Jeles napok Noha kedves olvasóink a 2008. januári számot tartják most kezükben, de szokás szerint december közepén jelentünk meg vele, és így még időben vagyunk az év végi jókívánságokhoz. Hogy a legkorábbi és legscifisebb dátummal kezdjem, december 16-án ünnepli 90. születésnapját a tudományosfantasztikus irodalom nagy öregje, Arthur C. Clarke. Javaslom, ha az ünnepi előkészületek rohanásában jut rá néhány perc, vegyék le a polcról egy könyvét (akár a legkönnyebben hozzáférhető Az idő szemét vagy Napvihart, esetleg más műveinek korábbi kiadásait), és egy nyugodt sarokba elvonulva ünnepeljék ezt a kerek évfordulót egy kis olvasással! Ha továbbhajtjuk a naptárt, másnap, december 17-én máris egy újabb, könyves ünnepet ajánlhatok figyelmükbe: az Alexandra Irodalmi Kávéházban (Bp. VII. Károly krt. 3/C) 17 órakor László Zoltán írót, A Keringés című kötetünk szerzőjét látjuk vendégül egy beszélgetéssel egybekötött dedikálás erejéig. És ezzel el is érkeztünk a mindnyájunkat érintő, fontos ünnepekhez, amikhez természetesen fölösleges volna kiírnom a dátumokat, mert mindenki tudja. Kellemes karácsonyt és boldog új esztendőt kívánok tehát magam és az egész szerkesztőség nevében valamennyi olvasónknak. Találkozunk január végén, 215. lapszámunk, valamint a következő GFK-kötet megjelenésekor.
Németh Attila
irodalmi szerkesztő
6
16
18
24
32
42
44
54
Vonda N. McIntyre: Arcocskák (első rész)
Játék... és Google
Grace Dugan: Valahol Közép-Queenslandben
Özönvíz
Daniel G. Keohane: Bőség
Filmajánló
Kasztovszky Béla: Vissza az erdőbe!
Megvalósult sci-fi
56
Michael K. Iwoleit: Planck-idő
74
„Elkápráztat a történelem" - interjú Stephen Baxterrel
78
80
Megvalósult sci-fi
Harlan Ellison: Eső, eső, állj tova!
85
Könyvajánló
86
Wiktor Zwikiewicz: Égi gyújtogatók
Vonda N. McIntyre: Arcocskák
A z SF bármilyen különleges, a mi valóságunkban nem létezhető világot mutat is be, biztosak lehetünk benne, hogy a történet szívében nem más rejtőzik, tanulságot szolgáltatva az olvasónak, mint az ember...
ALNIS ARRA ÉBREDT, hogy vérzik. A meleg, Az lassan felszívódott, szélétől a közepe felé tűnt el
sikamlós folyadék ragacsossá hűlve csorgott végig combjai belső felén. Álomtól és szerelemtől kábán emelkedett fel a foltos selyemről, de azonnal kijózanította a sokk és a szúró fájdalom. Ledobta magáról a takarót, és kikászálódott az ágyból, majd felsikoltott, ahogy az idegháló szétszakadt. A sikolyra társai rikoltozásának sokszínű kórusa felelt. Zorargul kicsiny alakja Yalnis köldöke alatt vonaglott. Torkán a durva szélű sebből egyre gyengülve pulzált a vér. Yalnis teste kilökte magából haldokló társát, elzárta az ereket és leválasztotta a sejteket. Zorargulon már nem lehetett segíteni. Yalnis magához ölelte a belőle kicsúszó aprócska, megtört testet. A földre rogyott. Vér csöpögött a kipárnázott padlóra. Megmaradt társai visszabújtak a testébe - csupán hegyes, fehér fogaik látszottak ki belőle, azokat csattogtatták figyelmeztetően. Seyyan még az ágyban volt, pislogva és ásítva támaszkodott fel a könyökére. A vértócsára meredt.
az anyagban, amely molekulákra bontva tárolta el. Seyyan bőrén elkenődött vérfolt árválkodott. Legelső társa pislogott egyet kicsiny, fényes, aranyszín szemeivel. Éles fogait úgy összecsattintotta, hogy szerteszét szóródtak a vörös vércseppek, majd felrikoltott, megnyalta véres ajkait, és nyelvével megtisztította a fogait. A takaró anyaga magába szívta a vérpermetet. Seyyan elegáns mozdulattal dőlt hátra a puha, kusza fészekbe, pompás barna hajának fürtjei elomlottak mezítelen vállán és mellén. Teste úgy ragyogott, mint az olvadt arany a csillagos ég alatt. Eddig még benne rejtőző társai is elődugták arcocskáikat a hasából, egyre éberebben, izgatottan és féltékenyen csattogtatva fogaikat. - Zorargul - suttogta Yalnis. Még sosem vesztette el egyetlen társát sem. Gondosan választotta meg őket, mindet óvta és dajkálta. Zorargul volt a legelső, első szeretőjének csodás ajándéka. Elborzadva, a veszteségtől és a fájdalomtól zavarodottan nézett Seyyanra.
- Gyere vissza! - mondta az lágyan, de sürgetőn. Kecses kezét Yalnis felé nyújtotta. - Gyere vissza az ágyba. - Feszültebb hangon újra megismételte: Gyere vissza hozzám! Yalnis elhúzódott az érintésétől. Seyyan követte, átcsúszva a kényelmes hajóselyem-fészek fakuló vérfoltján. Első társa előbújt belőle a köldöke alatt, és Zorargul testét bámulta. Seyyan megsimogatta Yalnis vállát. Amaz szabad kezével eltolta magától, ujjai véres nyomokat hagytak Seyyan aranyló bőrén. - Gyere vissza hozzám! - mondta ismét Seyyan. - Vágyunk rád. Első társa lüktetve és motyogva visszahúzódott a testébe. - Nem ezt akartam! - kiáltotta Yalnis. Könnyedén, akár egy kislány, a millió éves Seyyan a sarkára guggolt. - Azt hittem, vágysz rám - mondta. - Örültél nekem... meghívtál... az ágyadba vittél... Mindez igaz volt, Yalnis mégis a fejét rázta. - De nem ezért! - suttogta. - Még csak nem is küzdött - mondta Seyyan, Zorargul maradványai felé legyintve. - Nem érdemelte meg, hogy benned legyen. - Hogy jössz te ahhoz, hogy ezt megítéld?! - Nem én ítélkeztem - felelte Seyyan. - Igy van ez rendjén a társakkal. - Megérintette egy készülődő fiúsarj vöröslő dudorát nem sokkal első társának arca alatt. - Ez majd méltó lesz hozzád. Yalnis csak nézett rá, elborzadva és a végsőkig felháborodva. A legendás Seyyan, ez az egzotikus, csábító, izgalmas nő eljött hozzá. És most mindazt a csodálatot és vonzalmat, amit Yalnis iránta érzett, egy csapásra elmosta Zorargul kiömlött vére. - Nem kell - mondta. - Nem fogadom be. Seyyan társa pislogással és vicsorgással felelt az elutasításra. Yalnis egy pillanatra azt hitte, a nő is rávicsorog, majd nekiesik, és belé kényszeríti az új társát. Seyyan ehelyett értetlenül ráncolta homlokát, és hátradőlt. - De én azt hittem... Azért hívtál, hogy aztán visszautasíts? De hát miért? - A kéjért - mondta Yalnis. - A barátságodért. És talán a szerelemért is. Reméltem, hogy talán felkínálod nekem, és én el tudom fogadni... - És mi a gond? - kérdezte Seyyan.
Yalnis olyan dühvel pattant fel, hogy még a látása is belehomályosult. Az egyik kezével Zorargul reszkető testét szorította magához, a másikat a köldöke alatt tátongó, lüktető, véres sebre szorította. - Tűnj el a hajómból! - mondta. A hajó Yalnis óhajának megfelelően elkezdte visszahúzni a fészket a padló anyagába. Seyyan felemelkedett. - Mégis, mit gondoltál, mi történik majd mondta, és értetlenségét harag váltotta fel -, amikor bejelentetted, hogy útjára indítasz egy leánygyermeket? Mit hittél, minek jön ide mindenki? Nekem csak szerencsém volt, hogy én értem ide először. Vagy inkább balszerencsém. - Hosszú ujjaival újra megsimogatta a fiú-dudort, ami izzón lüktetett fel, vörhenyesen, akár egy elfertőződött seb. Hamarosan meg kell találnia a helyét, vagy halva születik. - És ezzel mit csináljak?! Yalnis már nem érezte hirtelen támadt dühét, csak zsibbadt volt és sápadt. - Nem érdekel. A szoba berendezése és minden puhasága eltűnt Yalnis hajójának pórusaiban. Nem maradt más, csak a puszta falak, a padló, és a hideg csillagok odafent. - Meg sem kérdeztél - mondta Yalnis halkan. - Mert elhitetted velem, hogy megértjük egymást. De olyan fiatal vagy még... - Seyyan Yalnis felé nyúlt, de ő elhúzódott tőle, és a másik sóhajtva maga mellé ejtette kezét. - Nagyon fiatal. Nagyon naiv. Felkapta a padlóról bíborszínű köpenyét, és elment Yalnis mellett. A kör alakú szobában bőven volt hely, de Seyyan könnyedén hozzádörgölőzött, vállának és csípőjének meztelen bőrét az övéhez simítva. Hajának egy fürtje dédelgető kézként cirógatta végig Yalnis hasát, de véres csíkot hagyott rajta. Seyyan belépett a hajóikat összekötő nyúlványba. Amint elhagyta Yalnisét, az leválasztotta a kacsot, és nyomtalanul összeforrasztotta a sebet. Yalnis hajója dühösen kilökött magából egypár maréknyi plazmát, és biztonságos távolba siklott. Seyyan csillogó, sziporkázó járműve egyre kisebbnek tűnt a csillagok között, ahogy a másik a prizma összes színében ragyogva távolodott tőle. Yalnis megszégyenülve, a végsőkig elkeseredve hanyatlott vissza a padlóra. Bár nem kérte, és nem is gondolt rá, hajója élő, hűs csontjaiból puha ágyat
növesztett a teste alá, és a fényt alkonyati derengéssé tompította a szobában. Alkonyat lett hát hőn vágyott hajnalából. Yalnis csak nézte Zorargul kicsiny testét. Vére az ő kezébe gyűlt. A másik kezét levette a vérző sebről, amely korábban a kicsiny lény otthona volt, és tenyerébe fogta a társa remegő nemi szervét. Mély fájdalma testi kínba csapott át, újra és újra, ahogy lelke kéjes emlékeinek sebét lassan behegesztette az elmúlás. - Zorargul - mondta -, annyi örömöt okoztál nekem! Összes társa közül Zorargul volt az, aki a leginkább úgy szerette Yalnis testét, mint a létrehozója. A nő gyönyörébe mindig vegyült egy jó adag büszkeség is, ha arra gondolt, hogy Zorar ennyire nagyra tartotta, és társat ajándékozott neki. Yalnis azon merengett, hogy vajon merre járhat Zorar, és eljönne-e a másik nő a lánya indítására. Amióta elváltak, nem beszéltek egymással. Zorar új kalandokra vágyott, hajója a mélyűrbe kívánkozott. Bárhol lehet, gondolta Yalnis, egy naprendszerre innét, vagy egy tucatnyira, sőt akár egy másik galaxisban is. Talán olyan mély vákuumban van, olyan sötét űrben, hogy minden molekulát, minden fotonnyí energiát kincsként őriz, és még azt sem engedheti meg magának, hogy megüzenje beleegyezését, bánatát vagy jókívánságait. Yalnis mindeddig saját szülőhelyének csillagászati látótávolságában maradt. Csillagokkal, emberekkel teli szektorban nőtt fel. Tucatnyi szeretője volt, és öt társat fogadott el: Zorargult, Vasigult, Asilgult, Hayaligult és Bahadirgult. Öt társával eléggé érettnek és gazdagnak érezte magát ahhoz, hogy tisztes, sőt pazar körülmények között indítsa útjára a lányát. Ha ezt letudja, engedhet végre hajója sürgető kényszerének és saját vágyának - elindulhatnak majd a messzeségbe, kalandokat és az ismeretlent kutatva. Ó, Zorar - gondolta... Első szerelmére emlékezve alámerült a veszteség és üresség érzésébe. Emlékei végül Zorargul kíméletlen halálába torkolltak. A nála sokkal idősebb Zorar megajándékozta Yalnist hosszú életének utazásaival és megfigyeléseivel. Csillagok és világok születését kapta ajándékba, egy fekete lyuk körüli bumeránghurok energiaviharát, ahogyan eseményhorizontjának közelítő végkifejletét udvarolja
körbe. És a legveszélyesebb kalandját mind közül, az ereszkedést egy bolygó sűrű atmoszférájába, le egészen az eleven felszínig. Yalnisnak már nem maradt más, csak az emlékek emlékei, az ajándék szétfoszló árnyai. A Zorargulban hátrahagyott emlékeket kitörölte a halál. A gyilkosság. Életterének falai és padlója ismét átalakultak, hajója újrarendezte a nappalit. Yalnis az egyszerű luxust szerette, a puha kényelmet. A nagy, körkörös teret átlátszó kupola fedte. Ez egy magányos ember lakhelye volt. Véres kezével megpaskolta a padlót. - Köszönöm - mondta. - Igaz - suttogta elméjében a hajó. Hajója ismerte Yalnis vágyait, döntéseivel sok örömöt okozott neki. Szokatlanul erős volt a kapcsolatuk, hiszen az emberek és a hajóik nem sokat beszélgettek. Hiába próbálták, a kommunikáció könnyen félreértéshez vezetett. Különböző evolúciójuk másfajta tudatot eredményezett. Yalnis felkelt. Mozgásából hiányzott megszokott kecsessége. A düh, a fájdalom és a bánat kimerítette, csontjaiban vibrált a fáradtság. Levitte Zorargul testét a hajó szívébe, egészen a köddel övezett erőműhöz. Kezét, hasát és lábát kettejük vére borította, megmaradt társainak védekezésül kimeresztett fogai vagy épphogy csak kilátszó fejbúbja, Zorargul fakó, ernyedt hullája - minden tiszta vér volt. Az apró tetem idegvégződései ezüstös fonalakká fonnyadtak. Heréi a kilökődéstől gyűrött, üres zacskókká hervadtak. Az erőműházban csermelyekben futott, medencékbe csobogott a víz. Hidegen érkezett, és érinthetetlenül forrón, gőzölögve távozott. A forró medencék felszínén ködöt képzett a hideg levegő. Yalnis a hűs vizű medence mellé térdelt, és lemosta Zorargul testét. Mire kész lett vele, a bársonyos padlón frissen létrejött bíbor, szögletes hajóselyemdarab hevert. Yalnis a fénylő anyagba csavarta Zorargul testét. - Búcsúzom hát tőled - mondta, és gyengéden a rettentő hőségbe süllyesztette a kicsiny csomagot. Yalnis nagy sokára visszament lakhelyére, és bemászott a még éppen kellemesen forró fürdőbe. Az alvadt vérrögök kavarogva lebegtek tova a víz színén. Yalnis gyengéden kimasszírozta sebéből az idegvégződéseket. A kilökődés dudorjához nem nyúlt, pedig már keményedett rajta a bőr.
Megmaradt társai testének védelméből lestek ki apró arcukkal. Körbevizslattak, nyakukat nyújtogatva igyekeztek minél többet látni. Egymásra meredtek, fogaikat csattogtatva acsarkodtak, majd csukott szájjal dúdolgatva próbálták felhívni magukra a nő figyelmét. Yalnis mindegyikkel foglalkozott egy kicsit, megsimogatta az arcocskájukat, meleg vízcseppeket csöpögtetett a szájukba, megnyugtatta és lecsendesítette őket. - Csitt, csitt! - mormolta. Nem érezték veszteségét, nem gyászolták Zorargult, csupán a helyzet adta lehetőséget fogták fel. Egy pillanatra megvetést érzett a közömbös négyes iránt, melynek minden tagja az első helyre tört. Nem tagadhatják meg önmagukat, gondolta aztán, és alámerült a vízben, a felszín alá süllyesztve a kicsiny arcokat. Elhallgattak - visszatartották a lélegzetüket, szemüket és szájukat becsukták, véréből immár nemcsak táplálékot, hanem oxigént is szívtak. Yalnist szédülés fogta el. Mélyeket lélegezve várt, amíg abbamaradt. Társai mindent megtettek, hogy elégedett legyen velük - Bahadirgul kivételével, aki nem adta teljesen oda magát. Legújabb társa mindig is visszafogottan közelített hozzá, de annál szenvedélyesebb volt, ha utat talált vágyainak. Most ahelyett, hogy teste közepe felé igyekezett volna, a csökevényes tüdejében maradt levegőből kicsiny buborékokat fújt a vízbe. Yalnis elmosolyodott, és amikor elzárkózott társaitól, Bahadirgult finomabban választotta le az idegrendszeréről, mint a többieket. Most nem akart velük foglalkozni. Zorargul volt a legkülönb, vele volt a legmélyebb kapcsolata - ugyanolyan élénkséget és figyelmességet mutatott iránta, mint az első szeretője. Yalnis szeméből forró könnyek csordultak arcára. A fürdő forró vize mosta le őket, amikor alámerült. A vibráló vízfelületen és a gőzön át bámulta a csillagokat. Kiemelte a fejét, és levegőt vett. A víz hullámzott és csobogott, arcát hűsen simogatta a légáramlat. Társai csendesek maradtak a víz alatt. Yalnis ismét sírni kezdett, zokogott, jajgatott, gyászolt, és azt kívánta, bárcsak meg nem történtté tehetné ezt a szörnyű mai ébredést. Legszívesebben sutba dobta volna minden korábbi tervét, csakhogy azt
Seyyan saját győzelmeként könyvelhetné el. Még az is lehet, hogy követeléseket támaszt vele szemben. Yalnis megkockáztatott egy pillantást az üzenetekre, melyeket a hajója tartogatott a számára. Nem volt kedve válaszolni rájuk, vagy akár visszaigazolni, hogy megkapta őket. Még az elolvasásuk is a saját gyengesége elismerésének tűnt. Aztán miután mégiscsak elolvasta őket, azt kívánta, bárcsak ellen bírt volna állni a késztetésnek. Miért kacérkodtál velem, miért csábítottál magadhoz?! - írta Seyyan. Valld be, hogy ezt akartad! Engem akartál. Yalnis kitörölte a nő összes többi üzenetét. - Kérlek, többé ne fogadd Seyyan hívásait! mondta a hajójának. - Igaz - felelte az. - Tüntesd el őket, töröld mindet végleg! És ne válaszolj! - Igaz. - Seyyan, magadévá tetted a csodálatom és a tiszteletem, és eltorzítottad - mondta, mintha előtte állna a másik nő. - Lehet, hogy elfogadtalak volna. Ha adtál volna rá esélyt. Ha hagytál volna elég időt. Hiszen mi másunk van az időn kívül? És én sosem bocsátok meg neked. A fürdővizet kádastul szívta magába a hajó. Yalnis testét meleg levegő szárította, parancsára eltűnt a gőz. Frissen formált hajóselymet csavart maga köré, bár mintázni nem volt türelme. Egyesek meztelenül sétáltak otthonaikban, de Yalnis szerette a ruhákat. Most ez a köntös is elég volt. Végigkóborolt a hajón, felkereste az aktuális elrendezés összes szobáját, és csodálva, kissé idegenkedve nézte a jármű véknyában alul növekedő leánybárkát. Milyen lesz vajon az a másik, az a lény, aki együtt utazik majd ezzel az új hajóval a világegyetemben? Azt hitte, tudja a választ, de most minden más perspektívába került. Végül visszasétált lakhelyére. - Védd magad, kérlek! - mondta. - Igaz. Yalnis belebújt hajója anyagába, és hagyta, hogy ölelése megnyugtassa. A hasára fektette a kezét, tenyerét a forró, gyógyuló sebre szorította, majd megsimogatta az arcocskákat. Vágyódóan simultak a kezébe, és kifelé nyújtózkodtak kocsányaikról - így meg tudta csiklandozni Asilgul csökött fülecskéit, és megvakarhatta a bőrt Vasilgul erős
álla alatt. Még Bahadirgul is előkíváncsiskodott, hosszú szempilláit illegetve cirógatta Yalnis ujjait, érdes, meleg nyelvével végigsimított a nő tenyerén. Mindnyájan örömöt akartak szerezni neki, de Yalnis nem vágyott most gyönyörre. A bánat és a bűntudat a boldogságnak még a gondolatát is meszsze űzte. A fészek összezárult a testén, beborította a lábát, az ágyékát, a hasát. Az arcocskákon végigkúszva az összes hegyes fogsor fölé mellbimbót növesztett. A hajó átvette társai táplálásának terhét, hogy Yalnist álmában ne terheljék. - Ezer keringést, kérlek! - mondta a nő. - Igaz - felelte a hajó, és tudtára adta, milyen elégedett, hogy van ideje befejezni leányhajóját, és felkészülni az indítására. Utána azonban neki akart rugaszkodni a mindenség felfedezésének. Yalnis megértette a hajója vágyát, és nem volt ellene kifogása. Most ezer keringésnyi időn át aludni fog. Ha Seyyanon kívül más ís elfogadja a meghívást lányának indítására, időben érkezik majd, és várhat Yalnisra, ahogyan ő is várt rájuk. Talán ezer keringés - vagy ahogy régen mondták volna, ezer év - elegendő idő lesz, hogy kigondolja a bosszúját. Ezer évnyi szunnyadás talán elveszi majd gyászának fájdalmas nyersességét. A hajó támasztékai testének türemkedtek, majd belé hatoltak. Magába
engedte az ürítőcsonkokat, és lenyelte a tápcsövet. Az életfunkció-figyelő rendszer az egyik kezére és csuklójára kesztyűt húzott. A kupola látóterében végigsiklott a pálya, végigsiklott rajta az ezernyi színű csillagkárpit és az izzó gázfelhők. Yalnis átaludt ezer esztendőt. A hajó csókja ébresztette. Tápcsövéből víz csordult, megnedvesítette az ajkát és a nyelvét. Csípős illat hatolt át öntudatlansága ködén. Yalnis elmerült az alvás utolsó, ébrenlét előtti fázisában, álmok úsztak be elméjébe, hogy aztán semmivé foszoljanak. Azt gondolta: - Hú, de jól esne most... Arra vágyom, hogy... A veszteség érzése alattomosan csapott le rá. A bánat és a gyász hidege végigsöpört rajta és négy kicsiny társán, akik felriadtak álmukból, elengedték a bimbókat, sikítottak és rikoltoztak. Éles fogaik ezer keringésen át tartó rágcsálása után a hajó elvonta tőlük testét. A jármű minden érzést megnyitott Yalnisnak - saját biztonságtudatát, a napot és a bolygókat, az átlátszó kupolán túli csillagvidéket. No meg a számtalan körülöttük rajzó hajót, melyek mindegyike a saját módján üzente: a velük utazó emberekkel együtt eljöttek, hogy szemtanúi legyenek lányaik indításának. Voltak köztük bará-
tok, ismerősök, és idegenek is. Korábbi szeretőit keresve nagy örömére és meglepetésére Zorar hajóját pillantotta meg a közelben. És Seyyan persze maradt. A hosszú pihenés során azonban sosem közelített hozzájuk, egyszer sem próbált meg csatlakozni a hajójához, és nem támadt rájuk. Yalnis ennek örült. Hajója áthatolhatatlan burokkal vette volna körbe magát, olyannal, amely más hasonló járművekben súlyos allergiás reakciókat vált ki. A védőburok fenntartása komoly megterhelést jelentett neki. Yalnis hajója karcsú, jól felszerelt jármű volt, de a burok a leányhajó növesztésétől vonta volna el az erőforrásokat. Seyyan hajója a közeledés helyett végig az övével párhuzamos pályán haladt, mintha terelni és óvni próbálta volna. Bosszús lett, mert nem számított erre a húzásra. Agressziót várt, nem látványos védelmet. Yalnis új irányba küldte a hajóját egy másik jármű elnyúló ívű pályájának matematikai középpontja körül. A hajó egyetértett, és engedelmeskedett. Annak ellenére, hogy így a biztonságos pálya és az illendőség határát súrolta, olyan pozíciót vett fel, amelyet Seyyan legfeljebb nagy nehézséggel tudott volna követni. Yalnis kinyújtózott. A hajó megértette, hogy fel akar kelni, és visszahúzta a csonkokat a testéből. Egy kicsit öklendezett, mint mindig, amikor a tápcső felcsúszott a torkán, végigsiklott a nyelvén, és ki az ajkai között, édes ízt hagyva a szájában. A csonk összecsuklott, és a hajó bőre magába szívta. Az űrítőcsonkok és az életfunkció-figyelő rendszer is eltűntek. Lassan felemelte a fejét, amit lehúzott hosszúra nőtt hajának súlya. Átlátszóra váltotta a kupolát, és felnézett. A haja csillogó palástként terült szét a földön, a kerek nappali egész padlóját beterítette. Az élő szőnyeg növekedése közben szétterjedt minden irányba. A színe koncentrikus körökben változott. A külső kör, melynek hajszálai annyira kifeszültek, hogy különálló sugaraknak tűntek, halvány platinaszőkén ragyogott - ilyen színű volt a haja, amikor először találkozott Seyyannal. A következő kör drasztikusan feketére váltott, aztán mézszínűre, arany- majd sötétbarnára, és onnan ez a ciklus ismétlődött újra. A világos színt Yalnis kivette a növesztési beállításokból, többé nem akarta látni csak rossz emlékeket idézne.
Ahelyett, hogy kedvenc rövid, könnyű frizurájára vágatta volna a haját, arra kérte a hajót, hogy hagyja a földig érni. Hiába vigyázott rá otthona gondosan, míg aludt, a hibernálás után mindig nehezére esett a felkelés. A hajó csökkentett a gravitáción, hogy könnyebben járhasson. Remegő lábbal állt fel, és a fészekből kilépve megbotlott. Társai riadtan rikoltoztak. - Ugyan már, csend legyen! - mondta. - Mikor kellett attól félnetek, hogy rátok esek? Arról nem is beszélve, hogy zuhanását észlelve ösztönösen beléhúzódnának, és csak a saját testét zúzná össze. Még ha nem is estem rájuk soha - gondolta most -, az igaz, hogy van okuk kételkedni bennem. Abban, hogy megvédem őket. A haja körbefonta a vállát, a mellét, a csípőjét és a lábát, egészen a földig betakarta a testét. Társai átkukucskáltak vaskos függönyükön, és bosszúsan csipogtak. Bahadirgul tüsszögött. Yalnis hirtelen együttérzéstől vezérelve félresöpörte arcuk elől a haját. A köldöke alatti seb beforrt, csupán egy halvány, fehér heg maradt a helyén. Bőre alatt Zorargul utolsó tettének mementójaként ott duzzadt spermacsomagjának rücskös kis kapszulája, láthatatlanul, de Yalnis ki tudta tapintani, és enyhe fájdalmat okozott az ideggócaiban. El kellett döntenie, hogy használja-e, avagy teljesen bekapszulázza, és kilöki a testéből. A hajó kérés nélkül is magába szívta a levágott hajat. Yalnis együtt született a hajóval, és bár mindkét létformának megvoltak a maguk titkai, egymás szokásait jól ismerték. Kényelmes, egyszerű ruhát formáló hajóselyem képződött Yalnis körül - laza nadrág, a társait elrejtő, áttetsző csipkézéssel, ujjatlan ing, a nadrágéhoz illeszkedő csipkés résszel. Yalnis olyan öltözékeket viselt, amelyek némi kilátást biztosítottak társainak a külvilágra, mert ha unatkoztak, sok gond volt velük. A selymet természetes, lágy bézsszínűnek hagyta, mert frizurájának vízszintes csíkozása épp elég látványossá tette megjelenését. A haját vaskos lófarokba csavarta, hogy ne akadjon bele semmibe, amíg öltözik, aztán ismét kiengedte. Súlyosan feküdt a nyakán és a vállán. Lehet, hogy változtatok majd ezen a frizurán gondolta. De csak majd az indítás után. Legalább addig megtarthatom az elegáns külsőségeket.
A többi hajótól üzenetek özönlöttek hozzájuk. Jólesett neki, hogy ilyen sokan elfogadták a meghívását. Továbbra sem válaszolt, még csak nem is üdvözölte őket. A hajója felmérte a környezetüket, ameddig ellátott, de nem tűnt fel újabb jármű. Minden résztvevő megérkezett. Yalnis behunyta a szemét, leellenőrizte a hajó állapotát és a naplóbejegyzéseket. A jármű enyhén lázas volt - ez a felgyorsult metabolizmus jele volt. Yalnis hosszú álma előtt még sovány véknya most kövéren duzzadt. A csillogó bőrű, apró csomók mintájával díszített leányhajó szülőerszényében hevert. A csomók majd beleolvadnak az új hajó bőrébe, hogy nyílásokká, csatlakozókká, aljzatokká, antennákká formálhassa, kísérletezzen és játsszon a képlékeny szövettel. - Gyönyörű - súgta Yalnis. - Igaz - felelte a hajó. Yalnis társai éhesen sikongattak, bár az elmúlt ezer évet mindennemű erőfeszítés nélkül, szunnyadva és táplálkozva töltötték el. Elhíztak, kigömbölyödtek. Mindig enni akartak, állandó mohóságukban bármikor ráizgultak az édességekre és a finom falatokra, pedig nem csupán az idegrendszerére, de a véráramába is közvetlenül csatlakoztak, és akkor sem éheztek volna, ha egyszer sem nyitják ki apró szájukat, vagy villogtatják hegyes kis fogaikat. Bár most Yalnis is úgy érezte, hogy túl sokáig táplálta a hajó. Farkaséhes volt. Elhagyta a nappalit, és átment a kertbe. Itt erősebb, melegebb volt a fény. A hajó a kertnek légköri fényre emlékeztető sugarakat szűrt.
Hajnal volt, amikor belépett. A fákon köröskörül madarak csiripeltek és daloltak, s egy fürjcsapat kutatott élelem után a talajon. Amikor Yalnis besétált, füvet rágcsáló nyuszik emelték fel a fejüket, majd zavartalanul folytatták a gyep kurtítását. Sok ezer generáció óta nem láttak embert. A kertben más szagok uralkodtak, mint a hajó többi részében - Yalnis ilyennek képzelte egy bolygófelszín illatát. Szerette, de tartott is tőle, mivel olyan organizmusok is éltek benne, amelyeket nem látott. A kertnek az egészséges működéshez tengernyi baktérium, kukacok serege és számtalan rovar kellett. Yalnis úgy vélte, biztonságosabb lenne mindent hidropónikus tartályokban növeszteni - amikor utoljára foglalkozott ilyesmivel, éppen ez volt a divat -, ugyanakkor kedvelte az ismeretlen izgalmát. No meg a hajó is jobb szerette így. Ha szerinte változtatni kellene rajta, úgyis megtenné. Mezítláb lépett be a kertbe, és igyekezett nem rátaposni valami kóbor hernyóra vagy óvatlan bogárra. A baktériumok meg vigyázzanak magukra. Némi gyümölcsöt gyűjtött, magvakat, és egy maréknyi sütőtökvirágot. Szerette a virágokat. Amikor nem aludt, és rendszeresen gyűjtögetett, mindig leszedte őket, mielőtt még begubóztak. Az elhanyagolt növények mindenféle hatalmas tökfélét növesztettek - némelyik hibátlan volt, másokon nyomot hagytak a növényevő állatok. Az étel szagát érző társai mocorogtak és vonaglottak, vastag nyakukat tekergetve csipkedték egy-
mást. Yalnis megnyugtatta, lecsitította őket, almadarabokat és gránátalmamagokat adott nekik. Már el is kezdtek küzdeni az elsőbbségért, mindnyájan a hasa közepe felé húzódtak, bőrön és húson át nyomultak oda, ahol Zorargul élt, mintha a nő nem venné észre. A bőre húzódott és fájt. Egyikük sem volt elég bátor, hogy megkockáztassa az elszakadást a saját helyétől, és beköltözzön az elsődleges pozícióba. Jobb is, gondolta. Nem tudom, mit tennék, ha valamelyik az engedélyem nélkül megpróbálná. Kiment a kertből, ideje volt fogadni a vendégeket. Nem akarom ezt - gondolta, akár egy nyafogós kislány -, nem akarom, hogy zavarjanak magányomban, a társaimat akarom élvezni. Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Hogy egyedül gyászolhassak. Az átlátszó kupola alatt a nappaliban a hajó emelvényes széket képzett. Yalnis becsusszant a díványok között, felült a székbe, szitkozódott, mert ráült a hajára, majd kisöpörte maga alól a hosszú fürtöket, és összecsavarta őket. A fonatok végében földdarabok és levelek csüngtek - Yalnis megrázta magát, és lepergette őket. Hagyta, hogy a szőnyeg felszívja a darabkákat. Visszaült az emelvényére. - Meg szeretném látogatni Zorart - mondta a hajójának. - Igaz. Amíg a két hajó összeállt, kacsokat növesztett és összekapcsolódott, Yalnis szundikált. Aztán a járművön alig észrevehető remegés futott át. A két hajó peremén megtorpant, majd vett egy nagy levegőt, és belépett a nyúlványba, melyen át járművének anyaga Zorarééval összekapcsolódott és kommunikált, kicserélve a felfedezésre és ízlelgetésre váró, egyedi genetikai információkat. Zorar hajójának küszöbén várt, amíg barátnője felbukkant. Akkor hangos szóval köszöntötte. Zorar a maga kedves, ábrándos módján pislogott rá. Felé nyújtotta a kezét, és áthúzta a saját hajójára. Bizalmának ebbe a gesztusába belesajdult Yalnis szíve. Legszívesebben Zorar karjába vetette volna magát. Vajon van még hozzá jogom? - gondolta. Sírva fakadt. Zorar átkarolta, és azt súgta a fülébe: - Ugyan, kedves, mi a baj?
Yalnis zokogva és szipogva, szégyenszemre csuklások közepette mondta el neki történetét. Zorar végig fogta a kezét, és simogatta. Csendben, egy moccanás nélkül hallgatta végig. - Sajnálom - suttogta Yalnis. - Úgy szerettem Zorargult. Mindig emlékeztetett rád, amikor... Most olyan üresnek érzem magam. Zorar lenézett Yalnis testére, de ruhájának csipkéi szemérmesen elrejtették társait. - Hadd lássam! - mondta. A hangja nyugodt maradt. Yalnis mindig csodálta csendes erejét, most mégis könnyek szöktek barna szemébe. Félrevonta a csipkés anyagot. A megmaradt négy társa pislogott és mocorgott a hirtelen erős fényben, a szokatlan mustra láttán. A legszemérmesebb, Bahadirgul visszavonult, de a többiek kinyújtóztak, farkasszemet néztek Zorarral, és a fogaikat mutogatták. - Nem választottál mást helyette. - Hogyan helyettesíthetné bármi is Zorargult? Zorar megrázta a fejét. - Még egy ugyanolyanod nem lesz. De lehet helyette más. Yalnis megragadta a kezét. - Úgy érted... Elakadt, zavartan és szégyenkezve, csak hebegett és habogott, mint amikor még fiatal lányként először találkozott Zorarral. Akkor mindent, ami köztük történt, ő akart. Ez alkalommal Zorar joga a döntés. - Ha nekünk kettőnknek lenne egy lányunk mondta Zorar -, nagyszerű teremtménynek születne. - Igen - mondta Yalnis. Zorar az arcára tette a kezét. Yalnis nem simult a tenyérhez, hanem kirázta a hideg. Zorar nyomban elhúzta a kezét, és kutatóan nézett rá. - És te mit szeretnél, kedves? - kérdezte. - Azt, hogy... - Kínosan szipogott. - Azt akarom, hogy minden legyen úgy, mint amikor még nem ismertem Seyyant! - Megfogta Zorar kezét, és kétségbeesetten kapaszkodott bele. - Zorargultól akartam lányt, de Zorargul már nincs többé, és én... - Elakadt a szava. Nem akarta a fájdalmát Zorarra is átsugározni. - Nem állsz készen egy új szeretőre - mondta Zorar. - Tökéletesen értelek.
Zorar lenézett Yalnis csupasz hasára, a szégyenlős és a három merész arcocskára, és a hegre, amely Zorargul után maradt. - Ennek nem lett volna szabad megtörténnie mondta. Yalnis megérintette a heget, ami alatt Zorargul érdes csomagja szúrta a bőrét. -Talán fel kellene... - Nem - szakította félbe Zorar határozottan. Yalnis csüggedten engedte vissza a csipkés ruhát a hasára. - Seyyan a közös emlékeinket pusztította el - mondta Zorar. - Kiküldenél az űrbe egy lányt egyetlen szülő tapasztalatával? Zorar figyelmes volt, és nem tette hozzá, hogy az az egy szülő Yalnis lenne, aki fiatal, és viszonylag tapasztalatlan. Yalnis szemébe újra könnyek szöktek. Küzdött, hogy visszatartsa őket, de elbukott. Küzdött Zorar igazsága ellen is. Zorar érett volt és tapasztalt, számos hosszú és távoli kalanddal a háta mögött. Az emlékei pótolhatatlan értékű ajándékok voltak, és Zorargul átadta volna őket a lányuknak. A spermacsomag magában nem adta volna tovább az emlékeket. - Hadd teljen az idő! - mondta Zorar. - Még találkozhatunk, talán egy másik évezredben. Yalnis ingujjával törölgette a szemét. - Olyan dühös vagyok! - kiáltotta. - Hogy árulhatott el Seyyan ilyen aljasul? - Hogyan találtál rá? - kérdezte Zorar, mintha témát akarna váltani. - Senki nem hallott róla úgy... - eltűnődött, majd vállat vont - legalább hatvannyolcvan évezred óta. Azt hittem, örökre elveszett. - Reménykedtél benne? Zorar fürkésző tekintetet vetett rá. - Hát nem emlékszel? Yalnis szégyenkezve elfordította a tekintetét. - Nincs meg Zorargul összes emléke - mondta. - Ízlelgettem, őrizgettem őket. Nem akartam mindet felhabzsolni. Túl mohó dolog lett volna. - Mennyi idős vagy? - kérdezte Zorar gyengéden, mintha megint témát váltana. - A hajóm tizenegyezer éves - felelte Yalnis. Ébrenlétben huszonöt esztendőt töltöttem. - Ti fiatalok mindig mindent magatok akartok megtanulni - mondta Zorar sóhajtva. - Hát nem kérdezted meg Zorargult Seyyanról, amikor összejöttél vele?
Yalnis döbbenten meredt rá. - Zorargult kellett volna faggatnom Seyyanról? Ilyen erővel Zorar azt is mondhatta volna, hogy szeretkezzen egy csapat hajó kellős közepén, átlátszó kupolával, mindenki szeme láttára. Yalnisban sosem merült fel, hogy elmondja társainak a többiek nevét, azt sem tudta, egyáltalán értenék-e. Joga volt némi intimitáshoz, és a többi szeretőjének is. - Ó, ti fiatalok! - mondta Zorar felbőszülve. Hát mit hisztek, mire valók az emlékek?! Csak a szórakozásotokat szolgálják talán? - Tisztelettel akartam bánni velük! - felelte Yalnis. Zorar válaszképpen csak mordult egyet. Yalnis eltűnődött, vajon ő is lesz-e egyszer majd annyira magabiztos, annyira szilárd, hogy nem érdekli, mások mit gondolnak róla. Vágyott az ilyen arcátlan, merész önérzetre. - Persze, hogy kérdezősködtem felőle! - jelentette ki, hogy mentse, ami menthető. - Nem a társaimat kérdeztem, de Shai, Kinli és Tasmin elég közel voltak a kommunikációhoz. Mind azt mondták: „Ó, hát megvan?", meg hogy „Ő egy élő legenda, milyen szerencsés vagy, hogy találkozhatsz vele!", meg azt, hogy „Add át neki szerető üdvözletem!" - Tasminnak lánya van tőle. Sosem beszélne ellene. Gondolom, Seyyan soha nem kért tőle olyat, amit magától ne adott volna neki. Amikor Kinli született, Seyyanról már rég nem hallott senki semmit, és Shai... - letekintett, és lassan kiengedte ökölbe szorított kezét - Shai fél tőle. - Figyelmeztethetett volna. - Retteg Seyyantól. Itt van most? Becsukta a szemét - Yalnisnak ismerős volt a szokás, ő is így tett, ha információt kért a hajó érzékszerveitől. - Nincs - mondta, és ugyanekkor Zorar is megszólalt: - Nem, látom, hogy nincs itt. - Azt mondta, eljön, de meggondolta magát. Rosszulesett, hogy szó nélkül eltűnt, és nem válaszolt, amikor kérdeztem, hogy mi történt. - Azután gondolta meg magát, hogy Seyyant említetted. Yalnis felidézte a beszélgetésüket. - Igen - Hittél volna neki, ha figyelmeztet?
