenetesen valami

szép.

vad érzelem

tükröződik rajta, amit képtelen vagyok beazonosítani.

Hadarva mormog valamit, aztán összeszorítja az állkapcsát, és nem szól többet. Keze végigsiklik a karomon, kezemre fonódik. Ujjaink összekapcsolódnak, tenyerünk csókot vált. Érintésén érzem, milyen sebesen ver a szíve, és ez az egyenletes lüktetés lelket önt belém. Mindig ilyen hatással van rám a közelsége. Életet lehel a testembe és a lelkembe. A fantom a semmibe foszlik, akár a pára. Bőröm megfeszül, érzékeim kiélesednek. Mellkasom vibrál, megkönnyebbülés, hála önt el, és még valami más. Mikor

a

szemembe

néz,

egy

pillanatra

minden

elcsendesedik. A lárma távoli zümmögéssé halványul. Csak mi ketten vagyunk.

—

Menjünk innen; - töri meg végül a varázslatot, mire

ismét elborít a zaj. A hamisan játszó zenekar. A visító tinik százai. A kellemetlen szagok. A szédülés ismét hatalmába kerít. Körülnézek, és az arcok vad kavalkádját látom. Hínárfogszabályzó Kisasszony kikerekedett szemmel bámul. A barátai hasonlóan döbbent arccal néznek. Bólintok. Örömmel elmegyek innen. Hirtelen nem számít, hogy nem szabadna vele lennem. Ki kell jutnom a tornateremből. Kézen

fogva

vezet

le

a

lelátóról.

Meleg

ujjai

összekapcsolódnak az enyémekkel. Jó érzés, mintha újra biztonságban lennék. Magabiztosan mozog, lelép a lelátóról, megkerüli a későn érkezőket. Catherine a csuklóm után kap, ahogy elhaladunk mellette. —

Te meg hová... - A hangja elhal, ahogy meglátja Willt.

Ajkai szavakat formálnak, de nem tudom kivenni, mit. Továbbmegyek, Will maga előtt tol. —

Hé, Will!

A lelátó tetejéről Angus int Willnek, hogy üljön mellé. Nem látom Xandert. Talán valamelyik mosdóban van egy újabb lánnyal. Will nemet int Angusnak, és megszorítja a kezem. Áthaladunk a tornaterem közepén, épp ott, ahol Tamra ül. Hátranézek, látom, ahogy felemelkedik, és közben sötéten ráncolja

a

szemöldökét.

Valami

szorongás

rezdül

borostyánszín szemében, amit nem értek. Aztán tekintete a táncoló pomponlányokra szegeződik. Értem, miért figyeli őket épp most. Nem kéne, de én is odapillantok, és Brooklyn szemébe meredek. Arca vörösre vált, és tudom, hogy nem a megerőltető gyakorlatok miatt. Aztán már hiába is akarnék, nem látok semmit. Will átnyomul a nehéz, kétszárnyú ajtón. A ricsaj tompa morgássá szelídül, amint kilépünk az előtérbe, de még érzem a zenekar dobolását a padlón, a testemben. —

Hová megyünk? - kérdezem.

Will sebesen, hosszú léptekkel gyalogol és húz maga után, amíg ki nem érünk. Sietve halad a fedett járdán, ahol az árnyék alig enyhít a száraz, égető forróságon. —

Érdekel? - pillant rám hátra lenyűgözően csillámló,

meleg tekintetével. A térdem megremeg. És azt mondom magamban, nem. Nem érdekel. Nem érdekel, hová megyünk. Bárhol jobb ennél. Vele bárhol. * Visszatérünk a főépületbe, ahol Will egy lépcsőházhoz vezet a déli oldalon, messze a gyűléstől. A mögöttünk bezáruló ajtó mély döndülése a lépcsőház mélyéről visszhangzik. Mintha egy keskeny kapszulába lennénk zárva a föld gyomrában. Mindentől és mindenkitől távol. Az utolsó két ember a világon. Will elengedi a kezem, és egy lépcsőre ül. Követem, eggyel lejjebb helyezkedem el. Túlzottan zavarban vagyok ahhoz, hogy közvetlenül mellé üljek. Hideg és kemény alattam a beton, a mögöttem lévő vaskorlát rúdjai a hátamba nyomódnak. Általában

kerülöm

ezeket

a

szűkös,

levegőtlen

lépcsőházakat, és inkább az iskola központi, széles lépcsőjét használom, még akkor is, ha így lassabban jutok el a tanterembe. De most Willel nem igazán zavar a tér hiánya, könnyen túlteszem magam a klausztrofóbián. —

Kösz, hogy kihoztál onnan! - mormolom, miközben a

térdem köré fonom az ujjaim, és felnézek rá. —

Ja, kicsit zöld voltál.

—

Nem nagyon bírom a tömeget. Mindig így voltam

ezzel, azt hiszem. —

Bajod is lehet ebből - figyelmeztet, és ismét azzal a

furcsa, éhes tekintettel néz rám. Ujjával végigsimít az alsó ajkán, és egy pillanatra megváltozik a szeme. Furcsa, nem emberi. Fénylő szivárványhártya és apró, fekete pupilla. Szinte drakiszerű. Pislogok, hogy kitisztuljon a látásom. A szeme most ismét normális. Csak a képzeletem játszott velem. Csak kivetítem rá a honvágyamat, hogy hiányzik Azure meg minden. —

A buzdító gyűléseken kötelező a részvétel - folytatja -

és sokan látták, hogy kimész. Tanárok is.

—

Téged is láttak - mutatok rá.

Az oldalára dől, könyökével a mögötte lévő lépcsőre támaszkodik. —

Amiatt nem aggódom, kerültem már bajba korábban

is - mondja, és összefonja mutatóujjait. - Így vagyunk az igazgatóval. Bír engem a csávó. Komolyan. Rekedten nevetek fel. A mosolyától jól érzem magam. Szabadnak. Mintha nem kellene menekülnöm. Úgy érzem, itt tudnék maradni ebben a világban, ha ő velem lenne. Ez a gondolat nyugtalanít, a mellkasomra nehezedik. Mert nem lehetek vele. Nem igazán. Ő nem jelenthet többet a számomra ideiglenes enyhülésnél. —

Nem akarod, hogy bajba kerüljek? - kérdezem, és

igyekszem nem kimutatni, mennyire jólesik a törődése. Sikerült napokig nem foglalkoznom vele, most meg itt ülök, és kuncsorgok a figyelméért, mint valami elhanyagolt kiskutya. A hangom élessé válik. - Miért érdekel? Napok óta levegőnek nézlek. A mosolya elhalványul, és nagy komolyan azt mondja:

—

Igen. Ezt abba kell hagynod.

Alig bírom nevetés nélkül. —

Nem lehet - felelem.

—

Miért? - Ezt már nem viccből kérdezi, eltűnik

szeméből a huncut csillogás. - Szeretsz velem lenni. —

Sosem mondtam...

—

Nem kell mondanod.

Nagy levegőt veszek. —

Ne csináld ezt! - kérem.

Vadul, elszántan mered rám. Megint dühös. —

Nincsenek barátaim. Látsz engem valaha bárkivel

lógni az idióta unokatestvéreimen kívül? Nem véletlenül van így. Szándékosan tartom távol az embereket - morogja. - De aztán jöttél te... A szemöldököm ráncolom, és megrázom a fejem. Az arca ellágyul, és ez megérint bennem valamit. Szívmelengető tekintete az arcomat fürkészi. —

Bárki is vagy, Jacinda, téged be kell engedjelek.

Egy darabig hallgat, csak néz, áthatóan, ahogy szokott. Orrcimpája megremeg, ismét olyan, mintha az illatomat

szívná be. Folytatja: —

Valahogy azt érzem, ismerlek. Azóta, hogy először

megpillantottalak, úgy érzem, ismerlek. Szavai a szívem mélyére hatolnak, és eszembe jut, mikor futni hagyott a hegyekben. Will jólelkű. Védelmező. Nem kell félnem tőle, annál inkább a családjától. Közelebb hózódom hozzá, túl erős a vonzereje. A bensőm felmelegszik, a rezgés a mellkasomban olyan természetes érzés, olyan könnyed, mikor vele vagyok. Tudom, hogy óvatosnak kell lennem, és tartóztatnom kéne magam, de annyira jó érzés. Látom a nyakán a lüktető eret. —

Jacinda!

Bőröm megrándul rekedt suttogására. Várakozóan nézek fel rá. Lejjebb csúszik mellém, a lépcsőre. Közel hajol az arcomhoz, és oldalra billenti a fejét. Légzése erőteljes, gyors, betölti a köztünk lévő kis rést. Megérintem az arcát, látom, ahogy remeg a kezem. Gyorsan

visszahúzom.

Will

megfogja

a

csuklómat,

visszahúzza a tenyerem az arcára, és lehunyja a szemét,

mintha szenvedést okozna neki az érintésem. Vagy gyönyört. Vagy mindkettőt. Mintha sosem érintették volna meg ezelőtt. A szívem összeszorul. Mintha sosem érintettem volna meg senkit ezelőtt. —

Ne tartsd magad távol tőlem többé!

Nehezen, de megállom, hogy azt válaszoljam: nem fogom. Nem tehetek ilyen ígéretet. Nem hazudhatok. Kinyitja a szemét. Elszántan, szomorúan néz. —

Szükségem van rád.

Úgy ejti ki a szavakat, mintha értelmetlennek tartaná, amit mond. Mintha ez volna az elképzelhető legrosszabb dolog. Szenvedés, amit el kell viselnie. Mosolygok, mert értem. Mert ugyanezt érzem. —

Tudom.

Aztán megcsókol. Túl gyenge vagyok hozzá, hogy ellenálljak. Ajka hűvös, száraz. Reszket. Vagy én reszketek? Először bátortalanul csókolom, és eltökélem, hogy ezúttal nem engedem kicsúszni a dolgokat a kezem közül... de aztán csak élvezem az ajkai pajkos játékát az ajkaimon, a

megkönnyebbülést, hogy végre nem vagyok magányos. Egyre szenvedélyesebben csókol, én pedig viszonzom, a gondolataim kipottyannak a fejemből, akár a vízbe csobbanó kavicsok, hogy eltűnjenek a feledés sötétjében. Elveszek az érzésben, az ízében, tiszta bőre illatában, fogkrémje mentolízében, és beindulok. Izgató rezgés keletkezik a mellkasomban, a csontjaimat életre kelti valami feszültség, a hátamban csiklandós érzés táncol...

Jaj, ne! Már megint. Elszakítom tőle magam, kínlódva kapkodok levegő után, nekinyomom a hátam a hideg, könyörtelen korlátnak. A kemény fém felsérti a nyakam, megbünteti az előtörni vágyó szárnyakat. Elnyomom, visszafojtom őket. A nyakamba temeti az arcát, közel húz magához, a nevemet suttogja. Arcom megrezdül, feszül. Orrnyergemet nyomják a kitüremkedni vágyó csontok. Lenézek a karomra. A bőröm el-elmosódik, halványan csillámlik. Aranypor. Felkiáltok, és megpördülök, hogy a hideg fémrácshoz szorítsam az arcom. Kétségbeesés bénítja a torkom. Félelem

ül a szívemre. Mint aznap éjjel a kocsiban. Nem hiszem el, hogy hagytam ezt megtörténni. Nem hiszem el, hogy ennyire kiengedtem a kezemből az irányítást. Hogy ennyire ostoba voltam. Hát semmit sem tanultam az első esetből? Egyenletesen lélegzem az orromon át, elszántan, hogy kitartok, visszaváltozom ott azonnal. Nem én leszek az, aki felfedi a drakik legnagyobb, legjobban őrzött titkát. Egy pillantást vetek a karomra, és már csak halvány aranyfényt látok. Megfeszítem az arcizmaim, és érzem, ismét laza a bőröm, normális. Emberi. Will keze gyengéden a vállamra kulcsolódik, ujjaival tétován megszorít. —

Jacinda...

Jó pár pillanat múlva, amikor már biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj, visszafordulok, óvatosan, nyugodtan, lassan lélegezve... Will engem néz, szenvedése ott tükröződik változó szemeiben. Gombóc van a torkomban. Ő az egyetlen fénysugár, amit ezen a sötét helyen találtam. Ez nem igazság.

Úgy tűnik, a drakim maga ellen dolgozik. Megérintem az ajkam. Még mindig ég, még mindig érzem a csókját. Hangja mély és bársonyos, mint aznap a hegyekben, mikor az érzelmeink úgy sodródtak, akár a sűrű köd. —

Sajnálom. Azt hiszem, elragadtak az érzéseim. Azt

hittem... - Megrázza a fejét, mindkét kezével a hajába túr, láthatóan félreérti a dolgot, valami mást olvas le az arcomról. - Veled egyszerűen... Jacinda, nem akartam... —

Hagyd abba! - mondom.

Képtelen

vagyok

hallgatni,

hogy

a

csókja

miatt

mentegetőzik. Hiszen én akartam. És újra akarom. Teleszívom a tüdőm levegővel, elégedett vagyok, hogy le tudtam állítani a manifesztálódást, hogy képes vagyok irányítani magam. Ez jó, emlékeztetem magam. Felébreszti a drakimat. A drakim él. Most egy kicsit túlzottan is. Majd megtanulom jobban irányítani, hitetem el magammal. Mert szükségem van rá. Nincs másom, csak ő. Nem Cassianra van szükségem, nem kell megmentenie. Itt van nekem Will. Vele visszatalálok az égbe.

Will folytatja a locsogást, mintha nem bírná abbahagyni. Nem hibáztatlak, amiért azt hiszed, csak egy menetet

—

akarok,

hogy

csak

szórakozom

veled.

Az

iskola

lépcsőházában kezdek ki veled, mint valami... Újabb csókkal hallgattatom el. Semmi kifinomultság vagy gyengédség. Csak közel húzom az arcát, és az ajkára nyomom az ajkam. Részben, mert ezt akarom, és nem tudom nem akarni,

részben,

mert

nem

szeretném,

hogy

arra

emlékeztessen, valójában kerülnöm kéne. Részben pedig azért, mert végre sikerült átvennem az uralmat magam felett, és újra próbára akarom tenni újdonsült képességemet. A tüdőm most hűvös, a bőröm ernyedt, laza. Úgy tűnik, nem

zavarja

az

ügyetlenségem.

Pillanatnyi,

döbbent

mozdulatlanság után keze a hátamra siklik. A bőröm ismét bizseregni kezd, izmaim tettre készen feszülnek. Ismét bebizonyosodik, mekkorát tévedek. Nem tudok uralkodni magamon. Nem tudom megtiltani a drakimnak, hogy előbújjon, mikor találkozik Willel. Rossz, rossz, rossz

Jacinda. Csókjai egyre hevesebbek, mohóbbak. Úgy tűnik, ő sem

képes uralkodni magán. Mielőtt még kitéphetném magam a karjai közül, a felettünk lévő ajtó kivágódik, neki a betonfalnak. A dörrenéstől mindketten összerezzenünk. Cipők kopognak, hangok töltik be a levegőt. Will távolabb ugrik tőlem. Hátrahúzódok,

a

fémkorlátnak

nyomom

magam,

amennyire csak bírom. Ujjaim a lepattogzott festésű rudakat markolják. Két fiú és egy lány dübörög le a lépcsőn. Ránk se néznek, úgy haladnak el mellettünk. —

Hé, Rutledge! - kiált fel egyszer csak az egyik srác, és

undok vigyorral az arcán méreget minket, mint aki mindent tud. Will komor arccal biccent. Mozdulatlanok maradunk, egymástól távol ülünk, amíg hangosan trappolva elhaladnak a lépcsőkön. A lenti ajtó nyílik és döndül, ismét egyedül maradunk a zárt térben. —

Jobb, ha megyünk! - áll fel Will.

A korlátba kapaszkodva, remegő térdekkel állok fel. —

Már jól vagy?

—

Persze - mondom, és igyekszem könnyednek és

flegmának tűnni. - Csak egy csók volt, nem igaz? Az arca kifejezéstelen. —

A gyűlésre gondoltam. Már nem vagy rosszul?

—

Ó! - kapok észbe. - Nem. Jól vagyok. Köszönöm!

Elnéz, és elindul lefelé a lépcsőn. Vonakodva követem, nem tudom, mi lesz velünk ezután. Mikor kilépünk a lépcsőházból, megszólal a csengő. —

Vége a gyűlésnek - mondja feleslegesen.

Az aula még üres, de már nem sokáig. —

Angolom lesz - teszi hozzá.

Összefonom a karom a mellemen, mintha fáznék. És valóban reszketek, a hőség ellenére. A drakim túlzottan szereti ahhoz, hogy rejtve maradjon a közelében. Hiába próbálkozom, ha vele vagyok, nem tudom irányítani. Mostantól nem próbálom becsapni magam. Nem kockáztathatom meg, hogy leleplezem a falkát. A drakim életéért sem. Nem akarom látni a szemében a megvetést, mikor megtudja, mi vagyok. És itt van Cassian... valahol a közelben. Vár. Figyel. Bármikor felbukkanhat. Ő és Will

semmiképp sem találkozhatnak. Bólintok, és a mellkasom fájón szorul össze. —

Nekem spanyolom van - mondom, jelezve, hogy az

iskola másik felébe kell mennem. - Majd összefutunk. Ezt mondom neki, egy üres ígéretet. Az aula élettel telik meg, elözönlik az öltözőszekrényeik ajtaját csapdosó diákok. A hangok harsányabbnak, a testek gyorsabbnak, a szagok erősebbnek tűnnek. Will még mindig előttem áll, úgy néz rám, mintha mondani akarna valamit. Mi értelme volna? Véget kell vetnem ennek köztünk örökre... Még akkor is, ha emiatt el kell hagynom a várost anya és Tamra nélkül. Nem tarthatom fenn ezt tovább, képtelen vagyok elmondani anyának,

hogy

az ellenséggel szövetkezem.

Mindkét

ellenséggel. Willel és Cassiannal. Belül már elhatároztam magam. Mikor Cassian visszatér, elmegyek vele. Will a fejét rázza, összehúzott szemöldökkel néz rám. —

Nem menekülhetsz tőlem. Nemsokára találkozunk -

jelenti ki határozottan.

Szomorúan mosolygok. Mert ha kell, elmenekülhetek. Olyan helyre, ahol sosem talál meg. Diákok sodródnak mellettünk, akár a halak a folyóban. Sarkon fordulok, és eltűnök a sodrásban.

—

Hát ez meg - von kérdőre Catherine, miközben

mellém csusszan a tanulószobában - mi a fene volt? Megpróbálok ártatlan arcot vágni, mint aki nem érti, miről van szó, de ő fogja magát, lecsapja a füzetét és a Ne

bántsátok a feketerigót! az asztalra, és támadóállásba helyezkedik. —

Ki vele! Azt hittem, túltetted magad rajta.

—

Miről beszélsz? - húzom az időt, mialatt valami

magyarázaton töröm a fejem. Megérdemli, hogy mondjak neki valamit. Nem szereztem itt túl sok barátot, csak Catherine-t és Brendant. Hirtelen belém nyilall, hogy hiányozni fognak, mikor elmegyek. —

A buzdító gyűlés - mondja, és bólogat, tépett frufruja

táncol a levegőben. - Te. Will. Az egész iskola szeme láttára. Dereng valami?

—

Ó!

-

szólalok

meg,

és

az

ajtóra

pislantok,

reménykedve, hogy nem abban a pillanatban fog belépni, mikor épp róla beszélünk. —

Nem volt semmi. Csak észrevette, hogy nem vagyok

jól, és segített... - a hangom elcsuklik, ügyetlenül megvonom a vállam. —

Ó! - bólint Catherine gúnyos komolysággal. - Persze.

Értem. Azért smároltatok a lépcsőházban,

mert így

bizonyosodott meg róla, jól vagy-e már? Pislogok egyet. Nagyszerű. Most már értem azokat a furcsa pillantásokat, amikkel a többiek illettek. —

Gyorsan terjednek a hírek - morgom.

—

Legalábbis az ilyen hírek.

—

Csak egy csók volt.

—

Aha! Ez máris több, mint amit a többi lánynak

sikerült kicsikarnia belőle. Nem kéne, hogy így legyen, de a szívem nagyot dobban, mikor ezt hallom. Lehajtom a fejem, hogy eltakarjam a mosolyom. Catherine játékosan oldalba bök. —

Á, bírod a fiút! Tudtam én. Az első naptól fogva. Hé,

nem lehet olyan szörnyű, ha téged választott. Legalább van ízlése. Brooklyn meg bekaphatja... —

Pszt! - kapom fel a fejem, mert megérzem Will

közeledését, tudom, hogy mindjárt a terembe lép. Megjelenik az ajtóban. Csakhogy nincs egyedül. Vele vannak az unokatestvérei. Mint lerázhatatlan árnyékok. A szívem összeszorul. Ez nem Will. Nem az igazi, nem az, akivel a lépcsőházban beszéltem. Aki olyan kétségbeesetten csókolt, mintha oxigén volnék, nélkülözhetetlen a túléléshez. Mikor az oldalán vannak az unokatestvérei, ő nem az a Will, aki felszabadítja a drakimat. Nem lehet az. Már nem is akarom, hogy ő legyen az a fiú, akinek nem tudok ellenállni. Kegyetlen és értelmetlen, mikor kicsúszik a kezemből az irányítás saját magam felett. Így lesz a legjobb. Látnom kell, hogy együtt van velük, emlékeznem rá: ő az ellenségem. Falat kell húznom kettőnk közé, míg Cassian meg nem érkezik, hogy elvigyen Chaparralba. Lepillantok a kezemre az asztalon, és remélem, így

megúszom azt a pillanatot, mikor elhaladnak mellettem. De a padlón Xander cipőjét látom megállni az asztalom lába mellett. Csend. —

Szia, Jacinda!

Sötét borzongás karcolja a gerincem. Összefonom a mellemen a karom, és felemelem az fejem. Nem érdekel, hogy korántsem barátságos az arckifejezésem. Xander gúnyos mosollyal sandít Willre. —

Hát te, nem is köszönsz, Will? - kérdezi.

Angus úgy méreget, mintha hirtelen mégiscsak méltónak találna a figyelmére. Mintha egy húsdarab lennék, amit alaposan meg kell nézni és lemérni. —

Már köszöntünk egymásnak korábban - jelenti ki

feszülten Will. —

Aha, köszöntetek - nevet Angus. - Hallottam ezt-azt.

Nem gondoltam, hogy ilyen jó társaság ez a csaj. Én is bepróbálkoztam volna, ha tudom, hogy ennyire adja. Catherine felszisszen. Már ugrana, de megfogom a karját, nem engedem, hogy bármit is tegyen. —

Fogd be! - hörgi Will.

Eszembe jut, amit Will a kocsiban mondott a családjáról.

Mérgezőnek nevezte őket. Eszembe jut a szoba a kis fekete és piros zászlókkal szerte Észak-Amerika térképén, és Xander tekintete, mikor rajtakapott odabenn. Angus megint felröhög, szája szélesre nyílik durva arcán. —

Hát - szólalok meg, és alig veszem észre, mennyire

furcsa a hangom. Sűrű, mintha melasz lenne a számban -, nem volt annyira emlékezetes. Fáj kimondanom, kegyetlen és hazug mondat, de meg kell tennem. Xander zavarodottan néz, felváltva pillant Willre és rám. Will mélyreható tekintete belém fúródik. Egy pillanatra mintha fájdalmat látnék megvillanni a szemében. —

Lehet, hogy ki kéne próbálnod egy másik Rutledge-et

- vonja fel vastag, vörös szemöldökét Angus. —

Azt hittem, felcserélhetőek - mondom. - Ha egyet

kipróbál az ember, mindet ismeri. Angus a homlokát ráncolja, nem érti a „felcserélhető” szót. —

Hülyegyerek - mormogja Catherine.

Figyelmeztetésképpen megszorítom a csuklóját. —

Hozzád meg ki szólt, te nyomoronc? - támad rá

Angus. Ez nem tetszik. Nem tetszik a sebzett rezdülés, ami végigfut a barátnőm arcán, mielőtt sikerül újra flegmának és keménynek tűnnie. Az ismerős forróságot érzem magamban feléledni. —

Au! - néz rám döbbenten, és elhúzza a karját.

Csak ekkor veszem észre, hogy még a kezemben van a karja, és gyorsan elengedem. A csuklóját dörzsöli, már érezhette a bennem felgyülemlő forróságot. Remek. Először kis híján leleplezem magam Will előtt, mikor megcsókol. Most meg ez. Talán ma éjszaka újra próbálkoznom kéne a golfpályán. —

Üljetek le! - szólal meg Mr. Henke a tábla mellől.

Angus hátramegy a terem végébe. Xander tanulmányoz még egy kicsit azzal a démonian sötét szemével, mielőtt csatlakozna hozzá. Will ott lézeng még, úgy néz rám, mintha arra számítana, hogy csinálok valamit. Mondok valamit.

—

Gondolom, nem szeretnéd, hogy melléd üljek - szólal

meg. Elkapom a tekintetem. Nem bírok ki még egy hazugságot, képtelen vagyok több szörnyű szót kiejteni. Nem nézek oda, de hallom, hogy elmegy. Érzem, hogy távolodik tőlem. —

Aszta - motyogja Catherine lenyűgözve. - Épp

visszautasítottad Will Rutledge-et. Összerezzenek, igyekszem lenyelni a fájdalmas gombócot a torkomban. —

Jól vagy? - kérdezi a barátnőm.

—

Miért ne lennék? Nem igazán esetem a srác.

Hátrapillantok, és látom, ahogy az unokatestvérei közt ül magába roskadva. A többiek beszélgetnek, de ő hallgat. Kifelé bámul az ablakon, egy pontra tapad a tekintete. Az arckifejezése anyára emlékeztet. És Tamrára. Arra, hogyan néztek, mikor a falkával éltünk. Mintha csapdában volnának. Mindig a kiutat keresték. A mellkasom összeszorul, valami sűrű, kavargó dolog van a közepén. Will nem érdemelte ezt a büntetést. *

—

Mégis, mit képzeltél? - csattan fel Tamra, amint

mellélépek a járdaszegélynél. Anya még mindig jóval arrébb araszol felénk a kocsisorban. —

De hiszen ismersz. Az a tornaterem, az a tömeg... -

megborzongok és hunyorgok a sivatagi nap fényében. Száraz szél kap bele a hajamba, a szálak nagy része töredezett, akár a szalma. A húgom szeme szikrákat szór, és tudom, hogy a buzdító gyűlés óta arra a pillanatra vár, mikor végre rám támadhat. Düh fog el. Ha bárki, hát ő pontosan tudja, mit tesz velem egy ilyen gyűlés. Ő ugyan nem úgy draki, mint én, mégis érti, mit jelent ez. Egy a történetünk. Sárkányoktól származunk. Sárkányoktól, akik egy évezrede még a föld és levegő urai voltak. Hogyan tűrhetném a bezártságot? Egy tornatermet, csordultig tele lármával és emberekkel? —

Csak annyit tudok, hogy nem bírsz uralkodni

magadon. Főleg Will Rutledge közelében. Azt hittem, távol tartod magad tőle. Próbálom távol tartani magam. Még ha belehalok is.

Próbálom. De ezt nem mondom ki.

Ehelyett felidézem az együtt töltött időt, amiről Tamra nem is tud, és apró, keserű örömöt érzek. —

Ha annyira aggódsz, mondd el anyának! - vetem oda,

mert tudom, hogy úgysem teszi meg. —

Hogy megint elköltözzünk?

Ez az, amit mindenáron szeretne elkerülni. Válaszul csak megvonom a vállam. Ajkát

keményen

összeszorítja,

megrázza

tökéletes

hajzuhatagát. —

Azt már nem - jelenti ki.

Visszanézek a kocsisorra. Anya egyre közelebb araszol. Tűz a nap a fejemre, perzseli a bőrömet, türelmetlenül hintázok a lábamon. Ujjam a hátizsákom vállpántjára feszül, és mielőtt még meggondolhatnám magam, kicsúszik a számon: —

Érdekel téged egyáltalán, mit tesz velem ez a hely?

