Jelentéselmélet. Kiefer, Ferenc

Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc

Jelentéselmélet Kiefer, Ferenc v 1.0 Publication date 2007 Szerzői jog © 2007 Corvina Kiadó

Tartalom JELENTÉSELMÉLET ......................................................................................................... 1 ELŐSZÓ ................................................................................................................................ 2 1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI ......................................................................... 4 1.1. A nyelvi jelentés fogalma ............................................................................... 4 1.2. A logikai jelentésfogalom ............................................................................... 5 1.3. A kognitív nyelvészeti jelentésfogalom .................................................... 10 1.4. A strukturális szemantika ........................................................................... 18 1.5. A három elmélet rövid összehasonlítása ................................................. 24 1.6. Összefoglalás .................................................................................................... 27 2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? ..................................................................... 29 2.1. A megnyilatkozás fogalma .......................................................................... 29 2.2. A pragmatika tárgya ..................................................................................... 32 2.3. A konvencionális jelentés ............................................................................ 37 2.4. A pragmatikai alternatíva ........................................................................... 41 2.5. A szemantikai alternatíva ............................................................................ 43 2.6. A szemantikára épülő pragmatikai elemzés .......................................... 46 2.7. Összefoglalás .................................................................................................... 54 3 A KOMPONENSES ELEMZÉS ................................................................................... 56 3.1. A szószemantika elemzési módszerei ...................................................... 56 3.2. A komponenses elemzés és előzményei .................................................. 56 3.3. A jelentésfelbontás korlátai ........................................................................ 67 3.4. A jelentésfelbontás a formális szemantikában ...................................... 74 3.5. A konceptuális szemantika jelentésfelbontása (Jackendo= elmélete) ................................................................................................................... 75 3.6. Wierzbicka elmélete ...................................................................................... 78 3.7. Összefoglalás .................................................................................................... 82 4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA ................................ 84 4.1. A kognitív szemantika főbb jellemzői ...................................................... 84 4.2. Az előzmények ................................................................................................ 98 4.3. A prototípuselmélet szerepe a különböző típusú szavak elemzésében .......................................................................................................... 101 4.4. Néhány alternatív elemzés ....................................................................... 104 4.5. A nyelvi és a nyelven kívüli ismeretek közötti különbség kérdése .................................................................................................................... 108 4.6. Összefoglalás ................................................................................................. 113 5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA .............................................. 115 5.1. Poliszémia, homonímia és szemantikai határozatlanság ................. 115 5.2. A kritériumok ............................................................................................... 117 5.3. A poliszémia-kontinuum ............................................................................ 121 5.4. A kétszintű szemantika .............................................................................. 123 5.5. A szabálytalan poliszémia ......................................................................... 133 5.6. Szemantikai és konceptuális jelentés ..................................................... 133 iii

Jelentéselmélet

6

7

8

9

5.7. A tulajdonnevek és a poliszémia ............................................................. 135 5.8. Az aspektuális igék és a poliszémia ........................................................ 136 5.9. Összefoglalás ................................................................................................. 137 A FŐNÉV ..................................................................................................................... 139 6.1. A főnév fogalma ........................................................................................... 139 6.2. A megszámlálható köznév ......................................................................... 140 6.3. Az élő–élettelen oppozíció ......................................................................... 146 6.4. Az anyagnév .................................................................................................. 148 6.5. A tulajdonnév ................................................................................................ 151 6.6. Az -ás/-és képzős deverbális főnevek ..................................................... 158 6.7. Az -ó/-ő képzős deverbális főnevek ......................................................... 161 6.8. A főnévi szóösszetételek ............................................................................ 163 6.9. Összefoglalás ................................................................................................. 167 A MELLÉKNÉV .......................................................................................................... 171 7.1. A melléknév fogalma .................................................................................. 171 7.2. Melléknévi és főnévi jelentés ................................................................... 174 7.3. A predikatív és az attributív használat .................................................. 177 7.4. A melléknevek szemantikai osztályozása ............................................. 179 7.5. A dimenzionális melléknevek jelentésábrázolása .............................. 182 7.6. A melléknévi jelzős szerkezet értelmezési lehetőségei ...................... 187 7.7. A melléknévképzés néhány szemantikai szempontja ........................ 193 7.8. Összefoglalás ................................................................................................. 198 AZ IGE .......................................................................................................................... 201 8.1. Az ige fogalma .............................................................................................. 201 8.2. Az állapotok ................................................................................................... 202 8.3. Az argumentumszerkezet .......................................................................... 204 8.4. Thematikus szerepek .................................................................................. 207 8.5. Néhány különleges igeosztály .................................................................. 213 8.6. A kauzativitás problémája ........................................................................ 220 8.7. Az igejelentés és a szintaktikai alternációk közötti összefüggés ..... 224 8.8. Az igekötők szemantikája .......................................................................... 226 8.9. Összefoglalás ................................................................................................. 236 A MONDAT IDŐSZERKEZETE ................................................................................ 239 9.1. Külső és belső időszerkezet ...................................................................... 239 9.2. A Reichenbach-féle rendszer .................................................................... 240 9.3. A referenciaidő ............................................................................................. 245 9.4. Az időhatározói mondatok szerepe ........................................................ 247 9.5. Tipológiai vonatkozások ............................................................................ 248 9.5.2. A metrikus rendszer ................................................................................ 251 9.6. A melléknévi igenevek időviszonyítása ................................................. 253 9.7. A -(t)t képzős melléknévi igenév ............................................................. 255 9.8. A szövegek időszerkezete .......................................................................... 257 9.9. Néhány szó az időlogikáról ....................................................................... 260 9.10. Összefoglalás ............................................................................................... 263 iv

Jelentéselmélet 10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET .................................... 264 10.1. Az aspektus .................................................................................................. 264 10.2. Az aspektus kompozicionalitása ............................................................ 270 10.3. Tipológiai vonatkozások .......................................................................... 276 10.4. Az akcióminőség ........................................................................................ 278 10.5. Az eseményszerkezet ................................................................................ 286 10.6. Összefoglalás ............................................................................................... 291 11 A MODALITÁS ......................................................................................................... 293 Bevezetés ................................................................................................................ 293 11.1. A logikai hagyomány ................................................................................ 293 11.2. A nyelvészeti hagyomány ........................................................................ 300 11.3. Szubjektív és objektív modalitás ........................................................... 311 11.4. A -hat/-het jelentései ................................................................................. 314 11.5. Az evidencia forrását jelző nyelvi elemek .......................................... 317 11.6. A mondat modális alapértékei ............................................................... 320 11.7. Összefoglalás ............................................................................................... 322 12 AZ ELŐFELTEVÉSEK ............................................................................................. 325 12.1. Az előfeltevések fogalma ......................................................................... 325 12.2. A legfontosabb preszuppozíciós szerkezetek ..................................... 339 12.3. Az előfeltevések osztályozása ................................................................. 348 12.4. Az összetett mondat előfeltevései ......................................................... 352 12.5. Összefoglalás ............................................................................................... 356 IRODALOM ..................................................................................................................... 358 TÁRGYMUTATÓ ............................................................................................................ 371 NÉVMUTATÓ ................................................................................................................. 383

v

JELENTÉSELMÉLET

Kiefer Ferenc CORVINA © Kiefer Ferenc, 2007 Szerkesztette: Siptár Péter Második, bővített és javított kiadás A könyv kiadását a Magyar Tudományos Akadémia Könyv- és Folyóiratkiadó Bizottsága támogatta. Jelen kiadvány a jogtulajdonos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással, ideértve a fénymásolást, számítógépes rögzítést vagy adatbankban való felhasználást is! A borítót René Magritte Ceci n’est pas une pomme című festményének felhasználásával Tóth Péter tervezte. Tipográfia, nyomdai előkészítés: Kiss Zoltán, LATEX2ε szedőprogrammal. Betűtípus: 11/13,5 Warnock Pro (szöveg); Scala Sans (címek) Kiadja a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. 1086 Budapest, Dankó utca 4–8. E-mail: [email protected] www.corvinakiado.hu Felelős kiadó: Kúnos László, a Corvina igazgatója Műszaki vezető: Illyés Éva ISBN 978 963 13 5682 3 ISSN 1419-7812 Printer Art Nyomdaipari kkt., Budapest Felelős vezető: Némedy Jenő

1

ELŐSZÓ A szemantika – éppúgy, mint a nyelvtudomány számos más területe – az utóbbi évtizedekben hatalmas fejlődésen ment át. A múlt században a 60-as évekig a jelentéskutatás kizárólag a szavak jelentésével foglalkozott. Ez a történeti és a strukturalista szemantikára egyaránt igaz. A generatív grammatika megjelenésével azonban a szójelentés vizsgálata mellett egyre inkább a mondatjelentés vizsgálata került előtérbe. Ezt a változást két tényező segítette elő: a generatív nyelvelmélet mondatközpontúsága és a logikai szemantika szerepvállalása a természetes nyelvi jelentés vizsgálatában. A szemantika mellett kifejlődött egy új, szintén a nyelvi jelentéssel foglalkozó tudomány, a nyelvészeti pragmatika. A szemantikával szemben, amely a konvencionálisan kódolt jelentéssel foglalkozik, a pragmatika a nyelvhasználatból indul ki, és a nyelvi jeleknek a beszédhelyzet alapján kikövetkeztethető jelentésével foglalkozik. A „jelentéstan” ma már ugyanúgy két dolgot foglal össze, mint a „hangtan” a fonetikát és a fonológiát – ráadásul, ahogy a fonológia a „belső hangtan”, a fonetika meg a „külső”, ezzel párhuzamosan a szemantika a „belső” jelentéstan, a pragmatika meg a „külső”. A szemantika és a pragmatika – a nyilvánvaló összefüggések ellenére – két önálló, egymástól lényegesen különböző nyelvészeti diszciplína. Könyvünk a szemantikáról szól, a pragmatika csak a szemantikától való elhatárolással kapcsolatban kerül szóba. A szemantikában felfogásunk szerint három, egymástól nem független, módszertanilag és célkitűzéseiben azonban lényegesen eltérő irányzat különböztethető meg. A strukturális szemantika a nyelvi jelek közötti jelentéstani összefüggéseket keresi és a hagyományos strukturalista szemantika továbbfejlesztésének tekinthető. Mint minden tudomány, természetesen a strukturális szemantika is használ logikai eszközöket. A logikai szemantikát a nyelv logikai tulajdonságai és azok logikai modellálása érdekli. A kognitív szemantika pedig azt a kérdést vizsgálja, hogy miképpen függ össze a nyelv a megismeréssel, a gondolkodási alakzatokkal, a külvilág mentális ábrázolásával. Munkánkban a szemantika három fő irányzata közül a strukturális szemantika mellett köteleztük el magunkat. Éppen ezért a mondatszemantikánál nagyobb hangsúlyt kap benne a szószemantika, és sok olyan kérdést tárgyalunk, amely sem kognitív szemantikai, sem pedig logikai szemantikai módszerekkel nem vizsgálható. Annak ellenére, hogy könyvünkben a fő hangsúly a strukturális szemantikán van, a kognitív szemantika legfontosabb meglátásait, a strukturális szemantika szempontjából is hasznosítható eredményeit szintén bemutatjuk. Ugyanakkor olyan esetekben, amikor a kognitív szemantika ellentétbe kerül a strukturális szemantikával, az utóbbi megoldásainak helyessége mellett fogunk érvelni. A legtöbb fejezetben kitérünk a logikai szemantika szempontjaira is, mivel a logikai szemantika nemcsak fontos eszközöket dolgozott ki a jelentés leírásához, hanem a jelentéskutatást sok új empirikus meglátással is gazdagította. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a jelentéselmélet nem azonos a logikai 2

ELŐSZÓ szemantikával, ezért helytelen lenne, ha – mint ahogy ez gyakran előfordul a nemzetközi irodalomban – egyenlőség jelet tennénk a kettő közé. A jelentés kérdései pályám kezdete óta foglalkoztattak. Az utóbbi néhány évtizedben elsősorban az előfeltevések, az aspektus és akcióminőség, a modalitás és az igék eseményszerkezete érdekelt leginkább. Az ezekről szóló fejezetekben elsősorban saját korábbi munkáimra támaszkodtam. A többi fejezet a hosszú évek alatt áttanulmányozott könyvek és cikkek az adott kérdéskörre vonatkozó anyagából és legfontosabb meglátásaiból nyújt áttekintést. Fontosnak tartottam – ahol erre lehetőség nyílt – a morfoszemantikai (a szóképzéssel összefüggő) jelentéstani kérdésekre is kitérni. A Jelentéselmélet 2000-ben megjelent első kiadása a Felsőoktatási Tankönyvtámogatási Program keretében tankönyvnek készült. A jelen kiadással egy teljesen új könyvet kap kezébe az olvasó. Az első kiadást az elmúlt években sokan használták az oktatásban, a szóban vagy írásban kapott visszajelzések alapján a szöveget sok helyen igyekeztem érthetőbbé, világosabbá tenni és a nyilvánvaló hibákat kijavítani. Fontosnak tartottam a szöveg lábjegyzetekkel való kiegészítését, amelyek bibliográfiai hivatkozásokon kívül az adott szövegrészekhez további magyarázatot is fűznek. Az első kiadás Előszavában köszönetet mondtam azoknak, akik hasznos megjegyzéseikkel és tanácsaikkal segítettek, így Fónagy Ivánnak, Gyuris Beátának, Ladányi Máriának, Pethő Gergelynek és Pléh Csabának. Az új kiadás előkészítéséhez nagy segítséget nyújtott Pethő Gergely és Kálmán László, részletes megjegyzéseik figyelembe vételével dolgoztam át könyvem néhány központi fejezetét és egészítettem ki a többi fejezetet. Munkájukért köszönettel tartozom. A Jelentéselmélet új kiadását az OTKA a T042687. számú pályázattal támogatta. Budapest, 2007. október

3

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI 1.1. A nyelvi jelentés fogalma A jelentés fogalma régóta okoz fejtörést a nyelvészeknek. Sem az újgrammatikus, sem a strukturalista, sem pedig a korai generatív iskolának nem volt rendszeres jelentéstana. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a hangtani, alaktani és mondattani jelenségekkel szemben – Gombocz Zoltán szavaival – a jelentéstani „jelenségek bonyolult természete és szinte végtelen 1 változatossága rendkívül megnehezíti a megfigyelést és a rendszeralkotást”. A jelentés fogalma is nehezen határozható meg. Ismét Gombocz Zoltánt idézve „a jelentés […] funkciófogalom: a névnek az az ereje, vis verbi, hogy képzettartalmat jelent, megjelenít, a szó értelmének az a tulajdonsága, hogy 2 névhez kapcsolódik”. A nyelvtudomány korábbi korszakaiban több Gomboczéhoz 3 hasonló meghatározással találkozhatunk. Az ilyen meghatározásokban azonban annyi a bizonytalan értelmű elem, hogy még hozzávetőlegesen sem tekinthetők megfelelőeknek. A mai jelentéstan nem határozza meg közvetlenül a jelentést, abból indul ki, hogy a jelentés viszonyfogalom, és ebben osztozik Gombocz és több kortársának véleményében, de ezt a viszonyfogalmat a logika és a kognitív pszichológia legújabb eredményeivel összhangban kívánja közelebbről meghatározni. Ez a választott módszertől és részben a vizsgálandó kérdésektől 4 függően lényegében háromféle módon történhet.

1

Gombocz (1926: 131). Ibid.: 148. 3 Gombocz jelentéstani munkáját a nemzetközi nyelvtudomány tanítványa, Ullmann István munkái révén ismerhette meg. Vö. Ullmann (1951) és (1962). A jelentéstannak Gomboczéhoz hasonló felfogását találjuk Martinkó András 2001-ben megjelent, de a múlt század közepe táján írt könyvében is (Martinkó 2001). 4 A jelentéstani kutatások irányzatait más szerzők nem feltétlenül így osztályozzák. Így például Gennaro Chierchia és Sally McConnell-Ginet is háromféle jelentéselméletről beszél, az első a logikai módszereket alkalmazó elméleteket foglalja magában, a második a kognitív elmélete ket, a harmadik a pragmatikai elméleteket (Chierchia–McConnell-Ginet 1990: 46–47). William Frawley ötféle jelentéstani elképzelést vázol fel, az első kettő (Meaning as Reference és Meaning as Logical Form) lényegében a logikai vagy formális szemantikát fedi le, a harmadik (Meaning as Context and Use) a pragmatikaelméletet, a negyedik egyfajta antropológiai jelentéselmélet (Meaning as Culture), az ötödik a kognitív elméleteket foglalja magában (Meaning as Conceptual Structure, Frawley 1992: 17–60). Mind a Chierchia–McConnellGinet, mind pedig a Frawley-féle felfogásban a lexikai jelentésrelációk, amelyeket munkánkban a strukturális szemantika körébe utaltunk (l. alább), a logikai szemantika körébe tartoznak. Ezenkívül mindkét felfogás külön elméleti megközelítésként említi a pragmatikai jellegű elméleteket, amelyekkel mi ebben a munkánkban nem foglalkozunk. A szemantika és pragmatika megkülönböztetésére vonatkozóan azonban lásd a következő fejezetet. 2

4

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI

1.2. A logikai jelentésfogalom Az egyik módszer a nyelvi kifejezések (jelek, jelkombinációk) vonatkozásából (referenciájából, denotátumából) indul ki. A tulajdonnevek a tulajdonnév hordozójára vonatkoznak, tehát például Széchenyi István arra a személyre utal, akinek Széchenyi István a neve, Budapest arra a helyre, amelyet Budapestnek hívnak. A köznév vonatkozása bonyolultabb: a vonatkozás létrejöttéhez a főnevet valamilyen módon határozottá kell tennünk (determinánssal kell ellátnunk), határozott főnévi kifejezést kell a főnévből szerkesztenünk. A tanító főnév önmagában csak foglalkozást jelöl, az a tanító határozott főnévnek (főnévi kifejezésnek) viszont már lehet vonatkozása: az a beszédhelyzet alapján azonosítható egyed, akinek a foglalkozása tanító. Ez az anyagnevekre is érvényes: az arany olyan anyagra vonatkozik, amely az arany tulajdonságaival rendelkezik. Főnévi kifejezés azonban nemcsak egyedekre, hanem eseményekre (a futás, a 5 megemlékezés) és elvont entitásokra (az igazság, a komolyság) is vonatkozhat. Mindezekben az esetekben a vonatkozás csak mondatban megfogalmazott kijelentés (propozíció) esetén érvényesülhet, léphet működésbe. A kijelentés logikai fogalom, szemben a mondattal és a megnyilatkozással (l. alább), amelyek nyelvészeti fogalmak. A kijelentés az, amit a mondat a világról állít. (1) A Magyar Tudományos Akadémiát Széchenyi István alapította. (2) Budapest Európa egyik legszebb városa. (3) Jön a tanító! (4) Az arany a széfben van. (5) A megemlékezés tíz percig tartott. (6) Az igazság még kiderülhet. A fenti mondatokban a Magyar Tudományos Akadémia, Széchenyi István, Budapest, Európa, a tanító, az arany, a megemlékezés, az igazság főnévi szerkezeteknek van vonatkozása, ezek a főnévi szerkezetek tehát referenciális kifejezések. A főnévi kifejezés vonatkozása nemcsak egyed, hanem egyedek összessége (halmaza) is lehet. (7) A barátaim szőkék. (8) A barátaim a tieidnél többen vannak. Míg a (7) mondatban a többes számú főnévi kifejezés által jelölt halmaz minden egyes eleméről állítjuk, hogy szőke, a (8) mondatban két halmaz elemeinek számát hasonlítjuk össze, mindkét esetben azonban a többes számú főnévi kifejezés 5

A vonatkozás (referencia) kérdése persze ennél bonyultabb. Vö. Zimmermann (1991)-et.

5

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI vonatkozása egy halmaz. A (7)-ben, ill. (8)-ban bemutatott kétféle vonatkozás megkülönböztetésére azt szoktuk mondani, hogy az előbbi esetben a vonatkozás disztributív, míg az utóbbi esetben kollektív. Mint láttuk, a vonatkozás a nyelvi kifejezések és a világ entitásai között létesít kapcsolatot. A nyelvi jelentés azonban nem azonosítható a vonatkozással, annál sokkal gazdagabb. Gottlob Frege mutatott rá arra, hogy alapvető különbség van vonatkozás (Bedeutung, a modern logika terminusával: extenzió) és jelentés (Sinn, a modern logika terminusával: intenzió) között. Ismert példája az esthajnalcsillag (németül: Abendstern, Morgenstern, hasonlóan angolul: evening star, morning star). Az esthajnalcsillagra kétféleképpen utalhatunk: este Abendstern ’estcsillag’ a csillag neve, hajnalban viszont Morgenstern ’hajnalcsillag’. Márpedig Frege érvelése szerint ha a nyelvi jelentés azonos lenne a vonatkozással, akkor az alábbi két 6 mondatnak azonos lenne a jelentése. (9) Der Morgenstern ist der Abendstern. szó szerint: ’A hajnalcsillag az estcsillag’ (10) Der Morgenstern ist der Morgenstern. ’A hajnalcsillag a hajnalcsillag’ A (10) mondatot a (9) mondatból úgy kaptuk, hogy az Abendstern-t a vele azonos vonatkozású Morgenstern-nel helyettesítettük. Amíg azonban (10) üres tautológia, (9) nem az: ebben a mondatban azt állítjuk, hogy a két főnévi kifejezés vonatkozása azonos. A két mondat tehát nem azonos jelentésű. Hasonlóképpen más a jelentése a (11) mondatban található két azonos vonatkozású főnévi kifejezésnek (Budapest és Magyarország legnagyobb városa) is. 7

(11) Budapest Magyarország legnagyobb városa.

A két főnévi kifejezés jelentésének különbsége abban rejlik, hogy ugyanazt a dolgot két különböző módon jelöli. Ez a különbség döntő módon befolyásolhatja a mondatban kifejezett kijelentés igaz vagy hamis voltát (igazságértékét) is. Hasonlítsuk össze az alábbi két mondatot: (12) Péter azt hiszi, hogy Budapest szép város. (13) Péter azt hiszi, hogy Magyarország legnagyobb városa szép város. Ha Péter nem tudja, hogy Budapest Magyarország legnagyobb városa, akkor a (12) kijelentés igaz volta nem jelenti egyúttal a (13) kijelentés igaz voltát és fordítva, a (13) mondat igaz voltából még nem következik a (12) mondat igaz volta. 6

L. Frege (1966)-t. A tulajdonnevek jelentésével (vonatkozásával) Saul Kripke klasszikus tanulmánya foglalkozik részletesen (Kripke 1972). 7

6

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI Hasonlóképpen a (14) kijelentés igaz voltából sem következik a (15) kijelentés igaz volta. (14) Budapest volt a király székhelye. (15) Magyarország legnagyobb városa volt a király székhelye. Ha két kijelentés igaz vagy hamis volta különböző feltételek függvénye, azt mondjuk, hogy a két kijelentésnek különbözők az igazságfeltételei. Egy kijelentés igazságfeltételei tehát azok a feltételek, amelyek teljesülése esetén igaz a szóban forgó kijelentés. A mondatban kifejezett kijelentés jelentését részben vagy teljes egészében a kijelentés igazságfeltételeivel azonosíthatjuk. Az igazságfeltételek is a nyelvi kifejezés és a világ közötti kapcsolatot fejezik ki. A nyelvi jelentésnek a vonatkozással és az igazságfeltételekkel történő leírása tehát azt jelenti, hogy a jelentés lényegét a nyelvi kifejezések és a világ objektumai közötti kapcsolatban keressük. (16)

A ’világ’ azonban nem a bennünket körülvevő fizikai világ, hanem annak mentális ábrázolása. Ezt mutatták már a (12)–(13) példák is, de sok más példa, így a (17a,b) is, ezt bizonyítja. (17) a. Keni a vajat a kenyérre. b. Keni vajjal a kenyeret. A fizikai valóságban a két esemény azonos, a mentális ábrázolásban azonban különböznek az elképzelt végpontban: elfogy a vaj, ill. meg van kenve a kenyér. Vagy más példát véve: a fizikai világban aligha van szigorú értelemben vett pontszerű (időtartammal nem rendelkező) esemény. Mentálisan viszont többféle eseményt is pontszerűnek tekintünk (eléri a hegytetőt, megpillantja a barátnőjét, a bomba felrobbant stb.) Világon általában az aktuális világot értjük, amely azonos a tapasztalati világunkkal és a dolgok aktuális menetét tükrözi. Az aktuális világon kívül még sok más világ képzelhető el. Egy álom, egy mese, egy regény, egy film is egy-egy ún. lehetséges világot határoz meg. Van tehát olyan lehetséges világ, amelyben a boszorkány, a sárkány főnévi szerkezetnek van vonatkozása. És olyan lehetséges világ is van (például álmaim világa), amelyben az Én vagyok Szókratész kijelentés igaz. A (16) alapján a nyelvi kifejezéseket nem közvetlenül a világgal, hanem annak valamilyen modelljével hozzuk kapcsolatba. Egy ilyen modellben 7

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI beszélhetünk egyedekről, tulajdonságokról, tényállásokról: kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a főnevek egyedekre (entitásokra), a predikátumok tulajdonságokra, a mondatok tényállásokra vonatkoznak. Minden logikai rendszer explicit vagy implicit módon a világról modellt konstruál és a nyelvi kifejezések jelentését az így konstruált modell segítségével határozza meg. A nyelvi jelentésnek a vonatkozással való kapcsolatának a vizsgálata, a jelentésnek igazságfeltételekkel történő leírása a logikai vagy formális szemantikára jellemző. Az igazságfeltételes módszer azonban nem szükségszerű tulajdonsága a logikai szemantikának: léteznek olyan logikai rendszerek is, amelyek nem használják az igazságfeltétel fogalmát. Mint már említettük, a formális szemantika alapegysége nem a mondat, hanem a 8 kijelentés (propozíció). A mondatok és a kijelentések közötti viszony nem mindig egyértelmű. Tudjuk, hogy nem minden mondat fejez ki kijelentést: a kérdő vagy a felszólító mondatoknak például nincs igazságértékük. (Ami nem zárja ki az ilyen mondatok logikai tárgyalását, a logika a kérdő és felszólító mondatokra külön logikai rendszereket dolgozott ki.) A módosító határozószót tartalmazó mondat sem kijelentés, a módosító határozószókat (valószínűleg, feltehetőleg, biztosan, szerencsére stb.) tartalmazó mondat ugyanis nem rendelkezik a kijelentések tulajdonságával: nem tagadható, nem lehet rá kérdezni, nem lehet feltételes mondat premisszája, nem koordinálható stb. (18) A fiúk valószínűleg megérkeztek. A (18) mondat nem fejez ki kijelentést, jelentése nem fogalmazható meg igazságfeltételekkel. Ez a mondat azonban a szubjektív módosító határozószó „objektiválásával” összetett kijelentéssé alakítható: (19) Valószínű, hogy a fiúk megérkeztek. 9

A (18) szubjektív, a (19) objektív módon fejezi ki ugyanazt a tartalmat. A szubjektivitás vizsgálata azonban lényegében kívül esik a formális szemantika hatáskörén. (Talán egyedül az ún. propozicionális attitűdöt kifejező igék – mint pl. hisz, vél, gondol – vizsgálata képez ebből a szempontból kivételt, amelyekkel igen sok logikai munka foglalkozik, de ebben az esetben sem igazán a beszélő szubjektivitása áll a vizsgálódások középpontjában.) 8

A formális szemantikának azonban nem definiáló tulajdonsága, hogy alapegysége kijelentés, mivel olyan szemantikai rendszerek is léteznek, amelyekben a kijelentés nem játszik központi szerepet. A klasszikus és a mai „mainstream” szemantikai elméletekben azonban a kijelentés és az igazságfeltétel fogalmai alapvetők, ezért az ezekkel a fogalmakkal nem foglalkozó elméletekkel e munkánkban nem foglalkozunk. A formális szemantika definiáló tulajdonsága – mint ahogy az a fenti gondolatmenetből is kiderül – az, hogy a valóságot, amivel a jelentések kapcsolatban vannak, modellekkel ragadja meg. Ezért a formális szemantika helyett modellelméleti szemantikáról is beszélhetnénk. A formális szemantikán a továbbiakban a klasszikus, ill. a mai „mainstream” szemantikát értjük. 9 Lásd részletesebben a szubjektív–objektív episztemikus modalitás tárgyalásával kapcsolatban a 11.3. pontban.

8

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI Abból, hogy a formális szemantika alapegysége a kijelentés, következik, hogy a szójelentést ebben a leírási keretben a mondathoz rendelt kijelentés jelentésének a függvényében kell meghatároznunk. Valamely x szó jelentése azonos azzal a jelentéssel, amellyel ez a szó a mondathoz rendelt kijelentés jelentéséhez hozzájárul. Ez az adott szó szintaktikai funkciójától is függ. Ebből most már természetesen adódik a formális szemantika egyik alapfeltevése, a jelentés kompozicionalitása, amelyet Frege-féle elvnek is szoktak hívni. A kompozicionalitás elve a következőt mondja ki: A mondat jelentése – a mondat szintaktikai szerkezetének ismeretében – levezethető a mondat alkotóelemeinek jelentéséből. A jelentés kompozionalitása módszertani elv és nem szabály. A formális szemantikában ezt az elvet elsősorban a kijelentések (propozíciók) jelentésének meghatározásakor alkalmazzák. A kompozicionalitás elve kétféle problémát vet fel. Egyrészt a kijelentések alkotóelemeinek olyan jelentést kell tulajdonítani, amely biztosítja a kompozicionalitást, másrészt olyan eszközöket kell találni, amelyek a levezetést lehetővé teszik. A formális szemantikai kutatások nem kis mértékben ezeknek a problémáknak a megoldására irányulnak. 10

A kompozicionalitás elve természetesen nem érvényesülhet idiómák esetén: (20) a. Egyszer hopp, máskor kopp. b. Kutyából nem lesz szalonna.

A (20a) mondatban megfogalmazott kijelentés jelentése (’Egyszer jól megy a dolga, máskor meg szükséget szenved’) nem kompozicionális, a (20b)-nek van ugyan kompozicionális jelentése is, idiómaként (’A rossz természet ellen nehéz küzdeni’) viszont jelentése nem kompozicionális. A formális szemantika az általa vizsgált jelentéstani jelenségekre formális magyarázatot keres. Ez lényegében abban áll, hogy a jelentést a formális logikáéhoz hasonló módszerekkel és eszközökkel ábrázolja (reprezentálja) és a jelentésábrázolások között összefüggéseket állapít meg. A jelentésábrázolás egyik fajtáját alkotják az ún. jelentésposztulátumok, amelyek jelentések közötti összefüggéseket rögzítenek. Ezek az összefüggések leginkább logikai ekvivalenciavagy következményrelációk megállapításából állnak. Ha a férfi szó jelentését az egyszerűség kedvéért férfi′-vel, az apa szó intenzióját apa′-vel és a szülő szó intenzióját szülő′-vel jelöljük, akkor az apa′, férfi′ és szülő′ jelentések közti összefüggést az alábbi jelentésposztulátum rögzíti. (A „↔” jel kétirányú implikációt jelöl: a baloldal igaz voltából következik a jobboldal igaz volta, és fordítva, a jobboldal igaz voltából következik a baloldal igaz volta, ami egyébként a logikai 10

A kompozicionalitás hiányát az idiómák egyik definiáló tulajdonságának szokás tekinteni. Persze ha magát az idiómát tekintjük alapelemnek (nem szokás), akkor a kompozicionalitásra való hivatkozás értelmét veszti.

9

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI ekvivalencia definíciója; az „∀” az univerzális kvantor jele, jelentése ’minden, összes’.) (21) ∀x∀y[apa′(x,y) ↔ (férfi′(x) & szülő′(x,y))]

A (21) jelentésposztulátum parafrázisa a következő: bármely x-re és y-ra érvényes, hogy ha x apja y-nak, akkor x férfi és x szülője y-nak, és fordítva, ha x férfi és x szülője y-nak, akkor x apja y-nak. A formális jelentésábrázolások előnye, hogy lehetővé teszik a jelentés (egyes aspektusainak) egzakt vizsgálatát. Annak ellenére azonban, hogy a formális szemantika az elmúlt néhány évtizedben a nyelvi jelentés egyre bővülő körét tudta vizsgálódásaiba bevonni, a nyelvi jelentésnek még mindig csak kis hányadáról képes számot adni. Összefoglalva az eddigieket: a formális szemantika (a) a vonatkozás problémáit vizsgálja (milyen nyelvi kifejezésnek lehet vonatkozása, milyen feltételek mellett beszélhetünk vonatkozásról, milyen típusai vannak a vonatkozásnak), (b) a jelentést igazságfeltételekkel igyekszik megfogalmazni, (c) feltételezi, hogy a jelentés kompozicionális és (d) a jelentést formális (logikai) eszközökkel 11 ábrázolja.

1.3. A kognitív nyelvészeti jelentésfogalom A nyelvi jelentés szorosan összefügg a megismeréssel (a kognícióval), vagyis azzal, hogy a bennünket körülvevő világot hogyan észleljük, hogy az észlelés eredményeit hogyan dolgozzuk fel, hogyan ábrázoljuk mentálisan. A formális szemantikával szemben, amelynek modelljei általában nem törődnek a pszichológiai realitás kérdésével, a kognitív szemantika a jelentésleírással kapcsolatban megköveteli, hogy az a mentális ábrázolást lehetőleg hűen tükrözze, hogy pszichológiailag reális 12 legyen. A kognitív szemantikában nem ritka az az álláspont sem, hogy nemcsak a megismerés determinálja a nyelvi jelentést, hanem ez gyakran az ellenkező 11

A formális szemantikával foglalkozó újabb áttekintő munkák közül érdemes megemlítenünk Larson – Segal (1995)-öt, de Swart (1998)-at, Kearns (2000)-et és Gyuris et al. (2006)-ot. Az említett munkák nem foglalkoznak sem a szavak strukturális összefüggéseinek vizsgálatával, sem pedig a kognitív elméletekkel. Gyuris et al. már a könyv címében is jelzi, hogy formális szemantikáról van szó, de Swart munkájának a címe ezzel szemben félrevezető, ti. nem a nyelvészeti, hanem a formális szemantikába vezeti be az olvasót. A cím mögött talán az a helytelen feltételezés húzódik, hogy a nyelvészeti szemantika azonos a formális szemantikával. 12 Persze a logika szabályai is valamilyen értelemben a gondolkodás bizonyos szempontjait kívánják megragadni, de a kognitív nyelvészet értelmében vett pszichológiai realitás kérdése kívül esik érdeklődési körén, ami azzal magyarázható, hogy a kognitív szemantika legtöbb meglátása nem ragadható meg – legalábbis egyelőre – formális eszközökkel.

10

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI irányban is igaz, vagyis hogy a nyelvi jelentés befolyásolja, hogy hogyan látjuk a 13 világot. A jelentésnek az észleléssel való közvetlen kapcsolatát mutatják az alábbi példák. (22) a. A bicikli a ház előtt van. ?

b. A ház a bicikli mögött van. Amíg a (22a) mondat értelmezésével nincs problémánk, a (22b) mondatot nehezen tudjuk értelmezni (a kérdőjel az értelmezés problematikus voltára utal). Logikailag persze ha az ’x y előtt van’ kijelentés érvényes, akkor érvényesnek kell lennie az ’y x mögött van’ kijelentésnek is. A két kijelentés logikailag egyenértékű. A (22a,b) példák azonban azt tanúsítják, hogy a logikai egyenértékűség (ekvivalencia) nem jelent egyúttal egyenértékűséget a nyelvhasználat szempontjából is. Vajon mi lehet ennek az oka? A helyviszonyok észlelésekor általában a kisebb, perceptuálisan kevésbé szembetűnő, nehezebben azonosítható, mozgó vagy mozogni képes, új információt hordozó tárgyat viszonyítjuk a nagyobb, perceptuálisan szembetűnő, könnyen azonosítható, mozdulatlan és ismert információt hordozó tárgyhoz. Az alaklélektan terminusait felhasználva az előbbit alaknak (figure), az utóbbit háttérnek (ground) nevezzük. A (22a) mondat értelmezésével azért nincs gondunk, mivel a ’ház’ a háttér és a ’bicikli’ az alak. Ezzel szemben a (22b) mondatban a perceptuálisan kevésbé szembetűnő, nehezebben azonosítható, mozogni képes tárgy, a ’bicikli’ szerepel háttérként, és a nagyobb, perceptuálisan szembetűnő, könnyen azonosítható, mozdulatlan ’ház’-at hozzá viszonyítjuk. A térbeli viszonyok érzékelésekor szerepet játszanak az emberi test tulajdonságai (ez jut többek között kifejezésre a jobbra – balra, hátra – előre, előtt – mögött, szemben határozószókban, illetőleg névutókban) és a naiv fizikai világkép (a növekedés felfelé, az esés lefelé „történik”, a nagyobb tárgy hordozza a kisebbet, a hordozó közelebb van a föld felszínéhez, a hordozott részben elfedi a hordozót). A tárgyak fizikai tulajdonságai, méretei, természetes térbeli elhelyezkedése a tárgyak mentális ábrázolásában is szerepet játszanak. Ez a mentális ábrázolás magyarázza az alábbi mondatok értelmezése közötti különbségeket. (23) a. A rúd hosszú. b. A rúd magas. (24) a. A cigaretta hosszú. ?

b. A cigaretta magas. ?

(25) a. A torony hosszú. b. A torony magas. 13

Lásd például Lakoff (1987)-et, különösen a 18. fejezetét.

11

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI A rúd nem rögzített, állítható is, meg fektethető is. Mindkét pozíció természetes. Ezzel szemben a cigarettát nem szoktuk álló helyzetben észlelni, a torony pedig rögzített, s ezért nem fektethető. A mentális ábrázolásban a cigaretta térbeli tulajdonságai között nem szerepel a magasság, a toronyéi között nem szerepel a hosszúság. A (23a,b), (24a,b) és (25a,b) mondatok viselkedése tehát a szóban forgó tárgyak mentális ábrázolásával magyarázható. A szavak vonatkozásának megállapításában is döntő szerepe lehet az észlelésnek. Ennek legszebb példáját a színt jelölő szavak képezik. Az alapvető színnevek közel száz nyelv alapján történt vizsgálata azt mutatta, hogy számuk a nyelvekben maximálisan 11 (az angolban: white ’fehér’, black ’fekete’, red ’piros’, green ’zöld’, yellow ’sárga’, blue ’kék’, brown ’barna’, purple ’lila’, pink ’rózsaszínű’, orange ’narancsszínű’, grey ’szürke’). Alapvető színnévnek számít minden olyan színnév, (a) amely egyetlen szótövet tartalmaz (tehát monolexémikus; ennek a kritériumnak az alapján a magyarban nem sorolható az alapvető színnevekhez a kékeszöld, a narancsszínű); (b) amelynek jelentése nem része egy másik színnév jelentésének (mint pl. az angol crimson ’bíborvörös’ és scarlet ’skarlátvörös’ a red ’piros, vörös’ árnyalatait jelöli), (c) amelynek alkalmazhatósága nem korlátozódik néhány 14 tárgyra (pl. a szőke a magyarban vagy a blond az angolban). A vizsgálatok az alábbi tipológiai általánosításokat tették lehetővé: a. Minden nyelvben van legalább két színt jelölő szó, ezek a fehér (világos), illetőleg a fekete (sötét) színtartományt fedik le. Ebbe a csoportba tartozik a vizsgált nyelvek közül például az új-guineai jalé, a kongói ngombe, a dravida paliyan. b. Ha egy nyelvben három ilyen szó van, akkor a harmadik a piros színtartományra vonatkozik. Három színnevet találunk például a kongói bagandában, az amerikai indián pomóban, a dravida todában. c. Ha egy nyelvben négy ilyen szó van, akkor ebben a nyelvben a negyedik szó vagy a zöldre, vagy a sárgára vonatkozik. Négy színnév található például a szudáni bagirmiben, a kongói ilában, a szomáliban, az ausztráliai aruntában. d. Öt színt jelölő szó esetén az adott nyelvben mind a zöldre, mind pedig a sárgára van szó. Ehhez a típushoz tartozik többek között a kanadai eszkimó, az amerikai indián hopi és navaho, a rhodéziai shona. e. Ha hat színt jelölő szót találunk a nyelvben, akkor a hatodik szó a kékre vonatkozik. Ez jellemző például a mandarin kínaira, a szudáni masaira, a tamilra, a nigériai hausára. 14

L. Berlin – Kay (1969)-et.

12

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI f. Hét szó esetén a hetedik szó a barna. A vizsgált száz nyelvből csak öt tartozik ebbe a csoportba: a szudáni bari, a jávai, az indiai malayalam, az amerikai indián nez perce és a líbiai siwi. g. A nyolcadik ilyen szó a lila, a rózsaszín (angol: pink), a narancssárga (angol: orange) vagy a szürke színtartományokra vonatkozik. Ebben a csoportban találjuk az ismertebb nyelveket: az angolt, a japánt, a hébert, a koreait, az oroszt, a kantoni kínait és ide tartozik a magyar is. (A magyarban sem a rózsaszín, sem pedig a narancssárga nem számít alapvető színnévnek.) A hierarchia (az angol színneveket használva) tehát így fest.

(26)

Gyermeknyelvi megfigyelések azt mutatják, hogy a színnevek anyanyelvi elsajátítása is ezt a hierarchiát követi. A színnevekre vonatkozó későbbi pszichofiziológiai és pszicholingvisztikai kutatások a korábbi eredményeket bizonyos mértékig módosították, és a következő 15 eredményekhez vezettek: a. azokban a nyelvekben, amelyekben csak két színt jelölő szó létezik, ott az egyik lefedi az összes meleg színt (fehér, piros, narancs, sárga, rózsaszín, lila), a másik pedig az összes hideg színt (fekete, kék, zöld, szürke); b. a két színnévvel rendelkező nyelvekben az előbbiek miatt mindegyik színnév olyan tartományt fed le, amelynek egynél több fokális pontja van; c. a színtartományok fokális pontjai univerzálisan meghatározhatók; d. minden fokális ponthoz legalább egy színkategória tartozik; e. minden színkategóriának egyértelműen meghatározhatók a határai, ezek a szomszédos színkategóriák fokális pontjai; f. a színkategóriák (26) alatti hierarchiáját nem úgy kell érteni, hogy például egy három színkategóriával rendelkező nyelv a fehér és fekete színnévhez hozzáveszi harmadikként a pirosat, hanem úgy, hogy a meleg színtartományban különbséget tud tenni a piros és a nem piros között. Hasonlóképpen a négy színnévvel rendelkező nyelvek vagy a meleg színtartományban tudnak különbséget tenni a piros, sárga és a többi szín között, vagy a hideg színtartományban a zöld és a többi hideg szín között. Ezért beszélhetünk a színtartományok differenciálódásáról: a 15

L. Kay – McDaniel (1978)-at.

13

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI negyedik szinten tehát négy, az ötödik szinten öt differenciált színtartományt találunk. A további szinteken viszont nem az történik, hogy a meleg vagy hideg színtartomány tovább differenciálódik, hanem egy-egy színnév két színtartomány egymással szomszédos résztartományainak egyesített tartományára vonatkozik. Így a barna szín a sárga és a fekete színtartomány szomszédos részeiből álló színtartományt jelöli, a zöld a sárga és a kék színtartomány szomszédos részeiből álló színtartományt, a rózsaszín a piros és fehér színtartományok szomszédos részeiből álló színtartományt, a lila a piros és kék színtartományok egymással szomszédos részeiből álló színtartományt, a narancssárga a piros és sárga színtartományok egymással szomszédos részeiből álló színtartományt, végül a szürke a fekete és fehér színtartományok egymással szomszédos részeiből álló színtartományt. A fekete, fehér, piros, sárga, zöld és kék színnevek által jelölt színtartománynak egyetlen fokális értéke van, a barna, lila, rózsaszín, narancsszín és szürke színnevek által jelölt színtartományoknak pedig kettő. Minél inkább eltávolodunk a fokális ponttól, annál homályosabbá, életlenebbé válik a színnév vonatkozása. A vonatkozás kérdése tehát fontos szerepet játszik a mentális ábrázolásban is. A színnevek jelentése valójában csak a színnév egy tipikus vonatkozásának segítségével (logikai terminussal: extenzionálisan) adható meg. Lásd a hagyományos szótárak meghatározását. Pl. kék: ’a derült ég színéhez hasonló színű’; zöld: ’a szivárvány színei között a sárga és a kék közötti színű’. A vonatkozás és a jelentés szoros kapcsolata érhető tetten a tárgyak, élőlények osztályozásában is. A tárgyak, élőlények lehetséges elnevezései közül nem választunk önkényesen. Ismeretes, hogy a tárgyak, élőlények nevei között különféle jelentésviszonyokat állapíthatunk meg. Így például a kutya szó és az állat szó között alá-, ill. fölérendeltségi viszony áll fenn. Más szóval a kutya szóval jelölt entitás az állat szóval jelölt entitások közé tartozik, utóbbi az előbbi fölérendelt fogalma, az előbbi pedig az utóbbinak alárendelt fogalma. Az ilyen alá- és fölérendeltségi viszony a lexikai egységek egyik szervező tulajdonsága. Megtaláljuk például a labrador – kutya – állat, babarózsa – rózsa – virág, illetőleg a karosszék – szék – bútor esetében is. Ezeknek a szavaknak az esetében a középen elhelyezkedők (kutya, rózsa, szék) kitüntett szerepet játszanak a megnevezésben. Ez a szint a pszichológiailag alapvető szint, a hozzájuk tartozó elnevezések az 16 alapnevek (basic level terms). Kitüntetett szerepüket az alábbi tulajdonságok bizonyítják: a. Megnevezéskor legkönnyebben az alapneveket használjuk. b. A nyelvek többnyire egyszerűbb szerkezetű szavakkal jelölik az alapneveket (pl. szék – karosszék, rózsa – babarózsa). Ez különösen az alapszint és a vele alárendeltségi viszonyban álló szint összehasonlításakor vehető észre. 16

L. az alapkategóriák részletesebb tárgyalását Rosch et al. (1976)-ban.

14

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI c. Legkönnyebben az alapnevekre emlékszünk. d. Az alapszinten a dolgokat „holisztikusan”, egységes egészként észleljük, az alacsonyabb szinthez tartozó nevek esetében ezzel szemben különféle megkülönböztető jegyekre van szükségünk ahhoz, hogy például a különféle virágok, székek, kutyák között különbséget tudjunk tenni. e. A gyermek az alapneveket tanulja meg először. Mindezek a tulajdonságok pszicholingvisztikai tesztekkel bizonyíthatók. A fent említett és a hozzájuk hasonló kérdésekkel a kognitív szemantika foglalkozik. A formális szemantikával szemben, amely a formális logikával keres kapcsolatot, a kognitív szemantika a mentális ábrázolás tulajdonságainak megállapításakor elsősorban a kognitív pszichológiára és a megismeréstudományra (cognitive science) támaszkodik. Magyarázatot keres a kísérleti pszichológia és antropológia 17 által megfigyelt jelenségekre. A kognitív szemantika a nyelvi jelentés lényegét a nyelvi kifejezések és a megismerés kapcsolatrendszerében látja: (27) Ebben az esetben is a nyelvi kifejezéseket nem közvetlenül a megismeréssel, hanem annak valamilyen modelljével hozzuk kapcsolatba, a megismerés, a kogníció közvetlenül nem figyelhető meg. Sok esetben egy jelenségcsoport mögötti mentális szerkezetre nyelvi kifejezésekből is következtethetünk. Így például a mozgásesemény mentális szerkezetét az alábbi 18 példák alapján állapíthatjuk meg. (28) a. A ceruza leesett az asztalról. b. A ceruza legurult az asztalról. c. A ceruzát lelöktem az asztalról. d. A ceruzát legurítottam az asztalról. A ceruza a mozgó alak, az asztal a háttér. A mozgás útvonalát a -ról toldalék fejezi ki. A leesik ige csupán lefelé történő mozgást jelöl. Bármiféle mozgáseseménynek szükséges összetevője az alak, a háttér, a mozgás és az útvonal. A legegyszerűbb mozgásesemény (l. a (28a) mondatot) ezeket az összetevőket tartalmazza: 17

Természetesen bizonyos esetekben fennállhat a körkörösség veszélye: a kognitív valóság mibenlétére nyelvi struktúrákból következtetünk, ugyanakkor a ezeket a nyelvi struktúrákat a kognitív valóságra hivatkozva szeretnénk megmagyarázni. 18 A mozgásesemény részletes tárgyalását l. Talmy (1985)-ben.

15


(29)

A (28b) mondat a (29)-ben felsorolt összetevőkön kívül a mozgás módját is kifejezi: a ceruza gurulva mozgott, a (28c) mondatban pedig az ágens is a mozgásesemény része: a mozgást az ágens hozta létre, okozta. A (28c) mondat igéje is kauzatív, de nem fejezi ki a mozgás módját, a (28d) mondatban ezzel szemben mind a mozgás módja, mind pedig a kauzatív összetevő megjelenik. A (29) sémát tehát a mód és az ok összetevőivel kell kiegészítenünk. Utóbbi kettő szabadon választható, tehát a mozgásesemény kifejezheti a mozgás módját vagy okát is, de tartalmazhatja mindkét összetevőt is. (30) A nyelvek különbözhetnek egymástól abban, hogy a mozgásesemény milyen összetevőit fejezik ki egyszerű (alaktanilag nem összetett) igével. Az angol, német, magyar és még sok más nyelv a mozgásigében a mozgáson kívül kifejezheti a mód és/vagy az ok összetevőit (vö. az angol slide ’csúszik’ [vmi csúszva mozog], roll ’gurul’ [vmi gurulva mozog], push ’lök’ [vki vmit/vkit lökve mozdít], throw ’dob’ [vki vmit dobással mozdít] igéket). Az útvonal nem fordul elő összetevőként egyszerű igék esetében, az útvonalat prepozíciós/posztpozíciós kifejezéssel, valamilyen toldalékkal vagy igekötővel kell megadnunk (throw the ball into the hole, den Ball in das Loch hineinwerfen, bedobja a labdát a lyukba). Az újlatin nyelvekben ezzel szemben az útvonal többnyire a lexikai jelentés része (l. pl. a francia descendre ’lemegy’, monter ’felmegy’, partir ’elmegy’ igéket). Ezekben a nyelvekben általában a mozgás módja vagy oka sem része a lexikai jelentésnek. Végül vannak olyan nyelvek, amelyekben a mozgó alak a lexikai jelentés része. Ilyen az egyik kaliforniai indián nyelv, az acugevi (lásd a következő acugevi igetöveket: -lup- ’a mozgó tárgy kicsiny, fényes és kerek’, -t- ’a mozgó tárgy kicsiny, lapos és rögzíthető’, -swal’a mozgó tárgy hosszúkás, puha, és egyik végén fel van függesztve’). A fentiek szerint lexikailag (monomorfemikusan) kifejezhető a mozgás módja, oka, útvonala, 19 a háttér ezzel szemben sohasem jelenik meg lexikai jelentésösszetevőként. A kognitív szemantika a szószemantikát helyezi a kutatás középpontjába, és a szójelentést a mondatjelentéstől elkülönítve vizsgálja. Nem törekszik formalizálásra, bár a jelentés ábrázolásában olykor felhasznál formális eszközöket. A kognitív szemantika jelentésábrázolásai azonban sohasem fogalmaznak meg olyan feltételeket, amelyek egyértelműen meghatározzák a 19

A mozgásesemény egyes összetevőinek jelenléte lexikai egységekben a lexikalizációs minták problémájához tartozik. L. Talmy (1985)-öt.

16

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI jelentést. A jelentésábrázolások egyik fajtája csak az ige jelentésében szereplő jelentésmozzanatokat tartalmazza. A lop ige ábrázolása például így fest (az x, y, z az ige egy-egy vonzatát jelöli, „¬” a tagadás jele, nagybetűvel írjuk a jelentésleírás elemi egységeiként feltételezett elemi predikátumokat): (31) lop(x,y,z) [vki lop vkitől vmit] a. ¬MEGENGED(y, BIRTOKOL(x,z)) [y nem járul hozzá ahhoz, hogy x birtokolja z-t] b. SZÁNDÉKOSAN(ELVESZ(x,y,z)) [x szándékosan elveszi y-tól z-t] c. ¬SZÁNDÉKOZIK(x, AD(x,y,z)) [x nem szándékozik y-nak (vissza)adni z-t] A (31) ábrázolásban a lop igének három jellemző jelentésmozzanata szerepel, amelyeket azonban semmiféle logikai operátor nem köt össze, így (31a,b,c) nem is fogalmazhat meg kijelentést. A (31a,b,c) nem magyarázza, csak ábrázolja a lop igét. A nyelvi jelenségek magyarázata a megismerésben gyökerezik, magyarázatról tehát csak abban az esetben beszélhetünk, ha a mentális ábrázolás és a nyelvi jelenségek között összefüggést tudunk megállapítani. A kognitív szemantika, amint fentebb láttuk, szintén foglalkozik a vonatkozás kérdésével, de ezt a formális szemantikától eltérő módon teszi. E szerint az elmélet szerint a természetes nyelvekre az életlen, átmeneteket is megengedő vonatkozás a jellemző, az egyértelmű vonatkozás inkább kivétel. A nyelv nemcsak arra való, hogy segítségével a valóságról objektív kijelentéseket fogalmazzunk meg, hanem arra is, hogy vele a beszélő a tényállásokhoz való viszonyát („attitűdjét”) kifejezésre juttassa. A kognitív szemantika a nyelv szubjektív funkcióját alapvetőbbnek és fontosabbnak tartja annak objektív funkciójánál. A kognitív szemantika és a formális szemantika általában nem ugyanazokra a kérdésekre keres választ, ugyanazzal a kérdéskörrel kapcsolatban pedig a jelentés más-más aspektusaira helyezi a hangsúlyt, a kettő tehát nem feltétlenül zárja ki 20 egymást. 20

A kognitív szemantika művelői persze gyakran hangoztatják, hogy elméletük a jelentéstan új paradigmáját képviseli, amely felváltja a korábbi „formalista” irányzatokat. Ezt az állítást azonban semmi sem támasztja alá. Ugyanakkor a kognitív szemantika kétségtelenül a jelentéselmélet egyik uralkodó irányzatává vált. Az elméletről többek között Schwarz (1992) és Ungerer – Schmid (1996) nyújt áttekintést.

17


1.4. A strukturális szemantika Az előbbi két megközelítésmód esetében a jelentés mibenlétét a nyelvi kifejezéseknek a külső világhoz vagy a megismeréshez (kognícióhoz) való viszonyában kerestük; a harmadik elképzelés, a strukturális szemantika, magában 21 a nyelvben, a nyelvi rendszeren belül kívánja a jelentést meghatározni. Ez pontosabban azt jelenti, hogy egy nyelvi kifejezés jelentése mindazoknak a nyelven belüli viszonyoknak az összessége, amelyekben ez a nyelvi kifejezés részt vesz. Tekintettel arra, hogy a jelentéskutatás eredetileg csak a szójelentéssel foglalkozott, a jelentésviszonyokat is a szójelentések között definiálta. Mivel azonban a kijelentések között fennálló jelentésviszonyokat pontosabban tudjuk meghatározni, ma a szószemantikából ismert jelentésviszonyokat is kijelentések közötti viszonyként fogalmazzuk meg. Két szó közötti jelentésviszony ily módon a szóban forgó szavakat tartalmazó kijelentések közötti viszonyként jelenik meg. 22 Hagyományosan a következő jelentésviszonyokat szokták megkülönböztetni.

1.4.1. Szinonímia A szinonímia több fajtáját ismerjük. A legalapvetőbb az ún. deszkriptív (vagy denotatív) szinonímia. Definíciója a következő: Két mondat akkor és csakis akkor azonos jelentésű (azaz szinonim), ha pontosan ugyanarra a tényállásra vonatkozik. A formális szemantika eszköztárát felhasználva azt mondhatjuk, hogy két mondat akkor és csakis akkor azonos jelentésű, ha a két mondatban megfogalmazott kijelentés ugyanolyan körülmények között igaz, más szóval azonosak az igazságfeltételei. Két szó, X és Y esetében ez azt jelenti, hogy az X szót tartalmazó tetszés szerinti K kijelentés igazságfeltételei azonosak annak a K′ kijelentésnek az igazságfeltételeivel, amelyet K-ból úgy kapunk, hogy benne x-et Y -nal helyettesítjük. Például: (32) a. Ez a férfi kalandor. b. Ez a férfi szerencsevadász. (33) a. Mindannyian szeretjük a derelyét. 21

A strukturális szemantika egy fontos vonulatát képviseli, amely különbözik mind a logikai, mind pedig a kognitív szemantikától. Logikai eszközöket ugyan felhasznál, de nem törekszik a valóság formális modellekkel történő leírására. Ugyanakkor kerüli a kognitív magyarázatokat is. A jelentéstani szakkönyvek egy tekintélyes része ehhez az irányzathoz tartozik. Legjelentősebb képviselői Lyons (1977) és (1995); Cruse (1986); Palmer (1979, 1986). A ’strukturális szemantika’ elnevezés azonban nem általánosan elfogadott. A ’strukturalista’ jelzőt a nyelvészet strukturalizmus szemantikai munkáira szokták alkalmazni. 22 Az alábbi felsorolásban számos, a hagyományos jelentéstani irodalomból is ismert fogalommal találkozunk. Az újabb irodalomból említést érdemel Lyons (1977, 1995), Cruse (1986) és Frawley (1992).

18


b. Mindannyian szeretjük a barátfülét. A kalandor és a szerencsevadász, illetőleg a derelye és a barátfüle szavak eleget tesznek a deszkriptív szinonímia definíciójának. Ennek alapján azt mondhatjuk, hogy a (32a) és a (32b), illetőleg a (33a) és a (33b) kijelentések között a deszkriptív szinonímia viszonya áll fenn. Mivel X és Y kivételével a mondatok azonosak, X és Y között is deszkriptív szinonímiát állapíthatunk meg. A szinonímia a logikai implikáció fogalmával is definiálható. Egy p kijelentés akkor és csak akkor implikálja a q kijelentést, ha p igaz voltából szükségszerűen következik q igaz volta, és ha q hamis voltából szükségszerűen következik p hamis volta. Az implikációt nyíllal (→) jelöljük. Ha (33a) igaz, akkor (33b)-nek is igaznak kell lennie, és ha (33b) hamis, akkor (33a)-nak is hamisnak kell lennie. A szinonim kijelentések egymást implikálják, tehát logikailag ekvivalensek.

1.4.2. Hiponímia és hiperonímia A hiponímia-hiperonímia fölé-alárendeltségi viszonyt fejez ki. Ez a viszony is pontosítható az implikáció fogalmának felhasználásával: X hiponimája Y -nak (és Y hiperonimája x-nek), ha az x-et tartalmazó kijelentés implikálja az Y -t tartalmazó kijelentést, utóbbi azonban nem implikálja az előbbit. Például: (34) a. Ez egy kutya. b. Ez egy állat. (35) a. Ez egy szék. b. Ez egy bútordarab. Könnyen látható, hogy (34a) implikálja (34b)-t, de (34b) nem implikálja (34a)-t. Hasonló a helyzet a (35a,b) esetében is. A (34a,b) és a (35a,b) mondatok közötti viszony tehát a hiponímia, illetőleg a hiperonímia.

1.4.3. Inkompatibilitás Két szó, X és Y inkompatibilis, ha az x-et tartalmazó ’A (egy) X’ mondatszerkezetű kijelentés implikálja az ’A nem (egy) Y ’ szerkezetű kijelentést. A macska és a kutya inkompatibilisek, mivel (36a) implikálja (36b)-t. (36) a. Ez macska. b. Ez nem kutya. Egy adott X szót tartalmazó kijelentéshez potenciálisan végtelen sok, az x-szel inkompatibilis Y szót tartalmazó kijelentés szerkeszthető, például (36a)-hoz: Ez nem béka, Ez nem gólya, Ez nem víziló. A (36a)-val inkompatibilis jelentések nem csak az 19

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI állatvilágra vonatkoznak. A (36a) kijelentésáltal implikált, a benne lévő állatnévvel inkompatibilis szót tartalmazó kijelentések a következők is: Ez nem repülőgép, Ez nem nyomtató, Ez nem nyugtató. Figyeljük meg, hogy az inkompatibilitást definiáló implikáció egyirányú: (36b)-ből nem következik (36a). Amennyiben egyazon fogalmi kategóriához tartozik két inkompatibilis szó (nem úgy, mint a macska és a repülőgép), akkor pontosan két lehetőség van: vagy a két szó kimerítően felosztja a kérdéses fogalmi tartományt (ebben az esetben ellentmondásról beszélünk), vagy nem teszi ezt (ebben az esetben antonímiáról).

1.4.4. Ellentmondás Ellentmondást kifejező két lexikai elemre az jellemző, hogy egymást teljes mértékben kizárják. Ha az egyik érvényes, akkor a másik nem lehet az. Pontosabban: X és Y akkor és csakis akkor ellentmondást kifejező lexikai elemek, ha az X elemet tartalmazó K kijelentés és a belőle az X elemnek az Y elemmel történő helyettesítésével kapott K′ kijelentés logikai ellentmondásban van egymással, ami azt jelenti, hogy ha K igaz, akkor K′ szükségszerűen hamis, és ha K′ hamis, akkor K szükségszerűen igaz. Más szóval, ha K-t állítjuk, akkor K′-t tagadjuk, és fordítva, ha K′-t tagadjuk, akkor K-t állítjuk. K tehát implikálja K′ tagadását, K′ tagadása pedig K-t. (37) a. János beteg. b. János egészséges. (38) a. Az ’Esik az eső’ állítás igaz. b. Az ’Esik az eső’ állítás hamis. Ha János beteg, akkor nem egészséges, vagyis (37a)-ból következik a ’János nem egészséges’ kijelentés igaz volta, és viszont: ha János nem egészséges, akkor beteg. A ’János egészséges’ és a ’János nem beteg’ kijelentések ekvivalensek, azaz kölcsönösen implikálják egymást. Hasonló implikációs viszonyok állnak fenn a (38a,b) esetén is. Az ellentmondásban lévő elemek teljesen lefedik a releváns konceptuális teret. Például:

(39)

Az ’egészséges’ és a ’beteg’ zóna között nincs semleges terület. Ha két elem ellentmondásban van egymással, akkor természetesen egyúttal inkompatibilisek is, ennek fordítottja azonban nem áll. 20


1.4.5. Antonímia Az antonímia is ellentétet fejez ki, de antonim lexikai elemek esetén az ellentét nem kizáró. A jó és a rossz, a meleg és a hideg, a nagy és a kicsi antonim jelentésviszonyt testesítenek meg. Ezt a jelentésviszonyt egyirányú implikációval fejezhetjük ki. Tehát: X és Y antonim szópár, ha az x-et tartalmazó K kijelentés és az ebből az x-nek az Y-nal való helyettesítése révén létrejött K′ kijelentés között az alábbi viszony áll fenn: K implikálja K′ tagadását, de K′ tagadása nem implikálja K-t, és fordítva, K′ implikálja K tagadását, de K tagadása nem implikálja K′-t. (40) a. A leves meleg. b. A leves hideg. (41) a. A sütemény jó. b. A sütemény rossz. A (40a) implikálja a (40b) tagadását, a (40b) pedig a (40a) tagadását. Hasonló implikációs viszonyok állnak fenn a (41a,b) esetén is. A két tulajdonság nem fedi le teljesen a releváns konceptuális teret, ebben az esetben tehát létezik semleges zóna, amely a ’meleg’ és a ’hideg’ zónák között helyezkedik el. A (42a,b) mondatokban nincs semmi rendellenes. (42) a. A leves sem nem meleg, sem nem hideg. b. A sütemény sem nem jó, sem nem rossz. A jelentésviszonyokat a (43) ábra szemlélteti. (43) Konceptuális tér: hőmérséklet

A hagyományosnak tekinthető jelentésviszonyokon kívül, mint amilyen a szinonímia, hiponímia/hiperonímia, inkompatibilitás, ellentmondás és antonímia, a nyelvi kifejezések jelentésének vizsgálatában a mondatszemantikai jelentésviszonyokat is figyelembe kell vennünk. Ezek közül itt most csak hármat említünk: az ún. gyenge implikációt, a szemantikai előfeltevést (preszuppozíciót) és a konvencionális implikatúrát.

21


1.4.6. A gyenge implikáció A gyenge implikációt a következőképpen definiáljuk: p gyengén implikálja q-t, ha p igaz voltából következik q igaz volta, de q tagadásából nem kell p tagadásának következnie (a klasszikus logikából ismert modus tollens nem érvényes a gyenge implikáció esetén). (44a) és (45a) például gyengén implikálja (44b)-t, illetőleg (45b)t. (44) a. Jancsinak sikerült megoldania a problémát. b. Jancsi megoldotta a problémát. (45) a. Anna nem feledkezett meg arról, hogy bezárja a kaput. b. Anna bezárta a kaput. Látható, hogy (44b) tagadásából (’Jancsi nem oldotta meg a problémát’) nem következik (44a) tagadása (’Jancsinak nem sikerült megoldania a problémát’), mivel az előbbi akkor is igaz, ha Jancsi nem is próbálkozott a probléma megoldásával. Ezzel szemben a ’Jancsinak nem sikerült megoldania a problémát’ kijelentés feltételezi, hogy Jancsi megpróbálta megoldani a problémát, csak nem sikerült neki. Ugyanígy nem következik (45b) tagadásából (45a) tagadása sem: az, hogy ’Anna nem zárta be a kaput’, nem jelenti azt, hogy ’Anna megfeledkezett arról, hogy bezárja a kaput’.

1.4.7. Az előfeltevés (preszuppozíció) Az előfeltevés olyan következmény, amelyet a tagadás érintetlenül hagy: q előfeltevése p-nek, ha q következik p-ből is, meg p tagadásából is. Ez a következményreláció azonban nem lehet sem logikai (erős) implikáció, sem pedig gyenge implikáció. Logikai implikáció azért nem lehet, mert abból, hogy q hamis, semmi nem következik p-re vonatkozóan. Ha valamely előfeltevés nem teljesül, akkor a mondatban megfogalmazott kijelentés igazságértéke nem állapítható meg. De nem lehet ez a következményreláció gyenge implikáció sem, mivel q tagadásából nem következik p tagadása, azaz bár a ’Péter tudta, hogy Anna hazajött’ mondat előfeltevése az, hogy ’Anna hazajött’, ha utóbbi nem áll fenn, abból nem következhet az, hogy ’Péter nem tudta, hogy Anna hazajött’. Ezért az előfeltevést külön következményrelációként kell definiálnunk: q akkor és csakis akkor előfeltevése p-nek, ha amennyiben p-t állítjuk, nem lehetséges, hogy q 23 ne legyen igaz. Az alábbi mondatpárok közül a b-mondatok az a-mondatok előfeltevései. (46) a. Péter tudta, hogy Anna hazajön. b. Anna hazajön. 23

L. Kiefer (1983b: 42).

22


(47) a. Péter viszontlátta Annát. b. Péter (egyszer) már látta Annát. (48) a. Anna is megjött. b. Annán kívül még valaki(k) megjött(ek). Könnyen láthatjuk, hogy (46a) tagadása (’Péter nem tudta, hogy Anna hazajön’) nem érinti (46b) igaz voltát. Hasonló érvényes a (47a) (’Péter nem látta viszont Annát’) és a (48a) (’Nem igaz, hogy Anna is megjött’) tagadására is. A gyenge implikációra adott példák közül a sikerül ige (l. 44a) is előfeltevést idéz elő: Jancsinak akár sikerült a problémát megoldania, akár nem, a mondat előfeltevése, hogy Jancsi próbálkozott a probléma megoldásával.

1.4.8. A konvencionális implikatúra A szemantikai következményrelációk között a konvencionális implikatúrák 24 a leggyengébbek. Kijelentő mondat esetében a konvencionális implikatúra olyan, a mondatban szereplő elemek által előidézett (s ezért konvencionális) következményreláció, amely nem befolyásolja a mondat által kifejezett kijelentés igazságfeltételeit. A konvencionális implikatúra fogalma szemben áll a pragmatikaelméletben használt társalgási implikatúrával, amelyet a hallgató bizonyos általános társalgási elvek alapján a beszédhelyzet ismeretében következtet ki (lásd a következő fejezetet). Mivel konvencionális implikatúrák mindenféle mondatfajtához kapcsolódhatnak, továbbá tartalmuk nem mindig fogalmazható meg egyértelműen, logikai eszközökkel nem definiálhatók. Ugyanakkor a konvencionális implikatúrát a mondatban szereplő nyelvi elemek vagy egyéb nyelvi eszközök idézik elő, s ebben az értelemben előrejelezhető. (49) a. A lány szegény és becsületes. b. A lány szegény, de becsületes. (50) a. Béla szereti a kaviárt. b. Még Béla is szereti a kaviárt. A (49b)-ben az implikatúra a de kötőszónak köszönhető. De vajon mi ez az implikatúra? Az talán, hogy meglepő, hogy valaki szegény és egyúttal becsületes? Vagy az, hogy a lány főnévi szerkezettel azonosított személy szegény ugyan (ami hátrányt jelent), de becsületes (ami előnyös tulajdonság)? A beszélő állapítja-e meg ezt meglepetéssel, vagy azt várja, hogy a hallgató legyen meglepődve? Pontos válasz ezekre a kérdésekre nem adható, annyit tudunk csak, hogy a szóban forgó 24

Az implikatúrák fogalmát Paul Grice vezette be (Grice 1975). Szerepükről részletesebben l. Blakemore (1992)-t.

23

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI mondatban a de kötőszó jelenléte az és helyén valamiféle kontrasztot implikál, ennek a kontrasztnak a tartalma azonban nem mindig világos. Az (50b) mondatban az implikatúrát a még… is összetett partikula hordozza. De vajon mi az, amit az (50b) mondat implikál? Az talán, hogy mindenkinek szeretnie kellene a kaviárt? Vagy azt, hogy Béla kényes ember, de még ő is szereti a kaviárt, tehát másnak is szeretnie kellene? Ebben az esetben is csak annyit tudunk biztonsággal megállapítani, hogy az implikatúra valamiféle elvárást fejez ki. Látjuk tehát, hogy a konvencionális implikatúra nyelvi elemhez kötött következmény ugyan, de pontos tartalma általában nem fogalmazható meg. Ennek következtében nincs értelme az implikatúra igazságfeltételeiről – vagy igaz, illetőleg hamis voltáról – beszélni. A jelentés vizsgálata a jelentésviszonyok segítségével, mint láttuk, azt jelenti, hogy a nyelvi kifejezéseket ismét nyelvi kifejezésekkel hozzuk kapcsolatba: a szinonimák, hiponimák, antonimák, a különféle implikációk és előfeltevések szintén nyelvi kifejezések. Tehát: (51) A jelentésnek ilyen szempontú vizsgálatával a strukturális szemantika foglalkozik. Bár a strukturális szemantika a hagyományból táplálkozik, számos, a formális szemantikából ismert eszközt, módszert is felhasznál. A nyelvi jelentés magyarázatát a jelentésviszonyok megállapításában látja. A strukturális szemantika a szószemantikából indult ki. És bár igaz, hogy ma már a mondatszemantika is kellő súllyal szerepel a strukturális szemantikai munkákban, a szószemantika megtartotta benne központi szerepét.

1.5. A három elmélet rövid összehasonlítása A formális, a kognitív és a strukturális szemantika összefoglaló összehasonlítása céljából vizsgáljuk meg mindhárom elméletben az egyik legismertebb példa, az agglegény szó jelentését. A formális szemantikában az agglegény szó jelentését szükséges és elégséges feltételek segítségével adjuk meg, amelyek mondatba ágyazva a mondatban megfogalmazott kijelentés igazságfeltételeihez tartoznak. (Az „&” jel a logikai konjunkció, a logikai és jele, a „≡” pedig az azonosság jele.) (52) AGGLEGÉNY(x) ≡ FÉRFI(x) & NŐTLEN(x) & FELNŐTT(x) Más szóval, x-ről akkor és csakis akkor állítható, hogy agglegény, ha x egyidejűleg férfi, nőtlen és felnőtt. Ha a feltételek közül bármelyik nem teljesül, akkor x 24

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI nem lehet agglegény. Az alábbi mondatok szemantikailag elfogadhatatlanok. A szemantikai anomáliát, ill. a logikai ellentmondást tartalmazó mondatokat „#” jellel fogjuk jelölni. #

(53) a. A szomszédasszonyom agglegény. #

b. A szomszédasszonyom férje agglegény. #

c. A szomszédasszonyom kisfia agglegény. A formális szemantika tehát a szójelentést a mondatjelentés alapján vizsgálja és ily módon arra törekszik, hogy a nyelvi jelentést szükséges és elégséges feltételek (igazságfeltételek) segítségével legyen megfogalmazható. A strukturális szemantika az agglegény szó jelentésének meghatározásakor lényegében a formális szemantikához hasonló eredményre jut. Nem beszél ugyan szükséges és elégséges feltételekről, viszont különféle jelentésviszonyokat használ. 25 Az agglegény szó jelentését az alábbi jelentésviszonyokkal jellemzi. (54) a. AGGLEGÉNY(x) → FÉRFI(x) b. AGGLEGÉNY(x) → NŐTLEN(x) c. AGGLEGÉNY(x) → FELNŐTT(x) d. [FÉRFI(x) & NŐTLEN(x) & FELNŐTT(x)] → AGGLEGÉNY(x) Az (54a,b,c) implikációk az agglegény szó jelentésének szükséges összetevőit fogalmazzák meg, az (54d) implikáció pedig azt mondja ki, hogy ezek az összetevők együtt elégséges feltételt adnak meg. Esetünkben tehát a formális szemantikai és a strukturális szemantikai elemzés között nincs alapvető különbség. Más viszont a kognitív szemantika álláspontja. A kognitív szemantika ugyan elfogadja az (54a,b,c)-ben megfogalmazott szükséges feltételeket, de megkérdőjelezi az (54d)-ben megadott elégséges feltételt, mivel nem minden felnőtt, nőtlen férfiról mondható, hogy agglegény (egy szerzetes például nem agglegény, l. alább). Ezenkívül a jelentésösszetevők vonatkozását sem tartja mindig egyértelműnek. Mikor mondhatjuk például valakiről azt, hogy felnőtt? Ha valaki betölti 18. életévét, jogi szempontból felnőttnek számít, aligha mondanánk azonban egy 18 éves fiúról azt, hogy agglegény. Más szóval, hány éves kortól mondható egy férfiról az, hogy agglegény? A válasz nem egyértelmű, és nyilvánvalóan függ attól, hogy az adott nyelvi közösségben mi a megszokott vagy elvárt nősülési kor. Probléma van a nőtlen összetevővel is. Vajon a pápa agglegény-e? Vagy agglegénye az elvált férfi? És vajon a jogilag házasságként elfogadott életközösségben élő homoszexuális férfiak agglegények-e? Mindezek a kérdések azt mutatják, hogy 25

A jelentésviszonyokat szándékosan logikai köntösbe öltöztettük, hogy az (52) képlettel való összefüggés nyilvánvalóbb legyen.

25

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI a kognitív szemantikában a logikai és strukturális szemantikához képest sokkal nagyobb szerepet kapnak mindennapi ismereteink. A magyarban mindehhez még azt is figyelembe kell vennünk, hogy az agglegény szó tartalmazza az agg elemet, és ezért azt sugallja, hogy az agglegény szó jelentése ’idősebb nőtlen férfi’. A magyar ebből a szempontból különbözik mind az angoltól (bachelor), mind a franciától (célibataire, ahol a legfontosabb elem a ’nőtlenség’), mind a némettől (Junggeselle, ahol a szó a ’fiatal’ elemet tartalmazza). A kognitív szemantika művelői szerint az (54a,b,c,d) csak egy olyan „idealizált” világban érvényes, ahol minden felnőtt férfi megnősül, méghozzá egyetlenegyszer. A tulajdonképpen ezt az idealizált világot hívja elő. ?

(55) a. A pápa agglegény. b. A pápa tulajdonképpen agglegény. Az (55b) mondatban az agglegény jelentése megfelel az (54a,b,c,d) feltételeknek, de az (55a) mondatban nem feltétlenül. Mindebből az tűnik ki, hogy a kognitív szemantika a másik két megközelítésmódnál nagyobb mértékben veszi figyelembe mindennapi ismereteinket, és ezzel sok esetben megkérdőjelezi a pontos jelentésdefiníciókhoz megkívánt szükséges és elégséges feltételek létjogosultságát. A fentiekben a három szemantikai modellt leegyszerűsítve, elnagyoltan mutattuk be. A formális szemantika nem ragaszkodik feltétlenül az igazságfeltételekhez, több olyan logikai elméletről tudunk, amelyben az igazságfeltételek már nem játszanak alapvető szerepet. Minden formális szemantikaelmélet az adott logikai rendszer által megengedett formális ábrázolásokra törekszik azonban, és olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek az ilyen ábrázolásokat lehetővé teszik. A formális szemantika fő területe a mondatszemantika, és azon belül is a mondatjelentés olyan tulajdonságainak a vizsgálata, amelyek kapcsolatba hozhatók a kijelentés fogalmával. A szójelentésnek csak néhány aspektusa építhető be a formális ábrázolásokba, ezért a szószemantikáról a formális szemantikának csak igen kevés mondanivalója van. Mivel a formális szemantika a jelentésnek valamely formális ábrázolásba való beilleszthetőségét tekinti legfontosabb feladatának, az ábrázolások pszichológiai realitása ebben a keretben nem vetődik fel problémaként. Nyilvánvaló korlátai ellenére a formális szemantika a nyelvi jelentés kutatásának nélkülözhetetlen területe. A pontos ábrázolásokra való törekvés számos empirikus szempontból is új meglátásra vezethet, új kutatási területeket nyithat meg a strukturális szemantika számára is. A kognitív nyelvészet is válogat, olyan problémákat vizsgál, amelyek közvetlen kapcsolatba hozhatók a megismeréssel. Ilyenek a tér, az idő, a mozgás észlelése és nyelvi megfogalmazásuk közötti kapcsolat, a környezetünkben található tárgyak, növények, állatok, folyamatok osztályozása (’kategorizálása’), a metonímia és a metafora szerepe a nyelvi jelentésben. Általában nem törekszik szemantikai 26

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI ábrázolásra, megelégszik a megismerés és a nyelv közötti kapcsolatra vonatkozó ismeretek vagy feltételezések megállapításával. A strukturális szemantika a nyelvi jelentés egészét vizsgálja, függetlenül attól, hogy a jelentés formalizálható-e, vagy hogy kapcsolatba hozható-e a megismeréssel. A formális szemantikától, amely a logika és a nyelvtudomány határterülete, és a kognitív szemantikától, amely a kognitív pszichológia és a nyelvtudomány határterülete, a strukturális szemantikát az különbözteti meg, hogy elsősorban a nyelvi jelentések közötti strukturális összefüggéseket kutatja. A pontosan megfogalmazható összefüggéseket szemantikai ábrázolások segítségével rögzíti, ezekkel az ábrázolásokkal szemben azonban nem követelmény, hogy valamely sztenderd logikai rendszerrel kompatibilisek legyenek. A strukturális szemantika fő kutatási területe a szószemantika, nem meglepő tehát, hogy éppen a szójelentés vizsgálatában érte el legfontosabb eredményeit, azonban a mondatjelentés vizsgálata sem idegen tőle. Könyvünk fejezeteiben elsősorban a strukturális szemantika módszereit követjük, de ahol ennek szükségét érezzük, formális szemantikai módszereket is alkalmazunk. A kognitív szemantikával külön fejezetben foglalkozunk, de kognitív szemantikai módszerekkel a poliszémiáról szóló fejezetben is fogunk találkozni. A formális szemantika módszereit többnyire csak a felhasznált fogalmak tisztázásához használjuk fel. Könyvünk nem a formális szemantikáról szól.

1.6. Összefoglalás A jelentés viszonyfogalom, viszonyítási alap nélkül nem határozható meg. A viszonyítási alaptól függően háromféle jelentésfogalomról beszélhetünk. A logikai jelentésfogalom esetében a viszonyítási alap a világ, amelyről a logika modelleket alkot. A nyelvi jelentés a nyelvi kifejezések és a világról alkotott modell közötti viszony. A kognitív jelentésfogalom szerint a jelentés lényege nem a nyelvi kifejezések és a világ közötti viszonyban keresendő, hanem a nyelvi kifejezések és a megismerés (kogníció) között. Végül a strukturális jelentésfogalom a jelentést a nyelven belüli viszonyokkal definiálja: a nyelvi kifejezés jelentése azoknak a nyelvi viszonyoknak az összessége, amelyekben a nyelvi kifejezés részt vesz. A logikai szemantika a logikai jelentésfogalomra épül: vizsgálja a nyelvi kifejezéseknek a vonatkozással való kapcsolatát és főbb vonulata a jelentésnek igazságfeltételekkel történő leírására törekszik. A kognitív szemantika a nyelvi kifejezések jelentését kognitív oldalról közelíti meg, a jelentés eszerint összefügg azzal, hogy a világ dolgait hogyan érzékeljük (percepció) és hogyan dolgozzuk fel (kogníció). Végül a strukturális szemantika azokat a jelentésviszonyokat vizsgálja, amelyek a nyelvi jelek között fennállnak. A háromféle megközelítés általában nem ugyanazokat a nyelvi jelenségeket vizsgálja. A kognitív szemantika elsősorban a szójelentéssel, a klasszikus 27

1 A JELENTÉS LEÍRÁSÁNAK MÓDJAI logikai szemantika pedig majdnem kizárólag a kijelentések (propozíciók) tulajdonságaival foglalkozik. A strukturális szemantika is nagyobb figyelmet szentel a szószemantikának, mint a mondatszemantikának. A három kutatási irány tehát nem zárja ki egymást, mindháromra szükség van.

28

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? 2.1. A megnyilatkozás fogalma A formális szemantika alapegysége a kijelentés (a propozíció), a grammatikáé (és a strukturális szemantikáé) a mondat. A mondat éppúgy absztrakt kategória, mint a kijelentés. Beszédben, írásban nem mondatokat hozunk létre, hanem megnyilatkozásokat (ang. utterance, fr. énoncé, ném. Äußerung). A megnyilatkozások mindig beszédhelyzetben jönnek létre, amelynek főbb elemei a beszélő, a hallgató, a kettő egymáshoz való viszonya, a megnyilatkozás ideje és helye. Egy megnyilatkozás olyan jelentéselemeket is hordozhat, amelyek 1 nem vezethetők le a megnyilatkozás alapját képező mondat jelentéséből. Ezért különbséget kell tennünk mondatjelentés és megnyilatkozás-jelentés között. A megnyilatkozás terminus többértelmű: jelentheti a megnyilatkozás folyamatát vagy annak eredményét. Ha a megnyilatkozást folyamatként értelmezzük, akkor ezzel egy sajátos nyelvi viselkedésre vagy tevékenységre utalunk. Ha viszont a megnyilatkozás-fogalommal egy produktumot jelölünk, akkor a nyelvi cselekvés 2 fizikai eredményéről van szó. A megnyilatkozás mint tevékenység az ún. 3 beszédaktus (beszédtett, a beszédcselekvés). Egy megnyilatkozás kimondása egy 4 tett, egy aktus végrehajtását jelenti. Ez a beszédaktus többek között lehet állítás, kérdés, felszólítás, óhaj, ígéret, fenyegetés, sok esetben a megnyilatkozásnak megfelelő mondat formájától és jelentésétől függetlenül. A beszédaktusok által kifejezett jelentést nevezzük beszédaktus-jelentésnek. Mármost könnyű belátni, hogy ugyanaz a beszédaktus többféle mondattal is végrehajtható. Tekintsük például az alábbi megnyilatkozásokat: (1) a. Megállj, még elkaplak! b. Mindjárt megverlek! Az (1a,b)-ben két különböző mondattal van dolgunk, de a két mondatnak megfelelő megnyilatkozással ugyanazt a beszédaktust, a fenyegetés beszédaktusát hajthatjuk végre. Másrészt ugyanazzal a mondattal sokszor többféle (potenciálisan végtelen számú különböző) beszédaktus hajtható végre. Például: 1

L. alább. „The terms »utterance«, »discourse« and »conversation« […] have both a process-sense and a productsense: in their process-sense, they denote a particular kind of behaviour, or activity; in their productsense, they denote, not the activity itself, but the physical product or products of that activity” (Lyons 1995: 35). 3 „The term »utterance« can be used either to refer to the process (or activity) of uttering or to the products of the process (or activity). Utterances in the first of these two senses are commonly referred to nowadays as speech acts […]” (ibid.: 235). 4 A beszédaktusokra vonatkozóan l. Pléh et al. (1997)-et. 2

29

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA?

(2) Holnap este meglátogatlak. A (2) mondatnak megfelelő megnyilatkozással ígérhetünk (’Megígérem, hogy holnap este meglátogatlak’), fenyegethetünk (’Megállj, holnap este meglátogatlak’), egy jövőben bekövetkező eseményről tehetünk egy állítást (’Megállapítom, hogy holnap este meglátogatlak’). A fentiek figyelembe vételével különbséget teszünk a mondat és a megnyilatkozás (a mondatnak beszédhelyzetben való használata) között. Egy megnyilatkozás bizonyos feltételek teljesülése esetén egy beszédaktus végrehajtását teszi lehetővé (az ’ígéret’ beszédaktusának egyik feltétele például, hogy amit ígérünk, az még nem teljesült). Ebben az esetben a megnyilatkozást folyamatként értelmezzük. Tekintsük most az alábbi mondatot: (3) Nem megyek el veled ma moziba. A (3) megnyilatkozást sok beszélő használhatja a legkülönbözőbb beszédhelyzetben, különböző időben és helyen, sokféle ejtési változatban. Ennek megfelelően vizsgálhatjuk a különféle beszédhelyzeteket, amelyekben a (3) megnyilatkozás elhangozhat (a megnyilakozás például bizonyos következtetést tesz lehetővé a beszélő és a hallgató viszonyára vonatkozóan), vagy a különféle ejtési változatokat. A (3) megnyilatkozást azonban úgy is vizsgálhatjuk, hogy eltekintünk a konkrét beszélőtől, a megszólított személytől, a megnyilatkozás tényleges idejétől és helyétől és csak arra a kérdésre keresünk választ, hogy egy (3) típusú megnyilatkozással a beszélő milyen beszédaktust hajthat végre. Ilyenkor nem egy-egy konkrét megnyilatkozás-példányt vizsgálunk, hanem a megnyilatkozás típusát vesszük górcső alá. A megnyilatkozás mint produktum tehát vizsgálható megnyilatkozás-típusként vagy megnyilatkozás-példányként. A mondat és a megnyilatkozás között nemcsak abban az értelemben van különbség, hogy ugyanazzal a mondattal több megnyilatkozás hozható létre, és hogy különböző mondatok ugyanazt a megnyilatkozást eredményezhetik, hanem abban az értelemben is, hogy nem minden megnyilatkozás hozható mondattal kapcsolatba. Ide tartoznak a hagyományos nyelvtanokból ismert ún. tagolatlan mondatok vagy szómondatok. Ilyenek az indulatszók (Óh!, Jaj!), továbbá a megszólítások (Péter!, Gyerekek!). Ezek a megnyilatkozások nem felelnek meg mondatnak, mivel a mondatnak mindig strukturálisan megformáltnak kell lennie. (A mondatdefiníciók problémájára itt nem térhetünk ki, annyit kívánunk csak megjegyezni, hogy a mondat fogalma csak grammatikaelméleti keretben határozható meg. A technikai részletek mellőzésével azt mondhatjuk, hogy a mondat a grammatika szabályainak megfelelően szerkesztett szósor.) A megnyilatkozásoknak egy másik fajtája a beszédelőzmény vagy a beszédhelyzet alapján hozható kapcsolatba mondattal. Például a (4a) megnyilatkozásnak megfelelő mondat a beszédhelyzet alapján könnyen rekonstruálható, pl. (4b)-ként. 30


(4) a. Ott jön! b. Ott jön Péter! A megnyilatkozások jelentésének a vizsgálata a pragmatika tárgyát képezi, amelyről a következő alpontban bővebben lesz szó. A megnyilatkozások értelmezésekor kétféle ismeretre támaszkodunk. Az egyik a világismeret, amely magában foglalja a világ dolgaira vonatkozó mindennapi ismereteinket, a másik a különböző beszédhelyzetekre (amely tartalmazza a beszélő és a hallgató közötti viszonyra, a beszéd helyére és idejére vonatkozó tudnivalókat) és a kommunikáció általános elveire vonatkozó ismeret, amelyet kommunikatív ismeretnek nevezünk. Az előbbire, de nem az utóbbira, már mondatok értelmezésekor is szükségünk van. Tekintsük a következő példákat: (5) a. Péter fát vág. b. Anna vágja a tortát. c. János füvet vág. d. Éva Anna haját vágja. e. Zsuzsa a körmét vágja. f. Béla hagymát vág.

5

és a sort még folytathatnánk. Az (5a–f) mondatok mindegyikében a vág ige szerepel, de ugyanakkor minden mondatban más-más tevékenységre utal, és sokszor másfajta eszköz használatát tételezi fel: a fát baltával vagy fejszével szoktuk vágni, a tortát késsel, a füvet kaszával, sarlóval vagy fűnyírógéppel, a hajat ollóval vagy hajnyíró géppel, a körmöt körömollóval, a hagymát késsel. Mármost nemigen mondanánk azt, hogy a ’Péter fát vág’ kijelentés igaz abban az esetben, ha azt látjuk, hogy Péter kaszával végez vágó mozdulatokat. Tapasztalatból tudjuk ugyanis, hogy kaszával nem lehet fát vágni. Vagy: az ’Anna vágja a tortát’ kijelentést sem tartanánk igaznak akkor, ha Anna, mondjuk, fűnyírógéppel megy neki a tortának. Más szóval a mondatban megfogalmazott kijelentés igazságfeltételeinek a megfogalmazásakor a világismeretre is szükségünk lehet. Ugyanakkor azonban ahhoz, hogy igazságfeltételeiket meghatározhassuk, nem kell tudnunk azt, hogy a fenti mondatok megnyilatkozásként milyen beszédhelyzetben hangzanak el. Bizonyos esetekben az igazságfeltételek megfogalmazásához azonban a beszédhelyzetre is szükség lehet. Az alábbi mondatok igazságfeltételeit például nem tudjuk a beszédhelyzet ismerete nélkül meghatározni. (6) a. Ő tegnap velem volt Párizsban. b. Múlt héten találkoztál vele. 5

L. Searle (1980)-at.

31

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? Ezekben a mondatokban a beszédhelyzet ismerete nélkül nem tudjuk meghatározni az ő, a tegnap, a velem, a múlt hét és a vele elemek vonatkozását. A (6a,b) mondatok csak akkor válnak kijelentéssé, ha ezeknek az elemeknek a vonatkozását ismerjük. Ebből következik, hogy igazságfeltételekről is csak ebben az esetben beszélhetünk. A vonatkozás beszédhelyzetenként változhat, tehát mind (6a)-val, mind pedig (6b)-vel potenciálisan végtelen sok kijelentést fogalmazhatunk meg. Azokat a nyelvi elemeket, amelyeknek a vonatkozása csak a beszédhelyzet ismeretében határozható meg, deiktikus vagy utaló kifejezéseknek nevezzük. Ezek a kifejezések a beszédhelyzet különböző mutatóira utalnak. Ugyanakkor a (6a,b) mondatok jelentését könnyen körül tudjuk írni: ’a beszélő egy harmadik személlyel a beszédidő előtti napon Párizsban volt’, és ’a megszólított személy egy harmadik személlyel találkozott a beszédidő előtti héten’. Ezek a körülírások függetlenek attól, hogy a (6a,b) mondatok adott esetben milyen kijelentéseket fogalmaznak meg. Az említett parafrázisok a szóban forgó mondatok jelentését írják le. Ez azt jelenti, hogy – amennyiben a jelentést nem azonosítjuk az igazságfeltételekkel – a (6a,b) típusú mondatok jelentésének a leírásához nincs szükségünk a beszédhelyzetre. Ha mindaz, ami igazságfeltételekkel leírható, a szemantikához tartozna, akkor a beszédhelyzetet, ill. a beszédhelyzetre való ismereteket is a szemantikához kellene sorolnunk. Ebben az esetben azonban nem lenne alapvető különbség szemantika és pragmatika között. Mi ezért inkább azt fogjuk mondani, hogy mindaz, ami a jelentésben konvencionális, tehát a nyelvi kifejezések alapján a beszédhelyzet ismerete nélkül előrejelezhető, megjósolható, az a szemantikához tartozik, a jelentésnek az a része viszont, amelyhez a beszédhelyzet ismerete is szükséges, a pragmatikába utalandó. Ennek a részletezésére a későbbiekben még visszatérünk.

2.2. A pragmatika tárgya A pragmatikának a szemantikától való megkülönböztetése Charles Morris nevéhez 6 fűződik. Morris szerint a szintaxis a jelek egymáshoz való viszonyával, a szemantika a jelek jelentésével (a jel jelentése a jel és annak vonatkozása közötti viszony), a pragmatika pedig a jeleknek a jelek használóihoz (a beszélőkhöz) való viszonyával foglalkozik. A szemantika és pragmatika morrisi megkülönböztetéséből következik, hogy míg a szemantikai jelentés független a beszélőtől, a pragmatikai jelentés nem az. A szemantika tárgya a mondatjelentés és a mondat összetevőinek jelentése, a pragmatikáé a megnyilatkozások jelentése. A megnyilatkozások mindig beszédhelyzetben hangzanak el, jelentésük kisebb-nagyobb mértékben függ az adott beszédhelyzettől. Egy 6

L. Morris (1946)-ot.

32

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? megnyilatkozás jelentésének meghatározásakor a beszédhelyzeten kívül általában a megnyilatkozás alapjául szolgáló mondat jelentésére is támaszkodunk. A megnyilatkozások jelentésének vizsgálatakor tehát különbséget kell tennünk a szemantika által meghatározott mondatjelentés és a mondatnak megfelelő megnyilatkozás sajátos, csak a beszédhelyzet alapján meghatározható jelentése között. A pragmatika tárgya az utóbbi jelentésfajta vizsgálata. A morrisi disztinkciókat megfogalmazhatjuk:

a

fentiek

alapján

a

következőképpen

is

a. a szintaxis tárgya a forma; b. a szemantika tárgya a forma és a jelentés kapcsolata; c. a pragmatika tárgya a forma, a jelentés és a beszédhelyzet kapcsolata. A megnyilatkozások sajátos jelentése azonosítható a beszélő kommunikációs szándékát kifejező kommunikációs jelentéssel. A beszédaktus-jelentés a kommunikációs jelentésnek csak egyik fajtája. Egy-egy megnyilatkozás a szó szerinti jelentésen kívül olyan jelentést is közvetíthet, amely nem azonos a beszédaktus-jelentéssel, és amely egy adott beszédhelyzetben a megnyilatkozásból kikövetkeztethető. Ugyanúgy, mint a beszédaktus-jelentés esetében, a szemantikai jelentés és a kikövetkeztetett jelentés között általában nincs közvetlen kapcsolat. Egy megnyilatkozással sokféle kommunikációs jelentést fejezhetünk ki, és ugyanaz a kommunikációs jelentés a legkülönfélébb megnyilatkozásokhoz kapcsolódhat. Az alábbi megnyilatkozások például mind felhasználhatók a ’Légy szíves, csukd be az ablakot!’ kommunikációs jelentés (’kérés’) kifejezésére. A beszédhelyzet hely paramétere ebben az esetben természetesen (legalább) egy nyitott ablakra utal. (7) a. Fázom. b. Hideg van. c. Azt hiszem, most már nem érezni a dohányfüstöt. d. Nem csuknád be az ablakot? A Fázom megnyilatkozás hordozhat:

ugyanakkor

többféle

kommunikációs

jelentést

(8) a. Légy szíves, csukd be az ablakot! b. Légy szíves, fűtsél be! c. Légy szíves, állítsd feljebb a termosztátot! d. Légy szíves, hozzál nekem egy takarót! A konkrét kommunikációs jelentés a beszédhelyzet különböző adottságai alapján következtethető ki. Feltételezhető például, hogy (8b) esetében van 33

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? egy kályhával ellátott helység, (8c) esetében van termosztáttal szabályozható fűtés stb. A fenti példákból az is látható, hogy ugyanaz a kommunikációs jelentés többféle szemantikai jelentésű megnyilatkozással fejezhető ki, és egy megnyilatkozás többféle kommunikációs jelentést hordozhat. A kettő között tehát nincs kölcsönösen egyértelmű viszony. A szemantika és a pragmatika között egy másik lényeges különbség az, hogy míg a szemantikai jelentés egyértelműen meghatározható, a kommunikációs jelentés általában nem egyértelmű. Utóbbit az is mutatja, hogy a kikövetkeztetett jelentés tagadható. A (7b)-re a megfelelő beszédhelyzetben elhangzó Becsukom az ablakot következtetés nem feltétlenül helyes, hiszen a Nem, maradjon csak nyitva, hadd jöjjön be a jó levegő megnyilatkozással is válaszolhatunk rá. Ebben az esetben természetesen a (7b) nem fogalmaz meg implicit kérést, csupán egy tényállást állapít meg. Egy további fontos különbség a két jelentés között az, hogy a szemantikai jelentést szabályok segítségével írhatjuk le, a pragmatikai jelentés meghatározásakor ezzel szemben a kommunikációt vezérlő elvekre támaszkodunk (a pragmatikában ugyanis nem beszélhetünk szabályokról). Ilyen elv például az udvariasság elve: Légy udvarias! (Fogalmazd meg mondanivalódat az udvariassági szokásoknak megfelelően!) Ennek az elvnek az alapján magyarázható az alábbi két megnyilatkozás közötti különbség. (9) a. Hol a posta? b. Meg tudná mondani, hogy hol van a posta? A (9a) megnyilatkozás nem használható abban az esetben, ha egy idegentől felvilágosítást kérünk, mégpedig azért nem, mert ezzel vétenénk az udvariassági szabályok ellen. A szemantika szabályai alapjában véve konvencionálisak (azaz a nyelvben kódolt jelentésekben gyökereznek), a pragmatika elvei ezzel szemben nem konvencionálisak, motiváltságuk a kommunikációs célban keresendő. (10) Holnap visszaadom a pénzedet. A (10) szósor mondatként a jövővel kapcsolatban tesz állítást, adott beszédhelyzetben elhangzott megnyilatkozásként viszont ígéretként értelmezhető. Ez a kommunikatív jelentés nem vezethető le pragmatikai szabály vagy szabályok alapján, hanem a hallgató következtetésében szereplő pragmatikai elvekre épül. A hallgató megérti a (10) megnyilatkozás szemantikai jelentését és feltételezi, hogy a beszélő komolyan gondolja azt, amit mond (azaz nem hazudik, nem akarja félrevezetni a hallgatót). A hallgató azt is feltételezi, hogy a beszélő mondanivalója releváns az adott beszédhelyzetben. Ennek alapján következtet arra, hogy a (10) megnyilatkozás ígéretként értelmezendő. A pragmatikai értelmezés tehát mindig közvetett, mivel a hallgató következtetésein alapszik. Minél több lépésből áll a következtetés, annál inkább közvetett az értelmezés. 34

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? A pragmatikai jelentés lényegében problémamegoldás eredménye. A beszélő szempontjából ez a következőkből áll: kommunikációs céljának megfelelően meg kell találnia az adott beszédhelyzetben a legalkalmasabb, legmegfelelőbb megnyilatkozást. A hallgató szempontjából pedig lényegében a következőkről van szó: a megnyilatkozás szemantikai jelentése, a beszédhelyzet, továbbá a kommunikációt vezérlő elvek ismeretében a hallgatónak ki kell tudnia következtetni a megnyilatkozás kommunikációs jelentését. A pragmatika egyik fő feladata a beszélő és a hallgató által alkalmazott problémamegoldó stratégiák jellemzése. A beszélő és a hallgató által követett stratégiákat a „társalgás logikája” vezérli. A Paul Grice nevéhez fűződő elmélet a legbefolyásosabb pragmatikaelméletek 7 közé tartozik. Grice szerint az ideális társalgás bizonyos társalgási maximákhoz igazodik, amivel a beszélő az „Együttműködési Alapelvnek” megfelelő célt kívánja elérni. Ez az alapelv így fogalmazható meg: Hozzájárulásod a társalgáshoz legyen olyan, amilyet a beszédhelyzet (a hely, az idő, a társalgásban résztvevő partner(ek), a társalgás célja stb.) megkövetel. A társalgási maximák négy nagy osztályba sorolhatók: (a) A mennyiség maximái: 1. Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív (a társalgás pillanatnyi céljai szempontjából). 2. Hozzájárulásod ne legyen informatívabb, mint amennyire szükséges. (b) A minőség maximái: 1. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis. 2. Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő bizonyítékod. (c) A viszony maximája: Légy releváns! (d) A mód maximái: 1. Kerüld a kifejezés homályosságát. 2. Kerüld a kétértelműséget. 3. Légy tömör (kerüld a felesleges bőbeszédűséget). 4. Légy rendezett. A következő példák a maximák működését illusztrálják. Beszédhelyzet: A egy láthatóan megállt kocsi mellett áll, s B közelít hozzá; a következő párbeszédet folytatják: 7

L. Grice (1975). Magyar fordítása Pléh et al. (1997: 213–227).

35


(11) A: Kifogyott a benzinem. B: A sarkon van egy benzinkút. B megsértené a Légy releváns! maximát, ha nem gondolná úgy, hogy a benzinkút nyitva van. Beszédhelyzet: A egy franciaországi nyaralás útitervét beszéli meg B-vel. Mindketten tudják, hogy A szeretne találkozni barátjával, C-vel. (12) A: Hol lakik C? B: Valahol Dél-Franciaországban. B válasza nem eléggé informatív, de nyilvánvalóan ennyi információ áll csak rendelkezésére, tehát ennél többet nem tud mondani. Ha ugyanis ennél többet mondana, akkor megsértené a minőség maximáját, ti. olyasmit mondana, amire nézve nincs elegendő bizonyítéka. Beszédhelyzet: A a Baross tér és a Rákóczi út sarkán áll és B-hez intézi a kérdést. (13) A: Mennyi idő alatt érek innen taxival a Keleti pályaudvarhoz? B: Egy perc alatt. (14) A: Mennyi idő alatt érek innen taxival a Keleti pályaudvarhoz? B: Nem érdemes taxiba ülnie, gyalog öt perc alatt odaér. A (13) társalgás eleget tesz ugyan a mennyiségi maximának, mégsem kooperatív. A (14) társalgásban B nem a mennyiségi maximát követi, hanem a minőségit. B-nek észre kell ugyanis vennie, hogy A a következő helytelen feltételezésből indul ki: az említett helyről taxival lehet a Keleti pályaudvarhoz eljutni. A (13) társalgás azért nem kooperatív, mert B válasza elfogadja ezt a hamis feltételezést és ezért megsérti a minőségi maximát. Ha a mennyiségi és a minőségi maximák között konfliktus lép fel, mindig utóbbinak kell győznie. A relevancia elve szövegek értelmezésekor is fontos szerepet játszik. Tegyük fel, hogy B nem tudja, hogy egy villa a Rózsadombon igen sokat ér, de tudja, hogy a Jaguár drága autómárka. (15) Jánosnak Jaguárja van, Péternek pedig villája a Rózsadombon. B (15)-ből arra következtethet, hogy nemcsak János, hanem Péter is gazdag, hiszen a két tagmondat állításainak másképpen nem lenne semmi közük egymáshoz. Más szóval, a második tagmondat állítása csak akkor lehet releváns, ha A ezzel az állítással Péter gazdagságát akarja hangsúlyozni. A mód maximái közül a Légy rendezett! maxima megsértését példázza az alábbi szöveg. 36


(16) Anna elvágtatott és felugrott a lovára. A Légy rendezett! maximának a (17) szöveg természetesen eleget tesz: (17) Anna felugrott a lovára és elvágtatott. A Légy rendezett! maxima egyik lehetséges értelmezése tehát a következő: ’Az eseményeket abban a sorrendben mondd el, amilyen sorrendben bekövetkeztek!’ Mindezek a példák azt mutatják, hogy a pragmatikai jelentés kikövetkeztetése valóban problémamegoldáson alapul. A megoldás gyakran abból a feltételezésből indul ki, hogy a beszélő látszólag megsérti valamelyik társalgási maximát és a megoldás a látszólagos ellentmondás feloldásából áll. Nyilvánvaló ellentmondás van például a Szép dolog! szó szerinti jelentése és egy elítélendő cselekvés között. Ez az ellentmondás feloldható, ha az előbbi megnyilatkozást rosszallásként értelmezzük. A szó szerinti jelentés és a beszédhelyzet alapján a maximák figyelembevételével kikövetkeztethető jelentést konverzációs implikatúrának nevezzük.

2.3. A konvencionális jelentés Konvencionálisnak tekintjük azt a jelentést, amely a beszédhelyzetre való hivatkozás nélkül előre jelezhető (konvencionális jelentés). Az igazságfeltételekkel leírható jelentés nyilvánvalóan a konvencionális jelentés része, azonban a konvencionális implikatúrák, amelyekről az előző fejezetben már volt szó, 8 minden kétséget kizáróan szintén a konvencionális jelentéshez tartoznak. Az és és a de összehasonlításából arra következtettünk, hogy az utóbbi gyakran kontrasztot implikál, ebben különbözik az és-től. Ez a kontraszt azonban nem fejezhető ki a szokásos értelemben vett implikációval, mivel tartalma nincs egyértelműen meghatározva. Az ilyen következményrelációt neveztük konvencionális implikatúrának. A konvencionális implikatúrákat nyelvi elemek idézik elő, és értelmezésük nem függ a beszédhelyzettől. Mármost ebből arra lehetne következtetni, hogy a de kötőszón kívül konvencionális implikatúrát hordozhat más mellérendelő kötőszó, mint például a viszont, ellenben is. (18) Neki szőke, húgának ellenben/viszont barna a haja. Ebben a mondatban azonban nincs szó konvencionális implikatúráról, az ellentétes értelmű kötőszót a két különböző szín miatt tesszük ki. A két színnév egy antonim halmaz két eleme. Valamely A = {x1, x2,…, xn} akkor és csakis akkor alkot 8

A konvencionális implikatúrákat – szerintünk helytelenül – gyakran a pragmatika részének tekintik. A pragmatika viszont csak abban az esetben jöhet szóba, ha a megnyilatkozás értelmezése a beszédhelyzettől is függ. Márpedig a konvencionális implikatúrák függetlenek a beszédhelyzettől. Ezért helyesebb lenne konvencionális implikatúra helyett nem igazságfeltételes konvencionális jelentésről beszélni.

37

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? antonim halmazt, ha bármely xi, xj ∈ A antonim párt képez, azaz xi és xj antonim viszonyban állnak egymással. Ha két szó antonim párt alkot, akkor a két szót tartalmazó mellérendelő mondat ellentétet kifejező kötőszót kíván. Ilyen esetben nincs szó konvencionális implikatúráról. Ugyanez vonatkozik a többi ellentétes értelmű kötőszóra is, magát a de kötőszót is beleértve. (19) a. A lány szegény, de becsületes. b. A lány szegény, viszont becsületes. Amennyiben nem eleve (lexikailag jellemezhetően) ellentétes értelmű a de, viszont, ellenben kötőszóval mellérendelt két predikátum, akkor ezek a kötőszók konvencionális implikatúrát hordoznak. Konvencionális implikatúrát hordozhatnak a nem tisztán pragmatikai jelentésű partikulák is. Ilyen például a még…is kettős partikula: (20) a. A feleségem is szereti a kaviárt. b. Még a feleségem is szereti a kaviárt. A (20a) mondatban szereplő is partikula logikai funkciót tölt be: azoknak az embereknek a (beszédhelyzet alapján azonosítható) halmazához, akikre az jellemző, hogy szeretik a kaviárt, a feleségemet is hozzá kell számítani. Ezzel szemben a (20b) mondatban az is a még-gel együtt alkot partikulát és ennek a kettős partikulának a funkciója nem jellemezhető igazságfeltételekkel. Ez a mondat konvencionális implikatúrát hordoz, amely szintén nincs teljesen egyértelműen meghatározva. Egyik lehetséges értelmezése így írható körül: a feleségem általában nem szokta szeretni a különleges ételeket, a kaviárt viszont szereti. Konvencionális implikatúraként értelmezhető az ugye partikula jelentése is: (21) Ugye igazam volt? Az ugye partikula azt jelzi, hogy a beszélő igenlő választ vár kérdésére. A nemde partikula funkciója is ez: a (21) és a (22) mondatok egyenértékűek. (22) Igazam volt, nemde? Konvencionális, de néhány kivételtől eltekintve igazságfeltételekkel nem megragadható jelentést fejez ki a téma–réma szerkezet, amely a mondat ’logikai 9 alany’–’logikai állítmány’ tagolását jelenti. (23) a. (Mit csinált Bodri?) Bodri megharapta Marit. b. (Mi történt Marival?) 9

A téma–réma szerkezetet megkülönböztetjük a megnyilatkozás diskurzus-funkciójával összefüggő, tehát pragmatikai jellegű topic–comment-tagolástól. L. Gécseg (2006)-ot.

38


Marit megharapta Bodri. (24) a. (Mit csinál János?) János a kertben dolgozik. b. (Mit csinál János a kertben?) János a kertben dolgozik. A (23a,b) mondatok ugyanazt a kijelentést fogalmazzák meg, a két mondat igazságfeltételei nem különböznek egymástól. Más azonban a két mondat tematikus szerkezete: a (23a)-ban Bodriról állítjuk, hogy megharapta Marit, a (23b)ben ezzel szemben Mariról állítjuk, hogy őt Bodri megharapta. A (23a)-ban ’Bodri’ az ismert információ, a (23b)-ben viszont ’Marit’. A (24a,b) mondatok esetében is hasonló a helyzet. A (24a) mondat Jánosról szól, és azt állítjuk róla, hogy a kertben dolgozik; a (24b)-ben pedig a kertről és Jánosról állítjuk, hogy János ott dolgozik. Ha a mondat témáját T-vel, rémáját R-rel jelöljük, akkor a (23a,b) és (24a,b) mondatok tematikus szerkezete így ábrázolható: (25) a. [Bodri]T [megharapta Marit]R b. [Marit]T [megharapta Bodri]R (26) a. [János]T [a kertben dolgozik]R b. [János a kertben]R [dolgozik]R A téma gyakran általában a régi, ismert információt, a réma pedig az új információt jeleníti meg. A tematikus szerkezet tehát nemcsak azt jelzi, hogy a mondat miről szól, hanem azt is, hogy mi benne az új információ. És mindezt konvencionális eszközökkel (a magyarban a szórenddel és a hangsúllyal) teszi. Utolsó példaként említsük meg a szubjektív modalitás problémáját. A (27a) és a (28a) mondat – az episztemikus értelmezésre szorítkozva –, szemben a (27b) és (28b) mondattal, a beszélő szubjektív következtetését fejezi ki. (27) a. A fiú 'beteg lehet. b. A fiú 'lehet beteg. (28) a. Jancsi a 'kertben játszhat. b. Jancsi 'játszhat a kertben. ahol a ' jel a hangsúly helyét jelzi. A (27a) és a (28a) mondat mindennapi ismereteink alapján történő (modális) következtetés eredménye: mindabból, amit a fiúról és a világról tudunk, arra következtetünk, hogy a fiú nagy valószínűséggel beteg. Hasonlóképpen (28a) esetében: mindabból, amit Jancsiról és a világról tudunk, arra következtetünk, hogy Jancsi nagy valószínűséggel a kertben játszik. Egyik mondat jelentése sem írható le igazságfeltételekkel (hiszen egyik mondat sem 39

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? kijelentés), de mindkét mondat konvencionálisan fejezi ki az említett jelentést. E mondatok értelmezéséhez nincs szükségünk a beszédhelyzet ismeretére. A (27b) és a (28b) mondatok jelentése a (27a) és (28a) mondatok jelentésével szemben logikai eszközökkel probléma nélkül leírható. Ha feltételezzük, hogy az, ami tudott, a K ismerethalmazzal adható meg, akkor a (27b) mondat jelentése így jellemezhető. ’A fiú beteg’ kijelentés logikailag kompatibilis a K halmazzal. Más szóval, a K halmaz nem tartalmaz olyan kijelentést, ami logikai ellentmondásban állna ’A fiú beteg’ kijelentéssel. Hasonló a helyzet a (28b) mondat (episztemikus értelmezése) esetében is: a ’Jancsi a kertben játszik’ kijelentés kompatibilis a K halmazzal, vagyis a K halmaz nem tartalmaz olyan kijelentést, amely logikai ellentmondásban lenne a ’Jancsi a kertben játszik’ kijelentéssel. A (27a) és (28a) mondatok szubjektív, a (27b) és a (28b) mondatok pedig objektív modalitást fejeznek ki. Utóbbi a lehetőségeket rögzíti, előbbi valószínűséget fejez ki. A (28b) mondat természetesen engedélyadásként (deontikusan) is értelmezhető (l. a 11. fejezetet). Az episztemikus (a mindennapi ismereteink alapján történő) értelmezéshez a következő kontextust kell elképzelnünk: Elképzelhető, hogy Jancsi a kertben játszik? – Igen, Jancsi játszhat a kertben. Az előbbi értelmezések alapján magyarázható az alábbi mondatok viselkedése: (29) a. *Jancsi a kertben játszhat, de játszhat az udvarban is. 10

b. *Jancsi a kertben játszhat, de csinálhat valami mást is. (30) a. Jancsi játszhat a kertben, de játszhat az udvarban is. b. Jancsi játszhat a kertben, de csinálhat valami mást is.

A (29a,b) mondatok episztemikus jelentéssel azért nem jók, mert az első tagmondatban a beszélő azt juttatja kifejezésre (de nem állítja), hogy csak egyetlen lehetőséggel lehet számolni, a második tagmondat ugyanakkor más lehetőséget is számba vesz. A szubjektív és az objektív modalitás nem koordinálható. A (30a,b) mondatok ezzel szemben tökéletesek, hiszen az első tagmondat egyetlen lehetőséget említ a sok közül, a második tagmondat tehát minden nehézség nélkül megfogalmazhat egy második lehetőséget. Tekintettel arra, hogy az objektív modalitás mindig kijelentés formájában jelenik meg, a kijelentés nyelvi megfogalmazása pedig mindig konvencionális eszközökkel történik, az objektív modalitást is konvencionális eszközökkel fogalmazzuk meg. Figyeljük azonban meg, hogy nemcsak az objektív, hanem a szubjektív modalitás kifejezése is konvencionális eszközökkel történik (szórenddel és hangsúllyal). Az előzőekben több példát mutattunk be az igazságfeltételekkel nem leírható konvencionális jelentésre. Mint láttuk, ezek egyik típusát a konvencionális implikatúrák alkotják, ide tartozik azonban a tematikus jelentés, valamint a szubjektív jelentés számos válfaja is. 10

A (29a,b) első tagmondata semmiképpen sem értelmezhető ’Jancsi alighanem a kertben játszik’-ként, márpedig a (28a)-nak ez a jelentése.

40

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? Abból indultunk ki, hogy a konvencionálisan meghatározott jelentés a szemantikához, a beszédhelyzet alapján meghatározható jelentés pedig a pragmatikához tartozik. A nyelvi jelentés leírásának természetesen nem ez az egyetlen módja. Egyes elképzelések szerint a nyelvi jelentés lényegében pragmatikai jellegű, mások viszont nem kívánnak különbséget tenni szemantika és pragmatika között arra hivatkozva, hogy a két diszciplína között nem vonható éles határ.

