Joan Elliott Pickart
A rejtély
A mű eredeti címe Joan Elliott Pickart: Riddles and Rhymes Bantam Books, New York, 1989 © Joan Elliott Pickart, 1989
Fordította: Viski L. László © Hungarian translation Viski L. László, 1989
ETO: 894.511-31 ISBN: 963 02 7264 4 ISSN: 0865-204x
TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. Felelős kiadó: Imrei Gyuláné Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Benkő István vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 2082.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1989. évben Műszaki vezető: Csákvári Attila Műszaki szerkesztő: Marjai Ida Borítóterv: Molnár Ferenc Illusztráció: Veres László Nyomásra engedélyezve: 1989. október 17-én Megjelent 5,50 (Az5) ív terjedelemben 7728-p-8991
1. Az a férfi megint nézi. Liberty Shaw a sötét nappaliban állt, és a függönyön keresztül lesett kifelé. Végigfutott a hideg a hátán, amikor meglátta a férfit az utca túlsó oldalán. Onnan épp be lehet látni az ő emeleti lakásába, és semmi kétsége sem volt afelől, hogy a férfi éppen úgy figyeli, mint előző este. Jó szorosan összehúzta a függönyt, és mintegy védekezőn összefonta a karját. – Képtelen alak vagy – mondta Liberty csak úgy magának bolhából elefántot csinálsz. Biztosan csak a szokásos esti sétáját végzi az a férfi, és megállt egy kicsit élvezni a hűs kora nyári levegőt. – Liberty még csak a második éjszakáját töltötte ebben a lakásban, és nem talált elfogadható indokot rá, hogy miért nézné őt az a férfi. Megfordult, meggyújtotta az asztal két végén álló két lámpát, és a zsúfolt szoba fénybe borult. Liberty szeme végigsiklott a tágas helyiségen, és egy pillanatra elfelejtette az ablakát figyelő férfit: meglátta a megszámlálhatatlan könyvesdobozt. Mintha az ütött-kopott bútorokat utólag tették volna oda, csak azért, hogy kényelmetlenséget okozzanak, s ezek a bútorok elfoglalnák a könyvek elhelyezésére szolgáló hasznos teret. Liberty átbukdácsolt a dobozokon, ki a pici konyhába. Salátát és sonkás szendvicset csinált magának vacsorára. Ahogy leült a kis asztalhoz, gondolatai megint visszatértek az ablak alatt álló férfihoz. Nem, gondolta, nem fogja ostobán ijesztgetni magát azzal, ami nyilván nem egyéb, mint egy ember ártalmatlan cselekedete. Sokkal jobban is felhasználhatná szellemi erőforrásait: el kell döntenie, mi az ördögöt kezd ezzel a hellyel, amit a nagynénjétől örökölt. Egyébként alig ismerte ezt a nagynénjét. A lenti könyvesbolthoz képest olyan ez az agyonzsúfolt lakás, mint egy ékszerdoboz, gondolta Liberty kedvetlenül. A könyvespolcok roskadoznak a nyűtt könyvektől, ami pedig nem fér el, az a padlón áll feltornyozva mindenfelé. Piszok, por, doh – és mindez az övé. Liberty szerette a könyveket. Gyerekkora óta leghűségesebb társai. Apja katonai pályája megkövetelte, hogy sokat utazzon a család, és Liberty a könyvekben keresett vigaszt, valahányszor megint csak ő volt a magányos és elhagyatott új kislány az iskolában. Igen, szereti a könyveket, de egy kissé nyomasztó, hogy hirtelen ilyen rengeteget örökölt, az alsó kis üzlettel és lakással együtt. De hát most itt van, és elégedett a helyzetével. Előtte az egész nyár. Ez a tanári munka egyik előnye, amíg meg tudja oldani az ember, hogy ne haljon éhen a tanári fizetéséből. Most elfogadta a kínálkozó alkalmat, átvette nagynénje antikváriumát, a „Könyvjelző”-t, de ez a munka egészen más, mint azok a foglalatosságok, amelyeket eddig a nyári szünetekben végzett. – „Könyvjelző” – ismételgette halkan. Úgy szereti ezt a nevet, ahogy az emberek a nagynénjét szerették. Liberty tegnap későn érkezett meg, már nem tett egyebet, mint hogy találkozott az ügyvéddel, vett némi élelmet, kicsit kitakarított, aztán lefeküdt. Ma sarkig kitárta az üzlet ajtaját, remélve, hogy sikerül kiszellőztetnie a helyiséget, mert két hét óta, amióta meghalt a nagynénje, be volt zárva az üzlet.
Az emberek úgyszólván azonnal megjelentek; örültek, hogy újra kinyitott a „Könyvjelző”. Kivétel nélkül mindenki megkérdezte, hogy kicsoda Liberty, aztán biztosították rokonszenvükről, és elmondták, milyen nagy veszteség nekik barátjuk, Bev Shaw eltávozása. Liberty kedves volt, de tartózkodó, nem vallotta be, hogy nagynénjével csak egyszer találkozott, tízéves korában. Jól emlékezett az alacsony nőre: liláspiros vállkendőt viselt, sok fényes gyöngyöt a nyakában, az egyik karján egy csomó karkötő csörgött, és bűbájosán tudott nevetni. Liberty azt gondolta, hogy olyan a nevetése, mint harangzúgás a szélben. Keveset tudott nagynénjéről, Beverlyről. Apja nővére volt, és Shaw ezredes szerint a család fekete báránya. – Botrányosan viselkedik – ordította egyszer az apja utálattal. Az ezredes nem maga értesítette Libertyt a nagynénje haláláról, hanem az anyját kéne meg, hogy írja meg neki a szokásos heti levélben Németországból, mivel Liberty szülei éppen ott voltak. Liberty elszomorodott, amikor megtudta, hogy egyetlen családtag se jön el Beverly néni temetésére. Aztán megkapta azt a hivatalos levelet egy Los Angeles-i ügyvédtől, és értesült róla, hogy megörökölte nagynénjétől a „Könyvjelző”-t. A levél csodák csodájára épp az iskolaév utolsó napján érkezett meg. Liberty két nap múlva Chicagóban repülőre szállt, és Los Angelesbe utazott. Tegnap találkozott az ügyvéddel, megkapta tőle az üzlet és a lakás kulcsait, aláírta a szükséges papírokat, és kész. Ezzel hivatalosan is tulajdonosa lett egy rendetlen könyvkereskedésnek és egy ütött-kopott lakásnak Los Angeles egyik lepusztult negyedében. Liberty elmosta azt a néhány edényt, amit használt, aztán kiment a kis fürdőszobába zuhanyozni. Amikor épp nem jött vevő, bejárta az üzletet, és épp olyan poros lett, amilyenek a könyvek voltak. Ha el akarja adni az üzletet, és igényes vevőre számít, először is alaposan ki kell takarítania a helyiséget. Csakugyan, ha eladná? – töprengett a vízsugarak alatt állva. Persze, el akarja adni. Vagy mégse? Hiszen úgy számolta a napokat, az órákat, a perceket, hogy mikor csengetnek már utolsót az iskolában! Úgy érezte, hogy ez az iskolaév a szokásosnál is borzasztóbb volt, társadalmi élete pedig taposómalom. Valahogy rendszeressé vált, hogy szombat estéit Fred Newtonnal, a számítógépestanárral töltötte. Fred szerint itt lenne az ideje, hogy komolyan elbeszélgessenek a jövőjükről, és egyáltalán nem volt elragadtatva, amikor Liberty közölte vele, hogy nyárra elutazik. Liberty nagy megkönnyebbülésére így el tudta halasztani azt a rémes feladatot, hogy közölje Freddel: nem tartja többnek kellemes társaságnál és jó barátnál. Liberty törülközés közben azon tűnődött, hogy bizony unalmas volt az ő élete. Egyhangú, szürke és unalmas. De most már nem! Jelen pillanatban van egy jópofa kis porlepte könyvkereskedése. Annyira nem izgalmas, mint egy hawaii vagy bahamai utazás, de mindenesetre változás. Combközépig érő hálóinget vett fel; az ing elején Shakespeare arcképe díszelgett. A nappaliban bereteszelte az ajtót, és eloltotta a lámpákat. Majd még olvas az ágyban, gondolta, amíg el nem álmosodik.
Félúton a hálószoba felé megállt a most már sötét nappaliban; tekintete az elfüggönyözött ablakra siklott. Nem, mondta magának, nem fog még egyszer kinézni azon az ablakon. A fene egye meg, dehogyisnem fog! Várt, amíg hozzászokott a szeme a sötétséghez, aztán óvatosan odament az ablakhoz. Résnyire elhúzta a függönyt, és kinézett. Nehéz sóhaj hagyta el ajkát, és hevesen feldobogott a szíve, ahogy átpillantott az utca túlsó, árnyékos oldalára. Az a férfi még mindig ott áll. És őt nézi. Finn O'Casey kilépett az avas zsír szagú kis kávézóból, ahol véleménye szerint a környék legjobb reggelijét szolgálták fel, és kényelmesen sétált a járdán. Több mérföld, meg egy kultúra választotta el jókora Beverly Hills-i otthonától, és pompásan érezte magát. Sétált, nézegetett. Az út menti omladozó épületekben kis üzletek voltak, felettük szűk lakások. A járdát hulladék bontotta, egy rühes kutya nagy buzgalommal szaglászott az egyik szemétkupac körül. Valahol messze csecsemő sírt; valamelyik emeleti ablakból egy asszony hajolt ki, és azt üvöltötte egy bizonyos Louie-nak, hogy egye már haza a fene; az egyik bedeszkázott üzlet ajtaja előtt valami részeg alak aludt, álmában papírzacskót szorítva a melléhez. Büdös volt, nyomorúság – Finn szemében maga a földi, a valóságos világ. Valahányszor itt sétált, ezen az utcán, mindig úgy érezte, hogy az emberiség lelkével találkozik. Tudta, hogy itt azért küzdenek az emberek, hogy túléljenek egy-egy napot, csak hogy majd a következővel is megküzdhessenek. Finn nem merészkedett be gyakran Los Angelesnek ebbe a részébe, de ha mégis, sohase bánta meg. Szellemi és testi fáradtsága pillanataiban jött ide, amikor arra volt szüksége, hogy feszültségét sétával vezesse le, és olyasvalamivel érintkezzen, amit nem tudott pontosan meghatározni. Mélyet lélegzett, és könnyedén felnevetett, rádöbbenve, hogy bolondnak nézhetik, amiért otthon érzi magát a káposztaszagban, benzingőzben, a rothadó hulladék és a verejték bűzében. Több hónappal ezelőtt járt itt utoljára, és most jól érezte magát. Művészszeme felfigyelt a környező dolgok legapróbb részleteire is. De sohase festett volna meg belőle semmit. Már régen elhatározta, hogy nem használja fel a maga önző céljaira. Annyi élményt adott már neki ez a környék, és ő még sehogyan se viszonozta. Igen, gondolta, alkalmasint nagy szamár ő, különcködő művész vagy valami hasonló. Valójában csak kimerült művész volt. Hónapokig dolgozott, készült legutóbbi önálló kiállítására, amelyet a Rodeo Drive-on rendeztek meg egy előkelő galériában. Két nappal ezelőtt a megnyitónak nagy sikere volt, vásznai darabonként több ezer dollárért keltek el. A kritikusok megint zengedezték a harmincéves, ragyogó tehetségű Finn O'Casey dicséretét. Finn hálás volt, szerény és fáradt. Befordult a sarkon, és meggyorsította lépteit, mert a „Könyvjelző”-höz közeledett; azt szerette a legjobban a környéken. A poros, piszkos antikvárium csodálatos kincsestára volt a legkülönbözőbb fajtájú könyveknek. Bev Shaw, a tulajdonos, feltűnő hölgy volt, úgy öltözködött, mint egy cigány, úgy nevetett, mint egy angyal, és boldog-boldogtalant
meghívott, hogy nézzen be a meglehetősen rendetlen üzletébe, és böngésszen kedve szerint. Finn körülbelül öt éve járt Los Angelesnek ebbe a negyedébe, de Bev mintha semmit sem változott volna. Akárhány hónap telt el Finn látogatásai közt, Bev mindig öleléssel üdvözölte, és meghívta egy csésze herbateára. Bev úgy káromkodott, mint egy kocsis, fütyült hatalomra, pénzre, tekintélyre, és sírt örömében, mikor Finn három évvel ezelőtt vitt neki egy macskát. Rögtön elnevezte Keatsnek, mondván, hogy „minden, ami szép, öröm lesz örökké”, és adott Finnek egy hangos, cuppanós csókot. Finn elmosolyodott, amikor meglátta a cégtáblát. Ráférne egy friss festékréteg. Örömteli várakozással lépett be. Liberty ott állt az egyik hosszú, keskeny szekrénysor végén, és porolta a könyveket. Felkapta a fejét, mert hallotta, hogy a bejárati ajtó felől halk csilingelés jelzi valakinek az érkezesét. Már több vevő is megfordult az üzletben, de egyikük sem hasonlított az árnyékban álldogáló emberre. Liberty előrement, hogy üdvözölje új vevőjét, s megtorpant, annyira meglepte, hogy egyszerre milyen hevesen ver a szíve. Uramisten, gondolta Liberty, milyen gyönyörű – igen, ez a helyes kifejezés: milyen gyönyörű férfi! Az ajtóban állt, és az ajtón besütő reggeli napfény szőke haját majdnem fehérre, napbarnított bőrét meleg bronzszínűre festette. Magas volt, vagy száznyolcvanöt centi; széles vállát, erőteljes mellkasát, izmos karját pompásan érvényre juttatta sárga pólóinge. Csípője keskeny, lába igen hosszú. Kifakult farmernadrágja szemlátomást lágyan simult a testéhez. És az arca! Istenem, hogy az is milyen szép! Barna szeme van, egyenes orra, magas pofacsontja, erős állkapcsa és álla, és csókolni való szája a legérzékibb száj, amit Liberty valaha is látott. Igen, gyönyörű. Nem, talán más szót kellene használnia. Kevés ez a szó, hogy megfogalmazza ennek az embernek a roppant vonzóerejét. Nyers férfierő és tömény érzékiség sugárzott belőle. Miért is nem egy ilyen férfi figyeli őt éjszaka a sötétből, tűnődött Liberty keserűen. Végül is, ha már feltétlenül halálra kell rémítenie valakinek, miért nem ez rémíti halálra?… Mosolyogva kilépett a polcsorok közül: – Helló! Mivel szolgálhatok? Finn a kedves hang irányába fordította a fejét, és elkerekedett a szeme. Annyi bizonyos, hogy ez a szép nő, aki elébe ment, nem Bev Shaw. Bev nem a húszas éveinek közepén jár, nincs vállára omló, sötétvörös haja, se ilyen csinos arca, se akkora barna szeme, amekkorát még sohasem látott. Ezenkívül Bev nem körülbelül százhetven centi magas, és soha nem ismerte el a halványzöld póló és a testhezálló farmer létjogosultságát. És nincs is végeláthatatlanul hosszú, formás lába. Nem, ez nem Bev Shaw. De akárki is ez a nő, annyi bizonyos, hogy vonzó. Finn megkívánta; testében azonnal fellobbant a tűz. – Helló…? – ismételte meg Liberty, és félrebillentette a fejét. Finn megköszörülte a torkát. – Ja igen, hello. Meglepődtem. Finn O'Casey vagyok, azért ugrottam be, hogy meglátogassam Bevet. Nincs itt?
Liberty felsóhajtott, és a pult mögé lépett, amelynek egyik végén ócska pénztárgép állt. – Nincs. Nincs itt – mondta, és Finn szemébe nézett. – Nagynéném két héttel ezelőtt meghalt. Finn a homlokát ráncolta, és a pulthoz lépett. – Bev… meghalt? – Megrázta a fejét. – Nem tudom elhinni. Nem volt olyan öreg, és majd szétvetette az energia. Mi történt? – Sajnos, nemigen tudok részleteket, Mr. O'Casey. Azt hiszem, szívroham volt, hirtelen végzett vele. – Finn. Hívjon csak Finnek! Maga Bev unokahúga? – Igen. Liberty Shaw… – Sose beszélt a családjáról. – Nem voltunk szoros kapcsolatban. Csak egyszer találkoztam Beverly nénivel, gyerekkoromban. Meglepődtem, hogy végrendeletében rám hagyta ezt az üzletet. Néhány napja repültem ide Chicagóból. – Liberty körülnézett. – Igazán nem is tudom, hogy mit kezdek ezzel a bolttal. Egyelőre megpróbálom kitakarítani. Sajnálom, hogy a nagynéném halálhírét kellett közölnöm magával, Mr… Finn. Már tudom, hogy sok barátja volt, és mindannyiukat elszomorította a halála. Jó lett volna, ha jobban megismerhetem. Mindenki, aki az utóbbi napokban itt j árt, azt mondta, hogy Beverly néni remek teremtés volt. Finn bólintott. – Igen, Bev páratlan, nem mindennapi nő volt. Olyannak fogadta el az életet, amilyen, és mindig mosolygott. A maga teremtette szabályok szerint élt, fütyült a világra. Áradt belőle az élet, üdítő volt, és úgy gyűjtötte az embereket, mint más a bélyeget. – Összekulcsolta a kezét a tarkóján. – A mindenségit! Bárcsak tudtam volna! Legalább a temetésére elmehettem volna. – Elhallgatott. – Nem, Bev nem örült volna. Úgy vélekedett, hogy a temetés időpocsékolás. – Tudom – mondta Liberty. – Erre nézve határozott utasításokat hagyott az ügyvédjénél. Az aztán értesítette az apámat, apám meg szólt anyámnak, hogy írja meg nekem. Én ugyan úgy érzem, hogy a család itt lehetett volna, de Beverly néni nem akarta. Az ügyvédje intézett mindent, aztán értesített, hogy én örököltem a „Könyvjelző”-t. Finn elmosolyodott. – Azt mondta, nem tudja még, hogy mit kezd az üzlettel? – Megpróbálom eladni.., azt hiszem. – Liberty nevetett. – Kiégett tanár vagyok, egy szörnyű iskolaév végén. Pillanatnyilag még ez a poros hely is vonzóbb, mint egy tanterem, de szerződésem van, hogy jövőre is tanítok Chicagóban. Finn hosszan nézte a lányt, aztán széles mosoly jelent meg az arcán. – A maga nevetése pontosán olyan, mint Bevé. Szerettem, ahogy nevetett. – Harangjáték a szélben – mondta Liberty halkan, miközben mosolya találkozott a férfiéval. – Úgy emlékszem, hogy Beverly néni nevetése olyan volt, mint a harangjáték a szélben. Kedves bókot mondott nekem ezzel, Finn, hogy olyan a nevetésem, mint az övé. Köszönöm szépen. Egyikük sem mozdult, ismét egymásra néztek, mozdulatlanul fürkészték egymást. Izgalom futott végig Liberty gerincén és mellkasán. Finn testét átjárta a forróság. Érezte, hogy betölti a férfivágy, és ő szakította meg a kettejüket összekötő titokzatos áramkört: – Liberty – szólalt meg. – Szokatlan név. Tetszik nekem. – Úristen, gondolta Finn, megőrült a teste, majd szétveti a vágy a zsigereit. Liberty Shaw nagyon nagy hatással van rá.
– Liberty Shaw. Igen, csakugyan tetszik nekem. Minthogy a Shaw nevet viseli, feltételezem, hogy nincs férjnél. Mi az ördög lenne a különbség, ha férjnél volna? Hiszen ő azért jött ide, hogy meglátogassa Bevet. Bev meghalt, tehát ő mehet a dolgára. Soha nem látja viszont Liberty Shaw-t. – Nem, nem vagyok férjnél – mondta Liberty. Liberty, ne kérdezd meg, hogy ő nős-e, mondta magának határozottan. Néhány perc múlva elmegy, sose látod többet. De Finn olyan hosszan nézte, hogy Liberty kis híján a lába elé omlott. Csinos férfi még ilyen hatással nem volt rá, de azért határozottan ellenállt neki. Nos, ő nem akar belemenni ebbe az őrült játékba, és nem fogja megkérdezni tőle, hogy nős-e. – És maga nős? – hallotta a saját hangját. Ó, egek! – Én? Nem. Dehogyis. – Finn megrázta a fejét. – A nővérem, Tabor, tavaly nyáron hozzáment egy Jared Loring nevű remek pasashoz. Most azt gondolja, hogy mindenkinek be kell eveznie a hitvesi boldogság révébe. Pompásan összeillenek Jareddal, és én örülök, hogy Tabor olyan boldog, de a legjobb úton van ahhoz, hogy felcsapjon házasságközvetítőnek. – Finn elnevette magát. – Én nem kívánom magamat senkinek. Liberty elmosolyodott. – Miért? Maga olyan szörnyű ember? Velejéig romlott lény? – Festő vagyok. Amikor festek, teljesen elveszítem az időérzékemet. Nem lennék túl népszerű az olyan feleség előtt, aki elvárná, hogy mindennap pontosan jelenjek meg a vacsoraasztalnál. – Ha szeretné magát az a nő, megértené – mondta Liberty. Na, figyeljük csak Libertyt! Mióta ilyen jártas a szerelemben? – Ó, felejtse el, amit mondtam. Lehet, hogy mégse értené meg az a nő, nem tudom. Még soha nem voltam szerelmes. – Úgy nézem, nem nagyon aggasztja a dolog. – Azt mondják a barátaim, hogy majd ha harmincéves leszek, csengetni fog a biológiai órám, és pánikba esem. Még csak huszonhat vagyok, úgyhogy… Tudja, Finn, azok közül, akik bejöttek ide, maga az egyetlen, akinek elmondtam, hogy én igazából nem is ismertem Beverly nénit. Fogalmam sincs róla, miért hagyta rám ezt az üzletet, és arról se, hogy miért próbáltam ezt idegeneknek megindokolni. Úgy érzem, magával nagyon könnyű beszélni erről. – Úgy gondolta, hogy ezen a pulton átugrani is nagyon könnyű lenne, és megcsókolni Finnek azt az érzéki száját. Ó, Úristen, úgy látszik, a por megzavarta a fejét. – Nos, jobb lesz, ha visszatérek a súroláshoz és fényesítéshez. Szörnyű állapotban van ez a helyiség. – Fönt lakik? – Igen. Finn összehúzta a szemöldökét. – Ez nem a legjobb környék, Liberty. Nagyon vigyázzon magára! Győződjön meg róla, hogy zárva vannak-e az ajtók, este ne menjen egyedül az utcára, meg ilyesmik. – Mi ez? Cserkész-tízparancsolat, tűnődött Finn. De Liberty itt tényleg bajba kerülhet. – Nagyon óvatos leszek. Már így is eléggé feldúlt, hogy valaki… – Liberty hangja elcsuklott. Finn közelebb hajolt hozzá: – Hogy valaki…? Liberty elutasító mozdulatot tett. – Semmi. Csak élénk a képzeletem.
– Miről beszél? – Tényleg, Finn, biztosra veszem, hogy az a férfi a szomszédban lakik, és évek óta az a szokása… Finn kővé meredt. – Miféle férfi? Miféle szokása? – Hát az a férfi… – Liberty ide-oda tekingetett. – Olyan bután hangzik! Na jó, hát két napja vagyok itt, és esténként egy férfi áll az utca túlsó, sötét oldalán. Fejét hátrahajtva állt az utcán, és ezért az volt az érzésem, hogy ennek a lakásnak az ablakait nézi. Valószínűleg csak sétált, mint mindig, és megállt, nézte a csillagokat vagy ilyesmi. Mondtam magának, hogy ostobaság. Felejtse el, hogy egyáltalán megemlítettem. Finn összehúzta a szemöldökét. – Egyáltalán nem ostobaság. Milyen volt? – Alacsony és kövér; sötét ruha volt rajta. Nem láttam tisztán az arcát. Biztos vagyok benne, hogy ártatlan dolog az egész. – Lehet, de ígérje meg, hogy vigyáz! – Igen, igen, vigyázok – mondta Liberty halkan. Megint az a különös varázslat szövődött köztük, ahogy pillantásuk hosszabb időre összekapcsolódott. És megint Finn törte meg a csendet. – Hol a Keats? – kérdezte, tudomást sem véve a testében lüktető forróságról. Liberty felrezzent. – Keats kötetet keres? – Nem, a Keats egy nagy, narancssárga kandúr. Három évvel ezelőtt adtam Bevnek, amikor még kölyök volt. – Nem találkoztam macskával. – Majd előkerül. Biztosan elcsavargott valamelyik szomszédhoz. Bárki etesse is, amint megtudja, hogy maga itt van, abbahagyja, és ha Keats éhes lesz, hazajön. – Nincs macskaeledel a házban, semmi nyoma, hogy Beverly néni háziállatot tartott volna. – Furcsa. Agyonkényeztette Keatset. Nem tudom elképzelni, hogy elfogyott volna a macskaeledel. – Egyébként se volt itthon sok élelmiszer. A hűtő üres volt. Néhány konzerv a konyhaszekrényben, semmi más. Most, hogy így végiggondolom, mintha Beverly néni felkészült volna a távozására. Hát ez téboly! Nem tudok semmit a szokásairól. Lehet, hogy utált vásárolni, és mindent csak akkor szerzett be, ha szüksége volt rá. – Lehet, hogy magának igen, de Keatsnek nem. Egyszer megkért, hogy vigyázzak a boltra, és így el tudott menni macskaeledelért. Biztos, hogy egyáltalán nem volt macskaeledel a szekrényben? – Biztos. – Furcsa. Ha Bev nem érezte jól magát, megkért valakit, hogy vegyen ennivalót a macskának. – Az ügyvéd azt mondta, hogy senki se volt itt. Ideadta nekem a kulcsokat. Ez kizárja azt a lehetőséget, hogy valakinek eszébe jutott Keats, idejött és elvitte ennivalóstul. – Hol halt meg Bev, Liberty?
– Az utcán esett össze. Volt egy cédula a táskájában, azon rajta volt, hogy ha történik vele valami, értesítsék az ügyvédjét, annak pedig az volt az egyik feladata, hogy ragasszon ki az üzlet ajtajára egy hirdetést, úgy adja tudtul a vevőnek Beverly Shaw halálát. – Nos, lehet, hogy túl sok krimit nézek – mondta Finn –, de én ezt sehogy se értem. Lehetetlen, hogy Bev ne tartalékolt volna ennivalót Keats számára. Liberty megkerülte a pultot. – Kitámasztom az ajtót, hátha visszajön a macska. Rejtélyesnek látszik a dolog, de biztosan van ésszerű magyarázata, akárcsak a sötétben rejtőzködő férfi esetének. – Valószínűleg igaza van – mondta Finn. Ahogy Liberty elment mellette, könnyű virágillat csapta meg az orrát. Liberty Shaw egyszerűen gyönyörű, de a kutyafáját, nem maradhat egyedül. És ha az a pasas, akit Liberty látott éjszaka, nem is sétálni indult? És hol a pokolban van a macska? És miért nem volt a szekrényben macskaeledel? Ez jó. Szól a rendőrnek, hogy eltűnt a macskaeledel, aztán majd nézheti, hogy hogy viszik a bolondok házába. Egy fiatal pár lépett az üzletbe, gyerekkel a karjukon. Finn lassan keresztülsétált az üzleten, mialatt Liberty segített keresni a párnak egy gyereknevelésről szóló könyvet. Mint Finn megállapította, a könyvek és a polcok fele már nem poros; Liberty keményen dolgozott, amióta csak megérkezett. Finn fogta a portörlőt, amit Liberty a polcon hagyott, kivette a soron következő könyvet, letörölte, aztán visszatette. Chicago, gondolta. Abban a városban lakik Liberty, ott tanít, és oda megy vissza. A nyár végén, de még az is lehet, hogy hamarabb, ha eladta az üzletet. Köddé válik, és ő sohase látja viszont. Miért nincs ínyére, hogy olyan gyorsan el kell búcsúznia Liberty Shaw-tól? – tűnődött, míg folytatta a könyvporolást. Miért érezte magát úgy, mint lepke a hálóban, amikor belenézett a nagy, barna szemébe? És mi az ördög vezeti, milyen heves ösztön taszítja Liberty karjai közé? Miféle érzés követeli, hogy Libertyt magához ölelje, és addig csókolja, amíg ki nem fogynak a szuszból? Mit tett vele ez a csodálatos, vörös hajú lány? Neki a festészet az igazi szerelme, és az is marad. Nincs helye az életében komoly kapcsolatnak, és a lányok, akikkel találkozgat, mégis értik ezt. Ha dolgozik, semmi egyébre sincs tekintettel. Akkor eszik és alszik, amikor kedve tartja, időről, telefonról nem vesz tudomást, s arra aztán végképp nincs ideje, hogy valakinek ő legyen az „igazi”. Igen, azt elismeri, hogy időnkint egy kicsit magányos (s közben levett egy könyvet a polcról). Ez az az ár, amit azért fizet, hogy a művészetnek szentelte magát, hogy a tehetségét fejlesztette, és nem a szerelemmel törődött. Az a reménye végül is valóra vált, hogy nevet szerez magának a művészvilágban. Nem ábrándozik arról, hogy milyen lenne szeretkezni ezzel a nővel, nem érdekli, hogy az a nő akár ma, akár holnap, bármikor elmehet Los Angelesből. Liberty az üzlet ajtajánál állt, és nevetett. Vigye el az ördög, gondolta Finn, visszatolva a könyvel a polcra, dehogyisnem érdekli. Liberty Shaw megbabonázta. Az ő élete épp olyan, ahogy megfelel neki. I alán olykor bántja a magány, de teljes életet él. Amint a fiatal pár választott, megmondja Libertynek, hogy kellemes volt a találkozás, és elhúzza a csíkot. És kész. – Finn! Szent Isten! Mit csinál?
