Joan Wolf Felhőszakadás Summer Storm. Vörös Rózsa 15

Joan Wolf

Felhőszakadás Summer Storm Vörös Rózsa 15

Chris minden ízében színész volt, Mary pedig megrögzött tudós, de a házasságuk tökéletesnek látszott, egészen addig míg Hollywood csillogása és egy tündöklő kis sztárocska el nem rabolta a férjét. Éppen akkor, amikor Marynek a legnagyobb szüksége lett volna rá, a férfi hűtlenül elhagyta őt, ezért nem is akarta látni többé az életben. Chris világhírűvé vált, Maryből pedig rangos professzor lett, aki csak a mozi sötétjében engedte meg magának, hogy néha gondoljon rá. Azután riporterek fényképezőgépeinek villogó vakui előtt újra találkoztak és régi érzelmeik újraéledtek. Hivatalosan sohasem váltak el. Vajon azért tért-e vissza a férfi, hogy helyreállítsák a kapcsolatukat, vagy azért, hogy végérvényesen elváljanak?

1/121

1. Szép, kora májusi nap volt, amikor Mary O’Connor, Freemont Hall egyetemének súlyos tölgyfa kapuján kilépett. Egy percre megállt a lépcső tetején, s az alant elterülő látványt nézte. A New England-i Egyetem zöld gyepén, a somfák alatt itt is, ott is sortot viselő vagy meztelen felsőtestű fiatalok feküdtek, és magolták a záróvizsgák tananyagát. Mary a nap felé fordította arcát, hogy érezze éltető melegét, s ekkor valaki a háta mögül megszólította: – dr. O’Connor? Mary megfordult, felismerte a hallgatót, és elfojtott egy feltörő sóhajt. Egy nagydarab, igen kedves, nem túl okos fiatalember volt, aki a nő számára ismeretlen okból úgy döntött, hogy halálosan belészeret. Mivel az egész szemeszter alatt sohasem adott neki C-nél jobb osztályzatot, megfejthetetlen rejtély maradt számára a fiú szinte áhítatos odaadása. Bob Fowler a nagydarab diák és még legalább egy tucat fiatalabb és idősebb féfi számára, akik az elmúlt év során amióta Mary O’Connor az egyetemen tanított – kapcsolatba kerültek vele, nos, az ő számukra ez nem volt rejtély. A férfiak csodálatát nem az keltette fel, hogy bölcsészdoktor volt, sem az a tudományos elismerés, amelyre az előző évben megjelent és nagy figyelmet keltő könyvével tett szert, hanem az, hogy huszonhat éves és szép nő volt. Aminőt ott állt mozdulatlanul Freemont Hall lépcsőjének tetején, a férfiak ösztönösen feléje fordultak. Olyasfajta figyelem volt ez, amelyet Mary úgyszólván már észre sem vett, annyira megszokta. Csak állt, és néhány percig példás türelemmel hallgatta Bob Fowlert, elutasítóan rázta fejét, mikor a fiú fölajánlotta, hogy viszi helyette az aktatáskáját, majd elfordult tőle és megindult a lépcsőn lefelé. Hirtelen vakító fény villant ösztönösen megállt, és a fényforrás irányába nézett. Egy fotóriporter állt a lépcső alján, s amikor letekintett rá, a vaku még egyszer villant, majd felvillant ismét. – Kicsoda maga? – kérdezte Mary. – Ön Mary O’Connor? Doktor Mary O’Connor? – kérdezett vissza fürgén a fotós. – Igen, de…

2/121

– Köszönöm, doktor. – A férfi rámosolygott, és megfordult, hogy visszamásszon a kocsijába. A nő habozott, majd fölvonta a vállát, és a férfit nézte, amint elhajt. Valószínűleg az egyetemi újságtól jött, gondolta. Tíz nappal később Mary ismét a Freemont Hallban lévő irodájából jött ki. Igen meleg nap volt, ezért a bézsszínű puplin kosztümkabátot csak lezseren a vállára vetette. A lépcső alján lévő platónál fiatalok egy csoportja állt, és izgatottan sugdolóztak. Mary hallotta, amint az egyik lány ezt mondja: – Majd megesz a fene, hogy megszólítsam. Bár lenne hozzá merszem. – De vajon miért van itt? – kérdezte egy férfihang. – Hallottatok olyasmit, hogy az egyetemen filmet forgatnak? Mary lassan lenézett a férfira, ki ezt az izgalmat kiváltotta. Egy elegáns piros sportkocsi motorházának támaszkodva állt, s oly hanyag nemtörődömséggel nézett körül, mintha az egész terület az ő tulajdona lenne. Úgy tűnt, észre sem veszi az őt figyelő tekinteteket. Mary úgy vélte, ha valaki a világ leghíresebb arcával büszkélkedhet, az hozzászokott, hogy figyelik őt. – Az ördögbe is! – mondta halkan. Bob Fowler körülnézett, majd a nőre pillantott. – Dr. O’Connor – mondta lelkesülten – nézze csak, ki áll ott a lépcső alján. Ez Christopher Douglas! – Én is látom –, válaszolt a nő kimérten, és még egyszer szemügyre vette a magas, karcsú férfit. Ő éppen az egyetem elkerített parkja felé nézett, ahol egy hirtelenében összeverődött csapat futballozott a gyepen, és nagyszerű arrogáns profilja szoborszerűen rajzolódott ki. Úgy tűnt, a férfi érdeklődése a játék iránt megszűnt, és ismét fölnézett az előtte álló épületre, s megpillantotta a nőt. Nyomban eljött a kocsitól, és megállt, azzal a fesztelen könnyed eleganciával, amelyre Mary oly jól emlékezett. Sötét szemével mindvégig őt nézte, amíg a diákok figyelő tekintetétől követve lejött a lépcsőn. Megállt a férfi előtt és fölnézett rá. Már el is felejtette, milyen magas, de hisz csaknem négy éve nem látta őt. – Hello, Kit – szólította meg a férjét. – Mi járatban vagy errefelé?

3/121

A férfi egy percig nem válaszolt, csak állt, és komoly arccal nézte őt. Végül így szólt: – Most más a frizurád, de egyébként nem változtál. – Te sem – válaszolt a nő, s ő is alaposan megnézte a férfit. Az ember, gondolta magában, s közben félig sem volt oly nyugodt, amilyennek látszani igyekezett, az ember el is felejti, hogy valójában milyen is volt. A rendkívüli, tökéletes férfiszépség igen ritka jelenség, és Christopher Douglast a természet ezzel bőkezűen megajándékozta. – Hogy kerülsz ide? – kérdezte a nő ismét, még jobban megmarkolva aktatáskáját. – Azért jöttem, hogy találkozzak veled. – A filmeken sohasem érvényesült jól a hangja, gondolta Mary. E hang számára a színpad a megfelelő hely. – Nem tudtam az otthoni címedet – folytatta a férfi –, így hát eljöttem ide. Beszélnem kell veled Mary, valami történt. A nő nyomban tudta, hogy a férfi miért jött. Úgy érezte, mintha gombóc lenne a gyomrában, amikor megszólalt. – Nem messze lakom innét. Hazakísérsz? A kocsim a tanszék parkolójában van, amott. – Kezével egy nyolcéves Buickra mutatott. – Rendben. Ez apád régi kocsija, ugye? – Igen. A papa nekem adta néhány évvel ezelőtt. – A férfi megvárta, amíg a nő elmegy, és csak azután nyitotta ki a kis piros sportkocsi ajtaját és szállt be. A nő lassan, óvatosan kifarolt a Buickkal, majd rátért az egyetem kertjén átvezető keskeny útra, és megindult a főbejárat felé. A kis piros sportkocsi a nyomában haladt. – Nagyon kedves kis hely – Jegyezte meg Kit, amikor a nőt követve belépett a kis, fehérre festett faház bejárati ajtaján. – Csak bérlem – válaszolta ő, miközben letette aktatáskáját a hallban, és bevezette a férfit a nappaliba. A férfi lassan körülnézett, megszemlélve a bútorokat. – Látom, még mindig megvan a hintaszék és a lehajtható lapú asztal. – Ezt az asztalt annak idején ő maga csiszolta le és fényezte újjá. – Megkínálhatlak egy itallal? – Egy sörrel, ha van – mondta a férfi. Leült a pamlagra, amely új volt, és nem fűzte hozzá emlék, s kinyújtotta hosszú lábait.

4/121

– Igen, van söröm. Mindig tartok itthon, hogy legyen a papának, ha meglátogat. – Kiment a konyhába, a kabátját rátette az egyik konyhai székre, s kinyitotta a hűtőszekrényt. Bosszankodva állapította meg, hogy remeg a keze. Kinyitotta a sört, kivett két poharat, majd kiöntött magának egy whiskyt kevés vízzel. Behozta a férfi sörét a nappaliba, kezébe vette italát, majd leült a hintaszékbe. – Hogy van apád? – kérdezte a férfi. Hörpintett a sörből, és a pohár széle fölött fürkészőn nézte a nőt. – Jól. Nem ment nyugdíjba, de legalább nem vállal többé új betegeket. Ő és anya kora tavasszal egy hónapra elutaztak Európába. Azt hiszem, végre úgy érzik, hogy levehetik rólam a kezüket. – Szép állásod van egy igen jó hírű egyetemen – mondta a férfi. A nő vállat vont. – Ideje volt – mondta, majd témát változtatott. – Remekül nézel ki. Kalifornia úgy látszik, jót tesz neked olyan barna vagy, mint egy cigány. – Jó ott a klíma – hagyta rá a férfi. – Ott még te is barnább lennél egy kissé. – Én? – pillantott a karjára a nő. – Kétlem. Soha életemben nem barnultam le. Most egy kissé megkapott a nap, de ez minden. A férfi egy pillanatig csendben nézte őt, majd lassan, megfontoltan így szóit: – Még sohasem láttam olyan szép bőrt, mint a tiéd. – Ír bőr – válaszolta könnyedén, és ivott egy korty whiskyt. – És ír szem is. A nő éles koppanással letette poharát, és mereven a férfira nézett. – Rendben van, Kit, már kölcsönösen bókoltunk egymásnak, és túl vagyunkba kötelező udvariasságon is. Most pedig talán mondd el, hogy miért jöttél ide. – Hangjából kiérzett, hogy bosszús. – Jól tudod, hogy anyától megkaphattad volna a címemet. Szükségtelen volt, hogy az egyetemen keressél fel a szószátyár diákok szeme láttára. – Nem szívesen zavartam volna az anyádat – válaszolt a férfi kissé mogorván.

5/121

A nő fölvette a poharát, és ismét kortyolt egyet a whiskyből. Jobb, ha mielőbb túlesnek rajta, gondolta. – Gondolom, a válás ügyében jöttél. – A hangja még önmaga számára is keménynek és fakónak hatott. – Azt hiszed? – Más okot nem tudok elképzelni. Valójában fogalmam sincs, hogy miért nem váltál el tőlem már évekkel ezelőtt. – Én ugyanezt kérdezhetném tőled. A férfinak oly sötét szeme volt, amelyhez hasonlót még sohasem látott. Nehezére esett, hogy belenézzen, ehelyett a sötétkék körömcipőbe bújtatott saját, formás lábát bámulta. – Úgy gondoltam, hogy ezt rád bízom – mormolta. – Te hagytál engem faképnél. Te mondtad, hogy sohasem élnél többé velem. – Hm-m – mondta Mary. – Ahhoz képest, hogy az angol nyelv tanára vagy, fenemód rosszul artikulálsz. – Hangjából kiérzett, hogy magában jól mulat. Mary haragos tekintetet vetett a férfira. – Azért nem váltam el tőled, mert a válás számomra semmi különbséget sem jelentene. Ezt te jól tudod. Én nem mehetek férjhez még egyszer. Te azonban megnősülhetsz. Ezért ha válni akarsz, én nem állok utadba. Nem irigylem mástól azt, amire én nem tartok igényt. – Tudod, pedig arra gondoltam, megtörténhet, hogy férjhez mész – montita a férfi halkan. – Szóval nincs senki a láthatáron? – Jóságos Isten, Kit – válaszolta Mary idegesen – hiszen ismered a családomat. Az O’Connorok katolikusabbak a pápánál. Nem, én már megmaradok magányosnak. – Kihívóan a férfira tekintett. – És úgy találom, hogy nagyon is kedvemre való. Egy házasság pontosan elég volt, hála neked. – Értem. Szóval úgy tervezed, hogy a hátralévő évekre kolostorba vonulsz. – Az egyetemet nehezen lehetne kolostornak nevezni. S én nem rejtőzöm el. Van munkám. Valójában csak az a munka fontos az életben, amit az ember csinál… ezzel bizonyára még te is egyetértesz.

6/121

– Egyetértettem volna… öt évvel ezelőtt. – Arca rezzenéstelen és zárkózott volt, nem lehetett leolvasni róla a gondolatait. Mielőtt még a nő megkérdezhette volna, hogy mit ért ezen, folytatta a mondókáját. – Nem a válás miatt jöttem. – Akkor miért? – Nem őgyelgett a múlt héten az egyetem körül egy fotóriporter? Szörnyen bosszantotta a férfinak az a szokása, hogy a kérdésre kérdéssel válaszol. – De igen – mondta kurtán. – Nos, ő a Personalitytől volt. – Micsoda? – A Personality az ország leghírhedtebb botránylapja volt. – Sajnos, így van – válaszolt a férfi hűvösen. – Láttad valaha a lapot? – A szupermarketben. Elolvastam a vastag betűs címeket, amíg sorban álltam. – Nos, a rólad készített kép a jövő heti szám első oldalán jelenik majd meg – mondta a férfi. Majd kissé más hangon hozzátette: – Sajnálom, Mary. A nő a rémülettől döbbenten bámult a férfira. – Komolyan mondod? – kérdezte. Ő rábólintott. – Értem. Akkor talán magyarázd meg ezt a dolgot. A férfi beletúrt ujjával dús, fekete hajába a mozdulat fájón ismerős volt. – Ezért jöttem. – Nem tudom, mennyire kísérted figyelemmel a karrieremet – kezdte vontatottan – vagy hogy egyáltalán figyelemmel kísérted-e. Azt azonban bizonyára gondoltad, hogy Hollywoodban senki sem tudja, hogy nős vagyok. Valóban elolvasott mindent a férfiról, ami csak a kezébe került, és megnézte valamennyi filmjét is, ezt azonban nem akarta megmondani neki. – Az biztos, hogy engem senki sem zaklatott – válaszolta Mary. – Legalábbis eddig. – Tudom. És én sem akartalak zavarni, úgy értem, hogy tartottam a számat. Amint tudod, nem sok interjút adok, és nemigen veszek részt a talk-showkban vagy ilyesmiken, így aztán eddig senkinek sem volt alkalma, hogy bármit is megtudjon a családi állapotomról. Mindenki azt hiszi, hogy nőtlen vagyok.

7/121

– Akkor bizonyára nem vagy nagyon népszerű a médiáknál, ha ilyen szófukar vagy – szólt közbe a nő könnyedén. A férfi mosolygott, fehér fogsora vakítóan villant ki lebarnult arcából. – Valóban nem vagyok az. – A mosoly eltűnt az arcáról. – Az első filmem forgatásakor pontosan megtudtam, minek tehetne ki téged a sajtó, a rádió és a tv. – Bársonyos hangjába kis keserűség vegyült. – De hiszen mindezt jól tudod. A nő szinte megbűvölten bámulta saját cipője orrát. – Igen, emlékszem. – Így aztán természetes – folytatta tovább Kit a történetet –, hogy ha egy riporter úgy véli, hogy egy jó pletykát hall rólam, ég a vágytól, hogy felhasználja. Nos, nem tudom hogyan, de valaki a nyomodra bukkant a Personalitynél. A nő tekintete cipője orráról lassan a férfi arcára vándorolt. – Nem tudod elhallgattatni őket? – Nem. Magam is úgy tudtam meg, hogy a bejárónőm lánya gépírónő a lapnál. Ő beszélt róla tegnap. Úgy gondoltam, a legkevesebb amit tehetek az, hogy figyelmeztetlek. – Mennyit tudnak? – a nő szinte suttogta a szavakat. – Nem mindent – hajolt előre a férfi. – Tudják, hogy házasok voltunk és hogy a Jessica Corbettel és a velem kapcsolatos sajtópletykák után különváltunk. Ez minden. – Biztos vagy ebben? – kérdezte a nő vértelen ajakkal. – Igen. – Én… Értem. Tudják, hogy jogilag még házastársak vagyunk. – Ó, igen, az ő szempontjukból ez a legpikánsabb információ. Christopher Douglas eltitkolt felesége vagy egy csomó ilyen badarság. – Ó, Kit, de miért? – kérdezte a nő csaknem siránkozva. Miért kellett ennek megtörténnie? – Igazán sajnálom, Mary – mondta a férfi ismét. – Már évekkel ezelőtt el kellett volna válnod tőlem – mondta. – Miért nem tetted?

8/121

– Mert nem akartam – válaszolta higgadtan a férfi. – Csakúgy mint te, én sem tartottam szükségesnek. Te vagy az egyetlen nő, akivel valaha is együtt akartam élni. – Nem együtt élni akartál velem – vetette ellen a nő halkan –, csak együtt hálni. Sajnos, ahhoz, hogy ezt elérd, feleségül kellett venned. – A férfi ismét a hajába túrt, és a mozdulatot látva a nő kissé elmosolyodott. – Nem hibáztatlak érte, Kit. Most már nem. Én legalább annyira hibáztam. Nem lett volna szabad feleségül mennem hozzád. – Nos, megtetted – mondta a férfi furcsa hangon – és most itt vagyunk. – Lassan körülnézett a szobában, és tekintete megpihent a könyvekkel megtömött könyvespolcon. – Boldog vagy, Mary? Elérted amit akartál? – Igen – válaszolta ő, figyelmen kívül hagyva a szíve körül érzett megmagyarázhatatlan fájdalmat. – Megtaláltam a helyemet egy olyan világban, amely után mindig vágytam. Igen, boldog vagyok. – Örömmel hallom. De azért bizonyára van lazítás az egyetemen is hébe-hóba?! Mit csinálsz idén nyáron? Nem végzel kutatómunkát? – Nem – emelte fel büszkén az állát. – Erre a nyárra meghívtak Yarboroughba, hogy tartsak előadásokat. A férfi élénk érdeklődéssel kapta fel a fejét. – Valóban? A Yarborough College jelentéktelen iskola volt a New Hampshire-tó partján. Az elmúlt tíz esztendőben azonban az érdeklődés középpontjába került a nyári drámai előadások révén. A drámai osztály vezetője George Clark, amolyan lángészféle volt, és a kis főiskolai színház az akusztikai és osamai alkotóműhelyek gyöngyszeme lett. E kettő kombinációja révén jött létre a yarboroughi nyári fesztivál, mely alkalommal az ország minden részéből odasereglett felsőfokú drámai tanulmányokat folytató hallgatóknak lehetőségük nyílt, hogy néhány kiemelkedő szakember irányításával részt vegyenek egy színházi produkcióban. A fesztivál alkalmával egy adott színháztörténeti korszakra koncentrált darabot vittek színre. Minden alkalommal meghívták a korszak egy kiváló ismerőjét, hogy tartson előadásokat, s a főiskola a részt vevő diákok számára végzős diplomát adott.

9/121

– Ez évben az angol renaissance van soron – mondta Mary –, s amint tudod, ez éppen az én korszakom. Így aztán egy gyönyörű New Hampshire-i vakációban lesz részem. – Melyik darabot adják elő? – Nagyon magasra tették a mércét. Idén a Hamlet kerül színre. – Ó – mondta a férfi, s rámosolygott Maryre azzal az ellenállhatatlan mosolyával, amely arra szolgált, hogy minden nő elolvadjon. – Mulatságosan hangzik. A nő fölállt és fölállt a férfi is. – Remélem, az is lesz. A férfi egy darabig csak állt és a nőt nézte. – Sajnos, attól tartok, hogy zaklatni fognak, Mary. De ne válaszolj egyetlen kérdésre sem. Ne gyötörd magad udvariaskodással. Utasíts el minden interjút. Hamarosan elcsitul az egész, megígérem. – Remélem, így lesz. – Mélyet sóhajtott, majd váratlanul igen szertartásos lett. – Isten veled, Kit. Kedves volt tőled, hogy eljöttél. – Nem nyújtott kezet a férfinak. – Sajnálom, hogy ilyen különös üggyel kapcsolatban került rá sor – válaszolt amaz komolyan. – Tudod, hogy évek óta senki sem hívott Kitnek? – Megfordult és gyors léptekkel kiment az ajtón. A nő hallotta, hogy kocsijának ajtaja becsapódik és a motor beindul. Egy perc múlva már kifarolt a kocsibejárón, és eltűnt az utca felső végén. Mary leült a hintaszékébe, és csak kábultan nézte a heverőt, ahol az imént a férfi ült. Nem volt ily zaklatott utolsó találkozásuk óta. Még feldúltabb lett volna, ha hallja azt a beszélgetést, melyet Kit másnap kora reggel az ügynökével folytatott. – Chris! – mondta Mel Horner szívélyesen, amikor titkára közölte, hogy ki keresi telefonon. – Mit csinálsz New Yorkban? – Azzal ne törődj, Mel – válaszolta Kit. – Azt akarom, tedd lehetővé, hogy idén nyáron részt vehessek a yarboroughi fesztiválon. – Micsoda? – Hallottad, mit mondtam – válaszolt a férfi ingerülten. – Szerepelni akarok a yarboroughi fesztiválon. A Hamlet kerül színre, Adrián Saundersszel a címszerepben.

10/121

– De ha Adrián Saunderst már felkérték Hamlet szerepére, akkor te mit… – Bármit eljátszom, amit adnak – Mel Horner oly tisztán hallotta a háromezer mérföldnyi távolságból beszélő ügyfele hangját, mintha a szobában beszélt volna. – Eljátszom Laertest, Claudiust, a sírásót…, nem érdekel, hogy milyen szerep. – De Chris – vitatkozott tovább az ügynök – ez olyasmi, amitől mindig óvakodtál, mint ördög a tömjénfüsttől. A sajtó és a médiák rögtön lecsapnak rád, tudni akarják majd, hogy miért vállalsz el egy ilyen kis szerepet… – Az ördögbe veled, Mel! – mondta Kit – nincs szükségem kioktatásra. Azt akarom, hogy juttass szerephez a fesztiválon. Nem érdekel, hogy milyen szerep, vagy hogy mennyit fizetnek. Részt akarok venni! Világos? – Igen – mondta az ügynök alig hallhatóan. – Nyomban nekilátok. – Helyes – mondta Kit, és letette a telefonkagylót. Négy nappal Kit látogatása után kitört a vihar. A Personality a borítón hozta Mary képét, amint ott áll Freemont Hall lépcsőjének tetején. CHRIS DOUGLAS NŐS!, harsogta világgá a vastagbetűs cím. A felesége egyetemi tanárnő. – Micsoda? – kérdezte Mary, amikor először megpillantotta. – Bárcsak egyetemi tanár lennék. – Aztán egymást követték a telefonhívások, amíg csak a szemeszter véget nem ért, s ő el nem menekült az egyetemről a magányába. Nantucketbe ment, ahol a legidősebb bátyjának volt egy nyaralója. Sógornője odahaza volt a három gyerekkel, és Miké is hazajött a hétvégeken Bostonból. Kathy melegszívű, intelligens teremtés volt, tapintatosan magára hagyta Maryt, és nem terhelte kéretlen együttérzéssel. Mary teniszezni szokott Kathyvel, és eljárt kerékpározni és úszni a gyerekekkel. A nyárilakban nem volt televízió, s az egyetlen napilap, amelyet a két hét alatt látott, a helyi Hírnök volt. Az itt töltött idő teljes kikapcsolódás kellett volna hogy legyen számára.

11/121

Olyan emberek között volt, akiket szeretett, s akik viszontszerették, és szórakozhatott, kikapcsolódhatott kedve szerint. Éppen ezért zavarta, hogy mégis nyugtalan és elégedetlen. Tudta, hogy mi, pontosabban, hogy ki bosszantja. Korábban azt hitte, már túl van az egész ügyön. Hogy kizárta a férfit az életéből és munkájából. Azt bizonygatta magának, hogy az ő boldogsága a szellem dolgaiban leledzik, s nem egy sötét hajú, napbarnított, karcsú férfiban, aki egyszer betolakodott az életébe, s csaknem tönkretette. Előző nap, mielőtt Nantucketből Yarboroughba utazott volna, esett az eső. Löncs után Mary fölvette Miké viharvert, barna esőkabátját, és elment sétálni. Lement a partra, s ott, miközben az eső az arcába hullott, s a hullámok a parti fövenyt nyaldosták, visszagondolt az öt év előtti, egyetemistaként eltöltött ártatlan napokra, amikor először találkozott Christopher Douglasszal. 2. Már jóval első találkozásuk előtt hallott róla. A fiú több mint egy éven át a New Haven-i Egyetem színművészeti fakultására járt – ő is ennek az egyetemnek a hallgatója volt –, és a főiskola egyik kitűnőségének számított. Már nem emlékezett rá, hogy miért, de Mary sohasem vett részt azokon az előadásokon, amelyekben a fiú főszereplő volt. Jómaga igen elfoglalt volt, és az angol szakon – joggal – ő is kitűnőségnek számított. A nem végzős hallgatók közül például ő volt az egyedüli, akinek valaha is megengedték, hogy a renaissance irodalmat oktató vezető professzornak a továbbképzős végzettek számára tartott híres szemináriumi előadásain részt vehessen. Mary O’Connorról elismeréssel beszéltek az angol tanszéken, minden jel arra utalt, hogy komoly tudós lesz. Sok fiú szívesen hívta volna szórakozni, de tanulmányai iránti elkötelezettsége elriasztotta őket ettől ő pedig nem hiányolta a randevúkat. Huszonegy éves korában magas volt és karcsú hosszú, fekete hajával, vakító fehér bőrével és tiszta kék szemével elég meglepő szépség volt ahhoz, hogy megbocsássák neki az eszét. Szüleinek öt gyermeke közül ő volt a legfiatalabb, és mint bátyjai és nővérei szeretettel mondogatták, a legcsinosabb és a legeszesebb is. Ezért járult hozzá anyja is, engedve 12/121

szigorú elveiből, hogy egy világi egyetem hallgatója legyen. Nővérei felsőfokú leány-nevelőintézetbe jártak, amelynek elvégzése után két éven át alsófokú iskolában tanítottak, majd férjhez mentek. Szerette az egyetemet, és anyjával ellentétben nem félt attól, hogy káros befolyások megrontják. Amikor megkezdte a felső tagozatot, még egyetlen cigarettára sem gyújtott rá, nem járt el inni hétvégeken és még mindig szűz volt. Röviddel a karácsonyi szünet előtt történt, hogy az egyik fiú, akivel korábban már egyszer randevúzott, meghívta őt a színművészeti szak egyik előadására. Shakespeare színművét a Vízkereszt-et mutatták be. – Christopher Douglas alakítja Orsinót – mondta a fiú –, és azt hiszem, irtó klassz lesz. – Oké – mondta Mary lezseren – elmegyek. Elment, és ezzel egész élete más irányt vett. Sohasem felejti el azt a percet, amikor először pillantotta meg Kitet. A színházban lassan kialudtak a fények, a függöny felgördült, és ő a színpad közepén volt egyedül, hanyagul néhány élénk színű párnának dőlve. Az első, amire felfigyelt, a hangja volt. Áthatolt a rivaldafényen, erőlködés nélkül, tisztán, érthetően, kissé nyújtott hanghordozással beszélt, hangja mély volt és bársonyos. Lélegzet-visszafojtva figyelt, magával ragadta ez az elbűvölő hang. Aztán a fiú fölállt, kijött a színpad elejére, s valójában ott nézte meg először alaposabban. Elragadó fiatalember volt, szép és magas, csípője keskeny, haja fekete, s a belőle áradó férfiasság még a közöttük lévő távolságon is átsütött. Mary úgy ült a széken az előadás alatt, mintha gyökeret eresztett volna. Úgy vélte, álmában sem gondolta volna, hogy valóban létezik ilyen fiú a világon. Az előadás után partnerével, akinek a neve később, sohasem jutott eszébe, elmentek, hogy egyenek valamit. Menet közben beugrottak egy egyetemi diákotthonba, hogy meglátogassák a fiú egyik barátját. Így aztán elég későn értek a falatozóba, ahová eredetileg indultak. Amikor beléptek az ajtón, a helyiség már tömve volt. Partnere megfogta, s beirányította a terem belseje felé, s közben egy hang nevén szólította a fiút. 13/121

Megfordultak, s az egyik asztalnál egy diákcsoportot pillantottak meg, akik pizzát ettek és sört ittak hozzá. A diákok egyike Christopher Douglas volt. A fiú, aki megszólította őket, néhány percig Mary partnerével beszélgetett és már megfordultak, hogy távozzanak, amikor kísérője így szólt Kithez: – Éppen az imént láttuk a Vízkeresztet. Irtó klassz volt. – Örülök, hogy tetszett – válaszolt a kellemes, behízelgő hang. Maryre nézett és fölállt. – Miért nem csatlakoztok hozzánk? Mindjárt kerítek székeket. Mielőtt még Maryben tudatosult volna, hogy mi is történik, már ott találta magát a fiú mellett. – Magának is tetszett a darab? – kérdezte a lánytól. – Igen, tetszett – válaszolta ő. – Nagyon tetszett. A maga Orsinoalakítása lenyűgöző volt. A fiú fölvonta fekete szemöldökét. – Ó – mondta. A lány fürkészőn nézte kék szemével a fiút. – Ha csak egy árnyalattal is nőiesebb lenne, már nem birkózott volna meg a szereppel. Kit elégedetten elmosolyodott. – Ismeri a darabot? – Igen. Az angol reneszánsz a szakterületem. – Ó. Egy angol irodalomszakos felsős hallgató. A lány partnere az utolsó szavak hallatán feléje hajolt. – Nemcsak egyszerű, hanem summa cum laude angol irodalomszakos! Mary bosszúsan elpirult. – Talán a homlokomra kellene írni, hogy tudják az emberek – mondta könnyedén. A megjegyzés elkerülte partnere figyelmét, Ő azonban annál figyelmesebben nézte őt. – Hé, Kit – szólította meg most az egyik fiú az asztal végéről. – Már kérdezni akartam, nem láttad-e a legutóbbi előadást a Long Stage-ben. – Nem – válaszolta ő könnyedén, s a bársonyos hang végigsuhant az asztal fölött. – Nem, nem láttam. – A wurlitzer játszott, és néhány pár a tenyérnyi táncparkettre ment. – Jön táncolni? – kérdezte Marytől. – Szívesen – mondta ő, maga is meglepődve, s a fiú a kezénél fogva kivezette a táncparkettre. – Sajnos nem tudom a nevét – mondta a fiú, és gyakorlott mozdulattal magához vonta a lányt. – Mary O’Connor. Jól hallottam, hogy valaki Kitnek hívta? 14/121

A fiú kissé elmosolyodott. – Kit Marlowe, az Erzsébet korabeli színműíró után. Jim úgy véli, hogy én alighanem hasonlítok hozzá. Mary Marlowe-ra gondolt, aki nagy költő és ragyogó jelenség volt, s egy kocsmai verekedés során vesztette életét huszonnyolc éves korában. Elnevette magát. – Lehet, hogy igaza van – mondta. A fiú még szorosabban húzta magához, egész testével érezte a férfi hozzá tapadó testét. A zene lassú volt és ábrándos. Mary érezte, hogy elernyed, teljesen fölengedett a fiúval szemben. – Az egyetemi diákotthonban lakik? Hazavihetem? – suttogta a lány fülébe. A zene véget ért, s ő elhúzódott a fiútól. – Nem, nem vihet haza – mondta, s remélte, hogy hangja határozottnak hallik. – Mással jöttem el, és majd ő visz haza. Megfordult, és visszament az asztalhoz. Partnere hálásan nézett rá, mikor leült mellé, s nyomban beszélgetni kezdett vele. Még maradtak vagy félórát, és ezalatt magán érezte Kit perzselő tekintetét. Amikor fölálltak, hogy távozzanak, mosolygó arccal bólintott az asztaltársaság felé, és kerülte, hogy a fiú szemébe nézzen. Otthon, miközben levetkőzött és ágyába bújt, magában azt gondolta, hogy gyerekesen viselkedett. A fiú bizonyára azt hiszi, még soha senki sem ajánlotta fel neki, hogy hazakíséri. Fesztelenebbnek és érdekesebbnek kellett volna tennie, s tehetett volna egy-két okos megjegyzést. A probléma az volt, hogy a fiú oly nagy hatással volt reá, hogy még mindig képtelen volt bármi okosat kiötleni. Arra az érzésre gondolt, amelyet a fiú hozzá tapadó teste váltott ki belőle, s arra, hogy miként reagált rá. Az igazság az, hogy szinte halálra rémült tőle. Másnap a fiú felhívta telefonon és randevút kért tőle. Ő azt válaszolta, hogy nem ér rá. A fiú ekkor egy másik időpontot jelölt meg, de azt mondta, akkor is dolga van. – Mit csinál? – kérdezte Kit. Úgy vélte, hogy a fiú tapintatlan, és fojtott hangon ezt válaszolta: – Egy értekezésen dolgozom. – Szíve szerint azt mondta volna, hogy semmi köze hozzá. Mégsem ezt tette, mert szinte képtelen volt arra, hogy tapintatlan legyen. A szülei, gondolta sajnálkozva, nagyon is illedelmesnek nevelték. 15/121

– Mikorra kell elkészülnie vele? – faggatta tovább konokul a fiú. – A karácsonyi szünet előtt. Akkor hazamegyek. – Ez elég célzás a fiú számára, gondolta. – Akkor majd a szünet után ismét hívom – búgta a fülébe a bársonyos hang, és ő döbbenten bámult a telefonra. – Valószínűleg el leszek foglalva, a záróvizsgákra kell készülnöm – nyögte ki nehezen. – Majd ismét hívom – mondta a fiú határozott hangon és letette a kagylót. Karácsonyra hazament, és megpróbált nem gondolni Christopher Douglasre. Elment szórakozni egy fiúval, akit még középiskolás korában ismert meg, ő is a szünetre jött haza. Különös módon az ilyen randevúkat lehangolónak találta. – Nem látszol nagyon boldognak, édesem – mondta neki apja, amikor egyik este a partnerétől elbúcsúzva belépett a nappali szobába. – Nem is tudom, papa – válaszolta nagyot sóhajtva. – Azt hiszem, azért van, mert nem bírom a középszerű fiúkat. – Középszerű? – kérdezte apja széles mosollyal arcán. – Tudod, azt hiszem, elég rendesek. Csak éppen nem nagyon érdekelnek. És úgy látszik, az utóbbi időben akivel csak elmegyek, rögtön a házasságról kezd beszélni. Miért akarnak a férfiak mindig megnősülni? Az apja elnevette magát. – Dan feleségül akar venni? – Azt hiszem, igen – válaszolt a lány lehangolva. – Mindig azt hittem, hogy kedveled Dánt. – Ó, én kedvelem. De ő olyan… olyan konvencionális. A beszéde, a gondolkodása, a ruházata, a kocsija. Nem hiszem, hogy amióta csak ismerem, valaha is előállt volna valami újjal. – Nos, akkor világos, hogy nem kellene feleségül menned hozzá – mondta az apja komolyan. – Nem. – A lány fölsóhajtott. – Nem hiszem, hogy valaha is férjhez megyek. Azt hiszem, az életemet a tudománynak szentelem. Sokkal inkább kedvemre való, mint ezek az unalmas randevúk.