11

2.4. A pragmatikai alternatíva

Érdekes tény, hogy a nyelv pragmatikai vizsgálatát megalapozó filozófusok, John Austin, Paul Grice és John Searle mindig csak jelentésről beszéltek, a pragmatika kifejezés náluk nem fordul elő, és ez nem véletlen. A beszédaktuselmélettel és a kommunikációelmélettel foglalkozó filozófusok ugyanis nem tesznek különbséget szemantika és pragmatika között. Szerintük a nyelvi jelentés lényege a nyelv használatából ered. A nyelvhasználat mögött viszont a beszélők szándéka húzódik, tehát az, hogy mit, hogyan és milyen célból akarnak közölni valamit a hallgatóval. Bár kétségtelenül van különbség a megnyilatkozások konvencionális és a beszélők szándékától függő aktuális jelentése között, nincs lehetőség arra, hogy a kettőt szisztematikusan szétválasszuk egymástól. Még a teljesen konvencionálisnak tűnő nyelvi jelentés mögött is explicit módon meg 12 nem fogalmazott feltételezések húzódnak. Ha egyáltalán akarunk szemantikáról beszélni, akkor a szemantika csak úgy értelmezhető, hogy az a pragmatikának az a része, amely az igazságfeltételekkel, a jelentésviszonyokkal és a szó szerinti jelentés kompozicionalitásával foglalkozik. A beszédaktusoknak nincs kitüntetett szerepük a nyelvi jelentésben (tehát nem a pragmatika par excellence jelenségei), mert éppúgy a nyelvhasználat szabályaival határozhatók meg, mint a jelentés bármilyen más aspektusa. A világismeret (l. az (5a–f) példákat) és kommunikatív ismeret (l. a (6a,b), (7a), (9a), (10), (11)–(14) példákat) szerepéről a megnyilatkozások értelmezésekor már korábban szóltunk. A ’pragmatikai alternatíva’ képviselői szerint azonban minden megnyilatkozás értelmezéséhez szükségünk van világismeretre, ill. kommunikatív 13 ismeretre. A mindennapi ismereteink szerepét a jelentés meghatározásában természetesen egyik jelentéselmélet sem tagadhatja, a „pragmatikai alternatíva” azonban ebből a tényből arra következtet, hogy nincs kontextusmentes jelentés, és ezért nincs értelme a szemantikát a kontextusmentes jelentés alapján 11

Ebben a részben nem a különféle pragmatikaelméletek ismertetéséről lesz szó, hanem csupán arról, hogy vannak olyan elméletek, amelyek egységesen kezelik a jelentést, azaz nem tesznek különbséget szemantika és pragmatika között. 12 Ez a felfogás tulajdonképpen a kései Wittgensteinre megy vissza. Lásd Wittgenstein (1953)-at. 13 Legfeljebb az „örök” igazságot kifejező kijelentések képezhetnek ez alól kivételt (pl. Kétszer kettő négy, A háromszögnek három oldala van, Az ember halandó).

41

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? definiálni. Mivel azonban más eszköz nem áll rendelkezésünkre a szemantikai jelentés meghatározására, nem érdemes a szemantikát a pragmatikától 14 megkülönböztetnünk. A „pragmatikai alternatívának” van egy olyan vonulata is, amely nem vezethető vissza közvetlenül a fent említett filozófiai hagyományra. E szerint az elmélet szerint a pragmatikát nem nyelvelméleti komponensként kell értelmeznünk, hanem perspektívaként. Ez azt jelenti, hogy például valamely nyelv morfológiai vagy szintaktikai szerkezete is vizsgálható a kommunikatív jelentés szempontjából, 15 a pragmatikai szempont a nyelvleírás bármely részében szerephez juthat. A fentieknek megfelelően nemcsak a (31a)-nak, hanem a (31b)-nek is van kommunikatív jelentése, és a kettő nem azonos. A különbség a két főmondati ige közötti morfológiai különbségnek tulajdonítható. (31) a. Mondom, hogy baj lesz. b. Mondogatom, hogy baj lesz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fenti két mondatnak ne lenne a beszédhelyzettől független szemantikai jelentése is. Láttuk, hogy ugyanaz a kommunikatív jelentés sokféle különböző megnyilatkozással fejezhető ki, és hogy ugyanaz a megnyilatkozás sokféle kommunikatív jelentést hordozhat. Ebből következik, hogy a kommunikatív jelentés ismeretében nem következtethetünk a szemantikai jelentésre. Ha tehát egy adott elméleti keretben a megnyilatkozások jelentésének a leírása kimerül a kommunikatív jelentés jellemzésében, ez nem jelentheti azt, hogy nem kell különbséget tennünk szemantika és pragmatika között. Jegyezzük még meg, hogy a kommunikatív jelentés általános kérdéseivel foglalkozó kommunikációelmélet nem nyelvelmélet, és nem is lehet az, mégpedig több okból is: a. A nyelvnek ugyan jellegzetes funkciója a kommunikáció, de ez a funkció nem kizárólagos; a nyelv nemcsak kommunikációs célokat szolgál. b. Kommunikálni nyelv nélkül is lehet. c. Van ugyan kommunikációs kompetencia is, de a nyelvi kompetencia és a kommunikációs kompetencia nem ugyanaz: gyakran értjük, amit valaki 14

L. Searle (1980:27)-et. Searle azt mondja, hogy egy kijelentés igazságfeltételeit csak adott háttérismeretek alapján határozhatjuk meg. Ha mások a háttérismeretek, mások lesznek az igazságfeltételek is. A háttérismereteket sohasem lehet teljesen explicitté tenni, ezért nem építhetők bele az igazságfeltételekbe. 15 L. Verschueren (1999)-et.

42

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? mond, de nem fogjuk fel, hogy mit akar közölni; ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a kommunikációs szándékot felfogjuk anélkül, hogy megértenénk a szóban forgó megnyilatkozást. A fenti értelemben vett pragmatikai jelentéselméletek tehát nem alkalmasak a nyelvi jelentés leírására.

2.5. A szemantikai alternatíva A formális és a strukturális szemantika gyakran azért nem tesz különbséget szemantika és pragmatika között, mert a két diszciplína között nehezen vonható éles határ. Az előző fejezetben már láttuk, hogy utaló (vagy deiktikus) elemeket tartalmazó mondatok csak akkor válhatnak kijelentéssé (és csak akkor fogalmazhatók meg az igazságfeltételeik), ha a beszédhelyzet alapján meghatároztuk ezeknek az elemeknek a vonatkozását. Az utalás (a deixis) vonatkozhat személyre, élőlényre, dologra (pl. személyes és mutató névmások esetében), helyre (pl. mutató névmások esetében), időre (igeidők, időhatározók esetében). (32) a. Én inkább zenét hallgatok. b. Ezt választom. c. Tegnap moziban volt. Egyik mondat igazságfeltételei sem határozhatók meg anélkül, hogy ismernénk az én, ezt, tegnap deiktikus elemek vonatkozását. A deixis azonban nem szorítkozik a névmásokra és határozószókra, ennél sokkal általánosabb jelenség. (33) a. Megyek már! b. Jön haza. c. Visz neked könyveket. d. Hozott nekünk ajándékot. A megy, jön, visz, hoz igéknek is van deiktikus komponense. Ahhoz, hogy a (33a–d) mondatokat értelmezni tudjuk, ismernünk kell a beszélő, a hallgató és az alany által jelölt személy helyét. A (33a) mondatban a hallgató helyének irányában, a (33b)ben pedig a beszélő helyének irányában történik a mozgás. Hasonló különbség van a (33c) és a (33d) között is. A napok neveinek pontos vonatkozását is csak a beszédhelyzet alapján tudjuk meghatározni. (34) a. Kedden elutazom. b. Kedden érkeztem meg. 43

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? A (34a) mondatban a kedden határozószó vonatkozását a következőképpen határozhatjuk meg: a napokat a beszédidőtől kezdve számoljuk előre, és arról a keddről van szó, amely legközelebb van a beszédidőhöz. A (34b)-ben a beszédidőtől kezdve hátrafelé számoljuk a napokat, a kedden az elmúlt keddek közül a beszédidőhöz legközelebbit jelöli. Tekintettel arra, hogy a beszédhelyzet ismerete szükséges ahhoz, hogy a deiktikus elemeket tartalmazó mondatok teljes értékű kijelentésekké váljanak, és így igaz vagy hamis voltuk megállapítható legyen, azt kell mondanunk, hogy a deiktikus elemeket tartalmazó kifejezések értelmezéséhez szükséges ugyan a beszédhelyzet, jelentésük azonban a beszédhelyzettől függetlenül írható le, hiszen a konvencionális jelentés absztrakt, a beszédhelyzettől függetlennek tekintett dolog. A formális szemantikának vannak olyan elméletei is, amelyek nem ragaszkodnak az igazságfeltételekhez, pontosabban az igazságfeltételek mellett más formális eszközöket is elfogadnak. Ilyen elméleti keretben a szemantikához sorolható mindaz, ami formálisan ábrázolható. Mivel a konvencionális implikatúrák formális eszközökkel modellálhatók, őket is a szemantikához lehet sorolni. Ebben a megközelítésben a szemantika szempontjából a pragmatikának egy tekintélyes része eddig még fel nem tárt területnek számít, de csak idő kérdése, hogy beépüljön a szemantikába: a pragmatika ezek szerint csak az egyelőre formálisan meg nem ragadható jelentéstani jelenségeket foglalja magában; a két diszciplína között tehát valójában nincs értelme különbséget tenni. A strukturális szemantikában nem az igazságfeltételek játsszák a legfőbb szerepet a szemantika és a pragmatika közötti határvonal megvonásában, hanem a konvencionális jelentésnek a nem konvencionális jelentéstől való elválasztása. A kérdés tehát így merül fel: mindig el lehet-e dönteni azt, hogy egy adott jelentés konvencionálisan kódolva van-e a nyelvben, vagy csak a beszédhelyzet alapján következtethetünk rá. A kérdés eldöntése nem mindig egyszerű. Tekintsük például az ún. pragmatikai partikulák kérdését. A pragmatikai partikulák (pl. tehát, hát, szóval, is) olyan nyelvi elemek, amelyek a megnyilatkozást a beszédelőzményhez kapcsolják, a beszélő elvárását vagy az azzal ellentétes tényállást jelzik, esetleg nyomatékosító funkciót töltenek be. Pontosabb értelmezésük azonban mindig a beszédhelyzettől függ. A (35a)-ban a tehát partikula a beszédelőzményhez kapcsolja a megnyilatkozást, a (35b)ben a hát partikula elvárást (és talán csodálkozást) fejez ki, a (35c)-ben a szóval partikula a tényállás megerősítését várja a hallgatótól, végül a (35d)ben az is partikula megerősíti a kérdő mondatban kifejezett bizonytalanságot. A megnyilatkozásokban a pragmatikai partikulák kétségtelenül kizárólag pragmatikai funkciót töltenek be, ugyanakkor azonban ezt konvencionális eszközökkel teszik. A pragmatikai partikulák olyan nyelvi elemek, amelyeknek a jelenléte a megnyilatkozásban előhívja a releváns pragmatikai funkciót. Az a 44

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? körülmény, hogy a pragmatikai partikulák jelentése általában nem határozható meg pontosan, nem lehet perdöntő, hiszen a konvencionális implikatúrákkal kapcsolatban is azt láttuk, hogy jelentésük nem mindig egyértelmű. A szemantika és pragmatika közötti határvonal ebben az esetben, úgy tűnik, elmosódik, egyértelműen nem vonható meg. (35) a. Tehát elkészültél a feladatoddal. b. Hát nem maradsz itt? c. Szóval nem jártál sikerrel? d. Hová is tettem? Hasonló a helyzet az indulatszók esetében is: (36) a. Jaj, de szép! b. Jaj, de fázom! A de szócskáról még mondhatjuk, hogy a felkiáltó mondat (egyik) grammatikai kifejezője, a jaj felkiáltószó azonban a felkiáltó mondatban kifejezett jelentéstartalmat erősíti: a (36a)-ban a csodálkozást, a (36b)-ben pedig a fázik mértékét. A felkiáltószók is konvencionális eszközök, értelmezésükhöz általában elég, ha a mondatkontextust ismerjük. A hallgatóhoz tehát konvencionális eszközök révén jut el az érzelmileg színezett jelentés. Még mindig lehetséges persze, hogy a pragmatikai partikuláknak, indulatszóknak van szemantikai jelentése is, pl. nyomatékosítás, csodálkozás, felkiáltás, egyéb érzelmi színezés, amelynek pragmatikai funkcióit azután a kontextus és a beszédhelyzet alapján határozzuk meg. Minden jel arra mutat azonban, hogy konvencionális eszközökkel (toldalékokkal, szavakkal, kifejezésekkel) tisztán pragmatikai jelentések is közvetíthetők, ezeknek tartalma azonban nem jelezhető előre, a pragmatikai jelentés csak a beszédhelyzet ismeretében határozható meg. Harmadik és egyben utolsó példaként térjünk vissza még egyszer a deixis kérdéséhez. Az utalásnak van egy sajátos fajtája, amit rámutató utalásnak (osztenzív deixisnek) nevezhetünk. Például: (37) a. Ez ki? b. Ez micsoda? Az ez mutató névmással egy dologra vagy egy személyre mutatunk rá. Ennyit tudunk a mutató névmás rámutató (osztenzív) használatának konvencionális jelentéséről. A fenti két kérdést azonban a beszédhelyzet ismerete nélkül nem értjük, a kérdések értelmezhetetlenek. A kérdő mondatok szemantikai jelentését a rájuk adható válaszok alapján szokták vizsgálni. Mármost a beszédhelyzet ismerete nélkül sem a (37a), sem pedig a (37b) kérdő megnyilatkozás esetében nem tudjuk megmondani, hogy milyen típusú választ vár el a beszélő. Ez különösen igaz a 45

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? (37b) esetében: vajon a beszélő egy tárgyra mutat rá, vagy egy eseményre vagy esetleg egy esemény következményeire? Nem lehet tudni. A rámutató utalás tehát egyértelműen pragmatikai probléma. Az említett problémák azt bizonyítják, hogy nem mindig vonható éles határ a szemantika és pragmatika között. A két diszciplína közti megkülönböztetést azonban ezért még nem kell feladnunk. Tudjuk, hogy az alaktanban sem tudunk pontos határvonalat vonni ragozás és szóképzés, illetőleg szóképzés és szóösszetétel között. Ennek ellenére mégiscsak beszélünk az alaktanban ragozásról, szóképzésről és szóösszetételről. Az éles határ hiánya ellenére továbbra is ragaszkodhatunk tehát eredeti elképzelésünkhöz: a szemantika tárgya a beszédhelyzet ismerete nélkül előrejelezhető konvencionális jelentés, a pragmatika tárgya pedig a szemantikai jelentés, a beszédhelyzet és a kommunikációs elvek ismeretében kikövetkeztethető jelentés leírása.

2.6. A szemantikára épülő pragmatikai elemzés A következőkben két példán mutatjuk be, hogy a szemantikát és a pragmatikát egymástól megkülönböztető és a szemantikára épülő elemzés a gyakorlatban hogyan fest.

16

2.6.1. A kérdő mondatok szemantikája és pragmatikája

A kérdő mondatokat a hagyományos leírás általában két nagy csoportra szokta osztani: eldöntendő és kiegészítendő kérdésekre. Formális kritériumok alapján azonban nem két, hanem négy különböző kérdéstípust kapunk. (38) a. Találkoztál a barátnőddel? b. Vonattal vagy autóval mész Bécsbe? c. Hová utazol? d. Miért költözöl vidékre? A (38a) eldöntendő kérdés: a hallgatónak két lehetőség közül kell választania. A szemantikailag lehetséges feleletek a (39a,b) kijelentések egyikével ekvivalensek. (39) a. Igen, találkoztam a barátnőmmel. b. Nem, nem találkoztam a barátnőmmel. Az, hogy két válasz ekvivalens, azt jelenti, hogy az egyik válaszból a másik a világismeret alapján rekonstruálható. A (39a) válasszal ekvivalens például az Igen; Igen, találkoztam; Találkoztam; Természetesen; Együtt mentünk moziba. 16

A kérdő mondatok szemantikáját és pragmatikáját Kiefer (1983a)-ban részletesebben tárgyalom.

46

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? Egy adott kérdésre adható egymást kizáró válaszok összességét válaszhalmaznak nevezzük. A (38a) eldöntendő kérdés válaszhalmaza kételemű: az egyik elem tagadása a másiknak. Ábrázolása: (40) {p,¬p} A (38a) kérdés tehát így is megfogalmazható: ’p vagy ¬p igaz?’. A (38b) választó (diszjunktív) kérdés, az egyes lehetőségek nem feltétlenül zárják ki egymást, de ha ki is zárják, ezt nem logikailag, hanem mindennapi ismereteink alapján teszik. Más szóval, ismereteink alapján kizárt, hogy valaki egyidejűleg vonattal és autóval menjen Bécsbe. A választó kérdések azonban egynél több lehetőséget is megengedhetnek. Például: (41) Pétert, Jancsit, Bélát vagy Sanyit láttad? Ebben az esetben a válasz lehet Mindegyiket is. A választó kérdésre nem felelhetünk sem igen-nel, sem pedig nem-mel, ami világosan mutatja, hogy a választó kérdés nem vezethető vissza az eldöntendő kérdésre. A választó kérdés válaszhalmaza két lehetőség esetén (42a), kettőnél több lehetőség esetén (42b). (42) a. {p, q} b.{p1, p2,…,pn} Ezek szerint a (38b) jelentése így fogalmazható meg: ’p vagy q, vagy p és q igaz?’. Ennél lényegesen több lehetőséggel kell számolnunk abban az esetben, ha a válaszhalmaz több elemű. A (38c) esetében a válaszhalmaz kijelentései úgy jönnek létre, hogy a kérdésben szereplő változót kitöltjük. A (43a)-ban nem kijelentések, mint (42a,b) esetében, hanem változót tartalmazó kijelentéstartalmak szerepelnek; ezeket pi(x)-szel jelöljük. A (43b) halmaz a (43a) változójának kitöltésére szolgáló egyedekből áll, amelyeknek szemantikai-szintaktikai kategóriáját a kérdőszó határozza meg. A ki kérdőszó esetén ez a kategória {alany, ember}, a mit kérdőszó esetén tárgy, dolog, a mivel kérdőszó esetén {határozó, eszköz}. A kérdőszó kategóriáját (43b)-ben Kjvel jelöltük. A (38c) válaszhalmaza, (43c), tehát bonyolultabb szerkezetű. (43) a. {p1(x1), p2(x2),…, pn (xn)} b. {a1, a2,…, am}Kj c. {p1, p2,…, pn} ahol (43c)-ben egy tetszőleges p i kijelentés úgy jön létre, hogy a kérdőszó helyére behelyettesítjük a (43b) halmaz valamelyik elemét. A (38c) kérdés ezek alapján így fogalmazható meg: ’melyik pi igaz?’. Mind a (43b), mind pedig a (43c) potenciálisan végtelen elemet tartalmaz. Mindennapi ismereteink és a beszédhelyzet azonban 47

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? ezeket a halmazokat véges eleművé teszi. (Gondoljunk még az olyan kérdésekre, mint Kivel találkoztál?, Ki lakik itt?) A kérdő mondatok közül kétségtelenül a (38d) a legbonyolultabb szerkezetű. Ezeknél a kérdéseknél ugyanis nem határozható meg grammatikailag a kérdőszó helyére behelyettesítendő elem, vagyis a válasz formájára nem tudunk nyelvtani megkötést adni. Az elvárt válaszra szemantikai megkötések is nehezen fogalmazhatók meg. Az, hogy mi számít elfogadható válasznak, általában pragmatikai tényezőktől (is) függhet. A (38d) kérdésre például olyan választ várunk, ami okként, indoklásként értelmezhető. A magyarázat nem föltétlenül egyetlen kijelentés, hanem egy szövegszerűen összefüggő kijelentéshalmaz is lehet. (44) {Ti}OK A csak szemantikailag vagy pragmatikailag (de nem grammatikailag) meghatározott válaszhalmazzal rendelkező kérdő mondatokat szokás nyitott kérdéseknek nevezni. Nyitott kérdések a miért? kérdéseken kívül a mi?, hogyan? és a milyen? kérdések között is előfordulhatnak. (45) a. Mit tudsz Annáról? b. Hogyan oldottad meg ezt a feladatot? c. Milyen benyomásokat szereztél Svédországban? A nyitott kérdések általános jellemzése nem könnyű feladat, nem meglepő tehát, 17 hogy a kérdő mondatokkal foglalkozó logikai rendszerek sem boldogulnak velük. A kérdő mondatok pragmatikájának megértéséhez első lépésként azokat a beszédhelyzeteket kell számba vennünk, amelyekben egy kérdő mondat elhangozhat. A beszélő kérdő mondatot fogalmazhat meg az alábbi esetekben: a. A beszélő nem tudja a választ, a hallgató viszont tudja a választ, és a beszélő feltételezi, hogy a hallgató tudja a választ. b. Sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tudja a választ, és a beszélő tudatában van ennek. c. A beszélő tudja a választ, a hallgató azonban nem, és a beszélő tudja, hogy a hallgató nem tudja a választ. d. A beszélő tudja a választ, nem tudja azonban azt, hogy a hallgató is tudjae a választ. e. Mind a beszélő, mind pedig a hallgató tudja a választ, és a beszélő tudatában van ennek. 17

A nyitott kérdések problémáját a lengyel logikai iskola vetette fel először. L. Adjukiewicz (1938)-at.

48

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? Az (a)–(e) által jellemzett beszédhelyzetektől függően általában más és más lesz a beszélő kommunikációs attitűdje. Az (a) beszédhelyzetben a beszélő kommunikációs szándéka a „kognitív deficit” kifejezése: ’nem tudom, hogy… ’, de ugyanakkor ’szeretném megtudni, hogy… ’. Mivel a beszélő föltételezi a hallgatóról, hogy választ kaphat tőle a kérdésére, ezért a kérdésben kifejeződő logikailag nyitott struktúra lezárását a beszélő a hallgatótól várja. Ezt a kérdésfajtát felvilágosítást kérő kérdésnek (information question) nevezzük. Általában csak ebben az esetben beszélhetünk valódi kérdésről. A (b) beszédhelyzetben, vagyis amikor sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tudja a választ, és a beszélő is tudatában van ennek, a beszélő kérdésével egy problémát fogalmaz meg. Egy kérdés probléma marad, ha az adott beszédhelyzetben sem a beszélő, sem pedig a hallgató nem tud a kérdésre válaszolni. A kérdés szemantikailag nyitott struktúrája nem válik zárttá. A beszélő kommunikatív szándéka a probléma közlése. A (c) beszédhelyzetben a beszélő a kérdést didaktikai céllal teszi fel. A kérdésre adott válasz egyenértékű a kérdésben megfogalmazott probléma megoldásával, ezért ezeket a kérdéseket feladatmegoldást elősegítő kérdéseknek (problem solving questions) szokták nevezni. De a találós kérdés is ebbe a csoportba tartozik. A (d) beszédhelyzet bizonyos mértékig hasonlít a (c) beszédhelyzethez, annyi a különbség, hogy ebben az esetben a beszélő nem tudja, hogy a hallgató tudja-e a választ. Vizsgahelyzetben ez a vizsgakérdés tipikus esete. Az (e) beszédhelyzetben a válasz ismert mind a beszélő, mind pedig a hallgató számára, és mindketten tudják ezt egymásról. A kérdést éppen ezért nem is kell formálisan lezárni. Mivel az ilyen kérdéssel nem kérünk felvilágosítást, nem közlünk ismeretet, nem fogalmazunk meg problémát, nem ellenőrzünk ismeretet, funkcióját az érzelmi szférában kell keresnünk. Ide tartoznak az ún. retorikai kérdések (Meddig fogsz még, Catilina, visszaélni türelmünkkel?). De ide tartoznak a csodálkozást kifejező kérdések is: Te még itt vagy? Ide sorolhatók továbbá a nyomatékos állítást kifejező kérdések is: Hát kocsma az én házam? Ugyanaz a kérdő mondat az (a)–(e) beszédhelyzeteknek megfelelően különböző pragmatikai jelentést hordozhat. Például: (46) Milyen hosszú egy derékszögű háromszög átfogója, ha ismerjük a befogók hosszát? Püthagorász számára a (46) probléma volt, az iskolában didaktikai vagy vizsgakérdés, egy tanuló szájából elhangozva lehet igazi kérdés, egy matematikai 18 értekezésben cicerói kérdés. 18

A beszédhelyzet és a kérdő mondat funkciója közötti összefüggést már Ladányi (1965) felismerte.

49

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? Példánk azt bizonyítja, hogy a kérdő mondatok szemantikája a beszédhelyzettől független, pragmatikai jelentésük ezzel szemben csak a beszédhelyzet ismeretében érthető meg. A beszédhelyzethez tartozik az is, hogy a beszélő mit tud, és hogy milyen ismereteket tételez fel a hallgatóról. Ugyanaz a kérdő mondat megnyilatkozásként más-más pragmatikai értéket hordozhat. A pragmatika feladata annak a meghatározása is, hogy milyen beszédhelyzetben lehet eldöntendő kérdésre egyszerű igen-nel vagy nem-mel válaszolni. Ebben gyakran a kérdések formája is segítségünkre lehet. (47) a. Autóval mész Bécsbe? b. Igen. %

c. Nem. d. Nem, vonattal. (48) a. Történt valami? %

b. Igen. c. Igen, fölrobbant a kávéfőző. d. Nem. A (47a) ún. fókuszkérdés, az autóval fókuszban áll. A (47b) válasz elfogadható, a (47c) nem az. „%”-kal jelöltük a pragmatikailag elfogadhatatlan válaszokat (szemantikailag nincs velük semmi baj). A hallgató a (47a) kérdést – joggal – felvilágosítást kérő kérdésként értelmezi. Az igenlő válasz nyilvánvalóan kielégíti a beszélő tudásvágyát, a nemleges válasz viszont nem. Az udvariasság pragmatikai elve megköveteli, hogy a nemleges választ kiegészítsük és megszüntessük a beszélő ’kognitív deficitjét’. A (47d) válasz ezt teszi. A fókuszkérdések mind ugyanígy működnek. (49) a. Levelet írtál? b. Igen. %

c. Nem. d. Nem. Jegyzeteket készítettem. A (48a) kérdésben határozatlan névmás szerepel, amely változóként funkcionál. Amennyiben a beszélővel komolyan együttműködni kívánunk, ezt a változót kell válaszunkkal kitöltenünk. Az igenlő válasz ehhez nem elegendő, meg kell neveznünk azt az eseményt is, amely megtörténtét az igenlő válasszal már jeleztük. A határozatlan névmást tartalmazó kérdéseknél tehát a puszta igenlő válasz lesz az, amely pragmatikailag nem elfogadható. Íme még egy példa: (50) a. Nem láttál senkit? %

b. De igen. 50


c. De igen, két gyanús alakot. d. Nem. Mindkét esetben, a fókuszkérdéseknél és a határozatlan névmást tartalmazó kérdéseknél, az eldöntendő kérdésekhez pragmatikailag egy kiegészítendő kérdés társul: (51) a. Autóval mész-e Bécsbe, vagy ha nem, akkor mivel? b. Történt-e valami, és ha igen, akkor mi? Könnyű azonban belátni, hogy ez a társulás kizárólag pragmatikai jellegű. A fókuszkérdéseknél például nem kell mást tennünk, mint egy olyan beszédhelyzetet elképzelni, ahol az egyszerű nemleges válasz pragmatikailag teljesen adekvát. Tegyük fel például, hogy a beszélő ki szeretné találni, hogy a hallgató mivel megy Bécsbe: Hadd találjam ki, hogy mivel mész Bécsbe! Autóval? Ebben a kontextusban a (47c) válasz a „kooperatív”.

2.6.2. A deontikus modalitás és a deontikus 19 beszédaktusok A különböző modalitásfajták közül a deontikus modalitás játszik kitüntetett szerepet a pragmatika szempontjából, mégpedig azért, mert összefügg a beszédaktusoknak egy bizonyos csoportjával (engedélyadás, tiltás, parancs, felmentés vmi alól stb.), amelyeket éppen ezért deontikus beszédaktusoknak szokás nevezni. A deontikus modalitás fogalmának meghatározásokor a nyelvészeti szemantika a 20 formális logikából indul ki. A deontikus logika a modális logika külön ágát alkotja, amelynek két alapoperátora a „kötelező” (O = obligatio) és a „megengedett” (P = permissio). A két operátor egymással definiálható: (52) a. Op = ¬P¬p b. Pp = ¬O¬p Vagyis szóban: az, hogy egy p tényállás létrehozása kötelező, azt jelenti, hogy nem megengedett, hogy a p tényállás ne jöjjön létre (ne álljon fenn). Illetve: az, hogy a p tényállás megengedett, azt jelenti, hogy nem kötelező, hogy a p tényállás ne álljon fenn. Abból viszont, hogy a p tényállás létrejötte kötelező, még nem következik, hogy p fennáll (vagy hogy fenn fog állni). Más szóval, a deontikus logikában az Op → p implikáció nem áll fenn:

19

(53) Op ⇸ p

A modalitás, de különösen a deontikai modalitás pragmatikai vonatkozásiról l. Kiefer (2000c)-t. L. Hilpinen (1971)-et.

20

51

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? A deontikus logika egyfajta cselekvéslogika, egy adott normából következőleg kötelező, ill. a norma által megengedett tényállások logikája. Előírások, szabályok, törvények kötelezhetnek bennünket valamire, vagy megengedhetnek valamit. A következő mondatokban deontikus modalitást találunk: (54) a. Itt szabad parkolni. b. Vezetés közben be kell csatolni a biztonsági övet. Az (54a) mondatban a ’megengedett’, az (54b) mondatban pedig a ’kötelező’ deontikus operátort találjuk. A „normát” ebben az esetben a KRESZ szabályai képviselik, az (54a) tehát azt jelenti, hogy az adott helyen a parkolás megengedett, (54b) pedig azt, hogy a biztonsági öv becsatolása vezetés közben kötelező. A deontikus logika egyik alapproblémája, hogy hogyan lehet a ’kötelező’ és ’megengedett’ operátorok közötti összefüggéseket a klasszikus modális logikából ismert ’szükségszerű’ és ’lehetséges’ közötti összefüggésekre visszavezetni. Erre lehetőséget ad a modális háttér fogalmának bevezetése. A modális háttér tartalmazza azokat a szabályokat, normákat, elvárásokat, amelyek a ’kötelező’ és a ’megengedett’ értelmezéséhez szükségesek: valami a modális háttérre vonatkozóan kötelező, ill. megengedett. A valami kötelező tehát azt jelenti, hogy az a valami a modális háttérből következik, a valami megengedett pedig azt, hogy az a valami összeegyeztethető (kompatibilis) az adott modális háttérrel. A modális operátort tartalmazó kijelentés igazságfeltételei is ebben az értelemben fogalmazhatók meg. Visszatérve még egyszer az (54a,b) mondatokra, szemantikai értelmezésük, mint láttuk, lényegében a következőből áll. Az (54a) mondat ezt jelenti: a KRESZ szabályai szerint lehetséges, hogy itt parkoljunk. Az (54b) mondat jelentése pedig ez: a KRESZ szabályai szerint szükségszerű, hogy vezetés közben bekapcsoljuk a biztonsági övet. A modális hátteret a KRESZ szabályai alkotják. A deontikus lehetőség is lehetőséget jelent, a többi lehetőség-fogalomtól csak a modális háttérben 21 különbözik. A lehetőség fogalmát a logikai kompatibilitás fogalmával explikálhatjuk: (55) p akkor és csakis akkor lehetséges, ha p kompatibilis a modális háttérrel, más szóval, ha a modális háttér nem tartalmaz egyetlen olyan p ′kijelentést sem, amely ellentmondásban állna p-vel, ill. amelyből olyan p ′′ kijelentés következne, amely ilyen ellentmondást eredményezne. A szükségszerűség fogalmát a logikai következmény fogalmának a segítségével explikálhatjuk: 21

A modális háttér állhat például az adott tényállásra vonatkozó ismereteinkből (episztemikus modalitás), kívánságainkból (buletikus modalitás), egy adott tényállás külső körülményeiből (cirkumsztanciális modalitás). L. a 11. fejezetet.

52


(56) p akkor és csakis akkor szükségszerű, ha logikailag következik a modális háttérből. A deontikus modalitás szemantikája tehát, éppúgy mint a többi modalitásé, lényegében a modális háttér, a logikai kompatibilitás és a logikai következmény fogalmaira épül. Ebben az esetben is, mint a kérdő mondatok esetében, két szempontból kell azonban vizsgálnunk az említett jelenséget. A szemantika azt igyekszik megmagyarázni, hogy adott modális háttér mellett egy modális operátort tartalmazó állítás igaz-e vagy hamis. A KRESZ szabályait tartalmazó beszédháttér esetén az (54a) kijelentés igaz, ha az összeegyeztethető a beszédháttérrel, az (54b) kijelentés pedig akkor igaz, ha az következik a beszédháttérből. A pragmatika ezzel szemben a modális megnyilatkozásokat a különböző beszédhelyzetek alapján vizsgálja. A ’kötelező’ (szükségszerű) és ’megengedett’ (lehetséges) modális jelentésű megnyilatkozásokkal deontikus beszédaktusokat hajthatunk végre. Ilyen beszédaktusokról azonban csak akkor lehet szó, ha a beszélő a deontikus beszédaktusok végrehajtásához rendelkezik a megfelelő felhatalmazással vagy tekintéllyel. Ha egy apa kisfiához az alábbi megnyilatkozást intézi, akkor ezzel a megnyilatkozással deontikus beszédaktust, az engedélyadás aktusát hajtja végre: (57) Most már elmehetsz játszani. Az apa tekintélyénél fogva, a szülő és a gyermek közötti hierarchikus viszonyból adódóan fel van hatalmazva a tiltásra, engedélyadásra, parancs adására. Ebből következik, hogy a deontikus modalitást kifejező mondatok nem lehetnek automatikusan deontikus beszédaktusok példái. A deontikus modalitás pragmatikája ad számot a deontikus beszédaktusokról. Szemantikailag a deontikus beszédaktus létrehozásához felhasznált megnyilatkozás lehetőséget, ill. szükségszerűséget fejez ki, az aktus létrejöttéhez azonban további feltételeknek kell teljesülniük. Az (58) megnyilatkozással csak abban az esetben hajthatunk végre deontikus beszédaktust (engedélyadást), ha a beszélő fel van arra hatalmazva, hogy a parkolásra engedély adjon. (58) Itt parkolhat. A KRESZ szabályaival való kompatibilitás megállapítása csak deontikus lehetőséget fejez ki. Hasonlóképpen az (59) megnyilatkozással csak abban az esetben hajthatunk végre deontikus beszédaktust (parancsot), ha a beszélő ilyen beszédaktus végrehajtására fel van hatalmazva. Ha ez nem áll fenn, (59) csupán deontikus szükségszerűséget fogalmaz meg. (59) Be kell csatolnia a biztonsági övet. A deontikus beszédaktusok nem szorítkoznak az engedélyadásra és a parancsra: deontikus beszédaktus a felmentés és a tiltás is. Megfelelő fölé– 53

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? alárendeltségi viszony esetében tehát a (60a,b,c,d) megnyilatkozások mind deontikus beszédaktusokat képviselnek. (60) a. Meg kell enned a levest. b. Nem kell megenned a levest. c. Meg szabad enned a levest. d. Nem szabad megenned a levest. A (60a) megnyilatkozás beszédaktus jelentése ’parancs’, a (60b)-é ’felmentés’, a (60c)-é ’engedélyadás’, végül a (60d)-é ’tiltás’. A szemantika és pragmatika megkülönböztetése, mint láttuk, lehetővé teszi a különböző lehetőség- és szükségszerűség-fogalmak egységes kezelését (ily módon a deontikus logika egyik alapproblémája is megoldódik) és a deontikus beszédaktusok adekvátabb kezelését.

2.7. Összefoglalás A pragmatika alapegysége a megnyilatkozás, amely vizsgálható folyamatként és eredményként. Az előbbi esetben beszédaktussal van dolgunk. Ugyanaz a megnyilatkozás sokféle beszédhelyzetben fordulhat elő, változhat a beszélő, a megnyilatkozás helye és ideje. Különbséget kell tennünk tehát megnyilatkozáspéldány és megnyilatkozás-típus között. A megnyilatkozás-példányok vizsgálata a beszélt nyelvi kutatásokban ugyan fontos szerepet kap, a pragmatikaelmélet azonban elsősorban a megnyilatkozás-típusok kérdéseivel foglalkozik. A megnyilatkozások pragmatikai jelentésének a meghatározásában alapvető szerepet kap (a) a megnyilatkozás szemantikai jelentése, (b) a világismeret, (c) az emberi kommunikációt vezérlő elvek ismerete. Az utóbbiak közül a legfontosabbak azok, amelyeket Paul Grice fogalmazott meg először. A pragmatikai vagy kommunikatív jelentés mindig a beszédhelyzettől függ és általában nincs egyértelműen meghatározva. Az igazságfeltételekkel le nem írható konvencionális jelentés (amit Grice konvencionális implikatúrának hív) a szemantika része. Szemantikai minden olyan jelentéselem, amely előre jelezhető; a pragmatikai jelentés nem jelezhető előre, rá a konvencionális (szemantikai) jelentés, a beszédhelyzet és a kommunikációt vezérlő elvek ismeretében következtetünk. A szemantika és a pragmatika fenti szétválasztása azonban nem az egyetlen lehetőség: olyan elgondolásokkal is találkozunk, amelyek nem tesznek különbséget szemantikai és pragmatikai jelentés között. A két diszciplína megkülönböztetése azonban a jelentéstani elemzésekben bizonyos előnyökkel járhat, amit két kérdéskör kapcsán mutattunk be: az egyik a kérdő mondatoké, a másik a deontikus modalitásé. 54

2 SZEMANTIKA VAGY PRAGMATIKA? A kérdő mondatoknak, éppúgy mint minden más mondatnak, van szemantikája és pragmatikája. A kettőt különválasztva, de egymásra vonatkoztatva érdemes tárgyalni. A fókuszkérdések esetében a pragmatikai értelmezést megkönnyíti a kérdő mondat szemantikai–szintaktikai szerkezete (a fókusz jelenléte). Más esetekben a lehetséges pragmatikai jelentések számbavételéhez a tipikus beszédhelyzetek adhatnak kiinduló pontot. Mindkét esetben azonban, mint láthattuk, a szemantika és a pragmatika szétválasztása gyümölcsözőnek bizonyult. A deontikus modalitásról is adekvátabb képet kapunk, ha különválasztjuk a szemantikát és a pragmatikát. Egyrészt ezzel lehetővé válik a modalitásfajták egységes logikai kezelése, másrészt egyértelművé válik a deontikus megnyilatkozások és a deontikus beszédaktusok közötti különbség.

55

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS 3.1. A szószemantika elemzési módszerei Ebben és a következő néhány fejezetben a szójelentés leírásának különböző módszereit fogjuk közelebbről megvizsgálni. A módszerek bemutatását az ún. komponenses elemzéssel kezdjük, majd a következő fejezetben a prototípuselmélettel, illetőleg a kognitív szemantikával folytatjuk. Az 5. fejezetben a poliszémia tárgyalása kapcsán bemutatjuk a kétszintű szemantika jelentéselemzését is. A komponenses elemzés a szószemantika legrégibb elemzési módszere, amely abból a feltevésből indul ki, hogy a szemantikailag rokon értelmű, azonos szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentése közötti kapcsolat, illetőleg a jelentésük közötti különbség szemantikai jegyekkel, komponensekkel fejezhető ki. A prototípuselmélet, illetőleg a kognitív szemantika ezzel szemben elveti a szemantikai jegyekkel történő jelentésleírást és az azonos szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentésének egymástól való pontos elhatárolásának lehetetlenségét hangsúlyozza, ezért e módszer helyett az adott szemantikai mezőhöz való tartozás feltételeit vizsgálja, a szójelentést tipikalitási feltételekkel írja le. Látni fogjuk, hogy mindegyik módszer más problémát vesz célba, más-más típusú kérdéseket kíván megoldani. Valójában ezért egyik módszer sem nélkülözhető, a különböző jelentésleírások kiegészítik egymást és nem föltétlenül tekinthetők egymással összeegyeztethetetlennek. A komponenses elemzést gyakran alkalmazza a strukturális szemantika, s a formális szemantika is él vele.

3.2. A komponenses elemzés és előzményei Mielőtt a ma is jól használható komponenses elemzés tárgyalására térnénk rá, 1 érdemes röviden összefoglalnunk a módszer történetét. A komponenses elemzés célja, mint említettük, az volt, hogy az azonos szemantikai mezőhöz (pl. a rokonságnevekhez) tartozó szavak jelentésében szemantikai jegyek segítségével fejezze ki azt, ami bennük közös, és azt, ami az egyes szavak jelentését elválasztja egymástól. A jegyek olyan segédeszközök voltak, amelyek lehetővé tették a rendszerszerű összefüggések ábrázolását. A szemantikai jegyek eredetét és metanyelvi természetét nem tisztázták, a leírás nyelve, a metanyelv és a tárgynyelv közötti különbség nem jelent meg problémaként. Ma már tudjuk, hogy a szemantikai jegyek mint a jelentésleírás eszközei a metanyelv részei, 1

A hagyományos komponenses elemzésről jó áttekintést találunk Jackson (1988)-ban.

56

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS ezzel szemben a szemantikailag leírandó szavak a tárgynyelvhez tartoznak. A nyelvtudományban a metanyelv és a tárgynyelv megkülönböztetése azért is okoz problémát, mivel a metanyelv is a természetes nyelv része. A leírás egyik alapelve a gazdaságosság volt, a szemantikai jegyek megalapozottságának kérdése nem merült fel problémaként. A fonológiai megkülönböztető jegyek mintájára azt feltételezték, hogy a szemantikai jegyek is binárisak, kétértékűek. Ezt a két értéket „+” és „−” előjellel jelezték, pl. +ember, −ember (a szemantikai jegyeket a továbbiakban nagy betűvel fogjuk írni, ezzel különböztetve meg őket az azonos alakú tárgynyelvi szavaktól). A két bináris érték közötti választás általában önkényes volt. Ennek következtében a férfi szó jellemezhető volt akár a +férfi, akár pedig a −nő jeggyel. Ezenkívül az sem volt követelmény, hogy a jegyek általánosan alkalmazhatók legyenek, előfordulhatott, hogy egy-egy jegy csak egy nagyon szűk szemantikai mezőben került alkalmazásra. Ebben az értelemben a jegyek nem voltak motiváltak, ad hoc jellegűek maradtak. A komponenses elemzés egy további alapvető problémája, hogy ezzel a módszerrel viszonyfogalmakat (relációkat) nem lehet jellemezni, mivel a jegyek alapvetően csak tulajdonságok lehetnek, relációk nem. Ezért már a rokonságnevek jellemzésekor is nehézségekbe ütközünk, illetve ad hoc megoldásokhoz kell folyamodnunk, amint relációs jelentésű rokonságneveket kellene szemantikai jegyek segítségével jellemeznünk. Nézzünk meg most néhány szemantikai leírást. A férfi, nő, lány, fiú szemantikai leírásához az említett módszer szerint három jegyre van szükség: αember, αférfi és αfelnőtt, ahol „α” a „+” vagy a „−” értéket veheti fel. Ebben az esetben az elemzés önkényessége még nem feltűnő.

Néhány rokonságnév egy lehetséges komponenses elemzése (2) alatt található.

2

2

A rokonságnevek komponenses elemzése az amerikai strukturalista szemantika kedvelt területe volt. L. például Lounsbury (1963)-at. A magyar rokonságneveket Szépe György vizsgálta (Szépe 1972).

57

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS

Az αfelmenő és αlemenő nemcsak azért van szükség, mert ezek a jegyek különböztetik meg pl. az apa szót a fia szótól, hanem azért is, mert segítségükkel lehet az azonos szintű rokonságneveket jellemezni: a fivér és a nővér szavak esetében mindkét jegy „−” értéket kap. Olyan eset természetesen nem fordulhat elő, amikor mindkét jegy „+” értékű. Mármost könnyen látható, hogy ezekkel a jegyekkel már nehezen tudnánk a „többszörösen” felmenő, vagy „többszörösen” lemenő rokonságot jelölő szavak jelentését leírni. A dédnagyapa és a dédunoka szavak szemantikai jellemzése nem fér bele a (2) jellemzés keretébe. A hagyományos komponenses elemzés önkényessége mindenekelőtt a tárgyak neveinek jelentésleírásában szembetűnő. Tekintsük például a szék, zsámoly, heverő, pad és pamlag szavakat, amelyek leírásához az αtámla,x αhosszú, αkárpitozott jegyeket használhatjuk:

A felhasznált jegyek mindegyike különböző típusú dolgot jelöl. Az αtámla jegy a háttámla meglétére, az αhosszú jegy a tárgyra jellemző dimenzionális tulajdonságra utal, végül az αkárpitozott jegy azt fejezi ki, hogy a tárgy kárpitozotte (amennyiben a tárgynak van háttámlája, a támla is lehet kárpitozott). Mivel a zsámoly is lehet kárpitozott, az αkárpitozott jegy „−” értéke csak a szóban forgó kategória tipikus példányaira vonatkozhat. Ez már önmagában is problémát jelent a hagyományos komponenses elemzés számára. Hasonló probléma merülhet fel az αtámla jeggyel kapcsolatban is, hiszen a heverőnek is lehet támlája. Nem szerepel a (3) jellemzésben, hogy a pamlag lehet ülő- és fekvőbútor, a heverő viszont csak fekvőbútor lehet, a kettő között tehát funkcionális különbség is van. Problémát jelent az is, hogy a heverő és az ágy megkülönböztetése újabb jegyek 58

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS bevezetését teszi szükségessé. Ugyanez vonatkozik a gyerekszék, fogorvosi szék szavak szemantikai leírására is. Újabb és újabb ülő- és fekvőbútorok neveinek bevonásával a jellemzés egyre bonyolultabbá és egyre önkényesebbé válik. És ezek a jegyek csak az adott szemantikai mezőhöz tartozó szavak jelentésének megkülönböztetésére, illetőleg a közös jelentések meghatározásához használhatók és nem alkalmasak az egyes szavak kimerítő szemantikai leírására. Nem könnyebb a helyzet az állatok és növények nevének szemantikai jellemzésekor sem. A tigris ’nagy testű, fekete csíkos bundájú macskaféle ragadozó’, olvashatjuk a Magyar Értelmező Kéziszótár-ban. A meghatározás mellett ott látható a tigris képe is. Mármost a tigris szó jelentésének adekvát jellemzése szemantikai jegyek segítségével nem lehetséges. Az +emlős, +ragadozó, +macska jegyek nyilvánvalóan nem elegendők. A ’csíkos bunda’ nem föltétlenül megkülönböztető jegy, hiszen a tigrisnek több változata ismeretes. Alapszíne lehet sötétebb vagy világosabb, sőt fehér és fekete is lehet, az oldalsávok pedig elmosódhatnak. A tigrist nem az említett jegyek alapján ismerjük fel, hanem a képe alapján: tudjuk, hogy tipikus esetben a tigris hogyan néz ki. Megfigyelésünk általánosan is érvényes: állatok neveinek jelentése nem írható le adekvát módon jelentésösszetevők segítségével. A tulipán szó jelentéséről a Kéziszótár-ból a következőket tudhatjuk meg: ’tavasszal nagy, kehely alakú, piros, sárga, fehér vagy tarka virágot hozó, lándzsás levelű, hagymás dísznövény’. A tulipán szó azonban nem ezt a jellemzést, hanem a virág képét idézi fel bennünk. A jellemzés nem is elég specifikus: kehely alakú virág sok van, az említett színek más virágoknál is megtalálhatók, hagymás dísznövény is sok van. A szemantikai jegyekkel történő jellemzés itt is csődöt mondana. A végkövetkeztetés egyértelmű: tárgyak (artefaktumok) valamint állatok és növények nevének (összefoglalóan: a természetes kategóriáknak, natural kind 3 terms) jelentése nem írható le adekvát módon szemantikai jegyek segítségével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az artefaktumok és a természetes kategóriák jelentésének leírásához egyáltalán nem is érdemes szemantikai jegyeket felhasználnunk. Az artefaktumok jellemző dimenzionális tulajdonságait például mindenképpen kódolnunk kell, hiszen csak így magyarázható meg a mértéket jelölő melléknevekkel kapcsolatos viselkedésük. Ahhoz, hogy ezt világosabban láthassuk, először megvizsgáljuk a dimenzionális melléknevek szemantikai tulajdonságait. A mértéket jelölő melléknevek többnyire párosan jelennek meg: nagy – kicsi, hosszú – rövid, magas – alacsony, széles – keskeny. Ezek közül az egyik a jelöletlen, a másik a jelölt. A jelölt szó használati köre szűkebb a jelöletlennél, termékeny morfológiai folyamatoknak nehezebben engedelmeskedik és sajátos

3

A természetes kategóriákról a következő fejezetben részletesebben lesz szó.

59

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS szemantikai tulajdonságokkal rendelkezik. A magas és a hosszú jelöletlenségét és 4 az alacsony és a rövid jelölt voltát például az alábbi érvekkel bizonyíthatjuk. (a) Mértékhatározóval csak a jelöletlen szó állhat: (4) a. tíz emeletnyi magas b. *tíz emeletnyi alacsony (5) a. öt háznyi hosszú b. *öt háznyi rövid (b) Ha a melléknévből főnevet képzünk, akkor jelöletlen esetben a képzett főnév jelentése előre jelezhető: a képzett főnév, egyéb lehetséges jelentései mellett, minden esetben mértéket is jelölhet. Jelölt esetben viszont a melléknévből vagy nem képezhető főnév, vagy ha igen, a képzett főnév jelentése nem transzparens, mértéket általában nem jelenthet. (6) a. magasság, hosszúság, szélesség, nagyság b. *alacsonyság, rövidség, *keskenység, kicsiség (c) A jelöletlen szó összehasonlító szerkezetben nem idéz elő előfeltevést – szemben a jelölt szóval, amely ilyen esetben mindig előfeltevéssel jár. (7) a. Ez a ház éppolyan magas, mint amaz. b. Ez a ház éppolyan alacsony, mint amaz. A (7a) mondatban a két ház bármilyen magasságú lehet, lehet magas is, meg alacsony is. A (7b) mondatban ezzel szemben csak két alacsony házról lehet szó. Tekintettel arra, hogy esetünkben párokba állítható, poláris melléknevekről van szó, a poláris párok pozitív, jelöletlen tagját +pol-lal, negatív, jelölt tagját pedig −pollal jelölhetjük. Ezt minden jeggyel megtehetjük: „+” értéket a jelöletlen, „−” értéket pedig a jelölt elem kap. A „+” és a „−” érték közötti választás így már nem önkényes: az előbbi mindig a jelöletlen, az utóbbi pedig a jelölt értéket fejezi ki. Némely esetben a jelöletlenség perceptuális kitüntetettséget jelent. Így például a vertikális dimenzió a horizontálissal szemben perceptuálisan kitüntetett, ami azt jelenti, hogy észlelése könnyebb, a tárgyak vertikális dimenziója feltűnőbb. A horizontális dimenzióban pedig perceptuális szempontból a hosszúság az elsődleges, a szélesség a másodlagos. Mindezek perceptuális tesztekkel igazolhatók. A mértéket jelölő melléknevek jellemzéséhez tehát legalább három jegyre van szükségünk: αpol, 5 αvert(ikális), αmásod(lagos): 4

A szemantikai jegyek (komponensek) pszichológiai motiváltsága irányában az első lépést Manfred Bierwisch tette a mértéket jelölő melléknevek vizsgálata kapcsán (Bierwisch 1967). Ugyanő néhány évvel később a szemantikai jegyek általános problémáinak szentelt egy dolgozatot (Bierwisch 1971). 5 Az αmásod jegy csak a horizontális dimenzióra van értelmezve.

60


(8) a. hosszú [+pol], [−vert], [−másod] b. széles [+pol], [−vert], [+másod] c. magas [+pol], [+vert] A rövid, keskeny és alacsony szavak csak az αpol jegy értékében különböznek (8a,b,c)-től. Az említett jegyek általánosak, tehát nemcsak a dimenzionális melléknevek jellemzésekor van szükségünk rájuk, hanem sok más szó szemantikai leírásában is, 6 pl. bal, jobb, hosszában, fent, lent, fölött, alatt, emelkedik, süllyed, emel, állít, fektet. Vö.: (9) a. Állítsd fel a szobrot! b. Fektesd le a szobrot! A szobor maximális dimenziója a szobor elhelyezkedésétől függően a vertikális vagy a horizontális dimenzió. Az állít igében a vertikális, a fektet igében a horizontális dimenzió játszik szerepet. A két ige jelentése így írható körül: ’helyezd az adott tárgyat vertikális helyzetbe’, illetőleg ’helyezd az adott tárgyat horizontális helyzetbe’. A mértéket jelentő melléknevek használata azoknak a tárgyaknak a tulajdonságaitól is függ, amelyekre alkalmazzuk őket. Ebből következik, hogy a tárgyak dimenzionális tulajdonságait szintén ábrázolnunk kell tudni. Egy dimenzionális melléknevet akkor alkalmazhatunk egy tárgyra, illetőleg annak nevére, ha a melléknév szótári ábrázolása kompatibilis a tárgy szótári 7 ábrázolásával. Például: (10) a. A kocsi hosszú. b. A kocsi magas. (11) a. A rúd hosszú. b. A rúd magas. (12) a. A cigaretta hosszú. b. *A cigaretta magas. (13) a. *A torony hosszú. 6

A pszichológiai motiváltságon túl a jelentésösszetevőkkel kapcsolatban természetesen más követelményeknek is teljesülniük kell. Így például általános követelmény, hogy egy adott jelentésösszetevő ne csak egy-egy adott esetben legyen alkalmazható, hanem a szókészlet nagyobb szeletének és különböző elemeinek jellemezésében is szerephez jusson. 7 A tárgyak mentális ábrázolásával a dimenzionális melléknevek kapcsán Ewald Lang foglalkozik részletesen (Lang 1982).

61


b. A torony magas. (14) a. Az alma nagy. b. *Az alma széles/hosszú. A tárgyaknak az avert és az amásod jegyeken kívül még egyéb jegyei is lehetnek. Így például a tárgyaknak lehet maximális tengelyük, amit αmax-szal jelölünk. Ha maximális tengely a vertikális, a magas melléknevet használjuk, ha nem, akkor a hosszú melléknevet. A cigaretta maximális tengelye a horizontális tengely, ezért a magas melléknévvel nem használható. Egy tárgynak lehet ezenkívül fő és nem fő dimenziója. A fő és a maximális dimenzió nem ugyanaz. Egy tárgynak lehet több fő dimenziója is (pl. a kocsinak), de ezek közül csak az egyik lehet maximális (a kocsinál a menetiránynak megfelelő horizontális dimenzió). De az is előfordulhat, hogy egy tárgynak ugyan több fő dimenziója van, de ezek közül egyik sem maximális (pl. az almának, labdának). Ugyanakkor a maximális dimenzió mindig egy fő dimenzió alá tartozik. A cigaretta fő dimenziója egyúttal a maximális dimenziója. Az ablaknak két fő dimenziója van, egy vertikális és egy horizontális. A nagy ablak mindkét fő dimenziót magában foglalja, a magas ablak és a széles ablak csak az egyiket. A vastag melléknév nem fejezhet ki fő dimenziót, a vastag ajtó esetében a vastag a két fő dimenzió (a magas és a széles) mellett a ’nem fő’ dimenziót jelöli. A nagy melléknév esetében pedig minden dimenzió fő dimenzió (pl. nagy labda, a ’labda’ mindhárom dimenzió szempontjából nagy). Amennyiben egy tárgynak két fő dimenziója van, amelyek közül csak az egyik maximális, akkor a másik fő dimenziót másodlagosnak tekintjük (a hosszú melléknév használatát a maximális, a széles melléknév használatát pedig a másodlagos fő dimenzió határozza meg (pl. hosszú kocsi, széles kocsi. A fő dimenziót az afő jegy jelöli. Vannak egy-, két- és háromdimenziós tárgyak, amit 1dim-, 2dim-, illetőleg 3dim-mel jelölhetünk. A melléknevek (8a-c)-ben bemutatott 8 következőképpen pontosítható:

jellemzése

a

fentiek

alapján

a

(15) a. hosszú [+pol], [+fő], [–vert], [+max], [–másod] b. széles [+pol], [+fő], [–vert], [–max], [+másod] c. magas [+pol], [+fő], [+vert] A (15a–c)-féle jellemzést kiegészíthetjük még a vastag és a nagy melléknevek jellemzésével: (16) a. vastag [+pol], [–fő] 8

A dimenzionális melléknevek részletesebb szemantikai jellemzése Bierwisch (1989)-ben található. Az itt bemutatott elemzés még a bináris jegyekkel történő elemzés idejéből származik, a bináris jegyek helyett később (így Bierwisch 1989-ben is) elemi predikátumok szerepelnek. L. még a 3.3. pontot.

62


b. nagy [+pol], [+ fő], [–max], [–másod] A (15a–c) és (16a,b) jellemzések alapján – a tárgyak dimenzionális tulajdonságainak ismeretében – megállapítható, hogy milyen dimenzionális melléknevek milyen tárgyak esetében használhatók. Érthető okokból a melléknevek jellemzésében a dimenzióra vonatkozó információ nem releváns, a főnevek jellemzésében pedig nem jut szerephez az αpol jegy. Íme néhány tárgyat jelentő szó dimenziós jegyekkel történő jellemzése:

(17)

18)

A kocsi maximális tengelye a menetirány által meghatározott horizontális, ezért használhatjuk a hosszú melléknevet ennek a dimenziónak a jelölésére. A horizontális dimenzióban van egy másodlagos dimenziója is, ez teszi lehetővé a széles melléknév használatát. Végül a kocsinak van egy vertikális fő dimenziója is: a kocsi magas. A háromdimenziós cigarettának egy fő és egy nem fő dimenziója van. Fő dimenziója a horizontális, amely egyúttal a maximális dimenziója. Van tehát hosszú cigaretta, de nincs magas cigaretta. A –másod jegy miatt nem használható a széles cigaretta sem. Ezzel szemben a –fő jegy miatt beszélhetünk vastag cigarettáról. Az ajtó esetében beszélhetünk magas, széles és vastag ajtóról. A magas a maximális, vertikális fő dimenziót, a széles a másodlagos fő dimenziót, a vastag pedig a nem fő dimenziót jelöli. Az almának nincs maximális dimenziója, ezért nem használható sem a magas, sem pedig a hosszú, és a –másod jegy miatt a széles 63

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS is kizárt. A nagy labda példája mutatja, hogy a nagy mind a három dimenzióra vonatkozik (nincsen sem széles labda, sem – ebben az értelemben – magas labda). A bemutatott elemzés három fontos újdonsággal szolgál. Az első és a legfontosabbik: a szemantikai jegyek nem lehetnek önkényesek, tehát minden egyes jegy felvételét külön meg kell indokolni. A második: a szemantikai jellemzésnek a jelöltséget is kifejezésre kell juttatnia. Végül a harmadik újdonság a tárgyak nevének szemantikai leírására vonatkozik. A bemutatott elemzésekből kiderül, hogy nem kell arra törekednünk, hogy a tárgyak nevének jelentését kimerítően jellemezzük szemantikai jegyekkel, arra viszont szükség van, hogy a leírás tükrözze a tárgyak dimenzionális tulajdonságait. Ezt mindenekelőtt a mértéket jelölő melléknevekkel való kompatibilitás teszi szükségessé. Mindezek a meglátások ma is érvényesek.

3.2.1. A jelentésfelbontás (a szemantikai dekompozíció) A komponenses elemzés továbbfejlesztése az elemi szemantikai predikátumokkal történő jelentésleírás, illetőleg a jelentésnek elemi predikátumokra és azok viszonyaira való felbontása. A jelentésfelbontás a hagyományos komponenses elemzéssel szemben a jelentésnek általában csak egy részét kívánja összetevőkre bontani, tehát általában nem törekszik szükséges és elégséges feltételek megfogalmazására. A jelentésfelbontás nem törekszik teljességre abban az értelemben sem, hogy a szókészletnek csak bizonyos elemeit vizsgálja. Jellegzetessége, hogy a jelentést nem szemantikai jegyek (komponensek), hanem elemi predikátumok segítségével írja le, amelyeket logikai operátorokkal („&”, melynek jelentése ’és’; „∨”, melynek jelentése ’vagy’) kapcsol össze. A leírás célja szemantikai ábrázolások (szemantikai reprezentációk) létrehozása, amelyekből a szójelentés legfontosabb tulajdonságai leolvashatók. A szemantikai ábrázolások a logika nyelvére is lefordíthatók, ami nem áll fenn a komponenses elemzések esetében. Az elemi predikátumok kétfélék lehetnek: egy- vagy kétargumentumúak. Az egyargumentumúak tulajdonságot, a kétargumentumúak viszonyt (relációt) jelölnek. Így például a FÉRFI(x) azt fejezi ki, hogy ’x férfi’, a SZÜLŐ(x, y) pedig azt, hogy ’x szülője y-nak’. Az elemi predikátumokkal való jelentésábrázolás már lehetővé teszi a (2) alatti rokonságnevek adekvát leírását. A rokonságnevek mind viszonyt fejeznek ki, tehát ábrázolásukhoz a nemet jelölő egyargumentumú predikátumok mellett kétargumentumú predikátumokra is szükség van. (19) a. APA(x, y) ≡ SZÜLŐ(x, y) & FÉRFI(x) b. NAGYBÁCSI(x, y) ≡ SZÜLŐ(z, y) & TESTVÉR(x, z) & FÉRFI(x) c. NŐVÉR(x, y) ≡ TESTVÉR(x, y) & NŐ(x) d. FIA(x, y) ≡ SZÜLŐ(y, x) & FÉRFI(x) A nagyapa, dédunoka is hasonlóan jellemezhető: 64


(20) a. NAGYAPA(x, y) ≡ SZÜLŐ(x, z) & SZÜLŐ(z, y) & FÉRFI(x) b. DÉDUNOKA(x, y) ≡ SZÜLŐ(y, u) & SZÜLŐ(u, v) & SZÜLŐ(v, x) A (19)–(20) ábrázolások szükséges és elégséges feltételeket fogalmaznak meg. Más szóval, ha ’x nagyapja y-nak’, akkor ebből következik, hogy ’x szülője z-nek, z szülője y-nak’, és x férfi; és fordítva, ha ’x szülője z-nek, z szülője y-nak’, és x férfi, akkor ebből következik, hogy ’x nagyapja y-nak’. Ugyanez a módszer alkalmazható a mértéket jelölő melléknevek jellemzésénél felhasznált jegyek esetében is egyetlen kivétellel: az apol jegy nem tekinthető predikátumnak, hiszen ez a jegy csak azt fejezi ki, hogy a szóban forgó melléknév a poláris pár pozitív vagy negatív tagját képviseli-e. Ezt a jegyet tehát máskép kell megfogalmaznunk, aminek részletezésére itt most nem térhetünk ki. Az αvert, αmax stb. jegyek azonban könnyen átértelmezhetők viszonyt kifejező predikátumokként: VERT(x, y) azt jelenti, hogy ’x y-nek vertikális dimenziója’, MAX(x, y) pedig azt, hogy ’x y-nak maximális dimenziója’. Az igék jelentése is hasonlóan ábrázolható: a tárgyatlan igék egyargumentumú, a tárgyas igék pedig kétargumentumú predikátumok. A beszél ige például BESZÉL(x)ként, a néz ige NÉZ(x, y)-ként ábrázolható. Az, hogy egy predikátum elemi predikátumnak tekinthető-e, attól függ, hogy az visszavezethető-e nem önkényes módon egy másik predikátumra vagy sem. A BESZÉL(x) és a NÉZ(x, y) ebben az értelemben elemi predikátum, a MOZDÍT(x, y) viszont nem az. A mozog és a mozdít között az OKOZ(x, p) kauzatív jelentésösszetevő tesz különbséget, ahol p tetszőleges tényállásra utal. Tehát MOZOG(x) az egyszerű mozgásesemény képlete, a MOZDÍT(x, y) definíciója pedig (21)-ben található: (21) MOZDÍT(x, y) ≡ OKOZ(x, MOZOG(y)) A (21) parafrázisa: ’x odahat, hogy y mozogjon’. A szépül és a megszépül igék jelentésében az ’állapotváltozás’ jelentésösszetevő szerepel, amelyet VÁLIK(x, p)vel ábrázolhatunk. A szépül parafrázisa a ’szebbé válik’, a megszépül igéé pedig a ’széppé válik’. Tehát: (22) a. SZÉPÜL(x) ≡ VÁLIK(x, SZEBB(x)) b. MEGSZÉPÜL(x) ≡ VÁLIK(x, SZÉP(x)) A pontosabb ábrázolás a (22a,b) esetében megkövetelné az időre való utalást is, vagyis időparaméterek bevezetését, mint pl. a kap ige (41) alatti ábrázolásánál (l. lejjebb). Ezenkívül szükség lenne egy mértékfüggvény bevezetésére, amely a szép tartományában rendel hozzá az egyedekhez értékeket. Végül az imperfektívperfektív változás (szépül és megszépül) közötti különbség azzal fejezhető ki, hogy az imperfektív esetben a változásnak nincs végpontja, a perfektív esetben viszont van. Más szóval, az előbbi esetben nincs „kulmináció”, utóbbi 65

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS esetben viszont van. Ezt a körülményt például az aspektus formális ábrázolásából ismert KUL(x) elemi predikátummal fejezhetjük ki. Mindezekre a részletekre itt nem térhetünk ki. Az előbbinél bonyolultabb a felébreszt ige szemantikai ábrázolása. Mivel sokféleképpen (pl. szándékosan és véletlenül) lehet valakit felébreszteni, a felébreszt jelentése így írható körül: x akkor ébreszti fel y-t, ha tesz valamit (ezt a tényállást fejezi ki p, p lehet például: ’x becsapta az ajtót’, ’x leejtett egy tárgyat’, ’x megrázta y’-t), aminek következtében y az alvás állapotából az ébrenlét állapotába kerül. Képletben: (23) FELÉBRESZT(x, y) ≡ TESZ(x, p) & (OKOZ (p, VÁLIK(y, ÉBER(y))) A TESZ(x, p) a legáltalánosabb cselekvéspredikátum: egy ágens valamilyen tényállást hoz létre. A jelentésábrázolások oly módon pontosíthatók, hogy egyedek helyett egyedek osztályára vonatkoztatjuk a változókat. A (23) ábrázolásban két egyedről (x-ről és y-ról) van szó. A felébreszt ige jelentése azonban bármely olyan x-re és yra vonatkozik, amelyre a (23) képlet jobboldala érvényes. Ezt az ún. univerzális kvantorral érhetjük el, amelyet „∀” jellel jelölünk. Az univerzális kvantor leköti az x és y változókat, a p változót tehát még le kell kötnünk. Ezt általában az ún. egzisztenciális operátorral (jele „∃”) tesszük. ∃ p értelmezése: ’van (legalább) egy olyan p’, amely az állapotváltozást előidézi. Az egzisztenciális kvantor használata azért is indokolt, mert nem kell feltétlenül tudnunk megmondani, hogy milyen tényállást fejez ki a p. A p értéke vagy kikövetkeztethető a kontextusból, vagy pedig az adott beszédhelyzetben nem releváns. Az említett operátorok felhasználásával (23) helyett (24)-et írhatunk: (24) ∀ x ∀ y[FELÉBRESZT(x, y) ≡

∃ p[TESZ(x, p) & (OKOZ(p, VÁLIK(y, ÉBER(y))))]

A kettőnél több argumentumú predikátumok minden esetben kétargumentumú (összetett) predikátumok segítségével ábrázolhatók. Az ad ige három kötelező vonzatot kíván: x ad y-t z-nek. Ha az ’x-nek van y-ja’ birtokviszonyt POSS(x, y)nal jelöljük, akkor az ad ige jelentése így ábrázolható: (25) ∀ x ∀ y ∀ z[AD(x, y, z) ≡ OKOZ(x, VÁLIK(POSS(x, y), POSS(z, y))]

A fenti példákból is látható, hogy a jelentésleírás nem feltétlenül kimerítő, többnyire kizárólag a legfontosabb jelentésösszetevőket kívánja megragadni. Az a követelmény azonban még mindig érvényes, hogy a jelentésábrázolásnak egyrészt disztinktívnek kell lennie, azaz két különböző lexikai elemnek nem lehet azonos a szemantikai ábrázolása (kivéve persze, ha a két elem szinonim), másrészt az ábrázolásnak lehetővé kell tennie a rokon értelmű lexikai elemek meghatározását. A különböző jelentések ilyen értelmű ábrázolása, mint láttuk, nem teljesülhet 66

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS természetes kategóriák esetén, de az igék nagyobbik részénél is problémát okoz. Gondoljunk csak az olyan igepárokra, mint a szalad – rohan, gondol – vél, beszélget – társalog! Van-e olyan szemantikai ábrázolás, amely ezeknek az igepároknak az igéit egymástól meg tudja különböztetni? A jelentésfelbontás egyik előnye, hogy a szójelentést formalizálhatóvá teszi. A jelentésfelbontás formalizálhatósága azonban még nem jelenti azt, hogy a jelentésfelbontás elméletileg motivált, mint ahogy azt sem jelenti, hogy a jelentésfelbontás empirikusan adekvát. A jelentésfelbontás elméleti motiváltsága elsősorban abból adódik, hogy a nyelvész számára rendszeres és gazdaságos eszközt szolgáltat a szójelentések között fennálló jelentésviszonyok levezetéséhez. Az adatok szintjén akkor kerülünk bajba, ha kiderül, hogy a szemantikai ábrázolásból nem az következik, aminek következnie kellene. Például ha a fiú, lány és gyerek szavak (26a,b,c) alatti jelentésfelbontásából indulunk ki, akkor a (27) mondatból (ill. a mondatban megfogalmazott kijelentésből) következik a (28) mondat (ill. az ebben a mondatban megfogalmazott kijelentés). (26) a. FIÚ(x) ≡ FÉRFI(x) & FELNŐTT(x) b. LÁNY(x) ≡ NŐ(x) & FELNŐTT(x) c. GYEREK(x) ≡ FELNŐTT(x) (27) Jancsi fiú, Éva pedig lány. (28) Jancsi és Éva gyerekek. Márpedig a mindennapi nyelvhasználatban a (27) mondatból nem feltétlenül következik a (28) mondat. A (26a,b,c) ábrázolás tehát nem lehet adekvát. A bajnak nyilvánvalóan a FELNŐTT(x) predikátum az oka, ezt a jelentésösszetevőt kell tehát a tényekkel összhangba hoznunk. Annak ellenére, hogy egyáltalán nincs tisztázva, hogy mi tekinthető elemi predikátumnak, és hogy az elemi predikátumokra vonatkozóan milyen logikai műveleteket engedhetünk meg, továbbá, hogy a használt logikai nyelv tulajdonságairól nem sokat tudunk, a jelentésfelbontás a formális szemantikában éppúgy általános gyakorlat, mint a strukturális szemantikában. A konkrét szemantikai elemzésekben mi is gyakran fogunk élni vele.

3.3. A jelentésfelbontás korlátai A szótári elemek, a lexémák jelentésleírására nem használhatjuk fel minden esetben ugyanazt az eszközt. A kötőszók esetében például jelentésfelbontás helyett műveleti szabályokat szokás megadni. A szabályok közé tartoznak az igazságfeltételeket meghatározó szabályok is. Az és és a vagy logikai szabályai (29) és (30) alatt láthatók („i” = igaz, „h” = hamis). 67


A „p & q” összetett kijelentés a (29) tanúsága szerint tehát akkor és csakis akkor igaz, ha mind a p, mind pedig a q kijelentés igaz. A (30a) az inkluzív vagy, a (30b) pedig az exkluzív vagy igazságtáblázata. Az exkluzív vagy esetén a „p vagy q” csak akkor lehet igaz, ha p-nek és q-nak különböző igazságértékei vannak, az inkluzív vagy esetén ezzel szemben a „p vagy q” akkor is igaz lehet, ha mind a p, mind pedig a q igaz. A kétféle vagy nemcsak a logikában, hanem a természetes nyelvekben is megtalálható, ahol azonban az aktuális értelmezés többnyire a mindennapi ismeretek függvénye. Például: (31) a. Péter mondott vagy kérdezett valamit. b. Még nem tudom, hogy elutazom-e vagy itthon maradok. A (31a) mondatban az inkluzív, a (31b) mondatban pedig az exkluzív vagy-ot találjuk. A mond és a kérdez ugyanis nem zárják ki egymást, az elutazik és az itthon marad viszont egyszerre nem lehet igaz. A vagy…vagy esetén általában az exkluzív értelmezést kapjuk: (32) Péter vagy megbukik, vagy átmegy. Persze az is lehetséges, hogy logikailag nem két különböző vagy-ról van szó, és a kétféle értelmezés mindennapi ismereteinkből adódik. A kérdést nem kell itt most eldöntenünk. Számunkra az a fontos, hogy a kötőszók jelentése műveleti szabályokkal adható meg, a komponenses elemzés tehát nem jöhet szóba. A logikai szabályokon kívül az összekapcsolhatóságnak egyéb feltételei is vannak. Például csak párhuzamos szerkezetű tagmondatok koordinálhatók: 68


(33) *Péter levelet írt, és a tévét vette meg. Az ige nem szerepelhet egyszer konkrét és egyszer pedig átvitt értelemben:

9

(34) *Péter az asztalra és az apjára ütött. Ezek a szabályok a mellérendelés általános szabályai és nemcsak az és és a vagy kötőszóval történő mellérendelésre vonatkoznak. A fentiek alapján leszögezhetjük: a kötőszók jelentése műveleti szabályokkal jellemezhető. Ismét másképp kell a kvantorszók jelentését meghatároznunk. A kvantorszók egyedek halmazát határozzák meg közelebbről: az összes férfi, a legtöbb férfi, néhány férfi, két férfi főnévi kifejezésekben a kvantorszók a férfiak (néha csak hozzávetőleges) számát adja meg. Az összes kvantor a releváns halmaz minden elemére, a két kvantor a releváns halmaz két elemére vonatkozik. Bonyolultabb a legtöbb és a néhány kvantorszó vonatkozásának a meghatározása, mivel itt a számosságot csak hozzávetőlegesen tudjuk meghatározni. Ugyanez vonatkozik a sok kvantorra is. Világismeret és beszédhelyzet nélkül aligha alkothatunk magunknak képet arról, hogy a sok az alábbi mondatokban mit jelenthet. (35) a. Tegnapról sok kenyér maradt. b. Sok gyermekük volt. c. Reggel sok málnát szedtem. d. Életemben sok jó filmet láttam. A (35a) mondat esetében tudnunk kell, hogy az milyen beszédhelyzetben hangzik el. Családban vagy vendéglőben? Péknél vagy üzemi konyhában? A (35b)-nél nem tudni, hogy a sok hol kezdődik: ötnél, hatnál vagy hétnél? A (35c) esetében a sok az átlagnál többet jelent, de mi az átlag? Végül a (35d)-ben a sok szintén bizonytalan mennyiséget jelent, de biztosan többet, mint amennyi a sok a (35b)-ben. A valaki, valami határozatlan névmások egzisztenciális kvantorral kötött változókként értelmezhetők. (36) a. Éva találkozott valakivel. b. ∃ y[TALÁLKOZIK(éva,y) & SZEMÉLY(y)]

’Van olyan y személy, akire érvényes, hogy Éva találkozott y-nal’ (37) a. Anna sütött valamit.

9

b. ∃ y[SÜT(anna,y) & DOLOG(y)]

A (34) persze elliptikus, de a mondat még rosszabb, ha teljes mondatokat kapcsolunk össze: *Péter az asztalra ütött és Péter az apjára ütött.

69


’Van olyan y dolog, amelyre érvényes, hogy Anna sütött y-t’ A névelők is ábrázolhatók logikailag, bár logikai ábrázolásuk nem független attól, hogy milyen főnévi szerkezetben szerepelnek. A legegyszerűbb esetben a határozatlan névelő egzisztenciális operátorral, a határozott névelő pedig a határozottságot jelző ún. ióta-operátorral ábrázolható (utóbbi jele „ı”). (38) a. István kapott egy levelet. b. ∃ y[KAP(istván,y) & LEVÉL(y)]

’Van olyan y, amelyre érvényes, hogy y levél és István kapott y-t’ (39) a. Tamás megírta a levelet. b. MEGÍR(tamás,y) & ıy[LEVÉL(y)] ’y egy meghatározott levél, amelyre érvényes, hogy Tamás megírta yt’ A határozók közötti legalapvetőbb különbség a mondathatározó és az igei szerkezetek határozói között húzódik. A mondathatározók az egész mondatot módosítják, a beszélő attitűdjét fejezik ki, ezért nem képezhetik a mondatban kifejezett kijelentés részét. A beszélői attitűdöt kifejező nyelvi elemek általában nem teszik lehetővé a komponenses elemzést. Az igei szerkezetek határozói többnyire morfológiailag (melléknévből) vagy (névutós szerkezetek esetében) szintaktikailag képzettek, szemantikai jellemzésük tehát összefügg a melléknevek és a főnevek jellemzésével. A fenti, távolról sem teljes felsorolásból látható, hogy számos szófajhoz (kötőszó, kvantorszó, névmás, névelő, mondathatározó) tartozó elemek jelentése nem bontható fel komponensek segítségével. Lényegében három szófaji kategóriánk maradt, az igék, a főnevek és a melléknevek, amelyeknél a jelentésfelbontás szóba jöhet. Most ezeket vesszük közelebbről szemügyre. Az igék jelentése valamilyen mélységig mindig felbontható szemantikai komponensekre. A kérdés inkább az, hogy mit tekinthetünk komponensnek. Az OKOZ(x, y), VÁLIK(x, y) és a TESZ(x, y) predikátumokat minden további nélkül elemi predikátumoknak tekinthetjük. Ezek mindegyike egy-egy igeosztályt definiál: az OKOZ(x, y) a kauzatív igék osztályát, a VÁLIK(x, y) az állapotváltozást kifejező igék osztályát és a TESZ(x, y) a cselekvésigék osztályát. Az állapotigéket az ÁLLAPOT(x) (’x valamilyen állapotban van’) predikátummal jellemezhetjük. A tárgyatlan igék két nagy osztályát, a cselekvő alanyt feltételező egyargumentumú cselekvésigéket és a nem ágens szerepű alanyt feltételező történésigéket szintén egy-egy elemi predikátummal jellemezhetjük: CSELEKSZIK(x) és TÖRTÉNIK(x). Az előbbire példa az úszik, sétál, gondolkodik, utóbbira a zeng, dörög, olvad. A mozgásigék a MOZOG(x), a beszélést jelentő igék a BESZÉL(x), az érzékelést kifejező 70

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS igék az ÉRZÉKEL(x) vagy az ÉRZÉKEL(x, y) predikátummal jellemezhetők (vö. Péter lát – Péter lát valamit). A birtoklást a BIRTOKOL(x, y) predikátummal fejezhetjük ki. Mindezekben az esetekben az elemi predikátumot egy-egy igeosztály jellemzésére használjuk. Ez azonban még nem jelent jelentésfelbontást. A jelentésfelbontásnál a szójelentést részben vagy teljes egészében elemi prredikátumokkal kell tudnunk jellemezni. Fentebb már láttuk, hogy a lexikai egységek (a szókészlet elemei) heterogén voltuk miatt nem teszik lehetővé az egységes jellemzést. Ha eltekintünk az operátor vagy operátorszerű elemektől, lényegében háromféle lexikai egységgel kell számolnunk: olyan elemekkel, amelyek esetében (a) a teljes jelentésfelbontás lehetséges, (b) a jelentésfelbontás csak bizonyos mértékig lehetséges, (c) a jelentésfelbontás nem lehetséges. A teljes jelentésfelbontás, illetőleg egyértelmű definíció a tisztán relációs jelentések esetében mindig lehetséges. Tisztán relációs jelentésről akkor beszélünk, amikor egy szó vagy viszonyt fejez ki, vagy egy viszony megváltozását jelöli, vagy pedig valamely entitásnak egy tisztán relációs rendszerben elfoglalt helyét határozza meg. A nagyapa szó viszonyt fejez ki, az elad ige a birtoklásviszony megváltozását jelöli, a szerda jelentését a napok rendszerében elfoglalt helye határozza meg. Ezek szerint tisztán relációs jelentésűek például az alábbi szóosztályok: (a) a rokonságnevek; a. a helyváltoztatást jelentő igék (pl. jön, megy, lejön, felmegy); b. a birtoklásviszony megváltozását kifejező igék (pl. ad, kap, vesz, elad, elveszít); c. egy adott dimenzión belüli állapotváltozást jelentő igék (pl. kiszélesedik, megnagyobbodik, hosszabbít); d. a mértékegységek (pl. év, hó, nap, óra; méter, kiló); e. azok a szavak, amelyek egy adott relációs rendszerben elfoglalt pozíciót jelölnek (pl. hétfő, kedd, március, első, tizedik, utolsó). A rokonságnevek elemzésére már láttunk példát fejezetünk elején és korábban, az 1. fejezetben. A jön ige egy lehetséges komponenses elemzése (a Jön az autó értelemben) (40)-ben található. (40) BESZÉLŐ(x) & HELYE(x, y) & MOZOG(z, y) (40) parafrázisa ’z az x beszélő y helye felé mozog’. A kap (’y x-től kapja z-t’) ige ábrázolását a (41) mutatja be. (41) BIRTOKOL(x, z, t 1) & BIRTOKOL(y, z, t 1) & TESZ(x, u, t 2) & OKOZ(u, BIRTOKOL(y, z, t 3)) 71

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS (41)-ben az újdonság az, hogy a predikátumok időparamétert is tartalmaznak. A (41) képlet értelmezése: ’x a t1 időpontban birtokolja z-t, y viszont ugyanabban az időpontban nem birtokolja z-t, x a t2 időpontban tesz valamit (u-t) és ez az u okozza azt, hogy a t3 időpontban y birtokolja z-t’. A kiszélesedik ige jellemzésénél a VÁLIK(x, y) predikátumot kell használnunk, az ige jelentésének parafrázisa a ’valami szélessé válik’, a széles, mint a dimenziós melléknevek általában, szintén felbontható komponensekre. A széles felbontása nélkül a kiszélesedik ábrázolása leegyszerűsítve így fest: (42) VÁLIK(x, SZÉLES(x)) A relációs jelentések leírásánál nem szabad figyelmen kívül hagynunk a lexikai jelentések poliszém voltát (a poliszémia problémájával az 5. fejezetben foglalkozunk részletesen). A jön ige például nemcsak akkor használható, amikor a mozgás a beszélő felé történik, hanem akkor is, amikor a beszélő a hallgatóval együtt ugyanazon hely felé mozog (pl. Jössz velem Pestre?). A jelentésábrázolásoknál tehát mindig gondosan tisztázni kell, hogy egy adott lexéma melyik jelentését kívánjuk ábrázolni. A szó szerinti jelentésen kívül számolnunk kell a nem szó szerinti (idiomatikus vagy metaforikus) jelentéssel is. A jön ige nem mindig jelent mozgást: Ez jól jött nekem, Mibe jön?, Jöjjön, aminek jönnie kell. Ezek a jelentések már nem relációs jelentések, komponensekre tehát általában nem bonthatók. A jön ige (40) alatti jelentésábrázolása ezeket a jelentéseket nem kívánja lefedni. A mértékegységek esetében a jelentésfelbontás abból áll, hogy egy adott kategórián belül valamelyik elemet egységnek vesszük és ennek segítségével határozzuk meg a többit, pl. az ’óra’ felbontható percekre, másodpercekre stb., a ’méter’ centiméterre, milliméterre. A valamelyik relációs rendszerben egy adott pozíciót kijelölő szavak esetében a felbontás a pozíció megadásából áll, pl. ’hétfő’ a hét első napja, ’március’ az év harmadik hónapja. A jelentésábrázolások általában a szavak standard használatára vonatkoznak. A standard használat két kritériummal határozható meg. (a) A standard használat nem engedi meg a hasonlító-gyengítő módosítók (hedges) használatát. (43) János valamennyire apa is. Az apa szó (43)-ban nem szó szerinti, genetikai értelemben szerepel. (b) A nem standard használat a beszédhelyzetet jellemző parafrázisok segítségével is felismerhető: (44) a. Ez lesz a te széked. b. Ez a valami (kő, láda, deszka stb.) székként fog neked szolgálni. 72

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS A (44b) parafrázis egyértelművé teszi, hogy (44a)-ban a szék szó nem standard használatban szerepel. A nem tisztán relációs jelentésű szavak jelentései nem bonthatók fel teljes mértékben komponensekre (vagy nem definiálhatók egyértelműen). Jelentésüknek mindig van egy a cselekvés tipikus módjára vagy az állapot tipikus jellegzetességeire való hivatkozással megadható jelentésmozzanata. Nem tisztán relációs jelentéseket találunk például a. a természetes állapot megváltoztatását jelentő igéknél (pl. elalszik, felébred, felébreszt, meghal, megöl; nem adható meg pontosan az állapotváltozás oka); b. azoknál a helyváltoztatást jelentő igéknél, amelyek egyben a helyváltoztatás módját is kifejezik (felmászik, végigcsúszik, elcsoszog; a ’mászik’ esetében van arról elképzelésünk, hogy mit jelent a ’rendes mászás’, ezért mondhatjuk azt, hogy Rendesen másszál!); c. negatív állapotot kifejező mellékneveknél (vak, kopasz, beteg; a ’kopasz’ használata nem csak a teljesen kopasz fejre vonatkozhat); d. olyan produktumot jelölő főneveknél, amelyeknél a funkciót is figyelembe kell venni (kés, olló, fűrész). A felébreszt jelentésleírásában, mint láttuk, szerepel egy változó, amely az ébresztés tipikus módjaira is utalhat ((23)–(24) példa). A (b) esetben a mozgás módja nem fejezhető ki komponensek segítségével, mindegyik ige azonban tartalmazza a MOZOG(x), valamint a mozgás irányát kifejező jelentéskomponenst. Az ’x vak’ implikálja az ’x nem lát’ kijelentést, az ’x beteg’ az ’x nem egészséges’ kijelentést, de sem a vak, sem pedig a beteg melléknév jelentése nem bontható fel komponensekre. Ugyanakkor a ’vak’, a ’beteg’ tipikus tulajdonságokkal párosul, amelyek meghatározzák használatukat. Valakiről akkor is mondhatjuk, hogy vak, amikor rosszul lát. A kést, ollót, fűrészt vágásra használjuk; a jó kés olyan kés, amely jól vág. A kés tehát olyan eszköz, amely a vág ige opcionális argumentuma lehet s ebben az értelemben relációs. Ez a relációs jelentés azonban nem elegendő ahhoz, hogy a kést az ollótól és a fűrésztől megkülönböztessük. Mint fentebb már láttuk, a jelentésfelbontás nem használható a tárgyak (artefaktumok), az állatok és növények neveinek (a természetes kategóriák) jelentésének leírásakor. Néhány komponensre azonban még ebben az esetben is szükség van, a taxonómiák bizonyos mértékig szintén a jelentéstanhoz 10 tartoznak. Az EMBER(x), NÖVÉNY(x), TÁRGY(x), MEGSZÁMLÁLHATÓ(x) szintén jelentéskomponensek. Ezekre gyakran tisztán grammatikai okokból is szükségünk van. Pl. anyagnév jelentésváltozás nélkül nem állhat többes számban: *vizek, *mézek. A választott szintaktikai elmélettől függően az igék lexikai jellemzése a 10

L. Cruse (1986: 136–156).

73

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS vonzataira vonatkozóan szemantikai információkat is tartalmazhat. Így például egyes igék emberi alanyt és/vagy emberi tárgyat kívánnak: gondolkodik *(a fa gondolkodik), megbuktat *(megbuktatom a lovamat). A grammatika által megkövetelt szemantikai jegyek mind jelentéskomponensekként jelennek meg a jelentésleírásban.

3.4. A jelentésfelbontás a formális szemantikában A jelentésfelbontást a formális szemantika is használja, a komponensektől 11 azonban nem kívánja meg, hogy pszichológiailag reálisak legyenek. A pszichológiai realitást általában nem is tartja elfogadható kritériumnak, úgy véli, hogy a jelentéskomponensek pszichológiai realitása nehezen igazolható. Helyette logikai kritériumok alkalmazását javasolja. Az egyik ilyen kritérium az igazságfeltételekkel függ össze: Egy K szemantikai komponens felvétele akkor és csakis akkor indokolt, ha K igazságfeltételt fogalmaz meg. Az agglegény szó jelentésének logikai vizsgálatánál már láttuk, hogy az ’x agglegény’ állítás igazságfeltételei közé tartozik az, hogy ’x férfi’, ’x felnőtt’ és ’x nőtlen’. Ebből következik, hogy a ’férfi’, ’felnőtt’ és ’nőtlen’ elemek felvétele a jelentéskomponensek közé indokolt. A másik kritérium a logikai implikációk megfogalmazásának lehetősége. A jelentésfelbontásban szereplő komponenseknek lehetővé kell tenniük logikai implikációk megfogalmazását. Például az ’agglegény’ szó jelentésfelbontásából következik, hogy ha ’x agglegény’, akkor ’x férfi’. A kétféle logikai kritérium tehát nem független egymástól. A logikai jelentésfelbontás feltételezi az egyes jelentéskomponensek logikai (igazságfeltételeken alapuló) 12 definícióját. Az ilyen definícióra példa a (45a,b,c). (45) a. VÁLIK φ akkor és csakis akkor igaz a t időpontban, ha φ igaz a t időpontban és hamis a t − időpontban. b. VÉGET-ÉR φ akkor és csakis igaz a t időpontban, ha φ hamis a t időpontban és igaz a t − időpontban. c. MARAD φ akkor és csakis akkor igaz a t időpontban, ha φ igaz a t időpontban és igaz a t − időpontban. Némely esetben a definíció a (45)-ben találhatóknál sokkal bonyolultabb. Ilyen például az „a OKOZ b” definíciója, amelyet bonyolultsága miatt nem mutatunk be. A fenti definíciók természetesen időpontok helyett időintervallumokra is 11

Itt persze nem arról van szó, hogy a logikai viszonyokat pszichológiailag reálisnak tekintjük-e vagy sem, hanem arról, hogy az elemi predikátumok megállapításakor mennyire támaszkodunk pszicholingvisztikai érvekre. A strukturális szemantikában (l. pl. fentebb a dimenziós melléknevek tulajdonságainak megállapítását) lépten-nyomon találkozunk ilyen érveléssel. A formális szemantika, amennyiben jelentésfelbontással él, a logikai viszonyok helyes ábrázolására törekszik. 12 L. Dowty (1979)-et.

74

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS átfogalmazhatók. A fentiekhez hasonló módon további jelentéskomponensek (elemi predikátumok) definiálhatók, pl. a TESZ(x, y), az ELÉR(x, y), a MOZOG(x) stb. Ezeknek a jelentéskomponenseknek a figyelembe vételével a (46a) logikai váza a (46b), a (47a)-é pedig a (47b). (46) a. Kinyílt az ablak, és ennek következtében leesett az asztalról a lámpa. b. [[VÁLIK α] OKOZ [VÁLIK β]] (47) a. János betörte az ablakot. b. [[TESZ(x, b)] OKOZ [VÁLIK(τ)]] ahol x egyedet, α, β, τ pedig propozíciókat jelöl. A (46b)–(47b) típusú ábrázolások egy szigorúbb formális rendszerben a „logikai szavakhoz” (pl. minden, egy, a(z), és, vagy, ha…akkor) hasonló implikációk megfogalmazását teszik lehetővé. A logikai szemantikában azért találkozunk viszonylag ritkábban jelentésfelbontással, mert a szószemantika nem tartozik a logikai szemantika központi problémái közé. Az alábbiakban röviden bemutatunk még két jelentésfelbontást felhasználó szemantikai elméletet: Ray Jackendoff konceptuális szemantikáját és Anna Wierzbicka elméletét. Az ezekben az elméletekben használt jelentésfelbontás nem vált ugyan általános gyakorlattá, de – inkább áttételesen, mint közvetlenül – megtermékenyítően hatott a szójelentés kutatásában.

3.5. A konceptuális szemantika 13 jelentésfelbontása (Jackendo= elmélete) Jelentésfelbontással a legtöbb szemantikai elméletben találkozhatunk. A szintaktikai szerkezet és a konceptuális (szemantikai) szerkezet szoros összefüggésén alapul a konceptuális szemantika jelentésábrázolása. A szintaktikai kategóriákkal különböző ontológiai kategóriák korrelálnak, így például a mondat kategóriája eseményt vagy állapotot, a főnevek konceptuális entitásokat, a névutós kifejezések időt vagy helyet, a predikátum maga is, éppúgy mint a mondat, eseményt vagy állapotot fejezhet ki. Ezek az információk a megfelelő összetevő magában foglaló zárójel indexében szerepel. Ily módon a (46a) szintaktikai szerkezetnek (Péter a kertbe futott mondat szerkezete) a (46b) szemantikai szerkezet felel meg. (48) a. [S[NP Péter][VP [PP [NP a kert] be] futott]] b. [Esemény MEGY([Entitás PÉTER],[Útvonal BE([Entitás KERT])])] ahol „S” a mondat, „NP” a főnévi szerkezet, „VP” az igei szerkezet és „PP” a névutós vagy helyragos szerkezet jele. A lexikai ábrázolásban az igékre vonatkozó 13

L. például Jackendoff (1990)-et.

75

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS szintaktikai információ mellett a szemantikai szerkezet is meg van adva. A fut ige lexikai ábrázolása például így fest: (49)

A ’fut’ esemény szerkezetében a szintaktikailag releváns résztvevők indexszel vannak ellátva. Az eseményeket alkotó alesemények nem szerepelnek a reprezentációban (pl. ’x kint van’, ’x bent van’). A szemantikai ábrázolás nemcsak a mondatok jelentésének a meghatározásánál játszik szerepet, hanem a mondatok szintaktikai szerkezetét is tükrözi. Vizsgáljuk meg például a tesz igét tartalmazó alábbi mondatokat! (50) a. Márta a könyvet a fiókba tette. b. Márta a könyvet a polcra tette. Az (50a,b) mondatokkal szemben az (51a,b,c) szerkezetek elfogadhatatlanok. (51) a. *Márta a könyvet a polcról tette. b. *Márta a könyvet a nyíláson át tette. c. Márta a könyvet az ágy felé tette. A PP (névutós vagy helyragos főnévi szerkezet) kötelező vonzata a tesz igének. Ez a PP azonban csak Hely jelentésű lehet, sem Forrás- (vö. (51a)), sem Útvonal- (vö. (51b)), sem pedig Irány-jelentésű PP (vö. (51c)) nem lehet vonzata a tesz igének. Ezekről a megszorításokról az alábbi lexikai ábrázolás ad számot. (52)

Ez a lexikai ábrázolás a tesz ige mellett csak Hely jelentésű PP-vonzatot enged meg. A konceptuális szemantikai ábrázolások tehát a lexikai ábrázolások részei és szoros összefüggést mutatnak a szintaktikai szerkezettel. A szemantikai ábrázolásból nemcsak az igék argumentumszerkezetét kell tudnunk leolvasni, hanem az egyes argumentumok szemantikai szerepét is. Az elemi predikátumok, mint az OKOZ, MEGY, VAN (az állapotok jellemzője), a szemantikai szerkezetnek csak a legalapvetőbb tulajdonságait rögzítik. Az entitásokat a konceptuális szemantika nem bontja fel, ami szintén azt mutatja, hogy ebben a megközelítésben a legfontosabb szempont a jelentés és a szintaktikai szerkezet szoros kapcsolatának ábrázolása. 76

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS A szemantikai ábrázolás helyessége is azzal ellenőrizhető, hogy szintaktikai szerkezetté való átalakításával helyes szintaktikai szerkezetet kapunk-e vagy sem. Az elmélet alapfeltevése, hogy a szemantikai jelentés azonos a konceptuális jelentéssel, ezért közvetlen kapcsolat létesíthető a főnevek és az entitások, illetve az igék és az események és állapotok között. Mivel a jelentésábrázolások egyetlen ellenőrzési lehetősége a szintaxis, ebben az esetben mindenekelőtt az angol nyelv szintaxisa, Jackendoff jelentésábrázolásai nem mindig terjeszthetők ki egykönnyen az angoltól különböző nyelvekre. A thematikus szerepek a szemantika és nem a szintaxis részei, ezért beépítendők a (49), illetőleg (52) típusú konceptuális ábrázolásokba. Ugyanakkor Jackendoff figyelmeztet arra, hogy a thematikus szerepek csak az események 14 résztvevőinek tipikus konfigurációit jelölik. Jackendoff elméletének értékei a részletekben találhatók. Így például a szintaktikai viszonyok adekvát szemantikai ábrázolása Jackendoff szerint több szintű ábrázolást tesz szükségessé. A generatív grammatikából ismert tétel, amely szerint minden argumentum csak egyetlen 15 thematikai szerepet kaphat, nem fedi mindig a valóságot. Például az (53) mondatban vajon az autó patiens vagy théma szerepű argumentum? (53) Péter megvette Jánostól az autót. A mondat alanya, Péter, a cselekvés ágense vagy forrása, vagy esetleg célja? Ezek az 16 értelmezések mind lehetségesek. A vesz (’vásárol’) cselekvés két részeseményből áll: (a) ’x pénzt ad y-nak’, és (b) ’y odaadja az autót x-nek’. A konceptuális szerkezetben mindkét részcselekvés szerepel, az elsőben x, a másodikban y az ágens; az elsőben y a recipiens, a másodikban x. Thematikus szerepeket tehát nem a ’felszíni’ mondat főnévi szerkezetei kapnak, hanem a konceptuális szerkezet entitásai. A szimmetrikus predikátumok is gondot okoznak: (54) Péter házasságot kötött Annával. Vajon az (54) mondatban Anna pátiens szerepű argumentum-e? Szimmetrikus predikátumok esetében mindkét argumentum valójában hasonló szemantikai szerepet kaphat, az (54) eseményben tehát bizonyos mértékig Anna is ágens szerepű argumentum. A probléma ismét úgy oldható meg, hogy a thematikus szerepeket a konceptuális szerkezethez rendeljük hozzá. A konceptuális 14

„[…] thematic roles are nothing but particular structural configurations in conceptual structure; the names for them are just convenient memonics for particularly prominent configurations” (Jackendoff 1990: 47). 15 Ez természetesen a generatív grammatika „kormányzás és kötés” (GB = government and binding) elméletére volt érvényes, Jackendoff érvelése mégis fontos számunkra, mert a szemantikában a thematikus szerepek változatlanul fontos szerepet játszanak. A thematikus szerepek egy lehetséges jellemzését l. Komlósy (1992: 358–363)-ban. 16 L. Jackendoff (1990: 59–60).

77

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS szerkezetben két egyidejű esemény szerepel: ’x házasságot kötött y-nal’ és ’y házasságot kötött x-szel’. Az elsőben x kap ágens szerepet, a másodikban y. Mi tehát a megoldás? Jackendoff szerint a mondatok szemantikai szerkezetét két szinten célszerű ábrázolni, az egyik szint a térbeli (spatial tier), a másik a cselekvésbeli (action tier). Például:

Az ágensre a Mit csinált X? kérdéssel, a pátiensre a Mi történt x-szel? kérdéssel kérdezünk rá. Vannak olyan mondatok, amelyeknél a cselekvésbeli tengelyen hiányos az ábrázolás, sőt ez a szint teljesen hiányozhat is:

A Mit csinált Péter? kérdésre nem válaszolhatunk az (56) mondattal, és ugyancsak helytelen lenne (56) a Mi történt a levéllel? kérdésre adott válaszként is. A kétszintű ábrázolás kétségtelenül fontos előrelépést jelentett a thematikus szerepek ábrázolásában. Összefoglalva: Jackendoff egy olyan dekompozíciós elmélet körvonalait dolgozta ki, amely elsősorban a szintaxis szempontjából releváns információt tartalmazza, ezért szerepelnek ábrázolásaiban a vonzatkeret és az egyes vonzatok thematikus szerepei mellett az ’Esemény’, ’Entitás’, ’Hely’, ’Idő’ típusú jegyek is, amelyek együttesen közvetlen kapcsolatot hívatottak létesíteni a szemantika és a szintaxis között. A korábban ismertetett dekompozíciós elméletekben a szintaxis vagy egyáltalán nem játszik szerepet, vagy csak marginális szerephez jut.

17

3.6. Wierzbicka elmélete

A komponenses elemzést felhasználó elméletek között sajátos helyet foglal el Anna Wierzbicka elmélete. Röviden azért is érdemes ezzel az elmélettel foglalkozni, mert semmilyen más jelentésfelbontással foglalkozó elmélethez nem hasonlít, és mert alapfeltevéseit a legtöbb jelentéstannal foglalkozó kutató erősen vitathatónak 17

L. mindenekelőtt Wierzbicka (1996)-ot.

78

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS tartja. Három alapvető tételben foglalható össze Wierzbicka elméletének lényege. Az első tétel arról szól, hogy a nyelvtudományban, és így a jelentésleírásban is, nincs különbség metanyelv és tárgynyelv között. A jelentésleírás alapelemei a tárgynyelv és nem egy konstruált metanyelv elemei. Nincs szükség tehát arra, hogy különbséget tegyünk pl. a metanyelvi OKOZ predikátum és a tárgynyelvi okoz ige között, a jelentésleírásban csak az utóbbi szerepelhet. Ugyanígy nem teszünk különbséget a metanyelvi EMBER predikátum és a tárgynyelvi ember főnév között, a jelentésleírásban metanyelvi predikátumra nincs szükség. Más szóval, a természetes nyelv a saját metanyelvéül szolgál. Wierzbicka felfogása szerint semmilyen formális nyelv nem lehet olyan pontos eszköze a nyelvi jelentés leírásának, mint a természetes nyelv. A második tétel a szemantikai alapelemek (semantic primitives vagy semantic primes) meghatározására vonatkozik. A szemantikai elemek nyelvi elemzés eredményei, de feltételezhetően nem egy adott nyelvhez kötöttek, hanem univerzálisak. A valaki, valami és akar konceptuális egységek nemcsak a magyarban, hanem más nyelvben sem definiálhatók. A konceptuális egységek valamilyen értelemben velünk születettek, univerzális jellegük éppen ebben gyökerezik. Számuk véges, és ha nem is tudjuk ma még, hogy pontosan hány ilyen egységen alapul a nyelvi jelentés, az egyre kiterjedtebb empirikus elemzések segítségével az összes konceptuális egység azonosítható lesz. A konceptuális egységek univerzális volta nem jelenti azonban azt, hogy a nyelvek nem különböznek egymástól szemantikailag. A nyelvek szavai közötti szemantikai különbségeket azonban legjobban úgy lehet megragadni, ha a közös (univerzális) elemekből indulunk ki. A harmadik tétel a szemantikai reprezentációkra vonatkozik. Szemantikai reprezentációkra, ahogy azokat a formális vagy a strukturális szemantika használja, szintén nincs szükség. A szemantikai elemzés végeredménye egy parafrázis: egy nem a konceptuális egységekhez tartozó szó jelentését úgy határozzuk meg, hogy azt a konceptuális egységek segítségével körülírjuk (parafrazáljuk). Mielőtt az ilyen jellegű definíciókra néhány példát mutatnánk, bemutatunk néhány, az elemzésben használt konceptuális egységet („szemantikai alapelemet”). Szemantikai alapelemek:

18

18

Wierzbicka az alábbi 37 szemantikai elem használhatóságát már korábban tesztelte, elemzésüket l. Wierzbicka (1996:35–72)-ben. Ezekhez még további 18 elem járul: VALAMENNYI, TÖBB, LÁT, HALL, MOZOG, VAN, ÉL, MESSZE, KÖZEL, OLDAL, BELÜL/BENT, ITT, RÖVID IDŐ, HOSSZÚ IDŐ, MOST, HA… LENNE, TALÁN, SZÓ. A Wierzbicka (1996)-ban bemutatott elemzésekben tehát a szerző összesen 55 alapelemet használ.

79


Wierzbicka szerint ezeknek a szemantikai alapelemeknek (és a 18. lábjegyzetben felsoroltaknak) a segítségével az összes természetes nyelvi jelentés leírható. E tekintetben nincs tehát különbség – nem úgy, mint a strukturális szemantikában használt jelentésfelbontás esetében – a szókészlet különféle elemei között, a természetes kategóriák (állatok, növények nevei), az artefaktumok (az ember által készített tárgyak nevei), sőt még a színnevek jelentése is ’felbontható’ a szemantikai alapelemek felhasználásával. Íme néhány példa: (57) X piros = ha a dolgokat x-ként látjuk, a tűzre gondolhatunk ha a dolgokat x-ként látjuk, a vérre gondolhatunk (58) X fej = X emberi testrész ez a testrész az összes többi testrész fölött van ha valaki gondolkodik, akkor ebben a testrészben történik valami (59) X szem = X két rész az ember fején ezek a részek egyformák az egyik az arc egyik oldalán van a másik az arc másik oldalán van e két rész miatt az ember lát (60) X nap = valami

80


az emberek ezt a valamit gyakran látják az égen ha ez a valami az égen van az emberek más dolgot is tudnak látni ha ez a valami az égen van az emberek gyakran éreznek valamit (61) X megbüntette Y -t Z miatt = a. Y elkövette Z-t b. X valami ilyesfélét gondolt: c. Y valami rosszat (Z-t) tett d. azt akarom, hogy Y valami rosszat érezzen ezért e. jó, ha Y valami rosszat érez emiatt f. jó, ha teszek valamit Y -nal emiatt g. X tett valamit Y -nal emiatt (a) a bűnös tettére, (b)–(f) a büntetést végrehajtó személy attitűdjére, végül pedig (g) a büntetésre utal. (62) X hibát követett el = valami rossz történt mert X tett valamit X nem akarta, hogy ez megtörténjen X azt akarta, hogy valami más történjen X azt gondolta, hogy valami más fog történni (63) X bátor = X képes arra, hogy nagyon jó dolgokat tegyen akkor, amikor mások nem képesek erre mert amikor mások valami ilyesfélét gondolnak: nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek velem X valami ilyesfélét gondol: jó, ha ezt teszem rossz, ha nem ezt teszem ezért meg akarom ezt tenni ez jó

81

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS Ezek a példák jól illusztrálják Wierzbicka módszerét, de egyúttal nyilvánvalóvá teszik – a nyelvi jelentés formálisabb leírásához szokott kutató számára – annak néhány hiányosságát is. (a) Még a viszonylag legegyszerűbb körülírás is tartalmaz olyan elemeket, amelyek nem szerepelnek a szemantikai alapelemek között. Ez az ellenvetés azonban nem áll, ha azt mondjuk, hogy a parafrázisokban a szemantikai alapelemek viszonyjelölők, ezért például az (57) parafrázisban a ’tűz’ és a ’vér’ valaminek a neve és nem viszonyjelölő. (b) A körülírás egyes állításai nem igazolhatók és nem is valószínű, hogy mindig fennállnak (erre azt lehetne válaszolni, hogy a körülírás a tipikus esetre vonatkozik), pl. aki bátorságról tesz tanúságot, nem feltétlenül gondol arra, hogy jó dolgot tesz, és az sem biztos, hogy mások a szóban forgó tettre nem képesek. (c) A szemantikaelméletek többsége többkevesebb szigorral a kompozicionalitás elvéhez igazodik. Wierzbicka elméletében a kompozicionalitás nem játszik szerepet. (d) Ebben az elméletben a jelentés és a szintaxis kapcsolata is teljesen homályban marad, tehát például az igék jellemzésében sem a vonzatkeretre, sem pedig a vonzatok szemantikai szerepeire vonatkozó információk nem szerepelnek. Mindezen hiányosságok ellenére Wierzbicka több értékes szemponttal gazdagította a jelentéskutatást: ha a jelentésparafrázisok nem tekinthetők is definícióknak, a lexikográfiából ismert definícióknál több információt tartalmaznak és gyakran rávilágítanak a hagyományos definíciók nem egy hiányosságára. Elméleti jelentőségük, hogy a jelentésfelbontást össze tudják kapcsolni a prototípus fogalmával, és hogy tisztán nyelvi ismeretekre támaszkodnak. A jelentésparafrázisok igen gyakran a naiv világképet tükrözik (pl. a nap vagy a testrészek leírásában), ezek a leírások gyökeresen különböznek az enciklopédiákban található tudományos leírásoktól. Wierzbicka szerint ugyanis a nyelvi és a nem nyelvi ismeretek mindig szétválaszthatók, és a nyelvi jelentések egyértelműen meghatározhatók.

3.7. Összefoglalás A strukturalista hagyományokra támaszkodó komponenses elemzés bináris jegyek segítségével próbálja a lexikai elemek jelentését leírni és abból a feltételezésből indul ki, hogy a szójelentés (denotatív része) kimerítően jellemezhető szemantikai jegyek segítségével. A bináris jegyek megválasztásakor azonban sok esetben nem kerülhető el az önkényes döntés (például az αférfi vagy az αnő jegyet vegyük-e alapvetőnek?) és az is egyértelművé vált, hogy kimerítő jelentésfelbontás a legtöbb esetben nem lehetséges. A komponenses jelentésleírástól a jelentésfelbontás többek között abban különbözik, hogy az alapelemek nem bináris jegyek, hanem elemi predikátumok, és hogy nem törekszik teljességre, hanem a jelentés legfontosabb aspektusaira szorítkozik. Az, hogy mi számít fontos szempontnak, a választott megközelítéstől függ. Így a logikai szemantikában a jelentésfelbontásban a logikai implikációk lehetősége a legfontosabb szempont, a konceptuális szemantikában a szintaktikai szerkezetekkel való korreláció. A strukturális szemantikában a jelentésfelbontás elsősorban a jelentések közötti összefüggések

82

3 A KOMPONENSES ELEMZÉS könnyebb kezelhetőségét célozza. A holisztikus kognitív szemantika általában nem foglalkozik jelentésfelbontással az ebben a fejezetben tárgyalt értelemben. Mind a szemantikai dekompozícióban, mind pedig az elemi predikátumokat felhasználó logikai jelentésábrázolásban azonban egyelőre tisztázatlan, hogy milyen tulajdonságai vannak a használt logikai nyelvnek. Ezért következtetéseink sok esetben csak provizórikus jellegűek lehetnek. Láttuk, hogy a jelentésfelbontás nem mindig alkalmazható egyforma sikerrel. A tisztán relációs jelentések esetében remélhetünk csak teljes sikert, a csak részben relációs jelentések esetében a jelentésfelbontás csak fél sikerrel járhat, végül a nem relációs jelentések nem bonthatók fel jelentéskomponensekre. (A tárgyak dimenzionális tulajdonságai azonban, mint azt a 3.2. pontban láttuk, könnyen jellemezhetők komponensek segítségével.) Ily módon tehát több-kevesebb biztonsággal előre jelezhető, hogy a jelentésfelbontás mikor vezethet elfogadható eredményre.

83

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA 4.1. A kognitív szemantika főbb jellemzői A kognitív szemantikának két irányzatát ismerjük. A moduláris kognitív szemantika elfogadja a nyelvleírás moduláris felépítését és a kognitív szintet külön modulnak tekinti. Az egyes modulok a nyelvi kompetencia különböző tulajdonságait tükrözik és egymással állandó kölcsönhatásban vannak. A kognitív modul a nyelvi jelentést hozza kapcsolatba a fogalmi jelentéssel vagy úgy, hogy a kettőt lényegében azonosnak tekinti (ezt teszi a konceptuális szemantika, l. az előző fejezet 3.6. pontját), vagy a szemantikai jelentéstől megkülönbözteti a fogalmi jelentést, a kettőt külön modulnak tekinti (ezt teszi a kétszintű szemantika, amelyről a következő fejezetben lesz szó, l. az 5.4. pontot). A moduláris kognitív szemantika a szintaxisra épül és elfogadja a kompozionalitás elvét. A holisztikus kognitív szemantika alapvetően különbözik a moduláris kognitív szemantikától. A holisztikus irányzat nem fogadja el a modularitás elvét, felfogása szerint a nyelvi jelenségek mind a megismerésen (a kogníción) alapulnak. A kategóriák között nincsenek éles határok, a nyelvi jelentés leírásában a prototípus (l. lejjebb) fontos szerephez jut. A holisztikus kognitív szemantika élesen elhatárolódik mind a logikai, mind pedig a strukturális szemantikától és az előbbi elméletek helyébe lépő új paradigma igényével lép fel. A moduláris kognitív szemantikát nem tekinti (eléggé) kognitívnak, felfogása szerint a „kognitív szemantika” elnevezés teljes joggal csak a holisztikus kognitív szemantikát illeti meg. Ebben a fejezetben a 1 holisztikus irányzatról lesz szó. A következőkben a kognitív szemantika négy alapproblémáját mutatjuk be: az első a prototípus fogalmára vonatkozik, a második a kategóriák szerveződésében fontos szerepet játszó családi hasonlóság fogalma, a harmadik a nyelvi és nem nyelvi ismeretek egymástól való elválasztásának lehetősége, ill. lehetetlensége, végül a metafora központi szerepe a mindennapi nyelvhasználatban. A fejezet további részeiben a prototípuselmélet és a kognitív szemantika alapfeltevéseivel kapcsolatos néhány problémával foglalkozunk.

1

A két irányzat, a moduláris és holisztikus kognitív szemantika összehasonlítására vonatkozóan l. Kiefer (2000a)-t. A kognitív szemantikáról jó áttekintést nyújt Schwarz (1992) és Ungerer – Schmid (1996).

84

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA

2

4.1.1. A prototípus fogalma, a tipikalitási feltételek

A jelentés az ember kategorizálási képességén alapul. A kategorizálás prototípusok alapján történik, és egy entitásnak egy adott kategóriához való tartozása fokozat kérdése. A színneveket például a fokális értékhez (a színre jellemző központi színtartományhoz) viszonyítjuk, a ’piros’ fokális értékéhez képest beszélhetünk a ’piros’ különböző árnyalatairól. A ’piros’ prototípusa tehát a piros szín fokális értéke. A természetes kategóriák mindegyike prototipikus példányok körül szerveződik, amelyek természetesen kultúránként változhatnak. A madarak kategóriájában a veréb és a rigó, a bútor kategóriájában az asztal és a szék, a virág kategóriájában a rózsa képviseli a prototípust. A prototípust az adott kategóriára jellemző tulajdonságok, az ún. tipikalitási feltételek segítségével azonosíthatjuk. A ’madár’ kategória tipikalitási feltételei például a következők: (a) repülni tud, (b) szárnya van, (c) tollazata van, (d) csőre van, (e) tojást tojik, (f) nincs szelídítve. A veréb és a rigó esetében az összes tipikalitási feltétel teljesül. A házi szárnyasok viszont (tyúk, kacsa, liba) általában nem teljesítik az (a) és az (f) feltételt, a pingvinnek nincs repülésre alkalmas szárnya és tollazata (ennek következtében nem teljesíti az (a) és a (c) feltételt), a strucc csak az (a) feltételt nem teljesíti. A ’madár’ kategória hierarchikus szerveződését jól mutatja az 1. ábra. Az ábrában található (a)–(f) jelölések az előbb említett tipikalitási feltételekre utalnak. A 3 legbelső, árnyékolt négyszög a prototípust ábrázolja.

2

Az emberi kategorizálással és a prototipikus egyed problémájával először Eleanor Rosch foglalkozott részletesen (Rosch 1973, 1977). Rosch ezzel egyik elindítója lett a prototípus-szemantikának, amely a későbbi években fontos kutatási területévé vált a (holisztikus) kognitív szemantikának (l. pl. Taylor (1998) összefoglaló munkáját). A prototípus fogalmának nyelvészeti felhasználásara vonatkozóan l. még Georges Kleiber figyelemre méltó munkáját (Kleiber 1990).Rosch a kategorizálásban elsősorban nem nyelvészeti, hanem kognitív és antropológiai problémát látott és munkáival nem az akkor kurrens logikai-szemantikai elméletek ellen lépett fel. 3 Az ábra Geeraerts (1989: 599) némileg egyszerűsített változata.

85

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA 1. ábra A jelentések nem diszkrétek, hanem homályosak (életlenek, fuzzy-k) az egyes jelentések között nincs éles határ. A zongora hangszer, de tekinthető bútornak is. A kétféle besorolás a hangszer és a bútor kategória különböző tipikalitási feltételein alapul. Ugyanez vonatkozik a bálna és a denevér kétféle besorolására is. A naiv beszélő a bálnát halnak (a ’halforma test’, ’vízben él’, ’úszni tud’ tipikalitási feltételek alapján), a denevért (a ’szárnya van’, ’repülni tud’ tipikalitási feltételek alapján) madárnak is tekintheti. Az emberek által készített tárgyak (artefaktumok) neveinek vonatkozása nem mindig egyértelmű, vannak átmeneti vagy bizonytalan esetek. A levesestál, váza és csésze szavak jelentése tartalmazza az ’edény’ jelentésmozzanatot. A tipikus levesestálnak két füle van, kerek vagy ovális alakú, méretei miatt leves tálalására alkalmas; a tipikus vázának nincs füle és kör keresztmetszetű, magas edény, amelyben virágot tartunk; a csésze kisméretű, kerek, egyfülű edény, amelyből teát, kávét iszunk. Ha fokozatosan megváltoztatjuk a három tárgy méreteit és alakját, és ha nem az eredeti funkció szerint használjuk 4 őket, a tárgyak megnevezése bizonytalanná válik. Vajon az alábbi ábrán látható tárgyak közül melyiket neveznénk csészének?