Finn összerándult, ahogy a lány hangja belecsapódott az ő zavaros gondolataiba. – Ó, csak a könyvekről törölgetem a port, hogy ne unatkozzam… – A könyvek letörölgetése a könnyebbik része a dolognak – mondta Liberty, lassan közelebb lépve Finnhez. – Rengeteg könyvesdoboz van itt az üzletben meg még fönt a lakásban is, azokat át kell nézni. Ráadásul megtaláltam Beverly néninek vagy egy dobozra való levelezését is. Néhány borítékot láthatólag fel se bontott. Úgy látszik, nem volt igazán rendszerető üzletasszony. – De azért biztosan élvezte az életet – mondta Finn mosolyogva. Liberty azt kívánta a lelke mélyén, hogy bárcsak ne tudna így mosolyogni Finn. Szívdöglesztő mosolya van. Úgy ragyogja be az arcát, mint borús eget a hirtelen kisütő nap…, és Liberty szíve hevesen feldobogott. Egyfolytában azon tűnődött, milyen lenne, ha Finn megcsókolná. Ahányszor ránézett a szájára, gondolatai egyre bujább vidékekre tévedtek. Rémes, kezdi elveszíteni az eszét. – Ennek semmi teteje, takarítok, ideje. – Hiszen ez rímel! – kuncogott Finn. – Maga talán költő? Úristen, csakugyan meghibbant! – Dehogy vagyok költő. – Érzéki száj, gyönyörű test, vonzó férfi. Rímek. – Nincs időm, hogy rímeken járjon folyton az eszem. – Liberty majd megpukkadt nevettében. – Ó, egek, én már megint rímelek! – Liberty a porrongy után nyúlt, amit Finn a szekrényre tett. A férfi elkapta a kezét. – Ezt majd használom én, ha magának van másik. Liberty mosolya elhalványult. Milyen erős kéz, és milyen meleg! – Miért? Finn megvonta a vállát. – Miért ne? Az elmúlt néhány hónapban kiütöttem magam, hát ígértem magamnak egy kis szabadságot. Nincs semmi sürgős dolgom, tehát könyveket fogok porolni. – Hát ez a gyors lelépés? Így húzod el a csíkot? – kérdezte magától. – Rendben? – Nos, bolond lennék visszautasítani a segítséget, de ez a terv jelen pillanatban nem igazán lelkesít. – A forróság Finn kezéből a karjába kúszott, keresztülhatolt a mellkasán, és enyhe bizsergéssel a hasüregében állapodott meg. Izgató, de már-már ijesztő volt ez a forróság. – Szerzek még egy porrongyot. – Megpróbálta kiszabadítani a kezét, csakhogy erre Finn még szorosabban fogta. – Finn! – Mondja, főiskolás korában nem csókolózott a könyvtár könyvsorai között? – kérdezte Finn. – Nem. – Én sem. Finn felemelte a kezét, és Liberty tarkójára csúsztatta, a haja alá. – Nem hiszem, hogy az embernek úgy kellene leélnie az életét, hogy nem szerzi meg ezt az élményt. – Ó, igen, én… – Hála Istennek, gondolta Liberty, Finn meg akar csókolni… – tényleg nem akarom… – Vereségét beismerve felsóhajtott: – De igen, akarom… – Jó. – Finn odahajtotta a fejét a Libertyéhez. – Akkor teljes az egyetértés közöttünk. Meghiszem azt, O'Casey – gondolta Liberty álmodozva. Aztán Finn szája rátapadt az övére…
2. Finn csókjai határozottak voltak, de azért szelídek, és a Liberty bensejében uralkodó forróság tomboló tűzzé lobbant, szította szenvedélyét, ajzotta érzékeit. Finn lecsúsztatta a kezét Liberty hátán, hogy közelebb húzza magához, ő pedig a nyaka köré fonta a karját, szétnyitotta az ajkát, élvezte a férfi nyelvének érzéki térhódítását. Soha, gondolta, még soha nem csókolta így senki. Még soha nem érezte ezt a tökéletes önfeledtséget. Soha nem érzett még ilyen izzó vágyat. Finn testéből sugárzott az erő, de gyengédséggel fékezte, hogy Liberty érezze a maga törékeny, különleges nőiségét. És, jaj, Istenem, ez a forróság! Liberty Finn sűrű, szőke hajába mélyesztette ujjait, arra ösztökélve a férfit, hogy még jobban szorítsa száját az övére. Melle nekifeszült Finn izmos mellkasának, de jólesett neki ez az édes szenvedés meg az is, hogy a férfi szája és nyelve uralkodik az övén. A gyönyör lágy szorítását érezte a torkában. Finn megijedt és meglepődött, mikor megcsókolta Liberty Shaw-t. Esze ágában se volt, akár még egy perccel azelőtt is, hogy megcsókolja, és mégis megtette. Tűz kavargott Finn testében, fájdalmas vággyal kívánta Libertyt. Olyan hevesen kívánta, ahogy azelőtt soha senkit. Itta magába Liberty üdeségét, mint a szomjas ember, aki megpróbálja lecsillapítani a bensejében izzó tüzet, és azt tapasztalja, hogy csak még magasabbra csapnak a lángok. Csak egy csók volt, bizonygatta az esze. De nem olyan, mint a többi csók, suttogta egy belső hang. Hiszen csak most ismerted meg ezt a nőt, mondta az esze. Egész életemben ismertem Libertyt, válaszolta a hang… de csak most öltött testet ez az egész. Abba kell hagyni ezt a csókolózást, követelte az esze. Majd később, jött a suttogás, később. Most! – mondta az esze. Menj a fenébe! – mondta a suttogás. Sóhajtás szakadt fel Finn melléből, s végképp elhallgattatta a fejében morajló erőszakos hangokat. Kezét végigcsúsztatta Liberty formás fenekén, egy kissé szétterpesztette a lábát, hogy kemény ágyékához szoríthassa a lányt. Kezd kicsúszni a talaj a lábam alól, gondolta kábán. Lassanként elvesztem az önkontrollomat. Ilyesmi még nem fordult elő O'Caseyvel. Tudott parancsolni a testének és a gondolatainak, de még az érzelmeinek is. Ez a fegyelem tette lehetővé, hogy nyílegyenesen haladjon célja felé, hogy nagyszerű művész legyen. Soha nem engedte meg magának, hogy megszédítse egy nő varázsa, láthatatlan szálakkal se tudta senki behálózni a szívét, pedig ahhoz oly jól értenek a nők. Nem, ilyesmi nem esett meg O'Caseyvel, és úgy látszott, most is csak egy szívdobbanásnyi ideig fog tartani. Finn hirtelen elvette a száját Liberty szájáról, és nagyot lélegzett. Rátette a kezét Liberty vállára, és lassan tolta el égő testétől.
Liberty lassan kinyitotta a szemét, és Finn felsóhajtott, meglátva a lány nagy szemében az izzó vágyat. Liberty nedves ajka egy kicsit szétnyílt, némán vágyódva rá, hogy Finn ismét birtokolja. A férfi akaraterejének utolsó morzsájával tett egy lépést hátrafelé, és a törzse mellé ejtette a karját. Liberty megtántorodott. – Jaj… – mondta zihálva. – Jaj, ez… ez… – Ez nem vicc – mondta Finn nyersen. Fél kézzel beletúrt a hajába, nehogy újra hozzáérjen Libertyhez. Mogorván összevonta a szemöldökét. – Ez… – kezdte Liberty. – Hiba volt – mondta Finn. Liberty nagyot lélegzett, aztán lassan kifújta a levert– Hiba? – ismételte meg, és elmosolyodott. – Szerintem csodálatos volt. Maga, Finn O’Casey, nyilvánvalóan nem az én súlycsoportom, de a világért se hagytam volna ki ezt a csókot. Biztos nagy tapasztalata van, nem? Na, hát ha még mindig segíteni akar port törölni, keresek még egy rongyot. – Azzal megfordult, hogy odébb menjen. – Héj! – kiáltotta Finn. Utánaeredt, elkapta a karját, és maga felé fordította. – Várjon már egy pillanatra, azt a mindenit! – Tessék – mondta Liberty kedvesen. – Mit ért azon, hogy nem vagyok a maga súlycsoportja? És mi ez a célozgatás, hogy sok tapasztalatom van? Semmi oka rá, hogy sértegessen, Liberty Shaw. – Nem akartam megbántani, csupán a tényeket ismertettem. Biztosan sok nővel csókolózott életében, és azt kell mondjam, látszik, hogy gyakorlata van benne. – Abbahagyná? – rivallt rá Finn. – Ez a csók a mienk volt, a magáé és az enyém. Nem tudtam volna így megcsókolni magát, ha maga nem csókolt volna így vissza. Érti? – Behunyta a szemét és megrázta a fejét. – Mit pattogok én itt magával? – Kinyitotta a szemét, ránézett a lányra. – Megőrjít, Liberty Shaw. – Finn O'Casey – mosolygott rá melegen a lány – ha esetleg elismerését óhajtja kifejezni ezért a csókért, én örömmel fogadom. Csodálatos volt. – Liberty mosolya elhalványult. – De nem fog előfordulni még egyszer. – Elhúzta a kezét, és megfordult. Finn utánanyúlt, megfogta a karját, visszatartotta. – Állj! – Mi van? – kérdezte Liberty, és ránézett a férfira. – Miért nem fog előfordulni még egyszer? – Finn megpróbált uralkodni a hangján. – Nem vagyok naiv gyerek, Finn. Ismerem a veszély jeleit, látom, hogy… Szóval megérzem. Még soha életemben nem történt meg velem, hogy ilyen hirtelen… Ha ez a csók egy poros könyvesbolt közepén ezt tudja művelni velem, mint amit a magáé művelt, akkor Isten őrizzen meg attól, ami romantikusabb helyzetben történhetne. Én általában nem szoktam elemezni a csókolózást, de ez egy cseppet sem volt szokványos csók. Lehet, hogy maga annak tartja, de én nem. Elengedné a kezemet? – Hogy? Ja igen, hogyne. – Finn leengedte a karját. – Na menjen, szerezzen még egy rongyot! Liberty bólintott és elindult. Finn érezte, ahogy ment, nézte finoman ringó csípőjét. Mennyei érzés volt Libertyhez simulni. Rajtakapta magát, hogy Libertyt bámulja, és megrázta a fejét. Libertynek igaza lehet, hogy ez a csók csak egy gyenge pillanat következménye. Fáradt, gondolta,
szellemileg-fizikailag teljesen kimerült. A kimerült ember hajlamosabb rá, hogy megfázzék, vagy elkapja az influenzát, a bubópestist. Nyilván fogytán van az ereje, az is arra utal, hogy gondolkozik Libertyn. Azért volt Liberty Shaw-nak akkor hatása a lelkére és a testére, mert lelke és teste pillanatnyilag nullán áll. Na. Hála Istennek, rájött. Most megint ura önmagának. Liberty a pult mögött kotorászott egy dobozban, és talált is egy tiszta porrongyot. Rákönyökölt a pultra, és a levegőbe bámult. Így állt egy darabig. Gyanította, hogy végtelenül szégyellnie kellene magát, hogy Finn O'Casey így megcsókolta. Nyilván nem így képzelte el az életét, hogy olyan férfiak karjába fogja vetni magát, akiket épp csak megismert. És még sohasem viszonzott úgy csókot, mint Finnét. Még ott lüktetett a forróság a testében, még érezte Finn érzéki ajkának édes ízét. Nos? – töprengett. Miért nem bánt a viselkedésed? Miért nem birizgálja a lelkiismeret agyadnak azt a részét, amely a lelkiismeretedet szabályozza? Mert komolyan gondoltad, amit mondtál. A világért se akartad volna elszalasztani azt a csókot. Az a csók becses emlékké válik a számodra, amit majd ápolhatsz, de biztosan nem fog megismétlődni, és nem is ismétlődhet meg soha többé! Liberty felegyenesedett, és megrázta a fejét. Nem, bizonygatta újra és újra magának, nem fog többet csókolózni Finnel. Valami furcsa, izgató és ijesztő dolog történt vele abban a pillanatban, amikor meglátta Finnt, ahogy belépve az üzletbe ott állt a beömlő napfényben. Csak egy lopott csókot akart szerezni magának, hogy eldughassa szíve titkos rekeszébe, és meg is szerezte. Akár megbántotta Finnt a kijelentésével, akár nem, tudja, hogy a férfi nem az ő súlycsoportja. Határozottan biccentett, és visszament a könyvsarokhoz. – Itt egy tiszta rongy – mondta, és odaadta Finnek. – Ezt az oldalt megcsinálhatja. – Ahogy elment Finn mellett, vigyázott, hogy hozzá ne érjen. – Én ezen a következő rakáson kezdem. Nyugodtan abbahagyhatja, ha úgy érzi, hogy elege volt. Ez igazán nem a maga dolga. Finn elnézte Libertyt, ahogy a lány hozzákezdett a portörléshez, és azon tűnődött, hogy milyen gyönyörű. Elfordította a fejét, és levett egy könyvet a polcról. Néhány percig csöndben dolgoztak, aztán Liberty tüsszentett egyet. – Egészségére. – Köszönöm. Csiklandozza a por az orromat. Bevallom, ez a legkülönösebb nyaram. A nyár számomra a kikapcsolódás, az az időszak, amikor minden évben mást csinálok, mielőtt megint elkezdenék tanítani. – Mit tanít? – Angol irodalmat középiskolásoknak. – Tanítani is szeret? Liberty vállat vont. – Nem rossz, csak egy kicsit nyomasztó. A diákok többségét nem érdekli, hogy én mit próbálok megtanítani nekik. De vannak néhányan, akik felderítik a napomat, bár nem túl sokan. – Visszatett egy könyvet a helyére, és kivette a következőt. – Ha vége az iskolaévnek, valami változatosságra van szükségem, és csak a nyarak miatt nem bolondulok bele az egészbe. – Szeret Chicagóban lakni?
– Nagyon jó barátaim vannak ott. – Nem ezt kérdeztem. Az igazi barátokat úgyse veszti el, bárhová is menjen. De mit tart Chicagóról, a városról? – Gyűlölöm – vágta ki Liberty. – Úristen, milyen régi ez a könyv. Vajon csak azért értékes, mert régi? – Gyűlöl Chicagóban lakni? – Finn megfordult, és ránézett Libertyre. Néhány lépésnyire álltak egymástól, találkozott a tekintetük. – Igen. A tél borzalmas és végeláthatatlan. A nyár forró és nedves. A tavasz és az ősz egész kellemes, de egy pillanat alatt vége. Ott kezdtem tanítani, és ezek alatt az évek alatt egy szemernyit se szerettem meg jobban Chicagót. – Akkor miért maradt ott? – Mert ismerem. Finn megrázta a fejét. – Eszméletlen. – Apám hivatásos katona, és egész életemben folyton vándoroltunk. Sok gyerek szereti ezt az életformát, de én nem. Egyetlen gyerek vagyok, és magányos voltam. Attól is rettegtem, hogy új iskolába kerülök, ha tovább utazunk. A főiskolát szerettem, mert négy évig egy helyben maradhattam. Amikor elfogadtam a chicagói állást, elhatároztam, hogy mindenáron ott maradok. Végül is megvolt a lehetőségem a választásra, volt véleményem, megvolt az élethez szükséges józan eszem. Az, hogy nyaranta mást is csinálok, kiegyensúlyozza egy kicsit a dolgot. Úgy képzeltem, ezen a nyáron telefonkönyveket fogok kézbesíteni, de ehelyett itt vagyok. – Ott marad egy olyan városban, amelyet utál, csak azért, mert kibírja – mondta Finn lassan. – Pontosan. – Értem. – De nem értette. Liberty intelligens és gyönyörű, és olyan szakmája van, amelyre az ország bármely pontján szükség lehet. Azt meg tudta érteni Finn, hogy Liberty állandóságra és biztonságra vágyik, mert zaklatott gyerekkora volt, de azért azt túlzásnak érezte, hogy megüljön egy olyan helyen, ami nem tetszik neki. Azt mondta, soha nem volt szerelmes, tehát nem férfi miatt maradt Chicagóban. Azért lakik ott, mert kibírja. Valakinek meg kellene győznie róla Liberty Shaw kisasszonyt, hogy attól még ura marad a maga életének, ha a jó érdekében változtat rajta. Annak idején apja foglalkozásának áldozata volt, most viszont már a saját magáé. – Jó napot! – szólalt meg egy női hang. – Van itt valaki? – Igen, megyek – válaszolta Liberty. Elkerekedett a szeme, amint meglátta a pultnál várakozó asszonyt. Magas volt, jó harmincas lehetett, türkizkék nyersselyem kosztüm volt rajta. Simán leadhatott volna vagy húsz kilót, de rövid szőke haja remekül volt levágva, a sminkje gyakorlott kézre vallott, gyönyörűen manikűrözött kezén néhány nagy gyűrű villant meg a délelőtti napfényben. Nem különösebben szép nő, gondolta Liberty. Nagy az orra, a szemhéja súlyos, és a szája is nagy az arcához képest. De valami megfoghatatlan jólét lebeg körülötte. Mintha távolságtartásra késztető, láthatatlan kör övezné. S a járda mellett egy fehér limuzin áll. Ki ez a nő, és mi az ördögöt keres ebben a városrészben, egy poros antikváriumban? – Parancsol? – kérdezte Liberty, és beállt a pult mögé. A nő végigpillantott Libertyn, és összeráncolta a homlokát.
– Sürgősen találkoznom kell Bev Shaw-val – mondta a nő, kissé éles, bár kulturált hangon. – Victoria Manfield vagyok. Bev vár. Sürgönyöztem neki Londonból, amikor elindultam. – Sajnálom, Miss… Mrs… – Miss Manfield. Hol van Bev? Nincs időm. – Beverly néném két héttel ezelőtt meghalt, Miss Manfield – mondta Liberty halkan. Victoria Manfield kinyitotta a száját, aztán becsukta, majd megint kinyitotta. – Ez nem valami humoros, kisasszony – mondta hűvösen. – Mondja meg Bevnek, hogy itt vagyok. Van nála valamim, és szükségem van rá. Nincs türelmem ostoba játékokhoz. – Biztosíthatom, hogy ez nem játék – mondta Liberty. – Engem is lesújtott a dolog. – Úristen… – suttogta a hölgy. – Komolyan beszél? – Igen. – Azt mondta, Beverly a nagynénje volt. Tényleg az unokahúga? – Tényleg. Liberty Shaw vagyok. – Miss Shaw, sürgősen vissza kell kapnom azt, ami az enyém. Maga örökölte ezt az üzletet és a nagynénje holmiját? – Én… én, de… – Nem talált egy kis csomagot a nevemmel? Felhívtam Bevet Londonból, és ő azt mondta, hogy nála van. Ennek már több mint két hete. Megnyugtatott, hogy becsomagolta papírba, ráírta a nevemet, és biztonságba helyezte, amíg érte nem jöhetek. Fontos üzleti ügyem volt, nem tudtam elszabadulni. Néhány napja telefonáltam, de hiába, ezért aztán végül sürgönyöztem. És most maga azt mondja, hogy Bev… – Egy pillanatra arcára tapasztotta remegő kezét. – Valahol itt kell lennie a csomagomnak. – Körülnézett. – Elég nagy itt a rendetlenség. Gondolom, Bev lakása sincs jobb állapotban. – Rendetlenség? – kérdezte Liberty ártatlanul, és körülnézett. – Beverly néném és a barátai feltehetőleg ilyennek szerették a „Könyvjelző”-t. – Remek – mondta Victoria. – De most kérem a csomagomat, Miss Shaw. – Én örömmel oda is adnám, csakhogy eddig még semmit se találtam, amin rajta volna a neve. Ha megadná a telefonszámát, szívesen felhívnám, mihelyt… – Ez nekem nem felel meg – mondta Victoria élesen. – Épségben vissza kell kerülnie hozzám, de rögtön. Finn megjelent a háttérből. – Miss Shaw azt mondta, hogy még nem akadt rá. – Odament Liberty mellé. – Manfield… Csak nem azok közül a Manfieldek közül való, akiknek olyan nagy birtokuk van Kaliforniában? – Nem tudom, kicsoda maga – válaszolt hűvösen Victoria –, de értem a célzását. Nyilván pénzt akar a csomagért. – Megálljunk! – mondta Finn és felemelte a kezét. – Nem azt mondtam. Egyszerűen csak eltűnődtem, vajon maga az-e, akire gondoltam. – Most már tudja, hogy az vagyok – felelte Victoria felemelve a hangját. – Bev sohasem próbált volna pénzt kicsikarni tőlem azért, ami a jogos tulajdonom. Rájött, hogy tévedésből került ide ez az én… holmim. Ha zsarolni akar, nagy bajt szerez magának. Remélem, érthetően beszéltem. Finn összeszorította a száját.
– Nézze, asszonyom, rossz következtetésre jutott. Ne uraskodjon itt, ez nem a maga birtoka. – Finn, kérem… – Liberty rátette a kezét Finn karjára. – Meg fogom keresni a csomagját, Miss Manfield, jó? És ígérem, hogy amint megtalálom, felhívom. Vissza fogom adni, éppen úgy, ahogy Beverly néni tette volna. Ha esetleg megmondaná, hogy pontosan mit keressek, akkor… – Azt már nem! – szakította félbe Victoria. – Az az enyém, és személyes holmi. Egy kis… könyv. Bev azt mondta, hogy valami egész közönséges papírba csomagolta. Ennyi elég, mást nem kell tudnia róla. Körülbelül tízszer tizenöt centi. Amint látja, érzelmileg kötődöm hozzá, és nagyon feldúlt, amikor megtudtam, hogy a házvezetőnőm elhozta ide más kiselejtezett könyvekkel együtt. Tévedés volt, borzasztó nagy tévedés. Sértetlenül vissza kell kapnom, mielőtt… Szóval, még mielőtt történne vele valami. Tudja, nem valami értékes dolog, csak nekem… – A nő kierőszakolt magából egy mosolyt. – Maga biztosan meg tudja érteni, ha egy nő érzelmileg kötődik valamihez, aminek nem lehet pénzben kifejezni az értékét, Miss Shaw. – Hogyne, természetesen – felelte Liberty. – Amint megtalálom azt a csomagot, azonnal felhívom. – Nem, nem, azt nem akarom. Borzasztó sok dolgom van. Majd én megkeresem. Gondolom, maga itt marad Bev lakásában. – Igen. – Jó. Remek. Jelentkezem, nagyon hamar. Victoria Manfield kisietett az üzletből. Egyenruhás sofőr nyitotta ki előtte a csillogó limuzin ajtaját. A hatalmas kocsi elsuhant. – Na – mondta Liberty Finnre nézve –, ez sem volt akármi! Hogy így elveszti a fejét egy könyv miatt, amihez „érzelmileg kötődik”! De nem az én dolgom, hogy megítéljem, mi a fontos egy embernek. Nekem még megvan az a játék pólyásbabám, amit a negyedik születésnapomra kaptam. – Vállat vont. – Lehet, hogy Victoria Manfield kincse is még gyerekkorából származik. Tán egy gyerekvers-kötet vagy valami ilyesmi. Finn összehúzta a szemét. – Nem hiszem – mondta vontatottan. – Miért? – Csak megérzés, de valami feltűnt nekem a nagyhatalmú Miss Manfield viselkedésében. Persze lehet, hogy csak képzelődöm, hiszen őt magát nem ismerem, de az volt az érzésem, hogy több ez annál a szomorúságnál, amit az ember egy ajándékkönyv elvesztése miatt érez. Ijedtnek látszott. – Ijedtnek? Dehogyis, Finn, ez butaság. Victoria Manfield azt mondta, csak érzelmi értéke van a könyvnek. Biztosan gyenge idegzetű nő. – Lehet – mondta Finn. – Hagyjuk abba egy kicsit a portörlést, és keressük meg azt a könyvet, jó? Őfensége nyilván az őrületbe fogja kergetni a telefonjaival, amíg meg nem találja. – Az a határozott benyomásom, hogy magának nem volt szimpatikus a nő. – Nekem a dölyfös magatartása nem volt szimpatikus. „Nekem van pénzem, magának nincs, tehát én különb vagyok magánál.” Manfieldéknek hatalmas birodalmuk van. Sok mindenben benne a kezük. Az egész mindenséget a szülei, a bátyja és ő maga irányítják,
persze óriási személyzettel. Manfieldék folyton benne vannak az újságban, a társasági rovatban – hogy milyen jótékonysági akciókban vettek részt, milyen üzleteket ütöttek nyélbe. Manfieldék szorgalmasak, mint a méhecskék. – De hogy került egyáltalán Victoria Manfield a „Könyvjelző”-be? Finn megvonta a vállát. – Ki tudja? Talán erre járt, és beugrott. Nincs ebben semmi különös, én is csak úgy betévedtem ide öt évvel ezelőtt, és azóta visszajárok. A maga nagynénjének különleges vonzóereje volt, Liberty. Én is mindig átugrottam Beverly Hillsből, hogy meglátogassam. – Beverly Hillsből? – ismetelte el Liberty. – Akkor maga bizonyára nagyon sikeres művész. Ez csodálatos, Finn. Mindig szeretem hallani, ha valakinek megvalósul az álma. Igazán örülök neki… – Köszönöm – mondta Finn, mert meglepte, amit Liberty mondott. – Általában, ha megtudják, hogy Beverly Hillsben lakom, valaki mindig célzást tesz rá, hogy mennyi pénzem lehet. Maga meg az álmaim megvalósulását tartja fontosnak. – Ha az ember nem boldog, egyáltalán nem olyan fontos a pénz – mondta Liberty halkan. Finn hüvelykujjával finoman végigsimította Liberty arcát. – Igaza van. De sokan nem tudják. Úgy gondolják, hogy minden a pénzzel kezdődik, és azzal is végződik. Liberty beleborzongott, hogy Finn milyen szívfájdítóan simogatja az arcát. Művészkéz, merengett Liberty, amely remekműveket tud vászonra vinni. Erős kéz, gyöngéd kéz, hihetetlen forróságot sugárzó kéz. Milyen lenne, ha ez a művészkéz az ő meztelen testét simogatná? Mit láthat Finn az éles szemével, amikor ránéz? Milyen képet hagyna róla az utókorra, ha lefestené? – „Festőálmot fal az ecset” – suttogta Liberty, mélyen Finn szemébe nézve. – William Butler Yeats – mondta Finn érzelemtől fojtott hangon. Felsóhajtott, és levette a kezét Liberty arcáról. – Nagyon igaz. Az ecset, a festék és a készülő kép mind az álmaimat, a gondolataimat és a lelkem mélyén rejlő érzéseket emészti fel, s közben semmi egyébnek nem hagy helyet. – Finn hátralépett, és megrázta a fejét. – Úgy beszélek, mintha panaszkodnék, sajnáltatnám magamat. De nem így van. Liberty. Keményen kellett dolgoznom, de nagyon hálás vagyok a sikereimért és azért a támogatásért, amit apámtól és Tabortól kaptam éveken keresztül. Nevem van a művészvilágban, és mindig is erre vágytam. Liberty hosszasan eltűnődött. – Megkértem egy írót a múlt tanévben, hogy jöjjön el beszélgetni a tanítványaimmal – mondta csendesen. – Tőle hallottam, hogy írónak lenni magányos foglalkozás. Ez igaz, nem? – De igen – bólintott Finn – És a festészet is magányos foglalkozás, akárcsak az írás. – Liberty elhallgatott egy pillanatra. – Maga is magányos, Finn? Atyaisten, gondolta Finn, és úrrá lett rajta a félelem. Csupasznak érezte magát, mert a leglényegesebbet fedte fel magából Liberty Shaw-nak. Még soha senkivel nem beszélgetett így. Sem Taborral, sem az apjával, sem az ügynökével, aki a barátja is – senkivel. Mintha Liberty a lágy hangjával, együttérző nagy, barna szemével a lelkéhez férkőzött volna. Finn
már régóta megszokta ezt a maga választotta életet, beleértve az egyedüllétet is, de Liberty rádöbbentette, hogy milyen dermesztő a magánya. Egye meg a fene, elege van belőle! – Igen – hallotta a tulajdon hangját. – Igen, magányos vagyok. – Kinyújtotta a kezét, magához húzta Libertyt, szorosan magához ölelte, és arcát elborította a lány vörös hajának illatfelhője. – Liberty Shaw – suttogta –, mit csinálsz te velem? Liberty a férfi dereka köré fonta a karját, és a mellére hajtotta a fejét. Hallotta Finn szívének egyenletes lüktetését, érezte a tüzet és az erőt benne, és gyönyörködött Finn egész valójában. – Ne haragudj – szólalt meg halkan. – Nem akartam tapintatlan lenni. Finn felemelte a fejét, és szelíden Liberty fejére koppintott az állával. – Rosszkor botlottál belém, Liberty. Testileg, szellemileg leeresztettem, mert hónapokig készültem a kiállításomra, és éppen csak hogy túl vagyok rajta. Ezért jöttem ide Bevhez. Azért, hogy elmenekülhessek az egésztől, abbahagyhassam, és megpróbáljak újra feltöltődni. Nem a legjobb formámban találkoztál velem. – De talán… nos, talán épphogy olyannak látlak most, amilyen valójában vagy – mondta Liberty, fejét egyre a Finn mellén nyugtatva. – Nem szégyen, ha beismered, hogy magányos vagy, Finn. Tudom én, mi az a magány, abban nőttem fel. Ezért maradok Chicagóban. Körülvesznek a barátaim, törődnek velem, és ezért ott nem vagyok magányos. Nem szeretem azt a várost, de szükségem van arra, amit nyújt nekem, és hát az embernek megvan a lehetősége a választásra. Talán számodra is eljött a választás ideje, Talán eljött az ideje, hogy helyet szoríts az életedben a művészeted mellett még valaminek vagy valakinek. – Nincs hely – mondta Finn. Vagy volna? Nem. Mit is mondott az ügynöke, a kiállítás után? „Befutottál, fiacskám. Most már elkezdhetsz élni, rendbe hozhatod egy kicsit az életedet, Finn.” Finn hallotta a szavakat, de csak most fogta fel az értelmüket. Liberty ösztönözte, hogy leltárt készítsen az életéről, hogy értékelje és mérlegelje. Finn épp csak az imént találkozott ezzel a lánnyal, de úgy érezte, hogy egész életében ismerte. Ördögöt, fáradt, ennyi az egész. Minden gondolatot elhessegetett magától. – Nem, Liberty, pontosan olyan az életem, amilyennek szeretném. Csak egy kis időre van szükségem, és minden rendben lesz. Mint mindig. Liberty felemelte a fejét, ránézett Finnre. – Mint az én kikapcsolódást hozó nyaraim? Finn elfordította tekintetét a lányról, a falat bámulta. – Igen – mondta nyersen –, pontosan. Hát ez kavar fel, gondolta Finn. Egész idő alatt úgy érzem, hogy ez a lány a lelkembe lát. És ezt nem szeretem. Majd eloszlik a magányérzésem, mihelyt kipihenem magam. – Na! – mondta, könnyedséget erőltetve magára. Lassan, ímmel-ámmal eltolta magától Libertyt. – Most mindenesetre keressük meg Pénzes Manfield csomagját! Jó? – Újra ránézett Libertyre. A lány le nem vette a szemét róla. – Mi olyan különös rajtam? – kérdezte Finn. – Semmi – mosolygott Liberty. Finn menekül, gondolta. De a magány elől nincs hová bújni. Szokatlan tőle, Libertytől, hogy beleavatkozik valakinek a magánéletébe, de elszorul a szíve, ha arra gondol, hogy Finn magányos. De hát ennek semmi értelme. Alig ismeri Finnt. – No jó. A csomag. Victoria Manfield azt mondta, hogy Beverly néni biztonságos
helyre akarta tenni. – Liberty körülnézett. – Itt semmi se látszik biztonságosnak. Csak rendetlennek. Finn nevetett. – Igen. Az az érzésem, hogy a lakásban van. – Ránézett az órájára. – Ebédidő van. Bev ilyenkor mindig bezárt egy órára. Mi lenne, ha hoznék néhány szendvicset? Aztán, ha megettük, körülnézünk a lakásban és megkeressük a csomagot. – Remek ötlet – helyeselt a lány. Finn a lány tarkójára csúsztatta a kezét, lehajolt hozzá, és forrón megcsókolta. – Ez jólesett. – Megfordult, és nagy léptekkel kiment az üzletből. Liberty nagyot sóhajtott. Megint hevesen vert a szíve. Amit Finn O'Casey csókja művelt vele, az már bűn. De felséges. És izgató és félelmetes és… – Hagyd már abba, Liberty! Amikor Finn egy papírzacskóval visszatért, Liberty bezárta az üzletet, és az ajtón lógó, kartonpapírból készült óra mutatóit arra az időpontra állította be, amikor a „Könyvjelző” majd újra kinyit. – Így, ni! Kövessen, méltóságos uram, az emeleti szárnyba, ahol még nagyobb a rendetlenség, mint idelent. – Kívülről nincs bejárat a lakásba? – Nincs, a lépcső az üzlet hátsó részében van. Mehetünk? – Csak ön után, asszonyom – mondta Finn, előretessékelve Libertyt. Finn követte Libertyt az üzlet hátsó részébe, majd fel a keskeny, sötét lépcsőn. Ismét ura önmagának, gondolta hidegen. Míg a kávézóba ballagott, meg vissza, megdorgálta magát, elhatározta, hogy nem lesz több ilyen „lelkizős” beszélgetése Liberty Shaw-val. Meg akarja őrizni a könnyedségét, élvezni akarja Liberty társaságát és a kedves, poros és érdekes kis könyvesbolt légkörét. És minden alkalmat meg akar ragadni, hogy megcsókolhassa Libertyt. Ami meg a magányosságát illeti, hát azt száműzni kell a lelke megfelelő rekeszébe. Finn most megint tökéletesen uralkodott magán. Beléptek a lakásba. – Rémes. Bev biztosan minden könyvet megvett, amit felajánlottak neki – mondta Finn. – Először inkább együnk! – Finom – mondta Liberty, miután megkóstolta a pulykás szendvicset. – Nem hiszem, hogy a dobozokban kellene keresni azt a csomagot, Finn. A biztonságos hely valószínűleg valami fiók vagy polc. – Gondolom, Bev ruhái, a személyes tárgyai még mind itt vannak. – Itt, de nem volt sok ruhája, és a fiókos szekrényének a fele üres volt. – Tényleg? Szerette a különös összeállításokat, ezért azt hittem, sok holmija van. Rengeteg vállkendője volt, a szivárvány minden színében. Liberty elbámult. – Egyetlen kendőt sem találtam! Hordott még Beverly néni karperecet és gyöngyöt? – Igen – bólogatott Finn. – Bizsukat. Tarka-barka vásári vackokat. – Nincs itt ilyesmi. Bőségesen jutott hely az én holmimnak, az övét arrébb se kellett tenni, olyan kevés volt. Hol lehetnek a kendői és az ékszerei? – Liberty szeme tágra nyílt. – Itt valami nincs rendben, Finn.