Megpördül, és rám mered. —

Mintha téged érdekelt volna, mit tettek velem azok

az évek a falkával. Hát persze hogy érdekelt. Ha nem érdekelt volna, nem

állok ellen ilyen keményen Cassiannak. Cassian a barátom volt. Jó, inkább Tamráé, de mindig ott volt, szilárdan, akár a hegyek körülöttünk. Megengedhettem volna magamnak, hogy

megkedveljem.

De

nem

tettem.

Tamra

miatt

utasítottam vissza. —

Mégis, mit tehettem volna szerinted? A falka volt az

otthonunk, - emlékeztetem. Tamra orrlyukai megremegnek,

fájdalom

lángol

a

szemében. —

A te otthonod. Az enyém soha. Én mindig csak

betolakodó voltam, nézhettem, hogy epekedik érted Cassian. Mindenki téged szeretett. Mindenki a te barátod akart lenni, vagy a pasid, meg minden... —

Sosem kértem. Sosem kértem Cassiant, hogy...

—

Nem, de megkaptad. Megkaptad őt. És nem magad

miatt. Nem azért, mert szeretett - rázza a fejét. - Tudod, azzal még együtt tudtam volna élni, azzal, hogy ti ketten együtt vagytok... ha tényleg szeretett volna. Úgy mondja ki a szavakat, mintha ez teljes képtelenség volna. Egy vicc. Felemelem az arcom, valami szellőre várva,

ami enyhülést adna ebben a hervasztó melegben. Nincs enyhülés. Tamra folytatja: —

De nem az nyűgözi le őket, aki vagy. Hanem ami. Az

elsőszülött mindent visz. Mindent. Mindenkit. Még apát is. Ti ketten egy kis zártkörű klub voltatok - mondja, és mély levegőt vesz az orrán keresztül. —

Miért gonoszkodsz? - csattanok fel. - Nem tudok ezen

változtatni. Akkor sem tudtam. Most sem tudok. Jó darabig nem szólal meg. Mikor végül beszélni kezd, a hangja lágyabb. —

Nem tudnád egy kicsit megkedvelni ezt a helyet,

Jacinda? - kérdezi, és borostyánszín szemének csillogása elhalványul. Bár látom, hogy neheztel rám, azt is érzem, hogy nem gyűlöl. Vagy legalábbis nem akar. Megrázom a fejem, nem azért, hogy nemet mondjak, hanem hogy jelezzem: nem tudom a választ. Tudom, hogy nem tetszene neki az igazság, nem azt akarja hallani. Hogy már megpróbáltam. Számomra nem döntés kérdése, szeretek-e itt lenni, vagy sem. Ez nem olyasmi, ami felett hatalmam van. De mit számít ez

egyáltalán? Úgysem leszek már itt sokáig. Ezt persze nem mondhatom el neki. Beszállunk a kocsiba. Tamra ül elöl, én hátul. —

Sziasztok, milyen volt a suli? - kérdezi anya.

Tamra nem mond semmit. Én sem. A levegő sűrű, feszült. Anya ránk-ránk pillant, miközben kihajt a parkolóból. —

Ajjaj! - mondja.

Tamra felhördül. Visszafojtott lélegzettel várom, mond-e valamit a buzdító gyűlésről. Rólam és Willről. Percek telnek el, és semmi. Lágyan, megkönnyebbülten sóhajtok fel. Gondolom, nagyon itt akar maradni. Vagy talán megbánta a kitörését. Az a fajta, aki inkább magába fojtja az érzelmeit. Ahogy ismerem, már meg is bánta, hogy kirobbant. Azon tűnődöm, elárulna-e, ha tudná az igazat. Ha tudná, kicsoda Will valójában. Számítana ez? Valószínűleg nem. Ahhoz túlzottan is önmagára összpontosít, arra, hogy megkapja, amit akar. Nem hibáztathatom ezért. Mert igaza van. Azelőtt semmi sem róla szólt. És ez engem mindig bántott. Akkor is, és most is.

De annyira azért nem, hogy feláldozzam magam. Annyira azért nem, hogy elfogadjam azt a kísértetet, amivé a drakim válik majd, ha itt maradok, és nem teszek semmit. Könnyű igazolnom

a

döntésemet,

hiszen

ha

elmegyek,

az

felszabadítja a húgomat és az anyámat. Szomorú erre rádöbbenni. Tudni, hogy a szeretteim jobb életet élhetnek nélkülem. —

Jacinda? - nógat anya.

—

Szuper - hazudom. - Nagyon jó napom volt.

Ez az, amit mindketten hallani akarnak.

Majdnem otthon vagyunk, mikor anya előáll a nagy bejelentéssel. —

Holnap elindulok.

Ledöbbenek, egy pillanatig már azt hiszem, ez azt jelenti, hogy holnap mi is mind megyünk. Aztán észbe kapok. Eladja az egyik ékkövet. A fényes borostyánt. Dermedt tűz. Előredőlök, hogy jobban lássam az arcát, mert muszáj megállapítanom, komolyan beszél-e. Hogy képes erre? Hogy tehet úgy, mintha nem is belőlem venne el egy darabot, a szívemet kitépve vinné valami idegennek, aki azt hiszi, csak holmi kődarabot vásárol? Értékeset, de élettelent. Halottat. —

Holnap ez az első. Busszal kell majd mennetek. Úgy

tervezem, még időben visszaérek felszedni titeket péntek délután. Mrs. Hennessey-nek előre szóltam, úgyhogy majd

rátok néz. Elindul a hasamból egy érzés, tekergő rémület... ugyanezt éreztem, mikor évekkel ezelőtt Severin azzal állított be hozzánk, hogy apa eltűnt. —

Mrs. Hennessey? - húzza az orrát Tamra.

Mivel meg sem kérdezi, anya miért megy el, nyilván már tudott róla. Nem törődik vele. Csak én töröm magam. Csak az én gyomrom fordul fel a gondolattól... —

És hová mész? - kérdezem, mert tudnom kell. Mintha

bármit is számítana. Mintha talán egy szép napon majd felkutathatnám azt a követ, hogy megmentsem az örök eltűnéstől. Anya nem felel. —

Hol fogod eladni? - feszegetem.

—

Ez mennyire jó már - jegyzi meg Tamra valami

idegborzoló tohonyasággal, miközben a táskájában turkál. Akkor elköltözhetünk végre? Persze úgy, hogy ebben az iskolakörzetben maradjunk. Ja, és lesz mobilunk? Szerintem, rajtunk kívül nincs más az egész iskolában, aki... —

Nyughass, Tam! Ne rontsunk ajtóstul a házba! - Anya

megsimogatja a térdét. - A bajoknak ezzel csak egy részét oldanánk meg. Még nem költözünk. Kaphatnátok, lányok, pár új ruhát... felszerelést is, ha felvesznek a pompon csapatba. És talán ritkíthatnék a műszakjaimon. Hogy otthon maradjak pár estét. Hiányoztok. Talán -melegen néz minket, a szeme fénylik és ígérettől ragyog - talán még egy autót is intézhetek nektek. Tam vinnyog. Átveti magát az ülésen, és örömében szorongatni kezdi anyát, aki közben vezet. Egy

autót?

Családi

ékkövet

egy

autóért?

Egy

gépszerelvényért, ami jó, ha kibír egy évtizedet? Nem éppen méltányos csere. Kibámulok az ablakon, kimondhatatlanul dühösen. Forrongó érzelmeimtől elszorul a torkom, rég túl vagyok a szavakon. A kocsi persze Tamráé lesz. Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy nem vezethetek. Képtelen vagyok rá. Az is biztonságosabb lenne, ha egy csecsemőt ültetnek volánhoz. Égő, pislogó szemmel nézem a tovasuhanó tájat. Csupa kő és tervszerűen kihelyezett szikla. Kaktusz, álmos murvafürt, sivatagi zsálya. Lobogó szalagokban táncol a hő a napszítta

flaszter fölött. —

Lányok, meg kell ígérnetek, hogy viselkedtek, és

jelentkezzetek Mrs. Hennessey-nél. Neki szóljatok, ha bármi kell! Én meg mindennap telefonálok. —

Jó! Bármit megígérünk!

Az ülés rugózása tiltakozva viseli húgom pattogását. —

Jacinda?

Anyám az első ülésről a nevemet mondja. Mint akit váratnak. Valamit vár tőlem. Vele fölösleges vitatkozni. Elhatározta magát. Ahogy én is. Valakinek engednie kell. Kitörnie. Az pedig én leszek. Túl boldogok itt, elégedettek, és olyan élet felé tartanak, amire mindig is vágytak. Nem akarnak továbbállni. Én pedig nem maradhatok. —

Tök mindegy - nyögöm ki végül. Bízom benne, hogy

ez elég homályos válasz ahhoz, hogy elégedett legyen vele. Egy pillanatra csak kapkodom a levegőt, mint akinek a mellkasából kiütötték a szuszt. Egyszer apa elvitt minket egy oregoni vidámparkba. Ez is olyan rövid elvonulás volt, amit anyának mindig muszáj volt

megterveznie. Akkoriban Tam meg én még egyszerű testvérek voltunk, és a legnagyobb bajunk egymással a játékok megosztása lehetett. Ez még azelőtt volt, hogy manifesztálódtam. Húsz emeletet zuhantam egy szabadeséses hullámvasúton. A gravitációnak teljesen kiszolgáltatva. Nem tudtam elrepülni, hogy mentsem magam... Ugyanezt a tehetetlen rémületet érzem most. Mert semmit sem mondhatok, ami eltérítené anyát a szándékától. Sehogy sem értethetem meg vele, hogy mit művel velem.

Zuhanok Ezúttal semmi sem menthet meg. Nincs gépezet, hogy csodát művelve visszarántson az utolsó percben.

Pedig érti ő, suttogja bennem egy gyenge hang. Ezért is csinálja. Emiatt hozott ide téged. Ő akarja, hogy becsapódjak. * Már késő este van, mikor anyát csomagolás közben találom a szobájában. Munkához van öltözve, mivel majd csak a műszak utánra tervezi az indulást. Az ágyán rozsdamentes acél doboz áll, a félig telerakott sporttáskája mellett. A látványtól szíven szúr a riadalom.

—

Ugye, nem adod el mindet? - vonom kérdőre.

Éppen egy inget hajtogat. —

Nem - mondja, miután felnéz, majd lassú, kimért

mozdulatokkal folytatja a csomagolást. Megkönnyebbülten bólogatok, és a zárható kazetta felé oldalgok. Bizsereg a tenyerem, csak úgy viszket, hogy kinyissam. —

Megnézhetem?

Felsóhajt. —

Ne gyötörd magad, Jacinda! Felejtsd el szépen!

—

Nem lehet. - Hozzáérek a fedélhez, végigsimítom.

Sajog a torkom. - Csak mutasd meg! Még utoljára. A fejét rázza. —

Feltett szándékod, hogy megkeserítsd a saját életed.

—

Mutasd meg!

A zsebébe túr, dühös mozdulattal, halkan mormogva kapja elő a kulcsot. Elfordítja a zárban, és felpattintja a tetőt. Hirtelen szívom be a levegőt a felvillanó színek láttán. Dallamos szavak vesznek körbe. Suttogó-halkan ölelnek át, felidézve valódi természetemet, amely apránként kikopik

a világból. Annyira viszont mégsem gyorsan, mint anya hiszi. Addig nem, amíg Will itt van. Valószínűleg csak neki köszönhető, hogy még él a drakim. Itt a sivatagban, ékkövek nélkül, nélküle nekem annyi lenne. Mint Will csókja, a kövek is lényem magjáig hatolnak... magamhoz térítenek. A bőröm kicsattan. Remeg. Az egyik kő a többinél is erősebben szól hozzám. Lehunyom a szemem, és magamba szívom a frissen kibomló erőt. —

Melyik az? - suttogom. A szemem már nyitva, tele

balsejtelemmel. Testvérkői közül kiemeli a borostyánt. Hát, persze. Összeszorul az állkapcsom. Tudtam. Valahogy tudtam, hogy ez fog elhagyni engem. Közelebb hajolok, bámulom, hogy az emlékezetembe véssem, és megesküszöm, hogy újra rátalálok. Némán közlöm mindezt, és figyelem, hogy lüktet a borostyán fénye. Pislákol, mintha csak hallana és értene. Visszaszerezlek. Egyszer majd. Mikor már nem vagyok rabja anyám szeszélyének. Ha addig el nem koptam teljesen.

Ha addig nem hervadtam semmivé, vagy változtam fantommá, ahogy ő szeretné. Kinyújtom a kezem, és végigsimítok a felületen. Rögtön átjár az élet. Mintha csak tudná, hogy táplál, anya visszahőköl, és kartávolságon kívül tartja az ékkövet. A bőröm sír és összezsugorodik. Előrerontok, tapintásra éhesen. —

Ezt abba kell hagynod! Felejtsd el a régi életed! -

Anya tekintete megperzsel, és felidézi bennem, hogyan nézett ki egykor. Eleven volt, élénk. Talán még benne is megérint valamit a kövek éneke. - Annyi minden vár még itt téged, csak nyitottnak kéne lenned. —

Persze - morgom -, talán még pompon lánynak is

bevesznek. Oldalra billenti a fejét, és élesen néz rám. —

Nincs is azzal semmi baj - mondja.

Aha. Tudom, hogy tényleg örülne neki. Bárcsak én is tudnék! Talán könnyebb lenne, ha képes lennék rá. Ha olyan lehetnék, mint Tamra. —

Nem vagyok Tamra, anya! Én draki...

—

Nem, te...

—

Az vagyok. Ha ki akarod belőlem irtani, azzal

igazából engem akarsz megölni. - Mély levegőt veszek. - Apa megértette ezt. —

És halott. Ebbe halt bele.

Pislogok. —

Mi van?

Elfordul, behajítja a borostyánt a ládikába, én pedig arra gondolok, hogy ennek a beszélgetésnek vége. Aztán mégis felém néz újra, de az arc már egyáltalán nem az övé. Egy idegen bámul rám, túlságosan is fényes szeme úgy cikázik, mint egy állaté, aki éppen előront az aljnövényzet fedezékéből. —

Azt hitte, találhat majd másik falkát, amely befogad

minket. Olyat, ahol nem várják el, hogy feláldozzuk a lányunkat... —

Egy rivális falkát? - förmedek rá, és elönt a tagadás

forrósága. Tilos más falkával közösködni. Legalábbis a Nagy Háború óta, amikor kis híján mind egy szálig sikerült kiirtanunk egymást. - Apa sosem tett volna ilyet!

Vajon azt képzelte, hogy csak úgy talál egy falkát, ami nem gyilkolja le kapásból? —

Teérted? Miértünk? - Szaggatottan, megtörten nevet.

- Dehogynem. Megtette. Apád bármire képes volt, hogy megvédjen, Jacinda. - Tekintete elkomorul. - Megtette. Rázom a fejem, és küzdők a szavaival. Apa nem miattam halt meg. Ez képtelenség. —

Ez

az

igazság

-

mondja,

mintha

olvasna

a

gondolataimban, én pedig tudom, hogy tényleg igaz. Borzasztóan, letaglózóan igaz. Reszketek, és a fájdalomtól alig kapok levegőt. Miattam halt meg apa. Beszívom a levegőt. —

És engem hibáztatsz érte. Miért nem mondod ki

egyenesen? Villan egyet a szeme, mielőtt összehunyorítja. —

Soha nem hibáztattalak érte. A falkát hibáztatom.

Lassan ingatom a fejem ide-oda, mintha víz alatt mozognék. —

Vissza akarok menni. - Már azt sem tudom, komolyan

gondolom-e. Csak el akarok menekülni előle és attól, amit

mond. Ezt nem lehet bírni. Nem sokon múlik, hogy kitálaljak neki Cassianról akkor és ott. Valami mégis visszatart, ott tartja bennem a kihullni vágyó szavakat. - Ti itt maradhattok Tamrával. Talán néha majd visszajárok... Vadul rázza a fejét. —

Szó sem lehet róla. A lányom vagy. Mellettem a

helyed. —

A falkával a helyem. A hegyeken és az ég alatt.

—

Nem hagylak tizenhat évesen kötelékbe lépni!

Hát nem érti? Hogy csak bajt, szenvedést és halált hoz magára, aki megpróbál kilépni a falkából? —

Nem tennének ilyet. - Cassian megígérte. - Nem

engedem... Ekkor felnevet. Féktelen hangja megrémít. —

Jaj, Jacinda! Hát mikor fogod már fel? Betűzzem, hogy

megértsd? Megrázom a fejem. Össze vagyok zavarodva, úgy érzem, talán korai volt bizalmat szavaznom Cassiannak. Hirtelen olyan távolnak tűnik az este, a Chubby’s-nál. Miért hittem neki újra?

—

Pontosan tudom, hogy azt akarják, lépjek kötelékbe

Cassiannal... előbb, mint... —

Ennél sokkal többről van szó. - Odalép hozzám, és

elkapja a karomat. - Akarod tudni, mit szánt neked a falka? Hideg rettenet söpör végig rajtam, mély és rémes, mégis bólintok. —

Ha nem jöttünk volna időben el, megvágták volna a

szárnyadat. Elrántom a karom, és hátratántorodom. Rázom a fejem... egyre csak rázom. Nem, nem, nem. Ezt a barbár szokást emberemlékezet

óta

nem

gyakorolta

a

falkánk.

A

szárnyvágás a fizikai büntetés egyik ősi formája a drakiknál. Egy drakit megfosztani a repüléstől a legdurvább büntetés... és kegyetlenül fájdalmas is. —

Sosem tennének velem ilyet - mondom rekedten.

—

A tulajdonuknak tekintenek. Tárgynak. Egy értékes

befektetésnek. Bármit megtennének, hogy megtartsanak. Látom Cassian arcát, emlékszem, milyen őszintén nézett. Az nem lehet, hogy hazudott, az nem lehet, hogy tudta, mi vár rám. Nem akarhatta, hogy visszamenjek vele, és tegyem

ki magam ennek. Ne már! Ezt nem hiszem el. —

Nem igaz. Elmondtad volna már...

—

Most mondom el. Nagyon is konkrét terveik voltak

veled, Jacinda. Nem akartak kockáztatni. Pláne azután, amit utoljára műveltél. Most már sziszegve és gőzölögve csorognak lefelé a könnyek az arcomon. —

Ezt csak azért mondod, hogy ne menjek vissza.

Ez a hang már nem a sajátom. Elszorul a torkom a rám törő érzelmektől, alig kapok levegőt. —

Nőj már föl, Jacinda! Nem vagy már kislány. Ez az

igazság. Legbelül te is tudod. Oda akarsz te visszamenni? —

Anya! - szól ekkor Tamra az ajtóból. Aggódva bámul

rám. Ahogy a sima homloka ráncokat vet, eszembe jut, mikor kislányok voltunk még, és úgy féltettük egymást. Éjjelente suttyomban folyton átjártunk egymás ágyába... megbizonyosodni róla, hogy rendben van a másik. Ez az emlék enyhít a borzasztó magányomon. Már csak kínosan érzem magam. Kezem elázott arcomhoz kapom. A könnyektől gyengének érzem magam, kicsinek. Két dolog,

ami nem drakinak való. Talán emberibb vagyok, mint gondoltam. —

Nem mehetsz vissza, Jacinda. Soha. Most már érted! -

Anya hangja halkabb, és összerándulok, mikor a vállamhoz ér. Bólintok, és lehajtom a fejem. A hajamat hagyom a szememre hullani. Hogy ne lássa a könnyeimet. A vereségem. Mert már tudom, hogy nem hazudik. Minden, amit mondott, színigaz. Nem térhetek vissza a falkához. Ha itt maradok, csapdába kerülök. Ha visszatérnék hozzájuk, szintén. Akárhogy is, nem számít. Sosem leszek szabad. Az igazság rám nehezedik. Brutális, éles fájdalom hasít a lapockámba. Elviharzok az ajtót támasztó húgom mellett, siettemben kis híján elvágódom. Tompán hallom, ahogy anyának sutyorog. Egy pillanatra belém villan, hogy talán ő is tud a szárnyvágásról. Hogy talán végig tudott róla. Cassian biztosan tudta, hogy az apja és az elöljárók meg akarták nyesni a szárnyaimat. Hogy volt képes az arcomba nézni, és

ekkorát hazudni? Hát egyáltalán nem törődött velem? A barátságunkkal, ami egykor összekötött? Úgy érzem, naiv és elveszett vagyok... hülye. Annak fényében, hogy képesek lettek volna véghezvinni rajtam az elképzelhető legdurvább csonkolást, nevetséges volt azzal áltatnom magam, hogy biztosan nem hagynának túl fiatalon kötelékbe lépni. Ezek bármire képesek. Kétrét görnyedve fogom a hasam, ahogy bevetem magam a fürdőajtón. A vécéhez hajolok, és kiürítem a gyomrom. Zokogok a fájdalmas remegések alatt. Újra és újra öklendezem. Reszketve, megtörve végre leállok. Lehanyatlok a padlóra. A hűvös falnak dőlve két kezem közé fogom remegő arcomat, és elfogadom, hogy amit igaznak tudtam, amiben hittem, az mind nem létezik. Sosem térhetek haza. Egyáltalán: nincs hazám. * Nem tudom, mióta ülök a padlón, mikor az ajtónál kopogást hallok, de a hátamba és fenekembe nyilalló zsibbadtságból ítélve már jó ideje.

—

Hagyj békén! - mondom.

A sírástól kimerültén pár pillanatig csak hallgatom saját fűrészelő légzésem. Tamra hangja úszik be a deszkákon át, olyan halkan és lágyan, hogy nem is sikerül egyből felfognom, amit mond. —

Nem a te hibád, Jacinda. Ne készítsd ki magad!

Természetes, hogy bíztál bennük. Felkapom a fejem, az ajtóra bámulok. Tudja? És érdekli? Biztos nem kéne meglepődnöm. A húgom. Bármennyire is különbözünk, sosem éreztem úgy, hogy gyűlölne vagy hibáztatna, amiért nekem sikerült beilleszkedni a falkába, neki meg nem. A szíve legmélyén sosem neheztelt rám Cassian miatt. Hogy az enyém lett, pedig nem is strapáltam magam. Ha most elszúrnám a dolgait itt Chaparralban, azért már haragudna rám. Mintha olvasna a gondolataimban, folytatja: —

Ahogy bántak veled... mintha csak valami emlékmű

lennél a falkának. Nem valódi, nem olyan, akinek tisztelet vagy törődés jár... ez nem volt jó. Cassian nem volt jó neked.

- Sóhajt, és elmerengek, vajon honnan tudja, éppen mit kell mondania nekem. - Csak szeretném, ha ezt tudnád. - Szünet. - Szeretlek, Jacinda.

Tudom, mondom ki majdnem. Az árnyéka eltűnik az ajtó alól. Az ajkamba harapok, és érzem, ahogy a vér fémes íze szétárad a számban. Lassan feltápászkodom, és kimegyek a fürdőből.

Aznap éjjel először esik, amióta itt vagyok. Kezdtem azt hinni, hogy már sosem látok esőt, és az ízét sem érezhetem a bőrömön. Hogy a világnak valami elfeledett sarkába költöztem, ahol se eső, se zöld kertek. Ahol a föld nem dúdol dallamot. Ma éjjel viszont az ég felszakadt, és végeláthatatlan könnyözönben tört ki. Ma, azután, hogy anya hosszas titkolózás után felfedte a randa igazságot. Ez így helyes. Valamiért úgy érzem, illik is, hogy essen az eső. Az ablakot esőcseppek nyaldossák, és nekem eszembe jut Will, aki össze van zárva a rémes családjával. Rab ő is, mint én. Végigsimítok kicserepesedett ajkamon, és mintha őt érezném az ujjbegyeim alatt. Lustán elmerengek, milyen lett volna, ha megcsókol Cassian. Egy másik draki. Reagált volna rá a drakim? Vajon

az a csók is ugyanúgy elvarázsol? Ha megcsókol, akkor is képes lett volna így az arcomba hazudni? Szépen félreállt volna, miközben megnyesik a szárnyaim? Átfordulok az oldalamra. Nagyon fülelek. Mintha még életemben nem hallottam volna az esőt. A bőröm érzi a zörgő hang zamatát. A gyengéd pergést kint az út kavicsán. A tilinkelést a fészer bádogtetején. Halványan elmosolyodom. Reményt érzek az éj csendjét betöltő halk, monoton ritmusban. Izgatottságot. Várakozást. Ugyanezt éreztem, mikor Will szája az enyémhez ért. Apa nem akarná, hogy a haláláért magamat hibáztassam, és azt sem akarná, hogy feladjam. Szeretem anyámat, de attól még nincs igaza. A drakim túlságosan az énem része. Nem térhetek vissza a falkához. És itt sem maradhatok, hogy bujkáljak Will elől, és várjam, hogy Cassian egyszer csak beállít. Kell lennie valami megoldásnak. Apa azt akarná, hogy harcoljak, és jöjjek rá, hogyan tarthatom életben a drakim. Abba halt bele, hogy más

megoldást keresett nekünk. Hozott egy döntést: nem akart minket a halandók világába temetni. És ha nem is járt sikerrel, hitt benne, hogy ez lehetséges. A hangja visszhangzik a fejemben, mintha csak itt ülne mellettem: Találj új falkát, Jacinda! Ujjaim összehúzódnak, majd kinyúlnak, és megint összehúzódnak a paplanom szélén. Ez az. A megoldás. Amit meg kell tennem. Igaz, fogalmam sincs, merre él a többi falka, ismerek viszont valakit, aki tudja. Willtől megkérdezhetem. A térképet pedig a saját szememmel láttam. Ha csak egy pillantást vethetnék még rá, meg tudnám jegyezni a zászlók pontos helyét. Ez is valami. Kezdetnek megteszi. Hogy ki tudom-e szedni Willből az információt, és bejutok-e újra abba a szobába anélkül, hogy gyanakodni kezdjen, megint másik kérdés. Nyilván több időt kell majd vele töltenem... Végigfut a hideg a tarkómon, miközben azon töprengek, hogyan juthatnék be a szobába anélkül, hogy gyanút fogna.

Odakint madár rikolt. A hangja riadt, kétségbeesett. Vinnyogó ka-gaa-ka-gaa. Elképedek az ostoba állaton. Elképzelem, ahogy ül az ágon, kis törékeny testét tépázza a szakadó eső. Elmerengek, vajon miért nem keres fedezéket. Valami vackot. Ahol megbújhat. Miért nem jut eszébe? Talán eltévedt, mint én. Távolra szakadt a sajátjaitól. Talán haza se mehet. Talán még otthona sincs. Elégedett mosolyom szétolvad. Kiráz a hideg a lehűlt szobában.

Államig

húzom

a

paplant,

és

igyekszem

felmelegedni. Amennyire csak tudok, összegömbölyödök, majd szorosan lehunyom a szemem, és megpróbálom kizárni a hangot. * Érzem, ahogy anya arcon puszil, és elsimítja a hajam a homlokomról, mint mikor kicsi voltam. A szoba sötét. Még nincs reggel. A konyhából halvány fény szökik be. Biztos hazajött még műszak után, hogy összeszedje a cuccát. A borostyánt. Az emlék szíven ragad. Nagyot lélegzek, és megérzem a levegő olajos kávészagát. Arra kell majd, hogy ébren tartsa vezetés közben. Bárhova is

megy, az messze lehet, ő meg egész éjjel ébren volt. —

Jó legyél! - suttogja, mintha csak hatéves lennék

megint. Mindennap ezt mondta, mikor Tamra meg én kiléptünk az ajtón iskolába menet. - Szeretlek. Na ja, ezt is szokta mondani. Összehúzott szemmel figyelem az árnyékát, ahogy Tamra felé mozdul, aki az ágyában alszik. Hallom, amikor anya szája az arcához ér. Újabb suttogó búcsú. Aztán már nincs is a szobában. Elment eladni a családi örökségünket. A lelkem egy darabját, amit talán sosem kapok vissza. A konyhából eltűnik a fény. Úgy alszik ki, mint egy elfujt gyufa.

A

bejárati

ajtó

kattanva

csukódik

mögötte.