16/121

Hétfőn visszament az egyetemre. Lassan elérkezett a péntek, és a fiú még mindig nem telefonált. Igen bosszús volt. Ha valaki megígér valamit, azt meg kellene tartania, gondolta. Két szombat esti meghívást mondott le, és szobájában ült Christopher Marlowe Tambourlaine the Great című művével kezében, amikor a házi telefonon hívták. A fiú lent volt az előcsarnokban. Megkérdezte, nem lenne-e kedve elmenni vele, hogy harapjanak valamit? – Rendben – válaszolta. – Öt percen belül lent leszek. Csodálatos estéjük volt. Kezdetben azt hitte, nem lesz közös témájuk, de az est végére már úgy érezte, mintha öröktől fogva ismerte volna a fiút. Nem is tudta pontosan, hogy mit várt…, ránézésre úgy vélte, hogy filmsztár típusú valaki. De egyáltalán nem olyan volt. Valójában ő volt a legcsinosabb fiú, akivel valaha is találkozott. A legcsinosabb férfi, javította ki önmagát, mikor a diákszálláló csarnokában nyugodt és megfontolt hangon búcsút vett tőle. A fiú huszonöt éves volt, korát tekintve négy évvel, de az élettapasztalatát illetően évszázadokkal idősebb, mint ő. Efelől biztos volt. Ezért nem hívta fel őt a szobájába. Mary kissé megborzongott az idő a nanticketi eső hatására hűvösebbre fordult fölállt, és lassan megindult az öböl felé. Fájdalmas dolog volt így visszatekinteni kínos és lehangoló volt, hogy becsületesen szembenézzen önmagával és lássa, mennyire önhitt, ostoba és fiatal volt. És mégis, amint most eltűnődött azon, hogy kamaszlányként mennyire el volt telve önmagával, tudta, hogy semmit sem tehetett volna másként, mint ahogyan tette. Csak az a választás maradt volna számára, hogy istenhozzádot mond a fiúnak, és többé nem találkozik vele. S ez olyan dolog volt, amit nem tudott megtenni. Kapcsolatuk elég gyorsan eljutott a kritikus ponthoz. A fiú azt akarta, hogy legyen az övé, s ő nemet mondott. Kit minden ékesszólását elővette, hogy meggyőzze, s Mary minden porcikája azt sikoltotta, hogy engedjen neki, de megkeményítette szívét, s a fiú igyekezete kudarcot vallott. – De Mary, miért? – kérdezte, miközben ő a fiú csókjaitól kínzó gyönyört érzett a nyakán. Kit kölcsönkért kocsijával a diákszálló előtt álltak, s a fiú föl akart menni a lány szobájába. 17/121

– Nem, Kit – mondta ő, s a fiú szája ismét az ajkát kereste. Ő behunyta szemét sohasem tapasztalt érzés lett úrrá rajta, amikor Kit megcsókolta. A fiú keze becsúszott a kigombolt kabát alá, s gyöngéden simogatni kezdte mellét. – Kívánom – mondta a lánynak. – őrülten kívánom, Mary… Engedje, hogy fölmenjek. – Nem – mondta ő ismét. – A mindenségit, miért nem? – veszítette el önuralmát a fiú. Ugyanezt válaszolta neki, amit a többi fiúknak mondott. – Azért, mert ez bűn – s elszántan bámult ki a szélvédőn. – Micsoda? A fiúk rendszerint így reagáltak. – Hallotta, mit mondtam. Ez bűn. Tiltja a hatodik parancsolat… – Tudom, hogy mit mond a hatodik parancsolat – válaszolt a fiú ingerülten. Csak nézte a lányt, megpróbált olvasni arcáról a sötétben. – Komolyan beszél? És komolyan beszélt. Néha, mint most is, bizonyos szempontból oly furcsán egyszerű volt, mint amennyire érthetetlenül bonyolult más vonatkozásban. A szex házasság előtt bűn, s ezért ő nem hajlandó rá. A fiú próbálta rábeszélni, hogy gondolja meg. Isten a tudója, mindent megpróbált. Talán boldogult is volna, vélte Mary, ha nem válogatta volna meg gondosan, hová megy vele. A fiút egyaránt gátolta az alkalom hiánya, s a lány ellenállása. Az ember nem vallhat szenvedélyesen szerelmet egy zsúfolt parti kellős közepén… vagy legalábbis nem akkor, ha az illető olyan, mint Kit volt. Egy moziban jó néhány dolgot megtehet, de a végkifejletig nem juthat el. Kitnek nem volt kocsija, s ha néha sikerült egyet kölcsönkérnie, Mary elfoglaltságára hivatkozott. A telefonhívások elmaradtak, és egy hónapig nem látta a fiút. Ez maga volt a pokol, és vonakodva bár, de ekkor ismerte be önmagának, hogy szereti őt. Szörnyen nyugtalanította a fölismerés. Valójában két teljesen különböző világban éltek, s ő félt a fiú világától, és nem bízott benne. Ez a két világ rövid időre találkozott itt az egyetemen, júniusban azonban mindketten végeznek, s ők, mint két ellentétes irányban száguldó meteor, az évek során egyre távolabb kerülnek egymástól, és sohasem találkoznak 18/121

többé. Ő folytatná tanulmányait, és ha szerencséje van, előadónak alkalmazzák majd egy megfelelő egyetemen. A fiú még sokra viszi a színi pályán efelől egyáltalán nem volt kétsége. Megvolt hozzá a megjelenése, a tehetsége, s volt benne igyekezet. Az általa ismert fiúk többsége könnyedén élte az életet amit tettek, azért csinálták, mert az adott pillanatban így hozta a kedvük. Nem úgy Kit. Ő pontosan tudta, hogy mit tesz, és tisztán látta az elérendő célt is. A csúcsra tört. A fiú önmaga által elképzelt jövőjében számára nem volt hely. Mary márciusban megtudta, hogy a tantestület ösztöndíjban részesítette kutatótanulmány folytatására. Kitnek állást ajánlottak a Long Stage-nél, egy regionális színháznál, amely New Havenben volt és gyakran küldött produkciókat a Broadwayra. A fiú felhívta telefonon, hogy közölje a jó hírt, egyben gratuláljon neki az ösztöndíjhoz. A szíve csaknem kiugrott helyéből, amikor meghallotta a hangját, s nyomban beleegyezett, hogy elmegy vele megünnepelni az eseményt. Guidóhoz mentek, arra a helyre, ahol először találkoztak. Kit pizzát rendelt és – a különleges alkalomra tekintettel – a szokásos sör helyett egy palack bort. – Kibéreltem egy kis lakást New Haven egy elég jó negyedében –, mondta a lánynak, miközben erős fehér fogaival gyorsan harapott a pizzából. – Egy iker családi házban van. Nem nagyon előkelő, de tiszta. És olcsó. Az udvart is használhatom. – A lányra nézett nagy sötét szemével. – Beköltözhetne velem arra az időre, amíg a diplomamunkáján dolgozik. – Nem – válaszolta a lány röviden. – Néha már igazán kezdem azt hinni, hogy csak ezt az egy szót tudja. A lány letette a borospoharát. – Nem kellett volna felhívnia s nekem nem lett volna szabad eljönnöm magával. – Könny csillant a szemében. – Majd fogok egy taxit, és visszamegyek a diákszállóba. – Nem – mondta a fiú. Előrenyúlt, és hosszú ujjaival szorosan megfogta a lány csuklóját. – Nem, üljön le, Mary. Ő habozva engedelmeskedett, s amíg a retiküljében zsebkendő után kutatott, a fiú beszélni kezdett. – Elhatároztam, hogy színész leszek. Ezt tudja. Ez érdekel leginkább az életben. Úgy gondolom, ez az a terület, ahol 19/121

jót nyújthatok. Jelenleg van munkám, de a gázsi pocsék. Nincs családom, akikre támaszkodhatnék, ha az állást elvesztem. A tanulmányaimat ösztöndíjakból és kölcsönökből fedeztem, és pillanatnyilag csak tartozásom van. A lányt nézte, s száját keményen összeszorította. Majd így szólt. – Maga nem tudja mi az, ha az embernek nincs pénze. Maga egy kényelmes New England-i otthonból jött. Az apja orvos, az anyja pedig tagja valamennyi kitűnő klubnak és bizottságnak. Nővérei és bátyjai a közösség oszlopos tagjai. Maga okos, szép és független. Valószínűleg igaza van, ha menekül tőlem. Egy ügyvédhez vagy egy mérnökhöz kellene feleségül mennie olyasvalakihez, aki olyan mint a bátyja, aki biztosíthatná magának, hogy szép nagy házban éljen egy helyes New England-i városban, ahol taníthatna a helyi főiskolán, ahol fölnevelhetné a csemetéit és biztathatná őket, hogy játsszanak a helyi kölyökcsapatban. A lány beleszipákolt a papírzsebkepdőjébe. – Úgy látszik, már eltervezte az egész életemet. A fiú ügyet sem vetett a közbeszólásra, folytatta mondókáját. Arca komor volt és feszült. – A jövőm, enyhén szólva bizonytalan. Nem lenne tisztességes dolog részemről, ha egy lánytól azt kérném, hogy a sorsát hozzám kösse, s különösen nem lenne helyes, ha ezt magától kérném. – A lány most már a fiút nézte. Arca éppoly komor volt, mint amazé. – De szeretem magát – mondta a fiú. – Ez az utolsó hónap maga volt a pokol. A lány szinte suttogva mondta a szavakat. – Én is szeretem magát. És miért nem kérheti különösen éntőlem, hogy a sorsomat magához kössem? – kérdezte. – Azok miatt, amikről az imént beszéltem. Maga nem arra született, hogy egy színész felesége legyen. És azért is, mert a maga számára a házasság komoly dolog. A lány a férfi kezét nézte. – Igen – mondta. Hosszú, fekete hajának egy tincse a homlokába lógott, s egy lassú, akaratlanul is csábos mozdulattal a füle mögé illesztette. – Tehát, mindent egybevetve – mondta a fiú érdes hangon –, akar a feleségem lenni?

20/121

Csaknem tapintható erőfeszítéssel elvette tekintetét a fiú kezéről és a szemébe nézett. Nyelvével megnedvesítette ajkát, majd így szólt. – Igen. Akarok. Kit úgy csapódott be a lány nyugodt, konzervatív, a tudományok iránt érdeklődő családjába, mint egy gránát. Anyja, akit láthatóan aggasztott legkisebb lányának evvel a különös ifjúval tervezett házassága, a hosszú hétvégeken, amelyeket rendszerint a lány családjánál töltöttek, igyekezett kipuhatolni Mary érzelmeit. – Te annyira más vagy, mint ő, drágám – mondta óvatosan. – Oly intelligens vagy. A tanulás mindig sokat jelentett számodra. – Kitre nem lehet azt mondani, hogy buta, mma. Tudod, bakkalaureusi fokozatot szerzett matematikából a Pen Egyetemen. – Matematikából? – kérdezte anyja elképedve. – Igen. A színészettel akkor került kapcsolatba, amikor a Pennen csak úgy mókából részt vett egy diákelőadásban, s úgy találta, hogy a színészet inkább kedvére való, mint a matematika. De a tanulmányait azért befejezte. Igaz, hogy hat év alatt, mert dolgoznia kellett, de befejezte. Mindig befejezi, amibe belekezd, és igen jó színész. Sikere lesz még. – Talán igen, drágám. – Anyja hangja aggódó volt. – Kedvedre lesz majd az ilyen élet? A publicitás szörnyű. És biztos vagyok benne, hogy a hollywoodiak többsége drogon él. És a válások aránya… – Mindezt tudom, mama, s hidd el, gondoltam rá. – Mary kissé szomorkásán elmosolyodott. – Én azonban szeretem őt. Mi mást tehetek? Anyja arca kissé megenyhült. – Úgy látszik, apád is kedveli őt – mondta bizakodó hangon. Mary elmosolyodott. – Tudod, mama, én arra a meggyőződésre jutottam, hogy a legrosszabb, amit az ember tehet, az az, hogy olyan ember felesége lesz, akit nem szeret, és olyan életet él, amilyet se teste, se lelke nem kíván. – Ő… ő elég megnyerő férfi. – Az anyja hangjában most először volt egy kis megbúvó kacagás. – Nem tudom, milyen. Csak azt tudom, hogy van és mellette a helyem.

21/121

Kit kissé meglepődve tapasztalta, hogy az esküvőjét oly pompával akarják megrendezni, amint azt Mrs. O’Connor lelki szemeivel elképzelte. Azonban nem a nagy fölhajtást kifogásolta, hanem a késői időpontot. – Június? – nyögött fel. – Azt akarod, hogy júniusig várjak? Mary szeme legalább két árnyalattal kékebbnek tűnt, amikor ránézett! – Attól tartok, igen. – De mit számít az, ha úgyis összeházasodunk? – Hangja kissé fátyolos volt az elfojtott érzelemtől, és ettől a lány szíve mindig gyorsabban kezdett kalapálni. – Mit változtat a dolgon a jegygyűrű? – mondta hízelgő rábeszéléssel. – Nem a gyűrűről van szó. A szentségről – mondta türelmesen a lány. – Ó, Kit, már annyiszor elmagyaráztam… – Tudom. – Ijesztően nézett a lányra. – Már nem tudok józanul gondolkodni. S mindennek te vagy az oka. Az esküvő a diploma megszerzését követő héten volt, abban a templomban, amelyben Maryt megkeresztelték ezt egy kétszáz fős fogadás követte O’Connorék kertjében. Úgy tervezték, hogy nászútra Cape Codba mennek, de miután eljöttek a fogadásról, Kit a kocsival kelet helyett nyugatra hajtott a műúton. – Hé – szólt Mary meglepődve. – Rossz irányba mész. – Nem én – válaszolta Kit nyugodtan. – A mai éjszakát a saját lakásunkban töltjük. Holnap majd elmehetünk Capebe. – De hiszen kibéreltük a chatami házat. – Nem szándékozom öt órán át kocsit vezetni az esküvőm napján – mondta. – Másra tartogatom az energiámat. A lakásuk egy hálószobából, egy nappaliból és egy étkezőhelynek is használt kis konyhából állt. Gyéren volt bútorozva, jobbára O’Connorék manzárdszobájából. A hálószobában azonban egy szép nagy franciaágy volt, gyönyörű jávorfa fejrésszel, s Kit e felé a szoba felé vezette.Maryt, amint az ajtón beléptek. A bőröndöket nagy puffanással a padlóra tette, s lehúzta a redőnyöket. Amikor mindezzel végzett, elégedetten a felesége felé fordult, hogy gyönyörködjék benne. Maryn egy kék krepp ingruha volt, s a lábán szandál. Hosszú haja, mely a háta közepéig ért, a nyakszirtnél egy kék szalaggal lazán meg volt kötve, 22/121

ő viszonozta a férfi pillantását, fölvonta fekete szemöldökét és így szólt: – Nos, most megmutatod nekem, mi az, amiért ilyen nagy hűhót csaptál az elmúlt hat hónapban? A fiú derékon kapta. Ő az ágy mellett állt, a hirtelen mozdulattól hátratántorodott, és teljes hosszában elfeküdt a díszes ágytakarón, Kit meg őrajta. Nevetni kezdett. A fiú morgott és Mary fülét harapdálta. Ő még jobban nevetett. – Szeretem azt a kifinomult technikádat – mondta vidáman. – Ó, szóval kedveled a finom dolgokat? – Lassan kihúzta hajából a szalagot, a padlóra ejtette, majd lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja. Ő szétnyitotta ajkát a fiú szája előtt, és átölelte a nyakát. Korábban mindig korlátot vont kettejük közé. Tudata mélyén mindig ott volt, hogy csak eddig és ne tovább. Ma ez a korlát leomlott. Amikor Kit fölemelte fejét és megszólalt, hangja fojtott volt, légzése szabálytalan. – És most, hadd lássam, mit kapok itt – mondta. Elkezdte kigombolni az ingruha elejét. Mary csöndben feküdt, és csak mereven nézte őt elhomályosult szemmel. Egy perc alatt szabaddá tette a lány felsőtestét bőre makulátlan volt, a melle tökéletes. – Milyen szép vagy – motyogta. Igen finoman, szinte puhatolózva megérintette a jobb mellén a mellbimbó közelében lévő apró szépségszemölcsöt. Könnyed érintése nyomán mintha villanyáram bizsergette volna meg a lány egész testét. – Kit – suttogta Mary. – Drágám. A férfi lehajolt, hogy megcsókolja a szépségszemölcsöt, és kezével cirógatóan simogatta a lány testét. – Hercegnőm – mondta. – Szépséges ír boszorkányom. – Eközben teljesen kigombolta rajta a ruhát, és heves mozdulatokkal húzta le róla az alsószoknyát, a harisnyakötőt és a bugyit. A lány ösztönösen ellenállt, és Kit ismét becéző, kedves szavakat mormolt, miközben szájával és kezével a testét cirógatta. Szavaiban és kézmozdulataiban végtelen gyöngédség, kedves rábeszélés volt és az a hipnotikus erő, amely a fokozódó szenvedély velejárója. Mikor Mary teste a fiúéhoz feszült, ő enyhített szorításán, hogy letéphesse magáról a saját ruháit. A lány a fiúhoz tapadt, magával ragadta az egyre fokozódó vágy. Eszét, mely eddig oly megbízhatóan és jó kritikai érzékkel irányította életét, 23/121

szinte elsöpörték azok a merőben fizikai érzetek, amelyeket Kit érintése keltett benne. A fiú halk szavakat mormolt fülébe, s ő behunyt szemmel tette, amit kért. Kimondhatatlanul kívánta őt, és azt, hogy a benne lüktető, szinte fájdalmas vágyat kielégítse. Kit most egész testével ránehezedett, s ő erősen magához szorította, nem törődve a fájdalommal, kábultan a váratlan perzselő gyönyörtől. A férfi újból és újból a nevét suttogta ő csak halványan, bizonytalanul hallotta az egész testén végigsöprő vágytól. – Szeretlek – suttogta, amikor úgy érezte, hogy mindketten elernyednek. Egy hosszú percen át feküdtek mozdulatlanul, aztán a keze végigsiklott a férfi izmos vállán és hátán, érezte rajta a rátapadó apró verítékcseppeket. A férfi szíve erősen vert, érezte, hogy nagyon dobog, hogy a teste perzsel, lélegzete felgyorsult. Kissé megrémült a gondolatra, hogy ezt meg tudta tenni a férfinak s amikor arra gondolt, hogy a férfi mit tett vele…, hogy képes volt a férfinak adni magát, s ő asszonyává tette őt… Kis idő múltán ezt mormolta: – Tudod, hogy most először értem megvalójában Karenina Annát? A férfi fölnevetett, halk, búgó nevetéssel. Fölemelte fejét, és a nő arcába nézett. – Remélem, te nem tervezed, hogy a vonat alá veted magad? Mary ajka legörbült és érezte, hogy a szíve tele van szerelemmel. – Tudod jól, hogy mire gondolok. – Ujját végighúzta a férfi száján. – Sohasem tudtam, milyen szerelmet tud nyújtani egy férfi a nőnek. Másnap elmentek Cape Codba, s egy hétig ott maradtak. Kellemes, boldog nászút volt, melyet hasonlóan boldog nyár követett kis lakásukban a falakat festették, s bejárták a kiárusító üzleteket, hogy megfelelő bútort találjanak. Nagyon szerelmesek voltak és igen boldogok. Az idill január hatodikán ért véget, amikor Mary elment az orvoshoz és megtudta, hogy terhes. 3. – De kizárt dolog, hogy terhes vagyok – tiltakozott a nőgyógyásznál, aki történetesen apjának egyik barátja volt. – Szedtem a tablettákat. – Bizonyos dolgokban Mary nem volt katolikusabb a pápánál és ez olyan volt. Ő és Kit is egyetértettek abban, hogy egyelőre ne legyen gyermekük.

24/121

Doktor Murák szelíden közölte, hogy a tabletta sem csodaszer. Határozottan terhes, a harmadik hónapban van. Megmondta neki, ne aggódjék, ő örömmel elvállalja. Elvégre Bob lánya és nem fogadna el pénzt. A családot hosszú évek óta ismerte, s nem követte el azt a hibát, hogy az abortuszt szóba hozza. Kit már nem volt ilyen megértő. Miután vagy öt percig el sem akarta hinni, dühösen és izgatottan azt mondta, hogy vetesse el a gyereket. Maryt még soha semmi nem rázta meg ennyire. – De Krisztusra mondom, Mary, nem engedhetünk meg magunknak egy kisbabát – mondta dühösen. – Egy büdös vasam sincs. Látástól vakulásig dolgozom… és te is. Mi lesz az ösztöndíjaddal és a disszertációddal, ha szülsz egy gyereket? Le kell mondanod róla. – Akkor lemondok és feladom – mondta Mary zordan. – De én nem engedem, hogy feladd! – üvöltötte Kit. – Nem azért vettelek feleségül, hogy feladjál dolgokat! – Gyilkossá akarsz tenni? – kiáltotta vissza a lány. A férfi a hajába túrt, s ettől egy vastag hajfürt rakoncátlanul a homlokába hullott. – Ez nem gyilkosság – mondta most már nagyobb önuralommal. – Egy teljesen legális beavatkozás. – Ó, istenem – mondta Mary, s remegő kezét a szája elé téve rémült tekintettel bámult rá. – Hogyan mondhatod ezt nekem. A kettőnk gyermekéről beszélsz. – És sírni kezdett, hangos zokogás fojtogatta és rázta testét. A fiú egy perc múlva átölelte őt. – Nem arról van szó, hogy számomra nem fontos – mondta, s hangja csöndes kétségbeesésről tanúskodott. – Ellenkezőleg, nagyon is fontos. Egy gyereknek biztonságra van szüksége, s ezt anyagi háttér nélkül nem lehet neki megadni. Mary még mindig mereven tartotta magát a férfi ölelő karjában, mintegy elutasítva a testi kapcsolat felajánlott vigaszát. – Nem a pénz a fontos, hanem a szeretet – mondta még mindig zokogva. – Ezt mondhatod te – válaszolt a férfi zordan –, mert még sohasem tapasztaltad, milyen érzés az, ha az embernek átkozottul szüksége van pénzre és nincs. – Mary kétségbeesetten próbált úrrá lenni zokogásán, s az erőlködéstől rázkódott a teste. Kit egy percig még átölelve tartotta, majd 25/121

fáradtan így szólt: – Rendben van, édesem, ne izgasd már magad. Megtartjuk a kisbabát. Még nem tudom, hogy az ördögbe teremtem elő az anyagiakat, de megpróbálom. Valahogy majd csak sikerül. Befejezték a civakodást, de a keserűség magja már el volt vetve. Aztán márciusban Kit ajánlatot kapott egy hollywoodi vezető producer által tervezett film egyik szerepének próbafelvételére. – Három héttel ezelőtt New Havenben volt, és látott engem abban a Tennessee Williams-felújításban, amelyen most dolgozunk. Ő készíti Az orosz kísérlet filmváltozatát, és velem akarja eljátszatni Iván szerepét. – Ó, Kit, ez csodálatos! – Az orosz kísérlet az előző évben megjelent, bombasikert arató regény volt, mindketten olvasták. A halogatás és cselszövés, a politikai és metafizikai elmélkedés kifinomult keveréke volt. A darab főhőse, Iván, egy fiatal anarchista volt, akinek vívódása és kesernyés egyénisége vörös vonalként vonult végig a regény egész meseszövésén. Mesés szerep lenne, ha Kit megkaphatná. Megkapta. A producernek tetszett a próbafelvétel, és nagy hűhóval, hogy felfedeztünk egy új Marlon Brandót aláírta vele a szerződést. A férfi Kaliforniába ment a film forgatására, a lány Connecticutban maradt. Kit nem akarta elszakítani őt tanulmányaitól és az ösztöndíjtól, no meg ott volt a kisbaba is. Mindketten egyetértettek abban, okosabb, ha Mary vár nyárig, amíg a film elkészül, a baba megszületik, megvárja a sajtóvisszhangot, a bemutatót, és aztán majd eldöntik, mit tegyenek és hol éljenek. Bezárták a lakásukat, a bútorokat elhelyezték anyjának padlásán és Mary visszaköltözött a szülői házba, hogy egyelőre ott éljen tovább. Az orosz kísérlet női főszereplője Jessica Corbet volt, egy nemzetközileg ismert színésznő. Szép volt, tehetséges, és harminckét évesen már két házasság volt mögötte és több, nagy publicitást keltő szerelmi viszony. A lapok szerint a legújabbat Kittel kezdte. Mary először nem hitte el. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, a filmvilág botrányairól szóló vastagbetűs címek mögött fellelhető történeteknek legalább kilencven százaléka valótlan. Ha Kit jobban tanújelét adta volna hűségének és gyakrabban hívja őt telefonon, ha rendszeresen ír, talán nem is kezdett volna kételkedni benne.

26/121

Szörnyű tapasztalat volt ez számára, ugyanis nagyon összetartó, egymást szerető és támogató családban nőtt fel. Amint Kittel kapcsolatban a leghalványabb gyanú gyökeret vert, úgy tűnt, hogy házasságának egész alapja megrendült. A férfi valójában nem akarta feleségül venni őt. Ő kényszerítette rá azáltal, hogy nem volt hajlandó lefeküdni vele. Kitnek nem feleségre volt szüksége, és biztos, hogy nem akart kisbabát. Ezt nagyon is érthetően kifejezésre juttatta. A lapok botránykrónikáiban vagy pletykarovataiban, melyeket oly lázasan olvasott, nem talált utalást arra, hogy Christopher Douglas nős. Az nem jutott eszébe, hogy a férfi esetleg így akarja óvni őt, csupán arra gondolt, hogy Kit már nem kívánja őt, és zavaró lenne beismernie, hogy Amerika legújabb és legszexisebb férfijának várandós felesége van odahaza. Ha a férfi telefonált, ami nem történt meg gyakran, a hangja zavart volt és nagyon-nagyon távoli. Nem kérdezhette őt azokról a dolgokról, amelyeket a lapokban olvasott. Csak udvarias lehetett, nyugodt és kimért. Az iskolában befejezte a szemesztert, és mint rendesen, most is kitüntetéssel. Június végén, a vártnál három héttel korábban, megkezdődtek a szülési fájdalmak. A szülei vitték be a kórházba, majd megpróbáltak kapcsolatot teremteni Kittel. A lakásán nem volt, a filmstúdióban sem. Végül Mrs. O’Connor az ügynökét hívta fel telefonon, aki közölte a csüggedt anyával, hogy Kit Jessica Corbet ranchára ment a hét végére. Majd meglátja, hogy el tudja-e érni. Nyolcórai vajúdás után Mary kisbabája halva született. A köldökzsinór a nyakára csavarodott és megfojtotta. Doktor Murák feldúlt volt. – Semmit sem tehettem, Bob – mondogatta doktor O’Connornak. – Egyáltalán semmit. Egyike volt a kiszámíthatatlan eseteknek. Mrs. O’Connornak másnap végre sikerült elérnie Kitet a lakosztályán. Az első géppel New Havenbe repült, de mikor Mary kinyitotta szemét és meglátta őt az ágya mellett, csak ennyit mondott: – Menj innét. Soha többé nem akarlak látni. – És nem is látta, amíg csak a Personality fel nem fedezte a létezését. 27/121

Az eső elállt, ő fölnézett Nantucket szürke egére, s a víz fölött tenyérnyi kék foltot látott. A vihar elvonult. Fölemelte fejét, nedves haját feszesen hátrasimította sokáig állt ott és bámulta a kék eget. A vihar mindig elvonul, gondolta, ha az emberben van elég erő, hogy kivárja. Egy év telt el azóta, hogy a gyermek elvesztése és házasságának kudarca miatt a lelkében dúló vihar kezdett alábbhagyni. Szörnyű esztendő volt, és néha-néha úgy gondolta, egyedül a munkájának köszönheti, hogy nem bolondult meg. Lázas buzgalommal és elkeseredett hévvel vetette magát a tanulmányaiba. Nappalonként, amikor a könyvtárban dolgozott vagy a tantermekben és szemináriumokon előadást tartott, még sikerült elnyomnia a lelkét kínzó gyötrelmeket. Az éjszaka azonban legyőzte őt, és sok éjszakát sírt át csöndben, magányosan az ágyban. Kitet hibáztatta. Ő lett a bűnbak őt terheli minden felelősség kettejük kudarcáért. Ő hagyta magára, amikor szüksége lett volna rá. Ő nem akarta a gyereket. Kétségbeesetten igyekezett találni valakit, akinek a nyakába varrhatja a felelősséget, mert a lelke legmélyén önmagát okolta. Mert, bár megpróbálta, nem tudta feledni, hogy terhessége közlésekor az első reakciója a döbbenet volt. Ez később változott, és ahogy a magzat fejlődött, egyre inkább meleg és oltalmazó érzések váltották fel. Kezdetben azonban nem akarta a gyereket. A lelke mélyén, írkatolikus nevelése azt súgta neki, hogy a gyermek halála Isten büntetése volt, mert kezdetben nem akarta őt! És minél jobban erősödött ez az érzés, annál inkább igyekezett Kitre hárítani a felelősséget. Beletemetkezett a munkájába, s a munka megmentette őt. Sem a professzorai, sem diáktársai nem tettek többé említést Kitről. Azzal az aggályos és személytelen tisztelettel viseltettek iránta, amelyet tudományos felkészültsége az ő világukban megkövetelt. Két éven belül elnyerte a bölcsészdoktori címet, és a rákövetkező év januárjában az egyetem könyv alakban kiadta doktori disszertációját. Ez nyomban megalapozta tudományos hírnevét. Egy nagy nevű massachusettsi egyetemen állást kínáltak fel neki, s tudta, ha megteszi mindazt, amire képes, véglegesítenék az egyetemen. Kiharcolt magának 28/121

valamit, olyan állása van, amelyet tisztelet övez, és úgy vélte, az élete rendbe jött. És ekkor újból megjelent Kit. Valójában semmi sem változott, mondogatta magának, miközben a bátyja nyaralója felé bandukolt az egyre jobban kitisztuló időben. Még mindig megvan az állása. Az egyetem mögötte áll: kollégái támogatják és nem tesznek fel kérdéseket, tanítványai lelkesen kiállnak mellette, az egyetem biztonsági szolgálata testőrségként védelmezi. Az egész ügy hamar elveszti újdonságát és szeptemberre már feledésbe is merül. Csak ő nem felejt. Megnézte Kit filmjeit nos, gondolta kétségbeesetten, ha ismét személyesen találkozna vele, vajon ilyen hatással lenne rá? Mikor végül a nyaralóhoz ért, arca ismét nedves volt, de ezúttal nem az esőtől. Másnap elutazott Nantucketből. Hazautazott, hogy kimossa a fehérneműit és becsomagolja a háromhetes New Hampshire-i tartózkodáshoz szükséges holmikat. Szombat éjjel ért haza. Úgy tervezte, hogy hétfő reggel utazik el. Vasárnap délután kis szünetet tartott a vasalásban, s ezalatt felhívta telefonon a szüleit. Apja vette fel a kagylót. – Hello, papa – üdvözölte őt vidáman. – Én vagyok. Hogy vagytok? – Mi remekül, szívecském – válaszolt az apja. – És te hogy vagy? – Apja érdeklődése óvatoskodó volt, s ezt nem tudta mire vélni. – Úgy érzem magam, mint egy röpködő kismadár. El akartam menni, hogy meglátogassalak téged meg a mamát, de holnap már hajnalban elutazom Yarboroughba. Úgy hiszem, augusztusig nem találkozunk. – Mégis elmész Yarboroughba? – Persze, hogy elmegyek. Mi rossz van abban, papa? Olyan furcsa a hangod. A mama jól van? – Anyád remekül van – nyugtatta meg apja. – Nagyon sajnálja majd, hogy nem volt itt, amikor telefonáltál. Most éppen Sue Bayley-vel teniszezik. A városi amatőr teniszbajnokság a jövő héten kezdődik, és ők ketten beneveztek a páros mérkőzésre. – Ó! Akkor hát sok szerencsét kívánok neki, és szeretettel üdvözlöm. Majd Yarboroughból küldök lapot. – Igen, ezt okvetlenül tedd meg. – Apja hangja most erősebben hangzott a vonalban. – Érezd magad jól, szívecském és… élj a hely adta 29/121

lehetőségekkel. Megteszed? Emlékezzél, a dolgok nem mindig olyanok, amilyeneknek látszanak. – Olyan titokzatos vagy, papa. – Isten veled, Mary Kate. Telefonálj, ha szükséged van ránk. – Jó, majd telefonálok. – Visszatette a kagylót, és vagy egy percig értetlenül bámulta a készüléket. Mi ütött az apjába? 4. Yarborough College egy kristálytiszta vizű tó partján épült a White Mountains lábánál. Nyolcvan évvel ezelőtt alapították, mint a kisemberek szabadelvű művészeti főiskoláját, s fennmaradását jórészt annak köszönhette, hogy eredeti jellégét érintetlenül hagyták. Hallgatóinak – akik között már nők is voltak – kiváló főiskolai programot ajánlott, egybekötve az ország egyik legjobb sibktatási iskolájának szolgáltatásával. Nyaranta pedig az immár híressé vált színművészeti iskola és fesztivál előadásai folytak. A fesztiválról kikerülő legutóbbi öt produkció közül hármat a Broadwayn műsorra tűztek. Mary még sohasem volt Yarboroughban, de látott fényképeket a főiskoláról és környékéről, és nagy várakozással tekintett az idillikus béke és nyugalom elé, amelyet egy ilyen gyönyörű környezet ígért. Megbízása úgy szólt, hogy naponta egy másfél órás előadást kell tartania. Tanítványai, akik valamennyien részt vettek az augusztus elején kezdődő színielőadáson is, a nyári iskola sikeres elvégzéséről osztályzatot kapnak majd. Az előadásokért megállapított illetménye inkább csak névleges volt, de szállást és ellátást is kapott, és az előadások olyan témát öleltek fel, amelyet alaposan ismert nem sok gondot okozott tehát az előadások anyagának öszszeállítása. Mindent egybevetve, előre is örült a szép New Hampshire-i nyári pihenésnek. Amint behajtott a főiskola parkjának kapuján, meglepetten látta, hogy a kocsibejárónál egy csomó ember álldogál. Fékezett, s ekkor valaki felkiáltott: – Itt van! Megérkezett! Fényképezőgépek vakui villogtak, és kérdéseket üvöltöztek.