2. ábra A szemantika feladata tehát nem a jelentéskomponensek meghatározásából áll, hanem a prototípus kijelöléséből. A prototípust meghatározó tipikalitási feltételek a szójelentésnek nem szükséges és elégséges feltételei, hiszen ezek a feltételek a nem prototipikus esetben megsérthetők. Minél kevesebb tipikalitási feltétel teljesül, annál bizonytalanabbá válik a szó vonatkozása. A tipikalitási feltételek között vannak fontosabbak és kevésbé fontosak. A fontosabb tipikalitási feltételek meghatározóbb szerephez jutnak a prototípus meghatározásában. A ’madár’ kategóriában azok a tipikalitási feltételek a fontosabbak, amelyek csak a tipikus madarakra vonatkoznak. Minden egyes tipikalitási feltétel vagy teljesül vagy nem, de az is előfordulhat, hogy egy-egy tipikalitási feltétel csak egy bizonyos fokig 4

William Labov híres kísérlete (Labov 1973). L. még Aitchison (1994:46)-ot.

86

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA teljesül. Például a repülni tudás tulajdonsága a házi szárnyasoknál csak bizonyos 5 fokig van meg. A prototípus fogalmát és az azt meghatározó tipikalitási feltételeket eredetileg csak a természetes kategóriák és az artefaktumok jelentésének leírásában használták. Később azonban a kognitív szemantika a tipikalitási feltételekkel történő elemzést az igékre, melléknevekre, viszonyszókra is kiterjesztette. A hazudik ige jelentését 6 például a prototípusszemantikában szintén tipikalitási feltételekkel jellemzik. Ha B-vel jelöljük a beszélőt, H-val a hallgatót és P-vel a megnyilatkozásban megfogalmazott állítást, akkor a hazudik ige prototipikus jelentése az alábbi feltételeket elégíti ki: (1) a. P hamis. b. B úgy tudja (azt hiszi), hogy P hamis. c. B a P-nek megfelelő megnyilatkozással H-t félre akarja vezetni. A három tipikalitási feltétel közül (1b) a legfontosabb, fontossági sorrendben (1b) után következik (1c), majd (1a). A hazugságnak azok az esetei, amelyek (1a,b,c) közül csak egy vagy két feltételnek tesznek eleget, a hazugságnak bizonytalan, vagy kevésbé jellemző (atipikus) esetei. Ilyen atipikus hazugsággal van dolgunk akkor, amikor mind B, mind pedig H tudja, hogy P hamis, és ennek következtében H azt is tudja, hogy B nem akarja őt félrevezetni, B megnyilatkozásával csupán az udvariasság követelményének kíván eleget tenni. Ez az eset áll fenn például, amikor egy rossz ebéd után a vendég a háziasszonytól a Köszönöm a finom ebédet! megnyilatkozással búcsúzik olyan beszédhelyzetben, amikor a háziasszony is tudja, hogy elrontotta az ebédet. Mindezek a megnyilatkozások persze a Grice-féle minőségi maximát (’Ne mondj olyat, aminek az igazságáról nem vagy meggyőződve’) is megsértik. A megöl ige jelentése a komponenses elemzés keretében a TESZ(x,y), az OKOZ(u,v) és a VÁLIK(r,s) elemi predikátumok segítségével jellemezhető: ’x tesz valamit (= y), és ez a valami (u = y) okozza azt, hogy r meghal (s = halott)’. A v helyébe a VÁLIK(r,s) predikátum kerül. A prototípusszemantika szerint azonban a megöl ige jelentését tipikalitási feltételek segítségével kell megadnunk: (2) a. y meghal. b. x szándékosan olyasvalamit tesz, ami y halálát okozza. 5

Kálmán László (személyes közlés) szerint fontos lenne annak a kérdésnek a tisztázása, hogy vajon a prototipikusság nem függ-e össze a gyakorisággal, és nem arról van-e szó, hogy az ember számára a leggyakoribb altípus a prototipikus, és ebből származtathatóak a „tipikalitási feltételek”. A kérdés persze (csak?) az artefaktumokra és a természetes kategóriákra vonatkozhat, és ha ebben a formában tudtunkkal nem is fogalmazódott meg, a prototípusra vonatkozó vizsgálatokból egyértelműen megállapítható a prototípus és a gyakoriság közötti szoros összefüggés. 6 L. Coleman – Kay (1981)-et, rövidebb változatban Aitchison (1994:56).

87

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA A (2a) feltétel kétségtelenül alapvető, ez a feltétel nem lehet fokozat kérdése. A (2b) feltétel ezzel szemben már nem egyszerűen igen vagy nem kérdése. Ha például x cselekedete és y halála között viszonylag hosszú idő telt el, akkor 7 már nem állapítható meg egykönnyen, hogy valóban x okozta-e y halálát. Ebből következik, hogy a megöl ige jelentése sem határozható meg szükséges és elégséges feltételekkel.

4.1.2. A családi hasonlóság fogalma 8

A tipikalitási feltételek gyakran ún. családi hasonlóságot alkotnak. A protípuselméletben központi fogalomként használt családi hasonlóság metaforáját Wittgenstein használta először. A családi hasonlóság alapgondolata a következő: egy család tagjait gyakran annak alapján azonosíthatjuk, hogy a család minden egyes tagja ugyanannak a családnak legalább egy másik tagjára emlékeztet, ugyanakkor nem feltétel, hogy az egész család közös tulajdonságokkal legyen jellemezhető. A Kovács család néhány tagjának feltűnően nagy a füle, egyes tagjai bandzsítanak, többeknek kerek az arcuk, és néhányuknak fekete a hajuk. A 9 családtagok közötti hasonlóságokat az alábbi ábra szemlélteti:

3. ábra: A Kovács család

7

Taylor szerint a második feltétel egyre bizonytalanabbá válhat ilyen esetben. L. Taylor (1998:64). A ’családi hasonlóság’ fogalma Ludwig Wittgensteintől származik (Wittgenstein 1953:66), a fogalom azonban a kognitív szemantika révén vált általánosan ismertté. Az a megfigyelés, hogy a tipikalitási feltételek is gyakran családi hasonlóság formájában szerveződnek, Rosch – Mervis (1975)-től származik. 9 L. Wittgenstein (1953), 66–71. pontokat. A 3. és 4. ábrát Blutner (1995:231)-ből vettem át. 8

88

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA Ezzel szemben a Szabó család tipikus tulajdonságai: a legtöbb családtagnak kicsi a füle, egyik családtag sem bandzsít, legtöbbjüknek a fejformája ovális és világos színű a haja.

4. ábra: A Szabó család A család tagjai közötti hasonlóságok tipikus tulajdonságok alapján jellemezhetők. Általában tehát egy halmaz elemei közötti családi hasonlóságról akkor beszélhetünk, ha a halmaz minden egyes elemének van legalább egy közös tulajdonsága az adott halmaznak legalább egy másik elemével, de a halmaz elemeinek általában nincs közös tulajdonsága. Családi hasonlóság esetén a tulajdonságok egymást átfedő és keresztező bonyolult hálójával van dolgunk. Gyakran a közös tulajdonságok sem azonosak, hanem inkább csak hasonlítanak egymásra. A játék szóval kapcsolatban eszünkbe juthatnak a különféle játékok: kártyajáték, labdajáték, társasjáték, szerencsejáték, gyermekjáték, labdajáték, zongorajáték, tőzsdejáték, sakkjáték, teniszjáték stb., de vajon van-e ezeknek közös jellemzője? A játék lehet szórakoztató időtöltés, de lehet verseny is, a játék tétje lehet nyerés vagy vesztés, játszhatunk a szerencsére számítva vagy ügyességünk bizonyítása céljából. Játszhatunk egyedül vagy társsal/társakkal, helyiségben vagy szabadban, eszköz felhasználásával vagy anélkül. Mindezek a tulajdonságok családi hasonlóságot alkotnak, több játék azonos (tipikalitási feltételt kifejező) tulajdonsággal rendelkezik, az összes játék azonban nem jellemezhető közös tulajdonságokkal. Más szóval a játék szó szemantikai jellemzése csak családi hasonlóságot mutató tulajdonságok megállapításából állhat. A különböző 10 játéktípusok egymást részben átfedő halmazokat alkotnak. 10

Az alábbi ábra Aitchison (1994:48) ábrájának egyszerűsített változata.

89


5. ábra A játék szó jelentéséhez hasonlóan sok más szójelentés is (mint pl. a bútor, zöldség, foglalkozás szavaké) családi hasonlóságot alkotó tipikalitási feltételekkel határozható meg. A névutók jelentését is gyakran családi hasonlóságot alkotó tulajdonságok határozzák meg. Az előtt–mögött használatát az általános orientáció szabja meg: a frontális irány (az emberi test belső irányultsága), a mozgásirány és a tekintet 11 iránya. Ha például a háttér (amihez viszonyítunk) ember, akkor az előtt és a mögött használatát az szabja meg, hogy a háttér frontális irányának melyik oldalán helyezkedünk el.

(3)

A térbeli viszonyok meghatározásánál az alak (figure) és a háttér (ground) fogalmak alapvető szerepet játszanak. Az alak az a személy vagy tárgy, amelynek térbeli elhelyezkedését kívánjuk meghatározni, a háttér pedig az a személy vagy tárgy, amely az alak elhelyezkedésének meghatározásakor viszonyítási alapul szolgál. A (3)-hoz hasonló a helyzet akkor is, amikor a háttér (B) olyan tárgy, amelynek belső orientációja van (pl. szék, fotel, autó, kerékpár) (l. (4)). 11

A térbeli orientáció nyelvi vetülete a kognitív szemantika egyik kedvelt kutatási területe. L. különösen Vandeloise (1986)-ot. A (3)–(4), valamint a (6)–(8) alatti rajzok Vandeloise saját rajzai.

90

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA A szabály tehát így fest: A B előtt/mögött van, ha az alak a háttér frontális irányának pozitív/negatív oldalán helyezkedik el. Ha sem a háttérnek, sem az alaknak nincs belső orientációja (és nincs megfigyelő sem), akkor az előtt/mögött névutók nem használhatók. Belső orientáció hiányában a megfigyelő szolgál viszonyítási pontként. Az (5) mondat csak abban az esetben használható, ha van külső megfigyelő.

(4)

(5) A deszka a fa előtt/mögött van. A (6) mondatban az elé névutó használatát a belső orientáció szabja meg: (6) Állj a szék elé!

6. ábra Ha a szék belső orientációja szerinti elhelyezkedés nem lehetséges, akkor az elé a szék felénk eső oldalához viszonyít:

91

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA 7. ábra Van olyan eset is, amikor a mozgás vagy a tekintet iránya fontosabb a frontális iránynál: (7) A háló ott van a rák előtt.

8. ábra (8) A könyv ott van előtted.

9. ábra Az előtt/mögött névutók különböző használatai tehát családi hasonlóságot mutatnak: tipikus esetben a frontális irány egybeesik a mozgás és a tekintet irányával, más esetben az egyik vagy a másik tulajdonság a döntő.

4.1.3. A nyelvi és nem nyelvi ismeretek közötti különbség A kognitív szemantika alapfeltevései közé tartozik, hogy a nyelvi és nyelven kívüli (enciklopedikus, mindennapi) ismeretek között nincs éles határ, a kettő nem választható el egymástól. A tigris szó jelentéséről az Értelmező szótár-ban ezt olvashatjuk: ’Ázsiában honos, hatalmas testű, sárga v. barna alapon fekete harántcsíkokkal tarkázott, rövid szőrű, a macskával rokon ragadozó állat.’ Ebben a leírásban sűrítve megtaláljuk a tigrisre vonatkozó ismereteink leglényegesebb elemeit. De vajon mi a tigris szó nyelvi jelentése? Az ’állat’ jelentéskomponens kétségtelenül szükségszerű tartozéka ennek a jelentésnek. De van-e rajta kívül még más olyan komponens, ami szükségszerűen hozzátartozik a tigris szó jelentéséhez? A kérdésre nem adható megnyugtató válasz. A tigris szó jelentésének fenti jellemzéséből könnyen rájöhetünk, hogy az mire, melyik állatra vonatkozik. Nem így a rózsa szó esetében: ’Sok fajtában és változatban élő, ősidők óta kedvelt, rendszerint kertben ápolt cserje; pálhás levelei páratlanul szárnyaltak, szára tüskés, nagy szirmú, illatos virágainak színe fehér, sárga, rózsaszínű v. piros.’ Ebből 92

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA a jellemzésből a nem szakértő nem feltétlenül ismeri fel a rózsát. A nyelvi és a nem nyelvi jelentés kérdése ebben az esetben tehát még élesebben merül fel. Láttuk, hogy a természetes kategóriák esetében nem válik szét a nyelvi és a nem nyelvi ismeret. De nem jutunk más következtetésre akkor sem, ha egyéb jelentéseket vizsgálunk. Például az esküvő szó jelentéséről az Értelmező szótár-ból megtudhatjuk, hogy ’Templomi szertartás keretében történő házasságkötés, ill. az ezzel kapcs. szertartás.’, vagy ’Anyakönyvvezető előtt történő házasságkötés, ill. az ezzel kapcs. hivatalos eljárás.’ Ebben az esetben azt is tudnunk kell, hogy miből áll a templomi szertartás, hogy mit jelent a házasságkötés, és hogy mi tartozik a hivatalos eljáráshoz. Mindezek a mindennapi ismereteinkhez tartozó dolgok, és ha egyáltalán beszélhetünk nyelvi jelentésről, ezek az ismeretek biztosan nem tartozhatnak hozzá. Ugyanakkor azonban ezeknek az ismereteknek kétségtelenül van nyelvi vetülete. Az alábbi szöveget csak akkor tekintjük koherensnek, ha tudjuk, hogy a templomi szertartásnál van pap, és van két tanú, egyik a vőlegényé, másik a menyasszonyé. A határozott névelő használatát ez teszi indokolttá. (9) Az esküvőt a Bazilikában tartották. A szertartást végző pap szépen beszélt. Az egyik tanú elérzékenyülten figyelte a fiatal párt. Az eladás főnév jelentését az Értelmező szótár így határozza meg: ’Vminek pénzért v. más ellenértékért másnak, más tulajdonába való átadása, átengedése.’ Az eladás szó jelentése tehát feltételez egy eladót, egy vevőt, árut, pénzt vagy egyéb fizetőeszközt, továbbá feltételezi az eladást mint cselekvést. Ezenkívül tudnunk kell, hogy az eladás hol, milyen körülmények között történik (kell-e hozzá szerződés, lehet-e alkudni, milyen fizetőeszközzel lehet fizetni stb.). Mindezeknek az ismereteknek az alapján válik csak érthetővé az alábbi szöveg. (10) Az eladó túl sokat kért. A vevő alkudozni próbált, de sikertelenül. Az áru végül is nem cserélt gazdát. Mindennapi ismereteink még olyan szavak használatakor is döntő szerepet játszanak, amelyek a komponenses elemzés felfogásában egyértelműen jellemezhetők jelentéskomponensekkel. Ilyen például az anya szó. A komponenses elemzésben az anya szó jellemzése így fest: ’x anyja y-nak akkor és csakis akkor, ha x és y között szülő-gyermek viszony áll fenn, és ha x nőnemű’, vagyis (11) SZÜLŐ(x, y) & NŐ(x) Az anya szót azonban nemcsak ebben az esetben használhatjuk, a szó használatát legalább négyféle módon értelmezhetjük: (12) a. x y anyja, ha x y-t világra hozta. b. x y anyja, ha x y számára a genetikai anyagot szolgáltatta. c. x y anyja, ha x táplálta és felnevelte y-t. d. x y anyja, ha x y apjának a felesége. 93

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA (12b) általában együtt jár (12a)-val, a modern transzplantációs technika azonban lehetővé teszi a kettő szétválasztását. Az anya szó jelentése tehát csak egy komplex, négykomponenses modell segítségével érthető meg. Az igazi jelző sem jelöli ki egyértelműen a (11)-ben jellemzett jelentést: (13) x igazi anyja y-nak. A (13) mondat jelentheti a genetikai anyát, de jelentheti a nevelő-, pót- vagy 12 mostohaanyát is. A hasonló példák könnyen szaporíthatók. A szavak jelentése nem statikus valami, hanem a kontextustól függően állandóan változik. A szó egy olyan címke, amelynek segítségével behívhatjuk az ismerethalmazból mindazt az információt, amelyre az adott kontextusban szükségünk van. Ennek következtében a jelentések nem listázhatók, listázás helyett a jelentésértelmezés mechanizmusának leírására van szükség.

13

4.1.4. A metonímia és a metafora

A holisztikus kognitív nyelvészet a metonímia és metafora vizsgálatát alapvető feladatának tekinti. A mindennapi nyelvhasználatban igen gyakoriak a metonimikus és metaforikus kifejezések, sokkal gyakoribbak, mint ahogy azt a korábbi kutatás feltételezte. Ezek a kifejezések mindennapi gondolkodásunk mechanizmusát tükrözik, ennek a mechanizmusnak a felfedése alapvető feladat. A metonímia fontosságát az alábbiakhoz hasonló példák támasztják alá: (14) a. Szükségünk van egy erős kézre. b. Vettem egy Picassót. c. A buszok sztrájkolnak. d. Napóleon csatát vesztett Waterloonál. e. Az egyetem nem egyezik ebbe bele. f. A Fehér Ház még nem nyilatkozott. g. Nem engedhetjük meg, hogy Thaiföld Vietnámmá váljék. A (14a) mondatban az egész (az ember) helyett a rész (a kéz), a (14b)-ben az alkotó helyett az alkotás, a (14c)-ben a tárgyat használók helyett a tárgy, a (14d)-ben a vezetettek (a sereg) helyett a vezér, a (14e)-ben az intézmény vezetői helyett 12

Az anya szó itt ismertetett jellemzésére vonatkozóan l. Lakoff (1987:74–76, 79–84). A metonímia-, illetőleg metafora-kutatásnak új lendületet adott George Lakoff és Mark Johnson könyve adott (Lakoff – Johnson 1980). Ez a kutatás azonban nem a nagy hagyományú metafora-kutatásra támaszkodott, hanem a mindennapi beszédben fellelhető metaforákat igyekezett azonosítani, majd rendszerezni, illetőleg egy megfelelő kognitív keretbe elhelyezni. L. még Kövecses (2005). Itt csupán a Lakoff – Johnson-féle elmélet alapgondolatát mutatjuk be. 13

94

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA az intézmény, a (14f)-ben az intézmény vezetői helyett a hely (az intézmény helye), végül a (14g)-ben az események helyett (ahol az egyik esemény történt, ill. ahol a másik esemény megtörténhet) helyek szerepelnek. A mondat parafrázisa: nem engedhetjük meg, hogy Thaiföldön is az történjen, ami Vietnamban történt. Ezek mind olyan általános sémák, amelyek segítségével metonimikus jelentések hozhatók létre. A metonimikus jelentéseket a nyelvi kontextus és mindennapi ismereteink alapján értelmezzük. Picassóról tudjuk, hogy festő volt, venni nem embert szoktunk, hanem tárgyat: a kettőből következik, hogy a (14b) jelentése: ’egy Picasso által festett képet vásároltam’. Sztrájkolni csak emberek tudnak, a buszok tárgyak, a (14c) mondat tehát csak a buszokat használó emberekre vonatkozhat, és így tovább. A metonímia szorosan összefügg a poliszémiával (l. az 5. fejezetet): a poliszém jelentések egy része metonímia révén jön létre. A tulajdonnevek azonban nem tekinthetők poliszémeknek: a tulajdonnevek metonímia alapján történő 14 értelmezése nem eredményez poliszémiát. A metonímia mellett a jelentéskiterjesztés másik fontos eszköze a metafora. Vajon a metaforák mennyire jelezhetők előre? Milyen esetben tekinthető a metaforizáció „szabályosnak”? A kognitív szemantikában leginkább elterjedt metaforaelmélet szerint a metaforák ún. általánosított metaforák köré szerveződnek. Ilyenek például ’az idő pénz’, ’az elmélet építmény’, ’a szerelem utazás’. A metafora úgy jön létre, hogy egy adott tartományhoz (jelentésmezőhöz) tartozó elemeket (szavakat) egy másik tartomány elemeire képezzük le. A kiinduló tartományt nevezzük forrástartománynak (source domain), a célba vett tartományt pedig céltartománynak (target domain). A két tartomány közötti leképezés sematikusan így ábrázolható:

(15) A metaforák a metonimikus jelentések mintájára ugyan nem rendezhetők sémákba, olyan általánosított metaforák azonban megfogalmazhatók, amelyek egy-egy jelenségcsoportot összefoglalóan jellemeznek. Az alábbi mondatok ’Az idő pénz’ általánosított metaforát példázzák: (16) a. A számítógéppel sok időt takaríthatunk meg. b. Ne pazarold el ezzel a drága idődet! c. Ez a munka sok időmbe került. d. Sok időt fektettem bele. 14

A metonímiáról, illetőleg poliszémiáról a kétszintű szemantika keretében a következő fejezetben lesz szó.

95

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA e. Ezzel a kerülővel sok időt veszítettünk. f. Jobban be kellene osztanod az idődet. A (16a–f) mondatokban található igék: megtakarít, elpazarol, vmbe kerül, befektet, veszít, beoszt, mind az időnek a pénzzel való kapcsolatáról tanúskodnak. A (15b) mondatban nemcsak a pazarol ige, hanem a drága jelző is az időre vonatkozik: Az idő is drága, mint ahogy az áru is lehet drága. A metaforák esetében két jelentésmezőt hozunk egymással kapcsolatba. A pénzzel kapcsolatos tevékenységek, illetőleg az azokat kifejező igék alkotják az egyik mezőt, az időre vonatkozó elképzelések, cselekvések jelölik a másikat. A (16a–f) példákban szereplő igék forrástartománya a ’pénz’: pénzt megtakaríthatunk, a pénzt elpazarolhatjuk, befektethetjük, beoszthatjuk. A céltartomány: az idő, amely elpazarolható, megtakarítható, beosztható. A (15) leképezés azonban csak abban az esetben tekinthető a metaforizáció részleges magyarázatának, ha a forrástartomány minden eleméhez hozzárendelhető a céltartomány valamely eleme. Könnyű azonban belátni, hogy ez nem áll fenn: pénzünket kiadhatjuk, pénzünkkel bevásárolhatunk, pénzünket kamatoztathatjuk, és amikor dolgozunk, pénzt keresünk. Ezzel szemben az időt nem adhatjuk ki, idővel nem vásárolhatunk be, az időt nem kamatoztathatjuk, időt munkával nem kereshetünk. A forrástartománynak tehát nem minden eleme képezhető le a céltartományra. Arról persze nincs szó, hogy a leképezés a fordított irányban is működjön, azaz hogy a céltartomány minden eleméhez a forrástartomány valamely eleme tartozzék. Egyrészt ugyanis a céltartomány elemei több forrástartományból is származhatnak, másrészt a céltartománynak lehetnek nem metaforizáció révén létrejött elemei is. Elképzelhető például, hogy ’az idő múlik’, ’az idő hosszabb-rövidebb ideig tart’ az időre vonatkozó sajátos kifejezések és nem metaforizáció következményei. A metaforák mindennapi életünk legkülönbözőbb nyelvi megnyilatkozásaiban jelen vannak, így a tudományos nyelvhasználatban is. Az alábbi mondatokban a 15 ’Minden elmélet építmény’ általánosított metaforára találunk példákat. (17) a. Az elméletet további érvekkel kell még alátámasztani. b. Ez az elmélet szilárd alapokon nyugszik. c. A gyenge alapokon nyugvó elméletek könnyen összeomlanak. d. Az elméletnek egyelőre csak a váza készült el. e. Ennek az elméletnek világos a szerkezete. Az elmélet jelentésmezőjében tehát az építmény jelentésmezőjéből kölcsönzött elemeket találunk: alátámaszt, szilárd alapok, összeomlik, váz, szerkezet. Ebben az 15

L. még Lakoff – Johnson (1980:46).

96

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA esetben is fennáll azonban az a probléma, hogy az ’építmény’ jelentésmezőjének nem minden elemét lehet az elmélet jelentésmezőjére leképezni. Egy építménynek van bejárata, vannak falai, van teteje és vannak ablakai. Elmélet esetében ezzel szemben nem beszélhetünk bejáratról, falról, tetőről, ablakról. A (15) leképezés tehát csak abban az esetben tekinthető (részleges) magyarázatnak, ha meg tudjuk határozni, hogy a forrástartománynak mely elemeire vonatkozhat. Az alábbi gondolatmenet talán közelebb hoz bennünket a probléma megoldásához. A komplex metaforák általában egyszerűbb, ún. elemi metaforákból tevődnek össze. Ezek az elemi metaforák függetlenek azoktól a komplex metaforáktól, amelyekben előfordulnak, létezésük közvetlenül motiválható. ’Az elmélet építmény’ általánosított metafora például két elemi metaforára bontható fel: (a) ’a logikai szerkezet fizikai szerkezet’, (b) ’a fennmaradás egyenértékű az álló helyzetben maradással’. A kettő kombinációjával kapjuk ’az elmélet építmény’ általánosított metafora pontosabb megfogalmazását: ’a létező logikai szerkezet álló fizikai szerkezet’. Ez a komplex metafora már megmagyarázza az építmény és az elmélet jelentésmezője közötti leképezést. A fizikai szerkezetnek nem része a bejárat, az ablak vagy a tető, hozzátartozik azonban az alap és a váz. A fizikai szerkezet álló, függőleges, ezért alátámasztható, és ha a fizikai szerkezet nem stabil, összeomolhat. Az általánosított metaforák belső szerkezetének a felismerése fontos lépést jelent a metaforizáció pontosabb jellemzésében, egyelőre azonban még igen messze vagyunk attól, hogy a (15)-ben ábrázolt leképezés minden részletét 16 pontosan jellemezni tudjuk. Az általánosított metaforák éppúgy számba vehetők, mint a metonímia típusai. A nyelvi jelentések közötti összefüggések leírásának nélkülözhetetlen eszköze a metaforák jellemzése, annál is inkább, mert a metaforák a nyelvi jelentésnek nem periferikus jelenségei, mint ahogy azt a formális szemantika állítja. A metaforák a nyelvi kreativitás legegyértelműbb jelei, a nyelvi jelentés lényegéhez tartoznak, annak alapvető jelenségei. * * *

A kognitív szemantika többi jellemzőjére nem térünk ki részletesen. Érdemes azonban még két szempontot röviden megemlítenünk. Egyrészt, hogy a kognitív szemantika az interdiszciplinaritást és a megismeréstudománnyal való szoros kapcsolatot hangsúlyozza. Felhasználja a kognitív pszichológia, a neurolingvisztika, a mesterségesintelligencia-kutatás és a nyelvfilozófia eredményeit. A kognitív szemantika ebben az értelemben nem autonóm kutatási terület (mint amilyen például a formális szemantika), művelése szorosan összefonódik más tudományterületekkel. 16

A komplex metaforák elemei metaforákra való bontásában az első lépést Grady et al. (1996) tette.

97

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA Másrészt a kognitív szemantika tagadja a dichotómiák létjogosultságát. Ezért nemcsak a szemantika és a pragmatika közötti különbségtételt tartja indokolatlannak, hanem a szinkrónia és a diakrónia szétválasztását is. A jelen magában hordozza a múltat, a szinkrón jelentésleírás ezért nem vonatkoztathat el a diakrón szempontoktól. A szinkrón leírásokban diakrón szempontok is felhasználhatók, sőt bizonyos szinkrón jelenségek magyarázata csak diakrón alapon képzelhető el.

4.2. Az előzmények A kognitív szemantika kialakulására két tényező hatott különösen: (a) a kísérleti pszichológiában bekövetkezett paradigmaváltás, és (b) a nyelvfilozófiának (elsősorban a kései Wittgenstein filozófiájának) a formális logikai jelentésleírás ellen fellépő irányzata. Megjegyzendő, hogy a prototípuselmélet alapgondolata nem új, a hagyományos történeti nyelvészet is ismerte (pl. Hermann Paul, Karl Otto Erdmann).

17

4.2.1. A kísérleti pszichológia és a prototípuselmélet

A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a fogalomalkotás vizsgálatában paradigmaváltás történt: a klasszikus modellt a prototípusmodell váltotta fel. A klasszikus modellben a fő kérdés annak eldöntése volt, hogy egy alakzat egy adott K kategóriához tartozik-e vagy sem. A kísérletekben általában mesterséges (konstruált) kategóriákat használtak. (Pl. a 10. ábrában kétféle méretben és kétféle színben, fehérben és feketében, körök és háromszögek szerepelnek. Négy elem alkot egy kategóriát, a K kategória kontrasztkategóriája a K.)

10. ábra A vizsgálat célja annak kiderítése volt, hogy a döntés alapját a tárgyak milyen tulajdonságai képezik, és hogy hogyan mennek végbe az egymásra épülő döntések. A döntések szerkezete egyértelmű dichotómiát mutatott:

17

A prototípuselmélet pszichológiai vonatkozásait részletesen ismerteti Blutner (1995). Alábbi összefoglalónk Blutner munkáján alapszik.

98


--pcenter—11. Ábra Kérdés azonban, hogy az ilyen bináris szerkezetek megfelelően tükrözik-e az elsajátított ismereteket (a pszichológiai realitás kérdése), és hogy a kísérlet céljaira konstruált mesterséges kategóriák alkalmasak-e arra, hogy a fogalomalkotás bonyolult folyamatáról számot adjanak (az ökológiai érvényesség kérdése). Az újabb kutatások mindkét kérdésre nemleges választ adtak, ami a hagyományos paradigma elvetéséhez vezetett. Az új paradigma szerint a kategóriák prototípusok köré szerveződnek, egy adott kategóriához a különféle alakzatokat hasonlóság alapján rendeljük hozzá. Egy adott kategóriához tartozás nem igen–nem kérdése és a kategóriák többé-kevésbé hierarchikus szerveződést mutatnak. Mindez érvényes a szótárra is. Ennek következtében a lexikai jelentések homályosak, bizonytalanok (a kategória extenziójának bizonytalansága). Egy adott lexikai kategórián belül egyes elemek rosszabb példányai az adott kategóriának, mint mások (a kategóriának van prototípusa, a kategória extenziójához tartozó elemek a prototípus köré szerveződnek). A fogalomalkotásnak ez a felfogása már nem reprezentálható bináris döntéseken alapuló szerkezettel. A prototípus hatásának kimutatása a következő kísérlettel történt. A kísérleti alanyok különböző kategóriákhoz tartozó 50–60 szót kaptak, amelyeket egy hét fokozatból álló tipikalitási skálán kellett elhelyezniük annak alapján, hogy a szóval jelölt dolgot a kategória jobb vagy kevésbé jó példányának tartják-e. A hierarchia megállapításakor a skálához való hozzárendelés gyorsasága is mérvadó volt. A vizsgált kategóriák közé tartozott a bútor, gyümölcs, közlekedési eszköz, fegyver, ruhanemű, madár kategória. A ’bútor’ kategóriában például az alábbi tipikalitási sorrendet lehetett ily módon megállapítani: 1. Szék, asztal; 2. Ágy, íróasztal; 3. Éjjeliszekrény, könyvespolc; 4. Pad, tálaló; 5. Zongora, komód; 6. Televízió, rádió; 7. Hűtőgép, telefon. A zongora a hangszer kategóriája prototipikus eleme, bútorként azonban nem tipikus. A televízió és a rádió ugyan berendezési tárgy, de egyik sem nevezhető igazán bútornak. Ez még inkább áll a hűtőgépre és a telefonra. A gyümölcs kategóriában pedig a kísérleti alanyok az alábbi sorrendet állapították meg: 1. Narancs, alma; 2. Szőlő, eper; 3. Cseresznye, dinnye; 4. Ribizli, áfonya; 5. Citrom, füge; 6. Szilva, egres; 7. Paradicsom, uborka. Az utolsóként említett paradicsom, uborka csak nehezen tekinthető gyümölcsnek, a zöldség kategóriájában viszont előkelő helyet foglal el. A skála minél alacsonyabb fokán helyezkedik el egy elem, annál bizonytalanabb a kategóriához való hozzátartozása. A legmagasabb fokon álló elemek pedig a prototípust képviselik. 99

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA Természetesen a prototipikalitás az adott beszélőközösséghez, társadalomhoz, kultúrához kötődik (pl. az amerikai vizsgálatokban a tipikus madár a vörösbegy, Európában ez nyilván máskép néz ki; ugyanúgy a trópusokon nyilván más a prototipikus gyümölcs, ill. általában a gyümölcsök tipikalitási sorrendje). Ezeknek a kísérleteknek a nyelvészeti relevanciája eleinte nem volt egyértelmű, a nyelvtudomány akkor figyelt fel rájuk, amikor a kísérleti pszichológia azt a kérdést is megvizsgálta, hogy az elemeknek egy-egy kategóriához való hozzárendelése milyen alapon történik. A tipikalitási feltételek megállapítása már a nyelvészet számára is kézzelfogható eredményt ígért.

4.2.2. A nyelvfilozófiai háttér A kései Wittgenstein nemcsak a családi hasonlóság fogalmával járult hozzá a kognitív nyelvészet kialakulásához, hanem például azzal is, hogy korábbi álláspontját feladva, a nyelvi jelentés lényegét már nem a valóság logikai képében látta, hanem a nyelvi kifejezéseknek adott kontextusban való használatában, a „nyelvi játékban”. A jelentések bizonytalanok, nincsenek éles határok az egyes jelenségek között. Különböző kontextusban a beszélő különböző mértékben teszi explicitté a jelentést. Hilary Putnam a 20. Század második felének befolyásos filozófusának elmélete 18 is sokban hozzájárult a prototípuselemélet térhódításához. Putnam szerint ahhoz, hogy azt mondhassuk, elsajátítottunk egy szót, (a) ismernünk kell a szó szintaktikai tulajdonságait; (b) a szót egy általánosabb kategóriához kell tudnunk hozzárendelni, pl. a tigris szót az ’állat’, a szék szót az ’artefaktum’, a perc szót az ’időegység’ kategóriához; (c) ismernünk kell a sztereotípiákat, amelyek lényegében megfelelnek annak, amit a prototípuselmélet prototípusnak nevez, vagyis ismernünk kell azokat a tulajdonságokat, amelyek a kategória tipikus elemét jellemzik; végül (d) tudnunk kell, hogy mi a szó extenziója. A víz szó leírása ezek szerint így fest:

1. táblázat A Putnam-féle elmélet szerint a nyelvi ismeretek esetében munkamegosztást kell feltételeznünk: egy szó ismeretét egy nyelvi közösség egészére kell értelmeznünk, 18

L. Putnam (1975)-öt.

100

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA nem vonatkoztathatjuk tehát kizárólag az átlagbeszélőre. Egy olyan szó esetében, mint pl. az arany, a nyelvi közösség túlnyomó többsége csak a sztereotípiát ismeri és kizárólag a szakértők tudják, hogy mi az ’arany’ extenziója. A szakértők egy csoportja azt is meg tudja határozni, hogy egy az arany sztereotípiájának megfelelő tárgy beleesik-e az ’arany’ extenziójába. A lexikai elemzésnek ennek következtében figyelembe kell vennie mind a sztereotípiát, mind pedig az extenziót. Putnam másik alapvető gondolata, hogy a hasonlóság fontos szerepet játszik a szójelentésben. Ha például egy pohár vízre mutatva azt mondjuk, hogy Ez víz, akkor ezzel azt akarjuk jelezni, hogy ’víz az, ami vagy azonos azzal, vagy hasonló ahhoz, amire rámutatunk’. A sztereotip tulajdonságok a tipikalitási feltételekkel azonosíthatók. Habár a prototípuselmélet nem fogadta el sem a munkamegosztás gondolatát, sem pedig az extenzió feltüntetésének szükségességét, Putnam elmélete mégis sok ponton találkozik a prototípuselmélettel. Ezek közül érdemes a következőket kiemelnünk: (a) a kategória-hozzárendelés fontossága, (b) a sztereotip tulajdonságok meghatározásának igénye, (c) a hasonlóság és fokozatosság szerepének hangsúlyozása.

4.3. A prototípuselmélet szerepe a különböző 19 típusú szavak elemzésében A prototípuselmélet azzal az igénnyel lép fel, hogy a prototípus nemcsak az artefaktumok és a természetes kategóriák esetében játszik szerepet, hanem minden nyelvi jelentés esetében. Ebben a pontban azt fogjuk megvizsgálni, hogy mennyire indokolt ez az igény. Vizsgáljuk meg először a jelentések homályosságának, referenciális bizonytalanságának (vagueness, Vagheit) és centralitásának a kérdését. Az előbbi arról szól, hogy egy elem egy adott kategóriához való tartozását nem mindig tudjuk egyértelműen eldönteni (pl. a színnevek denotátuma közelebb vagy távolabb lehet a szóban forgó szín fokális értékétől, és minél távolabb van, annál bizonytalanabb a megítélése; nem mindig tudjuk eldönteni, hogy valami nevezhető-e gyümölcsnek vagy nem; a páros vagy páratlan számoknál viszont nem beszélhetünk referenciális bizonytalanságról, egy egész szám vagy páros vagy páratlan; hasonlóképpen egy geometriai alakzat vagy kör vagy nem az). Rokon lexikai fogalmak között találunk olyat, amely a kategória központi elemeként funkcionál, amely „reprezentatív” eleme a kategóriának. A központi elem a fogalom (legtöbb) tipikalitási feltételét teljesíti. A centralitás problémája akkor merül fel, amikor egy kategóriához tartozó elemek között jobb vagy kevésbé jó példányokat találunk, vagyis amikor ún. prototípuseffektus lép fel (az olyan geometriai alakzatoknál, mint például a négyzet, a kör, a gömb, nem találkozunk prototípuseffektussal, a páros ill. páratlan 19

Blutner (1995:241–244) alapján.

101

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA számok tartományában viszont igen). A fokozatosság és a centralitás két különböző tulajdonság, bár gyakran egyenlőségi jelet tesznek közéjük. Az alábbi táblázatból látható, hogy vannak szavak, amelyeknek a jelentése nem mutat referenciális bizonytalanságot, és tipikus példány sem létezik (1. típus); vannak olyan szavak is, amelyeknek a jelentése referenciálisan homályos, és az elemek között van tipikus példány (2. típus); a harmadik csoportba tartoznak azok a szavak, amelyek jelentése nem mutat referenciális homályosságot, de van tipikus példány (3. típus); végül az utolsó csoportba olyan szavak tartoznak, amelyeknek jelentése referenciálisan homályos, bár ez nem szükségszerű, viszont mindenképpen van tipikus példány (4. típus).

2. táblázat A táblázatból az is látható, hogy nincsenek olyan referenciális homályosságot mutató jelentések, amelyekben a tipikalitás (centralitás) ne játszana szerepet. Abból azonban, hogy egy jelentés nem referenciálisan homályos, még nem következik, hogy a kategóriának nincs tipikus eleme. Az 1. típushoz tartozó szavak jelentésének leírása a klasszikus modell eszközeivel nem okoz problémát, a szükséges és elégséges feltételeket megfogalmazó jelentésfelbontás ebben az esetben jól működik. Ezzel szemben a 2. típushoz tartozó szavak jelentésének leírása a kognitív szemantika területe, a kognitív szemantika számára ezek a jelentések jelentik az ideális esetet, mivel ezeknek a jelentéseknek az esetében függ össze egymással a referenciális homályosság és a centralitás. Érdekesek a 3. típushoz tartozó szavak, hiszen a matematikailag jól definiált fogalmak esetében, mint amilyen a törzsszám, a páros vagy páratlan szám, nem várnánk prototípuseffektust. Márpedig a kísérletek azt bizonyították, hogy a 2 sokkal jobb példánya a páros számoknak, mint a 806, és ugyanígy a 6 is jobb példánya a páros számoknak, mint a 34. Az, hogy egy szám páros szám-e vagy sem, igen– nem kérdése, de az, hogy mennyire jó példánya egy adott páros szám a páros számok halmazának, már nem az. Ebből az következik, hogy a prototípuseffektus megléte még nem jelenti azt, hogy az adott szóról ne tudnánk eldönteni, hogy hozzátartozik-e egy kategóriához vagy sem, mint ahogy az sem következik belőle, hogy a kategorizálás alapja a prototípus. Ugyanez érvényes a prototípuseffektust mutató igékre is. Abból a körülményből, hogy a beszélést jelentő igék (beszél, 102

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA mond, suttog, mormog, kiabál, ordít stb.) kategorizálásában is szerepet játszik a reprezentativitás kérdése, szintén nem következtethetünk arra, hogy a beszélést jelentő igék egy prototípus köré szerveződnek. A 4. típushoz tartozó szavak esetében nem lehet szó referenciális homályosságról a kategória határait illetően: valami vagy madár vagy nem az, és a pingvin éppúgy madár, mint a rigó. A 4. típus a 3. típustól abban különbözik, hogy a referenciális homályosság szerephez juthat abban az esetben, ha eddig ismeretlen elem (pl. egy új mutáns) hovatartozását kell meghatároznunk. A pszicholingvisztikai kísérletek a centralitásra vetnek fényt. Azt mindig egyértelműen el tudjuk dönteni, hogy valami madár-e vagy sem, vagy hogy valami hal-e vagy sem. Ugyanakkor, mint láttuk, vannak tipikusabb és kevésbé tipikus madarak, és nyilvánvalóan ugyanez vonatkozik a halakra is. Az 1. típushoz tartozó szavak nem jelentenek problémát a jelentésleírás számára. Ugyanakkor azonban ezek a szavak a lexikonnak eléggé marginális elemei. A 2. típushoz tartozó szavak esetében magyarázatra szorul a referenciális homályosság és a prototípuseffektus közötti összefüggés. A prototípus fogalma a következőképpen explikálható. Egy K kategória egy négyelemű halmazzal jellemezhető: (18) ⟨ D, d, p, c ⟩

ahol D a kategória hatóköre (a vizsgálandó tárgyak halmaza), p a kategória prototípusa (p eleme D-nek), d egy D-ben definiált mértékfüggvény, azaz d(x,y) értéke egy pozitív szám, amely az x és y közötti hasonlótlanság mértékét jelzi, és c olyan függvény, amely D minden egyes eleméhez egy 0 és 1 közötti számot rendel hozzá; ez a szám az adott elemnek a kategóriához való hozzátartozási fokát mutatja. Ezt még ki kell egészítenünk azzal a megfigyeléssel, hogy a kategorizálás nemcsak a prototípustól, hanem a prototípushoz rendelhető kontrasztkategóriától is függ. Általában egy x elemet inkább a K kategóriához, mint a K′ kontrasztkategóriához sorolunk, ha az x és a K prototípusa közötti 20 távolság kisebb, mint az x és a K′ prototípusa közötti távolság, és megfordítva. Például a ’gyümölcs’ kategória kontrasztkategóriája a ’zöldség’ kategória, mármost az uborkát aszerint fogjuk a gyümölcsök vagy a zöldségek közé sorolni, hogy az uborka az almához (a ’gyümölcs’ kategória prototípusához) vagy a salátához (a ’zöldség’ kategória prototípusához) áll-e közelebb. A 3. típushoz tartozó szavak jelentése jelentéskomponensekkel határozható meg, ezt az elemzést azonban ki kell egészíteni egy a kategóriához tartozó elem azonosítására vonatkozó eljárással, amely a prototípuseffektust megmagyarázza. Ebben az eljárásban többféle kognitív mechanizmus játszik szerepet. A legnehezebb a dolgunk a 4. típushoz tartozó szavakkal. Nem tudjuk ugyanis, hogy milyen alapon történik e szavak extenziójának a meghatározása. Némely esetben 20

L. Blutner (1995: 234).

103

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA a (putnami) sztereotípia megadása elegendőnek tűnik, általános esetben azonban az extenzió valamilyen értelemben vett lényegi tulajdonságokkal függ össze. Ebből a szempontból is döntő különbség van az artefaktumok és a természetes kategóriák között. Amikor egy artefaktum alakját megváltoztatjuk, mégpedig olyan mértékben, hogy például egy fotelból szék lesz, a fotel elveszti identitását. Ezt pszichológiai kísérletek is igazolják. Más a helyzet a természetes kategóriáknál: egy ló akkor is ló marad, ha csíkokat festünk rá és megkurtítjuk a sörényét. Vagy: egy torzszülött ló is ló, a ló tehát a legkülönbözőbb transzformációk után is megőrzi identitását. A prototípuselmélet alkalmazhatósága a nyelvészeti szemantikában a fentiekből következőleg eléggé korlátozott: (a) Az elmélet alkalmas eszközöket szolgáltathat a 2. típushoz tartozó jelentések leírása számára. (b) Az 1. és 3. típushoz tartozó jelentések esetében azonban nincs szükségünk a prototípus fogalmára, bár az utóbbinál magyarázatra szorul a prototípuseffektus megléte. (c) A 4. típushoz tartozó jelentések leírásában is fontos szerephez juthat a prototípuselmélet, de önmagában nem elegendő a természetes kategóriák jellemzéséhez. Az elmélet ugyanis nem tudja megmagyarázni, hogy miben áll egy adott természetes kategória lényege, vagyis hogy melyek azok a lényegi tulajdonságok, amelyek egy természetes kategória identitását meghatározzák. Ezen a téren talán a kognitív pszichológia és antropológia újabb eredményei nyújthatnak majd valamiféle megoldást. Egy természetes kategória meghatározásánál ugyanis egyrészt centrális tendenciák állapíthatók meg, másrészt kimutatható, hogy a természetes kategóriákra az emberi elme univerzálisnak mondható „taxonomikus hierarchiákat készítő” elvekkel van felszerelve.

4.4. Néhány alternatív elemzés Az alább bemutatott elemzések egyértelművé teszik, hogy a 3. típushoz tartozó szavak jelentésének leírásához nincs feltétlenül szükségünk prototípuselméletre, mivel alternatív elemzések is elképzelhetők.

21

4.4.1. A hazudik ige

A hazudik ige prototípuselméleti elemzését a 4.1.1. pontban láttuk. Mármost a 4.2. pontban elmondottak alapján ez az ige a 3. típushoz tartozik, számolnunk kell tehát prototípuseffektussal. Az ige jelentését a következőképpen jellemezhetjük (B a beszélő, H a hallgató, és P a megnyilatkozásnak megfelelő kijelentés): (19) B H-val közli P-t, és B úgy tudja (azt hiszi), hogy P hamis. 21

A hazudik ige prototípuselméleti elemzését (Coleman – Kay 1981) többen bírálták. Blutner elsősorban az elemzés módszertanában lát alapvető hibát (1995:245–248) és preferenciaszabályok segítségével történő elemzést javasol. Más oldalról a prototípuselemzést Wierzbicka is bírálja (1990:351–352).

104

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA A (19) lényegében megfelel a prototípuselemzés szerinti legfontosabb feltételnek, ti. (1b)-nek. A megnyilatkozás értelmezésében fontos szerephez jutnak a mindennapi ismereteinken alapuló stratégiák (common sense strategies) és preferenciaszabályok. Ezek bizonyos szempontból hasonlítanak a tipikalitási feltételekhez: ha a preferenciaszabályok maximálisan teljesülnek, akkor előáll a prototípus. A preferenciaszabályoknak a tipikalitási feltételekkel szemben az az 22 előnyük, hogy formálisan is megragadhatók. A (19) alapján például az alábbi preferenciaszabályok fogalmazhatók meg (a „⇸” a mindennapi következtetések jele): (20) a. B H-val közli P-t, és B tudatában van annak, hogy P hamis ⇸ B félre akarja vezetni H-t b. B úgy tudja (azt hiszi), hogy P igaz (hamis) ⇸ P igaz (hamis)

Mármost a (20a)-nál általánosabb (20b) preferenciaszabály könnyebben megsérthető, mint a (20a): B könnyen tévedhet. Ezért a két preferenciaszabályt különbözőképpen kell súlyoznunk. Ily módon a centralitási skálán a hazugság különböző fokait kapjuk. A preferenciaszabályok nem érintik a referenciális homályosságot. Az első preferenciaszabály az emberi kommunikációt szabályozó rendszer része, a második pedig a racionális gondolkodás és a valóság kapcsolatára vonatkozik. A preferenciaszabályok nem formális szabályok, hanem a józan ész (common sense) stratégiái közé tartoznak. Figyeljük meg, hogy a fenti két preferenciaszabály pontosan azokat a feltételeket generálja, amelyek (19)-on kívül a prototípuselemzésben is szerepelnek (vö. (1a,c)t). Preferenciaszabályok alkalmazásával elkerülhető a bizonytalanság (vagueness) – tehát az adott kategóriához való tartozás nem egyértelmű volta – és a centralitás fogalmainak összemosása, és lehetőség nyílik a prototípuseffektus szisztematikus magyarázatára.

4.4.2. A megöl ige A megöl ige jelentését az alábbi két feltétellel jellemeztük (az egyszerűség kedvéért 23 (21a,b) alatt megismételjük a (2a,b) feltételeket). (21) a. y meghal b. x szándékosan olyasvalamit tesz, ami y halálát okozza. Az a körülmény, hogy a (21b) feltétel teljesülése nem minden esetben állapítható meg egyértelműen, nem változtat azon a tényen, hogy ez a feltétel éppúgy 22

Mint ahogy azt az előző szakaszban is láttuk, maga a prototípus fogalma is formalizálható, és így a formalizálhatóság nem használható érvként a prototípus fogalma mint olyan ellen általában. A preferenciaszabályok szerepéről l. Blutner (1995)-öt. 23 A (2a,b)-vel kapcsolatban bemutattuk a prototípusszemantika szokásos elemzését. L. pél dául Taylor (1998:63–78)-at.

105

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA szükséges feltétele a megöl ige jelentésének, mint a (21a) feltétel. A (21b) feltétel körüli bizonytalanság jogi és nem nyelvészeti kérdés. A prototípuseffektus ebben az esetben is preferenciaszabállyal magyarázható: (22) x y halálát okozza ⇸ x cselekedete és y halála között rövid idő telik el

A (22) preferenciaszabály is megsérthető: minél hosszabb idő telik el x tette és y halála között, annál bizonytalanabbá válik az ’okoz’ alkalmazhatósága.

4.4.3. Az előtt/mögött viszonyszók Az előtt és a mögött kétargumentumú predikátumok: (23) a. ELŐTT(x,y) b. MÖGÖTT(x,y) ahol x a tárgy (az ’alak’) és y a viszonyítási pont (a ’háttér’), tehát A kerékpár a ház előtt van mondat esetében x = kerékpár, y = ház. Hasonló a helyzet A kerékpár a ház mögött van esetében. A háznak van belső irányultsága, amelyet többek között a főbejárat elhelyezkedése szab meg. Az előtt és a mögött esetében az alak helye a belső irányultság alapján azonosítható: az első esetben az alak a belső irányultság irányában, a második esetben pedig azzal ellentétes irányban található. A 4.1.2. pontban láttuk, hogy a helyzet ennél bonyolultabb: az előtt/mögött viselkedését vagy a mozgó tárgy belső irányultsága, vagy a mozgás iránya vagy a tekintet iránya szabja meg. Ezt preferenciaszabályok segítségével fogalmazhatjuk meg. Tipikus esetben a három egybeesik. A (7) és (8) példák alapján az alábbi preferenciaszabályok fogalmazhatók meg. (24) a. ELŐTT(x,y) ⇸ x általában belső irányultságának irányában mozog b. ELŐTT(x,y) ⇸ x általában abba az irányba néz, amerre belső irányultsága van

Amikor a háttérnek nincs belső irányultsága, akkor az előtt és mögött viselkedését a megfigyelő helye határozza meg. A fiú a fa előtt áll esetében x (= a fiú) közelebb áll a megfigyelőhöz, A fiú a fa mögött áll esetén pedig távolabb. Vagy, más szóval, az első esetben a fiú a fa és a megfigyelő között helyezkedik el, a második esetben pedig a fa áll a megfigyelő és a fiú között. Ez az alapeset, amelyre szükségtelen preferenciaszabályt megfogalmaznunk. Az alak vagy a háttér egybeeshet a megfigyelővel: A ház előtt állok, A doboz itt van előttem, ill. A ház mögött állok, A doboz mögöttem van. Erre az esetre is a (24a,b) preferenciaszabályok érvényesek.

106


4.4.4. Az anya szó jelentése Az anya szó egyértelműen a szülőanyára vonatkozik, egyéb használataiban összetételként fordul el: nevelőanya, mostohaanya, pótanya. A (25) mondatban az anya szó egyéb kontextus hiányában csak a szülőanyát jelentheti: (25) Mária Péter anyja. Az igazi jelző poliszém, az igazi1 jelentése ’valódi, tulajdonképpeni’, az igazi2 a szerkezet fejének (alaptagjának) jellemző tulajdonságait emeli ki. A (26a)-ban inkább az első, a (26b)-ben pedig inkább a második jelentés kerül előtérbe. (26) a. Mária Péter igazi anyja. b. Mária igazi anyja Péternek. A (27a) mondatban egyértelműen az igazi1 szerepel, a (27b) mondatban pedig az igazi2. (27) a. Kisgyerek koromban örökbe fogadtak, és nem is tudom, hogy ki az igazi anyám. b. Nem vagyok gondoskodó típus, ezért nem tudnék igazi anyja lenni egyetlen gyereknek sem. Az igazi melléknév két jelentésének megkülönböztetése azért fontos, mivel a prototípuselméletben éppen ezt a melléknevet (igazi2 jelentésben) használták az anya szó poliszém voltának igazolására. A tanulság mindebből az, hogy a prototípuselmélet érvei nem teszik feleslegessé az anya szó szükséges és elégséges feltételekkel történő meghatározását. Egy dolog a definíció, más dolog a szó 24 használata. Az anya szónak a mostohaanya, pótanya, nevelőanya helyett történő használata szóhasználati szabályokkal magyarázható.

4.4.5. A játék szó jelentése Vajon a játék szónak tényleg nincsenek olyan jelentésösszetevői, amelyek minden játékra érvényesek? Tudjuk például, hogy bár az állatok is játszhatnak, de sohasem játszanak játékot. A ’játék’ ebben az értelemben kizárólag emberi tevékenység. Minden játék duratív, nincs olyan játék, amelynek ne lenne időtartama. Tehát: a játék tartós, emberi tevékenység. Ilyen tevékenység természetesen sokféle van. 24

Wierzbicka is az anya szükséges és elégséges feltételekkel történő meghatározása mellett száll síkra (1990: 353–354). Élesen bírálja azokat az elgondolásokat, amelyek egy szintre helyezik az anya szó különböző használatait: „To treat ’biological mother’ as being on a par with ’surrogate mothers’ or ’foster mothers’ is a little like saying that there are two kinds of horses: biological horses and rocking horses (or that there are two diverging ’models of horsehood’: a biological model and an artifact model); and that we cannot define horse as ’a kind of animal’ […] because a rocking horse is not a kind of animal at all.” (ibid.: 354)

107

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA 25

A ’játék’ szó jelentését közelebbről az alábbi tényezők határozzák meg: (a) a játék célja a kellemes időtöltés, a szórakozás vagy szórakoztatás; (b) játék közben megfeledkezünk a való világról és egy képzeletbeli világban gondoljuk el magunkat (a játék a való világtól különböző lehetséges világot definiál); (c) minden játéknak határozott célja van, a játék résztvevői tudják, hogy mit akarnak elérni (ez nem vonatkozik a játszik igére, ill. csak akkor érvényes, ha a játékot játszik komplex tevékenységről van szó); (d) a játéknak vannak szabályai, a játék résztvevői tudják, hogy a szabályok szerint mi az, ami meg van engedve, és mi az, ami tilos; (e) a játék kimenetele (eredménye) nem jósolható meg teljes bizonyossággal. Ezek a tulajdonságok egyaránt ismérvei a kártyajátéknak, labdajátéknak, társasjátéknak. Nem fedik viszont a játszik ige jelentését: mint már említettük, állatok is játszhatnak, és a kisgyermek is játszhat anélkül, hogy játékot játszana. Az említett (a)–(e) tulajdonságok az összes szabályjátékra jellemzőek. A szabályjátékok mellett vannak szerepjátékok is (pl. papás-mamás, doktoros, boltos), amikor a játék nem rögzített szabályok, hanem viselkedési konvenciók utánzása szerint zajlik: a résztvevők úgy viselkednek, ahogyan szerintük a megfelelő szereplő szokott. Az angol game szó csak szerepjátékot jelent, a német Spiel szó ezzel szemben, éppúgy mint magyar megfelelője, szabály- és szerepjátékra egyaránt vonatkozhat. Az angol game szó jelentésének a leírásához nincs szükségünk a családi hasonlóság fogalmára, a német Spiel és a magyar játék szó esetében azonban a fenti jelentésfelbontás csak a szabályjáték jelentésének a leírásakor működik. A kétféle játékkategóriának természetesen közös tulajdonsága a fenti (a) és (b) tulajdonság. A családi hasonlóság fogalmára valójában ebben az esetben nincs szükségünk, sőt ez a fogalom hamis képet nyújt a játék szó jelentéséről.

4.5. A nyelvi és a nyelven kívüli ismeretek közötti különbség kérdése Ismereteink két dimenzió szerint osztályozhatók: az egyik a metafizikai, a másik az episztemikus dimenzió. Az előbbi a dolgoknak az emberi megismeréstől független tulajdonságaira, az utóbbi pedig ismereteinkre vonatkozik. A metafizikai dimenzióban megkülönböztethetünk lényegi és járulékos (kontingens) tulajdonságokat. Az, hogy a madár állat, a madár lényegi tulajdonsága, ezzel szemben az, hogy repülni tud, csak járulékos tulajdonság. Az episztemikus dimenzióban pedig különbséget kell tennünk azok között az ismeretek között, amelyek a tapasztalat révén helyesbíthetők, ill. azok között, amelyek ilyen módon nem helyesbíthetők. Helyesbíthető ismeret például az, hogy a víz kémiai összetétele H2O, nem helyesbíthető ismeret pedig „A páros számok kettővel oszthatók”. A két dimenzió és a két oppozíció alapján négyféle ismerettípust definiálhatunk: (a) lényegi – nem helyesbíthető, (b) lényegi – helyesbíthető, (c) járulékos – nem 26 helyesbíthető, és (d) járulékos – helyesbíthető. 25

L. még Wierzbicka (1990:357)-et. L. Blutner (1995:250–251)-et

26

108

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA (28) a. Lényegi és nem helyesbíthető ismeret pl. A páros számok kettővel oszthatók. Az agglegény nőtlen férfi. b. Lényegi és helyesbíthető ismeret pl. A víz kémiai összetétele H2O. c. Járulékos és nem helyesbíthető ismeret pl. Az eredeti méter 1 m hosszú. d. Járulékos és helyesbíthető ismeret pl. A madarak tudnak repülni. A kognitív szemantika szerint a nyelvi és nyelven kívüli ismeret közvetlenül a metafizikai oppozícióra vonatkozik. Egy ilyen álláspont természetesen nem tartható. A kétféle ismeret szétválasztásakor az episztemikus dimenzió fontosabb a metafizikainál. A lexikonba tartoznak a (28a) típusú ismeretek, melyek a megszokott definíciókkal kielégítő módon jellemezhetők. A többi ismerettípus mindennapi ismereteinkhez tartozik, tehát az enciklopédia része. A (28d) típusú ismeret a sztereotip ismereteket foglalja magában, a (28c) típusú ismeret a fizikai és technikai konvenciókat, végül a (28b) típusú ismeretek többek között a szakismeretet tartalmazzák. A nyelvi jelentés kutatója a (28a) típusú ismeretek leírásával, jellemzésével foglalkozik, ahol a nyelven kívüli ismeretek nem játszanak döntő szerepet. Mindebből az a tanulság, hogy a nyelvi és a nyelven kívüli ismeretek szétválaszthatók. A nyelvi és nem nyelvi ismeretek különválását az alábbi példákkal is illusztrálhatjuk.

27

4.5.1. A medvebocs és a kígyó

Az alábbi mondatok közül a (29a) mondat ellentmondást tartalmaz, a (29b) ezzel szemben helyes mondat. (29) a. *Ez ugyan egy medvebocs, de felnőtt állat. b. Ez ugyan egy kígyó, de van lába. A ’medvebocs’ jelentésének része a ’nem felnőtt’, ez a szó lexikai jelentéséből nem hagyható el, de nem is változtatható meg (a (28) alatti osztályozás értelmében tehát lényegi és nem helyesbíthető ismeretről van szó). Ezzel szemben a kígyókról általában ugyan tudjuk, hogy nincsen lábuk, de attól, hogy egy torzszülött kígyónak van lába, még kígyó marad (a (28) alatti osztályozás értelmében tehát járulékos és helyesbíthető ismeretről van szó). Az előbbi esetben nyelvi, az utóbbi esetben 27

Az alábbiakban Gruber (1985) gondolatmenetére támaszkodunk.

109

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA nyelven kívüli, enciklopedikus ismerettel van dolgunk. A de-teszt segítségével tehát szétválasztható egymástól a nyelvi és a nem nyelvi ismeret. A generikus teszt is ezt teszi: (30) a. *Felfedeztük, hogy a medvebocsok felnőtt medvék. b. Felfedeztük, hogy a kígyóknak van lábuk. A (30a) mondat szemantikailag helytelen, mivel nyelvi ismereteinknek mond ellent, ezzel szemben a (30b) mondat ugyan meglepő felfedezésről szól, de a mondat nem helytelen. Nagy felbontó képességű elektromikroszkóp segítségével például kiderülhet, hogy a kígyóknak sok-sok apró lábszerű nyúlványuk van. A nem nyelvi ismereteink tehát mindig korrigálhatók, a nyelviek nem. (Ez persze csak akkor igaz, ha nem változik közben a szó jelentése.)

28

4.5.2. A tud V-ni jelentései

A tud igével képességet vagy lehetőséget fejezünk ki, a képességet azonban csak abban az esetben fejezzük ki a tud igével, amikor nem olyan képességről van szó, amely minden ember sajátja. Naiv világképünk szerint minden ember tud enni, inni, járni, gondolkozni, szeretni és gyűlölni. Ismereteink egy-egy igével jelölt tevékenységről igen gazdagok lehetnek. Vegyük például az eszik igét! Az ige lexikai szemantikai jelentése így írható körül: ’táplálékot a szájába vesz (esetleg megrág) és lenyel’. Az evésről azonban ennél sokkal többet tudunk: reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk; ismerjük az ételeket, és ismerhetjük a különböző nemzeti konyhákat és azok ételkülönlegességeit; ismerhetjük az étkezéshez használt eszközöket és az étkezés etikettjét és így tovább. Ebből a hatalmas ismeretanyagból a lexikai jelentés szintjén azonban csak igen kevés jelenik meg. Ha a fenti meghatározást az eszik ige lexikai jelentésének tekintjük, akkor arra még ráépülhet egy újabb jelentésszint, az, amit a későbbiekben konceptuális szintnek fogunk nevezni, és amelynek létrejöttében mindennapi ismereteink alapvető szerepet játszanak (l. az 5. fejezetet). A lexikai jelentés meghatározásához nincs szükségünk mindennapi ismeretekre, a mondat szintjén azonban nem lehetünk meg nélküle. De még ebben az esetben is érvényes, hogy a mindennapi ismereteknek csak igen kis része jut szerephez a konceptuális jelentés meghatározásakor. A tud ige használata is ezt bizonyítja. Gondoljunk csak arra, hogy mit jelenthet az alábbi mondat: (31) Peti tud enni. Tudjuk, hogy az evés nem olyan tevékenység, amelyet külön el kell sajátítanunk, ezért a (31) mondat első pillantásra redundánsnak tűnik. Azoknak a beszédhelyzeteknek a száma, amelyben a (31) mondatnak megfelelő megnyilatkozás értelmesen használható, véges. Ezek rövid jellemzése (32)-ben található. 28

A probléma részletesebb tárgyalása Kiefer (1994)-ben található.

110

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA (32) a. Egy betegség befolyásolhatja az evés képességét. Ha Peti beteg, akkor nem biztos, hogy tud enni. A (31) megnyilatkozás értelmezése tehát: Peti tud enni, annak ellenére, hogy beteg. b. Az evésnél elfogyasztott étel átlagos mennyiségéről is van elképzelésünk. A (31) megnyilatkozás tehát azt is jelentheti, hogy Peti az átlagosnál jóval többet tud enni. c. Általában akkor eszünk, amikor megéhezünk. A Most nem tudok enni tehát jelentheti azt, hogy ’még nem vagyok éhes’. A (31) megnyilatkozás jelentése ennek megfelelően: Peti éhes. d. Az evés helyes módját el kell sajátítanunk. A tud vonatkozhat ezekre az elsajátítható képességekre is: valaki már tud az asztalnál ülve enni, tudja használni a kanalat, kést és villát. A (31) megnyilatkozás az olyan beszédhelyzetben, amelyben az evés módja jön szóba, ezt jelenti: Peti elsajátította már az evés helyes módját. (Vö. Peti tud szépen enni.) A fenti (32a,b,c,d) jelentések Grice-i alapon magyarázhatók: mivel az evés képessége velünkszületett tulajdonság, a Peti tud enni kijelentés látszólag redundáns. Ezt a redundanciát a relevancia elve alapján tudjuk feloldani: az előbbi kijelentés csak akkor lehet releváns, ha mondatunkkal nem az evés képességének a külső és belső körülményektől független meglétére utalunk. Mindennapi ismereteink alapján tehát a (32a,b,c,d) egyikére következtetünk. Ez a következtetés azonban nem lehet ’konverzációs implikatúra’, mivel a lehetséges értelmezések előre jelezhetők. Ezért a (32a,b,c,d) következtetéseket konvencionális implikatúráknak kell tekintenünk. A (31) megnyilatkozás tehát négyféle beszédhelyzetben használható, az evésre vonatkozó mindennapi ismereteinknek négy eleme konceptualizálódott, a konceptuális jelentés részévé vált. Ezek a jelentések persze megfelelő kontextuális támasz segítségével egyértelműsíthetők. Például a (32a) esetében: Enni tudsz?; a (32b) esetében: Peti tud ám enni!; a (32c) esetében: Peti most tudna enni; és a (32d) esetében: Peti tud szépen/egyedül enni. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a tud enni négyféle konvencionális implikatúrát idézhet elő. Figyeljük meg, hogy viszont nincs olyan beszédhelyzet, amelyben (31) azt jelentheti, hogy Peti tud reggelizni, marhahúst enni, francia sajtot enni. A konceptuális szinten is szétválnak a konceptuális jelentés szempontjából releváns és nem releváns ismeretek. Azt mindig is tudtuk, hogy a mindennapi ismeretek is szerepet játszanak a szemantikai értelmezésben, ez azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a kétféle ismeret ne lenne szétválasztható.

111


4.5.3. Az esküvő A esküvő főnév volt egyik példánk arra, hogy a szó lexikai jelentése nem írható le mindennapi ismereteink felhasználása nélkül. Az esküvő eseményjelentésű főnév, márpedig minden eseményjelentésű főnév jelentésének leírásakor meg kell adnunk az esemény szereplőit, jelen esetben a ’vőlegényt’, a ’menyasszonyt’, a szertartást végző ’papot’ ill. ’tisztviselőt’, valamint a tanúkat. Ezek az információk a lexikai jelentés részét alkotják. Ezzel szemben az olyan ismeretek, amelyek például a menyasszonyi ruhára, az esküvői ebédre vagy vacsorára, az esküvői menetre vonatkoznak, nem tartoznak a lexikai jelentéshez. Más szóval, az esküvő szó esetében is szétválaszthatók egymástól a lexikai szemantikai ismeretek és az enciklopedikus ismeretek. Az esküvő mint esemény egy keretet (frame-et) hív elő, amelynek szereplői adottak, és a szereplőknek az eseményben betöltött szerepe ismert. Az eseménynek van forgatókönyve (script), amely előírja az esemény részeseményeinek sorrendjét. Ez az ún. keretszemantika (frame semantics) alapgondolata, amely eredetileg a 29 mesterségesintelligencia-kutatásból került át a nyelvészeti szemantikába. Az esküvő keretszemantikai ábrázolása nagy vonalakban így fest (l. a 12. ábrát).

12. ábra A t1 időpontban a menyasszony és a vőlegény nem házasok, a t2 időpontban a szertartást végző pap/anyakönyvvezető segítségével létrejön a házasságkötés, a t3 időpontban a menyasszony és a vőlegény házastársak (t1 < t2 < t3). A három időponthoz tartozó állapotok ill. aktusok a házasságkötés forgatókönyvének elemei (részeseményei). Az esküvő szóhoz hasonlóan az adásvétel (eladás) szó is eseményjelentésű főnév, tehát ennél a főnévnél is meg kell adnunk a szereplőkre vonatkozó információkat. Az eladás szó szemantikai leírásában szerephez jut a vevő és az eladó, az áru és az áru ellenértéke (a pénz). Ehhez még hozzájön a vesz–elad kapcsolatára vonatkozó jelentésviszony jellemzése. De az, hogy boltban, irodában, utcán vagy piacon vásárolunk-e valamit, hogy mikor lehet és mikor nem lehet alkudozni, hogy a vásárláshoz kell-e szerződés vagy sem, hogy a szerződéshez kell-e tanú, nem tartozik a lexikai jelentéshez. 29

A keretszemantika általános kérdéseire vonatkozóan l. Fillmore (1985)-öt.

112

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA A vesz–elad esemény keretszemantikai elemzésének tehát a következő elemei vannak: a t1 időpontban az áru az eladó, a pénz pedig a vevő birtokában van. A t2 időpontban az eladó átadja a vevőnek az árut és a vevő átadja az áruért járó pénzt a vevőnek, a t3 időpontban a pénz az eladó, az áru pedig a vevő birtokában van (t1 < t2 < t3). Gondolatmenetünket az alábbi általános megállapítással zárjuk: a nyelvi és a nem nyelvi, mindennapi ismereteink közötti szoros összefüggés nem jelenti azt, hogy a kettő nem választható szét. Ugyanakkor a nyelvi és a nyelven kívüli ismeretek között dinamikus viszonyt kell feltételeznünk: nyelven kívüli ismeretek konceptualizálódás révén a nyelvi ismeret részévé válhatnak, és ennek fordítottja is előfordulhat, a konceptuális jelentés egyes elemei az idők folyamán elveszhetnek: kikerülhetnek a lexikai jelentésből. A dinamikus viszony azt is jelenti, hogy a szemantikai értelmezésében szükség esetén mindennapi ismereteinknek újabb és újabb elemeire támaszkodhatunk anélkül, hogy ezek a nyelvi jelentés részévé válnának. Azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy amennyiben lemondanánk a nyelvi és nem nyelvi ismeretek közötti különbségtétel lehetőségéről, a szemantikától mint diszciplínától is búcsút vehetnénk.

4.6. Összefoglalás A kognitív szemantika egyik fő vonulata a prototípuselmélet, amely bizonyos pszicholingvisztikai megfigyelésekre és nyelvfilozófiai elgondolásokra támaszkodó jelentéselmélet. A prototípuselméletben fontos szerep jut a referenciális homályosság és a centralitás fogalmainak; a két fogalom szétválasztása nélkül a prototípuselmélet eredményei nem értékelhetők. Az előbbi azt jelenti, hogy a kategóriák vonatkozásai nem mindig élesek, a vonatkozás sokszor bizonytalan. Így például nem mindig dönthető el, hogy egy adott tárgy inkább tálnak, vagy inkább csészének nevezhető. Az utóbbi arra utal, hogy egy adott kategóriának van (vagy lehet) központi, reprezentatív eleme, amely köré (az adott tipikalitási feltételeknek megfelelően) a kategória többi eleme szerveződik. A ’madár’ kategóriának kétségtelenül reprezentatív eleme a ’veréb’, a ’bútor’ kategóriának az ’asztal’ vagy a ’szék’. A referenciális homályosság és a centralitás alapján a szavakat négy osztályba soroltuk (l. a 2. táblázatot). Ezek közül az 1. típusba tartozó szavak (négyzet, kör, gömb) maradéktalanul leírhatók jelentéskomponensek segítségével. A prototípuselméletre ebben az esetben nincs szükség. A 2. típusba tartozó szavak (színnevek, artefaktumok nevei) esetében a prototípuselmélet fontos szerephez jut a jelentésleírásban. Ugyanakkor nem tudja a referenciális homályosság és a prototípuseffektus közötti összefüggést megmagyarázni. A 3. típusba tartozó szavak (páros–páratlan szám, férfi, nő, megöl, hazudik) jelentése jelentéskomponensekkel határozható meg, az elemzést azonban ki kell egészíteni egy olyan számítási eljárással, amely megmagyarázza a prototípuseffektust. Ennek egyik módját a preferenciaszabályok megfogalmazása jelenti. A preferenciaszabályok a tipikalitási feltételeket helyettesítik. A 4. típusba 113

4 A PROTOTÍPUSELMÉLET ÉS A KOGNITÍV SZEMANTIKA tartozó szavak elemzésében (természetes kategóriák: veréb, tigris, alma, narancs) a prototípuselmélet ugyan fontos szerephez juthat, de önmagában nem elegendő. Az elmélet ugyanis nem magyarázza meg, hogy melyek azok a lényegi tulajdonságok, amelyek egy természetes kategória identitását meghatározzák. Az elmélet – hiányosságai ellenére – fontos lépést jelent a jelentéskutatásban. A referenciális homályosság és a centralitás fontos fogalmakká váltak a jelentéskutatásban. A jelentésfelbontással történő jelentésleírás korlátai is egyértelműbben fogalmazódtak meg. A poliszémia, a metonímia és a metafora kutatása ismét előtérbe került, a kognitív szemantika talán ezen a téren alkotott leginkább maradandót.

114

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA 5.1. Poliszémia, homonímia és szemantikai határozatlanság Poliszémiának köztudottan azt a jelenséget nevezzük, amikor egy szónak több jelentése van. Régi megfigyelés, hogy a szavak többsége poliszém. A hagyományos jelentéstan a poliszémiát a homonímiával állította szembe. Homonímiáról akkor beszélünk, ha két különböző, egymással össze nem függő jelentés ugyanahhoz a hangalakhoz kapcsolódik. Poliszém például a fej szó, amely többek között jelenthet testrészt; észt, értelmet (világos fej); jelölheti növény termését (a hagyma feje); tárgynak részét (a szeg, a kalapács feje; az ágy feje). Abban megegyeznek a vélemények, hogy ezek a jelentések valamilyen értelemben összefüggnek. Ezzel 1 2 szemben a kar (’az ember páros felső végtagja’) és a kar (’testület, kórus, szervezeti egység’) szavak esetében homonímiával van dolgunk. Utóbbi esetben 1 2 a két szó morfológiailag is szétválik: kar -ja, kar -a. A magyarban erre több példát is találunk, ez a morfológiai különbség azonban nem általános, ezért 1 2 kritériumként nem használható. Mind a kar , mind pedig a kar külön-külön poliszém, de a két szó jelentései között nincs kapcsolat. A poliszémia és a homonímia közötti egyik különbség tehát az, hogy míg a poliszém jelentéseknek van közös eleme, a homonimák között nincs jelentésbeli kapcsolat. A másik különbség, amire a hagyományos (és a történeti szemantikát kellően nem ismerő) szemantikai munkákban gyakran találunk hivatkozást, nyelvtörténeti jellegű: míg a homonimák különböző forrásból erednek, a poliszém jelentések 1 ugyanabból a szójelentésből származtathatók. A kar (’felső végtag’ jelentésben) 2 például ótörök eredetű, a kar pedig a latin chorus-ból származik. Eltekintve azonban attól, hogy egy szinkrón rendszer leírásánál nem hivatkozhatunk nyelvtörténeti szempontokra, az említett megfigyelés nem minden esetben 1 2 érvényes. Az adó (’adóállomás’) és az adó (’adózás’) ugyanabból a tőből fakad, mégis homonímiáról beszélünk, mivel a két szó jelentésének nincs közös eleme. 1 2 Ugyanez vonatkozik az akna (’vájat, járat’) és akna (’aknagránát’) szavakra is. A közös nyelvtörténeti eredetre való hivatkozás tehát azért sem lehet helytálló, mert a homonim alakok nem minden esetben vezethetők vissza különböző forrásokra. A történeti szemantika is megkülönböztet konvergens és divergens jelentésfejlődést: az előző esetén különböző hangalakok egybeesése, az utóbbiéban egy hangalak jelentésének teljes szétválása következik be. Homonímiát mind konvergens, mind pedig divergens jelentésfejlődés eredményezhet. Ezenkívül olyan esetekről is tudunk, amikor a naiv beszélő két szójelentést összekapcsol egymással annak ellenére, hogy a két szó különböző szavakból eredeztethető. 115

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA A francia naiv beszélő például kapcsolatot lát a souci ’gond’ (a latin sollicitareból) és souci ’körömvirág’ (a latin solsequia-ból) szavak között, ami annak tulajdonítható, hogy a XVI. századtól a körömvirágot a gond szimbólumának tekintették. Marad tehát a közös jelentés, illetőleg a közös jelentés hiánya mint kritérium. Ez azonban csak akkor válik használható kritériummá, ha olyan objektív eszközökkel motiválható jelentésábrázolásokkal rendelkezünk, amelyekből a jelentésbeli rokonság leolvasható. Ez, mint tudjuk, nem oldható meg egykönnyen. A jelentésábrázolásokra persze nem lenne szükségünk, ha a homonímia és a poliszémia megkülönböztetésére rendelkeznénk más, könnyebben alkalmazható kritériummal. Mielőtt közelebbről szemügyre vennénk a szóba jöhető kritériumokat, a homonímia és a poliszémia fogalmain kívül még egy további szemantikai fogalmat vezetünk be, amely a hagyományos szemantikai munkákban kevésbé játszott szerepet. Az általános jelentés fogalmára gondolunk. Általános jelentésről (vagy szemantikai határozatlanságról, referenciális homályosságról) egy adott szó esetén akkor beszélünk, ha a szó jelentése nem fed le minden részletet, nem minden szempontból explicit. Szemantikailag határozatlan például a nagynéni és a nagybácsi szó, mivel az előbbi jelölheti az apai vagy az anyai nagynénit, ez utóbbi pedig az apai vagy anyai nagybácsit. A svéd faster ’apai nagynéni’, moster ’anyai nagynéni’, farbror ’apai nagybácsi’, morbror ’anyai nagybácsi’ szavak jelentése ebben a vonatkozásban viszont már nem határozatlan. Határozatlan jelentésű a szomszéd szó is, mivel férfira, nőre egyaránt vonatkozhat. A németben ezzel szemben férfi szomszédra a Nachbar, női szomszédra a Nachbarin szóval utalunk. Szemantikailag határozatlan az asztal szó is, mivel jelölheti az ebédlőasztalt, a konyhaasztalt, az íróasztalt egyaránt. Ugyanez vonatkozik a alapnevekre (basic level terms) általában, amelyekről röviden az 1. fejezetben volt szó (pl. virág, zöldség, hangszer, kutya, szék). A szemantikai határozatlanság az igéket is jellemezheti: (1) a. Péter is elutazott, meg János is. b. Anna is evett már, meg Éva is. Az (1a) mondat nemcsak afelől hagy bennünket bizonytalanságban, hogy Péter és János egy időben vagy más-más időben utazott-e el, hanem a közlekedési eszköz és az utazási cél szempontjából is. Péter repülővel utazhatott Párizsba, János pedig autóval Bécsbe. Az (1b) mondatban pedig a lehetséges időpontbeli különbségeken túl rejtve marad az ige tárgya is: Anna ehetett levest, Éva pedig főzeléket. Összefoglalva tehát az eddigieket: három fogalmat kell megkülönböztetnünk, a szemantikai határozatlanság, a poliszémia és a homonímia fogalmát. Tulajdonságaikról egyelőre a következőket tudjuk: a. szemantikai határozatlanság: egyetlen alulspecifikált jelentés; b. poliszémia: két vagy több, közös jelentéselemekkel rendelkező szójelentés; 116

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA c. homonímia: két vagy több, közös jelentéselemmel nem rendelkező szójelentés. Nem elegendő, ha a poliszémia és a homonímia között tudunk különbséget tenni, a poliszémiát a szemantikai határozatlanságtól is el kell tudnunk választani. Márpedig azok a kritériumok, amelyek alapján különbség tehető poliszémia és homonímia között, nem feltétlenül alkalmasak a poliszémia és a szemantikai határozatlanság megkülönböztetésére. A három fogalom megkülönböztetésére a szemantikai irodalomban különféle kritériumokat javasoltak. A következőkben sorra vesszük a legfontosabbakat, és megvizsgáljuk, hogy valóban alkalmasak-e az említett fogalmak megkülönböztetésére.

5.2. A kritériumok 1

5.2.1. A logikai kritérium

Homonímia esetén az ’X és nem X’ igaz lehet, szemantikai határozatlanság esetén viszont ellentmondáshoz vezet: 1

2

(2) a. Ez akna és nem akna . b. *Ő a nagynénim és nem a nagynénim. A (2a) mondat két különböző dologra utal, a két tagmondatban megfogalmazott állítás tehát nem áll egymással ellentmondásban. Ezzel szemben a (2b) mondat kétségtelenül ellentmondás. A nagynéni jelentése ’egyik szülő nőtestvére’, márpedig ugyanarról a személyről nem állítható, hogy az egyik szülő nőtestvére, és hogy nem az egyik szülő nőtestvére. De vajon a logikai kritérium képes-e különbséget tenni poliszémia és homonímia, illetőleg poliszémia és szemantikai határozatlanság 1 2 között? Tegyük fel, hogy fej (’szeg feje’) és fej (’kalapács feje’) jelöli a két poliszém jelentést. A (3) mondat éppúgy nem ellentmondásos, mint a (2a) mondat. 1

2

(3) Ez fej és nem fej . Úgy tűnik tehát, hogy a logikai kritérium egy kalap alá veszi a homonímiát és a poliszémiát és a kettőt különbözteti meg a szemantikai határozatlanságtól. Eltekintve azonban attól, hogy a logikai kritérium alkalmazása eléggé nehézkes, mivel feltételezi a rámutatással történő azonosítást (az osztenzív deixist), más baj is van vele. Az iskola szó is poliszém, jelentheti többek között az intézményt, az iskolában folyó tevékenységet, az iskola tanárainak és tanulóinak az összességét, az iskola épületét. 1

A logikai kritériumra vonatkozóan l. Quine (1960:129)-et.

117

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA

(4) a. Az iskola nem kap elegendő állami támogatást. b. Tomit untatja az iskola. c. Az iskola Olaszországba megy kirándulni. d. Az iskola nincs messze tőlünk. Mármost nagyon nehéz elképzelni olyan helyzetet, amikor egy olyan mondat, mint ’ez iskola (pl. ’intézmény’ jelentésben) és nem iskola (pl. ’épület’ jelentésben)’ értelmesen használható. Az iskola szó különböző jelentéseiről tehát a logikai kritérium segítségével nem dönthető el, hogy homonim, poliszém vagy szemantikailag határozatlan jelentésekről van-e szó.

2

5.2.2. A mellérendelés és az ellipszis

Az ellipszis homonim szavak esetén nem lehetséges, viszont határozatlan jelentésű szavaknál jól működik: 1

2

(5) *Először Péter (látta meg az aknát ), majd János látta meg az aknát . (6) Először Péter (látta meg a nagynénjét (=’apai nagynénjét’)), majd János látta meg a nagynénjét (=’anyai nagynénjét’). Az (5) mondat csak akkor válik értelmessé, ha a kihagyott (törölt, elliptált) részben 2 is akna szerepel. A poliszém szavak, úgy tűnik, ebből a szempontból is a homonim szavakhoz hasonlóan viselkednek. (7) *Péter is (megnézte az operát (=’az épületet’)) és János is megnézte az operát (=’az előadást’). Az ellipszis ezek szerint szintén nem tesz különbséget poliszémia és homonímia között, a kettőt viszont elválasztja a szemantikai határozatlanságtól.

5.2.3. Különféle olvasatok vonatkozó mellékmondatot 3 tartalmazó összetett mondatban Úgy tűnik, hogy a poliszém jelentések könnyen kombinálhatók, a homonim jelentések ezzel szemben kizárják az összekapcsolhatóságot. A (8) mondatban a ’fej’ két jelentésben szerepel: a szép és a kis jelző a testrészre vonatkozik, a gondolkodik viszont csak az ’ész, értelem’ jelentésben szereplő ’fej’-ről állítható. A 2

Néhány nyelvészeti kritérium pontosabb és részletesebb megfogalmazását Lakoff (1970)-ben találjuk. A különféle tesztek ma is érvényes bírálata Zwicky – Sadock (1975)-ben olvasható. 3 Az 5.2.2.-ben és ebben a részben említett teszteket szokták összefoglalóan a poliszémia és a szemantikai határozatlanság nyelvészeti tesztjeiként emlegetni. L. pl. Tuggy (1993:274)-et és Geeraerts (1993:244– 247)-et.

118

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA fej szó poliszémiájának alapja a totum pro parte: a ’fej = ész’ annak a hétköznapi elképzelésnek az alapján, hogy az ész helye a fejben van. (8) A te szép kis fejed (= testrész), amely (= ész) mindig olyan világosan gondolkodik. 1

2

Az ár (= folyó árja) és az ár (= áru ára) nem engedi meg ezt a szerkezetet. (9) *Az ár (= folyó árja), amely (= áru ára) megint rendkívül magas, mindent tönkretett. Mivel a jelentések kombinálhatósága a határozatlan jelentésű szavak esetén nem merül fel, hiszen ebben az esetben nincs egymástól elkülöníthető jelentésekkel dolgunk, első pillanatra úgy tűnhet, hogy a vonatkozó mellékmondatos összetett mondat, alkalmas a poliszém jelentés meghatározására. Sajnos azonban ez a kritérium sem megbízható. A szonáta szónak legalább négy poliszém jelentését különböztethetjük meg: (a) tárgy (pl. kotta, CD), (b) szerkezettel 4 rendelkező zenemű, (c) a zenemű előadása, (d) műfaj. (10) a. A szonáta a zongorán fekszik. b. A szonátának három tétele van. c. A szonáta 20 percig tartott. d. A szonáta a bécsi klasszicizmus egyik legfontosabb műfaja. A (10a,b,c,d) jelentések nem kombinálhatók szabadon tetszés szerinti mondatban: (11) a. A szonátának (= zenemű), amely (= tárgy) a zongorán fekszik, három tétele van. ?

b. A szonáta (= előadás), amely (= tárgy) a zongorán fekszik, 20 percig tartott. c.

??

A szonáta (= műfaj), amely (= tárgy) a zongorán fekszik, a bécsi klasszicizmus egyik legfontosabb műfaja.

A (11a,b,c) mondatok tanúsága szerint a poliszém jelentések kombinálhatósága fokozat kérdése. A (11c) mondat elfogadhatatlanságából az következik, hogy ebben az esetben a poliszémia a homonímiával egyenértékű. A szonáta jelentései az egészen konkrét jelentéstől (’tárgy’) az absztrakt ’műfaj’ jelentésig széles skálát mutatnak. Megfigyeléseink azt mutatják, hogy a konkrét-absztrakt skálán a konkrétabb jelentések könnyen kombinálhatók egymással, egy konkrét jelentés viszont már nehezebben egyeztethető össze egy absztrakt jelentéssel. A poliszém jelentések kombinálhatóságánál figyelembe kell venni, hogy mindegyik specifikus jelentés megenged vagy megtilt bizonyos más elemekkel való 4

L. Bierwisch (1983)-at.

119

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA kombinációt (pl. igékkel, határozókkal). Például a ’szonáta mint műfaj’ absztrakt jelentése miatt kizárja azokat az igéket, amelyek tárgyak helyét határozzák meg. Hasonlóképpen a szonáta a ’szonáta előadása’ jelentésben is nehezen tűri az ilyen igéket. Ilyen értelemben vett szelekciós tulajdonságaikban az egyes poliszém jelentések tehát különbözhetnek egymástól, ami megnehezítheti vagy megakadályozhatja kombinálhatóságukat. Tekintve, hogy a homonim jelentésekre ugyanez áll, a fenti értelemben vett kombinálhatóság sem használható a poliszémia és a homonímia megkülönböztetésére.

5

5.2.4. A definíciós kritérium

A definíciós kritérium azt jelenti, hogy ha rendelkezünk a szemantikai határozatlanság, a poliszémia és a homonímia megfelelő definíciójával, akkor e három fogalom a definíciók alapján is szétválasztható. Igen ám, de nem könnyű minden szempontból adekvát definíciókat megfogalmazni. A hagyományos szemantikai munkák, mint fentebb láttuk, a homonímia és a poliszémia szétválasztásakor a közös jelentés meglétére, illetőleg hiányára hivatkoztak. A szemantikai határozatlanság esetében a definícióban csak a jelentésleírás nem teljes voltára, illetőleg ’alulspecifikáltságára’ hivatkozhatunk. A jelentésdefinícióknak általában két feltételt kell teljesíteniük: (a) maximálisan általánosnak és (b) minimálisan specifikusnak kell lenniük. Az első feltétel akkor teljesül, ha a definíció a fogalom terjedelmébe eső entitás(ok) jelentésének lényegét magában foglalja, a második pedig akkor, ha lehetővé teszi az adott entitás jelentésének más, vele nem szinonim entitás jelentésétől való megkülönböztetését. Az iskola jelentése például így definiálható: ’az iskola alsó- vagy középfokú oktatási intézmény’. Ez a definíció azonban nem elegendően általános, mivel nem fedi le ’az intézmény helye, épülete’, ’az intézményben folyó tevékenység’, ’az intézményben oktatók és az ott tanulók összessége’ jelentéseket. Ugyanakkor a definíció elegendően specifikus, mivel az iskola jelentését megkülönbözteti például az egyetem jelentésétől, utóbbi ’felsőfokú oktatási intézmény’. A nagybácsi ’az apa vagy az anya férfitestvére’-ként való meghatározása viszont maximálisan általános és egyidejűleg minimálisan specifikus. Az adekvát definícióval kapcsolatban tehát az alábbi kívánalmakat fogalmazhatjuk meg. Amennyiben egy közös, kellően specifikus definíció képes lefedni a szó által jelölhető dolgok összességét, akkor általános jelentésről beszélünk, ha viszont nem találunk ilyen definíciót, és legalább két definícióra van szükségünk, amelynek van közös eleme, akkor a szó poliszém, ha nincs közös eleme, akkor homonim. A nagybácsi jelentése, mint láttuk, könnyen definiálható. A bútor, zöldség, foglalkozás szavakról azt szeretnénk mondani, hogy általános jelentésűek, de nem 5

A definíciós kritériumot többek között Tuggy (1993) említi. A logikai, nyelvészeti és definíciós tesztek részletes bírálatát l. Geeraerts (1993)-ban.

120

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA találunk egyszerre kellően általános és specifikus egyetlen definíciót rájuk, ezért poliszémnek kellene minősítenünk őket. Ennek következtében definíciók alapján nem lehet elvi alapon megalapozottan különbséget tenni poliszémia és általános jelentés között. A jelentésdefiníciók tehát általános módszerként nem használhatók a poliszémia kérdésének tisztázásához sem.

6

5.2.5. A szójáték

A teljesség kedvéért megemlítjük a szójátékot is, amely szintén szerepel a homonímia és a poliszémia szétválasztására javasolt kritériumok között. Az állítás így hangzik: szójáték alapulhat homonímián, a poliszém jelentések ezzel szemben nem teszik lehetővé a szójátékot. Könnyen belátható azonban, hogy szójáték éppúgy alapulhat poliszémián (vö. (12)) mint homonímián (vö. (13)): (12) […] valamennyiüknek barna haja volt, csupa sötét fej: egyetlen világos fej sem akadt. (J. N. Nestroy) (13) Halhatatlan költő Tompa, Esze s tolla nem volt tompa. Arra a következtetésre kell tehát jutnunk, hogy sem a poliszémia és a hominímia, sem pedig a poliszémia és a szemantikai határozatlanság megkülönböztetésére nem rendelkezünk megbízható kritériummal.

5.3. A poliszémia-kontinuum A homonímia, poliszémia és szemantikai határozatlanság pontos meghatározása azért is nehéz, mert a szójelentések gyakran nem diszkrétek, hanem kontinuumot 7 alkotnak. A fest ige alapjelentése így írható körül: ’festéket hord fel egyenletesen egy felületre’. Ehhez a jelentéshez a kontextustól függően további jelentéselemek járulnak hozza, amelyek ezt az alapjelentést módosítják. Vizsgáljuk meg most az alábbi példákat: (14) a. Karolina egy arcképet fest. b. Karolina üveget fest. c. Karolina zebrát fest az úttestre. d. Karolina festi nálunk a lakást. e. Karolina a ház homlokzatát festi. 6

Tuggy (1993) a poliszémia és a szemantikai határozatlanság elválasztására javasolt tesztek közül a szójátékra is hivatkozik (op.cit.:274), az ötlet azonban Kempson (1975:182)-től származik. 7 Tuggy (1993) a kontinuumot a paint, Geeraerts (1993) a like ige jelentésein mutatja be. Az alábbi példasorhoz a mintát Tuggy (1993) szolgáltatta.

121


f. Karolina a kocsiját festi (festékszóró pisztollyal). g. Karolina festi a haját. h. Karolina festi az arcát. A fest ige a (14a-h) mondatokban különböző tevékenységeket jelöl abban az értelemben, hogy (1) a tevékenységnek más és más a célja; (2) a tevékenység különböző eszközök használatát tételezi fel; (3) a felszín fajtája más és más lehet; (4) a cselekvés különböző részcselekvésekből áll; (5) az igének lehet eredmény-, ill. iránytárgya és így tovább. A (14a–h) példákban szereplő fest ige jelentései nem kombinálhatók szabadon. A kombinálhatóságot (15)–(17) típusú tesztmondatokkal vizsgálhatjuk: (15) Egész nap festettem, Karolina is ezt csinálta. (16) A szobát festettem, és Karolina is festett. (17) Én ezt festettem, Karolina meg azt. Ha egész nap arcképet festettem, Karolina pedig üveget, akkor a (15) elfogadható. Ha én egy arcképet festettem, Karolina pedig egy zebrát az úttestre, akkor (15) tréfának hangzik. Ha én a szobát festettem, Karolina pedig az arcát sminkelte, akkor (15) teljesen elfogadhatatlan. Ha a szobát festettem, Karolina pedig a ház homlokzatát, akkor (16) rendben van. Ha viszont én a szobát festettem, Karolina pedig egy arcképet, akkor a (16) csak ironikusan értelmezhető. A (17) csak eredménytárgyas ige esetében lehetséges. A (14a–e) értelmezés esetében, amennyiben az alany a tevékenységet foglalkozásszerűen űzi, mondható (18), a (14f–h) értelmezés esetében nem. (18) X festő. A (15) és (16) tesztmondatok elfogadhatatlansága egy adott értelmezés esetében azt jelzi, hogy az 5.2.2. pontnak megfelelően a fest ige többértelmű. Mindez azt mutatja, hogy a poliszémia egyes esetekben a homonímiával lehet egyenértékű. A „fordításpróba” is ezt valószínűsíti, a ’hajat fest’ az angolban dye (és nem paint), a németben färben (és nem malen), ami a hajfestést elkülöníti az egyéb típusú festéstől. A ’festi az arcát’ az angolban paint vagy make up, a németben sich schminken. Minél távolabb esik egymástól két poliszém jelentés, annál valószínűbb, hogy a két jelentést egyes nyelvekben külön lexémával fejezzük ki. Az alapjelentés differenciálódásával a fest ige nem minden jelentése magyarázható meg. Például: (19) a. Az elesett katonák vére pirosra festette a mezőt. b. Kékre festette kezét a fagy. (20) a. Élénk színekkel festette az eseményeket. 122


b. Hű képet festett róla. Mindkét esetben az alapjelentés metaforikus kiterjesztésével van dolgunk. A (19a, b)-ben az alany nem ágens szerepű, mint a (14a–f) példasorban, hanem instrumentum (19a), ill. természeti erő (19b). Az alapjelentésből töröljük a fest cselekvés jellegét, de megmarad a ’valamilyen színűvé válik’ jelentésmozzanat. A (20a,b)-ben az ágens szerep nem változott, viszont a fest nem konkrét értelemben szerepel, tehát a ’valamilyen színűvé válik’ jelentésmozzanat nem része a fest jelentésének. A metaforikus kiterjesztés nem jósolható meg előre, ezért az egzaktság igényével fellépő szemantikai elméletek a metaforikus kiterjesztéssel nem foglalkoznak. Úgy tűnik, hogy minél közelebb esik két jelentés, annál könnyebben kombinálható, és minél távolabb esik, annál nehezebben tűri a mellérendelést. Ebből következik, hogy a jelentések egy kontinuum mentén helyezkednek el, melynek egyik végpontját a szemantikai határozatlanság, másik végpontját pedig a homonímia alkotja. (21) A fenti megfigyelések azt is sugallják, hogy nem érdemes feltennünk azt a kérdést, hogy hány jelentése van például a fest igének. Egyrészt nehéz eldönteni, hogy mi számít külön jelentésnek (hogy mi a különbség poliszémia és szemantikai határozatlanság között), másrészt ha meg tudnánk is határozni a poliszém jelentés fogalmát, a poliszém jelentések száma potenciálisan végtelen lehet. Az igéknél általában mindig ez a helyzet, éppen ezért érdemes alulspecifikált, igen általános igejelentésekből kiindulni. Ezeknek a jelentéseknek a megállapítása alapvető nyelvészeti feladat.

8

5.4. A kétszintű szemantika

5.4.1. A konceptuális differenciálódás Az egyes poliszém jelentéseket csak a kontextus (értsd: a nyelvi kontextus és a világismeret) alapján lehet kikövetkeztetni. A jelentések a kontextus ismeretében módosulhatnak, újabb jelentéselemekkel egészülhetnek ki. Ebből következik, hogy a jelentésábrázolásban két szintet érdemes megkülönböztetni: egy alulspecifikált alapszintet és egy teljesebb jelentést tartalmazó második szintet. Ez az ún. kétszintű szemantika alapgondolata. Az alábbiakban a kétszintű szemantikát az eredeti elképzeléstől némileg eltérően fogjuk ismertetni. Ennek fő oka az, hogy az igék és 8

A kétszintű szemantika alapjait Bierwisch (1983) fektette le. Tőle származnak a konceptuális differenciálódás és konceptuális eltolódás terminusok is.

123

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA a főnevek az alulspecifikáltság szempontjából másképpen viselkednek. Ezenkívül, mint látni fogjuk, a poliszém jelentések csak főnév esetében jósolhatók meg előre. A kétszintű szemantika felfogása szerint az alapszint a szemantikai, a levezett szint a konceptuális (azaz fogalmi) jelentést képviseli. Az alulspecifikált szemantikai jelentés sosem jelenik meg a szemünk előtt, azt a konkrét jelentések alapján kell kikövetkeztetnünk. A levezett jelentést azért nevezhetjük konceptuális jelentésnek, mert a levezetésnél konceptuális műveletekre (következtetésekre, fogalmi összefüggések megállapítására) támaszkodunk. A (14a-h) példákban említett fest ige kiinduló jelentése, mint láttuk, ’vki festéket hord fel egy felületre’. Ez a jelentés a szóban forgó felület fajtájától függően (vászon, fal, autó, úttest, haj, arc stb.) egyéb jelentéselemekkel módosul. Az ige jelentésének kontextustól függő módosulásait nevezzük konceptuális differenciálódásnak. Tehát: (22)

A kontextus a mindenkori nyelvi környezetet jelenti. Egy poliszém ige jelentésének tekinthetünk minden olyan jelentést, amely az ige kiinduló jelentéséből konceptuális differenciálódással levezethető. (Ez még nem jelenti természetesen azt, hogy az ige minden poliszém jelentése konceptuális differenciálódással vezethető le; a problémára a későbbiekben még visszatérünk.) Látni fogjuk, hogy a főnevek másképp viselkednek: a főnevek esetében alulspecifikált jelentés helyett alapjelentésről beszélünk, amelyből metonimikus kiterjesztéssel (konceptuális eltolódással) jönnek létre az újabb jelentések. Mielőtt azonban a főnevek kérdésére térnénk rá, néhány példán bemutatjuk, hogy hogyan lehet a poliszém igék kiinduló (alulspecifikált) jelentését megállapítani. Példaképpen nézzük meg a kinyit igét. Induljunk ki a kinyit ige alábbi jelentéseiből: 1. kinyitja az ajtót; 2. kinyitja a bőröndöt; 3. kinyitja a sörösüveget; 4. kinyitja a konzervdobozt; 5. kinyitja a zárat; 6. kinyitja az üzletet; 7. kinyitja a gázt; 8. kinyitja a rádiót; 9. kinyitja az ernyőt; 10. 9 kinyitja a könyvet; 11. kinyitja a bicskát; 12. kinyitja a száját (konkrét értelemben). Vajon hányféle kiinduló jelentéssel van dolgunk? Minden esetben olyan tárgyas igével találjuk szembe magunkat, amely állapotváltozást ír le. Az 1., 2., 3., 4., 5., 6., és 12., jelentések esetében a kinyitás révén egy zárt tér hozzáférhetővé válik, a 7., 8., 9., 10., és 11. jelentések esetében pedig a tárgy által jelölt dolog használhatóvá válik, rendeltetésének megfelelő funkciót tölthet be. Az első esetben egy akadályt kell leküzdenünk, egy nyílást kell létrehoznunk, a másodikban pedig egy tárgyat megfelelő helyzetbe kell hoznunk. Úgy tűnik tehát, hogy az 1.–12. jelentések két kiinduló jelentésből vezethetők le. Ezeknek a jelentéseknek a szemantikai ábrázolása (23a,b)-ben található. (23) a. TESZ(x, y) & OKOZ(y, (VÁLIK(u,¬u) & ZÁRT-TÉR(u)) 9

A kinyit ige jelentéseit a kétszintű szemantika keretében Peter Bosch vizsgálta (Bosch 1995).

124


b. TESZ(x,y) & OKOZ(y, (VÁLIK(v,¬v) & NEM-HASZNÁLHATÓ(v)) A (23a) parafrázisa: ’x tesz valamit, és ez a valami azt okozza, hogy a zárt tér nyitottá válik’; a (23b) parafrázisa pedig: ’x tesz valamit és ez a valami azt okozza, hogy v használhatóvá válik’. Mindkét ábrázolás erősen alulspecifikált, a teljes jelentés csak a nyelvi kontextus és a világismeret alapján adható meg. Ebből következik, hogy a tulajdonképpeni szemantikai jelentés a (23a,b)-szerű reprezentációkból áll, a kontextus alapján levezethető konceptuális jelentés a jelentésleírás második szintjéhez tartozik. Ehhez a szinthez konceptuális műveletek segítségével jutunk, tehát nem szemantikai eszközökkel. A kinyitja az ajtót és a kinyitja a bőröndöt jelentéskülönbségének megértéséhez tudnunk kell azt, hogy mi az ’ajtó’ és mi a 10 ’bőrönd’, valamint azt, hogy mit jelent az ajtó, ill. a bőrönd kinyitása. A konceptuális differenciálódás igék esetében a szemantikai határozatlanságra éppúgy érvényes, mint a poliszémiára. A kinyit ige esetében is a fest igéhez hasonló a helyzet. A jelentés differenciálódása a különböző kontextusban a konceptuális differenciálódás kérdéskörébe tartozik. Ugyanakkor azonban a kinyit igének is vannak olyan jelentései, amelyek nem magyarázhatók differenciálódással: (24) a. Ki sem merte nyitni a száját. b. Ez kinyitotta a szemem. Ebben az esetben is a kiinduló jelentés metaforikus kiterjesztéséről van szó, amelynek magyarázatához nem elegendő a (23a,b) reprezentációk és a kontextus ismerete. Konceptuális differenciálódással nemcsak igék, hanem más szófajú szavak esetében is találkozunk. Az alábbiakban a jó és a gyors melléknevekre mutatunk be néhány példát. (25) a. jó kés, jó autó, jó ebéd, jó megoldás, jó ember b. gyors keringő, gyors autó, gyors futó Különösen a jó melléknév esetében feltűnő, hogy mennyire változatos jelentésű a vele alkotott szintagma. A jó kés jól vág; a jó autó gyors, kényelmes, megbízható, tehát az autókkal kapcsolatos várakozásoknak messzemenően eleget tesz; a jó ebéd az étkezési szokásoknak megfelelő elvárásokat nagy mértékben kielégíti; a jó megoldás többfélét jelenthet aszerint, hogy a megoldás mire vonatkozik (matematikai feladatra vagy valamilyen, a gyakorlati életben felmerülő problémára); végül a jó ember jelentése talán a legkevésbé megfogható: jó ember az, aki nem árt senkinek, mindig segítőkész, meleg érzelmű. A jó emberrel 10

A két ’kinyitás’ között metonimikus jellegű eltérések is vannak. A kinyitja az ajtót mondatban akadály van megnevezve tárgyként, a kinyitja a bőröndöt esetében pedig tartály. A (23) jelentésleírást ilyen értelemben ki kell majd egészítenünk, ha a jelentésvariációkat pontosabban akarjuk leírni.

125

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA kapcsolatosan vannak elképzeléseink, ezeknek teljesülése esetén minősítünk valakit jónak. Mit tehát a jó melléknév jelentése? A fenti példák meggyőzően mutatják, hogy a jó tipikusan szinkategorematikus elem: igazából csak a jelzett szóval együtt van jelentése. Szótárilag csak annyit mondhatunk róla, hogy pozitív értékelést fejez ki: ’x az elvárt kvalitásokkal rendelkezik’. A gyors melléknév jelentése valamivel egyszerűbb: ez a melléknév elsődleges jelentésben térbeli mozgásra vonatkozik és a mozgás átlagnál nagyobb sebességét jelenti. A keringőnek, mint minden zenének, van üteme. Ez az ütem szabja meg a tánclépések, a lábnak térbeli mozgásának a ’sebességét’. A gyors az átlagsebességnél nagyobb értéket jelent. Ugyanez vonatkozik az autóra és a futóra is: az autó a megszokottnál gyorsabban mozog, a futó ember ugyanezt teszi. A gyors melléknév jelentése tehát: ’a mozgás az x mozgására jellemző átlagértéknél gyorsabb’. A gyors jelentése a kontextus alapján differenciálódik. A gyors felfogású esetében viszont már metaforikus kiterjesztéssel van dolgunk, már csak azért is, mert a tér helyett időről beszélünk. A gyors felfogás a megértés időbeli gyorsaságára vonatkozik. A gyors kezű ennél azért bonyolultabb, mert a kéz térbeli mozgását összekapcsolja az idővel, a kifejezés a kézzel végzett térbeli cselekvések gyorsaságára utal, ugyanakkor azonban a mozgás időbelileg is gyors. A fent bemutatott eljárás feltételezi, hogy az igék jelentése visszavezethető egy (vagy esetleg egynél több) kiinduló jelentésre. Ezt a feltételezést azonban többen megkérdőjelezték. Az angolban például a climb ’mászik’ ige elemzésekor tűnt fel, hogy a climb különböző használatait nem könnyű egyetlen kiinduló jelentésre 11 visszavezetni. A (25) mondatban a climb felfelé történő kúszó mozgást jelent: (26) The boy climbed the tree. ’A fiú felmászott a fára.’ A kúszó mozgás a végtagok használatát feltételezi. Az alábbi mondatban a climb ugyan még felfelé történő mozgást jelent, de már nincs szó kúszó mozgásról. (27) The locomotive climbed the mountainside. ’A mozdony felkapaszkodott a hegyoldalra.’ A kapaszkodó mozgás a mozdony kerekeinek tulajdonítható. A mozdony érintkezik a hegyoldallal, amelyre felkapaszkodik. A (28) mondatban azonban már nem lehet érintkezésről szó: (28) The plane climbed to 30.000 feet. ’A repülőgép 30 000 láb magasra emelkedett.’ ¹¹ 11

A climb ige bonyolult szemantikájára Fillmore (1982) hívta fel a figyelmet, a jelentések közötti összefüggéseket prototípuselméleti keretben Taylor (1998) elemezte.

126

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA Itt a climb igének a (26)-beli használatából csak a felfelé történő mozgás maradt meg. A mászás jelentésmozzanata megtalálható a (29a,b) mondatbeli climb igében, hiányzik azonban már a felfelé történő mozgás momentuma. (29) a. The boy climbed down the tree. ’A fiú lemászott a fáról.’ b. The boy climbed over the fence. ’A fiú átmászott a kerítésen.’ A climb into ’belebújik, felvesz’ ruhaneműre is vonatkozhat. Mindebből úgy tűnhet, hogy a climb különböző használatai nem vezethetők vissza egy kiinduló jelentésre. Inkább arról van szó, hogy a különböző jelentések az alábbi módon függnek össze: (30) A → B → C → D → stb. Más szóval, a B jelentés az A jelentés kiterjesztése, a C jelentés a B jelentésé, a D jelentés a C jelentésé és így tovább. Ahhoz nem fér kétség, hogy a különböző jelentések valamilyen formában összefüggnek, de a fenti példákból nem következik föltétlenül egy (vagy több) kiinduló jelentésre való visszavezethetőség lehetetlensége. A climb up ’felmászik’, climb down ’lemászik’, climb over ’átmászik’ stb. mind a ’mászik’ jelentésre vezethető vissza, amelyhez az irány nem tartozik hozzá. Az irányt az angolban a partikula, a magyarban az igekötő adja meg. (Ebben az esetben persze külön magyarázatot igényel a (26) mondatban előforduló climb, amely az up nélkül is felfelé történő mozgást jelent.) A climb igének van egy tárgyas és egy tárgyatlan használata. Az előbbinek a ’mászik’, az utóbbinak az ’emelkedik’ a jelentése. A (27) mondatban a climb ’felkapaszkodik’ értelemben szerepel, amelyben nem szerepel a ’mászás’ jelentésmozzanata. Ahogy a climb ige magyar megfelelői meggyőzően mutatják, több esetben egymással rokonságban lévő, de mégis különböző igékről van szó: a felmegy, megmászik, belebújik, felkapaszkodik, emelkedik külön lexikai egységek, amelyek között az összefüggést jelentéskomponensek segítségével tudjuk kifejezni. A (30) képlet ebből a szempontból túlságosan leegyszerűsíti ezeket a jelentésösszefüggéseket. Az összefüggések lineáris sor helyett inkább hálót alkotnak. A ’felfelé történő mozgás’ jelentéskomponens szerepel a felmegy, felkapaszkodik, megmászik, emelkedik igéknek a jelen összefüggés szempontjából releváns jelentésében, a ’végtagok használata’ a felmegy, megmászik, belebújik igék jelentésében, az ’érintkezés’ jelentéskomponense a felmegy, megmászik, belebújik, felkapaszkodik igék jelentésében stb. A jelentésösszefüggések megállapítása és az egy vagy több kiinduló jelentésre való visszavezethetőség két különböző probléma, és az egyik nem zárja ki feltétlenül a másikat.

127


5.4.2. A szabályos poliszémia és a konceptuális eltolódás Láttuk, hogy a homonímia, a poliszémia és a szemantikai határozatlanság fogalmait nem tudjuk egymástól egzakt eszközökkel elválasztani. A legtöbb gondot a poliszém jelentések leírása okozza. A homonim jelentésekről mint egymástól lényegében független jelentésekről könnyebb számot adni, a szemantikai határozatlanság ábrázolása pedig megoldható alulspecifikáltsággal. Ha a poliszémia ennyire megfoghatatlan, akkor érdemes-e egyáltalán vele foglalkozni? Van-e értelme, hogy rendszerszerű összefüggéseket keressünk? Szerencsére a poliszémia nem mindig ennyire rendszertelen, van ún. szabályos poliszémia is. Íme néhány példa a szabályos poliszémiára. (31) a. Magyarország államformája köztársaság. b. Magyarország Szlovákiától délre helyezkedik el. (32) a. Ezt a játékot nehéz megtanulni. b. Ez a játék két óráig tartott. (33) a. A hírt a rádióból tudjuk. b. A rádió rossz. (34) a. Ez a könyv élvezetes olvasmány. b. A könyv az asztalon fekszik. (35) a. A háznak öt ablaka van. b. Az ablakot betörték. A fenti példákból az alábbi szabályszerűségeket vonhatjuk le: az országnév jelölheti a nemzetet vagy a földrajzi fekvést; a szóban forgó játéknak vannak szabályai, ahhoz, hogy játszani tudjunk, meg kell tehát tanulnunk ennek a játéknak a szabályait; ugyanakkor azonban a játék esemény is, és mint ilyen van időbeli kiterjedtsége; a rádió a távközlés egyik eszköze, de egyúttal a készülék neve is; a könyvnek van tartalma, de a könyv tárgy is; végül az ablak nyílást jelent, de jelentheti az ablaküveget is. Ezekben a jelentésekben az a szabályos, hogy az egyik jelentés együtt jár a másikkal. Az első jelentés az alapvetőbb, az alapjelentés, belőle vezethető le a második jelentés, pl. a földrajzi fekvésből nem lehet a ’nemzet’ jelentésre következtetni, sem a készülékről a hírforrásra. A két összefüggő jelentés nemcsak az említett példák esetében lép fel, hanem egy egész szemantikai mezőre jellemző. Minden országnév (26)-hoz hasonlóan viselkedik. A legtöbb játéknak vannak szabályai, a játék eljátszása pedig esemény, és minden esemény időt vesz igénybe. A könyvvel azonos szemantikai mezőbe tartozik minden olyan szó, amelynek jelentése valamilyen információ tárolásával kapcsolatos (újság, folyóirat, CD-lemez stb.), a rádióval pedig azonos szemantikai mezőbe sorolható minden 128

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA távközlési eszközt jelölő szó (televízió, telefon, számítógép). Az ablakhoz hasonlóan viselkedik az ajtó is (nyílás, anyag). Az összetartozó jelentéseket az alábbi sémákkal ábrázolhatjuk: (36) a. [nemzet] → [földrajzi fekvés] b. [szabályt követő tevékenység] → [esemény] c. [hírforrás] → [készülék] d. [információ] → [tárgy] e. [nyílás] → [anyag] Ezek azonban semmiképpen sem logikai implikációk, hanem mindennapi ismereteinken alapuló következtetések. Ebből adódóan a nyíl bal oldalán levő jelentésből nem következik logikai szükségszerűséggel a jobb oldali jelentés. 12

A szabályos poliszémiát a következőképpen határozhatjuk meg:

(37) Egy A szó két ai és aj jelentése közötti viszony szabályos poliszémia, ha az adott nyelvben létezik legalább még egy B szó, amelynek b i és b j jelentései pontosan úgy különböznek egymástól, mint az A szó ai, aj jelentései, és ha ez a jelentésviszony előre jelezhető. Említettük, hogy a szabályos poliszémia általában nemcsak két szóra, hanem egy egész szemantikai mezőre lehet jellemző. Ugyanakkor a poliszém jelentések száma is több lehet kettőnél. A (4) példasor az iskola, a (10) példasor pedig a szonáta szó leggyakoribb poliszém jelentéseit mutatta be. Az iskola szó ezek szerint jelölheti magát az intézményt, az intézményben folyó tevékenységet, az intézményben tevékenykedő embereket és az intézmény helyét. A szonáta szó jelentései pedig a következők voltak: zenei műfaj, a szonáta előadása (esemény), a szonáta belső szerkezete, felépítése (pl. tétel), a szonáta rögzítésére szolgáló tárgy (kotta, lemez). A szabályos poliszémiaként jellemezhető jelentések poliszém rendszert alkotnak. Az iskola szóhoz hasonlóan viselkednek általában az intézményt jelölő szavak (vö. (38)), a szonáta szóhoz hasonlóan pedig az előadásra szánt műfajokat megnevező szavak (vö. (39)). (38) egyetem, parlament, akadémia, minisztérium, posta, bank, rádió, televízió (39) vígjáték, dráma, szimfónia, vonósnégyes, oratórium, opera, balett Egy-egy szó egynél több szemantikai mezőhöz is tartozhat, és ennek megfelelően két, vagy esetleg annál is több poliszém rendszert alkothat. Ilyen szó például az opera, amely egyrészt az előadásra szánt műfajok, másrészt az intézmények szemantikai mezőjébe tartozik. 12

A szabályos poliszémia kérdésével Apreszjan (1971) foglalkozott először részletesebben.