Visszatartom magam, nem ugrok talpra, hogy az ajtóhoz rohanjak, hogy megragadjam és leállítsam, hogy az útjába vessem magam, és könyörögjek: vegyen észre, azt a részemet is szeresse, amit saját magában sosem szerethetett. Tamra fészkelődik a szomszéd ágyon, békésen visszaalszik az öntudatlanságba. Azután csend. Mint egy hullaházban. Csak én vagyok

ébren. Csak én vagyok tudatomnál. Vérzik a szívem.

Kirohanunk az ajtón, és végigvágtatunk az uszodát körbeölelő kavicsos ösvényen. Most, hogy anya nincs itt, hogy piszkáljon minket, késni fogunk. Megint. Tegnap este telefonon azt ígérte, időben hazaér, és értünk tud jönni ma a suliba. Annak örülök, hogy legalább nem kell buszoznunk. Utálom a fojtogató kipufogógázszagot, ami valahogy mindig beszivárog a buszba. Mrs. Hennessey házából ordít a tévé, és látom, ahogy a redőny szétnyílik. Az egyik reluxát lehúzza egy kopott vörös köröm. Az, hogy ránk nézzen, amíg anya nincs itt, nem alakította át a kémkedési rutinját. Éppen csak talált rá végre mentséget. Tamra szedi a lábát előttem. Mindig lelkesen megy a suliba, de ma még a szokásosnál is izgatottabb. Ma lesz a pompon csapat selejtezője.

Ott leszek iskola után. Tapsoló nézőként, látványos támogatóként. Miközben azon vagyok, hogy mindezt magam mögött

hagyjam.

Kellemetlen

szorítást

érzek

a

mellkasomban. Talán még őt is elhagyom. Mikor itt az idő, remélem, Tam és anya utánam jönnek az új falkához, de tudom, hogy valószínűleg egymagam fogom végigcsinálni. Bárhogy is, ezt a kockázatot vállalnom kell, ha elmegyek..., hogy találjak olyan falkát, ami befogad, és nem kaszabol le, mielőtt elmagyarázhatnám, ki vagyok, és mit akarok. Amint kilépek az oldalsó kapun, kortyolok egyet a termoszbögréből. Anya általában nem engedi, hogy kávét igyunk, de ha egyszer most nincs itt. Tamra hirtelen megtorpan előttem. A nápolyi a kezéből a földre pottyan. Épphogy csak beleharapott. A sarkára lépek, és felszisszenek az ujjamra löttyenő forró kávétól. —

Te meg mit...

—

Jacinda!

Úgy vakkantja a nevemet, mint amikor valami nagyon idegesítőt csinálok. Például elcsenem a tányérjáról a

gondosan megvajazott zsemlét. Lenyúlom a pultról az italt, amit épp kiöntött magának. Kicserélem az összepárosított zokniját az én felemás páromra. A tarkómon bizseregni kezdenek a piheszőrök. Követem a tekintetét, és kinézek az utcára. A járda mellett fekete Land Rover terepjáró várakozik. Dübörög a motor. Kinyílik a vezetőoldali ajtó, és Will lép elő. Lassan közelít, keze mélyen a zsebében. Ledermedek. Az elmúlt napokban eltűnt - biztos, hogy vadászni volt -, így nem tudtam kiszedni belőle az információt. A járdára lép, és hintázni kezd a talpán. Gyönyörű, ahogy ott áll. Ismerős fájdalom hasít a mellkasomba, miközben elmerengek, hogyan lehet, hogy egyforma erős szeretet és félelem fog el, mikor meglátom. Nem mozdulok. A mellkasom fájni kezd. —

Lélegezz! - parancsol rám Tamra csendesen.

Persze. Belélegzek az orrlyukaimon. Ettől a fájdalom valamivel alábbhagy. De legbelül még mindig forró rezgéseket érzek, és növekvő késztetést a dorombolásra. —

Te meg mi... - szánalmasan suttogó hangom elnémul.

Tamra megint mellettem áll. Válla súrolja az enyémet. Felé pillantok. Úgy mered rám, mintha valami közöm lenne ahhoz, hogy Will a házunk előtt vár. Megrázom a fejem. Will kimondja a nevem. Úgy elnyújtja, mintha a szél sziszegné: —

Jacinda!

—

Semmit nem csináltam - tagadok.

Will ekkor végre megszólal: —

Gondoltam, talán jól jönne egy fuvar a suliba.

Rábámulunk. —

Mindkettőtöknek - teszi hozzá gyorsan, és kihúzza

egyik kezét a zsebéből, hogy felénk intsen. Tamrával összenézünk. A busz épp befordul a sarkon. —

És

ez

be

szokott

jönni?

-

Igyekszem

unott

tartózkodással beszélni, de a hangom másról árulkodik. Inkább dühösen cseng. Zavartnak tűnik. —

Tessék? - kérdezi.

—

Megjelensz

hívatlanul

egy

lány

bejáratánál,

rámosolyogsz, és azt várod, hogy ugorjon melléd a kocsidba? —

Nyugi - súgja Tamra, és nem tudom eldönteni, hogy

attól fél, elveszítem a türelmem, és manifesztálok itt előtte, vagy tényleg azt akarja, hogy menjek el azzal a fickóval, akitől óva intett. Miért akarna ilyet? Hogy beilleszkedjek, és jó legyen itt nekem? Will bólint, és behúzza a nyakát. Olyan édesen -

undorítóan - szerény. Mintha olvasna a gondolataimban, így szól: —

Eddig csak egyszer.

A szája lassan bizalmas mosolyra görbül. Nem tehetek semmit. Őrületesen elpirulok, az arcom pedig olyan veszélyesen feszül, mint mikor először ültem be a kocsijába. —

Szia! - mondja Tamrának, mintha csak most venné

észre, hogy még nem találkoztak. Hivatalosan legalábbis még nem. Kinyújtja a kezét, nagyon felnőttesen. - A nevem Will... —

Tudom.

Tamra nem fog vele kezet. Felém fordítja tekintetét, és sóhajtva jelenti ki:

—

Na, gyerünk! Beszállás!

Azzal már ki is lép elém. Will nyitva tartja neki az ajtót. A testvérem bemászik hátra, miközben a busz eldübörög mellettünk. —

Lekésted a buszt - mosolyog rám Will hamiskásan.

—

Ja. - Sokáig csak bámuljuk egymást, majd végre

kibököm a feszítő kérdést. - Miért vagy itt? —

Mert nem hagyom többé.

—

Mit nem hagysz?

—

Hogy kerülj engem.

Oldalra billentem a fejemet. Akkor mégsem kergettem el? Lehet, hogy ez ilyen egyszerű? Ilyen könnyű? Huss! Itt van, akár tetszik, akár nem. Már arról sem kell meggyőznöm, hogy meggondoltam magam? —

Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?

Mert én nem. Én vagyok a leggyávább ember a világon. Ott állok az állítólagos célom előtt, erre megrohannak a kétségek. Nem tudom, készen állok-e arra, hogy vele legyek. Még ha sikerül is információt szereznem a falkákról, számolnom

kell

azzal,

hogy

mellette

bármikor

manifesztálódhatok. Márpedig mellette akarok lenni. Vajon képes lennék úgy vele lenni, hogy nem vagyok vele? Legalábbis nem a valódi alakomban? Képes vagyok ekkora önfegyelemre? —

Biztos - válaszolja határozottan.

—

Mondták már neked, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert

a végén meg is kapod? Ennél direktebben nem tudom figyelmeztetni. —

Megyünk végre? - szól ki ekkor Tamra a kocsiból.

Will újra elmosolyodik, és mosolya átmelengeti már amúgy is túlhevült bőröm. —

Na, kell az a fuvar? - kérdezi.

Mintha lenne választásom. —

Lekéstem a buszt - emlékeztetem, és bekászálódom

előre, mielőtt az ajtóhoz érhetne. Egy pillanat, és már távolodunk a járdaszegélytől, én pedig kínos kocsikázásra számítok az iskoláig, hiszen ott a húgom a hátsó ülésen. Úgy tűnik, helyesnek bizonyul a megérzésem, mivel Tamra előrehajol, és megkérdezi: —

Akkor most mi a helyzet veled és a nővéremmel?

Will felnevet, aztán megdörzsöli a tarkóját, mintha lenne ott valami, ami csiklandozza és ingerli. —

Tamra! - Megkapaszkodom a műszerfalban, és

hátrafordulok, Hogy rámeredjek. - Nincs semmiféle helyzet. —

Nem ülnénk itt, ha így lenne, igaz? - horkant fel.

Kinyitom a szám, hogy elhallgattassam, de amit Will mond, belém fojtja a szót. —

Tetszik a húgod. Nagyon.

Csak bámulok rá, és köpni-nyelni nem tudok. Rám néz, és halkabban mondja, hogy csak én halljam: —

Tetszel.

Érzem én ezt, persze, de akkor is felforrósodik az arcom. Előrelendülök az ülésen, mellkasomra fonom a karjaim, és csak bámulok előre. Nem bírom abbahagyni a reszketést. Nem tudok megszólalni. A torkom iszonyúan fáj. —

Jacinda! - mondja.

—

Szerintem kiakasztottad - próbálkozik Tamra, aztán

felsóhajt. —

Nézd, ha tetszik neked, akkor vállald fel! Nem

akarom, hogy a suliban azt terjesszék róla, hogy csak

játszadozol

vele,

és

titokban

témáztok

mindenféle

kapualjban. Most már tényleg nem jutok szóhoz. Lángol a vérem. Van már egy anyám, aki mindent megtesz, hogy irányítsa az életem.

Nem

akarom,

hogy

távollétében

a

húgom

helyettesítse. —

Tudom - mondja Will -, éppen erre készülök. Már ha

Jacinda megengedi. Érzem az arcomon, hogy néz. Feszülten. Várakozva. Ránézek. Szaggatottan kifújom a levegőt, mikor látom, hogy perzsel a szeme. Komolyan beszél. De hát, muszáj is, hogy komolyan beszéljen. Ha hajlandó feladni értem önként vállalt száműzetését, pláne hogy már gyanítja, eltitkolok előle valamit..., akkor tutira komolyan gondolja, amit mond. Pattogó ritmust dobol a kormányon az ujjaival vezetés közben. —

Veled akarok lenni, Jacinda - mondja, és megcsóválja

a fejét. - Nem küzdők ellene tovább. —

Jesszus! - motyog Tamra.

És tudom, hogy mire. Ez azért már túlzás. Túl gyors. Elvégre még csak tizenhat évesek vagyunk... Kissé összerándulok. Legalábbis, azt hiszem, hogy ő is tizenhat. Igazából nem tudom. Semmit nem tudok róla, a titkán kívül. Ami valahogy minden mást elhomályosít. De annál több kell, hogy legyen. Nem csupán a titok. Nem csak a vadász. Nem csak egy fiú, aki nem akar gyilkolni. Nem csak a fiú, aki megmentette az életemet. A fiú, akiről álmodozom. Valójában nem tudok róla semmit. Xander említette, hogy Will beteg volt, de még azt sem tudom, mi történt vele. Aztán mégsem bánkódom sokáig ezen. Mert ő sem ismer engem igazán. Mégis velem akar lenni. Talán így tökéletes, mert én is vele akarok lenni. Én nem csak azért, mert muszáj közel kerülnöm hozzá az információért. Bár az is benne van. Szeretnék megfeledkezni erről, de nem tehetem. Ha elfelejtem, azzal beletörődök az itteni életbe. Akkor örökre itt ragadok. Szellemként. Gyengécske hang suttog bennem, egy kísértő gondolat...

Ha Will veled van, akkor nem.

Amint Will leparkol, Tamra otthagy minket. Nézem, ahogy szedi a lábát a parkolón át. Odainteget néhány embernek. Hagyja, hogy utolérje egy lány, akinek a nevét nem tudom. Úgy csevegnek, mintha ősidők óta ismerősök lennének. Will és én némán ülünk. A parkoló legvégéből nézzük, ahogy a többi autó elsuhan mellettünk a bejárathoz közeli, jobb parkolóhelyek felé. Egyetlen okát tudom elképzelni annak, hogy ennyire hátra parkolt le. Hogy senki ne lásson minket együtt. Keserű

nevetés

készül

feltörni

a

torkomból,

de

visszanyelem. Gondolom, még sincs úgy felkészülve kiállni velem a világ elé, mint ahogy képzeli. Könyveimet szorosan a mellkasomhoz ölelem, lábammal könnyedén dobolok a

kocsi padlóján. —

Be kéne mennünk - mondja.

Bólintok. Leállítja a motort. —

Akkor, mi is lesz az első órád?

—

Mért?

Furán néz rám. —

Jacinda! - leheli a nevem, és majdnem felnevet. - Nem

hallottad, mit mondtam? Azt hiszed, viccelek? Lehet. Igen, furcsa, hogy a kétség képes eltakarni előlünk azt, ami pedig világos, mint a nap. —

Elkísérlek órára - közli, mintha ez lenne a világ

legnyilvánvalóbb dolga. Ezt akarom én is, emlékeztetem magamat. Hogy közel engedjem magamat hozzá, felfedezni ezt a micsodát... ezt a kapcsolatot kettőnk között. Hogy a közelébe kerüljek, a bizalmasa legyek. Megtudjak mindent a többi falkáról. Pár óvatos kérdéssel el is intézhetem. Aztán, ha megvannak a válaszok, akkor végre megléphetem, amit kell. Lelépek, menekülök. Belül kicsit lelohaszt a gondolat, hogy örökre el fogom

hagyni. Megcsodálom Will széles kézfejét a kormányon, és eltűnődöm, bele lehet-e szeretni egy fiú kezébe. Hogy ilyen mélységes sóvárgás fog el a látványától. Milyen erős, napbarnított, a kézfején halvány hegygerincek az erek. —

Ez így jó lesz?

Újra az arcára nézek. Egy pillanatra azt képzelem, a terveimről kérdez. Jó lesz, ha kihasználom? Hirtelen rossz ízt érzek a számban. Megcsóválom a fejem, és pislogok. Próbálok gondolkodni. Ha csak arról volna szó, hogy mit kapok azzal, ha vele vagyok, akkor gondolom, jó lenne. De nem. És nem csak azért, mert életben tartja a drakimat. Na jó, nagyrészt tényleg ezért, de azért többről van szó. Hogy egy pillantást vetett rám draki alakban, és szépnek látott, olyannak - olyasvalakinek -, akit érdemes megmenteni. Ezt soha nem fogom elfelejteni. Ez mélyen belém égett. Ez az, ami vonz hozzá, és mindig is fog. A bőr megnyikordul alatta, ahogy az ülésben fészkelődik. —

Amit irántad érzek, Jacinda..., tudom, hogy érzed te

is. Olyan erővel mered rám, olyan éhesen, hogy kénytelen

vagyok bólintani. Persze hogy érzem. —

Igen - vallom be.

De nem értem őt. Hogy miért kell ezt éreznie irántam. Miért vagyok neki pont én ilyen fontos? Mit nyújthatok neki? Miért mentett meg aznap a hegyekben? És miért üldöz most? Mikor eddig egyetlen lány sem érdekelte. —

Jó - mondja. - Akkor, mit szólsz egy randihoz?

—

Randi? - mondom utána, mint aki még nem is hallott

ilyet. —

Igen. Valódi randi. Afféle hivatalos. Te. Én. Ma este.

Rég esedékes. - Még szélesebben mosolyog, amitől két mély barázda jelenik meg az arca két oldalán. - Vacsora. Film. Pattogatott kukorica. —

Oké - csúszik ki a számon.

Egy pillanatra kimegy a fejemből. Kimegy a fejemből, hogy nem vagyok hétköznapi lány. És ő sem hétköznapi fiú. Először értem meg Tamrát. És hogy miért vonzó, ami normális. —

Jó

Oké. érzés

újra

kimondani.

Úgy

tenni,

mintha...

Megmártózni

a

látványában,

megfeledkezni

a

hátsó

szándékomról, amiért járnom kell vele. A szándékomról, ami végül örökre szétválaszt majd minket. Hülye. Azt hitted, lehet közős jövőtök? Anya jól mondja. Ideje felnőni. Will mosolyog. Aztán eltűnik. Ki az ajtón. Egy másodpercre elbizonytalanodok. Aztán ott áll az ajtómnál, nyitja és kisegít. Együtt megyünk végig a parkolón. Egymás mellett. Alig pár méter után kezét az enyémbe csúsztatja. Ahogy közeledünk az épület főbejáratához, látom, hogy többen is ott lógnak a zászlórúd körül. Tamra és a szokott társaság. Brooklyn áll a kis csapat élén. Megpróbálom elhúzni a kezem. Will szorosabbra fonja az ujjait. Rápillantok, a szemében elszántságot látok. Barnászöld szeme fényesen csillog a túl forró reggeli levegőben. —

Gyáva.

—

Ó! - Ezt az egy hangot sikerül kinyögnöm.

Felháborodás. Méltatlankodás.

Megállók. Szembefordulok vele. Érzem, hogy valami elszabadul és leomlik bennem. Ahogy kitör, előrelendít. Lábujjhegyre állva átölelem a nyakát, és az arcát az enyémhez húzom. Megcsókolom. Akkor és ott, az iskola szeme láttára. Vakmerő. Hülye. A magaménak jelölöm, mintha bizonyítanom kéne valamit, akár egy drakinak a falka előtti kötelékszertartáson. De végül megfeledkezem a közönségünkről. Elfelejtek mindent, csak az ajkunk száraz, perzselő forróságát érzem. A tüdőm megfeszül, összehúzódik. Érzem, ahogy tündöklik a bőröm.

A

légzésem

elakad,

sistergő

hő tör

föl

a

mellkasomban. Nem éppen életem legmegfontoltabb húzása. Elszakadok tőle, mielőtt túl késő. Érzem a gőzt a leheletemen, ezért összeszorítom a számat. Orrlyukaim kitágulnak, hogy utat engedjenek a hőnek. Végigsimítom az arcbőröm, biztos, ami biztos. —

Helló, Will! Jacinda!

Xander megy el mellettünk, keskeny arca furcsán szelíd, sötét szeme ezüstös, üres, lelketlen.

Will megmerevedik. Megint megfeszül állkapcsán az az izom. Angus ennél egyértelműbb. A nagy mélák tátott szájjal caplat a bátyja oldalán, úgy bámul. Will figyeli, ahogy elsétálnak, és majd keresztüldöfi őket a tekintetével. Becsengetnek az első órára. —

El fogunk késni.

A bejáratra nézek. Mindenki mozgásba lendül. Testek özönlenek be a szárnyas ajtókon. Tamra biccent felém, mielőtt csatlakozna a tömeges bevándorláshoz. Egyvalaki nem mozdul. Brooklyn. Ő csak áll, fényes ajkai tűhegyesre csücsörítve, és engem fixíroz. Félrenézek. Aztán megint Willre pillantok. Ő rá sem hederít Brooklynra. Engem néz. Összeszorul a szívem. Bólint, mintha valami szótlan kérdésre felelne magában, és megint megfogja a kezem. És elfeledkezem Brooklynról. * Catherine elkap a folyosón a hetedik óra előtt. —

Hol a pasid? - cukkol. Megint.

Egész nap ezt csinálta. Amióta Will az órája előtt elkísért a menzára. —

Nem tudom.

Körbenézek a nyüzsgő folyosón. Eddig mindig ott várt a terem előtt, mikor kicsöngettek. Arra még nem sikerült rájönnöm, hogyan ér oda mindig ilyen gyorsan, de örülök neki. Könnyebb átvergődni a beállt folyosón, ha ott van mellettem. Gondolom, ezt teszi a drakimmal: erőt ad nekem. Minden elolvad, ha ő ott van... még a bőröm is, amikor én pont nem akarom. —

Gyerünk! Menjünk el a mosdóba még óra előtt.

Követem Catherine-t, és bebújunk a tantermünk melletti vécébe. Amíg várakozom, szóval tart a fülkéből. —

Koncertre megyek Brendannel, ha jönni akarsz...

—

Programom van.

—

Hadd találjam ki! Will.

Egy lány kilép az ajtón, és csak mi maradunk bent. A figyelmeztető csengetésre a kinti diákzsivaj morajjá halkul. Catherine kijön a fülkéből, és a kézmosóhoz lép.

—

Jobb lesz sietned - mondom.

Ebben a pillanatban kivágódik a mosdó ajtaja, és már nem vagyunk kettesben. Brooklyn négy másik lánnyal vonul be rajta. A szokásos sleppje. Egyik sem mosolyog. Mindegyik arcon egyforma kifejezés ül, és ettől mintha ugyanolyanok lennének. Fényes ajkak. Füstös szemfesték. Tökéletesen egyenesre vasalt haj. Catherine elzárja a csapot. Miközben a vizet rázogatja a kezéről, megfordul, és végigméri az ajtót eltorlaszoló lánycsapatot. Furcsán közönyösen sóhajtok fel. Tudom, miért jöttek..., gondoltam, csak idő kérdése, hogy sor kerüljön erre. Azt sajnálom, hogy Catherine is belekeveredik. A későknek is becsengetnek. A folyosó odakint elnémul, és hirtelen betemet minket a síri csend, egy csapat lánnyal, akik elhatározták, hogy helyre tesznek.

Pillanatok telnek el. Vagy talán percek. Fogalmam sincs, meddig

kell

várni,

hogy

valaki

megszólaljon

vagy

megmozduljon. Brooklynt elnézve abban sem vagyok biztos, hogy ő tudja, mit fog tenni vagy mondani. Végül beszélni kezdek, hátha előnyömre fordíthatom a bizonytalanságát. —

Becsengettek. Mi nem akarunk hiányzást.

Catherine felé pillantok, és jelzem, hogy jöjjön a lányok falán át utánam. —

Ja. - Brooklyn oldalra billenti a fejét, a hangja epésen

cseng. - Ez engem most valahogy nem annyira érdekel. Centikre vagyok tőle, mikor megállok. A követőivel együtt még mindig sorban állnak. Itt már csak egy buldózer törhet át.

—

Tudod, mi érdekel engem? - folytatja.

Várok, és közben állom a tekintetét. —

Az, hogy idejön egy ilyen vörös ribi az iskolámba,

mint te, és máris neki áll feljebb. —

Hagyd már, Brooklyn! - szól közbe Catherine. Fáradt

és türelmetlen a hangja. —

Hozzád senki sem szólt, te lúzer - szól be Brooklyn

egyik barátnője Catherine-nek. Brooklyn elém lép. Szinte összeér az arcunk. Vállat vonok. Úgy érzem, mintha valami rossz filmbe csöppentem volna. Egy filmbe, ami a pomponlányok bajnokság előtti ármánykodásáról szól. —

Mit szeretnél, hogyan orvosoljam a helyzetet?

A higgadtságom mintha csak tovább hergelné. —

Mássz vissza a köved alá!

—

Nem én döntöttem úgy, hogy ide jövök. Talán beszéld

meg a dolgot anyámmal... Nekem nem volt szerencsém vele. A fejét lejjebb ereszti, mintha komolyan elgondolkodna a dolgon. —

Akkor mondok mást? Tűnj el, vagy a húgod bánja!

Veszek egy ingerült lélegzetet, és végigmérem az öt lányt. Ez most komoly? —

Ja. Azt akarod, hogy mindketten megszívjátok? -

találja meg a hangját egy fonatos copfos szőke. - Azt hiszem, emlékszem rá a szurkológyűlésről, ott állt a piramis tetején. —

Azt hittem, bírjátok Tamrát - mondom.

Brooklyn vállat von. Összefonja a karját. —

Nincs vele baj. Tiszteletben tartja a dolgok rendjét. El

tudtuk volna viselni. - Rám villantja a tekintetét. - De téged nem. —

Tamrát hagyjátok ki ebből! - A kezem ökölbe szorul,

körmöm a tenyerembe mélyed. Jól jön most a fájdalom. Örülök a fájdalomnak. Feszül és lángol a tüdőm. Parázslik a mélyben. - Ez a kettőnk ügye. —

Nahát! - csúfol Brooklyn tettetett duzzogással. - Nem

édes? Milyen jó testvér vagy! Talán ha leszállsz Willről, meglátom, mit tehetek azért, hogy Tamra bekerüljön a csapatba. A lányok öntelt mosollyal bólogatnak. Érzem a feszültség ízét, fanyar, mint a füst. Puskaporszagú

a levegő. —

Ez mekkora baromság. Gyerünk, Jacinda! - Catherine

megpróbál áttörni rajtuk. Rossz húzás. A mozgásra ráindul Brooklyn és a csapat. A fokozódó feszültség, akár egy kisülő tekercs, kirobban. A lányok egyetlen masszában ráugranak. Catherine felkiált, éles hangja keresztülhasít a vibráló levegőn. Elkapom a pillantását: tengerszín írisze hatalmasra nyílik a rémülettől, mikor lehúzzák a tekergő testek forgatagába. —

Catherine! - Beugrók a rakás közepébe. Hirtelen

körbefon egy csomó mozgó test. Valaki a bordámba könyököl, amitől nem kapok levegőt. Nem találom Catherine-t. Azt sem tudom, ki kicsoda... Fájdalom csap az arcomba. Ez már valakinek az ökle. Zúgás tölti be a fejemet, majd csengeni kezd a fülem. A mellkasomból mély rezgések törnek fel. Aztán már késő. Valahogy a padlóra kerülök. A belsőmben csodálatos forróság dorombol, sistereg, lángol és nyalogat, mint egy erdőtűz. Elemészt. A hideg csempe sisteregve nyomódik forró, bizsergő

bőrömhöz. Egy hegyes cipő bordán rúg. Felhörgök, az ereje megdob. Fáj. Igyekszem talpra állni, de visszalöknek. Nekiverem az államat a padlónak. Vérezni kezd a fogam, orromat megtölti a fémes szag. Visszanyelem a keserű áradatot, hátha lehűti a belső fortyogást. De nincs szerencsém. Tovább égek és füstölök. A tüdőm habzik a hőtől. A számat betölti a gőz, égeti az orrom belsejét. A levegőben szitkok repkednek. És tippek, hogyan lehetne jobban ütlegelni. Bármi volt is az eredeti szándékuk, amikor először beléptek a mosdóba, mostanra elkapta őket a csordaszellem. —

Adj neki!

—

Fogd le!

—

A hajánál!

Egy kéz belemarkol a hajamba. Tépni kezdi, szakadnak a hosszú szálak. Könnyek szúrják a szemem. Pislogok, küzdők, hogy tisztuljanak. Gondolkodás nélkül a rám nehezedő testek felé fordítom

az arcomat. Megtalálom a fogva tartóm, kínzóm karját... Szétnyitom ajkaimat, belélegzek, a szűkülő tüdőm mélyére. Aztán kifújom. * Az üvöltés mindennek véget vet. Nem az a fajta sikoly, amit a filmekben hallunk. Nem oszlik el, csak visszhangzik a falakról, és pillanatokig megragad az én fülemben is. Hirtelen mindent leállít. Beleértve a szívemet, ami megakad a mellkasom sötét tüzében. Mindenki körbenéz, és vadul keresi a hang forrását. Engem kivéve. Brooklynra nézek. Sápadt az arca. A szája remeg. A szeme üveges a vegytiszta fájdalomtól. Előre-hátra ingatja magát a vécé padlóján. Ujjait a karjára kulcsolja, elfehéredett ujjbeggyel markolja a húsát. Beleszagolok a levegőbe. Égett hús. A piramis csúcsán lévő szöszi melléguggol. —

Mi történt?

Brooklyn tekintete rám szegeződik. —

Megégetett!

Brooklyn elveszi a kezét, és felfedi az égést. Simán másodfokú. A leforrázott bőr babarózsaszín, zsíros kinézetű, a széle fehér és hámlik. Minden szem felém fordul. Megállom, és nem javítom ki. Valójában perzseltem, nem égettem. Visszanyeltem a lángfolyamot, amint elhagyta a számat. Épp hogy csak hozzáért. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Catherine végigmér. —

Öngyújtó van nálad? - kérdezi halkan.

Válaszolni sincs esélyem. —

Kapjátok el!