30/121

Mary rémülten megmarkolta a volánt, s ekkor egy egyenruhás férfi kinyitotta a kocsi ajtaját és így szólt: – Üljön át a másik ülésre, dr. O’Connor, majd én beviszem. Ő engedelmesen átcsúszott, s a férfi egy perc múlva fürgén előreszökkent a kocsival. A riporterek félreugrottak, s amint a kocsi elhajtott, egy másik egyenruhás férfi határozott mozdulattal becsapta a hatalmas vaskaput. – Úristen – mondta Mary alig hallhatóan. – Ez mi volt? Az egyenruhás férfi elmosolyodott. – Ön Mrs. Christopher Douglas, ugye? – Még mindig ezen csámcsognak? – kérdezte hitetlenkedve. – Sajnos, már csaknem egy hete itt vannak. Undorító népség. – A kocsi megállt egy tiszteletreméltó régi téglaépület előtt, és egy karcsú, sovány, de izmos férfi szaladt oda fürgén. – Ő Mr. Clark – mondta kísérője. – Doktor O’Connor? – A fesztivál igazgatója kinyitotta a Buick ajtaját, és Mary kiszállt s kezét nyújtotta. – Igen. Üdvözlöm, Mr. Clark. Hogy micsoda hűhót csaptak a kapunál! – Hát nem szörnyű? – mondta a férfi, de egyáltalán nem látszott levertnek. – Az egyik nyári lakban helyeztem el önt, amelyet néhány éve építettünk, kizárólag a fesztivál céljaira. Odakísérem, ott lerakhatjuk a poggyászát, aztán, ha kedve tartja, gyorsan körülmegyünk, és megmutatom magának a telepet. – Ez nagyszerű lesz – helyeselt Mary. Az egyenruhás férfi kiszállt a kocsiból, ő és George Clark pedig be. – Itt a kocsibejáró végénél forduljon balra – mondta a férfi, s ő óvatosan gázt adott a kocsinak. A számára kijelölt nyári lak tetszetős volt: kicsiny és rusztikus volt benne egy hálószoba, egy nappali és egy üveges, zárt veranda. – Közösen étkezünk majd az étteremben: a szakértők és a diákok együtt. Talán ez is fokozza majd a program vonzerejét. Mary kedvesen rámosolygott. – Biztos vagyok benne, Mr. Clark. – Kérem, szólítson George-nak – mondta a férfi. – Mi itt nyaranta fesztelen légkörben élünk. 31/121

– Akkor ön is hívjon Marynek. – Körülnézett. A nyári lakok a domboldalon helyezkedtek el egymás mellett, és hatalmas fenyők vették körül őket. A fák között látni lehetett a tó csillogó vizét. – Ez olyan, mint egy nyári üdülőhely – mondta félig tréfálkozva. – Remélem, jól fogja érezni magát – válaszolt a férfi barátságos mosollyal. – Nemcsak dolgozni hívtuk ide. Körbesétáltak a telepen, és Mary közben igen megkedvelte George Clarkot. Nem volt kifejezetten jóképű, de keskeny arcát és ideges, mozgékony kezét furcsamód vonzónak találta. Beszéltek a megtartandó előadásokról, és a nő nagyvonalakban ismertette ezzel kapcsolatos elképzeléseit. A férfinak tetszett, bátorította őt, és mesélt neki a tanítványokról, akikkel majd együtt dolgozik. – Hogyan alakul a darab? – kérdezte Mary kíváncsian. – Már egy hete próbálnak, ugye? – Igen. És éppen most történt a legpocsékabb dolog. Elvesztettük a Gertrudunkat. – Csak nem? – mondta együttérzőn. Gertrud Hamlet anyja volt a darabban, és fontos szerepnek számított. – Ugye Maud Armitage-et kérték fel erre? Mi történt? – Eltörte a bokáját a teniszpályán. – Jóságos egek! – Enyhén szólva nagy baj. Van egy ügynököm New Yorkban, aki egetföldet felkutat, hogy találjon egy helyettest, lehetőleg olyan színésznőt, aki korábban már játszotta ezt a szerepet. Egyre kevesebb az időnk. Már csak három hét van hátra a bemutatóig. Ez az egyik kellemetlen tényező a nyári iskolánál… egyszerűen nincs elég idő. – Nos, valójában Hamlet szerepe a fontos – mondta Mary megnyugtatólag. – Hogyan válik be Adrián Saunders a szerepben? – Lassan sétáltak az épület felé, ahol az angol nyelvi és drámai előadásokat szokták tartani, s az iménti szavak hallatán a férfi hirtelen megállt, mintha a földbe gyökerezett volna. – Lehetséges, hogy nem tudja… ? – A férfi a meglepetéstől kábán bámult rá. – Nem tudom? Mit? – A hangja éles és izgatott volt. 32/121

– Adrián Saunders az utolsó pillanatban visszalépett mondta a férfi lassan. – Egy filmszerepet kínáltak föl neki, és természetesen nem akarta elveszíteni. Így aztán mást kértünk fel Hamlet szerepére. Marynek szörnyű gyanúja támadt. – Kicsodát? – kérdezte tele feszültséggel és egyáltalán nem lepődött meg, amikor a választ meghallotta. – Christopher Douglast. Először a legszívesebben azonnal elment volna. Visszament a nyári lakba, sokáig ott ült a verandán ökölbe szorított kézzel, és csak bámulta a fenyőket. Végül is két dolog volt, ami arra bírta, hogy felálljon, bemenjen a hálószobába és kicsomagolja holmiját. Az egyik az a tudat, hogy ha visszalép, George Clark előadó nélkül marad a tanfolyamra. A másik pedig apja tanácsa a yarboroughi lehetőséggel kapcsolatban. Ő nyilván tudott már arról, hogy Kit ott lesz. És neki egy szót sem szólt erről. Emlékezett rá, hogy apja mindig kedvelte Kitet. Így aztán kicsomagolt, lezuhanyozott, és lassan megindult az étterem felé. A vacsora előtti sherryt, mondta neki George, az étterem társalgójában szolgálják fel. Kinyitotta a tágas, magas mennyezetű helyiség ajtaját, átlépett a küszöbön és nyomban megpillantotta a férfit. Egy csomó lány vette körül, és látszólag türelmesen hallgatta, amit az egyikük mondott neki. Jól ismerte ezt a pózt: amint a szerencsés személy felé fordul, fejét kissé lehajtva, a markáns profilt… A férfi fölnézett és meglátta őt. Nyomban otthagyta rajongóinak kis csoportját és mint egy párduc, hosszú, nyújtott, könnyed léptekkel végigment a termen. Megállt Mary előtt, s ő így szólt: – Nem tudtam, hogy itt vagy. – Igen – válaszolt a férfi. – George is így mondta… – Szénfekete szemével a nő arcába nézett. – Ha tudtad volna, eljöttél volna? – Nem! – Csak merőn nézte a férfit és dühösen összeszorította gyönyörű száját. – Miért tetted ezt, Kit? Tudtad, hogy előadást tartok itt. Amikor megérkeztem, egy csomó riporter volt a kapunál. Szörnyű lesz ez így. – Úgy gondoltam, ideje, hogy valami komolyabb dologgal próbálkozzam – válaszolta ő. – Vissza akartam kerülni a színpadra. Mikor aztán az ügynököm felhívott és közölte, hogy a yarboroughi fesztiválnak 33/121

sürgős szüksége van egy Hamletre, elfogadtam az ajánlatot. Természetesen tudtam, hogy itt leszel, mivel azonban a kettőnk kapcsolatáról az igazság korabban már úgyis kiszivárgott, úgy gondoltam, mit sem árthat, ha én is eljövök. Mary ellenséges tekintetet vetett rá, mereven állt. – Neked persze nem árthat, te valószínűleg megszoktad, hogy az emberek üvöltöznek feléd és a fényképedet kapják elő, valahányszor csak megfordulsz valahol. Én viszont hál istennek, nem szoktam meg, hogy szünet nélkül ily módon üldözzenek, és nem is akarok hozzászokni. Kifejezetten dühös vagyok rád, hogy ezt tetted velem. Szeme kék lángot lövellt a férfi felé. Ő dühítően vigyorgott. – Ugyan, ugyan, hercegnő, ne hagyd, hogy az ír véred elragadjon. – Ekkor a nő mellett egy férfi tűnt fel, és Kit így szólt: – Nem tudom, ismered-e az ügynökömet, Mel Hornert, ő dr. O’Connor, Mel, akiről már oly sokat hallottál. Hercegnő. A férfi akkor hívta így őt, amikor még… – Üdvözlöm, Mr. Horner – mondta, és a kezét nyújtotta. Valahol megszólalt egy csengő, és valamennyien megindultak az étterem felé. Mary George Clark és Frank Moore között találta magát. Utóbbi egy jóképű kedves fiú volt Kit régi színiiskolájából. Ő alakította Laertest. Kit Maryvel szemközt ült, egyik oldalán az a csinos nőhallgató volt, aki Ophelia szerepét játszotta, a másikon egy fiatal képzőművész-növendék, aki a díszleteken dolgozott. Ő is igen jóképű volt. Maryt kivéve valamennyien már egy hete ott voltak, a főiskola szálláshelyén laktak, és láthatóan jól kijöttek egymással. A lányokat láthatóan lenyűgözte Kit, és lélegzet-visszafojtva, feszült figyelemmel lestek minden szavát. Mary csöndben ült és hagyta, hogy a körülötte lévők beszéljenek. – Mi a véleménye a kosztümtervekről, Chris? – kérdezte George. – Tetszettek – hörpölt egyet tejespoharából. – Az igazat megvallva, nem számítottam ennyi bársonyra. Lehet, hogy New England-ben vagyunk, de elvégre nyár van. – Ez igaz – helyeselt George. – És a reflektorok is elég sok hőt árasztanak. 34/121

Csend következett, mikor Kit nekilátott a sültnek. Mindig jó evő volt, emlékezett vissza Mary. Reggelire és löncsre keveset evett, de szerette a kiadós vacsorát. – Kérdeznék valamit a legutóbbi filmjével kapcsolatban, Chris – mondta Carolyne – Valóban maga csinálja a veszélyes mutatványokat? Nagy, barna szemével csodálattal nézte a férfi lesült arcát. – Igen. – Kissé szomorkásán elmosolyodott. – Be kell vallanom, én javasoltam, hogy alkalmazzanak egy hivatásos kaszkadőrt, de a rendezőnek nem ez volt a véleménye. Sajnos. – Miért nem? – kérdezte Mary váratlanul. Ahogy most visszaemlékezett, volt a filmben néhány igen veszélyes jelenet. – Gondolom, takarékossági szempontból – válaszolt ő, és ismét szájába tett egy falat húst a villával. Mel Horner bosszúsan fölhorkant. – El ne higgye már. – Nem alkalmaztak kaszkadőrt, mert nem találtak olyat, aki úgy nézne ki, mint Chris. Ami még fontosabb, senki sem mozog úgy, mint ő. De teljes biztonságban volt, dr. O’Connor, erről biztosíthatom. Mary módfelett bosszús volt. – Afelől teljesen biztos vagyok, hogy Kit tud vigyázni magára. A név hallatán a két lány fölkapta a fejét, és kérdő tekintettel bámultak rá. – Kit? – kérdezte Carolyne kíváncsian. Mary kétségbeesve nézett a férfira. – Ez Christopher egyik beceneve – mondta udvariasan, és kedvesen mosolygott Carolyne-ra. A lány úgy nézett ki, mint egy kiscica, melyet éppen most cirógattak meg. – Miért mondja, hogy Chris biztonságban volt azoknál a veszélyes jeleneteknél? – kérdezte Meltől ártatlan arccal. – Mert túl értékes a filmvállalatnak, semmint megengednék, hogy bármi baja is történjék – mondta Mel kertelés nélkül. – Nem sok olyan sztár van manapság, akinek a puszta nevéért megrohamozzák a mozipénztárakat. Kit figyelmeztetően pillantott ügynökére, és Mary még kedvesebben, mint az imént, ezt mondta. – Azt hiszem, ez az igazság. A férfi egy percig a nő arcát nézte sötét szemével, majd csaknem ugyanolyan kedves hangon, mint az előbb Mary, megkérdezte: – És most ismét summa cum laude vizsgáztál? 35/121

Ő elgondolkodva nézett vissza rá, majd váratlanul elmosolyodott. – Sajnos igen. ash, a csinos kis Ophelia. A férfi rövid mozdulatot tett kezével. – Oké – mondta, és tovább ette vacsoráját. – Fogalmam sincs, hogyan csinálod, hogy ilyen sokat eszel és mégis sovány maradsz – panaszkodott Mel, s irigykedve nézte ügyfelét. Melnek tekintélyes pocakja volt. – Alapjában csak egyszer eszik napjában – válaszolta Mary szórakozottan. Majd, amikor rájött, hogy mit is mondott, elpirult. – Legalábbis a múltban így volt – tette hozzá. – Ez a szokásom még mindig megvan. – Kit mély, bársonyos hangjából kiérzett, hogy határozottan szórakoztatja a dolog. – Van egy barátom az ön hallgatói közt, dr. O’Connor – mondta Frank Moore, s ő megkönnyebbülten fordult a fiú felé. – Ó! És ki az? – Jim Henley. – Ó, igen – mosolygott Mary. – Ismerem Mr. Henleyt. Felsős szemináriumi hallgatóm. – Be kell vallanom, amikor megtudtuk, hogy idén ön tartja az előadásokat, írtam neki, és érdeklődtem ön felől. – Ó! – mondta Mary, és kortyolt egyet a vízből. – És mit mondott ez a Jim Henley? – kérdezte Kit gonoszkodva. – Táviratozott – vigyorodott el Frank. – Csak két szót: Szörnyen lelkes. Kit nevetett, és nevetett Mel Horner és George Clark is. Mary, aki korábban már megfelelő tapasztalatot szerzett, hogy hogyan bánjon a szószátyár férfihallgatókkal, hűvösen csak ennyit mondott: – Valóban? Milyen kiábrándító. Azt hittem, Mr. Henleyben megvan az adottság a tudományos pályához. Frank Moore elpirult, és George Clark és Mel Horner is egy szempillantás alatt lehiggadt. Csak Kit szeme csillant meg még kissé huncutul. – Ilyen ez a kislány – mondta bátorítón. – Lefogadom, hogy ez a hűvös arckifejezés valamennyit tisztes távolban tartja. 36/121

Mary az ajkába harapott. Az a baj Kittel, gondolta, hogy mindig meg tudta nevettetni őt. Egy kis grimaszt vágott a férfi felé. – Így van – mondta. A férfi nevető szemmel nézett vissza rá, de egy pillanat múlva már Mel Hornerhez fordult. – Apropó! Mel, szeretném, ha megszerveznél egy sajtófogadást. Gondolom, holnap délután bármely időpont megfelelne. Mel Hornernek tátva maradt a szája. – Egy sajtófogadást? – kérdezte csaknem nyüszítve. – De hiszen sohasem tartottál sajtófogadást?! Én már évek óta könyörgök neked… – Nos, holnap tartok egyet – mondta Kit baljós nyugalommal. – Sőt mi több, úgy hiszem, helyes volna, ha az együttes többi tagjai is jelen lennének és természetesen George is. – Komolyan beszélsz, Chris? – A legkomolyabban. Ez az egyetlen mód, hogy ezeket a sajnálatos pletykákat elcsitítsuk. Nem akarom – mondta lehengerlő egyszerűséggel –, hogy a sajtó zaklassa a feleségemet. 5. Kedden reggel Mary megtartotta első előadását. A fesztiválprogramnak harmincöt hallgatója volt, akik közül néhány a darabban is szerepelt, a többi pedig más szempontból állt kapcsolatban a produkcióval. Tudta, hogy a kíváncsi tekintetek nem annyira tudományos felkészültségének és előadásának, hanem inkább a vezető színészhez fűződő kapcsolatának tulajdoníthatók. Nos, gondolta zordan, átkozottul megdöbbennek majd. Első teendője az volt, hogy kiosztott egy listát az elolvasandó művek jegyzékéről. Tágra meredt a szemük, s az egyik férfihallgató hitetlenkedve megkérdezte: – Valóban azt várja főiünk, hogy ezeket a könyveket mind elolvassuk? A szószóló, egy magas, vállas, szőke fiú volt, aki a darabban Fortinbrast alakította. Fizikai szempontból jó kontraszt Kitnek, gondolta Mary, mielőtt válaszolt. – Természetesen. Önök itt hat osztályzatot kapnak majd a nyári kollégium elvégzéséről. Én azt hittem, hogy meg akarnak dolgozni érte. – Nos, dolgozunk érte – válaszolt a fiú. Kedvesen, szemtelenül rámosolygott. – Egyáltalán nincs ellenemre, hogy egy tanteremben üljek

37/121

önnel, dr. O’Connor. Valóban élvezetes. Azonban a próbák és az előadások közötti kevés időben igazán nem tudom, hogyan tudjuk mindezt elolvasni. Mary szigorúan tekintett a jóképű, kisfiús arcra. – Ez, Mr. Lindquist, számomra tudománytalanul és őszintétlenül hangzik. Biztos ön abban, hogy el akarja végezni ezt a nyári tanfolyamot? A tanteremre halálos csend ült. Majd Eric Lindquist csöndesen ezt mondta: – Igen, biztos vagyok benne. Elnézését kérem, dr. O’Connor. – El van nézve – mondta Mary. Tekintetével végigpásztázta a termet.– Van még kérdés? Nincs? Rendben. Mai előadásom témája, A dráma helye a reneszánsz Angliában. – A hallgatók engedelmesen kezükbe vették tollaikat. A sajtófogadást aznap délután tartották az étterem társalgójában. Mel Horner, aki igyekezett kihasználni ügyfele szokatlan szeszélyét, lebonyolított néhány telefonhívást, amelyek eredményeként nemcsak a New York-i lapok és hírügynökségek küldték el képviselőiket, hanem – amint ilyenkor szokásos – a botránylapok is. A házigazda teendőit George Clark látta el, s amíg Kit érkezésére vártak, ő és az együttes többi tagjai a sajtó képviselői között járkáltak és válaszoltak a produkcióval, de még inkább a Mr. és Mrs. Douglasszel kapcsolatban feltett kérdésekre. – Én nem tudok sokat dr. O’Connorról – mondta Frank Moore vidáman az őt faggató egyik riporternek. – Úgy néz ki, hogy irtó klassz ismerője a reneszánsz irodalomnak. Még nem olvastam a könyvét, de a tudományos világban nagy feltűnést keltett. És ha a többi előadása is olyan lesz, amilyen a mai volt, akkor a hírnevét méltán kiérdemelte. George Clark, aki Kiten és Mel Horneren kívül egyedül tudta Kit részvételének valódi körülményeit, szemrebbenés nélkül hazudott. – Nem, az egész csak merő véletlen. Egyikük sem tudott arról, hogy a másik Yarboroughba jön. – Hogyan jönnek ki ők ketten egymással, Mr. Clark? – tette fel a kérdést egy kíváncsi riporternő. – Mint két civilizált ember – vágta ki George. Már kezdte Sejteni, hogy Kit régebben miért nem tartott sajtófogadást. Az ajtónál kis mozgolódást észlelt, s Kit jött be nyugodt léptekkel. Sportosan volt öltözve, kék golfinget és rozsdabarna nadrágot viselt. 38/121

Megállt a bejáratnál, és szótlanul körülnézett a teremben. Aztán lassan, anélkül hogy bármit is tett volna ezért, minden figyelem feléje fordult, és a helyiségben kitört a káosz. George Clark hirtelen megremegett a gondolatra, hogy most ő Christopher Douglas rendezője. Ilyesfajta vonzerő talán csak egyszer adódik nemzedékenként. Mel Horner a teremben elhelyezett mikrofonhoz lépett. – Hölgyeim és uraim, Mr. Douglas készségesen válaszol kérdéseikre, csak azt kéri, hogy egymás után tegyék fel őket. Mel szerint Kit élete legjobb alakítását nyújtotta a sajtófogadáson. A mikrofon használatát méltóságán alulinak tartotta, s közismert bársonyos hangján tisztán és érthetően beszélt. – Úgy gondoltam, hogy először talán a családi körülményeimhez fűznék némi magyarázatot, mert úgy tűnik, ez általános érdeklődést váltott ki. – Mondandója egyáltalán nem hangzott gunyorosnak, és kedvesen mosolygott, mielőtt házasságáról egy kis kerekded beszámolót tartott: – Mindketten egyetemisták voltunk, és nagyon fiatalok. Egyszerűen nem jött össze. – Az a tény, hogy ő maga és dr. O’Connor gondosan ügyelt arra, hogy egész idő alatt dr. O’Connornak nevezze Maryt ezen a nyáron mindketten közreműködnek a yarboroughi fesztiválon, merő véletlen. Csak a szerep elfogadása után tudta meg, hogy a felesége is előadásokat tart ugyanitt. Amint látják tehát – fejezte be megnyerő mosolylyal –, az egész nem más, mint vihar egy pohár vízben. – De miért nem váltak el, Chris? – kérdezte a Personality riportere. – Egyikünk sem talált rá időt, erről van szó. Ha ismét meg akartam volna házasodni, szerét ejtettem volna. Biztos, hogy valamit csinálunk majd alkalmasint. Az elmúlt években azonban mindketten nagyon el voltunk foglalva. – Miért tartotta a házasságát ennyire titokban? – kérdezte egy kíváncsi ifjú hölgy az egyik hírügynökségtől. A férfi megvonta a vállát. – Már akkor zátonyra futott, mielőtt befutott ember lettem. Ez a téma sohasem merült fel, s azt semmiképpen nem akartam, hogy dr. O’Connort egy csomó felesleges kérdéssel zaklassák, amint az most is történt. – Ezért tartja most ezt a sajtófogadást, hogy megvédje dr. O’Connort? – tette fel a kérdést egy New Hampshire-i lap tudósítója. 39/121

Kit elgondolkodva nézett rá. – Részben. Bűntudatom van, hogy ennyi problémát okoztam neki. Remélem azonban az is érdeklődésre tarthat számot, hogy ilyen nehéz szerepre vállalkoztam. Elvégre öt éve nem játszottam színpadon, és a filmszerepeim korántsem voltak ilyen fajsúlyúak. – Hogyan fogja fel Hamlet szerepét? – kérdezte az Associated Press tudósítója, s ettől kezdve a sajtófogadás színházi területen folytatódott. Kit körbejárt a helyiségben, kedvesen csevegett, türelmesen válaszolt a feltett kérdésekre, abszolút közvetlenül, végtelenül megnyerő módon. – Nem hiszek a saját szememnek – mormolta Mel Horner George Clarknak. – Gyűlöli az ilyesmit. – John Andrewsnak volt igaza, persze – jegyezte meg George józanul. – Azért teszi, hogy Maryt védje. Mel vádlóan nézett rá. – Nem említette valakinek, hogy Chris maga kérte, hogy ide jöhessen? – Természetesen nem! – Akkor jó. Nagy botrány lenne, ha ezt kiszaglászná a sajtó. – Vagy Mary. – Így van – Mel Horner felsóhajtott. – Micsoda szégyen, hogy egy ilyen nő egy tanteremben kallódik el. Ez egyszerűen bűn. Micsoda szemek! Filmen vagyont keresne velük. George elvigyorodott. – Akármilyen ragyogó teremtés is, én valahogy nem tudom elképzelni őt filmvásznon. Mel Horner egy percig elgondolkodott. – Talán igaza van – mondta lehangolva. – A helyzet az, hogy én nem tudom elképzelni őt Chris feleségeként sem, pedig attól tartok, hogy éppen ebben töri a fejét. Mary igyekezett oly távol maradni a sajtófogadástól, amennyire csak lehetett. Amióta házasságának ténye robbanásszerűen napfényre került, a médiákról szerzett rövid tapasztalat elegendő volt ahhoz, hogy érzékenységén maradandó sebet ejtsen. Micsoda élete lehet Kitnek – gondolta egy pillanatig, s őszinte rémület töltötte el. Mégis, ő pontosan tudta, hogy ez az élet milyen lesz, s ment utána, hajthatatlan konoksággal, könyörtelenül feláldozva minden mást becsvágya oltárán. Mivel a férfi

40/121

jómaga is áldozat volt, remélte, hogy legalábbis számára, az eredmény megérte az árat. A kora délutánt a könyvtárban töltötte, majd amikor úgy gondolta, hogy a sajtó már elvonult, átöltözött és lement a tóhoz. A főiskolának mintegy fél mérföld hosszú telke volt a tó felőli oldalon csónakkikötővel, egy gyepes területen kerti székekkel és röplapdapályával. Mary leült az egyik székbe, és a csillogó vizet nézte. – A sajtófogadás rendben lement – mormolta a fülébe egy hang, és megfordulva Alfréd Blockot pillantotta meg, azt a színészt, aki Claudiust, Hamlet nagybátyját alakította. Block ismert színész volt a Broadway színpadáról, de sohasem sikerült betörnie a film világába. A negyvenes évei közepén járt, sötétbarna haja kezdett ritkulni. Szeme szürke volt, s enyhén mandulavágású, ami nemigen illett egyébként angolszász arcához. – Akkor hát vége – mondta Mary bágyadt mosollyal. – Gondoltam, biztosabb számomra, ha eljövök a rejtekhelyemről. – Hol szokott rejtőzni, Mary, ha el akar menekülni? – A könyvtárban, hol másutt? – válaszolta ő könnyedén, de nem tetszett neki, ahogy a férfi nézte őt. A parton két fiatal egyetemista nyúlt el a füvön. Fürdőruhában voltak, mely sokkal többet árult el testükből, mint az ő khaki sortja és skótmintás szövetblúza. Miért nem megy oda, s bámulja azokat? – gondolta bosszúsan. Előző este együtt kávéztak Alfréd Blockkal a társalgóban, s ez alkalommal többet tudott meg a férfiról és pályájáról, mint szerette volna. Attól tartott, hogy a férfi valóságos istencsapása lesz, és már éppen azon tűnődött, hogyan viselkedjen vele, hogy megszabaduljon tőle, amikor megérkezett Kit. – Hála istennek, vége – közölte, majd a nő lábánál lerogyott a fűre és behunyta a szemét. – Ne zavartasd magad a pihenésben – mondta Mary ingerülten. – Nem teszem – motyogta a férfi még mindig behunyt szemmel. Mary csak nézte őt egy percig, amint ott feküdt a füvön, keresztbe rakott lábbal, két keze összekulcsolva a feje alatt, szemét behunyva arcát süttette a nappal. Váratlan hevességgel ébredt tudatára, hogy a férfi ott van, hogy az egyenletes légzéstől mellkasa emelkedik és süllyed, hogy barnára sült nyaka tövén látni lehet a pulzusát, hogy valami rejtett erő árad szikár 41/121

testéből… Mély lélegzetet vett, kinyújtotta lábát és megrúgta a férfi oldalát a teniszcipője orrával. – Hé! – kiáltotta ő méltatlankodva és felült. – Hallani szeretném, mi történt a sajtófogadáson – mondta kedvesen. – Ez fájt. – Megdörzsölte az oldalát, és szemrehányón nézett a nőre. – Szívós vagy – válaszolta ő még kedvesebben. – Rohansz a robogó vonat tetején, sziklákon függsz, kivágod magad a banditák közül, akkor hogyan fájhat egy gyöngéd oldalbalökés? – Ez több volt annál. – Tűnődve nézett a nőre. – Szóval láttad a filmjeimet. – Hangja lágy volt, veszedelmesen lágy, és sötét szemének csillogása még veszélyesebb. Mary szörnyen dühös lett magára. – Igen – vágott vissza – láttam a filmjeidet. – Azt hiszem – szólt közbe Alfréd Block sokat sejtetően – hogy mindenki megnézte a filmjeidet, Chris. Különösen azt az utolsó kis kalandfilmet. Mennyit is hozott a konyhára? A stégen napozó két lány lassan megindult fölfelé, amint Kit megérkezett. Alfréd kérdését hallva egyikük kéretlenül is megadta a választ. – A Varietyben azt olvastam, lehet, hogy ez volt a legjövedelmezőbb film, amit valaha is csináltak. – Valóban? – Mary a lányra nézett, örült bárminek, ami elvonja figyelmét Kitről. – Olyan jól sikerült? – Ó, igen. – A fiatal lány arca csakúgy sugárzott, amikor Kitre nézett. Nagyon csinos lány volt. Teste aranyosbarnára sült, a naptól kiszőkült hosszú haja és nagy, zöld szeme volt. A férfi feléje fordult, jólesőn nézegette barnára sült feszes, bársonyos, fiatal bőrét. Majd Maryhez fordult: – Rákvörösre sülsz, ha sokáig maradsz ezen a tűző napon. Ördög, gondolta Mary, akaratlanul is szórakoztatta a dolog. Tekintetük találkozott, s Mary így szólt. – Attól tartok, igazad van. – Kinyújtotta a karját és megnézte. – Szép rózsaszínű lett. Mielőtt azonban elmennék, szeretném hallani, mi történt a sajtófogadáson? – Azt hiszem, sikerült csitítanom a kettőnkkel kapcsolatos találgatásokat, ha erre gondolsz. 42/121

– Igen, pontosan erre gondolok. Most már… elmennek? A férfi vállat vont. – A többségük igen. – Hirtelen fölnézett, s tekintetük összefonódott. Szinte olyan volt ez, mintha a férfi megérintette volna. – Nem fognak háborgatni – mondta Kit. Mary fölállt. – Helyes – mondta rekedtes hangon, s amikor fölfelé ment a tópart pázsitján, tudta, hogy amíg a férfi a közelében van, addig egyáltalán nincs biztonságban. Egyszerűen távol kellene tartania magát tőle, ez azonban a telep kis méretei miatt, meg hogy együtt étkeznek, nem lesz könnyű dolog. Kellene valaki, aki az elefánt szerepét betöltse kettejük között. Amint lassan bandukolt fölfelé a fenyők közötti nyári lakhoz, átgondolta a különböző lehetőségeket. Ki lenne megfelelő erre a szerepre? Alfréd Block nem… ő elég kellemetlen alak. Frank Moore sem… ő túlságosan sebezhető. Eric Lindquist sem… ő nagyon is hetyke és elbizakodott. George, villant agyába a név, és elégedetten elmosolyodott. Hát persze. Ő nagyon kedves, intelligens, tehetséges, amellett elég koros és művelt ahhoz, hogy ne tételezzen fel többet, mint ami szándékában áll. Megérkezett a nyári lakhoz, és hirtelen magabízón és jó hangulatban ment be, hogy lezuhanyozzon és átöltözzön a vacsorához. Kit azt hiszi, hogy oly átkozottul ellenállhatatlan… nos, ő majd megmutatja neki. Majd én ellátom a baját, amiért idejött és ilyen szörnyű helyzetbe hozott. 6. Mary a vacsoránál nekilátott, hogy tervét megvalósítsa. Úgy intézte a dolgot, hogy a étterembe George-dzsal együtt lépjen be, s így egészen természetesnek tűnt, amikor az asztalnál a férfi mellé ült. Vacsora közben csaknem kizárólag neki szentelte figyelmét, s a nő kék szemének mámorító bűvöletében a férfi mintha legalább két hüvelyknyit nőtt volna. Mary sohasem flörtölt. Ha el akart bájolni egy férfit, akkor egyszerűen csak nyugodtan ült, szép volt és figyelmesen hallgatott. Lehengerlő technika volt, és segített neki abban, hogy kiengesztelje sok professzorának sértett hiúságát, akik eredetileg ellenezték, hogy nagynevű egyetemük fakultására egy ilyen fiatal nőt nevezzenek ki.

43/121

Vacsora után a társalgóba érve leült a pamlagra, megengedte Georgenak, hogy ő hozza oda a kávéját, és most nézett először Kitre. A férfi a nagy téglafalnak támaszkodva állt, kezében egy csésze kávé, s mint mindig, ezúttal is egy sereg lány vette körül. A csillogó szőke és barna fejek között találkozott a tekintetük. Mary, aki maga sem volt rossz színésznő, látszólag hűvös közömbösséggel mosolygott, hátradőlt és keresztberakta hosszú, formás lábait. George visszatért a kávéjával, amit ő feltűnően meleg mosollyal köszönt meg. Carolyne Nash, követve Kit pillantásának irányát, így szólt. – Dr. O’Connor ma reggel meglepett bennünket. Oly hosszú listát adott nekünk az elolvasandó könyvekről, mint a karom. És a dologban a legrosszabb az, hogy úgy tűnik, el is várja tőlünk, hogy elolvassuk őket. Kit a lány csinos arcára tekintett. – Természetesen elvárja. Dr. O’Connor komolyan veszi a munkáját. – Ami azt illeti, én is. Az én feladatom azonban az, hogy eljátsszam Opheliát. – Ophelia szerepét már betéve tudja – mondta a férfi – ezzel tehát nem kell időt töltenie. Mindig ilyen gyorsan tanult? A lány szinte kivirult attól, hogy a férfi ennyi figyelmet szentel neki, s már éppen válaszolni akart, mikor egy másik lány a napbarnított a tópartról közbeszólt. – A magáé a leghosszabb szerep, Chris. A leghosszabb, melyet Shakespeare valaha is írt. Csodálatos, hogy már meg is tanulta. A férfi szórakozottan válaszolt, és csak állt a rajongók közt, de a figyelme másutt árt. Mary vállra leomló hosszú haja legyezőszerűen terült szét, amint zöld nyári ruhájában karcsú teste félig ülő, félig fekvő helyzetben elnyúlt a puha pamlagon. Hátravetette a fejét, és nevetett valamin, amit George Clark mondott neki. Amíg Kit őt figyelte, Alfréd Block egy széket húzott Mary közelébe a pamlaghoz és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Öt perc múltán Frank Moore is csatlakozott a kis csoporthoz. Mary bájosan ásított egyet, letette kávéscsészéjét és fölállt. Kedvesen rámosolygott csodálóira, tett egy megjegyzést, melyet Kit nem hallhatott, és megindult az ajtó felé. Hárman ugrottak, hogy kinyissák neki. Eltávozott, egyedül. Kit otthagyta a sleppjét és utánament. 44/121

A nő már a fenyők között ment fölfelé a nyári lakhoz vezető ösvényen, amikor a férfi beérte. Egy szót sem szólt, csak ment a másik mellett. Végül Mary nem állhatta tovább a csöndet. – Azt hiszem, rossz irányba mész. A férfi előrenyúlt, és a karját megragadva kényszerítette, hogy megálljon. Ekkor már kiértek a fák közül, s a kövezett úton álltak, amely a fesztivál résztvevőinek lakásául szolgáló kis házak előtt vezetett. Az utat egy magas fapóznán elhelyezett lámpa világította csak meg, s a férfi annak halvány fénye alatt állította meg Maryt. Erős ujjaival megfogta bal csuklóját, fölemelte kezét. – Még mindig viseled a gyűrűmet mondta. – Még mindig a feleségem vagy és Istenemre, úgy is viselkedsz. Hagyd békén szegény George-ot. Teljesen leveszed a lábáról, pedig nem is érdekel. Csak arra jó neked, hogy engem megleckéztess. Maryt dühítette, hogy a férfi rájött a trükkjére. – Hagyj békén – mondta remegő hangon. – Egészen jól megvoltam, amíg vissza nem gázoltál az életembe. Amikor idejöttél, nagyon is jól tudtad, hogy én itt leszek. Ha nem tetszik, amit látsz, úgy tehetsz róla. Megfordult, hogy otthagyja a férfit, de az ismét előrenyúlt és megfogta őt, ezúttal a derekánál. Mary vergődött a férfi karjában, próbált kiszabadulni szorításából, ő azonban hátracsavarta a kezét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Mary érezte, hogy a férfi teste a testéhez nyomódik, és megmerevítette magát. – Mit akarsz, Kit? – Hangja fojtott volt, és remélte, hogy a férfi beszünteti a küzdelmet. – Téged. Téged akarlak. – így álltak ott egy hosszú percig, merőn nézték egymást, testük csaknem összeért. A férfi szeme már nem rejtett titkot, bármely normális ösztönű nő meg tudta volna mondani, hogy miért villog. Mary nem tudott a szemébe nézni. – Tudtam, hogy ez lesz – mondta halkan. – Amikor George megmondta, hogy itt vagy, tisztában voltam vele, hogy azért jöttél, hogy ismét zaklassál. – Nem akarlak zaklatni, hercegnő. – Hangja mélyebb volt mint máskor, meleg és bársonyos. Elengedte a nő csuklóját, s kezét végigcsúsztatta mezítelen karján, föl a válláig. – Azt akarom, hogy jöjj vissza hozzám.

