JOJO MOYES. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Last Letterfrom your Lover. Fordította FALVAY DÓRA (1 6. fejezet)

JOJO MOYES Az utolsó szerelmes levél

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Last Letterfrom your Lover

Fordította FALVAY DÓRA (1–6. fejezet) és LÁNYI JUDIT (7–26. fejezet)

Ellie századunk tipikus szinglije, aki az újságírói karrierje nyújtotta biztos jövedelmének és baráti társaságának köszönhetően alapvetően élvezi független életét. Jó kedélyét egyetlen dolog árnyékolja be: egy nős, családos férfiba szerelmes. A szerkesztőség archívumában - megírható téma után kutatva - véletlenül rábukkan egy levélre, melyben egy szerelmes férfi arra kéri kedvesét, Jennifert, hagyja ott a férjét, és utazzon el vele. Ellie az 1960-as években írt rejtélyes levélben saját titkos vágyait fedezi fel, ezért megpróbálja kibogozni a szerelmi történet szálait, bízva abban, hogy reményt meríthet a hajdani szerelmespár sorsából. Az eseménydús, váratlan fordulatokban bővelkedő regényben a múlt és a jelen romantikus, megható, szenvedélyes - olykor erotikus - képei váltakoznak. Jennifer a múltban próbálja megtalálni elveszett szerelmét, az időközben újabb szerelmes levelekre bukkanó Ellie pedig a jelenben igyekszik felkutatni az egykori szerelmeseket, és megtudni, vajon egymásra találtak-e végül?

"Mesésen romantikus könyv, amely arra ösztönöz, hogy magad is elkezdj szerelmes leveleket írogatni." (Glamour) "Egyetlen hatalmas falatként, mohón faltam fel az egész könyvet. Jojo Moyes briliáns író." (India Knight) "Drámai, romantikus elbeszélés eltűnt szerelmes levelekről, összetört szívekről és reményteljes végkifejletről... A hihetetlenül megindító történetben Moyes feltárja, hogyan változtathat meg egy életet, vagy hogyan törhet össze egy szívet a szerelem, a veszteség vagy pusztán néhány szó." (Marie Claire) Jojo Moyes újságíróként kezdte pályafutását, 2002 óta főállású íróként dolgozik. Kilenc regényt írt. 2011-ben Az utolsó szerelmes levél, melyet 11 nyelvre fordítottak le, elnyerte a Romantic Novelists' Association / Pure Passion Awards "Az év romantikus könyve" díját.

Isten éltessen sokáig! Itt küldöm a születésnapi ajándékodat, remélem, tetszeni fog…Sokat gondolok rád., különösen ma, mert rájöttem, hogy bármennyire szeretlek is, mégsem vagyok szerelmes beléd. Úgy érzem, nem te vagy az, akit Isten nekem szánt. Akárhogy is, remélem, tetszik az ajándékod, és nagyon boldog vagy a születésnapodon.

NŐ FÉRFINAK, LEVÉLBEN

PROLÓGUS Később x Ellie Haworth messziről lesi a barátait, ahogy feléjük kígyózik a tömegen át. Az asztalukhoz érve lábához ejti a retikült, és kiteszi eléjük a telefonját. A többiek már rendesen alapoztak, ez érződik a hangjukon, a széles gesztusaikon, a hangos nevetésükön, de még könnyebben lemérhető az előttük sorakozó üres palackokon. – Késtél – mutatja Nicky az óráját, és feddőn billegeti a mutatóujját. – Csak nehogy azzal gyere, hogy „muszáj volt befejeznem azt a sztorit”! – Interjúm volt a megsértett képviselőfeleséggel. Sajnálom. A holnapi számba kellett – mondja Ellie, miközben beférkőzik az üres székbe, és tölt magának egy palack aljáról. Odatolja a telefont a többieknek. – Nos. Volna itt egy bosszantó kis kifejezés, ezt kérem véleményezni. „Később” azt mondja. – Később? – Ezzel búcsúzott. Mit értsek rajta? Holnap? Még ma éjjel? Vagy csak valami rémes tinédzserszöveg, ami egyáltalán semmit nem jelent? Nicky a világító képernyőt bámulja. – Azt mondja, „később”, aztán meg egy x, puszi. Szerintem ez azt jelenti, „jóccakát” Úgyhogy holnap. – Egyértelműen holnap – jegyzi meg Corinne. – „Később” az mindig holnap. Sőt akár holnapután is lehet. – Nagyon közömbösen hangzik. – Közömbösen? – A postásnak is mondhatná. – Mert a postásnak puszikat küldözget az ember. Nicky elvigyorodik. – A mienknek küldenék. Nagyon szexis. Corinne az üzenetet tanulmányozza. – Szerintem ez nem igazság. Azt is jelentheti, hogy valami más sürgős dolga volt éppen. – Ja, például a feleségével. Ellie szigorú tekintetet vet Douglasre. – Most mért? – kérdi az. – Csak azt hinné az ember, kinőttetek már belőle, hogy sms-eket dekódoljatok. Ellie lenyeli a bort, aztán előrehajol. – Oké. Nekem kell még egy ital, mielőtt elkezdenétek a kioktatást. – Ha annyira jutott már a kapcsolatod valakivel, hogy szexeltek az irodájában, akkor igazán rákérdezhetsz arra is, hogy mikor futtok össze egy kávéra. – Mi van még az üzenetben? Nagyon remélem, nem az irodaszexet taglalja! Ellie belenéz a telefonba, és följebb görgeti a szöveget. – Otthonról nemigen hívhatlak. Jövő hét Dublin, de nem tudom még, mi lesz. Később, x. – Igyekszik nyitva tartani a lehetőségeket – mondja Douglas. – Hacsak nem véletlenül… tényleg nem tudja még, mi lesz. – Akkor azt mondaná: Dublinből majd hívlak. Vagy pláne: Gyere velem Dublinba. – Hátha a feleségét viszi.

– Azt sose. Üzleti út. – Hátha valaki mást – mormolja Douglas a sörébe. Nicky eltöprengve rázza meg a fejét. – Istenem, hát nem volt egyszerűbb az élet, amikor kénytelenek voltak telefonálni, és beszélni az emberrel? Akkor legalább a hangjukból ki lehetett következtetni ezt–azt. – Az ám! – horkan föl Corinne. – És ülhetett az ember órákon át a telefon előtt, hogy hátha hívnak. – Istenkém, hány éjszakát töltöttem úgy… – Folyton nézi az ember, hogy van-e tárcsahang… – És rögtön visszacsapja a kagylót, mert biztos éppen abban a pillanatban hív! Ellie hallja a kacagásukat, el is ismeri a viccelődő szavak mögötti igazságot, de lényének egy kicsi része változatlanul arra vár, hogy a telefon képernyője hívást jelezve kigyúljon. Ami lehetetlen, tekintve a kései órát, meg hogy „otthonról nemigen hívhatlak”. Douglas kíséri haza Ellie-t. Ő az egyetlen a négyes fogatból, aki partnerrel él, de Léna, a barátnője igen fontos PR-os, és gyakran tízig, tizenegyig is elmarad a munkahelyén. Léna nem bánja, ha Douglas a régi haverokkal lóg, el is kísérte egyszer-kétszer, de nem könnyű beilleszkedni egy jó tizenöt éves baráti társaságba, mely tele van bejáratott viccekkel és utalásokkal. Általában inkább hagyja, hogy Douglas egyedül menjen. – Nahát, édes fiam, veled meg mi van? – böki meg Ellie, miközben kikerülnek egy bevásárlókocsit, amit valaki ott hagyott a járdán. – Egyáltalán semmit nem mondtál magadról. Vagy lemaradtam róla. – Semmi különös – mondja habozva Douglas. Kezét a zsebébe mélyeszti. – Illetve hát… hm… Léna gyereket akar. – Hű! – néz fel rá Ellie. – Én is akarok – siet hozzátenni Douglas. – Ezer éve beszélünk már róla, de most rájöttünk, hogy alkalmasabb idő úgysem lesz rá soha, tehát most akarjuk, és kész. – Ó, te vén romantikus. – Én… hát nem is tudom… igazából örülök neki, tényleg. Léna az állásában marad, és én leszek otthon a kicsivel. Persze ha minden terv szerint megy, és… Ellie igyekszik közömbös hangon beszélni: – Tehát ezt akarod? – Igen. Amúgy se csípem a munkámat. Már rég nem. Ő meg agyonkeresi magát. Azt hiszem, egész muris lesz a kölyökkel marháskodni otthon. – A gyereknevelés nem csupa marháskodás – veti ellene Ellie. – Tudom én. Vigyázz… nézz a lábad elé! – és gyöngéden odébb húzza Ellie-t, mielőtt az belelépne a kutyagumiba. – Felkészültem rá. Igazán nem muszáj minden este a kocsmában lógnom. Tovább szeretnék lépni. Nem azt mondom, hogy nem élvezem a bulizást meg a régi haverokat, de néha rám jön, hogy… tudod, hogy hát… talán lassan fel kéne nőni. – Ne már! – Ellie megragadja a karját. – Átállsz a sötét oldalra? – Hát, számomra nem ugyanazt jelenti a munka, mint neked. Mert neked az a világ, ugye? – Hát, majdnem, mondhatnám – ismeri el Ellie. Csöndben ballagnak néhány saroknyit, távoli riasztók, ajtócsapkodás, civódások elfojtott hangja üti meg a fülüket: városi lárma. Ellie szeret így hazatérni. Felvidítja, megerősíti a baráti társaság, s pillanatnyilag szabadnak érzi magát a bizonytalanság terhétől, amely egyébként az

életére nehezedik. Kellemes estét töltött a kocsmában, és hazafelé tart kényelmes, kedves lakásába. Fiatal, egészséges, a hitelkártyája messze a kimerüléstől, boldogan tervezget a hétvégére, és ő az egyetlen az egész társaságból, aki még sosem talált ősz szálat a hajában. Az élet szép. – Gondolsz néha arra a nőre? – kérdezi Douglas. – Kire? – John feleségére. Mit gondolsz, tudja? Ez elég is ahhoz, hogy szertefoszlassa Ellie boldogságát. – Nem tudom. Douglas nem szól. Ellie hozzáteszi: – Biztos vagyok benne, hogy a helyében én tudnám. John azt mondja, a gyerekek sokkal inkább érdeklik, mint ő. Néha azt hiszem, a lelke titkos felével örül is, hogy nem neki kell vesződnie vele. Hogy én gondoskodom John boldogságáról. – Aztán a kezed a bilibe ér. – Igazad lehet. De ha őszintén kell válaszolnom, hát nem. Nem gondolok rá, és nem érzek bűntudatot miatta. Mivelhogy szerintem ez az egész sosem történt volna meg, ha boldogok lettek volna együtt. Ha… hogy is mondjam… igazán lett volna közük egymáshoz. – Ti nők olyan torz képet alkottok a férfiakról… – Miért, szerinted boldog a feleségével? – néz rá vizsgálódva Ellie. – Fogalmam sincs, hogy boldog-e vagy sem. De nem hiszem, hogy muszáj neki boldogtalannak lennie vele ahhoz, hogy összefeküdjön veled. A hangulat érezhetően megváltozott. Talán ezért is engedi el Ellie Douglas karját. A sálat igazgatja a nyaka körül. – Szóval rosszfélének tartasz. Vagy őt. Hát elhangzott végre. És fáj, hogy éppen Douglastől, a legkevésbé ítélkező barátjától. – Egyáltalán senkit se tartok rosszfélének. Csak Lenára gondolok, meg hogy mit jelentene neki megszülni a gyerekünket, és azon töprengek, vajon zokon venném-e tőle, hogy a gyerekünknek adja azt a figyelmet, amivel addig engem vett körül… – Szóval mégis rossz embernek tartod. Douglas a fejét rázza. – Nem én, csak… – Megtorpan, és felnéz a sötét égre, míg összehozza a válaszát. – Azt hiszem, óvatosabbnak kéne lenned, Ellie. Nagy marhaság annyit agyalni azon, hogy mit akarhat, meg elemezgetni az sms-eit. Az idődet pocsékolod. Szerintem ennél sokkal egyszerűbb a világ. Ha valakinek tetszel, és ő is neked, akkor összeálltok, és ennyi. És kész. – Szép kis világban élsz te, Doug. Csak kár, hogy kicsit se hasonlít az igazira. – Jól van, beszéljünk másról. Ennyi pia után úgysem érdemes ilyesmit taglalni. – Dehogynem – csattan fel élesen Ellie. – In vino veritas, hát nem? Nagyon is helyes. Legalább tudom, mit gondolsz. Innen már csak egy ugrás haza. Csókoltatom Lénát! És megugrik, rohan két sarkon át hazáig, hátra sem nézve régi barátjára. Összecsomagolják az egész Nationt, takaros kartondobozokba. Költözik az újság a szép új, csupa üveg házába, egy menő rakpartra a város keleti végében. Hetek óta ritkul fokozatosan a szerkesztőség berendezése: ahol azelőtt régebbi számok tornyosultak magasra, akták, mappák és archivált anyag, most üres asztalok hunyorognak a vakító napfényben, és sok-sok négyzetméternyi üres padló – sejteni sem lehetett, hogy ennyi van belőle. Régi történetek emlékei kerültek elő, mint valami régészeti ásatáson, ünnepi zászlók királyi jubileumokról,

háborús sisakok, rég feledett díjak tanúsító okiratai. Szabadon futnak a nagy köteg kábelek, felszedték a szőnyegeket, itt-ott az álmennyezeten is lyukak tátongnak, minek következtében egészségügyi és biztonsági szakértők rendeznek sorra hisztérikus jeleneteket, és küldik a jegyzettömbös, szigorú látogatók hadát. A Hirdetési, az Apróhirdetési és a Sportosztály már átköltözött a Compass Quayre. A Szombati magazin, az Üzleti rovat és a Pénzügyi tanácsadás a jövő héten indul, már készülnek. Ellie rovata, a Színesek majd a Hírekkel együtt vonul, gondosan kidolgozott koreográfia szerint, mert míg a Szombati magazin még a régi Turner Street-i szerkesztőségből jelentkezik, a hétfői számnak már mintegy varázsütésre az új címről kell nyomdába mennie. Az épület, mely majdnem száz éve ad otthont az újságnak, alkalmatlanná vált erre a feladatra, bármily ridegen hangzik is a megfogalmazás. A menedzsment szerint nem tükrözi eléggé a modern újságírásban elengedhetetlen dinamikus, áramvonalas stílust. Túl sok itt a rejtekhely, az zavarja őket, jegyzik meg morogva a zugírók, akik olyan kelletlenül mozdulnak ki a jól megszokott helyükből, mint a hajóroncsokat ellepő tapadó kagylók. – Ünnepelni illenék – szól ki Melissa a Színes rovat főnöke a csaknem teljesen kiürített irodából. Borvörös selyemruhát visel. Ellie-n úgy hatna egy ilyen, mint a nagymamája hálóinge, Melissán viszont annak néz ki, ami: szemtelenül stílusos darabnak. – A költözést? – pillant Ellie a mobiljára, melyet elnémítva ugyan, de a keze ügyében tart. A Színesek többi munkatársa hallgat, térdükön jegyzettömbbel. – Azt. Tegnap este beszéltem az egyik könyvtárossal. Azt mondja, rengeteg régi dosszié van, amibe bele se nézett senki évek óta. Kéne valami a női sarokba ötven évvel ezelőttről. Hogyan változott a hozzáállás, a divat, a nők ízlése. Esettanulmányt akarok, akkor és ma, összevetve, egymás mellett. – Melissa kinyit egy dossziét, és A3-as másolatokat szed ki belőle. Könnyed, magabiztos hangon beszél, mint aki megszokta, hogy figyelnek rá. – Például tessék, a tanácsadó oldalunkról. Mit tehetnék azért, hogy a feleségem csinosabban öltözzön, és jobban adjon magára? Évi ezerötszáz fontot keresek, egyre jobban bedolgozom magam a menedzsmentbe. Igen gyakran kapok meghívásokat üzletfelektől, de az utóbbi időkben kénytelen vagyok elhárítani őket, mert a feleségem, őszintén szólva, slampos. Kuncogás a teremben. – Próbáltam már tapintatosan az értésére adni, de csak azt mondja, hogy nem érdekli az öltözködés, az ékszer, a smink. Az igazat megvallva egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy sikeres ember felesége, pedig én ezt várnám el tőle. John említette egyszer, hogy a felesége sem törődik a megjelenésével, mióta gyerekeket szült. Úgyszólván azonnal másra terelte a szót, s nem is hozta fel soha többé ezt a témát – mintha úgy érezte volna, hogy még nagyobb árulást követett el, mint a fizikai megcsalással. Ellie pedig haragudott ezért a lovagiasságért, bár titokban kissé csodálta is érte Johnt. De a gondolatot nem tudta kiverni a fejéből. Elképzelte John feleségét, amint ápolatlanul, foltos hálóingben egy csecsemőt ringat, s közben a férjével pöröl valami váratlan kiadás miatt. Ellie szerette volna megmondani a férfinak, hogy ő sosem fog így bánni vele. – Feltehetnénk ezt a kérdést egy mai tanácsadónak is – javasolta Rupert, a Szombati szerkesztője, s előrehajolt, hogy a többi másolatba is belepillanthasson. – Nem hiszem, hogy szükséges. Hallgasd csak meg a választ: Talán eszébe sem jut a feleségének, hogy maga kirakatba akarja állítani. Talán azt gondolja, hogy férjnél van, boldog biztonságban érzi magát, semmi miatt nem kell aggódnia. – Ah – sóhajt Rupert –, a dupla ágy mélységes békéje!

– Nemegyszer megfigyeltem már ugyanezt: igen gyorsan tud lejátszódni olyan lányokkal is, akik váratlanul szerelembe esnek, nem csak a régi házasság meleg fészkében elkényelmesedett feleségekkel. Az egyik pillanatban még mintha skatulyából húzták volna ki őket, hősies küzdelmet vívnak a karcsú vonalakért, az öltözékük mindig makulátlan, frissek és illatosak, mint egy tavaszi rét. De jön egy férfi, azt mondja, szeretlek, s a ragyogó leány a következő pillanatban már csak egy trampli. Boldog trampli. Udvarias, elismerő kacaj hangzik a helyiségben. – Mit választanátok, lányok? Hősies küzdelem a karcsú vonalakért vagy boldog trampli? – Láttam is egy filmet erről nemrég… – mondja Rupert, de aztán lehervad a mosolya, mikor észreveszi, hogy a nevetés már elhalt. – Ezzel az anyaggal igazán kezdhetnénk valamit – int Melissa a dosszié felé. – Ellie, nem nyomoznál egy kicsit délután? Nézz utána, mi használható akad még. Olyan negyven-ötven évvel ezelőttről. Száz, az már túl nagy távolság, az elidegenít. A szerkesztő azt akarja, hogy emeljük ki az idő haladását, a változásokat, de úgy, hogy magunkkal ragadjuk az olvasót. – Már hogy kutassam át az archívumot? – Miért, van ezzel valami baj? Semmi a világon, már annak, aki szereti az idejét sötét pincékben tölteni penészes papírhalmok között, sztálinista gondolkodású, viselkedészavaros férfiak felügyelete alatt, akik a jelek szerint jó harminc éve nem jártak már odafönt a föld színén. – Dehogyis! – kiáltja vígan Ellie. – Biztosan találok majd ezt-azt. – Fogj egy-két segítséget magadnak, ha gondolod. Úgy hallom, lézengenek néhányan dolog nélkül a divatrészlegnél. Ellie nem veszi tudomásul, milyen kéjes rosszindulattal mosolyog szerkesztője a gondolatra, hogy az önjelölt kis Anna Wintourokat a pince mélységes fenekére küldheti. Ellie csak arra tud gondolni: Ott rohadjon meg. A föld alatt nem lesz térerő! – Jut eszembe, Ellie, hol voltál ma reggel? – Hogyan? – Ma reggel. Át akartam volna íratni veled azt a dolgot a gyerekekről meg a gyászról. És senkinek gőze se volt, hogy hol jársz. – Interjún voltam. – Kivel? A testbeszéd szakértője most tudományosan megállapíthatná, hogy Melissa mosolya inkább vicsorgásnak nevezhető, gondolta Ellie. – Egy ügyvéddel. Informátorral. Azt reméltem, hozzájutok valami jó kis anyaghoz a kamaráknál érvényesülő szexizmusról. – Jóformán nem is tudja, mit beszél, már kibökte. – Szexizmus a Cityben? Nem hangzik valami hű de nagy szenzációnak. Holnap legyél a helyeden időben. Kísérleti magánakciókra meg a szabadidődet használd, ha kérhetlek. Oké? – Igen. – Oké. Kétoldalas anyagot akarok az első Compass Quay-i számunkba. Jelszó: plus fa change… – És körmöl a bőrfedelű noteszába. – Divatok, mániák, reklám, problémák, ilyesmi… Hozz pár oldalt még ma délután, és meglátjuk, mit hozhatunk ki belőle. – Rendben! Ellie mosolya a legragyogóbb az egész helyiségben. Csak úgy sugárzik róla az elkötelezett dolgozó szelleme, ahogy a többiek nyomában távozik.

A mai napot a modern purgatóriumban töltöttem, gépeli be, közben kortyintva egy kicsit a borából. Az újság archívumában. Milyen jó neked, hogy csak úgy kitalálod, amit írsz. Üzenetet kapott Johntól a Hotmailen. A férfi firkásznak nevezi magát, ez a közös viccük. Ellie maga alá húzza a lábát, és csak vár, igyekszik akaraterejével rábírni a gépet, hogy válaszoljon. Pogány beszéd, én imádom az archívumokat, felel a képernyő. Csak várj, legközelebb a British Newspaper Librarybe hívlak találkára. Ellie vigyorog. Hű, te aztán tudod, hogyan kell udvarolni. Igyekszem. Egyetlen emberséges ember volt az irattárosok közt, az egy nagy halom sajtpapírt vágott hozzám. Mondhatom, izgalmas lesz böngészni elalvás előtt… Megrémül, hogy ez talán túl keserűen hangzik, gyorsan utánabiggyeszt egy smileyt, aztán meg dühödten átkozza magát, mert eszébe jut, hogy John egyszer cikket írt a Literary Review számára arról, hogy a smiley a kommunikáció rothadásának a jelképe lehetne. Ironikus smiley volt, írja sietve, és tehetetlenségében az öklét rágja. Várj, telefon. A képernyő megdermed. Telefon? A felesége? Dublinban van, egy szállodai szobában. A tengerre néz, azt mondta. Imádnád! Erre meg ugyan mit kellett volna felelni? Akkor legközelebb vigyél magaddal? Nem, túl követelőző. Azt elhiszem? Nem, ez elég gúnyosan hangzik. Igen, írta nagy sokára, hosszú, néma sóhaj kíséretében. Csakis a saját hibája az egész. A barátai mind ezt mondják. És, szokásától eltérően, most hajlamos igazat adni nekik. Egy könyvfesztiválon találkoztak Suffolkban. Azzal küldték oda Ellie-t, hogy interjúvolja meg a thriller-írót, aki akkor lett népszerű és vagyonos, mikor feladta a magasabb irodalmi igényeit. John Armour a neve, a hőse pedig, Dán Hobson, szinte képregénybe illő ötvözete minden régimódi férfias erénynek. Az interjúra egy ebéd keretében került sor. Ellie azt várta, hogy az író ingerülten védelmezni fogja választott műfaját, s netalán a könyvbizniszről is elejt néhány panaszos szót – általában úgy találta, hogy írót interjúvolni unalmas és csüggesztő. Pocakos, középkorú, tésztaképű könyvkukacot várt; viszont a férfi, aki felkelt, hogy kezet szorítson vele, magas volt, szikár, napbarnított és szeplős, olyasféle, amilyennek a dél-afrikai farmereket képzeli az ember. Ezenfelül szellemes is volt, elbűvölő, önironikus és figyelmes. Visszájára fordította az interjút, elárasztotta Ellie-t kérdésekkel, aztán meg elmondta neki a nyelvek eredetéről alkotott elméletét, s hogy szerinte a kommunikáció napjainkban veszedelmesen csökevényessé és csúffá fajul. Mire elérkezett a kávé ideje, Ellie azon kapta magát, hogy jó negyven perce egyetlen szót sem jegyzett le. – De a hangzását szereti, nem? – kérdezte, amikor kiléptek az étteremből, s elindultak vissza, a könyvfesztivál helyszínére. Tél volt már, a nap épp lebukott a házak mögé, s az utca elcsöndesedőben volt. Ellie tudta, hogy túl sokat ivott, és ott tart már, hogy a szája önállósítja magát, és csak fecseg összevissza, mielőtt még kigondolhatná, mit is akar mondani. Szíve szerint sosem lépett volna ki abból az étteremből. – Minek a hangzását? – A spanyolnak. Meg az olasznak. Azt hiszem, ezért van, hogy imádom az olasz operát, és ki nem állhatom a németet. Azok a kemény torokhangok! – Az író elgondolkozott ezen, Ellie pedig pánikba esett a hallgatásától. Dadogni kezdett.

– Tudom, a legkevésbé sem trendi, de imádom Puccinit. Imádom a nagy szenvedélyt, azokat a görgetett r-eket, azokat a staccatókat… – És elhalt a hangja, amint megértette, milyen nevetségesen sznobul hangzik, amit mond. Az író megtorpant egy kapualjban, és gyorsan hátranézett, végig az utcán, aztán visszafordult Ellie-hez. – Nem szeretem az operát – mondta egyenesen a szemébe nézve, mintha kihívásnak szánná. Ellie érezte, hogy a gyomra összefacsarodik. Jóságos istenem, gondolta magában. – Ellie – mondta a férfi, miután vagy egy percen át bámult a szemébe. Most szólította először a nevén. – Ellie, be kell ugranom valamiért a szállodába, mielőtt visszamegyek. Nem jön velem? Még be sem csukta maguk mögött a hálószoba ajtaját, már egymást ölelték, összesimult a testük, a szájuk mohón egymást falta, míg a kezük szédült koreográfia szerint végezte a vetkőzés és vetkőztetés szertartását. Utóbb aztán, az akkori viselkedésére visszatekintve Ellie folyton azon gondolkodott, előre látható volt-e az ilyen eltévelyedés. Százszor és százszor levetítette magában újra a jelenetet, míg lekopott róla a lényeg, a hallatlan érzelmi töltés, és csak az apró részletek maradtak. Az alsóneműje, a vacak, hétköznapi alsóneműje, a nadrágakasztóra hajítva; az, ahogy eszelősen vihognak utána a padlón heverve, a szálloda tarka, szintetikus plédje alatt, meg az a szinte illetlenül vidám mosoly, amellyel a férfi később a kulcsot adja át a recepciósnak. Két nap múltán telefonált, amikor az eufória már nyomasztóbb érzéseknek adta át a helyét. – Tudod, hogy nős vagyok – mondta. – Olvastad, amit az újságok irkáinak rólam. – Elolvastam mindent, amit csak találtam a Google-ban – felelte halkan Ellie. – Még sosem voltam… még sosem csaltam meg. Még mindig fel sem fogom, mi történt. – Nyilván az étellel volt valami baj – jegyezte meg csípősen Ellie. – Nem tudom, mit művelsz velem, Ellie Haworth. Negyvennyolc órája egy szót nem bírtam leírni. – Hallgatott egy kicsit, aztán így folytatta: – Elfelejtem miattad, amit mondani akarok. Nekem pedig végem, gondolta Ellie. Mert amint megérezte testén a férfi testét, ajkát az ajkán, pontosan tudta – akármit beszélt is a barátainak a nős férfiakról, akármit hitt és gondolt egész életében hogy elég csak egyetlen szó Johntól, amellyel elismeri, hogy történt közöttük valami, és neki vége van. Egy év telt el azóta, és még mindig el sem kezdte keresni a menekvés útját. John jó háromnegyed óra múlva tért vissza a gépéhez. Ellie közben szintén elment, töltött magának még egy italt, céltalanul lődörgött fel-alá a lakásban, megbámulta az arcbőrét a fürdőszobai tükörben, összeszedegette a szanaszét heverő zoknikat, és a szennyeskosárba hajigálta őket. Amikor megütötte a fülét az üzenetet jelző ping, egyetlen ugrással vetődött vissza a székbe. Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig fog tartani. Remélem, holnap beszélhetünk. Ne hívják egymást mobilon, ezt kérte John, mert részletes számlát szoktak kapni. A szállodában vagy?, kopogja sietve Ellie. Felhívnálak a szobádban. Ritka luxus, ha hallhatják egymás hangját, és Ellie már elepedt érte. Vacsorára kell sietnem, gyönyörűm. Sajnálom. Máris késésben vagyok. Később x És már el is tűnt. Ellie az üres képernyőt bámulja. John már biztos a szálloda előcsarnokában ballag, a recepciósokat csavarja az ujja köré, beszáll a kocsiba, amit a fesztivál rendezői szerveztek neki. A vacsoránál szellemes, rögtönzött beszéddel fogja elkápráztatni őket, aztán pedig az

asztaltársaságának gyönyörűségére fogja villogtatni mulatságos, kissé ábrándos lényét. Vígan éli az életét odakint a nagyvilágban, míg Ellie mintha félretette volna a magáét a kedvéért. Hát mi a fenét művel tulajdonképpen? – Mi a fenét művelek tulajdonképpen? – fakad ki hangosan, és erélyes mozdulattal kikapcsolja a gépet. Csalódottságát kiordítja magából az üres hálószoba mennyezete felé, majd leveti magát a széles, sivár ágyra. A barátait nem hívhatja – túlságosan sokszor végigbeszélték már ugyanazt, és semmi kétsége nincs afelől, mi volna a válaszuk. Mert egyszerűen nem lehet más. Amit Doug mondott, az nagyon fájt. De hiszen ő maga is ugyanezt mondaná, ha valamelyik barátja volna ilyen helyzetben. Leül a díványra, bekapcsolja a tévét. Nagy sokára a papírhalomra téved a tekintete, és kelletlenül az ölébe nyalábolja, Melissát átkozva közben. Szedett-vedett paksaméta, az irattáros is így mondta, innen-onnan összekotort, dátum nélküli kivágások, amiket még csak kategóriákba sem soroltak. – Sosem volt időm rá, hogy rendesen kiszortírozzam. Irtózatosan sok van az efféléből. Az egyetlen ötven év alatti könyvtáros sietett a segítségére. Ellie-nek futólag eszébe jutott, hogyhogy sosem vette észre eddig. – Nézd át, hátha van közte olyasmi, aminek hasznát veszed – hajolt előre összeesküvő modorban a könyvtáros. – Ami meg nem kell, hajigáld ki nyugodtan, csak a főnöknek egy szót se! Olyan stádiumban vagyunk, hogy végképp nem nyálazhatunk át minden egyes papírt. Hamarosan világossá is válik, miért nem. Színházkritikák, egy óceánjáró utaslistája, néhány nagyszabású díszebéd menüje. Ellie gyorsan pergeti a sok haszontalanságot, s olykor-olykor a tévére sandít. Ebben aztán nem lesz sok öröme Melissának. Egy nagy csomó viharvert okirat, orvosi feljegyzésnek tűnnek. Csupa tüdőbetegség, jegyzi meg szórakozottan Ellie. Valami bányászati ügy. Már a szemétbe fordítaná az egész kupacot, mikor kék boríték ötlik a szemébe. Két ujjal kihalássza a kötegből. Kézzel címzett boríték. Kinyitották már. A benne lapuló levél 1960. október 4-en kelt.

Legdrágább, Egyetlen Szerelmem ! Amit mondtam, komolyan is gondoltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak úgy léphetünk tovább, ha egyikünk nagy merészségre szánja el magát. Én nem vagyok olyan erős, mint Te. Amikor először találkoztunk, azt hittem, törékeny kis lény vagy, akit meg kell védeni. Most már tudom, hogy rosszul ítéltem meg magunkat. Kettőnk közül Te vagy az erős, aki tovább tud élni úgy, hogy tudja, létezik ilyen szerelem, és úgy, hogy tudja, ez a szerelem soha nem teljesülhet be. Kérlek, ne ítélj el gyengeségemért. Egyetlen módon vagyok képes elviselni ezt, ha olyan helyen élhetek, ahol soha nem látlak, ahol a lehetőség soha nem merül fel, hogy megpillantsalak az ő oldalán. Olyan helyen kell élnem, ahol a puszta szükségszerűség kiszorít téged a gondolataimból, percről percre, óráról, órára. Nem maradhatok itt. Elfogadom az állást. A Paddington pályaudvaron leszek, a 4-es peronon, péntek este 7.15kor, és nincs a világon semmi, ami boldogabbá tenne, mintha lenne bátorságod, hogy velem tarts.

Ha nem jössz, akkor tudni fogom, hogy bármit is érzünk egymás iránt, az nem elég. Nem foglak hibáztatni. Drágám. Tudom, hogy az elmúlt néhány hétben elviselhetetlen nyomás nehezedett rád, aminek súlyát én is élesen érzem. A gondolatot is gyűlölöm, hogy én legyek a boldogtalanságod oka. Várni fogok rád a peronon háromnegyed héttől. Tudod, hogy a szívemet és a reményeimet a kezedben tartod. Örök híved: B. Ellie még egyszer átolvassa a levelet, és csodálkozva érzi, hogy a szeme könnybe lábad. Nem képes levenni tekintetét az energikus, hurkolt írásról – a szavak közvetlensége sokkal szembeszökőbb, mint a negyvennél is több év, mely elválasztja tőlük. Megfordítja a levelet, majd a borítékot vizsgálja, hátha az majd többet elárul. Londonba címezték, a 13–as postafiókba. Nő is lehetett, férfi is. Hát mit tettél, 13–as postafiók, kérdezi magában Ellie. Aztán felkel, a levelet gondosan visszahelyezi a borítékba, és a számítógéphez lép. Kinyitja a mailboxot, a frissítésre kattint. Semmi nem történt a hét óra negyvenötös üzenet óta. Vacsorára kell sietnem, gyönyörűm. Sajnálom. Máris késésben vagyok. Később x

ELSŐ RÉSZ

Egyetlen módon vagyok képes elviselni ezt: ha olyan helyen élhetek, ahol sosem látlak, ahol a lehetőség sem merül fel, hogy megpillantsalak az ő oldalán. Olyan helyen kell élnem, ahol a puszta szükségszerűség kiszorít téged a gondolataimból, percről percre, óráról, órára. Nem maradhatok itt. Elfogadom az állást. A Paddington pályaudvaron leszek, a 4-es peronon, péntek este 7.15-kor, és nincs a világon semmi, ami boldogabbá tenne, mint ha lenne bátorságod, hogy velem tarts.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

1 1960

– Ébredezik. Suhogó nesz. Egy széket húztak közelebb, összekoccantak a függöny karikái a karnison. Két hang mormolása. – Szólok Mr. Hargreavesnek. Kurta csönd következett, lassan eljutottak a tudatáig az állandó zaj különböző rétegei: távoli, elfojtott hangok, áthaladó autók. Furamód mintha valahonnan messze alulról hangzottak volna. Csak feküdt, szívta magába a benyomásokat, melyeket igyekezett leszűrni, kikristályosítani, aztán mintha fogócskát játszott volna az elméje, míg sorra felismerte őket. Ezen a ponton tudatosodott benne a fájdalom. Fokozatosan, erőszakosan hatolt be a tudatába. Előbb a karja, éles, égő érzés könyöktől vállig, aztán a feje, tompa, hajthatatlan sajgás. Az egész teste fájt, mint akkor, amikor… Amikor…? – Két perc múlva itt lesz. Azt mondja, csukják be a zsalugátereket. Rettenetesen száraz volt a szája. Összecsukta, és gyötrelmesen nyelt egyet. Vizet szeretett volna kérni, de nem jött ki hang a torkán. Résnyire nyitotta a szemét. Két alak mozgolódott körülötte. Valahányszor azt hitte, végre sikerül megállapítania, mik ezek, odébb mozdultak. Kék. Ezek kékek. – Tudod, ki jött le épp az imént? Az egyik hang elhallgatott. – Eddie Cochrane barátnője. Aki túlélte a balesetet. Dalokat ír neki. Pontosabban az emlékére. – Sose lesz már olyan jó, mint azelőtt, gondolom. – Újságírók nyüzsögtek nála egész délelőtt. A főnővér már azt se tudja, mihez fogjon. Nem értette, miről beszélnek. A sajgás a fejében dübörgő, morajló zajjá vált, egyre hangosabban szólt, és ő nem tehetett mást, csak behunyta a szemét, és várt, hogy elmúljon végre. Aztán jött a fehérség, akár egy hullám, és magával sodorta mindenestül. Hálásan, némán sóhajtott, és belesüllyedt, akár egy ölelésbe. – Ébren van, aranyom? Látogató. Vibráló folt hajolt fölébe, valami kísértetszerű kép, mely igen gyorsan mozgott, előbb az egyik, majd a másik irányba. Hirtelen egy emlék bukkant fel az elméjében: az első karórája, ahogy a napfényt tükrözte az üvege, s ő a gyerekszoba plafonján táncoltatta ide-oda a fényfoltot, megőrjítve vele a kiskutyáját. Megint ott volt a kék. Látta, hogy mozog, s mozgását suhogás kíséri. Aztán egy kéz a csuklóján, és éles fájdalomnyilallás, hogy feljajdult tőle. – Óvatosabban azon az oldalon, nővér – szólt egy korholó hang. – Ez fájt neki. – Nagyon sajnálom, Mr. Hargreaves. – A karját műteni kell még. Megcsavaroztuk több helyen is, de ez még semmi.

Sötét árny lebegett valahol a lábánál. Rászegezte a tekintetét, arra próbálta kényszeríteni, hogy szilárd testté sűrűsödjön, ám az éppolyan kevéssé volt hajlandó erre, mint a kékek. Behunyta a szemét. – Üljön csak le mellé, ha gondolja. Beszéljen hozzá. Hallani fogja. – És mi van a… az egyéb sérüléseivel? – Maradni fog egy-két heg rajta, ez a helyzet. Különösen azon a karján. És a feje is nagy ütést kapott, úgyhogy eltart majd egy darabig, míg magára talál. De hát a baleset súlyosságát tekintve azt kell mondanunk, hogy kivételesen szerencsés volt a hölgy. Rövid csönd. – Igen. Valaki egy tál gyümölcsöt helyezett el mellette. Újra kinyitotta a szemét, a tálra meredt, s kitartott, míg a forma, a szín megszilárdult, és elégedetten konstatálhatta, hogy tudja, mit lát. Szőlő, mondta, aztán megismételte magában a némán kimondott szót, szőlő. Úgy érezte, roppant fontos ez a felismerés, ezzel vet horgonyt az új valóságban. Aztán minden benyomás eltűnt, ugyanolyan gyorsan, ahogyan jöttek, helyüket a sötétkék tömeg foglalta el, amely melléje telepedett. Közelebb hajolt, s ekkor felismerhetővé vált a dohány gyönge illata. A hang puhatolózó volt, kicsit talán röstelkedő is. – Jennifer! Jennifer! Hallasz? A szavak olyan hangosan jöttek, olyan erőszakosan. – Jenny, drágám, én vagyok! Azon gondolkozott, ez a valaki engedi-e újra, hogy láthassa a szőlőt. Nagyon szükségesnek tűnt, hogy láthassa. Azok a kicsattanó, vörös, tömör kis alakok. Olyan ismerős. – Bizonyos benne, hogy hall engem? – Ó, minden valószínűség szerint. Csak talán a beszéd még nehézséget okoz neki. Mormolás következett, amit nem értett. De lehet, hogy csak felhagyott az igyekezettel. Minden elmosódottnak tűnt. – Kérem… – suttogta. – De az elméje nem sérült? A balesetben? Biztos, hogy nem lesz semmilyen maradandó…? – Amint mondtam már, súlyos ütés érte a fejét, de orvosi szemmel semmi nyugtalanítót nem fedeztünk fel. – Papírzizegés. – Nincs törés, nincs agyi duzzanat. Csak hát az efféle dolgok nem igazán előreláthatok, és az emberek nagyon különböző módokon reagálnak. Úgyhogy csak egy kis tűre… – Kérem… – lehelte alig hallhatóan. – Mr. Hargreaves! Azt hiszem, beszélni próbál! –…látni____ Egy arc siklott oda a szeme elé. – Igen? –…látni… – A szőlőt, könyörgött volna. Csak hadd láthassam azt a szőlőt megint. – A férjét akarja látni! – pattant fel diadalmasan a nővér. – Azt hiszem, a férjét szeretné látni! Csönd támadt, aztán valaki fölé hajolt. – Itt vagyok, drágám. Minden… minden rendben van! A fölé hajló test visszahúzódott, és a nő hallotta, hogy valakinek a hátát veregetik. – Látja, látja? Máris kezd magához térni. Mindent a maga idejében. – Újra férfihang. – Nővér! Szóljon, kérem, a diétásnővérnek, hogy ma estére már kelleni fog étel. Semmi nehéz. Csakis könnyű étel, amit könnyű lenyelni… és egy teát is hozhatna nekünk, ami azt illeti… –

Léptek távolodtak, halk hangok mormoltak tovább. A fény kihunyt körülötte, s ez volt az utolsó gondolata: Férjem? Később, amikor megmondták neki, milyen sokáig volt abban a kórházban, alig tudta elhinni. Az idő széttöredezett, kezelhetetlenné vált, érkezések és távozások tagolták kaotikus tömbökre. Kedd volt és reggeli-idő. Majd mindjárt szerda, ebéd. Úgy látszik, tizennyolc órát átaludt – ezt kissé helytelenítő hangon közölték, mintha udvariatlanság volna ilyen sokáig távol maradni lélekben. Aztán meg péntek lett. Megint. Néha sötétben ébredt, ilyenkor kicsit fölemelte a fejét a keményített, hófehér párnán, és figyelte az éjjeli kórterem megnyugtató neszeit. A fel-alá siető nővérek puha talpú cipőinek surrogását a folyosón, az olykori fojtott hangú társalgást nővér és beteg közt. Tévézhet is esténként, ha kedve van, mondták a nővérek. A férje privát ellátást fizetett, úgyszólván bármit megkaphatott, amihez kedve volt. Mindig azt felelte, köszöni, nem szeretne. Épp eléggé összezavarta az információk könyörtelen forgataga, semmi szüksége nem volt rá, hogy még az a doboz is a fülébe locsogjon. Az éberség időszakai szaporodtak és hosszabbodtak. Lassan ismerőssé vált a többi nő arca a kicsi kórteremben. Jobb felől idősebb nő feküdt, szénfekete haja merev, szoborszerű tömbként volt a fejére tűzve, s az arcvonásai állandó enyhe, meglepettséggel elegy rosszallást tükröztek. Minden bizonnyal filmszínésznő volt fiatal korában, de méltóságán alulinak tartja, hogy erről felvilágosítsa a nővérkéket. Parancsoló hangja volt, s nem sokan látogatták. Aztán ott volt a gömbölyded fiatal nő a szemközti teremben, aki hajnalonta csöndesen pityergett. Egy energikus, korosabb asszony – talán dada – minden este kisgyerekeket hozott be hozzá egy órára. A két fiúcska a nő ágyára mászott, és odatörleszkedtek hozzá, míg a dada rájuk nem szólt, hogy „kárt tesznek az anyjukban”. A nővérek megmondták a többi nő nevét, olykor a magukét is, csakhogy képtelen volt megjegyezni ezeket. Úgy érezte, csalódást okoz. A Férje, ahogy mindenki emlegette, csaknem minden este eljött. Jól szabott kék vagy szürke szerzsöltönyöket viselt, futólag arcon csókolta, és többnyire az ágy végénél telepedett le. Vigasztalóan csevegett, érdeklődött, hogy elégedett-e a koszttal, és hogy van-e valami extra kívánsága. Olykor egyszerűen csak fogta az újságját, és olvasott. Jóképűnek találta, olyan tíz évvel lehetett idősebb nála. Magas homloka volt, sasorra és komoly, nehéz tekintetű szeme. Valahol a szíve mélyén tisztában volt vele, hogy ez a férfi az, aminek mondja magát, hogy valóban az ő férje, mégis szörnyen zavarba ejtő volt, hogy semmit sem érez, amikor nyilvánvalóan egészen más reakciót várnak tőle. Néha hosszan bámulta a férfit, mikor az nem vette észre, s csak várta, hogy támadjon benne valami ismerős érzés. Néha, mikor felébredt, azon kapta a férfit, hogy az újság fölött bámul rá, mintha ő is hasonló helyzetben volna. Mr. Hargrcaves, az orvos naponta eljött, megvizsgálta a kórlapját, megkérdezte, tudja-e, hogy hívják, hányadika van, hány óra. Most már mindig helyesen válaszolt. Még azt is meg tudta mondani, hogy a miniszterelnök Mr. Macmillan, s az ő életkora huszonhét év. De az újságcímek még mindig összezavarták, nem boldogult az eseményekkel, melyek az előtt történtek, hogy idekerült volna. – Megjön majd az is – veregette meg a kezét a doktor. – Ne erőltesse, ne aggodalmaskodjon. Jól van, ezt már szeretem. És ott volt még az anyja is, aki apró ajándékokat hozott, szappant, drága sampont, magazinokat, mintha ezekkel rábírhatná, hogy jobban hasonlítson egykori önmagára.

– Annyira aggódtunk érted, Jenny drágám – mondta, és hűvös kezét a homlokára tette. Ez nagyon jó érzés volt. Csöppet sem ismerős, de jó. Előfordult, hogy az anyja mondott volna valamit, de félbeszakította magát, és ezt mormolta: – Egyelőre nem szabad kérdésekkel fárasztani téged. Idővel minden visszatér. Megmondta a doktor. Úgyhogy csak ne aggódj. Nem is aggódom, ezt szerette volna Jenny mondani. Igazán békésen elvolt a maga kis buborékjában. Csak némi bánatot érzett amiatt, hogy nem képes az a személy lenni, amit nyilvánvalóan mindenki elvár tőle. S ezen a ponton, ahol a gondolatai túlságosan zavarossá váltak, csalhatatlanul mindig mély alvásba zuhant. Végül azt mondták neki, hogy hazamehet. Ropogósán hideg reggel volt, a főváros ragyogó kék téli egén összevissza cikáztak a kondenzcsíkok. Akkor már járkálni is tudott a kórteremben, olvasnivalót csereberélt a többi beteggel, akik a nővérekkel társalogtak, s néha még a rádiót is hallgatta, ha kedve szottyant hozzá. A karját újra megműtötték, és szépen gyógyult, így mondták, bár hosszú, vörös heg húzódott végig rajta, ahol a fém lapkát berakták, és erre borzongató volt ránézni, úgyhogy igyekezett is a blúz ujja alá rejteni. Megvizsgálták a szemét, a hallását; a bőrén begyógyult már a milliónyi karcolás, melyet az összetört üveg okozott. A sebek, horzsolások nyoma elhalványodott, a törött borda és kulcscsont annyira beforrt, hogy akármilyen pózban fekhetett már, nem fájt. Esküdtek rá akárhányan, hogy minden szempontból pontosan a „régi önmagának” látszik, mintha csak elégszer el kellene mondani, s attól az eszébe jutna, ki is volt ő. Az anyja órákon át túrta a régi, fekete-fehér fényképek halmait, hogy megmutathassa Jennynek a saját életét. Megtudta, hogy négy éve házas. Gyerekei nincsenek – anyjának fojtott hangjából arra következtetett, hogy ez fájdalmas csalódás volt mindenki számára. London egyik legjobb részén lakott egy igen előkelő házban. Házvezetőnője volt és sofőrje, és a hozzá hasonló fiatal nők nagy többsége a fél életét adta volna mindezért. A férje bányabiznisszel foglalkozott, igen magas szinten, ezért gyakran kellett utaznia, de annyira rajongott érte, hogy több rendkívüli fontosságú útját is lemondta a baleset óta. A kórházi személyzet olyan áhítattal beszélt róla, hogy Jenny megértette, valóban igen fontos emberről lehet szó, s hogy ennek következtében ő maga is bizonyos tiszteletet várhat el, bár ezt őrültségnek érezte. Arról nemigen beszéltek, hogyan is került ebbe a kórházba, bár egyszer sikerült belesnie a doktor jegyzetfüzetébe, s így megtudta, hogy autóbalesete volt. Egyszer pedig az anyját faggatta kitartóan, hogy mi is történt, mire az fülig vörösödött, és párnás kis kezét Jennifer kezére téve erősködött, hogy „ne gyötörd magad ezzel, aranyom. Rettenetes… rémes ügy volt ez az egész.” A szeme könnybe lábadt, és Jennifer másra terelte a szót, mert nem akarta felzaklatni. Csacsogós fiatal lány jött a kórház egy másik részlegéből, hogy levágja és berakja Jennifer haját. Ettől majd mindjárt jobban érzi magát, bizonygatta az élénk narancssárga, sisakforma hajat viselő lány. Jennifernek hiányzott egy kis darabon a haja a feje hátsó részén, le kellett borotválni, hogy összevarrhassanak egy sebet, és a lány azt mondta, varázslatosan el tudja tüntetni az ilyen apró hibákat. Egy óra sem telt el, s már diadalmas mozdulattal mutatott fel egy tükröt. Jennifer a nőre bámult a tükörben, az meg vissza rá. Egészen csinos, gondolta távoli elégedettséggel. Itt-ott horzsolások, elég sápadt is, de igazán kellemes arc. Az én arcom, javította ki magát. – Kozmetikumai vannak itt? – kérdezte a fodrászlány. – Az arcát is megcsinálhatnám, ha fáj még a karja. Egy kis rúzs minden arccal csodát művel, asszonyom. Meg egy kis alapozó.

Jennifer egyre csak a tükröt bámulta. – Gondolja, kéne…? – Ó, igen. Egy ilyen csinos fiatal nőnek, mint maga. Nagyon visszafogott sminket raknék fel, de rögtön kivirulna tőle az arca. Várjon csak, felszaladok, hozom a készletemet. Most kaptam isteni festékeket Párizsból, meg egy Charles of the Ritz rúzst, ami csodásán fog mutatni magán. – Nahát, nem elragadó? Nincs is szebb, mint egy szépen kikészített úrinő. Ez mutatja, hogy a jobbfajták közé tartozik – mondta Mr. Hargreaves, amikor vizitre jött. – Alig várja már, hogy otthon lehessen, ugye? – Természetesen, nagyon kedves – mondta erre udvariasan. Hogyan is értethetné meg vele, hogy fogalma sincs, mi fán terem az az otthon. Az orvos komolyan nézett rá egy darabig, talán megérezte a bizonytalanságát. Aztán leült az ágy szélére, és a vállára tette a kezét. – Képzelem, mennyire zavaró lehet, hogy még mindig nem talált rá egészen a régi önmagára, de kérem, ne izgassa magát nagyon amiatt, hogy még nem világos minden. Fejsérülés után igen gyakori jelenség az amnézia. A családja rendkívül segítőkész, és biztos vagyok benne, hogy ha ott találja magát a régi környezetben, a régi életmódban, a régi ismerősök és a régi tennivalók között, akkor hamarosan látni fogja, hogy lassan minden összeáll. Jennifer jámborul bólogatott. Rég rájött, hogy mindenkinek jobb, ha így reagál. – Na, most azt szeretném, ha egy hét múlva visszajönne, hogy megnézzem, hogyan javul a karja. Fizikoterápiára is szükség lesz, hogy teljesen rendbe jöjjön. De a legfontosabb most az, hogy pihenjen, lazítson, és semmi miatt ne aggódjon. Érti? És az orvos már búcsúzott is. Ugyan mit mondhatott volna Jennifer? A férje valamivel teaidő előtt jött érte. A nővérek díszsorfalat álltak a földszinti recepciónál, hogy elbúcsúzhassanak tőle. Mintha skatulyából húzták volna ki őket, csupa ropogósra keményített, hófehér köpeny. Jennifer még mindig furán gyönge volt, bizonytalanul állt a lábán, és hálás volt a karért, mely támogatta. – Köszönöm, hogy olyan jól gondoskodtak a feleségemről. A számlát az irodámba kérném, ha lehet – mondta a férfi a főnővérnek. – Részünkről a megtiszteltetés – felelte az, majd kezet szorított vele, és sugárzón rámosolygott Jenniferre. – Öröm látni, hogy milyen szépen talpra állt. Nagyszerűen néz ki, Mrs. Stirling. – Sokkal… sokkal jobban érzem magam. Köszönöm. Hosszú kasmírkabát volt rajta, s hozzáillő dobozkalapka. A férje három teljes öltözetet küldetett be hozzá. A legvisszafogottabbat választotta; nem akarta magára vonni a figyelmet. Mindenki felkapta a fejét; Mr. Hargreaves nézett ki az irodájából. – A titkárom azt mondja, hogy újságírók vannak odakint. A Cochrane lányt akarják látni. Talán inkább a hátsó kijáraton távozzanak, ha nem akarnak kellemetlenséget. – Okosabb lesz úgy. Átküldené, kérem, a sofőrömet? A kórterem langyos levegője után szörnyű hideg volt odakint. Jennifer alig bírt lépést tartani a férjével, nehezen kapkodta a levegőt. Aztán meg elnyelte a hatalmas, fekete kocsi, belesüppedt a bőrülésbe, és még az ajtó kattanásán is világosan hallatszott, mennyire drága járműben ül. A kocsi lágy dorombolással simult bele a londoni forgalomba.

Jennifer kibámult az ablakon, a távolban, alig láthatóan, ott tolongtak az újságírók a kórház bejáratánál, fülig bebugyolált fotósok babráltak a lencséikkel. Odébb a belvárosi utcák zsúfolásig voltak siető emberekkel, a gallérjuk feltűrve a hideg szélben, a férfiak puhakalapja mélyen a szemükbe húzva. – Ki az a Cochrane lány? – kérdezte a férfi felé fordulva. Az épp a sofőrnek motyogott valamit. – Kicsoda? – A Cochrane lány. Mr. Hargreaves említette. – Azt hiszem, valami híres énekesnek volt a barátnője. Ők is belekeveredtek egy balesetbe, röviddel azelőtt… – Mind róla beszéltek. Az összes nővér a kórházban. A férfi már nem is figyelt. – Mrs. Stirlinget letesszük otthon, és amint kényelmesen elhelyezkedett, megyek tovább az irodába – magyarázta a sofőrnek. – Mi történt vele? – kérdezte Jennifer. – Kivel? – Cochrane-nel. Az énekessel. A férje ránézett, s mintha mérlegelt volna valamit. – Meghalt – felelte, és visszafordult a sofőrhöz. Lassan ballagott fel a lépcsőn a stukkódíszes fehér házhoz, s az ajtó, mintegy varázsütésre, megnyílt előtte, mikor a legfelső fokra ért. A sofőr óvatosan letette a bőröndjét a hallban, és visszavonult. A férje a háta mögül odabiccentett egy nőnek, aki a hallban várta őket, a jelek szerint afféle fogadóbizottságként. Középkorú volt már, sötét haját szoros kontyba fogva viselte, ami jól illett szigorú, sötétkék kosztümjéhez. – Isten hozta itthon, asszonyom – mondta, s kezet nyújtott. A mosolya őszintének tűnt. Erős tájszólásban beszélt. – Nagyon örülünk mind, hogy végre hazajött. – Köszönöm – felelte Jennifer. Nagyon szerette volna a nevén szólítani, de kínos lett volna rákérdezni, hogy hívják. Az asszony lesegítette a kabátjukat, majd eltűnt velük a hall túlsó végében. – Nagyon fáradt vagy? – kérdezte a férje vizsgálódóan félrebillentett fejjel. – Nem, nem, semmi bajom a világon – tiltakozott Jennifer, és körültekintett, remélve, hátha sikerül eltitkolnia borzongó kétségbeesését, hiszen akárha sosem látta volna ezt a házat életében. – Most muszáj az irodába sietnem. Tényleg jól elleszel Mrs. Cordozával? Cordoza. Ez már nem volt teljességgel ismeretlen. Egy pillanatra eltöltötte a hála. Mrs. Cordoza. – Minden rendben lesz, nagyon köszönöm. Kérlek, ne aggódj miattam. – Hétre itt leszek… már ha egészen biztos, hogy jól leszel. Lerítt róla, mennyire vágyik már elszaladni. Elhallgatott, csókot nyomott Jennifer arcára, majd kurta habozás után elsietett. Jennifer állt egy darabig a hallban, hallgatta, hogyan hal el odakint a férje lépteinek nesze, majd gyöngéden feldorombolt a nagy kocsi motorja, és ez a hang is beleveszett a távolságba. A ház hirtelen feneketlen barlangnak tűnt. Megérintette a selyemszegélyű tapétát, megbámulta a gondozott parkettát, a szédítően magas falakat. Aztán levette a kesztyűjét, szándékosan határozott, precíz mozdulattal. És

közelebb hajolt a hallban elhelyezett asztalkához, hogy jobban szemügyre vehesse a rajta elhelyezett fényképeket. A legnagyobb egy esküvői kép volt, fényesre csiszolt, díszes ezüstkeretben. Ott látta önmagát, testhez simuló fehér ruhában, arcát félig takarta a kis fehér csipkefátyol, s a férje szélesen mosolygott mellette. Tényleg hozzámentem, gondolta magában. Aztán meg: milyen boldognak látszom. Ijedtében megugrott. Mrs. Cordoza ott állt előtte, összekulcsolt kezekkel. – Gondoltam, hátha szeretne egy kis teát. Talán kedve volna a fogadószobában teázni. Tüzet is raktam ott. – Hát az… – Jennifer végignézett a hallon, melynek falain nem kevés ajtó sorakozott. Aztán visszatekintett a fényképre. Nagy sokára szólalt meg újra. – Mrs. Cordoza, kérem… belekarolhatnék magába, csak míg leülök? Valahogy bizonytalanul állok a lábamon. Utólag már nem is értette egészen, miért nem akarta, hogy az asszony rájöjjön, mennyire nem emlékszik a saját házára. Valahogy úgy érezte, ha elég jól tetteti magát, és mindenkivel sikerül is elhitetni a színészkedését, akkor az végül mégis valóra válik. A házvezetőnő elkészítette a vacsorát: egytálételt krumplival és gyönge francia zöldbabbal. Odalent hagyta a sütőben, így mondta Jennifernek. Jennifer a férjére várt, egyedül nem akart evéshez készülni: a jobb karja gyönge volt még, félt, hogy elejtené a nehéz, öntöttvas lábast. Vagy egy órára magára maradt, ezt sétálgatva töltötte a hatalmas házban. Ismerkedett mindennel, amit csak talált, fiókokat nyitogatott, albumokat böngészett. A házam, mondogatta magának újra és újra. A holmim. A férjem. Egyszer-kétszer tudatosan kiürítette az elméjét, és hagyta, hogy vigye a lába oda, ahol a fürdőszoba vagy a dolgozó lehet. Örömmel konstatálta, hogy lényének legalább egy része sejti még, mi hol van. Elnézegette a könyveket a nappaliban, s némi elégtétellel látta, hogy bár sokuk idegen számára, olyanokat is lát szép számmal, amelyeknek a teljes cselekményét fel tudja idézni. A legtovább a hálószobájában időzött. Mrs. Cordoza már kipakolta a táskáját, s mindent a helyére tett. Két beépített szekrény tele volt makulátlanul tartott ruhákkal. Minden pontosan illett rá, a legelnyűttebb cipők is. A fésülködő asztalkán hajkefe, parfümök, púderek álltak glédában. Az illatok ismerős érzést keltettek a bőrén. A sminkszerek színe jól illett Jenniferhez: Coty, Chanel, Elizabeth Arden, Dorothy Gray. Tükre körül drága krémek és oldatok sorakoztak. Kihúzott egy fiókot. Sifon, selyem, csipke. Melltartók és egyéb alsónemű. Olyan nő vagyok, aki sokat ad a külsejére, jegyezte meg. Leült, és hosszan nézte magát a háromoldalú tükörben, aztán kefélni kezdte a haját hosszú, kitartó mozdulatokkal. Ezt bizonyára többször is megcsinálom napjában, mondta. Valahányszor elöntötte volna a furcsaság, idegenség érzete, apró feladatokat talált ki magának: átrendezte a törülközőket a földszinti mosdóban, vagy tányérokat és poharakat tett ki az asztalra. A férje valamivel hét előtt ért haza. Jennifer a hallban várt rá, frissen kikészítve, s a nyaka, feje körül friss illatfelhő lebegett. Látta, hogy a normális állapot, a hétköznapiság látszata mennyire tetszik a férfinak. Lesegítette a kabátját, beakasztotta a szekrénybe, és megkérdezte, akar-e egy italt. – Az jólesne, köszönöm. Jennifer a palackra tette a kezét, de megtorpant kicsit. A férfi odafordult. – Igen, drágám, az lesz az. Whisky. Kétujjnyit, jéggel. Köszönöm.

Vacsoránál a férfi felesége jobbján ült a hosszú, fényes mahagóniasztal egyik végében, melynek a nagy része üresen, terítetlenül maradt. Segített Jennifernck a gőzölgő ételt a tányérokra szedni. Ez az életem, gondolta magában a nő, míg figyelte a férje keze mozgását. Ezt szoktuk csinálni esténként. – Gondoltam, meghívhatnánk pénteken vacsorára Moncriefféket. Mit szólsz hozzá? Jennifer apró falatot kapott be a villáról. – Azt hiszem, menne a dolog. – Jól van – bólintott a férje. – Kérdezősködtek rólad a barátaink. Mindenki nagyon szeretné látni, hogy… hogy újra a régi vagy. Jennifer mosolygott. – Nagyon… nagyon kedves volna. – De úgy gondoltam, ezzel azért várhatunk egy hetet vagy kettőt. Csak ha már tényleg szembe tudsz nézni vele. – Igen. – Nagyon finom. Te főzted? – Nem, Mrs. Cordoza. –Ah! Csöndben ettek. Jennifer vizet ivott – Mr. Hargreaves eltanácsolta az erősebb italoktól –, s irigyelte a férjét a poharáért. Úgy szerette volna eltompítani valamivel ezt a zavaró idegenséget, élét venni valahogy. – No és mi újság… mi újság az irodában? A férje lehajtott fejjel felelte: – Minden rendben. Valamikor majd el kell utaznom a bányákhoz egy-két héten belül, de előbb biztos akarok lenni benne, hogy egyedül is boldogulsz. Persze segít Mrs. Cordoza is. Jennifer némi megkönnyebbülést érzett, hogy hamarosan egyedül lehet. – Biztos vagyok benne, hogy rendben leszek. – Utána meg, azt gondoltam, elmehetnénk pár hétre a Riviérára. Dolgom is volna arrafelé, meg aztán jót tenne neked a nap. Mr. Hargreaves azt mondja, jót tesz a… hm… sebgyógyulásnak – csuklott el a hangja. – A Riviérára – ismételte Jennifer. Holdfényes tengerpart villant az emlékezetébe. Nevetés. Pohárcsilingelés. Behunyta a szemét, hátha úgy élesebben látja a futó látomást. – Gondoltam, mehetnénk kocsival, csak te meg én. A látomás eltűnt. Jennifer hallotta, hogyan dobog a pulzusa a fülében. Csak nyugodtan, intette magát. Minden visszajön. Mr. Hargreaves megígérte. – Ott mindig boldognak látszol. Talán boldogabbnak, mint itt, Londonban. – A férfi ránézett, aztán elkapta róla a tekintetét. Már megint az az érzés, hogy vizsgáztatják. Kényszerítette magát, hogy rendületlenül rágjon és nyeljen tovább. – Ahogy szeretnéd – felelte halkan. Csönd telepedett a szobára, csak az evőeszköz neszezett halkan a tányérokon. Milyen nyomasztó hang. Hirtelen úgy érezte, képtelen megbirkózni az étellel. – Azt hiszem, fáradtabb vagyok, mint gondoltam volna. Nagy baj, ha most inkább fölmegyek pihenni? A férje is felkelt. – Meg kellett volna mondanom Mrs. Cordozának, hogy elég volna egy egyszerű vacsora. Felkísérjelek?

– Kérlek, csak sose aggódj miattam – hárította el a férje karját. – Csak fáradt vagyok egy kicsit. Reggelre biztosan sokkal jobban leszek. Háromnegyed tízkor lépett be a férfi. Jennifer az ágyban feküdt, s igen elevenen észlelte a környezetét, az ágyneműt, a függöny résén bevilágító holdat, a közlekedés távoli hangjait, a taxikat, melyek a közelben álltak meg, hogy kitegyék utasukat, meg egy kutyasétáltató udvarias köszönését. Mozdulatlanná dermedt, mintha azt várta volna, hogy valami hirtelen helyrebillen az elméjében is, ha már a fizikai környezetébe ilyen pompásan sikerült visszailleszkednie. Ekkor nyílt az ajtó. A férje nem kapcsolta fel a villanyt. Jennifer hallotta a fogas csikordulását, ahogy a férfi felakasztotta a zakóját, s a halk suppanást, ahogy a cipőt lehúzta a lábáról. Hirtelen megmerevedett az egész teste. A férje – ez a férfi, ez az idegen – mindjárt bemászik melle az ágyba. Annyira csak azzal törődött, hogyan birkózzon meg a múló percekkel, hogy erről egészen meg is feledkezett. Voltaképpen azt várta, hogy külön hálószobájuk lesz. Ajkába harapott, a szemét szorosan zárva tartotta, és igyekezett a lehető leglassabban lélegezni, mintha aludnék. Hallotta, hogy a férfi kimegy a fürdőszobába, megengedi a csapot, energikusan sikálja a fogát, gargarizál. Aztán visszajött, papucsos lába halkan neszezett a szőnyegen, aztán pedig besiklott mellé, a takarók közé. A matrac megsüllyedt, az ágyrugó megcsikordult. Egy percig lehettek így egymás mellett, s Jennifernek küzdenie kellett, hogy fenntartsa egyenletes légzését. Jaj, kérlek, ne még, esdekelt magában. Alig ismerlek. – Jenny… – szólt a férfi. Érezte a kezét a csípőjén, s összeszorította a fogát, hogy meg ne borzongjon érezhetően. A férfi megsimogatta. – Jenny? Hosszan fújta ki a levegőt, ártatlan, mély alvást színlelve. A férfi keze megállt, aztán nagyot sóhajtott, és visszahanyatlott a párnára.

Bár én lehetnék az a férfi aki, aki megment Téged, de sajnos nem így rendeltetett… Nem hívlak többé. Miután a levelemet megkapod, mert ez talán felzaklatna, és nem volna helyes,ha úgy emlékeznék rád, hogy sírsz. Másfél év alatt egyszer sem láttalak sírni, és soha nem volt még ilyen barátnőm.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

2

Moira Parker egy pillantást vetett a főnöke zordon állkapcsára, energikus lépteire, ahogy az keresztülszáguldott az irodáján a saját irodájába igyekezve, s arra gondolt, talán jó is, hogy Mr. Arbuthnot, aki két óra harmincra volt időzítve, késik. Nyilvánvaló, hogy az utolsó tárgyalás rosszul alakult. Felkelt, lesimította a szoknyáját, s elvette a férfi kabátját, melyet eső pöttyözött tele a kocsija és az iroda közötti rövid úton. Az esernyőt a tartóba állította, majd óvatosan felakasztotta a kabátot. Erre a kis ceremóniára a szokásosnál több időt fordított. Elég régóta dolgozott már ennek az embernek, tudta, mikor van szüksége egy kis magányra. Töltött neki egy csésze teát – délutánonként a főnök mindig megivott egy csészével, reggel pedig két csésze kávét –, összenyalábolta a papírokat (hosszú évek gyakorlatában kicsiszolódott, energiatakarékos mozdulat), majd kopogtatott az ajtón, és belépett. – Azt hiszem, Mr. Arbuthnot dugóba kerülhetett. Úgy hallom, nagy torlódás van a Marylebone Roadon. A főnök a leveleket olvasta, melyeket ő készített be neki aláírásra. Elégedett ábrázattal szedte elő a tollat a felső zsebéből, és gyors, hirtelen mozdulatokkal nekilátott az aláírogatásnak. Moira az asztalra tette a teát, majd az aláírt leveleket összefogta a saját papírjaival. – Elhoztam a dél-afrikai repülőjegyeit, és megszerveztem, hogy fogadják a reptéren. – Tizenötödikén, ugye? – Igen. Áthozom a jegyeket, ha ellenőrizni akarja az adminisztrációt. Itt vannak a múlt heti eladási statisztikák. A fizetési összesítés meg ebben a dossziéban. Mivel nem tudtam, lesz-e ideje ebédelni is az autógyártókkal való találkozás után, vettem a bátorságot, és rendeltem önnek szendvicset. Remélem, helyénvalónak találja. – Nagyon kedves, Moira. Köszönöm. – Óhajtja most a szendvicseket, a teához? A főnök bólintott, és rámosolygott Moirára. Az tőle telhetően igyekezett, hogy fülig ne piruljon. A többi titkárnő állandóan kigúnyolta, amiért (szerintük) túl figyelmesen gondoskodik a főnökről, no meg a stílusa miatt is: azok a prűd ruhák, az a karót nyelt modor! De a főnök már csak ilyen ember, szereti, ha a dolgok rendesen, elvágólag vannak intézve, és ő igazán megérti a főnököt. Azok az ostoba csitrik, akik folyton a női magazinokat bújják, amikor épp nem a mosdóban pletykálkodnak, úgysem értik meg a jól végzett munka önmagáért való örömét. Fogalmuk sincs róla, micsoda gyönyörűség nélkülözhetetlennek lenni. Némi habozás után előkereste a mappájából a legutolsó levelet. – Megjött a második posta. Gondoltam, ezt látnia kellene. Megint azokról a rochedale-i emberekről. A főnök összeráncolta szemöldökét, s arcáról lehervadt a fényes kis mosoly. Kétszer is átolvasta a levelet. – Látta ezt más is? – Nem, uram.

– Akkor csak iktassa a többivel együtt – dobta oda Moirá-nak. – Merő bajkeverés az egész. A szakszervezetek állnak mögötte. Nem bocsátkozom velük semmiféle játszmába. Moira szótlanul vette fel a levelet. Elindult kifelé, aztán megtorpant és visszafordult. – És ha szabad kérdeznem… Hogy van a felesége? Bizonyára boldog, hogy újra otthon lehet. – Jól van, nagyon köszönöm. Sokkal… sokkal jobban hasonlít már a régi önmagára. Nagy segítség neki, hogy hazatérhetett. Moira nagyot nyelt. – Örömmel hallom, uram. A főnök már rég máshová figyelt: tekintete a statisztikákat pásztázta. Moira Parker, arcán mosollyal, mely mintha festve volna, a melléhez szorította a papírhalmot, és visszament a saját irodájába. Régi barátok, mondta a férje. Semmi megerőltető. Kettő közülük már ismerős volt Jennifer számára, mivel meglátogatták a kórházban, sőt már otthon is egyszer. Yvonne Moncrieff nyúlánk termetű, sötét hajú nő volt, harminc múlhatott valamivel, és Jennifer közeli barátja volt, mióta csak egymás mellé költöztek a Medway Square-en. Száraz, ironikus modora volt, éles ellentétben a másik barátnővel, Violettel, akit Yvonne iskoláskora óta ismert, és aki jámborul fogadta régi barátnője csípős megjegyzéseit, szellemes ledorongolásait, mint akinek nem is jár más. Jennifer eleinte keservesen igyekezett lépést tartani a közös emlékekre való célozgatással, utánajárni minden egyes névnek, amit csak elejtett a két nő, másfelől viszont kezdettől fogva jól és természetesen érezte magát a társaságukban. Rájött lassan, hogy bízhat a zsigeri reakcióiban, ha emberekről van szó. Az emlékek nem egyedül az elmében tudnak fészkelni. – Bárcsak én veszíthetném el a memóriámat – mondta Yvonne, amikor Jennifer megvallotta, mennyire furcsa volt magához térni abban a kórházban. – Rögtön elszaladnék a nagyvilágba. Először is azt felejteném el, hogy valaha hozzámentem Francishez. Azért ugrott át, hogy megnyugtassa Jennifert: csak egy „csöndes” kis vacsorapartiról van szó. Ám ahogy telt-múlt a délután, Jennifer már-már görcsös állapotba lovalta magát. – Nem értem, miért aggodalmaskodsz úgy, drágám. A partijaid mindig is legendásak voltak – szólt Yvonne az ágy széléről. Jennifer lázasan kapkodva próbálgatta egyik ruháját a másik után. – Legenda is sokféle van ám – vágta rá, miközben a mellét próbálta elhelyezni a soron lévő ruhában. Mintha fogyott volna valamicskét a kórházban, a dekoltázs előnytelen ráncot vetett. – Lazíts már egy kicsit – nevetett Yvonne. – Hiszen nem is kell csinálnod semmit a világon. Főzni a páratlan Mrs. C főz, és dicsőséget hoz rád. A ház csodaszép. Te még szebb vagy. Vagy legalábbis szép leszel, ha végre választasz magadnak egy nyavalyás ruhát. – Lerúgta a cipőt, s az ágyra emelte elegáns, karcsú lábait. – Őszintén szólva, sosem értettem, miért imádsz úgy vendégeket látni. Félre ne érts, partikra járni én is szeretek, na de az a rengetegszervezési – A körmeit vizsgálgatta, bíráló tekintettel. – A parti a vendégeknek mulatság, nem a házigazdának. Anyám mindig ezt mondogatta, és szerintem nagyon igaza van. Bármikor szívesen szerzek be új ruhákat, na de szendvicsekkel és ültetési tervekkel bíbelődni? Brr… Jennifernek sikerült végre helyrerángatni a nyakkivágást, s most jobbra-balra forgolódott a tükör előtt. Fölemelte a karját. A heg még eléggé kidomborodott, és élénkpirosan virított. – Mit gondolsz, vegyek inkább hosszú ujjút? Yvonne fölegyenesedett és ránézett.

– Fáj? – Sajog az egész karom, és az orvos adott is rá fájdalom-csillapítót. Csak azt gondoltam, hogy a heg talán… –…hogy zavaró? – Yvonne elfintorodott. – Lehet, hogy jobb volna hosszú ujjút viselned, tényleg. Csak míg elhalványodik egy kicsit. Meg aztán hideg is van. Jennifer megütközött kissé a barátnője nyílt válaszán, de csöppet sem bántotta. Először hallott igazán egyenes beszédet, mióta csak hazajött. Kilépett a ruhából, a gardróbba ment, és addig turkált, míg rá nem talált egy egyenes vonalú, nyersselyem ruhára. Leemelte a vállfa-rúdról, és szemügyre vette. Túlságosan feltűnőnek érezte. Szíve szerint folyton csak tweedekbe, finom szürkékbe és barnákba bújt volna, amióta csak hazajött, de ezek a csiricsáré ruhák lépten-nyomon rávetették magukat. – Ez volna az? – kérdezte. – Hogy érted? Jennifer nagy levegőt vett. – Ilyesmiket szoktam viselni? Így szoktam kinézni azelőtt? – És maga elé tartotta a ruhát. Yvonne cigarettát vett elő a táskájából, és mélyen Jennifer szemébe nézve rágyújtott. – Tényleg azt akarod mondani, hogy semmire nem emlékszel? Jennifer lezökkent a kisszékre a fésülködőasztal előtt. – Hát, lényegében igen. Azt tudom, hogy téged ismerlek. Meg őt is. Mert azt érzem, itt – mutatott a mellére. – Csakhogy… csakhogy szörnyű nagy lyukak vannak mindenhol. Egyáltalán nem emlékszem rá, milyen az életérzésem. Nem tudom, hogyan szoktam viselkedni az emberekkel. Nem tudom… – tanácstalanul rágta a szája szélét. – Nem tudom, hogy ki vagyok. – Számára is váratlanul, könnybe lábadt a szeme. Sorra nyitogatta az asztalka fiókjait, zsebkendőért. Yvonne várt egy percet. Aztán felkelt, odament hozzá, és letelepedett az alacsony asztalka mellé. – Jól van, aranyom, akkor elmondom. Bájos vagy, vonzó, szellemes, és telis-tele joie de vivre-rel. A tiéd a tökéletes élet: gazdag, jóképű férj, aki imád, és olyan ruhatár, amiért bármelyik nő ölni tudna. A hajad is mindig tökéletes. A derekadat két marokkal átéri egy férfi. Akárhol megjelensz, mindig te vagy a társaság középpontja, és az összes férjünk beléd szerelmes titokban. – Ne viccelődj már. – Eszemben sincs. Francis odáig van érted. Valahányszor meglátja azt a huncut kis mosolyodat meg az arany fürtjeidet, mindig a képére van írva, miről morfondírozik: hogy hogy a fenébe kötött ki egy ilyen hórihorgas, zsörtölődő vén rüfke mellett. Ami meg Bilit illeti… – Bili? – Violet férje. Boldogult lánykorodban úgy követett mindenhová, mint egy pincsi. Még szerencse, hogy úgy retteg a férjedtől, különben rég a hóna alá csapott volna, és elszökött volna veled. Jennifer a szemét törölgette. – Túl kedves vagy hozzám. – Egy nyavalyát. Ha nem volnál olyan angyal, rég kikukáztalak volna. De mázlista vagy, nagyon bírlak. Némán üldögéltek még egy darabig. Jennifer foltot fedezett fel a szőnyegen, megdörgölte a lába hegyével. – Miért nincs gyerekem?

Yvonne mélyet szívott a cigarettájából. Jenniferre sandított, és felhúzta a szemöldökét. – Amikor legutóbb szóba került ez a téma köztünk, megjegyezted, hogy a gyerekvállaláshoz üdvös, ha a férj és a feleség egy darabig ugyanazon a kontinensen tartózkodik. Iszonyú sokat utazik ez a te férjed. – Mosolygó ajkával tökéletes füstkarikát fújt. – Többek között ezért is irigyellek annyira. Jennifer végre elkuncogta magát egy kicsit. – Minden rendben lesz, aranyom – mondta Yvonne. – Csak engedelmeskedned kéne annak a röhejesen agyonfizetett orvosodnak, és hagyni a fenébe a rágódást. Előbb-utóbb úgyis rád jön a nagy heuréka, legfeljebb egy hónapot adok, és akkor minden újra eszedbe jut: hogy milyen csúnyán horkol a férjecskéd, hogy hogyan áll a világgazdaság, meg hogy mekkora kifizetetlen számláid vannak a Harvey Nicholsnál. Addig meg inkább élvezd a tájékozatlanságodat. – Azt hiszem, igazad van. – És ha már elmondtam a nagy igazságot, azt is hozzáteszem, hogy azt a rózsaszín rongyot kéne viselned. Van egy kvarc nyakláncod, ami istenien megy hozzá. A smaragdlánc viszont nem áll jól. Úgy néz ki tőle a melled, mint egy pár leeresztett luftballon. – Igaz barát vagy! – kiáltotta Jennifer, és kacagásban törtek ki. Csapódott az ajtó. A férje ledobta az aktatáskáját a hallban. Áthűlt kabátján, arcbőrén magával hozta a kinti hideget. Levette a sálját, arcon csókolta Yvonne-t, és mentegetőzött a késésért. – Könyvelők, könyvelők. Tudod, miféle népség az. – Ó, akkor kéne látnod őket, mikor falkában összeverődnek, Larry. A könnyekig untatják az embert. Öt éve vagyunk házasok, és még mindig nem tudnám megmondani, mi fán terem a tartozik meg a követel. – Yvonne az órájára nézett. – Itt lesz már hamar. Nyilván valami véghetetlen számsor fölött lengeti épp a varázspálcáját. A férfi most a felesége elé állt. – Csodálatosan nézel ki, Jenny. – Hát nem? A feleséged mindig tudta, hogyan kell megjelenni. – Igen. Igaz. Milyen igaz , s a keze bizonytalanul röppent az állához. – Most, ha megbocsátanátok, felszaladok gyorsan megmosdani, mielőtt még megérkeznének a vendégek. Havazni fog megint… hallottam az előrejelzést a rádión. – Iszunk egyet, míg várunk rád – kiáltotta utána Yvonne. Mire másodszor nyílt az ajtó, Jennifer idegei már kaptak egy hatékony koktélt a feszültség ellen. Minden rendben lesz, hajtogatta magában. Yvonne úgyis közbelép és segít, ha bolondot akarna csinálni magából. Hiszen ezek a barátai! Biztosan nem arra várnak, hogy blamálja magát. Csak a következő lépés, amely előbb-utóbb visszavezeti önmagához. – Jenny! Nagyon köszönöm a meghívást! – Violet Fairclough borult a nyakába. Gömbölyű arca csaknem eltűnt a hatalmas turbán alatt. Kihúzta a tűt, leemelte a fejéről a csodát, és a kabátjával együtt átadta megőrzésre. Mélyen kivágott selyemruhát viselt, mely luftballonként dagadozott vaskos termetén. Violet derekának átéréséhez, jegyezte meg később Yvonne, legalább egy szakaszra való katona tenyere szükségeltetne. – Jennifer! A bűbáj eleven szobra, mint mindig – hajolt le hozzá egy magas, vörös hajú férfi, hogy arcon csókolja. Jennifer döbbenten bámulta az össze nem illő párt. A férfira egyáltalán nem emlékezett, és szinte mulatságosnak érezte, hogy éppen ő a kicsi, zömök Violet férje.

– Kerüljetek csak beljebb – unszolta őket, amikor sikerült végre elszakítania róluk a tekintetét. – A férjem mindjárt lejön, addig is hadd kínáljalak meg egy itallal. – A férjem? Milyen szertartásosan beszélsz ma este! – nevetett Bili. – Ööö – zavarodott össze Jennifer –…olyan rég nem láttalak titeket… – Vadállat. Jennyvel kedvesen kell bánni – csattant fel Yvonne, s elfogulatlan puszit nyomott a férfi arcára. – Nagyon sérülékeny még. Megtehetné az ő helyzetében, hogy csak heverjen bágyadtan a hálószobájában, és óránként egy-egy személyt bocsátana a színe elé, hogy szőlőt hámozzon neki. Nem úgy Jenny! Ő ragaszkodik hozzá, hogy Martinivel kényeztessen minket. – És ez az a Jenny, akit ismerünk és szeretünk – mondta Bili elismerő mosollyal, mely annyira hosszúra nyúlt, hogy Jennifer közben kétszer is Violetre sandított, nem bántja-e a dolog. Semmi megütközés nem látszott rajta. A retiküljé-ben turkált nagy hévvel. – Meghagytam a telefonszámotokat az új gyerekvigyázónak – mondta feltekintve. – Remélem, nem baj. Rettentően kétbalkezes személy. Bármelyik pillanatban ideszólhat, hogy nem találja Frederick pizsamanadrágját, vagy valami hasonló horderejű vészhelyzet állt elő. Jennifer meglátta, hogy Bili bosszúsan emeli égnek a szemét, és rémülten állapította meg, hogy ez a helyzet is tökéletesen ismerős számára. Nyolcan ülték körül az asztalt, a férjével és Francisszel a két végén. Az ablak felőli oldalon Yvonne ült, mellette Dominic, aki a lovas testőrségnél elég magas rangban állt, és Jennifer, a túloldalon meg Violet, Bili és Anne, Dominic felesége. Anne vidám teremtés volt, nagyokat nevetett a férfiak viccein, s a szeme jóindulatú csillogásából meg lehetett mondani, hogy ez a nő jól érzi magát a bőrében. Jennifer azon kapta magát, hogy figyeli őket, ahogy esznek, és szinte bonctani részletességgel elemzi minden egyes szavukat, melyekből a múltjukra következtethet. Megállapította, hogy Bili ritkán néz a feleségére, még ritkábban szól hozzá. Violet ügyet sem vetett erre, és Jennifer azon tépelődött, vajon tényleg nem veszi-e észre, vagy csak sztoikus tartással próbálja leplezni kínos helyzetét. Yvonne, bármennyit panaszkodott is tréfásan Francisre, állandóan figyelte a férjét. Míg a rovására tréfálkozott, kihívó mosolyokkal bombázta. Hát így élnek együtt, gondolta Jennifer. Yvonne semmiképp nem akarja kimutatni, mennyire fontos neki. – Bárcsak hűtőszekrénybe fektettem volna a pénzem – mondta Francis. – A reggeli újságban az volt, hogy egymilliót adnak el belőle az idén csak itthon. Egymilliót! Öt évvel ezelőtt, tudjátok, mennyi volt? Százhetvenezer. – Amerikában meg legalább a tízszeresével kell számolni. Úgy hallom, pár évenként cserélgetik őket. – Violet a villájára szúrt egy darabka halat. – És mekkorákat! Kétszer akkorák ott a fridzsiderek, mint nálunk. El bírjátok képzelni? – Amerikában minden nagyobb. Vagy legalábbis ezt akarják elhitetni velünk. – Kezdve az egókon, legalábbis azokon, amelyekhez nekem szerencsém van – emelte fel a hangját Dominic. – Aki nem találkozott még egy jenki tábornokkal, az nem tudja, milyen egy igazán elviselhetetlen okostojás. – Szegény, öreg Dóm – nevetett Anne. – Az már tényleg sok volt neki, amikor egy jenki el akarta magyarázni, hogyan vezesse a kocsiját. – Aszondom, elég kicsik itt a távolságok. Elég kicsik a kocsik is. És elég kicsi az élelmiszeradag – utánozta Dominic. – De csak látta volna, milyen az igazi jegyrendszer! Arról persze fogalmuk sincs.

– Dóm azt gondolta, szerez magának egy kis mulatságot, és kölcsönkérte az anyám Mini Morrisát. Azzal ment el a jenkiért. Látnotok kellett volna azt az arcot! – Ez itt a standard, cimbora, ezt mondtam neki. Különlegesen fontos vendégekért meg Vauxhall Veloxszal megyünk el. Abban plusz hét centi helye van az ember lábának. Gyakorlatilag kétrét kellett hajtogatnia magát, hogy beférjen. – Visítottam a nevetéstől – mondta Anne. – Kész csoda, hogy Dóm nem keverte magát csúnya bajba. – Hát a biznisz, Larry? Úgy hallom, egy héten belül megint irány Afrika. Jennifer nézte, hogyan dől hátra a férje. – Pompásan megy. Ami azt illeti, egészen pompásan. Most szerződtem le egy bizonyos autógyártó céggel fékbetétek gyártására. – Takarosan egymás mellé helyezte a kést, villát a tányérján. – Igazából mivel is foglalkozol? Sose vagyok biztos benne, mi is az az újmódi ásvány, amivel dolgoztok. – Ne csinálj már úgy, mintha érdekelne, Violet – szólt rá Bili az asztal túlsó végéből. – Violetet kizárólag az érdekli, ami világoskék vagy rózsaszín, vagy azt mondja, hogy mama. – Bili drágám, ennek talán az is oka lehet, hogy otthon kevés inspirációt talál – vágta rá Yvonne, mire a férfiak elismerően füttyentettek. Laurence Stirling Violet felé fordult. – Igazából nem annyira új ásvány az – mondta. – Már a rómaiak is bányászták. Tanultátok az iskolában az ókori Rómát, ugye? – Biztosan tanultam. Most már persze semmire nem emlékszem – felelte Violet éles kacajjal. Laurence halkabbra fogta a hangját. Mindenki elnémult, hogy hallhassa. – Nos, az idősebb Plinius megírta, mit látott egyszer: egy rongyot bedobtak egy hatalmas terem kandallójába, majd több perc elteltével kihalászták a tűzből, és semmi kár nem esett rajta. Némelyek boszorkányságot kiáltottak, de ő rögtön tudta, hogy csodálatos természeti jelenségről van szó. – Előhúzta a tollat a zsebéből, és előrehajolva firkantott valamit a damasztszalvétára. – A fehér azbeszt másik neve krizotil, ez két görög szóból van összerakva. A khrüszosz aranyat jelent, a tilosz meg szálat. Már akkor is tudták, hogy hallatlanul értékes anyag ez. Én meg nem csinálok mást, illetve a társaságom, mint hogy kibányásszuk, és különféle célokra használjuk fel. – Tüzet oltani. – Igen – nézett elgondolkozva a két kezére Laurence. – Illetve megelőzni, hogy egyáltalán tűz üssön ki. Kurta csönd következett, sűrű atmoszféra telepedett a társaságra. A férfi Jenniferre nézett, aztán elfordította a tekintetét. – Na de miben van a nagy pénz, öregem? Ne mondd, hogy a tűzálló konyharuhában! – Autóalkatrészekben – dőlt hátra a férfi, és mintha mindenki egyszerre lélegzett volna fel vele. – Azt mondják, tíz éven belül gyakorlatilag minden brit háztartásban lesz már kocsi. Ahhoz rettentő sok fékbetét kell. És tárgyalunk a vasutakkal, légitársaságokkal is. A fehér azbeszt felhasználási lehetőségei úgyszólván végtelenek. Csatornázás, építkezés, burkolás, szigetelés. Hamarosan mindenhol ott leszünk. – Akkor ez tényleg csodaásvány! Olyan természetesen és elengedetten társalog a munkájáról a barátaival, amilyennek sosem mutatkozik, amikor kettesben vagyunk, gondolta Jennifer. Nyilván neki is nagyon fura, hogy itt

van a felesége, akit súlyos baleset ért, és még mindig nem igazán találta meg önmagát. Arra gondolt, amit Yvonne mondott még délután, hogy milyen is volt ő: csodaszép, előkelő és huncut. A férje bizonyára nagyon hiányolja azt a nőt. Mintha tudatában lett volna, hogy Jennifer bámulja, felé fordult, és elkapta a tekintetét. Jennifer rámosolygott, és a férfi egy pillanat múlva viszonozta a mosolyt. – Tudtam, hogy ez lesz. Hé, Larry! Micsoda dolog már így édelegni a feleségeddel! – szólt Bili, és nekilátott újratölteni a poharakat. – Miért ne édeleghetne – tiltakozott Francis –, azok után, ami történt vele. Hogy érzed magad, Jenny? Mert szemre ragyogóan vagy. – Tényleg jól vagyok, köszönöm. – Igazán nem semmi, hogy vendégeket látsz vacsorára, mennyivel is, alig egy héttel azután, hogy kijöttél a kórházból. – Ha Jenny nem adna vacsorapartit, akkor kéne azt gondolnunk, hogy valami komoly baj van vele… meg az egész rohadt világgal – mondta Bili, és nagyot húzott a borából. – Rémes ügy. Öröm látni, hogy megint olyan vagy, mint azelőtt. – Irtózatosan aggódtunk miattad. Remélem, megkaptad a virágokat – tette hozzá Anne. Dominic az asztalra tette a szalvétáját. – Emlékszel bármire a balesetből, Jenny? – Talán most még nehezére esne erről beszélni, ha nincs kifogásod ellene – kelt fel Laurence, hogy új palack bort vegyen el a tálalóról. – Igazad van – emelte fel a kezét bocsánatkérően Dominic. – Tapintatlan voltam. Jennifer nekilátott leszedni az asztalt. – Jól vagyok már. Igazán. Csak egyszerűen nincs mit mondanom. Mert alig emlékszem valamire. – Jobb is úgy – helyeselt Dominic. Yvonne cigarettára gyújtott. – Nahát, Larry drágám, minél hamarabb lesz a te kezedben minden brit fék ügye, annál nagyobb biztonságban érezhetjük magunkat. – És annál vastagabb lesz a pénztárcád – nevetett Francis. – Ó, Francis, életem, muszáj mindig a pénzre terelni a szót? – Hát hogyne – vágta rá Francis és Bili egyhangúlag. Jennifer hallotta a nevetésüket, míg a nagy halom tányérral kiballagott a konyhába. – Nos, egészen jól sikerült, nem? Jennifer a fésülködőasztalnál ült, a fülbevalóját szedte ki óvatosan. Látta a férjét a tükörben, ahogy belépett mögötte a hálószobába, a nyakkendőjét oldozva. Lerúgta a cipőjét, és a fürdőszobába ment, de az ajtót nyitva hagyta. – Igen – felelte Jennifer. – Azt hiszem, tényleg jól sikerült. – Az étel mennyei volt. – Na, azért nem érdemlek dicséretet. Az egyedül Mrs. Cordoza műve volt. – De te tervezted meg a menüt. Egyszerűbb volt nem ellenkezni. Gondosan elhelyezte a fülbevalót a dobozában. Hallotta, hogy a mosdó megtelik vízzel. – Örülök, hogy tetszett. Felkelt, és kihámozta magát a ruhából, majd felakasztotta, és nekilátott levenni a harisnyát.

Az egyikkel már meg is birkózott, mikor feltekintett, s a férjét pillantotta meg az ajtóban. A lábát bámulta. – Gyönyörű voltál ma este – mondta halkan. Görcsösen pislogott, miközben a másik harisnyáját húzta le. Hátranyúlt, hogy kikapcsolja a harisnyatartót. Kínosan tudatában volt, hogy nézik. A bal karja még mindig használhatatlan volt, túl gyönge ahhoz, hogy a háta mögé tudja csavarni. Lehajtott fejjel hallgatta, hogy a férfi közelebb lép. Félmeztelen volt már, csak az öltönynadrágja volt rajta. Megállt Jennifer mögött, odébb tolta a kezét, és ő kapcsolta ki a harisnyatartót. Annyira közel volt, hogy az asszony érezte a leheletét a hátán, míg a kapcsokkal bíbelődött. – Csodaszép… – ismételte meg a férfi. Jennifer lehunyta a szemét. A férjem, mondta magában. Imád engem. Mindenki ezt mondja. És boldogok vagyunk. Érezte, hogy az ujjak könnyedén végigfutnak a vállán, s a férfi ajka a nyakához ér. – Nagyon fáradt vagy? – jött a kérdés. Tudta, hogy ez az utolsó esély. Hiszen úriember. Ha azt mondaná Jennifer, hogy fáradt, akkor odébb menne, békén hagyná. De hát házasok! Házasok. Egyszer úgyis szembe kell nézni ezzel. És hát ki tudja? Talán ha már nem lesz annyira idegen ez a férfi, akkor úgy fogja érezni, hogy önmagából is visszakapott valamennyit. Megfordult a férfi karjaiban. Arra nem volt képes, hogy a szemébe nézzen vagy megcsókolja. – Nem, ha… ha te nem vagy fáradt, akkor én sem – suttogta a mellkasába. Érezte, hogy a bőrük összesimul. Szorosan lehunyta a szemét, várta, hogy valami ismerős érzés támadjon benne. Talán vágy. Négy év. Négy évig voltak házasok. Hányszor csinálhatták ezt ennyi idő alatt? És milyen türelmes volt a férje a hazatérése óta! A férfi keze merészebben járt a testén, már a melltartóját kapcsolgatta. – Nem olthatnánk el a villanyt? – kérdezte Jennifer. – Nem akarom… nem akarok a karomra gondolni. Ahogy az kinéz… – Persze. Gondolhattam volna rá. Kattant a hálószoba villanykapcsolója. Pedig nem is a karja zavarta. Nem akarta a férfit látni. Nem akarta, hogy ki legyen szolgáltatva a tekintetének. Már az ágyon hevertek, a férfi a nyakát csókolgatta, keze egyre mohóbbá vált, a lélegzete felgyorsult. Ráfeküdt Jenniferre, súlyával az ágyhoz szögezte. Az asszony átölelte a nyakát, és azon tépelődött, mit is tehetne, miután a várt érzések sehogy sem akarnak feltámadni benne. Mi történt velem? Mit szoktam ilyenkor csinálni? – Rendben vagy? – súgta a fülébe a férfi. – Nem okozok fájdalmat? – Nem – felelte Jennifer. – Egyáltalán nem! A férfi már a mellét csókolta, felnyögött a gyönyörűségtől. – Vedd le – mondta a nő bugyijához nyúlva. Kissé fel-emelkedett, hogy Jennifer lerángathassa magáról a bugyit, és elrúghassa. Most már teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Talán… ha esetleg… akarta volna mondani, de a férfi már szétfeszítette a combjait, és esetlenül beférkőzött közéjük. Én még nem állok készen, gondolta Jennifer, de kimondani nem bírta. Tudta, hogy most nagyon helytelen volna. A férfi már egészen máshol járt lélekben, kizárólag a kétségbeesett vágy létezett a számára. Jennifer grimaszolt, felhúzta a térdét, igyekezett ellazulni. A férfi a testébe hatolt. Jennifer görcsösen harapta belülről a száját, próbált nem figyelni a fájdalomra, s arra, hogy a világon semmit nem érez, csak gyötrelmes vágyat, hogy legyen már vége, takarodjon már ki belőle. A

férfi mozdulatai egyre gyorsabbá és sürgetőbbé váltak, teste egyre szorosabban tapadt a nő testére, forró, izzadt arcát Jennifer vállára hajtotta. Aztán vége lett, egy kicsi kiáltással, a sebezhetőség egyetlen jelével, amihez hasonlót soha nem árult el a férfi, életének egyetlen más területén sem. Vége volt, elmúlt, csak a ragacsos nedvesség maradt Jennifer combjai közt. Úgy szétharapta a szája belsejét, hogy vérzett. A férfi lehengeredett róla. Még mindig lihegett. – Köszönöm – súgta a sötétben. Jennifer örült, hogy a férje nem láthatja őt, ahogy ott hever, állig húzott takaróval, a semmibe meresztve a szemét. – Jól van, minden jól van – felelte halkan. Megerősítve látta a gondolatát, hogy az emlékek nem egyedül a fejben fészkelnek.

Nem jön el a boldogság…igazán nem rajtad múlik. Az én hibám az egész.

FÉRFI NŐNEK, LEVELEZŐLAPON

3

– Egy profilt. Egy iparbáróról. – Don Franklin pocakja úgy buggyant ki a nadrág fölött, hogy attól kellett tartani, szétdurran. A szétfeszülő inggombok az öv felett jókora háromszögben mutatták a sápadt, pucér bőrt. Don hátradőlt a székben, és a feje tetejére tolta a szemüveget. – A főszerkesztő szigorú parancsa, O’Hare. Négyoldalas cikket akar a csodaásványról, amit úgy magasztalnak a hirdetésekben. – De hát mi a fenét tudok én az ásványokról, bányászatról, gyárakról? Külföldi levelező vagyok, az istenért. – Csak voltál – vágta rá Don. – Nem küldhetünk ki többet, és ezt te tudod a legjobban, Anthony. Nekem meg szükségem van valakire, aki tisztességes munkát tud végezni. Olyan nincs, hogy csak rontod itt a levegőt hiába. Anthony levágta magát a másik székre, és cigarettát halászott elő. A hírszerkesztőre rá lehetett látni üvegkalitkájában. Mögötte Phipps, a gyakornok épp három lapot tépett ki az írógépéből, és bosszúsan elfacsarodott ábrázattal fűzött be helyettük újakat, melyek közé ezúttal indigót is tett. – Csináltál te már ilyesmit. Értesz hozzá. Ki tudod emelni a dolog szépségeit. – Á, tehát még csak nem is profilról van szó, hanem szimpla dicshimnuszról. A reklám a mennybe megy. – A cég egy része Kongóban van. Te meg mindent tudsz Kongóról. – Az már biztos, hogy ismerem azt az emberfajtát, amelyiknek bányái vannak Kongóban. Don a kezét nyújtotta cigarettáért. Anthony megkínálta, majd tüzet is adott. – Ez nem annyira rosszfajta. – Nem-e? – Elmégy szépen Dél-Franciaországba, és csinálsz egy interjút a pofával a nyári rezidenciáján. Riviéra, érted! Napozhatsz egy sort, homárral tömheted magad költségszámlára, és talán még Brigitte Bardot-t is meglátod. Igazán hálásnak kéne lenned. – Küldd Petersont. Ő szereti az ilyesmit. – Peterson a norwichi gyerekgyilkost csinálja. – Akkor Murfettet. Született talpnyaló. – Murfett Ghanában van, az ashanti balhéról tudósít. – Murfett? – kiáltott hitetlenkedve Anthony. – Két iskoláskölyök bunyójáról se tudna rendesen tudósítani. Hogy a rossebbe kerül ez Ghanába? Küldjetek engem vissza, Don – kérte halkabban. – Nem. – Ha begolyózok, tönkreiszom magam, és egy nyamvadt elmegyógyintézetbe kerülök, még akkor is sokkal jobb munkát végeznék, mint Murfett, ezt te is tudod. – Az a te bajod, O’Hare, hogy nem bírod megbecsülni a jó szerencséd. – Don előrehajolt, és suttogóra fogta a hangját. – Ide hallgass. Egy pillanatra hagyd a nyavalygást, és hallgass rám. Amikor visszajöttél Afrikából, sokat beszéltek ám rólad odafönt – intett a főszerkesztő fülkéje felé. – Arról, hogy

nem kéne-e téged elbocsátani. Az az egész ügy… Aggódtak miattad, de nagyon. Csak aztán kiderült, hogy miért, miért nem, de vannak barátaid, köztük egészen fontos népek is. Úgyhogy figyelembe vettek mindent, amit csak figyelembe lehetett venni, ezért maradhattál meg a cégnél. Pedig hát–magad is tudod, milyen állapotban voltál… – és zavartan mutogatott a saját feje mögé. Anthony állta a tekintetét. – Nahát, akárhogy is. Nem akarják, hogy olyasmit csinálj, ami… ahol nagyfeszültség lehet. Úgyhogy kapd össze magad, eridj el szépen Franciaországba, és adj hálát az égnek, hogy olyan munkád van, ami néha megköveteli, hogy a nyavalyás Monte-Carlóban látogasd az éttermeket. Ki tudja? Akár egy sztárocskát is felcsíphetsz arrafelé. Hosszú csönd következett. Anthony csak nem volt hajlandó hálás arcot vágni. Don bosszúsan nyomta el a cigarettáját. – Tényleg utálod a melót. – Bizony, Don. Szívből utálom, ezt te is tudod. Ha elkezdek ilyesmivel foglalkozni, attól már csak egy lépés a társasági rovat. – Jézusom. Kibaszott egy istencsapás vagy, O’Hare. – Gépírásos papírt rántott elő az asztaláról. – Hát jó, akkor tessék, fogd ezt. Vivien Leigh átkelt az Atlanti-óceánon. Le akar táborozni a színház előtt, ahol Olivier játszik. Olivier nem hajlandó szóba állni vele, és Leigh állítja a bulvárlapoknak, hogy fogalma sincs, miért. Volna kedved kideríteni, hogy lesz-e válás, és mikor? Esetleg a toalettjét is részletezhetnéd, ha már ott vagy. Újabb hosszú szünet. Odakint Phipps újabb három lapot rántott ki a gépből, a homlokát öklözte, és néma átkokat formált a szájával. Anthony elnyomta a cigarettát, és sötét tekintetet vetett a főnökére. – Megyek, pakolok – morogta. Van valami a súlyosan gazdag emberekben, gondolta Anthony, miközben vacsorához öltözött, amiért az ember okvetlenül piszkálni akarja őket. Talán az a rendíthetetlen önbizalom, hiszen igen ritkán ütköznek ellentmondásba. A nagyképűség, amiért a legbanálisabb megszólalásukat is olyan rettentő komolyan veszi mindenki. Elsőre kevésbé találta taszítónak Laurence Stirlinget, mint várta volna. Udvarias volt, figyelmesen társalgótt, és egészen felvilágosult nézeteket vallott a munkásokról. Ám ahogy telt a nap, Anthony egyre világosabban látta, hogy olyan ember ez, akinek az a legfontosabb, hogy minden helyzetet ő uraljon. Nem beszélgetett az emberekkel, hanem beszédet intézett hozzájuk. Nemigen érdekelte semmi a saját körén kívül. Dögunalmas alak volt, gazdag és sikeres, de annyira, hogy semmi szüksége nem volt bármi másnak is lennie az életben. Anthony lekefélte az öltönyét. Maga sem értette, miért megy el erre a vacsorára. Stirling az interjú végén váratlanul nekiszögezte a meghívást, ő pedig hirtelenjében kénytelen volt beismerni, hogy senkit sem ismer Antibes-ban, és egyáltalán semmit nem tervezett estére, legfeljebb, hogy a hotelban vacsorázik. Gyanút fogott, hogy Stirling a meghívással azt akarja bebiztosítani, hogy pozitívabban, hízelgőbben írjon majd róla. Mikor kissé húzódozva igent mondott, Stirling kiadta az ukázt a sofőrjének, hogy menjen érte hét harmincra az Hotel Cap elé. – Nem találná meg a házat – magyarázta. – Eléggé el van dugva, nem is látni az útról. Azt le mertem volna fogadni, gondolta Anthony. Stirling igazán nem az a fajta, aki örül, ha akárki benézhet hozzá.

A portás ugyancsak összekapta magát, amikor meglátta a várakozó limuzint. Majd összetörte magát, úgy szaladt ajtót nyitni Anthony előtt, és széles, olvadozó mosolyt öltött, pedig amikor először találkoztak, nem vett magának hasonló fáradságot. Anthony tudomást sem vett róla. Köszönt a sofőrnek, és mellé ült be, előre. Aztán rájött, hogy ez kissé kényelmetlen a sofőrnek, de a hátsó ülésen igazán szélhámosnak érezte volna magát. Letekerte az ablakot, hogy a langyos mediterrán szellő az arcát érhesse, míg a hosszú jármű a rozmaring, és kakukkfűillatú parti úton kanyargott. Tekintete a bíborszínben fürdő hegyeket pásztázta. Afrika egzotikus tájaihoz volt szokva, s el is felejtette, milyen szép vidékek vannak Európában. Váltott pár szót a sofőrrel, kérdezgette, milyen a terep, dolgozott-e másnak is, és milyen az élet errefelé az egyszerű ember számára. Nem tehetett róla: számára az információ olyan volt, mint másnak a levegő. A legjobb írásai közül több is sofőrökkel és fontos emberek egyéb szolgáival folytatott társalgásokból eredt. – Jó főnök Mr. Stirling? – kérdezte. A sofőr tekintete rávillant, s tartása egyszeriben merevebb lett. – Igen – mondta rá olyan hangon, mely világossá tette, hogy lezárja a beszélgetést. – Örömmel hallom – felelte Anthony, s amikor megérkeztek a hatalmas, fehér villához, bőkezű borravalóval búcsúzott a sofőrtől. Míg nézte, hogyan tűnik el a nagy kocsi a garázs irányába, furcsa sóvárgás fogta el. Bármilyen szűkszavú ember is ez a sofőr, sokkal kellemesebb volna vele vacsorázni egy szendvicset, aztán meg zsugázni egy kicsit, mint a szplínes gazdagokkal udvariaskodni. A tizennyolcadik századi ház pont olyan volt, mint bármelyik gazdag emberé. Túlméretezett és makulátlan. Ordított róla, hogy hatalmas személyzet tartja karban éjjel-nappal. Széles, ápolt, kavicsos út vezetett hozzá, kétfelől kockakővel kirakott ösvények, amelyeknek még csak a közelébe sem merészkedhetett semmi gaz. Elegáns ablakok világítottak festett ablaktáblák között. Szép ívű kőlépcső vitt fel a hatalmas előcsarnokba, mely már visszhangzott a vendégek tereferéjétől. A tágas térben itt is, ott is oszlopok, emelvények álltak, dúsan megrakva művészien elrendezett virágokkal. Anthony felballagott a lépcsőkön, melyek még mindig ontották a nap hevét. Hét vacsoravendég volt rajta kívül. Moncrieffék, Stirlingék londoni barátai (az asszony nyíltan végigmérte Anthonyt); aztán Monsieur Lafayette, a helyi polgármester a feleségével és a lányával, egy vastagon kifestett szemű, határozottan csibészes modorú, filigrán barna hölgyikével; valamint Monsieur és Madame Demarcier, egy idősebb házaspár, akik a jelek szerint a szomszéd villában laktak. Stirling felesége makulátlan frizurájú szőke szépség volt, Grace Kelly-stílusban; az effélék nemigen szoktak érdekesek lenni, mivel egész életükben a szépségükkel aratnak csodálatot. Anthony remélte, hogy Mrs. Moncrieff mellé ültetik majd. Nem bánta a taksáló tekintetét sem. A kihívás az kihívás. – Ön tehát egy újságnál dolgozik, Mr. O’Hare? – sandított fel rá az idős francia hölgy. – Igen, Angliában. – Inas jelent meg mellette egy tálca itallal. – Alkoholmentes italuk van? Esetleg tonik? – Az inas bólintott, és eltűnt. – Hogy hívják az újságját? – kérdezte az asszony. – Nation. – Nation – ismételte amaz döbbenten. – Arról nem hallottam. Csak a Timesröi. Az a legjobb újság, nem?

– Sokan gondolják úgy – felelte Anthony. Ó, édes istenem, legalább az étel legyen jó, fohászkodott magában. Újra megjelent az ezüsttálca, rajta magas pohár, jégbe hűtött tonikkal. Anthony igyekezett nem nézni a többiek poharában gyöngyöző kirre. Inkább kipróbálta iskolás franciaságát a polgármester kislányán, aki angolul válaszolt. Tökéletesen beszélte a nyelvet, elbűvölő francia akcentussal. Túl fiatal, gondolta Anthony, amikor észrevette, milyen morcosan nézi őket a polgármester. Amikor vacsorához ültek végre, örömmel látta, hogy Yvonne Moncrieff a szomszédja. Az asszony udvarias volt és szellemes - és tökéletesen érzéketlen Anthony bájaira. Ördög vigye a boldog házasokat! A balján Jennifer Stirling ült, tőle elfordulva társalgott. – Sok időt tölt itt, Mr. O’Hare? – kérdezte Francis MoncrieíF, aki ugyancsak hasonlított a feleségére hosszú, sovány termetével. – Nem. – Inkább a londoni Cityből szokott tudósítani? – Nem, az nem az én területem. – Hát nem gazdasági újságíró? – Külföldi levelező vagyok. A területem… hm… a problémák, amik külföldön adódnak. – Larrynek is az a területe. Ő keveri a bajt – nevetett Moncrieff. – Miféle témákról szokott írni? – Ó, háború, éhínség, járványok. Efféle vidám dolgok. – Szerintem ezek egyáltalán nem vidám dolgok – jegyezte meg az idős hölgy, és hörpintett a borából. – Tavaly a kongói válság volt a témám, például. – Lumumba bajkeverő – vágott közbe Stirling –, és a belgák gyáva tökfejek, ha azt hiszik, hogy nélkülük bármi más vár arra az országra, mint végpusztulás. – Úgy gondolja, nem lehet rábízni az afrikaiakra, hogy intézzék a saját ügyeiket? – Lumumba tegnap még mezítlábas dzsungelpostás volt. Egész Kongóban egyetlen tanult fekete sincs. – Stirling szivarra gyújtott, és nagy adag füstöt pöffentett ki. – Hogy a fenébe fogják üzemeltetni a bankjaikat, ha a belgák kimennek? Vagy a kórházakat? Egyetlen háborús övezet lesz az egész ország. A bányáim a ruandai határ közelében vannak, és már gondoskodtam is ruandai biztonsági személyzetről. A kongóiakban nem lehet bízni. Kurta csönd állt be. Anthony érezte, hogy vibrál egy izom az állkapcsában. Stirling megropogtatta a szivarját. – Szóval, Mr. O’Hare, ön merre járt Kongóban? – Főként Leopoldville-ben. Brazzaville-ben is. – Akkor tudja, hogy a kongói hadsereg kezelhetetlen. – Tudom, hogy a függetlenné válás rendkívül problémás korszak minden ország számára. És tudom azt is, hogy ha Janssens alezredes meggondoltabban viselkedik, akkor sok életet megkímélhetett volna. Stirling rámeredt a szivarfüstön át. Anthony tudta, hogy most átértékelik. – Ó, hát magát is elbolondította a Lumumba-kultusz? Naiv liberális, ugye? – Stirling mosolya olyan volt, mint egy jégcsap. – Nehéz elképzelni, hogy az afrikaiak többségének romolhat még egyáltalán a helyzete. – Hát ebben pedig nem értünk egyet – vágta rá Stirling. – Szerintem bizonyos emberek számára nagyon veszélyes ajándék a szabadság.