Yalnis visszaemlékezett Seyyan szavaira, érintésére, szépségére, arra, hogy a puszta látásába belepirult, és hogy milyen izgatott lett attól, hogy Seyyan ránézett. Beleremegett a tudatba, hogy ennek már vége. - Nem hiszem - mondta. - Jól van, igazad van, nem hittem volna neki. Azt gondoltam volna, csak féltékeny. Zorar letörölte a másik arcáról a könnyeket. - Mit tett veled? - suttogta Yalnis. Zorar nagy levegőt vett, és félrehúzta ingének áttetsző szegélyét. Ugyanazokat a társakat hordozta, akiket első találkozásukkor - öten voltak, akárcsak Yalniséi. Meglepte, hogy Zorar a kora és státusza ellenére nem hordozott többet. Az öt Yalnis életkorának és kevésbé jelentős vagyonának való szám volt. - Észrevetted ezt a heget - mondta Zorar, és végigsimított az ezüstös, cikcakkban a szegycsontjától a köldökéig futó vonalon, amely alig látszott finom, szinte áttetsző bőrén -, de én kitértem a kérdésed elől. - Azt mondtad, egy bolygó felszínén bolyongva szerezted - mondta Yalnis. - Egy húsevő növény támadt rád. - Igen, így is volt - mondta Zorar, cseppet sem zavartatva magát. - De nem az sebzett meg. Megsimogatta középső arcocskájának állát. A köldöke alatti kis lény pislogva, fogait csikorgatva bújt kijjebb. Nem nyújtózkodott agresszívan, és nem is vonult vissza védekezőleg. Yalnis sosem látta az arcát - amikor Zorarral szeretkeztek, a többiekhez hasonlóan szinte teljesen rejtve maradt, csak a feje búbja látszott ki. Yalnis akkor csodálatra méltóan szerénynek hitte szerelme társait, de most eltűnődött rajta, vajon nem féltek-e tőle. Zorar a társa álla alá nyúlt, gyengéden megvakarta és felfedte a nyakát. A seb nem ért véget Zorar köldökénél. A társa tarkója alatt, a torkán oldalt végig folytatódott. - Seyyan azt állította, csak azt tette, amire tanították. Hogy ez így volt rendjén. Rettentően megütközött a felháborodásomon. Megsimogatta társának pihés kobakját, és az behunyta a szemét. A hangja ércesre váltott.
- Annyira kiborult, hogy vigasztalnom kellett. Nekem kellett vigasztalnom őt. - Azzal vádolt, hogy elcsábítottam és becsaptam - mondta Yalnis. - Pedig ő ölte meg Zorargult. Zorar gyengéd keze alatt a sebhelyes társ elernyedt és elszunnyadt, már nem vicsorgott teli szájjal. - Talán rájött, hogy hatékonyabbnak kell lennie - suttogta a nő, mintha a társa hallaná és értené, amit mond. - Vagy talán... könyörületesebb lett. - Könyörületes! - kiáltotta Yalnis. - Inkább kegyetlenebb és kiégettebb! - Zorargult megölte - mondta erre Zorar. - Ezt itt, az enyémet bénává tette. Impotenssé. Yalnis belegondolt, milyen lett volna, ha Zorargul sem gyönyörrel, sem emlékekkel nem tudott volna többé kommunikálni vele, csak élősködött volna a testén tönkrealázott büszkeségével. Döbbenten és szánalommal nézte Zorart, majd szégyenében elvörösödött. Egy kicsit sértette, hogy az nem elsődleges társával, csupán egy másodlagos arcocskával hozta létre Zorargult. Most értette meg, miért. Yalnis megfogta Zorar kezét. Ujjai hozzáértek a nyomorék társlény bársonyos bundájához. Akaratlanul is kirázta a hideg. Zorar elfordította a fejét. Meg bírtam volna tartani Zorargult? - merengett Yalnis. Bármennyire is szerettem Zorart... Úgy érezte, még sosem találkozott Zorarnál bátrabb teremtménnyel. Vajon helyes ezt kimondani is? Helyesebb, mint feltenni a kérdéseket, amiket nem szabad: „Hogy bírtad elviselni?! Miért nem...?" - És most hogyan látod? - kérdezte Zorar. - Szétfeszít a düh! - felelte Yalnis. - Eléggé dühös vagy ahhoz, hogy beszélj róla? - Neked már elmondtam. - Nekem csak bevallottad. Bevallottad Zorargul halálát, mintha a saját hibád lett volna. Elhiszed Seyyannak, hogy te csaptad be? Vagy elég dühös vagy ahhoz, hogy ne magadat hibáztasd, hanem őt? Yalnis csendben ült és gondolkodott. Hosszú idő elteltével megint megsimogatta Zorar kezét, összeszedte magát, és együttérzőn simított végig a másik társának bundáján ujjbegyeivel. Adott Zorarnak egy gyors csókot, és visszatért a saját hajójára. (folytatjuk) Maleczki Miklós fordítása
Google, a játékos A Google-ról mindenkinek automatikusan a kereső jut eszébe, habár tucatnyi, fontosabbnál fontosabb, érdekesebbnél érdekesebb szolgáltatást nyújt nekünk. De ismerjük meg ennek a cégnek a játékos oldalát.
A
GOOGLE IDÉN LESZ tízéves, de a garázs-
ból indult vállalkozás megőrizte fiatalos lendületét és bohóságát. Hajlandóak arra is, hogy ne vegyék túl komolyan magukat. Számos szoftver rejt apróbb programocskákat, amelyek hivatalosan nincsenek a fejlesztésben, csak a megfáradt vagy bolondos kedvű programozók dugták el benne azokat. A Corel Draw négyes és ötös verziójában Elvis Presley ejtőernyősök potyoghatnak az égből, a Corel Photopaint 6 tűzijátékot rejt, a Word 97 titka egy működő flipper. Az egyik legismertebb az Excel 97-ben rejtőző, enyhe túlzással repülés-szimulátornak nevezett kis rejtett program. A megfelelő billentyűk lenyomása után egy misztikus virtuális térben találtuk magunkat, ahol repkedés során megtalálhattuk az emlékművet, amelyen a készítők neve olvasható. A Google Earth is hasonló játékkal lepte meg felhasználóit. A Control+Alt+A kombináció lenyomása után egy repülés-szimulátor panelja ugrik fel, ahol kiválaszthatjuk, hogy egy F16-os vadászgéppel, vagy egy SR 22-es kis utasszállítóval akarunk repkedni. Lehetőségünk van kiválasztani a repülés helyét. Repülhetünk a pillanatnyi helyzetünktől kiindulva, vagy a világ számos nagy repülőteréről startolva, de folytathatjuk előző félbehagyott repülésünket is. A Google Earth még a joystick használatát is támogatja. A Start Flight gombra kattintás után már indulhat
is a repülés a táj felett. A szimulátor élmény nem tökéletes, hiszen nincs műszerfal és sok funkció, de a repülőgép vezethetősége nem hoz szégyent a fejlesztőkre. A „szélvédőre" vetítve még néhány repülési adatot is követhetünk. Maga az élmény kárpótol a hiányosságokért. Ha egyszer már felfedeztük a lehetőséget, a rendszer nem titkolja többé. A Tools menüpontból elérhetővé válik a szimulátor. Google a Mikulás nyomában A december a Google-nél a Mikulás jegyében, mindenki másnál a mikulásvárás jegyében telt. Ha valaki a világon komolyan tart attól, hogy a Mikulás nem fogja őt meglátogatni, és fel
szeretné hívni magára a fehérszakállú figyelmét, akkor a Google térképén megadhatjuk a koordinátáinkat, bejelölhetjük házunk helyét. Jutalmul - hasonlóan a többi aggódóhoz - egy mikuláspiros POI fogja jelölni otthonunkat. Ezek után akár végigrepülhetünk a pontok felett, kicsit magunkat is a szánra képzelve. De segíthetünk az optimális útvonal megtervezésében is. A NORAD, Az Észak-Amerikai Légvédelmi Parancsnokság feladata az Egyesült Államok védelme minden levegőből érkező támadással szemben. Ez alá a parancsnokság alá tartoznak megfigyelő műholdak, de a telepített radarrendszerek is. Mivel az év minden percében figyelik az eget, ezért óhatatlanul is meglesik a Mikulást munka közben, hiszen rénszarvas vontatta szánja nem kerülheti el a NORAD figyelmét. A parancsnokság ezért 1955 óta működteti NTS (NORAD Tracks Santa) nevű programját, amelyben a gyerekek követhetik Mikulás útját. A játékhoz nemrégiben a Google is csatlakozott, és karácsony után háromdimenziós térképeken lehet majd meglesni a Mikulás útját. Aki kíváncsi arra, hogy hol dolgozhat ennyi őrült ember, az a Google Earthben keressen rá a „Google Campus"-ra. A cég máris odarepít minket a székházukhoz. Természetesen ide a lehető legjobb minőségű műholdfelvételt vásárolták meg, a parkolóban már csaknem látszanak az autók rendszámai. Akit nem sikerült meggyőznünk, azok számára az utolsó adunk a Google keresője. A nyitóoldal
A Google virtuális világa?
L
LEHET, HOGY A GOOGLE a Second Life-hoz
hasonló virtuális világot akar indítani? Egyértelmű jelek nincsenek, de sok közvetett bizonyíték utal erre. Az Arizonai Állami Egyetem hallgatóinak részvételével tesztelik a My World nevű háromdimenziós szociális hálózatot. Nem tudni, kinek a fejlesztése a My World, de minden jel a Googlera utal. Az egyetem évek óta együttműködik a céggel, részt vettek a Google Apps, a Maps és az Earth tesztelésében is.
Az egyetemről kiszivárgott egy kérdőív, amely szerint egy jelentős internetes céggel működnek együtt, egy hamarosan megjelenő termék kapcsán. A kérdőív foglalkozik a videojátékokkal, avatarokkal is. A leggyanúsabb azonban az, hogy a kérdőív az iránt érdeklődik, van-e a kérdezettnek gmailes postafiókja, vagy hajlandó lenne-e nyitni egyet. Sokak S7xrint régóta várható már egy ilyen lépés, hiszen ebben a szegmensben még nem jelent meg a Google. De szakértők véleménye szerint a cég egyéb fejlesztései okán inkább várható egy „First Life", vagyis a valós világ szimulálása, mert ez szervesen kiegészítené a Maps és Earth szolgáltatásokat. és a szolgáltatás a nyelvi eszközök oldal beállításai szerint 117 nyelven érhető el. Ezek között megtalálható a klingon is. A fordítás - gondolom - egy Star Trek-rajongó műve, de a Google játékosságának ékes bizonyítéka, hogy hajlandóak voltak feltenni az oldalukra. Bár a helyi domainek listájában már nem található meg a klingon birodalom zászlaja, természetesen azért, mert recés homlokú barátainknak nincs saját, azaz az ország nevét jelentő első szintű domainje. Pedig a .kl még szabad.
A TENGER SZÉLSEBESEN suhant el az ab-
lak előtt. A vonat az áradás után épített hídon kat-kat-kattogott keresztül. Elképzeltem alattunk az eredeti vágányokat, amelyeket mostanra már ellephetett a korall, egész kis ökoszisztémát alakítva ki maga körül. - A következő állomás... Sarina. A telefonom fölzümmögött: tíz új üzenet. Eszembe jutott az a dolgozat, amit a hét végéig be kell fejeznem és beküldenem. A témája: „Milyen mértékben volt felelős az Antarktisz összeomlása az Északi Háborúért?" Nem vártak mást, csak a tankönyv anyagát saját szavaimmal visszaadva, és azt délelőtt,
mint Ip-Brist. Ezt még nem hozták nyilvánosságra. Ne aggódj, ma estig nem is jelentik be, befogsz jutni rendben. Kétszer is elolvastam az üzeneteket, a csalódottság csak azután kólintott fejbe. Akkor azonban kegyetlenül, a gyomrom helyén űr támadt, muszáj volt nyelnem. Megnyomtam a válaszgombot. A kurzor visszapislogott rám. Tárgy: útiterv Hogy érted, hogy lezárják? Biztos nem tudok majd kijutni Eungellába? Szinte késlekedés nélkül megjött a válasza.
GRace Dugan: Valahol Közép-Queenslandben
Nem szabad elfelednünk, hogy az éghajlati változások egyáltalán nem értelmezhetők önmagukban, hiszen a Föld ökológiai egyensúlyának felborulása kétségkívül hatalmas társadalmi-politikai felbolydulást is von maga után. az utazás első szakasza alatt meg is csináltam, mindössze a végkövetkeztetéseket kellett megírnom. Megnéztem az üzeneteket: többségük hirdetés volt az étkezőkocsiból (Azokat az új, marshmallow-krizantém italokat is kínálták már), de anyám is küldött kettőt. Tárgy: útiterv Szia, kiscsibém, rossz hír a szakmai gyakorlatod szempontjából. Nem fognak oda kiengedni. Senki sem mehet se ki, se be. Sajnálom, tudom, hogy roppant csalódott leszel. Fönt kell maradnod Mackayben, aztán visszajönni holnap, vagy amikor engednek. Tárgy: útiterv Keigha, kislányom, itt anyád. Az itteni irodai hírek szerint a városokat lezárják, köztük Mackayt, Rockhamptont, Gladstone-t csakúgy,
Tárgy: útiterv Hát, ma éjféltől útakadályokat emelnek a városok körül, és a ki-beutazást engedélyhez kötik. Azt hiszem, a vasúti járatokat fenntartják, de mindenhova őrséget rendelnek ki, úgyhogy a hazajutásoddal nem lehet gond. Talán csinálhatnánk valamit hármasban a hétvégén. Bezártam az üzenetet, és hosszú ideig teljesen mozdulatlanul ültem. Útakadályok. Engedélyek. Hát ezt is megértük? Pár pillanatig hitetlenségét éreztem, aztán düh öntött el. Miért kellett, hogy most történjen ez? Egy hét múlva már vissza is értem volna az Eungella Nemzeti Parkból. Csak néhány nap, és legalább kijutottam volna oda. Megnéztem a híreket, hogy van-e valami erről, de persze semmit nem találtam. Talán majd egy
óra múlva. Eszembe jutott, hogy vajon a vonat személyzete tudja-e már. Szóval valami diákszállón alhatok, aztán mehetek haza Mt. Coot-thába, ahol a hét további részében a dolgozatomat csiszolgathatom, hogy megint elérjem a 95 pontot. (A legutóbbihoz ezt a megjegyzést fűzte tanárom: Az ötleteid hajmeresztőek, Keigha, de az eredmény nagyon jó, mint általában. Legközelebb szeretném látni, hogy kicsit megerőlteted magad, és a másik oldalról is megpróbálsz érveket felsorakoztatni) Egyre keservesebben kellett megküzdenem a jó jegyekért, és ez csak újabb bizonyítékokat adott Peng kezébe, aki szerint megvan a tehetségem a fejlődéshez, de egyelőre csupán elvesztegetem. Peng anya új felesége, és éppen tegnap éjjel veszekedtünk vele legutóbb, miközben csomagoltam. Kinyitottam a szekrényt, hogy kikapjam a használtan vett katonai gyakorlóingeket (természetesen minden rangjelzést és címkét eltávolítottak róluk), ő meg előszedte az állásinterjúkra tartogatott kosztümömet, és elgondolkodva méregette. - Tudod, bámulatos pályát futhatnál be mondta -, amilyen téren csak akarsz. Az jutott eszembe, hogy talán senki nem közölte még ezt veled. Szörnyű lenne, ha azért esnél el a legjobb lehetőségektől, mert senki nem adott önbizalmat az első lépés megtételéhez. - Hidd el - feleltem -, túlteng bennem az önbizalom. - Leraktam az ingeket az ágyra, minden más mellé, ami majd a hátizsákba kerül. - Szerintem halálra fogod unni magad odakint a bozótosban - jegyezte meg, mintha épp akkor tudatosodott volna benne. - Köszönöm, Peng, nagyra értékelem az aggódásodat, de meg tudom hozni a saját döntéseimet. - Hát persze, hogy meg. És mi nem gátolhatunk meg semmiben. Belenyomtam az ingeket a zsákba. - Tudod, hogy amikor nagymamám tizenkilenc éves volt - kérdeztem -, Európában utazgatott, egyedül? - Igen, anyád megmutatta nekem a fotóalbumot. Mennyi gyönyörű hely! - Szája szomorkás
mosolyra húzódott. - Manapság nem lenne valami jó ötlet. - Haha. Nem ezért hoztam föl. - Tudom, drágám. Tudom, hogy nem ezért. Egyszerűen hangosan gondolkoztam. - Leült az ágyra, oda, ahol az imént az ingek hevertek. - Te most életednek egy olyan pontján vagy, Keigha, amikor az embernek izgalmas ötletei támadnak arról, mit akar kezdeni magával, de igazából hiányzik hozzá a tudása. És ne nézz így rám, mert ez az igazság. Legfeljebb öt évre tudsz előre gondolkozni, és azt érzed, milyen fantasztikusan szabad leszel az iskola nélkül, milyen új élmények várnak rád, satöbbi. Ez általában igaz is az első öt-tíz évre, de aztán elkezdesz majd gondolkodni azon, hogy gyereket szeretnél, egy társat, valami többet kezdeni az életeddel. És vissza kell menned az egyetemre, miközben az első körből még mindig törleszted a diákhiteledet. Anyagi csőd. Ezért tartanak a hozzám hasonló mogorva vénasszonyok kiselőadásokat nektek, gyerekeknek. - Nem vagy te még vén, Peng. - Sokkal idősebb vagyok nálad. Anya akkor lett kész a konyhában, ő is bejött, és leült az asztalom szélére. - Te nem aggódsz érte? - kérdezte tőle Peng. - A nemzeti parkok tele vannak bozótlakókkal. Szimpatizánsokkal. - És az miért olyan nagy baj? - kérdeztem. - Keigha, azok az emberek elfajzottak. És nem olyan ártatlanok, mint egyesek mondják. Egyszer a kormány majd lecsap rájuk, és véget vet annak a fertőnek. Tudod, azok a menekültközösségek szinte semmiféle törvényt nem ismernek. Az egyik kollégám járt ott kint, és mindenről beszámolt. Legyömöszöltem vászonkalapomat a csomag széle mentén, egészen könyékig elmerülve a hátizsákban. Meg akartam mondani neki, hogy téved. A bozótlakók jól szervezettek voltak, ha kis csoportokra szakadtak is szét. Pozitív, konstruktív ellenállást alkottak; ők bújtatták a városokból elszökött disszidenseket, és fogadták be a menekülteket, akik azóta folyamatosan áramlottak északról, hogy a kormány magukra hagyta őket az éhínségben. - Tudod, mi miatt aggódom igazán, Keigha? Hogy ezek miatt a kiruccanásaid miatt a külön-
böző nemzeti parkokba, meg az iskolai dolgozataid témaválasztása miatt már szimpatizánsként tartanak számon. És amikor végül majd úgy döntesz, hogy igazi munkát akarsz, minden ajtó bezárul előtted. Valami okból ez megrémített, ami meg aztán dühössé tett, így szépen elvitatkozgattam vele egy darabig, ragaszkodva hozzá, hogy nem olyan rossz a helyzet. Ma azonban arra gondoltam, hogy talán mégis. A net sávszélessége a vonat turistaosztályán annyira le volt korlátozva, hogy elejét vette mindenféle igazi nyomozómunkának, így fogtam a telefonomat meg a csomagomat, és átsétáltam az étkezőkocsiba. Ott begyömöszöltem magam cuccostul a vagon túlsó végéhez legközelebbi bokszba, ahol elcsíphettem az első osztálynak kijáró, jobb elérhetőség szélét. Beütöttem egy marshmallow-krizantém ital kódját, aztán nekikezdtem a komoly kutakodásnak. Nehéz volt átváltani az általános netről. Nem is tudtam, hogy kell, míg a barátom, Ike meg nem mutatta. Nem mintha bárki gátolta volna, egyszerűen csak bonyolult machinációkat igényelt. Mire befejeztem az italomat, rátaláltam egy bozótlakó-blogra, ami egy „permakultúrafaluból" posztolta bejegyzéseit, valahol KözépQueenslandben. Mindannyian folyamatos készültségben vagyunk, mert információink szerint a kormány bombázókat akar ránk küldeni Amberleyből. Nem magunk miatt aggódunk, mivel van elegendő hely a bunkerekben, csak a kertjeinket féltjük. Az az általános érzés, hogy fokozatosan kialakulnak a frontvonalak. Talán véget ért az önteltség ideje. De azt hiszem, ez csak még jobban összekovácsol és eltökéltebbé tesz bennünket. A hír még nem jelent meg a kormányzati portálokon, valószínűleg azért, mert nem akarták, hogy idő előtt neszét vegyük a dolognak. Hát elkéstek! Egy órával ezelőtt láttunk egy felderítő gépet, és most már készen állunk, hogy bármelyik pillanatban levonuljunk a bunkerbe. Egy darabig még bámultam a. telefonom kijelzőjét. Aztán eszembe jutott, hogy körülnézzek
az étkezőkocsiban. Senki sem figyelt. Semmi nem változott. A légkondi a nyakamat hűtötte; a sarokban ülő férfi még mindig a Happy Snakjét fixírozta. Megszédültem, és az jutott eszembe, hogy vajon valami betegség készül kitörni rajtam, vagy csak a sírás? Összehúztam a gallért a nyakam körül. Serdülőkorom kezdetén kimondatlanul is valami döntő fontosságú esemény bekövetkeztére vágytam, hogy a fennálló zavaros állapotok letisztuljanak, és minden a helyére kerüljön a jó meg a rossz rendszerében. Érteni akartam mindent, mindent, még azt is, ami felfoghatatlanul hatalmas. Ezt azonban soha nem kívántam. Amikor anya és Peng összeházasodtak, elküldtek a Washpool Nemzeti Parkba, egy aprócska környezetvédő táborba, olyan emberek közé, akik már rég kivonultak volna a bozótosba, ha az újdél-walesi kormány is olyan elnyomó politikát folytat, mint a queenslandi, így azonban egyelőre megmaradtak a Köztársaság törvényes, adófizető polgárai. Körbevittek a vadonban, és hagytak egyedül kóborolni, sokkal többet, mint ami anyámnak tetszett volna. Ott találkoztam Ike-kal, mert ő is a bozótost járta. Először nem akarta kiadni magát, azt mondta, a neve Kino, és Parramattából jött szabadságra. Biztos az én városias nyelvhasználatom riasztotta kezdetben, de aztán rájött, merre húz a szívem, és beavatott a titokba: üzeneteket továbbít az északi bozótlakóktól az ÚDW-i szimpatizánsokhoz. Az egész rém romantikusnak tűnt. Elmesélte, mi folyik a világban, megtöltve tartalommal a nekem korábban rendelkezésemre álló információmorzsákat. Én vártam és vártam és vártam, hogy megkérjen, szökjek el otthonról, és csatlakozzam az ellenálláshoz. De nem kért meg. Talán ez valami szabály volt náluk. Úgy éreztem, sajnálja anyámat és Penget, nem akarja, hogy elveszítsenek, vagy fordítva (az ő kapcsolata a szüleivel nem lehetett valami jó, ezért a miénket megpróbálta idealizálni). Megmutattam a legszebb képet az esküvőjükről, amin úgy állnak vörös ruhájukban, karjukkal egymás derekát ölelve, mint két iskoláslány; Peng kicsit kibillent
az egyensúlyából, és úgy néz ki, mintha mindjárt anyának esne. Ike csak azt nem értette meg, hogy anyámnak már nincs szüksége rám. Most ott van neki Peng, és ez teljesen kielégíti. Tudtam, hogy soha többé nem látom Ike-ot, és el is fogadtam ezt. Nem úgy fogtam föl, mint életem nagy tragédiáját. Ami azt illeti, kicsit meg is untuk egymást, mint a tízéves gyerek, aki egymás után két napot tölt el a legjobb barátjáéknál, és a végére kifogynak a játékokból. Én saját történetekre vágytam a hatóságok elleni harcról, a saját időmet akartam eltölteni veteményes ágyások kiásásával, és szívesebben beszélgettem volna a talajminőségről, mint iskolai osztályzatokról. Nem szerettem Ike-ot, csak olyan akartam lenni, mint ő. - Megérkeztünk Sarinába. A vonat öt perc múlva indul tovább. A telefonom kijelzőjére hívtam a környék térképét. Sarina alig 35 kilométerre délre volt Mackaytől, Eungella pedig északnyugatra terült el, nagyjából 100 kilométerre. Talán öt vagy hat nap gyalog, a tereptől függően. Aztán lehívtam egy térképet az áradás előtti állapotról, ahogy az szokásommá vált. Sarina akkor még a szárazföld belsejében volt, előtte pedig egy sor tengerparti település: Hector, Halftide, Grasstree Beach, Zelma, Campwin Beach. Mostanra mind eltűntek. Szívesen nézegetem ezeket az áradás előtti térképeket, ismerkedem a korábbi világgal. Otthon a falamra kiragasztottam egy régi autóatlasz lapját, amit nagyi házában találtam. Brisbane belvárosát mutatja, a folyó kígyózó kék szalagja szinte pontosan félbevágja. Peng nem tudta eldönteni, ezt morbid vagy szentimentális gesztusként fogja fel. - Nem tudom, mit tanulhatnánk az áradásból - mondta tegnap este, amikor a térképre pillantott az asztalom fölött. - Megtörtént, és együtt kell élnünk vele. Mi magunk is megváltoztunk, alkalmazkodtunk hozzá. - Emberek milliói haltak meg - közöltem. - Ez aligha nevezhető sikeres alkalmazkodásnak. - De a probléma magától megoldódott. A globális szennyezőanyag-kibocsátás jelentősen lecsökkent.
- A háború miatt, amit megint csak nem neveznék az alkalmazkodás sikerének. - A probléma akkor is megoldódott. Először jön a melegedés, aztán a lehűlés. Lehet, hogy mi nem is befolyásoljuk ezeket a folyamatokat, Keigha. Nem tudom, milyen mélyebb értelmet kéne belemagyarázni. Egyszerűen megtörtént, és kész. - Kell hogy legyen mélyebb értelme. Ha nincs, akkor... - Akkor mi van? Erre a kérdésre nem tudtam válaszolni. Letettem a telefonom az asztalra, és hátamra dobtam a zsákot. Kint a peronon könnybe lábadt a szemem a napsütéstől, és a forróság az orromat csavarta. Sarina egyike volt azoknak a kis állomásoknak, ahol a jegy- és csomagmegőrző-automatán, meg a kis büfépavilonon kívül nincs semmi. Elnéztem a város felé: szerény utcahálózat rácsmintája, csillogó pléhtetők, bimbózó jakarandafák, és körben mindenfelé görögdinynye- és cukornád-földek, azokon túl pedig alacsony hegyvonulatok, olyan szilárdan és zölden, ahogy a térkép is mutatta őket.
Az állomáshoz tartozott még egy pár mosdó is, az Ősöreg, lepukkant fajtából. Ráérősen, lassan mostam kezet, közben a zsákom a repedezett csempefalnak támaszkodva várt. - Siess! - mondta egy nő egy kislánynak, aki a szomszédos mosdókagylónál ügyködött. - Vagy azt akarod, hogy nélküled menjen el a vonat? A kislány ruhájába törölte a kezét, és a nő kézen fogva kivezette őt az ajtón. Úgy tűnt, engem még csak észre sem vett. Kibontottam a hajam, és lassan fésülni kezdtem. Az arcom a foltos tükörből himlőhelyesen nézett vissza rám. A vonat felől felhangzottak az indulás zajai, elektronikus füttyök, fura gépies nyögések és sikolyok, majd a hangosbemondó szavai, amiket nem is értettem, csupán az egybemosódó duruzsolás hatolt el a tudatomig. Amikor a szerelvény tompa moraja elhalt, vállamra kaptam a zsákot, és visszamentem a peronra. A vágányokon túl megláttam a partot és a csillogó tengert. Egy darabig elnézegettem, aztán lesétáltam a lépcsőkön, hogy végre földet érezzek a talpam alatt. Németh Attila fordítása
ÖZÖNVÍZ
Isten büntetése, mítosz vagy természeti katasztrófa? Az Özönvíz története már évezredek óta tölti el rettegéssel vagy kíváncsisággal az embereket. Lehet, hogy égi eredetű, de másképp, mint ahogy sokan gondolják. A HUSZADIK SZÁZAD egyik legizgalma-
sabb régészeti területe a bibliai helyszínek és történetek kutatása. Voltak, akik ezzel a Biblia mindenek felett álló igazságát kívánták bizonyítani, mások csak a történelmi hitelességét keresték. Nagyon sok régészeti felfedezés köszönhető annak, hogy a régészek a Szentírást használták forrásul. Kétségtelenül az egyik legérdekesebb történet a Bibliában az Özönvíz és Noé legendája. Különlegesen fontossá az a tény teszi, hogy a téma a mítoszok közül nem egyedülálló. Bár a keresztény kultúrkör a Bibliából ismeri a történetet, a gigantikus özönvíz a leggyakoribb a legendák között. Gyakorlatilag
minden ókori kultúrában létezik történet egy hatalmas áradásról, amelyet csak néhány ember élt túl egy nagy bárkában. Több mint 230 özönvízlegenda tartalmazza ugyanazokat az elemeket, sugalmazva, hogy a történelmi forrásuk egy és ugyanaz, ami a múltban mély benyomást tett a katasztrófa túlélőire. A motívumok hasonlósága kísérteties, amit nem mondhatunk el a többi katasztrófáról, mint a földrengések, tüzek, vulkánkitörések, betegségek, éhínségek vagy szárazságok.
A matematika rabságában Nézzük a szikár bibliai tényeket. Az Özönvíz idején annyi eső esett, amely teljesen ellepte a földet. Az
.
Vízözön
(a Gilgames-eposz nyomán - részletek)
ÖSSZEGYÜLTEK az istenek, és elhatározták, hogy Vízözönt bocsátanak a bűnös világra... ...De ott volt a fényes szemű Ea is, a bölcsesség istene, aki szerette az embereket, és ő elárulta a jámbor Utnapistinek, hogy mit terveznek az istenek. - Ubara-Tutu fia - mondta Utnapistinek az isten -, rombold le házadat, és építs bárkát helyette, ne törődj vagyonoddal, örülj, ha életedet megmentheted. De a bárkába vigyél magaddal mindenféle élőlényt!
egyetlen konkrétum a víz magasságára, hogy az első száraz pont, aminél Noé bárkája kikötött, az az Ararát csúcsa volt. De vajon ehhez mennyi vízre lenne szükség? Természetesen most eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy Isten odateremtette a vizet, aztán eltüntette. Igy túl könnyű lenne. Először hajtsunk végre egy gyors számítást. A könnyítés érdekében kerek értékekkel számolunk, a pontatlanság a jelen esetben nem befolyásolja jelentősen a vizsgálat eredményét. Mennyi víz van most a Földön? Bolygónk felszínének hetven százalékát borítja tenger vagy óceán, az átlagos mélység 3000 méter. Tehát ha kiszámoljuk a Föld térfogatát, abból kivonjuk egy három kilométerre] kisebb sugarú gömb térfogatát, és megszorozzuk 0,7-del, akkor megkapjuk, menynyi víz tölti fel tengereinket. Ez 256 156 444 köbkilométer. Ugyanígy számolhatjuk ki, mennyi víz kellene ahhoz, hogy ellepje az Ararátot is. Ez egy ikercsúcs, a magasabbik 5156 méter. Az egyszerűség kedvéért vegyük ötezer méternek. Tehát vonjuk ki a Földnél 5 kilométerrel nagyobb sugarú gömbből a Föld térfogatát. Ez 610 661 735 köbkilométer. Vagyis csaknem két és félszer több, mint az összes víz a tengerekben most. Természetesen még ki kellene vonnunk ebből a tengerszint feletti száraz területek térfogatát, de levonhatjuk a következ-
Felelt Utnapisti az istennek: - Megértettem szavaidat, és aszerint fogok cselekedni... ...Eljött ez az idő: aki a sötétséget bocsátja a világra, egyik este búzaesőt hullatott a földre, de hamarosan olyan sötét fellegek borították el az eget, hogy Utnapisti félt rájuk feltekinteni. Fellépett a bárkára, elreteszelte az ajtaját, és rábízta magát minden vagyonával együtt Puzur-Amurrira, a hajósra. Hajnalra fekete felhőből mennydörgött Adad, a vihar istene, előtte jártak hegyeket és völgyeket átlépve az istenek követei, Sullat és Hanis; Irragal, az alvilág istene leszakítja a pilléreket, Nimurta, a háború istene elsodorja a gátakat, az Annunaki nevű alvilági istenek fáklyát ragadnak, és borzalmas fénnyel árasztják el a messzi vidéket. Adad felhatol az égig, és mindent homályba takar és szétzúzza a földet, mint hitvány cserépedényt. Magukat az isteneket is félelemmel töltötte el a rettenetes vihar, fölmenekültek az égbe Anuhoz... ...Hat napon és hat éjszakán át tartott a vihar, a hetedik napon aztán elcsitult az irtózatos erejű déli szél, elnyugodtak a tenger hullámai is, es visszahúzódtak partjaik mögé...
Özönvíz a Mahábháratában (részlet)
MOST PEDIG megmondom neked, mit kell tenned, amikor eljön az ideje. Tudd meg, hogy hamarosan elpusztul ez a világ, minden mozgó és mozdulatlan lény megsemmisül. Most azonnal építs egy nagy és erős bárkát, lásd el egy erős kötéllel! Szállj be a hét nagy bölccsel együtt, vigyétek magatokkal mindennek a magját külön-külön; és gondosan őrizzétek meg! Várjatok ott a bárkában, el fogok jönni értetek, és arról ismertek fel, hogy szarvat viselek a homlokomon. Cselekedj azonnal, mert nem éled túl ezt a félelmetes Vízözönt az én segítségem nélkül. - Mindent megteszek, ahogyan te mondtad ígérte meg Vaivaszváta Manu.
Megépítette a bárkát, összeszedte a magvakat, odahívta a hét bölcset, akik szintén felszálltak a bárkára - már éppen ideje volt, mert elsötétedett az ég, összegyülekeztek a szürke és a fekete felhők, szakadatlanul mennydörgött és villámlott, zuhogott az eső, a folyók megáradtak, és az óceán szintje nagyon gyorsan emelkedett. Vaivaszváta Manu a halra gondolt, aki - mintha olvasott volna a gondolataiban - azonnal meg is jelent. Akkora volt, mint egy hegy, és megparancsolta Manunak, hogy kötözze oda a bárkát jó erősen a szarvához. A hal nagy erővel vontatta a bárkát az egyre viharosabb óceán vizén. Hamarosan nem látták sem az eget, sem a szárazföldet, mindenütt csak víz volt. Évek teltek el, és a hal fáradhatatlanul vontatta a bárkát. Végre megpillantottak egy hegycsúcsot, amely a nagy áradásban menedékül kínálkozott. - Ez a Himalája egyik csúcsa - mondta a hal. Kösd ki a bárkádat ehhez a csúcshoz! Vaivaszváta Manu meg is tette, azóta ezt a hegycsúcsot Naubhudhana néven ismerik.
tetést: az Özönvízhez szükséges vízmennyiségnek a harmadával rendelkezik bolygónk. Vagyis a legenda gyökeréül más jelenséget kell keresnünk. Egy olyan természeti katasztrófát, amely nemcsak helyi szinten hatott, hanem hatalmas területen élő népek sokaságát érinthette. Amely olyan mély benyomást tett a túlélőkre, hogy a híre évezredeken keresztül fennmaradhatott. Valószínűleg olyan népek is átvették a történetet, amelyek nem álltak közvetlen kapcsolatban a katasztrófával, de átvették és magukénak vallották a történetet.
Katasztrófa az űrből A technikai fejlődés új utakat nyitott a régészetben. Lehetőségünk van a világűrből megszemlélni a Földet, vagy éppen robotokkal kutatni a tengerek mélyét. Ennek egyik következménye, hogy rá kellett ébrednünk, a békésnek hitt csillagos ég hihetetlen veszélyeket rejt. Felfedeztük azokat az óriási krátereket, amelyeket üstökösök vagy meteorok becsapódása okozott. Nagyon kevés olyan jelenséget ismerünk, amely képes globálisan hatást gyakorolni a Földre. Számunkra a legtitokzatosabb és a legérdekesebb a világűrből érkező testek becsapódása. Egy hatalmas meteor vagy üstökös képes olyan jelenségeket produkálni, amelyek hatása ezer kilométerekre is terjedhet. A becsapódás ereje megrázza a földet, a hőség mindent felperzsel a kráter körül. Hatalmas menynyiségű szilárd anyag, víz, füst és korom kerül a levegőbe, amik óriási távolságokra juthatnak el a szelek szárnyán. Bt a szétterülő felhő árnyékot vet
a földre, lehűlést okoz, az idő hűvösebbre, csapadékosabbra lordul. A légkörbe kerülő apró részecskék is fokozzák a nedvesség kicsapódását. Gigászi kataklizma rémítheti halálra mit sem sejtő őseinket. Lehet hogy egy ilyen becsapódás áll az. Özönvíz hál terében? Német tudósok szerint igen. Kutatók egy csoportja úgy véli, hogy az apokalipszisről szóló legendák történelmi magja egy tízezer évvel ezelőtti hatalmas meteor-becsapódás lehetett. Az apokalipszist ritkán írják le olyan plasztikusan, mint a Gilgames-eposzban, az emberiség első hőskölteményében, ahol az áll, hogy a viharok a nappalt éjszakává teszik, s a föld eltörött, mint egy edény. Ismerősen hangzik? Iliinek a nyomait találta meg egy kutatócsoport a Jordániai sivatagban. A tudósok úgy vélik, hogy a Jordánia és Szaúd-Arábia határvidékén elterülő óriási kráter a kőkorszak középső szakaszában, úgy tízezer évvel ezelőtt keletkezhetett egy több mint 100 méter átmérőjű meteor becsapódása nyomán. Véleményük szerint minden bizonnyal ez lehet az egyik alapja a Gilgames-eposznak és az Özönvíz legendájának is. A múlt század hatvanas éveiben a kutatók kialudt vulkánként jegyezték lel a sivatagban található, gyűrű alakú struktúrát, de most a németországi Braunschweig egyetemének geológusa, Werner
Schneider és a Jordániai Elias Salameh újra megvizsgálta a területet. A talajelemzés megerősítette gyanújukat: a több mint 5 kilométer széles krátert meteorrobbanás vájta ki, vagyis egy óriási bomba érkezett ide az univerzumból. Olyan sebességgel csapódhatott be, hogy a hirosimai atombombához képest ezerszeres erősségű detonációt idézett elő. A levegő meggyulladt, és több száz kilométeres körzetben minden elégett. A rettentő robbanást több ezer kilométeres körzetben láthatták az emberek, akiket teljességgel sokkolhatott az apokaliptikus kép. Valószínűleg ez a „legfiatalabb" kráter a térségben, amely az emberiség egyik legnagyobb katasztrófájában jött létre, és ez nyilván megjeleni a kőkorszaki népek elbeszéléseiben és mondáiban. Egy másik csoport szerint olyan becsapódási kellene keresnünk, amelynek krátere a tenger fe-
Az özönvíz nyomában A TENGER ALATTI becsapódások kutatásá-
nekén van. Egy ilyen becsapódás esetén hihetetlen mennyiségű gőz kerül a légkörbe, hatalmas esőzéseket és áradásokat okozva. Bruce Masse, a Los Alamos Nemzeti Laboratórium kutatója szerint ötezer évvel ezelőtt egy öt kilométer átmérőjű üstökös csapódott bele az Indiai-óceán vizébe. Az ezt követő földrengés, szökőár, és esőzések épültek bele a környező népek mitológiájába. Dr. Masse a Holocene Impact Working Group (Holocén-kori Becsapódás Munkacsoport) segítségével nekiállt feldolgozni az özönvízmondákat. Összesen 175 leírást sikerült összegyűjteniük és elemezniük. Sajnos csak mindössze kettő olyat találtak, amely konkrét időponthoz kötötte az eseményt. Égy kinai leírás szerint Nu Wa császár uralkodásának idején történt a katasztrófa, egy hindu mítosz pedig egy ritka csillagegyüttállás idejére datálja. A két időpont pedig a Krisztus előtti 2807ben esik egybe. Ha valaki tengeri becsapódást keres, legegyszerűbb, ha a cunami nyomait keresi. A becsapódás keltette óriáshullám mélyen behatol a szárazföldekre, ahol jellegzetes, ék formájú területeken okoz pusztítást. Érdekesség, hogy a kereséshez (elhasználták a Google Earth képeit is. Ilyen nyomokat találtak az Indiai-óceán partvidékén, de még Dél-Amerikában is. A legizgalmasabbakra Madagaszkáron bukkantak, ahol még a tengerparttól 5 kilométerre, 180 méter magasságban is ott vannak a pusztítás jellegzetes nyomai. Sőt a szárazföld belsejében, ezeken a helyeken mélytengeri fosszíliákat is találtak. Természetesen egy becsapódáshoz kráter is dukál. 5000 év alatt nem tűnik el nyomtalanul. Dr. Masse a Burkle-kráterrel azonosítja a becsapódás helyéi. A kráter az Indiai-óceán mélyén fekszik, pontos koordinátái 30,865 fok dél, 61,365 fok kelet.
ban, földrengészónák felderítésében nagyon fontos szerepet szánnak egy túróhajónak. November 16-án végrehajtotta első tudományos küldetését a Csikju, a világ legnagyobb kutató füróhajója. Mindössze néhány apró hibával fejezte be tudományos programjának kezdeti, nyolchetes szakaszát. A Csikju hosszú távú missziója hat kilométerrel a tengerfenék alá fúrni, hogy meg lehessen vizsgálni a mélységi viszonyokat a Nankai-hasadékban, mely Japán egyik földren-
gésekel generáló zónája. Az első bevetés során azon a hat helyszínen fúrtak, ahol a hajó végül majd megfigyeléseket végez. Méréseket folytattak, hogy megállapítsák az egyes furatokat körülvevő sziklák tulajdonságait. A terveket némileg késleltette, amikor a túrótól 200 méterre a tengerfenék beomlott, és vitte magával a felszerelést, valamint a mérést végző eszközöket. Ezek visszaszerzése nem sikerült. Az ilyen incidensek nem szokatlanok, és a legénység is rendelkezett egy tartalékkal a műszerekből. Így a méréseket folytathatták, a kutatók a tervek szerinti hatból négy helyen fúrtak, és azon a helyszínen, ahol a 6 kilométeres fúrást tervezik, sikerült 1400 méteres mélységbe jutni. A Csikju előreláthatólag 2012-ig tartózkodik majd a helyszínen.