Nekem ugranak. Megint. Küzdők, igyekszem kitörni a rakás aljáról. A bőröm remeg, szeretne elolvadni. Catherine a nevemet kiabálja, miközben Brooklyn ordítva dirigál. A tüdőm kitágul, megtelik füsttel. A lüktető gőz szétszedi a torkom, kiszélesedik a légcsövem. Szorosan összezárom a számat, elhatározom, ezúttal magamban tartom a tüzet, de a számban a félelem ízét érzem. Félek tőlük. Féltem őket. Félek, mit tesz majd a drakim, ha nem jutok ki ebből a

fürdőszobából.

Félek,

hányan

viselik

majd

a

következményeit... A sok félelem megteszi a magáét. Esélyem sincs az évezredes ösztönnel szemben. A szárnyaim tolulnak, a hártyák feszülnek, már válnának el a hátamtól. Nyüszítek, küzdők, visszatartom, amíg csak lehet. A csontok húzódnak. Az emberi hús elhalványodik, és kirajzolódik a valódi arcom. Utat tör az orrom, az orrcsontom kiszélesedik, előtörnek a taréjok. Hiába. Feladom.

Legalábbis

megakadályoznom,

hogy

részben. a

Egyelőre koszos

sikerül

vécépadlón

manifesztálódjak, de már nem bírom sokáig. Az orromon lélegzek ki, nincs más választásom. Óvatosan elfordítom a nyakam, aztán a fejem, és vigyázva rájuk eresztek a gőzölgő levegőből. Eleresztenek.

Sikítozva,

botladozva

menekülnek.

Visszaesnek a padlóra. Lábra állok, és meglátom magamat a tükörben. Látom a bőröm vöröses arany fényét. Az éles vonásokat, az érdes

orrot. Az arcom meg-megremeg, mint a ragyogó tűzfény. Zihálva a fülkébe vetem magam, bevágom magam mögött az ajtót. Nyelem a levegőt, küszködve hűtöm a tüdőmet. És reménykedem, keservesen, hogy egyikük sem látta a tükörből, mi történt velem.

Az ajtóhoz nyomom rezgő tenyerem. Fejem lehajtom, és vakon bámulok a cipőm kopott orrára. A fogam között szűröm a levegőt, bizseregve hajlik a hátam. Koncentrálok. Visszanyomom a kinyílni készülő szárnyakat, mielőtt még kiszakítanák a pólómat. Zihálva állok ellen az ösztönömnek, minden eleven porcikámnak. Remeg a karom, égnek az izmaim. Olyan nehéz így, hogy egy kis részem kiszabadult... Rögtön követné a többi. Most az egyszer fordítva van. Azért kínlódom, hogy ember maradjak, és sikerüljön eltemetnem a drakimat. Ne. Most. Ne most! Hátradobom a hajam, és kiköpöm a számból a beletévedt tincseket. A fülkém előtt egymásba vágó hangok zaja, még mindig képtelen vagyok értelmezni őket. Csak kínlódom a füllesztő

forrósággal. Aztán meghallom.

Őt. Az egyetlen hangot, amit még holtomban is meghallanék. Földben rohadó hullaként is felülnék, és figyelnék rá. Belém hasít, felszítja a tüzet. Elfog a rettegés. —

Tűnj el! - Könyörgöm fojtott és rekedt, kormos és

parázsló hangon. Megmozgatom az állkapcsom, a torkomat, hátha a hangom átalakulásának még elejét vehetem. Nem lehet itt. Nem láthat meg így. —

Jól vagy? - Will az ajtón dörömböl. - Bántottak?

—

Hogy mi őt? - morogja Brooklyn. - Nézd már a

karom! Felgyújtotta! Alig hogy ránézek, ő meg rám támad. Gyere ki onnan! A rúgásba beleremeg az ajtó, nekilöki a remegő tenyeremnek. Hátrahőkölök. Az arcom megfeszül, a pofacsontom kiélesedik és megnyúlik, ahogy a csontok elhúzódnak. Ezt a csatát elveszítem.

Lenézek

a

karomra,

és

felnyögök

az

elhomályosuló hús láttán. Ősi ösztön ragad el. Több időre van szükségem. Miért kellett épp most idejönnie? A szárnyam felágaskodik, csak egy picit, csak annyira, hogy halljam a felsőm reccsenését. A pamutpóló kilazul a vállamnál, és lecsúszik a karomon. Ki- bomlanak a szárnyaim, áttetsző hártyái kinyúlnak mögöttem,

fodrosodnak,

repülni

vágynak.

Még

nem

manifesztálódtam teljesen, de így is elég erősek ahhoz, hogy a levegőbe emeljenek. A talpam a csempézett padló fölé emelkedik. Megkapaszkodom a fülke síkos oldalfalába, harcolok a remegő vörösarany vitorlákkal. Átjár a forróság. Miközben küzdők

azért,

hogy

demanifesztálódjak,

összeszorítva fojtom vissza az üvöltést.

Egy

fogamat nyögés

kicsusszan. —

Jacinda! Nyiss ajtót!

Aztán újabb hang. Csapódás. Cipő nyikorog a csempén. Rettentő dobbanás. Körülöttem megremeg a fülke. —

Jacinda...

A hangja már nem a Rilke elől szól. Tekintetemmel keresem a forrását. Szívem a torkomban dobog, ahogy feszülten felnézek. Will bámul le rám a fülke tetejéről, szája döbbent Ó betűt formáz. Tompán fénylik barnászöld szeme, és ahogy rám néz, látom, hogy valami haldoklik benne. —

Will! - nyögöm, préselem ki magamból a gőzzel

együtt, de alig lehet érteni. - Kérlek! Nem ismerem föl az arcát. A szépsége ugyanaz, de mégsem. Más. Szörnyű. Aztán eltűnik. Hallom a lépéseit, keményen csattannak a padlón, menekülnek a mosdóból. Menekül előlem. * Az igazgatói asztal fölötti óra szerint még tart a hetedik óra. Ez csak tévedés lehet. Nem árulhattam el a fajtám, nem veszíthettem el mindenem. Minden reményt és esélyt -

Willt- ennyi idő alatt. Az igazgató leteszi a telefont, és újra felém fordul. Bozontos, ősz szemöldöke alatt szigorú kék szemek. Biztos

vagyok benne, hogy a legtöbb fiatalt elfogja a félelem, amikor így bámul rá. Ám rám nincsen különösebb hatással. Legalábbis most nincs, amikor Will valahol nem messze éppen összerakja a kirakó darabkáit. Kábultan

ülök,

és

elfordulok,

hogy

kilássak

az

irodaablakon, lássam az udvart szegélyező vörösesbarna földet, ami, mint egy öregember bőre, barázdásra repedezett a napon. Mire beértek a vécébe a nagy hepajra odasereglő tanárok, sikerült

teljesen

demanifesztálódnom.

Bár

Catherine

bizonygatta, hogy nem mi kezdtük, és hogy Brooklyn és a bandája támadt miránk, mégis felfüggesztettek. A lányok közül többen is bizonyítékként fitogtatták az égési sérüléseiket. Öngyújtót ugyan nem találtak nálam, de ezt azzal magyarázták, hogy nyilván lehúztam a vécén. —

Az anyja már úton van.

Bólintok. Igen, már biztosan visszaért. Megígérte, hogy ma délután hazavisz. A Chaparral iskolai csapat pólója van rajtam, és olyan büdös, mint az a kartondoboz lehetett, ahol eddig tárolták. A

szakadt pólóm egy szemetes alján pihen. Mindenki azt feltételezte, hogy a verekedés alatt szakadt szét, nekem pedig nem áll szándékomban megcáfolni a dolgot. —

Ebben

az

iskolában

a

zéró

tolerancia

elvét

alkalmazzuk, Jones kisasszony. Nincs erőszak, nincs iskolai zaklatás. Bólintok, de alig fogom fel, mit mond. Egyre csak Will arcát látom magam előtt. Hallom a léptei gyors dübögését, ahogy elrohant. Elképzelem, mennyire utálhat. Apránként fogom csak fel, pillanatról pillanatra hatol egyre mélyebbre lelkembe az iszonyat. Valami más is történt. Valami, ami még annál is rosszabb, hogy Will megutált, bár az is szörnyű... Megtettem.

Felfedtem

minden

draki

titkát.

A

legféltettebb titkunkat. A titkot, amely évszázadokon át védett minket. A titkot, amit sem a vadászok, sem az enkrószok nem tudnak. Amit soha nem is szabadna megtudniuk. Most azonban már tudják. Legalábbis egyvalaki tudja.

Mindenről én tehetek. Lehunyom a szemem. Görcsöl a hasam. Végigfut rajtam a hideg nyomorúság, beleborsódzik a húsom. Úgy látszik, az igazgató érzékeli a gyötrelmem. Csak éppen félreérti az okát. —

Látom, megbánta. Helyes. Legalább átérzi a tettei

súlyát. Elvárom, hogy javuljon a viselkedése, mire visszatér az iskolába. Maga még új itt, Jones kisasszony, és nem sikerült jó benyomást tennie. Ezen gondolkodjon el! Nagy nehezen biccentek. —

Helyes. Odakint megvárhatja az anyját. - Az ajtó felé

int. - Mikor megérkezik, megbeszélem vele a felfüggesztését. Felkelek, és kimegyek az irodából. A testem lassan, gyengén mozog, nagyon kifárasztotta a saját magával vívott küzdelem. Lerogyok egy székre, ahol el kell tűrnöm a titkárnő vizslató tekintetét. Bizonyára híre ment már, hogy egy erőszakos piromániás vagyok. Összefonom a karomat, nekidöntöm a fejemet a falnak, és várom, hogy megérkezzen anya. Várom és aggódom. Aggódom, hogy Will mit fog tenni. Elmondja majd az

apjának? Az unokatesóinak? Vagy simán csak elém áll, és szembesít? Hogyan győzhetem meg róla, hogy nem jól látta, amit látott? Főleg, miután lebuktam, amikor a lakásán szaglásztam. Valójában örülök a felfüggesztésnek. Örülök, hogy sokára kell csak eléállnom. Feltéve, hogy nem jön oda a házunkhoz a kíséretével, hogy elpusztítson. * Rég véget ér az iskola, mire anya és az igazgató végez a megbeszéléssel. Megkönnyebbülök, hogy mikor kilépünk az igazgatóiból, már üres az épület, konganak a folyosók. Anya nem szól hozzám, amíg a kijárathoz érünk, aztán elindulunk a parkoló felé. Vészjóslóan néma. Párszor feléje pillantok, szeretném az útjáról kérdezni, szeretnék tudni a borostyánról. Még most is, mindazok után, ami történt, tudnom kell, elveszett-e ez a darabka belőlem. Tamra a kocsiban vár. Piros az arca, és tudom, hogy nem azért, mert a napon kellett várnia ránk. Sírt. A piros rövidnadrág és a fehér póló mindent elárul. Ma délután volt a válogatás. A sok felhajtás közepette majdnem elfelejtettem,

hogy ez az ő nagy napja. Nem kertel. —

Hogy tehetted? - Lángol az arca. - Tök mindegy volt,

mit csinálok. Ha aranyérmes tornász vagyok, akkor sem vettek volna be! Azután, hogy rájuk támadtál! Fájdalmasan, sziszegve felsóhajtok. Persze nem tudhatja, hogy őt próbáltam védeni. Arról sincs fogalma, milyen szinten gonoszak azok a csajok. Elég csak egy pillantást vetnem az arcára, és tudom, nem lesz vevő erre a történetre. —

Sajnálom, Tamra, de...

—

Sajnálod? - Komoran megcsóválja a fejét. - Akárhová

megyünk, mindig ugyanígy lesz. - A karjával köröz, miközben a szavakat keresi. - Miért kell mindennek rólad szólnia? Rámeredek. Az enyémhez hasonló szemébe, és bár tudnék valamit válaszolni. Bár tagadhatnám a vádat, de nem megy. —

Ezt ne itt! - Anya hangja ostorcsapásként csattan. -

Szállj a kocsiba! Most. Idegesen körbepillant. Nem maradtunk észrevétlenek. Pár

ember a parkolóban téblábol. Becsúszok hátra. Már be is kötöttem magam, mikor anya becsapja az ajtót. —

Nem kell, hogy ti ketten nyílt színen essetek

egymásnak. - Hátranéz a válla fölött, kezében a slusszkulcs. Az igazgatóval már beszéltem. Most akkor elmagyaráznád te, mi történt valójában? Beleharapok az alsó ajkamba, majd kifújom a levegőt, és elengedem. Ezen nem lesz mit szépíteni. —

Rám támadtak a mosdóban - mondom, és vállat

vonok, mintha ez mindennapos program lenne. - Úgyhogy manifesztálódtam. A húgom felnyög. Anyám válla megroggyan. Elfordul, beindítja a kocsit. Meleg levegőt fúj a szellőző. —

Mennyire volt vészes?

Hiszen a manifesztálódás csakis vészes lehet. Gondolom, ez a mostani is annak számított. —

Elbújtam a vécéfülkébe. Nem láttak meg. Vagy nem

fogták fel, amit láttak. De egyiküket megégettem. Hogy

elszabaduljak. - Fintorgok. - Talán nem is csak egyet. A húgomat ültében rázza a harag. —

Hát ez remek - mondja.

—

Tamra - mondja anya, és nagyot sóhajt. Orrcimpái

megremegnek. - Ez az egész egyáltalán nem volt könnyű Jacindának. Jobban bírta, mint várhattuk volna. Kicsit megakadok ezen, vajon tényleg így gondolja-e. Nem éreztem úgy magam, mint aki „bírta”. Inkább, mint aki még épphogy csak ott van. Anya sebességbe rakja a kocsit, és kigurul a parkolóból. —

Talán pont egy hét otthonlétre van most szükséged.

—

Egy hét otthon? - Tamra hátrafordul, és szúrós

pillantást lövellt felém. - Felfüggesztettek? —

Talán túl gyors volt az egész, Jacinda - mondja tovább

anya. —

Én erőltettem. Nem kellett volna rögtön iskolába

menned. Mindez. .. ez sok volt. —

Én iskolába akartam járni.

—

Nem kellett volna elvárnom, hogy egyik napról a

másikra megváltozz. Már alig van hátra a májusból. Ha

kihúzod nyárig, biztos vagyok benne, hogy az őszi iskolakezdésig... —

Hall engem valaki? - kiált fel Tamra. - Ma

elvesztettem valamit, pedig nagyon vágytam rá! - Ököllel csapkodja a combját. Anya zavartan néz rá. Tamra csóválja a fejét, mintha nem értene valamit. —

Miért mindig Jacindáról szól minden?

—

Várd ki a végét, Tamra! - csitítja anya. - Nemsokára

véget ér ez az egész... —

Úgy érted, hogy halott leszek? - szakítom félbe

vádlón. - Miért nem mondod ki, amit gondolsz? Úgy érted, hogy a drakim nemsokára meghal. Sosem hagyjátok abba? Ne tegyél már úgy, mintha egy részemet megölni... mintha megölni engem elkerülhetetlen dolog lenne, aminek örülni kell. Miért nem tudtok elfogadni saját magamért? Anya szája vékony vonallá keskenyedik. Az útra mered. Tamra a támlának dönti a fejét, és undorodva felhorkan. És akkor rájövök, hogy egyikük sem tesz soha ilyet. Ők a családom, de olyan távolinak érzem magam tőlük, hogy akár

idegenek is lehetnének. Elvesztettem Willt. Felfedtem a drakim. Elidegenítettem a családom. Még a falkám is meg akar törni. Nincs hová mennem, nincs menekvés. De itt sem maradhatok. * Aznap este a húgom randizni megy. Nekem is ugyanakkor lett volna az első hivatalos randim Willel. Érzékelem az iróniát. Vacsi. Mozi. Pattogatott kukorica. Ő ezt kapja. Én nem. Nem hinném, hogy Will eljön. Azok után, ami ma történt. Mégis, mikor kopogást hallok az ajtónál, a szívem gyorsabban ver, és remegni kezd a gyomrom. Felismerem az iskolából a srácot, aki randira viszi. Zavartan áll az apró nappalinkban, és a farmergatyájába törli izzadó tenyerét. A neve Ben. Helyes, főleg a szeme. Szőke. Nincs egészen olyan magas, mint Tamra meg én. Igyekszem nem Willre gondolni, meg hogy mit csináljak most, hogy már tudja. Azt nem várhatom tőle, hogy úgy tegyen, mint aki nem látott semmit. Bármelyik pillanatban

családostul beronthat az ajtón, hogy elintézzenek. Csak az első találkozásunk emlékéből táplálom még magamban a reményt. Akkor futni hagyott. Most pedig jelentek már neki annyit, hogy ne bírja elviselni, ha bajom esik, és ne szolgáltasson ki a családjának. így van? A családnak, amiben nem akar részt vállalni. Amit utál. Ez így is nagyon kockázatos. Tisztáznom kéne anyával a dolgot, hogy eltűnhessünk Chaparralból, de képtelen vagyok rá. Ha kimondom, azzal örökre elszakadok Willtől. Na, nem mintha különösebb befolyásom lenne rá. Most aztán végképp nem. Hülye vagy, Jacinda. Mégsem tehetem, hogy

semmit nem teszek. Azzal is veszélyeztetném a családom... Arra nem alapozhatok, hogy Will majd a kedvemért szakít a vadászneveltetésével, és nem szolgáltat ki a családjának. Nézem Tamrát és Bent az ablakból, és csak ülök némán, egyetlen szó nélkül. Rémesen érzem magam. Nem azért, mert Tamra randizik, én pedig nem, hiszen azt sem tudtam, hogy randira hívták. Azt sem tudtam, hogy tetszik neki valaki. Nem mondhatok semmit, amivel elrontanám ezt neki. Talán majd holnap...

Igaza van. Tényleg szinte mindig minden rólam szól. Ez a felismerés egy másikhoz is elvezet. Amitől elönti szememet a könny. Nemsokára már mindig is csak rólam fog szólni. Mikor elmegyek innen, egyedül kell nekiindulnom.

Egyedül kell lennem. Talán örökre.

Ébren vagyok, amikor hétfő reggel Tamra iskolába indul, de nem kelek föl. Alvást színlelek, miközben öltözködik. Mikor ő és anya elmentek, felkelek, és sajtos omlettet készítek, ahogy régen apa, majd félálomban megeszem a reggeli műsor előtt. Délutánra

megelégelem

a

ház

sírboltszerű

mozdulatlanságát. Eleget aggódtam már azon, mit fog, vagy mit nem fog tenni Will. Öt percen belül a verejtékező testemre tapadt ujjatlant csipkedem. Mikor a golfpályához érek, megállók, és végigjáratom tekintetem a száraz, repedező föld közepén sarjadó, teljesen valószínűtlennek ható dús gyepen. Leülök a zöld tisztás szélén, és addig fésülöm az ujjammal a fűszálakat, hogy bámulni kezdenek a slampos, ősz hajú nyugdíjasok. Megfogadom, hogy még a héten megpróbálok újra repülni, majd tervezni kezdem a

következő lépést: betörök Willékhez, és alaposabban megnézem magamnak a térképet. Mire hazaérek, Mrs. Hennessey már odakint locsolja a virágait. —

Szóval, te vagy az.

Megtorpanok. —

Parancsol?

—

Anyád elmondta, hogy egyikőtöket felfüggesztették

az iskolából. Remek. Minden gyanúját beigazoltam arról, hogy egy egész családnyi visszaesőnek adja ki a medenceparti kisházát. —

Gondoltam, hogy te voltál - teszi hozzá némi

élvezettel a hangjában. Cuki, mondom magamban, és lassan oldalogni kezdek a ház felé. —

Főztem gulyást - kiáltja.

Megállok. —

Az micsoda?

—

Marhahús, hagyma, pirospaprika. Kis tejföl a tetejére.

- Megvonja a vállát. - Hátha megéheznél. Csináltam jó sokat.

Nem tudom megszokni, hogy csak magamra főzzek. Néhány

másodpercig

csak

bámulom

némán

Mrs.

Hennessey-t, és közben egyre jár az agyam. Talán nem is annyira kotnyeles, inkább csak magányos. Főleg, hogy éjjelnappal ott dekkol egyedül abban az üres házban. Persze hogy magányos. —

Szívesen megkóstolnám - válaszolom. - Mikor?

—

Most jó forró - mondja, és becsoszog a házba.

Fél perc múlva elindulok utána. * Másnap már meg sem várom, hogy áthívjon. Nem sokkal azután, hogy anya és Tamra elmentek, átmegyek Mrs. Hennessey-hez. Mrs. Hennessey alig szól valamit. Csak főz. Meg süt. Rengeteget. Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy mindig túl sok kaját csinál. Úgy megetet, mintha le lennék épülve, és ez lenne a hízókúra. Egész jó. A társasága segít, hogy ne mindig Willen járjon az eszem. Miközben

a

porcukorral

és

juharsziruppal

bőven

megpakolt bundás kenyeret eszem, zajt hallok. Kopogtatást.

Leteszem a villát a tányéromra. Mrs. Hennessey is hallja. —

A ti ajtótok?

A fejemet rázom, felkelek, és a nappali ablakához állok. —

Nem tudom, ki lehet az - mondom, ahogy kilesek a

redőnyön. Will ott áll a kisház ajtajánál. Megdermedek, és sorra veszem a lehetőségeimet. Talán le tudnék bukni a padlóra úgy, hogy ne vegyen észre. Nem állok készen a találkozásra. —

Ez a fiúd?

Oldalt döntöm a fejem. —

Nem... igen... nem.

—

Hát, szemrevaló srác, az már biztos - nevet fel érdesen

Mrs. Hennessey. - Miért nem mész oda hozzá? Visszanézek rá. —

Mi az? Rossz ötlet? - kérdezi. - Mégis, mitől félsz?

—

Semmitől - rázom meg a fejem, talán túl hevesen.

De ez hazugság. Igenis félek. Attól, hogy mit fog mondani. A szavaktól, amiket a lányvécében nem sikerült

kimondania, de a szemében ott láttam. Mostanra pedig szilárd formát kaptak, és bármikor nekem szegezheti őket, mint megannyi éles szuronyt. Az ablak széléhez settenkedek, és kilesek. Figyelem, ahogy újra kopog. —

Jacinda? - kiáltja a nevem az ajtón át.

Mrs. Hennessey hunyorogva néz ki a nyitott redőnyön. —

Ha nem félsz, miért bujkálsz? Nem bántalmazna,

ugye? —

Nem. Nem bántana. - Legalábbis azt hiszem, nem

tenné. Amikor először találkoztunk, nem tette. De most... Felhorkanok. Remegő kezeimet a pólómba temetem. A bőröm megfeszül. Úgy vizslatom végig a hátsó kertet, mintha ott lapulnának az unokatestvérei valahol a bokrok között, ugrásra készen. Felnézek a redőnyön át. Sehol egy keselyűként köröző helikopter. Visszagondolok, milyen volt a vécében. Ahogy a fülke tetejéről meredt le rám. Nem megy ki a fejemből az arckifejezése. Az iszonyattól elkerekedő szeme. Az arcára kiülő döbbenet, ahogy végignézte, miként alakulok át azzá a

prédává, amelyre az egész családja vadászik. Amelyre neki is vadásznia kellene. Én, a lány, aki egyébként tetszem neki. Mennyire más volt, mint mikor előtte látott draki alakban. Ez a különbség az, amitől ökölbe szorul a gyomrom. —

Akkor meg, mire vársz? - kérdezi Mrs. Hennessey.

Hogy könnyebb legyen. Hogy ne legyen már ilyen nehéz az élet. De mivel ez nem fog csak úgy megtörténni, remegő mosolyt küldök Mrs. Hennessey felé, aztán kilépek az ajtón. * —

Helló, Will! - mondom halkan.

Megpördül a tengelye körül. Úgy mér végig, mint aki keres

valamit.

Mit?

Arra

számított,

hogy

teljesen

manifesztáltan állok elébe? Szárnyakkal, lángoló bőrrel, mindennel? A vállam mögé pillant, és tudom, hogy meglátta Mrs. Hennessey-t az ablakban. —

Menjünk be!

Gyorsan beterelem a kisházba. Az előszoba jeges levegője gyógyír gőzölgő bőrömnek. Lejjebb vettem a termosztátot,

mikor anya és Tamra elmentek, úgy vágytam a hűvös, dermesztő levegőre. Most különösen örülök neki. Most, hogy itt van ő is. Hallom, ahogy becsukódik mögöttem az ajtó. A kis nappalink

közepén

odafordulok

felé.

Mélyen

a

rövidnadrágom zsebébe mélyesztem a kezemet. Kilátszik a derekam. —

Nem az iskolában kéne lenned?

Megbámul. Izzik a szeme. Ragyog. Inkább aranyszínű ma, mint barna vagy zöld, és egy picit összeszorul a szívem, ahogy eszembe jut a borostyán, amit anya eladott, és amivel együtt a lelkemből is elveszett egy darab. Mindig a lelkem mélyére hatol a tekintetével, de ez most más. Olyan, mintha először látna. És bizonyos értelemben erről van szó. Árulkodik róla a szeme. Ott van benne a fájdalom. Az árulás. Ez az én művem, nincs hová bújnom előle. Ha őt bántom, azzal magamnak is fájdalmat okozok. Jobban, mint amennyire vártam. Úgy fáj ez, mint amikor apát vesztettem el. Mikor elhagytam a falkát, és Azt és Nidiát. Amikor úgy

érzem, ködként illan el a drakim a kezem közül. Mint amikor elárulom a fajtámat... annak ellenére, hogy ők akartak elárulni azzal, hogy megnyesik a szárnyamat. —

Kivettem egy szabadnapot - jelenti be. Mintha én

kértem volna rá. —

Az apád hagyja, hogy csak úgy...

—

Érdekli is az apámat! Neki aztán beszélhetek. Csak ne

bukjak meg a suliban, a többivel nem törődik. - Arcán elmélyülnek a barázdák. - Őt más érdekli - teszi hozzá, és lassan felém bök a fejével. Görcsbe rándul a hasam. - Talán tudod is, hogy mi. Erősödik a görcs a hasamban. Tessék, akár meg is mondhatom. Tudja, hogy tudom. —

A családi üzlet - bököm ki.

—

Az. - A szája komor vonallá keskenyedik. - A

családom abból él, hogy levadássza a te családodat. Veszek egy nagy levegőt. Nem akarom megkérdezni, de muszáj tudnom. —

Elmondtad nekik, hogy...

—

Tényleg azt képzeled, hogy még életben lennél, ha

elmondtam volna? - A hangja harapós, szemében lángol a düh. —

Gondolom, nem.

A kanapéba süppedek, és a nadrágom szegélyét csipkedem zavaromban. —

Láttad nálunk azt a szobát... - csóválja meg a fejét.

—

Igen - vágom rá, nehogy beszélni kezdjen a családi

trófeagyűjteményről.

Még

mindig

kísért

a

látvány,

valahányszor lehunyom a szemem. - Tudom, mire képes a családod. —

Mégis eljöttél hozzánk? - csattan fel. - Meguntad az

életedet? —

Nem volt sok választásom! - Szorosan magam köré

fonom a karom, mintha így megvédhetném magam a haragjától. Sóhajt, és lassan leül mellém. Közelebb, mint gondoltam. Vagy mint amilyen közel most szívesen látnám. Érzem a szappanja illatát. A bőrét. Lassan füst gyűlik a mellkasomban, végül már a számban érzem a hőt. Orromat megtölti a füst. —

Gondolom, nem enkrósz vagy - mondja. - Hanem

egy... sárkány. Látom rajta, milyen nehéz kimondania.

Majdnem

elmosolyodom. —

Nem, nem vagyok enkrósz. Sárkány sem vagyok. Már

régóta nem. Ők csak az őseink. A mi népünk neve draki. —

Draki - lassan bólint, aztán haragos szemmel közel

hajol. - És jót nevettél ezen az egészen? A hangja puha tollpihe ébredező bőrömön. —

Nem - mondom, és megremegek. Hogy ijedtemben,

vagy az élvezettől, azt nem tudom. Talán mindkettőtől. Tényleg nem kéne ilyen közel ülnie. - Az égvilágon semmi mulatságos nincs ebben. —

Hát nincs is. Akár el is mondhattad volna...