45/121

Legyél ismét a feleségem. Átkozottul kívánlak. – Azzal lehajtotta fejét és megcsókolta a nőt. Olyan érzés volt, mint amikor az ember ismét hazatér. Sokkal jobban megrémítette, mint az az egész testét elárasztó kellemes érzés, mellyel a férfi közelségére akaratlanul reagált. Érezte, amint átkarolja, testük egymáshoz tapad, a férfi szája az ajkán… S mikor így voltak együtt, megszűnt gondolkodni, s csak érezni tudott. Most azonban nem jutott idáig. Maradt annyi józan esze, hogy kiszabadítsa magát a férfi öleléséből. – Nem – mondta határozottan. – Nem. Egyszer már megpróbáltuk és nem vált be. Nem akarom még egyszer végigjárni azt a poklot. A férfi eltolta homlokából a lelógó fekete tincset. – Te sohasem adtad meg nekem a lehetőséget. Nem volt viszonyom Jessica Corbet-val. Az csak sajtópletyka volt. A nő hitetlenkedve bámult rá. – Ezt most komolyan mondod? A jachtúton Rómába egész idő alatt együtt voltatok, és még csak nem is próbálkoztál vele? Remélem nem várod el tőlem, hogy ezt elhiggyem. – Ez már azután volt – válaszolt a férfi makacsul. – Miután közölted velem, hogy nem akarsz látni többé, miután két levelet is írtam neked, és egy sort sem válaszoltál. Akkor aztán úgy gondoltam, az ördögbe is, ha már lúd, akkor legyen kövér. De amíg valóban házasok voltunk, hű voltam hozzád. – Hűséges? – A nő hangjából keserűség csendült ki. – Hűségnek nevezed azt, hogy kéthetenként egyszer interurbán felhívsz egy háromperces beszélgetésre? Hűségnek nevezed, hogy még csak magyarázni sem próbálod, mi van az ordító újságcímek mögött? Mi az ördögöt vártál tőlem? Mit gondoljak? – Azt, hogy bízzál bennem. Jessica felől sohasem kérdeztél. – Nem. – Mary kissé hátrább lépett. – Nem. És most sem kérdezlek. A magánéleted nem érdekel többé. – Ez a te átkozott büszkeséged – mondta a férfi dühösen. – Egyedül a büszkeségemet hagytad meg nekem, Kit – vágott vissza Mary. – Csak a büszkeségem maradt meg és a munkám. Hosszú, keserves

46/121

harcba került, amíg visszanyertem az egyiket és megszereztem a másikat, és még egyszer nem kockáztatok. – Épp az imént csókoltál vissza – mondta Kit. – Ne tégy úgy, mintha közömbös lennék számodra, Mary. – Mindig tűzbe tudtuk hozni egymást. A mi házasságunk főként ebből állt. A házasság azonban több a puszta szeretkezésnél, Kit. Lehet, hogy ezen a téren jól kijöttünk egymással, de egyéb szempontból a házasságunk lehangoló kudarc volt. – Most már idősebbek vagyunk – mondta rábeszélően a férfi. – Tudom, s éppen ezért van annyi eszem, hogy ezúttal nemet mondjak, és ezt komolyan is gondolom. Nem egészen a te hibád volt, Kit. Igazad van, túl büszke voltam ahhoz, hogy magyarázatot kérjek, hogy megmutassam, mennyire bánt a dolog. Talán most már másként állnék hozzá. Az időt azonban nem lehet visszaforgatni. Volt egy lehetőségünk, és azt elrontottuk. Az a két ember, aki akkor voltunk, már nincs többé. – Ezt nem hiszem – mondta a férfi. – Mary… – Ekkor az ösvény alja felől nevetés hallatszott. – A pokolba! – mondta Kit dühös, fojtott hangon. Mary szomorúan tekintett rá. – Valójában nincs már mit mondani. És nagyon örülnék, ha a jövőben gondolnál a jóhíremre. Mit gondolnak majd az emberek, ha látják, hogy az én házamtól mész lefelé az ösvényen. – Semmit – mondta, és elvigyorodott. – Az én vityillóm közvetlenül a tiéd mellett van. Mary aznap éjjel nem sokat aludt. Valahogy nem ezt várta a férfitól nem gondolta, hogy azt várja, éljen vele ismét mint a felesége. Úgy vélte, hogy mint mindig, egyszerűen csak le akar feküdni vele. A hajnali órákban ébren töprengve azonban rádöbbent, hogy a férfi egyedül ezt akarta, hogy számára a házasság ezt jelenti. Az ő számára azonban mást, többet jelentett. Az elmúlt évek alatt jóval érettebb lett, megkomolyodott és tudta, hogy korábban azért vallottak kudarcot, mert túlságosan is csak saját vágyaikkal és szükségleteikkel voltak elfoglalva, s a másikkal már kevésbé törődtek. Kitet annyira lekötötte a karrierje, hogy az mindent háttérbe szorított. Neki kellene engednie. Ahhoz, hogy egy házasság sikeres legyen, legalábbis egy megfelelő partner kell. A férfiak és nők egyenlőségéről 47/121

szóló elméletek szépen hangzanak, de eddig még sohasem látta, hogy a gyakorlatban beváltak volna. Egy karriert fel kell áldozni, az egyik személynek engednie kell. Különösen, ha gyerekek is vannak. Kit most úgy döntött, hogy megint akarja őt. Azt akarja, hagyja ott az otthonát, a családját, a barátait, azt a békés beteljesülést, amit a munkája nyújtott neki… és mindezt miért? Hogy olyan életet éljen, amelyet gyűlöl, s amelytől fél, ahol nem mehet el vacsorázni úgy, hogy ne követnék és ne fényképeznék, amelyben az ember magánéletének legkisebb változásairól is öles betűkkel írnak a címoldalon a szörnyű napilapok és botrányújságok, ahol nincs béke és nyugalom. És miért? Olyan éjszakákért, amelyek megremegtetnék a világot? De mi van a nappalokkal? S azokkal a véget nem érőnek tűnő magányos órákkal, amikor Kit külső felvételen van? És mi van a többi nővel, akik szépek, elérhetők és mindig oly kínzóan közel vannak hozzá? Nem. Nem. Nem. Sohasem megy vissza hozzá csak azért, hogy Mrs. Christopher Douglas legyen. 7. Mary végül hajnali négy óra tájban elaludt, és három órával később az ébresztőórája csörgött. Amint az étteremhez vezető ösvényen lefelé ballagott, érezte, hogy a szeme karikás és majd leragad. A büfében kávét és apró teasüteményt kért magának, és leült egy üres asztalhoz. Kitnek nyoma sem volt. Megitta a kávéját, és elment, hogy még egy csészével kérjen. Mire visszatért az asztalához, asztaltársat kapott. Eric Lindquist üldögélt ott, és amikor Mary visszaült helyére, kedvesen, kisfiúsán rámosolygott. A Jópofa Mosolygós Srác, gondolta Mary keserűen, és nekilátott a második csésze kávénak. – Hallotta, hogy kit csípett fel George Gertrudis szerepére? – kérdezte lelkesülten. – Nem. Kicsodát? – Nem volt beszédes hangulatban.

48/121

– Margót Chandlert. – Mary szeme tágra meredt, és elnevette magát. – Nem tréfálok dr. O’Connor. Margót Chandler vállalta, hogy eljátssza Hamlet anyjának szerepét. – Túl fiatal erre a szerepre – mondta Mary hitetlenkedve. – Nem éppen. Megvan legalább negyvenöt. Én inkább úgy mondanám, hogy jól konzervált. – Játszott már életében színpadon? – Amennyire én tudom, nem. – Még jobban elvigyorodott. – Ezt az idei fesztivált Yarboroughban akár hollywoodi művészek piknikjének is nevezhetnék. – Kit már sokszor játszott színpadon Shakespeare-darabokban – mondta Mary csípősen, és hirtelen erős vágyat érzett, hogy arcul vágja a vele szemben ülő jóképű fiút. Nincs rosszabb a világon, mint egy vállveregető stílusú huszonkét éves ifjú, döntötte el magában. – Ezt történetesen tudom. Fene jó híre volt a színiiskolában… Még ma is beszélnek róla. Arra viszont van egy fogadásom, hogy Margót Chandler még sohasem ejtett ki shakespeare-i mondatot azon az érzéki száján. – Mi az ördögöt gondolhatott George? – Hát, sok ideje nem volt a válogatásra. És Chandler úrnő láthatóan úgy gondolta, hogy meg vannak számlálva azok a napok, amikor még szexis női főszerepeket játszhat. Így aztán úgy döntött, jobb, ha valamilyen újabb területet keres, ahol gyümölcsöztetheti adottságait. Nem lepne meg, ha Liz Taylornak A kis rókákban elért kiugró sikere villanyozta volna föl. No meg nem sok nő szalasztaná el a lehetőséget, hogy Chrisszel játsszon. – Kék szeme ártatlanul bámult napbarnított arcából. – Az anyjaként? – kérdezte Mary gúnyosan. Eric vigyorgott. Kissé túlzásba viszi ezt a kisfiús mosolygást, gondolta magában cinikusan. – Az osztályban majd találkozunk mondta. – Biztosan – mondta a fiú, majd kis szünet után puhatolódzva hozzátette – Mary. Ő megállt, megfordult és a fiúra nézett. Mindig gondosan ügyelt arra, hogy a tanítványaival megtartsa a három lépés távolságot. Ez szükséges volt, hiszen legtöbbjüknél csak néhány évvel volt idősebb, és nagyon is jól tudta, hogy szexuálisan vonzó jelenség. A nyári iskolában azonban 49/121

keresztnevükön szólították egymást, és ahhoz túl rövid időt tölt itt, hogy a fiúk bármelyikének alkalma lenne arra, hogy bizalmaskodjék, így azután csak futó mosolyt vetett Ericre, biccentett fejével, és ment a dolga után. Előadása, amelyet a tragédia Erzsébet-korabeli felfogásáról tartott, igen jól sikerült. Úgy tűnt, a hallgatók beletörődtek abba, hogy elvárja tőlük, dolgozzanak keményen, sőt néhányan egész lelkesen kapcsolódtak abba a vitába, amelyet a Shakespeare-tragédiákkal kapcsolatban a katarzis megfogalmazásáról kezdeményezett. Az óra végeztével valamenynyien eltűntek a színház irányában. Mary előadása délelőtt kilenctől fél tizenegyig tartott, azt követően a hallgatók a színházban próbáltak. Mary visszavitte könyveit a nyári lakba, s úgy döntött, hogy beszalad a városi drogériába. Így aztán beszállt a kocsijába, és megindult a főiskola kapuja felé. Riportereket nem látott a környéken, ezért nyugodt hangulatban vezetett. Elintézte a bevásárlást, és már éppen kifelé jött az üzletből, amikor a most már ismerős vaku felvillant. Egy pillanatig dühös reményvesztettséggel bámult a férfira, aki most megindult feléje. Göndör barna haja volt, karvalyorra, s félig kigombolt pólóinge alól kilátszott erősen szőrös melle, melyet Mary undorítónak talált. Utálta az olyan férfiakat, akik nem gombolták be az ingüket. Széles mosollyal, hogy egész fogsora kilátszott, megszólította őt. – Hello – mondta behízelgő hangon. – Jason Razzia vagyok, szabadúszó író és fényképész. Cikket szeretnék írni önről és Chrisről, Mrs. Douglas. Szentelne nekem pár percet, hogy néhány kérdést feltegyek? – Nincs mondanivalóm a maga számára, Mr. Razzia – válaszolta Mary kimérten. – És nem óhajtom, hogy lefényképezzenek. Nagyra értékelném, ha eltűnne innen és békén hagyna! – Ugyan-ugyan, ebből élek, tudja? – mondta hízelegve. – Csak néhány rövid kérdést. Mint például… Igaz-e, hogy ön és Chris ismét összeköltöznek? – Nem, nem igaz – mondta határozottan. – Bárcsak meg tudnám értetni önnel, Mr. Razzia, hogy itt nincs sztori. Mr. Douglas és én végeztünk egymással, és nem áll szándékunkban a kapcsolatunkat feléleszteni. Ez minden. Isten önnel. Most pedig, kérem, távozzék. – A kocsijához ment,

50/121

beszállt és becsapta az ajtót. A férfi még két további felvételt csinált róla, mielőtt elhajtott. Mary háborgott magában, amíg az iskola felé hajtott. Élete legutóbbi hónapjában az volt az érzése, hogy kifejezetten üldözik, s ennek Kit volt az oka. Eljátszhatta volna Hamlet szerepét valahol Kaliforniában is. Miért kellett ehhez Yarboroughba jönnie? Löncs után egy jó órán át a könyvtárban dolgozott, anyagot keresett egy cikkhez, melyet az Erzsébet-korabeli énekeskönyvekről akart megírni. Mint mindig, a fegyelmezett, tudományos gondolkodás most is segítségére volt, hogy lecsillapodjék, és amikor délután lesétált a tópartra, már sokkal nyugodtabb és higgadtabb volt. Az aznapi próba már véget ért, és a zöld gyep tele volt emberekkel, egyesek úsztak, mások röplabdáztak, ismét mások csak egyszerűen napfürdőztek. Maryn fürdőruha volt a strandruha alatt, és amikor a tópartra ért, megállt, hogy a cipzárat kinyissa, közben akaratlanul is Kitet kereste szemével. Nem látta őt, így aztán a strandruhát a szandállal és a törülközővel együtt a székre dobta, s megindult a tó felé. A napozón néhány diák feküdt, és mikor odament, hogy fejest ugorjék, a férfiak elismerően nézegették. Sötétkék fürdőruha volt rajta, mely ízlésesen, de félreérthetetlenül juttatta érvényre karcsú alakját. Fekete haját a nyakszirtnél egy rugalmas szalaggal fogta össze. Beleugrott a vízbe. A víz hideg volt. Fölbukkant, hogy levegőt vegyen, és a vizet taposva körülnézett. A közelében három gumicsónak úszott, a hozzá közelebb levő két csónakon párok voltak, a távolabbi harmadik láthatóan üres volt. A tó ezen a részen nem volt különösebben széles és más csónakot nem látott. Mary erőteljes karcsapásokkal úszni kezdett a másik part felé. Kiváló úszó volt, nem gyorsan, de egyenletesen és kitartóan tempózott. A parton lévő ifjoncok figyelték, amint kitartóan haladt a távolabbi túlsó part felé. És figyelték azt a sárga gumicsónakot is, amely követte őt. Mary csak akkor látta meg a csónakot, amikor a táv háromnegyed részét már leúszta. Amikor megállt, hogy tájékozódjék, elsőként Kitet pillantotta meg, amint az evezők fölé hajolt. – Te hogy kerülsz ide? – kérdezte. – A csónakban szunyókáltam, amikor láttam, hogy megindulsz a túlsó part felé. Gondoltam, követlek, nehogy egy erre járó motorcsónak problémát okozzon. Tudod, akad néhány errefelé. 51/121

– Valóban? Én egyet sem láttam. – Kissé lihegett, kezdett elfáradni. – Ha nincs ellenedre, nem maradok itt, hogy veled csevegjek – mondta kedvesen. – Miért nem jössz be a csónakba? A víz hideg, s úgy gondolom, mára már eleget úsztál. Igaza volt. Többet volt a vízben, mint ahogy eredetileg tervezte. – Rendben van – mondta és a csónak másik oldalához úszott. – Remélem, nem fröcsköllek össze. – Nem fogsz. – A férfi a másik oldalra húzódott, hogy a csónakot egyensúlyban tartsa. Mary bemászott, leült, és kitörölte a szeméből a vizet. – Tessék egy törülköző – mondta Kit előzékenyen, és Mary hálásan nyúlt érte. Megtörölte az arcát, kihúzta a szalagot, és törölni kezdte a haját. – Kissé túlbecsültem az erőmet – mondta őszintén. – Megbirkóztál volna vele – mondta a férfi, miközben visszaült a csónak közepére. – Ó, tudom, de elfáradtam volna. És még vissza is kellett volna úsznom. – Végre megtörülközött, és most először nézte meg figyelmesen a férfit. Csak egy fürdőnadrág volt rajta, szintén sötétkék, s a nyakában egy Szent József-érme lógott. Ezt még tőle kapta a születésnapjára négy évvel ezelőtt. A férfi követte tekintetét, és megfogta az érmét. – Még mindig hordom – mondta. – Nem tudom, vajon valóban hiszek-e benne, de mindig a nyakamban van. Egyedül ez maradt tőled. A nő levette róla a tekintetét. – Ne mondd ezt, Kit – szólt halkan. A csónak csendesen himbálódzott a vízen, majd Mary megszólalt: – Hallom, hogy Margót Chandler lesz az anyád. A férfi fölnevetett. – Hát nem meglepő? Talán kezd nagyon is öregedni az észbontó leányszerepekhez. – Tud játszani prózai színpadon? – kérdezte Mary kerek perec. – Azt hiszem, ez nem olyan fontos – válaszolt a férfi elgondolkodva. – Gertrúd nem bonyolult jellem. Valójában több tekintetben hasonlatos sok kaliforniai nőhöz: szép, szexepiles, alapjában jó természetű, de felszínes teremtés. Azt hiszem, Margót Chandlernek nem kell mást tennie, minthogy

52/121

önmagát adja a színpadon. Ennek valószínűleg jól megfelel majd. És a színház elég kicsi ahhoz, hogy a hangja is hallható legyen. Mary egy percig hallgatott, próbálta magában feldolgozni az imént hallottakat. Aztán gonoszkodva elmosolyodott. – Eric Lindquist azt mondja, hogy ezt az előadást akár hollywoodi művészek piknikjének is lehetne nevezni. Kit szomorkás mosollyal mondta: – Ő pontosan az a típusú kölyök, akit legszívesebben orrba vágnék. – Tudom – válaszolt Mary egyetértőn. – Az a kamaszos vigyor… A férfi evezni kezdett a távolabbi part felé. – Sohasem értékelted a fiatal férfiak arroganciáját – mondta. – Belőlem elég gyorsan kiirtottad. – Te valójában sosem voltál arrogáns – mondta a nő nyugodt hangon –, csak határozott. – Figyelte a férfit, amint evezett, a karján és a mellén hullámzó izmokat. Oly karcsú volt, hogy izmai mindig meglepetésként hatottak rá. Raktári munkásként izmosodott meg ennyire, mesélte egyszer. Ez egyik állás volt a sok közül, amelyekből tanulmányait fedezte. A csónak már csaknem elérte a partot, és Mary meglepetten pillantotta meg a víz széle mellett húzódó keskeny, homokos fövenyt. – Tegnap fedeztem fel, és úgy gondoltam, jobban megnézem magamnak. Nem hinném, hogy magántulajdon… stéget vagy csónakot legalábbis nem látok. Mary a Long Island Sound partján nevelkedett, és az öblök mindig vonzották. Kit kiugrott a csónakból a derékig érő vízbe, s Mary habozás nélkül követte a példáját. A csónakot a partra húzták és rásétáltak a homokra. – Ezt valaki úgy hozta ide – mondta Mary, s lábujjait kéjelegve fúrta a homokba. – Túl szép ahhoz, hogy természetes legyen. Kit átnézett a félhold alakú homokos partrészt övező fák között. – Azt hiszem, amott egy házat látok. Alighanem mégis magántulajdon. Talán jobb, ha elmegyünk. – Igen – mondta Mary sajnálkozva. Olyan békés, védett és nyugodt hely volt. Visszament a tóhoz, és segített Kitnek vízretolni a csónakot. Kit szállt be elsőnek és kezét nyújtotta a nő felé, hogy besegítse, amikor a fák közül

53/121

hirtelen egy férfi ugrott ki, kezében fényképezőgép, melyet bőszen kattogtatott. Kit elkáromkodta magát, és ki akart szállni a csónakból. – Ne, ne tedd! – kiáltotta Mary, aki már a csónakban volt. – Inkább lökd el a csónakot. Kérlek, Kit. A férfi egy pillanatig habozott, majd úgy tett, amint a nő kérte, dühödt erős evezőcsapásokkal távolította el a csónakot a parttól és a betolakodó idegentől. – A fene vinné el az élősdi fajtájukat – mondta. – Vérszívó fattyúk. – Halkan füstölgött magában, s az ő dühe csillapította Mary mérgét. – Egy Jason Razzia nevű férfi volt – mondta Mary halk, remegő hangon. – Ma reggel már találkoztam vele a városban. Azt mondta, egy sztorit készül írni… rólunk. – Razzia – mondta a férfi utálkozva. – Ismerem. Szabadúszó. Előszeretettel vájkál olyan dolgokban, amikből pletykát lehet kerekíteni. Az utóbbi időben engem pécézett ki kedvenc témájául. – Ez mindig így megy? – kérdezte Mary elképedve. – Sohasem hagynak békén? – Most rosszabb, mint máskor – válaszolt a férfi kissé kesernyésen elhúzva a száját. – Mikor dolgozni megyek, többnyire békén hagynak. Van egy elég jól izolált házam egy kanyonban, és a fotósok nem zaklatnak azzal, hogy letáborozzanak a kapunál. Most nem én vagyok számukra érdekes, hanem te. – Na, ne mondd! – vágott vissza Mary talán még keserűbben. – Az egész azért van, mert úgy döntöttél, hogy te játszod el Hamlet szerepét Yarboroughban. – El akartam játszani Hamletet – mondta a férfi. – Könnyen eljátszhattad volna bárhol Kaliforniában mondta indulatosan a nő. A férfi csak beszélt tovább, mintha félbe sem szakította volna. – És ismét látni akartalak téged. – Abbahagyta az evezést, kezét a lapátokon pihentette és a nőre nézett. – Azt hiszed, annak hogy az ember Kaliforniában él, az a legrosszabb oldala, hogy a sajtó és a médiák emberei állandóan a sarkában vannak? Hát nem! A legrosszabb dolog ott a tömény mesterkéltség, a sok felszínes ember. No nem mindenkire értem. Van 54/121

néhány nagyszerű és tehetséges ember… Olyanok, akiket érdekelnek a jó és szép dolgok. Mint Mark Stevens, aki az utolsó filmemet rendezte. Valahogy azonban mindig az a furcsa érzés tölt el, hogy bár én sokakhoz közeledek, tőlük nem kapok választ. – Kissé ravaszkásan elmosolyodott. – Amikor májusban ismét láttalak, az olyan érzés volt, mintha hazajöttem volna. Marynek pontosan olyan érzése támadt, mint amikor a férfi megcsókolta, de most visszatetszőnek találta a hangot. Nem akart ilyesmit hallani, és nem akart rá reagálni. Pontosan tudja, mit mondjon, hogy megnyerjen magának – gondolta. – Nem mehetsz még egyszer haza – mondta indulatosan, és a férfi lábát bámulta. Milyen egyenesek a lábujjai. Az ördögbe is, gondolta, miért kell mindennek oly átkozottul szépnek lennie rajta? Fölemelte tekintetét, és a férfi arcába nézett. – Thomás Wolfe írta ezt sok évvel ezelőtt, és nagy igazság. – Mary. – A férfi előrehajolt, és a nő térdére tette a kezét. – Figyelj rám, drága… A barnára sült kéz érintése nyomán furcsa bizsergést érzett az ágyéka, majd a gyomra táján. – Ne! – mondta hevesen. – Hagyj békén! – Azzal a csónakból hirtelen a vízbe vetette magát, és az összegyűlt tanítványok vizslató tekintetétől követve visszaúszott a partra. Nem időzött a parton, hanem belebújtatta lábát a szandáljába, a nedves fürdőruhára vette a strandruháját és megindult a nyári lak felé. Ez már a második olyan nap volt, hogy elmenekült a tótól Kit miatt, gondolta, amikor az ajtó becsukódott mögötte. Hogy a csudába fogja átvészelni ezt a három hetet? Félt a férfitól. Félt attól, amilyen hatással a puszta megjelenése volt rá. Félt a vele kapcsolatos emlékektől, amelyek testét-lelkét fölkavarták. Oly végzetesen könnyű lenne visszatérni a régi, meghitt kapcsolatukhoz. Ma délután már részben megtörtént. Amikor a férfi a csónakkal az öbölhöz evezett, ő egyetlen szóval sem tiltakozott. Olyan természetes volt. Kit mindig szeretett felkutatni olyan helyeket, ahol korábban még nem járt, s ő ilyenkor mindig vele ment. Amikor ott voltak Cape Codban… Úristen! Nem szabad erre gondolnia.

55/121

Levette magáról a nedves fürdőruhát, és beállt a zuhany alá. Utána frottír fürdőköpenybe bújt és lefeküdt. A mennyezetet bámulta és gondolkodott. Arra gondolt, amit a férfi mondott neki délután, s arra, hogyan foszlott szét ismét minden ellenséges érzülete már az együttlétük első pillanatában. Ismét együtt. Utoljára akkor voltak együtt, mielőtt a férfi Kaliforniába ment. Házasságuk rövid volt, de annál bensőségesebb. Megértette, amit a férfi délután mondott, hogy valójában magányos. Ő is így érzett. Valószínűleg ő az egyetlen emberi lény, aki a legjobban ismeri őt ezen a világon. Kaliforniában mindig úgy érzi, vigyáznia kell, hogy mit mond. Vele szemben azonban felhagyott ezzel. Nem volt hajlandó arra, hogy a boldogságát elveszítse csak azért, hogy egy olyan férfi feleségeként élhessen, akit szeret, de nem bízik benne. Egyszer már kíméletlenül átgázolt rajta ha még egyszer megtenné, azt már nem tudná elviselni. Nem. Ha az ember nem akarja megégetni magát, akkor jobb, ha nem játszik a tűzzel. A vacsoránál főként Margót Chandlerről és arról a meglepő döntéséről beszélgettek, hogy eljön Yarboroughba, hogy eljátssza Gertrúd szerepét. A hivatásos színészek egyike sem dolgozott vele eddig, ők főként színházban léptek fel, Margót Chandler viszont korábban csakis filmszerepekben aratott sikert. – Sohasem találkoztam vele – jegyezte meg Kit –, azt azonban hallottam, hogy kissé szeszélyes. – A legtöbb neves filmsztár az – mondta Alfréd Block gúnyosan. Mary figyelmesen megnézte a férfit. Valóban gunyoros volt. – Nem hinném, hogy ez bármelyiküknél is szándékos lenne – mondta valamennyiük meglepetésére. – Azt hittem, ez csak könyvekben van így. Az asztalnál, mindenki zavartnak látszott, Kitet kivéve, kajánul kuncogott. – Hogy nem szándékosan tette? Mit? – kérdezte Frank kíváncsian. – Fölényes arcot vágott – válaszolta Mary. – Lebiggyesztette az ajkát, meg egyéb. Azt hittem, ez Dickensszel kiment a divatból.

56/121

George fölnevetett, s Alfréd Block láthatóan kínosan érezte magát. – Az biztos, hogy Chris nem szeszélyes – mondta Carolyne Nash komolyan, és csodálattal nézett a férfira. – Nem, ő nem az – jegyezte meg George. – Nem mintha nem lenne átkozottul makacs és csökönyös, ha éppen rájön. Az asztal fölött a főszereplőre nézett, s ő higgadtan viszonozta pillantását. – A túl sok színpadi munka tébolyító tud lenni – mondta Kit nyugodtan. – A filmnél nem kell örökké készenlétben lennem, mert egy csomó ember engem figyel. Ez kétségkívül igaz volt, és George ezt jobban tudta, mint bárki más. – Makacs – ismételte. – És… néha… ez jó. Mary tervéhez híven aznap este George mellett maradt, amikor átmentek a társalgóba. – Nem bridzsel véletlenül? – kérdezte reménykedve. Melvin Shaw, a veterán angol színész, ki Poloniust alakította, hirtelen felkapta fejét. – Bridzs? – kérdezte. – Bridzsről beszélt valaki? – Igen – válaszolta Mary. – Maga játszik? Játszott. És George is. És – nagy meglepetésre – az egyik tanítványa is, aki a kosztümökkel foglalkozott. Vonzó megjelenésű, értelmes kinézésű lány volt, aki okos kérdéseivel jó benyomást tett Maryre az órákon Nancy Sealynek hívták. Ők négyen boldogan ültek le aznap este. Biztos parti, gondolta Mary, amikor George licitjét megemelte egy körrel. Kit nem bridzselt. Nem tartozott azon teljesítmények közé, amelyeket gyermekkori környezetében, Philadelphiában nagyra tartottak. – Hazakísérem – mondta George, amikor a második játszma véget ért, és Mary, emlékezve az előző éjszakára, mosolyogva elfogadta ajánlatát. Kit már korábban elhagyta a társalgót, de a nő nem lehetett biztos afelől, hogy nem várja-e valahol a nyári lakhoz vezető ösvény mellett heverészve. Azért mégsem szabadult tőle teljesen, mert George láthatóan beszélni akart a sztárról. – Chris kissé talányos egyéniség, ugye? – mondta a férfi, amint lassan ballagtak fölfelé a fenyők között. – Egyáltalán nem olyan, amilyennek gondoltam. – Ó – mondta Mary. 57/121

– Őszintén szólva nem voltam biztos abban, hogy akarom-e őt. Keményen megdolgoztunk az ország legjobb nyári színtársulata címért, és ezt az eredményt nem akartam kockáztatni egy hollywoodi filmsztár szeszélye miatt, aki úgy gondolta, hogy tudna Shakespear-hőst alakítani. – Akkor miért bízta rá mégis a szerepet – kérdezte Mary kíváncsian. – Az egyik ok az, hogy sürgetett az idő. Mikor Adrián Saunders visszalépett, gyorsan gondoskodnom kellett helyettesről. – Könnyen kaphatott volna valakit a színházi ügynökségektől. Látta, amint a férfi fehér fogsora megvillan a sötétben. – Ó, igen. Tudom. De azt hiszem, nem tudtam ellenállni. – Úgy érti azért, mert szupersztár? – Nem. A hangja miatt. Egyszerűen nem tudtam ellenállni a hangjának. Elmentem, hogy újból megnézzem a legutolsó filmjét, s ami megfogott az a szép, kifejező, árnyalatdús hangja volt. A színészek közül akiket ismerek, ő az egyetlen, akinek valóban megfelelő a hangja egy Shakespeare-hőshöz. Szinte bűnnek tűnt, hogy ezt a hangot olyasmire pocsékolják el, mint Lőjjetek, a mindenségit!, ami annak az abszolút irodalmiatlan alkotásnak legkiemelkedőbb szövege. Mary nevetett. – A színiiskolában sok Shakespeare-darabban játszott, George. Én a maga helyében nem aggódnék. – A bemutató előadáson minden számottevő kritikus itt lesz az országból, Mary – mondta a férfi lehangoltan. – Amint maga korábban mondta, Chris nem egy hétköznapi hollywoodi színész. Mégcsak nem is egyszerű hollywoodi sztár. Ő szupersztár. Ezek most azért jönnek, hogy lássák, valóban komolyan kell-e őt venni, vagy pofára esik. Az igazat megvallva, eddig inkább az arca, semmint a játéka biztosította számára a sikert. – Mindig is az volt a véleményem, hogy egészen jó a filmjeiben – mondta Mary nyugodtan. – Az is volt. Ezek a filmek azonban nem támasztottak vele szemben nagy követelményeket. – Nem. Talán nem. – Ekkorra már odaértek a nyári lakhoz. – Van egy üveg skót whiskym – mondta a nő. – Iszik egy pohárral? – Jól hangzik – mondta a férfi, és belépett utána a házba. 58/121

Mary jégkockát vett elő a nappaliban lévő hűtőszekrényből, és kitöltött két italt. Az éjszaka a verandán hűvös volt, így bementek a nappaliba. Mary a kora amerikai stílusban készült pamlagra ült le, George pedig egy székre vele szemben. – Hogy állnak a próbákkal? – kérdezte a nő, egyet kortyolva italából, és maga alá húzta a lábát. – Nem rossz, egyáltalán nem. Nem fog pofára esni, ha erre gondol. Tudja a szerepét. Az igazat megvallva, számomra meglepően professzionális. – Miért ne lenne az? – csodálkozott Mary. – Nem tudnám megmagyarázni. Talán inkább attól tartottam, hogy olyan lesz, amilyennek ő írta le Margót Chandlert…, kissé szeszélyes. De nem az. És meglepő, hogy mily kevéssé hiú. Alighanem ez lepett meg a legjobban. – Nehéz ifjúsága volt – mondta Mary bágyadt mosollyal. Az arca nagyobb hátrány volt minden másnál. – Hogy megtartsa azt, amit elért, meg kellett tanulnia, hogy mindent jobban tegyen, mint mások. S az a két dolog, amit ebben a környezetben mindenki csinált, az a verekedés volt és a kosárlabda. A kinézését sohasem tanulta meg értékelni, az biztos. – Kosárlabda? – kérdezte George kíváncsian. – A Penn State-en kosárlabda-edzői szakra járt. – Poharát két tenyere közé vette, s az ámbraszínű italt nézte. – Másodéves korában eltörte a hüvelykujját, és így félévet veszített. Ekkor próbálkozott a színjátszással a főiskola amatőr színtársulatában. Megtetszett neki és ottragadt. Aztán lemondott a kosárlabdáról, és beiratkozott a színészeti szakra. – Értem – mondta George halkan. Majd váratlanul így szólt. – Maga még mindig hordja a jegygyűrűjét. – Igen. – Mary kissé elpirult és melegség öntötte el arcát. – Jogilag még mindig házastársak vagyunk és a jegygyűrű jó védelmet jelent. George elgondolkodva nézett rá. – Az ország nőinek fele a szemfogát is odaadná, ha Chris Douglas felesége lehetne. – Nos, úgy látszik, én a másik feléhez tartozom – válaszolta Mary könnyedén.