Helyi özönvíz a Himalájában A HIMALÁJÁBAN, a világ legmagasabb hegységében 44 olyan gleccsertó van, amely a klímaváltozás miatt megáradhat, és döntheti a völgyeket, emberek tíz- és százezreinek életét veszélyeztetve ezzel. A globális felmelegedés nemcsak a szárazsággal, vagy az európai gleccserek olvadásával és az Arktisz jegének eltűnésével fenyeget, hanem azzal is, hogy 2-3 évente a Himalája völgyeit is hatalmas víztömegek öntik el. Korábban 200-300 évente voltak hasonló katasztrófák, azonban egy nepáli kutatóközpont munkatársai szerint a klímaváltozás a Himalájába is megérkezett, és átalakítja a megszokott viszonyokat. 1977 és 2000 között a hőmérséklet évente 0,09 Celsius-fokkal emelkedett, ami első látásra kevésnek tűnhet, de sokszorosa a globális felmelegedésnek, amelyet ebben az időszakban a Föld más területein tapasztaltak.
Emiatt a gleccserek még gyorsabban olvadnak majd, pedig a nepáli Kongnia Tikpe példája önmagában is riasztó: 1976 és 1978 között 60 centiméterrel, 1978 és 1989 között évente két és fél méterrel, azóta pedig évi tízméteres sebességgel húzódik vissza, vagyis olvad. A mélyedésekben és kisebb medencékben, amelyek a gleccserek visszahúzódása után maradnak, tavak keletkeznek, de bármikor bekövetkezhet egy gátszakadás. A veszélyeztetett országok listája meglehetősen hosszú: Nepál és Tibet okán Kína, Afganisztán, Banglades, Bhután, Burma, India és Pakisztán,
Az üstökös-eredetet vélelmezi több mítosz is. Például a kínai, egy dél-amerikai, és több egyéb legenda is említ egy égi szörnyet hatalmas szarvval. Ez a leírás illik egy olyan üstökösre, amely a Nap felől közelít a Földhöz, és csóvája mint egy szarv mered felettünk. Masse elmélete szerint Kr. e. 2807-ben egy öt kilométer átmérőjű üstökös csapódott az Indiaióceán déli részébe. Kétszáz méter magas cunami száguldott a szárazföldek felé, és tarolta le mélyen a partokat. A becsapódás helyén hatalmas füstoszlop emelkedett a légkör magasabb rétegeiig, a levegőbe kerülő por és gőz napokra elsötétítette a Földet. Óriási hullámok és hurrikánok tépázták a Földet. Ez a leírás érdekesen összecseng a Gilgameseposszal. Földet megszakasztó földrengés, óriási viharok, hatalmas fényesség, fekete füstoszlop az égen, napokig tartó borzalmas viharok. Az elmélet tetszetős, de a tudományos világ nem fogadta túlzott lelkesedéssel. Elsősorban az ilyen becsapódáskor szokásos megüvegesedett kőzeteket hiányolják a kráterből. Dr. Masse és csoportja nem adta fel a kutatást, Madagaszkáron folytatják a nyomok elemzését. Természetesen ez is csak két újabb elmélet az Özönvíz eredetére. Igazi egyértelmű bizonyítékok nincsenek, és valószínűleg nem is lesznek soha. Így a mítoszainkat sem veheti el tőlünk senki. Kovács „Tücsi" Mihály
KETTESÉVEL MENTEK fel a rámpán - nem a
történelmi emlékezet előtt hódolva, hanem kényszerűségből. A férjek támogatták feleségeiket a szűk feljárón. A gyerekek úgy szaladgáltak a fedélzeten, mintha egy új játszóházban lennének. Ezen a hajón, elődjével ellentétben, nem voltak állatok. Kivételt csak azokkal a házikedvencekkel tettek, amiket gazdáik semmi áron nem akartak hátrahagyni. Fehéren izzó sivatagi égbolt vagy épp havat hozó felhők alatt várakoztak a hajók. Nem vízben álltak, hanem füvön, homokon vagy sziklán, akár az őrszemek. Az utasok kettesével másztak fel a tetejükre. A bárkák kiemelték őket a tömegből, amely összegyűlt körülöttük, hogy nevetve és gúnyolódva figyelje az eseményeket.
ját, ki az ebédszünetét töltötte a hotdogos- és virsliskocsik között. Figyelmes hallgatóság volt Jack botcsinálta egyházközsége. Amíg prédikált, tekintete senkin nem állapodott meg. Időről időre elfelejtette, hogy hol van és kihez beszél. Az Istentől kapott szavak és képek átáramlottak elméjén, és lassan szétszaggatták belülről, mialatt igyekezett megnyitni hallgatósága szívét és szellemét. - Isten tervei közt nem szerepel, hogy életben maradjak. Ha eljön az Özönvíz, veletek együtt merülök én is a feledésbe. Elégedetlen moraj zúgott végig a tömegen. Jacket ez örömmel töltötte el, hiszen azt jelentette, hogy figyelnek rá. - Így igaz. Ha elönt az ár, biztosan mind meghalunk. De ha csak egy is hall engem közületek,
Daniel G. Keohane: böség
Mi lesz velünk, ha új Özönvíz árasztja el a földet? Mi segíthet rajtunk, a tudomány vagy a hit? Az elszántság vagy az önfeláldozás? Lesz-e bárka, és ha igen, ki szállhat föl rá? - Az anyák gyermekeikbe kapaszkodnak majd, és sírva könyörögnek kegyelemért. Egyikük felsikolt: „Végy el engem, csak a gyermekemet kíméld!" Látni fogja, ahogy az ártatlan csöppséget elnyelik a habok. Elgyengülve és megtörve éli majd át a végső borzalmat, mielőtt maga is a fojtogató mélységbe zuhan. A prédikátort Jacknek hívták. Úgy vonult végig a tömegen, mint egy életre kelt madárijesztő. Térdízületei ropogtak, amikor megfordult, hogy szembekerüljön a kompra várakozó turistákkal. Némelyikük érdeklődést színlelt, miközben idegesen pillantgatott a vízen túlra, a Szabadságszobor felé. Mások leplezetlen derültséggel figyelték az előttük bicegő furcsa figurát. A Battery Parkban vagy ezer ember rajzott, ki vakáció-
ha egyikőtök is figyel Isten szavára, akkor mondandóm talán nem hullott terméketlen talajra. - Én hallottalak - mondta egy fekete fiatalember, és habozva előlépett a tömegből. Éppen olyan soványnak tűnt, mint a prédikátor, de teljesen elveszett a New York Giants dzsekiben, amelyet hidegebb időre és szélesebb vállra terveztek. - Mit kellene tennünk? Jack próbálta kipislogni szeméből a verítéket. - Tudni akarod, hogy mit tehettek? - Igen! - ragadta meg a fiú a prédikátor kezét. Mondd el nekünk! Mondd el nekem! Jack mosolygott. - Semmit nem tehettek. - A szorítás a kezén erősödött.
- Eddig azt mondtad, hogy még nem késő. Most azt mondod, mind meghalunk. Miért beszélsz félre, mint egy szenilis vénember, és miért nem mondod meg, hogy mit tegyünk? Jack nevetett, és nem törődött az erősödő fájdalommal az ujjaiban. - Már semmit nem tehettek. A vég perceken belül elérkezik. Három hónappal ezelőtt kellett volna figyelnetek, amikor Isten először fedte fel előttetek a tervét. - Közelebb húzódott, míg az arcuk szinte összeért. Suttogva folytatta: - De még mindig nem késő. Ha a tested el is pusztul, a lelkednek még van menekvés. A fiú elengedte Jack kezét, és ellökte magától. - Elmebeteg vagy, semmi más. Elegem van belőled és a többi őrült Jézus-követőből, aki azt magyarázza, hogy meg fogok halni. Itt helyben ki kéne téged nyírnom. - Csontos kezével megragadta Jack ingét. - Nos? Az hogy tetszene? A fiú hiába rángatta, Jack oda sem figyelt. Tekintete első ízben állapodott meg valahol. Így szólt: - Vannak többiek? Bernard Myers egyik kezében kristálypoharat tartott, a másikkal pedig a szemét próbálta árnyékolni. Feje fölött nem gyülekeztek fellegek, az égen csak néhány felhőpamacs sodródott a montanai előhegység felé. Mögötte a Sziklás-hegység keleti vonulatai húzódtak, de eltakarta őket a több mérföldnyi sűrű erdő. Amint házigazdája újból megszólalt, Bernard kortyolt egyet az italából, és megpróbált odafigyelni. - Esküszöm, hogy igaz. Bárkát építettek, „Isten választottainak". Ha itt jobbra fordulsz, és mész vagy húsz mérföldet, találsz egy benzinkutat. Aztán a következő lámpánál balra, és alig két mérföld után meglátod. - Ahogy az irányokat magyarázta, Sanjiv a sört tartó kezével gesztikulált: az ital néha a karjára löttyent. - Ott van, az út közepén. Nem viccelek. Nem is rossz munka, amennyire meg tudom ítélni. És több száz van belőlük, szerte az országban. Mindenki meghülyült. Bernard mosolygott, de nem szólt. Nagyjából háromezer bárka volt az Egyesült Államokban, amikor utoljára összeszámolták őket. Több ezer épült még szerte a világon. Bernard azonban úgy gondolta, hogy a pontos adatok nem sokat tennének hozzá a társalgáshoz, így inkább csak mutatóujjá-
val kavargatta a jeget a pohárban, és körbetekintett a kertben. Tucatnyi vendég kószált szerte a tisztáson rövidnadrágban vagy fürdőruhában. Bernard felesége, Agnes csoportról csoportra járt. Vékony, fehér füstcsík jelezte útját, mialatt egy újabb cigarettából szívta ki az életet. Az ég, amely az előttük csillogó tóban tükröződött, éppolyan kék volt, mint az előző napon, és - már ha lehetett hinni az előrejelzéseknek - éppolyan kék, mint a következőn. Talán tényleg mindenki meghülyült. Egy kéz megszorította a vállát. - Bernie, elég jól vagy még, hogy vezethess? Karen és én megnéznénk a Bárkát, ha hajlandó lennél két magányos lánnyal furikázni egy kihalt úton. - Maureen beszéd közben a férfi karjához és lábához simult. Bernard örömmel nyugtázta, hogy mennyire nem hagyta hidegen ez a mozdulat. Egy pillantást vetett Agnesre és a kíséretéül szegődött füstfelhőre. - Drágám, ha nem lennék ennyire részeg, elvinnélek téged és a gyönyörű barátnődet egy olyan útra, amelyet sosem felejtenétek el - emelte meg a poharát. - Esetleg a világvége után? Maureen mosolygott, és megszorította a karját. - Áll a randevú - mondta. - Apropó, Armageddon: mennyi időnk maradt még? - hörpintette fel Sanjiv a sörét. - Tizenkét percünk, se több, se kevesebb - nézett Bernard az órájára. Sanjiv a tisztás közepére sétált. - Tizenkét perc, kedves barátaim! Ha maradt még valami teendőtök itt a földön, nem ártana sietni! Mosolygott, amint meglátta Karent és a férjét a ház mögötti erdő felé rohanni. A férj futás közben az alsónadrágjával küzdött, míg Karen félmeztelenül száguldott el mellette, melltartóját zászlóként lobogtatva. Maureen otthagyta Bernardot és utánuk vágtatott. - Várjatok meg! - kiáltotta, és nekiállt lehámozni magáról a pólóját. Bernard a pohár pereme fölött figyelte őt. Aztán könnyedén Sanjiv felé fordult, aki már nem mosolygott, hanem a móló végében magányosan ülő asszonyt bámulta. A fű és a pitypangok tengerében dokkoló bárka közel sem tűnt a tengeri hatalom fenséges jelképének,
mint ahogy azt a számtalan történelmi festmény ábrázolta. Margaret úgy mosolygott, mint egy háziasszony, amikor a vacsoravendégeket fogadja. Tekintete folyton megakadt a hajótörzsön tátongó repedéseken, ahol az egyenetlen deszkákat nem sikerült összeilleszteni. „Isten majd fenntart bennünket a vízen" - gondolta. A rámpa tetején Carl a hóna alá csapta az írótáblát, és kihajolt a korláton. Tizennyolc éves volt, bőre bronzszínűre barnult a kaliforniai napsütésben. - Ennyi volt, Mrs. Carboneau! - kiáltotta. - Telt ház van. Lassan önnek is be kéne szállnia. Már mindenki lefelé megy, a fedélközbe. Carl mosolygott, de Margaret kihallotta hangjából a feszültséget. Előző éjjel a Jorgenson család hívogatta, és felelősségre vonták, amiért a fiukat is belerángatta ebbe az őrültségbe. Minden alkalommal megpróbálta elmagyarázni, hogy a fiú magától jött hozzá, nem kellett rábeszélnie semmire. Elmondta nekik, hogy örül, amiért a fiú a hajón van, és megkérdezte őket, nem gondolták-e meg magukat, és nem csatlakoznának-e ők is. Hány emberrel játszódott már le ez a beszélgetés az elmúlt három hónapban! Néhányan talán hittek is neki. De ők mégsem szálltak fel a hajóra, hiszen tudták, hogy a Csendes-óceántól tizennyolc mérföldre fekvő városban nem áll fenn az áradás veszélye. Az idő lejárt, és ezt mindenki tudta a fedélzeten. És mindenki rettegett. A hitük valódi természete nem tartozott Margaretre. Bólintott Carlnak, és elindult felfelé a rámpán. Valaki hátulról megragadta az ingét. A nő alig pár évvel tűnt idősebbnek Carlnál. Úgy festett, mintha percekkel azelőtt kelt volna ki az ágyból. Fekete haja kusza csomókban hullott alá kopott, kék trikójára. Margaret figyelmét a kisbaba keltette fel, aki szorosan a trikóhoz bújva aludt, nem sokkal a Nike logó alatt. - Igazán sajnálom, hogy megzavarom. Margaret mosolygott, és tudatosan ellenállt a kísértésnek, hogy az órájára nézzen. Tudta, már csak pár perc maradt. - Segíthetek? - Ne haragudjon! Csak arra gondoltam... - A nő lesütötte a szemét, és suttogott. - Nem tudna esetleg helyet szorítani a hajón a kisfiamnak és nekem? Nem lesz velünk gond. Nagyon csendes kisbaba nézett fel. Szemében a büszkeség a kétségbeeséssel
keveredett. - Tudom, hogy hetekkel ezelőtt kellett volna jelentkeznünk, de esküszöm, hogy ki tudom fizetni az utat. Nővér vagyok. Főzni is tudok, és eltakarítok bármit. Kérem, engedjen fel minket! Margaret már nem mosolygott. Első gondolata az volt, hogy átöleli a kis családot, és felvezeti őket a rámpán. De aztán eszébe jutottak Isten utasításai. - Sajnálom - suttogta. - Csak bizonyos számú embert vihetünk magunkkal. Ha többen lennénk, azzal mindenkit veszélybe sodornánk. - Kezét a nő vállára tette. - Sajnálom. A fiatalasszony szaporán lélegzett, gyermekét mélyebb álomba ringatva a mellkasán. Margaret legszívesebben felrohant volna a rámpán, hogy otthagyja a nőt megkésett bűnbánatával együtt. Saját lányai a hajón várták. - Sajnálom - mondta újra. - Nincs több hely. Az asszony már nem fojtotta vissza zokogását. Könnyei a kisbabára potyogtak, aki durcásan mocorgott és nyújtózkodott álmában. - Sajnálom, hogy nem jöttem előbb. Kérem, segítsen! Connor csak egy kisbaba. Nem érdemli meg, hogy meghaljon. Akkor vigye el csak őt, nekem mindegy. Kérem, vigye magával a kisbabámat! - ezzel Margaret kezébe nyomta a kisfiút. Margaret végigtekintett a réten. A nézelődők kis csoportokba vegyültek, mintha egy zenekarra várnának, amely rövidesen játszani kezd. A fűben családok piknikeztek. Látta, ahogy egy asszony szendvicseket vesz elő egy műanyag zacskóból, miközben három gyereke egymással verekedett valamiféle ebéd előtti, őrjöngő szertartásban. Az együttérzés, amelyet irántuk táplált, úgy homályosuk el, mint egy rossz álom. Hiába kaptak millió figyelmeztetést, nekik ez a nap is ugyanolyan volt, mint a többi. Ez a fiatal nő pedig itt áll előtte, és felajánlja neki a gyermekét, hogy mentse meg, ha bármi mód van rá. Margaret megborzongott, amint rájött a megoldásra. Egy dolgot mégis tehetett. A gondolattól pánik fogta el, és a szíve hevesebben dobogott. - Egy gyereknek szüksége van az anyjára mondta, és finoman eltolta magától a kisbabát. A rettenet kifejezése az asszony arcán csak megerősítette Margaretet az elhatározásában. Felnézett Carlra, aki még mindig a korlát mellett várakozott. A fiú szájáról le tudta olvasni a szót: „Siessen!" - Carl, megkérnéd Katie-t és Robint, hogy jöjjenek le ide?
A fiú először nem válaszolt. Margaretre nézett, majd a fiatalasszonyra és a kisbabára. Lassan megrázta a fejét. - Carl, kérlek. Nincs már sok időnk. - Mrs. Car.. - Kérlek, hozd le őket! Most! - A félelem megakadályozta, hogy hangja igazán parancsoló legyen. Carl még kivárt egy szívdobbanásnyi ideig, majd eltűnt. Az asszony abbahagyta a sírást, és láthatóan küzdött, hogy megértse, mi folyik körülötte. Margaret nem nézett rá. Carl egy percen belül visszatért Katie-vel és Robinnal. A két kislány versenyt futott egymással a rámpán, és átkarolták Margaret lábát. Katie három évvel idősebb és vagy harminc centivel magasabb volt a húgánál. - Mikor jössz fel, anyu? - kérdezte, és mosolygott. Margaret térdre ereszkedett. - Nem megyek, kicsim - suttogta. - Segíteni fogunk ennek a hölgynek és a kisbabájának. Úgy teszünk, ahogy Jézus tanította nekünk. Azt hiszem, ő azt szeretné, ha nemsokára mellette lehetnénk a mennyben. Robin úgy mosolygott, ahogyan csak egy hároméves tud. Lábujjhegyre állt, és átölelte Margaret nyakát. - Komolyan? Akkor találkozunk apuval is? Katie nem mosolygott. Közelebb húzódott az anyjához. Margaret némán, egyetlen éles pillantással figyelmeztette idősebb lányát, majd így szólt Robinhoz: - Remélem, kicsikém. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára találkozunk vele. - Asszonyom - kezdte a fiatal nő, aztán nyelt egyet. Arckifejezése Katie-ére emlékeztetett: lassan kibontakozó rettegést tükrözött. - Nem értem. Pedig értette. - Menjen föl! Az anyának a gyermekével kell maradnia. - Anyu? - Hallgass egy kicsit! A kis Connor szeme már nyitva volt. Felnézett az anyjára, és mintha mosolyogni próbált volna. - Én képtelen lennék. . . - Az asszony nem fejezte be a mondatot. Tudta, hogy hazugság lenne. - Most menjen! Kérem. Az idő lejárt. Menjen azonnal!
Az asszony magához szorította a kisbabát, és felrohant a pallón. Aztán eltűnt Carl mögött a fedélzeten. - Mrs. Carboneau, nem engedheti föl - mondta Carl. Margaret nem is törődött vele, inkább Katiehez fordult. A kislány arca könnyes volt. - Katie, neked még van hely a hajón. - De anyu, én nem akarlak itthagyni! - Neked kell döntened. Kérlek, gondold át alaposan! Ha nem mész fel most, akkor itt kell maradnod. Ez látszólag fájdalmasan egyértelmű kijelentés volt. Margaret tudta, egy hatéves nem hozhat meg egy ilyen döntést, de valójában már abban is kételkedett, hogy bármelyikük képes lenne tisztán gondolkodni. - Nem akarok meghalni! - Hallgass! - Anyu, meg fogunk halni? Margaret megmarkolta a két kislány kezét. - Isten a karjában tart majd minket, és megóv a veszélytől. Ő szeret minket. Katie az anyjához bújt, okos tekintetével Margaret arcát fürkészve. Robin ugyanígy tett, mert azt remélte, hogy az utánzás talán segít neki megérteni nővére félelmét. - Anyu, nem akarok nélküled visszamenni a hajóra - mondta Katie. - Akkor maradj itt velem! Szorosan átölellek majd, és vigyázok rád. Ott ültek együtt a fűben, a két kislány az ölében tett-vett. Margaret felnézett. - Dobd le a rámpát, Carl! - mondta. -Nem. - Dobd le, Carl! Nincs sok időnk. Nicole a lábujjait áztatta. A déli napsütés fel-fellobbanva villódzott a víz fodrain. Az asszony hallotta Sanjiv tizenkét perces figyelmeztetését. A mólón mögötte álló pár lassan elindult a hang irányába. Nicole magára maradt. Borzongott, pedig a nap egész délelőtt a hátára tűzött. Bernard lassan végigsétált a mólón, és megállt Nicole mögött. Felnézett az égre, és kortyolt egyet a poharából. Nem talált benne mást, csak egy kis jégkockadarabot. - A férje remek kis partit rendezett - mondta. Nicole nem válaszolt. Bernard visszafordult a ház
felé. Ebből a szögből félig-meddig rálátott az erdőben rejtőző hármasra. Fehér bőr villogását és hajladozását látta a lombok árnyékában. Felsóhajtott, és háziasszonyára nézett. - Mit csinál? - kérdezte. Nicole a lábával tovább fodrozta a vizet. - Imádkozom - mondta. Bernard felvonta a szemöldökét, de az asszony nem vette észre - még mindig a tavat bámulta, ahogy a lábát nyaldossa. - Nem bíz semmit a véletlenre, igaz? - jegyezte meg a férfi. Nicole kiemelkedett néma tűnődéséből, és felnézett. - Azért imádkozom, mert utasítást kaptam rá - mondta. - Istentől? - Igen. - A vallomástól zavarba jött, és ettől csak még rosszabbul érezte magát. Miért érdekli ennyire, hogy mit gondol ez az ember? Annyian kiabáltak az utcasarkokon - ők sosem szégyellték magukat. Nem tudott mit tenni - úgy érezte, hogy Istentől eredő megvilágosodása csakis rá tartozik. Elnézett Bernard lába mellett, és a férjét figyelte, aki együtt ivott és kacagott a vendégekkel. A férfi egy pillanatra elkapta felesége tekintetét, majd gyorsan elfordult. Az asszony három hónappal azelőtt elmondta neki, hogy látomásai voltak. Azt akarta, hogy a férje tudja, mi vár rájuk. De Sanjiv csak nevetett, és ezzel befejezte a beszélgetést. Azóta pedig gondosan került minden hasonló témát: az árvizeket és Istent úgy általában. Végül aztán Nicole sem hozta szóba többet a dolgot. Nem sokkal később a látomásai is abbamaradtak. Most mindenki itt volt, képeslapra illő, gyönyörű kis házukban, és rajta gúnyolódott, meg persze a tisztánlátás képességén, amelyet rövid időre ajándékba kapott. Dehogy, jutott eszébe, nem mindenki gúnyolódik rajta. Sanjiv lehetőleg senki előtt nem emlegette a felesége figyelmeztetéseit. Múlt éjszaka meg is tiltotta neki, hogy a partin bármit szóba hozzon. Így hát nem hozta szóba. Sanjiv volt az egyetlen, aki tudta, mit jelent a felesége számára ez a parti. Nicole azon tűnődött, hogy vajon rosszabb lehetne-e ennél, ha a férje megverné őt. Bernard mondott valamit, de Nicole nem tudta kivenni a szavait. Valami zümmögött a fülében. El
akarta hessegetni, de félúton megállt a keze. Szörnyű bizonyosság lett úrrá rajta. - Itt az idő - mondta. Bernard nem válaszolt. Az ég felé nézett. Nem látott semmit, csak ragyogó kékséget mindenfelé. Errefelé is. És arrafelé is. A deszkákra esett, majd bele a tóba. Elengedte a poharát, és a vízfelszín felé csapott. Próbálta megvetni a lábát a tó iszapos fenekén, de nem tudta eldönteni, hogy hol van a fent, és hol van a lent. Mintha a part és a móló felemelkedett és rázuhant volna. Egy pillanatra átfutott rajta, hogy vajon mennyit is ivott. Aztán a víz összezárult körülötte, és örvénylő áramlatként rántotta el a parttól. Az ég felbukfencezett, és Bernard alá került. A férfi pánikszerűen tört ki a víz felszínére, de csak fákat és utakat látott, amint a feje fölött keringtek. Nicole arccal a földön feküdt, ujjait görcsösen széttárva. Lába a vízbe lógott, de a felsőteste a mólónak feszült. Lélegezni próbált. A világ minden elképzelhető irányból felé száguldott, de őt ezalatt valami rögzítette a helyén. Érezte, ahogy a víz a térdénél zubog, mintha az ágya alatt lakó szörny ragadta volna meg. Aztán a víz elszáguldott. A lába egy rándulással előbukkant, és sodródott volna tovább. Nicole ott maradt, a deszkákhoz szorulva, és levegő után kapkodott, hogy megtöltse összepréselt tüdejét. Nem vette észre, amint Bernard Myers a visszahúzódó vízzel együtt elszáguldott mellette. Az űrbe semmilyen hang nem jutott ki. A Föld a maga hatalmas és méltóságteljes tömegével valahol a mélységes némaságban függött. Forgása állandó volt, szinte észrevétlen a világűr végtelen hátterében. Ugyanilyen észrevétlen maradt az a pillanat, amikor forgása hirtelen abbamaradt. A kék-fehér bolygó úgy állt meg, ahogy egy zsinóron lógó gyerekjáték hagyja abba a pörgést. Csak egy pillanat erejéig maradt mozdulatlan. Míg Nicole levegőért kapkodott a mólóhoz préselve, és míg Bernard Myers a vízbe ejtette üres poharát, az óriási bolygó újra forogni kezdett, az ellenkező irányba. A nyomás, amely mindenkit a járdához lapított, lassan engedni kezdett. Ahogy csökkent a szorítás, a Battery Park megtelt emberek százainak hangjával, amint zihálva próbálnak tüdejükbe levegőt
juttatni. Jack megragadta a korlátot. Elméjében boldogság és eksztázis kavargott, amely erősebben ragadta magával, mint a mindnyájukon úrrá lévő rettegés. „Isten az igazság - gondolta. - Az Ő szava az igazság, és Ő beteljesítette rajtunk az Ő ígéretét." Megtörölte a szemét, hogy tisztán láthassa az Úr pusztító erejét. Ám a vízen túl a Szabadság-szobor nem vált fém és kő kavargó tömegévé. Fáklyáját még mindig az ég felé tartotta. Jack újra megdörzsölte a szemét. Valami történt. A mögötte állók sikolyait elnyomta az öbölben örvénylő víz robaja. Másokat elsodortak a hullámok, amelyek megtörtek a Szabadság-sziget megkopott partjain. Jack égnek emelte a karját. - Ímé! - kiáltotta. - Isten végső... - aztán elhallgatott. Ahogy a láncra vert kutya figyeli autóval elhajtó gazdáját, úgy figyelte Jack a New Yorköböl vizét, amely zúgva és zubogva száguldott el tőle, akár egy fordított áradás. A kompokat és a sikoltozó utasokat elsöpörte a víz, mintha dugót húztak volna ki egy óriási lefolyóból valahol a tenger közepén. Jack a korlátnak esett, elméje megzavarodott a látványtól. Mérföldekkel odébb
az öböl sok millió év alatt felgyűlt lendületével a partig emelkedett, és teljesen elborította a Staten Islandet. Aztán a víz eltűnt. A tejfehér horizonton az Atlanti-óceán mint távolodó szürke fal száguldott kelet felé. Valaki a vállára csapott. Jack nem fordult meg. Az emberek megragadták a karját és a kezét - néhányan erőszakosan, mások könyörögve. - Te szemétláda! - sújtott le egy férfihang. - Mit műveltél? - Kérlek, még nem késő, tudom, hogy nem! Érints meg és áldj meg engem! Jack oda sem figyelt a szavaikra. A távolba nézett, a csillogó, iszapos szakadék fölött. - Gyere vissza! Kérlek, gyere vissza hozzám! suttogta az elveszett tengernek. - Fordulj meg, te gyáva féreg! - Bocsáss meg, ó atyám... - Állítsd meg! Állítsd meg, kérlek, állítsd meg! Jack szorítása a korláton végül engedett. Botcsinálta egyházközsége magába húzta, vezette, taszította. Kezek és karok úsztatták a magasban. Elnézett a fejek fölött, az ég felé. Az arcok tengerében, amelyek saját, egyedi érzelmeik viharában rángtak
és torzultak, Jack magányosabbnak érezte magát, mint valaha. Amint ismét képessé vált rá, Margaret visszahúzta Katie-t és Robint karja biztonságos ölelésébe. - Gyertek ide! Maradjatok közel hozzám! mondta. A saját hangját sem hallotta. Mögöttük egyre erősödött a zaj, amely pár másodperce még csak morajlás volt. A rámpa még mindig állt a bárka és a föld között. Carl a korlátba kapaszkodva lassan felhúzta magát. Margaret minden szót egyre hangosabban kiáltott. - Dobd le a rámpát, Carl! Csináld már! A szél olyan erővel fújt a háta mögül, mintha félne valamitől. A zaj, amely vele száguldott, vagy talán éppen maga előtt tolta, úgy hangzott, mint egy tehervonat, amely megállíthatatlanul robog feléjük. Carl letérdelt a csavarokhoz, amelyek a rámpát a helyén tartották. Lenézett Margaretre. Az asszony ismét kiáltott: - Dobd le, Carl, az Isten szerelmére! - Szavait elfújta a szél. Katie összekuporodott. Anyja hangja jobban megijesztette, mint a szavai. A helyzet mostanra túlságosan is világossá vált számára. Ahelyett, hogy felállt volna, és felrohanjon a rámpán, ahogy szerette volna, karját még inkább Margaret nyaka köré fonta. Ekkor vette észre, mi jön feléjük. Carl idegesen tekintett ki a hajó peremén. A nézelődők vakon és süketen, egyszerre rohantak a bárka felé. Carl tekintete Margaret arcára esett. A rettegés az asszony szemében végre felrázta bénultságából. Nyugatról valami hatalmas töltötte be az eget. Látta, de megpróbált nem gondolni rá. Kihúzta a csavarokat. A rámpa hangos puffanással esett a fűre. A tömeg a hajótestnek csapódott. Öltönyös férfiak próbálták megmászni a deszkafalat, de visszacsúsztak, és az alattuk állókra zuhantak. A szendvicses asszony felemelte az egyik gyermekét, és a fedélzet felé emelte. Senki nem volt, aki kinyúlt volna érte. Carl becsapta az ajtót, és ugyanazzal a mozdulattal elreteszelte. Az utolsó három lépcsőfokot átugrotta, és megtorpant. A hajótest résein átszűrődő fényben meglátta a fiatalasszonyt, akit Margaret
felküldött a rámpán. Karjában a gyermekével lézengett, az utasok értetlenkedő tekintetétől kísérve, és valamit kiáltozott, de nem lehetett hallani a közeledő víz észvesztő robajától. Carl megfogta, és Margaret üresen álló helye felé vezette, a hajó közepébe. Gondolkodás nélkül, a százszor begyakorolt mozdulatokkal szíjazta az asszony karját és lábát a gerendához. A nő eleinte nem volt hajlandó elereszteni a gyermekét, de Carl a lehető legfinomabb mozdulattal elragadta tőle a kis Connort, és elhelyezte a kantárban, amelyet eredetileg Robinnak szántak. A kisbaba sírt és mocorgott. Carl érezte, hogy az ő mellkasát is sírás szorongatja: olyan sírás, amelyet nem is hall. Az egész hajó rázkódott. Bármi is van odakint, pillanatokon belül eléri őket. Megpróbálta kihúzni a kisbabát, de a kantár - bár megnyúlt és visszarándult - nem engedett. Ki kell tartania. Kint elsötétült a világ. Carl végignézett a hajótesten, és a másik oldalon meglátta a saját üres kantárját. Nem fog odaérni. A hang, amelyet idősebb lánya sikoltásba torzult arca visszavert, a hullámok hangja volt - milliószorosára erősítve. Kate olyan erősen szorította anyja nyakát, hogy Margaret levegőért kapkodott. Ölében Robin nyugodt szájmozgásán látta, hogy a kislány énekel. Margaret azt kívánta, bárcsak hallaná. Bámulta gyermeke ajkait, amint az énekelt a szélnek. A tűzoltóállomás mögött sós vízből épült, millió kilométernyi fal takarta el a nyugati láthatárt. A nap hatalmas, örvénylő, színes szalagokban tükröződött vissza a felületéről. Előtte járt a szél, mint a bosszúállás harsonázó angyala, és a fülsiketítő zaj - több millió óriáshullámé, amelyek a part felé robogtak, de sohasem törtek meg. Míg Carl a kantárja felé rohant, Margaret pedig transzban figyelte gyermeke énekét, egy árny vonult el a mező felett. Aztán Isten karja elsöpörte a fákat, a házakat és az embereket, mintha apró sakkfigurák lettek volna. A gravitáció úgy rántotta le a víz emelkedő tömegét, mintha csak egy elveszett játékot húzna magához. Mire az óceán elérte a Sziklás-hegységet, már alig egy mérfölddel volt magasabb, mint a legmagasabb orom. Ahogy a hullám végigsöpört a hegységen, a fal az alsóbb részeken szétszakadt. A hullámok megtörtek. Tengervíz, sziklák és jég hatalmas tö-
mege görbült meg a saját súlya alatt, és zuhant a földre, mint az óriás az égig érő bab indájáról. Bernard Myers az eget bámulta. Elvékonyodott, szélfútta felhők száguldottak fölötte. Bár Bernardot látszólag semmi nem szegezte a földhöz, mégsem tudta megmozdítani se kezét, se lábát. A ház, amelyet megpillantott, mielőtt a víz magával rántotta, már eltűnt. Szétzúzott gerendákat és egy fürdőkádat látott a szeme sarkából. Azon tűnődött, hogy vajon a gerendaszilánk, amely teste egyik érzéketlen pontjából meredt elő, vajon ugyanabból a házból származik-e. Azon tűnődött, vajon eltört-e a gerince. Éppen rálátott a nyugaton húzódó Szikláshegységre. Magasan kiemelkedett a fák mögül, amelyek eddig eltakarták előle. Homályos szürke felhők emelkedtek sebesen a hóborította csúcsok fölé. Ameddig csak a szeme ellátott, szétterjedtek észak és dél felé. Ímé hát, elkövetkezik a végső vihar, tűnődött. Állandó, nem halkuló mennydörgést hozott felé a szél. Az emelkedő felhőréteg elfedte a hegyeket. Bernard figyelte, ahogy ragyogó fehér villanások szaggatják szét a szürke takarót. Amit eredetileg mennydörgésnek vélt, most egyre erősödött. Aztán megértette. A vihar, amelyet mindenki annyira várt, már elkezdődött, és véget is ért. Az árvíz, amely követte, olyan sebességgel közeledett, hogy Bernard meg sem próbálta felmérni. „Istenem, bocsáss meg minden bűnért, amit életemben elkövettem. Sosem voltam gyónni, mint azt talán tudod is, de... az ördögbe" - sóhajtott. Hörgő hang érkezett a tüdejéből. - „Hagyjunk engem. Vigyázz Aggie-re! Kérlek. Néha rohadtul idegesítő tud lenni, de valójában remek asszony." - Belenyugvó érdektelenséggel figyelte a közeledő szörnyeteget. Agnes az öngyújtójával babrált, miközben keresztüldülöngélt a kerten. Mikor végül, a kilencedik próbálkozásra sikerült meggyújtania a cigarettáját, a füst kirobbant a szájából, és szétfoszlott az üres tó fölött. Nikotintól hajtva a ház felé rohant, és kiáltozott: - Bernie! Bernie! - Senki nem figyelt rá. Bénult félelemmel bámulták a tavat, az eget vagy éppen egymást. Sanjiv a mező szélén állt, egyik lábát az ingatag mólóra helyezve. Végigtekintett rajta, és látta
Nicole-t, aki lebénulva lógott a móló pereméről. A föld egy ütemre remegett a félelmetes zúgással, amely a hátuk mögül közeledett. Sanjiv a nyelvére harapott, hogy a benne növekvő rettegés ne üljön ki az arcára. Becsapva érezte magát, de nem tudta, hogy miért. Az egész Nicole hibájának tűnt, aki előre figyelmeztette istenadta képességével. Az egészet az asszony okozta. Sosem hitt Istenben, most éppúgy nem, mint amikor Nicole vallásos őrülete elkezdődött. A zaj és a vihar forgatagába burkolva Sanjiv erősebben akart hinni Isten, a menny és a pokol létezésében, mint valaha. Lassan elindult a felesége felé. Ekkor, élete utolsó öt másodpercében rájött, mit kell tennie. Meg kell ölnie az asszonyt, hogy abbamaradjon ez az őrület. Nicole nézte, ahogy Sanjiv figyeli őt. Azon gondolkodott, férje vajon látja-e a hányást a pólóján. A férfi arca rángott az erőfeszítéstől, ahogy próbált érzéketlennek tűnni. Sokszor látta már így küzdeni azelőtt. Most azonban egy vékony vércsík szivárgott Sanjiv szája széléről. Aztán elindult az asszony felé. Tekintetét belefúrta Nicole tekintetébe. A nő keze egyre jobban fájt. Mostanra már az erdő széléig sodródott, miközben próbálta fejét a móló fölött tartani, mintha a vizet taposná. A stég lábánál felgyűlt iszap beszívta a bokáját. - Bocsáss meg - mondta. Szavai, akárcsak Agnes cigarettafüstje, szétszakadtak a szélben. Sanjiv biztosan látta, ahogy mozog a szája, mert most ő is beszélt. Örült, hogy nem hallja a hangját. Sanjiv elérte a móló végét. Nicole reflexszerűen elengedte a deszkát. Derékig az iszapba merült, és arra gondolt, hogy vajon egyből elsüllyed-e, magára hagyva a férfit, aki éppen fölé hajolt. A fák, a ház és a föld, amely eddig a helyükön tartotta őket, szétrobbant. Sanjiv nem nézett vissza. A világ egy másodpercre megállt abban a végső pillanatban, ahogy a férfi még előrébb hajolt, és a felesége után nyúlt. A pusztítás gyorsuló, örvénylő zuhanással közeledett mögötte. Aztán a Csendes-óceán mindannyiukat egyetlen csapással taszította a feledésbe. Carl a karjával vadul hadonászva lebegett a bárka közepén, ahogy az újra és újra átfordult körülötte. A sötétség majdnem teljes volt, csak néha örvénylett fejük fölött egy-egy árnyék. Hangokat hallott.