129


(40) a. Az opera élére új igazgatót neveztek ki. (intézmény) b. Az opera új bemutatóra készül. (tevékenység) c. Az opera Olaszországban turnézik. (társulat) d. Az opera a belvárosban van. (épület) e. Az operát a családban mindenki szereti. (műfaj) f. Az opera két felvonásból áll. (szerkezet) g. Az opera majdnem tíz óra körül ért véget. (előadás) h. Megvettem az operát. (tárgy) A szabályos poliszémia szabályszerű és előre jelezhető. A poliszém jelentések az alapjelentés metonimikus kiterjesztései, belőle konceptuális eltolódással jönnek létre. Azért beszélünk ebben az esetben alapjelentésről, mert a metonimikus kiterjesztéssel létrejött jelentések és a kiterjesztés alapját képező jelentés nem vezethetők vissza egy közös alulspecifikált jelentésre. Az iskola szó esetében az alapjelentés ’alap- vagy középfokú oktatási intézmény’, az opera szó esetén pedig ’előadásra szánt zenei műfaj’. Az alapjelentés abban az értelemben éppúgy alulspecifikált, mint az igék esetében említett kiinduló jelentés, hogy nem meríti ki a szó jelentését, de a felszínen mint egyik poliszém jelentés jelenik meg. A metonimikus kiterjesztések alapját a mindennapi ismereteinken alapuló konceptuális sémák alkotják. Az iskola szó esetében az alábbi konceptuális sémák 13 relevánsak. (41) a. Ha x intézmény, akkor x-ben valamilyen tevékenység folyik. b. Ha x intézmény, akkor x-ben emberek tevékenykednek. c. Ha x intézmény, akkor x-nek van épülete. Ezek a sémák a logikából ismert mindennapi következtetésekre emlékeztetnek. Ezek a következtetések, mint már említettük, nem logikai implikációk, az előzményből nem következik logikai szükségszerűséggel a következmény. A következmény könnyen tagadható: például nem minden intézménynév használható ’épület’ jelentésben. A metonimikus kiterjesztés tulajdonképpen azt jelenti, hogy a konceptuális sémában szereplő következményben megjelölt jelentést tulajdonítjuk az előzményben említett entitásnak. A (4)-ben említett példák, amelyeket az egyszerűség kedvéért (42)-ben megismétlünk, (41) alapján magyarázhatók. (42) a. Az iskola nem kap elegendő állami támogatást. b. Tomit untatja az iskola. 13

Az alábbiakban annyiban térünk el Bierwisch (1983) eredeti elképzelésétől, hogy – főnevek esetében – alulspecifikált kiinduló jelentés helyett alapjelentést tételezünk fel.

130


c. Az iskola Olaszországba megy kirándulni. d. Az iskola nincs messze tőlünk. (42a)-ban az ’iskola mint intézmény’ jelentést, vagyis az alapjelentést találjuk. A (42b) jelentést (41a) alapján és a kontextus ismeretében vezethetjük le: egy intézmény önmagában nem untathatja Tomit, untathatja viszont az abban folyó tevékenység. A (42c) jelentéshez a (41b) konceptuális sémát hívjuk segítségül: mivel kirándulni emberek szoktak, a (41b) konceptuális séma alapján az ’iskola mint tanárok és tanulók összessége’ olvasatot kapjuk. A (42d) jelentéshez pedig a (41c) konceptuális sémát használjuk: térbeli értelemben messze csak konkrét tárgy lehet; mivel az iskolának van épülete, az ’iskola’ ebben az esetben az épületre vonatkozik. A kétszintű szemantika az iskola szó jelentéseit két szinten mutatja be. Az alapszinten szerepel az alapjelentés, az ’iskola mint intézmény’, az ebből metonimikus kiterjesztéssel létrejött többi jelentés a kétszintű szemantika felfogása szerint a konceptuális szinten helyezkedik el, hiszen a metonimikus kiterjesztés konceptuális sémákon alapul. Hasonló a helyzet az opera szó esetében is. Az opera két poliszém rendszerhez tartozik: egyrészt intézményt jelöl, és mint ilyen osztozik az intézményt jelentő szavak konceptuális jelentéseiben, másrészt előadásra szánt zenei műfajt, és ebben az értelmezésben külön poliszém jelentésekkel rendelkezik: (43) a. Az operát a családban mindenki szereti. b. Az opera két felvonásból áll. c. Az opera tíz óra körül ért véget. d. Megvettem az operát. A szóban forgó szemantikai mezőre jellemző konceptuális sémák (44)-ban találhatók. (44) a. Ha x zenei műfaj, akkor x-nek van belső szerkezete. b. Ha x zenei műfaj, akkor x előadható. c. Ha x zenei műfaj, akkor x tárgyként is megjelenhet. Könnyen láthatjuk, hogy a (43b) értelmezéshez a (44a), a (43c) értelmezéshez a (44b) és a (43d) értelmezéshez a (44c) konceptuális sémára van szükségünk. Előfordulhat, hogy egy-egy szó értelmezésekor egynél több konceptuális sémára kell támaszkodnunk. Például: (45) Az iskola mindenkinek tetszik. A (45) mondatban az iskola megengedi mind a ’tevékenység’, mind pedig az ’épület’ értelmezést. 131

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA Az alapjelentés és annak metonimikus kiterjesztései közötti viszonyt a (46) ábra szemlélteti: (46)

A (46) séma, amely a főnevekre jellemző, és az igékre jellemző (22) séma között az a különbség, hogy az igék esetében a kontextus közvetlenül hozzájárul az ige jelentésének módosulásához, a kontextusból bizonyos jelentéselemek beépülnek az ige jelentésébe. Főnév esetében a kontextus egy már meglévő konceptuális sémát hív be, az alapjelentés a konceptuális séma alapján módosul. A szemantikai leírás szintjén az alapjelentés és a kiinduló jelentés egyaránt alulspecifikált, de az alulspecifikáltság a két esetben némileg különböző dolgot jelent. Ige esetében, mint láttuk, a kiinduló jelentés csak az igei jelentés vázát tartalmazza. A felszínen ez a jelentés sohasem jelenik meg. Főnév esetében ezzel szemben az alapjelentés mindig egyike a felszínen is megjelenő jelentéseknek. A (31a,b–35a,b), (42a–d) és (43a–d) példák meggyőzően mutatják, hogy a szabályos poliszémia metonimikus kiterjesztéssel magyarázható. Ezek a kiterjesztések a konceptuális sémák alapján előre jelezhetők. A sztenderd használatra szorítkozva azt mondhatjuk, hogy annyiféle poliszém jelentést kapunk, ahányféle konceptuális séma áll az adott esetben rendelkezésünkre. A poliszémiának tehát a konceptuális differenciálódás mellett másik forrása a konceptuális eltolódás. Az előzővel szemben azonban az utóbbi mindig előre jelezhető. Láttuk, hogy igéknél konceptuális differenciálódással van dolgunk, a konceptuális eltolódás ezzel szemben a főnevekre jellemző. A differenciálódás kiinduló pontja egy alulspecifikált kiinduló jelentés, az eltolódásé az alapjelentés, amely a poliszém jelentések egyikével azonosítható. A differenciálódásra nem adhatók meg konceptuális sémák, ebben az értelemben a differenciálódás eredménye nem jósolható meg, ugyanakkor a differenciálódással létrejött jelentések a kiinduló jelentés és a kontextus alapján kikövetkeztethetőek. Azt is láttuk, hogy az igének nem minden poliszém jelentése magyarázható konceptuális differenciálódással. A szabályos poliszémia azonban minden esetben konceptuális eltolódás (metonimikus kiterjesztés) eredménye. Ennek az általánosításnak az alapján a szabályos poliszémia így is megfogalmazható: (47) Ha valamely szó u jelentése ugyanannak a szónak egy másik v jelentéséből konceptuális eltolódással jön létre, akkor az u és a v jelentés közötti viszonyt szabályos poliszémiának nevezzük. Ily módon a poliszémia problémáját visszavezettük a konceptuális differenciálódás és a konceptuális eltolódás problémájára.

132


5.5. A szabálytalan poliszémia Két jelentés között olyan kapcsolat is megállapítható, amely nem jelezhető előre, nem foglalható szabályba. A kapcsolat legtöbbször valamilyen, pontosan nem körülhatárolható hasonlóságon alapul. Ilyen esetekben szabálytalan poliszémiáról beszélünk. A (19a,b) mondatok ezt a poliszémiát példázzák. De szabálytalan poliszémia a testrészneveknek különböző tárgyakra, természeti alakulatokra való átvitele is. A fej szó a testrészen kívül vonatkozhat többek között a szög kiszélesedett végére, egyes növények termésére; a láb jelentheti egy ’tárgynak azt az alkatrészét, amelyen áll’, a ’hegy lábát’ is; a száj a testrészen kívül a ’barlang száját’, az ’üveg száját’ stb. Ezek között a jelentések között ugyan meg lehet állapítani a kapcsolatot, de a ’testrész’ jelentés kiterjesztése nem jósolható meg előre. A szabálytalan poliszémiával annak megjósolhatatlan volta miatt nem foglalkozunk részletesebben.

14

5.6. Szemantikai és konceptuális jelentés

A kétszintű szemantika lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk szemantikai és konceptuális jelentés között. Az előbbi a szótár része, nem vezethető tehát le konceptuális műveletek segítségével. Ezért a szemantikai jelentés önkényes, a konceptuális jelentés ezzel szemben szabályszerű, ill. konceptuális műveletek segítségével levezethető. Gyakran előfordul, hogy egy F fogalom mind az L1, mind pedig az L2 nyelvben lexémaként jelenik meg, az F fogalom az L1 nyelvben l1-ként, az L2 nyelvben pedig l2-ként lexikalizálódott, de a két lexémának poliszém jelentései nem azonosak. Hasonlítsuk össze például a német kommen ’jön’ igét a megfelelő francia venir és az angol come igével! (48) a. Komm her! b. Viens ici! c. Come here! ’Gyere ide!’ (49) a. Sie kamen an ein kleines Häuschen. b. Ils sont arrivés à une petite maison. c. They came to a small house. ’Egy kis házikóhoz értek’ 14

L. Schwarze – Schepping (1995). A szerzők cikkükben szemantikai és konceptuális poliszémiáról beszélnek, terminológiájuk azonban félrevezető, mert két különböző lexémában megjelenő jelentések esetében nem lehet szó poliszémiáról.

133

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA A német kommen ige két jelentése közötti kapcsolat kézenfekvő: az ige második jelentésében a ’végpont’ nem azonos a beszélő helyzetével; a második jelentés az előbbinél általánosabb. Ez a fajta általánosítás is konceptuális műveletként fogható fel. A franciában ez az általánosítás nem jöhet létre (mint ahogy a magyarban sem), mivel a második jelentésre már létezik lexikai szó. A két lexikai szó, a venir ’jön’ és az arriver ’érkezik’, között éppúgy megvan a konceptuális kapcsolat, mint a német kommen két jelentése között, a második jelentés azonban nem vezethető le konceptuális művelet segítségével. A morfológiából kölcsönzött kifejezéssel élve azt mondhatjuk, hogy a franciában és a magyarban az a körülmény, hogy a második jelentésre van külön lexéma, megakadályozza (blokkolja) a második jelentés konceptuális szinten történő levezetését. Ez a fajta lexikai blokkolás sok más esetben is tetten érhető. A magyar úszik és a német schwimmen két értelemben használható: (50) a. Szeretek úszni. b. Egy fadarab úszik a tavon. (51) a. Wir schwimmen über den fluß. ’Átússzuk a folyót.’ b. Kork schwimmt. ’A parafa úszik.’ Az első jelentésben az alany ágens, az úszás aktív tevékenység; a második jelentésben pedig az alany téma szerepű, és az úszás nem cselekvés. A franciában és az angolban a két jelentés két lexémaként jelenik meg: nager, swim és flotter, float. A magyarban és a németben ebben az esetben is kézenfekvő a két jelentés közötti konceptuális kapcsolat, a franciában és az angolban azonban nem jöhet létre poliszém jelentésű lexéma konceptuális műveletek segítségével, mivel a két jelentésre két külön szó létezik. Van, amikor két megnyilvánul:

poliszém

jelentés

a

vonzatkeret

különbözőségében

(52) a. Anna kocht eine Suppe. ’Anna levest főz.’ b. Das Wasser kocht. ’Forr a víz.’ A kochen ’főz, fő’ ige a németben kétféle vonzatkerettel jelenik meg: (53) a. kochen (Ágens, Eredmény) ’főz’ b. kochen (Patiens) ’fő’

134

is

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA A két jelentés közötti konceptuális kapcsolat lehetővé teszi a második jelentésnek az elsőből történő levezetését. A magyarban ez nem megy, mivel a két jelentésre két külön igénk van, és ez blokkolja a konceptuális levezetést. Más szóval, a főz igének nincs ’fő’-értelmű poliszém jelentése. Ugyanakkor a két ige jelentése közötti konceptuális kapcsolat éppúgy megvan, mint a konceptuálisan levezethető poliszém jelentések esetében. A hasonló példákat könnyű lenne szaporítani, de az eddigiek is jól mutatják, hogy a szemantikai és konceptuális szint megkülönböztetése különböző nyelvek lexikai szerkezetének vizsgálatakor is jól hasznosítható.

5.7. A tulajdonnevek és a poliszémia A tulajdonnevek szemantikailag címkék, amelyeket egyedek azonosítására használunk. A tulajdonnév jelentése az az egyed, amelyre a tulajdonnév vonatkozik. (54) Budapest Magyarország fővárosa. Az (54) mondatban a Budapest tulajdonnév jelentése: ’az a valami, amelynek Budapest a neve’, és ugyanígy: a Magyarország tulajdonnév jelentése ’az a valami, amelynek Magyarország a neve’. Mármost a kétszintű szemantikában (55)szerű példákat is találunk, ahol a Péter szót nyilvánvalóan nem tulajdonnévként használjuk. (55) Pétert nehéz megérteni.

15

Attól függően, hogy a Péter tulajdonnév jelöltjéről mit tudunk (pl. személy, író) a Péter szó az (55) mondatban sok mindent jelenthet: a Péter név által jelölt személy beszédét, viselkedését, írásait. Másfajta predikátumok esetében további értelmezéseket kaphatunk (l. a 6. fejezet 4. pontját): (56) a. Péter 180 cm magas. b. Péter csinos fiú. c. Péter már elérte a 8 kg-ot. d. Pétert megölték. Az (56a–d) mondatok értelmezése kézenfekvő. A kérdés a következő: vajon ebben az esetben is konceptuális eltolódásról van szó? Az egyik probléma az, hogy a tulajdonnevek esetében nincs alapjelentés: a személy, állat, hely, folyó stb. nem tartozik a tulajdonnév jelentéséhez. A Péter tulajdonnév éppúgy lehet állat, hely, folyó neve, mint személyé. Az, hogy a Péter név adott 15

Bierwisch (1983) eredeti példája: Faulkner ist schwer zu verstehen.

135

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA esetben személyre utal, a megnyilatkozás szintjén dől el. Ha már tudjuk, hogy Péter személy, akkor mindennapi ismereteink alapján azt is tudjuk, hogy Péternek van teste, testének vannak méretei, van hangja, lehetnek produktumai és így tovább. Ebből adódik a második probléma: a lehetséges értelmezések nem alkotnak jól körülhatárolható halmazt, mint a köznevek esetében (l. az iskola vagy az opera szó értelmezéseit). Nem állíthatók tehát fel olyan konceptuális sémák, amelyeknek az alapján a különféle értelmezések előre jelezhetők lennének. Különben is furcsa dolog lenne azt állítani, hogy a Péter tulajdonnév poliszém jelentésű. Valószínűleg inkább arról van szó, hogy a Péter tulajdonnévvel jelölt egyednek vannak 16 különböző attribútumai, amelyekből a mondatkontextus alapján válogatunk. Ezeket az attribútumokat mindennapi ismereteink alapján tudjuk azonosítani. A válogatásban alighanem ismét konceptuális műveletek játsszák a döntő szerepet, 17 ezek azonban a konceptuális eltolódástól eltérő módon működnek.

5.8. Az aspektuális igék és a poliszémia Aspektuális igéknek azokat az igéket nevezzük, amelyek egy esemény kezdetét vagy végét, időtartamát, megszakítását vagy folytatását, ill. megtörténtét jelölik. Ilyenek: (57) (el)kezd, abbahagy, befejez, folytat, tart, történik Például: (58) Elkezdtem/abbahagytam/befejeztem/folytattam az írást. Mármost az (59) mondat többféle értelmezést enged meg: (59) Elkezdtem a könyvet. Az (59) mondat jelentheti a (60a–d) mindegyikét és azonfelül még sok minden 18 mást. (60) a. Elkezdtem olvasni a könyvet. b. Elkezdtem írni a könyvet. c. Elkezdtem lektorálni a könyvet. d. Elkezdtem szövegszerkeszteni a könyvet. Vajon ebben az esetben is poliszémivával van dolgunk? Aligha. Az elkezd ige a többi aspektuális igéhez hasonlóan eseményre utal, eseményt pedig csak esemény 16

Az attribútumok egy része rész–egész viszonnyal fejezhető ki. Brown – Yule (1983) ebben az esetben a tulajdonnév kiterjesztett referenciális funkciójáról beszél. Mindennapi ismereteink alapján az (56a-d) mondatok értelmezéséhez „pragmatika funkciókat” használunk, mint pl. ’személy → a személy megjelenése’, ’személy → a személy méretei’, ’személy → a személy teste’, ’személy → a személy viselkedése’ (Jonasson 1994: 152–161). Hasonlóan értelmezhető az (55) példa is. 18 A problémára James Pustejovsky figyelt fel először (Pustejovsky 1995). Szerinte két alapvető jelentést kell megkülönböztetni, az egyik az iránytárgyas (60a, c, d), a másik az eredménytárgyas értelmezés (60b). A két értelmezéshez két különböző reprezentációt (qualia-szerkezetet) rendel hozzá (op.cit.:116). 17

136

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA jelentésű szó fejezhet ki. A könyv nem esemény jelentésű, mindennapi ismereteink alapján tehát az (59) mondatot ki kell egészítenünk, mert így önmagában hiányos (elliptikus). Adott beszédhelyzetben ez sohasem szokott gondot okozni. Mivel egy könyvvel nagyon sok mindent csinálhatunk, az (59) mondat lehetséges értelmezései potenciálisan végtelen halmazt alkotnak. Az aspektuális igék jelenlétében egy adott főnév jelentése nem differenciálódik és nincs alávetve metonimikus vagy metaforikus kiterjesztésnek. Ezek az igék bizonyos típusú főnevek esetében előhívhatnak különböző értelmezéseket, amelyeknek azonban nincs közük a poliszémiához. A jelenség azonban kétségtelenül érdekes. Az a körülmény, hogy az aspektuális igék nem minden főnév esetében működnek a fent leírt módon, arra utal, hogy a jelenség részletesebb magyarázatot igényel. ?

(61) a. Elkezdtem a feladatot (megoldani). ?

b. Elkezdtem a házat (építeni). (62) a. *Elkezdtem a bokrokat (ültetni, nyesni). b. *Elkezdtem az edényeket (elmosogatni). Figyeljük meg, hogy néhány más ige is az aspektuális igékhez hasonló hatású: (63) a. Élveztem a könyvet (olvasni). b. Élveztem a filmet (nézni). c. Élveztem a jávorszarvast (enni). Ezek a megfigyelések két kérdést vetnek fel: a. (a) Milyen főnevek esetében használhatók az aspektuális igék (és még néhány más ige) elliptikusan? b. (b) Az aspektuális igéken kívül melyek azok az igék, amelyek ezeket a szerkezeteket megengedik? Egyelőre egyik kérdésre sincs válaszunk, pedig csak ezek birtokában gondolkodhatunk el azon, hogy milyen módon adhatunk számot a megfigyelt jelenségekről.

5.9. Összefoglalás Fejezetünk első részében azt vizsgáltuk, hogy elválaszthatók-e egymástól a homonímia, a poliszémia és a szemantikai határozatlanság. Arra a következtetésre jutottunk, hogy a három fogalom megkülönböztetésére nem állnak rendelkezésünkre megbízható tesztek. Láttuk, hogy a poliszém jelentések 137

5 A POLISZÉMIA ÉS A KÉTSZINTŰ SZEMANTIKA kontinuumot alkotnak, melynek egyik végét a homonim jelentések, másik végét pedig a szemantikailag határozatlan jelentések képviselik. Igék esetében a poliszém jelentések igen gyakran egy vagy több kiinduló jelentésnek a kontextus alapján létrejövő módosulásaival jönnek létre. Főnevek esetében ezzel szemben a poliszém jelentések látszólag szemantikailag össze nem függő halmazt alkotnak. Mindkét esetben a poliszém jelentések magyarázatára a kétszintű szemantika tűnik legalkalmasabbnak. E szerint az elmélet szerint a jelentések ábrázolása két szinten történik. A szemantikai szint az alapjelentéseket, ill. kiinduló jelentéseket tartalmazza, ez a szint a konceptuális műveletek kiinduló pontja. A konceptuális szinten jelennek meg a konceptuális műveletek révén keletkezett teljesebb jelentések. Az igei jelentések egy vagy több alulspecifikált kiinduló jelentés konceptuális differenciálódásával jönnek létre, a főnévi jelentések pedig az alapjelentés konceptuális eltolódásával. A konceptuális differenciálódással létrejött jelentések általában nem jósolhatók meg előre, de a kontextus ismerete alapján kikövetkeztethetők. A konceptuális eltolódással keletkezett jelentések ezzel szemben megjósolhatók. Ebben az esetben a konceptuális műveletek a mindennapi ismereteinkből leszűrt konceptuális sémákra támaszkodnak. Egy-egy konceptuális séma nemcsak egyetlen szójelentésre alkalmazható, hanem egy egész jelentésmező szavaira. A konceptuális eltolódással létrejött jelentések a szabályos poliszémiát példázzák. Azokban az esetekben, amikor a poliszém jelentések nem jósolhatók meg, szabálytalan poliszémiáról beszélünk. A szabálytalan poliszémia esetében is megfogalmazhatók bizonyos konceptuális kapcsolatok az egyes poliszém jelentések között, de az alapjelentés és a levezett jelentés közötti kapcsolat nem szabályokon alapszik.

138

6 A FŐNÉV 6.1. A főnév fogalma A főnév fogalmát általában élőlények, dolgok, elvont fogalmak neveivel szokták kapcsolatba hozni. A főnév definíciójára tipikus példaként a MMNyR.-t idézzük: „A főnév […] élőlényt, élettelen tárgyat […], gondolati és elvont dolgot, illetőleg ezek 1 fogalmát jelentő szó.” A meghatározásban a ’gondolati és elvont dolog’ pontos jelentése homályban marad. A főnév hagyományos „szemantikai” meghatározása tehát leegyszerűsítve azt mondja, hogy a főnevek kategóriája a szavaknak az az osztálya, amely személyt, élőlényt, helyet és dolgot jelent. Ez a meghatározás a circulus vitiosus veszélye nélkül nem alkalmazható olyan főnevekre, mint igazság, szépség, elektromosság, azonosság, hasonlóság, ti. ezekről csak azért mondhatjuk, hogy ’dolgot’ jelölnek, mert főnevek. A gondolati és elvont dolgok némi megerőltetéssel még tekinthetők dolgoknak, de mit tegyünk az ásás, dorombolás, evés, írás deverbális főnevekkel? Ezek a főnevek az igékhez hasonlóan tevékenységet jelölnek, tehát semmiképpen sem fedhetők le a fenti „szemantikai” definícióval. A fent jelzett nehézségek miatt a főnév kategóriáját inkább formai kritériumokkal érdemes meghatározni. A legfőbb formai kritérium azzal függ össze, hogy a definiálandó kategóriával milyen más kategóriák járhatnak együtt (ez az ’együttes előfordulás’ kritériuma). A főnév például módosítható melléknévvel, de nem határozószóval; azokban a nyelvekben, amelyekben van névelő, a főnév kaphat névelőt, az ige nem, és a melléknév is csak akkor, ha főnévként használjuk. Csak főnévi szerkezet lehet az ige alanyi vagy tárgyi vonzata. Az ige szám és személy (és egyes nyelvekben nem) szerinti egyeztetését az alanyi főnévi szerkezet határozza meg. Esetragokat csak főnév (főnévi szerkezet) vagy főnévként használt melléknév, ill. főnevet helyettesítő névmás kaphat. A magyarban ugyanez vonatkozik például a -(V)k többesjelre vagy az -é birtokjelre is. A formai tulajdonságok közül egyesek valószínűleg univerzálisak (mint pl. a módosíthatóság és a vonzatként való megjelenés lehetősége), mások nyelvspecifikusak (mint pl. az esetraggal vagy a birtokjellel való toldalékolás lehetősége). Az utóbbiak implikációs univerzálék formájában fogalmazhatók meg: ha egy nyelvben létezik a Ti kategória, akkor az csak a főnéven jelenhet meg. A főnév kategóriája ezeknek a megfigyeléseknek az alapján így határozható meg. (1) Ha egy A szó a {Ti} morfológiai/szintaktikai tulajdonságokkal jellemezhető, akkor A főnév, és ha A főnév, akkor jellemezhető a {Ti} halmazzal. 1

A magyar nyelv későbbi leíró nyelvtanai is lényegében hasonlóan próbálják a főnév fogalmát meghatározni. L. pl. Keszler (2000:127)-et. A definíció kétségtelenül a főnév tipikus jelentéseit sorolja fel, de egy adekvát definíciótól ennél többet kell megkövetelnünk.

139

6 A FŐNÉV A {Ti} tulajdonsághalmaz tehát egyértelműen meghatározza az {Nk} főnévhalmazt. Az természetesen empirikus kérdés, hogy a főnév kategóriája minden nyelvben definiálható-e az (1) alatt jelzett módon. Mindenesetre az (1) alapján a szó jelentésétől teljesen függetlenül főnévnek minősül az igazság, szépség, elektromosság, azonosság, hasonlóság, valamint az ásás, dorombolás, evés, írás is. Láttuk, hogy ’a főnév személy, élőlény, hely, tárgy neve’ definíció nem fedi le a főnevek osztályát. A definíció azonban fordított irányban működik, azaz ha egy szó személy, élőlény, hely vagy tárgy neve, akkor az főnév. Más szóval, a személyek, élőlények, helyek és tárgyak nevei az {Ni} halmaz részhalmazát alkotják. Mivel ezek a főnevek entitások, az entitás fogalmát kiterjeszthetjük az {Nk} halmaz többi elemére is. Így tehát azt mondhatjuk, hogy a főnév a legáltalánosabb értelemben valamilyen entitásra vonatkozik, valamilyen entitást jelöl. Az {Nk} halmazon belül formai kritériumok alapján további homogén részhalmazok már nem különíthetők el. Így például az anyagnevek nem megszámlálhatóak, s ennek következtében anyagnévként nem állhatnak többes számban: szén, bor, víz, liszt, agyag. A többes számú szenek, borok nem anyagnevet jelentenek, hanem fajtát. A többesítés lehetetlensége azonban a tulajdonnevek egy részére is érvényes: *Magyarországok, *Marosok, *Magyar Tudományos Akadémiák. A különböző típusú főnevek szemantikai elkülönítése azonban általában nem okoz gondot. A következőkben a megszámlálható köznév, az anyagnév és a tulajdonnév jelentésével foglalkozunk részletesebben.

2

6.2. A megszámlálható köznév

A prototípuselmélet tárgyalásakor (4. fejezet) a köznév által jelölt entitások közül már szó volt a természetes kategóriákról, az artefaktumokról, a relációs főnevekről. Megállapítottuk, hogy a komponenses elemzés csak a relációs főnevek elemzésekor vezethet eredményre. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a természetes kategóriák és az artefaktumok szemantikai jellemzésekor nincs szükségünk szemantikai komponensekre. Ezek azonban ebben az esetben csak a jelentés néhány aspektusának a megragadására képesek (pl. a természetes kategóriák esetében csak a főbb jellemzőket fejezhetik ki, mint pl. ’állat’, ’madár’, ’ragadozó’; az artefaktumok esetében pl. a dimenzionális tulajdonságokat jelölhetik). Ebben a vonatkozásban nem tudunk tehát újat mondani. A természetes kategóriák és az artefaktumok nevei azonban más jellegű szemantikai kérdéseket is felvetnek. Ilyenek: (a) a specifikusság és annak kapcsolata a határozottsággal; és (b) a generikus és az egyedi olvasat lehetősége. Mindkét tulajdonság a főnévi csoport és nem magának a főnévnek mint lexikai egységnek a tulajdonsága. 2

Az elnevezés nem nagyon szerencsés, mert nem a főnév megszámlálható. Pontosabban azt kellene mondanunk, hogy olyan főnév, amely individuumokra utalhat. Egyedi névnek is nevezhetjük. L. még a 6.4. pontot.

140

6 A FŐNÉV

6.2.1. A specifikusság A főnévi csoportok specifikus, ill. nem specifikus olvasata a határozatlan névelő használatával kapcsolatban merült fel először. A specifikusság jelentőségét az alábbi példán mutatjuk be. (2) Keresek egy embert, aki tud franciául. Ez a mondat kétfélét jelenthet: egyrészt jelentheti azt, hogy egy meghatározott valakit keresek (aki tud franciául), másrészt azt is jelentheti, hogy egy tetszőleges embert keresek, de olyat, aki tud franciául. Az első a specifikus, a második a nem 3 specifikus olvasat. A két olvasat közötti különbség a grammatikában is lecsapódik: visszautaláskor a specifikus olvasat esetében személyes névmást, nem specifikus 4 olvasat esetében határozatlan névmást használunk. (3) a. Keresek egy (meghatározott) embert, aki tud franciául, és meg is fogom őt találni. b. *Keresek egy (meghatározott) embert, aki tud franciául, és fogok is egyet találni. (4) a. Keresek egy (tetszőleges) embert, aki tud franciául, és fogok is egyet/ olyat találni. b. *Keresek egy (tetszőleges) embert, aki tud franciául, és meg is fogom őt találni. Némely nyelvben a specifikus és nem specifikus olvasat közötti különbség az ige két különböző morfológiai alakjához kapcsolódik. A spanyolban például a két olvasat közötti különbség az igemód választásával jelezhető: a kijelentő mód a 5 specifikusságot, a kötőmód a nem specifikusságot jelzi. Például: (5) a. Busco a un hombre que habla francés. ’Keresek egy embert, aki franciául beszél (kijelentő mód)’ b. Busco a un hombre que hable francés. ’Keresek egy embert, aki franciául beszél (kötőmód)’ 3

A különbséget gyakran az egzisztenciális kvantor különböző hatókörével szokták kapcsolatba hozni (Heim 1991:516–517). Ez főleg akkor válik nyilvánvalóvá, ha a mondatban más operátor is szerepel (pl. modális operátor vagy tagadás). L. alább. 4 Ebben az esetben a specifikusság referenciális tulajdonságát használjuk ki. Ismeretes, hogy az egzisztenciális kvantor ugyan alkalmas a határozatlan és nem specifikus olvasat ábrázolására, a határozatlan és specifikus olvasat esetében azonban ez az ábrázolás nem mindig működik. Heim megjegyzi, hogy a Mária egy svéd férfihoz szeretne férjhez menni mondat ábrázolása elemi logikai eszközökkel nem is lehetséges. A határozatlan-specifikus olvasat formálisan nem kvantor, hanem egy referenciális kifejezés, amelynek jelöltje a beszédhelyzettől függ. 5 L. Rivero (1975, 1977)-et.

141

6 A FŐNÉV A specifikus vonatkozás olyan móddal fejeződik ki, amely lehetővé teszi a mondatban megfogalmazott állítás igaz voltának az ellenőrzését. A nem specifikus vonatkozás ezzel szemben olyan igemód használatát kívánja meg (amennyiben erre az adott nyelv morfológiája lehetőséget nyújt), amely nem egy ténylegesen fennálló tényállásra utal. Egyes esetekben a két értelmezés közötti különbség hatóköri különbségekkel magyarázható. Induljunk ki a következő mondatból: (6) Szilvinek beszélnie kell valakivel. A (6) mondatban a határozatlan névmás vonatkozhat egy meghatározott egyénre, de jelenheti azt is, hogy ’akárkivel’. Ha □-vel jelöljük a modális operátort (’szükségszerű, kell’), akkor a két olvasat így ábrázolható: (7) a. ∃ x (□( BESZÉL ( a,x))) b. □ (∃ x BESZÉL (a,x))

Amikor az egzisztenciális kvantor áll első helyen, a reprezentációból következik, hogy az aktuális világban létezik egy ilyen személy, ha viszont a modális operátor áll első helyen, nincs ilyen következmény. Az első esetben a valaki specifikus, a második esetben nem specifikus olvasatú. A specifikus–nem specifikus megkülönböztetés nem független a határozott– határozatlan megkülönböztetéstől, de nem is azonos vele. Az utóbbi gyakran nem szemantikai jellegű tényezőktől függ. Így például a határozott főnévi szerkezetet általában az ismert információval, a határozatlan főnévi szerkezetet az új információval azonosítjuk: (8) a. Megtaláltam a ceruzát. b. Találtam egy ceruzát. A (8a) mondatban ’a ceruza’ ismert információ, az új információ az, hogy ’megtaláltam’. A (8b) mondatban ezzel szemben az egész mondat új információt közöl, a mondat a Mi történt? kérdésre adott válaszként értelmezhető. Ezenkívül a határozott–határozatlan oppozíció szintaktikai jelenségekkel is korrelál. Több szintaktikai szerkezet vagy a határozott, vagy a határozatlan főnévi szerkezetet igényli vagy preferálja, ez az ún. határozatlansági korlátozás 6 (definiteness effect). A van-nal megfogalmazott egzisztenciális állítások például határozatlan főnévi szerkezetet kívánnak: van egy elnökünk–*van az elnökünk; ugyanígy: akad talán valahol egy autó– *akad talán valahol az autó; egy mérföldet mentünk– *a mérföldet mentük; találtam egy ceruzát–*találtam a ceruzát, egy baleset 6

A határozatlanság – határozottság problémakörét, így a határozatlansági korlátozást is, részletesen tárgyalja Reuland –ter Meulen (1987). A magyarban is többen foglalkoztak vele, l. pl. Szabolcsi (1986)ot, Maleczki (1995)-öt.

142

6 A FŐNÉV történt– *a baleset történt. A topikpozíció csak specifikus kifejezést tartalmazhat. Ezért a topikban általában határozott kifejezést találunk, és a jellegzetes partitív olvasatot kapjuk akkor, amikor mégis határozatlan NP a topik. A tanár megérkezett– ? Egy tanár megérkezett. Az utóbbi mondat olyan kontextusban jó lehet, hogy a meghívott tanárok, szülők és diákok közül Egy tanár megérkezett. A specifikusság független ezektől a tényezőktől. A határozott főnévi szerkezetnek lehet specifikus, ill. nem specifikus olvasata is: (9) a. Béla fizette az ennivalót. b. Béla fizeti az ennivalót. Tágabb kontextus hiányában a (9a) mondatban ’az ennivaló’ csak specifikus olvasatú lehet, a (9b) mondatban ezzel szemben lehet specifikus (’Béla fizeti majd az ennivalót’) és nem specifikus (’Béla szokta fizetni az ennivalót’, habituális olvasat) is. A nyelvekben a főnévi szerkezet a határozottság és specifikusság kategóriáit 7 többféleképpen kódolhatja: a. A főnévi szerkezet határozott és specifikus. Ebben az esetben a főnévi szerkezetben határozott determinánst, számnevet vagy mennyiségjelzőt találunk. b. A főnévi szerkezet határozatlan és lehet mind specifikus, mind nem specifikus. c. A főnévi szerkezet generikus olvasatú, azaz általános állítást megfogalmazó szerkezet, és lehet specifikus is, meg nem specifikus is. A (c)-re példa a (10a,b). (10) a. Those dinosaurs were a large beast. ’Azok a dinoszauruszok nagyméretű állatok voltak.’ b. Dinosaurs were a large beast. Szó szerint: ’dinoszauruszok voltak egy nagyméretű állat’. A (10a) mondatban a ’those dinosaurs’ határozott generikus (és specifikus) olvasatú, a (10b) mondatban a ’dinosaurs’ pedig határozatlan generikus (és nem specifikus) olvasatú. Az utóbbinak nincs magyar megfelelője. A határozottság, specifikusság és generikusság kódolása az alábbi skálát mutatja (a 8 hat. a ’határozott’, a hatlan a ’határozatlan’, a gen. a ’generikus’ rövidítése): 7

Az alábbiakban a határozottság, specifikusság és generikusság összefüggéseit és kódolási lehetőségeit, ill. előfordulásait Givón (1984) alapján ismertetjük. 8 L. Givón (1984:407–435), módosított változatban Frawley (1992:72).

143

6 A FŐNÉV

(11)

Mivel a generikus olvasat lehet specifikus is, a (11) ábra egy hurkot tartalmaz, amely visszavezet a specifikus-határozott kategóriához. A határozottság balról jobb felé haladva csökken. A nyelvek a skála két szomszédos kategóriáját általában 9 azonos módon kódolják. Az első két kategória azonos kódolására példa a nung nyelv (a thai nyelvek egyik ága), amely nem tesz különbséget határozottság és határozatlanság között, de jelzi a specifikus és a nem specifikus közötti oppozíciót. A specifikus főnévi szerkezet lehet tehát határozott és határozatlan. A második és harmadik kategória azonos kódolására sok nyelvben találunk példát, a fenti (2) alatti magyar mondat is erre példa, amelyet itt megismétlünk. (2) Keresek egy embert, aki tud franciául. A harmadik és negyedik kategória egybeesik az alábbi mondatban: (12) Minden nap veszek egy tulipánt. A (12) mondatban az egy tulipánt főnévi szerkezet lehet nem specifikus és határozatlan (tetszés szerinti tulipánt), vagy nem specifikus és generikus (valamilyen tulipánfajtához tartozót). A (13) alatti angol mondatban a negyedik és az ötödik, a (14) mondatban pedig az ötödik és az első kategória azonos kódolását láthatjuk. (13) I buy tulips. ’Tulipánokat veszek.’ 10

(14) I buy the tulip.

’Megveszem a tulipánt.’ A (13) mondat lehet specifikus (azokat a tulipánokat) vagy nem specifikus és generikus (néhány tulipánt), a (14) mondat pedig specifikus és generikus (a tulipánt mint virágfajtát), ill. specifikus és határozott (azt a meghatározott tulipánt) olvasatú. A (11) skála szemlélteti a specifikusság és a határozottság közötti viszonylag bonyolult összefüggést. 9

Az alábbi gondolatmenetben Frawley (1992:77)-et követjük. A magyarban talán jobb példa A tulipánt választom mondat, amely vonatkozhat a tulipánra mint virágfajtára és egy határozott tulipánra egyaránt. 10

144

6 A FŐNÉV

6.2.2. A generikus és az egyedi olvasat A következőkben azt fogjuk megvizsgálni, hogy a természetes kategóriák milyen esetben jelölnek egyedet (individuumot) és milyen esetben fajtát. Ennek a kérdésnek az eldöntéséhez nem elég a természetes kategóriát jelölő főnevet megvizsgálnunk, hanem az azt tartalmazó főnévi csoport mondatbeli funkcióját is tisztáznunk kell. A (15) mondat kétértelmű: a ’tigris’ vonatkozhat az előttünk álló tigrisre vagy a tigrisre általában (generikus olvasat). (15) A tigris kb. 80 kg húst eszik naponta. Egyes nyelvekben a két olvasat a határozott névelő két különböző formájával fejeződik ki. A bajorban és a frízben például a határozott névelő egyik alakja csak generikus mondatban, a másik csak anaforikusan használható, ill. a szóban forgó 11 entitás azonosítására szolgál. Annak eldöntéséhez, hogy egy főnévi szerkezet fajtát jelöl-e, különféle kritériumokra támaszkodhatunk. Az egyik az előző példa kapcsán már említett 12 generikus olvasat lehetősége. A másik a fajtajelölő predikátumokkal való kompatibilitás. Ilyen predikátum például a kihalt (’már nem létező’), elterjedt, ritka, szapora: (16) a. A mamut a jégkorszak után kihalt. b. A nyúl igen szapora. c. Az arany ritka fém. (17) a. *Szókratész kihalt/elterjedt. 13

b. *Ez a macska ritka.

A határozott névelő is alkalmas arra, hogy főnévvel társulva fajtát jelöljön, mint ahogy ezt már a (15) alatti példában is láthattuk. A magyarban egyébként a fajtajelölő predikátumok csak határozott névelős alanyi főnévi szerkezettel állhatnak. Az angolban az anyagnevek generikus mondatban nem kapnak névelőt: 11

L. Krifka (1988)-at. Megjegyezzük, hogy a generikusság fogalma sem teljesen egyértelmű. Godehard Link például a generikus és a fajtajelölő kifejezések között nem tesz különbséget (és a formális szemantikában ez az általános gyakorlat), ugyanakkor azonban a generikusság különböző típusairól beszél (Link 1991:419– 422). Szerinte a generikusság csak A ló emlős állat típusú mondatokban abszolút érvényű. A tigris csíkos mondat nem abszolút, hanem tipikus tulajdonságot fogalmaz meg. Végül A bálnák hamarosan kihalnak esetében „kollektív” vonatkozással van dolgunk, a bálnák összességéről van szó, *Minden egyes bálna hamarosan kihal nem mondható, szemben az abszolút érvényű első mondattal, ahol az is érvényes, hogy Minden egyes ló emlős állat. Greg Carlson a kollektív vonatkozást nevezi fajtajelölésnek (reference to kinds, Carlson 1977, 1991). 13 Annak a számára természetesen, aki ezt a mondatot macskafajtára való utalásként is tudja értelmezni, a mondat elfogadható. Egyébként fajtajelölés esetén mondható lenne az *Ez a macska kihalt/elterjedt is, ami szerintünk lehetetlen. 12

145

6 A FŐNÉV

(18) Gold is rare. ’Az arany ritka.’ A megszámlálható főnevek generikus olvasat esetében az angolban névelő nélkül többes számban is állhatnak: (19) Tigers have stripes. ’A tigris csíkos.’ Hasonló megfigyelések érvényesek arra az esetre is, amikor a predikátum nem állapotot, hanem eseményt jelöl. (20) a. Néhány kaliforniai keselyűt kétszer is láttak Vermontban. b. Kaliforniai keselyűt többször is láttak Vermontban. A (20a)-ban a tárgyi NP egyedek egy adott halmazát jelöli, a (20b)-ben pedig fajtára vonatkozik. Az anyagnevek viselkedését a 6.4. pontban vizsgáljuk meg részletesebben.

6.3. Az élő–élettelen oppozíció A nyelvben fontos szerepet játszik az élő és élettelen kategóriája is. Biológiailag egy entitás akkor tekinthető élőlénynek, ha van anyagcseréje és mozogni képes. Az utóbbi tulajdonság azonban másodlagos: általában minden mozogni képes entitásnak van anyagcseréje, de nem minden anyagcserével rendelkező entitás mozog. Az ember, a hal és a papucsállatka élő, mert élő szervezet és mozog. A növények is élők, mivel van anyagcseréjük, bár mozogni nem képesek. (Pontosabban: helyváltoztató mozgásra nem képesek, de helyzetváltoztatóra igen.) Ezzel szemben a szikla, a szék és az alma élettelen dolgok, mivel nem élő szervezetek és nem mozognak. A nyelv azonban nem minden esetben kódolja az élő-élettelen kategóriákat a biológiai kritériumoknak megfelelően. A legtöbb nyelvben persze az ember az élők közé tartozik, de van olyan nyelv is, amely mindkét kritériumot figyelmen kívül hagyja és például emberi lényt is az élettelen kategóriába sorol. A kirivinában (óceániai nyelv) a nőt jelentő főnév az élettelen tárgyakat jelentő főnevek közé tartozik. Az is előfordul, hogy az osztályozás egészen más kritériumok alapján történik. A jaguában (karib nyelv) a sziklát az élő dolgok közé sorolják be ugyanúgy, mint a szellemet, a csillagot, a holdat, a hónapot, a tükröt, a képet. Élő dolognak számít mindaz, ami a társadalomban fontos szerepet játszik. A jaguák a holdat imádták, ezért a hold, a hónap, a csillag élő dolog. A szikla értékes dolog, mert segítségével lehet az evésre való magokat összezúzni. A jaguában a fő különbség az élő és élettelen között húzódik, az elsőt a nu, a másodikat a rà számlálószó jelzi. A jagua rendszernél sokkal általánosabb az ember–nem ember közötti oppozíció. A finnben a 3. személyű névmások például 146

6 A FŐNÉV ezt az oppozíciót tükrözik: han ’ő’ (’ember’), se ’ő, az’ (’nem ember’), he ’ők’ (’ember’), ne ’ők, azok’ (’nem ember’). Gyakori az ember–állat–élettelen hármas osztást mutató rendszer is. Az indonézben mindegyikre külön számlálószót találunk: (21) a. se-orang mahasiswa egy ember diák ’egy diák’ b. se-ekor kuda egy állat ló ’egy ló’ c. se-buah buku egy élettelen könyv ’egy könyv’ Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az élő–élettelen kategóriák egy 14 hierarchiáját lehetett felállítani, amely legáltalánosabb formájában így fest. (22) {1.személy 2. személy} > 3. személy > ember > állat > élettelen Ennek a hiararchiának fontos szerepe van a morfémák sorrendjének és jelentésének meghatározásában. A kríben (az algonkin nyelvek közé tartozó indián nyelv) például egy olyan mondatban, amely két entitást tartalmaz, és az egyik a beszélő/ hallgató, a másik a (22) hiararchiában alacsonyabb beosztású entitás, az 15 előbbinek mindig meg kell előznie a másodikat. (23) Ni-tasam-a-w atim én etet Közv 3. szem. Kutya ’Etetem a kutyát.’ A ni morf a beszélőt jelöli, és megelőzi a tárgyra utaló w morfot, mivel a beszélő magasabban áll a (22) hierarchiában, mint az állat. A Közv-nek nevezett morf azt jelzi, hogy az entitások sorrendje megfelel a (22) hierarchiának. Ha a mondatban mind a beszélő, mind a hallgató szerepel, akkor mindig a hallgatónak megfelelő morf áll első helyen. A krí tehát olyan nyelv, amelyben a hallgató fontosabb a beszélőnél. (24) a. Ki-tasam-i-n. te etet Közv én ’Te etetsz engem.’ 14

Silverstein (1976) alapján. Az alábbi példákat Foley – van Valin (1985:297, 298)-ból vettük át.

15

147

6 A FŐNÉV

b. Ki-tasam-iti-n. te etet Inv én ’Én etetlek téged.’ Az Inv-nek nevezett morf a (24b)-ben azt jelzi, hogy az entitásokat kifejező morfok sorrendje a (22)-ban jelzett sorrendnek a fordítottja (inverze). A főnevek lexikai jellemzésében tehát nem minden nyelvben elegendő az [élő], ill. [élettelen] jegy megadása. A vizsgált nyelvtől függően további jegyek felvétele válhat szükségessé.

16

6.4. Az anyagnév

Az anyagnév a megszámlálható köznévtől, az egyedi névtől (a továbbiakban: EN) többek között abban különbözik, hogy nem többesíthető abban az értelemben, hogy többes számú alakja nem vonatkozhat több azonos típusú egyedre. A borok csak különféle borokra vonatkozhat. A szűkebb értelemben vett anyagnév homogén szerkezetű: a vele megnevezett dolog legkisebb része is ugyanolyan nemű, mint az egész. Pl. bor, arany, víz, cukor, búza. Nem többesíthető az egyedek összességét jelölő gyűjtőnév sem: erdőség, hallgatóság, rendőrség (*erdőségek, *hallgatóságok, *rendőrségek). Tehát a gyűjtőnév is a tágabb értelemben vett anyagnevek közé sorolható. A kategóriát a nem egyedi név kategóriájának (a továbbiakban: NEN) fogjuk nevezni. Az EN/NEN közti különbség az elvont főnevek esetében is megtalálható. EN az ügy, szám, erény, igazság; NEN a tudás, álmatlanság, szerencse, gyász. Az EN és a NEN közötti különbséget az alábbi példák mutatják. (25) a. egy ügy/szám/erény/igazság b. *egy tudás/álmatlanság/szerencse/gyász (26) a. ügyek, számok, erények, igazságok b. *tudások, *álmatlanságok, *szerencsék, *gyászok Az EN/NEN oppozíciót illetően tehát a konkrét és az absztrakt főnevek között tökéletes a párhuzamosság. Az EN/NEN oppozíció nem minden nyelvben van meg. Az ún. osztályozó nyelvekben nincsenek egyedi főnevek, a főnév nem tűr meg maga mellett számnevet. Számnév csak számlálószó társaságában jelenhet meg. A kínaiban például minden olyan főnevet, amelynek a magyarban egy EN-nek felel meg, egy számlálószóval kell ellátni ahhoz, hogy számnévvel lehessen használni. Így például zhāng jelöli a lapos, terjedelmes tárgyat: sān zhāng zhuōzi (három + számlálószó 16

Az anyagnevek szemantikájának összefoglaló és a formális szemantikai szempontokat is figyelembe vevő tárgyalását l. Krifka (1991)-ben.

148

6 A FŐNÉV + asztal) ’három asztal’; bă jelöli a kézbe veendő szerszámokat: haŏjí bă jiănzí ’sok olló’; chăng jelöli a rossz időt: zhèi chăng xuè ’ez a hóesés’. Az anyagnevek mértékhatározó jelenléte esetén számlálószó nélkül jelennek meg: sān bàng chá ’három font tea’. Vannak olyan nyelvek is (pl. az arab vagy a breton), amelyekben a gyűjtőnévből egyedi név képezhető, az utóbbi pedig többesíthető. Pl. arab ḥamānu ’galamb, gyűjtőnév’, ḥamāmatu ’egy galamb’, ḥamāmātum ’galambok’. Erre egyébként az oroszban is van példa: az -inka képzővel egyedi név hozható létre, pl. trava ’fű’– travinka ’fűszál’. A magyarban is találunk morfoszemantikai összefüggést az egyedi és a gyűjtőnév között, de a magyarban nem gyűjtőnévből képzünk egyedi nevet, hanem fordítva, egyedi névből képzünk gyűjtőnevet: rendőr–rendőrség. Mindez azt bizonyítja, hogy a gyűjtőnév és az egyedi név közötti szemantikai különbségek egyes esetekben formai különbségekkel is járnak. 17

Az anyagnevek szemantikai elemzése több problémát vet fel. Ezek közül az egyik azzal függ össze, hogy hogyan lehet szemantikailag az anyagnév predikatív és nem predikatív használatát közös nevezőre hozni. A problémát az alábbi mondatpár szemlélteti. (27) a. Ez a por arany. b. Az arany értékes. Az első elemzés szerint, amelyet duális elemzésnek szoktak nevezni, a (27a) mondatban az ’arany’ predikátum, a (27b)-ben pedig fajtát jelölő entitás. A (27a) képlete – ha a mutató névmás ábrázolásától eltekintünk – (28a), a (27b)-é pedig (28b): (28) a. ARANY(por) b. ÉRTÉKES(arany) Ennek az ábrázolásnak az a hátránya, hogy az ’ARANY’ predikátum és az ’arany’ entitás között nem állapítható meg közvetlenül szemantikai összefüggés. Ennek következtében a (28a,b) alapján nem lehet a (29) kijelentésre következtetni, márpedig a (29) következik a (28a,b)-ből. (29) Ez a por értékes. A második és a harmadik módszer ezt a hiányosságot próbálja meg kiküszöbölni. Mindkét módszer megkísérli a két értelmezés közös nevezőre hozását. Az egyik esetben ez úgy történik, hogy az ’arany’ mindkét értelmezésben predikátumként, a másik esetben pedig mindkétszer individuumként (entitásként) szerepel. A predikátum-módszert a (30) mutatja be. 17

Az alábi tárgyalásban Krifka (1991)-et követjük.

149

6 A FŐNÉV

A (30)-ban, mint látható, már érvényes a (30c) következtetés. A harmadik módszer, az individuum-módszer, egy sajátos R relációt vesz fel, amely a ’vminek példánya/realizációja/mennyisége’ viszonyként értelmezendő. Ebben az esetben csak akkor érvényes a (31) következmény, ha külön posztuláljuk, hogy ’ha egy fajta értékes, akkor annak minden realizációja az’.

A duális módszer és az individuum-módszer egy szempontból adekvátabb a predikátum-módszernél. A (30b)-nek univerzális kvantorként való megfogalmazása ugyanis túl erős. A (32) kijelentés nem válik hamissá azáltal, hogy van nem fehér (pl. szürke, piszkos) hó is. (32) A hó fehér. Ugyanakkor a predikátum-módszer alapján a (32) kijelentés igaz maradna egy olyan világban is, amelyben véletlenül minden hó szürke és piszkos. A (29) következtetés eléréséhez tehát az individuum-módszer helyesen jár el, ha további feltételeket fogalmaz meg. Természetesen a duális módszer is kiegészíthető egyéb feltételekkel, és így a duális módszer alkalmazása is helyes eredményhez vezethet. Az anyagneveknek sajátos referenciális tulajdonságaik vannak. A víz legkisebb része is víz, és az arany legkisebb része is arany. Az Ez a por arany mondatban az ’arany’ állítmány a ’por’ legkisebb részére is érvényes. Ezt a tulajdonságot nevezzük disztributív referenciának. Az a felfogás azonban, hogy az anyagnevekre a disztributív referencia jellemző, egy megoldhatatlan problémába ütközik: vagy azt kell mondanunk, hogy nincsenek legkisebb részek, vagy azt, hogy a legkisebb részeket figyelmen kívül hagyjuk. A természetes nyelvek szemantikájában sem egy legkisebb részekkel számoló, sem pedig az ilyen részeket figyelmen kívül hagyó elv nem igazán adekvát. Disztributív referencia helyett helyesebb kumulatív referenciát feltételeznünk. A kumulatív referencia a következőt jelenti: az 150

6 A FŐNÉV anyagnévvel jelölt anyag bármely részeinek összege is ugyanaz az anyag. A 18 kumulatív referencia ezzel kikerüli a legkisebb részek problémáját.

6.5. A tulajdonnév A tulajdonnevek problémája három, lényegében egymástól független módon vizsgálható. A filozófusokat elsősorban a tulajdonnevek referenciális tulajdonsága érdekli, és a tulajdonnévnek általában nem tulajdonítanak jelentést. A filológus figyelmét viszont a tulajdonnév eredetének, elterjedtségének és motiváltságának vizsgálata köti le. A hagyományos névtani kutatások is többnyire filológiai jellegűek. A nyelvészeti kutatást ezzel szemben nem elsősorban a tulajdonnév referenciális tulajdonságai és nem is valamely tulajdonnév eredete, elterjedtsége, motiváltsága érdekli, hanem a tulajdonnév használatának szabályai. Pontosabban: a nyelvészeti kutatás arra vállalkozik, hogy tisztázza a tulajdonnév köznevesülésének mechanizmusát, levonja a tulajdonnév mondattani helyzetéből leszűrhető jelentéstani tanulságokat, és megvizsgálja a tulajdonnév formai tulajdonságait, ill. azok szemantikai vetületét. Az alábbi példák mutatják a 19 nyelvészeti problémák sokrétűségét: (33) a. Tegnap Gereben Zoli járt nálam. b. Ismered Sándor Gyurit? (34) a. Valamikor találkoztam egy Szamosközivel. b. Ezen a számon nincs semmiféle Szamosközi. (35) a. A kis Dávidok mindig legyőzik Góliátot. b. Köztünk is van jó néhány Napóleon. (36) a. Chomskyt nehéz megérteni. b. A Chomsky sajnos már elfogyott. A (33a,b) mondatokban a tulajdonnév klasszikus használatával van dolgunk: a tulajdonnév azt a személyt (dolgot) azonosítja, akinek (amelynek) a tulajdonnév a neve. A filozófust elsősorban (sőt többnyire kizárólagosan) a tulajdonnévnek ez a használata érdekli. A (34a,b) mondatok a tulajdonnév nem referenciális használatát példázzák. A (34a)-ban a tulajdonnév határozatlan névelővel szerepel, 18

Az anyagnevek referencialitásával kapcsolatos problémákra vonatkozóan l. Krifka (1991:3.3.) pontját. Az anyagnevek gazdag szemantikai irodalmából ebben a pontban csak néhány alapvető jelentéstani problémáról szóltunk. Nem tárgyaltuk az anyagnév generikus olvasatát (pl. Az arany drága), sem az anyagnév „kvantált” olvasatát (pl. Feleségem aranyat vásárolt ’egy bizonyos mennyiséget’). Az anyagnév másképp viselkedik mértékhatározó társaságában, mint a nélkül: Tejet kérek–Kérek egy pohár tejet. Az anyagnevek és a generikusság összefüggéseiről sem beszéltünk (Az arany fém, A hó fehér). Vö. Krifka (1991)-et és az ott hivatkozott irodalmat. 19 A tulajdonnevek nyelvészeti és filozófiai problémáiról jó áttekintést nyújt Lerner (1991). A nyelvészeti vonatkozásokról részletesebben Jonasson (1994)-ben és Gary-Prieur (1994)-ben olvashatunk.

151

6 A FŐNÉV ami kizárja a tulajdonnév vonatkozásának egyértelmű megállapítását. A (34b) mondat nyitva hagyja azt a kérdést, hogy létezik-e egyáltalán valaki, akit Szamosközinek hívnak. A (35a,b) mondatokban a tulajdonnevek köznévvé váltak; a (35b) mondatban jelentésük metaforikus, és a mondat generikus olvasatú. A tulajdonnév metaforikus használata általában feltételezi a tulajdonnév köznevesülését. Más típusú problémával szembesülünk a (36a,b) mondatokban. A (36a)-ban a Chomsky tulajdonnévvel jelölt személy valamely produktumáról, viselkedéséről, beszédéről van szó, a (36b)-ben pedig Chomsky munkájáról (könyvéről). A nyelvészeti (strukturális) szemantikának elsősorban az a feladata, hogy a (35a,b) és a (36a,b) mondatok által felvetett problémákra keressen választ.

6.5.1. A tulajdonnevek logikai vizsgálata Annak ellenére, hogy bennünket nem elsősorban a tulajdonnevek logikai vizsgálata érdekel, röviden mégis foglalkoznunk kell a tulajdonnevek vizsgálatában használt logikai módszerekkel, mivel azok nyelvészeti relevanciája nem tagadható. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy a logika felfogása szerint a tulajdonnevek ún. merev jelölők (rigid designator), ami azt jelenti, hogy vonatkozásuk nem változhat, tehát minden lehetséges világban azt az egyedet azonosítják, amelynek a tulajdonnév a neve. Például a Gottlob Frege tulajdonnév minden lehetséges világban arra filozófusra vonatkozik, akinek Gottlob Frege a neve. A tulajdonnévnek nincs jelentése, pontosabban jelentése kimerül referenciális funkciójában. A tulajdonnevek természetesen különböző deskriptív jelentéselemeket is tartalmazhatnak, amelyek a névadás aktusában játszanak szerepet. Vannak például tipikus kutyanevek (pl. Betyár, Fickó, Csibi) és tipikus macskanevek (pl. Mirci, Cirmos, Kocur). Ugyanígy vannak tipikus férfi (pl. János, Ferenc, Péter) és tipikus női keresztnevek (pl. Mária, Erzsébet, Katalin). A családnév egyes esetekben elárulhatja a név viselőjének származását (pl. Esterházy, Széchenyi, Batthyány). Ezek azonban mind olyan információk, amelyek nem játszanak szerepet a tulajdonnév tulajdonképpeni funkciójában, amely egy adott egyed azonosításából áll: (37) Katalin megbukott. A (37) mondat megértéséhez elég, ha tudom, hogy a ’Katalin’ tulajdonnév kire vonatkozik. A tulajdonnév vonatkozásának leírásához a logikai-filozófiai irodalomban lényegében kétféle módszert találunk. Az egyik módszer szerint a tulajdonnév jelentése azonos a vonatkozásával. A tulajdonnév a mondatban a megnevezett 20 L. Lerner (1991:350)-t.

152

6 A FŐNÉV egyed helyett áll. Ez a felfogás azonban számtalan problémát vet fel. Tekintsük 20 például az alábbi mondatokat: (38) Konfuciusz nem más, mint Kungce. (39) Zsangszan azt hiszi, hogy Konfuciusz római szónok volt. (40) Zsangszan azt hiszi, hogy Kungce római szónok volt. (41) Zsangszan nem hiszi, hogy Konfuciusz Kungcével azonos. (42) Zsangszan nem hiszi, hogy Konfuciusz Konfuciusszal azonos. Ha (38) igaz, akkor Konfuciusznak és Kungcének ugyanaz a vonatkozása, tehát a fenti feltételezés szerint azonos a jelentésük. A kompozionalitási elv alapján ebből az következik, hogy a (39) és (40), valamint a (41) és a (42) mondatoknak azonosak az igazságfeltételei, ami nem lehet igaz. Intenzionális kontextusban (a hisz ige ilyen kontextust hoz létre) ugyanis lehetséges, hogy Zsangszan azt hiszi, hogy Konfuciusz római szónok volt, de azt nem, hogy Kungce római szónok volt. A két mondatnak csak akkor lehetnek azonosak az igazságfeltételei, ha Zsangszan azt is hiszi, hogy Konfuciusz azonos Kungcéval. A vonatkozás azonossága miatt ha Zsangszan nem hiszi, hogy Konfuciusz Kungcéval azonos, akkor azt is hinnie kellene, hogy Konfuciusz nem azonos önmagával, ami abszurdum. A (41) és (42) mondatoknak tehát szintén nem lehetnek azonosak az igazságfeltételei. Egy további probléma a következő: ha a tulajdonnév jelentését annak vonatkozásával azonosítjuk, akkor a (38) kijelentés azt állítja, hogy a Konfuciusz és Kungce nevekkel jelölt individuum azonos önmagával, így elvész a mondat informatív jellege. Arról, hogy a beszélő tulajdonképpen mit akar közölni a (38) kijelentéssel, nem lehet tehát számot adni egy vonatkozás alapú elméletben. További problémákat vetnek fel a következő mondatok: (43) a. Romulusz nem létezett. b. Rémusz nem létezett. Ha ez a két kijelentés igaz, akkor Romulusznak és Rémusznak nincs vonatkozása, következőleg a fenti hipotézis szerint nincs is jelentésük. A két értelmes kijelentés alanya jelentés nélküli elem, ami ismét a kompozicionalitás elvének mond ellent. Az a feltételezés tehát, hogy a jelentés a vonatkozással azonos, nem vezet helyes eredményhez. A második módszer úgy kísérli meg ezeket a problémákat megoldani, hogy minden névnek megfeleltet egy PN (’N-nek lenni’) predikátumot. A tulajdonnév az ’a PN’ jellemzést kapja, amely kvantorként értelmeződik: ’létezik pontosan egy olyan P N, amelyre érvényes:…’. Ebben az esetben a tulajdonnév jelentésének kvantorelemzéséről beszélünk. Ennek alapján a (38) mondat így ábrázolható: (44) ∃x∃y∀x′∀y′([PKonfuciusz (x′) ↔ x′= x] & [PKungce (y′) ↔ y′= y] & x = y) 153

6 A FŐNÉV A PN és a PN′ azonos vonatkozása nem implikálja a kettő szemantikai azonosságát. Ugyanígy ha egyiknek sincs vonatkozása, abból sem következhet, hogy a két predikátum jelentése azonos. Így tehát a (38) kijelentés igaz volta ellenére a (39) és a (40) kijelentés két különböző dolgot jelenthet. Ez a módszer azt is lehetővé teszi, hogy bizonyos feltételek mellett a (39) kijelentés igaz voltából a (40) kijelentés igaz voltára következtessünk. Ez akkor lehetséges, ha a (39) kijelentés az alábbi reprezentációt kapja: (45) ∃x∀x′([PKonfuciusz ( x′) ↔ x′= x] & [Zsangszan hiszi: x római szónok volt] 21

Ez az ún. de re olvasat (l. részletesebben a 11.2.3. pontot). A kvantorelemzés, mint látjuk, meg tudja oldani azokat a problémákat, amelyekbe a vonatkozás alapú elmélet felvet. A kvantorelemezés sem old meg azonban a tulajdonnév jelentésével kapcsolatos minden problémát, a módszer további részletezésétől 22 azonban eltekintünk. A tulajdonnevek logikai vizsgálata lényegében a tulajdonnév vonatkozása körüli problémákra korlátozódik. Az egyik probléma a tulajdonnév referenciális funkciója pontos jellemzésének a kérdése, amelyről most volt szó. A másik azoknak a kijelentéseknek a vizsgálata, amelyekben a vonatkozás a tulajdonnévnek nem elsődleges funkciója. Ezek közül két tipikus példát említünk. (46) a. Péternek hívnak. b. Bemutatom Önnek Király Bélát. (47) a. Péternek foglak hívni. b. A Tamás névre keresztellek. A (46a,b) mondatokban az egyed és a név között már meglévő konvencionális kapcsolatról tájékoztatom a beszélgetőpartneremet, ezt a típust didaktikus nominációnak szokás nevezni. A (47a,b) mondatok performatív megnyilatkozások, velük vezetjük be a név és az egyed közötti konvencionális kapcsolatot. A (47a,b) megnyilatkozások a performatív nomináció példái. A (46a,b), ill. a (47a,b) megnyilatkozások elhangzása után a szóban forgó tulajdonnevek már használhatók merev jelölőkként. A ’merev jelölő’ azt jelenti, hogy minden lehetséges világban ugyanazt az egyedet azonosítja. 21

A részletekre vonatkozóan l. Lerner (1991: 350–352)-t. A (39) kijelentést de dicto olvasatként is értelmezhetjük. Ebben az esetben a (45) helyett a következő reprezentációt kapja: Zsangszan hiszi: ∃x∀x′([PKonfucius(x′)x′=x]&x római szónok volt, és hasonlóképpen Kungce esetében. Ebben az esetben nem következtethetünk a (39) kijelentés igaz voltából a (40) kijelentés igaz voltára. Mindezekből arra következtethetünk, hogy a tulajdonnevek elemezésének második módszere, a kvantorelemezés, a vonatkozás alapú elmélet problémáit meg tudja oldani. A de dicto/de re kétértelműség intenzionális kontextusú kijelentésekre jellemző. 22 Néhány problémát, amely a tulajdonnevekkel kapcsolatban modális kontextusban (pl. szükségszerű, hogy…) lép fel, Lerner (1991:352–354) is tárgyal.

154

6 A FŐNÉV

6.5.2. A tulajdonnevek jelentése általános szemantikai szempontból A strukturális szemantika felfogása szerint a tulajdonnév és annak hordozója között konvencionális kapcsolat áll fenn, amely lehetővé teszi az egyszerű hivatkozást. Ugyanakkor ennek a kapcsolatnak a révén használhatjuk a tulajdonnevet arra is, hogy vele a tulajdonnév hordozójának tulajdonságaira utaljunk. A strukturális szemantikát nem a tulajdonnevek vonatkozásának kérdése érdekli elsősorban, hanem a tulajdonnevek köznevesülésének problémája, és azoknak a funkcióknak a jellemzése, amelyeket a tulajdonnév a különböző nyelvi kontextusokban betölthet. Először két olyan esetet mutatunk be, amikor a tulajdonnév deskriptív és nem referenciális jelentésű. Az egyik példasorban történelmi nevek, a másikban családi vagy baráti körben használt nevek szerepelnek. (48) a. Ő nem lehetett sem Bartók, sem Kodály. b. Egy Bartók vagy egy Kodály nem születik gyakran. (49) a. Ő egész életében Öcsi marad. b. Ez megint Anna. (= ’Ez nagyon jellemző Annára’) A történelmi nevekhez (ismert személyiségek nevéhez) ismereteink alapján rendelünk hozzá különféle ismérveket. A releváns háttérismeret elvileg az egész kulturális közösség számára hozzáférhető. Bartókról és Kodályról tudjuk, hogy zseniális zeneszerzők voltak, és nem mindenki lehet olyan zseniális zeneszerző, mint ők. A (48a,b) típusú mondatokat szokásosan csak történelmi nevek esetében tudjuk értelmezni. Vö.: (50) a.

??

b.

??

Ő nem lehetett sem Molnár, sem Szabó. Egy Molnár vagy egy Szabó nem születik gyakran.

Mivel sem Molnár, sem pedig Szabó nem történelmi név, megfelelő háttérismeret nélkül az (50a,b) mondatok értelmezhetetlenek. Az (50a) mondat könnyen értelmezhető, ha ismerjük Molnár és Szabó hétköznapi tulajdonságait. Tegyük fel, hogy az ismeretlen látogató barna hajú volt, Molnár és Szabó pedig szőkék. Ilyen kontextusban az (50a) mondat tökéletes. Az (50b) mondat pedig családi büszkeség kifejezéseként mindennapos. De ebben az esetben is ismernünk kell a Molnár, ill. a Szabó családot. A (49a,b) mondatok közül az (49a) mondat értelmezhető könnyebben. Az Öcsi név a fiatalabb fiútestvér neve, és ez a név gyakran – családi körben – az illető neve marad élete végéig (l. pl. az Öcsi bácsi megszólítást). Az (49b) mondatban Anna megszokott 155

6 A FŐNÉV viselkedésére utalunk, hogy pontosan miről van szó, azt csak azok tudhatják, akik Annát közelről ismerik. A történelmi nevek és a családban használt nevek közötti különbség a következő mondatok értelmezésében is megnyilvánul. (51) a. János azt sajnálja, hogy ő nem Csontváry/Bartók/Don Juan/Rothschild. b. János azt sajnálja, hogy ő nem Péter. Az (51a) mondatban János természetesen azt sajnálja, hogy nem rendelkezik a mellékmondatban említett személyek tulajdonságaival: hogy nem olyan jó festő, mint Csontváry, vagy nem olyan képeket fest, mint Csontváry; hogy nem olyan zseniális zeneszerző, mint Bartók; hogy nincs olyan sikere a hölgyek körében, mint Don Juannak; hogy nem olyan gazdag, mint Rothschild. Az (51a)-ban szereplő tulajdonnevek köznevesültek, ami azzal is igazolható, hogy a határozatlan névelőt is megengedik. Az (51b) mondat háttérismeret nélkül így nem értelmezhető, viszont kézenfekvő az az értelmezés, mely szerint, János azt sajnálja, hogy ő nincs Péter helyében, nem rendelkezik Péter bizonyos releváns tulajdonságaival (pl. nincs olyan csinos felesége, nincs olyan sok pénze, nincs olyan jó munkahelye stb.). Ez utóbbi értelmezés viszont szinte kizárt az (51a) mondat esetében. Az értelmezés különbsége két különböző típusú ismerettel függ össze. Az egyik típusú ismeret a tanulmányaink alapján szerzett ismeret (knowledge by description), a másik a tapasztalataink által szerzett ismeret (knowledge by acquaintance). A második eset feltételezi azt, hogy a tulajdonnév jelöltjét személyesen ismerjük. Mindebből az következik, hogy a tulajdonnevek deskriptív értelmezése konceptuális szinten történik, ahol döntő szerephez jutnak a 23 tulajdonnév hordozójával asszociált mindennapi ismeretek. A tulajdonnévnek nem tulajdonnévként történő értelmezésére példák az alábbi mondatok is. (52) a. István nagyon jó ezen a képen. b. István magas. c. István szerepel a telefonkönyvben. d. István a sarkon parkol. e. Istvánt nehéz megérteni. Az (52a) mondatot úgy értjük, hogy ’István ábrázolása jó ezen a képen’, az (52b)t úgy, hogy ’István teste magas’, az (52c)-t úgy, hogy ’István neve szerepel a telefonkönyvben’, az (52d)-t úgy, hogy ’István autója a sarkon parkol’, és végül az (52e)-t úgy, hogy ’István viselkedését/beszédét (esetleg műveit) nehéz megérteni’. A különböző értelmezések alapja az alábbi kognitív elv: 23

A kétféle ismeret problémájára vonatkozóan l. Jonasson (1994:134–151)-et.

156

6 A FŐNÉV

(53) Bizonyos részek bizonyos jellemzői az egészet jellemezhetik. Az (53) elv alapján nemcsak a test része az István tulajdonnév által jelölt személynek, hanem a fényképe vagy az autója is. A vonatkozás csak annyiban változik, hogy az illető személy valamilyen értelemben vett része van fókuszban. Az, hogy minden esetben a tulajdonnév által jelölt személy központi része az értelmezésnek, azzal bizonyítható, hogy az anafora csak a személyre és nem annak valamilyen részére van tekintettel. Ez egyértelműen kiderül az alábbi francia 24 példákból: (54) a. Georges Sand est sur l’étagère de gauche et elle est très facile à lire. ’Georges Sand a baloldali polcon van és könnyen olvasható.’ b. *Georges Sand est sur l’étagègre de gauche et il est/ils sont facile(s) à lire. Az (54a) mondatban Georges Sand francia írónő könyvéről van szó, a könyv hímnemű, az il/ils hímnemű névmás használata azonban grammatikailag helytelen mondatot eredményez (vö. (54b)-t). Az (54a) mondatban a nőnemű elle névmás szerepel. Az (53) elv működését figyelhetjük meg az alábbi példákon is: (55) a. Dávid pislogott. b. Dávid köhögött. c. Dávid almát hámozott. d. Dávid nagyot rúgott. A fenti mondatokban a Dávid tulajdonnévvel jelölt személy vesz részt az eseményben, de az eseményben testének különböző részei aktiválódnak. A predikátumok különböző ún. aktív zónákat választhatnak ki vagy határozhatnak meg. Ilyenkor általában ezek az aktív zónák a predikátum szótári jellemzésének részét képezik. Például: pislog: ’szemhéját mozgatja’; rúg: ’lábával lökést ad vminek/ vkinek’. A fenti példák csak ízelítőt adhattak abból a rendkívül gazdag jelenségcsoportból, amelyet a tulajdonnevek szemantikájának nevezünk. A következőkben rátérünk a képzett főnevek, valamint a főnévi összetételek szemantikájának tárgyalására. Természetesen ebben az esetben sem törekedhetünk teljességre. A főnévképzésből a deverbális főnevek vizsgálatára szorítkozunk, mivel ezek szemantikailag (és szintaktikailag) sok érdekes problémát vetnek fel. 24

A példákat Jonasson (1994:66) idézi.

157

6 A FŐNÉV

6.6. Az -ás/-és képzős deverbális főnevek Az -ás/-és képzős deverbális főnevek esetében az alapvető kérdés az, hogy milyen esetben örökli a főnév (részben vagy egészben) az alapige argumentumszerkezetét (vonzatkeretét), illetőleg az alapige eseményszerkezetét. Az eseményszerkezetről részletesen lesz szó a 10. fejezetben. Itt most csak annyit jegyzünk meg, hogy az ige eseményszerkezete az ige által jelölt esemény – elemi eseményekből és azok egymáshoz való időbeli viszonyaiból álló – szerkezete. Az elemi esemény lehet állapot, vagy lehet pillanatnyi esemény, ill. (tartós) folyamat. A főnév abban az esetben örökli egyértelműen a bázisige argumentumszerkezetét, ha megköveteli az argumentum kifejezését. Például: (56) a. *a felmerülés b. a kétségek felmerülése (57) a. *a megoperálás b. a beteg megoperálása A ilyen főnevek egyben öröklik a bázisige eseményszerkezetét is. Az eseményszerkezet meglétét aspektuális igék (kezd, abbahagy, befejez, történik, tart stb.) vagy időhatározók segítségével bizonyíthatjuk: (58) a. A beteg megoperálása megtörtént. b. A beteg megoperálása három óráig tartott. Az argumentum- és eseményszerkezettel rendelkező deverbális főneveket 25 nevezzük ’komplex esemény’ jelentésű főneveknek. Ilyen főnév például az említetteken kívül az elhangzás, ráébredés, megdöntés, összehívás, túlértékelés, kiosztás, visszaküldés. Eseményszerkezete azonban olyan deverbális főnévnek is lehet, amely nem örökli vagy nem feltétlenül örökli a bázisige argumentumszerkezetét, például kertészkedés, mosakodás, tisztálkodás, ábrándozás, vezetés. (59) a. A kertészkedés a kedvenc időtöltésem. 25

Az itt használt terminológiát a nemzetközi irodalomból vettük át. Az eredeti angol elnevezéseket (complex event nominal, simple event nominal, result nominal) Grimshaw (1990) használta először. Grimshaw különféle tesztek segítségével megmutatja, hogy a komplex esemény és az egyszerű esemény jelentésű deverbális főnevek szintaktikailag különbözőképpen viselkednek. Arra a következtetésre jut, hogy „[…] nouns with a complex event interpretation have an argument structure, which must be satisfied, and other nouns do not” (op.cit.: 53). Fontos különbséget tennünk továbbá szintaktikai argumentumok (vonzatok) és szemantikai argumentumok (szerepek) között. A komplex esemény jelentésű főnévnek nemcsak argumentumszerkezete, hanem szerepkerete is van, az egyszerű eseményt jelentő főnévnek viszont nincs argumentumszerkezete, de van szerepkerete. Grimshaw óta ez a különbségtétel a legkülönbözőbb grammatikai elméletekben általánosan elfogadott. A magyar nyelvi adatokat Laczkó (2000a) vizsgálta részletesen; az alábbiakban Laczkó eredményeire támaszkodunk.

158

6 A FŐNÉV

b. Kertészkedés közben érzem magam a legjobban. A (59a,b) mondatok tanúsága szerint a kertészkedés főnévnek nincs argumentumszerkezete, mivel kötelezően nem jelenik meg környezetében semmiféle argumentum, ugyanakkor viszont van eseményszerkezete, mivel megengedi az időtöltés predikatív főnevet és a közben névutót. Az olyan deverbális főnevet, amelynek nincs argumentumszerkezete, de van eseményszerkezete, ’egyszerű esemény’ jelentésű főnévnek nevezzük. Az ’egyszerű esemény’ jelentésű főnév nem feltétlenül deverbális: villám, vihar, zaj, perpatvar, járvány, betegség, láz stb. És természetesen vannak nem deverbális, argumentumszerkezettel rendelkező főnevek is: nagyszülő, unokahúg, perem, oldal, átfogó, befogó, tükörkép, másolat, születésnap, évforduló. Sokszor ugyanannak a deverbális főnévnek ’komplex esemény’ és ’egyszerű esemény’ jelentése is van. Például: (60) Az oroszlán simogatása veszélyes volt. Ebben a mondatban az oroszlán értelmezhető simogatóként és simogatottként is. Ez a kétértelműség abból adódik, hogy a simogatás lehet ’komplex esemény’ és ’egyszerű esemény’ jelentésű főnév is. Az előbbi használatában van argumentumszerkezete, és az oroszlán kötelezően a tárgyi argumentuma. Az utóbbi használatában nincs argumentumszerkezete, az oroszlánt szemantikailag a szerkezet alanyaként értelmezzük. A nem igekötős igéből képzett -ás/-és képzős főnevek között gyakori a fent bemutatott kétértelműség: olvasás, ballagás, rohanás, dörgés, kongás, mozgás, rúgás, hegedülés, vívás. A két említett jelentésen kívül az -ás/-és képzős deverbális főnév lehet ’nem esemény’ jelentésű is. Ezt a jelentést gyakran ’eredmény’ jelentésnek nevezik annak ellenére, hogy az ’eredmény’ jelentés csak egyike a lehetséges jelentéseknek. A tulajdonképpeni ’eredmény’ jelentést olyan tárgyas bázisige esetén kapjuk, amelynek tárgyi vonzata eredménytárgy: írás, aláírás, fordítás, felfedezés, alkotás. A nem ’esemény’ jelentésű deverbális főnév azonban nem mindig ’eredmény’ jelentésű: szigetelés, csomagolás, kárpitozás, rugózás, ahol az ’eszköz’ értelmezés a preferált értelmezés: (61) a. A szék kárpitozása műanyagból készült. 26

A komplex jelentésű főnevek a magyarban a való teszttel választhatók el az egyszerű b. esemény Az áru csomagolása nem volt tökéletes. esemény jelentésű főnevektől. Íme néhány példa Szabolcsi–Laczkó (1992)-ből. A Péternek az ebéd utáni felszólalása értelmetlen volt mondat kétféleképpen értelmezhető (a) ’Értelmetlen volt Péternek ebéd Sokszor ugyanannak a deverbális főnévnek van ’komplex esemény’, ’egyszerű után felszólalnia’, és (b) ’Értelmetlen volt, amit mondott’. Ezzel szemben a Péternek az ebéd után esemény’ és ’eredmény’ jelentése: való felszólalása értelmetlen volt csak az (a) értelmezést, azaz a mondat komplex eseményként való értelmezését engedi meg. Vö. még Péternek az ebéd után való viháncolása, rohangálása. Azt is tudjuk, hogy a komplex esemény jelentés nem teszi lehetővé a többesítést: Péter ebéd utáni felszólalásai–*Péter ebéd után való felszólalásai (op.cit.: 238–243).

159

6 A FŐNÉV (62) a. A szerződésnek az elnök által való aláírása ünnepélyes külsőségek között 26 történik. b. Az elnök ezt a tollat csak aláírásra használja. c. Az elnök aláírása teljesen elmosódott. A (62a) mondatban az aláírás főnév ’komplex esemény’ jelentésű, a (62b) mondatban ’egyszerű esemény’ jelentésű, a (62c) mondatban ’eredmény’ jelentésű. Ami az igetípusok és a nominalizált alakzatok viszonyát illeti, az alábbi szabályszerűségeket érdemes megemlíteni. (a) Az igének nincs argumentumszerkezete: villámlik, havazik, fagy, virrad stb. Ide főleg az ún. meteorológiai igék tartoznak. Ezekből az igékből abban az esetben képezhető -ás/-és képzős főnév, ha a lexikonban nincs azonos jelentésű létező szó. Tehát van villámlás, havazás, olvadás, de nincs pirkadás, virradás, hajnalodás, mert van pirkadat, virradat, hajnal. A deverbális főnévnek nincs argumentumszerkezete, ilyet a bázisigétől nem is örökölhet. (b) Az ágens vagy patiens alanyú tárgyatlan igék általában szabadon nominalizálhatók: (63) a. Jánosnak a tegnapi ebéd után való kiabálása/nevetgélése/ munkálkodása b. János megbetegedése/felépülése/betegeskedése (c) Az ágens alanyú és patiens tárgyú igékből termékenyen képezhető deverbális főnév: (64) a. a rágcsálók elpusztítása b. a levél megírása A befejezett szemléletű (általában igekötős) igéből képzett -ás/-és képzős deverbális főnév általában ’komplex esemény’ jelentésű, míg a megfelelő folyamatos szemléletű (igekötő nélküli) igéből képzett főnév lehet ’komplex esemény’, ’egyszerű esemény’ és ’eredmény’ jelentésű. (65) a. A rágcsálók elpusztítása három hetet vett igénybe. b. A rágcsálók pusztítására hamarosan sor kerül. c. Egyetlen öröme a pusztítás. d. Vajon milyen mértékű a pusztítás? A (65a,b) komplex eseményt, a (65c) egyszerű eseményt, a (65d) pedig eredményt jelöl. 160

6 A FŐNÉV A többi igetípushoz tartozó igéből már nem képezhetünk ilyen rendszerességgel deverbális főnevet. Az állapotigék esetében gyakran találunk más képzővel létrejött lexikalizálódott alakulatokat: szeretet, gyűlölet, tisztelet, félelem. Ezek közül egyikmásik lehet ’komplex esemény’ jelentésű. A szeretet főnév például ’komplex esemény’ jelentésű is lehet az alábbi szerkezetekben: (66) a. a főnök feltétel nélküli szeretete b. a hűtlen férjnek a félrelépése után való megbocsátó szeretete A ’komplex esemény’ jelentés esetében a főnök, ill. a hűtlen férj a szeretet tárgya. Az irányultságot kifejező predikátumok is általában könnyen nominalizálhatók, az igekötős változatok itt is ’komplex esemény’ jelentésűek: (67) a. János Debrecenbe kerülése mindenkit meglepett. b. János Debrecenből való elkerülése mindenkit meglepett. A ’komplex esemény’ jelentés tehát az igejelentés és argumentumszerkezetének ismeretében alapvetően megjósolható.

az

ige

6.7. Az -ó/-ő képzős deverbális főnevek Az -ó/-ő képzős deverbális főnevek termékeny módon négyféle jelentésben 27 jelentkeznek: (68) a. sportoló, író, könyvelő b. ásó, véső, evező c. lottózó, söröző, falatozó d. találkozó, vetélkedő, esküvő Ezek a főnevek négy fő kategóriába sorolhatók attól függően, hogy jelentésük hogyan viszonyul a képzés bemenetéül szolgáló ige jelentéséhez. A (68a) a cselekvőt, a (68b) az eszközt, a (68c) a helyszínt, végül a (68d) az eseményt jelöli. Ezek közül az utolsó típus nem termékeny képzés eredménye. Az első típusban (amikor a képzett főnév a cselekvőt jelöli) elsődlegesen a cselekvések eseti végrehajtójáról van szó és csak másodlagosan foglalkozásnévről. A foglalkozásnév az eseti cselekvőt jelölő főnévből intézményesülés révén jön létre. A bázisige lehet tárgyas vagy tárgyatlan ige. (69) a. ennek az ügynek a felügyelője → felügyelő b. ennek a levélnek az írója → író 27

Az -ó/-ő képzős deverbális főnevek képzésére vonatkozóan vö. Laczkó (2000a)-et. Az alábbiakban Laczkó eredményeire támaszkodunk.

161

6 A FŐNÉV

c. gyerekeinek a szurkolója → szurkoló A foglalkozásnév mindig speciálisabb jelentésű, mint az eseti végrehajtót jelentő cselekvőnév. A tárgyatlan igéből képzett főnevek a képzés eredményeképpen elveszítik a bázisige argumentumszerkezetét. A bázisige alanyi argumentumának maga a képzett főnév jelentése felel meg. A főnév környezetében argumentum nem jelenhet meg. Igekötős igékből képzett cselekvőnév általában csak a cselekvés eseti végrehajtóját jelölheti: vminek a kiagyalója, vminek a felrobbantója, vminek a felaprítója, kiabáló. Tárgyatlan bázisige esetében az alanyi argumentumot a képzett főnév képviseli: kiabáló–aki kiabál. Tárgyas bázisige esetében a tárgyi argumentum birtokos funkciót kap, ennek az argumentumnak általában kötelező megjelennie: (70) a. *a kiagyaló b. az ördögi terv kiagyalója (71) a. *a felrobbantó b. a viadukt felrobbantója A cselekvés eszközét jelölő főnevet termékeny módon csak tárgyas igéből képezhetünk. Tehát míg a (72a) alatti főnevek egyedi képzés eredményeinek tekintendők, a (72b) alattiak termékeny képzés révén jöttek létre. (72) a. evező, kereplő, törölköző b. ásó, véső, fúró A ’eszközt’ jelentő fakultatív argumentumot tartalmazó tárgyas igéből képzett főnév jelentése a cselekvés eszköz-argumentumának feleltethető meg: vki ás vmit vmivel, vki vés vmit vmivel, vki fúr vmit vmivel. A főnévben a cselekvés tipikus eszköze fejeződik ki. Ezek a főnevek is lehetnek komplex esemény jelentésűek. (73) a.

??

a keverő

b. a massza keverője A (73b)-ben a massza a keverő tárgyi argumentuma. A cselekvés helyét jelentő főnevek (lottózó, söröző, napozó, fertőtlenítő, vizsgáló) ugyan nyitott osztályt alkotnak, mégsem lehet őket előre jelezhető módon képezni. Szabályalapú képzés helyett itt valószínűleg inkább analógiás képzésről van szó. Az ebbe a csoportba tartozó képzett főnevek elvesztik a bázisige argumentumszerkezetét. Ezt bizonyítja az a körülmény, hogy a birtokos megjelenése a képzett főnév mellett nem jelent feltétlenül argumentum– predikátum viszonyt: 162

6 A FŐNÉV

(74) a. a terhes nők vizsgálója b. az osztályvezető főorvos vizsgálója Amíg a (74a) még értelmezhető úgy, hogy ’az a hely, ahol a terhes nőket vizsgálják’, vagyis a ’terhes nők’ lehetne tárgyi argumentum, de hogy mégsem az, azt az bizonyítja, hogy ez az értelmezés felülbírálható. A (74b) nyilván azt a helyet jelenti, ahol az osztályvezető főorvos szokta a betegeket vizsgálni. Szemantikailag tehát az -ó/-ő képzős főnevek közül a személyt, ill. az eszközt jelentők a termékenyek.

28

6.8. A főnévi szóösszetételek

A főnévi összetételek szemantikai vizsgálatakor a termékeny esetekre szorítkozunk, tehát azokra az esetekre, amikor az összetétel jelentése előre jelezhető. Ezek közé tartoznak azok a deverbális alaptagú főnévi összetételek, amelyekben az előtag valamilyen értelemben a deverbális főnév valamelyik argumentumát köti le. Szemantikailag termékeny azonban néhány főnév + főnév és főnév + melléknév típusú összetétel is.

6.8.1. A deverbális alaptagú főnévi összetételek Az igéből -ás/-és képzővel képzett főnév bizonyos feltételek mellett, mint azt a 6.6. pontban láttuk, örökölheti a bázisige argumentumszerkezetét. Ilyen esetben valamilyen értelemben az összetételi előtag kielégítheti az alaptag valamelyik argumentumát. Az előtag azonban több okból nem lehet szintaktikai funkciójú argumentum. a. (a) Az előtag szintaktikailag nem aktív, nem lehet utalni rá és nem módosítható, márpedig szintaktikai szerkezetben egy vonzatot képviselő elem szabadon módosítható, ellátható determinánssal és egy ilyen elemre vissza lehet utalni. L. a (75a,b,c) példákat. b. (b) Ha egy deverbális alaptagú szóösszetétel előtagja alanyi vagy tárgyi vonzata lenne az alaptagnak, akkor ezeknek a vonzatoknak nem összetételi előtagként is elő kellene fordulniuk. Márpedig a deverbális főnév mellett lehetséges a birtokos és az obliquusi vonzat, de nem lehetséges sem az alanyi, sem pedig a tárgyi vonzat. L. a (76a,b,c,d) példákat. c. (c) Egy szintaktikai vonzat lekötése nem jelentheti azt, hogy a régens (jelen esetben a deverbális főnév) elveszíti komplex esemény jelentését. Márpedig 28

Az összetett szavak képzését a magyarban részletesen tárgyalja Kiefer (2000b). A főnévi összetételek nemcsak azért érdemelnek különleges figyelmet, mert a leggyakoribbak, hanem azért is, mert egy részük szemantikailag is jól jellemezhető.

163

6 A FŐNÉV az összetételeknek az egyszerű eseményekre jellemző tulajdonságaik vannak, például általában többesíthetők (favágásai, tévénézései, házépítései) és nem használhatók a való elemmel (*János ebéd után való favágása), ami kizárja a szintaktikai értelemben vett argumentum–predikátum viszonyt az elő- és az utótag között. L. a (77a,b) példákat. (75) a. *A levélírás elég sokáig tartott, de most már postára is adtam (azt = a levelet). b. *Az érdekes újságolvasás (= az érdekes újság olvasása) az egész estémet igénybe vette. c. A szép levél olvasása Péternek nagy örömöt okozott. Felesége is többször elolvasta (azt). (76) a. A könyv olvasása nagy örömöt okoz. b. A férfi megoperálása nem volt egyszerű. c. *A könyvet olvasás nagy örömöt okoz. d. *A diákok sikeresen szereplésnek örülök. 29

(77) a. János favágásból él.

b. Ez volt a hét favágása. A (75a) azt mutatja, hogy előtagra nem utalhatunk vissza, a (75b) pedig azt, hogy előtag nem módosítható. Az (76a)-ban a ’könyv’ és az ’olvasás’ között birtokviszonyt látunk, s ugyanez vonatkozik a (76b) példában a ’férfi’ és a ’megoperálás’ közötti viszonyra. A (76c)-ből és a (76d)-ből látható, hogy a deverbális főnév mellett nem állhat tárgyi, ill. alanyi vonzat. Végül a (77a,b) egyértelműen jelzi, hogy a ’favágás’ nem ’komplex esemény’ jelentésű, tehát elemei között nem állhat fenn szintaktikai viszony. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a favágás azt jelenti, hogy a fát vágjuk, mint ahogy a gyermeksírás is azt jelenti, hogy a gyermek sír. Láttuk, hogy a favágásban a fa nem lehet szintaktikai értelemben vett tárgyi argumentuma a vágásnak, mint ahogy a gyermeksírásban sem lehet a gyermek szintaktikai értelemben vett alanyi argumentuma a sírásnak. A szemantikai viszonyok viszont egyértelműek. Ezért szintaktikai argumentumok helyett szemantikai argumentumokról fogunk beszélni, és azt fogjuk mondani, hogy a favágás összetett szóban az előtag téma szerepű szemantikai argumentuma az utótagnak, a gyermeksírás összetett szóban pedig az előtag aktor (nem tipikus ágens) szerepű szemantikai argumentuma 30 az utótagnak. A szemantikai argumentumviszonynak köszönhetően ezekben az esetekben az összetett szó jelentése kompozicionális és előre jelezhető. 29

Laczkó Tibor az ilyen esetekben „intézményesült eseményről” beszél. Ezek azért is egyszerű esemény jelentésűek, mert állhatnak határozott névelő és birtokos kifejezés nélkül (Laczkó 2000a:323–324). 30 Szemantikai argumentumok helyett thematikus szerepekről, ill. szerepkeretről is szokás beszélni. L. Szabolcsi – Laczkó (1992)-t.

164

6 A FŐNÉV Nézzük meg most, hogy milyen típusú előtagok esetében beszélhetünk szemantikai argumentumról. (a) Az előtag téma vagy aktor szerepű, a szintaktikai alanynak megfelelő szemantikai argumentum. A deverbális utótag bázisa tárgyatlan ige. Például: (78) a. gyermeksírás, gyermeknevetés b. libagágogás, kutyaugatás, macskanyávogás, légyzümmögés c. hóesés, ködszitálás, napsütés, földrengés d. rózsanyílás, orgonavirágzás, gyümölcsérés, lombhullás e. harangzúgás, motorzúgás Mindezekben az esetekben az összetett szó visszavezethető olyan mondatra, amelyben az előtagnak megfelelő szó alanyként jelenik meg. (79) a. gyermeknevetés – a gyermek nevetése – a gyermek nevet b. kutyaugatás – a kutya ugatása – a kutya ugat c. ködszitálás – a köd szitálása – a köd szitál d. orgonavirágzás – az orgona virágzása – az orgona virágzik e. harangzúgás – a harang zúgása – a harang zúg Az (78a–e) összetett szavak ’esemény’ jelentésűek: a gyermeknevetés/ kutyaugatás/ ködszitálás/orgonavirágzás/harangzúgás kezdődhet, tarthat és befejeződhet. Nem ’esemény’ jelentésűek ezzel szemben az alábbi összetett szavak: (80) darázscsípés, kutyaharapás, macskakarmolás, kígyómarás A darázscsípés nem az egy darázs csíp szerkezettel van korrelatív viszonyban, hanem a megcsíp vkit a darázs szerkezettel. Hasonlóképpen megharap vkit a kutya, megmar vkit a kígyó, megkarmol vkit a macska. Itt tehát perfektív igekötővel ellátott igei szerkezettel van kapcsolatban az összetétel. A perfektív igekötőnek köszönhető a (80) alatti összetett szavak ’eredmény’ jelentésűek: a darázscsípés nem kezdődhet, nem tarthat és nem fejeződhet be, de a ’megcsíp’-nek lehet eredménye. Ezekben az esetekben is aktor szerepű szemantikai argumentum az összetett szó előtagja. (b) Az előtag téma, patiens vagy eredmény jelentésű, a szintaktikai tárgynak megfelelő szemantikai argumentum. A deverbális utótag bázisa tárgyas ige. Például: (81) a. levélírás, újságolvasás, labdadobás, ebédfőzés b. kormányátalakítás, fakitermelés, csontátültetés, árleszállítás Az (81a) példákban a deverbális alaptagot igekötőtlen igéből, az (81b) példákban igekötős igékből képeztük. Az alanyi argumentumnak megfelelő szemantikai 165

6 A FŐNÉV argumentum ilyen összetételben nem szerepelhet. Az alanyi argumentum birtokosként azonban megjelenhet: a kormány árleszállítása, Péter levélírása. A tárgyas, ill. tárgyatlan igéből képzett alaptag közötti szemantikai különbség világosan kitűnik az alábbi példákból. (82) a. árcsökkenés, árdrágulás, árkiegyenlítődés b. árcsökkentés, árdrágítás, árkiegyenlítés Az (82a) példákban az előtagot természetszerűleg alanyi argumentumnak megfelelő szemantikai argumentumként értelmezzük, az (82b) példákban pedig tárgyi argumentumnak megfelelő szemantikai argumentumként. Mindkét tárgyalt esetben az összetett szó jelentése levezethető az összetett szóban meglévő szintaktikai és szemantikai viszonyok és az összetételi tagok jelentésének ismeretében.

6.8.2. A nem deverbális fejű főnévi összetételek A főnév + főnév összetételi minta morfotaktikailag termékeny, ami azt jelenti, hogy a minta alapján új összetétel képezhető: adókártya, árvadász, atomsorompó, bankautomata, drótposta, határdugó, olajezredes, sikerdíj, távmunka, ufómese stb. Ezeknek az összetett szavaknak a jelentése azonban általában nem jelezhető előre, az összetételi minta tehát szemantikailag nem tekinthető minden esetben 31 termékenynek. Az alábbiakban néhány olyan esetet mutatunk be, ahol a főnév + 32 főnév összetételi minta szemantikailag is termékenynek tekinthető. a. (a) Ha az N1 + N2 típusú összetétel előtagja anyagnév, az utótag pedig artefaktum jelentésű, akkor az összetett szó jelentése: az N2 az N1-ből készült. Például: favilla, rézfazék, bádogfedél, ezüstóra, betonelem, üvegkalitka. b. (b) Ha az N1 + N2 típusú összetétel előtagja konkrét főnév és N2 tárolóhely, akkor az összetett szó jelentése: az N2 arra szolgál, hogy benne N1-et tartsanak. Például: jégverem, víztározó, nyúlketrec, disznóól, lóistálló, fegyverraktár. c. (c) Ha ugyanilyen szerkezetű összetétel esetében N1 konkrét főnév és N2 halmazt jelöl, akkor az összetett szó jelentése: az N2 N1-ekből álló halmaz. Például: lánycsapat, gyermeksereg, juhnyáj, villasor, kőkupac, homokdomb. 31

Szemantikailag csak annyit mondhatunk ezekről az összetételekről, hogy az előtag által jelölt dolognak valami köze van az utótag által jelölt dologhoz, más szóval egy REL szemantikai relációt tételezhetünk fel az összetett szó két eleme között: REL(N1, N2). A REL pontos értelmezése mindennapi ismereteink alapján történik. L. Kiefer (2001)-et. 32 Az angolban az N + N összetételi minta alapján képezhető összetett szavakat Warren (1978) vizsgálta meg részletesen. Több megállapítása a magyar nyelvre is érvényes, a termékenység fogalmát azonban a munkánkban képviseltnél tágabban értelmezi.

166

6 A FŐNÉV d. (d) Amikor az N1 + N2 típusú összetett szóban N1 és N2 konkrét főnév, és N2 lexikailag ’vminek a része’-ként jellemezhető, akkor az összetett szó jelentése: az N2 az N1 része. Például: konyhaablak, garázsajtó, háztető, nadrágzseb, autókormány, biciklikerék, inggallér. e. (e) Amikor N1 anyagnév és N2 vminek az alakja, akkor az összetett szó jelentése: az N1-ből álló N2 alakú képződmény. Például ha N1 folyadék neve és N2 csepp, akkor az összetett szó jelentése: az N1-ből egy csepp. Például: borcsepp, vízcsepp, esőcsepp, olajcsepp, izzadságcsepp. Hasonlóképpen ha N1 porszerű anyag és N2 felhő, akkor az összetett szó jelentése: N1-ből képződött felhő. Például: porfelhő, homokfelhő, füstfelhő, atomfelhő. A melléknév + főnév típusú összetétel sohasem lehet szemantikailag termékeny. Ennek oka egyszerű: ez az összetételi típus szabad szószerkezetnek felel meg, az összetett szó és a szabad szószerkezet csak abban az esetben különböztethető meg egymástól, ha az előbbi lexikalizálódott. Ez általában is áll: ha egy nyelvben az X + Y szabad szószerkezet meg összetett szó is lehet, akkor az X + Y csak abban az esetben tekinthető összetételnek, ha előre nem jelezhető jelentéselemeket vett fel, ha jelentése nem kompozicionális. Szemantikailag termékeny összetételekkel néhány más típusú összetételi minta esetében is találkozhatunk. A főnév + melléknév összetételi típus esetében szemantikailag termékeny az összetétel, ha az előtag konkrét főnév, az utótag pedig színnév. Ebben az esetben az összetett szó jelentése: a színnév által jelölt szín olyan, mint az előtag színe. Például: aranysárga, bazaltszürke, tengerzöld, hollófekete, fűzöld, rézvörös. A nem deverbális alaptagú összetételi minták szemantikai termékenysége láthatóan eléggé korlátozott.

6.9. Összefoglalás A főnév a legtágabb értelemben valamilyen entitást jelöl. A főnév hagyományos meghatározása szerint a főnevek kategóriája a szavaknak az az osztálya, amely személyt, élőlényt, helyet vagy dolgot jelent. Ez a meghatározás azonban többek között azért nem adekvát, mert nem fedi az ásás, olvasás, megoperálás, felszólalás típusú deverbális főneveket, amelyek cselekvést jelölnek. Az azonban fennáll, hogy ha egy szó személyt, élőlényt, helyet vagy dolgot jelöl, akkor főnév. A főnév kategóriája formai tulajdonságok alapján egyértelműen meghatározható. Így például a főnév melléknévvel módosítható, határozószóval azonban nem; a főnév lehet határozott vagy határozatlan, specifikus vagy nem specifikus, ami sem a melléknév, sem pedig az ige esetében nem lehetséges; esetragokat csak főnév vagy főnévként használt melléknév, ill. főnevet helyettesítő névmás kaphat. A főnév alosztályai közül hármat érdemes szemantikailag közelebbről szemügyre venni: a megszámlálható köznevek, az anyagnevek és a tulajdonnevek osztályát. 167

6 A FŐNÉV A megszámlálható köznevekkel kapcsolatban a specifikusság és a határozottság kategóriáit, a generikus és egyedi olvasat problémáját és az élő–élettelen oppozíciót vizsgáltuk meg. A specifikusság és a határozottság két egymással összefüggő kategória. A határozott főnévi szerkezet csak specifikus lehet, a határozatlan viszont lehet specifikus is, meg nem specifikus is. A generikus olvasat is kifejezhető mind specifikus, mind pedig nem specifikus jelentésű főnévi szerkezettel. A specifikusság a határozottságnál szorosabban kapcsolódik a grammatikához. A határozottság a specifikusággal szemben összefügg a mondat téma–réma tagolásával: az ismert információt általában határozott, az új információt határozatlan főnévi szerkezettel fejezzük ki. Ezenkívül a határozottság a mondat igéjének (predikátumának) lexikai jellemzésétől is függ, a specifikusság viszont ezt csak ritkán teszi. A generikus olvasat problémáját éppen csak hogy érintettük. A főnévi szerkezetek egy részének lehet mind egyedi, mind pedig generikus olvasata. Az utóbbi esetében a főnév gyakran fajtát jelöl. A generikus olvasat lehetőségét ezért fajtajelölő predikátumok segítségével tesztelhetjük (pl. kihalt, elterjedt, ritka, szapora). Az élő–élettelen oppozíció a magyarban bináris: egyes igék (pl. eszik, táplálkozik, iszik, lélegzik) élő, mások (pl. világít, fénylik, hullik, esik, törik) élettelen alanyt kívánnak. Vannak azonban olyan nyelvek is, amelyekben hármas felosztást találunk: az ember élőbb az állatnál, tehát ember:állat:élettelen. Tipológiai megfigyelések azt mutatják, hogy az élő–élettelen kategória hierarchiát alkot, amelyben az 1. vagy a 2. személy élőbb a 3. személynél, a 3. személy élőbb az ’ember’ általános kategóriájánál, és az ember élőbb az állatnál. Ez a hierarchia több nyelvben (így pl. a krí indián nyelvben) a morfok mondatbeli sorrendjét is meghatározza. Azt is láttuk, hogy az élő-élettelen kategória nem feltétlenül felel meg a biológiai értelemben vett élő–élettelen kategóriáknak. Az anyagnév a megszámlálható köznévtől, az egyedi névtől többek között abban különbözik, hogy nem többesíthető. Ez azonban nemcsak az anyagnevek tulajdonsága, hanem a gyűjtőneveké is. Ezenkívül az elvont főnevek körében is megtaláljuk az egyedi név–anyagnév oppozíciónak megfelelő oppozíciót: egyedi név az ügy, szám, erény, igazság, nem egyedi név a tudás, álmatlanság, szerencse, gyász. Az anyagnevek szemantikai elemzése több problémát vet fel. Ezek közül az egyik azzal függ össze, hogy hogyan lehet szemantikailag az anyagnév predikatív és nem predikatív használatát közös nevezőre hozni. Ennek a problémának a megoldására az irodalomban háromféle módszert találunk: a duális módszert, az individuum- és a predikátum-módszert. Megállapítottuk, hogy a három módszer közül az individuum-módszer tűnik legadekvátabbnak. Az anyagnevek referenciális tulajdonságaival kapcsolatban megemlítettük, hogy az anyagnév kumulatív referenciájú. 168

6 A FŐNÉV A tulajonnevek vizsgálhatók filozófiai/logikai és nyelvészeti szempontból. A tulajdonnév vonatkozásának problémája tipikusan filozófiai–logikai kérdés. Láttuk, hogy az a feltevés, mely szerint a tulajdonnév jelentése azonos annak vonatkozásával, nem tartható. A logikában általánosan elfogadott felfogás szerint a tulajdonnév jelentése leginkább egy kvantorként értelmezett predikátum formájában adható meg. A nyelvészt azonban nem ez a kérdés érdekli elsősorban. A strukturális szemantika szempontjából a tulajdonnév köznevesülésének, a tulajdonnév különböző kontextusokban való használatának leírása jelenti az igazi kihívást. A fejezet utolsó három pontjában a főnév morfoszemantikájának területéről mutatunk be példákat. A morfoszemantika a morfológia és a szemantika kapcsolatát vizsgálja. Ebben a fejezetben három morfoszemantikai kérdést tárgyaltunk: az -ás/-és és az -ó/-ő képzős deverbális főnevek jelentéstani szempontjait, valamint a főnévi összetételek jelentésének előrejelezhetőségének problémáját. Az -ás/-és képzős deverbális főnevek jelentésének vizsgálata többek között azért érdemel figyelmet, mert ezek a főnevek örökölhetik a bázisige argumentumszerkezetét, s ebben az esetben argumentumaik megjelenhetnek környezetükben. Az -ás/-és deverbális főnév három jelentését különböztettük meg: a ’komplex esemény’, az ’egyszerű esemény’ és az ’eredmény’ jelentést. A ’komplex esemény’ jelentésű deverbális főnévnek van mind argumentum-, mind pedig eseményszerkezete, az ’egyszerű esemény’ jelentésűnek csak eseményszerkezete van, az ’eredmény’ jelentésűnek pedig nincs sem argumentum-, sem pedig eseményszerkezete. Az -ó/-ő képzős főnevek négyféle jelentésben fordulnak elő: lehet (a) foglalkozásnév, (b) eszköz, (c) hely és (d) esemény neve. A (d) jelentés egyértelműen nem termékeny képzés eredménye. A (c) jelentéssel alkothatunk ugyan új szavakat, ezt azonban nem tekinthetjük szabályalapú képzésnek. Az új szavak analógiás képzés eredményeként jönnek létre. Tárgyatlan ige esetében mind az (a), mind pedig a (b) jelentésű főnév elveszti argumentumszerkezetét, a bázisige alanyi argumentuma a főnév jelentésévé válik. Tárgyatlan bázisige esetében viszont a főnév megtarthatja tárgyi argumentumát. A főnévi összetételek vizsgálatánál arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen esetekben lehet az összetett szó jelentését előre jelezni. A deverbális alaptagú összetételek esetében, amennyiben az előtag az alaptag valamelyik szemantikai értelemben vett argumentumaként értelmezhető, az összetett szó jelentése kompozicionális. Ez az eset akkor áll elő, amikor a bázisige nem ágens szerepű argumentumot kívánó tárgyatlan ige (vö. légyzümmögés, lombhullás), vagy amikor a bázisige tárgyas ige. Az utóbbi esetben az összetett szó előtagja csak a bázisige szemantikai értelemben vett tárgya lehet (vö. levélírás, újságolvasás). Nehezebb dolgunk van a nem deverbális alaptagú összetételek esetében. Az N1 + N2 típusú összetett szavak 169

6 A FŐNÉV között néhány altípust különítettünk el, amelyek esetében lehetséges az összetett szó jelentésének levezetése. Megállapítottuk, hogy a nem deverbális alaptagú összetételi minták szemantikai termékenysége viszonylag korlátozott.

170

7 A MELLÉKNÉV 7.1. A melléknév fogalma A melléknevet leggyakrabban olyan szófajként szokták definiálni, amely tulajdonságot fejez ki. A MMNyR.-ben is ilyen meghatározást találunk: „A melléknév […] rendesen vmely főnévvel megnevezhető dolog vagy fogalom 1 tulajdonságát (milyenségét vagy mekkoraságát) fejezi ki.” Ez a meghatározás azonban főnévi összetételek előtagjára is érvényes: kőfal, vasgolyó, faláda. A ’fal’ tulajdonsága, hogy kőből készült, a ’golyó’-é, hogy vasból van, és a ’ládá’-é, hogy anyaga fa. Ezenkívül a fenti meghatározás – legalábbis logikai megközelítésben – igékre és predikatív főnevekre is áll. Tárgyatlan igék a mondat alanyával jelölt személy vagy dolog tulajdonságát fejezhetik ki: (1) a. Péter fut. b. A gyermek alszik. Az (1a) mondatban azt állítjuk, hogy Péter a futás tulajdonságával, (1b)-ben pedig azt, hogy a gyermek az alvás tulajdonságával rendelkezik. Hasonló dolgok érvényesek a predikatív főnevekre is: (2) a. Péter orvos. b. A gyermek fiú. Az ’orvos’ olyan tulajdonság, amellyel Péter rendelkezik; más szóval, Péter beletartozik az ’orvos’ tulajdonsággal definiálható egyedek halmazába. Ugyanígy a gyermek a ’fiú’ tulajdonsággal rendelkezik, utóbbi is egy halmazt definiál: mindazoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek a ’fiú’ tulajdonsággal rendelkeznek. Ebből a szempontból tehát nincs különbség a fut, alszik igék, az orvos, fiú főnevek és a beteg vagy szorgalmas melléknevek között. Mindegyik egyargumentumú predikátumként ábrázolható: (3) a. FUT(x) b. FIÚ(x) c. BETEG(x) ahol a FUT(x), FIÚ(x), BETEG(x) a ’fut’, ’fiú’ és ’beteg’ szavaknak megfelelő (metanyelvi) predikátumok. A lambda-operátorral ezekből tulajdonságok képezhetők: a (4a) azoknak az egyedeknek a halmazát jelöli, amelyek a futás 1

A Magyar grammatiká-ban a melléknév fogalmának ennél tömörebb jellemzését találjuk: „A melléknevek tulajdonságokat kifejező szavak.” (Keszler 2000:142).

171

7 A MELLÉKNÉV tulajdonságával rendelkeznek; (4b) azoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek fiúk; (4c) pedig azoknak az egyedeknek a halmazát, amelyek betegek. (4) a. λx(FUT(x)) b. λx(FIÚ(x)) c. λx(BETEG(x)) A tárgyatlan igéket, a predikatív főneveket és a mellékneveket mégsem sorolhatjuk ugyanabba a szófaji osztályba. A melléknevek ugyanis – legalábbis azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknevek nyitott szóosztályt alkotnak – morfológiailag és szintaktikailag nem viselkednek a tárgyatlan igékkel, ill. a predikatív főnevekkel azonos módon. A magyarban például a melléknév és a főnév közös ragjai közül a többes számnak, a tárgyesetnek és az egyes szám harmadik személyű birtokos személyragnak az allomorfjai bizonyos esetekben 2 különbözhetnek egymástól.

A magyarban szép számmal találunk olyan képzőt, amely csak melléknevet képez: -talan/-telen, -i, -beli, -(j)ú/-(j)ű, -s/-os/-es/-ös, -nyi. Ugyanakkor nincs olyan képző, amely csak mellékneveket és főneveket vagy csak mellékneveket és igéket képezne. A melléknevek általában fokozhatók, a főnevek, igék nem. Sem a melléknevek, sem pedig a főnevek nem toldalékolhatók olyan toldalékkal, amely aspektust, időt vagy módot fejez ki. Ami a melléknév szintaktikai tulajdonságait illeti, predikatív vonzat, úgy tűnik, csak melléknév lehet: (7) a. A vasat laposra kalapálták. b. *A vasat gyűrűre kalapálták. A melléknév szám- és esetragjai azonban általában nem térnek el a főnév szám- és esetragjaitól. Ez azzal függ össze, hogy a melléknév szám- és esetragjai a főnév által jelölt személyre, dologra vonatkoznak és nem a melléknév jelentésére. Ugyanakkor a szintaktikai viselkedését illetően a melléknév inkább az igével mutat rokonságot: 2

Az adatokra vonatkozóan l. Elekfi (1994)-et.

172

7 A MELLÉKNÉV

(8) a. nagyon éhes/éhezik b. nagy éhség (9) a. kétszer festett/festi b. két festés (10) a. a sértés miatt bánkódó fiú b. a sértés miatt bánkódik c. a sértés miatt való bánkódás Az igével való egyezésnek valószínűleg az a magyarázata, hogy a melléknév módosítói és bővítményei a melléknév tartalmára vonatkoznak és nem a melléknév által módosított főnévi vonatkozásra. A főnév módosítói és bővítményei ezzel szemben a főnév által jelölt személyre, ill. dologra vonatkoznak. A melléknév és a főnév a kisebb eltérések ellenére (l. az (5)–(6) példákat) morfológiailag lényeges egyezéseket mutat. Hasonlóképpen nagy fokú egyezést találunk a melléknév és az ige szintaktikai viselkedése között is. Ebből következik, hogy a melléknév szófaji elhatárolásához egyéb – mindenekelőtt szemantikai – kritériumokat kell keresnünk. Az, hogy a melléknévnek a főnévtől és igétől eltérő konceptuális jelentése van, már abból kitűnik, hogy ha nyitott melléknévosztállyal rendelkező nyelvek esetében (pl. magyar, német, francia, orosz, gyirbal (Ausztrália), cotzil (maja nyelv, Mexikó) egy L1-beli melléknevet lefordítunk egy L2 nyelvre, akkor a lefordított szó L2-ben is általában melléknévként fog megjelenni. Azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknév zárt osztályt alkot (pl. japán, bantu, hausza (Szudán), szamoa (Polinézia), néhány kaliforniai indián nyelv), a más nyelvben melléknévvel kifejezett tulajdonságot ige vagy főnév jelöli. A szamoában állapotigék, a hauszában részben főnevek, részben pedig igék fejezik ki a ’melléknévi’ jelentést. De még igen kevés melléknévvel rendelkező nyelvek esetében is bizonyos tulajdonságokat mindig melléknév jelöl. Húsz egzotikus nyelv részletes vizsgálata azt mutatta, hogy 3 az alábbi tulajdonságok jelennek meg leggyakrabban melléknévként:

3

A melléknevek tipológiai szempontú vizsgálatára l.. Robert Dixon klasszikus tanulmányát (Dixon 1977).

173

7 A MELLÉKNÉV Úgy tűnik tehát, hogy a melléknévi jelentés tipikus eseteit az értékelő melléknevek (jó–rossz), a dimenzionális melléknevek (hosszú–rövid) és a színt jelölő melléknevek (fekete–fehér) között találjuk. Mivel mind a melléknevek, mind a predikatív főnevek, mind pedig a tárgyatlan igék egyargumentumú predikátumok, pontosítanunk kell a három szóosztály közötti szemantikai különbségeket. Az ige tipikus esetben cselekvést, folyamatot fejez ki, amely időben zajlik le, amelynek van belső időszerkezete, amelynek van kezdete és vége. Ezért kaphatnak az igék mód- és időjelet, ill. az aspektust jelölő toldalékot. A főnevek és melléknevek ezzel szemben statikus (és tartós) tulajdonságot jelölnek. Azokban a nyelvekben, amelyekben a melléknévi jelentés igében jelenik meg, mint például a japánban, ezek az igék vagy sajátos ragokat kapnak, vagy azzal a tulajdonsággal rendelkeznek, hogy nemcsak predikatív, hanem attributív helyzetben is megjelenhetnek. Nehezebb dolgunk van a főnév és a melléknév szemantikai elkülönítésével. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy a főnév összetett szemantikai szerkezettel rendelkezik, a melléknév viszont csak egy megkülönböztető jegyet fejez ki. Ez ugyan gyakran van így, de könnyű rá kivételeket is találni. Az oroszban például az angol male ’hím’ és female ’nőstény, női’ melléknevek főnévként jelennek meg: szemec, ill. szamka. De ugyanabban a nyelvben is találunk látszólag szinonim párokat, ahol az egyik szó melléknév, a másik pedig főnév. Vö. az angol round (mn)–circle (fn) ’kerek, ill. kör’, stupid (mn)–fool (fn) ’ostoba, buta, hülye’, holy (mn)–saint (fn) ’szent’ párokat. Az is gyakori jelenség, hogy rokon jelentések közül az egyik melléknévként, a másik főnévként fejeződik ki: felnőtt–gyerek, beteg–nyomorék. Az említett problémákra magyarázatot kaphatnánk, ha meg tudnánk mutatni, hogy a szinonímia csak látszólagos: a melléknévi és a főnévi jelentés sohasem lehet azonos. A következőkben ebben az irányban fogunk megoldást keresni.