– Nyugalom, Liberty. Talán Bev tudta, hogy beteg, és szétosztogatta a holmiját azok közt, akiket szeretett. Ez magyarázná azt is, hogy eltűnt a macskaeledel és maga a macska is. Találhatott neki Bev egy olyan helyet, ahol tudta, hogy szeretni fogják. – Lehet… – mondta Liberty lassan. – Hacsak… – Hacsak mi? – Nem tudom – mondta Finn. – Lehet, hogy Bev jól megszervezte a dolgot, de ez nem illik bele a képbe. És miért nem tartotta magánál azt, ami az övé volt, de főleg a Keatset, és miért nem hagyott utasítást az ügyvédjének, hogy mit kinek kell adni? Nem tudhatta pontosan, hogy mikor fog meghalni. Egy orvos sem mondja a betegének, hogy jövő keddre ásassa meg a sírját vagy hasonlót. Liberty összehúzta a szemöldökét. – Értem, hogy mire gondolsz. De lehet, hogy ő maga akarta odaadni a Keatset, a kendőket, az ékszereket. – Megrázta a fejét. – Nem, várj egy percet! Néhányan, akik eljöttek már, amióta én itt vagyok, nagyon közeli ismeretségben voltak Beverly nénivel. De egyikük se tud róla, hogy Beverly néni beteg volt, és egyikük se említette, hogy kapott volna tőle valamit. – Liberty, Bev erősen festette magát. Szemhéjának színárnyalata mindig illett a kendőjéhez. Megnézted a gyógyszeres szekrényt a fürdőszobában? – Nem, még nem nyitottam ki. – Liberty felpattant. – Megnézem. Néhány perccel később visszajött a szobába, és leroskadt a székre. – Halálsápadt vagy – mondta Finn. – Mi baj van? – Üres a gyógyszeres szekrény. Még a fogkeféje és a fogkrémje is eltűnt. Az ügyvéd váltig állította, hogy senki se járt itt. Jaj, Finn, ez félelmetes. Túl sok itt a rejtély. – Igazad van. Bev különc volt, de senki se csomagolja össze a fogkeféjét és a pirosítóját a saját temetésére készülődve.
3. Liberty meg akart szólalni, de aztán beleharapott a szendvicsbe. Rágcsált, nyelt néhányat, majd komor pillantást vetett Finnre. – Ez abszurdum – mondta végül. – Chicagói tanárnők nem szokták rejtélyek kellős közepében találni magukat. A moziban talán, vagy a regényekben, de nem a valóságos életben, Mr. O'Casey. Úgy viselkedünk, mint akinek az agyára ment a televízió. Finn vállat vont. – Hadd beszéljek egy kicsit a családi hátteremről! Anyánk még kicsi korunkban meghalt, apánk nevelt bennünket, ő tavaly halt meg. Apánkat Cat O'Caseynek hívták, és a legjobb szövetségi titkosügynök volt, akit a föld a hátán hordott. Libertynek majdnem torkán akadt a szendvics. Gyorsan ivott egy kortyot. – Ügynök? Vagyis kém?
– Nem egészen. Különböző feladatokat végzett a szövetségi titkosszolgálat számára. Most már beszélhetünk róla, mert apám meghalt, de gyerekkorunkban tudtuk, hogy semmi sem szivároghat ki a házból. – Elképesztő. Folytasd! – Apa megfogadta, hogy sohase hazudik a gyerekeinek, úgyhogy beszélt nekünk a feladatairól, egyre több részletet közölve velünk, ahogy nőttünk. – Hátborzongató részleteket? – kérdezte Liberty elcsukló hangon. – Persze. Egészen kicsi korunktól kezdve megtanított bennünket az önvédelemre, hogy hogyan kell elsütni egy fegyvert, feltörni egy zárat, közömbösíteni a biztonsági berendezéseket. – Elképesztő! – ismételgette Liberty tágra nyílt szemmel. – De Tabor meg én anyánk művészi tehetségét örököltük. Én a festést választottam, Tabor pedig belsőépítész lett. Apánk megengedte, hogy a magunk útját járjuk, de továbbra is megosztotta velünk a szakmai titkait, és mi hálásak voltunk neki, hogy nem rekesztett ki bennünket az életéből. Tabor meg én belekeveredtünk apánk utolsó megbízatásába, örökségképpen, mert meghalt, mielőtt befejezhette volna. Egy kicsit félresikerült a dolog, és Tabor kénytelen volt Jared Loringhoz fordulni segítségért, amikor engem elraboltak Mickey Mason emberei. – Ja-a-aj – sopánkodott Liberty –, mondd már, hogy viccelsz! Ugye, csak ugratsz? – Dehogyis. Mindenesetre Jared átvette az irányítást, és némi bonyodalom után jól végződött a dolog. Tabor és Jared egymásba szerettek, összeházasodtak, és Las Vegasban laknak. Jarednak van egy Mágia nevű fél kaszinója; egy Tucker Boone nevű ember a tulajdonostársa. Remek személyzetet verbuvált a Mágiába. Csupa megbízható ember, még a régi kollégái közül. A házasságuk ideális, Tabor úszik a boldogságban, és szentül eltökélte, hogy engem is jó útra térít. A lényeg az, Liberty, hogy apám és Jared és még néhány más ember révén nem idegen tőlem az élet sötétebbik oldala. Gyerekkorom óta gyakoroltam, hogy figyeljek és hallgassak, mindenre ügyeljek. Megtanultam, hogy csak a magam dolgával foglalkozzam, és annyit mondhatok, hogy Bev körül valami baj van. – Nem biztos – vélte Liberty. – Az is lehet, hogy nagyon egyszerű mindennek a magyarázata. Édesapád megtanított a gyanakvásra, és mindenhol alaptalanul veszedelmet szimatolsz. – Szerintem nem alaptalanul. – Ó, kérlek, Finn! Halálra rémítesz! Finn megfogta a lány kezét. – Hidd el Liberty, ha valaki hirtelen meghal, nem ilyen szokott lenni a helyzet. Hol van Bev holmija, a sminkje, a fogkeféje, kedvenc kendői és az ékszerei? Hol a macska és a macskaeledel? Miért vall inkább minden arra, hogy Bev összecsomagolt és odébbállt? – Ez képtelenség! Ne felejtsd el, hogy találkoztam és beszéltem az ügyvédjével! Ő gondoskodott róla, hogy végrehajtsák Bevnek a temetéssel kapcsolatos rendelkezéseit, aztán a végakaratát is teljesítette, és értesített engem, hogy én örököltem a „Könyvjelző”-t. – Kitűnő – mondta Finn, és felállt. – Itt fogjuk kezdeni. – Mit? – Választ kell találni erre a sok kérdésre. Gyerünk! Liberty felállt.
– Meglátogatjuk az ügyvédet? – Meg bizony. – De mi lesz az üzlettel? És Victoria Manfield csomagját is meg kell keresnünk. – Victoria Manfield még izgulhat egy kicsit. Ami a boltot illeti, úgy állítsd be a jópofa kis kartonpapír óra mutatóit, hogy holnap reggel kilenckor nyitsz. – Rendben van, felügyelő, meglátogatjuk az ügyvédet. Csodálkozni fogsz, ha az ügyvéd tájékoztat Beverly néni temetéséről. Bár ami azt illeti… engem is megnyugtatna, ha tudnám, hogy hol van Beverly néni holmija, és hogy a Keats biztonságban van-e. Na gyerünk, Watson, sok a tennivalónk! – Jóságos ég! – kuncogott Finn. – Hát minden bárgyú krimit elolvastál? – A chicagói tél nagyon hosszú. Tavaly kimerítettem a könyvtár krimiállományát. Liberty közölte, hogy Beverly Shaw ügyvédjének hatsaroknyira van az irodája a „Könyvjelző”-től. Mivel Finn kocsija nyolc sarokkal arrébb állt, úgy döntöttek, hogy gyalog mennek az ügyvédhez. – Clarence Smith-nek hívják – közölte Liberty, ahogy végigsétáltak a szemetes járdán. – Hatvan körül van. Kicsi, kövér, és a megszólalásig hasonlít a Mikuláshoz. Aranyos bácsi. – Mhm. – Nagyon együttérzően viselkedett, mikor Beverly néni meghalt. Azt mondta, régi jó barátok voltak, és szerencsét kívánt nekem a „Könyvjelző”-höz. – Mhm. – Hastings kapitány nem morogja azt, hogy mhm. Mindig udvariasan válaszol. – Mhm. – Megadom magam! – sóhajtott Liberty. Finn mosolygott, de csak nem szólalt meg. Azt gondolta magában, hogy Liberty Shaw tényleg nem akárki. Furcsa ellentétek férnek meg benne. Azért nem megy el Chicagóból, mert a város állandóságot nyújt neki, de megvan az a képessége, akár él vele, akár nem, hogy sebességet váltson és gyorsítson, a helyzettől függően. Az ő nőismerősei egy pillantást vetettek volna a „Könyvjelző”-re és környékére, és meg se álltak volna hazáig. Nem úgy Liberty. Olyan büszkén vonul a piszkos járdán, mint egy huszárfőhadnagy. – Itt vagyunk. Finn felnézett a lepusztult épületre. – Elég lerobbant környék. – Nem valami bizalomgerjesztő, de én úgy képzelem, hogy Beverly néni egy barátjára akarta bízni az ügyeit. A harmadik emeleten van Clarence Smith irodája. Finn ballagott felfelé Liberty után a sötét, nyikorgó lépcsőn, s végignézegette az első három szint ajtóit. – Észrevetted, hogy minden irodahelyiség üres? – kérdezte. – Nem, nem figyeltem. A harmadik emeleten Liberty egy keskeny folyosóra mutatott: – Ott az irodája a végén. – Csak maga után, Della. – Köszönöm, Mr. Mason. Liberty olyan hirtelen állt meg az iroda ajtajában, hogy Finn beleütközött. – Mi baj? – kérdezte Finn.
– Eltűnt a névkártya. Volt egy kézzel írt névkártya az ajtón, amin az volt, hogy Clarence Smith ügyvéd. – Lehet, hogy valaki eltette emlékbe. Menjünk be! Liberty elfordította a kilincsgombot, kinyitotta az ajtót. A pántok váratlanul élesen megnyikordultak a hihetetlenül csendes épületben. Libertynek a torkában dobogott a szíve. Az iroda üres volt. – Jaj, Istenem – suttogta Liberty, és lassan beljebb lépett. Finn követte. – Hát ez nyilvánvaló. Clarence Smith kirepült a kalitkából. – Én ezt nem értem. Finn. Itt volt, megesküszöm rá. Az íróasztalnál ült. Én egy karosszékben ültem, a falnál állt egy szürke, ütött-kopott iratszekrény. – Elhiszem – mondta Finn. Körbesétált az üres helyiségben, aztán odaállt Liberty elé. – Úgy csinálták, hogy hihető legyen, még azokat a bútorokat is felcipelték a harmadik emeletre, hogy még valódibbnak lássék a dolog. Smith a színdarab fináléját játszotta el neked. – Kik csinálták „úgy”? – Inkább „kinek”? – Finn Liberty vállára tette a kezét, a hangja szelíd volt. – Nyilván valami disznóság történt itt, Liberty, de én egy percig sem hiszem, hogy az a Bev Shaw, akit én ismertem – ismerek –, veszélybe sodorná az unokahúgát. Csak hát nem lehetünk biztosak benne, hogy Bev van emögött. – Hogy érted ezt? – Eszköz is lehet valaki másnak a játékában. – Milyen játékban? És miért kevert bele engem? Úgy gondolod, hogy Beverly néni él? Finn bólintott. – Minden arra utal. Ő vagy valaki más azt akarja, hogy holtnak higgyék, de én fogadni mernék, hogy nem halt meg. Azt gondolom, összecsomagolta a holmiját, Keatset is beleértve macskaeledelestül, és elment. Hogy ez az ő ötlete volt-e vagy sem, azt nem tudom. Hogy teljes legyen a rejtély, te örökölted a „Könyvjelző”-t. – De miért? És most mit csinálunk? – Egyelőre gyere ide! – húzta közelebb magához Finn a lányt. – Reszketsz, mint a nyárfalevél. – Átkarolta, és szorosan magához ölelte. – Tudod, hogy nem vagy egyedül. Hiszen itt vagyok veled. Liberty arra gondolt, hogy milyen jó hozzásimulni Finn izmos testéhez. Egyszerre belecsöppent egy rémálom kellős közepébe. De Finn vele van, karjai közt biztonságra talál. Hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen Finnre, és halványan elmosolyodott. – De hát ez nem a te dolgod. – Igazán nem? – suttogta a férfi, aztán a szája rátapadt a Libertyére. Liberty átölelte Finn nyakát, melle hozzásimult Finn mellkasához, s Liberty teljes odaadással reagált Finn ajkának és nyelvének mozdulataira. Finn testének a forrósága átjárta Liberty testét is, és felgyújtotta a szenvedélyét, ahogy egy égő fáklya küldi a tüzet pusztító útjára. Tűzfolyam. Forróság. Ó, édes Istenem, gondolta Finn egészen megzavarodva. Olyan hevesen kívánta Liberty Shaw-t, amihez foghatót sohase érzett. Liberty ajkának puszta érintése is lávafolyamot
hömpölygetett végig benne. Nem tudott közönyös maradni, nem tudott uralkodni magán. Csak megcsókolta Libertyt, megérintette, megfogta a kezét, s ennyi elég volt, hogy úgy érezze, órákon keresztül szeretne szeretkezni vele, az éjszaka tikkasztó sötétségében és a hajnalpír vörös izzásában. Ellenállhatatlan vágy hajtotta, hogy egyesüljön Liberty selymes testével. Finn tudta, hogy több ez egyszerű testi vágynál. Érzelmei is szerepet játszanak benne. Egyre erősödött benne a vágy, hogy megvédje, megvigasztalja a lányt, eltüntesse a szeméből a félelmet. Mellette akar állni, meg akarja védeni mindentől. Testileg-lelkileg belecsöppent valamibe, amihez foghatót még sohase tapasztalt. Liberty behálózta a szívét, az eszét, a testét. Szorosan fogva tartja a háló, amit eddig messzire elkerült. És annál is veszélyesebb, mert Libertynek fogalma sincs róla, hogy ő szőtte. Örök csapdába eshet, aztán nézheti, mint röppen el a lány, amikor véget ér a kikapcsolódásra szánt nyara. Nagyot lélegzett, aztán megint lecsapott Liberty szájára. Egész teste sajgott a vágytól, tajtékzott és kígyózott testében a forróság, fájdalmas gyűrűkkel szorította. El kell hagynia ezt a nőt, amíg nem késő! De azt is tudta: nem hagyhatja, hogy Liberty egyedül nézzen szembe a Bev körül kavargó megválaszolatlan kérdésekkel. Most Libertyvel kell maradnia, aztán majd, ha megoldódik Bev Shaw rejtélye, visszatér művészetének biztonságos világába. Az ő biztonságos, magányos világába! A fene egye meg! Lefejtette a lány kezét a nyakáról, megkerülte Libertyt, és odalépett a piszkos ablakhoz. Nekitenyerelt az ablakkeretnek, s megpróbálta összeszedni magát. Liberty lassan kibukkant abból az érzéki ködből, ahová Finn varázslatos érintése juttatta. Bizonytalanul pillogott, reszketeg sóhajjal, lassan Finnre emelte a tekintetét. Érezte a Finn testéből sugárzó feszültséget. Csönd nehezedett az üres szobára. – „Életünk szövete vegyes fonálból áll össze, jóból és rosszból” – szólalt meg végül Finn halkan. – Shakespeare – mondta Liberty elgondolkozva. – Te most dühös vagy, Finn? Finn egy pillanatra megmarkolta az ablakkeretet, aztán megrázta a fejét. – Dühös? – fordult Liberty felé. – Csak magamra, Liberty. Ha rólad van szó, elvesztem az önuralmamat. Nincs kedvem abbahagyni a csókolózást. És többre is vágyom. Elképzelem, hogy leveszem a ruhádat… lassan, nagyon lassan… és véges-végig csókolom a harmatos bőrödet. – Finn… – kezdte Liberty, de érezte, hogy elpirul. És forróság lüktetett a testében. – És elképzelem, hogy szeretkezünk – folytatta Finn. – Gyönyörű, heves szerelem, hosszú órákon át. – Megrándult az állkapcsa. – De meg is akarlak védeni, meg akarlak óvni a bajoktól, és biztos akarok lenni benne, hogy nem fogsz félni többé senkitől és semmitől. – Köszönöm… – suttogta Liberty. Finn olyan közel volt hozzá, hogy érezhette a testéből áradó forróságot, jellegzetes férfi illatát. Szerencsére Finn megmozdult, mert Liberty már-már hozzásimult, hozzátapadt egész testével az erőtől duzzadó, varázslatos testhez. Jaj, istenem, soha többet nem áll szóba magával, ha ezt megteszi!
– Csak sodródunk az árral – mondta Finn. – Tessék? – Nem lehet úgy tenni, mintha nem vennénk észre, Liberty. Különben sem szeretem a megoldatlan rejtélyeket. Mert mi is rejtély vagyunk, te meg én. Úgy látom, nemigen küzdünk ellene. Vagyis, ha meg akarjuk csókolni egymást, meg is fogjuk tenni. Finn még közelebb lépett. – Nem akarod megtudni, hogy mi ez, Liberty? Nem akarod megoldani a rejtélyt? – A teste hozzáért a Libertyéhez. – De azt hiszem, meg akarom oldani – suttogta Liberty, és elszorult a torka. – Egy másodperced van rá, Finn, hogy megcsókolj, mert rád vetem magam! – Megértettem. Finn belemélyesztette ujjait a lány selymes hajába, s forrón rászorította a száját a Libertyére. Liberty Finn derekára fonta a kezét, és élvezte Finn ízét, tapintását. Nem gondolkozott, nem volt hajlandó gondolkozni. Szabadjára engedte a bensejében kavargó érzéseket. Később, később majd gondolkodik, súgta az esze. Most csak hagyja, hadd sodorja az ár. Biztos, hogy megőrültem, gondolta Finn, miközben nyelve párbajozott a Libertyével. Minek törekszem teljes gőzzel olyasmi felé, amiről messziről látszik, hogy veszélyes? Tényleg azt akarom tudni, hogy mi történt köztünk? Tudja az ördög. Majd később gondolkozom rajta, később… Most még hevesebben csókolóztak, sürgető, vad étvágyuk nőttön növekedett. Magasra csapott a szenvedély. Finn felnyögött. És csókolóztak, csókolóztak végeláthatatlanul. Messziről jött a tolakodó zaj, fokozatosan nyomult be Finn agyába, rávette, hogy térjen vissza a földre. Felemelte a fejét, nagyot lélegzett, és mozdulatlanná dermedt: – Liberty! – szólalt meg rekedten. – Jön valaki felfelé a lépcsőn. – Tessék? – Liberty lassan kinyitotta a szemét. – Pssz! Hallgasd csak! – Igen – suttogta a lány. – Lépéseket hallok. Ki lehet az? – Csak egy mód van rá, hogy megtudjuk – mondta Finn, és a kilincs felé nyúlt. Kinyitotta az ajtót, és kikémlelt. Liberty a háta mögé lépett, és a hóna alatt nézett kifelé. Az a férfi, aki feljött a lépcsőn, épp most indult el a folyosón feléjük. Alacsony, kövér ember, lötyögős nadrágban és kifakult ingben. – Nahát – suttogta Liberty –, hiszen ez Clarence Smith! Az az ügyvéd, akivel ebben az irodában találkoztam. – Psszt! A férfi megállt, hunyorgott, aztán gyorsan megfordult, és elindult a lépcsőház felé. – Azt a mindenit! – Finn felrántotta az ajtót. – Álljon meg, Smith! – üvöltötte. – Beszédem van magával. Clarence Smith futásnak eredt, ledübörgött a lépcsőn. Finn kirepült az ajtón, Liberty a sarkában. – Maradj itt! – kiáltotta vissza Finn, és száguldott lefelé a lépcsőn. Liberty igyekezett utána, de nem vehette fel a versenyt óriási lépteivel. Egyszer csak nagy puffanást és tompa zajt hallott. – Jaj, Istenem – suttogta Liberty, és még sebesebben futott.
Az első emeleten meglátta Finnt: hanyatt feküdt, kezét-lábát szétvetve, mellette egy jókora, behorpadt szemetesvödör. – Jaj, Finn, jaj, Finn,jaj, Finn! – Odatérdelt mellé. – Nyisd ki a szemedet, kérlek, kérlek, kérlek! Finn! Finn! Ugye nem haltál meg? Jaj, ne halj meg, kérlek! Egyen meg a fene, O'Casey, szólalj már meg! Finn nyöszörgött, és kinyitotta a szemét. Felemelte a kezét, és rászorította a fejére. – Tudja, mi van, Maigret? – kérdezte. – Az a kis kövér pasas nem a Mikulás.
4. Liberty ragaszkodott hozzá, hogy Finn menjen vissza vele a „Könyvjelző”-be. Fél kézzel átkarolta Finn derekát, Finn kezét a vállára húzta, így indultak útnak. – Vigyáznod kell, mert jókora ütést kaptál a fejedre – mondta Liberty ellentmondást nem tűrő hangon. Finnek a tompa fejfájáson kívül más baja nem volt, tiltakozásra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Cat O'Casey nem nevelt hülyét a fiából. – Szédülsz? – kérdezte aggódva Liberty. – Hogy? Ó, nem, nem. Semmi bajom. – Ne hősködj itt nekem! – Köszönöm, Miss Marple – mondta Finn ünnepélyesen. – Nagyon kedves. Szótlanul mentek tovább a következő háztömb felé. – Hogy lehet az, Finn, hogy festő vagy, és mégis profimód idézel irodalmi műveket? – Vacsoránál Tabor meg én állandóan versenyeztünk apámmal. Apám szeretett olvasni, főleg klasszikusokat. Hirtelen idézett valamit, és igyekezett megfogni bennünket. Ha elment otthonról, Taborral átkutattuk az egész könyvtárát, hátha találunk valami olyat, amit ő nem ismer fel. Liberty elnevette magát. – Előfordult, hogy te győztél? Úristen, mennyire szeretem a nevetését, gondolta Finn. – Nem, soha. És ezt éveken keresztül játszottuk. Megtanultuk becsülni a nagy írókat. Játéknak indult az egész, de aztán olthatatlan tudásszomj lett belőle. Remélem, egyszer majd én is kipróbálhatom a gyerekeimmel. Liberty meglepetten nézett Finnre. – Gyereket akarsz? Feleséget és családot? Vajon tényleg ezt mondta volna? – tűnődött Finn. Igen, ezt. Lehet, hogy jobban beverte a fejét, mint gondolta. Már régen félretette agyának egy eldugott rekeszébe azt a gondolatot, hogy családot alapít, tudván, hogy művészetére kell összpontosítania testi és szellemi erejét. Sikeres, de azért nem engedheti meg magának, hogy a jövőben gyengébbet produkáljon. Legfeljebb lazíthat valamelyest. Valóban élni kellene egy kicsit. Családot akar, amelyik azt lesi, hogy ő mikor jön elő a
műteremből? Igen, azt. Tényleg azt. És egészen addig a pillanatig, amíg nem sétált a mocskos járdán a hozzásimuló Libertyvel, nem volt tudatában a dolognak. – Finn! – Igen. Feleségre, családra vágyom – mondta Finn mogorván. – Hogy majd egyszer… És te szeretnél férjhez menni, szeretnél gyereket? – Igen – mondta Liberty halkan. – Majd egyszer. A következő sarokig egyikük sem szólt. Aztán Liberty felsóhajtott: – Finn! Clarence Smith csak ügyvédnek adta ki magát, ugye? Biztosan nem is így hívják. Azok a papírok is hamisak lehettek, amelyeket a „Könyvjelző”-vel kapcsolatban aláírtam. – Van másolatod róluk? – Van. – Ismerek valakit a városháza irattárában. Majd felhívom, és megtudjuk, mi a helyzet. – Nem gondolod, hogy orvoshoz kéne menned a fejed miatt? Finn elnevette magát. – Nem. Két aszpirin úgy helyrehoz, hogy jobb lesz, mint új korában. – Clarence Smith olyan kedves volt hozzám, olyan nyájas, mint a… – Mikulás. Már említetted. – És téged fejbe vert a kukával. – Hát… – kezdte Finn lassan – tulajdonképpen nem vágott fejbe vele. Maga mögé lökte, én meg… nos, én meg átestem rajta. Olimpiai formában ugrottam, és elvágódtam. Szóval… így vertem be a fejemet. – Szeme sarkából Libertyre sandított. – Átdobott a szemetes? – Ej, ne legyünk már ilyen szőrszálhasogatók, ha harcban szerzett sebekről van szó. Jókora púp nőtt hátul a fejemen. – Vajon Perry Mason átesett-e valaha a kukán, és összevissza verte a fejét? – tűnődött fennhangon Liberty. – Sok a szöveg, Della – morogta Finn fenyegetően. Liberty lakásában Finn bevett két aszpirint, aztán fogta a telefonkönyvet, és azokat az iratokat, amelyeket Liberty Clarence Smith irodájában írt alá. Végtelenül hosszúnak tűnő idő után Finn megköszönte a fáradságát annak, akivel beszélt, és letette a kagylót. – Nos? – kérdezte Liberty. – Érdekes. Clarence Smith bejegyzett ügyvéd Kalifornia államban. Az iratok szabályosak, és folyamatban van a könyvesbolt és a lakás átírása a te nevedre. Ha Bev lemondott a tulajdonáról, nyilván nem áll szándékában visszajönni. Liberty szeme elkerekedett. – Jaj, Finn, hiszen ez azt is jelentheti, hogy aki esetleg távozásra kényszerítette, nem akarja visszaengedni! Finn bólintott. – Gondold csak meg! Az emberrablók nem sokat törődnek azzal, mi dolga volt éppen az elrabolt személynek. Mikor engem Mickey Mason elkapott, nem törődött vele, hogy nyitva hagytam-e a csapot a fürdőszobában, vagy bezártam-e a házat. Ezt a tervet viszont olyasvalaki hajtotta végre nagy gonddal, akinek nem volt mindegy, hogy mi lesz a sorsa a „Könyvjelződnek.