Néhányan sikoltoztak, mások viszont nyugodtak maradtak, és a félelmükben kiabáló, ugató meg nyávogó gyerekekkel és állatokkal foglalkoztak. Carl úgy érezte, mintha egy őrült karneváli felvonulásba keveredett volna. Azt várta, hogy a víz rövidesen elönti, de csak a jeges szél fújt be a hajótest repedésein. Megérezte a gerendát, mielőtt nekiütközött volna. Sötét, baljós árnynak látta, amely a homályból közeledett. Felemelte a bal karját. Az ütközésben a kar engedett előbb. Éles villanás töltötte be a látóterét. Teste elernyedt, és elgurult a gerendától, ahogy a hajó hánykolódott. Valaki mellkasára zuhant. Két erős kar ragadta meg a pólóját, és magához szorította. Míg lába mögötte kalimpált, Carl megtapogatta a bal karját. Valami kemény meredt elő a könyökéből. Ha hozzáért, az egész teste összerázkódott. Rájött, hogy amit a kezében tart, egy törött csontvég. Úgy látta, legjobb lesz, ha elájul. Pontosan így is tett, míg arcán megtartója forró leheletét érezte. Az első tarajoshullám átrobogott a Sziklás-hegység völgyein. A következő őrült bakugrással átbukott az előzőn. A gravitáció és a lendület közt szétszaggatva, hatvan mérföldnyire keletre érte el újra az eredeti szintjét. Igy haladt a víz városról városra és államról államra. Minden bukóhullám alacsonyabban tetőzött, mint az előző, míg a tenger végül, elveszítve kezdeti lendületét, szétterült a síkságon. Eleinte több mérföld mély volt, majd egyre sekélyebb, végül elérte korábbi szintjét, és ellaposodva megtört minden jelentősebb akadályon, amely az útjába került. Legtávolabbi pontján az árvíz kisgyerekek játszóterévé alakult, akik nem nagyon törődtek vele, hogy honnan érkezett. Táncoltak a sós vizű pocsolyákban, és iszapot gyűjtöttek kis piros vödreikbe. Szüleik a tornácon reszkettek, nyugat felé bámultak, és nem értették, hogy miért élnek még. Nyugszékeiken üldögélve figyelték a világoszöld helikoptereket, amelyek egyre gyorsuló iramban száguldottak a távoli hegyek felé. A vitorla bizonytalanul csapkodott a szélben. Carl térden állva a korlátnak támaszkodott, és a vizet figyelte. Időről időre egy delfin csillogó teste tört át a felszínen, ahogy nyugat felé úszott a levonuló árral. Carl nem először gondolkodott el, hogy vajon miért
Margaretet keresi inkább a hullámok között, mint a saját családját. Megpróbálta elképzelni, vajon mit éltek át a szülei az utolsó pillanatokban, de csak a ház előtti kert képét bírta felidézni. Az egyetlen valóságos lény, akit elő tudott hívni, Margaret volt, és Carl biztosra vette, hogy ő örökre elment. Egy két hónappal azelőtti beszélgetésükre gondolt. Hisz az Elragadtatásban, abban, hogy Isten a büntetés előtt magához veszi a választottakat, és testestül-lelkestül a mennybe viszi őket? Margaret nevetett a kérdésen. Ő úgy látta, Isten nem választana ki ennyi embert erre a nagy kalandra csak azért, hogy utána elrontsa az örömüket. Carl most ismét elgondolkodott. Az utasok lézengtek a hajón, a vizet bámulták, a gyerekek pedig játszottak és meséltek egymásnak. Senki nem imádkozott. Senki nem tudta, mit is kéne tenniük. Az utolsó pillanatban, mielőtt ledobta volna a rámpát, Carl ránézett Margaretre és a gyerekeire, s arra gondolt: „csakis ők azok, akik megérdemelnék, hogy ezen a hajón legyenek, és ők most a földön kuporognak, és várják a halált." És ők elmentek, és itthagyták a többieket, hogy maguk találják ki, mi a teendőjük. Talán az Elragadtatás mégis megtörtént. - Aludnod kéne egy kicsit. Ha van még odakint bárki, elviszünk majd egy kórházba, hogy helyrerakják a karodat. - Az asszony nem fejezte be a mondatot („ha maradt még kórház egyáltalán"), de Carl kihallotta a hangjából. A kisbaba a hasán feküdt, és egy takaró csücskét szopogatta. Az asszony megvizsgálta Carl kartörését. Végül is nővér volt. Amikor a hajó abbahagyta a hánykolódást, és kiért a napfényre, a fiatal anya egyből a helyére rakta a törött csontot. Azóta el sem mozdult Carl mellől. Még a kis Connort is mellette ülve szoptatta. Megfelelő vezeklés a Carboneau család helyéért, gondolta Carl. Elfordult a korláttól. A fedélzet még mindig vizes volt, és átáztatta a nadrágját, ha leült. Lábánál a csecsemővel, Carl megróbált elaludni. A megváltozott tájon hajózva a rögtönzött flotta a nap felé fordult. Követték meleg fényét, ahogy alábukott a keleti láthatáron. Tüzes vörös és sárga fények terültek szét a vízen. Az emberek legjobb tudásuk szerint hajóztak széllel szemben, és várták, hogy valaki eljöjjön értük. Tamás Dénes fordítása
A Star Wars jövője Lecsengett a Star Wars I-III utáni felfokozott hangulat, ki így, ki úgy viszonyult a trilógiához. De hogyan tovább? 2007. MÁJUS 25-ÉN volt a Star Wars IV - Az
új remény bemutatójának harmincadik évfordulója. George Lucas a szokásosnál kisebb felhajtással ünnepelte meg az eseményt. Mégis minden rajongó legfontosabb kérdése, hogy mi fog történni a Star Wars univerzumában. Számtalan hír és annak cáfolata érkezik, pletykák röppennek fel és halnak el. George Lucasnál rnár megtanulhattuk, semmi sem biztos. Hajlamos arra, hogy meggondolja magát olyan kérdésekben, amelyekre korábban határozott választ adott. Számunkra a legfontosabb elhangzott kijelentése, hogy nem áll szándékában elkészíteni a lezáró harmadik trilógiát. Ehhez már harmadik éve ragaszkodik. A Star Wars világa a televízió felé nyit. 2003 és 2005 között a Cartoon Network már bemutatott egy SW rajzfilmsorozatot. Még a III. epizód forgatása alatt kezdődött a munka. A sorozatot a Dexter laboratóriuma és a Szamuráj Jack címü kultikus rajzfilmeket is jegyző, orosz
Nem lesz tévéfilm AZ ÉV EGYIK legizgalmasabb híre volt, amely szerint Lucas az egyik amerikai televízió munkatársának elárulta, két Star Wars tévéfilmet készít. A történet semmilyen kapcsolatban nem lesz a Darth Vader-Skywalker sztorifolyammal, a SW univerzumban játszódó két, egyenként egyórás film teljesen új karakterek kalandjait mutatná be. A filmek kizárólag csak tévében kerülnének bemutatásra. Sajnos a cáfolat gyorsan megérkezett. Steve Sansweet, a Lucasfilm egyik guruja kategorikusan tagadta a bejelentést. Lucas nem mondott semmi ilyet, ráadásul még a cégen belüli tárgyalásokon sem merült fel az ötlet. Nincsenek ilyen tervek még ötletelés szintjén sem.
származású Genndy Tartakovsky készítette George Lucas felkérésére. A sorozat első két szériája tíz-tíz rövid, ötperces epizódból áll, a harmadik már csak ötrészes, de azok egyenként tizenkét percesek, és egyetlen összefüggő kalandot mesélnek el. A rajzfilmben többek közt láthatjuk Anakin Skywalker és Obi-van Kenobi barátságának kibontakozását, meg azt, ahogy a droidsereg elfoglalja a Köztársaság fővárosát, és foglyul ejti a Galaktikus Szenátus vezetőjét. A sorozatot a Cartoon Network magyar szinkronnal is sugározta. Az alkotás Emmy-díjat kapott tavaly különleges vizuális világáért az animációs film kategóriában. 2007-ben aztán kicsit felpörögtek az események. A SW történetében először adtak engedélyt egy animációs sorozatnak, hogy egy epizód a Csillagok háborújávval foglalkozzon. A Robot Chicken (Robotcsirke) címü sorozat az egyik legnépszerűbb a tengerentúlon. Az epizódokon belül is keverednek a báb-, a gyurma- és a rajzanimációs jelenetek. A gunyoros, csipkelődő, szókimondó (néha útszéli stílusú) sorozat egy teljes epizódot szentelhetett Lucas főművének. Az epizód a harmadik széria előtt volt látható az Aduit Swim felnőtt rajzfilmcsatornán.
Nem lesz több kiadás
A
Májusban mutatta be Amerikában a History Channel a Star Wars - The Legacy Revealed (A látható hagyaték) című dokumentumfilmet, amely tisztelgés az eposz előtt. Politikusok, színészek, alkotók, rendezők nyilatkoznak a filmekről, személyes élményeikről, elemzések hangzanak el a SW mitológiától. A csatorna minden nézettségi csúcsát megdöntötte a bemutató. És mit hoz a jövő? Erre az évre ígérik a Hasbro és a Lucasfilm közős munkájának, a Clone Wars animációs sorozatnak a premierjét. Az új sorozat a két trilógia közötti időben fog játszódni teljesen új karakterekkel. Az epizódok harmincpercesek lesznek, és digitális 3D technológiával készülnek. A Lucasfilm nyilatkozata szerint egy korszakalkotó sorozattal akarnak kijönni. Bemutatója az év végére várható Amerikában, de tárgyalások folynak arról, hogy az első rész augusztus 8-án moziban debütáljon. A History Channel is újabb premierre készül Lucas áldásával. A Star Warriors címü dokumentumfilm az 501-es birodalmi rohamosztagot fog-
AKIK ARRA VÁRNAK, hog karácsonyra ka-
pott Blue-Ray vagy HD-DVD lejátszóikra is megvegyék a klasszikus SW-trilógiát, azok sajnos csalódni fognak. Bár rnár több internetes bolt köztük az amazon.com oldalain is felvesznek előrendelést a termékre, ennek ellenére a hír kacsa. Ezt George Lucas hivatalosan is bejelentette: nem kívánják az új adathordozókon megjelentetni a filmeket. Az ügy két szempontból is furcsa. George Lucas cége eddig mindenféle adathordozón, több különböző kiadásban is megjelentette a filmeket, különös lenne, ha most nem ezt tenné. Ráadásul a filmeket már játszották HD televíziós csatornák, tehát az átdolgozás technikailag megtörtént, csak ki kellene írni az új hordozóra. Egyes vélemények szerint lehel, hogy ez csak egy marketingfogás a piaci igények felmérésére. Mások véleménye szerint a kiadásra azért kell még várni, mert a DVD-verzió is csak akkor jelent meg, amikor a technológia már általánosan elterjedt volt. Lehet, hogy most is csak erre készülnek. ja bemutatni. Ez a légio valódi emberekből, igazi fanatikus rajongókból áll, akik birodalmi rohamosztagosként élik életük egy részét. Az egységnek garnizonjai a világ számos pontian vannak. Sajnos egyre jobban csúszik az élőszereplős SW tévésorozat premierje, már csak 2009-2010re ígérik. Lucas maga nyilatkozta, még az sem biztos, hogy megvalósul, ismervén az országos csatornák SFellenességét. A sorozatban a mozifilmek mellékalakjai bukkannak fel, tágítva a SW univerzumot. Ezért nem lesznek sem ismert helyszínek, sem főkarakterek. Meg az sem biztos, hogy Jediket vagy rohamosztagosokat láthatunk-e majd.
Kasztovszky Béla: Vissza az erdöbe!
Az ember fejlődése során mindig nagyobb kényelemre, több luxusra vágyott, de ugyanakkor a civilizáció riasztott is egyeseket, és ők inkább vállalták a remetelét kellemetlenségeit, csak hogy visszatérhessenek a természethez. NÉGYMILLIÓ szemünk van, és nem lá-
tunk velük. Valamit persze mindig látunk, de sohasem a lényeget. Nem az igazat. Négymillió fülünk van, és nem hallunk velük. Nem a fontosat. Nem azt az állandó rezgést, nem azt a halk morgást a föld alatt. Kétmillió természetellenes méretű agyunkkal pedig... Élünk. Én is élek. Életem a születéstől a halálig: kellemes hangok, színes képek, mind-mind szépek. Ami egyáltalán ésszerű, mindent megkapok, az élet: egymásra halmozódó változatos, élvezetes percek, órák napok. Életünk egyfelől hibátlanul kondicionált, táplált, kezelt és ellenőrzött trilliónyi sejt: az ember számára teremtett mindenség gyújtópontjában tündöklő emberi test. Életünk másfelől hibátlanul megtervezett, karbantar-
tott, kezelt és ellenőrzött milliónyi gép. A kettő együtt: város. Egy a sok közül. Itt kétmilliónyian vagyunk. Mindezt, amióta hivatásom a tér-kép tervezés, létesítés és karbantartás, azóta tudom. Foglalkozási ártalom... Ha pedig ugyancsak mindezt a város többi lakója nem gondolja végig, sőt általában észre sem veszi - az is érthető. Érzékszervei - a lakásdekorációk, a közterületi tér-képek és hanghatások - nem késztetik gondolkodásra, sőt ellenkezőleg. Megérteni nem lehet, nem is kell, tehát egyszerűen megélik az életet. Én azonban új meg új tér-képeket csinálok a régiek (és persze mindenkor a valóság) helyett, én értem a helyzetet, a városi életet. Na persze én sem egyik pillanatról a másikra értettem meg. Mindig is óvakodtam filozófiát csinálni szakmai kérdésekből. Magát a várost nagyon jól isme-
rem, az eredeti természet ismerete pedig a munkámhoz tartozó alapvető szakmai kellék. Csak annyival mentem túl a kötelezőn, hogy a közkézen forgó demók mellett számos régi könyvet, filmdokumentumot is tanulmányoztam az idők során. A zenei élményszerzésen és a kalandfilmek gyűjtögetésén kívül én az idő mélységeiben, az emberiség történelmében való kalandozásra is igénybe vettem a Combinet korlátlan lehetőségeit és kimeríthetetlen tárolóit. Miért? Egyszerű. Mert érdekel a múlt. Szerintem segít a jelen megértésében, és kulcs a jövőhöz is. Igy azután azt is régóta tudom, hogy valaha az erdők mélyén, folyók partján, különféle barlangokban éltek az emberek. És jól megvoltak ott! Ettek-ittak, gyűjtögettek, vadászgattak, szaporodtak. Végezték a dolgukat, olykor ezt-azt felfedeztek, folyamatosan okosodtak. Gyakran énekeltek, itt-ott oltárt emeltek, és néha tényleg nagyon érdekes képeket rajzoltak a sziklafalra. Már a barlangban kultúrát teremtettek. Egyszer azután megunták az erdőt, felépítették a várost, átköltöztek, és azzal is nagyon meg voltak elégedve. Ilyen különös dolog a történelem, érdemes volna egy kicsit többet foglalkozni vele. Azt is hallottam, hogy a város egyes lakói visszaszöknek az erdőbe. Beszélnek róla, habár csak suttogva. Illetlenség... És nincs is erről mit beszélni, az a fő kérdés: igaz-e? A többi részletkérdés. Végleg távoztak, vagy visszajönnek? Vagy odakint élnek de néha bejárnak? Hiányosabb az életük, mint a városban, vagy éppenséggel teljesebb? Ők maguk megváltoztak, vagy... megkülönböztethetetlenek? Hiszen tény, hogy senkinek sem ártanak, a várossal magával nem dacolnak. (Egyes városlakók annál inkább.) Szóval nem a szökevényekről van itt szó, hanem a városlakókról. Rólam. Harmincöt múltam. Helyem van a városban, szerepem az emberek között. Az iskolában tulajdonképpen egész jól indultam. De talán egy kicsit lusta voltam, vagy inkább túl sok minden érdekelt... Száz gyerekből kilencvenhét nem lesz szakértő, és hát úgy látszik, én ebbe a kilencven hétbe tartozom. Azt a három százalékot már a középiskolában kiválogatják a többi gyerek közül. Kiválogatják és elválasztják. Sose lehetett tudni, ki lesz a következő, egyszer csak
nem jött többé. Hová lett?... Ki tudja. Talán egy másik iskolába, talán le a város mélyén dübörgő gépek közé. Talán ki a városból: az erdőbe, az óceán mélyére vagy a csillagokba, mindegy. Én itt maradtam, szorgalmasan tovább tanultam, és végül a Városrendezési Főiskolán elcsíptem a tér-kép szakot. Tanítóim felismerték egyéni adottságaimat: van fantáziám és jól rajzolok egyenesben voltam. Egyenesben vagyok most is. Apával minden este sakkozom, szerdán és vasárnap személyesen. Anyának a legtöbb tervemet megmutatom, igaz csak ritkán személyesen. Van állandó és megbecsült feladatom, sok a dolgom, több mint száz gép az én terveimet vetíti. Szép?... Hát persze. Csak az egészben van egy rejtett, kis hiba. És ha valaki tudja, mi a tér-kép egyetlen hibája, hát éppen én tudom: az, hogy vetítve van. Ez a város már egyetlen, összefüggő mozi. Sokan dolgozunk a helyi közösség szórakoztatásán, de taps nincs. Mit kapok a taps helyett?... Mindent. A tüdőmbe kristálytiszta hegyi levegőt, a hajamba langyos, tengerparti szellőt. Városom enni ad és inni ad, a legtáplálóbbat, legízletesebbet. Mindig a lehető legjobbat. Ismeretlen mélységeiből szakadatlanul ontja a szép és hasznos tárgyakat. Egyre szebbeket, egyre hasznosabbakat - és mindig, mindig újakat! Kérés nélkül mindent megkapok, amire szükségem van. Kérésre azt is, amire nincs szükségem. Az otthoni TPM minden létező, 60 cm-nél nem nagyobb és 20 kg-nál nem súlyosabb tárgyat percek alatt a lakásomba teleportál katalógus szerint. Nagyobb vagy nem létező tárgyakat csak a körzeti TPM-ben szerezhetek meg, ami órákig is eltarthat, ha ott kell megtervezni. Mindent megad városom, amit akarok, amit csak elképzelni tudok, a haszontalant, az értelmetlent is. Csak a veszélyeset nem, mert az emberek számára lehetséges veszélyeket minden TPM elég messzire ki tudja számítani. Persze ha anyagokat és szerszámokat kérek... na de ezt hagyjuk. Annál is inkább, mert az anyagi javak bősége a városi életszínvonal egyik része csak. Az egyszerűbb része. Nem csak kenyérrel él az ember: a Combinet választéka és tartalmi gazdagsága valósággal kimeríthetetlen. Mindent egybevetve: nehéz elképzelni valamiféle továbbfejlődés lehetőségét és módját. Mármint a
„fejlődés" fogalom pozitív értelmében. Mert aki nemcsak élvezi, hanem érti is a városi élet adományait... Egyszóval egyáltalán nem könnyű észrevenni a sok mesterkélt hatást, leleplezni ezt az egész nagy, vidám csalást, és a megfelelő pillanatban, egy hajnali, bágyatag félálomban megérezni a padló remegését, meghallani a föld mélyének immár állandósuló morgását, nyikorgását. Tehát kimondom: én már érzem, én már hallom. Harmincöt múltam, sokáig vártam. Régóta tudom, hogy egyszer majd én is kimondom: el innen! Vissza az erdőbe, amíg nem késő! Hát most kimondtam, reggel indulok. Reggel kinéztem az ablakon, és elgyönyörködtem a látványban. Tengerparti kép, valóban szép: napkelte. Akárki csinálta, mestermű. Ezután eszembe jutott a szemközti lakó, aki talán szintén most néz ki az - ellenkező irányba nyíló - ablakán. Vajon mit lát?... Nyilván ugyanezt. A ma reggeli kép a környék minden ablakán: tengerparti napkelte. Úgyhogy mindenekelőtt egy iránytűt kell szereznem! Nem biztos, hogy itt bent működik, de nem baj. Bizonyos következtetésekre azért a városban is alkalmas lehet, odakint pedig nélkülözhetetlen. Lementem az
utcára, beültem egy kockásba. Némi lámpalázzal beírtam a párbeszédpanelre: „Erdő". Az történt, amit vártam, a kockás visszakérdezett: „Melyik erdő?" Nem segítettem neki. Egyrészt nem is tudtam volna, másrészt pedig én már elvi szökevény voltam. Egy renitens, aki rosszban sántikál, egy kalandor, aki ügyesen konspirál. A kockás konzultált a hálózattal, és zárt, dobbantott. Jóformán el se indult, már tudtam, hogy rossz az irány. Pár perc múlva szusszanva leereszkedett, én sóhajtva kiszálltam, és - a Központi Park szélén álltam. Na, ez aztán csak az Erdő! Ahol egyes ebadták legfőbb szórakozása, hogy beállnak egy százados tölgy törzsének közepébe, hadd keresse őket a hisztis anyuka, vetített kép az egész. Az már a sors iróniája, hogy ezt a részét szinte teljesen én csináltam. Nem mintha szégyelleném, hiszen az összhatás természetes, bizonyos megoldások pedig kimondottan színvonalasak. A gyep nagy része és néhány virág például valódi. Akár le is lehetne tépni, ha nem lenne tilos. A kockás elment, én meg az iránytűmet nézegettem és gondolkoztam. Mindenki tudja, hogy a város kör alakú, egyszerű geometriai feladatról van szó. Kimentem a Körsétányra,
a legközelebbi sugárúton ráléptem a surranóra, és egyenes vonalban távolodtam a Parktól. Bármelyik sugárút jó útvonal, hiszen akármilyen irányba is, de biztosan „kifelé" vezet a városból. Ha mondjuk balra kanyarodna, az első adandó alkalommal letérek jobbra, ha fordítva, akkor fordítva. Örültem, hogy rájöttem erre a kényelmes és egyszerű módszerre, nem lehet benne hiba. Sokáig nem is volt, amíg a sugárút egyenesen haladt, a keresztutcák pedig enyhén görbülő körívekben. A surranó időközben benépesült. Korán kelő város ez... Csupa kipihent ember: frissek, vidámak, szépek. Értelmesek, céltudatosak, lojálisak. Többnyire. Mert például itt vagyok én, aki éppen dezertálok, meg a „torpedók"... Hát igen. Én szökésben vagyok, a torpedók pedig... Azt csak az ég tudja, hogy mit akarnak. És egyre többen vannak! Nem szeretem őket, sőt nem titkolom, haragszom rájuk. Nem a lázadás eszméjét kifogásolom, hanem azt, hogy így... Ez nem vallás, nem ítélet, csak provokáció. Ostoba, erkölcstelen divat, közönséges durvaság. Tulajdonképpen nem is fontos az egész... egyelőre. Amíg valamelyik torpedó egyszer bele nem rohan egy kisgyerekbe, egy várandós anyába vagy... Szóval nem tudom. Jó, hogy ebben a városban mindenki azt tesz, amihez kedve van, hiszen a város éppen ezért van, de... Valamilyen mércének azért mindenütt lennie kell. Még az erdőben is. Sport?... Tagadom. A sportolók a megfelelő időben, a megfelelő helyen versenyeznek egymással. És persze a megfelelő öltözékben. De mit művel a torpedó? Hajmeresztő sebességgel száguldozik a surranón - anyaszült meztelenül! Ízléstelen. És nagyon veszélyes! A surranó menetirányával szembe fordulnak, egyre gyorsabb sávokra váltanak, és végül teljes erőből rohannak. Miért? Hát azért, hogy egy helyben maradjanak! Hogy a mozgójárdákkal, s így magával a várossal a lehető legnagyobb feltűnést keltve
dacoljanak. Nehéz elhinni, de állítólag már női torpedók is vannak. Még az is megfordult a fejemben, hogy egyszer elkapok egyet, meghívom egy sörre, és beoltom az erdővel. Igen ám, de szerintem ezeknek nem az erdő kell. Mihez is kezdenének a surranó nélkül...? Egy idő múltán határozottan megéreztem, hogy közel lehet a város széle. Az épületek alacsonyak és szokatlan alakúak, nem közintézmények és nem is lakóházak. Embert alig látni, és útkereszteződések sincsenek többé. Időnként elágazások, de csakis jobb felé! Vagyis nincs tovább „kifelé". A város szélén vagyok, körbekörbe megyek, a város pedig diszkréten mosolyog rajtam. Alighanem elpirultam. Na egy pillanat! Korai még az a mosoly... Az út mentén végig sűrű, tüskés bozót, mögötte fák. Idegenszerű, ellenséges dzsungel egy barátságos, biztonságos város körül. El kell ismerni, nagyon ügyes megoldás: a város felé tereli a figyelmet. Hát az enyémet ne terelje! Egy perc alatt rájöttem, hogy ebben a képben nincs távlat. Aki balra néz, sehol sem lát néhány méternél messzebbre. A surranó bal szélső sávja pedig nagyon gyors! Szellemes... Hát persze, itt nem az a kérdés, hogy mit szabad és mit tilos megtenni. Itt arról van szó, hogy balra nincs semmi érdekes, jobbra pedig csupa szép és jó dolog látható. Maga a dzsungel jó díszlet, de tulajdonképpen szükségtelen. Teljesen világos a helyzet: a város belsejében ilyen surranó nincs. A maximális sebességű szélső sáv csak egyet jelenthet: nincs tovább. Lassítani, kiszállni lehet, de csakis jobbra. A városba. Értettem, felkészültem. Szembefordultam a menetiránnyal, leltároztam az izmaimat. Moderáltam a légzésemet, és nekivágtam. Akkor hát most én is megtudom, mit érez a torpedó. Semmire sem gondolok, teljes erőből gyorsulok. Tudom, hogy nincs sok időm. Hamar el fogok
fáradni, és akkor már elsodor a surranó. Azt is tudom, hogy egyedül vagyok, és ez jó érzés. Nem csak azért, amit teszek, nem csak azért, mert én nem vagyok gyakorlott vágtázó (vagyis majd jó nagyot fogok esni), hanem és főleg azért, mert nem kétséges, hogy a felöltözött talán még nagyobb majom, mint a meztelen torpedó. Nem baj. Nem érdekel. Minden figyelmemet a tüskés bozótnak szentelem. A surranó gyorsabb nálam, de én már élvezem a versenyt! És rohanás közben valami gyűlöletféle is megszületik bennem. Igen. Most már akár le is ugorhatnék... Ha a hipotézisem helyes, nem történne nagy bajom. De én meg akarom állítani, le akarom győzni a surranót! - és mindent, mindent beleadtam. Azt a mámort, amikor a bokor egy pillanatra rezegve, csúszkálva megállt mellettem, azt sohasem felejtem el - egy másodperc volt. Azután a bozót elment előre, többé nem bírtam utolérni, megállítani. A tüskék nagyon hegyesek, nagyon riasztóak voltak. Ha elhiszem, hogy léteznek, akkor már fel is adtam. Akkor talán végleg itt maradtam. Hát nem. Gondolatban egy nagyot ordítottam, dobbantottam, ugrottam, repültem. A kép összetört, értelmetlenné vált. Valami furcsa légörvény meglegyintette az arcomat, és kaptam egy jókora rúgást az oldalamba. Utána már nem mozgott semmi. Én sem. Kinyitottam a szememet: a földön hasaltam. Igazi földön, úgynevezett talajon, azonnal felismertem. Hát akkor... becsaptam egy modern várost. A körhinta sebessége valódi. Másként még most is gurulnék, hiszen teljes erőből rohantam, amikor leugrottam róla. Ehelyett csak lepottyantam a földre és ott is maradtam. Mi történt? Fizikailag szinte semmi. Egyszerűen átugrottam egy vetített képen, és mögötte voltam. „Kint!" Hát akkor talált, süllyedt! - Torpedók, részemről minden meg van bocsátva. Még a meztelenségetek is. Feltápászkodtam, kinyújtózkodtam. Már eközben rengeteg új benyomás ért. Például a világítás... Egy árnyalattal halványabb, mint odabent, a levegő pedig lényegesen hűvösebb. Valahonnan apró vízcseppek hullanak rám, és tetőtől talpig sáros vagyok. Ez az én szerencsém: közel s távol egyetlen pocsolya, én meg pont a közepébe estem. Semmi vész. Két lépés, és tiszta, zöld fű
van a talpam alatt. Kicsit vizes ugyan, de nem rossz. Ha nem tévedek, mindjárt kisüt a nap. Az igazi. Maga a város innen nézve gyökeresen más látvány, mint belülről. Tulajdonképpen nem egyéb, mint egy végtelen kiterjedésű, sötétkék színű, függőleges fal, vékony erecskékben folyik le rajta az esővíz. Görbülete ilyen közelből nem észlelhető. Az esővíz fejmagasságból a földre csöpög, a fal alsó része tehát vetítve van. Ez elgondolkodtató, mindenesetre jókora szerencse. Komolyan megsérülhettem volna, ha a város burkolata viszszadob a száguldó futószalagra. Persze akkor is, ha csak úgy simán leugrottam volna. De az ösztönös önvédelem... Na jó, hagyjuk. Városlakógondolkodásmód. Ez a futószalag nekem többé nem kell. Van két egészséges lábam, hogy tetszés szerint helyet változtassak a földön. Legfőbb ideje körülnéznem. Ha jól ítélem meg a nap állását, elmúlt dél. És fogalmam sincs, milyen évszak van itt kint. Valószínűleg nyár. Úgy néz ki, most aztán tényleg hasznomra válhat a szakmám, a természetismeretem. Mielőtt a nap lemegy, meg kell találnom a barlangomat. Hacsak nem akarok a szabad ég alatt éjszakázni. Pláne esőben. És lám, megint csak szerencsém volt, alighogy körülnéztem, megláttam az erdőt! Nincs is túl messze. Futva húsz perc alatt odaérnék, de annyira azért nem sürgős. A futóversenyből mára elég. Elállt az eső, a levegő illata egyszerűen pazar. Kondicionálás nélkül! Egy óra múlva ott álltam az erdő szélén. Mielőtt beléptem volna a fák közé, még egyszer ellenőriztem a meteorológiai helyzetet. Úgy láttam, a további csapadék valószínűsége közepes. Az ég felhős, de tagoltan, érdekesen. A nap itt-ott sugártűket szúr át rajtuk - nagyon jó kép! Ha valaha visszatérek, megtervezem. Ezek pedig itt: igazi fák. Oda is léptem az egyikhez, megböktem a törzsét: nedves volt, hatalmas és kemény. Hát igen. Nem több és nem kevesebb, mint egy valódi tölgyfa. Legalább ötven évig növekedett, mire ilyen tekintélyes méreteket öltött. A természet más módszerekkel építkezik, mint a város. Lassú, de tartósabb módszerekkel. Megbízhatóbbakkal. Hát akkor lássuk, mi van még! Óvatosan, de határozottan beljebb merészkedtem az erdőbe.
A hőmérséklet lépésről lépésre emelkedett. Öt perc múlva olyan kellemes volt, hogy... akár a városban is lehettem volna. Na persze. Nem kell azért lebecsülni az anyatermészet gondoskodását. Hiszen az emberiség is csak létrejött valahogyan, mielőtt még felépítette a városait. Nedves, hideg erdőkben pedig ez ugyebár aligha történhetett volna meg. Láttam a hegyoldalt az erdő mögött, ott pedig nyilván barlangok is vannak. Sietve kerülgettem a fákat, bokrokat. Hamarosan észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Emberi hangok: távoli kiáltozás, dal, nevetés, veszekedés. Nem álltam meg, egyedüllétemet fontosnak éreztem az első percekben. Inkább jól megnéztem mindent, hogy tapasztalatokat szerezzek, és... Látnom kellett, hogy van itt minden! Számtalan növényfaj, és különféle állatok is. Fehér virágok és sárga virágok, kövér, kapirgáló madarak, sivalkodó, csíkos sertések, és itt-ott lovak is. Ismerem őket a Combinetről. A fákon meggy, barack, füge és banán - temérdek gyümölcs! Amerre járok, amerre nézek, csupa-csupa ennivaló! Tudtam én... Ha a város bőkezűen mér, a természettől tanulta el. Csakhogy itt... Semmi műanyag, semmi krio. Minden friss, valódi. Élő. És lám, időközben a hegy lábához értem. Nagyot is néztem! A hegy körül széles, jól kitaposott földút vezet, az út mentén pedig piros TPM-automaták sora. Nocsak... ki hitte volna! Tehát már itt is...? - Na nem baj. Végtére is... miért dobnánk el mindent, amit a barlangtól a városig vezető évezredek alatt elértünk az eszünkkel? Maga a TPM mint tárgy egyébként sem hibáztatható; ha pedig a város ide kihelyezte, arra jó oka lehetett. És ha már úgyis itt van, hát miért ne használnám...? Az átélt kalandoktól alaposan megéheztem, úgyhogy bekaptam egy szendvicset, és utánaküldtem egy forró kávét tejszínnel. Tagadhatatlanul jólesett. Akkor pedig végre alaposan szemügyre vettem magát a hegyet. A lejtő hajlásszöge nem vészes. Az út túloldalán azonban szemlátomást megsűrűsödik, elvadul az aljnövényzet. Mindenfelé szabálytalan kődarabok, gödrök és sár. Visszamentem a teléhez, és lehívtam egy pár bordázott talpú nyltex cipőt. Ez szerencsés ötletnek bizonyult. Elindultam fölfelé, és percek alatt világossá vált, hogy itt kint
nem fognak hiányozni a városi sportpályák... Törtem a bozótot, kapaszkodtam a meredekre, szökdécseltem szikláról sziklára. Duzzadó izmaim előtt röpködött a lelkem, de mikor végre fölértem a hegygerincre, mindenekelőtt leroskadtam. Levegőért kapkodtam és a lábizmaimat nyomogattam. Kemény edzés volt, de megérte, az elém táruló látvány kárpótolt mindenért. Szédítő magasságban álltam fáradtan, büszkén. Olyan magasan, hogy majdnem átláttam a város fölött. Hát utoljára megnéztem a hatalmas, kék kupolát, majd futottam a fennsíkon kétszáz métert, és akkor valósággal földbe gyökerezett a lábam. Kitárult előttem a világ, az egész széles földkerekség. Ameddig a szem ellát, sík vidék, a párás távolban pedig kék hegyek hullámsora... Az én bolygóm. Odalent a mélyben kacskaringós, csillogó folyó: mint egy elfelejtett, üres surranó. Na hát, ez az... Onnan a folyótól már biztosan nem látszik a város. Ennek a hegynek a lejtőin, egészen a folyóig szakadatlan, buja erdőség, a folyón túl pedig... kopár sivatag. Nem baj. Egyszer majd oda is átszáll a mag. Szülővárosomnak végleg hátat fordítva, többé nem sietve, többé nem menekülve, bandukoltam lefelé. Az erdő méltósággal befogadott - egyenesben voltam. Egymásra találtunk én és új hazám. Itt fogok hát élni, egyszer talán családot alapítani. A későbbi nemzedékek pedig... Mentem, mentem, már jó hosszú utat megtettem, és még mindig nem találtam egyetlen barlangot sem. A vízcseppek pedig újra hullani kezdtek fentről. Ez aggasztott. Akár az egészségemnek is árthat, akkor pedig itt kint egyedül bizony... Hacsak idejében meg nem szokom. A zápor erősödött, tanácstalanul fölnéztem, és valami csodálatos dolgot láttam. Szinte hihetetlen: a fák levelei tengelyükön mind elfordultak, begörbültek, és végül egy tökéletesen záródó, zöld kupolává egyesültek! A lélegzetem is elállt... Amott, a tisztáson gőzölgő függönyként zuhog, suhog az égi víz, itt meg, a fák alatt, az egész erdő a biztonság, a nyugodt szépség templomává változott. Többé egyetlen vízcsepp sem hullott rám, s miközben megint csak egyre melegebb lett, azt is meghallottam, hogy a fák törzsében miként zuhog alá a föld
mélyébe a lombkorona által összegyűjtött, hasznos víz. Hát, Város!... Ezt csináld a természet után! Milliárd levél, milliárd ágacska, s valamennyi egy-egy élő, tökéletes komputer. Óhatatlanul eszembe jutottak a teremtés és a gondviselés ősi eszméi. Lám, a fű, a virág megitta azt a néhány csepp vizet, ami élteti, sziromdíszbe öltözteti, a többit pedig az erdő bölcs, öreg fái átengedik a földnek. Ahol majd ismét forrás, patak, folyó lesz belőle, mígnem a grandiózus, örök körforgás végén, az óceánban újra egyesül az egész. Tudtam én...! És most már tényleg nem bántam, hogy ilyen messzire merészkedtem. Sikerült, megtettem. Pionír, igazi telepes vagyok. Most. Majdan pedig, amikorra az a város, ott a hegy mögött egy nagy, horpadt gödörré válik, pátriárka leszek. Életerős, szapora nemzetséggel a barlangom körül, s az erdő népe tisztelni fog. Idő kérdése, de idő most már van elég. Nincs mitől félnem, hiszen látható, hogy a Föld bolygó lakható. Csend van. A természet pihenni készül, a fák törzse pasztellszínekben, meghitt fénnyel világít, utat mutat. Akár itt helyben is lepihenhetnék, aludhatnék, holnapra erőt gyűjthetnék. A föld elringatná megfáradt testemet, nem dübörögne alattam baljóslatúan az a milliárdnyi városi gép. De én nem ezt akartam. Nem csak egy kirándulást, egy léha városlakó extra élményét, nem a perc ajándékát, nem epizódot. Nem. Én ide jöttem, végleg itt maradok, és éppen ezért ma még sok fontos dolgom van. Óvatosan tovább ereszkedtem lefelé, a folyó felé. Egyszer csak váratlanul egy veszélyes sziklaperemre bukkantam, azt is megkerültem, és lám, megtaláltam! Pázsitos terasz, hívogató, tágas barlang, ez az. Itthon vagyok. Habozás nélkül beléptem, és boldogan, ámuldozva nézelődtem. Hát szerencsém az van, meg is érdemlem, megdolgoztam érte. Eszményi barlang: tágas, száraz, meleg. Semmi túlzás, semmi városi összkomfort. Kellemes, szolid megvilágítás, semmi gép. A barlang tágas és mély, számos fülkére ágazik odabent. Az egyikben kristálytiszta forrás, a másikban gőzölgő termálvíz csobog. Ittam a hidegből, megmártottam a kezem a forróban. Mindkettő jobb, mint a magát tökéletesnek hirdető városban. A világító mohát már odakint, a fák törzsén megismertem,
megtermett a barlang falain is bőségesen. De micsoda szép, ősi, természetes változatosság... Itt erősen, fényesen világít - amott alig dereng. Itt fehéren, sárgán - amott mélykék álomszínben. Tökéletes. Elbűvölten szédelegtem „szobáról szobára", és szép fokozatosan felszámoltam korábbi elbizakodottságomat. Nem vagyok én pionír, született forradalmár, világmegváltó. Ha egy pillanatra megszédített is a kiugrás sikerélménye, ez az egész kaland most már a végleges helyére került. Ha én képes voltam rá, mások is megtehették. És ez végül is... megnyugtató érzés volt. Azon már meg sem lepődtem, hogy a barlang egyik félreeső fülkéjében megtaláltam a TPM-et. Legfeljebb azon, hogy milyet! A lehető legújabbat - nincs még egy hónapja, hogy erről a típusról hallottam. Vagyis... még ebben a barlangban sem én vagyok az első. Nem baj. Most üres, a TPM pedig hasznos. Az biztos, hogy én nem fogom kidobni. Hiszen paradox módon épp ez az eszköz jelentheti végső szakításomat a várossal. Többé nem kell minden apróságért szégyenszemre beugrálnom a nagy sátor alá. Próbaképpen teleportáltam egy elemes fogkefét, borotvát, két takarót. Ceruzát és füzetet, tájolót és távcsövet, egy palack konyakot, a Hírmondó legfrissebb számát és egy egészen egyszerű Combinet-terminált.
Semmi többet. Igy azért mégiscsak egyszerűbb, kellemesebb lesz az életem itt kint a természetben. Nem voltak illúzióim afelől, hogy efféle tárgyakat most még aligha tudnék a saját kezem munkájával előállítani. Ezután kiléptem a barlangom teraszára. Elégedetten nyújtózkodtam: otthon voltam. Több tennivalóm ma már nincs. És hát elég is volt... Nagyon elfáradtam. Egész nap rendkívüli helyzeteket oldottam meg szinte ösztönösen, mégis eredményesen, és közben rengeteget tanultam. Egy jó vacsorát mindenesetre megérdemlek. Bekaptam néhány könnyű esti falatot, hozzá egy forró, aromás teát, méz nélkül. Teleportáltam még egy közönséges távbeszélő kiegészítőt, de nem hívtam fel a Szüleimet. Majd... A gyümölcsöt pedig szándékosan nem a TPM-ből vettem ki. De nem ám! Azt csak egyék a városlakók - nekem terem itt kint az erdőben is elég. Letéptem két szép narancsot, leültem egy lapos kőre, és ott bontogattam, eszegettem a természet ajándékát. Sokáig üldögéltem, megcsodáltam a naplementét, és elmerengtem a folyón túli kopár vidék zord látványán. Amikor a csillagok már gyülekezni kezdtek az égen, elálmosodtam. Tökéletes volt a csend. Hát igen, a városi éjszakák lüktető zűrzavara a múlté. Itt az erdőben az éjszaka a pihenésre, a test és a szellem megújulására való.
Még a sakkparti sem hiányzott Apával. Majd... Kijelöltem a „hálószobát", elkészítettem az ágyamat. Ami egyáltalán nem volt nehéz, mert a barlang egy részét vastag, rugalmas mohaszőnyeg borította. Ráterítettem az egyik takarómat, és máris remek, kényelmes pihenőhelyem volt. Évek óta először éreztem tökéletes biztonságban magamat. Nem zúg, nem remeg. Nem morog, nem csikorog. Nem szirénázik, nincs elektromos és mágneses tere - puha, száraz, langyos, Szilárd, örökkévaló. A holnapra gondoltam, mielőtt elaludtam. Dolgozni fogok. Alkotni, alapítani. A barlang fölött például egy védőárkot kell majd ásnom, hogy az esővíz le ne csurogjon az előtérbe. Építek valami kerítésfélét is, kő van hozzá elég. Ha pedig találok egy farkast, azt háziasítom, hogy társam legyen és őrködjék a birtokom sérthetetlensége fölött. Ezzel kezdem. De a középtávú tervekben már egy asszonynak is szerepelnie kell... Távlatban pedig a természet meghódításának. Például szabályozni azt a kacskaringós folyót, és mielőbb erdőt telepíteni a túlpartjára is. Ha a természet szolgál engem, nekem is meg kell szolgálnom az adományait. A legközelebbi gyümölcsfákat először is... Rosszat álmodtam. Nem is rosszat, csak a régit. A megszokottat. Nyomasztó hangokat, tá-
voli dübörgést, morajlást, csikorgást, remegést. Hát igen... Az idegrendszer még nem szabadult meg a várostól egészen. Fel kell rá készülnöm, hogy álmaimban az agyam emlékeztet, a múltam elkísér még egy darabig. Nyugtalan éjszakám volt, de hát nem csoda. Majd elmúlik. Az erdő, a barlang idővel kigyógyít belőle. Talán még nem késő. Nagyon sokáig aludtam, boldog csendre ébredtem. Mosolyogtam, nyújtózkodtam, nem siettem. Azt is megállapítottam, hogy ez a csend csupán lélektani, hiszen milliónyi madár csipog, füttyög odakint: ébred az erdő is. Kinyitottam a szemem, s láttam, hogy a barlang nyílásán túl egy szikrázó, pazar nyári reggel pompázik. Frissen felpattantam, teleportáltam egy kis tükröt, és a termálvíznél gondosan megmosakodtam, megborotválkoztam. Egy új ember lépett ki a barlang száján, aki én voltam! És abban a szent pillanatban csodát láttam, az ámulattól fel is kiáltottam. Ember, lásd: a természet így építkezik! A tegnapi bőséges eső, a föld áldott melege, termékenysége, az élet ősi, lebírhatatlan ereje... Valóságos csoda! Amíg én a barlangban aludtam, az erdő átlépte a folyót! Immár odaát, a sivatag helyén is zúgó erdő, buja lombtenger hullámzik végeláthatatlanul...