Mindenki elhallgatott. A távolban motorbicikli kapaszkodott hegynek föl. Madame Lafayette idegesen igazgatta a haját. – Nos, én igazán nem mondhatom, hogy értek ehhez a témához – jegyezte meg Jennifer Stirling, és az ölébe helyezte a szalvétát. – Annyira csüggesztő az egész – szólt hozzá Yvonne Moncrieff. – Néha képtelen vagyok belenézni az újságba. Francis elolvassa a sportrovatot, meg a City híreit, én pedig maradok a magazinjaimnál. Előfordul, hogy hozzá se nyúlunk a hírekhez. – A feleségem szemében csak az lehet valódi hír, amit a Vogue hoz – mondta Moncrieff. Megenyhült a feszültség. Újra beindult a csevegés, a pincérek újratöltötték a poharakat. A férfiak a tőzsdéről vitatkoztak meg a riviérai fejleményekről: tódulnak a kempingezők, ami az idősebb házaspár szerint a „nívó” jelentős romlását vonta maga után, s aztán ott van a tömérdek ingatlanfejlesztés, és még a brit Bridge Clubba is hallatlanul közönséges újoncok érkeztek. – Fölösleges ám úgy aggódni – mondta Moncrieff. – A Monte Carló-i fürdőkunyhók idén ötven fontba kerülnek hetente. Nem hiszem, hogy túl sok közönséges nép meg tudná fizetni. – Elsa Maxvell állítólag azt kívánja, hogy habgumival fedjék le a parti kavicsot, mert szúrja a fürdőzők lábát. – Bizony, szörnyű viszontagságok leskelődnek itt az emberre – jegyezte meg halkan Anthony. Szíve szerint távozott volna, de a vacsorának ebben a stádiumában sehogy sem tehette. Úgy érezte, túlságosan távolra esett a megszokott környezetétől, mintha egy párhuzamos világegyetemben járna. Hogy lehetnek ennyire közönyösek Afrika káoszával és szörnyűségeivel szemben, amikor nyilvánvalóan abból élnek? Némi habozás után odaintett egy pincért, és bort töltetett. Úgy tűnt, senki sem veszi észre. – Szóval… hát ön fog csodákat írni a férjemről? – kérdezte Mrs. Stirling, miközben a férfi mandzsettájára meredt. Épp elébük tették a második fogást, friss tenger gyümölcseit, s az asszony ekkor fordult oda hozzá. Anthony a szalvétáját igazgatta. – Nem is tudom. Azt kéne? Tényleg olyan csodálatos? – Valóságos üzleti géniusz, legalábbis drága barátunk, Mr. Moncrieff szerint. A gyárai a legmagasabb követelményeknek is megfelelnek. A forgalma pedig évről évre nő. – De én nem ezt kérdeztem. – Nem? – Azt kérdeztem, tényleg csodálatos-e. Tudta, hogy ez kissé csípős volt már, de dolgozni kezdett benne az alkohol, bizseregni a bőre alatt. – Ezt talán nem tőlem kéne kérdeznie, Mr. O’Hare. Egy feleség aligha lehet elfogulatlan. – Ó, az én tapasztalataim szerint senki nem lehet olyan könyörtelenül elfogulatlan, mint egy feleség. – Hogyan? – Hát ki más ismeri töviről hegyire a férje minden apró hibáját alig pár héttel az esküvő után? És ki az, aki rendszeresen, tévedhetetlenül kipécézi ezeket a hibákat újra és újra? – A felesége roppant kegyetlen lehet. Igazán imponál nekem. – Határtalanul okos asszony, ami azt illeti. – Anthony figyelte, hogyan tesz a szájába Jennifer Stirling egy rákot. – Tényleg? – Az ám. Annyira okos, hogy jó pár évvel ezelőtt faképnél is hagyott.

Az asszony odanyújtotta neki a majonézt. Anthony nem reagált, erre Mrs. Stirling kitett egy kanálkával a tányérja szélére. – Ezt úgy értsem, hogy maga nem volt olyan nagyon csodálatos, Mr. O’Hare? – A házasságban? Nem. Nem hiszem, hogy az lettem volna. Minden más tekintetben persze káprázatos vagyok. És kérem, szólítson Anthonynak. – Mintha csak megfertőzte volna a társaság modora, az a hanyagul arrogáns beszédmód. – Nos, Anthony, ebben az esetben bizonyos vagyok benne, hogy nagyszerűen meg fogják érteni egymást a férjemmel. Ő is hasonló képet alkot magáról, ha nem tévedek. Az asszony tekintete Stirlingre tévedt, aztán visszatért Anthonyhoz, s épp csak annyi időre pihent meg rajta, hogy a férfinak eszébe ötlött, talán mégsem olyan unalmas nő ez, mint hitte. A főétel közben – borjútekercs volt, tejszínes erdeigomba-mártással – Anthony megtudta, hogy Jennifer Stirling, született Verrinder, négy éve van férjnél. Főként Londonban él, a férje pedig rengeteget utazik a bányái miatt. A Riviérán a telet szokták tölteni, azonkívül a nyár egy részét, és néha leruccannak csak úgy pár napra is, ha túlzottan unalmas a londoni társaság. Itt bezzeg mindig pezseg az élet, tette hozzá, a szemben ülő polgármesternére nézve. Ő aztán nem akarna itt élni, túl sűrű volna neki, mint egy díszakvárium. Ilyeneket mondott az asszony, s önmagukban mindezek a dolgok csak azt igazolhatták, hogy közönséges, átlagos, elkényeztetett milliomosné. Csakhogy Anthony mást is megfigyelt. Például, hogy Jennifer Stirling mintha kissé elhanyagolt és magányos volna, aztán okosabb is, mint ahogy a pozíciójához illenék, és még nem tudja, mihez fog vezetni a körülmények eme kombinációja néhány éven belül. Egyelőre még csak az árnyalatnyit bánatos tekintete tanúskodott némi önreflexióról. Mintha állandósult, de tökéletesen értelmetlen társasági mókuskerékben taposna. Gyerekei pedig nincsenek az asszonynak. – Úgy hallottam, ahhoz az szükséges, hogy a szülőpár néha ugyanabban az országban tartózkodjon – magyarázta Jennifer, és a férfi eltűnődött, vajon ez neki szánt üzenet volt-e. Ám Jennifer ártatlanul nézett vissza rá, s úgy tűnt, a helyzetét inkább mulattatónak érzi, semmint tragikusnak. – És magának vannak gyerekei, Anthony? – kérdezte. – Nekem… hát… elvesztettem egyet, az az igazság. Az ex–feleségemmel él, aki minden tőle telhetőt megtesz, nehogy elronthassam a gyereket. – Amint ezt kimondta, már tisztában volt vele, hogy kapatos. Józanul sosem említette volna meg Phillipet. Ezúttal komolyságot fedezett fel a nő mosolya mögött. Mintha azon tűnődne, sajnálja-e a férfit. Ne tegye!, kívánta magában Anthony. Gyorsan megtöltötte a poharát, csak hogy zavarát leplezze. – Egyébként rendben van ez így. A srác… – Miért, mivel gyakorolna rá olyan káros hatást, Mr. O’Hare? – kérdezte Mariette, a polgármester lánya. – Gyanúm szerint én sokkal inkább ki vagyok téve a megrontás veszélyének, kisasszony – felelte Anthony. – Ha már nem döntöttem volna el amúgy is, hogy rendkívül hízelgő cikket írok majd Mr. Stirlingről, azt hiszem, ez a vacsora, az étel és a társaság akkor is hízelgésre hangolna. Hát önt mivel lehetne megvesztegetni, Mrs. Moncrieff? – fordult némi szünet után ahhoz a személyhez, akinek a legbiztonságosabban szögezhette ezt a kérdést. – Ó, engem igazán könnyű volna. Csak sose próbálta meg senki komolyan. – Smonca – mondta gyöngéden a férje. – Nekem is hónapokba telt, mire sikerült. – Nos igen, drágám, kénytelen voltál megvásárolni. Mr. O’Hare-rel ellentétben belőled mind a jóképűség, mind a csáberő hiányzott. – És csókot dobott neki. – Jenny viszont tökéletesen korrumpálhatatlan. Ugye, hogy rémítően tökéletes angyal?

– Senki nem korrumpálhatatlan ezen a világon, csak tudni kell, mi az ára – nyilatkoztatta ki Moncrieff. – Még az édes Jenny sem. – Ugyan, Francis. A megvesztegethetetlenség mintaképe a jelen társaságban egyedül Monsieur Lafayette lehet – mondta Jenny hamiskás mosollyal. Kezdett már enyhén becsípni. – Hiszen a francia politikában nem létezik korrupció. – Drágám, azt hiszem, nem rendelkezel megfelelő tájékozottsággal ahhoz, hogy a francia politikáról véleményt alkoss – szólt oda neki Laurence Stirling. Anthony látta, hogy az asszony finoman elpirul. – Hiszen csak azt mondtam… – Hát ne mondd – vágta rá könnyedén a férje. Jennifer lesütötte a szemét. Kurta csönd állt be. – Azt hiszem, igaza van, Madame – fordult Monsieur Lafayette gálánsán Jennyhez, és letette a poharát. – Arról viszont ékesen szólhatnék, mennyire tisztességtelen alak a vetélytársam. Persze neki is tudni kell az árát. Nevetés tört ki. Mariette az asztal alatt lábát Anthonyéhoz szorította. A másik oldalán Jennifer Stirling halkan utasította a személyzetet, hogy szedjenek le. Moncrieffék Monsieur Demarcier-vel beszélgettek. Jézusom, gondolta Anthony. Mit keresek ezek közt az emberek közt? Ez nem az én világom. Laurence Stirling nagy hévvel beszélt a szomszédjához. Micsoda tökfej, gondolta Anthony, bár tisztában volt vele, hogy ő, elveszített családjával, hanyatló karrierjével, üres zsebével sokkal inkább tűnhet annak a világ szemében. Hangulatát megkeserítette, hogy eszébe juttatták a fiát, és Jennifer megalázása, no meg az ital is rontott rajta. Most már nem volt más megoldás: kénytelen volt újra bort kérni a pincértől. Demarcier-ék valamivel tizenegy után távoztak, Lafayette-ék pedig pár perccel utánuk. Ülés lesz reggel a városházán, magyarázta a polgármester. – Nálunk korábban kezdődnek a hivatalos órák, mint önöknél Angliában. – Sorra kezet fogott mindenkivel körbe a nagy verandán – ide jöttek át kávézni és brandyt szopogatni. – Kíváncsian várom a cikkét, Monsieur O’Hare. Öröm volt megismerkedni önnel. – Részemről, részemről. Őszintén – Anthony imbolygott álltában – még sosem kápráztatott el ennyire a helyi politika. – Most már komolyan részeg volt. A szavak maguktól buggyantak elő belőle, mielőtt még meggondolhatta volna, mit akar mondani. Erőlködve pislogott, de közben tudta, semmit sem tehet azért, hogy magához ragadja az irányítást. Gyakorlatilag fogalma sem volt róla, miről is beszélgetett vagy egy órán át. A polgármester egy pillanatra elkapta a tekintetét. Aztán elengedte a kezét, és elfordult. – Papa, én még maradnék, ha nem baj. Valamelyik kedves úriember bizonyára hazakísér hamarosan – szólt Mariette, jelentőségteljesen sandítva Anthonyra, aki eltúlzott bólintással felelte: – Mademoiselle, bizonyos vagyok benne, hogy én fogok a kegyed segítségére szorulni. Fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Jennifer arcon csókolta Lafayette-éket. – Gondom lesz rá, hogy biztonságban hazaérjen – mondta. – Nagyon köszönöm, hogy eljöttek. – És hozzátett még valamit franciául, amit Anthony már nem hallott. Hűvös volt az este, de Anthony nemigen érezte. Hallotta, hogy csapkodják a hullámok a partot odalent, a poharak csilingelősét, beszélgetésfoszlányokat, ahogy Moncrieff és Stirling

tőzsdei ügyeket vitatnak, de figyelni nem figyelt semmire, csak nyelte a nagyszerű konyakot, amit valaki a keze ügyébe helyezett. Szokva volt hozzá, hogy egymaga legyen idegen környezetben, sosem zavarta a magány, de ezen az estén kiegyensúlyozatlan volt és ingerlékeny. A három nőt nézte, két barna, egy szőke. Jennifer Stirling a kezét nyújtotta a másik kettő felé, talán valami új ékszert mutatott. Pusmogásukat meg-megtörte a kacagás. Mariette olykor felé tekingetett mosolyogva. Van ebben valami kis összeesküvő huncutság? Tizenhét éves, figyelmeztette magát. Túl fiatal. Tücsköket hallott, a nők nevetgélését, s bentről, a ház mélyéből jazz-zenét. Lehunyta a szemét, aztán újra kinyitotta, s az órájára nézett. Észrevétlenül elmúlt egy egész óra. Az a kellemetlen sejtése támadt, hogy elbóbiskolhatott. Mindenesetre ideje menni. – Azt hiszem, most már vissza kéne mennem a szállodámba – szólt a férfiakhoz, miközben feltápászkodott. Laurence Stirling is felkelt. Túlméretezett szivart szívott. – Hadd hívjam a sofőrömet – fordult a ház felé. – Nem, nem – tiltakozott Anthony. – Jót fog tenni a friss levegő. Nagyon köszönöm a… az érdekes estét. – Telefonáljon holnap az irodámba, ha további információkra van szüksége. Ebédig bent leszek még, aztán indulok Afrikába. Ha ugyan nincs kedve velem tartani, hogy a saját szemével láthassa a bányákat. Afrikában mindig jól jön a tapasztalt segéderő… – Máskor talán – felelte Anthony. Stirling kurtán, erősen megszorította a kezét. Moncrieff követte a példáját, majd néma tisztelgésre emelte az ujját a homlokához. Anthony sarkon fordult, és a kertkapu felé indult. Az ösvény mentén a virágágyások szélén apró lámpák mutatták az utat. Előtte, a tenger nagy feketeségén csónakok lámpásai csillogtak. A veranda felől fújt a szél, úgyhogy a suttogás is eljutott Anthony fülébe. – Érdekes figura – mondta Moncrieff olyan hangon, ami csak azt jelenthette, hogy pont az ellenkezőjét gondolja. – Még mindig jobb, mint önelégült jampecnek lenni – mormolta maga elé Anthony. – Mr. O’Hare! Nem bánná, ha magával tartanék? Bizonytalanul fordult meg. Mariette állt mögötte, kezében apró retiküllel, kardigánja a vállára vetve. – Tudom az utat a városba. Van itt egy ösvény a sziklák közt. Azt hiszem, egyedül sosem találna haza. Tántorgott kicsit a göröngyös ösvényen. A lány a karjába fűzte keskeny, barna kezét. – Még szerencse, hogy világít a hold. Legalább a lábunkat látjuk – jegyezte meg. Némán gyalogoltak egy darabon. Anthony csak a cipője neszét hallotta a talajon, meg a saját felszisszenéseit, ha néha belegázolt véletlenül a vadlevendulába. Hiába a balzsamos este, hiába a belé karoló lány, mégis bánatos sóvárgást érzett, maga sem tudta, mi után. – Nagyon csöndes, Mr. O’Hare. Remélem, nem aludt el megint. A házból kitörő kacaj ért el hozzájuk. – Egyvalamit mondjon meg – kérte Anthony. – Szereti így tölteni az estéit? A lány vállat vont. – Igazán kellemes ház. – Kellemes ház. Ez volna a jó időtöltés kritériuma, Mademoiselle? A lány felvont szemöldökkel nézett rá. Láthatóan nemigen zavartatta magát a keserű, éles hangtól.

– Szólítson inkább Mariette-nek, ha kérhetem. Jól gondolom, hogy maga csöppet sem élvezte? – Az ilyen emberektől – felelte Anthony, s maga is érezte, mennyire részegen és agresszíven hangzanak a szavai – mindig elfog a vágy, hogy revolvert dugjak a számba, és meghúzzam a ravaszt. A lány kuncogott. Anthonynak jólesett ez a cinkos hang, és belelovalta magát a témába. – A férfiak másról sem beszélnek, mint hogy melyiküknek mije van. A nők sem látnak meg semmit a világon a rohadt ékszereiken kívül. Megvan a pénzük, a szabadságuk, megtehetnének bármit, amit csak akarnak, és még sincs egyiküknek sem véleménye semmiről, ami kívül esik szűkre szabott világukon. Újra megtántorodott. Mariette szorosabban fogta a karját. – Inkább tölteném az estémet a koldusokkal az Hotel Cap előtt. Ja, mégsem, mert az ilyen Stirling–féléknek nyilván gondjuk van rá, hogy eltakarítsák őket szem elől… – Pedig azt hittem, imádni fogja Mrs. Stirlinget – fuvolázta a lány. – A fél Riviéra szerelmes belé. Állítólag. – Elkényeztetett kis tai-tai. Megtalálható ez a típus a világ bármelyik nagyvárosában, Mademoi… Mariette. Gyönyörű, mint egy tökéletes őszibarack, de a fejében soha meg nem fordult egyetlen saját gondolat. Folytatta még egy darabig a haragos tirádát, mire rájött, hogy a lány megtorpant. Érezte, hogy megváltozott az atmoszféra. Nyugtalanul fordult hátra, s ahogy sikerült a tekintetét összpontosítania, Jennifer Stirlinget látta meg pár lépéssel mögöttük az ösvényen. Az asszony az ő vászonzubbonyát hozta utánuk. Szőke haja ezüstösen csillogott a holdfényben. – Ezt ott hagyta – nyújtotta mereven a férfi, felé a kabátot. Fogait keményen összeszorította, a szeme hidegen villogott a kék fényben. Anthony közelebb lépett, és átvette a zubbonyt. Jennifer hangja éles volt, mint a kés. – Nagyon sajnálom, hogy ekkora csalódást okoztunk önnek, Mr. O’Hare. Hogy ennyire bántja önt az életmódunk. Talán nagyobb megelégedésére szolgálnánk, ha sötétbőrűek volnánk és szegények. – Jézusom – hebegte Anthony, és nagyot nyelt. – Sajnálom. Én… én nagyon berúgtam. – Kétségtelenül. Mindazonáltal megkérném, ha már itt tartunk, hogy bármilyen lesújtó véleménnyel van is rólam, Laurence-et azért ne támadja meg a sajtóban. – Sarkon fordult, és elindult visszafelé a hegyoldalban. Anthony összeborzongott, és némán átkozódott magában. Ekkor ért el hozzá Jennifer utolsó mondata: – Talán legközelebb, amikor az a veszély fenyegeti, hogy ilyen unalmas alakok társaságát kellene elviselnie, egyszerűbb megoldás lesz már a meghívásnál annyit mondani, hogy nem, köszönöm.

Nem hagytad, hogy megfogjam a barackfácskám

kezed, még a kisujjadat sem,

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

4

– Elkezdenék porszívózni, asszonyom, ha nem zavarom. Lépéseket hallott a lépcsőfordulón. Visszaült a sarkára. Mrs. Cordoza megtorpant a küszöbön, kezében a porszívóval. – Ó… asszonyom összes holmija… nem tudtam, hogy át akarja rendezni a szobáját. Nem akarja, hogy segítsek? Jennifer megtörölte a homlokát, és végignézett gardróbja teljes tartalmán, mely szanaszét hevert körülötte a hálószobapadlón. – Nem, köszönöm, Mrs. Cordoza. Folytassa nyugodtan, amit elkezdett. Épp csak átrendezem kicsit a holmimat, hogy jobban eligazodjak közte. A házvezetőnő habozott még. – Hát, ha biztos benne… Ha itt végeztem, megyek bevásárolni. Hagytam egy kis felvágottat a hűtőben. Úgy mondta, asszonyom, hogy nem kíván semmi komolyabbat ebédre. – Tökéletesen jó lesz így, köszönöm. Aztán újra egymaga volt, hallotta a porszívó távolodó, tompa zaját a folyosóról. Jennifer kihúzta magát, és újabb cipősdobozról emelte le a födelet. Napok óta csinálta már ezt, tavaszi nagytakarítást tél kellős közepén. A többi szobát Mrs. Cordoza segítségével fésülte át. Ellenőrzött minden polcot, kihúzott minden fiókot, vizsgálódott, rendezkedett, tisztogatott, valami ijesztő hatékonysággal, s igyekezett rányomni személyisége bélyegét a házra, amelyet sehogy sem bírt a sajátjának érezni. Azért fogott bele, hogy elterelje a figyelmét a helyzetéről és érzéseiről: arról, hogy szerepet játszik, amelyet mások szabtak meg a számára. Talált végre egy módszert, hogy újra kötődjön az otthonához, hogy rájöhessen, ki is ő, vagy inkább ki volt. Leveleket talált, fényképeket, albumokat gyerekkorából: komor, copfos kislány egy kövér, fehér póni hátán. Iskoláskori ákombákomait böngészte, régi, tréfás leveleit, és megkönnyebbülve tapasztalta, hogy egész sok mindenre emlékszik. Próbálta felbecsülni a szakadékot a két személy között: egyfelől, aki valaha volt, a virágzó, körülrajongott, talán kissé elkényeztetett teremtés, másfelől pedig ez a nő, akinek testében pillanatnyilag él. Már csaknem mindent tudott magáról, ami tudható volt, de mindez csöppet sem enyhített állandó érzésén, hogy eltévedt, hogy nem a saját életébe csöppent. – Ó, drágám, hát ilyet mindenki érez – paskolta a hátát együtt érzőén Yvonne, amikor előző este Jennifer két Martini után bevallotta neki érzéseit. – Fel se tudnám sorolni, hányszor ébredek fel éjszaka, bámulom azt az imádnivaló, hortyogó, büdös, másnapos uracskámat, és csak azon jár a fejem, hogy hogy az ördögbe kerülök én ide? Jennifer nevetni próbált. Senki nem kíváncsi az ő zagyva dadogására. Nincs más választás, folytatni kell. A vacsora másnapján aggodalomtól gyötörten elszaladt egyedül a kórházba, hogy beszéljen Mr. Hargreavesszel. Az orvos azonnal az irodájába tessékelte – nem annyira lelkiismeretességből, gyanította Jennifer, inkább a rendkívül gazdag ügyfél felesége iránti kötelező tiszteletből. A válasza lényegében ugyanaz volt, mint Yvonne-é, ha nem is olyan pimaszul megfogalmazva.

– A fejsérülés igen sokféle módon gyakorolhat hatást az emberre – magyarázta, és elnyomta a cigarettáját. – Van, aki nem tud koncentrálni utána, van, aki sírós lesz minden ok nélkül, van, akit dührohamok gyötörnek. Némelyik férfipáciensem szokatlanul agresszív lett. A depresszió korántsem rendkívüli az ön helyzetében. – Csakhogy annál többről van szó, Mr. Hargreaves. Azt vártam, hogy… tudja, hogy inkább önmagamnak fogom már erezni magam. – És nem úgy érzi? – Valahogy semmi sincs a helyén. Semmi sincs rendben. – Kurta, félénk kacajjal tette hozzá: – Néha úgy érzem, megőrülök. Az orvos bólintott, mint aki sok hasonlót hallott már. – Jennifer, valóban az idő a legnagyobb gyógyító. Tudom, hogy szörnyű közhely, de igaz. Ne akarja megfelelő érzésekre kényszeríteni magát, és ne aggodalmaskodjék miatta, hogy nem megy. Fejsérülésnél igazán nem lehet előre tudni. Kitarthat még egy ideig ez a furcsa érzés, hogy nincs a helyén. Addig is felírok valamit, ami segíthet. Igyekezzék nem rágódni a dolgokon. És már írta is a receptet. Jennifer megvárta, átvette, aztán felkelt, hogy távozzon. Igyekezzék nem rágódni a dolgokon. Hazatért, és egy órára rá már javában szortírozta a házat. Volt egy gardróbja telis-tele ruhákkal. Volt egy diófa ékszerdoboza, benne négy nagyon értékes drágaköves gyűrű, meg egy másik doboz, rengeteg divatékszerrel. Tizenkét kalapja van, kilenc pár kesztyűje és tizennyolc pár cipője, állapította meg, miután az utolsó cipősdobozt is megvizsgálta. Mindegyiknek rövid jellemzést írt az oldalára, mint pl. körömcipő, borvörös, vagy zöld selyem, estélyihez. Sorra kezébe vette a cipőket, s próbált emlékeket felidézni velük kapcsolatban. Egyszer-egyszer átvillant az elméjén valami bizonytalan kép: a saját lába a zöld selyemcipőben, amint épp kiszáll a taxiból – talán színházlátogatás? –, de bosszantóan tünékenyek voltak ezek a képek, sehogy sem sikerült megragadni őket. Igyekezzék nem rágódni a dolgokon. Épp az utolsó párat helyezte vissza a dobozába, amikor megpillantotta a papírkötésű könyvet. Olcsó „történelmi” szerelmes ponyva volt, eldugva a dobozt bélelő selyempapír alá. Jennifer nézte a borítót, és azon töprengett, ebből a könyvből vajon miért nem emlékszik semmire, ellentétben sok másikkal, amiket a polcokon talált. Talán szeszélyből vettem meg, és rögtön elment a kedvem tőle, gondolta, ahogy belelapozott egy kicsit. Elég bujának tűnt a szöveg. Majd megpróbálkozik vele este, gondolta, és ha sehogy sem tetszik, még mindig odaadhatja Mrs. Cordozának. A könyvet az éjjeliszekrényére tette, és leporolta a szoknyáját. Sürgősebb elvégzendői vannak most; először is fel kell takarítania ezt a káoszt, és kitalálni, hogy mi a fenét vegyen fel estére. Kettő is érkezett a második postával. Az egyik akár a másolata is lehetett volna a másiknak, gondolta Moira olvasás közben. Ugyanazok a tünetek, ugyanazok a panaszok. Ugyanabból a gyárból, ahol mindkét férfi csaknem húsz éve dolgozott. Talán valóban van valami köze a szakszervezethez, ahogy a főnök mondta, de kissé nyomasztó, hogy a levelek, melyek eleinte, évekkel ezelőtt kezdtek mintegy cseppenként szivárogni elébük, most már kitartó csörgedezéssel, rendszeresen folynak be. Moira feltekintett. A főnök épp visszatért az ebédről, s ő nem tudta, mit is mondjon neki. A férfi kezet rázott Mr. Welforddal, arcukra a sikeres tárgyalás elégedett mosolya ült ki. Pillanatnyi habozás után Moira lekapta a két levelet az asztalról, és a felső fiókba csúsztatta. Beiktatja a többi közé. Semmi értelme zaklatni vele a főnököt. Hiszen úgyis előre tudja, mit mondana rá.

Pihentette egy darabig a tekintetét a férfin, ahogy az kikísérte Mr. Welfordot a tárgyalóból a lifthez, s magában a reggeli beszélgetésüket idézte fel. Csak ketten voltak az irodában, a többi titkár nemigen szokott kilenc előtt érkezni, ő viszont rendszeresen egy órával korábban járt, hogy beindítsa a kávégépet, előkészítse a főnöknek a papírokat, átnézze az éjszaka érkezett táviratokat, és gondoskodjék róla, hogy jól működő gépezetként duruzsoljon az egész iroda, mire a főnök megérkezik. Ez volt a munkája. Egyébként is jobb szeretett az íróasztalnál reggelizni – ezt nem érezte annyira magányosnak, mint az otthoni étkezéseket, mióta Anya elment. A főnök beintette Moirát az irodába. Annyit tett, hogy felkelt, és félig felemelte a kezét. Tudta, hogy a titkárnő figyelmét nem kerüli el a mozdulat, hiszen fél szemmel mindig azt leste, nincs-e szüksége valamire. Moira lesimította a szoknyáját, és frissen besietett, arra számítva, hogy diktálni fognak neki vagy valami kimutatást kérnek be tőle, de a főnök az ajtóhoz lépett, és bezárta mögötte. Moirát kéjes borzongás fogta el. Sosem csukta még így magukra az ajtót a főnök, öt éven át egyszer sem. A keze öntudatlanul a hajához röppent. A főnök közelebb lépett, és halkan mondta: – Moira, emlékszik még, miről ejtettünk szót néhány héttel ezelőtt? A nő csak nézte, mozdulatlanná dermedve a szokatlan közelségtől, az események ilyen váratlan alakulásától. Csak megrázta a fejét, elég ostobácska módon, mint később gondolta. – Az ügy, amiről a feleségem balesete után beszéltünk – magyarázta a főnök, hangjában árnyalatnyi ingerültséggel. – Azt gondoltam, talán utána kéne néznem. Előfordult-e azóta… Moira magához tért, és idegesen igazgatta a gallérját. – Ó… ó, dehogy, uram. Kétszer is elmentem, ahogy óhajtotta. De semmi. – Várt még egy pillanatot, majd hozzátette: – Egyáltalán semmi. Biztos. A főnök megkönnyebbült arccal bólintott. Aztán rámosolygott Moirára. Ritkaság volt nála az ilyen nyílt, gyöngéd mosoly. – Köszönöm, Moira. Remélem, tisztában van vele, mennyire nagyra becsülöm? Moira újra végigborzongott a gyönyörűségtől. A főnök az ajtóhoz ment, és kinyitotta. – Számtalan nagyszerű jellemvonása közül a diszkréció az egyik legcsodálatosabb. Moirának nagyot kellett nyelnie, hogy megtalálja a hangját. – Én… rám mindig számíthat, főnök úr. Ezt tudnia kell. – Mi van magával, Moira? – kérdezte később egy gépírólány a női mosdóban. Ekkor döbbent rá, hogy hallhatóan dúdol. Gondosan megigazította a rúzsát, és egy gondolatnyi parfümöt permetezett magára. – Olyan elégedetten mosolyog, mint egy jóllakott macska. – Ki tudja, talán Mario a postarészlegről mégiscsak lehámozta róla a harisnyát – szólt ki egy hang kellemetlen kacajjal az egyik fülkéből. – Ha csak feleannyi figyelmet fordítanának a munkájukra, mint a bárgyú pletykálkodásra, Phyllis, akkor talán volna reményük, hogy valamikor többre viszik egy betanított gépírói állásnál – szúrt vissza távozóban. De még a nyomában felcsapó közönséges, agresszív vihogás sem vehette el ragyogó kedvét. A téren már karácsonyi kivilágítást szereltek fel: nagy, fehér, tulipán-forma körték füzérei függtek a viktoriánus lámpaoszlopok közt, és kígyóztak fel a parkot szegélyező nagy fák törzsein. – Évről évre korábban kezdik – jegyezte meg Mrs. Cordoza, a belépő Jennifer felé fordulva a nappali nagy erkélyablakából. – Hisz december sincs még.

– De mennyire szép – felelte Jennifer, és fülbevalót tett a fülébe. – Mrs. Cordoza, kérném szépen, segítsen bekapcsolni ezt a gombot a nyakamon. Sehogy sem érem el. – A karja sokat javult már, de még messze nem volt elég hajlékony ahhoz, hogy segítség nélkül öltözhessen. Az idősebb asszony szorosabbra vonta a gallért, begombolta a sötétkék selyemhuzatú gombot, és megállt Jennifer mögött, várva, hogy megforduljon. – Mindig is csodaszép volt ebben a ruhában – jegyezte meg. Jennifer eléggé hozzászokott már az ilyen megjegyzésekhez, és ahhoz, hogy ilyenkor vissza kell fognia magát, nem kérdezhet rögtön rá: „Tényleg? Mikor?” Ügyesen titkolta a kétségeit, és ügyesen hitette el a világgal, hogy most már pontosan tudja, hol a helye benne. – Nem emlékszem, mikor viseltem utoljára – mormolta elmélázva kis szünet után. – A születésnapi vacsoráján. Amikor abba az étterembe mentek Chelsea-be. Jennifer remélte, hogy ez a mondat kivált belőle valami emlékképet. De semmi. – Valóban – mosolyodott el sietve. – És milyen kedves este volt! – Különleges alkalom van ma, asszonyom? Jennifer gyorsan ellenőrizte tükörképét a kandalló fölötti tükörben. A haja puha, szőke hullámokban, a szeme művészien árnyalva feketével. – Ó, nem hinném. Moncrieffék hívtak meg vacsorára és táncolni. Csak a szokásos. – Maradnék még egy órát, ha nem bánja. Vászonneműt kell keményíteni. – Fizetjük ezeket a túlóráit? – bukott ki belőle meggondolatlanul a kérdés. – Ó, hogyne – felelte Mrs. Cordoza. – Asszonyom és a férje mindig rendkívül nagyvonalú. Laurence (még mindig nem bírt rá úgy gondolni, mint Larryre, pedig mindenki úgy hívta) azt mondta, hogy nem tud hamar elszabadulni a munkából, mire ő azt javasolta, hogy akkor taxit fog, és érte megy az irodához. A férje kissé vonakodott, de ő ragaszkodott az ötletéhez. Az utóbbi pár hétben igyekezett jobban kimozdulni a házból, hogy némi függetlenségre tegyen szert. Elment vásárolni, egyszer Mrs. Cordozával, de egyszer egyedül is, sétálgatott a Kensington High Streeten, keményen ellenállva lélekben a lökdösődő, lármás, hatalmas tömeg lehengerlő hatalmának. Vett is magának egy stólát, alig két napja, de nem azért, mert nagy szüksége lett volna rá, vagy annyira megkívánta volna, hanem csakis hogy az elvégzett feladat érzésével térhessen haza. – Felsegíthetem, asszonyom? A házvezetőnő zafírkék brokátköpönyeggel állt mögötte. Felemelte a vállánál fogva, hogy Jennifer belebújhasson az ujjába. A selyembélésű, sűrű brokátanyag kellemes súllyal nehezedett rá. Jennifer megfordult, és megigazította a kabátgallért. – És maga mit csinál? Azután, hogy elmegy innen? A házvezetőnő döbbenten pislogott. – Hogy mit csinálok? – Hová megy innen? – Haza. – A… a családjához? – Mennyi időt töltök ezzel az asszonnyal, gondolta. Semmit nem tudok róla a világon. – A családom Dél-Afrikában él. A lányaim már felnőttek. Két unokám van. – Persze. Nagyon kérem, ne vegye zokon. Még mindig nem bírok rendesen emlékezni a dolgokra. Arra sem emlékszem, hogy említette-e a férjét. Az asszony lesütötte a szemét.

– Meghalt, majdnem nyolc éve már, asszonyom. – Jennifer nem felelt, erre hozzátette még: – A transvaali bányában volt igazgató. A férje azért ajánlotta fel ezt az állást, hogy továbbra is eltarthassam a családomat. Jennifer úgy érezte, mintha szaglászáson kapták volna. – Annyira sajnálom. Hisz mondtam, az emlékezetem nem igazán megbízható. Kérem, ne gondolja, hogy ez… Mrs. Cordoza a fejét rázta. Jennifer mélyen elpirult. – Biztos vagyok benne, hogy normális körülmények közt… – De kérem, asszonyom. Hiszen látom én, hogy… hogy még nem egészen önmaga – mondta óvatosan a házvezetőnő. Csak álltak, egymás arcába nézve. Az idősebb asszonynak nyilvánvalóan rendkívül zavaró volt ez a túlzott bizalmasság. Jennifer viszont egészen másként látta a dolgot. – Mrs. Cordoza, úgy találja, hogy nagyon megváltoztam a balesetem óta? – kérdezte határozottan. Látta, hogy a másik nő kutatóan tekint rá, mielőtt felelne. – Mrs. Cordoza? – Talán egy kicsit. – És meg tudná mondani, hogy hogyan? Mrs. Cordoza láthatóan kínban volt. Jennifer látta, hogy fél őszinte választ adni. De most már nem bírt magával. – Kérem! Higgye el, erre nincs jó vagy rossz válasz! Csak éppen… annyira furcsa minden, mióta… nagyon szeretnék valami képet kapni arról, hogy hogyan volt azelőtt! Mrs. Cordoza szorosan összekulcsolta a két kezét. – Talán csöndesebb lett egy kicsit. Kevésbé… társaságkedvelő. – Azt mondaná, hogy azelőtt boldogabb voltam? – Asszonyom, könyörgök – babrálta idegesen a nyakláncát. – Én nem… most már igazán mennem kéne. Mégis holnapra hagyom a vászonneműt, ha nem baj. És már el is tűnt, mielőtt Jennifer újra szóhoz jutott volna. A Beachcomber étterem a Mayfair Hotelban az egyik legdivatosabb étterem volt messze környéken. Jennifer, ahogy besétált a férjével a nyomában, rögtön láthatta is, hogy miért: alig pár méternyire a didergős londoni utcától trópusi paradicsomban találta magát. A kör alakú bárpult bambusz–szal volt borítva, a mennyezet szintén. A padlón tengerifű szőnyeg, a gerendákról halászhálók és bólyák függtek. A műsziklákba rejtett hangszórókból hawaii hula-zene áradt, épp csak hallhatóan a társalgás moraja fölött. Péntek este volt, zsúfolt ház. Az egyik falat szinte teljes terjedelmében óriás poszter foglalta el, mely végtelen kék vizet és fehér homokpartot ábrázolt. A bár fölé hatalmas pár női kebel nyúlt be: egy régi hajó orrfigurája. Bilit itt pillantották meg; épp a kalapját próbálta felakasztani az egyik fából faragott kebelre. – Ó, Jennifer, Yvonne… ismeritek Ethel Mermant? – lengette feléjük a kalapot. – Na tessék – mormolta Yvonne, miközben odaléptek hozzájuk. – Csak maradjon otthon egyszer Violet, Bilit nem lehet megállítani. Laurence elengedte Jennifer karját, miközben a pincér az asztalukhoz tessékelte őket. Yvonne szemben foglalt helyet, és rögtön fölemelte keskeny, elegáns kezét, hogy intsen Annenek és Dominicnak, akik épp beléptek az ajtón. Bili az asztal túlsó végén ült. Ahogy Jennifer elhaladt mellette, elkapta a kezét, és megcsókolta.

– Förtelmes vagy, Bili, komolyan – csóválta a fejét Francis. – Mindjárt taxit küldök Violetért, ha nem viselkedsz. – Miért maradt otthon Violet? – kérdezte Jennifer, miközben a pincér székkel kínálta. – Megbetegedett az egyik gyerek, és nem viszi rá a lélek, hogy a dadára hagyja egyedül – felelte Yvonne, és egyetlen, hihetetlenül beszédes szemöldökvonásba félreérthetetlenül belesűrítette a dologról alkotott teljes véleményét. – Mert mindig a gyerek a legelső – szavalta Bili, és Jenniferre kacsintott. – Csak maradjanak meg a jelen státuszukban, hölgyeim. Mert nekünk, férfiaknak sok gondoskodásra van szükségünk. – Kapunk valamit inni is? Van ezeknek valami finom specialitásuk? – Én egy Mai Tait kérek – szólt Anne. – Én meg egy Királyi Ananászt – böngészte Yvonne az itallapot, melyen hulaszoknyás nő képe díszelgett, és a „Groglista” címet viselte. – Hát te, Larry? Várj, kitalálom. Báli Hai Skorpió. Aminek méregtövis van a farkában – kapta el Bili az itallapot. – Gusztustalanul hangzik. Inkább egy whiskyt. – Akkor hadd válasszak az elbűvölő Jennifernek. Jenny, életem, mit szólnál egy Rejtett Gyöngyhöz? Vagy a Polinéz Lány Végzetéhez? Tetszik? Jennifer nevetett. – Ha te mondod, Bili… – Nekem meg egy Gyötrődő Nyavalyást, mert az vagyok – tette hozzá Bili vidáman. – Oké. Táncolni mikor fogunk? Jó néhány ital után megérkezett az étel is. Polinéz sertéshús, mandulás rák, paprikás steak. Jennifer gyorsan becsípett a koktéloktól, és csipegetni is alig bírt. Körülötte egyre csak nőtt a zaj. A sarokban zenekar zendített rá, párok perdültek ki a táncparkettre, a vendégek igyekeztek egymást túlkiabálni. A fények homályosan ragyogtak: arany vörös üvegű ernyők borultak az asztali lámpák fölé. Jennifer végigjáratta tekintetét a barátain. Bili egyre-másra rá tekingetett, mintha az elismerését szomjazná. Yvonne átkarolta Francis vállát, miközben mesélt valamit. Anne szívószálon iszogatott valami ezerszínű italt, s néha eleresztette a szívószálat, hogy harsány kacagásban törjön ki. Megint elárasztotta az a furcsa érzés, könyörtelenül, akár a dagály: hogy valahol máshol kellene lennie. Mintha üveggolyóba volna zárva, elszigetelve a többiektől. És honvágy kínozza, ébredt rá hirtelen, döbbenten. Túl sokat ittam, dorgálta magát. Mekkora butaság. A férjére nézett, és rámosolygott, abban a reményben, hogy legalább nem néz ki olyan szerencsétlenül, mint ahogy érzi magát. Laurence nem mosolygott vissza. Átlátszó vagyok, mint az üveg, gondolta leverten. – Szóval, miről is van szó? – fordult Laurence Francishoz. – Mit is ünnepelünk? – Kell ahhoz külön ok, hogy mulassunk egy kicsit? – vágta rá Bili. Yvonne ananászából iszogatott egy hosszú, csíkos szívószállal. Yvonne mintha észre sem vette volna. – Volna egy bejelenteni valónk, ugye, drágám? – mondta Francis. Yvonne hátradőlt a széken, cigarettát vett elő a táskájából, és rágyújtott. – De még mennyire. – Azért hívtunk ide titeket ma este, a legjobb barátainkat, hogy ti tudjátok meg legelőször… – Francis a feleségére sandított. – Úgy hat hónapon belül megérkezik egy kicsi Moncrieff. Rövid csönd támadt. Anne kerekre tágult szemmel bámult.

– Gyereketek születik? – Hacsak nem a piacról szerezzük be – mulatott rajta Yvonne, és elfintorította vastagon rúzsozott ajkát. Anne már rohant is hozzá az asztal körül, hogy megölelje. – Ó, ó, ez csodálatos! Te ravasz róka, te! Francis nevetett. – Ugyan, ugyan, semmiség volt. – Én is úgy éreztem – vágta rá Yvonne. A férje oldalba bökte. Jennifer érezte, hogy automatikusan felkel, és ő is Yvonne elébe járul. Lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. – Fantasztikus hír, tényleg – mondta, és sehogy sem értette, miért bizonytalanodott el tőle még jobban. – Gratulálok. – Megmondtam volna már előbb is – tette Yvonne a kezét az övére –, de gondoltam, inkább várok, amíg egy kicsit jobban… hm… – Magamra találok. Igen – húzta ki magát Jennifer. – De tényleg csodálatos, és nagyon örülök neki. – Most már ti jöttök – mutatott Bili széles ripacs gesztussal rá és Laurence-re. Már kigombolta a gallérját, és meglazította a nyakkendőjét. – Már csak ti maradtatok. Na rajta, Larry fiam, csipkedd magad. Csak szorgosan. Jennifer – már újra a helyén – érezte, hogy az arcát elönti a vér, s csak remélhette, hogy ebben a megvilágításban nem tűnik fel. – Mindent a maga idejében, Bili – vágott közbe diplomatikusan Francis. – Nekünk évekbe telt, míg eljutottunk idáig. Jobb előbb alaposan kiélvezni a szabad életet. – Mit nem hallok! Mit nevezel te élvezetnek7. – csapott le rá Yvonne. Nevetésben törtek ki. – Mit, mit nem. Sietni nincs miért, annyi szent. Jennifer a férjét nézte, ahogy szivart húz elő a belső zsebéből, és határozott, de gondos mozdulattal csapja le a végét. – Sietni nincs miért – ismételte meg Jennifer. A taxiban ültek, hazafelé tartottak már. Yvonne utánuk integetett a zúzmarás utcáról. Francis óvó mozdulattal karolta át. Dominic és Anne pár perccel korábban távozott, Bili pedig mintha szerenádot intézett volna valami járókelőkhöz. – Yvonne–ék híre tényleg csodálatos, ugye? – kérdezte Jennifer. – Úgy látod? – Hát persze! Te nem? Laurence kibámult az ablakon. Szinte teljes volt a sötétség, csak itt-ott világított pár lámpa a fekete utcákon. – Igen – mondta végül. – Egy kisbaba az tényleg nagyszerű hír. – Bili rémesen be volt rúgva, ugye? – jegyezte meg. Elővette a púderkompaktot, s vetett egy pillantást az arcára. Végre hozzászokott már annyira, hogy nem lepődött meg, valahányszor meglátta. – Bili egy bolond – mondta a férje, még mindig mereven kinézve az ablakon. Jennifer valami távoli, bizonytalan veszélyt érzett. Becsukta a táskáját, összekulcsolta a kezét, és igyekezett kitalálni még valami csevegni valót. – Hát te… te mit gondoltál, mikor hallottad?

Laurence odafordult hozzá. Az arca egyik fele fehéren égett egy lámpa fényében, a másik sötétbe borult. – Már hogy Yvonne-ról. Mert nemigen szóltál. Ott, a vendéglőben. – Azt gondoltam – mondta a férje, hangjában végtelen szomorúsággal –, hogy milyen egy mázlista disznó ez a Francis Moncrieff. Nem szóltak többet a kurta úton hazáig. Megérkeztek. Laurence kifizette a sofőrt, míg Jennifer óvatosan elindult a házhoz vivő kőlépcsőn. Égtek a lámpák, sárga fény vetődött a havas kövezetre. A néma, sötét téren egyedül itt volt már csak fény. Laurence is berúgott, döbbent rá Jennifer, amikor látta, milyen nehézkes, bizonytalan léptekkel halad a férfi. Megpróbálta összeszámolni, hány whiskyt is ihatott meg, de nem emlékezett. Túlságosan el volt foglalva a saját gondolataival, csak azon rágódott, hogy hogyan hat a többiekre. Csak úgy zúgott a feje az állandó erőlködéstől, hogy normálisnak lássék. – Hozzak inni valamit? – kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót. Lépteik visszhangoztak az előcsarnokban. – Teát is csinálhatok, ha szeretnéd. – Nem – felelte a férfi, és a hallban álló székre ejtette a kabátját. – Inkább mennék az ágyba rögtön. – Jó, én viszont… – Veled szeretnék ágyba menni. Hát így állunk. Jennifer gondosan felakasztotta a kabátját a szekrénybe, és követte a férfit az emeleti hálószobába. Hirtelen bánni kezdte, hogy nem ivott többet. Úgy szeretett volna gondtalanul vidám lenni, mint Dominic és Anne, akik egyre-másra egymás karjába estek az utcán a nevetéstől. Csakhogy a férje, ezt pontosan tudta már, nem az a nevetgélős fajta. Az ébresztőóra háromnegyed kettőt mutatott. Laurence lehámozta magáról a ruhát, és a földön hagyta, egy csomóban. Hirtelen végtelenül fáradtnak tűnt. Jennifer azt remélte, hátha a férfi egyszerűen elalszik majd. Lerúgta a cipőjét, és akkor döbbent rá, hogy nem fogja tudni egyedül kigombolni a ruha gallérját. – Laurence… – Tessék. – Segítenél kigombolni…? – Hátat fordított neki, s igyekezett nem összerezzenni, ahogy a férfi ügyetlen kézzel rángatni kezdte a kelmét. A leheletén whisky és keserű szivarbűz érződött. Csak babrált, többször is meghúzva Jennifer haját. Az asszony arca megrándult. – A rossebb – mordult fel végül Laurence. – Elszakítottam. Jennifer lesodorta magáról a ruhát. A férje a kezébe tette a selyembevonatú gombot. – Semmi gond – mondta Jennifer, erőt véve magán, hogy tényleg ne bánja. – Mrs. Cordoza biztosan meg tudja javítani. Be akarta akasztani a ruhát a szekrénybe, ám a férfi megragadta a karját. – Hagyd – parancsolta. Merően nézett Jenniferre. A feje enyhén imbolygott, szemét félig lehunyta. Közelebb hajolt az asszonyhoz, arcát a két kezébe fogta, és csókolni kezdte. Jennifer lehunyta a szemét. A férfi keze lejjebb vándorolt a nyakán, vállán, bizonytalan érintéssel. Laurence elvesztette az egyensúlyát. Magával húzta Jennifert az ágyra, nagy keze a nő keblére tévedt, s már egész testsúllyal nehezedett rá. Jennifer udvariasan igyekezett viszonozni a csókokat, elnyomva magában az alkoholos, füstös lehelet keltette undort. – Jenny… – lihegte a férfi –, Jenny… Csak legalább ne tartson sokáig. Arra ocsúdott, hogy a férfi abbahagyta. Kinyitotta a szemét. Laurence merően nézett rá. – Mi a baj? – kérdezte ostobán.

– Semmi. – Mert úgy nézel, mintha valami undorítót csinálnék. Tényleg így érzed? Részeg volt, de volt még valami más is a nézésében, amit Jennifer nem tudott értelmezni. – Sajnálom, drágám. Nem akartam! – Felkönyökölt. – Azt hiszem, egyszerűen fáradt vagyok – mondta, s közben a kezét a férfi felé nyújtotta. – Ó. Fáradt. Mindketten felültek. Laurence beletúrt a hajába. Csak úgy sugárzott róla a csalódottság. Jennifert elárasztotta a bűntudat, de ugyanakkor, röstelkedve érezte, a megkönnyebbülés is. A csönd kezdett elviselhetetlenné válni. Jennifer megragadta a férje kezét. – Laurence… szerinted én rendben vagyok? – Rendben? Mit akar ez jelenteni? Jennifer gombócot érzett a torkában. Mégis a férje. Kihez szóljon bizalmasan, ha nem hozzá? Yvonne jutott az eszébe, ahogy Francist ölelgeti, ahogy folyton egymásra néznek, és a tekintetük száz és száz olyan beszélgetésről árulkodik, amihez senki másnak nincs köze. Dominicra és Anne-re, ahogy vihogva imbolyognak a taxi felé. – Laurence… – Larry! – kiáltotta a férfi. – Larrynek szoktál hívni. Nem igaz, hogy képtelen vagy megjegyezni! Jennifer az arcához kapta a kezét. – Larry. Sajnálom. Csak hát… olyan… olyan furán érzem magam. – Furán? Jennifer megborzongott. – Mintha hiányozna valami. Mintha az összerakós játékból hiányozna néhány rész. Nagyon hülyén hangzik? Kérlek, vigasztalj meg, rimánkodott magában. Ölelj át. Mondd, hogy tényleg hülyeség, és minden vissza fog jönni. Mondd, hogy Hargreavesnek igaza volt, és ez a rémes érzés hamarosan elmúlik. Csak szeress egy kicsit. Szoríts magadhoz erősen, hadd érezzem, hogy ez az, amit tennünk kell. Csak próbálj megérteni. De mikor feltekintett, a férje a valamivel távolabb heverő cipőket bámulta. Hallgatása nem kíváncsi vagy együtt érző hallgatás, értette meg lassan Jennifer. Nem is az olyan ember hallgatása, aki erősen töpreng valami nehéz problémán. Sokkal sötétebb dolog lapult a szörnyű némaság mögött: nehezen féken tartott düh. Laurence hangja halk volt és jeges, amikor végre megszólalt. – És ugyan mit gondolsz, Jennifer, mi hiányzik az életedből? – Semmi – vágta rá gyorsan az asszony. – Egyáltalán semmi. Tökéletesen boldog vagyok. Én… – Felkelt, és a fürdőszoba felé igyekezett. – Semmiség az egész. Hamar el fog múlni, Mr. Hargreaves megmondta. Hamarosan visszatalálok a régi önmagamhoz. Mire felébredt, Laurence már nem volt ott. Mrs. Cordoza kopogtatott halkan az ajtón. Jennifer kinyitotta a szemét. Mikor megmozdította a fejét, fájdalom nyilallt belé. – Asszonyom… hozzak egy csésze kávét? – Nagyon kedves, köszönöm – mormolta rekedten. Lassan feltápászkodott, hunyorogva az éles fényben. Háromnegyed tíz volt már. Odakintről motorzajt hallott, valaki a havat kotorta a kövezetről tompa nesszel, és verebek locsogtak a fákon. A ruhák, amiket tegnap este szanaszét szórtak a padlón, már nem voltak ott. Visszahanyatlott a párnára, és beengedte a tegnapi eseményeket a tudatába.

Laurence a falnak fordult, amikor ő visszatért az ágyba. Széles, erős háta, akár egy áthatolhatatlan fal. Jennifer megkönnyebbülést érzett, de valami sokkal furcsábbat is. Most pedig fáradt mélabú töltötte el. Jobban kell igyekeznem, gondolta. Nem beszélek többet az érzéseimről. És kedvesebb leszek hozzá. Nagylelkűbb. Megbántottam tegnap. Fájdalmat okoztam neki, ezért viselkedett így. Igyekezzék nem rágódni a dolgokon. Mrs. Cordoza kopogtatott. Kávét hozott tálcán és két vékony pirítóst. – Gondoltam, megéhezhetett. – Ó, de kedves. Sajnálom. Rég fel kellett volna kelnem. – Ideteszem – mondta Mrs. Cordoza. Óvatosan az ágytakaróra tette a tálcát, majd fogta a kávéscsészét, és Jennifer éjjeliszekrényére helyezte. – Odalent leszek, asszonyom, nem akarom zavarni – mondta. A tekintete egy pillanatra Jennifer karjára tévedt. A sebhely szembeszökően virított a meztelen bőrön. Mrs. Cordoza elfordult. Már kilépett a szobából, amikor Jennifer meglátta az éjjeliszekrényen a könyvet, a szerelmes regényt, amit tovább akart ajándékozni. Előbb megkávézik, gondolta, s aztán leviszi neki. Ezzel elsimíthatja a tegnapi furcsa beszélgetés utóhatásait. Kihörpintette a kávét, aztán fogta a könyvet, és lapozgatni kezdte. Olvasni is alig tudott ebben a másnapos állapotban. Egy papír hullott ki a lapok közül. Jennifer félretette a könyvet, fogta a papírt, lassan széthajtogatta, és olvasni kezdte.

Drága Jennifer, Nem tudtam rávenni, hogy meghallgasson olyan sietve rohant el. De tudnia kell, hogy én nem utasítottam vissza Önt. Ha ezt gondolta, akkor olyan messze jár az igazságtól, hogy ez már szinte elviselhetetlen számomra. Íme, az igazság: nem Ön lett volna az első férjes asszony, akivel valaha viszonyom volt. Ismeri a személyes körülményeimet, és őszintén szólva ezek a viszonyok természetüknél fogva tökéletesen megfelelnek nekem. Nem akartam senkihez közel kerülni. Amikor először találkoztunk eldöntöttem, hogy Önnel sem lesz másképp. De amikor szombaton belépett a szobámba, kimondhatatlanul gyönyörű volt abban a ruhában. És aztán megkért, hogy gomboljam ki a gallérját. És amikor az ujjam a bőréhez ért, már tudtam, hogy a szerelem mindkettőnk számára katasztrófát jelent. Önnek, drágám, fogalma sincs róla, milyen érzés kétszínűnek lenni. Ön csodálatos, egyenes lélek. Még ha pillanatnyilag nem is érzi, azért van öröm is abban, ha rendes az ember. És nem szeretnék az a valaki lenni, aki elrontja Önt. Hát én? Pontosan tudtam, már amikor legelőször rám nézett, hogy ha valaha is megtesszük ezt, elvesztem. Hogy Önt nem tudom majd úgy félresöpörni, mint a többi nőt. Én nem leszek képes barátságosan mosolyogni Laurence-re, ha összefutunk valami étteremben. Hogy sosem érem be azzal, ha csak egy részt kaphatok Önből. És nagy öncsalás volt azt képzelni, hogy ez a dolog másképp is lehet. Hát azért gomboltam vissza azt a szerencsétlen gombot a ruhája nyakán, és ezért hánykolódtam ébren az Elmúlt két éjjel. Gyűlölöm magam az egyetlen tisztességes dologért, amit valaha is tettem.

Bocsásson meg nekem. B. Jennifer ült az ágyon, és azt a szót bámulta, amely mintegy kiszökkent a szövegből: Laurence. Laurence. Ez egyetlen dolgot jelenthetett. A levelet őneki írták.

Nem akarnék benned rossz érzést kelteni, de én nagyon szégyellem, ami tegnap történt közöttünk. Nem lett volna szabad. Csak úgy járhatunk el tisztességesen mindenkivel szemben, ha nem találkozunk többé.

(NŐS) FÉRFI NŐNEK, E-MAIL-BEN

5

Anthony O’Hare Brazzaville-ben ébredt. Felnézett a bágyadtan forgó ventilátorra a plafonon. Homályosan érzékelte, hogy a zsalugáterrésen élesen bevág a fény, és az eszébe villant egy pillanatra, hogy ezúttal talán tényleg meghal. A feje satuba volt szorítva, s a két halántéka között nyilak röppentek ide-oda. A veséjét mintha nagy lelkesedéssel püfölték volna egész éjszaka. A szája porszáraz volt és pocsék ízű, hányinger kerülgette. Enyhe pánik rohanta meg. Lelőtték? Összeverték valami utcai zavargás során? Lehunyta a szemét, várta a külső hangokat: utcai árusokét, a rádiókét, melyek mindenütt jelen voltak, ahol csak pár ember összeverődött az utcán, és guggolva fülelték, hol várható a következő csetepaté. Nem golyó lesz az. Inkább sárgaláz. És ezúttal biztosan végez is vele. De már miközben ezt gondolta, észlelte, hogy hiányoznak a kongói hangok: hiányzott az ordibálás a nyitott ablakokon, a bárzene, a banánlevél közt fővő kwanga szaga. A lövöldözés. A lingala vagy szuahéli nyelvű kiáltozás. Csönd volt, mély csönd, a távolban sirályok rikoltoztak. Nem Kongó ez mégsem. Hanem Franciaország. Franciaországban van. Hála öntötte el egy pillanatra, míg be nem állt a fájdalom. Az orvos figyelmeztette, hogy sokkal rosszabb lesz, ha újra iszik, jegyezte meg az elméjének egy távoli, hűvösen elemző részecskéje. Mr. Robertson örülne, ha hallaná, milyen pontosan bevált az előrejelzése. Lassan megbizonyosodott róla, hogy képes lesz nagyobb gyalázat nélkül felülni, tehát feltápászkodott. Lábát kilendítette az ágyból, felállt, és óvatosan az ablakhoz lépdelt. Az áporodott verítékszag és az üres palackok az asztalon hosszú és kalandos éjszakáról tanúskodtak. Egy milliméternyi-re elhúzta a függönyt, és elébe tárult a sápadtarany fényben fürdő, csillogó öböl. A domboldal tele vörös háztetőkkel, de ez nem a kongói kunyhók rozsdaszínűre festett teteje volt, hanem terrakottacserép. Ezekben a házakban egészségtől kicsattanó, boldog emberek éltek, akik most mind lent tolongtak a parton, csevegtek, sétáltak, kocogtak. Fehér emberek. Gazdagok. Anthony összehúzta a szemét. Tökéletes, makulátlan idill. Visszaejtette a függönyt, a fürdőszobába tántorgott, és a vécékagylóba kapaszkodva hosszan, nyomorultul okádott. Nagy nehezen lábra állt újra, a zuhanyfülkébe botladozott, nekidőlt a falnak, és jó húsz percen át csak zuhogtatta magára a meleg vizet, arra vágyva, bárcsak kitisztíthatná magát belülről is. Gyerünk, szedd már össze magad. Felöltözött, leszólt a recepcióra kávéért, s mikor úgy érezte, hogy már képes rá, leült az íróasztalhoz. Már majdnem háromnegyed tizenegy volt. El kellett küldenie a szöveget, az írást, amin tegnap délután dolgozott. Elnézegette macskakaparásos jegyzeteit, s felidézte az este végét. Akadozva tértek vissza az emlékek. Mariette arca, a hotel előtt, ahogy kérő mozdulattal fordul felé, szinte követelve, hogy csókolja meg. És az ő határozott visszautasítása, pedig már közben mondogatta magában, hogy őrültséget csinál, hiszen a lány kívánatos volt, és felkínálkozott neki. De legalább egy dolog azon az estén, amivel egy kicsit is elégedett lehet. Ó, Jézusom. Jennifer Stirling, az a törékeny, sértett asszony, ahogy a zekéjét nyújtja mereven. Meghallotta az ő ostoba, hálátlan dühöngését. Mit is mondott konkrétan róla? Elkényeztetett kis tai-tai… a fejében soha meg nem fordult egyetlen saját gondolat. Anthony

lehunyta a szemét. Háborús övezetben sokkal könnyebb, gondolta. Biztonságosabb. Ott mindig tudni, ki az ellenség. Megjött a kávé. Anthony nagy levegőt vett, és töltött magának egy csészével. Aztán fölvette a telefonkagylót, és csüggedten arra kérte a kezelőt, hogy kapcsolja Londont.

Mrs. Stirling, hálátlan disznó voltam. Bárcsak ráfoghatnám a viselkedésemet a kimerültségre vagy az erős rák-allergiára, de sajnos nem lehet. Az alkohol volt a felelős érte, az ingerlékeny természetem és a társasági ügyetlenségem. Ön sem mondhatna rólam sok olyan csúnyaságot, amit ne gondoltam volna magamról józanabb perceimben. Kérem, engedje meg, hogy bocsánatot kérjek. Ha meghívhatnám engesztelésül Önt és Mr. Stirlinget ebédre, mielőtt visszatérek Londonba, nagyon boldog lennék. Szégyenkező híve: Anthony O’Hare Ui.: Csatolom a Londonba felküldött riportom másolatát. Szeretném, ha látná, hogy legalább ebben a tekintetben tisztességesen viselkedtem. Anthony borítékba tette a levelet, leragasztotta, és megfordította. Talán még mindig részeg volt kissé: nem emlékezett rá, hogy valaha életében írt volna ennyire őszinte levelet. Ekkor jutott eszébe, hogy nem tudja, hová címezze. Halkan szitkozódott a hülyesége miatt. Tegnap este Stirling sofőrje jött érte, a hazafelé útról pedig nem sok emléke volt, a megaláztatásoktól eltekintve. A recepciós sem tudott sokat segíteni. Stirling? Csak rázta a fejét. – Nem ismeri? Gazdag ember. Fontos személyiség – erősködött Anthony. A szája még mindig szörnyen száraz volt. – Monsieur – tiltakozott csüggedten a recepciós errefelé mindenki gazdag és fontos. Balzsamos délután volt, ragyogott az ég, s szinte foszforeszkált a levegő. Anthony próbálta gyalog visszakövetni a kocsi tegnapi útját. Tíz percig sem tartott az egész, hát lehetetlen akkor megtalálni azt a házat? Csak leteszi a levelet az ajtó elé, és elmegy. Nem volt hajlandó arra gondolni, mit tesz, ha majd visszatér a városba. A szervezete, miután emlékeztetőt kapott az alkohollal folytatott hosszú viszonyára, halkan, de kitartóan követelte a magáét. Sört, rimánkodott a csökönyös hang. Bort. Whiskyt. A veséje sajgott, és még mindig remegett egy kicsit. Jót fog tenni a séta, biztatta magát, miközben odaköszönt két mosolygós, nyári kalapos asszonynak. Vakító kék volt az ég Antibes fölött, a fehér homokos partok zsúfolásig tele napozó nyaralókkal. Egy körforgalomhoz érve felidézte, hogy itt balra fordultak, és látta, hogy az út hegynek fel visz a cserépfödeles villák között. Ezen az úton jöttek. A nap keményen tűzött a tarkójára, a kalapot is könnyedén átütötte. Levette a zakót, és vállára vetette, úgy ballagott tovább. A városon kívül, a hegyvidéki részen kezdett eltévedni. Balra fordult egy templomnál, ami halványan ismerősnek tűnt, és nekiállt felkapaszkodni a domboldalra. Egyre ritkultak a pálmák és fenyők, végül teljesen elmaradtak a fák, és védtelenül hagyták Anthonyt a vadul tűző nap előtt, melynek sugarai keményen visszaverődtek a csupasz sziklákról és az aszfaltról. Érezte már, hogy húzódik a bőre, és tudta, hogy estére gyötrelmesen leég.

Olykor egy-egy kocsi húzott el mellette, kőmorzsalékot szórva az egyre mélyebb szakadékba. Tegnap este olyan rövidnek tűnt az út, a vadvirág-illatú hűvös esti szellőben. Most végtelenségbe nyújtóztak előtte a mérföldkövek, és kénytelen volt elismerni a lehetőséget, hogy eltévedt. Don Franklinnek hogy tetszene, gondolta magában, míg megállt, hogy zsebkendővel megtörölje a homlokát. Anthony simán eljut Afrika egyik végéből a másikig, és átügyeskedi magát minden határon, itt viszont, a milliomosok homokozójában egy tízperces út is betesz neki. Újabb kocsi száguldott felé, Anthony hátralépett előle, ám az sivító fékekkel megállt. Anthony meghökkenve pislogott az éles fényben. Yvonne Moncrieff hajolt ki a Daimler SP250-ből, homlokára tolt napszemüveggel. – Hát maga meghibbant? – kérdezte vidáman. – Elevenen megsütteti magát? Besandított a kocsiba, és látta, hogy a volánnál Jennifer Stirling ül. Nagyméretű, sötét napszemüveg mögül nézett rá, a haja hátrakötve, az arckifejezése kifürkészhetetlen. – Jó napot – mondta Anthony, és lekapta a kalapját. Hirtelen nagyon is tudatában volt, hogy gyűrött inge átázott a verítéktől, és az arca is csupa víz. – Mi az ördögöt művel ilyen messze a várostól, Mr. O’Hare? – kérdezte Jennifer. – Valami rázós sztori után jár? Anthony lekapta a válláról a zekét, elővette a levelet a belső zsebből, és az asszony felé nyújtotta. – Én csak… ezt akartam volna átadni. – Mi ez? – Bocsánatkérés. – Bocsánatkérés? – A tegnapi viselkedésemért. Jennifer nem nyúlt át Yvonne előtt, hogy átvegye a levelet. – Jennifer, vegyem el én? – nézett rá döbbenten Yvonne Moncrieff. – Ne. Felolvasná, kérem, Mr. O’Hare? – Jennifer! – Ha Mr. O’Hare megírta, akkor biztos vagyok benne, hogy fel is tudja olvasni. – A szemüveg mögött tökéletesen szenvtelen volt az arc. Anthony némán állt egy darabig, hátranézett az üres útra, meg lefelé a napégette domboldalon. – Én igazán nem… – Hát akkor nem is egy nagy bocsánatkérés, ugye, Mr. O’Hare? – fuvolázta az asszony. – Irkálni akárki írhat akármit. Yvonne Moncrieff lesütötte a szemét, és a fejét csóválta. Jennifer napszemüvege még mindig Anthonyra szegeződött. Láthatta a saját tükörképét a sötét, fényes lencsén. Kinyitotta a borítékot, kihúzta belőle a papírt, és némi habozás után olvasni kezdte. Természetellenesen hangosnak érezte a hangját a kopár sziklavidéken. Mikor a végére ért, a zsebébe gyűrte a lapot. Kínosan érintette a beálló teljes csönd, melyet csak a motor duruzsolása tört meg. – A férjem – mondta Jennifer félvállról – Afrikába ment. Ma reggel indult. – Akkor engedje meg, hogy önt és Mrs. Moncrieffet hívjam meg ebédre. – Az órájára pillantott. – Kései ebédre, ami azt illeti. – Engem nem, aranyom. Francis egy yachtot szeretne megnézni velem ma délután. Mondtam is neki, hogy álmodjon csak szépen.

– Mindenesetre visszavisszük a városba, Mr. O’Hare – biccentett a fejével Jennifer a parányi hátsó ülés felé. – Nem venném a lelkemre, hogy a Nation legtiszteletreméltóbb munkatársa még napszúrást is kapjon az alkoholmérgezés tetejébe. Várt, míg Yvonne kikászálódott, előredöntötte az ülést, és Anthony bemászott a kocsi hátuljába. Aztán a kesztyűtartóból egy zsebkendőt kotort elő, és odadobta neki. – Tessék. Tudja egyébként, hogy teljesen rossz felé ment? Mi arrafelé lakunk – és egy távoli, ligetes domboldal felé mutatott. A szája sarka egy pillanatra felkunkorodott, épp csak annyira, hogy Anthonyban megszülethessen a remény, talán mégis megbocsát. Aztán a két nő kacagásban tört ki. Anthony O’Hare végtelen megkönnyebbüléssel húzta a fejébe a kalapot, s a kocsi elvágtatott a keskeny úton a város felé. Dugóba kerültek, szinte közvetlenül azután, hogy kitették Yvonne-t az Hotel St. Georgesnál. – Aztán viselkedjenek rendesen – búcsúzott tőlük az idősebb asszony. Anthony megjegyezte magának, hogy olyan derűsen magabiztos hangon beszél, mintha tökéletesen elképzelhetetlennek tartaná azt, amitől intette őket. Amint magukra maradtak, élesen változott a hangulat. Jennifer Stirling hallgataggá vált, s úgy tűnt, nagyon lefoglalja figyelmét a vezetés, nem úgy, mint alig pár perccel azelőtt. Anthony tekintete újra és újra az enyhén lebarnult karokra tévedt, meg az asszony profiljára, ahogy az a féklámpák hosszú sorát figyelte merően. Eszébe villant egy pillanatra, hogy talán mérgesebb rá, mint maga is gondolta volna. – És meddig tartózkodik a férje Afrikában? – kérdezte, csak hogy megtörje a csöndet. – Talán egy hétig. Ritkán marad tovább – felelte Jennifer, és ide-oda tekingetett idegesen, mint aki okvetlenül tudni akarja, mi okozza a dugót. – Ekkora utat ilyen rövid időre! – Maga csak tudja, Mr. O’Hare. – Hogyhogy? Jennifer felvonta a szemöldökét. – Hiszen maga mindent tud Afrikáról, maga mondta tegnap. – Mindent? – Tudja, hogy a legtöbb ember, aki ott üzletet csinál, gazfickó. – Ezt mondtam volna? – Monsieur Lafayette-nek. Anthony magába roskadt. – Mrs. Stirling… – kezdte volna. – Ó, ne aggódjék. Laurence nem hallotta. Francis hallotta, de hát ő alig üzletel arrafelé, úgyhogy nem vette nagyon zokon. A kocsik megmozdultak végre. – Hadd hívjam meg ebédre. Kérem. Úgy szeretnék egy esélyt kapni, ha csak fél órát is, hogy bebizonyítsam, nem vagyok tökéletes barom. – Gondolja, hogy ilyen hamar megváltoztatom a véleményemet? – És megint az a mosoly. – Örülnék, ha úgy volna. Csak rendelkezzék, hogy hová menjünk. A pincér limonádét tett elébük hosszú pohárban. Az asszony kortyintott, aztán hátradőlt, és a tengerpartot csodálta.

– Gyönyörű kilátás – mondta Anthony. – Az – ismerte el Jennifer. A haja úgy folyt alá, mint a sűrű festék, mint a szőke selyem áradata, le majdnem a válláig. Igazán nem Anthony esete volt ez a típus. A kevésbé konvencionális szépségeket szerette, akikben van valami titokzatos, s akiknek a bűbája nem ennyire kézenfekvő. – Maga nem iszik? Anthony a poharára nézett. – Nem volna szabad. – Asszonyi parancsra? – Csak exem van – emlékeztette. – Orvosira. – Hát akkor igazán kibírhatatlannak érezhette azt a tegnap estét. Vállat vont. – Nem sokat forgók társaságban. – Turistaként néz csak be olykor. – Elismerem. A harcteret kevésbé érzem rémítőnek. Megint elérkezett a mosoly ideje. A mosoly pedig lassú volt és csibészes. – Hát akkor maga William Boot – mondta Jennifer. – Aki elveszettnek érzi magát a Riviéra társasági dzsungelében. – Boot… – Waugh kétbalkezes hősének említésére először mosolyodott el igazán azon a napon. – Maga igazán mondhatott volna rám sokkal csúnyábbat is. Egy nő lépett be az étterembe, gombszemű kiskutyát szorított hatalmas kebléhez. Olyan bágyadtan határozott léptekkel vágott át az asztalok közt, mint aki megengedheti magának, hogy kizárólag a saját céljára koncentráljon. Elért egy üres asztalhoz, alig pár méternyire tőlük, és megkönnyebbült kis sóhajjal ült le. A kutyát letette maga mellé. Az állatka remegve, farkát behúzva ácsorgott. – Szóval, Mrs. Stirling… – Jennifer. – Hát Jennifer. Kérem, meséljen valamit magáról – hajolt előre Anthony. – De hiszen magának kellene. Bebizonyítani, ugyebár. –Mit? – Hogy nem tökéletes barom. Ha jól emlékszem, egy fél órát adott erre magának. – Ó. És mennyi van még hátra belőle? Az asszony az órájára nézett. – Úgy kilenc perc, hozzávetőleg. – És eddig hogyan teljesítek? – Nem várhatja tőlem, hogy máris nyilatkozzam. Aztán elhallgattak. Anthony, rá csöppet sem jellemző módon, hirtelen nem tudta, mit is mondjon, az asszony meg talán megbánta korábbi szavait. Anthony O’Hare arra a nőre gondolt, akivel legutóbb dolga akadt, a fogorvosa vörös hajú feleségére, akinek olyan áttetsző bőre volt, hogy az ember félt igazán odanézni, hátha meglátja, mi van alatta. Azért sikerült meghódítani, mert a férje régóta közönyös volt már iránta. Félig-meddig sejtette is Anthony, hogy a nő készségessége legalább annyira a bosszúvágynak köszönhető, mint bármi más érzelemnek. – Hát mivel tölti napjait, Jennifer? – Nem merem elárulni. Anthony felvonta a szemöldökét.

– Annyira kevés értelmes dolgot csinálok, hogy félek, kivívnám vele a megvetését. – De úgy mondta, hogy abból érezhető volt: egy csöppet sem fél. – Két házat is visz. – Dehogy. Itt részidős személyzetet alkalmazunk. Londonban pedig ott van Mrs. Cordoza, aki végtelenül fölöttem áll minden háztartási tudományban. – Hát akkor mivel foglalkozik? – Koktélpartikat adok, vacsorákat. Szépítgetem a környezetemet. Dekoratív vagyok. – Amiben pedig valóban kiváló. – Ó, szakértő vagyok. Speciális szaktudást követel, tudja. Egész nap el tudta volna nézni ezt a nőt. Valami csodálatos volt a felső ajka fodrozódása ott, ahol az orra alatti finom bőrbe olvadt. Anthony úgy érezte, hogy van külön neve az arc eme részének, és ha elég sokáig nézi Jennifert, akkor az eszébe is jut. – Azt tettem, amire neveltek. Fogtam magamnak egy gazdag férjet, és most boldoggá teszem. A mosoly megremegett. Kevésbé tapasztalt ember tán észre sem vette volna. Csak a nő szeme környékén látszott a pillanatnyi bizonytalanság, éppen csak sejteni lehetett, hogy a felszín alatt sokkalta bonyolultabb dolgok rejtőznek. – Én pedig innék egyet – jelentette be Jennifer. – Bántaná magát? – Természetesen igyék akkor. Én majd per repraesentationem fogom élvezni. – Per repraesentationem – ismételte Jennifer, miközben jelzett a pincérnek. Martinit rendelt, sok jéggel. Társasági ital, gondolta Anthony. Nincs rejtegetnivalója, nem akar semmit alkoholba fojtani. Enyhe csalódottságot érzett. – Hát ha attól érzi magát jobban – mondta könnyedén. – Én a világon semmihez nem értek a munkán kívül. – Ó, dehogynem, legalábbis szerintem – mondta rá Jennifer. – A férfiaknak egyébként is könnyebben esik a munka, mint bármi más. – Bármi más? – Hát az élet mindennapi zűrzavara. Amikor az emberek nem úgy viselkednek, ahogy elvárnánk, és amikor olyan érzéseik vannak, amik nagyon nem tetszenek az embernek. A munkában sokkal könnyebb eredményeket elérni, és uralni egy területet. És ott az emberek jobban engedelmeskednek. – Nem az én világomban – nevetett Anthony. – És mégis. Leírhat egy történetet, és rögtön másnap reggel ott látja az újságosnál, pont úgy, ahogy leírta. Ez nem teszi büszkévé? – Azelőtt igen. Csakhogy aztán elkopik ez az érzés. Azt hiszem, már egy hosszú ideje nem sok olyasmit tettem, amire büszke lehettem volna. Amit írok, az mindig kérészéletű. Már másnap sült krumplit csomagolnak belé. – Tényleg? De hát akkor miért az a sok munka? Anthony nagyot nyelt, igyekezett elhessegetni lelki szemei elől a fia képét. Hirtelen nagyon vágyott egy italra. Kipréselt magából egy mosolyt. – Hát csak azért, amit maga is mondott. Sokkal könnyebb a munkában boldogulni, mint bármi másban. A tekintetük összetalálkozott, és ebben az óvatlan pillanatban lehervadt a mosoly Jennifer arcáról. Elpirult, és lassan kevergetni kezdte az italát. – Per repraesentationem – szótagolta. – Ezt el kell magyaráznia, Anthony.

Olyan módon mondta ki a nevét, hogy az bizalmasságot sugárzott. Ígért valamit. Legalábbis új találkozást valamikor a jövőben. – Azt jelenti… – Anthony szája megint száraz volt –, hogy képviseleti úton. Olyan öröm, amit a más öröme által érzünk. Jennifer kitette a hotelnál. Ezután csaknem egy teljes órán át csak hevert az ágyon, és nézte a plafont. Majd felkelt, lement a recepcióra, vett egy levelezőlapot, és irt pár sort a fiának. Elgondolkozott közben, vajon Clarissa veszi-e a fáradságot, hogy átadja. Mikor visszatért a szobájába, egy cetlit talált a küszöb alatt.

Kedves Bot, ugyan nem győződtem meg egészen, hogy nem tökéletes barom, de hajlandó vagyok még egy esélyt adni, hogy meggyőzzön róla. Ma este elmarad a tervezett vacsorám, tehát a Hotel des Calypsos-ban fogok étkezni a rue St. Jacques-on nyolc órakor. Társaságot szívesen fogadok Anthony kétszer átolvasta az üzenetet, aztán sürgönyt fogalmazott Donnak: FELEJTSD EL UTOLSÓ SÜRGÖNYÖM STOP MARADOK RIVIÉRAI TÁRSASÁGI TÉMÁN DOLGOZNI STOP DIVATTIPPEKKEL STOP Elvigyorodott, összehajtogatta a lapot, és átadta. Elképzelte, milyen arcot vág majd a szerkesztő, ha meglátja, aztán azon kezdett töprengeni, hogyan tisztíttathatná ki estig az öltönyét. Anthony O’Hare tökéletesen elbűvölő volt ezen az estén. Pontosan az a személy volt, akinek az előző estén kellett volna mutatkoznia. Az a személy, akinek lennie kellett volna még házas korában. Szellemes volt, udvarias és lovagias. Jennifer sosem járt még Kongóban – a férje azt szokta mondani, „nem a magadfajtának való hely az” –, és Anthony, talán legfőképpen azért, mert valóságos ösztön támadt benne, hogy ellentmondjon Stirlingnek, elszánta magát, hogy megszeretteti Kongót az asszonnyal, de legalábbis megkívántatja vele, hogy szeresse. Beszélt Leopoldville elegáns, fasoros útjairól, a belga telepesekről, akik mindent inkább otthonról hozatnak, fagyasztva vagy konzervben, horribilis pénzekért, semhogy megkóstolják egy olyan ország étkeit, amely maga a mezőgazdasági mennyország, szinte elképzelhetetlen termékkínálattal. Beszélt róla, mekkora sokk volt a város európai lakosai számára, mikor a helyőrség felkelése odáig fajult, hogy üldözni kezdték őket, és menekülniük kellett az aránylag biztonságosabb Stanleyville-be. A legjobb formájában akart mutatkozni Jennifer előtt, arra vágyott, hogy csodálattal nézzen rá a nő, ne pedig részvét és bosszúság keverékével. És valami furcsa dolog történt: ahogy igyekezett az elbűvölő, vidám idegent adni, egy pillanatra azon kapta magát, hogy önmagává vált. Az anyja jutott az eszébe, aki mindig azt mondogatta neki gyerekkorában, hogy mosolyogjon, mert úgy gondolta, hogy attól vidámabb lesz. Ő meg nem hitt neki. Jennifer a maga részéről jó kedvében volt. Inkább figyelt, mint beszélt – a szociális intelligenciával bíró nők szokása szerint s ha elnevette magát valamin, Anthony úgy érezte, dagad a keble, és szeretné minél többször megnevettetni. Hálás szívvel állapította meg, hogy a szomszéd asztaloktól csodálattal tekingetnek rájuk – az a fantasztikusan vidám párocska a

tizenhatosnál! Érdekes, hogy Jennifert mennyire nem zavarja, hogy más férfival látják. Talán ez a szokás a riviérai társaságban, gondolta, szociális duettek más emberek házastársaival. Volt más magyarázat is, de arra nem szeretett gondolni: hogy egy férfi az ő státuszával és kiállásával egyszerűen nem tekinthető vetélytársnak. Nem sokkal a főfogás után magas férfi lépett az asztalukhoz, makulátlan öltönyben. Kétfelől arcon csókolta Jennifert, aztán udvarias, semmitmondó csevegés közben várta, hogy bemutassák. – Richard, szívem, ez itt Mr. Boot – mondta Jennifer, és arcizma sem rezdült. – Larryről ír riportot egy angol újság számára. Én igyekszem részletes információkkal ellátni, és meggyőzni róla, hogy nem minden gyáros és gyárosné unalmas. – Elképzelni sem tudom, hogy magát bárki a világon unalmasnak tartaná, Jenny. – Kezet nyújtott Anthonynak. – Richard Case. – Anthony… öö… Boot. A riviérai társaság a legkevésbé sem unalmas, amennyire megállapíthattam. Mr. és Mrs. Stirling csodálatos vendéglátók. – Keményen elszánta, hogy diplomatikus lesz. – Talán magáról is írhatna valamit Mr. Boot. Richardé az a szálloda a hegy legtetején. Mesés kilátás esik onnan. Ő a riviérai társaság epicentruma. – Talán legközelebbi látogatása alkalmával minket szerencséltet majd, Mr. Boot – mondta a férfi. – Én persze nagyon szeretném, de azért kivárnám, mennyire tetszik Mr. Stirlingnek, amit írtam, és csak azután nyilatkozom arról, hogy idemerészkedem-e még egyszer – felelte Anthony. Mindketten milyen gondosan igyekeztek megemlíteni Laurence-et, gondolta utólag, mintha csak maguk között akarnák tartani láthatatlanul. Jennifer sugárzott ezen az estén. Csak úgy vibrált belőle az energia, de Anthony úgy érezte, ő az egyetlen, akinek ez szól. Talán én teszem ezt veled? Így töprenkedett magában, míg figyelte, hogy eszik a nő. Vagy talán csak a megkönnyebbülés teszi, hogy végre szabad vagy, nem őrködik fölötted az a hideg szemű férjed? Emlékezett rá, hogy alázta meg Stirling Jennifert az este, így hát kikérte a véleményét a piacokról, Mr. Macmillanről, a királyi esküvőről, s nem engedte, hogy az ő véleményéhez próbáljon alkalmazkodni. Az asszony nem sokat tudott a saját kis világán túl eső dolgokról, de érzéke volt az emberi természethez, és érdekelte, amit Anthony mondott, tehát rendkívül kellemes beszélgetőtársnak bizonyult. Clarissa jutott egy pillanatra Anthony eszébe, azok a savanyú megjegyzései mindenkire, aki csak körülveszi, s a gyanakvása, hogy a legsemmitmondóbb gesztusban is képes szándékos hántást látni. Évek óta nem mulatott már ilyen jól. – Lassan mennem kéne – mondta Jennifer, az órájára nézve. Kihozták a kávét, s hozzá egy kis ezüsttálcán művészien elrendezett petitsfours-okat. Anthony letette a szalvétát. Szívét csalódás járta át. – Az nem lehet – vágta rá sietve. – Még mindig nem tudom, sikerült-e megváltoztatnom a rólam alkotott véleményét. – Valóban? Nos, ki tudja… – Az asszony hátrafordult, és Richard Case-t látta a bárnál a barátaival. A férfi elkapta a tekintetét, mintha figyelte volna őket. Jennifer hosszan tanulmányozta Anthony arcát. Ha vizsgáztatta, akkor bizonyos, hogy Anthony kiállta a vizsgát. Jennifer előrehajolt, és halkan kérdezte: – Tud evezni? – Hogy evezni?

Végigsétáltak a rakparton. Jennifer erősen nézte a sötét vizet, mintha nem volna biztos benne, hogy megtalálja a csónakot, és kétszer is elolvasta a nevét a biztonság kedvéért. Parányi dingi volt. Anthony belépett, majd kezét nyújtotta az asszonynak, és a szemközti ülésre segítette. Langyos szellő fújt, s a tintasötét víz fölött megnyugtatóan lebegtek az osztrigahalász hajók pislákoló fényei. – Merre megyünk? – Anthony levette a zakóját, maga mellé tette az ülésre, és nekiveselkedett az evezésnek. – Ó, egyelőre csak arra. Majd mutatom, ha közelebb leszünk. Anthony lassan húzta az evezőt, hallgatta a hullámok loccsanását a csónak oldalán. Jennifer szemben ült vele, vállán meglazult a stóla. Kissé elfordította a fejét, hogy jobban lássa, merrefelé irányítja a férfit. Megfeneklettek a gondolatai. Normális körülmények között most azt tervezné, hogyan közelítse meg, mikor tegye meg az első mozdulatot, és izgatott örömmel várná az éjszakát. Most viszont, bár kettesben volt a nővel, aki maga hívta meg csónakázni éjnek évadján, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy tudja, hogy alakulhat még az este. – Ott – mutatta az asszony. – Az lesz az. – Csónakot mondott. – Anthony csak bámulta a hatalmas, karcsú, fehér yachtot. – Jó nagy csónak – ismerte el Jennifer. – Én nem sokat értek hozzá. Évente egyszer-kétszer ha fedélzetre lépek. Kikötötték a dingit, és felkapaszkodtak a yacht fedélzetére. Jennifer hellyel kínálta a párnázott padon, és pár perc múlva kilépett a kabinból. Levette a cipőjét, nyugtázta Anthony, és igyekezett nem nézni a hihetetlenül parányi lábakra. – Csináltam magának alkoholmentes koktélt – nyújtotta a poharat Jennifer. – Nem voltam biztos benne, hogy hajlandó lesz még több tonikot meginni. Meleg volt, még ilyen messze kint a vízen is, és a hullámok alig-alig ringatták a hajót. Anthony Jennifer válla fölött a kikötő fényeit látta, meg ha néha egy-egy autó suhant végig a parti úton. Kongóra gondolt, s úgy érezte, mintha csodával határos módon röppent volna a pokolból egyenesen a paradicsomba, amelyet elképzelni sem tudott azelőtt. Jennifer újabb Martinit töltött magának, és takarosan maga alá húzta a két lábát a szemközti padon. – Szóval – szólt a férfi hogy is találkozott a férjével? – A férjemmel? Ez a munkájához kell? – Nem. Kíváncsi vagyok. – Mire? – Hogy hogyan… – még idejében harapta el a szót. – Az érdekel, hogyan kerül össze két ember. – Egy bálon találkoztunk. Sebesült rendőrök számára gyűjtöttek. Odaültették az asztalomhoz, vacsorára hívott, és ennyi volt az egész. – Ennyi volt az egész? – Laurence nagyon határozott volt. Pár hónap múlva megkérte a kezem, én meg igent mondtam. – Nagyon fiatal lehetett még. – Huszonkét éves voltam. A szüleim ujjongtak. – Mert olyan gazdag? – Mert úgy érezték, megfelelő parti. Szolid férfi, jó hírű. – És ezek a dolgok fontosak magának?

– Hát nem fontosak mindenkinek? – Jennifer a szoknyája szegélyét babrálta, egyengette, simítgatta. – Most viszont én kérdezek. Meddig volt házas, Boot? – Három évig. – Az nem valami sok. – Elég hamar tudtam, hogy hibát követtünk el. – És a felesége sem bánta, hogy maga válni akart? – Ő akart válni. – Jennifer ránézett, s egyértelmű volt, hogy felméri, vajon megérdemeltee. – Nem voltam hű férje – tette hozzá, és maga sem tudta, miért. – Biztos nagyon hiányzik a fia. – Igen – ismerte el. – Néha azt gondolom, nem is tettem volna úgy, ahogy tettem, ha tudtam volna, mennyire fog hiányozni. – Ezért iszik? Anthony ravasz mosollyal felelte: – Csak ne próbáljon megjavítani, Mrs. Stirling. Túl sok jószándékú asszony mulattatta már magát azzal. Jennifer a poharába nézett. – Ki mondta, hogy meg akarom javítani? – Mert olyan… olyan jótékony arcot vágott. Én attól ideges leszek. – A bánatot nem lehet titkolni. – Majd éppen maga fogja tudni. – Nem vagyok hülye. Nem kaphatunk meg mindent. Ezt én is pont úgy tudom, ahogy maga. – A férje mindent megkapott. – Ez szép volt. – Pedig nem annak szántam. A tekintetük összekapcsolódott, aztán mindketten félrenéztek, a part felé. Hangulatuk csaknem harciasba csapott át, mintha titkon haragudtak volna egymásra. Így, hogy eltávolodtak a parttól és a valódi élet nyüzsgésétől, mintha felszabadultak volna valami alól. Akarom ezt a nőt, gondolta Anthony, és csaknem megkönnyebbülés volt számára, hogy ilyen hétköznapi dolgot érez. – Hány férjes asszonnyal volt már dolga? – hasított Jennifer hangja a néma levegőbe. Anthony majdnem félrenyelte az italt. – Azt hiszem, könnyebb volna úgy fogalmazni, hogy olyan is volt egy-kettő, akinek nem volt férje. Jennifer elgondolkozott a hallottakon. – Biztonságosabbak vagyunk mi, férjes asszonyok? – Igen. – És ezek a nők miért fekszenek le magával? – Nem tudom. Talán mert boldogtalanok. – Maga meg boldoggá teszi őket. – Egy kis időre, azt hiszem. – Akkor maga dzsigoló? – És újra az a szája sarkában bujkáló mosoly. – Nem, csak olyan ember, aki szeret férjes asszonyokkal szerelmeskedni. Ezúttal a csönd a csontjaikig hatolt. Anthony szerette volna megtörni, csak tudta volna, hogyan. – Én nem fogok szerelmeskedni magával, Mr. O’Hare.

Anthony kétszer is újrajátszotta ezt a mondatot a fejében, hogy meggyőződjék róla, mit is jelent. Kortyintott egyet az italából, és összeszedte magát. – Rendben. – Tényleg? – Nem – felelte kényszeredett mosollyal. – Egyáltalán nem. De ha így van, akkor így van. – Nem vagyok elég boldogtalan ahhoz, hogy magával háljak. Istenem, ahogy ez az asszony néz. Mintha mindent tudna az emberről. Anthony egyáltalán nem volt biztos benne, hogy ez tetszik neki. – Nem is csókoltam meg senki mást, mióta férjhez mentem. Soha. – Ez csodálatra méltó. – Nem is hisz nekem. – Dehogynem. Csak azt gondolom, ritka dolog. – Most meg szörnyen unalmasnak tart. – Jennifer felkelt, végigsétált a yacht orrán, és újra Anthony felé fordult, amikor a hídhoz ért. – Ezek a férjes nők bele szoktak szeretni magába? – Egy kicsit. – És szomorúak, amikor aztán otthagyja őket? – Honnan veszi, hogy nem ők hagynak faképnél? Jennifer várt. – Hogy belém szeretnek-e? – ismételte a férfi. – Nemigen szoktam társalogni velük utána. – Semmibe veszi őket? – Nem. Csak gyakran utazom. Nem szoktam egy helyen sok időt tölteni. Meg aztán, nekik ott van a férjük, a saját életük… nem hiszem, hogy bármelyik is otthagyná a férjét értem. Őnekik csak… csak mulatság vagyok. – Hát maga szerette valamelyiket is? – Nem. – És a feleségét? – Azt hittem. De most már nem tudom. – Szeretett valaha valakit? – A fiamat. – Mennyi idős? – Nyolcéves. Magából jó újságíró válna. – Maga tényleg nem bírja elviselni, hogy semmi értelmessel nem foglalkozom, ugye? – És kacagásban tört ki. – Azt gondolom, talán elpazarolja magát ebben a jelenlegi életformájában. – Valóban? Miért, mit kellene csinálnom helyette? – Pár lépéssel közelebb jött. Anthony látta, hogy csillan meg a holdfény világos bőrén, s hogy vetül kék árnyék a nyaka gödrébe. Még egyet lépett a nő, s a hangját halkabbra fogta, bár senki nem volt a közelben. – Mit is mondott az imént, Anthony? „Ne akarjon megjavítani.” – Miért is akarnám? Hisz maga mondta, hogy nem boldogtalan. A férfinak elakadt a lélegzete. Az asszony már nagyon közel volt, s tekintete az övét kereste. Mintha részeg volna, úgy érezte magát, minden érzéke kiélesedett, s könyörtelenül vésődött beléjük az asszony látványa, hangja, illata. Magába szívta a virágos, keleties parfümöt. – Azt hiszem – mondta lassan a nő –, hogy amit csak elmondott nekem ma este, az csupa olyasmi, amit a férjes asszonyainak szokott mondani.

– Téved – vágta rá rögtön, de közben tudta, hogy tökéletesen igaza van. Minden erejét felemésztette, hogy ne vesse rá magát erre a szájra, ne zárja le a magáéval. Életében nem érzett még ilyen erős vágyakozást. – Azt hiszem – mondta a nő –, maga meg én igazán boldogtalanná tudnánk egymást tenni. Szavaira Anthony lelkében megpattant valami; olyan volt az érzés, mint a vereség. – Azt hiszem, semmit sem szeretnék jobban – felelte lassan.

Görögországban maradok, nem megyek vissza Londonba. Megrémísztesz, de jó értelemben.

FÉRFI NŐNEK, LEVELEZŐLAPON

6

Már megint kopogtattak azok a nők. Épp rájuk látott a hálószoba ablakából. Az egyik sötét hajú volt, a másiknak a haja valami lehetetlen vörös. Az első emeleti saroklakás ablakában ültek. És ha férfi járt arra, kopogtattak az üvegen, integettek, mosolyogtak, már ha elég óvatlan volt az illető, hogy felnézzen rájuk. Laurence-et halálosan dühítették. Egy hasonló ügy tavaly a Legfelsőbb Bíróságig eljutott, s akkor a bíró figyelmeztette a nőket, hogy ne tegyék ezt. Laurence állította, hogy bármilyen visszafogott is a módszerük, a környék reputációját erősen lerontja. Nem foghatta fel, hogy ha egyszer törvényellenes, amit tesznek, akkor miért nem történik semmi ellene. Jennifer egyáltalán nem bánta az egészet. Úgy látta, foglyok azok a nők az üveg mögött. Egyszer még integetett is nekik, de csak üres arccal bámultak rá, úgyhogy gyorsan továbbsietett. A napjaik egyébként új rendszert öltöttek. Jennifer Laurence-szel együtt kelt, kávét és pirítóst készített, és elhozta az újságot az előcsarnokból, míg a férje borotválkozott és öltözködött. Gyakran előfordult az is, hogy előtte kelt, és megcsinálta a haját meg a sminkjét, hogy kellemes, nett látványt nyújtson a pongyolájában arra a ritka esetre, ha a férje felnézne az újságból. Mégiscsak könnyebb úgy kezdeni a napot, hogy az ember férje nem sóhajtozik ingerülten. Laurence aztán felkelt az asztaltól, megengedte Jennifer-nek, hogy felsegítse a kabátját, majd pedig, általában valamivel nyolc után, a sofőr diszkréten megkocogtatta az ajtót. Jennifer pedig integetett, míg a kocsi eltűnt a sarkon. Úgy tíz percre rá köszöntötte az érkező Mrs. Cordozát, és míg az idősebb asszony teát főzött kettejük számára, s esetleg néhány megjegyzést is tett a hidegre, Jennifer átfutotta a listát, hogy mi mindent kell elintézni aznap. A szokásos dolgok – porszívózás, porolás, mosás – tetejébe gyakran akadt némi varrás is, például Laurence ingei, amikről leszakadt a gomb, máskor meg cipőpucolás került a listára. Mrs. Cordoza nélkül nem lehetett elvégezni az asztalnemű átválogatását és újrahajtogatását, sem pedig az ezüst fényesítését. Ilyenkor az újságpapírral borított konyhaasztalra kiteregették az egész ezüstfiók tartalmát, és Mrs. Cordoza úgy látott neki, rádióhallgatás közben. Jennifer pedig megfürdött, felöltözött azalatt. Beugorhatott a szomszédba, Yvonne-hoz egy kávéra, elvihette az anyját villásreggelizni, vagy foghatott egy taxit, és bemehetett a városba karácsonyi bevásárlásokat intézni. Gondja volt rá, hogy kora délutánra mindig visszatérjen. Ilyenkor általában új feladatot adott Mrs. Cordozának: menjen el busszal új függönyanyagért vagy keressen egy bizonyos fajta halat, amire Laurence azt mondta, hogy talán ízlene. Az is megtörtént, hogy egyszerűen szabadságot adott neki a délutánra – jó volt akármi, ami biztosít számára egy-két órát, hogy nyugodtan kereshessen további leveleket. Két hét telt el azóta, hogy a legelsőre rábukkant, és azóta két másikat is talált. Ez is postafiókba volt címezve, de félreérthetetlenül neki szólt. Ugyanaz az írás, ugyanazok a szenvedélyes, egyenes szavak. Mintha csak visszhangoztak volna a lelke mélyén. Olyan eseményeket írtak le, amelyekre bár nem emlékezett, mégis mély rezonanciát váltottak ki belőle,

ahhoz hasonlót, ahogy egy hatalmas harang hangja sokáig tovább zeng, miután már rég nem kongatják. Egyiken sem volt semmi aláírás az egyetlen B betűn kívül. Újra és újra átolvasta őket, míg a szavak mélyen a leikébe vésődtek.

Drága szerelmem, hajnali négy óra van, de sehogy sem bírok aludni, mert tudom, hogy ma fog visszatérni hozzád. Ez egyenes út az őrületbe, de akkor is itt heverek és magam elé képzelem, hogy melléd fekszik, hogy joga van megérinteni, megölelni, miközben bármit megtennék, hogy megszerezhessem ezt a jogot. Nagyon megharagudtál amikor inni láttál az Albertóban. Azt mondtad, fegyelmezetlenség, és a válaszom, sajnos, megbocsáthatatlan volt. Az ember saját magát is bántja, mikor vagdalkozik, és bármilyen ostoba és kegyetlen dolgokat mondtam is, talán tudod, hogy a Te szavaid még jobban fájnak. Miután elmentél, Felipe, lehülyézett, és igaza is volt. Azért mondom el mindezt, mert tudnod kell, hogy megakarok javulni. Hah! El sem hiszem, hogy mekkora klisét írtam le. Pedig igaz. Szeretnék a jobb önmagam lenni és ez a Te műved. Órákon át ültem itt, és csak néztem a whiskys palackot, aztán pedig, még öt perce sincs, felkeltem végre, és az egész rohadt mocskot a mosdóba öntöttem. Jobb ember leszek érted, szerelmem. Jobb életet akarok élni, hogy büszke lehess rám. Ha csak órák, percek jutnak nekünk, akkor is kivételes pontossággal akarom mindegyiket bevésni az emlékeimbe, hogy előhívhassam ilyen pillanatokban, mint a mostani, amikor még a lelkem is fekete. Fogadd magadhoz, ha muszáj, szerelmem, de ne szeresd! Könyörgök, ne szeresd! A Te önző B-d Jennifer szeme könnybe lábadt az utolsó soroktól. Ne szeresd. Könyörgök, ne szeresd. Kissé világosabb volt a helyzet. Értette már, miért tátong közte és a férje közt szakadék. Beleszeretett egy másik férfiba, azért. A levelek szenvedélyesek voltak; ez a férfi úgy megnyílt előtte, mint Laurence soha. Ha a leveleket olvasta, bizsergett a bőre, zakatolt a szíve. Felismerte a szavakat. De attól csak még nagyobbnak érezte az űrt a szívében. Fejében csak úgy hemzsegtek a kérdések. Sok ideig tartott ez az ügy? És mennyire régen történt? Le is feküdt azzal az emberrel? Lehet, hogy azért annyira gátolt a szerelmi élete a férjével? És aztán a leggyötrőbb kérdés: ki ez a szerető? Úgy vizsgálgatta a leveleket, akár egy kórboncnok. Áruló jelek után kutatott. Senki nem jutott eszébe B betűvel, legfeljebb Bili, meg a férje könyvelője, egy bizonyos Bemard. Ahhoz a legcsekélyebb kétség nem férhetett, hogy ebbe az emberbe sosem volt szerelmes. Lehet, hogy B is látta a kórházban, azokban a napokban, amikor nem volt eszméleténél? Lehet, hogy most is figyeli valahonnan? És csak várja, hogy ő keresse a kapcsolatot. Mert létezik valahol. És nála van mindennek a kulcsa.

Nap mint nap próbálta visszaképzelni magát egykori önmagába, ebbe a titokzatos személybe. Hol dugna el leveleket ez a régi Jennifer? Hol vannak a másik, titkos élete kulcsai? Két levelet könyvekben talált meg, egy harmadikat csinosan belesimítva egy összehajtott pár zokniba. Csakis olyan helyeken, amikre a férje álmában sem gondolna. Okos voltam, gondolta. Aztán, kényelmetlenebb érzéssel: kétszínű voltam. – Anya – kérdezte egyszer ebéd közben, a John Lewis legfelső emeletén, egy szendvics fölött. – Ki vezetett, amikor a balesetem volt? Az anyja felkapta a fejét. Az étterem zsúfolásig volt vendégekkel, bevásárlószatyrokkal, nehéz télikabátokkal. Csupa csevegés és evőeszköz csilingelés. Az anyja körbepillantott, csak azután fordult vissza hozzá, mintha a kérdés már magában felforgató tett volna. – Drágám, tényleg muszáj feleleveníteni ezeket a dolgokat? Jennifer belekortyolt a teájába. – Olyan keveset tudok róla, mi történt. Segítene, ha össze tudnám rakni a képet. – Majdnem meghaltál. Én tényleg nem akarok gondolni se rá. – De mi történt? Én vezettem? Az anyja a tányérra szegezte a tekintetét. – Nem emlékszem. – Hát ha meg nem én voltam, akkor mi lett a sofőrrel? Ha én megsérültem, akkor nyilván ő is. – Nem tudom. Honnan tudhatnám? Laurence mindig maga gondoskodott a személyzetéről, nem? Gondolom, nem érhette súlyos sérülés. Ha kezelésre volt szüksége, akkor Laurence bizonyosan felvállalta a költségeket. Jennifer a sofőrre gondolt, aki a kórházba jött érte. Hatvanas, fáradt ember volt, takaros bajuszkával, kopaszodó fejjel. Nem úgy nézett ki, mint aki súlyos traumán esett át. Sem úgy, mintha az ő szeretője lehetett volna. Az anyja eltolta maga elől a maradékot. – Miért nem kérdezed meg őt? – Hát jó. – Pedig tudta, hogy nem fogja. – Azt akarja, hogy ne rágódjak semmin. – Nahát, akkor pedig igaza van, aranyom. Talán hallgatnod kéne rá. – Tudod legalább azt, hogy hová mentem akkor? Az idősebb asszony elpirult. Kifárasztotta már a szokatlan inkvizíció. – Fogalmam sincs. Talán vásárolni. Azt tudom, hogy valahol a Marylebone út környékén történt. Azt hiszem, busszal ütköztél. Vagy hát elütött a busz, inkább úgy. Irtózatos volt az egész, Jenny, kislányom, és csak arra tudtunk gondolni, hogy mikor gyógyulsz már meg. – A száját vékonyan összepréselte. Jennifer ebből levonhatta a következtetést, hogy a beszélgetésnek vége. A kantin sarkában egy sötétzöld kabátos nő bámult egy férfi szemébe, aki az ujja hegyével cirógatta végig az arcát. Jennifer figyelte őket. A nő a foga közé fogta a férfi ujját. Ez a futó, intim gesztus áramütésként érte Jennifert. Senki más nem vett tudomást a párról. Mrs. Verrinder a száját törölgette. – De hát mit számít az, aranyom? Autóbaleset mindennap történik. Minél több kocsi szaladgál, annál veszélyesebbé válnak. Szerintem a fele sem tud vezetni annak, aki jogosítványt kap a kezébe. Nem mintha apád tudott volna. Csakhogy ő mindig igen óvatos volt. Jennifer már nem figyelt. – Akárhogy is, most már rendbe jöttél, ugye? Most már minden jobb.

– Jól vagyok – mosolygott az anyjára sugárzóan Jennifer. – Csodásán. Most, ha elmentek esténként otthonról Laurence-szel vacsorázni vagy inni, mindig azon kapta magát, hogy árgus szemekkel fürkészi barátaikat, ismerőseiket. Ha egy férfi tekintete a szokásosnál kicsit hosszabban pihent meg rajta, úgy érezte, képtelen elfordítani a tekintetét. Lehet, hogy ő az? Volt valami plusz tartalom e mögött a kedves üdvözlet mögött? Jelent valamit ez a mosoly? Három számba jöhető férfi volt, abban az esetben, ha a B egy becenév kezdőbetűje. Jack Amory, egy motoralkatrész cég igazgatója, nőtlen ember, aki mindig olyan tüntetően csókol kezet. Csakhogy ezt mindig úgy csinálja, mintha odakacsintana Laurence-re, mintha dupla blöff volna az egész. Aztán Reggie Carpenter, Yvonne unokafivére, aki néha bekerült a vacsoravendégek közé tölteléknek. Sötét hajú, fáradt, humoros tekintetű férfi, fiatalabb, mint amilyennek a levelek íróját képzelte Jennifer, de sármos, szellemes, és valahogy mindig ott találja maga mellett, valahányszor Laurence nincs jelen. És ott van persze Bili. Bili, aki minden viccét úgy süti el, hogy felé sandít, elismerésért, és aki nevetve teszi közhírré, hogy imádja, akár Violet előtt is. Az biztos, hogy érez iránta valamit. De ő, vajon érezhetett-e valamit Bili iránt? Több figyelmet fordított a külsejére. Rendszeresebben járt el fodrászhoz, vett néhány új ruhát, többet csevegett, egyáltalán „jobban hasonlított a régi önmagához” mint Yvonne elismerően megjegyezte. A baleset utáni hetekben inkább a barátnői háta mögé húzódott, most viszont merész lett, kérdezgetett, udvariasan, de kikérdezte a férfiakat, határozottan vizsgálódott, keresve, hol van rés a páncélzaton, hol találhat további válaszokra. Néha árulkodó szavakat szőtt a társalgásba, megkérdezte például, ki szeretne whiskyt, és leste a férfiak arcán a felismerés jelét. Igaz, Laurence általában a közelben volt, úgyhogy még ha észlelték is a jeladást, válaszolni akkor sem igen válaszolhattak. Ha a férje úgy találta is, hogy szokatlan hévvel társalog a barátaival, nem tette szóvá. Egyáltalán, nem sok mindent tett szóvá. És nem közelített hozzá testileg az óta az este óta, hogy összezördültek. Udvarias volt és távolságtartó. Későig dolgozott, és gyakran kelt korán, úgyhogy már távozott is a házból, mire ő felébredt. Ha Jennifer benézett a vendégszobába, gyakran látta, hogy aludtak az ágyban, tehát ő magára maradt az éjszakára. Néma szemrehányásképpen. Tudta, hogy még rosszabbul illenék éreznie magát miatta, de egyre inkább kívánta, hogy ő is visszavonulhasson a párhuzamos magánvilágába, vissza a titokzatos, szenvedélyes szerelemhez, s annak a férfinak az áhítatosan imádó szemével láthassa magát. Valahol pedig él ez a B, gondolta, és vár. – Ezeket kell aláírni, és a szekrényen van néhány ajándék, ami ma reggel érkezett. Egy láda pezsgő a Citroentől, egy csemegekosár a peterborough-i cementesektől és egy doboz csokoládé a könyvelőitől. Tudom, hogy nem szereti a töltöttet, ezért gondoltam, talán körbe lehetne kínálni az irodában. Elsie Machzynski például különösen kedveli a fondant-t. Szinte fel se nézett. – Rendben van. – Moira láthatta, hogy Mr. Stirling gondolatai ugyancsak távol járnak a karácsonyi ajándékoktól.

– És remélem, nem baj, de előre gondolkodtam, és megrendeltem a büfét a karácsonyi partira. Ön döntött úgy, hogy inkább itt tartsuk és ne étteremben, miután így megnövekedett a cég, tehát felhívtam egy szervezőszolgálatot, és szerény büfét rendeltem. – Nagyon jó. Mikor lesz? – 23–án, amint végeztünk. Vagyis a szünet előtti pénteken. – Igen. Ugyan, miért olyan gondterhelt, miért olyan levert? Az üzlet jobban megy, mint valaha. A termékeiket két kézzel kapkodják. Hiába az újságok által bezengett hitelkorlátozás, az Acme Ásvány és Bányászat olyan egészséges mérleggel dicsekedhet, mint kevés más cég az országban. Bajkeverő levél sem érkezett több, és azok, amik a múlt hónapban jöttek, még mindig ott lapulnak Moira fiókjában. – Arra is gondoltam, hogy talán… A főnök felkapta a fejét: odakintről hallott meg valamit. Moira megfordult, hogy ő is lássa, mit néz. Az asszony volt ott, jött befelé át az irodán, a haja makulátlan hullámokban, parányi, piros kalapka tűzve a feje tetejére, pontosan ugyanabban a színárnyalatban, amelyben a cipője is pompázik. Mit akar ez itt? Mrs. Stirling úgy nézelődött, mint aki keres valakit, aztán odalépett hozzá Mr. Stevens a könyvelésről, és kezet nyújtott. Csevegtek egy darabig Mrs. Stirlinggel, aztán odanéztek feléjük, át az irodán. Mrs. Stirling üdvözlésre emelte a kezét. Moira önkéntelenül a hajához nyúlt. Némelyik nő minden pillanatban úgy néz ki, mintha divatlapból lépett volna elő. Jennifer Stirling ebbe a fajtába tartozott. Moira nem, de nem is bánta: neki mindig fontosabb volt a munka, a tényleges eredmények. De azért mégiscsak fájt neki, ahogy ez a nő besétált az irodába, arca kipirulva a hidegtől, s a fülében egy-egy gyémánt szórja a lángot. Ilyenkor valahogy mégis unalmasnak és jelentéktelennek érzi magát az ember. Olyan volt ez a nő, mint egy tökéletesen csomagolt karácsonyi ajándék. Mint egy csillogó csecsebecse. – Mrs. Stirling… – szólt udvariasan Moira. – Helló – köszönt az asszony. – Milyen kellemes meglepetés – kelt fel Mr. Stirling, kissé esetlenül, de talán titkolt örömmel. Mint a népszerűtlen iskolásfiú, ha odamegy hozzá az osztály szépe. – Menjek ki? – Moira kényelmetlenül érezte magát így közébük szorulva. – Volna egyébként némi iktatás… – Ó, miattam semmiképp. Egy perc az egész – felelte Mrs. Stirling, és a férjéhez fordult. – Csak erre jártam, és gondoltam, beugrók megkérdezni, későn jössz-e ma haza. Mert ha igen, akkor átugorhatnék Harrisonékhoz. Forralt borra hívtak. – Én… igen, jó lesz úgy. Akkor ott találkozunk, ha mégis korábban végzek. – Az jó volna – mondta az asszony. Nina Ricci-illat lebegett körülötte. Moira is kipróbálta múlt héten a D. H. Evans-nél, de aztán mégis túl drágának ítélte. Most bánta, hogy nem vette meg. – Igyekszem korán végezni. Mrs. Stirling a legkevésbé sem sietett. Csak állt a férje előtt, de nem őt nézte, hanem az irodát, a férfiakat az asztaloknál. Mintha szándékosan figyelte volna őket. Mintha sosem látta volna még a helyet. – Jó régen jártál itt utoljára – mondta a férje. – Igen, gondolom. Rövid csönd támadt. – Igaz is – mondta hirtelen Mrs. Stirling –, hogy hívják a sofőrjeidet?

A sofőrjeimet? – vonta össze a szemöldökét a férfi. Az asszony kicsit megrántotta a vállát. – Csak gondoltam, talán örülnél, ha szerveznék nekik valami apróságot karácsonyra. – Karácsonyra? – kérdezte álmélkodva a férje. – Hát, tudod, a legrégebbi emberem Eric. Neki általában egy üveg brandyt szoktam adni. Már vagy húsz éve, ha jól emlékszem. Simon pedig a beugró. Ő antialkoholista, úgyhogy a borítékjába szokott kapni egy kis extrát. Nem hiszem, hogy neked szükséges volna ezzel foglalkozni. Mrs. Stirling furán csalódottnak tűnt. – Hát, csak segíteni akartam volna. Akkor megveszem azt a brandyt – mondta, szorosan markolva a táskáját. – Ez igazán… figyelmes tőled. Mrs. Stirling végigjáratta a tekintetét az irodán, aztán megint rájuk nézett. – Különben gondolom, tele vagy munkával. Mint mondtam, csak be akartam ugrani. Örülök a találkozásnak… öö… – itt elbizonytalanodott. Moirát bántotta ez a hanyag modor. Hát hányszor találkoztak már öt év alatt? És még csak a nevét sem volt képes megjegyezni? – Moira – sietett a segítségére Mr. Stirling, mikor kezdett már kínossá válni a csönd. – Igen, Moira. Hát persze. Örülök, hogy találkoztunk. – Mindjárt visszajövök – szólt hátra Mr. Stirling, miközben kikísérte a feleségét. Moira utána nézett. Váltottak még pár szót, aztán az asszony kecsesen intett kesztyűs kezével, és eltűnt. A titkárnő sóhajtott. Próbálta elfojtani magában a megbántottságot. Mr. Stirling mozdulatlanul bámult a felesége után. Moira szinte öntudatlanul lépett ki az irodából, és sietett oda az asztalához. Kulcsot vett elő a zsebéből, és kihúzta a felső fiókot. Gyorsan átpörgette a különböző leveleket, s végül megtalálta, amit keresett. Mr. Stirling előtt ért vissza az irodába. A főnök becsukta maga után az ajtót, és úgy bámult ki az üvegfalon, mintha azt várná, hogy a felesége visszajöjjön. Megenyhült a modora, mintha már nem lett volna annyira feszült. – Szóval – mondta, miközben helyet foglalt a karácsonyi partiról beszéltünk. Hogy szervezett valamit. – Ajka körül enyhe mosoly játszott. Moira nehezen kapott levegőt. Nyelnie kellett egy nagyot, hogy szólni bírjon. – Ami azt illeti, Mr. Stirling, van itt még más is. A főnök közben maga elé vette az első aláírni valót. – Rendben. Mi volna az? – Ez tegnapelőtt érkezett. – És átnyújtotta a kézírásos borítékot. – Abba a postafiókba, amit ön említett. – A főnök hallgatott. – Rajta tartottam a szemem, ahogy mondta – tette még hozzá Moira. A főnök mereven bámult a borítékra, aztán felnézett rá. Arcából olyan gyorsan futott ki a vér, hogy Moira megijedt: talán elájul. – Bizonyos benne? Hisz ez nem lehet! – De hát… – Eltévesztette a számot! – Biztosíthatom, hogy a megfelelő postafiókban volt. A tizenhármasban. Mrs. Stirling nevét használtam, ahogy ön… javasolta. A főnök feltépte a borítékot, és az asztal fölé görnyedve futotta át a pár soros levelet. Moira az aszal másik végén állt. Nem akart kíváncsinak tűnni. Érezte a feszültséget a levegőben. Megszeppent attól, hogy mit is művelt.