7.2. Melléknévi és főnévi jelentés A melléknévi és főnévi jelentés közötti egyik fontos különbség a beteg és nyomorék melléknevek segítségével mutatható be. A ’beteg’ lehet átmeneti, a ’nyomorék’ 4 ezzel szemben mindig tartós állapotot jelöl. Az okos–zseni szópár a nyelvekben gyakran jelenik meg melléknév–főnév oppozíció formájában, az ’okos’ időleges állapotot is jelölhet, a ’zseni’ nem. Ugyanezt tapasztalhatjuk a japán rikona (mn) ’okos’–tensai (fn) ’zseni’, az orosz umnyj (mn)–genij (fn), az angol clever (mn)– genius (fn) szópárok esetében is. Az ’okos’ nyilvánvalóan egy a sok lehetséges tulajdonság között, a ’zseni’ ezzel szemben annyira különleges tulajdonság, hogy nem tekinthető egyszerűen egy tulajdonságnak a lehetséges tulajdonságok közül, 4

Főnévi és melléknévi jelentés közötti különbség jellemzését l. Wierzbicka (1988)-ban.

174

7 A MELLÉKNÉV hanem külön kategóriának számít. Más szóval, az olyan tulajdonságokat, amelyek állandóak, szembetűnőek és fontosak, gyakran főnévként fejezzük ki. Vagyis: a főneveket kategorizálásra, a mellékneveket jellemzésre, leírásra használjuk. A főnév fajtát, a melléknév egyetlen tulajdonságot jelöl. A szorgalmas (mn) és a güzü (fn) között is tetten érhető ez a különbség. (12) a. Mari szorgalmas. b. Mari güzü. A (12a) mondattal nem azt kívánjuk kifejezésre juttatni, hogy Mari a szorgalmas fajtához tartozik, vagy hogy olyan fajta személy, aki szorgalmas. A ’szorgalmas’ pusztán egyike azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket Mariról állíthatunk. A (12b) mondattal azonban Marit besoroljuk egy bizonyos típusba, a güzük típusába. A főnév fajtajelölő funkciójával függ össze, hogy ha egy melléknevet főnévként használunk, gazdagabb lesz az intenziója (jelentése) és szűkebb az extenziója (vonatkozása). Az oroszban a szlepoj ’vak’ és a gluhoj ’süket’ mellékneveket emberek és állatok esetében is használhatjuk, főnévként azonban csak emberre vonatkozhatnak: (13) a. sztaryj szlepoj kot ’öreg vak macska’ b. Szlepoj ulybnulszja. ’A vak elmosolyodott.’ c. *Szlepoj pokacsal hvosztom. ’A vak megcsóválta a farkát.’ Ugyanez vonatkozik a magyarra és még sok más nyelvre is. Annak ellenére, hogy az egyedi tulajdonságok általában melléknévi jelentésként jelennek meg, a főnévként történő kifejezésnek is megvan időnként a lehetősége. Ebből a szempontból azonban a különböző tulajdonságok nem viselkednek egyformán. Úgy tűnik, hogy az alak könnyebben kifejezhető főnévvel, mint a szín vagy a méret. Vö. a háromszög, négyszög, kör (fn) és a kék, zöld, hosszú, magas (mn) szavakat! Az alakra vonatkozó szavak kijelölik a valóság egy szeletét, és azt megszámlálható entitássá teszik. Erre, úgy látszik, sem a méret, sem a szín nem képes. Az a körülmény, hogy a melléknevek fokozhatók, a főnevek pedig általában nem, szintén a melléknevek és a főnevek közötti szemantikai különbséggel függ össze. A főnevek komplex belső szerkezettel rendelkeznek: a ház olyan épület, amelyben lakunk; a ház általában több helyiségből áll; a háznak vannak méretei és van tipikus alakja; a háznak van bejárata és vannak ablakai. Melléknévvel a háznak valamelyik inherens tulajdonságát jellemezhetjük, vagy a ház egy járulékos tulajdonságát fejezhetjük ki. 175

7 A MELLÉKNÉV

(14) a. Péter háza nagy. b. Péter háza nagyon szép. A háznak inherens tulajdonsága az, hogy mint minden tárgynak, vannak méretei. A ’nagy’ melléknév a (14a) mondatban a ház méreteire vonatkozik. A (14b) mondatban ezzel szemben a ’szép’ Péter házának járulékos tulajdonsága. Mindkét esetben lehetséges a fokozás, mivel egyértelmű, hogy melyik tulajdonságot fokozzuk: Péter háza nagyobb/szebb. Ezzel szemben a ház főnév nem fokozható, mivel nem tudható, hogy a fokozás melyik tulajdonságra vonatkozik: (15) *Ez az épület házabb. A főnevek és a melléknevek közötti további különbség, hogy a főnevek vonatkozásával szemben a melléknév vonatkozása általában nem határozható meg kontextus nélkül: vagy szükségünk van egy viszonyítási alapra, mint pl. a (16a) esetében, vagy tudnunk kell, hogy a melléknév által jelölt tulajdonság milyen entitásra vonatkozik, mint (17) esetében. A (16a) mondatot önmagában, kontextus nélkül nem tudjuk értelmezni, a mondat értelmezéséhez (16b)-szerű kiegészítésre van szükségünk. (16) a. Péter magas. b. Péter tíz éves korához képest/a svéd fiúk átlagmagasságához képest/a japánokhoz képest magas. A (17)-ben a szép melléknév mást és mást jelent a jelzett szó jelentésétől függően: (17) szép kislány/könyv/épület/táj/foglalkozás A melléknevek vonatkozása persze nem egyforma mértékben határozatlan (bizonytalan): a színnevek vonatkozása kevésbé bizonytalan, mint a mértéket jelölő mellékneveké, a mértéket jelölő mellékneveké pedig kevésbé bizonytalan, mint az értékelő mellékneveké. Leszögezhetjük tehát, hogy a tipikus főnevek vonatkozása egyértelmű, a tipikus 5 mellékneveké ezzel szemben bizonytalan. Összefoglalva a melléknévi és a főnévi jelentés közötti különbségeket, a tipikus melléknévi jelentés a főnévivel szemben (a) egy dimenzióra vonatkozik, (b) fokozható, (c) vonatkozása a kontextustól függ, (d) nem lehet fajtajelölő. Az ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkező melléknevek külön melléknévosztályokat képviselnek. Ilyen például az élő – halott melléknévpár, amelynek egyik tagja sem fokozható, vagy a jó – rossz melléknévpár, amelynek tagjai nem egydimenziós tulajdonságot jelölnek. A melléknévosztályok problémájára a későbbiekben még visszatérünk. 5

L. azonban a főnevek határozatlan (homályos) vonatkozásáról a 4. fejezetben mondottakat.

176

7 A MELLÉKNÉV

6

7.3. A predikatív és az attributív használat

Tekintettel arra, hogy a legtöbb melléknévnek van mind predikatív, mind pedig attributív használata, kézenfekvőnek tűnhet az a feltevés, hogy ezek közül az egyik az alapvető, a másik pedig levezetett. Történetileg a predikatív használatot tekintették először alapvetőnek, amelyből az attributív használat (pl. transzformációval) levezethető. Szemantikailag ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy például a (18) mondat jelentése egy konjunkció: (18) A szomszédom egy fekete férfi. (19) FEKETE(szomszédom) & FÉRFI(szomszédom) Más szóval, a szomszédom vonatkozása olyan egyén, aki két halmaz metszetének eleme: az egyik halmaz a fekete dolgok halmaza, a másik a férfiak halmaza. A predikatív elemzés azonban több okból nem adekvát. Azokban a nyelvekben, amelyek nyitott melléknévi szóosztállyal rendelkeznek, a mellékneveknek csak egy része fordul elő mind attributív, mind pedig predikatív pozícióban. Szép számmal találunk olyan mellékneveket is, amelyek csak attributív vagy csak predikatív funkcióban fordulhatnak elő. A magyarban az előbbi csoportba tartozik például a fő, előző, állítólagos, jogos (örökös), igazi (költő), egyedüli (túlélő), bizonyos (emberek), közönséges (szélhámos), régi (iskola), következő (műsor), az utóbbiba általában a vonzatos melléknevek, amikor névmási vagy propozíciós vonzattal állnak (biztos benne/abban, hogy; felelős érte/azért, hogy; méltó rá/arra, hogy; méltatlan rá/arra, hogy; alkalmas rá/arra, hogy; képes rá/arra, hogy; képtelen rá/ arra, hogy) tartoznak. Ezek a melléknevek csak vonzatukkal együtt állhatnak attributív pozícióban: *a képes ember–a minden gonoszságra képes ember; *a méltó diák– a jutalomra méltó diák. A szintaktikai problémán kívül azonban a predikatív elemzés szemantikai nehézségekbe is ütközik. Mindenekelőtt a (20a) és a (20b) mondatban ’a labda kicsi’ és ’a kis labda’ szemantikailag nem ekvivalens. (20) a. Anna labdája kicsi. b. A kis labdát nehéz elkapni. A (20a) mondatban a ’kicsi’ a labdának csak egy járulékos tulajdonsága, a (20b)-ben ezzel szemben a ’kis’ szembeállítja a ’kis labdákat’ a ’nagy labdákkal’. A jelző segíti a labda azonosítását. A jelzői melléknév tehát módosítja a vonatkozást, a predikatív 7 melléknév ezzel szemben közvetlenül a jelölt tárgyra vonatkozik. 6

Az angol melléknevek kétféle használatáról ma is érvényes megfigyeléseket tartalmaz Dwight Bolinger alapos tanulmánya (Bolinger 1967). 7 Osgood (1971) megmutatta, hogy attributív melléknevet általában a vonatkozás pontosítására használunk. Lehet, hogy ez a különbség az attributív és a predikatív használat között az igazságfeltételes

177

7 A MELLÉKNÉV Némely nyelvben ez a különbség morfológiailag is megjelenik. Az orosz mellékneveknek van hosszú és rövid alakjuk. A hosszú alak előfordulhat mind jelzői, mint állítmányi szerepben, a rövid alak viszont csak predikatív funkciójú lehet. Az elibbi közvetlenül minősíti a jelölt tárgyat, az utóbbi viszont csak a ’főnéven keresztül’ teszi ezt:

Az attributív és predikatív használat közötti további különbséget az alábbi angol 8 példa illusztrálja. (22) a. the stars which are visible ’a csillagok, amelyek láthatóak’ b. the stars visible ’a látható csillagok’ c. the visible stars ’a látható csillagok’ A (22a) mondat kétértelmű, a stars ’csillagok’ egyrészt jelölheti (a) azokat a csillagokat, amelyek éppen most láthatóak; másrészt jelölheti (b) azokat a csillagokat is, amelyek a földről egyáltalán láthatóak. Mármost a (22b)-nek csak az (a), a (22c)-nek pedig csak a (b) értelmezése lehetséges. Egyrészt tehát nem minden melléknév fordulhat elő predikatív funkcióban, másrészt a predikatív és attributív funkció szemantikai tulajdonságai nem mindig azonosak, ezért a mellékneveknek a predikatív funkcióból kiinduló szemantikai jellemzése nem lehet adekvát. A másik megoldás, tehát a szemantikai jellemzésnek az attributív elemzésre való alapozása, szintén több problémát vet fel. Az attributív elemzésnek többek között számot kell adnia a predikatív használatról is. Egyik lehetőség a következő. Kiindulásul A torony egy vörös torony mondat szolgál, amelyből törlés révén jön létre A torony vörös. Nem lehet azonban mindig tudni, hogy mi is törlődött. Ez különösen akkor feltűnő, amikor az alany szemantika szempontjából nem releváns (Hamann 1991:664–665), de a szemantikának akkor is számot kell adnia arról, hogy (20a) akkor használható, amikor Annának más játékszerei is vannak, tehát az összehasonlítási alap Anna releváns játékszereinek halmaza. Ezzel szemben a (20b) mondat esetén csak labdákat hasonlítunk össze. A pontos szemantikai leírásnak tehát kontextuális tényezőket is figyelembe kell vennie. 8 Dwight Bolinger ezzel a példával mutatja be, hogy az attributív melléknév nem vezethető le vonatkozó mellékmondatból (Bolinger 1967). Érdekes megfigyelése Bolingernek az is, hogy az attributív–predikatív használat állandó, ill. átmeneti tulajdonsággal korrelálhat.

178

7 A MELLÉKNÉV tulajdonnév. Honnan tudhatjuk, hogy a melléknévnek mi az összehasonlítási alapja? A lehetőségek száma elvileg végtelen: (23) a. Carlos nagy. b. Carlos nagy papagáj. c. Carlos nagy elefánt. Carlos lehet nagy ember, nagy papagáj, nagy elefánt, nagy tigris és így tovább. Ezenkívül az alanyi főnévi csoport alaptagja által meghatározott összehasonlítási alapot a kontextus megváltoztathatja: (24) a. A torony szép (mint torony). b. A torony szép (mint épület). c. A torony szép (szép a színe). Az összehasonlítás alapja ezért a szemantikai ábrázolásban csak változóként lehet jelen, amelyet a kontextusnak kell betöltenie. A változó meghatározásakor természetesen default-értékek is figyelembe vehetők. Ha mindehhez még figyelembe vesszük a fent említett szemantikai különbségeket, akkor a végkövetkeztetés egyértelmű: a melléknévi jelentés jellemzésekor nem lehet sem a predikatív, sem pedig az attributív használatból kiindulni. Mindkettőt külön-külön kell tudnunk jellemezni. Mivel a szemantikai jellemzésnek azt is figyelembe kell vennie, hogy a melléknév milyen szemantikai osztályhoz tartozik, a következő pontban a melléknevek osztályozásával foglalkozunk.

7.4. A melléknevek szemantikai osztályozása A melléknevek szemantikailag többféleképpen osztályozhatók. Az osztályozás fő szempontja lehet például az, hogy a melléknevet tartalmazó mondat milyen 9 implikációkat tesz lehetővé. Az egyik melléknévtípust ebből a szempontból a (25a,b) mondatok mutatják be. (25) a. A szomszédom egy görög férfi. b. Anna egy beteg gyermek. A (25a)-ból következik, hogy ’a szomszédom férfi’ és ’a szomszédom görög’. Hasonlóképpen a (25b)-ből következik, hogy ’Anna gyermek’ és ’Anna beteg’. Az implikációs viszonyok sémáját (26a,b) mutatja. (26) a. X egy ADJ N → X egy N b. X egy ADJ N → X (van) ADJ 9

Az implikációs elemzésre először Bartsch – Vennemann (1972) tett javaslatot.

179

7 A MELLÉKNÉV A (26a,b) implikációknak eleget tevő mellékneveket abszolút mellékneveknek nevezzük. Abszolút melléknevek például a népneveken kívül a kontradiktórikus viszonyban álló melléknevek (például beteg – egészséges, nedves – száraz), a részletező jelentésű melléknevek (például zömök, tömzsi, nyápic, pufók, nyúlánk, csalfa, nyurga, satnya), a színnevek, a privatív melléknevek (például vak, süket, béna, sánta, kancsal), és a valamilyen tulajdonság nagy fokát jelölő melléknevek (például gyönyörű, kiváló, vén). A (18) példával kapcsolatban említett ’konjunkciós’ elemzés abszolút melléknevek esetében jól működik. A (25) mondat jelentése például a következőképpen írható körül: ’a szomszédom a ’görög’ és a ’férfi’ tulajdonságok által definiált két halmaz metszetéhez tartozik’. A második melléknévtípus esetében a (26a,b) implikációk közül csak a (26a) áll fenn: (27) a. A pozsonyi patkó könnyű sütemény. b. A szeretetszolgálat szép feladat. A (27a)-ból csak az következik, hogy a pozsonyi patkó sütemény, de az nem, hogy a pozsonyi patkó könnyű. Hasonlóképpen a (27b)-ből csak az következik, hogy a szeretetszolgálat feladat, de az nem, hogy a szeretetszolgálat szép. Azokat a mellékneveket, amelyekre csak a (26a) implikáció áll fenn, relatív mellékneveknek nevezzük. Relatív melléknév az összes mértéket jelentő (dimenzionális) melléknév (például magas – alacsony, hosszú – rövid, nagy – kicsi), valamint az összes értékelő melléknév (például jó – rossz, szép – csúnya, szorgalmas – lusta). A harmadik melléknévosztályhoz olyan melléknevek tartoznak, amelyek esetében sem a (26a), sem pedig a (26b) implikáció nem áll fenn. Például: (28) a. Éva az előző feleségem. b. Péter az állítólagos feljelentő. Könnyű belátni, hogy a (28a)-ból nem következik sem az ’Éva a feleségem’, sem pedig az ’Éva előző’, az utóbbi már csak azért sem, mert az nem lehet kijelentés. Hasonlóképpen a (28b)-ből nem következik sem az, hogy ’Péter a feljelentő’, sem pedig az, hogy ’Péter állítólagos’, utóbbi ismét annál az oknál fogva (is) ki van zárva, hogy nem fogalmaz meg kijelentést. Azokat a mellékneveket, amelyek sem a (26a), sem pedig a (26b) implikációnak nem tesznek eleget, nem szabályos mellékneveknek nevezzük. A ’nem szabályos’ elnevezés nemcsak azért jogosult, mert az ide tartozó melléknevek egyik implikációs feltételnek sem tesznek eleget, hanem azért is, mert vagy csak predikatív, vagy csak attributív helyzetben fordulhatnak elő. A dimenzionális és az értékelő melléknevek alkotják a relatív melléknevek két nagy osztályát. A dimenzionális melléknevek esetében az összehasonlítás alapja, a 180

7 A MELLÉKNÉV norma egy átlagérték, az értékelő melléknevek esetében a norma az elvárásoktól függ. A dimenzionális és értékelő melléknevek több tulajdonságban térnek el egymástól. (a) A dimenzionális melléknevek pozitív pólusú tagja mértékhatározóval módosítható. Ez nem lehetséges sem a dimenzionális melléknevek negatív pólusú tagjai, sem az értékelő melléknevek esetében. (29) a. Az asztal két méter hosszú. b. *Az asztal két méter rövid. c. *Szilvia öt egységnyi szép/csúnya. (b) Középfokú összehasonlítás esetében a dimenzionális melléknevek az egész tartományt lefedik, használatuk nem függ a normától. Ugyanez vonatkozik az értékelő melléknevek pozitív pólusú tagjaira is. (30) a. Az első asztal hosszabb a másodiknál. b. A második asztal rövidebb az elsőnél. c. Éva szebb Máriánál. A (30a,b) esetében nem következtethetünk az asztal hosszúságára, és a (30c)-ből sem következik, hogy akár Éva, akár pedig Mária szép lenne. Ezzel szemben az értékelő melléknevek negatív pólusú tagjai esetében szerepet játszik a norma: (31) Mária csúnyább Évánál. A (31) mondat a két hölgyet a csúnya tartományában hasonlítja össze, tehát Mária is, Éva is csúnya. Ennek következtében a (31) nem ekvivalens a (30c)vel. A dimenzionális melléknevekre azonban mindig érvényes a (30a) = (30b) ekvivalencia. (c) Az alapfokú és a középfokú összehasonlítás esetében a (32a,b) mondat szemantikailag ekvivalens. (32) a. Péter magasabb Jánosnál. b. János nem olyan magas, mint Péter. Értékelő mellékneveknél ez az ekvivalencia nem áll fenn: (33) a. Éva szebb Máriánál. b. Mária nem olyan szép, mint Éva. (d) A mennyire magas? és a mennyire szép? kérdések különböző típusú válaszokat engednek meg. (34) a. Péter 182 cm magas. 181

7 A MELLÉKNÉV

b. Péter éppolyan magas, mint János. c. Péter kétszer olyan magas, mint a kisöccse. d. Péter nem elég magas ehhez a munkához. (35) a. Éva éppolyan szép, mint Mária. b. Éva kétszer olyan szép, mint Mária. c. Éva nem elég szép ehhez a munkához. A (34a)-nak megfelelő válasz nem adható értékelő melléknév esetében. Ugyancsak különböző válaszokat engednek meg a mennyire magas? és a mennyire alacsony? kérdések. Az előbbi esetben válaszolhatunk (36a)-val, az utóbbi esetben viszont nem lehet válasz a (36b). (36) a. Alacsony. b. Magas. Mindezek a tulajdonságok arra utalnak, hogy különböző szemantikai jellemzéseket kell kapniuk egyrészt a dimenzionális és az értékelő mellékneveknek, másrészt a pozitív és a negatív pólusú mellékneveknek. A fokozható melléknevek esetében olyan reprezentációra van szükség, amely az alap-, közép- és felsőfok közötti kapcsolatról is számot ad. A következőkben az egyszerűség kedvéért a dimenzionális melléknevek tárgyalására szorítkozunk.

7.5. A dimenzionális melléknevek jelentésábrázolása Tekintsük át azokat a nyelvi adatokat, amelyekről a jelentésábrázolásnak számot 10 kell tudnia adni (a) A fokozható melléknevek két lehetséges használata a kontrasztív és a nominális használat. (37) a. Péter magas. b. Péter 173 cm magas. A (37a) mondatban a ’magas’ melléknevet kontrasztív értelemben használjuk, a ’magas’ az ’alacsony’-nyal áll szemben. A nominális értelmezésre a (37b)10

Az alábbi áttekintésben Manfred Bierwischt követjük, akinek a dimenzionális melléknevek eddig legalaposabb vizsgálatát köszönhetjük (Bierwisch 1989:79–82).

182

7 A MELLÉKNÉV ben találunk példát. A kontrasztív értelmezés esetében szükségünk van az összehasonlítás alapjára, egy olyan C halmazra, amelyet a kontextus alapján határozhatunk meg. Ennek megfelelően a (37a) értelmezése (38a), ill. (38b). (38) a. Péter a C-hez viszonyítva magas. b. Péter magasabb, mint a C átlagértéke. Jelöljük ezt az átlagértéket NC -vel (az N a norma jele, tehát NC jelentése: a C halmazban meghatározott átlagérték, norma). A (38a,b)-ből közvetlenül leolvasható az alábbi tulajdonság. (b) Az alapfokú melléknév magában rejt egy középfokú összehasonlítást, ahol NC vel az összehasonlítás alapja. A melléknév lexikai jelentése lényegében független attól a morfoszintaktikai kontextustól, amelyben megjelenik. A dimenzionális melléknevek antonim párokba rendezhetők: nagy – kicsi, magas – alacsony, széles – keskeny. (c) Az antonim melléknevek ugyanazt a dimenziót azonosítják, de ennek a dimenziónak ellentétes értékeit jelölik. (d) Az antonim melléknevek kontrárius ellentétet fejeznek ki. A (d) azt jelenti, hogy az ’x nem nagy’-ból nem következik az ’x kicsi’, és az ’x nem kicsi’-ből nem következik, hogy ’x nagy’. Az ’x sem nem nagy, sem nem kicsi’ lehetséges állítás. Ez más szóval azt jelenti, hogy ’x megfelel NC-nek, sem nem nagyobb, sem nem kisebb NC-nél’. A (d) tulajdonság tehát egyenes következménye a (b) és (c) tulajdonságoknak. A (c) tulajdonságból következik az alábbi (e) tulajdonság is. (e) Középfokú összehasonlítás esetében az antonim párok ekvivalens mondatokat eredményeznek. Az (e)-re példa a (39a,b). (39) a. Péter magasabb Jánosnál. b. János alacsonyabb Péternél. Az alábbi példák az alapfokú és a középfokú összehasonlítás közötti kapcsolatot illusztrálják: (40) a. Péter magasabb Jánosnál. b. János nem olyan magas, mint Péter. (41) a. Péter nem magasabb Jánosnál. 183

7 A MELLÉKNÉV

b. János olyan magas, mint Péter. A (40a,b) és (41a,b) mondatok logikailag ekvivalensek (szinonimak). Tehát: (f) A középfokú és az alapfokú összehasonlító szerkezetek bizonyos értelemben duálisai egymásnak, mivel logikailag ekvivalens kijelentéseket fogalmaznak meg. Az (f) összefüggés azonban csak pozitív pólusú dimenzionális melléknevek esetében érvényes: (42) a. Péter nem kisebb Jánosnál. b. János éppolyan kicsi, mint Péter. A (42b) mondatban azt tesszük fel, hogy János is, meg Péter is kicsi (ez a mondat előfeltevése, l. a 12. fejezetet). Más szóval, a kicsi melléknév jelentése, szemben antonim párjával, a nagy melléknévvel, normától függő. Következésképpen a (42a,b) mondatok nem ekvivalensek. Az alábbi mondatokban a melléknevek mellett mértékegységet találunk: (43) a. János 173 cm magas. b. Péter 23 cm-rel magasabb. c. János 23 cm-rel alacsonyabb a bátyjánál. Tehát: (g) Mértékegység csak nominális értelemben használt melléknevekkel fordulhat elő. A melléknévre vonatkozó reprezentációs elképzelések többsége az (a)–(g) összefüggésekre keres magyarázatot. Ezek az elképzelések mind abból indulnak ki, hogy egy x tárgyhoz hozzárendelhető egy y érték a melléknév által meghatározott 11 skálán. A ’magas’ és ’alacsony’ esetében ez így fest. (44) a. [x[MAGAS y]] b. [x[ALACSONY y]] A (44a) képlet jelentése: ’a magas dimenziójában az x az y értéket kapja’, a (44b)é pedig: ’az alacsony dimenziójában (ami azonos a magas dimenziójával) az x az y értéket kapja’. Ezt a jelölési módot felhasználva az alábbi mondatokra először 11

Bierwisch (1989: 82). Bierwisch munkájában következetesen az itt javasolt ábrázolást használja a megszokottabb MAGAS(x,y), ill. ALACSONY(x,y) helyett; az új ábrázolás előnye a (45a–c) mondatok ábrázolása kapcsán már látható, ti. így válik lehetővé a mértékek közvetlen összehasonlítása. Az ALACSONY(x) predikátum felvétele a MAGAS(x) mellett egyáltalán nem felesleges, mivel – bár ugyanarról a dimenzióról van szó – a ’magas ’ tagadása nem jelent ’alacsony’-t és az ’alacsony’ tagadása nem jelent ’magas’-t.

184

7 A MELLÉKNÉV két ábrázolási változatot mutatunk be, majd az ábrázolást kiegészítjük úgy, hogy a mértékhatározó szerepéről is számot tudjunk adni. (45) a. Péter magas. b. Péter magasabb Jánosnál. c. Péter olyan magas, mint János. Első változat:

12

(46) a. λx[PÉTER[MAGAS x]] > NC b. λx[PÉTER[MAGAS x]] > λ x [JÁNOS[MAGAS x]] c. λx[PÉTER[MAGAS x]] ≥ λ x [JÁNOS[MAGAS x]] A (46) reprezentációban tulajdonságokat hasonlítunk össze, és természetesen az N C is tulajdonság, mégpedig a C-re vonatkozó átlagmagasság tulajdonsága. Ez a reprezentáció eleget tesz az (a), (b) és (f) tulajdonságoknak: az alapfok egy normát tételez fel, az alapfok speciális esete a középfoknak, és a középfokú és alapfokú összehasonlító szerkezetek egymás duálisai. Ezt a (47) mondat (48) alatti ábrázolása mutatja: (47) János nem magasabb Péternél. (48) ¬[λx[JÁNOS[MAGAS x]] > λ x [PÉTER[MAGAS x]]] A (48) ekvivalens a (46c)-vel, ez a [x≥y] és a [x
b. ∃x [[PÉTER[MAGAS x]] & [JÁNOS[MAGAS x]]]

c. ∀x [[JÁNOS[MAGAS x]] → [PÉTER[MAGAS x]]]

Ez a változat is eleget tesz az (a), (b) és (f) feltételeknek. A (49a) képlet azt fejezi ki, hogy Péter x magas és hogy az átlagmagasság nem x. Ez speciális esete a középfokú összehasonlításnak: a (49b) azt mondja, hogy Péter x magas, és hogy János nem x magas. Végül a (49c) egy implikáció: ha tetszés szerinti x magasságra áll, hogy x János magassága, akkor x Péter magassága is. A középfokú és alapfokú összehasonlítás duális volta is könnyen belátható. A második reprezentációs rendszerben a (47) ábrázolása az (50), amely logikailag ekvivalens a (49c)-vel. (50) ¬[∃x [JÁNOS[MAGAS x]] & [PÉTER[MAGAS x]]] 12

A (46) ábrázolás Cresswell (1976)-ot követi. Bierwisch ezzel az ábrázolással azt kívánta bemutatni, hogy a cresswelli alapgondolatra épülő ábrázolás nem tud az (a)–(g) kérdések mindegyikről számot adni. Az ábrázolás további változataiban is Bierwisch (1989)-et követjük.

185

7 A MELLÉKNÉV Mindkét változat azonban a (g) tulajdonság miatt további finomításra szorul, azaz meg kell teremtenünk annak a lehetőségét, hogy a mérték is része lehessen az ábrázolásnak. Alapfokú melléknév esetében a mérték bevezetése nem okoz gondot. Az (51) mondat reprezentációja mindkét változatban (vö. (52) és (53)) könnyen megadható. (51) Péter 173 cm magas. (52) λx [PÉTER[MAGAS x]] = 173 cm (53) ∃x [[PÉTER[MAGAS x]] & [173 cm x]] A középfokú összehasonlítás esetében azonban nem ilyen egyszerű a dolog. Az ábrázolásban ebben az esetben a szóban forgó skála értékein végzett aritmetikai műveleteket is meg kell adnunk. Ez vezet el bennünket az ábrázolás kibővített, harmadik változatához: Harmadik, kibővített változat: (54) a. ∃x1∃ x2∃x3[[PÉTER[MAGAS x1]] & [NC x2] & [x1 = x2 + x3]]

b. ∃x1∃x2∃x3[[PÉTER[MAGAS x1]] & [JÁNOS[MAGAS x2]] & [x1 = x2 + x3]] c. ∃x1∃x2[[PÉTER[MAGAS x1]] & [JÁNOS[MAGAS x2]] & [x1 ≥ x2]]

Ez a reprezentáció eleget tesz (a)-nak és (b)-nek: az (54a) speciális esete az (54b)-nek. Az is kimutatható, hogy az (f)-ben rögzített dualitás is teljesül. Ezenkívül azonban – és ezért jobb az első két változatnál – az (54a,b,c) változat lehetővé teszi a mértékek ábrázolását is. Az (51) mondat reprezentációja így fest: (55) ∃x1∃x2 [[PÉTER[MAGAS x1]] & [173 cm x2] & [x1 = x2]]

És ez az ábrázolás középfokú összehasonlítás esetében is jól működik: az (56) mondat ábrázolása (57). (56) Péter 20 cm-rel magasabb Jánosnál. (57) ∃x1∃x2∃x3[[PÉTER[MAGAS x1]] & [JÁNOS[MAGAS x2]] & [20 cm x3] & [x1 = x2 + x3]]

Az (57) reprezentáció az (54b) reprezentációval majdnem azonos, abban különbözik tőle, hogy tartalmazza x3 mértékét. A felsorolt változatok egyike sem fedi azonban le a (c), (d) és (e) tulajdonságokat. A (d) tulajdonságról számot adhatnánk jelentésposztulátumok segítségével. Ebben az esetben azonban minden antonim párra (58)-szerű összefüggéseket kellene posztulálnunk. (58) [x [MAGAS y]] → [x [ALACSONY y]] 186

7 A MELLÉKNÉV Ezzel azonban egy fontos általánosítástól esünk el. Ezenkívül az (58)-szerű posztulátumok nem tudnak számot adni arról, hogy a ’magas’ és az ’alacsony’ ugyanazt a dimenziót azonosítják, csak ennek a dimenziónak különböző részeire vonatkoznak. Problémát okoz az [x[ALACSONY y]] értelmezése is: mit jelent tulajdonképpen az ’alacsonyság’? Az ’alacsony’ megfordítja a skálát: a ’magas’ dimenziójában nem ’felfelé’, hanem ’lefelé’ mérünk. A skála megfordítása azt jelenti, hogy például a (59) mondatnak a három reprezentációs változatban a (60a,b,c) reprezentációkat kell tulajdonítanunk. (59) Péter alacsonyabb Évánál. (60) a. λx[PÉTER[MAGAS x]] < λ x [ÉVA[MAGAS x]] b. ∃x [¬[PÉTER[MAGAS x]] & [ÉVA[MAGAS x]]]

c. ∃x1∃ x2∃x3 [[PÉTER[MAGAS x1]] & [ÉVA[MAGAS x2]] & [x1 = x2 − x3]]

Más szóval, az első reprezentációs változatban ’>’-t’<’-val kell felcserélnünk, a másodikban a tagadás a konjunkció első tagja elé kerül, a harmadikban az aritmetikai részben a ’ + ’ helyére ’ − ’ kerül. A (60a,b,c)-nek azonban automatikusan következnie kellene az alacsony melléknév lexikai jellemzéséből. Mindebből az következik, hogy bármelyik reprezentációs elméletet választjuk is, a dimenziós melléknevek (a)–(g) tulajdonságainak jellemzéséhez a javasoltaknál bonyolultabb szemantikai ábrázolásokra van szükség, amelyeknek további részletezésére itt 13 nem térhetünk ki.

7.6. A melléknévi jelzős szerkezet értelmezési lehetőségei Egyes melléknevek jelzőként használva a jelzett szótól, a főnévi alaptagtól függően különböző módon értelmezhetők. Ismert dolog, hogy más a jó ember, jó előadás, 14 jó megoldás, jó kés, jó autó esetében a jó melléknév jelentése. A dimenzionális melléknevek esetében, mint azt az előző pontban láttuk, csak az NC változik, a melléknév értelmezése lényegében változatlan. Más a gyors kocsi és a könnyű probléma, az első esetben a ’kocsi mozgása gyors’, a másodikban ’könnyű a 15 problémát megoldani’. Ebben a pontban ezt a kérdést járjuk körül részletesebben. (a) A jelzői melléknevek egy része az alábbi képlettel explikálható: 13

Bierwisch (1989) az eddigieknél lényegesen adekvátabb ábrázolást dolgoz ki tanulmányának további részeiben. A javasolt módszerrel olyan mondatok jelentésábrázolásáról is számot tud adni, mint Az asztal magasabb, mint amilyen széles, A deszka nagyon hosszú, Péter majdnem olyan sovány, mint a testvére, Az asztal nem olyan rövid, mint a deszka stb. 14 A jó melléknév különböző jelentéseire vonatkozóan l. Vendler (1967:172-195)-öt. 15 A következőkben felhasználjuk Zeno Vendler a melléknevekről szóló munkájának néhány gondolatát (Vendler 1968). Vendler volt az első, aki a melléknevek szemantikai osztályait azok szintaktikai viselkedése alapján próbálta meghatározni.

187

7 A MELLÉKNÉV

(61) ADJ N ↔ N, amely ADJ Ebben az esetben az attributív használat ekvivalens a predikatív használattal. Ide tartoznak például a színnevek: (62) a barna kalap ↔ a kalap, amely barna De ebbe a csoportba tartozik jó néhány további melléknév is: éhes gyermek ↔ gyermek, aki éhes; nedves kendő ↔ kendő, amely nedves; beteg asszony ↔ asszony, aki beteg; süket kutya ↔ kutya, amely süket. Ez a melléknévosztály megegyezik a 7.4. pontban említett abszolút melléknevek osztályával. Az (a) osztályba tartozó melléknevekkel jelölt tulajdonság az alárendelt fogalomról a fölérendelt fogalomra is átvihető. Más szóval, az ’éhes gyermek’ egyúttal ’éhes ember’, a ’süket kutya’ egyúttal ’süket állat’. (b) A dimenzionális mellékneveknél, mint láttuk, egy átlagértékhez, normához 16 viszonyítunk, amelynek általános képlete: (63) ADJ N ↔ N, amely ADJ az NC -hez képest (64) nehéz bőrönd ↔ bőrönd, amely a bőröndök átlagsúlyához képest nehéz (c) -ó/-ő képzős deverbális főnevek esetében a melléknévi jelző az alapigét módosíthatja: gyors futó ↔ valaki, aki gyorsan fut, jó író ↔ valaki, aki jól ír, megbízható vezető ↔ valaki, aki megbízhatóan vezet valamit. Az általános képlet: (65) ADJ N ↔ x, aki ADV V ahol derivációs kapcsolat van egyrészt az ADJ és az ADV, másrészt az N és a V között: az ADV-t az ADJ-ból, az N-t a V-ből képeztük. Az (a)–(b) és a (c) melléknévosztály elemei mondatban általában nem koordinálhatók: (66) a. a szőke és magas táncos b. *a szőke és gyors táncos Az -ó/-ő képzős deverbális főneveken kívül olyan főnevek, amelyekhez bizonyos funkciókat rendelünk hozzá, az ún. funkciónevek is nehezen férnek össze az (a) osztályhoz tartozó melléknevekkel: (67) a.

??

b.

??

szőke király magas anya

16

Az értékelő melléknevek esetében is viszonyításról van szó, de ebben az esetben a viszonyítás alapja nem egy átlagérték, hanem egy elvárt norma. A viszonyítási alapot feltételező melléknevek, mint fentebb láttuk, a relatív melléknevek osztályába tartoznak.

188

7 A MELLÉKNÉV

(68) a. igazságos király b. gondos anya A (c) típusú melléknevekkel jelölt tulajdonság nem vihető át minden további nélkül az alárendelt szóról a fölérendelt szóra: a gyenge király nem feltétlenül gyenge ember, a jó író nem feltétlenül jó ember, a megbízható vezető sem feltétlenül megbízható ember. (d) A melléknevek negyedik típusát a következő példák mutatják be: (69) könnyű feladat, nehéz nyelv, kényelmes szék Könnyű feladat az olyan, amelyet könnyen lehet megoldani; nehéz az a nyelv, amelyet nehéz elsajátítani; kényelmes az a szék, amelyben kényelmesen lehet ülni. A (69) jelzős szerkezetek alaptagja a jelzős szerkezethez hozzáértett ige tárgya vagy határozóragos vonzata. A releváns igét vagy igéket mindennapi ismereteink alapján határozzuk meg. A (69) jelzős szerkezet értelmezésének általános sémája: (70) ADJ N ↔ N, amelyet ADV V ahol V a rekonstruált ige. A (c) és a (d) melléknévosztály közötti fő különbség tehát az, hogy míg a (c) osztály melléknevei egy entitás funkcióit jellemzik, azaz azt, hogy a szóban forgó entitás mit tesz, vagy mit szokott tenni, a (d) osztály elemei azt fejezik ki, hogy a szóban forgó entitással mit lehet tenni, vagy mit szokás tenni. A jó melléknév mind a (c), mind pedig a (d) osztályba tartozhat. (71) a. X miben jó? b. X jó író. (= jól ír) (72) a. X mire jó? b. X jó szék. (= jó rajta ülni) Az említetteken kívül van még néhány kisebb, azaz kevesebb elemet tartalmazó melléknévosztály is, amelyeknek a tárgyalásától eltekintünk. Egynél több melléknévi jelző esetében a fenti osztályok szerepet játszanak 17 a melléknévi jelzők sorrendjének megállapításában. Ilyen esetben általában mindig találunk semleges vagy jelöletlen sorrendet. Az eltérés ettől a sorrendtől 17

A szintaktikai kritériumok alapján megállapított melléknévosztályok esetében a melléknévi jelzők sorrendjének megállapítására Vendler (1967) tett először javaslatot. Vendler többek között olyan példákat vizsgál, mint beautiful white wooden house, comfortable red chair, big rectangular green Chinese carpet. A sorrendet a melléknevek szintaktikai tulajdonságaival hozza összefüggésbe: „It can be expected […] that the natural order of adjectives be a function of the transformational operations appropriate to the various kinds of adjective. […] the order of their application is the order stipulated by the classification of the adjectives” (op.cit.: 127).

189

7 A MELLÉKNÉV két esetben lehetséges úgy, hogy a grammatikalitás ne sérüljön: (a) kontrasztív értelmezés, illetőleg (b) szünettel jelzett hatóköri változtatás esetében. Az elsőre példa a kínai nagy zöld váza és nem a japán, a másodikra a nagy, kényelmes, piros fotel. A jelöletlen sorrendtől való eltérés némely esetben grammatikailag helytelen szerkezethez is vezethet. A sorrendi változatok általában abban az esetben lehetnek egyformán jelöletlenek, ha a sorrend hatóköri viszonyokat is jelez, vagyis ha a sorrend változása szemantikai különbséget fejez ki. Utóbbira példa a máltai fekete Madonna–fekete máltai Madonna. A sorrendi problémákat az alábbi példák illusztrálják. (73) a. hosszú lengyel szó 18

b. lengyel hosszú szó (74) a. nagy fehér ház b.

??

fehér nagy ház

(75) a. kényelmes nagy piros fotel ?

b. piros kényelmes nagy fotel c.

??

nagy piros kényelmes fotel

(76) a. nagy zöld kínai váza b.

??

c.

??

kínai zöld nagy váza

zöld kínai nagy váza

A (73a,b) példában hatóköri különbséget találunk: az első esetben a lengyel szavak halmazából választjuk ki a hosszú szavakat, a másodikban a hosszú szavak halmazából a lengyel szavakat. A lengyel és a hosszú melléknév nem koordinálható: (77) a. *lengyel és hosszú szó b. *hosszú és lengyel szó Ebből arra következtethetünk, hogy a (73a,b)-ben alárendelő szerkezettel van dolgunk: (78) [ADJ [ADJ N]NP]NP A (74)–(76) példasorokban az (a) sorrend a természetes, az ettől a sorrendtől való eltérés néha csak szokatlan, máskor azonban teljesen elfogadhatatlan szerkezetet eredményez. A (74b)-ben a fehér kiemelésével (fókuszálásával) azonban helyes szerkezet áll elő: fehér nagy ház. Hasonló módon a (75)–(76) példái is elfogadhatóvá tehetők: piros kényelmes nagy fotel, nagy kényelmes piros fotel, kínai nagy zöld váza, zöld nagy kínai váza. Minden kiemelésnél azonban a többi melléknév 18

Például keresztrejtvény megfejtésekor kereshetünk egy hosszú lengyel szót, de kereshetünk egy lengyel hosszú szót is. A második esetben sem kell kontrasztív értelmezést feltételeznünk.

190

7 A MELLÉKNÉV sorrendje azonban változatlan marad. A másik lehetőség, hogy a melléknévi jelzőket ’rendezetlen halmazként’ értelmezzük, ilyenkor minden jelző után szünetet tartunk: kínai, nagy, zöld, váza. Vajon milyen szemantikai elvekkel magyarázható a melléknévi jelzők természetes sorrendje? Figyeljük meg, hogy a jelzett szóhoz legközelebb a népnevek és a színnevek állnak, amelyek az (a) csoportbeli melléknevekhez tartoznak. Viszonyuk a jelzett szóhoz a legegyszerűbb, attributív használatuk könnyen levezethető a predikatív használatból: kínai váza–a váza, amely kínai; fehér ház–a ház, amely fehér. A dimenzionális melléknevek a (b) melléknévosztályhoz tartoznak. Ezek a melléknevek, mint tudjuk, összehasonlítási alap nélkül nem értelmezhetők: nagy ház– olyan ház, amely a házak átlagos nagyságánál nagyobb. Ugyan ebben az esetben is levezethető az attributív használat a predikatívból, de a melléknév szemantikája bonyolultabb. A (74a,b) közötti különbség azzal magyarázható, hogy a (74a)-ban a jelzett szó előtt közvetlenül az egyszerűbb szemantikai szerkezetű színnév áll, míg a (74b)-ben a bonyolultabb szemantikai szerkezetű dimenzionális melléknév áll hozzá közelebb. A kényelmes melléknév, a számunkra releváns jelentésében, mindig feltételez egy igét, amelynek határozóragos vonzata az a főnév, amelyet a ’kényelmes’ melléknévvel jellemzünk: kényelmes fotel–olyan fotel, amelyben kényelmesen lehet ülni; kényelmes ágy–olyan ágy, amelyben kényelmesen lehet feküdni. A kényelmes melléknév, mint ahogy azt fentebb láttuk, a (d) melléknévosztályba tartozik, s ennek az osztálynak a melléknevei az (a) és (b) melléknévosztály elemeinél bonyolultabb szemantikai szerkezetűek. A (75a) szerkezet tökéletes: benne a melléknévi jelzők sorrendje bonyolultsági fokuknak felel meg: a jelzett szóhoz legközelebb áll az (a)-típusú melléknév, utána következik a (b)-típusú melléknév, a (d)-típusú melléknév jobbról balra a sorban az utolsó. A (75b)-ben a sorrend jobbról balra (b)–(d)–(a), a (75c)-ben pedig (a)–(d)–(b). Megfigyeléseinkből tehát a következő általánosítást szűrhetjük le: (79) A melléknévi jelzők jelöletlen sorrendje a melléknevek szemantikai szerkezetének a bonyolultságát jelzi: minél bonyolultabb szemantikai szerkezetű a melléknév, annál távolabb kerül a jelzett szótól. Az (a)–(d) melléknévosztályok egyúttal a szemantikai bonyolultság fokait is jelzik. Ha a ’szemantikailag bonyolultabb’ viszonyt „≫”-val jelöljük, akkor a bonyolultsági viszonyokat a (80) képlettel adhatjuk meg: (80) (d) ≫ (c) ≫ (b) ≫ (a)

Jegyezzük azonban meg, hogy nyilvánvaló okok miatt (c) (pl. jó táncos–jól táncol) és (d) osztálybeli melléknév (könnyű probléma–probléma, amelyet könnyű megoldani) nem fordulhat elő ugyanabban a főnévi szerkezetben. A (76a,b,c) szerkezetek azt mutatják, hogy osztályozásunk további finomításra szorul: mind a népnév (kínai), mind pedig a színnév (zöld) (a)-típusú melléknév, a népnévnek azonban általában meg kell előznie a színnevet: szőke olasz lány– 191

7 A MELLÉKNÉV ??

olasz szőke lány. Hipotézisünkből az következik, hogy a népnév szemantikai szerkezete a színnév szemantikai szerkezeténél egyszerűbb. Ez valószínűleg így is van: a népnév állandó tulajdonságot jelöl, a színnév nem, vagy legalábbis nem feltétlenül; az állandó tulajdonság valószínűleg szemantikailag egyszerűbb szerkezetet tételez fel, mint a változó. Ezenkívül a melléknévként használt népnév nem fokozható, a színnév általában igen. A színnév ugyanannak a színnek különböző árnyalatait fejezheti ki és a különböző színtartományok között van átmenet. Hasonló a probléma a dimenzionális és az értékelő melléknevek sorrendje esetében. A dimenzionális melléknevek viszonyítási alapja objektív: az egerek átlagnagysága, a szobák átlagmagassága mérhető. Ezzel szemben az értékelő melléknevek esetében a viszonyítási alap általában szubjektív: a film szép (mihez képest?), Péter lusta (mihez képest?). A szubjektív viszonyítási alap nem határozható meg pontosan. E bizonytalanság miatt az értékelő melléknevek szemantikáját a dimenzionális melléknevekénél bonyolultabbnak tekinthetjük. Hipotézisünk szerint tehát jelöletlen esetben az értékelő melléknév megelőzi a ?? dimenzionális melléknevet és a tények valóban ezt mutatják: szép nagy ház – nagy ?? szép ház, furcsa lapos tárgy – lapos furcsa tárgy. A (79) hipotézisból az is következik, hogy amennyiben van olyan melléknév, amelynek szerkezete a (d)-típusú melléknevekénél is bonyolultabb, akkor az ilyen melléknévnek sorrendben a (d)-típusú melléknév elé kell kerülnie. A kellemes melléknév a (d) osztályhoz tartozik: kellemes feladat–feladat, amelynek elvégzése kellemes. A lehetséges melléknév viszont az eddig tárgyalt melléknévosztályok egyikébe sem tartozik. A lehetséges nemcsak egy eseményt tételez fel: ’az e esemény lehetséges’, hanem egy kompatibilitási relációt is: az e esemény akkor lehetséges, ha kompatibilis egy háttérhalmazzal (l. a 11. fejezet 1.2. pontját). Nem férhet tehát kétség ahhoz, hogy a lehetséges melléknév szemantikai szerkezete a kellemes melléknévénél bonyolultabb, sorrendben tehát meg kell előznie az utóbbit. A nyelvi adatok igazolják ezt az előrejelzést: (81) a. egy lehetséges kellemes feladat b. *egy kellemes lehetséges feladat Ezzel tehát egy lehetséges magyarázatot kaptunk a melléknévi jelzők jelöletlen 19 sorrendjére vonatkozóan. 19

A melléknévi jelzők sorrendjének problémájával tipológiai szempontból többek között Hetzron (1978) és Dixon (1976) foglalkozott. A tipológiai vizsgálat azt mutatja, hogy a nyelvek a jelöletlen sorrendben különbözhetnek egymástól. Így Dixon rámutat arra, hogy míg a magyarban a jelöletlen sorrend az értékelő melléknév > dimenzionális melléknév > kor > fizikai tulajdonság > szín, addig a teluguban (dravida nyelvcsalád) a sorrend értékelő > kor > dimenzió > fizikai tulajdonság > szín, a szelepetben (csendes-óceáni nyelv) a jelöletlen sorrend dimenzió > fizikai tulajdonság > értékelő > kor > szín. Az eltérések feltűnően nagyok, a különbségekre magyarázatot nem találtam.

192

7 A MELLÉKNÉV Mielőtt a melléknévképzés szemantikájából adnánk ízelítőt, érdemes még a logikai szemléletmódból eredő intenzionális és extenzionális módosítás kérdésére, ill. ennek a megkülönböztetésnek a melléknevek sorrendjében játszott szerepére kitérnünk. Egy módosító intenzionális, ha a főnév által jelölt entitás szemantikai jellemzésének valamelyik tulajdonságára és extenzionális, ha az entitásra mint egészre vonatkozik. A hosszú opera esetében a hosszú intenzionális, mert az opera egy tulajdonságára, ti. esemény-voltára és annak időtengelyére vonatkozik. A hosszú asztal esetében ezzel szemben a hosszú nem vonatkozhat az asztal inherens tulajdonságára, mivel az asztalnak nincs a hosszúságra vonatkozó inherens tulajdonsága. Mármost megfigyelhető, hogy az intenzionális módosítók megelőzik 20 az extenzionális módosítókat. Ezzel azonban csak kétfelé osztottuk a módosítókat, az intenzionális és extenzionális módosítókon belüli sorrendet további kritériumok alapján kell tudnunk meghatározni.

7.7. A melléknévképzés néhány szemantikai szempontja Melléknév képezhető főnévből, melléknévből és igéből. Főnévből produktív módon képezhetünk melléknevet az -i képzővel (művészet + i, egyetem + i), a -beli képzővel (intézet + beli, osztály + beli), a -(j)ú/-(j)ű képzővel ((hosszú) haj + ú, (piszkos) kez + ű), az -s/-os/-es/-ös képzővel (kavics + os, föld + es, fá + s) és az -(a)tlan/ -(e)tlen, -talan/-telen képzővel (só + tlan, csillag + talan); melléknévből az -as/-es képzővel (városi + as, szegedi + es); igéből az -ós/-ős képzővel (ropog + ós, fél + ős), az -(a)tlan /-(e)tlen képzővel, és – amennyiben összetett képzőnek tekintjük őket – a -ható/-hető, ill. a -hatatlan/-hetetlen képzővel (olvas + ható, mér 21 + hető; olvas + hatatlan, mér + hetetlen). A szóképzés szemantikai vonatkozásai két oldalról közelíthetők meg. Egyrészt a szóképzésnek lehetnek a morfológiai és fonológiai szempontokon túl szemantikai feltételei is, amelyek a szóképzési szabályok bemenetének részét képezik. Másrészt azt is meg kell tudnunk adni, hogy a szóképzési szabály eredményének mi a jelentése. Mindkét szempont a melléknév esetében bonyolultabb, mint a főnév esetében: a melléknév morfoszemantikája a főnévénél lényegesen gazdagabb. Ebben a pontban három melléknévképző A jelöletlen sorrend magyarázatát korábban többen is megkísérelték. Hansjakob Seiler a melléknevek alkalmazhatósági körének kiterjedtségében látja a probléma lényegét (Seiler 1978a). E szerint minél szűkebb egy melléknév alkalmazhatósági köre, annál közelebb kerül az a jelzett szóhoz. Így a színnév közelebb kerül a jelzett szóhoz, mint a dimenzionális melléknév és a dimenzionális melléknév közelebb, mint az értékelő melléknév. A magyarázat problematikus voltára vonatkozóan l. Frawley (1992:484)et. Hetzron (1978) a szubjektivitás/objektivitás fokaiban keresi a magyarázatot: minél objektívebb egy tulajdonság, annál közelebb kerül az őt jelölő melléknév a jelzett szóhoz. Bár mindkét magyarázat sok esetben jól működik, egyikük sem tud teljes magyarázatot nyújtani. 20 L. Siegel (1980)-at. 21 A Strukturális magyar nyelvtan alaktani kötetében a szóképzésről szóló fejezetben (Kiefer – Ladányi 2000), Komlósy (1992)-t követve, a -ható/-hető toldalékot komplex képzőnek tekintjük, a -hatatlan/hetetlen toldalékot viszont szételemezzük.

193

7 A MELLÉKNÉV segítségével mutatjuk be a melléknév morfoszemantikájának néhány érdekesebb kérdését.

7.7.1. A -(j)ú/-(j)ű képző Ez a képző, mint tudjuk, olyan melléknevet képez, amely szintaktikai szempontból hiányos, ami azzal magyarázható, hogy maga a képző egy argumentumot 22 tartalmaz, amelynek betöltése teszi csak teljessé a szerkezetet. A képzés morfológiai és szintaktikai vonatkozásaira itt nem térünk ki. Megjegyezzük ? ? ? azonban, hogy a fejű, orrú, lábú a szintaktikai feltételek teljesülése esetében válik teljessé: kerek fejű, nagy orrú, háromlábú. A jelzett főnevet is tartalmazó teljes jelzős szerkezet (82) alatt található: (82) [Det [[ADJ N1] + (j)ú/-(j)ű]]ADJ N2]DP ahol a DP a határozott főnévi szerkezet jele, a két főnevet a könnyebb hivatkozás kedvéért láttuk el indexszel. Bennünket itt most a szóban forgó melléknévképzés szemantikai korlátai érdekelnek. Az alábbi példák azt mutatják, hogy a képzés nem mindig lehetséges: (83) *(a) két autójú férfi, *(a) tetőcsomagtartójú autó, *(a) sok lámpájú terem, *(a) tavaszi virágú kert, *(a) sötét felhőjű ég Általános megfigyelés szerint a képzés alapjául szolgáló N1 főnév jelöltje elidegeníthetetlen része vagy dimenziója kell hogy legyen a szerkezet N2 alaptagjával jelölt személynek vagy dolognak. Márpedig az autó nem lehet elidegeníthetetlen tulajdonsága a férfinak, a tetőcsomagtartó az autónak, a lámpa a teremnek, a virág a kertnek, a felhő az égnek. Az ’x elidegeníthetetlen része ynak’ azt jelenti, hogy ’x szükségszerűen y-hoz tartozik’, az ’x nem elidegeníthetetlen része y-nak’ pedig azt, hogy ’x nem tartozik szükségszerűen y-hoz, x leválasztható y-ról’. A Péter anyja az első, a Péter könyve a második típusú viszonyt példázza. A kétféle viszonynak sok nyelvben morfológiai jelei is vannak: a magyarban az (j)a/-(j)e közötti választás némely esetben az ’elidegeníthető – nem elidegeníthető’ kategóriáktól függ: a ruhának anyaga van, a kereskedőnek viszont anyagja, a háznak csak ablaka lehet, az asztalosnak viszont lehet ablakja. A kínaiban külön partikula, a -de jelzi az elidegeníthető birtoklást: Shu shi wo-de [könyv van enyém] ’A könyv az enyém’, szemben az elidegeníthetetlen wo jia ’a családom’-mal, ahol a -de partikula nem jelenik meg. Többféle rész–egész viszony különböztethető meg: 22

23

A képző szintaxisával Laczkó Tibor foglalkozott részletesen (Laczkó 2000b). A rész–egész viszony taxonómiája Winston et al. (1987)-ben található; a rész–egész viszony legteljesebb szemantikai tárgyalására vonatkozóan l. Moltmann (1997)-et. 23

194

7 A MELLÉKNÉV a. (a) A rész szervesen hozzátartozik az egészhez, a rész nem választható le az egészről anélkül, hogy az egész meg ne szűnne, csonkává ne válna. Ilyen viszony áll fenn például a testrészek és a test között: a fej szerves része a testnek. De ilyen viszony áll fenn a székláb és a szék, a kerék és az autó között. Nincs láb nélküli szék, kerék nélküli autó, fej nélküli ember. b. (b) Az egész és annak komponensei közötti viszony: egy tárgynak vannak tipikus kellékei, amelyek mintegy hozzátartoznak a tárgy képzetéhez: a kapának van nyele, a csészének van füle, a fának van lombja, a vadnak van 24 szarva. A nyeletlen kapa is kapa (ha nem is használható nyél nélkül), a fületlen csésze is csésze; a (lombhullató) fák télen lehullatják a lombjukat, mégis fák maradnak. c. (c) A gyűjtőnév által jelölt halmaz és annak egyik eleme közötti viszony: az erdőnek része a fa, a birkanyájnak a birka, a tömegnek az ember. d. (d) Az anyag és annak adagjai v. mennyiségei közötti viszony is rész–egész viszony: kenyér és egy szelet kenyér, bor és egy akó bor, föld és egy kupac föld. e. (e) Két dolog között lehet olyan járulékos viszony is, amely csak annyit fejez ki, hogy a két dolog együtt szokott járni, anélkül, hogy az egyik része lenne a másiknak. Az ételt sózni szokták, az emberek általában ruhát viselnek, az írásnak, beszédnek lehet stílusa. A viszony ebben az esetben egy tulajdonságnak egy tárgyhoz, személyhez való hozzárendeléséből áll. Az (a) típusú rész–egész viszony az elidegeníthetetlenségre jellemző. A (c) és (d) viszony esetében az elidegeníthetőség nem kerül szóba. A (b) és az (e) viszony esetében a rész elidegeníthető anélkül, hogy az egész megszűnne egésznek lenni. A (84a)-ban található szerkezetek az (a) típusú rész–egész viszonyt illusztrálják, a (84b)-ben találhatóak pedig a (b) típusút; a szerkezetek mind jól formáltak: (84) a. (a) kerek fejű férfi, (a) nagy orrú fiú, (a) háromlábú szék, (a) hatszög alakú ház, (a) háromkerekű autó b. (a) dús lombú fa, (a) csorba fülű csésze, (a) hosszú nyelű kapa A férfinak elidegeníthetetlen tulajdonsága a fej, a fiúnak az orr, a széknek a láb, a háznak az alak, az autónak a kerék. A fák tipikus tulajdonsága a lomb, a csészének a fül, a kapának a nyél. Vannak olyan kellékek is, amelyek hozzátartoznak az alapszóval jelölt személyhez vagy tárgyhoz. Erről szól a fenti (e) pont alatt említett járulékos viszony. Ilyen járulékos viszonyt találunk például a ruházat és annak viselője között: (85) (a) barna kabátú férfi, (a) piros pulóverű nő, (a) virágos kalapú lány 24

Boltban kapát nyéllel vagy nyél nélkül kérhetünk, ezért van itt (b) és nem (a) típusú viszonyról szó.

195

7 A MELLÉKNÉV Ilyen esetben azonban nem ritka az ingadozás az -s/-os/-es képző és a -(j)ú/-(j)ű képzős alakok között: (86) (a) barna kabátos férfi, (a) piros pulóveres nő De: *(a) virágos kalapos lány. A képzés szemantikai feltétele tehát így fogalmazható meg: (87) A (83) szerkezet akkor jól formált, ha N1 jelöltje vagy elidegeníthetetlen (vagy annak tekintett) része az N2 jelöltjének, vagy annak tipikus kelléke. Helyes eredményt kapunk tehát az (a), (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében. Ugyanakkor nincs *dús fájú erdő, *magas emberű tömeg, *egy akójú bor, *három szeletű kenyér, a (c) és (d) rész–egész viszony esetében tehát nem működik a képzés.

7.7.2. A fosztóképző Főnévből a -atlan/-etlen, -talan/-telen képzővel képezhető melléknév, az ilyen mellékneveket tartalmazó DP szerkezete (88) alakú: (88) [Det [N1 + -atlan/-etlen, -talan/-telen]ADJ N2]DP Példák: (89) a. lombtalan fa, nyeletlen kapa, fületlen csésze, szarvatlan vad, szőrtelen test b. sótlan leves, ruhátlan ember, stílustalan írás, nőtlen férfi A fosztóképző és a -(j)ú/-(j)ű közötti kapcsolat első látásra feltűnik. Főnevek esetében a fosztóképzővel való toldalékolás lehetőségét is lényegében az N1 és az N2 főnév jelöltje között fennálló rész–egész viszony határozza meg. A fosztóképző akkor használható, ha az N1-gyel és az N2-vel jelölt tárgy között olyan rész–egész viszony áll fenn, amely lehetővé teszi az N1-gyel jelölt tárgynak az N2vel jelölt tárgyról való leválasztását, ami csak a (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében lehetséges. Tehát a szabály: (90) Az N1 főnév akkor kaphat fosztóképzőt, ha N1 és N2 jelöltje között (b) vagy (e) típusú rész–egész viszony áll fenn. A (89a) példák a (b), a (89b) példák az (e) típusú rész–egész viszonyt fejezik ki. A (c) típusú rész–egész viszony esetén helytelen alakzatokat kapunk. (91) *fátlan erdő, *embertelen (’ember nélküli’) tömeg, *birkátlan/kecskétlen nyáj A (d) típusú rész–egész viszony esetén pedig a releváns morfológiai alakzatokat nem tudjuk képezni. 196

7 A MELLÉKNÉV Az elidegeníthetetlen dolgokat jelölő főnevek fosztóképzős származékai csak átvitt értelemben használhatók: szívtelen ember, lelketlen férfi, fejetlen népség.

7.7.3. Az -i melléknévképző Az -i melléknévképző termékenyen csak főnevekhez járul, de a főnevek közül sem mindegyikhez. A képző a következő jelentésekben kapcsolható produktívan 25 főnevekhez. (a) Az alapszóban megnevezett személyhez tartozó, azt jellemző. A köznevek közül a képzés alapszavai lehetnek a foglalkozást, funkciót, pozíciót jelölő szavak: professzor + i, orvos + i, elnök + i, tanár + i. A tulajdonnevek közül a személynevek lehetnek a képzés alapszavai: kossuth + i, kohl + i, clinton + i. (b) Az alapszóban megnevezett intézményhez tartozó, azzal kapcsolatos. Az alapszavak értelemszerűen intézménynevek: bíróság + i, minisztérium + i, akadémia + i, egyetem + i, parlament + i. (c) Az alapszóban megnevezett helyről való, oda tartozó. Az alapszavak helyet jelentő tulajdonnevek (földrajzi nevek): magyarország + i, apatin + i, egerszeg + i, alföld + i, balaton + i. (d) Az alapszóban megnevezett fogalommal kapcsolatos. A produktív képzés alapszavai: (1) elvont fogalmat jelölő -ás/-és képzős főnevek: mérés + i, látás + i, fűtés + i, cselekvés + i, pihenés + i; (2) művészeti ágak és tudományterületek megnevezései: építészet + i, festészet + i, teológia + i, történelm + i, irodalm + i, zene + i, etika + i. (e) Az alapszóban megnevezett időponthoz vagy időtartamhoz kapcsolódó. Az alapszavak időpontot jelölő főnevek: óra + i, nap + i, hav + i, év + i, délelőtt + i, tavasz + i. Egyes esetekben a képzésnek morfológiai okokra visszavezethető akadályai vannak, amelyekre itt nem térünk ki. Mint látható, az -i képző jelentése általában így írható körül ’az alapszóban megnevezett dologhoz tartozó vagy vele kapcsolatos’. Más szóval, az -i képzővel azt fejezzük ki, hogy az alapszó (N1) és a belőle képzett melléknév által jellemzett szó (N2) között valamilyen viszony, reláció áll fenn: elnöki zárszó, kossuthi gondolat, minisztériumi tisztviselő, alföldi bor, mérési eredmény, irodalmi est, 25

L. Kiefer – Ladányi (2000:175–183)-at.

197

7 A MELLÉKNÉV tavaszi hangulat. Az N1 és N2 közötti viszonyt REL-lel jelölhetjük, az -i képzővel kifejezett általános viszonyjelentést tehát a (92) képlettel adhatjuk meg. (92) REL(N1, N2) Az alapszó, az N1 és az N2 jelentésének változásával a REL jelentése is változik. Például: miniszteri rendelet ’a miniszter által kiadott, aláírt rendelet’, miniszteri biztos ’a miniszter által megbízott tisztviselő’, miniszteri autó ’az az autó, amelyet a miniszter használ’, miniszteri fizetés ’a minisztert megillető fizetés’. Ha N2 cselekvéssel kapcsolatos, akkor az N1 jelentése ’a minisztertől eredő, a minisztertől végzett’; ha viszont N2 nem cselekvést jelentő főnév, akkor N1 jelentése ’a miniszterhez tartozó, őt megillető’. Kettőnél több jelentést találunk az alábbi esetben: (a) egyetemi épület, egyetemi könyvtár, egyetemi aula; (b) egyetemi beiratkozás, egyetemi előadás, egyetemi szigorlat; (c) egyetemi adjunktus, egyetemi hallgató, egyetemi polgár; (d) egyetemi énekkar, egyetemi sportkör; (e) egyetemi fokozat, egyetemi végzettség, egyetemi oklevél; (f) egyetemi ösztöndíj, egyetemi fizetés, egyetemi támogatás. Az (a) példákban az N2 konkrét főnév, a vele jelölt dolog az egyetemhez tartozik. A (b) példákban ezzel szemben az N2 cselekvést jelöl, ebben az esetben tehát az egyetemen történő, ott végzett cselekvésről van szó. Az N2 személyre vonatkozik a (c) példákban, ezeknek értelmezése ennek megfelelően ’az egyetemen működő személy’. Személyek csoportjáról van szó a (d) példákban, jelentésük ’az egyetemen működő csoport’. Az (e) példákban az N2 címet, rangot jelöl, jelentésük ennek megfelelően ’az egyetemtől kapott cím, fokozat’. Végül az (f) példákban az N2 pénzt, anyagi eszközt jelent, a példák jelentése az (e) példákétól csak abban különbözik, hogy ebben az esetben az egyetemtől kapott pénzről, támogatásról van szó. A REL(N1, N2) konkrét értelmezésekor tehát ismernünk kell mind az N1, mind pedig az N2 szótári jellemzését, ami a legszorosabban vett szemantikai kérdés. A két szótári jellemzés azonban még nem teszi lehetővé az N1 és az N2 közötti viszony pontos meghatározását. Ez csak a mindennapi ismereteinken alapuló konceptuális műveletek segítségével történhet.

7.8. Összefoglalás A melléknév jelentését mind a főnév, mind pedig az ige jelentésétől el kell tudnunk különíteni, mivel mindhárom szófaji kategóriához tartozó elemek alkalmasak arra, hogy logikai értelemben vett tulajdonságot jelöljenek. A magyarban a melléknév és az ige jelentésének a megkülönböztetésekor formai kritériumokra is támaszkodhatunk (pl. nincs olyan melléknévi toldalék, amely időt, módot vagy aspektust jelölne). A melléknévi jelentéssel csak az állapotigék vagy a nem ágensi szerepű alanyt kívánó tárgyatlan igék jelentése vethető össze. Az utóbbiak azonban, szemben az előbbiekkel, mindig időhöz, módhoz és aspektushoz kötöttek. A melléknevek és a főnevek jelentésének egybevetésekor a magyarban már nem 198

7 A MELLÉKNÉV támaszkodhatunk ennyire egyértelműen formai kritériumokra. Jelentéstanilag azonban a kétféle jelentés, a főnévi és a melléknévi, világosan elkülöníthető. A tipikus melléknévi jelentés (a) egy dimenzióra vonatkozik, (b) fokozható, (c) bizonytalan vonatkozású és (d) nem fajtajelölő. A tipikus főnévi jelentés ezzel szemben (a) nem egy dimenzióra vonatkozik, hanem sok dimenziós (alkalmazásakor egy egész jegykötegnek kell teljesülnie); (b) nem fokozható, (c) egyértelmű vonatkozású és (d) fajtajelölő. A melléknévi jelentés leírásakor általános módszerként nem lehet sem a predikatív funkcióból, sem pedig az attributív funkcióból kiindulni. A két funkciót különkülön kell leírnunk. Ezt nemcsak az indokolja, hogy vannak csak predikatív, vagy csak attributív használatot megengedő melléknevek, hanem az is, hogy olyan esetekben, amikor mind a két használat lehetséges, a két funkció között jelentésbeli különbségek vannak. A melléknevek szemantikailag többféleképpen osztályozhatók. A melléknevet tartalmazó mondat implikációs lehetőségei alapján beszéltünk abszolút, relatív és nem szabályos melléknevekről. A relatív melléknevek tovább osztályozhatók aszerint, hogy mi alkotja az összehasonlítás alapját. A dimenzionális melléknevek esetében az összehasonlítás alapja, a norma egy átlagérték, az értékelő melléknevek esetében a normát a beszélő elvárásai szabják meg. A dimenzionális és az értékelő melléknevek azonban egyéb szemantikai tulajdonságaikban is különböznek egymástól, így például különbözőek a preszuppozíciós tulajdonságaik. A melléknevek közül a dimenzionális melléknevek szemantikai tulajdonságait ismerjük legjobban. A dimenzionális melléknevek használhatók kontrasztív értelemben (Péter magas, amiből következik, hogy nem alacsony), vagy pedig nominális értelemben (Péter 173 cm magas), amikor a dimenzión kívül a mérték is meg van adva. Az alapfokú melléknév magában rejt egy középfokú összehasonlítást, a középfokú és az alapfokú összehasonlító szerkezetek pedig egymás duálisai. A dimenzionális melléknevek antonim párokat alkotnak, amelyek ugyanazt a dimenziót azonosítják, de ennek a dimenziónak egymással ellentétes értékeit jelölik. Középfokú összehasonlítás esetében az antonim párok ekvivalens mondatokat eredményeznek. A dimenzionális melléknevek szemantikai ábrázolásának mindezekről a tulajdonságokról számot kell tudnia adni. A szemantikai ábrázolás három változatát mutattuk be, amelyek bizonyos értelemben ekvivalensek. Rámutattunk azonban arra is, hogy egyikük sem tudja a dimenzionális melléknevek viselkedését teljes egészében megragadni. A melléknévi jelzős szerkezetek értelmezési lehetőségei újabb leírási problémát vetnek fel. A melléknévi jelentés a jelzett szó jelentésétől is függ, csak annak ismeretében határozható meg pontosan. Négy esetet tárgyaltunk részletesebben. Az első esetben az attributív használat ekvivalens a predikatív használattal (a barna kalap–a kalap, amely barna). A második típusú melléknév esetében az 199

7 A MELLÉKNÉV összehasonlítási alap, az NC meghatározására is szükség van (nehéz bőrönd– bőrönd, amely a bőröndök átlagsúlyához képest nehéz). A harmadik osztályhoz tartozó melléknév esetében a jelzős szerkezet olyan szerkezettel ekvivalens, amelyben tárgyatlan ige szerepel (megbízható vezető–vezető, aki megbízhatóan vezet valamit). A negyedik típusnál ugyanezt a funkciót tárgyas ige tölti be (könnyű feladat–feladat, amelyet könnyű megoldani). Ily módon négy melléknévosztályhoz jutottunk, amelyek egyre fokozódó szemantikai komplexitást mutatnak. Több melléknévi jelző esetében a jelzők természetes sorrendjét ez a komplexitási skála határozza meg. Az utolsó alpontban a melléknévképzés néhány szemantikai szempontját tárgyaltuk. Három képző szemantikáját vizsgáltuk: (a) a -(j)ú/-(j)ű, (b) a fosztóképző és (c) az -i képző jelentéseit. A kerek fejű férfi, nagy orrú fiú esetében rámutattunk arra, hogy a képzés feltétele, hogy a képzővel ellátott főnév jelöltje és a szerkezet alaptagjával jelölt dolog között (a), (b) vagy (e) típusú rész–egész viszony álljon fenn. A fej elidegeníthetetlen része a férfinak, az orr elidegeníthetetlen része a fiúnak. A *tetőcsomagtartójú autó, *sárga autójú férfi szerkezetek azért rosszak, mert az autónak nem elidegeníthetetlen része a tetőcsomagtartó, és a férfinak sem elidegeníthetetlen része a sárga autó. A (b) és (c) tipikus vagy járulékos viszonyt fejeznek ki, a képzés ebben az esetben is működik: dús lombú fa, hosszú nyelű kapa, kockás zakójú férfi. A fosztóképző használatát is a rész–egész viszony határozza meg. A lombtalan fa azért jó szerkezet, mert a lomb ugyan tartozéka a fának, de elválasztható tőle. A ruhátlan ember is helyes alakzat, mivel az ember és a ruha közötti járulékos viszony megszüntethető. Ezzel szemben helytelen a *birkátlan (birka)nyáj, mert birka nélkül nincs birkanyáj, és az *aranytalan aranyrög is helytelen, mivel az aranynak legkisebb része is arany. A fosztóképző használatának feltétele tehát az, hogy a valódi vagy hozzáasszociált rész leválasztható legyen az alaptag által jelölt dologról, vagyis röviden: elidegeníthető legyen. Ez csak (b) és (e) típusú rész–egész viszony esetében áll fenn. Áttekintettük az -i melléknévképző különböző használatait, megvizsgáltuk, hogy milyen főnévi alapszavakhoz járulhat. Megállapítottuk, hogy az -i képző általános viszonyjelölő, azaz vele azt fejezzük ki, hogy az alapszó (N1) és a belőle képzett melléknév által jellemzett szó (N2) között valamilyen reláció áll fenn: elnöki beszámoló, nyelvészeti előadás, egyetemi adjunktus, zalai táj, napi ajánlat. Ezt az általános viszonyt REL(N1,N2)-vel jelölhetjük, amelynek pontos értelmezéséhez a két főnév jelentésének ismeretén túl mindennapi ismereteinkre is szükség van.

200

8 AZ IGE 8.1. Az ige fogalma Az ige meghatározásával hasonló gondjaink vannak, mint a főnév és a melléknév meghatározásával, a probléma talán még súlyosabb is, mint mindjárt látni fogjuk. A hagyományos definíció ebben az esetben is szemantikai–fogalmi jellegű. A MMNyR. szerint „Az ige […] cselekvés-, történés-, állapot- vagy létfogalmat fejez 1 ki.” Mármost, mint ahogy azt a főnévről szóló fejezetben láttuk, mindezeket a fogalmakat a főnév is kifejezheti: az olvasás, futás cselekvést, a megbotlás, kisiklás történést, a tartalmazás, birtoklás állapotot és a létezés, fennmaradás létezést fejez ki. A melléknévről szóló fejezetben pedig azt láthattuk, hogy a melléknév segítségével kifejezett tulajdonság gyakran igével is kifejezhető: Péter beteg–Péter betegeskedik, ill. János éhes–János éhezik. A hagyományos meghatározás tehát sem a főnévtől, sem a melléknévtől nem képes az ige fogalmát elhatárolni. A logikai hagyomány, mely szerint az ige relációt fejez ki, amely n-változós predikátumként ábrázolható, szintén nem disztinktív: igaz, a fut igét FUT(x)-szel, az alkot igét ALKOT(x,y)-nal ábrázolhatjuk, de ugyanez vonatkozhat a melléknevekre és főnevekre is, mint ahogy azt az előző fejezetben láttuk. A deverbális ’komplex esemény’ jelentésű főnevekről azt mondtuk, hogy lényegében öröklik a bázisige argumentum- és eseményszerkezetét, ami ’igei’ jellegüket bizonyítja. Ennek értelmében az ige esetében a hagyományos definícióban megfogalmazott állítás fordítottja sem lehet érvényes. Legfeljebb azt lehetne mondani, hogy a cselekvés, történés, folyamat tipikusan igével fejeződik ki, ez azonban nem elegendő ahhoz, hogy ezt a tulajdonságot az ige definíciójához felhasználhassuk. Az ige esetében is találunk azonban olyan tulajdonságokat, amelyek – ha az adott nyelvben léteznek – mindig az igén fejeződnek ki. Ilyenek az igeidő, igemód, aspektus, akcióminőség, a műveltetés és a passziválás toldaléka. Az igén jelenik meg az alannyal való egyeztetés morfológiai jele, valamint a határozott, ill. határozatlan tárggyal, a közvetlen, ill. a közvetett tárggyal való egyeztetés morfológiai jele. Az igétől függ, hogy milyen alany, ill. tárgy szerepelhet a mondatban. A főnévhez hasonlóan tehát az igét is formai tulajdonságai alapján definiálhatjuk. Ezek a tulajdonságok implikációs univerzálék formájában fogalmazhatók meg: ha egy nyelvben létezik egy Ki kategória, akkor ez csak az igén jelenhet meg. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján az ige fogalma a következőképpen határozható meg: (1) Ha egy B szó a {Kj} morfológiai/szintaktikai tulajdonságokkal jellemezhető, akkor B ige, és ha B ige, akkor jellemezhető a {Kj} tulajdonsághalmazzal. 1

Hasonló szellemben fogant a Magyar grammatika meghatározása is: „Az ige cselekvést, történést vagy állapotot kifejező szó.” (Keszler 2000:81). Ez a meghatározás azonban kiegészül egyéb kritériumokkal, pl. azzal, hogy az ige az egyetlen olyan szófaj, amely a mondatnak egyszerű állítmánya lehet.

201

8 AZ IGE A {Kj} tulajdonsághalmaz tehát egyértelműen meghatározza a {Vl} igehalmazt. Az természetesen ebben az esetben is, éppúgy tehát mint a főnév esetében, empirikus kérdés, hogy az ige kategóriája minden nyelvben definiálható-e az (1) alatt jelzett módon. Az ige szemantikailag (és persze szintaktikailag is) minden kétséget kizáróan a legizgalmasabb szófaj. Az ige szemantikája több különböző szempontból vizsgálható. Az igével éppen ezért három fejezetben foglalkozunk. A következő, 9. fejezetben az igeidőkről lesz szó, a 10. fejezetben pedig az aspektusról, az akcióminőségről és az eseményszerkezetről. A mondatok külső időszerkezetének meghatározásában természetesen nemcsak az ige játszik szerepet, mint ahogy a belső időszerkezet sem kizárólag az ige szemantikájának tulajdonítható. Nem tagadható azonban, hogy mindkettő esetében az igéé a központi szerep. Az akcióminőség az ige morfológiájával függ össze, az eseményszerkezet is elsősorban az ige szemantikai tulajdonsága. A jelen fejezetben az állapotok és cselekvések (a „valódi” események) elválasztásának kérdésével, a belső és implicit argumentumok problémájával, a thematikus szerepekkel, néhány szemantikailag kitüntetett szerepet játszó igeosztállyal (kontrolligék, átlátszó és átlátszatlan igék, faktív és implikatív igék, a kijelentésattitűdöt kifejező igék), a kauzativitással és a szintaktikai alternációk szemantikai feltételeivel foglalkozunk. Az utolsó részben az igekötős igék szemantikájából adunk ízelítőt.

8.2. Az állapotok Az állapotok az eseményszerűségek (eventualities) között külön kategóriát képviselnek és szemben állnak a valódi eseményekkel. Az állapotok és a nem állapotok, az események között döntő szemantikai különbségek vannak. A (2a) eseményt, a (2b) állapotot fejez ki: (2) a. Attila 100 millió forintot lopott. b. Az album 4000 forintba kerül. A (2a) mondatban Attila a cselekvő, a kezdeményező, aki szándékosan cselekszik, cselekedete az ige tárgyát érinti. A (2b) mondatban nincs cselekvő, nem történik semmi, benne a mondat alanyának egy tulajdonságáról van szó. Az állapotot jelentő predikátumok belső szerkezete homogén, vagyis nincs belső szerkezetük. A (2a) mondat predikátuma különböző részeseményeket tételez fel, amelyek végső soron a lopást eredményezik. Az állapotok a valódi eseményeknél általában állandóbbak, tartósabbak. Nem meglepő, hogy az események a múlt vagy a jövő időt kedvelik: (3) a. Attila 100 millió forintot lopott. b. Attila 100 millió forintot lop. c. Attila 100 millió forintot akar lopni. 202

8 AZ IGE A (3a) és a (3c) mondat megértéséhez nincs szükségünk kontextuális támaszra, a (3b) mondat azonban ilyen támasz nélkül aligha érthető: Attila most lop (aktuális olvasat), vagy szokása, hogy 100 milliót lop (habituális olvasat)? Az aktuális olvasat kissé furcsa, a habituális olvasat ebben az esetben szintén nem kézenfekvő. Az angolban egyébként a jelen idő ilyen esetben csak habituális olvasattal használható, az aktuális olvasat csak a progresszív igealakkal fejezhető ki: (4) a. Attila steals 100 million forints. b. Attila is stealing 100 million forints. Az állapotot kifejező predikátumok múlt, jelen és jövő időben könnyen értelmezhetők, és a habituális olvasat esetükben ki van zárva. (Vö. a (2b) mondat jövő, ill. múlt idejű változatát.) Az állapotok és a valódi események többféle teszttel válaszhatók el egymástól. (a) A progresszív szerkezet nem használható állapotige esetében: (5a)-ban angol, 2 (5b)-ben magyar példát találunk. (5) a.

??

My car is weighing a ton.

’Autóm éppen egy tonnát nyom.’ b.

??

Fiam éppen hasonlított rám, amikor megbukott.

Amint az a magyar példából látható, az állapot időtartamába nem eshet bele egy másik esemény. Ez egyenes következménye annak a tulajdonságnak, hogy az állapotoknak nincs belső időszerkezetük. (b) Állapotigével nem adhatunk érvényes választ a Mi történt? Kérdésre: (6) a. Mi történt? b. Attila 100 millió forintot lopott. (7) a. Mi történt? b. *Az album 5000 forintba került. c. *Attila hasonlított az apjára. 3

(c) Az állapotok és a valódi események különbözőképpen reagálnak a tagadásra. (8) a. Attila nem találkozott Annával. 2

Az állapotot és nem állapotot jelentő predikátumok elválasztására George Lakoff javasolt 1965-ban írt disszertációjában különféle teszteket (a disszertáció 1970-ben jelent meg nyomtatásban (Lakoff 1970)). A tesztekre vonatkozóan l. még Dowty (1979:55–56)-ot. 3 A (b) tesztet és a tagadás problémáját Lakoff (1970) nem tárgyalja, mivel ő kizárólag szintaktikai jelenségekkel foglalkozott. Ezzel szemben említ még néhány itt nem tárgyalt további tesztet is.

203

8 AZ IGE

b. Anna nem vacsorázott. c. Péter nem írt levelet. (9) a. Attila nem hasonlít az apjára. b. Anna nem tudja a leckét. c. Péter nem szereti Annát. Egy valódi esemény tagadása azt jelenti, hogy az esemény nem következett be, tehát nincs esemény, semmi sem történt. Egy esemény tagadása általában nem jelenthet egy másik eseményt: ’Attila nem találkozott Annával’, ’Anna nem vacsorázott’ és ’Péter nem írt levelet’ nem jelöl semmiféle eseményt. Ezzel szemben egy állapot tagadása mindig egy másik állapotot fejez ki. Az ’Attila nem hasonlít az apjára’ kijelentés éppolyan informatív, mint az ’Attila hasonlít az apjára’, a tagadó mondat is egy állapotot fejez ki. A (9b) mondat a tudás hiányát, a (9c) mondat a szeretet 4 hiányát jelzi. Egy állapot hiánya éppúgy állapot, mint annak megléte. (d) Az állapotigék nem kompatibilisek a szándékosságot feltételező vagy a szándékosságot kifejező határozószókkal: (10) a. Attila szándékosan lopott. b. Anna gondosan felkészült a vizsgára. (11) a. *Az album szándékosan kerül 5000 forintba. b. *Attila gondosan hasonlít az apjára. A (11a) mondat értelmezhető úgy is, hogy a szándékosan határozószó egy a mondatban nem említett ágensre vonatkozik, ebben az esetben a mondat természetesen teljesen elfogadható. A (11a,b) elfogadhatatlansága annak a következménye, hogy az állapotigék nem engednek meg ágens szerepű alanyt. Az állapotigék fenti tulajdonságai teszik érthetővé, hogy miért fejezhetők ki az állapotok gyakran melléknévvel is. Ebben a fejezetben a továbbiakban az állapotigékkel nem foglalkozunk, és amikor eseményről szólunk, akkor mindig az állapotoktól különböző valódi eseményekre gondolunk.

8.3. Az argumentumszerkezet Az argumentumszerkezet vagy másképpen vonzatkeret (a kettőt jelen összefüggésben azonosnak fogjuk tekinteni) első pillantásra tisztán szintaktikai 4

Bizonyos igék esetében a tagadó mondat közvetve jelölhet eseményt. Például az ’Anna nem bukott meg’ mondat esetében a megbukik ige egy preszuppozíciót hív elő: ’Anna vizsgázott’ vagy ’Anna iskolába jár’. Ilyen esetben is van ’fordított állapot’, ez azonban a tagadáskor nem közvetlenül jelenik meg, hanem pragmatikai következtetésként. A mi esetünkben az ’Anna nem bukott meg’ az ’Anna sikeresen levizsgázott’ eseményt implikálja. Ilyen értelemben persze a tagadó mondat is kifejezhet eseményt.

204

8 AZ IGE problémának látszik, látni fogjuk azonban, hogy ez távolról sincs így. Az argumentumszerkezet szorosan összefügg az ige szemantikájával. Az argumentumszerkezethez számítjuk egyrészt az ige által megkövetelt, ill. megengedett (fakultatív) vonzatokat és azok szemantikai tulajdonságait. Az ige bizonyos szemantikai követelményeket támaszt vonzataival szemben, így például a gondolkodik ige alanyi vonzata csak élőlény lehet, a tör ige tárgyi vonzata és a törik ige alanyi vonzata pedig csak élettelen tárgy. Az argumentumszerkezet általános problémáit nem tárgyaljuk, itt megelégszünk azzal, hogy az argumentumszerkezet és a szemantika összefüggését két példán mutassuk be: az első a belső argumentumok problémája, a második a kötelező vonzatok fakultatív megjelenésének a kérdése.

8.3.1. A belső argumentumok A predikátum jelentésében rögzített, s ezért szintaktikailag ki nem fejezhető argumentumokat nevezzük belső argumentumoknak. A (12a,b,c) a borozgat, bezsíroz és a szopik sematikus ábrázolását tartalmazza. (12) a. borozgat: ISZOGAT(x, bort) ’vki bort iszogat’ b. bezsíroz: BEKEN(x, y, zsírral) ’vki vmit zsírral beken’ c. szopik: SZÍV(x, tejet, emlőből) ’vki/vmi tejet szív az emlőből’ A belső argumentum jelenléte teszi elfogadhatatlanná az alábbi kifejezéseket: ?? ?? *bort borozgat, zsírral bezsíroz, tejet szopik. A belső argumentum az ige argumentumszerkezetének ábrázolásában konstansként szerepel, mivel állandó komponense az adott ige jelentésének.

8.3.2. Implicit argumentumok Az igék egy része akkor is megjelenhet egyetlen vonzattal, ha argumentumszerkezete két argumentumot tartalmaz. Ez a helyzet áll fenn például a (13a,b) mondatokban: (13) a. Anna fest. b. Péter alkot. A (13a,b) mondatok többféleképpen elemezhetők. Feltételezhetjük például, hogy ezek a mondatok egy rejtett határozatlan névmást tartalmaznak: (14) a. Anna fest (valamit). b. Péter alkot (valamit). A (14a,b) feltételezése esetében a fest és az alkot mindig kétargumentumú predikátum. Ezeknek a predikátumoknak azonban az a sajátosságuk, hogy 205

8 AZ IGE amikor valamelyik argumentumuk a közlés szempontjából érdektelen, akkor nem követelik meg a megfelelő határozatlan névmás kitételét. Egy másik megoldás szerint van egy tárgyas és egy tárgyatlan fest és alkot. A tárgyas és tárgyatlan ige közötti kapcsolatot olyan lexikai szabállyal állítjuk elő, amelyben a tárgyi argumentumot egzisztenciális kvantorral kötjük le. Az így létrejött ige azonban egy másik lexikai elem lesz, amely a kétargumentumú predikátumból áll elő bizonyos feltételek teljesülése esetén: (15) P ( x, y) → ∃ y [P ( x, y)]

A (15) szabály révén létrejött, egy szabad argumentummal rendelkező ige a második argumentumot belső argumentumként tartalmazza. A (15) redundanciaszabály az eredménytárgyas igékre, úgy tűnik, kivétel nélkül érvényes: ír, alkot, fest, varr, épít, köt, főz, süt. Ugyanakkor némely esetben (15) iránytárgyas ige esetében is előfordulhat: (16) a. Péter újságot olvas. b. Péter olvas. (17) a. Anna virágot öntöz. b. Anna öntöz. (18) a. Anna tévét néz. b. *Anna néz. (19) a. Péter zenét hallgat. b. *Péter hallgat.( ’hallgat vmit’ értelemben) Ahhoz, hogy meg tudjuk magyarázni, hogy a (16b) és a (17b) miért lehetséges, a (18b) és a (19b) pedig miért nem, szemantikai különbséget kellene találnunk a két típusú prédikátum között, ami nem könnyű feladat. Talán csak arról van szó, hogy az olvas és az öntöz ige lehetséges tárgyi argumentumainak köre sokkal szűkebb a néz és a hallgat igéinél. Mindenesetre, úgy tűnik, hogy ebben az esetben a kérdés 5 eldöntéséhez pragmatikai és világismereti tényezőket is figyelembe kell vennünk. Ez viszont azt jelenti, hogy azoknak az igéknek a köre, amelyekre a (15) szabály alkalmazható, teljes biztonsággal nem jelezhető előre. Másfajta fakultativitással van dolgunk abban az esetben, amikor a hiányzó argumentum határozott főnévi szerkezet. Például: (20) a. A gyerekek már mennek (az állomásra). 5

L. Németh T. (2000)-et, amelyben a szerző a korábbi megoldások részletes kritikájával is foglalkozik.

206

8 AZ IGE

b. A kávét én viszem (a kirándulásra). (21) a. Éva beleegyezett, hogy a feleséged legyen? b. Beleegyezett. (22) a. Nyáron pragmatikai konferenciát rendezünk. b. Nem akarsz részt venni? A (20a,b) mondatok esetében a hiányzó argumentumot a tágabb kontextus szolgáltatja, a (21b) és (22b) mondatok esetében a hiányzó argumentum a közvetlen nyelvi kontextusban szerepel. A fakultativitásnak ez a formája nem jelezhető előre, és talán nem is függ szemantikai tényezőktől. Ez utóbbit látszik alátámasztani az a tény, hogy a nyelvek ebből a szempontból nem viselkednek azonos módon. A német herausfinden ’rájön, kinyomoz’ nem teszi lehetővé ezt a fajta fakultativitást: Wir müssen’s herausfinden! ’Rá kell jönnünk’ és nem *Wir müssen herausfinden! (az anaforikus es nélkül), angol megfelelője, a find out ige esetében viszont 6 ez lehetséges: We have to find out! Ebből arra következtethetünk, hogy az argumentum megjelenésének kötelező volta nyelvspecifikus tulajdonság is lehet, amelyet ebben az esetben a lexikai egységek jellemzésében kell megadnunk.

8.4. Thematikus szerepek Az argumentumok grammatikai tulajdonságait nagymértékben befolyásolja az a fogalmi szerep, amelyet jelöltjük a mondatban betölt. Ezek a szerepek egy magasabb absztrakciós szinten szereptípusokként foglalhatók össze. Ezeket a szereptípusokat nevezzük thematikus szerepeknek. A thematikus szerepeket egyesek szintaktikai, mások szemantikai kategóriáknak tekintik. És van olyan felfogás is, amely a thematikus szerepeket teljesen fölöslegesnek tartja. A thematikus szerepek elméleti státusza tehát nincs tisztázva, preteoretikus fogalmakként azonban jól használhatók. Ha például meg akarjuk indokolni, hogy az alábbi mondatokban miben különbözik az alannyal jelölt személy részesedése a mondatban leírt eseményben, akkor ezt legkönnyebben a thematikus szerepek 7 segítségével tehetjük meg. (23) a. Béla már megcsinálta a leckéjét. b. Béla gyűlöli a lustaságot. c. Béla látja a rendetlenséget. d. Béla meghízott. A (23a) mondatban ’Béla’ aktív szereplő, ő a cselekvő; a (23b) mondatban ’Béla’ egy pszichikai folyamat átélője; a (23c) mondatban ’Béla’ passzív résztvevő; végül (23d)6

L. Fabricius-Hansen (1991b: 701)-et. A thematikus szerepeket részletesebben Komlósy (1992:358–363) tárgyalja.

7

207

8 AZ IGE ben Béla egy változás elszenvedője. Az első esetben azt mondjuk, hogy az alany ágens vagy cselekvő (rövidítése: „AG”), a másodikban, hogy experiens vagy átélő (rövidítése: „EXP”), a harmadikban, hogy téma (rövidítése: „TH”), a negyedikben, hogy patiens vagy elszenvedő thematikus szerep (rövidítése: „PAT”) hordozója. A (24a,b) mondatokban újabb thematikus szerepekkel találkozunk: (24) a. A vihar kidöntötte a fát. b. Ez a kulcs nyitja a kaput. A (24a) mondatban ’a vihar’ természeti erő („TE”), a (24b) mondatban pedig ’a kulcs’ instrumentum, eszköz („INS”). Az említetteken kívül még további thematikus szerepekkel is számolnunk kell, ezeknek a bemutatására azonban nem térünk ki. A thematikus szerepek a szintaxis és a szemantika között közvetítenek, egyrészt a mondatok szemantikai értelmezéséhez nyújtanak segítséget, másrészt megszabják az ige argumentumaihoz kapcsolódó grammatikai funkciókat. Ezt az összefüggést 8 az alábbi példasoron mutatjuk be: (25) a. Az öcsém betörte az ablakot. b. A szél betörte az ablakot. c. A kalapács betörte az ablakot. d. Az öcsém betörte az ablakot egy kalapáccsal/*a széllel. e. *A kalapács betörte az ablakot az öcsémmel/a széllel. f. *A szél betörte az ablakot egy kalapáccsal/az öcsémmel. g. Az öcsém meg egy kislány betörte az ablakot. h. *Az öcsém meg a szél/egy kalapács betörte az ablakot. i. *A szél meg egy kalapács betörte az ablakot. j. Az ablak betört a széltől. k. *Az ablak betört az öcsémtől. A fenti példasorból az alábbi általános tanulságok szűrhetők le: a. Csak azonos thematikus szerepű elemek koordinálhatók. Ezért jó a (25g) mondat, és ezért rosszak a (25h) és a (25i) mondatok. b. Ha kétargumentumú ige egyik argumentuma patiens, a másik pedig ágens vagy instrumentum, akkor cselekvő igealak mellett az előbbi argumentum tárgyként, az utóbbi alanyként fejeződik ki. Ezt láthatjuk a (25a,c,g) példákban, a (25k) mondat azért rossz, mert benne az alany patiens szerepű. c. Ha a második argumentum természeti erő, akkor a patiens alanyként, a természeti erő -tól/-től ragos bővítményként is realizálódhat, mint a (25j)-ben. 8

Komlósy példái (op.cit.: 361–362).

208

8 AZ IGE d. Ha az együttesen előforduló argumentumok ágens, instrumentum és patiens szerepűek, akkor az ágens csak alanyként, az instrumentum csak eszközhatározóként és a patiens csak tárgyként fejeződhet ki. Vö. a (25d,e,f) mondatokat! Ezek közül csak a (25d) mondat jó, de az is csak abban az esetben, amikor az eszközhatározó instrumentum szerepű. Az ige szótári ábrázolásának tartalmaznia kell a thematikus szerepeket, például úgy, hogy azokat külön szinten adjuk meg, mint ahogy gyakran külön szinten szerepelnek a grammatikai funkciók és a morfológiai információk is. A betör ige esetében az egyik lehetséges ábrázolás így fest:

Tekintettel arra, hogy az igék eseményszerkezetének tárgyalásakor a thematikus szerepeket predikátumoknak fogjuk tekinteni, amelyek egyik argumentuma a szóban forgó eseményszerűség, másik argumentuma pedig az ige vonzata, már itt bemutatjuk a (26) ábrázolás thematikus szerepekre vonatkozó részének eseményszerkezetes ábrázolását. (27) ÁGENS(x,e) & PATIENS(y,e) & INSTRUMENTUM(z,e) (27) értelmezése: az e esemény x argumentuma ágens, y argumentuma patiens és z argumentuma instrumentum szerepű. Mindez világosnak és egyszerűnek tűnik. A thematikus szerepekkel azonban alapvető problémák vannak. A legsúlyosabb közülük talán az, hogy számuk vég nélkül szaporítható. Amennyiben a -val/-vel ragos bővítményt automatikusan eszköz szerepűnek tekintenénk, szemantikailag elfogadhatatlan eredményhez jutnánk, ti. az alábbi mondatokban egyik esetben sincs szó eszközről, mindegyik mondat újabb thematikus szerep bevezetését tenné szükségessé. (28) a. Moziba mentem a barátommal. (comitativus) b. Nagy élvezettel hallgatta a zenét. (mód) c. Megrakta a szekeret szénával. (anyag) A (29a,b,c) mondatokban szereplő obliquusi bővítményeket sem tudjuk a rendelkezésünkre álló thematikus szerepekkel jellemezni. (29) a. A botot zászlórúdként használtuk. b. A háborúról beszélgettünk. c. A könyvet ötszáz forintért vettem. d. Ma tíz kilométert futott. 209

8 AZ IGE A hasonló példák könnyen szaporíthatók. A következtetés egyértelmű: le kell arról mondanunk, hogy a thematikus szerepek véges halmazából minden főnévi szerkezethez egyértelműen hozzárendeljünk egy thematikus szerepet. De akkor vajon mi a megoldás? A thematikus szerepekre és „protoszerepekre” vonatkozó elgondolások megoldást 9 kínálnak az említett problémákra. A thematikus szerepeket szemantikailag a következőképpen célszerű definiálni. Egy adott thematikus szerep mindazoknak az implikációknak a halmaza, amelyek egy predikátumosztály adott argumentumából adódnak. Például az ’x meggyilkolja y-t’, ’x megjelöli y-t’, ’x megkérdezi y-t’ esetében az x argumentumra vonatkozóan a közös implikációk a következők: (a) x szándékosan cselekszik, (b) x egy y-t is involváló esemény okozója, (c) x mozog vagy külső változáson megy át. A megöl ige esetében nincs jelen az (a) implikáció, a néz esetében a (b) implikáció, a megért esetében pedig hiányzik a (c) implikáció. Az implikációk száma és súlya különböző lehet. Ha az ágensre vonatkozó összes implikáció jelen van, akkor protoágensi szerepről, ha a patiensre vonatkozó összes implikáció van jelen, protopatiensi szerepről beszélünk. A protoágensi szerep tulajdonságai a (30), a protopatiensi szerepéi a (31) alatt találhatók: (30) a. x szándékosan vesz részt az eseményben; b. x percipiálja/appercipiálja az eseményt; c. x egy esemény okozója; d. x egy mozgásesemény résztvevője; e. x az eseménytől függetlenül létezik. (31) a. y állapotváltozáson megy át; b. y az esemény révén jön létre, vagy az esemény y-ra irányul; c. y az okozott; d. y nem vesz részt a mozgáseseményben; e. y nem létezik az eseménytől függetlenül. Mindegyik jellemző egymástól független, de persze egy predikátum argumentumai egyszerre több implikációt is tartalmazhatnak. Például az épít ige alanyi argumentuma az összes protoágensi, tárgyi argumentuma az összes protopatiensi tulajdonsággal rendelkezik. A tulajdonságok egymástól való függetlenségét azzal bizonyíthatjuk, ha olyan igéket keresünk, amelyekben a fenti tulajdonságok közül csak egy van jelen. Az alábbi példák az alanyi argumentumra és a protoágensi 10 tulajdonságokra vonatkozóan ezt illusztrálják. 9

L. Dowty (1991:547–619)-et. Dowty a protoszerepekre vonatkozó elméletének helyességét a protoágensi és protopatiensi implikáció függetlenségével is bizonyítja (op.cit.: 572–573). 10

210

8 AZ IGE

(32) a. Szándékosság: Azt tette, hogy nem evett semmit két napig. b. Percepció: János látja Marit. c. Okozó: Boldogtalanságát magányossága okozta. d. Mozgás: A Föld a Nap körül kering. e. Független létezés: Ez a kocsi tetszik Jánosnak. Ugyanezt tehetjük a tárgyi argumentum protopatiensi tulajdonságaival is: (33) a. Állapotváltozás: János elmozdította a követ. b. Irányulás, érintettség: János megtöltötte a poharat. c. Okozat: A dohányzás rákot okozhat. d. Nem vesz részt a mozgásban: A golyó eltalálta a célpontot. e. Nem független az eseménytől: János házat épített. A protoszerepek segítségével az alábbi általánosítások fogalmazhatók meg: a. Kétargumentumú predikátum esetében az az argumentum lesz az alanyi argumentum, amely a legtöbb protoágensi tulajdonsággal, és az az argumentum lesz a tárgyi argumentum, amely a legtöbb protopatiensi tulajdonsággal rendelkezik. b. Ha a két argumentum lényegében ugyanannyi protoágensi, ill. protopatiensi tulajdonsággal rendelkezik, akkor közülük bármelyik lehet alany, ill. tárgy. c. Háromargumentumú predikátumok esetében a nem alanyi argumentumok közül az az argumentum jelenik meg tárgyi argumentumként, amely több protopatiensi tulajdonsággal rendelkezik, és az lesz az obliquusi argumentum, amelyik kevesebb protopatiensi tulajdonságot mutat. d. A protoszerepek nem osztályozzák az argumentumokat sem kimerítően (lehetnek olyan argumentumok, amelyekre egyik szerep sem osztható ki), sem egyértelműen (két argumentumnak lehet ugyanaz a szerepe). A hagyományos thematikus szerepek megfeleltethetők a protoágensi vagy protopatiensi tulajdonságok valamilyen részhalmazának. Az ágensi szerep jellemzői: szándékosság, kauzativitás, percepció/appercepció és mozgás, vagy csak szándékosság és kauzativitás, vagy csak szándékosság. Az experiens (átélő) szerepre jellemző a percepció/appercepció, de nincs jelen sem a szándékosság, sem a kauzativitás. Az instrumentalis tulajdonságai a kauzativitás és a mozgás. A téma szerepre jellemző az állapotváltozás, az eredmény- vagy iránytárgyi szerep, az eseménytől függő létezés és az ’okozott’ szerep; a patiensi szerep a téma szereptől abban különbözik, hogy hiányzik belőle ez az utolsó tulajdonság. 211

8 AZ IGE A protoszerepeket szemantikai tulajdonságok alapján definiáltuk; a protoágensi és a protopatiensi szerep prototipikus szerepek, ha azok a rájuk jellemző összes implikációt mutatják. A két prototipikus szerep között azonban különböző átmeneti kategóriák létezhetnek. A thematikus szerepeknek ez a felfogása tisztán szemantikai jellegű. A thematikus szerepek nem a grammatika részei (mint mondjuk a generatív grammatikában vagy lexikai funkcionális grammatikában), de szerepet játszanak az argumentumok kiválasztásában. A protoszerepek lehetővé teszik a thematikus szerepekkel kapcsolatos problémák egy jelentős részének a megoldását. A vesz és elad igék alanyi argumentumai például nem különböznek egymástól a „thematikus” implikációk szempontjából. Ez azonban fenti általánosításaink fényében már nem okozhat problémát. Ugyanez vonatkozik a kölcsönvesz–kölcsönad igékre is. Thematikus implikációk segítségével magyarázható meg a (34) alatti igepárok közötti különbség is:

Az (a) alatti igék esetében az x experiens látja, észreveszi az y stimulust, a (b) igék esetében viszont az y stimulus az x experiensben okoz valamilyen érzelmi vagy kognitív reakciót. Az első tulajdonság az experiens, a második viszont a stimulus argumentum protoágensi tulajdonsága. Részben a protoszerepek segítségével magyarázható a nem ágensi és az ágensi szerepű alannyal rendelkező tárgyatlan igék (az angol terminológiában az 11 unaccusative és az unergative igék) viselkedésében megmutatkozó különbség. Mivel szintaktikailag a vizsgált angol igék különbözhetnek a megfelelő magyar igéktől, az alábbiakban angol példákat sorolunk fel a kétféle igetípusra. Nem ágensi szerepű alanyú az arrive, die, fall, ágensi szerepű alannyal rendelkezik a smile, walk, talk. Az előbbi csoport igéinek alanyi argumentuma protopatiensi, az utóbbi csoport igéinek alanyi argumentuma pedig protoágensi tulajdonságokkal korrelál. A nem ágensi szerepű alannyal rendelkező tárgyatlan igékre jellemző tulajdonságoknak azonban nem mindegyike jelenik meg az ehhez az igeosztályhoz tartozó minden egyes ige esetében. Ugyanez vonatkozik az ágensi szerepű alannyal rendelkező igékre is. Az ige egyéb szemantikai tulajdonságai alapján sem lehet mindig megmondani, hogy az ige melyik igeosztályba tartozik. Ezt az a tény is igazolja, hogy azonos jelentésű igék egyik nyelvben az egyik, a másik nyelvben a másik osztályba tartozhatnak. A tipikus ágensi szerepű, vagy a tipikus nem ágensi 11

A kétféle tárgyatlan igéket eredetileg tisztán szintaktikai különbségek szempontjából vizsgálták (l. Levin – Rappaport Hovav (1995)-öt).

212

8 AZ IGE szerepű alannyal rendelkező igék esetében azonban ilyen eltérések nem lépnek fel. Ily módon a protoszerepek az ágensi szerepű alannyal és a patiensi szerepű 12 alannyal rendelkező tárgyatlan igék viselkedését is megmagyarázzák.

8.5. Néhány különleges igeosztály Az igék szemantikailag sokféleképpen osztályozhatók. Argumentumszerkezete és az argumentumaihoz rendelt thematikus szerepek alapján tulajdonképpen minden ige besorolható valamilyen igeosztályba. A hagyományos osztályozások is sokszor az argumentumszerkezetet veszik alapul (pl. tárgyas–tárgyatlan ige, cselekvő–szenvedő ige). Ezek a szintaktikai tulajdonságaik alapján definiált osztályok szemantikailag is elkülönülnek egymástól. Itt azonban nem az így definiált igeosztályok szemantikájával foglalkozunk, hanem olyan igeosztályokat vizsgálunk, amelyeknek a szemantikában az utóbbi évtizedekben kitüntetett szerep jutott.

8.5.1. A kontrolligék Olyan igék esetében, amelyek propozicionális argumentumot kívánnak, érdekes összefüggéseket találunk a beágyazott mondat alanya és a főmondat alanya, ill. 13 tárgya között. (35) a. Anna nem tudott időben jönni. b. Anna megpróbált időben jönni. c. Anna megkérte a testvérét, hogy jöjjön időben. d. Anna azt tanácsolta a testvérének, hogy jöjjön időben. e. Anna azt kérte a testvérétől, hogy jöjjön időben. A (35a,b) mondatokban a beágyazott mondat alanya koreferens a főmondat alanyával. Ebben az esetben alanyi kontrollról beszélünk. A (35c,d,e) mondatokban ezzel szemben a beágyazott mondat alanya a főmondat nem alanyi argumentumával (a (35c)-ben a tárgyi, a (35d)-ben a dativusi, a (35e)-ben a -tól/-től ragos argumentummal) koreferens. Ebben az esetben tárgyi kontrollról van szó. Az azonos vonatkozású elemeket azonos indexszel szoktuk ellátni. A fenti mondatok referencia-viszonyait az alábbi szerkezetek mutatják: (36) a. Annai nem tudott [xi időben jönni] 12

Dowty (1991:605–613). L. Fabricius-Hansen (1991b:702–703)-at. Fabricius-Hansen a jelenséget német példákon mutatja be, és hivatkozik arra, hogy először Gunnar Bech dán germanista figyelt fel ezeknek az igéknek a viselkedésére. A magyar mondatok szintaktikailag némileg különböznek a német (és angol) megfelelőiktől, mivel a magyarban nincs ’zu + infnitívusz’-os szerkezet. A kontroll-jelenséget mutató mondatok szintaktikai megformáltsága tehát nyelvenként változhat. 13

213

8 AZ IGE

b. Annai megpróbált [xi időben jönni] c. Anna megkérte testvéréti, hogy [xi jöjjön időben] d. Anna azt tanácsolta a testvéréneki, hogy [xi jöjjön időben] e. Anna azt kérte a testvérétőli, hogy [xi jöjjön időben] Azokat az igéket, amelyek az alanyi vagy tárgyi kontroll tulajdonságával rendelkeznek, kontrolligéknek nevezzük. A sikerül, megpróbál kétargumentumú, a kér, tanácsol, megkér, meggyőz háromargumentumú kontrollige. Alanyi kontrollt a kétargumentumú, tárgyi kontrollt a háromargumentumú igék esetében találunk. Ha ez mindig így lenne, a kontrolljelenségeket tisztán szintaktikai problémának tekinthetnénk. Vannak azonban kivételek is: (37) a. Annai megígérte a testvérénekj, hogy [xi megvédi xj -t] b. Annai megfenyegette a testvérétj, hogy [xi bezárja xj -t a kamrába] A (37a,b) esetében azt várnánk, hogy a beágyazott mondat alanya a főmondat nem alanyi argumentumával legyen koreferens, mivel mind a megígér, mind pedig a megfenyeget ige háromargumentumú. A kontrolljelenségeket megkísérelték különböző grammatikai modellekben szintaktikailag megmagyarázni. Ez azonban csak részben sikerülhet, mivel azok az ige szemantikájával szorosan összefüggnek. Itt van mindjárt a megígér és a megfenyeget kivételes viselkedése. Azok a háromargumentumú igék, amelyek a (37a,b) mondatokban látható módon viselkednek, szemantikailag egységes osztályt alkotnak: ezek az igék olyan beszédaktusigék, amelyekben a cselekvés végrehajtása a beszélőtől függ. A kér, felszólít, tanácsol stb. igék esetében ezzel szemben a cselekvés végrehajtása a mondat tárgyi argumentumával jelölt személy feladata. Azt is megfigyelték, hogy a normális kontrollviszonyok megfordulnak, ha a beágyazott mondat alanya nem ágens szerepű. Más szóval, a megígér/fenyeget típusú igék bizonyos szemantikai feltételek teljesülése esetén tárgyi kontrollt, a kér/ tanácsol típusú igék pedig alanyi kontrollt mutathatnak. Például: (38) a. Annaj megígérte a testvéréneki, hogy [xi eljöhet velej moziba] b. Annai megkérte a testvérétj, hogy [ői mehessen helyettej színházba] Végül vannak olyan igék is, amelyek mind alanyi, mind tárgyi kontrollt megengednek: (39) A vendéglős megegyezett Péterrel, hogy a vacsorát 7 óra körül tálalja. 14

Ezt igazolják a 13. lábjegyzetben mondottak is.

214

8 AZ IGE Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy az ige kontrolltulajdonságai szorosan összefüggnek az ige szemantikájával és nem tekinthetők tisztán szintaktikai 14 jelenségeknek.

8.5.2. A átlátszatlan (vagy opák) és az átlátszó (vagy transzparens) igék A referenciálisan átlátszó, ill. átlátszatlan igék vagy igei szerkezetek vizsgálata a 15 szemantika egyik központi kérdése. Átlátszó szerkezetről akkor beszélünk, ha az ige valamelyik argumentumában található kvantor ’kiemelhető’ úgy, hogy az ige a kvantor hatókörébe kerüljön. Ez a kiemelés különböző típusú igék esetében lehetséges; az alábbi példákban a talál, vesz és beköltözik igék szerepelnek. (40) a. Mónika egy szép követ talált. b. Van egy szép kő, amelyet Mónika talált. (41) a. Anna néhány könyvet vett. b. Van néhány könyv, amelyet Anna vett. (42) a. Béla egy nagy lakásba költözik. b. Van egy nagy lakás, amelybe Béla költözik. A (40a,b), (41a,b) és (42a,b) kijelentések logikailag ekvivalensek (igaz, a (b)mondatok nem hangzanak természetesen). Az átlátszatlan igék, ill. igei szerkezetek esetében a fentihez hasonló kiemelés nem eredményez logikailag ekvivalens kijelentést: (43) a. Mónika egy szép követ keresett. b. Van egy szép kő, amelyet Mónika keresett. (44) a. Anna néhány könyvet kívánt magának. b. Van néhány könyv, amelyet Anna kívánt magának. (45) a. Béla állandóan egy nagy lakásról beszél. b. Van egy nagy lakás, amelyről Béla állandóan beszél. A (b)-mondatok csak a referenciális olvasatot (az ún. de re olvasatot, lásd a 12.2.3. pontot) engedik meg, a nem referenciális (az ún. de dicto) olvasat ki van zárva. Az (a)-mondatok ellenben akkor is lehetnek igazak, ha a releváns főnévi szerkezetnek az aktuális időpontban nincs extenziója. A propozicionális argumentumot nem tartalmazó igék általában átlátszóak. A tárgyi argumentum szempontjából átlátszatlanok a keres, elvár és a modális 15

L. Fabricius-Hansen (1991b:703–706)-ot.

215

8 AZ IGE jelentést tartalmazó kíván, óhajt, szüksége van vmire, kell vmi. Az alanyi főnévi szerkezet szempontjából átlátszatlan például a hiányzik ige az alábbi példában. (46) a. Hiányzik nekem egy megfelelő partner. ?

b. Van egy megfelelő partner, aki hiányzik nekem. A extenzió szempontjából azonos kifejezések egymással való helyettesíthetősége is csak átlátszó kontextusban lehetséges. A modális kontextus esetéről a 11. fejezetben (a 11.2.3. pontban) lesz szó. A jelen összefüggésben a nem modális igék vizsgálatára szorítkozunk. Tegyük fel, hogy ’Kovács Béla’ és ’Éva férje’ ugyanaz a személy, ebben az esetben a (47a,b) és a (48a,b) mondatai logikailag ekvivalensek, a (49a,b) és a (50a,b) azonban nem azok. (47) a. Letartóztatták Kovács Bélát. b. Letartóztatták Éva férjét. (48) a. A rendőrség ismeri Kovács Bélát. b. A rendőrség ismeri Éva férjét. (49) a. A rendőrség már várta Kovács Bélát. b. A rendőrség már várta Éva férjét. (50) a. A rendőrség keresi Kovács Bélát. b. A rendőrség keresi Éva férjét. A (49a,b) és (50a,b) esetében a rendőrségnek nem kell tudnia, hogy Kovács Béla azonos Éva férjével, és így a ’várás’, ill. a ’keresés’ tárgya az (a)- és a (b)-mondatok esetében különböző lehet. Az idézett példákban az átlátszatlanság a mondat alanya által jelölt személy tudásállapotával függ össze, ezért ebben az esetben episztemikus átlátszatlanságról beszélünk. Az episztemikus átlátszatlanság a propozicionális argumentumot tartalmazó igéknél gyakori. Az említetteken kívül ide tartoznak a függő beszédben használt mondást jelentő igék és a kijelentésattitűdöt kifejező igék is (l. alább). Az utóbbi két igeosztályra az (51a,b) és az (52a,b) alatt találunk példát. (51) a. A rendőrség azt állította, hogy jól ismeri Kovács Bélát. b. A rendőrség azt állította, hogy jól ismeri Éva férjét. (52) a. A rendőrség tudta, hogy Kovács Béla az elkövető. b. A rendőrség tudta, hogy Éva férje az elkövető. Azokat az átlátszó igéket, amelyek mind a kvantor kiemelését, mind pedig a referenciálisan azonos kifejezéseknek a jelentés megváltozása nélkül történő behelyettesítését lehetővé teszik, gyakran extenzionális igéknek nevezik, szemben 216

8 AZ IGE a fenti átlátszatlan igékkel, amelyeket intenzionális igéknek nevezünk. Ezeknek az elnevezéseknek az a háttere, hogy az előbbi esetben inkább az extenziók, az utóbbi esetben pedig az intenziók kerülnek előtérbe a mondatban.