59/121

– Ő még mindig szereti magát. Ezt tudnia kell. Állandóan csak magát nézi. A nő váratlanul felemelte tekintetét, s a férfinak akaratlanul is az ötlött eszébe, hogy még soha életében nem látott ilyen gyönyörű kéket a nő szemében a szürkének vagy a zöldnek még az árnyalata sem volt meg. Mélytüzű, felkorbácsoló, tiszta kék szeme volt. – Tudom – mondta az idegességtől fojtott hangon. – Követ is. És én nem akarom mindezt. Ha tudtam volna, hogy itt lesz, sohasem jöttem volna el Yarboroughba. – Ezért tüntet ki az érdeklődésével? – kérdezte a férfi fanyarul. A kék szem meg sem rebbent. – Igen – mondta Mary őszintén. – Védelemre van szükségem. – A férjével szemben? A nő habozott. Végül is szólt: – Igen. Ő a férjem, ez igaz. Azonban már több mint négy éve nem élünk együtt, és megmondtam neki, hogy sohasem akarok többé vele élni. Ha válni akar, megteheti. Én csak azt akarom, hogy békén hagyjon. – Nem hiszem, hogy megteszi, Mary – mondta George. – Azt hiszem, valójában nem azért jött, hogy eljátssza a Hamlet főszerepét, hanem hogy lássa magát. – Magam is kezdem így gondolni. – Mary hirtelen igen fáradtnak érezte magát. – Elég ostoba voltam, és megmondtam neki, hol leszek nyáron, így aztán gondolom, részben az én hibám is. – Miért fél tőle annyira? – kérdezte George ártatlanul. – Ha komolyan így gondolja, akkor csak nemet kell mondania, s emellett ki kell tartania. Chris aligha rabolhatná el. Mary fölsóhajtott, letette poharát és felállt. – Talán igaza van. Néha azonban úgy érzem magam, mint Kanut király, mikor a tengerpart homokján állva meg akarta tiltani, hogy jöjjön a dagály. Bármit is mondok, az nem változtat a dolgon. – Elmosolyodott. – Jó éjszakát, George. – Jó éjszakát, Mary. Köszönöm az italt. Ő pedig csak állt az ajtóban, és nézte, amint a férfi lefelé ballag az ösvényen. Mikor megfordult, hogy bemenjen a házba, a szomszédos nyári lak verandáján egy alakra lett figyelmes. Túl sötét volt, így csak a 60/121

körvonalait, látta, de tudta, hogy a férfi figyeli őt. Gyerekes módon kidugta feléje a nyelvét, és amikor bement a házba, becsapta maga mögött az ajtót. 8. Másnap Margót Chandler megérkezett Yarboroughba. Mary először a koktélpartin látta őt. George sietve összehívta aznap délutánra a társulat hivatásos és amatőr tagjait. A fogadást Avery Hall egy elegáns régi termében tartották. Mary fehér vászonkosztümöt vett fel élénk rózsaszín blúzzal, és magas sarkú cipőjében kényelmetlenül botorkált a fenyők között, őszintén kíváncsi volt. Margót Chandlernek korábban csak egy-két filmjét látta, de az évek során, s a számos elfogyasztott férfi miatt, a filmcsillag szinte nemzeti intézménnyé vált. Mary gondolkodásában ő képviselte Hollywoodot. Elragadó volt. Apró, törékeny teremtés egyszerű, fekete ruhát viselt, amelyről Marynek az volt a véleménye, hogy alighanem egy vagyonba került. Úgy negyvenöt éves lehetett, de nem látszott annyinak. Bőre üde volt és ránctalan, alakja karcsú és ruganyos! – Jóságos egek! – mondta Mary, mikor George bemutatta őket egymásnak. – Senki sem fogja elhinni, hogy ön Hamlet anyja. Chandler bájosan elmosolyodott, s eközben kivillant tökéletes fogsora. – Persze, szinte gyermekként mentem férjhez mondta kedvesen. – Kit közvetlenül mellette állt, és most őrá nézett mesébe illő zöld szemével. – Bár azt nem gondoltam volna, hogy ekkora fiam lesz. – Szőke feje csak Kit válláig ért. A férfi karjára tette kezét. – Drágám, nagyon szeretném bemutatni a titkáromnak. Nagy csodálója a filmjeinek és odavan, hogy megismerkedhessen magával. – Bájos kis mosolyt küldött Mary és George felé, és gyakorlott kézzel a terem másik sarka felé irányította Kitet. – Szóval – mondta Mary, s mulatott magában, amint az apró kis nő ügyesen elvontatta a csaknem százkilencven centi magas Kitet –, ez Margót Chandler. Persze, rövid találkozás volt, de fölöttébb érdekes. George kuncogott. – Isten irgalmazzon nekem. Én leszek a rendezője.

61/121

– Kedvesem – dorombolt Mary, karját a férfi kabátujjára téve. – Szörnyen innék valamit. – Vágjuk át magunkat. – Együtt mentek az italokkal megrakott asztal felé. – Ő nem a főiskola területén fog lakni. Az szörnyen rusztikus. – Ó, szegénykém! Hol száll meg? – A Stafford Innben. Az a legflancosabb hely a környéken. Persze, egyáltalán nem elegáns az ő színvonalával mérve… Azt mondta rá, hogy valóságos lyuk, de itt ez a legjobb. Mary kortyolt egyet azitalából, és szórakozottan rámosolygott Adam Trurora, aki Horatiót alakítja. – Velünk fog étkezni? – Ma este igen – válaszolta George. – Kétlem kissé, hogy a főiskola konyhája megfelel az igényeinek, de megemlítettem neki, hogy itt nálunk Yarboroughban a légkör meghitt és családias. Margót Chandler valóban lement velük az étterembe aznap este. Vacsorára sült csirke volt mártással, tört burgonyával és zöldborsóval. Hitetlenkedve, tágra meredt szemmel nézte. – Drágám – mondta szemrehányó hangon George-nak – ezt én nem ehetem meg. Gondolnom kell a vonalaimra. – Sajnálom, Margót – mondta George. – Azt hiszem, az étel itt meglehetősen kalóriadús. Attól tartok, a konyhai személyzet megszokta, hogy éhes fiataloknak főzzön. – Talán beszélhetnék a séffel – mormolta Margót szelíden és eltűnt a konyha irányába. Mikor visszatért, egy fehér egyenruhás pincér jött vele, és elvitte a tányérját. Ő ismét leült, és angyali mosollyal nézett körül az asztaltársaságon. Kit, aki már félig elfogyasztotta vacsoráját, megkérdezte: – Készítenek magának valami mást? – Igen. A séf olyan aranyos ember – tudják csak spanyolul beszél – teljesen megértette, hogy mi a problémám. – Alighanem így volt, mert röviddel ezután megjelent maga a séf, kezében egy új tányérral, amelyen grillezett sült volt gyönyörű salátával. Chandler szeme hálásan csillant meg, és Mary szinte megilletődve nézte, amint a séf azt sem tudva, hogyan kérjen elnézést, szinte extázisban ígérgette, hogy boldogan elkészít neki bármit, amit csak kíván. Margót gyönyörű tiszta spanyol nyelven válaszolt, 62/121

és a séf méltóságteljesen, valósággal megdicsőülve távozott. A vacsora folytatódott. – Évek óta csodálója vagyok Miss Chandler – mondta Eric Lindquist megnyerő kisfiús mosollyal. Sikerült kiügyeskednie, hogy egy asztalnál üljön a sztárral. – Valóban? – kérdezte Margót, és egy percig elgondolkodva nézte Eric csinos, napbarnított arcát. – Sajnos, attól tartok, elfelejtettem a nevét. – Eric Lindquist vagyok – mondta a fiú. Csodálattal teli kék szeme mindent elárult. – Én alakítom Fortinbrast. – Ó, igen. – Margót kecsesen evett egy falatot a sültből, majd Kithez fordult. – Nagyon számítok magára, drága Chris, hogy a segítségemre lesz ebben a darabban. Még a gondolat is elrémít, hogy mire merészkedtem. – Gyámoltalan, tágra meredt szemmel nézett a férfira. Nyilvánvaló volt, hogy Eric Lindquist nem érdekli őt, s a vacsora hátralévő idejére ügyesen, bájosan és könyörtelenül sajátította ki a maga számára Kit figyelmét. Mary keveset beszélt, de elgondolkodva figyelt, amint Margót akcióba lendült. Mikor vacsora után valamennyien átmentek a társalgóba, egy percre kettesben maradtak Margottal, mivel George és Kit elmentek a kávéikért. Margót eltűnődve végigmérte Maryt a fekete feje búbjától a körömcipője orráig. – Maga Chris felesége? – kérdezte kertelés nélkül. Mary érezte, hogy a vérnyomása emelkedik. – Igen – válaszolt kurtán. – De nem élnek együtt? – Nem. – Értem. – Margót bájosan rámosolygott. – Ön, úgy tudom, tanár itt. – Így igaz, Miss Chandler. A két férfi visszatért, és George átadta Marynek a csészéjét. Margót elbűvölően mosolygott a férfiakra. – Hát nem csodálatos? Egy nő oly intelligens, hogy főiskolán oktathat. Ön bizonyára igen eszes és gyors felfogású, Mary. Mary még elbűvölőbben mosolygott vissza. – Igen – mondta –, az vagyok. – Summa cum laude végzett – mondta Kit közömbös arccal, és Mary csaknem átfúrta tekintetével. Margót Chandler elhúzta az orrát. – Summa cum…, Az mit jelent? 63/121

– Azt, hogy Mary valóban nagyon okos és rátermett. – Mary, George – hallatszott Melvin Shaw angol akcentusa. – Mit szólnának egy parti bridzshez? – Csodálatos – vágta rá Mary gyorsan. Melvinben remek partnerre talált, halálos komolyan vette a játékot amint előző este elárulta, még versenyeken is részt vett. Mary látta, hogy Melvin már Nancy Sealyt is beszervezte. – George? – kérdezte a férfi ismét. George gyors pillantást vetett Margot-ra és Kitre. Úgy tűnt, a nő maga a megtestesült bűbáj, a férfi kissé mogorva volt, s mikor George-ra pillantott, ő határozottan kérést olvasott ki sötét szeméből. – Nincs valaki, aki beszállna negyedikként? – kérdezte George Melvintől. – Nincs. Senki olyan, aki megütné a mértéket. – Ó, hát akkor… – George hagyta, hogy elvonszolják, de közben még mentegetődzve nézett Kitre, aki úgy állt ott, mintha villám csapott volna belé. Margót nyomban a karjára tette a kezét, s beszélni kezdett hozzá. Amint Mary leült a kártyaasztalhoz, akaratlanul is odapillantott, ahol a férje állt Margot-tal. Furcsa pár voltak így együtt, az apró termetű szőke nő és a szinte fölibe tornyosuló, napbarnított, fekete hajú férfi. De nem az a fontos, hogy milyennek látszik, Mary biztos volt afelől, hogy Margót a finom, törékeny külső mögött valójában hűvös, számító, elszánt teremtés. Ránézésre inkább a harminchoz mint a negyvenhez járt közel, kifinomultsága és biztos fellépése abból az évek során megszerzett képességből származott, hogy hogyan használja ki a férfiakat a saját céljai érdekében. Úgy tűnt, Kittel igen ügyesen bánik. A férfi már nem volt morcos, és hangosan nevetett. Néhány perc múlva együtt hagyták el a helyiséget. – Mary – mondta Melvin kétségbeesve, amikor a nő eldobott egy lapot. – Ez az én dámám volt. Most éppen a partnere ellen játszott. – Ó, Istenem – mondta Mary, és próbálta összeszedni kusza gondolatait. – Sajnálom, Mel. Elkerülte a figyelmemet. – Nos, kérem, figyeljen jobban. – Igen, rajta leszek. – És csak a kezében lévő lapokat bámulta mereven. Az elkövetkező két napban Mary alig látta Kitet, Georgeot, Alfrédot vagy Margot-t. – Az ördögbe is – morogta George, mikor pénteken 64/121

véletlenül összefutottak – még a szerepét sem tudja. És örökké tutujgatni kell. Kitépem a hajam. Tény, hogy Margót bomlasztó hatással volt az együttesre, amint ezt Carolyne Nash is megerősítette, aki szombat délután közvetlenül Mary mellett ült a tóparton. – Kellemetlen teremtés – mondta Carolyne őszintén. Mary kérdésére válaszolva, hogy Margót hogyan válik be, ezt mondta. – Úgy lóg Chris nyakán, mint egy pióca, és ha George odébb küldi a színpad közepéről, akkor rögtön visít. – Jóságos Isten! – mondta Mary. – Micsoda zűrzavar. De egyébként elég jó, Carolyne? – Nem tudom –, dünnyögte a lány. Majd kelletlenül így szólt. – Lehet, hogy egészen jó. Chris állandóan csiszolj a a beszédét. A hangja kissé éles és magas. – Fölsóhajtott. – Hihetetlenül türelmes vele. Ami engem illet, én legszívesebben gyorsan kirúgnám. – Igen, de hát te nem vagy férfi – mormolta Mary. – Ez igaz. Nagyon szép nő. – Igen. Nagyon. Egymásra néztek, és szomorkásán fölnevettek. – Meg kell hogy mondjam – vallotta be Mary –, én nem hittem el, hogy ilyen nők valóban léteznek. Azt hittem, ez csak a hollywoodi mítosz része. Mindenkit mindig drágám-nak szólít. – És ezt már annyira eltúlozza, hogy az ember képtelen hinni az őszinteségében – mondta Carolyne nagy megrökönyödésére. – Komolyan mondom, szörnyen csodálom Christ. Csodálatos embernek tartom valóban. No de ő… – Tudom. Scarlett O’Harának akar látszani, finomabb kiadásban. – Mindketten ismét jót nevettek, és rögtön jobban érezték magukat, miután a szép Chandler iránti ellenszenvüket, amint Mary rosszmájúan elnevezte, kölcsönösen kicserélték. Azt egyikük sem vallotta be, hogy Margót Chandler legfőbb vétke mindkettőjük szemében az volt, hogy megérkezése óta teljesen kisajátította magának Christopher Douglast. Vasárnap reggel Mary korán kelt, és úgy döntött, hogy először misét hallgat és csak azután reggelizik. Szerda óta, amikor Jason Razzia megszólította, ez volt az első alkalom, hogy kimerészkedett a főiskola 65/121

területéről. Amikor kihajtott a bejárati vaskapun, senkit sem látott a közelben. A templomhoz különösebb incidens nélkül elért, és visszaúton a főiskola felé megállt, hogy megvegye a vasárnapi lapokat. Az üzlet, amelynél leparkolt, egy kisebb élelmiszerbolt volt, de volt benne egy étkezőpult is, ahol kávét, fánkot és szendvicseket szolgáltak fel. A pultnál egy csésze kávé mellett ott ült a végzete. Razzia nyomban felugrott, amint megpillantotta őt. – Nocsak, Mrs. Douglas! Tettek Chrisszel egy újabb csónakkirándulást? Vagy Margót Chandler nagyon lefoglalja őt? – Mary nem vett róla tudomást, és a pénztárhoz ment, hogy az újságok és a vásárolt élelmiszerek árát kifizesse. – Tudja, a legutóbbi férjétől elvált, és lehet, hogy most egy fiatalabbat keres. Lehet, hogy ez egy újabb szeszély a részéről. Mary a fogát csikorgatta, fölvette a visszajáró pénzt, és kimért léptekkel az ajtóhoz ment. – Maga csinos nő – mondta a gyűlöletes hang a háta mögül –, de Margot-ról úgy hírlik, hogy olyan, mint a dinamit. Jobban tenné, ha résen lenne. Mary a legszívesebben megfordult volna, hogy öklével a férfi arcába vágjon. Ehelyett beszállt a kocsijába, s úgy megkönnyebbült, hogy erőteljesen bevágta az ajtaját, azt képzelve, hogy Jason Razzia ujjaira csapódott. A főiskolán az étterembe ment, hogy megreggelizzék. Elővette a lapokat és a második kávé közben kinyitotta a Timest a színházi rovatnál. A következő vastag betűs cím ötlött a szemébe: CHRISTOPHER DOUGLAS ELVÁLLALTA HAMLET SZEREPÉT! Letette a kávécsészét, megigazította az újságot és olvasni kezdett: Az elmúlt tíz év legérdekesebb és legmerészebb színházi kalandjára vállalkozik a yarboroughi főiskola nyári drámai fesztiválja. Az elmúlt évben George Clark, a fesztivál tehetséges és újító szellemű rendezője Sheridannek a tizennyolcadik századbeli klasszikus szerzőnek egy igen szellemes és rendkívül mulattató produkcióját: A botrány iskoláját küldte a Brodwayre. Két évvel ezelőtt Luis Murrayt és Merril Kanét láthattuk egy remek és szenvedélyes Antigoné-előadáson, mely darabban Mr. Clark

66/121

kiválóan alkalmazta a kórust. Ez évben, lélegzetelállító szereposztásban, Mr. Clark Christopher Douglast mutatja be Hamlet szerepében. A Hamlet Shakespeare művei közül talán a legnagyobb figyelmet keltő, lebilincselő, a színésszel szemben legigényesebb, legtöbbet követelő szerep. A címszerepet alakító színész elkerülhetetlenül kiteszi magát annak, hogy az évszázad oly kiemelkedő művészeivel hasonlítsák össze, mint John Gielgud, Laurence Olivier és Richárd Burton, hogy csak néhányat említsünk. Merész kihívás. Először is, Mr. Douglas amerikai, s emlékezetünk szerint a közelmúltban egyetlen amerikai színész sem volt képes Shakespeare-szerep alakítására olyan színvonalon, amely megüti a brit mértéket. Másodsorban, Mr. Douglas főként filmtapasztalatokkal rendelkezik. Színpadi tapasztalatot még főiskolás korában szerzett, és tény, hogy próbaforgatásra a New Haven-i Long Stage előadásán nyújtott teljesítménye alapján került sor, de marad a tény, hogy jelenlegi karrierjét túlnyomórészt filmszerepeinek köszönheti. Tüneményes, rendkívüli karrier, ezt sietve hozzá kell fűznünk. Nincs napjainkban még egy olyan filmszínész, aki oly népszerű lenne, mint ő. Filmjei változatlanul már a bemutatót követő hónapban meghozzák a kezdeti befektetést. Elegendő-e azonban ez a kétségkívül bámulatos életpálya ahhoz, hogy a Hamlet oly sokat követelő címszerepének eljátszására vállalkozzék? Az ember első, közvetlen reakciója az, hogy: nem. Nem, az a férfi, aki a Támadás Kailis ellen című mesterkélt kalandfilm férfi főszereplője volt, nem olyan ember, aki el tudja játszani Hamletet. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy Mr. Douglas nem volt nagyon jó az utolsó filmjében. Az volt. Megjelenése a filmvásznon olyan, amilyenhez a közelmúlt filmtörténetében nem akad hasonló: szép arc, a szó klasszikus értelmében, karcsú és ragyogó testi felépítés, a hangjáért pedig a legtöbb színész még a lelkét is eladná. Talán ez a probléma, talán annyi minden szolgál előnyére, hogy könnyen pihenhet babérain, s hagyja, hogy a külső majd elvégzi a többit. És mégis… Emlékezünk Az orosz kísérlet Ivánjára. Ez volt az első és legjobb filmszerepe, s már sejteni engedte a benne rejlő lehetőségeket. A 67/121

legutóbbi filmjeiben népszerű, modern, látszólag nemtörődöm, valójában azonban szívós, kitartó és határozott hősöket alakított. Mindezt elragadóan és könnyedén tette, s ugyanakkor sikerült egy olyan szexuális töltést belevinnie, ami figyelemreméltó, különösen ha meggondoljuk, hogy legtöbb szerelmi jelenete mennyire visszafogott. Iván alakjában azonban kaptunk még valamit, olyan gondolati és érzelmi mélységet és komplexitást, melyet a szerep csak sejtet, de mégis kitapintható. Az a férfi, aki Ivánt alakította, lehet, hogy képes eljátszani a Hamlet címszerepét is. Mr. Douglas maga láthatóan úgy gondolja, itt az ideje, hogy a film népszerű világa után valami merészebb, komolyabb erőpróbára vállalkozzék. Ennél nehezebb szerepet azonban nem is választhatott volna. Dicsérjük bátorságát, és várjuk az eredményt. Ekkor egy székzörgés hallatszott, és Mary fölnézve Kitet pillantotta meg, amint kezében egy csésze kávéval éppen leült. – Olvastad már a Timest? – kérdezte tőle nyomban. – Nem, még nem olvastam. – A férfi kortyolt egyet a kávéjából. – Jó reggelt! Mary kissé felhúzta az orrát. – Elnézést. Jó reggelt! És olvasd el ezt a cikket. – Átadta az újságot, fölvette a saját csészéjét, és közben az olvasó férfi arcát nézte. Mikor a cikket elolvasta, letette a lapot és elgondolkodva nézett maga elé. – Nem tudom, hogy milyen szeszély hajtott Yarboroughba, de szörnyen nehéz helyzetbe hoztad magad, nem gondolod? – mondta a nő meglehetősen izgatottan. – Úgy véled? – válaszolt kérdéssel a férfi. – Igen. George azt mondta, hogy a bemutató előadás tömve lesz színikritikusokkal, akik azt lesik, vajon nem buksz-e bele. Úgy látszik, igaza volt. – Ujjával idegesen rákoppintott az újságra. – Tudod, amit Calder itt leír, az igaz. Az utolsó három film nem kívánt komolyabb erőkifejtést. Valóban nem sok tennivalóm akadt. – Szeme fekete volt és kifürkészhetetlen, amikor a nő arcát figyelte. – Tudom – mondta ő. Nagyon komolyan nézett a férfira. – Miért vállaltad el azokat a szerepeket, Kit? Engem nagyon megleptek. Az orosz kísérlet után azt hittem, valami komolyabb szereppel jössz ki legközelebb. 68/121

– Nem jössz rá, hogy miért? – Nem. A férfi ravaszkásan mosolygott. – A pénzért drágám. Aljas pénzéhség. Azt akartam, hogy a bankszámlámon elegendő legyen belőle ahhoz, hogy sohase kelljen még egyszer aggódnom a jövő miatt. És sikerült. Tudod, a Támadás Kailis ellen című filmem bevételéből tíz százalékot kaptam. – Félretolta a csészéjét. – Nem szégyenkezem azok miatt a filmek miatt. Jól sikerültek, érdekesek voltak, izgatóak, kegyetlenség nélkül. Azzal egyetértek, hogy nem volt komoly mondanivalójuk, de megfeleltek a célnak. Milliókat szórakoztattak. – Igen – mondta a nő halkan. – Ezt tudom. – Aggódva nézett a férfira. – De aztán fogod magad, eljössz, hogy ezzel az Istent kísértő Hamletszereppel lerombold azt a képet, amelyet a közvéleményben eddig kialakítottál magadról. A kritikusok nem lesznek szelídek és elnézők. – Aggódsz miattam, Mary? – Igen. Aggódom. Az idő túl kevés a próbákhoz. Amatőr növendékekkel lépsz fel. És Margót… – Mikor a nevet utolsóként kimondta, hangja alig észrevehetően megváltozott, és a férfi elvigyorodott. – Ő egész jó lesz. George-nak mást sem kell tennie, mint odaállítja a színpad közepére és boldog lesz. – És te? A férfi kajánul nézett. – Nekem nincs szükségem a színpad közepére. A nő torka hirtelen kiszáradt. – Kit – szólt, és akaratlanul is a férfi felé hajolt –, meg tudod csinálni? – Azt hiszem, igen. Ha akarom. – Hangja lágy volt és bársonyos. – Fontos számodra, hogy sikerem legyen? – Igen. – A választ szinte csak suttogta. – Igen, fontos. – Nem bánják, ha csatlakozom magukhoz? – szólalt meg George vidáman. – Persze hogy nem – válaszolta Mary kis szünet után, mosolyt erőltetve arcára. Kit George felé fordította ragyogó hollófekete fejét, és hideg pillantást vetett rá. – Késtél – mondta rosszallóan.

69/121

– Vasárnap van – válaszolt George szelíden, maga elé téve a tányérját a rántottával. – Ez a pihenőnapom. – Miért nem mész át Margot-hoz és fogod egy kissé a kezét? – kérdezte Kit mogorván. – Ezt nem tőlem várja – vágott vissza George, akit kezdett kihozni sodrából a sztár ingerült hangja. Kit felhagyott azzal, hogy megpróbálja elijeszteni az asztaltól, és Maryhez fordult. – Mit szólnál egy teniszpartihoz? – kérdezte. – Teniszhez? – A nő hitetlenkedve nézett rá. – Azelőtt sohasem teniszeztél. Azt szoktad mondani, hogy ez nőies játék. A férfi kissé elvigyorodott. – Merő védekezésből tettem. Nem akartam, hogy te tanítsál meg teniszezni, mert tudtam, hogy megvernél. A nő hosszan nézett rá kék szemével. – És most azt hiszed, hogy nem tudlak megverni? – Azt nem tudom – válaszolta Kit őszintén –, de legalább lesz ok egy visszavágóra. – Félóra múlva lent leszek a pályán – mondta Mary. – Nagyszerű. – A férfi kedvesen George-ra mosolygott. – A viszontlátásra – mondta, s könnyed léptekkel kiment az étteremből. A jelenlévők, George-ot és Maryt is beleértve, őt nézték, amint távozott. Fél órával később fehér teniszruhában, kezében ütőjével és egy termosszal Mary megérkezett a teniszpályára. Négy gumival bevont betonpálya volt, s e pillanatban mind a négy foglalt. Mary a padhoz ment, leült Kit mellé, és fürkésző szemmel nézte a férfit. Fehér sort volt rajta és világoskék pólóing. – Mennyire vagy jó játékos? – kérdezte. – Majd meglátod – válaszolta. – Mi már végeztünk – mondta Nancy Sealy, amint a padhoz jött a lánnyal, akivel az imént játszott. – Játszhattok a mi pályánkon, Mary. – Kösz – Mary rámosolygott, és fejét lehajtva nekilátott, hogy kinyissa az ütő tokjának cipzárját. Zavarta őt Kit arckifejezése, s miközben a pályára ment, megpróbálta nem tudomásul venni, hogy a szívverése hirtelen felgyorsult. Öt percig melegítettek, majd Kit így szólt. – Kezdhetjük? Te adogatsz először. 70/121

– Oké. – Mary nyolcéves kora óta teniszezett. Szülei tagjai voltak egy golf- és teniszklubnak, és ő nyaranta hosszú órákat töltött a pályákon. Nem erős, de fölöttébb kitartó és pontosan ütő játékos volt. A labdát földobta a levegőbe és szervált. Kit erős tenyeres ütéssel alacsonyan és az alapvonalhoz közel ütötte vissza. Mary, aki korábban közelebb ment a hálóhoz, elhibázta. Egy percig meglepődve nézett a férfira, majd ismét szervált. Ezúttal a labdát a fonák oldalra ütötte, s a férfi alacsonyan, de kisebb erővel adta vissza. A nő a saját klasszikus, lágy tenyeresével ütötte vissza, s végül elnyerte a poént. Végül, bár menet közben háromszor is egyenlőre álltak, a gémet is megnyerte. Ekkor Kit ment az adogatóvonalhoz. A labda ágyúgolyóként zúgott át a háló fölött, s már földet is ért mellette, mielőtt még az ütőt visszaránthatta volna. – Ejha! – mondta. – Ez mi volt? – Belül volt? – kérdezte a férfi. – Úgy láttam, igen. – Akkor jó – húzódott széles mosolyra a férfi arca. – Gyakran túlütöm. Rendkívül fárasztó szét volt. Kit erővel pótolta a pontatlan ütéseket, és Mary csuklója belefájdult, hogy ütéseit visszaadja. Egy teljes órán át játszottak, amíg 6-6-os eredményt értek el. – Játsszunk tovább egy döntő pontért? – kérdezte a férfi, mikor a hálóhoz ment, hogy átadja Marynek a labdákat. – Miért ne hagyjuk abba most? – kérdezte ő. – Így mindketten nyerünk. – Nyilván úgy gondoltad, hogy egyikünk sem nyer – mondott ellent a férfi. Mary bosszús arcot vágott. – Átkozottul versenyszellemű vagy. Rendben van. Játsszunk a döntő pontért. – Nem – mondta a férfi. Váratlanul zsebre tette a labdákat. – Nem, igazad van. Hagyjuk abba most, amikor fej-fej mellett vagyunk. – Majd szomjan halok – vallotta be Mary, mikor lejöttek a pályáról. Tűző napon játszottak, s arca meg haja nyirkos volt az izzadságtól. Kitre nézett, s látta, hogy az ő pólóinge is átnedvesedett. – Hoztam magammal vizet – mondta, s a pad alá helyezett termoszra mutatott. – Megosztom veled. 71/121

Leültek egymás mellé az árnyékos padra, s Mary kiöntötte a vizet. Csak egy pohár volt, így ő ivott először, majd újra töltötte és átnyújtotta a férfinak. – Te mindig mindenre gondolsz – mondta ő, miközben átvette a poharat. – Nos, én jóval régebben kezdtem teniszezni, mint te. Bár, ha következetesebben játszol az első adogatástól, ripityára verhettél volna. Átkozott labdáid vannak. – Hát igen, ha bejönnek. – Nem sok híja van. Csak egy kis tréningre van szükséged. Gyakorolnod kellene a fonák ütéseket is. Mary a füle mögé illesztett néhány nyirkos hajtincset és szánalmasan mosolygott. – Mintha ágyúgolyókat kellett volna visszaütnöm. A férfi egy percig nem válaszolt, s a nő ismét öntött magának egy kevés vizet. Érezte, hogy a férfi nézi őt. – Úszhatnánk egyet – mondta végül Kit. – Mit szólsz hozzá? A nő a tó hideg, tiszta vizére gondolt és így szólt: – Jó ötlet. – Nagyszerű. – A férfi fölállt, magához vette mindkettőjük ütőjét és a termoszt. – Menjünk, vegyük fel a fürdőruhánkat. – Oké. – A férfi mellett ment, karcsú, nyúlánk lába csaknem lépést tartott a férfival. Belül egy hang azt súgta neki, nem kellene ilyen közös programot csinálni, ez veszélyes. Ostobaság, mondta Mary, csitítani próbálván a nyugtalan belső hangot. Egy csomó ember lesz a tóparton. Akkor hogyan lehetne veszélyes? Nem a főiskola már ismert tóparti részéhez mentek. Mikor Mary strandruhában és frottírköntössel kijött a házból, Kit már ott ült a ház bejárati lépcsőjén. Fürdőnadrág volt rajta, és egy ősrégi kollégiumi pólóing, amelyet Mary nyomban fölismert. – Jóságos egek! – csúszott ki a száján, mielőtt még észbekapott volna. – Ez még mindig megvan? Azt hittem, most már divatosabb sportfelszerelésed van. – Nincs ennek a pólónak semmi baja – válaszolt a férfi kedvesen. – Nem lyukas, vagy igen? – Nem. – Rámosolygott a férfira, és önkéntelenül is meghatottan nézett rá. – Bizonyos értelembem egyáltalán nem változtál. Sohasem törődtél azzal, hogy mi van rajtad. 72/121

– Nekem elég annyi, ha az öltözékem tiszta és kényelmes. – Elindultak lefelé a fák közötti úton, s egy pontnál a férfi letért a fenyves felé. – Találtam egy helyes kis öblöt a tónál. A főiskola területe, úgyhogy nem járunk tilosban. Gyere utánam. – De Kit – kezdett tiltakozni, amikor a férfi befordult a fák közé. – Én nem akarom, hogy… A férfi megállt és megfordult. – Az Isten szerelmére, hagyd már abba, hogy úgy viselkedsz, mint egy apáca, akit meg akarnak erőszakolni. Gyere! – Ne légy faragatlan – vágott vissza Mary, de azért követte a férfit az ösvényen. Úgy öt perc múlva kiértek a fák közül, és ott voltak a tó partján. – Ó, Kit! – mondta elakadó lélegzettel. – Ez gyönyörű! – Nagyszerű horgászhely – mondta ő elégedetten. – Reggel ötkor itt voltam, és nagyon szépnek találtam. – Fogtál valamit? – Azt eszed majd vacsorára – válaszolt széles mosollyal a férfi. A földre dobta törülközőjét, és levette magáról a pólóinget. A lány követte példáját. – Úgy látszik, a papa megtérített téged – mondta. A hangja beleveszett a trikójába, mikor kibújt belőle. – Semmi, de semmi sem tudna kicsalni az ágyból hajnali öt órakor. – Apádnak megvan még a csónakja? – Igen. – Elfordult a férfitól, és a csillogó vizet nézte. Annak idején Kit szeretett eljárni apjával a kora reggeli horgászkirándulásokra. Akkortájt arra gondolt, hogy a férfi azért kedvelte annyira az ő apját, mert a sajátját valójában sohasem ismerte. – Versenyezzünk – mondta a férfi. – Oké. – Mindketten futni kezdtek a tó felé, és testük csaknem ugyanabban a pillanatban csapódott a vízbe. A két csillogó fekete fej szorosan egymás mellett emelkedett ki a vízből, s egyszerre kiáltották, – jéghideg! – A tó feneke ezen a részen az első méterek után hirtelen mélyült, s bár nem voltak messze a parttól, Mary úgy találta, hogy elmerülne. Taposta a vizet és körülnézett. Egy kis öbölben voltak, melyet egy fenyőfákkal benőtt domb takart el a főiskola strandjától. Mary hallhatta, amint néhány röplabdázó növendék kiabál és nevetgél, de látni nem látta őket, és ő is rejtve volt előlük. 73/121

Talán tíz perce úszhattak, s aztán, mintegy szótlan megegyezés alapján, visszafordultak a part felé. Mary fölvette törülközőjét, és csendben figyelte, amint Kit erőteljes mozdulatokkal ledörgölte magát. A férfi nem figyelt rá, a tó felé fordult, s így hosszasabban elnézegette széles, egyenletesen barna vállát és hátát, oszlopszerűen emelkedő, barna nyakát. Kit befejezte a törülközést, és most leterítette a törülközőt a fák mögötti kis füves tisztásra. Lefeküdt, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és behunyt szemmel süttette arcát a nappal. A nő is leterítette törülközőjét a férfié mellé, leült és vászon strandszatyrában keresgélni kezdte a fésűjét. Ekkor a férfi kinyitotta a szemét, és tekintetük egymásba mélyedt. – Feküdj ide mellém – mondta halkan, és Mary szíve hevesen kezdett kalapálni. 9. – Nem – mondta Mary. Tekintetét elvette a férfiról, és hátat fordított neki. – Ha így kezded, máris elmegyek. – Elmész? – a férfi előrenyúlt, megfogta a karját, és erős csuklójával megfordította őt úgy, hogy most mellette feküdt a kiterített törülközőn. Egy pillanat múlva föléje borult, leszorította, és szája szomjas csókkal tapadt a nő ajkára oly erővel, hogy feje lenyomódott a földre terített csíkos törülközőre. A férfi csókjára ellenkezése megszűnt. Szinte észre sem vette, hogy elmúlt a feszültsége, és szája viszonozta a férfi csókját. – Mary – mormolta fülébe a férfi érzelemtől fojtott hangon. – Szeretlek. Tudod? – Valóban, Kit? – Fölnézett a férfira, arcuk csaknem összeért. – Én már nem tudom, hogy valójában mit is tudok – mondta, s ujja finoman végigsiklott a férfi arcán. Lehajtotta a fejét és megcsókolta a nő nyakát. – Jöjj el velem Kaliforniába. Mary behunyta a szemét. Szörnyű kísértést érzett, hogy engedjen a férfinak. – Nem tehetem – suttogta. – Az nem az én világom és sohasem válna azzá. – Élhetnél ugyanúgy, mint eddig – mondta Kit és felült. 74/121