Amikor a férfi feltekintett, az arca évekkel öregebb volt. Megköszörülte a torkát, aztán összegyűrte a levelet, és erőteljes mozdulattal az asztala alatt álló papírkosárba dobta. Az arcára vad düh ült ki. – Nyilván eltévedt a postán. Erről senkinek sem szabad tudnia. Értette? Moira hátralépett. – Igenis, Mr. Stirling. Természetesen. – Zárassa be azt a postafiókot. – Most? Még meg kell csinálnom azt az auditjelentést… – Még ma. Csináljon, amit akar, csak zárassa be. Értette? – Igenis, Mr. Stirling. – Moira a hóna alá szorította a mappáját, és kilépett az irodából. Fogta a retiküljét, a kabátját, és indult a postára. Jennifer arra készült, hogy hazamegy. Fáradt volt, az irodába hiába látogatott el, és még az eső is eleredt. A járókelők futva menekültek, felhajtott gallérral, behúzott nyakkal. Ám Jennifer egyre csak állt a lépcsőn a férje munkahelye előtt. Tudta, hogy képtelen visszatérni abba a néma házba. A járdára lépett, és leintett egy taxit. Addig integetett, míg felé nem kanyarodott a sárga fény. Bemászott a kocsiba, leütögetve a vizet piros kabátjáról. – Ismer egy Alberto nevű helyet? – kérdezte, amikor a sofőr hátranézett rá. – Londonnak melyik részében? – kérdezte. – Azt sajnos nem tudom. Azt reméltem, talán maga tudja. A sofőr összevont szemöldökkel töprengett. – Várjunk csak. Mayfairben van egy Alberto nevű klub. Odavihetem, de nem biztos, hogy nyitva vannak. – Jól van – mondta, és hátradőlt. Alig negyedórába tellett az út. A taxi megállt, és a sofőr az utca másik oldalára mutatott. – Ez az egyetlen Alberto, amiről tudok – mondta. – Nem biztos, hogy kegyednek való hely, asszonyom. Letörölgette az ablakot a kabátujjával, és kinézett. Fémkorlát védte a pincelejáratot. A lépcsők mintha a semmibe tűntek volna. Viharvert cégtáblán a név, s az ajtó két oldalán egy-egy nyomorult tiszafa. – Az az? – Gondolja, hogy ezt keresi? Erőt vett magán, és rámosolygott a taxisra. – Mindjárt kiderítem. Kifizette a taxit, és megállt a járdán a szitáló esőben. Az ajtó félig nyitva állt, egy szemetessel volt kitámasztva. Ahogy belépett, szinte megütötte az áporodott alkohol–, dohány–, veríték- és kölniszag. Várt, míg a szeme hozzászokott a homályhoz. Bal felől üres, néptelen ruhatárt látott, a pulton egy sörösüveg meg egy kulcscsomó. Végigment a szűk folyosón, dupla ajtókon át, s végül egy hatalmas, üres terembe ért, az egyik végében kicsi színpad, előtte kerek asztalok, rajtuk felfordított székek. Egy idős asszony cikázott közöttük porszívóval, elégedetlenül morogva magában. Az egyik fal mentén bárpult húzódott. A pult mögött egy asszony cigarettázott, s egy férfival beszélgetett, aki palackokat rakosgatott a kivilágított polcokra. – Várj csak – szólt a nő, mikor meglátta. – Segíthetek, aranyom? Jennifer érezte, hogy a nő alaposan végigméri. Tekintete nem volt egyértelműen barátságos.

– Nyitva vannak? – Mert úgy nézünk ki? Zavarba jött, a hasához szorította a táskáját. – Sajnálom, akkor visszajövök máskor. – Mit óhajt, asszonyom? – húzta ki magát a férfi. Sötét haját hátrafésülve viselte; sápadt, püffedt arca túl sok alkoholról és kevés friss levegőről árulkodott. Jennifer megnézte magának, és igyekezett megállapítani, hogy amit érez, az vajon a felismerés jelének érthető-e. – Megmondaná, hogy… hogy látott-e már itt engem? A férfit mintha mulattatta volna a kérdés. – Ha azt mondja, hogy nem láttam, akkor nem láttam. A nő félrebillentette a fejét. – Igen-igen rossz arcmemóriánk van ezen a helyen. Jennifer közelebb lépett a bárpulthoz. – Nem ismernek valami Felipe nevűt? – Maga kicsoda? – kérdezte a nő. – Én… az nem számít. – Mit akar Felipétől? A két arc keményebb kifejezést öltött. – Van egy közös ismerősünk… – magyarázkodott. – Akkor az az ismerőse megmondhatta volna magának, hogy Felipével nem könnyű találkozni mostanában. Ajkába harapott. Azon gondolkozott, képes lesz-e érthető magyarázatot adni. – Nemigen beszéltem vele mosta… – Meghalt, asszonyom. – Hogyan? – Felipe. Meghalt. Másé már ez a hely. És elég sokféle nép jött már ide azzal, hogy Felipe tartozik nekik. Úgyhogy magának is megmondhatom, hogy tőlem egy fityinget se fog látni. – Nem azért jöttem, hogy… – Hacsak az orrom elé nem rak egy kötelezvényt Felipe sajátkezű aláírásával. – A nő most jobban szemügyre vette Jennifer öltözékét, ékszereit, és elvigyorodott, mint akit tudja már, hogy mit keres ez itt. – A birtokot pedig a családja kapja meg. Már ami maradt belőle. A családhoz pedig a felesége is hozzátartozik – sziszegte gonoszul. – Semmi személyes közöm nem volt Mr. Felipéhez. Részvétem – mondta Jennifer mereven. Kiment a klubból, és fel a lépcsőn a szürke napvilágra, amilyen gyorsan csak telt tőle. Marion a karácsonyi díszes dobozok közt matatott, míg meg nem talált mindent, amit keresett, aztán kirakta szépen az asztalra a szükséges tárgyakat, a kellő sorrendben. Két-két aranylamettát erősített minden ajtó köré. Vagy fél órán át ragasztgatta újra a szétesett papírfüzéreket, aztán felakasztotta őket a plafonra az asztalok fölé. A falakra madzagon a partnercégek által küldött üdvözlőlapokat aggatta. A lámpákra áttetsző színes papírt erősített, de óvatosan, nehogy a körtéhez érjen, mert az tűzveszélyes. Odakint besötétedett, sorra gyúltak ki az utcai lámpák. Az Acme Ásvány és Bányászat munkatársai lassan kezdtek elszállingózni, a bevett sorrend szerint. Először Phyllis és Elsie távozott, a két gépírólány. Ők mindig hajszálpontosan ötkor léptek ki, bár érkezéskor korántsem tanúsítottak ennyire szigorú időérzéket. Aztán Dávid Moreton a könyvelésről, s röviddel utána Stevens, aki a sarki kocsmába vette be magát egy-két szíverősítőre hazatérés előtt. A többiek

apróbb csoportokban távoztak, sálakba, nagykabátokba burkolózva – a férfiak a sarkokban álló fogasokról szedték le a magukét –, némelyikük neki is odaköszönt, ahogy elhaladt Mr. Stirling irodája előtt. Felicity Harewood, aki a bérszámfejtésért volt felelős, szintén Streathamben lakott, alig egy megállónyira Moirától, de sose jutott eszébe, hogy együtt is mehetnének. Májusban, amikor Felicity belépett a céghez, Moira örült is, hogy lesz valaki, akivel elbeszélgethet hazafelé, egy nő, akivel recepteket cserélgethet, vagy megbeszélheti a nap eseményeit az áporodott 274-es buszon. Csakhogy Felicity délutánonként úgy osont el, hogy egy pillantást sem vetett felé, és azon ritka alkalmakkor, amikor egy buszon utaztak, gondosan belemerült valami papírkötésű regénybe, pedig Moira majdnem biztosra vette, hogy tudja, ő is ott ül, kettővel mögötte. Mr. Stirling háromnegyed hétkor távozott. Szórakozott és türelmetlen volt egész délután, felhívta a gyárigazgatót, hogy lehordja a sok betegszabadság miatt, és lemondott egy találkozót, amit négy órára szervezett. Amikor Moira visszatért a postáról, ránézett, mintha meg akarna bizonyosodni, hogy a titkárnő elvégezte a feladatát, aztán újra a munkájába merült. Moira odahúzta a két tartalék íróasztalt a terem végébe, a könyveléshez. Ünnepi térítővel borította le őket, és némi aranylamettát is tűzött a sarkaikra. Tíz nap múlva itt lesz kirakva a büfé, addig pedig a beszállítóktól érkező ajándékokat lehet elhelyezni rajta, meg a karácsonyi postaládát, amelyben egymást köszönthetik a kollégák. Csaknem nyolc volt már, mire mindennel elkészült. Moira végignézett az üres irodán, mely a keze nyomán ünnepien csillogóvá vált. Lesimította a szoknyáját, és elképzelte, milyen elégedett arccal lépnek majd be az emberek holnap reggel. Pénzt nem kap érte, de hát nem ez az élet értelme? Az apró gesztusok, az extrák? A többi titkárnőnek fogalma sincs róla, hogy a személyi asszisztens szerepe nem merül ki levelek gépelésében és iktatásában. Sokkal nagyobb szerep az annál. A lényege a gondoskodás, hogy az irodában minden simán menjen, és ezenfelül, hogy az emberek úgy érezzék, nemcsak dolgozók, de részei a… nos igen, a családnak. A karácsonyi postaláda meg a díszítés az, ami igazán összekovácsolja a közösséget, és olyan hellyé teszi az irodát, ahová örömmel érkezik az ember. A parányi karácsonyfát a sarokban helyezte el. Mennyivel jobban mutat itt. Mi értelme lett volna hazavinni, most hogy ott úgysem látja senki. Itt pedig sok ember leli benne örömét. És ha valaki észrevenné a kecses kis angyalkát a tetején vagy a csodaszép üveggömböket, akkor futólag meg is jegyezheti, mintha csak mellékesen jutna az eszébe, hogy ezek voltak Anya kedvencei. Moira felvette a kabátját. Összeszedte a holmiját, megkötötte a sálját, a tollat-ceruzát pedig akkurátusán készenlétbe helyezte az asztalon holnap reggelre. Kulccsal a kezében Mr. Stirling irodájának ajtajához lépett, hogy lezárja, de aztán, gyors pillantást vetve a bejárat felé, gyorsan besiklott a helyiségbe, és a papírkosárba nyúlt az asztal alatt. Alig egy pillanatba telt, míg megtalálta a kézírásos levelet. Szinte minden habozás nélkül emelte ki, újra a bejárat felé pillantott, hogy valóban egyedül van-e, aztán kisimította a lapot, és olvasni kezdte. Mozdulatlanná dermedt. Aztán újra elolvasta a levelet. Odakint nyolcat kongatott egy harang. Moira megrezzent;i hangra, és kisietett Mr. Stirling irodájából. A papírkosarat kirakta a takarítóknak, és lezárta az iroda ajtaját. A levelet a saját asztalához vitte, betette a legfelső fiókba, bezárta, és a kulcsot a zsebébe süllyesztette. Moira Parker életében először érezte rövidnek a busz utat Streathambe. Rengeteg gondolkodnivalója volt.

Méltányolom, amit mondtál. De remélem, hogy amikor ezt a levelet olvasod, rájössz, milyen tengernyi ( sic! ) bűntudatot érzek amiatt, ahogy Veled bántam, és amiatt, hogy melyik utat választottam… A kapcsolatom M-mel kudarcra van ítélve, és ez kezdettől fogva így volt. Bárcsak ne telt volna három évembe, hogy rájöjjek, ami egy nyári románcnak indult, jobb lett volna, ha az is marad.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

7

Mindennap találkoztak. Kávézók napsütötte teraszain üldögéltek, vagy a nő kis Daimlerével a hőségtől megperzselt hegyek felé vették az irányt, hogy ott a pillanat hevében, találomra választott kis éttermekben egyenek. Jennifer mesélt hampshire-i és Eaton Place-i gyerekkoráról, a pónikról, az internátusról, arról a szűkre szabott és kényelmes világról, ami az életét jelentette mindaddig, amíg férjhez nem ment. Mesélt arról is, hogy már tizenkét évesen úgy érezte, megfullad abban a közegben. Már akkor is tudta, hogy nagyobb térre van szüksége, és sosem hitte volna, hogy a Riviéra tágas vidékein éppen olyan beszűkült és szigorúan ellenőrzött társasági élet várja, mint amilyet maga mögött hagyott. Beszélt egy falubeli fiúról, akibe tizenöt évesen szeretett bele; aztán azt is elmondta, hogyan rángatta ki egy melléképületbe, és ütlegelte a nadrágtartójával az apja, amikor tudomást szerzett a kapcsolatukról. – Azért, mert szerelmes lett? Mivel Jennifer megpróbálta könnyed hangon elmesélni a történetet, ő is igyekezett palástolni, mennyire felzaklatták a hallottak. – Azért, mert nem a megfelelő fiúba lettem szerelmes. Nos, azt hiszem, egy kissé nehezen kezelhető lány voltam. Azt mondták, szégyent hoztam az egész családra. Meg azt, hogy nincs erkölcsi tartásom, és ha nem vigyázok magamra, nem találok majd egyetlen rendes férfit sem, aki elvenne feleségül. – Jennifer most erőltetetten felnevetett. – Persze az, hogy az apám éveken át szeretőt tartott, teljesen más lapra tartozott. – És ekkor jött Laurence. A nő ravaszul rámosolygott. – Igen. Hát nem volt óriási mázlim? Anthony úgy beszélgetett az asszonnyal, ahogy az emberek életük nagy titkait osztják meg utastársaikkal a vonatfülkékben: felszabadult közvetlenséggel, ami azon a ki nem mondott megállapodáson alapul, hogy a mesélő és hallgatója a jövőben valószínűleg soha többé nem találkoznak majd. Beszélt Jennifernek arról a három évről, amit a Nation közép-afrikai kiküldött tudósítójaként töltött; hogy először milyen örömmel csapott le a lehetőségre, csak hogy szétesőfélben lévő házasságából elmenekülhessen. Pechére azonban nem volt meg a megfelelő önvédelmi mechanizmusa, amelynek segítségével megbirkózhatott volna a szörnyűségekkel, amiknek szemtanúja volt – Kongó függetlenségi törekvései ezrek életébe kerültek. Így hát estéről estére a leopoldsville-i Külföldi Tudósítók Klubjában kötött ki, ahol whiskyvel, vagy ami még annál is rosszabb, pálmaborral próbálta érzésteleníteni magát, egészen addig, amíg a végignézett borzalmak és a sárgaláz kegyetlen kettőse majdnem a halálát okozta. – Valamiféle összeomláson mentem keresztül – mondta, miközben megpróbálta felülmúlni Jennifer korábbi könnyed hangvételét. – Persze mindenki túlságosan udvarias ahhoz, hogy ezt kimondja. A sárgalázra fogják, és igyekeznek lebeszélni arról, hogy visszamenjek. – Szegény Boot! – Igen. Szegény én. Különösen azért, mert ez az egész újabb remek indokot szolgáltatott a volt feleségemnek arra, hogy eltiltsa tőlem a fiamat.

– És én még azt hittem, hogy az csak a sorozatos hűtlenkedésének a következménye. – Jennifer most a kezére tette a kezét. – Sajnálom. Csak ugratom. Nem akarok közhelyszerű lenni. – Untatom? – Dehogy! Épp ellenkezőleg! Nem túl gyakran töltöm az időmet olyan férfival, aki tényleg beszélgetni akar velem. A nő társaságában Anthony nem ivott, és nem is hiányzott neki az ivás. Jennifer akkora kihívást jelentett, hogy az bőven pótolta az alkoholt, arról nem is beszélve, hogy szerette kontroll alatt tartani a saját személyiségét, amikor együtt voltak. Az Afrikában töltött utolsó hónapok óta keveset beszélt: félt, hogy felfed valamit, amit nem kellene, elárulja a gyengeségeit. Most mégis úgy találta, hogy szívesen beszél. Tetszett neki, ahogy Jennifer ránézett, ha mesélt, úgy tűnt, mondhat bármit, semmi nem változtathatja meg a nő róla alkotott véleményét, és bizalmas vallomásait nem fogja felhasználni ellene a későbbiekben. – Mi lesz a haditudósítókkal, ha egyszer elegük lesz a bajokból? – A hírszerkesztőség legsötétebb sarkába száműzik őket, és mindenkit halálra untatnak a dicső napokról szóló sztorijaikkal – felelte Anthony. – Vagy pedig ott maradnak a terepen, amíg meg nem ölik őket. – És maga melyik típusba tartozik? – Nem tudom – mondta a férfi, és a nő szemébe nézett. – Nekem még nincs elegem a bajokból. Anthony gond nélkül felvette a Riviéra könnyed ritmusát: a hosszúra nyúlt ebédeket, a sok szabadban töltött időt, a ráérős, vég nélküli csevegéseket olyanokkal, akiket alig ismert. Ő, aki valaha tetszhalottként lézengett, most kora reggelente hosszú sétákra indult, élvezte a tengeri levegőt, és szívesen fogadta az emberek barátságos köszönését, akiket nem gyötört és nem tett mogorvává sem az alváshiány, sem a másnaposság. Elengedte magát, ahogy évek óta soha. Elhárította Don táviratban küldött fenyegetéseit, melyek szerint borzalmas következményekkel számolhat, ha nem ír valami hasznosat záros határidőn belül. – Talán nem tetszett a cikkem? – tudakolta a főnökétől. – De, múlt kedden le is közöltük az üzleti rovatban. A pénzügyesek viszont tudni akarják, miért számlázod ki a költségeidet még négy nappal azután is, hogy leadtad azt az írást. Jennifer elvitte Monte Carlóba. Útközben, mialatt a nő kocsijával a hegyi szerpentin szédítő hajtűkanyarjait vette be, Anthony az asszony kormányon nyugvó erős, vékony kezét nézte, és elképzelte, hogy a nő ujjait áhítattal, egyenként a szájába veszi. A kaszinóba mentek, ahol Anthony a nála lévő néhány fontból szép kis summát csinált ruletten. Jennifer úgy nézett rá, mint valami félistenre. Később egy tengerparti kávézóban az asszony kagylót rendelt, és olyan finoman, mégis könyörtelenül szedte ki a puhatestűeket a héjukból, hogy Anthonynak elállt a szava. Jennifer annyira mélyen beszivárgott az elméjébe, olyannyira áthatotta minden értelmes gondolatát, hogy Anthony nemcsak hogy nem tudott, már nem is akart rajta kívül másra gondolni. Magányos óráiban kismillió lehetséges végkifejlet futott át az agyán, és azon tűnődött, milyen régen is történt meg vele utoljára, hogy egy nő ennyire foglalkoztatta. Most is csak azért alakult így, mert Jennifer ritka példány volt: teljességgel elérhetetlen. Anthonynak már napokkal korábban fel kellett volna adnia. Csakhogy amikor egy újabb cetlit talált az ajtaja alá csúsztatva, amelyben a nő azt tudakolta, hogy volna-e kedve egy italhoz a Piazzán, vagy esetleg átkocsikázni Mentonba, a szíve máris hevesebben vert. Mi baj származna belőle? Anthony harmincéves volt, és nem emlékezett, mikor nevetett ennyit utoljára. Miért ne élvezhetné ki egy kicsit azt a fajta vidámságot, amit mások

természetesnek vesznek? Az egész olyan távol állt a megszokott életétől, hogy szinte szürreálisnak tűnt. Péntek este végül megjött az a távirat, aminek érkezésére valahol legbelül már napok óta számított: az állt benne, hogy másnapra foglaltak neki jegyet a hazafelé tartó vonatra, és hétfőn számítanak a megjelenésére a Nation szerkesztőségében. Amikor elolvasta, valamiféle megkönnyebbülést érzett: ez az ügy Jennifer Stirlinggel már úgyis furcsán zavarodottá tette. Normál esetben nem áldozott volna ennyi időt és energiát egy olyan nőre, akinél szenvedélyek tekintetében nem mehetett biztosra. Kissé elszomorította a gondolat, hogy többé nem láthatja Jennifert, de a lelke egy része szeretett volna visszatérni a régi szokásaihoz, és újra felfedezni a valódi énjét. Levette a bőröndjét a poggyásztartóról, és az ágyra tette. Majd ha bepakolt, ír a nőnek egy levelet, amiben megköszöni neki az együtt töltött időt, és amiben azt fogja javasolni, hogy ha Jennifer valaha is szeretne Londonban vele ebédelni, hívja csak fel. Ha az asszony úgy dönt, hogy ott, távol ennek a helynek a varázsától találkozni akar vele, talán majd ő is olyanná válik Anthony számára, mint az összes többi nő: kellemes testi időtöltéssé, puszta szórakozássá. Épp a cipőjét tette a bőröndbe, amikor a portás telefonált: – Egy hölgy várja a recepción. – Szőke? – Igen, uram. – A telefonhoz hívná, kérem? Anthony rövid kiáltást hallott franciául, majd Jennifer kissé bizonytalan, izgatott hangját: – Itt Jennifer. Csak azon gondolkoztam, volna-e kedve egy gyors italhoz. – Örömmel, de még nem vagyok kész. Feljönne a szobámba, hogy itt várjon? Gyorsan rendet rakott, a kósza tárgyakat sebesen az ágy alá rugdosta. Az írógépében a papírt úgy rendezte el, mintha épp a cikken dolgozna, amit a valóságban már egy órája elküldött. Tiszta inget húzott, de begombolni már nem maradt ideje. Amint meghallotta a csöndes kopogást, ajtót nyitott. – Milyen csodálatos meglepetés! – mondta. – Még gyorsan be kell fejeznem valamit, de kérem, jöjjön be. Jennifer sután álldogált a folyosón. Amikor meglátta Anthony csupasz mellkasát, elfordította a tekintetét. – Nem akarja inkább, hogy lent várjam meg? – Nem. Kérem, csak néhány perc, és kész leszek. Jennifer belépett, és a szoba közepére ment. Halvány aranyszínű ujjatlan ruhát viselt mandarinszín gallérral. A nap vezetés közben enyhén rózsaszínesre sütötte fedetlenül hagyott vállát. Kibontott, vállig érő haját kicsit összekócolta a szél, mintha sietve hajtott volna idáig. Tekintetével felmérte a jegyzettömbökkel borított ágyat és a már majdnem telepakolt bőröndöt. Egymás közelsége egy pillanatra mindkettejüket megnémította. A nő kapott észbe elsőként: – Nem kínál meg egy itallal? – Bocsásson meg. Mennyire figyelmetlen vagyok! – Anthony felhívta a recepciót, gintonikot rendelt, ami néhány perc múlva meg is érkezett. – Hová megyünk? – Elmegyünk? – Van még időm megborotválkozni? – Hát persze. Csak nyugodtan. Anthony utólag úgy gondolta, szándékosan intézte így, direkt belekényszerítette a nőt ebbe a meghitt élethelyzetbe. Most már jobban nézett ki: a betegekre jellemző sárgás, sápadt arcszín

elmúlt, a szeme alatti árkok, amiket a kimerültség okozott, mostanra kisimultak. Bement a fürdőszobába, megengedte a meleg vizet, és miközben az állát szappanozta, a tükörben Jennifert nézte. Az asszony zavartnak tűnt, a gondolataiba merült. Mialatt a borotvát végighúzta a bőrén, Anthony látta, hogy Jennifer fel-alá járkál, mint egy nyugtalan állat. – Jól van? – szólt oda, és leöblítette a pengét. – Jól vagyok. Jennifer már megitta a gin-tonik felét, és most újabb adagot töltött magának. Anthony befejezte a borotválkozást, megtörölte az arcát, és feltett egy kicsit az after shaveből, amit a pharmacie-ban vásárolt. Markáns illat volt, citrus és rozmaring jegyekkel. Begombolta az ingét, és kiegyenesítette a gallérját a tükörben. Élvezte ezt a pillanatot, amelyben összeért a vágy és a lehetőség. Furcsán diadalittasnak érezte magát. Kilépett a fürdőszobából. Jennifer az erkélynél állt. Az ég elhomályosult, a tengerpart fényei ragyogtak az alkonyaiban. Az asszony egyik kezében az italát tartotta, másik kezét pedig kissé védekezően a dereka elé emelte. Anthony közelebb lépett hozzá. – Nem is mondtam még, hogy milyen csodásán néz ki – mondta. – Tetszik magán ez a szín. Olyan… – Larry holnap visszajön. Jennifer behúzódott az erkélyről, és megállt a férfival szemben. – Ma kaptam a táviratot. Kedden repülünk Londonba. – Értem – mondta Anthony. A tengeri szellő megemelte, aztán lesimította az apró szőke pihéket Jennifer karján. Amikor Anthony felpillantott, a nő a szemébe nézett. – Nem vagyok boldogtalan. – Tudom. Jennifer tanulmányozta a férfi arcát, gyönyörű szája komoly maradt. Az ajkába harapott, majd hátat fordított a férfinak. Mozdulatlanul állt. – A felső gombot – mondta. – Tessék? – Egyedül nem tudom kigombolni. Anthony úgy érezte, mintha valami meggyulladt volna a bensőjében. Majdhogynem megkönnyebbült, hogy ez történik, hogy a nő, akit éjszakánként ebben az ágyban fekve megidézett, végül mégis az övé lesz. Az asszony távolságtartása, ellenállása már majdnem visszavonulásra kényszerítette. Érezni akarta a beteljesüléssel járó megkönnyebbülést, a teljes elernyedést. Azt akarta, hogy végre csillapodjon a fájdalom, a beteljesületlen vágy kínzó fájdalma. Kivette az italt a nő kezéből, aki most a kezével összefogta és felemelte a haját, hogy szabaddá tegye a nyakszirtjét. Anthony engedelmeskedett a néma kérésnek, a keze elindult Jennifer bőre felé. Máskor olyan magabiztos volt, most azonban vastagnak és ügyetlennek érezte szerencsétlenkedő ujjait. Mintha kívülről nézné magát, figyelte, ahogy ezek az ujjak küzdenek a selyemmel behúzott gombbal, és amikor végre sikerült kigombolniuk, azt is észrevette, hogy remeg a keze. Aztán lenyugodott, és a nő nyakára szegezte a tekintetét: most már csupaszon tárult elé, kissé előredöntve, mintha esdekelne. Meg akarta érinteni az ajkával, már szinte érezte a sápadt, kissé szeplős bőr ízét. A hüvelykujját még mindig a nő nyakszirtjének bőrén pihentette, gyöngéden, kiélvezve a közelgő pillanatok előtti édes várakozást. Jennifer halkan sóhajtott az

érintésétől, olyan halkan, hogy Anthony inkább érezte, mint hallotta. És ekkor Anthony érezte, hogy megtört a varázs. Lenézett arra a pihés részre, ahol a nő bőre és aranyszínű haja találkozott, aztán a karcsú ujjakra, amik még mindig összefogva tartották a hajtincseket. Már értette, szörnyű bizonyossággal tudta, hogy mi fog történni. Anthony O’Hare most szorosan becsukta a szemét, aztán teljesen higgadtan és megfontoltan újra begombolta a ruhát, és egy kis lépéssel hátralépett. Jennifer habozott, mintha megpróbálná megérteni, mit is csinált az előbb a férfi. Talán érzékelte, hogy Anthony bőre már nem ér az övéhez. Aztán megfordult. A kezével a nyaka hátulját tapogatta, így megbizonyosodott arról, hogy valóban az történt, ami történt. Kipirulva, kérdőn meredt a férfira. – Sajnálom – kezdte Anthony –, de én…én nem tudok… – Ó! – Jennifer hátrálni kezdett, majd a szája elé kapta a kezét. Az arca lángvörös lett. – Uramisten! – Nem, maga ezt nem érti, Jennifer. Ez nem olyan dolog, amit… Jennifer elviharzott mellette. Felkapta a táskáját, és még mielőtt Anthony újra megszólalhatott volna, egy szempillantás alatt megküzdött a kilinccsel, és már nyargalt is lefelé a folyosón. – Jennifer! – kiáltott utána a férfi. – Jennifer, hadd magyarázzam meg! De mire az ajtóhoz ért, a nő már eltűnt. A Lyonba tartó francia vonat úgy vánszorgott keresztül a szikkadt vidéken, mintha szándékosan akarna túl sok időt hagyni Anthonynak, hogy eltöprenghessen mindazon, amit rosszul csinált, és mindazon, amin ha akart volna sem tudott volna változtatni. Óránként többször is felötlött benne, hogy rendel egy jókora whiskyt az étkezőkocsiból; figyelte a pincéreket, akik ezüsttálcáikon poharakat egyensúlyozva fürgén járkáltak fel-alá a vagonokban. Elnézte lépésekből és hajlongásokból megkoreografált különös balettjüket, és tudta, elég lenne felemelnie az ujját, hogy rendeljen magának egy kis vigaszt. Utólag már alig emlékezett, miért nem tette mégsem. Éjszakára bevackolta magát a couchette-jébe, amit az utaskísérő megalázó könnyedséggel nyitott ki. A vonat zakatolt a sötétségben, Anthony pedig felkapcsolta az éjjeli lámpát. Egy puha fedelű könyvet vett elő, amit még a hotelban talált; valamelyik előző szállóvendég felejthette ott. Egy oldalt többször is elolvasott, de az agya semmit nem vett be a tartalmából. Végül feladta, és csalódottan ledobta a könyvet. Volt nála egy francia napilap is, de túl szűk volt a hely, hogy a lapokat rendesen kiteríthesse, ráadásul a betűk is túl kicsinek tűntek a lámpa gyenge fényénél. Elbóbiskolt, majd felébredt, és ahogy közeledett Angliához, egyre inkább úgy érezte, hogy a jövő hatalmas, sötét felhőként tornyosul fölötte. Végül pirkadatkor talált tollat és papírt. Még soha nem írt levelet egy nőnek, leszámítva azokat a rövid köszönőüzeneteket, amiket az anyjának küldött cserébe még a legkisebb ajándékért is, vagy amiket Clarissának címzett az anyagi ügyeikkel kapcsolatban. És persze leszámítva a bocsánatkérő üzenetet is, amit Jennifernek írt az első éjszaka után. Most viszont, hogy eluralkodott rajta a fájdalmas búskomorság, most, hogy kísértette Jennifer halálra vált arckifejezése, Jenniferé, akivel – micsoda megkönnyebbülés! – valószínűleg úgysem találkozik többé az életben, most minden béklyó és cenzúra nélkül rótta a sorokat. Nem akart mást, csak tisztázni magát.

Drága Jennifer, Nem tudtam rávenni, hogy meghallgasson olyan sietve rohant el. De tudnia kell, hogy én nem utasítottam vissza Önt. Ha ezt gondolta, akkor olyan messze jár az igazságtól, hogy ez már szinte elviselhetetlen számomra. Íme, az igazság: nem Ön lett volna az első férjes asszony, akivel valaha viszonyom volt. Ismeri a személyes körülményeimet, és őszintén szólva ezek a viszonyok természetüknél fogva tökéletesen megfelelnek nekem. Nem akartam senkihez közel kerülni. Amikor először találkoztunk eldöntöttem, hogy Önnel sem lesz másképp. …. hát azért gomboltam vissza azt a szerencsétlen gombot a ruhája nyakán, és ezért hánykolódtam ébren az Elmúlt két éjjel. Gyűlölöm magam az egyetlen tisztességes dologért, amit valaha is tettem. Bocsásson meg nekem. B. Gondosan összehajtotta a lapot, és a szivarzsebébe tette. Aztán végre elaludt. Don elnyomta a cigarettáját, és a gépelt lapot tanulmányozta, miközben a fiatalember, aki az asztala mellett várakozott esetlenül, egyik lábáról a másikra állt. – Maga nem tudja, hogyan írjuk a bigámia szót! A g után á van és nem ó! – mondta, majd a ceruzájával dühödten áthúzott három sort. – És ez a bevezetés is borzalmas! Van itt egy pasas, aki elvesz három Hilda nevű nőt, úgy, hogy a nők alig kétmérföldnyire laknak egymástól. Ez a sztori kész főnyeremény! Erre maga úgy írja meg, hogy még Hansard beszámolóját is szívesebben olvasom a városban folyó csatornázásról. – Sajnálom, Mr. Franklin! – Teszek a sajnálkozására! Írja meg rendesen! A reggeli kiadásban akartam lehozni, és már húsz perc múlva négy! Mégis, mi baja van? „Bigómia!” Nézze csak meg O’Hare-t! Tőle kellene órákat vennie. Annyi időt tölt Afrikában, hogy már nem is tudjuk, tud-e egyáltalán helyesen írni! Ezzel a fiatalemberhez vágta a papírlapot, aki ráfirkantott valamit, és szélsebesen elhagyta az irodát. – Na, szóval… – csettintett a nyelvével Don – hol van az átkozott cikkem? „A Gazdagok és Híresek riviérai titkai”? – Már majdnem kész – hazudta Anthony. – Jó lesz, ha igyekszel vele. Szombatra lefoglaltam rá fél oldalt. Jól mulattál? – Egész jól. Don félrebillentette a fejét. – Aha. Biztos úgy volt. Na mindegy. Szóval… jó hírem van. Don ablakai annyira mocskosak voltak a nikotintól, hogy ha valaki ártatlanul végigsimított volna rajtuk, annak egy barnás folt lett volna a jutalma az ingujjára. Anthony az aranyszínű hártyán át a szerkesztőségi termet bámulta. Már két napja járkált zsebében a levéllel, és próbálta kitalálni, hogyan juttathatná el Jennifernek. Maga előtt látta a nő arcát, azt a rémült arcot, amikor a nő rájött, hogy hibázott – vagy legalábbis úgy gondolta, hogy hibázott. – Tony? – Igen? – Jó hírem van a számodra. – Aha. Figyelek.

– Beszéltem a palikkal a külpolitikai rovatnál, és akarnak valakit Bagdadba. Rá kéne nézni arra az ürgére a lengyel követségen, aki azt terjeszti magáról, hogy valamiféle szuperkém. Igazi kemény hírek, apuskám. A te asztalod. És az irodából is meglóghatsz egy-két hétre. – Most nem mehetek. – Szükséged van egy-két napra? – El kell intéznem egy személyes ügyet. – Oké, és leszóljak Algériába is, hogy napolják el a fegyverszünetet? Csak hogy ne ütközzön a magánprogramjaiddal. Ugye, most viccelsz, O’Hare? – Akkor küldj valaki mást. Sajnálom, Don. Don eddig ütemesen kattogtatta a golyóstollát, de a kattogás ritmusa egyre egyenetlenebbé vált. – Nem értelek. Amikor az irodában vagy, állandóan nyavalyogsz, hogy inkább terepen kéne lenned, hogy „igazi” hírekkel foglalkozhass, és most, amikor neked adok egy olyan sztorit, amiért Peterson a fél karját is odaadná, most hirtelen inkább íróasztalhuszár lennél. – Mondtam, hogy sajnálom. Donnak tátva maradt a szája. Miután magához tért, nehézkesen feltápászkodott, keresztülcaplatott az irodán, és becsukta az ajtót. Ezután visszaült a székébe. – Tony, ez egy jó sztori. Rá kéne vetned magad, mint egy pitbullnak. Ráadásul szükséged van erre a sztorira. Meg kell mutatnod nekik, hogy számíthatnak rád. – Don Tonyra meredt. – Elveszítetted az étvágyadat? Komolyan azt akarod beadni nekem, hogy mostantól beéred a tinglitangli hírecskékkel? – Nem. Én csak… csak adj egy pár napot. Don hátradőlt, rágyújtott, és hörögve letüdőzte a füstöt. – Atyavilág! – mondta. – Nő van a dologban. Anthony egy szót sem szólt. – Hát persze. Megismerkedtél egy nővel. Mi a probléma? Nem mehetsz sehová, amíg meg nem döngeted? – Férjnél van. – És ez nálad mióta akadály? – Ő a feleség. Stirling felesége. –És? – Túl jó. – Stirlingnek? Na ne mondd! – Nekem. Fogalmam sincs, mit csináljak. Don a plafonra emelte a tekintetét. – Megszólalt a lelkiismereted, mi? Néztem is, hogy vajon mitől nézel ki olyan szarul. – Don megrázta a fejét, aztán, mintha valaki más is lenne a kis szobában, tovább beszélt. – Ezt nem hiszem el. Hogy pont O’Hare. – Húsos kezével most az asztalra tette a tollát. – Oké. Megmondom, mit fogsz csinálni. Elmész, találkozol vele, megteszed, amit meg kell tenned, túl leszel rajta. Aztán holnap ebédidőben felülsz arra a gépre. Majd azt mondom, hogy már ma este elindultál. Na, ez hogy hangzik? És írj nekem valami rohadtul ütőset! – „Túl leszek rajta?” Te javíthatatlan romantikus. – Miért, tudsz valami jobb kifejezést? Anthony megtapogatta a levelet a zsebében. – Jövök neked eggyel – mondta. – Eggyel?! Nyolc van hárommal – morogta Don.

Nem volt nehéz megtalálni Stirlingék lakcímét. Anthony csak végiglapozta a Ki Kicsodát, és ott is volt a Stirlingről szóló cikkely végén, a következő sor alatt: „Felesége: Jennifer Louisa Verrinder, szül.: 1934” Este, munka után Anthony Fitzroviába autózott, majd leparkolt egy háztömb előtt, néhány háznyira a fehér, stukkókkal díszített épülettől. A Stirling rezidencia egy Nash-stílusban épült kormányzói villa volt. Az elülső verandát oszlopok szegélyezték, és az egész olyan hangulatot árasztott, mint egy méregdrága tanácsadói iroda a Harley Streeten. Anthony a kocsiban ült, és azon töprengett, vajon mit csinálhat Jennifer a tüllfüggönyök mögött. Elképzelte, ahogy ott ücsörög egy magazinnal a kezében, üres tekintettel bámul keresztül a szobán, miközben talán egy francia hotelszobán, egy elveszett pillanaton mereng. Fél hét körül egy középkorú asszony lépett ki a házból. A nő szorosan összehúzta magán a kabátját, és az égre pillantott, mintha azt kémlelné, vajon esni fog-e. Ezután orkánkendőt kötött a fejére, és sietős léptekkel elindult az utcán. A függönyt egy láthatatlan kéz összehúzta. A párás este lassan utat engedett az éjszakának, de Anthony még mindig a Hillmanjában ült, és a harminckettes számú házat bámulta. Már majdnem elszenderedett, amikor végre kinyílt a bejárati ajtó. Anthony kiegyenesedett. Az ajtón Jennifer lépett ki. Már majdnem kilenc óra volt. Az asszony ujjatlan fehér ruhát viselt, vállán könnyű vállkendővel. Óvatosan lépkedett lefelé a lépcsőn, mintha nem bízna a saját lábában. Aztán megjelent mögötte Stirling. Mondott valamit Jennifernek, de Anthony nem hallotta, mit. A nő bólintott. Mindketten beszálltak egy nagy fekete kocsiba. Amint az autó kifordult az útra, Anthony is elindult, és egy kocsival lemaradva követte őket. Nem mentek messzire. A sofőr megállt a Mayfair kaszinó előtt, hogy a házaspár ki tudjon szállni. Jennifer lesimította a ruháját, és elindult a kaszinó felé. Útközben levette a vállkendőjét. Anthony egészen addig várt, amíg biztosra nem vehette, hogy Stirlingék bementek. Akkor odaállt a Hillmannal a fekete kocsi mögé. – Parkoljon le helyettem, rendben? – szólt oda a gyanakvó portásnak, aztán odadobta neki a slusszkulcsát, és egy tízshillinges bankjegyet nyomott a markába. – Uram! Láthatnám a tagsági kártyáját? – Anthony épp az előcsarnokon próbált sietve átjutni, amikor egy férfi, aki a kaszinó egyenruháját viselte, megállította. – Uram! A tagsági kártyáját! Stirlingék már majdnem beszálltak a liftbe. Anthony épphogy látta még Jennifert a tömegben. – Beszélnem kell valakivel. Két perc az egész. – Uram, attól tartok, nem engedhetem fel tagsági… Anthony a zsebéhez nyúlt, és mindent kivett belőle: a tárcáját, a lakáskulcsát, az útlevelét, majd az összes holmiját a férfi kezébe nyomta. – Fogja. Fogja az egészet. Ígérem, csak két percre megyek fel. A férfi elképedve, nyitott szájjal bámult rá, Anthony pedig átvágott a tömegen, és még sikerült bepréselnie magát a liftbe, mielőtt az ajtók teljesen összecsukódtak. Stirling a jobb oldalán állt, úgyhogy Anthony a szemére húzta a kalapja karimáját, és elment előtte. Biztos volt benne, hogy a férfi nem látta meg. A lift hátsó részébe húzódott, annyira hátra, hogy a háta hozzányomódott a falhoz. Mindenki az ajtó felé nézett. Stirling épp előtte állt, és beszélgetett valakivel, akit minden jel szerint ismert. Anthony hallotta, hogy mormol valamit a piacokról és a hitelválságról; a másik férfi egyetértően dörmögött. A fülében érezte a saját pulzusa heves lüktetését, a hátán izzadság csörgött le. Jennifer két kesztyűs kezével maga elé fogta a táskáját, az arca nyugodt volt. Csak a

kontyából elszabadult rakoncátlan szőke tincs jelezte, hogy ő is emberi lény, nem afféle égi jelenség. – Második szint. Az ajtók szétnyíltak, két ember kiszállt, egy pedig be. A liftben az utasok előzékenyen arrébb húzódtak, hogy helyet szorítsanak az újonnan beszállónak. Stirling még mindig beszélt, hangja halk volt, de telt. Meleg este volt, és Anthony a lift szűkös terében pontosan érzékelte az őt körülvevő testeket: a parfümök, a hajfixáló és a brillantin illatát, amelyek betöltötték az állott levegőt, az enyhe fuvallatot, amikor az ajtók becsukódtak. Kissé felemelte a fejét, és Jenniferre bámult. Az asszony alig húsz centire állt tőle, olyan közel, hogy tisztán ki tudta venni a parfümje aromáját, jól látta még a legapróbb szeplőt is a vállán. Tovább bámulta, egészen addig, míg Jennifer egy kicsit elfordította a fejét – és meglátta őt. A nő szeme tágra nyílt, az arca elpirult. A férje továbbra is elmélyülten beszélgetett. Jennifer a padlóra nézett, aztán újra Anthonyra. A mellkasa ütemes hullámzása elárulta, mennyire felzaklatta a férfi. Egymás szemébe néztek, és abban a néhány néma pillanatban Anthony mindent elmondott neki. Elmondta, hogy Jennifer a legkáprázatosabb jelenség, akivel valaha is találkozott. Elmondta, hogy az emléke kísérti minden ébren töltött pillanatában, hogy mindaz, ami Jennifer előtt történt vele, és minden, amit élete során valaha is érzett, unalmas és lényegtelen ehhez a mostani érzéshez képest. Elmondta neki, hogy szerelmes belé. – Harmadik szint. Jennifer pislogott, és szétrebbentek. Egy férfi, aki mögöttük állt, elnézést kért, közéjük lépett, majd kiszállt a liftből. Amint a rés bezárult mögötte, Anthony a zsebébe nyúlt, és elővette a levelet. Tett egy lépést jobbra, és odanyújtotta Jennifernek egy elegáns férfi zakós háta mögött. A férfi köhögni kezdett, ettől mindketten összerezzentek. Jennifer férje a fejét rázta válaszképpen valamire, amit a beszélgetőpartnere mondott. Mindketten erőltetetten nevettek. Egy pillanatra Anthony azt hitte, hogy Jennifer nem veszi el a levelet, de aztán a nő villámgyorsan kinyújtotta kesztyűs kezét, és a borítékot Anthony szeme láttára a táskájába süllyesztette. – Negyedik szint. Étterem. Anthony kivételével mindenki előrelépett. Stirling jobbra pillantott, nyilván emlékezett, hogy a felesége azon az oldalon állt, aztán kinyújtotta felé a kezét, nem szeretetből, ahogy Anthony megfigyelte, hanem azért, hogy maga elé tessékelje az asszonyt. Az ajtó becsukódott Jennifer mögött, Anthony pedig egyedül maradt a liftben. – Földszint! – kiáltotta a liftes fiú, és a felvonó elindult lefelé. Anthony nem is igazán számított válaszra. Nem is nézte meg a postáját, csak amikor késve elindult. Két levelet talált a lábtörlőn. Félig sétált, félig rohant a forró, emberekkel teli járdán, újra és újra kitért a hatalmas St. Bartholomew kórházból kiáramló betegek és ápolók útjából. A bőröndje a lábszárát verdeste. Fél háromra ki kell érnie a Heathrow repülőtérre, de már nem tudta, ez hogyan fog sikerülni neki. Jennifer kézírását meglátva kisebbfajta sokkot kapott, amit pánikroham követett, amikor rájött, hogy már tíz perc múlva tizenkettő, és ő ebben a pillanatban Londonnak nem a jó oldalán tartózkodik.

Postman Park, délben Taxit persze nem kapott. Az út egy részét metróval, a maradékot pedig gyalog, futva tette meg. Gondosan vasalt inge most már a bőréhez tapadt. Haja izzadt homlokába lógott. Elnézést! – morogta, mikor egy magas sarkú szandálos nő rosszallóan ciccegett, amiért ki kellett térnie az útjából. Elnézést! Egy busz megállt, lilás füstöt böfögött ki a kipufogóján, aztán a kalauz csengetett, hogy induljon tovább. A járdát elárasztották a leszálló utasok, Anthonyt pedig elfogta a kétség. Megpróbálta visszanyerni a lélegzetét, és az órájára pillantott. Már negyed egy volt. Jó esély van rá, hogy Jennifer már lemondott róla. Mégis, mi a francot csinálok?, gondolta. Ha lemarad arról a gépről, Don személyesen fogja elintézni, hogy a következő tíz évben csak aranylakodalmakról és más, csodálatos évfordulókról tudósíthasson. Úgy fogják tekinteni ezt a mostani malőrt, mint egy újabb bizonyítékot arra, mennyire képtelen az együttműködésre, és ez persze remek indok lesz, hogy a következő bombasztorit Murfettnek vagy Phippsnek adhassák. Levegőért kapkodva alámerült a King Edward Street-i forgalomba, és végül a béke egy kis szigetén találta magát a város szívében. A Postman’s Park kis park volt, egy viktoriánus emberbarát építtette, hogy emléket állítson a hétköznapok hőseinek. Anthony, még mindig lihegve, a park közepére sétált. Kék, lágyan rajzó sokaság tárult elé. Ahogy kitisztult a látása, már látta a postásokat. Kék egyenruhát viseltek, néhányan sétálgattak, mások a fűben heverésztek, megint mások a padoknál tömörültek, amelyek mögött üvegezett Doulton emléktáblák dicsőítették az egykori postások bátor cselekedeteit. A londoni levélkihordók, miután letudták az aznapi körüket, és leadták nehéz leveles táskájukat, rövid ujjú ingben, ölükben uzsonnás dobozzal élvezték a déli napsütést: csevegtek, ételt cseréltek, vagy egyszerűen csak megpihentek a falevelek pettyezett árnyékában. Anthony újra normálisan lélegzett. A földre dobta a bőröndjét, előhalászott belőle egy zsebkendőt, és megtörölget-te a homlokát. Ezután lassan körbefordult. Megpróbált benézni az óriáspáfrányok takarásába, a templomfalak mögé, az irodaépületek árnyékba bújó beszögelléseibe. Tekintetét végigvezette a parkon, hátha meglát egy díszes smaragdzöld ruhát, vagy Jennifer halványarany hajának csillanását, amiről azonnal észrevenné. A nő nem volt ott. Anthony az órájára nézett. Húsz perccel múlt dél. Jennifer biztos csak jött és ment. Talán meggondolta magát. Talán Stirling megtalálta azt a nyamvadt levelet. És ekkor Anthonynak eszébe jutott a második boríték, az, ami Clarissától jött. Zsebre vágta, amikor eljött otthonról. Most előszedte, és gyorsan elolvasta. Akárhányszor meglátta Clarissa kézírását, már hallotta is magában magas, folyton elégedetlenkedő hangját, vagy maga előtt látta valamelyik nett kis blúzában, amit mindig állig begombolt, ha Anthonyval találkozott, mintha attól félne, hogy a férfi valami meg nem érdemelt ajándékhoz jut, ha megpillantja a csupasz bőrét.

Kedves Anthony, puszta szívességből közlöm veled, hogy nemsokára férjhez megyek. A gondolattól, hogy Clarissa esetleg megtalálja a boldogságot valaki más oldalán, Anthony kissé sértve érezte magát, mintha megsértették volna a tulajdonosi jogait. Mindig is úgy gondolta, hogy a volt felesége egyszerűen képtelen a boldogságra, legyen mellette bárki is.

Megismerkedtem egy tisztességes férfival, akinek szöveteket árusító üzletlánca van. Ő szeretne gondoskodni rólam és Philipről. Nagyon kedves ember azt mondja Phillipre saját fiaként fog tekinteni. Szeptemberben lesz az esküvőnk. Nem könnyű nekem szóba hozni ezt a témát, de talán szeretnéd végig gondolni, hogy eztán hogyan kívánod tartani a kapcsolatot a fiaddal. Szeretném, ha normális családban élhetne, és lehet, hogy a veled való kiszámíthatatlan találkozásai megnehezítenék, hogy megnyugodjon. Kérlek, mérlegeld a dolgot, és tudasd velem, mit gondolsz. Anyagi támogatásra a jövőben nem tartunk igényt, mert Edgar el tud tartani mindkettőnket. Mellékelem az új címünket. Üdvözlettel: Clarissa Anthony kétszer is végigolvasta a levelet, de csak harmadszorra fogta fel, mit is javasol Clarissa: Phillipet, a fiát nevelje fel valami becsületes függönyügynök, távol az apjától, akivel a találkozások úgyis „kiszámíthatatlanok” Úgy érezte, elsötétül körülötte a világ. Hirtelen elhatalmasodott rajta az alkohol iránti vágy. A park kapuján át az út túloldalán észre is vett egy kocsmát. – Jézusom – mondta hangosan, aztán a térdére ejtette a kezét, és lehajtotta a fejét. Vagy egy percig összegörnyedve maradt, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait, és időt hagyni arra, hogy a pulzusa újra normálisra lassuljon. Aztán egy mély sóhajjal felszökkent. Jennifer állt előtte. Fehér ruháján hatalmas, vörös rózsák virítottak. A szemét túlméretezett napszemüveg takarta, amit egy mozdulattal a feje tetejére tolt. Anthony meglátta az arcát, és a puszta látványtól mély sóhajtás tört elő mellkasából. – Nem maradhatok – mondta, amikor nagy nehezen visszanyerte a hangját. – Bagdadba kell repülnöm. A gépem nemsokára indul… és fogalmam sincs, hogyan fogom… Jennifer lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Szépsége túlragyogta a park virágait, és megbabonázta a postásokat, akik még a beszélgetést is abbahagyták, csak hogy jól megnézhessék. – Én nem is… – folytatta Anthony, és megrázta a fejét. – Levélben el tudom mondani az egészet. De aztán, amikor meglátom, én… – Anthony – mondta Jennifer, mintha csak meg akarná erősíteni magában, hogy tényleg ott áll a férfival szemben. – Nagyjából egy hét múlva visszajövök. Ha akkor találkozhatnánk, mindent megmagyarázhatnék. Olyan sok mindent… De ekkor Jennifer előrelépett, és a férfi arcát kesztyűbe bújtatott kezei közé fogta, és magához húzta. Egy pillanatnyi megtorpanás után az ajka melegen, engedelmesen, de meglepően követelőzve Anthony szájára tapadt. Anthony elfeledkezett a bagdadi gépről. Elfeledkezett a parkról, a fiáról, akit elveszített, és az exfeleségéről is. Elfeledkezett a bombasztoriról, aminek a főnöke szerint már minden gondolatát le kellett volna foglalnia. Elfelejtette, hogy tapasztalatai szerint az érzelmek sokkal veszélyesebbek, mint a lőszerek. Engedelmeskedett Jennifer parancsának: átadta magát neki, hogy szabadon rendelkezzen fölötte. – Anthony – szólalt meg Jennifer újra, és ezzel az egy szóval nemcsak magát adta oda Anthonynak, hanem a férfi jövőjének egy új, javított változatát is.

Mi befejeztük.

NŐ, JEANETTE WINTERSTONNAK, SMS-BEN

8

A férfi megint nem beszélt vele. Ahhoz képest, hogy milyen zárkózott ember volt, Laurence Stirling hangulatai néha riasztó szélsőségek között mozogtak. Jennifer a reggelinél csendben figyelte a férjét, aki újságot olvasott. Bár még Laurence előtt lejött, és a reggelihez az ő ízlése szerint terített, a férfi az elmúlt harminchárom perc alatt, vagyis azóta, mióta reggel megpillantotta a feleségét, egy árva szót sem szólt. Jennifer lenézett a köntösére, és ellenőrizte a haját. Minden kifogástalan volt. A sebhelyét, mivel tudta, hogy Larry undorodik tőle, hosszú ujjú ruhával takarta. Mégis, mit vétett? Talán meg kellett volna várnia? De hát olyan későn jött haza az este, hogy ő csak egy pillanatra ébredt fel a bejárati ajtó hangjára. Vagy esetleg mondott valamit álmában? Már majdnem nyolc óra volt; az óra bánatos ketyegését csak Laurence újságjának zörgése szakította meg időnként: lapozás, aztán az oldal lesimítása. Jennifer tisztán hallotta a kintről beszűrődő zajokat: a lépéseket a főlépcsőn, a kurta csörömpölést, amikor a postás a levélszekrénybe dobta az aznapi küldeményeket, aztán az ablak alatt elhaladó kisgyerek vékonyka, panaszos hangját. Megpróbált beszélgetést kezdeményezni az időjárásról, aztán az újság egyik főcíméről, ami az üzemanyagárak emelkedését taglalta. Laurence válaszképpen mélyet sóhajtott, mintha idegesítené, úgyhogy ezután Jennifer inkább csendben maradt. A szeretőm nem bánna így velem, vetette oda a férjenek gondolatban, miközben a pirítóst vajazta. Ő bizony rám mosolyogna, és mikor elmegy mellettem a konyhában, megfogná a derekamat. Bár valószínűleg nem is a konyhában reggeliznének. A férfi mindenféle finomságokat tenne egy tálcára, és ágyba hozná a reggelit, egy bögre kávét nyomna a kezébe, amikor felébred, és vidáman, morzsás szájjal csókolóznának. Az egyik levélben ezt írta:

Amikor eszel, és csak akkor, egy pillanatra képes vagy teljes egészében átadni magad az élménynek. Figyeltelek az első vacsoránál, és titokban arra vágytam, hogy bárcsak én is hasonló figyelmet kaphatnék tőled. Az ábrándozásból Laurence hangja zökkentette vissza: – Ma Moncrieffékhez ígérkeztünk egy italra, a karácsonyi céges parti előtt. Ugye, nem felejtetted el? – Nem. – Jennifer nem nézett fel. – Fél hét körül jövök. Francis akkorra vár minket. Jennifer érezte, hogy a férfi még mindig őt nézi, mintha választ várna, de túl csökönyös volt ahhoz, hogy reagáljon. Laurence kisvártatva elment, és ott hagyta Jennifert az üres házban, ahol most már kedvére álmodozhatott egy elképzelt reggeliről, ami százszorta inkább kedvére való lett volna, mint az a reggeli, amit az imént valóban elköltött.

Emlékszel még az első vacsorára? Bolond voltam, és Te tudtad ezt. És amikor szembesültél is a förtelmes viselkedésemmel, még akkor is olyan elmondhatatlanul elbűvölő maradtál, Drága. Nagyon dühös voltam aznap este. Ma már gyanítom, hogy már akkor szerelmes voltam beléd. Csakhogy mi, férfiak olyan remekül értünk ahhoz, hogy ne vegyük azt, ami az orrunk előtt zajlik. Könnyebb volt valami teljesen másra fogni, hogy kényelmetlenül éreztem magam. Mostanra hét levelet talált a ház különböző pontjain eldugva. Hét levelet, amelyek megmutatták, miféle szerelem részese volt, és milyen emberré vált általa. Azok a kézzel írott szavak millióképp tükrözték a személyiségét: hol impulzívnak, hol szenvedélyesnek írták le, olyan nőnek, aki hamar kijön a sodrából, de ugyanolyan hamar meg is bocsát. A levél írója, úgy tűnt, épp a szöges ellentéte. Felelősségre vonta őt, kinyilatkoztatott, ígérgetett. Alapos megfigyelő volt: megfigyelte Jennifert, ahogy a környezetében előforduló dolgokat is. Semmit nem rejtett véka alá. Úgy tűnt, Jennifer az első nő, akit igazán szeretett. Miközben újraolvasta a szavait, Jennifer azon tűnődött, hogy vajon neki is ez a férfi volt-e az első, akit valaha igazán szeretett.

Amikor rám néztél igéző, abszorbens szemeddel azon tűnődtem, mi különbséget láthatsz bennem. Most már tudom, hogy milyen ostobán tekintettem szerelmünkre. Az, hogy szeretjük egymást az annyira egyértelmű, mint ahogy a Föld a Nap körül kering. Noha nem minden levélen volt dátum, azért nem volt lehetetlen valamiféle időrendi sorrendbe állítani őket: ez itt nem sokkal azután jöhetett, hogy megismerkedtek, egy másik valami veszekedés után, a harmadik a szenvedélyes kibékülést követően. A férfi azt akarta, hogy Jennifer hagyja el Laurence-t. Több levélben is erre kérte. Ő pedig nyilvánvalóan nem tett eleget a kérésnek. De vajon miért nem? Jennifer most arra a rideg emberre gondolt, akivel ma reggel a konyhában reggelizett, az otthonuk nyomasztó csendjére. Miért nem mentem el? Megszállottan olvasta a hét levelet, nyomok után kutatott bennük, amelyek talán elárulhatnák, ki lehet a férfi. Az utolsót szeptemberre keltezték, hetekkel a balesete előttre. Miért nem próbált kapcsolatba lépni vele azóta? Sosem hívták egymást telefonon, és nem volt megszokott találkahelyük sem. Miután észrevette, hogy néhány levélen egy postafiók szerepel, elment a postára, hogy kiderítse, vannak-e további küldemények. De a postafiókot már valaki más bérelte, és az ő számára nem hagytak levelet. Egyre erősebben meg volt róla győződve, hogy a férfi felfedné előtte a kilétét. Hogyan lehetséges, hogy a férfi, aki azokat a sorokat írta, akinek az érzelmei oly sürgetőek voltak, most csak ül és vár? Jennifer mostanra elvetette a gondolatot, hogy esetleg Bili lenne az. Nem mintha nem tudta volna elképzelni, hogy gyengéd érzéseket tápláljon Bili irányába – de a gondolat, hogy becsapja Violetet, elképzelhetetlen volt számára, még ha Bili esetleg benne is lett volna. Tehát maradt Jack Amory és Reggie Carpenter. Csakhogy Jack Amory nemrég bejelentette, hogy eljegyezte a surreyi Camberleyből származó Miss Victoria Nelsont. Jennifer a frizuráját igazította, amikor Mrs. Cordoza lépett a szobába. – Gondoskodna róla, hogy az éjkék selyemruhám estére ki legyen vasalva? – kérdezte a nőtől. Sápadt nyaka elé gyémántokkal ékesített nyakláncot tartott. A szeretője imádta a nyakát:

Soha nem tudok úgy nézni a nyakadra, hogy ne akarnám megcsókolni. – Odaterítettem az ágyra. Mrs. Cordoza elment mellette, hogy magához vegye a ruhát. – Most azonnal megcsinálom, Mrs. Stirling. Reggie Carpenter flörtölt vele. Nem lehet másképp leírni a viselkedését. Yvonne unokatestvére Jenny székének dőlt, és a nő száját fixírozta, ami – mintha valami olyasmin viccelődnének, amit csak ők ketten érthetnek – huncut mosolyra húzódott. Yvonne figyelte őket, amikor italt vitt Francisnek, aki alig egy méterre ült tőlük. Előrehajolt, és a férje fülébe suttogott: – Nem tudnád Reggie-t valahogy átültetni a férfiszakaszba? Teljesen rámászott Jenniferre, mióta megjött, gyakorlatilag az ölében ül. – Szívem, én megpróbáltam, de, hacsak nem hurcolom el onnan erőnek erejével, nem sokat tehetek. – Akkor csinálj valamit Maureennel. Úgy fest, mint aki mindjárt elbőgi magát. Attól a pillanattól fogva, hogy ajtót nyitott Stirlingéknek – a nercbundás és láthatóan szalonspicces Jennifernek és megnyúlt ábrázatú férjének –, Yvonne bőre bizsergett az érzéstől, hogy mindjárt valami szörnyűség fog történni. Stirlingék között szinte tapintani lehetett a feszültséget, és aztán Jennifer és Reggie úgy vetették rá magukat egymásra, hogy az őszintén szólva vérlázító volt. – Bárcsak az emberek otthon, a négy fal között hagynák a konfliktusaikat – mormogta. – Adok Larrynek egy jókora whiskyt. A végén csak feloldódik. Biztos rossz napja volt az irodában. Francis felállt, megérintette Yvonne könyökét, és nekiindult. A koktélvirslikhez alig nyúltak a vendégek. Yvonne sóhajtott, felkapott egy sörkorcsolyás tálat, hogy körbekínálja. – Vegyél egyet, Maureen. Reggie huszonegy éves barátnője alig fogta fel, hogy Yvonne hozzá beszél. Kifogástalan rozsdaszínű gyapjúruhájában mereven ült a székén, és sötét pillantásokat lövellt a jobbján elhelyezkedő párosra, amely szemmel láthatóan tudomást sem vett róla. Jennifer hátradőlt a székében, Reggie pedig a nő székének karfáján egyensúlyozott. Súgott valamit, mire mindketten dévaj kacagásban törtek ki. – Reggie! – szólalt meg Maureen. – Nem azt mondtad, hogy bemegyünk a városba, hogy találkozzunk a többiekkel? – Ó, hát igazán várhatnak – felelte Reggie félvállról. – De Bébimaci, úgy volt, hogy a Green Roomsban találkozunk velük. Azt mondtad, fél nyolckor. – Bébimaci? – kérdezte Jennifer, és Reggie-re meredt. Már nem nevetett. – Ó, az a beceneve – mondta Yvonne, és Jennifernek nyújtotta a tálat. – Nevetséges, szőrös kis újszülött volt. A nénikém, amikor először meglátta, azt hitte, egy medvebocsnak adott életet. – Bébimaci – ismételte Jennifer. – Na igen. Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. Csupa puhaság, aki mindig nagyon boldog, ha ágyba dugják… – Reggie felhúzta a szemöldökét, és közelebb hajolt Jenniferhez. – Reggie, beszélhetnék veled?

– Addig nem, drága unokatestvérkém, amíg ilyen képet vágsz. Figyelj, Jenny, Yvonne azt hiszi, hogy flörtölök veled. – Nem csak hiszi – mondta Maureen hidegen. – Ugyan már, Mo! Ne légy ilyen műfűre! – szólt oda Reggie. Még mindig viccelődő hangjából most némi bosszúság is kiérződött. – Csak arról van szó, hogy ezer éve nem volt esélyem beszélgetni Jennyvel, és most megpróbáljuk újra felvenni a fonalat. – Tényleg olyan rég nem beszéltünk? – kérdezett vissza Jennifer ártatlanul. – Igen. Ősidők óta – mondta Reggie hevesen. Yvonne látta, hogy a lány elfintorodik. – Maureen, drága, segítnél nekem italokat keverni? Jó ég tudja, hova tűnt az a haszontalan férjem! – De hát ott van! Ott… – Gyere, Maureen. Vágj át itt. A lány követte az ebédlőbe, és elvette a mentalikőrös üveget, amit Yvonne felé nyújtott. Sugárzott róla a tehetetlen düh. – Mégis, mit képzel az a'nő?! Férjnél van, vagy nem? – Jennifer csak… igazán nem akar semmi rosszat. – Nem? Teljesen rámászott Reggie-re! Nézd meg! Neki hogy tetszene, ha én az ő férjének kelletném így magam? Yvonne bekukucskált a nappaliba, oda, ahol Larry ült. Bár igyekezett palástolni, a férfi arcára kiült a rosszallás, és alig figyelt a hozzá beszélő Francisre. Jennifer valószínűleg észre sem venné, ha kikezdenél a férjével, gondolta Yvonne. – Yvonne, tudom, hogy a barátnőd, de szerintem egy igazi lotyó. – Nézd, Maureen, látom én, hogy Reggie helytelenül viselkedik, de akkor sem beszélhetsz így a barátnőmről. Fogalmad sincs, min ment keresztül mostanában. És most ideadnád az üveget? – És amin én megyek keresztül miatta? Olyan megalázó az egész. Mindenki tudja, hogy mi ketten együtt vagyunk Reggie-vel, erre az ujja köré csavarja. – Jennifernek szörnyű autóbalesete volt. Nemrég jött ki a kórházból. Ahogy mondtam, csak megpróbál lazítani egy kicsit. – Aha. Lazítani a bugyiján. – Mo! – És részeg. És egy őskövület. Hány éves is lehet? Huszonhét? Huszonnyolc? Az én Reggie–m legalább három évvel fiatalabb nála. Yvonne mélyet sóhajtott, rágyújtott, aztán Maureen kezébe nyomott egy másik szál cigarettát. Becsukta maga mögött a duplaszárnyú ajtót. – Mo… – Közönséges tolvaj. Megpróbálja ellopni tőlem Reggie-t. Átlátok rajta, akkor is, ha te nem. Yvonne lehalkította a hangját. – Mo, édesem, meg kell értened, hogy flört és flört között is van különbség. Reggie és Jenny csak jól mulatnak együtt, de egyiküknek sem fordul meg a fejében, hogy félrelépjen. Igen, flörtölnek, de egy emberekkel teli szobában teszik, meg sem próbálják eltitkolni. Szerinted, ha egy kicsit is komoly volna az ügy, Jennifer így viselkedne Larry előtt? – Ez olyan jól hangzott, hogy már–már magát is sikerült meggyőznie. – Drága leányzó, majd ha idősebb leszel, rájössz, hogy egy kis szóbeli évődés az élet része. – Yvonne egy kesudiót dobott a szájába. – Ez csak egyike azoknak a csodás kis vigaszoknak, ami azért jár, mert hosszú éveken át ugyanannak a férfinak vagy a felesége.

Maureen összeráncolta a homlokát, de már egy kicsit lenyugodott. – Azt hiszem, igazad van – mondta. – De akkor sem gondolom, hogy egy hölgynek így kéne viselkednie. Maureen kinyitotta az ajtót, és visszament a nappaliba. Yvonne nagyot sóhajtott, és követte. Ahogy fogytak az italok, a beszélgetés egyre élénkebbé és hangosabbá vált. Francis visszatért az ebédlőbe, és újabb Snowball koktélokat kevert. Yvonne-nak is járt a keze: az elkészült italokat díszítendő, nagy fürgén koktélcseresznyét tűzött a koktélpálcákra. Tudta, hogy két erős italtól már szörnyen érezné magát, úgyhogy elszopogatott egy Blue Curacao koktélt, és az est hátralévő részében csak narancslevet ivott. A többiek nyakló nélkül döntötték magukba a pezsgőt. Francis lehalkította a zenét, hátha a vendégek megértik a célzást, és elmennek. Csakhogy Reggie és Bili újra feltekerte a hangerőt, és megpróbáltak mindenkit rábírni, hogy táncoljon. Volt egy pillanat, amikor mindkét férfi Jennifer kezét fogta, és körbetáncolták a nőt. Mivel Francis az italokkal foglalatoskodott, Yvonne odasétált Larryhez, és leült mellé. Magában megesküdött, hogy csak kicsal egy mosolyt a férfiból. Larry egy szót sem szólt, csak nagyot kortyolt az italából. A feleségére nézett, aztán újból elfordította a fejét. Le sem tagadhatta volna, mennyire bosszús. – Jennifer bolondot csinál magából – mormogta, amikor a csend túl hosszúra nyúlt kettejük között. Inkább belőled csinál bolondot, gondolta Yvonne. – Csak vidám. Nagyon furcsa volt neki az elmúlt időszak, Larry. Csak megpróbálja jól érezni magát. – Amikor Larryre pillantott, látta, hogy a férfi mereven nézi. Ettől kissé kényelmetlenül érezte magát. – Hát nem te mondtad, hogy a doktor szerint talán sosem lesz a régi? – tette hozzá. Ezt tényleg Larry mesélte neki, amikor Jennifer kórházban volt – amikor Larry még szóba állt az emberekkel. Larry újra belekortyolt az italába, de közben még mindig Yvonne szemébe nézett. – Te tudtál róla, ugye? – Miről, Larry? Larry a tekintetét fürkészte. – Larry, miről? Francis most egy rumbát tett fel. Bili Jennifert környékezte, hogy táncoljon vele, Jennifer pedig megpróbálta leállítani. Laurence kiürítette a poharát. – Semmiről. Yvonne előrehajolt, és a férfi vállára tette a kezét. – Mindkettőtöknek nagyon nehéz lehetett. Biztos neked is kell egy kis idő, hogy… – A mondandóját Jennifer kacagása szakította félbe. Reggie egy szál virágot vett a fogai közé, és ők ketten rögtönzött tangóba kezdtek. Amint feltűnt a színen Bili, aki lihegve huppant le egy székre mellettük, Laurence finoman lerázta Yvonne-t. Bili Yvonne-hoz fordult: – Te Yvonne, ez a Reggie fiú egy kicsit túlzásba viszi, nem? Nem kéne szólnod neki? Yvonne nem mert Larryre nézni, de amikor amaz megszólalt, a hangja nyugodtan csengett. – Ne aggódj, Yvonne – mondta, miközben valahová a távolba nézett. – Majd én elintézem. Röviddel fél kilenc előtt Yvonne a fürdőszobában találta Jennifcrt. Épp a sminkjét igazította a márványmosdó fölé hajolva. Mikor Yvonne belépett, futólag rápillantott, aztán újra magát nézte a tükörben. Spicces, állapította meg magában Yvonne. Vagy inkább jól becsípett.

– Kérsz egy kis kávét? – szólította meg Jennifert. – Kávét? – Mielőtt elindultok Larry céges bulijába. – Szerintem – mondta Jennifer, miközben szokatlanul biztos kézzel rajzolta körbe a száját – akkora hepaj lesz, hogy inkább még valami erősre lenne szükségem. – Mit művelsz? – Rúzsozom a számat. Miért, mi mást… – Az unokaöcsémmel. Nagyon durva, ahogy viselkedsz. Yvonne hangja élesebben csengett, mint amilyennek szánta, de mintha ez fel sem tűnt volna Jennifernek. – Mikor találkoztam ezelőtt utoljára Reggie-vel? – Mi van? – Mikor találkoztam utoljára Reggie-vel? – Fogalmam sincs. Talán mikor nyáron eljött velünk Franciaországba. – És mit iszik, amikor épp nem koktélt iszik? Yvonne nagy levegőt vett, és igyekezett nyugodtan lélegezni. – Jenny, drágám, nem gondolod, hogy egy kicsit vissza kéne fognod magad? –Mi? – Ez a dolog Reggie-vel. Felzaklatod Larryt. – Ó, Larry egy fikarcnyit sem törődik azzal, hogy én mit csinálok – felelte Jennifer visszautasítóan. – Mit szokott Reggie inni? Muszáj megmondanod. Ez nagyon-nagyon fontos. – Mit tudom én! Whiskyt. Jenny, minden rendben van nálatok otthon? Tudod, Larryvel meg veled. – Nem tudom, mire gondolsz. – Talán meglep, amit mondok, de Larry szörnyen boldogtalannak látszik. – Ó, csakugyan? – Édesem, azért én a helyedben nem venném olyan félvállról Larry érzéseit. Jennifer most szembefordult vele. – Az ő érzéseit? És gondolod, az bárkit is érdekel, hogy én min megyek keresztül? – Jenny, én… – Hogy velem mi van, az senkit nem érdekel. Csak folytassam az életemet, fogjam be a számat, és játsszam az odaadó kis feleséget. Mert amíg Larry nem szomorkodik, addig minden oké. – Jó, de ha kíváncsi vagy a véleményemre… – Nem, nem vagyok. Te csak törődj a magad dolgával, Yvonne. De tényleg. Mindkét nő mozdulatlanul állt. A levegő vibrált körülöttük, mintha épp villám csapott volna le közöttük. Yvonne érezte, hogy elszorul a mellkasa. – Tudod, Jennifer, attól még, hogy bármelyik férfit megkaphatnád ebben a házban, nem muszáj meg is szerezned őket – mondta ridegen. – Mit mondtál? Yvonne megigazította a törölközőket a tartón. – Jaj, ez a „szegény, kis-elveszett hercegnő vagyok” magánszám néha annyira átlátszó. Tudjuk, hogy gyönyörű vagy, igaz, Jennifer? Tudjuk, hogy a férjeink odáig vannak érted. De a változatosság kedvéért törődhetnél végre mások érzéseivel is. Most farkasszemet néztek egymással.

– Szóval ezt gondolod rólam? Hogy úgy viselkedek, mint egy hercegnő? – Nem. Azt gondolom, úgy viselkedsz, mint egy kurva. Jennifer szeme tágra nyílt. Kinyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, de aztán újra becsukta. Visszatette a rúzsra a kupakot, kihúzta magát, és Yvonne-ra bámult. Aztán kisétált. Yvonne lerogyott a vécédeszkára, és megtörölte az orrát. A fürdőszobaajtóra meredt, remélte, hogy újra kinyílik, de amikor ez mégsem következett be, a kezébe temette az arcát. Pár pillanat múlva meghallotta Francis hangját. – Minden rendben, öreglány? Csodálkoztam, hová tűntél. Drágám? Amikor fölnézett, Francis meglátta az arcát. A férfi sebtében letérdelt, és megfogta a kezét. – Jól vagy? A baba az oka? Tehetek valamit érted? Yvonne megborzongott, és hagyta, hogy a férje a kezei közé fogja az ő kezét. Így maradtak pár percig, hallgatták a lentről felszűrődő zenét és a beszélgetés moraját. Időnként Jennifer éles kacagása hasított a levegőbe. Francis a zsebébe nyúlt, és meggyújtott egy cigarettát a feleségének. – Köszönöm. – Yvonne mélyet szívott a cigarettából. Végül felnézett a férjére, sötét szeme komolyan csillogott. – Franny drágám, ígérd meg, hogy akkor is boldogok leszünk, ha a baba már itt lesz velünk. – Miért… – Csak ígérd meg. – Tudod, hogy nem ígérhetek ilyesmit – felelte Francis, és két tenyere közé fogta Yvonne arcát. – Mindig is büszke voltam arra, hogy elnyomlak, és megkeserítem az életedet. Yvonne-nak erre muszáj volt elmosolyodnia. – Szörnyeteg. – Igyekszem. – Francis felállt, és kisimította a gyűrődéseket a nadrágján. – Figyelj. El tudom képzelni, mennyire elfáradtál. Kitessékelem a bandát, és akkor egyenesen fejest ugorhatunk az ágyba. Na, ez hogy hangzik? – Néha – mondta Yvonne szeretettel a hangjában, miközben a férje megfogta a kezét, hogy felsegítse –, néha azt hiszem, hogy mégsem követtem el végzetes hibát, amikor hozzád mentem. A levegő hideg volt, a tér pedig szinte teljesen néptelen. Az alkohol belülről fűtötte Jennifert – viccesen érezte magát, részegnek. – Nem hiszem, hogy itt tudunk taxit fogni – mondta Reggie vidáman, és felhúzta a gallérját. – És ti, srácok, most mit fogtok csinálni? – Lehelete gőzölgött a csípős éjszakai levegőben. – Larrynek van sofőrje – válaszolta Jennifer. A férje a közelben állt a járdán, és az utat fürkészte. – Csak úgy látszik, most kámforrá vált. – Jennifer ezt hirtelen nagyon mulatságosnak találta, és csak komoly erőfeszítések árán tudta abbahagyni a vihogást. – Kimenőt adtam neki – mormogta Laurence. – Én vezetek. Várj itt, amíg lehozom a kocsikulcsot. Larry felment a házukhoz vezető lépcsőn. Jennifer szorosan maga köré burkolta a kabátját. Nem tudta levenni a szemét Reggie-ről. Szóval ő az. Bébimaci. Biztos, hogy ő az. Alig tágított mellőle ma este. Jennifer biztos volt benne, hogy sok megjegyzése burkolt üzenetet rejtett. Ezer éve nem volt esélyem beszélgetni Jennyvel. Volt valami abban, ahogyan ezt mondta. Jennifer biztosra vette, hogy nem csak beképzelte az egészet. Whiskyt iszik. Bébimaci. A feje zakatolt. Túl sokat ivott, de nem érdekelte. Tudnia kellett, száz-százalékos bizonyossággal.

– Borzasztóan el fogunk késni – mondta gyászosan Reggie barátnője. Reggie Jenniferre nézett, mintha ők ketten titkos szövetségesek lennének. Aztán az órájára pillantott. – Hát, már úgyis túl késő. Mostanra már biztosan beültek egy étterembe. – Akkor mit csináljunk? – Mit tudom én! – vonta meg a vállát Reggie. – Jártál már Alberto klubjában? – kérdezte Jennifer hirtelen. Reggie lassan, ravaszkásan elmosolyodott: – Hiszen tudja, hogy igen, Mrs. Stirling. – Tényleg? – Jennifer szíve zakatolt. Csoda, hogy rajta kívül senki nem hallja. – Azt hiszem, láttalak is Albertónál, amikor utoljára jártam ott. – Reggie arcán játékos, már– már pajzán kifejezés bujkált. – Na, ez volt ám a klassz este! – szólalt meg Maureen sértődötten. A kezét mélyen a kabátzsebébe süllyesztette, és Jenniferre bámult, mintha mindenért az asszonyt okolná. Klassz is lett volna, ha te nem vagy itt – gondolta Jennifer, miközben a pulzusa csak úgy dübörgött. – Gyertek velünk! – mondta hirtelen. – Tessék? – Laurence partijára. Valószínűleg dögunalom lesz, de biztosra veszem, hogy ti feldobnátok kicsit a hangulatot. Ti mindketten. És lesz jó sok pia – tette hozzá. Reggie arca felragyogott: – Számíthatsz ránk! – mondta. – Nekem van beleszólásom? – Maureen arcára kiült, mennyire nincs ínyére a dolog. – Ne csináld már, Mo! Jó móka lesz. Különben is, ha nem mennénk, valami sivár étteremben kötnénk ki, ahol nem lenne más, csak te meg én. Maureen szemében szomorúság csillant. Jenniferbe egy pillanatra belehasított a bűntudat, de gyorsan megkeményítette magát. Megkell tudnia. – Laurence! – kiáltott. – Laurence, drágám! Reggie és Maureen is velünk jön. Ugye, milyen jó lesz? Laurence tétován megállt a lépcső tetején, kezében a kocsikulccsal, és hol egyikükre, hol másikukra pillantott. – Csodás – mondta, aztán biztos léptekkel lesétált a lépcsőn, és kinyitotta a nagy, fekete autó hátsó ajtaját. Jennifer kissé alábecsülte, hogy az Acme Ásvány és Bányászat cég karácsonyi bulijai milyen lehetőségeket rejtenek a kicsapongásra. Talán a dekoráció tette, vagy a bőséges étel- és ital-választék, még az is lehet, hogy a főnök elhúzódó távolléte, de amikor megérkeztek, az irodai karácsonyon már tetőfokára hágott a hangulat. Valaki hozott egy hordozható gramofont, a világítást lecsavarták, és az íróasztalokat a falak mellé húzták, hogy legyen hely táncolni. A terem közepén egy nagyobb csoport visongva ropta Connie Francis egyik számára. – Larry! Nem is mondtad, hogy az alkalmazottaid így tudnak mulatni! – kiáltotta Reggie. Jennifer otthagyta az előcsarnokban ácsorgó Larryt – aki meredten bámulta az elé táruló látványt –, és csatlakozott a táncolok egy csoportjához. Hogy mit érez a férje, az arcára volt írva: a munkahelye, a felségterülete, a biztos menedéke szinte a felismerhetetlenségig másképp festett, és most a beosztottjait is képtelen volt az ellenőrzése alatt tartani – nyilvánvaló volt, mennyire utálja ezt a helyzetet. Jennifer látta, hogy Larry titkárnője feláll a székből, amiben valószínűleg egész este ücsörgött, és mond valamit a főnökének. Larry bólintott, és mosolyogni próbált.

– Italt! – kiáltott Jennifer. Megpróbált olyan messzire kerülni a férjétől, amennyire csak lehet. – Reggie, küzdd át ide magad! Gyere, igyuk le magunkat! Laurence beosztottai közül már többen meglazították a nyakkendőjüket, sokuk arca kipirult az italtól és a tánctól. Jennifer halványan érzékelte meglepett pillantásukat, amivel a lépteit kísérték. Az alkalmazottak hol rá, hol Laurence-re néztek. – Helló, Mrs. Stirling! Jennifer felismerte a könyvelőt, akivel néhány hete beszélt az irodában, és rámosolygott. A fickó arca csillogott az izzadságtól. Mellette vihogó, kalapos lány állt, akit átkarolt. – Nahát! Helló! Lenne olyan jó, és megmutatná nekünk, hol vannak az italok? – Ott, arra. A gépírórészlegen. Egy nagy dézsában puncs volt. Az italt papírpoharakba mérték, és átadták az emberek feje fölött. Reggie átnyújtott egy poharat Jennifernek, aki egy húzásra felhajtotta annak tartalmát, aztán amikor a puncs váratlan erejétől köhögnie és prüszkölnie kellett, csak nevetett. Aztán beállt táncolni, elveszett a testek tengerében. Tompán érzékelte, hogy Reggie rámosolyog, és időnként megérinti a derekát. Látta, hogy Laurence a fal mellett állva őt nézi egykedvűen, aztán kényszeredetten beszélgetni kezd egy idősebb, józanabb férfival. Nem akart Laurence közelében lenni. Azt kívánta, bárcsak hazamenne, és itt hagyná őt, hogy kedvére táncolhasson. Maureent sehol sem látta. A lány talán elment. A dolgok elmosódtak, az idő kitágult és rugalmassá vált. Jennifer jól érezte magát. Melege volt, karjait a feje fölé emelte, hagyta, hogy magával ragadja a zene, és nem vett tudomást a többi nő fürkésző pillantásáról. Reggie forgott körülötte, ő pedig harsányan nevetett. Úristen, végre él! Ez az ő közege. Most először nem érezte magát idegennek abban a világban, ahová mindenki más szerint tartozott. Reggie keze a kezéhez ért. Érintése, akár az áramütés. A férfi sokatmondó mosollyal, jelentőségteljesen nézett rá. Bébimaci. Reggie mondott valamit. – Tessék? – Jennifer kisöpört egy izzadt tincset a homlokából. – Meleg van. Innom kell valamit. Reggie keze szinte perzselte a derekát. Szorosan követte a férfit, közben a tömegen át hátranézett, tekintetével Laurence-t kereste. De Laurence eltűnt. Biztos az irodájába ment, gondolta. Az irodában égett a villany. Laurence utálja az egészet. Mert a férje utálja a szórakozás minden formáját. Időnként, az elmúlt hetekben azon töprengett, hogy a férje vajon őt is utálja-e. Reggie egy újabb papírpoharat nyomott a kezébe. – Levegőt! – kiabálta. – Levegőre van szükségem! Kimentek az előcsarnokba, ahol nem volt más, csak ők ketten. A folyosó hűvös volt és csendes. Amint becsukták az ajtót maguk mögött, a parti moraja elhalkult. – Erre – mondta Reggie, és a lift mellett elhaladva a tűzlépcső felé kormányozta Jennifert. – Menjünk fel a lépcsőn, ki a levegőre. – Reggie megküzdött az ajtóval, és egyszeriben már kint is voltak. Az éjszaka hűvös volt. Jennifer mélyen beszívta a levegőt, mintha valami feneketlen szomjúságot próbálna csillapítani. Amikor lenézett, látta az utcát, egy magányos autó világító féklámpáit. Reggie az ingét húzogatta. – Csuromvíz vagyok! És fogalmam sincs, hol hagytam a zakómat. Jennifer azon kapta magát, hogy a férfi testét bámulja, aminek körvonalai tisztán kirajzolódtak a nedves ing alatt. Kényszerítette magát, hogy elfordítsa a tekintetét. – Azért jó móka – dünnyögte. – Szerintem is. Viszont nem láttam, hogy a jó öreg Larry táncolt volna.

– Ő sohasem táncol – vágta rá Jennifer, aztán azon tűnődött, ezt hogyan jelenthette ki ilyen teljes bizonyossággal. – Sosem. Egy pillanatra elhallgattak, és belebámultak a sötét városi éjszakába. Valahol a távolból hallották a forgalom zaját, a hátuk mögül pedig a parti tompa hangjait. Jennifer alig kapott levegőt, majdnem szétfeszítette a várakozás. – Tessék. – Reggie egy doboz cigarettát vett elő a zsebéből, és meggyújtott egy szálat Jennifernek. – Én nem… – Jennifer leállította magát. Végül is, mit tudhatta? Lehet, hogy már több száz cigarettát is elszívott. – Köszönöm – mondta. Óvatosan két ujja közé vette a cigarettát, beleszívott, és köhögni kezdett. Reggie nevetett. – Bocs – mondta Jennifer, és a férfira mosolygott. – Ami a cigizést illeti, azt hiszem, reménytelen eset vagyok. – Azért szívd csak tovább. Kellemesen ellazít. – Már ellazultam. – Jennifer érezte, hogy kicsit elpirul. – Lefogadom, hogy a közelség teszi – mondta Reggie vigyorogva, és még közelebb lépett hozzá. – Az járt az eszemben, hogy mikor lehetünk végre kettesben. Elég nehéz rébuszokban beszélni, amikor a többiek is ott vannak. Jennifer azt latolgatta, vajon jól értette-e Reggie szavait. – Hát igen – mondta megkönnyebbülten, mikor végre visszanyerte a hangját. – Istenem, már korábban el akartam neked mondani valamit. Annyira nehéz volt. Később megmagyarázom, de tudod, volt idő, amikor… Jaj, csak szoríts magadhoz. Ölelj át, Bébimaci. Szoríts magadhoz. – Boldogan. Reggie még egy lépést tett felé, aztán a karjába vonta, és szorosan magához húzta. Jennifer nem szólt, csak meg akarta tapasztalni az érzést, hogy milyen a férfi karjában lenni. Reggie arca az övéhez közelített. A nő becsukta a szemét, készen állt, mélyen magába szívta az izzadság férfias illatát, meglepődött, milyen keskenynek érzi a férfi mellkasát. Nem akart mást, csak hagyni, hogy elragadja a hév. Olyan sokáig vártam rád, mondta némán, és arcát Reggie arcához emelte. Az ajkuk összeért, és Jennyt egy pillanatra megbabonázta a férfi szájának érintése. De a csók esetlenre, erőszakosra sikerült. Reggie a fogához nyomta a fogát, és a nyelvét szinte beleerőszakolta a szájába. Jennifernek vissza kellett húzódnia. Úgy tűnt, Reggie-t ez nem zavarja. Kezét Jennifer fenekére csúsztatta, és olyan szorosan magához húzta, hogy Jennifer tisztán érezte, mennyire akarja őt. Reggie a szemébe nézett, tekintetét elhomályosította a vágy. – Keressünk egy hotelszobát? Vagy… inkább itt? Jennifer rámeredt. De hát neki kell lennie, győzködte magát. Minden erre utal. De hogy tud B ennyire – másmilyen lenni, mint a levelek, amiket írt? – Mi a baj? – kérdezte Reggie, amikor észrevette a kétséget Jennifer arcán. – Túl hideg van? Vagy nem akarsz hotelba menni, mert az… túl kockázatos? – Én… Valami nem stimmelt. Jennifer kibontakozott a férfi öleléséből. – Sajnálom. Én nem hiszem, hogy… – Jennifer a szájához kapta a kezét. – Nem akarod, hogy itt csináljuk?

Jennifer a homlokát ráncolta, aztán újra a férfira nézett. – Reggie, tudod, mit jelent az a szó, hogy „abszorbens”? – Abszor–micsoda? Jennifer lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. – Most mennem kell – motyogta. Hirtelen borzasztóan józannak érezte magát. – De hát te szeretsz huncutkodni. Szereted az etyepetyét. – Szeretem a micsodát? – Ugyan, hát nem én vagyok az első, nem igaz? Jennifer pislogott. – Nem értem. – Jaj, Jennifer, ne játszd már itt az ártatlant! Láttalak, emlékszel? A másik bikáddal. Albertónál. Teljesen rámásztál. Tudom, mit akartál mondani ma este, mikor mindenki előtt célozgattál. – A bikám? Reggie mélyet szívott a cigarettájából, aztán eldobta a csikket, és könyörtelenül eltaposta. – Szóval ezt akarod játszani. Mi bajod? Nem felelek meg neked, csak mert nem tudom egy francos szó jelentését? – Milyen az a férfi? – Jennifer nem tudott uralkodni magán, és belekapaszkodott Reggie ingujjába. – Kiről beszéltél? Reggie mérgesen lerázta a kezét. – Te most szórakozol velem? – Nem! – tiltakozott Jennifer. – Csak muszáj tudnom, hogy kivel láttál. – Jézusom! Tudtam, hogy inkább le kellett volna lépnem Szóval, amikor még lehetett volna. Ő legalább értékelni tud egy férfit. Ő legalább nem egy… nem egy szűzkurva! – fröcsögte Reggie. A férfi mérges, eltorzult arca hirtelen fénybe borult. Jennifer villámgyorsan megfordult, és látta, hogy Laurence áll a tűzlépcső kitárt ajtajában. Laurence egy pillanatig nézte az elé táruló, megvilágított látványt: a feleségét és a férfit, aki most hátrébb lépett mellőle. Reggie leszegett fejjel elviharzott Laurence mellett, és anélkül, hogy akár egy szót is szólt volna, bement az épületbe. Útközben a kezével megtörölte a száját. Jennifer csak állt megdermedve. – Laurence, ez nem az, amire… – Indulj befelé – mondta Laurence. – Én csak… – Indulj befelé. Most. A hangja halk volt, nyugodt. Jennifer pillanatnyi habozás után előrelépett, és elindult a lépcsőház felé. Megcélozta az ajtót, hogy visszamenjen a partira. Belül még mindig remegett a sokktól és a zavarodottságtól. Amint elhaladt a lift mellett, Laurence elkapta a csuklóját, és hátraperdítette. Jennifer lenézett a férje kezére, ami az övét szorította, aztán fel az arcára. – Jennifer, ne hidd, hogy megalázhatsz engem – mondta Laurence halkan. – Engedj el! – Komolyan beszélek. Én nem vagyok valami bolond, akit… – Engedj el! Ez fáj! – Jennifer elhúzódott. – Figyelj rám. – Laurence állkapcsában rángatózott egy izom. – Ezt nem tűröm. Megértetted? Nem tűröm – sziszegte fogcsikorgatva.

A hangja tele volt dühvel. – Laurence! – Larry! Hívj Larrynek! – Most már kiabált, a szabad ökle felemelkedett. Az ajtó kinyílt, és kilépett rajta az a férfi a könyvelésről. Nevetett, a karján a lány, akivel korábban is volt. Amikor felfogta, hogy mit lát, a mosolya lehervadt. – Ó… mi csak ki akartunk menni levegőzni, uram – hebegte. Ebben a pillanatban Laurence elengedte a felesége csuklóját. Jennifer kapva kapott az alkalmon, félrelökte a párocskát, és lerohant a lépcsőn.

Vannak dolgok, amiket imádok benned, de vannak, amiket utálok. Azt hiszem, tudnod kell, hogy mostanában egyre többet gondolok azokra a dolgokra, amik zavarnak veled kapcsolatban. Amikor lemészároltad azt a homárt. Ahogy tapsoltál és rákiabáltál a tehenekre,, hogy elmenjenek az útról. Miért nem lehetett megvárni, amíg maguktól átérnek? Nem történt volna semmi, ha lekéssük a mozit...Ahogy a zöldségeket véletlenszerűin aprítod. Az állandó negativitásod. Három réteg festékembe került, mire végre le tudtam festeni a falat, ahol piros tollal felírtad a telefonszámodat. Oké, épp benne voltam a lakásfelújításban, de ez akkor is felesleges festékpazarlás.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

9

Anthony egy bárszéken ücsörgött. Egyik kezével a már üres kávéscsészét markolászta, és tekintetével az utcaszintről levezető lépcsőt vizslatta, hátha feltűnik rajta egy pár karcsú láb. Időnként egy-egy párocska jött le Alberto bárjába. A betérők panaszkodtak a rendkívüli hőség miatt, és hogy milyen elviselhetetlenül szomjasak, majd elsétáltak Sherrie, a ruhatáros lány előtt, aki a székébe süppedve valami ponyvaregényt olvasott. Anthony megnézte az érkezők arcát, aztán visszafordult a bárpulthoz. Negyed nyolc. Jennifer fél hetet írt. Anthony újra kivette a zsebéből a levelet, lesimogatta rajta a gyűrődéseket, és a nagy, lendületes kézírást tanulmányozta, a szavakat, amelyekben az asszony megígérte, hogy eljön. Szeretettel: J. Öt héten át leveleztek. Anthony a leveleit a Langly Street-i postahivatalba címezte, ahol Jennifer a 13-as postafiókot vette ki – azt, amiről a postáskisasszony azt mondta, hogy soha senki nem kérte. Ötször-hatszor találkoztak is. Ezeket a rövid – túl rövid – randevúkat is csak olyankor tudták összehozni, amikor Laurence és az ő munkarendje lehetővé tette. De amit Anthony nem mindig tudott személyesen átadni Jennifernek, azt elmondta írásban. Majdnem mindennap írt neki, szégyen és gátlás nélkül beszámolt mindenről. Mintha egy gát szakadt volna át. Leírta, mennyire hiányzik neki Jennifer, mesélt az életről, amit külföldön élt, és arról, hogy eddig folytonos nyugtalanságban teltek a napjai – mintha örökké belehallgatna egy beszélgetésbe, ami valahol máshol zajlik. Felfedte a hibáit is – hogy önző, makacs, gyakran meggondolatlan – és azt, hogy az asszony miatt elkezdett azon igyekezni, hogy megszabaduljon a rossz tulajdonságaitól. Leírta neki újra és újra, hogy szereti – élvezte, ahogy ezek a szavak megjelennek a papíron. Ezzel szemben Jennifer rövid és lényegre törő leveleket írt. Találkozzunk itt és itt, állt bennük. Vagy Nem, akkor nem megy, legyen fél órával később. Vagy, csak így egyszerűen: Igen. Én is. Anthony eleinte attól félt, hogy Jennifer leveleinek tömörsége azt jelzi, hogy az asszony érzései nem túl mélyek iránta. Nehezére esett összeegyeztetni azt a Jennifert, aki együttléteik során közvetlen, érzelmes, incselkedő volt, akit tényleg érdekelt az ő hogyléte, azzal a Jenniferrel, aki a szikár szavakat írta. Egyik este Jennifer nagyon későn ért oda a találkozójukra. Mint Anthony később megtudta, Laurence a vártnál korábban tért haza, és Jennifernek ki kellett találnia egy betegeskedő barátnőt, hogy egyáltalán kijusson a házból. És mire végre sikerült odaérnie a randevúra, Anthony már kötekedő részegre itta magát. – Rendes tőled, hogy beugrottál – vetette oda Anthony gúnyosan, és Jennifer felé emelte a poharát. Két órája várt, ezalatt négy dupla whiskyt döntött le. Jennifer levette a fejkendőjét, rendelt egy Martinit, majd egy másodperccel később lemondta a rendelést. – Nem maradsz? – Nem akarlak így látni. Anthony lehordta mindenért, amiben hiányt kellett szenvednie Jennifer miatt: azért, mert az asszonynak soha nincs ideje őrá, mert a leveleiben alig ír valamit, amiből erőt meríthetne, amikor

nincsenek együtt. Annyira belelovalta magát a veszekedésbe, hogy még az sem érdekelte, hogy Felipe, a pultos csitítólag megfogta a karját. Az érzései megrémítették, és azt akarta, hogy Jennifer bűnhődjön meg értük. – Mi a baj? Talán félsz, hogy amit leírsz, azt később felhasználhatják ellened? Utálta magát, amiért ezt mondta. Tudta, hogy kiábrándító volt, szánalomra méltó – azzá vált, amivé a legkevésbé akart válni Jennifer szemében. Jennifer sarkon fordult, és gyorsan felment a lépcsőn. Nem vett tudomást az utánakiáltott bocsánatkérésről, sem a követelőzésről, hogy azonnal jöjjön vissza. Anthony másnap reggel egy egyszavas üzenetet hagyott a postafiókban, és két, lelkiismeretfurdalással teli nap után levelet kapott az asszonytól.

Boot. Nem könnyen vetem papírra az érzéseimet. Egyáltalán, nem könnyen osztogatom őket. Te abból élsz, hogy jól bánsz a szavakkal, és én nagy becsben is tartom a nekem írt soraidat. De ne annak fényében ítéld meg az érzéseimet, hogy én nem válaszolok hasonlóképp. Félek, ha megpróbálnék úgy írni, ahogy te, mélységesen csalódnál bennem. Ahogy egyszer mondtam is neked, az én véleményemet nem nagyon kéri ki senki semmiről – nemhogy egy ilyen fontos dologról –, nekem pedig nehezemre esik, hogy magamtól elmondjam a gondolataimat. Higgy nekem, hiszen itt vagyok. Higgy a tetteimnek, az érzéseimnek. Ez mindenem, amit adni tudok. A te J–d. Amikor megkapta a levelet, Anthony a szégyentől és a megkönnyebbüléstől elsírta magát. Utólag arra gyanakodott, hogy Jennifer szűkszavúságának oka részben az, amiről az asszony nem beszélt: hogy még mindig megalázva érzi magát a hotelszobában történtek miatt, bármennyire is igyekezett Anthony, hogy megmagyarázza, miért nem szeretkezett vele akkor. Mindannak ellenére, amit mondott, élt a gyanúval, hogy még mindig nem sikerült meggyőznie Jennifert, hogy ő nem csak egy újabb nő a férjezett asszonyok sorában, akikkel dolga akadt. – A barátnőd nem jön? – Felipe a mellette lévő bárszékbe huppant. A klub már tele volt. Az asztaloknál folyó beszélgetések zsongása betöltötte a termet, a sarokban a zongorista játszott. Még fél óra volt addig, amíg Felipe trombitálni kezd. A plafonon egy ventilátor forgott lustán, alig-alig kavarva a sűrű levegőt. – Ma este nem ütöd ki magad, ugye? – Ez kávé. – Csak óvatosan, Tony. – Mondom, hogy ez kávé. – Nem az italról beszélek. Egy napon majd nem a megfelelő asszonnyal kezdesz. Egy napon majd egy férj ki fog nyírni. Anthony felemelte a kezét, így jelezve, hogy kér még a kávéból. – Felipe, nagyon hízelgő, hogy ennyire a szíveden viseled a sorsomat, de először is, mindig nagyon körültekintően válogattam meg a partnereimet. – Anthony Felipére vigyorgott. – Hidd el, elég biztosnak kell lenned abban, hogy képes vagy diszkréten kezelni a dolgokat, ha megengeded, hogy egy fogorvos a fúrójával a szádban turkáljon nem egészen egy órával azután, hogy… hogy is mondjam… elszórakoztattad a kis feleségét. Felipéből kitört a nevetés:

– Öregem, szégyentelen egy alak vagy. – Egyáltalán nem. Mert másodszor pedig, nem lesz több férjes asszony. – Ezután csak szinglikkel kezdesz? – Nem. Nem lesz több nő. Ő az igazi. – Úgy érted, a többi százon kívül. – Felipe vakkantva röhögött. – Na persze. Legközelebb meg majd azzal jössz, hogy bibliaórákra jársz. És tényleg, volt ebben az egészben némi irónia: úgy tűnt, minél jobban igyekszik Anthony, hogy meggyőzze Jennifert az érzései komolyságáról, az asszony annál inkább gyanakszik, hogy a szavai semmit sem jelentenek – mintha csak túl könnyedén pottyantak volna ki a tolla hegyéből. Jennifer számtalanszor ugratta is ezzel – de a viccelődésből Anthony kiérezte a rideg valóságot. Jennifer és Felipe ugyanazt látta: egy férfit, aki alkalmatlan az igazi szerelemre. Egy olyan embert, aki vágyakozik az elérhetetlen után, egészen addig, amíg meg nem kapja. – Talán egy napon, Felipe barátom, alaposan megleplek majd. – Tony, túl régóta jársz ide. Már nincsenek meglepetések. De, ha már a meglepetéseknél tartunk, épp most sétált be a születésnapi ajándékod. És milyen szép csomagolásban! Anthony felnézett. A lépcsőn egy pár smaragdzöld cipőbe bújtatott láb lépkedett lefelé. Jennifer lassan jött, egyik kezével a korlátba kapaszkodott, mint akkor ott, amikor Anthony először meglátta a házuk előtti lépcsőn: centiről centire fedte fel magát, míg végül kipirult, kissé nedves arccal ott állt Anthony előtt. A férfinak a látványtól majd kiugrott a szíve. – Annyira sajnálom – mondta, és megpuszilta Anthony arcát. Anthony érezte a parfümje meleg fuvallatát, a nedvességet, ami a nő arcáról az övére került. Jennifer finoman megszorította a kezét. – Eléggé… nehezen tudtam idejönni. Le tudunk ülni valahol? Felipe egy boxhoz vezette őket. Jennifer megpróbálta lesimítani a haját. – Már azt hittem, nem is jössz – mondta Anthony, miután Felipe kihozta Jennifer Martinijét. – Laurence anyja beállított, szokás szerint váratlanul. Aztán csak mondta és mondta. Én meg szépen kitöltöttem a teáját, és közben arra gondoltam, mindjárt sikítani kezdek. – És hol van Laurence? – Anthony kinyúlt az asztal alatt, és megfogta Jennifer kezét. Uramisten, mennyire jólesett megérinteni! – Párizsba utazott. Tárgyal valakivel a Citroentől a fékbetétekről vagy miről. – Ha az enyém lennél – mondta Anthony, – én ugyan egy percre sem tágítanék mellőled. – Lefogadom, hogy minden lánynak ezt mondod. – Ne csináld – válaszolta Anthony –, utálom, amikor így beszélsz. – Jaj, ne játszd meg magad. A legjobb dumáidat már elsütötted más nőknél. Ismerlek, Boot. Te magad mondtad nekem, emlékszel? Anthony felsóhajtott: – Hát így legyen őszinte az ember. Nem csoda, hogy eddig sosem volt kedvem kipróbálni. Érezte, hogy Jennifer közelebb csúszik az ülésen. Az asszony a lába köré kulcsolta a lábát, és ettől valahogy megnyugodott. Jennifer ivott egy Martinit, aztán még egyet, és Anthony ott, a fülke homályában, Jenniferrel az oldalán, egy röpke pillanatra élvezte a birtoklást, az érzést, hogy a nő hozzá tartozik. A banda rázendített, Felipe játszani kezdett a trombitáján. Jennifer a zenészeket nézte. Anthony titokban figyelte, ahogy az arcát megvilágítja a gyertyafény és az öröm, és érezte, vagy inkább mély bizonyossággal tudta, hogy Jennifer az egyetlen nő, aki iránt valaha is így fog érezni. – Táncolunk?

A gyéren megvilágított parketten már több pár imbolygóit a zene ritmusára. Anthony átölelte Jennifert, és mélyen beszívta a haja illatát. Érezte az asszony hozzá simuló idomait, és egy pillanatra azt képzelte, hogy kettőjükön, a zenén és Jennifer bőrének puha érintésén túl megszűnt körülöttük a világ. – Jenny! – Igen? – Csókolj meg. Eddig minden csókjuk, a Postman Park-i első óta, titokban csattant el: Anthony kocsijában, egy kihalt külvárosi utcán, egy étterem eldugott zugában. Anthony szinte látta, hogyan formálódik a tiltakozás Jennifer ajkain: Itt? Ennyi ember előtt? Már várta, hogy az asszony majd leinti: túl kockázatos lenne. De Jenniferben talán megmozdult valami, ahogy a férfi arcát nézte, és a vonásai ellágyultak, mint mindig, amikor az arca csak pár milliméterre volt a férfiétól. Felemelte a kezét, megfogta Anthony arcát, és gyöngéden, szenvedélyesen szájon csókolta. – Boldoggá teszel, tudod? – kérdezte Jennifer halkan, ezzel mintegy azt is beismerve, hogy azelőtt még sosem volt boldog. Ujjait határozottan, birtoklón Anthony ujjai köré fonta. – Azt nem mondom, hogy a helyzet boldoggá tesz, de te magad igen. – Akkor hagyd el. – A szavak kiáramlottak a száján, mielőtt még tudatosíthatta volna magában, hogy mit is mond. – Tessék? – Hagyd el. Élj velem. Felajánlottak nekem egy posztot. Csak úgy egyszerűen eltűnhetnénk. –Ne. – Mit ne? – Ne mondj ilyeneket. Tudod, hogy lehetetlen. – Miért? – Anthony hallotta a követelőző színezetet a saját hangjában. – Miért lehetetlen? – Mi ketten… nem is ismerjük egymást igazán. – De igen. Tudod, hogy igen. Anthony lehajtotta a fejét, és megcsókolta. Mikor megérezte, hogy Jennifer ezúttal megpróbál ellenállni egy kicsit, a hátára, a feneke fölé tette a kezét, és magához húzta. A zene elhalkult. Anthony felemelte Jennifer haját a nő nyakszirtjéről, és érezte, hogy a teste szorosan az övéhez simul. Ekkor megállt egy percre. Jennifer behunyta a szemét, a fejét kissé oldalra billentette, az ajkai szétnyíltak. Aztán kinyitotta a szemét, és azokkal a csodás kék szemekkel mélyen Anthony szemébe nézett. Aztán kissé elmosolyodott, a mosolya csak úgy sugárzott a vágytól. Hányszor adatik meg egy férfinak, hogy egy nő így mosolyog rá? Ez a mosoly nem a beleegyezésről, az érzésekről vagy a kötelességtudatról mesélt. Jól van, drágám, rendben, ha tényleg ezt akarod. Nem. Jennifer Stirling kívánta őt. Annyira, amennyire ő kívánta Jennifert. – Szörnyen melegem van – szólalt meg Jennifer még mindig Anthony szemébe nézve. – Akkor menjünk, szívjunk egy kis friss levegőt. Anthony kézen fogta Jennifert, és kivezette, keresztül a táncoló párokkal tarkított parketten. Érezte, hogy a nő hátulról nevetve belecsimpaszkodik az ingébe. Mikor kiértek a viszonylag nyugalmas folyosóra, csókokkal fojtotta bele a nevetést. Az ujjaival Jennifer hajába túrt, száját a nő forró ajkára tapasztotta. Jennifer egyre növekvő szenvedéllyel viszonozta a csókját, még akkor sem hagyta abba, amikor lépések zaja hangzott fel mellettük. Kezét a férfi inge alá csúsztatta – érintése olyan élvezetes volt, hogy Anthony egy pillanatra elveszítette a képességet, hogy tisztán gondolkodjon. Mit tegyen? Mit tegyen? A csókjaik egyre mélyebbek, egyre követelőzőbbek lettek. Tudta, ha nem teszi magáévá Jennifert, itt helyben felrobban. Most

megállt, a tenyerébe fogta Jennifer arcát, és a nő vággyal teli szemébe nézett. Jennifer kipirult arca volt a válasz a ki nem mondott kérdésére. Anthony jobbra pillantott. Mivel a ruhatárat senki nem vette igénybe ezekben a forró augusztusi napokban, Sherrie továbbra is a könyvébe merült. Teljesen hidegen hagyta, hogy a szerelmesek egymást tapogatják – az évek során épp elég hasonlót látott. – Sherrie – szólította meg Anthony, és egy tízshillingest nyomott a markába. – Nem innál egy teát? A lány felhúzta a szemöldökét, elvette a pénzt, és lecsúszott a székről. – Tíz perc – mondta határozottan. És azután Jennifer kuncogva követte Anthonyt a ruhatárba. Amikor a férfi teljesen elhúzta a kis fülke függönyét, a lélegzete elállt az izgalomtól. A ruhatár mély sötétségbe borult, a levegőbe a valaha is leadott ezernyi kabát illata vegyült. Egymásba gabalyodva elbotorkáltak a ruhaállvány végéig, a vállfák susogó cintányérokként ütődtek össze a fejük körül. Anthony nem látta a sötétben Jennifert, de aztán a nő szembe helyezkedett vele. Hátát a falhoz támasztva egyre mohóbban csókolta a férfit, és a nevét mormolta. Anthony valahol legbelül már ekkor tudta, hogy Jennifer lesz a végzete. – Mondd, hogy hagyjam abba – suttogta, miközben keze a nő mellét simogatta. A levegő a torkában rekedt; tudta, hogy ez az egyetlen esély, hogy leálljon. – Mondd, hogy hagyjam abba. – Jennifer némán rázta a fejét. – Uramisten – morogta Anthony. Aztán elszabadult bennük a vágy: Jennifer szaggatottan lélegzett, és felemelt lábát Anthony lába köré fonta. A férfi a ruhája alá csúsztatta a kezét, tenyerével végigsimította csipkés selyembugyiját. Érezte, hogy Jennifer ujjai a hajába túrnak, miközben az asszony másik kezével a nadrágjához nyúl. Egy pillanatra megdöbbent, mert úgy képzelte, a nő eredendően visszafogott személyisége eleve kizárja, hogy ilyen mohón akarja őt. Az idő lelassult, a tér légüressé vált körülöttük, a leheletük összekeveredett. A testüket borító textilt félrehúzták az útból. A lábuk nedves lett, a férfié megfeszült, hogy megtartsa Jennifer súlyát. És aztán – Úristen! – beléhatolt, és egy pillanatra minden megállt: a nő lélegzete, a mozdulatok, Anthony szíve. Talán az egész világ. Érezte a száján Jennifer nyitott száját, hallotta, hogyan zihál az asszony. És aztán mozogni kezdtek, a férfi már csak egyetlen valami volt, csak egyetlen dolgot érzett, süketté vált az összeütődő vállfák hangjára, a fal túloldaláról átszűrődő halk zenére, a folyosón egymást üdvözlő vendégek felharsanó kiáltására. Csak ő létezett és Jennifer. Lassan mozogtak, aztán egyre gyorsabban. A nő egyre erősebben szorította a férfit. Már nem nevetett. A bőrén érezte a férfi száját, belelihegett a férfi fülébe. Anthony érezte, hogy Jennifer egyre erőszakosabban vonaglik, érezte, hogy a nő a saját világába zuhan. Még volt benne annyi racionalizmus, hogy tudja, nem szabad, hogy Jennifer hangos legyen. Amint meghallotta, hogy a nő hátraveti a fejét, és a torkából feltörni készül a sikoly, száját a szájára tapasztotta, elnyelte az előtörő hangot, a gyönyör hangját, ami így a sajátjává vált. Per repraesentationem. Ezután botladozva, görcsölő lábbal leeresztette Jennifert. Szorosan összesimulva álltak, ölelték egymást. Az asszony erőtlenül reszketett a karjában, érezte, ahogy az arcán könnycseppek gördülnek le. Utólag már nem emlékezett, mit is mondott ekkor Jennifernek. Szeretlek. Szeretlek. Sose hagyj el. Olyan gyönyörű vagy. Csak arra emlékezett, hogy gyöngéden letörölte a nő könnyeit, hogy Jennifer suttogva megnyugtatta, a félmosolyra az arcán, és a csókjaira, a csókjaira, a csókjaira. Ekkor, mintha a hang csak egy távoli alagútból szólna, meghallották Sherrie erőltetett köhögését. Jennifer megigazította a ruháját, és hagyta, hogy a férfi lesimítsa a szoknyáját.