—

Igen? - dörzsölöm meg a tenyeremmel a homlokomat,

ott, ahol lüktet. - Mintha te olyan nyitott lettél volna velem. Belül remegek, de legalább a hangom erős. —

Mégis, mit kellett volna tennem? - Megkeményedik

az arca. - El kellett volna mondanom a lánynak, akit képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a családom mitikus lényekre vadászik? Hogy mániájuk a vadászat? Az öldöklés?

Azt, hogy mészárlással keresik a pénzüket? —

Állj!

Feltartom a kezem, miközben mozog a szám, és próbálom visszanyelni a keserű ízt. Próbálom leállítani a háborgó gyomromat. Mert nem akarom tudni a részleteket. Hallani sem bírom, miket csinál a családja a fajtámmal. Mit látott, miket tettek... vagy ő miket tett. Még nem sikerült kitörölnöm

a

fejemből,

milyen

érzés

volt

állni

a

rémkastélyban, amit ő az otthonának nevez. —

De hát, tudtad - mondja. - Láttál korábban is. - A

szeme ádáz, a hangja vad ostrom, minden szó újabb pengeként hasít belém. —

Ismertél már a hegyekből. Az első napon is

felismertél a folyosón. - Tekintete a nyakamra csúszik, majd le, a mellkasomra. Mintha újra úgy látna, ahogy ott, a barlangban. Vagy a mosdóban. Mintha keresztülhatolna az emberi bőrömön, és látná az alatta rejtőző drakit. —

Tudnod kellett, hogy sosem bántanálak. Akkor sem

tettem. Most hogy tehetném? Felkelek, és kimegyek a konyhába, csak hogy legyen

végre kevéske távolság közöttünk. De ő nem adja meg ezt nekem. —

Végig tudtam, hogy te voltál az - jelenti ki, miközben

a sarkamban van. - Ne áltasd magad! - Lázas fénnyel ég a tekintete. Mindkét kezével az arcom után nyúl, mintha közel akarná húzni egy csókhoz. —

Hogy érted ezt? - rántom el magam, és a konyha

közepén álló kis pult mögé menekülök. Megnyugtat, hogy valami közöttünk áll. —

Még mielőtt megérthettem, én... emlékeztem rád.

Éreztelek - folytatja, miközben a homlokát ráncolva rám mered. Valahogy nem lep meg a dolog. Ahogy ott állt a szekrényemnél Tamrával, volt valami a szemében, az arcában. Megint felemeli a kezét, és most hagyom, hogy az arcomhoz érjen. A bőröm megfeszül a tenyere alatt. Felé fordítom a számat, és megkóstolom pézsma ízű sós bőrét. A hangja felszítja a belső tüzemet. —

Emlékszem rád. Olyan voltál abban a barlangban,

mint egy égő lángvilág, csupa viliódzó, táncoló szín. Közelebb hajolok a pult fölött. Megbabonáznak a szavai, a keze az arcomon. Ha még sokáig beszél így, megint megláthat abban az alakban. —

Mondd el, mit gondoltál rólam. És amit most

gondolsz - kéri. Mozog a szám, de hang nem jön ki rajta. Leereszti a kezét, és hirtelen fázni kezdek. Elveszettnek érzem magam. Ahogy már olyan régóta. Még mielőtt Chaparralba érkeztem. Mióta tizenegy évesen manifesztálódtam, és elvesztettem magamat. Mindenkinek, aki ismert, én csupán a tűzokádó voltam. A szüleimnek. A húgomnak. Cassiannak. Ők mind annak láttak. Gondolom, én is hibás vagyok. Hogy legalább én nem látom magam többnek az utolsó draki tűzokádónál. Csak most, Will mellett jövök rá, hogy ennél több vagyok. Olyasvalaki, akit nem kötnek a falka, a faj és a család törvényei. Akit saját magáért is lehet szeretni, akár draki, akár nem. —

Rád gondoltam - suttogom, de ez nem az én hangom.

Ez valaki másé. Valakié, aki bátor. Valaki, aki éppen készül mindent kockára tenni azért, hogy engedelmeskedjen a szívének. - Egyfolytában csak rád gondoltam. És valamiért tudom, hogy mindig így lesz. Jutalomképpen újra az arcomon érzem a kezét, száját pedig a számon. Finoman ér hozzám, gyengéden, de ott érzem az éhséget a mélyben. Mintha vihar készülődne. A leheletem végigsimít az ajkán, ő pedig erősebben csókol, keze erősebben fogja az arcomat. Egy pillanatra hagyom, hogy elfeledkezzek a tomboló szelekről. Ahogy a kezével oldalra

billenti

a

fejemet,

megkapaszkodok

kemény

bicepszében, és élvezem, hogy a teste az enyémhez nyomul. A szája mintha kihűlne, jegesen csúszik az enyémen, aztán rájövök, nem ő, hanem én változom. Én leszek egyre forróbb. Túlságosan forró. Zihálva elhúzódok tőle, vissza a pult mögé, melybe két kézzel kapaszkodók. A szélvihar elül. Még mindig nem tud a különös adottságomról, és jobb szeretném, ha nem így derülne ki. Mellkasa zihálva emelkedik és süllyed. Olyan sóvárgással mondja ki a nevem, hogy egy pillanatra lehunyom a

szememet.

Mire

kinyitom,

úgy

látom,

nyugodtabb,

fegyelmezettebb. Már nem érzem annyira erősnek a késztetést, hogy elrohanjak, mikor felém tartja a kezét. A szemében a vágyott menedék ígéretét látom. Megfogja a kezem, és visszavezet a nappaliba. —

Most mondd el! - sürget, és csillogó szeme mohón

követeli az igazságot. - Mindent tudni akarok rólad. De hiszen már mindent tud. Legalábbis a legnagyobb titkomat. Bár a logika azt diktálja, hogy amit csak lehet, tartsak meg magamnak a falkám, a fajtám érdekében, érzem, hogy képtelen vagyok rá. Előtte

nem

lehetnek

titkaim.

Előtte,

aki

már

számtalanszor megvédett. A hegyekben. A házukban. Még az iskolában is. Ha bántani akarna, rég megtette volna. Ha rosszat akarna, nem nézhetne rám úgy, ahogy. Az ilyet nem lehet színlelni. Nem akarom, hogy bármi közénk állhasson. Ideje kimondani az igazat. —

Az anyám meg Tamra... ők nem ilyenek. Nem...

drakik. Értetlenül néz rám, miközben a másik kezemet is az

övébe fogja. Belevágok, elmagyarázom neki a falkát, ahogy élünk, ahogy manifesztálunk és demanifesztálunk. Ahogy az evolúciónk kifejlesztette számunkra a lehető leghatékonyabb védelmet, vagyis azt, hogy emberi alakot ölthetünk. —

Ha félünk, vagy ha fenyegetve érezzük magunkat,

nem tudjuk megőrizni az emberi alakunkat. A fajtánknál ez védekezési mechanizmus... visszatérni a valódi alakunkba, mert abban erősebbek vagyunk, és képességeinket.

Ezért

kezdtem

el

használhatjuk a manifesztálódni

a

mosdóban, amikor Brooklyn és a bandája megtámadtak. Kis ideig csendben ülünk, majd megkérdezi: —

Mondtad, hogy van egyéni képességetek. A tiéd mi?

—

Nem tűnt fel? - nézek félre.

Most jön a neheze. Pedig nem így kéne lennie. Végül is tudja már, hogy draki vagyok, ez mégis új szintre emeli a dolgot. Nem csak egy draki vagyok. Olyan draki vagyok, aki még a sajátjai között is abnormálisnak számít. —

Tűzokádó vagyok - mondom, miután nagy levegőt

vettem, és belenéztem a szemébe. Zavartnak látszik, én pedig szeretném kisimítani a

homloka ráncait. —

Olyanok nincsenek. Már nincsenek - mondja. -

Beszámolót róluk utoljára talán... —

Akkor, gondolom, húzhattam pár ritka recesszív gént.

Nem mosolyodik el. Végighúzza kezét az arcom előtt, de ezúttal nem ér hozzám. —

A lépcsőházban... úgy felhevült a bőröd. - Apránként

a felismerés fényével telik meg a szeme. - Az ajkaid... az előbb is... Ég az arcom, még akkor is, mikor szavaira elönt belül a keserű hideg. —

Ja, hát kicsit... - bólintok. - Felhevülök, amikor

megcsókolsz. —

Akkor... ez most mit jelent? Hogy csókolózás közben

esetleg meggyulladok, vagy mi? - Kikerekedik a szeme. Akkor ezért kerültél engem. Ezért rohantál el, amikor aznap este csókolóztunk. Ellenállok a késztetésnek, hogy rámutassak: minden alkalommal elrohantam, nem csak akkor este. A keze a szájához ér, mintha az én szám melegét idézné

föl, alig egy perccel ezelőttről. Nyomorúságosán felnevetek. Vajon lehet ez még ennél is rosszabb? —

Csak úgy tudok kárt tenni valakiben, ha tüzet vagy

gőzt eresztek rá - vallom be. - Legalábbis azt hiszem. Ahogy beszélek, az ujja végigcirógatja a karomat. Akkora megkönnyebbülés, hogy még hajlandó hozzám érni azok után, amiket elmondtam neki. Felfordítja a kezemet, és végigsimítja a tenyerem vonalait. —

És? - Rám pillant félig lehunyt pillái alól. - Még mit

kéne tudnom rólad? —

A bőröm - elhallgatok, nyelnem kell egyet.

—

Mi van a bőröddel? - lehajol, száját a csuklómhoz

érinti, pihekönnyű csókod ad. —

Tudod. Láttad - mondom rekedten. - Átalakul. A

színe olyan lesz... —

Mint a tűz - felemeli a tekintetét a csuklómról, és

kimondja azt, amit olyan régen a hideg ködben, a suttogó tavacska fölötti párkányon mondott. - Gyönyörű. —

Ezt már mondtad. Még a hegyekben.

—

Nem vicceltem. Most sem.

—

Akkor, ha jól értem, nem haragszol rám - nevetek fel

elgyengülve. —

Haragudnék, ha tudnék - elfintorodik. - Kellene is. -

Közelebb araszol a kanapén. Mélyebbre süllyedünk a kopott párnák közé. - Ez képtelenség. —

Mi képtelenség? - Az ujjaim közé csípem az

inggallérját. Olyan közel van az arca, hogy megcsodálhatom a szeme változó színét. Sokáig nem szól semmit. Úgy mered rám, hogy alig tudom megállni, ne kezdjek fészkelődni. Egy pillanatra úgy tűnik, a szivárványhártyája világítani kezd, és a szembogara réssé szűkül. —

Az, hogy a vadász a prédájába legyen szerelmes -

nyögi ki végre. A mellkasom összeszorul. Beszívom a levegőt. Szerintem ez csodálatos, de ahhoz nincs bátorságom, hogy ezt ki is mondjam. Még azután sem, amit bevallott.

Szeret engem? Figyelem az arcát,

és engedem magamnak, hogy

elmerengjek ezen. Azon, hogy vajon komolyan beszél-e. De

miért ne tenné? Mi másért csinálná ezt? Hogy így szabaduljon meg a családjától? Ahogy néz azzal az űzött, éhenkórász tekintettel, eszembe jut a perc, amikor az autójában ellátta a megvágott tenyeremet, és megfogta a lábamat. Összeszorul a gyomrom. Körbenézek,

felmérem,

mennyire

komolyan

és

veszélyesen egymagunk vagyunk. Sokkal inkább, mint a lépcsőházban. Vagy akár az első alkalommal, azon a párkányon. Megnyalom a számat. Magunk vagyunk, és itt nincs iskolai csengő, hogy szétválasszon. Ami még ijesztőbb, hogy már titkok sem állnak közöttünk. Nincs akadály. Egyáltalán semmi sem állíthat meg minket. Visszatartom a levegőt, amíg a száját az enyémen érzem. Biztos, hogy még soha ilyen közel nem voltam egy másik lélekhez. Még soha nem voltam ennyire sebezhető. Addig csókoljuk

egymást

kimelegedve,

kipirulva,

egymásra

csavarodva a kanapén, míg ki nem fulladunk mind a ketten. Keze a pólóm alatt a csupasz hátamhoz ér, végigsimít a gerincemen. Bizsereg a hátam, a szárnyak ott verdesnek a felszín alatt. Szájáról beiszom a hűvös leheletét, szívom be a

tüzes tüdőmbe. Az sem zavar, amikor leáll, és nézi, hogyan váltja a bőröm a színét, vagy amikor az el-elmosódó arcomhoz ér. Megcsókolja a változó arcomat. Az arcom, az orrom, a szám sarkait, és úgy sóhajtja a nevemet két ölelés között, mint valami áldást. A szája a nyakamra vándorol, én pedig felnyögök,

megfeszülök.

Teljesen

beleveszek...

Ennél

közelebb még nem jártam az éghez. * Rántott sajtot készítek ebédre, egyet magamnak, kettőt Willnek. Sült krumplink nincs, de találok egy üveg csemegeuborkát a spájzban. —

Életemben nem ettem ilyen jót. - Egy pillanatra

megáll, belekortyol az italába, és engem néz a narancslé fölött. —

Jó a sajt.

—

Vagy inkább a szakács.

Mosolyogva elfordulok. Zenét hallgatunk. Beszélgetünk. Csókolózunk, amíg a húsom aranyvörös fényben ragyog. Amíg érintése nyomán

hozzáforrósodik a testem mélyén tomboló lángokhoz. Aztán megáll, és figyel. A nyakamra hajtja a fejét, hogy megszagolja a bőröm. Mintha meg akarna kóstolni. Végigsimítja a karomat... ettől még forróbban lángolok. —

A többi tűzokádó is ilyen? - kérdezi, majd kacsint, és

a kezemet feltartja széles tenyerében. - Vagy csak nekem szól meg a varázskezemnek? —

Nem tudom - rázom meg a fejem. - Csak én vagyok

ilyen a falkámban. —

Komolyan? - Tekintetét az enyémbe fúrja, és már

nem nevet. —

Ezért hagytuk el a falkát - bólintok. - Anya szerint

már nem vagyok ott biztonságban. —

Bántanának? - Erősebben szorítja a karomat.

Eszembe jut a csonkítás, ami rám várt volna, és megremegek. Kezembe fogom az övét, és lazítok ujjai szorításán a karomon. —

Nem. Úgy nem, ahogy gondolod. Csak az életemről

akarnának helyettem dönteni. - Eszembe jut Cassian, és megint megremegek.

—

Hogy rendelkezzenek velem.

—

Hogy érted ezt? - vonja össze a szemöldökét.

—

Nem tévedtél olyan nagyot. Sokáig azt gondolták, a

tűzokádók már kihaltak. Aztán jöttem én. Nemzedékek óta nem volt tűzokádó a falkámban. - Megvonom a vállam, igyekszem oldani a mondandóm súlyát. - És többet akarnak. Több ilyet, mint én. Egyszerű ez. Direkt nem mondom el neki a szárnycsonkítást. Talán mert nem akarom, hogy azt higgye rólunk, barbár lények vagyunk. Tekintettel a családjára, ez nem kéne, hogy zavarjon, de valamiért mégis zavar. Szégyellem magam, amiért a saját fajtám ilyen kegyetlenül el akart bánni velem. Sokáig csak néz rám némán, keményen, áthatóan. Aztán megérti. Megérti, hogyan akart a falkám kis tűzokádókhoz jutni. Barnászöld szeme méregzöldre sötétedik. —

A falkád azt várja tőled, hogy...

—

Nem az egész falka - mondom gyorsan. Nidiáról

például nem tudnám elképzelni. Alighanem ezért hagyott minket megszökni akkor este. És a többi barátom sem támogatná, hogy ezt tegyék velem.

—

Az alfa kiválasztotta nekem a fiát, Cassiant...

Az arckifejezésétől elfintorodok, ujjaimat a kézfejére csúsztatom. —

Semmi baj - odahajolok hozzá, és megcsókolom a

szája szélét. —

Most már itt vagyok. Veled. Nem fognak rám találni.

Kivéve persze, hogy Cassian rég rám talált. De vele majd később foglalkozom. Még hátravan pár hetem, amíg visszatér. —

Ígérd meg, hogy nem mész el! - megfordítja a kezét,

és összefonja ujjait az enyémmel. Visszatartom a levegőt, belenézek a szemébe, és tudom, hogy most döntenem kell. Nem arról, hogy visszamegyek-e a falkámhoz. Arról már döntöttem. Oda soha többé nem térhetek vissza. Azt viszont egyszer s mindenkorra el kell döntenem,

hogy

itt

maradok-e

Chaparralban,

vagy

megpróbálok új falkát találni. Will segíthet elmennem innen. Szerintem megtenné, ha kérném.

Ha

meggyőzném,

hogy

el

kell

mennem.

Elmagyaráznám, hogy Cassian hamarosan eljön értem. Elég

fontos vagyok neki ahhoz, hogy megtegye, még ha szeretne is velem maradni. —

Ígérd meg! - szorítja meg a kezem.

—

Megígérem - mondom suttogva. Akkor is, ha nem

kéne. Akkor is, ha énem egy része már soha nem fogja biztonságban érezni magát itt. De legalább nem kell a drakim életéért küzdenem. Soha nem fog elsorvadni, ha Will a közelében van. És együtt már titokban tarthatjuk a valódi énemet a világ előtt. Azt hiszem, együtt bármire képesek vagyunk. Anya meg Tamra pedig megkapják azt az életet, amire vágynak. Mindenki jól jár. Hang csapja meg a fülem a távolból. Egy sikkantó, szaggatott ka-gaa-ka-gaa. Megint az a madár. Vagy egy hasonló. Az esős éjszakából. Amelyikről azt hittem, túl buta, hogy menedéket találjon. —

Mi lehet ez? - kérdezem.

Will egy pillanatig csak néz rám zavarodottan, aztán meghallja ő is. —

Sivatagi fürj. Jellegzetes a hangjuk, ugye? Akkor

jönnek a városba, amikor kánikula van. Élelmet és vizet

keresnek. Meg párt maguknak. Valamiért megint megremegek. —

Fázol? - megdörzsöli a karomat. Azóta nem fáztam,

hogy ideköltöztünk. Ez valami más lesz. —

Nem, de azért átölelnél? *

Aznap délután Catherine átjön suli után. —

Hiányoztam? - kérdezi, majd a földre löki a

hátizsákját, és oda- tottyan mellém az ágyra, mintha csak mindennap idejárna. - Már attól igazi lázadónak érzem magam, hogy egyáltalán ismerlek. Folyton azt kérdezgetik tőlem, tényleg felgyújtottad-e Brooklynt. —

Hogy felgyújtottam-e? - vonom fel a szemöldököm.

Catherine a feje alá tol egy párnát. —

Kicsit eltúlozzák a dolgot. - Megrándul a szája. -

Lehet, hogy ehhez nekem is volt valami közöm. —

Klassz! Kösz!

—

Semmi gond.

—

Szóval, akkor a suliban nekem kábé annyi. - Ez most

először érdekel. Ha itt maradok, jó lenne pár barát. Jó lenne

nem teljesen kitaszítottnak lenni. Főleg, mivel Tamra iskolai sikereihez is szükség van erre. —

Most hülyítesz? Hős vagy. - Mosolyra húzódik a szája.

- Szerintem jövő ősszel simán te leszel a bálkirálynő. Kurtán felnevetek, aztán leesik, hogy mit mondott. Jövő ősszel. Akkor is itt leszek? Will és én? Szinte túl szép, hogy igaz legyen. —

Szóval - Catherine nekilát, hogy kipiszkálja a füzetem

spiráljába akadt papírcsíkot -, Rutledge ma hiányzott. —

Tényleg? - igyekszem közömbösnek hatni.

—

Tényleg. - Ahogy elnyújtja a szót, kékeszöld szeme

jelentőség - teljesen fúródik az enyémbe. - Viszont az unokatesói bent voltak, vagyis nem velük lógott. De akkor... - Oldalra billenti a fejét, amitől homlokába hullik a hosszú, szabálytalan frufruja. - Mégis, merre járhatott? Megvonom a vállam, és piszkálni kezdem a ceruzám kopott csonkját. —

Azt tudom - folytatja -, hogy Xander szerint hol

lehetett. —

Xander beszélt veled? - nézek vissza rá.

—

Durva, mi? Lehet, hogy lassan visszafogad magába a

társadalom? —

És mit gondol, hol volt Will?

—

Hát veled, nyilván.

—

Velem? - Megnedvesítem a szám. - Ezt mondta?

—

Lényegében. Tőlem várt erre megerősítést, mikor a

tanulószobában letámadott. Nyelek egyet. Nincs mit tennem. Xander még mindig úgy látja, hogy túl sokat tudok, és úgy tűnik, az sem segít a helyzeten, ha Will összejön velem. —

Mit akar tőled az a srác?

—

Nem tudom - vonom meg a vállamat.

—

Mindenesetre, engem kiráz tőle a hideg. Anyám régi

pasijára emlékeztet, arra a Chadra. Az is mindig ilyen áthatóan nézett. A végén távoltartási végzést kellett kérnünk ellene. —

Nem hinném, hogy ez odáig fajulna.

—

Sosem tudni az ilyesmit, Jacinda - rázza meg a fejét

Catherine,

éveit

meghazudtoló

bölcsességgel.

-

embereket nem lehet kiismerni. Teljesen legalábbis nem.

Az

—

Igaz - mormogom, és közben azt kívánom, bár ne így

lenne... bár képes lennék tisztán látni a világot és az embereket. Hazugság, megjátszás és maszkok nélkül. Persze, a saját maszkjaim nélkül én sem húznám sokáig. * Aznap este a bőröm még sokáig parázslott és ragyogott a Willel töltött nap hatására. Enyém az egész ház. Catherine itt vacsorázott, de elment, még mielőtt anya elindult munkába, Tamra pedig a tanulókörbe. Az ágyamon olvasom a „Ne bántsátok a

feketerigót!” Tetszik, de valahogy már fél órája nem lapoztam. Folyton elkalandozik a figyelmem. A kaparászás az ablakomon halkan kezdődik. Beletelik egy percbe, amíg egyáltalán felfogom. Először azt hiszem, csak egy ág az. Amit fúj a nem létező szél... A bőröm borsódzni kezd. Lecsúszok az ágyról, a Tamra és a saját ágyam közötti ablakra meredek. A lámpa halvány fényénél egy árnyalakot látok kirajzolódni a redőny mögött. Azonnal Xandert látom lelki szemeim előtt, biztosan megtudta az igazat, és most eljött értem. Nem azért, mert

Will elárult, hanem mert magától rájött. Aztán eszembe jut a falka. Cassian. Severin. Veszek egy mély lélegzetet, teletöltöm a tüdőmet levegővel.

Emlékeztetem

magam,

hogy

nem

vagyok

tehetetlen. —

Ki van ott? - kérdezem.

Az ablaknál hangosabb lesz a zaj, olyan, mintha valaki a zsaluval küzdene. Pattanó hangot hallok, aztán reccsenést. A zsalu lejött. —

Ki van ott? - ismétlem. Füst tölti meg a számat, az

arcom felpuffad. Gomolyogva tör elő az ajkaim közül. A szárnyam mocorogni kezd a bőröm alatt, mint valami szabadulni akaró állat. Az ablak lassan kinyílik. A redőny hangosan zörög és hullámzik. A bőröm is hullámozni kezd. Eláraszt a forróság. Szétnyitom a számat, készen arra, hogy tüzet okádjak. Felszalad a redőny, és előbukkan Will feje. Fényes szeme egyenesen rám mered. —

Hahó! - lihegi.

—

Will! - Odarohanok az ablakhoz, és tartom a redőnyt,

hogy bemászhasson a szobába. - Te meg mit csinálsz? A frászt hoztad rám! —

Láttam, hogy a húgod elment, de gondoltam, az ajtón

nem kéne bekopognom. Anyukád itt van? —

Dolgozik.

Elvigyorodik, beljebb jön, lazán körém fonja a karját. —

Akkor egyedül az enyém vagy.

Elmosolyodom, és én is megölelem. Annyira jó, hogy neki is úgy hiányzom, mint ő nekem. Bár ma már találkoztunk, erősebbnek érzem magam így, hogy itt van. Máris kevésbé ijesztő és nyomasztó a világ. A földre ülünk, és neki támaszkodunk az ágyamnak. Kéz a kézben

beszélgetünk.

Mesél

a

családjáról.

Az

unokatestvéreiről. Mindről. Még a nagybátyjáról is. De engem főképp Xander aggaszt. —

Xander nem bírja a pofám - mondja.

—

Miért?

Will vár, érzem, ahogy a teste megfeszül. —

Apám és a nagybácsik... engem jobban szeretnek.

—

Miért?

—

Nem akarok beszélni erről... - sóhajt fel fájdalmasan.

—

Mondd el! - nyaggatom. Feltett szándékom, hogy a

végére járok, mi van Xanderrel. —

Gondolom, ügyesebb vagyok néhány dologban.

—

Miféle

dologban?

-

kérdezem,

pedig

belül

feltüremkedik bennem a suttogó figyelmeztetés, hogy álljak le, ne feszegessem a dolgot. Hogy igazából jobb, ha nem tudom. —

Jobb vadász vagyok, Jacinda.

A kezem még ott pihen az övében. Lenézek, és elcsodálkozom, milyen bizalommal terül el a tenyerem a tenyerében.

Enyhe

rosszullét

fog

el.

Megpróbálom

kiszabadítani. Ez már sok nekem. Most mit kezdjek ezzel? —

Nem akarok hazudni neked, Jacinda - mondja

gyorsan. - Én vagyok a legjobb nyomkereső a családban. Mintha rá lennék hangolódva a fajtádra... Nem tudom megmagyarázni.

Egyszerűen

csak

érzem,

amikor

a

közeletekbe kerülök... Bólintok. Most már értem. Ezért viselkedett úgy aznap a folyosón. Még meg sem látott, de érezte, Hogy ott vagyok.

—

Semmi

baj

-

mormogom,

ráadásul

komolyan

gondolom. Ha ez is közrejátszik abban, hogy vonzódik hozzám, nem hányhatom a szemére. Legalábbis úgy nem, hogy ennyire vágyom rá, hogy ennyire nagyon szükségem van rá ahhoz, hogy életben maradjon a drakim. - Szóval, ezért kellesz olyan nagyon a családodnak. —

Hát, igen - bólint, amitől mézbarna fürtjei félre

hullanak homlokából. - De sosem éreztem helyesnek. Sosem hittem el, hogy a sárkányok, vagyis a drakik veszélyes lények lennének, akiket le kell öldösni. Hiába próbálja ezt elhitetni velem apám. Miután láttalak a hegyekben, többé nem vezettem őket drakihoz. Képtelen lennék. Nem teszem meg. Elmosolyodom, és arra gondolok, vajon nem ezért jötteme ide. Will kedvéért. Magamért. A fajtámért. Végül előkerült a kérdés, amit reméltem, hogy soha nem fog feltenni. Még egy téma, amire nem engedtem magamat túl sokat gondolni. Mert elborzasztanak a kilátások. —

És, mi a helyzet az élettartammal? - A feje visszahull

az ágy szélére, de közben le sem veszi a szemét rólam. - Igaz, amit mondanak? - Olyan nyugodt. Olyan természetes. Vele

mindig így van. Mintha nem is ezt kérdezné tőlem. A szavatossági dátumomat. - Örök életed van? —

Nem vagyunk halhatatlanok - Igyekszem kipréselni

egy kacajt, de nem sikerül. - Nem élünk örökké. Egy pillanatra elcsendesedik. Még mindig azzal a nyugalommal néz, ami egyáltalán nem illik fényesen ragyogó szeméhez. Mert tudja. Tudja, hogy ha nem is vagyunk halhatatlanok,

ez

mégsem

olyan

egyszerű,

mint

a

halandóság. —

Mennyi ideig éltek?

—

Ez mindenkinél más - nedvesítem meg a számat.

—

Meddig?

—

Nidia

a

falkánk

háromszáznyolcvanhét éves.

legidősebb

drakija,

ő

- Egy pillanatra mintha

meglepődne. Aztán újra a régi. Nyugodt és közömbös. - Ez soknak számít - teszem hozzá gyorsan nagyon öreg a mi mércénkkel. Nem ez az általános. Kétszáz... vagy háromszáz az átlagos. —

Átlagos - visszhangozza.