A férfi meghátrálása megfosztotta ellenállásától. Egy perc múlva kinyitotta szemét. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy Kaliforniában is vannak egyetemek… ráadásul átkozottul jók. Miért ne taníthatnál azok egyikében? – Tanítani? – kérdezte a nő elgyöngülve. – Igen. Vagy írni. Nem ezt teszed legszívesebben? A könyved kitűnő volt… ezt bizonyára magad is tudod. Mary szeme tágra meredt. – Te olvastad a könyvemet? A férfi rámosolygott. – Te is megnézted az én filmjeimet. – Az igaz. – Ilyen sötét szemek hogyan tudnak oly gyöngéden nézni, gondolta Mary. Felült, előrehajolt és a térdére tette homlokát. – Akarnád, hogy tovább tanítsak? – Persze, hogy akarnám! – A férfi hangja csaknem éles volt. – Mindig is azt akartam, hogy bontakoztasd ki a képességeidet. Ebben sohasem gátolnálak. Ezért voltam olyan feldúlt, amikor azt mondtad, hogy felhagysz a tudományos munkával, és visszaadod az ösztöndíjat. A férfi láthatóan visszarettent attól, hogy a bébit említse, s a nő is kerülte e különösen fájó témát. – Nem tudom, Kit. Túlságosan nehéz karriereket összekapcsolni. Ennek már nemegyszer tanúja voltam. Az egyiknek mindig engednie kell. A haja már száradni kezdett a napon, s egy tincs az arca elé lógott. A férfi előrenyúlt és gyöngéden a füle mögé húzta. – Ha akarod – mondta –, elköltözöm Keletre. A nő kék szeme mint tiszta vizű tó világított ki szép, szabályos arcából. – Ezt komolyan mondod? – Igen. Azt nem hiszem, hogy Massachusettset el tudnám intézni. Közelebb kellene lennem New Yorkhoz. Connecticutot talán igen, ha New Englandben akarsz lakni. – Nem is tudom – mondta ismét Mary, s érezte, hogy hangja bizonytalan. – Gondolkodsz majd róla? – …Igen. A férfi rámosolygott. – Rendes kislány vagy. Fölállt, és a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse. – Itt a löncs ideje – mondta könnyedén, s Mary a 75/121

kezébe tette a kezét és hagyta, hogy fölsegítse őt. – Kipirult az orrod – mondta Kit, amikor fölvette a földről a törülközőket. – A fene egye meg! Elfelejtettem föltenni az arcmaszkom. – Megnézte a vállát. – Én aztán igazán nem vagyok kaliforniai típus, Kit. – Majd csináltatok neked egy napellenzőt a verandára mondta a férfi. – Gyere már! – Jól van – válaszolta ő idegesen, mert bosszantotta a férfi sürgetése. – Mire jó ez a nagy sietség? Annyira éhes vagy? – Igen, az vagyok. – A nőre nézett, sötét szeme huncutul csillogott. – De nem ételre. Ha még tovább is itt maradunk, rá fogsz jönni, hogy mire vagyok éhes. – Jövök már – mondta Mary, és fölkapta a strandszatyrát. A férfi fölvonta a szemöldökét, de csak ennyit mondott. – Kövess! – és megindult a fenyőfák felé. A nő orra piros volt, és a vállát is megkapta a nap. Úgy döntött, hogy készít egy mogyorókrémes és dzsemes szendvicset, és a délutánt a verandán tölti a lapokat olvasva. Nehezen tudta azonban figyelmét a Közel-Kelet és Latin-Amerika problémáira összpontosítani. Mary O’Connor Douglas saját problémái sokkal égetőbbnek és sürgetőbbnek tűntek. Korábban azt mondta a férfinak, gondolkodik majd azon, hogy visszatér-e hozzá. Maga sem akarta elhinni, hogy ez igaz, de megtette. Komolyan is gondolta. Bizonyára meghibbant. Persze, Kit nem gondolta komolyan, hogy hajlandó eljönni Keletre. Ahhoz túl jól ismerte, hogy ezt elhigyje. Számára a karrierje az első. Énjének egyik fele vágyódott a férfi után, kívánta őt, és kínzó fájdalmat érzett őt hiányolva. Viszont énjének másik része félt attól, ami történne, ha ismét elfordulna tőle, mint egyszer korában már megtette. Nem volt biztos abban, hogy merné-e megkockáztatni ismét. Négy óra tájban George jelent meg az ajtajánál, s ő meghívta a férfit egy italra. Öt órakor távozott és Mary bement a házba, hogy átöltözzék a vacsorához. Kit egész délután nem volt látható, és Mary a vacsoránál azon kapta magát, hogy őt keresi tekintetével. Nem volt ott sem Margót, sem Mel. 76/121

– Hol van Chris és Margót – kérdezte George-tól Carolyne Nash, és Mary meg tudta volna csókolni őt őszinteségéért. – Chris ma délután átment a Stafford Innbe, hogy Margótval dolgozzék – válaszolt nyugodtan George. – Azt hiszem, ott vacsoráznak. – Akkor most ki a rendező itt, George? – kérdezte Alfréd Block sértő hangon. – Amióta a Méhkirálynő megérkezett, úgy tűnik, mintha Chris vette volna át az irányítást. Ő mondja meg neki, hogy mit tegyen, hova álljon, hogyan beszéljen. – Ez igaz – vetette közbe Eric Lindquist széles mosollyal. – Én nem akartam szólni, de… – Utálatosak vagytok! – mondta Carolyne méltatlankodva. – Nem Chris hibája, ha úgy lóg a nyakán, mint egy élősdi. Chris csak az előadás érdekét nézi. Mary megdöbbent, és kissé izgatott lett. Fogalma sem volt arról, hogy a társulat tagjai között ekkora nézetkülönbség van. George-ra nézett, ki láthatóan nem zavartatta magát az elhangzottak miatt. Eddig oly idegesnek és ingerlékenynek látta, hogy ez a nyugalom meglepte. Most kedvesen, de határozottan így szólt: – Ennek a darabnak a rendezője én vagyok és nem más. És olyan női főszereplővel kell dolgoznom, aki rendkívül ideges az első színpadi szereplése miatt. Nagyon jól eljátssza majd a szerepét, ha bízunk benne. Chris az az ember, aki eddig a legtöbbet érte el nála, s én hálás vagyok neki az erőfeszítéséért. Ha azonban az előadás nem sikerül, a felelősség engem terhel. És azt ajánlom, ezt egyikőtök se felejtse el. – Azzal visszament, hogy elfogyassza vacsoráját. Mary csodálattal nézett rá. A férfi elkapta a tekintetét, észrevette, hogy nézi őt és rákacsintott. Mary rámosolygott, s csak ide-oda tologatta az ételt a tányérján. A gondolat, hogy Kit és Margót most együtt vannak, teljesen elvette az étvágyát. Vacsora után kártyáztak. Ha ez a nyár másra nem is lenne jó, arra igen, hogy a bridzsjátéka javult. Mire az óra tízet mutatott, már fájt a feje, ezért kimentette magát, hogy elmegy aludni. Melvin Shaw, aki nem vette jó néven, hogy az utána következő legjobb játékos elmegy, tiltakozott. Mary azonban fölállt, határozott hangon így szólt: – Jó éjszakát, Melvin – és menni készült. 77/121

– Elkísérhetem a házig? – kérdezte George. – Nem. Valóban fáradt vagyok, és fáj a fejem – mondta a nő. – Holnap majd találkozunk. – Valószínűleg a közelgő vihar visel úgy meg – mondta Nancy Sealy. – Érdekes, hogy egyesekre mennyire hat az időjárás. – Vihar lesz? – kérdezte Mary éles hangon. – Azt mondják, igen – válaszolt a lány. – A rádióban hallottam, mielőtt lejöttem vacsorázni. – Ó – mondta Mary alig hallhatóan. – Akkor már értem. Hát akkor jó éjszakát mindenkinek. Mikor kilépett a sötétbe, az éjszaka hűvös volt, s a levegőben érzett a vihar. Mary aggódva, sietős léptekkel ment fölfelé az ösvényen, hogy mielőbb odaérjen védelmet nyújtó kunyhójához. Kit ablaka sötét volt, s a kocsija sem volt ott. Mikor végre beért a házba, gyorsan levetkőzött, és ágyba bújt. Izgatott volt és ingerült. Nagy zivatar volt készülőben. Érezte és félt tőle. Valójában azonban csak éjféltájt kezdődött. Mintegy félórán át távoli moraj hallatszott, aztán zuhogni kezdett az eső. Amint az ablakon kinézett, egy nagy villám megvilágította az eget, és néhány másodperc múlva éles csattanás hallatszott. Beburkolózott a takaróba, kimászott az ágyból, és elrejtőzött a hálószobája sarkába. Ott kucorgott, és remegés fogta el, amikor a nappali szoba felől egy hang a nevén szólította. Megpróbált válaszolni, de egy mennydörgés elnyomta hangját. A hálószoba ajtaja kinyílt, s Kit állt ott farmernadrágban és pólóingben. Szinte azonnal észrevette őt. – Ó, édes kis szívem –, mondta kedvesen. Keresztülment a szobán, és leült melléje a padlóra. – Tudod, itt tökéletes biztonságban vagy. Ha a villám lecsap, akkor a fába üt és nem a házba. – Én… én tudom – mondta hebegve, s a hála érzetétől hajtva sietve megbújt a férfi biztonságosnak vélt, meleg karjai közt. – De mégis félek. A férfi szorosan, oltalmazón magához ölelte, tapasztalatból tudta, hogy ez jobban megnyugtatja őt a szavaknál. Mary behunyta a szemét, szorosan hozzásimult, még azt sem vette észre, hogy az arcához érő ing nedves. 78/121

A vihar mintegy húsz percig tartott, s ezalatt ők a padlón összebújva vártak. Aztán a mennydörgés egyre messzebbről hallatszott, a villámok is kisebb fénnyel világítottak. Végül csak az eső esett, s az esőcseppek kitartóan kopogtak a tetőn és az ablakokon. – Elmúlt – mondta Kit szelíden. – Igen. – Feszes, görcsös izmai kissé fölengedtek. Megpróbált nevetni. – Szörnyen ostobának érzem, ahogy reagálok rá, de nem tehetek róla. – Tudom. – A férfi lassan, cirógatva simogatta a hátát. Arca a nő hajához tapadt. Ő behunyt szemmel pihent a mellén. – Tudtad, hogy teljesen kikészültem. – Ez inkább állítás volt, semmint kérdés. – Igen. Gondoltam helyesebb, ha átjövök, és megnézem, mi van veled. Csúnya vihar volt. Nem is félelem volt, amit most érzett, hanem valami más. A férfi továbbra is finoman, ütemesen simogatta, s ő mély lélegzetet vett. – Mary – mondta a férfi, s ő fölnézett. Kit lehajtotta a fejét, és lassan, érzékien szájon csókolta. Ő hátradőlt a karjában, feje a férfi vállán pihent, s lassan átkarolta a nyakát. Ekkor Kit a nyakát kezdte csókolgatni. Kezét becsúsztatta a pizsama alá, s gyöngéden megfogta a nő mellét. – Mary – suttogta – hercegnőm, én kis ír rózsaszálam… A szerelmes szavak hallatán, a férfi szájának és kezének érintésére minden ellenállása összeomlott – Feküdjünk le – mormolta Kit. Maryt elhagyta ereje, hogy tiltakozzék érezte, hogy enged, megadja magát. – Jó. Jól van – suttogta, s a férfi fölállt, lassan fölhúzta magához. Ölébe vette, az ágyra fektette, s ott állt egy percig, míg levette ingét, és kigombolta farmernadrágját. Mary égve hagyta az éjjeliszekrény lámpáját, és most annak halvány fényénél figyelte őt. Aztán Kit melléje feküdt, hosszú ujjaival kigombolta a pizsamakabátját, s átölelte karcsú, ruganyos derekát. Megsimogatta meztelen testét, s Mary érezte, hogy eddig elfojtott vágya fellobban, és arra készteti, hogy viszonozza a férfi érzelmeit, hogy kielégítse őt, neki adja magát testestül lelkestül. – Kit – suttogta, s a férfi, akinek nyúlánk, izmos teste már hozzátapadt, ismét csókolni kezdte őt. 79/121

Mary teste még jól emlékezett, milyen érzést keltett benne a férfi, s most hirtelen szenvedélyesen kívánta őt, miként a férfi is vágyott utána. Nem volt senki hozzá fogható, semmi más olyan érzés, mint ez. – Kit – mondta Mary most már szinte sürgetően. Beleborzongott, amikor a heves, átható, lüktető feszültség egyre fokozódott benne. A férfi hátába mélyülő ujjai kifehéredtek a nyomástól. – Mary, drágám, szerelmem – suttogta a férfi, amikor mélységes szenvedéllyel egyesültek. Majd a nő végképp elhallgatott, csendben feküdt a férfi alatt. Aztán, jóval később Kit megmozdult, kissé változtatott a helyzetén. – Nagyon nehéz vagyok? – Nem – mondta Mary. – Nem vagy nehéz. A férfi lenézett rá, sötét szeme melegséget és nyugalmat sugárzott. – Aludj, hercegnő – mondta, gyöngéden oldalára fordította, s meleg testéhez húzta, tudván, hogyan szeretett aludni. Ő behunyta szemét, és két perc múlva már mélyen aludt. Mary másnap reggel korán, a madarak csicsergésére ébredt. A mellette fekvő Kit felé fordult. A férfi álla a kezén pihent, szemöldöke kissé összekuszálódott. Fejét kissé elfordította, amikor hallotta, hogy a nő megmozdul, tekintetük találkozott, szeme bizonytalanságot tükrözött. Az elmúlt éjjel kihasználta a helyzet adta előnyt, és most láthatóan nem volt biztos abban, hogy az éjszaka múltával a reggeli világosságban Mary miként reagál. Ha egy csöppnyi eszem lett volna, gondolta Mary, akkor elküldtem volna. Érezte, hogy ajka mosolyra húzódik. – Tudtam, hogy úgy járok, mint Kanut király – mondta. A férfi elnevette magát. – Miért pont Kanut király? – Ő volt az, aki azt parancsolta a dagálynak, hogy ne jöjjön. A férfi még mindig nevetett. – Istenemre, Mary, imádlak. Nincs a világon még egy nő, aki ilyen pillanatban Kanut királyról beszélne. – Sajnos, ő pontosan illik a pillanathoz. – Ne mondd, hogy sajnos. – A férfi arca komoly lett. – Az, hogy itt voltam a közeledben és csak őrülten kívántalak, maga volt a pokol… Kissé arra emlékeztetett, amikor először találkoztunk, csak az sokkal rosszabb 80/121

volt. – Közelebb húzódott hozzá, átkarolta, és arcát a nő mellei közé temette. – Csak kívántalak, vágytam utánad és nem voltál az enyém mondta, s ajkával meztelen testét cirógatta, amíg beszélt. Aztán mély, vad szenvedéllyel így szólt. – Vágytam az után, ami az enyém. – Arcát a nő arcához dörzsölte, s ő kissé ellenkezett, mert a férfi borostája sértette finom bőrét. Kit a nő mellén pihentette fejét, ő pedig ujjaival beletúrt a férfi kócos fekete hajába. – Senkivel sem olyan jó, mint veled – mondta Kit. – A bókot sajnos nem viszonozhatom – mondta Mary csípősen. – Ugyanis nincs összehasonlítási alapom, mint neked. A férfi kuncogott. – Hála Istennek. Mary továbbra is kedvesen turkált Kit hajában. – Jobb lenne, ha most elmennél – mondta neki. – Nem akarom, hogy lássák, amikor kimész innen. – Miért? Hiszen házasok vagyunk. – Igen… Tudom. – A nő ujjai megálltak, a férfi fölemelte fejét és ránézett. Orrcimpái hirtelen megfeszültek. – Azt hittem, visszatérsz hozzám. – Én… – A férfi arcába nézett. Kétségbeejtő helyzet, gondolta. A férfi iránt érzett szerelme gyöngévé tette. – Talán igen – mondta gyámoltalanul. A férfi arca megenyhült, s a szeme, mellyel letekintett rá, oly sötét volt, oly elviselhetetlenül szép. Kit még egy órát maradt. Mary aznap reggel a Hamletről tartott előadást, és amíg a darab és a szereplők problémáiról beszélt, állandóan Kit arcát figyelte. Azon tűnődött, mit akart mondani azzal, hogy ha jól akarja eljátszani Hamlet szerepét, teljesen ki kell tárulkoznia. Nem akarta, hogy az iskolában bárki is tudja, hogy ők ketten ismét együtt voltak. – Kérlek, Kit – mondta a férfinak aznap reggel, mielőtt elment. – Még szükségem van egy kis időre, amíg alkalmazkodom az új helyzethez. Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy ezek az emberek hogyan néznének rám, ha tudnák, ami történt. – Arca kipirult, beszéde vontatott volt. A férfi a homlokát ráncolta. – Ha rajtam múlna, egyszerűen beköltöznék ide. Nincs szükség magyarázkodásra. Férj feleség vagyunk. 81/121

– Tudom. Én azonban még nem állok készen erre. Kérlek, Kit – mondta ismét, immár kissé elkeseredetten, s a férfi végül engedett. Mary maga sem tudta, miért vonakodott attól, hogy kibékülésük tényét nyilvánosságra hozzák. Közrejátszhatott ebben az is, hogy még jómaga sem békélt meg egészen a gondolattal. Azt tudta, hogy ő mit érez a férfi iránt, annak iránta táplált érzései felől azonban nem volt biztos. Kit egyszerűen csak kívánta őt, és mesteri ügyességgel elérte, hogy megkapja, amit akart. De vajon kívánja-e majd őt továbbra is, vagy pedig az lesz, mint a múltban, hogy akit nem látnak, azzal nem törődnek. Vonakodva bár, de arra a következtetésre jutott, hogy Kaliforniába kellene költöznie. Kit valószínűleg esetenként játszana, munkájának zöme azonban a filmhez köti, s a filmipar Kaliforniában van. Nem akart tőle távol lenni, csak addig, amíg az elkerülhetetlen még nagyon is jól emlékezett arra, mi történt legutóbb, amikor külön voltak. A rákövetkező héten többször felmerült benne a gondolat, hogy el kellene mennie az orvoshoz a születésszabályozás miatt. Ha így folytatják, biztos, hogy előbb-utóbb terhes lesz. Szeretett volna egy gyermeket Kittől, de nem tudta, hogy a férfi hogyan fogadná ezt. Félt megkérdezni tőle. Ez a téma kimondatlan megegyezés folytán tabu volt kettejük között. Az egyetemre is el kellene küldenie lemondását, de ezt is húztahalasztotta. Úgy érezte, hogy egész jövendő élete forog kockán, és kissé valószerűtlen volt minden az egyetlen valóság az éjszaka volt, amikor hálószobájának ajtaja kinyílt, és Kit bejött. – Szörnyen furcsa érzés hallani, amint az emberek Chris Douglasról beszélnek – mondta a férfinak a szombatra virradó hajnalon. – Elgondolom, ezek Kitről beszélnek, a férjemről, aki elfelejt borotválkozni, mielőtt lefekszik, és a borostájával összevissza karcol. A férfi együttérzőn és álmosan rámosolygott. – Szegény szerelmem. Holnap estére megborotválkozom. A nő megcsókolta a fejét, amely az ő mellén pihent, majd visszatért eredeti gondolatához. – Csak úgy látszik, képtelen vagyok megbékélni a

82/121

másik személlyel, a filmsztár Christopher Douglasszel, vagyis veled. Ez igen különös. – Nem, nem az – mondta a férfi. – Mindenki más a külszínt nézi, a hírnevet, a formás orrot, a szabályos fogsort. Te engem látsz. Mindig is így volt. Ezt külön szeretem benned. Te az ember szívébe látsz. A talmi látszat és a színlelés téged nem téveszt meg. Mary sokáig hallgatott. – Azt hiszem, ez egyike volt a legszebb bókoknak, melyet valaha is mondtak nekem – szólt végül. – Későre jár – mondta. – Hallom a madarak énekét. – Messze még a reggel – válaszolt a férfi álmosan. – Pacsirta hangja szól ilyen sikoltva, fület-szívet tépőn, keservesen. – Kit! – A nő nevetett, és kissé megrázta őt. – Hagyd már abba, hogy a Rómeó és Júliából idézel, és kelj fel. – Nem – válaszolt ő egyszerűen. – Pacsirta szól, a reggel hírnöke. Nem csalogány az – idézte Mary is szigorú hangon. – Ünneprontó vagy. – A férfi felült, ásított és nyújtózkodott egyet. – Meddig akarod még ezt csinálni, hogy az éjszaka leple alatt lopózzam be és ki. Kezdek kiöregedni az ilyen hőstettekből. – Kikelt az ágyból, és felvette a farmednadrágját az ágy melletti székről. – A bemutató utáni napig – válaszolta Mary hátratolva a homlokába lógó haját. – Tudom, ostobaságnak tartod. Néha jómagam is. De nem tehetek róla. – Okos és értelmes nő létedre szörnyen logikátlan vagy. – Tudom – válaszolt ő kissé morcosan. – Ide figyelj, Mary – szólt a férfi, s egy percre leült az ágy szélére. – Értelmetlen dolog feltételezni, hogy éjszaka majd tudunk beszélgetni engem teljesen más dolgok foglalkoztatnak, amikor idejövök. – Magam is zavart vagyok kissé – mormolta a nő. A férfi arca széles mosolyra húzódott, és megcsókolta Mary orra hegyét. – Menjünk el ma este valahová vacsorázni. – Szívesen, Kit – mondta Mary lelkesen. A vég nélküli bridzselés az utóbbi héten már az idegeire ment, de nem tudta, hogyan mentse ki magát.

83/121

– Nagyszerű. Majd keresek egy nyugodt helyet, és foglalok asztalt. – Sietve hozzátette: – Nem a saját nevemen. – Jó lesz ez? – kérdezte a nő, amikor egy új gondolat felötlött benne. – Mit mondasz George-nak? – Majd azt mondom neki, hogy elviszem a feleségem vacsorázni. 10. Mary aznap délután a szabadidejét jórészt arra fordította, hogy a vacsorához megfelelően felkészüljön. A délután nagy részét a könyvtárban töltötte, hogy elrejtőzzék a sajtó emberei elől, akiktől ezen a héten különösen félt. Problémát okozott az is, hogyan viselkedjék, ha Kit jelen van. Korábban úgy határozott, hogy illő távolságban tartja magától, s attól tartott, hogy megváltozott érzelmei arcára vannak írva. Úgy érezte, talán túlérzékenységből, hogy mindenki őket nézi, s rajtuk töri a fejét. A fehér kosztümjét vette fel és a magával hozott kiegészítők közül a legmutatósabbat nagy gondot fordított a hajára, gondosan megszárította, hogy kiemelje arcát és lágyan omoljon a vállára. Pontosan hét órakor egy autóduda tülkölt a ház előtt, s ő gyorsan felkapta fekete lakkretiküljét, és kilépett az ajtón. – Micsoda szamárság ez? – kérdezte, amikor beszállt a kocsiba. – Dudával hívsz. Kopoghattál volna az ajtón. A férfi elvigyorodott. – Kölyökkoromban mindig arra vágytam, hogy dudaszóval hívjam a partneremet. Sajnos akkor nem volt pénzem kocsira. – Szegény kisemmizett drágaságom – mormolta Mary gúnyosan. – Nos, ha most akarod megélni kamaszkori álmaidat, ki legyek én, hogy felhagyjál vele? – Azt akarod, hogy orrba üsselek? – kérdezte kedvesen. A nő felnevetett. – Nem kifejezetten. Hová megyünk? – George ajánlott egy helyet. Úgy hívják, A szilfák. Azt mondja, az étel jó, s a vendégek többnyire helybéliek. – Az jó – mondta Mary. – Az ember így remélheti, hogy New Englandiak nem háborgatják. Ez volt az első alkalom, hogy amióta Kit híres ember lett, kettesben ment el vele. A kocsit az étterem garázsában hagyták, majd fölmentek a 84/121

régi, faburkolattá vendéglő lépcsőjén az előtérbe. – Mr. Michaels névre foglaltam asztalt fél nyolcra – mondta Kit kedvesen a tulajdonosnőnek. A nő szeme tágra meredt, amikor bevezették őket. Idegesen pillantott az asztalfoglalási listára. – I-i-igen, t-természetesen – hebegte. – Erre szíveskedjék jönni, uram. Mary hálás volt, hogy egy sarokasztalnál ülnek, de amíg végigmentek a termen, az végtelennek tűnt számára. Egy-két ember szórakozottan nézett föl, de miután felismerték Kitet, arcuk szinte megdermedt. Mary sajnálkozva gondolta, hogy nem olyan az arca, amelyet nem lehet felismerni. Kit kezébe vette az étlapot, s ő egy percig figyelmesen nézte őt, megpróbálta olyannak látni, amilyennek az étterem közönsége, akik lopva pillantottak a sarokasztaluk felé. Csak nézte őt, s egy magas, napbarnított, karcsú férfit látott jól szabott, elegáns, világosszürke öltönyben. Haja fekete volt, mint a szén, mint az éjszaka, olyan, mint az övé. Most föltekintett, és Mary kissé elmosolyodott. Sohasem tudta elfogulatlanul nézni őt ez egyszerűen lehetetlen volt. – Tudod, azt hiszem, most először látlak öltönyben – mondta a férfinak. – Jól áll neked. – Így igaz. Amikor házasok voltunk, még nem volt öltönyöm. – A pincér jelent meg a férfi könyökénél, s ő megkédezte Maryt. – Parancsolsz egy italt? – Igen. Egy vodka-Martinit kérek jéggel. – Én pedig egy whiskyt – mondta Kit a pincérnek. Mikor a pincér visszatért az italukkal, a vodka-Martinit tette Kit, és a whiskyt Mary elé. Magukban jót mulatva lopva összenéztek, és amikor elment, Kit kicserélte az italokat. – Szörnyen bántó, ha az ember felesége nagyivó – mondta gyászos képpel. A nő kortyolt egyet az italból. – Én igazán nem tehetek arról, hogy te csak a kontyalávalókat kedveled. – Én nem egy belevaló, alkoholista, középosztálybeli családban nevelkedtem. Már korán megkedveltem a sört és eddig nem változtattam ezen. – A tejet még jobban szereted – mondta a nő. 85/121

– Az isten szerelmére, Mary, nehogy valaha is eláruld – mondta tettetett rémülettel. – Gondolj az én vad fenegyerek hírnevemre. A nő melegen rámosolygott. – Megőrzöm a titkodat mindhalálig. – Igen? – A férfi a nő asztalon fekvő kezére tette a kezét. Mary önkéntelenül is körülnézett. Az étterem közönségének legalább a fele őket nézte. Elhúzta a kezét, s érezte, hogy az arca elpirul. – Ne vegyél tudomást róluk – mondta. – Tulajdonképpen egész rendesen viselkednek. Öt perc múlva majd megunják, hogy ide bámuljanak. Mary hátradőlt, és megpróbált fölengedni. – Gondolom, te már hozzászoktál. – Az ember ezt sohasem szokja meg. Ez valami olyasmi, amivel együtt kell élni. – Hátranézett a válla fölött. – Ó – mondta. – Már jön is egy. Egy férfi jelent meg asztaluknál kezében egy jegyzőtömbbel és ceruzával. – Mr. Douglas – mondta kissé zavartan és határozottan New York-i akcentussal. – Lenne szíves egy autogramot adni? A lányom részére kérem. Lelkes hódolója önnek. Mary figyelt, s közben Kit arca fegyelmezetten hűvös és udvarias lett. Bizonyára ez az a maszk, ami mögé megtanult elbújni a fürkésző tekintetek elől. – Ne haragudjon – mondta hűvösen –, de ha nem dolgozom, nem szoktam autogramot adni. A férfi zavartnak és tanácstalannak látszott, kissé hátrált. – Sajnálom – mondta. Kit kimérten bólintott, s a férfi egy pillanat múlva megfordult és elment. – Kissé szívtelen voltál – mormolta halkan Mary rövid szünet után. – Ha aláírtam volna azt a papírt, akkor már az étterem közönségének fele itt lenne autogramért. Most legalább békén hagynak. – Igen – mondta Mary kissé leverten. – Azt hiszem, igazad van. A férfi rámosolygott. – Téged úgy neveltek, hogy udvarias legyél. Engem nem. Őszintén szólva én nem hiszek abban, hogy az udvariasság hasznos. Mary felsóhajtott. – Rendeljünk – mondta a férfi, s átnyújtotta neki az étlapot.

86/121

Az étel finom volt, s Mary egészen fölengedett amíg vacsoráztak és iszogatták a bort. – Úgy döntöttem, hogy elmegyek veled Kaliforniába – mondta, miközben egy kis vesepecsenye-szeletet ízlelgetett. A férfi arca boldogan fölragyogott. – Ezt komolyan mondod? – Igen. Valószínűleg nem okoz majd problémát, hogy munkát kapjak az UCLA könyvtárban. Hogy oktathatok-e, azt nem tudom. Jobb, ha rugalmasabb vagyok, és alkalmazkodom a te körülményeidhez. – Ide figyelj, Mary. – A férfi halálos komolyan beszélt. – Én azt akarom, hogy a magad útját járd. Nem akarom, hogy miattam áldozatot hozzál. Ha tanítani akarsz, akkor taníts. Erre van képesítésed. – Valójában nem erre – válaszolta halkan. – A képesítésem a tudományos kutatásra szól. A tudósok rendszerint azért tanítanak, hogy biztosítva legyen a megélhetésük, s nem szükségképpen azért, mert szeretnek tanítani. A férfi mélyen a szemébe nézett. – Te szerettél tanítani? Mary ajka kissé lebiggyedt. – Nem különösebben – mondta. A férfi szeme fölragyogott. – A pénz nem probléma, szívem. Van belőle bőven. Ha írni akarsz, csak rajta. Nem kell aggódnod amiatt, hogy lesz-e fedél a fejed fölött. Tarthatsz házvezetőnőt… szakácsnőt… titkárnőt…, amit csak akarsz. Mary csak pislogott. – Úristen! Neked mindezek megvannak? – Nem. Van egy házvezetőnőm, aki szörnyen zsémbes, de remekül főz. Majd másik házat kell keresnünk. Te utálnád a jelenlegit. – Miért? – Kísérteties – mondta a férfi vidáman. – Egy sztárjelölttől vásároltam… bútorozva vettem meg. Ha belül vagyok, legszívesebben behunynám a szemem. Azért vettem meg, mert eldugott helyen van és tetszett a környék. – De miért nem alakítottad át? – kérdezte a nő kíváncsian. – Nem is tudom. Úgy tűnt, hogy nem érné meg a fáradságot. – Mióta van meg? – Három éve.

87/121

– Három éve?! – Elképedve bámult a férfira. – Három éve élsz egy házban, amit utálsz, és még csak meg sem próbáltad átalakítani? Kit kissé félszegen elvigyorodott. – Volt egy hely, ahová beakaszthattam a ruháimat és leparkoltam a kocsit. Sohasem éreztem otthonomnak. Sehol sem érzem magam otthon, ha te nem vagy ott. – Ó, Kit. – A szavakat szinte suttogta. Letette a villáját és a férfira nézett. – Majd én teremtek neked otthont, drágám. – Magam is azt szeretném – mondta amaz egyszerűen. – Biztos, hogy nem bánod meg, ha felhagysz a munkáddal az egyetemen? Nem fognak hiányozni azok a híres tudósok? – Nem hiszem – válaszolt a nő elgondolkodva. – Azt hiszem, jobban érezném magam egy kevésbé tiszteletre méltó intézménynél, fiatalabb emberek között. A mostani egyetemen a professzorok olyan… vaskalaposak. – Még Leonard Fergusson is? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. Leonard Fergusson volt Mary tanszékének vezetője, és világszerte elismert tudós hírében állt. – Azt hiszem, öregszik – mondta a nő őszintén. – A gondolkodása nem rugalmas, néha valósággal begyöpösödött. Gyakran szinte zavaróan hat, mint aki azt sem tudja felfogni, hogy melyik évszázadban él. A férfi hátravetette a fejét és nevetett. – Hogy a csudába jutott eszébe, hogy téged odavegyen? – kérdezte, mikor végre lélegzethez jutott. – Az angol tanszéken nem volt elég nő. Csak egyetlen véglegesített női professzor van, hitted volna? Engem a látszat kedvéért vett fel másodikként. – Nos, az biztos, hogy Kaliforniában nem ilyen begyöpösödött vaskalaposak – mondta Kit vidáman. Letette a kést és a villát, és elégedetten nézte az üres tányért. – Ez jó volt. Mary még csak félig készült el a sülttel. – Mesélj nekem Kaliforniáról – mondta. – Gyönyörű – vágta rá nyomban a férfi. – De azt hiszem, keresek egy másik házat, ami a tengerre néz. Szeretnéd? – Igen – válaszolt a nő. – Vehetnék egy csónakot is. Olyat, mint apádé. 88/121

A nő gyöngéden elmosolyodott. – Remek dolog lenne. – Igen, az lenne. Nagyon rendesen élhetnénk, Mary. Tudod, Kaliforniában nem mindenki különc vagy narkós. Vagy éppen filmsztár. – Ellentétben anyám hiedelmével – mormolta a nő, s a férfi nevetett. – De lenne zavartalan magánéletünk, Kit? Egész idő alatt magán érezte a körülöttük élők fürkész tekintetét. – Pénzért sok mindent meg lehet vásárolni – mondta Kit kissé kesernyésen. – Még zavartalan magánéletet is. – Remélem, hogy igen – mondta Mary enyhe kétkedéssel. Felszolgálták a kávét. Amíg kortyolgatta, Mary újból megpróbálta nem tudomásul venni a figyelő szemeket. – Végeztél? – kérdezte Kit. – Igen – mondta a nő. Fölálltak, és a bámész szemek kereszttüzében végigmentek a termen. Miközben a férfi a kocsit a főiskola felé vezette, Mary őt figyelte nézte, amint hosszú ujjú, finom kezével magabiztosan fogja a volánt, nézte a profilját, a száját. A szájat, mely a könyörtelenség és sebezhetőség furcsa kombinációjáról tanúskodott. – Mi a véleményed Margót Chandlerről – kérdezte kíváncsian. A férfi kissé elmosolyodott a kocsi sötétjében. – Valójában nem rossz teremtés. Találkoztam már rosszabbal is. – Mit értesz ezen? – Azt, hogy alapvetően rendes, nem akar ő ártani senkinek sem és érző szíve van. – Ó – mondta Mary kissé zavartan. A férfi oldalról rápillantott. – Neked mi a véleményed róla? – Nem is tudom – válaszolta óvatosan. – Látszatra oly ragyogó és kemény, hogy képtelen voltam kiigazodni rajta. A legbonyolultabb ember, akivel valaha is találkoztam. – Bonyolult – mondta a férfi elgondolkodva. – Igen, azt hiszem, ez a meghatározás illik rá leginkább. – Te milyen meghatározást használnál – kérdezte Mary, és figyelmesen nézte a férfit.

89/121

– Világias – vágta rá nyomban Kit. – Mint oly sok hollywoodi, ő is úgy hiszi, hogy a rosszból jöhet ki jó is, hogy a hazugság néha jobb lehet, mint az igazság, hogy a cél szentesíti az eszközt. – Jóságos Isten! – mondta Mary alig hallhatóan. – Mintha azt mondtad volna, hogy alapjában rendes teremtés. – Az is… alapjában véve. De a világ megrontotta. A világ demoralizálja az embereket… s úgy hiszem, a hollywoodit még sokkal inkább, mint a többit. – Ez cinikusan hangzik. Ekkorra már odaértek a főiskola kapujához, és a férfi behajtott, óvatosan adagolva a gázt a hosszú úton. – Nem vagyok cinikus. – Megálltak a férfi háza előtt. Fél tizenegy lehetett. – Mit szólnál egy sétához? – kérdezte. – Csodálatosan hangzik – mondta Mary. Mindig szerettek együtt sétálni, gondtalanul, s házasságuk kezdeti szakaszában ezt sokszor megtették. – De hadd öltözzek át előbb mondta. Mikor farmernadrágban és gumitalpú cipőben ismét kijött a házból, a férfit már ott találta hasonló öltözékben. – Valamelyik reggel találtam egy kedves kis ösvényt a fenyvesben mondta. – Most már túl sötét van ahhoz, hogy azon menjünk, de egyszer majd megmutatom neked. A nő a fejét csóválta. – Pályát tévesztettél, Kit. Egy másik korban felfedező lettél volna. – Az szívesen lettem volna – mondta ő, és megfogta a nő kezét. – Tudod, hogy komolyan gondoltam arra, csinálok egy filmet Dávid Livingstonról? – Lassan sétáltak egymás mellett lefelé az úton. – Livingstonról? – mondta Mary, s hangjából meglepetés csendült ki. Egy percig elgondolkodott. – Ő elég komplikált jellem volt. Szent vagy mániákus? Vagy a kettő keveréke? – Azt hiszem, egy jó film inkább ez utóbbi módon ábrázolná. – Igen. Van forgatókönyved? – Még nincs. Azon gondolkodom, hogy saját filmgyártásba kezdek. Egy kevés pénzt kölcsön kellene kérnem. Az én kis biztos befektetéseimhez nem akarok nyúlni. Van azonban néhány millióm, amit szabadon forgathatok.