Anthony érezte, milyen erősen szorítja Jennifer a kezét, mikor néhány lépéssel kivezette a fénybe, vissza a valóságos világba. A lába még mindig gyenge volt, a légzése szaggatott, és máris bánta, hogy el kell hagyniuk azt a sötét kis odút, ami néhány percre maga volt a mennyország. – Ez tizenöt perc volt – mormogta Sherrie, mintegy a könyvének, amikor a párocska női tagja kilépett a folyosóra. Jennifer öltözéke teljesen rendezett volt, csak hátul lelapult frizurája árulkodhatott volna arról, mi is történt az imént. – Ha te mondod… – Anthony még egy bankjegyet csúsztatott oda a ruhatáros lánynak. Jennifer Anthonyhoz fordult, az arca még mindig ki volt pirulva. – A cipőm! – kiáltotta, és harisnyás lábát felemelve fél lábra állt. Aztán kitört belőle a nevetés, és a szája elé kapta a kezét. Anthony nagyon megörült az arcán felragyogó pajkos kifejezés láttán – előtte attól félt, Jennifer hirtelen tépelődni kezd, vagy megbánja az egészet. – Mindjárt hozom – mondta, és újra alámerült a ruhatár sötétjébe. – És még mondja valaki, hogy kihaltak a lovagok! – dünnyögött Sherrie. Anthony a sötétben matatott a smaragdzöld selyemcipő után. Szabad kezével hátrasimította a haját, nehogy az ő frizurája is olyan árulkodó legyen, mint Jenniferé. Élvezettel szívta be a szex fülledt, a parfümök illatával keveredő szagát. Még soha nem érzett így. Egy pillanatra becsukta a szemét, újra felidézte, hogy milyen érzés volt Jenniferrel… – Nahát! Hello, Mrs. Stirling! Anthony végre megtalálta a cipőt egy felfordított szék alatt. Hallotta Jennifer hangját, ahogy az asszony halkan, röviden beszél valakivel. Mikor előlépett, látta, hogy egy fiatalember ácsorog a ruhatár előtt. A jövevény szája sarkában cigaretta fityegett, a karján pedig egy sötét hajú lány volt, aki lelkesen tapsikolt a kiszűrődő zene irányába. – Hogy vagy, Reggie? – Jennifer kezet nyújtott a férfinak, aki kurtán kezet fogott vele. Anthony észrevette, hogy az idegen tekintete feléje siklik. – Én jól. Mr. Stirling is itt van? Jennifer nem jött zavarba. – Laurence üzleti úton van. Ő itt Anthony, egy barátunk. Nagyon kedves volt tőle, hogy felajánlotta, elvisz valahová ma este. Most egy kéz nyúlt Anthony elé. – Üdv. Anthony mosolya inkább grimasznak hatott. Reggie továbbra sem mozdult. Tekintetével gyorsan felmérte Jennifer haját, még mindig kipirult arcát, és hirtelen valami kellemetlen, ravasz kifejezés költözött a képére. – Mintha… mintha hiányozna az egyik cipője – bökött a fejével Jennifer lába felé. – Igen. A tánccipőm – felelte Jennifer nyugodt, rezzenéstelen hangon. – Beadtam, és egy felemás párat kaptam vissza. Az én butaságom. Anthony maga elé tartotta a cipőt. – Megtaláltam – mondta. – Az utcai cipőjét pedig visszatettem a kabátja alá. Sherrie mozdulatlanul ült mellettük, és a könyvébe temetkezett. Reggie önelégülten vigyorgott, láthatóan élvezte, hogy jelenlétével ilyen kínos helyzetet teremthetett. Anthony agyán átfutott, talán arra vár, hogy meghívják egy italra, vagy hogy invitálják: csatlakozzon hozzájuk. Arra ugyan várhat, gondolta Anthony, nincs az az isten, hogy én ezt az alakot meghívjam bármire is. Szerencsére Reggie nőismerőse ráncigálni kezdte a férfi karját.

– Gyere már, Reggie! Nézd, ott van Mel! – Hív a kötelesség – mondta Reggie. Búcsút intett, és már indult is, hogy átverekedje magát az asztalok között. – Kellemes… táncolást! – A fenébe! – mormogta Jennifer halkan maga elé. – A fenébe, a fenébe, a fenébe! Anthony visszavezette a nagyterembe. – Igyunk valamit! Visszaültek a boxukba, a tíz perccel azelőtt átélt gyönyör már csak távoli emléknek tűnt. Anthonynak már első látásra ellenszenves volt az iménti fickó, de ezért a veszteségért legszívesebben be is húzott volna neki egyet. Jennifer egyetlen hajtásra leküldte a Martinit. Más körülmények között ez a gesztus lenyűgözte volna Anthonyt, most viszont csak az asszony idegességét illusztrálta. – Ne idegeskedj már – mondta Jennifernek. – Úgysem tehetsz semmit. – De mi lesz, ha elmondja… – Egyszerű: akkor elhagyod Laurence-t. – Anthony… – Jenny, nem mehetsz vissza hozzá. A történtek után nem. És ezt te is tudod. Jennifer elővette a púderdobozát, és dörzsölni kezdte a szeme alatt elkenődött szemfestéket. Aztán, láthatóan elégedetlenül, hangos csattanással visszazárta a dobozt. –Jenny? – Gondold végig, hogy mit is kérsz tőlem. Mindent elveszítenék. A családomat… mindazt, ami az életemet jelenti. Kitaszítottá válnék. – De ott lennék neked én. Boldoggá tennélek. Te magad mondtad. – A nőknél ez máshogy van. Én… – Összeházasodnánk. – Komolyan azt hiszed, hogy Laurence belemenne, hogy elváljak tőle? Azt hiszed, elengedne? – Jennifer arca elborult. – Tudom, hogy ő nem való hozzád. Én viszont igen. – Jennifer nem felelt, ezért folytatta. – Vagy talán boldog vagy vele? Ilyen életet képzeltél magadnak? Hogy fogoly légy az aranykalitkában? – Nem vagyok fogoly. Ne légy nevetséges. – Az vagy, csak nem látod. – Nem. Csak te akarod így látni. Larry nem rossz ember. – Még nem látod, Jennifer, de idővel egyre boldogtalanabb leszel mellette. – Mi van, most már nemcsak zugfirkász vagy, hanem jövendőmondó is? Anthony kényelmetlenül érezte magát, és ez vakmerővé tette. – Meg fog nyomorítani, kiöl belőled mindent, ami különlegessé tesz. Jennifer, az a pasas egy őrült, egy veszélyes őrült, csak te túl vak vagy, hogy észrevedd! – Hogy merészeled? Hogy merészeled? – sziszegte Jennifer eltorzult arccal. Anthony látta a szemében feltoluló könnyeket, és a dühe egy pillanat alatt semmivé foszlott. Előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és kinyúlt, hogy letörölje a nő könnyeit. Jennifer leállította a mozdulatot. – Ne! – mormogta. – Lehet, hogy Reggie figyel minket. – Sajnálom. Nem akartalak megríkatni. Kérlek, ne sírj! Egy darabig csak ültek ott szótlanul, szomorúan, és a táncparkettet bámulták. Végül Jennifer szólalt meg először.

– Ez olyan nehéz – mormogta. – Én azt hittem, boldog vagyok. Azt hittem, az életemben minden a legnagyobb rendben van. És aztán jöttél te, és azóta semminek…. semminek nincs értelme. Olyan szépen elterveztem mindent – házak, gyerekek, nyaralások –, de most már nem kérek belőlük. Nem alszom. Nem eszem. Egyfolytában rád gondolok. Már most tudom, hogy képtelen leszek nem gondolni erre – mutatott kezével a ruhatár felé. – De a gondolat, hogy tényleg elhagyjam a férjemet… – szipogta –, olyan, mintha egy végtelen szakadékba néznék bele. – Egy szakadékba? Jennifer kifújta az orrát. – Ekkora árat kellene fizetnem azért, hogy szerethesselek. A családom kitagadna. Semmit sem hozhatnék magammal. És semmit sem tehetek. Anthony, én nem vagyok jó semmire, csak arra, hogy úgy éljek, ahogy most. Mi van, ha még a háztartást sem tudnám elvezetni? – Azt hiszed, érdekelne? – Igen. Egy idő után biztos érdekelne. Elkényeztetett kis tai-tai. Ezt gondoltad rólam elsőre, és igazad volt. Ahhoz értek, hogyan bolondítsam magamba a férfiakat, de ezen kívül semmi máshoz. Jennifer alsó ajka remegett. Anthony azt kívánta, bárcsak azok az átkozott szavak sohase hagyták volna el a száját. Pokolian dühös volt magára. Mindketten némán, a gondolataikba merülve ültek, és nézték, hogyan játszik Felipe a trombitáján. – Állást kínáltak – szólalt meg Anthony egy idő múlva. – New Yorkban. Az ENSZ-nek kellene tudósítanom. – Akkor elmész? – fordult felé Jennifer. – Figyelj rám. Az életem éveken át egy merő káosz volt. Amikor Afrikában voltam, teljesen szétestem. Amikor itthon voltam, alig vártam, hogy visszamenjek. Képtelen voltam lenyugodni. Bárhol is voltam, egyfolytában úgy éreztem, hogy valahol máshol kéne lennem, valami mást kéne csinálnom. – Anthony most megfogta Jennifer kezét. – Aztán megismertelek téged, és megvilágosodott előttem a jövő. Már látom, hogy mi értelme van egy helyen letelepedni, felépíteni egy életet. Nekem tökéletesen megfelelne, hogy az ENSZ–nek dolgozzak. Én csak veled akarok lenni. – Nem lehet. Te ezt nem érted. –Mit? – Félek. – Attól félsz, hogy mit tenne? – Anthony érezte, ahogy gyülemlik benne a düh. – Azt hiszed, félek tőle? Azt hiszed, nem tudnálak megvédeni? – Nem. Nem tőle félek. Kérlek, beszélj halkabban. – Akkor azoktól a nevetséges emberektől, akikkel együtt lógsz? Téged komolyan érdekel a véleményük? De hát ők üres, ostoba emberek, akik… – Hagyd abba! Nem róluk van szó! – Hát akkor miről? Mitől félsz? – Tőled. Anthony megpróbálta megérteni. – De hát én soha nem… – Attól félek, amit irántad érzek. Félek valakit ennyire szeretni. – Jennifer hangja elcsuklott. Összehajtogatta a szalvétáját, és tekergetni kezdte karcsú ujjai közt. – Őt is szeretem, de nem így. Kedvelem, és néha lenézem, de legtöbbször viszonylag jól elvagyunk együtt. Én már alkalmazkodtam ehhez a helyzethez, és tudom, hogy képes vagyok így élni. Érted? Tudom, hogy

képes lennék életem végéig így élni, és egyáltalán nem is lenne olyan rossz. Egy csomó nőnek sokkal rosszabb jut. – És mi a helyzet velem? Jennifer olyan sokáig nem válaszolt, hogy Anthony majdnem megismételte kérdést. De aztán a nő megszólalt. – Ha engedném magamnak, hogy szeresselek, ez a szerelem felemésztene. Nem lenne semmi más, csak te. Állandóan rettegnék, hogy meggondolod magad. És ha végül tényleg meggondolnád magad, abba belehalnék. Anthony megfogta, és a szájához emelte Jennifer kezét, és a nő elsuttogott tiltakozása ellenére végigcsókolta az ujjait. Egészen magába akarta olvasztani Jennifert. Szerette volna körbeölelni a testével, és el sem engedni soha többé. – Szeretlek, Jennifer – mondta. – Mindig is szeretni foglak. Még sosem szerettem ennyire senkit, és nem lesz utánad senkim. – Most ezt mondod – felelte a nő. – Mert ez az igazság. – Anthony megrázta a fejét. – Nem tudom, mit vársz még tőlem, mit mondjak. – Semmit. Már mindent elmondtál. Papíron is megvannak nekem a te gyönyörű szavaid. – Kihúzta kezét a férfi kezéből, és a Martinije után nyúlt. Mikor újra megszólalt, olyan volt a hangja, mintha magában beszélne. – De ettől még nem lesz könnyebb. A lábát is visszahúzta Anthony lábáról. Anthonyba éles fájdalomként hasított az érintése hiánya. – Mit próbálsz itt mondani? – Komoly erőfeszítésébe került, hogy kontroll alatt tartsa a hangját. – Szeretsz, de számunkra nincs remény? Jennifer arca kissé gyűrötté vált. – Anthony, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy… Nem fejezte be a mondatot. Nem kellett. Arthur James státusza megváltozott, már nincs „kapcsolatban”.

Arthur James státusza megváltozott. Már nincs „kapcsolatban” FÉRFI NŐNEK, FACEBOOK UPDATE-BEN – A NEVET MEGVÁLTOZTATTUK

10

Látta, ahogy Mrs. Stirling eltűnik a céges partiról. És látta azt is, hogyan válik Mr. Stirling egyre feszültebbé, míg egyszer csak lecsapta a poharát, és kiviharzott a folyosóra a felesége és annak kísérője után. Borzongott az izgalomtól: követni akarta, hogy lássa, mi történik, de Moira Parkerben volt annyi önuralom, hogy ne mozduljon. Senki másnak nem tűnt fel, hogy Mr. Stirling nincs sehol. A férfi végül visszatért a buliba. Moira a szórakozók hullámzó feje fölött figyelte, mint kószál céltalanul a teremben a főnöke. Bár Laurence arca nem sokat árult el a lelkiállapotáról, a vonásai mégis feszültnek tűntek, olyan feszültnek, amilyennek még Moira sem látta soha. Mi történhetett odakint? Mit csinált Mrs. Stirling azzal a fiatalemberrel? Moira egy pillanatra már-már illetlen elégtételt érzett, és ez a szikrányi kis érzés fénylővé hevítette a képzeletét. Talán most végre Mr. Stirling kénytelen olyannak látni a feleségét, amilyen az valójában: egy önző teremtés. Moira tudta, hogy amikor az iroda újra kinyit, elég lenne pár szó, hogy az asszony viselkedése beszédtéma legyen. De, gondolta hirtelen elszomorodva, ez azt jelentené, hogy a dolgozók Mr. Stirlinget is a szájukra vennék. A gondolattól, hogy ez a méltóságteljes, bátor, higgadt férfi felszínes titkárnői pletykák céltáblájává válna, összeszorult a szíve. Hogyan is hozhatná Mr. Stirlinget megalázó helyzetbe épp azon a helyen, ahol az emberek szemében mindenki fölött kell állnia? Moira tehetetlenül állt a terem túlvégén. Félt, hogy nem tudja legyőzni a kísértést, hogy odamenjen a főnökéhez, hogy megvigasztalja. Olyan távol állt tőle a kollégái dáridózása, mintha nem is ugyanabban a helyiségben lenne, ahol ők. Nézte, amint Laurence a rögtönzött bárhoz megy, és egy grimasszal az arcán elfogad egy poharat, amiben whiskynek látszó ital van. Miután egy hajtásra kiitta, rögvest kért egy másikat. Aztán a harmadik után biccentett a körülötte állók felé, és visszavonult az irodájába. Moira utat tört magának az ünneplők között. Háromnegyed tizenegy volt. A zene elhallgatott, az emberek lassacskán elkezdtek hazaszállingózni. Akik még ott voltak, láthatóan arra készültek, hogy átmenjenek máshová, ahol kikerülhetnek a kollégáik látóköréből. A kabátos állvány mögött, mintha senki sem láthatná őket, Stevens csókolózott azzal a vörös hajú lánnyal a gépíróosztályról. A lány szoknyája már egészen felcsúszott a combján, a férfi vaskos ujjai pedig hússzínű harisnyatartója kapcsán matattak, amit most már mindenki szabadon megcsodálhatott. Moirának az is feltűnt, hogy a kézbesítőfiú, aki kiment, hogy taxit hívjon Elsie Machzynskinek, nem jött vissza. Azon töprengett, mit is mondjon majd a lánynak, amiből kiderül, hogy ha más nem is, hát ő bizony észrevette. Rajta kívül mindenki a testi vágyak bűvöletében élt? A formális üdvözlések, a mindennapos udvarias beszélgetések csak az emberek kéjsóvárságának álcázására szolgálnak, a kéjsóvárságnak, ami őbelőle teljesen hiányzik? – Mi továbbmegyünk a Macskaszem Klubba. Velünk tartasz, Moira? Hogy lazíts egy kicsit. – Ó, ő úgyse jön. – Ezt Felicity Harewood mondta, olyan lekezelőn, hogy egy pillanatra Moira úgy gondolta, most majd jól meglepi őket, és azt mondja: – Hát persze, szeretnék veletek menni!

Csakhogy a lámpa még mindig égett Mr. Stirling irodájában. És Moira azt tette, amit bármelyik lelkiismeretes vezér-igazgatói asszisztens tett volna: ott maradt takarítani. Mire végzett, már majdnem hajnali egy óra volt. Nem ő csinálta egyedül az egészet: az új lány a könyvelésről tartotta neki a szemeteszsákot, amikor összeszedte az üres üvegeket, és a kereskedelmi osztály vezetője, egy magas dél-afrikai férfi segített begyűjteni a papírpoharakat. A férfi, miközben a női öltözőben takarított, hangosan énekelt. Végül csak Moira maradt. Szorgalmasan sikálta a padlóról a foltokat, amiket egyáltalán fel lehetett takarítani. Aztán seprűt és lapátot ragadott, hogy eltávolítsa a padlólapokba taposott chipset és sós mogyorót. Így a férfiak majd a helyükre tolhatják az íróasztalokat, ha bejönnek az irodába. Egy pár kósza szerpentintől eltekintve a terem most már egészen úgy festett, mint egy munkahely. Moira pillantása a meggyötört karácsonyfára esett. A díszek egy része eltűnt, a többi leesett. A kis postaláda összenyomódott, mintha valaki ráült volna, a krepp papír borítás lemállott az oldaláról. Moira örült, hogy az anyjának nem kellett megérnie, hogy a féltett kis csecsebecséivel ilyen gondatlanul bánnak. Moira már az utolsó darabokat pakolta el, amikor meglátta Mr. Stirlinget. A férfi a borszékében ült, és arcát a kezébe temette. Italának maradéka az ajtó melletti kisasztalon várta a sorsát. Moira, szinte ösztönösen, kétujjnyi whiskyt töltött a pohárba. Az ajtóhoz sétált, és kopogott. A férfin még mindig rajta volt a nyakkendője. Még ezen a késői órán is elegáns volt. – Éppen takarítottam – mondta. A férfi rámeredt. Moira ettől hirtelen zavarba jött. Aztán Mr. Stirling kibámult az ablakon, és Moira rájött, hogy a férfi nem veszi észre, hogy még mindig ott áll. – Nagyon kedves magától, Moira – szólalt meg végül. – Köszönöm. – Elvette a nő kezéből a whiskyt, és – ezúttal lassan kortyolgatva – megitta. Moira a főnöke megviselt arcát, remegő kezét nézte. Az íróasztala sarkánál állt, és most az egyszer úgy érezte, indokolt, hogy csak úgy ott van. Az asztalon takaros halmokba rendezett levelek feküdtek, amiket ő tett oda korábban a főnöknek aláírni. Úgy érezte, mintha mindez évekkel ezelőtt történt volna. – Kér még egyet? – kérdezte, amikor a férfi kiitta a poharat. – Van még egy kevés az üvegben. – Az a gyanúm, hogy már így is épp eleget ittam. – Hosszú csend következett. – Mit kéne tennem, Moira? – Mr. Stirling a fejét rázta, mintha egy, a tudatában zajló vitában venne részt, amit Moira nem hallhat. – Mindent megadtam neki. Mindent. Soha semmiben nem szenvedett hiányt. A hangja megtört volt és vontatott. – Azt mondják, minden változik. A nők valami újat akarnak… csak a jóisten tudja, mit. Miért kell mindennek megváltoznia? – Nem minden nő – szólalt meg halkan Moira. – Rengeteg nő van, aki úgy gondolja, hogy csodálatos lehet, ha az embernek van egy férje, aki gondoskodik róla, akivel törődhet, akinek otthont teremthet. – Maga így gondolja? – A férfi szeme vörös volt a fáradtságtól. – Én tudom, hogy nagyon jó lenne. Egy férfi, akinek italt készíthetnék, amikor hazajön, akire főzhetnék, aki körül sürgölődhetnék egy kicsit. Én… igen, az igazán tökéletes lenne. – Moira elpirult. – Akkor miért… – Laurence sóhajtott.

– Mr. Stirling – mondta hirtelen a nő –, maga csodálatos főnök. Csodálatos ember. Tényleg. – Moira továbbment. –A felesége igazán szerencsés, hogy magával élhet. Ezt biztosan tudja. És Ön nem érdemli meg… nem érdemelte meg… – Moira elharapta a mondandója végét, mert már akkor tudta, mikor beszélt, hogy áthágta valamilyen ki nem mondott protokoll szabályait. – Annyira sajnálom – mondta, amikor a szavai nyomán támadt csend már kényelmetlenül hosszúra nyúlt. – Mr. Stirling, én nem úgy értettem, hogy… – Olyan borzasztó – Laurence olyan halkan mondta ezt, hogy Moira először nem is értette tisztán, mit beszél –, ha egy férfi arra vágyik, hogy megbecsüljék? Ettől ő kevésbé lesz férfias? Moira érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. És a könnyek nyomán még valamit, valamit, ami alattomosabb és élesebb volt az előbbi érzésnél. Kicsit közelebb ment, és az egyik karját finoman Laurence vállára tette. Ó, milyen jó volt érezni őt! Magas volt és széles vállú, a zakója gyönyörűen állt rajta. Moira tudta, hogy képzeletben majd felidézi ezt a pillanatot, újra és újra, egészen élete végéig. Azt, hogy milyen érzés megérinteni őt, hogy egyáltalán szabadon megérintheti… Moira kis híján elájult a gyönyörűségtől. Mivel Mr. Stirling semmit sem tett, hogy leállítsa, Moira egy idő után finoman előrehajolt, és a lélegzetét visszafojtva a férfi vállára hajtotta a fejét. Mintegy vigasztaló, együtt érző gesztusként. Tehát ilyen érzés, gondolta üdvözülten. Egy pillanatig azt kívánta, bárcsak valaki lefényképezné kettőjüket, ahogy így összesimulnak. Aztán Mr. Stirling felemelte a fejét, és Moirát hirtelen megrohanta az aggodalom és a szégyen. – Ó, én elnézést kérek. Mindjárt hozom a…. – habogott Moira kiegyenesedve. De a férfi keze az ő kezén nyugodott. Melegen. Szorosan. – Moira – szólalt meg most a férfi félig lehunyt szemmel, szomorúságtól és vágyakozástól fátyolos hangon. Tenyerébe fogta a nő arcát, a sajátjához húzta, a szája kutakodó volt, elszánt és határozott. A nőből egy kis hang tört elő, a meglepetés és az öröm sóhaja, majd viszonozta a főnöke csókját. Laurence volt a második férfi, akivel valaha is csókolózott, és ez a mostani pillanat minden előző élményét felülmúlta. A több évnyi viszonzatlan vágyakozás tette felülmúlhatatlanná. A nő apró robbanásokat érzett a testében, a vére szupersebességgel száguldozott az ereiben, a szíve majd kiugrott a mellkasából. Érezte, ahogy a férfi könnyedén az asztalra emeli, miközben rekedt, sürgető hangon duruzsol a fülébe. Érezte a kezét a gallérján, a mellén, forró leheletét a kulcscsontján. Mivel nem volt túl sok tapasztalata e téren, Moira nem igazán tudta, hová tegye a kezét, a végtagjait, de aztán ösztönösen, hajtva a vágytól, hogy örömöt szerezzen, és elveszve ebben az új élményben, átkulcsolta a férfit. Csodálom magát, mondta némán. Tegyen velem, amit csak akar. És bármennyire is átadta magát a vágynak, tudta, hogy valamennyire meg kell őriznie a hidegvérét, hogy később vissza tudja idézni mindezt. Még amikor a férfi átfogta és beléhatolt, és a szoknyája felcsúszott a csípőjére, az asztalon álló kis tintásüveg pedig kényelmetlenül belenyomódott a vállába, még akkor is tudatában volt, hogy semmiféle fenyegetést nem jelent Jennifer Stirling számára. Mindig is a világ Jenniferjei lesznek a legértékesebb trófeák. Egy magafajta nő azonban sosem lesz képes azzá válni. De mégis, Moira Parkernek volt egy előnye velük szemben: olyan hálás, olyan megértő tudott lenni, amilyen Jennifer Stirling és azok, akiknek csak egy szavukba kerül, hogy bármit megkapjanak, soha. És tudta, hogy ez a rövid kis éjszaka értékesebb tud lenni bárminél. Ha ez a mostani lesz a szerelmi élete legmeghatározóbb eseménye, észnél kell lennie annyira, hogy elraktározhassa minden pillanatát. Hogy legyen mire visszagondolnia majd a végtelen éjjeleken, amikor újra magányos lesz.

Jennifer a ház elülső részében elterülő hatalmas szalonban ücsörgött, amikor Laurence hazaért. A málnaszínű tweedkabátját viselte a hozzáillő kalappal. Fekete lakkretikülje és az ahhoz passzoló kesztyű rendezetten pihent az ölében. Amikor meghallotta, hogy Laurence beáll a kocsival, és látta, hogy a kinti fény elhalványul, felállt. Néhány centire elhúzta a függönyt, és nézte a férjét, aki a vezetőülésben ülve hagyta, hogy a motorral együtt a fejében kavargó gondolatok is elcsendesedjenek. Jennifer hátranézett a bőröndjeire, és ellépett az ablaktól. Laurence bejött, és kabátját az előszobaszékre dobta. Jennifer hallotta, amint a kulcsa csörömpölve landol az e célra rendszeresített tálban, és azt is hallotta, hogy valami leesik. Az esküvői képük lehetett? A férfi még habozott kicsit, mielőtt benyitott a szalonba, ahol meglátta a feleségét. – Azt hiszem, el kéne mennem. – Jennifer látta, hogy a férfi tekintete a lábánál fekvő bőröndre siklik. Ezt a bőröndöt használta akkor is, amikor pár eseménydús héttel ezelőtt elhagyta a kórházat. – Szóval azt hiszed, el kell menned. Jennifer nagy levegőt vett. Kimondta hát a szavakat, amiket az elmúlt két órában számtalanszor elpróbált. – Ami most van, az egyikünket sem teszi boldoggá. És ezt mind a ketten tudjuk. Laurence elsétált mellette, a bárszekrényhez ment, és töltött magának úgy háromujjnyi whiskyt. Ahogy az üveget fogta, attól Jennifer azon kezdett tűnődni, vajon mennyit ihatott azóta, hogy ő hazajött a partiról. Laurence, kezében a kristálypohárral, nehézkesen lehuppant egy székre. Néhány percig Jennifer szemébe nézett. Jennifer késztetést érzett, hogy valamivel babrálni kezdjen. – Szóval – kezdett bele a férfi a mondandójába –, valami mást szeretnél? Valamit, amitől talán boldogabb leszel? – A hangja kellemetlenül gunyoros volt; az italtól valami felszabadulhatott benne. De Jennifer nem félt. Szabad volt, mert tudta, hogy nem Laurence jelenti a jövőjét. Csak bámulták egymást: két harcos egy nehéz küzdelemben. – Úgyis tudod, nem? A férfi ivott a whiskyből, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a felesége arcáról. – Mit tudok, Jennifer? Jennifer mély lélegzetet vett. – Hogy valaki mást szeretek. És hogy az a valaki nem Reggie Carpenter. Nem is volt soha. – Miközben beszélt, a retiküljét fogdosta. – Ma este jöttem rá. Reggie tévedés volt, elterelés az igazságtól. De te folyton olyan mérges vagy rám. Amióta csak kijöttem a kórházból. Mert tudod, ahogy én is, hogy valaki más szeret engem, és nem is fél kimondani. Ezért nem akartad, hogy túl sokat kérdezősködjek. Ezért volt az, hogy az anyám – és mindenki más – annyira erőltette, hogy szimplán csak éljem tovább az életemet. Nem akartad, hogy emlékezzek. Azt te sosem akartad. Jennifer félig-meddig arra számított, hogy Laurence majd dührohamot kap. De ehelyett csak bólintott. És ahogy Jennifer lélegzet-visszafojtva figyelte, a férfi rá emelte a poharát. – Na és… mikor ér ide az a te… szeretőd? – Az órájára nézett, aztán Jennifer bőröndjeire. – Mert felteszem, idejön érted. – Ő… – Jennifer nagyot nyelt. – Ez nem olyan. – Ezek szerint találkoztok valahol. Laurence annyira nyugodt volt. Mintha egyenesen élvezné a helyzetet. – Majd találkozunk. Persze.

– Majd – ismételte a férfi. – Miért várnátok? – Én… nem tudom, hol van. – Nem tudod, hol van. Laurence legurította a whiskyt. Nehézkesen felállt, és még egyet töltött magának. – Képtelen vagyok emlékezni. Tudod, hogy képtelen vagyok. Kezdenek derengeni a dolgok, és még nem minden tiszta a fejemben, de tudom, hogy ez itt – mutatott körbe a szobán – nem tölt el jó érzéssel, és ennek oka van. Azért nem, mert valaki másba vagyok szerelmes. Úgyhogy nagyon sajnálom, de el kell mennem. Ez a helyes döntés. Mindkettőnk számára. Laurence bólintott. – Megkérdezhetem, hogy ennek az úriembernek – a szeretődnek – mije van, ami nekem nincs? Az ablakon túlról pislákolva szűrődött be az utca fénye. – Nem tudom – vallotta be Jennifer. – Csak azt tudom, hogy szeretem. És ő is szeret engem. – Szóval szereted? És mi mást tudsz ezenkívül? Hol lakik? Mivel keresi a kenyerét? Hogyan fog eltartani téged, miből fogja finanszírozni a különleges ízlésedet? Vesz majd neked új ruhákat, ékszereket? Fizet bejárónőt? – Ezek a dolgok nem érdekelnek. – Pedig régebben határozottan érdekeltek. – Megváltoztam. Csak azt tudom, hogy ő szeret engem, és ez az egyetlen, ami számít. Laurence, gúnyolódhatsz rajtam, ha tetszik, de te nem tudod, hogy… A férfi felpattant a székből. Jennifer hátrahőkölt. – Ó, mindent tudok a szeretődről, Jenny! – üvöltötte. Egy gyűrött borítékot húzott elő a belső zsebéből, és meglobogtatta az asszony felé. – Tényleg tudni akarod, hogy mi történt veled? Tényleg tudni akarod, hogy hol van a szeretőd? – Ahogy ordított, a szájából fröcsögött a nyál, a szemében gyilkos kifejezés gyúlt. Jennifer ledermedt, a lélegzete a mellkasában rekedt. – Nem ez az első alkalom, hogy elhagysz. Ó, nem. Tudom, ahogy róla is tudok, mert megtaláltam a táskádban ezt a levelet a baleseted után. Jennifer meglátta az ismerős kézírást a borítékon, és képtelen volt levenni róla a szemét. – Ezt ő írta. Arra kér benne, hogy találkozz vele. Meg akar szökni veled. Csak ti ketten. El tőlem. Hogy új életet kezdjetek együtt. – Az arca félig dühös, félig fájdalmas grimaszba rándult. – Na, dereng valami, drágám? – Hozzávágta a levelet, ő pedig remegő ujjakkal felvette. Kinyitotta, és olvasni kezdte.

Legdrágább, Egyetlen Szerelmem ! Amit mondtam, komolyan is gondoltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak úgy léphetünk tovább, ha egyikünk nagy merészségre szánja el magát. Elfogadom az állást. A Paddington pályaudvaron leszek, a 4-es peronon, péntek este 7.15kor, – Ismerős, Jenny? – Igen – suttogta Jennifer. Az agyában képek cikáztak. Sötét haj. Egy gyűrött lenvászon zakó. Egy kis park, köröskörül kékbe öltözött emberekkel. Boot. – Ráismersz? Kezd visszatérni az emlékezeted?

– Igen, kezd visszatérni… Szinte maga előtt látta őt. Most olyan közel volt. – Nyilvánvalóan nem az egész. – Hogy érted, hogy… – Ő halott, Jennifer. Meghalt a kocsiban. Te túlélted az ütközést, de a barátod szörnyethalt. A rendőrség szerint ott helyben. Úgyhogy senki sem vár rád odakint a nagyvilágban. Senki nincs a Paddingtonon. Senki sem maradt, akire olyan kurvára emlékezhetnél. A szoba forogni kezdett Jenniferrel. Hallotta, hogy Laurence beszél, de a szavaknak egyszerűen nem lehetett értelme, semmi közük nem lehetett a valósághoz. – Nem! – mondta remegve. – De, attól tartok igen. Előáshatom az újságcikkeket, ha bizonyítékot akarsz. Mi – a szüleid és én – nyilvánvaló okokból megakadályoztuk, hogy a neved megjelenjen. De az ő haláláról beszámoltak a lapok. – Nem! – Jennifer a férjéhez rohant, és teljes erőből csépelni kezdte. Nem. Nem. Nem. Nem volt hajlandó meghallani, mit mond. – A helyszínen szörnyethalt. – Hagyd abba! Ne mondd ezt! – Rávetette magát a férfira, vadul, fékevesztetten, visítva. A saját hangja mintha távolból szólt volna, annak is alig volt tudatában, hogy ököllel veri a férjét, az arcát, a mellkasát. Aztán az erős kezek lefogták, és mozdulni sem bírt. Laurence megingathatatlan volt. Amit mondott, megingathatatlan volt. Halott. Jennifer lerogyott a székre, és végül a férfi elengedte. Úgy érezte, mintha összezsugorodott volna, mintha a szoba megnőtt volna és bekebelezte volna. Legdrágább, egyetlen Szerelmem. Lecsüggesztette a fejét, hogy csak a padlót lássa, az orrán könnyek csurogtak végig, le egészen a drága szőnyegre. Sok idő telt el, mire felemelte a fejét, és Laurence-re nézett. A férfi szeme csukva volt, mintha a látvány túl kellemetlen lett volna ahhoz, hogy befogadja. – Ha tudtad – kezdett bele Jennifer –, ha láttad, hogy kezd visszatérni az emlékezőképességem, miért nem mondtad el nekem az igazat? Laurence már nem volt dühös. Leült a szemközti székbe, és hirtelen kicsinek tűnt. – Mert abban bíztam… amikor rájöttem, hogy semmire sem emlékszel, abban bíztam, hogy ezt az ügyet magunk mögött hagyhatjuk. Reméltem, hogy csak éljük tovább az életünket, mintha az egész meg sem történt volna. Legdrágább, egyetlen Szerelmem. Nem volt hová mennie. Boot meghalt. Egész idő alatt halott volt. Bolondnak és reményvesztettnek érezte magát, mintha az egészet csak kitalálta volna, amolyan lányos elragadtatásban. – És – törte meg Laurence hangja a csendet – azt sem akartam, hogy bűntudattal kelljen tovább élned, azzal a tudattal, hogy ha te nem vagy, az a férfi még ma is élne. És bekövetkezett. Olyan éles fájdalom járta át, mintha karóba húzták volna. – Bármit is gondolsz rólam, Jennifer, én azt hittem, így boldogabb leszel. Az idő csak múlt. Jennifer utólag nem tudta megmondani, hogy órák vagy percek teltek el. Egy idő után Laurence felállt. Öntött magának egy újabb adag whiskyt, és megitta, olyan könnyedén, mintha csak víz lett volna. Aztán a poharát szép rendesen az ezüsttálcára tette. – És most mi lesz? – kérdezte Jennifer tompán.

– Lefekszem. Most tényleg nagyon fáradt vagyok. – Megfordult, és az ajtóhoz ment. – Szerintem te is tedd ugyanezt. Miután a férfi kiment, Jennifer még ült ott egy darabig. Hallotta a férje nehéz lépteit az emelet padlóján, az elgyötört, részeg lépések zaját, az ágyrugó nyikorgását, ahogy bemászott az ágyba. A nagy hálóban volt. Jennifer hálószobájában. Újra elolvasta a levelet. A sorokat, amelyek egy olyan jövőről szóltak, ami már sosem lesz az övé. És arról a szerelemről, ami nélkül képtelen élni. Elolvasta a férfi szavait, a férfiét, aki még annál is jobban szerette őt, mint azt leírni képes volt. A férfiét, akinek a haláláért akaratlanul is ő volt felelős. Végül maga előtt látta az arcát: élénken, reménykedőn, szerelemmel telve. Jennifer Stirling a padlóra rogyott, a levelet a mellkasához szorítva összegömbölyödött, és csendesen sírni kezdett.

Drága!... Tudom, hogy gonosz voltam, és sajnálom. Tudom, hogy holnap jössz haza, de nem leszek itt, hogy találkozzunk. David és én összeházasodunk a ***-ban, és többé nem találkozom veled. Valahol legbelül szeretlek, de Davidot még jobban. Isten veled, csókol G.

NŐ FÉRFINAK, LEVÉLBEN

11

Már a kávéház ablakán át meglátta őket, bár az üveget még ezen a késő nyári estén is homályossá tette a pára. A fia az ablakhoz legközelebb eső asztalnál ült, és a lábát lóbázva épp az étlapot bújta. Anthony megállt a járdán, és szemügyre vette a megnyúlt végtagokat: a fiút korábban jellemző gyermeki kerekdedség mostanra eltűnt. Ha megnézte az ember, már ki lehetett venni alakjában azt a férfit, akivé talán majd válni fog. Anthony érezte, hogy összeszorul a szíve. A hóna alá szorította a csomagot, és besétált az ajtón. A hatalmas, nyüzsgő kávézót, ahol a pincérnők régimódi egyenruhát és fehér kötényt viseltek, Clarissa javasolta. Ő ugyan „teaháznak” hívta, mintha szégyellte volna kimondani a kávéház szót. – Phillip! – Apa! Anthony megállt az asztal mellett, és örömmel nyugtázta, hogy a fiú arcán mosoly gyúlt, amikor meglátta őt. – Clarissa – tette hozzá. Azonnal észrevette, hogy az exneje most kevésbé tűnt dühösnek. Az elmúlt években mindig egyfajta feszesség uralta a nő arcát, amitől lelkiismeret-furdalása támadt, akárhányszor csak ránézett. Most viszont Clarissa valamiféle kíváncsisággal nézett vissza rá, mintha egy olyan lényt méregetne, amely a következő pillanatban talán megvadul és megharapja: egy törvényszéki orvos tudományos érdeklődésével és némi távolságtartással. – Nagyon jól nézel ki – bókolt a nőnek. – Köszönöm – válaszolta amaz. – Te pedig jól megnőttél – mondta a fiának. – Atyaég, úgy látom, kábé tizenöt centivel lettél magasabb az elmúlt két hónapban. – Az elmúlt három hónapban. Ebben a korban gyorsan nőnek. Clarissa szája enyhén rosszalló csücsörítésbe kunkorodott. Ez az arckifejezés túlságosan is ismerős volt Anthony-nak. És ettől egy pillanatra Jennifer ajka jutott az eszébe. Úgy rémlett, még sosem látta, hogy ő bármi ilyesmit csinált volna a szájával. Jennifer talán gyárilag úgy volt összerakva, hogy az arcizmai ezt nem is tették volna lehetővé. – Na és te… jól vagy? – kérdezte Clarissa, miközben teát töltött, és a csészét Anthony felé tolta. – Nagyon is, köszönöm. Sokat dolgozom. – Mint mindig. – Igen. És te, Phillip? Jól megy az iskola? A fiú az étlapba temetkezett. – Válaszolj apádnak! –Jól. – Remek. Még mindig jók a jegyeid? – Elhoztam a bizonyítványát. Gondoltam, talán szeretnéd megnézni. Clarissa előhalászta a táskájából a bizonyítványt, és odaadta Anthonynak.

Anthonyt váratlan büszkeséggel töltötte el, hogy fia értékelésében többször is előfordultak a „rendes jellem” és az „őszinte erőfeszítések” kifejezések. – Ő a futballcsapat kapitánya – mondta Clarissa leplezetlen örömmel a hangjában. – Nagyon ügyes vagy. – Anthony megveregette a fia vállát. – Minden este megcsinálja a leckéjét. Erre külön odafigyelek. Phillip most nem nézett rá. Anthony nagyon félt, hogy a lelkében egy apa-alakú űr tátong. Vajon Edgár máris betöltötte ezt az űrt? Vajon szokott vele krikettezni? Olvas neki mesét? Anthony érezte, hogy valami beárnyékolja a kedvét. Kortyolt a teából, és közben megpróbálta összeszedni magát. Odahívta a pincérnőt, és rendelt egy tortatálat. – A legnagyobbat kérem. Előünnepséget tartunk. – Így nem fog vacsorázni – mondta Clarissa. – Csak ma. Clarissa elfordult, mintha küzdene, hogy ne mondjon semmit. Körülöttük a kávézó egyre hangosabbnak tűnt. A torták emeletes ezüsttálon érkeztek. Anthony látta, hogy a fia rásandít, és intett neki, hogy vegyen nyugodtan. – Felajánlottak egy új állást – jelentette be, amikor a csend már kezdett kényelmetlenné válni. – A Nationnel? – Igen, de New Yorkban. Az ENSZ-tudósítójuk nyugdíjba megy, és felkértek, hogy töltsem be a posztját egy évig. Lakást is adnak, mégpedig a belvárosban. El se akarta hinni, amikor Don előállt ezzel. Don szerint ez azt mutatja, hogy hisznek benne. És ha jól csinálja, ki tudja? Talán jövő ilyenkor már újra úton lehet. – Nagyszerű. – Clarissa elvett egy aprócska tejszínhabos süteményt, és az előtte lévő tányérra helyezte. – Kicsit derült égből jött, de nagyon jó lehetőség. – Hát igen. Te mindig is imádtál utazni. – Ez nem utazás. A városban fogok dolgozni. Majdhogynem megkönnyebbült, amikor Don előhozakodott ezzel. Ez majd eldönti a dolgokat. Jobb állást jelent, és azt, hogy Jennifer is jöhet, hogy új életet kezdjen vele…, és egyben azt is (bár erre az eshetőségre igyekezett nem is gondolni), hogy ha Jennifer nemet mond, lesz egy menekülési útvonala. Anthony számára London most már kibogozhatatlanul összefonódott az asszonnyal: a város minden főbb pontját megjelölte az együtt eltöltött idő. – Egyébként meg évente néhányszor majd átjövök, és tudom, hogy mit mondtál, de én annak dacára szeretnék leveleket küldeni Phillipnek. – Nem is tudom… – Szeretnék mesélni Phillipnek az ottani életemről. Talán meglátogathatna, amikor egy kicsit nagyobb lesz. – Edgár szerint mindannyiunknak jobb lenne, ha nem bonyolítanánk a dolgokat. Ő nem szereti a… fennakadásokat. – Edgár nem Phillip apja. – Legalább annyira az apja, amennyire te valaha is voltál. A két szülő ellenségesen méregette egymást. Phillip tortája érintetlenül csücsült a tányérján, a fiú a kezeit bepasszírozta a két combja alá. – Ne most beszéljük meg. Phillipnek születésnapja van. – Anthony szándékosan derűsebbre vette a hangját. – Azt hiszem, szeretnéd már látni az ajándékodat, ugye?

A fia nem mondott semmit. Jézusom, gondolta Anthony, mit művelünk veled? Benyúlt az asztal alá, és előhúzta a nagy, négyszögletes csomagot. – Tartogathatod a nagy napra, ha akarod, de anyád mondta, hogy holnap egész napra elmész… vagyis mind elmentek otthonról, úgyhogy arra gondoltam, talán mégis inkább most szeretnéd kibontani. Ezzel átnyújtotta a csomagot. Phillip óvatosan az anyjára sandított. – Szerintem kibonthatod most, mivel holnap úgysem lesz túl sok időd – mondta Clarissa, és megpróbált mosolyogni. – Ha megbocsátotok, most ki kell mennem, hogy bepúderezzem az orromat. És ezzel felállt. Anthony nézte, ahogy elsétál az asztalok között. Közben azon töprengett, vajon az asszonyt is annyira elszomorítják-e ezek a találkozások, mint őt. Lehet, hogy Clarissa igazából azért ment ki, hogy keressen egy nyilvános telefont, ahonnan felhívhatja Edgárt, és elpanaszolhatja neki, milyen lehetetlen alak az exférje. – Gyerünk – fordult a fiához bontsd ki. Most, hogy megszabadult az anyai felügyelettől, Phillip egy kicsit élénkebb lett. Feltépte a barna csomagolópapírt, és amikor meglátta, mit rejt a csomag, csodálattal meredt rá. – Ez egy Hornby – mondta Anthony. – A legjobb, amit kapni lehet. És ez a Repülő Skót nevű mozdony. Hallottál már róla? Phillip bólintott. – Adtak vele egy csomó sínt is, és megvettem hozzá a baktert a bakterházzal és még pár embert. Itt vannak, ebben a zacskóban. Gondolod, hogy össze tudod rakni? – Majd megkérem Edgárt, hogy segítsen. Ez a mondat olyan volt Anthonynak, mintha teljes erőből a bordáiba rúgtak volna. Erővel kényszerítette magát, hogy elrejtse a fájdalmát. Végül is nem a fiú hibája. – Igen – felelte összeszorított fogakkal. – Biztosan segíteni fog. Pár pillanatig csendben ültek. Aztán Phillip gyorsan kinyújtotta a kezét, megragadta a tortáját, és gondolkodás nélkül, boldog mohósággal a szájába gyömöszölte. Aztán választott még egyet, egy csokisat, cinkosan az apjára kacsintott, és ezt a süteményt is az előző sorsára juttatta. – Szóval mégiscsak örülsz, hogy látod az öregedet? Phillip előrehajolt, és Anthony mellkasára tette a fejét. Anthony köré fonta a karját, szorosan megölelte, miközben mélyen beszívta a haja illatát. Érezte a kettőjüket összekötő zsigeri szeretetet, amit olyan keményen próbált elnyomni magában. – És most már jobban vagy? – kérdezte a fiú, miután kibontakozott az ölelésből. Az egyik foga hiányzott elöl. – Tessék? Phillip nekiállt, hogy óvatosan kihámozza a mozdonyt a dobozából. – Anyu azt mondta, hogy nem voltál önmagad, és ezért nem írtál. – Már jobban vagyok. Igen. – Mi történt? – Amikor Afrikában voltam, nos – kellemetlen dolgok történtek, amiktől szomorú lettem. Megbetegedtem, és aztán elég buta voltam, és túl sokat ittam. – Hát az tényleg elég nagy butaság volt. – Igen, az volt. Többé nem csinálok ilyet. Clarissa visszatért az asztalhoz. Anthony döbbenten látta, hogy az orra piros, és a szeme kivörösödött. Megpróbált az asszonyra mosolyogni, és viszonzásképp ő is kapott egy halvány mosolyt.

– Phillipnek tetszik az ajándéka – szólalt meg. – Atyaég, ez aztán az ajándék! – Clarissa a csillogó mozdonyt bámulta, és azt is látta, mennyire nyilvánvalóan örül neki a fia. – Remélem, megköszönted, Phillip. Anthony tányérra tett egy szelet tortát, átnyújtotta Clarissának, és magának is kivett egyet. Aztán csak ültek ott, ebben az erőltetett, megjátszott családi jelenetben. – Hadd írjak Phillipnek – mondta Anthony némi habozás után. – Anthony, én megpróbálok új életet kezdeni – suttogta Clarissa. – Próbálok tiszta lappal indulni. – Szinte már mentegetőzött. – Mit árthatna pár levél? Egymásra meredtek az asztal fölött. Mellettük a kisfiúk a mozdony kerekeit pörgette, és boldogan berregett hozzá. – Mit árthatna egy levél? Jennifer széthajtogatta az újságot, amit Laurence ott hagyott, kisimította a konyhaasztalon, és lapozott egyet. A férje alakja átsejlett a konyhaajtón. Laurence az előszobatükör előtt állt, és a nyakkendőjét igazgatta. – El ne felejtsd, hogy ma van a vacsora a Henleyben! A feleségeket is meghívták, szóval talán el is kezdhetnél gondolkodni, hogy mit fogsz viselni. Miután Jennifer nem válaszolt, ingerülten folytatta: – Jennifer! Ma este! És a nagysátorban lesz. – Biztos vagyok benne, hogy egy teljes nap elég lesz ahhoz, hogy kiválasszak egy ruhát – felelt a nő. Ekkor már az ajtóban állt. Amikor meglátta, mit csinál a felesége, összeráncolta a szemöldökét. – Mi a csudának bajlódsz azzal? – Olvasom. – Nem való az neked, nem igaz? Nem érkeztek meg a magazinjaid? – Én csak… csak gondoltam, tájékozódom egy kicsit. Hogy tudjam, mi folyik a világban. – Nem hiszem, hogy bármi is lenne abban az újságban, ami érdekelhetne téged. Jennifer Mrs. Cordozára pillantott, aki épp mosogatott, és úgy tett, mintha egy szót sem hallott volna a beszélgetésből. – Éppen a Lady Chatterley-tárgyalásról olvastam – mondta szándékolt lassúsággal. – És az az igazság, hogy nagyon is érdekesnek találom. Mivel továbbra sem vette le a szemét az újságról, inkább érezte, mintsem látta, milyen kényelmetlenül érzi magát Laurence. – Nem is értem, miért csap mindenki ekkora hűhót körülötte. Hiszen csak egy könyv. Úgy tudom, csak egy szerelmi történet, ami két ember között játszódik. – Te sok mindent nem értesz, ugye? Az a könyv mocskos. Moncrieff olvasta, és azt mondta, felforgató. Mrs. Cordoza meglehetős erővel súrolta az egyik serpenyőt. Valamit dúdolt, csak úgy magának. Odakint feltámadt a szél, felkapott és megtáncoltatott pár rozsdaszínű levelet az ablak előtt. – Saját magunknak kellene megítélnünk ezeket a dolgokat. Felnőtt emberek vagyunk. Aki úgy gondolja, hogy számára sértő, az ne olvassa.

– Hát persze. Szeretnélek megkérni, hogy a vacsoránál ne nagyon hangoztasd a sületlen véleményedet ilyen témákban, rendben? Nem az a fajta társaság, akik arra vágynának, hogy egy asszony nagyképűsködő előadását hallgassák valamiről, amiről fogalma sincs. Jennifer mély levegőt vett, mielőtt válaszolt. – Talán megkérem Francist, hogy adja kölcsön nekem az ő példányát. És akkor talán tudni fogom, miről beszélek. Ez hogy tetszene? – Jennifer állkapcsa megfeszült, egy apró izom rángatózni kezdett az arcán. Laurence az aktatáskájáért nyúlt, és lekicsinylő hangon megszólalt: – Mostanában majd megesz téged a méreg reggelenként. Remélem, este képes leszel egy kicsit szeretetreméltóbban viselkedni. Ha az újságolvasás ilyen hatással van rád, akkor talán ezentúl az irodába kéretem a hírlapot. Jennifer most nem kelt fel a székéből, hogy puszit adjon az urának, ahogy valószínűleg régen tette volna. Beharapta az ajkát, és továbbra is az újságot bámulta, egészen addig, amíg meg nem hallotta, hogy a bejárati ajtó becsukódik. Ebből tudta, hogy a férje elment az irodába. Három napja alig aludt és alig evett. A legtöbb éjszakán nyitott szemmel feküdt hajnalig, mintha arra várna, hogy a sötétből egyszer csak valami biblikus dolog sugárzik ki a feje fölött. Egész idő alatt csendesen gyűlölte Laurence-t; a férjét immár ő is Anthony szemével látta, és egyetértett annak lesújtó véleményével. Aztán hirtelen Anthonyt utálta, amiért elérte, hogy így érezzen a tulajdon férje iránt, és attól még inkább felbőszült, hogy ezt nem vághatja egyenesen a képébe. Éjszakánként felidézte Anthony kezét a testén, a száját, és képzeletben olyan dolgokat művelt a férfival, amelyek később, amikor a napvilágnál visszagondolt rájuk, pirulásra késztették. Egyszer olyan elkeseredetten próbálta elfojtani a zavarodottságát, hogy az ágyban átkúszott a férje oldalára, felébresztette, az egyik lábát átvetette a férfi testén, és csókolgatta, amíg az teljesen magához nem tért. Laurence azonban megdöbbent, megkérdezte, hogy mi az ördög lelte, és ellökte magától. Aztán hátat fordított neki, ő pedig csendben telesírta a párnáját megaláztatottságában. Azokon az álmatlan éjszakákon, amikor a vágy és a bűntudat perzselte, számos lehetőséget végigjátszott a fejében. Elhagyhatná a férjét, valahogy túlélhetné a bűntudatot, a pénztelenséget és a családja megvetését. Vagy lehetne viszonya, találhatna valamiféle megoldást, hogy Anthony és ő továbbra is találkozgassanak, miközben mindketten élik tovább a megszokott életüket. Biztosan nem csak Lady Chatterley élt így. A társaság bővelkedett a pletykákban, hogy ki kivel bújt ágyba. Vagy szakíthatna Anthonyval, és lehetne rendes kis feleség. Ha a házassága nem működik, az az ő hibája, mert nem próbálta elég kitartóan jobbá tenni. De az ilyen dolgokat rendbe lehet hozni – minden női újság ezt írta. Lehetne egy kicsit kedvesebb, odaadóbb, tehetne erőfeszítéseket, hogy jobban tetsszen a férjének. Felhagyhatna végre azzal, hogy azt higgye, hogy – ahogy az anyja mondaná – a szomszéd fűje mindig zöldebb. A sor elejére került. – Ezt még fel tudom adni a délutáni postával? És megnézné a postafiókomat? Stirling, tizenhármas. Azóta nem járt itt, hogy azon az estén Albertónál meggyőzte magát: így lesz a legjobb mindenkinek. A dolog – még magában sem merte viszonynak nevezni – túl intenzívvé vált. Kicsit hagyniuk kellett kihűlni, hogy képesek legyenek tiszta fejjel gondolkozni. De az után a kínos reggeli epizód után a férjével a fogadkozásai köddé váltak. Sebtében írta meg a levelet a szalonban, a kis írószekretere elé kuporodva, mialatt Mrs. Cordoza porszívózott. Könyörgött

Anthony-nak, hogy próbálja őt megérteni. Nem tudja, mitévő legyen: nem akarja megbántani… de nem bírja ki nélküle.

Férjnél vagyok. Ha egy férfi kisétál a házasságából, az egy dolog, de ha egy nő? Ebben a pillanatban nem tudok olyat tenni, ami ne tűnne tökéletesnek a szemedben. Mindenben, amit csinálok, a legjobbat látod. De tudom, egyszer eljön a nap, amikor mindez megváltozik, és én nem akarom, hogy meglásd bennem mindazt, amit másokban olyan hevesen megvetsz. A levél kusza volt, zavaros. A kézírása egyenetlen firka. A postáskisasszony elvette a levelet, és egy másikkal a kezében tért vissza. Még mindig felgyorsult a szívverése, mikor megpillantotta a férfi kézírását. Anthony szavai olyan szépen kapcsolódtak egymáshoz, hogy a leveleiből, mintha versek lennének, Jennifer akár egész bekezdéseket is képes volt szó szerint idézni magának a sötétben. Jennifer még mindig a pultnál állt. Odébb lépett, hogy utat engedjen a sorban utána következőnek, és türelmetlenül feltépte a borítékot. És ezúttal a levél szavai kicsit más színezetűek voltak. Ha valaki figyelte volna, észrevette volna, hogy a kék kabátos szőke nő kővé dermedt, amikor befejezte az olvasást, majd kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon a pultba, és visszanyerje az egyensúlyát. De az embereket túlságosan lefoglalták a saját csomagjaik és nyomtatványaik. Pedig Jennifer viselkedése szembetűnően megváltozott. Még egy pillanatig állt ott, aztán remegő kézzel a táskájába süllyesztette a levelet, és lassan, kissé bizonytalan léptekkel kisétált a napsütésbe. Egész délután London belvárosában lődörgött, szórakozottan nézegette a kirakatokat. Képtelen volt hazamenni. Arra várt, hogy a zsúfolt utcán kitisztuljanak a gondolatai. Órák múlva, mikor belépett a bejárati ajtón, Mrs. Cordoza fogadta az előtérben, a karján két ruhával. – Mrs. Stirling, nem mondta, melyik ruháját óhajtja ma este viselni a vacsorán. Ezt a kettőt kivasaltam arra az esetre, ha az egyiket közülük megfelelőnek ítéli. Ahogy Jennifer ott állt az ajtóban, a késő nyári barackszínű napfény beömlött az előszobába. Mikor becsukta maga mögött az ajtót, a világosság helyére újra visszatért a szürke félhomály. – Köszönöm. Elsétált a házvezetőnő mellett, és bement a konyhába. Az óra majdnem ötöt mutatott. Vajon Anthony csomagol már? Jennifer megtapogatta a zsebében a levelet. Már háromszor végigolvasta. Ellenőrizte a dátumot: Anthony tényleg a ma estére gondolt. Hogyan tudott egy ilyen dolgot ennyire gyorsan eldönteni? Hogy tehette ezt az egészet? Átkozta magát, amiért nem vette át korábban a levelet. Így nem maradt ideje, hogy könyörögjön Anthonynak: gondolja át még egyszer.

Én nem vagyok olyan erős, mint Te. Amikor először találkoztunk, azt hittem, törékeny kis lény vagy, akit meg kell védenem. Most már tudom, hogy rosszul ítéltem meg magunkat, kettőnk közül Te vagy az erős, aki tovább tud élni úgy, hogy tudja, létezik ilyen szerelem, és úgy, hogy tudja, ez a szerelem sosem teljesülhet be. Kérlek, ne Ítélj el a gyengeségimért. ügyetlen módon vagyok képes elviselni ezt ha olyan helyen élhetek, ahol sosem látlak, ahol a lehetőség sem merül föl, hogy megpillantsalak az ő

oldalán. Olyan helyen kell élnem, ahol a puszta szükségszerűség kiszorít téged a gondolataimból, percről percre, óráról órára. Nem maradhatok itt. Jennifer az egyik pillanatban dühös volt a férfira, amiért az ilyen döntés elé állítja. A következőben már szinte megbénította a félelem: mi lesz, ha tényleg elmegy? Milyen érzés lesz, hogy soha többé nem láthatja? Hogyan élhetne így tovább, amikor Anthony egy pillanatra megmutatta neki, hogy másképp is lehetne?

Elfogadom az állást. A Paddington pályaudvaron leszek, a 4-es peronon, péntek este 7. l5kor, és nincs a világon semmi, ami boldogabbá tenne, mint ha lenne bátorságod, hogy velem tarts. Ha nem jössz, tudni fogom, hogy bármit is érzünk egymás iránt, az nem elég. Mim foglak hibáztatni, Drágám. Tudom, hogy az elmúlt néhány hétben elviselhetetlen nyomás nehezedett rád, aminek a súlyát én is élesen érzem. A gondolatot is gyűlölöm, hogy én legyek a boldogtalanságod oka. Túl őszinte volt Anthonyhoz. Nem kellett volna neki bevallania a vívódásokat, az álmatlan éjszakákat. Ha Anthony azt hitte volna, hogy ő kevésbé szomorú, nem érezte volna szükségesnek, hogy megtegye ezt a lépést.

Tudd, hogy a szívemet és a reményeimet a kezedben tartod. Aztán itt volt ez is: ez a végtelen gyöngédség. Anthony, aki még a gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy őt lealacsonyítsa, aki meg akarta védeni attól, hogy rosszul érezze magát, a két legkönnyebb kihátrálási módot ajánlotta fel neki: menjen vele, vagy maradjon, ahol van, bűntudat nélkül, a tudattal, hogy valaki szereti. Mit tehetett volna még ezenfelül? De ő? Ő hogyan hozhatna meg egy ilyen fontos döntést ilyen rövid idő alatt? Az jutott eszébe, hogy Anthony lakásához megy, de nem lehetett biztos benne, hogy otthon is találja a férfit. Aztán arra gondolt, hogy bemegy a szerkesztőségbe, de félt, hogy esetleg valaki a pletykarovattól meglátná, hogy a kíváncsiság tárgyává lenne, vagy ami még rosszabb, szégyenbe hozná Anthonyt. És különben is, mit mondhatna, amitől meggondolná magát? Anthonynak mindenben igaza volt. Máshogy esélyük sem lenne véget vetni ennek az egésznek. Sehogy sem lehet jól csinálni. – Mr. Stirling telefonált, hogy körülbelül háromnegyed hétkor önért jön. Kicsit tovább kell az irodában maradnia. Elküldte a sofőrjét a szmokingjáért. – Értem – felelt Jennifer szórakozottan. Hirtelen szédülni kezdett, és belekapaszkodott a lépcsősor korlátjába. – Jól érzi magát, Mrs. Stirling? – Igen, jól. – Úgy fest, mint akire ráférne egy kis pihenés. – Mrs. Cordoza óvatosan az előszobaszékre terítette a két ruhát, és elvette Jennifer kabátját. – Eresszek önnek egy fürdőt? Amíg megtelik a kád, készíthetek egy csésze teát, ha szeretné.

Jennifer a házvezetőnőhöz fordult. – Igen, azt hiszem, az jó lesz. Háromnegyed hetet mondott? – kérdezte, és elindult felfelé a lépcsőn. – Mrs. Stirling! A ruhák! Melyik legyen? – Nem is tudom. Válassza ki maga. A kádban feküdt. Alig érezte a forró vizet, elzsibbasztotta, ami történni készült. Én jó feleség vagyok, mondta magának. Elmegyek a ma esti vacsorára, vidám leszek és szórakoztató, és nem fogok nagyképűen véleményt nyilvánítani olyan dolgokról, amikről fogalmam sincs. Hogyan is írta egyszer Anthony? Hogy megvan annak az öröme, ha valaki tisztességes ember. Még akkor is, ha ezt most nem így érzed. Kiszállt a kádból. Képtelen volt megnyugodni. Kellett valami, ami eltereli a gondolatait. Hirtelen azt kívánta, bárcsak begyógyszerezhetné magát, és átaludhatná a következő két órát. Vagy inkább a következő két hónapot, gondolta komoran, miközben a törölközőért nyúlt. Kilépett a fürdőszobából, és ott találta az ágyra terítve a két ruhát, amelyeket Mrs. Cordoza odatett: bal oldalon az éjkéket, amit Laurence születésnapján viselt. Vidám kis este volt. A kaszinóba mentek, Bili jó sok pénzt nyert ruletten, és ragaszkodott hozzá, hogy pezsgőt rendeljen mindenkinek. Ő maga túl sokat ivott, nevetgélt, képtelen volt enni. Most, a csendes szobában újra felidézte az est többi részét, azokat az eseményeket, amelyeket már kitörölt emlékezetéből. Eszébe jutott, hogy Laurence kritizálta, amiért olyan sokat költ szerencsejátékra. Emlékezett, hogy a férje egyfolytában morgott, hogy Jennifer szégyent hoz rá – egészen addig, amíg Yvonne bájosan rá nem szólt, hogy ne legyen már olyan mogorva. Meg fog nyomorítani. Kiöl belőled mindent, ami különlegessé tesz. Most eszébe jutott, ahogy a férje ott állt az előtérben ma reggel. Mi a csudának bajlódsz azzal? Remélem, este képes leszel egy kicsit szeretetreméltóbban viselkedni. Most a másik ruhára nézett az ágyon: pasztellarany ujjatlan brokátruha, mandarinszínű gallérral. A ruha, ami azon az estén volt rajta, amikor Anthony O’Hare Hare visszautasította, hogy szeretkezzen vele. Mintha sűrű pára szállt volna fel. Ledobta a törölközőt, és gyorsan magára kapott valamit. Aztán egy csomó holmit dobált az ágyra. Fehérneműt. Cipőket. Harisnyákat. Mi az ördögöt csomagol be valaki, amikor örökre elmegy? A keze remegett. Anélkül, hogy tudatában lett volna, mit tesz, leemelte a bőröndjét a szekrény tetejéről, és kinyitotta. Önfeledten pakolta össze a holmiját, mintha attól félne, hogy meggondolja magát, ha egy percre is megáll gondolkodni. – Megy valahová, asszonyom? Segítsek csomagolni? – Mrs. Cordoza jelent meg mögötte az ajtóban, kezében egy csésze teával. Jennifer a torka elé kapta a kezét, és megfordult. A testével félig eltakarta a háta mögött heverő bőröndöt. – Nem… nem. Csak átviszek pár ruhát Mrs. Moncrieff-hez. Az unokahúgának. Néhányat, amiket már meguntam. – Van pár holmi a mosókonyhában, amikről azt mondta, már nem jók önre. Akarja, hogy felhozzam őket? – Nem. Én magam is meg tudom csinálni. Mrs. Cordoza Jennifer háta mögé kukucskált. – De hát az az aranyszínű ruhája! Amit úgy szeret.

– Mrs. Cordoza, kérem, megengedné, hogy én szortírozzam a saját ruháimat? – csattant fel Jennifer. – Nagyon sajnálom, Mrs. Stirling – hátrált meg a házvezetőnő, és csendesen, megbántottan kiment. Jennifer elsírta magát. Zokogása hörögve tört utat magának. Felkuporodott az ágytakaróra, és a fejét fogva bömbölt. Fogalma sem volt, mit tegyen, csak azt tudta, hogy a döntésképtelenség minden másodpercével egyre bizonytalanabbá válik a sorsa. Szinte hallotta az anyja hangját, maga előtt látta, milyen kétségbeesett arcot vágna a hír hallatán, amely foltot ejt a család becsületén, a suttogó, kárörvendő pletykákat a templomban. Felsejlett előtte az élet, amit magának eltervezett, a gyerekek, akik majd biztosan meglágyítanák Laurence kemény szívét, rákényszerítenék, hogy legyen egy kicsit lazább. Aztán látta a sok kis cellaszerű, olcsó bérelt szobát, Anthony egész nap nem is lenne otthon, hanem dolgozna, ő pedig haragudna, félne a férfi nélkül egy idegen országban. Látta magát ócska ruhákban, látta, hogy Anthony majd belefárad az egészbe, és már egy másik férjes asszonyon jár az esze. Örökké szeretni foglak. Még sosem szerettem senkit előtted, és nem lesz senki utánad. Amikor felpattant, Mrs. Cordoza az ágy lábánál állt. Jennifer megtörölte a szemét, az orrát, és épp készült bocsánatot kérni az iménti felcsattanásáért, amikor látta, hogy az idősebb nő az ő bőröndjébe pakol. – Betettem a lapos cipőjét és a barna nadrágját. Azt nem kell olyan gyakran mosni. Jennifer, miközben még mindig csuklott, rámeredt. – Tettem be alsóneműt és egy hálóinget is. – Én… én nem… Mrs. Cordoza tovább pakolt. Pár holmit kivett a bőröndből, selyempapírt tett a rétegek közé, aztán a ruhákat újra összehajtogatta, és visszatette a bőröndbe. Mindezt olyan áhítatos gondossággal, mint amilyennel egy újszülöttet szoktak elhalmozni. Jennifert szinte megbabonázta a simító, pakoló kezek látványa. – Mrs. Stirling – szólalt meg Mrs. Cordoza anélkül, hogy felnézett volna. – Erről még soha nem beszéltem önnek. Amikor Dél-Afrikában éltem, ott az volt a szokás, hogy ha egy férfi meghalt, hamuval kenték be a ház ablakait. Amikor a férjem meghalt, én tisztán hagytam az ablakaimat. Sőt annyira megpucoltam őket, hogy csak úgy ragyogtak. Biztosra vette, hogy Jennifer figyel rá, úgyhogy tovább folytatta a hajtogatást. Ezután a cipők következtek: talppal egymás felé, mehettek egy vékony vászonzacskóba, aztán zacskóstól takarosan a bőrönd aljába. Egy pár teniszcipő, egy hajkefe. – Szerettem a férjemet, mikor fiatalok voltunk, de nem volt valami kedves ember. Ahogy öregedtünk, egyre kevésbé ügyelt arra, hogyan viselkedik velem. Amikor hirtelen meghalt, Isten bocsássa meg nekem, de úgy éreztem, mintha valaki felszabadított volna. – Mrs. Cordoza most habozva nézte a félig bepakolt bőröndöt. – Ha valakitől kaptam volna rá esélyt, sok-sok éve, én bizony elmentem volna. Azt hiszem, lehetett volna másmilyen az életem. A bőröndbe tette az utolsó összehajtogatott ruhadarabot, lecsukta a tetőt, és bepattintotta a zárakat a fogantyú két oldalán. – Fél hét van. Ha elfelejtette volna, Mr. Stirling azt mondta, hogy háromnegyed hétre itthon lesz – mondta Mrs. Cordoza, aztán felegyenesedett, és szó nélkül kiment a szobából. Jennifer megnézte az óráját, és sietve magára kapta a többi ruháját. Keresztülfutott a szobán, és a lábát belecsúsztatta a legközelebbi pár cipőbe. Ezután a fésülködőasztalhoz ment, és feltúrta a fiókot a tartalék költőpénzéért, amit rendkívüli helyzetekre egy harisnyában összegöngyölve

tartott. A bankjegyeket és az ékszeres dobozából kivett maréknyi gyűrűt és nyakláncot a zsebébe gyűrte. Végül megragadta a bőröndöt, és leráncigálta a lépcsőn. Mrs. Cordoza felé nyújtotta az esőkabátját. – A New Cavendish Streeten kaphat a leggyorsabban taxit. Igazából a Portland Place-t javasolnám, de azt hiszem, Mr. Stirling sofőrje arra szokott jönni. – New Cavendish Street. Egyik nő sem mozdult, talán megbénította őket, amit tettek. Aztán Jennifer előrelépett, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megölelte Mrs. Cordozát. – Köszönöm. Én… – Majd tájékoztatom Mr. Stirlinget, hogy amennyire én tudom, asszonyom vásárolni ment. – Igen. Köszönöm. Jennifer már kint is volt a hűvös estében, ami, úgy tűnt neki, rengeteg lehetőséget tartogat. Óvatosan lement a lépcsőn, tekintetével a teret pásztázta, hátha meglátja egy taxi ismerős sárga lámpáját. Amint leért a járdára, rohanni kezdett a városi szürkületben. Hatalmas megkönnyebbülést érzett: többé nem kell Mrs. Stirlingnek lennie, nem kell úgy öltöznie, viselkednie, szeretnie. Nagy vidáman arra gondolt, hogy azt sem tudja, hol lesz egy év múlva, és ettől majdnem elnevette magát. Az utca tömve volt gyalogosokkal. A kültéri lámpák egymás után kapcsolódtak fel a leereszkedő alkonyaiban. Jennifer rohant, a bőrönd a lábszárát verdeste, a szíve zakatolt. Már majdnem háromnegyed hét volt. Elképzelte, ahogy Laurence hazaér, és ingerülten szólítja őt, és Mrs. Cordoza, miközben a kendőjével beköti a fejét, megjegyzi, hogy úgy látszik, az asszonya elég sokáig vásárol. Még egy félóra eltelik, mire Laurence komolyan aggódni kezd, de ő addigra már a peronon fog állni. Jövök, Anthony, mondta magában. A mellkasában mintha egy buborék szállt volna fel. Talán az izgalomtól, talán a félelemtől, vagy talán a kettő részegítő kombinációjától. A vég nélkül áramló embertömeg a peron mellett lehetetlenné tette, hogy jól lásson. Az elhaladók szinte elúsztak előtte, kinyúltak és integettek egymásnak, míg a nagy forgatagban már azt sem tudta, mit nézzen. Anthony a kovácsoltvas pad mellett állt, a bőröndjei a lábánál. Ezredszerre is az órájára pillantott. Már majdnem hét óra. Ha el akart volna jönni, már biztosan itt lenne, nem? Anthony most felnézett a tájékoztató táblára, aztán a vonatra, ami a Heathrow-ra viszi majd. Szedd össze magad, öregem, mondta magának. El fog jönni. – A hét tizenötös az öné, uram? Az őr a vállánál állt. – A vonat pár percen belül elindul. Ha ezzel utazik, azt tanácsolom, szálljon fel. – Várok valakit. Végigfuttatta tekintetét a peronon, egészen a jegyellenőrzési sorompóig. Egy idős asszony állt ott, aki a rég elvesztett jegye után kutatott. Abból, ahogy a fejét csóválta, látszott, nem most fordul elő először, hogy a retikülje nyilvánvalóan lenyelt egy fontos iratot. Mellette két hordár beszélgetett. Senki más nem jött. – A vonat nem vár, uram. A következő kilenc negyvenötkor megy, ha ez segít. Anthony fel-alá járkált a két kovácsoltvas pad között, és igyekezett nem megnézni az óráját újra. Jennifer arcára gondolt, hogy milyen volt, amikor azon az estén Albertónál az asszony azt mondta neki, hogy szereti. Nem volt benne semmi alattomosság, csak őszinteség. Jennifer képtelen arra, hogy hazudjon. Anthony nem mert arra gondolni, hogy milyen érzés lehet minden

reggel mellette felébredni, milyen lehet felhőtlenül örülni annak, hogy Jennifer szereti őt, és ő szabadon viszonozhatja a szerelmét. A levél, amit az asszonynak küldött, a benne leírt ultimátummal egyfajta hazárdjáték volt, de Anthony azon az éjszakán belátta, hogy Jennifernek igaza van: nem folytathatják ugyanúgy, mint addig. Az érzelmeik puszta ereje megmérgezte volna a kapcsolatukat. Meggyűlölték volna egymást, amiért képtelenek megtenni, amit annyira szeretnének. Ha a legrosszabb történik, mondta Anthony magának újra és újra, legalább elmondhatja, hogy a lehető legtisztességesebben viselkedett. De valamiért nem hitte, hogy a legrosszabb eshetőség fog bekövetkezni. Jennifer eljön. Minden, amit az asszonyról tudott, ezt sugallta. Újra az órájára nézett, majd kezével végigsimított a haján, és megpróbált belátni a jegyellenőrzés felől közelítő néhány utas mögé. – Jót fog tenni neked az áthelyezés – mondta neki Don. – Legalább kimaradsz a zűrökből. Azon gondolkodott, vajon a szerkesztője titokban megkönnyebbült-e attól, hogy őt a világ egy másik pontján tudhatja. Talán tényleg jó döntés volt, mondta most magában, miközben kitért egy csapat siető üzletember elől, akik elviharzottak mellette, és felszálltak a vonatra. Tizenöt percem van, hogy rájöjjek, így van-e. Alig akarta elhinni. Nem sokkal azután, hogy elért a New Cavendish Streetre, esni kezdett. Az ég először piszkos narancsszínűvé vált, aztán elfeketült. Mintha valami titkos jeladásra egyszerre az összes taxi foglalt lett volna. A sárga fény egyik fekete taxin sem világított. A kocsikban homályosan látszottak az utasok, akik már úton voltak valahová, ahová épp menniük kellett. Ő azért csak kitartóan integetett. Legszívesebben rájuk kiáltott volna: Nem veszik észre, milyen sürgős?! Az életem múlik ezen az utazáson! Most már annyira esett, mintha dézsából öntötték volna. Az esőcseppek egybefüggő vízfüggönyként hullottak alá, mintha egy trópusi viharba csöppent volna. Körülötte esernyők nyíltak, a hegyük beléfúródott, ahogy egyik lábáról . másikra állt a sarkon. A ruhája átnedvesedett, majd csuromvizes lett. Ahogy az órája percmutatója hét órához közeledett, borzongató izgalma rémületté jegesedett. Nem fog időben odaérni. Laurence most már bármelyik percben elkezdheti keresni. Gyalog biztosan nem ér oda, még akkor sem, ha itt hagyja a bőröndjét. Az idegesség, mint a dagály, nőttön-nőtt a bensőjében. Az elhúzó autók felfröcskölték a vizet, és alaposan lespriccelték azoknak a gyalogosoknak a lábát, aki nem figyeltek eléggé. Ekkor történt, hogy meglátott egy piros inges férfit. És erről eszébe jutott valami. Rohanni kezdett, félrelökte azokat, akik nem tértek ki az útjából. Most az egyszer nem érdekelte, milyen hatást vált ki a viselkedése. Végigfutott az ismerős utcákon, mígnem elért ahhoz, amit keresett. A lépcső tetején hagyta a bőröndjét, és repkedő hajjal leszaladt, be az elsötétített klubba. Felipe a pultban állt, és a poharakat fényesítette. Rajta kívül nem volt ott senki, csak Sherrie, a ruhatáros lány. A háttérben szóló halk zene ellenére a bár kihaltnak tűnt, mintha megállt volna odabent az idő. – Ő most nincs itt, hölgyem. – Felipe fel sem nézett. – Tudom. – Jennifer annyira lihegett, hogy alig tudott beszélni. – De ez most nagyon fontos. Van kocsija? Felipe pillantása nem volt valami barátságos. – Még az is lehet.

– Ki tudna vinni az állomásra? A Paddingtonra? – Azt akarja, hogy én vigyem ki? Felipe szemügyre vette Jennifer nedves ruháját, a fejére tapadt, vizes haját. – Igen. Igen! Csak tizenöt percem van. Kérem. Felipe Jennifert tanulmányozta. Jennifer észrevett a férfi előtt egy félig üres whiskys poharat. – Kérem! Nem kérném meg erre, ha nem lenne szörnyen fontos. – Előrehajolt. – Tonyval kell találkoznom. Nézze, van pénzem… – A zsebében kezdett kotorászni a bankjegyekért, amik aztán átnedvesedve kerültek elő. Felipe hátranyúlt egy ajtó mögé, és egy kulcscsomót húzott elő. – Nem kell a pénze. – Köszönöm, nagyon köszönöm – mondta Jennifer a levegőt kapkodva. – Siessünk. Kevesebb mint tizenöt percünk maradt. Felipe kocsija csak egy rövid sétányira volt, de mire odaértek, ő is bőrig ázott. Nem nyitotta ki az ajtót Jennifernek, úgyhogy a nő nekiveselkedett és feltépte, a csöpögő bőröndöt pedig egy morgás kíséretében a hátsó ülésre hajította. – Kérem, menjünk! – mondta, miközben igyekezett a vizes hajtincseket kisöpörni az arcából. De Felipe csak ült mozdulatlanul a vezetőülésben, és szemmel láthatóan gondolkozott valamin. Édes istenem, kérlek, ne legyél részeg, mondta neki magában Jennifer. Könyörgöm, ne mondd, hogy nem tudsz vezetni, vagy hogy kifogyott a benzin, vagy hogy meggondoltad magad. – Kérem! Olyan kevés időnk maradt. – Jennifer megpróbálta leplezni a gyötrődést a hangjában. – Mrs. Stirling! Mielőtt elviszem… – Igen? – Tudnom kell… Tony jó ember, de… – Tudom, hogy nős volt. Tudok a fiáról. Tudok mindent – mondta Jennifer türelmetlenül. – Ő sokkal sebezhetőbb, mint azt mutatja. – Tessék? – Ne törje össze a szívét. Még sosem láttam ilyennek, egyetlen nővel sem. Ha nem biztos a dolgában, ha csak egy kicsi esély is van rá, hogy meggondolja magát, és visszamegy a férjéhez, akkor kérem, ne tegye ezt. Az eső kopogott a kis kocsi tetején. Jennifer kinyújtotta a kezét, és Felipe karjára tette. – Én nem… Én nem az vagyok, akinek maga hisz. Tényleg. Felipe oldalra fordította a fejét, és ránézett. – Én… csak vele akarok lenni. Mindent feladok érte. Csak ő létezik: Anthony – mondta, aztán legszívesebben felkacagott volna félelmében és az idegességtől. – És most induljon! Kérem! – Oké. – Felipe beindította a motort, és csikorgó kerekekkel kifordult. – Hová? A Euston Road felé kormányozta a kocsit, és püfölni kezdte az ablaktörlő gombját, hátha ettől működni kezd. Jennifer érintőlegesen Mrs. Cordoza ablakaira gondolt, amiket a házvezetőnő addig súrolt, amíg nem ragyogtak. Aztán kihúzta a borítékból Anthony levelét.

Legdrágább, egyetlen Szerelmem, amit mondtam, komolyan gondoltam. Arra a következtetésre jutottam, hogy csak úgy léphetünk tovább, ha egyikünk nagy merészségre szánja el magát.

Elfogadom az állást. A Paddington pályaudvaron leszek, a 4–es peronon, péntek este 7. 15kor. – Négyes peron! – kiabálta. – Tizenegy percünk van. Maga szerint odaé…

MÁSODIK RÉSZ

Már nem akarlak, ne gyere !

FÉRFI NŐNEK, A HÁBORÚ ALATT, TÁVIRATBAN

12 1964 nyara

A nővér lassan jött befelé. Egy kocsit tolt végig az osztályon, amin takaros sorokba rendezett papírpoharakban élénk színű tablettákat hozott. – Ó, istenem, csak ezt ne… – dünnyögött a nő a 16c sorszámú ágyon. – Nem hisztizünk, ugye? A nővér egy pohár vizet tett az éjjeliszekrényre. – Ha még egyet be kell vennem ezekből, balhézni fogok. – Jó, de valahogy le kell vinnünk a vérnyomásunkat, ugye? – A vérnyomásunkat? Nem is tudtam, hogy az fertőző… Jennifer, aki az ágy melletti széken ült, most felemelte a poharat, és odaadta Yvonne Moncrieffnek. A nő hasa kupolaszerűén magasodott a takaró alatt, bizarr módon elkülönülve testének többi részétől. Yvonne felsóhajtott, a szájába tette a tablettákat, és engedelmesen lenyelte őket. Aztán gunyorosan rámosolygott a fiatal nővérre, aki már a következő ágy felé tolta a kocsiját. – Jenny, drágám, szöktess meg innen valahogy. Nem hiszem, hogy kibírok itt még egy éjszakát. Azok a hörgések és nyögések, el sem hinnéd. – Azt hittem, Francis kifizeti neked az egyágyas szobát. – Most, hogy úgy gondolják, talán hetekig is itt leszek, már nem. Tudod, mennyire vigyáz a pénzre. „Szívem, mi értelme volna, amikor ingyen is teljesen jó ellátásban részesülsz? És így legalább ott lesz neked a többi hölgy, akikkel beszélgethetsz.” – Yvonne fintorgott, és fejével a szomszéd ágyon fekvő nagydarab, szeplős asszony felé bökött: – Persze, mert olyan sok közös témánk van mondjuk Lilo Liliéi. Tizenhárom gyereke van! Tizenhárom! Eddig azt hittem, mi aztán nem vagyunk piskóták a három gyerekkel négy év alatt, de atyavilág, én csak egy gyenge amatőr vagyok. – Hoztam neked pár magazint. – Jennifer előhúzta az újságokat a táskájából. – Ó, a Vogue. Tündér vagy, de arra kérlek, ezt vidd el inkább. Még hónapokba telik, hogy a benne bemutatott ruhákba beleférjek, úgyhogy csak sírhatnékom támadna tőle. Amint ez a picurka megérkezik, az első dolgom lesz, hogy másnapra lefoglaljak egy időpontot próbálni, hogy legyen egy új fűzőm… Mesélj valami izgalmasat. – Izgalmasat? – Mit csinálsz még a héten? Nem tudod, milyen egyfolytában itt feküdni napokon át, miközben akkora vagy, mint egy bálna, és rizsfelfújtat diktálnak beléd, és azon gondolkozol, vajon mi történhet eközben a világban! – Hát… a világ igazából elég unalmas. Ma este fogadás lesz valamelyik követségen. Inkább otthon maradnék, de Larry ragaszkodik hozzá, hogy elmenjek vele. Volt valami konferencia New Yorkban, ahol azt állították, az azbeszt megbetegedéseket okoz, és most el akar menni a követségre, hogy elmondja nekik, hogy szerinte ez a Selikoff nevű férfi, akinek valami köze van az egész ügyhöz, egy egyszerű bajkeverő.

– De hát a koktélok, a csinos ruhák… – Az igazat megvallva sokkal nagyobb kedvem lenne otthon bekuckózni, és az Avengerst olvasni. Túl meleg van ahhoz, hogy az ember kiöltözzön. – Nekem mondod? Olyan, mintha lenne egy külön bejáratú kis sütőm, amit rám szereltek – ezzel megpaskolta a pocakját. – Ja igen! Tudtam, hogy volt valami, amit el akartam mondani neked! Mary Odin ugrott be tegnap. Ő mesélte, hogy Katherine és Tommy Houghton megegyeztek, hogy elválnak. És soha nem találnád ki, mit csinálnak! Jennifer megrázta a fejét. – Hotel–válást. Vagyis Tommy belement, hogy „rajtakapják” valami nővel egy hotelban, mert az felgyorsítja a válási procedúrát. De még csak most jön a java! – Komolyan? – Mary szerint a nő, aki bevállalta, hogy lebukik Tommy-val, valójában tényleg a szeretője. Tudod, aki azokat a leveleket küldte neki. Szegény Katié meg azt hiszi, Tommy fizet egy ismeretlen nőnek, hogy eljátssza a barátnőjét. Pedig még fel is használja a nő egyik levelét bizonyítékként. A férje biztos beadta neki, hogy egy ismerősét kérte fel a megírására, hogy eredetinek tűnjön. Na? Hát nem ez a legszörnyűbb eset, amiről valaha is hallottál? – Ez iszonyú! – Azon imádkozom, hogy Katherine nehogy meglátogasson. Tudom, hogy nem bírnám ki, és végül elmondanám neki. Szegény nő! Mindenki tudja, mi folyik körülötte, csak ő nem. Jennifer megfogott egy magazint, átlapozta, és merő udvariasságból elidőzött egy receptnél vagy egy szabásmintánál. Észrevette ugyanis, hogy a barátnője már nem figyel rá. – Yvonne, jól vagy? – kérdezte, és a takaróra tette a kezét. – Hozzak neked valamit? – Tegyél meg nekem egy szívességet: tartsd szemmel őt, rendben? Yvonne hangja nyugodtnak tűnt, de puffadt ujjaival idegesen dobolt a lepedőn. – Mire gondolsz? – Úgy értem, tartsd szemmel Francist. Hogy nincsenek-e váratlan látogatói. Hölgylátogatók. – Yvonne most elszánt arcát az ablak felé fordította. – Jaj, hát én biztosra veszem, hogy Francis… – Csak tedd meg a kedvemért, jó? Rövid szünet következett. Jennifer egy kósza cérnaszálat vizsgálgatott a szoknyáján. – Rendben. – Tényleg – váltott témát Yvonne meséld már el, hogy mit veszel fel ma este! Ahogy mondtam, alig várom, hogy újra civilizált ruhákat hordhassak. Mondtam, hogy a lábam két számot nőtt? Ha ez így megy tovább, gumicsizmában fogok kisétálni innen. Jennifer felállt, és leakasztotta a táskáját a széke háttámlájáról. – Majd elfelejtettem! Violet mondta, hogy benéz hozzád teaidő után. – Jézusom! Újabb érdekfeszítő hírek a kis Frederick szörnyű kakaproblémájáról. – Bejövök holnap, ha tudok. – Jó mulatást, drágám! Én a fél karomat odaadnám, hogy elmehessek egy koktélpartira. Sokkal jobb lenne, mint itt rostokolni, és Violet nyünyögését hallgatni. – Yvonne nagyot sóhajtott. – Mielőtt elmész, ideadnád onnan azt a Queent? Te mit gondolsz Jean Shrimton frizurájáról? Egy kicsit olyan, mint a tiéd volt azon a katasztrofális vacsorán Maisie BartonHulme-éknál.

Jennifer a fürdőszobába ment, és kulcsra zárta az ajtót maga mögött. Kioldotta a köntösét, és hagyta, hogy a földre essen a lába mellé. Már kikészítette az öltözékét, amit aznap este fog viselni: egy aranyló borvörös, nyersselyem A-vonalú ruhát mély kivágással. Egy selyem vállkendőt vesz majd fel hozzá. Feltűzi a haját, és beteszi a rubin fülbevalót, amit Laurence vett neki a harmincadik születésnapjára. Úgyis panaszkodott, hogy ritkán hordja. Az volt a véleménye, hogy ha már pénzt költ a feleségére, akkor az legalább mutassa meg a világnak az ő bőkezűsége bizonyítékát. Miután kiválasztotta a ruhát, most majd bemászik a kádba, és áztatja magát, amíg el nem jön a körömlakkozás ideje. Azután felöltözik, és mire Laurence hazaér, már csak az utolsó simításokat kell elvégeznie a sminkjén. Elzárta a csapot, és megnézte magát az orvosságos szekrény tükrében, amit elhomályosított a gőz. Jennifer letörölte a tükröt, és addig nézte az arcát meredten, míg a tükör újra be nem párásodott. Ekkor kinyitotta a szekrényt, és addig kutakodott a barna gyógyszeres üvegek között, míg meg nem találta, amit keresett. Bevett két Váliumot, vizet engedett a fogmosó pohárba, és leöblítette a tablettákat. A nyugtatójával is szemezett, de aztán úgy döntött, az már túl sok lenne, ha inni is akar. Márpedig akart. Amikor bemászott a kádba, hallotta, hogy a bejárati ajtó becsapódik. Tehát Mrs. Cordoza visszaért a parkból. Jennifer végignyúlt a simogató vízben. Laurence telefonált, hogy ma is késni fog. Jennifer az autó hátsó ülésén ült. Erik, a sofőr a forró, száraz utcákon kanyargóit, aztán végre Laurence irodájához ért, és leállította a motort. – A kocsiban fog várakozni, Mrs. Stirling? – Igen, köszönöm. Nézte a fiatalembert, aki fürge léptekkel felment a lépcsőn, és belépett az előcsarnokba. Már nem szívesen ment be a férje vállalatához. Néha-néha feltűnt a fogadásokon, karácsonykor kellemes ünnepeket kívánt a dolgozóknak, ha Laurence ragaszkodott hozzá, de az egész hely kényelmetlen érzéseket váltott ki belőle. A férje titkárnője különös megvetéssel nézett rá, mintha valamivel megbántotta volna. Talán tényleg megbántotta. Mostanában nehéz volt megmondani, hogy éppen mit csinált rosszul. Nyílt a kapu, és Laurence lépett ki rajta a sötétszürke tweedöltönyében, sarkában a sofőrrel. Nem számított, hogy a hőmérő már húsz foknál is többet mutatott, Laurence Stirling mindig azt vette fel, amit helyesnek ítélt. Szerinte teljességgel felfoghatatlan volt, hogy vajon mi jó lehet a legújabb férfiruhadivatban. – Ó. Hát itt vagy. – Laurence becsusszant a hátsó ülésre Jennifer mellé. A nyomában meleg levegő áramlott be a kocsiba. – Igen. – Otthon minden rendben? – Igen, minden rendben. – Megjött a fiú, hogy lemossa a lépcsőt? – Rögtön azután, hogy eljöttél. – Legkésőbb hatkor le akartam lépni. Átkozott tengerentúli hívások! Mindig később futnak be, mint ahogy azt ígérik. Jennifer bólintott. Tudta, a férje nem várja el, hogy válaszoljon. Az autó kigördült, és elindultak az esti forgalomban. A Marylebone Road túlfelén Jennifer jól látta a gyönyörűen zöldellő Regent Parkot. Nézte a park felé sétáló vihorászó lányokat, akik lustán, csapatokba verődve vonultak a vibráló járdán, és néha meg-megálltak, hogy odakiáltsanak valamit egymásnak. Jennifer mostanában öregnek és asszonyosnak érezte magát,

különösen ha ezekre a kis csitrikre nézett, a fűző nélkül, merészen rövid szoknyában járó, magukat erősen sminkelő cicababákra. A lányokat szemmel láthatóan nem érdekelte, hogy mások mit gondolnak róluk. Jennifer eltűnődött: tán tíz év, ha van köztük, de ő már akár a saját anyja generációjához is tartozhatott volna. – Szóval ez a ruha van rajtad. – Laurence hangjából csak úgy sütött a rosszallás. – Nem tudtam, hogy nem szereted. – Se így, se úgy nem érzek a ruháddal kapcsolatban. Csak gondoltam, inkább olyasmit akarsz viselni, amiben kevésbé tűnsz… csontosnak. Sosem volt vége. Még amikor Jennifer úgy is gondolta, hogy végre sikerült kemény és sérthetetlen porcelánbevonatot vonni a szíve köré, Laurence megtalálta a módját, hogy csorbát ejtsen ezen a bevonaton. Jennifer nyelt egyet. – Szóval csontos vagyok. Köszönöm szépen. Azt hiszem, most már nem sokat tehetek ez ügyben. – Ne vacakolj már! Csak egy kicsit előrelátóbban átgondolhatnád, hogyan akarsz mutatkozni. – Laurence most egy kis időre Jennifer felé fordult. – És használhatnál többet abból, amit ide kentél. – Ujjával a szeme alá mutatott. – Elég fáradtnak látszol. – Ezzel hátradőlt az ülésen, és szivarra gyújtott. – Rendben, Erik, húzzon bele. Hétre ott akarok lenni. A motor engedelmes dorombolással kísérve felpörgött. Jennifer kibámult a zsúfolt utcára, és nem mondott semmit. Barátságos. Kiegyensúlyozott. Nyugodt. Ezekkel a szavakkal jellemezték Jennifert a barátai, valamint Laurence barátai és üzletfelei is. Mrs. Stirling, az asszonyi erények mintaképe, aki mindig tökéletesen fegyelmezett, sosem izgatja fel magát, és viselkedése mentes az erőszakos hisztériás rohamoktól, ami más, alacsonyabb rendű asszonyoknak olyannyira sajátja. Olykor, ha valaki ezt hallótávolságon belül hangoztatta, Laurence így szólt: „Tökéletes feleség? Ó, pedig ha tudnák! Nem igaz, drágám?” A jelenlévő férfiak erre udvariasan nevetni kezdtek, és Jennifer is mosolyra húzta a száját. Az efféle esték gyakran csúnya véget értek. Néha, amikor Laurence valamelyik csípős megjegyzése után Jennifer elkapott egy-egy sokatmondó pillantást Francis és Yvonne között, vagy észrevette, hogy Bili elvörösödik, gyanította, hogy a férjével való kapcsolata beszédtéma lehet az ismerősei körében. De őt magát senki nem kérdezte meg nyíltan. Végül is senkinek semmi köze egy férfi magánéletéhez. Ezek az emberek pedig a barátaik voltak, túl jó barátok ahhoz, hogy közbeavatkozzanak. – És itt az elragadó Mrs. Stirling is. Csodásán néz ki ma este! – A dél-afrikai attasé megfogta a kezét, és megcsókolta az arcát. – Nem vagyok túl csontos? – kérdezte Jennifer ártatlanul. – Parancsol? – Semmi – mosolygott Jennifer. – Sebastian, maga remekül néz ki. Szemmel láthatóan jót tett magának, hogy megnősült. Laurence megveregette a fiatalabb férfi hátát. – Minden figyelmeztetésem ellenére, nem igaz? A két férfi nevetett, és Sebastian Thorne arca büszkén ragyogott. Szinte sugárzott róla a szerelmes friss házasok boldogsága. – Pauline arrafelé van, ha szeretne köszönni neki, Jennifer. Tudom, alig várja, hogy újra lássa magát.

– Már megyek is – mondta Jennifer, miközben magában hálát adott, hogy ilyen gyorsan elszabadulhat. – Elnézést. Négy év telt el a baleset óta. E négy év alatt Jennifer megpróbált megküzdeni a gyásszal, a bűntudattal, egy szerelem elvesztésével, amire csak félig emlékezett, és tett néhány elkeseredett kísérletet, hogy megmentse a kapcsolatát, amelyben élt. Amikor nagy ritkán hagyta abba az irányba sodródni a gondolatait, arra jutott, hogy biztosan egyfajta őrület vett rajta erőt, amikor először rátalált azokra a levelekre. Eszébe jutott, hogy szinte mániákusan igyekezett rájönni, ki lehet valójában Boot, visszaemlékezett, mekkorát tévedett, és milyen vakmerően próbálta becserkészni Reggie-t. Már-már úgy érezte, mintha ezek a dolgok valaki mással történtek volna meg. Most el sem tudta képzelni, hogy valaha képes lehetett ekkora szenvedélyre. Nem tudta elképzelni, hogy ilyen intenzitással kívánhatott valakit. Sokáig csupán bűnbánatot érzett. Megcsalta Laurence-t, és az volt az egyetlen reménye, hogy egyszer talán jóváteheti a bűnét. Ez a legkevesebb, amit a férje elvárhat tőle. Erre a feladatra koncentrált, és minden mást száműzött a gondolataiból. A leveleket, amik megmaradtak, egy cipődobozba süllyesztette, és a szekrénye aljába száműzte. Azt kívánta, bárcsak már akkor tudta volna, hogy Laurence dühe ilyen maró és ilyen hosszan tartó lesz. Megértésért könyörgött, még egy esélyért, de Laurence szinte perverz örömöt lelt abban, hogy újra és újra az orra alá dörgölje, mennyire megsértette őt. A férfi nem szerette nevén nevezni a megcsalást: végül is, ha így tett volna, azzal azt sugallta volna, hogy kicsúszott a kezéből az irányítás. Márpedig – amint azt Jennifer mostanra megtanulta – Laurence szerette, ha olyan benyomást kelt, mint aki az élete minden területét szigorú ellenőrzés alatt tartja. A hűtlenkedése felhánytorgatása helyett naponta és millió módon emlékeztette Jennifert a hibáira. Ahogy öltözik. Ahogy a háztartást viszi. Ahogy képtelen őt boldoggá tenni. Olykor Jennifer sejtette, hogy élete végéig fizetni fog azért, amit tett. Az elmúlt körülbelül egy évben Laurence kevésbé volt szeszélyes. Jennifer gyanította, hogy szeretőt tart, de ez nem aggasztotta. Sőt inkább megkönnyebbült. A vele szemben támasztott követelései csökkentek, kevésbé voltak büntetésszerűek. Csípős megjegyzései felületessé váltak, mintha az, hogy ilyeneket mond, csak amolyan szokás lenne, amiről nem nagyon igyekszik leszokni. A tabletták segítettek. Mr. Hargreaves meg is mondta, hogy segíteni fognak. Amikor Jennifer furán tompának érezte magát tőlük, azt mondta magának: ha ez az ára annak, hogy szedi őket, akkor érdemes megfizetni. Való igaz, hogy – mint arra Laurence gyakran rámutatott – unalmas tudott lenni. Lehet, hogy többé nem sziporkázott a vacsoraasztalnál, viszont már nem is sírta el magát a leglehetetlenebb pillanatokban, és reggelenként nem okozott számára nehézséget, hogy kimásszon az ágyból. Már nem rettegett a férje hangulatváltozásaitól, és egyre kevésbé érdekelte, ha éjjel átjött hozzá. És ami a legfontosabb, már nem zsigerelte ki a fájdalom az iránt, amit elvesztett, vagy amiért akaratlanul is felelős volt. Nem. Jennifer Stirling méltóságteljesen, tökéletes sminkkel és frizurával, arcán bájos mosollyal siklott végig az élete napjain. A barátságos, kiegyensúlyozott Jennifer, aki a legfinomabb vacsorákat adta, aki gyönyörű házat vitt, és aki a legkiválóbb embereket ismerte. Tökéletes feleség egy Laurence pozíciójában lévő férfinak. És akadt kárpótlás is. Engedélyezték neki. – Annyira imádom, hogy saját lakásunk van! Ön is így érzett, amikor összeházasodtak Mr. Stirlinggel? – Az olyan régen volt, hogy már nem is emlékszem.

– Jennifer Laurence-re pillantott, aki Sebastiannal beszélgetett. Egyik kezét a szájához emelte, amelyben ott pöfékelt az elmaradhatatlan szivar. A mennyezeti ventilátorok lustán forogtak, alattuk felékszerezett nők álltak csoportokban. Finom zsebkendőikkel időnként diszkréten megtörölgették a nyakukat. Pauline Thorne egy kis tárcát húzott elő, amiben fényképek voltak az új házukról. – Modern bútorokat választottunk. Sebastian azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok. Jennifer a saját házára gondolt, a nehéz mahagóni bútorzatra, a komor berendezésre. Nagyon tetszettek neki a fényképeken látható tiszta fehér székek, a felületük olyan sima, akár a tojáshéj, megcsodálta a színes szőnyegeket, a modern művészeti alkotásokat a falakon. Laurence úgy tartotta, hogy a házának őt magát kell tükröznie. Az otthonukat nagyformátumúnak látta, amit betölt a történelmi szellem. Most, miközben ezeket a fotókat nézte, Jennifer rájött, hogy ő viszont fellengzősnek, mozdulatlannak és fojtogatónak látja a lakásukat. Aztán gyorsan emlékeztette magát, hogy ne legyen ilyen kegyetlen. Sokan nagyon is szeretnének egy olyan házban lakni, mint az övé. – Benne lesz a jövő havi Your House-ban. Seb anyja ki nem állhatja. Azt szokta mondani, akárhányszor beteszi a lábát a nappalinkba, rettegni kezd, hogy mindjárt elrabolják a marslakók. – A lány nevetett. Jennifer mosolygott. – Amikor mondtam neki, hogy az egyik hálószobát talán majd átalakíttatom gyerekszobának, azt válaszolta, hogy elnézve a berendezés többi részét, azon sem lepődne meg, ha én azt a gyereket egy műanyag tojásban pottyantanám ki! – Szeretnének gyereket? – Nem, még nem. Egy jó ideig nem… – Pauline Jennifer karjára tette a kezét. – Remélem, nem bánja, ha elmesélem, hogy még csak most értünk haza a nászutunkról. Indulás előtt anyám „elbeszélgetett” velem. Hogy oda kell magam adnom Sebnek, és lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz. Jennifer pislogott egyet. – Anya azt hitte, nagyon meg fog viselni. Pedig egyáltalán nem is szörnyű, nem igaz? Jennifer belekortyolt az italába. – Jaj nekem! Nagyon tapintatlan vagyok? – Egyáltalán nem – felelte Jennifer udvariasan. Attól félt, hogy az arcára kiült a totális érdektelenség. – Kér még egy italt, Pauline? – kérdezte, amikor újra meg tudott szólalni. – Úgy látom, kiürült a poharam. Leült a női mosdóban, és kinyitotta a táskáját. Lecsavarta a kis barna üveg kupakját, és bevett egy újabb Váliumot. Csak egyet, és talán még egy italt. A vécédeszkán ülve várta, hogy újra normálisan verjen a szíve. Kinyitotta a púderdobozát, hogy púdert vigyen fel egy olyan orra, amit teljesen szükségtelen volt bepúderezni. Pauline majdhogynem megbántottnak tűnt, amikor otthagyta, mintha a bizalmas közlendőjét utasította volna el. Pauline lányos volt, izgatott, és nagyon örült, hogy most már őt is beengedik a felnőttek izgalmas világába. Ő vajon érzett-e így valaha is Laurence iránt? – töprengett tompán. Néha az előtérben elment az esküvői képük előtt, amiről mintha két idegen nézett volna vissza rá. Legtöbbször igyekezett, hogy ne nézzen oda. Amikor épp rossz hangulatban volt, ami Laurence szerint gyakran előfordult, legszívesebben rákiáltott volna arra a naiv, tágra nyílt szemű lányra, hogy soha ne menjen férjhez. Most már egy csomó nő hajadon maradt. Dolgoztak, és saját pénzük volt, és nem érezték kötelességüknek, hogy vigyázzanak, mit mondanak vagy tesznek, nehogy megsértsék vele azt az egyetlen férfit, akinek a véleménye olyan nyilvánvalóan fontos.

Jennifer megpróbálta elhessegetni a gondolatot, hogy elképzelje Pauline Thorne-t tíz év múlva, amikor Sebastian szerelmes szavai már rég feledésbe merülnek, amikor a lány ragyogását majd megkoptatja a munka és a gyerekek terhe, a pénz miatti aggódás és a végtelenül unalmas napi rutin. Nem kéne ilyen keserűnek lennie. Hadd érezze jól magát az a lány. Lehet, hogy az ő története majd másképp alakul. Jennifer nagyot sóhajtott, és megigazította a rúzsát. Amikor visszatért a terembe, Laurence már egy másik társasághoz csapódott. Jennifer az ajtóban állt, és onnan figyelte a férjét, aki épp akkor hajolt le, hogy üdvözöljön egy Jennifer számára ismeretlen fiatal nőt. Laurence figyelmesen hallgatta a nőt, majd bólintott. Aztán a nő újra megszólalt, és minden férfi nevetni kezdett. Laurence a füléhez hajolt, és súgott neki valamit. A nő mosolyogva bólintott. Biztos őrülten vonzónak találja Laurence-t, gondolta Jennifer. Háromnegyed tíz volt. Jennifer legszívesebben már ment volna, de több esze volt annál, mint hogy sürgesse a férjét. Majd elindulnak, amikor Laurence jónak látja. A pincér épp arra tartott. Egy pezsgőspoharakkal megrakott ezüsttálcát nyújtott felé. – Hölgyem? – Hirtelen úgy tetszett, fényévnyi távolságra van még a hazamenetel. – Köszönöm – mondta, és elvett egy poharat. És ekkor történt, hogy meglátta őt, félig a cserepes pálmák takarásában. Először szórakozottan nézte. Az agya egy rejtett távoli kis részéből felötlött neki, hogy valamikor ismert valakit, akinek a haja éppen úgy lógott rá a gallérjára, mint ennek a férfinak itt. Volt idő – talán egy éve, vagy még régebben –, amikor mindenhol őt látta, mintha egy fantom kísértené, mintha a törzsét, a haját, a nevetését más férfiakra ültették volna át. A férfi beszélgetőpartnere most felröhögött, és rázni kezdte a fejét, mintha könyörögne a férfinak, hogy ne folytassa. Egymásra emelték a poharukat. És ekkor a férfi megfordult. Jennifernek megállt a szíve. A terem is megállt, aztán megbillent. Nem is érezte, hogy a pohár kicsúszik az ujjai közül, csak homályosan érzékelte a csörömpölő hangot, ami betöltötte a hatalmas csarnokot, a beszélgetésekben beálló rövidke csöndet, a pincér fürge lépéseinek zaját, aki sietett, hogy feltakarítson. Hallotta, hogy Laurence nem sokkal távolabb rosszallóan mond valamit. Csak állt ott, földbe gyökerezett lábbal, amíg a pincér a vállára nem tette a kezét, és azt nem mondta, hogy „Lépjen hátrébb, hölgyem, kérem, lépjen hátrébb” A termet újra betöltötte a beszélgetések moraja. A zene folytatódott. De ő csak bámult, a fekete hajú férfi pedig visszanézett rá.

Egy jó tanács: legközelebb, ha egy egyedülálló anyával jössz össze, ne várj hónapokig, hogy bemutassanak a gyerekének. Aztán azt a gyereket ne vidd el focizni. Ne játsszatok meg a boldog családot a pizzériákban. Ne mondj olyanokat, hogy milyen klassz, hogy mind együtt vagytok, hogy aztán kihátrálj az egészből, mert mint mondtad ***, SOSEM VOLTÁL BENNE BIZTOS, HOGY KEDVELED-E A NŐT.

NŐ FÉRFINAK, KÉPESLAPON

13

– Nem is tudom. Azt hittem, végeztél a világnak azzal a részével. Miért akarnál visszamenni oda? – Ez egy nagy sztori, és én vagyok a legmegfelelőbb ember a melóra. – Az ENSZ-ben is jó munkát végzel. Fönt elégedettek. – De az igazi sztori ott van Kongóban, és ezt te is tudod, Don. A mostanában végbement földrengésszerű változások ellenére, és annak ellenére, hogy hírszerkesztőből főszerkesztővé léptették elő, Don Franklin irodája nem sokat változott, ahogy maga a pasas sem, mióta Anthony O’Hare elhagyta Angliát. Anthony minden évben ideutazott, hogy meglátogassa a fiát, és hogy megmutassa magát a szerkesztőségben. Don irodájában évről évre egyre vastagabb nikotinréteg fedte az ablakot, és a padlón az óriási, imbolygó oszlopokba rakott újságkivágások is egyre kaotikusabb látványt nyújtottak. – Én így szeretem – felelte Don, amikor Anthony rákérdezett. – Különben is, minek akarnék tiszta ablakokat? Hogy jobban lássam ezt a szánalmas bagázst? De Don koszos, papírral borított padlójú irodája anomália volt. A Nation igenis változóban volt. Az újság lapjai feltűnőbbek lettek, színesebbek, egy fiatalabb közönséghez szóltak. Voltak benne új, tematikus oldalak sminktippekkel és a legújabb zenei irányzatokról szóló beszélgetésekkel, a fogamzásgátlással foglalkozó levelekkel, pletykarovattal, amely az emberek házasságon kívüli viszonyait részletezte. A szerkesztőség irodáiban a felgyűrt ingujjú férfiak között most már miniszoknyás lányok is feltűntek: ők kezelték a fénymásolót, és időnként csoportokba verődve álldogáltak a folyosón. Amikor Anthony elhaladt mellettük, abbahagyták a csevegést, hogy jól megnézhessék maguknak. A londoni lányok merészebbek lettek. Anthony ritkán volt magányos, amikor a városba látogatott. – Pontosan olyan jól tudod, mint én. Itt senkinek sincs akkora tapasztalata Afrikával kapcsolatban, mint nekem. És most már nemcsak az amerikai konzulátus dolgozóit ejtik túszul, hanem a fehéreket mindenütt. Az országból borzalmas történetek szivárognak ki – a Simba vezetők magasról tesznek rá, hogy mit csinálnak a lázadók. Ugyan már, Don! Azt akarod beadni nekem, hogy Phipps alkalmasabb erre a feladatra? Vagy MacDonald? – Nem tudom, Tony. – Hidd el, az amerikaiak nem szeretik, hogy a megbízottjukat, ezt a Carlsont, úgy hordozzák körbe, mint valami értékes tárgyalási alapot. – Anthony előrehajolt, úgy folytatta. – A verebek csiripelnek egy mentőakcióról… a név, amit ezzel kapcsolatban hallani, a Dragon Rouge. – Tony, azt sem tudom biztosan, hogy a szerkesztő most ki akar-e egyáltalán küldeni valakit oda. Ezek a felkelők elmebetegek. – És kinek vannak jobb kapcsolatai, mint nekem? Ki tud nálam többet Kongóról vagy az ENSZ-ről? Don, négy évet végigcsináltam a nyúltenyésztő telepen. Négy kurva évet! Szükségetek van rám odakint. Nekem van szükségem arra, hogy odamenjek.

Anthony észrevette, hogy sikerült megingatnia Dont. A szerkesztőségen kívül töltött éveinek, meggyőző erejének, rendezett fellépésének köszönhetően a kérésének súlya volt. Négy éven át hűségesen tudósított az ENSZ szövevényes politikai ügyeiről. Az első évben nemigen gondolt másra, csak hogy felkeljen reggel, és biztosan el tudja látni a munkáját. De azóta egyre jobban befészkelte magát a tudatába a meggyőződés, hogy az igazi sztori, az élete máshol várja, nagyon messzire onnan, ahol épp most tartózkodik. Kongóban robbanásig feszült volt a helyzet. Az ország a Lumumba elleni merénylet óta a szakadék szélén táncolt. Anthonyt mintha egy szirén éneke vonzaná oda: ez az ének, ami kezdetben még csak távoli dúdolásnak tűnt, most már kitartóan zakatolt a fejében. – Most nagyon más ott kint – mondta Don. – Nem tetszik nekem, ami abban az országban folyik. Nem vagyok biztos benne, hogy oda kellene küldenünk most valakit. Majd ha egy kicsit elül a vihar. Persze Don éppúgy tisztában volt vele, mint Anthony, hogy ez az átka annak, ha valaki haditudósító: hogy megvannak a dolog egyértelmű előnyei és hátrányai. Az adrenalinlöketek, amitől kiélesedik a humorérzék, erősödik az elszántság és a bajtársiasság. Lehet, hogy kiégsz tőle, de bárki, aki valaha megtapasztalta, utána hazatérve nehezen tudja élvezni a normális kerékvágás halovány örömeit. Anthony minden reggel telefonálgatott, és átböngészte az újságokat, hátha akad pár sor arról, hogy mi történik odaát. Az olvasottakat azután megpróbálta maga értelmezni. Valami nagy dolog van kilátásban: ezt érezte a csontjaiban. Muszáj volna ott lennie, hogy belekóstolhasson, és papírra vetve hazahozhassa. Az elmúlt négy évben félig halott volt. Szüksége volt rá, hogy történjen körülötte valami, amitől ismét úgy érezheti, hogy él. Anthony áthajolt az íróasztalon. – Figyelj, Philmore szerint a szerkesztő név szerint rám gondolt. Ugye nem akarsz csalódást okozni neki? Don újabb cigarettára gyújtott. – Persze hogy nem. Csakhogy ő még nem dolgozott itt, amikor te… – Don a cigarettát a csikkekkel teli hamutartó oldalához ütögette. – Hát erről van szó? Félsz, hogy megint összeomlók? Don szégyenkező, erőltetett nevetése mindent elárult, amit tudnia kellett. – Évek óta egy kortyot sem ittam. Az orromat is tisztán tartottam. És sárgaláz ellen kapok oltást, ha netán emiatt aggódnál. – Csak gondolok rád, Tony. Kockázatos. Figyelj rám. Mi lesz a fiaddal? – Ő ebben nem tényező. – Évente két levél, és akkor szerencsés volt. Clarissa természetesen csak Phillip érdekeit tartotta szem előtt: jobb neki, ha nem zökkenti ki túl gyakran a személyes találkozás. – Hadd menjek ki három hónapra. Úgy saccolják, év végéig úgyis vége lesz. – Nem is tudom… – Csúsztam el valaha is határidővel? Nem hoztam pár jó sztorit? Az isten szerelmére, Don, szükségetek van rám odaát. Az újságnak van rám szüksége odaát. Olyasvalaki kell oda, aki kiismeri magát. Akinek vannak kapcsolatai. Képzeld csak el – húzta végig a kezét a képzeletbeli főcímen –: „Kiszabadították a fehér túszokat Kongóban: helyszíni tudósítónk beszámolója.” Figyelj, Don, intézd el ezt nekem, és akkor beszélhetünk. – Még mindig nem bírsz a seggeden maradni, mi? – Tudom, hol kéne lennem. Don felfújta az arcát, mint valami emberméretű hörcsög, aztán zajosan kifújta a levegőt. – Oké, beszélek a góréval. Nem ígérhetek semmit, de beszélek vele.