8.5.3. A faktív igék A faktív igék olyan propozíciós argumentumot tartalmazó igék, amelyek esetében a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés a mondat előfeltevése (l. a 12.2.2. pontot). Az előfeltevést a tagadás érintetlenül hagyja. (53) a. Béla tudta, hogy a fia megbukott. b. Béla nem tudta, hogy a fia megbukott. (54) a. Anna sajnálja, hogy a fia megbukott. b. Anna nem sajnálja, hogy a fia megbukott. Akár tudta Béla, akár nem, a fia megbukott; és hasonlóképpen, akár sajnálja Anna, hogy a fia megbukott, akár nem, tény az, hogy a fia megbukott. A faktív igék közé tartozik néhány kognitív (tud, rájön) és emotív ige (sajnál, csodálkozik, örül, meglepődik). A faktív igék vizsgálata az előfeltevésekről szóló irodalomban játszik fontos szerepet.

8.5.4. Az implikatív igék Az implikatív ige olyan propozíciós argumentumot tartalmazó ige, amely állító mondat esetén az ezt az argumentumot kifejező kijelentést implikálja. Tagadó mondatban viszont az utóbbi kijelentés tagadását implikálja. Ilyen ige például a sikerül: (55) a. Annának sikerült időben hazaérnie. b. Anna időben hazaért. (56) a. Annának nem sikerült időben hazaérnie. b. Anna nem ért haza időben. Könnyen látható, hogy az (55a) kijelentés az (55b)-t, az (56a) kijelentés pedig az (56b)-t implikálja. Vannak olyan igék is, amelyek esetében a fenti implikációs viszonyok fordítottja áll fenn. A beágyazott mondat által kifejezett kijelentésnek állító mondat esetében hamisnak, tagadó mondat esetében igaznak kell lennie. Az ilyen igét negatív implikatív igének nevezzük. Ilyen ige például az elfelejt: (57) a. Anna elfelejtette magával vinni az esernyőt. b. Anna nem vitte magával az esernyőt. 217

8 AZ IGE

(58) a. Anna nem felejtette el magával vinni az esernyőt. b. Anna magával vitte az esernyőt. Ebben az esetben az ige mind az állító, mind a tagadó mondatban implikál egy-egy kijelentést. A két kijelentés egymás tagadása. Vannak azután olyan igék is, amelyek vagy csak állító, vagy csak tagadó mondatban járnak implikációval. Hadd álljon itt ezekre is egy-egy példa! (59) a. Béla arra kényszerítette Annát, hogy elhagyja otthonát. b. Anna elhagyta otthonát. (60) a. Béla nem kényszerítette arra Annát, hogy elhagyja otthonát. b. Anna nem hagyta el az otthonát/Anna elhagyta az otthonát. (61) a. Béla megakadályozta, hogy Anna elhagyja otthonát. b. Anna nem hagyta el otthonát. (62) a. Béla nem akadályozta meg, hogy Anna elhagyja otthonát. b. Anna elhagyta az otthonát./Anna nem hagyta el az otthonát. Mint látható, az (59a)-ból következik az (59b) kijelentés, a (60)-ból viszont a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés igazságára vonatkozóan semmiféle következtetést nem vonhatunk le. Hasonlóképpen a (61a)-ból következik a (61b) kijelentés, viszont a (62)-ből nem következtethetünk a beágyazott kijelentés igazságértékére. A kijelentésattitűdöt kifejező igék (hisz, vél, gondol, feltesz) és a függő beszédben használt mondást jelentő igék (mond, állít, hangoztat) sem pozitív, sem negatív értékű következtetést nem tesznek lehetővé. Az implikatív igék implikációs tulajdonságai az ún. gyenge implikációk körébe 16 tartoznak.

8.5.5. A kijelentésattitűdöt kifejező igék A kijelentésattitűdöt kifejező igékről annyit már tudunk, hogy átlátszatlan kontextust hoznak létre. Ezzel a megállapítással tulajdonképpen meg is elégedhetnénk, ha szemantikai munkákban nem ütköznénk állandóan a kijelentésattitűdöt jelentő igék, ill. az azokat tartalmazó mondatok problémájába. Érdemes tehát kissé közelebbről megvizsgálni, hogy miben is áll a probléma. Szögezzük le mindjárt az elején, hogy ez a téma elsősorban a logikai szemantika tárgyába vág. Az attitűd tárgyának, tehát annak, amit remélünk, hiszünk, kívánunk, az attitűdöt kifejező igétől függetlenül a beágyazott mondat tartalmával kell azonosnak lennie. 16

A gyenge implikáció fogalmát az 1. fejezetben az 1.4.(f) pontban definiáltuk.

218

8 AZ IGE Az utóbbinak viszont meg kell egyeznie a vele minden szempontból azonos nem 17 beágyazott mondat tartalmával. (63) a. Béla reméli, hogy holnap iskolai szünet lesz. b. Holnap iskolai szünet lesz. A (63b) mondat egy kijelentést fejez ki, s ez a kijelentés azonos a (63a) mondat beágyazott mondatában kifejezett kijelentéssel. Következőleg a remél ige a remélő alany és egy a remény tárgyát képező kijelentés közötti viszonyt fejezi ki; ez a viszony a kijelentésattitűd. Az attitűd a beszélő mentális állapota, a kijelentés pedig a külső valóságra vonatkozik. Hogyan lehet a kettőt közös nevezőre hozni? Első lépésként a kijelentések számára kell olyan kritériumot találnunk, amelynek alapján a (63a)-ban található beágyazott mondatban kifejezett kijelentés és a (63b)ben megfogalmazott kijelentés közötti azonosság megállapítható. Első lépésként az 18 alábbi két kritérium fogalmazható meg: a. (a) P és Q két különböző kijelentést fogalmaz meg, ha valaki hiszi, hogy P fennáll és ugyanakkor nem hiszi, hogy Q fennáll. b. (b) P és Q különböző jelentésűek, ha igazságértékük nem azonos, azaz ha extenziójuk különböző. A baj ott kezdődik, hogy a logikai szemantika nem elégszik meg szükséges feltételekkel, elégséges feltételeket is meg szeretne fogalmazni. Az azonosság szükséges és elégséges feltétele a következő: Ha két mondatnak, P-nek és Q-nak minden lehetséges világban azonos az igazságértéke, ha tehát azonos a két mondat intenziója, akkor a két mondatnak azonos a jelentése, azaz ugyanazt a kijelentést fogalmazzák meg. A jelentésnek az intenzióval való azonosítása azonban már nem beágyazott mondatok esetében is furcsa eredményhez vezethet. Tekintsük az alábbi matematikai igazságokat: (64) a. 12 = 12 b. 12 = √144 Mind a (64a), mind pedig a (64b) egyenlőség minden lehetséges világban igaz, intenziójuk tehát azonos, ennek ellenére (64a) triviális, (64b) viszont informatív kijelentés. Ha most a (64a)-t, ill. a (64b)-t egy kijelentésattitűdöt jelentő ige alá beágyazzuk, a probléma még súlyosabbá válik. Könnyen elképzelhető ugyanis olyan helyzet, amikor valaki a (64a)-t hiszi, de a (64b)-t nem. Ebben az esetben a fenti (a) kritérium alapján azt kellene mondanunk, hogy a (64a) és a (64b) két különböző kijelentést fogalmaz meg. 17

L. Bäuerle (1991:709–722)-t. L. ibid.: 711-et. Bäuerle az (a)-t attitűd-kritériumnak, a (b)-t jelentéskriériumnak nevezi. Az alábbiakban Bäuerle (1991) gondolatmenetét követjük. 18

219

8 AZ IGE A logikai szemantikában általában követelmény a kompozicionalitás. Ha mármost a (64a) és a (64b) mondat ugyanazt a kijelentést fogalmazza meg (a két kijelentésnek azonos az intenziója), akkor a (65a) és (65b) mondatoknak is ugyanazt a kijelentést kell kifejezniük. (65) a. Béla hiszi, hogy 12 = 12. b. Béla hiszi, hogy 12 = √144 A fentiekből következik, hogy a (65a) és a (65b) mondatoknak azonos igazságértéket kellene tulajdonítanunk. Ez azonban elfogadhatatlan következmény. Az a lehetséges világ, amelyben (65a) és (65b) szükségszerűen ugyanazt az igazságértéket kapja, a mindent tudók világa. Az ember nem tartozik közéjük, tehát nagyon is lehetséges, hogy mindennapi világunkban a (65a) kijelentés igaz, és a (65b) kijelentés hamis. Ha abból indulunk ki, hogy ez azért van így, mert a (65a) és a (65b) kijelentés nem azonos jelentésű, akkor csak arra következtethetünk, hogy a jelentéskülönbség a beágyazott mondatnak köszönhető, amiből viszont az következik, hogy az azonos intenzió ellenére különböző jelentéssel kell számolnunk. A kijelentésattitűdöt tartalmazó mondatok miatt tehát a szemantika alapfeltevéseit újra kell gondolni: vagy a jelentésfogalmat kell másképp definiálni, vagy a kompozicionalitás elvén kell módosítani. A fenti gondolatmenet alapján talán érthető, hogy miért érdekli annyira a logikai szemantikát a kijelentésattitűdök kérdése. A fent vázolt problémákra különböző 19 megoldások kínálkoznak, amelyeknek a bemutatásától azonban eltekintünk.

8.6. A kauzativitás problémája 20

Az ige tulajdonságai közül talán a kauzativitást vizsgálták a legrészletesebben. Ez vonatkozik mind a szószemantikai, mind a tipológiai, mind pedig a logikai szemantikai kutatásokra. Igen sok tárgyas igének van kauzatív komponense, de van néhány explicit kauzatív ige is. Ilyen az okoz, vmihez vezet: (66) A vezető gondatlansága okozta a balesetet. Implicit kauzatív igéről beszélünk abban az esetben, ha a tárgyas ige egy olyan okokozat viszonyt fejez ki, amelyben az ok az alanyi argumentum, az okozat pedig egy tárgyatlan igét vagy igés szerkezetet tartalmazó mondattal fogalmazható meg, amelyben az eredeti tárgyi argumentum alanyként jelenik meg. Például: (67) a. A nap megszárította a ruhát. b. A ruha megszáradt. 19

A kijelentésattitűdök problémájának továbbgondolására, illetve az itt említett problémák egy lehetséges megoldására vonatkozóan l. Bäuerle (1991)-et. 20 L. Talmy (2000:471–549); Pustejovsky (1995:183–220)-at.

220

8 AZ IGE

(68) a. Káin megölte Ábelt. b. Ábel meghalt. Mindkét esetben az okozat a (b) mondatban fogalmazódik meg. Az implicitség szempontjából azonban a (67a) és a (67b) mondat között van különbség. A megszárít igében a kauzativitást az -ít képző jelzi, a megöl igében a kauzatív komponens csak jelentésfelbontással állapítható meg: ’x okozza, hogy y halottá válik’. A logikai szemantikában a kauzativitást az OKOZ(p,q) elemi predikátummal szokták ábrázolni, és általában felteszik, hogy a kauzatív viszony események között 21 áll fenn. A (66) mondatot tehát így kell átfogalmaznunk: (69) Az, hogy a vezető gondatlan volt, okozta azt, hogy baleset történt. Ugyanez vonatkozik például a (68a) mondatra is. Ebben az esetben sincs szó egy egyén (individuum) és egy esemény közötti kauzatív viszonyról, a kauzatív viszonyt inkább az egyén valamilyen cselekvése és egy esemény közötti viszonyként kell értelmezni. A (70a) ábrázolás helyett tehát a (70b) ábrázolás az adekvátabb. (70) a. OKOZ(Káin, VÁLIK(Ábel, halott)) b. OKOZ([Káin tesz valamit], VÁLIK(Ábel, halott)) 22

Vizsgáljunk most meg egy valamivel bonyolultabb mondatot! (71) A hajó bevitorlázott a barlangba.

A bevitorlázik is kauzatív: a ’vitorlázik’ cselekvés okozza a barlangba történő mozgást. Amikor a cselekvés vagy történés nem okoz mozgást, helytelen mondatot kapunk: (72) *A hajó beégett a barlangba. Az ’égés’ eseménye nem okoz mozgást. A (71) egyik lehetséges vázlatos logikai 23 szemantikai ábrázolása (73) alatt található: (73) VITORLÁZIK(e1, hajó) & BEMEGY(e2, hajó, barlang) & OKOZ(e1,e2) A (73) ábrázolásból nem látható, hogy milyen szerepet játszik az eseményekben a ’hajó’ és a ’barlang’, ezért az ábrázolást ki kell egészítenünk a megfelelő thematikus szerepekkel. 21

Az OKOZ(x,y), VÁLIK(x,y) elemi predikátumokat a generatív szemantika vezette be a jelentésleírásba, Dowty (1979) óta azonban általánosan használatosak a logikai irányultságú munkákban is. 22 A példát Pustejovsky (1995:125–126) tárgyalja. 23 Az alábbi vázlatos jelentésleírásban szereplő VITORLÁZIK(x,y), BEMEGY(x,y) természetesen nem tekinthetők elemi predikátumoknak, a (71) mondat pontosabb jelentésleírására azonban itt most nem teszünk kísérletet. Az ábrázolást arra kívánjuk felhasználni, hogy segítségével bemutassuk a kauzativitáshoz kapcsolódó különböző problémákat.

221

8 AZ IGE

(74) [VITORLÁZIK(e1) & TÉMA(e1, hajó)] & [BEMEGY(e2) & TÉMA(e2, hajó) & CÉL(e2, barlang)] & OKOZ(e1,e2) Ez az ábrázolás azonban még mindig nem teljesen adekvát. Egyrészt az események elemzetlenek maradnak, az e1, ill. e2 események belső szerkezetéről nem tudunk meg sokat: a (74) ábrázolásból csak annyi derül ki, hogy a (71) mondatban a ’hajó’ téma, a ’barlang’ pedig cél (vagy direkcionális) szerepű argumentuma az e2 eseményt jelölő igének. Másrészt a fenti ábrázolások elvileg nem zárják ki azt a lehetőséget, hogy a kauzatív viszonyban lévő eseményeknek nincs közös szereplőjük. Tehát ilyesfajta ábrázolás sincs kizárva (*Mari betáncolja a hajót a barlangba): (75) TÁNCOL(e1, Mari) & BEMEGY(e2, hajó, barlang) & OKOZ(e1, e2) Az első eseménynek nincs téma szerepű résztvevője. Az ábrázolásban ezért biztosítani kell, hogy az első esemény téma szerepű argumentuma azonos legyen a második esemény téma szerepű argumentumával. Ezek az ábrázolástechnikai problémák persze megoldhatók, nagyobb gond az, hogy – mint mindjárt látni fogjuk – az okoz poliszém ige, tehát feltehetőleg nem ábrázolható egyetlen OKOZ(p,q) predikátummal. Az alábbi példasor a kauzativitás különböző típusait mutatja be.

24

(76) a. A váza eltörött. b. A váza eltörött a nekiütődő labdától. c. A nekiütődő labda eltörte a vázát. d. A labda eltörte a vázát (azzal, hogy nekiütődött). e. Eltörtem a vázát, mert véletlenül nekiütődött a labda. f. Eltörtem a vázát azzal, hogy szándékosan nekidobtam a labdát. A (76a) nem kauzatív, a mondat nem mond semmit arról, hogy a töréseseménynek volt-e oka. A (76b) és (76c) között az a különbség, hogy az előbbi mondatban az okozott esemény áll előtérben, az utóbbiban pedig az okozó esemény. A (76d) mondatban az az eszköz áll előtérben, amely az okozó eseményben szerepet játszott. A (76e) esetében a cselekvő nem szándékosan cselekedett, a vázát véletlenül törte el. Végül a (76f) esetében szándékos cselekvésről van szó. Kérdés, hogy a kauzativitásnak mindezek a típusai kódolva vannak-e valahogyan az eltörik ige szótári jelentésében. A (76b)–(76f) kauzatív típusok megkülönböztetése csak abban az esetben releváns a szószemantika szintjén, ha kimutatható, hogy vannak olyan igék, amelyeknek a lexikai jelentésében is megjelenik ez a különbség. Nézzük meg ebből a célból a meghal, megöl és meggyilkol igéket. 24

A kauzativitás problémájának részletes tárgyalását l. Talmy (2000:471–549)-ben. Ez a fejezet Talmy egy korábbi munkájának átdolgozott változata.

222

8 AZ IGE

(77) a. Béla meghalt/*megölt/*meggyilkolt. b. Béla meghalt/*megölt/*meggyilkolt annak következményeképp, hogy egy autó nekiment. c. A nekiütődő autó *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát. d. Az autó *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát. e. Anna véletlenül *meghalt/megölte/*meggyilkolta Bélát. f. Anna *meghalt/megölte/meggyilkolta Bélát, hogy megszabaduljon tőle. A (77a–f) mondatokból látható, hogy a szándékos cselekvés csak a meggyilkol igére jellemző (de a megöl-lel is összefér); a (77a,b) esetében csak a meghal lehetséges, a (77c,d,e) pedig csak a megöl igét engedi meg. A kauzatív típusok elkülönítése céljából különféle teszteket is használhatunk. A szándékos és nem szándékos cselekvés (a (76e,f) típusok) szétválaszthatók az alábbi tesztek segítségével. (78) a. *Véletlenül eldugtam a tolladat. b. Véletlenül elhánytam a tolladat. (79) a. Szándékosan eldugtam a tolladat. b. *Szándékosan elhánytam a tolladat. A szándékos okozás kompatibilis a célhatározói mellékmondattal, a nem szándékos okozásnál nem az.

vagy

okhatározói

(80) a. Azért dugtam el a tolladat, mert rossz voltál. b. Azért dugtam el a tolladat, hogy ma már ne tudj írni. (81) a. *Azért hánytam el a tolladat, mert rossz voltál. b. *Azért hánytam el a tolladat, hogy ma már ne tudj írni. Szándékos cselekvésre rá lehet valakit beszélni, nem szándékosra nem. (82) a. Rábeszéltem Annát, hogy dugja el a tolladat. b. *Rábeszéltem Annát, hogy hányja el a tolladat. A kétféle okozás közti különbség kifejezhető thematikus szerepekkel is, ha különbséget teszünk a szándékosan cselekvő (az ágensi szerep) és a nem szándékosan cselekvő (a nem tipikusan ágensi szerep, amelyet gyakran aktorszerepnek is neveznek) között. Az aktor szerepre más esetekben is szükségünk van, a javasolt megoldás tehát nem önkényes. A thematikus szerepek a (76d) típusnál is felhasználhatók a típus jellemzésére. Ebben az esetben ugyanis az alany eszköz szerepű. A (76b,c) mondatok csak a téma–réma tagolásban különböznek egymástól. 223

8 AZ IGE Más szóval, a (76b) mondatban az okozott esemény alanya a mondat témája (a mondat a vázáról állít valamit), a (76c)-ben ezzel szemben az okozó esemény alanya a téma (a mondat a labdáról állít valamit). A (76b,c) mondatok abban különböznek a (76d) mondattól, hogy az utóbbiban nem esemény az okozó, hanem egy eszköz (egy egyed). Ha tehát beépítjük a szemantikai ábrázolásba a thematikus szerepeket, és megengedjük, hogy az OKOZ(p,q) predikátum ne csak események közötti viszonyt ábrázolhasson, hanem egy individuum és egy esemény közötti viszonyt is, akkor eszköztárunk lehetőséget ad a különböző kauzatív típusok adekvát ábrázolására. Elegendő ezért egyetlen OKOZ(x,y) predikátum, a különbségeket a thematikus szerepek megmagyarázzák.

8.7. Az igejelentés és a szintaktikai alternációk közötti összefüggés A szintaktikai alternáció azt jelenti, hogy ha egy adott igével lehetséges az A szintaktikai szerkezetű mondat, akkor ugyanazzal a hangalakú igével a B 25 szintaktikai szerkezetű mondat is lehetséges. A két mondat vagy szinonim, vagy jelentésük előre jelezhető módon különbözik egymástól. A szinonim jelentésekre példa a (83a,b), a második esetre a (84a,b) mondatpár. (83) a. Béla bólintott. b. Béla bólintott a fejével. (84) a. Anna eltörte a vázát. b. A váza eltörött.

26

Tágabb értelemben abban az esetben is beszélünk szintaktikai alternációról, amikor a két mondatban szereplő ige nem azonos hangalakú, az egyik például igekötő nélküli, a másik igekötős, vagy az egyik igeképzőt tartalmaz, a másik nem. Eszerint a (85a,b) is szintaktikai alternációnak számít. (85) a. Péter szénát rak a szekérre. b. Péter megrakja a szekeret szénával. Az alternáló szintaktikai szerkezetek közötti jelentéskülönbség ismert szemantikai probléma. Viszonylag újkeletű azonban az alternációk szószemantikai aspektusának a vizsgálata. Egy adott alternáció lehetősége ugyanis nagymértékben függ az ige szemantikájától. Minden alternáció esetében a feladat tehát azoknak az igéknek vagy igeosztályoknak a szemantikai jellemzése, amelyek az adott alternációt lehetővé teszik. A szószemantikának tehát egy igen fontos területéről 25

A szintaktikai alternációkat angol nyelvi anyagon Levin (1993) tárgyalja részletesen. A (84a,b) mondatokban tulajdonképpen szintén két morfológiailag különböző ige szerepel: a (84a)-ban az eltör, a (84b)-ben az eltörik. Az utóbbiban az -ik képzőnek tekinthető, ezért a (84a,b) az alábbiakban tárgyalandó esetektől nem különbözik lényegesen. 26

224

8 AZ IGE van szó, a kutatás azonban éppen ezen a területen még gyerekcipőben jár. Egyelőre csak az angol nyelvre vonatkozóan születtek bizonyos – még távolról sem véglegesnek mondható – eredmények. Az angol morfológiailag rendkívül szegény nyelv, talán ezért is rendelkezik sok olyan alternációval, amelyek más nyelvben nem, vagy csak elvétve fordulnak elő. Az ún. kauzatív-inchoatív alternáció elég gyakori a nyelvekben, a magyarban is találunk rá példát (vö. (84a,b)), a magyarban azonban gyakoriak a morfológiai eltérések. Az eltör és az eltörik ragozása csak a jelen és múlt idő egyes szám 3. személyében különbözik egymástól, a kinyit és a kinyílik, az elmozdít és az elmozdul azonban, amelyeknek angol megfelelői (open és move) változatlan alakban jelennek meg az alternáló szerkezetekben, minden számban és személyben alternál: (86) a. Béla kinyitotta az ajtót. b. Az ajtó kinyílt. (87) a. Pisti elmozdította a követ. b. A kő elmozdult. Szemantikailag az angolban a kauzatív-inchoatív alternációt megengedő igék közé tartoznak az állapotváltozást jelentő igék különböző alosztályai (pl. a törést jelentő igék: break ’tör/törik’, crack ’repeszt/reped’; a színváltozást jelentő igék: blacken ’feketít/feketedik’, redden ’pirosít/pirosodik’; néhány pszichológiai változást jelentő ige: gladden ’boldoggá tesz/lesz’, cheer ’felvidít/felvidul’). Könnyű belátni, hogy ezeknek az igéknek a magyar megfelelői csak az említett tágabb értelemben teszik lehetővé az alternációt. Sem az angolban, sem a magyarban nem alternálnak azok az állapotváltozást jelentő igék, amelyek a birtoklásban bekövetkezett változást fejezik ki: give ’ad’, sell ’elad’. Az angolban fontos szerepet játszik a dativus-alternáció, amely a magyarban nem létezik: (88) a. Bill sold a car to Tom. b. Bill sold Tom a car. ’Bill eladott egy autót Tomnak’ Itt az alternáció abból áll, hogy az első mondatban a dativusos vonzat a to elöljárószót kapja, a második mondatban pedig, amelyben a dativusos vonzat közvetlenül az ige után áll, nincs elöljárószó. Ennek az alternációnak a lehetősége is szemantikai tényezőktől függ. Az alternációt lehetővé teszik pl. az adást jelentő igék (pl. give ’ad’, pay ’fizet’), a küldést jelentő igék (pl. send ’küld’, forward ’továbbít’), az elektronikus kommunikáció igéi (pl. fax ’faxot küld’, phone ’telefonál’). A magyarban is találunk jó néhány szemantikailag meghatározott alternációt. Mutassunk be ezekből is néhányat! 225

8 AZ IGE A cselekvés tipikus eszköze az eszköz funkciójával alternálhat: (89) a. A kenyeret ezzel a késsel vágtam. b. Ez a kés nem vág. Hasonlóképpen: (90) a. Ez a toll nem ír. b. Ez a sütő remekül süt. Ez az alternáció egy szűk igecsoport esetében működik. Az ide tartozó igék szemantikailag nagyon különbözők lehetnek (mint a vág, ír, süt), közös jellemzőjük azonban, hogy az igével jelölt cselekvésnek van egy tipikus eszköze. Az alábbi alternáció a magyarban rendkívül gyakori: (91) a. A fára mászott. b. Felmászott a fára. (92) a. A kertbe ment. b. Kiment a kertbe. Az „igekötő–zérus” alternáció, úgy tűnik, direkcionális vonzattal rendelkező mozgásigék esetében lehetséges. Más jellegű az alábbi alternáció: (93) a. Csodáltam a bátorságát. b. Csodáltam a bátorságáért. Ez az alternáció, éppúgy, mint az angolban, a csodálatot vagy annak hiányát kifejező igék (csodál, szeret, imád, értékel–megvet, gyűlöl, sajnál), valamint a pozitív vagy negatív attitűdöt kifejező igék esetében lehetséges (ünnepel, üdvözöl, bírál). Ízelítőnek ennyi is elegendő, annál is inkább, mert meg kell elégednünk a probléma bemutatásával, mivel a magyar nyelvre vonatkozóan megbízható elemzések nem állnak még rendelkezésünkre.

8.8. Az igekötők szemantikája Az ige morfoszemantikája rendkívül gazdag. Az igeképzés jelentéstanából az egyik legvitatottabb kérdést, az igekötős igék képzését vizsgáljuk meg részletesen. Ehhez első lépésként az igekötő fogalmának meghatározásával foglalkozunk. Szintaktikailag és szemantikailag az igekötők egy tágabb osztályba, az igemódosítók osztályába tartoznak. Az igemódosítók szófajilag nem egységesek, 226

8 AZ IGE 27

sokféle szófajú elem tartozik közéjük. Igemódosító az igekötőn kívül lehet névelőtlen tárgy (levelet ír, újságot olvas), ragos vagy névutós határozott főnévi szerkezet (az asztalra tesz, az ágy alá rejt, a kamrában tárol, a szekrény alatt tart), többféle predikatív vonzat (szénné éget, pirosra fest, okosnak tart, úszni akar), határozói vonzat (jól bánik, otthon lakik), ragtalan alanyi vonzat (víz megy a szemébe), állítmány névszói része (katona volt, beteg volt), és ezzel még nem merítettük ki az összes lehetőséget. Az igemódosítók szintaktikailag azonos viselkedést mutatnak: (a) semleges hangsúlyozású mondatban mindig az ige előtt állnak, (b) ebben a pozícióban fókuszhangsúlyt is kaphatnak, (c) ha mondatban más elem kerül fókuszba, akkor normális helyük az igét közvetlenül követő pozíció, (d) eldöntendő kérdésre adott válaszban általában önállóan is használhatók. Szemantikailag az igemódosítókra az jellemző, hogy tipikus esetben az igével komplex predikátumot alkotnak. Mint már a neve is jelzi, az igemódosító az ige jelentését módosítja, az ige jelentésének részévé válik. A komplex igék szerkezetét az alábbi ábra mutatja: (94) ahol a zérus kitevő azt jelzi, hogy mind az alárendelt, mind pedig a fölérendelt kategória szó értékű. Ugyanakkor azonban a (94) szerkezetű komplex igék elemei szintaktikailag nagy mértékben függetlenek maradnak (szintaktikai műveleteknek is engedelmeskednek). Ha az igekötők az igemódosítókhoz tartoznak, akkor szükségszerűen felmerül az igekötők és a többi igemódosító elhatárolásának a problémája. Feltevésünk szerint a döntő különbség az igekötők és a nem igekötők között az, hogy az előbbiek nem lehetnek az ige vonzatai, az utóbbiak pedig általában azok. Kezdjük az állítás második felének bizonyításával. A levelet ír esetében a névelőtlen tárgy az ige tárgyi vonzata; a moziba megy, az asztalra tesz esetében a ragos főnév az ige direkcionális (határozói), a Budapesten lakik, az ágy alatt tart esetében a ragos, ill. a névutós főnév az ige lokális (határozói) vonzata; a víz megy a szemébe esetében a víz az ige alanyi vonzata, a zöldre fest, butának tart esetében a ragos melléknév az ige predikatív vonzata; a szénné éget esetében a ragos főnév szintén predikatív vonzat. Módhatározói vonzat a jól/rosszul bánik határozója. Abban az esetben, amikor az igemódosító az állítmány névszói része (katona volt, beteg volt), valószínűsíthető, hogy legcélszerűbb a névszói részt a kopula vonzatának tekinteni. Összefoglalóan tehát mondható, hogy azok az igemódosítók, amelyek nem igekötők, az ige valamilyen vonzatai. Az igemódosítók azonban majdnem 0 mindig speciális vonzatok, mivel kategóriájuk néhány kivételtől eltekintve N és nem DP (határozott főnévi szerkezet). Ezt a körülményt az igemódosítók lexikai 27

Az igemódosítók szintaktikai problémáiról jól tájékoztat Komlósy (1992).

227

8 AZ IGE ábrázolásának is tükröznie kell, ezzel a kérdéssel azonban itt nem kívánunk foglalkozni. A fenti előkészítés után rátérhetünk feltevésünk első részének a bizonyítására. Az, hogy az igekötő általában nem vonzata az igének, legkönnyebben az akcióminőségképző igekötők esetében látható be: be + söröz, el + dolgozgat, fel + sír. Az igekötő ebben az esetben az ige jelentését módosítja: új jelentéselemet vezet be és egyúttal perfektivál; a bázisige argumentumszerkezete nem változik. Ugyanígy könnyű belátni, hogy a határozószóként is használható igekötők (pl. tovább, újra, végig, vissza) szintén nem lehetnek a bázisige argumentumai: továbbgurul, újraolvas. Ezek az igekötők sem befolyásolják a bázisige argumentumszerkezetét. Valamivel bonyolultabb a helyzet az irányt jelentő igekötők esetében. A mászik igének van egy kötelező alanyi argumentuma és egy direkcionális argumentuma: mászik vki/vmi vhová, formálisan MÁSZIK(x,y). A Pisti a fára mászik esetében a Pisti tulajdonnév kielégíti a mászik alanyi, a fára főnévi szerkezet pedig a direkcionális argumentumát. A Pisti felmászik a fára esetében a fel igekötő számára a mászik igének már nincs szabad, lekötetlen argumentuma, a fel következésképp nem lehet argumentum, funkciója a Pisti a fára mászik mondathoz képest abban áll, hogy az implicit módon meglévő irányjelölést explicitté tegye. Hasonló meggondolások érvényesek a többi irányt kifejező igekötőre is: a konyhába ment– bement a konyhába, a kertbe ment–kiment a kertbe, a pincébe ment–lement a pincébe. Az irányt jelentő igekötő abban az esetben lehetne vonzat, amikor az ige direkcionális vonzata opcionális: Pisti csak nézett–Pisti a tetőre nézett–Pisti felnézett. Az alábbiakban azonban kimutatjuk, hogy az igekötő ebben az esetben sem vonzata a bázisigének. Az igemódosítók a fentiek értelmében két nagy osztályra oszthatók: az argumentumként és a nem argumentumként funkcionáló igemódosítókra. A szintaktikai viselkedésük alapján definiálható igemódosítók közül így igekötőnek minősülnek a nem vonzat típusú igemódosítók. Az igekötő fogalma tehát így definiálható: (95) Az igekötő olyan igemódosító, amely nem vonzata az igének.

28

A (94) szerkezet alapján a (95) így is megfogalmazható: 0

0

0

0

0

(96) Az [X V ] V szerkezetben X igekötő, ha nem argumentuma V -nak. 28

A magyar nyelvészeti irodalomban ezzel ellentétes állításokat is találunk. Így például É. Kiss (2004) az igekötőt – legalábbis tipikus esetben – az ige rezultatív vonzatának tekinti. E felfogás mögött az a meglátás húzódik, hogy az igekötős ige sok esetben a cselekmény eredményére utal: megír, felépít, kifest stb. Az igekötők azonban nem kezelhetők egységesen rezultatív vonzatként. Az igekötőkre vonatkozó hagyományos tárgyalásmóddal egybehangzóan úgy gondoljuk, hogy az igekötő többféle funkciót lát el, ezért egységes szemantikai értelmezést lehetővé tevő tárgyalása nem lehetséges. Az igemódosítók két osztálya, az argumentumként és nem argumentumként funkcionálók közötti különbségekre vonatkozóan l. Kiefer (2003)-at.

228

8 AZ IGE 0

Ha X nem argumentuma az igének, akkor vajon mi lehet a funkciója? Az ilyen igemódosítónak többféle funkciója is lehet, közös funkcióval nem jellemezhető. 0 A mindenkori funkció az X szemantikai szerkezetétől függ. Amikor az igekötő funkciója az akcióminőség-képzés, akkor az a bázisige jelentését két szempontból módosítja: bevezet egy akcióminőséget és perfektivál. Az akcióminőség-képzés az igéknek mindig csak egy adott osztálya esetében termékeny, az akcióminőségképző igekötőnek ezért szelekciós megkötéseket kell tartalmaznia. A szemantikai módosítás és a szelekciós megkötés legkönnyebben funktorral ábrázolható. Ha Ffel jelöljük a funktort és V-vel a bázisigét, akkor az akcióminőség-képzés szerkezete F(V), ahol feltételként külön meg kell adnunk, hogy egy adott F milyen V-k esetében alkalmazható. Amikor az igekötő a határozószókkal mutat rokonságot, a funktorábrázolás már nem adekvát: a határozószerű igekötő nem módosítja a bázisige jelentését: a továbbgurul a mozgás folytatását, az újraolvas az olvasás megismétlődését fejezi ki. Ezenkívül a tovább és az újra igekötőknek nincsenek szelekciós megkötéseik, mindkét igekötő gyakorlatilag tetszőleges cselekvésigéhez járulhat termékenyen. Az ilyen igekötőt szemantikailag egyargumentumú predikátumként ábrázolhatjuk, amelynek argumentumát a bázisige elégíti ki. Az irányt jelölő igekötők, mint alább látni fogjuk, szemantikailag szintén predikátumként értelmezhetők. Következésképp az igekötők esetében alapvetően két szemantikai funkciót különböztethetünk meg: a predikatív és a funktori funkciót. A predikatív funkció mibenléte ugyanakkor attól is függ, hogy az igekötő milyen predikátum (egy- vagy kétargumentumú), és hogy milyen hatással van az alapige argumentumszerkezetére, mint ahogy ezt az alábbiakban 29 részletesen kifejtjük.

8.8.1. Az igekötő egyargumentumú predikátum Ebben az esetben két alesetet kell megkülönböztetnünk. Az egyik aleset az, amikor az igekötő olyan egyargumentumú predikátum, amelynek argumentuma maga az ige; a másik pedig az, amikor az egyargumentumú predikátum kielégíti az alapige egyik argumentumát. (a) Az igekötő, amikor határozószóként is használható, többnyire egyargumentumú predikátum: P(x). Az igekötő argumentuma ebben az esetben az ige, amelyet módosít. Az így kapott komplex ige argumentumszerkezete azonos az eredeti ige argumentumszerkezetével. Ilyen igekötő az újra és a tovább. (97) a. újracsomagol, újrafest, újraolvas, újraolt, újraválaszt b. továbbgurul, továbblovagol, továbbsiet, továbbfut (98) a. Újra olvasom a könyvet. 29

A magyar igekötőrendszer sok szempontból hasonlít a német igekötőrendszerre. Az alábbi tárgyalásnál éppen ezért jól fel tudtuk használni a német igekötők szemantikájára vonatkozó újabb irodalmat, elsősorban Stiebels – Wunderlich (1994)-et és Olsen (1995a,b)-t.

229

8 AZ IGE

b. Újraolvasom a könyvet. A (98a) mondat azt jelenti, hogy ’most olvasok’, és hogy ’legalább egyszer abbahagytam az olvasást’, a (98b) mondat pedig azt, hogy ’legalább egyszer végigolvastam/ elolvastam a könyvet’ és ’most is végig/el fogom olvasni’. Tegyük fel, hogy az OLVAS(u,v) az olvas ige jelentésábrázolása, a rezultativitást a REZ, az ismétlődést pedig az ISMÉT operátor jelzi. Mindkét operátor magasabbrendű predikátumként funkcionál. Az újraolvas ige vázlatos jelentésábrázolása a fentiek alapján így fest: (99) ISMÉT(REZ(OLVAS(u,v))) Az újra igekötő és az újra határozószó egymástól szintaktikailag is elkülönül. Tudott dolog, hogy egy ige mellett csak egyetlen igemódosító állhat, következésképp az újra csak határozószó lehet, ha az ige mellett más igemódosító áll: újraválaszt, de újra megválaszt; újraolvas, de újra elolvas. Szemantikailag persze ezek az alakzatok egyenértékűek. Az igekötő és a határozószó elválasztására a nominalizálhatóság is tesztként szolgálhat: az igekötő az igével együtt nominalizálható, a határozószó viszont sohasem vehet részt a nominalizációban: újraválasztás, de újra választás (lesz). Vö. még *újradolgozás (az újra dolgozik szerkezetből), *újrasétálás (az újra sétál szerkezetből). Az újra igekötőben és az újra határozószóban az a közös, hogy az utóbbi is egyargumentumú predikátum, és ezt az argumentumot mindkét esetben az ige elégíti ki. A tovább igekötő esetében hasonló a helyzet. Jelentése: ’a cselekvés, folyamat tovább folytatódik’. A továbbgördül azt jelenti, hogy ’a gördülő mozgás tovább folytatódik’, a továbbénekel azt, hogy ’az éneklés tovább folytatódik’. Ezt a jelentést a TOVÁBB(x) predikátummal jelölhetjük. Időbeli kiterjedés kifejezése esetén a tovább általában csak határozószóként fordul elő, pl. tovább csinál ’nem hagyja abba’, tovább áll ’nem mozdul, nem indul el’, tovább megy ’nem áll meg’. A határozószói, ill. igekötői használat közötti különbség jól látható az alábbi szembeállításból: a tovább csúszik/gurul, tovább gurít/csúsztat, tovább gondolkodik/énekel/ír/megy/ áll stb. azt jelenti, hogy ’nem hagyja abba a cselekvést’, a továbbnak tehát csak időbeli jelentése van, szemben a továbbmegy/gurul/csúszik, továbbcsúsztat/gurít vmit, továbbgondol/énekel/ír vmit, ahol a jelentés a ’halad’-dal parafrazálható, a mozgás (a cselekvés/folyamat menete) térbeli vagy időbeli. A tovább igekötőként nem vezeti be a rezultativitás jelentésmozzanatát, a *tovább elgurul, *tovább lecsúszik, *tovább megír helytelen szerkezetek, nem lehetnek tehát ekvivalensek a továbbgurul, továbbcsúszik, továbbír igekötős igékkel. A jelentésábrázolásban ezért a REZ operátornak nincs helye. A tovább igekötőként természetesen a mozgásigék kauzatív alakjához is kapcsolható: továbbgurít, továbbgördít, továbbcsúsztat. 230

8 AZ IGE A tárgyatlan mozgásigék sematikus jelentésábrázolását a (100a)-ban, a tárgyasakét (a kauzatívakét) a (100b)-ben, az egyéb cselekvésigékét (továbbgondol, továbbír, továbbénekel, továbbolvas) a (100c)-ben, illetve a (100d)-ben találjuk. (100) a. TOVÁBB(MOZOG(x)) b. TOVÁBB(OKOZ(x,MOZOG(y))) c. TOVÁBB(CSINÁL(x)) d. TOVÁBB(CSINÁL(x,y)) A tárgyatlan cselekvésige szemantikai reprezentációját a (100c)-ben a CSINÁL(x), a tárgyasét a (100d)-ben a CSINÁL(x,y) helyébe kell behelyettesíteni. A tovább igekötő és a tovább határozószó természetesen nemcsak szemantikailag, hanem szintaktikai viselkedésében is különbözik egymástól, pontosan úgy, mint ahogy azt fent az újra igekötő és az újra határozószó esetében láttuk. Térjünk most rá a másik aleset bemutatására. (b) Az igekötő szemantikailag egyargumentumú predikátum: P(x), amely kielégíti az ige egyik argumentumát. A felugrik ige argumentumszerkezete például az ágens szerepű alanyon kívül tartalmaz egy opcionális direkcionális argumentumot: ’ugrik vki vhová’, formálisan: UGRIK(u, (v)). Ezt a direkcionális argumentumot kötheti le a P(x) igekötő, amelynek jelentése a fel esetében így írható körül: ’x felső helyzetbe kerül’. Ez persze csak abban az esetben működik, ha az UGRIK(u, (v)) második argumentuma implicit marad. Vö. Pisti felugrott és elment–Pisti felugrott a székre, és kiabálni kezdett. Ha a P(x) igekötő nem kötné le a v argumentumot, akkor az ugrik ige reprezentációja hiányos maradna, ami a következő helytelen mondatot eredményezné: *Pisti ugrott és elment. A felugrik ige jelentésábrázolása tehát így 30 fest: (101) UGRIK(u, (P(x)) Ezt az értelmezést más mozgásige is megengedi: felszökik, felröppen, felszáll, felrepül. Hasonló szemantikai ábrázolást javasolhatunk a le igekötő megfelelő használatára is: leszáll, lerepül, legurul, leesik, ledob. Az irányt jelölő igekötők (ki, be, fel, le, ide, oda, stb.) azonban, mint alább látni fogjuk, többnyire kétargumentumú predikátumként ábrázolandók. Az a körülmény, hogy ebben az esetben az igekötő kielégíti az ige egyik argumentumát, nem mond ellent annak az általánosításnak, hogy az igekötők nem lehetnek vonzatai a bázisigének, amennyiben kikötjük, hogy az igekötő nem lehet szintaktikai szinten kielégíthető vonzata az igének. Az igekötős igék létrehozása 30

Formálisan a (101) képlet az UGRIK(u, (v)) és a P(x)-ből függvényalkalmazás révén jön létre. A P(x)-nek a felugrik esetében a FEL(x) predikátum felel meg, amely leköti a v argumentumot. A FEL(x) azt jelenti, hogy ’x felső helyzetbe kerül’.

231

8 AZ IGE lexikai folyamat, és az argumentumok lekötése, amennyiben erre sor kerül, szintén az.

8.8.2. Az igekötő kétargumentumú predikátum Kétargumentumú predikátumként az igekötő termékenyen két különböző módon kapcsolódhat az alapigéhez. (a) Az igekötő olyan kétargumentumú predikátumként jellemezhető, amely az ige egyik argumentumát elégíti ki. A fel igekötő például ebben az esetben ilyesfélét jelent: ’x az y-on van elhelyezve’. A kétargumentumú predikátum azonban csak akkor kötheti le az ige egyik argumentumát, ha igekötőként elveszti egyik argumentumát. Formálisan erről úgy adhatunk számot, hogy a predikátum egyik argumentumát egzisztenciálisan lekötjük: (102) P(x,y) → ∃ y[P(x,y)]

E mögött a tisztán technikainak tűnő eljárás mögött az a feltevés húzódik meg, hogy némely esetben az igekötőt (illetőleg az igekötő alapját képező határozószót) reprezentáló kétargumentumú predikátum egyik argumentuma implicit maradhat. Ezt figyelhetjük meg például a fel igekötő egyik használatában: felteszi a kalapját, felveszi a ruháját/cipőjét, ahol a fel igekötő jelentésábrázolása a LOC(x,y) predikátumot tartalmazza (’x az y-on van elhelyezve’), amelyben az y nem alanyi argumentumot nem kell kifejeznünk: felteszi a kalapját (a fejére), felveszi a cipőjét (a lábára). Ha az igekötő direkcionális jelentésű névutónak felel meg, akkor ez általában nem lehetséges. A fölé, alá, mellé, mögé esetében nem találunk olyan igét, amely mellett a névutót kifejező predikátum nem alanyi argumentuma implicit maradhatna. Az alábbi mondatok nem elliptikus esetben elfogadhatatlanok: (103) a. *Péter mellélépett. b. *A gyerekek alánéztek. A fel igekötő egy másik használatát a felszögel, felragaszt, felfűz, felgombol igék példázzák. Az igekötős ige jelentése: ’az ige által jelölt cselekvéssel vmit vmihez rögzít’. Ebben az esetben is implicit maradhat a LOC(x,y) nem alanyi argumentuma. Az egzisztenciális kötés nem minden esetben vezet helyes eredményhez. Nincs gond abban az esetben, amikor az egzisztenciálisan kötött argumentum egyértelműen rekonstruálható (vö. a felteszi a kalapját (a fejére)), ugyanakkor az argumentum kitétele kötelező, ha ez nem áll fenn, pl. felteszi a kalapját a polcra. Az is előfordul, hogy a szóban forgó argumentum kitétele nem fontos, az adott beszédhelyzetben közömbös, mint pl. a felragasztja a plakátot (a falra, a hirdetőtáblára, a hirdetőoszlopra) esetében, amikor is lényegtelen, hogy a plakátot hová ragasztjuk. A felteszi a kalapját a fejére redundánsnak tűnik, mert a fejére argumentum egyértelműen előre jelezhető, ezzel szemben a felragasztja a plakátot 232

8 AZ IGE a falra nem redundáns, hiszen a plakátot sokféle helyre ragaszthatjuk fel. Ha a teszi a fejére a kalapot igei szerkezetből indulunk ki, és azt szembesítjük a felteszi a kalapot (a fejére) igei szerkezettel, akkor könnyen belátható, hogy az igekötő nélküli és az igekötős változat közötti különbség abból áll, hogy az előbbiben három kötelező argumentummal kell számolnunk, az utóbbiban ezzel szemben a direkcionális argumentumot egzisztenciálisan le kell kötnünk. A tárgyalt igekötős igék ábrázolása – a fentiek figyelembe vételével – tehát így fest: (104) TESZ(u, v, P(x,(y))) ahol a TESZ(u, v, z) a szóban forgó cselekvésigékre jellemző elemi predikátum: tesz 31 vki vmit vhová, a P(x,(y)) két argumentuma pedig a vmit vhová-nak felel meg. (b) A második esetben az igekötő alapjául szolgáló kétargumentumú predikátum hatására az alapige nem alanyi argumentuma a komplex ige obliquusi argumentumává válik. A mellé, alá, mögé, fölé direkcionális (DIR) névutókból képzett igekötők mind ilyenek, képletük: DIR(x,y). A fenti (103a,b) mondatok azért rosszak, mert hiányzik belőlük egy argumentum. Ez az argumentum általában dativusragos főnévként jelenik meg: (105) a. Péter mellélépett a lépcsőnek. b. A gyerekek alánéztek az asztalnak. A (105a,b) mondatok igekötős változatai a (106a,b) névutós szerkezeteket tartalmazó mondatoknak. (106) a. Péter a lépcső mellé lépett. b. A gyerekek az asztal alá néztek. A képzés sémája a mellélép típusú igék esetében így írható körül: ’u v mellé lép’ → ’u mellélép v-nek’. A direkcionális névutóknak megfelelő igekötőkkel termékenyen képezhetünk új tárgyatlan igéket. Nézzünk most egy tárgyas példát: (107) a. Péter a széket az asztal alá tette. b. *Péter alátette a széket az asztalnak. Úgy tűnik tehát, hogy tárgyas ige esetében a képzés nem működik. A tárgyatlan igék jelentésábrázolása vagy magasabbrendű predikátummal történhet, amely az alapigét módosítja (108), vagy pedig eseményváltozóval, ahol az irányt olyan viszonyként fogjuk fel, amely egy esemény és egy hely között áll 32 fenn (108b). 31

A (104) esetében szintén a függvényalkalmazás műveletét alkalmaztuk. A CSINÁL(x,y) predikátumváltozó és nem konkrét predikátum helyett áll.

32

233

8 AZ IGE

(108) a. DIR(CSINÁL(u, v)) b. CSINÁL(e, u, v) & DIR(e, v) Az alánéz ige esetében (108a) így fest: ALÁ(NÉZ(u, y), a (108b) pedig NÉZ(e, u, v) & ALÁ(e, v). A lokális névutók (pl. mellett, előtt, mögött, fölött, alatt) esetében a (108) típusú képzés nem működik, vagyis az ilyen típusú névutók sohasem fordulhatnak elő igekötőként. Az igekötői használatú névutókkal teljesen analóg módon viselkednek azok az esetragok, amelyek direkcionális vonzatot jelölnek: (109) a. A szobába ment. b. Bement a szobába. (110) a. A lovát a fához köti. b. Hozzáköti a lovát a fához (111) a. A korlátnak rohant. b. Nekirohant a korlátnak. (112) a. A botjára dőlt. b. Rádőlt a botjára. A bemegy, hozzáköt, nekirohan, rádől igekötős igék létrehozása ezekben az esetekben is a (108) minta alapján történik. A névutós és az esetragos alakok között az az egyetlen különbség, hogy az esetragnak megfelelő igekötő jelenléte nem teszi fölöslegessé az esetragot.

8.8.3. Az igekötő mint funktor A funktor egy A kategóriájú elemből ismét A kategóriájú elemet állít elő. A funktor tipikus esetben nem változtatja meg az alapige argumentumszerkezetét és olyan jelentésmozzanatot vezet be, amely nem lehet sem lokális, sem pedig direkcionális jellegű. A funktor által bevezetett jelentés a szinkrón leírás szintjén általában nem függ össze az igekötő egyéb jelentéseivel. 33

Az igekötő az akcióminőségek képzésekor funkcionál funktorként: ha például egy adott cselekvés, történés pillanatnyiságát akarjuk kifejezni (szemelfaktív akcióminőség, l. a 10. fejezet 10.2. pontját), amelyet vagy az el, vagy a meg, vagy pedig a fel igekötővel tehetünk meg, akkor ezeket az igekötőket funktorként kell jellemeznünk. Mivel pillanatnyi történésű igéket igekötővel csak duratív jelentésű igékből képezhetünk, ezt a funktor szelekciós megkötéseként 33

Az akcióminőségek képzéséről és jelentéséről részletes tájékoztatást találunk Kiefer (2006:137–204)ben.

234

8 AZ IGE (alkalmazási feltételeként) kell megadnunk. Ugyancsak szelekciós megkötésként szerepel a funktor jellemzésében arra a szemantikai igeosztályra való utalás, amelynek esetében a funktor termékenyen alkalmazható. Tekintettel arra, hogy az igék jellemzésekor amúgy is szükségünk lehet egy e eseményváltozóra, ezt az eseményváltozót a funktor jellemzésekor is felhasználhatjuk. Az eseményalgebrában (l. a 10.5. pontot) háromféle eseménytípust különböztetünk meg: folyamatokat (jelük: F(e)), pillanatnyi eseményeket (jelük: M(e)) és állapotokat (jelük: A(e)). Egy tárgyas duratív cselekvésige ezek alapján például így ábrázolható: (113) F(x, y, e) Feloldása: az e esemény egy kétargumentumú folyamatesemény. A szemelfaktív akcióminőséget bevezető funktor pedig így jellemezhető: (114) Funktor: M, amelynek alkalmazása pontszerű eseményt eredményez. Feltétel: M duratív jelentésű cselekvésigékre alkalmazható. Az M funktornak a (113)-ra történő alkalmazása után kapjuk a (115)-öt: (115) M[F(x, y, e)] → M(x, y, e) A (114)-ben szereplő feltétel természetesen még nem adekvát, hiszen a szóban forgó funktor nem minden duratív igére alkalmazható. A dolgozik, sétál, alszik igékből például nem képezhető szemelfaktív akcióminőség. A duratív igék közül elsősorban azok jöhetnek szóba, amelyek „szakaszos” cselekvést jelölnek. Vö. csóválja a farkát– megcsóválja a farkát, látogatja a szomszédját–meglátogatja a szomszédját. A 8.8.1.–8.8.3.-ban ismertetett ábrázolásokkal számot adhatunk a termékeny igekötős igék képzéséről. A termékeny igekötőállományba tartoznak a következő igekötők: a. (a) a határozószókból képzett tovább, újra, végig, vissza igekötők; b. (b) a névutókból képzett alá, fölé, mellé, mögé, utána, át, keresztül, túl igekötők, valamint a ragokkal rokonítható hozzá, neki és rá igekötők is; c. (c) az irányjelentésű be, bele, elő, fel, félre, hátra, ide, ki, körül, le, oda, össze, szét igekötők; d. (d) a fenti csoportok egyikébe sem besorolható agyon, meg és tönkre. Ezekkel az igekötőkkel nemcsak új igék képezhetők (morfotaktikai termékenység), hanem az így képzett igék jelentése a bázisigék megfelelően körülhatárolt szemantikai osztálya esetében is előre jelezhető (morfoszemantikai termékenység). 235

8 AZ IGE

8.9. Összefoglalás Ebben a fejezetben az igék néhány szemantikai tulajdonságát vizsgáltuk. Az igeidők szemantikájával a 9., az aspektussal, az akcióminőséggel és az eseményszerkezettel a 10. fejezet foglalkozik. Ebben a fejezetben azt tekintettük feladatunknak, hogy az ige szemantikájának egyéb fontos kérdéseiről nyújtsunk áttekintést. Az ige fogalmának meghatározása volt első feladatunk. Megállapítottuk, hogy a fogalmi-szemantikai meghatározás az ige esetében sem működik. A főnév és a melléknév fogalmának meghatározásával szemben az ige esetében a hagyományos megfogalmazások fordítottja sem érvényes, azaz abból, hogy egy szó állapotot, cselekvést, folyamatot, vagy eseményt jelöl, nem következik, hogy a szó ige. Az ige fogalmának meghatározásához ezért csak formai kritériumokat használhatunk fel. Tipológiai kutatásokból tudjuk, hogy ha egy nyelvben van az igeidőnek, módnak, aspektusnak, akcióminőségnek morfológiai jele, akkor az csak az igén jelenhet meg. Ezt a megfigyelést általánosítva azt mondhatjuk, hogy az ige fogalma az igére jellemző morfológiai tulajdonságok alapján határozható meg. Rámutattunk, hogy az állapotok és a valódi események között fontos különbségek állapíthatók meg. Az állapotok homogén, az események nem homogén szerkezetűek. Az állapotok és az események különböző tesztek segítségével különíthetők el egymástól. Ezek közül említettük, hogy (a) az állapotigék nem szerepelhetnek progresszív aspektusban, (b) állapotigével nem válaszolhatunk a Mi történt? kérdésre, (c) az állapotok és az események másképp viselkednek a tagadással kapcsolatban: egy állapot tagadása is állapot, egy esemény tagadása viszont általában nem esemény; végül (d) az állapotigék nem kompatibilisek a szándékosságot kifejező határozószókkal, amiből az következik, hogy állapotigét tartalmazó mondatnak nem lehet ágens szerepű alanya. Az ige argumentumszerkezete nemcsak szintaktikai tulajdonság, különböző argumentumszerkezetű igék általában különböző szemantikai tulajdonságokkal is rendelkeznek. Az igék argumentumszerkezetének részletes tárgyalása külön monográfiát igényelne, ezért fejezetünkben az argumentumszerkezettel kapcsolatban csak két problémát említettünk: a belső argumentum és az argumentumok fakultativitásának kérdését. A belső argumentum az ige jelentésének a része, ez az argumentum az igétől függetlenül nem jelenhet meg. A fakultativitás két típusát tárgyaltuk: a határozatlan argumentum és a határozott argumentum fakultativitását. Az előbbi az ige szemantikai tulajdonságai alapján előre jelezhető, a másik a nyelvi vagy nem nyelvi kontextus alapján rekonstruálható. A thematikus szerepek klasszikus elméletének rövid bemutatása után rátértünk a protoszerepek tárgyalására. A thematikus szerepek prototípus-szerű tulajdonságokat mutatnak, amelyek implikációként értelmezhetők. Ezeknek az 236

8 AZ IGE implikációknak az alapján két prototipikus szerepet definiálhatunk: a protoágensi és a protopatiensi szerepet. A kettő között különböző átmeneti kategóriák létezhetnek. A thematikus szerepek szemantikai entitások, amelyek megszabják az argumentumok kiválasztását. A protoszerepeket definiáló tulajdonságok mindegyike izolálható, azaz mindegyikhez található olyan ige, amelyet az adott tulajdonság (implikáció) definiál. A korábbi elgondolásokkal szemben a protoszerepek elmélete megengedi, hogy (a) ugyanannak a szónak egynél több thematikus szerepe legyen, hogy (b) ugyanabban a mondatban két szónak ugyanaz legyen a thematikus szerepe, és hogy (c) a thematikus szerepek hozzárendelése ne legyen kötelező. A thematikus szerepeknek ez az elmélete megoldást kínál a thematikus szerepekkel kapcsolatban felmerült legtöbb problémára. Hangsúlyoztuk, hogy a protoszerepekre vonatkozó elméleti elgondolások tisztán szemantikai jellegűek. A következő pontban néhány különleges igeosztályról szóltunk. A kontrolligék olyan igék, amelyek a beágyazott mondatban szereplő főnévi szerkezetek referenciális viszonyait határozzák meg. Kétféle kontrollt különböztettünk meg: alanyi és tárgyi kontrollt. Megállapítottuk, hogy a kétargumentumú igéknél általában alanyi (a beágyazott mondat alanya és a főmondat alanya koreferens), háromargumentumú igéknél tárgyi (a beágyazott mondat alanya a főmondat tárgyi argumentumával koreferens) kontrollt találunk. A kontrollviszonyok azonban az ige szemantikájától függően megfordulhatnak, ami azt mutatja, hogy a kontrolltulajdonságokat az igék szemantikai tulajdonságai határozzák meg. Az átlátszó és az átlátszatlan igei szerkezetek másfajta problémát vetnek fel. Átlátszó igei szerkezetről akkor beszélünk, amikor az ige valamelyik argumentumában található kvantor kiemelhető úgy, hogy az ige a kvantor hatókörébe kerüljön. Az átlátszatlan igei szerkezetek az ilyen kiemelést nem teszik lehetővé. Az átlátszó igei szerkezeteknek egy másik tulajdonsága, hogy két azonos referenciájú alárendelő mellékmondat egymással felcserélhető anélkül, hogy ez az összetett mondat jelentését befolyásolná. Az átlátszatlan igei szerkezetek esetében ez nem lehetséges. A faktív igéket csak a teljesség kedvéért említettük, részletesebben a 12. fejezetben lesz róluk szó. A faktív igékre az jellemző, hogy főmondati állítmányként előfeltevést idéznek elő: a beágyazott mondat által kifejezett kijelentés igaz függetlenül attól, hogy a főmondat állító-e vagy tagadó. Az implikatív igéknél nem előfeltevések, hanem implikációk lépnek fel. Aszerint, hogy az implikáció tartalma pozitív vagy negatív, pozitív, ill. negatív implikatív igékről beszélünk. A kijelentésattitűdöt jelentő igékkel kapcsolatban bemutattuk a velük kapcsolatos fő filozófiai–logikai problémát, amely a logikai szemantikában a jelentés és intenzió viszonyának, illetőleg a kompozicionalitás elvének újragondolásához vezetett. 237

8 AZ IGE A kauzativitás az ige szemantikájában az egyik legtöbbet tárgyalt kérdés. Láttuk, hogy a kauzativitás adekvát ábrázolásához szükségünk van a thematikus szerepekre. A kauzativitás különféle típusai is a thematikus szerepek segítségével írhatók le. Minden kauzatív ige tartalmazza az OKOZ(x,y) predikátumot, az igék kauzativitása abban különbözhet egymástól, hogy az OKOZ(x,y) első argumentuma lehet individuum, ill. esemény, és hogy az x lehet ágens-, aktor- vagy eszközszerepű argumentum. A szószemantikának viszonylag új területe azoknak az igeosztályoknak a szemantikai jellemzése, amelyek bizonyos szintaktikai alternációkat engednek meg. Az alapfeltevés az, hogy a szintaktikai alternációk lehetősége nem szintaktikai, hanem szószemantikai tényezőktől függ. Az utolsó pontban az igekötős igék képzésének szemantikáját tárgyaltunk. Az igekötőkről azt mondtuk, hogy az ige nem argumentum jellegű módosítói. Más szóval, olyan igemódosítók, amelyek nem lehetnek az ige (szintaktikai szinten kielégítendő) argumentumai. A termékeny igekötők alábbi típusait különböztettük meg: a. (a) Az igekötő határozószerű és az igét módosítja. Ebben az esetben az ige egyargumentumú predikátumként ábrázolható, amelynek argumentuma az ige. b. (b) Az igekötő irányjelentésű egyargumentumú predikátum, amely leköti az ige fakultatív direkcionális argumentumát. c. (c) Az igekötő kétargumentumú predikátum, amelynek egyik argumentumát egzisztenciálisan lekötjük. Az ilyen predikátum is az ige egyik argumentumát elégíti ki. d. (d) Az igekötő olyan kétargumentumú predikátum, amelynek hatására az ige nem alanyi argumentuma a komplex ige obliquusi argumentumává válik. Ide tartoznak a direkcionális jelentésű névutókból képzett igekötők. e. (e) Az igekötő funktorként funkcionál, amikor vele akcióminőséget képzünk. A funktor nem érinti az ige argumentumszerkezetét.

238

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE 9.1. Külső és belső időszerkezet A mondat időszerkezete kétféleképpen vizsgálható. A mondatban leírt esemény ideje az időtengely valamely szakaszával vagy pontjával azonosítható. A jelen, múlt és jövő az időtengely különböző részein helyezkedik el. A jelen idő a beszédidővel egyidejű, a múlt idő a beszédidőt megelőző, a jövő idő pedig a beszédidőt követő idő. A múlt, jelen és jövő tehát a beszédidőhöz viszonyítva értelmezhető. Több múltbeli vagy jövőbeli eseményt egymáshoz képest is el kell tudnunk helyezni az időtengelyen. A mondatban megfogalmazott esemény idejének (az ún. eseményidőnek) a meghatározásában az igeidőn kívül az időhatározók (és az időhatározói mellékmondatok) is szerepet játszhatnak. Az igeidők és az időhatározók által kifejezett időviszonyokat nevezzük a mondat külső időszerkezetének. (1) a. Kati tegnap elutazott. b. Kati most itthon van. c. Kati holnap elutazik. Az (1a) mondat a beszédidőhöz képest múlt idejű eseményt ír le, az (1b) mondat ideje tartalmazza a beszédidőt, az (1c) mondat a beszédidőhöz képest jövő idejű eseményt fejez ki. Az (1a) és (1c) mondatokban szereplő időhatározók az eseményidőt pontosítják: a ’Kati elutazott’ múlt idejű eseményt a tegnap időhatározó a tegnapi nap eseményévé teszi; hasonlóképpen a ’Kati elutazik’ jövő idejű esemény pontosabb idejét a holnap időhatározó határozza meg. Az események lefolyásának is van időszerkezete. Egy esemény lehet pontszerű vagy tartós, a tartós esemény rendelkezhet végponttal, de lehet végpont nélküli is. Az eseménytípusok a magyarban általában függetlenek a külső időtől. Az események időbeli lefolyása a mondat belső időszerkezete. A belső időszerkezet a mondat aspektusát határozza meg. Az aspektus kérdésével a következő fejezetben foglalkozunk. Az alábbi mondatoknak azonos a külső időszerkezete, belső időszerkezetük azonban különböző. (2) a. A bomba tegnap felrobbant. b. Tegnap egész nap olvastam. c. Tegnap elolvastam a levelet. A (2a) mondat pontszerű (pillanatnyi), a (2b) mondat tartós, végpont nélküli, a (2c) mondat pedig tartós, végponttal rendelkező eseményt ír le. 239

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE Az időtlen igazságokat megfogalmazó mondatoknak nincs időszerkezetük: (3) a. Az ember halandó. b. Kétszer kettő négy. c. A szék szó négy betűből áll. A (3a,b,c) mondatoknak nincs sem belső, sem pedig külső időszerkezetük. Ezek a mondatok nemcsak a jelenben érvényes kijelentéseket fejeznek ki, hanem érvényesek voltak a múltban is, és érvényesek lesznek a jövőben is. Ugyanakkor az ilyen mondatok nem lehetnek sem pontszerű, sem folyamatos események, s így a végpont kérdése sem merülhet fel. Ez tehát azt jelenti, hogy a (3a,b,c) mondatoknak nemcsak külső, hanem belső időszerkezetük sincsen.

9.2. A Reichenbach-féle rendszer A mondatok külső időszerkezetét az angol igeidők példáján először Hans 1 Reichenbach kísérelte meg formális eszközökkel leírni. A Reichenbach-féle rendszer ugyan sok szempontból finomításra és kiegészítésre szorul, mégis alkalmas kiindulást jelent az igeidők tárgyalásához. Reichenbach az angol igeidők jellemzésére három kategóriát vett fel: a már említett beszédidőt (= BI) és eseményidőt (= EI), valamint harmadik kategóriaként a referenciaidőt (= RI). A beszédidő a beszélő megnyilatkozásának ideje, az eseményidő a megnyilatkozásban leírt esemény ideje, a referenciaidő pedig az eseményidő számára nyújt viszonyítási alapot abban az esetben, amikor az eseményidőnek az időtengelyen való elhelyezéséhez nem elegendő a beszédidő ismerete. Utóbbira példa a (4) és (5) mondat. (4) John will have left at 3 o’clock. ’Három órakor János már nem lesz itt.’ (5) John had left the office before Mary came. ’János már elhagyta a szobáját, amikor Mária megjött.’ A (4) mondatban a referenciaidőt a három órakor időhatározó, az (5) mondatban pedig a mellékmondati esemény jelöli (a főmondati eseményt az angol a régmúlttal fejezi ki). A referenciaidő mindkét esetben a beszédidőhöz viszonyít: a három órakor időhatározó vonatkozása nem értelmezhető a beszédidő ismerete nélkül 1

L. Reichenbach (1947:290)-et. Megjegyzendő, hogy Reichenbach Otto Jespersen dán nyelvész elemzésére támaszkodott (Jespersen 1924), azt próbálta meg pontosabban megfogalmazni. Reichenbach újítása, hogy bevezette a beszédidő és eseményidő mellett a referenciaidő fogalmát és az igeidőket a három kategória egymáshoz való viszonyával definiálta. Munkája nagy hatással volt nemcsak a nyelvészeti, hanem az idő logikájával foglalkozó későbbi logikai munkákra is. Lényegében ma is minden, az igeidők szemantikájára vonatkozó elméleti munka Reichenbach munkájából indul ki. Vö. FabriciusHansen (1991a).

240

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE (nem tudhatjuk ugyanis, hogy a múltra, vagy a jövőre vonatkozik-e); az (5) példában szereplő két, múlt és régmúlt idejű esemény pedig nemcsak egymáshoz képest fejez ki időbeli viszonyt, hanem a beszédidőhöz képest is. Annak ellenére, hogy igeidőrendszerünk az angolénál sokkal kevésbé bonyolult, a referenciaidőre a magyarban is szükség van: (6) János még három óra előtt hazament. A (6) mondatban a referenciaidőt a három óra előtt időhatározó adja meg. Mind az eseményidő, mind pedig a referenciaidő megelőzi a beszédidőt, az esemény viszont a referenciaidő előtt következett be. Reichenbach feltételezése szerint a referenciaidő minden mondat külső időszerkezetében szerepet játszik. Ha a referenciaidő egybeesik a beszédidővel, akkor a referenciaidő és az eseményidő viszonya határozza meg a ’jelen’, ’múlt’ és ’jövő’ abszolút időkategóriákat, egybeesés esetén beszélünk jelen időről, múlt idő esetében az eseményidő megelőzi a referenciaidőt, jövő idő esetén pedig az eseményidő követi a referenciaidőt. Reichenbach csak az egybeesés, ill. 2 átfedés (jele: ≈) és a megelőz (jele: <) relációkkal számolt. A három idő többi kombinációja lényegében a relatív igeidők időviszonyainak felel meg. Relatív időről tehát akkor beszélünk, ha az eseményeket nem a beszédidővel egybeeső referenciaidőhöz, hanem egy attól különböző referenciaidőhöz viszonyítjuk. Természetesen a Reichenbach-féle rendszerben az egyes igeidők jellemzésében mindhárom kategória szerephez jut. A jelen időben mindhárom kategória egybeesik: EI ≈ RI ≈ BI, az egyszerű múlt idő (Past Tense) esetében az eseményidő egybeesik a referenciaidővel és a kettő megelőzi a beszédidőt: EI ≈ RI < BI, ami arról a tényről ad számot, hogy az egyszerű múlt a múltban befejeződött eseményt jelöl. Ezzel szemben a folyamatos múlt (Present Perfect) esetében a referenciaidő a beszédidővel esik egybe és a kettőt megelőzi az eseményidő: EI < RI ≈ BI. A jövő idő esetében a referenciaidő szintén egybeesik a beszédidővel, de az eseményidő e kettő után következik: RI ≈ BI < EI. A befejezett jövő Reichenbach szerint többféle 3 konstellációt enged meg: (a) BI < EI < RI, (b) BI ≈ EI < RI, (c) EI < BI < RI. A régmúlt képlete EI < RI < BI, tehát az eseményidő megelőz egy múltbeli referenciaidőt. A 4 teljes rSimple Presentendszert jól szemlélteti az alábbi táblázat.

2

Jelölése azonban eltér az itt használttól: az egybeesést vesszővel (pl. BI, RI), az egymás utániságot az időtengelyen való elhelyezéssel (pl. —–>BI<—————>EI<––––>) ábrázolja. 3 Reichenbach (1947: 297). Az alapkonstelláció azonban BI < EI < RI. 4 Fabricius-Hansen (1991a:733) alapján, elhagyva a számunkra lényegtelen elemeket.

241

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE

5

1. táblázat

Reichenbach szerint a folyamatos múlt (Present Perfect, itt: Anterior Present) jellemzésében a beszédidő és a referenciaidő egybeesése azt jelzi, hogy ezt az igeidőt akkor használjuk, amikor egy a múltban kezdődő esemény a jelenben is tart: (7) I have known him for twenty years. ’Húsz év óta ismerem.’ 6

Az angol igeidők közül kétségtelenül a folyamatos múlt a legbonyolultabb. Amint azt az alábbi példák mutatják, ezt az igeidőt akkor is használhatjuk, amikor az esemény a múltban lezárult, mint azt a (8a,b,c) mondatok mutatják. (8) a. I have been in Paris. ’Voltam Párizsban.’ b. Donna has come to a decision. ’Donna elhatározásra jutott.’ c. Einstein has taught at Princeton. ’Einstein Princetonban tanított.’ 5

Reichenbach az általa javasolt elnevezések mellett felsorolja a hagyományos használt elnevezéseket is, amelyeket az 1. táblázatban zárójelben tüntetünk fel. 6 L. McCoard (1978)-at és Comrie (1985)-öt.

242

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE A (8a)-ban egy meghatározatlan időben bekövetkezett eseményről szól, (8b) egy eredményről, a (8c) egy olyan múltbeli eseményről, amely a jelen szempontjából is releváns. Ráadásul (8c) csak akkor mondható, ha Einstein még él. Az EI < BI ≈ RI formula tehát nem minden esetben elegendő a Present Perfectet tartalmazó mondatok a temporalitást érintő vonatkozásainak leírásához. A 7 mondatok értelmezéséhez lexikai és egyéb információra is szükség van. A Reichenbach elgondolásain alapuló időlogikák abból a hallgatólagos feltevésből indulnak ki, hogy ez a rendszer tetszőleges nyelv időrendszerének leírására alkalmas. Ez, mint később látni fogjuk, semmiképpen sem áll, hiszen az általunk ismert nyelvek időrendszerétől teljesen különböző időrendszerek is léteznek. Alábbi megjegyzéseink a Reichenbach-féle rendszernek az olyan nyelvekre történő alkalmazásával kapcsolatosak, amelyekben van értelme beszédidőről, eseményidőről és referenciaidőről beszélni. (a) Reichenbach eredeti elgondolása szerint a beszédidő, eseményidő és referenciaidő pontszerű időviszonyítási kategóriák, márpedig már az eddig tárgyalt példákból is kitűnik, hogy – eltekintve attól, hogy a beszédidő általában nem pontszerű – az eseményidő és a referenciaidő lehet ugyan pontszerű időszerkezetű is (vö. (9a,b)), de időben kiterjedt is lehet (vö. (10a,b)). A beszédidőt, eseményidőt és referenciaidőt éppen ezért helyesebb időintervallumként ábrázolni, és a pontszerű időszerkezet az intervallum speciális 8 esetének tekinteni. (9) a. A bomba felrobbant. b. A vonat három órakor érkezett meg. (10) a. Péter elolvasta a könyvet. b. Anna múlt héten Párizsban járt. (b) Az ’időbelileg egybeesik’ és az ’időbelileg megelőz’ gyakran csak speciális esetek. Az eseményidő és a referenciaidő között a következő időbeli viszonyok állhatnak 9 fenn:

7

Így például a (8c) mondat csak abban az esetben jár azzal a (pragmatikai) előfeltevéssel, hogy ’Einstein még él’, ha ’Einstein’ a mondat témája (ha a mondatban Einsteinről állítjuk, hogy tanított Princetonban). A Princeton has been visited by Einstein mondatban az állítás ’Princeton’-ról szól és a fenti előfeltevés nem lép fel. 8 Természetesen az, hogy a beszédidőt, eseményidőt, referenciaidőt időintervallumként fogjuk fel, nem érvényteleníti az 1. táblázat szerinti viszonyokat. 9 L. Fabricius-Hansen (1991a:737).

243

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE Vagyis: (a) EI teljesen megelőzi RI-t, (b) RI teljesen megelőzi EI-t, (c) EI részlegesen megelőzi RI-t, (d) RI részlegesen megelőzi EI-t, (e) EI és RI teljesen egybeesik, (f) EI teljesen beleesik RI-be, (g) RI teljesen beleesik EI-be. Hasonló időbeli viszonyokat találunk a BI és az EI között is. Ezek a viszonyok nemcsak elvi lehetőségeket jelentenek, mindegyik esetre viszonylag könnyen találunk példát. A (12) mondat időszerkezetében a beszédidő nyilvánvalóan beleesik az eseményidőbe, a (13) mondatéban pedig az eseményidő esik bele a referenciaidő tartományába, és ugyanakkor a beszédidő tartománya része az eseményidő tartományának: (12) Péter tévét néz. (13) Péter ma egész nap tévét néz. Ilyen esetekben az „≈” jel helyett a „⊆” (’részleges tartalmazás’) jelet kell használnunk az időviszonyok kifejezésére. A (12)-ben a jelen idő miatt a beszédidő és a referenciaidő lényegében egybeesik, a tévénézés viszont kezdődhetett korábban és tarthatott tovább. Ezért a mondat időviszonyai úgy értelmezhetők, hogy a BI (és az RI) beleesik az EI tartományába. A (13) mondatban a referenciaidőt a ’ma egész nap’ időhatározó adja meg, tehát a beszédidő része a referenciaidőnek, amely egybeesik az eseményidővel. A (12) mondat időviszonyait a (14), a (13)-ét a (15) képlet szemlélteti. (14) BI ≈ RI ⊆ EI

(15) BI ⊆ RI ≈ EI

(c) Az igeidők többértelműek. Így például a magyarban (és sok más nyelvben) a jelen idejű igealak nem mindig fejez ki jelen időt. Az alábbi mondatban szereplő perfektív ige jelen idejű alakja jövő időre utal: (16) Kifizetem az adósságomat. De természetesen utalhatunk jövőre igekötőtlen igével is: (17) Holnap kifizetem az adósságomat. A többértelműség azonban nemcsak az idővonatkozás többféleségéből adódhat. Az alábbi jelen idejű igealakok a ’Mit csinál most?’ és a ’Mivel foglalkozik?’ mondatra elhangzó válaszként értelmezhetők. Az előbbi esetben a jelen idejű ige aktuális, az utóbbi esetben habituális olvasatáról van szó. (18) a. Fest. b. Ír. A Reichenbach-féle rendszer nem tudja kezelni a habituális olvasatot, ami talán nem is feladata, hiszen a habituális olvasat már az aspektus problémaköréhez tartozik. 244

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE A fentiekből látható, hogy az eseményidőt nem lehet a morfológiailag kifejezett idővel azonosítani. Különbséget kell tehát tennünk igeidő (az angol tense) és idő (az angol time) között. A mondat külső időszerkezete valójában nem az igeidőkről, hanem az időszerkezetről ad számot, amelynek az igeidő csak egyik komponense. (d) Amikor az igeidő egyúttal aspektuális értéket is hordoz, az igeidő idővonatkozása, mint azt már a habituális olvasat kapcsán láthattuk, nem fejezhető ki a Reichenbach-féle rendszerben. Ez vonatkozik többek között az angol folyamatos igealakokra, a francia imparfait-re és a magyar progresszív aspektusra is. (19) a. John was going downstairs. b. John went downstairs. (20) a. Jean descendait l’escalier. b. Jean est descendu l’escalier. (21) a. János éppen jött le a lépcsőn. b. János lejött a lépcsőn. Mindezekben az esetekben az (a) és (b) mondatok közötti különbség aspektuális jellegű, és ezért nem tartozik a külső időszerkezet problémaköréhez. A külső időszerkezet szempontjából csak annyi állapítható meg, hogy mind a hat mondatban múlt idejű eseményről van szó. A múlt idejű eseményt azonban az (a) mondatok folyamatos, a (b) mondatok pedig befejezett aspektussal fejezik ki. Érdemes azonban rámutatnunk arra, hogy bizonyos értelemben a Reichenbach-féle rendszer is felhasználható a progresszív aspektusú mondatok időviszonyításának a jellemzésére. A (19a)-(21a) mondatok egy másik mondatban megfogalmazott eseményhez szolgáltatják az eseményidőt: János éppen jött le a lépcsőn, amikor csöngettek, tehát referenciaidőként funkcionálnak. A Reichenbach-féle rendszer kétségtelen előnye, hogy segítségével a mondatok külső időszerkezetével kapcsolatos problémákat pontosabban meg tudjuk fogalmazni, de a rendszer több ponton finomításra és kiegészítésre szorul. A rendszerben külön problémát jelent a referenciaidő értelmezése, ezért e kérdéssel 10 külön foglalkozunk.

9.3. A referenciaidő A Reichenbach-féle feltételezés szerint az időhatározók a mondatban általában a referenciaidőt fejezik ki. Könnyen belátható azonban, hogy nem minden 10

A referenciaidő meghatározásának általános problémáit Hamann (1987), az időhatározók és a referenciaidő kapcsolatát Harkness (1987) tárgyalja.

245

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE időhatározónak ez a funkciója. Az alábbi mondatokban az időhatározó az eseményidőt módosítja: (22) a. Húsz évig laktunk Baján. b. Az előadás sokáig tartott. Ez az eset általában akkor lép fel, amikor az időhatározó az ige vonzata, vagy amikor az időhatározó egy állapot vagy esemény időtartamát jelöli, vagyis időmódosítóként szerepel (l. a következő fejezetet). Más esetben az időhatározó a referenciaidőt módosítja vagy határolja be (tegnap, most, jelenleg, holnap, tavaly, jövőre, öt perccel később, mielőtt, miután). Az utóbbi esetben az eseményidők egymáshoz való viszonyát a referenciaidő és nem az eseményidő határozza meg: (23) Amikor hazajöttünk, Éva már megérkezett. Néhány perccel később már veszekedtünk. A néhány perccel később időhatározó az előző mondat referenciaidejétől (amikor hazajöttünk) számítandó és nem az eseményidőtől (Éva megérkezett). Erre mindenekelőtt a szövegek időszerkezetének a meghatározásakor kell figyelemmel lennünk. Az időhatározók általában nem határozzák meg a referenciaidőt közvetlenül, 11 hanem csak azt az időintervallumot jelölik ki, amelybe a referenciaidő beleesik. A (24) mondatban például a múlt idő az eseményidő és a referenciaidő viszonyát határozza meg, a tegnap időhatározó viszont azt az időtartományt jelöli ki, amelynek része a referenciaidő. Az időhatározó ebben az esetben tehát nem azonosítható a referenciaidővel. (24) Tegnap eltörtem egy poharat. Ha azonban az időhatározó időpontot jelöl, akkor a referenciaidő egybeesik az időhatározó által megadott időponttal: (25) a. Feri 11 órakor törte el a lábát. b. A vonat 8 órakor érkezik. Nem időpontot kifejező határozó esetén a referenciaidő hossza bizonytalan marad: (26) Zoé tavaly Londonban volt. 11

Reichenbach valószínűleg azt mondaná, hogy az EI egybeesik a RI-vel: EI ≈ RI. Csakhogy például a John played tennis yesterday mondatban a ’tegnap’ időintervallum nem eshet egybe a teniszjáték eseményidejével, tehát vagy helytelen a két időintervallum egybeesésére vonatkozó hipotézis, vagy másképp kell értelmezni a referenciaidőt. Ezért sok más szerzővel együtt Cornelia Hamann arra a következtetésre jut, hogy az időhatározók által jelölt időt és a referenciaidőt külön kategóriának kell tekinteni (Hamann 1987:39–54).

246

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE A tavaly időhatározó a beszédidő évét megelőző évet jelöli. Zoé az egész évet vagy annak tetszés szerinti részét tölthette Londonban, a tartózkodás hosszát nem 12 tudhatjuk. A (24) és a (26) mondat között az a különbség, hogy míg az előbbiben pontszerű eseményről van szó, az utóbbiban tartós eseménnyel van dolgunk. Újabb problémát vetnek fel az alábbi mondatok:

13

(27) a. John left yesterday. ’John tegnap elment.’ b. John had left yesterday. kb. ’John tegnapra már elment.’ A (27a) mondat esetében az időhatározó azt az időintervallumot határozza meg, amelybe az eseményidő beleesik, ez az az eset, amellyel már fentebb is találkoztunk. A (27b) mondat esetében viszont más az időhatározó funkciója: az időhatározó azt az időintervallumot jelöli, amelyre a mondat eseményének be kellett fejeződnie. A régmúlt igealak használatát ez az időhatározó motiválja. A referenciaidő fogalma tehát kétértelmű: az előbbi esetben időkeretet, az utóbbiban időhatárt jelöl. (A német nyelvű szakirodalomban az elsőre a Betrachtzeit, a másodikra az Evaluationszeit elnevezéseket használják, egyik sem azonos a 14 referecenciaidővel.)

9.4. Az időhatározói mondatok szerepe Az időhatározói mellékmondatok időhatározói funkciót töltenek be, tehát (a) időintervallumot definiálnak, és (b) a főmondat eseményidejéhez szolgáltatják a referenciaidőt. Az időhatározói mellékmondatok abban különböznek az időhatározóktól, hogy nem nevezik meg közvetlenül a szóban forgó időintervallumot: ezt az intervallumot gyakran csak a kontextus ismeretében tudjuk kikövetkeztetni. Ezt igazolják az alábbi mondatok is: (28) a. Amikor jött le a lépcsőn, a delet harangozták. b. Amikor Pista jött haza az iskolából, a repülőgép átrepült a ház felett. (29) a. Amikor a hidat építették, a legjobb tervezőket alkalmazták. 12

15

Itt ismét a releváns irodalomra utalunk: Hamann (1987); Harkness (1987) és az ott hivatkozott munkák. A problémát Harkness (1987:92) tárgyalja. Két esetet említ, amikor az időhatározó nem a referenciaidőt jellemzi. Az egyik egy (27b)-nek megfelelő mondat: Lily had spoken to Thomas at noon. 14 A német nyelvű szakirodalomban ma is irányadó Bäuerle (1979) munkája. 15 Ezeknek a példamondatoknak az angol megfelelői (egy harmadikkal kiegészítve: When they built the bridge, they solved the traffic problem) szolgáltak ellenérvül Hans Kamp elméletének első változatával szemben (Kamp 1979), és azt kívánták illusztrálni, hogy nem lehet az idő mozgását az időtengelyen mindig előre jelezni. A harmadik példamondatban az időhatározói mellékmondatban leírt esemény megelőzi a főmondati eseményt, de a (29a,b) mondatokban nem ez a helyzet. A példamondatok eredete: Ritchie (1979). 13

247


(30) b. Amikor a hidat építették, a legjobb anyagokat használták. Az időhatározói mellékmondat és a főmondatbeli esemény ideje közötti viszonyok meghatározásánál mindennapi ismereteinkre is támaszkodunk. A (28a) mondatban a főmondatbeli esemény ideje valószínűleg tartalmazza a referenciaidőt: általában gyorsabban jövünk le a lépcsőn, mint ameddig a déli harangszó tart. A két esemény között azonban más időviszony is elképzelhető (pl. ha pl. a lépcső elég hosszú, akkor a referenciaidő tartalmazhatja az eseményidőt). A (28b) mondatban viszont a főmondatbeli pontszerű esemény ideje beleesik a referenciaidőbe: a repülőgép pillanatok alatt átrepül a ház felett, az iskolából az út haza ugyanakkor több időt vesz igénybe. A (29a,b) mondatokban ezzel szemben a főmondatbeli esemény a referenciaidőhöz képest elő- vagy egyidejű; az értelmezéskor ismét mindennapi ismereteinkre támaszkodunk. A tervezőket az építés előtt szokták alkalmazni, tehát a (29a) mondatban a főmondati esemény ideje megelőzi a mellékmondattal kifejezett referenciaidőt. A (29b) mondatban leírt eseményről viszont mindennapi ismereteink alapján tudjuk, hogy az anyagokat építés közben használják, a két esemény tehát egyidejű. A referenciaidőt és az eseményidőnek a referenciaidőhöz való viszonyát tehát a mondat szerkezete és mindennapi ismereteink alapján következtetjük ki.

16

9.5. Tipológiai vonatkozások

Az eseményidőt a nyelvek kétféleképpen kódolják: (a) vektoriálisan, amikor is az eseményidő az időtengelyen a beszédidőtől számítva balra vagy jobbra helyezkedik el (illetőleg egybeesik vele), vagy (b) metrikusan, amikor is az eseményidő elsősorban időintervallumok oppozíciói (pl. köze: távol, ma: nem ma) segítségével fejeződik ki. Vektoriális kódoláskor az alapvető különbség a múlt, jelen és jövő kifejezésében nyilvánul meg. A metrikus rendszerekben az eseményidő a beszédidőt is magában foglaló időintervallumhoz közelebb vagy távolabb eső időintervallumokban mérhető.

9.5.1. A vektoriális rendszer A vektoriális rendszerekben a múlt, a jelen és a jövő elvileg többféleképpen 17 kódolható. (a) Hármas rendszer: A múlt, jelen és jövő idő különbözőképpen fejeződik ki. (b) Kettes rendszer: Két időkategória egybeesik: (ba) Azonos módon jelenik meg a múlt idő és a jelen idő. 16

Az időszerkezet tipológiai vonatkozásaira vonatkozóan l. még Frawley munkáját (1992:350–370)-et. L. op.cit.: 358-at. A tipológia alapja a kötelező morfológia kódolás és nem a jelentés. A morfológiai kódolás jelenléte önmagában még nem tipológiai kritérium az itt vázolt rendszerben. 17

248


(bb) A jelen idő és a jövő idő esik egybe. (bc) A múlt idő és a jövő idő fejeződik ki azonos módon. (c) Egyes rendszer: A három időkategória egybeesik. (d) Zérus rendszer: A idő közvetlenül (morfológiailag) nem fejeződik ki, a nyelv nem rendelkezik igeidővel. A hat lehetőség közül a nyelvekben csak négyre találunk példát, kettő ezek közül azonban rendkívül ritka. A nyelvekben a (bc) és a (c) típus egyáltalán nem fordul elő. A (bc) esetben a jelen idő megszakítaná az időtengelyt, márpedig az emberi megismeréssel összefüggően létezik egy olyan megszorítás, hogy a konceptuális skálák nem szakíthatók meg. Ennek a megszorításnak a következtében a bináris oppozíciók közül csak a múlt/jelen: jövő, illetőleg a múlt: jelen/jövő jöhet szóba, mivel egyik sem szakítja meg az időtengely folytonosságát. A (c) lehetőség azért van kizárva, mert ez azt jelentené, hogy időbeli különbséget nem kódolunk, funkcionálisan tehát ez az eset a (d)-vel ekvivalens. Az időt mindig oppozícióként érzékeljük, márpedig oppozícióról csak akkor lehet szó, ha legalább két időkategóriával rendelkezünk. A (d) zérus rendszer előfordul ugyan, de ritka 18 (néhány kreol nyelvben, a burmai nyelvben, az ausztráliai dyirbalban). Az ilyen nyelvekben az idő többnyire az aspektus vagy a modalitás révén fejeződik ki. A burmaiban például kétféle mondatvégi partikulát találunk. Az egyik (te/tha/ ta/hta) a realis, a másik az irrealis (me/ma/hma) partikula. Az első csak olyan mondatban használható, amelynek múlt vagy jelen idejű vonatkozása van, a másik pedig jövő idejű vonatkozás esetén. Első látásra tehát úgy tűnhet, hogy ebben az esetben mégis grammatikai megkülönböztetésről van szó. Ez azonban nincs így. Az irrealis partikula például akkor is használható, ha a mondat idővonatkozása ugyan múlt vagy jelen idejű, de a benne kifejeződő tényállás nem az aktuális világra vonatkozik: valószínűleg igaz/igaz volt. Az olyan mondatban, mint Azt hiszem, már ehetett korábban papaját, a főmondat a realis partikulát, a mellékmondat az irrealis partikulát tartalmazza. Viszonylag ritka a hármas rendszer is (előfordul pl. a litván, berber, eszkimó nyelvben). A hármas rendszerre a három vektoriális idő egyértelmű kódolása a jellemző, ami többek között azt is jelenti, hogy a jövő idő morfológiai kódolása is kötelező, nem helyettesíthető a jövő idejű időhatározó és a jelen idejű igealak használatával. Vö. az alábbi litván példákat: (30) a. jis skaĩt-o ’ír’ b. jis skaĩt-̊e ’írt’ 18

L. Bickerton (1981)-et, Comrie (1985)-öt.

249


c. jis skaĩt-ỹs ’írni fog’ Mindegyik igeidőnek külön toldaléka van, és az igeidő vonatkozása is egyértelmű: a jelen idő tartalmazza, a múlt idő megelőzi, a jövő idő követi a beszédidőt. A jövő idejű alakok használata kötelező jövő idejű vonatkozás esetén, tehát nem használhatók helyettük például a jelen idejű alakok. A bináris rendszerek a hármas rendszernél sokkal gyakoribbak. A múlt: jelen/ jövő oppozíciót találjuk az indoeurópai nyelveken kívül a finnugor nyelvekben és a koreaiban. A magyar nyelvben sincs morfológiailag kódolt jövő idő, amelynek használata jövő idejű idővonatkozás esetén kötelező lenne: a jövő időt általában jelen idejű alakokkal fejezzük ki. Példák: tegnap játszottam, most játszom, holnap játszom; vö. még a német ich habe gestern gespielt, ich spiele jetzt, ich spiele morgen. A múlt/jelen: jövő oppozíció elsősorban az amerikai indián és az óceániai nyelvekben gyakori. A kuseiban (Ausztronézia) például a jelöletlen igealak a múltra 19 és a jelenre vonatkozhat, amit az időhatározókkal való kompatibilitás igazol. (31) a. Sepe el mas ekweyah. Sepe alany beteg tegnap ’Sepe beteg volt tegnap. b. Sepe el mas ingena. Sepe alany beteg most ’Sepe most beteg.’ A két leggyakoribb eset tehát az, amikor (a) vagy a múlt és a jelen esik egybe, vagy pedig (b) a jelen és a jövő kódolása azonos. A Reichenbach-féle kategóriák felhasználásával ez a két eset az alábbi módon ábrázolható. Az (a) esetben az eseményidő vagy egybeesik a referenciaidővel, vagy megelőzi azt. A (b) esetben pedig az eseményidő vagy azonos a referenciaidővel, vagy pedig az utóbbi megelőzi 20 az előbbit. Képletben: (32) a. EI ≈ RI EI < RI b. EI ≈ RI RI < EI Ez a diszjunkció azonban nemcsak, hogy nem elegáns, hanem nem is illik bele az eddig használt rendszerbe, ahol minden időkategóriát egységesen ábrázoltunk. A tagadás bevezetésével azonban (32a,b) (33a,b)-vel helyettesíthető, ami a ’nem 19

L. Frawley (1992:361)-et. Emlékeztetünk arra, hogy a Reichenbach-féle rendszerben a jelen, múlt és jövő kategóriáit a referenciaidővel határozzuk meg. 20

250

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE jövő’ illetőleg a ’nem múlt’ kategóriák jelentését is közvetlenebbül tükrözi. Persze logikailag a (32a,b) és a (33a,b) ekvivalens. (33) a. ¬RI < EI b. ¬EI < RI Más szóval, (33a) azt mondja ki, hogy a referenciaidő nem előzheti meg az eseményidőt, (33b) pedig azt, hogy az eseményidő nem előzheti meg a referenciaidő.

21

9.5.2. A metrikus rendszer

A metrikus rendszert használó nyelvek az időtengelyt intervallumokra bontják. A metrikus rendszerben a következő lehetőségekkel találkozunk: a. (a) ma: nem ma; b. (b) tegnap: nem tegnap; c. (c) négy vagy négynél több intervallum megkülönböztetése. Az (a) esetben a két időintervallum a ’ma’ intervalluma és a ’ma előtt’ és ’ma után’ időszakaszokat tartalmazó intervallum. Tehát:

(34)

Más szóval, egy igealak a ’má’-t kódolja, egy másik igealak pedig a ’ma’ előtti vagy a ’ma’ utáni eseményeket. Az, hogy mekkora intervallumot fed le a ’ma’, nyelvenként változhat. A nigériai nkore kiga nyelvben például a ’ma’ a felébredéssel kezdődik, az intervallum tehát beszélőnként változhat. Egy másik nigériai nyelvben, az 22 evondóban, a mai nap az előző napi napnyugtával kezdődik. Hasonló módon változhat a mai nap vége is. A ’nem ma’ jelentheti a ’má’-t megelőző és a ’má’t követő időszakot. A metrikus rendszert használó nyelvek többnyire a múltra vonatkoztatják a ’nem má’-t, de találunk olyan nyelvet is, ahol a ’nem ma’ a jövőre utal, sőt olyan nyelv is van, amelyben a ’nem ma’ kétféleképpen van kódolva. Ezt a 23 rendszert a nigériai grebo nyelvből vett példával illusztrálhatjuk: 21

A metrikus rendszer más kutatók időtávolságon alapuló rendszernek nevezik (remoteness system). L. Comrie (1985:83–105)-öt és Dahl (1985)-öt. 22 L. Frawley (1992:364)-et. 23 L. ibid.: 365-öt.

251


A (35) mondat a ’má’-val jelölt időtartomány bármely részére vonatkozhat: tehát pl. ’ma reggel rizst törtem apróra’, ’ma este rizst fogok apróra törni’. Ha az esemény a ’ma’ előtt történt, a mondat a ’tegnap’ időhatározószót tartalmazza:

A (b) esetben (tegnap: nem tegnap) az időbeli tagolásnak a ’tegnap’, ill. a közeli múlt az alapja. Az ilyen szerkezetű nyelv nem kódolja a ’má’-t, viszont külön kódolhatja a közeli és távoli múltat és a közeli és távoli jövőt. Ilyen nyelvre példa a nigériai 24 luganda:

Egyes nyelvek a tegnap : tegnap előtt oppozíciót kódolják, mások – és ez a ritkább eset – a holnap : holnap után oppozíciót. Végül vannak nyelvek, amelyekben az ige négy vagy négynél több időkategóriát tud morfológiailag kifejezni. A jaguában 25 (perui indián nyelv) például öt különböző múlt időt találunk:

24

L. ibid.: 367–368-at. L. Comrie (1985:99)-et.

25

252

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE Olyan nyelv is van, a bantu kikst, amely hét vagy nyolc különböző múlt időt különböztet meg. Az alapvető ma : ma előtt oppozíción kívül a kikst az ebben az évben : az idei év előtt oppozíciót is kifejezi. Mindegyik oppozíción belül külön alakok jelzik a közel : távol különbséget is. Így az ’idei év előtt’ intervallumban különbséget tesz a nyelv aközött, ami a személyes tapasztalat világába esik és ami a mítosz korába tartozik. Az ’ebben az évben’ intervallumban pedig különböző alakok fejezik ki a ’nem több, mint egy hete’ és a ’több, mint egy hete’ kategóriákat. Metrikus kategóriákat nemcsak az egzotikus nyelvekben találunk, hanem az egyébként vektoriális rendszert mutató európai nyelvekben is. Így például a francia je viens d’arriver ’éppen most érkeztem’ a közeli múltra, a je vais vous le dire ’mindjárt megmondom’ a közeli jövőre utal. Mindkét esetben azonban ugyanaz a jelentés az összetett múlttal (je suis arrivé), illetőleg a jövő idővel (je vous le dirai) is kifejezhető. Ez arra utal, hogy nem biztos, hogy a venir de + inf, illetőleg az aller + inf kifejezést a közeli múlt, illetőleg a közeli jövő grammatikalizált kifejezésének kell tekintenünk. Az angol to be about to kifejezés közvetlen jövőt fejez ki: John is about to jump off the cliff ’John éppen most készül leugrani a szikláról’. A magyarban a közvetlen jövőt néha az ige múlt idejű alakjával fejezhetjük ki: elmentem (’éppen most megyek el’), kimentem egy pillanatra (’éppen most megyek ki egy pillanatra’). Ez azonban csak kevés igével (többnyire mozgásigével) lehetséges. A metrikus rendszerrel rendelkező nyelvekkel ellentétben mindezekben az esetekben vagy egy igeidő másodlagos (és eléggé korlátozott) használatáról, vagy pedig idiomatikus kifejezésekről (vö. az angol to be about to, a francia etre en train de és a német am N sein kifejezéseket) és nem morfológiailag meghatározott kategóriákról van szó. Amennyiben a ’ma’, a ’tegnap’, a ’holnap’, a ’hét’ valóban naptári egységeket jelölnének, akkor az ezeket a kategóriákat felhasználó rendszerek időkategóriái is könnyen ábrázolhatók lennének. Láttuk azonban, hogy ez általában nincs így: a ’ma’ például általában nem jelent naptári egységet. Problémát okoz az is, hogy a metrikus időkategóriákban gyakran szerepet játszik a ’néhány’ (pl. néhány héten belül) és a formálisan egyáltalán nem megragadható ’közel’ és ’távol’ is. Megfelelő tipológia híján a Reichenbach-féle rendszer és a rá épülő logikai rendszerek kizárólag a vektoriális kategóriákat vették figyelembe. A metrikus rendszerek formális leírására egyelőre nincs eszközünk.

26

9.6. A melléknévi igenevek időviszonyítása

A mondat időszerkezetének meghatározásában a melléknévi igenevek is szerephez jutnak. Először az -ó/-ő képzős, majd a -(t)t képzős melléknévi igenév időviszonyító képességét mutatjuk be. 26

A melléknévi igenevek időviszonyításának alábbi összefoglalása Laczkó Tibor munkáján alapul, amely azonban Kiefer (1992b) részeként jelent meg (875–881).

253


9.6.1. Az -ó/-ő képzős melléknévi igenév A képző rendkívül termékeny: néhány kivételtípustól eltekintve bármely tárgyas vagy tárgyatlan igéhez hozzájárulhat. Időviszonyító képessége az alapige aspektusától függ. Az imperfektív igéből képzett -ó/-ő képzős igenév vagy az eseményidőhöz, vagy a beszédidőhöz viszonyít. Mindkét esetben egyidejűséget fejez ki: az igenév által jelölt cselekvés, történés vagy az eseményidővel, vagy a beszédidővel egyidejűleg megy végbe. (39) a. Táncra fogom kérni a Marival beszélgető lányt. ’Táncra fogom kérni azt a lányt, aki akkor Marival fog beszélgetni (akármelyik lány beszélgessen is akkor vele)’ ’Táncra fogom kérni azt a lányt, aki most Marival beszélget’ *’Táncra fogom kérni azt a lányt, aki ezelőtt Marival beszélgetett’ ²⁷ b. Táncra kértem a Marival beszélgető lányt. ’Táncra kértem azt a lányt, aki akkor Marival beszélgetett’ ’Táncra kértem azt a lányt, aki most Marival beszélget’ *’Táncra kértem azt a lányt, aki ezelőtt Marival beszélgetett’ Az igenév csak akkor fejezhet ki előidejűséget, ha azt időhatározó explicit módon jelzi. (40) Táncra fogom kérni a tegnapelőtt Marival beszélgető lányt. Vannak azonban olyan igei kifejezések, amelyekkel az alanynak nem alkalmi, hanem általános, megszokott („habituális”) tulajdonságaira utalunk. Ilyenkor a jellemzés érvényessége automatikusan egyidejű/jelen idejű is. Fontos hangsúlyozni, hogy a jellemzés érvényességéről van szó, mert a habituális cselekvés nem zajlik szükségképpen az adott pillanatban. (41) A lakásügyekkel foglalkozó előadó éppen nyaral. Egyes igék csak a habituális olvasatot engedik meg: (42) a. a könyveit a kamrában tartó fiú b. a zsebkendőjét a cipőjében hordó lány c. a kegyetlen módszereket megvető tanár d. az épületet fenntartó cég Az imperfektív igékből képzett -ó/-ő képzős igenevek tehát jelölhetnek egyidejűséget (az eseményidőhöz vagy a beszédidőhöz viszonyítva) és habituális egyidejűséget. 254

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE A perfektív igéből képzett igenév ezzel szemben az eseményidőhöz viszonyított közeli elő- vagy utóidejűséget fejez ki (a kap, dob, győz, nyer stb. típusú igék is perfektívek): (43) a. A tanár a jutalmat kapó diákkal beszélget. b. A tanár a jutalmat kapó diákkal beszélgetett. c. A tanár a jutalmat kapó diákkal fog beszélgetni. Mind a három esetben lehetséges, hogy a diák a beszélgetés előtt vagy után kap vagy kapott jutalmat. A perfektív igéből képzett igenév egyidejűséget csak habituális értelemben fejezhet ki: (44) a. Ő a legmesszebbre dobó gyerekünk. b. Csak a nyerő játékosnak van tekintélye. A folyamatos és befejezett szerkezetekben egyaránt részt vevő igékből képzett igenevek az eseményidőhöz viszonyítva mindhárom értelmezési lehetőséget megengedik: (45) Rádión keresztül tartottuk a kapcsolatot a repülőgépből kiugró férfival. ’azzal, aki épp előtte kiugrott’ (előidejű) ’miközben ugrott kifelé’ (egyidejű) ’azzal, akinek ki kell ugrania’ (utóidejű) A perfektív igéből képzett -ó/-ő képzős igenév tehát kifejezhet a. közeli elő- vagy utóidejűséget, b. habituális egyidejűséget és c. amennyiben az igekötős ige folyamatos aspektus képzésére is alkalmas, egyidejűséget is.

9.7. A -(t)t képzős melléknévi igenév A -(t)t képzővel igenév tárgyas és tárgyatlan igéből egyaránt képezhető. Először a tárgyatlan igéből képzett igenév időviszonyítási képességét vizsgáljuk meg. Jegyezzük azonban meg, hogy nem minden tárgyatlan igéből képezhető -(t)t képzős igenév. Az igének perfektívnek kell lennie: *az erősödött gyerek–a megerősödött gyerek, *az épült ház–a felépült ház, *a változott királyfi–a megváltozott királyfi. A tárgyatlan igéből -(t)t képzővel képzett melléknévi igenév általában az eseményidőhöz viszonyított előidejűséget fejez ki: (46) a. Megszidták a bajba került gyereket. b. Nem fogjuk tudni felhúzni a kútba zuhant vödröt. 255

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE Az (46a) mondatban az eseményidő megelőzi a beszédidőt, az igenévvel kifejezett történés viszont előidejű az eseményidőhöz képest. Az (46b) mondatban az eseményidő jövő idejű, az igenév által kifejezett esemény azonban nem csak a mondat eseményidejéhez, hanem a beszédidőhöz képest is előidejű. A -(t)t képzős melléknévi igenevek könnyen melléknevesülhetnek, ebben az esetben azonban elveszítik időviszonyító képességüket: a hajlott ág, a fáradt ember, a főtt sonka. A tárgyatlan igéből a -(t)t képzővel képzett melléknévi igenév időviszonyítási képességére tehát az alábbi általánosítás érvényes: az igenév az eseményidőhöz képest előidejűséget fejez ki. A tárgyas igéknél a következő a helyzet. A perfektív tárgyas igék képzésénél nincs korlátozás, bármely igéből képezhető -(t)t képzős igenév: a feldöntött szék, a befestett asztal, a megkavart leves, a megírt levél, az elolvasott újság. Ha a tárgyas ige imperfektív, akkor vagy valamiféle bővítményt is kell kapnia, vagy pedig fajtajelölő értelemben melléknevesülnie kell: *a kavargatott leves–a hosszasan kavargatott leves, ill. darált dió, füstölt sonka. Ha az ige perfektív, az igenév az eseményidőhöz viszonyított előidejűséget fejez ki: (47) Elolvasom/most olvasom/elolvastam a Péter által megírt jelentést. ’amelyet Péter előzőleg írt meg’ Imperfektív igéknél az értelmezés attól is függ, hogy az ige aktuális vagy habituális jelentést hordoz-e. (48) a. Mária most porolja a kamrában tartott könyveket. ’amelyeket a kamrában tartanak’ b. Nem értek egyet a Péter által képviselt javaslattal. ’amelyet Péter képvisel’ (49) a. A menet élén vitt zászlóba belekapott a szél. ’abba, amelyet éppen a menet élén vittek’ b. A Péter által épített ház sohasem fog elkészülni. ’amelyet Péter éppen épít’ Tehát: imperfektív igék esetében a -(t)t képzős melléknévi igenév eseményidőhöz képest egyszerű vagy habituális egyidejűséget fejez ki.

az

Általánosítva az igenevek időviszonyító képességére vonatkozó megfigyeléseinket, a következőt mondhatjuk: az egyidejűség tipikusan az imperfektív, az elővagy utóidejűség tipikusan a perfektív igenevek sajátja. Az igenevek időviszonyító képessége tehát szorosan összefügg az alapige aspektusával. 256


27

9.8. A szövegek időszerkezete

Szemantikai szempontból eddig elsősorban a narratív szövegek időszerkezetét tanulmányozták, s azt is csak abból a szempontból, hogy kizárólag az igék múlt idejű alakjai alapján megjósolható-e, hogy az egymást követő mondatokban leírt események egymás után következtek-e be. Pontosabban: a megválaszolandó kérdés a következő volt: mikor fejez ki két egymást követő múlt idejű ige két egymás utáni eseményt és mikor esik egybe vagy fedi át egymást a két eseményidő. A problémát jól szemlélteti az alábbi szöveg (az eseményidőket zárójelbe tett ti -vel jelöljük): „Kinyitottam a szememet (t1), lámpát gyújtottam (t2), és megnéztem az órámat (t3). Fél egy. Csak fél egy! Messze még a reggel...és aludni? Azt már tudtam (t4), hogy egész éjjel nem fogom szememet behunyni. Megittam egy pohár vodkát (t5), de az ital sem ízlett (t6). Fölkeltem (t7), kinyitottam az ablakot (t8), és kibámultam a sötét udvarra (t9). Az enyémmel szemközt nagy sor ugyanolyan ablak, az egyik sötét, a másik világos a leeresztett függöny mögött. Az egyikben egy férfi meg egy nő könyökölt (t10), a férfi karja a nő derekán pihent (t11). A muzsikát hallgatták (t12), a szomszéd udvarban a Majestic kávéház teraszán még játszott a cigány (t13), halkan zsongott ide a nóta (t14). Mikor észrevettek (t15), elmentek (t16) az ablaktól, és a férfi sértődött mozdulattal leeresztette a függönyt (t17). Én is becsuktam az ablakot (t18)); fájt (t19) a mozdulatlan nyári éjszaka szelíd varázsa és a sok csillag az örökkévalóság ijesztő ragyogásában a fekete udvar fölött.” (Heltai Jenő: A 111-es, Osiris, 1999, 28. l.) Szövegünkben tizenkilenc múlt idejű ige szerepel, ezek közül azonban csak a t1, t2, t3, t5, t7, t8, t9, t15, t16, t17 és a t18 viszi előbbre az események menetét. A többi múlt idejű ige ezzel szemben eseményt kommentál, vagy az események hátterét festi, azok külső, ill. belső körülményeit ábrázolja. Az előbbiek igekötős perfektív igék: kinyit, megnéz, megiszik, fölkel, kibámul, észrevesz, elmegy, leereszt, becsuk. A lámpát gyújt igei szerkezet is perfektív: a lámpát gyújtott állapotváltozást fejez ki. A körülményeket ábrázoló, a hátteret festő és kommentáló igék imperfektívek: tud, ízlik, könyököl, pihen, hallgat, játszik, zsong, fáj. Az előbbi megfigyelés alapján kézenfekvőnek tűnhet az alábbi általánosítás. (50) Narratív szövegben a perfektív események viszik előbbre az események menetét, az imperfektív események a perfektív események hátteréül szolgálnak. Az (50) általánosítás azonban nem szemantikai jellegű: egyrészt könnyű olyan példát találni, amely ellentmond ennek az általánosításnak, másrészt még abban 27

A passé simple és az imparfait francia igeidők narratív szövegekben betöltött szerepéről formális eszközökkel első ízben Hans Kamp (1979) próbált számot adni. Ezt a munkát azután számos e kérdéssel foglalkozó munka követte. A jelen alfejezet egy korábbi munkánkon alapszik (Kiefer 1995).

257

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE az esetben is, amikor érvényes, érvénye nem a perfektív események jelentésével, hanem a Grice-i Légy rendezett! maximával magyarázható (l. a 2. fejezetben a 2.2. pontot). Az a megfigyelés, mely szerint a perfektív igék minden időhatározó nélkül is képesek egymásutániságot kifejezni, az imperfektív igék viszont nem, mindenképpen megállja a helyét: (51) a. Összeszedte a holmiját és elment. b. Egész nap írt és olvasott. Az egymásutániság lehetősége kivételeket is megenged. Időbeli átfedést vagy egybeesést sugall a két esemény az alábbi mondatban: (52) Péter megkopaszodott és elhízott. Közeli szinonimák esetében az időbeli egybeesés az egyetlen értelmezési lehetőség: (53) Átkutattak és összeturkáltak mindent. Néha a két esemény időbeli viszonya kétféle értelmezést enged meg: (54) Amikor elmentem hazulról, megpillantottam a tolvajt. ’éppen akkor’ (egyidejűség) ’miután’ (utóidejűség) Narratív szövegben sem ritka az az eset, amikor különbséget kell tennünk fő esemény és részesemény között. A részesemények általában időbelileg nem rendezettek. Íme egy példa: (55) Az adott jelre mindenki munkához látott. Anna a konyhába ment, hogy reggelit készítsen; Pista a kertbe ment paradicsomért, Jancsi pedig elment kenyeret venni. Az (55) szövegben a ’munkához látott’ a fő esemény, a második mondatban szereplő események ennek részeseményei. Ezek a részesemények bármilyen sorrendben bekövetkezhettek. És természetesen a részesemények nem következhetnek a fő esemény után, az események menetét nem vihetik előre. Két perfektív esemény abban az esetben sem fejez ki egymásutániságot, amikor a második esemény az első eseményt részletezi: (56) Teljesen összetörte magát. Eltört a karja, több helyen felrepedt a bőre és kificamodott a bal bokája. Az események sorrendje, azok időbeli szerkezete a szövegszerveződés fontos eszköze, és ezért elsősorban szövegnyelvészeti eszközökkel vizsgálandó. Mindazok a konceptuális kapcsolatok, amelyek a szövegek mondatai között fennállnak, az időbeli szerkezetre is kihathatnak. Említsünk meg néhányat ezek közül a konceptuális kapcsolatok közül. 258


(57) a. Öcsém vett magának egy új autót. Lányom férjhez ment. Fiam beiratkozott az egyetemre. Mindez tegnap történt. b. Tegnap baleset történt. Péter eltörte a karját. c. Anna eltörte a karját. Megcsúszott és elesett. d. Jancsi elment moziba. Valaki pénzt adhatott neki. e. Béla kiment az udvarra. Valaki betörte az egyik ablakot. f. Öcsém új autót vett magának, bátyám pedig új bútort vásárolt. Az (57a) szövegben az első három eseményt a negyedik teszi koherenssé: a negyedik mondatban fogalmazódik meg a ’közös téma’ (common topic). A közös témához tartozó események úgy viselkednek, mint a részesemények a fő eseményhez: egymás között nincsenek időbelileg rendezve. És természetesen a közös témaként megadott esemény és a közös témához tartozó események között nincs egymásutániság annak ellenére, hogy mindegyik mondatban perfektív ige múlt ideje szerepel. Az (57b) szöveg második mondata az első mondatban említett eseményt részletezi, hasonlóan az (56) alatti példához. Ezt a szövegnyelvészetben specifikálásnak, részletezésnek nevezik. Három eseményt találunk az (57c)-ben: mindennapi ismereteink alapján tudjuk, hogy oksági kapcsolat van az első esemény és a második és harmadik esemény között, valamint a második és a harmadik esemény között. Az ok mindig megelőzi az okozatot, tehát a második mondatban említett események is megelőzik az első mondatbeli eseményt. A szövegszerveződés eszköze ebben az esetben tehát az oksági kapcsolat, a kauzális viszony. Pragmatikai előfeltevés kapcsolja össze az (57d) két eseményét. Jancsinak nincs pénze. Ha Jancsi moziba akar menni, akkor pénzre van szüksége. Jancsi moziba ment, tehát feltételezhetően kapott valakitől pénzt. Az előfeltevés a második mondatban szerepel, viszont meg kell előznie az első mondatban említett eseményt. Az (57e)-beli szöveg második eseménye megindokolja az első mondat eseményét: Béla azért ment ki az udvarra, mert valaki betörte az egyik ablakot. Az indok mindig megelőzi azt az eseményt, amelyet előhív. Utolsó példánkban, az (57f)-ben, ellentétes mellérendelő mondatokról van szó: két eseményt állítunk egymással szembe. A két esemény időbelileg nem állítható sorrendbe, annak ellenére, hogy mindkét esemény perfektív. Az (57a–f) szövegek nem kivételek, a bennük tetten érhető szövegszerveződési elvek a szövegszerveződés általános eszközei közé tartoznak. Ezek az eszközök nem 259

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE a pragmatika eszközei, hiszen azonosításukhoz nincs szükség beszédhelyzetre, gyökerük a megismerésben (kognícióban) keresendő. A szövegszerveződés nem (tisztán) szemantikai probléma. Az események időbeli sorrendje csak abban az esetben szemantikai probléma, amikor a sorrend a szótári ábrázolás alapján előre jelezhető. Ez abban az esetben lehetséges, amikor az ige olyan eseményt fejez ki, amely egy másik eseményt tételez fel, és a két esemény időbeli sorrendjét a szótári ábrázolás már tartalmazza. Például: (58) a. Béla elment az állomásra. Anna elkísérte. b. Péter felment az emeletre. Mari utánament. Az elkísér ige egy másik, vele egyidejű eseményt tételez fel: ’X megy valahová és Y is oda megy’. Ezt a szótári ábrázolásnak tükröznie kell. Ha e1-gyel jelöljük az egyik, e2-vel a másik eseményt és „<>”-vel az egyidejűséget, akkor az elkísér ige szótári ábrázolásának a jelen összefüggésben releváns része így adható meg: (59) elkísér(…, e1 <> e2) Második példánkban az utánamegy ige szerepel. Ennek az igének a jelentése is feltételez egy másik eseményt és a két esemény közötti időbeli viszonyt a szótári ábrázolásnak szintén tartalmaznia kell. A két esemény közötti viszony az utóidejűség: az utánamegy eseménye követi a másik eseményt. Ha az utóidejűséget a „>” jellel jelöljük, akkor: (60) utánamegy(…, e1 > e2) Időbeli viszony nemcsak perfektív igék lexikai jellemzésében szerepelhet, hanem imperfektív igékében is. A tervez ige előidejűséget, a kísér ige egyidejűséget tételez fel. (61) a. A ház, amelyet én terveztem, elkészült. b. Feri hegedült, Kati zongorán kísérte. Amikor egy eseményt tervezünk (’a ház építése’), akkor magától értődő, hogy a tervezésnek meg kell előznie a tervezett eseményt. A tervez ige jellemzésében ezért ezt az előidejűséget szerepeltetnünk kell. A kísér éppúgy egyidejűséget tételez fel, mint az igekötős elkísér, kikísér. Mindezekben az esetekben szemantikai problémával van dolgunk.