– Maga Beverly néni. – Kitűnő. Fogadok, hogy él és egészséges a Keatsszel egyetemben, és tudja, hogy büszkesége és öröme, az üzlet jó kezekben van. – De miért keltette azt a látszatot, hogy meghalt? – Azt nem tudom, Monsieur Poirot. – Azt hiszem, kifogyunk a nyomozókból, mielőtt még megoldanánk a rejtélyt – mondta Liberty szomorúan. – Egy lépéssel sem jutottunk előbbre. Csengett a telefon. – Miss Shaw? Itt Victoria Manfield. Megtalálta a csomagomat? Liberty Finnre nézett és összeráncolta a homlokát. – Nem, sajnálom, Miss Manfield, még nem volt időm megkeresni. De azonnal nekilátok. – Ide figyeljen, kisasszony! Nagyon fontos, hogy a tulajdonom visszakerüljön hozzám. Egy óra múlva felhívom, és remélem, azt fogom hallani, hogy megkaphatom a csomagomat. – Igen… De… Miss Manfield? – Liberty helyre tette a hallgatót. – Lecsapta. Egy óra múlva visszahív, és elvárja, hogy addigra megtaláljam a csomagját. – Akkor keressük meg! – mondta Finn. – Én ebben a szobában kezdem, te a hálószobában. Gyerünk! – Futó csókot nyomott Liberty ajkára. – Kezdődik a kincsvadászat! – Mhm – dünnyögött Liberty, és átment a hálószobába. Finn kinyitotta a gardróbszekrényt, és elkezdte keresni Victoria Manfield csomagját. A hálószobában Liberty gondosan végigkutatta a komód fiókjait, és közben azon toprengett, mi lesz, ha megfejtik a titkot. Finn azt fogja mondani: – Köszönöm a kalandot, haver. Jó mulatság volt. Viszlát – és eltűnik az életéből. És ő is elmegy a nyár végén, Chicagóba. És vége. Kihúzott egy fiókot. És mi lesz kettejükkel? A csókjaikkal? És… és ha ez az új, ismeretlen vonzás maga a szerelem? – Ne légy ostoba – mondta magának Liberty, és visszalökte a fiókot. Kirántotta a következőt, ő se szerelmesebb Finnbe, mint az őbelé. Persze hogy nem. Vonzódnak egymáshoz. De ha arra gondol, hogy Finn könnyedén búcsút int, és kilép az életéből… Nem, nem, nem, gondolta Liberty és a szekrényhez lépett. Nem szerethet bele Finn O'Caseybe. Kellemes emlékekkel fog visszatérni Chicagóba, semmi több. Mi történt közte és Finn között? Nem akarja tudni. Nem akar foglalkozni a válasszal. Mert ha kiderül, hogy beleszeretett Finnbe, akkor összetört szívvel fog visszatérni Chicagóba. Egy sóhajtással becsukta a szekrény ajtaját, aztán letérdelt, és benézett az ágy alá. Hol a pokolban lehet Victoria Manfield csomagja? – Igen, tudom, az elmúlt öt óra alatt ötször telefonált. Miss Manfield – mondta Liberty. – Most néztük át az üzletben az utolsó dobozokat is. Higgyél el nekem, nagyon alaposan kerestük. Nincs a nevével ellátott csomag sem a könyvesboltban, sem itt a lakásban. Sajnálom. – Sajnálja?! – visította Victoria. – Nem mondhatja egyszerűen csak azt, hogy sajnálja és lezártnak tekinti a dolgot! Meg kell kapnom azt a csomagot!
– Nem szolgálhatok olyasmivel, ami nincs – mondta Liberty fáradtan. – Nem tudom, hogy Beverly néni mit csinált vele. – De… valahol másutt kell lennie, mint ahol keresi. Nem érti, Miss Shaw? Az a könyv… Kérem, gondolkozzon! Biztos benne, hogy mindenütt megnézte? – Teljesen. – De mi történhetett vele? – kérdezte Victoria és hallatszott, hogy fojtogatja a sírás. – Tényleg fogalmam sincs róla – mondta Liberty. Hacsak, tette hozzá gondolatban, Beverly néni magával nem vitte valamilyen ismeretlen okból. – Ó, Istenem, most mit csináljak? Köszönöm, Miss Shaw. Most… most mennem kell. Viszontlátásra. – Viszontlátásra – mondta Liberty, és letette a kagylót. – Finn, ez a nő szörnyen izgatott. Tényleg ki van borulva. És ha Beverly néni magával vitte azt a csomagot, amikor elment? – Miért? Liberty széttárta a karját. – Nem tudom. Annyi mindent nem tudok, hogy az már szégyen. Továbbá hullafáradt vagyok, és tetőtől talpig koszos. – Én is, főnök – mondta Finn. – Hazamegyek zuhanyozni és tiszta ruháért. Nem lesz semmi bajod itt egyedül? Elég nyugtalanító nap volt. Finn O'Casey csókjai is nyugtalanítóak, gondolta Liberty. Finn koszosan is remek férfi. Nehogy elmenjen. Most ne. Ma este ne. Soha többé? Nem, nem akar gondolkozni. Fáradt, nem gondolkozik. – Nem lesz semmi baj, Finn. Annyira fáradt vagyok, hogy nem is tudok aggódni. Finn kinyújtotta a kezét Liberty felé. – Álljon fel, hölgyem. Jöjjön le velem a lépcsőn és alaposan zárja be utánam az ajtót! Finn megfogta Liberty kezét, s a lány rögtön megérezte az ismerős forróságot, az ismerős erőt és az ismerős gyengédséget. Finn felsegítette, közelebb húzta és megcsókolta. – Nem akarlak itt hagyni, de muszáj. Ha itt maradok… Nem, megyek. Reggelre visszajövök. – Igen. – Vágyom rád, Liberty. Szeretkezni szeretnék veled. Égek a vágytól. – Én… – Nem, ne mondj semmit! Túl korai, túl gyors, tudom. Finn egy ideig a mennyezetet nézte, aztán megint találkozott a tekintetük. – De valami azt súgja nekem, hogy nem is korai, mert rövid idő alatt olyan messzire jutottunk, hogy úgy érzem, mintha egész életemben ismertelek volna… – Finn leeresztette a karját és hátralépett. – Gyere, menjünk le. Az üzlet ajtajánál Finn végigsimította Liberty száját a hüvelykujjával. – Nem akarlak ma este még egyszer megcsókolni. Mert akkor itt maradok. Holnap találkozunk. – Rendben van, Finn – mondta Liberty halkan. – Aludj jól! Finn elnevette magát. – Aligha fogok. Szia. Kilépett az üzletből, és addig várt, amíg meg nem hallotta a zár kattanását, aztán lassan elindult a járdán. Rájött, hogy nem akar hazamenni abba a hatalmas, üres házba Beverly Hillsbe. Abban a házban nőtt fel. Huszonkét éves korában az egyik szárnyat átalakította magának
műteremmé. Ott lakott, Tabor meg a maga szárnyában, amíg hozzá nem ment Jaredhoz, és Cat is a maga részében, amíg meg nem halt. Kellemesen töltötték az időt azok között a falak között. De ma este úgy tűnt, hogy túlságosan hatalmasan, visszhangosan, üresen és magányosan várja a ház. – A fene egye meg – motyogta Finn és egyre jobban lelassította a lépteit. Liberty a zuhany alatt állt, és mosta a haját, élvezte, hogy a forró víz sajgó izmaira zuhog. Megtörülközött, és kikapcsolta az agyát. Nem hajlandó gondolkozni. Semmin. És senkin. Evett egy szendvicset, ivott egy pohár tejet, és eloltotta a lámpát. Lelki szemeivel már látta a hűvös lepedőt és a puha párnát az ágyon. Óvatosan lépdelt át a sötét nappali szobán, vigyázva, hogy ne menjen neki a dobozhalomnak. Hirtelen megállt és a befüggönyözött ablak felé fordította a fejét. A férfi, gondolta. Teljesen megfeledkezett róla. Egyáltalán ott van? És nézi? Nem akarja tudni. Tudnia kell. Fájdalmasan vert a szíve, amint előrébb merészkedett, és a keze remegett, ahogy megfogta a függönyt. Mély lélegzetet vett, aztán annyira széthúzta az anyagot, hogy fél szemmel ki tudjon nézni. – Jaj, ez nem lehet igaz! – suttogta. – Ott van. – Ó, megint ott van, és én úgy félek. Engem néz. Néz engem. Finn, szükségem van rád. Szükségem van rád, Finn. Finn egy szál farmerben volt, haja még nedves a zuhanytól. Elnyelt három tonhalas szendvicset, kiitta a szódásüveget, aztán bement a nappaliba. Meztelen lába belesüppedt a rozsdaszínű szőnyegbe, amint nagy léptekkel a dívány felé tartott. Feltette a lábát a dohányzóasztalra, megnyomta a televízió távkapcsoló gombját. Váltogatta a csatornákat, de fel se fogta, hogy mit lát, aztán kikapcsolta a televíziót. A képernyő elsötétült, csak egy fehér pont maradt a közepén; rosszallóan nézett rá, mielőtt eltűnt volna. Finn felállt, megértette, hogy nincs különleges célja, és elégedetlen sóhajjal megint elterpeszkedett a díványon. A nyugtalansága szokatlan volt a számára, nem szerette. Mintha a nagy ház visszhangozta volna a szívverését. Az ismerős szobák ezúttal nem alkottak megnyugtató védőburkot körülötte, inkább mintha gúnyolódtak volna vele, hogy egyedül van ezen az óriási kiterjedésű helyen. Egyedül és magányosan. Állandóan Libertyt látta maga előtt. De gyönyörű az a lány! Azelőtt soha nem űzte így a vágy, hogy szeretkezzen egy nővel, mint most. Egyesülésük különleges lenne, nem mindennapi. Eksztázisuk leírhatatlan lenne. Eletében először érezné egyszerre az érzelmi és a fizikai gyönyört. Úristen, gondolta, csak nem szerettem bele Liberty Shaw-ba? – Nem, nem, nyugodj meg, O'Casey – mondta és felállt. Járkálni kezdett, fel-alá, mint a ketrecbe zárt állat. Gyötörte a belső izgalom, a mellkasát feszítő, dörömbölő kérdés. Csak nem szeretett bele Liberty Shaw-ba? Finn O'Casey nem tudta, hányadán áll. Csodálatos.
– A fene egye meg, Liberty – mondta Finn –, elcsavarod a fejemet. – Úgy döntött, hogy ebből elege van erre az éjszakára. Lefekszik, szunyókál egyet. Nemcsak azt kell tisztáznia magában, hogy mi történt vele, hanem hozzá kell kezdenie ahhoz is, hogy megoldja a Bevet körülvevő rejtélyt. Kinyújtotta a kezét, hogy eloltsa a lámpát, aztán habozott, a telefonra nézett. Nem szívesen hagyta egyedül Libertyt a „Könyvjelző” feletti lakásban. Fel kellene talán hívnia, meggyőződni róla, hogy jól van-e; megkérdezni, biztos-e benne, hogy alaposan bezárta az ajtaját. És ha már ágyban van? Ágyban. Vajon mi van rajta? Liberty selymes, sötétvörös haja szétterül a párnán, barna szeme elsötétül a vágytól, ha melléfekszik… Finn felmordult. – Az ördögbe is, O'Casey. Abbahagynád? Hirtelen kihúzta az asztalfiókot, kivette a telefonkönyvet, átlapozta – egy pár lapot el is szakított –, aztán megtalálta a „Könyvjelző” számát. Feltárcsázta a számot, és közben görcsbe rándult a gyomra: ha meghallja Liberty hangját, tudatára fog ébredni, milyen nagy és üres és magányos a háza és az ágya is. – Halló? – Liberty? Itt Finn. Csak kíváncsi vagyok rá, hogy… – Ó, Finn, hála Istennek, hogy felhívtál. Kiabálj rám, mondd, hogy nevetségesen, elképesztően és őrült módon viselkedek! – Mi történt, Liberty? Mi baj? – Az az ember megint ott van, Finn – mondta Liberty remegő hangon. – Ott van az utca túloldalán, az árnyékban, és engem néz. – Vigye el az ördög, róla elfelejtkeztem. Figyelj ide, Liberty! Ne gyújtsd fel a lámpát! Ne mozogj, érted? Odamegyek, de ne nyisd ki az ajtót, amíg meg nem bizonyosodsz róla, hogy én vagyok az! – Igazán nem kérhetlek, hogy visszagyere ide csak azért, mert úgy viselkedek, mint egy rémült gyerek! – Nem te kértél, én ajánlottam fel. Elindulok. – Finn lecsapta a kagylót és a hálószobába rohant a cipőjéért és az ingéért. – Hol vannak a hekusok, mikor egy pasas úgy vezet, mint az őrült? – tűnődött Finn, amint éppen áthajtott egy újabb piros lámpán. Bárhol is vannak, maradjanak csak ott. Sietnie kell Libertyhez, mert egyedül van, fél és szüksége van rá. Vajon beleszeretett Liberty Shaw-ba? – Most ne, O'Casey, majd később. Egysaroknyira az üzlettől megállt a járda mentén, aztán nagy léptekkel nekiindult az épületek árnyékában. És akkor meglátta a férfit. Néhány méterre állt a bolttól; nem lehetett jól látni az utcai lámpa gyér fényében. Hátrahajtotta a fejét, mintha így jobban láthatná Liberty lakásának utca felőli ablakát. Vagy a csillagokat nézi? – tűnődött Finn és izzadság csorgott végig a hátán. Csak egy módja van kideríteni. Meg kell kérdezni. Körülbelül tizenöt percébe tellett Finnek, amíg visszament ugyanazon az úton, megkerülte a háztömböt a könyvesbolt mögött, átment az utca másik oldalára és végigosont
a sikátoron. Egy kis ösvény kötötte össze a sikátort és azt a járdát, ahol a férfi állt. Finn kinézett a lerobbant épület mögül, és látta, hogy a férfi még mindig ott áll. Finn csendesen lopakodott előre, emlékezetébe idézve mindent, amit Cat O'Caseytől tanult. Még tíz lépés… nyolc… hat… négy… kettő... Finn egy ugrással a férfi mögött termett, átkarolta a kövér nyakat, másik kezével pedig megmarkolta az ingét. – Mi az ördögöt… – Ne erőlködjön – mondta Finn. A tag jó kötésű volt, szilárd, mint a kőszikla, csupa izom tetőtől talpig, ahogy Finn megállapította, Finn sokkal magasabb volt nála, de ezt ellensúlyozta, hogy az ismeretlen mintegy húsz kilóval volt nála nehezebb, és mintha kőből lett volna a teste. – Így. Csak feleljen a kérdéseimre, és akkor senkinek sem esik baja. – Finn reménykedett. – Miért nézi a „Könyvjelző” fölötti lakást? – Ki akarja tudni? – kérdezte a férfi nyersen. – Én – mondta Finn, szorosabban fogva a férfi nyakát. – Most. – Kopj le, öcsi! Egy szóval se mondtam, hogy azt a lakást nézem. – Szerintem viszont azt nézi, és tudni akarom, hogy miért. – A férfi megpróbált kiszabadulni Finn szorításából, de Finn izmai ellenálltak a nyomásnak. – Nem akarom megütni, Hüvelyk Matyi – mondta Finn. De ócska szöveg, gondolta. James Bond nem így mondaná. – Csak válaszoljon a kérdésemre! – Ki vagy? – kérdezte a férfi. Az Isten szerelmére, gondolta Finn, az ember hasonló helyzetekben szabályszerűen bemutatkozik? – Finn O'Casey. – O'Casey? O'Casey? – Nem jól hall? Igen. O'Casey. – Hallottál valaha Cat O'Caseyről? – kérdezte a férfi. – A kutyafáját, uram, nem családi összejövetelre jöttem. Cat az apám volt. Most már boldog? Mondja meg végre, hogy miért nézi azt a lakást, és ne mondja, hogy nem nézi, mert tudom, hogy nézi. Bökje ki, öregem? – Nem rossz, gondolta Finn. Egyszerűen, nagyszerűen és keményen hangzott. Talán. – Cat fia… – mondta a férfi. – Megőrülök. – Már nem tiltakozott Finn szorítása ellen. – Az öreged volt itt a legjobb fazon, ő aztán meg tudott mászni kívülről egy épületet. Hiányzik nekem. Mindannyiunknak. Eressz el, kölyök, összegyűröd az ingemet. Finn leengedte a kezét és hátralépett, de a következő pillanatban már azt gondolta, hogy ez nem volt a legokosabb. Ha például a pali úgy szájon vágja, hogy elreped az állkapcsa… Cat nem részesítette gyakorlati oktatásban. A férfi kisimította az ingét, megtapogatta a nyakát, aztán Finn felé fordult. Úgy ötvenévesnek látszott. – Egen, látom, hogy Cat fia vagy – mondta. – Hasonlítasz rá. Azt hallottam, művész lettél, vagy valami ilyesmi. Mit keresel ebben az utcában? – Kíváncsi vagyok rá, hogy miért nézed azt a lakást. – Mi közöd hozzá? – Halálra rémíted azt a fiatal hölgyet, aki itt lakik.
– A barátnőd? – Én… igen, a barátnőm – mondta Finn, és összefonta karját a mellén. – Ne állj itt így, kölyök. Úgy hasba vághatlak, hogy azt sem fogod tudni, milyen vonat ütött el. – Aha. – Finn leengedte a kezét maga mellé. – Nézd, O'Casey, bepofátlankodsz Cat régi birodalmába. Semmi keresnivalód itt. Menj festeni. – Na, várj csak egy pillanatra. Én… – Fiam – mondta a férfi váratlanul barátságos hangon –, apád egyszer megmentette az életemet, amiért hálás vagyok neki. Nem tudtam, hogy ott fönn az a te barátnőd. Csak a munkámat végzem. – Miféle munkát? – Arra vigyázok, nehogy bántódása essen. Úgy látszik, ezentúl rád is vigyáznom kell. Nem vagy egy kiköpött bunyós fiú. Egyébként a nevem „Zúzógép”. – Azt hiszem, nem kérdezem meg, hogy miért hívnak így. – Hallottam, hogy Jared Loring elvette a nővéredet. – Igen. – Loring volt ám a belevaló ügynök. Príma minőség. A szívem beleszakadt, hogy visszaadta az ipart. – Nézd… Zúzógép, nagyon élvezem a csevegést, de még nem kaptam választ. Ki akarja zaklatni Liberty Shaw-t? Zúzógép megvonta a vállát. – Lehet, hogy akarja valaki, de az is lehet, hogy nem. Én vigyázok rá, hogy ne akarja senki. Lehet, hogy minden rendben lenne körülötte, hisz nincs benne a buliban, de az ember sohasem tudhatja. – Miféle buliban? – Azt nem mondhatom meg neked, kölyök. – És ha azt mondom, hogy szerintem Bev Shaw él? – Kinyiffant. – Á, fenéket – mondta Finn. – Összepakolt és elment, még a macskáját is magával vitte. Először arra gondoltam, hogy elrabolták, de aztán megváltoztattam a véleményemet. Szerintem ő szervezte az egészet, méghozzá egész ügyesen és jól, biztosítva, hogy Liberty kapja meg az üzletet. Aztán megrendezte a saját halálát, és eltűnt. De miért? – Túl sokat tudsz – mondta Zúzógép. – Cat büszke lenne rá, hogy ezt így összeraktad, de bajba kerülhetsz, ha nem szállsz le a dologról. A barátnőd biztonságban van, kapott egy szép kis üzletet itt. Hagyd ezt, kölyök! Ne üsd bele az O'Casey-orrodat! Semmi bajod nem esik, se neked, se a barátnődnek, ha csak a magad dolgával törődsz. – Ejnye, Zúzógép, köpd már ki! Mi az ördög folyik itt? – Nem mondhatok semmit, és ezt te is tudod. Nem hiszem, hogy Cat fia ne tudná, hogy megy az ilyesmi. Idefigyelj, jobb, ha nem pattogsz! Ezt az egészet gyorsan el kell intézni, hogy ne legyen semmi gubanc. Tűnj el az utcából, O'Casey, hadd tegyem a dolgomat! – Ó, igen. Te véded Libertyt, én meg legyek nyugodt? Ez igazán megnyugtató. Zúzógép felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Finn, Finn, de gógyis gyerek vagy. Láttalak lopakodni az árnyékban az utcán, aztán megkerülted a háztömböt, és idejöttél az ösvényen.
Elhatároztam, megtudom, hogy ki küldött téged, mielőtt összetöröm a bordáidat. Ezért hagytalak ugrálni magam körül. Hidd el, kölyök biztonságban van a barátnőd. – Ó. – Ha az élete függ tőle, akkor se tudott volna többet mondani. Perry Mason nem volna elragadtatva. – Menj és nyugtasd meg a barátnőd – mondta Zúzógép. – Jó. – Szia. Finn! – Tessék. – Apád remek ember volt. – Köszönöm, Zúzógép. Jó éjszakát. Finn átszaladt az utcán és bezörgetett a „Könyvjelző” ajtaján. Liberty lassan felállt, keresztülment a szobán, és kinyitotta a lakás ajtaját. A kopogás zaja rögtön felerősödött. Liberty nagyokat nyelt és lement a keskeny lépcsőn. A könyvesboltban olyan viharos erővel visszhangzott a kopogtatás, hogy Liberty lelki szemeivel már-már látta, amint szilánkokra törik az ajtó az ütésektől. A szíve fájdalmas hevességgel vert. – Ki az? – kérdezte. – Finn. Nyisd ki. – Honnan tudjam, hogy tényleg Finn vagy? – Mert azt mondom, Liberty, én vagyok az. Finn O'Casey. Nyisd ki az ajtót. – De nem vagyok biztos benne, hogy te vagy az. Mondj valamit Finn módra. – Finn módra? – Igen, valamit, amit Finn mondana. Addig nem nyitom ki ezt az, ajtót, amíg meg nem győződöm róla, hogy te vagy Finn O'Casey. – Rendben van, figyelj ide. „Magam vagyok sorsom ura: lelkem hajóján kapitány.” Ki ez? – William Ernest Henley. Ó, Finn, te vagy az! – Liberty szélesre tárta az ajtót. A következő pillanatban hozzátapadt Finnhez, és a nyaka köré fonta a karját. Finn elnevette magát. – Én is örülök, hogy látlak, de úgy gondolom, be kellene csuknunk az ajtót. – Ó, igen, igen, persze. Köszönöm, hogy visszajöttél, Finn. Ma este már képtelen voltam több dolgot elintézni, és amikor kinéztem az ablakon és megláttam azt az embert, hogy engem néz, majdhogynem… – Pszt. Nyugodj meg! Menjünk fel, és majd elmondom, mi újság. Amikor felértek a nappaliba, Finn végignézett Libertyn. Csak a hálóing volt rajta, Shakespeare képével az elején. – Szerencsés az öreg Willy – mondta Finn. – Uramisten, hát fel sem vagyok öltözve. – Ne aggódj! A tengerparton ennyire se lennél. Üljünk le! – Finn leült a díványra és Liberty keze után nyúlt. Liberty közelebb húzódott hozzá. – Mi lehet még rajta? – tűnődött Finn. Nem, most nem mer erre gondolni. – Láttam az utca túloldalán azt a pasast, és… Liberty merőn nézte Finnt, amíg Finn elmesélte a történteket. Csak azt hagyta ki, hogy Zúzógép közölte: Finn settenkedése nem volt valami célravezető, és a bordái azért
sértetlenek, mert ő úgy határozott, hogy nem bántja. Egy férfinak mégiscsak legyen önérzete, gondolta Finn. – Ennyi – mondta végül. Úristen, gondolta. A hálóing puha anyaga olyan csábítóan tapad Liberty melléhez! – Nagyon nagy kockázatot vállaltál, hogy ezt a Zúzógépet így elkaptad. – Nem… igazán. Tényleg nem. Zúzógép jó fiú, Liberty, és örülök, hogy itt van kint, mert mi csak annyival lettünk okosabbak, hogy szövetségi nyomozók is vannak a dologban. Bev él, meg vagyok győződve róla. Azonkívül? Zúzógép semmit sem akart elárulni. – A fene egye meg, ez nyomasztó. Tényleg elvárják tőlünk, hogy csináljuk vidáman a dolgunkat, és tegyünk úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lenne? – Igen. – És mi szót fogadunk? – Nem. – Akkor jó. Mit csinálunk legközelebb, Sherlock? – De nekibátorodtál! – Mert te itt vagy, és mert van egy Zúzógép nevű testőröm. Tehát? Hallgatlak. – Ma este alszunk egy kicsit. Aztán holnap… – Holnap? – Liberty felvonta a szemöldökét. – Felhívom Jared Loringot.