90/121

– Néhány millió?? – nevetett. – Szinte el sem akarom hinni, Kit. Ha arra gondolok, hogy annak idején mennyi hamburgert ettünk meg! – Emlékszem – kezét, mellyel még mindig a nő kezét fogta, bedugta viharkabátja zsebébe. – De azok voltak életem legboldogabb napjai… azok a hamburgeres napok. – Igen – mondta Mary. – Számomra is. Távolról zeneszó hallatszott. A társalgó felől hozta a szellő. Vidám fiatalok énekeltek kórusban. – Menjünk mi is? – kérdezte Mary. – Nem. – Arca kissé elfintorodott. – Azt gondoltam, hogy az itteni légkör hatására talán majd ismét fiatal diáknak érzem magam. Ehelyett mintha millióéves lennék. A nő elnevette magát. – Nem vagy egy kimondott geriátriai eset, drágám, de tudom, hogy mire gondolsz. – Lesétáltak a tóhoz, és egy ideig az üres kerti székekben üldögélve a tó csöndes vizét nézték. Aztán visszasétáltak a házak felé, néha beszélgettek, néha hallgattak, a hosszú gyakorlattól teljes összhangban, egyszerre lépdeltek. A diákok még mindig énekeltek a társalgóban, amikor Mary és Kit bementek a nő házába és lefeküdtek. Mary másnap a hajnal első halvány fényeire ébredt. Kitre nézett, aki békésen aludt mellette a franciaágyon. Kissé megrémült attól, hogy a férfi puszta látása milyen hatással volt rá. A férfi mellett nem volt többé dr. O’Connor, a hűvös, tisztafejű, intelligens, higgadt tudós. Az a személyiség, akit az elmúlt négy év során oly gonddal alakított ki, a férfi egyetlen érintésére semmivé vált. Amikor az elmúlt éjjel azt mondta Kitnek, hogy vele megy Kaliforniába, felégette maga mögött az utolsó hidat is. Most már csak az maradt hátra, hogy elküldje a lemondását. Az egyetemnek valószínűleg nem okoz majd gondot a helyettesítése a tudományos világ fele a jobb karját is odaadná, hogy ott taníthasson, s Leonard Fergusson megerősödne ama előítéletében, hogy a női tanerőkre nem lehet számítani. Miért vonakodik annyira, hogy megírja azt a levelet? Azért, s ennek aznap reggel a hajnal első sugaránál ébredt tudatára, mert még mindig nem biztos abban, helyesen döntött-e, hogy visszamegy 91/121

Kithez. Imádta a férfit, de nem bízott meg benne teljesen és nem is bocsátott meg neki egészen. A bébiről sohasem beszéltek, s ő tudta, hogy amíg ezt nem tisztázzák, amíg ez a szomorú kis szellem közöttük áll, addig a házasságuk sohasem nyugszik majd szilárd alapon. Mégis, ha az élete függött volna tőle, akkor sem tudta volna szóba hozni a témát. A seb csaknem teljesen begyógyult, de a helye még fájt. – Jó reggelt! – szólalt meg mellette az álmos, mély férfihang. Mary megfordult, és rámosolygott. Mosolya kissé szomorkás volt, de úgy tűnt, ezt Kit nem vette észre. – Egyike azon dolgoknak, melyeket mindig hiányoltam, az, hogy megmelegíted az ágyat – mondta rövid szünet után. – Barátságtalan dolog egyedül feküdni a hideg ágyban. – Ha rajtam áll, soha többé nem alszol egyedül – válaszolt a férfi. A nő kissé fölsóhajtott, és szorosan mellé bújt a takaró alá. – Ez most egy szomorkás sóhaj volt – mormolta Kit, és a nőt átölelve magához szorította. Mary feje a férfi vállán pihent, s ő is átkarolta Kitet. Érezte keze alatt a férfi erős, kemény hátizmait. Egyikükön sem volt pizsama. – Ez nem olyan testhelyzet, amelyben jól lehet pihenni mormolta Kit egy perc múlva. – Nem? Én kényelmesen érzem magam. – Behunyta a szemét. – Igen, szívem? – Kezével lassan simogatni kezdte a hátát, majd lejjebb a csípőjénél cirógatta. A nő érezte, hogy bensőjében valami lüktetni kezd. – Ne tedd ezt – mondta Mary. – Rendben van – mondta a férfi lágyan. – Mit szólnál akkor ehhez? – Pontosan tudta, hol érintse meg, miként tudja felizgatni őt. A nő azonban valamely érthetetlen okból nem akart szeretkezni. Elhúzódott kissé a férfitól, de ezzel csak azt érte el, hogy Kit le tudta hajtani fejét, és csókolni kezdte a mellét. Ő mozdulatlanul tűrte becéző simogatását, nem akart hozzá bújni, s nem akart tudomást venni a benne feltoluló érzésekről. Nem akarta megadni neki, amit kívánt tőle ez alkalommal, legalábbis úgy gondolta, vegye el ő. Önmagától máris túl sokat engedett meg neki.

92/121

– Mary… – A férfi fölibe tornyosuló válla eltakarta a szoba többi részét. – Szeress – suttogta Kit. A nő belenézett a férfi csillogó fekete szemébe. Arca kemény volt a felfokozott vágytól. Tekintete hatására ellenállása kezdett gyengülni. Egy hosszú percen át mozdulatlanul feküdtek, tekintetük egymásba mélyedt. – Szeress – mondta ismét a férfi. S ekkor ő, igen lassan széttárta a lábát. Mikor a férfi magáévá tette, behunyta a szemét. Lehetetlen volt nemet mondani neki, önmegtagadónak lenni szorosan a férfihoz tapadt, s mint mindig, most is magával ragadta elsöprő szerelme. Vére szenvedélytől lüktetett, amint együtt eljutottak a gyönyör csúcsára, majd megpihentek. A férfi még sokáig feküdt mozdulatlanul, karjával szorosan magához ölelte, mintha attól félne, hogy el akar szökni mellőle, ő pedig visszatartja, ha kell, erőszakkal is. – Későre jár – mondta végül Mary. – Jól van. – Elengedte Maryt, s a hátára fordult. – Meddig játsszuk még ezt a játékot, Mary? A szeme elé tette a karját, hogy ne lássa a férfi fenyegetően türelmetlen arcát. – Hadd beszéljek előbb a szüleimmel, mielőtt bármit nyilvánosságra hozunk – mondta. – Felhívod őket ma? – Igen. – Elvette karját a szeme elől, s figyelte az öltözködő férfit. Hirtelen elszégyellte magát. Elvégre, mint a férfi oly ésszerűen rámutatott, ők ketten házasok. Úgy viselkedett, mint aki nem normális. Kikelt az ágyból, fölvette fehér frottírköpenyét, és megkötötte az övét. – Szegény drágaságom mondta. – Tudom, nagyon oktalanul viselkedem. Ma felhívom őket, megígérem. – Átölelte a férfit és együtt mentek az ajtóig. – Lehet, hogy amit mondok, úgy hangzik majd, mint a férfiúi felsőbbrendűség hangoztatása, de a poklok kínját állom ki, amikor más férfiakkal látlak és nem henceghetek vele, hogy én vagyok a párja. – Ez valóban úgy hangzik – mondta Mary gyöngéden. – Azért mégis szeretlek. A férfi kinyitotta az ajtót, s most kirajzolódott sziluettje. Mary lábujjhegyre állt, hogy megcsókolja. A férfi átölelte. 93/121

Ekkor valami villant, s ezt egy másik villanás követte. Mary érezte, hogy Kit megmerevedik, majd ellökte őt magától. Ő csak bámult a döbbenettől némán. Az úton, velük szemben ott állt Jason Razzia, kezében a fényképezőgépével. Kit egy csúnyát káromkodott, olyan szót mondott, amit még sohasem hallott tőle. Szemében vad düh lángolt, s egy párduc gyorsaságával ugrott le a veranda lépcsőjéről, s rohant a fotóriporter után. Jason Razzia, mikor látta, hogy Kit közeledik, a fenyves felé hátrált, majd megfordult és futni kezdett. Egy karcsú izmos kéz vágódott előre, s megmarkolta a fotós vállát. Másik kezével elvette tőle a gépet és teljes erővel a sziklához vágta. – Hé! – mondta Razzia. – Ezt nem teheti. – Pedig megtettem – mondta Kit. – És a fejét is így zúzom szét, ha nem kotródik innét. – A perzselő düh olyan erőt adott neki, hogy Jason Razzia, gyermekkora óta most először, kifejezetten félt a másiktól. Megpróbált szabadulni Kit vasmarkából. – Megyek már – hebegte. Kit sötét szeméből gyilkos düh villogott feléje. – És a feleségemtől tartsa távol magát – mondta Kit fojtott szenvedéllyel. Hangja halk volt és igen fenyegető. – Ha még egyszer meglátom a közelében, megölöm. Megértette? – Nono, Chris. Hallom, amit mond. Sajnálom. Én… Razzia most már remegett, és Kit eltaszította őt a fák felé. – Takarodjon innen, maga szemét. – Razzia elfutott. Kit lassan, nagyon lassan megfordult, és a feleségére nézett. Még mindig a veranda ajtajában állt, de innen is láthatta, hogy remeg. Halkan ismét káromkodott egyet, lehajolt, hogy fölvegye a szétzútott fényképezőgépet, majd odament a nőhöz, aki ösztönösen hátrahúzódott a közeledtére. A férfi megállt. – Hogy pont itt előtted kellett történnie – mondta. Aki nem ismerte, nem hallotta volna meg a fegyelmezett hangból alig kicsendülő vad indulatot. – Egy másik nő rosszul lett volna az izgalomtól. Te azonban nem.

94/121

Mary szeme szinte kiviláglott sápadt arcából. Kezét szinte védekezőleg kulcsolta össze köpenye előtt. Kit most már visszanyerte önuralmát, de arca még mindig fenyegető volt, s Mary félt tőle. – Menjünk be – mondta Kit most már nyugodtabb hangon. – Nem. – Mary behátrált a verandára. – Nem. Semmi értelme, Kit. Nem tudnám elviselni. Örökké fotósok szaglásznak körülöttem, bekandikálnak a hálószobám ablakán. Ez szörnyű! A férfi követte őt a verandára. – Ezt nem gondolod komolyan. Egy ilyen kis incidens nem okozhat változást a kettőnk kapcsolatában. – Pedig okoz – mondta Mary reszketve, erőtlenül. A férfi megragadta a vállát, s ő összerezzent ujjainak szorításától. – Ezt csak azért mondod, mert izgatott vagy. – Izgatott vagyok – mondta ő –, de komolyan gondolom. Nem tudok visszatérni hozzád, Kit. Képtelen vagyok rá. A férfi elengedte. Összeszorított szája csak vékony vonalnak látszott. – Nem fogok könyörögni neked, Mary. – Hangja mérhetetlenül keserű volt. – Nem. Nem is várom tőled. – Ha ez a végső elhatározásod, akkor ahhoz tartom magam. – Ó, Istenem, Kit! – kiáltotta Mary. – Kérlek, menjél most. A férfi leejtette kezét a nő válláról, megfordult, és kiment az ajtón. Ő bement a házba, s remegve rázuhant az ágyra. Nagy sokára fölállt, és beállt a zuhanyozó alá. Vasárnap van, döbbent rá meglepődve. El kell mennie a misére. Megszárította a haját, egy mintás nyári ruhát vett magára, és kisétált a kocsijához. Kábult és érzéketlen volt. Ez az állapot a mise közepéig tartott a pap szövegére gépiesen mormolta a hívők válaszát, fölállt, leült és letérdelt, mint egy akarat nélküli báb. Mikor az áldozásból visszajövet letérdelt, arcát két kezébe temette. A templomban nyugalom honolt, csak az orgona búgott halkan. Drága jó Istenem, könyörgött, segítsél meg. Mit tettem? Szemét behunyva, magába mélyedve ezt gondolta: nem igaz, nem lehet igaz, hogy eltaszította magától Kitet csak azért, mert egy fotóriporter lefényképezte őket. Az a kis jelenet katalizátora, s nem oka volt 95/121

elhatározásának. Nem is azért küldte el a férfit, mert kivágta azt az aljas Razziát. Valami más oka volt, gondolta. Az áldoztatást befejezték, s a hívek fölálltak, hogy fogadják a pap végső áldását. Mikor a többi hívő lassan eltávozott a templomból, Mary visszatérdelt. Ismét lehajtotta a fejét. Ahogy ma reggel viselkedett Kittel, annak oka mélyen a múltban gyökeredzik. Szerette őt, de volt a természetének egy árnyoldala, mellyel korábban egyszer már szembe találta magát, és ez volt az, amitől ma reggel visszarettent. A férfi öt évvel ezelőtt úgy robbant be az életébe, mint egy ragyogó ifjú titán, feldúlta lelke nyugalmát, kiszakította addigi nyugalmas, családi környezetéből, és megismertette vele a testi szerelem mámorító világát. De mint már annyi görög szűz őelőtte, ő is úgy találta, veszélyes dolog, ha az ember egy istenbe lesz szerelmes. Az istenek – s ezt megtanulhatta volna a klasszikus irodalomból – hajlamosak arra, hogy elsősorban saját érdeküket nézzék. Kit is így tett, és az ő rovására. Azon kívül, amire igényt tartott, őrá magára nem volt szüksége. Oly rémítően önző és magabiztos teremtés volt, amilyennel még sohasem találkozott. Ha valami vagy valaki az útjába állt, azt egyszerűen szétzúzta, miként ma reggel a fényképezőgépet. A templom csöndes, nyugodt félhomályában föltekintett a mellékoltárnál álló Szűz Mária-szoborra. A gyermek Jézust tartotta karjában. A derűs anyaság szobrát nézve Mary rájött, sohasem bocsátotta meg Kitnek, hogy annak idején az abortuszt javasolta neki. Amikor a baba meghalt, úgy érezte, hogy a férfi szinte kívánta, hogy így legyen. Ez az árny még most is ott van kettejük között, aminthogy mindig is ott volt. És ma reggel ezért utasította vissza őt. Nagyon lassan fölállt, és kiment a templomból. Visszament a főiskolára, s egész délután az Erzsébet korabeli énekeskönyvekről szóló tanulmányon dolgozott. Mikor átment az étterembe, hogy megvacsorázzék, őszintén remélte, hogy Kit nem lesz ott. Ott volt. Rögtön megpillantotta őt a kandallónál állva, amint belépett a társalgóba. A férfi aznap este még csak rá sem nézett.

96/121

Nem ült le a nő asztalához sem. Mary George és Alfréd Block között ült, minden idegszálával érzékelte a szomszéd asztalnál ülő magas, fekete férfi alakját, de erőt vett magán és George-ra, Alfrédra, valamint az asztalnál ülő diákokra figyelt. Vacsora után bementek a társalgóba, ahol a helyzet még rosszabb volt. A kívülálló szemlélő, gondolta Mary, semmi változást nem venne észre viselkedésükben az elmúlt héthez képest. Udvariasak, civilizáltak, csaknem közömbösek voltak egymás iránt. Az elmúlt héten azonban csak játékot játszottak. Ez most a rideg valóság volt. Mary hallotta, amint Carolyne így szól a. férfihez: – Hiányoltuk tegnap este a vacsoránál, Chris. – Mary és én a városba mentünk vacsorázni – válaszolt a férfi kimérten. – A változatosság kedvéért. Ezt persze valamennyien tudták, ők ketten együtt nem lehettek egyszerre távol anélkül, hogy ez ne adott volna okot egy csomó találgatásra. – Ismét összeköltöznek? – kérdezte Eric Lindquist derűsen. – A helyzet az, hogy – és ekkor Kit tekintete találkozott Maryével – a válást beszéltük meg. A nő ügy érezte, mintha valaki fejbe verte volna egy téglával. A férfi szeme szénfekete volt és ellenséges. Mary fölemelte a kezét, hogy egy nem létező hajfürtöt hátrasimítson a homlokából. Mindenki őt bámulta. – Azt hiszem, ideje, hogy valamit tegyünk ennek a lehetetlen, felemás helyzetnek a megoldására. – Fölemelte a kávéscsészéjét, s észrevette, hogy remeg a keze. Sietve ismét letette. – Mit szólnának egy kis bridzshez? – kérdezte Melvin Shaw-tól. Két órán át kártyázott anélkül, hogy emlékezett volna rá, milyen lapok voltak a kezében. 11. A bemutató előadást szombatra tervezték, és a hátralevő napokban George keményen megdolgoztatta együttesét. Az egész szörnyűséges héten Mary csak ezért az egy dologért volt hálás. Kit csaknem minden idejét a színházban töltötte, s így a nap nagyobbik részében nem érezte azt a kínzó fájdalmat, melyet a férfi látása okozott neki. Néhányszor még a vacsorát is kihagyta ugyanezen estéken Margót is távol volt. 97/121

Mary fásultan úgy gondolta, hogy még ezért is hálásnak kéne lennie. A zsúfolt próbák eredményeként Mary túl sokat volt egyedül. A szép környezetben rendszerint élvezte a magányt, de jelenlegi feldúlt állapotában nagyon hiányolta mások társaságát. Ha egyedül volt, akaratlanul is Kitre gondolt. Semmi értelme nem volt, nem is akart gondolni rá, és mégis ezt tette. Szüntelenül. A délutánokat rendszerint a könyvtárban töltötte, ahol az Erzsébet korabeli daloskönyvekről szóló tanulmányon dolgozott. Nem ilyen vakációt álmodott magának, de még ez is jobb volt annál, mintha szüntelenül olyasmin töpreng, amin már úgysem lehet segíteni. Csütörtökön besurrant a színház elsötétített nézőterére, és leült egy székre a leghátsó sorban. Ez volt az első alkalom, hogy eljött a próbára. Valójában nem állt szándékában, de a kísértés túl nagy volt. Úgy gondolta, senki sem vette észre, hogy bejött. Kit a harmadik monológ közepén tartott. Carolyne Nash mint Ophelia a színpad jobb oldali részén, háttal Kitnek, térdepelve, csendben imádkozott. Mary úgy találta, hogy a beállítás meglehetősen félszeg, és George véleménye láthatóan ugyanez volt. Hallotta, amint így szól: – Várj egy percig, Chris! – Fölállt az első sorban lévő székéről és odament a színpadhoz. Mary látta, amint Carolyne-t úgy állítja be, hogy inkább a színpad felé forduljon. Mary nem hallotta, mit mondott. Aztán a férfi visszament a helyére. – Próbáljuk el újból mondta. Kit lement a színpadról. – Rendben – mondta George. – Most kezdjük. Kit, fejét lehajtva, a földre tekintve, lassú léptekkel visszajött. Mary számára a jelenet különösnek hatott. Mind Kit, mind Carolyne farmernadrágban volt, lábukon tornacipő. George egyszer megállította őket, így szólt Kithez: – E jelenet intenzitását fokozatosan kell megteremteni, Kit. Könynyű volna azt mondanom, hogy taszigáld Carolyne-t ide-oda meg hajigáld a székeket, de nem akarom ezt tenni. Elsősorban azért, mert nem akarom, hogy Carolyne tele legyen kék és zöld foltokkal. – Kösz, George – szólt a lány mosolyogva. A férfi visszamosolygott rá. – És ami még fontosabb, a nézőkben azt az érzést akarom kelteni, hogy Hamlet fékezi magát. Olyan, mint egy lőporos 98/121

hordó, amely robbanni készül, de nem robban, még egyelőre. Ezt azonban éreztetned kell, Chris. Vibrálnod kell, hogy megrémüljön tőled. Kit udvariasan figyelt. Most rábólintott. – Igen, értem. – Jól van. Akkor kezdjük a jelenetet onnan, amikor fölnézel és megpillantod őt. Újból elkezdték. Valaki bejött a sötétben, és leült Mary mellé. – Azelőtt nem volt itt – mondta félre nem ismerhető angolsággal Melvin Shaw. Mary kissé elmosolyodott, és magában azért fohászkodott, bárcsak elmenne a férfi. – Nem. – Mi a véleménye? – kérdezte az. – Mi a véleménye magának? – vágott vissza a nő. – Maga sok Shakespeare-darabban játszott. Látta azt is, hogy ezt az előadást miként formálják. – Nem is tudom, mit gondoljak – válaszolta vontatottan. – Az igazat megvallva egyáltalán nem örültem, amikor megtudtam, hogy Adrián Saunders szerepét Chris veszi át. Csaknem elmenekültem. – És miért nem tette? – Először is azért, mert az az elvem, hogy az ember teljesítse szerződéses kötelezettségét. És George is meglehetősen jó hírnévre tett szert az utóbbi időben. Oly hírnévre, melyet történetesen ki is érdemelt. Tiszteletben tartja a darabot úgy, amint azt a szerző megírta. De minden Hamlet-előadás azon a színészen áll vagy bukik, aki a címszerepet játssza. – Ó – mondta Mary. – Kit számomra jónak tűnik – tette hozzá óvatosan. – Több hévvel kellene játszania – mondta Melvin Shaw. – Minden adottsága megvan a szerephez. Az általam ismert amerikai színészek közül ő az egyetlen, akiről tudom, hogy őszintén érzi és hitelesen tolmácsolja a nyelvet. Van intelligenciája, de van-e lelke? – Én azt hiszem, van – vélekedett a nő védelmezőn. – Nos, drágám, ez majd kiderül szombat este. – Rámosolygott Maryre. – Alig várom a ma esti bridzspartit. Mary szíve elszorult. – Én is – mondta élettelen hangon. George Melvint kezdte hívni, s amint a férfi lement a padsorok között, Mary felkelt székéről, és kisurrant a színház ajtaján.

99/121

Aznap este kimentette magát a bridzspartiból. Kit és Margót együtt vacsoráztak, és úgy érezte, képtelen lenne egész este kártyázni úgy, hogy közben azt figyeli, miként igyekszik Margót bevágódni Kitnél. – Fáj a fejem – mondta Melvinnek mentegetődző mosollyal. – Azt hiszem, ma este korán lefekszem. A férfi igen rosszkedvűnek látszott. – Akkor én is megyek. Jó éjszakát, drágám. Mary megfordult, és George-ot találta maga mellett. – Elkísérem – mondta. – Jól van. – Az éjszaka hűvös volt, s amíg a nyári lak felé fölfele ballagtak, a nő belebújt a pulóverébe. – Mi a véleménye a ma délutáni próbánkról – kérdezte a férfi. – Nem gondoltam, hogy látott – válaszolta meglepetten Mary. – Ha magáról van szó, megszólal a hatodik érzékem – mondta George. A nő nem válaszolt, s a férfi kis idő múltán ismét megkérdezte. – Tehát mi a véleménye? – Alig voltam ott egy félórát, de abból, amit láttam, jónak tűnt. Magának tetszett? – Eléggé. Most már kezd összeállni. Alfréd meglepetést szerzett. Igen erős és határozott volt Claudiusként. – Nos, ez csak jó – válaszolt a nő. Eközben már odaértek a házhoz. – Claudiusnak erősnek és határozottnak kell lennie. A férfi rámosolygott. – Meghív egy italra? Mary habozott. Nem kerülte el a figyelmét a férfi iménti megjegyzése, s ezért nem akarta bátorítani. Másrészt tudta, hogy ilyen korán képtelen lesz elaludni, s ahhoz sem érzett sok kedvet, hogy az elkövetkező néhány órát magányosan töltse. – Természetesen – mondta. – Jöjjön be. Elkészítette a whiskyket és leült a pamlagra. – Úgy hiszem, hogy Carolyne ma délután jó volt. – Igen. Van benne valami törékeny báj, ami szükséges Opheliához. És jól játszik. Azt hiszem, egyike lesz azoknak, akik jól el tudják majd játszani ezt a szerepet.

100/121

Csend ült a szobára. Mary úgy érezte, hogy kiszáradt a torka, s kortyolt egyet az italából. Mindketten gondosan ügyeltek arra, nehogy megemlítsék azt a személyt, akire mindketten gondoltak. George vetette fel elsőként a témát. – Nem tudom, vajon Chrisnek sikere lesz-e, vagy sem. – Hogy érti ezt? – Hangja rekedtes volt, és ismét kortyolt egyet a whiskyből. – Valami hiányzik a játékából. Valahogy nem az igazi.Egész héten egyetlen rossz lépést sem tett a színpadon, és mégis… – Kissé fölvonta szemöldökét, próbálta megtalálni a megfelelő szót. – Melvin azt mondta, nincs a játékában elég hév. – Nem csak erről van szó. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy érzem, képes rá, hogy kihozza a szerepből a lényeget, de visszafogja a dolgot. Lehet persze az is, hogy tévedek. – Nos – mondta Mary halkan –, szombat este majd meglátjuk. – Az biztos. Három tv-társaság, két országos képes folyóirat és a New York Times kritikusa is itt lesz a közönség soraiban. Rendszerint még augusztusban megkapom a kritikákat, ez azonban szabályos bemutató előadás lesz. – Isten legyen irgalmas hozzánk – mondta Mary. A férfi elvigyorodott. – Nem annyira Isten, mint inkább John Calder irgalmára van szükségünk, ő a Times színikritikusa, s ő az, aki eldönti a sorsunkat. Ha neki tetszik majd, akkor csaknem biztos, hogy eljutunk a Broadwayre. – A Broadwayre?! – szólt Mary. – Jóságos egek! A férfi letette az italát, s átjött, hogy a nő mellé üljön a pamlagra. – Fáradt vagyok ahhoz, hogy a színdarabról beszéljek – szólt. – Magáról szeretnék beszélni. A nő kék szeme tágra nyílt, s kissé óvatosan nézett a férfi arcába. – Mit akar ezzel mondani? – Igaz, hogy maga és Chris elválnak? Mary egy pillanatig habozott, majd határozott hangon így szólt: – Igaz. – Ezt örömmel hallom. – Kivette az italt a nő engedékeny kezéből. – Maga teljesen megőrjít – mondta és megcsókolta.

101/121

A férfi szája meleg volt és kemény, és kitartóan tapadt Mary ajkára. Hagyta, hogy a férfi megölelje, megcsókolja, de nem viszonozta. – Mary – mondta reszkető hangon, és megérintette az arcát. – Ó, George – mondta ő szomorúan. – Nem gondoltam, hogy ez megtörténik. – Pedig azt hinném, hogy bizonyára mindig ez történik magával. – A nő a férfi kigombolt ingnyakát nézte, de mikor annak szavai eljutottak a tudatáig, fölemelte tekintetét és az arcába nézett. A férfi szája szöglete megremegett. – Nem úgy értem, mintha kacérkodna. Ellenkezőleg. Maga azonban egészen különleges nő. Nincs férfi, aki ne akarna közelebbi kapcsolatba kerülni magával. – Senki sem akart – válaszolt halkan –, kivéve Kitet. – Akitől el akar válni. – Én… igen. – Nem akarom, hogy elhamarkodva döntsön, Mary, de nagyon szeretném, ha több lehetnék a maga számára, mint csupán a barátja. A nő fürkészőn nézett a férfi keskeny, okos, vonzó arcába. Nagyon kedvelte George-ot. Valamikor úgy gondolta, hogy egy ilyen férfihoz megy majd feleségül. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen érzelmeket táplál irántam – mondta őszintén. – Egy ideig úgy gondoltam, hogy maga és Chris ismét öszszekerülnek. – Én is úgy gondoltam. Egy ideig. – Nagyot sóhajtott. – Szeretem őt, George. Azt hiszem, mindig is szeretni fogom. De nem tudok vele élni. A férfi kérdőn nézett rá. – Miért nem? – Ó, megvannak az okaim – válaszolta kitérőn. – A lényeg azonban az, hogy nem érdekel senki más. Legalábbis olyan értelemben nem. Én nagyon kedvelem magát, de… Hangja elhalt és a férfi fejezte be helyette a mondatot. – …de csak mint barátot. – Igen – mondta ő. – Sajnálom, ha elcsépelt közhelyként hangzik. – Nézze – szólt a férfi erélyesen. – Remélem, nem úgy tervezi, hogy az élete hátralevő részét egyedül éli le, csak azért, mert a házassága nem sikerült.

102/121

– Hamlet ezt tanácsolja Opheliának – mondta ő kissé keserűen. – Ily fickók, mint én, mit is mászkáljanak ég és föld között! Cinkos gazemberek vagyunk mindnyájan: egynek se higgy közülünk. Menj Isten hírével kolostorba. – Ne legyen ostoba – csattant fel a férfi. – A huszadik században élünk, nem a tizenhatodikban. És Ophelia csacsi leányka volt. Mary szája szöglete fanyarul legördült. – Elég csacsi volt, ugye? – Mary – mondta a férfi érzelemtől fűtött hangon. – Szépséges, gyönyörű Mary. Hallgasson rám… – Nem. – Elhúzódott a férfitól, és komoly tekintettel bámult a szoba másik végébe. – Nem, George. Kérem, ne izgasson fel azzal, hogy olyanokat mond, amit nem akarok hallani. Nem csak a Kit iránti érzéseim miatt. Vallási okokból is. – Rendben van. – Hangja hirtelen fáradtnak tűnt. Fölállt. – De ugye nem menekül előlem? Megígér legalább ennyit? A nő kissé elmosolyodott. – Igen. A férfi egy percig csak állt, és két kezébe fogta a nő arcát. – Tudok nagyon türelmes lenni – mondta, gyöngéden megcsókolta homlokát, majd megfordult és kiment a szobából. Pénteken volt az utolsó oktatási nap. Tulajdonképpen Maryt már semmi sem kötötte Yarboroughhoz. A dolgozatokat otthon is kijavíthatta volna, s az osztályzatokat is közölhette volna telefonon George-zsal. Bár egész héten azt hajtogatta magának, alig várja, hogy menekülhessen, mégis, aggasztónak találta, hogy amikor a szabadulás időpontja elérkezett, nem tudja elszánni magát a távozásra. Ott kell lennie a bemutató előadáson látnia kell, miként sikerül Kit Hamlet-alakítása. Mikor gondolatban elért idáig, és az utolsó dolgozatot is beletömte az aktatáskájába, fanyar humorral gondolt arra, hogy valójában vadlovakkal sem tudnák elvonszolni. Az egész napot a tornácon töltötte, a dolgozatokat olvasta, javította. Mikor lement, hogy megvacsorázzék, Kitet, Margot-t, Alfrédet és Georgeot nem találta ott. Valamennyien átmentek a színházba, hogy újból elpróbálják Gertrude hálószoba-jelenetét – mondta Carolyne Marynek. George átküldött néhány szendvicsért. 103/121

Mary úgy érezte, hogy az étteremben feszült a légkör. Nagyobb csend volt, mint máskor, és ha valaki megszólalt, az csak a színdarabról beszélt. – Szegény Chris – mondta Frank Moore, mikor a fő fogást feltálalták. – Azt tudom, hogy én kimerültem… egész nap a vívójelenetet próbáltuk, és ő még mindig bírja. Fel nem foghatom, hogyan csinálja. – És megőrzi a nyugalmát – szólt közbe Adam Truro. Néhány percig csöndben ettek, majd Adam ismét megszólalt. – John Calder a Stafford Innben szállt meg. George azt mondja, ez az első eset, hogy egy New York-i kritikus eljön a bemutatójára. – Ha a darabnak sikere lesz, akkor biztosan bemutatják a Broadwayn – sóhajtott fel Carolyne. – Kíváncsi vagyok, vajon a növendékek helyett másokat szerepeltetnek ott? – Először még el kell jutnunk a Broadwayre – mondta Eric Lindquist. A színház irányába nézett, s az egész asztaltársaság önkéntelenül is követte a tekintetét. – Vajon mire gondol? – mondta Frank, és senki sem kérdezte meg, hogy kiről beszél. – Oly nyugodt. – Carolyne szeme tág volt a csodálkozástól. – Bizonyára tudja, hogy a hírneve és a karrierje forog kockán, de ha az ember ránéz, ebből mit sem látni. Egyszerűen nincsenek idegei. De igen, vannak, gondolta magában Mary. Emlékezett régebbi bemutatókra. Minél nyugodtabbnak látszott Kit, annál izgatottabb volt. Szombaton az idő mintha ólomlábakon haladt volna. Még az Erzsébetkorabeli énekeskönyvek sem tudták lekötni Mary figyelmét. A vacsorát korán, már délután ötkor felszolgálták. Mindenki ott volt az étteremben, a levegő vibrált a feszültségtől. Ez alkalommal Kit is jelen volt nyugodt volt és fegyelmezett. Mary egy asztalhoz került vele, és figyelte, miként nevetteti meg Carolyne-t egy tréfával, és hogyan hízeleg szinte felháborító módon Margot-nak, amíg csak az arcán lévő feszültség föl nem enged. Végtelenül oldottnak és könynyednek látszott. Mary azon tűnődött, vajon rajta kívül észrevette-e más is, hogy a férfi szinte alig evett valamit a vacsorájából.