9.9. Néhány szó az időlogikáról Az időlogikát a modális logika mintájára, egyes esetekben annak részeként fejlesztették ki. Ebben a logikában az idő éppolyan operátor, mint a 260

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE szükségszerűség, illetőleg a lehetőség, vagy mint a hagyományos logikai rendszerekben az univerzális, illetőleg az egzisztenciális kvantor. Az időlogika elsősorban a kijelentések időtől függő igazságértékéről kíván számot adni. Ha a múlt és jelen időnek megfelelő operátorokat MÚLT-tal és JELEN-nel jelöljük, akkor a (62a,b) mondatokat (63a,b)ként ábrázolhatjuk. (62) a. Péter hazament. b. Péter hazamegy. (63) a. MÚLT(Péter hazamegy) b. JELEN(Péter hazamegy) Az első időlogikai rendszerekben a mondatoperátor hatókörében jelen idejű mondat szerepelt. Ez azonban azt jelentette, hogy a jelen időnek megfelelő operátor redundáns, mivel ebben az esetben a (63b) és a ’Péter hazamegy’ logikailag ekvivalens. A (63a,b) helyett tehát adekvátabb a (64a,b) ábrázolás, amelyben mondatok helyett ún. mondatgyökök szerepelnek. Mivel ezek a magyarban véletlenül egybeesnek a jelen idő egyes szám harmadik személyével, annak érdekében, hogy különbséget tudjunk tenni a (63a,b) és a mondatgyökös ábrázolás között, a mondatgyököt félkövér betűtípussal szedtük. A mondatgyök a temporális értékétől megfosztott mondat, amely a temporális operátor argumentuma. Az ilyen argumentumot argumentumkijelentésnek nevezzük. (64) a. MÚLT(Péter hazamegy) b. JELEN(Péter hazamegy) A (64a) képlet értelmezése a következő: a (62a) mondat akkor és csakis akkor igaz, ha van olyan t < t0 időpont, amikor a (64a) képletben szereplő argumentumkijelentés igaz. Formálisan: (65) ⟦MÚLT(p)⟧(t0) = akkor és csakis akkor, ha

⟦p⟧(t) = valamely t < t0 esetén.

A (65) képlet így olvasandó: a MÚLT(p) mondat a to időpontban akkor és csakis akkor igaz, ha a p mondatgyök igaz a to időpontot megelőző valamely időpontban. A „⟦⟧” jel azt jelenti, hogy a közte levő képletet valaminek a függvényében, jelen esetben az idő függvényében kell kiértékelni. Az értékelés szempontja a második „⟦⟧” jel után zárójelben szerepel.

A múlt időnek ilyen értelmezése azonban ellentmond a nyelvi intuíciónak: a (62a) mondat csak abban az esetben elfogadható, ha a beszédhelyzet alapján az esemény ideje meghatározható. Időlogikai ábrázolásunk értelmében a (62a) mondat tagadása, a (66), azt jelentené, hogy nincs olyan időpont, amikor Péter hazament, vagyis hogy Péter sohasem ment haza: 261


(66) Péter nem ment haza. Ez a mondat azonban nyilvánvalóan nem ezt jelenti. Ezért az időlogikai ábrázolásnak a határozatlan időpont helyett határozott időpontot kell tartalmaznia. Ez úgy érhető el, hogy az időt anaforaként értelmezzük. A jelen idő a most, a múlt idő az akkor anaforikus elemet tartalmazza. Ezeknek az értelmezése ugyanúgy történik, mint a hagyományos főnévi anaforáé: az értelmezést a mondatvagy szövegkontextus, vagy pedig a beszédhelyzet szolgáltatja. Az előbbi helyzet áll fenn a következő mondatban: (67) Péter1 találkozott Marival2 (múlt héten)3, és akkor3 (ő)1 megbeszélte vele2 a dolgot. Az indexelés egyértelműen mutatja az anaforikus összefüggéseket: az azonos vonatkozású elemeket „koindexáljuk”. Nincs tehát alapvető különbség nominális és temporális anafora között. A temporális anafora előzménye (antecedense) a referenciaidő, amelyet vagy a mondatban szereplő időhatározó, vagy pedig a szövegkörnyezet szolgáltat. A kétféle anafora egységes kezelése a formális időlogikák egyik fontos eredménye. Az időlogikák egy további eredménye az időnek operátorként való felfogásából adódik. Tekintsük az alábbi mondatot és annak a fenti értelemben vett logikai ábrázolását: (68) a. Az értekezleten minden munkatárs jelen lesz. b. JÖVŐ(az értekezleten minden munkatárs jelen van) A (68a) mondat azonban kétértelmű: minden munkatárs vonatkozhat a jelenlegi munkatársakra, de jelentheti a jövőbeli munkatársakat is, attól függően, hogy a minden munkatárs benne van-e a JÖVŐ operátor hatókörében vagy sem. A (68b) helyett tehát a következő két ábrázolással kell számolnunk: (69) a. JÖVŐ(MINDEN(munkatárs jelen van az értekezleten)) b. MINDEN(munkatárs (JÖVŐ(jelen van az értekezleten))) Ez ugyanaz a kétértelműség, mint amit kvantorok esetében találunk: (70) János kétszer hívott meg valakit. (71) a. Van valaki, akit János kétszer hívott meg. b. Két alkalom volt, amikor János meghívott valakit. A két értelmezést ebben az esetben a két kvantor (KÉTSZER és VALAKI) relatív hatóköre szabja meg. Az időnek mondatoperátorként való felfogása tehát lehetővé teszi a hatóköri kétértelműségek pontos ábrázolását. 262

9 A MONDAT IDŐSZERKEZETE Kétségtelen előnyei ellenére a temporális logika a természetes nyelvek nem minden időbeli jellemzőjéről tud számot adni. Láttuk, hogy az időlogika kizárólag a vektoriális rendszereket vette figyelembe, de még azokra sem dolgozott ki teljes rendszert. A metrikus rendszerek viszont a jelenlegi logikai rendszerekbe nem illeszthetők bele.

9.10. Összefoglalás A mondatban leírt esemény vagy a múltban ment végbe, vagy a jelenben van folyamatban, vagy a jövőben fog megtörténni. A múlt, jelen és jövő deiktikus kategóriák: az esemény idejét közvetlenül vagy közvetetten a beszéd idejéhez viszonyítják. A mondatban kifejezett deiktikus időviszonyokat nevezzük a mondat külső időszerkezetének. A külső időszerkezetet a mondatban az igeidők, a melléknévi igenevek és az időhatározók jelzik. A deiktikus időviszonyokat első megközelítésben a Reichenbach-féle rendszerrel vizsgálhatjuk. Reichenbach, mint láttuk, három időkategóriát definiál: a beszédidőt, az eseményidőt és a referenciaidőt. Sok esetben ez a három kategória elegendő az időviszonyok adekvát jellemzéséhez, néha azonban háromnál több kategóriára van szükség. A három kategória közül a referenciaidő a legkevésbé egyértelmű, pontos meghatározása nem könnyű feladat. A nyelvek az eseményidőt kétféleképpen kódolják. Vektoriális kódoláskor az alapvető különbség a múlt, jelen és jövő kifejezésében nyilvánul meg. A metrikus rendszerben az eseményidő a beszédidőhöz közelebb vagy távolabb eső időintervallumokban mérhető. A Reichenbach-féle rendszer csak a vektoriális rendszerek leírásában játszhat szerepet, a metrikus rendszer jellemzéséhez nem 28 használható. Röviden bemutattuk a szövegek időszerkezetére vonatkozó elméleteket is. Tárgyalásunkból az a tanulság vonható le, hogy az események időviszonyainak megállapítása csak abban az esetben tisztán szemantikai kérdés, amikor ezeket a viszonyokat lexikailag kódoljuk. Az utolsó részben néhány szóban összefoglaltuk az időlogika alapfeltevéseit.

28

Érdemes még két alapvető tipológiai munkára hivatkoznunk. Dahl (1985) munkája a nyelvekben fellelhető időrendszereket kísérli meg feltérképezni. Thieroff – Ballweg (1995) és Thieroff (1995) pedig az európai nyelvek időbeli rendszereit mutatja be. Az idő problémájának történetére, ill. az időre vonatkozó különböző nyelvészeti és filozófiai elméletekre vonatkozóan l. Binnick (1991)-et.

263

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, 1 ESEMÉNYSZERKEZET 10.1. Az aspektus 10.1.1. Az aspektus fogalma, aspektuális kategóriák A mondatban kifejezett cselekvéseknek, történéseknek nemcsak külső, hanem belső időszerkezetük is van. Az előző fejezetben láttuk, hogy a külső időszerkezet a mondatban kifejezett eseményeknek (állapotoknak, cselekvéseknek, történéseknek, folyamatoknak) az időtengelyen – általában a beszédidőhöz képest – történő elhelyezését jelenti. A külső idő tehát mindig deiktikus, azaz az eseményidőt közvetlenül vagy közvetve a beszédidőhöz viszonyítja. A belső idő ezzel szemben általában független a beszédidőtől. Egy esemény tartós vagy pillanatnyi volta nem függ attól, hogy az esemény a múltban már bekövetkezett, jelenleg folyamatban van vagy a jövőben fog bekövetkezni. Az (1a,b,c) mondatok tartós, a (2a,b,c) mondatok pillanatnyi eseményt fejeznek ki. (1) a. A gyerekek a kertben játszottak. b. A gyerekek a kertben játszanak. c. A gyerekek a kertben fognak játszani. (2) a. Péter a hálóba dobta a labdát. b. Péter éppen most dobja a hálóba a labdát. c. Péter a hálóba fogja dobni a labdát. A ’tartós esemény’–’pillanatnyi esemény’ azonban csak egyike a lehetséges időbeli oppozícióknak. A tartós események kétfélék lehetnek aszerint, hogy van-e vagy nincs az eseménynek végpontja. A végpont a cselekvés, történés befejezettségét jelzi, a végpont hiánya ezzel szemben a cselekvés, történés folyamatosságát eredményezi: (3) a. A fiúk nézik a filmet. b. A fiúk nézték a filmet. (4) a. A fiúk megnézik a filmet. 1

Az ebben a fejezetben tárgyalt kérdések részletesebb kifejtését bő irodalmi hivatkozással l. Kiefer (2006)-ban. Az aspektus jellemzésében az ún. szituációs aspektusra szorítkozunk, a nézőpontaspektusról (amely például a szláv nyelvekre jellemző és ezért szláv aspektusnak is szokás nevezni) nem lesz szó. A kétféle aspektusra vonatkozóan l. Smith (1991)-et.

264

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET

b. A fiúk megnézték a filmet. A (3a,b) mondatok nem szólnak arról, hogy a fiúk az egész filmet látták-e, a mondatok a cselekvés, történés folyamatosságát hangsúlyozzák. A (4a,b) mondatok ezzel szemben a szóban forgó esemény múltbeli vagy jövőbeli befejezettségét fejezik ki. A ’folyamatosság – befejezettség’ tehát a belső időszerkezetnek egy újabb oppozícióját jeleníti meg. Ezek után most már rátérhetünk az aspektus fogalmának meghatározására: (5) Az aspektus a mondatban kifejezett esemény belső időszerkezete. Az ’esemény’ fogalmát itt és a következőkben is tág értelemben használjuk: eseménynek nevezzük az állapotokat, a folyamatos és befejezett cselekvéseket, történéseket, folyamatokat egyaránt. Az aspektus meghatározásunk szerint nem szorítkozik az igére vagy igei szerkezetre, hanem mondatszemantikai kategória. Az (5) meghatározásból következik, hogy annyiféle aspektuális kategóriával kell számolnunk, ahányféle különböző belső időszerkezetet tudunk megállapítani. Minden eseményhez hozzárendelhető egy időtartomány (intervallum), pillanatnyi események esetén ez az intervallum ponttá zsugorodik. A különböző aspektuális kategóriák a hozzájuk rendelt időtartományok tulajdonságaival azonosíthatók.

10.1.2. A folyamatos és a befejezett aspektus A fent említett két aspektuális oppozíció közül a második, a ’folyamatos – befejezett’ oppozíció tűnik alapvetőbbnek. A folyamatos aspektusú események mindig tartósak, a befejezettek ezzel szemben lehetnek tartósak vagy pillanatnyiak. A folyamatos és befejezett aspektus az alábbi tulajdonságokkal határozható meg. (6) Egy esemény akkor és csakis akkor folyamatos, ha az esemény által kifejezett cselekvés, történés vagy folyamat az adott időtartomány legtöbb résztartományára, osztatára érvényes. (7) Egy esemény akkor és csakis akkor befejezett, ha az esemény által kifejezett cselekvés, történés vagy folyamat csak az egész szóban forgó időtartományra vonatkozik, más szóval, az adott időtartománynak nincs egyetlen olyan résztartománya, osztata sem, amelyre külön érvényes lenne. A kétféle intervallum-tulajdonság az alábbi példák segítségével szemléltethető: (8) a. Péter délután 3-tól 5-ig a kertben játszott. b. Péter délután 3-tól 5-ig megcsinálta a leckéjét. A (8a) mondatban leírt esemény a 3 és 5 közötti időtartomány legtöbb osztatára érvényes, tehát például Péter ¾4-től 4-ig, ½5-től ¾5-ig is játszott (vagy játszhatott). 265

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A (8b) mondat eseménye ezzel szemben ilyen értelmezést nem enged meg: a lecke elkészítése csak az egész időtartományról állítható, más szóval, semmilyen körülmények között sem lehet igaz az, hogy Péter mondjuk ¾4-től 4-ig megcsinálta a leckéjét. A befejezett aspektusú eseményekhez ilyen értelemben tartozik hozzá a ’totalitás’ gondolata, amelyet hagyományosan a befejezett aspektus egyik alaptulajdonságának tekintenek. A fenti intervallumtulajdonság alapján azt mondhatjuk, hogy a folyamatos események időtartománya osztható, a befejezett eseményeké oszthatatlan. Ez az alábbi ábrával szemléltethető:

(9)

A folyamatos és befejezett szemléletű mondatok több teszt segítségével különíthetők el egymástól. Ezek közé tartozik az egyre csak és a javában határozókkal való kompatibilitás tulajdonsága. A befejezett szemléletű mondatok időszerkezete a rájuk jellemző oszthatatlan időintervallum miatt összeférhetetlen az egyre csak és a javában határozókkal, ezek csak folyamatos szemléletű mondatokban fordulhatnak elő. (10) a. *Javában/egyre csak megbukott. b. *Javában/egyre csak elolvasta az újságot. (11) a. Javában/egyre csak havazott. b. Javában/egyre csak olvasta az újságot. E két határozó azonban csak folyamatokkal kapcsolatban használható, állapotot jelentő igék társaságában általában nem szerepelhet. (12) a. *Egyre csak/javában beteg volt. b. *Egyre csak/javában tudta a leckét. Az egyre csak és a javában határozók a folyamat, cselekvés intenzitását emelik ki, márpedig az állapotot jelentő igéknél nincs folyamatról, ill. cselekvésről szó. A tartós eseményeken kívül azonban pillanatnyi eseményekkel is számolnunk kell. A pillanatnyi események időintervalluma pontszerű: (13) a. Megtaláltam a könyvet. b. Rájött a megoldásra. 266

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A pontszerű időintervallum nem osztható, a (13a,b) események tehát befejezett szemléletűek. Az állapotok többnyire a folyamatos cselekvésekkel, történésekkel, folyamatokkal azonos módon viselkednek: (14) a. A kalap egész délután a dobozban volt. b. Anna sokáig emlékezett első találkozásunkra. Az alapvető aspektuális kategóriák tehát a következők:

(15)

Újabb aspektuális kategóriához jutunk, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy minden esemény ismételhető: (16) a. Anna tavaly gyakran volt beteg. b. Péter fiatal korában minden reggel futott. c. A fiúk többször mentek kirándulni. A (16a,b,c) mondatok intervallumtulajdonságai különböznek az eddig tárgyalt esetektől: az ezekhez a mondatokhoz tartozó időtartomány több azonos eseményt tartalmaz. Ebből következik, hogy az ismétlődés szintén aspektuális kategória. A (15) alatti aspektuális kategóriák mindegyike tehát tovább osztható aszerint, hogy egyszeri vagy többszöri eseményről van-e szó.

10.1.3. A progresszív aspektus Ezzel azonban még mindig nem merítettük ki az összes lehetséges aspektuális kategóriát. Erre itt természetesen nem is vállalkozhatunk. Különleges tulajdonságai miatt érdemes azonban még az ún. progresszív aspektust megemlítenünk. Figyeljük meg, hogy a folyamatos aspektus egy külön típusát testesítik meg az alábbi mondatok: (17) a. A gyerekek jöttek haza az iskolából (, amikor…). b. A fiúk másztak át a kerítésen (, amikor…). A (17a,b) mondatok ugyan folyamatos értékűek, mégsem tűrik meg a tartósságot kifejező időhatározókat, ami valószínűleg annak tulajdonítható, hogy a (17a,b) mondatokhoz hozzáérthető az éppen határozó: éppen jöttek haza, éppen másztak 267

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET át a kerítésen. Az éppen kizárja az esemény időtartamát módosító egyéb időhatározókat: (18) a. *A gyerekek (éppen) fél órán át jöttek haza az iskolából (, amikor…). b. *A fiúk (éppen) sokáig másztak át a kerítésen (, amikor…). Intervallumtulajdonságaikban ezek a mondatok nem különböznek a folyamatos aspektusú mondatoktól (tehát a szóban forgó időintervallum legtöbb osztatára érvényesnek kell lennie a cselekvésnek, folyamatnak), ugyanakkor azonban mások az időviszonyítási tulajdonságaik. A (17a,b) mondatok ugyanis önmagukban nem teljes értékűek, egy másik esemény teszi őket teljessé. Ezt jeleztük a zárójelben szereplő időhatározói mellékmondatot bevezető amikor kötőszóval: (19) a. A gyerekek (éppen) jöttek haza az iskolából, amikor találkoztam velük. b. A fiúk (éppen) másztak át a kerítésen, amikor a tanár megérkezett.

10.1.4. Az állapotok A folyamatos szemléletű eseményeket és az állapotokat abban az esetben tekinthetjük két különböző aspektuális kategóriának, ha ki lehet mutatni, hogy különböző intervallumtulajdonságokkal rendelkeznek. Erre a következő gondolatmenet ad lehetőséget. A folyamatos szemléletű események intervallumtulajdonságával kapcsolatban azt mondtuk, hogy az eseménynek a szóban forgó időintervallum legtöbb részintervallumára érvényesnek kell lennie. Ennek a tulajdonságnak nyilvánvalóan nem kell fennállnia az összes részintervallum esetén, mivel a ’Pisti 5-től 7-ig futott’ állítás akkor is igaz, ha Pisti a kétórás intervallumban néhányszor megállt és beszélgetett valakivel, vagy megivott közben egy csésze kávét. A cselekvés, folyamat tehát megszakítható, az esemény ennek ellenére folyamatos marad. Ez azonban nem érvényes az állapotokra: egy állapotnak ugyanis az összes részintervallum esetén érvényesnek kell lennie. A (20) mondat nem lehet igaz akkor, ha volt olyan részintervallum, amikor nem tartózkodtam otthon. (20) Egész este otthon tartózkodtam. Az állapotok tehát nem szakíthatók meg: ha az ’egész este’ időintervallumban lenne egyetlen olyan pillanat, amelyre érvényes lenne az ’Csak egy pillanatig nem 2 tartózkodtam otthon’ állítás, akkor a (20) alatti állítás hamis lenne. Az állapotokat a folyamatoktól, cselekvésektől még egy tulajdonságuk megkülönbözteti: az állapotok nem tehetők befejezetté. Egy állapotnak kezdő-, 2

A megszakíthatóság problémája jól ismert az irodalomból; l. például Rescher–Urquhart (1971)-et, ahol először szerepel kritériumként. Természetesen a kritérium sem abszolút, mint ahogy erre Binnick (1991: 186–187) rámutat, ezért a megszakíthatóság helyett a ’fázisokból álló szerkezetet’ tekinti a folyamatok és állapotok közötti alapvető különbségnek. Utóbbi szintén intervallum-tulajdonságként értelmezhető.

268

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET ill. végpontja természetesen lehet befejezett. A magyarban például a megtud, megismer, megszeret, meggyűlöl igék egy állapot beálltát fejezik ki. Az állapot időtartamát azonban semmilyen körülmények között nem tehetjük befejezetté. A ’folyamatos – befejezett’ oppozícióban az állapotok tehát nem vesznek részt, következésképp az állapotokat érdemes a valódi eseményektől megkülönböztetnünk.

3

10.1.5. A habituális olvasat

A magyarban az igekötő nélküli igék egy része szokásos, habituális cselekvést is jelölhet: ír, vezet, dohányzik. Az igével jelölt cselekvés az adott időtartományban többé-kevésbé rendszeresen, szokásszerűen ismétlődik. Ez az ún. habituális aspektus, amely nem azonos az akcióminőségekkel kapcsolatban említett iteratív akcióminőséggel (l. alább): a nyitogat ugyan ismétlődő cselekvést ír le, de ez a cselekvés nem szokásszerű, ezért nem parafrazálható a ’szokott nyitogatni’val. A habituális olvasatnál azonban ez a parafrázis mindig lehetséges: pl. dohányzik = ’szokott dohányozni’. Az iteratív aspektus rendszeres ismétlődést fejez ki, ezzel szemben a habituális aspektus esetében a rendszeres ismétlődés nem 4 követelmény. (21) alatt megtaláljuk az eddig tárgyalt aspektuális kategóriákat és a hozzájuk tartozó intervallumtulajdonságokat. (21) a. állapotok: osztható, nem megszakítható b. folyamatos: osztható, megszakítható c. befejezett-tartós: oszthatatlan d. befejezett-momentán: pontszerű e. habituális: kiterjedt időszakon át ismétlődő részintervallumok A progresszív aspektus intervallumtulajdonságának leglényegesebb tulajdonsága pedig két időintervallum egymáshoz való viszonyítása. Az előbbiek figyelembevételével a (15) ábra az alábbi módon egészíthető ki: 3

A habituális olvasat aspektuális szerepéről l. Comrie (1976: 26–32)-t. Comrie a habituális olvasatot elkülöníti az iterativitástól, mivel egy ismétlődő cselekvés még nem habituális. Egy ismétlődő cselekvés lehet befejezett szemléletű is, illetőleg befejezett szemléletű cselekvések is ismételhetők. Ezzel szemben a habitualitás tipikusan folyamatos cselekvésekhez kapcsolódik: ír (aktuális és habituális) – megír (jövő idejű és befejezett). A magyarban a habituális olvasatot gyakran a szokott igével írhatjuk körül, amely azonban nem mindig jelent ismétlődést: Ez a szobor ott szokott állni a sarokban. Hasonló a helyzet az angol used to igével. Ezért mondja Comrie (i. h.) „The feature that is common to all habituals, whether or not they are also iterative, is that they describe a situation which is characteristic of an extended period of time, so extended in fact that the situation referred to is viewed not as an incidental property of the moment but, precisely, as a characteristic feature of a whole period.” Majd megjegyzi, hogy a Sally used to throw stones at my window in the morning mondatot akkor használhatjuk, ha Sallynek több éven át ez volt a szokása. A habituális olvasat részletes tárgyalásától eltekintünk. 4 Érdemes arra is rámutatnunk, hogy a magyarban (és a szláv nyelvekben) az iterativitás az akcióminőségek közé tartozik és morfológiai eszközökkel fejeződik ki. A habituális olvasat ezzel szemben nem morfoszemantikai kategória.

269


(15′)

10.2. Az aspektus kompozicionalitása Az aspektust a mondat belső időszerkezeteként határoztuk meg. Hagyományosan viszont igeaspektusról szoktak beszélni. Az ige, úgy tűnik, igen sok esetben – és nemcsak a szláv nyelvekben – egyértelműen meghatározza a mondat aspektusát. Ezt tapasztaljuk például az alábbi mondatokban is. (22) a. Egész este vártunk rád. b. Sokáig borozgattunk a sarki vendéglőben. c. Éva felkiáltott. d. Megjött a vonat. A vár és a borozgat igék folyamatos aspektusúak, és a (22a,b) mondatok is folyamatos eseményt fejeznek ki. A felkiált és a megjön igék befejezett aspektusúak, és a (22c,d) mondatok befejezett eseményt írnak le. A mondatok aspektusát tehát ezekben az esetekben az ige dönti el. Ez azonban nem mindig van így. Az ír igét tartalmazó alábbi mondatok közül a (23a,b) folyamatos, a (23c,d) befejezett aspektusú, ami többek között azzal bizonyítható, hogy míg a (23a,b) összefér az át névutós időmódosítóval, a (23c,d) viszont nem. És fordítva, míg a (23c,d) mondatok megengedik a határpontra utaló alatt névutós szerkezeteket, a (23a,b) esetén rossz mondatot kapunk. Tehát: Anna több órán át a levelet írta–*Anna egy óra alatt a levelet írta, Anna egy óra alatt hosszú levelet írt– *Anna egy órán át hosszú levelet 5 írt. (23) a. Anna levelet ír. b. Anna a levelet írta. c. Anna írt egy hosszú levelet. 5

Azokban a nyelvekben, ahol az ige különböző alakjai egyúttal különböző aspektuális értéket hordozhatnak (pl. az angolban a progresszív és nem progresszív igealak, a franciában a passé composé és az imparfait), nem feltétlenül van ez így. A kompozicionalitásban ilyen esetekben az ige alakjai is szerephez jutnak.

270


d. Anna több levelet is írt. Ez vajon mivel magyarázható? És vajon az ír ige milyen szemléletű? Mivel a mondatok alanya minden esetben változatlanul Anna, az aspektuális különbség csak az igei szerkezetnek tudható be. Az ír ige mellett a (23a) mondatban névelőtlen tárgyat, a (23b) mondatban pedig határozott tárgyat találunk. A névelőtlen tárgy és az ír ige összetételszerű, ún. komplex predikátumot alkot, vagyis olyan predikátumot, amelyben a tárgy egyfajta módosító szerepet játszik. A magyarban ez a szerkezet igen termékeny: újságot olvas, házat épít, tévét néz, rádiót hallgat, autót szerel, ebédet főz. Az ilyen tárgy nem határolja be az ige által kifejezett tevékenységet, nem utal a cselekvés eredményére, szerepe pusztán módosító. A komplex predikátumok mindig folyamatos szemléletűek. Határozott névelős tárgy esetén a cselekvés a határozott névelős tárgy által kifejezett dologra irányul, ez a tárgy azonban nem utal a cselekvés eredményére és ilyen értelemben funkciója nem behatároló. Az ilyen igei szerkezet szintén minden esetben folyamatos szemléletű. A (23c) mondatban határozatlan tárgy szerepel. A határozatlan névelő az egy számnévhez hasonló funkciót tölt be, és ezzel behatárolja a cselekvést: múlt idejű ige esetén a cselekvés befejeződött és eredményhez vezetett. A (23d) mondatban a több határozatlan számnév szerepel, amely a határozatlan névelőhöz hasonlóan szintén behatárolja a cselekvést. A határozatlan tárgy behatároló funkciója a magyarázata tehát annak, hogy a (23c,d) mondatok befejezett szemléletűek. A kétféle aspektus, mint azt már fentebb jeleztük, a javában határozószóval választható szét (és tesztelhető). Könnyen belátható, hogy csak a (23a,b) mondatok engedik meg a javában határozószót, a (23c,d) mondatok esetén a javában betoldása rossz mondatokhoz vezet. A (23c,d) mondatokban a határozatlan tárgy ugyanazt a szerepet játssza, mint más esetekben az igekötő. Az igekötő kitétele ilyenkor nem szükséges feltétele a perfektivitásnak, de természetesen előfordulhat az igekötőtlen változattól némileg eltérő kontextusban. (Vö. Anna megírt egy hosszú levelet, majd elment.) A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a (24) mondat aspektuálisan kétértelmű. (24) Anna levelet írt. Ha a (24) predikátumát a ’levelet ír’ komplex predikátum múlt idejű alakjaként értelmezzük, akkor a mondat folyamatos aspektusú, ha ellenben a (24) predikátumát az ’egy levelet ír’ múlt idejű alakjának tekintjük, akkor a mondat befejezett aspektusú: (25) a. Anna egész este levelet írt. b. Anna levelet írt, elment a postára és feladta. 271

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET Ez a kétértelműség azonban csak eredménytárgy esetében lép fel (az eredménytárgy olyan tárgy, amelyet az cselekvés révén hozunk létre), iránytárgy esetében (az iránytárgy az a tárgy, amelyre a cselekvés irányul) a mondat csak folyamatos szemléletű lehet. (26) Péter tévét nézett. Mit tudunk ezek után mondani az ír ige aspektusáról? Milyen jellemzést kell kapnia a szótárban? Mivel behatároló funkciójú bővítmény hiányában az ír (és a hozzá hasonló többi igekötőtlen) ige folyamatos aspektusú, a szótári ábrázolásnak is ezt kell tükröznie. Ez vagy úgy érhető el, hogy az ilyen igék lexikailag nem kapnak aspektuális értéket, és a folyamatos aspektus alapértékként (ún. default-értékként) értelmeződik, vagy pedig úgy, hogy ezeket az igéket lexikailag folyamatos igéknek tekintjük. A default-értékként való értelmezés azt jelenti, hogy az ige aspektusa mindig folyamatos, ha a mondatban nincs olyan összetevő, amely az igével kifejezett cselekvést, folyamatot behatárolja, határponthoz kötődővé (határpontossá) teszi. Folyamatos aspektusú igék esetén a mondat aspektusa az ige bővítményeitől is függ. Ebben az esetben a mondat aspektusa kompozicionális, vagyis az aspektus az ige aspektuális jelentéséből és az ige bővítményeinek szemantikai szerepéből vezethető le. A bővítmények szerepét a mondat aspektusának meghatározásakor még néhány további tényező bonyolítja. A magyarban például nemcsak az eredménytárgy, 6 hanem néhány más tárgyfajta is befejezetté teheti a mondat aspektusát. (27) a. ′Vizet hoztam. b. ′Hoztam ′vizet. (28) a. ′Kezet mostam. b. ′Mostam ′kezet. (29) a. ′Inget vasalt. b. ′Vasalt ′inget. A (27)–(29) mondatokban a szórend mellett a hangsúlyok is fontos szerepet játszanak. A hangsúly helyét ’-vel jelöltük. A (27a), (28a) és (29a) mondatokban a számunkra már ismert komplex predikátumok szerepelnek, amelyekről azt mondtuk, hogy mindig folyamatos aspektusúak. A mondatok egy folyamatról szólnak, amely nem implikál állapotváltozást. Állapotváltozásról csak abban az esetben lehetne szó, ha a folyamat sikeresen befejeződik. (Vö. Mari inget vasalt. Mikor látta, hogy hazajöttem, abbahagyta a vasalást.) A (27b), (28b) 6

Erről a tárgyfajtáról l. Wacha (1978)-at, aki először vette észre az általa ’utótárgynak’ nevezett tárgy perfektiváló szerepét.

272

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET és (29b) mondatok ezzel szemben befejezett szemléletűek, amit könnyen igazolhatunk megfelelő időmódosító segítségével. Az időmódosítók, mint tudjuk, olyan időhatározók, amelyek az eseményeknek nem a külső, hanem a belső időszerkezetét módosítják vagy határozzák meg. Az időmódosítók vagy tartós, vagy pillanatnyi eseményre utalhatnak. A tartós időmódosítók lehetnek határpontosak (pl. öt órára/órával/óra alatt/órán belül, egy pillanat alatt) vagy határpont nélküliek (pl. öt órán át, egész nap, sokáig). Pillanatnyi eseményekre vonatkozik az egy pillanatra időmódosító, az ilyen események azonban általában csak időpontra utaló időhatározóval (öt órakor) állhatnak. Könnyen látható, hogy a (27b), (28b) és (29b) mondatok megengedik az egy pillanat alatt időmódosítót, de összeférhetetlenek a cselekvés, folyamat tartósságát kifejező perceken át időmódosítóval. Vajon mi a közös az eredménytárgy és a (27b)–(29b) mondatokban szereplő tárgy között? Az eredménytárgyas igei szerkezet állapotváltozást fejez ki: a cselekvés révén létrehozunk valamit, ami a cselekvés előtt nem létezett. Állapotváltozással van azonban dolgunk a (27b)–(29b) mondatok esetén is: mielőtt vizet hoztam volna, nem volt víz; a kézmosás eredménye a tiszta kéz, az ingvasalásé a vasalt ing. Az állapotváltozás mindezekben az esetekben két egymást kizáró állapot közötti változást jelent. A változás előtti állapotra a ’ A ’ állapot volt jellemző, a változás utánira pedig az ’A’ állapot. Az ilyen állapotváltozásokat mindig befejezett aspektusú mondatokkal fejezzük ki. Van természetesen olyan állapotváltozás is, amely fokozatos és nem határpontos. Ebben az esetben a mondat folyamatos aspektusú. A kétféle állapotváltozást jól szemlélteti az alábbi két mondat. (30) a. Anna megszépült. b. Anna sokat szépült. A (30a) mondatban az fejeződik ki, hogy Anna korábban nem volt szép, de aztán szép lett. A (30b) mondatban ezzel szemben csak annyit állítunk, hogy Anna szebb lett. A (30a) mondat befejezett, a (30b) mondat folyamatos aspektusú. A folyamatos aspektusú tárgyatlan igék egy része áltárgyas szerkezettel tehető 7 befejezetté: (31) a. Sétáltam egyet. b. Jót úsztam. c. Nagyot aludtam. Ezekben az esetekben is a tárgyragos számnév, illetőleg melléknév határolja be és teszi befejezetté a cselekvést, folyamatot. 7

Természetesen a perfektiválás igekötővel is lehetséges, de ebben az esetben az ige jelentése is megváltozik: kisétált a kertbe, átúszta a Dunát, kialudta magát.

273

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET Végezetül mutassuk be röviden a perfektiválásnak a magyarra jellemző egyéb eszközeit is. Ezek: (a) a számneves tárgyas szerkezetek (pl. (32c)), (b) a határozóragos névszók (pl. (33c)), (c) a számneves alanyi szerkezetek (pl. (34c)), (d) az időmódosítók (pl. (35d)) és (e) az igekötő (pl. (36c)). (32) a. Levest ettem. b. Egy órán át (*egy óra alatt) levest ettem. c. Ettem két tányér levest. d. Fél óra alatt (*egy órán át) ettem két tányér levest. (33) a. Józsi futott. b. Józsi fél órán át (*fél óra alatt) futott. c. Józsi a szobába futott. d. Józsi pillanatok alatt (*pillanatokon át) a szobába futott. (34) a. Víz szivárgott a falból. b. Öt órán át (*öt óra alatt) víz szivárgott ki a falból. c. Két vödör víz szivárgott a falból. d. Öt óra alatt (*öt órán át) két vödör víz szivárgott ki a falból. (35) a. Lomtalanítottak. b. Egy héten át (*egy hét alatt) lomtalanítottak. c. A kerületet teljesen lomtalanították. d. A kerületet egy hét alatt (teljesen) lomtalanították. (36) a. A levelet írtam. b. Fél órán át a levelet írtam. c. Megírtam a levelet. d. Fél óra alatt megírtam a levelet. A fenti példákban az (a)-mondatok egyértelműen folyamatos, a (c)-mondatok pedig befejezett aspektusúak, amit a határpont nélküli (át névutós), ill. határpontos (alatt névutós) időmódosítóval való kompatibilitás jelez. A számneves szerkezetek tárgyas igék esetén az igei szerkezetet (vö. (32c)), tárgyatlan igénél az alanyi főnévi szerkezetet (vö. (34c)) határolják be, ennek következtében az őket tartalmazó mondatok gyakran befejezett aspektusúak. (A számneves szerkezetek nem minden esetben perfektiválnak. Vö. Két macska kergetett négy egeret, Az orvos öt beteget vizsgált.) A határozóragos névszók nemcsak mozgásigék, hanem egyéb igék esetében is perfektiválhatnak: pirosra fest, beteggé tesz, hőssé válik. A (35a,c) mondatokban szereplő lomtalanít ige más hasonló fosztóképzős 274

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET melléknévből képzett igékkel együtt (pl. érzéstelenít, portalanít, szagtalanít, szúnyogtalanít, zsírtalanít), valamint számos idegen eredetű ige (pl. szinkronizál, galvanizál, telefonál) aspektuálisan kétértelmű. Ez vajon a lexikai reprezentáció szempontjából mit jelent? Vajon különböznek-e ezek az igék az ír típusú igéktől? Úgy tűnik, hogy a folyamatos aspektust itt is default-értékként értelmezhetjük, tehát ha nincs az ige mellett olyan összetevő, amely behatárolná a cselekvést, akkor az ige (és így az egész mondat) aspektusa folyamatos. Ha viszont a cselekvést időmódosító vagy megfelelő főnévi szerkezettel határpontossá tesszük, akkor az igei szerkezet (és ennek következtében az egész mondat) befejezett aspektusúvá válik. Ezeknek az igéknek a lexikai ábrázolásában ezért az aspektusra vonatkozóan nem kell semmiféle információt megadnunk. Ezek az igék az aspektus szempontjából nem kétértelműek, hanem nincsenek meghatározva, azaz „alulspecifikáltak”. Az aspektus lexikai ábrázolása és a mondataspektus közötti kapcsolatot az alábbi általános elv rögzíti: Egy lexikailag az aspektusra vonatkozóan nem meghatározott, nem specifikált ige a mondatban folyamatos aspektusú, ha a mondatban nincs behatároló funkciójú összetevő, ellenkező esetben befejezett aspektusú. Végül, mint sok más nyelvben, az igekötő is lehet a perfektiválás eszköze (vö. (36c)). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyarban az igekötő nem minden esetben perfektivál. Például ha az alapige már perfektív, akkor az igekötő funkciója nem lehet a perfektiválás. Perfektív például a győz, talál, dob, kap ige, az igekötő az ilyen típusú igékhez járulva nem perfektivál, hanem egyéb jelentéselemekkel gazdagítja az alapige jelentését: legyőz, megtalál, bedob, megkap. Láttuk, hogy a magyarban a folyamatos (pontosabban: az aspektus szempontjából nem specifikált) igék igen gyakran behatároló funkciójú összetevő vagy igekötő segítségével befejezett igei szerkezetté alakíthatók át. De vajon ennek fordítottja is áll-e, azaz a befejezett igék átalakíthatók-e folyamatos igei szerkezetté? A kérdés megválaszolása nem egyszerű. Annyi bizonyos, hogy az igekötős perfektív ige általában mindig perfektív, ha az igekötő az ige előtt áll. Hasonlítsuk azonban össze az alábbi mondatpárokat! (37) a. A gyerekek átmentek a hídon. b. A gyerekek éppen mentek át a hídon. (38) a. A fiúk felmásztak a fára. b. A fiúk éppen másztak le a fáról. A (37a) és a (38a) mondat egyértelműen befejezett szemléletű, a (37b) és a (38b) mondatok ezzel szemben progresszív-folyamatos aspektusúak. Úgy tűnik tehát, hogy a befejezett aspektusú mondat bizonyos esetekben átalakítható folyamatos aspektusú mondattá. Az átalakíthatóság azonban a választott elemzés függvénye. 275

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET Előbbi megállapításunk ugyanis csak akkor helytálló, ha a progresszív aspektus képzését az igekötővel hozzuk kapcsolatba. Ebben az esetben ugyanis azt mondhatjuk, hogy ha az igekötő az ige után áll és hangsúlyos, akkor az igei szerkezet progresszív aspektusú. Van azonban más megoldás is. Elképzelhető ugyanis, hogy a (37b) mondatban az át névutó, hiszen nincs lényeges különbség az át a hídon és a hídon át kifejezések között. Ez azt jelentené, hogy az át nem az igéhez, hanem a névutós kifejezéshez tartozik. Hasonló a helyzet a (38b) mondat esetében. Ha az utóbbi megoldást választjuk (mindkét megoldás mellett szintaktikai érvek is szólnak), akkor a progresszív aspektus képzése is másképpen fest, és arra a kérdésre, hogy a befejezett igék átalakíthatók-e folyamatos igei szerkezetté, nemmel kell válaszolnunk.

10.3. Tipológiai vonatkozások Tipológiailag két szempont érdemel kitüntetett figyelmet. Az egyik az aspektus kompozicionalitása, a másik az aspektuális kategóriák univerzalitásának a kérdése. Kezdjük az első kérdéssel! Láttuk, hogy a magyarban az aspektus – az aspektusra vonatkozóan lexikailag alulspecifikált igék esetében – többnyire kompozicionális. A befejezett szemléletű igéknél viszont a mondat aspektusa általában lexikailag meghatározott, tehát nem kompozicionális. A nyelvek nagy mértékben különböznek egymástól az aspektus kompozicionalitása szempontjából. A németben például az ír–megír, olvas–elolvas, csinál–megcsinál igepároknak egyetlen ige felel meg: schreiben, lesen, machen. Ebből következik, hogy az ilyen igék esetében az aspektusnak mindig kompozicionálisnak kell lennie. Ugyanakkor a németben is vannak szép számmal perfektív szemléletű igekötős igék, amelyek lexikailag határozzák meg a mondat aspektusát. Az angolban perfektív igék képzésére általában partikulákat használunk: eat ’eszik’ – eat up ’megeszik’, write ’ír’–write down ’leír’, put ’tesz, rak’ – put together ’összerak’. Ebben az esetben is lexikailag meghatározott perfektív aspektusról van szó. A franciában a folyamatos–befejezett oppozíciót nem igekötővel és nem is partikulával, hanem elsősorban az igeidő segítségével fejezzük ki. Az il écrivait une lettre ’levelet írt’ folyamatos, az il a écrit une lettre ’írt egy levelet’ befejezett aspektusú. A franciában tehát az aspektus szinte teljes mértékben kompozicionális, lexikálisan jellemzett befejezett szemléletű igét csak keveset találunk. A szláv nyelvek képviselik a másik végletet. Aspektus szempontjából alulspecifikált igét a szláv nyelvek többsége nem ismer, és a folyamatos aspektusú ige nem tehető behatároló funkciójú bővítmények segítségével befejezetté. A befejezett szemléletű ige mindig befejezett aspektusúvá teszi a mondatot. A lexikailag adott igeaspektus tehát egyértelműen meghatározza a mondat aspektusát. Az aspektus a szláv nyelvekben nem kompozicionális. 276

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A szláv igék viselkedését az alábbi lengyel mondatokon mutatjuk be. (39) a. Pił piwo. ’Sört ivott.’ b. Wypił piwo. ’Megitta a sört.’ c. *Pił dwie butelki piwa. ’Két üveg sört ivott.’ d. Wypił dwie butelki piwa. ’Megivott két üveg sört.’ e. Wypijał dwie butelki piwa. ’Két üveg sört ivott.’ A pił a folyamatos pić ’iszik’ ige múlt idejű alakja, amely a (39c) tanúsága szerint mértékhatározós tárggyal nem használható. A wypił a megfelelő befejezett szemléletű wypić ’megiszik’ ige múlt idejű alakja, ez az ige természetesen már használható mértékhatározós tárggyal. A wypijał a wypić befejezett szemléletű igéből képzett wypijać folyamatos ige múlt ideje. Ez a másodlagosan képzett folyamatos ige a befejezett alapigével együtt valódi aspektuális párt alkot, ami azt jelenti, hogy a két ige csak aspektusban különbözik egymástól, más (szemantikai) különbség nincs közöttük. Ilyen aspektuális párokat a nem szláv nyelvekben nem találunk. Mind a pić, mind pedig a wypijać folyamatos ige, aspektuális különbség nincs a két ige között. A két ige azonban különbözik egymástól egyéb szemantikai tulajdonságokban. Figyeljük meg, hogy a mértékhatározós tárgy ezzel a másodlagosan képzett folyamatos igével összefér (vö. (39e)). A fenti megfigyelések alapján felállíthatunk egy kompozicionalitási skálát, amelynek egyik végén a francia, másik végén a lengyel áll, vagyis a francia aspektus a leginkább kompozicionális, a lengyel pedig egyáltalán nem az: (40) francia > angol > német > magyar > lengyel Ami az aspektuális kategóriák univerzalitását illeti, a nyelvek elsősorban nem abban különböznek egymástól, hogy milyen aspektuális kategóriák jelennek meg bennük, hanem abban, hogy ezeket hogyan fejezik ki. A perfektív aspektus, ha eltekintünk a kompozicionalitás problémájától, kifejezhető például morfológiailag egyszerű igével (pl. a magyar nyer, az angol win, a német gewinnen, a francia vaincre), igeidővel (a bolgárban, grúzban az ún. aorisztosszal, a spanyolban, portugálban, kurdban egyszerű múlt idővel, a franciában és a románban összetett múlt idővel, a katalánban va + infinitívusszal, a kínaiban a le partikulával). Az imperfektív aspektust az azerbajdzsánban a jelen idővel, a törökben a -yor toldalékkal, a zuluban a be- prefixummal fejezik ki. 277

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A progresszív aspektust a legtöbb nyelv körülírással, a svéd a halla pa att + infinitívusz, az angol a be + gerundium, a spanyol az estar + gerundium, a francia az etre en train de + infinitívusz, az olasz a stare + gerundium szerkezettel fejezi ki. Az olasz sto scrivendo és a spanyol estoy escribiendo lényegében ugyanazt jelenti, mint az angol I am writing ’(éppen) írok’. Az olaszban és a spanyolban az angollal ellentétben ugyanez a progresszív jelentés kifejezhető a scrivo, escribo nem-progresszív alakokkal is. Az angol I write-nak nincs progresszív jelentése. A progresszív aspektus jelentését az olasz és a spanyol jelen idejű igealak magában foglalja. Tipikus esetben, ha ugyanazt a jelentést egy jelölt és egy jelöletlen morfológiai kategória is képviseli, akkor az utóbbi jelentése magában foglalja az előbbit. A habituális aspektus kifejezésére a német a pflegen + infinitívusz, a svéd a bruka + infinitívusz, a magyar a szokott + infinitívusz szerkezetet, a grúz a xolme partikulát, 8 a cseh az iteratív igét használja.

9

10.4. Az akcióminőség

Hagyományosan az akcióminőségen többnyire az igével jelölt cselekvés, folyamat vagy történés lefolyásának a módját értették. Ennek az eléggé tág meghatározásnak az értelmében akcióminőségnek számít a dolgozik, virágzik, eszik, fut, alszik tartóssága, a lélegzik, kavar, vakar igék jelentésében rejlő ismétlődés, és az ordít, vedel, száguld igéknél a cselekvés intenzitását kifejező jelentésmozzanat. A fenti felfogásnak azonban legalább két alapvető nehézséggel kell megküzdenie. (a) Tegyük fel, hogy az intenzitás akcióminősége egyszerű igékben is megtalálható. Az ordít ige az intenzitás szempontjából szemben áll a beszél igével, a vedel az iszik igével és a száguld a megy igével. Az intenzitás azonban nem egy bináris jeggyel kifejezhető dichotómia, hanem fokozat kérdése. A következő igesorok igéi egyre nagyobb intenzitást fejeznek ki: megy–fut–rohan–száguld, suttog–beszél–kiabál–ordít–üvölt. Az intenzitásnak hányféle fokát kell ezek szerint megkülönböztetnünk? És vajon mindegyikük külön akcióminőséget képvisel-e? Mivel az említett intenzitásskálák tovább finomíthatók, az akcióminőség fogalma így parttalanná válik. (b) A lexikai jelentés általában kiegészíthető és bizonyos mértékig megváltoztatható. A nyer ige egyszeri eseményt jelöl az alábbi mondatban: (41) Pisti nyert. Amint azonban ezt a mondatot kiegészítjük az egész nap időhatározóval, a nyer ige ismétlést fejez ki: 8

Az aspektus tipológiai vonatkozásairól l. bővebben Frawley (1992:294–335)-öt és Dahl (1985)-öt. Az akcióminőség fogalmára vonatkozóan l. Isačenko (1962)-t.

9

278


(42) Pisti egész nap nyert. A (41) alapján azt kell mondanunk, hogy a nyer ige lexikálisan pillanatnyiságot (’egyetlen nyerés-eseményt’) fejez ki. Ez az ige azonban kompatibilis az ’x időn át’ határpont nélküli időmódosítóval is: a (42) mondatban a nyer ige iteratív eseményt (’több nyerés-eseményt’) jelöl. Mármost mi a nyer ige akcióminősége? Egyszeriség, amit ismétlődéssé alakít a kontextus? Vagy más példát véve, a lélegzik lexikai jelentésében szerepel az ismétlődés, a (43) mondatban azonban már csak egyetlen lélegzetvételről van szó. (43) Egyet lélegzett és kilehelte a lelkét. Ha tehát az akcióminőséget az igével kifejezett cselekvés, folyamat vagy történés lefolyásának módjaként határozzuk meg, meg kell tudnunk magyarázni, hogy mi történik az akcióminőséggel a különböző kontextusokban. A fent jelzett nehézségek nem lépnek fel, ha az akcióminőség fogalmát morfológiailag összetett (tehát igekötővel vagy toldalékkal ellátott) igék körében definiáljuk. Ebben az esetben az ismétlődés például már egyértelmű tulajdonsága az ige jelentésének: a nyitogat igével kifejezett iteratív akcióminőség semmilyen kontextusban nem jelenthet egyszeri eseményt. A fent jelzett nehézségek miatt az akcióminőség fogalmát a következőképpen határozzuk meg. Akcióminőségről akkor beszélünk, ha (a) az ige morfológiailag összetett (pl. megír, elolvas; nyitogat, integet); (b) az igekötő vagy a szuffixum az ige jelentését csak módosítja abban az értelemben, hogy az alapige jelentéséhez csupán egyértelműen meghatározott új jelentéselemet ad hozzá (a megír, elolvas esetében a perfektív-rezultatív, a nyitogat, integet esetében az iteratív jegyet); ez az új jelentéselem járulékos és nem lényegi tulajdonsága az igejelentésnek (változatlanul az ír, olvas, nyit, int igékkel kifejezett cselekvésekről van szó). A fentiek alapján az akcióminőség fogalma így definiálható: (44) Az akcióminőség a morfológiailag összetett ige toldalékolással vagy igekötővel bevezetett járulékos tulajdonsága. A (44) definíció a magyar nyelv és a magyarhoz hasonló nyelvek sajátosságaira épül. Más szerkezetű nyelvek esetében más jellegű morfológiai műveletek is létrehozhatnak morfológiailag komplex igét. Tekintettel arra, hogy a toldalékolás és az igekötős igék képzése morfológiai szabály eredménye, és a morfológiai szabályok alapvető tulajdonsága a termékenység, 279

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET akcióminőségről is csak termékeny képzés esetén beszélhetünk. A termékenység hiánya miatt nem tekinthető akcióminőségnek az elmér, elszab, eltol, elfuserál igék jelentésében tetten érhető ’az igével jelölt cselekvést rosszul végzi’ jelentés. Az eligekötő új, hasonló jelentésű igék képzésére ma már nem használható. Ennek valószínű oka az, hogy ezt a funkciót más igekötő vette át. Vö. agyonfűszerezi az ételt, tönkreköszörül. Akcióminőség képzésekor a toldalékolással vagy igekötővel létrejött ige vonzatkerete azonos az alapige vonzatkeretével, amiből az következik, hogy a két ige tetszés szerinti kontextusban felcserélhető egymással. Ez a megállapítás feltételezi, hogy az ír, olvas, néz stb. igék lexikailag kétféle ábrázolást kapnak: van egy tárgyas ír és egy tárgyatlan ír ige. Az igekötő a tárgyas igéhez járul. Abban az esetben, amikor az akcióminőséget nem csupán toldalékolással ill. igekötővel, hanem más eszközök segítségével képezzük (pl. kidolgozza magát, ki- és visszaható névmás, l. alább), akkor természetesen megváltoznak az ige használatának szintaktikai feltételei is. Az akcióminőséget kifejező igéket nem szabad összetévesztenünk az összetételszerű igékkel. Az akcióminőségek képzésekor használt igekötők általában már teljesen elvesztették eredeti jelentésüket, csupán grammatikai funkciójuk maradt meg. Az eredeti jelentésükben szereplő (gyakran összetételi előtag-szerű) igekötők nem képeznek akcióminőséget. Tehát például a (a) túlbecsül, túlméretez, 10 túlfizet; (b) továbbtanul, továbbalszik, továbbdolgozik; (c) utánanéz, utánamegy, utánarajzol; (d) visszaakaszt, visszaállít, visszacsempész igéknek nincs közük az akcióminőséghez. Nem sorolhatók az akcióminőségek körébe az igekötős mozgásigék sem. Vegyük most sorra a magyarban található akcióminőségeket! (a) Gyakorítás (iteratív akcióminőség) A cselekvés gyakran, viszonylagos rendszerességgel ismétlődik. Morfológiai jele a -gat/-get képző. Parafrázisa a ’gyakran, többször teszi’. Példák: csókolgat, ölelget, integet, kóstolgat, küldözget, nyitogat, ütöget. A képzés momentán cselekvést jelentő alapigék esetében termékeny. (b) Ismétlődés (frekventatív akcióminőség) A cselekvés, folyamat vagy esemény rendszertelen ismétlődését fejezi ki. Morfológiailag az igekötő megkettőzésével fejezzük ki. Parafrázisa a ’néha-néha előfordul, hogy V’. Példák: el-elolvas, meg-megcsúszik, fel-felsikolt, be-benéz, kikimegy, vissza-visszanéz. A képzésnek egyetlen korlátja fonológiai jellegű: kettőnél több szótagú igekötő nem kettőzhető meg: *keresztül-keresztüllát. 10

Talán a túl igekötő áll még legközelebb az akcióminőség-képző igekötőkhöz. Vö. túlgyógyszerezi magát, túldolgozza magát.

280

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET (c) Csökkent intenzitás (deminutív akcióminőség) Csökkentett intenzitással végzett cselekvést jelöl. Morfológiai jele a -gat/-get képző. Parafrázisa a ’lassan, ráérősen tesz vmit’. Példák: borozgat, dolgozgat, jegyezget, sétálgat. A képzés tartós cselekvést jelentő igék esetében termékeny. (d) Telítettség (szaturatív akcióminőség) A cselekvés, folyamat eléri telítettségi fokát; az akcióminőség a cselekvéssel való betelést jelöli. Morfológiai jele a ki- igekötő és a magát visszaható névmás. Parafrázisa a ’kielégítő mértékben tesz vmit’. Példák: kialussza magát, kipiheni magát, kiordítja magát, kidolgozza magát, kisírja magát, kibeszéli magát. Egyelőre még tisztázatlan, hogy a ki-V magát akcióminőség-képzés milyen alapigék esetében termékeny. Szaturatív akciómindőséget a be- igekötővel is képezhetünk: beborozik, besörözik, bemartinizik, beszalonnázik, besajtozik, bebablevesezik. A képzés alapja bármilyen étel- vagy italnév lehet. (e) Behatároltság (delimitatív akcióminőség) A cselekvés, folyamat behatároltságát hangsúlyozza. Morfológiai jele az el- igekötő. Parafrázisa a ’behatárolt időt eltölt valamivel’. Példák: elcseveg, elábrándozik, elszórakoztat, eldolgozik, eljátszadozik, elbetegeskedik. Ezek az igék mind megengedik az egy ideig, egy kicsit, egy darabig időmódosítókat, de általában nem kompatibilisak sem az át, sem pedig az alatt névutós időmódosítóval. A képzés tartós cselekvést vagy állapotot kifejező igék néhány csoportja esetében tűnik termékenynek, így például a -gat/-get képzőt ’csökkent intenzitás’ jelentésben tartalmazó igék (pl. elborozgat, eljegyezget, elsétálgat stb.), a pszichikai állapotot jelentő igék (pl. elgondolkozik, elbámul, elábrándozik stb.), a beszélés jelentő igék (pl. elbeszélget, elcseveg, eldiskurál stb.) esetében. A képzés pontos hatóköre itt sem tisztázott. (f) Kezdet (inchoatív akcióminőség) A cselekvés, folyamat kezdetét fejezi ki. Morfológiai jele az el igekötő és a magát visszaható névmás, jelentése esetben ’elkezd V-ni’. Példák: elsírja magát, elordítja magát, elnyeríti magát, elneveti magát, elkacagja magát. Néhány fel és meg igekötős ige is inchoatív jelentésű. A fel igekötős igék élettelen tárgyak hangadását fejezi ki: feldübörög, felharsan, felzendül, felzúg. Néhány meg igekötős ige egy érzelmi állapot beálltát fejezi ki: megszeret, meggyűlöl, megkedvel. Egyik osztály sem bővíthető azonban szabadon, ezért a szóban forgó két igekötőt nem tekintjük akcióminőségképző igekötőnek. (g) Eredményesség (rezultatív akcióminőség) 281

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A cselekvés, folyamat végpontjára, befejeződésére vagy eredményességére utal. Morfológiailag többféle igekötővel fejezhető ki, az igekötők eloszlása tisztázatlan. Parafrázisa a ’cselekvés, folyamat eredményesen befejeződik’. Példák: felgereblyéz, felmos, lekaszál, leszüretel, elkölt, eltüzel, megír, megvarr. Az igekötők eloszlása ebben a csoportban a legváltozatosabb és a legkevésbé tisztázott. (h) Egyszeriség (szemelfaktív akcióminőség) Tartós cselekvést, folyamatot jelentő alapigék esetén egyszeri eseményt jelöl. Morfológiai jele többnyire a meg- igekötő. Parafrázisa az ’egyet Vik’. Termékenynek tűnik a képzés iteratív-duratív, a cselekvés (szakaszos) többszöri végzését jelentő igék esetében. Példák: megcsóvál, meglátogat, megvakar, megkavar, megsimogat. (i) Teljesség (totális akcióminőség)

11

A totalitás akcióminősége azt fejezi ki, hogy az igével jelölt cselekvés, folyamat, történés nagy vagy teljes területet/felületet érint. A képzés morfológiai jele a beigekötő. Példák: bebiciklizik, bejár, beken, bepontoz, beporosodik, bemohásodik. A képzés alapját alkotó igék szemantikailag jól jellemezhetők. (j) Túlzottság (exhausztív akcióminőség) A cselekvés túlzott fokára utal. Morfológiai jele az agyon- igekötő. Parafrázisa ’a cselekvés az ágens túlzásba viszi’. Az agyon- igekötő ebben a jelentésben olyan tárgyatlan igéhez járul, amelynek tárgya nem eredménytárgy, és amely olyan cselekvést jelöl, amely hatással lehet a tárgy állapotára. Példák: agyongörbít, agyonpirosít, agyonkarcol, agyonpántlikáz. (k) Megnövelt intenzitás (intenzív akcióminőség) A cselekvés a szokásosnál intenzívebb. Morfológiai jele az agyon- igekötő. Ebben a jelentésben az agyon- igekötő tárgyatlan és tárgyas cselekvésigékhez egyaránt járulhat, előbbi esetben az igekötős ige a magát visszaható névmással bővül. Példák: agyonsétálja magát, agyonkártyázza magát, agyonszárad, agyonfagy. 12

A magyarban a fentiek szerint legalább tizenegy akcióminőséggel számolhatunk. Az akcióminőségek számának pontos megállapítását azonban az a körülmény nehezíti, hogy egyelőre az akcióminőség-képzés termékenységére vonatkozóan 11

A szaturatív, totális, exhausztív és intenzív akcióminőséget a rezultatív akcióminőség aleseteinek is tekinthetjük. L. Kiefer (2006:170–178)-at. Az említett munkában külön említjük a terminatív akcióminőséget, amely egy cselekvés, folyamat befejezését fejezi ki: elénekel, elmesél, elolvas. A rezultatív akcióminőségen belül a különböző alesetek elkülönítése nem mindig könnyű feladat. 12 Ha a terminatív akcióminőséget külön akcióminőségnek tekintjük, akkor a magyar akcióminőségek száma tizenkettő. Az eddig említettekhez hozzávehetjük még a szubmerzív akcióminőséget (’az alannyal jelölt személy valamilyen felfokozott lelki vagy tudati állapotba kerül és abban elmerül’ (beszomorkodik, besír, berévül, besmárol, beröhög stb.). Vö. Nádasdy (2003:285–288)-at. Így a mai magyar nyelvben tizenhárom akcióminőségről beszélhetünk.

282

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET nem rendelkezünk megfelelő vizsgálatokkal. Az eddigi munkák általában a szótározott esetekre vonatkoznak, márpedig a termékenység kimutatásához az új képzéseket és egyáltalán a képezhetőséget kellene megvizsgálnunk. A magyar akcióminőségek megállapításánál alkalmazott módszer más nyelvek esetén is jól alkalmazható. Így alighanem a németben is beszélhetünk akcióminőségről: (a) kezdő akcióminőség: losreden (’beszélni kezd’), loslachen (’nevetni kezd’); (b) szaturatív akcióminőség: sich austanzen (’kitáncolja magát’), sich aushusten (’kiköhögi magát’); (c) deminutív akcióminőség: schnitzeln (’farigcsál’), brummeln (’kicsit morog’); (d) rezultatív akcióminőség: ersingen (’énekléssel elér’), erschwimmen (’úszással elér’); (e) valamely állapot részbeni elérése: anbraten (’kissé megsüt’), anfeuchten (’kissé megnedvesít’). A németben is tisztázandó azonban még az említett képzések termékenysége. Annyi azonban bizonyosra vehető, hogy a németben találunk (morfológiai) akcióminőséget, és hogy a magyar akcióminőségekénél kisebb számban. A franciában akcióminőségként szóba jöhet a gyakorítást kifejező -eter/-oter képzős ige és az ismétlődést kifejező re- igekötős ige. Amint azonban közelebbről megvizsgáljuk a szóban forgó igéket, kiderül, hogy nincs akcióminőségről szó. A voleter (a voler ’repül’ igéből) ige például azt jelenti, hogy ’ide-oda röpköd’, és nem azt, hogy ’gyakran/többször repül’. A tacheter (a tacher ’foltot ejt’ igéből) jelentése ’foltossá tesz’, nem pedig ’gyakran/többször ejt foltot’. Következésképpen nem lehet szó iteratív akcióminőségről. Ezek egyébként mind lezikalizálódott alakzatok, az -eter/-oter új szavak képzésére nem használható. A refaire (a faire ’tesz’ igéből) annyit tesz, mint ’újracsinál’, a réexpédier (az expédier ’szállít’ igéből) jelentése ’újra elszállít, továbbszállít’. A ’újracsinál’ ugyan ismétlést fejez ki, de ez az ismétlés nem az alapige jelentésének módosítása, az ’újracsinál’ nem jelenti azt, hogy ugyanazt a cselekvést ismételjük meg újra. A réexpédier ige magyar megfelelőiből is láthatjuk, hogy itt sincs szó ugyanannak a cselekvésnek a megismétléséről. A franciában tehát nem létezik morfológiailag kifejezhető akcióminőség. Az angolban is valószínűleg csak rezultatív akcióminőségről beszélhetünk: grow up ’felnő’, build up ’felépít’. A szláv nyelvekben ezzel szemben a magyarnál lényegesen több akcióminőséget találunk. Az oroszban például a magyarban meglevő akcióminőségeken kívül van evolutív akcióminőség (’belejön vmibe’): razbegat’sja ’nekiiramodik’, razgovorivat’sja ’belejön a beszélgetésbe’; delimitatív akcióminőség (’vmit egy ideig csinál’): pogovorit’ ’egy darabig beszélget’, poguljat’ ’egy kicsit sétál’; finitív akcióminőség (’vmit befejez’): otobedat’ ’befejezi az ebédet’, otdezurit’ ’szolgálatát befejezi’; exhausztív akcióminőség (’vmit az elfáradásig tesz’): ubegat’sja ’belefárad a futkározásba’, umajat’sja ’kifárasztja magát’; totális akcióminőség (’vmit vmivel teljesen befed’): izranit’ ’összesebez, sok sebet ejt vkin’, iskusat’ ’összecsipked’. Akcióminőségről a fentiek szerint a franciában nem beszélhetünk, az angolban, úgy tűnik, csak rezultatív akcióminőséget találunk, a németben legalább öt 283

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET akcióminőség létezik, a magyarban legalább tíz, a szláv nyelvekben számuk 15 és 20 között mozog. Ezek szerint az akcióminőségek számára vonatkozóan a következő hierarchia érvényes: (45) francia < angol < német < magyar < orosz Ez a hierarchia pontosan fordítottja a (40) alatti kompozicionalitási skálának. Ez a korreláció nem véletlen, valószínűleg a szóban forgó nyelvek morfológiai tulajdonságaival (gazdag igekötőrendszer, a deverbális igeképzés többféle lehetősége stb.) függ össze. Ha például egy nyelvben nem lehet termékeny módon igéből igét képezni, vagy ha nem rendelkezik grammatikalizálódott, termékeny módon használható igekötőkkel, akkor ebben a nyelvben nem beszélhetünk (lexikai) akcióminőségről. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a termékeny deverbális igeképzés lehetősége, ill. az igekötővel való társulási lehetőség még nem ad magyarázatot (45)-re. Akcióminőség nem képezhető olyan igekötővel, amely megtartotta eredeti határozói (pl. irányhatározói) jelentését. Ez az eset áll fenn például a magyarban a ki-, be-, fel-, le-, át-, keresztül- stb. igekötők esetében, amikor mozgásigékkel társulnak. A meg- igekötő ezzel szemben teljesen elvesztette eredeti határozói jelentését. Nem meglepő tehát, hogy éppen a meg- igekötő fordul elő leggyakrabban az akcióminőségek képzésénél. A keresztül- mindig megtartja eredeti jelentését, és nincs is a magyarban olyan akcióminőség, amelynél a keresztül- szerepelne igekötőként. A következő általánosítás tűnik érvényesnek: Akcióminőség csak teljesen grammatikalizálódott, határozói jelentés nélküli igekötővel képezhető. Mármost a (45) alatti hierarchiát részben az is magyarázza, hogy a németben kevesebb teljesen grammatikalizálódott igekötő van, mint a magyarban, a magyarban pedig kevesebb, mint az oroszban. Az akcióminőségek szóképző szabályok segítségével képezhetők. A pillanatnyiságot kifejező szemelfaktív akcióminőség például a következő módon vezethető le. Ez az akcióminőség ’szakaszos’ cselekvést jelölő tárgyas duratív igékből képezhető: csóvál–megcsóvál, látogat–meglátogat, kavar–megkavar.

A (46) összefüggés kétirányú: a szabály képzésre és elemzésre egyaránt használható. Hasonlóképpen vezethető le az iteratív akcióminőség is:

284

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET A szabályokban szereplő szemantikai jellemzéseket természetesen pontosítani kell, ami nem egyszerű feladat. A legtöbb akcióminőség esetében erre még kísérlet sem történt. Definiálni pontosan csak a pillanatnyiságot, az iteratív, frekventatív és 13 delimitatív akcióminőséget tudjuk. Itt most példaként csak a pillanatnyiság egy lehetséges definícióját mutatjuk be. (48) ∀P[MOM(P) ↔ ∀x(P(x) → [IDŐPONT(x,T))]

Kifejtve: minden pillanatnyiságot (a MOM a megfelelő operátor jele) kifejező predikátumra érvényes, hogy ha a P predikátum egy x elemre vonatkozik, akkor ez az x elem csak a T időintervallum egy időpontja lehet. Az IDŐPONT(x,T) predikátumot másra vissza nem vezethető elemi predikátumnak kell tekintenünk. Az akcióminőségek vizsgálata azt a feltételezést valószínűsíti, hogy létezik az akcióminőségeknek egy univerzális halmaza, amelyeknek az egyes nyelvekben általában csak egy részhalmaza jelenik meg. Ez a részhalmaz adott esetben zérus is lehet. Az akcióminőségek részletes vizsgálata még gyerekcipőben jár, összehasonlító vizsgálatukkal pedig eddig alig foglalkoztak. Márpedig az általános tanulságok levonásához ilyen vizsgálatokra elengedhetetlenül szükség van. Az aspektus és az akcióminőség nem független egymástól. Az akcióminőségek többsége az események belső időszerkezetére is hatással van, ezekben az esetekben az akcióminőség egyúttal aspektust is kifejez. Vannak azonban olyan akcióminőségek is, amelyek függetlenek az időszerkezettől, ilyen a magyarban például a deminutív akcióminőség. A többi akcióminőség mind aspektuális értéket is hordoz. A rezultatív akcióminőség fogalma áll talán legközelebb az aspektus fogalmához. Az ír–megír, olvas–elolvas, takarít–kitakarít igepárok azonban mégsem pusztán aspektuális oppozíciót fejeznek ki. A magyarban valójában nincsenek is egymástól csak aspektusban különböző igepárok. A grammatikalizálódott igekötők termékeny módon elsősorban akcióminőségek képzésére szolgálnak, ugyanakkor azonban perfektiválnak is. Az igekötők ebben az esetben tehát kettős funkciót töltenek be. Ez más nyelvek esetében is így van, még az oroszban is, ahol a tiszta aspektus-képzés sohasem igekötővel, hanem szuffixummal történik. A magyarban toldalékolással nem képezhetünk perfektív igét, valószínűleg ez a magyarázata annak, hogy a magyarban nem találunk ’tiszta’ aspektuális igepárokat. Visszatérve mármost az aspektus problémájára, úgy tűnik tehát, hogy a magyarban nemigen tudunk igekötős igével perfektivitást (és semmi mást) kifejezni. Egyedül talán egyes igekötős igék alanyi ragozással képesek erre: kitakarítok, megfőzök, de már a *megírok, *elolvasok nem elfogadható alakok. A tisztán perfektív jelentés leginkább kompozicionális eszközökkel hozható létre: sétáltam egyet, nagyot aludtam, ettem két tányér levest, egy hét alatt lomtalanítottak. 13

Kiefer (2006:152–168).

285


14

10.5. Az eseményszerkezet

Az aspektussal foglalkozó munkák tekintélyes része a Zeno Vendler-féle osztályozást tekinti kiindulópontnak. (49) a. állapotok (states): birtokol, tartalmaz, tud, érez, gyűlöl; b. cselekvések (activities): ír, olvas, fut, úszik, főz, takarít; c. teljesítmények (accomplishments): megír, elolvas, befut, átúszik, megfőz, kitakarít; d. eredmények (achievements): megérkezik, megold, rájön, elér, megtalál. Ezek az osztályok különböző tesztekkel különíthetők el egymástól. Az egyik teszt a progresszív aspektus lehetőségén, egy másik teszt pedig az időmódosítókkal való kompatibilitáson alapszik. Az időmódosítók közül Vendler és az ő nevéhez fűződő osztályozást elfogadó kutatók csak a for-időmódosítókat (for two hours ’két órán át’) és a in-időmódosítókat (in two hours ’két óra alatt, két órán belül’) vették figyelembe. Szerintük az állapotok és cselekvések csak a for-időmódosítókat, a teljesítmények és eredmények pedig csak az in-időmódosítókat engedik meg. (50) a. Egész életén át gyűlölte a hazugságot. b. Több órán át takarított. c. Egy év alatt öt cikket írt. d. Fél óra alatt megoldották a feladatot. A két időmódosító tehát nem tesz különbséget az állapotok/cselekvések és a teljesítmények/eredmények között. Az angolban az állapotok és a cselekvések, illetőleg a teljesítmények és az eredmények a progresszív aspektuson alapuló teszt segítségével különböztethetők meg: az állapotok és eredmények általában nem teszik lehetővé a progresszív aspektust. Mivel a magyarban a progresszív aspektus némileg másképpen viselkedik (pl. a progresszív aspektus a teljesítmények esetében sem használható mindig), erre a tesztre a következőkben nem fogunk támaszkodni. Az alábbiakban megmutatjuk, hogy (a) az igék adekvát osztályozásához nem két, hanem annál több időmódosítót kell figyelembe vennünk; (b) az időmódosítókon alapuló osztályozás nem aspektuális osztályokat, hanem ún. eseményszerkezeteket azonosít; (c) az aspektus levezethető az eseményszerkezetből. Vegyük először is észre, hogy az angol for-időmódosítók kétértelműek: a for two hours jelentése egyrészt ’két órán át’, másrészt ’két órára’. 14

Az eseményszerkezet szerepét az ige lexikai ábrázolásában részletesen tárgyalom Kiefer (2006)-ban (4. fejezet). Az idézett helyen a megfelelő bibliográfiai háttér is megtalálható.

286


(51) a. I have been working for two hours. ’Két órán át dolgoztam.’ b. They occupied the house for two hours. ’Két órára [= 120 percre] elfoglalták a házat.’ A két órán át az igével jelölt cselekvés, folyamat hosszát jelöli, a két órára pedig egy esemény utáni állapot hosszát. Ugyancsak két különböző dologra utalhatnak az in-időmódosítók is: (52) a. I have written this book in three months. ’Három hónap alatt írtam ezt a könyvet.’ b. They have reached the top in three days. ’Három nap alatt elérték a hegycsúcsot.’ A (52a) mondatban a három hónap alatt időmódosító a könyv megírásának az időtartamát fejezi ki, ezzel szemben a (52b) mondatban az ige momentán eseményt jelöl, a három nap alatt csak a hegycsúcs elérése előtti időszakot jelölheti. Az angol in three days deiktikus időhatározó is lehet, ebben az esetben nincs időmódosító funkciója: (53) In three days they left for Paris. ’Három nappal később elmentek Párizsba.’ Ebben az esetben a három napot egy a szövegkörnyezetben adott eseménytől számítjuk és nincs időmódosítóról szó. Vannak igék, amelyek sem az át, sem pedig az alatt névutós időmódosítót nem tűrik meg, ugyanakkor azonban megengedik az időintervallum hosszára utaló egy pillanatra, egy kicsit, egy pillanatig időmódosítókat. (54) a. *Egy pillanat alatt/Egy pillanatra elábrándozott. b. *Öt órán át/Egy kicsit eldolgozgatott. Az időpontot jelölő időhatározó (pl. öt órakor) általában nem időmódosító, egyes esetekben mégis felhasználható az igék eredményszerkezetének a tesztelésekor. Az olyan pillanatnyi eseményt jelölő igék ugyanis, amelyek olyan eseményt fejeznek ki, amelyet nem előz meg más cselekvés vagy állapot, és amelynek nincs utóállapota, csak az ilyen időhatározóval kompatibilisek. (55) a. Ötkor feljajdult. b. *Öt óra alatt/*Öt órán át/*Öt órára feljajdult. 287

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET Egyes igék esetében, amelyek azt fejezik ki, hogy egy folyamat egy esemény bekövetkezése után folytatódik egy bizonyos időtartamon át, az adott időtartamot az ’x idővel’ időmódosítóval jelöljük. (56) Két évvel élte túl a férjét. A túlél ige más időmódosítóval nem kompatibilis. Összefoglalva a fentieket, az igék által kifejezett események jellemzésekor az alábbi igemódosítókkal kell számolnunk: (57) a. duratív időmódosító: pl. két órán át; b. duratív-határpontos időmódosító: pl. két óra alatt; c. eseményt követő állapot hosszát jelölő időmódosító: pl. két órára; d. időpontot jelölő időmódosító: pl. két órakor; e. behatárolt időtartamot jelölő időmódosító: pl. egy pillanatra, egy pillanatig; f. duratív, balról és jobbról határpontos időmódosító: pl. két évvel. Az időmódosítók alkalmazásával és néhány további tulajdonság figyelembe vételével a Vendler-féle osztályozásnál lényegesen több igeosztályt kapunk. Minden igeosztályt egy igével adunk meg, és az ige mellett feltüntetjük az igével kompatibilis időmódosítókat. (58) a. lát: (57a,d,e) b. fut: (57a,d,e) c. megáll: (57b,c,d,e) d. megír: (57b) e. feljajdul: (57d) f. elgondolkozik: (57e) g. túlél vkit: (57f) h. tüsszent: (57d), más értelmezésben (57a) i. portalanít: (57a,d), más értelmezésben (57b) j. elér: (57b) Az időmódosítók nem alkalmasak az állapotok és a cselekvések szétválasztására, ehhez más tesztet kell alkalmaznunk. Például a javában/egyre csak határozók csak a cselekvésekkel kompatibilisak: javában/egyre csak futott, de *javában/egyre csak látott. Az (58e) igeosztály időpontot kifejező időhatározóval kompatibilis (vö. (55a)). Ugyanez vonatkozik a tüszent típusú igékre. Mind a tüsszent, mind pedig a portalanít ige kétféle értelmezést enged meg. A tüsszent ige vagy pillanatnyi, 288

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET vagy pedig nem határpontos duratív eseményt fejez ki. Utóbbi esetben ismétlődő eseményről van szó: (59) a. Valaki öt órakor tüsszentett. b. Valaki fél órán át tüsszentett A portalanít ige jelenthet határpont nélküli vagy határpontos duratív eseményt: (60) a. Két órán át portalanították a bútorokat. b. A bútorokat két óra alatt portalanították. A túlél ige, amely csak az (57f) időmódosítóval kompatibilis, nem tekinthető külön eseménytípusnak, mivel ebbe a csoportba csak ez az egyetlen ige tartozik. Ez azt is jelenti, hogy nincs szükségünk az (57f) időmódosítóra sem. Könnyű belátni, hogy az (58a–j) igeosztályok nem más-más aspektust, hanem más-más eseménytípust képviselnek. Az elér, megáll, feljajdul, megír és a tüsszent (alapértelmezésben), a portalanít (határpontos értelmezésben) perfektív, a fut, a tüsszent (iteratív értelmezésben), a portalanít (határpont nélküli értelmezésben) imperfektív. Az elgondolkozik is a perfektív igék közé sorolható, mivel időintervalluma oszthatatlan. Van a magyarban olyan ige is, amely nem kompatibilis egyik fent említett időmódosítóval sem, de nem használható vele időpontot kifejező időmódosító sem. Ilyen az átvészel, átél, kibír, végigül. Mindegyik ilyen ige duratív-perfektív annak ellenére, hogy ebben az esetben a megszokott tesztek nem működnek. Az átvészel igének van ugyan egy olyan használata, amely lehetővé teszi az alatt névutós időmódosító használatát: (61) Egy hónap alatt átvészelte az influenzát. Általában azonban az átvészel ige egy eseményre vonatkozik és a túlél ige egyik használatával szinonim: átvészelte/túlélte a csapást/háborút. Ebben a jelentésben a túlél ige sem kompatibilis időmódosítóval: *öt évvel átvészelte/túlélte/kibírta a csapást/háborút. Hasonló a kibír ige jelentése is. Ezek az igék az időpontot kifejező időhatározót sem engedik meg: *öt órakor átvészelte/túlélte/kibírta a csapást/ háborút. Ezek az igék tehát egy újabb igeosztályt képviselnek. Mindegyik eseménytípus különböző eseményszerkezettel rendelkezik. Az eseményszerkezet minimálisan az igével jelölt esemény részeseményeiből és azok egymáshoz való időbeli viszonyából áll. Az időbeli viszony többféle lehet, leglényegesebb a ’megelőzés’ és az ’időbeli egybeesés vagy átfedés’ viszonya. A megáll ige eseményszerkezete az időmódosítókkal való kompatibilitás alapján így fest: a megáll feltételez egy a megállást megelőző mozgáseseményt, tartalmazza a megállás pillanatnyi eseményét és a megállás utáni nyugalmi állapotot (vö. öt óra alatt megállt, öt órakor megállt, öt órára megállt). Az első és a harmadik esemény 289

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET öt óra hosszat tartott, a második pillanatnyi. Az egyes részesemények közvetlenül megelőzik egymást. Ha a részeseményeket e1-gyel, e2-vel, e3-mal, a ’közvetlenül megelőz’ relációt pedig „<”-val jelöljük, akkor a megáll ige eseményszerkezete így fest: (62) e1: x mozgásban van < e2: a megállás eseménye < e3: x nyugalmi helyzetben van Az eseményszerkezet alapvető, másra vissza nem vezethető kategóriái az állapot (A), a folyamat (F) és a pillanatnyi esemény (M), ezeket felhasználva a megáll ige eseményszerkezete így ábrázolható. (63) ∀x∀e1∀e2∀e3[megáll(x,e1,e2,e3) →

F(e1)&M(e2)&A(e3)&(e1 < e2)&(e2 < e3)]

A (63) reprezentációban az x változót és a három eseményváltozót az „∀” univerzális kvantor köti, a → nyíl így olvasandó: ’a baloldal jelentését a jobboldal rögzíti’. A (63) tehát ún. jelentésposztulátum. A megír ige eseményszerkezete két részeseményből áll, az egyik az írás folyamata, a másik az írás befejezése utáni állapot. Az elér ige eseményszerkezete három részeseményből áll: egy folyamatból, egy pontszerű eseményből és egy utóállapotból. A feljajdul ige egyetlen pillanatnyi eseményből áll, az igének nincs belső eseményszerkezete. A portalanít folyamatos aspektusú ige eseményszerkezetéről (58i) alapján csak annyit tudhatunk meg, hogy a portalanítás folyamatából áll. A perfektív olvasatot kompozicionálisan kell levezetnünk. A részeseményeket az utóállapot kivételével az időmódosítók segítségével állapítottuk meg. Az utóállapot létezése szemantikai szabály következménye: ha egy esemény az alatt névutós időmódosítóval kompatibilis, akkor az eseménynek van utóállapota. Más szóval, ez az időmódosító állapotváltozást tételez fel. Az időmódosítókon kívül némely esetben a határozók hatóköre is felhasználható részesemények azonosítására. Íme néhány példa. (64) a. Béla nagy örömmel vezette az új kocsit. b. Béla nagy sebességgel vezette az új kocsit A (64a) mondat csak azt jelentheti, hogy ’Béla nagy örömmel csinált valamit’, és semmiképpen sem azt, hogy ’az új kocsi nagy örömmel mozgott’. A (64b) mondatban más a helyzet: nem Béla tett valamit nagy sebességgel; a nagy sebesség az új kocsi mozgására vonatkozik. A vezet ige két részeseményt tartalmaz, 290

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET az első: ’Béla tesz valamit az új kocsival’, a második: ’Az új kocsi mozog’. Az első esemény az okozó, a második az okozott részesemény. Mármost a (64a) mondatban a határozó az okozó részeseményre, a (64b) mondatban ezzel szemben az okozott részeseményre vonatkozik. A vezet ige eseményszerkezetének ábrázolására azonban az eddigi eszköztárunk nem alkalmas. Hasonló hatóköri különbséget észlelünk az alábbi két példában is: (65) Erzsi nagy gonddal szárította meg a haját. (66) Pista hangosan becsapta az ajtót. A (65) mondatban a nagy gonddal határozó az első részeseményre vonatkozik, vagyis arra, amit Erzsi tesz (az okozó részeseményre), nem pedig a haj száradásának a folyamatára. Ezzel szemben a (66) mondatban a hangosan határozószó nem az okozó, hanem az okozott részeseményre vonatkozik. Végezetül szóljunk az eseményszerkezet és az aspektus összefüggéséről. Ha a folyamatos–befejezett (imperfektív–perfektív) aspektuális oppozícióra szorítkozunk, akkor az alábbi szabály tűnik érvényesnek: (67) Egy ige akkor és csakis akkor perfektív, ha eseményszerkezete tartalmaz egy P(e) pillanatnyi eseményt jelölő részeseményt vagy egy A(e) 15 utóállapottal rendelkezik, egyéb esetekben imperfektív. Mivel az imperfektív igék kompozicionálisan perfektív aspektusú igei szerkezetet vagy mondatot eredményezhetnek, a (67) szabályt az alábbi módon fogalmazhatjuk meg általánosabban. (68) Egy mondat akkor és csakis akkor befejezett szemléletű, ha a mondat eseményszerkezete tartalmaz egy P(e) pillanatnyi eseményt vagy A(e) 16 utóállapotot jelölő részeseményt. Az eseményszerkezet kompozicionlitása azonban egy újabb problémát is felvet. Ha az eseményszerkezet kompozicionális, akkor vajon mi a kapcsolat az aspektus kompozicionlitása és az eseményszerkezet kompozicionalitása között? A kérdés megválaszolására itt nem vállalkozhatunk.

10.6. Összefoglalás Az aspektust a mondatban kifejezett esemény belső időszerkezeteként definiáltuk. Ebből következik, hogy egy nyelvben annyiféle aspektuális kategóriával kell 15

A vagylagosság nem kizáró: az is előfordul, hogy egy esemény egy pillanatnyi eseményt jelölő részeseményt is tartalmaz és utóállapottal is rendelkezik. Ilyen például az elér ige esemény szerkezete. 16 A progresszív aspektusú mondatokkal, amelyek sajátos problémákat vetnek fel, a jelen összefüggésben nem foglalkoztunk. A (68) általánosítás a nem progresszív aspektusú mondatok esetében érvényes.

291

10 ASPEKTUS, AKCIÓMINŐSÉG, ESEMÉNYSZERKEZET számolnunk, ahányféle különböző időszerkezetet találunk. Az aspektuális kategóriákat intervallum-tulajdonságokkal definiáltuk. A legfontosabb aspektuális oppozíció a folyamatos–befejezett aspektus, az előbbi esetében az időintervallum osztható, az utóbbi esetében oszthatatlan. Ebben az aspektuális oppozícióban csak a cselekvést, folyamatot, történést kifejező dinamikus igék vesznek részt. Az állapotot kifejező statikus igék nem lehetnek sem folyamatosak, sem befejezettek. A befejezett aspektuson belül megkülönböztettük a duratív-perfektív és a pillanatnyiperfektív aspektust, a folyamatos aspektuson belül a progresszív és a nem progresszív aspektust, az utóbbin belül pedig a habituális és a nem habituális aspektust. Minden aspektuális kategória az állapotok kivételével lehet iteratív is. Az egyes aspektuális kategóriák különféle tesztek segítségével választhatók el egymástól. Mivel az aspektust mondatszemantikai kategóriának tekintettük, meg kellett vizsgálnunk azt a kérdést is, hogy a mondataspektus hogyan viszonylik az igeaspektushoz, illetve hogy a mondataspektus hogyan vezethető le a mondat alkotóelemeinek ismeretében. Az aspektus kompozicionalitása nem egyformán érvényesül a különböző nyelvekben. A szláv nyelvekben a mondataspektust már az igeaspektus meghatározza, a magyar már nagyobb mértékben kompozicionális, az angol és a francia nyelvben pedig az aspektus már szinte teljes mértékben kompozicionális. Az aspektustól meg kell különböztetnünk az akcióminőséget, amelyet morfoszemantikai kategóriának tekintettünk. Más szóval, felfogásunk szerint akcióminőségről csak morfológiailag komplex igék esetében beszélhetünk. Akcióminőséget a magyarban vagy grammatikalizálódott igekötővel vagy szuffixummal képezhetünk. Nem minden nyelvben van akcióminőség: láttuk, hogy a franciában egyáltalán nem beszélhetünk akcióminőségről, az angolban csak korlátozott mértékben, a németben már van legalább öt akcióminőség, a magyarban tizenkettőtizenhárom, a szláv nyelvben számuk 15 fölött mozog. Az igekötővel képzett akcióminőség egyúttal perfektivál is. A magyarban, éppúgy mint a szláv nyelvekben, az igekötő nélküli ige és igekötős párja sohasem képez igazi aspektuális párt, a perfektív ige mindig más jelentéselemeket (így például valamilyen akcióminőséget) is tartalmaz. Az ige eseményszerkezete különbözik mind az aspektustól, mind pedig az akcióminőségtől. Az eseményszerkezet minimálisan az igével jelölt esemény részeseményeiből és azok egymáshoz való időbeli viszonyából áll. Az eseményszerkezet alapján különböző igeosztályok állapíthatók meg. Végezetül láttuk, hogy szoros összefüggés van a mondat eseményszerkezete és aspektusa között, az utóbbi az előbbiből levezethető.

292

11 A MODALITÁS Bevezetés A modalitás mindenekelőtt logikai fogalom, a nyelvtudomány a modalitás problémáját a logika hatására kezdte vizsgálni. A 20. században fejlődött ki a modális logika, amely a klasszikus logika kibővítése. Az utóbbitól többek között abban különbözik, hogy különféle modális operátorokat vezet be és azt vizsgálja, hogy a modális operátorokat tartalmazó kijelentésekből milyen érvényes következtetések vezethetők le. A nyelvi modalitás vizsgálata a középkori skolasztika óta ismert modus és dictum fogalmakból indult ki. A dictum az, amit a világról állítunk, a modus pedig az, ahogyan ezt tesszük. Az utóbbit gyakran a beszélői attitűddel azonosítják: a beszélő ugyanazt a tényállást többféleképpen fogalmazhatja meg attól függően, hogy hogyan viszonyul hozzá. A múlt században – nem utolsósorban a formális szemantika térhódításának köszönhetően – a nyelvészeti modalitás-fogalom is változott, ugyanakkor a logikai vizsgálatok is 1 kiterjedtek korábban nem vizsgált területekre.

11.1. A logikai hagyomány 11.1.1. A modális logika A logikában a modalitást többnyire a szükségszerű és a lehetséges fogalmával szokták kapcsolatba hozni. A ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ fogalmak a modális logika fejlődése folyamán különféle értelmezést nyertek. Logikailag azokat a kijelentéseket tekinthetjük szükségszerűen igazaknak, amelyeknek igaz volta következik a kijelentés formájából vagy tartalmából. Azok közé a kijelentések közé, amelyeknél már a kijelentés formája biztosítja annak igaz voltát, tartoznak az ún. tautológiák. Például: (1) a. Vagy esik az eső, vagy nem. b. Nem igaz, hogy ma péntek van és nincs péntek. (1a) logikai formája „p ∨ ¬p”, ami mindig igaz, bármi legyen is a p kijelentés; (1b)-é pedig „¬( p &¬p)”, ami szintén bármilyen p kijelentés esetén igaz. 1

A modális logika alapjait Allwood et al. (1977) fogalmazza meg a nyelvészek számára is érthető módon. A modális logika klasszikus bevezetőjeként még ma is Hughes–Cresswell (1968)-at tartják számon. A nyelvtudományban a modus és dictum megkülönböztetésén alapuló modalitáskutatást Bally (1942) élesztette fel. A nyelvi modalitás átfogó vizsgálatára vonatkozóan l. Lyons (1977)-et és mindenekelőtt Palmer (1986)-ot. A magyar nyelv szempontjából a modalitás problémáját részletesebben Kiefer (2005)ben tárgyalom.

293

11 A MODALITÁS Vannak azonban olyan szükségszerűen igaz kijelentések is, ahol a kijelentés igazságát nem a kijelentés logikai formája biztosítja, hanem a kijelentés elemei közötti szemantikai viszony. Például: (2) a. Minden agglegény nőtlen. b. Nincsen kerek négyszög. Az agglegény szemantikai jegyei között szerepel a ’nőtlen’ jegy, a (2a) kijelentés igazságát tehát az ’agglegény’ alany és a ’nőtlen’ állítmány jelentése között fennálló szemantikai viszony (inklúzió) biztosítja. A négyszög négy egyenes vonal által határolt síkrész, a vonalak a négyszög oldalai, és két szomszédos oldal szöget zár be. A négyszög tehát nem lehet kerek. A (2b) kijelentés esetében a kijelentés igazságát az exklúzió szemantikai viszonya biztosítja. Néha a (2a,b) típusú, szükségszerűen igaz kijelentéseket analitikus kijelentéseknek szokták nevezni. Az analitikus kijelentés fogalma speciális esetként magában foglalja a tautológiákat is. Egy olyan kijelentést, amely sem nem szükségszerűen igaz, sem nem szükségszerűen hamis, kontingens kijelentésnek nevezünk. Egy kontingens kijelentés lehet igaz is, hamis is, ami ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy egy kontingens kijelentés lehetségesen igaz kijelentés. A szükségszerű és a lehetséges tehát egymástól elválaszthatatlan fogalmak: az egyik a másik segítségével definiálható. Ha a szükségszerűt „□”-val, a lehetségest „⋄”-val jelöljük, akkor a következő összefüggések érvényesek: (3) a. □ p ≡ ¬⋄¬p b. ⋄p ≡ ¬□¬p

Azaz a ’szükségszerű, hogy p’ azt jelenti, hogy ’nem lehetséges, hogy nem p’ és a ’lehetséges, hogy p’ azt, hogy ’nem szükségszerű, hogy nem p’. Továbbá áll az is, hogy ha egy kijelentés szükségszerűen igaz, akkor abból már következik a kijelentés igazsága, és ha p fennáll, abból következik, hogy p lehetséges, vagyis érvényesek az alábbi összefüggések: (4) a. □ p → p b. p → ⋄p

A szükségszerűen igaz és a kontingens kijelentések vizsgálata az aletikus logika feladata. A klasszikus logika eredetileg csak az aletikus modalitást vizsgálta, a nyelvi modalitás vizsgálatában azonban az aletikus modalitás csak marginális 2 szerepet játszik. 2

Egyes szerzők szerint, így Lyons (1977), van der Auwera (1985) és Burton-Roberts (1984) szerint az aletikus modalitás is sok érdekességet rejt magában.

294

11 A MODALITÁS Az aletikus logikán kívül azonban olyan logikai rendszerek is léteznek, amelyek a nyelvi modalitás vizsgálatában nélkülözhetetlenek. Ezek közé tartozik mindenekelőtt az episztemikus és a deontikus logika. Az episztemikus logika nem a logikai igazság kérdéseivel foglalkozik, hanem azt a problémát vizsgálja, hogy mi következik abból, amit a világról tudunk. A deontikus logika pedig a kötelezettségek logikáját tárgyalja. A (3a,b) és (4a,b) összefüggések az episztemikus logikában is fennállnak, értelmezésük azonban eltér az aletikus logika kapcsán kifejtettektől. A ’szükségszerűen igaz’ most nem azt jelenti (mint az aletikus logikában), hogy a kijelentés már formájából következőleg igaz, hanem azt, hogy ismereteink alapján az. Vagyis mindannak alapján, amit a világról tudunk, nem lehetséges, hogy p ne álljon fenn. A ’lehetséges, hogy p’ értelmezése sem az, hogy ’nem logikailag szükségszerű, hogy p és nem logikailag szükségszerű, hogy nem p’, hanem az, hogy ’tudásunk alapján nincs kizárva, hogy p’. A (4a,b) implikációk episztemikus megfelelője pedig ez: ’ha ismereteink alapján szükségszerű, hogy p fennálljon, akkor p fennáll’, illetőleg ’Ha ismereteink alapján p fennáll, akkor p nem lehet kizárt 3 (tehát p lehetséges)’. Az (5a,b) mondatok az episztemikus modalitásra példák. (5) a. Lehet, hogy Zalában esik az eső. b. Pistinek már haza kellett érnie. Episztemikus beszédháttérből kiindulva nyilvánvaló, hogy ezekben a mondatokban episztemikus lehetőségről, illetve episztemikus szükségszerűségről van szó. Az (5a) mondatban a beszélő meteorológiai ismereteire támaszkodik, azok alapján nem tartja kizártnak, hogy Zalában esik az eső. Az (5b) mondatban pedig a beszélő ismeri Pisti szokásait, időbeosztását, mindennapi tennivalóit, és ezért biztos abban, hogy Pisti már otthon van. Az episztemikus modalitás igen fontos szerepet játszik a természetes nyelvekben, már csak azért is, mert az összes modalitásfajta közül az episztemikus modalitás rendelkezik a legváltozatosabb nyelvi kifejezőeszközökkel. Episztemikus modalitást fejezhet ki a kell és a lehet ige, a -hat/-het toldalék, egyértelműen episztemikusak a valószínűleg, biztosan, feltehetőleg, nyilvánvalóan módosító határozók, az úgy hiszem, gondolom, úgy tudom módosító mondatrészletek és a talán, bizonyára, esetleg módosítószók. De episztemikus modalitást fejeznek ki a főmondatban álló, a beszélő vélekedését, tudását kifejező hisz, vél, gondol predikátumok is.

3

Az episztemikus logikára vonatkozóan l. Hintikka (1962)-t, az episztemikus modalitásnak a nyelvi modalitásban betöltött szerepét Lyons (1977) tárgyalja. Az episztemikus modalitás megfogalmazásában néha a személytelen „ismereteink”-re, néha a beszélő ismereteire történik hivatkozás. Mivel a következtetéseket a beszélő vonja le, helyesebb az episztemikus modalitás esetében is a beszélőt helyezni a központba.

295

11 A MODALITÁS Előírások, szabályok, törvények kötelezhetnek bennünket valamire, vagy megengedhetnek valamit. A ’kötelező’ és a ’megengedett’ logikájával foglalkozik a 4 deontikus logika. A következő mondatokban tehát deontikus modalitást találunk: (6) a. Lakott területen kívül a hátsó ülésen is kötelező a biztonsági övek becsatolása. b. Az autósztrádán 120-szal vezethetsz. A KRESZ előírásai szerint lakott területen kívül kötelező a biztonsági övek becsatolása, az autósztrádán pedig a megengedett maximális sebesség 120 km/ó. A (6a) mondat tehát deontikus szükségszerűséget, a (6b) mondat pedig deontikus lehetőséget fejez ki. A deontikus lehetőség a ’szabad,’ a deontikus szükségszerűség a ’kötelező’ fogalmaival jellemezhető. Ha a ’kötelező’-t O-val (obligatio), a ’szabad’ot P-vel (permissio) jelöljük, akkor a (3a,b) deontikus megfelelői így festenek. (7) a. Op ≡ ¬P ¬p b. Pp ≡ ¬O ¬p Más szóval, p kötelező, ha nem megengedett, hogy nem p, és p megengedett (szabad), ha nem kötelező, hogy nem p. A (4a,b) formuláknak azonban nincs deontikus megfelelőjük, vagyis a (8a,b) implikációk általában nem érvényesek. (8) a. Op ⇸ p

b. p ⇸ Pp

Tehát abból, hogy p kötelező, még nem következik, hogy p fenn is áll, és abból, hogy p fennáll, nem következik, hogy p megengedett. A deontikus logika egyik fő problémája, hogy hogyan lehet a deontikus logikát az aletikus logikára visszavezetni, vagyis az, hogy mi az összefüggés a ’kötelező’ és a ’szükségszerű’, illetőleg a ’megengedett’ és a ’lehetséges’ között. Nyelvészeti szempontból ezzel szemben az alapvető kérdés a szemantika és a pragmatika megkülönböztetésével függ össze. Láttuk már (vö. a 2. fejezet 2.6. pontjával), hogy a ’kötelező’ és a ’megengedett’ pragmatikai szempontból is vizsgálhatók, ti. a deontikus beszédaktusok a deontikus modalitáson alapulnak: a beszélő megtilthat/ kötelezővé tehet/megengedhet valamit. Ezért alapvető kérdés a deontikus beszédaktusok és a deontikus modalitás kapcsolatának a vizsgálata. Szemantikailag a deontikus modalitás esetében éppúgy beszélhetünk ’szükségszerű’-ről és ’lehetséges’-ről, mint az episztemikus modalitás esetében, de a két rendszerben más e fogalmak értelme, ami abból adódik, hogy a két esetben más a modalitás forrása. Láttuk, hogy az episztemikus modalitás esetében arra, hogy 4

A deontikus logikáról jól tájékoztat von Wright (1968). Hilpinen (1971)-ben külön fejezetet találunk a deontikus logika keletkezéséről, legfőbb problémáiról és eredményeiről. A deontikus modalitás nyelvészeti szempontjairól Lyonsnál olvashatunk (1977:823–841).

296

11 A MODALITÁS mi szükségszerű és mi lehetséges, ismereteink alapján következtetünk. A deontikus modalitás esetében ezzel szemben a modalitás forrását az előírások, szabályok, törvények, az alá-fölérendeltségből adódó elvárások képezik. Az episztemikus és deontikus modalitáson kívül azonban a természetes nyelvben 5 több más modalitásfajta is szerepet játszik. A modalitás fogalmát ezért az eddigiknél általánosabban kell megfogalmaznunk.

11.1.2. A modalitás egységes formális kezelése A modalitás forrását beszédháttérnek (röviden: BH-nak) nevezzük. A beszédháttér a modalitás szempontjából releváns kijelentéseket tartalmazza. Ennek megfelelően beszélhetünk az episztemikus modalitás esetében episztemikus beszédháttérről, a deontikus modalitás esetében pedig deontikus beszédháttérről. A ’szükségszerű’t és a ’lehetséges’-t most már a következőképpen határozhatjuk meg: ¬p szükségszerű, ha következik a beszédháttérből, és p lehetséges, ha összeegyeztethető (kompatibilis) a beszédháttérrel. A beszédháttér kijelentések halmaza, a ’szükségszerű’ tehát logikai következményként fogható fel: ha adva van a BH beszédháttér, akkor nem lehetséges, hogy p. A kompatibilitás pedig a következőt jelenti: p nem mondhat ellent a BH egyik kijelentésének sem, és a BH egyik kijelentéséből sem következhet olyan kijelentés, amely p-nek ellentmondana. 6 A különböző modalitásfajták a beszédháttérben különböznek egymástól. Az episztemikus és deontikus modalitáson kívül még egy sor más modalitásfogalom is definiálható. Ezt az teszi indokolttá, hogy a modális jelentés nem fedhető le teljesen az episztemikus és a deontikus modalitás fogalmaival. Újabb modalitásfogalmak bevezetése nem jelenthet problémát: nem kell mást tennünk, csak a beszédhátteret kell megadnunk, a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ fogalmai már rendelkezésünkre állnak. A későbbiekben még három modalitásfogalomra 7 lesz szükségünk. Ezek a következők. A diszpozicionális modalitás esetében a beszédháttér valakinek a diszpozícióiból áll, azaz abból, amit fizikai vagy lelki állapota lehetővé tesz, ill. amire az kényszeríti. Például: (9) a. Tüsszentenem kell. b. Most tudnék énekelni. 5

Ezekről tudomásunk szerint először David Lewis tesz említést (Lewis 1973). A beszédháttér (vagy: modális háttér) fogalmának bevezetése Kratzer (1978) érdeme. A beszédháttér a Kratzer-féle Redehintergrund magyar fordítása. A nyelvi modalitás vizsgálatában a logikában fontosabb szerepet játszó Kripke-féle rendszerrel szemben (l. Kripke 1963,1980-at), amely a lehetséges világok elméletén alapul, és amelyben a beszédháttér az elérhetőségi relációval explikálódik, a Kratzer-féle elképzelés vált uralkodóvá. Kratzer eredeti elképzelését későbbi munkáiban részben pontosította, másrészt más jelenségekre is kiterjesztette (Kratzer 1979, 1981, 1991). A beszédháttéren és a lehetséges világok elméletén alapuló két rendszer ekvivalenciáját Kratzer (1978) formálisan is igazolja. 7 A modalitásfajták vizsgálatában Kratzer (1978)-ból indultam ki. 6

297

11 A MODALITÁS A (9a) értelmezése diszpozíciós beszédháttér esetében: diszpozícióim olyanok, hogy szükségszerű, hogy tüsszentsek; (9b)-é pedig: diszpozícióim most olyanok, hogy most lehetséges lenne számomra, hogy énekeljek. A külső körülmények, adottságok képezik a beszédhátteret a cirkumsztanciális modalitás esetében. Például: (10) a. A folyó partján meg kell erősíteni a gátakat. b. Vidéki házadban majd kipihenheted magad. A (10a) esetében a körülmények miatt szükséges a gátak megerősítése, a (10b) esetében pedig a vidéki ház olyan körülményeket biztosít, amelyek lehetővé teszik a pihenést. Kívánságok, óhajok szerepelnek a buletikus modalitás beszédhátterében: (11) a. Attilát kell vezérül választanunk. b. Attila lehet a vezérünk. A (11a) mondat értelmezése: ’annak alapján, amit kívánunk, szükségszerű, hogy Attila legyen a vezérünk’; a (11b) értelmezése pedig a következő: ’kívánságaink nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy Attila legyen a vezérünk’. A fenti értelmezések mind csak egy-egy lehetséges (az adott beszédháttérre vonatkozó) értelmezést tartalmaznak. Ezek mellett természetesen vannak más lehetséges, vagy akár igen kézenfekvő modális értelmezések is (episztemikus helyett deontikus, cirkumsztanciális helyett episztemikus stb.), bennünket azonban az adott ponton éppen csak a szóban forgó értelmezés érdekel. Logikailag mindezek a modalitásfogalmak jól kezelhetők. Később látni fogjuk azonban, hogy nyelvészeti szempontból a modalitás logikai megközelítése nem nyújt magyarázatot minden, a modalitással kapcsolatos jelenségre. Az episztemikus és a többi (deontikus, diszpozicionális, cirkumsztanciális, buletikus) modalitás között – ez utóbbiakat a továbbiakban összefoglalóan 8 dinamikus modalitásnak fogjuk hívni – van azonban egy fontos különbség. Az episztemikus modalitás esetében arról van szó, hogy ismereteink alapján mit állíthatunk egy adott tényállásról: lehetséges, valószínű, vagy kizárt annak fennállása. Az episztemikus modalitás esetében tehát jelen tényállások státuszának az eldöntéséről van szó. A dinamikus modalitás esetében egy esemény bekövetkezésére vonatkozó következtetéseink játszanak szerepet; arra vagyunk kíváncsiak, hogy adott beszédháttér esetében milyen esemény következhet be, vagy milyen eseménynek kell bekövetkeznie, tehát a modalitás jövőbeli eseményekre vonatkozik. A két esetben, az episztemikus és a dinamikus modalitás esetében 8

Ez megfelel a szakirodalomban elfogadott megkülönböztetésnek. L. például Palmer (1986)-ot.

298

11 A MODALITÁS másképpen fest a következtetésreláció, ami annak tudható be, hogy nemcsak az egyik premisszában van eltérés, ti. a (12a,b,c) és (13a,b,c) esetében az (a) premisszában, hanem, mint mindjárt látni fogjuk, a következményben szereplő kell modális elemnek is más az értéke. A (12a,b,c)-ben az episztemikus kell-re, a 9 (13a,b,c)-ben pedig a dinamikus kell-re találunk példát. (12) a. Én leszek a polgármester. b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába. c. Rendszeresen el kell járnom a kocsmába. (13) a. Polgármester szeretnék lenni. b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába. c. Rendszeresen el kell járnom a kocsmába. A (12a,b) premisszákból következik a (12c) következmény, a (13a,b) premisszákból pedig a (13c) következmény. Könnyen látható azonban, hogy a (12c) következménynek nem elengedhetetlen tartozéka a kell operátor, az alábbi következtetés ekvivalens a (12) következtetéssel: (14) a. Én leszek a polgármester. b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába. c. Rendszeresen eljárok a kocsmába. Következésképpen a kell a (12c) következményben csak a logikai következtetést 10 teszi explicitté. A következtetés logikailag a kell nélkül is érvényes. A (13) következtetés esetében ezzel szemben egészen más a helyzet. Az alábbi nem lehet érvényes következtetés: ⁹ (15) a. Polgármester szeretnék lenni. b. Csak akkor lesz belőlem polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába. c. Rendszeresen eljárok a kocsmába. Abból ugyanis, hogy polgármester szeretnék lenni, és csak akkor leszek polgármester, ha rendszeresen eljárok a kocsmába, nem következik logikailag, hogy rendszeresen eljárok a kocsmába. A kell operátor tehát a (13) 9

Hasonló gondolatmenetet találunk Öhlschläger (1989: 136–139)-ben. Az episztemikus kell elhagyhatóságának nyilvánvalóan kommunikációs okai is vannak, ti. a beszélő nem mindig mondja ki explicite, hogy biztos abban, hogy p fennáll, hanem a hallgatóra bízza, hogy erre a grice-i minőség-maxima alapján következtessen. 10

299

11 A MODALITÁS következtetésben nem hagyható el: a premisszákból az következik, hogy rendszeresen el kell járnom a kocsmába. Ebből következik, hogy szemben a (12c)-ben előforduló kell operátorral, a (13c)-ben a kell nem fejezhet ki logikai implikációt. Ebben az esetben mindennapi következtetésekről beszélünk (practical inferences). A mindennapi következtetés sémája (16). (16) a. x el szeretné érni y-t. b. x csak abban az esetben érheti el y-t, ha z-t teszi. c. Ezért x-nek z-t kell tennie. Ez a séma nemcsak a buletikus modalitás esetében érvényes, hanem a többi dinamikus modalitás esetében is. Az alábbiakban a deontikus modalitásra mutatunk példát. (17) a. Tomi kötelessége, hogy mindig, amikor vendégeink vannak, zongorán eljátssza a Holdfény-szonátát. b. Ma este vendégeink lesznek. c. Tominak ma este el kell játszania a Holdfény-szonátát. Ebben az esetben sem hagyható el a kell operátor a konklúzióból. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy a kell csak az episztemikus szükségszerűség esetében fejezhet ki logikai implikációt (és ebben az esetben az operátor a következményben elhagyható). A dinamikus modalitás esetében a kell mindennapi következtetést testesít meg, és a következményből nem hagyható el. Ez a tulajdonság egyébként a deontikus modalitással kapcsolatban említett (8a) alatti implikáció hiányával függ össze. A (8a) tehát nemcsak a deontikus, hanem a többi dinamikus modalitás esetében is fennáll. Sem a diszpozícióink, sem a külső körülményeink, sem pedig a kívánságaink alapján definiált és egy p tényállásra vonatkoztatott szükségszerűség még nem jelenti azt, hogy p fennáll. A (8) képletet általánosabban tehát így adhatjuk meg (D□ a dinamikus szükségszerűség operátora): (18) D□p → p

11.2. A nyelvészeti hagyomány 11.2.1. A modalitás mint egy szintaktikailag meghatározott szóosztály A modalitást gyakran egy szintaktikailag meghatározott szóosztály jelentésével 11 azonosítják. Ebben az esetben természetesen számolnunk kell azzal, hogy az így 11

Ezt teszi például Frank Palmer is az első modalitásról szóló könyvében (Palmer 1979:4–5).

300

11 A MODALITÁS értelmezett modalitásfogalom nem tartozik az általános nyelvészet körébe, hiszen nyelvenként más és más jelentésekről ad számot. De nem lehetnek általánosan érvényesek a felhasznált szintaktikai kritériumok sem. Vegyük például az angol modális segédigéket. Ezek az igék a többi igétől viszonylag jól elkülöníthetők a következő kritériumok segítségével. (a) Egyszerű mondatban nem állhat két modális segédige; (b) a modális segédigéknek nincs melléknévi és/vagy főnévi igenévi alakjuk, (c) a modális segédigéket nem egyeztetjük szám szerint, és (d) a modális segédigék az igei szintagmában az első helyet foglalják el. A tipikus modális segédigékre valóban érvényesek ezek a tulajdonságok (shall ’kell’, will ’akar’, can ’tud, -hat/-het’, may ’-hat/-het’, must ’kell’ stb.), a „majdnem” modális need ’szüksége van’ és dare ’mer’ igék azonban már nem tesznek eleget minden szintaktikai kritériumnak, ezért a szintaktikai kritériumok alapján ezek az igék nem sorolhatók a modális segédigék közé. Valószínűleg minden szintaktikai kritériumokra alapozott meghatározásnál találunk ilyen eseteket. Mármost az angol modális segédigék elkülönítésére felhasznált kritériumok más nyelvben általában nem érvényesek. A németben például egy egyszerű mondatban állhat két modális segédige, a modális segédigének van főnévi igenévi alakja, a modális segédige szám szerint egyeztethető az alannyal, és az igei szintagma utolsó eleme is lehet. A német modális segédigékre inkább az jellemző, hogy nem passziválhatók, és dass-kötőszós (’hogy’-kötőszós) mellékmondattal nem állhatnak. De ezek a tulajdonságok sem abszolút érvényűek, a wollen ’akar’ például passziválható, és dass-kötőszós mellékmondattal is állhat. A nyelvspecifikus modalitásfogalom egyik legkellemetlenebb következménye azonban az, hogy egyes esetekben azt kellene mondanunk, hogy ugyanazt a jelentést az egyik nyelvben modálisan, a másikban pedig nem modálisan fejezzük 12 ki. Például: (19) a. The house is to be sold. b. Das Haus muss verkauft werden. c. A házat el kell adni. (20) a. He wants to come. b. Er will kommen. c. Akar jönni. (21) a. He would like to come. b. Er möchte kommen. c. Szeretne jönni. (22) a. He is supposed to come. 12

A példákat Calbert (1975)-ből vettük át.

301

11 A MODALITÁS

b. Er muss kommen. c. Állítólag jön. (23) a. He claims to be an actor. b. Er will Schauspieler sein. c. Azt állítja magáról, hogy színész. (24) a. The film is said to be good. b. Der Film soll gut sein. c. A film állítólag jó. Az angol mondatokban nincs modális segédige, német megfelelőikben azonban mindenütt szerepel ilyen ige, amiből az következne, hogy a német mondatok modalitást fejeznek ki, míg az angol mondatok nem modálisak. Ezzel szemben intuíciónk is azt sugallja, hogy az angol mondatok pontosan ugyanazt a modalitást fejezik ki, mint német megfelelőik, csak másképpen. Erről azonban egy szóosztályra épülő modalitásfogalom nem tud számot adni. Ugyanezt mutatják a magyar példák is: a (19c), (20c) és (21c) mondatokban modális segédige szerepel, a (22c) és a (24c) mondatokban modális módosítószót találunk, a (23c) mondatban ezzel szemben sem modális segédige, sem pedig módosítószó nem jelzi a mondat modalitását. Ha a magyarban kívánnánk a modalitást egy szóosztályhoz kötve meghatározni, hasonló problémákba ütköznénk. Mivel a magyarban nem annyira egyértelmű a modális segédigék osztályának szintaktikai kritériumok alapján történő meghatározási lehetősége (szemben az angollal vagy a némettel), a modális jelentés reprezentánsainak vagy a módosítószókat, vagy a módosító határozószókat, vagy 13 pedig a módosító mondatrészleteket tekinthetnénk. Módosítószó például a talán, módosító határozószó a valószínűleg, módosító mondatrészlet az úgy tudom 14 a Pisti, úgy tudom, még nem érkezett haza mondatban. A módosítószók a mondatba be nem illeszkedő elemek, amelyek tehát nem lehetnek szintagmatagok. A módosítószók között azonban sok olyan van, amely nem modális jelentésű, pl.: hiszen, hogyisne, igenis, íme, mindössze, mintegy, netalán, persze, szinte, szóval, ugye, utóvégre. Az, hogy nem tagadhatók, és nem kérdezhetünk rájuk, az egész szóosztályra jellemző (sőt jellemző tulajdonsága a módosító határozószóknak és módosító mondatrészleteknek is). Ezekből a tulajdonságokból legalábbis arra következtethetünk, hogy az említett módosító elemek nem lehetnek részei a 13

Az itt használt terminusokat H. Molnár (1968)-ból vettük át. A módosítószók pontosabb meghatározására, illetve a H. Molnár (1968)-ban felsorolt módisítószókon belül a partikulák megkülönböztetésére Kugler (2002) vállalkozott. Az a megfigyelés, hogy az említett elemek nem illeszkednek bele a mondat szintaktikai szerkezetébe, a hagyományos nyelvtan felfogásában is megtalálható. 14 L. még a 11.2.3. pontot.