5. Finn megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a Liberty nappalijában lévő hepehupás díványon, ő maga ítélte magát arra, hogy ezen a kínzóeszközön aludjon. Még ha Zúzógép szilárdan áll is a helyén, az utca túloldalán, Finn úgy döntött, nem hagyja magára Libertyt az éjszaka hátralévő részében. Azt állította, hogy egyre jobban fáj a feje, és borzasztóan kimerült. Liberty sürgött-forgott körülötte, és minden percét élvezte az ápolásnak. Aludjon csak nyugodtan a díványon, mondta Finnek, ne gondoljon a fárasztó visszaútra. Finn hagyta magát rábeszélni, aztán majd' megbolondult. Úgy összeszorította az állkapcsát, hogy fájt, mert Liberty hajladozott és nyújtózkodott, lepedőt terítve a púpos díványra. Liberty hosszú lába előtűnt a hálóing alól, Finn meglátta a csipkebugyija szélét, és figyelte, mint hullámzik Shakespeare arca a lány telt keble fölött. Még akkor is érezte a lüktető forróságot a testében, amikor egy szál alsónadrágban a takaró alá bújt. Liberty egy szobával arrébb volt, csupán néhány lépésnyire tőle, és ő fájdalmasan kívánta. Sikerült adni neki egy gyors esti búcsúcsókot, és közben azon imádkozott, hogy Liberty ne lássa meg egyre fokozódó vágyát, vagy azt, ahogy a keze ökölbe szorul, mert akkora erőfeszítésébe került, hogy karjai közé ne kapja a lányt. Szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel, amikor Liberty elment aludni, aztán csak morgott magában, mert a lány sarkig nyitva hagyta az ajtaját. Most, egy óra elteltével elátkozta azt a nyavalyás díványt, meg saját magát is, hogy szegény teste ilyen borzasztó
szenvedésnek van kitéve. Úgy érezte, elpusztítja a hátát bökő rugó és a testében lüktető forróság. És ráadásul a tettetett fejfájásából fájdalmas valóság lett. Az ördög vigye el! Finn elhatározta, hogy csinál valamit a fejfájásával. Liberty nyilván a konyhaszekrényben tartja az aszpirint, és ha meg tudná szerezni anélkül, hogy felbukna a könyves dobozokban és összevissza verné magát, legalább az egyik problémájára gyógyírt találna. Felült, benézett a sötét hálószobába, aztán felállt. Óvatosan átment a szobán, aztán kiért a kis konyhába. Felgyújtotta a lámpát és remélte, hogy a fény nem fog beszűrődni Libertyhez és nem ébreszti fel. Ott volt az aszpirin, ahol gondolta, és bevett kettőt egy nagy pohár vízzel. Most már talán el tud aludni, bár erősen kételkedett benne. Elfordult az asztaltól, aztán hirtelen megállt. Liberty állt a konyhaajtóban. Liberty, abban a puha, testéhez tapadó hálóingében, Willy képével a keblén. Liberty, azzal a hosszú lábával és telt keblével. Liberty, akinek a sötét szeme tele volt nyugtalansággal. Liberty az ajtóban állt. Finn szíve hevesen feldobogott, és érezte, hogy a forróság elönti a testét. Kétségbeesetten keresgélt az agyában valami szellemességet, valami olyat, amire Perry Mason is büszke lenne, de semmi sem jutott az eszébe. Egyszerűen csak nézte Libertyt. Istenem! Finn, gondolta Liberty. A csodálatos Finn. Finn széles és erős, napbarnított mellkasát vöröses szőrzet borította. Mielőtt még Finn észrevette volna, hogy Liberty ott van, a lány aprólékosan végignézte. Profilból nézte Finnt, és látta, hogy milyen erős, napbarnított lába van, némi világosszőke szőrzettel, feszes fenekén csak keskeny csípőjéhez simuló alsónadrág. És aztán Finn megfordult, találkozott a szemük, és Libertynek földbe gyökerezett a lába, képtelen volt mozdulni… vagy lélegzetet venni. Tudta, hogy elpirult és azt is tudta, hogy a testében égő vágy az oka. Finn felébresztette benne a nőt. Liberty melle hirtelen elnehezedett, hevesen vert a szíve, bőre bizsergett. Beszívta Finn szappanszagát, a férfi nyers szagát. Ez Finn O'Casey. És ő szeretkezni akar vele. Tudta, hogy végzetes volt az a pillanat, amikor meglátta a napsugár gyűrűjében álló Finnt. Igen, szeretkezni akar Finnel, mert beleszeretett. Rájött, hogy nem is olyan ijesztő ez a gondolat. Az éjszaka védőburka veszi körül, ahová nem hatol be a szembeszökő és világos valóság, a holnap tiszta világossága. Csak a ma létezik. És Finn. – Finn – mondta Liberty lágyan, aztán szelíden elmosolyodott. Úgy tetszett, suttogása Finn fölött lebeg, simogatja, gerjeszti a vágyát, amitől lüktet a vér az ereiben. Finn csak Libertyt látta, ahogy ott áll előtte. Egyetlen erős és igaz és emésztő gondolat hatolt bele zűrzavaros agyába, s az nem tűrt meg egyebet. Szerelmes Liberty Shaw-ba. – Liberty – mondta Finn fátyolos hangon. – Gyere ide! Kitárta felé a karját, és Liberty engedelmeskedett. Örömében lágyan felsóhajtott és a beteljesülés érzésével adta át magát Finn ölelésének, karját dereka köré fonva. Érezte Finn erős karját, amint Finn megölelte és közelebb húzta forró testéhez. Liberty hátrahajtotta a fejét, hogy találkozhasson a szeme Finn parázsló tekintetével, és tudta, hogy a Finn barna szeméből sugárzó vágy méltó páija az övének.
– Ha most megcsókollak – mondta Finn –, nem fogok tudni itt megállni. Kívánlak, Liberty. Szeretkezni akarok veled. És tudom, hogy te is éppen annyira akarod. – Igen, Finn. Én is kívánlak – mondta Liberty, és a hangja megremegett. – Biztos akarok lenni benne, hogy nincsenek kételyeid. – Nem, Finn, nincsenek kételyeim – mondta Liberty. Sem kétely, sem félelem, csak szerelem. Szereti Finn O'Caseyt. De most nem tud beszélni neki a szerelméről. Nem kockáztathatja meg, hogy ennek az éjszakának a csodálatos varázsát olyan szavakkal törje meg, amelyeket Finn nem szeretne hallani. Ez az éjszaka az övék. – Szeretkezni akarok veled. Most, Finn. Finn nagyot sóhajtott és keményen rászorította a száját a Libertyére. Nyelvével szétnyitotta Liberty ajkait és magába szívta a lány édes ízét. Keze végigkalandozott Liberty hátán, aztán felhúzta a hálóingét, hogy hozzáférjen a fenekéhez, amit egy kis csipkés selyembugyi takart. Szétterpesztette egy kicsit a lábát, hogy odaszoríthassa Libertyt luktető férfiasságához, ágyéka teljesen odasimult az övéhez. Liberty hirtelen elkapta a száját. – Liberty – mondta Finn, hevesen lélegezve –, menjünk be a hálószobába, ó, Istenem, mennyire vágyom rád! Soha-soha nem vágytam még senkire úgy, mint rád. Gyere! Az ágy mellett állva Finn a kezébe fogta Liberty arcát, és a szemébe nézett. Szívük versenyt dobogott, szenvedélyük szárnyalt, egymásra néztek, és magukba szívták annak a látványát, hogy szerelmesek egymásba. * Finn hirtelen lehajolt, és nyelvét könnyedén végigfuttatta Liberty ajkán, mintha egy törékeny virág mézét ízlelgetné. Liberty remegett, a pehelykönnyű érintéstől a forróság lassan kezdett el kígyózni a teste mélyén, majd tomboló tűzvésszé változott. – Jaj, Finn, kérlek… Finn felemelte a fejét, lehúzta Libertyről a hálóingét és a földre dobta. Remegő kézzel megfogta Liberty mellét, hüvelykujjával simogatta feszes mellbimbóját. – Gyönyörű. Olyan vagy, Liberty, mint a puha bársony. – Finn hangja érdes volt a szenvedélytől. Lassan végigcsúsztatta a kezét Liberty oldalán. Lehúzta a bugyiját és Liberty kilépett belőle. A következő pillanatban Finn levette az alsónadrágját és meztelenül álltak egymás előtt, félelem nélkül és vágyakozva. – Te is gyönyörű vagy – mondta Liberty és tekintete végigsiklott Finn vonzó és izgató testén. Finn ráfektette a hűvös lepedőre, aztán közelebb húzódott hozzá és erősen megcsókolta, mielőtt megkereste volna buja mellét. Szájába vette az egyik mellbimbóját, miközben ujjaival a másikat ingerelte. Aztán lejjebb simogatta lassú élvezettel a harmatos bőrét. Aztán még lejjebb, hogy megkeresse a vágy középpontját, az eksztázis csodálatos ígéretét. Liberty Finn hátára tette kezét, érezte nedves és meleg bőrét, érezte, ahogy megfeszülnek és mozognak a férfi izmai a tenyere alatt. Másik kezével beletúrt Finn sűrű hajába, és száját odanyomta a melléhez. Amikor Finn keze megtalálta, amit keresett, Liberty teste szinte dalolt a gyönyörtől, vére úgy bizsergett az ereiben, mint a lángoló tűz. Egy művész keze, gondolta Liberty álmodozva. Erős, de szelíd kéz. Finn keze, amely gyönyörű dolgokat hoz létre a vásznon, és amelynek puszta érintése gyönyörűség, ó, milyen szerelmes belé, mennyire kívánja, mennyire akarja! Most,.. – Finn… – mondta gyöngéden.
Finn elengedte Liberty mellét és száját rátapasztotta az övére, megkereste nyelvével az övét, ugyanabban a ritmusban, ahogy kezével kellemesen izgatta. – Mehetek? – zihálta Finn Liberty ajkai közé. – Te is annyira kívánsz engem, mint én téged? – Igen, ó, igen. Kérlek, Finn! Gyere! Finn elhelyezkedett Liberty fölött, súlyát az alkarjával tartotta meg, remegtek az izmai. Még egyszer megcsókolta, aztán felemelte a fejét, hogy nézze a lány arcát, míg akadálytalan erővel beléhatol, magáévá teszi, átadva neki egész férfiasságát. Liberty zihált az élvezettől, amint Finnt befogadta a testébe. Egyesültek. A testeknek, az érzéseknek és a lelkeknek az összeolvadása volt ez. Finn mozogni kezdett benne, először lassan, aztán növelve a tempót. Liberty mohón szeretkezett vele, felemelte a csípőjét, hogy találkozzon a Finnével, és hagyta, hogy Finn mélyebben hatoljon belé, miközben a csodálatos ritmus felemelte őket és messzire röpítette a valóságtól. Végig-végigsöpörtek rajta a feszültség áramlatai, szorították, felkavarták, lüktető forróságot hömpölygettek benne. – Finn – szólalt meg, és megfogta a vállát. – Igen. Most. Igen. Most jó. Most, Liberty! – Finn! Liberty teste felemelkedett, amikor érezte, hogy az eksztázis hullámai a megsemmisítő gyönyör felé sodorják. Egy kicsit később Finn felemelte a fejét és nevén szólította Libertyt, amikor megborzongott fölötte és vele együtt a mélybe zuhant. Ráborult, elernyedt, bőre csillogott a lámpafényben. Soha nem volt része semmiben, ami ilyen hihetetlenül gyönyörű, ilyen teljes és ilyen meghitt lett volna, gondolta ködösen. De soha azelőtt nem is volt szerelmes. Többet adott magából Libertynek, mint az életet jelentő magvait. A lelkét is odaadta neki és a szerelmét örökre. Soha nem akarja elhagyni. Az övé. – Liberty! – mondta, felemelve a fejét és áthelyezve testsúlyát a karjára. – Jól vagy? Liberty kinyitotta a szemét és találkozott a tekintetük. – Ó, igen. Csodálatos volt, olyan… – Liberty elhallgatott. – Igen. – Finn rátapasztotta a száját Libertyére, aztán óvatosan legördült róla, és a takaró után nyúlt, hogy betakarja kihűlő testüket. – Csodálatos volt. Liberty Finn vállára hajtotta fejét, és a mellére tette kezét. – Nem bántad meg? – kérdezte Finn, szelíden megpaskolva Liberty hátát. – Soha nem is fogom. Értékes emlék lesz ez az éjszaka. Értékes emlék, gondolta Finn. Amit magával visz Chicagóba? Emlék, amikor felidézi a kikapcsolódást jelentő nyarat? Nos, ő tartogat még újdonságokat Miss Liberty Shaw számára. Finn O'Caseynek nem áll szándékában puszta emlékké válni, amely megfakul az idők folyamán és majd más lép a helyébe. Libertynek nincs oka Chicagóhoz és az ottani egzisztenciájához ragaszkodni. Külön világot teremthetnének maguknak. Örökké tartó világot. Együtt. Liberty ásított és Finn elnevette magát. – Aludj – mondta Finn. Átnyúlt fölötte és eloltotta a lámpát. – Aludj, szerelmem. – Jó – mondta Liberty és behunyta a szemét. „Szerelmem”, súgták Liberty gondolatai és a szíve.
Bárcsak igaz lenne. Bárcsak Finn is úgy szeretné, mint ő Finnt. De emlékezett Finn sziklaszilárd elhatározására is, hogy nem fog áldozatul esni a nővére mesterkedésének, hogy megházasítsa. Neki a művészet, a festészet az első. Pillanatnyilag Finn a számára oly szükséges pihenést élvezi, éppen a „kikapcsolódás” időszakában van. De hiszen ő maga is így van ezzel, gondolta Liberty hirtelen. Nem itt lakik, minden Chicagóhoz köti. Szerződése van, hogy ősztől ott tanít. De a férfi, akit szeret, az itt van. A férfi, aki azt akarja, hogy egyszer majd legyen felesége és családja. Világosan megmondta Finnek, hogy Chicagóban szeretne maradni. És ez így is lesz. Óvatosnak kell lennie, gondolta álmosan, és sohasem szabad kimondania, sem célozgatnia a Finn iránt érzett valódi érzelmeire. Semmit sem szabad tennie, ami megrövidítené ezeket az értékes napokat, amelyeket vele tölt. Igen, óvatosnak kell lennie. Majd akkor fog sírni, ha visszaér Chicagóba. Liberty felsóhajtott, aztán engedett fáradtságának, amit enyhített az az élvezetes érzés, hogy Finn a karjában tartja. Finn megint magába szívta Liberty hajának finom illatát, aztán megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni, és közelebb húzta magához a lányt. Folyamatos és egyenletes lélegzéséből tudta, hogy alszik. Finn belebámult a sötétségbe, vigyázott, hogy ne nagyon mozogjon. Szerette volna felébreszteni Libertyt, meg akarta mondani neki, hogy szereti, de nem tette. A nagynénje eltűnése körüli rejtély, az ő megjelenése – annyi minden történt Libertyvel! De vajon tulajdonképpen mit érez iránta Liberty? – tűnődött Finn. Nyilván érez valamit, különben nem volna itt az ágyban. Liberty érezte, hogy valami különleges dolog szövődik közöttük megismerkedésük pillanatától, de megfogalmazta-e ezt már magának? Felismerte-e, hogy ez szerelem? Az ördög vinné el, micsoda lehetetlen dolog, gondolta Finn, mogorván bámulva bele a sötétségbe. Életében először szerelmes, és nem mondhatja el a szerelmének, hogy mit érez. Libertynek már így is túl sok mindennel kell foglalkoznia. Ezért nem ront ajtóstul a házba. Meg kell fejteni a Bev Shaw körüli rejtélyt. Beszélni fog Jareddal, megkéri, nézzen utána, mit tud kihozni a rendelkezésére álló forrásokból, és azokból az emberekből, akik között Jared és Cat olyan hosszú ideig élt. És közben, tűnődött Finn, hozzátapad Liberty Shaw-hoz, mint az enyv. Figyelni fog mindent, ami arra utalhat, hogy mit érez iránta Liberty. Nem engedi, hogy Liberty egy pillanatra is elfelejtse, milyen különleges, páratlan és gyönyörű volt az együttlétük. És remélte, hogy tompulni fog Chicago vonzereje, és Liberty rájön, hogy hozzá kell kötnie a jövőjét. Ó, Istenem, mennyire szeretem ezt a lányt, gondolta Finn, miközben a karjában tartotta. És ha Liberty nem szeret? – szólalt meg benne egy hang. De szeret, felelte az esze. Igazán? – súgta a hang. Liberty azért kötődik Chicagóhoz, mert szüksége van rá, hogy ott legyen, szüksége van arra a biztonságérzetre, amit az a város nyújt neki. Neked ellenséged Chicago és mindaz, amit adhat Libertynek. Legyőzöm, jelentette ki Finn.
Szerelemmel? – kérdezte a hang. Hol a garancia a szerelemben? A szilárd garancia? Sehol. Nem akarom elengedni Libertyt. Nem akarom elveszíteni, nem tudok szembenézni a magányos jövővel. Liberty az enyém. Igazán? – kérdezte a hang. Igazán a tiéd? Ebből elég, gondolta Finn. Kezdett belezavarodni. Cat mindig azt mondta, hogy reggelre letisztulnak a dolgok. Finn azon erőlködött, hogy ellazítsa fáradt izmait, belemerüljön az álomba, amely már csalogatja egy ideje, és elcsendesítse azt a kis kételkedő hangot a fejében. Amikor már félálomban volt, megállapította, hogy életében először alszik el karjai között azzal a nővel, akibe szerelmes. – Te vagy, Jared? Itt Finn beszél. – Szia, hogy vagy? Még mindig fel vagy dobva a kiállításodtól? Nagyszerűek voltak a kritikák, Finn. – Igen, köszönöm. Nem is ezért hívlak. Maradjon köztünk, Jared! Persze Tabort is beleértve. – Rendben van, Finn. Nyilván valami komoly dologról akarsz beszélni. – Jared, szerelmes vagyok – bökte ki Finn. – Tabor örülni fog. És mi ebben a nagy titok? – Szörnyen bonyolult az egész. Ismersz egy Zúzógép nevű szivart? – Persze. Derék pasas, kemény fickó. Nem mai gyerek, de ez nem rontja a formáját. Honnan az ördögből ismered? – A barátnőm testőre, ezt add össze! Egy rejtély kellős közepén találtam magam, akárcsak Liberty. Liberty Shaw. Ő az a lány, akibe beleszerettem. Most az ő lakásán vagyok, amíg ő lent vezetgeti a „Könyvjelző”-t, és… – Hóha! Finn, menjünk csak vissza és kezdjük az elején! – Ja! Jó. Nos, ha kikapcsolódásra van szükségem, eljövök meglátogatni öreg barátnőmet, Bev Shaw-t. Finn elmondta a történetet, Jared csendben végighallgatta, nem szakította félbe kérdésekkel. – Hát erről van szó – mondta Finn végül. – Értem. – Örülök, hogy te igen, mert nekem ez rejtély, annyi bizonyos. Liberty belecsöppent valamibe, de nem tudjuk, mibe, mert senki nem mond semmit. Zúzógép azt mondja, törődjünk a magunk dolgával, ezt meg felejtsük el. Könnyű ezt mondani. Jared, én meg vagyok győződve róla, hogy Bev Shaw él, és ezt az egészet nagy körültekintéssel hajtották végre. Az, hogy titkos ügynökök vesznek részt benne, arra mutat, hogy nem egyszerűen egy furcsa asszony szeszélyéről van szó. Valami komoly dolog folyik itt. – Nézd, Finn, Zúzógépnek igaza van. Jobb lenne, ha ti Libertyvel kimaradnátok ebből az egészből. Zúzógép azt mondta, az a biztonságos számotokra, ha nem álltok a dolgok útjába. Tudom, hogy Cat O'Casey fia vagy, Cat tanított is, de nincs gyakorlatod. Miért nem élvezed egyszerűen azt, hogy szerelmes vagy, és miért nem csak Libertyvel törődsz? Hagyd meg ezt a másik ügyet olyanoknak, akik tudják, hogy mit kezdjenek vele.
– Nem. Jared felsóhajtott. – Tudtam. Én már Taborban megismertem az O'Caseyk makacsságát. Rendben van, Finn. Utánanézek a dolognak, és visszahívlak. Hol érlek el? Finn megadta Liberty telefonszámát. – Felírtam – mondta Jared. – Ez beletelhet egy kis időbe. Légy türelemmel! És még egy, Finn. Ne kezdj olyan dolgot piszkálni, ami nem tartozik rád. Éppen elég volt, hogy átkutattad Clarence Smith irodáját és követted Zúzógépet. Hidd el nekem, komám, Zúzógép rászolgált a nevére. Szerencséd van, hogy nem sajnálta a fáradságot, és megtudakolta, ki vagy te. Hallod, amit mondok, Finn? Maradj veszteg. – Jó – mondta Finn mogorván. – Ne mérgelődj, hé! – nevetett Jared. – Örülj annak, hogy szeretitek egymást a barátnőddel. – Nem vagyok biztos benne… Én szerelmes vagyok belé, de ő soha nem mondta… – Ó, értem. Liberty még nem vallott színt, és nem mondta neked, hogy szerelmes beléd. A szerelemnek megvan a maga menetrendje, öregem. Nevetséges, hogy kezdetben én is milyen nehéz felfogású voltam. Hála istennek, Tabor nem adta fel, bármilyen lehetetlenül viselkedtem az elején. Adj egy kis időt a barátnődnek. Éveken keresztül vártál Liberty Shaw-ra, Finn, úgyhogy nagyon különlegesnek kell lennie. – Az is. Tényleg az, Jared. – Akkor várj, amíg érzelmileg elér oda, ahol te vagy. – Kösz. Jared nevetett. – Úgy beszélek, mintha jártas lennék a szerelemben. Pedig nem vagyok az. A nővéred még most is szolgál néha meglepetésekkel. Most például elutazott pár napra New Orleansbe, és pokolian hiányzik! No jó, öregem, visszahívlak, ha jutottam valamire. – Köszönök mindent, Jared, az okos tanácsokat is beleértve. – Tarts ki, O'Casey! Jared visszatette a kagylót, aztán feltárcsázott egy számot. A jelentkező női hang gazdáját, Turtle-t megkérte, küldje el hozzá két legügyesebb emberét. Majd hátradőlt a bőr karosszékben, és a mennyezetet bámulta. – Azt hiszem, valami nagyszabású ügy közepébe csöppentél, Finn – mondta Jared fennhangon. – Vigyázz magadra! Finn ücsörgött a csendes lakásban, és a Jareddel folytatott beszélgetés járt a fejében. Jared csupa olyasmit mondott, amit ő eddig is tudott. Hagyjon időt és lehetőséget Libertynek. Jó, de azért nem veszti szem elől Libertyt: tudni akarja, mint mond, és mit csinál. Felállt és elindult az ajtó felé, de megállt, megpillantva a hálószoba ajtaját. Forróság cikázott át a testén, amint eszébe jutott, hogyan szeretkezett Libertyvel éjszaka és ma reggel. Csodálatosak együtt, tűnődött. Hihetetlen. Egyformán adnak és kapnak, semmit sem tartanak meg maguknak, a gyönyörnek olyan fokára jutnak el, amiről nem is tudta, hogy egyáltalán létezik^ Szerelmének heve óráról órára nőtt. Libertyvel az élete és ő maga is kiteljesedhetne. Libertyvel megtalálná a megfelelő egyensúlyt a festészet és a család melegsége között.
És Liberty mellett soha többé nem lenne magányos.
6. Liberty tudatában volt annak, hogy a megilletődéstől és a csodálkozástól egyfolytában sóhajtozik, de nem próbált uralkodni magán. Lassan előrelépett a Finn műterme falának támasztott képek felé, és figyelmét a következő vászonra összpontosította. Az első két festmény tengerparti jelenetet ábrázolt: ádáz vihar tombolt, és a hullámok megtörtek a parton. Ez pedig egy kislányt ábrázolt, deréktól fölfelé. A kislány kis kezében százszorszépcsokor, a szeme ragyog a várakozástól, ahogy fölfelé néz, miközben nyújtja a virágot valakinek, aki nyilvánvalóan nagyon fontos neki. A kislány ártatlan mosolyát megörökítette Finn ecsetje. Napfény ömlik el rajta, megragyogtatja bőrét és aranyos fürtjeit. Olyan valóságos és élő, hogy Liberty azon kapta magát, azt várja, mikor szólal meg a kislány és mikor nyújtja neki a virágot. Váratlanul könnyek homályosították el Liberty szemét, amint erről a képről egy másikra esett a tekintete, amely egy öreg halászt ábrázolt: az idő kikezdte az arcát, fakó kalap volt fején, a szájában pipa, borostás, ősz szakáll borította bibircsókos arcát. Bőre megsötétült, kiszikkadt, oly sok évig küzdött az elemekkel, de a szeme varázslatosan csillogott. Finn megragadta és lefestette a halász belső békéjét, annak az embernek a megelégedettségét, aki kedve szerint élte le az életét, s örömét lelte benne. – Ó, Finn – sóhajtotta Liberty, és egy eltévedt könnycsepp gördült le az arcán. Most látta, hogy Finn nagyon tehetséges. Ritka és csodálatos adottság birtokában van. Éveket töltött el hivatásának megtanulásával, a festészetnek szentelve magát, és nagyszerűen sikerült, amit felépített. Senkinek és semminek nem engedte meg, hogy céljai és álmai útjába álljon. Művészete az első, útját áldozat és magány kíséri, munkájának jutalma csak az, amit megteremtett. Nincs hely az életében a szerelem számára. Nincs hely az életében az ő számára. Liberty felsóhajtott. Szereti Finn O'Caseyt, gondolta letörten, de Finnek már van egy szerelme, egy szeretője. A festészet. Dermesztő igazság. Szerelmes egy szerelemre alkalmatlan emberbe. Aztán Liberty lenyelte fájó könnyeit és végignézett mentazöld ruhájának átlátszó anyagán. Finn azt mondta, olyan gyönyörű ebben a ruhájában, mint egy tavaszi virág. Hazamentek Finnhez, hogy a férfi lezuhanyozhasson és átöltözhessen, aztán azt mondta, hogy elviszi Libertyt egy jó kisvendéglőbe, ahol mindenki irigyelni fogja őt. aki csak meglátja. Liberty megkérdezte, hogy megnézhetné-e a műtermét, Finn pedig vállvonogatva egyezett bele, mondván, hogy nincs ott sok látnivaló, a kiállításon vannak a képek. Hát így most beléphetett Finn világába, gondolta Liberty, abba a világba, ahol Finn megvalósította az álmait, számolatlanul töltötte el az órákat, hogy tehetsége legjavát hozza ki magából. Finn egyedül akar lenni világában, amely megköveteli tőle az egyedüllétet.
Nem bizonytalaníthatja el a szív követelőzése. „Egyszer” szeretne majd feleséget és családot, de múzsája kezében a döntés, hogy ez az „egyszer” eljön-e valaha. – Liberty! Liberty egy pillanatra erősen lehunyta a szemét, hogy nyugalmat erőltessen magára, és összeszedje az erejét, aztán kényszeredetten elmosolyodott, és Finn felé fordult. De vonzó ez a Finn, gondolta Liberty. Sötét nadrágjában, szürke-fehér csíkos ingében, szürke nyakkendőjében és sötétebb szürke zakójában inkább modellre hasonlít, mint művészre. Sűrű, szőke haja csillog a naplemente arany fényében. Liberty vágyott rá, hogy végigsimítson Finn barna bőrén, hogy megtapogassa szép vonású arcát. Finn magas és erős, a teste gyönyörű, mint egy bronzszobor. És Liberty egész valójával szerelmes belé. – Gyönyörűek ezek a festmények – mondta Liberty, miközben hallotta, hogy hangja kissé remeg. – Olyan tehetséges vagy, Finn! Ezek miért nincsenek ott a kiállításodon? – Úgy döntöttem, hogy a többi jobb. – Finn lassan Liberty felé indult, az arcát fürkészte. – Mi baj van, Liberty? – Baj? Istenem, semmi. Csak nagyon meg vagyok hatva attól, amit itt láttam. Nem tudtam, mire számítsak, de most már világosan látom, hogy nagy tehetség vagy. Megértem, hogy mindeddig a festészetnek áldoztad magad. Finn megállt Liberty előtt és két kezébe fogta az arcát. – Nem csak festő vagyok, Liberty, több annál – mondta halkan. – Ember is vagyok. Ember, akinek akarata van, szükségletei, reményei, és álmai vannak, éppúgy, mint bárki másnak. A festészetem különválik ettől az embertől. – Lehajolt Libertyhez, és gyöngéden megcsókolta. – A művész munkája véget ér ebben a szobában. Az ember mégis a magányával él együtt. És ez mindig is így lesz, gondolta Liberty. Ennek mindig is így kell lennie Finn életében. De most már nem, gondolta Finn, mert itt van Liberty, és ő szereti. – Ebben a szobában még soha nem csókoltam meg senkit. Most találkozott az ember és a művész. – De így aztán a művész nem lesz azzá, ami lehetne – suttogta Liberty, és Finn szemébe nézett. – Még több is lehet, mint ami volt – mondta Finn, és ajka Libertyére tapadt. Finn még a két keze között tartotta Liberty arcát, amikor a lány szétnyitotta ajkait, hogy nyelve találkozhasson a Finnével. Liberty Finn széles vállára tette a kezét, ahogy hevesebben csókolóztak, s érzékszervei és agysejtjei alkalmatlanná váltak a gondolkodásra. Kavargott benne a vágy, ahogy szívta magába Finn ízét és szagát. Torkából halk zokogás tört fel. Ó, Liberty, gondolta Finn homályosan. Soha nem lehet elég belőle, az ízéből, lágy bőrének és selymes hajának érintéséből. Soha nem lehet elég a vele való szeretkezésből, a testével való egyesülésből, abból, ahogy behatol forró testébe, amely olyan tökéletesen és bizalommal fogadta be. Liberty az övé, örökké akarja szeretni. A művész és az ember örökké fogja szeretni Liberty Shaw-t. Mennyire kívánja őt most is. Fájdalmasan vágyik rá most is. Szüksége van rá, de azonnal. Finn hirtelen felemelte a fejét és mély lélegzetet vett. – Én… – Megköszörülte a torkát. – Jobb, ha abbahagyjuk a csókolózást, mert nem fogunk vacsorázni.
Liberty lassan kinyitotta a szemét. – Vacsorázni? – Szünetet tartott. – Ó, igen, persze. Hogyne. Finn a hüvelykujjával simogatta a reszkető Liberty kipirult arcát. – Úgy értem, ahogy mondtam, Liberty. A műteremben még senkit sem csókoltam meg. Ez a hely nem megfelelő… Nem is tudom. Itt, ahol festek, minden erőmmel a munkámra kell koncentrálnom. De te beleillesz a képbe, Liberty. – Talán csak azért, mert most nem festesz. Annak örülsz, hogy valami nem szokványosat csinálhatsz. Emlékezz vissza, hogyan készültél a kiállításodra. Kétlem, hogy akkor is szívesen láttál volna itt. Finn összehúzta a szemöldökét. – Nem, akkor nem, de ezentúl már nem kell úgy törnöm magam az elismerésért. – Csak óvatosan, O'Casey. Egyelőre korai lenne többet mondani. Istenem, pedig mennyire szeretné elmondani Libertynek, hogy szereti, feleségül akarja venni és gyereket szeretne tőle! De most még nem. – Valóban nem kell? – kérdezte a lány halkan. – Úgy gondolom, talán mégis. – Hátralépett, így Finn kénytelen volt levenni a kezét az arcáról. Liberty megint a festményt nézte, aztán találkozott a tekintetük. – „A művészet féltékeny szerető.” – Ralph Waldo Emerson. Robert Louis Stevenson viszont azt írta valahol, hogy az ő szeretője a végtelen út. Ezt bármire lehet vonatkoztatni, ami fontos egy férfi vagy egy nő számára. – Lehet – bólintott Liberty. – De a szeretők féltékenyek és nagy igényűek, nem érik be fél emberrel. Finn megrázta a fejét. – Hagyjuk most az elméletet, és menjünk enni! Eloltotta a lámpát, és szemöldökét összehúzva követte a lányt. Ez a beszélgetés nem jól sült el, gondolta. Valahogy minden kizökkent a kerékvágásból. Attól félt, hogy egyszerre túl sokat árul el érzelmeiből, pedig Libertynek így is elég gondja van. A lány pedig egyszer csak arra terelte a szót, hogy ő a művészetének él, csakis a festészetnek, és semmi másnak nincs helye az életében. Úgy tűnt, hogy Libertyt nem kavarta fel túlságosan a dolog, éppen csak tárgyilagosan megállapította. Hát ez már nem egészen igaz; de vajon bánná-e Liberty, ha ő festékek között élő remetévé válnék, akit munkáján kívül senki és semmi más nem érdekel? A fene egye meg, hát egyáltalán nem bánná? Kell, hogy bánja, muszáj! Különös feszültség vibrált köztük, miközben Finn sportkocsijával a vendéglő felé hajtottak. Egyikük sem szólt; elmerültek gondolataikba. De ahogy a rádió lágy zenét sugárzott és a millió csillag ragyogott a sötétedő égen, a feszültség lassan oldódott bennük és bizsergető valósággá vált. Finn megállt egy piros lámpánál, Liberty felé fordította a fejét, hogy elkapja a pillantását. Szemük találkozott, és mosolygó ajkuk egymásra tapadt. – Hello, Miss Shaw! – mondta Finn, és könnyeden megérintette ujjával a lány ajkát. – Helló, Mr. O'Casey – válaszolta a lány. – Csodálatos ez az este. Gyönyörűen fénylenek a csillagok. – Valóban csodálatos – mondta Finn, és le nem vette a szemét a lányról. – Finn! – Tessék. – Zöld a lámpa.