Tovább beszélek, mintha ezzel meggátolhatnám, hogy

végiggondolja... mekkora szakadékot is teremtett közöttünk, amit mondtam. Nem mintha eddig ne volna elég akadály közöttünk. —

Szerintünk Nidiát a puszta akaratereje tartja életben.

Ő különlegesen fontos tagja a falkának. Teljesen rá vagyunk utalva, ő pedig a kedvünkért életben tartja magát - nevetek erőtlenül, és utálom, hogy ilyen szótlan. —

Akkor nem látszol majd öregnek... meddig is?

—

Hát, sosem látszunk igazán... öregnek. - Nyugtalanul

vállat vonok. - Olyan „embermódra” öregnek semmiképp. —

Hány évesnek látszana ez a Nidia?

Az ajkamba harapok, és hazudok. —

Talán ötvenöt. Hatvan.

Nem egészen így van. Inkább negyvenesnek néz ki, és öregebbnek drakit nem láttam soha. Egyszerűen nem öregszünk úgy, ahogy az emberek. Anyám is csak azért idősödik, mert olyan régóta elnyomja magában a drakit. —

Szóval... mikorra ősz fejű hatvanas leszek, te hány

évesnek látszol majd? —

Fiatalabbnak - mondom, és fájdalmasan összeszorul a

torkom. Nem azért, mert Öregebbnek néz majd ki, és veszít a szépségéből. Hanem mert, ha még vele leszek, nem lesz mit tennem. Nem tehetek mást, mint hogy végignézem, ahogy romlásnak indul, legyengül, végül pedig meghal. —

Beszélhetnénk valami másról? - Kitépem a kezem az

övéből, hogy beletúrjak áthatolhatatlanul kócos hajamba. Közben reménykedem, hogy nem veszi észre, mikor suttyomban megtorlóm a szemem. Abban a pillanatban hallom, amint a bejárati ajtó nyílik és csukódik. Pánikszerűen pattanunk fel a földről. Will kimászik az ablakon, de még percek telnek el, mire Tamra belép a szobába. Igyekszem a lehető legfesztelenebb módon üldögélni az ágyon, tekintetemmel kerülöm az ablakot. Próbálok nem gondolni az utolsó mondatainkra... az arcára... a fagyos érzésre, amely átjárta a szívemet a gondolatra, hogy nálam sokkal előbb meg fog halni. Korábban sosem engedtem meg magamnak, hogy ennyire

előre gondolkodjak. De tudva azt, amit most már tudok, hogy szeret, hogy nem fog magamra hagyni, hogy együtt akarok maradni vele örökre... szívembe hatol a rettegés, és nem tehetek semmit. Az a mindörökké neki nem tart majd olyan soká.

Felébreszt a kávé és a sülő bacon illata. Mélyen az orromba szívom. Nem szalonna. Kolbász. Tutira. És sült tojás. Tekintetem átvándorol Tamra üres ágyára, aztán az órára. Reggel van, negyed kilenc. Körülöttem kavarog az illatfelhő. Kidörzsölöm az álmot a szememből, és felkönyökölve arra gondolok, vajon nem felejtette-e anya bekapcsolva a kávéfőzőt.

A

gyomrom megkordul.

Nem,

az aligha

magyarázná meg a kajaszagot. —

Hát, ezt akár válasznak is tekinthetem - megriaszt a

mély, bársonyos hang. Megrándulok, és úgy kapaszkodom a párnámba, mintha fegyverként használhatnám. Will

az

ajtóban

áll,

és

belekortyol

egy

fém

termoszbögrébe. Egészen összeszorul a torkom, mikor

meglátom, hogyan feszül rá szürke pólója a vállára és a mellkasára. —

Válasz? Mire? - kérdezem fulladva.

—

Hogy reggel is olyan szép vagy-e, mint máskor.

—

Ó! - mondom bután, és lesöprök a vállamról egy

csatakos hajtincset. Biztosan nem nézek ki valami szépen, ahogy épp kikelek az ágyból. Nem mintha nappal annyira sokat adnék a megjelenésemre, de akkor is..., mégis, kinek áll jól az ébredés? - Megint itt vagy- motyogom. —

Mint látod.

—

Nem bírod nélkülem?

—

Ahogy az ábra is mutatja...

Ezzel rendben is vagyok. Sőt, remekül. —

Csináltam neked reggelit - teszi hozzá.

—

Tudsz főzni? - kérdezem lenyűgözve.

—

Agglegények közt élek, tudod? - vigyorodik el. - Anya

meghalt, amikor még kicsi voltam. Alig emlékszem már rá. Szóval, muszáj volt megtanulnom főzni. —

Ó! - motyogom, és kiegyenesedem ültömben. - Várj

egy picit! Hogy jutottál be?

—

Kinyitottam a bejárati ajtót - megint kortyol egyet a

bögréjéből, és úgy néz rám, mintha bajban lennék. - Anyád igazán bezárhatná, mikor kimegy. —

Mert

úgy

be

sem

jönnél?

-

húzom

fel

a

szemöldökömet. —

Hiszen ismersz... - mosolyodik el.

És azt hiszem, tényleg. Átérzem ezt az egész ne-az-legyélamit-a-családod-elvár

dolgot.

Átérzem,

milyen

érzés

folytonosan csalódást okozni. Ebben ugyanolyanok vagyunk. —

Vannak más veszélyek... - olvad le a mosolya.

—

És azokat egy bezárt ajtó kinn tartaná?

Azonnal megbánom, hogy eszébe juttattam a dolgot. Megbánom, hogy miattam elkomorul az arca és elsötétül a tekintete. —

Na - mondom, és kikelek az ágyból.

Feltett szándékom, hogy elfeledtetem vele, miféle ártó erők leselkednek rám..., miféle erők választhatnak el minket. Hogy egyikkel-másikkal egy fedél alatt él. Alighanem a legveszélyesebbjeivel. Még az enkrószok sem jelentenek közvetlen veszélyt. Számomra azok arctalan, homályos

démonalakok,

rejtőző

mumusok,

akik

csak

akkor

veszélyesek, ha elfognak a vadászok, és átadnak nekik. —

Hagyjuk is a témát! - mondom, miközben átkarolom a

derekát. Olyan erővel fog át, hogy egy pillanatra kiszorul belőlem a szusz. —

Nem akarom, hogy bajod essen. Soha.

Van valami a hangjában, meg abban, ahogy ölel. Valami kérlelhetetlen erő, amitől megremeg a bőröm és összeszorul a gyomrom. És amitől arra gondolok, hátha tud még valamit. Hátha nem mondott el nekem mindent.

Mi lehet még? Nem törődök a megérzéssel, inkább meleg mellkasába temetem az arcomat. Jólesik bőrömnek a puha pamuting érintése. —

Akkor

szoríthatnál

kicsit

kevésbé,

mert

így

összeroppantasz - ugratom. —

Gyerünk! - mondja, és kézen fogva a konyhába vezet.

- Éhen halok. Együnk!

Most már normális a hangja. Bársonyosan mély. Sima és kiegyensúlyozott. Akármit is hallottam belőle, már nincs ott. Később arra gondolok, talán csak képzelődtem. * —

Will mostanában nem jár be a suliba.

A húgom flegma megjegyzésére felnézek a könyvemből. Tamra a padlón tanul, az ágya mellett. Engem vizslat, tolla a papír fölött hezitál. —

Igen? - büszke vagyok magamra, amiért higgadt

tudok maradni, és nem harapok rá a csalira. - Talán megint lelépett a városból. —

Nem. Az unokatesói bejárnak.

Nyilván tud a pecás kirándulásaikról, de azt nem tudja, valójában mire vadásznak. Vállat vonok, és visszatemetkezem a könyvembe. Egy pillanat, és újból meghallom a tolla sercegését. Fellélegzek... remélem, hogy kiálltam a próbát. Szerencsére Mrs. Hennessey senkinek nem árulta el, hogy Will átjár, és szerintem nem is fogja. Valamiféle furcsa szövetség alakult ki köztünk.

—

Nem hallottál felőle?

Úgy tűnik, mégsem végzett. És itt kezd macerás lenni. Sosem volt könnyű hazudnom a húgomnak, de ha elmondanám neki az igazat, az olyan igazságokra vezetné, amikre nincs még felkészülve..., én pedig arra nem, hogy színt valljak. —

Nem.

—

Aha! Gondolom, akkor mégsem egy herceg - mondja,

és egyenesen rám néz. Megállom, és nem védem meg Willt, aki a mindenem. Herceg, és még annál is több. - Jól vagy? —

Ja, persze. Sosem vártam sokat a hercegektől.

—

Nem mondod! - Vállat von, és önkéntelenül eszembe

jut Cassian. Tamra azt hitte róla, hogy egy herceg. Nem tudom biztosan, így hiszi-e még. - Szokatlan lehet neked, hogy békák után futsz. Felmordulok, majd - hogy másra tereljem a szót megkérdezem: —

Ben hogy van?

—

Jól, asszem.

Vagyis mégsem tetszik neki annyira. Ami érthető, elvégre

Ben nem Cassian. Hiába határozta el, hogy továbblép, biztos vagyok benne, hogy a fejében még mindig ott él Cassian idealizált képe. Ez van. Pedig egy fiú elterelné rólam a figyelmét, nem aggódna azon, hogy elszúrom-e az itteni életét. Mármint, még annál is jobban, amennyire eddig. Egy fiú mellett normálisnak érezhetné magát, márpedig ez az, amire annyira vágyik. Talán

el

kéne

mesélnem

neki,

mi

van

Willel.

Elmagyarázni, hogy most már maradni akarok, hogy azt akarom, működjön ez a dolog. Hogy Will nagyon tetszik... sőt, nem is csak tetszik. Hogy miatta képes vagyok itt maradni. Felsóhajtok. Az lenne ám a nagy beszélgetés. Nagyobb, mint szeretném. Úgyis rájön holnap este, amikor beállít majd, hogy elvigyen randizni. —

Most amúgy valaki más tetszik nekem - mondja, még

mielőtt bármit is szólhatnék. —

Komoly? Megtaláltad a herceged? - nézek fel.

—

Hmm.

Lehet.

-

Bólint,

de

nem

bocsátkozik

részletekbe, én pedig nem erőltetem. Tamra sosem mond el többet, mint amennyit akar. Azt hiszem, ebben hasonlítunk.

Elég régóta élünk együtt úgy, hogy titokban tartjuk a legbelsőbb titkainkat, nehogy a másiknak ellenére legyen, amit hall. Csak az a gond, hogy amilyen jól ismerjük egymást, nehezen marad bármi is rejtve. Elnézem egy percig, aztán lassan kinyitom a számat, hogy véget vessek ennek a szokásnak. De nem jönnek ki rajta a szavak. Vannak nehezen megtörhető szokások. Még nem állok készen arra, hogy elmondjam neki, mi van Willel. Egyelőre ez egy forró kis titok, amit a szívem mellett őrzök. Gyönyörű

pillangó,

amit

óvatosan

tartok

fogva

a

markomban. Hamarosan úgyis megtudja majd. Addig is őrzöm a gyönyörű pillangómat, és igyekszem nem összenyomni. * Másnap Will nem jön. Nem lepődöm meg, mondta, hogy be fog menni az iskolába... Addig nyaggattam, amíg meg nem ígérte. Nem akarom, hogy miattam bajba kerüljön vagy kibukjon a suliból, és nem akarom magamra vonni a családja figyelmét sem.

Ám mivel ugyanezt korábban is megígérte már, mégis beállított, most rám tör a csalódottság. Hiába randizunk este, így is hosszú órákat kell átvészelnem nélküle. Átmegyek

Mrs.

Hennessey-hez

látogatóba.

Kicsit

tévézünk, majd lefekszik sziesztázni, én meg hazamegyek, és leheverek az ágyamra tanulni. Villámgyorsan letudom a kémiát, úgyhogy jöhet is a matek, a másodfokú egyenlet megoldóképlete. Ezt már két évvel ezelőtt megtanultam, úgyhogy tempósan haladok az egyenletekkel, amikor meghallom. Halk kattanás. Megnyikordul az egyik padlódeszka. A bőröm megfeszül, táncol, reszket az izgalomtól. Will. Leteszem a ceruzámat, felülök, és idegesen végigsimítok a hajamon. —

Hahó? Anya? - biztosan tudom, hogy nem anya az, de

azért megkérdezem. Biztos, ami biztos. Semmi. Csend. —

Mrs. Hennessey?

Felkelek, és az ajtóhoz lépek. Kinézek a nappaliba. A

bejárati ajtó tárva-nyitva. Beomlik a fény, és apró porszemek táncolnak a napsugarakban.

Odakint

olyan fényesen

tündöklik a medence, hogy belefájdul a szemem. —

Will?

-

szedem

össze

a

bátorságot.

Hangom

reménykedve cseng. Előrelépek, és közben gyors pillantást vetek az üres konyha felé. Hátha pont ott van, és valami nasit dob össze. Senki. A bejárati ajtón is kinézek, de nem látok senkit. Csalódottan lebiggyesztem a szám. Nincs Will. Lassan behúzom az ajtót, biztosra megyek: ezúttal kattanva becsukódik. A bőröm még mindig hullámzik, sistereg az energiától. Ezt az energiát szoktam érezni Will körül. Csakhogy Will már válaszolt volna. Az ajtóra meredve megdörzsölöm a karom, amely annak ellenére libabőrös, hogy az egész testem lángol. Lesz, ami lesz, bezárom az ajtót. A csend sűrű és nyomasztó. Túlságosan is mozdulatlan. A

bőröm

forróságban

úszik,

kényelmetlenül

felmelegedett. Pár hossz a medencében jót tenne. Megfogom a pólóm alját, és megfordulok, hogy átvegyem a fürdőruhám.

És felsikítok.

Elharapom a kiáltást, mielőtt felébreszteném Mrs. Hennessey-t, hogy aztán iderohanjon. —

Helló, Jacinda!

Elborzad a szívem erre a hangra. Tudtam, hogy előbbutóbb eljön ez a perc is, de nem volt időm felkészülni rá. Végtére is öt hetet ígért. Nyelek egy nagyot. Tudom, hogy másodszor már nehezebb lesz távozásra bírni. A tüdőm izzik, a légcsövem kitágul. Duzzad a hőtől, készen arra, hogy megvédje magát. A belső tüzet csak felszítja, mikor eszembe jut a szárnycsonkítás... Az, hogy oda akar vinni, ahol ezt tennék velem. —

Kifelé! - recsegem.

A szeme szélesre nyílik, a pupillái vékony, függőleges résekké szűkülnek. —

Elmondta hát az anyád.

—

Ja - vágom oda -, elmondta.

—

Nem tud mindenről. Nem ismer engem... azt sem

tudja, mit érzek. Nem kényszerítenélek semmire, amit nem tennél meg önszántadból, és soha az életben nem hagynám, hogy bárki bántson. Ez a duma feldühít. Hazudik, ebben biztos vagyok. Már lendül is a kezem, hogy lepofozzam az arcáról azt a bárgyún őszinte kifejezést. Ugyanilyen őszintén nézett, mikor először a szemembe hazudott. —

Jacinda - elkapja a kezemet, szorosan fogja a

csuklómnál. —

Nem hiszek neked. A szavadat adtad. Öt hetet...

—

Az öt hét túl hosszú. Nem hagyhattalak itt olyan

sokáig úgy, hogy feléd se nézek. —

Hazudtál - állapítom meg.

Erre elborul az arca. Áttör rajta az érzelem. Tudja, hogy itt nem csak az öt hétről van szó. —

Talán nem mondtam el mindent, de ez mit sem

változtat azon, amit most mondok - ismeri el a fejét csóválva, már-már bűnbánóan. - Sosem bántanálak. Csak meg akarlak

védeni. —

Hajrá!

—

Megtehetem.

-

Összeszorul

az

állkapcsa.

-

Megállíthatom őket. Néhány másodperc, és ki tudom szabadítani a kezem a szorításából. Elengedi. A csuklómat dörzsölgetve meredek rá. —

majd

Most már itt van az életem. - Ujjaim kiegyenesednek, készen

arra,

hogy

nekitámadjanak,

karmokká

görbülnek a csípőmnél. - Ha elüldözöl innen, soha nem bocsátom meg. Vesz egy mély lélegzetet, széles mellkasa megemelkedik. —

Hát, azt nem hagyhatom.

—

Akkor elmész? Békén hagysz? - éled fel bennem a

remény. —

Azt nem mondtam - rázza a fejét.

—

Nem hát - vicsorgok. - Akkor mégis, mit mondasz? -

Elfog a pánik, ahogy elképzelem, hogy itt marad, és megtudja, mit művel Will családja. —

Semmi okod maradni.

—

Te vagy az okom. - Sötét szeme felvillan.

—

Adhatok még időt. Sosem tudnál igazán beilleszkedni.

Majd észhez térsz. —

Dehogy térek!

—

Nem hagylak itt! - A hangja úgy dörög, mint egy

közelgő vihar. - Tudod, milyen elviselhetetlen volt nélküled? Te nem olyan vagy, mint a többiek! - A keze vadul kaszálja a levegőt. Fájdalmasan nagyra nyílt szemmel bámulok rá. —

Nem vagy idomított kiskutya, aki megteszi, amire

betanítják. Benned tűz van. - Megtörten felnevet. - Nem szó szerint gondoltam, bár úgy is igaz persze. Van benned még valami más, Jacinda. Rajtad kívül nekem ott semmi sem valódi, semmi nem érdekel. - Mereven bámul rám, én pedig visszafojtom a lélegzetem. Úgy néz ki, mint aki mindjárt értem nyúl, és megölel. Gyorsan hátraugrok. Hihetetlen, de mintha megbántódna. —

Több teret adok neked - szólal meg újra, ezúttal

nyugodtan, s közben leengedi hatalmas kezét. - Adok időt, hogy ráébredj, mindez - a nappali felé int - nem neked való. Neked köd kell, hegyek és égbolt. Repülés. Hogy tudnál itt maradni, ahol ezt nem kapod meg? Hogy tudnál így túlélni?

Ha eddig nem jöttél volna rá, hát rajta! Lelki szemem előtt látom Willt. Ahogy ő maga lett a köd, az égbolt és minden számomra. Itt nem csak túlélés vár rám. Hanem szerelem. Ám ezt soha nem tudhatja meg Cassian. —

Ami itt megvan nekem, sokkal több, mint ami otthon

várna rám. A szárnyszegés, amit olyan lazán elfelejtettél megemlíteni... —

Az nem történik meg, Jacinda - lép közelebb. A fejét

lehajtva a szemembe néz. - A szavamat adom. Ha visszajössz velem, nem esik bántódásod. Előbb halnék meg. Jeges fuvallatként folynak át rajtam a szavai. —

De az apád...

—

Apám sem lesz örökké az alfánk. Egy napon én leszek

a vezér. És ezt mindenki tudja. A falka hallgatni fog rám. ígérem, biztonságban leszel. Megbízhatok benne újra? Mindazok után, amit most elmondott? Ha hiszek neki, de tévedek, azért túl magas árat kell fizetnem. Az életemet. —

Szóval, megvárod, amíg beleegyezem, hogy veled

menjek? - Ezt nagyon fontos tisztáznom. - Nem alkalmazol

semmiféle kényszert? Nem feded fel magad senkinek, bármi is történik? —

Várni fogok - Ígéri -, amíg csak szükségét érzed.

Várni fog. De közben itt ólálkodik majd. Azt hittem, sohasem maradnék meg itt. Most pedig legszívesebben el sem mennék. Legfőképp Will miatt, de azért is, mert úgy döntöttem, megadom anyának és Tamrának, amit akarnak. Az esélyt. Nem szólhat minden csak rólam. Ha elég erős és okos vagyok, a drakim így is túléli. És Will persze segít majd ebben. Pár csókkal. Mosollyal. Egy kézsimításával képes megtartani a drakimat. Nekem pedig többé nem kell rejtegetnem előle. Átvészelem a gimit. Anyáért, Tamráért. Érettségi után Willel tarthatok, amikor szakít a családjával. Már csak két év. Will majd kitalálja a konkrétumokat. Hogy hogyan és hova. Amióta itt vagyok, először érzem a remény esélyét. Remélem, Cassian nem tesz keresztbe. —

Akkor örökké várhatsz - jelentem ki ünnepélyesen -,

mert nem fogom meggondolni magam. Cassian szája talányosán legörbül. Mintha tudna valamit,

amit én nem. Tizennyolc éves, ám ebben a pillanatban azt hihetném, hogy sokkal idősebb nálam. —

A dolgok folyton változnak. Az emberek is változnak.

Van esélyem. —

Majd meglátod - rázom meg a fejem. - Úgysem

gondolom meg magam. El fog menni. Mert örökké mégsem várhat. Mondhat persze bármit. Ott várja a falka, hogy vezesse őket. Nem fog évekig itt lógni. Akármilyen izgalmas is vagyok neki. —

Majd meglátjuk.

—

Jobb lesz, ha elindulsz - pillantok a tévé tetején

pislogó kijelzőre mielőtt ideér az anyám. —

Persze - az ajtóhoz lép. - Viszlát, Jacinda!

Nem köszönök vissza. Nem akarok úgy tenni, mintha bizalmas kapcsolatban lennénk. Nem vagyunk barátok. Távolról sem. És ez így is marad.

Ötkor Anya bekukkant a hálószobába: —

Mit kérsz ma vacsorára, Jacinda?

Műszakot cserélt egy munkatársával, hogy végre egyszer velünk lehessen péntek este. Belém mar a bűntudat. Mennyit bajlódott, és végül mégis egyedül marad. Tamrának programja van, ami senkit sem lep meg. Én viszont még egyiküknek sem mondtam el, hogy ma randizom Willel. Szegény anya, látom a szemén, hogy azt hiszi, ma este legalább az egyik lánya társaságát élvezheti majd. Tamra ruhákat próbál. Csak annyit árult el, hogy barátokkal tölti az estét. Én meg nem kérdezek semmit. Még ha el is árulná a nevüket, úgysem ismerem őket. Azok után, ami történt, gondolom, nem a pomponlányok azok. Megakad a szemem egy szép, áttört anyagú blúzon, amit

félredobott próbálgatás közben. Ahogy elnézem ott az ágyon kiterítve, arra gondolok, tökéletes volna a randimhoz Willel. Mély levegőt veszek, és bevallom: —

Ühm, az az igazság, hogy én is elmegyek ma este.

Tamra kérdőn fordul felém. —

Tényleg? - kérdezi anya, ahogy a karját összefonva a

szobába lép. —

És kivel? - Hangjában kevéske remény bujkál. Hogy a

problémás lánya talán a gyógyulás útjára lépett. Megtalálta a helyét. Barátkozik. —

Willel - felelem, kerülve a „randi” szót. Semmi

értelme kiakasztani. —

Will? - szól közbe Tamra. - Ez nem... buta ötlet?

Anyám

szemöldöke

összehúzódik,

mintha

nagyon

koncentrálna. —

Őmiatta támadtak le a mosdóban azok a lányok,

ugye? - kérdezi. Úgy látszik, Tamra kitálalt anyának. - Az a srác, akitől...

Manifesztálódom. Mintha valami mocskos dolog volna, aminek már a nevét sem ejtjük ki.

—

Most már mellette is tudom irányítani - hazudom.

Jobb, mintha azt mondanám, hogy nem megy, de nem is kell. Anya tekintete megkeményedik. —

Nem akarom, hogy vele járj! - mondja gyorsan,

határozottan. —

Én sem - kottyantja közbe Tamra, mintha csak rajta

múlna, hogy mit csinálok. —

Te ebbe nem szólsz bele! - csattanok fel.

Tamra most már tajtékzik, biztos azért, mert hazudtam neki, amikor rákérdezett, mi van velem és Willel. Úgy látszik, jobb lett volna igazat mondanom ahelyett, hogy megtartom kétszemélyes titoknak. - Ő is csak a bajt hozta ránk... - mondja. —

Ő az egyetlen oka, hogy egyáltalán itt akarok

maradni! Csak miatta nem szöktem még el! Örüljetek neki, hogy találkoztam vele! - mondom hevesen gesztikulálva, de ez sem teljesen igaz. Anya és Tamra miatt is maradok... Ahhoz viszont túl dühös vagyok, hogy ezt elismerjem. Anya megrándul, pislog. Kiszalad a vér az arcából.

—

Jacinda! - olyan erőtlenül ejti ki a nevem, mintha

valami borzalmasat mondtam vagy tettem volna. —

Mi van? Azt hiszed, még nem gondoltam rá, hogy

elszökjek? Nyomorúságosán éreztem magam, amíg nem jött Will! Nem hinném, hogy egy napot is kibírnék itt nélküle! Tamra

undorodva

felhorkan,

és

visszafordul

a

ruhásszekrény felé. Anya csendben van. Sápadtnak és ijedtnek tűnik. Látom, hogy gondolkodik, emészti, amit hallott. Bámulok rá, próbálom belészuggerálni a reményt. Hogy megértse, mennyivel jobb lett minden most, hogy itt van nekem Will, és ez így is marad. De csak csóválja a fejét csendben, szomorúan. —

Nem vagy biztonságban mellette.

Ha tudná, mennyire biztonságban vagyok! —

Rendben - mondom, és hevesen a levegőbe emelem a

kezem -, akkor tartsál csak burokban! Vagy taníts itthon! Nem gondoltad, hogy bármelyik srác, aki tetszik... akihez vonzódok, felélesztheti a drakimat? - Nem hiszem, hogy ez tényleg így van, de akkor is ezt mondom. Csakis Will ilyen.

Őbenne van valami. Van valami benne, ami megérint belül. Más srác nem lehetne rám ilyen hatással. —

Jacinda... - csóválja anya a fejét.

—

Járjak inkább olyan sráccal, akitől undorodom, biztos,

ami biztos? —

Persze hogy nem - mondja erre gyorsan -, de addig

talán nem kéne randiznod, amíg a drakid... —

Amíg meg nem hal?- fejezem be a mondatot

dühödten. - Tudom én - jelentem ki -, ezt a nagy alkalmat várod már mióta. A napot, hogy végre embernek nevezhess. És ez fáj. Akár egy soha be nem gyógyuló seb, ami lüktet és szivárog. Az a tudat, hogy nem engem akar, hogy idegenné kell változnom, csak hogy elfogadjon... A szememben könnyek égnek az egész igazságtalansága miatt. Nagy levegőt veszek. —

Az eszedbe jutott már, hogy netán meg sem fog halni?

Hogy a drakim nem olyasmi, amit csak úgy ki lehet irtani? Hogy a drakim én vagyok. Örökké. A teljes lényem. Aki. Valóban. Vagyok. - A szívem fölé teszem a tenyerem. Tudom, azt hiszed, idővel ez itt el fog sorvadni, de én

tűzokádó vagyok, ugye, emlékszel? Én más vagyok, mint a fajtánk többi tagja. A fejét rázza. Fáradtnak látszik. Öregnek, és kicsit ijedtnek. —

Nem fogsz vele járni - jelenti ki.

Összeszorítom a kezeimet, amíg fájni nem kezd a csont. —

Ezt nem teheted - felelem.

—

Mit? Nem lehetek az anyád? - csattan fel, és

borostyánszín szemébe visszatér az élet. - Márpedig az maradok, Jacinda. Jobb lesz hozzászoknod. Tudom persze, hogy igaza van. Szeret engem, és mindig azt fogja tenni, ami szerinte ahhoz kell, hogy megvédjen. Még akkor is, ha közben nyomorúságosán érzem magam tőle. Megtesz mindent, amit meg kell tennie. Összefonom a karomat, és vékony vonallá szorítom a számat. Én is megteszek mindent, amit meg kell tennem. * Két

perccel

a

Willel

megbeszélt

időpont

előtt

kisettenkedem az ablakon, és csendben behúzom magam után.