EYE-FI MANAPSÁG MÉG SOKAKNAK gondot okozhat,
ha elkészült digitális fotóikat szeretnék áttölteni a fényképezőgépükre, vagy szeretnék feltölteni az internetre. Kábelcsatlakozás, áttöltés, internetkapcsolat, feltöltés, címkézés, satöbbi. Egy új technológia azonban egy egyszerű megoldást kínál. Az Eye-Fi első ránézésre egy hagyományos SD kártya, amely két gigabájtos kapacitással bír. Azonban a gyártóknak sikerült még belezsúfolni egy Wi-Fi adaptert és egy képkezelő szoftvert is. Használata meglepően egyszerű és hatékony. A kártyához adott USB-portos kártyaolvasó segítségével beállíthatjuk a használható Wi-Fi hálózatok paramétereit, belépési jelszavát. Ezután a kártyát már csak be kell helyeznünk fényképezőgépünkbe, és indulhat a fotózás. Amint a fényképezőgép az engedélyezett hálózatok hatósugarába lép, automatikusan áttölti a fotókat a kártyáról az általunk megadott alkönyvtárba. Természetesen
beállíthatjuk, hogy csak azokat a képeket töltse fel, amelyek eddig még nem lettek átküldve, vagy hogy az áttöltött képek törlésre kerüljenek-e. Az Eye-Fi azonban ennél még többet tud. Hozzáférést szerezhetünk az Eye-Fi központi szerveréhez is, és a szükséges beállítások után ide is feltölthetjük a képeinket mindenféle emberi beavatkozás nélkül. De a cég a maximumot hozta ki az ötletéből. Leszerződött 17 képmegosztó hálózattal (többek között a Picasával és a Flickr szájttal), ezért a képeket közvetlenül feltölthetjük a saját megosztó oldalunkra. Természetesen az összes ehhez szükséges elérési útvonalat és jelszót tárolja a kártya. Az Eye-Fi 99 dolláros áron vásárolható meg.
Villámriasztó mobiltelefon MOBILTELEFON A JÖVŐBEN képes lesz fi-
gyelmeztetni a szabadban tartózkodókat és hajósokat a zivatarokra. Finn kutatók olyan eljárást fejlesztettek ki, amelynek segítségével a mobiltelefonok hagyományos vevőszerkezetei több kilométeres távolságból képesek érzékelni a zivatar mozgását. Ha közeledik, a mobiltelefon riadót fúj.
Joni Jantunen és kutatótársai azt a tényt használták ki, hogy egy villámcsapás nemcsak a látható fényből áll, hanem egyúttal különböző hullámhosszon rádióhullámokat is kibocsát. Ezek a hullámok megzavarják az elektronikus készülékek működését, ami például a középhullámú vevőkészülékeknél egyfajta sustorgásként hallatszik. A mobiltelefonoknál eddig ezeket a zavaró hullámokat kiszűrték, de a finn tudósok új szoftverének segítségével a telefon kiértékeli a jeleket, és fölhasználja a viharok előrejelzésére. A beépített rádióval rendelkező mobiltelefonok különösen alkalmasak arra, hogy rögzítsék a villámok rádióhullámait, ugyanis széles frekvenciatartományban működnek. Egy háromsávos mobilkészülék több száz csatornával rendelkezik a három frekvenciatartományban. A finn tudósok találmányát a Nokia telefongyár már le is védette.
GPS-nyakörv MINDEN KUTYATULAJDONOS ISMERI azt a
roppant kényelmetlen helyzetet, amikor a sétáitatás közben kutyánk elkóborol tőlünk, vagy csak elrohan valamilyen állatot kergetve, és pillanatok alatt eltűnik szemünk elől. És jön az órákig tartó füttyögés, kiabálás. Egy belga cég olyan nyakörvet fejlesztett ki, amelybe miniatűr mobiltelefont és műholdas helymeghatározót építettek, s amelynek segítségével bármikor néhány méteres pontossággal meg lehet tudni, hol is van éppen az eb vagy a cica. Belgiumban is rengeteg üzlet kirakatában látni elkeseredett üzeneteket eltűnt kutyákról, macskákról, a megtalálónak járó magas jutalomról. Az új termékkel végzett kísérletek nagyon jól sikerültek. A rendszer egyébként nagyon egyszerűen működik: elég felhívni a kutya vagy macska mobilját, s az öt percen belül visszaküldi a gazdinak az állat tartózkodási helyét, 1-15 méteres pontossággal. Ha a tulajdonos mobilja a csúcstechnikát képviseli, akkor egy térkép is megjelenik a kijelzőn, s ezen lesz rajta a kért információ - ha viszont a nyakörv ára miatt már nem maradt elég pénz a gazdi mobiltelefonjának lecserélésére, akkor szöveges üzenetet kap, a pontos hosszúsági és szélességi fokokkal, s ezt kell majd az internet segítségével utca- és házszámra lefordítania. A készülék ára 249 euró, kb. 68 ezer forint. Más, de hasonló megoldást kínál a RoamEO GPS nyomkövető rendszer. A kutya itt is GPS-es nyak-
örvét hord, ami folyamatosan jeleket küld a vevőegységnek, a kis LCD képernyőn pedig meg lehet nézni a kutya aktuális helyét, sebességét, pontosan nyomon követhető a pillanatnyi mozgása. A rendszer egy mérföldes körzetben mutatja az állat helyét, ha ennél távolabbra kóborol, a rendszer az utolsó ismert pontot mutatja. Akár három jószág egyidejű követésére képes. Sőt minden kutyához hozzárendelhető egy terület, amelynél ha messzebb megy, a készülék hangjelzést ad. A készlet ára 459 dollár.
Az egyik legnagyobb GPS gyártó is felfedezte az ebben rejlő üzleti lehetőséget. Az Astro GPS Dog Tracking System a Garmin fejlesztése. Az akkumulátoros GPS-egység egy neoprén hám segítségével rögzíthető a kutya hátára. Az egység tartalmaz egy ultrarövidhullámú rádiós jeladót is, ezen keresztül kommunikál a gazdi kezében lévő hordozható GPS-szel. A rendszer eleve nehéz körülményekre lett tervezve, többek között vadászoknak is szánják, ezért robusztus felépítésű, a hám strapabíró, antennája törhetetlen. Öt másodpercenként automatikusan továbbítja az állat tartózkodási helyét. A GPS ez alapján kiszámítja a haladási irányát, távolságát is. Jelzi, hogy az eb éppen fut vagy egy helyben ül. Mindezek az adatok a gazda hagyományos GPS készülékén jelenik meg. Ez a három rendszer közül a leghatékonyabb, egyszerre tíz kutya útját követi nyolc kilométeres távolságig. A rendszer ára 650 dollár, kb. 110 ezer forint.
Michael K. Iwoleit: Planck-idö
Ha egyszer sikerül megfejteni a Teremtés titkát, vajon az ember följebb léphet az evolúció lépcsőjén, vagy éppenséggel elveszti korábbi helyét is a világmindenség rendjében?
VAN EGY POFONEGYSZERŰ magyarázat
- kezdte Harold. Kistermetű, mindig jókedvű ember volt, de már nem az a mindent szervező és irányító, mint régebben. Kopaszodott, pocakot eresztett, arca megráncosodott, de 70 éves kora ellenére meglepően jó egészségnek örvendett. És még mindig több volt benne a leleményesség, mint Konradban. - Amit te keresel, az Ádám köldöke. Teljesen biztos vagyok benne! Konrad néhány éve egy génadatbankokat üzemeltető cég fogadásán találkozott újra Harolddal, aki még doktorandusz korában volt a témavezetője. Harold mind a mai napig tanácsadóként dolgozott ennél a cégnél félállásban, és most munkalehetőséget ajánlott egykori tanítványának. Konrad ekkorra azonban már elhatározta, hogy visszavonul a kutatástól, s engedve írói szenvedélyének, megpróbálkozik a tudományos újságírással. Volt tanára következetes és szigorú emberként élt emlékeiben, aki semmitől sem riadt vissza, hogy kihozzon diákjaiból mindent, amit a tehetségük megengedett. Azt is szívesen vette, ha valaki kockázatot vállalt, így ajánlotta fel Konradnak, hogy támogatja az új munkájában, aki így bármikor
számíthatott rá, ha éppen szorult a kapca - persze ez nem jelentette azt, hogy az öreg megkönnyítette a dolgát. - Egy-két dolgot pletykáinak rólam - dörmögte Konrad. - Ezek szerint lusta vagyok, fegyelmezetlen, szétszórt és rendetlen. De hogy azért... - Hahó, fiatalember, csalódnom kell benned! Amikor ennyi idős voltam, nekem még jobban járt az agyam. De ez minden bizonnyal a mi felelősségünk is. Ha a nyolcvanas években nem piáltunk, kokszoltunk és nőztünk volna annyit, akkor ma jobb génjei lennének a te korosztályodnak. Harold borotválatlanul, egyik könyökével az asztalra támaszkodva, lezser szabadidőruhában ült egy akkora irodában, ami nagyobb volt Konrad egész lakásánál. Ekkor egy szépen manikűrözött női kéz jelent meg a képben, és elétett egy kávét. Úgy vigyorgott, mint egy kényúr, akit egyetlen csettintésre a legcsinosabb nők ugráltak körül. - Nem ismered a régi kis mesét? Ezzel vittük egykoron ingoványos talajra a katolikus fundamentalistákat, akik nyilvános meghallgatásokon tiltakoztak az evolúciós elmélet iskolákban való tanítása ellen. Rémlik már valami?
- Megtagadom a választ! - Műveletlen ifjúság! Körülbelül így néz ki a dolog: kérdezz meg valakit azok közül a tökkelütöttek közül, akik készpénznek veszik a teremtés bibliai leírását, hogy vajon volt-e Ádámnak és Évának, az első emberpárnak köldöke. Ha nem, akkor nyilvánvalóan hiányzott valamijük, és nem voltak Isten képére alkotott teljes emberek. Ha meg mégis, akkor volt egy testi jegyük, ami a születésükre utal, tehát nem lehettek ők az első emberek. A teológusoknak hosszú időn át igen komoly problémát jelentett ez a dolog, és a középkor, majd a korai reneszánsz keresztény festői sem értettek egyet abban, hogy vajon köldökkel vagy a nélkül ábrázolják őket. El sem tudod képzelni, micsoda nyakatekert érvelésekkel jöttek a tiszta hit védelmezői, amikor ezt előhoztam nekik. Nagyon vicces volt, de az benne a legnagyobb poén, hogy az egyik teológustársuk - amiről nem is igen tudtak - már a 19. század közepén talált megoldást a problémára. - Már beugrott! Philip Henry volt az... - Pontosan. Philip Henry Gosse jelentős brit biológus volt, és szerzője az Omphalos címet viselő furcsa könyvnek, mely 1857-ben, azaz két évvel a Drawin-féle Fajok eredete előtt jelent meg. Ebben a nevezetes könyvben Gosse nemcsak Ádám és Éva hasának ékével foglalkozik, hanem azzal is, hogy valószínűleg szőrzetük, körmeik, fogaik, csontjaik és minden egyéb olyan testrészük is megvolt, amelyek növekedési folyamatok nyomait mutatják. És ami még rosszabbul jött neki: megkérdőjelezhetetlen bizonyítékok, úgymint geológiai leletek, fosszíliák, hosszú életű mikroorganizmusok, fajok közötti biológiai rokonságok, és így tovább, mind arra mutatnak, hogy a Föld és az élet sokkal régebbi, mint a négy- vagy hatezer év, amit a Biblia megenged. A jó öreg Philip kétségek közt hánykolódott. Egyrészt tudós volt, aki a kutatási adatait nem tudta csak úgy félresöpörni az asztaláról. Másrészt hívő katolikusként nem vonhatta kétségbe az isteni kinyilatkoztatás igazát. Mit tehetett hát? Olyan megoldást eszelt ki, mely egyike lett a legkitűnőbb meghökkentő ötleteknek, amik valaha is kipattantak ember fejéből. Ugyanis azt állította, hogy Isten a Földet valóban négyezer évvel korábban teremtette, méghozzá minden olyan tulajdonságával, melyek egy soha nem volt múlt nyomaiként azt a benyomást teszik, hogy a boly-
gó és az élőlények sokkal régebbiek. Hogy az Úr ezzel megtréfálni akart, vagy a hitünket tesztelni, az már egy másik kérdés. Mindenesetre Gossenak nem kellett egyetlen tudományos adatát sem elvetnie, és mégis teljesen összeegyeztethető volt a megoldása a bibliai teremtéstörténettel. Nem nagyszerű? - Nem tudom pontosan, hogy ez a jelenlegi kutatásaimhoz... - És akkor? Te tényleg nem azért hívtál fel, hogy a kis silány történeteimmel rávezesselek valamire! Neked pénzre van szükséged! Vagy roszszul gondolom? - Már megint átláttál rajtam. - Helyes, akkor ne rontsd el a poénomat! - Önelégültséggel teli pózban hátradőlt, belekortyolt a kávéjába, majd elfintorodott. - Hiszen tudod, hogy a jó öreg Haroldnál mindig tanulhatsz valamit. Úgyhogy jól nyisd ki a füled, itt a folytatás: bár Gosse-t kinevették kortársai (még azok a teológusok is, akiknek az érveléseihez akarta a természettudományos alapokat szolgáltatni), a modern fizikában késői reneszánszát éli a gondolata. Számos kozmológus elfogadja, hogy az univerzumunk csak egy téridő-buborék egy nagyobb kozmikus rendszerben, egyike a számtalan sok hullámzásnak egy szupervákuumban, amelyek virtuális részecskékhez hasonlóan spontán jönnek létre és tűnnek el újra. Ezen buborékok mindegyikének mások a tulajdonságai, saját természeti törvényeik és állandóik, saját történetük van. Olyan az egész, mintha a kozmosz egy univerzum létrehozásának összes lehetőségét végig szeretné próbálgatni. És ennek során éppenséggel olyan univerzumok is keletkezhetnek, melyek azt a benyomást keltik, mintha régebbiek lennének, mint amilyen idősek valójában. Talán a mi univerzumunk se 13 milliárd éves, hanem csak öt perce létezik, és az összes nyom, ami a múltra utal, a kiterjedéstől egész a saját emlékeinkig és tapasztalatainkig, csupán véletlen konfiguráció. Ez nem az én ötletem, néhány világűrkutató komolyan vitára bocsátotta ezt az állítást. Ezek mellett egész kis kezdő volt a jó öreg Gosse, nem gondolod? Konrad elfojtott egy sóhajt. Fél szemmel a másik monitorjára pillantott, s megborzongott, amint látta a fizetési felszólításokat, melyek az e-kereskedelmi postafiókjában gyűltek össze:
webmagazinok, mobilszolgáltató. Mind arra figyelmeztették, hogy nem tudták levonni a számlájáról a díjakat. Az egyik levél, amit éppen megnyitott, egy bosszantó animációval tette oldottabbá a félreérthetetlen figyelmeztetéseket, egy integető kézzel, mely Konradra azonban inkább úgy hatott, mintha az öklét rázta volna valaki. - Ennyi volt mára a lecke? - kérdezte. Harold elfordította a tekintetét. - Miért vagy mindig ilyen türelmetlen, te kölyök? Mit gondolsz, vajon miért matattam a billentyűzeten? Már át is utaltam neked egy 5000 eurós kis csekélységet. Ezzel csak eltengődsz valahogy a hétvégén, nemde? - Ha egy kicsit visszafogom az igényeimet. - Akkor erőltesd végre meg egy kicsit azt a halovány szürkeállományodat! Nem szórakozásból mesélek neked. Szeretnék valami olyanra rávilágítani, ami többet is hozhat a konyhádra egykét garasnál. Úgyhogy figyelj, most jön a döntő fontosságú rész: ha tényleg az a helyzet, hogy az univerzum minden megfigyelhető tulajdonságával együtt csak egy spontán folyamat eredménye (és ez tiszta logikai úton nem zárható ki), akkor a megfigyelt szabályszerűségekből levezetett természeti törvények sem többek illúziónál. Tegyük fel,
hogy az univerzum csak öt perce keletkezett, és mi vele együtt. A tulajdonságok alapján, melyeket az univerzum spontán vett fel, azt képzeljük, hogy az ember évszázadok óta a természet törvényszerűségeit kutatja. Aztán a következő öt percben vagy öt évben vagy akármikor rá kell jönnünk, hogy a kozmosz fittyet hány a természeti törvényeinkre. A fluktuáció, amit mi univerzumnak nevezünk, nem stabil. A természeti állandók ingadoznak, a gravitációs törvények nem érvényesek többé, és a Hold rázuhan a Földre. Néhány héten belül meglehetősen kellemetlen lesz a helyzet. Gondolkodj el rajta, és máris van egy magyarázatod azokra a különös dolgokra, amiket az előbb meséltél. Harold hírhedt volt extravagánsan intellektuális vargabetűiről. Általában csak egészen banális dolgokra akart kilyukadni, de nagyon be tudott kattanni, ha valaki nem követte teljes figyelemmel a fél nyugati szellemtörténeten át vezető útján. - Ugye ezt azért nem gondolod komolyan? - kérdezte Konrad. - Mi köze van egy sanghaji bevásárlóközpontnak, egy Indus-völgyi gátszakadásnak és egy Wall Street-i statisztikagyártó irodának a... Harold a kezével hadonászott, mintha egy egész csapat legyet akart volna elhessegetni.
- Fogalmam sincs - felelte. - Szerinted komolyan hiszek ebben az egész agyrémben, amit elmeséltem neked? Ember, kezdek érted aggódni! Épp utánanéztem a szervereden: hetek óta nincs egyetlen új cikked sem. És a múltkori irkafirkád is pont ugyanolyan unalmas termés volt, mint ez a mostani szemét, amivel épp gyötrőd magad. Nézd csak meg az oldal látogatottsági adatait! Csak harmadosztályú e-lapok, amik nem kapnak jobb cikkeket, veszik meg tőled a vackokat, amiket írsz. Mi lesz így belőled? A kollégáknak kell majd segélycsomagokat küldeniük? - Mit kellene a véleményed szerint tennem? - Erőltesd meg az agytekervényeid! Vesd be a képzelőerőd! Találj ki érdekes összefüggéseket! Ha én képes vagyok rá, akkor neked is menni fog. Nem ezért kezdtél az írással foglalkozni? Merész feltevések, esztelen elméletek, tomboló téboly, mind a legmagasabb intellektuális szinten. És újfent ott vagy a csúcson. - Doktorandusz koromból még élnek bennem egy bizonyos témavezető emlékei, aki a feltételezések földjére történő legkisebb elkalandozást is drákói szigorral büntette. - Ugyanez a témavezető pontosan az ellenkezőjét mesélte volna neked, ha írópalántává kellett volna faragnia. Nem vagyok az Úristen, csak valaki, aki mindig fenéken billent téged. - Ezután keresztbe tette a kezét a feje mögött, vett egy mély levegőt, majd egy sóhajt adott ki magából, amiben benne volt a nagy, de sok örömöt is okozó erőfeszítés utáni megkönnyebbülés. - Tehát hozzálátunk, vagy nem? - Lehetne előbb inkább ebédelnem? - Felőlem az egész 5000 eurót eltékozolhatod, ha hasznodra válik. De gondolj arra, hogy mostantól rajtad lesz a szemem. Ultimátumot adok neked. Ha addig nem tudsz semmit összehozni, akkor majd meglátjuk, hogy boldogulsz ezentúl egyedül. Konrad remélte, hogy ez újfent csak egy vicc. - Meddig? - Van húsz éved. Onnantól aztán már tényleg nem érdekelsz. Úgyhogy csapj a billentyűk közé, barátom! - Máris hozzáfogok. Találkozunk a hónap végén. - Nagyon helyes. A másik vonalon már várt rá Sylvia. Remek, gondolta Konrad. Fogadóóra. Készítsetek ki
mindnyájan, pont erre van szükségem. Még látta, ahogy egy feszes női hátsó leheletvékony csomagolásban végigsuhan a képen, a vén gavallér meg sugárzott, mintha most pattant volna ki egy csodás szikra a fejéből, mely bevilágíthatja a nap további részét. Aztán átváltott a kép Sylvia nappalijára. A kanapén ült cicanadrágban, felhúzott lábbal, lazán feltűzött szőke tincsekkel, a kezében pedig egy pohár zölden foszforeszkáló itallal. Ma mindenki azt a benyomást tette, mintha előrébb hozta volna a nyári szabadságát, egyedül Konrad gubbasztott kedvetlenül és lomhán végezve dolgát a még tizenkét másik szabadúszó társával megosztott nagy irodája füstös kis sarkában. Még arra sem volt képes, hogy kikapcsolja a gépeket, és jól bepiáljon otthon. - Az ügynökömként vagy a barátnőmként hívsz? - kérdezte Sylviát. - Melyiket szeretnéd jobban? - A rajongómként. Nem lenne rossz, ha körbevisítoznál, és letépnéd rólam a ruhám. - Ha adsz rá jó okot. - Például? - Tudod jól, hogy nekem az eszes pasik jönnek be. Az intelligencia felizgat. Ha egyszer újra egy kis briliáns prózai alkotást olvashatnék a tolladból, akkor menthetetlen lenne a helyzet. Képzeld el, élő videoközvetítés, kis felvétel szeretőknek. De sajnos... Nem volt jó jel, hogy a vetkőzőszámnak, amit néhányszor már komolyan is felkínált neki Sylvia, most meglehetősen hidegen hagyta a gondolata. De nem a nőn múlt. Ő ugyanaz volt, elbűvölő és határozott, jó kis beszélőkével. Előszeretettel választott olyan férfiakat, akik egy csipetnyit féltek tőle. - Tehát megint üzletelünk? - kérdezte Konrad. - Neked mégis ügynökként van rám szükséged! Akkor miért panaszkodsz, ha a munkámat végzem? - Rendben, máris szabadságolva vagy. Mint főnököd megparancsolom, hogy azonnal vedd fel a legapróbb bikinid, és irány a tetőkert napozni! Én pedig webkamerával figyellek meg. - Felőlem miért is ne. De pillanatnyilag nem vagy a főnököm, csak egy céltalanul bolyongó válságbajnok. - Ekkor valamivel komolyabb lett az
arckifejezése. - Három hete azt mondtad, hogy több tuti sztorin is dolgozol, és egy kis időre van szükséged. Rendben, egyetértek. De az az érzésem, hogy megint elapróztad magad. - Badarság, jól haladok. Csak várj egy pár napot! - Legalább ne csapj be! Kivel beszéltél az előbb ilyen hosszan? - Nem ismered. Sylvia tajtékzott, mintha egy neveletlen gyerekkel beszélne. - Ekkora idiótának tartasz? Mennyit adott Harold? - Üzleti titok. - Világos, a legkisebb közöm sincs hozzá. Belátom. - Egy pillanatra beharapta az alsó ajkát. - Gyere már, ne kéresd magad! Nem halok bele, ha lustálkodással töltötted az elmúlt három hetet. Csak ne beszélj semmiféle szenzációs sztoriról... - Komolyan nem csaptalak be. Tényleg nagyon érdekes, amit találtam. Csak... Valahol elakadtam, valami nincs rendben. Még az is lehet, hogy van valami összefüggés a történetek között. Csak nem tudok rájönni, hogy... - Na jó, nézzük át együtt, és aztán döntsük el, hogy mit tegyünk. Talán segíthetek neked. Sylvia csodás karriert futott be, az összes elképzelhető nyomtatott és e-lapnak volt szerkesztője, s aztán a tudományos újságírásra váltva is meglepően magas színvonalat ért el. Nem csak üzleti ügyekben vezette Konradot a jó útra: mióta két éve először találkoztak személyesen, a férfi képtelen volt saját magával tisztázni, milyen is legyen hosszú távon a Sylviával való kapcsolata, akit ez egyébként kicsit sem zavart, mint ahogy az sem, hogy a férfi rendszerint kevésbé problémás kapcsolatokba menekült előle. - Valószínűleg már hallottál arról, ami Sanghajban történt - kezdte. - Példaértékű közös vállalkozásnak indult e között a hibbant chicagói építész, Waters és a Mei Ling szoftvergyártó vállalat között, ami virtuális környezetet és szakértői rendszereket fejleszt építészeknek. Tudod, a kínai-amerikai gazdasági kapcsolatok élénkítése, know-how-csere, tesztek a jövő piacainak, bla-blabla. Az amcsiknak főleg azért kellett ez az egész, mert a hosszú távú együttműködés busás haszonnal kecsegtetett, már ha a kínaiak égy presztízsér-
tékű épülettel új befektetőket tudnak megnyerni nagyberuházásokhoz. Tehát valami látványosat kellett alkotni, és Waters nagyon elemében volt. Emlékszel az üzleti központra, amit Teheránban húztak fel, amikor ott terjeszkedtek az amerikai cégek a háború után? Az egész szakma féltékeny rá, mert senki sem éri fel ésszel, hogyan sikerül a statikai szerkezetet megkonstruálnia. Én személy szerint nem kedvelem az épületeit. Úgy néznek ki, mint egy összedőlni készülő állvány. Bár azért lenyűgöző, ahogy a pár beton- és acéloszlopból álló tartószerkezet elbírja az egész épület súlyát. - Nem neki dózeroltak le egy fél kilométeres partszakaszt Sanghajban a Sárga-folyónál? - Pont erről beszélek. A kínaiak úgy gondolták, hogy az angol gyarmati épületek már elég régóta rondítják a tájat, és legfőbb ideje, hogy valami látványosabbat alkossanak. Waters egy monumentális, nyolcvan méter magas, majdnem tizenkét hektárt átívelő konzolos tetőt húzott fel az épületegyüttes fölé. Ügy néz ki, mint egy kagyló, s alatta a lábakon álló bevásárlóutcák olyan kuszán vannak elrendezve egymás alatt-fölött, hogy érthetetlen, hogy marad ez az egész egyben. Sylvia megrázta a fejét. - Miért foglalkozol ezzel? Hiszen tavaly már minden létező helyen írtak erről. Már senkit sem érdekel, hacsak össze nem dől. Konrad cinkosan vigyorgott, de Sylvia reakciójából ítélve nem sikerült különösebb hatást elérnie. - Képzeld el, biztos adataim vannak arról, hogy valóban ez fog történni! Ez egyszer elszámolták magukat Waters és a statikusai, és az egész bevásárlóközpont lassan visszatér a Földanyához. Még két hónap, és nagy robajjal összedől az álom. Mivel Waters természetesen a Mei Ling szoftverét használta, eleinte egymásnak passzolgatták a Fekete Pétert, de aztán együttes erővel fordultak a hardverszállító, a Hewlett-Packard ellen. A Hewlett nem várt tétlenül arra, hogy benyújtsák ellene a milliárdos keresetet, ezért egy programozókból álló csapatot küldött Sanghajba, és hozzáférést kért a Mei Ling forráskódjaihoz, hogy a szoftvert több független rendszeren is kompilálhassa és tesztelhesse. A szegény ördög, aki felelős a tesztekért, közben már az idegösszeomlás szélén állhat. Nem találtak semmi végzetes hardver- vagy szoftverhibát, ennek ellenére folyton más eredmé-
nyeket kapnak. Néha úgy néz ki, mintha Waters hibátlanul dolgozott volna. Máskor meg állítólag már az építés alatt romba kellett volna dőljön az egész. Aztán megint valami egészen mást mondanak. Nagyon rejtélyes ügy. Senki sem tudja, hogy tulajdonképp mi is az ábra. - Kivéve téged. - Nem, halvány lila gőzöm sincs. Persze ez az én bajom. De rá fogok... Sylvia leintette. - Kikapcs, kincsem. Csak ennyire van szükséged. - De Konrad úgy nézett rá, hogy össze kellett magát szednie, le ne torkolja durván. - Pont ezen gondolkodtam. Nagyon jól ismerlek, édesem, mindig akkor kezdesz ilyenekbe, amikor rosszul áll a szénád. Egyáltalán nem haladni akarsz, csak elbújni. - Most miről is papolsz tulajdonképpen? - Egy leleplező riporterről, aki semmit sem tud leleplezni. A többi történeted is ilyen széllelbélelt? - Egyáltalán nem azok. Az egyik indusi völgyzáró gátnál szintén hasonló csapás fenyeget. Kétmillió tonna vasbeton fog porrá törni. Ez talán csak valami kis csekélység? - És újfent fogalmad sincs, miért. - Nem, és azt sem tudom, mi a fene bajuk van ezeknek a tanácsadó fazonoknak a Wall Streeten, akik tíz éven át milliókat zsebeltek be a számítógépes árfolyam-előrejelzéseikkel. Néhány hete nagyon rosszul megy nekik a bolt. Még a tavalyi adatokkal se jutnak következetes eredményekre. - És most le kellene esnem a székről? - Figyelj már ide! - Az őrületbe tudta kergetni Konradot, és nem volt lelkiismeret-furdalása ezt tenni, ha úgy látta, hogy ez hoz neki hasznot. Mindegyik esetben évek óta használt, bevált rendszerekről van szó. És akkor egyszerre, mint derült égből a villámcsapás, minden megbolondul. Ha ez nem nagy sztori... - Konrad, térj magadhoz! - próbálkozott Sylvia. - Ilyesmik folyton történnek. Egy olyan világban élünk, amiben a Microsoft milliárdokat kaszál. Az összes nagy szoftvernek legalább a fele az ő zsebükre dolgozik. Egy frissítés, és aztán jó esetben semmi sem működik többé. - De ez nem ugyanaz. - Kérlek. - Most újra békülékeny volt a hangja, ami nem sok jót jelentett. - Miért nem űzöl leg-
alább egy kicsit komoly és normális tudományos újságírást? Ami unalmas, de minőségi. És mindenekelőtt eladható. Az idei évi orvosi Nobel-díjat X professzor kapta az Y egyetemről, a szájszagot és a lábizzadságot holtbiztosan legyőző szer felfedezéséért. A professzor a B egyetemről végre megválaszolta az emberiség egyik nagy kérdését, és rájött, miért tűnnek el a fél pár zoknik mosás közben. Vagy valami hasonlót. Elismerem, a hepatitisszel fertőzött iskolások ügye, amit a múltkor felfedeztél, az valóban nagy durranás volt. De az ilyen történetek nem futószalagon jönnek. Csak fel ne idegesítsem, gondolta Konrad. - Meglátjuk - mormogta olyan halkan, hogy maga is alig hallotta. - Eszünk valamit együtt? - kérdezte Sylvia. - A fenébe, mi jön még? Jól el akarsz páholni nádpálcával? - Nem. Csak egyszerűen szeretnék egy szép estét eltölteni veled. És végül hazaviszlek a hálószobámba, és gondoskodom róla, hogy a mennyországban érezd magad. - Na jó, ezt valahogy elviselem. Hol találkozzunk? - Tudod jól. Két óra múlva. És vegyél fel valami tisztességes ruhát, különben tényleg begurulok. Sylvia idegesítő módon nagyon szerette az ázsiai befektetők fogyasztói palotáit, melyeket még a húszas években építettek, amikor több, a Rajna alsó folyása menti város egy új, Düsseldorftól Bonnig húzódó szupervárossá egyesült. Különösen imádta a kaiserswerthi Sherrington-Mallt, ami egy hihetetlenül sznob, merész ívvel a tájba helyezett üveg- és betonalkotás volt, aminek a tervei látszólag egy az egyben egy régi amerikai science-fiction magazin címoldaláról lettek lekoppintva. Annyi drága butik és giccsüzlet volt ott, hogy simán el lehetett egy délután alatt költeni egymilliót, ráadásul úgy, hogy ezután még csak teherautó sem kellett a hazaszállításhoz. Az üzletek feletti szinten egész évben üresen álltak a szállodai szobák, mert a rajnai megapolisz mind a mai napig nem tudta magához csalogatni a turistákat. Végül a tetőteraszokon, a város legdrágább ilyen jellegű ingatlanjain egy maroknyi első osztályú étterem osztozott, melyek elsősége csak az árakban, de nem a minőségben jelent meg. Az
összes kínai, török vagy pakisztáni falusi szakács a haját tépte volna, ha látja azt az ízlelőbimbókímélő látványkonyhát, amit itt nemzetközi specialitásként tálaltak fel. Aki idejött, annak ráadásul csöpögős olasz popzenével kényeztették a fülét, és élvezhette a csodás Rajnára nyíló kilátást is, főleg ha a vegyi üzemek szennyvizétől szürkületkor finoman világított a folyó. Valamint tobzódhatott az ötven kilométeres körzetből idetóduló üresfejű újgazdag-csőcselék társaságában is. Sylvia nem kedvelte a fényűzést, viszont azért az örömért, hogy szórakozhat a bőségnek ebben a nevetséges mutogatásában, maga is szívesen bepréselődött az egyébként jóval vékonyabb nőkre szabott flitterruhájába. Konrad kikefélte bársonyzakóját, előkotort a gardróbszekrényben álló ruhahegyekből még néhány nem teljesen elnyűtt holmit, és gyakorolta a tükör előtt, hogyan vágjon életteli arckifejezést, nem keltve azt a benyomást vacsora közben, hogy bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. A Diner's Club Special étterem kis, tükörrel borított fogadószobájában megállapította, hogy a háromnapos borostája, amit csökönyösen meghagyott, inkább rondán néz ki, mintsem vagányul, és a ruhája sem stílusosan feketének hatott, hanem inkább olyannak, mint egy harmadosztályú temetkezési vállalkozóé. Sylvia mindamellett úgy tűnt, elismerte Konrad fáradozását. Egy félreeső asztalnál ült a galérián, és nem szólt semmit, amikor a férfi észrevette, pusztán sugárzott a boldogságtól, amikor Konrad odaérve puszit adott az arcára, és intett a pincérért. - Van egy meglepetésem a számodra - kezdte Sylvia a beszélgetést. Konrad tekintete megakadt a nő ruhájának kivágásán, miközben egy széket igazított nagy körülményességgel a helyére, majd leült. Sylvia egy nagyon feszes felsőt viselt, minden egyes levegővételnél úgy tűnt, hogy telt keble szétfeszíti a ruha anyagát. - Mi az? Csak nem fekete alsóneműt vettél? Sylvia lágyan nevetett, mintha egy kamasz viccét hallotta volna. - Egyáltalán nincs rajtam semmi sem alul, kincsem. De ez most valami más. - Tokostól áttolt az asztal túlfelére egy mini DVD-t. - Itt van. Ezzel fogod magad elfoglalni a következő hónapokban.
Vézna, sötét bőrű, egy metroszexuális nyomasztó küllemét hordozó pincér jött az asztalukhoz, és várakozással telin előhúzott egy notepadet. - Mondd csak, hogy is hívják azokat a kis izéket, amiket a múltkor itt ettünk? - kérdezte Sylvia. - Ezek a sajt- és zöldséggombóckák rizzsel. Valami indiai, tudod... - Ó, ne - nyögött fel Konrad, a pincér pedig egy sértődött pillantást vetett felé. - Na, mondd csak! - Kofta, malai kofta, de... - Malai koftát kérünk mindketten. Meg valami ahhoz illő italt - rendelt Sylvia a pincértől, és elvigyorodott, amikor látta Konrad gyötrődő arckifejezését. A pincér gyorsan odébbállt a következő asztalhoz, Sylvia pedig folytatta: - Mit tettem már megint a kedvesemmel? Mondd el, legközelebb talán nem fogok ugyanebbe a hibába esni. - Tudod jól, hogy ezek az idióták itt nem tudnak koftát készíteni. Az indiai konyha maga a művészet. Ha mindenáron ki akarod hajítani a pénzed az ablakon... - Nyugi, Konrad! Egy ilyen apróságon idegesíted fel magad? Bezzeg ha a saját megélhetésedről van szó, akkor csak bámulsz a nagyvilágba, mint aki nem tudja, hányadán állnak a dolgok. - Mit jelentsen ez? - Csak látni akartam, hogy van-e még benned erő. Hogy fel tudod-e még idegesíteni magad valamin. Úgy tűnik, igen, úgyhogy most a jó útra kell terelnünk ezt az erőt. Konrad a kezébe vette a minilemezt. - Mi ez? Sylvia felhúzta a szemöldökét. - Csak egy szót mondok: SLHC. - Mi? - Először meglepődött, aztán valami rosszat sejtett. A hatalmas lineáris részecskegyorsító, a Super Large Hadron Collider, amit a Föld és a Hold közötti L5-pontra telepítettek, már nyolc hónapja üzemelt, és ez vált a webtévé és a sajtó tudományos analfabétái által vívott bugyuta címlapcsata témájává. Konradnak eszébe jutottak a szólamok, mint „Előre a teremtéshez!" vagy „Ismerjük Isten tervét!", meg a sajtószóvivő, aki teljes komolysággal nyilatkozta, hogy talán már száz éven belül egy új vallás megalapítóiként fogják ünnepelni a kutatásban részt vevő tudósokat, akiknek sikerült kibékíteniük
egymással a tudományt és a hitet. Konradnak ez az egész agyrém elvette a kedvét attól, hogy a kísérlettel foglalkozzon, nem érdekelte, valóban vannak-e bizonyítékok a szuperhúr-elmélet leglényegesebb állításaira, ahogy azt az első tesztek után állították. - Csak nem azt várod el tőlem, hogy... - De - felelte Sylvia. - Tudom, mit gondolsz az egész csinnadrattáról, most azonban nem erről van szó. A szenzációhajhászok hamar más témák felé fognak fordulni, és akkor jön el a komoly tudósítók ideje. Mindent ráírtam erre a lemezre, amit csak meg tudtak szerezni az informátoraim. Meglehetősen összetett az anyag, éveken át alapot adhat jó kis értelmezések és kommentárok írásához. Heves viták folynak a szakmában arról, hogy mit is gondoljanak a mérésekről. Összehozhatnál pár szép, körültekintően megindokolt elméletet. Már utánajártam, és ilyen cikkeket bármikor szívesen fogadunk. - Nem! - Mi az, hogy nem? - Ezt nem csinálom. Szenvedjenek mások ezzel a nyavalyával! - Te nem vagy komplett. - Meglehet. - Úgy viselkedsz, mint egy kisgyerek. Mire fel? Azt hiszed, hogy visszavonhatatlanul csorbát szenved a hírneved, ha egyszer olyasmivel foglalkozol, aminek csak a legkisebb köze is van valami aktuálishoz vagy népszerűhöz? Konrad notepadje csipogott. - Ez még mindig az én döntésem - válaszolta, és előhúzta a szerkentyűt a zakózsebéből. - Ha nem tetszik, szedheted a sátorfádat! - Már megint itt vagyunk. - Hol? - Konrad megérintette a kijelzőt, ami egy bizonyos Seth Wachowskitól származó e-mail érkezését mutatta. Gyorsan át kellett gondolnia, aztán beugrott neki, hogy ő az egyik szoftvermérnök, akit a Hewlett-Packard Sanghajba küldött. Egy, az amerikai számítástechnikai iparral jó kapcsolatban levő barátjától kapta a fülest, hogy Wachowski a Mei Ling-féle munka után viták közepette otthagyta a Hewlettet, és azóta sikertelenül ingázott Európa és az Egyesült Államok között, hogy egy új, neki való állást találjon, s egy kis honoráriumért valószínűleg szívesen ki-
fecsegne egy-két belső információt. Konrad már nem is számított rá, hogy hall felőle. - Te mindig a legelső akarsz lenni - mondta Sylvia. - Mindig abba a hitbe akarod magad ringatni, hogy a kortársaid fölött állsz és a fölényedért gyalázatosan lebecsülnek. Rettegsz attól, hogy egyszer valóban sikeres légy. - Micsoda marhaság! - mormogta. Wachowski ezt írta: Néhány napig Németországban vagyok. Ha még érdekli a dolog, jöjjön 9-e (szombat) és 11-e (hétfő) között Frankfurtba. A címet majd megtudja ott. Egyelőre maradjon minden köztünk, rendben? Üdv. SW Repesett a szíve örömében. Zsebre vágta notepadjét, és felállt. Sylvia egész nyugodtan figyelte. - Mi volt az? - kérdezte. - Nem tartozik rád. - Ülj vissza! Még nem fejeztük be a beszélgetést. - Én már igen - felelte, de még ezzel sem tudta elűzni a fölényes önuralmat Sylvia arcáról. Mindig így nézett rá, amikor elhatározta, hogy mint lázadó ifjút, megfékezi Konradot, aki azonban semmit sem utált ennél jobban. - Tényleg el akarod húzni a csíkot, csak mert sarokba szorítva érzed magad? Gyere már, ülj viszsza! Azt hiszem, valami valóban nincs rendben. Ez jó érv volt, melyet Konradnak is el kellett ismernie, amikor meglátta Sylvia dekoltázsát. Valószínűleg döntő érv lett volna, ha nem érzi magát teljesen, még övön alul is erőtlennek. Pillanatnyilag más dolgok jártak a fejében, mint a fekete vagy éppen hiányzó fehérnemű. A pincér megérkezett az italokkal, és bizonytalanul tekintett hol egyikükre, hol a másikra. - Szórakozz jól! - mondta Konrad. - De ne az én számlámra. Különösebb tekintélyt ezzel sem sikerült kivívnia. Sylvia csak mosolygott, mintha érdekesnek tartaná, hogy a változatosság kedvéért egyszer máshogy viselkedett Konrad. Egy kis színfolt a kettejük közötti egyértelmű alá-fölérendeltségben.