– Ó – sóhajtotta Finn, és elkapta a fejét. Liberty felnevetett, aztán Finn is elnevette magát, boldog kacagás hangja töltötte be az autót. Megteremtődött az este hangulata. – Hogy ízlik a homár, Liberty? – Nagyon finom, jobb nem is lehetne. A bifsztek is jó? – Nagyon. Épp úgy van elkészítve, ahogy szeretem. – Finn szünetet tartott. – Mondtam már, hogy milyen csinos vagy ebben a ruhában? – Mondtad. De egész nyugodtan megismételheted. Kezdem úgy érezni magam, mintha én lennék a Hamupipőke, és várnám a mesebeli herceget. – Kinyírom azt a gazembert. Hol van? Liberty búgó nevetése rezegtette meg a levegőt, s megbizsergette Finn testét. – Te vagy a mesebeli herceg, Finn – mondta Liberty és melegen rámosolygott. – Igen? Akkor… Mondanék még valamit, Hamupipőke. – Éspedig? – Nem tűnhetsz el éjfélkor. – Finn megfogta Liberty kezét. – Rendben? Később egymásra néztek; indulni kell. Tudták, anélkül hogy egyetlen szót is szóltak volna, hogy Finn nem viszi vissza Libertyt a „Könyvjelző” feletti lakásba. Tudták, amint az étteremből kilépve az ezüstös csillagok sokasága köszöntötte őket, hogy az éjszaka igazi csodája csak most következik. Finn tágas hálószobájában szeretkeztek, a nagy ágyon, lassan, élvezetesen. Semmit sem fojtottak magukba, testestül-lelkestül átadták magukat az ölelésnek. Forrón kívánták egymást, és szenvedélyes vágyuk a beteljesülés olyan régióiba röpítette őket, amelyeket azelőtt soha nem ismertek. – Ó, Finn, Finn! – Itt vagyok, itt vagyok veled. Együtt fogunk szárnyalni, Liberty. Most! – Igen. Jaj, igen! A közös gyönyör ellankasztotta őket, elszenderedtek, fejük ugyanazon a párnán pihent, néha fel-felébredtek, kinyújtották a kezüket egymás felé, hogy megint elinduljanak eksztázist ígérő útjukon. Egyikük sem akarta, hogy véget érjen ez a csodálatos, varázslatos éjszaka. Egyikük sem akart szembenézni a következő nap valóságával. Az éjszaka az övék volt. Jared Loring kilépett a Mágia kaszinó játékterméből, és elindult egy mellékfolyosón. Benyitott egy kis irodahelyiségbe. Pár pillanat múlva megérkezett két embere: Trig, meg a magas, sovány Spider. – Nos? – kérdezte Jared. Nekidőlt az asztalnak, és lazán összefonta a karját a mellén. Korán őszülő haján megcsillant a fény. – Nincs semmi, főnök – mondta Trig. – Az utcák olyan nyugodtak, hogy libabőrös lesz tőle az ember. Informátoraim nem tudnak semmit, vagy ha mégis, nem fecsegik ki. – A fene egye meg – mondta Jared. – Hát te, Spider? – Ugyanaz. Méla csend. Jared a fejét csóválta. – Nem tetszik nekem ez az egész. Finn O'Casey belekeveredett valamibe, amiről kezdem azt hinni, hogy nagyobb dolog, mint képzeltem. Az utcák nem némulnak el csak úgy, semmiségek miatt.
– Ez igaz – bólintott Spider. – Egyszer hallottam Zúzógép nevét, de aztán elapadt a forrás. – Zúzógép benne van – mondta Jared. – Finn barátnőjének a testőre. Azt mondta Finnek, hogy maradjon ki ebből, és akkor semmi bántódása nem esik sem neki, sem Libertynek, a barátnőjének. – Furcsa – mondta Spider. – Nagyon furcsa. – Ez nem vicc – mondta Trig. – Ne felejtsétek el, hogy Finn Cat O'Casey kölke. Szépen benne volt a Mickey Mason-féle balhéban. Nem tudom elképzelni, hogy simán engedelmeskedik Zúzógépnek, és a maga dolgával törődik. Főleg, hogy Liberty is alaposan benne van. – Trignek igaza van – mondta Spider. – Finn O'Casey nem fog sokáig nyugton ülni. Ebben a percben megszólalt a telefon. Jared felvette a kagyló!. – Loring. – Jaj, Jared – szólt bele Turtle. – Zúzógépet elkapták és hülyére verték. Egy Los Angeles-i kórházban van. Régi haverom. Jó lélek, de kemény ember. Egy hadseregre lehetett szükség, hogy kifektessék. Meg akarom tudni, ki volt az a szemét, aki ezt csinálta vele. – Nyugodj meg, Turtle – mondta Jared. – Hívd fel a repülőteret, hogy a pilóta készítse fel az útra a gépemet. Indulok Los Angelesbe. – Kérlek, Jared, hadd menjek veled! Meg kell látogatnom Zúzógépet. Ő… ő fontos nekem. – Jó. Csomagolj be, ültess magad helyett valakit a telefonhoz, a kaszinót is tartsa szemmel valaki. Készülj fel, hogy körülbelül egy óra múlva elindulhassunk. – Jared letette a kagylót. – Zúzógépet elkapták – mondta két emberének. – Valaki azt akarja, hogy könnyen hozzá lehessen férni Liberty Shaw-hoz. – És Finn a következő, aki az útjukat állja – mondta Trig. – Na én megyek – fejezte be, és elindult az ajtó felé. – Sok szerencsét, főnök. Később majd beszélünk. Miután Trig és Spider kiment az irodából, Jared sokáig bámult a telefonra, aztán megrázta a fejét és felvette a kagylót. Néhány pillanat múlva jelentkezett a félreismerhetetlenül álmos Tabor. – Én vagyok az, Jared. – Maga előtt látta a feleségét, összekuszálódott szőke haját, és a mellét, amit az áttetsző hálóinge éppen csak eltakart. Lüktetett a vér az ereiben, és úgy megszorította a kagylót, hogy kifehéredtek az ujjpercei. – Tabor… – Élesen megköszörülte a torkát. – Beszélnem kell veled. – Éjnek idején? – kérdezte Tabor, és azonnal magához tért. – Mi baj? – Mindent elmondok, neked viszont meg kell ígérned, hogy New Orleansben maradsz, megvárod, amíg hallatok magamról, és nem fogod megrövidíteni az utadat. – Addig nem ígérhetem meg, amíg el nem mondod, hogy mi történt. – Akkor nem mondom el. Azt akarom, hogy megígérd. – Ez nem tisztességes, Jared Loring. – Márpedig most ez van. Nos, Tabor Loring? – Hagyd abba, Jared. Rendben van. Itt maradok az üzlet megkötéséig. Megígérem. Most pedig mondd el, hogy mi baj van! – Jó, Nos, ma éjszaka Los Angelesbe repülök. Jared gyorsan elmondta Tabornak, hogy mi történt.
– A testvérem egyszerre keveredett szerelembe és bajba? Úristen, Jared, mi ez az egész? – Még nem tudom. – Ó, Jared, Finn életében először szerelmes. Abban biztos vagyok, mindent el fog követni, hogy megvédje Libertyt. És Libertynek bizonyára tényleg védelemre van szüksége. Ártatlan eszköze ennek… ennek az egésznek. Köszönöm, hogy törődsz velük, de kérlek, vigyázz magadra, drágám! Ígérd meg! – Megígérem. Amint megtudok valamit, értesítelek. Szeretlek, Tabor. – Én is szeretlek, Jared. Kérlek, hívj fel minél hamarabb! – Igyekszem. Most menj vissza aludni és álmodj rólam! Pokolian hiányzol, Tabor. Szia. A kávé, a szappan és Finn illatának elegye eljutott Liberty tudatáig, és lassan felébresztette mély álmából. Kinyitotta a szemét, hogy magához térve belenézhessen Finn meleg, barna szemébe. – Jó reggelt – mondta Finn, és leült az ágya szélére. – Hoztam neked egy csésze kávét. Liberty elmosolyodott, maga mögé gyűrte a párnát, és gyorsan végigmustrálta Finnt, vigyázva, hogy izmos testének egyetlen részletét se hagyja ki. Farmer volt rajta és nyitott nyakú kék ing. Liberty testét türelmetlen vágy remegtette meg. Fedetlen keblét betakarta a lepedővel, a fejtámlának dőlt, és elvette a csészét. – Ezzel akarsz megvesztegetni? – kérdezte, miután kortyolt egyet a forró folyadékból. – Miért, megvesztegethető vagy? – Talán nem, de még senki se próbálta. Kitűnő a kávé. – Nem szívesen ébresztettelek fel, de eszembe jutott, hogy biztosan idejében ki akarod nyitni a „Könyvjelző”-t. – Igen. Ezt megiszom, aztán gyorsan lezuhanyozok. Finn hosszasan nézte a lányt, mielőtt újra megszólalt volna. – Liberty, az éjjel… csodálatos volt… – Igen – mondta Liberty, lágy mosollyal. – Csodálatos, nagyszerű, gyönyörű… Fokozhatnám. Hamupipőke éjszakája. – Nem, az tündérmese. Amit átéltünk, az igaz volt. Ebben a pillanatban, gondolta Liberty. Átmenetileg. Arcára fagyott a mosoly, amit azzal leplezett ügyesen, hogy még egyet kortyolt a kávéból. Mielőtt Finn bármit is mondhatott volna, megszólalt a telefon. Liberty összerázkódott, és majdnem kilöttyentette a kávéját. Finn a kagyló után nyúlt. – Halló! – Finn? Itt Jared. Finn megmerevedett. – Szia. Mi újság? – Itt vagyok egy Los Angeles-i szállodában. Finn Libertyre nézett, aki kérdő pillantásokat vetett rá. – Itt vagy? – kérdezte. – De hát miért? – Majd elmondom, ha találkozunk. Milyen terveitek vannak ma délelőttre? – Bemegyünk a „Könyvjelző”-höz, hogy kinyissuk. – Liberty veled volt éjszaka? Nem az üzlet fölötti lakásban aludt? – Nos… igen, éjszaka itt volt. – Ki az? – kérdezte Liberty suttogva. – Kinek mondod el éppen, hogy itt töltöttem az éjszakát?
Finn elbűvölően mosolygott rá. – Jareddal beszélek. – Uramisten, milyen kellemetlen. Zavarba hozol. Jared kuncogott. – Hallottam. Mondd meg Libertynek, hogy ne jöjjön zavarba. Nagy fiú vagyok, értem én ezeket a dolgokat. – Aztán megint komoly lett a hangja. – Találkozzunk az üzletnél, Finn. Ne menj be, amíg oda nem érek. – Miért? Mi történt, Jared? – Ha ott leszünk, elmondom. Csak ne menj be az üzletbe. – De… Jared! Ó, a fene… – Finn lecsapta a kagylót. – Jared átjött Las Vegasból? – kérdezte Liberty. Finn felállt. – Odajön az üzlethez, és azt mondta, ne menjünk be, amíg oda nem ér. Liberty szeme tágra nyílt. – De miért? – Nem tudom. Majd megmagyarázza. Siessünk, rendben? Lent megvárlak. – Föléhajolt, és forrón megcsókolta. – Emlékszel, mondtam, hogy Jared éveken keresztül nyomozó volt. Ha egyszer ő azt mondja, hogy ne menjünk be az üzletbe, akkor biztos lehetsz benne, hogy jó oka van rá. – Vagy rossz. Finn megvonta a vállát. – Tabor üzleti úton van New Orleansben. Lehet, hogy Jared nem találja a helyét, és örül, hogy csinálhat valamit. – Elindult az ajtó felé. – Na mozdítsd meg már az aranyos kis fenekedet, kedvesem. – Az aranyos kis fenekedet… – ismételte el Liberty az üres szobában. – Nem is tudtam, hogy aranyos fenekem van. Rekordsebességgel lezuhanyozott, és felkapta a ruháját. Szerencsére gyűrött anyagból készült. Jared nem fogja észrevenni, hogy egész éjszaka a padlón hevert, miután Finn levette róla. Liberty elnézte Finn feszült arcát, amint a reggeli forgalommal hadakozott, és elhatározta, hogy nem szól hozzá. Ideges remegést érzett a gyomrában, ahogy közeledtek a „Könyvjelzők"-höz. Finn csodával határos módon talált parkolóhelyet kétháznyira az üzlettől. – Itt van Jared – mondta, és kinyitotta a kocsi ajtaját. Liberty kiszállt az autóból, és figyelte, ahogy egy magas, jó felépítésű férfi elindul attól az épülettől, amelyhez eddig támaszkodott. Sötét nadrág, borvörös ing és könnyű, fekete széldzseki volt rajta. Jared Loring rendkívül jóképű, gondolta Liberty. Ezüstös haja feltűnő, bizonyára vonzza a nők pillantását. A tekintély, az erő és a hatalom megfoghatatlan légköre övezi. Szemmel láthatóan félelmetes is tud lenni; és Liberty örült, hogy az ő oldalukon áll. – Szia, Finn! – Jared Loring. Liberty Shaw. – Örülök, Liberty – mondta Jared. – Talán így van rendjén, hogy ilyen meglehetősen bizarr körülmények között találkoztunk. – Jared mosolygott. – Mindenesetre te egy O'Caseyvel vagy kapcsolatban, nekik pedig gyakorlatuk van benne, hogy bizarr körülmények között találkozzanak az emberekkel. – Nagyon vicces – mondta Finn kimérten. – Nincs egy kicsit meleged ebben a dzsekiben, Jared? Csak nem valami fegyvert rejtegetsz alatta? Libertynek tátva maradt a szája. – Fegyvert?
– Most csöppent bele ebbe az egészbe, és máris halálra rémiszted, Finn – mondta Jared fejcsóválva. – Tudhatnád, hogy Libertyt nem Cat O'Casey nevelte. – Elhallgatott egy pillanatra. – Igen, fegyver van nálam. Zúzógépet leütötték az éjszaka. Kórházban van. – Jaj, Istenem! – kiáltott fel Liberty. – Rendbe jön? Jared bólintott. – De pillanatnyilag eléggé kiment a formájából. Turtle is iderepült, és vele van. – Valaki el akarta tenni az útból Zúzógépet? – kérdezte Finn. – De mi a fenének? Hogy közelebb férkőzhessen Libertyhez? – Semmiben sem vagyok biztos – mondta Jared. – Egyelőre annak örülök, hogy Liberty nem volt itt éjszaka. Nos, add ide a kulcsokat, és nézzük át a terepet! Liberty remegő kézzel vette ki a kulcsokat a retiküljéből, és odaadta Jarednak. A gyomra is remegett a félelemtől, amikor Jared elővette a pisztolyt az övéből. – Nyugalom, Della – mondta Finn, és homlokon csókolta Libertyt. – Oké, Mr. Mason. – Liberty tudta, hogy remeg a hangja. – Semmi vész. – Maradjatok mögöttem – mondta Jared, és elfordította a kulcsot a zárban. Lassan kinyitotta az ajtót, készenlétben tartva a fegyverét. – A teremtésit! Liberty elsápadt. Finn átkarolta a vállát és közelebb húzta magához. – Úristen – suttogta Liberty. – Ez nem lehet igaz! – Ördög és pokol – sziszegte Finn összeszorított foggal. – Mindent feldúltak! Teljes összevisszaság. Nem hiszem, hogy fél tucat könyvnél több maradt volna fönt a polcokon. – Alapos munka volt, az biztos – bólintott Jared. – Átvizsgálom a lakást, addig maradjatok itt. – Keresztülment az üzleten, kikerülte és átlépte a padlóra hajigált könyvkupacokat. – Ez olyan ijesztő, Finn… – suttogta Liberty. – Tudom – mondta Finn, és szorosabban magához ölelte. – Sajnálom, hogy ez történt. Rá fogunk jönni, hogy ki tette, Liberty, és minden kérdésünkre választ kapunk. Semmi bajod sem lesz, érted? Semmi. Borzongás futott végig Libertyn, amint megérezte Finn hangjának kemény, hideg élét. Csak bólintott, de képtelen volt megszólalni. Jared visszatért az üzletbe, és miközben feléjük tartott, eltette a fegyverét. – A lakás ugyanilyen állapotban van. – A fene egye meg! – morogta Finn. – Ó… – Liberty csak ennyit tudott kipréselni magából. Jared csípőre tette a kezét. – Rendben van, gyerekek, az első kérdés nagyon egyszerű. – Hogy ki volt a tettes? – kérdezte Finn. – Nem. Nem ez az érdekes, hogy ki. Ezt majd később. Azt szeretném megtudni… – Mit? – kérdezte Liberty határozott hangon. – Az a kérdés, hogy mit kerestek, nem igaz, Jared?
7. – Vág az eszed – mosolygott Jared Libertyre. – Mit kerestek? – Na, mit szól ehhez, főnök? – kérdezte a lány és oldalba bökte Finnt. – Félelmetes vagy – mondta Finn, és megcsókolta az orra hegyét. – Menj fel, és csomagolj össze – mondta Jared. – Ugye nem baj, ha Liberty nálad marad, amíg ki nem derítjük ezt az egészet? – kérdezte Finntől. – Feláldozom magara – mondta Finn, szélesen motyogva. – És mi legyen ezzel a szörnyű rendetlenséggel? – kérdezte Liberty. – Hagyjuk ezt most – válaszolta Jared. Liberty felsóhajtott. Pedig milyen szép rendet csináltunk Finnel. Az emeleten Liberty egy pillanatra megtorpant az ajtóban, ahogy meglátta a feldúlt lakást, aztán összeszedte magát, és bement a hálószobába csomagolni. Amikor elkészült, átöltözött, felvette a farmerját és egy sárga kockás blúzt, letette a bőröndjét az ajtóba, és Finnel együtt leültek a díványra egy-egy csésze kávéval. Jared egy székre ült le velük szemben. – Hol kezdjük? – kérdezte Finn Jaredtől. – Nem tudunk nagyon sokat – mondta Jared. – Azt gondolom, hogy Bev Shaw életben van, és része a szövetségi nyomozók egy alaposan kidolgozott tervének. Továbbá azt gondolom, hogy közbejöhetett valami, különben nem dúlták volna fel ezt a helyet. Ezek a gazemberek valamit keresnek, és bevették azt a mesét, hogy Bev Shaw meghalt. Ha pedig meghalt, akkor nincs nála, amit keresnek. Ezért jöttek ide. – Higgy nekem, Jared – mondta Liberty. – Itt nincs más, csak könyv. Finn-nel már mindent átkutattunk, a pincétől a padlásig; kerestük azt a csomagot, amiről ez a Victoria Manfield nevű nő olyan kétségbeesve beszélt. – Victoria Manfield? Csomag?… – ismételte meg Jared. – Ó, ennek semmi köze az egészhez – mondta Liberty. – Egy könyvről van szó, amihez érzelmileg kötődik, és amit a házvezetőnője tévedésből küldött ide más könyvekkel együtt. Miss Manfield azt mondta, hogy a nénikém becsomagolta és félretette neki, de mi nem találtuk meg. – Liberty megvonta a vállát. – Ennyi az egész. – Manfield… – motyogta elgondolkodva Jared. – A hírneves Manfield család tagja – mondta Finn. – Felismertem az újságok fényképei alapján. Valóságos dührohamot kapott, amikor meghallotta, hogy nem találtuk meg a csomagját. – Érdekes… – tűnődött Jared. – Azt mondta, hogy a csomagban egy könyv van? – Igen – bólintott Liberty. – Egy kisméretű könyv. Verseskötet vagy napló. Olyan noteszféle. – Notesz? – mondta Finn és Jared egyszerre. – Biztosan tele volt szentimentális szamárságokkal – nevetett Liberty. – Hogy kivel csókolózott Victoria Manfield húsz éve egy holdfényes éjszakán. Egy pillanatra az is
megfordult a fejemben, hogy Beverly néni magával vitte, amikor elment, de aztán rájöttem, hogy ez képtelenség. Egy dolgot viszont biztosan tudok: a csomag nincs sem a lakásban, sem a boltban. Lehet, hogy Beverly néni elküldte Victoria Manfieldnek, és elveszett a postán. – Lehet – töprengett Jared. Liberty Finnre nézett, majd Jaredra. – Miért töltünk el annyi időt azzal, hogy olyasmiről vitatkozunk, aminek semmi köze sincs ehhez az egészhez? – Néha az összes adatot sorra kell venni, hogy megtaláljuk azt az egyet, amire szükségünk van – magyarázta Jared. – Itt egy a lényeges: hogy a nénikém él és ismeretlen helyen tartózkodik. Zúzógép pedig megsebesült, miközben rám vigyázott. Nem tárhatjuk szét a karunkat, és nem mondhatjuk, hogy „ott egye meg a fene, ezt úgysem fogjuk tudni megoldani”! Jared rámosolygott a lányra. – Örülök, hogy nem te voltál a főnököm, amikor még nyomozó voltam. – Felállt. – És még valami, Finn. Azt gondoltam, beköltöznék a házatoknak abba a régi szárnyába, ami valamikor Taboré volt. Induljunk. Nagyon sok telefont kell még elintéznem. Szerintem most is éjjel-nappal figyelik ezt az épületet. – Mi a terved, Jared? – kérdezte Finn. – Beszélnem kell Triggel és Spiderrel, hátha találtak valami érdekeset. És megbízom egy emberemet, hogy kémleljen bele a Manfield Részvénytársaság komputerébe – feltételezem, hogy van komputerrendszerük –, és tudja meg, milyen érdekeltségeik vannak. Elképzelhető, hogy a Manfield családnak semmi köze ehhez az egészhez, de olyan kevés információval rendelkezünk, hogy nem hagyhatunk figyelmen kívül semmit. Azonkívül… Megszólalt a telefon. – Vedd fel, Liberty – mondta Jared. A lány keze remegett, amikor felemelte a kagylót. – Halló! – Liberty, kedvesem, itt Beverly nénéd. – Beverly néni! – sikoltott fel Liberty. – Hol vagy? Annyi minden történt, és… – Jaj, Liberty, igazán olyan alaposan kidolgozott terv volt, és most minden rosszra fordult. Soha nem kevertelek volna bele, ha tudom, hogy ez lesz belőle. Amint elhatároztam, hogy látszólag meghalok, úgy döntöttem, rád hagyom a „Könyvjelző”-t. Imádom azt az üzletet, de gondoltam, majd eladod és lesz egy kis pénzed. – Ez igazán kedves volt tőled – Liberty egy kicsit távolabb tartotta a kagylót, hogy Finn és Jared is hallja, amit Beverly Shaw mond. – Ott vannak a szövetségi nyomozók is? – Igen. Beleegyeztek, hogy felhívjalak és rávegyelek, menj azonnal vissza Chicagóba. Nem akartalak veszélybe sodorni. Bízd az üzletet egy ingatlanügynökre és menj haza. Én teljes biztonságban vagyok. Clarence és Keats is itt van velem, és mindannyian jól vagyunk. – Clarence? Az ügyvéd? – Igen. ő… Nos, Clarence és én, hogy is mondjam, kedveljük egymást. Már régóta. Clarence igazán nagyon sajnálja, hogy Finn felbukott abban a kukában. Clarence azért ment vissza, hogy ne maradjon az irodában semmi nyom. Finn nagyon kedves fiú. Boldog lennék, ha ti ketten… De nem, neked haza kell menned. Még ma repülj vissza, Liberty! – Nem tehetem, Beverly néni. Most már nyakig benne vagyok, akár akartad, akár nem. – Nem szabad ott maradnod!
– Bev, van valami szerepe ebben az ügyben annak a csomagnak, amit Victoria Manfield számára eltettél? – Mennem kell. Nem engedik, hogy tovább beszéljek. Liberty, szeretlek. Kérlek, nagyon kérlek, menj haza. – De… Letette – mondta Liberty, és ő is letette a kagylót. – Tudtam, hogy él. Most legalább meg is bizonyosodtam róla. És vele van Keats, meg Clarence Smith, az a jófirma. Jared, miért nem mondják meg a szövetségi nyomozók, hogy mi folyik itt? Elvégre te is közéjük tartoztál. – Nem nagyon kedvelik a magunkfajta titkos ügynököket – felelte Jared. – Én sem rajongok értük, de nagyon jól képzettek. A nénikéd biztonságban van, efelől nyugodt lehetsz. – De mi lesz, ha úgy határoznak, hogy Libertynek nagyobb védelemre van szüksége? – kérdezte Finn. – Úgy érted, hogy elvisznek valahová? – kérdezte Liberty. – Szó sem lehet róla. Nem akarok egy szobában kuksolni és pasziánszozni, amíg ez az egész be nem fejeződik. Egész nyárra jöttem ide, és itt is maradok. Csak nyárra? – fojtotta magába a kérdést Finn. Ezeket a dolgokat még meg kell beszélniük. – Szerinted véletlen volt, hogy Bev rögtön letette a kagylót, amint Victoria Manfield csomagjáról érdeklődtem? – kérdezte a lány. Finn vállat vont. – Ez nekem magas. – Én sem tudom – mondta Jared. – Talán többet tudunk majd, ha az emberem beszerzi az információkat Manfieldékről. Induljunk! – De legalább megoldottuk az eltűnt macskaeledel rejtélyét – mosolygott Liberty Finnre. – Félelmetes csapat vagyunk. – Csapat, gondolta Finn. Egy kétszemélyes csapat. Egy páros. Istenem, mennyire szereti ezt a lányt. Csapat, tűnődött Liberty, ahogy átvágtak a szobán. Ketten. Szerelmesen. Milyen csodálatos is lenne. De az ilyen álmodozás a tündérmesékbe való. És ez most maga a nyers valóság. A művészet féltékeny vetélytárs. Örökre fogva tartja Finn szívét. A művészet lesz mindig az ő első számú szerelme. Visszatértek a hatalmas Beverly Hills-i házba. – Itt akár napokra is eltűnhet az ember – mondta Liberty, amikor kettesben maradtak. – Ez nagyobb, mint amilyennek tegnap este gondoltam. – Néha arra gondolok, beszélni kellene Taborral arról, hogy adjuk el – mondta Finn. – De akkor mindig eszembe jutnak az itt töltött szép évek. Ráadásul a műterem az kívánságaim szerint készült. – Megértem, hogy nem akarsz megválni az otthonodtól, amihez gyerekkorod annyi szép emléke köt. Én soha nem laktam sehol annyi ideig, hogy kötődjek hozzá. – Amíg Chicagóba nem költöztél – mondta Finn csendesen. – Igen – mondta Liberty, és tekintetük találkozott. – Amíg Chicagóba nem költöztem. A csuda vigye el, gondolta Finn. – Hát – mondta erőltetetten könnyed hangon – Kalifornia igazán nem lehet unalmas neked. Nem mindenki kerül bele egy titokzatos ügy kellős közepébe.