Anya a konyhában italt és rágcsálnivalót készít elő a filmhez, amit együtt kéne megnéznünk. Pattogatott kukorica vajas illata tölti be a levegőt, az őrült pattogás elfedi a távozásom minden zaját. Tamra fél órája ment el, még mindig dühösen. Azt sem mondta, jó éjszakát! Ahogy futva megkerülöm a medencét, megpillantom az ablakon kinéző Mrs. Hennessey-t, mögötte a tévé viliódzó kék fényeivel. Odaintegetek, és reménykedem benne, hogy nem pont úgy nézek ki, mint egy szökevény. Kapkodom a levegőt siettemben. Will a járdaszegélynél vár, épp kiszáll a terepjáróból. Az arca megnyugszik, amint meglát. Laza mosoly játszik az ajkán. —

Szia, épp jöttem már...

—

Semmi baj. Menjünk! - Kinyitom az utasajtót, még

mielőtt odaérne, és kifulladva beugrom. Lassan visszaszáll az autóba, engem figyel. A kezem türelmetlenül dobol a combomon. —

Biztos, hogy jól vagy? Köszönni akartam anyádnak...

—

Az most nem igazán nyerő ötlet. - A ház felé lesek.

Anyának nyoma sincs, hál’ istennek. - Tűnjünk el innen! Lassan, bizonytalanul bólint. —

Rendben.

Látom rajta, hogy nem valami boldog, szeretne tökéletes udvarló lenni ezen a randin. Jó lenne, ha megengedhetném neki, de tudom, hogy ez nem menne anyámmal. Még nem. —

Hiányoztál - mondom, és reménykedem, hogy ettől

jobban érzi magát. - Hosszú volt ez a nap. Felnevet. —

Te is hiányoztál! Ellóghattam volna ám az iskolát. Te

voltál az... —

Tudom, tudom - rázom a fejem. - De nem szeretném,

hogy az én kedvemért ilyeneket csinálj. —

Hát, nem is kell majd. Hétfőtől újra bejárhatsz.

Beindítja a kocsit, megkönnyebbült sóhajjal figyelem, ahogy elindulunk az úton. Végre elkezdődik a randink. * Bámulok a mélyülő éjszakába, a nyomasztó csendben megbabonáznak

a

szembeforgalom

villanó

fényei.

Gondolataim anyáról valaki másra terelődnek. Valakire, aki minden valószínűség szerint itt van valahol a közelben. Remélem, azért nem túl közel. Azzal nyugtatom magam, hogy tartani fogja a szavát. A háttérben marad. Akkor is, ha egy másik fiúval lát. Bár erről nem vagyok száz százalékig meggyőződve. Hátrapillantok a vállam fölött a szorosan mögöttünk haladó autóra. A sofőrt egyáltalán nem látni. Nem tudni, Cassian-e az. Egy pillanat múlva sávot vált, és megelőz. Felsóhajtok. —

Mitől van olyan érzésem, mintha elrabolnálak?

Figyelnem kéne a visszapillantót, hogy mikor látom meg a zsarukat? —

Önszántamból

jöttem

el

-

mondom

erőltetett

mosollyal nem hinném, hogy letartóztatnának. —

Remek. Nem hinnéd... Hát ez megnyugtat. -

Féloldalas mosolyt küld felém. - De talán mégsem. Végül is tizennyolc vagyok... —

Tizennyolc? De hiszen másodéves vagy!

Arcára kiül a nyugtalanság.

—

Sokat maradtam ki a suliból pár éve. A fele hetediket

és az egész nyolcadikat tulajdonképpen. Beteg voltam. —

Beteg? - kérdezek vissza. Nyakamba szakad a

halandósága. Mindig is ott volt ez köztünk. Xander már említette, hogy Will betegeskedett, azt viszont nem gondoltam, hogy ennyire súlyos volt. —

Hogyan? Úgy értem, miben...

Vállat von, mintha semmiség volna, de nem néz rám. Az útra mered. —

Leukémia.

De

már

jobban

vagyok.

Teljesen

tünetmentes. —

És nagyon... rosszul voltál?

—

Kábé egy évig. Az orvosok azt mondták, nem... -

hirtelen elharapja, mintha máris túl sokat mondott volna, és megint elkap az az érzés. Hogy valamit nem mond el nekem. Hogy

visszahúzódik.

A

feszültségtől

egy

kis

izom

megvonaglik az állkapcsában. - Nézd, nem kell aggódnod emiatt. Végül tökéletes hím példánnyá fejlődtem, nem igaz? - kacsint rám. - Hát nem maga vagyok a megtestesült egészség?

De az. Minden ízében életerős, fiatal férfi. De nem minden az, aminek látszik. Én aztán mindenkinél jobban tudom. —

Hihetetlen, manapság mikre képesek az orvosok. -

Megint mereven az utat nézi, és biztos vagyok benne, hogy elhallgat valamit előlem. Talán sosem fogja elmondani. De miért akarna bármit is titkolni? Amikor ennyi mindent tudunk már egymásról? Mégis, mi értelme volna? Bólintok, de kis hidegséget érzek odabenn. Nem tetszik, hogy valamit elzár előlem. De ennél is kevésbé tetszik, hogy el is veszíthettem volna. Hogy talán soha nem is találkoztunk volna. Hogy abban a barlangban haltam volna meg, ahol a családja megtalált. És még mindig tény, hogy meghalhat. Hogy meg is fog. Persze nem most, de valamikor. Sokkal előbb, mint én. Tompa lüktetést érzek a halántékomban, erősen rászorítom az ujjhegyeimet. De ez az első igazi randink. Nem akarom elrontani, úgyhogy témát váltok. —

Szóval, hová is tartunk?

—

Szereted a görög kaját? Kicsit messze kell hozzá

menni, de megéri. Remek a humusz. Az első randink legyen különleges - mosolyog rám szélesen. - Már épp ideje volt, nem? Mosolygok, de érzem, hogy az ajkaim remegnek. Valahogy sikerül magamat egyben tartanom. Legalább egy ideig. Úgy tehetek, mintha minden rendben lenne. Mintha Cassian nem ólálkodna valahol a közelben..., és messze, túl a sivatagon nem várna rám a falka. * Villódzást

veszek

észre

a

visszapillantó

tükörben.

Hátrafordulok az ülésemben, és a vakító fénybe nézek. A jármű ránk tapad. Közvetlenül mögöttünk van. Ez az autó most nem előzni akar. A szívem hevesen ver, és akaratom ellenére is eszembe jut Cassian. Vagy ami még rosszabb lenne: a falka. Severin. Nem hiszem, hogy Cassian ilyen feltűnően csinálná. Hiszen nyílt lapokkal játszik. Talán követ engem, és figyel az árnyékból, de nem fedné föl magát ilyesmivel. Megígérte. Az ujjaimat morzsolgatom az ölemben, és Willre

pillantok, aki erre megfogja az egyik kezemet, összefonja ujjainkat, és megszorítja. Az érintése erőt ad. Biztonságot. Fura, hogy épp egy drakivadász mellett érzem magam biztonságban. Pedig így van, ez tagadhatatlan. És már nem is próbálom tagadni. Már azt sem tagadom, hogy felmerült bennem, itt is maradhatok. Végleg. Ebben a sivatagban. Miért ne élhetnék és virulhatnék itt Will oldalán? A kocsi hátulról ránk dudál. A bőröm megfeszül. —

Le akarnak szorítani? - kérdezem, és reménykedem,

hogy csak túlreagálom, hogy csak Cassian látogatása miatt vagyok ilyen paranoid, mert az emlék még túl friss. —

Bizony - fintorodik el Will.

—

Kik ezek? Mit akarnak?

—

Xander az.

—

Ó! - fagy jéggé a szívem a felforrósodott tüdőm fölött.

Ennél még Cassian is jobb lenne. Nála legalább tudom, mit várhatok. —

Nem kell ám lehúzódnunk - pillant rám. - El fog

menni. Nem akarom, hogy a közelébe kerülj. Túl kockázatos. —

Nem - rázom meg a fejemet. - Le kéne húzódnunk.

Miért ne tennénk? Csak még gyanakvóbb lesz, ha ilyen nagy ügyet csinálsz abból, hogy a közelembe akar kerülni. —

Ez a mi randink.

—

Essünk túl ezen! Aztán még előttünk az este - intek. -

Add csak meg neki, amit akar! Will nyers nevetése betölti az autót. Nyugtalanítóan hangzik. —

Mi olyan vicces?

—

Te tényleg nem érted?

—

Úgy látszik, nem. Miért nem magyarázod el? -

meredek rá markáns profiljára. Csak vezet, és egyenesen előremered. —

Téged akar - mondja morogva.

—

Engem? - rándulok össze. A szavai leforráznak. -

Miért? —

Hát, először is azért, mert úgy gondolja, nem egy

egyszerű gimis vagy csupán. Még mindig gyanakszik, hogy túl sokat tudsz. Hogy mindent elárultam neked. Aztán ott van a folytonos versengése velem - teszi hozzá, és hosszú ujjai a kormánykerékre feszülnek. - Talán nem tudod, de

három hónap különbséggel születtünk. Nem tudtam. —

Azért van egy osztállyal alattam, mert vadászik -

folytatja Will. - Amikor csak tud. Annyira rá van pörögve, hogy képes egyedül is nekivágni, még Angust se viszi. Erre felhúzom a szemöldököm. —

Őrület, tudom. És nem valami kiegyensúlyozott

azóta, hogy... - torpan meg. —

Mióta?

—

Mióta jó nyomkereső lettem, és fontos vagyok a

családomnak. Fontosabb, mint ő. Megmerevedek, mikor arra utal, hogy nyomkereső, a család szemefénye. Vajon hány drakit kaptak el és öltek meg miatta? Ugyanakkor együtt érzek vele. Mert tudom, milyen az, amikor kihasználnak, és csak a képességeidet értékelik... nem azt, aki vagy, vagy aki lenni akarsz. —

Születésünktől kezdve egymás ellen neveltek minket.

Apáink tették ezt velünk. Velük meg az ő apáik - bólint. Gondolom, ez a természetes. Azért, hogy erősebbek legyünk. Régen veszélyesebb volt drakira vadászni, amikor nem volt

még segítségünkre a modern technika. Akkor még gyakran előfordult, hogy valaki elment vadászni, és nem jött vissza. Ezzel tisztában voltam, legalábbis azzal, hogy a drakik soha nem voltak ilyen kiszolgáltatottak, mint most. A vadászok okosabbak lettek, és halálos veszélyt jelentenek egyre csökkenő népességünkre. Ma már a hálókilövők, terepjárók és a távbeszélő eszközök segítségével jóval könnyebb bekeríteni és elfogni minket. Miközben pedig a drakik elveszítik a sok nemzedéküket megóvó sárkányképességeiket. Mind, engem kivéve. Most Will és az ő népe van előnyben... Remegek,

annyira

gyűlölöm

ezt,

hogy

ennyire

különbözünk. Hogy ellenségek vagyunk. Egy részem megdermed a rémülettől, hogy ez mindig is így marad. —

Xander utál engem. - Ezt úgy mondja, vállat vonva,

mintha természetes lenne. Ezt képtelen vagyok megérteni. Csinálhatott bármit anya, lehetett bármekkora ellentét Tamra és közöttem, a családom soha nem bántana szántszándékkal. Ahhoz túl mély köztünk a kötelék.

—

Biztosan azt szeretnéd, hogy húzódjak félre? - néz

rám Will, ahogy felengedi a gázpedált. - Az első adandó alkalommal le fog nyúlni téged, ha másért nem, hogy engem szekáljon. Összefonom a karom és felszegem a fejem. —

Lenyúlni aztán tutira nem fog. Nem vagyok én fiúk

játékszere. Húzódj félre! A gyomrom mélyére mégis nyugtalanság telepszik, s úgy pihen ott, mint egy összetekeredett kígyó. Mert most nyert igazolást az a borzongató érzés, ami mindig elfog Xander közelében. És most már nem csak egy homályos érzés. Rettegés fonja körül a szívemet, ahogy lelassítunk. Ha Xander valaha rájön az igazságra, semmi sem riasztja majd el az elpusztításomtól, nemcsak azért, aki vagyok, hanem hogy ezzel is ártson Willnek. Ez a bizonyosság apránként ülepszik le a mellkasomban. Lehúzódunk egy étterem parkolójába. A levegőben nehéz zsírszag terjeng. A parkoló végében állunk le, távol a bejárat közelében álló autóktól. Behúz mellénk egy nagy négykerék-meghajtású furgon.

Ahogy az ablakokat leeresztik, átnézek Will mellett. Xander és Angus ülnek elöl, arcukon mesterkélt mosollyal. Lazák és barátságosak, de úgy, hogy libabőrös leszek tőle. —

Helló! Voltunk felétek - kiáltja Xander. - Apád

mondta, hogy programod van estére. —

Ja - mondja Will, és megszorítja a kezem. - Vannak

terveim. —

Azt látom - bólint Xander, engem fixírozva. - Mi

felmegyünk a Big Rock felé. Nem jöttök? —

Más terveink vannak.

—

Á, látom, már eléggé benne vagytok a dologban -

húzódik mosolyra Angus vastag szája. Nagyon utálom őt. —

Fogd be! - vágja neki Will, és már mozdul is, hogy

sebességbe tegye a kocsit, amikor mozdulni látok valamit Will unokatestvérének feje mögött. Egy kéz nyúlik ki a hátsó ülésről, és megfogja a Xander mögötti fejtámlát. —

Várj, állj meg! - sziszegem.

Tamra feje bukkan elő a hátsó ülésről. —

Tamra? - kiáltok, most már gyakorlatilag Will ölében

ülve. Ő és Xander együtt lógnak? Erről a pasiról beszélt... ő az új srác, aki bejön neki? Nem csoda, hogy tiltakozott, amiért Willel randizom ma este. Rájöhetett, hogy így esélyes lesz egymásba futnunk. A gyomrom kavarog a felismeréstől, hogy ezt a fejleményt meg is akadályozhattam volna, ha a suliban vagyok, vagy ha többet érdeklődöm az élete részletei felől. Talán ha jobban figyeltem volna a húgomra. Ha elárultam volna neki az igazat, megértené a veszélyt. Ujjaim ráfeszülnek Will kezére. Tamra rám vigyorog, szemében hamiskás csillogás. Élvezi a helyzetet. Tudja, hogy nem örülök majd, amiért ezekkel a srácokkal lóg. —

Helló, Jacinda! Látom, mégis eljöttél otthonról ma

este. Tekintetem Will felé vándorol, remélem, kiolvassa a szememből az üzenetet: Nem hagyhatom velük Tamrát. —

Biztos? - súgja közel hajolva.

Igen, formálom az ajkaimmal, és bólintok. —

Rendben, egy darabon veletek tartunk - sóhajt fel

Will az unokatestvérei felé fordulva. Xander önelégülten mosolyog, és tudom, hogy ez nem véletlen. Pontosan tudja, mit csinál. A húgomat csalinak használta. Akármi is a terve, azt akarja, hogy Will és én Big Rock-on legyünk.

A Big Rock alatt több jármű is megjelenik velünk egy időben. Árnyszerű alakok szállnak ki az autókból a sötét éjben. Ajtók csapódnak. Miközben nekiindulunk, Tamrát keresem, hogy alkalomadtán félrehúzhassam, és mindent elmondjak neki. Bármit, csak rábírjam, hogy eljöjjön Willel és velem. Ismeretlen kezek zseblámpákkal világítják meg az utat, ahogy felfelé mászunk a Big Rock tetejére. Meglátom Tamra lángvörös haját. Még a sötétben is kiviláglik. Kerül engem, ügyesen manőverezik a társaságban, egyszer sem néz rám. —

Hé, jól vagy? - kérdezi Will a fülembe suttogva.

—

Miféle hely ez? - motyogom.

—

Csak egy hely, ahová bulizni járnak.

—

Mit keres itt a húgom? - mormogom a fejemet

csóválva. A nyomasztó feketeségbe nézek, ahová nem ér el

semmilyen fény. —

Szórakozni akar. Ahogy mindenki más is itt.

Persze, csak normális csaj próbál lenni, gondolom. Csinál egy kis balhét. Csakhogy ennél rosszabb társaságot nem is találhatott volna hozzá. Megint azon töprengek, miket csinálhatott az elmúlt héten. Talán Xanderrel tanult, mikor esténként elment otthonról? Rosszullét fog el, ha elképzelem őt a fiú otthonában,

egy

a

Willékéhez

hasonló

horrorszoba

közelében. Ahogy jobban megnézem a velünk mászók csoportját, felismerem közöttük Will néhány idősebb unokatesóját. A többiek ismeretlenek. Éles vonalúak az arcok. A szemek züllötten fénytelenek, sötétek, mint körben az éjszaka. Bennük a mozdulatlan, sötét űr. Mikor felérünk a csúcsra, Will odabiccent, és többeket is köszönt, csendben és tartózkodóan, miközben szorosan maga mellett tart, szinte eltakar. Libabőrös vagyok, feszülnek az izmaim, a hátam forrón és viszketve bizsereg, repülésre hangolódik. Szökésre.

Will tekintete ide-oda röppen. Nyugtalanul, éberen, teljes ragadozókészültségben. Elrántom a kezem, hogy szembe forduljak vele. Lassul a szívverésem,

egy

pillanatra

megáll

összeszoruló

mellkasomban, ahogy az arcát fürkészem. —

Ez itt valami... - kezdem, mert körbepillantva

észreveszem, hogy a pasik között vannak huszonévesek, sőt harminc körüliek is. Xander a fél karjával Tamrát öleli, ahogy kedélyeskedve odaköszön nekik, és a vállukat csapkodja. - Ez valami vadászgyűlés? - hajolok suttogva Willhez. Tekintete bocsánatkérő. Bólint csak, s ennyi éppen elég. Csupa-csupa farkas, én pedig idesétáltam a barlangjukba. Ott toporgunk a Big Rock tetején, ami egy hosszú, sima dombtető. Chaparral egyik szélénél magasodik. Lenézek, és látom a sivatag öblében odalent gubbasztó várost. Gyönyörű a kilátás. Eltelik egy óra, de lehetne egy örökkévalóság is. Elvileg randin kellene lennem, valami étteremben lenn a ragyogó városban. Helyette itt vagyok egy többségében vadászokból

álló társasággal. A lámpások kis, cakkos kört alkotnak. Középen egy magnóból árad a lüktető zene az éjszakába. Örülök a sötétnek. Örülök, hogy így nem látni bőröm borostyán villódzását, a testem figyelmeztetését, hogy meneküljek. És mennék is, ha lehetne... de Tamra nélkül soha. —

Indulhatunk, amikor csak akarsz - szólal meg

mellettem Will. A karomat fogja, hüvelykujjával végigsimít egyre forróbb bőrömön, biztosan érzi a furcsa változást. Tekintetemmel követem Tamra sima, vörös hajzuhatagát, ahogy a söröshordóhoz lép. Közben azon is elmerengek, vajon hogyan cipeltek föl ide egy egész hordót. —

Csak adj még egy percet! - mondom.

Otthagyom elszántságtól

Willt,

és

megfeszül

a

odamegyek vállam.

Tamrához.

Karon

fogom,

Az és

elvonszolom a lármás társaságtól, ki a fénykörből. Xander követne minket, ám Will megállítja. Ott magasodnak

mindketten

a

közelünkben,

dühösen

veszekednek, miközben Tamrát egyre beljebb húzom a sötétbe.

A húgom üres poharat szorongat. —

Nem is szereted a sört - pillantok vissza rá dühösen a

pohárról. A gyenge fényben is látom, hogy mosolyog. Fényesen villan a szeme az éjszakában. —

Csak alkalmazkodom. Valakinek azt is kell.

—

Te nem ilyen vagy - rázom meg a fejem. Nem veszem

fel a kesztyűt. —

Vigyázz, Jacinda - cukkol gunyorosan -, mintha kicsit

fénylenél. Persze, beadhatod a pasidnak, hogy csillámport használsz. —

Mit keresel itt? - szegezem neki a kérdést.

—

Te mit keresel itt?

—

Miattad vagyok itt. Xander Rutledge? Ne már, Tamra!

Te aztán ismered a hírét. Azok a lányok, akikkel randizott... —

Á, nagytesó. Kihozod a tizenegy percedből, amit csak

lehet -közelebb hajol. - Hadd avassalak be egy titkomba. Van már egy anyám - neveti el magát. - Ami azt illeti, ugyanaz, mint a te anyád. Ez berúgott?

—

Tudom, hogy dühös vagy rám, de nem kéne itt

lenned ezekkel a... —

Miért, neked talán kéne? - Tamra a csoport felé

lendíti a kezét, Will felé, aki ott áll a fénykör szélén, és rám vár. - Neked kéne otthon lenned. Anya megmondta, hogy nem randizhatsz vele. Mit keresel itt? —

Biztos vagyok benne, hogy anya egyikünkkel sem

lenne most kibékülve - bámulom rosszallóan a kezében tartott üres műanyag poharat. —

Ja, vagy úgy - Tamra vállat von, és a földet rugdossa.

Kavicsok pattognak, gurulnak végig a lejtőn a fekete éjszaka mélyére. - Mégis, mit fogsz csinálni, Jace? Felhívod? —

Tamra, kérlek! Gyere velem!

—

És mi legyen aztán, csapjunk hármas randit? - nevet

fel kurtán. —

Azt már nem.

—

Willt nem zavarná.

—

Nem - félrecsapja a fejét, és ronda hangot ad a

torkából. - Viszont engem igen. Épp eleget éltem az árnyékodban. Xander belém esett. És én is őbelé - itt már

megbicsaklik a hangja, és én nem hiszek neki. Egyetlen pillanatig sem. Dehogy esett ő Xanderbe. Abba esik, aki éppen

a

beilleszkedéshez

szükséges,

vagy

az

én

kiakasztásomhoz, bár az már inkább csak bonusz. - Csak kopj le, és hagyjál békén! - mondja, aztán elfordul, és visszasétál a társasághoz. —

Jacinda? - jön felém Will a sötétben.

Reszketve bújok a karjaiba. —

Jól vagy? Menni akarsz? - simogatja fél kézzel az

arcomat, a fülem mögé simítja a hajamat, és megszorít. Menni? Igen. Tamra nélkül? Kiráz a hideg. —

Nem bírom így itt hagyni...

- motyogom a

mellkasának. —

Xanderral - fejezi be komoran.

Bólintok. Mindazok után, amit az unokatestvéréről mesélt, biztos vagyok benne, hogy ki akarja használni Tamrát. Bántani. Engem meg Willt nem tud, őt viszont igen. Ha azt hiszi, rejtegetek valamit, hogy esetleg enkrósz vagyok, akkor azt is feltételezheti, hogy Tamra is titkol valamit. Ilyen állapotban könnyű célpont lesz neki. Mert

ennyire haragszik a nővérére, és ennyire torkig van a ráerőltetett élettel. —

Nem tudod rávenni, hogy velünk jöjjön? - kérdezi

Will. —

Annyira dühös rám - suttogom, és elakad a hangom.

—

Jaj, Jacinda - arcomat elhúzza a mellkasáról, és a

homlokát az enyémhez nyomja, aztán megcsókol, hűvös, száraz ajkakkal. - Nem gyötörheted magad emiatt! Nem tehetsz arról, ami vagy. Bólogatok, bár ebben nem vagyok olyan biztos. Nem

igazán

törtem

magam,

hogy

olyan

legyek,

amilyennek anya és Tamra akar látni. Ennek ellenálltam, végig ellenálltam nekik. Belekapaszkodtam a drakimba, pedig mindenkinek biztonságosabb lett volna, ha egyszerűen csak elengedem. És itt maradtam, mikor Cassian rám talált. Talán önző vagyok. Hiába az önigazolás, az egyedüli oka, hogy maradni akartam és egyáltalán itt vagyok, az Will. Számomra ő olyan, mint valami függőséget okozó szer, amiről nem tudok lejönni. Megint csak önzés.

Másodszor

is

megcsókol,

én

pedig

engedek

a

figyelemelterelésnek. Hagyom, hogy egyre forróbban izzón a csók közöttünk. Boldogan feledkezem meg arról, hol is vagyok. Akármilyen őrültségnek hangzik, Will a menedékem. Valaki, aki mindent tud rólam. És ennek ellenére is kedvel.

Szeret engem. Megért. Nem akar megváltoztatni. Ő az egyetlen, akire ez mind igaz. Hátrébb végigsimítom

hajolok,

hogy

kemény

vállát.

lássam

őt,

tenyeremmel

Lélegzetünk

összefolyik,

elvegyül. Felgyorsul és elmélyül. Villog a szeme, mintha kis fáklyák

gyúlnának

a

sötétben.

Ujjaim

megfeszülnek.

Megragadom a pólóját. Megint összeér a szánk. Egyszer. Még egyszer. Élvezzük egymás ízét. Hirtelen átváltoznak az ajkai. Kihűlnek. Jegesek. Tompa rettenettel ébredek rá, hogy ez miattam van. Nem ő hideg. Megváltozott a hőmérsékletem. A bőröm feszül. Túlhevül, sziszeg, mint forró platnin a vízcsepp. A zene dübögése elmosódik. A beszéd és nevetés hangja eltűnik, ahogy a lángolás feléled, felemelkedik a belsőmből,

mint egy vonagló lángnyelv. Sóhajtok. Érzem az ajkamat elhagyó gőzt. Kicsúszik, mielőtt megállíthatnám. —

Jacinda... - rezzen össze Will, és visszahőköl.

Mielőtt félrehajolhatnék, hogy lehűthessem magam, egy határozott hang megteszi helyettem. A mellkasomban alábbhagy a lángolás. Kezem lehullik Willről, ahogy megfordulok. —

Szóval, ezért akarsz te itt maradni.

Azonnal

felismerem

Cassiant,

nagy,

sötét

alakja

kiemelkedik az éjszakából. Haja lobogva súrolja a vállát, ahogy előrelép. —

Ennyit az ígéretedről - vetem oda.

Will megfeszül, közelebb húz az oldalához, védelmezőn áll mellettem.

Cassian. Minden ízemben remeg és lüktet a tébolyult harag. Rám se néz. Tudomást sem vesz rólam, mintha ott sem lennék. —

Hozzá ne érj! - mered Willre, ajka vicsorogva

hátrahúzódik. —

Cassian,

ne!

-

Nem

folytatom,

összerándulok,

összeszorítom a szemem. Bárcsak ne mondtam volna ki a nevét. Most már Will is tudja. Rám villantja a tekintetét. A szeme mellett megrándul egy izom. —

Cassian? - tajtékzik.

Nem válaszolok. Levegőt sem veszek. Nem kockáztatom, hogy kiengedjem a bentről feltörő gőzt. A gőzt, amit teljes erőmmel Cassianra fújnék. Odafordulok, és farkasszemet nézek

vele.

Pillantásommal

figyelmeztetem,

hogy

viselkedjen. —

Ez itt Cassian? - ismétli Will, aki képtelen túllépni a

dolgon, és meg is értem. —

Will, ezt hadd intézzem én!

—

Tudtad, hogy itt van? - Will választ követel, ajkai

szorosra húzódnak. - És nekem el sem mondtad? —

Megígérte, hogy tartja a távolságot - ismerem be

megránduló arccal.

—

Azt viszont nem ígértem - vág közbe Cassian -, hogy

némán végignézem, hogyan smárolsz itt valami... —

Fogd be! - pördülök meg. Az orromból dől a gőz.

Cassian pillantása a füstfonalakat követi. Elégedetten elmosolyodik. Nevetése halk és mély, baljós. —

Nézzenek oda, Jacinda - hangja puhán hull a

levegőbe, sejtelmes suttogással. - Nem tagadhatod meg, ami vagy - mondja, aztán odapillant Willre, és lehervad a mosolya, mikor észbe kap, hogy közönségünk is van... Feltételezése szerint Will nyilván mit sem tud a valódi énemről. - Most pedig gyere velem, mielőtt olyat teszel, amit mindketten megbánnánk! Követem a tekintetét. Látom, hogy a karomon felvillan a bőr, tűz- arany színe játszik a félhomályban. —

Olyan vagy, mint én - teszi hozzá -, nem tartozol ide,

sem őhozzá. Mellettem Will a torka mélyéről felmordul. Keze megszorítja a karomat. Cassian húsa viliódzik, csillámló szénfeketében játszik. Felém emeli a kezét.

—

Fejezd be ezt a játékot! Gyere velem innen, most!