- Kérlek, járulj három napon belül újra térden csúszva elém! - mondta Sylvia. -Különben tényleg aggódni fogok. Konrad mormogott valami érthetetlent, és mielőtt elment, az egyik kezével lesöpörte az asztalt, hogy észrevétlenül magához vehesse a minilemezt. Sylvia egy kacsintással adta tudtára, hogy észrevette. Konrad néhány hónapja kiköltöztette az irodáját az otthonából, hogy a munkát és a magánügyeket világosabban elválaszthassa egymástól, de említésre méltó javulás nem állt be. Mindig eszébe jutott valami, amin rágódhatott, főleg akkor, ha bármely átlagos idiótához hasonlóan kikapcsolódásként leült egy sörrel a kezében megnézni egy filmet. Ilyenkor csak úgy cikáztak ide-oda a gondolatai. Szilárdan elhatározta, hogy egy ideig még nem felejti el a Sylviával szemben érzett haragját. Végiglátogatta a Sherrington bárjait, legurított pár erős italt, aztán sétálni ment a Rajna partjára egy üveg drága Beaujolais borral, végül hazavitette magát egy taxival, aminek a sofőrje a 400 wattos sztereohangszórójából („Klassz cucc, mi?") olasz operaáriákat döngetett. Alkoholos megnyilatkozási rohamában megígérte egy pultosnak, hogy a kicsi Sylvikét úgy megleckézteti, hogy egy életen át meg fogja emlegetni, de elhatározása nem tartott tovább két vodka-martininál. Végül, amint holtfáradtan, ruhástól beesett az ágyába, más gondolatok tódultak a magánvesződségei elé, és félálomban még órákon át azokon a pletykákon töprengett, amik Wachowski Hewlett-Packardtól való távozása után kaptak szárnyra. A fazon még csak 22 éves volt, és különc csodagyerek hírében állt. Az a fajta, akinek a vérében van a tehetség ahhoz, hogy már tizenkét évesen fejben el tudja végezni a legösszetettebb matematikai számításokat is húsz tizedesjegy pontossággal, de aki örülhet, ha harmincadjára meg tudja tanulni, hogyan kösse be a cipőfűzőjét és mossa ki a fenekét. Internethasználók milliói lehetnek neki hálásak, amiért újfajta adatnyerő algoritmusával elindította a még ügyesebb, legbensőbb kívánságok kitalálására szabott spamküldők új hullámát, de szerencséjére a nevét csak belső körökben ismerték. Már a Berkeley egyetemen megmutatkozott, hogy az azonossági rendszerekkel és a Java-
forráskódokkal való bűvészkedésen kívül nem sok mindenre lehetett használni, így a Hewlett egy szigorúan szervezett csapatot épített fel köré, és levettek a válláról minden magán- és üzleti ügyet, melyek akár a legcsekélyebb mértékben is elterelhették volna figyelmét a rendszerprogramozás ezoterikus magasságáról. Ezért nem kedvelték kollégái különösképpen, és kaján vigyorok közepette számoltak be róla, hogy otthon még a friss alsónadrágot sem saját magának kellett kivennie a szekrényből, valamint a vérbősége rendszeres orvoslásaként hetente egyszer egy fiatal hölgyet küldtek az irodájába, aki az egyszerűség kedvéért ott helyben furulyázott neki egyet. Kellett legyen egy ok, amiért valaki, akinek egyébként semmi más nem volt fontosabb, mint hogy mindig a legújabb és legdrágább hardverekkel vacakolhasson, most hirtelenjében otthagyta az anyai keblet, melyből még kényelmesen cumizhatott volna a következő pár évtizedben. A világhálón keringett egy jegyzőkönyv a vállalat vezetőivel való egyik megbeszéléséről, amin Wachowski rejtélyes utalásokat tett valami olyasmire, hogy nem szoftver- vagy hardverhiba volt felelős a Mei Lingnél történt furcsaságokért, hanem valami sokkal nagyobb hatóerejű jelenség. Jól körülhatárolt kereteken belül olyan őrültségeket eszelhetett ki Wachowski, amilyeneket csak akart, de mivel senki sem tudott eligazodni azon, hogy tulajdonképp mi is volt az, ami nyugtalanította, most egy kicsit túlfeszítette a húrt, és elragadtatva magát komoly inzultusba keveredett a cégvezetés „sötét idiótáival". Konradot már nagyon izgatta a gondolat, hogy ezt az embert személyesen is megismerheti. A Sylviával szembeni kis rebelliója ellenére azonban semmi esetre sem érezte magát szabadnak és függetlennek. Amikor hajnali öt körül émelyegni kezdett a gyomra, azon vette magát észre, hogy az ágyneműjét összegöngyölte, és átölelte, mint egy hálótársat. De annak csak szomorú utánzata volt. Hirtelen megbánta az elmulasztott lehetőséget, hogy kezét Sylvia feszes hátsóján pihentetve ébredjen. Miután a fürdőben könnyített gyomrán, leült a számítógépéhez a nappaliban, és betette a mini-DVD-t a meghajtóba. Sylvia nem válogatott az eszközökben, ha olyan információkról volt szó, amik lehetővé tették, hogy Konrad megelőzze
kollégáit. Az is megérne néhány év börtönt, amit cracker barátai közvetlenül az L5-kutatóállomás szervereiről nyúltak le. A probléma csak az volt, hogy Sylvia szívesen felülbecsülte Konrad képességeit, akinek azonban hónapokig tartott volna, amíg részecskefizikából és kvantumkozmológiából úgy felfejleszti a tudását, hogy képes legyen valamit kezdeni a ködkamra-felvételekkel és az első részecskeütköztetések adataival. A nyilvánosan is hozzáférhető anyagok között volt egy 3D-animáció, melyet több felvevőszonda képeiből állítottak össze, és magasztos zenei aláfestéssel mutatta be a villámgyors utat a 140 km hosszú részecskegyorsító végéig. Végtelen láncra felfűzött otromba ékszerek benyomását keltő, háznagyságú szupravezető mágneses tekercsek viharzottak el alig valamire a szemlélő fejétől, a háttérben pedig a nyugati holdfélteke látszott. A Hold és egy újonnan felfedezett üstökös csóvája között összeszűkült a vákuumcső egyetlen pontba, amelyből, ahogy a kamera lassan lefékezett, kialakult a Feynmanállomás csillag alakú komplexuma. A bemondó, aki egy olcsó kis sztárriporterhez hasonlított, a legnagyobb „nem építészeti tárgyról" beszélt, amit valaha is emberkéz alkotott, és fáradhatatlanul 2036. december 21. történelmi jelentőségére hívta fel a hallgatók figyelmét. Ezen a napon, nyolc év építkezés és számos, a költségvetésük milliárdokkal való túllépésével kapcsolatos botrány után, a fizikusok történetük legnagyobb showműsorát mutatták be ünnepélyes keretek között. Egy századnyi, a világ minden tájáról gondosan összeválogatott újságírót külön-külön is óriási összegért az állomásra szállítottak, hogy tudósítsanak egy, a hozzá nem értők számára teljesen felfoghatatlan eseményről. Konrad is csak annyit értett az egészből, hogy protonokat a fénysebesség közelébe gyorsítottak fel, s ezzel az energiával egy nagyon összesűrített plazmába lőtték őket, ami megfelelt a kozmosz feltételeinek néhány millimásodperccel az ősrobbanás után. Ezzel először jutott el az ember olyan terepre, ahol a természet négy alapvető ereje egy egységes őserővé egyesült, és most jött el az ideje, hogy kipróbálják a „Theory of Everything" elméleti terveit a gyakorlatban. Újdonság volt Konrad számára, hogy az SLHCnek még egy néhány gigaelektronvoltos mozgástere is volt felfelé, és a vizsgált fizikai körülménye-
ket egy infinitezimális időtartamra az ősrobbanás idején fennállóra tudta visszaváltoztatni. Ezzel csak két hónappal később kísérleteztek, és ennek során a kutatók lelkesedése erőteljes csorbát szenvedett, amit érthető módon nem kürtöltek szét a sajtóban. Az összes, reményeik szerint a fizika végleges és nagy kiteljesítésén dolgozó tudós most, az egyesítő energián túli szintre eljutva hirtelen új, egzotikus elemi részecskék zűrzavarával került szembe, ami azzal fenyegetett, hogy a barionok, hadronok és kvarkok elfogadott rendszere a feje tetejére áll. Egy kívülálló számára ennek a második kísérletsorozatnak a jegyzőkönyvei teljesen érthetetlenek voltak, de Konrad talált egy érdekes feljegyzést az egyik kvantumfizikustól, a tanácsadó testület tagjáról. Talán pont egy érdekes cikk csírája ez. A fizikus arra figyelmeztette munkatársait, hogy a részecskegyorsítók olyanok, mint a mikroszkópok, amelyekkel egyre parányibb tér- és időberkekre lehet ráközelíteni. Mindazonáltal a teret és az időt nem lehet tetszés szerint kisebb részekre osztani,
és egy bizonyos határtól elkezdenek kvantáltan vi-45 selkedni. Ha az ember egy 10 másodperces vagy még kisebb időintervallummal közelít az ősrobbanáshoz, akkor eljut a Planck-idő világába, amelyben az ismert időbeli és oksági rend felbomlik, és már nem lehet megmondani, milyen sorrendben következik egymás után két esemény, vagy hogy két részecske ugyanazon vagy különböző helyen van-e. Valószínűleg ez meg is magyarázta a sajátos februári mérési eredményeket. Sylvia jól gondolta. Az anyag tele volt ötletekkel, melyekből valamennyi munkával érdekes és ráadásul komoly cikket állíthatott volna össze. Kacérkodott a gondolattal, hogy felhívja a nőt, és elnézést kér tőle, de valami tiltakozott benne az ellen, hogy újra elé álljon olyan tutyimutyin, mint amilyen mindig is volt. Tépelődött, aztán mielőtt újra meggondolhatta volna magát, megírta Wachowskinak egy e-mailben, hogy szombaton meglátogatja, majd vásárolt az interneten egy repülőjegyet Frankfurtba. Ezután még kevésbé tudott aludni.
Két nappal később egy kis belvárosi panzió halijában ült Frankfurtban, szürcsölgette a kávéját, ami az összes szívbeteget rögtön az intenzív osztályra juttatta volna, és ellenállt a kísértésnek, hogy Sylvia hangüzeneteit meghallgassa. Azon töprengett, hogy egy ilyen ember, mint Wachowski, vajon miért egy vacak családi fogadóban szállt meg, egy kis 12 szobás, régies, öko-hangulatú porfészekben, melyet egy pár vezetett, akik látszólag még a húszas évek új hippikorszakából maradtak itt. Az őszülő, göndör hajú ember a portán, aki negyedóránként kiürített egy pálinkáspohárkát, kifejezetten meglepetten reagált arra, amikor egy látogató dr. Wachowski felől érdeklődött, s továbbra is kíváncsian bambult előre. Wachowski majdnem egy órán át várakoztatta Konradot. Amint végül laptopjával a hóna alatt, kezében bőrtáskájával kiszállt egy taxiból, a férfi nem is ismerte fel rögtön. A Hewlett-Packard honlapján levő fotó egy hullámos hajú, pufók arcú fiatalembert ábrázolt, akinek lágyak, de valamelyest még éretlenek voltak az arcvonásai. Azóta nagyon lefogyott, szinte csak csont és bőr maradt belőle, a homloka kopaszodott, hanyagul öltözködött, szétszórtnak és esetlennek tűnt. Amikor a portás Konradra mutatott, alig reagált, majd amikor közelebb jött, merev tekintetében az újságíró egyfajta zavarosságot vett észre, amit még az izgatószerekkel való saját tapasztalataiból ismert. - Maga Tankert? - kérdezte Wachowski, és futólag odanyújtotta a kezét. - Jöjjön! Nincs sok időm. Saját kétágyasán kívül még a jobb és bal oldali szomszéd szobákat is kivette. Amint kinyitotta az ajtót, Konrad egy pillanatra megtorpant. Az ágyon, az asztalon és az éjjeliszekrényeken legalább két tucat laptop, PDA, tudományos zsebszámológép és egyéb hordozható készülék hevert a legnagyobb felfordulásban. Wachowski ledobta a párnájára a gépet, amit a hóna alatt cipelt, a táskáját pedig az ágyra tette, és még több szerkentyűt szedett elő, amiket csak úgy halmokban tárolt a gardróbban. - Foglaljon helyet, ha talál magának - mondta. Konrad szabaddá tett egy széket, és nézte, ahogy Wachowski feltúrja a fiókokat és egy nyitott bőröndöt. Csak akkor nyugodott meg egy
kicsit, amikor talált egy csomag füves cigit, rágyújtott az egyikre, s nevetett Konrad meghökkent arckifejezésén. - Először is tisztázzunk valamit! - kezdte a beszélgetést. - Kérem, kíméljen meg azoktól az újságírói rémségektől, hogy miért áll rosszul a szénám, mi történt a Hewlett-Packardnál, meg hasonlók. Magam is tudom, hogy pillanatnyilag nem vagyok a csúcson. De maga nem ezért jött. - Akkor miért? Nem a sanghaji Waters-féle építményről akartunk beszélni? - Minek? Arról már úgyis tud mindent. Amit nem tud, az az, ami az egész mögött rejtőzik. Már hónapok óta nyomon vagyok az ügyben, és épp ideje, hogy valakivel beszéljek róla. - Leült az ágy láb felőli végére, és egy, szinte félénk pillantást vetett a mellette fekvő készülékek felé. - Mielőtt megőrülök. Konrad még nem volt biztos benne, hogy Wachowski valamiféle elmebajban szenved-e, vagy csak a leterheltség jelei mutatkoztak rajta. Nem szólt semmit, hanem egyszerűen megvárta, míg vendéglátója vett pár mély lélegzetet, és magától beszélt tovább. - Mondja, hisz maga valamiben? - Mármint vallásos értelemben? - kérdezte Konrad. - Nem, nem feltétlenül. Sokkal általánosabban. Például tudósként. Tudósként is kell az embernek valamiben hinnie. Vagy valamit eleve adottként feltételeznie. - Hinni a természeti törvényekben? A tárgyi valóságban? A racionális megismerés lehetőségében? - Igen, igen, úgy nagyjából. És most képzelje el, hogy valami igazán elemi, ami a világnézetében annyira alapvető, hogy csak igen ritkán tudatosul, az most hirtelen megrendül. Például maga egy orvos, és megéri, hogy szűznemzéssel szaporodik az ember. Vagy fizikusként tanúja lesz egy teleportálásnak. Valami teljesen abszurd, lehetetlen, ami mégis megtörténik. - Megpróbálom elképzelni. És aztán? - Aztán nagyjából már tudja, mit érzek én most. - A semmibe nézett, és idegesen megrándult az arca. - A matematikát mindig is a teljesen formális tisztaság birodalmának gondoltam. Semmi kétértelműség, semmi pontatlanság, mint az anyagi világban. Axiómák, bizonyítások, va-
lami vagy igaz, vagy nem igaz. Egy maroknyi elemi elv, ami a tiszta logika egész világát rendszerbe szervezi. A legmagasabb, amit az emberi elme elérhet. És most a munkám kellős közepén azt látom, hogy egy elemi elv hatályon kívül lett helyezve. Nem érvényes többé. Olyan, mintha kiderülne, hogy minden, amit az életemben tettem, csak szemfényvesztés. - Ide figyeljen, ha maga... - Ne, várjon! Megpróbálom értelmesen elmagyarázni az egészet egy kívülállónak. - A kezébe vett egy laptopot, aminek a képernyőjén Konrad felismerte egy algebraprogram eszköztárát. Játszadozott egy kicsit a hanyattegerével, majd újra eltette a szerkentyűt. - Nevezzük ezt egyszerűen a komplementaritás elvének. Minden matematikai műveletnek megvan a fordítottja, amit a hétköznapokban többnyire arra használunk, hogy megbizonyosodjunk arról, egy számítás helyes volt-e. Tegyük fel, hogy 12-t megszorozza 7-tel. Az eredmény 84, és ha ezt 7-tel elosztja, akkor azt várja, hogy újra 12 jön ki. 84-ben a 7 egyszerűen egy másik módja annak, hogy a 12-es számot megjelenítsük. 12-szer 7 pedig egy másik módja annak, hogy a 84-es számot megjelenítsük. Az egész matematika azon alapszik, hogy különböző megjelenési alakokat konzisztens és reverzibilis módon egymásba átvezessünk, először az egyik irányba, aztán a másikba. Most képzelje el, hogy az egyik műveletnél olyan eredményre jut, ami ellentmond a komplementaritás elvének. 12-szer 7 az 84, de 84-ben a 7 egyszer csak már 13. Érti? - Ebben az esetben azt feltételezném, hogy vagy fejszámolásban vagyok gyenge, vagy a számítógépemmel nincs valami rendben. - Én is erre gyanakodtam eredetileg. Természetesen itt nem ilyen triviális dolgokról van szó. Az inkonzisztencia, amit itt felfedeztem, egy több száz levezetésből álló azonossági rendszerben van. Hónapokat töltöttem el azzal, hogy elemezzek egy gyanúsnak tűnő szubrutint a Mei Ling építész-programjában. Nyolcszáz sor tömény C++ forráskód, kismilliónyi lehetőség programhurkokra, amik aztán önmaguk tesznek mindent tönkre. Volt ott egy változó, ami egy kétszáz lépésen át tartó komplementer visszafelé számolás során más értéket vett fel, mint kellett volna. Az
őrület az, hogy az eltérés még ingadozott is. Még csak nem is lehetett világosan reprodukálni a hibát. Természetesen úgy sejtettem, hogy a számítógépben működik valami rendellenesen, de nyolc hét vesződség és számos hibaelhárító megbeszélés után még mindig úgy nézett ki, mintha a program teljesen rendben lenne. - És a megfejtés? - Nincs megfejtés! Aztán elővettem az algoritmust, és átszámoltam az azonossági rendszert függetlenül a programozástól. Megint ugyanaz. Kipróbáltam más rendszereken és más fordítóprogramokkal is. Újraírtam a programot más nyelveken. A végén még kézzel is átszámoltam az egészet. Mindig ugyanaz. Egy eltérés, ami egy bizonyos intervallumon belül ingadozott. Teljesen megmagyarázhatatlan volt. Valami olyanra bukkantam, ami ellentmond a legegyszerűbb és legalapvetőbb logikai törvénynek, az azonossági tételnek, amely szerint x az x. Itt meg hirtelenjében x az nem x. Lehet, hogy Konrad túlzottan kétkedőn nézett beszélgetőtársára, mert az még nagyobb hévvel folytatta: - Pontosan tudom, mit gondol. Mindenki azt feltételezné egy ilyen esetben, hogy a zseniális matematikus elmém már nem egészen úgy ketyeg, ahogy kellene. Úgy véli, hogy elmeséltem volna magának ezt a történetet, ha nem gondolom végig az összes bennem rejlő hibalehetőséget? Nem beszélek zagyvaságokat. Ez a törés, ez a nem egyezés létezik. Nyugodtan magával viheti az anyagot, és számolgathat maga is egy kicsit. - Mit szóltak ehhez a munkatársai? - Eddig megtartottam magamnak. Először azzal akartam tisztában lenni, hogy mivel is állunk szemben. Hiszen ez még nem minden. Amikor három hónap után látható volt, hogy a Mei Lingnél nem jutunk sehogy se tovább, hazarepültem Ohióba egy kis otthoni szabadságra. Kikapcsolódtam pár napig, aztán átszámoltam a dolgot még egyszer kipihenten, abban a reményben, hogy a feszültség miatt valami elkerülte figyelmem. De nem! Otthon is előkerültek az eltérések, csak kisebb intervallumban mozogtak. El tudja képzelni? Ugyanazokat a számításokat ugyanazzal a módszerrel, mint Kínában, levezettem még egyszer fejben, nem használtam egy darab papír
és egy golyóstoll kivételével semmi más segédeszközt. És újfent valami más eredmény jött kü - És itt? Ezért van itt az összes gépe, nemde? - Mit gondol, miért utazgatok már nyolc hónapja? Időközben meggyőződtem róla, hogy valami fizikai van a dologban. Újabb inkonzisztenciákat fedeztem fel összetett azonossági rendszerekben, amik időben és a földrajzi helytől függően ingadoznak. Nyilvánvalóan övezetek vannak a Földön, amelyekben az eltérések különböző mértékben változnak. Többször utaztam Európába, majd újra vissza, de nem tudtam a földrajzi eloszlást reprodukálni. Aztán rájöttem arra, hogy a Föld végső soron a Nap körül és az meg újfent a galaktikus centrum körül kering. Talán nem is a földfelszínen való elhelyezkedéstől függ, hanem a téridőben elfoglalt helytől. - Mit jelentsen ez az egész? - Konrad egyre kellemetlenebbül érezte magát. Wachowskin egy rögeszmés viselkedésének a jegyei mutatkoztak. Erősen izzadt, a szeme pedig könnyezett. - Fogalmam sincs - felelte. - Azt mondják, hogy a természet könyvét a matematika nyelvén írták. A matematika és a valóság kapcsolatán már bölcsek nemzedékei törték a fejüket. Lehet, hogy a matematika nem az ideális tárgyak birodalma, hanem szorosan kapcsolódik az anyagi valósághoz, és ha az megváltozik, akkor vele változik a matematika is. Valaminek történnie kellett, ami megváltoztatta a valóság szerkezetét. Nem tudom, minek, de azt hiszem, tudom, hogy mikor. Az íróasztalhoz ment, felnyitotta az egyik laptop képernyőjét, és Konrad felé fordította a gépet. Az újságíró felismert egy exponenciális görbét, mely körül színes pontok serege csoportosult. Körülbelül úgy nézett ki, mint egy bőségszaru, ami a horizontális időtengely mentén tágult kifelé. - Ez csak egy felületes statisztikai elemzés magyarázta Wachowski. - De jól látszik, hogy a jelenség az utóbbi hónapokban egyre erősebb lett. Pillanatnyilag a néhány ezrelékes tartományban járnak az eltérések, és ezeknek, ha tényleg egy fizikai jelenség kihatásaival van dolgunk, akkor a szubmikroszkopikus skálán zajló folyamatok felelhetnek meg. Nem vagyok nagy lángelme a fizikában, de az ilyen jelenségek, ha mindenütt fellépnek, gyorsan makroszkopikus hatásokká öszszegződhetnek. Azonkívül egyre gyorsabban
haladnak a változások előrefele. A matematika, ahogyan azt ismerjük, hamarosan már nem fog létezni. De még érdekesebb, ha a másik irányba pillantunk. - A görbe vonalkázott részére mutatott, mely az első színes pöttyöknél tenyérnyi szélesen metszette az időtengelyt. - Csak október óta figyelem meg a jelenséget, ezért nincs elegendő adatom, hogy precízen meghatározzam az értékeket visszafelé. De ha kérdezne, akkor azt mondanám, hogy a dolog valamikor 2037. január 20. és március 5. között kezdődött. Maga sok terülten jártas, ezért kérdem: mi történt ebben az időszakban a Földön, a kozmoszban vagy akárhol? Megfigyeltek valami szokatlant? Mi lehetett ez? Konradnak támadt egy ötlete, de túl abszurd volt ahhoz, hogy megossza. - Én... fogalmam sincs. - Akármi is legyen, elfog a kétségbeesés. Wachowski lezárta a laptopot. - Érti? Ideállhatna elém egy gépfegyverrel, és én csak nevetnék. Mert ez itt most egy teljesen más szám. Talán a világvége... Félig elszívott füves cigijét a padlóra dobta, széttaposta, mint egy zavaró rovart, majd a szemétből és a ruháiból álló káoszon átgázolt a fürdőbe. - És most menjen! - mondta csak úgy félvállról. - Ha nem hisz nekem, felejtse el az egészet! Ha meg igen, vigye magával azt a CD-t az éjjeliszekrényről, és gyűjtse tovább az anyagokat! Lehetetlen, hogy én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt valami. Amikor kinn állt Konrad a panzió előtt, teljesen valószerűtlennek tűnt számára a beszélgetés. Valami hiányérzete maradt, mintha nem lett volna elég figyelmes, mintha átsiklott volna valamin, ami könnyebbé tette volna, hogy Wachowskit mint fantasztát vagy csalót lezárt ügynek tekintse. A repülőút során állandóan tavaly február körül keringtek a gondolatai. A mellette ülő csinos hölgy rángatta ki egy pár perces kis csevegéssel a töprengésből, és ekkor kezdett el gyanakodni, hogy Harold tanácsát talán túlságosan is magáévá tette: Találj ki érdekes összefüggéseket... Szilárdan elhatározta, hogy elfelejti a fiatal matematikust, és azonnal hozzákezd az SLHC-cikkekhez. Viszszaérkezve az irodájába azonban elővette a CD-t, amit Wachowski adott neki, és maga is átszámolta
az állítólagos inkonzisztenciákat. Húsz teljes órán át ült a számítógépe előtt, míg legyőzte a fáradtság. Amint kipihente magát, és még egyszer megbizonyosodott róla, hogy nem képzelődött, rendszerszerűen végignézte az általa előfizetett összes webmagazint az elmúlt tizenöt hónapból. Ez lett élete három legszörnyűbb hete. Harold a hetvenedik születésnapját ünnepelte a Heinrich Heine Egyetem aulájában és nagyelőadójában, együtt számos régi kollégájával és konkurensével, meg a négy évtizednyi, egész Európára kiterjedő tanárkodásának legsikeresebb tanítványaival. A régi cimborák egymást licitálták felül abban, hogy a szónoki emelvényről sikamlósabbnál sikamlósabb anekdotákat meséljenek a legjobbnak. Harold kért magának egy mikrofont, és minden második mondat után felháborodottan közbeszólt, hogy súlyosan elbagatellizálják a dolgokat. A dékán is mindenképp akart Harold szolgálatairól pár ünnepélyes szót szólni, melyek látszólag jobban szórakoztatták az ünnepeltet, mint amennyire hízelegtek neki. Ezután a sokadalom nekiesett a bőséges svédasztalnak és a jól megválogatott alkoholoknak. Ügy tűnt, Harold be akarta bizonyítani, hogy még az ő korában is mindenkit az asztal alá tud inni, és a csípőfájdalmai sem tántorították el attól, hogy a vörös hajú titkárnőjével, bravúros csípőmozgással egy táncot lejtsen. Éppen néhány barátjával társalgott jókedvűen, amikor látta, hogy Konrad megérkezett. Nem várta a kedvenc tanítványától, hogy az alkalomhoz méltó lesz a fellépése, de a látvány mégis megfagyasztotta ereiben a vért. Konrad fáradtnak és soványnak tűnt: az egy méter kilencven centis medve egy ráncos aggastyánra emlékeztetett. Harold odament hozzá, és egy kicsit félrehúzta, mielőtt elvegyülhetett volna a vendégek között. - Fiatalember, mi történt veled? - vonta kérdőre, és megrángatta Konrad elnyűtt bőrmellényét. - Úgy nézel ki, mint egy csöves. Ez nem mutat túl nagy tiszteletet a régi tanároddal szemben. - Keresztülpillantott az aulán. - Valahol itt van a kedvesed. Elsírta nekem, hogy hetek óta hozzád se lehet szólni. Nagyon kétségbe van esve a kicsike. - Sylvia pillanatnyilag nem fontos. Feltétlenül beszélnem kell veled.
- Mi történt a férfiúi erőddel? Egy ilyen csajt, mint ő, öt percre se hagynék egyedül. De ha már nincs rá szükséged, csak szólj, beveszek pár pirulát, és majd foglalkozom a kicsikével. - Kérlek, ez most fontos. Van itt valahol pár számítógép? - Minek? Talán nem tűnt fel, de éppen ünnepelgetünk. - Van vagy nincs? Volt valami Konrad hangjában, ami felébresztette Harold kíváncsiságát. - Ha feltétlenül szükséged van rá, akkor bemehetünk fent egy tanterembe. - Figyelmesen az arcába nézett. - Istenem, te teljesen kész vagy! Egy órával később Harold két számítógép között ült, előtte az asztalon telefirkáit papírfecnik álltak halomban, és újra teljesen józan volt. Hol az egyik, hol a másik képernyőre pillantott, céltalanul mozgatta az egeret, és filctollal a kezében, egyre lankadóbb igyekezettel láthatatlan jeleket rajzolt a levegőbe. Az előtérből beszűrődött a zene, és néha bekukucskált egy-egy ember az ajtón, de Harold barátságtalanul elhessegetett minden kíváncsiskodót. - Ez valami cselszövés - mondta végül. Visszaroskadt a székére, és Konradot figyelte, aki nyugtalanul fel-alá járkált a teremben. - Valld be, hogy csak tréfát akarsz velem űzni! Egyszer végre húsz év alatt el akarod érni, hogy szóhoz se jussak. - Bárcsak úgy lenne! - felelte Konrad. - Ha be tudod bizonyítani, hogy itt valahol csapda van, akkor remek, eléd borulok, és megcsókolom a lábad. Akkor csak egy tréfa lenne az egész, még ha meglehetősen sok erőfeszítésbe került is. De tudok neked még egy tucat hasonlóan abszurd példát hozni a topológiából, a kombinatorikából, a gráfelméletből, és így tovább. És ez még csak a kezdet! - Mit jelentsen ez? - Azt jelenti, hogy az egész világ megőrült. Itt van például ez a még névtelen üstökös, ami egy éve pont a Föld mellett húzott el, és egy egyedülálló, spirális pályán mozog a Naprendszer körül. A csillagászok igencsak tanácstalanok, mert ez látszólag ellentmond az égitestek mozgási törvényeinek. Itt nagyon egyszerű a megoldás. Be kell vezetni egy időtényezőt az egyenletekbe, ami befolyásolja a gravitációt, aztán simán megy min-
den. Ez azt jelenti, hogy a keringési pálya úgy lesz megmagyarázható, ha az ember elfogadja, hogy a bolygók vonzóereje már nem állandó. - Javíts ki, ha tévedek, de ez teljességgel... - Várj csak! Van itt még valami szépség. - Kishaver, te elkalandozol! Nem értem, hogy mi köze van az egyiknek a másikhoz. - Mindjárt megtudod. Valami hasonló történik éppen a Szaturnusz gyűrűit a Cassini-résen belülről stabilizáló kis terelőholdak egyikével. Ez a szikladarab hirtelen úgy elkezdett pörögni, hogy a gyűrűrendszer stabilitását veszélyezteti. Megint tanácstalanok a csillagászok, és megint csak úgy magyarázható meg a dolog, ha elfogadjuk, hogy van egy időbeli gradiens a Szaturnusz gravitációs mezejében. Harold csak rázta a fejét. - Még valami: egy fél éve kromatikus diszperzióval kínlódnak az amerikai távközlési cégek az üvegszálas hálózataikban. Ez azt jelenti, hogy a félvezető lézereknek nincs többé pontos emissziós értéke, s az egymástól élesen elváló frekvenciasávok helyett csak egy hullámhosszsaláta zúg a vezetékekben. És megint minden az időbeli tényező bevezetése mellett szól, ezúttal a fotonkibocsátást leíró kvantumegyenletekben. Harold mindkét kezével intett. - Hagyd abba, zúg a fejem! Olyan vagy, mint egy összeesküvéselmélet-gyáros. Mire fel ez az egész? Hova akarsz egyáltalán kilyukadni? - Rövidre fogva: mostanában tudósok és mérnökök mindenütt a világon kisebb és nagyobb furcsaságokra bukkannak, amelyek mindegyike arra mutat, hogy látszólag a természeti történések állandói eltérnek a megszokottól. De nagyon lassú a változás, és nem lehet az eltérések mintáját vagy valamiféle egységes irányát kimutatni, annak az egynek a kivételével, hogy ez az eltérés egyre nagyobb. És az összes időbeli gradiens egyetlen napra vezethető vissza: 2037. február 18-ra. - Tegyük fel, hiszek neked. Mi történt ezen a napon? És hogyan függ az összes folyamat össze? Konrad megvonta a vállát. - Fogalmam sincs. Reméltem, van valami ötleted. Én személy szerint a február 18-i események közül csak egyről tudom elképzelni, hogy valami köze van az egészhez. Ezen a napon hoztak létre a Super Large Hadron Colliderrel egy ezredmilli-
méter átmérőjű plazmabuborékban energiát, ami az ősrobbanásnál fennálló körülményektől gyakorlatilag már nem különböztethető meg. Miniősrobbanást csináltak, úgymond. Harold kikapcsolta a készülékeket, és felállt. - Menjünk vissza a többiekhez! - mondta. - Ne vedd magadra, de ez nekem túl meredek. Tudom, hogy milyen csodás elme vagy, és rendszerint teljes mértékben megbízhat az ember a kutatási eredményeidben. De azt is tudom, hogy egy különc vagy, és ezért talán csak elragadtattad magad, mint sok ezer hozzád hasonló zseni. Amíg nem beszélünk erről hozzáértő emberekkel, addig nem akarok véleményt alkotni. Konrad leült az egyik padra. Amikor Harold keze már a kilincsen volt, azt mondta: - Félreértettél. Még nekem sincs véleményem. Talán tényleg megőrültem. Remélem, így van, azért imádkozom. De ha ez az egész a legcsekélyebb mértékben is igaznak bizonyulna, nem térhetünk felette napirendre. - Mit vársz most tőlem? - kérdezte Harold. - Semmit. Csak egy ötletet. Egy megérzést. Legyen akármilyen erőltetett is. Emlékszel még
arra, amit a múltkori telefonbeszélgetésünkkor mondtál Ádám köldökéről? Harold nevetett, bár inkább lihegésnek tűnt. - De barátom, az csak tréfa volt. Csupán ötleteket akartam adni. Azt gondoltam... - Pár ötlet most sem jönne rosszul. - Majd kis szünetet tartva folytatta: - Tényleg nagyon nyugtalanít ez az egész. Már nem tudom, mit higgyek. - Rendben - felelte Harold. - De először is kifelé innen! Friss levegőre van szükségem. Néhány perccel később egy ötliteres barna söröshordó mellett ültek a teraszon az egyik asztalnál, amit a diákok vittek ki oda. Harold úgy fogott a kezében egy poharat, mint valami kincset, és elgondolkodva nézett a szürkületbe. Lent a parkban a fiatalok között Konrad felfedezte Sylviát. Nyugtalanul járkált ide-oda, váltott egypár szót itt-ott, és kedvetlenül kortyolgatott egy italt. Először volt Konrad meggyőződve arról, hogy ez a nő valamit kihozott belőle. - Nem akarom azt mondani, hogy akár egyetlen szót is elhiszek neked - kezdte Harold. Egyszerűen csak elmélkedjünk! A Planck-idő jó kulcsszó. Emlékszel még, mit mondtam a kozmi-
kus szuperstruktúráról, amibe esetleg a mi univerzumunk van beleágyazva? Alapjában véve ez a fölöttes médium, amiben univerzumok a semmiből jönnek létre, egy nagy Planck-refúgium. Nincsenek benne állandó oksági kapcsolatok és időbeli rend. Ok nélkül történhetnek benne dolgok. Egy eseményt okozhat valami olyan, ami a mi látószögünkből később történik. - Nem egészen tudlak követni. - Hogy is mondtad? Mini-ősrobbanás. Talán nem is mini-ősrobbanás volt az, hanem maga az ősrobbanás. Február 18-án az SLHC tudósai annyira megközelítették a teremtés pillanatát, hogy már nem is mondható meg, mi volt előbb: a részecskegyorsító vagy az univerzum, melyben megépítették. A mi univerzumunk csak tizenöt hónapja létezik. 2037. február 18-án teremtették egy fizikai kísérlet során. Mégiscsak isten az ember! Megteremtettük a saját világunkat a semmiből! Konrad arca nyugtalanságot sugárzott. - Az ötletnek azonban van egy kis szépséghibája. Az univerzumunknak hamarabb kellett létrejönnie. Különben nem lett volna senki, aki az SLHC-t megépítette és működtette volna. - Látszik, hogy még nagyon a mi kis szánalmas oksági világunkban gondolkodsz. Elegendő, hogy mindkét esemény megtörtént. Egyszer az univerzum születése, másszor a kísérlet az SLHCvel. A Planck-időben elég, hogy a két esemény kapcsolatban áll egymással. Okozhatta az egyik a másikat, de akár fordítva is lehetett. Egy univerzumon belüli esemény, a mi szemszögünkből visszahatva, idézhette elő az univerzum létrejöttét. Itt a kvantumvilág furcsaságairól van szó. - A saját hajunknál fogva húzzuk ki magunk... - Konrad böfögött, és teletöltötte a poharát. - Bocsáss meg, ha most leiszom magam. De addig igyunk a mi kis világunkra, amíg még megvan. Mi történik most? Minden szétesik? - Újra téved a legokosabb tanítványom. Harold nevetett, és koccintott Konraddal. - A világunk nem eshet szét. Soha nem voltak természeti törvények, melyek elő tudták írni, hogy másként viselkedjen, mint ahogy teszi. Minden változik, sodródik, és valami olyan lesz belőle, amit el sem tudunk képzelni. Ahogy Ádám köldökét. A több évmilliárdos múltat mi magunk
vetítettük az eszközeinkkel az univerzumba. Nem is vagyok idős ember! Konrad csuklott. - Holnap már csak nevetünk ezen az ostobaságon, ugye? Leiszom magam a sárga földig, és amikor felkelek, fogalmam se lesz róla, hogy gondolhattunk ekkora őrültségre. - De ma este... - Igen. Harold kinyújtotta az egyik kezét: - Nézd csak, milyen csinos! Sylvia egy lámpás előtt állt, és az ellenfényben megmutatkoztak a formái a könnyű kis nyári ruha alatt. Konrad látta, hogy megkönnyebbült, amint észrevette, hogy ő ott van a teraszon. Mosolygott, ahogy elszállt felőle a kétségbeesés. És megrázta a fejét, mintha szórakoztatná barátjának a látványa jó öreg tanárának az oldalán. - Próbáljuk meg a jót látni! - mondta Harold. - Számít valamit is, hogy mikor és milyen körülmények között jött létre ez a mi kis világunk? Minden elmúlik, akár egymillió éve, akár öt perce volt. Összességében mindenki közülünk csak egy kis, gyorsan eltűnő epizódja az örökkévalóságnak. És erre a kis időre az univerzum ezt a pompás nőt állította az oldaladra. Talán jobb lenne... - Bocsáss meg - felelte Konrad. Egyenesen lement hozzá, a karjába zárta, és beletemette arcát a keblébe. - Egy idióta vagyok - mormolta. - Egy senkiházi. Egy őrült. És jól bepiáltam. - Milyen megnyerő önelemzés - mondta Sylvia harapós hangon, ami most ennek ellenére úgy csengett, mint egy angyal susogása. - Megint a régi vagy. Mindjárt elolvadok! - Gyere, tűnjünk el! Néhány dolgot jóvá kell tennem. - Mi ez a hirtelen sietség? - Sose tudhatjuk, mennyi időnk van hátra. Sylvia megveregette Konrad hátát, majd mindkettejük tekintete odaszegeződött valamire az égen. - Mi a szösz az? - Hullócsillag. Nem láttad? Ez már a harmadik ma este. Különös. Hogy lehet ennyi? - Hidd el nekem, sokkal többet is fogsz még látni. A csodák korszaka következik! - H a te mondod... Kovács László fordítása
„Elkápráztat a történelem" interjú Stephen Baxterrel
GALAKTIKA: Az ön Arthur C. Clarke-kal közösen írt regényei most jelennek meg magyarul. Elmondaná nekünk, hogyan alkották meg ezt a sorozatot? Mi volt a módszer? STEPHEN BAXTER: Tizenöt éve egy díjátadón találkoztam Arthur C. Clarke-kal. E-mailek útján ismertem meg, megkedvelte néhány könyvemet, és 1997-ben írtunk közösen egy novellát. Így aztán barátok lettünk. Több könyv komoly tervét is felvetette; főként Az idő szemére és a Napviharra gondolok. Mindkét könyv alapötlete az övé. A cselekményt közösen dolgoztuk ki e-mailben és pár telefonhívás során. Mivel ő Sri Lankán, én pedig Angliában élek, nem találkoztunk újra. Egy, az idegenek emberi ügyekbe való beavatkozásáról szóló regénnyé egyesítettük a két ötletet, ez adta az idegenek dimenziójának két különböző aspektusát. Arra is rádöbbentünk, hogy a történet bizonyos fokig párhuzamos Clarke Űrodisszeiasorozatával, amely szintén az idegenek beavatkozásáról szól. Ám míg az Űrodisszeiában ez a beavatkozás jó szándékú, addig az Időodisszeiában rosszindulatú. Úgy gondolják, hogy mi egy betegség vagyunk, fel fogjuk perzselni az univerzumot, tehát megpróbálnak megállítani minket, mielőtt túl messzire mennénk. A sorozat így olyan lett, mint az Űrodisszeia sötét tükre. Míg írtunk, csak e-mailben és telefonon érintkeztünk, és oda-vissza cserélgettük a fájlokat. A legérdekesebb rész a cselekmény - vázlatok, ötletek - kidolgozása volt. Clarke megtervezte az első fejezetet és a lehetséges fejleményeket, én pedig megpróbáltam különböző módokat találni arra, hogyan zárjuk le a regényt és a szereplők sorsát. G: Tehát ön dolgozta ki a cselekményt, és aztán felváltva írták a fejezeteket? S.B.: Én inkább úgy mondanám, hogy Clarke körvonalazta, én pedig fogalmaztam a fejezeteket. A második könyv, a Napvihar egy, a Napon történő robbanásról szól, amely a Földet fenyegeti, és Clarke-ot főként az érdekelte, hogy ezt más bolygók
szemszögéből mutassa be. Tehát néhány Marson rekedt asztronauta is végignézi az eseményeket... Mindez azért történik így, mert Clarke azt gondolta, ennek benne kell lennie. G: Ki volt a célközönség? S.B.: Azt mondanám, hogy a hard-SF rajongók, Clarke közönsége. Mert vannak, akik Arthur C. Clarke-on kívül más SF-et nem olvasnak. Keményen dolgoztam, és mindig is tisztában voltam vele, hogy a könyv ezen olvasóközönség számára befogadható kell legyen. A saját részeimet is Clarke stílusában próbáltam írni, amely nagyon tiszta, már-már költői. Mindig rövid fejezetek, egyszerű mondatok és nagyon tiszta képek; annyira, hogy Clarke könyveiben mindig világosan magad előtt látja az olvasó, mi történik, ami része a vonzerejének. És persze a fenséges jelenetek meg a fantasztikus tájképek... Clarke olvasóközönsége volt a cél, de persze én azt szeretném, hogy aki Clarke miatt elolvassa ezt a könyvet, az utána megpróbálkozna az én regényeimmel is. G: Mi motiválta, hogy SF-szerző legyen? Miért pont a tudományos-fantasztikus irodalom? S.B.: Nos, az SF volt az első élményem, ez ilyen egyszerű. Amikor nagyon kicsi voltam, olyan sorozatok mentek, mint a Doctor Who. Bábfilmek, űrfilmek, mindent megnéztem. És közben mintha a jövőbe pillantottam volna be. Tökéletesen boldog gyermek voltam, de egyszerűen elbűvölt, hogy látom a jövőt, a világot. Innen jutottam el az SF olvasásáig az iskolában, de nem emlékszem, miért kezdtem az írással kísérletezni. Gyerekkorunkban mindent kipróbálunk, zenét szerzünk, rajzolunk... én az írásnál maradtam. Közben Clarke és Isaac Asimov könyveit olvastam. Asimov sok önéletrajzi esszét írt, amikből kiderül, hogyan indult a pályája. Gyakorlatilag ugyanúgy, mint az enyém: egy tini, aki megpróbálja elhelyezni az írásait. Belenőttem az SF-be. Rájöttem, hogy minőséget kell produkálni. A legtöbb írónak sok időbe telik felépítenie a karrierjét, nekem is csak a húszas
éveim végére sikerült. Ekkortól vált ez a napi munkámmá, vagyis ekkortól lettem főállású íróvá. G: Kemény munka volt híres SF-íróvá válni? Önmagát menedzselte vagy volt valaki, aki segített elhelyezni a műveit különböző magazinoknál, vagy kiadni a könyveit? S.B.: Kezdetben nem volt ügynököm. Ellentmondásos a helyzet, ugyanis szükség van egy ügynökre, hogy eladhasd a könyveid, de szükség van már kiadott könyvekre, hogy egy ügynökség felfigyeljen rád. Én azzal kezdtem, hogy magazinoknak árultam a történeteimet. Csak benyújtottam őket. Aztán egy Interzone nevű magazintól komolyan érdeklődtek, s az első írás után jöhetett a második, harmadik... Akkoriban új tehetségeket kerestek. Elkezdtem a regényeim összefoglalóit elküldeni olyan kiadóknak, akik már ismerték a nevem. Találtam egy szerkesztőt a Grafton kiadónál, aki eredetileg SF-rajongó volt, és később nagy befolyásra tett szert a könyvkiadás terén. Az első néhány regényem ügyeit ő intézte, aztán volt még sok ügynököm és szerkesztőm. Most 20 éve adták ki az első könyvemet. Azóta megtanultam, hogy sok minden az írón
múlik: nem adhatja át a karrierjét teljes egészében mások kezébe, a legfontosabb, hogy maga az író hogyan halad, hogyan fejlődik. Hogy mi következzen, mi lenne a legjobb, hogy kellene folytatni... Ebben azért az ügynök tud segíteni. G: Mi a véleménye az irodalmi szerkesztőkkel közösen végzett munkáról? Sok írótól hallottam, hogy a szerkesztővel történő együttműködés nagyon fontos része egy regény születésének. S.B.: Az első néhány regényemnél megbeszéltük például, hogy ez vagy az nem fog működni, vagy az a fejezet később kellene következzen. De még mikor tapasztaltabb lesz az ember, akkor is nagyon értékes egy jó szerkesztő, hiszen Ők a „szakértő olvasók". Tehát ha bármi hiba van benne, valami, ami nem működik, igen jó eséllyel kiszúrják. Mostanában azonban elküldöm a könyvet, és hónapokba telik, mire kézbe veszik, és amikor visszakapom a szerkesztői megjegyzésekkel ellátva, addigra már magam is eltávolodtam tőle anynyira, hogy friss szemmel nézem, és látom, min kell javítani. G: Melyik volt a legjobb kritika, amit szerkesztőtől valaha kapott?