Liberty mosolygott. – Ez igaz. – És nem mindenki lesz szerelmes, aki Kaliforniába kerül, gondolta. Aztán elkomolyodott, és megkérdezte: – Mit gondolsz, rájövünk, hogy mi történt Beverly nénivel? – Bízzunk Jaredban. Menjünk is át hozzá. Ki ne tedd a lábad a házból nélkülem vagy Jared nélkül, Liberty! Nagyon örülök, hogy tegnap este nem maradtál ott egyedül a lakásban. Liberty felnevetett. – Így legalább a gazfickók is tudják, hogy nem a saját ágyamban aludtam! – Nem fognak a szüleid felhívni? – Nem. Telefonáltam, amikor megérkeztem, és vissza fogunk térni a heti levélváltásra. Apám nagyon dühös volt, amiért Beverly néni rám hagyta az üzletet. Még a sírból is rossz útra csábít, idehív a városnak ebbe a piszkos és nyomorúságos részébe! Nem is sejti, hogy Beverly boldogan él a szerelmével és a macskájával. Persze, azt sem sejti, hogy a saját lánya is a szerelmével van. Szegény! Nagyon kiborulna. Az ő szemében én örökre gyerek maradok. – Az én szememben – mondta Finn, és átölelte Liberty vállát – viszont nő vagy. Te pedig férfi, villant át Liberty agyán. Méghozzá az enyém. Legalábbis most. – Köszönöm, uram. Felakasztom a ruháimat, mielőtt összegyűrődnének. Úgy érzem, hogy az utóbbi napokban folyton csak csomagolok. Mit érezne vajon, ha a nászútjára kellene csomagolnia, gondolkozott el rajta Finn. Egy dolog biztos. Ha egyszer szerelmes lesz, nem hagyja magát aprópénzzel kifizetni. Igényei mindent felölelnek. Feleség kell neki, gyerek, kutya, macska, szülői munkaközösségi összejövetelek. Hm, egészen jól hangzik. Az otthonuk tele lesz szerelemmel, nevetéssel, melegséggel, nem lesz többé magányos. De mindez soha nem válik valóra, ha Liberty nem szereti. – Liberty – szólalt meg, amikor a nappaliba értek. A lány Finn felé fordult. – Tessék. – Én… Semmi. Légy szíves, menj fel és pakolj ki a szobámban. – Jó, de nem mindent. Hiszen ez az egész Beverly-ügy pillanatok alatt tisztázódik, és én visszaköltözöm a lakásba. – Visszaköltözöl? – Persze. Hiszen nem maradhatok itt egész nyárra. – Vagy örökre, gondolta. Finn két kezébe fogta a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Miért ne? – kérdezte halkan. – Miért ne maradhatnál velem? Liberty összerezzent Finn érintésétől. – Most… a bolt miatt vagyok itt. Kicsit késő lenne ragaszkodnom hozzá, hogy a vendégszobában aludjak, és nem is akarnék. De maradni az után, hogy már ez az ügy lezárult… Finn, én még soha nem éltem együtt senkivel… Jaj, borzasztó, hogy milyen gyerekesen és bután hangzik, amit mondok! De nem tudom másképp megfogalmazni. – Én sem éltem azelőtt együtt senkivel, Liberty. Senki sem akadt, aki elég fontos lett volna nekem… Senki, akivel éjszaka szeretkezni szerettem volna, reggel mellette szerettem volna felébredni és aztán egész nap együtt szerettem volna lenni vele. Senki. Egészen mostanáig. Liberty hátralépett, hogy Finn elengedje. Szeme váratlanul megtelt könnyel.
– Ez nem tart örökké, Finn, ugye tudod? Belekeveredtünk ebbe a Beverly néni körüli históriába. Valahogy megoldódik és aztán… Aztán elmúlik a nyár, véget ér a kikapcsolódásra szánt idő és kész. – Liberty… – Ez csak futó dolog – folytatta Liberty és könnyek ömlöttek végig az arcán. – A te szerelmed a művészet, amely magához szólít, és te engedelmeskedsz, neki szenteled az életedet. Ezt kell tenned és én megértem, mert olyan kivételesen és csodálatosan tehetséges vagy. – De te… – Én pedig visszamegyek Chicagóba és tanítani fogok. Chicagóba, hiszen oda tartozom. – Liberty. – Finn közelebb húzta a lányt, átölelte és megsimogatta szép, sötétvörös haját, miközben a lány a mellére hajtotta a fejét, és hangtalanul sírt. Liberty csendes sírása Finn szívébe markolt; szorosabban magához ölelte, hogy megvigasztalja, csak még nem tudta, mit mondjon neki. Liberty lassan felemelte a fejét. – Sajnálom – mondta és megpróbálta kerülni Finn tekintetét. – Minden okod megvan a sírásra – mondta Finn gyengéden. – Rám néznél egy pillanatra? – Nem áll nekem jól a sírás. Az orrom vörös lesz, és a szemem megdagad. – Ki fogom bírni ezt a megrázkódtatást. Nézz rám. Tekintetük lassan találkozott, és Finn szíve fájdalmasan megdobbant, amikor meglátta, hogy még mindig könny csillog Liberty nagy, barna szemében. Finn megcsókolta a lányt. – Menj pihenni. Nagyon elfáradtál. Majd meglátod, minden rendbe jön. Liberty bólintott, megpróbált mosolyogni, de nem sikerült. Kiszabadította magát Finn karjaiból, és kisietett a szobából. – Jared Loring? Vajon miért nem lepődöm meg, ha meghallom a hangodat annyi év után? Jared a füle és a válla közé szorította a kagylót, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. – Biztos azért, mert általában jók az információid, főnök – mondta. – Nyilván hallottad, hogy az embereim információkat gyűjtenek ezzel a Bev Shaw-üggyel kapcsolatban. És mivel te a csapat bölcs és kiváló főnöke vagy, biztosan azt is tudod, hogy Finn O'Casey is belekeveredett ebbe. Finn a sógorom, Cat fia. – Bölcs és kiváló főnök? Tanúsíthattál volna ennyi tiszteletet akkor is, amikor még nekem dolgoztál, te lázadó. – Hank, világosíts fel. Főztök valamit, ami odakozmált. Biztos vagyok benne, hogy a recept jónak látszott, de aztán valaki elrontotta. A tény, hogy Zúzógép kórházban van, ezt bizonyítja. Hank felsóhajtott. – Tudom. Óramű pontossággal történtek volna a dolgok, de… De hát másképp történt. – Bev telefonált Liberty Shaw-nak, de ő nem hajlandó elmenni. – Az ördögbe is, Jared, tedd fel azt a lányt még ma egy chicagói járatra. – Hank, te Finn-nek is, nekem is tartozol valamivel cserébe a Mickey Mason-ügyért, és most törleszthetsz. Mondjam el, amit eddig megtudtam erről a befuccsolt ügyről?
– Felmegy tőled a vérnyomásom, Loring. De azért hadd halljam, mit sikerült kifundálnod. – Van néhány hiányzó láncszem, de azt hiszem, a lényeg világos. Mi jut eszedbe például a Manfield névről? – A fene essen beléd, Loring, kiújul a fekélyem. Jared elnevette magát. – Majd küldök neked gyógyszert. Rendben van – folytatta, ismét komolyan. – Bev Shaw egy biztonságos házban rejtőzködik. Hajlandónak mutatkozott visszavonulni a magánéletbe, barátjával, a ravasz Clarence-szel. Te pedig ezt használtad ki. Eljátssza a halálát, te megveszed az üzletet, amit Liberty örököl, cserében pedig megkapod Victoria Manfield noteszát. Bev nincs veszélyben, és később nyugodtan eltűnhet. Elvégre meghalt, igaz? Liberty sincs veszélyben, mert csak most lépett a színre, és nem tud semmiről. És amilyen óvatos vagy, még Zúzógépet is mozgósítottad, a nagyobb biztonság kedvéért. De a csúnya, rossz fiúk nem alkalmazkodtak a forgatókönyvhöz. – Befejezted végre a szemtelenkedést? – kérdezte Hank nyersen. – Még nem egészen. Az Isten szerelmére, Hank, arra nem gondoltál, hogy ezek eljönnek megkeresni a noteszt? – Nem. Victoria Manfield megkérte Libertyt, hogy keresse meg, de Liberty nem találta. Victoria nem örült ennek, de kénytelen volt tudomásul venni. Bev Shaw szórakozott teremtés, és Victoria tudta ezt; tisztában volt vele, hogy Bev úgy el tudta dugni a noteszt, hogy az Isten se találja meg. – Mi van a noteszban? – kérdezte Jared. – Bankszámlaszámok, és mindegyikhez a rajta szereplő hamis név. Meg feljegyzések arról, hogy ki mennyit fizet Manfieldnek bizonyos szívességek viszonzásaképpen. – Úgymint? – Megbízások több milliós építkezésekre. A zárt borítékban beküldött jeligés pályázatokat pedig fel sem bontották. Az ám, pajtás. Aztán ott van az a városi tanácstag, akit Manfield a markában tart. Manfield a közvetítő. Ha valaki, mondjuk, azt akarja, hogy az ő birtokán építsék meg az új bevásárlóközpontot, Manfield lefizeti a tanácstagot, miután levette a maga csekély százalékát. – Nagyon érdekes – mondta Jared. – Szorgalmas fiú ez a Manfield. – Az egész család az. Manfield mama például elintézte, hogy elejtsék a vádat valaki ellen, aki kábítószert adott el fiatalkorúaknak. Az öcsiké illegálisan itt tartózkodó külföldiekre specializálta magát. A drága Victoria keze is benne van egy csomó mindenben. A lista hosszú. – Tudtam, hogy ez komoly ügy. És akkor miért nem kezditek? – Mindenkit el akarunk kapni, aki benne van. Nagyon körültekintőnek kell lennünk, a legapróbb részletig ki kell dolgoznunk a tervet. Sokan vannak a fölsőbb körökben, akik szeretnék eltussolni, és mi nem akarjuk, hogy bárki is kicsússzon a hálóból. Kezünkben vannak a letartóztatási parancsok, nemsokára elkezdhetjük. Nem is hinnéd, hány emberem van benne ebben az akcióban. – Az idő ellenetek dolgozik, Hank. Könnyen kiszivároghat valami. – Felmértem, de ha felületesen csináljuk, nem kapjuk el mindet. Egy beépített emberem szerint Manfield bízik abban, hogy megtalálja a noteszt, és folytathatja az üzelmeit. Nem kezdhetem még, Jared, még nem készültem fel teljesen. Közben viszont Liberty Shaw
veszélyben van. Igazad van, ez komoly ügy. Várj, amíg véget ér. Meg fogsz lepődni, ha rájössz, hogy ki az, aki vastagon benne van. Fel fog bolydulni a város. – Hank, Manfield begyulladt. Már így is a pénz helyett erőszakhoz nyúlt, hogy megtalálja azt a noteszt. – Tudom. Ezért akarom Libertyt visszaküldeni Chicagóba a következő géppel. Biztos vagyok benne, már városszerte beszélik, hogy itt vagy, de remélem, csak annak tulajdonítják, hogy meg akartad látogatni a sógorodat. Jellemző, hogy Finn épp Libertynek csapja a szelet, és közben beleköp a levesünkbe. Ilyen az én formám. – Mikor akarjátok kezdeni, Hank? – Olyan gyorsan dolgozom, ahogy csak tudok. Remélhetőleg pár napon belül végzünk. Egyszerre kell lecsapni valamennyiükre. Egyet sem akarok közülük elszalasztani. – Világos. Finn-nel mi majd vigyázunk Libertyre. Az ő védelmét kihúzhatod a listádról. – Ezt már díjazom, Jared. Kapcsolatban maradok veled, és mindenről pontosan informállak. Esküszöm, ha ez befejeződik, kiveszek egy hosszú szabadságot. De aztán nagyon vigyázzatok ám Liberty Shaw-ra, Jared. Jó, hogy itt vagy. Nem gondolsz esetleg arra, hogy… – Hogy visszamenjek? Eszemben sincs. Van egy gyönyörű feleségem, egy új házam, amit meg akarunk tölteni kis Loringokkal, és van egy kaszinóm is, ami szép pénzt hoz. Tudsz ennél többet ígérni? – Nem. Mindenesetre irigyellek. Kapcsolatban maradunk. Ti pedig nagyon vigyázzatok Liberty Shaw-ra. – Számíthatsz rá. Sok szerencsét. Hank! – Szükségem lesz rá. Jared visszatette a kagylót, felállt, keresztülment a szobán, de megtorpant a telefon éles hangjára. Megfordult, és a második csöngetés közepén felvette a kagylót. – Loring. – Jared Loring? – Igen. – Ezt a számot a Las Vegas-i Mágia kaszinóban kaptam meg. Mindenképpen beszélni akartam magával! Nagyon nehezen értem utol. Bardot kapitány vagyok a New Orleans-i rendőrségtől. Jared minden izma megfeszült. – Igen? – Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm. Mrs. Loringot autóbaleset érte. Jarednak egy pillanatra elszorult a torka. – És? – kérdezte. miközben érezte, hogy alig kap levegőt. – Rendbe jön, Mr. Loring. Efelől biztosíthatom. – Hála Istennek… – suttogta Jared. – Mr. Loring? – Igen, igen, itt vagyok. És milyen… milyen sérülései vannak Tabornak… a feleségemnek? – Eltörte a jobb lábát, enyhe agyrázkódása van, és jó néhány zúzódása. Maga után kérdezősködött, Mr. Loring, és én megígértem neki, hogy magam fogom megkeresni. – Azt mondta, hogy a kaszinóban adták meg ezt a számot? Tabor tudja, hogy Los Angelesbe jöttem.
– Igen? Nos, tudja, az agyrázkódás. Egy kicsit még kába tőle. Megmondhatom neki, hogy maga elindul hozzá? – Igen, természetesen. Melyik kórházban van? – Egy rendőrautóban fogom várni a repülőtéren. Majd megnézzük a repülőtéri számítógépben, hogy melyik járattal jöhet. Kérem, ne aggódjon, Mr. Loring, a felesége rendbe fog jönni. Egyszerűen szüksége van a maga megnyugtató jelenlétére. Most megyek és megmondom neki, hogy beszéltem magával. – Nagyon kedves. Melyik kórházban… Az ördögbe is – morogta, Jared, amikor meghallotta a tárcsahangot. Lecsapta a kagylót és kirohant, hogy megkeresse Finnt. El kell mondania neki, mi történt New Orleansben, és arról is be akart számolni, hogy mit tudott meg a Bev Shaw-üggyel kapcsolatban. Meg akarja értetni vele, hogy nagyon kell vigyáznia Libertyre, aztán indulás Taborhoz!
8. Hangos mennydörgés ébresztette fel Libertyt álmából. Hirtelen felült az ágyában, de fogalma sem volt arról, hogy hol van. A szobában félhomály volt, az eső verte az ablakokat, ő pedig folyton csak hunyorgott, hogy gondolatai kitisztuljanak. A hatalmas ágy mellett volt egy éjjeliszekrény, és a rajta lévő óra majdnem négy órát mutatott. Ez Finn ágya, gondolta Liberty. Finn háza, Finn órája. Igen, most már magához tért. Finn-nek fel kellett volna őt ébresztenie ebédkor. Majdnem az egész napot átaludta. Finn bizonyára úgy döntött, hogy neki nagyobb szüksége van pihenésre, mint evésre. Liberty kikászálódott az ágyból és a fürdőszobába ment, hogy megmossa az arcát és megfésülködjön. Felvette a cipőjét, majd elindult, hogy megkeresse Finnt és Jaredot, Finn a nappaliban ült, és újságot olvasott. – Na, eléggé elszundítottál – nézett fel, amikor Liberty belépett. – Jobban érzed már magad? – Sokkal jobban, köszönöm. Azt gondoltam, hogy majd felébresztesz. Finn hellyel kínálta Libertyt a mellette lévő párnán. – Olyan békésen aludtál, hogy nem akartalak megzavarni. – Tekintete végigpásztázta Liberty arcát. – Helló, Liberty Shaw. – Helló, Finn O'Casey. Finn forrón megcsókolta. Keze végigsiklott a lány hátán, aztán megsimogatta a mellét. Liberty belefeledkezett a csókba és Finn jelenlétébe is; még többet szeretett volna belőle magába szívni, még többre vágyott. Finn felemelte a fejét. – Beszélnünk kell, mielőtt elfelejteted velem, hogy mit akartam mondani. – Ó, igen. Persze. Miről is kell beszélnünk? – Egy pillanat – mondta Finn, és megint megcsókolta Libertyt. Egyfolytában lüktetett a vágy Liberty testében, ahogy megint az iménti hevességgel csókolóztak. Szinte alig kaptak levegőt. Az eső verte az ablakokat, dörgött az ég és
villámokat szórt, mintha ostort pattogtatna, de mindezt egyikőjük sem vette észre vagy nem törődött vele. Végül Finn felkapta a fejét. – Hagyjuk abba – mondta rekedten. – Hol van Jared? – kapta fel a fejét Liberty. – El kellett mennie New Orleansbe. Tabort autóbaleset érte. – Micsoda?! És hogy van? – Rendbe fog jönni. Enyhe agyrázkódása van és eltört a lába. Azért kérte, hogy Jared legyen mellette. – Telefonon beszélt vele? – Nem, a rendőrség hívta fel. Mielőtt elment volna, beszámolt nekem arról, hogy mit tudott meg a nénikéddel kapcsolatban. Tulajdonképpen mindent. Liberty figyelmesen hallgatta Finn elbeszélését. – Hihetetlen – mondta végül, és megrázta a fejét. – Olyan sok ember keveredett bele. Nem kellett volna Beverly néninek egyszerűen átadnia a nyomozóknak a noteszt, amikor rájött, hogy mit tartalmaz? Lehetséges, hogy pénzt akart érte kapni, vagy valami ilyesmi? – Őszintén szólva, Liberty, a nagynénéd nem valami bölcs. Nagy fecsegő, olyasvalaki, aki vonzza magához az embereket. Biztosan kikotyogta volna a titkokat. Most biztonságos helyen van, és azt hiszik, hogy meghalt. Tekintettel az egyéniségére, ez a legjobb megoldás. Tudom, hogy mire gondolsz, de a „Könyvjelző” hivatalosan és törvényesen a tiéd. – Értem – bólintott Liberty. – No, most elérkeztünk a dolog nehezéhez. Ez a művelet olyan nagy horderejű, hogy Jared azt mondta a hajdani főnökének, ne pocsékolja az embereit, majd mi vigyázunk rád. Jared elutazott, így csak mi maradtunk ketten, kislány. Nem mozdulunk ki ebből a házból, Liberty. Csak pár napig tarthat ez az egész. Van egy csomó ennivalónk, semmi baj nem lehet. – Még mindig azt gondolják, hogy veszélyben vagyok? – Manfield mindenre elszánt ember. Nem tud beletörődni a vereségbe. Eltökélte, hogy megtalálja azt a noteszt, és meg van róla győződve, te tudod, hogy hol van. Az fel sem merült benne, hogy a szövetségi nyomozók már megszerezhették. Meg kell találnia, különben ő is és a többi, beleértve az egész Manfield családot, lebukik. Mindebből pedig az következik, hogy amíg le nem zajlik az akció, mi ketten fedezékben maradunk. – Mi ketten? – kérdezte Liberty, és összeszűkült a szeme. – Egyedül? – Kellemetlen feladatot kaptam – sóhajtott drámaian Finn – de valakinek ezt is meg kell oldania. Liberty rácsapott Finn karjára. Finn elnevette magát, felállt, ő is elkapta Liberty karját és felhúzta a díványról. – Gyere velem, drágám, majd én megetetlek – mondta. – Az oltalmazó nem engedheti meg, hogy védence elsorvadjon. Egyébként, ha már oltalomról beszélünk: bekapcsoltam a riasztót, ezért ha bármelyik ajtót, vagy ablakot kinyitod, előtte kapcsold ki, mert megszólal. – Köszönöm, Finn – mondta Liberty és rámosolygott. Finn magához szorította a lányt. – Nagyon szívesen. – Remélem, hogy Jared hamarosan hírt ad Taborról. – Amint tud, felhív. Menjünk enni. Örökkévalóságnak tűnt Jared számára, amíg a repülő leszállt Ne w Orleansben.
Jared fogta kis kézitáskáját, lassan elindult a repülőgép folyosóján, és örült, hogy nem kell a csomagjáért tolongania. Izmai sajogtak a feszültségtől, mert képtelen volt pihenni a repülőút alatt. Gondolatai Tabor körül forogtak, alig várta, hogy vele lehessen. Úgy érezte, többet evett a kelleténél és felkavarodott a gyomra. Az a belső hang, amely titkos ügynök korában éveken keresztül jó szolgálatot tett neki, újra megszólalt, nem hagyta békén a látszólag végeérhetetlen repülőúton sem. Valami nincs rendjén. Valami nagyon nincs rendjén. Jared átesett az ellenőrzésen, és keresztülsietett a zsúfolt repülőtéren, átkígyózva a tömegen. Amint kilépett az ajtón, megcsapta a párás, meleg levegő. Leszállt már az este, és titokzatos, izzó sárga fények vetődtek a parkoló fölé. Egy rendőrautó állt a járdaszegélynél. Egy fiatal rendőr éppen becsúsztatott egy cédulát a járőrkocsi előtt álló autó ablaktörlője alá. Jared akkor lépett le a járdaszigetről, amikor a rendőr visszaért a kocsijához. – Bocsásson meg, nem Jared Loringot keresi véletlenül? – Nem ismerem ezt a nevet. Körözik az illetőt? – Én vagyok Jared Loring, és Bardot kapitány azt mondta, egy járőrkocsi fog várni, hogy elvigyen a kórházba. – Milyen kapitány? – kérdezte a rendőr. – Bardot. A rendőr megrázta a fejét. – Nem hallottam róla, de nem régóta vagyok a rendőrségnél. Mondok magának valamit. Üljön be mellém, és én rádión megkérdezem a központot, hogy melyik Bardot körzete. – Köszönöm. Jared gyomra egyre hevesebben kavargott, és az a belső hang is követelőzőbb lett. A rendőr még a rádió felé sem nyúlt, Jared már szinte minden kétséget kizáróan tudta, hogy nincs Bardot kapitány a New Orleans-i rendőrségen. – Mr. Loring? – Tessék? – kapta fel Jared a fejét. – Nincs Bardot nevű kapitányunk. Biztos benne, hogy jó nevet kapott? – Teljesen biztos – mondta Jared. Kinyitotta a kocsi ajtaját. – Köszönöm. – Valaki talán megtréfálta? – Valami olyasmi. – Kiszállt, becsukta az ajtót, aztán végigszaladt a járdán egy telefonfülkéig; Bedobott néhány pénzdarabot a készülékbe, tárcsázott, és néhány pillanat múlva egy ismerős hang jelentkezett. – Halló! – Halló, Tabor? – Jared, de nagyszerű! Éppen rád gondoltam, és borzasztóan hiányoztál. Na? Mi történik ott Finnéknél? – Tabor, itt vagyok New Orleansben. – Itt?! Miért? – Figyelj ide. Azonnal odamegyek a szállodába. Maradj a szobádban, és ne nyiss addig ajtót, amíg biztos nem vagy benne, hogy én vagyok az. – Rendben van, de mi ez a…
– Mindent megmagyarázok. Férjedet, a beretvaeszű exnyomozót rászedték, Tabor. Felhívom Finnt, aztán fogok egy taxit és odamegyek a szállodába. Maradj ott. Szeretlek. Jared letette a kagylót, újabb érmét dobott be, és Finn számát tárcsázta. A telefon csengett, csengett, de senki sem válaszolt. – A fene essen beléd, Manfield – morogta maga elé Jared. Kiment a fülkéből, és a taxiállomásra rohant. Két húszdollárost dugott a sofőr orra alá, hogy minél gyorsabban odaérjenek Tabor szállodájához. – Finn – mondta Liberty. – Ha így fogod szorítani a kagylót, megolvad. Finn dobolni kezdett az ujjaival a kagylón. – Csöngj már ki, hogy a fene enne meg. Tudnom kell… Ó, az ördögbe is! – Mi a baj? – Süket. A telefon süket. Tönkremehettek a vonalak ettől a vihartól. – Levágta a kagylót és fölugrott. – Ez borzasztó. Jared nem tud értesíteni Taborról. – Föl-alá kezdett járkálni. – Finn, nem kereshetnénk egy telefonfülkét? Minden vonal nem romolhatott el. Finn megtorpant és Libertyre nézett. – Ki nem tesszük a lábunkat ebből a házból, Liberty. Egyébként Jared nem mondta, hogy Tabor melyik kórházban van. Nem is vagyok egészen biztos benne, hogy tudta, mert egy rendőr ment érte a repülőtérre. – Akkor hívjuk fel a New Orleans-i rendőrséget. – Az ördögbe is, Liberty – kiabálta Finn –, mondtam már, hogy nem megyünk innen sehova! – Nem tudom, hogy mi mást tanácsolhatnék. Borzasztó, hogy olyan ideges vagy Tabor miatt, és énmiattam ide vagy szögezve. Finn leült mellé, és kezét a vállára tette. – Na jó – mondta szelíden –, sajnálom. Nem kellett volna így viselkednem veled. Bocsáss meg. – Megbocsátottam. De azért még mindig azt gondolom, hogy együtt kimehetnénk, és… – Nem. Nem sodorjuk veszélybe magunkat. Jared vigyáz Taborra, én pedig rád, és megvárom, amíg Jared értesíteni tud Taborról. Mindjárt tíz óra. Csinálok egy kis pattogatott kukoricát, aztán leülünk megnézni az éjszakai filmet, rendben? – Rendben. – Mit szeretnél még? – kérdezte Finn, és odahajtotta fejét Libertyhez. Remegés futott át Libertyn a vágytól, amint Finn nyelve hegyét az ajkán érezte. – Hogy mit szeretnék…? Finn forró és izgató csókokkal halmozta el Libertyt, aki majdnem elsírta magát a gyönyörtől. Finn magához szorította, és Liberty édes fájdalmat érzett, amint a melle odaszorult Finnhez. Beletúrt Finn selymes hajába. – Liberty – suttogta Finn. – Szeretlek, vágyom rád. – Mindig szeretni foglak, tette hozzá magában. – Én is vágyom rád, Finn – mondta Liberty. Testének minden porcikájával kívánta Finnt. – A pattogatott kukorica…? – Majd holnap. Reggelire. – Jó ötlet. Vág az esze, Miss Marple.
– Tudom, Poirot. Ezt a beszélgetést talán inkább az ágyban kellene folytatnunk, és… Hirtelen kialudt a fény, és a szoba olyan lett, mint egy sötét barlang. – A fenébe – mondta Finn. – Ez már mindennek a teteje. – Mintha azt mondtad volna, hogy vihar van. – Tényleg azt mondtam, de ez pillanatnyilag nem éppen kedvemre való. Figyelj ide, ne ijedj meg, de bemegyek a hálószobába és magamhoz veszem a pisztolyomat. – Dehogynem ijedek meg. Miért van szükség pisztolyra? – Nagyobb biztonságban érzem magam, ha nálam van. Ha nincs áram, a riasztóberendezés sem működik. Mindjárt visszajövök. Miután Finn elindult, Liberty hunyorgott egy darabig, erőltette a szemét, amint a sötétben körülnézett. A tárgyak lassan formát öltöttek. Egy szék, egy lámpa és egy kis asztal. Semmi sem volt teljesen kivehető, de végre nem érezte úgy, mintha sötét alagútban volna. Meggyújthatnának néhány gyertyát, és… A gyertyafény tulajdonképpen nagyon romantikus. A folyosó végéről hirtelen üvegcsörömpölés hallatszott. Liberty felugrott, és arrafelé nézett, ahonnan a zaj jött. Remegő ujjait az ajkára szorította, elszántan figyelt, és abban reménykedett, hogy meghallja Finnt visszajönni a folyosón. De csönd volt. A sötétség még nyomasztóbbá tette a csöndet, Liberty még nehezebben lélegzett. Hol van Finn? – kérdezte önmagától kétségbeesve. Milyen üveg tört össze olyan ijesztő zajjal? Miért nem jött még vissza Finn? Vagy miért nem kiabál neki, hogy csak összetört valamit, egyébként jól van? Ó, Istenem, miért van ilyen kísérteties csönd, ilyen rémisztő sötétség? És hol van Finn? Nyugalom, Liberty, mondta önmagának, és ujjait elvette a szájától. Biztosan van ésszerű magyarázat. Finn bármelyik pillanatban beállíthat a szobába, és elmondhatja, hogy mi tört össze, és miért jött ilyen soká. De hol a csudában van? Ó, Istenem, mi van, ha megsérült? Ha eszméletlen? El is vérezhet! Liberty a szívére szorította a kezét, mély lélegzetet vett és lassan elindult. Nekivág a folyosóra vezető sötét útnak. Megkeresi Finnt. Egy kissé előrehajolt, és egyik kezével tapogatózva ment előre. A bútorok megannyi árnynak látszottak. A kis asztal, a telefon a kis asztalon. A lámpa. Most már szabad az út a folyosóig. Lépett egyet előre, még egyet, aztán még egyet, mindkét kezét maga elé tartva, és a szíve borzasztóan gyorsan kalapált. És aztán meghallotta. A köhintést. Valahonnan a folyosó végéről. Megpróbálták visszafojtani, de ő meghallotta. És ő tudta, pontosan tudta, hogy nem Finn köhögött. Valaki van még a házban! Jeges félelem söpört végig rajta, aztán a következő pillanatban forróság öntötte el. Érezte, hogy remeg a szája. Reszket a félelemtől. Finn! – sikoltott fel magában. Lehunyta egy pillanatra a szemét, önuralmat erőltetett magára, tudomásul véve, hogy Finn nem jön vissza, hogy valaki más van a folyosón.