Kinyitom a számat, hogy szóljak. Hogy visszautasítsam. Száraz kis károgás jön csak. Nyelek egyet, megnedvesítem az ajkam, hogy újra nekifussak. De alkalmam már nincs rá. Will alakja elmosódva száll el mellettem. Zuhanó ívben teríti le Cassiant. Súlyos reccsenéssel érnek földet. Vörös porfelhő kerekedik,

elnyeli mindkettőjüket.

reszketek, szemem tágra nyílik, fáj. Mit műveltem?

Bámulok,

Összegabalyodnak, kaszáló végtagok nagy katyvaszává változnak. Morgás. Káromkodás. Szakadó hús. A bőrhöz csapódó bőr csattanásaival telik meg a levegő. —

Állj! Állj! - kiáltom, és elugrom az útjukból.

Összekapaszkodva gurulnak a földön. Kavicsok vágódnak ki és zuhannak a mohón tátongó sötétbe. —

Jacinda! - Tamra áll mellettem. Xander pedig

mellette. Szerencsére a társaság többi része odaát maradt a részeges tivornyában, észre sem veszik a verekedést. - Az ott

Cassian? Rábólintok, szorongva. —

Ki ez a Cassian? - kérdezi Xander.

Will felülkerekedik Cassianon. Hátralendíti az öklét, és az arcába vág. Megrándulok, ahogy csont reccsen csonton. Fémes vérízt érzek a fogaimon, és rádöbbenek, hogy

beleharaptam az ajkamba. Cassian hidegen nevet fel, ahogy megtapintja az orrából szivárgó vért. És ekkor valami átsurran az agyamon. Az nem

lehet, hogy Will erősebb, mint Cassian. Cassian a legerősebb draki, akit ismerek. Egy ónix, egy igazi úthenger. Tamra átölel, és ezzel köztünk minden ellentétnek vége. —

Tamra - súgom belékapaszkodva.

—

Semmi baj. Itt vagyok.

Borzasztóan érzem magam, eláraszt a forró megbánás. El kellett volna mondanom neki mindent. Cassian a lábait Willnek feszítve letaszítja magáról. Egy draki teljes testi erejével. Will az oldalán landol, arca eltorzul. Cassian utána ugrik, a levegőben suhan. Megint összegabalyodva küzdenek. Együtt gurulnak, pörögnek le a meredek sziklán. Sikítok, ahogy látom, hogy gurulnak, egyre gyorsulva, és mindvégig egymást ütlegelve. Aztán Will alighanem ráébred, hogy mi történik, és abbahagyja a püfölést, igyekszik a földbe kapaszkodni. Nyomában száll a vörös föld, markában nem marad, csak

levegő. Olyan gyorsan történik az egész. Látom Will arcát. Vad szemeit. Kiáltásra nyitott száját. Hallom a gyorsan zúduló köveket. Elszakadok Tamrától, hogy hozzáfussak, csak akkor állok meg, mikor már túl meredekké válik a lejtő. Torkomban dobogó szívvel figyelem, hogy Will és Cassian eltűnnek a szemem elől, elmosódva csúsznak le a szikla meredélyén. —

Will!

Veszélyes vagy sem, még közelebb futok, végül ott torpanok meg újra, ahol a szikla függőlegessé válik. Ahol eltűnt. A szikláról le a várakozó sötétbe. Egy pillanatra nem hallatszik más, mint a zene lüktetése mögöttem. Aztán

odalentről,

a

sivatag

távoli

kútmélyéről

hajmeresztő csattanások hallatszanak egymás után. Görcsbe rándítanak, megölnek. Will földet ért. Tudom, hogy nem Cassian az. Cassian nem zuhanna le. A kezem görcsösen ökölbe szorul. Körbepördülök. A szívem zakatol a mellkasomban. Fáj. Kínoz. Annyira, hogy levegőhöz sem jutok. Néma könnyek csorognak végig az arcomon.

Tamra tagadóan rázza a fejét, szeme vad, szinte olyan, mint Will utolsó pillantása. Újra lélegzem. A levegő reszelősen hagyja el az ajkaim, sűrű, forró füsttel. Egyszerre mindent látok: Tamra megrendült arcát, Xander sápadtságát és éjsötét szemeit. Fekete tinta. Feneketlen kút. Figyel engem. Látja a számból ömlő gőzt. És nem érdekel. Lehet, hogy ostobaság. De úgysem állíthatom le. Ezt Tamra is tudja. Előrelendül, karja kinyújtva, mintha egy érintéssel elállíthatná, mintha megfékezhetne. —

Jacinda, ne!

Egy pillanat műve az egész. Végig sem gondolhatom, már a

helyükre

húzódnak

a

végtagjaim,

kioldódnak

és

meghosszabbodnak a repüléshez. Orromon csonttarajok törnek elő, remegnek és összehúzódnak. A blúzom apró ujjai leszakadnak a karjaimról, és a földre pottyannak. Mögöttem szélesen csattognak kibomló szárnyaim. Borotvaéles vonású arcom magasra emelem, és megfeszítem a lábaimat. Kinyújtom a karjaimat. Bőröm tűzként fénylik az éjszakában,

ahogy a levegőbe szökkenek. Aztán

már

emelkedem

is,

kibomló

szárnyaimat

csattogtatva repülök Will felé a sötéten át. * Ahogy felélednek az ösztöneim, a látásom is hozzászokik a sötéthez. Meleg levegőben siklom az éjszakán keresztül. Úszom a szélben, bele sem gondolok, milyen anyagtalan. A forró, száraz levegő úgy pattog a testem körül, mintha elektromos lenne. A számat bevonja a félelem, savanyú és fémes ízű. Nem magamat féltem. Arra nem is gondolok, hogy mit műveltem. Egyetlen szó visszhangzik a fejemben. Egy név. Will. Később majd végiggondolom, hogy a Xander szeme láttára történő manifesztálásom milyen következményekkel járhat. Most nem. Még nem. Később. Ha megtaláltam Willt. Élve. Aztán majd együtt megoldjuk. A szikla tövénél érek földet, de nem látok semmit. Nyoma sincs Willnek. Elrugaszkodom a földtől. Odafentről, a Big Rock csúcsáról ideszűrődik a zene. Lassan körbepásztázom a

zsályák

és

kaktuszok

bozótosát,

szárnyaim

felverik

körülöttem a száraz, forró levegőt. Will biztosan közel van. Nem repülhetett el, mint Cassian. A vállam fölött hátrapillantok. Cassian is a közelben van. Lapul. Lebeg. Leskelődik. Nem fog örülni neki, hogy felfedtem magam. Főleg, hogy egy embert mentsek. Egy

fiút, akivel

csókolózáson kapott, ráadásul. —

Jacinda! - csendül fel Will hangja.

Meglódul a szívem. Követem a hangját, a nevemet, és ott találom egy kiugróba kapaszkodva, duzzadó bicepsszel, az erőfeszítéstől remegve. A fél arcát vér borítja. Széles, szivárgó vágás szeli át a jobb szemöldökét. A szemébe csöpög. Duzzadt szeme lehunyva. Cassian vagy az esés tette, nem tudom. Közelebb húzódom, kinyúlok felé, és akkor veszem észre, hogy valami nincs rendben. Elkerekedik az ép szeme, mikor meglát így, ahogy vagyok. —

Jacinda? - sziszegi. Haragszik. Rám? - Mi a francot

csinálsz? Az arcát borító vért nézem. A szemöldökéről csöpögő

vért. Bíborszínű vér. Égető zokogás forr a torkom mélyén. —

Drakivéred van! - kiáltom, aztán felfogom, hogy nem

értheti ezt a morgó beszédet. Kezemet végighúzom az arcán, és

feltartom:

vörösarany

ujjaimat

beszínezi

a

vére.

Felmutatom neki. Az életéért kapaszkodik a sziklaszirtbe, miközben a kezemre bámul, és végül elkáromkodj a magát. —

Jacinda, sajnálom! El akartam mondani - mondja, és

kínjában megcsúszik, elveszti a fogódzót, lezuhan. Utána vetem magam, és felnyögök, mikor elkapom. Súlyos a teste, tömör. Lihegve igyekszem megóvni mindkettőnket a földbe fúródástól. Az erőfeszítéstől perzselő levegő szökik ki a fogaim közül. Keményen dolgoznak a szárnyaim, suhogva erőlködnek, ahogy ereszkedünk. Mindvégig csak az jár az eszemben, hogy drakivére van. Mikor mindketten földet érünk, megvizsgálom a testét, végigfutok rajta a kezemmel, megnézem, van-e súlyos sérülése, bár ebben a pillanatban legszívesebben én magam

tennék benne kárt. Tekintete felemészt. —

Pont olyan vagy, mint akkor - emeli kezét halvány

mosollyal az arcomhoz. Rávicsorgok, a haragnál is mérgesebben. Hogyan lehet drakivére? Azt hittem, nincs köztünk több titok. Az előbb leugrottam egy szikláról, hogy megmentsem. Felfedtem magam Xander előtt. Egyszerre összeáll a kép. A kapcsolatunk, hogy mitől olyan jó nyomkereső, miért vonzom ennyire. Az érzés, hogy

ismerjük egymást. Hirtelen már semmi sem tűnik valódinak. Az sem, amiben vagyunk... voltunk. Megcsóválja a fejét, és elfintorítja az arcát, mintha fájna a mozdulat. —

Kérlek,

ne

legyél

ilyen

dühös!

Meg

tudom

magyarázni. Akkor történt, mikor beteg voltam. A rák... halálomon voltam. Apám adott nekem drakivért. Nem kérte a beleegyezésem. Anyámat elvesztette, engem már nem akart...

Lehajtom a fejem, igyekszem megzabolázni a haragomat, az ellentmondó érzelmeiet. Szavai egybefolynak, morajlanak, akár egy távoli motor zúgása. Szellő kerekedik, megemeli a hajam a vállamról. Pedig szélcsendes nap van. Megpördülök, mellkasom közepét forróság nyaldossa. Sziszegve hőt lehelek, míg előttem földet ér egy suhanó fekete alak, hatalmas, világos szárnyai lila fényben pislognak.

Cassian. Aztán észreveszem, hogy nem egyedül van. Annyira magához szorítja Tamrát, hogy észre sem veszem, míg el nem elereszti. Úgy botladozik el Cassian testének sötét présétől, mintha nem győzne elég távol kerülni tőle, vagy elég gyorsan. Borostyán szeme dühösen villog, én viszont örülök, hogy visszament érte... megkönnyebbülök, hogy nem hagyta magára a Big Rock tetején Xander és a többi vadász között. Cassian viszont rá sem néz Tamrára. Lilásfekete szeme baljósan világít az éjszakában... először rám, aztán Willre. Mélyen belém marnak a félelem éles agyarai, de nem

törődöm vele, csak odaállok Will elé, hogy eltakarjam bíborszínű vérét.

Sokszor láttam már Cassiant teljesen manifesztáltan. De most, hogy nincs itt senki más a falkából, félelmetes látvány. Magasabb és nagyobb, mint emberi alakban. Izom és ín feszül a feketén csillogó bőr végtelen terjedelme alatt. Hatalmas szárnyai szinte bőrszerűek. Nem az a csillámló pókhálós valami, mint az enyém. Leguggolok, és mélyen lélegzem, hogy felizzon bennem a tűz. Meg kell védenem Willt és önmagamat. Észlelem,

ahogy

mögöttem

Will

reszketegen

feltápászkodik, és azt kívánom, bár ne tenné, maradna lent a földön. Cassian lilásfekete tekintete, éhes, ugrásra kész ragadozó szeme felé lövell. Fellobban a szárnya a háta mögött. Sziszeg a levegő a fogai közt. —

Hátrébb! - vakkantom.

Fejét féloldalra dönti, mintha valami távoli zajra figyelne,

és mély hangon ennyit szól: —

Jönnek.

Most már én is figyelek, és meghallom őket. Xander hangját, és a többiekét, ahogy jönnek a szikláról, hogy megtaláljanak. —

Mennünk kell - ad parancsot újabb lélegzettel Cassian

-, azonnal, Jacinda! Tamra minket néz, és szokatlanul szótlan. —

Jacinda, ne! - mondja Will, miután felfogja, hogy el

fogom hagyni, alighanem örökre. Megragadja a kezemet, erővel maga felé fordít, arca szenvedélyes. - Ne tedd! Ne is gondolj rá! Ne menj vele! Minden szónál erősebben fogja a kezem. Elmosódik

a

képe,

ahogy

könnyeket

pislogok

a

szememből, és próbálom leküzdeni a mellkasomból feltörő nehéz zokogást. —

Nem hagylak...

Szavak jönnek a számra, ám visszatartom őket. Nem

maradhatok, Will. Most nem. Sajnálom, úgy sajnálom. Bárcsak kimondhatnám őket. Bár megérthetné.

És úgy tűnik, mintha meghallott volna. —

Jacinda, ne! - szeme rajtam túl, Cassian felé néz.

Elhúzza a száját. - Visszamész vele. Vissza a falkához. - Úgy mondja, mintha a halálomba mennék. És rájövök, hogy bizonyos értelemben Cassiannal menekülni pontosan ezt jelenti. —

Ne! - kiált közbe Tamra, mint aki álomból ébredve

kezdi felfogni a helyzetet. Megrázom a fejem, megcirógatom Will arcát lángoló arany ujjaimmal, próbálom megnyugtatni. —

Nem hagyom, hogy elvigyen - mondja.

—

Ebbe semmi beleszólásod, emberke! - lépked felénk

baljósan Cassian. Draki nyelven morogva beszél, pedig Will úgysem értheti. Tekintetét aztán rám lövelli, sötét szeme az enyémbe olvad, és bár ígéretet tett rá, hogy akaratom ellenére nem kényszerít semmire, sötét elvakultsága láttán nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Ezt Will is látja. Elrugaszkodik tőlem, és Cassian felé lendül, igaz, csak roskatagon tántorogva. —

Nem vagy a gazdája - mormogja komoran.

Most Cassian is észreveszi azt, ami nekem már feltűnt. Will sebéből úgy csorog a bíbor vér, mint tollból a tinta. Meglátja. Megérti, tudja már, hogy Will nem közönséges ember. Visszatartom a lélegzetemet, reménykedem, hogy nem reagál... Cassian felüvölt, és lerohanja Willt. —

Hagyjátok abba! Mindketten! Cassian, ne! - ugrom

közéjük,

még

mellkasuknak

mielőtt nyomom,

összeütköznének. a

tenyerem

Kezeimet

alatt

érzem

a a

szívverésüket. Will megragadja a kezem, erősen rányomja a szívére, és véres arccal, szúrósan néz. Pislogok, félrenézek, nem bírom a rengeteg lila vér látványát... mind annak a bizonyítéka, hogy az apja életet lopott neki valakitől. Lüktetve tör fel Cassian morgása. Figyelmeztetően feltartom az ujjamat, mintha ezzel visszatarthatnám attól, hogy széttépje Willt. Aztán meghallom, hogy a nevemet kiáltják. Wiilét is. Egyre közelebbről. —

Láttak ilyen alakban? - néz Will riadtan a hangok

irányába. Egyetlen ép szemével rám mered, tekintete üveges.

- Xander meglátott? —

Hát, persze! - sziszegi Tamra, túlvilágian sápadt

arccal. - Azért tette, hogy téged mentsen! Will még mindig rám néz, megerősítést vár tőlem. Bólintok, merev, fájdalmas mozdulattal. Akkor az egész teste megereszkedik, elszáll a harci szelleme. Lebicsaklik a feje, ujjaival a hajába túr. —

Jacinda!

-

nagyon

halkan

mondja

a

nevem,

szomorúan, megtörtén. Végre megérti. Ha maradok, megölnek. Mindketten tudjuk már, hogy nincs választásom. Mennem kell. A lépések közelednek. Csordányian vannak. Elhúzódok Will mellől, és Cassianhoz oldalgok. —

Jacinda! - Will hangja fojtott, érzelemmel terhelt.

Úgy látom, kész lenne maga mellett tartani, és egy részem pont erre vágyik, erre szomjazik, mindennek ellenére. Határozottan nézek a szemébe, kifejezve, amit nem mondhatok Cassian előtt. Szeretlek. Akkor is, ha nem lenne

szabad. Akkor is, ha lopott drakivér tartja benned az életet. Will megérti. Látom a tekintetén. Ahogy a fájdalmát is.

Ugyanazt, amit én is érzek. Keményen a szemébe nézek, megrázom a fejem, sajnálom az elveszett esélyt. Az esélyt, ami soha nem is volt igazán a miénk. Azt viszont nem bánom, hogy megmentettem. Megtenném újra, nem számít, mibe kerül. Cassian oldaláról odarohanok Willhez. Nem érdekel, hogy Cassian figyel. —

Szeretlek - gyorsan beszélek, az ajkaihoz közel, a saját

nyelvemen. Szeretném megcsókolni, lángoló ajkaimat az övéhez nyomni, de nem merem. Mereven nekem dől, szétroncsolt arca merő fájdalom. —

Még nincs vége. Még nincs végünk, Jacinda - fogja a

kezébe az arcomat. Megölel. Szeme sötéten szikrázik, fénylik. - Megtalállak. Meg ám. Újra együtt leszünk. —

Gyerünk már! - üvölti Tamra.

A szemem fáj, ég. Akármilyen képtelenség, szeretném, ha ez igaz lenne. Nem szabadna. Hiszen lehetetlen. Nem jöhet utánam. Ha megteszi, meghal. Megrázom a fejem, ám a gesztus nem valami meggyőző. —

Egy pillanatig se kételkedj! - ujjaival erősen fogja éles

vonású arcomat. - Meg foglak találni. —

Jacinda! - Cassian már vicsorog. - Jönnek!

Amint

elhúzódom,

olyan

mély

fájdalom

hasít

a

mellkasomba, olyan vonagló, tekergő kín, hogy egy szusszanásnyi erő sem marad a tüdőmben. Will keze leválik az arcomról. Cassian már a levegőben van, messze fölöttem, karjaiban fogja Tamrát. Willt nézem, amíg csak tudom, viszonzom a pillantását, ahogy szárnyaimmal csapkodva elhagyom a földet, és felemelkedem a ritka levegőbe. Még mindig lefelé nézek, és figyelem őt, amíg már alig lehet kivenni a tájban. Aztán teljesen eltűnik a szemem elől. * Pár mérföldet repülünk, mielőtt Cassian lefelé int, és az autójához ereszkedünk, amit egy kihalt mellékúton hagyott. Egy szempillantás alatt demanifesztál. Igyekszem követni a példáját, megtámaszkodom a kocsin. Nekem tovább tart, annyira zaklatott vagyok. Megrendült. Lehunyom a szemem, és koncentrálok. Elképzelem magamat

emberként. Végre érzem, ahogy a szárnyaim visszahúzódnak belém. Az erős nyomástól felsóhajtok. A forróság elhalványul a mélyben, és arra nyitom ki a szemem, hogy Tamra gyilkos tekintettel bámul. —

Hogy tehetted? - remeg, és olyan sápadt, hogy attól

félek, menten összeesik. Ilyennek még sosem láttam, és szívembe

hasít

a

bűntudat.

Mindazért,

amibe

belerángattam... —

Beszállás! Mindketten - nyitja Cassian morogva a

vezetőoldali ajtót, és kiveszi a napellenzőbe rejtett kulcsot. Tamráé a hátsó ülés. Én nem moccanok. Csak állok ott a vezetőoldali ajtó mellett, reszketek a sivatagi éjszakában, a ruhám elveszett, ott hever valahol letépve a sivatag porában. Lapátkezével az indítóba löki a kulcsot. —

Jacinda! - mered rám. Mintha kisgyerekhez beszélne.

Gyűlölöm őt. Tényleg gyűlölöm. - Szállj be a kocsiba! Menjünk már! —

Ez a te műved!

—

Nem volt szándékos - emeli égnek a tekintetét. - De

ha arra vagy kíváncsi, örülök-e neki, hogy elrontottam a románcodat azzal a gyilkossal, a válaszom, hogy a fenébe ne. Naná! - bólogat hevesen, arca kemény az ormótlan sötétben. - Egyáltalán, mi ő? Egy vadász? - úgy csattan rajtam a hangja, mint egy korbácsütés. - Hogyan került bele a mi fajtánk vére, Jacinda? Hogyan? —

Will nem gyilkos - ebben biztos vagyok a lelkem

mélyén. Hiszen ismerem Willt. - Ő... nem - ennyit tudok csak mondani, ennyi a védelmem. Mert az igazságot nem tagadhatom. Will valóban vadász. És több is. Sokkal több. —

Gyilkos? - kiáltja Tamra a hátsó ülésről, hangja

felindult. - Miről beszéltek? —

Az egy hentes - jelenti ki Cassian.

Meg akarom ütni. Úgy, hogy fájjon. Ahogy nekem is fáj. A tüdőmbe belemar egy feltörő lángcsóva. Félek, nehogy valóban így végezzük, úgyhogy hátralépek a kocsitól. —

Te ezt nem érted.

Bíborszínben csillog a tekintete, pupillája kis vonallá vékonyodik. —

Szállj be a kocsiba! Itt nem maradhatsz. A ma este

után nem. Visszanyelem a lángokat a tüdőmbe. Bólintok. Ezt a döntést nélkülem hozták meg. —

Tudom - elölről megkerülöm a kocsit. - Siess! Oda

kell érnünk anyához - motyogok közben. —

Miért?

—

Meg is ölhetik, amiért a rokonom - torpanok meg egy

pillanatra, és tekintetemmel szinte felnyársalom a mocskos szélvédőn át, mielőtt körbeérnék. —

Ki? Xander? - faggat mögöttem Tamra. - Miért akarná

megölni anyát? Csak mert manifesztálni látta Jacindát? Azt sem tudja, mit látott. Hogy érthetné meg? Cassian nem foglalkozik a zavarodott húgommal. Örülök neki. Ez nem a legjobb alkalom arra, hogy elmagyarázzam Will családfáját. —

Engem csak te érdekelsz - válaszol Cassian kimért

hangon. - Hogy hazahozzalak. Tam is jöhet... —

Fú, kösz! - motyogja Tamra.

—

Viszont, anyád vitt el tőlünk. Őt nem látnák szívesen.

—

Ha nem vesszük fel anyámat, én sem megyek sehová -

fenyegetőzöm, és ökölbe szorul a kezem. —

Rendben. De nem fognak örülni... és amúgy sem akar

már a falka tagja lenni - juttatja eszembe. —

Ahogy én sem - mondja Tamra, és Cassian

fejtámlájába bokszol. Cassian megint őrá figyel, arckifejezése kifürkészhetetlen, semmiben nem hasonlít a srácra, aki a kisházban előttem állt. Az ott kivillanó lágy, gondoskodó énje nyom nélkül eltűnt. Ez a Cassian mintha teljesen szívtelen lenne. Kinyitom a szám, hogy szavakkal támadjak rá. Kész vagyok bizonygatni, hogy anyám és a húgom igenis

önszántukból jönnének velünk. Az én anyám. Az én húgom. Mi összetartunk. De nem szólok semmit. Mivel ez így egyszerűen nem igaz. Mert az igazság, akármilyen kemény is, arcon csap. Egy ideje úgy éltem az életem, hogy őrájuk nem voltam semmilyen tekintettel. Talán meg sem érdemlem őket. Meg kell tudniuk, mi történt. Mindent, a legelejétől. Most már tényleg mindent. —

Akár velem jönnétek anyával, akár nem, itt már nem

maradhattok tovább azután, hogy felfedtem magam - nézek hátra Tamrára. —

Hát ez már mennyire tökéletes neked! Megkaptad,

amit kezdettől akartál! - mered rám, és a sápadtsága már komolyan aggasztani kezd. Elhagyhatom Willt? Nem igazán ezt akartam. —

Ezt ne most játsszuk le, Tamra! Az a helyzet, hogy

neked is menekülnöd kell. Miattam. Miután megtettem, amit megtettem, nincs más választás. Egyetlen kérdés marad csak: gyűlölni fognak emiatt később is? Otthagynak Cassian és a falka martalékául, hogy új életet kezdjenek valahol az emberek között? Vagy anya újra feláldozza majd a saját életét? És Tamráét? Az enyémért? Ezt nem várhatom tőlük. Nem neheztelnék azért, ha az ellenkező irányba menekülnének inkább nélkülem. Ma este elveszítettem a szabadságomat. Elvesztettem Willt. Elvesztem még anyát és Tamrát is? Ahogy Cassian megfordul a kocsival, és visszahajt a város felé, az ablakon át bámulok ki az éjszakába, és felidézem azt

a szörnyű kocsikázást egy hónappal ezelőtt, mikor elhagytuk a falkát. Annyira féltem, annyira nem akartam. Most is ugyanez történik. Ismét itt ülök egy kocsiban, úton a bizonytalan jövőbe. Utálom, hogy Cassiannal kell mennem. Vajon visszatalálhatok még valaha Willhez? Nem hinném, hogy a nyomomra talál, akármit mondott is. —

A ma esti tetteidért még számolunk - jelenti be

Cassian, ahogy száguldunk előre a sötétben. Ez nem meglepő. Számolunk még. Amiért felfedtem a fajtám legféltettebb titkát. Amiért el mertem menekülni. Willért is. Ja, igen, Willért. Lopva Cassian felé pillantok. Egy szembejövő autó fényében élesen kirajzolódik az arca. A megvilágítás kiemeli szája komor vonalát. Összeszűkült torkommal nyelni próbálok. —

Megpróbállak megvédeni... - mondja, és hangja úgy

gomolyog a levegőben, mint a sűrű füst. —

Ne

hagyd,

hogy

megnyessék

a

szárnyam!

-

könyörgök. —

Megpróbálom, Jacinda. Megpróbálom - sötét tekintete

az arcomat pásztázza, és egy pillanatra meglágyul. Nem igazán megnyugtató. Szaggatottan veszem a levegőt, és megint az éjszakába bámulok. A vállam fölött hátranézek. A Big Rock hatalmas, alvó tömege mögöttünk tornyosul. A motor zúgásán át is meghallom a hangot. Egy madár énekel elkeseredetten, vigasztal hatatlanul. Elveszetten. Sivatagi fürj. Will így nevezte. A párját keresi. A családját. Az otthonát. Együtt érzek vele. A szánni való kis hangot hallgatva lehunyom a szemem, és hátradőlök az ülésemben. Hamarosan odaérünk.

Köszönetnyilvánítás

Az ügynököm, Maura Kye-Casella odaadó támogatása nélkül el sem indulhattam volna a Tűzláng megteremtése felé vezető úton. Maura attól a perctől kezdve mellettem állt, hogy kijelentettem: ifjúsági regényt akarok írni. Köszönet illeti

a

HarperTeen

Kiadó

minden

munkatársát

-

lelkesedésetek a könyv iránt alázatra tanított. Köszönök mindent

Farrin

Mindketten

Jacobsnak

csodálatosak

és

Kari

vagytok,

Sutherlandnek. az

éleslátásotok

rengeteget segített abban, hogy íróként jobban megismerjem önmagam. Ha ti nem vagytok, Jacinda élete sem ilyen kemény, sem ilyen bonyolult nem lenne. Hihetetlenül szerencsés vagyok, amiért a családom és a barátaim megértik, mi az, amiért nap mint nap dolgozom. Ti értitek, miről szól ez az út, értékelitek a küzdelmeimet, és velem együtt ünnepli- tek a sikereket - legfőképpen te, Jared. Köszönöm, hogy fölszálltál velem erre a hullámvasútra, édesem. És nektek is köszönöm, hercegnőm és hercegem... nélkületek nem az állna ezeken a lapokon, ami. Ti adtok

értelmet mindennek. Szeretet és köszönet illeti az én csodálatos szüléimét, Eugene és Marilyn Michelst, amiért mindig a legjobbat látták meg bennem. Köszönöm Tera Lynn Childsnak, aki egy személyben nagyszerű barát és tehetséges író, hogy már akkor tudta, jó irányba haladok, amikor nekem még sejtésem sem volt róla. Köszönöm a rengeteg átbeszélgetett órát könyvekről, az életről, és minden másról. Carlye, Lindsay, Jane, Lark, és Ginny - mihez is kezdenék nélkületek? A tőletek kapott támogatás, szeretet és nevetés megédesíti az életemet.