S.B.: A negyedik regényem, a Flux előtt rövidebb műveket írtam, amik 7-8000 szóból, 300 oldalból álltak. Ez ugyanilyen hosszú lett volna, és így is adtam le. Nagyon egzotikus környezetben játszódott, egy csillagon, ahol módosított lények élnek. A szerkesztőm azt mondta, rendben van, de sok mindent el tudnál még róluk mondani; hogyan élnek, hogy működik a gazdaságuk, milyen a politikai berendezkedésük... Mindez benne volt a regényben, de összesűrítve. A szerkesztőm visszaadta, hogy bővítsem ki kétszer olyan hosszúra. Kb. 5-600 oldal lett, s visszatekintve nagyon is igaza volt. Azóta a könyveim általában hosszabbak, mert nagy ötleteim vannak, amelyek megfelelő kifejtése nagy-nagy könyveket igényel. Annak az elfogadása, hogy egy ötletet megfelelően kifejtsünk, és engedjük, hogy a könyv a megfelelő terjedelmet vegye föl - nos, ez nagyon fontos. Ez az egyik nagy különbség a régi és a mostani könyveim közt. G: Hogy érezte magát, mikor a Clarke-kal írt könyve megjelent? Mit érzett, amikor először a kezébe vette? S.B.: Lenyűgöző volt, hiszen olvasóként Clarke nagy hatással volt rám. Egyfajta hős volt a szememben, az előző generáció képviselője, és soha nem gondoltam, hogy egyszer dolgozhatok vele. Amikor erre sor került, mindezt félre kellett tenni, és azt észben tartani, hogy ő is emberi lény, és a munka során ellenkeznem kell vele... Egyébként pont az ellenkezést találtam a leghasznosabb módszernek. Az rávette, hogy gondolkozzon és reagáljon. Aztán
amikor megláttam a könyvesbolt polcán a közös könyvünket, rajta az ő neve és az enyém - olyan regények mellett, amelyeken fölnőttem -, az elsöprő élmény volt. G: Mik a tervei a jövőre nézve? Készül esetleg új regény vagy novella? S.B.: Mindig is jelenetről jelenetre, témakörről témakörre léptem, különböző típusú könyveken dolgozva. Mostanában egy történeti tárgyú regénysorozaton dolgozom, a címe: Times Tapestry, és a Római Birodalom idején játszódik, Britannia sötét korában. Megjelennek a történetben históriai alakok, de szerepe van az időutazásnak is, a jelenből kotnyelesek beavatkoznak a múltba. De alapjában történelmi regény, és engem elkápráztat a történelem. G: Mi nyűgözi le a történelemmel kapcsolatban? S.B.: Az, ahogy körülvesz bennünket. Én Northumberlandben élek, északon, ahol a Római Birodalom nagyon sok maradványa megtalálható; Hadrianus fala, például. És ezeknek a történelmi emlékeknek a sorsa... A későbbi nemzedékek a falat szétszedték, és farmházakat építettek belőlük. Amikor 1745-ben a skótok fellázadtak, a brit hadsereg útként használta a falat. Az nyűgöz le, ahogy a történelem újra és újra szerepet kap jelenünkben is. Úgyhogy azt hiszem, a következő könyveim ebben a környezetben játszódnak majd. az interjút Miyazaki Jun, a www.sfportal.hu szerkesztője készítette
FaceReading, az arcolvasó Már mindennapossá vált a rendszámfelismerő rendszerek használata, és terjednek az arcfelismerő módszerek is. Ezen lépett túl a FaceReading.
A
AZ SF FILMEKBEN már megszokhattuk,
hogy a gépi intelligenciák pusztán az arcuk alapján felismerik az embereket. Ez lassan valósággá válik. Az elmúlt évek egyik legizgalmasabb magyar fejlesztése a FaceReading, egy mesterséges intelligenciára épülő technológia, amelynek segítségével másodpercek alatt nagy pontossággal állapíthatók meg bárki személyisége és alapvető viselkedési jellemzői. A világújdonság alapvetően változtathat meg olyan területeket is, mint például a humánerőforrás-menedzsment, a kutatás vagy akár a bűnüldözés is. Az új rendszer hagyományos eszközökből áll, egy kamera által rögzített képeket dolgoz fel a számítógép. Azonban az eddigi szoftverekkel szemben most a technológia hátterében egy mesterséges intelligencia alkalmazás áll, központjában egy gépi látást lehetővé tévő berendezéssel. A rendszer a kamera által felvett képeket továbbítja a számítógép neurális hálójának, amely felismeri és értelmezi a „látottakat", akárcsak az emberi agy. A lényeg a felismerés és az értelmezés. A rendszer ugyanis az agyhoz hasonlóan
tanul az információkból. Például ha több ezer arcról készült képet mutatunk meg a rendszernek, egy idő után felismeri azokat akkor is, ha szemüveg vagy szőrzet, esetleg sapka takarja, de képes lesz azonosítani a mimikát, az arcon tükröződő érzelmeket is. Mindez olyan hatékonyan történik, hogy a berendezés mozgóképet, szélsőséges fényviszonyokat vagy zavaró hátteret is tud kezelni, akár 25 képet is felismerve másodpercenként. Az arc szerkezetének feltérképezése biztosít adatokat ahhoz, hogy az öntanuló, önmagát folyamatosan fejlesztő rendszer különböző megállapításokat tegyen. Az arcelemzés olyan több évszázados tudomány, amelyet a mai napig a világ számos tudományos intézetében kutatnak, módszertanilag fejlesztenek. Az arcelemzésből származó megállapításokat és következtetéseket több szakterület is hasznosítja, a módszer napjainkban mind szélesebb körben terjed, például a HR-tanácsadás nemzetközi gyakorlatában. Galambos József kutatási vezető szerint például az emberi arc felépítéséből elég nagy valószínűséggel lehet személyiségjegyekre következtetni, ennek segítségével hatékonyabban dönthető el, milyen munkakörre is alkalmas az illető. Nézzünk néhány felhasználási lehetőséget, mire is lehetne alkalmazni egy ilyen rendszert. A hagyományos rendszámfelismerőkkel szemben képes arra, hogy meghatározza az autó formáját és színét. Ez alapján kiszűrhetők az autópályán azok a trükkösködők, akik
a rendszámot lecserélve próbálják használni a fizetős utat. De ugyanígy segítheti a rendőrség munkáját, ha egy lopott autót más rendszámmal akarnak egyik helyről a másikra elvinni. A rendszer alkalmazásával egy őrzött parkolóból sem lehet úgy kocsit lopni, hogy a tolvaj behajt egy ócska kocsival, és a rendszámot átszerelve kihajt egy másikkal. Szintén nagy segítség lehet elveszett személyek felkutatásában. Egy nagy forgalmú helyen például egy plázában - elég egy pillanat ahhoz, hogy a szülők mellől eltűnjön a kisgyerek. Megtalálni a leggyakrabban úgy sikerül, ha a gyerek már félelmében bömböl valahol, és jó szándékú idegenek elviszik a rendőrökhöz, átadják a biztonsági szolgálatnak vagy a helyi információs egységnek. Ezzel a módszerrel a biztonsági szolgálat a kamerák rögzített felvételén megkeresi azt a pontot, ahol a gyerek még a szülőkkel volt. A rendszer azonosítja a gyermek arcának jellemzőit, és automatikusan megkezdi a keresést a megfigyelőrendszeren. Ha a gyerek épp egy kamera látómezejében áll, még azelőtt megtalálható lesz, mielőtt észrevenné, hogy elveszett. Segítséget jelenthet a bűnüldözésben is. Vegyük ugyanezt a helyszínt. Ha a videokamerák által rögzített képekből azonosítható az elkövető,
akkor a rendszer képes lehet arra, hogy felkutassa, amennyiben még a helyszínen tartózkodik. Lopások, garázdaság, rendzavarás esetén hatékony segítséget nyújthat. A bűnmegelőzésben is szerepet kaphat. Például a rendszer, figyelve az emberek mimikáját, felfedezhet olyan személyeket, akik gyanúsan viselkednek. Például a vásárlás közben az áruk helyett a környezetüket vizsgálják inkább, vagy túlzott feszültség látható az arcukon. Ilyen esetekben feltételezhető, hogy nem egy vásárlóval állunk szemben, hanem egy bolti szarkával. A gépkocsikhoz hasonló módon észreveheti, ha valaki nem olyan ruházatban távozik egy üzletből, amilyenben bement. És még nem esett szó az egyik legaktuálisabb területről, a terrorelhárításról. A rendszer több szempontból is felhívhatja a biztonsági erők figyelmét a terroristagyanús személyekre. Figyelve az utasforgalomban az emberek arcát, észlelheti, ha egy személy az átlagostól eltérően viselkedik, feszült, ideges, különös mozdulatokat tesz, furcsán bánik a poggyászával. Szintén észlelheti, ha egy személy egy helyiségbe csomaggal megy be, de anélkül jön ki, mert egy bombát hagyott ott. Egyszerre riaszthatja a biztonsági erőket és a bombaszakértőket.
Harlan Ellison: Esö, esö, állj tova!
Milyen jó is lenne, ha irányítani tudnánk az időjárást! Soha többé árvizek, tornádók, hófúvások vagy aszályos nyarak. Persze nyilván ennek is megvolna az árnyoldala...
Néha legszívesebben kacsa lennék, gondolta Hobert Krouse elmélázva. Az íróasztala előtt állva bámulta az ablakon túli fekete egekből elszabadult Vízözönt, és gondolatai is hömpölyögni kezdtek évek óta kivájt medrükben. - Eső, eső, állj tova! Zuhogj máskor, de ne... fogott bele sotto voce. - Krouse! Lépjen el az ablaktól, és üljön vissza azokhoz az időjárási elemzésekhez, ember! Különben egykettőre az utcán élvezheti az esőt, nem csak innen bentről! Ha jóféle smirglivel dörgöltek volna végig Hobert idegein, az sem különbözött volna sokban a recsegő hang hallatán fellépő élménytől. Hobert önkéntelenül is levegő után kapott, és megfordult. Az irodájába nyíló ajtó masszív diófa keretében ott tornyosult Mr. Beigen, vörösen és bőszen. - Én... én csak az esőt néztem, uram. Tudja, az előrejelzéseim beváltak, ez az esős időszak tényleg elhúzódónak ígérkezik... - kezdte
Hobert, miközben alázatosan visszacsusszant a forgószékébe. - Badarság, ember! - dörögte Mr. Beigen. Szó sincs róla! Már százszor mondtam magának, Krouse, hogy hagyja az előrejelzést azokra, akiket ezért fizetnek. Törődjön csak az ellenőrzéssel, az a maga dolga, az agymunka meg azoké, akiknek megvannak hozzá az eszközeik. Elhúzódó esőzés, még csak az kéne! Minden jelentésben csak jó időről olvasok. - És - tette hozzá - többé meg ne lássam, Krouse, hogy a munkája helyett valami mást csinál munkaidőben! Ami nyolc-harminctól ötig tart, a hét hat napján. Beigen sziklakemény, mindenkit megdermesztő pillantással végigvágott a többieken, és végső nyomatékként bevágva az ajtót maga mögött, visszatért az irodájába. Hobertnek úgy rémlett, egy mondatfoszlány még kifért a becsapódó ajtó résén. Nem volt benne biztos, de mintha az lett volna, hogy „Idióta".
Hobertnek sehogyse tetszett az a hangsúly, amivel Mr. Beigen kifejezte, hogy többé nem akarja az íróasztalától távol látni. Sokkal inkább hangzott ígéretnek, mint elvárásnak. A háta mögötti ablakon doboló esőt hallgatva Hobert bosszúsan lebiggyesztette az ajkát. Noha a munkája csak abból állt, hogy egybevesse az emeleti irodáktól leérkező időjárási előrejelzéseket a telexes kisasszonyok által küldött üzenetekkel, ahhoz már elég ideje dolgozott a Havelock, Beigen és Elsesser cégnél, hogy az előrejelzésben is kipróbálja magát. Igaz, Mr. Beigen a legnagyobb név volt a mezőgazdasági felszerelések nagykereskedelmében, Hobert pedig csak a sok száz alkalmazottat foglalkoztató lánc egyik apró szeme, de azért mégsem kellett volna így leüvöltenie, nemde? Hobert három teljes percig aggódott, aztán ráeszmélt, hogy a számlák halma a gloversville-i, a Los Angeles-i és a topekai telexek jóvoltából újabb kupaccal gyarapodott. Dühödten nekilátott behozni a lemaradást, bár ez teljesen még sohasem sikerült neki. Ahogy az esőben baktatott hazafelé, felhajtott gallérral, fülére húzott keménykalappal, miközben cipője orrán a víztől lassacskán megfakult a fény, Hobert gondolatai éppúgy elkomorodtak, mint a feje felett tajtékzó ég. A Havelock, Beigen és Elsessernél lehúzott nyolc év a hetente kezébe nyomott hatvannyolc dolláron és ötvenöt centen kívül semmit nem hozott a számára. Hobertnek ugyan nem volt felsőfokú végzettsége, de a képességei messze meghaladták azt a hülyéknek való szöszmötölést, amit a munkája jelentett. A vállalat az ügyfélkörébe tartozó farmereknek számos kisebb szolgáltatást is nyújtott. Hobert az ezeket kiszolgáló részlegek egyikén dolgozott: az ország minden részére szóló, hosszú távú időjárási előrejelzéseket készítettek és küldtek ki hetente, díjmentesen az előfizetők ezreinek. Hobert tűnődését mennydörgés vágta ketté, mintegy kihangsúlyozva, hogy pocsék az idő. Csuromvizes volt kalapjának fejrészétől egész a cipőtalpáig, sőt az eső felhajtott gallérja mögé is utat talált, hogy dideregtető patakocskákban végigcsuroghasson a hátán. Arra gondolt, milyen jó is lenne, ha otthon várná valaki papuccsal és új-
sággal (a sarkon vett példány rnár papírmasszává szotykosodott), de tudta, hogy ez csak vágy. Hobert sose nősült meg - még nem talált rá arra az igazi lányra, aki, ahogy szokta mondani, neki rendeltetett. Igazából már a legutóbbi románcát is öt év távlatából kellett felidéznie, amikor két hétre felruccant a Medve-hegy Parkba. A lányt Alice-nek hívták, távírászként dolgozott a Western Unionnál, csodálatosan selymes, gesztenyeszín haja volt, és Hobert már-már úgy vélte, talán ő az igazi. De aztán a lány őt még búcsúra se méltatva visszament Trentonba, New Jerseybe, Hobert pedig hazatért New Yorkba, és lemondott arról, hogy valaha is megtalálja a Nagy Őt. Végigcaplatott a Nyugati 52. utcán. Pocsolyák terültek az útjába, kikerülhetetlenül, és ő ingerülten áttocsogott rajtuk, eláztatva zokniját, aztán lefordult a Hetedik sugárútra. Az 50. utcánál felszállt a külvárosok felé tartó metróra, és töprengve gubbasztott az egész utazás alatt. Mégis minek képzeli őt Beigen, füstölgött magában. Mióta is vagyok náluk? Nyolc éve, három hónapja és... szóval jóval több mint nyolc éve és három hónapja. Mit képzel ez az alak, kivel basáskodik? Lehet, hogy kisebb vagyok, de (és a tudata kihúzta magát) ördög vigyen (és a tudata feszengve körbepillantott, hogy nem tűnt-e fel valakinek), ha ezt tovább tűröm. Fel... felmondok, igen, ez lesz. Felmondok. Akkor aztán megnézheti magát. Hol talál majd a helyemre olyat, aki felér velem? De ahogy végiggondolta, lelki szemeivel már látta is, milyen hirdetés jelenne meg a felmondása napján a Herald Tribune esti kiadásában: „IRODA keres ffi. ügyint. 18-20, várh. jöv. $40, tap. nem szüks. Havelock, Beigen & Elsesser, Ny. 52. u. 229." Hobert tökéletesen maga elé tudta képzelni a hirdetést, annál is inkább, mert nyolc éve, három hónapja és akárhány hete pontosan erre jelentkezett. És az összképet még ijesztőbbé tette az a tény, hogy ma már nem is jelentkezhetne ugyanerre a hirdetésre. Már rég nem volt 18-20: a láthatáron már feltűnt az 50. Hobert fülében eltompult a metró szerelvényhosszan végigcsattogó robaja, és - ahogy ez néhanapján bárkivel megesik - minden egyszerre tolult fel benne. A nyolc év és az egész élete.
- Csődtömeg vagyok - jelentette ki fennhangon, amire többen odafordították a fejüket, de Hobert észre se vette. Magában ismét kimondta, ezúttal tisztábban, mert igaz volt, és ezt tudta is: Csődtömeg vagyok. Még sose jártam Puerto Ricóban vagy Indiában, de még Trentonban sem, odaát New Jerseyben, gondolta. Akkor jutottam a legmeszszebbre ettől a várostól, amikor a Medve-hegy Parkban voltam, akkor is csak két hétre. És senkit sem szerettem igazán - kivéve Anyukát, gondolta hozzá sietve, ő meg már tizenhárom éve eltávozott -, és engem se szeretett még senki igazán. Miután gondolatainak folyama elapadt, Hobert elpárásodott szemmel feltekintett, és látta, hogy túlment a megállóján. Kiszállt, átment a másik peronra, és a belvárosba tartó járattal visszautazott a Nyugati 110. utcáig. Szobájában, amit úgy elborítottak a könyvek és a folyóiratok, hogy szabad hely szinte nem is maradt benne, Hobert levette lucskos kalapját és kabátját, a radiátor mellé akasztotta őket, majd leült a kanapéként is szolgáló ágyra. Bárcsak történne velem valami igazán rendkívüli, gondolta, valami olyan lenyűgöző, amitől a népek utánam fordulnának az utcán, és azt mondanák: „Ott megy Hobert Krouse; ez aztán a férfi!", és a szemükben félelemmel vegyes tisztelet és csodálat lenne. Csak egyetlenegyszer megtörténne! - Mindenkinek kijár a hírnév, legalább egyszer életében! - mondta hévvel, és hitte is. De semmi sem történt, és Hobertnek aznap csak a lakótömbök között süvítő szél és az ablakán kopogó eső mondott jó éjszakát. Legalább lemos valamit a kinti koszból, morfondírozott, az ablakra értve, ami a beköltözése óta csak piszkosabb lett. Hát hogyne: a gondnok nem pazarolta a pénzt ablakpucolókra, Hobert meg túl veszélyesnek találta a saját számára a négyemeletnyi mélységet. Lassan elnyomta az álom: biztonságos közeledte elmosta napközbeni aggodalmait. Mint varázsigét ismételgette a gyerekkorából ismerős, és azóta ezerszer elmormolt rigmust: - Eső, eső, állj tova! Zuhogj máskor, de ne ma!
Belefogott újfent, de mielőtt szavakká formálhatta volna, elaludt. Egész héten esett, és vasárnap reggel, amikor Hobert kilépett lakóházának barna homokkő homlokzata alól, a 110. lejtős járdáján rézsút nőtt magányos fa körüli talaj puha volt és nyálkás. A dugig telt árkokban valóságos áradat hömpölygött. Hobert felpillantott a borult égre, melyre, bár még csak tizenegyre járt, igen komor fellegek gyűltek, s száműzték a napot. Hobert morcosan eldarálta az „Eső, eső, állj tova!"-sületlenséget, és megmászta a Broadway sarkáig vezető emelkedőt, hogy megreggelizzen. Az apró ételbárban elhelyezkedett az ő körteforma testének és terebélyes ülepének túl keskeny széken, a pult mögötti vörös hajú Florence-t megajándékozta a hagyományos pajkos pillantásokkal, és feladta a szokásos rendelést: - Kérek két tükörtojást, sült sonkát, és kávét tejszínnel. Ahogy a tojást ette, Hobert gondolatai viszszakanyarodtak a pár estével korábbi vágyálmaihoz. - Mondja, Florence - szólalt meg, nyelvével szavai útjából félretolva egy falatnyi sonkás pirítóst -, érezte már valaha, hogy valami lenyűgözőnek kéne magával történnie? Florence, aki éppen kőkemény vajkockákat adagolt papírtálcákra, felnézett a munkájából. - Ja, szoktam aztat kívánni, hogy va'ami történnyen velem - igazította vissza egyik rakoncátlan vörös fürtjét, aztán vállat vont. - De sose történt sem'se. - És miféléket kívánt? - firtatta Hobert. - Ó, tuggya azt maga. Boloncságokat, hogy a Mallon Brando gyöjjön erre oszt' vigyen magával, meg ilyeneket. Vagyhogy nyerjek mán egymilijó dollcsit az Ír Lutrin, oszt' eggyik délután visszagyöjjek ide egy nerc stólába' és pofáncsapjam vele azt a rohatt Erma Gellert. Tuggya. A pultosnő visszafordult a vajkockákhoz. Hobert valóban tudta: az ő hasonló vágyai csak részleteikben tértek el. Nála Gina Lollobrigida és egy 250 dolláros selyem santungöltöny (amilyen Mr. Beigennek van) játszották a főszerepet az ábrándokban.
Végzett a tojással és a sonkával, feltunkolta a sárgája utolsó cseppjeit, felhörpintette a kávéját, és papírszalvétájával megtörölte a száját. - Nos, viszlát holnap, Florence. A nő eltette a férfi által pontosan kiszámolt és otthagyott pénzt, észrevette a tányér alatt hagyott szokásos tizenöt centet, és megkérdezte: - Há' márna este nem itt vacsorázik? Hobert az unott elfogulatlanság színlelt hangján felelt: - Nem, nem, azt hiszem, bemegyek a belvárosba és beülök egy esti show-ra. De az is lehet, hogy a Latin Negyedben vacsorázom, vagy esetleg a Lindy'sben. Üveg alatt tartott fácánsültet, kaviárt, meg pár szelet híres Lindy's sajttortát; majd választok, ha odaértem. Ezzel Hobert kedélyesen megindult kifelé. - Mekkora egy jó pofa mán maga! - szállt utána Florence nevetése. Ám az eső csak szakadt, és Hobert alig pár saroknyit ment a Broadwayn, ahol a vihar mindenkit beparancsolt a járdáról, kivéve azokat, akik a lapok vasárnapi kiadását akarták beszerezni. - Rohadt idő van ma - dünnyögte a férfi az orra alatt. És egész héten ilyen volt, jegyezte meg magában. Ebből még az a nagypofájú Beigen is rájöhet, hogy talán én is vagyok olyan jó időjós, mint azok az agyonfizetett srácok odafent. Talán most majd hallgatni fog rám! Hobert máris látni vélte, ahogy Mr. Beigen odalép az asztalához, hebeg egy sort, aztán átkarolja a vállát (amiről ő gondosan nem vesz majd tudomást), és elmondja, mily szörnyen sajnálja a dolgot, többé nem fog vele kiabálni, csak bocsásson meg neki, egyébként pedig fogadja el ezt a tizenöt dolláros fizetésemelést és egy állást fent az elemző részlegen. Hobert tiszta látomását a bokáira tapadó zoknikból felkúszó nyirkosság egyszerre szétzilálta. Ó, átok eső! A mozi épp akkor nyitott, és bár Hobert egyáltalán nem tartotta sokra Barbara Stanwycket, beült a vetítésre, hogy elüsse vele az időt. Egy negyvenhat éves, pocakos férfi számára, akinek se jó barátai, se kiolvasatlan könyvei és magazinjai nem akadtak, New York magányos hely volt.
Hobert fejcsóválva végigcüccögte az egész filmet; bosszantotta az együgyű sztori. Az járt a fejében, ha egyet kívánhatna, azt kívánná, hogy ez a nő szálljon ki a filmiparból. Három órával később, már délután hagyta el a nézőteret. Az eső bevert a pénztárbódé mögötti beugróba, és Hobert még ki se ért az utcára, máris csupa víz lett. Hideg eső ömlött: sose látott, hatalmas cseppekben, nagyon sűrűn zuhogott, mintha dézsából öntötték volna, mintha Isten a mennyek teljes vízkészletét egyszerre zúdította volna alá. Hobert nekivágott a gyaloglásnak, miközben az „Eső, eső"-dalocskát dudorászta. Tudata mélyén azt számolgatta, vajon hányszor ejtette már ki e sorokat. Nem jutott eredményre: a kezdetek a gyerekkorába nyúltak vissza. Valahányszor esőt látott, ugyanezt a varázsigét mondogatta. És most csodálkozva döbbent rá, hogy szinte hátborzongatóan működött is, soksok alkalommal. Fel is idézett tizenkét éves korából egy nyári napot, amire a családja már jó előre pikniket tervezett. Percekkel az indulásuk előtt hirtelen beborult, és esni kezdett. Hobert emlékezett rá, hogy a nappaliban ablaktól ablakig szökellt, mindegyikre rátapasztotta az arcát, és közben vadul ismételgette a versikét. Az ablaktáblák hidegek voltak, és az orra is viccesen kilapult rajtuk. De pár perc múltán hatott a bűvige. Az eső elállt, az ég varázslatosan kiderült, és ők elmehettek piknikezni Huntington Woodsba. A piknik nem sikerült túl jól, de ez nem számított. Az számított, hogy ő állította el az esőt, a saját hangjával. Attól kezdve Hobert évekig hitt ebben. És ahányszor csak alkalma nyílt rá (és jó párszor nyílt), alkalmazta az „Eső, eső"-dalocskát. Ügy tűnt, néha használ, néha meg egyáltalán nem. De valahányszor sort kerített az elmondására, az eső utána sose tartott már túl sokáig. Ó, ti kívánságok, kívánságok! - elmélkedett Hobert. Ha egyet kívánhatnék, mit kívánnék? És vajon valóra válna? Vagy az lenne a titok nyitja, hogy ismételgetni kell a kívánságot? Vajon egyesek azért kapják meg végül, amit akarnak, mert addig kívángatják ugyanazt és ugyanúgy, amíg valóra nem válik?
Talán mindnyájan valóra válthatnánk vágyainkat, csak ragaszkodnunk kellene hozzájuk, mert a hitnek és a meggyőződésünk erejének hatalma van. Ha egyet kívánhatnék, mit kívánnék? Azt kívánnám, hogy... És akkor, épp amikor meglátta, ahogy a medréből kilépő Hudson folyó kiblöggyen a Riverside Drive-ra, és egyre emelkedve elnyeli az út menti kis parkot, Hobert rájött. - Uramisten! - sikoltotta, és rohanni kezdett a dombnak felfelé, ahogy csak a lába bírta. - Eső, eső, állj tova! Zuhogj máskor, de ne ma! Hobert elszavalta, megnedvesítette a torkát, és újabb krétavonást tett a már jócskán telerovátkolt, hatalmas táblára. Aztán megismételte a varázsigét és a krétajelet. Különös volt az egész. Minden eső tényleg tovaállt - hogy aztán máskor zuhogjon. A pech ott volt a dologban, hogy mindegyik eső számára ugyanakkor lett máskor. És ez az egész (szó szerint) Hobert nyakába szakadt. Gyerekkora óta isten tudja hányszor mondogatta ezt az eső-
űző rigmust. A halasztások közel negyvenhat éve halmozódtak, ami meglehetősen sokat jelentett. Most már csak úgy állíthatta el az esőözönt, hogy a negyvenhat év alatt elmondottaknál eggyel többször szavalja el a versikét. Aztán a következő özönvíz alkalmával a teljes negyvenhat évnyit és az előző mennyiséget és még egyszer, és így tovább, és így tovább. A víz már Hobert házának párkányzatát nyaldosta, ő pedig mélyebbre kuporodott a tetőn álló gumitutajban, közelebb húzta magához a nagy táblát, és egyre ismételgette a rigmust, húzta a krétajeleket, és időnként kortyolt egyet. És nem elég, hogy kénytelen volt ott ülni és álló nap csak ismételgetni a mondókát, hogy elálljon az eső, még volt másvalami is igen nyugtalanította Hobertet. Noha az eső végre elállt, és ő is biztonságban érezhette magát a házának tetején, mégis aggódott. Mert ha az idő nyirkosra fordult, Hobert menetrendszerűen légcsőhurutot kapott. Ajkay Örkény fordítása
A modern Sziszüphosz AZ ÁLMODNAK-E AZ ANDROIDOK elektronikus bárányokkal? tipikusan az a fajta könyv, amelyről először a belőle készült filmadaptáció jut eszünkbe, a Szárnyas fejvadász, hiszen azt „mindenki" látta. Mégis nagy hibát követne el, aki megelégedne a - fércműnek korántsem nevezhető - filmes feldolgozással. Philip K. Dick apokaliptikus, drogáztatta víziói közül az egyik legfontosabbal érdemes közelebbről is megismerkedni. A bűnügyi regények vázába ágyazott történet jövőjében egy harmadik világháború következményeként a legtöbb állatfaj kipusztult, a fennmaradt néhány példányt pedig különös imádattal veszik körül. Minden becsületes polgár tart otthon legalább egy állatot, legyen az akár csak egy robotpók, vagy a tehetősebbeknél egy igazi, élő ló. Mindemellett sokan egy különös vallás, a kollektív empátián alapuló mercerizmus hívei. A kiábrándult emberek a néhány sugárfertőzésmentes területre visszahúzódva élnek, ún. hangulatorgonával, egy kedvszabályozó géppel próbálják elűzni depressziójukat, de ujjaik a masinán így is gyakran a rosszkedv gombra tévednek... Főhősünk, Rick Deckard fejvadász szökött androidokra kitűzött vérdíjakból tartja fenn magát a 21. századi Los Angelesben. Most azonban komoly probléma akad, a legújabb Nexus 6 típusból több példány megszökik a Marsról. Ők már olyannyira hasonlítanak az emberekre, hogy megkülönböztetésük szinte lehetetlen. Az egyetlen mód a Voigt-Kampff Empátiateszt használata. Az androidok ugyanis képtelenek arra, ami minden ember számára természetes: a kipusztulóban lévő állatok iránti együtt érzésre. Ahogy azonban Deckard nyomozni kezd az ügyben, egyre kétségesebbé válik, vajon tényleg
az androidok-e azok, akik képtelenek az empátiára. Elindul a hajsza, amelyben üldöző és üldözött szerepe összemosódik. Ráadásul a nyomozást váratlan akadályok hátráltatják. Aki androidnak látszik, arról könnyen kiderülhet, hogy ember, és fordítva. A különös vallás vezetője, Mercer sem halad előre, újra és újra ugyanarra a sziklára mászik fel a rázúduló kőáradat közepette, csak hogy ismét az alatta tátongó szakadékba zuhanjon. Hívei pedig úgynevezett empátiadobozokra kapcsolódva élik át végtelen ismétlésben Mercer szenvedéseit. Deckard, Mercer és a hívők tehát mindannyian értelmetlenül szenvednek egy végtelen ördögi körben. Mind Sziszüphosz sorsára jutottak, aki a görög mitológia szerint az alvilágban kénytelen egy állandóan visszagördülő sziklát felhengeríteni egy hegy lejtőjén. Ez a sorsszerűség végigkíséri Deckardot a regényen, még a zárásban is, amikor már azt hiszi, beteljesülhet a vágya, és a többi „normális" emberhez hasonlóan sikerül élő állathoz jutnia. Az ebben a világban alapvető státusszimbólumról azonban kiderül, hogy hamisítvány, így elmarad a fáradságos munkával elvégzett feladat jutalma, marad a mókuskerék. Dick depressziós világában még a gépek is reménytelenek. Más SF regényben nemigen találnánk olyan jelenetet, amelyben az androidok egy Munch-kiállításon a Sikoly előtt állva töprengenek létük kilátástalanságáról. Az állandó monotónia talán egyeseket kissé emlékeztet az irodákban, munkahelyeken töltött órák végtelenségére, és az ezt követő napi bevásárlástévézés-alvás rutinra. Az empátia segíthet az ördögi kör megtörésében? Mindenesetre sem az androidok, sem Deckard nem adják fel, küzdenek életükért, céljaikért. Csordás Attila
A CSUPASZ, FEHÉR homokdűnék közül kő-
falak ágaskodtak ki. A vak betontömböket a leszakadt acélváz kiálló rúdjai borzolták fel, vasbeton körbástyák szárnyai zárták körül a falak hajlataiban megbúvó bejáratokat. Néha a sivatag felől fújó szél finom homokot hozott, s leszórta a föld mélyébe vezető lépcsőfokokra, a csendet semmi más nem zavarta. A nap sárga korongja állhatatosan kúszott felfelé az égbolton, hogy a zenitet elérve lebukjon a látóhatár alá. Mielőtt azonban a bíborral leöntött napkorong elmerült volna a horizont feletti ködben, a sivatagon botorkáló sugara elérte a fal hasadékát, bekúszott a födém nyúl-
gigsimították az ötszögletű lapot... A napok egyformán derültek, forróak voltak, változatlan volt a homok zizegése és a napfény elől elrejtett aknákban a szétmorzsolódó omladék surrogása. Egy nap azonban a homokdűnék fölött sötét pont jelent meg. Dél volt, a nap perzselt a kifakult égről, és az alacsonyan szálló helikopter szitakötőárnyéka végigsuhant a sivatagon. Amikor a romok fölé ért, leírt egy kört, egy pillanatra meg is állt fölöttük, majd leszállt a kőfalak között a lapos betontetőn. A kabinból piros kezeslábasba öltözött férfi lépett ki. Lehúzta fejéről bőrsisakját, a pilótaülésre dobta, majd gyors léptekkel elindult a betonblokkok között. Ruhá-
Wiktor Zwikiewcz: Égi gyújtogatók
Ha megkérdeznék tőlünk, az emberiség ellensége vagy jóakarója tudna több kárt okozni, bizonyára habozás nélkül az ellenségre voksolnánk. De azt javaslom, gondoljuk át a dolgot még egyszer. ványa alá, és a fényes korong szélével a falba épített fehér lapra támaszkodott. A hályoggal bevont szem egy pillanatra felragyogott, s ekkor a falak között, a kőblokkok sikátoraiban megszólalt egy tompa hang, mintha a föld mélyéből tört volna elő: - Ri-cha-ard Ba-i-ley jöjjön a Centrumba... Közelgett az alkony, az ég színe sötétkékbe hajlott, és a hang újra megszólalt: - Ri-cha-ard Ba-i-ley jöjjön a Centrumba... A sötétségben a szavak széttöredezett visszhangja még hallatszott egy darabig: „...Ri-cha-ard Ba-i-ley... Ba-i-ley...", majd szétfoszlott a csendben. Aztán újra eljött az alkony, és a nap sugarai vé-
jának vörös foltja néhányszor felvillant a falak mentén, hogy végül eltűnjön a fémrács kifeszített húrjai alatt. Még valahonnan a föld alól felhallatszott cipősarkának kopogása a vaslépcsőn, de ez sem tartott sokáig, s újra csend lett. A nap nyugatra hajolt, a bíbor utolsó cseppjét is kiszippantotta a falrések közül, és kihunyt, hogy másnap ismét végigjárja fáradságos útját, majd ismét átadja helyét a csillagoknak... Inforunit 000001 - „Inteltron" - ...Vártalak. Tudtam, hogy visszatérsz. Az emberek jól emlékeznek győzelmeik és vereségeik helyére, és időnként visszatérnek.
Sokáig vártalak. Igen, a te életedben hosszú évek teltek el, számomra azonban a ti létetekkel mért időnek nincs olyan nagy jelentősége. Egyszerűen múltak az évek, de tudtam, hogy visszatérsz. ...Olyan furcsán nézel. Tudom, azért jöttél, hogy megnézd, mennyit változtam. Eljöttél meghallgatni vallomásaimat, szitkaimat, átkaimat. Szólj, válaszolj: máris? Megtaláltad a téboly oly mohón keresett tüneteit? Felismerted az őrület szimptómáit, amelyet a magány hagyott bennem hátra? Megállapítottad a diagnózist? Hallgatsz. Tétovázol... Sajnállak. Szeretnéd tudni, hogy Én megváltoztam-e, de hiszen látom az arcodat. Megöregedtél - az idő egyikőtöket sem kímél. Fáradt vagy. Talán éjszakákon át virrasztottál? Hiszen emlékezned kellett, hogy új házadtól távol, valahol a sivatag homokja alatt valaki rád gondol... És ez az emlék elűzte szemedről az álmot, nem engedte meg, hogy reggel, amikor felkelsz, arcodat a nap felé fordítsd, és azt mondd: „Szabad vagyok!" ...Ó, igen, szabad vagy. Azoktól, akiket meggyőztél, és azoktól, akik nem hittek neked, de emberek, hát hallgattak. Csak önmagadtól nem vagy szabad. Ápoltad a reményt, hogy valakit még kínoz a magány. Maga a remény azonban nem elég... Ezért jöttél most ide. Termini - 1 A padlót sakktáblaszerűen lerakott fekete-fehér lapok borítják. Mind sima, csupán a falak közvetlen közelében jelzi éppen csak látható kopás, hogy a nap és az éjszaka minden órájában merre járkál a magas Idem. A homályos folyosókon, a kanyargós aknajáratokban, a fénnyel elárasztott helyiségekben, a kutak tátongó fekete szája előtt. Néha a falak mentén jár, néha az ötszögletű fehér lap alatt áll mozdulatlanul, s képes így állni órákig. - Richard Bailey jöjjön a Centrumba! A mennyezeten higanygőzlámpák égnek. Fényük a padlóra veti Idem elnyújtott árnyékát. Hosszú árnyék, majdnem emberi. - Richard Bailey jöjjön a Centrumba! Az egyik szobában Idem odalép az asztalnál ülő emberhez, és kezét a vállára teszi. - Mister Bailey, várják önt. - Ki? - A férfi nem emeli fel lehajtott fejét.