– Köszönöm. Anthony felállt, hogy távozzon. – Tony. – Mi van? – Jól nézel ki. – Kösz. – Komolyan mondom. Mit szólnál egy italhoz ma este? Te meg én és egy páran a régi bandából. Miller a városban van. Legurithatnánk pár sört , vagy vizet vagy Coca Colát, amit akarsz. – Már elígérkeztem Douglas Gardinernek. Valami fogadásra megyünk. –Ó! – A dél-afrikai követségre. Ápolni kell a kapcsolatokat. Don rezignáltan rázta a fejét. – Gardinerrel, mi? Üzenem neki, hogy én megmondtam: még egy bevásárló listát se tud rendesen megírni. Cheryl, a hírrovat titkárnője az írószeres szekrénynél állt. Amikor kifelé menet Tony elment mellette, a nő rákacsintott. Igazából rákacsintott. Anthony O’Hare eltűnődött: míg távol volt, talán több dolog is megváltozott, mint gondolta. – Rád kacsintott? Tony, öregfiú, szerencséd, hogy nem rángatott be abba a francos iratszekrénybe! – De hát csak pár éve mentem el, Dougie! Ez még mindig ugyanaz az ország! – Nem. – Douglas tekintete a termet pásztázta. – Ez már nem ugyanaz, öregem. Most London a világ közepe. Minden itt történik, apuskám. Nők és férfiak közötti egyenlőség például, és ez még nem minden. Amennyire Anthony meg tudta ítélni, volt igazság abban, amit Douglas mondott. Még a városkép is megváltozott: számos józan, mértéktartó utca eltűnt, és velük együtt az elegáns, bár megkopott homlokzatok, a háború utáni ínség mementói is. A helyüket átadták a neonfeliratoknak, a Party Girl, Jet Set és hasonló nevű butikoknak; sorra nyíltak az egzotikus éttermek, és a földből felhőkarcolók nőttek ki. Akárhányszor visszatért Londonba, egyre idegenebbnek érezte magát: az ismerős környékek eltűntek, amik pedig megmaradtak, azokat beárnyékolta a Post Office Tower vagy a futurista építészet valamely másik példája. A házat, amelyben a régi lakása volt, ledózerolták, és a helyére egy új, brutálisan modern épületet húztak fel. Alberto jazzkocsmája most valami rock and roll klubként működött. Még az emberek ruhája is színesebb lett. Az idősebb generáció tagjai, akik megmaradtak a barnánál és a sötétkéknél, valahogy sokkal öregebbnek, kopottabbnak tűntek, mint valójában voltak. – Szóval… hiányzik a terepmunka? – Á! Egy napon le kell vennünk a bádogsisakot, nem igaz? Annyit mondhatok, hogy a mostani melóban sokkal szebbek a nők. És mi újság New Yorkban? Mi a véleményed Johnsonról? – Hát nem egy Kennedy, az biztos… Tehát mit is csinálsz mostanság? Megpróbálsz bekerülni a felső tízezerbe? – Tony, ez már nem olyan, mint amikor elmentél. Már nem kíváncsiak a nagykövetek feleségeire vagy a kis pletykákra, hogy ki kivel. Most a popsztárok mennek – a Beatles és Cilla Black. Senki olyan, akinek volt gyerekszobája. A társasági rovat az egyenlőség híve.

A hatalmas termet most üvegtörés csörömpölő zaja töltötte be. A két férfi abbahagyta a beszélgetést. – Hopp, valaki eggyel többet ivott a kelleténél – jegyezte meg Doug. – Van, ami nem változik. A hölgyek még mindig nem tudnak vigyázni a poharukra. – Hát, nekem az az érzésem, hogy némelyik lány a szerkesztőségből simán az asztal alá inna – felelte Anthony megborzongva. – Még mindig nem iszol? – Már több mint három éve. – Akkor te nem sokáig húznád ebben a munkakörben. Nem hiányzik? – De. Minden egyes rohadt napon. Douglas abbahagyta a nevetést, és elnézett Anthony válla fölött. – Beszélned kell valakivel? – kérdezte Anthony, és előzékenyen oldalra húzódott. – Nem. – Douglas hunyorgott. – Azt hittem, valaki engem bámul. De szerintem téged. Ismered a nőt? Anthony megfordult - és az agya kikapcsolt. Aztán a felismerés brutális elkerülhetetlenséggel csapott bele: mint amikor az ólom bontógömb a lebontásra ítélt ház felé lódul. Hát persze hogy itt van. Az egyetlen személy, akire megpróbált nem gondolni. Az egyetlen személy, akit, azt remélte, soha többé nem lát viszont. Nem egészen egy hétre jön Angliába, és tessék, itt van. Rögtön az első estén, ahogy kimozdult. Anthony magába szívta a borvörös ruha és a majdnem tökéletes testtartás látványát, ami Jennifert kiemelte a teremben lévő összes nő közül. Amikor találkozott a tekintetük, Jennifer mintha megszédült volna. – Nem. Kizárt, hogy téged nézett – vetette oda Douglas. – Nézd, a teraszra megy. Én tudom, ki ő. Ő… – csettintett Doug az ujjával – Stirling. Hogyishívják Stirling felesége. Az azbesztmágnásé. – Doug felemelte a fejét. – Nem bánod, ha odamegyünk? Egy bekezdés talán összejön róla. Pár éve eléggé meghatározó egyénisége volt a társasági életnek. Valószínűleg úgyis majd Elvis Presleyről kerül be valami a lapba, de sosem lehet tudni… Anthony nagyot nyelt. – Persze, menjünk. Megigazította a gallérját, mély levegőt vett, és a tömegen átvágva követte barátját a teraszra. – Mrs. Stirling! Jennifer háttal állt Anthonynak, és lenézett a zsúfolt londoni utcára. A haja mint megannyi kis fényes göndör csigából álló szobrászati műremek, nyaka körül rubinok lógtak. Az asszony lassan megfordult, és a szája elé emelte a kezét. Ennek meg kellett történnie, mondta magában Anthony. Talán azzal, hogy így kell látnia őt, hogy találkoztak, végre képes lesz túllépni rajta. Még erre gondolva sem tudott semmit kitalálni, amit mondhatna neki. Vajon majd udvarias társasági csevegésbe bonyolódnak? Jennifer valószínűleg majd kimenti magát, és egyszerűen elsétál mellette. Vajon szégyelli, ami történt? Bűnösnek érzi magát? Vajon már valaki másba szerelmes? Anthony fejében vadul zakatoltak a gondolatok. Douglas kezet nyújtott a nőnek. Jennifer kezet fogott vele, de közben nem vette le a szemét Anthonyról. Az arcából kiszökött a vér. – Mrs. Stirling, Douglas Gardiner vagyok az Expresstől. Úgy emlékszem, nyáron már találkoztunk Ascotban.

– Ó, igen! – mondta Jennifer remegő hangon. – Ne haragudjon – suttogta én… én… – Mondja, jól van? Borzasztóan sápadtnak tűnik. – Én… igen, egy kicsit gyengének érzem magam. – Akarja, hogy idehozzam a férjét? – Douglas megfogta Jennifer könyökét. – Nem! Nem. – Jennifer nagy levegőt vett. – Csak egy pohár vizet kérek. Ha lenne olyan kedves. Douglas gyors pillantást vetett Anthonyra. Mégis, mi folyik itt? – Tony, ugye itt maradsz Mrs. Stirlinggel egy percre? Rögtön visszajövök. Douglas visszament a terembe. Becsukta maga mögött az ajtót, ettől halkabbá vált a kiszűrődő zene. Kettesben maradtak. Jennifer tágra nyílt szemében rettenet tükröződött. Képtelen volt megszólalni. – Ilyen szörnyű? Mármint engem viszontlátni – kérdezte Anthony némi éllel a hangjában, amit nem tudott elfojtani. Jennifer pislogott egyet, elnézett, aztán újra vissza a férfira, mintha csak meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg ott áll. – Jennifer, akarod, hogy elmenjek? Sajnálom. Nem akartalak háborgatni. Csak hát Dougie… – Azt mondták… azt mondták, hogy… hogy… meghaltál. – Jennifer hangja úgy tört elő, mint valami köhögésroham. – Hogy meghaltam? – A karambolban. – Jennifer izzadt, sápadt bőre viaszosán fénylett. Anthonyn átsuhant, hogy mi van, ha tényleg mindjárt elájul. Előrelépett, majd a terasz egyik sarkába vezette Jennifert, és levette a zakóját, hogy az asszony ráülhessen. Jennifer a kezébe temette a fejét, és halkan felnyögött. – Nem lehetsz itt. – Mintha csak magában beszélt volna. – Mit mondasz? Nem értem. Anthony eltöprengett: lehet, hogy Jennifer megőrült? A nő felnézett. – Egy kocsiban voltunk. Karamboloztunk… Ez nem lehetsz te! Az nem lehet. Jennifer tekintete Anthony kezére vándorolt, mintha arra számítana, hogy a látomás mindjárt semmivé foszlik. – Karambol? – Anthony letérdelt mellé. – Jennifer, mikor utoljára láttalak, az egy klubban volt, nem pedig egy kocsiban. Az asszony a fejét rázta: szemmel láthatóan semmit sem értett. – Írtam neked levelet… – Igen. –…amiben arra kértelek, hogy gyere velem. Jennifer bólintott. – És vártalak az állomáson. De te nem jöttél. Azt hittem, úgy döntöttél, nem jössz. Aztán megkaptam a leveledet, amit utánam küldtek, amiben számtalanszor nyomatékosítottad, hogy férjnél vagy. Anthony képes volt mindezt olyan nyugodtan elmondani, mintha az egész nem lett volna fontosabb, mint amikor egy régi barátot vár az ember. Mintha Jennifer hiánya nem tette volna tönkre az életét, a boldogságát négy éven keresztül. – De hát én hozzád igyekeztem. Egymásra meredtek.

Jennifer visszaejtette a fejét a kezébe, és remegni kezdett a válla. Anthony felállt, és a kivilágított báltermet nézte a hátuk mögött. Aztán Jennifer vállára tette a kezét. A nő összerándult, mintha valami megégette volna. Anthony tisztán ki tudta venni a háta vonalát a ruha alatt, és ettől a torkán akadt a levegő. Már képtelen volt tisztán gondolkodni. Sőt képtelen volt bárhogy is gondolkodni. – Egész idő alatt – nézett rá Jennifer könnyes szemmel –, egész idő alatt… és te életben voltál. – Én azt gondoltam… hogy csak nem akartál velem jönni. – Nézd! – Jennifer felhúzta a ruhája ujját, és megmutatta a karján húzódó egyenetlen, fényes heget. – Elvesztettem az emlékezetemet. Hónapokra. Még mindig csak kevés dologra emlékszem abból az időből. Laurence azt mondta nekem, hogy meghaltál. Azt mondta, hogy… – De hát nem láttad a nevemet az újságban? Majdnem mindennap volt benne írásom. – Már nem olvasok újságot. Minek is olvasnék? Anthony most kezdte felfogni az egész kuszaságot, amit Jennifer elmondott, és ettől kissé bizonytalanul állt a lábán. Jennifer a félig bepárásodott franciaablak felé fordult, és az ujjával megtörölte a szemét. Anthony felajánlotta neki a zsebkendőjét. Jennifer óvatosan elvette, mintha még mindig félne a férfi bőréhez érni. – Nem maradhatok idekint – mondta az asszony, mikor visszanyerte a lélekjelenlétét. A szemfesték elmaszatolódott a szeme alatt. Anthonynak vissza kellett fognia magát, hogy le ne törölje. – Laurence biztos nem érti, hova tűntem. A szeme alatt új, fáradt karikák voltak. Bőre harmatosságát valami feszesebb váltotta fel. A lányossága eltűnt, és valami finom bölcsességnek adta át a helyét. Anthony nem tudta levenni róla a szemét. – Hogyan érhetlek el? – kérdezte. – Sehogy. – Jennifer kissé megrázta a fejét, mintha azt akarná, hogy kitisztuljon. – A Regentben szálltam meg – mondta a férfi. – Hívj fel holnap. – A zsebébe nyúlt, és ráfirkantott valamit egy névjegyre. Jennifer elvette a papírt, és úgy nézte, mint aki megpróbálja memorizálni. – Itt is vagyok – jelent meg Douglas közöttük. A kezében egy pohár vizet tartott. – A férje itt az ajtóban beszélget valakikkel. Szólok neki, ha akarja. – Nem, nem. Már jól vagyok. – Jennifer ivott egy kortyot a vízből. – Nagyon köszönöm. Anthony, most mennem kell. Ahogyan kimondta a nevét. Anthony. Anthony azon kapta magát, hogy mosolyog. Hát itt van, alig pár centire tőle. És szereti őt, és meggyászolta. Azon az estén hozzá igyekezett. Mintha négy év minden nyomorúságát egy csapásra eltörölték volna. – Szóval akkor ti ketten mégis ismeritek egymást? Anthony hallotta, hogy Douglas beszél hozzá, de a hangja mintha valahonnan messziről jött volna. Azt is látta, hogy barátja a terem felé mutogat. Jennifer a vizét iszogatta, és még mindig őt nézte. Anthony tudta, hogy a következő órákban átkozni fogja azt az istenséget, bármelyik legyen is az, aki úgy gondolta, jó mulatság az életüket külön vágányra terelni. Tudta, hogy gyászolni fogja az elveszett időt. De egyelőre csak az örömet érezte, ami majd szétfeszítette: visszakapott valamit, amiről már azt hitte, örökre elveszett. Itt volt az idő, hogy Jennifer bemenjen. Felállt, és lesimította a haját. – Hogy nézek ki? Normálisan? –Ön… – Csodásán néz ki, Mrs. Stirling. Mint mindig. – Douglas kinyitotta az ajtót.

Egy ilyen kis mosoly, és mégis, amiről árulkodott, az összetörte Anthony szívét. Jennifer, miközben elment mellette, kinyújtotta finom, vékony kezét, és megérintette a karját a könyöke fölött. És azután besétált a zsúfolt terembe. Douglas felhúzta a szemöldökét, és becsukta az ajtót a nő mögött. – Nehogy azt mondd nekem – mondta hogy ő is a hódításaid közé tartozik! Te vén kujon. Mindig megkaptad, amit akartál. Anthony még mindig az ajtót nézte. – Nem – felelte csendesen. – Nem mindig. Jennifer szótlanul ült a kocsiban a hazafelé vezető rövid út alatt. Laurence felajánlotta az egyik kollégájának, akit Jennifer nem ismert, hogy hazaviszik. Ez azt jelentette, hogy csendben ülhetett, mialatt a két férfi beszélgetett. – Persze Pip Marchant megint előhúzta a régi trükkjét, és minden tőkéjét egyetlen projektre kötötte le. – Az az ember kísérti a szerencséjét. Az apja is ilyen volt. – Lefogadom, ha elég régre visszanyúlnánk a családfájában, ott találnánk őket a Déltengeri Társaság svindlijénél is. – Az biztos, meg egy csomó másiknál! Csupa üres duma. A nagy fekete kocsi belsejét teljesen betöltötte a szivarfüst. Laurence bőbeszédű volt és nagyképű, mint oly gyakran, ha üzletemberek között volt, vagy elázott a whiskytől. Jennifer alig hallotta őt. Teljesen maga alá temette mindaz, amit az imént tudott meg. Kibámult a néptelen utcára, de ahogy a kocsi haladt, sem a környék szépségét nem látta, sem azt a néhány embert, aki épp hazafelé ballagott. Csak Anthony arcát. A barna szemét, ahogy ránézett, az arcát, ami kissé barázdáltabb lett, de ezzel együtt vonzóbb is, kiegyensúlyozottabb. A hátán még mindig érezte a férfi tenyerének melegét. Hogyan érhetlek el? Életben volt, mindvégig ez alatt a négy év alatt. Élt, lélegzett, bögreszámra itta a kávét, és gépelt. Életben volt. Írhatott is volna Anthonynak, beszélhetett volna vele. Elmehetett volna hozzá. Jennifer nyelt egyet, megpróbálta magában tartani a benne dúló, kitöréssel fenyegető viharos érzelmeket. Lesz idő, amikor majd foglalkozhat mindazzal, ami ide vezetett: ahhoz, hogy most itt van, itt, ebben az autóban egy férfival, aki már azt sem tartotta szükségesnek, hogy egyáltalán tudomást vegyen a jelenlétéről. De az az idő nem most van. Pezsgett a vér az ereiben. Életben van, énekelte a lelke. A kocsi megállt az Upper Wimpole Streeten. Eric kiszállt a vezetőülésből, és kinyitotta az anyósülés felőli ajtót. Az üzletember kikászálódott, miközben még mindig a szivarjával pöfékelt. – Leköteleztél, Larry. A héten jössz a klubba? Meghívlak vacsorázni. – Alig várom. – A férfi nehézkes léptekkel ment a lakása bejárati ajtaja felé. Az ajtó kinyílt, mintha valaki már várta volna odabent. Laurence nézte, ahogy a kollégája eltűnik az ajtó mögött, aztán előrefordult. – Eric, kérem, vigyen haza – és ezzel ismét elhelyezkedett az ülésen. Jennifer magán érezte a férje tekintetét. – Nagyon csendes vagy. – Ezt mindig rosszallóan mondta. – Tényleg? Nem éreztem úgy, hogy bármit is hozzátehetek a társalgáshoz. – Nos, igen. Mindent egybevéve, nem is volt rossz ez az este. Laurence hátradőlt, és csak úgy magában bólintott. – Nem – mondta Jennifer halkan. – Egyáltalán nem volt rossz.

Sajnálom, de szakítanom kell veled. Ne érezd rosszul magad, nem a te hibád. Dave azt mondta, szeretné megpróbálni, ha benne vagyok. Kérlek, ne keménykedj, mert ezután is találkoznom kell veled.

FÉRFI NŐNEK, SMS–BEN

14

A szállodádban, délben Anthony a levélre meredt, amely mindössze egyetlen sorból állt. – Személyesen hozták be ma reggel. – Cheryl, a hírszerkesztők titkárnője állt előtte. Középső- és mutatóujja között egy ceruzát tartott. Rövid, elképesztően szőke haja olyan sűrű volt, hogy Anthonyban felmerült, talán parókát hord. – Nem tudtam, felhívjalak-e, de aztán Don mondta, hogy bejössz. – Igen. Köszönöm. Anthony gondosan összehajtogatta a cetlit, és zsebre tette. – Csinoska. – Kicsoda? Én? – Az új barátnőd. – Nagyon vicces. – Komolyan mondtam. Bár szerintem túl előkelő hozzád. Cheryl már Anthony íróasztalának szélén ült, és koromfeketére festett szempillái alól a férfit nézte. – Igen, ő tényleg szörnyen előkelő hozzám. És nem a barátnőm. – Ja persze, elfelejtettem. Van egy barátnőd New Yorkban. Amelyik itt járt, az férjnél van, ugye? – Ő egy régi barátom. – Hah! Nekem is vannak ilyen régi barátaim. Magaddal viszed Afrikába? – Azt sem tudom, hogy én elmegyek-e egyáltalán Afrikába. – Anthony hátradőlt a székében, és összekulcsolta az ujjait a feje mögött. – És borzasztóan kíváncsi vagy. – Ha még nem tűnt volna fel neked, ez itt egy újság. Az a dolgunk, hogy kíváncsiak legyünk. Anthony alig aludt valamit, az érzékei hiperélessé váltak mindenre, ami körülötte zajlott. Éjjel háromkor feladta az erőlködést, hogy végre álomba merüljön, és inkább lement a szálloda bárjába, ahol több csésze kávé elfogyasztása közben újra és újra lejátszotta a fejében a beszélgetést, és próbált értelmet adni mindannak, ami elhangzott az este. A hajnali órákban csak nagy nehezen sikerült legyőznie magában a késztetést, hogy taxit fogjon, és a térre vitesse magát, hogy ott leüljön Jennifer háza előtt, csak annak az öröméért, hogy tudja, az asszony odabent van, alig pár méterre tőle. Hozzád igyekeztem. Cheryl még mindig nézte. Anthony az ujjaival dobolni kezdett az asztalon. – Na igen. Nos, nekem az a véleményem, hogy mindenki túlságosan érdeklődik mások dolgai iránt. – Szóval akkor ez egy viszony. Tudod, a gyakornokok fogadást indítottak ennek eldöntésére. – Cheryl…

– Hát, ilyentájt reggel nem sok munka akad. És mi van abban a levélben? Hol találkoztok? Valami szép helyen? A nő fizet mindent? Felteszem, tele van pénzzel. – Édes jó istenem! – Hát, mondjuk az biztos, hogy nem lehet túl jártas a viszonyok terén. Mondd meg neki, hogy ha legközelebb szerelmes üzenetet hagy, először vegye le a jegygyűrűjét. Anthony felsóhajtott. – Ön, ifjú hölgy, túl jó titkárnőnek. Cheryl most suttogóra fogta a hangját. – Ha elárulod a nevét, megosztom veled a nyereményt. Szép kis summa. – Az ég szerelmére, könyörgök, küldjenek Afrikába! A kongói hadsereg vallatókülönítménye piskóta hozzád képest! Cheryl teli torokból nevetett, aztán visszament az írógépéhez. Anthony széthajtogatta a cetlit. A betűk lendületes hurkainak puszta látványa visszarepítette Franciaországba, az ajtaja alatt becsúsztatott kis levelek és egy idilli hét emlékéhez valamikor egymillió évvel ezelőtt. Legbelül tudta, hogy Jennifer kapcsolatba lép vele. Amikor észrevette, hogy Don bejött, felugrott. – Tony, a szerkesztő szeretne beszélni veled. Odafönt. – Most? – Nem, három hét múlva kedden. Naná, hogy most. A jövődről akar beszélgetni veled. És nem, sajnos nem rúgnak ki. Szerintem megpróbálja kipuhatolni, hogy visszaküldjön-e Afrikába. – Don megbökte a vállát. – Halló! Megsüketültél? Nem ártana, ha úgy néznél ki, mint aki tudja, mit csinál. Anthony alig hallotta, mit mond. Már negyed tizenkettő volt. A szerkesztő nem az a fajta ember, aki szeret bármit is elkapkodni, így könnyen meglehet, hogy akár egy órát is bent lesz nála. Anthony felállt, és Cherylhez fordult. – Szöszi, tegyél meg nekem egy szívességet. Hívd fel a szállodámat. Mondd meg nekik, hogy Jennifer Stirlinggel lenne találkozóm délben, és kérd meg őket, hogy szóljanak neki, hogy kések, de ne menjen el. Ott leszek. Semmiképp se menjen el. Cheryl mosolyáról csak úgy sütött az elégedettség. – Mrs. Jennifer Stirling? – Mint már mondtam, egy régi barátom. Anthony észrevette, hogy Donon ugyanaz az ing van, mint előző nap. És a fejét rázza. – Jézus, már megint az a Stirling-nő? Mégis mennyire vagy kiéhezve a bajra? – Csak egy barát. – Aha. Én meg Twiggy vagyok. Ugyan már! És most gyerünk, magyarázd el a Nagy Fehér Törzsfőnöknek, miért kéne hagynia, hogy feláldozd magad a Simba felkelőknek. Amikor meglátta, hogy Jennifer még mindig ott van, megkönnyebbült. Már több mint félórával elmúlt a megbeszélt időpont. A nő egy kis asztalnál ült az elképesztően habos teremben, ahol a gipszstukkók egy túldíszített karácsonyi torta cukormázára emlékeztettek, és ahol a legtöbb asztalnál idős özvegyasszonyok háborogtak szörnyülködő, fojtott hangon azon, hogy milyen rémes is ez a modern világ. – Teát rendeltem – mondta Jennifer, amikor Anthony leült, és ötödszörre is elnézést kért a késésért. – Remélem, nem bánod. A haja ki volt bontva. Fekete pulóvert és jól szabott őzbarna nadrágot viselt. Soványabb volt, mint régen. Anthony arra gondolt, hogy biztos ez a divat.

Megpróbált egyenletesen lélegezni. Olyan sokszor elképzelte már ezt a pillanatot, ahogy a karjába zárja Jennifert. Ahogy szenvedélyesen újra egymásra találnak. De most az asszony higgadtságától és a hely mesterkéltségétől kicsit kényelmetlenül érezte magát. Egy pincérnő érkezett zsúrkocsival, amiről leemelte a teáskannát, a tejtartót, a mérnöki gondossággal felvágott fehér kenyeres szendvicseket, a csészéket, az alátéteket és a tányérokat. Anthony arra gondolt, hogy ezekből a szendvicsekből egyszerre akár négyet is a szájába tudna tömni. – Köszönjük. – Te ugye… cukor nélkül iszod? – Jennifer összeráncolta a homlokát, annyira próbált visszaemlékezni. – Igen, úgy. Mindketten a teájukat kortyolgatták. Anthony többször is szólásra nyitotta a száját, de nem tudott mit mondani. Újra és újra Jenniferre pillantott lopva, hogy felfedezze az ismerős részleteket. A kezén a körme alakját. A csuklóját. Ahogy időről időre kihúzta magát, mintha egy távoli hang utasította volna, hogy üljön egyenesen. – A tegnap este valódi sokk volt – szólalt meg végre az asszony, és a csészéjét az alátétre helyezte. – Én… én szeretnék bocsánatot kérni azért, ahogy viselkedtem. Biztos nagyon furcsának találtál. – Tökéletesen érthető. Nem mindennap vagy tanúja annak, hogy valaki feltámad. Kis mosoly: – Hát nem. A tekintetük találkozott, aztán újra félrenéztek. Jennifer előrehajolt, és öntött még a teából. – Most hol élsz? – New Yorkban. – Egész idő alatt ott éltél? – Nem igazán volt okom visszajönni. Újra beállt a súlyos csend, amit Jennifer tört meg: – Jól nézel ki. Nagyon jól. Jennifernek igaza volt. Az ember egyszerűen nem lehet ápolatlan, ha New Yorkban él. Idén egy új ruhatárral és néhány új szokással gazdagodva tért vissza Angliába: forró borotválkozás, cipőfényesítés, totális absztinencia. – Te pedig csodásán nézel ki, Jennifer. – Köszönöm. Sokáig maradsz Angliában? – Valószínűleg nem. Lehet, hogy megint a tengerentúlra megyek. – Anthony Jennifer arcát figyelte, hogy lássa, milyen hatással van rá a hír. De az asszony csak a tejért nyúlt. – Köszönöm, nem kérek – mondta Anthony, és felemelte a kezét. Jennifer keze megállt a levegőben, mintha csalódott volna magában, amiért nem emlékezett. – Milyen tervei vannak az újságnak veled? A nő most a tányérra helyezett egy szendvicset, és letette Anthony elé. – Szeretnék, ha itt maradnék, de én vissza akarok menni Afrikába. Kongóban most nagyon bonyolult a helyzet. – Nem túl veszélyes odamenni? – Nem ez a lényeg. – Benne akarsz lenni a sűrűjében. – Igen. Ez egy nagyon fontos sztori. Ráadásul nagyon fázom attól, hogy az íróasztal mögé ragadok. Ez az elmúlt pár év… – Anthony megpróbált olyan kifejezést találni, amit biztonságos

kimondani. Ezek az évek New Yorkban segítettek, hogy ne őrüljek meg? Lehetővé tették, hogy létezzek nélküled? Megakadályozták, hogy valami külföldi harcmezőn egy gránát elé vessem magam? –…hasznos volt – mondta végül segített, hogy a szerkesztő más színben lásson. De most már alig várom, hogy továbblépjek. Hogy újra azt csinálhassam, amiben a legjobb vagyok. – És nem tudnád ezt a vágyadat valami biztonságosabb helyen kiélni? – Úgy nézek én ki, mint aki imád gémkapcsokkal bíbelődni vagy papírokat iktatni? Jennifer halványan elmosolyodott. – És mi van a fiaddal? – Alig látom. Az anyja jobban szereti, ha távol tartom magam tőle. – Anthony kortyolt egyet a teájából. – Egy kongói kiküldetés nem sokat változtatna a kapcsolatunkon, mivel így is főleg levélben érintkezünk. – Biztosan nagyon nehéz. – Igen. Nehéz. A sarokban egy vonósnégyes kezdett játszani. Jennifer kis időre hátranézett, így Anthony egy pillanatra leplezetlenül bámulhatta: az a profil, a felső ajkának az íve… Anthony érezte, hogy összeszorul a szíve. Fájdalmasan érte a felismerés, hogy már soha egyetlen nőt sem fog annyira szeretni, mint amennyire Jennifer Stirlinget szerette. Négy év nem tette szabaddá – akkor még tíz miért tenné? Amikor Jennifer visszafordult hozzá, Anthony tisztában volt vele, hogy most nem szólalhat meg, mert különben kiönti a szívét, és elmond mindent, úgy, mint aki halálosan megsebesült. – Tetszett New York? – kérdezte Jennifer. – Valószínűleg jobb volt nekem ott, mintha itt maradtam volna. – Hol laktál? – Manhattanben. Ismered New Yorkot? – Annyira nem, hogy pontosan tudjam, mi merre van – vallotta be Jennifer. – És… újra megnősültél? – Nem. – Barátnőd van? – Találkozgatok valakivel. – Amerikai? – Igen. – Férjnél van? – Nem. Bármilyen meglepő is. Jennifer arckifejezése mit sem változott. – És komoly? – Még nem döntöttem el. A nő végre engedélyezett magának egy mosolyt. – Semmit sem változtál. – Te sem. – De igen – mondta Jennifer halkan. Anthony meg akarta érinteni. Le akarta söpörni az evőeszközöket a francos asztalról, és átnyúlni, hogy megfogja a kezét. Hirtelen elöntötte a harag, amiért ez a hely nevetséges előkelőségével megakadályozza ebben. Jennifer furán viselkedett előző este, de legalább a feltörő érzelmek szívből jöttek. – És te? Rendben van az életed? – kérdezte, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Jennifer nem fog megszólalni.

Jennifer ivott egy kis teát. Már-már fásuknak tűnt. – Hogy rendben van-e az életem? – időzött el a kérdésen. – Igen is, meg nem is. Biztosra veszem, hogy ezzel mindenki így van. – És szoktál még a Riviérára utazni? – Ha rajtam múlik, nem. Anthony szerette volna megkérdezni: Miattam nem? De úgy tűnt, Jennifer nem szívesen árul el semmit magától. Hová tűnt a szellemessége? A szenvedélyessége? Régen, ha vele volt, Anthony folyamatosan úgy érezte, Jenniferből bármelyik pillanatban előtörhet valami: váratlan nevetés vagy csókroham. Hová lett mindez? Úgy tűnt, teljesen lehiggadt, és fagyos jólneveltségbe burkolózott. A sarokban a vonósnégyes szünetet tartott a tételek között. Anthonyban nőttön-nőtt a csalódottság. – Jennifer, miért hívtál ide? A nő fáradtak látszott, de mintha lázas is lett volna: az arccsontja foltokban kipirult. – Sajnálom – folytatta Anthony de én nem akarok szendvicset enni. Nem akarok ezen a helyen üldögélni, és a nyamvadt vonósnégyest hallgatni. Ha valamit is elértem azzal, hogy az elmúlt négy évben nyilvánvalóan halott voltam, akkor az az, hogy most már jogomban áll nem végigülni az efféle teázgatásokat, és udvarias beszélgetéseket. – Én… csak látni akartalak. – Tudod, tegnap, amikor megláttalak a terem másik végéből, még mindig dühös voltam rád. Egész idő alatt azt hittem, hogy őt választottad – és azt az életformát – helyettem. Sokszor veszekedtem veled a fejemben, gyűlöltelek, amiért nem válaszoltál az utolsó levelemre… – Kérlek, ne. – Jennifer felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – És akkor meglátlak, és te azt mondod, hogy megpróbáltál velem jönni. És nekem újra kell gondolnom mindent, amiről négy évig meg voltam győződve – mindent, amit igaznak hittem. – Anthony, ne beszéljünk arról, hogy mi lehetett volna… – Jennifer az asztalra tette a kezét maga előtt, mintha kiterítené a kártyáit. – Én… egyszerűen képtelen vagyok. Ott ültek egymással szemben, a kifogástalanul öltözött nő és a feszült férfi. Anthonyban egy pillanatra felmerült az a sötéten humoros gondolat, hogy elég nyomorultnak látszanak ahhoz, hogy a szemlélők azt higgyék, házasok. – Árulj el nekem valamit – szólalt meg. – Miért vagy ennyire hűséges hozzá? Miért maradtál valaki olyannal, aki ennyire nyilvánvalóan nem tud boldoggá tenni? Jennifer a szemébe nézett. – Azt hiszem, azért, mert olyan hűtlen voltam. – Szerinted ő hűséges lenne hozzád? A tekintetük még egy pillanatig egymásba kapcsolódott, aztán Jennifer az órájára nézett. – Mennem kell. Anthony összerezzent. – Bocsáss meg. Nem fogok ilyeneket mondani. Csak tudnom kell… – Nem miattad. Tényleg. Igazán oda kell érnem valahová. Anthony összeszedte magát. – Megértem. Ne haragudj. Én voltam az, aki késett. Sajnálom, hogy pazaroltam az idődet. – Nem tudta leplezni a dühöt a hangjában. Átkozta a szerkesztőjét, amiért egy értékes félórát elvesztett miatta. Átkozta magát, mert már tudta, a lehetőség elszállt. És átkozta magát, amiért ilyen közel merészkedett valamihez, ami még mindig képes volt arra, hogy megégesse.

Jennifer felállt, hogy elinduljon. Egy pincér jelent meg mellette, hogy felsegítse a kabátját. Mindig lesz, aki segítsen neki, gondolta Anthony szórakozottan. Egyszerűen ilyenfajta nő. Anthony képtelen volt megmozdulni, ott ragadt az asztalnál. Lehet, hogy félreismerte Jennifert? Lehet, hogy rosszul emlékezett, és az együtt töltött rövidke időszak nem is volt olyan szenvedéllyel teli? Elszomorította a gondolat, hogy itt a vége. Rosszabb volt-e ennél, hogy valami tökéletesnek az emléke beszennyeződött, és felváltotta valami érthetetlen és elkeserítő? A pincér vállmagasságba tartotta a kabátot, Jennifer pedig leszegett fejjel a kabátujjakba csúsztatta a kezeit, egyiket a másik után. – Ennyi volt? – Ne haragudj, Anthony. Tényleg el kell mennem. Anthony felállt. – Akkor nem beszélünk semmiről? Mindezek után? Gondoltál rám egyáltalán? Mielőtt többet mondhatott volna, Jennifer sarkon fordult, és kisétált. Jennifer hideg vizet paskolt kivörösödött, megdagadt szemére – immár tizenötödször. A fürdőszobatükörből egy olyan nő nézett vissza rá, akit megtiport az élet. Ez a nő olyannyira különbözött az öt évvel ezelőtti kis tai-tai-tól, mintha nemhogy két különböző személy lennének, de különböző fajhoz is tartoznának. Ujjával végigsimított a szeme alatti árnyékokon, az új vonalakon, amiket a kimerültség rajzolt a szemöldöke fölé, és azon gondolkodott, vajon mit láthatott Anthony, amikor ránézett. Össze fog törni, kiöl belőled mindent, amitől te te vagy. Ezután kinyitotta az orvosságos szekrényt, és a takaros sorokba állított barna üvegcsékre meredt. Nem mondhatta el Anthonynak, hogy annyira félt, hogy mielőtt találkoztak, Váliumból az ajánlott adag kétszeresét vette be. Nem mondhatta el neki, hogy olyan volt, mintha egy sűrű ködfátylon át hallaná, amit mond, és hogy annyira képtelen volt irányítani a cselekedeteit, hogy még a teáskannát is alig tudta megtartani. Nem mondhatta el neki, hogy attól, hogy olyan közel voltak egymáshoz, hogy tisztán látott minden vonalat a kezén, és érezte az illatát, teljesen megbénult. Jennifer kinyitotta a meleg vizes csapot. A víz lefolyt a lefolyón, felfröccsent a porcelánon, és kis sötét pöttyöket hagyott a világos nadrágján. Levette a polcról a Váliumos üveget, és lecsavarta a tetejét.

Kettőnk közül Te vagy az erős, aki tovább tud élni úgy, hogy tudja, létezik ilyen szerelem, és úgy, hogy tudja, ez a szerelem sosem teljesülhet be. Nem vagyok olyan ügyes, mint hitted, Boot. Amikor meghallotta Mrs. Cordoza hangját a földszintről, bezárta a fürdőszobaajtót. Mindkét kezét a mosdó szélére tette. Képes vagyok rá? Fölemelte az üveget, és a tartalmát a lefolyóba öntötte. Nézte, ahogy a víz elmossa a kis fehér tablettákat. Aztán kinyitotta a következő üveget, és csak úgy kutyafuttában ellenőrizte, mi van benne. „A Kis segítői” Mindenki használ ilyeneket, mondta Yvonne vidáman, amikor először fordult elő, hogy Jennifer a konyhájában ült, és nem tudta abbahagyni a sírást. Az orvosok szíves örömest ellátták velük. Ettől majd kicsit kiegyensúlyozottabb lesz, mondták. Annyira kiegyensúlyozott lettem, hogy semmi sem maradt, gondolta, és már nyúlt is a következő üvegért.

Egyszer csak már nem volt több üveg, a polc kiürült. Jennifer a tükörképét bámulta, amikor a víz némi bugyogás kíséretében az utolsó tablettát is lemosta a láthatárról. Stanleyville-ben állt a bál. A külügy feljegyzést küldött a Nationbe, ami arról tájékoztatta Anthonyt, hogy a kongói felkelők, vagyis az önjelölt Simba hadsereg egyre több fehér túszt tart fogva a Victoria Hotelban, mintegy megtorlásképpen a kongói kormányzati haderő és annak fehér zsoldosai ellen. „Pakolj össze, hogy bármelyik percben indulhass. A sztori forrong. A szerkesztő megadta a különleges engedélyt, hogy kimenj. Viszont szeretné, ha nem öletnéd meg magad/nem esnél fogságba” – állt a feljegyzésben. Anthony most először nem rohant hanyatt-homlok a szerkesztőségbe, hogy elolvassa a legújabb távirati híreket. Nem hívta fel a kapcsolatait az ENSZ-nél vagy a hadseregnél. Az ágyán feküdt a hotelszobában, és egy asszonyra gondolt, aki annyira szerette, hogy még a férjét is elhagyta volna miatta – és aki négy évvel később eltűnt. Valaki kopogott az ajtón. Ez felriasztotta a révedezésből. Úgy tűnt, a takarítónő félóránként rendbe akarta tenni a szobát. Megvolt az az idegesítő szokása, hogy fütyörészett munka közben, így Anthony sosem tudott teljesen megfeledkezni a jelenlétéről. – Jöjjön vissza később – kiabált ki, aztán az oldalára fordult. Csak a sokk, a váratlan felismerés, hogy mégis életben van, okozta, hogy Jennifer szó szerint remegni kezdett a jelenlétében? És már rájött, hogy amit egykor iránta érzett, az mostanra semmivé vált? Már túljutott az érzésein, és csak úgy szórakoztatja őt, mint ahogy bárki szórakoztatna egy régi barátot? Jennifer modora mindig is kifogástalan volt. Újabb kopogás. Puhatolózó. Ez majdhogynem idegesítőbb volt, mintha a takarítónő fogta volna magát, és csak úgy besétál. Akkor legalább rákiabálhatott volna. Anthony felkelt, és az ajtóhoz ment. – Jobb lenne, ha… Jennifer állt előtte. Az öve szorosra húzva a derekán, a szeme csillog. – Mindennap – mondta. – Tessék? – Minden hónapban. Mindennap. Minden órában. – Szünetet tartott, majd folytatta: – Legalább egyszer minden órában. Négy éven át. Körülöttük csöndes volt a folyosó. – Azt hittem, meghaltál, Anthony. Meggyászoltalak. Gyászoltam az életet, amiről azt reméltem, veled élhetem majd le. Újra és újra elolvastam a leveleidet, amíg szét nem estek. Amikor abban a tudatban éltem, hogy felelős vagyok a halálodért, annyira gyűlöltem magam, hogy minden egyes napot csak kínszenvedések árán tudtam végigcsinálni. Ha nem lett volna… Majd máshonnan folytatta. – Aztán azon a koktélpartin, amire el sem akartam menni, megláttalak téged. Téged. És te még azt kérdezed tőlem, hogy miért akartalak látni? Jennifer nagy levegőt vett, mintha ezzel akarná visszanyerni a lélekjelenlétét. A folyosó túlvégéről lépések zaja hangzott fel. Anthony kinyújtotta a kezét. – Gyere be – mondta. – Nem tudtam otthon ülni. Mondanom kellett valamit, mielőtt újra elmész. El kellett mondanom. Anthony hátralépett. Jennifer elment mellette, és a hatalmas dupla ágyas szoba közepére sétált. A nagyvonalú, rendezett tér igazolta, hogy a férfi megbecsültebb pozícióba került az újságnál. Anthony örült, hogy most az egyszer rendet hagyott a szobában. A szék háttámláján

frissen kitisztíttatott ing lógott, az elegánsabbik pár cipője a fal mellett. A nyitott ablakon át beszűrődött az utcazaj. Anthony odament, és becsukta. Jennifer a székre tette a táskáját, és ráterítette a kabátját. – Ez igazi előrelépés – szólalt meg Anthony esetlenül. – Amikor először visszajöttem, egy hostelban foglaltak nekem szállást a Bayswater Roadon. Kérsz egy italt? – Jennifer leült a kis asztal mellé. Anthony furcsán zavarban volt. – Hozassak valamit? Talán kávét? – folytatta. Úristen, mennyire szerette volna megérinteni őt! – Nem aludtam – dörgölte Jennifer az arcát bánatosan. – Amikor megláttalak, nem tudtam normálisan gondolkozni. Megpróbáltam összerakni, ami történt. Semminek nincs értelme. – Akkor délután, négy évvel ezelőtt, Felipével ültél az autóban? – Felipével? – nézett értetlenkedve Jennifer. – A barátommal az Alberto bárjából. Az idő tájt halt meg autóbalesetben, amikor elmentem. Ma reggel megnéztem az újságkivágásokat. A cikkekben utalnak egy meg nem nevezett női utasra. Csak így tudom magyarázni a történteket. – Nem tudom. Ahogy tegnap is mondtam, még mindig vannak dolgok, amikre nem emlékszem. Ha nem találom meg a leveleidet, lehet, hogy rád sem emlékeznék. Sosem tudtam volna meg, hogy… – De ki mondta azt neked, hogy meghaltam? – Laurence. Ne nézz így. Ő nem kegyetlen. Szerintem tényleg azt hitte, te voltál az. – Jennifer várt egy pillanatig. – Tudta, hogy… volt valakim, érted? Olvasta az utolsó leveledet. A baleset után biztos levonta a következtetéseket. – Az utolsó levelemet? – Azt, amiben arra kértél, hogy találkozzunk a pályaudvaron. Nálam volt, amikor a baleset történt. – Nem értem… nem az volt az utolsó levelem… – Ó, ne menjünk bele – szakította félbe Jennifer. – Kérlek. Túl… – Akkor mit csináljunk? Jennifer erősen nézte. – Jennifer, én… A nő most közelebb lépett. Olyan közeire, hogy Anthony még a halvány lámpafényben is tisztán látott minden egyes szeplőt az arcán, minden egyes szempillát, amelyek olyan hegyes fekete csúcsban végződtek, hogy könnyedén átfúrhatták egy férfi szívét. Jennifer vele volt, de valahogy mégis távol, mintha épp egy döntést készülne meghozni. – Boot – mondta gyöngéden –, még mindig haragszol rám? Még mindig? Boot. Anthony nagyot nyelt. – Hogyan is haragudhatnék? Jennifer felemelte a kezét, és végigsimította a férfi arcának körvonalát. Az ujjai olyan könnyűek voltak, hogy alig értek a bőréhez. – Csináltunk ilyet? Anthony rámeredt. – Azelőtt – pislogott Jennifer. – Nem emlékszem. Csak a szavaidat ismerem.

– Igen – felelte Anthony, és megbicsaklott a hangja. – Csináltuk ezt. – Érezte a bőrén Jennifer hűvös ujjait, és eszébe jutott a nő illata. – Anthony – mormolta Jennifer olyan édesen, olyan elviselhetetlenül gyöngéden, hogy az elárult mindent a szerelemről és a veszteségről, amit Anthony is érzett. Jennifer szorosan hozzásimult, és Anthony érezte, ahogy egy sóhaj járja be a testét, aztán érezte Jennifer leheletét a száján. Hirtelen megállt a levegő körülöttük. Jennifer ajka a szájához ért, és Anthony mellkasában felszakadt valami. Hallotta magát, ahogy levegő után kapkod, és legnagyobb döbbenetére a szeme megtelt könnyel. – Bocsáss meg. Nem tudom, hogy… miért… – Én tudom – mondta Jennifer. – Én tudom. – Anthony nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta az arcán legördülő könnycseppeket. Halkan beszélt a férfihoz. Kétségbeesetten, mámorosán kapaszkodtak egymásba, egyikük sem tudta elhinni, hogy így alakultak a dolgok. Az idő elmosódott, a csókok sürgetőbbé váltak, a könnyek felszáradtak. Anthony átbújtatta Jennifer pulóverét a nő fején, és levette, aztán csak állt, szinte tehetetlenül, míg Jennifer kigombolta az ingét, ami aztán egyetlen boldog rántás után a padlóra hullott. A bőrük összeért, és az ágyon landoltak. Feltüzelt testüket szinte esetlenné tette a sürgető vágy. Anthony megcsókolta Jennifert, és ezzel a csókkal próbálta elmondani neki, milyen mélyek az érzései. Teljesen beleveszett az asszonyba: érezte, ahogy a nő haja az arcát és a mellkasát súrolja, érezte a száját a bőrén, az ujjai érintését, és tudta, hogy vannak, akiknek egy másik ember a hiányzó felük. Jennifer megtelt élettel alatta. Feltüzelte Anthonyt. Végigcsókolta a sebhelyet, ami egészen Jennifer válláig felért, és nem törődött azzal, hogy a nő összerándulva tiltakozott, mígnem végre megértette, amit mondott neki: hogy ezt az ezüstös heget ő gyönyörűnek látta, mert arról árulkodott, hogy Jennifer szerette őt. Hogy el akart menni vele. Azért csókolta meg a heget, mert egyetlen pont sem volt az asszony testén, amit ne akart volna jobbá tenni, amit ne csodált volna. Anthony nézte, ahogy Jenniferben egyre nő a vágy. Mintha egy ajándékon osztoztak volna. Nézte az arcán végtelen számban átfutó kifejezéseket, ahogy elfeledkezett magáról, mintha belső küzdelmet folytatna valamivel, és amikor az asszony kinyitotta a szemét, Anthony áldottnak érezte magát. Amikor elélvezett, újra zokogni kezdett, mert legbelül mindig is tudta, még akkor is, ha megpróbálta letagadni maga előtt, hogy létezik valami, ami képes ilyen érzéseket kiváltani az emberből. És hogy ezt visszakapta, több volt, mint amit Anthony valaha is remélni mert. – Ismerlek – mormolta Jennifer. A bőre hozzáragadt Anthonyéhoz, a könnyei végigfolytak a férfi nyakán. – Tényleg ismerlek. Anthony egy pillanatra meg sem tudott szólalni. A plafont bámulta, érezte a hűs levegőt, Jennifer végtagjait, ahogy nyirkosan a sajátjaihoz préselődtek. – Ó, Jenny! – mondta végül. – Hála Istennek! Amikor Jennifer képes volt újra normális tempóban lélegezni, fél könyökre emelkedett, és lenézett Anthonyra. A nő valahogy megváltozott: a vonásai kisimultak, a szeme körül eltűntek a fáradtság jelei. Anthony a karjába zárta, olyan szorosan, mintha a testüket összehegesztették volna. Anthony érezte, hogy újra keményedni kezd. Jennifer elmosolyodott. – Szeretnék mondani valamit – szólalt meg a férfi –, de semmi sem tűnik eléggé… jelentősnek. Jennifer mosolya ragyogott: jóllakott volt, szeretetteljes és meglepettséggel teli. – Még sosem éreztem így egész életemben – mondta a nő. Egymásra néztek.

–…Ugye? – tette hozzá. Anthony bólintott. Jennifer a távolba meredt. – Akkor… köszönöm neked. Anthonyból kitört a nevetés. Jennifer kuncogva a vállába temette a fejét. Az elmúlt négy év egy csapásra semmivé foszlott. Anthony új bizonyossággal látta a jövőt, ami rájuk vár. Londonban marad. Szakít Évával, a New York-i barátnőjével. Aranyos lány volt, könnyed és vidám, de Anthony tudta, hogy az összes nő, akivel az elmúlt négy év alatt randevúzott, csak halovány másolata annak az asszonynak, aki most itt fekszik mellette. Jennifer elhagyja a férjét. Anthony majd vigyáz rá, gondoskodik róla. Másodszorra nem fogják elszalasztani a lehetőséget. Hirtelen egy kép jelent meg előtte: Jennifer a fiával, ők hárman együtt egy családi kiruccanáson. Felragyogott előtte a váratlan ígéretekkel teli jövő. A gondolatait félbeszakította, hogy Jennifer teljes átszellemültséggel csókolgatta a mellkasát, a vállát, a nyakát. – Ugye tudod – mondta, miközben maga alá görgette Jennifert, a lábuk összegabalyodott, és a szájuk pár centire volt egymástól –, hogy megint csinálnunk kell. Csak hogy biztosan emlékezz. Jennifer nem szólt semmit, csak lehunyta a szemét. Ez alkalommal lassan szeretkezett vele. A testével beszélt a nő testéhez. Érezte, hogy Jennifer gátlásai lehullanak, hogy a szívük egy ritmusra dobog. Milliószor kiejtette a nő nevét, csak mert annyira élvezte, hogy megteheti. Suttogva elmondott neki mindent, amit valaha is érzett iránta. Jennifer olyan szenvedéllyel mondta Anthonynak, mennyire szereti, hogy a férfinak a lélegzete is elállt. A külvilág lelassult és bezárult, csak ők ketten léteztek, az összegyűrt lepedő, az összegabalyodott végtagok, összegubancolódott haj és halk kis sikolyok. – Te vagy a legkülönlegesebb… – Anthony nézte, ahogy Jennifer kinyitja a szemét, kissé szégyenlősen, mintha most ébredne tudatára, hogy hol is van. – Százszor is megtenném veled, a puszta örömért, hogy közben nézhetem az arcodat. – Jennifer nem felelt. Anthony hirtelen mohóságot érzett. – Per raepresentationem – mondta hirtelen. – Emlékszel? Azután, nem tudta volna megmondani, mennyi ideig, csak feküdtek együtt, mintha mindketten azt kívánnák, bárcsak beleolvadhatnának a másikba annak bőrén keresztül. Anthony hallotta az utcazajt, néha lépéseket a folyosón, fel és le a szoba előtt, egy távoli hangot. A mellkasán érezte Jennifer légzésének ritmusát. Csókot nyomott az asszony feje búbjára, ujjait összekócolódott haján nyugtatta. Tökéletes békesség szállta meg, egészen a csontjáig hatolt. Hazaértem, gondolta. Ez az. Jennifer fészkelődni kezdett a karjában. – Rendeljünk valamit inni – mondta, és megcsókolta a nő kulcscsontját, az állát és azt a pontot, ahol a füle az állkapcsával találkozott. – Ünnepeljünk. Teát nekem, pezsgőt neked. Mit szólsz? Ekkor vette észre, mint egy nem szívesen látott árnyékot, hogy Jennifer gondolatai már valahol a szobán túl járnak. – Ó! – mondta Jennifer, és gyorsan felült. – Mennyi az idő? Anthony megnézte az óráját. – Négy óra húsz. Miért? – Jaj, ne! Félkor lent kell lennem. Kiugrott az ágyból, és lehajolt, hogy összeszedje a ruháit. – Húha! És miért kell félkor lent lenned? – Mrs. Cordoza.

–Ki? – A házvezetőnőmmel találkozom. El kell mennem vásárolni. – Késs el. Tényleg annyira fontos a vásárlás? Jennifer, beszélnünk kell! Ki kell találnunk, hogyan tovább. Szólnom kell a szerkesztőmnek, hogy mégsem megyek Kongóba. Jennifer magára kapta a ruháit, a mozdulatai most híján voltak minden eleganciának. Mintha csak az számított volna, hogy minél gyorsabb legyen: fehérnemű, nadrág, pulóver. A test, amit az imént még birtokolt, amit magáévá tett, eltűnt Anthony szeme elől. – Jennifer! – Anthony kimászott az ágyból, a nadrágjáért nyúlt, és becsatolta az övét a derekán. – Egyszerűen nem mehetsz el. Az asszony háttal állt neki. – Komolyan, egy csomó dolgot meg kell beszélnünk, ki kell találnunk – folytatta Anthony. – Semmit sem kell kitalálnunk. Jennifer kinyitotta a táskáját, előhúzott egy hajkefét, és vad, kapkodó mozdulatokkal fésülködni kezdett. – Ezt nem értem. Amikor a nő felé fordult, arca kifürkészhetetlen volt. – Sajnálom Anthony, de mi… nem találkozhatunk többé. – Micsoda? Jennifer elővette a púderdobozát, és a szeme alatt elmosódott festéket törölgette. – Nem mondhatod ezt azután, amit az imént tettünk. Nem vethetsz véget neki csak így. Mi az ördög folyik itt? Jennifer hajthatatlan volt. – Minden rendben lesz veled. Mint mindig. Nézd, nekem most… most mennem kell. Sajnálom. Felkapta a táskáját és a kabátját. Az ajtó egy határozott kattanással becsukódott mögötte. Anthony feltépte az ajtót, és utánaeredt. – Ne csináld ezt, Jennifer! Ne hagyj el megint! – A hangja visszhangzott a már üres folyosón, visszapattant a többi szoba zárt ajtajáról. – Ez nem játék! Nem fogok még négy évet várni rád! Anthony lebénult a sokktól, aztán összeszedte magát, káromkodva visszarohant a szobájába, és magára rángatta az ingét és a cipőjét. Felkapta a zakóját, végigrohant a folyosón. A szíve zakatolt. Leszáguldott a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, egyenesen a hallba. Látta, hogy a lift ajtaja kinyílik, és íme, ott volt Jennifer. Tűsarka sietős ritmusban kopogott a márványpadlón. Méltóságteljesen, összeszedetten lépkedett, fényévnyire attól a nőtől, aki még pár perce volt. Anthony épp arra készült, hogy utánakiabál, amikor meghallotta a kiáltást: – Anyu! Jennifer kitárt karokkal leguggolt. Egy középkorú asszony sétált felé, a gyerek kiszabadította magát a kezéből. A kislány Jennifer karjába vetette magát. Jennifer felemelte, a gyerek gyöngyöző hangja betöltötte a visszhangos teret. – A Hamleysbe megyünk? Mrs. Cordoza azt mondta, oda. – Igen, csillagom. Egyből oda megyünk, csak előtte még valamit el kell intéznem a recepción. Jennifer letette a gyereket, majd kézen fogta. Talán Anthony pillantásának intenzitásától, de valami miatt hátrafordult a recepcióhoz menet. Meglátta a férfit. A szemébe nézett. Anthony bocsánatkérést fedezett fel a tekintetében – és bűntudatot.

Jennifer elfordította a fejét, lefirkantott valamit, aztán visszafordult a recepcióshoz. A táskáját a pultra tette. Még pár szót váltott a portással, és már el is ment. Kilépett az üvegajtón, ki a délutáni napsütésbe, a csacsogó kislánnyal az oldalán. A felismerés, hogy minek is volt az imént tanúja, úgy süllyedt bele Anthony elméjébe, akár egy láb a futóhomokba. Megvárta, amíg Jennifer eltűnik a szeme elől, aztán, mint aki egy álomból ébred, a vállára vetette a zakóját. Már épp kisétált volna a szállodából, amikor a recepciós odafutott hozzá. – Mr. Boot? A hölgy megkért, hogy ezt adjam át Önnek. – És ezzel egy darab papírt nyomott a kezébe. Anthony széthajtogatta a hotel levélpapírjából letépett kis fecnit.

Bocsáss meg – Csak tudnom kellett.

A szívünkben nem érett meg a férjhezmenés gondolata, helyette ezt a magányos életformát preferáljuk

I. ERZSÉBET KIRÁLYNŐ A SVÉD ERIK HERCEGNEK, LEVÉLBEN

15

Moira Parker odament a gépírórészleghez, és kikapcsolta a telefonkönyvekből álló torony tetejére tett tranzisztoros rádiót. – Hé! – tiltakozott Annié Jessop. – Hallgattam a műsort. – Nem helyénvaló, hogy popzene ordítson egy irodában. – mondta Moira szigorúan. – Mr. Stirling nem akarná, hogy ez a lárma elterelje a gondolatait. Ez egy munkahely. A héten már negyedszer zajlott le az iménti jelenet. – Inkább egy ravatalozó. Ugyan már, Moira! Legalább hadd hallgassuk halkan. Így könnyebben eltelik a nap. – A kemény munka az, amivel könnyebben telik a nap. Hallotta a gúnyos nevetést, és feljebb emelte az állát. – Jobb, ha megtanulják, hogy az Acme Ásvány és Bányászatnál csak professzionális hozzáállással lehet előbbre jutni. – És laza bugyigumival – mormolta mögötte valaki. – Mondott valamit? – Semmit, Miss Parker. Szeretné, ha áttekernénk a Háborús idők kedvenc dalaira? Az boldoggá tenné? „Kiteregetünk a Sigfried Lane-en” Újra kitört a nevetés. – A rádiót Mr. Stirling irodájába viszem. Talán tőle kérdezzék meg, mit szeretne. Ahogy átvágott az irodán, hallotta a rosszalló morgást, de elengedte a füle mellett. A cég növekedésével a személyzet színvonala érezhetően süllyedt. Manapság senki nem tiszteli a feljebbvalóit, a munkamorált vagy azt, amit Mr. Stirliig elért. Így gyakran megesett, hogy munkából hazafelé olyan rossz kedve volt, hogy be kellett mennie az Elephant és Castle áruházba, mert a horgolás otthon már nem volt elég, hogy elterelje a gondolatait. Néha úgy érezte, hogy csak ő és Mr. Stirling – na jó, talán még Mrs. Kingston a könyvelésről – tudja, hogyan kell viselkedni. És azok a ruhák! Cicababáknak nevezték magukat, ami borzasztóan illett rájuk. Azok a cicomáskodó, üresfejű, magukat illegető lányok a gépírórészlegen a miniszoknyáikban és a nevetséges sminkjükben több gondot fordítottak arra, hogyan néznek ki, mint a levelekre, amelyeket le kellett gépelniük. Tegnap is vissza kellett küldenie három iratot. Elütések, lefelejtett dátumozás, sőt „Tisztelettel”, mikor világosan megmondta, hogy „Őszinte híve” álljon bennük. Amikor rámutatott a hibára, Sandra a plafonra emelte a tekintetét, mit sem törődve azzal, hogy Moira látja. Moira sóhajtott, a hóna alá csapta a rádiót, magában megjegyezte, hogy ebédidőben ritkán van csukva Mr. Stirling irodája, aztán lenyomta a kilincset, és belépett. Marié Driscoll a Főnökkel szemben ült , de nem a széken, ahol Moira szokott, amikor Mr. Stirling diktált neki, hanem Mr. Stirling íróasztalán. A látvány annyira elképesztő volt, hogy beletelt egy kis időbe, mire Moira tudatosította magában, hogy a férfi hirtelen hátralépett, amikor ő bejött. – Ah, Moira.

– Elnézést, Mr. Stirling. Nem tudtam, hogy valaki más is van itt. – Éles pillantást lövellt a lány felé. Mégis, mit gondol ez, mit csinál? Hát már mindenki megbolondult? – Én… én behoztam ezt a rádiókészüléket. A lányok nevetségesen hangosan hallgatták. Gondoltam, ha Önnek kell megmagyarázniuk a viselkedésüket, akkor talán egy kicsit elgondolkoznak. – Értem. – Mr. Stirling leült a székébe. – Attól tartottam, esetleg zavarják Önt. Hosszú csend következett. Marié nem nagyon igyekezett, hogy megmozduljon, csak a szoknyájáról szedett le valamit. A szoknya alig takarta a combja felső részét. Moira azt akarta, hogy elmenjen. De ekkor Mr. Stirling megszólalt. – Örülök, hogy bejött. Úgyis négyszemközt akarok beszélni magával. Miss Driscoll, ugye ad nekünk egy percet? A lány láthatóan vonakodva a földre eresztette a lábát, és miközben elvonult Moira mellett, a szemébe nézett. Túl sok parfümöt locsolt magára, gondolta Moira. Az ajtó becsukódott mögötte, és kettesben maradtak. Ahogy szerette. Mr. Stirling még kétszer szeretkezett vele az első alkalom utáni hónapokban. Talán a „szeretkezés” szó azért enyhe túlzás volt: a férfi mindkét esetben pocsolyarészeg volt, az aktusok pedig rövidebbek és lényegre törőbbek voltak, mint először. Mr. Stirling az esetek másnapján semmilyen utalást nem tett a történtekre. Moira tett ugyan pár kísérletet, hogy éreztesse a férfival, nem utasítaná vissza – házi készítésű szendvicseket hagyott a főnöki íróasztalon, különös gonddal készítette el a frizuráját –, de a dolog többé nem ismétlődött meg. Mindazonáltal, Moira tudta, hogy különleges Mr. Stirling szemében, és mikor a kollégák a menzán a főnökről beszéltek, élvezettel gondolt arra, amit csak ő tudott. Megértette, hogy a kettős élet milyen feszültséget okozna a férfinak, és bár azt kívánta, bárcsak máshogy lennének a dolgok, tisztelte őt lenyűgöző önuralmáért. Mikor Mrs. Stirling nagy ritkán beugrott az irodába, Moira már nem érzett megilletődöttséget ragyogó külseje láttán. Ha jó feleség lennél, sosem érezte volna szükségét, hogy velem vigasztalódjon. – Üljön le, Moira. Moira sokkal illőbben ült le, mint az a Driscoll lány. Gondosan behúzta a lábát, és hirtelen átfutott rajta, milyen kár, hogy nem a piros ruháját viseli. Abban tetszett a férfinak, aki ezt számos alkalommal meg is jegyezte. Kintről az irodából nevetést hallott, és szórakozottan eltűnődött, hogy azok ott talán szereztek egy másik rádiót. – Majd megmondom a lányoknak, hogy kapják össze magukat – mormogta. – Biztos vagyok benne, hogy nincs ínyére az a szörnyű zaj. Úgy tűnt, a férfi meg sem hallotta. Papírlapokat tologatott az asztalán. Amikor felpillantott, nem nézett egyenesen Moira szemébe. – Áthelyezem Marie-t, azonnali hatállyal… – Ó, én azt hiszem, ez egy nagyon jó… – Ő lesz a személyi asszisztensem. Rövid csend állt be. Moira igyekezett nem mutatni, mennyire rosszulesik neki a bejelentés. Több lett a munka, mondta magának. Érthető, ha úgy gondolja, elkél egy második segítség. – De hol fog ülni? – kérdezte. – A külső irodában csak egy asztal fér el. – Tisztában vagyok vele. – Szerintem el lehetne ültetni Maisie-t… – Arra nem lesz szükség. Úgy döntöttem, könnyítek kicsit a maga munkáján. Maga majd…. kiköltözik a gépírórészlegre.

Biztosan félreértette. – A gépírórészlegre? – Már szóltam a bérszámfejtésen, hogy a fizetése ugyanannyi marad, úgyhogy ez az áthelyezés meglehetősen előnyös lesz magának, Moira. Talán kicsivel több ideje marad majd az irodán kívüli életre. Kicsivel több ideje lesz saját magára. – De én nem akarok több időt magamra. – Ne csináljunk olyan nagy ügyet ebből. Mint mondtam, továbbra is ugyanannyi fizetést kap, és maga lesz a rangidős a lányok között a részlegen. Ezt majd számukra is világossá teszem. Mint mondta, kell valaki, aki irányítja őket. – De én ezt nem értem… – Moira felállt. Úgy szorította a rádiót, hogy az ujjai teljesen belefehéredtek. Érezte, hogy kezd pánikba esni. – Mit csináltam rosszul? Miért veszi el tőlem az állásomat? A férfi ingerültnek látszott. – Semmit sem csinált rosszul. Időnként minden szervezet átcsoportosítja a dolgozóit. Változnak az idők, és én fel akarom frissíteni a dolgokat kissé. – Felfrissíteni a dolgokat? – Marié tökéletesen alkalmas. – Marié Driscoll fogja ellátni az én munkámat? De hát fogalma sincs arról, hogyan működik az iroda. Nincs tisztában a rhodéziai bérrendszerrel, nem tudja a telefonszámokat, vagy azt, hogyan foglaljon Önnek repülőjegyet. Nem ismeri az iktatás rendjét. Az ideje felét a női mosdóban tölti, és a sminkjét igazgatja. És elkésik! Folyton! A héten már kétszer kellett figyelmeztetésben részesítenem. Látta a számokat a blokkoló kártyákon? – Csak úgy ömlött belőle a szó. – Biztos képes lesz rá, hogy tanuljon. Moira, ez csak egy titkárnői állás. –De… – Nincs több időm, hogy ezen vitatkozzam. Kérem, pakoljon ki a fiókjából ma délután, és holnap már az új felállás szerint kezdünk. A férfi a szivardobozába nyúlt, ezzel jelezve, hogy a beszélgetést befejezettnek tekinti. Moira felállt, és az asztalra tette a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Az epe felment a torkába, a fülében dörömbölt a vér. Úgy érezte, menten ráomlik az iroda, tégláról téglára. Mr. Stirling a szájába vett egy szivart, és Moira hallotta a szivarvágó éles kattanását, ahogy lenyisszantotta a szivar végét. Moira lassan az ajtóhoz ment, és kinyitotta. A külső irodában hirtelen mindenki elhallgatott: ebből rájött, hogy mások már tudták, hogy ez fog történni. Már azelőtt tudták, hogy vele közölték volna. Látta, hogy Marié Driscoll kinyújtott lábbal ül az asztalánál. Hosszú, véget nem érő lábak nevetséges színű harisnyában. Ki az ördög venne fel tengerészkék harisnyát egy irodába, és várná el, hogy komolyan vegyék? Moira felkapta a táskáját az asztalról, bizonytalan léptekkel végigsétált az irodán, és a női mosdóba ment. Érezte, hogy a sok kíváncsi tekintet és a kevésbé együtt érzők önelégült vigyora szinte lyukat éget a kék kardigánja hátába. – Moira! A maga dalát játsszák! „Nem tudom megszokni, hogy elveszítettelek”… – Jaj, Sandra, ne légy már ilyen kegyetlen! Moira hallotta, hogy a lányok újabb nevetőrohamban törnek ki, aztán becsukta maga mögött a mosdó ajtaját.

Jennifer a széljárta kis játszótér közepén állt, és a fagyoskodó dadusokat nézte, akik egymással cseverésztek a Silver Cross babakocsijaik felett. Hallotta, hogyan sírnak a kisebb gyerekek, akik egymásnak szaladtak, és akár a tekebábuk, a földre pottyantak. Mrs. Cordoza felajánlotta, hogy lehozza Esmét, de Jennifer azt mondta neki, hogy úgyis friss levegőre van szüksége. Negyvennyolc órája nem tudott mit kezdeni magával. A bőre még mindig érzékeny volt Anthony érintésétől. Az elméje beleszédült, ha arra gondolt, mit tett. Most nem tudta kihúzni a Válium okozta kábulattal: ezt ki kellett bírnia. A lánya mindig emlékeztetni fogja arra, hogy helyesen döntött. Olyan sok mindent el akart mondani Anthonynak. Még ha azt mondta is magának, hogy nem állt szándékában elcsábítani a férfit, tudta, hogy ez hazugság. Egy kis darabot akart a férfiból, egyetlen gyönyörű, becses emléket, amit megőrizhet. Honnan sejthette volna, hogy kinyitja Pandora szelencéjét? És ami még rosszabb, honnan tudhatta volna, hogy ez ennyire fájni fog Anthonynak? Azon az estén, a követségen olyan kiegyensúlyozottnak tűnt. Biztos, hogy Anthony nem szenvedett annyit, mint ő. Jennifer azt hitte, a férfi erősebb nála. De most nem tudta kiverni őt a fejéből, a sebezhetőségét, a boldog terveit kettőjükről. És azt, ahogyan ránézett, amikor a gyerekéhez igyekezett a hotel aulájában. A fülébe csengett Anthony elgyötört, zavarodott hangja, ahogy a folyosón visszhangzott a háta mögött: – Ne csináld ezt, Jennifer! Nem fogok még négy évet várni rád! Bocsáss meg nekem, mondta napjában ezerszer a férfinak némán. De Laurence sosem egyezne bele, hogy a kislányomat magammal vigyem. És ha valaki, hát te nem tudnál arra kérni, hogy elhagyjam a gyermekem. Te mindenki másnál jobban megértenél. Időnként megtörölte a szeme sarkát. A nagy szélre fogta, hogy könnyezik, vagy arra, hogy rejtélyes módon már megint por ment az egyik szemébe. Mintha érzelmileg lemeztelenítve állna ott, megérezte a hőmérséklet legcsekélyebb változását is. Változékony érzelmei teljesen kiütötték. Laurence nem rossz ember, mondta magának újra meg újra. A maga módján jó apa. És ha nehezére esik, hogy kedves legyen Jenniferhez, ugyan ki hibáztathatná ezért? Hány férfi bocsátaná meg a feleségének, hogy az beleszeret valaki másba? Néha azon töprengett, vajon ha nem esett volna teherbe olyan gyorsan, a férje ráunt volna és kidobja? De ilyesmit talán mégsem tudna megtenni: lehet, hogy Laurence már nem szerelmes belé, de azért nem békülne ki a gondolattal, hogy felesége nélküle éljen tovább valahol a világban. És a lányom a vigaszom. Meglökte a gyereket a hintában, nézte, ahogy felemelkedik a lába, ahogy a rakoncátlan tincsei repkednek a szellőben. Ez annyival több, mint ami sok nőnek kijut az életből. Ahogy Anthony mondta egyszer, van abban valami vigasztaló, ha az ember tudja, helyesen cselekszik. – Mama! Dorothy Moncrieff elvesztette a kalapját. A keresés rövid időre kizökkentette Jennifert a gondolkodásból. A két kislánnyal körülnéztek a hinták környékén, a forgó körhintánál, belestek a padok alá, míg végül megtalálták a kalapot – egy gyerek fején. – Lopni csúnya dolog – mondta Dorothy komolyan, amikor visszafelé sétáltak a játszótéren át. – Igen, az – mondta Jennifer. – De nem hiszem, hogy az a kisfiú ellopta. Biztos nem tudta, hogy ez a kalap a tiéd. – Ha valaki nem tudja, mi a jó és mi a rossz, akkor az egy hülye – jelentette ki Dorothy. – Hülye – szajkózta Esmé boldogan.

– Hát, az lehet – mondta Jennifer. Újra megkötötte a lánya sálját, és elengedte a két gyereket, ezúttal a homokozóba, de csak miután a lelkűkre kötötte, hogy semmiképp ne szórják egymásra a homokot. Legdrágább Bootom, írta legújabb képzeletbeli levelében, az ezeregyedikben, amit az elmúlt két nap alatt fogalmazott. Kérlek, ne haragudj rám. Tudnod kell, ha lenne bármilyen módja is, hogy veled menjek, én mennék… Nem fog levelet küldeni a férfinak. Ugyan mit mondhatna még azonkívül, amit már elmondott? Idővel majd megbocsát, mondta magában. Jó élete lesz. Persze volt egy nyilvánvaló kérdés is, ami előtt megpróbálta becsukni az elméjét: hogy vajon ő hogyan fog élni ezután? Hogyan lesz ezután, most, hogy már tudja, amit tud? A szeme ismét bepirosodott. Előhúzta a zsebéből a zsebkendőjét, és újra megtörölte a szemét, de előtte elfordult, hogy ne vonja magára az emberek figyelmét. Talán ezek után mégiscsak be kéne ugrania az orvoshoz. Csak egy kis segítség kéne, hogy átvészelje a következő néhány napot. Figyelmét most egy tweedkabátos alak vonta magára, aki a játszótér füvén vágott át. Bár a fű sáros volt, az asszony elszántan, már-már gépiesen lépdelt. Jennifer meglepődve ismerte fel benne a férje titkárnőjét. Moira Parker egyenesen odasétált hozzá, és olyan közel állt meg, hogy Jennifernek hátra kellett lépnie. – Miss Parker! A titkárnő összeszorította a száját, a szemében elszántság csillogott. – A házvezetőnője mondta, hogy itt találom. Válthatnék pár szót önnel? – Ööö… Igen. Természetesen. – Jennifer gyorsan hátrafordult. – Drágáim! Dottie, Esmé! Átmegyek oda. A gyerekek felnéztek, aztán folytatták az ásást. Pár lépéssel arrébb sétáltak. Jennifer úgy állt, hogy szemmel tarthassa a kislányokat. Megígérte Moncrieffék dadusának, hogy négyre hazaviszi Dorothyt, és már majdnem háromnegyed négy volt. Magára erőltetett egy mosolyt. – Miről van szó, Miss Parker? Moira Parker belenyúlt a viharvert táskájába, és egy vaskos dossziét húzott elő. – Ezt magának hoztam – mondta nyersen. Jennifer elvette a dossziét. Kinyitotta, és rögtön a papírlapokra tette a kezét, nehogy a szél elfújja őket. – Nehogy elveszítsen egyet is – hangzott az utasítás. – Elnézést… nem értem. Mik ezek? – Az emberek, akiket a férje lefizetett. Jennifer értetlen arcát látva Moira folytatta: – Mesothelioma. Tüdőbetegség. Ezek itt azok a munkások, akiket lefizetett, mert el akarja titkolni, hogy gyógyíthatatlan betegséget kaptak attól, hogy neki dolgoztak. Jennifer a fejéhez kapott. – Micsoda? – A férje. Itt alul vannak azok, akik már meghaltak. A családjaik, hogy megkapják a pénzt, aláírtak egy jogi nyilatkozatot, ami titoktartásra kötelezi őket. Jennifer igyekezett felfogni, amit a nő mondott. – Meghaltak? Jogi nyilatkozat? – Nyilatkozniuk kellett, hogy a maga férje semmiért sem felelős. Lefizette őket. A délafrikaiak alig kaptak valamit. Az itteni gyári munkások sokkal többe kerültek.

– De hát az azbeszt nem árt senkinek. Csak azok a New York-i bajkeverők próbálják befeketíteni Laurence-t. Ezt ő maga mondta nekem. Úgy tűnt, Moira nem is figyel rá. Végigfuttatta kezét a legfelső lapon olvasható listán. – Ábécésorrendben vannak. Beszélhet a családokkal, ha akar. A legtöbbjük címe a lap tetején van. A férje retteg, hogy az újságok megkaparintják ezeket a dokumentumokat. – Ez a szakszervezetek műve… Ő mondta… – Más cégek ugyanezzel a problémával küzdenek. Belehallgattam néhány telefonbeszélgetésbe, amit a férje az amerikai Goodasbesttel folytatott. Odaát olyan kutatásokat pénzelnek, amik az azbesztet ártalmatlannak tüntetik fel. A nő olyan gyorsan beszélt, hogy Jennifernek zsongott a feje. A két gyerekre nézett, akik marokszámra szórták egymásra a homokot. Moira Parker nyomatékosította, amit eddig elmondott: – Remélem, tisztában van azzal, hogy a férjét tönkreteszi, ha kitudódik, mit művelt. Mert tudja, előbb–utóbb kitudódik. Ki kell tudódnia. Mint mindennek. Jennifer olyan óvatosan fogta a mappát, mintha talán az is szennyezett lenne. – Miért adja ezt ide nekem? Miből gondolja, hogy olyat tennék, amivel árthatok a férjemnek? Moira Parker arckifejezése megváltozott, már–már bűntudatos lett. Az ajkait vékony piros vonallá biggyesztette. – Emiatt. – Egy gyűrött papírlapot húzott elő, és Jennifer kezébe nyomta. – Pár héttel a balesete után jött. Még akkor, évekkel ezelőtt. Ő nem tudja, hogy megőriztem. Jennifer széthajtogatta a lapot. A szél az ujjaihoz ütögette a papírt. Felismerte a kézírást.

Megesküdtem, hogy többé nem próbálok kapcsolatba, lépni veled. De eltelt hat hét, és nem érzem jobban magam. Az, hogy nem vagy velem - több ezer mérföldre vagy tőlem egyáltalán nem hozott enyhülést. Tény, hogy már nem kínoz a közelséged, nem kell szembesülnöm mindennap azzal, hogy képtelen voltam megszerezni az egyetlen dolgot, amit valaha is igazán akartam, de ettől nem gyógyultam meg. Csak még rosszabb lett minden. A jövőm olyan, mint agy kietlen, üres út. Jenny, drágám, nem is tudom, mit akarok mondani. Talán csak annyit, hogy ha esetleg felmerül benned, hogy rosszul döntöttél, ez az ajtó még mindíj nyitva áll előtted. Ha pedig úgy érzed, jól döntettél, legalább ezt tudd: valahol a világban van egy férfi, aki szeret, aki tudja, milyen értékes és okos és kedves vagy. Egy férfi, aki mindig szeretett, és aki –balszerencséjére – gyanítja, hogy mindig is szeretni fog. A te B-d Jennifer a levélre meredt, és az összes vér kiszaladt az arcából. A keltezésre pillantott. Majdnem négy évvel ezelőtt írta Boot. Nem sokkal a baleset után. – Azt mondja, ez Laurence-nél volt? Moira Parker a földre szegezte a tekintetét. – Ő utasított, hogy szüntessem meg a postafiókot. – Tisztában volt vele, hogy Anthony él? – Jennifer remegett.

– Erről semmit sem tudok. Moira Parker felhajtotta a gallérját. Sikerült elérnie, hogy rosszallónak látsszon. Mintha egy hideg kő került volna Jennifer bensőjébe. Érezte, hogy a kő körül a teste többi része is megkeményedik. Moira Parker bepattintotta a kézitáskája csatját. – Kezdjen az egésszel, amit akar. A férje felőlem fel is kötheti magát. Ezzel elindult visszafelé a parkon át, és közben még mindig magában mormogott. Jennifer lerogyott a padra, mit sem törődve a két gyerekkel, akik vidáman dörgölték a homokot egymás hajába. Újra elolvasta a levelet. Hazavitte Dorothy Moncrieffet a dadushoz, aztán megkérdezte Mrs. Cordozát, hogy elsétálna-e Esmével az édességboltba. – Vegyen neki egy nyalókát, és talán egy negyed font keménycukorkát. Az ablakhoz állt, nézte, ahogy mennek az úton, a lánya minden lépésnél szökellt egyet, csak úgy sugárzott róla a boldog várakozás. Amint befordultak a sarkon, Jennifer kinyitotta Laurence dolgozószobájának ajtaját. Ritkán lépett ebbe a helyiségbe, ahonnan Esmé ki volt tiltva, nehogy kíváncsi kis ujjacskáival elmozdítsa a sok értékes tárgy valamelyikét. Utólag már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán miért ment be oda. Mindig is utálta ezt a szobát: a komor mahagónipolcokat, tele könyvekkel, amelyeket Laurence sosem olvasott; az áporodott szivarfüstöt; a férfi teljesítményét elismerő díjakat és okleveleket, amelyek semmit sem jelentettek Jennifer számára – Az Év Üzletembere Kerekasztal-díj, A legjobb lövés díja – Cowbridge Szarvasvadászat, 1959, Golf Kupa, 1962. Laurence csak elvétve használta a szobát: az egész csak színlelés volt, egy hely, amiről azt mondta a férfi vendégeknek, hogy oda „szökhetnek” a nők elől, egy menedék, ahol saját állítása szerint békére lelt. A kandalló két oldalán egy-egy kényelmes karosszék állt, amelyek ülőrésze csak alig öblösödött ki a használattól. A tűzrostélyon nyolc év alatt egyetlenegyszer sem égett tűz. A tálalóban elhelyezett metszett üvegpoharakba sosem töltöttek jóféle whiskyt a mellettük álló italos palackból. A falon fényképek sorakoztak. A fotók Laurence-t ábrázolták, amint épp kezet ráz egy másik üzletemberrel vagy idelátogató méltósággal: a dél-afrikai ipari miniszterrel, az edinburgh-i herceggel. Ez a hely arra szolgált, hogy az emberek lássák, ki ő, és még egy okuk legyen, hogy csodálják. Laurence Stirling, az a szerencsés gazember. Jennifer az ajtóban állt, egy drága golfütőkkel megrakott ütőtáska mellett. Az ékverőfa a sarokban hevert. Érezte, hogy a mellkasában, éppen ott, ahol a légcsöve a tüdejébe juttatja a levegőt, egy kemény, feszes csomó formálódik. Rájött, hogy képtelen levegőt venni. Felkapott egy golfütőt, és a szoba közepére sétált. Egy kis hang tört fel belőle, olyan, mint amilyet akkor ad ki az ember, ha egy hosszú verseny végére ért. Mintha csak a tökéletes ütést utánozná, a feje fölé emelte az ütőt, aztán hagyta, hadd vigye a lendület. Az ütő teljes erővel sújtott le az italos palackra. Üvegcserepek röpködtek mindenfelé. Aztán megint meglengette az ütőt, ezúttal a fal felé, a fényképek kerete ripityára tört, a díjak behorpadva bucskáztak alá a tartójukból. Ezután a bőrkötésű könyvek és a súlyos üveghamutartók következtek. Vadul, módszeresen csapott le, törékeny testét feltüzelte a düh, amely még ekkor is tovább nőtt benne. Leverte a könyveket a polcról, a keretezett képeket a kandallópárkányról. A György korabeli asztalra úgy sújtott le, mintha fejszét használna. Szilánkosra törte az asztal tetejét, majd sivítva az oldalait kezdte szétverni. Addig csapkodott, amíg a karja megfájdult, és az egész testét beborította az izzadság. Zihálva lélegzett. Végül, amikor már semmi szét-törnivaló nem maradt, megállt a szoba közepén, a cipőtalpa alatt csak úgy ropogtak az üvegszilánkok. Kisöpört egy izzadt tincset a homlokából, aztán megszemlélte, mit csinált. Az elbűvölő Mrs. Stirling, a bájos Mrs. Stirling. Kiegyensúlyozott, nyugodt, fegyelmezett. Kioltották a tüzet, ami benne égett.

Jennifer Stirling a lába elé dobta a golfütőt. Azután a szoknyájába törölte a kezét, kipiszkált egy, a szövetbe ragadt üvegszilánkot, amit kecsesen a földre ejtett, majd elhagyta a szobát, és becsukta az ajtót maga mögött. Mrs. Cordoza a konyhában ücsörgött Esmével, amikor Jennifer bejelentette, hogy megint elmennek valahova. – Nem kéne uzsonnáznia a gyereknek? Meg fog éhezni. – Sehová sem akarok menni – nyafogott Esmé. – Nem maradunk el sokáig, Szívecském – mondta Jennifer hűvösen. – Mrs. Cordoza, Ön a nap hátralévő részében szabad. – De én… – Tényleg. Így lesz a legjobb. Felnyalábolta a lányát, a bőröndöt, amit az imént pakolt be, az édességet a barna papírzacskóban, ügyet sem vetve a megrökönyödött házvezetőnőre. És már kint is volt, lement a lépcsőn, és leintett egy taxit. Már akkor meglátta a férfit, amikor a duplaszárnyú ajtót kinyitotta. Laurence az irodája előtt állt, és egy fiatal nőhöz beszélt. Jennifer hallotta, hogy valaki köszön neki, hallotta saját magát, ahogy kimérten válaszol, és kissé meg is lepődött, hogy képes ilyen normális társalgást folytatni. – Hogy megnőtt! Jennifer lepillantott a lányára, aki épp a gyöngysorát simogatta, aztán a nőre nézett, aki az imént beszélt. – Sandra, ugye? – Igen, Mrs. Stirling. – Lenne olyan kedves, és megengedné, hogy Esmé egy kicsit játsszon az írógépén, amíg besurranok a férjemhez? Esmé boldog volt, hogy kedvére püfölheti a billentyűket, miközben a nők köré gyűlve turbékolnak a fülébe. Valószínűleg örültek, hogy jó okot találtak egy kis legális lógásra. Jennifer kifésülte a haját az arcából, és a férje irodájába ment. Laurence a gépírónő asztalánál állt. Jennifer odasétált hozzá. – Jennifer – vonta fel a férfi a szemöldökét. – Nem számítottam rád. – Csak egy szóra – mondta Jennifer. – Ötkor el kell mennem. – Nem tart sokáig. Laurence az irodájába terelte, becsukta maga mögött az ajtót, és intett az asszonynak, hogy foglaljon helyet. Amikor Jennifer visszautasította, hogy leüljön, kicsit ingerültnek látszott. Nehézkesen lehuppant a saját bőrszékébe. – Nos? – Mit tettem, hogy ennyire gyűlölsz? –Mi? – Tudok a levélről. – Milyen levélről? – Arról, amit magadhoz vettél a postán négy évvel ezelőtt. – Ja, arról – mondta undokul. Olyan képet vágott, mint akit épp most figyelmeztettek, hogy elfelejtett hozni valamit a zöldségestől.

– Tudtad, és mégis hagytad, hogy azt higgyem, meghalt. Hagytad, hogy azt higgyem, én vagyok & felelős. – Azt hittem, valószínűleg tényleg meghalt. És ennek az egésznek már ezer éve. Nem értem, mi értelme van újra előhozakodni vele. – Előrehajolt, és kivett egy szivart az asztalán fekvő ezüstdobozból. Jennifernek egy pillanatra eszébe jutott a doboz párja otthon a dolgozószobában, ami horpadtan, csillogó üvegszilánkokkal borítva várt a sorsára. – Az az értelme, Laurence, hogy nap nap után megbüntettél érte, és hagytad, hogy én is büntessem magamat. Mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem? A férfi a hamutartóba dobta a gyufát. – Nagyon is jól tudod, mit tettél. – Hagytad, hogy azt higgyem, megöltem őt. – Nekem semmi közöm ahhoz, hogy te mit hittél. És egyébként is, mint már mondtam, ezer éve történt. Tényleg nem értem, hogy miért… – Nem, nem ezer éve. Mert visszajött. Laurence erre már felfigyelt. Jennifernek az volt a halvány gyanúja, hogy a titkárnő kintről hallgatózik, úgyhogy lehalkította a hangját. – Vissza bizony. És én elhagylak, hogy vele legyek. És természetesen Esmét is elviszem. – Ne légy nevetséges. – Komolyan beszélek. – Jennifer, nincs a világon olyan bíróság, aki egy házasságtörő anyának ítélne egy gyereket – egy olyan anyának, aki egyetlen napot nem tud végigcsinálni egy drogériára való pirula nélkül. Mr. Hargreaves majd tanúsítja, hogy pontosan mennyi is az annyi naponta. – A gyógyszerek már nincsenek meg. Kidobtam őket. – Tényleg? – Most újra az órájára nézett. – Gratulálok. Szóval akkor sikerült végigcsinálnod teljes… huszonnégy órát gyógyszeres segítség nélkül? Biztosra veszem, hogy a bíróság le lesz nyűgözve. – Nevetni kezdett, roppantul elégedett volt a válaszával. – Gondolod, a tüdőbetegek aktáit is lenyűgözőnek találják majd? Jennifer látta, hogy a férfi állkapcsa megmerevedik, és átsuhan rajta a bizonytalanság. –Mi? – A régi titkárnőd adta oda nekem. A birtokomban van minden egyes alkalmazottad neve, aki megbetegedett és meghalt az elmúlt tíz évben. Mi is volt az? – Gondosan ejtette ki a szót, hangsúlyozva, mennyire ismeretlen számára a kifejezés: – Me–so-the–lio–ma. A vér olyan gyorsan szaladt ki Laurence arcából, hogy Jennifer azt hitte, menten elájul. A férfi felállt, elment mellette, kinyitotta az iroda ajtaját, kinézett, majd visszahúzta a fejét, és újra, erőteljesen becsukta az ajtót. – Te miről beszélsz? – Laurence, minden információ nálam van. Még a banki bizonylatok is megvannak a pénzekről, amiket kifizettél nekik. A férfi feltépett egy fiókot, és feltúrta a tartalmát. Amikor újra felegyenesedett, nagyon feldúltnak tűnt. Közelebb lépett Jenniferhez, mintha kényszeríteni akarná az asszonyt, hogy a szemébe nézzen. – Jennifer, ha tönkreteszei, magadat teszed tönkre. – Komolyan azt hiszed, hogy érdekel? – Sosem válók el tőled.

– Rendben. – Jennifer elhatározását csak megerősítette a férfi aggodalma. – Elmondom, hogyan lesz. Esmé és én a közeibe költözünk, és te meglátogathatod. Te és én ezentúl csak papíron leszünk férj és feleség. Adsz nekem egy elfogadható összeget, amiből eltarthatom Esmét, és én cserébe gondoskodom róla, hogy azok a papírok sose kerüljenek nyilvánosságra. – Te zsarolni próbálsz? – Ó, Laurence, ahhoz én túl ostoba vagyok, hogy ilyesmit tegyek, ahogy azt számtalanszor el is mondtad az elmúlt években. Nem, csak elmondom, milyen lesz az életem. Megtarthatod a szeretődet, a házat, a vagyonodat és… a jó híredet. Egyik üzleti partnerednek sem kell megtudnia. De soha többé nem teszem be a lábam sehová, ahol ott vagy. Laurence-nek tényleg fogalma sem volt arról, hogy az asszony tud a szeretőjéről. Jennifer látta, ahogy az arcán eluralkodik a tehetetlen düh és a növekvő aggodalom. Aztán a férfi elfojtotta az érzéseit, és megpróbált kipréselni magából egy békülékeny mosolyt. – Jennifer, te most feldúlt vagy. Biztosan sokként ért, hogy az a fickó előkerült. Miért nem mész most haza? Majd mindent megbeszélünk. – A papírokat letétbe helyeztem valakinél. Ha bármi történik velem, tudni fogja, mit kell tennie. Laurence még soha az életben nem nézett rá ennyire dühösen. Jennifer még erősebben szorította a táskáját. – Te kurva – mondta a férfi. – Melletted az voltam – felelte Jennifer nyugodtan. – Mert hogy nem szerelemből voltam veled, az biztos. Valaki kopogott az ajtón, aztán besétált Laurence új titkárnője. Ahogy a lány egyikükről a másikukra pillantott, az további információval szolgált Jennifer számára. Ettől még bátrabb lett. – Azt hiszem, ez minden, amit mondani akartam neked. És most megyek, Drágám – mondta. Odasétált a férfihoz, és megpuszilta az arcát. – Majd jelentkezem. Viszontlátásra, Miss… – várt. – Driscoll – szólalt meg a lány. – Driscoll – mérte végig Jennifer mosolyogva. – Hát persze. Elsétált a lány mellett, begyűjtötte a gyereket, és zakatoló szívvel kinyitotta a duplaszárnyú ajtót. Számított rá, hogy a háta mögül mindjárt meghallja Laurence hangját, a lépései dübörgését. Leszaladt a két lépcsősoron, odalenn a taxi még mindig várt rá. – Hová megyünk? – kérdezte Esmé, miközben Jennifer felemelte és maga mellé ültette a kocsiban. Lassan eszegetett a maroknyi cukorkából, a titkárnőktől kapott zsákmányából. Jennifer előrehajolt, és kinyitotta az utasteret a sofőrrel összekötő kis ablakot, és odakiabált a sofőrnek, hogy túlharsogja a csúcsforgalom zaját. Hirtelen könnyűnek, diadalmasnak érezte magát. – A Regent Hotelba legyen szíves. Amilyen gyorsan csak tud. Később, amikor felidézte magában ezt a húszperces taxiutat, rájött, hogy úgy nézte akkor a zsúfolt utcákat, a tarka kirakatokat, mintha turista lenne, vagy külföldi tudósító, valaki, aki először jár arra. Az elméje csak egypár részletet jegyzett meg, egy általános benyomást. Tudta, hogy talán soha többé nem látja újra ezt a környéket. Az egész addigi élete véget ért, és neki dalolni lett volna kedve. Így mondott hát búcsút Jennifer Stirling a régi életének, a napoknak, amikor ezeken az utcákon sétált bevásárlószatyrokkal megrakodva, a szatyrokban csupa olyan holmival, amelyek hazaérve már semmit sem jelentettek neki. Ott, annál a pontnál, a Marylebone Road közelében, minden áldott nap mintha valami belső merevítő kezdte volna szorítani a testét.

És ahogy közeledett a házhoz, amit nem érzett már az otthonának, csak vezeklése színhelyének, a szorítás egyre erősebb lett. Aztán elsuhant mellettük a tér a néma házzal. Elsuhant az a világ, amelyben úgy élt, hogy tudta: nincs egyetlen gondolat, amit kifejezhetne, nincs egyetlen tett, amit véghezvihetne anélkül, hogy ezzel ki ne vívná annak a férfinak a kritikáját, akit olyan boldogtalanná tett. Akinek boldogtalanságában egyetlen célja lett, hogy őt büntesse: hol a hallgatásával, hol azzal, hogy könyörtelenül megalázta. Olyan légkört teremtett, amitől Jennifer folyamatosan didergett. Még nyáron is, ha odakint tombolt a hőség. Egy gyermek persze megvédhet ettől, de csak egy bizonyos pontig. Azzal, amit épp tenni készül, kivívja ugyan a hozzá közel állók megvetését, de legalább megmutathatja a lányának, hogy másképp is lehet élni. Úgy, hogy ne kelljen elkábítanod magad. Úgy, hogy az életed ne egyetlen, folyamatos bocsánatkérés legyen amiatt, amilyen igazából vagy. Meglátta az ablakot, ahol a prostituáltak szokták közszemlére tenni a bájaikat. Az integető lányok most nem voltak ott: biztosan átmentek valahova máshová. Remélem, jobbra fordul az életetek, mondta nekik magában. Remélem, sikerült megszabadulnotok attól, ami eddig ide kötött titeket, bármi is volt az. Mindenki megérdemel még egy esélyt. Esmé még mindig az édességet majszolta, és a másik ablakon át a nyüzsgő utcákat nézte. Jennifer átkarolta, és szorosan magához húzta. A kislány kibontott egy újabb cukorkát, és a szájába tette. – Anyuci, hová megyünk? – Találkozunk egy barátommal, és együtt kalandra indulunk, Kicsim – válaszolta Jennifer, és csordultig telt izgatottsággal. Semmim sincs, gondolta. Semmim. – Kalandra? – Igen. Egy olyan kalandra, amit már réges-rég át kellett volna élnünk. A sztori a negyedik oldalon a leszerelési tárgyalásokról nem elég ütős, hogy vezércikk legyen, gondolta Don Franklin, miközben a helyettese az alternatívákat vázolta fel. Azt kívánta, bárcsak a neje ne tett volna nyers hagymát a kenőmájasos szendvicsébe. A hagymától mindig megfájdult a gyomra. – Ha a fogpasztareklámot áttesszük erre az oldalra, akkor az üres helyet kitölthetjük a táncoló pappal – javasolta a helyettese. – Utálom azt a sztorit. – És a színházkritika? – Azt már betettük a tizennyolcadik oldalra. – Nyugat-délnyugat felé nézzen, főnök. Franklin a pocakját masszírozva felnézett. Egy nő közeledett sietve a szerkesztőségen át. Rövid fekete ballonkabátot viselt, és egy szőke gyerek volt vele. Attól, hogy egy gyerek mászkál egy újság szerkesztőségében, Don kényelmetlenül érezte magát. Mintha egy katonát látna alsószoknyában. Az egész nem stimmelt. A nő megállt, hogy kérdezzen valamit Cheryltől, Cheryl pedig Don felé mutatott. Don csak állt ott, a szája sarkába biggyesztett ceruzával. A nő odalépett hozzá. – Elnézést a zavarásért. Beszélnem kell Anthony O’Hare-rel – mondta. – És az ön neve? – Jennifer Stirling. Egy barátja vagyok. A szállodájából jövök, ott azt mondták, már kijelentkezett. A nő szeme izgatottságról árulkodott. – Maga hozta azt az üzenetet pár nappal ezelőtt – jutott eszébe Cherylnek.

– Igen – mondta a nő. – Én voltam. Don észrevette, hogy Cheryl tetőtől talpig végigméri az asszonyt. A gyerek egy félig elszopogatott nyalókát szorongatott, ami ragacsos foltot hagyott az anyja kézelőjén. – Anthony Afrikába ment – szólalt meg. – Tessék? – Elment Afrikába. A nő, és vele együtt a gyerek is, teljesen ledermedt. – Nem – tiltakozott elcsukló hangon. – Az nem lehet. Még nem is döntötte el, hogy elmegye egyáltalán. Don kivette a ceruzát a szájából, és vállat vont. – A hírek világában gyorsan változnak a dolgok. Tegnap ment el, a legelső géppel repült. A következő néhány napban úton lesz. – De nekem muszáj beszélnem vele. – Nem lehet elérni. – Don látta, hogy Cheryl őt nézi. Két másik titkárnő egymással sugdolózott. A nő elsápadt. – Kell lennie valamilyen módszernek, amivel elérhetném. Még nem mehetett el olyan régen. – Kongón belül akárhol lehet. Ott nincs telefon. Majd táviratozik, ha lehetősége nyílik rá. – Kongó? De hát mégis miért kellett ilyen hamar elmennie? – Az asszony már nem beszélt, csak suttogott. – Ki tudja? – Don éles pillantást lövellt a nőre. – Talán el akart szakadni innen. Tisztában volt vele, hogy Cheryl még mindig a közelben lebzsel, miközben úgy tesz, mintha egy halom papírt szortírozna. Úgy tűnt, az asszony már képtelen gondolkozni. Az arcához emelte a kezét. Don egy szörnyűséges pillanatig azt hitte, hogy mindjárt elsírja magát. Annál, hogy egy gyerek van a szerkesztőségben, csak egyvalami lehet rosszabb: ha az a gyerek egy síró nővel van a szerkesztőségben. A nő nagy levegőt vett, és összeszedte magát. – Ha beszél vele, lenne szíves megkérni, hogy hívjon fel engem? – A táskájába nyúlt, és egy dossziét húzott elő, ami tömve volt iratokkal, meg jó néhány gyűrött borítékot, amiket némi habozás után mélyen a dosszié belsejébe süllyesztett. – És adja át neki ezt. Tudni fogja, mit jelent. Sietve írt valamit, aztán kitépte a lapot a noteszából, és becsúsztatta a dosszié borítója alá. Aztán a dossziét letette az asztalra, Don elé. – Persze. A nő megragadta a karját. Volt a kezén egy gyűrű, akkora gyémánttal, mint az a francos Koh-i-noor. – Ugye gondoskodik róla, hogy ezt megkapja? Ez tényleg fontos. Életbevágóan fontos. – Értem. És most, ha megbocsát, vissza kell mennem dolgozni. Nálunk ez a nap legkeményebb része. Mindnyájunknak határideje van. A nő arca elkámpicsorodott. – Sajnálom. Csak gondoskodjon róla, hogy ezt megkapja. Kérem. Don bólintott. A nő várt, a szemét nem vette le Don arcáról. Talán így akart megbizonyosodni róla, hogy a szerkesztő komolyan mondta, amit megígért. Aztán még egyszer, utoljára körbehordozta a tekintetét az irodán, mintha ellenőrizné, hogy O’Hare valóban nincs ott, és kézen fogta a lányát.

– Elnézést, amiért zavartam. A nő lassan, mint akinek fogalma sincs, hová megy innen, az ajtó felé sétált. Most mintha kisebbnek tűnt volna, mint amikor bejött. Az a pár ember, akik a szerkesztőségi titkár asztala köré gyűltek, nézték, amint távozik. – Kongó – szólalt meg Cheryl egy szívdobbanásnyi szünet után. – Le kell rendeznem a negyedik oldalt – mondta Don, és az asztalára meredt. – Jöjjünk ki a táncoló pappal. Már majdnem három hét telt el, amikor valakinek eszébe jutott, hogy rendet rakjon a helyettes szerkesztő asztalán. A kefelevonatok és a sötétkék indigóívek között ott hevert egy kopott dosszié. – Ki az a B? – kérdezte Dóra, az ideiglenesen felvett titkárnő, amikor kinyitotta. – Ezt Bentincknek szánták? Ő nem ment el már két hónapja? Cheryl, aki eközben épp az utazási költségekről vitatkozott telefonon, megvonta a vállát. Nem nézett oda, de a tenyerét a telefonkagyló beszélőjére szorította. – Ha nem tudod, kié, küldd a könyvtárba. Én ott tárolok mindent, amiről nem derül ki, kihez tartozik. Így Don nem tud üvöltözni veled. – Egy pillanatra eltűnődött. – Vagyis tud. Csak nem azért, mert rosszul iktattál valamit. A dosszié a kézikocsiba került az archiválandó anyagok közé, az újság régebbi számaival, a Ki kicsodával és a Parlamenti Naplóval egyetemben. És az épület gyomrában végezte. Ahonnan nem is került elő majdnem negyven évig.

HARMADIK RÉSZ

Te+én: Vége! FÉRFI NŐNEK, SMS-BEN

16

2003 Kedd. Red Lion? Jó? Csók, John Húsz percet vár, mire a férfi megérkezik. Behozza kintről a hideget, mentegetőzik. A rádiós interjú tovább tartott, mint gondolta. Összefutott egy hangmérnökkel, akit még az egyetemről ismer. A pasas szerette volna tudni, mi van vele, bunkóság lett volna elrohanni. Az persze nem bunkóság, ha hagyod, hogy egy kocsmában ücsörögjek egyedül, vág vissza magában a lány, de mivel nem akarja elrontani a hangulatot, csak mosolyog. – Csodásán nézel ki – mondja a férfi, és megérinti az arcát. – Fodrásznál voltál? – Nem. – Akkor csak szokás szerint csodásán nézel ki. – És ettől az egy mondattól a késése el is lett felejtve. Sötétkék ing és khaki zakó van rajta. A lány egyszer azzal ugratta, hogy ez az írók egyenruhája. Nem feltűnő, visszafogott és drága. Ez az a ruha, amiben maga elé képzeli, amikor nincs vele. – Milyen volt Dublinban? – Rohanós. Erőltetett menet. – A férfi most leveszi a sálját. – Van ez az új sajtósom, Ros. Az a nő azt hiszi, az a dolga, hogy még a legutolsó negyedórás kis résbe is beszuszakoljon valamit. Nem viccelek, még azt is megszabta, mikor mehetek ki pisilni. A lány nevet. – Iszol? – Int a pincérnek, amikor észreveszi, hogy a lány pohara üres. – Fehérbort kérek. Úgy tervezte, nem iszik többet. Mostanában próbálja csökkenteni a bevitt italmennyiséget. De hát most itt van Ő, és ettől olyan görcs van a gyomrában, amit csak az alkohol tud oldani. A férfi az útjáról beszél, az eladott könyvekről, arról, hogy mennyire megváltozott a dublini part. A lány nézi, ahogy beszél. Olvasta valahol, hogy csak a legelső találkozás első perceiben látjuk igazán, hogyan néz ki a másik, mert azután már csak egy benyomást látunk, amit erősen árnyal, hogy mit gondolunk az illetőről. Ez vigasztalja azokon a reggeleken, amikor püffedt arccal ébred, mert előző este túl sokat ivott, vagy amikor véreres szemmel kel, mert nem aludt eleget. Én mindig gyönyörűnek foglak látni téged, mondja magában a férfinak. – Akkor ma nem dolgozol? A lány visszatereli gondolatait a beszélgetésre. – Nem, ma szabadnapom van. Múlt vasárnap dolgoztam, emlékszel? De mindegy, úgyis beugrók a szerkesztőségbe később. – Min dolgozol? – Ó, semmi olyasmin, ami nagyon izgalmas lenne. Találtam egy érdekes levelet, és fel akartam túrni az archívumot, hátha találok többet is. – Egy levelet? – Igen.

A férfi felhúzza a szemöldökét. – Nem nagy szám, tényleg – mondja a lány, és vállat von. – Régi. A hatvanas évekből. – Ő maga sem érti, miért ilyen szűkszavú, de furán érezné magát, ha meg kellene mutatni a férfinak az érzelmektől túláradó papírdarabot. Attól fél, a férfi talán valami hátsó szándékot sejtene amögött, ha megmutatná. – Ó, akkor még sokkal merevebbek voltak a szabályok. Szeretek arról a korszakról írni. Sokkal hatásosabb, amikor feszültséget kell teremteni. – Feszültséget? – Aközött, amit szeretnénk, és aközött, amit tehetünk. – A lány lenéz a kezére. – Hát igen. Arról elég sokat tudok. – A határok feszegetése… azok a szigorú kódok, amelyek szabályozzák a viselkedést. – Mondd még egyszer – néz a férfi szemébe. – Ne – mormolja a férfi vigyorogva. – Ne egy étteremben. Rossz kislány. Ó, a szavak ereje. Minden alkalommal képes levenni őt a lábáról. A lány érzi, hogy a férfi lába az övéhez simul. Ezután majd hazamennek a lakásába, és a férfi legalább egy órán keresztül csak az övé lesz. Nem elég, sosem elég, de már a puszta gondolat, ahogy elképzeli a férfi testét a sajátján, mámorossá teszi. – Még mindig… enni akarsz? – kérdezi lassan a lány. – Az attól függ… Egymáson felejtik a szemüket. A lány számára semmi nem létezik a bárban, csak a férfi. A férfi, aki most fészkelődni kezd a székén. – Ja, és mielőtt elfelejtem, tizenhetedikétől elutazom. – Egy újabb turné? – A férfi a lábai közé szorítja a lábait. Erősen koncentrálnia kell, hogy figyelni tudjon arra, mit is fog mondani. – Ezek a kiadók aztán tényleg nem hagynak lazsálni. – Nem – válaszol a férfi semleges hangon. – Nyaralás. Pillanatnyi szünet. És már itt is van. Valós, fizikai fájdalom, mintha megütötték volna a bordái alatt. Mindig a legpuhább részén. – Jó neked – visszahúzza a lábait. – És hová mész? – Barbadosra. – Barbadosra. Nem tudja palástolni a meglepettséget a hangjában. Barbadosra. Nem sátorozni az országon belül. Nem valami távoli unokatestvér nyaralójába az esőáztatta Devonban. Barbados nem úgy hangzik, mint egy kényszeredett családi nyaralás helyszíne. Barbados luxust, fehér homokot, bikinis feleséget sugall, kényeztetést. Az úticél választás azt sugallja, hogy még mindig működik a házasságuk. Azt sugallja, hogy talán le is fognak feküdni egymással. – Nem hiszem, hogy lesz ott internet-hozzáférés, telefonálni meg olyan nehézkes. Csak szólok előre. – Adásszünet. – Valami olyasmi. Nem tudja, mit is mondjon. Titokban iszonyú dühös a férfira, de persze tisztában van azzal, hogy ehhez semmi joga. Végül is, ígért valaha bármit? – Na mindegy. Úgy sincs olyan, hogy nyaralás, ha kicsi gyerekekkel van az ember – mondja a férfi, és nagyot húz az italából. – Csak környezetváltozás. – Igazán? – El sem tudod képzelni, mennyi cuccot kell magaddal hurcolni. Rohadt babakocsikat, etetőszékeket, pelenkákat…

– Tényleg nem tudom. Csendben ülnek, amíg a bor megérkezik. A férfi kitölt egy pohárral, átnyújtja neki. A csönd tovább nő, nyomasztó lesz, katasztrofális. – Ellie, nem tehetek róla, hogy nős vagyok – szólal meg végül a férfi. – Sajnálom, ha megbántva érzed magad, de nem tehetem meg, hogy nem megyek el nyaralni csak azért, mert… –…mert féltékenykedem – fejezi be helyette a mondatot. Utálja, hogy milyen képet fest ez róla. Utálja magát, amiért úgy ül itt, mint valami duzzogó tinédzser. De még mindig próbálja felmérni Barbados jelentőségét, megemészteni, hogy két hétig meg kell próbálnia nem elképzelni a férfit, ahogy épp szeretkezik a feleségével. Most kéne szépen felállnom, és elsétálnom, mondja magának, miközben felemeli a poharát. Ez az a pont, amikor minden normálisan gondolkodó ember összekaparná a maradék önbecsülését, kimondaná, hogy ennél többet érdemel, és elmenne, hogy keressen valakit, aki képes az egész lényét adni, nem csak ellopott ebédszüneteket és magányos, üres estéket. – Még mindig azt akarod, hogy felmenjek hozzád? A férfi óvatosan méregeti, az egész arca egy merő bocsánatkérés. Látszik rajta, hogy tudja, mit okoz neki. Ez a férfi. Ez az aknamező. – Igen – válaszolja. Az újságok szerkesztősége merev hierarchia szerint működik, és a könyvtárosok a hierarchiának majdnem a legalján tanyáznak. Nem annyira a legalján, mint a menzán dolgozók vagy a biztonsági őrök, de fényévekre a rovatvezetőktől, a szerkesztőktől és a riporterektől, köztük a száguldó riporterektől, egyszóval azoktól, akik az újság arcát jelentik. Ők pusztán kiszolgáló személyzet, alábecsült népség, akiknek az a dolguk, hogy a sokkal fontosabb munkatársak parancsait teljesítsék. De úgy látszik, ezt senki nem magyarázta el ennek a hosszú ujjú pólós fickónak. – Ma nem teljesítünk kéréseket – mutat a fickó a pultra celluxozott, kézzel írott feliratra. Elnézést kérünk, az archívum anyagai hétfőig nem hozzáférhetők. A legtöbb kérés interneten keresztül megoldható – kérjük, próbálja meg ott, vagy sürgős esetben hívja a 56228-as telefonszámot. Mire újra felnéz, a fickó már elment. Meg is sértődhetne, de még mindig Johnra gondol, ahogy visszaveszi az ingét, a fején átbújtatva, egy órával korábban. – Hűha – mondta a férfi, miközben az inge szárnyait a nadrágjába tűrte –, még sosem volt részem dühödt szexben. – Ne becsüld le – válaszolta ő, az időleges kielégüléstől felvillanyozva. A takaró tetején feküdt, és kinézett a szürke, felhős októberi égboltra. – Még mindig jobb, mint a dühödt szex megvonás. – Élveztem. – A férfi lehajolt, és megcsókolta. – Eléggé tetszik az ötlet, hogy használsz engem. Csak egy eszköz vagyok, ami kéjhez juttat. Hozzávágott egy párnát. A férfi még mindig olyan arcot vágott, a vonásai ellágyultak, még mindig csak őrá figyelt, még ott volt egy kép, egy emlék arról, ami az imént megtörtént közöttük. Még az övé volt. – Szerinted könnyebb volna, ha nem lenne ilyen jó a szex? – kérdezte a férfitól, és kisöpört egy tincset a szeméből.