104/121

Már csaknem befejezték az étkezést, amikor Carolyne ismét hangot adott tegnapi megállapításának. – Szavamra, Chris, nem hiszem, hogy vannak idegei. – Azt hiszem, Hemingway ezt nevezi feszültség alatti kellem-nek – szólt Mary. Alig szólalt meg a vacsora alatt. Tekintetük önkéntelenül is találkozott. Ő kedvesen és bájosan a férfira mosolygott. – Sok szerencsét – mondta halkan. A férfi nem válaszolt, csak feléje bólintott fekete fejével, szeme komoly volt és úgy tűnt, másutt járnak a gondolatai. Vacsora után Mary visszament a nyári lakba. Délután hat óra volt. Még másfél óra, amíg a függöny felgördül. Megpróbált olvasni, de képtelen volt koncentrálni. Végül eljött az ideje, hogy átöltözzék. Egy mályvaszínű, mélyen kivágott, ujjatlan vászonruhát vett fel, plisszírozott ingvállal, hozzá gyöngysort, mely jól kihangsúlyozta a nyakát, és gyöngy fülbevalót. Selymes, fekete, finoman göndör haja lazán hullott a vállára. Kissé hűvös volt már, ezért egy fehér piké kabátkát borított meztelen vállára. Nem tudta, vajon a hűvös esti levegő vagy az idegesség volt-e az oka, de reszketett, mire a színházhoz ért. A harmadik sorba szólt a jegye. Leült és körülnézett. Próbalta megtalálni a kritikusokat. A nézőtér fényei már halványultak, amikor George ült le gyorsan a szomszéd ülésre. – Az ott Calder – súgta a nő fülébe. Mary az előtte lévő ősz fejre bámult. – Ó! – mondta. A fények kialudtak, s ő szemét behunyva hangtalan rövid fohászt mondott. Mikor ismét kinyitotta szemét, a függöny már lassan felgördült, s két katonának öltözött diákot, Dan Palmert és Mark Ellist lehetett látni a színpadon. – Ki vagy ? – kérdezte Mark éles hangon. Elkezdődött az előadás. Mary az egész első Szín alatt feszesen ült helyén. George igen ügyesen oldotta meg a szellem jelenetet, árnyhatással és magnetofonnal. A színpad kiürült, majd fanfarok és kürtök hangjai közt bevonult az udvar. A színpad közepén két aranyozott trónszéken ott ült Alfréd Block és Margót Chandler, a király és a királyné. Körülöttük díszes öltözékben udvaroncok hada: Melvin Shaw mint Polonius, Frank Moore mint Laertes, 105/121

Carolyne mint Ophelia, s még egy csomó más hallgató. A sarokban, a többiektől külön, rideg feketébe öltözve ott állt Kit. Alfréd elkezdte beszédét. Hangja erőteljes volt, magatartása domináló, de Mary minden figyelme a sarokban álló, szótlan, fekete alakra összpontosult. Amint a jelenet folytatódott, észrevette, hogy a körülötte ülők is Kitet figyelik. Végre az a sor következett, amelyre várt: – De hát te, Hamlet, jó öcsém s fiam… – mondta Alfréd. Kit nem nézett fel, nem is mozdult, de egész görcsösen feszülő alakja megremegni látszott e szavakra, s így szólt: – Több mint rokonság, s nem éppen rokonszenv! – Hangja keserű volt és megvető. Mary hallotta, hogy a mellette lévő széken George megkönnyebbülten sóhajt, mint aki sokáig visszatartotta lélegzetét. Úgy tűnt, hogy George bizodalma megnőtt az első felvonás alatt, és amikor a felvonás végén Kit kétségbeesetten azt mondja, hogy: Kizökkent az idő óh kárhozat! Hogy én születtem helyretolni azt. George előrehajolt, és ezt súgta Marynek: – Sikerült. A próbákon ezt nem így csinálta. A szünetben úgy látszott, hogy a közönség osztja George véleményét. Mary körbejárt az előcsarnokban, kitartóan fülelt, s úgy tűnt, a közönség általános véleménye az, hogy Kit figyelemreméltóan jó alakítást nyújt. Hallotta, amint egy hölgy így szól barátnőjéhez: – Drágám, hogy micsoda hang! Azt hiszem, akkor is boldogan hallgatnám, ha a telefonkönyvet olvasná fel. A közönség ismét elfoglalta helyét, és az előadást folytatták. Megkezdődött a harmadik felvonás, majd következett a lenni vagy nem lenni monológ és később a kolostor-jelenet. És Mary meg a többi néző csak ekkor kezdtek ráébredni, hogy mit is látnak. Kit láthatóan vasfegyelemmel uralkodott magán. Hangja metsző volt és halk csupán kétszer feledkezett meg magáról, s kezdett el kiabálni. Az az erős érzelem azonban, amelyet sugárzott magából, elsöprő volt: a harag, a fájdalom, a megcsalatás miatti düh mind benne volt. George korábban a próbán azt mondta neki: – Rémítőnek kell lenned. – Az is volt. És még annál is több. A szerep legmélyéig hatolt, és felszínre hozta a Hamlet szertelen, eszelős és érthetetlen viselkedése mögött megbúvó 106/121

minden kínt és gyötrelmet. A semmivé vált eszméket, a megcsalatott szerelmet, a gyötrő bizonytalanságot és legfőképp a kínzó és elviselhetetlen magányt. Nagyjelenete Margot-val, az egyetlen, melyet George az előző napon újból és újból elpróbáltatott, egyszerűen döbbenetes volt. Mikor a jelenet véget ért, Mary kissé bódultan ébredt rá, hogy Kitnek igaza volt Margot-val kapcsolatban. Tökéletesen alakította Gertrude-ot: gyönyörű volt, szexuálisan vonzó, gyöngéd, de felszínes. A jelenet elsöprő erejét az ellentét adta, mely a nő – inkább csak könnyen ontott könnyekben megnyilvánuló – és a férfi éles, kínzó, szívet-elmét marcangoló gyásza és bánata között volt. A jelenet utáni szünet különbözött az előzőtől. Az emberek most csöndesek, szinte megilletődöttek voltak. Még csak egy cigarettára sem gyújtottak rá, s a nézőtéren már akkor csend honolt, amikor a negyedik felvonás kezdetét jelezve a lámpák kezdtek kialudni. Az előző két felvonás érzelmi hatását tekintve döbbenetes volt. Maryre minden másnál nagyobb hatással volt az a mód, ahogyan Hamlet szavain és érzelmein át Kit valódi jelleme megnyilvánult. Mikor leugrott Laertes után Ophelia sírjába, keserű, perzselő dühe élénken emlékeztette őt arra, ahogyan Jason Razzia után vetette magát. A végső párbaj jelenetet Frank Moore-ral a közönség a székekben előredőlve nézte. – Frank vívott a főiskolai csapatban – súgta George Mary fülébe. – Ez volt az egyik ok, amiért neki adtam Leartes szerepét. Kit a vívásban méltó párja volt Franknek. Bizonyára hoszszú órákon át gyakorolt, gondolta Mary, miközben a színpadon villogó kardokat figyelte. Már csaknem elérkezett a végső jelenet: a felbőszült Laertes, aki képtelen volt megtörni Hamlet védekezését, két összecsapás közt hirtelen előrelendült, és megszúrta gyanútlan ellenfelét az éles karddal. Egy pillanatra halálos csend lett, mikor Kit lenézett vérző karjára, s most először döbbent rá, hogy Laertes éles karddal vív. A két férfi ismét összecsapott, most már nem sportszerű vetélkedésből, hanem életre-halálra. Az egész színházban csak a kardok csattogását és a két férfi nehéz légzését lehetett hallani. Végül Kit egy erős, ügyes csapással kiütötte a kardot Laertes kezéből. Lehajolt, fölemelte. Lassan átnyújtotta Laertesnek saját kardját, mely tompa volt és életlen. Arca 107/121

kérlelhetetlen volt Laertes, tudva, hogy a Kit által megtartott kard nemcsak éles, de a hegye mérgezett is, kénytelen volt a feléje nyújtott kardot elfogadni. A küzdelem folytatódott. Mary görcsösen összeszorította ölében két kezét. Tudta, mi fog történni, sőt azt is, hogy milyen szavak hangzanak majd el, mégis, amikor Kit a gyötrelem és düh hangján ezt kiáltotta: Óh, szörnyű gazság! Be kell az ajtót zárni. Árulás! Ki kell nyomozni. A kezét akaratlanul is a torkához emelte. Ott is hagyta a jelenet végéig, mikor Adam Truro, aki Horatiót alakította, átkarolta a haldokló Hamletet. És mikor megtört hangon elmondta a híres búcsúszavakat: – Jó éjt királyfi nyugosszon angyal, éneklő sereg! – könnyek szöktek a szemébe. Dobpergés hallatszott, és a Fortinbrast alakító Eric Lindquist, a szőke, jóképű, kisfiús Eric, katonák élén bevonult. Tekintetét körbehordta a színpadon, amelyen ott feküdt Laertes, Gertrude, Claudius és Hamlet teteme. Hátravetette aranyszőke fejét, s tisztán, érthetően ezt mondta: – E tartományhoz, úgy rémlik, jogom van: most alkalom hí fellépnem vele. Az ellentét lehengerlő volt: amott a ragyogó, nagyszerű, megkínzott, komplex jellemű Hamlet, emitt a csillogó ifjú, aki a szeme elé táruló katasztrofális pusztulásból csak a reá áramló előnyt látja meg. A fekete posztóval bevont dobok peregni kezdtek és négy, diák statiszta lépett elő, hogy Kit mozdulatlan testét fölemelje magasan a fejük fölé. Eric hangja a dobok hangját elnyomva harsant a nézőtér felé. A Kitet vivő katonák lassú léptekkel haladtak fölfelé a kastély lépcsőjét jelképező állványzatra. A színházban mintegy fél percen át néma csend volt. Aztán tapsolni kezdtek, először csak halkan, majd egyre fokozódó erővel, amint kezdetét vette a szereplők kitapsolása a függöny elé. Fergeteges taps köszöntötte a sztárral együtt játszó színészeket, főként Margot-t. Aztán kijött Kit, és csatlakozott társaihoz. A közönség viharos éljenzésbe kezdett. Kit meghajolt, és megfogta Margót és Carolyne kezét. A függönyt leengedték, de a fergeteges taps nem szűnt. Végül a függöny ismét felgördült, hogy

108/121

megmutassa Kitet, immár egyedül a színpadon. A közönség fölállt és lelkesen éljenzett. Mary azon kapta magát, hogy sír. Még soha életében nem hallotta, hogy közönség ily mindent elsöprő tisztelettel adózott volna egy színésznek. Megfordult és George-ra nézett. Ragyogott az arca. – Megtetted – mondta. Mintha Kithez beszélt volna a hangorkánon át. – Nem voltam biztos benne, hogy sikerül, de a legjobb Hamlet, akit valaha is láttam. Mary fölvette retiküljét, és zsebkendőt keresgélt. – És maga rendezte – mondta erőtlenül. – Nem. – A férfi tagadólag rázta fejét. – Amit Chris ma este produkált, azt senki sem rendezte, ez egyedül az ő műve. – Elvigyorodott. – A csibész nem rukkolt ki vele, én meg halálra rémültem. De várj csak, majd elkaplak. – A közönség megindult a kijáratok felé. – Fölmegyek a kulisszák mögé – mondta George Marynek. – Velem tart? – Most még nem – válaszolta ő. – Menjen csak előre. 12. Mary visszament a nyári lakba, s leült a nappaliban. Most értette csak meg, mire gondolt Kit, amikor azt mondta, ha Hamlet szerepét jól akarja eljátszani, teljesen ki kell tárulkoznia. Ahhoz, hogy élethűen adja vissza a ma este mutatott érzelmeket, először át kellett élnie őket. Csak akkor tudta megmutatni ott fenn a színpadon, hogy mit érez. Érezte, hogy megismerkedésük óta ma először látta őt olyannak, amilyen valójában. Sohasem észlelt nála semmi gyöngeséget. Oly nagyszerűen férfias volt, oly kitartó és erős, oly domináns szerető Mary számára sebezhetetlennek tűnt. Olyan férfit látott, aki tudja, mi az szeretni, elutasítva s megcsalatva lenni, s mindenekfölött tudja, hogy mit jelent az egyedüllét. Most először gondolt arra, lehetséges, hogy ő sokkal inkább cserbenhagyta a férfit, mint az őt. Sohasem adta meg számára a lehetőséget. Elűzte magától, és ezzel mélyen megsértette. Ezt ma este világosan látta az Ophelia-jelenetnél.

109/121

Átgondolta mindazt, amit aznap este látott, gyávának érezte, s szégyellte magát. Annyira félt attól, hogy őt magát meg ne bántsák, hogy nem is gondolt arra, eközben ő bánthatja meg a másikat. Szegény Kit, gondolta. Jobbat érdemelt volna. A férfi egyszer azt mondta neki, hogy a szívébe lát. De ez nem volt igaz. Ha így lett volna, nem küldte volna el úgy, hogy még magyarázkodni sem hagyja. Valószínűleg most egy ideig a társulattal kell lennie, azonban nem akart egy csomó ember jelenlétében találkozni vele. S látni akarta őt ma este, úgy érezte, hogy látnia kell. Kiment a házból és határozott léptekkel átment a szomszédba, bement és összekuporodott a pamlagon, készen, hogy megvárja őt. A férfi egy jó óra múlva jött. Arca fáradt volt, mikor kinyitotta az ajtót – Csak én vagyok – szólalt meg a nő a pamlagról. – Mary – Hangja meglepett volt, arca gyanakvó. – Mit csinálsz itt? – Bejött a szobába, s szinte úgy dobta le magát a hintaszékbe. Most, hogy szemben volt vele, nem tudta, mit is mondjon. Aztán furcsa, fátyolos és bizonytalan hangon így szólt: – Csak azért jöttem, hogy megmondjam, ha még mindig akarod, hogy térjek vissza hozzád, akkor jövök. De ha azt mondod, hogy takarodjak innét, nem hibáztatlak érte. A férfi lehunyta a szemét. Arcán az izmok megmerevedtek. – Ezúttal komolyan mondod? Nem hiszem, hogy elfogadhatom, ha újból meggondolod magad. A nő szeméből könnyek csordultak. – Ó, drágám, annyira sajnálom. Oly szörnyen viselkedtem. S annyira szeretlek. Kérlek, kérlek, fogadj vissza. – Abban már nem volt biztos, hogy melyikük tette az első mozdulatot, de három másodperc múlva már a férfi ölében ült, aki szorosan átkarolta, ő pedig a vállára hajtotta a fejét és csak sírt. – Annyira féltem tőled, féltem téged szeretni. – Fölkelt a férfi öléből. – Korábban annyira megbántottál. – Tudom – mondta a férfi. Az ő hangja is fátyolos volt. – Mary – mondta, s még szorosabban ölelte őt, a haját csókolva. – Nagyon szomorú voltam a baba miatt, édesem, nagyon bántott. A nő testét rázta a zokogás, de még kísérletet sem tett arra, hogy abbahagyja. Úgy érezte, mintha a bensőjében négy éve meglévő görcs 110/121

lassan oldódnék, és a könnyekkel együtt megszűnne. – Téged hibáztattalak – mondta a férfi vállára borulva. – Tudom – mondta ő. – Nyomban tudtam, amint anyád fölhívott telefonon, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor elhanyagoltalak. Ez a tudat az egész repülőút alatt a csontomig hatolt. – De miért, Kit? Miért nem hívtál fel soha? Miért volt, hogy egyszerűen csak… eltűntél. – Megbocsáthatatlan volt részemről Most már tudom… De olyan voltam, mint egy megszállott, Mary. Száműztem a gondolataimból mindent, ami nem volt kapcsolatban a karrieremmel… téged is beleértve. Tudtam, hogy ez életem nagy lehetősége, s mindent megragadtam, ami hasznomra lehetett. Ez volt a helyzet Jessica Corbettel is. Nem feküdtem le vele, de a pletykákat sem próbáltam megcáfolni. Azt hiszem, egy kissé őrült voltam. – Az életed nagy lehetősége? – Zokogása most már csitult és fölemelte a fejét, hogy a férfira nézzen. – Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy ha Az orosz kísérlettel nem lett volna sikerem…, ha nem jutottam volna általa egy másik filmszerephez, jó gázsival, akkor felhagytam volna a színészettel. A nő kék szeme tágra meredt a meglepetéstől. – Hogy felhagytál volna a színészettel? De miért? – Mert úgy volt, hogy apa leszek és gondoskodnom kellett a bébi anyagi biztonságáról, és utolsó gazember lettem volna, ha hagyom, hogy te abbahagyd a tanulmányaidat csak azért, mert én nem engedhetem meg magamnak, hogy pótmamát vegyek melléje. Matematikusi képzettségem van, gondoltam, utánanézek, talán kaphatok állást a komputerszakmában. – A komputerszakmában? – Az sem rémíthette volna meg jobban, ha azt mondja, hogy zacskót akart ragasztani. A férfi elmosolyodott elképedt arca láttán. – De miért nem szóltál erről nekem? – kérdezte Mary. – Pontosan azért, ahogyan most is nézel rám – válaszolt a férfi. – S úgy gondoltam, ha mindent beleadok, sikerem lehet Hollywoodban. És lett. De eközben mindent elvesztettem, ami fontos volt számomra. – Arcát a nő hajához szorította. – Elvesztettem a fiamat. És elvesztettelek téged. –

111/121

Egypercnyi néma csend után ismét megszólalt, de úgy, mintha nehezére esnék kimondani a szavakat. – Hová temetted el? Mary szíve fölsajdult, amikor arra gondolt, miből rekesztette ki a férfit. – A Szt. Thomas temetőbe a nagyszüleim mellé. Ha akarod, elviszlek oda. – Igen – mondta ő. – Szeretném. A nő behunyta a szemét. – Komiszul viselkedtem – suttogta. – Nem. Nem voltál olyan állapotban, hogy meghallgathattad volna a magyarázkodást. Tudatában voltam ennek, s ezért megtettem, amit kértél és elmentem. Aztán úgy gondoltam, időbe telik, míg összeszeded magad kissé, s akkor majd írok. Írtam is két levelet. Leírtam bennük mindazt, amit most elmondtam. De nem válaszoltál. – A leveleket eltéptem. Olvasatlanul. – Értem. – A férfi hangja fakó volt. – Mondtam már, hogy téged hibáztattalak. – Elvette fejét a férfi válláról, és komoran így szólt. – Ha van valami, amihez az írek nagyon értenek, az az, hogyan kell a haragot táplálni. Én valójában nem is vagyok nagyon kedves és szeretetreméltó teremtés. Nem is tudom, miért akarod, hogy visszatérjek. A férfi rámosolygott, és mosolyában egyszerre volt fájdalom és gyöngédség. – Nem, te nem vagy kedves. Te intelligens vagy, becsületes, megközelíthetetlen, szép és szenvedélyes. Ha veled vagyok, az olyan, mintha ingoványban járva ismét szilárd talajt éreznék a lábam alatt. A nő két kezébe vette a férfi arcát. – Sohasem gondoltam, hogy ennyire hiányozhatok neked. Nem mintha te nem hiányoztál volna nekem. – Úgy látszik, azért elég jól megvoltál nélkülem – mondta Kit. Arca még mindig a nő kezében volt. – Neked ott volt a munkád, a családod. Mary megcsókolta őt. – Fél szívvel csináltam mindent. – Ismét megcsókolta, s érezte, hogy lassan elmosolyodik. – Ismerem ezt az állapotot. Az elmúlt években mindig az volt az érzésem, hogy valami hiányzik belőlem. Csak akkor érzem magam egész embernek, ha veled vagyok. – Te azért jöttél Yarboroughba, mert tudtad, hogy itt leszek, ugye? – Igen.

112/121

– Gondoltam – mondta Mary önelégülten –, mert az egész túl szép volt ahhoz, hogy merő véletlen legyen. – Az igazság az, hogy nyomban a találkozásunk után fölhívtam telefonon az ügynökömet. – Lassan, megfontoltan beszélt, mintha azt figyelné, hogy a másik hogyan reagál a szavaira. – Megmondtam neki, azt akarom, hogy juttasson be ide. Bármilyen szerepet eljátszok. Az már tiszta szerencse volt, hogy Adrián Saunders azt a filmajánlatot kapta. Máskülönben valamelyik diák szerepét játszhattam volna. Mary visszaült a férfi ölébe, és csak bámult rá. – Jóságos egek! Erről fogalmam sem volt. Azt hittem, hogy amikor a szerep megürült, akkor elfogadtad, mert tudtad, hogy itt leszek. – Nem. – Fürkészőn nézett Mary szemébe, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy helyesen olvas-e belőle. – Tartozom még egy vallomással. A nő ezt kérdezte: – Mi az? – Én voltam az, aki kiszivárogtatta a Personalitynek, hogy házasok vagyunk. – Hogyan? – Mary hitetlenkedve, tágra meredt szemmel bámult rá. – Én szivárogtattam ki a dolgot – ismételte meg a férfi. – Kimondhatatlanul vágytam rá, hogy ismét lássalak, és képtelen voltam valamilyen elfogadható ürügyet kitalálni. Aztán arra is gondoltam, ha a házasságunk dolga napvilágra kerül, valamit csak tenned kell. Mivel az elmúlt évek során a válást meg sem próbáltad elindítani, abban reménykedtem, talán lesz még egy lehetőség, talán meggondolod magad, és visszatérsz hozzám. – Te szélhámos – mondta Mary, de ebben nyoma sem volt neheztelésnek. A férfi elvigyorodott. – De bevált. – Miért nem jöttél el, hogy meglátogass? – Meghallgattál volna, ha csak úgy beállítok hozzád kalappal a kezemben? – Kétkedőn nézett a nőre. Ő kissé lebiggyesztette ajkát. – Nem, azt hiszem, hogy nem. Túlságosan besáncoltam magam a haragom mögé.

113/121

– Nos, elismerem, hogy az általam választott módszer durva volt, de hatásos. – Kisimított a nő homlokából egy lelógó hajfürtöt. – Mondhatok valamit? – kérdezte. – Szörnyen éhes vagyok. – Hát persze, hogy az vagy – mondta Mary együttérzőn. – A vacsorádból egy falatot sem ettél. – Fölkelt a férfi öléből és felállt. – Van a hűtőszekrényemben egy kis mogyorókrém és dzsem. Majd készítek szendvicset. A férfi fölállt és kissé megtántorodott. – Teljesen elzsibbadt a lábam attól, hogy az ölemben ültél. – Szörnyen romantikus vagy – mormolta a nő. Kit egy ideig bicegett a szobában és Mary mosolyogva nézte. Mikor végre megállt, így szólt: – Hozd a fogkefédet, a pizsamádat és egy váltás ruhát. Kit akkorát perdült, mintha kutyabaja sem lenne. – Mit? – Hallottad – válaszolta Mary derűsen. – Még csak ki sem tuszkollak reggel. – Hála Istennek. Arra a következtetésre jutottam, hogy én valójában igen otthonülő típus vagyok. Ez a ki-be lopakodás az éjszaka kellős közepén egyáltalán nem volt kedvemre. Baráti csendben sétáltak át Mary házához. Ott a férfi leült, és kinyújtotta maga elé hosszú lábát, amíg a nő szendvicseket készített, és kiöntött két pohár almalét. Csodálattal nézett rá, amikor beleharapott a mogyorókrémes és dzsemes szendvicsbe. Kit megette a szendvicsét és ásított egyet. Mary ugyanúgy. – Holtfáradt vagyok – mondta. – Menjél először te a fürdőszobába, én addig eltakarítom az edényeket. – Öt perc múlva mindketten pizsamában feküdtek az ágyban. Hét perc múlva aludtak. Mary ébredt elsőként, amikor a napsugarak beragyogták a hálószobát. Előző este olyan fáradt volt, hogy elfelejtette elsötétíteni a szobát. Kiugrott az ágyból, lehúzta a rolettát és visszabújt Kit mellé. Félórával később Kit mocorogni kezdett, majd megfordult. Mary, fejét a kezén pihentetve nézte a férfi arcát. Ő álmosan rámosolygott és ásított egyet. – Hány óra van? – kérdezte. – Már fél tíz – válaszolt a nő. – Mindenki téged keres majd.

114/121

– Hadd keressenek – mormogta. – Csókolj meg. – Mély és bársonyos hangját Mary szinte a csontjaiban érezte. A férfi szája fölé hajolt, és végtelenül gyöngéden megcsókolták egymást. Mary fölemelte a fejét, és belenézett Kit sötét, mély tüzű szemébe. Ő lassan fölemelte a kezét és megérintette a nő haját. – Olyan, mint a selyem – mormolta. – Mindened olyan. Selymes, puha és lágy… – Szeme összeszűkült, és némán nézték egymást. Azon túl, hogy ujjait a nő hajába túrta, testét nem érintette meg. Mary vadul kívánta őt, de uralkodott magán. – Vedd le a pizsamádat – mondta Kit, és ő remegő kézzel engedelmeskedett. Merőn egymás szemébe néztek, miközben lassan levették hálóruháikat. – Most pedig feküdj mellém – mondta Kit, és ő eleget tett kérésének, elnyúlt mellette, szép teste készen állt a férfi szerelmének fogadására. Kit keze fölsiklott a nő hasán, majd gyöngéden megfogta a mellét. – Akarod, hogy várjak? – kérdezte suttogva. – Nem – mondta halkan ő, teste égett a vágytól. – Most akarlak. – Teste a férfinak feszült, s ő magáévá tette kezével oly szorosan ölelte magához, hogy szinte felsértette bőrét. Ő azonban nem ellenkezett, szorosan a férfihoz tapadt, ajkuk összeért, egész teste remegett a gyönyörtől, amelyben a férfi részesítette. Egészen délig ágyban maradtak, akkor az éhség kikergette őket. – Van egy javaslatom – mondta Kit egyet ásítva és nagyot nyújtózva. – Bemegyek a városba, hozok kávét és fánkot, és megveszem a lapokat. Ehetünk itthon. – Ez jól hangzik. – A nő csodálattal nézte a férfi táncoló izmait, miközben nyújtózkodott. – Még el kell mennem a templomba – tette hozzá –, de délután ötkor is van mise. – Nos – mondta Kit lassan –, lehet, hogy akkor már elengedlek. Mary nevetett, kikelt az ágyból és lehajolt, hogy fölvegye a pizsamáját. – Felöltözöm – mondta határozott hangon. – Te kéjenc. A férfi elnevette magát. – Sok bepótolni valóm van. – Nézte, amint a nő összehajtja a pizsamáját és beteszi a fiókos szekrénybe. – Mindig a legszexisebb hálóneműt viselted – mormolta Kit. – Most meg flanelpizsama?

115/121

– Ha az ember New Englandben él, akkor a melegebb holmit választja – mondja Mary derűsen, miközben betolta a fiókot. – Sohasem értettem, miért van szükség szexis hálóingre. Ha emlékszel, a nászutunkra vettem egyet és örökké a padlón hevert összegyűrve. A férfi fogsora kiviláglott napbarnított arcából. – Ez igaz – mondta. Megindult a tusoló felé. – Hamarosan jövök. Kit már legalább egy órája távol volt, s Mary már ott tartott, hogy eszik még egy kis mogyorókrémet és dzsemet, amikor meghallotta, hogy a férfi kocsija megáll a ház előtt. Kit jött be mindkét kezében egy-egy csomaggal. – Kávé – mondta letéve egyik csomagot az asztalra. – Fánk. – A zsebébe nyúlt, és egy összehajtott papírlapot vett elő. – John Calder kritikája. A holnap reggeli Timesban jelenik meg. Hagyott George-nál egy példányt, mielőtt ma reggel elutazott. Mary letette a kávéját, és elvette tőle a papírt. Több mint egy gépelt oldal volt. Kisimította, s olvasni kezdte. Mindjárt az első mondat eloszlatta aggodalmát. – Mérföldkőhöz érkezett tegnap este az amerikai színjátszás a yarboroughi fesztivál Hamlet-bemutatójával, amelyben az együttes valamennyi tagja a Poloniust alakító Melvin Shaw kivételével amerikai volt. – Itt gyorsan Kitre pillantott, ő azonban nyugodtan majszolta a fánkot. Tekintetét a papírra irányítva tovább olvasott. Elismerően szólt George-ról a finom és szakszerű színrevitelért és a szereplők közötti összhang megteremtéséért. Carolyne zavart és finom Ophelia-ként, Frank pedig egyszerű, rászedhető, rokonszenves Laertes-alakításával tűnt ki Alfréd igen hiteles volt ellentmondást nem tűrő Claudiusként. Calder egy teljes bekezdésben emlékezett meg Margot-ról, mint könnyelmű, könnyűszívű, könnyűvérű Gertrude-ról. A cikk második része Kitre összpontosult. – Ha bárkinek is kételyei lehettek Christopher Douglas színészi képességeit illetően, ezek tegnap este eloszlottak. – Mary a cikk további részét egyre nagyobb örömmel olvasta. Mikor a végéhez ért, még egyszer visszatért arra az egy mondatra, amelyet megjegyzett magának, és hangosan elolvasta: – Minden bizonynyal ez volt a legremekebb Shakespeare-alakítás, melyet amerikai színésztől valaha is láttunk. – Letette a cikket, és csillogó szemekkel fordult a férfi felé. – Ó, Kit! 116/121

– Elég jó, mi? – mondta ő hanyagul. – Méghogy elég jó?! Egyszerűen csodálatos. És igaz. Olyan voltál… nem találok rá szavakat. Még sírtam is, pedig tudod, hogy ez nem gyakran történik meg. A férfi letette csészéjét, és a nőre nézett, sötét szeméből melegség áradt. – Sírtál, hercegnő? Számomra az összes közül ez a legnagyobb bók. – Mary kissé fátyolos tekintettel mosolygott rá. Ő visszamosolygott és így szólt. – Sajnos, közben megettem valamennyi fánkot. – Csak nem?! – Mary előrehajolt, és megkaparintotta a zacskót. Még maradt egy, s azt határozott mozdulattal magához vette. – Képzelem, George hogy föl volt dobva – mondta két harapás között. – Egész jó hangulatban volt. Biztos abban, hogy mehetünk a Broadwayre, ha én is úgy akarom. – És akarod? – Te mondd meg, mit tegyek – mondta a férfi. – Lenne kedved New Yorkban élni néhány hónapig? – Természetesen – vágta rá Mary habozás nélkül. – Azt hiszem, bármikor kaphatok munkát a Columbia Könyvtárban. A férfi homloka kisimult. – Akkor elfogadom. Ha az emberek biztosak abban, hogy valóban tudok játszani, nagy segítségemre lesz, ha pénzt akarok kölcsönvenni a saját filmemhez. – Tudod – mondta a nő elgondolkodva –, a papa is kölcsönözhet valamennyit. Mindig keresi a jó befektetési lehetőségeket. – Igen a részleteket még nem dolgoztam ki, de megteszem. Nem akarok túlköltekezni. Mary kissé szórakozottan mosolygott. – Ha már a papa szóbakerült, azt hiszem, helyes lenne, ha hazatelefonálnék, és közölném, hogy mi újság – mondta Mary határozott hangon. – Nem haragszol, ha bejelentem, hogy kibékültünk? Mary előrehajolt és megcsókolta a férfi arcát. – Veled megyek. – Fölvette a telefonkagylót. – Előbb azonban… A férfi csöndben ült mellette, mikor Mary a jól ismert számot tárcsázta. Az anyja vette föl a kagylót a harmadik csöngetés után. – Hello, mama – mondta. 117/121

– Mary Kate! Drágám, hogy vagy? – Remekül. Idefigyelj mami, üljél le. Olyan hírem van, ami lehet, hogy meglep. Ülsz? – Igen – jött az erőtlen válasz. – Kit és én ismét összeköltözünk. – Ó, Mary Kate, én oly boldog vagyok! – jött a meglepett válasz. – Az egész hónapban azért imádkoztam, hogy ez megtörténjék. Mary értetlenül bámult a telefonra. – Igen? – Igen. És apád is. Ott van Kit? – Igen. – Add át neki a kagylót. Beszélni szeretnék vele. – Oké. – Mary a férfi felé nyújtotta a kagylót. – Veled akar beszélni. Kit határozottan nyugtalanul vette át a kagylót. Mindig is zavarta az anyósa. – Nem azért, mintha nem szeretném – mondta egyszer Marynek. – Szeretem. Csak mindig olyan ildomos. Valahányszor rám néz, mindig az az érzésem, hogy rossz kézzel fogom a villát vagy ilyesmi. – Beleszólt a kagylóba: – Hello, Júlia, hogy vagy? Mary nem hallotta anyja válaszát, de Kit arckifejezéséből látta, hogy a válasz kielégítő volt. – Nem voltam biztos benne, hogyan érzel ezzel kapcsolatban. – Csönd következett, míg a férfi a vonal másik végén mondottakra figyelt. Majd elvigyorodott. – Igen, nos, három héten át könyörtelenül üldöztem őt, és végül beadta a derekát. – Csönd. – Én ugyanúgy érzek – mondta Kit. – Oké, remek, szeretnék beszélni vele. – Szünet. – Hello, Bob. Nos, én is nagyon boldog vagyok. Ó, az előadás jól ment. Úgy néz ki, hogy elmegyünk a Broadwayre. – Hosszú szünet. – Nagyon köszönöm – mondta Kit nyugodt hangon, majd: – Adom a lányodat. Mary átvette a kagylót. – Hello, papa. – Nagyon boldog vagyok, hogy így történt, Mary Kate. – Én is. – Elnevette magát. – Azt hiszem, nem is tudtam, mennyire boldogtalan voltam az elmúlt években. – Hát még anyád és én, szívem, s ezért örülünk annyira, hogy te és Kit úgy döntöttetek, hogy ismét megpróbáljátok. Mindig is az volt a véleményem, hogy különös emberek vagytok. 118/121

– Azok voltunk, s azok is vagyunk. – Nagyszerű. Mikor látunk benneteket? – Várj egy percig – kezét a mikrofonra tette, s így szólt Kithez. – Van kedved hozzá, hogy beugorjunk a szüleimhez, ha itt már végeztél? – Természetesen – mondta a férfi. – Papa? Kitnek még itt kell maradnia augusztus végéig, de utána egyik hétvégén ellátogatunk. …Igen, az előadás irtó klassz volt. Kit fantasztikusan jó volt. Ma este lelkes méltatás lesz a tv-ben. Oké. Az gyönyörű lenne. Mit szólnátok a jövő hét végéhez? Jó. Majd kimegyünk elétek. Isten veled. Visszatette a telefonkagylót. – A jövő hét végén eljönnek, hogy megnézzék az előadást. – Nagyszerű. Szobát kell foglalni nekik a Stafford Innben. – Igen. Mit is mondtál, mikor kezdődik a sajtófogadás? – Három órakor. – Az órájára nézett. – Félóra múlva. Úristen, mivel telt el a nap? – Ha nem emlékszel, akkor nagyon megharagszom – mondta Mary. – Te majd emlékeztetsz rá – mormolta a férfi. – Ma este. – Telhetetlen vagy. – Mary fölállt és kisöpörte a fánk morzsáit az öléből. A férfi szüntelenül fixírozta. – És fánktolvaj – tette hozzá Mary. – Mondd, mit vesz fel az ember egy sajtófogadásra? – Én abban megyek, ami rajtam van – mondta Kit kedélyesen. A nő kritikus szemmel nézegette. – Megborotválkozhatnál – mondta. – Jó – egyezett bele. A nő lenézett saját farmerjére és meztelen lábára. – Az biztos, hogy nekem át kell öltöznöm. – A férfi nem mozdult. – Mozogj már – sürgette Mary –, csak ülsz itt és bámulsz! Van nálad borotva? – Nincs. – Akkor menj és hozd el. Vagy még jobb, ha ott borotválkozol. Addig használhatom a fürdőszobát – mondta, és kituszkolta őt az ajtón. A társalgó zsúfolásig tömve volt emberekkel, tv-kamerákkal, filmfelvevőkkel és fotóriporterekkel, amikor Mary és Kit együtt beléptek. George éppen egy tv-társaság kritikusával beszélt, amikor megpillantotta 119/121

őket. Úgy tűnt, mindenki egyszerre fedezte fel őket, mert a vakuk hirtelen elkezdtek villogni, s a tv-kamerák halkan zümmögni. Mary kissé meglepődött, és George látta, hogy Kit védelmezően átöleli a nő vállát. Mikor a kandalló előtt álló párra tekintett, a szíve táján sajgó fájdalmat érzett. Szóval a nő visszatért hozzá, gondolta. Valójában nem lepte meg a dolog. Hogyan remélhetné vagy bármely férfi, hogy versenyre kelhet Chris Douglasszel. Az egészben az a pokoli, gondolta George, amikor közelebb ment a kandallóhoz, hogy kedveli Christ. Azonban sokkal jobban kedvelné, ha történetesen nem lenne Mary férje. – Igen – hallotta, amint Chris egy kérdésre válaszol –, elfogadnám a Broadwayre szóló ajánlatot, de csak akkor, ha társaimat, Mr. Moore-t és Miss Nasht is beleértve, szintén meghívják. George hirtelen a terem ama részébe pillantott, ahol Carolyne és Frank álltak egymás mellett. Arcuk, akárcsak az övé, akaratlanul is széles mosolyra húzódott. Igen, nehéz volt Chris Douglast nem szeretni. Most Mary beszélt. – Még nem tudom biztosan, hogy a jövő milyen oktatási lehetőséget tartogat számomra – válaszolta egy riporternő kérdésére. – Sokban függ a férjem munkaprogramjától. – Kedvesen és szerényen beszélt, és George látta, hogy Kit derűsen néz rá. Negyed ötkor Kit azt kérte, hogy fejezzék be. Távoztak és amikor megindultak vissza, a fenyőfák között, Mary megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Tudom, mit érzel – mondta a férfi. – De ilyesmire nálam ritkán kerül sor. – Ma miért vállaltad? – kérdezte Mary kíváncsian. – Úgy gondoltam, hasznára van George-nak és a fesztiválnak. A nő egy percre a férfi karjára hajtotta fejét. – Még el kell mennem a templomba. – Veled megyek – mondta a férfi. Mary megállt és csak bámult rá. Az esküvőjük napján voltak együtt utoljára templomban. – Nem kötelező – mondta bágyadtan. – Szeretnék elmenni. Az elmúlt négy év alatt sok mindenről gondolkodtam. S ez volt az egyik. 120/121

– Ó, drágám. – Marynek ragyogott az arca. – Oly boldoggá tennél. Kit megfogta a kezét, és ismét megindultak fölfelé a dombon. – Nos, éppen ezt akarom – mondta. – Boldoggá akarlak tenni. A nő fölemelte összekulcsolt kezüket, és megcsókolta a férfi ujjait. – Máris azzá teszel.

121/121