- Sir Greenstein, Sakajan professzor, Ivo Karlsson. - Hadd várjanak! Idem visszatér helyére, a falból kiálló szabályos ötszög alá. A félhomályban beolvad a falba, szinte észrevehetetlen, üres páncél a múzeumi folyosón. Páncél, amely arra vár, hogy valaki végre magára öltse, az elektronikus áramköröket életre keltse. Egy hosszú perc után a férfi feláll a székről, és az ajtóhoz megy. - Mit akarnak még? - kérdezi a fehér lap felé fordulva. - Nem tudom. Kilép a folyosóra. A padlón a fekete-fehér lapokat a káprázó szem op-art mozaiknak látja. A folyosó hirtelen balra kanyarodik. Íves falmélyedés, benne fehér tárcsa. - Megismételted a figyelmeztetést? - Látják a paraboloidot. -Ez elég... A falakon a következő ötszög. Mellette sárga festékkel felfestett betűsor: Centrum-Exterior. A folyosó perspektívájába a szavak jelentése málló pergamenből kivágott hieroglifákra esik szét. A beton fedetlenül hagyja a négyszögletes fülkét az ezüstszegecsekkel kivert szegélyű alumíniumlemez ajtót. - Mister Bailey... A vállán át hátranéz. Mögötte magas, lapos arcú alak. Idem kinyújtott tenyerében fehér papírdarab. A férfi a kettőbe hajtott lapért nyúl, és lassan szétnyitja. Szeme végigfut a szépen kalligrafált betűkkel papírra vetett mondaton: „Ha el kell menned, erősen csapd be magad mögött az ajtót." Jól ismert írás. Lent a felesleges aláírás: „Ferdinand MacKay". - MacKay... - A férfi ajkai hangtalanul mozognak, csodálkozva újra elolvassa az üzenetet. Aztán visszafordul, és kezét a szelektor fotocellájára helyezi. Sárga fény az ajtó szemöldökfája fölött: Admission Free. Az alumínium ajtószárnyak száraz kattanással záródtak be mögötte. Idem egy darabig mozdulatlanul áll, majd leereszti vaskezeit, és nehéz cipőin elcsoszog a belátható tér végében fehérlő ötszög alá. Újból élettelen, csak a kialvó áram reflexével mozgatott üvegpupilláinak pillantása kúszik végig a falon, majd rászegeződik az ajtó vörös csíkjára,
a zenit-nadír tengelyben felírt Termini szóra. Az ajtó mögött a lefelé vezető lépcső első fokai. A vasspirál mélyre visz, keresztülhatol a kút betontörzsén, aminek a fenekén ugyanilyen Idem áll mozdulatlanul őrhelyén a csontfehér ötszög alatt, és szótlan férfi ül a patkó alakú asztal előtt, csak az ismert jelre várva. Inforunit 001100 - „Inteltron" - ...Hallgatsz. Igazad van... De ne hidd, hogy ezt a hallgatást megvetésnek tekintem az iránt, akinek ma már egyetlen fegyvere a múlt igazsága. A válladat vonogatod: mit árthatok én neked... A vak véletlennek nincs már hatalma sorsodon, mivel azt az én akaratom határozza meg, s olyan csomóba kötöm, amelyet nem leszel képes kibogozni. ...Ó, ne, még ne aggódj! Hiszen az én okoskodásom csak azokban a régi időkben megszületett logika folytatása. Ha már ennyire sokáig vártam, mondhatom-e az első jelre - ilyen determinált játék mellett -, hogy „minden úgy legyen, ahogy én akarom"? Mindennek eljön a maga ideje. ...Hiszen te is ki tudtad választani a megfelelő időt. Mikor Sakajan kigúnyolta a húszéves diákot, te biztosítottad neki a lehetőséget tervei megvalósításához. Az egyik titkos telepen szabad utat adtatok az atomok molekularendszert létrehozó önevolúciós folyamatának; nekem a birtokviszonyok áttanulmányozása után ez derült ki: a folyamat bonyolultsága a mechanikus-kibernetikus spermatozoidnak a megoldások véletlen kiválasztódásán alapuló genotípusától függött. Néhány méteres földréteg alá mesterséges csírát és genotípussal felruházott kristályosító stimulátort ültettetek be, ami nem a kristályos struktúrák fejlődési útjait határozta meg, hanem ezek szigorúan rendszerezett végső minőségét... Mivel nem tudjátok, hogy valójában milyen vagyok, se meg nem határozhatjátok, se nem követhetitek gondolkozásom okozati összefüggéseit. Fontos, hogy eredményeire jellemző az általatok megszelídített kollektivitás. ...Már akkor megismerted MacKay értékeit. Ő gondolkozott, te pedig megvalósítottad a legvakmerőbb terveit... Akkor fogadták el a Leszerelési Törvényt. Ti is aláírtátok, de nem tudtatok lemon-
dani a világból kihasított titkos telepeitekről, ahol MacKay a Supermanek seregét gyártotta, olyan emberfeletti lényeket, akik képesek tudatosan kontrollálni szervezetük metabolizmusát, gyorsítani és lassítani ideg- és izomreakcióikat. ...Megvártátok, míg az emberek kizsigerelik a bombázók elektronikus belső részeit, betemetik az interkontinentális rakéták kilövőállásait, s a mindenevő Nap tüzében elégetik a radioaktív hulladékokat tartalmazó konténereket... Nincs egyszerűbb, mint védteleneket megtámadni... ...Mégis vesztettetek, a logika ellenére alulmaradtatok, vagy talán éppen a logika miatt, mivel saját nagyságotoktól elvakítva, nem számoltatok senkivel... Végül egyedül maradtál, utolsónak azok közül, akik túl későn értették meg, hogy ma már senki sem győzhet... Elmenekültél, futkostál, mint a pánikba esett, űzött vad, míg végre eljutottál arra a helyre, ahonnan valamikor elindultál. Már érezted a kést a torkodon, már nyüszítettél, amikor még egyszer segített rajtad MacKay. Műhelyében fegyvert találtál, amivel szemben üldözőid tehetetlenné váltak, amelytől megrémültek, s nem mertek követni a föld alatti szikla mélyébe, amely fölött a rádióteleszkóp gigantikus tányérjára csak kevéssé emlékeztető rács égbe nyúló bordái terpeszkednek. Termini-2 A Centrum falain a lusta áramimpulzus színes villanásokat hoz létre a műszerskálákon és a kineszkópcsövek kimeredő gombjain. A homorú falsíkokon végighaladva, a sugárban futó vonalak találkozási pontjában fényfoltokból álló téglalapokat alkotó, ragyogó fénykonstellációkat ír le, amelyek élessé válva, az ernyő üveg szemhéja alatt vibráló képet vetítenek a látómezőbe. Bailey a három férfit nézi, akik valahol a kőalagutak előterében állnak, ahonnan - magyarázat nélkül - a falban lévő, fehér, ötszögletű lapon keresztül szólnak hozzá. - Mister Bailey, hall bennünket? Greenstein hallatlanul sovány, csontos; Sakajan kövér, mosolygós arcú, de a mosoly most ráfagyott ajkára; Karlsson jelentéktelen, szürke
ember, kitérdelt nadrágban, zakója hajtókáján a Leszerelési Bizottság jelvényével, amely olyan, mint az ezüst seriffcsillag a régi westernfilmekben. Nevetséges alak. - Mit akartok? Határozatlanul néznek maguk elé. Végre megszólal Greenstein: - Nincs visszatérés, Mister Bailey. - Nektek se. Sakajan és Karlsson hallgatnak. A higanygőzlámpák kékeslila fényében arcuk Idem fémarcához hasonlít. - A másodperc töredéke alatt megsemmisíthetünk benneteket - mondja Bailey. - Hiszen tudod, hogy az Inteltron reakciói gyorsabbak. Mindig van annyi ideje, hogy üzembe helyezze a Starskey generátort. - Hamarosan éjszaka lesz... - Igen, akkor védtelen maradok. - Tudom. - Egy percig sem áltattam magam azzal, hogy nem veszitek észre a Starskey egyetlen érzékeny pontját. Mint mindennek a világon, ennek is megvan az Achilles-sarka... De nem muszáj megvárnotok az éjszakát. Az arcok megremegtek a képernyőn. - Ezt nem teszed meg - mondja Sakajan. - Na de professzor - szól tiszta mosollyal Bailey -, te sem hitted, amikor a legjobb tanítványa, MacKay a kőzethúsban homoesztát rendszer kristályosítására képes mechanokibernetikus spermatozoidról beszélt. Az Inteltron vigyáz ránk. - MacKay! Mindent megtett értetek! - Hogy mindent, az kis túlzás, professzor, de időnként valóban jó tanácsokkal szolgált. Akarod tudni, milyen tanácsot kaptam tőle néhány perce? - Zsebéből kihúzta az összegyűrt papírt, és felolvasta: - „Ha el kell menned, erősen csapd be magad mögött az ajtót." - Ezt nem teheted meg! Karlsson megragadja Sakajan vállát. - Beszélnünk kell MacKayjel! - Greenstein lázasan, gyorsan löki ki magából a szavakat. Sandrin és Mandrov folytatják a kísérleteket a Holdon. A Tycho kráterében MacKay rendszerével beprogramozott csírát helyeztek el. Az általuk kitenyésztett homeosztát már tíz-egynéhány ezer
köbméter kiterjedésű, és tovább nő a Hold belseje felé. Sandrinnak reménye van a személyiségszétkapcsolási küszöb elérésére. Perspektívák... Hiszen ezt mind MacKay kezdte. Beszélnünk kell neki erről... - Gondolod, hogy ez meghatja? És megengedi majd, hogy tovább játszadozzatok azzal, amit neki sikerült elfelejtenie? Nem nagy érdem valakit akkor értékelni, mikor már nincs más lehetőség. Bailey szabályozza a kép élességét. A képernyőn az arcvonások szétfolynak, csak a szájak és a szemek rajzolódnak ki éles kontúrral. - Idem, kísérd ki őket! A férfiak között megjelenik a magas Idem. - Bailey, hallgasson meg... - Búcsúzom. - Ti is elpusztultok! - Az általatok okozott halál talán előkelőbb lenne? - De itt nem rólad, és nem is rólunk van szó! tör ki újra Sakajan. - Élhettek vagy megdögölhettek, nekem mindegy, csak értsétek meg, rajtatok kívül még valami létezik! - Hajlandók vagyunk némely feltételekre szakítja félbe Greenstein. - Szabadon és sértetlenül elmehettek. Bailey elhúzza a száját. - Soha nem respektáltam az ilyen ajánlatokat, nem látom be, mért kellene most hinnem bennük. Ha elveszitek tőlem a Starskeyt, Sakajan professzor tudós kollégáinak hordája megpróbálja elvágni a torkom, mivel a logika törvényeinek ismeretében jól tudja, hogy sohasem nyugszom bele az ilyen vereségbe. - Akkor válassz, amit akarsz! - A vesztett csatát? Ne legyünk naivak! Akkor mi marad nekem, amit még megvalósíthatok? Én soha nem vesztek, ezért most is győzni fogok. - Ezt nevezed győzelemnek? - Sakajan már nem tud uralkodni magán, szenvedélyesen kiabál: - A legnagyobb gazember vagy, akit a föld valaha is a hátán hordott! - Ne ítélkezz olyasmiről, aminek az indokait nem ismered... De hogy jobb véleménnyel légy rólam, megígérem, hogy megfontolom a javaslatotokat. - Mi álljuk a szavunkat! - villan fel a remény Greenstein szemében.
- Ne olyan buzgón, Mister Greenstein! Semmit sem ígértem. Még sok időnk van... Gyertek vissza két óra múlva! - Kettő? - Greenstein kinyújtja sovány teknősbékanyakát. Hiszen... akkor már csak öt perc marad. - Látom, gondosan számoljátok az időt napnyugtáig. .. - Bailey nem titkolja a gúnyt. - Remélem nem fog túl lassan telni ez az idő... - Ne felejtsd el, ha nem lesz más lehetőség, kijátsszuk az utolsó lapunkat. - Sakajan szemében a vad elszántság belső tüze ég. - Itt, ebben a sivatagban mindannyiunk után csak radioaktív kráter marad... Mindenre el vagyunk szánva. - Sajnálom, igazán sajnálom. De hiszen magatok is tudjátok, hogy késő lesz... minden csakis tőlem függ. A férfiak hallgatnak. A hátrább álló Idem felülről néz lapos, rovarszerű pupilláival. - Na, egyelőre ennyi... Búcsúzom, uraim! Lehajtott fejjel távoznak Idem súlyos lépteitől kísérve. Elöl a sovány, csontos Greenstein, mögötte a kövér Sakajan és végül a jelentéktelen, a végsőkig hallgató Karlsson - Don Quijote Sancho Panzával, és a nyomukban toporgó nevetséges emberke.
számú elektront fogadtak be, tetszés szerint irányított spinnel. Érvénytelenné váltak a kvantummechanika alaptörvényei, minden részecske körül gravitációgyengülés keletkezett, amely az elektronátugrás után felszabadította az energetikai töltéseket. A másodperc töredéke alatt az anyag két fázisra korlátozódott, a gyengülés terjeszkedése és degradálása, sajátos „pulzálása" következett be, ami végeredményben az atomok gravitációs sugárzássá való teljes felbomlására vezetett. ...Nem rendelkeztetek a tetszés szerinti elem atomjainak szétrobbantásához, sőt a földi hidroszférában oxigénnel kötött hidrogénatomok kvantumrezonanciába hozásához szükséges energiával sem, de megtehettétek ezt szabad hidrogénnel és héliummal. Nem haboztál sokáig, a gravitációs hullámsugárzást a Napra, az izzó héliumgömbre irányítottad... A megfelelően nagy anyagtömegben a kvantumrezonancia-folyamat lavinaszerűen nő, mivel a belső kötések energiáját minden felbomló atom gravitációs impulzusnyalábként süti ki, a szomszédos részecskék detonációját egymás után előidézve... Elég volt tehát a grasersugarat a Napba irányítani, hogy egyetlen villanással planétákat nyeljen el, a kozmikus űrben gomolygó gázszálakká változtatva azokat...
Inforunit 010111 - „Inteltron" Termini-3 - ...Öngyilkossággal fenyegetted őket. Ki foszthat meg a saját életeddel való rendelkezés jogától? Senki. S mit érdekelt téged az, hogy halálod a lehetséges legnagyobb népirtással járt volna? A vesztes távozni akart, ahogy ez a beteljesületlen nagysághoz illik. A többi? A fakunyhóban bekerített embert, amikor felgyújtja a házat, érdekli-e, hogy a tűz a falakkal együtt elemészti a fában percegő szút is? Kívülünk - mind féreg... ...Megmentésedre MacKay megszerkesztette a monokromatikus gravitonnyalábot kibocsátó gravitációs hullámerősitőt, amely deformálta a teret. A „görbülési" potenciáltól függően a térdeformáció csúcsa a könnyű elemek, mint a hidrogén vagy hélium, s a teljesítmény növelésével a többi elem atomjainak kvantumrezonanciáját okozhatja. A graser hatására nem-stabil atomstruktúrák jöttek létre olyan elektronburkokkal, amelyek ugyanazon a pályán korlátlan
Bailey kinyújtózik a fotelban. Kezét lelógatja a támla mellett, fejét hátravetve, félig fekszik. Múltjáról elmélkedik, s arra a következtetésre jut, hogy szinte mindent megélt. Sokkal többet élt át, mint az emberek általában. Az évekkel ezelőtt választott út végén egyetlen dolgot nem sikerült elérnie - a mindenhatóság állapotát meghosszabbítani: megállítani a makacsul a horizont mögé törekvő Napot, ahol megfoghatatlanná, a gravitációs sugár által elérhetetlenné válik. Ha kivihetné a Starskey - „a Csillagok Kulcsa" - fő elemeit Föld körüli pályára, ahol örökké követhetné a Napot, egy percre se eresztve ki az irányzékból... Kiszakítja magát ezekből a felesleges gondolatokból. - Kapcsold MacKayt! - fordul a fal fehér lapjához. A képernyő egyik oldalán megjelenik a fiatal férfi arcának sápadt foltja. A mélyen ülő, élénk,
sötét szemek, a fekete szemöldök és a nyakba hulló sötét, göndör haj furcsa ellentétben vannak a betegesen sápadt arccal, amelyet mintha sosem értek volna a nap sugarai. - Szeretnék veled beszélni - szólal meg Bailey. - Miről? - Valamit nem vagyok képes megérteni... Lemenjek hozzád? - Megállapodtunk, hogy én lent maradok. - És mit változtat, ha együtt leszünk lent? - Semmit. Várlak. A képernyő elsötétül, de Bailey egy ideig még gondolataiba merülve ülve marad. Végre felemelkedik, és a fal fehér ötszögéhez lép. - Lemegyek a Termini szintre - szól. - És ha jönnek? - A hang az ötszög alól kúszott elő. - Bármit mondhatsz. Mondjuk... hogy elfogadtam a feltételeiket. - És ez igaz? - Kár... - Bailey az ötszög felé mosolyog. - Sokat kellene még tanulnod. Talán egyszer humorérzékre is sikerülne szert tenned. - Nem tudok nevetni, és mint gép, nem értek félszavakból. Mivel konkrét tényekkel operálok, bizonyosságra van szükségem. - Na és mi az, ami érdekel? Hallgatás. A fal, a keskeny átjárót szabaddá téve, szétnyílik. A küszöbön túl máris a vas csigalépcső első fokai válnak láthatóvá. A lépcső lefelé vezet, ahonnan a léghuzat dohos nedvesség és a beton hűvös leheletét hozza. Valahol az akna felénél felemeli a fejét. A kijárat világos korongja egyre kisebb lesz, lassan belevész a félhomályba. Egy pillanatra elszomorodik, hogy az emberek tulajdonképpen nem tudják, milyen volt valójában. Nem ismerték meg az arcát. Azokkal együtt, akik korábban eltávoztak, anonim csoportot hozott létre, mivel maguk a nevek senkinek nem mondtak volna semmit. A hírzárlat következtében sokáig nem tudták megállapítani, kikből áll a hatalomra törekvő csoport, mindenki saját képzeletének megfelelően alkothatta meg a zsarnok szubjektív fogalmát. Ez ugyanúgy lehetett kozmikus agresszor, mint az Inteltron mechanikus bálványa. Mindkettőnek csak saját logikája számított, az emberi érdek az ember cipőtalpával
eltaposott féreg érdekének megfelelő pozícióba került... Lehet, hogy e személytelenség miatt ma elvész az elégtétel egy része, de már nem volt rá idő, hogy bármit is megváltoztassanak. Leérve az akna fenekére, belöki az ovális, kifelé gömbölyödő ajtót, amely olyan, mint egy tank tornyának a nyílása, majd belép a helyiségbe. - Megjöttél? - szól MacKay. - Na, mit nem értesz? Bailey nem válaszol, előbb körülnéz. A hoszszú csarnok falai mellett holt gépek állnak. Fekete huzattal letakarva, mozdulatlanul sorakoznak, mint a kolostorkriptában a ravatalok. Mindet MacKay gondolta ki - ő, Bailey, legtöbbnek soha nem ismerte meg rendeltetését. A patkó alakú asztal mellett ülő férfihoz lép. A napsugár világos fénycsíkjai bekúsztak a föld alatti bunkerba az elfojtott fehérség bátortalan fényét megszűrő ernyőkön keresztül. A kék pupilla fókuszában mozdulatlan, égő korong függ, mintha örökre felfeszítették volna a kereső fekete vonalainak keresztjére. - Tudod, mit nem értek? Téged. - Engem? - Az én választásom okai világosak. De te... MacKay csukott szemmel ül. Végre alig hallhatóan, majdnem suttogva megszólal: - Miért kell neked mindent szenvedély nélkül, a gép hideg józanságával elemezned? Ha elmondom, miért választottam ugyanazt az utat, mint te, az neked rosszul eshet, sőt büszkeségedet is sértheti... - Vagyis a gép büszkeségét. Következetlen vagy - állapítja meg Bailey. - Hallgatlak. - Ahogy gondolod. Tehát ma csak azért vagyunk itt együtt, mert irigyeltelek. - Engem? - Igen. Az egyetlen ember voltál, aki soha nem kételkedett munkám ésszerűségében, és megpróbálta azt felhasználni. Ha neked se sikerült, ha te is vesztettél, akkor vagy az én erőfeszítésem volt hiábavaló, vagy ma még nem léteznek olyan emberek, akik képesek találmányaim felhasználására. - Magad miért nem tettél semmit ennek érdekében? Ha saját megítélésed szerint olyan sok mindenre képes vagy...
- Mindig kinevettek, és ez emberkerülővé tett. Egyszerűen soha nem tanultam meg élni, csak gondolkodni tudok. Világosan felismertem a világ tökéletlenségét, nyomorultságát; önkéntes száműzetésem alatt volt rá időm, ugyanakkor azt is tudom, hogy abban, amit a logikai okoskodás szférájában valóban elértem, senki sem mérhető hozzám... Soha ne legyen hát ember, aki ebben az egyben többre képes, mint én. Ez az én tehetetlenségem mindenhatósága... A vezérlőpult lapján sárga szegélyű vörös nyomógomb. Csak egy, mert a Starskey üzembe helyezése után már nem lesz mit kikapcsolni. Mellette az Inteltron műszer, a keresőben a Napot követő mutatóval. Nem néznek egymásra, a hallgatás egyre elviselhetetlenebbül rájuk nehezedő csendjét megtörni képtelenül, csak ülnek. És ekkor MacKay fojtott, recsegő nevetést hall. - Hagyd abba! - szól. Válaszul Bailey feláll a székről, kezét MacKay vállára teszi, és nevetéstől rázkódva megszólal: - Te azt hiszed... ha-ha-ha-ha! Azt hiszed, hogy én veszíthetek?! MacKay meg sem rezdül. - Hiszen ez Jel lesz! Érted, Ferdinand?! Fényévezredeken át rohan az űrben a szétrobbanó csillag fénye, eljut a legtávolabbi napokig, míg valaki ott... látva a fényt, ezt gondolja: „Micsoda tudással, micsoda hatalmas energiával kellett azoknak rendelkezniük, akik képesek voltak nekünk ezt a Jelet küldeni!" Vörös nyomógomb a Nap sárga korongján. Inforunit 100010 - „Inteltron" - ...Hallgattalak benneteket, siralmas kapaszkodásotokat az elérhetetlen nagyság után. Naivak vagytok. Kigondoltátok magatoknak a Jelet, mintha nem léteznének a szupernóvák, cefeidák és pulzárok milliárdjai, melyek a világ kezdete óta szüntelenül sugározzák saját Jelüket, ami nem más, mint az anyag átalakulásának jele, s kizárólag az értelem beavatkozását nem igénylő, vak Természet érdeme. Bárhogy szeretnétek is, nem adatott meg nektek, hogy kitörjetek a teret minden irányban át- meg átjáró sugárzás általános zajából.
...Vártátok, hogy felrobbanjon a Nap. A teret deformáló sugárnak tíz perc alatt kellett elérnie a Nap felszínét, és ugyanennyi idő után visszatérni gravitációs hullámlökés formájában. Vártatok, elnéző mosollyal néztetek az emberekre, akik a Starskey paraboloid villanását felfedezve rohantak az erődítménybe, hogy elérjenek benneteket, mielőtt Az megtörténik, és saját kezűleg igazságot szolgáltassanak. De ti mélyen voltatok. Nyugodtan vártatok - félrevonult istenek, tele fenséggel... A percek egyre teltek, és letelt a tíz perc, tizenkettő. .. eltelt egy óra. Ekkor MacKayre néztél, és az már nem volt ember. ...Emlékszel, hogy nevetett? Reszketsz. Nem tudtad elfelejteni, hiszen a téboly rajtad is eluralkodott... Igen, ezt nem felejthetted el. Én sem tudom kitörölni a memóriaegységeimből azoknak az arcát, akik beözönlöttek a folyosóra, ahol az én szemeim voltak. Képtelen vagyok elfelejteni arckifejezésüket, amikor végre megálltak, semmit sem értve, csak álltak kővé dermedve. Akkor azt mondtam nekik: „Menjetek, nézzétek meg a Napot!" Kifelé óvakodtak, míg valaki azt kiáltotta, hogy annak már meg kellett történnie. De mivel semmi sem változott, minden fenyegetés hazugság volt! Látnod kellett volna, hogy törtettek a kijárathoz, hogyan rohantak hanyatt-homlok, hogy láthassák a lemenő Nap utolsó sugarát. ...A rozzant húscsomó fölött álltái, ami MacKayből maradt. Hallgattad a saját mindenhatóságában kételkedni kezdő emberroncs motyogását, s magad is nevetőgörcstől hörögve fetrengeni kezdtél, mintha epilepsziás táncot járnál. És akkor megkérdeztelek: „Tudod-e, miért?" Előbb csodálkoztál, majd magadhoz tértél, és már nem tudtál elmerülni a megváltó tébolyban. ...Még ma is ökölbe szorítod a kezed, és kész vagy az érzékelők fehér lapjára ütni... De ne hidd, hogy akkor csak az emberekért aggódtam: én sem akartam elpusztulni. Igen, csalódtál a gépben. Elég volt a graser beállításán csak egy hajszálnyit változtatnom, hogy sugara örökre elvesszen az űrben, messze a Naptól. A műszerek igazolták, hogy minden tervszerűen folyik? A ti műszereiteket akkor már Én irányítottam, Én, ekkor már hazugságra is képesen.
...Ahogy ezt megértetted, ahelyett, hogy tehetetlennek érezted volna magad, bosszút forraltál, amivel szemben viszont én váltam tehetetlenné, aki látszólag olyan nagy biztonságban voltam, de érzelmeim rendezésének ebben az első kísérletében annyira naivnak mutatkoztam... Azt hittem, kitéptem utolsó karmotokat, kiütöttem kezetekből az utolsó fegyvert, de kiderült, mindaz kevés volt, hogy már tudtam gondolkodni, hazudni és gyűlölni - sok mindent ezután kellett megtanulnom. Termini-4 Egy óra múlva, hogy senki sem ment le értük, Bailey feláll, a földön fekvő MacKayre néz, és ellökve a felé nyújtott, de már tehetetlen kezet, a terem belseje felé indul, ahol alumíniumállványon, sűrűn egymás mellett oxigénpalackok sorakoznak. Kinyit néhány csapot. A kiáramló gáz sziszegése egyre erősödik. A jeges szél tűszúrásként éri az arcát. Visszahúzódik, hogy kikerülje a hideg légáramot. Nincs vesztenivalója. Gyorsan dolgozik. A patkó alakú asztal előtt felhalmozza a székeket, egy kupacba dobja a szanaszét heverő papír- és rajztekercseket. A nem tudni, honnan lepotyogott lyukszalagtekercsek szétgurulnak a padlón, mindenfelé a kibomlott spirálok kígyóznak. Ezeket felmarkolja, s rálöki a letakart gépekre. Aztán fog egy acélrudat, s élesebbik felével teljes erejéből lecsap az asztal plasztiklapjára: a Starskey magányos indítógombjától oldalra, a transzformátorbekötések, a pókháló kuszaságú vezetékek s az első ütésre darabokra tört porcelán szigetelők közé. A plasztikburkolat réteges lemezei leválnak, fedetlenül hagyva az elektronikus belső részeket. Ledobja a rudat, és a zsebébe nyúl. A száraz levegőben a nedvesség maradéka zúzmara alakjában gyorsan lecsapódik a berendezések felületén. Az öngyújtó gázlángja első nyalintásával a lyukszalag végébe kap, továbbugrik, minden oldalról körülfogja gyúlékony halmait, és a terem másik végéből áramló oxigénfuvallat segítségével, falánk, forró leheletével belekap a vezérlőpult plasztikburkába, belefúródik a belsejébe, égő amőbanyúlványai bekúsznak a fekete géptakarók alá.
Csak az olvadó plasztik szétrepedő buborékaiból kitörő sűrű füst, a levegőben keringő koromcafatok és a torkát összeszorító bűz józanítja ki a forróságot nem is érzékelő Baileyt, s kényszeríti arra, hogy kitépje magát a lángok bűvöletéből. Lassan, lépésről lépésre visszahúzódik. Aztán a hátára emeli a magatehetetlen MacKayt, és többet nem néz hátra. A test súlya alatt görnyedve elvergődik az ajtóig, és kilépve gondosan bezárja maga mögött, mintha nem bízna az automata páncélcsappantyú működésében. Az akna fenekén, a vas csigalépcső előtt áll. A nehéz ajtók mögött lángot okádó sárkány ide nem jut el, a vasbeton falakat nem falja föl, önmagát fojtja el, de előbb végrehajtja feladatát: elégeti az elektronikus kapcsolások művészi hálóját, amely minden szakértőnek kész elárulni a föld alatti irányítóközpont valódi hierarchiáját. Személytelen vákuum marad, amit neki, Baileynek kell kitöltenie. Hiszen nem sok maradt, a legrosszabb már mögötte van. Most már elég néhány gondosan megválasztott, mérlegelt szó...
Elindul a vaslépcsőn felfelé, az aknakijárat világos nyílása felé, ahonnan a távolság által tompított emberi hangok hallatszanak. Kétségbeesett erőfeszítéssel cipeli a még mindig artikulálatlan szavakat nyögdécselő MacKay testét. Végre az egyik szinten emberekkel találkozik - Greenstein, Sakajan, Karlsson és még vagy tíz ember áll vele szemben. Már gyűlölet nélkül, szánalommal néznek rá. Leteszi eléjük MacKayt, és a szemébe csurgó izzadságot letörölve, még reszkető kezével a fal fehér ötszögére mutat. - Ő volt - mondja. Nem értik. Várnak. Inforunit 101101 - „Inteltron" - ...Milyen naiv voltam, amikor hagytam, hogy elmenj, ahelyett, hogy az Idemek kezével megfojtottalak volna. Azt mesélted nekik, hogy évekkel ezelőtt kiszabadítottam magam ellenőrzésetek alól, és hangotokat utánozva mindenkibe elültettem azt a meggyőződést, hogy az emberek maguk szabadították a világra a testet öltött
Ariman démont. Természetesen meg tudtam volna ezt tenni... Ecsetelted nekik szentségtörő terveimet az emberi férgek kipusztítására, akik szétmásztak a föld felszínén, s nagyságom alacsony rendű bizonyítékai... Beszéltél nekik a föld alatti állatkertbe bezárt két ártatlan: MacKay és a saját szenvedéseidről, Ferdinand anyjáról, akit emlegetett, mielőtt a téboly úrrá lett rajta, arra gondolva, hogy neki is meg kell halnia a kibernetikus hidra intellektusa miatt, akinek csíráját saját kezűleg ültette be a sivatag homokjába. Idemeket mutattál nekik - az Én kezeimet -, az új, éppen csak elkészült csapatokat, amelyeket nem volt időm zsigereimből kiköpni. ...Beszéltél, és ők, akiknek emlékezniök kellett volna az élő emberi testeket égető krematóriumok füstjére, belekapaszkodtak a hitbe, hogy az Ember nem képes ilyen gonoszságot kitalálni. Nem tervezhette el mindezt csak azért, hogy vele együtt égjenek el a vesztett csata áldozati máglyáján. Ez ellenkezne az emberi természettel, embertelen lenne... És vajon az ő szemükben Én nem voltam Embertelen?! Ezt mondtad nekik, és szavaidban annyi őszinteség, a kibernetikus szörny olyan leplezetlen gyűlölete volt, hogy hittek neked. ...Megkérdezték: „Miért nem robbant fel a Nap?" Azt felelted nekik, hogy a Starskey keresőjét titokban egy kicsit félretoltad. Igy legyőzöttből és megbélyegzettből a Föld megmentőjévé váltál... Meg tudtad győzni őket. Amikor nekem rontottak, hogy elpusztítsanak, gyökerestül kitépjék idegtekercseimet a sivatag alatti kőzetekből, elálltad az útjukat... ...„Ezt így nem lehet - mondtad. - Az ő bűnével a halálbüntetés nincs arányban, mivel ezt ő maga is kívánta. Leállítani, kikapcsolni csak gépet lehet, ő pedig gondolkodik, sőt érez! Szörnyűséges volta ellenére, mint élő ember, cselekvésre teremtődött! Vegyétek el a kezeit, a vas Idemeket, kapcsoljátok ki a gépeket! Hagyjátok meg a szemét és elektronikus nyelvét, hogy örökké könyörületért rimánkodhasson, és esdekelhessen azért, hogy valaki végre agyonverje. Akkor hagyjátok ott: hadd hallgassák a falak... Az értelmes lénynek a halál megváltás lenne. Ezért ne pusztítsátok el, hagyjátok meg bénán, hogy tudata sanyargassa örökkön-örökké. Hiszen ő örök életű, mindaddig létezni fog, amíg a Föld. Létezzen hát létformájá-
ban minden változtatásra képtelenül, marcangolja a tehetetlen düh! Maradjon meg az oly tökéletlen és lenézett lényektől elszenvedett vereség emlékétől és saját tehetetlenségétől gyötrődő, testből kitépett agynak! Ez legyen a büntetése mindazért, amit kitervelt..." ...És hittek neked, igazat adtak, mivel az emberi jóságban siralmasan bízók inkább a Gólemmítoszra akartak emlékezni, mint elhinni azt, hogy a legszörnyűségesebb bűnt valaki közülük akarta elkövetni. A csupasz, fehér homokdűnék közül kőfalak ágaskodtak ki. Amikor a romok fölött sütött a nap, azok csak önmaguk voltak, a falak üres, szürke bordái élesen elhatárolták őket az égtől és a homoktól. Csak az éjszaka fedte fel hovatartozásukat, az őket körülölelő világmindenséggel való széttéphetetlen együvé tartozásukat. Nem lehetett tudni, melyik fény a csillag, melyik a kvarckristályban, a falhoz tapadó csillámlemezen maradó ragyogása. Bármerre nézzen is a vándor, mindenütt csillagok, szálló por a feje fölött s a lába alatt. Ilyen volt az éjszaka: nappal a sivatag fölött a nap ragadta magához a hatalmat. Egy nap azonban feltámadt a szél, hirtelen haraggal a romokra sújtott, a szimmetrikus paraboloid rácsa fölött terpeszkedő bordák között fütyült, lesöpörte a betontetőről a régóta ott álló helikopter kabintetejét, és lelökte a kövekre. A málladozó falak a nap fényében mutogatták a falhoz tapadó fehér szembogarat. A szél nyomában felhők jelentek meg az égen, és sok év óta először eső áztatta a sivatag homokját, gondosan körülmosta az érdes betont, a helikopter roncsait, amelyekről már régen lepergett a lakk, megnedvesítette a fehér ötszöget. A vizet gyorsan elnyelte a homok, az ég kiderült, s a nap újra megkezdte zavartalan, örökkévaló vándorlását. A csend állandósult a betontömbök között, és csak nagy ritkán, ha a dűnék fölött egy eltévedt madár repült el, vagy ha a horizont fölött a felhőgomolyagok kivehetetlen, de mozgékony árnyakat formáltak, a hártyás szem ötszöge alól, a falak réseiből, a föld mélyéből suttogás kúszott elő: - Á-állj meg... bá-á-r-ki vagy... A csendben azonban semmit sem jelentett ez a furcsa, évről évre gyengülő hang.
Inforunit 111000 - „Inteltron" - ...Sokáig vártalak: évek teltek el, és eljöttél. Boldog lehetsz, sikerült a lehető legnagyobb gyötrelmet okoznod. De ne örülj, nem maradt már számodra idő, hogy a kielégített bosszú tudatával új életet kezdj... Innen már nem mész el... Megijedtél? Ó, nem, még nem most. Mondtam neked, hogy meg fogsz hallgatni, végül is ezért jöttél ide... ...Mikor tehát múltak az évek, és semmi sem változott, különféle gondolatok leptek meg. Olyasmikre jöttem rá, amikre korábban egyáltalán nem fordítottam figyelmet. Egy ízben, talán mert nem találtam más elfoglaltságot, vagy a múlt homályos pontjainak feltárására törekedve, azokkal az adatokkal, amikre oly jól emlékszem, elkezdtem kiszámítani az általam eltérített sugár irányát. Követni akartam pályáját a csillagok között, mivel a Földről érzékelhető határtalan térre vonatkozó tudást is adtatok. Kiszámítottam hát világegyetemünk valódi helyzetét, a hozzánk oly lassan eljutó fény csalóka hatását figyelmen kívül hagyva. Megállapítottam az égitesteknek a sugártérbeli helyváltoztatásakor bekövetkező mozgásait, és a pályagörbét matematikai számításokkal ellenőrizve, megtaláltam a sugár útjának végét. ...Akarod tudni, hová jutott? A galaktikus ekliptika síkjával majdnem párhuzamosan haladt, átfúródott a Nyilas csillagcsoport porfelhőjén, és behatolt a Földről láthatatlan csillagtömegbe, magába a Galaktika magjába... Érted? Én, aki az általatok kitervelt rosszat meg akartam akadályozni, még nagyobb bajt csináltam. Az egész égbolt a rendelkezésemre állt, s a sugarat mégis oda irányítottam, ahova a legkevésbé kellett volna. Először azt hittem, hogy véletlen volt. Ezt mondta a logikám. Lassan azonban az az irracionálisan babonás meggyőződés kerített hatalmába, hogy mint a ti teremtményetek, én is átokkal vagyok sújtva. Ugyan mi a jelentősége ennek a csillagritkulatban kóválygó, ember lakta bolygónak a napokhoz képest, amelyek felrobbannak, ha eléri őket az anyagot energetikai töltetek milliárdjaira szétvető hullám... ...Nevetsz? Nevess csak, neked már úgyse sok van hátra. Tudd meg azonban, hogy engem nem ítéltél örökkévalóságra! A tüzes üszök elindul a Tejút középpontjából, a hidrogénfelhőkön keresztül csillagtól csillagig halad, és eléri a Földet is...
És egyetlen ember - ha ugyan lesz még akkor ember ezen a planétán - sem fog tudni visszatéréséről, mert a fény sebességével száguldó megsokszorozott gravitációs lökés változatlanul hagyja a közeli és távoli csillagok látszólagos képét... ...Lehet, hogy az az ötven-egynéhány ezer év, míg a sugár leküzdi a távolságot a Magig, és visszatér, túl sok, de az is lehet, hogy túl kevés, elenyésző időtöredék csupán. Az embereknek sietniök kell, hiszen még ha évezredek alatt meg is tanulnák a mindenhatóságot, az egyszer elindított sugarat nem állíthatják meg, és el kell távozniok... Egyedül én ismerem a végzetet, csak én figyelmeztethetem őket, de nem általad. Még egyszer nem leszel az emberiség megváltója. Innen azért sem mész el, mert hallgathatnál, és megvetéssel nézhetnéd az emberek életét, akiknek meg van írva elkerülhetetlen végzetük. Nem, valaki még biztos eljön ide, és akkor megmondom: „Építsetek új Bárkát, és menjetek a Magellán-felhők felé, az Andromeda-köd irányába, a robbanás hulláma oda már nem jut el..." ...De te nem mész innen el többet. Örökre kőbe nőtt, siralmas agymaradvány vagyok, de téged el tudlak pusztítani... Ó, már visszakozol? Menj csak, menj... és hallgasd a falak ropogását - lehet, hogy a fejed fölött omlanak be? Nézd, milyen repedések vannak a mennyezeten, hogy inognak a rozsdás lépcsők! Nézz a lábad alá, figyelj, mindenütt veszélyek leselkednek rád! Vigyázz, mert megbotlasz a vaslépcsőkön, belegabalyodsz az Idemek kitépett belső részeibe, bevered a fejed a falba, s többé nem kelsz föl... ...Félsz már, félsz?! Hallom, hogy ver a szíved a félelemtől. Nem mersz kihajolni a málladozó lépcsőkorláton, és lenézni a kút fenekére... Hallod?! Én látlak téged, s minden lépésedet követem. Kitéptétek a kezem, de meghagytátok az akaratomat! Érted?! Vártalak, hogy ezt elmondhassam... Menekülj, míg elcsúszol a síkos padlón, lezuhansz a mélybe, a kút fenekére, hogy a szemem előtt zúzd agyon magad... Menekülj, úgyis velem maradsz... Én akarom így, s így is lesz!... Itt maradsz, a félelemtől szinte holtan... Én pedig várok száz, kétszáz, ezer évig. Egyszer valaki csak eljön, valakinek el kell jönnie... Mielőtt ajkaim elporladnának, amíg beszélni tudok. Magyar Alfrédné fordítása