– Igen. És nem. Mert ha nem volna szex, nem is lennél itt? Lendületből felült az ágyon. Hirtelen kényelmetlenül érezte magát. – Oké – mondta kurtán. Megpuszilta a férfi arcát, aztán ráadásképpen a fülét is. – Be kell mennem az irodába. Zárd be az ajtót magad mögött. – És ezzel bement a fürdőszobába. Tisztában volt vele, mennyire meglepődött a férfi. Bezárta az ajtót, és megnyitotta a hideg vizes csapot, hogy a víz jó hangosan bugyogjon lefelé a lefolyón. Letelepedett a kád szélére, és hallgatta, ahogy a férfi keresztülmegy a nappalin, talán hogy összeszedje a cipőjét, aztán hallotta a lépéseit a fürdőszoba előtt. – Ellie! Ellie! Nem válaszolt. – Ellie, én most elmegyek. Várt. – Nemsokára beszélünk, gyönyörűm. – Kétszer rákoppintott az ajtóra, aztán elment. Miután hallotta, hogy becsapódik az ajtó, Ellie még vagy tíz percig ült ott. Már menni készül, amikor a fickó újra előkerül. Két, mappákkal teli dobozt cipel. Épp egy ajtót próbál belökni a hátsójával, hogy aztán újra eltűnjön, amikor észreveszi a lányt. – Még mindig itt van? – Rosszul írta, hogy „ott” – mutat Ellie a hirdetményre. A fickó megnézi. – Manapság képtelenség megfelelő személyzetet találni, nem igaz? Az ajtó felé fordul. – Ne menjen el! Kérem! – Ellie a pultra hajol, és meglobogtatja a mappát, amit a fickó adott neki. – Bele kell néznem néhány újságba a hatvanas évekből. És szerettem volna kérni magától valamit. Emlékszik még, hol találta azt az anyagot, amit nekem adott? – Halványan. Miért? – Én… volt benne valami. Egy levél. Arra gondoltam, jó kis cikk lehetne belőle, ha jobban kibontanám. A fickó megrázza a fejét. – Most nem tudok ezzel foglalkozni. Sajnálom. Teljesen be vagyunk havazva a költözés miatt. – Kérem, kérem, kérem! Muszáj valamit összehoznom még a hétvégén. Tudom, hogy nagyon elfoglalt, csak annyit kérek, mutassa meg, hol találta. A többit majd én megcsinálom. A haja kócos, a hosszú ujjú pólója csupa por. Nem az a tipikus könyvtáros – úgy néz ki, mint aki inkább szörfölne a könyveken, ahelyett, hogy rakosgatja őket. A fickó felfújja az arcát, és a dobozt a pult végére dobja. – Oké. Miféle levél volt? – Ez az – húz ki egy borítékot a zsebéből Ellie. – Nincs túl sok nyom, amin el lehetne indulni – mondja a fickó, miközben megnézi. – Egy postafiók és egy monogram. Nem valami készséges. Ellie azt kívánja, bárcsak ne tett volna megjegyzést a helyesírási hibára a hirdetményen. – Tudom. Csak arra gondoltam, ha lennének még levelek, talán képes volnék… – Nincs időm… – Olvassa el – köti az ebet a karóhoz Ellie. – Csak olvassa el… – Elharapja a mondat végét, mert eszébe jut, hogy nem tudja a fickó nevét. Már két éve dolgozik itt, és egyetlen könyvtárosnak sem tudja a nevét.

– Rory. – Én Ellie vagyok. – Tudom, ki maga. Ellie felhúzza a szemöldökét. – Mi itt lent szeretjük, ha a cikkek kezdőmondatához egy arcot is tudunk társítani. És akár hiszi, akár nem, beszélgetünk is egymással. – A levélre néz. – Elég sok a dolgom. És személyes tárgyú leveleket nem szoktunk megőrizni. Nem is tudom, mit keresett ott az archívumban. – Visszacsúsztatja a levelet Ellie-nek, és a szemébe néz. – Úgy írják, hogy o-t-t. – Csak két perc – tolja a borítékot a férfi felé. – Kérem, Rory. Rory elveszi a borítékot, kiveszi belőle a levelet, és lassan végigolvassa. Amikor végez, Ellie-re néz. – Mondja, hogy nem érdekli. A fickó megvonja a vállát. – Érdekli! – vigyorog Ellie. – Érdekli magát! Rory felhajtja a pult lapját, és rezignált arccal beinvitálja Ellie-t. – Tíz perc múlva a pulton lesznek az újságok, amiket szeretne. Minden olyan anyagot, ami ömlesztve volt, szemeteszsákokba tettem, hogy majd kidobjuk, de igen, magának szabad az út. Feltúrhatja őket, hátha talál még valami használhatót. Csak ne szóljon róla a főnökömnek. És ne várja, hogy segítsek. Ellie három órát tölt ott. Megfeledkezik a hatvanas évek újságjainak mappájáról, és ehelyett lekuporodik a poros alagsor egyik sarkába. Alig veszi észre a jövő-menő férfiakat, akik dobozokat cipelnek olyan feliratokkal, mint „Választások, 1967” „Vonatkatasztrófák” vagy „1982. június-július” Átrágja magát a szemeteszsákokon, végignyálaz több száz ív poros papírt. Időnként egy-egy hirdetés tereli el a figyelmét: megfázás elleni szerek, arcápoló tonikok és rég feledésbe merült cigarettamárkák. A keze már fekete a portól és a régi nyomdafestéktől. Egy felfordított rekeszen ücsörög, a papírokat kaotikus halmokba rendezi maga körül. Keres valamit, ami kisebb, mint az A3-as méret, valami kézzel írottat. Annyira belemerül, hogy elfelejti ellenőrizni a mobilját, hogy jött-e üzenete. Egy rövid időre még a Johnnal töltött óráról is megfeledkezik, pedig máskor az ilyesmi még napokig betöltené a képzeletét. Odafent dübörög, ami a hírszerkesztőségből még megmaradt: megemészti és kiköpi a napi híreket, a hírjegyzékek egy órán belül újra és újra módosulnak, komplett sztorik kerülnek megírásra és elvetésre, ahogy épp a távirati hírek digitális utódai diktálják. Innen, az alagsor sötét folyosóiról nézve mindez akár egy másik kontinensen is történhetne. Már majdnem fél hat van, amikor megjelenik Rory, két hungarocell bögre teával a kezében. Az egyik bögrét odaadja Ellie-nek, a sajátját pedig fújni kezdi. A hátát egy üres irat-szekrénynek támasztja. – Hogy halad? – Nem túl jól. Egy csomó forradalmi arctisztító tonik, jelentéktelen oxfordi kollégiumi krikett eredmények, de egyetlen árva, mindent elsöprő szerelmeslevél sem. – Kezdettől fogva kétséges volt a dolog kimenetele. – Tudom. Csak egyike volt azoknak a… – A szájához emeli a teát. – Nem is tudom. Elolvastam, és nem ment ki a fejemből. Meg akartam tudni, hogy mi történt. Hogy megy a pakolás?

Rory leül egy rekeszre, alig egy-két méterre tőle. A kezébe beleivódott a por, és maszatos a homloka. – Már majdnem végeztünk. Hihetetlen, hogy a főnököm nem bízta a pakolást a profi költöztetőkre. A főkönyvtáros olyan régóta volt az újságnál, hogy senki sem emlékszik, mikor állt munkába. Legendás hírét annak köszönhette, hogy hajszálpontosan eltalálta bármelyik újság dátumát és számát még akár a leghalványabb utalás alapján is. – És miért nem? Rory sóhajtott. – Attól félt, hogy valamit rossz helyre tesznek, vagy elhagynak egy dobozt. Folyton mondom neki, hogy végül ezt az egészet úgyis digitálisan rögzítik majd, de tudja, milyen, ha a nyomtatott anyagokról van szó. – Hány évnyi anyag van itt? – Úgy saccolom, hogy katalogizált újságokból nyolcvan, a kivágott cikkekből és a kapcsolódó dokumentumokból kábé úgy hatvan. És az a félelmetes, hogy a legutolsó kis fecniről is tudja, hogy hová való. Ellie elkezdi bepakolni a papírokat egy szemeteszsákba. – Talán szólnom kéne neki erről a levélről. Valószínűleg meg tudná mondani, ki írta. Rory füttyent egyet. – Csak akkor szóljon neki, ha nem bánja, hogy vissza kell adnia. Képtelen bármit is kiengedni a keze közül. A többiek stikában csempészték ki az összes értéktelen szemetet, miután hazament. Ha nem tették volna, még több szobát töltöttünk volna meg velük. Ha megneszelné, hogy odaadtam magának azt a mappát a régi újságokkal, biztos kirúgna. Ellie grimaszol. – Hát, akkor sosem fogom megtudni – mondja teátrálisan. – Megtudni mit? – Hogy mi történt szegény balvégzetű szerelmeseimmel. Rory elgondolkozik ezen. – A nő nemet mondott. – Ó, maga javíthatatlanul romantikus. – Túl sok vesztenivalója volt. Ellie félrefordított fejjel néz rá. – Honnan tudja, hogy egy nőnek címezték? – A nők nemigen dolgoztak akkoriban, nem igaz? – 1960-ban írták. Nem mondhatni, hogy az átkozott szüfrazsettek korában. – Itt van. Adja csak ide! – nyújtja ki a kezét Rory a levélért. – Oké, lehet, hogy dolgoztak. De biztos vagyok benne, hogy valami vonatútról írtak benne. Úgy gondolom, hogy kevésbé valószínű, hogy egy nő elutazott volna, mert új állást kapott valahol máshol. – Újra elolvassa, és ujjával a sorokra mutat. – Azt kéri a nőtől, hogy kövesse őt. Egy nő nem kérte volna egy férfitól, hogy kövesse. Akkoriban nem. – Maga nagyon leegyszerűsített nézeteket vall a férfiakról és a nőkről. – Nem. Csak sok időt töltök itt a múltba merülve. – Most körbemutat maga körül. – És ez egy másik világ. – Lehet, hogy egyáltalán nem is egy nőnek címezték – ugratja Ellie. – Hanem egy másik férfinak.

– Nem valószínű. A homoszexualitást akkoriban büntette a törvény, igaz? Úgyhogy lennének a levélben utalások titkolózásra, vagy hasonló. – De vannak utalások titkolózásra. – Ez egy viszony volt – mondja Rory. – Nyilvánvaló. – Mit hallok? A tapasztalat beszél magából? – Hah! Belőlem ugyan nem. – Rory visszaadja a levelet, és iszik a teájából. Hosszú, szögletes ujjai vannak. Munkáskéz, nem egy könyvtáros keze, gondolja Ellie szórakozottan. Persze milyen lenne egy tipikus könyvtáros kéz? – Tehát maga még sosem kavart senkivel, aki házas volt? – Ellie a fickó ujjára pillant. – Vagy maga házas, és sosem volt viszonya senkivel? – Nem. És nem. Sosem volt semmiféle viszonyom. Már úgy értem olyasvalakivel, aki házas. Nem szeretem bonyolítani az életemet. – A levél felé biccent, amit Ellie épp visszagyömöszöl a táskájába. – Az ilyen dolgoknak sosincs jó végük. – Mi? Minden olyan szerelemnek, ami nem egyszerű és nyílt, tragikusan kell végződnie? – hallja a védekezést a saját hangjában. – Én nem ezt mondtam. – De igen, ezt mondta. Az előbb mondta, hogy maga szerint a nő nemet mondott. Rory kiissza a teáját, összelapítja a bögrét, és a szemeteszsákba dobja. – Tíz percen belül végzünk. Jobban tenné, ha összeszedné, amit akar. Majd mutassa meg, mit nem volt ideje átnézni, és megpróbálom félretenni magának. Miközben Ellie szedelőzködik, Rory újra megszólal. – Mindenesetre én úgy gondolom, hogy valószínűleg nemet mondott. – Az arckifejezése megfejthetetlen. – De miért gondolja, hogy ez a legrosszabb befejezés?

Akkor is szeretlek – még, ha én nem is létezem,vagy nincs szeretet, vagy élet – én szeretlek.

ZELDA SCOTT FITZGERALDNAK, LEVÉLBEN

17

Ellie Haworth élete maga a megtestesült álom. Ezt gyakran el is mondja magának, amikor a túl sok fehérbortól másnaposán ébred, és fájdalmas melankólia lesz rajta úrrá a tökéletes kis lakásában, ahol senki sem csinál rendetlenséget, amikor nincs otthon. (Titokban szeretne egy macskát, de fél, hogy ettől két lábon járó közhellyé válna.) Stabil állása van: cikkíró egy országos lapnál. A haja jól formázható, a teste épp ott telt, ahol kell, épp ott vékony, ahol kell. Elég csinos ahhoz, hogy vágyakat keltsen – és még mindig úgy tesz, mintha ez sértené. Éles a nyelve – az anyja szerint túlságosan is –, jól vág az esze, számos hitelkártya tulajdonosa, és van egy kis kocsija, amivel egy hímnemű segítsége nélkül is jól elboldogul. Ha olyanokkal találkozik, akikkel egy iskolába járt, érzi, hogy irigykednek, mikor az életéről mesél: még nincs abban a korban, amikor egy férj vagy a gyerekek hiánya egyértelműen kudarcnak számítana. Amikor férfiakkal ismerkedik össze, szinte látja, ahogy fejben kipipálják a tulajdonságait: jó állás, jó test, jó humorérzék. Mintha csak egy díj lenne, amit megnyerhetnek. Mostanság néha átvillan rajta, hogy ez az álom már kissé megkopott, és az elméssége, amiről anno iroda szerte híres volt, cserbenhagyta, mióta John megjelent az életében. A kapcsolat, amit valaha még pezsdítően izgalmasnak talált, mostanra egyáltalán nem irigylésre méltó módon kezdi felemészteni. Amikor ezek a dolgok eszébe jutnak, igyekszik inkább nem belegondolni a helyzetébe. Ami nem túl nehéz, ha hasonszőrűekkel vagy körülvéve, újságírókkal és írókkal, akik keményen isznak, keményen buliznak, laza, katasztrofális viszonyokba bonyolódnak, míg a társuk, aki szomorúan várja őket otthon, egy szép napon megelégeli, hogy nem kap kellő figyelmet, és szintén viszonyba bonyolódik valakivel. Ellie közülük való, a harcostársuk, éli a magazinok által sugallt csillogó életet, az álmot, amit azóta kergetett, mióta először megfogalmazta magában, hogy írni akar. Sikeres, egyedülálló, önző. Ellie Haworth nem is lehetne boldogabb. Ahogy, mindent összevetve, bárki boldog lenne a helyében. És senki sem kaphat meg mindent, mondja Ellie magának, amikor néhanapján ébredés után megpróbál visszaemlékezni, hogy mégis kinek az álmai szerint kellene élnie. – Boldog szülinapot, te vén ribanc! – A kávézóban Corinne és Nicky várja. Ahogy befut, a táskája csak úgy lobog. A lányok integetnek felé, és az ülést paskolgatják maguk mellett. – Gyerünk, gyerünk! Elképesztő, mennyit késtél! Már rég dolgoznunk kéne. – Bocs, csak feltartottak, amikor megpróbáltam lelépni. A lányok egymásra néznek, és Ellie tudja, hogy azt gyanítják, Johnnal volt. Úgy dönt, nem árulja el nekik, hogy igazából a postát várta. Látni akarta, hogy John küldött-e neki valamit. Most már persze hülyén érzi magát, amiért 20 perccel megvárakoztatta a barátait. – És milyen érzés ilyen öregnek lenni? – Nicky levágatta a haját. Még mindig szőke, de a frizurája most rövid és tépett. Egészen úgy néz ki, mint egy kerub. – Zsírmentes tejjel kértem a tejeskávéd. Gondolom, mostantól jobban oda kell figyelned a súlyodra. – A harminckettő azért még nem öreg. Legalábbis én ezt mondogatom magamnak.

– Én rettegek tőle – szólal meg Corinne. – A harmincegy úgy hangzik, mintha épp csak túl lennél a harmincon, vagyis tulajdonképpen még mindig a húszas éveidben járnál. De a harminckettő már tragikusan közel van a harmincöthöz. – És a harmincöttől már csak egy ugrás a negyven. –Nicky a haját nézegeti a bárkanapé mögötti tükörben. – És nektek is boldog szülinapot – mondja Ellie. – Jaj, már! Mi még akkor is szeretni fogunk, amikor majd ráncos leszel és magányos, és testszínű bundabugyit hordasz. – A lányok most két zacskót tesznek az asztalra. – Tessék, az ajándékaid. És nem, egyiket sem cserélheted vissza. Tökéletes ajándékokat választottak, amilyet csak azok tudnak, akiket hosszú évek barátsága fűz össze az ünnepelt-tel. Corinne egy pár galambszürke kasmír zoknit vett neki, ami olyan puha volt, hogy Ellie legszívesebben ott helyben belebújt volna. Nickytől egy utalványt kapott, amit egy megfizethetetlenül drága szépségszalonban válthat be. – Öregedés gátló arckezelésre szól – mondta Nicky gonoszkásan. – Úgy voltam vele, hogy vagy ez, vagy a botox. – És tudjuk, hogyan viszonyulsz az injekciókhoz. Ellie-t elöntötte a szeretet és a barátai iránti hála. Hány este volt már mögöttük, mikor arról beszélgettek, hogy ők egymás új családja, és hogy félnek, ha a másik kettő előbb talál párt, már csak ők maradnak szinglik és magányosak. Nickynek új barátja van, aki – különös módon – ígéretesnek tűnik. Fizetőképes, kedves, és épp csak annyira kemény dió, amennyire lennie kell, hogy Nicky érdeklődését fenntartsa. Nicky az elmúlt tíz évét azzal töltötte, hogy menekült azok elől a férfiak elől, akik rendesen bántak vele. Corinne-nak nemrég ért véget egy majdnem egyéves kapcsolata. Azt mondja, rendes srác volt, de egy idő után olyanná vált a kapcsolatuk, mintha testvérek lettek volna, „én pedig azt vártam, hogy lesz egy esküvő meg pár gyerek, és csak azután következik ez az állapot”. Nem beszélnek komolyan a félelmükről, hogy az a hajó, amit a nagynénjeik és az anyjuk olyan nagy előszeretettel emleget, talán már elment. Nem említik a tényt, hogy a legtöbb fiúbarátjuk őnáluk jó öt-tíz évvel fiatalabb lányokkal jár. Viccelődnek, hogy milyen lehet csúnyán megöregedni. Meleg barátokat toboroznak, akik megígérik nekik, hogy majd „olyan tíz év múlva” gyereket vállalnak velük, ha akkor épp mindketten szabadok lesznek – miközben egyik fél sem gondolja úgy, hogy ez tényleg megtörténhet. – Mit kaptál tőle? – Kitől? – kérdez vissza Ellie ártatlanul. – Mr. Ponyvaírótól. Talán amiatt késtél, amit adott neked? – Ellie már megkapta az injekcióját – vihog Corinne. – Mind a ketten gusztustalanok vagytok! – Ellie belekortyol a langyosra hűlt kávéba. – Még… még nem találkoztunk. – De elvisz téged valahová, ügyei – kérdezi Nicky. – Gondolom, igen – feleli Ellie. Hirtelen dühös lesz a barátnőire, amiért így néznek rá, amiért máris átlátnak a szitán. Dühös magára, amiért nem gondolt ki előre valami mentséget John számára. Dühös Johnra, amiért mentegetni kell. – El, hallottál felőle egyáltalán? – Nem, de még csak nyolc harminc van… Ó, Jézusom, tízkor rovatértekezletre kell mennem, és még egy jó ötletem sincs.

– John elmehet a francba. – Nicky odahajol Ellie-hez, és megöleli. – Majd mi veszünk neked egy kicsi szülinapi tortát, ugye, Corinne? Maradj csak itt, és hozok neked egy olyan cukormázas muffint. Csapunk egy előrehozott szülinapi uzsonnát. Ebben a pillanatban Ellie meghallja a mobilja lehalkított jelzését, hogy sms-e jött. Felpattintja a telefont. Boldog szülinapot, Gyönyörűm. Az ajándékodat később adom oda. Csók. – Ő az? – kérdezi Corinne. – Aha – vigyorog Ellie. – Az ajándékomat később adja ide. – Később. Jellemző. – Nicky épp visszaért a cukros muffinnal. – Hová visz? – Öööö… azt nem írja. – Mutasd! – Nicky lecsap a mobilra. – Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – Nicky! – szól rá Corinne figyelmeztetően. – Hát… „Az ajándékodat később adom oda. Csók.” Ez talán egy kicsit… baromira homályos, nem? – Ellie–nek születésnapja van. – Hát ez az. Épp ezért nem kéne azzal foglalkoznunk, hogy megpróbáljuk megfejteni valami hol–van–hol–nincs pasi szánalmas, nesze–semmi–fogd–meg–jól üzeneteit. Ellie – drágám – mégis, mit művelsz? Ellie ledermed. Nicky megszegte a kimondatlan szabályt, amely szerint bármennyire is lehetetlen valamelyikük kapcsolata, egy rossz szót sem szólnak, hanem támogatják egymást; aggodalmukat azzal fejezik ki, hogy hallgatnak; nem mondanak egymásnak olyanokat, hogy „Mégis, mit művelsz?” – Minden oké – mondja. – De tényleg. Nicky ránéz. – Harminckét éves vagy. Már majdnem egy éve kavarsz ezzel a férfival – akibe ráadásul szerelmes vagy. Tényleg ezt érdemled a születésnapodra? Egy ócska sms-t, hogy majd a jövőben, egy nem meghatározott időpontban találkoztok – vagy nem találkoztok? A szeretőknek nem jár minimum valami méregdrága fehérnemű? Vagy egy lopott hétvége Párizsban? Corinne arca megrándul. – Bocs, Corinne, csak a változatosság kedvéért ez egyszer őszintén megmondom, hogy állnak a dolgok. Ellie, drágám, nagyon szeretlek. De most tényleg, mi a jó neked ebben az egészben? Ellie lenéz a kávéjára. Születésnapi öröme kezd szertefoszlani. – Szeretem – feleli egyszerűen. – És ő? Ő is szeret téged? Ellie hirtelen úgy érzi, nagyon utálja Nickyt. – És azt tudja, hogy szereted? Megmondhatod neki? Ellie felnéz. – A vád befejezte – mondja Nicky. A kávézó elcsendesedik körülöttük. Vagy legalábbis ez az érzésük. Ellie feszeng a székében. Corinne még mindig ellenségesen méregeti Nickyt, aki vállat von, és a magasba emeli a muffint.

– Na mindegy. Boldog szülinapot, oké? Kér valaki még egy kávét? Ellie az asztalához siklik, és leül a gépe elé. Az asztala üres. Sehol egy üzenet, hogy valaki virágcsokrot küldött neki a recepcióra. Nincs csoki és nincs pezsgő. A mailboxában tizennyolc levél várja, nem számolva a spameket. Az anyja – aki tavaly vett egy számítógépet, de az emailjeiben még mindig felkiáltójelet tesz minden egyes mondat végére – üzenetet küldött neki, hogy így kívánjon boldog születésnapot!, és hogy elmondja, a kutyának megműtötték a csípőjét, de már jól van!, és hogy az operáció többe került, mint Haworth nagyi műtétje!!! A rovatszerkesztő titkárnője küldött egy emlékeztetőt a ma reggeli meetingről. És jött egy üzenet Rory-tól, a könyvtárostól is, hogy nézzen be később, de ne négy óra előtt, mert addig az új épületben lesznek. Johntól semmi. Még egy kis halványan álcázott felköszöntés sem. Ellie kicsit kifújja magát, de amikor meglátja Melissát, amint Ruperttel a nyomában az irodája felé menetel, összerezzen. Rájön, hogy bajban van. Feltúrja az íróasztalát. Annyira lefoglalta a levél, hogy szinte semmit sem tud felmutatni a 60-as évek lapszámaiból, egyetlen nyamvadt, egymással szembeállított példapárt sem, pedig Melissa azt kérte. Átkozza magát, amiért olyan sokáig maradt a kávézóban, lesimítja a haját, és felkapja a keze ügyében lévő legközelebbi dossziét – hogy legalább úgy nézzen ki, mint aki ura a helyzetnek –, és már rohan is a megbeszélésre. – Akkor tehát az egészséggel foglalkozó oldalakat többé-kevésbé kivégeztük, ugye? És megvan az ízületi gyulladásról szóló cikkünk is? Szerettem volna egy kísérő sztorit az alternatív gyógymódokról. Van olyan híresség, aki ízületi gyulladásban szenved? Az kicsit feldobná a képanyagot. Ezek itt egy hangyányit unalmasak. Ellie a papírjaival babrál. Már majdnem tizenegy óra. Mibe került volna virágot küldenie? Ha attól félt, hogy nyoma lesz a hitelkártya-kimutatásán, fizethetett volna készpénzzel: már máskor is csinált ilyet. Talán kezd elhidegülni. Talán ezzel a barbadosi nyaralással próbál meg újra közelebb kerülni a feleségéhez. Talán azzal, hogy elmondta, elutazik, a maga gyáva módján azt akarta közölni, hogy ő már nem olyan fontos számára. Ellie fellapozza a telefonján az elmentett üzeneteket, és megpróbál rájönni, kiérezhető-e valamiféle elhidegülés az sms-ekből mostanában. Jó volt a cikk a háborús veteránokról. Csók. Ráérsz egy ebédre? Arra járok 12.30 felé. J. Te más vagy. Ma este nem tudok beszélni. Reggel az első dolgom lesz üzenni. Csók. Szinte lehetetlen eldönteni, hogy változott-e a hangvétel. Alig történik valami. Ellie felsóhajt. Teljesen paffra tették a fejében zakatoló gondolatok, a barátai keresetlen megjegyzései. Tényleg, mi a fenét művel? Olyan keveset kér. Miért? Mert attól fél, ha többet kérne, John úgy érezné, hogy sarokba szorítja, és ez az egész dolog, ami kettejük között van, szilánkokra törne. Mindig is tudta, mi az ábra. Nem mondhatja, hogy átverték. De mennyire legyen kevés az a kevés, amivel be kéne érnie? Az egy dolog, ha tudod, hogy szenvedélyesen szeret valaki, de a körülmények nem engedik, hogy együtt legyetek. De ha semmi nem utal erre… ami felszínen tarthatná… – Ellie! – Hm? – Amikor felnéz, látja, hogy tíz szempár szegeződik rá.

– Arról volt szó, hogy megosztod velünk az ötleteidet a jövő hétfői lapszámhoz. – Melissa tekintete egyszerre üres és mindenen átlátó. – Az „akkor és most” oldalakhoz. – Igen – mondja, és lapozgatni kezdi a papírokat az ölében fekvő dossziéban, hogy ne vegyék észre, elpirult. – Igen… Arra gondoltam, szórakoztató lenne, ha egy az egyben beemelnénk a régi cikkeket. Már akkor is volt lelki segély rovat, tehát az jutott eszembe, hogy összehasonlíthatnánk az akkori eseteket a mostaniakkal, és szembeállíthatnánk őket egymással. – Igen. – mondja Melissa. – Pontosan ezt kértem, hogy csináld meg múlt héten. Arról volt szó, hogy megmutatod, mit találtál. – Ó. Sajnálom. A papírok még mindig az archívumban vannak. A könyvtárosok egy kicsit paranoiásak a költözés miatt, szeretnék pontosan tudni, hogy mi hol van – hebegi. – Miért nem fénymásoltad le őket? – Én… – Ellie, elég gyenge kifogásokkal jössz. Már napokkal ezelőtt azt hittem, kézben tartod ezt az ügyet. – Melissa hangja jegesen cseng. A többiek a teremben leszegik a fejüket, senki sem akar tanúja lenni az elkerülhetetlen leteremtésnek. – Szeretnéd, ha ezt a munkát átadnám valaki másnak? Talán valamelyik gyakornok kislánynak? Tuti, hogy látja, gondolja Ellie, hogy az utóbbi hónapokban csak félgőzzel végzem a munkámat. Látja, hogy máshol jár az eszem – ütött-kopott szállodai ágyakban, egy sosem látott családi házban, végeláthatatlan képzeletbeli beszélgetéseken egy férfival, aki nincs jelen. Rajta kívül semmi sem létezik, és Melissa átlát rajtam. Melissa a plafonra emeli a tekintetét. Ellie-t hirtelen megszállja a tisztánlátás, és rájön, mennyire kényes a helyzete. – Ööö… én találtam valamit, ami érdekesebb – mondja váratlanul. – Arra gondoltam, ezt jobbnak fogod találni. –A borítékot, ami eddig a többi papír között lapult, odatolja a főnöke elé. – Megpróbáltam nyomokat találni, amiken elindulva lekövethetem a sztorit. Melissa végigolvassa a rövidke levelet, és összeráncolja a homlokát. – Tudjuk, ki ez? – Még nem, de dolgozom rajta, hogy kiderítsem. Arra gondoltam, remek cikk lehetne belőle, ha kideríteném, mi történt velük. Hogy végül egymásra találtak-e. Melissa bólint. – Igen. Házasságtörés-szaga van. Botrány a hatvanas években, mi? Használhatnánk, mint apropót, hogy a morál mennyit változott azóta. Milyen közel vagy ahhoz, hogy megtaláld őket? – Már kinyújtottam a csápjaimat. – Derítsd ki, mi történt, hogy kiközösítették-e őket. – De ha mégis benne maradtak a házasságukban, lehet, hogy nem szívesen vállalnák a nyilvánosságot – jegyzi meg Rupert. – Akkoriban sokkal nagyobb port kavart az ilyesmi. – Ha muszáj, ajánld fel nekik, hogy megőrizhetik a névtelenségüket – mondja Melissa –, de az lenne az ideális, ha használhatnánk képeket – legalább olyanokat, amik abból az érából származnak, mint a levél. Akkor nehezebb lenne azonosítani őket. – Még nem találtam meg őket – mondja Ellie. Az arca megfeszül, és ebből tudja: ez rossz ötlet volt. – De meg fogod. Ha gondolod, kérd meg valamelyik újonc újságírót, hogy segítsen. Ők jók a kutatómunkában. És igen, jövő hétre kérem. De előtte még csináld meg azokat a lelki segélyes oldalakat. A nap végére konkrét példákat akarok, amikkel megtölthetek egy dupla oldalt. Oké? Holnap

ugyanebben az időben találkozunk. – Melissa már az ajtó felé igyekszik, tökéletesen karbantartott haja úgy repdes, mint valami samponreklámban. – Kibetűző kisasszony! Ellie a menzán akad rá Roryra. Amikor leül vele szemben, a fiú kiveszi a füléből a fülhallgatóját. Egy Dél-Amerikáról szóló útikalauzt olvas. Az üres tányér tanúsága szerint már túl van az ebéden. – Bajban vagyok, Rory. – Rövid i-vel írta az „elkáposztásíthatatlanítottátok”–at? – Eljárt a szám Melissa Buckingham előtt, és most cikket kell írnom Minden Idők Legnagyobb Szerelmi Történetéről a rovatnak. – Beszélt neki a levélről? – Kénytelen voltam. Fel kellett mutatnom valamit. Úgy nézett rám, hogy azt hittem, menten áthelyeztet a halálozási rovathoz. – Hát, ez érdekes lesz. – Tudom. De még előtte át kell rágnom magam minden hatvanas évekbeli lapszám lelki segély oldalán, és megtalálnom az erkölcsi problémák mai megfelelőit. – Ez nem túl bonyolult, nem igaz? – De nagyon időigényes, és nekem egy csomó más dolgot kellene csinálnom. Még amellett, hogy ki kell derítenem, mi történt a rejtélyes szerelmespárunkkal. – Reménykedve a fiúra mosolyog. – Nem hiszem, hogy bármiben is segíteni tudna. – Sajnálom, de én is be vagyok táblázva. Majd ha visszamegyek, kikeresem magának a hatvanas évek példányainak dossziéit. – De hát ez a munkája – tiltakozik Ellie. Rory rávigyorog. – Aha. A kutatás és az írás pedig a magáé. – Ma van a születésnapom. – Akkor boldog születésnapot. – Ó, micsoda csupa szív ember! – Maga meg túlságosan hozzászokott, hogy megkapja, amit akar. Rory rámosolyog, és Ellie nézi, ahogy összeszedi a könyvét és az MP3 lejátszóját. A kijárat felé menet Rory szalutál neki. Fogalmad sincs, hogy mekkorát tévedsz, gondolja Ellie, amikor a csapóajtó becsukódik a fickó mögött. 25 éves vagyok. Jó állásom van, de nem elég jó ahhoz, hogy mindent megtehessek, amit szeretnék – hogy legyen egy házam, egy kocsim meg egy feleségem. Naná, mert az csak úgy jön a házzal meg a kocsival – mormogja Ellie a megfakult újságlapnak. Vagy lehet, hogy a mosógép után. Talán azt kéne először beszerezned. Sok barátom megnősült már, és észrevettem, hogy az életszínvonaluk számottevően csökkent. Elég rendszeresen randevúzom egy lánnyal már három éve, és nagyon szeretném feleségül venni. Arra kértem, várjon még három évet, mielőtt

összeházasodunk, hogy jobb körülmények között élhessünk, de azt felelte, hogy nem fog rám várni. Három évig, döbben meg Ellie. Én megértem a lányt. Nem éppen úgy tűnsz, mint akiből csak úgy süt a szenvedély, nem igaz? Vagy még idén összeházasodunk, vagy nem jön hozzám soha. Szerintem ez teljesen ésszerűtlen hozzáállás, mivel világosan a tudomására hoztam, hogy ez esetben sokkal alacsonyabb életszínvonallal kellene beérnie. Ön szerint van még valami, amivel a már elmondottakon kívül érvelhetnék? – Hát, haver, nincs – mondja Ellie hangosan, és egy újabb lapot csúsztat a fénymásolóba. – Azt hiszem, elég érthetően fejezted ki magad. Aztán visszamegy az asztalához, leül, és előveszi a mappából a gyűrött, kézzel írott levelet.

Legdrágább, Egyetlen Szerelmem! – Ha nem jössz, tudni fogom, hogy bármit érzünk is egymás iránt, az nem elég. Nem foglak hibáztatni. Drágám! Tudom, hogy az elmúlt néhány hétben hihetetlen nyomás nehezedett rád, aminek a súlyát én is élesen érzem. A gondolatot is gyűlölöm, hogy én legyek a boldogtalanságod oka. Ellie újra és újra elolvassa a szavakat. Tele vannak szenvedéllyel, erővel, még ennyi év után is. Miért is vesződnél az öntelt „világosan a tudomására hoztam, hogy ez esetben sokkal alacsonyabb életszínvonallal kellene beérnie”-vel, amikor tiéd lehetne a „Tudd, hogy a kezedben tartod a szívemet, a reményeimet” is? Ellie magában sok szerencsét kíván a szökéshez az első levélíró ismeretlen barátnőjének. Időnként sietve megnézi, hogy jött-e új e-mailje, aztán a telefonját is ellenőrzi, befutott-e friss sms. Harminckét éves. Szerelmes valakibe, akinek valaki más a felesége. A barátai kezdenek célozgatni rá, hogy ez – vagyis ő – nevetséges, ő pedig utálja őket, mert tudja, hogy igazuk van. A ceruzája végét rágcsálja. Felveszi a lefénymásolt lelki segély oldalt, majd újra leteszi. Aztán a „levélírás” gombra kattint a gépén, és még mielőtt túl sokat gondolkodna rajta, gépelni kezd. Tudod, milyen ajándékot szeretnék a legjobban a születésnapomra? Hogy megtudjam, mit jelentek neked. Szükségem van arra, hogy mi ketten leüljünk, és őszintén beszéljünk egymással, és én elmondhassam, mit érzek. Tudnom kell, hogy van-e valamiféle jövőnk együtt. Aztán még hozzáteszi: Szeretlek, John. Jobban szeretlek, mint bárkit egész életemben, és ebbe kezdek beleőrülni.

A szeme megtelik könnyel. A keze a „Küldés” felé mozdul. Az iroda összezsugorodik körülötte. Homályosan érzékeli Caroline-t, az egészségrovat szerkesztőjét, aki a szomszéd asztalnál trécsel telefonon, és érzékeli az ablakpucoló fickót is, aki az ablak túloldalán áll a kis imbolygó, felhúzott állványában. Érzékeli, hogy az iroda másik végében az egyik hírszerkesztő valamelyik riporterével vitatkozik, érzékeli a lába alatt a hiányzó szőnyegmodult. Csak a villogó kurzort látja élesen, a monitort maga előtt, amin ott állnak a szavai, az egész jövője pőrén. Jobban szeretlek, mint bárkit egész életemben. Ha ezt most megteszem, részemről az egész el lesz döntve. Én így veszem a kezembe az irányítást. És ha nem is az lesz rá a válasz, amit szeretnék, legalább kapok választ. A mutatóujja gyengéden pihen a „Küldés”-en. És soha többé nem érinthetem meg azt az arcot, nem csókolhatom azokat az ajkakat, nem érezhetem a bőrömön azokat a kezeket. Soha többé nem hallom, ahogy kimondja, „Ellie Haworth”, úgy, mintha ez a két szó önmagában olyan gyönyörű lenne. Megcsörren a telefon az asztalán. Felugrik, a telefonra néz, mintha elfelejtette volna, hogy hol is van ő most valójában, és a kezével megtörli a szemét. Felegyenesedik, aztán felveszi a kagylót. – Halló? – Helló, szülinapos lány! – mondja a vonal másik végén Rory. – Jöjjön le ide a cellákhoz látogatási időben, lehet, hogy van valamim a maga számára. És ha már erre jár, hozzon nekem egy kávét. Fizetségképpen a fáradozásaimért. Ellie leteszi a telefont, visszafordul a számítógépéhez, és rányom a „Törlés”-re. – Nos, mit talált? Ellie a pultra tesz egy bögre kávét, Rory elveszi. A haját vékony porréteg üli meg, és Ellie alig bírja megállni, hogy le ne porolja, mint ahogy egy gyerekkel tenné. Egyszer már leereszkedően viselkedett a fiúval szemben, és nem szeretné megkockáztatni, hogy újra belegázoljon a lelkébe. – Van benne cukor? – Nincs. Azt gondoltam, biztos cukor nélkül issza. – Tényleg úgy iszom. – Rory áthajol a pulton. – Figyeljen, a főnök itt settenkedik valahol. Óvatosnak kell lennem. Hánykor végez? – Akármikor. Már többé-kevésbé befejeztem mára. Rory megborzolja a haját. A por szomorú kis felhőt von köré. – Úgy érzem magam, mint valami Szurtos Peti. Ellie megrázza a fejét. – Tudja, Szurtos Peti a meséből, aki állandóan csupa kosz volt… Olyan dobozokat pakolunk, amikhez évtizedek óta senki nem nyúlt. És bármit is mondjon a főnök, én nem hiszem, hogy egyszer majd égető szükség lesz az 1932-es Parlamenti Percekre. Na mindegy. A Black Horse jó? Fél óra múlva? – Az a kocsma? – Igen. – Lettek volna bizonyos terveim… Legszívesebben megkérdezné: nem tudná inkább most odaadni, amit talált? De még ő maga is érzi, hogy ez mennyire hálátlanul hangzana.

– Tíz perc az egész. Utána úgyis találkozom pár barátommal. De rendben. Várhat holnapig, ha magának jobb úgy. Ellie a mobiljára gondol, ami lehalkítva, sértődötten csücsül a farzsebében. Mi egyéb programja lenne? Hogy hazarohan, és vár, hátha John a vonalason hívja? Töltsön egy újabb estét a tévé előtt, miközben tudja, hogy odakint a világban nélküle pezseg az élet? – Ó, most mit izélek? Egy gyors ital nagyon jó lenne. – Egy pohár citromos sör. Kaland az élet! – Citromos sör! Húha! Ott találkozunk! Rory vigyorog. – Én leszek az a fickó, aki egy „Top Secret” feliratos mappát szorongat. – Igen? Én leszek a csaj, aki majd odakiált: „Hé, Olcsójános! Vegyél nekem valami rendes piát! Szülinapom van.” – Nem lesz szegfű a gomblyukában? Hogy felismerjem valamiről. – Csak semmi különös ismertetőjel. Így könnyebben el tudok slisszolni, ha nem jön be, ahogy kinéz. Rory elismerően bólint. – Okos! – És így előre egy aprócska részletet sem árulsz el arról, hogy mit találtál? – próbálkozik Ellie, immár tegeződve. – Legyen ez születésnapi meglepetés! – Ezzel Rory megfordul, a kétszárnyú ajtóhoz megy, és eltűnik az újság gyomrában. A női mosdóban nincs senki. Ellie kezet mos, magában megjegyzi, hogy most, amikor az épület napjai meg vannak számlává, senki sem veszi a fáradságot, hogy újratöltse a szappanadagolót vagy a tampon automatát. Gyanítja, hogy a következő héten már a vécépapírt is maguknak kell majd behozniuk. Megnézi az arcát a tükörben, feltesz egy kis szempillafestéket, korrektort ken a szeme alatti karikákra. Kirúzsozza a száját, aztán letörli a rúzst. Fáradtnak látszik, de azt mondja magának, ez csak attól van, hogy a mosdóban túl éles a fény, nem pedig annak az elkerülhetetlen következménye, hogy egy évvel öregebb lett. Ezután felül a mosdó szélére, előveszi a mobilját, és bepötyög egy üzenetet. Csak kérdezem, hogy a „később” az ma estét jelent? Próbálom megszervezni az estémet. E Az üzenet nem nyomulós, nem birtokló, sőt nem is kétség-beesett. Azt sugallja, hogy ő egy olyan nő, aki rengeteg meghívás, program közül válogathat, de az is benne van, hogy ha szükséges, John természetesen elsőbbséget élvez. Még vagy öt percig csiszolgatja a művét, csak hogy biztos lehessen benne, a hangvétel tökéletesen megfelelő, aztán elküldi. A válasz majdnem azonnal megérkezik. A szíve majd kiugrik a helyéből, mint mindig, ha tudja, hogy John az. Most még nem tudom. Később hívlak, ha úgy látom, menni fog. J Ellie-t hirtelen elönti a düh. Ennyi?, kiabálna rá legszívesebben a férfira. Ma van a születésnapom, és ennyi telik tőled, hogy „Később hívlak, ha úgy látom, menni fog’’?!

Ne fáradj, ír vissza, ujjaival püfölve az apró billentyűket. Csinálok magamnak programot. És hónapok óta most először fordul elő, hogy Ellie Haworth kikapcsolja a mobilját, mielőtt bevágja a táskájába. Hosszabb ideig dolgozik a lelki segély oldalas cikken, mint tervezte, aztán megír egy interjút egy asszonnyal, akinek a gyereke gyermekkori ízületi gyulladásban szenved. Így amikor megérkezik a Black Horse-ba, Rory már ott van. Ellie már a terem másik végéből meglátja, a haja most nem poros. Átpréseli magát a tömegen, hogy odajusson a fiú asztalához, közben bocsánatot kér mindenkitől, akinek meglöki a könyökét, szabadkozik a szűk hely miatt. Már készül, hogy azt mondja: „Bocs a késésért”, amikor észreveszi, hogy Rory nincs egyedül. A vele lévők nem tűnnek ismerősnek: nem az újságnál dolgoznak. Rory a csapat középpontja, nevet. Az, hogy így látja őt, munkán kívül, elbizonytalanítja Ellie-t. Elfordul, hogy összeszedje a gondolatait. – Hé! Ellie! Ellie magára ölt egy mosolyt, és megfordul. Rory int neki. – Már azt hittem, nem is jössz. – Feltartottak. Bocs. Ellie csatlakozik a társasághoz, üdvözli őket. – Hadd hívjalak meg valamire. Emberek, ma van Ellie születésnapja! Mit kérsz? Ellie fogadja a gratulációk özönét. Olyanok köszöntik fel, akiket nem is ismer. Szégyenlősen mosolyog, és azt kívánja, bárcsak ne kéne itt lennie. Arról nem volt szó, hogy bájcsevegnie is kell. Egy pillanatra eltűnődik, hogyan tudna lelépni, de Rory már elindult a bárpulthoz, hogy italt hozzon neki. – Fehérbor – mondja, amikor visszatér. – Pezsgőt vettem volna, de… – De így is túlságosan könnyen meg szoktam kapni, amit akarok. Rory nevet. – Aha. Touché! – Azért köszönöm. Rory bemutatja a barátainak, elhadarja a nevüket, amit Ellie már el is felejt, még mielőtt a fiú befejezte volna a felsorolást. – Nos, akkor… – kezd bele Ellie. – Térjünk a tárgyra. Bocsássatok meg nekünk egy percre – mondja Rory a többieknek, aztán átülnek egy csendesebb és üresebb sarokba. Itt csak egy szék van, Rory int Ellie–nek, hogy üljön le, és ő leguggol a lány elé. Kicipzározza a hátizsákját, és elővesz belőle egy dossziét, amin a következő felirat olvasható: Azbeszt/Esettanulmányok: tünetek. – És mi köze ennek a…? – Türelem – mondja Rory, és odaadja a dossziét. – Gondolkoztam a levélen, amit legutóbb találtunk. Egy csomó papír között volt, amelyek az azbesztről szóltak, igaz? Szóval egy csomó, az azbeszttel kapcsolatos anyag van odalent, legtöbbjük az utóbbi pár évben csoportosan benyújtott jogi kereset. De úgy döntöttem, mélyebbre ások, és találtam pár sokkal régebbi dolgot. Nagyjából akkorra datálódnak, mint a papírok, amiket a múltkor odaadtam neked. Gondolom, ez valahogy külön lett szedve az első mappától. – Gyakorlott ujjakkal végigpörgeti a lapokat. – És – mutat rá egy átlátszó műanyag dossziéra – rábukkantam ezekre. Ellie szívverése lelassul. Két boríték. Ugyanaz a kézírás. Ugyanaz a cím, egy postafiók a Langley Street-i postahivatalban.

– Elolvastad őket? Rory elvigyorodik. – Hát úgy nézek én ki, mint az önmegtartóztatás szobra? Persze hogy elolvastam őket. – Megnézhetem? – Csak tessék. Az első levél tetején csak annyi állt: „Szerda”

Megértem, hogy attól félsz, félreértettelek, de most megmondom, hogy ez a félelmed alaptalan, én, egy barom voltam a múltkor ott az Albatros-ban, és soha nem leszek képes szégyenkezés nélkül visszagondolni a dühkitörésemre, de annak nem az volt az oka, amit mondtál. Hanem az, amit nem. Jenny, hát nem érted, hogy én önkéntelenül is a legjobbat látom a szavaidban, a tetteidben? De ahogy a természet nem tűri el a vákuumot, az emberi szív sem. Bolond vagyok, bizonytalan, mert egyikünk sem tudja biztosan, miben is áll, ami kettőnk között van, és nem tudjuk megbeszélni, merre tart ez az egész. Emiatt megerősítésre van szükségem. Egyszerűen hallanom kell, hogy a kapcsolatunk ugyanazt jelenti neked, mint nekem: mindent. Ha a szavaim még mindig felzaklatnak, könnyebb utat kínálok neked. Elég, ha egyetlen szóval válaszolsz: igen. A másodikon volt dátum, de megszólítás nem. A kézírás, bár felismerhető, de kusza, mintha sietve vetették volna papírra a sorokat, mielőtt a levélíró cenzúrázhatta volna saját magát.

Megesküdtem, hogy többé nem próbálok kapcsolatba lépni veled. De eltelt hat hét, és nem érzem jobban magam. Tény, hogy már nem kínoz a közelséged, nem kell szembesülnöm mindennap azzal, hogy képtelen voltam megszerezni az egyetlen dolgot, amit valaha is igazán akartam, de ettől nem gyógyultam meg. Csak még rosszabb lett minden. A jövőm olyan, mint egy kietlen, üres út. Jenny, drágám, nem is tudom, mit akarok mondani. Talán csak annyit, hogy ha esetleg felmerül benned, hogy rosszul döntettél, ez az ajtó még mindig nyitva áll előtted. Ha pedig úgy érzed, jól döntöttél, legalább ezt tudd valahol a világban él egy férfi, aki szeret, aki tudja, milyen értékes és okos és kedves vagy. Egy férfi, aki mindig szeretett, és aki – balszerencséjére – gyanítja, hogy mindig is szeretni fog. A te B-d – Jenny – mondja Rory. Ellie nem válaszol. – Nem ment vele – szólal meg újra a fiú. – Igen. Igazad volt. Rory újra szóra nyitja a száját, de van valami Ellie arckifejezésében, amitől meggondolja magát.

Ellie hangosan kifújja a levegőt. – Nem tudom, miért – mondja –, de ettől egy kicsit szomorú lettem. – De választ kaptál a kérdésedre. És van egy nyomod a nevet illetően, amin elindulhatsz, már ha tényleg meg akarod írni azt a cikket. – Jenny – mereng el a néven Ellie. – Hát, ezzel nem sokat tudok kezdeni. – De ez már a második levél, amit az azbesztről szóló dokumentumok között találtam, tehát lehet, hogy a nőnek köze volt az ügyhöz. Talán érdemes lenne végignézni azt a két mappát. Csak hogy kiderüljön, van-e bennük valami más is. – Igazad van. – Ellie elveszi Rorytól a mappát, óvatosan visszarakja a leveleket az átlátszó dossziéba, és az egészet a táskájába süllyeszti. – Köszönöm – mondja. – Tényleg. Tudom, hogy mennyire elfoglalt vagy, nagyra értékelem a segítségedet. Rory úgy tanulmányozza Ellie-t, mintha egy oldalt böngészne végig, információ után kutatva. Ellie közben arra gondol, hogy amikor John néz rá, mindig valamiféle gyengéd bocsánatkérés látszik az arcán, azért, amilyenek ők ketten, azért, amilyenekké váltak. – Igazán szomorúnak látszol. – Ó… csak imádom a happy endet. – Ellie kiprésel magából egy mosolyt. – Azt hiszem, csak azt gondoltam, valami olyasmit találtál, amiből kiderül, hogy minden jól végződött. – Ne vedd a szívedre – mondja Rory, és megérinti a karját. – Ó, nem is érdekel, egyáltalán nem – mondja Ellie nyersen –, csak tudod, sokkal jobban illene a rovathoz egy optimista befejezés. Lehet, hogy Melissa nem is akarja majd, hogy megírjak valamit, ami „nem végződik jól” – söpör ki egy tincset az arcából. – Tudod, milyen: „Fő a vidámság! Az olvasóink épp elég nyomorúsággal szembesülnek a híroldalakon.” – Úgy érzem, mintha belerondítottam volna a születésnapodba – mondja Rory, miközben átmennek a kocsmán. Olyan nagy a hangzavar, hogy Rory kénytelen előrehajolni, úgy kiabál Ellie fülébe. – Ne is törődj vele – kiált vissza Ellie. – Az egész napom ilyen volt, ez már csak hab a tortán. – Gyere velünk – javasolja Rory, miközben a könyökénél fogva megállítja a lányt. – Korcsolyázni megyünk. Valaki lemondta, úgyhogy van egy szabad jegyünk. – Korcsolyázni? – Jó móka. – Harminckét éves vagyok! Nem mehetek korcsolyázni! Most Roryn a sor, hogy hitetlenkedő képet vágjon. – Ó! Hát rendben – bólogat megértően. – Nem vehetjük el tőled a járókeretedet. – Én azt hittem, csak a gyerekek meg a tinik szoktak korcsolyázni. – Hát, Miss Haworth, akkor magát nem túl nagy képzelőerővel áldotta meg a sors. Igya meg a borát, és jöjjön velünk. Szórakozzon egy kicsit. Persze csak ha le tudja mondani, amit mára tervezett. Ellie kitapogatja a telefonját a táskájában, és kísértést érez, hogy újra bekapcsolja, de semmi kedve, hogy John elkerülhetetlen mentegetőzését olvasgassa. Nem akarja, hogy az este további részét átitassa a férfi hiánya, a szavai, a fájdalmas vágyódás. – Ha eltöröm a lábam – szólal meg –, ezennel kötelezed magad, hogy hat héten át te fogsz furikázni munkába és haza. – Hát, az érdekes lenne, mivel nincs kocsim. Beéred azzal is, ha a hátamra kaplak?

Rory nem az esete. Gunyoros, kicsit közönséges, és valószínűleg még pár évvel fiatalabb is nála. Ellie gyanítja, hogy a fiú jóval kevesebbet kereshet, mint ő, és minden bizonnyal még mindig többedmagával bérel egy lakást. És biztos vezetni sem tud. De még mindig ő a legjobb alternatíva így háromnegyed hét felé a harminckettedik születésnapján, és Ellie arra gondol, hogy ideje a gyakorlatiasságot, ezt az igaztalanul alábecsült erényt gyakorolnia. – Ha pedig egy ámokfutó korcsolyás átmegy a kezemen, és a korcsolyája levágja az ujjaimat, a gépemhez is oda kell ülnöd, és be kell gépelned a cikkeimet. – Ahhoz egy ujj is elég. Vagy egy orr. Jézusom, ti bértollnokok aztán igazi primadonnák vagytok – mondja Rory. – Oké, mindenki! Igyátok meg az italotokat. A jegyeken az áll, hogy félre oda kell érnünk. Később, amikor Ellie visszafelé sétál a metróállomásról, rájön, hogy az oldala nem a korcsolyázástól sajog – bár azóta nem esett el ennyiszer, hogy járni tanult –, hanem attól, hogy két órán keresztül megállás nélkül röhögött. A korcsolyázás vicces volt, igazán felüdítő élmény, és miután megtette az első bizonytalan lépéseket a jégen, rájött, milyen ritkán tapasztalta meg eddig, hogy mekkora örömet tud okozni, ha totálisan belefeledkezik valamilyen egyszerű fizikai tevékenységbe. Rory jól korcsolyázik, ahogy a legtöbb haverja is. – Minden télen ide járunk – mutatott körbe az ideiglenesen kialakított jégpályán, amit a környező irodaépületek fénye világított meg. – Novemberben megépítik, és onnantól olyan kéthetente eljövünk. Könnyebb, ha előtte legurítasz pár pohárkával. Jobban el tudsz lazulni. Gyerünk, engedd, hadd mozogjanak szabadon a végtagjaid. Csak hajolj kicsit előre. Rory hátrafelé, arccal Ellie-nek korcsolyázott, a karjait oldalsó középtartásban tartotta, hogy a lány beléjük kapaszkodhasson. Amikor Ellie elesett, kíméletlenül kinevette. Olyan felszabadító érzés volt ezt olyasvalakivel csinálni, akinek ennyire keveset ad a véleményére. Ha Johnnal lett volna ott, végig azon idegeskedett volna, hogy a csípős hidegtől a pályán kivörösödik az orra. És végig azon görcsölt volna, hogy a férfi vajon meddig ér rá. A lakása bejáratához értek. – Köszönöm – mondja Rorynak. – A mai nap elég rosszul indult, de a végén remekül szórakoztam. – Ez volt a legkevesebb, amit tehettem, miután elrontottam a születésnapodat azzal a levéllel. – Majdcsak túlélem valahogy. – Ki hitte volna? Ellie Haworth-nek mégiscsak van szíve. – Ez csak aljas rágalom. – Tudod, nem is vagy rossz – mondja Rory, és egy kis mosoly bujkál a szemében. – Már ahhoz képest, hogy egy vén tyúk vagy. Ellie legszívesebben megkérdezné, hogy ezt a korcsolyázásra érti-e, de hirtelen elbátortalanodik a lehetséges választól. – Te pedig igazán elbűvölő vagy. – Te… – Rory hátrapillant a metróállomás irányába. Ellie egy pillanatra eltűnődik, hogy behívja-e. De már miközben ez a gondolat felmerül benne, tudja, hogy úgysem működne. A fejét, a lakását, az életét teljesen kitölti John. Ennek a férfinak már nem maradt hely. Rory talán inkább csak testvéri érzelmeket vált ki belőle, és ezt csak egy kicsit zavarja össze a tény, hogy a fiú egyáltalán nem csúnya.

Rory újra az arcát fürkészi, és Ellie-nek az a kellemetlen gyanúja támad, hogy az iménti belső vívódás kiült a vonásaira. – Jobb, ha most megyek – mondja a fiú, és a barátai felé mutat. – Igen – mondja Ellie. – Azért még egyszer kösz. – Semmiség. A szerkesztőségben találkozunk. – Megpuszilja Ellie arcát, majd sarkon fordul, és félig futva elindul a metróállomás felé. Ellie nézi, ahogy elmegy, és különös, de úgy érzi, mintha megfosztották volna valamitől. Felmegy a kőlépcsőn, és a kulcsáért nyúl. Majd otthon újraolvassa az új leveleket, és átnézi a papírokat, hátha talál valami nyomot. Hatékony lesz. Tereli az energiáit. Érzi, hogy megfogja valaki a vállát, ettől ugrik egyet, és elfojt egy sikolyt. John egy lépcsővel lejjebb áll mögötte, és az egyik hóna alatt egy üveg pezsgőt és egy nevetségesen nagy csokor virágot szorongat. – Én nem is vagyok itt – mondja. – Somerset-ben vagyok, és előadást tartok egy tehetségtelen alakokból álló írócsoportnak, aminek a tagjai között mindig akad legalább egy, aki a tetejébe még elviselhetetlenül unalmas is. – Ezután John csak áll, és várja, hogy Ellie visszanyerje a lélegzetét. – Mondhatnál valamit – bármit, csak azt nem, hogy „Menj el”. Ellie néma marad. John a lépcsőre teszi a pezsgőt és a virágot, majd a karjába kapja a lányt. A csókján még érződik a kocsija melege. – Már félórája várok rád. Kezdtem bepánikolni, hogy egyáltalán nem is jössz haza. Ellie elolvad. Ledobja a táskáját, érzi John bőrét, a súlyát, a testét, és szinte rázuhan. A férfi két meleg tenyere közé fogja az ő hideg arcát. – Boldog születésnapot – mondja, mikor végül szétválnak. – Somerset? – kérdezi Ellie kissé szédülten. – Ez azt jelenti, hogy…? – Egész éjjel. Harminckét éves, és a férfi, akibe szerelmes, itt van, hozott pezsgőt és virágot, és az egész éjszakát az ágyában fogja tölteni. – Akkor bejöhetek? – kérdezi John. Ellie összeráncolja a homlokát, és a férfira néz, mintha csak azt kérdezné tőle: „Szerinted ezt tényleg meg kell kérdezned?” Aztán felveszi a virágokat és a pezsgőt, és elindul felfelé a lépcsőn.

Kedden nem érek rá. Az az igazság, hogy már nem is akarok annyira találkozni veled. Azt hiszem, ha őszinte vagyok, ez egy árnyalattal kevésbé sértő, mint hogyha találkoznánk, és aztán nem beszélnénk meg egy újabb randevút.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

18

– Ellie! Be tudsz jönni hozzám egy percre? Ellie az íróasztal alá hajítja táskáját. A bőre még nedves a félórával ezelőtti zuhanyozástól, a gondolatai még máshol járnak. Melissa hangja keményen szól a nő üvegfalú irodája felől: kegyetlen, kijózanító visszatérés a valóságba. – Természetesen! – Ellie bólint, és udvariasan mosolyog. Valaki kedves gesztusként egy pohár kávét hagyott az asztalán. A kávé már langyos, nyilvánvaló, hogy ott van egy ideje. A pohár alatt üzenet, Jayne Torvillnak címezve: „Ebéd?” Most nincs ideje, hogy ezt értelmezze. Lerázza magáról a kabátját, bemegy Melissa irodájába, és rémülten látja, hogy a rovatszerkesztő állva vár rá. Leül egy székre, és szemével követi Melissát, aki megkerüli az íróasztalát, majd helyet foglal. A nő fekete bársonyfarmert és fekete pólót visel, kidolgozott karja és hasa arról árulkodik, hogy naponta több órát tölt Pilatesedzésen. Olyan ékszereket hord, amilyeneket a divatmagazinokban „statement jewellery”-nek szokás nevezni, bár Ellie gyanítja, hogy ez a „hatalmas” szó trendi szinonimája. Melissa halk sóhajt hallat, és ránéz. A szeme elképesztően ibolyakék, és Ellie egy pillanatra eltűnődik, hogy vajon színes kontaktlencsét hord-e. Az árnyalata tökéletesen megegyezik a nyaklánca színével. – Ellie, nem vagyok túl boldog, hogy ezt a beszélgetést le kell folytatnom veled, de attól tartok, elkerülhetetlen. –Ó! – Majdnem háromnegyed tizenegy van. – Hát, igen… Én… – Aláírom, hogy a mi rovatunk a lazább helyek közé tartozik a Nationon belül, de azt hiszem, hallgatólagosan megállapodtunk, hogy legkésőbb nagyjából háromnegyed tízkor minden munkatársamat az asztalánál akarom látni. – Igen, én… – Szeretek időt hagyni az íróimnak, hogy felkészülhessenek a megbeszélésre. Elég időt, hogy elolvashassák az aznapi lapokat, megnézzék a netes oldalakat, beszélgessenek, inspirációkat gyűjtsenek, és inspirálják egymást. – Melissa most kicsit elfordul a székében, és megnéz egy e-mailt. – Ellie, a megbeszélésen részt venni kiváltság. Olyan lehetőség, aminek sok író nagyon örülne. Nehezen értem, hogyan lennél képes profi szinten felkészülni, ha percekkel az értekezlet előtt slisszolsz be. Ellie érzi, hogy a bőre bizsereg. – Vizes hajjal. – Nagyon sajnálom, Melissa. Meg kellett várnom a vízszerelőt, és… – Inkább ne, Ellie – mondja Melissa halkan. – Jobb lenne, ha nem néznél hülyének. És hacsak meg nem győzöl arról, hogy a hét minden második napján ki kell hívnod a vízszerelőt, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy nem veszed túl komolyan a munkádat. Ellie nyel egyet. – Az internetes jelenlétünk azt jelenti, hogy ennél a lapnál egyetlen író sem húzhatja meg magát többé. Az írók teljesítményét most már nemcsak a kinyomtatott oldalakon megjelenő munkáik minősége alapján lehet értékelni, hanem annak alapján is, hogy a sztorijaikra hányan

klikkéinek rá online. Ellie, a te teljesítményed – Melissa most egy papírról puskázik – egy év alatt majdnem negyven százalékkal esett vissza. Ellie meg sem tud szólalni. A torka kiszárad. A többi szerkesztő és az írók már tömött mappákat és eldobható kávéspoharakat szorongatva gyülekeznek Melissa irodája előtt. Ellie látja, hogy az üvegen át lopva rá-rápillantanak, némelyikük kíváncsian, némelyikük kissé szégyenkezve, mintha csak tudnák, hogy éppen mi történik vele. Ellie azon gondolkozik, hogy a munkája színvonala szélesebb körben is téma volt-e, és megalázva érzi magát. Melissa áthajol az íróasztala felett. – Amikor felvettelek, éhes voltál. Beleadtál apait-anyait. Ezért helyeztelek a többi vidéki tudósító elé, akik, hogy őszinték legyünk, a saját anyjukat is eladnák, hogy a te posztodra kerülhessenek. – Melissa, én… – Ellie, nem akarom tudni, mi történik az életedben. Nem akarok tudni róla, hogy vannak-e magánéleti problémáid, hogy meghalt-e valakid, aki közel állt hozzád, vagy hogy nyakig ülsz-e az adósságban. Azt meg pláne nem akarom tudni, ha súlyos beteg vagy. Csak azt akarom, hogy elvégezd a munkádat, amiért fizetnek. Mostanra rá kellett jönnöd, hogy az újságcsinálás könyörtelen biznisz. Ha nem szállítod le a sztorikat, nem tudunk elég hirdetést bevonzani, vagy ne adj isten, nem tudjuk tartani a példányszámot. És ha nem hozzuk a számokat, akkor elveszítjük az állásunkat – egyesek előbb, mások később. Világosan fogalmaztam? – Nagyon is, Melissa. – Jó. Szerintem semmi értelme, hogy bejöjj a mai értekezletre. Kapd össze magad, és találkozunk a holnapi megbeszélésen. Hogy haladsz a szerelmes leveles cikkel? – Jól. Igen. – Ellie feláll, és megpróbál olyan benyomást kelteni, mint aki nagyon is tudja, mit csinál. – Rendben. Holnap megmutathatod. Kérlek, kifelé menet szólj a többieknek, hogy bejöhetnek. Kicsivel fél egy után Ellie lerohan a négyszintnyi lépcsőn, le egészen a könyvtárig. A kedve még mindig borongós, az előző esti vidámságot mintha elfújták volna. A könyvtár úgy fest, mint egy üres raktár. A pult körül a polcok teljesen üresek, a rossz helyesírással írt cetlit letépték: már csak a kétoldalt fennmaradt cellux mutatja, hogy valaha ott volt. Ellie a belső kétszárnyú ajtó mögül bútortologatás hangjait hallja. A főkönyvtáros a mutatóujját egy számokból álló listán futtatja végig, a szemüvege az orra hegyére csúszott. – Rory itt van? – Most nem ér rá. – Megmondaná neki, hogy nem tudok vele ebédelni? – Azt se tudom, merre van. Ellie azon idegeskedik, hogy Melissa biztos észreveszi, hogy nincs az asztalánál. – De azért találkozik vele valamikor? Meg kéne mondanom neki, hogy most el kell mennem a miatt a cikk miatt. Megmondaná neki, hogy a nap végén még beugróm? – Talán inkább hagyjon neki egy cetlit. – De az előbb azt mondta, fogalma sincs, merre van. A főkönyvtáros összevont szemöldökkel néz rá. – Sajnálom, de a költözésünk legvégén tartunk. Nincs időm arra, hogy üzeneteket adjak át – mondja türelmetlen hangon.

– Rendben. Akkor én most felmegyek a személyzetisekhez, és az ő idejüket fogom azzal fecsérelni, hogy elkérem Rory mobilszámát, jó? Csak hogy biztosan ne tartsam fel Roryt, és ne az ő idejét pazaroljam. A főkönyvtáros felemeli a kezét. – Megmondom neki, ha látom. – Ugyan, nem fáradjon. Sajnálom, hogy zavartam. A főkönyvtáros most lassan Ellie felé fordul, és olyan arccal mered a lányra, amit az anyja csak úgy hívott volna: „ódivatú arckifejezés” – Nézze, Miss Haworth, lehet, hogy maga meg a magához hasonlók azt gondolják, hogy mi itt a könyvtárban jelentéktelen kis senkik vagyunk, de én már túl öreg vagyok ahhoz, hogy lótifutit játsszam. Sajnálom, ha ez fennakadást okoz a társasági életében. Ellie kissé összerezzen, amikor eszébe jut, mit is mondott neki Rory: minden könyvtáros képes arra, hogy arcokat kössön a cikknyitó mondatokhoz. Ő pedig nem tudja ennek az embernek a nevét. A férfi eltűnik a csapóajtó mögött. Ellie elvörösödik. Haragszik magára, amiért úgy viselkedett, mint egy idegesítő kamaszlány, és haragszik az öregemberre, amiért olyan kelletlen volt. Haragszik, mert Melissa rideg értékelése után nem mehet ki, hogy vidáman megebédeljen. Pedig olyan jól indult ez a nap. John majdnem kilencig maradt. Azt mondta, a somerseti vonat úgysem fut be háromnegyed tizenegyig, úgyhogy semmi értelme, hogy elrohanjon. Ellie rántottás pirítóst csinált neki – jószerivel ez az egyetlen étel, amit képes jól elkészíteni, aztán leült az ágyra, amíg John evett, és üdvözült arccal kis falatkákat lopkodott a tányérjáról. Egyszer már előfordult, hogy az egész éjszakát együtt töltötték, még a kapcsolatuk hajnalán, amikor John a saját bevallása szerint teljesen meg volt őrülve érte. A múlt éjszaka is olyan volt, mint azok az első napok: John gyengéd volt, érzelmes, mintha a közelgő nyaralás miatt hiperérzékenyen figyelne Ellie érzéseire. Ellie nem beszél erről: ha valamit megtanult az elmúlt év során, az az, hogy a jelenben éljen. Belemerül minden pillanatba, nem hagyja, hogy a varázst beárnyékolja a gondolat, hogy milyen árat kell fizetnie érte. A koppanás úgyis eljön – ahogy mindig eljött –, de általában sikerült annyi emléket begyűjtenie, hogy egy kicsit kipárnázza velük a zuhanást. A lépcsőn áll, és John meztelen, szeplős karjára gondol, ahogy körülöleli, alvó arcára a párnán. Minden tökéletes volt. Egy kis hang azt kérdezi benne legbelül, vajon egy szép napon, ha John tényleg komolyan elgondolkozik, rájön-e, hogy az egész élet ilyen lehetne. Taxival rövid az út a Langley Streetre, a postahivatalhoz. Mielőtt eljön az irodából, gondja van rá, hogy szóljon Melissa titkárnőjének. – Itt a mobilszámom, ha keresne – mondja, a hangjából szinte csöpög a profik udvariassága. – Körülbelül egy órát leszek távol. Bár ebédidő van, a postán nincsenek sokan. Ellie a nem létező sor elejére megy, és engedelmesen vár, amíg az ügyfélhívó hangja meg nem szólal: „Kérem, fáradjon a négyes ablakhoz” – Beszélhetnék valakivel a postafiókokról, kérem? – Egy pillanat. – A nő eltűnik, majd visszatér, és int Ellie-nek, hogy menjen a terem végébe, ahol egy ajtó van. – Margie ott várja önt. Az ajtón egy fiatal nő dugja ki a fejét. Névtáblát visel, és a nyakán aranyláncon egy nagy keresztet hord. A magas sarkú cipője láttán Ellie töprengeni kezd, hogyan képes állni, sőt mi több, egész nap dolgozni ilyen lábbeliben. A nő rámosolyog, Ellie-nek pedig eszébe jut, hogy milyen ritka manapság, hogy az emberre rámosolyog valaki itt a belvárosban.

– Kissé furcsán fog hangzani, amit kérdezek – kezd bele Ellie a mondókájába de meg lehet tudni valahogy, hogy ki bérelt ki egy postafiókot évekkel ezelőtt? – Hát, a bérlők elég gyakran változnak. Körülbelül mikorról lenne szó? Ellie azon gondolkozik, mennyire mélyen avassa be a részletekbe, de Margie-nak kedves arca van, úgyhogy bizalmas hangot üt meg vele. A táskájába nyúl, és előhúzza a leveleket, amik gondosan összehajtogatva lapulnak egy átlátszó dossziéban. – Eléggé különös az egész. Találtam pár szerelmes levelet, amiket egy itteni postafiókba címeztek. Szeretném visszajuttatni őket. Sikerült felkeltenie Margie érdeklődését. Ez az ügy valószínűleg üdítő változatosságot jelent számára a segélykifizetések és a katalógus-visszaküldések rutinjához képest. – A tizenhármas postafiók – mutat Ellie a borítékra. Margie arcát felderíti a felismerés öröme. – A tizenhármas? – Tudja, melyikről van szó? – Ó, igen. – Margie egy pillanatra összepréseli az ajkait, mintha azt mérlegelné, mennyi információt adhat ki. – Azt a fiókot ugyanaz a személy bérli immár… Hűha! Majdnem negyven éve. Nem mintha ez önmagában annyira szokatlan lenne. – Akkor mi a szokatlan? – Az, hogy soha nem érkezik egyetlen levele sem. Egy sem. Már többször felvettük a kapcsolatot a bérlővel, hogy lehetőséget biztosítsunk számára a bérlet felmondására. De a hölgy azt mondja, továbbra is fenn akarja tartani a postafiókját. Mi pedig azt mondjuk, hogy ez pénzkidobás, de hát az ő dolga, ha ezt akarja. – Margie most a levélre pillant. – Szerelmes levél, igaz? Ó, mennyire szomorú. – Meg tudná adni nekem a hölgy nevét? – Ellie gyomra összeszorul. Ebből még nagyobb sztori kerekedhet ki, mint képzelte. A nő megrázza a fejét. – Sajnálom, de nem. Adatvédelem, meg ilyesmi. – Ó, kérem! – Ellie Melissa arcára gondol, hogy milyen képet vágna a főnöke, ha le tudná szállítani a cikket a Tiltott Szerelemről, Ami Negyven Évig Tartott. – Kérem! El sem tudja képzelni, mennyire fontos ez nekem. – Sajnálom. Tényleg. De nem lehet olyan fontos, hogy kockára tegyem érte az állásomat. Ellie káromkodik magában, és hátrapillant a hirtelen felgyűlt sorra. Margie visszafordul az ajtó felé. – Azért köszönöm – mondja Ellie, mert volt gyerekszobája. – Semmiség. Mögöttük egy kisgyerek sír, próbál megszökni a babakocsiból, de be van kötve. – Egy pillanat! – Ellie a táskájába túr. – Igen? Ellie elvigyorodik. – Hagyhatnék egy levelet – tudja – abban a postafiókban?

Kedves Jennifer! Bocsásson meg a tolakodásért, de a birtokomba került egy személyes levelezés, amely, úgy hiszem, az Öné, és örömmel visszajuttatnám Önnek. Az alábbi számon el tud érni. Tisztelettel: Ellie Haworth Rory a levelet nézi. A kocsmában ülnek, a Nationnel átellenben. Már így kora este is sötét van, a szerkesztőség épülete előtt az utcai lámpák megvilágítják a zöld költöztető teherautókat, a lépcsőn munkaruhás férfiak igyekeznek fel-alá. Már hetek óta szinte szerves részét képezik a tájnak. – Mi van? Szerinted nem helyénvaló a hangnem? – Semmi ilyet nem mondtam. Rory mellette ül a bárkanapén, egyik lábát az asztal lába felé fordítja. – Akkor mi van? Csak mert olyan képet vágsz, tudod… Rory vigyorog. – Nem tudom. Ne engem kérdezz, én nem vagyok újságíró. – Ugyan már! Akkor mégis mit jelent ez az arc? – Kicsit nem érzed úgy, hogy…? – Hogy? – Nem is tudom… Ez olyan személyes dolog. Arra fogod kérni, hogy teregesse ki országvilág előtt a szennyesét. – Lehet, hogy még örülni is fog a lehetőségnek. Talán újra rátalál a férfira. – Ellie hangja dacosan optimistán cseng. – De lehet, hogy férjnél van, és a férjével negyven éve próbálják elfelejteni, hogy a nőnek volt egy viszonya. – Hát azt kétlem. Különben is, honnan tudod, hogy az ügy szennyes? Lehet, hogy együtt vannak. Lehet, hogy happy enddel végződött a történetük. – És a nő negyven évig nem mondta fel a postafiókot? Nem volt happy end. – Rory visszaadja a levelet. – Az is lehet, hogy a nő elmebeteg. – Csak azért, mert hűségesen vársz valakire, már automatikusan bolond is vagy, igaz? Semmi kétség. – Fenntartani egy postafiókot negyven évig úgy, hogy egyetlen levél sem érkezik, azért elég távol áll a normálisnak nevezhető viselkedéstől. Ebben van valami, ismeri el magában Ellie. De Jennifer és az ő üres postafiókja elragadta a képzeletét. És ami még fontosabb, ez a sztorija áll a legközelebb ahhoz, hogy jó cikk születhessen belőle. – Majd gondolkodom rajta – mondja. Nem árulja el Rorynak, hogy az eredeti példányt már akkor délután elküldte a postafiókba. – Na, és – szólal meg Rory – jól érezted magad tegnap este? Nem fáj semmid? – Tessék? – A korcsolyázástól. – Ja! Csak egy kicsit. – Ellie kinyújtóztatja a lábát, érzi, hogy feszül a combja, és kicsit elpirul, amikor a térde Rory térdéhez ér. Bizalmasan viccelődnek. Ellie Jayne Torvill, Rory pedig

az alázatos könyvtáros, aki csak azért van ott, hogy teljesítse a hölgy parancsait. Rory olyan smseket küld, amelyekben szándékosan rosszul ír valamit: Kedves Inteligens Hölgy, lenne ojan szives, és meginna később valamit a szerény könyftárossal? – Hallottam, hogy kerestél odalent. Ellie ránéz, és Rory elvigyorodik. Ellie grimaszol. – A főnököd olyan mogorva ember. De tényleg. Amikor megkértem, hogy adjon át neked egy üzenetet, úgy csinált, mintha azt akartam volna, hogy áldozza fel az elsőszülött gyermekét. – Tök rendben van a fickó – mondja Rory, és az orrát ráncolja. – Csak tiszta ideg. Ez az utolsó projektje, mielőtt nyugdíjba megy, és negyvenezer dokumentumot kell sorrendbe szedve átköltöztetnie, plusz azokat, amik épp szkennelés alatt vannak, hogy digitálisan archiválják őket. – Mindannyian sokat dolgozunk, Rory. – Kifogástalan állapotban akarja itt hagyni az anyagokat. Nagyon ódivatú: tudod, az újság érdekében bármit. Én kedvelem őt. Kihalófélben lévő faj. Ellie Melissára gondol, a hideg szemére meg a tűsarkú cipőire, és kénytelen egyetérteni a fiúval. – Mindent tud, amit erről a helyről tudni lehet. Valamikor beszélned kéne vele. – Na igen. Mert olyan nyilvánvalóan nagyon bír engem. – Biztos, hogy bírna, ha szépen kérnéd. – Mondjuk úgy, ahogy veled beszélek? – Nem. Azt mondtam, hogy szépen. – Megpályázod a posztját? – Én? – Rory a szájához emeli a poharát. – Dehogy. Én utazgatni akarok – Dél-Amerikában. Úgy volt, hogy ez csak nyári munka. Aztán valahogy itt ragadtam, már tizennyolc hónapja. – Tizennyolc hónapja itt dolgozol? – Azt akarod mondani, hogy észre sem vettél? – kérdezi Rory tettetetten megbántott arccal. Ellie megint elpirul. – Én csak… azt hiszem, akkor már ezelőtt is láttalak volna. – Jaj, ti bértollnokok csak azt látjátok meg, amit látni akartok. Mi csak láthatatlan léhűtők vagyunk, akiknek az az egyetlen dolguk, hogy a ti parancsaitokat teljesítsük. Rory mosolyog, és a hangjában nincs semmi gunyorosság, de Ellie tudja, hogy van némi keserű igazság abban, amit mond. – Szóval én egy önző, nemtörődöm bértollnok vagyok, akit hidegen hagynak a valódi dolgozók igényei, és aki gonoszul bánik az olyan öregemberekkel, akikbe még szorult tisztességes munkamorál – elmélkedik. – Hát, dióhéjban ennyi. – Ezután Rory normálisan ránéz, és megváltozik az arckifejezése. – Hogyan fogod visszatornázni magad a főnököd kegyeibe? Hihetetlenül nehéz elkapni Rory tekintetét. Ellie a válaszon gondolkozik, amikor üzenetet jelez a mobilja. – Bocs – mondja, és kotorászni kezd a táskájában. Aztán megnyitja a kis boríték ikont. Csak köszönni akartam. Holnap elutazom nyaralni, ha visszajöttem, kereslek. Vigyázz magadra, puszi, j. Ellie csalódott. „Köszönni akartam”, a sok édes, tegnap este elsuttogott vallomás után. A gátlások nélküli együttlét után? Csak „Köszönni akar”?

Újból elolvassa az üzenetet. Tudja, hogy John sosem mond túl sokat mobilon. Már az elején megmondta, hogy túl kockázatos, mert mi van, ha a felesége elolvas egy bizalmas üzenetet, mielőtt kitörli. De azért van valami édes abban, hogy „Vigyázz magadra” nem? Ezzel John azt üzeni neki, szeretné, hogy ő rendben legyen. Már miközben magát nyugtatgatja, azon gondolkozik, mi mindent lát bele ezekbe a ritka, szűkszavú üzenetekbe, hogy képes egy egész regényt kanyarítani köréjük. Szerinte John és ő annyira közel állnak egymáshoz, hogy ez így rendben van, hogy érti, mit is akar a férfi valójában mondani neki. De azért időnként, mint például ma is, eltűnődik: vajon tényleg van valami a pár sebtében elküldött szón túl? És mit válaszoljon? Nem írhatja, hogy „Kellemes nyaralást!” amikor éppen hogy azt szeretné, ha John nyaralása borzalmasan sikerülne, a felesége ételmérgezést kapna, a gyerekei megállás nélkül nyavalyognának, az idő pedig annyira lehűlne, hogy kénytelenek lennének egész idő alatt a sötét szobában maradni. Azt akarja, hogy John csak üljön ott, és gondoljon arra, mennyire hiányzik neki ő, mennyire, mennyire, mennyire hiányzik… Te is vigyázz magadra. Puszi. Amikor felnéz, Rory épp kibámul az ablakon, és a költöztető teherautókat tanulmányozza. Úgy tesz, mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy mi folyik mellette. – Bocs – mondja Ellie, és elteszi a mobilját. – Meló volt. – Már mikor kimondja, tisztában van vele, hogy miért nem árulja el Rorynak az igazat. Rory lehetne csak egy barát, sőt már az is: akkor meg miért nem mesél neki Johnról? – Szerinted miért nem ír ma már senki ilyen szerelmes leveleket? – kérdezi inkább, és előhúzza a táskájából az egyik borítékot. – Úgy értem, persze, vannak sms-ek, e-mailek meg ilyesmi, de senki nem ír már ilyen stílusban, nem? Ma már senki nem fedi fel úgy az érzéseit, ahogy ez az ismeretlen szerelmes tette. A költöztető kocsi elindul. Az újság épülete üres és elhagyatott. A bejárat úgy fest az utcai lámpák fényében, mint valami sötéten tátongó gyomor, a mélyén a még bennmaradt munkatársakkal, akik az utolsó változtatásokat végzik a másnapi címlapon. – Lehet, hogy még írnak ilyesmit – szólal meg Rory, és arcáról eltűnik az a pillanatnyi lágyság. – Vagy az is lehet, hogy ha férfi vagy, nem is lehet tudni, hogy igazából mit akarsz mondani. A konditerem a Swiss Cottage-ben már nincs közel egyikük lakásához sem. A gépek rendszeresen elromlanak, és a recepciós olyan béna, hogy néha azon gondolkoznak, nem a konkurencia helyezte-e oda, hogy rontsa az üzletet. Mindezek ellenére sem ő, sem pedig Nicky nem tudja rávenni magát, hogy végigcsinálják a tagsági megszüntetésének végeláthatatlan procedúráját, és találjanak valami új helyet. A terem lett a hely, ahol hetente találkoznak. Már eltelt pár év azóta, hogy először lihegtek egymás mellett a szobabicikliken, és szánakozó huszonéves személyi edzőkre bízták magukat. Mostanában, néhány, a kis medencében tessék– lássék leúszott hossz után, inkább a forró gőzben vagy a szaunában ücsörögnek vagy negyven percig, és beszélgetnek. Meggyőzték magukat, hogy ez „jót tesz a bőrüknek” Nicky késik: egy dél-afrikai kongresszusra készül, és alig tudott elszabadulni. Egyik barátnője sem tesz megjegyzést a késés miatt: elfogadják, hogy az ilyesmi megesik, és ha valamelyikük munkája fennakadást okoz, akkor nem ér szemrehányást tenni. Ráadásul Ellie sosem értette pontosan, mivel is foglalkozik Nicky. – Nagyon meleg van Dél-Afrikában? – Ellie megigazítja a törülközőjét a forró szauna padon. Nicky a szemét dörgöli.

– Gondolom, igen. Bár nem tudom, mennyi időm lesz, hogy kimozduljak. Az új főnök egy munkabuzi. Abban reménykedtem, hogy kivehetek egy hetet a konferencia után, de azt mondja, nem tud nélkülözni. – Milyen a nő? – Egész normális, úgy értem, nem csinál úgy, mintha farka lenne vagy ilyesmi. De baromi sokat dolgozik, és nem látja okát, hogy mi, többiek miért ne tehetnénk ugyanezt. Bárcsak a jó öreg Richard visszajönne! Annyira szerettem azokat a hosszú ebédeket péntekenként. – Nem ismerek senkit, akinek normális ebédideje lenne manapság. – Kivéve titeket, firkászokat. Én azt hittem, mást sem csináltok, csak piálós ebédekre jártok a forrásaitokkal. – Aha! Csak nem akkor, amikor a főnököm ki van hegyezve rám. Ellie elmeséli a reggeli megbeszélést. Nicky szeméből süt az együttérzés. – Jobb, ha óvatos leszel – mondja. – Úgy tűnik, rajtad tartja a szemét. A cikked jól alakul? Attól majd megnyugszik a főnököd? – Nem tudom, kisül-e belőle valami. És kicsit furán érzem magam pár dolog miatt, amiket fel akarok használni hozzá. – Ellie a lábát dörzsölgeti. – A levelek gyönyörűek. És nagyon intenzívek. Ha valaki ilyen levelet írna nekem, hát én biztos nem akarnám, hogy közzétegyék. Ahogy ezt mondja, szinte hallja Rory hangját, és rájön, hogy már nem is tudja, mit gondoljon. Nem készült fel arra, hogy a fiú ennyire ódzkodik majd az ötlettől, hogy megjelentesse a leveleket. Ellie ahhoz van szokva, hogy a Nationnél mindenkinek egy srófra jár az agya. Első a lap. Ódivatú. – Én legszívesebben kinagyíttatnám, és feltenném egy óriásplakátra. Nem ismerek senkit, aki manapság még ilyen leveleket kapna – mondja Nicky. – Bár a nővérem kapott, még a kilencvenes években, amikor a vőlegénye Hong Kong-ba költözött. Legalább kettőt hetente. Egyszer megmutatta őket. Megjegyzem, a legtöbb arról szólt, hogy mennyire hiányzik neki a tesóm feneke – horkan fel. Amikor egy ismeretlen nő lép a szaunába, abbahagyják a nevetést. Udvarias mosolyt váltanak az asszonnyal, aki a legfelső szinten foglal helyet, miután gondosan kiteríti a törülközőjét. – Ja, találkoztam Douggal múlt héten. – És hogy van? Léna bekapta már a legyet? – Ami azt illeti, Doug rólad kérdezett. Fél, hogy megharagudtál rá. Azt mondja, elég kemény dolgokat vágtatok egymás fejéhez. Az izzadság belecsorog Ellie szemébe, a szemfestéke maradéka csípni kezdi. – Á, semmi gáz. Csak éppen ő… – Ellie most az ismeretlen nőre néz a felső padon. – Doug egy teljesen más világban él. – Egy olyanban, ahol senkinek sincs viszonya. – Kicsit olyan… ítélkezőnek tűnt. Nem értettünk egyet John feleségével kapcsolatban. – Mi van vele? Ellie kényszeredetten fészkelődik a törülközőjén. – Ó, miattam igazán ne zavartassák magukat – szűrődik le a nő hangja a felső padról. – Bármi, ami itt elhangzik, titok marad. – A nő nevet, ők pedig udvariasan visszamosolyognak rá. Ellie lehalkítja a hangját. – Arról vitatkoztunk, hogy mennyire kellene figyelembe vennem a feleség érzéseit. – Szerintem az John dolga lenne.

– Igen. De tudod, milyen Doug. A Legrendesebb Ember a Világon. – Ellie kisimítja a haját az arcából. – Nicky, Doug-nak igaza van, de azért más lenne a helyzet, ha ismerném azt a nőt. Így viszont olyan, mintha nem is valós személy lenne. Úgyhogy miért kellene érdekeljen, hogy mi van vele? Az övé az az egyetlen dolog, amit igazán, igazán akarok, az egyetlen dolog, ami boldoggá tenne. És nem szeretheti olyan nagyon a férjét, ha ennyire nem érdekli, hogy John mit szeretne, vagy mire lenne szüksége. Úgy értem, ha olyan nagyon boldogok lennének egymással, John nem lenne velem, nem igaz? Nicky a fejét rázza. – Nemtom. Amikor a nővérem a gyerekeket szülte, hat hónapig teljesen zizzent volt. – De náluk a kisebbik gyerek is már majdnem kétéves. Ellie inkább érzi, mintsem hallja, hogy Nicky gúnyosan cicceg. Ez a rossz oldala annak, ha vannak igaz barátaid. Soha nem hagyják, hogy megúszd, ha mellébeszélsz. – Tudod, Ellie – szólal meg Nicky, miközben végigfekszik a padon, és a feje alá teszi a kezét –, engem aztán nem érdekelne, hogy amit csinálsz, erkölcsös vagy sem, de nem látszol boldognak. A jól ismert érzés, ahogy a teste védekezőn megfeszül. – De én boldog vagyok. Nicky felhúzza a szemöldökét. – Na jó. Boldogabb és boldogtalanabb vagyok, mint eddig bárkivel is egész életemben, ha érted. Két barátnőjétől eltérően Ellie sosem élt együtt egy férfival sem. Harmincéves koráig a házasság és gyerekek – mindig így, egy szóban – témakört betette a „Dolgok, amiket majd valamikor megteszek az életem során” képzeletbeli dossziéba. Úgy gondolta, miután felépítette a karrierjét, majd szép lassan jöhet a családalapítás, az italozás kordában tartása és a nyugdíjba vonulás. Nem akarta úgy végezni, mint az a pár lány a suliból, akik már a húszas éveik közepén holtfáradtan tologatták a babakocsit, és anyagilag a (szemmel láthatóan utált) férjüktől függtek. Az utolsó barátja panaszkodott, mert szerinte a kapcsolatuk nagyrészt abból állt, hogy folyton Ellie nyomában loholt, miközben a lány egyik helyről a másikra rohant, és közben a „mobilján ugatott” Amikor Ellie ezt viccesnek találta, a fiú csak még idegesebb lett. De mióta Ellie betöltötte a harmincat, ez az egész valahogy nem tűnt már olyan szórakoztatónak. Valahányszor meglátogatta a szüleit Derbyshire-ben, az anyja és az apja szembetűnően igyekeztek nem szóba hozni a pasi-kérdést. Csakhogy olyan feltűnően kerülték a témát, hogy ezzel is csak nyomást gyakoroltak a lányukra. Ellie azt mondogatta nekik és másoknak is, hogy ő nagyon jól megvan egyedül. És ez igaz is volt mindaddig, amíg nem találkozott Johnnal. – Nős ember, drága? – kérdezi az idegen nő a sűrű gőzön át. Ellie és Nicky diszkréten egymásra néz. – Ha ettől jobban érzi magát, én is beleszerettem egy nős férfiba. Most kedden lesz a négyéves házassági évfordulónk. – Gratulálunk – mondják szinte egyszerre, bár Ellie tisztában van vele, hogy – a körülményeket tekintve – elég fura ezt mondani. – Nem is lehetnénk boldogabbak. Persze a lánya nem hajlandó szóba állni vele, de nem számít. Boldogok vagyunk. – Mennyi időbe telt, mire elhagyta a feleségét? – kérdezi Ellie, és felül. A nő copfba fogja a haját. Nincs is melle, gondolja Ellie, és a szeretője mégis otthagyta érte a feleségét.

– Tizenkét évbe – válaszolja a nő. – Ez persze azzal járt, hogy nem lehet közös gyerekünk, de mint mondtam, megérte. Boldogok vagyunk. – Nagyon örülök – mondja Ellie, miközben a nő lekászálódik a lépcsőn. Amikor kimegy, a nyomában egy fuvallatnyi hideg levegő szökik be az üvegajtón át. Már csak ők ketten ülnek a forró, sötét kabinban. Rövid csend. – Tizenkét év – mondja Nicky, és az arcát dörzsöli a törülközőjével. – Meg egy elidegenedett mostohalány, és nulla saját gyerek. Hát, gondolom, ettől tényleg sokkal jobban érzed magad. Két nappal később megcsörren a telefon. Negyed tíz van, Ellie az asztalánál ül. A csörgésre feláll, hogy a főnöke lássa: bent van és dolgozik. Hánykor jár Melissa dolgozni? Úgy tűnik, elsőnek érkezik és utolsónak megy haza, ugyanakkor a sminkje és a haja mindig kifogástalan, az öltözéke tökéletes összhangban. Ellie azt gyanítja, hogy hajnali hatkor kezd a személyi edzőjével, egy órával később pedig már valami méregdrága szalonban száríttatja be a haját. Van ennek a nőnek egyáltalán magánélete? Valaki mintha mondta volna egyszer, hogy van egy kislánya, de Ellie ezt nehezen tudja elképzelni. – Életmód rovat – mondja, és szórakozottan az üvegfalú irodát bámulja. Odabent Melissa fel–alá járkálva telefonál, és egyik kezével a haját simogatja. – Jó számon hívom Ellie Haworth-öt? – A hívó fél hangja úgy cseng a telefonban, akár a metszett üveg, akár egy letűnt kor emléke. – Igen. Én vagyok. – Ó! Azt hiszem, ön küldött nekem egy levelet. Jennifer Stirling vagyok.

Mit csináltam? Akkor csütörtökön azt mondtad, nem akarsz elengedni. A te szavaid, nem az enyémek. Aztán semmi. Már komolyan arra gondoltam, hog talán baleset ért! S**** azt mondta, már régebben is csináltál ilyet, de én nem akartam hinni neki. és most teljesen idiótának érzem majom.

NŐ FÉRFINAK, LEVÉLBEN

19

Gyors léptekkel halad, fejét leszegi a szakadó esőben, és átkozza magát, amiért nem volt olyan előrelátó, hogy esernyőt hozzon. A bepárásodott ablakú buszok felspriccelik a vizet, a nyomukban hajtó taxik kecses, íves permetlöketekkel szórják meg a járdát. Ellie St. Johns Woodban jár egy esős szombat délután. Próbál nem gondolni egy széles, szeplős férfikézre, amint napolajjal dörzsöli be egy nő hátát Barbados vakítóan fehér homokján. Ez a kép, mintha csak valamiféle büntetés volna, gyakran felötlik a szeme előtt az elmúlt hat napban, mióta John elutazott. A ronda idő pedig mintha a természet Ellie kárára elsütött, kegyetlen tréfája lenne. A bérház szürke tömbként emelkedik a széles, fákkal szegélyezett járda fölé. Ellie botladozva felszalad a kőlépcsőn, és megnyomja a nyolcas lakáshoz tartozó kapucsengőt. Átázott cipőjében türelmetlenül egyik lábáról a másikra áll. – Igen? – A hang tisztán cseng, és kevésbé öreges, mint Ellie gondolta. Ellie hálát ad magában a sorsnak, amiért Jennifer Stirling a mai napot javasolta: a gondolat, hogy egy egész szombatot munka és a barátai – akik közül senki sem ér rá – nélkül kell végigcsinálnia, megrémítette. Már megint az a szeplős kéz. – Ellie Haworth vagyok. A levelek miatt jöttem. – Ó! Jöjjön be. Negyedik emelet. Lehet, hogy kicsit várnia kell majd a liftre. Borzasztóan lassú. Ez az a fajta épület, amilyenben Ellie ritkán jár, egy olyan környéken, amit alig ismer. A barátai új építésű házakban laknak, ahol mélygarázs van, a lakásokban pedig parányi szobák, vagy pedig Viktoriánus sorházakban, csöppnyi, tortaszeletekként egymáshoz préselődő garzonokban. Ez a ház régi gazdagságról mesél, még csak meg sem érintik a divat változásai. Ellie-nek a „nagyasszony” szó jut róla eszébe – talán John is ezt a szót használná –, és elmosolyodik. A folyosó padlóját sötét türkiz szőnyeg borítja: egy letűnt kor színe. A négy márványlépcső mellett végigívelő patinás rézkorláton meglátszik, hogy gyakran és rendszeresen kifényesítik. Ellie-nek egy pillanatra eszébe jut a saját háza közösségi folyosója, a lakók által ottfelejtett levélhalmokkal, ötletszerűen letámasztott kósza biciklikkel. Miután a lift recsegve, nyikorogva felküzdi magát a negyedikre, Ellie kilép a kikövezett folyosóra. – Halló! – Ellie meglát egy nyitott bejárati ajtót. Utólag már nem is biztos benne, hogy mire számított: talán egy görnyedt, hunyorgó idős nénire, aki szép vállkendőt visel, és egy porcelánállatkákkal telezsúfolt lakásban él. Jennifer Stirling nem ez a fajta nő. Valószínűleg a hatvanas éveiben járhat, de az alakja még mindig karcsú, a tartása még mindig egyenes. Csak rövid, bubira vágott ősz haja árulkodik a valódi koráról. Övvel összefogott gyapjúblézert visel, alatta sötétkék kasmírkardigánt, jól szabott nadrágja sokkal inkább tűnik kis szériás modellnek, mint áruházi konfekciódarabnak. A nyaka körül smaragdzöld sál. – Miss Haworth? Ellie érzi, hogy a nő nézte, talán felmérte őt, mielőtt a nevén szólította.

– Igen – nyújtja ki a kezét. – Kérem, szólítson Ellie-nek. A nő arca kicsit felenged. Bármilyen vizsga volt is ez, úgy tűnik, Ellie sikeresen átment rajta – legalábbis egyelőre. – Jöjjön be, kérem. Messziről jött? Ellie követi az asszonyt a lakásba. Megint rá kell jönnie, hogy a várakozásai hamisnak bizonyultak. Semmi állatos csetresz. A szoba hatalmas, világos, szellősen bútorozott. A világos faparkettán néhány nagy perzsaszőnyeg, a középpontban két szövetborítású Chesterfield-kanapé egymással szembefordítva, közöttük üveglapos dohányzóasztal. A szobában van még néhány eklektikusán összeválogatott különleges bútor: egy szék, amiről Ellie gyanítja, hogy méregdrága, modern, formatervezett darab, és egy antik, diófa intarziával díszített kisasztal. Fényképek a családról, kicsi gyerekekről. – Milyen gyönyörű ez a lakás! – mondja Ellie, akit sosem érdekelt különösebben a lakberendezés, de most hirtelen rájön, hogyan is szeretne élni. – Szép, ugye? Azt hiszem, valamikor hatvannyolcban költöztem ide. A ház eléggé kopott volt akkoriban, de úgy gondoltam, jó lesz, ha a lányom egy ilyen szép helyen nőhet fel, ha már a városban kell élnie. Az ablakból rálátni a Regent’s Parkra. Elvehetem a kabátját? Megkínálhatom egy csésze kávéval? Úgy látom, szörnyen megázott. Mialatt Jennifer Stirling eltűnik a konyhában, Ellie leül. A leghalványabb krémszínűre festett falakon hatalmas, modern művészeti alkotások. Ellie nézi a szobába visszatérő Jennifer Stirlinget, és arra gondol, nem csoda, hogy ez a nő ilyen heves érzelmeket váltott ki az ismeretlen levélíróból. Az asztalon kiállított fényképek egyike egy már-már valószerűtlenül gyönyörű fiatal nőt ábrázol, olyan beállításban, mintha egy Cecil Beaton-portréfotóhoz állna modellt. Egy másik képen ugyanő, talán pár évvel később, egy csecsemő fölé hajolva. Fáradt tekintetéből elfogódottság és lelkes áhítat sugárzik – ez az arckifejezés, úgy látszik, minden friss anyuka sajátja. A frizurája, még így, közvetlenül szülés után is tökéletes. – Nagyon kedves öntől, hogy ennyit fáradozott miattam. Meg kell mondjam, a levele kíváncsivá tett. Ellie előtt egy csésze kávé, szemben vele Jennifer Stirling egy parányi ezüstkanállal kavargatja a feketéjét. A kanál végét vörös, zománccal festett kávébab díszíti. Jézusom, gondolja Ellie, ennek a nőnek vékonyabb a dereka, mint az enyém. – Alig várom, hogy megtudjam, miféle levelek ezek. Nem hiszem, hogy az elmúlt években bármit is kidobtam volna véletlenül. Mostanában inkább ledarálok mindent. A könyvelőm múlt karácsonyra vett nekem egy olyan ördögi kis iratmegsemmisítő masinát. – Hát, igazából nem én találtam meg a leveleket. Egy barátom a Nationnél az archívumot rendezgette, és a kezébe akadt egy dosszié. Jennifer Stirling arckifejezése megváltozik. – És ezek itt abban a mappában voltak. Ellie benyúl a táskájába, és óvatosan előhúzza az átlátszó műanyag dossziét, benne három szerelmes levéllel. Mrs. Stirling arcát figyeli, ahogy az asszony a levelekért nyúl. – Postán is elküldhettem volna őket önnek – folytatja –, de… Jennifer Stirling áhítatosan a két keze közé fogja a leveleket. –…nem voltam biztos benne, hogy… szóval, hogy akarja-e őket egyáltalán. Jennifer nem szól semmit. Ellie hirtelen kényelmetlenül érzi magát, és belekortyol a kávéjába. Nem tudja, meddig ül ott és issza a kávéját, de nem néz Jenniferre, maga sem tudja, miért.

– Ó, nagyon is akarom ezeket a leveleket. Amikor Ellie felnéz, látja, hogy valami történt Jennifer arcával. Nem lehetne mondani, hogy könnybe lábadt a szeme, de a tekintetén látszik, hogy megindította valami heves érzelem. – Gondolom, elolvasta őket. Ellie érzi, hogy elpirul. – Sajnálom. Egy olyan dossziéban voltak, aminek a tartalma semmiféle kapcsolatban nem áll a levelekkel. Nem tudtam, hogy az lesz a vége, hogy felkutatom a tulajdonosukat. És szerintem gyönyörűek – teszi hozzá esetlenül. – Igen. Tényleg azok, ugye? Tudja, Ellie Haworth, az én koromban már nehéz meglepni az embert, de magának sikerült. – Nem olvassa el őket? – Nem szükséges. Tudom, mi áll bennük. Ellie már régen megtanulta, hogy az újságíró szakmában milyen fontos képesség tudni, hogy mikor kell hallgatni. De most egyre kényelmetlenebbül érzi magát, ahogy ezt az idős nőt figyeli, aki mintha már nem is ebben a szobában lenne. – Sajnálom – mondja óvatosan, amikor a csend már nyomasztóvá válik –, ha elszomorítottam önt. Nem voltam biztos benne, mit tegyek, tekintve hogy nem ismerem az ön… –…helyzetét – fejezi be helyette a mondatot az asszony. Elmosolyodik, és Ellie megint arra gondol, milyen csodálatos az arca. – Nagyon körültekintően járt el. De ezek a levelek nem okoznak semmiféle kellemetlenséget. A férjem hosszú évekkel ezelőtt meghalt. Ez is egy olyan dolog, amit nem mondanak el előre az öregségről – mosolyog az asszony kényszeredetten. – Hogy a férfiak sokkal előbb meghalnak. Egy ideig az eső kopogását hallgatják, a buszok felszisszenő fékhangját odakintről. – Áruljon el nekem valamit, Ellie – mondja Mrs. Stirling. – Mi késztette arra, hogy ennyi energiát áldozzon arra, hogy visszaadja nekem a leveleket? Ellie vacillál, hogy beszéljen-e a cikkről. Az ösztöne azt súgja, inkább ne. – Talán az, hogy sosem olvastam még ehhez foghatót? Jennifer Stirling élesen fürkészi. – És hát… nekem is van egy szeretőm – vallja be, maga sem tudja, miért. – Egy „szeretője”? – Ő… nős. – Értem. Szóval ezek a levelek megérintették a lelkét. – Igen. Ahogy az egész történet. Hogy az ember vágyik valamire, amit nem kaphat meg. És hogy sohasem mondhatja el őszintén, mit érez. – Ellie lenéz, mintha az öléhez beszélne. – Ez a férfi, akivel együtt vagyok, John… nem tudom igazán, mi jár a fejében. Nem beszélünk arról, ami kettőnk között történik. – Azt hiszem, ez nem szokatlan egy férfinál – jegyzi meg Mrs. Stirling. – De a maga szeretője beszélt az érzéseiről. Boot beszélt róluk. – Igen. – Az asszony mintha most újra a múltba révedt volna. – Ő mindent elmondott nekem. Hihetetlen érzés ilyen leveleket kapni. Tudni, hogy valaki ennyire szeret. Ő mindig is fantasztikusan bánt a szavakkal. Az eső zuhogni kezd, mintha dézsából öntenék, az ablakon át látszik a villámok fénye, hallatszik a dörgések robaja, odalent az utcán emberek kiabálnak. – Kicsit a szerelmük megszállottja lettem, ha nem hangzik túl furcsán. Olyan nagyon szerettem volna, ha maguk ketten újra egymásra találnak. Meg kell kérdeznem: valaha is… összejöttek még egyszer?

A modern, hétköznapi szóhasználat hibásnak, nem helyénvalónak tűnik, és Ellie hirtelen elszégyelli magát. Arra gondol, hogy van valami otromba abban, amit kérdezett. Túl messzire ment. Már épp szóra nyitná a száját, hogy bocsánatot kérjen, és távozzon, amikor Mrs. Stirling megszólal: – Ellie, kér még egy csésze kávét? Szerintem semmi értelme, hogy elmenjen, amíg így zuhog. Jennifer Stirling a selyemkárpitozású kanapén ül, kihűlt kávéjával az ölében. Egy történetet mesél egy fiatal feleségről Dél-Franciaországban, és egy férjről, aki – az ő szavaival élve – valószínűleg semmivel sem volt rosszabb, mint bármelyik férj akkoriban. Ez a férfi a kor szabályai szerint élt, és az akkori vélekedés szerint egy férfi részéről nem volt helyénvaló kinyilvánítania az érzéseit, mert az a gyengeség jelének számított. Jennifer mesél egy másik férfiról is, aki a férje tökéletes ellentéte volt: egy keserű, nagyképű, szenvedélyes, sebzett lelkű férfiról, aki már az első találkozásukkor, egy holdfényes vacsoravendégségen felkavarta őt. Ellie ül, és feszülten figyel, a fejében képek születnek; megpróbál nem gondolni a táskájába rejtett diktafonra. Már nem érzi udvariatlannak magát. Mrs. Stirling élénken beszél, mintha évtizedek óta arra várna, hogy elmondhassa ezt a történetet. Azt mondja, az eseményeket évek alatt sikerült felfűznie, és bár Ellie nem érti pontosan, az elbeszélés mely pontjaira gondol, nem akarja félbeszakítani, és megkérni, hogy pontosítson. Jennifer Stirling elmondja, hogyan talált hirtelen barátra aranyozott kis életében, felidézi az álmatlan éjszakákat, a bűntudatot, a rettegést, hogy milyen érzés volt leküzdhetetlenül vonzódni valakihez, akihez nem lett volna szabad, hogy milyen borzalmas volt felismerni, hogy talán nem úgy él, ahogy kellene. Miközben beszél, Ellie a körmét rágja, és azon tépelődik, vajon John is ezt gondolja-e most egy távoli, napfényes tengerparton. Hogy szeretheti a feleségét, miközben vele azt teszi, amit tesz? Hogyan lehet, hogy ő nem érzi ezt a vonzást? A történet sötétebbé, a mesélő hangja halkabbá válik. Mrs. Stirling beszél egy autóbalesetről a nedves úton, egy ártatlan ember haláláról, és a következő négy évről, amikor alvajáróként lézengett a házasságában, és csak a pirulák és a lánya születése miatt nem vesztette el a józan eszét. Aztán hirtelen elhallgat, a háta mögé nyúl, és odaad Ellie-nek egy bekeretezett fotót. Magas, szőke asszony sortban, mellette egy férfi, aki átkarolja, mezítlábas lábuk előtt két gyerek és egy kutya. A nő úgy néz ki, mintha egy Calvin Klein hirdetésből lépett volna ki. – Esmé valószínűleg nem sokkal idősebb magánál –mondja. – San Franciscóban él a férjével, egy orvossal. Nagyon boldogok. Amennyire én tudom – teszi hozzá erőltetett mosollyal. – Ő tud a levelekről? – Ellie óvatosan a dohányzóasztalra teszi a képet, és megpróbálja nem utálni az ismeretlen Esmét, amiért ilyen remek géneket örökölt, és amiért ilyen nyilvánvalóan irigylésre méltó életet él. Ez alkalommal Mrs. Stirling némileg habozik, mielőtt válaszol. – Még soha senkinek nem meséltem el ezt a történetet. Miért akarná tudni egy lány, hogy az anyja szerelmes volt valakibe, de nem az apjába? Ezután elmeséli, hogyan találkoztak véletlenül, évekkel később, és azt a csodálatos, egyben borzongató felfedezést, hogy mégiscsak ott van, ahol lennie kell. – Meg tudja érteni? Olyan sokáig nem találtam a helyem… és Anthony egyszer csak ott volt. És akkor jött ez az érzés – most kezével megkopogtatja a mellkasát –, hogy hazaértem. Hogy Ő az igazi.

– Igen – mondja Ellie a kanapé karfáján kuporogva. Jennifer Stirling arca sugárzik. Ellie hirtelen meglátja benne azt a fiatal lányt, aki egykoron lehetett. – Ismerem ezt az érzést. – Az egészben persze az volt a szörnyű, hogy bár újra rátaláltam, nem mehettem vele. A válás egészen más volt akkortájt, Ellie. Borzalmas. Aki megtette, annak sárba tiporták a nevét. Tudtam, hogy a férjem tönkretenne, ha megpróbálnám elhagyni. És Esmét sem hagyhattam ott. Ő – Anthony – elhagyta a saját gyermekét, és azt hiszem, ezt sosem heverte ki igazán. – Szóval igazából nem is hagyta el a férjét? Ellie érzi, hogy úrrá lesz rajta a szomorúság. – De igen, annak a mappának köszönhetően, amit most megtaláltak. A férjemnek volt egy furcsa, vénlány titkárnője, Hogyishívják kisasszony. – Jennifer grimaszol. – Sosem tudtam megjegyezni a nevét. Azt hiszem, szerelmes lehetett a férjembe. És aztán valamiért átadta nekem az eszközt, amivel tönkretehetem. A férjem tudta, hogy miután a birtokomba kerültek az iratok, egy ujjal sem nyúlhat hozzám. Beszámol a találkozásról a névtelen titkárnővel, elmondja, mennyire sokkolta a férjét, amikor bement az irodájába, és kitálalt neki arról, mit tudott meg. – Az azbeszt-akták. – Olyan ártalmatlannak látszanak most, hogy Ellie lakásán pihennek, és az erejüket elhalványította az idő és az utókor bölcsessége. – Persze akkoriban nem sokat tudtunk az azbesztről. Azt hittük, egy csodálatos anyag. Rettenetesen sokkoló volt rájönni, hogy Laurence cége oly sok emberi életet tett tönkre. Ezért hoztam létre az alapítványt a halála után. Hogy segítsek az áldozatokon. Nézze. – Benyúl egy fiókos szekrénybe, és egy szórólapot vesz elő. A szórólap részletezi, milyen jogi segítséget tud nyújtani az alapítvány azok számára, akik a munkájukból kifolyólag betegedtek meg mesotheliomá-ban. – Mostanra nem sok pénz maradt az alapítvány számláján, de még mindig segítünk jogi ügyekben a rászorulóknak. Vannak jogász barátaim, akik ingyen vállalják a hozzánk fordulók jogi képviseletét itthon és külföldön is. – Még mindig hozzáfér a férje pénzéhez? – Igen. Így állapodtunk meg. Megtartottam a nevét, és egyike lettem azoknak a visszavonult feleségeknek, akik egyetlen rendezvényre sem kísérik el a férjüket. Mindenki úgy hitte, azért nem élek már társasági életet, mert Esmé nevelésével vagyok elfoglalva. Tudja, azokban az időkben ez egyáltalán nem volt szokatlan. A férjem a barátnőjét vitte el az összes társasági eseményre. – Jennifer nevet, a fejét rázza. – Elképesztő, micsoda kettős mérce dívott akkoriban. Ellie elképzeli magát John karján valami könyvbemutatón. A férfi mindig ügyel arra, nehogy megérintse nyilvános helyen, semmi jelét ne adja a kapcsolatuknak. Ellie titokban reménykedett, hogy egyszer majd rajtakapja őket valaki, amint éppen csókolóznak, vagy az egymás iránti szenvedélyük olyan nyilvánvalóan átsüt a gesztusaikon, hogy elkerülhetetlenül kártékony pletykák kezdenek keringeni kettejükről. Felpillantott és látta, hogy Jennifer Stirling őt nézi. – Kér még kávét, Ellie? Gondolom, nem siet sehová. – Nem. Igazán jólesne még egy kávé. Tudni szeretném, mi történt aztán. Jennifer arcán elhalványul a mosoly. Kis szünetet tart, mielőtt folytatja. – Anthony visszament Kongóba. Mindig a legszörnyűbb, legveszélyesebb helyekre utazott. Azokban az időkben rossz dolgok történtek ott a fehérekkel, és ő nem volt valami jól… – Úgy tűnik, már nem is Ellie-hez beszél. – A férfiak gyakran sokkal törékenyebbek, mint ránézésre hinnénk, nem igaz?

Ellie emészti a hallottakat, próbálja nem érezni a keserű csalódottságot, amit az iménti információ váltott ki belőle. Ez nem a te életed, mondja magának szigorúan. Nem kell, hogy ez a te személyes tragédiád legyen. – Hogy hívták? Gondolom, a Boot nem az igazi neve volt. – Nem. Ez a mi kis tréfánk volt. Maga olvasott valamit Evelyn Waugh-tól? A valódi neve Anthony O’Hare volt. Milyen furcsa, hogy ennyi év után mindezt elmondom magának. Ő volt az életem nagy szerelme, még sincs egyetlen fényképem sem róla, csak pár emlék. Ha nem lettek volna a levelek, talán azt hittem volna, csak képzeltem az egészet. Ezért akkora ajándék nekem, hogy visszahozta őket. Ellie torkában gombóc képződik. Ekkor megszólal a telefon, és a csörgése kizökkenti őket a gondolataikból. – Elnézést – mondja Jennifer, és átsétál a hallba, hogy felvegye a kagylót. Ellie hallja, hogy fogadja a hívást, a hangja egy pillanat alatt nyugodt tónusúra vált, süt belőle a hivatalos távolságtartás. – Igen – mondja a telefonba. – Igen, még mindig foglalkozunk ilyesmivel. Mikor diagnosztizálták nála a betegséget?… Annyira sajnálom… Ellie lefirkantja a nevet a jegyzetfüzetébe, majd a füzetet visszacsúsztatja a táskájába. Ellenőrzi a diktafont, ami még mindig vesz, a mikrofonja megfelelő szögben áll. Még pár percig elégedetten ücsörög, a családi fotókat nézegeti. Úgy sejti, még időbe telik, hogy Jennifer visszajöjjön. Nem illendő olyasvalakit sürgetni, aki nyilvánvalóan tüdőbajban szenved. Kitép egy lapot a jegyzettömbjéből, ráfirkant valamit, aztán magához veszi a kabátját. Az ablakhoz megy. Odakint kitisztult az idő, a pocsolyák a járdán fényesen, kékesen csillognak. Aztán az ajtóhoz megy, és ott áll kezében a papírlappal. – Bocsásson meg egy pillanatra. – Jennifer tenyerével eltakarja a telefonkagyló mikrofonját. – Sajnálom – mondja. – Úgy tűnik, ez eltart még egy darabig. – A hangjából érződik, hogy kettejük beszélgetése aznapra véget ért. – Valakinek kártérítésért kell folyamodnia. – Beszélhetünk majd újra? – Ellie maga elé nyújtja a papírt. – Itt vannak az adataim. Tényleg tudnom kell, hogy… Jennifer bólint, félig-meddig már újra a telefonos hívóra figyel. – Igen, természetesen. Ez a legkevesebb, amit tehetek. És még egyszer köszönöm, Ellie. Ellie megfordul, hogy távozzon, karján a kabátjával. Aztán, amikor Jennifer ismét a füléhez emeli a kagylót, visszafordul. – Csak egy dolgot áruljon még el gyorsan. Amikor újra elment – mármint Boot –, ön mit tett? Jennifer Stirling leereszti a telefonkagylót, a szeme fényes és nyugodt. – Utánamentem.