Kinyitotta a szemét, megfordult, és visszament oda, ahonnan elindult. Odaért a dívány végéhez, és végigtapogatta a kis asztalt. Talált egy nagy és nehéz, üveg hamutartót. Felvette, azután egy magas támlájú bőrszékhez lopózott. Letérdelt a szék mögé, és úgy szorította magához a hamutartót, mint valami kincset. Várt és hallgatózott. Fojtogatta a sírás, amint észrevette egy zseblámpa fényét a szobában. – Ne fárasszuk egymást, Miss Shaw – szólalt meg egy mély hang. – Nincs időnk gyerekes játékokra. Bo, nézd meg a konyhát! Te jóságos ég, gondolta Liberty, ketten vannak, ha nem többen. Mit csináltak az ő drága Finnjével? Menynyire sebesíthették meg? Nem, most nem szabad erre gondolnia. – Senki sincs a konyhában, Mr. Manfield – mondta egy durva hang. Manfield? – döbbent meg Liberty. Az az aljas, nyomorult ember. – Itt kell lennie valahol – mondta Manfield. – Nem kellett volna szétveretnie velem a biztosítékot. Ha lenne áram, fel tudnám gyújtani a villanyt. – Hamar megtalálom a lányt. Miss Shaw? Miért nem kíméli magát és minket is egy csomó kellemetlenségtől? A barátja nem segíthet. Nem bántom magát, csak a noteszt akarom. Adja ide, és máris megyek. Még az elromlott telefont, meg a villanyt is bejelentem. Elég fair ez így? Ejnye, Miss Shaw, csak az időt pocsékoljuk. Kössük meg az üzletet, rendben? Csak a holttestemen át, gondolta Liberty elszántan. A zseblámpa fénye egyenletesen pásztázta végig a szobát. Liberty letette a hamutartót a szőnyegre, lecsúsztatta a lábáról az egyik cipőt és várt. Amikor a fénysugár a szoba szemközti végéből világított, felállt, a cipőt teljes erejéből odavágta, és a következő pillanatban lebukott a szék mögé. – A fene egye meg, orrba vágott! Jaj, de fáj! – Maradj már csöndben, Bo – mondta Manfield. – Maga is kiabálna, ha itt vérezne el – mondta Bo. – Jaj, az orrom! Jó dobás volt, gondolta Liberty. És most mi lesz? Nyert egy kis időt, de mi haszna belőle? – Teszek egy kis jeget az orromra – mondta Bo. – A francba, Bo. Segíts megkeresni a lányt, – Egy pillanat. Ne izgassa fel magát! Amikor Manfield újra megszólalt, Liberty szeme tágra nyílt. Érzékelte, amint Manfield átvág a szobán és egyre közeledik hozzá… – Miss Shaw! – szólalt meg. – Most már elegem van ebből. Egyre közeledett. Liberty mindkét kezével megragadta a hamutartót. Manfield még közelebb ért. Liberty talpra ugrott. – Mason! – kiabálta. – Hastings!,.. Watson, Poirot! Gyertek! Manfield megperdült, és a zseblámpa fényét a folyosó felé irányította. Liberty pedig teljes erejével fejbevágta a hamutartóval, aztán egy hangos puffanás hallatszott. – Jézusom – suttogta, amikor a férfi összerogyott a padlón. – Megöltem. Felkapta a fejét, amikor távolodó lábdobogást hallott, és a hátsó ajtó nyílását. – Pá-pá, Bo! – mondta, és hisztérikusan felkacagott.
A következő pillanatban a bejárati ajtó szilánkokra tört, és két férfi zuhant be a szobába. Liberty velőt rázót sikoltott. – Liberty Shaw! – kiáltotta az egyik férfi. De ő még mindig sikoltozott. – Liberty! Még akkor sem hagyta abba. – Jared küldött bennünket! A lány hirtelen elhallgatott. – Igen? – mondta. – Nagyszerű. – Pislogott. – Ó, Istenem, Finn. Meg kell keresnünk. Nagyon kérem, segítsenek! – Itt vagyok, Della… – szólt egy gyenge hang. A két férfi feltápászkodott, és felkattintotta a zseblámpát. Finn a szemközti falnak támaszkodott és a fejét fogta. – Finn! – sikoltott fel Liberty és odarohant hozzá. – Nem történt bajod? – Ó, Liberty, annyira sajnálom. Az ablakon keresztül jöttek be, és leütöttek, mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik. Szép kis oltalmazód vagyok! – és magához ölelte a lányt. – Megsebesültél? Borzasztóan sajnálom. – Nekem semmi bajom, Finn, de megöltem Mr. Manfieldet. Betörtem Bo orrát, és aztán… Ó, Finn, megöltem! – Nem, nem ölte meg – mondta az egyik férfi. – Leütötte, de csak a feje fog fájni. – Hála Istennek! Én… – Liberty levegő után kapkodott, amikor újra világos lett. – Így már jobb – mondta a férfi. – Joe megszerelte a kapcsolótáblát. Engem Wheelernek hívnak. Jared felhívott és azt mondta, hogy valami baj készül itt. Amilyen gyorsan csak tudtunk, iderohantunk, de Miss Shaw szemmel láthatóan nem vesztette el a lélekjelenlétét. – Apám nem lenne valami büszke rám – mondta Finn mogorván. – Ne izgasd fel magad. Finn – mondta Liberty. – Hogy van a fejed? – Volt már jobban is. Wheeler nevetett. – Ne gyötörje magát, O'Casey! Mindenkinek megvan a maga feladata. Láttam néhány képét. Már holnap eladnám a revolveremet, ha azt tudnám művelni egy vászonnal, amit maga. De hát ha egyszer ehhez értek, mit tegyek? „Mindenekfölött légy hű magadhoz”' – ez a mottóm. – Ez megint a jó öreg Willy – mondta Finn. – Megvan a másik fickó is! – kiáltotta Joe kintről. – Joe fogta Bo! – mondta vidáman Liberty. – Megint egy rím! Nem elragadó? – De jó kedved lett! – morgott Finn. – Baj? – Adjon inkább egy kis szíverősítőt ennek a lánynak, O'Casey – mondta Wheeler. – Megérdemli. Mi meg összepakoljuk ezt a két ürgét, aztán felhívjuk Jaredot, hogy jelentsük, végeztünk. – Nem említette Jared, hogy mi van a feleségével? – kérdezte Finn. – Ó, igen, majdnem elfelejtettem. Tabort nem érte autóbaleset. Jaredot átejtették, és most azon dühöng, hogy bedőlt a trükknek. – Ismerem ezt az érzést – mondta Finn gyászosan.
– Bárkivel előfordulhat – vigasztalta Wheeler. Talpra rángatta a nyöszörgő Manfieldet. – Nyújtsa be a számlát a szövetségieknek a betört ajtóért, Finn. Legalább az eső elállt. Viszlát. Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Shaw. – Köszönök mindent – mondta Finn. – Pá-pá – integetett Liberty. – Feltétlenül jót tenne neked egy kis ital – mondta Finn, amikor valamennyi hívatlan látogató eltávozott. Leültette a lányt a díványra, és italt vitt neki. Liberty kiitta egy hajtásra, aztán megrázkódott. – Hu – mondta. – De erős volt. – Az italtól legalább lett egy kis színed. Olyan fehér voltál, mint a fal. – Hogy van a fejed? – Rendbe jön. Lassan megszokom, hogy minduntalan fejbekólintanak. Ha meggondolom, hogy egyedül voltál a szobában azzal a két gyalázatos… – Finn, hagyd ezt. Már vége. Fel tudod fogni? A rejtvény megoldódott, vége a lidércnyomásnak, visszatérhetünk a normális kerékvágásba. – Igazad van. Nagyon sok megbeszélni valónk van, Liberty, de most aludnunk kell. Keresek valamit, amivel bedeszkázhatjuk a betört ajtót és ablakot, aztán azzal be is fejezzük a mai napot. – Semmi ellenvetésem nincs. Teljesen kimerültem. Finn lassan felállt. – Jaj, de sajgok. Szeretnél hallani még egy vallomást? Nagyon kába voltam, és amikor végigtámolyogtam a folyosón, meg mertem volna esküdni rá, hogy valaki Mason, Hastings, Poirot és Watson nevét kiabálja. Ehhez mit szólsz? – Átment a szobán és eltűnt a konyhában. Liberty elmosolyodott.
9. Két nappal később a szoba csöndjét újságlapok zizzenése törte meg. Négy ember lapozott, női sóhajok és férfiak elfojtott káromkodásai közepette. Végül Liberty, Finn, Tabor és Jared leeresztették az újságokat, és egymásra néztek. – Képtelenség – szólalt meg Tabor. – Hihetetlen – mondta Liberty. – És mindez Victoria Manfield notesza miatt történt. – Föltűnően hanyagul bánt a notesszal – jegyezte meg Jared. – El tudjátok képzelni, hogy leír ennyi terhelő adatot, aztán hagyja, hogy ott heverjen szanaszét a hálószobájában? – Nyilvánvalóan nem volt profi bűnöző – mondta Finn. – Fel tudjátok fogni, hány embert tartóztattak le? Köztük az egész Manfield családot. – Hank fantasztikus munkát végzett. A nyomozói szétszéledtek az egész városban és az államban, és a letartóztatások között nem telt el fél percnél több idő. Senkinek sem volt alkalma bárkit is figyelmeztetni. – Jared megrázta a fejét. – És én? Sült garnélarákot ettem New Orleansben.
– Ugyan már – csapott Jared térdére Tabor –, mindannyian tudjuk, hogy te és Finn mennyire dühösek vagytok magatokra. Nagyon kegyetlenek magukkal, uraim, de jegyezzék meg, sem én, sem Liberty nem hibáztatjuk magukat. – Huncut fény táncolt Tabor barna szemében. – Végül is Liberty nagyszerűen helytállt. Alaposan ellátta a bajukat. – Nem fogod lekésni a repülőt? – szakította félbe mogorván Finn. – Finn, igazán, nem kellene ilyen gorombának lenned a nővéreddel – mondta Liberty. – Folytasd, Tabor. Jared nevetett. – Emberünkre találtunk, Finn. Részemről visszaosonok Vegasba, hogy sebzett férfiúi önérzetemet gyógyítgassam. – Vár a gépünk, kedvesem – fordult Taborhoz. – Útközben még fel kell szednünk Zúzógépet és Turtle-t. Zúzógép visszavonul a titkosszolgálattól, és a Mágiában fog dolgozni. – Olyan aranyosak így együtt – mondta Tabor. – Remélem, összeházasodnak. És Beverly nénéd meg Clarence is – folytatta Libertyhez fordulva. – Az Isten is egymásnak teremtette őket. – Igen – mondta Liberty –, és már nagyon várom, hogy végre megismerjem a nagynénémet. – Menjünk, Tabor – mondta Jared. Finn felállt és megcsókolta a nővérét. – Akkor sziasztok. Tabor rámosolygott. – Hamarosan beszélünk, Finn. Nem tudok még minden részletet rólatok – pillantott Libertyre. – Induljatok – mutatott a bejárati ajtóra Finn. – Nem vagy valami vidám – mondta Tabor, aztán megölelte Libertyt. – Nagyon örülök, hogy itt vagy. Viszlát. – Viszlát – mondta Liberty. – Viszlát, Jared. A búcsúzkodás után csönd borult Finn hatalmas nappalijára. Finn Liberty felé fordult, aki mereven bámult az üres, hideg kandallóba. – Liberty?! – Tessék – nézett rá a lány. – Olyan vagy, mintha több millió kilométerre volnál innen. – Annyira azért nem – válaszolta Liberty csendesen. Finn minden arcizma megfeszült. – Csak annyira, mint Chicago? Liberty felemelte a fejét. – Igen, az igazat megvallva, Chicagóra gondoltam. Hiszen ott élek, ott van az otthonom. Oda… odaköt minden. – Megköszörülte a torkát. – Nagyon megszerettem Tabort és Jaredot. Igazán csodálatos emberek, és mindenki láthatja, milyen boldogok így… – Liberty, szeretlek. – …együtt – fejezte be Liberty halkan. – Mit mondtál? Finn lassan odament Libertyhez. Ujjaival a lány selymes hajába túrt, és mélyen a szemébe nézett. – Szerelmes vagyok beléd, Liberty Shaw. Arra kérlek, legyél a feleségem, oszd meg velem az életed mindörökre. Könnyek gyűltek Liberty szemébe. – Ó, Finn, ne tedd ezt, nem szabad ezt mondanod. – Miért nem? Ez az igazság. Szeretlek. Te is szeretsz engem? – Én… – Igen?
– Nagyon! Szeretlek, Finn O'Casey, de… – Hála Istennek. – Finn egy pillanatiga mennyezetet bámulta, mielőtt újra a lányra nézett volna. – Mindig is arról álmodtam, hogy ezeket a szavakat hallom tőled. – Az nem számít, hogy én ezeket a szavakat mondtam, és az sem, hogy te vagy én mit érzünk. Én csak azt gondoltam, hogy együtt töltjük a vakációt, a kikapcsolódásra szánt időt… de most már ez sem lehetséges. – Könnyek gördültek végig Liberty arcán. – Visszavinnél az üzletbe?… – Szó sem lehet róla! – Finn megragadta a lány vállát. – Mi ez a badarság arról, hogy nem számít, mit érzünk? Szeretjük egymást, és ez igenis számít! Nem a nyári vakációról beszélek, hölgyem. Ez örökre szól, egész életünkre! – Finn, ez nem ilyen egyszerű. Különböző világból jöttünk, és… – Liberty, te igazán Chicagót sem szereted. De mi ketten, együtt otthont teremtünk, olyat, amilyenre szükségünk van. – Finn, én akár most rögtön itt maradnék, felbontanám a szerződésemet, idejönnék hozzád, de… de az életedben nem jut hely az én számomra. – Nem értettél meg – rázta meg a fejét Finn. – Menjünk a műtermedbe. – Liberty kibontakozott Finn öleléséből, és elindult. Amikor a műterembe értek, Liberty Finn felé fordult. A fájdalom könnyeivel küszködött. – Ez a te világod – mondta. – Ez a te első számú szerelmed, az igazi szeretőd, ide tartozol. Ez a műterem hatalmas, de te betöltöd az álmaiddal, reményeiddel, a tehetségeddel. Itt nekem nem jut hely. – Ez nem igaz, Liberty. A fenébe is, nem igaz. Hiszen mondtam már, ember is vagyok, nemcsak festő. Kitártam a lelkemet, bevallottam, hogy mint ember magányos vagyok. Szeretlek és szükségem van rád. – Ezt csak most hiszed. Te elkötelezted magad a festészetnek. Az a te igazi éned. A festészet múzsája majd hívni fog, és a hangja elnyomja az én szerelmes suttogásomat. És te hozzá rohansz, ide, mert itt van a helyed. Az írónak írnia kell, a festőnek festeni. Középút nincsen. – Igen, ez igaz. Nekem éveken keresztül a művészet volt az első, de nem akarom, hogy ez továbbra is így legyen. Nevet szereztem magamnak, most már egyensúly lehet a munkám és a magánéletem között. Most a magánéletemen a sor, és azt csak veled tudom elképzelni. Megváltoztatom az időbeosztásomat, úgy, mini a többi férj és apa. Nem hiszel nekem? Sírás fojtogatta Liberty torkát. – Elhiszem, hogy komolyan gondolod, most, ebben a pillanatban, ahogy kimondod ezeket a szavakat. De a művészet szólítani fog, és te engedelmeskedsz a hívó szónak, mert nincs más választásod. Én pedig elhagyott és magányos leszek. – Nem! – Finn magához szorította a lányt, ő pedig az arcát a férfi mellére hajtotta. – Nem. Nem így lesz. Istenem, Liberty, adj nekem esélyt, hogy megváltozzam! A közös életünkről beszélek, a boldogságunkról, mindenről, amit együtt elérhetünk. Ne szalaszd el. Megváltozom, esküszöm. Mindezt meg tudjuk valósítani, nem érted? – Én… nem… nem is tudom. – Könnyek patakzottak Liberty arcán. – A te művészeted olyan jelentős, olyan nagy… Ez olyan, mint apám karrierje. Katona volt elsősorban, s csak
azután férj és apa. Nagyon sok ígéretet tett, amiket aztán nem tudott megtartani, mert mennie kellett, ha mondták. Megtanultam, hogy ne számítsak rá. Nem tudok újra így élni, Finn, egyszerűen nem tudok. – Ó, Liberty, mi nem így élnénk. Emlékszel arra az idézetre, amit az ajtón keresztül bekiáltottam neked, hogy tudd, én vagyok az? „Magam vagyok sorsom ura: lelkem hajóján kapitány.” Azok a szavak igazak. A sorsomnak magam vagyok az ura. Nem vagyok bábu, akit dróton rángat egy Művészet nevű szerető. Végtelen órákat, éveket adtam neki, és nem sajnálom. De itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Készen vagyok rá. Szükségem van rá. Szükségem van rád. Ó, Istenem, Liberty, mennyire szeretlek! – Én is szeretlek, Finn – zokogott Liberty –, de annyira félek! Te nem okoznál szándékosan fájdalmat nekem, Finn, mint ahogy az apám sem, de az ilyesmi előfordul, ha az embert ilyen erős kéz irányítja. Elvesztettem ezt a lányt, gondolta Finn, miközben megborzongott a kétségbeeséstől. Szorosan magához ölelte, és szinte érezte, ahogy Liberty eltávolodik tőle, és kész visszatérni chicagói menedékébe, amely biztonságot nyújt neki. Nem mondhat neki semmit, amivel meggyőzhetné, hogy gyötrelmes gyerekkora nem befolyásolja szerelmüket. A fenébe is, nem tudja, nem fogja elengedni! Nem akarja elveszteni Libertyt. Liberty felnézett rá. Az arcát könny borította. – Kérlek, vigyél most vissza a „Könyvjelző”-be. Nem tudok… nem tudok tovább beszélgetni, mert akkor órákig fogok sírni. Kérlek! Finn arca elárulta a szenvedését. – Rendben van – mondta rekedten. – De Liberty, ígérd meg, hogy elgondolkozol azon, amit mondtam. Adok neked időt arra, hogy mindent rendbe szedj magad körül, nem akarlak sürgetni. Képes leszel rá? Liberty bólintott, és közben letörölte a könnyeit. – Igen, megígérem neked, hogy gondolkozni fogok mindazon, amit mondtál. De… – Nem – szakította félbe Finn ne mondj most többet. Csak tartsd meg az ígéretedet. Esküszöm, hogy nem foglak siettetni. Itt várok rád. Nem megyek oda a „Könyvjelző”-höz, hogy sarokba szorítsalak, hogy erőszakosan nógassalak. Szeretlek, Liberty. – Én is szeretlek – sóhajtotta Liberty, de szavait elnyomta a zokogása. A „Könyvjelző”-höz vezető úton egyetlen szót sem szóltak. Liberty a térdét markolta, hogy ne fakadjon újra sírva. Amikor ránézett Finnre, látta a keserűséget az arcán. Ujjpercei kifehéredtek, annyira szorította a kormányt. Az üzlethez érve Finn letette Liberty bőröndjét az ajtóban, és ránézett a padlón szanaszét heverő könyvekre. – Manfield alapos munkát végzett – mondta. – Még a gondolattól is irtózom, hogy magadra hagyjalak itt ezzel a rendetlenséggel. – Nem lesz velem semmi baj – mondta Liberty, és Finn szemébe nézett. – Kérlek, Finn, menj most el, mert rögtön sírva fakadok. – Jó, rendben. – Finn végigsimította Liberty könnyáztatta arcát. – Viszlát, Miss Marple – mondta, de a hangja elcsuklott. Megfordult, kiment az üzletből, és becsukta az ajtót maga mögött. – Viszlát, Poirot – mondta Liberty, de már csak az üres helyiségnek. – Ó, Istenem, Finn! – Kezébe temette arcát, és sírva fakadt.
Másnap reggel Liberty hozzákezdett, hogy rendet rakjon a lakásban. A Finn műtermében lejátszódott jelenet szakadatlanul pergett a szeme előtt, mint egy végeérhetetlen film, a férfi szavai visszhangoztak a fejében. Dühösen törölte ki a szeméből újra meg újra előtörő könnyeit munka közben. Megtartotta a Finn-nek tett ígéretét, hogy végiggondolja mindazt, amit mondott, de nem született meg az igazán üdvözítő megoldás, nem gyúlt fény a sötét, magányos alagút végén. Nem a megfelelő emberbe szerelmes, és nem a megfelelő ember szerelmes őbelé. A „Könyvjelző”-be való visszatérését követő harmadik napon délre a lakás újra rendben volt. Liberty elfáradt a munkától és az álmatlan éjszakáktól, amelyeken csak forgolódott, mert hiányzott neki Finn. Liberty úgy érezte, elvágták a világtól, kínzó gondolatainak foglya volt, és tudta, hogy egy kis menedékre van szüksége, mielőtt belevetné magát az üzlet ügyeibe. Egyszer csak megpillantott az újságban egy hirdetést, amelyben a Finn műveit bemutató galéria tudtul adta, hogy a művész valamennyi festménye elkelt, de a nagy érdeklődésre való tekintettel a kiállítást meghosszabbították. Liberty lezuhanyozott, felöltözött, megfésülködött. Taxival ment a képtárhoz, aztán lassan belépett a nagy kiállítóterembe. Egyik képtől a másikig ment; minden lépéssel egyre jobban növekedett a fájdalom a szívében. Te jóságos ég, gondolta Liberty, ilyen tehetséget, mint amilyen a Finn O'Caseyé! Milyen ritka és csodálatos adomány. A felejthetetlen arcok, a nyugodt tengerparti jelenetek, a háborgó viharok, a gyerekek, az öreg emberek… egyszóval maga az élet. Mindegyik vászon különböző, de ez Finn világa. Ide tartozik. Liberty úgy érezte, szédül. Belekapaszkodott egy oszlopba, és majdnem beleütközött egy alacsony, ősz hajú asszonyba, aki egy képet nézett. – Bocsánat – mondta Liberty. A hölgy a szemét törölgette egy csipkés szélű zsebkendővel. – Az én hibám, kedvesem – szólalt meg halkan. – Teljesen lekötötte a figyelmemet ez a festmény. Liberty a vászonra nézett. Egy szomorúfűz állt egy szelíd lanka tetején, amelyet pipacs borított. – Csodálatos – mondta Liberty halkan. – Gyönyörű. – Ötven évvel ezelőtt – mondta a hölgy – a férjem, az én Bobbym épp egy ilyen fa alatt kérte meg a kezemet. Fél évvel ezelőtt vesztettem el őt. Ahogy megláttam a képet, aznap este, amikor megnyitották Mr. O'Casey kiállítását, mintha visszaforgatták volna az idő kerekét. Megvettem ezt a festményt, és hamarosan hazaviszem, hogy mindig láthassam. Ezek nem a bánat könnyei. Csak az örömtől sírok, kedvesem. A szenvedés és a magány gyötör, amióta csak Bobby meghalt. De amikor megláttam ezt a képet és eszembe jutottak mindazok az évek, amelyeket boldog szerelemben, megértésben töltöttünk el, rájöttem, hogy most sem vagyok boldogtalan. Finn O'Casey visszaadta az én Bobbymat… Ó, ne is hallgasson rám, kedvesem. Úgy beszélek, mint valami bogaras vénasszony! Észrevétlenül könny gördült le Liberty arcán. – Nem, nem, egyáltalán nem hangzik bolondságnak, amit beszél. – Gyermekem, hiszen én megríkattam magácskát! Mi baj van, kedvesem?
– Semmi – mondta Liberty és rámosolygott a könnyein keresztül. – Köszönöm, most már minden rendben lesz. – És gyorsan megölelte a törékeny idős hölgyet. – Köszönöm, nagyon, nagyon köszönöm! Liberty kirohant a képtárból, a hölgy pedig értetlen arckifejezéssel nézett utána. Finn bedobta a kristályvizes flakont a szemétbe, aztán bement a nappaliba. Tudta, hogy be kellene mennie a műterembe, és meg kellene próbálnia újra festeni. De nem, most nem. Nem volna semmi értelme, mert úgysem tudna a munkájára koncentrálni, nem tud másra gondolni, mint Libertyre. Úristen, mennyire hiányzik neki az a lány! A csengő hangja ragadta ki kínzó gondolatai közül. Lassan keresztülment a szobán. Kinyitotta az ajtót; szívének lüktetése visszhangzott a fülében. – Liberty! – Helló, Finn – mondta a lány nyugodtan. – Bemehetek? – Igen, igen, persze – mondta Finn és hátralépett. Olyan gyönyörű Liberty, gondolta. A karjaiba szeretné venni… – Ülj le – mondta Finn, és becsukta az ajtót. Liberty megállt a szoba közepén. A szemük találkozott, aztán Liberty elkapta a tekintetét, és megköszörülte a torkát. – Van valami, amit el kell mondanom neked – kezdte. és a hangja egy kissé megremegett. Csak el ne hagyjuk egymást, kiáltott fel Finn magában. Ó, kérlek, Liberty, csak el ne váljunk. – Rendben. – Finn, én őszintén gondoltam, amit aznap mondtam neked a műtermedben arról, hogy a művészeted kell, hogy az első legyen. Én tényleg így gondolom. – Igen, Liberty, de… – Kérlek, hallgass végig. Én is rosszul csináltam egy sor dolgot. Finn, ma megnéztem a kiállításodat. Találkoztam egy asszonnyal, aki elmesélte, miért jelent számára olyan sokat az egyik képed, hogy az változtatta meg az életét. Visszaadott neki valamit, amiről ügy érezte, hogy már örökre elvesztette. És ő csak egyike annak a sok embernek, akiket magával ragadott a művészeted. Liberty nagyot nyelt, hogy visszafojtsa könnyeit. – Akkor jöttem rá arra, hogy mi az igazság, Finn, amikor azzal az asszonnyal beszéltem. Úgy viselkedtem, mint egy gyerek, egy önző, egoista gyerek. Minden figyelmedet magamra akartam vonni. Mindig én akartam az első lenni, téged tettelek felelőssé jelen és eljövendő boldogságomért, tőled akartam kárpótlást kapni magányos gyermekkoromért. Nem akartam osztozni; nem akartalak átengedni a művészetednek. Amikor pedig megtudtam, hogy milyen fontos neked a művészeted, menekültem. Sírtam, mint egy kisgyerek, és menekültem. – Liberty, túl szigorú vagy magadhoz. Én… Liberty felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Finn, te nem lehetsz felelős a boldogságomért. Egyedül rajtam áll, hogy teljes értékű nőnek érezzem magam. Azért folytattam a tanítást és azért éltem továbbra is Chicagóban, mert nem volt bátorságom otthagyni. De most megteszem. El fogom adni a „Könyvjelző”-t, de csak az épületet. Megtartom a könyveket, és keresek egy világos, napfényes helyet, hogy új üzletet nyissak. Lesz benne gyerekosztály, és egy olyan sarok, ahol pihenni és olvasgatni lehet. Gyönyörű üzlet lesz.
Mély lélegzetet vett. – És te festeni fogsz – folytatta – terveid szerint. Várni foglak, hogy mikor jössz ki a műteremből a napi munka végén enni valamit. De ha két napig nem jössz ki, akkor is várni foglak. Szerelmesen és büszkén, mert tudom, hogy a festészeteddel másoknak örömet szerzel. Igen, osztoznom kell rajtad a múzsáddal és az ajtód előtt várakozó emberekkel, de biztos vagyok abban, hogy a mi szerelmünk örökké fog tartani, szétszakíthatatlan, valódi és eléggé igaz lesz ahhoz, hogy lehetőséget adjon mindkettőnknek önmagunk megvalósítására, Liberty feladta a küzdelmet, és hagyta könnyeit végigcsorogni sápadt arcán, – Ó, Finn, sajnálom – sóhajtotta. – Bocsáss meg nekem, kérlek, hogy úgy viselkedtem, mint egy gyerek. Szeretlek, Finn, annyira szeretlek! Feleségül szeretnék menni hozzád, ha még te is akarod. És festeni fogsz, de tudni fogod, hogy ha a művész meghallja a hívó hangot, én mindig türelmesen várok rád. – Ó, Istenem – nyögött fel Finn. – Ó, Liberty! – Közelebb lépett a lányhoz, magához húzta, és szájuk összeolvadt. Liberty érzékeit eltöltötte Finn íze, amint viszonozta Finn szájának és nyelvének érintését. A teste megtelt gyönyörrel, és a szívét elöntötte a boldogság. Végül Finn felemelte a fejét, és egyenesen Liberty szemébe nézett. – Annyira szeretlek – mondta Finn. – Annyira féltem, hogy… Nem, ezt felejtsd el. Itt vagy velem, hazajöttél. – Igen – mondta Liberty könnyein keresztül mosolyogva. – Itthon vagyok. Eljöttem hozzád, Finn, és te vártál rám, éppen úgy, mint ahogy én fogok rád várni, amikor festesz. Csodálatos életet fogunk élni mi ketten.
Epilógus Liberty beszaladt a bejárati ajtón, levette pulóverét, és elkezdte kigombolni a blúzát. Finn a díványon ült öltönyben és nyakkendőben, és onnan nézte. Felhúzta a szemöldökét, amint a blúz földet ért és Liberty elkezdte kikapcsolni a szoknyáját. Finn nézte, ahogy a szoknya követi a blúzt, aztán a cipő következik és végül a csipkés kombiné. Liberty a harisnyájánál tartott. – Tudom, hogy foglaltunk helyet vacsorára – mondta –, de pillanatok alatt lezuhanyozok, és villámgyorsan felöltözöm. Valld be, hogy te is tovább festettél, mint általában. – Nem – dörmögte Finn. – Végigdolgozom a nyolc órámat és kész. – A fene egye meg, a fene egye meg. A hat hónap alatt, amióta házasok vagyunk, egyszer sem maradtál a műtermedben azután is, hogy lejárt az időd. Bezzeg én folyton váratlak. Finn felállt, felhevülten végignézett Libertyn, akin csak egy apró melltartó és bugyi volt. – Higgye el nekem, Mrs, O'Casey, megéri önre várni. – Mindenesetre köszönöm, Mr. O'Casey – mondta Liberty mosolyogva. Finn levette a nyakkendőjét, és kibújt a zakójából. Finn mély lélegzetet vett, amint Liberty gyorsan elkezdte kioldozni a nadrágszíját.
– Telefonálnom kell – mondta Finn erőltetetten feszült hangon. – Most? – Lemondom a vacsorát. Liberty a szerelmesek gyönyörűségével nevetett, aztán forrón átölelte Finnt és megcsókolta.