Nekünk kettőnknek nem volt semmiféle viszonyunk. Ha bármi mást próbálsz állítani, egyértelművé kell temem, hogy mindez csak a képzeleted szüleménye volt.

FÉRFI NŐNEK LEVÉLBEN, AZ I960–AS ÉVEKBEN

20

– Hölgyem, parancsol egy italt? Jennifer kinyitotta a szemét. Már majdnem egy órája szorította görcsösen az ülése karfáját a Brit Állami Légitársaság Kenya felé tartó vagy inkább hánykolódó járatán. Sosem szeretett igazán repülni, és a könyörtelen turbulenciától olyan feszült hangulat uralkodott el a kis gép fedélzetén, hogy még a rutinos afrikai munkások is összeszorították a fogukat minden egyes zökkenésnél. Jennifer arca megrándult, amikor a feneke felemelkedett az ülésről; a repülő hátuljában valaki fájdalmasan feljajdult. Az egymás után meggyújtott cigaretták füstje teljesen betöltötte az utasteret. – Igen – válaszolta Jennifer. – Kérek. – Töltök egy duplát – mondta a légikisasszony, és kacsintott. – Rázós útnak nézünk elébe. Jennifer egy hajtásra kiitta az ital felét. A szeme kásás volt a már majdnem negyvennyolc órája tartó utazástól. Mielőtt útra kelt, több éjszakán át feküdt álmatlanul az ágyában Londonban, fejében zakatoltak a gondolatok, azon tipródott, vajon amire készül, tényleg őrültség-e, ahogy mindenki más gondolja. – Kér ebből egyet? – A mellette ülő üzletember egy kis, nyitott fedelű fémdobozt tartott felé. A férfinak nagy keze volt, ujjai akár a füstölt kolbászok. – Köszönöm. Mi ez? Mentolos cukorka? A férfi sűrű fehér bajsza alatt mosolyra húzta a száját. – Ó, nem. – Vaskos, afrikai akcentussal beszélt. – Arra valók, hogy megnyugtassák az idegeit. Ha bevesz egyet, később örülni fog a döntésének. Jennifer visszahúzta a kezét. – Köszönöm, nem kérek. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a turbulenciától egyáltalán nem kell félni. – Annak a valakinek igaza volt. Inkább a földön bekövetkező turbulenciával kell óvatosan bánni. Amikor a férfi látta, hogy Jennifer nem nevet, egy pillanatra kíváncsian ránézett. – És mi járatban van? Talán szafarira megy? – Nem. El kell érnem a csatlakozást Stanleyville-be. Azt mondták, oda nincs közvetlen járat Londonból. – Kongó? Miért akar odautazni, asszonyom? – Meg akarom találni egy barátomat. A férfi hangja tele volt hitetlenkedéssel: – Kongóban? – Igen. A férfi úgy nézett rá, mintha megőrült volna. Jennifer kissé kihúzta magát az ülésben, és időlegesen lazábban markolta a karfát. – Ön nem olvas újságot? – De igen, néha szoktam, de az elmúlt pár napban nem. Nagyon… sok dolgom volt.

– Sok dolga volt, mi? Kis hölgy, talán az lenne a legjobb, ha sarkon fordulna, és egyenesen visszatérne Angliába. –A férfi halkan kuncogott. – Biztosra veszem, hogy maga nem fog eljutni Kongóba. Jennifer elfordult, és kinézett az ablakon a felhőkre, a távolban magasodó hósipkás hegycsúcsokra. Eltűnődött, vajon van-e valami halvány esély arra, hogy abban a pillanatban Anthony épp ott van, tízezer lábbal alatta. Fogalmad sincs, már eddig is mekkora utat tettem meg, mondta magában. Két héttel korábban Jennifer Stirling kibotorkált a Nation szerkesztőségéből, megállt a lépcsőn, kezével a kislánya húsos kezecskéjét fogva, és rájött, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen. Hirtelen szél támadt, és a levelek egymást követve kavarogni kezdtek az ereszcsatorna mellett. Céltalan pályájukban mintha csak saját magát látta volna. Hogyan tűnhetett el Anthony ilyen gyorsan? Miért nem hagyott üzenetet? Felidézte, mennyire elgyötört volt a férfi a szálloda halljában, és már tudta a választ. A kövér ember szavai a szerkesztőségben beleivódtak az elméjébe. A világ imbolyogni kezdett, egy pillanatig úgy érezte, mindjárt elájul. Aztán Esmé nyafogni kezdett, hogy el kell költenie az egy-pennysét. A kislány egyre sürgetőbb követelőzése visszarángatta Jennifert a saját gondolataiból a hétköznapi tennivalók világába. Bejelentkezett a Regentbe, ahol korábban Anthony is lakott, mintha egy kis része ott legbelül elhinné, hogy ha Anthony visszatér, ott könnyebben megtalálja őt. Hinnie kellett abban, hogy Anthony meg akarja találni őt, tudni akarja, hogy végre szabad. Az egyetlen szabad szoba egy lakosztály volt a negyedik emeleten, és Jennifer könnyedén igent mondott rá. Laurence nem meri megtenni, hogy kicsinyeskedjen a pénz miatt. Esmé boldogan letelepedett a nagyképernyős televízió elé, ahonnan csak néha kelt fel, hogy ugráljon kicsit az ágyon, Jennifer pedig az este hátralevő részében fel-alá járkált, törte a fejét, és azon gondolkozott, mi lenne a legjobb módja, hogy eljuttasson egy üzenetet egy férfinak valahol Közép-Afrika hatalmas területén. Végül aztán Esmé az ujját szopva befészkelte magát mellé az ágyba, és elaludt. Jennifer elnézte őt ott, a szállodai fekhelyen, hallgatta a város zaját, és a könnyeivel küzdött, amiket a tehetetlenség érzése csalt a szemébe. Azon gondolkozott, hogy ha elég erősen koncentrál, talán az üzenete telepatikus úton eljut Anthonyhoz. Boot. Kérlek, halld meg a szavam. Muszáj visszajönnöd értem. Ezt nem tudom egyedül végigcsinálni. A második és harmadik napon az ideje nagy részét azzal töltötte, hogy Esmére koncentrált. Elvitte a lányát a Természettudományi Múzeumba és a Fortnum & Masonbe uzsonnázni. Ruhát vásároltak a Regent Streeten – Jennifer nem volt elég összeszedett ahhoz, hogy leküldje a hotel mosodájába azokat a ruhákat, amiket magukkal hoztak –, vacsorára pedig sült csirkés szendvicset rendeltek a szobaszerviztől, ami ezüsttálcán érkezett. Esmé időnként megkérdezte, hogy hol van Mrs. Cordoza és Apa, Jennifer pedig megnyugtatta, hogy hamarosan meglátogatják őket. Hálát adott a lánya sorozatos, apró és a legtöbb esetben könnyedén teljesíthető kéréseiért, az uzsonnázás, fürdés, alvás által meghatározott rutinért, amit tartania kellett. De amikor a gyerek elaludt, és ő becsukta a hálószoba ajtaját, a szíve megtelt sötét félelemmel. Mit művelt? A tettei szörnyű volta – és hiábavalósága – minden egyes órával egyre jobban rágta a lelkét. Eldobta az életét, a lányát beköltöztette egy szállodai szobába – és mindezt miért? Még két alkalommal telefonált a Nationbe. A nagy hasú, mogorva emberrel beszélt: már megismerte a hangját, kapkodó beszédmodorát. A férfi azt mondta, hogy igen, át fogja adni O’Hare-nek az üzenetet, amint telefonál. A második hívásnál Jennifernek az volt az érzése, hogy a férfi nem mond igazat.

– De hát mostanra oda kellett érnie. Nem úgy van, hogy az összes újságíró egy helyen tartózkodik? Valaki át tudna adni neki egy üzenetet? – Nézze, én nem vagyok O’Hare személyi titkárnője. Megmondtam, hogy átadom az üzenetét, és meg is fogom tenni, de ott most háborús övezet van. Azt hiszem, most bőven akad más dolog is, amin Anthony gondolkodhat. Ezután a férfi letette a telefont. A lakosztály elszigetelt buborékká vált. Az egyedüli látogató a szobalány és a szobapincér volt. Jennifer nem merte felhívni sem a szüleit, sem a barátait, mert nem tudta, hogyan magyarázza meg, amit tett. Minden falatot úgy kellett legyűrnie, éjszakánként alig aludt. Ahogy az önbizalma elpárolgott, úgy nőtt benne a szorongás. Egyre inkább meg volt győződve arról, hogy nem maradhat egyedül. Hogyan tudna így megélni? Még soha nem csinált semmit önállóan. Laurence tenni fog róla, hogy elszigetelődjön. A szülei kitagadják. Alig tudta legyűrni a késztetést, hogy rendeljen valami erős italt, amivel tompíthatná a közelgő katasztrófa előérzetét. És minden egyes nappal egyre erősebben hallotta azt a kis hangot a fejében: Bármikor visszamehetsz Laurence-hez. Egy ilyen nőnek, mint neki, aki csak ahhoz ért, hogy dekoratív legyen, mi más lehetősége maradt volna? Így teltek a napok: ilyen görcsös riadalmak közepette, a hétköznapi élet abszurd paródiájaként. A hatodik napon odatelefonált a házba. Olyan időpontot választott, amikor Laurence valószínűleg dolgozik. Mrs. Cordoza a második csengetés után felvette a kagylót, és Jennifer megszégyenülten döbbent rá, mennyi bánatot okozott a házvezetőnőnek. – Hol van most, Mrs. Stirling? Hadd vigyek magának pár dolgot. Hadd találkozzam Esmével. Már annyira aggódtam! Ezekre a szavakra valami megkönnyebbülésféle szállta meg Jennifert. A házvezetőnő egy órán belül a szállodában volt egy bőröndnyi holmival. Ahogy Mrs. Cordoza mondta, Mr. Stirling nem mondott neki semmit, csak azt, hogy néhány napig nem vár látogatókat. – Megkért, hogy takarítsam ki a dolgozószobát. És amikor benéztem oda… – Mrs. Cordoza az arcához emelte a kezét –, azt sem tudtam, mit gondoljak… – Semmi baj. Tényleg. Jennifer képtelen volt rávenni magát, hogy elmagyarázza, mi történt. – Boldogan segítenék önnek, amiben csak tudok – folytatta Mrs. Cordoza –, de nem hiszem, hogy Mr… Jennifer az asszony vállára tette a kezét. – Minden rendben, Mrs. Cordoza. Higgye el, én is szeretném, ha velünk lenne. De azt hiszem, az nehezen menne. És Esmének hamarosan meg kell látogatnia az apját, ha már egy kicsit lecsillapodtak a dolgok, úgyhogy talán mindenkinek jobb volna, ha maga ott lenne majd neki, és gondját viselné. Esmé megmutatta Mrs. Cordozának az újonnan kapott dolgait, és felmászott az ölébe egy ölelésért. Jennifer teát rendelt, és amikor töltött a házvezetőnőnek, mindketten esetlenül mosolyogtak a szerepcserén. – Nagyon köszönöm, hogy eljött – mondta Jennifer, amikor Mrs. Cordoza felállt, hogy menjen. Az asszony közelgő távozása veszteségként érintette. – Csak tudassa velem, hogyan döntött – válaszolta Mrs. Cordoza, miközben felvette a kabátját. Állhatatosan Jenniferre nézett, a száját keskeny vonallá szűkítette az aggodalom. Jennifer egy hirtelen ötlettől vezérelve előrelépett, és átölelte. Mrs. Cordoza köré vonta a karját, és szorosan tartotta, mintha megpróbált volna erőt önteni belé, mintha tudta volna, milyen nagy

szüksége van Jennifernek arra, hogy érezze valaki támogatását. Jó pár másodpercig álltak így, összeölelkezve a szoba közepén. Aztán, talán kicsit szégyenkezve, a házvezetőnő kibontakozott az ölelésből. Az orra piros volt. – Nem megyek vissza – mondta Jennifer, és maga is elcsodálkozott azon, ahogy a hangja váratlan erővel hasít bele a csendbe. – Találok egy helyet, ahol lakhatunk. De nem megyek vissza. Az idősebbik nő bólintott. – Holnap felhívom. – Jennifer lefirkantott valamit egy Regent Hotel fejléces papírra. – Megmondhatja Laurence-nek, hol vagyunk. Talán az lesz a legjobb, ha tudja. Azon az estén, miután Esmét lefektette, Jennifer végigtelefonálta az összes újság szerkesztőségét a Fleet Streeten, hogy megkérdezze, küldhetne-e üzenetet a kiküldött tudósítóiknak, hátha valami csoda folytán belebotlanak Anthony-ba Közép-Afrikában. Felhívta az egyik nagybátyját, aki, úgy emlékezett, dolgozott valamikor odakint, és megkérdezte, emlékszik-e egyetlen szálloda nevére is. Ezután a nemzetközi diszpécseren keresztül feltárcsázott két hotelt, az egyiket Brazzaville-ben, a másikat Stanleyville-ben, és mindkét szállodában üzenetet hagyott a recepción. Az egyik recepciós komoran azt mondta neki: – Asszonyom, itt nálunk nincsenek fehér emberek. A városunkban bajok vannak. – Kérem – kötötte az ebet a karóhoz Jennifer –, azért csak jegyezze meg a nevet. Anthony O’Hare. Mondja neki, hogy „Boot”. Ő érteni fogja. Az újsághoz is küldött még egy levelet, hogy továbbítsák neki:

Bocsáss meg! Kérlek, gyere vissza hozzám. Szabad, vagyok, és várok rád. A levelet leadta a portán, és azt mondta magának, hogy ha az üzenet elment, akkor elment. A következő napokban, hetekben nem szabad azon gondolkoznia, merre jár éppen, nem szabad elképzelnie, hol akadhatott el. Megtett minden tőle telhetőt, és most itt volt az ideje, hogy egy új élet felépítésére összpontosítson, hogy mire Anthony megkapja valamelyik üzenetét, minden készen álljon. Mr. Grosvenor megint vigyorgott. Úgy tűnt, ez valami önkéntelen, vicsorgás szerű kényszer lehet nála. Jennifer próbált úgy tenni, mintha észre sem venné. Ez volt a tizenegyedik nap. – Ha megtenné, hogy aláírja itt – mutatott a férfi gyönyörűen manikűrözött ujjával a papírra – és itt. Ide pedig természetesen szükségünk lesz a férje aláírására. – Mr. Grosvenor újra elmosolyodott, az ajkai kissé megremegtek. – Ó, a dokumentumokat közvetlenül neki kell elküldenie – mondta Jennifer. A Regent Hotel teaszalonjában ültek. A terem tele volt nőkkel, nyugdíjas urakkal és olyanokkal, akik ezen a szerda délutánon vásárlás közben ide menekültek az eső elől. – Parancsol? – Nem élek együtt a férjemmel. Levélben érintkezünk. Mr. Grosvenor ledöbbent. Az arcáról eltűnt a vigyor, és megragadta az ölében nyugvó papírokat, mintha újra akarná rendezni a gondolatait. – Azt hiszem, már megadtam önnek az otthoni címét. Látja, itt van. – Jennifer az egyik levélre mutatott a férfi ölében. – Ugye jövő hétfőn már beköltözhetünk? A lányom és én már belefáradtunk abba, hogy egy szállodában lakunk. Valahol odakint Mrs. Cordoza hintázni vitte Esmét. Most már naponta eljött, mindig azokban az órákban, amikor Laurence a hivatalban volt.

– Olyan kevés tennivaló akad a házban, mióta nem lakik ott – mondta. Jennifer látta, mennyire felderül az éltes nő arca, amikor átöleli Esmét, és gyanította, hogy Mrs. Cordoza sokkal jobban szeret velük lenni a hotelban, mint egyedül az üres házban a téren. Mr. Grosvenor összevonta a szemöldökét. – Mrs. Stirling, csak hogy tisztázzuk… Azt mondja, ön nem Mr. Stirlinggel fog az ingatlanban lakni? Csak mert a háziúr nagyon tiszteletreméltó úriember. Ő abban a hitben él, hogy egy családnak adja ki a lakást. – Egy családnak adja ki a lakást. – De ön épp az imént mondta, hogy… – Mr. Grosvenor, heti huszonnégy fontot fogunk fizetni rövidtávú bérleti díjként. Én férjes asszony vagyok. Biztosra veszem, hogy egy magafajta úriember egyetért velem abban, hogy az, hogy a férjem milyen gyakran jön a lakásba, vagy hogy egyáltalán ott lakik-e, csak és kizárólag ránk tartozik. Mr. Grosvenor békülékenyen felemelte a kezét, a nyakát a gallérjánál elöntötte a pír. Bocsánatkérően habogni kezdett: – Én csak… A hebegését egy sürgető női hang szakította félbe, ami Jennifer nevét kiabálta. Jennifer megfordult a székében, és megpillantotta Yvonne Moncrieffet, aki a teázón átvágva épp felé tartott. Annyira igyekezett, hogy a vizes esernyőjével egy gyanútlan pincért is megbökött. – Hát itt vagy! – Yvonne, én… – Hol voltál? Fogalmam sincs, mi folyik itt. Múlt héten jöttem ki a kórházból, és az az aszott házvezetőnőd nem hajlandó mondani semmit. Aztán Francis azt mondta… – Most abbahagyta, mert észrevette, milyen messzire hord a hangja. A teázó vendégei felélénkült arccal súgtak– búgtak. – Megbocsát nekünk, Mr. Grosvenor? Azt hiszem, mindent megbeszéltünk – mondta Jennifer. A férfi már állt, magához vette az aktatáskáját, és egy határozott mozdulattal bekattintotta a zárját. – Ma délután eljuttatom a papírokat Mr. Stirlingnek. És aztán jelentkezem. – Ezzel kifelé, az előtér irányába vette az útját. Amikor elment, Jennifer a barátnője vállára tette a kezét. – Sajnálom – mondta. – Szörnyen sok dolgot kell elmagyaráznom. Van időd feljönni? Yvonne Moncrieff négy hetet töltött kórházban: kettőt a kis Alice születése előtt, és még kettőt szülés után. Amikor hazatért, annyira maga alá gyűrte a kimerültség, hogy még egy hétbe telt, mire feltűnt neki, milyen rég nem látta Jennifert. Kétszer becsöngetett a szomszédba, de azt mondták neki, hogy Mrs. Stirling épp nem tartózkodik odahaza. Egy héttel később úgy döntött, kideríti, mi a helyzet. – A házvezetőnőd csak a fejét rázta, és azt szajkózta, hogy Larryvel kell beszélnem. – Gondolom, Larry utasította, hogy ne mondjon semmit. – Mégis miről? – Yvonne az ágyra dobta a kabátját, és leült az egyik kárpitozott székre. – Mi a fenéért laksz itt? Veszekedtetek Larryvel? Yvonne szeme alatt mályvaszín árnyék sötétlett a fáradtságtól, de azért a frizurája tökéletes volt. Már ekkor olyan idegennek tűnt: emlék egy másik életből, gondolta Jennifer. – Elhagytam őt – mondta. Yvonne még tágabbra nyitotta nagy szemét.

– Tegnapelőtt este Larry nagyon berúgott nálunk. Tökrészeg volt. Azt hittem, a cégénél történt valami, és felmentem a babával lefeküdni, hadd legyenek a férfiak egymás között. Amikor Francis feljött, már félálomban voltam, de hallottam, hogy azt mondja, Larry szerint szeretőd van, és teljesen elvesztetted a józan eszedet. Azt hittem, biztos csak álmodtam az egészet. – Hát – mondta Jennifer lassan – amit mondott, az részben igaz. Yvonne a szája elé kapta a kezét. – Úristen! Ugye nem Reggie? Jennifer megrázta a fejét, és elmosolyodott. – Nem. – Aztán sóhajtott eget. – Borzasztóan hiányoztál, Yvonne! Annyira szerettem volna beszélni veled… – Aztán elmesélte a barátnőjének az egész történetet. Néhány részletet elhallgatott ugyan, de majdnem a teljes igazságot elé tárta. Mégiscsak Yvonne-nal beszélt. A csendes szobában visszhangzó egyszerű szavak nem tükrözték, milyen óriási dolgokon ment keresztül az elmúlt hetekben. Minden megváltozott – minden. Amikor a történet végéhez ért, már vadul gesztikulált: – Meg fogom találni őt. Tudom, hogy megtalálom. Csak el kell magyaráznom, mi történt. Yvonne teljes figyelemmel hallgatta, és Jenniferbe villámként csapott a felismerés, hogy mennyire hiányzott neki a barátnője csípős, szókimondó társasága. Végül Yvonne óvatosan elmosolyodott. – Biztosra veszem, hogy megbocsát neked – mondta. – Tessék? – Larry. Biztos megbocsát. – Larry? – húzódott hátra a székében Jennifer. – Igen. – De én nem akarom, hogy megbocsásson. – Jenny, ezt nem teheted. – Szeretője van. – Ó, könnyedén megszabadulhatsz tőle! Az ég szerelmére, az a nő csak egy titkárnőcske! Mondd meg Larrynek, hogy szeretnéd újrakezdeni vele. Mondd meg neki, hogy neki is ezt kell tennie. Jennifer nem akart hinni a fülének. – De Yvonne, én már nem akarom őt! Nem akarok a felesége lenni. – Inkább vársz egy nincstelen, szoknyabolond riporterre, aki talán vissza se jön? – Igen. Yvonne a táskájába nyúlt. Előhúzott egy cigarettát, rágyújtott, és hosszan kifújta a füstöt a szoba közepe felé. – És mi lesz Esmével? – Miért, mi lesz Esmével? – Hogyan fog így boldogulni, hogyan fog apa nélkül felnőni? – Lesz neki apja. Rengeteget lesz az apjánál. Például most hétvégén is ott lesz. Írtam Larrynek, ő pedig visszaírt, és megerősítette, hogy így lesz. – Tudod, az elvált szülők gyerekeit folyton csúfolják az iskolában. Az Allsop lány is borzasztó állapotban van. – De mi nem válunk el. Esmé iskolatársainak nem is kell megtudniuk semmit. Yvonne még mindig elszántan pöfékelt. Jennifer hangja lágyabb lett.

– Kérlek, próbálj megérteni. Nincs semmi, amiért Larrynek és nekem ne kéne külön élnünk. A társadalom változik. Többé nem kell beleragadnunk valamibe, ami… Biztosra veszem, hogy Laurence sokkal boldogabb lesz nélkülem. És nem kell, hogy ettől bármi is megváltozzon. Te meg én ugyanúgy barátok lehetünk. Igazából arra gondoltam, hogy ezen a héten össze is jöhetnénk a gyerekekkel. Talán elvihetnénk őket a Madame Tussaud Panoptikumba. Tudom, hogy Esmé már nagyon szeretne találkozni Dottie-val… – A Madame Tussaud-ba? – Vagy a Kew Gardensbe. Csak hát az időjárás… – Hagyd abba – emelte fel finom kezét Yvonne. – Csak hagyd abba. Nem bírom ezt tovább hallgatni. Édes jó istenem. Ez elképesztő. Tényleg te vagy a legönzőbb nő az egész világon. Yvonne elnyomta a cigarettáját, felállt, és a kabátjáért nyúlt. – Mit gondolsz, mi az élet, Jennifer? Valami tündérmese? Azt gondolod, néha nem vagyunk mindannyian torkig a férjünkkel? Miért viselkedsz így, és hogyan várhatod el, hogy úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna, és tartsunk ki melletted, amíg összevissza kódorogsz, mintha nem is lennél férjnél? Ha te úgy akarsz élni, mint egy erkölcsi nyomorék, hát legyen. De van egy gyereked! Egy férjed és egy gyereked. És nem várhatod el tőlünk, többiektől, hogy elnézzük a viselkedésedet. Jennifer szája tátva maradt. Yvonne sarkon fordult, mintha már rá se bírna nézni. – És nem én leszek az egyetlen, aki így érez. Azt javaslom, nagyon-nagyon mélyen gondolkodj el azon, mit teszel ezután. Ezzel a karjára vette a kabátját, és elment. Három óra múlva Jennifer döntésre jutott. Napközben az Embakasi repülőtér egy nyüzsgő méhkaptárhoz hasonlított. Jennifer leráncigálta a bőröndjét a nyikorgó futószalagról, és a tömegen átverekedte magát a női mosdóig, ahol hideg vizet locsolt az arcára, és belebújt egy tiszta blúzba. A haját feltűzte, a nyaka már izzadt a hőségtől. Aztán kijött a mosdóból, és a blúza pár másodperc múlva a hátához tapadt. A reptéren hemzsegtek az emberek, akik hevenyészett, szabálytalan sorokban várakoztak, vagy kisebb-nagyobb csoportokat alkottak, és beszélgetés helyett kiabáltak egymással. Jennifer egy percig bénultan nézte az élénk színű ruhákba öltözött afrikai asszonyokat, akik a bőröndjeikkel lökdösődtek, és a fejükön egyensúlyozva zsinórokkal összekötözött, óriási ruhászsákokat cipeltek. A sarokban nigériai üzletemberek dohányoztak, a bőrük csak úgy csillogott, a földön ülők körül kisgyerekek rohangáltak. Egy nő innivalót árult a maga előtt tolt taligáról. Az indulást jelző táblák tanúsága szerint több járat is késett, de arról nem adtak tájékoztatást, hogy mikorra várhatók. A reptér épületében uralkodó hangzavarhoz képest kint a szabadban sokkal békésebb volt. A rossz idő véget ért, a tomboló forróság a maradék nedvességet is felszárította, így Jennifer látta a távolban lilásan elnyúló hegyeket. Az üres kifutón egyetlen repülő parkolt, az, amivel ideérkezett. A gép alatt egy férfi söprögetett ráérősen. A csillogó, modern épület másik oldala mellé valaki egy kaktuszokkal és pozsgásokkal benépesített kis sziklakertet telepített. Jennifer megcsodálta a gondosan elrendezett szikladarabokat, és arra gondolt, vajon miért vette az a valaki a fáradságot, hogy létrehozzon valamit ezen a kaotikus helyen. A Brit Állami Légitársaság és a Kelet-Afrikai Légitársaság pultjai zárva voltak, úgyhogy Jennifer újra átverekedte magát a tömegen, rendelt egy csésze kávét a bárban, aztán lecsapott egy

asztalra, és leült. Az asztalt körbekerítették mások bőröndjei, fonott kosarai és egy fiatal kakas, melynek szárnyait egy iskolai nyakkendővel a testéhez kötözték. Mit fog mondani Anthonynak? Elképzelte őt valami külföldi tudósítók számára fenntartott klubban, talán mérföldekre onnan, ahol az események zajlottak, valahol, ahol az újságírók összegyűltek egy italra, és hogy megvitassák az aznap történteket. Tényleg, vajon iszik? Ez egy nagyon szűkös kis világ, mondta egyszer a férfi. Ha egyszer Stanleyville-be ér, biztosan talál valakit, aki ismeri Anthonyt. Valaki majdcsak meg tudja mondani, hol van. Elképzelte magát, ahogy kimerülten megérkezik a klubba. Ez a visszatérő kép adott neki erőt az elmúlt napokban. Tisztán látta Anthonyt, ahogy egy forgó mennyezeti ventilátor alatt áll, talán egy kollégájával cseveg, aztán döbbenten meglátja őt. Megérti a férfi arckifejezését: az elmúlt negyvennyolc órában neki magának is nehezére esett, hogy felismerje önmagát. Az addigi életében semmi olyan nem történt, ami felkészíthette volna arra, amit tett. Semmi nem utalt arra, hogy egyáltalán képes ilyesmit megtenni. És mégis: attól a pillanattól fogva, hogy beszállt a repülőbe, minden félelme ellenére valami különös mámor szállta meg, mintha ez lenne az: ilyen lenne igazából élni. És ha csak egyetlen pillanatra is, de az intenzív érzések közepette mély lelki rokonságot érzett Anthony O’Hare-rel. Meg fogja találni őt. A kezébe vette a sorsát, és nem hagyja magát csak úgy sodródni az árral. Ő maga fog dönteni a jövőjéről. A gondolataiból most kitiltotta Esmét: azt mondta magának, mindez megéri cserébe a pillanatért, amikor végre bemutathatja Anthonyt a kislánynak. Végül egy elegáns borvörös egyenruhás fiatalember leült a Brit Állami Légitársaság pultja mögött. Jennifer otthagyta a kávéját, majdnem futva átszelte a reptéri várót, és a pulthoz sietett. – Egy jegyet szeretnék Stanleyville-be – hadarta, miközben pénz után kotorászott a táskájában. – A következő járatra. Odaadjam az útlevelemet? A fiatalember rámeredt. – Nem, asszonyom – mondta, és a fejét gyors mozdulatokkal egyik oldalról a másikra ingatta. – Nem indul gép Stanleyville-be. – De nekem azt mondták, maguknak van közvetlen járatuk. – Nagyon sajnálom, de minden Stanleyville-be induló járatot felfüggesztettek. Jennifer némán, csalódottan nézett rá. A férfi elismételte, amit az imént mondott. Jennifer átráncigálta a bőröndjét a Kelet-Afrikai Légitársaság pultjához. Ott a lánytól ugyanazt a választ kapta: – Nem, asszonyom. Oda nem indítanak járatokat a zavargások miatt. – A lány keményen pergetett minden egyes r hangot. – Stanleyville-ből csak beérkező gépek vannak. – Jó, de mégis mikor indítják újra a gépeket? Sürgősen el kell jutnom Kongóba. A két légitársasági alkalmazott némán összenézett. – Nincs járat Kongóba – ismételték el. Nem azért utazott ennyit, hogy értetlen pillantásokat és visszautasítást kapjon cserébe. Most nem mondhatok le Anthonyról. Kint a férfi továbbra is munkálkodott a kopott seprűjével. És ekkor Jennifer meglátott egy fehér férfit, aki sietős léptekkel a reptér felé tartott. Egyenes testtartása közigazgatási alkalmazottat sejtetett, a kezében bőrmappa volt. Az izzadság sötét háromszöget rajzolt bézsszínű lenvászonzakója hátára. A férfi észrevette, hogy Jennifer őt nézi. Irányt változtatott, és most már Jennifer felé igyekezett.

– Mrs. Ramsey? – kérdezte, és kezet nyújtott. – Alexander Frobisher vagyok a konzulátusról. Hol vannak a gyermekei? – Nem én vagyok. Az én nevem Jennifer Stirling. A férfi becsukta a száját, és úgy tűnt, azt latolgatja, hogy Jennifer elkövetett-e valamilyen hibát. Az arca püffedt volt, s ettől talán több évvel is idősebbnek tűnhetett a valódi koránál. – Mr. Frobisher, szükségem van a segítségére – folytatta Jennifer. – El kell jutnom Kongóba. Nem tudja, hogy indul-e arrafelé vonat, ugyanis azt mondták, a légi járatok kimaradnak. Valójában senki sem hajlandó megfelelő felvilágosítást adni nekem. Jennifer tisztában volt vele, hogy arca csak úgy izzott a forróságtól, a haja is kezdett kibomlani. Amikor a férfi megszólalt, olyan hangon kezdett beszélni, mintha egy gyengeelméjűnek magyarázna. – Nézze, Mrs… – Stirling. – Mrs. Stirling, senki nem megy Kongóba. Nem tudja, hogy ott most… – Igen, tudom, hogy zavargások vannak arrafelé. De nekem meg kell találnom valakit, egy újságírót, aki körülbelül két héttel ezelőtt utazott ki. Ez borzasztóan fontos. A neve… – Asszonyom, egyetlen újságíró sem maradt Kongóban. – Mr. Frobisher most levette a szemüvegét, és az ablakhoz vezette Jennifert. – Van fogalma arról, mi történik? – Egy kicsi. Nos, nem sok. Angliából utaztam ide, és elég gyötrelmes volt az utazás. – A háborúba most már az Egyesült Államok kormányát is belerángatták, csakúgy, mint a mi kormányunkat és még más országokét. Három nappal ezelőttiig krízishelyzet volt: háromszázötven fehér túsz, köztük nők és gyerekek várták, hogy a Simba lázadók kivégezzék őket. Belga csapatokat küldtünk, akik Stanleyville utcáin harcoltak a felkelőkkel. A jelentések szerint már majdnem száz civil áldozat van. Jennifer alig hallotta, mit mond. – De én tudok fizetni… nem számít, mennyibe kerül, kifizetem. Muszáj odamennem. A férfi megfogta a karját. – Mrs. Stirling, higgye el nekem, nem fog eljutni Kongóba. Nincsenek vonatok, nincs repülő, az utakat lezárták. A katonai alakulatokat légi úton menekítették ki. De még ha lenne is közlekedés, akkor sem hagyhatnám, hogy egy brit állampolgár – egy brit nő – belépjen a háborús övezetbe. – Most írt valamit a jegyzetfüzetébe. – Intézek valami helyet, ahol várhat, és segítek helyet foglalni a hazainduló járatra. Afrika nem való egy fehér nőnek, aki egyedül utazik. Mr. Frobisher nagyot sóhajtott, mintha Jennifer megkétszerezte volna a rá nehezedő nyomást. Jennifer gondolkozott. – Hány halott van? – Nem tudjuk. – A nevüket tudják? – Most még csak egy nagyon kezdetleges lista áll rendelkezésünkre. Messze nem végleges. – Kérem – a szíve majdnem megállt –, kérem, engedje, hogy megnézzem. Tudnom kell, hogy ő… A férfi megviselt, géppel írt dokumentumot húzott elő a mappájából. Jennifer átfutotta a listát, fáradt szeme előtt elmosódtak az ábécérendbe szedett nevek. Harper. Hambro. O’Hare Keefe. Lewis. Anthony neve nem szerepelt a listán.

Ő nem volt a listán. Jennifer felnézett Mr. Frobisher re. – Azoknak a neve is megvan, akiket túszul ejtettek? – Mrs. Stirling, még azt sem tudjuk, egyáltalán hány brit állampolgár tartózkodott a városban. – Egy újabb lapot húzott elő, és átnyújtotta Jennifernek, miközben a szabad kezével agyonütött egy szúnyogot, amelyik a nyaka hátuljára szállt. – Ez itt a legutolsó közlemény, amit Lord Walstonnak küldtek. Jennifer olvasni kezdett, néhány kifejezés szinte kiugrott a szövegből. Csak Stanleyville-ben ötezer halott… Úgy gondoljuk, még huszonhét Egyesült Királyságbeli állampolgár tartózkodik a megszállók által uralt területen… Nem tudunk közelebbit mondani arról, hogy a brit állampolgárokat – még ha ismernénk is a pontos tartózkodási helyüket – mikor érik el a csapataink. – Belga és amerikai csapatok vannak a városban. Visszafoglalják Stanleyville-t. És készenlétben áll a reptéren egy Beverley típusú repülőgép, hogy kihozza onnan, aki azt akarja, hogy kihozzák. – Hogyan tudhatnám meg, hogy ez a férfi a gépen van-e? Mr. Frobisher a fejét vakarta. – Sehogy. Úgy tűnik, pár ember nem is akarja, hogy kihozzák. Néhányan inkább Kongóban maradnának. Csak ők tudják, miért. Jennifernek hirtelen eszébe jutott a kövér hírszerkesztő. Ki tudja? Talán el akart menni innen. – Ha a barátja ki akar jutni, akkor ki fog jutni – folytatta a tisztviselő, és egy zsebkendővel megtörölte az arcát. – Ha viszont maradni akar, akkor gond nélkül eltűnhet. Kongóban könnyen megy az ilyesmi. Jennifer mondott volna valamit erre, de a reptéri váróban támadt morajlás beléfojtotta a szót. Az érkezési kapuban egy család tűnt fel. Először két kisgyerek, némán, bekötözött fejjel és karokkal. Az arcuk idősebbnek tűnt a koruknál. A nyomukban egy szőke nő lépdelt, tágra nyílt szemmel, ápolatlan hajjal, kimerültségtől barázdált arccal. Egy kisbabát szorított magához. A várakozók között egy idősebb nő, amint meglátta őket, elsírta magát. A férje hiába próbálta visszatartani: ő kitépte magát a karjából, átvágott a védőkorláton, és zokogva magához ölelte őket. A család alig mozdult. Aztán a fiatal anyuka térdre vetette magát, és sírni kezdett. A szája hatalmas, fájdalmas Ó-t formált, a fejét belefúrta az idősebb nő húsos vállába. Frobisher visszagyömöszölte a papírokat a mappájába. – Ők Ramsey-ék. Elnézést. Most velük kell törődnöm. – Hol voltak? – kérdezte Jennifer, miközben nézte, hogy a nagypapa a nyakába ülteti a kislányt. – A vérontás helyszínén? A gyerekek arcától, amit valami ismeretlen sokk bénított meg, az ereiben megfagyott a vér. Frobisher szigorú pillantást lövellt felé. – Kérem, Mrs. Stirling, most el kell mennie. A Kelet-Afrikai Légitársaságnak van ma este egy járata visszafelé. És hacsak nincsenek befolyásos barátai ebben a városban, nyomatékosan javaslom, hogy szálljon fel rá. Két napba telt, mire hazaért. És ettől a ponttól vette kezdetét az új élete. Yvonne tartotta a szavát: többé nem kereste. Jennifer egyszer összefutott Violettel, de a nőt olyan nyilvánvalóan

kényelmetlenül érintette a találkozás, hogy nem lett volna fair vele szemben, ha arra kérte volna, hogy újból vegyék fel a kapcsolatot. Jennifert ez kevésbé rázta meg, mint hitte volna: Yvonne és Violet a régi életéhez tartozott, amitől ő maga is egyre inkább eltávolodott. Mrs. Cordoza majdnem mindennap átjött az új lakásba. Mindig talált valami ürügyet, hogy Esmével lehessen, vagy kicsit segítsen a háztartásban. Jennifernek mostanra sokkal fontosabbá vált a régi házvezetőnője társasága, mint a régi barátoké. Egy esős délutánon, mialatt Esmé aludt, mesélt Mrs. Cordozának Anthonyról, a házvezetőnő pedig egy kicsit többet elárult neki az ő férjéről. Aztán pironkodva bevallotta, hogy egy férfi a két utcával arrébb lévő étteremből virágot küldött neki. – Én nem akartam bátorítani – mondta halkan a vasalni-való fölé hajolva de mivel minden megváltozott… Laurence levelekben üzent, és Mrs. Cordozát használta küldöncnek.

Most szombaton szeretném elvinni Esmét az unokatestvérem esküvőjére Winchesterbe, gondom lesz rá, hogy este 7-re otthon legyen. Férje levelei távolságtartó, hivatalos, kimért hangnemben íródtak. Néha, amikor olvasta őket, Jennifer elgondolkozott rajta, hogy egyáltalán hogyan tudott ehhez az emberhez feleségül menni. Minden héten elsétált a Langley Streetre a postahivatalba, hogy megnézze, van-e valami a postafiókjában. És hétről hétre úgy ment haza, hogy igyekezett nem kiborulni a postáskisasszony nemleges válaszától. Egy bérelt lakásba költözött, és amikor Esmé iskolába ment, fizetés nélküli állást vállalt a helyi Állampolgári Tanácsadó Irodában, az egyetlen helyen, ahol nem aggódtak a tapasztalatlansága miatt. – Bele fog tanulni a munkába – mondta a felettese. – És higgye el, hamarabb, mint gondolná. Nem egészen egy évvel később ugyanennél az irodánál fizetett pozíciót kínáltak neki. Gyakorlati ügyekben adott tanácsokat az irodához fordulóknak: hogyan kell bánni a pénzzel, mi a teendő lakbérviták esetén – túl sok tisztességtelen bérbeadó volt –, hogyan kezeljék, ha csődbe megy a család. Eleinte kimerítette a sirámok és problémák végeláthatatlan litániája, az irodába betüremkedő emberi nyomorúság, ám idővel, ahogy egyre magabiztosabbá vált, rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki felforgatta a saját életét. Ráeszmélt, hogy hálás azért, amiért ott lehet, hogy idáig eljutott, és valahányszor egy-egy hálálkodó kliens visszatért, hogy megköszönje a segítségét, a szívét elöntötte a büszkeség. Két év múlva ismét elköltöztek Esmével: akkor rendezkedtek be abban a két hálószobás lakásban St. Johns Wood-ban, amit a Laurence-től kapott pénzből és egy nagynéniétől örökölt összegből sikerült megvennie. Ahogy a hetekből hónapok, a hónapokból évek lettek, végül elfogadta, hogy Anthony O’Hare nem fog visszatérni. A férfi nem válaszolt az üzeneteire. Egyetlenegyszer zaklatta fel valami: amikor az újságok a stanleyville-i Victoria Hotelban történt vérontásról tudósítottak. Többé nem olvasta a híreket. Még egyszer telefonált a Nationbe. A telefont egy titkárnő vette fel. Amikor megmondta a nevét, és reménykedett, hogy most talán Anthony ott lesz, a vonal másik végéről ezt hallotta: – Az a Stirling nevű nő? És jött a válasz is:

– Nem ő az, akivel O’Hare nem akar beszélni? Jennifer letette a kagylót. Hét év telt el, mire újra találkozott a férjével. Esmé akkor kezdte a bentlakásos iskolát. Az iskola Hampshire-ben volt: vörös téglás, terpeszkedő épülete egy gondosan karbantartott vidéki kúria idilli hangulatát árasztotta. Jennifer kivette a munkahelyén a délutánt, hogy az új Minijével odafuvarozza a lányát. Vörösborszínű kosztümöt viselt, és kissé tartott tőle, hogy Laurence leszólja majd – sosem szerette ezt a színt rajta. Magában kérlelte a férfit: Kérlek, ne Esmé előtt. Próbáljunk meg civilizáltan viselkedni. De a hallban ülő férfi nem is hasonlított arra a Laurence-re, aki az emlékeiben élt: igazság szerint először meg sem ismerte. A bőre szürke volt, az arca beesett: mintha húsz évet öregedett volna. – Szia, Apa! – Esmé megölelte az apját. Laurence biccentett Jennifernek, de nem nyújtott kezet. – Jennifer – mondta. – Laurence – Jennifer megpróbálta palástolni, mennyire megdöbbent. A megbeszélés rövid volt. Az osztályfőnök, egy fiatal nő, nyugodt, mindent felmérő tekintettel, nem tett utalást arra, hogy a szülők két különböző címen laknak. Talán egyre gyakrabban fordul elő ilyesmi – tűnődött Jennifer. Csak azon a héten négy olyan nő jött tanácsért az Irodához, akik el akarták hagyni a férjüket. – Mi a magunk részéről mindent el fogunk követni, hogy Esmé jól érezze magát itt – mondta Mrs. Browning. – Milyen kedves szeme van, gondolta Jennifer. – Általában segít, ha a lányok maguk döntenek úgy, hogy bentlakásos iskolába szeretnének járni. Úgy hallottam, Esmének már jár ide néhány barátnője, úgyhogy biztos vagyok abban, hogy hamar be fog illeszkedni. – Elég sok Enid Blytont olvas – mondta Jennifer. – Gyanítom, azt hiszi, hogy itt az egész élet az Éjféli Lakomákról szól. – Ó, nálunk is gyakran tartanak ilyesmit. A kantin tulajdonképpen csak ezért tart nyitva péntek délutánonként. Amíg bizonyos keretek közt zajlik, úgy teszünk, mintha nem volna tudomásunk a dologról. Szeretjük, ha a lányok úgy érzik, a bentlakásos iskolában tanulásnak is megvannak a maga előnyei. Jennifer megnyugodott. Az iskolát Laurence választotta, de most úgy tűnt, a félelmei megalapozatlanok voltak. A következő pár hét nehéz lesz, de mivel a lánya sok időt töltött Laurence-nél, már hozzászokott, hogy Esmé olykor nincs vele: ilyenkor lefoglalta magát a munkájával. Az osztályfőnök felállt, és kezet nyújtott. – Köszönöm. Természetesen, ha bármi probléma merülne fel, telefonálunk. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, Laurence köhögni kezdett. A hangos, harákoló hangra Jennifer összeszorította a fogát. Mondani akart valamit, de Laurence felemelte a kezét, jelezve, hogy inkább ne tegye. Lassan lépdeltek lefelé a lépcsőn egymás mellett, mintha még mindig együtt lennének. Jennifer kétszer olyan sebesen is mehetett volna, de arra gondolt, ez kegyetlenség lenne, tekintve, hogy mennyire nehezen kap levegőt Laurence, és szemmel láthatóan mennyire kényelmetlenül érzi magát emiatt. Végül azonban nem bírta tovább: megállított egy arra járó lányt, és kért egy pohár vizet a férfinak. A lány perceken belül visszatért, és Laurence lerogyott egy, a folyosó lambériázott fala mellé húzott mahagóniszékre, hogy igyon.

Jennifer most elég bátornak érezte magát, hogy ránézzen. – Csak nem… – Nem. – Laurence lassan, fájdalmasan lélegzett. – A szivartól van. Én is érzem ebben az iróniát. Jennifer leült a szomszédos székre. – Tudnod kell: már intézkedtem, hogy mindkettőtökről gondoskodjanak. Jennifer oldalra pillantott, de úgy tűnt, Laurence elgondolkodott. – Jó gyermeket neveltünk – szólalt meg végül. Az ablakon át látták, hogy Esmé két másik lánnyal beszélget a gyepen. Mintha valami hallhatatlan vezényszó parancsára tennék, a három lány keresztülfutott a füvön, a szoknyájuk lebegett. – Bocsáss meg – mondta Jennifer, és visszafordult Laurence-hez. – Mindenért. Laurence letette a poharat a szék mellé, és nagy üggyel-bajjal feltápászkodott. Egy percig még ott állt, háttal Jennifernek, és a lányokat nézte. Aztán visszafordult, és anélkül, hogy az asszony szemébe nézett volna, némán bólintott. Jennifer nézte, ahogy merev tartással kisétál a kapun, át a pázsiton, ahol a kocsiban már várt rá a hölgyismerőse. Esmé vidáman szökdécselt mellette, és lelkesen integetett, miközben a sofőr vezette Daimler kikanyarodott a felhajtóról. Két hónappal később Laurence meghalt.

Utállak, és tudom, hogy te még mindig bírsz engem nem izgat hogy mit dumálnak a hülye haverjaid mindenféle hülyeséget kitalálsz hogy megfogjam a kezed meg olyanokat mondasz hogy megöleltél soha nem fogsz megint bejönni nekem, UTÁLLAK! JOBBAN UTÁLLAK MINT BÁRMIT EZEN A VILÁGON, és olyan ronda és kövér vagy, hogy százszor inkáb randiznék egy patkánnyal vagy egy pókkal, mint veled!!!

NŐ FÉRFINAK, E-MAILBEN

21

Egész este esik, a belváros fölött sötétszürke felhők száguldoznak, míg csak el nem nyeli őket az éjszaka. A könyörtelen felhőszakadás a négy fal közé kényszeríti az embereket. Az utcát elöntötte a víz, úgyhogy odakintről semmi mást nem lehet hallani, csak egy-egy elhaladó kocsit, amint sziszegve fékez a vizes aszfalton, a felduzzadt csatornák bugyogását és időnként felhangzó, kapkodó lépteket, amik arról tanúskodnak, hogy valaki igyekszik mielőbb hazajutni. Az üzenetrögzítőjén nincsenek üzenetek, és nincs beérkező sms-t jelző villogó boríték a mobilja kijelzőjén. Az e-mail-jei kivétel nélkül munkával kapcsolatos levelek és spamek, amelyek arra buzdítják, hogy rendeljen Viagrát. Ja, az anyja is írt: részletes e-mailben tájékoztatja a kutya hogylétéről a csípőműtétje után. Ellie keresztbe tett lábbal ül a kanapén, már a harmadik pohár vörösbornál tart, és újraolvassa a leveleket, amelyeket még azelőtt lefénymásolt, hogy visszaadta volna őket jogos tulajdonosuknak. Négy órája jött el Jennifer Stirling lakásáról, de még mindig zsong a feje. Maga előtt látja az ismeretlen, vakmerő, összetört szívű Bootot valahol Kongóban, abban az időben, amikor a fehéreket lemészárolták arrafelé. – Olvastam a gyilkosságokról szóló beszámolókat, egy egész hotelnyi ember esett áldozatul a mészárlásnak Stanleyville-ben – mondta Jennifer –, és zokogtam félelmemben. Ellie elképzeli, ahogy az asszony hétről hétre elzarándokol a postahivatalba, minden alkalommal reménykedve, hogy jön majd egy levél, amely aztán sosem érkezik meg. Egy könnycsepp pottyan a kézelőjére; miközben letörli, szipog. Az ő szerelmük, gondolja, jelentett valamit. Az a férfi megnyílt az asszony előtt, akit szeretett. Meg akarta érteni a szerelmét, és meg akarta védeni őt – még magától is. Amikor pedig a nő nem lehetett az övé, önkéntesen száműzte magát a világ másik végébe, ahol talán az életét is feláldozta. És Jennifer negyven éven át gyászolta ezt a férfit. Na de ő? Neki mi jutott? Nagyszerű szex, jó, ha tíznaponta egyszer, és egy rakás semmitmondó email. Harminckét éves, a karrierje lejtmenetben, a barátai tudják, hogy az érzelmi életét illetően csak ködösít. Napról napra nehezebben tudja elhitetni magával, hogy olyan életet él, amilyet szeretett volna. Negyed tíz van. Tudja, hogy nem kellene többet innia, de most mérges, szomorú és kiüresedett. Tölt magának egy újabb pohár bort, sír, és újból elolvassa az utolsó levelet. Akárcsak Jennifer, most már ő is úgy érzi, hogy kívülről tudja ezeket a szavakat, szörnyű csengésük a fülében van.

Az, hogy nem vagy velem – több ezer mérföldre vagy tőlem –, egyáltalán nem hozott enyhülést. Tény, hogy már nem kínoz a közelséged, nem kell szembesülnöm mindennap azzal, hogy képtelen voltam megszerezni az egyetlen dolgot, amit valaha is igazán akartam, de ettől nem gyógyultam meg. Csak még rosszabb lett minden. A jövöm olyan, mint egy kietlen, üres út.

Már ő maga is félig-meddig szerelmes ebbe az emberbe. Maga elé képzeli Johnt, ahogy ezeket a szavakat kiejti, és az alkohol összemossa a képzeletében a két férfit. Hogyan ragadja ki valaki a saját életét az e világi korlátok közül, és emeli éteri magasságokba? Elég bátornak kell lenni ahhoz, hogy igazán szeressünk valakit. Előhúzza a táskájából a mobilját, hirtelen valami sötét és vakmerő érzés kúszik be a bőre alá. Felpattintja a készülék fedelét, és ügyetlen ujjaival egy üzenetet pötyög a billentyűkön: Kérlek, hívj fel. Csak egyszer. Muszáj hallanom rólad. Csók. Már amikor megnyomja a „Küldés” gombot, tudja, hogy végzetes hibát követett el. John dühöngeni fog. Vagy nem válaszol. Maga sem tudja, melyik lenne a rosszabb. Ellie a kezébe ejti a fejét, zokogva siratja az ismeretlen Bootot és Jennifert, egy eltékozolt lehetőséget és egy elhibázott életet. Siratja magát is, mert őt senki sem fogja úgy szeretni, ahogy Boot szerette Jennifert, és gyanítja, hogy éppen elszúrja az esélyét, hogy tökéletesen jó élete legyen, még ha az az élet kicsit talán hétköznapi is. Sír, mert otthon van, és mert részeg, és mert nem sok előnnyel jár, ha az ember egyedül él, de az például előnyként tudható be, hogy büntetlenül bőghet, ha olyan kedve van. Amikor meghallja a kapucsengőt, összerezzen, és mozdulatlanul ül, amíg a csengő meg nem szólal újra. Egy röpke, őrült pillanatig arra gondol, talán John az, válaszképpen az sms-ére. Hirtelen lendületet kap, az előszobatükörhöz rohan, kapkodva törölgeti a piros foltokat az arcán, aztán beleszól a kaputelefonba. – Halló? – Helló, okostojás! Hogyan betűzöd azt, hogy „hívatlanul felbukkanó látogató”? Ellie pislog. – Rory! – Nem, nem talált. Ellie az ajkába harap, és a hátát nekitámasztja a falnak. Rövid szünet. – Nem érsz rá? Csak erre jártam. – Rory hangja túláradóan vidám. – Na jó… metróval jöttem, célirányosan. – Gyere fel. – Ellie visszateszi a kagylót, és hideg vizet paskol az arcára. Megpróbál nem csalódott lenni, amiért olyan egyértelmű, hogy a látogató nem is lehetett volna John. Hallja, hogy Rory kettesével szedi a lépcsőfokokat, és belöki az ajtót, amit félig nyitva hagyott neki. – Azért jöttem, hogy kirángassalak egy italra. Ó! – Rory tekintete elidőzik az üres borosüvegen, majd kissé hosszasabban Ellie arcán. – Aha. Már túl késő. Ellie–nek sikerül kipréselnie magából egy nem túl meggyőző mosolyt. – Nem volt valami jó estém. –Jaj! – Megértem, ha el akarsz menni. – Rory szürke sálat visel. Mintha kasmír lenne. Neki sosem volt még kasmírkardigánja. Hogyan lehet, hogy itt áll harminckét évesen, és még sosem volt kasmírkardigánja? – Azt hiszem, most nem lennék valami jó társaság. Rory megint az üres borosüvegre pillant. – Hát, Haworth – mondja, és kioldja a sálat a nyakán –, ez eddig sem volt akadály. Mit szólnál, ha feltennék egy kis vizet?

Rory teát készít, az aprócska konyhában ügyködik, próbálja megtalálni a teafiltereket, a tejet és a kiskanalakat. Ellie Johnra gondol, aki ugyanezt tette múlt héten, és a szeme újra megtelik könnyel. Aztán Rory leül, és letesz elé egy bögrét. Amíg Ellie a teát issza, Rory tőle szokatlan bőbeszédűséggel mesél a napjáról, a barátjáról, akivel találkozott egy italra, és aki alternatív útvonalakat javasolt neki Patagóniában. Ez a barát – Rory gyerekkora óta ismeri – mostanra amolyan versengő utazóvá vált. – Ismered ezt a típust. Ha azt mondod, Peruba akarsz menni, akkor ő azt mondja: „Ó, ugyan már, felejtsd el a Machu Pichu-útvonalat, én három napot töltöttem a bennszülőttekkel az Atacanta dzsungelben. Amikor kifogytak a páviánhúsból, a rokonaikat tálalták fel nekem!” – Klassz – feleli Ellie. Összekuporodik a kanapén, és a bögréjét szorongatja. – Kedvelem a srácot, de nem biztos, hogy kibírnék vele hat hónapot. – Olyan hosszú utat tervezel? – Remélhetőleg. Ellie-t maga alá temeti a nyomorúság. Persze Rory nem John, de mégiscsak jó érzés, hogy van egy férfi, aki néhanapján bejelentkezik. – Szóval, mi az ábra? – kérdezi Rory. – Semmi… csak fura napom volt. – Szombat van. Én azt hittem, a magadfajta csajok ilyenkor összejönnek, és egy könnyű ebéd mellett elpletyizgetnek, meg cipőket vásárolnak. – Hát, ennyit a klisékről. Meglátogattam Jennifer Stirlinget. – Kicsodát? – A leveles hölgyet. Ellie látja Rory arcán, hogy mennyire meglepődött. A fiú előrehajol. – Hűha! Szóval akkor felhívott. Mi történt? Ellie hirtelen újra sírva fakad, csak úgy záporoznak a könnyei. – Bocs – motyogja, és zsebkendő után kutat. – Sajnálom. Nem tudom, miért viselkedem ilyen nevetségesen. Érzi Rory kezét a vállán, a karja súlyát, ahogy a fiú átöleli. Az illata kocsmaszag, dezodor, frissen mosott haj és a friss levegő keveréke. – Hé – mondja Rory gyengéden ez nem te vagy. Honnan is tudhatná?, gondolja Ellie. Senki sem tudja, milyen vagyok igazából. Még abban sem vagyok biztos, hogy én magam tudom. – Mrs. Stirling mindent elmesélt. Az egész szerelmi történetet. Jaj, Rory, szívszaggató volt. Annyira szerették egymást, és annyira hiányoztak egymásnak, aztán a férfi meghalt Afrikában, úgyhogy a nő soha többé nem láthatta viszont. – Ellie annyira zokog, hogy alig lehet érteni, mit mond. Rory átöleli, és lehajtja a fejét, hogy jobban hallja a szavait. – Attól lettél ilyen szomorú, hogy beszéltél azzal az idős hölggyel? Egy negyven évvel ezelőtt kudarcba fulladt szerelem miatt? – Ott kellett volna lenned. Hallanod kellett volna, miket mondott. – Még mesél kicsit a délutánról, és megtörli a szemét. – Az a nő olyan gyönyörű és méltóságteljes és szomorú… – Te vagy gyönyörű, méltóságteljes és szomorú. Na jó, talán a méltóságteljes nem annyira igaz. – Ellie Rory vállára hajtja a fejét. – Nem gondoltam volna, hogy te… Ne sértődj meg, Ellie, de megleptél. Nem hittem volna, hogy ilyen mélyen megérintenek azok a levelek. – Nem csak a levekről van szó – szipog a lány.

Rory vár. Hátradől a kanapén, de a kezét még mindig Ellie nyakán nyugtatja könnyedén. Ellie rájön, hogy nem szeretné, ha elvenné onnan. – Hát akkor? – A fiú hangja lágy, érdeklődő. – Félek… – Mitől? Ellie suttogva válaszol. – Hogy engem soha senki nem fog ennyire szeretni. Az alkohol bátorságot öntött Ellie-be. Rory elérzékenyülve néz rá, a szája sarka kissé lekonyul, mintha együtt érezne vele. Nézi Ellie-t, aki bágyadtan törölgeti a szemét. Egy pillanatra azt hiszi, Rory mindjárt megcsókolja, de a fiú inkább kézbe veszi a levelet, és hangosan olvasni kezdi:

Ma este hazafelé minet belefutottam egy utcai balhéba. Egy kocsma előtt két férfi dulakodott, többen részegen buzdították őket. Egyszer csak ott találtam magam a zajban és a káoszban, a fejem mellett káromkodások és üres üvegek repültek el. A távolban felhangzott egy rendőrautó szirénája. Az emberek szétspricceltek a szélrózsa minden irányába, az autók csikorgó kerekekkel hajtottak át az úton, hogy elkerüljék a verekedést. És én mindeközben csak egyetlen dologra tudtam gondolni: arra, hogyan ível felfelé a szád sarka., amikor elmosolyodsz. és az a hihetetlen érzésem támadt, hogy abban a pillanatban te is éppen rám gondolsz. T'udom, hogy ez különösen hangzik. Talán a színházra gondoltál, vagy a gazdasági válságra, vagy arra, hogy vegég-e pár új függönyt. De ennek az őrült életképnek a kellős közepén hirtelen rájöttem, hog ha van valakid, aki megért, aki vágyk rád, aki önmagad javított kiadását látja benned – ez a legcsodálatosabb ajándék. És még ha nem is vagyunk együtt, a puszta tudat, hogy számodra én vagyok az a valaki, az egész életet jelenti nekem. Ellie lehunyja a szemét, úgy hallgatja, amint Rory halkan kiejti a szavakat. Elképzeli, milyen érzés lehetett Jennifernek, hogy valaki ennyire szereti, csodálja, kívánja.

Nem tudom, mivel érdemeltem ki ezt a kegyet. Még most is alig merem elhinni, hogy igaz. De már önmagában az, hogy gondolhatok a gyönyörű arcodra, a mosolyodra, hogy tudom, a lényed egy része talán hozzám tartozik, azt hiszem, ez a legcsodálatosabb dolog, ami valaha is történt velem. A szavak abbamaradtak. Ellie kinyitja a szemét, és látja, hogy Rory arca csak néhány centire van az övétől. – Ahhoz képest, hogy milyen okos nő vagy – mondja Rory –, elképesztően ostoba tudsz lenni. – Kinyújtja a kezét, és a hüvelykujjával letöröl egy könnycseppet. – Te nem tudod… – kezd bele Ellie –, te nem értheted… – Szerintem épp eleget tudok. – És mielőtt Ellie újra megszólalhatna, Rory megcsókolja. Ellie leblokkol egy pillanatra, az agyába megint bevillan az a kínzó kép a szeplős karról. Miért legyek hűséges valakihez, aki ebben a pillanatban valószínűleg épp vadul szexei a tengerparton?

Aztán megérzi Rory száját az ajkain, a két tenyerét, ahogy közrefogják az arcát, és visszacsókol. Az elméje határozottan üres, a teste egyszerűen csak hálás a karoknak, amik átölelik, a szájnak, ami az ajkaihoz préselődik. Törölj el mindent,könyörög némán Rorynak. Írd újra ezt a lapot. Közelebb húzódik a fiúhoz, és maga is meglepődik, hogy a John iránti elkeseredett vágyakozás dacára mennyire képes kívánni ezt a másik férfit. És ezután már képtelen gondolkodni. Amikor felébred, két sor sötét szempilla ötlik a szemébe. Milyen sötét szempillák, gondolja félálomban, abban a pár másodpercben, amikor a tudata még nem tisztult ki teljesen. John szempillái karamellszínűek. Illetve van egy fehér is, a bal szeme külső sarka fölött, amiről Ellie azt tartja, hogy rajta kívül soha senki más nem vette észre. A madarak dalolnak. Odakint valaki beindít egy kocsit. Meztelen derekán egy kar nyugszik. A kar meglepően nehéz, és amikor Ellie megmozdul, egy kéz a fenekébe markol, mintha ösztönösen tenné, hogy ne engedje őt elmenni. Ellie a szempillákat bámulja, és az előző este történtekre gondol. Ő és Rory a földön, a kanapé előtt. Rory, ahogy takarót hoz, amikor észreveszi, hogy fázik. A haja, ami sűrű és puha, ahogy a kezével megérinti, a teste, ami a sajátja fölött meglepően szélesnek tűnik, a feje, ahogy eltűnik a takaró alatt. Ellie-t halvány bizsergés járja át, a megismerés öröme, de még magában sem képes megfogalmazni, hogyan is érez ezzel az egésszel kapcsolatban John. Egy sms. Kávé!, gondolja hirtelen, mert szeretne valami biztonságos dologra gondolni. Kávé és croissant. Kibontakozik Rory szorításából, közben még mindig az alvó arcát nézi. Felemeli a fiú karját, és gyengéden a lepedőre teszi. Rory felébred. Ellie ledermed. A fiú szemében egy pillanatig a saját zavarát látja visszatükröződni. – Szia. – Rory hangja rekedt a kialvatlanságtól. Hány óra lehetett, amikor végre elaludtak? Négy? Vagy öt? Ellie emlékszik, azon nevettek, hogy odakint már világosodik. Rory megdörzsöli az arcát, és nehézkes mozdulattal fél könyékre támaszkodik. A haját elaludta az egyik oldalon, az álla borostás. – Mennyi az idő? – Majdnem kilenc. Kiugróm, és hozok rendes kávét. Ellie az ajtó felé indul, kicsit szégyelli a meztelenségét a túl éles reggeli napfényben. – Biztos? – kiáltja Rory, amikor Ellie eltűnik az ajtó mögött. – Nem akarod, hogy én menjek? – Nem, nem. – Ellie megtalálja a farmerjét a nappali ajtaja előtt, és beleugrik. – Megyek én. – Én feketén kérem. – Ellie hallja, hogy Rory visszadől a párnára, és motyog valamit a fejéről. A bugyija kikandikál a DVD-lejátszó alól. Ellie sietve felkapja és zsebre vágja. Gyorsan felvesz egy pólót, magára kapja a dzsekijét, és anélkül, hogy megnézné a tükörben, hogyan fest, már rohan is lefelé a lépcsőn. Sebes léptekkel halad a közeli kávézó felé, közben egy számot tárcsáz a mobilján. Ébresztő! Vedd fel a telefont! Ekkor már sorban áll a kávézóban. Nicky a harmadik csöngés után felveszi. – Ellie? – Jézusom, Nicky, valami szörnyű dolgot műveltem!

Lehalkítja a hangját, hogy a család, amely épp most állt be mögé a sorba, ne hallja, mit mond. Az apuka csöndben van, az anya a két gyereket próbálja egy asztalhoz terelni. Mindkét szülő arca sápadt és gyűrött, valószínűleg nem sokat alhattak az éjjel. – Várj egy kicsit! A konditeremben vagyok. Mindjárt kimegyek, hogy beszélhessünk. A konditeremben? Vasárnap, hajnali kilenckor? Ellie hallja a Nicky hangját aláfestő távoli utcazajt. – Na és mi az a szörnyűség? Megöltél valakit? Megerőszakoltál egy fiatalkorút? Ugye nem hívtad fel Tudodki feleségét, hogy elmondd neki, te vagy a férje szeretője? – Lefeküdtem azzal a sráccal a munkahelyemről. Rövid csönd. Ellie felnéz, és látja, hogy a kávéházi pultos összehúzott szemöldökkel mered rá. A tenyerét a telefonja hangszórójára szorítja. – Két nagy hosszú kávét kérek – az egyiket tejjel – és croissant-t. Kettőt. Vagy inkább legyen három. – A könyvtárossal? – Igen. Tegnap este csak úgy megjelent nálam, én pedig részeg voltam, és szarul éreztem magam, és akkor hangosan felolvasta az egyik levelet, és… nem is tudom. –És? – Hogyhogy és? Lefeküdtem egy másik férfival! – És rossz volt? Rory élvezettől csillogó szeme villan az agyába, a feje, ahogy a mellére hajol. A csókok. Végtelen, végtelen csókok. – Nem. Egész… jó volt. Nagyon jó. – Akkor hol itt a probléma? – Csak és kizárólag Johnnal kéne lefeküdnöm. A pultos lány és Kimerült Apuka egymásra néznek. Ellie rájön, hogy mindketten érdeklődve fülelnek. – Hat font hatvanhárom – mondja a pultos lány egy aprócska mosoly kíséretében. Ellie a zsebébe nyúl apróért, aztán észreveszi, hogy pénz helyett a tegnapi bugyiját nyújtja a lány felé. Kimerült Apuka köhögni kezd – vagy csak kirobban belőle egy jó adag röhögés. Ellie lángoló arccal elnézést kér, átnyújtja a pénzt, és gyorsan a pult végéhez megy, ahol leszegett fejjel várja a kávét. – Nicky… – Ellie, az isten szerelmére! Egy nős férfival kefélsz, aki majdnem biztos, hogy még mindig lefekszik a feleségével. Nem ígér neked semmit, alig visz valahová, és esze ágában sincs otthagyni az asszonyt… – Ezt nem tudhatod biztosan. – De igenis tudom. Sajnálom, édes, de ezt akár a borzasztóan drága bankkölcsönből megvásárolt házikómba is le merném fogadni. És ha felhívsz azzal, hogy lefeküdtél egy helyes fickóval, akinek nincs csaja, és bír téged, és veled akar lenni, akkor hadd ne nyúljak már egyből Prozacért, oké? – Oké – mondja halkan Ellie. – Most pedig menj haza, ébreszd fel, szexeljetek, mint két vadállat, aztán holnap reggel találkozz velem és Corinne-nal a kávézóban, és mesélj el mindent. Ellie elmosolyodik. Milyen jó érzés így örülni, hogy együtt volt valakivel, ahelyett hogy örökösen a bizonyítványát kéne magyaráznia.

Arra gondol, hogy Rory az ágyában fekszik. Rory azokkal a nagyon hosszú szempilláival és puha csókjaival. Olyan rossz lenne, ha együtt töltenék a délelőttöt? Felkapja a kávét, és visszamegy a lakásba. Ő maga is elcsodálkozik, milyen gyorsan mozog a lába. – Ne mozdulj! – kiáltja, miközben felrohan a lépcsőn, aztán lerúgja a cipőjét. – Ágyba hozom neked a reggelit! – Ledobja a kávét a földre a fürdőszoba előtt, majd beszalad, letörli a szeméről a tegnapi szempillafesték-maradványokat, hideg vizet fröcsköl az arcára, és befújja magát parfümmel. Aztán, mintegy másodlagos intézkedésként, kipattintja a fogrémes tubus tetejét, leharap egy borsónyit a fogpasztából, megforgatja a szájában, és öblöget. – Csak azért, hogy többé ne gondolhasd, hogy egy szívtelen, önző, férfiakat gyalázó perszóna vagyok. És jössz nekem egy kávéval az irodában. Mert természetesen holnapra visszatér a szívtelen, egocentrikus énem. Ellie kijön a fürdőszobából, lehajol, felveszi a kávékat, és mosolyogva lép a hálószobába. Az ágy üres, a takaró visszahajtva. Nem lehet a fürdőszobában – onnan ő jött ki épp az imént. – Rory! – mondja Ellie bele a csendbe. – Itt vagyok. A hangja a nappali felől jön. Ellie végigcaplat a hallon. – Ágyban kellett volna maradnod – dorgálja meg a fiút. – Nem tudok reggelit vinni az ágyba, ha te… Rory a szoba közepén áll, épp a dzsekijébe bújik bele. Felöltözött, felvette a cipőjét, és már nem áll fel a haja. Ellie megáll az ajtóban. Rory nem néz rá. – Mit csinálsz? – Ellie a fiú felé nyújtja a kávét. – Azt hittem, reggelizni fogunk. – Igen. Hát, azt hiszem, jobb lesz, ha most elmegyek. Ellie érzi, hogy valami hideg kúszik be a bőre alá. Valami nem stimmel. – De miért? – kérdezi, és mosolyogni próbál. – Alig egy negyedórára mentem el. Tényleg találkozód van vasárnap reggel kilenc óra húszkor? Rory a lábát nézi, próbál rájönni, melyik zsebében lehet a kulcsa. Amikor rájön, kiveszi, és forgatni kezdi a tenyerében. Mikor végre felnéz, az arca közömbös. – Valaki telefonált, amíg nem voltál itthon. Hagyott üzenetet. Igyekeztem nem hallgatózni, de ez elég nehéz egy ilyen kis lakásban. Ellie érzi, hogy valami hideg és nehéz dolog ül meg a gyomrában. – Rory, én… Rory feltartja a kezét. – Egyszer mondtam neked, hogy nem mászom bele komplikált ügyekbe. Beleértve azt is, hogy – hm – nem fekszem le olyasvalakivel, aki mással is lefekszik. – Ellép Ellie mellett, ügyet sem vetve a kávéra a kezében. – Majd bent találkozunk, Ellie. Ellie hallja, ahogy Rory lépteinek hangja elhalkul a lépcsőn. Nem csapja be az ajtót, csak becsukja, de ebben is van valami kellemetlen véglegesség. Ellie nem érez semmit. Óvatosan az asztalra teszi a kávét, aztán úgy egy perc múlva odalép az üzenetrögzítőhöz, és megnyomja a „Lejátszás” gombot. John lehalkított, mézédes hangja beölti a szobát. – Ellie, most nem tudok sokáig beszélni. Csak tudni akartam, jól vagy-e. Nem értettem pontosan, mit akartál tegnap éjjel. Te is hiányzol nekem. Hiányzik, hogy veled legyek. De figyu… inkább ne küldj sms-t, kérlek. Az… – rövid sóhaj. – Figyelj, majd írok, amint hazaértünk… hazaértem.

Kattanás: John letette. Ellie hagyja, hogy a férfi szavai visszhangozzanak a csöndes lakásban, aztán belesüpped a kanapéba, és csak ül ott mozdulatlanul, míg csak teljesen ki nem hűl a kávéja.

Kedves Mr. B! Tárgy:– Avenue 48 Akkor tehát megerősítésképpen – a megvásárolt ház kizárólag az Ön nevén lesz, és azt kéri, hogy az aláírandó dokumentumokat ne küldjük el a mostani lakcímére 14-ig,, amíg vissza nen ér.

LEVÉL, AMIT EGY NŐ BONTOTT FEL VÉLETLENÜL

Címzett: Phillip O’Hare, [email protected]

Feladó: Ellie Haworth, [email protected]

Elnézést kérek, amiért így próbálom felvenni a kapcsolatot Önnel, de remélem, mint újságíró kolléga, megérti. Egy bizonyos Anthony O’Hare-nek próbálok a nyomára akadni, aki, úgy gondolom, annyi idős lehet, mint az Ön édesapja. A Timesban egy múlt májusban megjelent cikkében Ön említette, hogy az édesapját is így hívják. Az az Anthony O’Hare, akit én keresek, Londonban élt a hatvanas évek elején, és sok időt töltött külföldön, különösen Közép-Afrikában, ahol talán el is halálozott. Nem sokat tudok róla azon kívül, hogy volt egy fia, akinek ugyanaz volt a neve, mint Önnek. Ha Ön a fia, vagy tudja, mi történt vele, megtenné, hogy küld nekem egy e-mailt? Van egy közös ismerősünk, aki nagyon örülne, ha megtudhatná, mi lett vele. Tudom, hogy mivel ez nem egy ritka név, kicsi az esélye, hogy szerencsével járok, de minden segítségre szükségem van. A legjobbakat kívánva: Ellie Haworth * Az új épület egy olyan városrészben található, ahol Ellie akkor járt utoljára, amikor a környéket még véletlenszerűen egymás mellé dobált, kopott raktárépületek uralták, néhány nem túl bizalomgerjesztő gyorsétkezdével megtűzdelve. Ellie inkább éhen halt volna, semhogy bármelyikbe betérjen enni valamit. Aztán a másfél négyzetkilométernyi terület összes építményét ledózerolták, a zsúfolt kis utcákat makulátlan burkolatú, fémkorláttal határolt hatalmas terek váltották fel, a földből különös, csillogó irodaházak nőttek ki. Némelyiküket még állványzat vette körül, mint valami abszurd, a születésük körülményeire emlékeztető magzatburok. Azért vannak ott, hogy egy idegenvezetős túra keretében megismerkedjenek az új íróasztalukkal, az új számítógépekkel és a telefonos rendszerrel még a hétfői végleges átköltözés előtt. Ellie követi az Életmód rovat csoportot. Végigmennek a különböző osztályokon, és egy fiatalember, akinek a kezében egy csiptetős írótábla van, kitűzőjén pedig „Áthelyezési koordinátor” felirat áll, elmondja nekik, hol vannak a munkaterületek, az információs csomópontok és a mosdók. Miközben a férfi minden egyes területet részletesen ismertet, Ellie figyeli kollégái változatos reakcióit. Néhány fiatal munkatárs nagyon lelkes, nekik tetszik az iroda letisztult, modern dizájnja. Melissa, aki minden bizonnyal már többször is járt itt korábban, időnként közbeszól, ha úgy érzi, a fiatalember elfelejtett megemlíteni valami fontos információt. – Itt sehová nem lehet elbújni! – viccelődik Rupert, ahogy végignéz a hatalmas, puritán minimalizmussal berendezett térben. Ellie tudja, hogy van némi igazság a szavaiban. A terem délkeleti sarkában áll Melissa csupa üveg irodája, ahonnan rálátni az egész Életmód „csomópontra”. Rajta kívül senkinek nincs saját irodája az egész osztályon – ez a döntés számos munkatársnak egyáltalán nincs ínyére.

– És ez lesz a ti helyetek. – Az összes cikkíró egyetlen hatalmas, ovális asztalnál fog dolgozni. Az asztal közepéből kiindulva, mint megannyi köldökzsinór, kábelek csatlakoznak a munkaállomáson elhelyezett, LCD monitorral felszerelt számítógépekhez. – Ki hol fog ülni? – kérdezi az egyik publicista. Melissa a listáját nézi. – Még mindig dolgozom rajta. Pár dolog még képlékeny. De Rupert, te itt fogsz ülni, Arianna, te ott. Tim, te ott a széknél. Edwina… – mutat Melissa egy szabad helyre. Ellie úgy érzi magát, mint az iskolai kosárlabdaedzéseken: micsoda megkönnyebbülés volt, ha az embert kiválasztották a többiek közül, és csatlakozhatott az egyik vagy a másik csapathoz! Csak az a különbség, hogy itt már majdnem minden ülés foglalt, s ő még mindig áll. – Ööö… Melissa! – próbálkozik. – Én hol fogok ülni? Melissa egy másik asztal felé néz. – Pár embernek majd megosztott munkaállomásnál kell dolgoznia. Semmi értelme mindenkinek saját, teljes munkaidős helyet adni. – Nem néz Ellie-re, miközben ezt mondja. Ellie érzi, hogy a lábujjai összeszorulnak a cipőjében. – Azt mondod, nem lesz saját helyem? – Nem, én azt mondom, hogy néhányan közösen használnak egy munkaállomást. – De én mindennap bent vagyok. Nem értem, hogyan fog ez működni. – Félre kellene hívnia Melissát, és megkérdeznie, hogy Arianna, aki alig egy hónapja dolgozik itt, miért kap saját helyet, miközben ő nem. El kellene tüntetnie ezt az enyhén aggodalmas tónust a hangjából. Be kéne fognia. – Nem értem, hogy miért én vagyok az egyetlen cikkíró, aki nem… – Ellie, ahogy az előbb is mondtam, még minden nagyon képlékeny. Mindig lesz majd helyed, ahol dolgozhatsz. Rendben. Akkor most menjünk át a hírszerkesztőségbe. Természetesen ők is ugyanaznap fognak költözni, mint mi… Beszélgetés lezárva. Ellie most jön rá, hogy az ázsiója nagyobbat zuhant, mint gondolta. Elkapja Arianna pillantását, és látja, hogy az új lány gyorsan félrenéz, és úgy tesz, mintha a nem létező üzeneteit böngészné a telefonján. A könyvtár itt már nem az alagsorban van. Az új „információforrás-központot” két emelettel feljebb, egy átriumban, egy csomó hatalmas és gyaníthatóan egzotikus cserepes növény köré telepítették. Középen van egy sziget, amely mögött Ellie felfedezi a mogorva főkönyvtárost, aki halkan beszélget egy nálánál jóval fiatalabb férfival. Ellie felnéz a rendezett, digitális és nyomtatott szekciókra osztott polcokra. Az összes jelzést nyomtatott kisbetűkkel írták – ettől az újítástól a főszerkesztő-helyettes biztos epeömlést kapott. Az új könyvtár jobban már nem is különbözhetne a sötét sarkokban bővelkedő régitől, ahol dohos újságszag terjengett. Ellie hirtelen nosztalgikus hangulatba kerül. Maga sem tudja biztosan, miért jött ide, csak azt tudja, hogy valami mágikusan vonzza Roryhoz. Szeretné megtudni, hogy a fiú legalább részben megbocsátott-e neki, és szeretne vele beszélni Melissa döntéséről az asztalokat illetően. Rájött, hogy Rory egyike azon keveseknek, akivel megvitathatja a témát. A főkönyvtáros észreveszi. – Elnézést! – Ellie feltartja a kezét. – Csak körülnézek. – Ha Roryt keresi – mondja a főkönyvtáros –, ő a régi épületben van. A hangja most nem cseng barátságtalanul. – Köszönöm. – Ellie szeretné, ha a hangja valami bocsánatkérésfélét sugallna. Most, úgy tűnik, fontos, hogy több embert már ne idegenítsen el magától. – Nagyon jól néz ki a hely. Maga… fantasztikus munkát végzett.

– Már majdnem kész – mondja a főkönyvtáros mosolyogva. Amikor mosolyog, fiatalabbnak látszik, kevésbé elcsigázottnak. Az arcán Ellie felfedez valamit, amit eddig nem vett észre: nyugalmat, és egyben kedvességet is. Milyen könnyű rosszul ítélni meg valakit, gondolja. – Segíthetek valamiben? – Nem, én… A főkönyvtáros újra elmosolyodik. – Mint mondtam, ő a régi épületben van. – Köszönöm. Én… nem is tartom fel tovább. Látom, milyen sok a dolga. Ellie az egyik asztalhoz lép, felkap egy fénymásolt ismertetőt a könyvtár használatáról, gondosan összehajtja, és kifelé menet a táskájába teszi. Egész délután a régi, hamarosan elhagyatottá váló íróasztalánál ül. Az internetes keresőbe újra és újra beírja Anthony O’Hare nevét. Ezt már számtalanszor megtette, de minden alkalommal megdöbben, hogy milyen sok Anthony O’Hare él vagy élt a világon. Tizenéves Anthony O’Hare-ek a közösségi oldalakon, rég halott Anthony O’Hare-ek a pennsylvaniai temetőkben, akiknek egykori életét nagy élvezettel elemezgetik az amatőr családfakutatók. Aztán van egy, aki fizikus Dél-Afrikában, egy másik, aki regényeket ír, amiket ő maga ad ki, és egy harmadik, akit megtámadtak egy kocsmában, Swansea-ben. Ellie mindegyiküknek utánanéz, ellenőrzi az életkorukat, a személyazonosságukat, biztos, ami biztos. „Bimm–bamm!” – harangszó csendül a telefonján, ami azt jelenti, hogy sms-e érkezett. A kijelzőn meglátja John nevét, és – elég zavarba ejtő módon – egy röpke pillanatra elszomorodik, amiért nem Rory az. – Megbeszélés. Melissa titkárnője áll az asztalánál. Bocs, nem tudtam sokat beszélni a múltkor éjjel. Csak szeretném, ha tudnád: hiányzol. Alig várom, hogy lássalak. Csók: J. – Igen. Bocsánat – mondja. A titkárnő még mindig ott áll mellette. – Bocsánat. Máris jövök. Még egyszer elolvassa az sms-t, minden egyes mondatot ízekre szed, csak hogy biztos legyen benne, kivételesen nem csinál elefántot egy bolhányi, ki nem mondott jelentésből. De ott áll, feketén–fehéren: Csak szeretném, ha tudnád: hiányzol. Ellie felnyalábolja a jegyzeteit, és égő arccal belép az irodába. Épphogy sikerül megelőznie Rupertet. Fontos, hogy ne ő érkezzen utolsónak: nem szeretné, ha ő lenne az egyetlen újságíró, akinek nem jut hely Melissa irodájában vagy az irodáján kívül. Amíg a többiek a holnapi cikkeket boncolgatják, és beszámolnak arról, mennyit haladtak, Ellie csendben ül. A múltkori, reggeli megaláztatás emléke mára elhalványult. Még azon sem kapja fel a vizet, hogy Ariannának sikerült interjút készíteni egy híres színésznővel, aki köztudottan kerüli a nyilvánosságot. Az agyában még ott zsongnak a szavak, amelyek oly váratlanul érkeztek az imént: Szeretném, ha tudnád: hiányzol. Mit jelenthet ez? Ellie remélni is alig meri, hogy amire olyan régóta vágyott, most talán valóra válik. A napbarnított, bikinis feleség végre tényleg eltűnt a képből. A szeplős fantomkezet, a szorgos masszírozó ujjakkal, felváltotta egy összeszorított, dühtől elfehéredett ököl. Ellie elképzeli, ahogy John és a felesége végigveszekszik az egész nyaralást, amire titokban mindketten úgy gondoltak, mint egy hamvában holt utolsó kísérletre, hogy megmentsék a

házasságukat. Lelki szemei előtt John jelenik meg kimerülten, dühösen. Úgy képzeli, a férfi titokban örült az sms-enek, még akkor is, ha figyelmeztette, hogy ne küldjön több üzenetet. Ne reménykedj túlzottan, mondja magának. Lehet, hogy ez csak egy kis semmiség. A nyaralás végére mindenki besokall a partnerétől. Talán John csak biztos akar lenni benne, hogy Ellie még mindig hűséges hozzá. De mialatt ezt a kis diskurzust folytatja önmagával, Ellie már nagyon is biztos benne, hogy melyik verzió lenne a kedvére való. – És Ellie! Te hogy állsz a szerelmeslevél-sztorival? Úristen. Ellie az ölében fekvő papírokat lapozgatja, és igyekszik magabiztosnak tűnni, amikor megszólal: – Most már sokkal több információ van a birtokomban. Találkoztam a nővel. Bőven elég anyag van, hogy kikerekedjen belőle egy jó sztori. – Jó! – nyugtázza a hallottakat Melissa, és elegánsan felvonja a szemöldökét, mintha Ellie meglepte volna. – De… – Ellie nagyot nyel –, nem tudom, mennyit használjunk fel belőle. Az egész téma… egy kicsit érzékeny. – Mindketten élnek még? – Nem. A férfi meghalt. Legalábbis a nő úgy gondolja. – Akkor változtasd meg a nő nevét. Nem értem, hol itt a probléma. Olyan leveleket használsz fel, amelyekről az asszony már jó eséllyel el is feledkezett. – Ó, azt nem hinném. – Ellie megpróbálja gondosan megválogatni a szavait. – A helyzet az, hogy valójában nagyon is sok mindenre emlékszik belőlük. Szerintem jobb lenne, ha a leveleket csak apropóként használnánk arra, hogy elemezzük a szerelem nyelvezetét. Tudod, azt, hogyan változtak meg a szerelmes levelek az évek során. – Anélkül, hogy a leveleket ténylegesen leközölnénk. – Igen – válaszolja Ellie, és hatalmas megkönnyebbülést érez. Nem akarja, hogy Jennifer levelei nyilvánosságra kerüljenek. Most eszébe jut az asszony, ahogy a kanapén ült, ahogy kigyúlt az arca, amikor elmesélte a történetet, amit évtizedeken át magában tartott. Nem szeretné tovább tetézni a veszteségét. – Úgy értem, talán kereshetnék más példákat. – Keddig. – Biztos vannak könyvek, válogatások… – Te olyan anyagot szándékozol publikálni, amit előtted más már publikált? A szoba elnémul körülöttük. Olyan, mintha ők ketten Melissa Buckinghammel egy mérgező buborékban ücsörögnének. Ellie tudja, hogy tegyen bármit is ezután, ez a nő mindig elégedetlen lesz vele. – Olyan régóta dolgozol ezen az anyagon, hogy ennyi idő alatt a legtöbb újságíró már három darab kétezer szavas cikket is megszült volna. – Melissa a tolla végével az íróasztalán dobol. – Csak írd meg a cikket, Ellie. – A hangja fagyos és fáradt. – Írd meg, hagyd ki a neveket, és a forrásodnak valószínűleg fogalma sem lesz, hogy kinek a leveleit tárgyalod ki. És feltételezem, már csak ha azt nézem, hogy mennyi időt eltöltöttél vele, hogy az anyag rendkívüli lesz. Ezután Melissa ragyogó mosolyt küld a szobában jelen lévő többiek felé. – Rendben. Menjünk tovább. Nem kaptam meg a listát az egészségügyi szekciótól. Esetleg itt van valakinél?

Amikor Ellie kijön az épületből, meglátja a fiút. Épp Rónáiddal, a biztonsági őrrel viccelődik, aztán könnyű léptekkel leszökdécsel a lépcsőn, és elmegy. Esik. Rory egy kis hátizsákot visz a vállán, a fejét leszegi a hidegben. – Helló! – Ellie szalad, amíg utol nem éri. Rory ránéz. – Helló – feleli közömbös arccal. A metróállomás felé igyekszik, és akkor sem lassít, amikor odaérnek a metróhoz vezető lépcsőhöz. – Azon gondolkoztam, hogy… lenne kedved meginni velem valamit? – Nem érek rá. – Hová mész? – Ellie felemeli a hangját, hogy hallható legyen a lépések zajában, amit mennydörgéssé erősít a Viktoriánus földalatti hálózat szörnyű akusztikája. – Az új épületbe. Körülöttük ingázók hada. Amikor lefelé megy a lépcsőn, Ellie-t kis híján ledönti a lábáról a hömpölygő embertömeg. – Hű! Akkor elég sokat fogsz túlórázni. – Nem. Csak segítek a főnöknek a végső simításoknál, hogy ne hajtsa túl magát még jobban. – Ma találkoztam vele. Amikor Rory nem válaszol, még hozzáteszi: – Rendes volt hozzám. – Hát igen. Ő rendes ember. Ellie-nek sikerül lépést tartania Roryval. Amikor a jegykezelő géphez érnek, Rory félreáll, hogy utat engedjen a többi embernek. – Milyen hülyeség! – mondja Ellie. – Mindennap elmegyünk egy csomó ember mellett, anélkül hogy tudnánk… – Figyelj, Ellie! Mit akarsz? Ellie az ajkába harap. Az ingázók úgy válnak szét körülöttük, mint a víz egy sziget körül. Sokuknak fülhallgató van a fülében, némelyikük hangosan cicceg, mert bosszantja, hogy elállják az útját. Ellie haja már nedves az esőtől. Beletúr. – Csak bocsánatot akartam kérni. A múltkori reggel miatt. – Nem történt semmi. – De igen! És ez… Figyelj, ami történt, annak semmi köze hozzád, és én igazán kedvellek téged. Csak éppen ez olyasvalami, ami… – Tudod mit? Nem érdekel. Ellie, nem baj. Hagyjuk is ennyiben. – Rory áthalad a jegyellenőrzésen. Ellie követi. Mielőtt a fiú sarkon fordul, Ellie elkapja a tekintetét. Szörnyű. Ellie szörnyen érzi magát. A fiú mögé áll a mozgólépcsőn. Rory szürke sálján apró gyöngyökként csillognak az esőcseppek. Ellie késztetést érez, hogy lesöpörje őket, de nem teszi. – Én tényleg sajnálom, Rory. Rory a cipőjét bámulja. Aztán Ellie-re néz, a pillantása hideg. – Nős, mi? – Kicsoda? – Hát… a barátod. Elég nyilvánvaló volt abból, amit mondott. – Ne nézz így rám. – Hogy? – Én nem akartam beleszeretni.

Rory apró, kellemetlen nevetést hallat. Leérnek a mozgólépcső aljára. Rory megszaporázza a lépteit, úgyhogy Ellie kénytelen kicsit futni, hogy ne maradjon le. Az alagútban állott levegő, és égett gumi szaga terjeng. – Nem akartam. – Baromság. Hoztál egy döntést. Mindenki hoz egy döntést. – Szóval téged soha nem ragadott el semmi, sosem érezted azt a vonzerőt. Rory szembefordul vele. – Dehogynem. De ha megbántottam volna valaki mást, ha engedek az érzéseimnek, visszakoztam. Ellie arca lángol. – Még jó, hogy te ilyen csodálatos vagy! – Nem vagyok. De rád sem lehet azt mondani, hogy a körülmények áldozata lettél. Gondolom, tudtad, hogy nős, de nem érdekelt, és mégis belementéi. Pedig dönthettél volna úgy, hogy nemet mondasz. – Ez az érzés más volt. Rory gúnyosan elvékonyítja a hangját. – „Mindketten tehetetlenek voltunk az érzéseinkkel szemben.” Szerintem rád sokkal jobban hatottak azok a szerelmes levelek, mint gondolnád. – Ó, de jó Neked, Mr. Két-Lábbal-A-Földön! Le a kalappal előtted, hogy te képes vagy kinyitni és elzárni az érzelmeidet, mint valami csapot. Igen, hagytam magam belesodródni, oké? Erkölcstelenség? Igen. Meggondolatlanság? Hát, a reakciód alapján biztosan az. De egy pillanatra valami varázslatosat éreztem – és ne aggódj, azóta is iszom a levét. – De nem csak te vagy a világon, nem igaz? Ellie, minden tettnek megvan a következménye. Én két részre osztom az embereket: vannak, akik tisztában vannak ezzel, és eszerint cselekszenek, és vannak, akik azt csinálják, ami épp jó érzéssel tölti el őket. – Jézusom, csak hallanád magad! Tudod, milyen fellengzősen hangzik, amit mondasz? Ellie már kiabál, alig érzékeli a mellettük elhaladó, kíváncsiskodó utasokat, akik a District és a Circle metróvonalak felé igyekeznek. – Igen. – És a te világodban senki nem hibázhat? – De. Egyszer – mondja Rory. – Egyszer hibázhatsz. Ezután a távolba mered, az állkapcsa megfeszül, mintha azon gondolkozna, mennyit mondjon, majd szembefordul Ellie-vel. – Voltam én is a másik oldalon, tudod, Ellie? Szerettem valakit, aki talált magának valaki mást, akinek nem tudott ellenállni. „Mindketten tehetetlenek voltak az érzéseikkel szemben.” Egészen addig, amíg persze a pasas dobbantott. És én visszaengedtem őt az életembe, hogy aztán másodszorra is elbánjon velem. Úgyhogy igen, van véleményem a témáról. Ellie–nek földbe gyökerezik a lába. Zaj támad, egy meleg levegő löket éri el őket: megjött a metró. Az utasok nekilódulnak. – Tudod – mondja Rory túlkiabálva a lármát –, én nem ítéllek el, amiért beleszerettél abba a férfiba. Ki tudja? Talán ő az életed szerelme. Talán a feleségének jobb lenne nélküle. Talán titeket kettőtöket tényleg egymásnak teremtett az ég. De nekem nemet mondhattál volna. – Ellie hirtelen kiszolgáltatottságot, valami váratlanul felbukkanó érzékenységet fedez fel a fiú arcán. – Nem tudom megérteni, miért nem tudtál nemet mondani nekem. Azt kellett volna tenned. Mielőtt az ajtó becsukódna, fürgén beugrik a zsúfolt metrókocsiba. A szerelvény fülsiketítő sikoltással elindul.

Ellie Rory távolodó hátát nézi a kivilágított metróablakban, amíg el nem tűnik. Kinek lett volna jó, ha nemet mondok?

Szia Bébi! Egész hétvégén rád gondoltam. Milyen az egyetem? Barry azt mondja, minden csaj, aki egyetemre megy, végül talál majának valaki mást, de mondtam neki, hogy baromságokat beszél. Szerintem csak féltékeny. Kedden randija volt azzal a lánnyal az ingatlanközvetítőből, és a csaj már a főfogás után lelécelt! Azt mondta, kimegy a mosdóba, aztán felszívódott!!! Barry azt mondta, húsz percet várta, hogy visszajöjjön, mielőtt leesett neki, mi történt. Mind láttuk magunkat a Feathersben… Bárcsak itt lennél, kicsim. Nélküled olyan hosszúak az éjszakák. Írj hamar. Csókok! Clive Ellie az ágya közepén ül, ölében egy poros kartondobozzal. Tinédzserkori levelei szétterítve fekszenek körülötte. Fél tíz óta ágyban van, és elkeseredetten próbálja kitalálni, hogyan menthetné meg a szerelmes leveles cikket anélkül, hogy Jennifer leveleit nyilvánosságra kelljen hoznia. Clive-re gondol, az első szerelmére, akinek az apja hivatásszerűen fákat metszett, és akivel ugyanabba a gimibe jártak. Azon agonizáltak, hogy Ellie menjen-e egyetemre, aztán Ellie megesküdött, hogy az egyetem semmiben nem fogja megváltoztatni a kapcsolatukat. Aztán elment Bristolba, és onnantól mindössze három hónapig húzták. Ellie emlékszik, milyen ijesztő gyorsasággal változott meg, hogy mit érzett, amikor meglátta Clive viharvert Minijét a kollégium előtt. Először szuper volt: a jelzés, hogy fújja be magát parfümmel, és rohanjon le a lépcsőn. Aztán, mikor már tudta, hogy semmit nem érez a fiú iránt, a leparkoló kocsi látványa rémülettel töltötte el, mintha Clive vissza akarná ráncigálni abba az életbe, ahová ő már nem akart visszatérni.

Drága Clive! Majdnem egész éjjel ébren voltam, és azon gondolkodtam, hogyan mondhatnám el, amit akarok, hogy mindkettőnknek a legkevésbé fájjon. De ezt nem lehet finomabban Drága Clive! Nagyon nehéz nekem megírni ezt a levelet, de színt kell vallanom, és el kell mondanom, hogy én Drága Clive! Ne haragudj, de. nem akarom, hogy a jövőben meglátogass. Köszönöm az együtt töltött szép Időket. Remélem, azért még barátok maradhatunk. Ellie Ellie kiveszi a szépen összehajtogatott, el nem küldött verziókat a többi levél közül. Miután Clive megkapta a végső változatot, képes volt kocsiba pattanni, és levezetni 212 mérföldet, csak hogy személyesen kurvázhassa le őt. Ellie emlékszik, milyen furcsa volt, hogy mennyire hidegen hagyja a fiú kirohanása, biztos azért, mert addigra már továbblépett. Az egyetemen egy teljesen

újfajta életbe kóstolt bele, távol a Clive-októl és Barryktől, a szombat estéktől a kocsmában, távol a régi életétől, amelyben nemcsak hogy mindenki ismert mindenkit, de azt is mindenki tudta, hogy mi történt az iskolában, mivel foglalkoznak a szüleid, és hogy amikor a kórusban énekeltél, az egyik fellépésen leesett a szoknyád. Ahhoz, hogy új életet kezdhess, tényleg ilyen messzire kellett költöznöd otthonról. Amikor meglátogatja a szüleit, Ellie-t a mai napig megbénítja kissé a kollektív közösségi emlékezet. Kiissza a teáját, és arra gondol, vajon Clive mit csinálhat most. Biztos megnősült, gondolja, és valószínűleg boldog: mindig is az élet napos oldalán állt. Van pár gyereke, és a hétvége fénypontját az jelenti neki, ha szombat este beülhet a kocsmába a haverjaival, akiket még a suliból ismer. Na mármost, a világ Clive-jai biztosan nem írnának levelet. Inkább sms-t küldenének: Minden oké, bébi? Ellie azon gondolkozik, hogy ha akkoriban lett volna mobiltelefon, vajon sms-ben szakított volna-e a fiúval. Mozdulatlanul ül. Körülnéz, tekintetét végigvezeti az üres ágyon, a takarón szétterített régi leveleken. Jennifer leveleit még egyszer sem olvasta el újra a Roryval eltöltött este óta: a levelek valahogy összekapcsolódtak a fiú hangjával, és ettől kényelmetlenül érzi magát. Rory arcára gondol, ahogy ott áll a metró peronján. De nekem nemet mondhattál volna. Aztán eszébe jut Melissa arca, és próbál nem gondolni arra, hogy esetleg vissza kell térnie a régi életébe. Lehet, hogy elbukik. Simán lehet. Ellie-nek az az érzése, hogy egy szakadék szélén táncol. Változás közeleg. És ekkor jelez a mobilja. Majdhogynem megkönnyebbülve átnyúl az ágyon, hogy megnézze. A térde belesüpped a pasztellszínű papírhalomba. Nem válaszolsz? Még egyszer elolvassa az üzenetet, és ezt írja: Bocs, azt hittem, nem akarod, hogy sms-t küldjék. Megváltoztak a dolgok. Most már elmondhatod, amit akarsz. Félhangosan motyogja a szavakat a csöndes kis szobában, alig akarja elhinni, amit lát. Ez megtörténhet a romantikus vígjátékok világán kívül? Lehet, hogy ezek a szituációk, amelyektől mindenki óva int, mégiscsak működhetnek? Elképzeli magát egy nem meghatározott jövőbeli pillanatban, egy kávézóban, amint épp azt mondja Nickynek és Corinne-nak: Igen, természetesen hozzám költözik. Csak amíg nem találunk nagyobb lakást. Minden második hétvégén nálunk lesznek a gyerekek. Elképzeli, ahogy John esténként hazaér, ledobja a táskáját, és hosszan megcsókolja őt az előszobában. Ez a kép annyira valószerűtlen, hogy zsongani kezd a feje. Tényleg ezt akarja? Kicsit mérges magára, amiért egy pillanatra elfogta a kétely. Hát persze hogy ezt akarja. Ha nem így lenne, nem érezne így John iránt ilyen régóta. Most már elmondhatod, amit akarsz. Nyugodj le, mondja magának. Még nem biztos, hogy győztél. És John már olyan sokszor okozott csalódást. A kezét az aprócska billentyűzetre teszi, ujjaival a gombokat pásztázza. Még nem döntötte el, mi legyen. Majd elmondom, de nem így.

Örülök, hogy majd beszélhetünk. Egy pillanatra megáll, aztán újra írni kezd: Kicsit nehezen tudom követni az eseményeket. De te is hiányoztál nekem. Hívj, amint visszajöttél. Csók: E Már épp letenné a mobilt az éjjeliszekrényre, amikor újra jelez. Még mindig szeretsz? Egy pillanatra eláll a lélegzete. Igen. Az üzenetet azonnal, szinte gondolkodás nélkül elküldi. Pár percig vár, de nem jön válasz. Aztán, maga sem tudja, hogy boldogan vagy szomorúan, hátradől a párnákon, és kibámul az ablakon, fel a sötét, üres égboltra. Nézi, ahogy a hangtalan, villogó repülők, úton egy ismeretlen cél felé, belevesznek a feketeségbe.

Nagyon igyekeztem, hogy megértessek veled valamit abból, amit azon az úton gondoltam Padovából Milánóba. De te úgy viselkedtél, mint valami elkényeztetett gyerek, és én nem akartalak akartalak még jobban megbántani. Most is csak azért vagyok ilyen bátor, mert messze vagy. Azt hiszim – és hidd el, nekem is hirtelen jött –, hamarosan férjhez megyek

AGNES VON KUROWSKY ERNEST HEMINGWAYNEK, LEVÉLBEN

23

Rory érzi, hogy valaki megérinti a vállát, és kihúzza a fülhallgatót a füléből. – Tea. Rory bólint, lekapcsolja a zenét, és zsebre vágja az MP3 lejátszóját. A teherautók végeztek. Már csak az újság saját szállítófurgonjai száguldoznak oda-vissza: elviszik az itt felejtett dobozokat, kisebb rakományokat, amelyek létfontosságúak a lap túlélése szempontjából. Csütörtök van. Vasárnap a legutolsó dobozokat is elpakolják, az utolsó bögréket és teáskannákat is átszállítják. Hétfőn elkezdődik a Nation új élete az új irodákban, a régi épület pedig lecsupaszítva várja majd, hogy szanálják. A helyén jövő ilyenkor már valami csillogó üveg- és fémépítmény magasodik majd. Rory a furgon hátuljában ül, csakúgy, mint a főnöke, aki az épület fekete márványhomlokzatát szemléli. Az újság postagalambot formázó fémcégérét már eltávolították a talapzatáról a lépcső tetején. – Különös látvány, igaz? Rory a teáját fújja. – Biztosan fura érzés magának. Ennyi év után. – Nem igazán. Egyszer minden véget ér. Egy részem már alig várja, hogy valami teljesen mást csináljak. Rory iszik egy kortyot. – Furcsa dolog ez, a napokat más emberek történetével körülvéve tölteni. Úgy érzem, mintha a saját történetem mindeközben megrekedt volna. Mintha egy kép beszélne. Annyira valószínűtlen. Olyan végtelenül impozáns. Rory leteszi a teáját, és figyel. – Nem érez kísértést, hogy maga is írjon valamit? – Nem. – A főnöke hangja elutasítóan cseng. – Én nem vagyok író. – Mit fog csinálni? – Nem is tudom. Talán utazgatok majd. Még az is lehet, hogy hátizsákos turista leszek, mint te. Az ötlet mindkettejüket mosolyra fakasztja. Majdhogynem egyetlen szó nélkül dolgoztak hónapokon át, alig beszéltek bármiről is a mindennapi praktikus tudnivalókon kívül. De most gyorsan közelít a perc, hogy a feladatuk véget ér, és ez közlékennyé teszi őket. – A fiam szerint ezt kéne tennem. Rory képtelen palástolni a meglepetését. – Nem is tudtam, hogy van egy fia. – Meg egy menyem. És három szörnyen neveletlen unokám. Rory rádöbben, hogy új szemmel kell néznie a főnökét. A főkönyvtáros az a fajta férfi, akit mindig körülleng a magányosság, és Rorynak nehezére esik elképzelni őt, mint családos embert. – És a felesége? – Már régen meghalt.

Ezt zaklatottság nélkül mondja, Rory mégis kényelmetlenül érzi magát, mintha átlépett volna valamilyen határt. Arra gondol, ha Ellie itt lenne, akkor ő biztosan habozás nélkül rákérdezne, mi történt az asszonnyal. Ha Ellie itt lenne, Rory inkább elrejtőzne a könyvtár legtávolibb, leghomályosabb szegletébe, semhogy beszéljen vele. Elengedi Ellie-t. Nem fog rá gondolni. Nem fog a hajára gondolni, a nevetésére, arra, hogyan ráncolja a homlokát, amikor koncentrál. Hogy milyen volt, amikor megérintette: Ellie akkor szokatlanul odaadó volt. Szokatlanul sebezhető. – Na és mikor indulsz a nagy utazásra? Rory visszakényszeríti magát gondolataiból a jelenbe. Egy könyvet kap a kezébe, aztán még egyet. Ez a könyvtár olyan, mint az az időgép a Doktor Whoban: egyre-másra váratlan dolgok bukkannak fel a semmiből. – Tegnap adtam be a felmondásomat. Még meg kell néznem a járatokat. – Hiányozni fog a barátnőd? – Ő nem a barátnőm. – Csak úgy csinál, mi? Azt hittem, kedveled. – Tényleg kedveltem. – Mindig az volt az érzésem, hogy ti ketten összepasszoltok. – Nekem is. – Akkor mi a baj? – Ó… sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Az idősebbik férfi kényszeredetten elmosolyodik. – Sosem találkoztam egyetlen nővel sem, aki ne lett volna az. – Igen. Nos… én nem szeretem a komplikációkat. – Rory, nem létezik olyan, hogy komplikációmentes élet. Végül mindannyian kompromisszumokat kötünk. – Én aztán nem. A főkönyvtáros felhúzza a szemöldökét. Az arcán apró mosoly bujkál. – Mi az? – kérdezi Rory. – Mi az? Ugye nem kezd bele egy édes-bús prédikációba az elszalasztott lehetőségekről, és arról, hogy mennyire szeretné, ha néhány dolgot másképp csinált volna? – A hangja hangosabb és harapósabb, mint amilyennek szánta, de képtelen visszafogni magát. Nekiáll átpakolni néhány dobozt a furgon egyik oldaláról a másikra. – És különben sem lenne semmi értelme. Elmegyek. Nincs szükségem komplikációkra. – Nincs. Rory oldalra pillant, és észreveszi, hogy a főnöke mosolyog. – Nehogy nekiálljon itt érzelgősködni nekem! Úgy kell emlékeznem magára, mint egy mogorva vén szivarra. A mogorva vén szivar kuncogni kezd. – Nem mernék ilyesmit tenni. Gyerünk, ellenőrizzük még utoljára a mikrofilm-archívumot, és pakoljuk össze a teáskészletet. Aztán a vendégem vagy egy ebédre. És nem kell elmesélned, mi történt köztetek azzal a lánnyal, aki szemmel láthatóan egy cseppet sem érdekel. A járda Jennifer Stirling háza előtt gyöngyházfényben játszik a téli napsütésben. A járdaszegély mellett egy utcaseprő dolgozik: fürge mozdulatokkal szedegeti a szemetet az e célra kifejlesztett hatalmas csipesszel. Ellie azon tűnődik, mikor látott utoljára utcaseprőt a saját környékén. Talán Londonnak azon a területén ez túlságosan sziszifuszi munka lenne: a főutca, ahol lakik, tömve van gyorsétkezdékkel és olcsó pékségekkel. Piros-fehér papírzacskóik

boldogan hömpölyögnek az utcán, hogy hírt adjanak egy újabb, telített zsírban és cukorban bővelkedő ebédszünet-orgiáról. – Ellie vagyok. Ellie Haworth – kiabálja a kaputelefonba. – Hagytam önnek üzenetet. Remélem, nem gond, ha én… – Ellie! – Jennifer hangja barátságos. – Épp lefelé indultam. Ahogy a lift komótosan alászáll emeletről emeletre, Ellie-nek eszébe jut Melissa. Mivel nem tudott aludni, Ellie reggel, nem sokkal fél nyolc után bement a Nation szerkesztőségébe. Ki kellett találnia, hogyan menthetné meg a szerelmes leveles cikket; ahogy újraolvasta Clive leveleit, rájött, hogy semmiképp sem térhet vissza a régi életébe. Meg fogja írni ezt a cikket. Megszerzi a maradék információt Jennifer Stirlingtől, és valahogy átfogalmazza. Most ismét a régi önmaga: céltudatos, eltökélt. Sokat segít, hogy nem gondol arra, milyen kaotikussá vált a magánélete. Amikor észrevette, hogy Melissa már bent van, megdöbbent. A rovatszerkesztőségi irodában rajtuk kívül még nem volt senki, leszámítva egy takarítót, aki csendesen tologatta a porszívóját a még megmaradt asztalok között. Melissa irodájának ajtaja ki volt támasztva. – Tudom, Babácskám, de Nina majd elvisz téged. – Melissa a fejéhez emelte a kezét, és nyugtalanul tekergetni kezdte az egyik fénylő hajtincsét. A halovány téli napfény megvilágította vékony ujjait, amint meghúzták, betekerték, elengedték a hajszálköteget. – Nem, már elmondtam vasárnap este. Emlékszel? Nina fog odavinni, és ha vége, érted megy… Tudom… Tudom… de Anyának munkába kell mennie. Szivecském, tudod, hogy dolgoznom kell… – Melissa leült, és egy pillanatra a kezébe temette az arcát, úgyhogy Ellie csak nehezen tudta elcsípni a szavait. – Tudom, tudom. És a legközelebbire majd én foglak elvinni. De ugye emlékszel, meséltem neked, hogy költözik az iroda? És hogy ez nagyon fontos dolog? És Anya nem tud… Hosszú csend következett. – Daisy, drágám, adnád nekem Ninát?… Tudom. Csak add nekem Ninát egy percre… Igen, utána majd még beszélgetek veled. Csak add… – Melissa felnéz, és meglátja Ellie-t az irodája előtt. Ellie elfordul, szégyelli, hogy hallgatózáson kapták, aztán felemeli a saját telefonját, és úgy tesz, mintha egy nagyon fontos hívást bonyolítana. Mire újra felpillant, Melissa már becsukta az irodája ajtaját. Abból a távolságból nehéz volt megmondani, de a főnöke valószínűleg sírt. – Ez aztán a kellemes meglepetés! – Jennifer Stirling ropogós fehér blúzt és indigókék farmert visel. Szeretnék én is farmert hordani, amikor majd hatvanvalahány éves leszek, gondolja Ellie. – Azt mondta, eljöhetek megint. – Hát persze hogy eljöhet. Be kell vallanom, bűnös élvezetet jelentett, hogy úgy kitárulkozhattam a múltkor. És maga egy kicsit emlékeztet a lányomra is, ami külön öröm számomra. Hiányzik, hogy nincs velem. Ellie nevetséges módon szinte megborzong az örömtől, hogy a fotón szereplő Calvin Klein– nőhöz hasonlították. Megpróbál nem gondolni arra, hogy valójában miért is van itt. – Ha tényleg nem zavarom, akkor… – Egyáltalán nem zavar. Ha maga nem unja egy öregasszony üres locsogását… Gondoltam, sétálok egyet a Primrose Hillen. Van kedve velem tartani? – Sétálnak, útközben beszélgetnek kicsit a környékről, azokról a helyekről, ahol valamelyikük lakott korábban, és Ellie cipőjéről, ami a saját bevallása szerint nagyon tetszik Mrs. Stirlingnek. – Az én lábam szörnyű – mondja az idős hölgy. – Mi a maga korában mindennap magassarkúba préseltük a lábunkat. A maga generációja biztos sokkal kényelmesebb dolgokat visel. – Igen, de a mi generációnk nem is néz ki olyan istenien, ahogy a maguké kinézett.

Ellie–nek eszébe jut a fotó, amelyen Jennifer mint újdonsült anya látható, kisminkelve, tökéletes frizurával. – Ó, hát nem igazán volt választásunk. Iszonyatos zsarnokság uralkodott akkoriban. Laurence – a férjem – nem engedte volna, hogy fényképezkedjek, ha épp nem kifogástalan a külsőm. – Jennifer ma derűsebbnek tűnik, most kevésbé viseli meg, hogy régi emlékeket hoz a felszínre. Korát meghazudtoló tempóban sétál, olyan fürgén, hogy Ellie-nek néha már-már kocognia kell, hogy lépést tartson vele. – Elmesélek valamit. Pár hete lementem az állomásra, hogy újságot vegyek, és ott állt egy lány egy nadrágban, ami egyszerűen a pizsamája lehetett, és egy olyan hatalmas báránybőr csizmában. Mi is annak a neve? –Ugg. Jennifer hangja vidáman cseng. – Az! Micsoda pocsék külsejű lábbeli! Elnéztem azt a lányt, ahogy tejet vett, a haja felállt hátul a fején, és borzasztóan irigyeltem, amiért ennyire szabad. Csak álltam ott, és bámultam rá, mint valami eszelős nőszemély. Danushka, akié a bódé, meg is kérdezett, hogy mit vétett nekem az a szegény lány… Visszatekintve úgy látom, mi borzalmasan leszabályozott életet éltünk. – Kérdezhetek öntől valamit? Jennifer szája kissé felfelé görbül. – Gyanítom, hogy úgyis megteszi. – Volt valaha is rossz érzése amiatt, ami történt? Úgy értem amiatt, hogy viszonya volt. – Arra kíváncsi, bánom-e, hogy megbántottam a férjemet? – Azt hiszem, arra. – És miért?… Kíváncsiságból? Vagy felmentést keres? – Nem is tudom. Talán mindkettő. – Ellie a körmét rágja. – Azt hiszem, az én… John… talán elhagyja a feleségét. Rövid csend. Már a Primrose Hill kapujához értek. Jennifer megáll. – Vannak gyerekeik? Ellie nem néz fel. – Igen. – Az nagyon nagy felelősség. – Tudom. – És most egy kicsit megijedt. Ellie rátalál a szavakra, amiket még senkinek nem volt képes elmondani. – Biztos akarok lenni abban, hogy helyesen cselekszem. Hogy megéri a fájdalmat, amit okozni fogok. Mi van ebben az asszonyban, amitől képtelenség elhallgatni előle az igazságot? Érzi magán Jennifer tekintetét, és igen, tényleg azt szeretné, ha felmentené. Eszébe jutnak Boot szavai: Szeretnék jobb önmagam lenni, és ez a te műved. Ellie is szeretne jobb ember lenni. Nem akar itt sétálni úgy, hogy közben végig ott motoszkál az agyában, hogy a beszélgetésük melyik részét fogja majd kiragadni és kiteregetni az újságban. Annak köszönhetően, hogy hosszú éveken át hallgatta mások problémáit, Jennifer bölcs semlegességet áraszt magából. Amikor végül megszólal, Ellie érzi, hogy gondosan megválogatja a szavait. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz kettejük között. Magának csak őszintén kell beszélnie. Fájdalmasan őszintén. És talán nem mindig olyan választ fog kapni, amilyet hallani akar. Ez az a dolog, amire Anthony levelei ismét emlékeztettek. Miután maga elment,

újra elolvastam őket. Nem voltak játszmák. Sosem találkoztam senkivel – sem előtte, sem utána –, akivel annyira őszinte lehettem volna, mint vele. Ezután sóhajt, és int Ellie-nek, hogy menjenek át a kapun. Az ösvényen sétálnak, ami a hegytetőre vezet. – De az olyanok számára, mint mi, Ellie, nincs feloldozás. Talán majd rádöbben, hogy a bűntudat sokkal nagyobb szerepet fog játszani a jövőbeni életében, mint szeretné. Nem véletlenül mondják, hogy a szenvedély perzsel, és egy viszonyban nem csak a főszereplők sérülnek. Én a magam részéről még mindig érzek bűntudatot, amiért fájdalmat okoztam Laurence-nek. Egyfolytában mentegettem magam, de látom, hogy ami történt… mindannyiunkat megsebzett. De… a személy, aki miatt a leginkább rosszul érzem magam, az Anthony. – Úgy volt, hogy elmeséli nekem, ami a történetből még hátravan. Jennifer mosolya elhalványul. – Hát Ellie, nincs happy end. Mesél egy sikertelen afrikai utazásról, a hosszadalmas kutatásról, a szembetűnő hallgatásról annak a férfinak a részéről, aki előtte minden apró rezdüléséről, érzelméről beszámolt neki, és arról, végül hogyan épített fel egy új életet Londonban, egyedül. – Ennyi? – Dióhéjban igen. – És ez alatt az idő alatt ön soha… soha nem volt senki más? Jennifer Stirling újból mosolyog. – Ezt azért nem mondanám. Én is ember vagyok, Ellie. De mondhatom, hogy érzelmileg soha többé nem kötődtem senkihez. Boot után én… Én nem igazán akartam senkihez közel kerülni. Nekem csak ő létezett. Ezt nagyon tisztán láttam. És amellett ott volt nekem Esmé. – A mosolya szélesebbé válik. – Egy gyerek csodálatos vigasz. Felérnek a hegytetőre. Egész Észak-London elnyúlik alattuk. Mélyeket lélegeznek, a távoli égboltot vizslatják, lentről hallják a forgalom zaját, a kutyasétáltatók és az elkóborolt gyerekeik után kutató szülők kiáltásait. – Megkérdezhetem, miért tartotta fenn olyan sokáig a postafiókot? Jennifer hátradől a kovácsoltvas padon, és mielőtt válaszolna, elgondolkozik. – Ez biztosan ostobaságnak tűnik magának, de tudja, mi kétszer is elszalasztottuk egymást, és mindkét alkalommal csupán pár órán múlt a dolog. Úgy éreztem, köteles vagyok minden esélyt megadni kettőnknek. Gondolom, ha lemondtam volna a postafiókot, azzal beismertem volna, hogy egyszer s mindenkorra vége. Jennifer szomorúan vállat von. – Minden évben azt mondom magamnak, ideje befejezni. Az évek úgy teltek el, hogy észre sem vettem, milyen régen történt mindez. Valahogy sosem vettem észre. Azt hiszem, azt mondtam magamnak, ez eléggé ártatlan élvezet. – Tehát tényleg az volt az? Anthony legutolsó levele? – Ellie valamerre St. John’s Wood irányába mutogat. – Tényleg soha többé nem hallott róla? Hogyan bírta ki, hogy nem tudta meg, mi történt vele? – Én úgy látom, kétféle eshetőség van. Vagy meghalt Kongóban, amit abban az időben egyszerűen képtelen lettem volna felfogni, vagy - és gyanítom, hogy ez történt – nagyon-nagyon megbántottam őt. Azt hitte, sosem fogom elhagyni a férjemet, még talán azt is gondolta, hogy semmibe veszem az érzéseit, és azt hiszem, nagy árat fizetett, amikor másodszor is közel került hozzám. Sajnos nem jöttem rá, milyen nagyot, amíg aztán már túl késő nem volt.

– Sosem próbált a nyomára bukkanni? Magánnyomozó segítségével sem? Vagy újságban, apróhirdetés útján? – Ó, nem tettem volna ilyet. Ő tudhatta, hol találhatna meg. Világosan tudtára adtam, mit érzek. De tiszteletben kellett tartanom az ő érzéseit. – Komolyan néz Ellie-re. – Tudja, nem kényszerítheti ki, hogy valaki újra szeresse. Bármennyire is akarja. Sajnos néha az időzítés egyszerűen… nem megfelelő. Fent a hegytetőn metsző a szél: befurakszik a gallér és a nyak közötti kis résbe, benyomakszik mindenhová, ahová teheti. Ellie zsebre dugja a kezét. – Mit gondol, mi történt volna, ha újra megtalálja önt? Most először Jennifer Stirling szeme megtelik könnyel. A távoli horizontot nézi, kicsit megrázza a fejét. – Tudja, nem csak a fiatalok kiváltsága, hogy összetörjön a szívük. – Ezzel lassan elindul visszafelé az ösvényen, hogy az arca ne látsszon. A csend, mielőtt újra megszólalna, parányi lyukat éget Ellie szívébe. – Ellie, én már régen megtanultam, hogy a „mi lett volna, ha” nagyonnagyon veszélyes játék. Találkozzunk – Csók J Mobilon kommunikálunk? Csók Sok mindent kell mondanom. Muszáj találkoznunk. Les Percivals, a Derry Streeten. Holnap 1-kor. Csók A Percivals? Nem vall rád. Ó, mostanában tele vagyok meglepetésekkel. Csók J Ellie a damaszttal terített asztalnál ül, és a metrón lefirkantott jegyzeteit böngészi. Tudja, hogy nem jelentetheti meg ezt a sztorit, ahogy tudja azt is, ha nem teszi meg, az a karrierje végét jelenti a Nationnél. Kétszer is ott tartott, hogy visszarohan a St. Johns Wood-i lakásba, és az idős hölgy kegyelmére bízza magát, magyarázkodni kezd és könyörög, hogy Jennifer engedje meg, hogy balvégzetű szerelmi történetét közzétegye az újságban. De akárhányszor megjelenik előtte Jennifer Stirling arca, fülében csengenek az asszony szavai: Nem csak a fiatalok kiváltsága, hogy összetörjön a szívük. A fehér kerámiatálkára halmozott, olajosan fénylő olívabogyókra mered. Nincs étvágya. Ha nem írja meg ezt a sztorit, Melissa kirúgja. De ha megírja, többé nem lehet biztos abban, ki is ő, vagy mit csinál. Már megint azt kívánja, bárcsak beszélhetne Roryval. Ő tudná, mit tegyen. Az a kényelmetlen érzése támad, hogy a fiú talán nem azt tanácsolná, amit valójában tenni szeretne, de tudja, hogy Rorynak igaza lenne. A gondolatok körkörösen cikáznak a fejében, érvek és ellenérvek követik egymást. Jennifer Stirling valószínűleg nem is olvassa a Nationt. Talán sosem tudná meg, mit tettél. Melissa csak egy jó ürügyre vár, hogy kirúghasson. Igazából nincs választásod. Aztán Rory hangján, cinikusan: Ugye most viccelsz? A gyomra görcsbe rándul. Már nem is emlékszik, mikor fordult elő utoljára, hogy nem volt görcsben a gyomra. A fejében felmerül egy gondolat: ha kiderítené, mi történt Anthony O’Harerel, Jennifer kénytelen volna megbocsátani. Talán egy ideig csalódott lenne, aztán végül biztosan

úgy látná, hogy ajándékot kapott Ellie-től. A válasz az ölébe hullott. Meg fogja találni Anthonyt. Meg fogja tudni, mi történt vele, még ha tíz évébe is kerül, hogy kiderítse. Ez elég gyenge kis szalmaszál, de arra jó, hogy kicsit jobb kedvre derítse. 5 perc múlva ott vagyok. Te már odaértél? Csók J Igen. Asztal a földszinten. Már vár egy pohár behűtött bor. Csók E Önkéntelenül a hajához emeli a kezét. Még mindig nem tudott rájönni, hogy John miért nem akart egyből a lakására menni. A régi John jobban szerette, ha rögtön oda mennek. Ez a John pedig mintha nem tudna rendesen beszélni vele, de még csak találkozni sem, amíg ki nem engedi magából a felgyülemlett feszültséget. Kapcsolatuk első hónapjaiban Ellie ezt hízelgőnek találta, később pedig kissé idegesítőnek. Most lényének egy kis része azon töpreng, vajon ez az éttermi randevú már annak az előszele-e, hogy végre nyilvánosan együtt mutatkozhatnak majd. Minden annyira megváltozott, hogy még az sem elképzelhetetlen, hogy az új John deklarálni akarja a nyilvánosság előtt: ők ketten egy pár. Ellie észreveszi az elegánsan öltözött vendégeket a többi asztalnál, és a gondolattól összeszorítja a lábujjait. – Miért vagy ilyen ideges? – kérdezte Nicky reggel. – Ez azt jelenti, hogy végre megkapod, amit akartál, nem? – Tudom. – Reggel hétkor hívta fel Nickyt, és hálát adott a Jóistennek, hogy még mindig vannak barátai, akik megértik, hogy szerelmi vészhelyzetek esetén szabad ilyen lehetetlen időpontban telefonálni. – Csak hát… – Már nem vagy biztos abban, hogy még mindig akarod őt. – Nem! – Ellie mérgesen néz a telefonra. – Persze hogy még mindig akarom őt. Csak minden olyan gyorsan változott meg, hogy még nem volt időm felfogni. – Pedig jobban tennéd, ha felfognád. Simán megtörténhet, hogy a kezében két bőrönddel és a sarkában néhány ordító pulyával állít be az étterembe. – Nickyt annyira mulattatta ez a gondolat, hogy már-már idegesítően sokáig röhögött rajta. Ellie-nek az volt az érzése, hogy Nicky még mindig nem bocsátotta meg neki, hogy – ahogy ő mondta – „elcseszerintette a dolgot” Roryval. Folyton azt ismételgette, hogy Rory jó srácnak tűnik. „Olyasvalakinek, akivel szívesen beülnék egy kocsmába.” Értsd: Nicky soha nem akarna Johnnal beülni egy kocsmába. Sosem fogja megbocsátani neki, hogy képes volt megcsalni a feleségét. Ellie az órájára néz, aztán int a pincérnek, hogy kér egy második pohár bort is. John már húsz perce késik. Máskor csendben dühöngene, de most olyan ideges, hogy egy pillanatra arra gondol, talán a férfi puszta látványától hányni kezd majd. Hát igen, az lenne csak a gyönyörű viszontlátás! Aztán felnéz, és látja, hogy egy nő áll az asztal másik oldalán. Ellie-nek az az első gondolata, hogy biztos egy pincérnő, és azon gondolkozik, hogy vajon miért nem hozta a bort. Aztán észreveszi, hogy a nő nemcsak hogy tengerészkék kabátot visel pincérnői uniformis helyett, de kissé túlzottan áthatóan is néz rá - mint azok az emberek, akik egyszer csak dalra fakadnak a buszon. – Helló, Ellie. Ellie pislog egyet. – Elnézést – mondja, miután fejben gyorsan végiglapozta az új ismerősöknek fenntartott képzeletbeli noteszt, de ezt a nőt nem találta. – Ismerjük egymást?

– Ó, azt hiszem, igen. Jessica vagyok. Jessica. Ellie agyában semmi. Klassz fazonra vágott haj. Jó lábak. Talán egy kicsit fáradt. Napbarnított. És aztán berobban a tudatába. Jessica. fess. A nő nyugtázza Ellie rémületét. – Igen, gondoltam, hogy a nevemet felismeri. Valószínűleg nem szerette volna, ha a névhez egy arcot is tud kötni, nem igaz? Nem akart túl sokat gondolni rám. Az, hogy Johnnak van egy felesége is, kissé kényelmetlen a maga számára. Ellie meg sem tud szólalni. Halványan érzékeli, hogy a többi vendég lopva felé pillant. Nyilván megérezték a tizenötös asztaltól kiinduló különös rezgéseket. Jessica Armour végigmegy az ismerős mobil sms-menüjén. Ahogy hangosan felolvassa az üzeneteket, a hangja megemelkedik: – „Ma nagyon rossz vagyok. Szabadulj el. Nem érdekel, hogyan, de szabadulj el. Kárpótolni foglak az erőfeszítésért.” Hmmm, ez nagyon jó: „Meg kéne írnom a riportot a képviselő feleségével, de az agyam folyton visszacsászkál a múlt keddhez. Rossz fiú!” Ó, és a személyes kedvencem: „Elmentem az Agent Provocateurbe. Fotó mellékelve…” – Mikor újra Ellie-re néz, a hangja remeg a visszafojtott dühtől. – Ezzel elég nehéz versenyezni, amikor otthon ápolsz két beteg gyereket, és a munkásokkal is meg kell birkóznod. Igen, kedd, tizenkettedike. Emlékszem arra a napra. Hozott egy csokor virágot, hogy ne haragudjak, amiért olyan későn jött haza. Ellie szája kinyílik, de nem jön ki hang a torkán. A bőre bizsereg. – A nyaralás alatt végignéztem a telefonját. Kíváncsi voltam, kinek telefonált a bárban, aztán megtaláltam a maga üzenetét. „Kérlek, hívj fel. Csak egyszer. Muszáj hallanom rólad. Csók.” – A nő örömtelenül nevet. – Ó, milyen megható. John azt hiszi, ellopták a mobilját. Ellie szeretne bebújni az asztal alá. Szeretne egy aprócska ponttá zsugorodni, elpárologni. – Szeretném azt hinni, hogy magányos, szomorú vénlányként végzi. Nem, igazából remélem, hogy egy napon magának is lesznek gyerekei, Ellie Haworth. Akkor majd megtudja, milyen érzés sebezhetőnek lenni. Milyen érzés, hogy küzdenie kell, folyton résen lenni, hogy biztos lehessen benne, a gyerekei az apjuk mellett fognak felnőni. Gondolkozzon el ezen legközelebb, amikor átlátszó fehérneműt vásárol, hogy abban szórakoztassa a férjemet, rendben? Jessica Armour elsétál az asztalok között, és kilép a napsütésbe. Az étterem talán hirtelen elcsendesedett, de Ellie nem tudná megállapítani, annyira zúg a füle. Végül lángoló arccal és remegő kézzel int a pincérnek, hogy fizetne. Amikor a pincér odajön, Ellie motyog valamit, hogy váratlanul el kell mennie. Nem tudja biztosan, mit mond: olyan érzése van, mintha a hangja többé nem lenne a sajátja. – A számlát kérem – mondja. A pincér az ajtó felé mutat. A mosolya együtt érző. – Nincs szükség rá, hölgyem. A másik hölgy már rendezte ön helyett. Ellie visszasétál az irodába. Immúnis a forgalomra, a járdán lökdösődő gyalogosokra, a Big Issue-t áruló hajléktalanok szemrehányó tekintetére. Szeretne hazamenni az apró kis lakásába, és magára zárni ajtót, de tekintettel ingatag helyzetére az újságnál, ezt most nem teheti meg. Végigmegy a szerkesztőségen, tudja, hogy az emberek nézik, és legbelül meg van győződve arról, hogy mindenki látja rajta a szégyent, azt, amit Jessica Armour is látott. Mintha a szégyen belefúródott volna a testébe, mint egy golyó, vagy belegravírozták volna a bőrébe. – Ellie, minden oké? Szörnyen sápadt vagy – hajol ki Rupert a monitora mögül. A képernyője hátuljára valaki „Tűzveszély!” feliratú matricát ragasztott. – Fáj a fejem – válaszolja Ellie. A hangja a torkában reked.

– Terrinek van fejfájás–csillapítója. Annál a lánynál mindenre van gyógyszer – mélázik Rupert, és újra eltűnik a monitorja mögött. Ellie leül az asztalához, bekapcsolja a gépét, és átfutja az e-mailjeit. Meg is van: Elvesztettem a mobilomat. Ebédidőben megyek az újért. Majd e-mailben elküldöm az új számomat. Csók J Ellie ellenőrzi az időpontot. Az e-mail az alatt futott be a mailboxába, mialatt Jennifer Stirlinget faggatta. Becsukja a szemét, és újra látja a képet, ami az elmúlt egy órában folyamatosan beúszik a tudatába: Jessica Armour merev állkapcsát, félelmetes szemét, ahogy a haja repkedett az arca körül, miközben beszélt, mintha a dühétől, a fájdalmától elektromossá vált volna. A lelke egy parányi része ráébred, hogy más körülmények között igazán vonzónak találta volna a nőt, és szívesen beült volna vele egy italra. Amikor újra kinyitja a szemét, nem akarja látni John szavait, nem akarja látni ezt az énjét tükröződni bennük. Mintha most ébredt volna egy egy éven át tartó, különösen élénk álomból. Tudja, mekkorát hibázott. Kitörli John üzenetét. – Tessék – mondja Rupert, és egy bögre teát tesz le az asztalára. – Ettől talán kicsit jobban leszel. Rupert soha senkinek nem csinál teát. A többi cikkíró fogadásokat kötött, hogy mennyi időbe fog telni, míg végre lemegy a büfébe, és ő mindig hozta is a papírformát. Ellie nem tudja eldönteni, hogy hálás legyen-e ezért a ritka, együttérzésről tanúskodó gesztusért, vagy kezdjen el azon aggódni, vajon miért érzi úgy Rupert, hogy szüksége van rá. – Koszi – mondja, és elveszi a teát. Abban a pillanatban, hogy Rupert leül, Ellie-nek egy ismerős név ötlik a szemébe egy másik e–mailen: Phillip O’Hare. A szíve kihagy, az elmúlt egy óra megaláztatásairól egy időre megfeledkezik. Kinyitja az e–mailt, és látja, hogy az a Phillip O’Hare küldte, aki a The Timesnál dolgozik. Helló! Az üzenete kicsit összezavart. Fel tudna hívni? Ellie megdörzsöli a szemét. A munka, mondja magának, a válasz mindenre. Most csak a munka van. Ki fogja deríteni, mi történt Jennifer szerelmével, és Jennifer megbocsát majd neki azért, amit épp megtenni készül. Meg kell bocsátania. Ellie tárcsázza az e-mail alján található közvetlen számot. A második csengésre egy férfi veszi fel. Ellie a háttérben ismerős zajokat hall: egy szerkesztőségét. – Helló! – mondja puhatolózva. – Ellie Haworth vagyok. Ön küldött nekem e-mailt? – Ó. Igen. Ellie Haworth. Tartsa egy kicsit! – A férfi a hangja alapján a negyvenes éveiben járhat. Kicsit olyan, mintha Johnt hallaná. Ellie száműzi a fejéből ezt a gondolatot. Hallja, ahogy a férfi a telefonon letakarja tenyerével a mikrofont, hallja a hangját, először tompítva, majd újra rendesen. – Bocsánat. Igen. Határidők. Figyeljen, köszönöm, hogy visszahívott… csak ellenőrizni akartam valamit. Mit is mondott, hol dolgozik? A Nationnél? – Igen – feleli Ellie. A szája kiszáradt. Fecsegni kezd: – De szeretném biztosítani önt afelől, hogy a nevének nem kell feltétlenül megjelennie abban az anyagban, amin dolgozom. Én tényleg csak azt szeretném megtudni, mi történt vele, egy barátja számára, aki… – A Nationnél? – Igen. Rövid szünet.

– És azt mondja, szeretné megtudni, mi történt az apámmal? – Igen. – Ellie–nek elfúl a hangja. – És maga újságíró? – Elnézést – mondja Ellie –, de nem értem, mire akar kilyukadni. Igen, újságíró vagyok. Akárcsak maga. Azt akarja mondani, hogy kényelmetlenséget okoz önnek, hogy egy rivális lap számára szolgáltasson információt? Mondtam önnek, hogy… – Az én apám Anthony O’Hare. – Igen. Ő az, akit… A férfi a vonal másik végén nevetni kezd. – Mondja, véletlenül nem az oknyomozó részlegen van? – Nem. Beletelik egy kis időbe, míg a férfi összeszedi magát. – Miss Haworth, az apám a Nationnél dolgozik. Az ön újságjánál. Immár több mint negyven éve. Ellie megdermedve ül. Megkéri a férfit, hogy ismételje meg, amit az imént mondott. – Én ezt nem értem – mondja, s közben feláll az asztalától. – Kutattam utána cikkek alapján. Rengeteget kutattam. Semmi nem jött fel. Csak a maga neve a The Timesnál – Ez azért van, mert az apám nem ír. – Akkor mit…. – Az apám a könyvtárban dolgozik. Egészen pontosan… Ó! 1964 óta.

… attól még a Somerset Maugham-ösztöndij elnyerése, és az, hogy lefekszem veled, két külön dolog marad.

FÉRFI NŐNEK, LEVÉLBEN

24

– És adja át neki ezt. Tudni fogja, mit jelent. Sietve írt valamit, aztán kitépte a lapot a noteszából, és becsúsztatta a dosszié borítója alá. Aztán a dossziét letette az asztalra, Don elé. – Persze. A nő megragadta a karját. – Ugye gondoskodik róla, hogy ezt megkapja? Ez tényleg fontos. Életbe vágóan fontos. – Értem. És most, ha megbocsát, vissza kell mennem dolgozni. Nálunk ez a nap legkeményebb része. Mindnyájunknak határideje van. – Don szerette volna már a nőt és a gyerekét az irodán kívül tudni. A nő arca elkámpicsorodott. – Sajnálom. Csak gondoskodjon róla, hogy ezt megkapja. Kérem. Az Isten szerelmére, gondolta Don, csak menjen már el. Képtelen volt ránézni. – Elnézést, amiért zavartam. – Mintha hirtelen kitisztult volna az elméje, elszégyellte magát. Mintha észrevette volna, mekkora látványosság a jelenléte. Megfogta a lánya kezét, aztán, már– már kelletlenül, elsétált. Az a pár ember, akik a szerkesztőségi titkár asztala köré gyűltek, nézték, amint csendben távozik. – Kongó – szólalt meg Cheryl egy szívdobbanásnyi szünet után. – Le kell rendeznem a negyedik oldalt – mondta Don, és az asztalára meredt. – Jöjjünk ki a táncoló pappal. Cheryl még mindig őt fixírozta. – Miért mondtad neki, hogy Anthony Kongóba ment? – Miért, szerinted az igazat kellett volna mondanom? Hogy rohadtul kómába itta magát? Cheryl a tollat forgatta a szájában, és tekintete a lengő irodaajtóra vándorolt. – De olyan szomorúnak tűnt. – Hát tűnjön is rohadt szomorúnak! Ő volt Anthony minden bajának okozója. – De nem teheted meg, hogy… Don hangja csak úgy mennydörgött a hírszerkesztőségi irodában. – Az utolsó dolog, amire annak a fiúnak most szüksége van, hogy ez a nő újra felkavarja a dolgokat. Érted? Én ezzel csak szívességet teszek neki! – Ezzel Don kirántotta Jennifer noteszlapját a dossziéból, és a papírkosárba hajította. Cheryl a füle mögé dugta a tollat, rosszalló pillantást vetett a főnökére, és visszasasszézott az asztalához. Don mély levegőt vett. – Rendben, leszakadhatnánk végre O’Hare rohadt szerelmi életéről, és foglalkozhatnánk helyette a rohadt táncoló papos sztorival? Valaki? Szüljetek valamit ízibe, különben holnap az újságkihordó kölykök egy köteg üres papirost fognak kézbesíteni! A férfi a szomszédos ágyon köhögött. A köhögése egyre folytatódott, mint valami udvarias, szaggatott zenei futam, mintha a férfinak valami a torkán akadt volna. Még akkor sem hagyta

abba, amikor aludt. Anthony O’Hare a tudata hátsó részébe száműzte a zajt, ahogy minden egyebet is. Most már ismerte a trükköt. Hogy miképpen tüntetheti el a dolgokat. – Mr. O’Hare, látogatója van. A függöny zaja, ahogy valaki elhúzza, a beömlő fény. A csinos skót ápolónő. Hűvös kezek. A nővér minden egyes szót olyan hangsúllyal ejtett ki, mintha épp valamilyen ajándékot akarna átnyújtani. Mr. O’Hare, most beadok magának egy injekciót. Mr. O’Hare, szóljak valakinek, hogy segítsen önnek kimenni a mosdóba?Mr. O’Hare, látogatója van. Látogató? Egy pillanatra megszállta a remény, de aztán meghallotta Don hangját a függöny mögül, és eszébe jutott, hol is van. – Ne is törődjön velem, drága. – Hát nem is fogok – felelte az ápolónő mesterkélten. – Mi ez a ravatalozó? – Anthony lábánál egy pirospozsgás holdvilágarc jelent meg. – Nagyon vicces. – Anthony belebeszélt a párnájába. Megpróbált felülni. Az egész teste sajgott. Pislogott egyet. – Ki kell jutnom innen. A látása kitisztult. Don az ágya végénél állt, összefűzött karjait a pocakján nyugtatta. – Nem mész te sehová, aranyapám. – Nem maradhatok itt. – A hangja mintha egyenesen a mellkasából jött volna. Úgy nyikorgott és károgott, mint egy fakerék a kitaposott keréknyomban. – Nem vagy jól. Mielőtt elengednek, ellenőrizni akarják a májfunkciódat. Mindannyiunkat megijesztettél. – Mi történt? – Anthony semmire sem emlékezett. Don habozott, talán mérlegelni próbálta, hogy mennyit mondjon el. – Nem jelentél meg Marjorie Spackman irodájában a nagy értekezleten. Mikor hatkor még mindig senki nem hallott felőled, rossz érzésem támadt. Otthagytam Michaelst, hogy helyettesítsen, és átrohantam a szállodádba. Amikor rád találtam, a földön feküdtél. Nem voltál valami szép látvány. Még annál is rosszabbul néztél ki, mint most – pedig ez sem valami biztató látvány. Valami bevillant. A Regent Hotel bárja. A pultos aggodalmas tekintete. Fájdalom. Kiabáló hangok. A végeláthatatlan visszaút a szobájába a falba kapaszkodva, imbolyogva. A zaj, ami jelezte, hogy valami összetört. Aztán semmi. – Fáj mindenem. – Nem csodálom. Csak a Jóisten tudja, mi mindent csináltak veled. Tegnap este, amikor legutóbb láttalak, úgy néztél ki, mint egy tűpárna. Injekciós tűk. Sürgető hangok. A fájdalom. Jézusisten, a fájdalom. – Mi a franc folyik itt, O’Hare? A szomszéd ágyon a férfi ismét köhögni kezdett. – Az a nő volt az? Kikosarazott? – Don fizikailag kényelmetlenül érezte magát, ha érzelmekről kellett beszélgetnie. Ez abban nyilvánult meg, hogy rángatózott a lába, és a kezével vég nélkül a kopaszodó fejét simogatta. Ne hozd őt szóba. Ne kelljen az arcára gondolnom. – Ez nem ilyen egyszerű. – Akkor mégis mi a franc miatt? Egyetlen nőért sem éri meg… ez. – Don keze zavartan hadonászik az ágy fölött. – Én… én csak felejteni akartam.

– Akkor menj, és cserkéssz be valaki mást. Valakit, akit megkaphatsz. Túl leszel rajta. – Talán attól, ha kimondja, igaz is lesz. Anthony hallgatása épp elég sokáig tartott ahhoz, hogy ezt megcáfolja. – Vannak nők, akik csak bajt hoznak az ember fejére – tette hozzá Don. Bocsáss meg. Csak meg kellett tudnom. – A molylepke esete a lámpával. Mindannyiunkkal megtörtént. Bocsáss meg. Anthony megrázta a fejét. – Nem, Don. Ez más. – Mindig az van, hogy „ez más” amikor a saját… – Nem hagyhatja el a férjét, mert az sose hagyná, hogy elvigye a gyereket. – Anthony hangja hirtelen tisztán csengett, áthatolt az elfüggönyözött területen. A férfi a szomszéd ágyon egy kis időre abbahagyta a köhögést. Anthony nézte, hogyan fogja fel a főnöke szép lassan, mit jelent az előző mondat, hogyan ráncolja össze a homlokát az együttérzés jeleként. – Ó. Nehéz ügy. – Igen. Don lába megint rángatózni kezdett. – De akkor sem kéne megpróbálnod kinyírni magad az itallal. Tudod, mit mondtak? Hogy a sárgaláz szétcseszte a májadat. Szétcseszte, O’Hare. Még egy ilyen berúgás, és… Anthony elmondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Elfordult a párnáján. – Ne aggódj. Többé nem fordul elő. Miután visszatért a kórházból, Don fél órán át az asztalánál ült, és gondolkodott. Körülötte a hírszerkesztőség, mint mindennap, most is lassanként ébredezett: akár egy alvó óriás, akibe úgy kell életet lehelni, mert vonakodik felkelni: telefonon csevegő újságírók, sztorik, amelyek felkerültek a hírlistára, majd lekerültek onnan, formálódó, eltervezett oldalak, az első lapok tördelési terve a kivitelezők asztalán. Don az állát vakargatta, aztán a válla fölött átszólt a titkárnők asztalához: – Szöszi! Szerezd meg nekem annak a Stirling Akárkinek a számát. Az azbesztes pasasét. Cheryl szó nélkül hallgatta. Aztán percekkel később átnyújtotta neki a kért számot, amit a Ki kicsoda? Irodai példányából firkantott le. – Anthony hogy van? – Szerinted hogy van? – Don, még mindig a gondolataiba merülve, néhányszor megütögette az asztalt a tollával. Aztán amint Cheryl visszament a helyére, felemelte a telefonkagylót, és megkérte az operátort, hogy kapcsolja a Fitzroy 2268-at. Mielőtt megszólalt volna, megköszörülte a torkát – mint aki szinte soha nem szokott telefonálni. – Kérem, beszélhetnék Jennifer Stirlinggel? Érezte, hogy Cheryl figyeli. – Hagyhatnék neki üzenetet?… Tessék?… Hogy ő nem…? Ó, értem. – Szünet. – Nem, nem számít. Elnézést a zavarásért. – Ezután letette a telefont. – Mi történt? – Cheryl állt felette. Az új tűsarkújában magasabb volt Donnál. – Don! – Semmi – húzta ki magát Don. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Menj, és hozz nekem egy baconös szendvicset, rendben? És nehogy elfelejts HP szószt kérni bele! Anélkül nem bírom megenni. A papírt, amin a telefonszám volt, gombóccá gyűrte, és a lábánál lévő szemétkosárba dobta.

Ez a fajta gyász rosszabb volt, mintha valaki tényleg meghalt volna. Éjszakánként hullámokban tört rá, könyörtelenül és elképesztő erővel. Valahányszor lehunyta a szemét, látta maga előtt az asszony álmos, visszafojtott gyönyörét, tehetetlen és bűntudatos arckifejezését, amikor megpillantotta őt a hotel halljában. Jennifer arca elárulta, hogy ők ketten elvesztek, és hogy már akkor tisztában volt vele, mit tett. És igaza volt. Anthony eleinte haragot érzett iránta, amiért hiú reményekbe hajszolta, és nem mondta el, valójában milyen helyzetben van. Hogy szól a mondás? A remény gyilkos dolog. Az érzelmei vadul ingadoztak. Megbocsátott Jennifernek. Nem volt semmi, amit meg kellett volna bocsátania. A nő azért tette, mert, akárcsak ő, nem tudta nem megtenni. És mert ez volt az egyetlen kis darab, amit – ésszerűen végiggondolva – remélhetett, hogy megkaphat belőle. Remélem, ez az emlék jó érzéssel tölt el, Jennifer, mert engem tönkretett. Küzdött a gondolattal, hogy ezúttal tényleg semmije sem maradt. Fizikailag gyengének érezte magát, megtörte a saját katasztrofális viselkedése. Az elméje élessége elveszett, a világos gondolatok megsemmisültek, csak a veszteség dübörgött az agyában, ugyanolyan könyörtelen ritmusban, mint azon a napon Leopoldville-ben. Jennifer sosem lesz az övé. Olyan közel volt már, és sosem lesz az övé. Mégis, hogyan éljen tovább úgy, hogy tudja ezt? Hajnalonként ezernyi megoldást eszelt ki. Követelni fogja, hogy Jennifer váljon el. Pusztán az akaratereje segítségével minden tőle telhetőt megtesz majd, hogy az asszony boldog legyen a gyereke nélkül. Felfogadja a legjobb ügyvédet. Újabb gyermekeket nemz neki. Szembeszáll Laurence-szel – vadabb álmaiban egyenesen a férj torkának ugrott. De Anthony éveken át talpig férfi volt, és a lelke férfias oldala nem tudta nem átérezni, hogyan érezheti magát Laurence, milyen lehet neki, hogy tudja: a felesége mást szeret. És aztán milyen lenne, ha oda kéne adnia a saját gyerekét a férfinak, aki ellopta tőle a feleségét. Ez Anthonyt is megnyomorította, pedig Clarissát sosem szerette annyira, mint Jennifert. A saját szomorú, csöndes fiára gondolt, a folyamatos, fájó bűntudatra, és tudta, ha kitenne ennek egy másik családot, hiába nyernék el a boldogságot, azt mindig beárnyékolná a bánat fekete felhője. Ő már szétrombolt egy családot. Nem teheti meg, hogy ő legyen a felelős egy másik család széthullásáért is. Felhívta a barátnőjét New Yorkban, és megmondta neki, hogy nem megy vissza. Ahogy hallgatta a lány hüledezését és alig-alig visszafojtott sírását, csak enyhe bűntudatot érzett. Nem mehet vissza oda. Nem tudna belesüllyedni New York folyamatosan nyüzsgő életébe, a város szakadatlanul dübörgő ritmusába, ahol a napok múlását csak az Egyesült Nemzetek irodaházába megtett utak és a hazatérések jelzik, mert a napjait megfertőzné Jennifer. Jennifer mindent megfertőzne, az illatával, az ízével, miközben ott élne valahol, élne és lélegezne nélküle. Valahogy rosszabb volt tudni, hogy Jennifer ugyanúgy akarja őt, ahogy ő akarja Jennifert. Így nem tudott elég mennyiségű dühöt összegyűjteni a lelkében, hogy erőnek erejével száműzze az asszonyt a gondolataiból. Bocsáss meg. Csak meg kellett tudnom. Valami olyan helyre kell mennie, ahol nem tud gondolkozni. Ahhoz, hogy ezt túlélje, egy olyan helyet kell találnia, ahol a túlélés az egyetlen dolog, amire gondolni tud. Két nappal később Don érte ment. Aznap délután a kórház úgy döntött, hogy mivel megfelelő a májfunkciója, elengedik. Irtózatos fenyegetések közepette bocsátották útjára: felvázolták neki, hogy mi fog történni vele, ha még egyszer inni merészel.

– Hová megyünk? – Nézte, ahogy Don berakja a kis bőröndjét a csomagtartóba, és úgy érezte magát, mint valami menekült. – Hozzánk. – Tessék? – Vív mondta. – Nem nézett Anthony szemébe. – Úgy gondolja, otthoni kényelemre van szükséged. Azt hiszed, nem maradhatok egyedül. – Én nem hiszem, hogy… – Ez nem vitatéma – mondta Don, és bemászott a vezetőülésbe. – Viszont a kaja miatt ne engem hibáztass. A nejem vagy százféleképpen képes odaégetni a marhahúst, és én úgy látom, még mindig nem hagyott fel a kísérletezéssel. Mindig furcsa érzés volt, ha az ember otthoni környezetben látta a kollégáit. Az évek során, a különböző munkahelyi rendezvényeken találkozott párszor a vörös hajú Viwel – aki annyira volt életigenlő, amennyire mogorva Don Anthony mégis úgy gondolta, hogy Don, jobban, mint bárki más, igazából a Nationben lakik. Mindig ott volt. Az az iroda, a falra véletlenszerűen feltűzött térképekkel és lefirkantott jegyzetekkel, az volt Don természetes élőhelye. Don a házában, ahogy bársonypapucsba bújtatott lábát felteszi a pufira tömött kanapéra, Don, ahogy a dísztárgyakat igazgatja, ahogy kiszalad tejért – ez teljesen természetellenesnek hatott. Ezzel együtt volt valami megnyugtató abban, hogy az ő házában tartózkodott. A Tudorutánzatú ikerházfél az agglomerációban elég tágas volt ahhoz, hogy Anthonynak ne kelljen úgy éreznie, hogy bárkinek is útban van. A gyerekek már felnőttek és kirepültek, így a bekeretezett fényképeiken kívül semmi nem volt, ami Anthonyt arra emlékeztette volna, hogy ő, mint szülő, megbukott. Vív puszikkal üdvözölte, és nem tett semmilyen utalást arra, hol volt azelőtt. – Fiúk, arra gondoltam, hogy biztos szívesen golfoznátok egyet ma délután – mondta. Így hát golfoztak. Don reménytelen eset volt. Anthony utólag rájött, hogy biztosan ez volt az egyetlen olyan dolog, ami a vendéglátóinak eszébe jutott. Mármint az egyetlen olyan dolog, amit két férfi együtt csinálhat, és nem kap szerepet benne az ivászat. Don nem hozta szóba Jennifert. Anthony látta, hogy még mindig aggódik. Folyton megjegyezte, hogy Anthony jól van, hogy visszatér a normális kerékvágásba, bármit értett is ezalatt. Sem az ebédhez, sem a vacsorához nem volt bor. – Na, mi a terv? – Anthony az egyik kanapén ült. A távolból hallották, hogy Viv mosogatás közben a tranzisztoros rádió hangjára énekelget. – Holnap újra vár a munka – mondta Don, és közben a pocakját dörzsölgette. Munka. Anthony egy része szerette volna megkérdezni, hogy mégis milyen munkára gondol, de nem volt hozzá bátorsága. Egyszer már megbukott a Nationnél, és attól félt, ez alkalommal már nem bocsátják meg a botlását. – Beszéltem Spackmannel. Jézusom. Most előjön a farbával. – Spackman nem tudja, Tony. Senki sem tudja odafönt. Anthony pislogott. – Csak mi tudjuk az osztályon. Én, Szöszi meg egy pár helyettes. Fel kellett hívnom őket, hogy nem megyek vissza, amikor bevittünk téged a kórházba. Ők pedig befogják a szájukat. – Nem is tudom, mit mondjak.

– Ez aztán a rohadt nagy újdonság! Na mindegy. – Don rágyújtott, és kifújt egy kövér füstfelhőt. Amikor Anthonyra nézett, a tekintete már-már bocsánatkérő volt. – Spackman egyetért velem abban, hogy vissza kellene küldenünk téged terepre. Anthonynak kellett néhány pillanat, hogy felfogja, mit mondott a főnöke. – Kongóba? – Te vagy a legjobb ember a melóra. Kongó. – De tudnom kell, hogy… – Don a hamutartóhoz ütögette a cigarettáját. – Rendben lesz. – Várj, hadd fejezzem be. Tudnom kell, hogy vigyázni fogsz magadra. Nem aggódhatok. – Semmi pia. Semmi meggondolatlanság. Nekem csak… meg kell csinálnom ezt a melót. – Én is így gondoltam. – De Don nem hitt neki. Anthony látta ezt abból, ahogy oldalra sandított. Rövid szünet. – Ha bármi történne, felelősnek érezném magam. – Tudom. Don okos ember. De Anthony nem adhatott neki biztosítékot. Hogyan is tehette volna? Még abban sem volt biztos, hogy a következő félórát hogyan fogja átvészelni, nemhogy abban, hogyan fogja érezni magát Afrika szívében. Mielőtt még az iménti válasz túlságosan nyomasztóvá vált volna, Don hangja megtörte a csendet. Elnyomta a cigarettáját. – A futballközvetítés egy perc múlva kezdődik. A Chelsea játszik az Arsenallal. Van kedved nézni? – Nehézkesen felállt a székéből, és bekapcsolta a mahagóni borítású televíziókészüléket a sarokban. – Elmondok egy jó hírt. Azt a rohadt sárgalázat nem kaphatod el újra. Ha valaki egyszer már olyan beteg volt, amilyen te voltál, akkor a szervezete nyilvánvalóan immúnissá vált. Anthony vakon bámulta a fekete-fehér képernyőt. És a többi részemet hogyan tegyem immúnissá? A külpolitikai szerkesztő irodájában voltak. Paul de Saint, egy magas, előkelő férfi, aki hátrafésült hajával úgy festett, mint valami romantikus költő, az íróasztalán fekvő térképet tanulmányozta. – A nagy dolgok most Stanleyville-ben történnek. Legalább nyolcszáz nem kongói állampolgárt tartanak túszként fogva, sokukat a Victoria Hotelban, és lehet még úgy ezer fogoly a környező területeken is. A megmentésükre irányuló diplomáciai erőfeszítések ez idáig kudarcot vallottak. A felkelők berkeiben olyan heves belharcok dúlnak, hogy a helyzet óráról órára változik, ezért majdhogynem lehetetlen pontos képet kapni az eseményekről. Elég homályos minden, O’Hare. Úgy talán hat hónappal ezelőttig azt mondtam volna, hogy a fehérek biztonsága garantált, bármi is folyt a helyiek között. De most, attól tartok, a „gyarmatosítókat” vették célba. Elég rémisztő híreket kapunk. Semmi olyat, amit betehetnénk az újságba. – Szünetet tartott. – A nemi erőszak csak a sztori fele. – Hogyan jutok be? – Ez az első probléma. Beszéltem Nichollsszal, és szerinte a legjobb lenne Rhodézián – vagy, ahogy az északi részt mostanában nevezik, Zambián keresztül menni. Az ottani emberünk megpróbálja megszervezni az útját közúton, de elég sok utat tönkretettek, úgyhogy ez napokba telhet. Miközben az utazás mikéntjéről beszélgettek Donnal, Anthony hagyta, hogy a gondolatai egy időre elkalandozzanak. Némi hálával vette észre, hogy már fél óra telt el anélkül, hogy

Jenniferre gondolt volna, mi több, egyre inkább érdekelte a kongói sztori. Érezte, ahogy feszült várakozás sarjad a gyomrában, és vonzotta a kihívás, hogy átjusson az ellenséges területeken. Nem félt. Miért is tette volna? Mi történhetne, ami rosszabb az eddigieknél? Átlapozta a de Saint helyettesétől kapott aktákat. A politikai háttér. A lázadóknak kiutalt kommunista segélyek, amelyek annyira felbőszítették az amerikaiakat. Az amerikai megbízott, Paul Carlson kivégzése. Elolvasta a lázadók rémtetteiről szóló helyszíni beszámolókat, és az állkapcsa megfeszült. A tudósítások gondolatban visszavitték 1960-ba, Lumumba rövid uralmának idejébe. Valahogy nem tudta beleélni magát abba, amit olvasott. Mintha az az ember, aki már járt ott - és aki összetört attól, amit akkor látott nem is ő lett volna, hanem valaki más, akit többé nem ismert fel. – Nos, akkor jegyet váltunk a holnapi kenyai járatra, rendben? Van egy emberünk Sabenán belül, aki majd megmondja, hogy van-e belső légi járat Kongóba. Ha nincs, akkor majd leszáll a salisbury-i reptéren, és a rhodéziai határon keresztül megy. Jó lesz így? – Tudjuk, hogy kik azok a tudósítók, akik bejutottak? – Nem sok hírt kapunk. Gyanítom, hogy nehézkes a kommunikáció. De Olivér írt valamit a mai Mailben, és azt csiripelik a verebek, hogy a Telegraph valami nagy dobásra készül a holnapi számban. Az ajtó kinyílt. Cheryl állt ott aggodalmas arccal. – Cheryl, épp benne vagyunk valamiben – mondta Don bosszúsan. – Bocsánat – felelte a lány –, de itt van a fiad. Jó pár másodpercbe telt, míg Anthony felfogta, hogy Cheryl rá néz. – A fiam? – Leültettem Don irodájában. Anthony felállt, még mindig alig tudta elhinni, amit az imént hallott. – Bocsássatok meg egy percre – mondta, és követte Cherylt a szerkesztőségen át. És újra itt volt: ez a hatalmas szívdobbanás, amit azokban a ritka pillanatokban érzett, amikor láthatta Phillipet, egyfajta zsigeri sokk, hogy mennyit változott, mióta utoljára találkoztak, mintha a növekedése néma szemrehányás lenne az apja távolléte miatt. Az elmúlt hat hónap alatt a fia több centit nőtt, megnyúlt teste már a küszöbönálló kamaszkor hírnöke. Phillip a hirtelen növéstől meggörnyedt, mint valami élő kérdőjel. Amikor Anthony belépett a szobába, felnézett: az arca falfehér volt, a szeme kivörösödött. Anthony csak állt ott, és megpróbálta kitalálni, mi okozhatta a szenvedést, amit a fia arcán látott. Egy része önmagát vádolta: Megint én tettem valamit? Megtudta, hogy mit műveltem magammal? Ekkora csődtömeg vagyok a szemében? – Anyáról van szó – mondta Phillip. Vadul pislogni kezdett, és a kezével megtörölte az orrát. Anthony közelebb lépett. A fiú felpattant, és váratlan erővel az apja karjába vetette magát. Anthony érezte, milyen erővel szorítja magához. Phillip keze olyan görcsösen markolta az ingét, mintha a fiú soha többé nem akarná elengedni őt. A vékony test rázkódott a zokogástól. Anthony gyengéden a fia fejére tette a kezét. Az eső olyan hangosan dobolt Don kocsijának tetején, mintha menten beszakítaná. Majdnem, de mégsem. A húsz perc alatt, amíg kiértek a Kensigton High Street-i csúcsforgalomból, a két férfi egyetlen szót sem váltott. Az esőcseppeken kívül csak Don pöfékelését lehetett hallani, ahogy eszeveszetten szívja a cigarettáját.

– Baleset – mondta Don az előttük kígyózó vörös féklámpák végtelen sora láttán. – Jó nagy lehetett. Fel kéne hívnunk a hírszerkesztőket. – Aztán mégsem tett kísérletet, hogy félreálljon a telefonfülkéknél. Amikor Anthony nem válaszolt, Don lehajolt, és a rádiót babrálta, de olyan rossz volt a vétel, hogy feladta. Ekkor megvizsgálta a cigarettája végét, és jó mélyet szippantott. A cigaretta újra felparázslott. – De Saint azt mondta, holnapig várhatunk. De annál tovább nem, mert az négy nap várakozást jelentene a következő tervezett járatig. – Úgy beszélt, mintha meg kéne hozniuk egy döntést. – Elutazhatsz, és ha az állapota rosszabbra fordul, visszarendelünk. – Az állapota már most is súlyos. – Clarissa rákja sokkoló sebességgel terjedt. – Azt mondták, nem egészen két hete van hátra. – Rohadt busz! Nézz oda, az egész utat elfoglalja. – Don letekerte az ablakot, és a csikket a vizes útra dobta. Aztán lesöpörte a mandzsettájáról a vízcseppeket, és felhúzta az ablakot. – És milyen a férje? Hasznavehetetlen? – Csak egyszer találkoztam vele. Nem maradhatok vele. Kérlek, Apa, hadd ne kelljen vele maradnom. Phillip úgy markolta a derékszíját, mintha egy életmentő csónakba kapaszkodott volna. Miután Anthony végül visszavitte a Parsons Green-i házba, és átadta a mostohaapjának, még sokáig érezte magán a fia ujjainak súlyát. Nagyon sajnálom, mondta Edgarnak. A függönykereskedő, aki idősebb volt, mint ahogy képzelte, gyanakodva méregette, mintha azt, amit mondott, Anthony valamiféle sértésnek szánta volna. – Nem mehetek el. – Hát kimondta. És ettől szinte megkönnyebbült. Mint egy elítélt, akinek több évnyi bizakodás után, hogy talán kegyelmet kap, kihirdetik a halálos ítéletét. Don sóhajtott. Ez lehetett a szomorúság jele, de éppúgy lehetett a megkönnyebbülésé is. – Ő a fiad. – Ő a fiam. – És megígérte neki: Igen, hát persze hogy velem lakhatsz. Hát persze. Minden rendben lesz. Még amikor ezeket a szavakat kimondta, akkor sem volt teljesen tisztában vele, hogy mit kell feladnia. A forgalom újra megindult, először araszolva, aztán már lépésben. Már Chiswickben jártak, amikor Don újra megszólalt. – Tudod, O’Hare, lehet, hogy így lesz jó. Talán a sors ajándéka. Isten tudja, mi történhetett volna veled odakint. Don oldalra sandított. – És ki tudja? Csak hagyd, hogy a fiú megnyugodjon kicsit… akkor még mindig kimehetsz a terepre. Talán lakhatna nálunk. Hagyd, hogy Viv gondját viselje. Biztosan jól érezné magát nálunk. Csak a Jóisten látja, mennyire hiányzik neki, hogy újra gyerek legyen a házban. Jézusom! – Most eszébe jutott valami. – Most majd keresned kell magadnak valami rohadt lakást. Többé nem lakhatsz hotelszobákban! Hagyta Dont, hadd mondja a magáét, hadd tárjon elé, akár valami sztorit egy újságban, egy rejtélyes új életet. Don hangja biztató, vigasztaló volt, mint apa előtört belőle az együttérzés: azon buzgólkodott, hogy Anthony jobban érezze magát, hogy elrejtse előle, mit is vesztett el, hogy elhallgattassa a dobokat, amik még mindig kíméletlenül verték a ritmust valahol a lelke sötétebb szegleteiben.

Tekintettel a körülményekre, Anthony két hét rendkívüli szabadságot kapott, hogy keressen magának egy lakást, és hogy a fia mellett lehessen, és segíthessen neki átvészelni az anyja halálát és a komoran hivatalos hangulatú temetést. Phillip soha többé nem sírta el magát előtte. Udvariasan kinyilvánította a tetszését, amikor beköltöztek a kis sorházba Délnyugat-Londonban. A lakás közel volt Phillip iskolájához, meg Donhoz, na és Vivhez, aki örömmel vetette bele magát a jövőbeni nagynéni szerepbe. Phillip most ott ült a kis szánalmas bőröndjével, mintha valami utasításra várna, mit kell tennie. Edgár nem is telefonált, hogy megkérdezze, hogy van. Olyan volt, mintha Anthony egy idegennel lakna egy fedél alatt. Phillip nagyon igyekezett, hogy megfeleljen neki, mintha attól félne, hogy az apja elküldi. Anthony alig győzte mondogatni neki, hogy mennyire örül, hogy nála lakik, bár titokban úgy érezte, mintha becsapott volna valakit, mintha olyan ajándékot kapott volna, amit meg sem érdemel. Kétségbeesetten ostorozta magát, amiért nem tudta, hogyan kezelje a fia rettenetes fájdalmát. Még az is hatalmas erőfeszítésébe került, hogy a saját veszteségét legyőzve a maga életét működtesse. Kénytelen volt gyorstalpaló módon belerázódni a praktikus teendőkbe. A ruháikat mosodába vitte, elkísérte Phillipet a borbélyhoz. És mivel a főtt tojás volt a legbonyolultabb étel, amit el tudott készíteni, minden este az utca végén található kávézóban vacsoráztak. Hatalmas, kiadós adag sztékeket és vésés pitét rendeltek túlfőtt zöldségkörettel, desszertként felfújtat, ami íztelen sodóban tocsogott. Közömbösen tologatták az ételt a tányérjukon, és Phillip minden este azt mondta: „Nagyon finom volt, köszönöm” mintha olyan hatalmas élmény lett volna, hogy az apja odavitte. Amikor visszaértek a házba, Anthony tanácstalanul álldogált a fia szobája előtt, és azon töprengett, hogy bemenjen-e, vagy az csak rontana a helyzeten, ha Philip tudná, hogy az apja látja, mennyire szomorú. Vasárnaponként Don áthívta őket magukhoz. Viv sültet készített vacsorára mindenféle körettel, és ragaszkodott hozzá, hogy közösen leüljenek, és társasjátékot játsszanak, miután elmosogatott. Anthony számára szívszorító érzés volt látni, hogyan mosolyog végre a fia, amikor Viv ugratja, mennyire makacsul ragaszkodik hozzá az asszony, hogy ő is részt vegyen a játékban, és hogyan tesz meg mindent, hogy bevonja ebbe a különös, kibővített családi eseménybe. Amikor bemásztak az autóba, Anthony észrevette, hogy miközben Phillip integetett Vivnek, és puszikat dobált felé a kocsi ablakán át, egy nagy, magányos könnycsepp gördült le az arcán. Anthony megragadta a kormánykereket, szinte megbénította, milyen nagy felelősség szakadt rá. Hirtelen nem tudta, mit is kellene mondania. Mégis, mit adhatna Phillipnek, amikor minden órában arra gondolt, hogy talán jobb lett volna, ha kettejük közül Clarissa az, aki életben marad? Azon az estén a kandallónál üldögélt, és az első televíziós híradásokat nézte a kiszabadított stanleyville-i túszokról. Az elmosódott alakok egy katonai repülőből szálltak ki, és utána riadtan, csoportokba verődve álldogáltak a leszállópályán. „A kiváló belga csapatoknak mindössze néhány órába telt, hogy elfoglalják a várost. Még mindig túl korai pontos számokról beszélni, de az előzetes jelentések szerint legalább száz európai személy vesztette életét a válság során. És még sokan vannak, akikről semmit sem tudni.” Anthony kikapcsolta a tévét, de még azután is megbabonázva meredt a képernyőre, hogy a kis fehér pont eltűnt. Végül felment az emeletre. Tétován megállt a fia szobája előtt, és a kiszűrődő hangokat hallgatta: az elfojtott zokogás semmi mással össze nem téveszthető hangját. Negyed tizenegy volt. Anthony egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán mély levegőt vett, és benyitott. Phillip összerezzent, és gyorsan bedugott valamit az ágyterítő alá. Anthony felkapcsolta a lámpát.

– Fiam? Csend. – Mi a baj? – Semmi. – A fiú felegyenesedett, és megtörölte az arcát. – Jól vagyok. – Mi volt ez? – Anthony továbbra is halkan beszélt, és leült az ágy végére. Phillip arca forró volt és nedves. Biztosan már órák óta sírt. Anthonyba belehasított a saját szülői alkalmatlansága. – Semmi. – Mutasd. Hadd nézzem meg. – Óvatosan felhajtotta az ágyterítőt. Egy kicsi, ezüstkeretes fotót talált Clarissáról, amint büszkén a fia vállára teszi a kezét. Az asszony a képen szélesen mosolygott. A fiú megremegett. Anthony gyengéden a fényképre tette a kezét, és a hüvelykujjával letörölt róla egy könnycseppet. Remélem, Edgár mellett volt okod, hogy így mosolyogj, mondta magában. – Ez egy csodás kép. Szeretnéd, ha kitennénk odalent? Egy olyan helyre, ahol mindig láthatod, amikor csak akarod. Érezte, hogy Phillip az arcát fürkészi. A fiú talán felkészült valami érdes megjegyzésre vagy ez idáig elhallgatott rosszalló vádaskodásra az apja részéről, de Anthony továbbra is a képet nézte, Clarissa ragyogó mosolyát. De nem az asszonyt látta. Hanem Jennifert. Mindenhol csak Jennifert. És most már mindig is csak őt fogja látni mindenhol. Szedd össze magad, O’Hare. Visszaadta a képet a fiának. – Tudod… nincs abban semmi rossz, ha szomorú vagy. Komolyan. Nyugodtan lehetsz szomorú, ha elvesztesz valakit, akit szeretsz. – Nagyon fontos volt, hogy ezt jól el tudja mondani. A hangja megbicsaklott, valami, amit mélyen eltemetett magában, most felszakadt benne. A mellkasa megfájdult az erőlködéstől, hogy ezt az érzést ne engedje elhatalmasodni. – Bevallom, én is szomorú vagyok – mondta. – Borzasztóan szomorú. Elveszíteni valakit, akit szeretsz… az tényleg elviselhetetlen. Én megértem. Magához húzta a fiát, lehalkította a hangját, úgyhogy már csak mormolta a szavakat: – De nagyon örülök, hogy itt vagy, mert azt hiszem… Azt hiszem, te meg én, mi ketten együtt majdcsak átvészeljük. Te mit gondolsz? Phillip a mellére fektette a fejét, és átölelte a törzsét. Anthony érezte, hogy a fia légzése könnyebbé válik. Szorosan átölelve tartotta, és még sokáig ültek ott a majdnem teljes sötétségben, csendbe burkolózva, mindketten a saját gondolataikba merülve. Anthony el is feledkezett róla, hogy azon a héten, amikor vissza kell mennie dolgozni, még tart az iskolában a félévi szünet. VÍV gondolkodás nélkül elvállalta, hogy vigyáz Phillipre a szünidő hátralévő részében, de mivel a nővéréhez akart utazni, ahonnan csak szerdán jött volna vissza, Anthonynak valami más megoldást kellett találnia hétfőre és keddre. – Bejöhet velünk a szerkesztőségbe – mondta Don. – Majd hasznossá teszi magát a teáskanna körül. – Anthony, miután tudta, hogyan vélekedik Don arról, ha a családi élet belezavar a Nation működésébe, hálás volt az ötletért. Alig várta, hogy újra dolgozhasson, hogy legalább látszólag visszatérhessen a normális életbe. Phillip meghatóan boldog volt, hogy velük tarthat.

Anthony leült az új asztalához, és átnézte az aznap reggeli lapokat. A belföldi hírrovatnál nem volt szabad poszt, úgyhogy általános tudósító lett. Gyanította, hogy ezt a megtisztelő titulust azért találták ki, hogy biztosítsák afelől, még egyszer újra valódi tudósító is lehet. Belekortyolt a kávéjába, és az arca összerándult az ismerős, borzalmas íztől. Phillip asztalról asztalra járt, mindenkit megkérdezett, hogy kér-e teát. Az inge, amit Anthony vasalt ki aznap reggel, ropogósán feszült sovány hátán. Anthony hirtelen – és hálásan – úgy érezte, hazatért. Itt kezdődik el az új élete. Minden rendben lesz. Ők ketten rendben lesznek. Nem nézett be a külpolitikai rovathoz. Nem akarta tudni, végül kit küldtek Stanleyville-be helyette. – Tessék. – Don letette elé a Times aznapi számát. Az egyik sztori pirossal be volt karikázva. – Csinálj egy gyors átiratot az amerikai űrrakéta-kilövésről. Nem kapsz új jelentéseket az Államokból, de egy rövid hasábot kihozhatsz ebből a nyolcadik oldalra. – Hány szó legyen? – Kétszázötven – mondta Don bocsánatkérő hangon. – Később majd kerítek neked valami jobbat. – Ez is jó. – És tényleg jó volt. A fia mosolygott, egy megrakott tálcát vitt a kezében, mármár túlzott óvatossággal. Az apja felé sandított, és Anthony elismerően bólintott. Büszke volt a fiúra, büszke volt arra, hogy milyen bátor. Igazi ajándék, ha az embernek van valakije, akit szerethet. Anthony maga elé húzta az írógépét, indigót tett a lapok közé. Egy példány megy a szerkesztőnek, egy a gyakornokoknak, egy pedig saját magának megőrzésre. A jól ismert rutin váratlan örömmel töltötte el. Odagépelte a nevét az oldal tetejére, hallgatta a boldogító kis csattanásokat, ahogy a fémbetűk a papírhoz értek. Elolvasta, aztán újraolvasta a sztorit a Timesban, és lefirkantott néhány megjegyzést a jegyzetfüzetébe. Aztán leszaladt a szerkesztőségi könyvtárba, elővett pár, űrutazásokról szóló mappát, átfutotta a legfrissebb kivágásokat. Készített még néhány jegyzetet. Aztán az írógép billentyűzetére tette a kezét. Semmi. Olyan volt, mintha a kezei nem engedelmeskednének. Legépelt egy mondatot. Lapos volt. Legépelt egy másikat. Aztán átfogalmazta. De a szavak makacsul ellenálltak, és nem akartak oda kerülni, ahová ő akarta. Igaz, mondat volt, de nem olyan, ami elég jó lenne egy országos napilapba. Emlékeztette magát az újságírás piramisszabályára: A legfontosabb információt az első mondatban kell leírni, aztán a továbbiakban fokozatosan haladni a legkevésbé fontos felé. Nem sok ember olvassa végig az egész sztorit. Nem jött. Negyed egykor Don jelent meg mellette. – Végeztél már azzal a cikkel? Anthony hátradőlt a székében, keze az állkapcsán, körülötte a földön egy csomó összegyűrt papír. – O’Hare! Kész vagy? – Don, nem tudom megírni – mondta a hitetlenségtől rekedt hangon. – Mi van? – Nem tudom megcsinálni. Nem tudok írni. Elvesztettem. – Ne légy nevetséges! Mi van? Írói blokk? Mit gondolsz, ki vagy te – F. Scott Fitzgerald? – Don felvett egy gyűrött papírlapot a földről, és kisimítgatta az íróasztalon. Aztán felvett egy másikat, elolvasta, újraolvasta. – Sok mindenen mentél keresztül – szólalt meg végül. –

Valószínűleg szükséged van egy kis szabadságra. – Don meggyőződés nélkül mondta ezt. Anthony most jött vissza szabadságról. – Majd visszajön – mondta aztán. – Csak ne mondj semmit. Csak vedd lazán. Majd odaadom Smithnek, hogy írja át ő. Vedd lazán a mai napot. Vissza fog az jönni. Anthony a fiára meredt, aki a halálozási rovat munkatársainak ceruzáit hegyezte éppen. Életében először kötelezettségei voltak. Életében először érezte, hogy létfontosságú, hogy pénzt keressen. Don keze mázsás súlyként nehezedett a vállára. – És mi a fenét fogok csinálni, ha mégse?

Egy ír fiú egy San Diegó-i lánnyal akar lenni. Ez olyan, mintha egy hullámot próbálnál megfogni fél kézzel… lehetetlen… néha jobb, ha odébbállsz, és elgondolkozol.

FÉRFI NŐNEK, SMS-BEN

25

Ellie hajnali négyig ébren marad, de ez nem esik nehezére: hónapok óta először végre minden tiszta a fejében. A kora estét folyamatos telefonálással tölti, a telefont a nyaka és a válla közé szorítja, és közben a számítógépe monitorját figyeli. Üzeneteket küld, szívességeket kér. Hízeleg, kunyerál, és nem fogad el nemleges választ. Mikor mindent megszerzett, amit akar, pizsamában az íróasztalhoz ül, feltűzi a haját, és nekikezd. Sebesen gépel, a szavak könnyedén ömlenek ki az ujjaiból. Most az egyszer pontosan tudja, hogy mit akar mondani. Minden mondatot újrafogalmaz, amíg csak elégedett nem lesz a művével. Más sorrendbe rendezi az információkat, hogy a legnagyobb hatást váltsák ki. Amikor újraolvassa, amit írt, egyszer elsírja magát, és többször kitör belőle a nevetés. Felfedez magában valamit, vagy talán valakit, akit egy időre elveszettnek hitt. Amikor befejezi, két példányban kinyomtatja az írást, aztán mély álomba zuhan. Két órára. Akkor felkel, és hét harminckor már az irodában van. El akarja csípni Melissát, mielőtt bárki más is beérne. Egy zuhannyal elmossa a fáradtságát, megiszik két méregerős dupla eszpresszót, és arra is ügyel, hogy megszárítsa a haját. Tele van energiával: a vér csak úgy pezseg az ereiben. Már az asztalánál ül, amikor Melissa, vállán a drága táskájával, kulcsával kinyitja az irodája ajtaját. Mikor a főnöke leül, Ellie észreveszi az arcán az alig kendőzött döbbenetet, hogy nincs egyedül. Ellie kiissza a kávéját. Kislisszol a női mosdóba, hogy ellenőrizze, semmi se ragadt a foga közé. Ropogós fehér blúzt visel a legjobb nadrágjával és magas sarkú cipővel. Úgy néz ki, mint – ahogy a barátai mondanák viccesen – egy felnőtt. – Melissa! – Ellie! – a főnöke hangjába a meglepetés mellé enyhe rosszallás is társul. Ellie nem törődik vele. – Van egy perced? Melissa az órájára néz. – De tényleg csak egy. Öt perc múlva fel kell hívnom a kínai irodát. Ellie leül vele szemben. Melissa irodája most már majdnem teljesen üres, leszámítva a mappákat, amire az aznapi szerkesztéshez szüksége lesz. Csak a kislánya fényképe maradt a helyén. – Arról a cikkről lenne szó. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudod megcsinálni? – De igen. Melissa, mintha már számított volna erre, máris egy hajszálnyira van attól, hogy istenesen ledorongolja. – Hát, Ellie, ez igazán nem az, amit hallani akartam. Az újság történetének leghajtósabb hétvégéje áll előttünk, neked pedig több heted volt arra, hogy megcsináld ezt az anyagot. Nem igazán segítesz a saját helyzeteden azzal, hogy idejössz pont most és… – Melissa. Kérlek. Kiderítettem a férfi személyazonosságát.

– És? – Melissa szemöldöke olyan tökéletes vonalú ívbe húzódik, amilyenbe csak a legprofibb kozmetikusok által megrajzolt szemöldökök tudnak. – És itt dolgozik. Nem használhatjuk fel a leveleket, mert az a férfi nálunk dolgozik. A takarító épp Melissa ajtaja előtt tolja el a porszívót. A gép egyhangú zaja egy időre elnyomja a beszélgetést. – Nem értem – mondja Melissa, amikor a zaj újra elhalkul. – A férfi, aki azokat a leveleket írta, Anthony O’Hare. Melissa értetlenül néz rá. Ellie szégyenkezve látja, hogy a főnökének fogalma sincs arról, kit rejt a név. – A főkönyvtáros. Odalent dolgozik. Vagyis dolgozott. – Az az ősz hajú? – Igen. – Ó! – Melissa annyira meglepődik, hogy egy pillanatra el is felejti, mennyire mérges Elliere. – Ki gondolta volna? – Ugye? Mindketten csendben emésztgetik a dolgot, aztán Melissa hirtelen észreveszi magát, és rendezgetni kezdi a papírokat az íróasztalán. – Ellie, bármilyen lenyűgöző is, amit mondtál, ettől még a nagyon nagy problémánk nem oldódik meg. Nevezetesen az, hogy a mostani lapszám történeti áttekintés lesz, és ma estig nyomdába kell kerülnie. A vezércikk helyén pedig egy kétezer szavas lyuk tátong majd. – Nem – mondja Ellie. – Nem fog. – De a cikked a szerelem nyelvezetéről nem készült el. Én pedig nem fogok valami könyvekből összeollózott fércmunkát betenni a mi… – Nem – mondja Ellie megint. – Megírtam. Kétezer teljesen eredeti szót. Tessék. Ha úgy látod, még csiszolni kell rajta, csak szólj. Nem bánod, ha most kiugróm egy órára? Sikerült zavarba hoznia Melissát. Átadja neki a lapokat, és figyeli, hogy fut végig a sorokon, hogyan kezd csillogni a szeme, amikor olyasmit olvas, ami felkelti az érdeklődését. – Tessék? Igen. Rendben. Ahogy akarod. Csak mindenképp érj vissza az értekezletre. Amikor Ellie kisétál a főnöke irodájából, alig tudja megállni, hogy ne bokszoljon bele a levegőbe győzedelmesen. Pedig nem olyan nehéz visszafognia magát: igazából el sem tudja képzelni, hogyan is tehetne bármilyen erőteljes mozdulatot a karjával, miközben a magassarkújában egyensúlyozik. Előző este e-mailt küldött neki, és habozás nélkül igent mondott a találkára. Ez nem az a fajta hely, ahol a férfi gyakran megfordulna: a Giorgio’s-ban, a Nationnél szemben ismeretlen eredetű tojást, sült krumplit és sült szalonnát szolgálnak fel 2 font 99-ért. Amikor odaér, a férfi már egy asztalnál ül. Az építőmunkások között meglehetősen idegenül fest a Paul Smith zakójában és a puha, világos ingében. – Sajnálom – mondja, még mielőtt Ellie leülne. – Annyira sajnálom. Valahogy megszerezte a mobilomat. Én azt hittem, ellopták. Rábukkant pár e-mailre is, amiket nem töröltem ki, aztán megtalálta a nevedet… a többit tudod… – Remek újságíró lenne belőle. A férfi kissé zavarodottnak tűnik. Odainti a pincérnőt, és rendel még egy kávét. A gondolatai máshol járnak. – Igen. Azt hiszem, tényleg az lenne.

Ellie csak ül, és nem fogja vissza magát: leplezetlenül tanulmányozza a szemben ülő férfit, azt az embert, aki ott kísértett az álmaiban. Bármennyire is napbarnított a bőre, nem rejti el a szeme alatt a sötét karikákat. Ellie szórakozottan eltűnődik, hogy vajon mi történhetett előző este. – Ellie, azt hiszem, jó lenne, ha most egy ideig óvatosabbak lennénk. Csak pár hónapig. – Nem. – Tessék? – Ennyi volt, John. A férfi nincs annyira meglepve, mint amennyire Ellie gondolta volna. Mielőtt válaszolna, mérlegeli a lány szavait. Aztán: – Azt akarod… azt mondod, hogy szakítani akarsz velem? – Hát, nézzünk szembe az igazsággal, John. A kettőnk kapcsolata nem az a mindent elsöprő szerelem, nem igaz? Szándékaival ellentétben Ellie-nek rosszulesik, hogy a férfi nem tiltakozik. – Fontos vagy nekem, Ellie. – De nem eléggé. Téged nem érdekellek én, nem érdekel, milyen az életem. Vagy a kettőnké. Nem hiszem, hogy tudnál rólam bármit is. – Mindent tudok, amit tudnom… – Hogy hívták az első kisállatomat? – Tessék? – Alf. A hörcsögömet Alinak hívták. Hol nőttem fel? – Nem tudom, miért kérdezel tőlem ilyeneket. – A szexen kívül mi mást akartál tőlem valaha is? John körbenéz. A mögöttük lévő asztalnál a munkások gyanúsan csendben vannak. – Ki volt az első barátom? Mi a kedvenc ételem? – Hát ez nevetséges. – John összeszorítja a száját, és olyan képet vág, amilyet Ellie korábban sosem látott tőle. – Nem. Téged semmi más nem érdekel velem kapcsolatban, mint az, hogy milyen gyorsan tudom ledobni a ruháimat. – Ezt gondolod? – Érdekelt téged valaha is, hogy mit érzek? Hogy min mentem keresztül? John bosszúsan felemeli a kezét. – Jézusom, Ellie, ne állítsd be magad úgy, mintha valamiféle áldozat lennél. Ne viselkedj úgy, mintha én lennék a gaz csábító! – mondja. – Mikor beszéltél nekem az érzéseidről? Mondtad egyszer is, hogy te nem ezt akartad? Úgy állítottad be magad, mintha valami modern nő lennél. Szex igény szerint. Első a karrier. Teljesen… – a megfelelő szót keresi – …áthatolhatatlan voltál. Ez meglepően fájón cseng. – Csak önvédelemből. – És ezt mégis hogyan kellett volna kitalálnom? Gondolatátvitel útján? Szerinted te mennyire voltál őszinte? – John most valóban feldúltnak látszik. – Én csak veled akartam lenni. – De többet akartál! Kapcsolatot! – Igen. Úgy tanulmányozza Ellie arcát, mintha most látná először. – Abban reménykedtél, hogy elhagyom a feleségemet.

– Hát persze hogy abban reménykedtem! Aztán végül úgy gondoltam, ha őszintén elmondom, mit érzek, akkor engem hagysz el. A munkások a hátuk mögött újra beszélni kezdenek. Ellie a lopott pillantásokból látja, hogy róluk, kettejükről folyik a szó. John a kezével végigsimít homokszínű haján. – Ellie – mondja –, nagyon sajnálom. Ha sejtettem volna, hogy képtelen vagy kezelni a helyzetet, akkor hidd el, bele sem mentem volna. És ebben van igazság. Csak éppen Ellie egy éven át eltitkolta maga elől. – Hát akkor vége, ugye? – Ellie feláll, hogy távozzon. A világ összeomlott, ő pedig, milyen furcsa, egyszerűen kisétál a romok közül. Egyenes derékkal. Sértetlenül. – Te és én – mondja. – Tekintve, hogy mi a foglalkozásunk, elég ironikus, hogy valójában sosem mondtunk semmit egymásnak. A kávézó előtt áll. Érzi, ahogy a hideg levegő összehúzza a bőre pórusait, érzi az orrában a szagokat, a város szagát, és előhúzza a mobilját a táskájából. Bepötyög egy kérdést, elküldi, aztán anélkül, hogy megvárná a választ, nekiindul, és átmegy az úton. Nem néz vissza. Melissa elmegy mellette az előcsarnokban, a cipősarka ütemesen kopog a fényezett márványpadlón. A főszerkesztővel beszélget, de amikor Ellie mellé ér, elhallgat. Aztán bólint Ellie felé, a haja táncol a válla körül. – Tetszett! Ellie kiereszti a lélegzetét, bár eddig fel sem tűnt neki, hogy benntartotta. – Igen. Nagyon tetszett. Címlap, vasárnapra, a hétfői számba. Csak így tovább. Ezzel beszáll a liftbe, és folytatja a beszélgetést. A liftajtó összecsukódik mögötte. A könyvtár üres. Amikor belöki a csapóajtót, csak néhány poros, üres polcot talál. Nincsenek folyóiratok, magazinok, még a Hansard megsárgult évfolyamai sincsenek sehol. Egy darabig hallgatja a plafon mentén futó meleg vízcsövek kattogását, aztán átmászik a pulton. A táskáját a földön hagyja. Az első termet, ahol korábban a Nation bekötött példányait tartották, majdnem egy egész évszázadnyit, teljesen kipakolták, csak két kartondoboz árválkodik a sarokban. A terem szinte kong az ürességtől. Ellie léptei visszhangoznak a padlócsempéken, ahogy továbbmegy a központi rész felé. Vegyes archívum. Az első fülke, A-tól M-ig, a polcokat leszámítva szintén üres. A majd két méter magasságban lévő ablakokon beáramló fény megvilágítja az Ellie körül táncoló, csillogó porszemeket, amiket a lépéseivel kavart fel. Bár már egy árva újság sincs sehol, a levegőben még mindig érezni a régi papír jellegzetes, kekszre emlékeztető illatát. Ellie-t kissé elragadja a fantáziája: arra gondol, hogy szinte hallja a múltbéli sztorik szereplőinek hangját, százezer hangot, amiket többé senki nem hall, de most mégis ott visszhangzanak a levegőben. Életekről mesélnek, amiket a Sors mozgatott, kitekert vagy elveszejtett. És most ott pihennek a mappákban, újabb száz évig észrevétlenül. Vajon hány másik Jennifert és Anthonyt rejtenek azok az archivált oldalak, arra várva, hogy az életük valami véletlen vagy különös egybeesés folytán új fordulatot vegyen? A terem sarkában egy „Digitális Archívum” felirattal felcímkézett, párnázott forgószék áll. Ellie odamegy a székhez és megpörgeti, először az egyik, majd a másik irányba. Hirtelen borzasztóan, nevetségesen fáradtnak érzi magát. Mintha az adrenalin, ami az utóbbi pár órában hajtotta, mostanra elpárolgott volna. Ellie leroskad a székbe, meleg és csend veszi

körül. Már nem is emlékszik, mikor volt utoljára ennyire nyugodt. Minden elcsendesedik benne. Hosszan kifújja a levegőt. Nem tudja, mennyi ideig alhatott. Az ajtó kattanása ébreszti fel. – Ez a magáé? – Anthony O’Hare áll ott, kezében a táskájával. Ellie felugrik. Zavart, és egy kicsit szédül. Egy pillanatig azt sem tudja, hol van. – Jézusom. Sajnálom. – Megdörzsöli az arcát. – Itt már nem sok mindent talál – mondja Anthony, és átnyújtja neki a táskát. Pillantásával felméri Ellie összekócolódott haját és álmos, összeszűkült szemét. – Most már minden odaát van, az új épületben. Csak azért jöttem vissza, hogy összeszedjem a teás dolgokat. Meg azt a széket. – Igen… kényelmes. Kár lenne itt hagyni… Úristen, mennyi az idő? – Háromnegyed tizenegy. – Az értekezlet tizenegykor lesz. Még jó vagyok. Az értekezlet tizenegykor lesz – motyogja, és a nem létező dolgai után kutatva körbenéz. Aztán eszébe jut, miért is jött ide. Megpróbálja összeszedni a gondolatait, de nem tudja, hogyan mondja el ennek a férfinak, amit el kell mondania. Titkon rápillant, és már valaki mást lát az ősz haj és a szomorú szemek mögött. Most a szavain keresztül látja a férfit. Magához veszi a táskáját. – Ööö… Rory itt van valahol? Rory tudni fogja. Rory tudni fogja, mit kell tenni. Anthony tekintetében néma bocsánatkérés, megerősítése annak, amit mindketten tudnak. – Attól tartok, ma nem jött be. Biztosan otthon van és csomagol. – Csomagol? – A nagy útra. Ugye tudta, hogy elmegy? – Valahogy reméltem, hogy mégse fog. Még nem. – Ellie a táskájába nyúl, és leír valamit egy cetlire. – Gondolom, nem tudja a címét. – Ha velem jön abba a helyiségbe, ami valaha az irodám volt, előásom magának. Szerintem még úgy egy hétig nem indul el. Amikor a férfi elfordul, Ellie-nek hirtelen gombóc lesz a torkában. – Mr. O’Hare, én igazából nem csak Rory miatt vagyok itt. – Ó! – mondja a férfi, és Ellie látja, mennyire meglepődött, hogy a nevén szólította. Kihúzza a dossziét a táskájából, és felé nyújtja. – Találtam valamit, ami az öné. Pár héttel ezelőtt. Már korábban visszaadtam volna, de én… nem tudtam, hogy a magáé, egészen tegnap estig. – Nézi, ahogy a férfi kihajtogatja a levélmásolatokat. Amikor felismeri a saját kézírását, az arckifejezése megváltozik. – Honnan vette ezeket? – kérdezi. – Itt voltak – válaszol Ellie óvatosan. Fél, hogy ez az információ mit vált ki a férfiból. –Itt? – Itt. Eltemetve a maga könyvtárában. A férfi körbenéz, mintha az üres polcok némi magyarázattal szolgálhatnának arra, amit ez a lány mondott. – Bocsánatot kérek. Tudom, hogy ezek… személyes dolgok. – Honnan tudta, hogy az enyémek? – Ez egy hosszú történet. – Ellie érzi, hogy a szíve milyen hevesen ver. – De van valami, amit tudnia kell. Jennifer Stirling, 1964-ben, egy nappal azután, hogy önnel találkozott, elhagyta a férjét. Idejött a szerkesztőségbe, és azt mondták neki, hogy maga elment Afrikába.

A férfi nem mozdul. Minden porcikájával Ellie szavaira összpontosít. Olyan erősen figyel, hogy szinte vibrál. – Megpróbálta megtalálni magát. Megpróbálta elmondani, hogy… hogy ő már szabad. – Kicsit megrémíti, hogy ez az információ szemmel láthatóan mekkora hatással van Anthonyra. A férfi arca elfehéredett. Leül a székre, és alig kap levegőt. De Ellie most már nem állhat le. – Ez az egész… – szólal meg Anthony. Az arckifejezése zavart, annyira más, mint Jennifer alig titkolt öröme volt. – Ez az egész olyan régen történt. – Kérem – mondja Ellie –, még nem fejeztem be. Anthony vár. – Amiket odaadtam, azok másolatok. Az eredeti leveleket vissza kellett adnom. – Maga elé nyújt egy papírt a postafiókcímmel. A keze remeg, talán az idegességtől, talán az izgalomtól. Két perccel azelőtt, hogy lejött volna a könyvtárba, kapott egy sms-t: Nem, nem nős. Mégis, miféle kérdés ez? – Nem ismerem az ön helyzetét. Nem tudom, hogy szörnyen tolakodó vagyok-e. Talán óriási hibát követek el. De itt a cím, Mr. O’Hare. – Anthony elveszi a papírlapot Ellie kezéből. – Ide írhat neki.

Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket. Úgyhogy most csak a lényegre szorítkozom. Sajnálom. Őszintén sajnálom. Bocsáss meg nekem. Ha van bármi is, ami megváltoztathatná, amit rólam gondolsz, arról muszáj tudnom.

NŐ FÉRFINAK, LEVÉLBEN

Drága Jennifer(?)! Tényleg Te vagy az? Bocsáss meg nekem. Már vagy egy tucatszor nekifutottam ennek a levélnek, de nem tudom, mit is mondhatnék. Anthony OHari Ellie rendbe rakja a jegyzeteit az asztalán, lekapcsolja a monitorát, becsukja a táskáját, és úton kifelé az Életmódrovat irodájából néma „Viszlát”-ot tátog Rupertnek. Rupert egy interjú fölé görnyed, amit egy íróval készített. Egész délután panaszkodott, hogy a fickó olyan unalmas, mint a mosogatóvíz. Ellie külön kérte, hogy egy ideig ne kelljen a Könyvajánlóba írnia. Elmentette a mostohaanyákról írt cikkét, és holnap Párizsba utazik, hogy riportot készítsen egy kínai szociális munkással, akinek nem engedik, hogy visszatérjen a hazájába, mert ellentmondásos dolgokat állított egy brit dokumentumfilmben. Ellie még egyszer ellenőrzi a címet, és a buszhoz rohan. Amint sikerül keresztülvergődnie a zsúfolt utastéren, hogy leüljön, az agya máris a cikkhez összegyűjtött háttér-információkon kattog: képzeletben bekezdésekre szedi az anyagot. Később találkozója lesz Corinne-nal és Nickyvel. Egy olyan étterembe mennek, amelyet igazából egyikük sem engedhetne meg magának. Douglas is ott lesz. Annyira édes volt előző nap, amikor Ellie felhívta – nevetséges, hogy olyan sokáig nem is beszéltek. Másodpercek alatt kiderült, hogy Douglas tudja, mi történt Johnnal. Ellie meg is mondta neki, hogy ha Corinne és Nicky valaha is úgy döntenek, hogy feladják a munkájukat, a Nationnél biztosan fényes karrier várna rájuk. – És ne aggódj, nem foglak semmilyen lányosán érzelgős nyavalygással fárasztani – ígéri, miután Doug igent mond arra, hogy találkozzanak. – Hála az égnek – feleli Douglas. – Viszont én fizetem a vacsorádat. Bocsánatkérésképpen. – Békülős szex is lesz? – Csak ha a barátnődet is bevesszük. Ő sokkal jobban néz ki, mint te. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Ellie vigyorog, amikor leteszi a telefont.

Drága Anthony, igen, én vagyok az. Bármi is legyen az az „én” ahhoz a lányhoz képest, akit valaha ismertél. Gondolom, mostanra megtudtad, hogy az újságíró barátnőnk beszélt velem. Még mindig nehezen tudom felfogni, amit mondott. De ma reggel a postafiókban ott várt a leveled. Amikor megláttam a kézírásodat, negyven év elillant. Van ennek értelme? Az eltelt idő semmivé zsugorodott. Alig tudom elhinni, hogy a levelet, amit a kezemben tartok, két nappal ezelőtt írtad. Alig tudom elhinni, mit jelent ez. Ellie mesélt egy kicsit rólad. Én meg csak ültem ott, és ámuldoztam. Alig mertem arra gondolni, hogy talán esélyem lesz újra beszélgetni veled. Szívből remélem, hogy boldog vagy.

Jennifer Az újságírószakma egyik áldásos sajátossága: az ázsiód fénysebességgel szökkenhet az egekbe, kétszer olyan gyorsan, mint a bukásod. Elég két jó cikk, hogy újra mindenki rád figyeljen a szerkesztőségben, hogy beszédtéma légy, a többiek csodálatának tárgya. A sztoridat közzéteszik az interneten, és más lapok is átveszik New Yorkban, Ausztráliában, Dél-Afrikában. Tetszett a cikke, mondták a kiadói csoport vezetői. Épp az a fajta, amit könnyű eladni. Negyvennyolc órán belül olvasóktól kapott e-maileket, amelyekben az emberek bizalmasan megosztották vele a saját történetüket. Egy ügynök telefonált, és az iránt érdeklődött, hogy van-e elég anyaga, amiből könyvet írhatna. Ami Melissát illeti, ő úgy gondolta, hogy Ellie nem tud hibázni. Ellie az első, akihez az értekezleten fordul, ha meg kell íratnia egy jó kis ezerszavas cikket. Ezen a héten két rövidebb írása is felkerült a címlapra – ez újságíróberkekben körülbelül olyasmit jelent, mint megnyerni a lottóötöst. A megnövekedett nyilvánossággal egyetemben Ellie nagyon kapós is lett. Mindenütt sztorikat lát. Mágnesként vonzza a kontaktokat, cikkeket. Reggel kilenckor már az asztalánál ül, és kora estig dolgozik. Mostanra megtanulta, hogyan ne szúrja el. Fix helye van a nagy, fehér és csillogó ovális asztalnál. Van saját benti számítógépe, tizenhét colos nagyfelbontású monitorral, és egy telefonkészüléke, amelyen a mellék száma alatt, jól olvasható betűkkel, a neve szerepel. Rupert már nem ajánlkozik, hogy teát készítsen neki.

Drága Jennifer, bocsáss meg, amiért ilyen késve válaszolok. A szemedben ez talán tartózkodásnak tűnhet, kérlek, ne haragudj érte Hosszú évek óta nem írtam semmit, kivéve a kitöltendő csekkeket és a jegyzőkönyvet, amikor valaki panasszal élt. Azt hiszem, még most sem tudom, mit is mondjak, évtizedeken át csak mások szavai töltötték ki az életemet: újrarendeztem, archiváltam, lemásoltam és rangsoroltam őket. Gondoskodtam róla, hogy biztos helyen legyenek. És gyanítom, cserébe a saját szavaimat már régen elfeledtem. A férfi, aki azokat a leveleket írta, mintha egy idegen lenne. A leveled alapján annyira másnak tűnsz, mint a lány, akit a Regent Hotelben láttam. És mégis, a legjobb értelemben, minden kétséget kizárólag ugyanaz vagy ma is. Örülök, hogy jól vagy. És örülök, hogy esélyt kaptam, hogy ezt elmondhassam neked. Kérném, hogy találkozzunk, de attól félek, úgy találnád, hogy már messze nem az az ember vagyok, aki az emlékedben él. Nem is tudom. Bocsáss meg nekem. Anthony Két nappal korábban Ellie még egyszer utoljára a régi épületben járt. Már éppen kifelé jött, amikor meghallotta, hogy valaki – kissé kifulladva – a nevét kiabálja. Megfordult, és látta, hogy Anthony O’Hare áll a lépcső tetején. A kezében egy papírfecnit tartott, rajta egy sebtében lefirkantott lakcímmel. Ellie visszaszaladt, fel a lépcsőn, hogy megkímélje Anthonyt a további erőfeszítéstől.

– Gondolkoztam, Ellie Haworth – mondta Anthony. A hangja egyszerre volt tele örömmel, izgalommal és megbánással. – Ne küldjön levelet. Szerintem jobb lenne, ha csak odamenne és találkozna vele. Személyesen.

Legdrágább, legdrágább Boot, a hangom szinte felrobban bennem! Úgy érzem, mintha fél évszázadon át nem beszélhettem volna. Minden csak a kármentésről szólt, kísérlet volt, hogy kiszedegessem a maradék jót abból, ami elveszett, tönkrement. A saját néma vezekléseim azért, amit tettem. Szegény Ellie Haworth-nak már lyukat beszéltem a hasába, ő meg csak ült csendben, megdöbbenve. Láttam rajta, hogy azt gondolja, hát hová tette a méltóságát ez az öregasszony? Hogy beszélhet úgy, mint egy tizennégy éves fruska? Anthony, beszélni akarok veled. Azt akarom, hogy addig beszélgessünk, amíg csak be nem rekedünk teljesen, és már alig tudunk megszólalni. Annyi mindenről szeretnék beszélgetni, hogy akár negyven éjjel is kitartana. Hogy mondhatsz olyat, hogy nem tudod? A félelem nem tarthat vissza. Hogyan gondolhatod, hogy csalódnék benned? Mindazok után, ami történt, hogyan is érezhetnék mást, mint kitörő örömöt, már a puszta lehetőség miatt, hogy újra láthatlak téged? A hajam már ősz, nem szőke. Az arcomon jól látható, mély ráncok ülnek. A tagjaim sajognak, a testemben egy csomó pótalkatrész csörömpöl, az unokáim el sem tudják képzelni, hogy volt idő, mikor még nem voltam őskövület. Megöregedtünk, Anthony. Igen. és nincs már negyven évünk. Ha még mindig benne vagy, ha kész vagy megengedni nekem, hogy átrajzoljam a képet, amit a lányról őrzöl, akit egykor ismertél, én örömmel beleegyezem, hogy te ugyanezt tedd velem. Csókol Jennifer Jennifer Stirling a szoba közepén álldogál köntösben, a haja az egyik oldalon feláll. – Nézzen rám – mondja kétségbeesetten. – Mint egy madárijesztő. Pont úgy nézek ki, mint egy madárijesztő. Tegnap este nem tudtam elaludni, és aztán olyan hajnali öt felé elbóbiskoltam. Aztán átaludtam a vekker csörgését, és elmulasztottam az időpontomat a fodrásznál. Ellie rámered. Még soha nem látta ilyen külsővel. Jennifer olyan feszült, hogy szinte vibrál. A bőre így smink nélkül akár egy gyereké, az arca sebezhető. – Jennifer, ön… jól néz ki. – Tegnap este felhívtam a lányomat, és tudja, egy keveset elmondtam neki. Persze nem az egészet! Azt mondtam, találkozóm lesz egy férfival, akit valaha szerettem, és akit nem láttam lánykorom óta. Ez szörnyű hazugság? – Nem az – válaszolja Ellie. – Erre tudja, mit küldött ma reggel e-mailben? Ezt! – Jennifer egy kinyomtatott lapot tesz le Ellie elé, egy amerikai újságból kimásolt cikket. A cikk egy párról szól, akik ötven év kihagyás

után folytatták a kapcsolatukat, és összeházasodtak. – És mégis, mihez kezdjek ezzel? Látott már valaha is ennyire nevetséges dolgot? – A hangja megbicsaklik az idegességtől. – Hánykor találkoznak? – Délben. Sosem fogok elkészülni. Le kéne mondanom. Ellie feláll, és felteszi a tűzhelyre a teafőzőt. – Menjen, és öltözzön fel. Negyven perce van. Majd én odaviszem kocsival – mondja. – Azt gondolja, hogy nevetséges vagyok, ugye? – Most fordul elő először, hogy Ellie nem úgy látja Jennifert, mint a leghiggadtabb nőt széles e világon. – Nevetséges öregasszony. Mint egy tinédzser az első randi előtt. – Dehogy – mondja Ellie. – Az rendben volt, amikor csak leveleztünk – mondja Jennifer, aki szinte nem is hallja, mit mondott Ellie. – Akkor önmagam lehettem. Az a személy, aki Anthony emlékeiben él. Nyugodt voltam és megnyugtató. De most… Az egyetlen vigaszom egész végig az volt, hogy van valahol egy férfi, aki szeret, aki a legjobbat látja bennem. Még annál az iszonyú utolsó találkozásnál is tudtam, hogy látott bennem valamit, amire a világon mindennél jobban vágyott. Mi lesz, ha meglát és csalódik? Az rosszabb lenne, mintha soha többé nem is találkoztunk volna. Rosszabb. – Mutassa a levelet – mondja Ellie. – Én ezt nem tudom végigcsinálni. Nem gondolja, hogy néha jobb, ha az ember nem csinál semmit? – Jennifer, a levelet. Jennifer elveszi a levelet a tálalóról, egy pillanatig a kezében tartja, aztán odaadja Ellie-nek.

Legdrágább Jennifer, az öreg férfiaknak is szabad sírniuk? Elolvastam a leveledet, aztán elolvastam újra, és még mindig alig tudom elhinni, hogy az életem ilyen váratlan, ilyen örömteli fordulatot vett. Nem gondoltam volna, hogy efféle dolgok történhetnek velünk. Megtanultam, hogy hálás legyek a leghétköznapibb ajándékokért, a fiamért, az ő gyerekeiért, egy jó életért, még ha csendesen telik is. A túlélésért. Ó, igen, mindig csak a túlélésért. És most itt vagy te. A szavaid, az érzéseid mohóvá tettek. Kérhetünk ilyen sokat? Merjelek újra látni? A Sors olyan könyörtelen volt, valami belül azt súgja nekem, hogy az nem lehet, hogy mi ketten tényleg találkozzunk. Ledönt egy betegség, elüt a busz, egy darabban felfal a Temze első vízi szörnye. Igen, még mindig főcímekben látom az életet. Az elmúlt két éjszakán álmomban hallottam a szavaidat. Hallom a hangodat, és dalolni támad kedvem. Olyan dolgokra emlékszem, amiket rég elfeledettnek hittem. A leglehetetlenebb pillanatokban elmosolyodom, és ezzel megrémítem a családomat. A viselkedésem arra készteti őket, hogy orvosért rohanjanak, és felállíttassák a diagnózist, hogy vénségemre meglágyult az agyam. A lány, akit utoljára láttam, annyira megtört volt. Most, hogy tudom, micsoda életet teremtettél magadnak, kénytelen vagyok átértékelni a világlátásomat. A világnak mégiscsak szeretetteljes helynek kell lennie, hiszen gondoskodott rólad és a lányodról. El sem tudod képzelni, ez mekkora örömöt szerez nekem. Másodkézből.

Most nem tudok többet írni. ezért, telve izgalommal, megkockáztatom, találkozhatnánk a Postmans Parkban, kedden délben? Csókol: a Te Boot-od. Ellie szeme megtelik könnyel. – Tudja, mit? – mondja. – Szerintem semmi oka az aggodalomra. Anthony O’Hare egy padon ül a parkban, ahol negyvennégy éve nem járt. A kezében újság, amit nem olvas. Meglepetten veszi észre, hogy ennyi idő után is egészen a részletekig fel tudja idézni a park minden egyes emléktáblájának szövegét.

MARY ROGERS, A STELLA NEVŰ HAJÓ UTASKÍSÉRŐJE SAJÁT ÉLETÉT ÁLDOZTA, AMIKOR MÁSNAK ADTA A MENTŐMELLÉNYÉT. ÍGY ÖNKÉNT VÁLLALTA, HOGY A SÜLLYEDŐ HAJÓVAL EGYÜTT Ő IS A MÉLYBE VÉSZ. WILLIAM DRAKE AZ ÉLETE ÁRÁN AKADÁLYOZTA MEG, HOGY EGY HÖLGY SÚLYOS BALESETET SZENVEDJEN A HIDE PARKBAN, AMIKOR A HÖLGY H1NTÓJA ELTÖRT, ÉS A LOVAI ETTŐL MEGBOKROSODTAK. JOSEPH ANDREW FORD HAT EMBERT MENTETT KI EGY GRAYS INN ROAD–I TÜZBÖL, DE A HŐSIES CSELEKEDET VÉGÉN Ő MAGA HALÁLRA ÉGETT.

Anthony tizenegy negyven óta ül itt. Most dél múlt hét perccel. A füléhez emeli a karóráját, és megrázza. A lelke mélyén nem is hitte igazán, hogy ez megtörténhet. Hogyan is történhetne? Ha elég időt töltesz az újság archívumában, láthatod, hogy ugyanazok a sztorik ismétlődnek újra meg újra: háborúk, éhínségek, gazdasági válságok, elveszett szerelmek, széthulló családok. Halál. Szívfájdalom. Ritka a happy end. Mindent, amim van, ráadásként kaptam, mondja magának szigorúan, miközben a percek elillannak. Az iménti kifejezés fájón ismerős a számára. Az eső most még jobban rákezdett, a kis park elnéptelenedett. Csak ő ücsörög a tetővel védett kis menedékben. A távolban látszik a főút, a kocsik csak úgy spriccelnek elhaladókban, vastagon beterítik a figyelmetlen gyalogosokat. Tizenöt perccel múlt dél. Anthony O’Hare emlékezteti magát mindarra, amiért hálásnak kell lenni. Az orvosa csodálkozik, hogy még életben van. Anthony gyanítja, hogy a doktor már régóta szeretné intő példaként felhozni a többi májkárosodott páciens előtt. Makacsul viruló egészsége a doktor megkérdőjelezhetetlenségének, sőt az egész orvostudománynak egyfajta arculcsapása. Anthonyban felötlik, hogy talán tényleg utazgatnia kellene. Nem akar visszatérni Kongóba, de Dél-Afrika érdekes lenne. Vagy talán Kenya. Hazamegy, és terveket fog szőni, így legalább majd lefoglalhatja a gondolatait valamivel.

Hallja egy busz fékjének sziszegését, egy dühös biciklisfutár kiabálását. Elég, ha tudja, hogy Jennifer szerette. És hogy boldog volt. Ez elég kell hogy legyen, nemde? Tényleg igaz, hogy az öregség egyik áldásos hatása, hogy az ember megtanulja kellő megvilágításban látni a dolgokat. Valaha szerelmes volt egy nőbe, akiről kiderült, hogy jobban szerette őt, mint hitte volna. Ez a lényeg. Be kellene érnie ennyivel. Huszonegy perccel múlt dél. És ekkor, amikor már épp felállna, hogy az újságot a hóna alá csapja és hazainduljon, észrevesz egy kis autót, amint megáll a park bejárata közelében. Vár. A homályos menedék takarásában marad. Egy rövid ideig nem történik semmi. Aztán a kocsi ajtaja kinyílik, hallható suhogással egy esernyő nyílik. Az esernyőt a feje fölé tartó valakiből Anthony csak egy sötét esőkabátot és két lábat lát. Nézi, ahogy ez a valaki lehajol, hogy mondjon valamit a sofőrnek. Aztán a lábak besétálnak a parkba, és egyenesen a menedék felé veszik az irányt. Anthony O’Hare azon kapja magát, hogy feláll, megigazítja a zakóját, és hátrasimítja a haját. Nem tudja levenni a szemét azokról a cipőkről, a jellegzetes, elegáns járásról, ami még az esernyő ellenére is tisztán kivehető. Előrelép, nem tudja biztosan, hogy mit fog mondani vagy mit fog tenni. A szíve valahol a szája közelében rekedt. A fülében énekszó cseng. A fekete harisnyába burkolt lábak most megállnak előtte. Az esernyő lassan felemelkedik. És ott van ő, és ugyanolyan, hihetetlen, de épp ugyanolyan, és amikor Anthonyra néz, az ajka sarkában mosoly játszik. Anthony képtelen megszólalni. Csak bámulni képes, miközben az asszony neve ott visszhangzik a fülében. Jennifer. – Helló, Boot – mondja a nő. Ellie a kocsiban ül, és a mandzsettájával a párás ablakot törölgeti az anyósülés felőli oldalon. Tilosban állt meg, és ezzel minden bizonnyal kivívja a parkolás isteneinek haragját, de ezzel most nem törődik. Mozdulni sem bír. Nézi, ahogy Jennifer egyenletes tempóban halad az ösvényen, és látja, hogy a léptei kissé bátortalanok. Jennifer fél. Kétszer is mondta, hogy menjenek inkább haza, mert már nagyon elkéstek, és semmi értelme odamenni, mert már úgyis minden elveszett. Ellie mindkétszer süketnek tettette magát. Fennhangon énekelni kezdett, hogy lalalalalala!, és ezt addig csinálta, amíg végül Jennifer Stirling, tőle szokatlan gorombasággal közölte, hogy Ellie egy „javíthatatlan, nevetséges” leányzó. Nézi, hogy megy előre Jennifer az esernyője alatt, és attól fél, hogy az asszony mindjárt megfordul és elszalad. Ez az eset megmutatta neki, hogy az életkor nem nyújt védelmet a szerelem veszélyeivel szemben. Hallgatta Jennifert, ahogy a szavai vadul ugrándoztak győzelem és tragédia között, és eszébe jutottak a saját végeláthatatlan eszmefuttatásai, ahogy John szavait elemezgette. Eszébe jutott, milyen elkeseredetten próbált kapaszkodni valamibe, ami annyira nyilvánvalóan túl helytelen volt ahhoz, hogy jó lehessen. A férfi szavainak jelentését illetően csak találgathatott: ő maga látta beléjük a jelentést, az érzelmeket. De Anthony O’Hare-t más fából faragták. Ellie újra megtörli az ablakot, és látja, hogy Jennifer lelassít, majd megáll. És Anthony kilép az árnyékból: most valahogy magasabbnak tűnik, mint amilyennek Ellie korábban látta. A férfi kissé lehajol a menedék bejáratánál, aztán előrelép, és ott áll közvetlenül Jennifer előtt. Egymással szemben állnak, a sovány nő az esőkabátban és a könyvtáros. Ellie még ebből a távolságból is látja, hogy nem vesznek tudomást az esőről, a körülöttük elterülő rendezett kis

parkról, az őket figyelő kíváncsi tekintetekről. A tekintetük egymásba fonódik, és úgy állnak ott, mintha képesek lennének még ezer évig is ott állni. Jennifer hagyja, hogy az esernyője a földre essen, kissé félrebiccenti a fejét, milyen parányi mozdulat, és a kezét gyengéden Anthony arcához emeli. Ellie nézi, ahogy Anthony is felemeli a kezét, és Jennifer tenyerét a saját arcához szorítja. Ellie Haworth még egy pillanatig figyeli őket, aztán visszahúzódik az ablaktól, és hagyja, hogy a pára újra elhomályosítsa a kilátást. Átcsúszik a vezetőülésbe, kifújja az orrát, és beindítja a motort. A legjobb újságírók tudják, mikor kell kifarolniuk egy sztoriból. A viktoriánus sorház ablakait és ajtaját fehér lábazat veszi körül. A rolók és függönyök tarka összevisszasága arról árulkodik, hogy odabenn több különböző tulajdonos él. Leállítja a motort, kikászálódik a kocsiból, a bejárathoz sétál, és a neveket nézi a két kapucsengőn. A földszinthez tartozón csak a férfi neve áll. Kicsit meglepődik: nem gondolta volna, hogy a férfi egyedül birtokol egy lakást. De hát mit is tud arról, hogyan él a szerkesztőségen kívül? Egyáltalán semmit. A cikk egy nagy barna borítékban van, rajta a férfi neve. Átnyomja az ajtónyíláson, hagyja, hogy a levélbedobó fedele hangos csattanással lecsukódjon. Visszamegy a kapuhoz, és felül az egyik azt szegélyező téglaoszlopra. A sálát az arcába húzza. Már nagyon jól megy neki az ücsörgés. Felfedezte annak az örömét, hogy csak hagyja, hogy a világ a maga útján menjen körülötte. Az út túlsó oldalán egy magas nő egy tinédzser fiúnak int búcsút. A fiú a fejére húzza a kapucniját, a fülébe tömködi a fülhallgatóját, és nem néz vissza a nőre. Az utca végén két férfi hajol egy nagy autó nyitott motorházteteje fölé. Beszélgetnek, nem nagyon foglalkoznak az autó motorjával. – Rosszul írtad azt, hogy Ruaridh. Ellie a háta mögé pillant. Rory az ajtónak támaszkodik, a kezében egy újság. – Egy csomó dolgot elrontok. A fiún ugyanaz a hosszú ujjú póló van, amit akkor viselt, amikor először beszéltek. A felső már puha a több évnyi hordástól. Ellie emlékszik, mennyire tetszett neki, hogy Rory nem csinál túl nagy ügyet abból, mit vesz fel. Emlékszik, milyen volt annak a pólónak a tapintása az ujjai alatt. – Jó írás – mondja Rory, és feltartja az újságot. „Drága John! Az elmúlt 50 év utolsó szerelmes levelei”. Látom, megint te vagy az Életmód rovat üdvöskéje. – Most épp igen. Igazából – mondja Ellie – van köztük egy, amit én találtam ki. Valami, amit mondtam volna. Ha lett volna rá esélyem. Olyan, mintha Ruaridh nem hallaná, amit mond. – És Jennifer megengedte, hogy leközöld azt az első levelet. – Név nélkül. Igen. Nagyon rendes volt. Elmondtam neki mindent, és nagyon rendes volt. – Rory arca rezzenéstelen, sima. – Hallottad, mit mondtam? – kérdi tőle Ellie némán. – Őszintén szólva, azt hiszem, elsőre kicsit megdöbbent, de mindazok után, ami történt, szerintem már nem bánta, hogy mit tettem. – Anthony itt járt tegnap. Olyan, mintha teljesen más ember lenne. Nem tudom, miért jött. Azt hiszem, csak beszélni akart valakivel. – Rory bólint, csak úgy magának, miközben visszaemlékszik. – Egy új ing volt rajta, meg új nyakkendő. A haját is levágatta. A gondolattól, bár nem állt szándékában, Ellie elmosolyodik. A csöndben Ruaridh összekulcsolja a kezét a feje fölött, és nyújtózkodik a lépcsőn. – Szép volt tőled, amit tettél.

– Remélem is – mondja Ellie. – Jó lenne arra gondolni, hogy valakinek happy enddel végződik a története. A ház előtt egy idős férfi halad el a kutyájával. A férfinak olyan színben pompázik az orra hegye, mint az érett piros szőlő. Mindhárman valami köszönésfélét vakkantanak egymás felé. Amikor Ellie felnéz, Ruaridh a saját cipőjét fixírozza. Ellie nézi, és azon töpreng, vajon most látja-e utoljára. Sajnálom, mondja a fiúnak némán. – Behívnálak – mondja Rory –, de pakolnom kell. Rengeteg dolgom van. Ellie felemeli a kezét, igyekszik palástolni a csalódottságát. Lemászik az oszlopról, a nadrágja anyagát kicsit megfogja a durva felület, és a vállára hajítja a táskáját. Nem érzi a lábát. – Szóval… van még valami, amit szerettél volna? Mármint azonkívül, hogy kipróbálod, milyen újságkihordónak lenni. Kezd hűvös lenni. Ellie a zsebébe süllyeszti a kezét. Rory várakozva néz rá. Ellie fél megszólalni. Fél, hogy mennyire összetörne, ha Rory nemet mondana. Ezért telt napokba, míg rászánta magát, hogy idejöjjön. De, végül is, mit veszíthet? Soha többé nem találkoznak. Nagy levegőt vesz. –Csak szerettem volna tudni, hogy… elképzelhető-e, hogy majd írsz nekem. – Hogy írok-e neked? – Amíg távol vagy. Elcsesztem, Ruaridh. Nem kérhetek tőled semmit, de hiányzol. Tényleg hiányzol. Én… én csak szeretném azt hinni, hogy még nincs minden veszve. Hogy mi ketten talán… – az ujjaival babrál, az orrát dörgöli – írhatnánk egymásnak. – Szóval hogy írhatnánk. –Csak… mindenféléről. Hogy mit csinálsz. Meg hogy alakul. Merre jársz. – A saját szavai erőtlenül csengenek a fülében. Rory a zsebébe mélyeszti a kezét, és kinéz az útra. Nem válaszol. A csend olyan hosszú, mint az utca. – Hideg van – szólal meg végül. Ellie-nek valami hatalmas és nehéz ereszkedik a gyomrába. A történetük véget ért. Rorynak semmi mondanivalója nem maradt számára. Rory mentegetőzve hátranéz. – Kiengedem a házból az összes meleget. Ellie nem tud megszólalni. Vállat von, mintegy beleegyezésül, kiprésel magából egy mosolyt, ami, gyanítja, inkább grimaszra sikerül. Amikor sarkon fordul, újra meghallja a fiú hangját. – Azt hiszem, bejöhetnél, és csinálhatnál nekem egy kávét. Amíg én a zoknijaimat rendezgetem. Tényleg, tartozol nekem egy kávéval, ha jól emlékszem. Mire Ellie megfordul, Rory arca megenyhült. Az még kicsit odébb van, hogy melegséget sugározzon, de a jelek már láthatók. – És ha már itt vagy, talán a perui vízumkérelmemet is átfuthatnád. Megnézhetnéd, hogy nem írtam-e rosszul valamit. Ellie most jól megnézi Roryt, a zokniba bújtatott lábát, a barna haját, ami túl hosszú ahhoz, hogy rendezetten álljon. – Hát, nem lenne jó, ha összekevernéd Patallactát Phuyu-patmarcával – mondja. Rory az ég felé emeli a tekintetét, és lassan csóválja a fejét. Ellie megpróbálja elrejteni az üdvözült mosolyt az arcán, és a fiú mögé lép.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ennek a könyvnek minden fejezete egy való életből vett utolsó levéllel, e-maillel vagy más formában megírt üzenettel kezdődik, kivéve azokat, amelyek a történetben is szerepelnek. A legtöbb esetben ezeket a leveleket különböző kéréseim nyomán nagylelkűen a rendelkezésemre bocsátották. Minden eddig nem publikált levelezés esetében titokban tartottam a küldő és a címzett kilétét, hogy ezzel védjem az ártatlanokat (és a nem annyira ártatlanokat). Mindazonáltal vannak olyanok, akik segítettek nekem e levelezés összegyűjtésében, és boldogan vállalták, hogy név szerint mondjak nekik köszönetét. Tehát köszönettel tartozom a következő személyeknek (a sorrend mellékes): Brigid Coady, Suzanne Parry, Kate Lord Brown, Danuta Kean, Louise McKee, Suzanne Hirsh, Fiona Veacock. Köszönet mindazoknak a drága és önzetlen lelkeknek is, akik felajánlották nekem a saját „Drága John!”-leveleiket, de szeretnék megőrizni az inkognitójukat. Szeretnék köszönetét mondani Jeanette Wintersonnak, az F. Scott Fitzgerald Alapítványnak és a University Press of New Englandnek, amiért engedélyezték, hogy a könyvben felhasznált irodalmi levelezést beemeljem ebbe a könyvbe. Köszönet illeti, mint mindig, a csodálatos csapatomat az Hachette-nél: a szerkesztőmet, Carolyn Mayst, csakúgy, mint Francesca Bestet, Eleni Fostiropulost, Lucy Hale-t, az értékesítési osztályt és a félelmetes szövegszerkesztői képességekkel megáldott Hazel Orme-ot. Köszönet jár a Curtis Brown-beli csapatomnak is, különösen az ügynökömnek, Sheila Crowley-nak. Hálával tartozom a British Newspaper Librarynek Colindale-ben: remek forrás minden író számára, aki el kíván merülni egy másik világban. És álljon itt egy újabb köszönet a szüleimnek, Jim Moyes-nak és Lizzie Sandersnek, valamint Brian Sandersnek. Köszönet a Writersblock testületnek, akik folyamatosan elláttak tanáccsal, bátorítással, és akikkel remekül lehet múlatni az időt. A legnagyobb köszönet a családomnak jár: Charlesnak, Saskiának, Harrynek és Lockie-nak.