302

11 A MODALITÁS 15

mondat által kifejezett kijelentésnek. Tisztán szintaktikai alapon (a jelentésre való hivatkozás nélkül) a módosítószók nem, vagy csak nehezen választhatók el a kötőszóktól, az indulatszóktól és a különböző pragmatikai partikuláktól. Vegyük például a következő mondatokat! (25) a. Csak Pisti volt otthon. b. Pisti csak beszélt és beszélt. (26) a. Pisti is itthon volt. b. Pisti fel is ébredt. A csak és az is csak a (25b) és (26b) mondatokban tekinthető módosítószónak, a (25a) és (26a) mondatokban más funkciót töltenek be és más a jelentésük. A két mondat az igazságfeltételek szempontjából is különbözik egymástól. Hasonló különbségeket állapíthatunk meg a már és a még határozószókra vonatkozóan is: (27) a. Már otthon volt. b. Ő már csak ilyen. (28) a. Még nem volt otthon. b. Még van kedved tréfálni? Itt is az a helyzet, hogy a már és a még csak a (27b) és (28b) mondatban tekinthető módosítószónak, a (27a) és (28a) mondatban már nem. Hasonló meggondolások vonatkoznak a módosító határozószókra és módosító mondatrészletekre is. Ami a módosító határozószókat illeti, még ha felismerjük is őket toldalékaik alapján, nem minden határozószót tekinthetünk ide tartozónak. Így például szintaktikailag egy családba tartozik a természetesen, tagadhatatlanul, kétségtelenül, remélhetőleg egyrészt és a bizonyosan, feltehetőleg, sejthetőleg, valószínűleg másrészt, modális jelentést azonban csak a második csoport hordoz. A módosító mondatrészletek esetében is ez a helyzet: az azt mondom, én mondom, mondom, látom, látszik, hidd el, bevallom stb. szintén módosító mondatrészlet, de egyikük sem tartozik a modalitás kifejezőeszközei közé. A fenti megfigyelésekből egyértelműen azt a következtetést kell levonnunk, hogy a modalitás fogalmát nem azonosíthatjuk egy szóosztály jelentésével. Adekvát meghatározás csak szemantikai alapon képzelhető el.

15

Más szóval, a módosítószók, módosító határozószók, módosító mondatrészletek nem „propozicionális” elemei a mondatnak.

303

11 A MODALITÁS

11.2.2. A modalitás mint a beszélő értelmi, érzelmi vagy akarati attitűdje A modalitást a beszélőnek mondanivalójához való attitűdjével is kapcsolatba hozhatjuk. A nyelvészeti hagyomány egy az előzőtől különböző vonulata szerint a beszélő megnyilatkozásai általában két részből állnak: abból, amit a beszélő mond, az ún. dictumból, és abból, ahogyan mondanivalóját minősíti, az ún. modusból. A modusban csapódik le a beszélőnek a dictumban ábrázolt valósághoz 16 való értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulása. A logika nyelvére lefordítva a dictum a kijelentéstartalom, a modus pedig a modalitás; kijelentő mondatok esetében a kettő együtt alkot kijelentést. Bizonyos esetekben a modus és a dictum a megnyilatkozás nyelvi formájában élesen elválik egymástól. Ez az eset áll fenn az alábbi mondatokban: (29) a. Azt hiszem, hogy esik az eső. b. Attól tartok, hogy esik az eső. Ezekben a mondatokban az esik az eső a dictum, a tényállás, melyre a főmondatban kifejezett modus (azt hiszem, attól tartok) vonatkozik. A modus és a dictum viszonya azonban legtöbbször nem ennyire egyértelmű, a kettő szerkezetileg nem válik szét egymástól ennyire világosan. Például: (30) a. Bár esne az eső! b. Esik az eső! A dictum mindkét mondatban változatlan, de a modus az előzőktől lényegesen bonyolultabb módon fejeződik ki. A (30a) mondatban a modust a bár határozószó és az ige feltételes módja, a (30b) mondatban pedig csak a hanglejtés jelzi. A dictumba beágyazva jelenik meg a modus a következő esetekben: (31) a. Pisti talán otthon van. b. El akarok menni moziba. Ezekben a mondatokban a modalitást a talán módosítószó, illetőleg az akar ige fejezi ki. A (31a) lehetséges parafrázisa: ’Valószínűnek tartom, hogy Pisti otthon van.’, a (31b)-é pedig: ’A moziba menéshez való viszonyulásomat az akarás fejezi ki’. Abból azonban, hogy a modalitást a beszélői attitűd nyelvi kifejezőeszközeivel hozzuk kapcsolatba, még nem következik, hogy a modalitás pragmatikai fogalom. A modalitást kifejező beszélői attitűd nem függ a beszédhelyzettől, a beszélő kommunikációs szándékától, a megnyilatkozás külső tényezőitől. A beszélői attitűd 16

Ez a megkülönböztetés, amelyet a logikai irodalom már régóta ismert, Charles Bally munkái révén vált a nyelvi modalitás kutatói számára ismertté (Bally 1942, 1950).

304

11 A MODALITÁS éppúgy absztrakt kategória, mint ahogy mondatszemantikai szinten absztrakt kategória például a személyes névmás. Ha a Bally-féle modus-fogalomból indulunk ki, amely szerint a modalitás értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulást fejez ki, akkor a következő mondatokban a főmondatok mind a modust jelzik, márpedig látni fogjuk, hogy e mondatok egy részében nem lehet szó modusról. (32) a. Állítom, hogy esik az eső. b. Tagadom, hogy esik az eső. c. Kívánom, hogy essen az eső. d. Örülök, hogy esik az eső. 17

e. Sajnálom, hogy esik az eső.

De nem túl tág-e ez a meghatározás? Mit is jelent tulajdonképpen az értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulás? A viszonyulás minősítés: egy már esetleg fennálló vagy csak a jövőben bekövetkező tényállást minősítünk. A minősítés Ballyféle fogalma kizárja a minősítendő tényállás és a minősítés tartalma közötti oksági kapcsolatot. Vagyis e fogalom szerint nem számíthat minősítésnek az, amikor a szóban forgó tényállás előidézi, azaz okozza a beszélőnek a tényálláshoz való viszonyulását. Például: (33) a. Nagyon megharagudtam azért, hogy Pisti elment. b. Az bosszantott fel, hogy Pisti elment. A (33a) mondatban a Pisti elment tényállás az oka haragomnak, (33b)-ben pedig ugyanez a tényállás felbosszantott. Ezért tehát sem a (33a), sem pedig a (33b) főmondata nem fejezhet ki modalitást. De vajon a (32d)-ben örömömnek nem okozója-e az eső? Ha igaz az, hogy nem lehet szó modalitásról abban az esetben, ha a szóban forgó tényállás előidézi a beszélőnek az adott tényálláshoz való viszonyát, akkor a (32d) mondatban a főmondat nem a modus kifejezője. A (32d) viszont lényegében azonos a (30b)-vel, ezért az utóbbi esetében sem beszélhetnénk modusról. Egy további tisztázandó kérdés a viszonyulás, minősítés tartalmára vonatkozik. Vajon definiálható-e pontosan az értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulás fogalma? Ha pontos meghatározás nélkül használjuk e fogalmat, akkor mindenféle 17

A (32a-e) mondatok mindegyikében a főmondati ige jelen idő egyes szám 1. személyben áll, mivel eddig csak a beszélő viszonyulásáról beszéltünk. Bally azonban kiterjeszti meghatározását azokra az esetekre is, amikor a főmondat nem a beszélő, hanem az alany által jelölt személy múlt-, jelen- vagy jövőbeli viszonyulását jelzi. Ebben az esetben – az előzővel szemben, amelyet az explicit modalitás kategóriájába sorol – implicit modalitásról beszél. Tehát a modus–dictum kettősség az Azt kívánta, hogy essen az eső, Örülni fog annak, hogy esik az eső típusú mondatokra is érvényes.

305

11 A MODALITÁS bajokba keveredhetünk. Így például modalitásnak minősülhet a tagadás is, amiről mindjárt látni fogjuk, hogy nem tartozhat a modalitás körébe. (34) a. Nem Péterrel találkozott Anna. b. Nem esik az eső. Az első mondat csak úgy értelmezhető, hogy a beszélő az Anna Péterrel találkozott mondatban kifejezett tényálláshoz tagadólag viszonyul, a második mondatnak jelöletlen olvasata ezzel szemben egyszerűen a Nem esik az eső tényállás leírása. Ez azt jelentené, hogy az úgynevezett deskriptív vagy belső tagadás nem lenne a modus része, ezzel szemben a polémikus vagy külső tagadás a modalitáshoz tartozna. A polémikus (külső) tagadás vizsgálata viszont inkább a pragmatikához tartozik, mivel egy olyan diskurzust tételez fel, amelyben a tagadott tényállás már megfogalmazódott, a modalitás ezzel szemben szemantikai fogalom. (L. a 12.1.3. pontot.) Mindebből az következik, hogy a (32a) mondatban a tagad ige szintén nem fejezhet ki modalitást. Vagy hová tartoznak a mondást jelentő igék? Vajon a ’mondás’ is viszonyulás? A kérdés eldöntéséhez vegyük közelebbről szemügyre a következő mondatokat: (35) a. Én azt állítom, hogy Pisti otthon van. b. Megparancsolom, hogy Pisti otthon legyen. c. Kérdezem, hogy Pisti otthon van-e. Az állít ige azt jelzi, hogy ’a beszélő igaznak tartja a ’Pisti otthon van’ tényállást,’ a megparancsol ige azt, hogy ’a beszélőnek az a kívánsága, hogy a ’Pisti otthon van’ tényállás létrejöjjön’, és a kérdez azt, hogy ’a beszélő szeretné tudni, hogy a ’Pisti otthon van’ tényállás fennáll-e’. A két utóbbi esetben nyilvánvaló, hogy a ’Pisti otthon van’ egy lehetséges tényállást fejez ki. Mindhárom esetben a főmondat igéje a beszélő viszonyulását fejezi ki egy létező ((35a) esetében), ill. egy lehetséges ((35b,c) esetében) tényálláshoz. Joggal mondhatjuk tehát, hogy az állít, megparancsol, kérdez a modushoz tartozónak tekintendő. Más kérdés, hogy ezek az igék jelen idő egyes szám 1. személyben illokúciós (beszédaktus)jelentést is hordozhatnak. Nem minden mondást jelentő ige értelmezhető azonban a modalitás kifejezőeszközeként. A (36a,b) mondatokban sem a mond, sem pedig a suttog nem hordoz modális értéket, hiszen egyik esetben sem lehet arra következtetni, hogy a beszélő (pontosabban a főmondat alanya által jelölt személy) hogyan viszonyul 18 a beágyazott mondatban megfogalmazott tényálláshoz. Az sem állapítható meg, hogy a tényállás fennáll-e egyáltalán vagy sem. (36) a. Géza azt mondja, hogy Pisti otthon van. 18

Géza a ’Pisti otthon van’ megnyilatkozást akkor is mondhatja, ha nem egészen biztos benne. A mond és az állít ige közé ezért sem tehető egyenlőségjel.

306

11 A MODALITÁS

b. Éva azt suttogja (Pisti fülébe), hogy szereti őt. A mondást jelentő igék közül tehát csak azok fejezhetnek ki modalitást, amelyek értelmi, érzelmi vagy akarati minősítést is magukban rejtenek. Egy további kérdés a minősített tényállás jellegével függ össze. Úgy tűnik, hogy az értelmi, érzelmi vagy akarati minősítés vonatkozhat egy már fennálló tényállásra (egy tényre), és lehet olyan jellegű is, hogy benne a szóban forgó tényállás fennállásával kapcsolatos bizonytalanság, vagy a tényállás létrehozásának óhaja (vagy annak ellenkezője) jut kifejezésre. A két esetet a (37a,b,c), illetve a (38a,b,c) alatti példák mutatják be: (37) a. Géza tudja, hogy Pisti beteg. b. Géza letagadja, hogy Pisti beteg. c. Géza sajnálja, hogy Pisti beteg. (38) a. Géza azt akarja, hogy Pisti beteg legyen. b. Géza nem szeretné, hogy Pisti beteg legyen. c. Géza attól tart, hogy Pisti beteg. A (37a,b,c) mondatok esetében a Pisti beteg tényállást adottnak tekintjük, a tud, letagad, sajnál faktív predikátumok, amelyek a beágyazott mondatban kifejezett tényállás igazságát (jelen és múlt idejű mondat esetében) preszupponálják. (L. a 12.2.2. pontot.) Ezzel szemben a (38a,b,c) mondatokban a Pisti beteg tényállás fennállása csak lehetséges, illetőleg a jövőben esetleg bekövetkező állapotot jelöl. (Ugyanez vonatkozik a Tudom, hogy Pisti eljön; Tudom, hogy Pisti beteg lesz típusú mondatokra.) A különbséget úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az első esetben a viszonyulás a világ egy aktuális állapotára vonatkozik (amelyben tény a szóban forgó tényállás), a második esetben pedig a világ egy lehetséges állapotára (amelyben előfordulhat, hogy a szóban forgó tényállás tény vagy ténnyé válik). A két eset között tehát lényegbevágó a különbség. A Bally-féle modalitásfogalom nem tesz különbséget a két eset között, tehát mind a (37a,b,c), mind pedig a (38a,b,c) mondatok főmondataiban szereplő predikátumokat a modus kifejezésének tekinti. A modalitás fogalmát azonban csak abban az esetben tudjuk pontosabban megragadni, ha ezt a fogalmat a logikában használatos modalitásfogalomhoz közelítjük. Ebben az esetben viszont azt kell mondanunk, hogy a modalitás a világ egy lehetséges állapotával függ össze. Ez azt jelenti, hogy a főmondatban csak a (38a,b,c) esetében jelenik meg a modus, a (37a,b,c) faktív igéi nem játszanak szerepet a modalitásban. A faktív predikátumok és az állít ige között az a lényeges különbség, hogy az utóbbi esetében a mondat alanya által jelölt személy jelzi a beágyazott mondatban megfogalmazott tényálláshoz való viszonyulását: Pisti azt állítja, hogy Éva beteg. A beszélőnek nem kell osztoznia Pisti attitűdjében. Mindebből az következik, hogy a (32a,b,c,d,e) mondatok közül csak (32a,c)-t tekinthetjük a modalitás kifejezőeszközének. 307

11 A MODALITÁS Ha a modalitás lényegét azoknak a kifejezőeszközöknek az összességében látjuk, amelyek lehetséges tényállásokra utalnak (egy lehetséges tényálláshoz való viszonyulást fejeznek ki), akkor a modalitás így definiálható: (39) A modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki, amelyben az adott tényállás fennáll. Más szóval: a dolgok másképp is alakulhattak volna, mint ahogy valójában alakultak, vagy másképpen is állhatnának, mint ahogy jelenleg állnak. Ha egy tényállással kapcsolatban más lehetőségekkel is számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy a tényállás fennállását a valódi világtól különböző lehetséges világban vagy világokban képzeljük el. A modalitás lényege tehát a kijelentés érvényességének lehetséges világok egy részhalmazára való relativizálása. A (39) alatti modalitás-fogalom a logikai modalitást is fedi: az, hogy egy p tényállás lehetséges, azt jelenti, hogy p legalább egy lehetséges világban igaz. Egy p tényállás fennállása szükségszerű, ha p minden lehetséges világban fennáll. A modalitás kifejezőeszközei közé tartoznak (39) szerint mindazok a nyelvi elemek, amelyek egy kijelentéstartalmat (tényállást) oly módon minősítenek, hogy az eredmény egy lehetséges világállapotot tükröz. A lehetséges világállapotokhoz speciális esetként a faktuális világ is hozzátartozik. Ezért modális a ’állítom, hogy p’ is. Nem tartozik viszont a modalitás körébe, mint ahogy fentebb láttuk, sem a tagadás, sem a mondást jelentő igék, sem pedig a faktív igék, mivel egyik sem teszi viszonylagossá a szóban forgó tényállás érvényességét. Ezt a kissé filozofikusnak tűnő jellemzést nyelvészetibbé tehetjük a modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek bemutatásával.

11.2.3. A modalitás nyelvi kifejezőeszközei Tekintsük most át a modalitás legfontosabb kifejezőeszközeit! A modalitás (39) alatti meghatározásából következik, hogy nem minden értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulást jelentő nyelvi elem jöhet szóba a modalitás kifejezőeszközeként.

11.2.3.1. A módosítószók, módosító határozószók és módosító mondatrészletek A módosítószók (talán, esetleg), módosító határozószók (valószínűleg, feltehetőleg) és módosító mondatrészletek (úgy tudom, azt hiszem) közül csak azok tartozhatnak ide, amelyek egy tényállás érvényességét korlátozzák: (40) Pisti talán/esetleg beteg. (41) Pisti feltehetőleg/valószínűleg beteg. (42) Pisti, azt hiszem/úgy tudom, beteg. 308

11 A MODALITÁS Ugyanez vonatkozik a főmondati állítmányként szereplő predikátumokra is: (43) Lehetséges/valószínű, hogy Pisti beteg. (44) Géza azt gondolja/úgy tudja, hogy Pisti beteg. A modális módosítószók, módosító határozószók és módosító mondatrészletek mind episztemikus modalitást fejeznek ki.

11.2.3.2. Modális segédigék Modális segédigék, mint láttuk, a magyarban is léteznek: szabad, kell, akar, szeretne, kíván, lehet, óhajt. Ezek közül csak a kell és a lehet segédigének lehet a dinamikus modális jelentésen kívül episztemikus jelentése is. (45) a. A könyvnek ott kell lennie az asztalon. b. Azonnal el kell menned. (46) a. A könyv ott lehet az asztalon. b. Ebben te nem lehetsz bíró. A (45a) és a (46a) mondatok az episztemikus, a (45b) és a (46b) a dinamikus jelentést példázzák. A két jelentés azonban nem mindig válik el egymástól ennyire világosan. A szabad csak deontikus, az akar, szeretne, óhajt és kíván csak buletikus jelentésű lehet. A kell és a lehet többszörösen többértelmű.

11.2.3.3. A -hat/-het toldalék A -hat/-het toldalék a lehet segédige összes jelentéseit hordozhatja, vele külön alfejezetben foglalkozunk. Itt talán érdemes megjegyeznünk, hogy a régebbi nyelvtanokkal szemben az új kutatás a -hat/-het toldalékot nem képzőnek, hanem inflexiós toldaléknak tekinti. Ebből következőleg a ható ige elnevezés is félrevezető, mert a -hat/-het toldalékkal nem új igét képzünk. A -hat/-het inflexiós toldalék volta mellett felsorakoztatható morfológiai érveket itt nem említjük, szemantikailag azonban mindenképpen figyelemre méltó a -hat/-het viselkedése a kötési viszonyok szempontjából. (47) a. Mari azt akarja/várja Jánostól, hogy megcsókolja. (mármint János Marit) b. Mari azt akarja/várja Jánostól, hogy megcsókolhassa. (mármint Mari Jánost) (48) a. Mari megígérte Jánosnak, hogy megcsókolja. (mármint Mari Jánost) b. Mari megígérte Jánosnak, hogy megcsókolhatja. 309

11 A MODALITÁS

(mármint János Marit) Az akar és a vár igéket tartalmazó főmondat esetében az alárendelt mondat alanya nem egyezhet meg a főmondat alanyával (’különalanyúság’). A (47a) mondatban ezt tapasztaljuk, a (47b)-ben viszont megfordulnak a viszonyok, ami csak a -hat toldaléknak tudható be: a -hat az akar/vár és a megcsókol közé egy újabb, modális predikátumot vezet be, amely lehetőséget fejez ki. Az x akarja/ várja és az y-nak lehetősége van között már fennáll a különalanyúság. A (48a) mondatban más a helyzet. Ha az ígér ige tárgyi mellékmondata ágenses cselekvést fejt ki, akkor ez az ágens szinte kötelezően koreferens a főmondat alanyával, az ígérettevővel. A (48b) mondatban itt is megfordul a kötési viszony. A -hat jelenléte miatt ugyanis Mari ígérete nem irányulhat egy cselekvés végrehajtására, hanem csak egy lehetőség megteremtésére. A -hat/-het tehát mindkét esetben külön predikátumként viselkedik.

11.2.3.4. Modális igék A modális igék közé tartoznak az episztemikus jelentésű hisz, vél, gondol, feltesz, feltételez, gyanít és a mondat modális alapértékét (l. alább) explicitté tevő megállapít, kérdez, parancsol, kíván (a kíván nemcsak modális ige, hanem segédige is egyúttal: azt kívánom, hogy… – el kívánok menni) és szinonimáik. A modális igékkel kapcsolatban érdemes röviden kitérnünk az ún. opacitás kérdésére. Ezekre az igékre ugyanis az jellemző, hogy referenciálisan azonos kifejezések nem cserélhetők fel egymással a mellékmondatban az igazságérték megőrzése mellett (salva veritate). Tegyük fel például, hogy ’Éva anyja’ azonos ’Máriá’-val: (49) a. Péter azt hiszi, hogy Éva anyja orvos. b. Péter azt hiszi, hogy Mária orvos. A (49a) igaz voltából még nem következik a (49b) igaz volta, ez csak abban az esetben áll, ha Péter tudja, hogy Éva anyja Mária. A modális igék ebből a szempontból átlátszatlan (vagy opák) kontextust képeznek. Az átlászatlan kontextus ellentéte az átlátszó (vagy transzparens) kontextus. A két fogalom a logikai hagyományból ismert de dicto és de re értelmezéssel rokon. Tekintsük például a következő mondatot: (50) Péter azt hiszi, hogy az a férfi, aki ellopta a pénztárcáját, magas, sovány és ősz hajú volt. Az az a férfi, aki ellopta a pénztárcáját határozott főnévi szerkezet vagy arra a férfira vonatkozhat, aki ténylegesen meglopta Pétert, vagy pedig arra a férfira, akiről Péter azt hiszi, hogy meglopta őt. Az első a de re (a dologról magáról, az entitásról szóló) értelmezés, a második a de dicto (a mondott dologról szóló) 310

11 A MODALITÁS értelmezés. Más szóval a de re értelmezés esetében az az entitás a fontos, amelyre a leírás az aktuális világban vonatkozik, a de dicto értelmezés esetében ezzel szemben az a döntő, amit a leírás arról az entitásról mond, amire vonatkozik. Ha a tolvaj tulajdonságait (magas, sovány és ősz) T(x)-szel jelöljük, ’a pénztárcáját lopta’ a MEGLOP(x,y)nal, a hisz igét HISZ(x,y)-nal jelöljük, akkor az ióta-operátor felhasználásával az (50) mondat de dicto értelmezése így ábrázolható: (51) HISZ(x, T(ιy [MEGLOP(y, x))) A de re értelmezés formulája ennél valamivel bonyolultabb. Az „ιy MEGLOP(y,x)”nek ebben az esetben nem szabad a HISZ(x,y) hatókörébe esnie. Ehhez képeznünk kell az ’x hiszi azt, hogy y a T tulajdonsággal rendelkezik’ predikátumkifejezést. A formula két kifejezés konkatenációjából áll. Tehát: (52) [(λy)(HISZ(x, T(y)))](ιy)(MEGLOP(y, x)) A két olvasat közötti különbség tehát – legalábbis részben – hatóköri probléma. A modális operátor kétértelműséget okozhat a specifikusság szempontjából is. (53) Péternek beszélnie kell valakivel. Az (53) mondat jelentheti azt, hogy ’Péter nem bírja ki anélkül, hogy valakivel (bárkivel) beszédbe ne elegyedjen’, de azt is jelentheti, hogy ’van egy olyan személy, akivel Péternek beszélnie kell’. Az előbbi a nem specifikus, az utóbbi a specifikus olvasat. Ebben az esetben a „□” modális operátor és az „∃” egzisztenciális operátor közötti hatóköri problémáról van szó. Ha a ’beszél valaki valakivel’ igét a BESZÉL(x,y)-nal ábrázoljuk, akkor a két értelmezést az (54a,b) képlettel adhatjuk meg. (54) a. □ (∃ x)( BESZÉL ( x, y))

b. (∃ x)(□( BESZÉL ( x, y))

11.2.3.5. Az evidencia forrását jelző nyelvi elemek Egyes nyelvekben az evidencia forrását affixumok vagy partikulák jelzik (evidentials). Ezek nem (vagy legalábbis nem közvetlenül) kapcsolódnak a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ fogalmaihoz. A beszélő segítségükkel azonban mégis kijelentése igaz volta melletti elkötelezettségének mértékét jelzi, következésképpen a modalitás kifejezőeszközeiről van szó. Az evidencia forrását jelző nyelvi elemekről a -hat/-het toldalékhoz hasonlóan szintén külön alfejezetben szólunk majd részletesebben.

11.3. Szubjektív és objektív modalitás Lényeges különbség van, ha ez a különbség első pillantásra nem is tűnik fel, a következő mondatpárokban kifejezett modalitás között. A ' jel a hangsúly jele. 311

11 A MODALITÁS

(55) a. Pisti 'lehet beteg. b. Pisti 'mehetett haza (is). (56) a. Pisti 'beteg lehet. 19

b. Pisti 'hazamehetett.

Az (55a) mondat jelentése így írható körül: nincsen kizárva, hogy Pisti beteg (de az is lehet, hogy más baja van). A ’Pisti beteg’ egy a sok lehetséges tényállás közül. Az (55b) mondat a következőt jelenti: nincsen kizárva, hogy Pisti hazament (de az is lehet, hogy máshova ment). A ’Pisti hazament’ csak egy a lehetséges tényállások közül. Mondataink tehát az egyéb lehetőségek felsorolásával folytathatók: Pisti lehet beteg vagy el is aludhatott, ill. Pisti mehetett haza vagy a nagymamáékhoz is. A hangsúlyos lehet a lehetségessel is kifejezhető: Pisti 'lehet beteg–Lehetséges az is, hogy Pisti beteg. A fenti parafrázisok nem jöhetnek szóba az (56a) és az (56b) mondatok esetében. Az (56a) mondat jelentése talán így írható körül: csak arra 20 tudok gondolni, vagy különböző jelekből csak arra tudok következtetni, hogy Pisti beteg. Hasonlóképpen az (56b) mondat parafrázisa valami ilyesféle lehet: csak 21 arra tudok gondolni/következtetni, hogy Pisti hazament. Az objektivitás az (55a,b) mondatok esetében az objektíve adott lehetőségek mérlegeléséből adódik, az (56a,b) mondatok modális jelentése pedig azért szubjektív, mert itt a beszélő saját meglátásai, korábbi tapasztalatai és az azokon alapuló következtetései játszanak döntő szerepet. Az (56a,b) mondatok nem kijelentések, az (55a,b) mondatok ezzel szemben azok. Más szóval, az (56a,b) mondatok egészükben nem valóságábrázolók, a (55a,b) mondatok viszont a valóságról állítanak valamit, s ennek az állításnak része a modalitás is. A valóságábrázoló mondatokban mindazok az átalakítások elvégezhetők, amelyek a logikában egy kijelentéssel elvégezhetők: tagadhatók, koordinálhatók, kérdő mondattá alakíthatók, előfordulhatnak következtetés 22 premisszájaként. A nem valóságábrázoló mondatokra ez nem áll: (57) Pisti 'nem lehet beteg. (58) a. Pisti 'játszhat a kertben, de 'mehetett haza is. b. *Pisti a 'kertben játszhat vagy 'hazamehetett. (59) a. 'Mehetett Pisti haza is? 19

A mondatok értelmezésekor az episztemikus modalitásra kell szorítkoznunk. Az (55b) és (56b) mondatoknak ugyanis dinamikus értelmezése is lehet. 20 Ezért szokták ezt a fajta modalitást „következtetéses” (inferential) modalitásnak is nevezni. L. Palmer (1986) és Frawley (1992). 21 Figyeljük meg, hogy az is kötőszó használata az (56a,b) mondatok esetében grammatikailag rossz mondatokat eredményez: *Pisti 'beteg lehet is, *Pisti 'hazamehetett is. 22 Az (57), (58b), (59b) és (60b) példák értelmezésekor ügyelnünk kell arra, hogy következtetéseinkben kizárólag a szubjektív következtetésen alapuló megállapításokat vegyük figyelembe.

312

11 A MODALITÁS

b. *Pisti 'hazamehetett? (60) a. Ha Pisti 'haza is mehetett, akkor megpróbálom otthon felhívni. b. *Ha Pisti 'hazamehetett, akkor megpróbálom otthon felhívni. Az (57) csak az (55a) mondat tagadása lehet: a ’Pisti beteg’ nem tartozhat a lehetséges tényállások közé. Nem lehet viszont az (56a) mondat tagadása, mert semmiképpen sem jelentheti azt, hogy ’Nem igaz, hogy Pisti alighanem beteg’. Az (56a) csak közvetve tagadható, vagyis úgy, hogy a következtetés objektív alapját vonjuk kétségbe: ’nem lehetséges, hogy Pisti beteg’. Az (58b) mondat azért helytelen a ’következtetéses’ episztemikus értelmezésben, mert nem következtethetünk két egymástól különböző tényállás fennállására: *Pisti alighanem a kertben játszik vagy alighanem hazament. Az (59b) helytelen abban az értelemben, ha nem egy lehetséges tényállás, hanem a legvalószínűbb tényállás fennállása iránt érdeklődünk: *Pisti valószínűleg hazament?. Ha a beszélő következtetés révén megállapítja a legvalószínűbb tényállást és ezt kifejezésre juttatja, akkor megállapítása nem lehet kérdés tárgya. A (60b) helytelen volta is azt bizonyítja, hogy az (56b) mondat nem lehet kijelentés, minden kijelentés szerepelhet ugyanis logikai következtetés premisszájaként. Hasonló következtetésre jutunk abban az esetben is, amikor a talán/esetleg módosítószó, vagy a valószínűleg/feltehetőleg módosító határozószó szerepel a mondatban: (61) a. Pisti talán/valószínűleg nem beteg. b. *Pisti nem talán/valószínűleg beteg. (62) *Pisti talán/valószínűleg beteg? (63) *Pisti talán/valószínűleg és esetleg/feltehetőleg beteg. (64) *Ha Pisti talán/valószínűleg beteg, akkor meg kell őt látogatnunk. A (61) mondatban ismét egy új tényállás fennállásának valószínűségéről van szó, nem pedig a Pisti talán/valószínűleg beteg tényállás tagadásáról. A módosítószó és a módosító határozószó olyan modális operátor, amelynek mindig a legnagyobb a hatóköre, ő nem eshet bele más operátor hatókörébe. Így a tagadásnak is mindig ennek a modális operátornak a hatókörébe kell tartoznia. A (62)-vel kapcsolatban meg kell még jegyeznünk, hogy a Pisti talán beteg? jó mondat, értelmezése azonban nem felel meg annak, amit a Pisti talán beteg kérdő mondattá történő alakítása alapján várható lenne. Ebben az esetben a talán módosítószó az eldöntendő kérdés színezésére szolgál, tehát pragmatikai funkciót tölt be. Amikor a modalitás valóságábrázoló mondat része, objektív modalitásról, amikor nem fejez ki kijelentést, szubjektív modalitásról beszélhetünk. A modális módosítószók, módosító határozószók és módosító mondatrészletek kivétel nélkül 313

11 A MODALITÁS a szubjektív episztemikus modalitás kifejezésének nyelvi eszközei. A -hat/-het, a 23 lehet kifejezhet mind szubjektív, mind pedig objektív modalitást. Mindkét esetben, tehát akár objektív, akár szubjektív modalitásról van szó, a modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki, az aktuális világtól különböző lehetséges világra/világokra utal. A különbség csak az, hogy a modalitás az egyik esetben a tényállást megfogalmazó kijelentés része (tehát propozicionális), a másik esetben viszont a tényállást megfogalmazó kijelentést mintegy kívülről módosítja, nem tartozik tehát a kijelentéshez (tehát nem propozicionális).

11.4. A -hat/-het jelentései A -hat/-het jelentéseire már láttunk példákat az eddigiekben is. Ebben a pontban e jelentések rendszerezésére vállalkozunk. Az alábbi példák azt mutatják, hogy a -hat/-het kifejezhet episztemikus (65a,b), deontikus (65c), diszpozicionális (65d), 24 cirkumsztanciális (65e) és buletikus (65f) lehetőséget. (65) a. A szerző nyilvánvalóan az új nemzetközi helyzetre gondolhatott. b. A fejtegetéseiben annyira lenyűgöző realizmus nyomát mások írásaiban csak ritkán láthattuk. c. Volt, aki azzal érvelt, hogy hátha valaki meglátja, és akkor nem utazhat haza. d. Csak a jó tanár érhet el komoly nevelési eredményeket. e. Ezer szebbnél szebb nő közül választhatott. f. Ő még várhatna! Figyeljük meg, hogy a -hat/-het az (65d,e) mondatokban a tud segédigével helyettesíthető: (66) a. Csak a jó tanár tud komoly nevelési eredményeket elérni. b. Ezer szebbnél szebb nő közül tudott választani. A tud tehát diszpozicionális és cirkumsztanciális olvasat esetén egyenértékű a -hat/het toldalékkal. Tulajdonképpen ez jelenti a kapcsolatot a lehetőség és a képesség között. A képesség önmagában nem modális fogalom, bár sokszor a modalitáshoz 23

A szubjektív és az objektív modalitás megkülönböztetése Lyons (1977)-től származik. Lyons a megkülönböztetést a deontikus modalitásra is kiterjeszti. A kétféle modalitás az angolban csak a kontextusra való hivatkozással különböztethető meg. A magyarban ezzel szemben az episztemikus modalitás esetében a különbség a szórendben és hangsúlyban is megnyilvánul, tehát strukturálisan is megragadható. A deontikus modalitás esetében nincs meg ez a lehetőség, ezért a szubjektív–objektív deontikus modalitás problémájával nem foglalkozunk. 24 A -hat/-het jelentéseinek teljesebb és korpusz-adatokra támaszkodó leírását l. Kiefer (2005)-ben. Az alábbi (65a-f) alatti példák a Magyar Nemzeti Szövegtárból származnak.

314

11 A MODALITÁS sorolják. Ugyanakkor a két fogalom között szoros kapcsolat áll fenn. A kapcsolat az alábbi példák alapján tehető világossá. (67) a. Anna tud zongorázni. b. Éva tud énekelni. (68) a. Anna most tud zongorázni. b. Éva most tud énekelni. (69) a. Anna itt tud zongorázni. b. Éva itt tud énekelni. A (67a,b) mondatok puszta képességet fejeznek ki. A (68a,b) és a (69a,b) mondatokban a puszta képesség olyan előfeltevés, amely csak bizonyos feltételek mellett gyakorolható (a diszpozíciók szerepét a most, a külső körülményekét az itt határozószó valószínűsíti): (70) a. Éva most nem tud énekelni. b. Éva itt nem tud énekelni. A (70a,b) tagadó mondatokban a tagadás nem érinti az énekelni tudás képességét, csupán a megfelelő diszpozíciók vagy külső körülmények hiányát jelenti. A képesség és a lehetőség közötti kapcsolat lényegében arra vezethető vissza, hogy egy képességről aligha beszélhetünk, ha sohasem adódott mód a képesség gyakorlására. A képesség ebben az értelemben feltételezi a lehetőséget. Az episztemikus olvasat sokszor az egyedül lehetséges jelentés abban az esetben, 25 amikor az ige nem ágensi szerepű alanyt kíván. Például: (71) a. Éva még megszépülhet. b. A szekrény megmozdulhatott. c. Éjjel havazhatott. Az állapotot jelentő igék, igei szerkezetek is ide tartoznak: (72) a. Megint szerelmes lehet. b. Hasonlíthatott rá. Ágenst kívánó ige esetében a modális olvasat általában többértelmű: 25

Hogy ez nem mindig van így, mutatják a következő példák: Holnap nem kell dolgozni mennem, ezért sokáig alhatok (cirkumsztanciális olvasat, az alszik igének nem ágens az alanya), A nyaralásotok alatt sütni fog a nap, így végre te is lebarnulhatsz (cirkumsztanciális olvasat, a lebarnul patiens szerepű alanyt kíván), A leves nem nézhet úgy ki, hogy mindenféle kiáll belőle, főleg nem egy csirkeláb (deontikus olvasat), Nem lehet mindenki arisztokrata, de bárki nézhet ki úgy (a diszpozicinálishoz hasonlító modalitás). (Pethő Gergely személyes közlése.)

315

11 A MODALITÁS

(73) Béla elmehetett hozzá. A (73) mondat lehetséges értelmezései: ’ismereteim alapján valószínű, hogy Béla elment hozzá’, ’Bélának meg volt engedve, hogy elmenjen hozzá’, ’Béla el tudott menni hozzá’. Ilyen esetben a helyes (ill. szándékolt) értelmezést a kontextus segítségével választjuk ki. A (65a,b,c,d,f) jelentésekkel azonban még közelről sem merítettük ki a -hat/-het jelentéseit. Egyes esetekben például a -hat/-het a kell-lel ekvivalens: (74) a. Elrontottam, és most kezdhetem újra az egészet. b. Nemcsak a rangnak, de a tanult foglalkozásnak is búcsút mondhattak. c. Legalább öt évig dolgozhatok éjjel-nappal, amíg kiheverem valahogyan ezt a sikert. Nem világos azonban, hogy ez az értelmezés (tehát amikor a lehetőségből szükségszerűség lesz) milyen esetekben, milyen feltételek mellett lehetséges. Sok esetben a -hat/-het elsősorban pragmatikai jelentést közvetít: (75) a. Mert mikor megszorulsz, akkor elájulsz! Hát most elájulhatsz! b. Gondolhatjátok, se ebéd, se semmi. c. Csinálhatsz, amit akarsz. (76) a. Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy… b. Ha ettől eltekintünk, nyugodtan mondhatjuk… c. Ha nem volnék olyan végtelenül szerény, azt is mondhatnám… Ezekben az esetekben a -hat/-het nem elsősorban lehetőséget fejez ki, a (75a,b,c) esetében különféle pragmatikai jelentéseket hordoz, a (76a,b,c) esetében pedig – elsősorban mondást jelentő igék társaságában – szövegalkotási funkciót tölt be. A -hat/-het lehetőséget kifejező funkciójára az ezekhez hasonló esetekben valamilyen pragmatikai vagy szövegalkotási funkció rakódott rá, amely az adott szerkezetek értelmezésében az eredeti modális tartalomnál közvetlenebbül játszik szerepet. A (76c) esetében például az azt is mondhatnám egy olyan lehetőség, amelynek a feltétel hiánya miatt, ti. ’nem vagyok szerény’ az illendőség keretein belül nem szabad realizálódnia. Tekintettel arra, hogy a (75a-c) és (76a-c) típusú szerkezetek értelmezése a pragmatika körébe tartozik, itt nem térünk ki részletesebb jellemzésükre.

316

11 A MODALITÁS

11.5. Az evidencia forrását jelző nyelvi elemek A nyelv gyakran azt is jelzi (affixumok, partikulák, modális ige vagy igemód segítségével), hogy a beszélő ismeretei mennyire megbízhatók, hogy ismereteinek mi a forrása. A bizonyosságnak különféle fokai lehetnek. Először is különbséget tehetünk közvetlen és közvetett evidencia között. A közvetlen evidencia esetében érzékszerveink jelentik a bizonyosság forrását, de itt is vannak fokozatok. Legbiztosabb a látás, utána következik a hallás, és csak ezután következik a többi érzékszerv. A közvetett evidencia is kétféle lehet: az evidencia hírből származik vagy következtetés következménye. Mindegyik forrás tovább osztható. A hír származhat szemtanútól (second-hand evidence), harmadik személytől (hearsay evidence) vagy szóbeli hagyományból (folklore). A következtetéses evidencia alapulhat megfigyelhető dolgokon, de lehet tisztán mentális konstruktum is. 26 Összefoglalva tehát az evidencia fajtái a következő képet mutatják.

(77)

Természetesen ezek közül általában nem mindegyiket találjuk meg egy nyelvben. Nézzünk most néhány példát! A kasaja (a hokan nyelvcsaládhoz tartozó indián nyelv) a vizuális evidenciát -y(a)-val, az auditív evidenciát -(V)n(na)-val, az egyéb érzékszervek révén szerzett evidenciát -w(a)-val jelöli. A kasajában külön toldalékot találunk a közvetett evidencia jelölésére (-yow(a) vagy -miy(a)), ebben az esetben az evidencia forrása nincs megadva. Az utóbbi két toldalékot elsősorban elbeszélő szövegekben találjuk. A -do toldalék jelzi a hallomás alapján szerzett bizonyosságot és -q(a) a tapasztalati tényekre épülő következtetéseket. (78) a. momaay futott be EV ’(Láttam, amint) befutott.’ b. mu haya cahnonnam ?kutya hang EV válasz ’(Ezért) halljuk a kutya ugatását.’ c. s’ihtayacma cahnow madár pl alany hang EV 26

L. Willett (1988)-at és az ott idézett irodalmat.

317

11 A MODALITÁS

’Madarak énekelnek.’ ?

?

d. men s’i yi ci timiy ezért csinál pl hab neg EV ’Ezt régebben sohasem szokták csinálni.’ ²6 ?

e. qacuhse hqamac’ke domta fű játék játszik fut állítás EV válasz ’Azt mondták, hogy a fűjátékot fogják játszani.’ ?

f. cuhnii mu aq kenyér süt múlt EV ’Kenyeret sütöttek (érzem a szagát).’ A fenti példákban EV a bizonyossági toldalék jele, pl = többes szám, hab = habituális, neg = tagadás, fut = jövő idő, subj = alanyi partikula; a ’válasz’ arra utal, hogy a szóban forgó megnyilatkozást dialógusban válaszként használják. A tujukában (tukan nyelv, Kolumbia, Brazília, Peru) a bizonyosság foka ill. forrása szabja meg, hogy a személy- és igeidő-jelölők melyik paradigmáját kell használni. A tujuka kétféle közvetlen (vizuális és auditív) és három közvetett (második személy, tapasztalat alapján történő következtetés és egyéb típusú következtetés) bizonyosságot különböztet meg; ezek egyúttal a morfológiai paradigmákat is meghatározzák. Ezekre a (79a,b,c,d,e)-ben találunk példákat. (79) a. diiga apewi ’Futballt játszott (láttam játszani).’ b. diiga apeti ’Futballt játszott (hallottam, bár nem láttam).’ c. diiga apeyigi ’Futballt játszott (valakitől hallottam).’ d. diiga apeyi ’Futballt játszott (minden jel arra mutat).’ e. diiga apehiyi ’Futballt játszott (ez a legvalószínűbb következtetés).’ A bizonyosság fokát vagy forrását jelölő toldalékokat azonban nemcsak egzotikus nyelvekben találjuk meg. A grúzban és a törökben például az elbeszélő múlt (az aorisztosz) azt jelzi, hogy a beszélő közvetlen bizonyossággal rendelkezik, a befejezett múlt (a perfektum) pedig a közvetett bizonyosság jelenlétét jelzi. Az alábbi török mondatokban a -dı közvetlen, a -mıs közvetett bizonyosságot fejez ki: 318

11 A MODALITÁS

(80) a. Ahmet geldı. ’Ahmet megjött (láttam/hallottam).’ b. Ahmet gelmıs. ’Ahmetnek meg kellett jönnie.’ A németben háromféle módon jelezhetjük a bizonyosság forrását. A kötőmód azt fejezi ki, hogy a beszélő nem fogadja el feltétlen ténynek a mondat mondanivalóját: (81) Er habe sich von ihm bedroht gefühlt. ’Úgy érezte, hogy fenyegeti őt.’ ahol a kötőmódban álló habe a beszélő távolságtartásának a jele. A sollen ’kell’ modális ige egyik használatában azt jelenti, hogy ’azt mondják, hogy… ’. Például: (82) Er soll steinreich sein. ’Azt mondják, hogy dúsgazdag.’ Végül a wollen ’akar’ modális igével azt jelezhetjük, hogy a beszélő mit állít vagy mond: (83) Er will eine Mosquito abgeschossen haben. ’Azt mondja, hogy lelőtt egy moszkítót (repülőgépet).’ Ezekből a példákból látható, hogy a németben a modalitás csak részben kapcsolódik a ’lehetséges’ és ’szükségszerű’ fogalmaihoz, modális igével, igemóddal a németben a bizonyosság különböző fokai is kifejezhetők. Az evidencia forrását jelző nyelvi elemekkel a beszélő tulajdonképpen mondanivalójának igaz voltával kapcsolatban vállalt elkötelezettségének fokait fejezi ki. A közvetlen bizonyosság lényegében azonos a ’biztosan tudom’mal, a hallomásból szerzett bizonyosság a ’lehetséges’-sel és a kikövetkeztetett bizonyosság a ’valószínűleg’-gel. A nyilvánvaló kapcsolat ellenére azonban két különböző modális rendszerrel van dolgunk. Az egyik a ’lehetséges’ és a ’szükségszerű’ fogalmain alapul, a másik a bizonyosság különböző fokain. A nyelvek különbözhetnek egymástól aszerint, hogy melyik rendszer jelenik meg bennük. Az angol, úgy tűnik, egyértelműen a lehetséges/szükségszerű fogalmaira épülő rendszert használja, a németben, mint láttuk, mindkét rendszer elemei tetten érhetők (ugyanez vonatkozik a grúzra és a törökre is), a kasaja és a tujuka csak az evidencián alapuló modális rendszert ismeri. A lehetséges/szükségszerű fogalmaira épülő modális rendszert jól ismerjük, ez a rendszer (a szubjektív modalitás kivételével) a klasszikus logikai rendszerekkel jól kezelhető. Az evidencia különböző fokain alapuló rendszer egyelőre nem kezelhető formális eszközökkel. 319

11 A MODALITÁS

11.6. A mondat modális alapértékei A modalitáshoz szokták sorolni a mondatfajtákat meghatározó beszélői attitűdöket is. A kijelentő mondatnak jelöletlen a modális értéke, más szóval a kijelentő mondat modális értéke 0. A kijelentő mondat beszélői attitűdjét az ’a beszélő igaznak tartja p-t’ parafrázissal írhatjuk körül. A kérdő mondatok esetében az alapvető attitűd így fogalmazható meg: ’a beszélő szeretné tudni, hogy melyik p kijelentés igaz’. Tartalmilag ez az attitűd tovább pontosítható aszerint, hogy eldöntendő vagy kiegészítendő kérdésekről van-e szó. Eldöntendő kérdések esetében a beszélő azt szeretné tudni, hogy a két lehetséges tényállás közül melyik áll fenn, kiegészítendő kérdések esetében meg azt, hogy a kérdésében szereplő változó az adott beszédhelyzetben mivel töltendő be. A felszólító mondatok esetében a beszélő a hallgatótól egy tényállás létrehozását várja el. Az alapattitűd az ’a beszélő elvárja a hallgatótól, hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy p igaz legyen’ parafrázissal írható körül. Ha a kijelentő mondat modális alapértékét DEK(LARATÍV)-val, a kérdő mondatét INTER(ROGATÍV)-val, a felszólító mondatét IMP(ERATÍV)val, a szóban forgó tényállást megfogalmazó kijelentést pedig p-vel jelöljük, akkor a három 27 mondatfajtát sematikusan így ábrázolhatjuk: (84) a. DEK(p) b. INTER(p) c. IMP(p) Mielőtt az óhajtó és felkiáltó mondatok problémájára térnénk rá, néhány elvi kérdést kell tisztáznunk. Nyilvánvaló, hogy minden mondatnak csak egy modális alapértéke lehet, tehát a DEK, INTER, IMP modális operátorok nem kombinálhatók. A modális alapértéket másra vissza nem vezethető alapelemnek kell tekintenünk; más szóval, ha egy vélt modális alapérték visszavezethető valamilyen más alapértékre, akkor az nem tekinthető modális alapértéknek. Kézenfekvőnek tűnik az a feltevés is, hogy minden mondatnak van modális alapértéke. Végül a modális alapérték nem lehet alulspecifikált, az alapérték tartalmának egyértelműnek kell lennie. A fent jellemzett modális alapértékek mind egyértelműek: ’a beszélő igaznak tartja p-t’, ’a beszélő szeretné tudni, hogy a lehetséges p-k közül melyik igaz’, és ’a beszélő elvárja a hallgatótól, hogy tegyen valamit annak érdekében, hogy p igaz legyen’. Térjünk ezek után vissza az óhajtó mondat és a felkiáltó mondat problémájára. Az óhajtó mondat és a felszólító mondat közös tulajdonsága, hogy mindkét mondat egy létrehozandó tényállásra vonatkozik. Az óhajtó mondat azonban beszélőorientált (a beszélő a kívánságát juttatja kifejezésre, nem vár el semmit 27

Ez az ábrázolás Charles Bally modalitás-fogalmára vezethető vissza, de rokon a generatív szemantika elképzelésével is, ahol a mélyszerkezetben a mondatfajtát jelölő ’prefixum’ szerepel. A mondatfajta és a modalitás összefüggéseiről l. még Kiefer (1991)-et.

320

11 A MODALITÁS a hallgatótól), a felszólító mondat ezzel szemben hallgatóorientált (a beszélő a hallgatótól várja el a tényállás létrehozását). A közös elem ellenére az óhajtó mondat ezért feltételezhetően külön modális alapértékkel rendelkezik, amelyet OPT(TATIVUS)-szal jelölünk: (85) OPT(p) A felkiáltó mondat jellemzése nem ennyire egyértelmű. A (86) mondathoz többféle érzelmi viszonyulás kapcsolódhat: (86) Itt a rendőrség! A beszédhelyzettől függően a (86) megnyilatkozás örömet, félelmet, meglepetést, figyelmeztetést stb. fejezhet ki. A felkiáltó mondatban megjelenő beszélői attitűd tehát nem adható meg egyértelműen. Feltevéseink alapján tehát arra kell következtetnünk, hogy a felkiáltó mondatnak nincs külön modális alapértéke. A további érvelés érdekében tegyük azonban fel, hogy a szóban forgó beszélői attitűd EMOT(ÍV). A felkiáltó mondat beszélői attitűdje ennek alapján így fogalmazható meg: ’a beszélő a p tényálláshoz az EMOT attitűddel viszonyul’. Az EMOT alulspecifikáltságán kívül további problémát jelent, hogy a felkiáltó mondat a beszélő viszonyát jelzi egy igaznak tartott tényálláshoz. Ez azonban azt jelenti, hogy a felkiáltó mondat tartalmazza a kijelentő mondat modális alapértékét (’a beszélő igaznak tartja p-t’), vagyis a felkiáltó mondat szerkezete: (87) EMOT(DEK(p)) A (87) viszont azt jelenti, hogy a felkiáltó mondat modális alapértéke visszavezethető a kijelentő mondat modális alapértékére, ami ellentmond feltevésünknek. A (87)-tel tehát két baj is van: az EMOT alulspecifikált, a DEK pedig a kijelentő mondat modális alapértéke. Ebből most már minden kétséget kizáróan az következik, hogy a felkiáltó mondatnak nincs külön modális alapértéke. A felkiáltó mondat lényegében érzelemmel színezett kijelentő mondat. A mondatfajta meghatározása természetesen szintaktikai (és nem szemantikai) kritériumokon kell, hogy alapuljon. A szintaktikai kritériumok közé tartozik az ige módjele, a szórend, a hanglejtés, különleges szócskák (pl. kérdőszó) használata, a módosítószókkal való kombinálhatóság. Ezeknek a kritériumoknak a felhasználásával az említetteken kívül még további mondatfajták azonosíthatók. Mivel azonban ebben az esetben szintaktikai problémáról van szó, nem bocsátkozunk a részletekbe. Térjünk még egyszer vissza a modalitás (39) alatti meghatározásának és a modális alapértékek viszonyának kérdésére. Vajon modális kategória-e a modális alapérték, tehát lefedhető-e a (39) meghatározással? A kijelentő mondattal nincs gondunk, hiszen azt mondtuk róla, hogy modális alapértéke 0, jelöletlen. A kérdő mondat modális alapértéke így is megfogalmazható: ’a beszélő szeretné tudni, hogy a világ lehetséges állapotai közül melyik áll fenn.’ A felszólító mondat esetében a 321

11 A MODALITÁS felszólítás révén válik vagy válhat ténnyé az, ami a felszólítás elhangzásakor még nem az. Az Írja meg Pisti a levelet! mondat esetében a ’Pisti megírja a levelet’ egy lehetséges tényállás. Az a világ, amelyben ez a tényállás fennáll, az aktuális világtól különböző, de lehetséges világ. A felszólító mondatok ily módon a világ egy lehetséges állapotának létrehozására irányulnak. Az óhajtó mondat, mint láttuk, csak abban különbözik a felszólító mondattól, hogy az óhajtott tényállás létrehozását a beszélő nem a hallgatótól várja. Mondhatjuk tehát, hogy az óhajtó mondat modális alapértéke: ’a beszélő egy lehetséges állapot fennállást óhajtja’. Ilyen értelemben a modális alapértékek is a (39) meghatározás értelmében vett modális kategóriák.

11.7. Összefoglalás A modalitás tipikusan olyan terület, amelyet a nyelvészek és a logikusok többnyire egymástól függetlenül kutattak. Kialakult a kutatásnak egy nyelvészeti és egy logikai hagyománya. A logikai hagyomány a különböző modális logikai rendszereket a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ fogalmaira építette fel. Történetileg a logikát eleinte csak az aletikus modalitás érdekelte, tehát a logikai formájuk alapján szükségszerűen igaz kijelentések (a tautológiák és az analitikus kijelentések). Ez a modalitás a nyelvtudományban nem játszik szerepet. A logikai modalitás akkor vált a nyelvtudomány számára relevánssá, amikor az aletikus modalitás helyett az episztemikus és a deontikus modalitás kutatása került a középpontba. Az episztemikus modalitás esetében a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ az ismereteinkkel függ össze: szükségszerűen igaz egy kijelentés akkor, ha annak igazsága logikailag következik ismereteinkből, és lehetségesen igaz, ha ismereteink alapján a kijelentés által leírt tényállás igazsága nincsen kizárva. Az episztemikus modalitás nyelvészeti relevanciája elsősorban abból adódik, hogy a modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek túlnyomó többsége episztemikus modalitást fejez ki. Az episztemikus modalitás mellett a deontikus modalitás is fontos szerepet játszik a természetes nyelvben. A deontikus modalitás esetében a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ törvényekkel, szabályokkal, normákkal, az alá-fölérendeltségből következő elvárásokkal függ össze. A deontikus logikában ezért nem a ’szükségszerű’ és a ’lehetséges’ az alapoperátorok, hanem a ’kötelező’ (obligatio) és a ’megengedett’ (permissio). Láttuk azonban, hogy a modalitás egységes kezelése miatt, valamint a szemantika és pragmatika szétválasztásából következőleg is, a deontikus logikában is érdemes a ’szükségszerű’ és ’lehetséges’ operátorokból kiindulni. Deontikusan szükségszerű az, ami a törvényekből, szabályokból, elvárásokból következik, és deontikusan lehetséges mindaz, amit a törvények, szabályok, elvárások lehetővé tesznek. A ’kötelező’ és a ’megengedett’ ebben a rendszerben pragmatikai fogalmakká válnak, és a deontikus beszédaktusokkal függnek össze (parancs, tiltás, felmentés, engedélyadás stb.). Az episztemikus és deontikus modalitáson kívül további modalitás-fogalmak is definiálhatók (diszpozicionális, cirkumsztanciális, buletikus). A különféle modalitásfajták egységesen kezelhetők, ha feltesszük, hogy minden modalitás esetében van egy 322

11 A MODALITÁS BH beszédháttér, beszélhetünk tehát episztemikus, deontikus, diszpozicionális, cirkumsztanciális és buletikus beszédháttérről, de még ezeken belül is különbséget tehetünk, más szóval például többféle deontikus beszédhátteret tételezhetünk fel: az APEH előírásai, a KRESZ szabályai, a tanár-diák viszony, a szülőgyermek viszony mind egy-egy deontikus beszédhátteret definiálnak. Egy p kijelentés szükségszerű, ha következik a beszédháttérből, egy p kijelentés lehetséges, ha kompatibilis a beszédháttérrel. Különbség van azonban az episztemikus és a többi modalitásfajta között: az episztemikus modalitás esetében a következményreláció logikai implikáció, a többi modalitás esetében viszont mindennapi következtetésről van szó. A nyelvészetben a modalitást leginkább a beszélői attitűd fogalmával szokták kapcsolatba hozni. Más szóval a modalitás a beszélő értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulása a mondanivalójához. Ez a meghatározás azonban túlságosan laza, ezért pontosításra szorul. Ennek legegyszerűbb módja, ha a nyelvészeti modalitásfogalmat valamilyen módon kapcsolatba hozzuk a logikaival. Ha az értelmi, érzelmi vagy akarati viszonyulást szó szerint vesszük, akkor a modalitás parttalanná (és kezelhetetlenné) válik. Nem véletlen, hogy többen megkísérelték a modalitás fogalmát egy szóosztály jelentésével (többnyire a modális segédigék jelentésével) azonosítani. Ez az eljárás azonban több szempontból hibás. Egyrészt még a modális segédigék osztálya sem határozható meg tisztán formális (értsd: szintaktikai, morfológiai) eszközökkel, másrészt a modalitás így szükségszerűen nyelvspecifikus fogalommá válna. A nyelvészetben hagyományosan a modalitás kifejezőeszközeinek tekintett elemek többsége lefedhető a következő modalitásfogalommal: A modalitás a világ egy lehetséges állapotát fejezi ki. Ez a fogalom a logikai modalitásfogalommal is kompatibilis. A modalitás nyelvi kifejezőeszközeihez tartoznak a modális módosítószók, módosító határozószók és módosító mondatrészletek; a modális igék és modális segédigék, a -hat/-het toldalék, a mondat modális alapértékét jelző igék és az evidencia forrását jelző nyelvi elemek. A természetes nyelvekben kétféle modális rendszert találunk: az egyik a ’szükségszerű’ és ’lehetséges’ fogalmaira épül, a másik a bizonyosság különböző fokait használja fel a modalitás kifejezésére. A nyelvek különbözhetnek egymástól abban, hogy melyik rendszert használják kizárólagosan vagy részesítik előnyben. A modalitás lehet a valóságábrázoló mondat része, ebben az esetben objektív modalitásról beszélünk. A szubjektív modalitás esetében a modalitás nem része a kijelentésnek, funkciója nem valóságábrázoló. Az objektív modalitást tartalmazó mondat tagadható, kérdő mondattá alakítható, koordinálható, az ilyen mondat előfordulhat következtetés premisszájaként. A szubjektív modalitást tartalmazó mondatokra ez nem áll. A modális logikában csak az objektív modalitás kezelhető. A magyarban a szubjektív és objektív modalitást kifejező mondatok között gyakran formai különbséget is találunk: komplex predikátumok esetében, ha az állítmány nem igei része van fókuszban, a mondat szubjektív modalitást, ha az ige van 323

11 A MODALITÁS fókuszban, akkor a mondat objektív modalitást fejez ki. Az episztemikus modalitás esetében a szubjektív modalitás az objektívnál fontosabb szerepet játszik, az episztemikus modalitás nyelvi kifejezőeszközeinek túlnyomó többsége ugyanis szubjektív modalitást fejez ki.

324

1

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK

12.1. Az előfeltevések fogalma 12.1.1. A logikai előzmények Az előfeltevés fogalmát a nyelvészet a logikából és a nyelvfilozófiából vette át. Az előfeltevés logikai fogalmához a következő meggondolások alapján juthatunk el. Tekintsük a következő mondatot: (1) Anna fia orvos. Ha azt a kijelentést vizsgáljuk, amelynek nyelvi formája (1), és feltesszük azt a kérdést, hogy ez a kijelentés igaz-e, akkor a válasz a következő: az (1) mondatnak megfelelő kijelentés igaz, ha Anna fia azoknak az egyedeknek az osztályába tartozik, amelyekre az orvos predikátum áll. Ha Anna fia nem tartozik ebbe az osztályba, akkor az (1) mondatnak megfelelő kijelentés hamis. Ha azonban az (1) mondatnak megfelelő kijelentés hamis, akkor igaznak kell lennie a (2) mondatnak megfelelő kijelentésnek: (2) Anna fia nem orvos. Ebben az esetben ugyanis Anna fia a komplementer osztályba tartozik, vagyis az egyedeknek abba az osztályába, amelyre a nem orvos predikátum áll. Az (1) és (2) igazságértékének meghatározásából csak arra voltunk figyelemmel, hogy a predikátum érvényes-e az alany által jelölt személyre. Más szóval, az ún. klasszikus logikából indultunk ki, amely a következő két elvre épül: (A) Minden kijelentés vagy igaz, vagy hamis. (B) Ha valamely kijelentés igaz, akkor a tagadása hamis és fordítva; és ha valamely kijelentés tagadása igaz, akkor maga a kijelentés hamis és fordítva; azaz, ha S igaz, akkor S hamis, és fordítva, és ha S igaz, akkor S hamis és fordítva. Az (A)–(B) elvet nevezzük a kizárt harmadik elvének (tertium non datur). Probléma akkor adódik, ha az alanyt képviselő határozott főnévi szerkezetet, illetve az ezzel közvetve kifejezett kijelentéseket is figyelembe vesszük az (1) mondat igazságértékének meghatározásakor. Az (1)-ben szereplő határozott főnévi szerkezet a következő kijelentéseket vonja maga után: (3) a. Van valaki, akit Annának hívnak. b. Annának van fia. 1

Ez a fejezet részben Kiefer (1983b)-n alapul.

325


c. Annának csak egy fia van. Milyen következményekkel jár az (1) igazságértékére, ha (3a,b,c) vagy csak valamelyik a (3)-ban található kijelentések közül hamis? Mi van akkor, ha például Anna nem jelöl létező személyt? Vagy ha Anna ugyan létezik, de Annának nincs fia? Vagy ha Annának több fia van? Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben sem az (1), sem pedig a (2) nem ír le tényállást, azaz egyik kijelentés sem lehet igaz. Ha az (1) vagy a (2) kijelentés igaz, akkor kétségtelenül a (3a,b,c) kijelentéseknek is igazaknak kell lenniük. Ha azonban van olyan eset, hogy sem az (1), sem pedig a (2) kijelentés nem igaz – ez az eset áll elő, mint láttuk, ha a (3a,b,c) kijelentések nem igazak –, akkor ez ellenkezik a fent megfogalmazott (A)–(B) logikai elvekkel. Ennek a logikai problémának a megoldására való törekvés vezetett el az előfeltevés (preszuppozíció) fogalmához. A logikusok általában mind egyetértenek abban, hogy a problémát csak az (A)–(B) elvek módosításával lehet megoldani. Azt ugyanis senki sem vonja kétségbe, hogy a (3a,b,c) nem teljesülése esetén sem az (1), sem pedig a (2) kijelentés nem lehet igaz. Más kérdés viszont, hogy ugyanazt jelenti-e (1) kijelentés hamis volta akkor, ha Anna fia nem orvos, és akkor, ha a (3a,b,c) nem teljesül. Ha úgy véljük, hogy a kettő között nincs lényeges különbség, akkor az (1) mondat logikai ábrázolásában az ezzel a mondattal összekapcsolható kijelentések mind egyenrangúak. Ezek a kijelentések tehát a következő konkjunkcióval adhatók meg: (4) (Van valaki, akit Annának hívnak) & (Annának van fia) & (Annának csak egy fia van) & (Anna fia orvos)∃z

A (4)-nek megfelelő logikai formula így fest: (5) (∃x)ANNA(x)&(∃y)ANNA-FIA(y)&

(∀z)(∀y)(((ANNA-FIA(z)&ANNA-FIA(y))→(z≡y))&ORVOS(y))

Az (5) tagadása (6):

(6) (∀x)(ANNA(x))∨(∀y)(ANNA-FIA(y))∨ ¬(∀z)(∀y)(((ANNA-FIA(z)&ANNA-FIA(y))→(z≡y)) ∨ORVOS(y))

Az (5) akkor és csakis akkor igaz, ha az (5)-ben szereplő mind a négy kijelentés igaz (ez a logikai konjunkció tulajdonságából következik). Az (5) akkor és csakis akkor hamis, ha a (6) bármely kijelentése igaz (elég, ha egy kijelentés igaz, de természetesen előfordulhat, hogy a (6) minden kijelentése igaz). Ennek a felfogásnak megfelelően tehát az (1) kijelentés akkor is hamis, ha a (3a,b,c) valamelyik kijelentése hamis. És mivel az (5) tagadása a (6), az (1) tagadása pedig a (2), abból, hogy az (5) az (1) kijelentésnek szemantikai ábrázolása, következik, 326

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK hogy a (6) a (2) kijelentés szemantikai ábrázolása. Ebből viszont az következik, hogy a (2) kijelentés nemcsak akkor lehet igaz, ha Anna fiá-ra áll, hogy nem orvos, hanem akkor is, ha az Annának nincs fia, Anna nem létezik vagy az Annának több fia van kijelentések érvényesek. Mint ahogy már jeleztük, elegendő, ha ezek közül bármelyik igaz, mert abból már következik, hogy a (6) kijelentés igaz. Az (1) kijelentésnek az (5) képlet formájában történő ábrázolása tehát szükségszerűen azzal a következménnyel jár, hogy a tagadást olyan műveletnek kell tekintenünk, amely vagy többértelműséghez, vagy pedig bizonytalansághoz vezet (l. alább). Továbbra is áll tehát, hogy minden kijelentés vagy igaz, vagy hamis (a fenti (A) elvet tehát sikerült megmenteni). A (B) elv viszont módosításra szorul, hiszen most már az (1) kijelentés hamis voltából nem következik a (2) kijelentés igaz volta: az (1) és a (2) lehet egyidejűleg hamis (tudniillik akkor, ha a (3a,b,c) nem teljesül). Az azonban továbbra is áll, hogy ha az (1) kijelentés igaz, akkor a (2) kijelentés hamis, és hogy 2 ha a (2) kijelentés igaz, akkor az (1) kijelentés hamis. A másik felfogás szerint döntő különbség van a fent említett két eset között, amikor az (1) kijelentés nem igaz. Az (1) kijelentés nem igaz = hamis, ha az Anna fia nem orvos kijelentés igaz, az (1) kijelentés viszont nem lehet sem igaz, sem pedig hamis, ha a (3a,b,c) nem teljesül. A (3a,b,c) alatti kijelentések tehát azokat a feltételeket képviselik, amelyeknek teljesülése szükséges ahhoz, hogy az (1) kijelentésnek igazságértéke lehessen (igaz vagy hamis lehessen). Ezeket a feltételeket szokták előfeltevéseknek (preszuppozícióknak) nevezni. Az előfeltevések egyik lehetséges (és történetileg legelső) meghatározása tehát így hangzik: (7) Azokat a feltételeket, amelyeknek teljesülése szükséges feltétele annak, hogy S-nek igazságértéke lehessen, az S kijelentés előfeltevéseinek 3 nevezzük. A (3a,b,c) teljesülése éppúgy követelmény az (1), mint a (2) kijelentés igaz vagy hamis volta számára. Más szóval, a tagadás nem változtatja meg 2

Ezt a felfogást képviseli Russell (1905, 1957). Híres példája a Franciaország jelenlegi királya kopasz, amely szerinte három kijelentést foglal magában: az első kijelentés az egzisztenciára, a második az unicitásra vonatkozik, a harmadik pedig a kopasz predikátumot foglalja magában. Az előbbi mondat tehát valójában a következőt jelenti: Franciaországnak van királya, és Franciaországnak csak egyetlen egy királya van, és Franciaország királya kopasz. A konjunkcióra vonatkozó logikai törvény értelmében ez a három kijelentésből álló komplex kijelentés több különböző esetben lehet hamis: például akkor (a) ha nincs Franciaországnak királya, (b) ha több királya van, vagy (c) ha a francia király nem kopasz. De az is lehet, hogy Franciaországnak több királya van és egyik sem kopasz. Russell tehát egyértelműen elutasítja az előfeltevésekkel történő elemzéseket. 3 Ez Frege (1966) álláspontja. Frege többek között a Kepler nyomorúságban halt meg kijelentést elemzi. Szerinte, ha ezt a kijelentést állítjuk, akkor feltesszük, hogy a Kepler tulajdonnévnek van referenciája. Ez a feltevés azonban nem képezi részét a kijelentés tulajdonképpeni jelentésének. Ha ez nem így lenne, akkor az előbbi kijelentés tagadása nem (a), hanem (b) lenne: (a) Kepler nem halt meg nyomorúságban, (b) Kepler nem halt meg nyomorúságban, vagy a Kepler tulajdonnévnek nincs referenciája. Valójában azonban a tagadás nem érinti a referenciára vonatkozó egzisztenciális előfeltevést, tehát mind a Kepler nyomorúságban halt meg, mind pedig a Kepler nem halt meg nyomorúságban kijelentésben a Kepler tulajdonnév egy egzisztenciális előfeltevést hív elő. Frege tehát a preszuppozíciós elemzés mellett tör lándzsát.

327

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK ezeket a feltételeket. Ez a megfigyelés vezet el az előfeltevések következő meghatározásához: (8) a. S′ előfeltevése S-nek, ha b. S-ből következik S′ és c. ¬S-ből következik S′. Ez a meghatározás azonban a logika szempontjából sok problémát vet fel, amelyek közül a legfontosabbakra az alábbiakban még visszatérünk. A logika válasza tehát az (1)–(2) kijelentések igazságértékével kapcsolatos problémákra lényegében kétféle. Az egyik megoldás csak kijelentésekkel operál, a másik viszont bevezeti az előfeltevések fogalmát. A logika feladata, hogy a kijelentések igazságfeltételeit explicitté tegye, hogy azokat pontosan megfogalmazza. Ebben a törekvésében nem kell figyelemmel lennie olyan jelentésmozzanatokra, amelyek az igazságfeltételeket nem érintik. Két különböző megoldás közötti választásnál sem kell intuitív felismerésekre támaszkodnia. Így tehát, mivel az (5) egyik lehetséges explicit megfogalmazása az (1) kijelentés jelentésének (igazságfeltételeinek), a logikus akkor is választhatja az (5) ábrázolást, ha intuitíve úgy érzi, hogy a határozott főnévi szerkezetekhez kapcsolódó kijelentések funkciója más, mint a mondat predikátumával megfogalmazott kijelentésé. Döntő logikai érv egyik megoldás mellett sem szól. A nyelvész megközelítésmódja lényegesen más. Igaz, az elméleti igényű nyelvész is arra törekszik, hogy megoldása pontos és a választott elméleti keretbe beilleszthető legyen. A különféle lehetséges megoldások közül azonban azt választja, amely nyelvi intuíciója szerint adekvátabban írja le a nyelv működését és funkcióját. Éppen ezért a nyelvész a fenti megoldások közül a preszuppozíciós megoldást választaná, mégpedig azért, mert, mint látni fogjuk, az előfeltevés fogalma nemcsak a határozott főnévi szerkezetek jelentésének leírásában játszik döntő szerepet, hanem nagyon sok más, a logikában nem vizsgált szerkezet és lexéma szemantikai leírásában is. Ahhoz azonban, hogy az előfeltevések fogalmát a nyelvi leírásban megfelelően fel tudjuk használni, pontosítanunk kell az előfeltevések definícióját. E célból térjünk most vissza a (8) alatti definícióhoz. A (8) alatti definíció pontos értelmezésénél lényegében két probléma merül fel. Az egyik a ’következik’ jelentése, a másik azzal a kérdéssel függ össze, hogy mit jelentsen valamely előfeltevés nem teljesülése. A ’következik’ nem értelmezhető logikai implikációként, mivel a logikai implikációra érvényes a modus tollens, és így egyrészt a (8)-ból az következne, hogy S′ hamis volta esetén S hamis (amiből viszont az következik, hogy ¬S igaz) és hogy S is hamis (amiből az következik, hogy S igaz). Más szóval, ha S′hamis, akkor S is, meg ¬S is egyidejűleg lenne igaz meg hamis. Mivel ez lehetetlen, az S’ előfeltevés sohasem lehetne hamis. Az ilyen kijelentés viszont tautológia, tehát 328

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK ha a ’következik’ a (8)-ban logikai implikációt jelentene, akkor valamely kijelentés előfeltevései közé az összes (végtelen sok) tautológia is hozzátartozna. Más szóval, az (1) előfeltevései nemcsak a (3a,b,c) kijelentések lennének, hanem végtelen sok (9a,b,c)-szerű kijelentés is: (9) a. Ha valaki gazdag, akkor valaki gazdag. b. Öt plusz három az nyolc, vagy öt plusz három nem nyolc. c. Minden ember, aki okos, okos. … … A fentiekből tehát nyilvánvaló, hogy a (8)-ban szereplő ’következik’ nem lehet logikai implikáció. A megoldás ezért csak olyan ’következik’-reláció definiálása lehet, amelyre csak a modus ponens érvényes, a modus tollens viszont nem. Az eddigi megoldások mind ragaszkodtak a bivalencia elvéhez (A). Kétértékű logika helyett azonban elképzelhető háromértékű logika is. A háromértékű logikában a harmadik igazságérték a ’sem nem igaz, sem nem hamis’ vagy a Ø érték. Ezt 4 az értéket akkor kapja a mondatunk, ha valamelyik előfeltevése nem teljesül. A háromértékű logikában az előfeltevés ezek szerint olyan reláció, amely a következőképpen határozható meg: (10) S′ előfeltevése S-nek, ha a. S igaz, akkor S′ is igaz, b. S hamis, akkor S′ igaz, c. S′ hamis, akkor S sem nem igaz, sem nem hamis (vagy Ø). A (10c) miatt erre az előfeltevés-relációra nem áll a modus tollens, tehát az előbb említett nehézségek sem lépnek fel. A háromértékű logikával azonban nincs mindenki kibékülve, ezért két újabb 5 javaslat született. Mindkettő elveti a logikai előfeltevés fogalmát: az egyik szerint a logikai előfeltevés lényegében ugyanaz, mint a logikai implikáció, a másik szerint az előfeltevés fogalmát nem szemantikailag, hanem pragmatikailag kell meghatározni. Vizsgáljuk meg ezeket a javaslatokat kissé részletesebben!

4

A legkidolgozottabb háromértékű logika Blau (1978)-ban található. A (10) alatti definíció sem zárja ki a tautológiákat, de ebben az esetben a tautológiák csak részhalmazát képezik az előfeltevéseknek. A komplementer halmaz a „valódi” előfeltevéseket tartalmazza. A tautológiák kizárása érdekében külön kikötést kell megfogalmaznunk a (10) mellé. 5

329


12.1.2. A logikai implikáció A logikai implikáció így definiálható: ha S1 igaz, akkor S2-nek is igaznak kell lennie. Más szóval, nem lehetséges, hogy S1 igaz és S2 hamis legyen. Ha S2 hamis, akkor S1-nek is hamisnak kell lennie (modus tollens), ha S1 hamis, akkor ebből S2 re vonatkozólag semmi sem következik, S2 lehet igaz is, meg hamis is. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy S2 igaz volta szükséges, de nem elégséges feltétele S1 igaz voltának, és S1 igaz volta elégséges, de nem szükséges feltétele S2 igaz voltának. A fent definiált implikációt erős implikációnak szokták nevezni, amely szemben áll a gyenge implikációval, amelynél a modus tollens nem érvényes, tehát abból, hogy S2 hamis, S1-re vonatkozólag semmi sem következik. Mindkét esetben az implikáció a kijelentések jelentéséből adódik (tehát nem például tisztán formai okokból). Mielőtt rátérnénk annak megvizsgálására, hogy alkalmas-e az erős vagy a gyenge implikáció az előfeltevések megfogalmazására, említsünk néhány példát mindkét implikációfajtára (l. még az 1. fejezet 1.3. pontját). Erős implikációt találunk a következő kijelentéspárok tagjai között: (11) a. Péter meggazdagodott. b. Péter gazdag. (12) a. Anna elutazott Budapestről. b. Anna nincs Budapesten. Könnyű belátni ugyanis, hogy mind a (11a) → (11b), mind pedig a (11b) → (11a) implikáció érvényes. Ugyanezek az implikációs viszonyok érvényesek a (12a,b) esetében is. Gyenge implikációval van dolgunk a következő esetekben: (13) a. Péternek sikerült megoldania a feladatot. b. Péter megoldotta a feladatot. (14) a. Annának nem jutott eszébe, hogy bezárja a kaput. b. Anna nem zárta be a kaput. Itt is érvényesek a következő implikációk: (13a) → (13b) és (14a) → (14b). Ugyanakkor azonban nem állnak fenn a következő implikációs viszonyok: (13b) → (13a) és (14b) → (14a). Abból, hogy Péter nem oldotta meg a feladatot, azért nem következik, hogy Péternek nem sikerült megoldania a feladatot, mert az utóbbi mondat csak akkor igaz, ha Péter próbálkozott a feladat megoldásával. Hasonlóképpen abból, hogy Anna bezárta a kaput, nem következik, hogy Annának eszébe jutott, hogy bezárja a kaput. Lehet ugyanis, hogy önkéntelenül tette, anélkül, hogy gondolt volna rá. 330

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK Térjünk most vissza az előfeltevések és az implikációk kapcsolatának kérdésére! Ahhoz, hogy az előfeltevések erős implikációként legyenek értelmezhetők, azt kell megmutatnunk, hogy korábbi feltételezésünkkel szemben (amely a (8) alatti definícióhoz vezetett el bennünket) az előfeltevések tagadhatók. Pontosabban: Ha minden vélt S′ előfeltevésről ki tudjuk mutatni, hogy bár S implikálja S′t, de ¬S nem implikálja szükségszerűen S′-t, akkor az S és S′ közötti viszony erős implikációként értelmezhető. Más szóval, az, hogy az előfeltevések erős implikációként értelmezhetők-e, a következő kijelentések megítélésétől függ. (15) a. Anna fia orvos. b. Annának van fia. (16) Anna fia nem orvos, mert Annának nincs is fia. A (15a)-ból következik a (15b). A (15a) tagadásából, az Anna fia nem orvos kijelentésből viszont csak akkor következhet a (15b), ha a (16) kijelentés nem elfogadható. Ha ugyanis az utóbbi kijelentés nem elfogadható, az csak abból adódhat, hogy a kijelentés ellentmondást tartalmaz. Íme még néhány példa: (17) a. Franciaország jelenlegi királya meglátogatta a kiállítást. b. Franciaországnak jelenleg van királya. (18) Franciaország jelenlegi királya nem látogatta meg a kiállítást, mivel Franciaországnak jelenleg nincs királya. (19) a. Péter tudta, hogy Anna elment. b. Anna elment. (20) Péter nem tudta, hogy Anna elment, mert Anna nem ment el. (21) a. Péter abbahagyta a tanulást. b. Péter valamikor tanult. (22) Péter nem hagyta abba a tanulást, mert soha nem is tanult. A (16), (18), (20) és (22) kijelentések egy megelőző megnyilatkozást tételeznek fel, azt tagadják, azonban még megfelelő kontextus esetében sem tökéletesek, helyettük inkább az alábbiakat használnánk: (23) Anna fia nem lehet orvos, hiszen Annának nincs is fia. (24) Franciaország jelenlegi királya nem látogathatta meg a kiállítást, hiszen Franciaországnak nincs jelenleg királya. (25) Péter nem tudhatta, hogy Anna elment, hiszen Anna nem ment el. (26) Péter nem hagyhatta abba a tanulást, hiszen soha nem is tanult.

331

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK Ezek a mondatok azonban a (16), (18), (20) és (22) mondatokéitól különböző kijelentéseket fogalmaznak meg. Tegyük azonban fel, hogy a (16), (18), (20) és (22) mondatok jól formáltak. Ebben az esetben is meg kell tudnunk magyarázni azt a körülményt, hogy ezekben a mondatokban, illetőleg a nekik megfelelő kijelentésekben a tagadásnak sajátos szerepe van. Ez vezet el bennünket a külső és belső tagadás problémájához.

6

12.1.3. A külső és belső tagadás

A belső vagy deskriptív tagadás a logikai tagadásnak feleltethető meg: ha p igaz, akkor p nem igaz, és ha p hamis, akkor p igaz. A külső tagadást már nem ilyen könnyű jellemezni. Ha a külső tagadást is logikai eszközökkel definiálnánk, akkor a (27) kijelentés logikailag kétértelmű lenne. (27) Péter nem ment el. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a (28) kijelentés is jelentheti a (27) külső tagadását, akkor a (27) tagadásaként elhangzott (28) kijelentés logikai szerkezete (29a) vagy (29b) (a „¬” a belső, a „∼” a külső tagadás jele): (28) Péter elment.

(29) a. ∼ (¬Péter elment)

b. ¬( ∼ Péter elment)

A (28) kijelentés ismét tagadható külső tagadással és így tovább. Így valójában minden kijelentés a tagadás szempontjából potenciálisan végtelen többértelműséget eredményezne, ami nyilvánvalóan abszurd következmény. A belső és külső tagadás közötti különbség megértésekor e két tagadás funkciójából kell kiindulnunk, amivel persze a pragmatika irányába mozdulunk el. A külső tagadásnál mindig egy megelőző megnyilatkozást tagadunk. Ebben az esetben a megnyilatkozás bármely részét kétségbe vonhatjuk: az állító részt éppúgy, mint a feltételezett részeket. A külső tagadást tartalmazó mondat sohasem áll meg egymagában: minden előzmény nélkül nem mondhatjuk azt, hogy Nem igaz, hogy Péter tudja, hogy Anna elment vagy Péter nem tudhatja azt, hogy Anna elment, mivel Anna nem ment el. A belső tagadásnál ezzel szemben nem polemizálunk, hanem megállapítunk, leírunk: Nem süt a nap; Péter nem éhes. Habár ez a két funkció pontosan elkülönül egymástól, a nyelvi megvalósítás nem teszi mindig világossá, hogy melyik tagadásról van szó. Ez csak megfelelő kontextus alapján dönthető el. Azt mondhatjuk tehát, hogy szemantikailag csak egy tagadás van, s ez megfelel a belső tagadásnak. A belső és külső tagadás közti különbség nem szemantikai, hanem pragmatikai jellegű. 6

L. Kempson (1975:95–98)-at.

332

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A külső tagadástól pragmatikailag különbözik az előfeltevések felfüggesztése. A beszélő egy már korábban bevezetett előfeltevést felfüggeszthet, például Péter gyermekei biztosan okosak, ha egyáltalán vannak gyermekei mondatban a beszélő először feltételezi (preszupponálja), hogy Péternek vannak gyermekei, utána azonban a ha egyáltalán vannak gyermekei mellékmondattal kétségbe vonja ezt az előfeltevést, s ezzel az érvénytelenné válik. A külső tagadás a fentiek értelmében nem használható fel érvként az előfeltevéseknek erős implikációként való értelmezése mellett, mivel az semmiképpen sem tekinthető a kijelentések szokott értelemben vett tagadásának. Az implikációs elemzéssel azonban egyéb bajok is vannak. A hisz, vél, gondol predikátumok esetében a beágyazott mondat előfeltevései eltűnhetnek: Éva azt hiszi, hogy fia Londonban tanul mondatnak nem előfeltevése, hogy Évának van fia, annak ellenére, hogy a beágyazott mondatnak ez előfeltevése. Ezt abból láthatjuk, hogy az Évának van fia nem következhet a Éva azt hiszi, hogy van fia, és azt hiszi, hogy fia Londonban tanul konjunkcióból, amelynek egyik tagja a kiinduló mondat. Ugyanakkor azonban az Éva azt hiszi, hogy fia Londonban tanul mondat esetében általában (ha nem szól ellene semmi) mégiscsak feltételezzük, hogy az Évának van fia igaz kijelentés. Más szóval, ez utóbbi default-feltételezésként jelenik meg. A default-feltételezések „csökkentett értékű” előfeltevések. Az előfeltevések tehát az implikációktól abban is különböznek, hogy bizonyos kontextusban defaultfeltételezésként jelennek meg. Az implikációs elemzés ezekről nem tud számot 7 adni. További gondot okoz az a körülmény, hogy az implikációs elemzést egzisztenciális előfeltevések magyarázatára használták, ahol az implikációk viszonylag egyszerűen fogalmazhatók meg. Más típusú előfeltevések esetében azonban az implikációs elemzéshez hiányzik a megfelelő logikai háttér.

12.1.4. Az előfeltevés fogalmának meghatározása Láttuk, hogy a belső tagadás az előfeltevéseket érintetlenül hagyja. Ez azonban nemcsak a tagadásra vonatkozik, hanem néhány más nyelvi műveletre is. Így például a (3a,b,c) nemcsak az (1) és a (2) előfeltevéseit tartalmazza, hanem a (30a) és (30b) mondatoknak is ugyanezek az előfeltevései: (30) a. Anna fia orvos? b. Legyen Anna fia orvos! És ez mindig igaz: a kérdő és felszólító mondatok ugyanazokat az előfeltevéseket tartalmazzák, mint a nekik megfelelő kijelentő mondatok. Más szóval, az előfeltevések nemcsak a tagadással szemben invariánsak, hanem a kijelentő mondatnak kérdő vagy felszólító mondattá történő átalakításával szemben is. 7

A default-feltételezésekre vonatkozóan l. Seuren (1991)-et.

333

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A (30a) és (30b) nem kijelentések, de akkor az (1)-et is mondatként – és nem kijelentésként – kell kezelnünk. Ezzel viszont elhagyjuk a logika területét, mégsem mondhatjuk, hogy az előfeltevések problémáját pragmatikai problémának tekintjük, mégpedig az alábbiakban részletezendő okok miatt. Előfeltevése csak mondatoknak lehet, egy szó vagy egy szószerkezet önmagában sohasem járhat előfeltevéssel. Egy mondat azonban csak akkor járhat előfeltevéssel, ha benne olyan szó vagy szószerkezet szerepel, amely előfeltevést idéz elő. Azokat a szószerkezeteket és lexémákat, amelyek a mondatokban előidézik az előfeltevéseket, preszuppozíciós szerkezeteknek (PSZ) nevezzük. Preszuppozíciós szerkezet lehet szintaktikai szerkezet (mint például a határozott főnévi szerkezet) vagy lexéma (például a faktív igék esetében). 8

Eddig tehát két empirikus hipotézishez jutottunk:

(31) Valamely S mondat bármely S′ előfeltevése az S mondatban szereplő valamely PSZ preszuppozíciós szerkezethez kapcsolódik; S′-t PSZ idézi elő (indukálja). Valahányszor a PSZ előfordul S-ben, S′ is megjelenik. (32) Valamely S mondat előfeltevései invariánsak a tagadással, a mondatnak kérdő mondattá (eldöntendő kérdéssé), ill. felszólító mondattá történő átalakításával szemben. Az, hogy valamely PSZ valóban jár-e előfeltevéssel, a PSZ-nek a mondaton belül elfoglalt szintaktikai helyzetétől függhet, főnévi szerkezet esetén például attól, hogy ez a főnévi szerkezet alanya, tárgya vagy határozója-e a mondatnak. De a PSZ előfeltevései nem függnek attól, hogy kijelentő (állító vagy tagadó), kérdő vagy felszólító mondatról van-e szó. Ez következik a (32) hipotézisből. Plauzibilisnek látszik a következő hipotézis is: (33) Nincs olyan PSZ, amely csak tagadó vagy csak eldöntendő kérdést tartalmazó kérdő vagy csak felszólító mondatban fordulhat elő, de kijelentő mondatban nem. E hipotézis egyik következménye, hogy ha a PSZ preszuppozíciós szerkezet, akkor van olyan kijelentő mondat, amelyben a PSZ előfeltevéssel jár. Egy nyelv preszuppozíciós szerkezeteinek számbavételéhez tehát elegendő kijelentő mondatokat vizsgálni. Ahhoz, hogy a tagadást olyan esetekben is alkalmazhassuk kritériumként, amikor a mondat valamilyen oknál fogva nem tagadható, a következő hipotézisre van szükségünk: (34) Bármely PSZ tulajdonságai megvizsgálhatók olyan S kijelentő mondatban, amely (belső) tagadással tagadható. Tehát például a (35a) mondat helyett a (35b), a (36a) mondat helyett a (36b) mondatban vizsgálhatjuk az előfeltevéseket. 8

Figyeljük meg, hogy egyikben sem fordulnak elő logikai fogalmak.

334


(35) a. Péter sajnos ismét dolgozik. b. Péter ismét dolgozik. (36) a. Anna fia valószínűleg már hazajött. b. Anna fia már hazajött. A (35a) és (36a) mondatok nem tagadhatók, a tagadás tehát nem alkalmazható tesztként. A (35b) mondatot úgy kaptuk a (35a) mondatból, hogy elhagytuk az utóbbiban a tagadást akadályozó sajnos modális elemet. Ugyanezt tettük (36a,b) esetében is. Az összetett mondatok előfeltevéseinek megállapítása külön problémákat vet fel. Minden kétséget kizáróan érvényes azonban a következő hipotézis: (37) Valamely S összetett mondatnak nem lehet olyan S′ előfeltevése, amely nem előfeltevése az S valamelyik S i tagmondatának, ha Si-t különálló mondatként (tehát nem S tagmondataként) vizsgáljuk. (37) következménye, hogy az összetett mondatoknak nem lehetnek sajátos preszuppozíciós szerkezetei. Összetett mondatok esetében új előfeltevés nem jöhet létre, a (37) hipotézis viszont nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy az összetett mondatban az egyszerű mondat előfeltevései megváltozzanak, esetleg meg is szűnjenek. Ezek után az előfeltevés fogalmát így definiálhatjuk: (38) Legyen S egy tetszőleges (egyszerű) mondat, amely egy PSZ preszuppozíciós szerkezetet tartalmaz. PSZ kapcsolódjék egy S ′előfeltevéshez. Definíció: S′ akkor és csakis akkor előfeltevése S-nek, ha – függetlenül attól, hogy S igaz-e vagy hamis – nem lehetséges, hogy S′ ne legyen igaz. A (38) definíció lefedi mindazok a jelenségeket, amelyeket előfeltevésnek szeretnénk tekinteni. Ugyanakkor a formális logika (vagy akár általánosabban: a modellelméleti szemantika) szempontjából természetesen nem oldja meg az előfeltevések problémáját. Az előfeltevés (38) szerint egy új szemantikai reláció, amely a logikából ismert relációk egyikére sem vezethető vissza. A (38) definíció logikai szempontból azonban számos problémát vet fel: nem tudjuk pontosan, hogy milyen szemantikai relációról is van szó, nem ismerjük annak tulajdonságait, nem tudhatjuk, hogy mi történik abban az esetben, ha egy előfeltevés nem teljesül. A logikai problémák kikerülhetők, ha az előfeltevés 9 definícióját a szövegkoherencia fogalmával kapcsoljuk össze. A p → q implikáció 9

L. Seuren (1991)-et és van der Sandt (1987)-et.

335

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK empirikus szempontból érvényes, ha (a) a’ q, de p’, és (b) a ’lehetséges, hogy q, de p’ ellentmondásos kijelentések. Például: (39) a. Péter rózsát vett. b. Péter virágot vett. c. *Péter nem virágot, hanem rózsát vett. d. *Péter talán nem vett virágot, de rózsát vett. (40) a. Minden nyelvész okos. b. Vannak nyelvészek. c. *Nincsenek nyelvészek, de minden nyelvész okos. d. *Talán nincsenek nyelvészek, de minden nyelvész okos. A (39a,b) között közönséges implikációs viszony áll fenn, a (40a,b) pedig a preszuppozíciós viszonyt példázza. Az alábbi példákban ezzel szemben nem találunk implikációs viszonyt: (41) a. Péter nem vett rózsát. b. Péter virágot vett. c. Péter nem vett virágot, még rózsát sem. d. Péter talán egyáltalán nem vett virágot, de semmi esetre sem vett rózsát. (42) a. Azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába. b. Valaki betört a lakásába. c. Senki sem tört be a lakásába, de ő azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába. d. Talán senki sem tört be a lakásába, de ő azt hiszi, hogy az egyik munkás betört a lakásába. Könnyű belátni, hogy a (41a,b) és a (42a,b) nem érvényes következtetések. A (c) és a (d) tesztek mindegyikére szükség van, mert előfordulhat, hogy a mondat csak a modális operátor jelenlétében ellentmondásos. (A (43a) kijelentésből természetesen nem következik a (43b) kijelentés.) (43) a. A fal fekete. b. A fal fehér. c. *A fal talán nem fehér, hanem fekete. d. A fal nem fehér, hanem fekete.

336

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK Az előfeltevések esetében azonban a modális teszt is elegendő. A (39a,b,c,d) és a (40a,b,c,d) tanúsága szerint a közönséges implikációk és az előfeltevések a két teszt alapján azonban általában nem választhatók szét. Egy a szövegkoherencián alapuló további kritérium felhasználásával azonban adekvát eredményhez jutunk. (44) a. Jancsi korábban dohányzott, de aztán abbahagyta a dohányzást. b. Anna csúnya, de Éva csúnyább Annánál. c. Karcsi elutazott, és Béla tudta, hogy elutazott. Az első tagmondat minden esetben a második tagmondat előfeltevése. A (44a,b,c) természetesen hangzó, koherens szövegek. Általában is igaz, hogy a preszuppozíciót megfogalmazó mondat és az azt előidéző mondat egymásutánja koherens szöveget eredményez. Ez nem áll fenn közönséges implikációk esetében: (45) a.

??

b.

??

Péter virágot vett, és rózsát vett. Valaki betört a lakásába, és az egyik munkás betört a lakásába.

Az előfeltevések empirikus meghatározásához tehát adekvát tesztet nyújt az implikáció és a szövegkoherencia. A (38) definíció helyett ezért az előfeltevések meghatározásához a (46) definíció is felhasználható. (46) A q kijelentés előfeltevése a p kijelentésnek, ha a p és q kijelentések között olyan következményreláció áll fenn, amelyre érvényes, hogy a. p → q, és M q → p, ahol M a modális operátor jele, és b. q és p egymásutánja jól formált, koherens szöveg. A (46) definíció azonban csak kijelentő mondatok esetében használható. A (34) hipotézis alapján ez azonban nem korlátozza a preszuppozíciók vizsgálatát. A (46) definíció előnye, hogy nem rendelkezik a (38) definíciónak a logika szempontjából kellemetlen következményeivel (háromértékű logika feltételezése, kétféle logikai tagadás szükségessége, egy új logikai következményreláció, a preszuppozíció bevezetése).

12.1.5. A pragmatikai előfeltevés-fogalom Az előfeltevés fogalma a pragmatika oldaláról is megközelíthető. Pragmatikai szempontból az előfeltevés nem kijelentések közötti reláció, tehát nem a kijelentés jár előfeltevéssel, az előfeltevések forrása a beszélő, aki a megnyilatkozásában jelen lévő előfeltevéseket, ill. az azokban megfogalmazott kijelentéseket adottnak 10 tekinti. Az előfeltevések nem képezik az állítás részét. A (47a) és a (47b) logikailag implikálja a (47c)-t. 10

A pragmatikai előfeltevés-fogalmat Stalnaker (1972: 387) definiálta először: „A speaker presupposes that P at a given moment in a conversation just in case he is disposed to act, in his linguistic behavior, as

337


(47) a. Még Péter is felemelte a szikladarabot. b. Péternek sikerült felemelnie a szikladarabot. c. Péter felemelte a szikladarabot. A beszélők közös ismerethalmaza (’common ground’) tehát kiegészül a (47c) kijelentéssel. Ezt az ismerethalmazt azonban az adottnak tekintett előfeltevések is kiegészítik, (47a) esetében ’Mások is felemelték a szikladarabot’ és ’Pétertől lehetett legkevésbé elvárni (a szóba jöhető egyedek közül), hogy a szikladarabot felemelje’, a (47b) esetében pedig ’A szikladarab felemelése viszonylag nehéz feladat volt Péter számára’. Az adott beszédhelyzetben ezek az előfeltevések nem képezik vita tárgyát. A pragmatikai előfeltevés-fogalom nem statikus, hanem dinamikus. A beszélgetőpartnerek által igaznak elfogadott előfeltevések a közös ismeretek részévé válnak. A (48a) megnyilatkozás például feltételezi, hogy a beszélőnek van nővére, ezt azonban a beszélgetőpartnereknek nem kell feltétlenül tudniuk. A megnyilatkozás elhangzása után azonban a (48b) kijelentés már a közös ismeretekhez tartozik. (48) a. Holnap este nem értek rá, mert a nővérem jön vacsorára. b. A beszélőnek van nővére. A pragmatikai felfogás szerint az előfeltevések a közös ismeretekkel kapcsolatosak, azokat változtathatják meg vagy egészíthetik ki, nincs közük tehát a kijelentések igazságértékéhez. Ha valamely előfeltevés nem teljesül, akkor ez nem jelentheti azt, hogy az előfeltevést előhívó kijelentés hamis, sem azt, hogy egy háromértékű logikában a ’sem nem igaz, sem nem hamis’ vagy a ’zéró’ értéket kapja, hanem csak azt, hogy az adott beszédhelyzetben a megnyilatkozás nem adekvát. Az előfeltevések pragmatikai kezelésére a dinamikus logikai modellek tűnnek a legalkalmasabbaknak, amelyek a diskurzus különféle szempontjait vizsgálják, és amelyekben az „akkomodáció”, a közös ismeret változása 11 a diskurzus folyamán nyomon követhető. A logikai diskurzus-elméletek az összetett mondatok preszuppozíciós problémáit is jól tudják kezelni. A hagyományos pragmatikaelméletben használt grice-i fogalmak közül a konvencionális implikatúrák a szemantikába és nem a pragmatikába tartoznak, a konverzációs implikatúrák viszont nem alkalmasak a mondatok preszuppozíciós tulajdonságainak a jellemzésére. Ezt az alábbi példával mutatjuk be. (49) a. Pisti megbukott. b. Valaki megbukott. if he takes the truth of P for granted, and as if he assumes that his audience recognizes that he is doing so.” L. még Stalnaker (1975)-öt. 11 L. pl. Heim (1983)-at és Soames (1989)-et.

338


c. Pisti volt az. A (49a) kijelentés csak akkor lehet igaz, ha mind a (49b), mind pedig a (49c) kijelentés igaz. A (49a) kijelentés tehát a (49b) és (49c) kijelentések konjunkciójaként fogható fel. A (49a) tagadása ebben az esetben ennek a konjunkciónak a tagadása lesz: (50) a. Pisti nem bukott meg. b. ¬(Valaki megbukott & Pisti volt az) Mivel az (50b) már abban az esetben igaz, amikor a konjunkció első tagja hamis, az (50a) megnyilatkozásnak tartalmaznia kell a ’Valaki megbukott’ konverzációs implikatúrát és a ’Nem Pisti volt az’ állítást. Az (50a) mondat azonban egyáltalán nem ezt jelenti. A pragmatikai előfeltevés-fogalom bevezetésére a logikai előfeltevés-fogalom körüli problémák miatt volt szükség. Ha azonban nem ragaszkodunk ahhoz, hogy az előfeltevés-fogalom valamely standard logikai rendszerben explikálható legyen, akkor a pragmatikai előfeltevés-fogalom bevezetésére sincs szükség. A strukturális szemantika szempontjából a logikai előfeltevés-fogalom körüli nehézségek nem motiválhatják a szemantikai előfeltevés-fogalom feladását. A fenti (38) és (46) alatti definíciók adekvátnak tekinthetők.

12.2. A legfontosabb preszuppozíciós szerkezetek Az alábbiakban áttekintjük a legfontosabb preszuppozíciós szerkezeteket. Az áttekintés lehetőséget ad majd az előfeltevések osztályozására, amelyre a következő pontban kerül sor.

12.2.1. A határozott főnévi szerkezet A határozott főnévi szerkezetek fogalma magában foglalja (a) a tulajdonneveket: Péter, Budapest, Duna, Hortobágy; (b) a funkcióneveket: Budapest polgármestere, a kalocsai érsek, az MTA elnöke; (c) a határozott névelővel ellátott főneveket: a könyv, a nagy ház, a szép leány; (d) a birtokos személyragot tartalmazó főnévi csoportokat: feleségem, gyermekeim, Péter háza, Anna könyve; (e) néhány főnévi funkcióban használt kvantorszót: összes, mind, valamennyi, vagy ilyen kvantorszót tartalmazó főnévi szerkezetet. A határozott szerkezetek fogalma tágabb, mint a logikából ismert határozott leírás fogalma, mert utóbbinál ki szokták kötni az egyediséget 12 (unicitást) is. Határozott leírás a könyv, de a könyvek, vagy az összes könyv 12

Az unicitást Kempson (1975:109-111) pragmatikai problémának tekinti.

339

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK nem (feltétlenül) az. A határozott leírásokkal kapcsolatban említett (egzisztenciális) előfeltevés azonban – néhány általánosan jellemezhető esettől eltekintve (l. alább) – a határozott főnévi szerkezet jellemző tulajdonsága: (51) Péter dolgozik. Előfeltevés: Van valaki, akit Péternek hívnak. (52) Az MTA elnöke megnyitotta az ülést. Előfeltevés: Az MTA-nak van elnöke. (53) A könyv az asztalon fekszik. Előfeltevés: Van könyv. Van asztal. (54) A könyveket betettem a szekrénybe. Előfeltevés: Vannak könyvek. Van szekrény. (55) Péter felesége szőke. Előfeltevés: Van valaki, akit Péternek hívnak. Péternek van felesége. (56) Anna megeszi az összes almát. Előfeltevés: Van valaki, akit Annának hívnak. Van alma. Könnyen látható tehát, hogy az unicitás csak speciális esetben áll fenn, tudniillik akkor, amikor a főnévi szerkezet nem tartalmaz kvantorszót, egyes számban áll, és ezenkívül még néhány további feltétel is teljesül. A határozott főnévi szerkezetek azonban nem minden szintaktikai-szemantikai környezetben járnak egzisztenciális előfeltevéssel, és a különböző határozott szerkezetek sem viselkednek mind egyformán. Vizsgáljuk meg ezeket a kérdéseket kissé részletesebben. (a) A határozott főnévi szerkezetekhez kapcsolódó előfeltevések fellépését befolyásolhatja a mondatok aktuális tagolása (téma–réma szerkezete): (57) a. Péter megírta a levelet. b. A levelet Péter írta meg. (58) a. Anna megfőzte az ebédet. b. Az ebédet Anna főzte meg. 340

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A (57a) mondatnak nem előfeltevése, hogy Van levél, ugyanakkor ez az előfeltevés kötelezően fellép a (57b) mondat esetében. Hasonlóképpen a (58a)-nak sem előfeltevése, hogy van ebéd, a (58b) mondatban viszont jelen van ez az előfeltevés. Ezt a tagadáspróbával könnyen igazolhatjuk: (59) a. Péter nem írta meg a levelet. b. A levelet nem Péter írta meg. c. Anna nem főzte meg az ebédet. d. Az ebédet nem Anna főzte meg. A tagadás hatókörében a mondat rematikus elemeit találjuk, a tagadás nem érinti a tematikus elemeket. (b) Egzisztenciális előfeltevés nem léphet fel, ha a létezést a mondatban explicite állítjuk, vagy tagadjuk: (60) a. Az ajándékosztásra nem került sor. b. Ez a probléma nem létezik. c. Ez a probléma fennáll. A magyarázat egyszerű: ugyanazt ugyanabban a mondatban nem állíthatjuk (tagadhatjuk) és feltételezhetjük egyidejűleg. A jogi nyelvben vagy a jogi nyelvhasználattal rokon mondatokban gyakran találkozunk olyan határozott főnévi szerkezetekkel, amelyek nem járnak előfeltevéssel: (61) a. A becsületes megtaláló jutalmat kap. b. A törvény áthágása 5000 forintig terjedő pénzbírsággal sújtható. c. Az a tanuló, aki eléri a maximális pontszámot, felsőbb osztályba léphet. Egyáltalán nem biztos, hogy van becsületes megtaláló, aminthogy az sem biztos, hogy a törvényt áthágja valaki, és hogy van tanuló, aki eléri a maximális pontszámot. Ha meggondoljuk, hogy a (61a,b,c) alatti mondatok szemantikai szerkezete feltételes mondatot tartalmaz, akkor könnyen megmagyarázhatjuk az előfeltevések hiányát. A (61a,b,c) mondatok parafrázisai: ’ha valaki megtalálja az elveszett tárgyat, jutalmat kap’, ’ha valaki áthágja a törvényt, pénzbírságot kap’, és ’ha valaki eléri a maximális pontszámot, akkor felsőbb osztályba léphet’. A feltételes mondatban megfogalmazott kijelentésnek azonban nem kell feltétlenül teljesülnie. A fenti (a)–(c) példák azt bizonyítják, hogy az első pillantásra triviálisnak tűnő egzisztenciális előfeltevések vizsgálata is felvet érdekes nyelvészeti (szintaktikai 341

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK és szemantikai) kérdéseket. Az idézett példákból az is kiderül, hogy a tulajdonnevekhez kapcsolódó előfeltevések mindig fellépnek, ami a tulajdonnevek jelentésével függ össze: a tulajdonnevek, mint tudjuk, „merev jelölők”, azaz minden lehetséges világban azonosítják azt az egyedet, amelynek az adott tulajdonnév a neve.

12.2.2. A faktív predikátumok A határozott főnévi szerkezetek mellett a jelentéstani irodalomban legtöbbet tárgyalt preszuppozíciós szerkezet a faktív predikátumokkal függ össze. A faktív igék olyan igék, amelyek használata esetében a hogy kötőszós mellékmondat által kifejezett tényállás igazságát tételezzük fel. Faktív predikátumok például a tud, tudatában van, magától értetődik, emlékszik, elfelejt, eltitkol, letagad, sajnál, kár (, hogy), jó (, hogy), rossz (, hogy), szégyell, meglep, elszomorít. (62) a. Péter elfelejtette, hogy a kulcs a zsebében volt. b. Anna bosszankodott azon, hogy Péter későn jött haza. A (62a) mondat előfeltevése A kulcs Péter zsebében volt, a (62b) mondaté pedig, hogy Péter későn jött haza. Az emotív predikátumok egy része csak bizonyos feltételek mellett faktív jelentésű. Ilyen az örül, mérgelődik, bosszankodik. Ezeknek a predikátumoknak az esetében csak abban az esetben lép fel faktív előfeltevés, amikor a hogy kötőszós mellékmondat a téma vagy a téma része. Ezt általában az utalószó helye is jelzi: amikor az utalószó az ige után áll, akkor a mellékmondat a témához tartozik, ha pedig megelőzi, akkor a rémát képviseli. (63) a. Anna örül annak, hogy Pista megjött. 13

b. Anna annak örül, hogy Pista megjött.

(64) a. Béla mérgelődik azon, hogy Éva még nincs itthon. b. Béla azon mérgelődik, hogy Éva még nincs itthon. Faktív előfeltevés csak a (63a) és (64a) mondatok esetében lép fel. A mellékmondat tagadása ilyenkor elfogadhatatlan mondatokhoz vezet: (65) a. *Anna örül annak, hogy Pista megjött, pedig Pista nem jött meg. b. *Béla mérgelődik azon, hogy Éva még nincs itthon, pedig Éva itthon van. 13

A két mondat két különböző kérdésre szolgálhat válaszként. A (63a) mondattal a Hogy érzi magát Anna most, hogy Pista megjött? kérdésre válaszolhatunk (a kérdésben már szerepel a Pista megjött mint tényállás), a (63b) mondattal pedig a Minek örül Anna? kérdésre.

342

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A (63b) és (64b) mondat esetében ezzel szemben a tagadás nem vezet ellentmondáshoz.

12.2.3. Az inchoatív igék Szűkebb értelemben az inchoatív igékhez tartoznak azok az állapotváltozást jelentő igék, amelyek esetében az állapotváltozás révén új állapot jön létre. Ilyen igék a megbetegszik, elszegényedik, megszépül, megcsúnyul, megbarnul, megvakul. Mindezeknél az igéknél az állapotváltozás következménye új minőség: aki megbetegszik, az beteg lesz; aki elszegényedik, szegény lesz; aki megcsúnyul, csúnya lesz stb. Tágabb értelemben az inchoatív igékhez sorolható azonban minden olyan állapotváltozást jelentő ige is, amelynél az egyes állapotok elkülöníthetők egymástól. Így például több mozgást jelentő ige is ide tartozik: inchoatívum az elutazik, bemegy, kijön, de nem az utazik, megy, jön. (66) a. Péter megbetegedett. b. Anna hamar felébredt. c. Az idő megjavult. d. A macska kijött a szobából. Jelöljük a (66) mondatok „inherens” időpontját t0-val. A (66a) kijelentés előfeltevése a Péter valamely t0-nál korábbi időpontban egészséges volt kijelentés, a (66b)-é az Anna valamely t0-nál korábbi időpontban aludt kijelentés, a (66c)-é az Az idő valamely t0-nál korábbi időpontban rossz volt kijelentés, és végül a (66d)-é az A macska valamely t0-nál korábbi időpontban a szobában volt kijelentés. A magyarázat ismét a tagadás hatókörével függ össze: a tagadás csak az utóállapotot érinti, az előállapotot érintetlenül hagyja. Az inchoatív igék egy részét melléknévből képezzük: megnagyobbodik, felgyorsul, megbetegedik, megbarnul, megsántul. Ebben az esetben az előfeltevés megjelenése a melléknév szemantikájával függ össze: amikor a melléknév esetében középfokú összehasonlító szerkezetekben fellép előfeltevés, akkor a belőle képzett inchoatívum esetében is megjelenik az előfeltevés. Az inchoatív igék egy másik fontos típusa mozgásige. (67) a. Péter bement a szobába. b. Anna elutazott Párizsból. A mozgásigék szemantikai jellemzésében is szükségünk van időkoordinátákra. A t1 a mozgás előtti időpont, a t2 a mozgás befejezése utáni időpont. A (67a,b) mondatok implikációi és előfeltevései az időkoordináták figyelembe vételével könnyen megfogalmazhatók. A (67ba,b) mondatok a (68a,b) kijelentéseket implikálják, a (69a,b) kijelentéseket pedig preszupponálják: 343


(68) a. Péter a t2 időpontban szobában van. b. Anna a t2 időpontban nincs Párizsban. (69) a. Péter a t1 időpontban nincs a szobában. b. Anna a t1 időpontban Párizsban van. A mozgásige csak abban az esetben inchoatív, ha a szemantikai szerkezetében legalább két egymástól különböző idő- és helykoordináta különböztethető meg. Az alábbi esetben három idő- és helykoordinátára van szükségünk: t1 < t2 < t3. (70) Anna visszament Párizsba. (71) a. Anna a t1 időpontban Párizsban van. b. Anna a t2 időpontban egy Párizstól különböző helyen tartózkodik. c. Anna a t3 időpontban ismét Párizsban van. A (71a,b) kijelentések a (70) mondat preszuppozíciói, a (71c) pedig implikáció. A vissza igekötős mozgásigék mind ugyanígy viselkednek: visszafekszik, visszaül, visszasétál, visszafut, visszalovagol.

12.2.4. Néhány további igeosztály A faktív és az inchoatív igeosztályon kívül előfeltevéshez kapcsolódik még néhány más kisebb igecsoporthoz tartozó ige is. Ezek közül kettőt említünk. (a) Viszonzást kifejező igék Például: (72) a. Anna viszontszereti Pétert. b. Péter visszaköszönt Jánosnak. A (72a) mondat előfeltevése, hogy Péter szereti Annát, a (72b) mondaté pedig, hogy (Először) János köszönt Péternek. (b) Megismételt cselekvést jelölő igék Például: (73) a. Péternek át kellett írnia a disszertációját. b. Péter újraolvasta a könyvet. A (73a) előfeltevése, hogy Péter egyszer már megírta a disszertációját, a (73b)-é pedig az, hogy Péter korábban már egyszer elolvasta a könyvet. 344

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK Az említett két igeosztály esetében tulajdonképpen az igekötő idézi elő az előfeltevést. A tagadás hatókörébe az igekötő nem esik bele.

12.2.5. Az összehasonlító szerkezetek A melléknevek összehasonlító szerkezetekben járhatnak előfeltevéssel: (74) a. Anna csúnyább, mint Kati. b. Péter konokabb, mint János. c. Az előző helyünk naposabb volt, mint a mostani. A (74a) mondat előfeltevése, hogy Anna és Kati csúnya, a (74b) mondaté, hogy Péter és Jánok konok, és végül a (74c) mondaté, hogy Az előző és a mostani helyünk napos volt. Az összehasonlító szerkezetekben előfeltevés csak bizonyos jelentésű mellékneveknél lép fel. Nem találunk előfeltevést például az alábbi esetekben: (75) a. Anna szebb, mint Kati. b. Péter okosabb, mint Pisti. c. A mi házunk nagyobb, mint a tietek. A (75a) mondatban nem előfeltevés, hogy Anna és Kati szép, egyiküknek sem kell szépnek lennie. A (75b) mondatban sem előfeltevés, hogy Péter és Pisti okos, sem Péter, sem pedig Pisti nem feltétlenül okos. S végül a (75c) mondatban a két összehasonlított ház egyikének sem kell nagynak lennie. A felsőfokú melléknevek hasonlóképpen viselkednek: (76) a. Anna a legcsúnyább. (a csúnya hölgyek közül) b. Péter a legkonokabb. (a konok személyek közül) c. Ez a hely a legnaposabb. (a napos helyek közül) (77) a. Anna a legszebb. (a szóba jöhető összes hölgy közül) b. Péter a legokosabb. (a szóba jöhető összes személy közül) c. Ez a ház a legmagasabb. (a szóba jöhető összes ház közül) Alapfokú összehasonlítás esetében kissé más a helyzet: (78) a. Anna éppolyan szép, mint Kati. b. Anna éppolyan csúnya, mint Kati. (79) a. Ez a ház éppolyan magas, mint amaz. b. Ez a ház éppolyan alacsony, mint amaz. 345

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A (78a,b)-ben és (79a,b)-ben bemutatott mondatok közül csak a (79a) mondat esetében nem találunk előfeltevést: a két összehasonlított háznak nem kell magasnak lennie. Az összehasonlító szerkezetek preszuppozíciós tulajdonságainak vizsgálata a következő általánosításokat teszi lehetővé. (80) Alapfokú összehasonlításnál csak a mértéket jelölő melléknevek pozitív pólusú tagjai esetében nem lép fel előfeltevés. (81) Középfokú összehasonlító szerkezetekben előfeltevés lép fel az értékelő melléknevek negatív pólusú tagjai (pl. csúnya, buta) és a negatív tulajdonságot jelölő melléknevek (pl. konok) esetében. Ha a fentieknél több melléknévosztályt veszünk figyelembe, további általánosításokhoz juthatunk. Ezeknek a részletezésétől azonban eltekintünk. Az összehasonlító szerkezetekben fellépő előfeltevések a melléknevek szemantikai tulajdonságaival függnek össze.

14

12.2.6. Az is és a csak, valamint a még és a már

Ezeknek a szócskáknak elsődleges funkciója, hogy a mondatokba bizonyos előfeltevéseket és kontextusfeltételeket vezessenek be. Például: (82) a. Anna is megérkezett. b. Csak Anna érkezett meg. A (82a) mondat előfeltevése, hogy Annán kívül még másvalaki is megérkezett, a (82b) mondaté pedig az, hogy Anna megérkezett. Az is-nek egyetlen funkciója a szóban forgó előfeltevés bevezetése. A csak-ot tartalmazó mondat a fent említett előfeltevésen kívül ezzel szemben még azt is sugallja, hogy az esemény elvárásunk ellenére vagy azzal szemben történik: Annán kívül mások érkezését is vártuk (, de csak Anna érkezett meg). Ez azonban nem előfeltevés, hanem állításunk része; ez a jelentésmozzanat a Nem csak Anna érkezett meg mondatban már nincs jelen. A még egyik jelentésében fokozó szó. Ebben a jelentésében hasonló szerepet játszik, mint az is kötőszó: előfeltevéseket vezet be. (83) a. Péter autója még nagyobb, mint Pistáé. b. Ez a feladat még nehezebb, mint az előző. A még fokozó szó nélkül a (83a,b) összehasonlító szerkezetek nem tartalmaznak előfeltevést (a határozott főnévi szerkezetekhez kapcsolódó előfeltevéseken kívül). A még jelentése miatt azonban a (83a) mondatnak már előfeltevése, hogy Mindkét autó nagy, és a (83b) mondatnak is előfeltevése, hogy Mindkét feladat nehéz. 14

Az is, csak, még és már preszuppozíciós tulajdonságait Doherty (1973) vizsgálta először.

346

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK A még határozószó a már határozószóval áll szemben. Mindkettő előfeltevést idéz elő: (84) a. Péter még alszik. b. Péter már alszik. A (84a) mondat előfeltevése, hogy Péter a (84a) megnyilatkozás elhangzása előtt aludt, a (84b) mondat előfeltevése pedig, hogy Péter a (84a) megnyilatkozás elhangzása előtt nem aludt. A (84a) mondat előfeltevése tehát a (84b) mondat előfeltevésének fordítottja (tagadása), és viszont: a (84b) mondat előfeltevése a (84a) mondat előfeltevésének tagadása. Érdekes megfigyelni, hogy a (84a) mondat tagadása nem a (85a) mondat, és a (84b) mondat tagadása sem a (85b) mondat, hanem éppen fordítva: a (84a) mondat tagadása a (85b) mondat, és a (84b) mondat tagadása a (85a) mondat. (85) a. Péter még nem alszik. b. Péter már nem alszik. Az Alszik még Péter? kérdő mondatra adott tagadó válasz nem lehet a (85a) mondat, hanem csak a (85b) mondat, és a Péter alszik már? kérdő mondatra adott tagadó válasz sem lehet a (85b) mondat, hanem csak a (85a) mondat.

12.2.7. Az irreális feltételt kifejező feltételes mondatok Az irreális feltételt kifejező feltételes mondatoknak is van előfeltevésük. (86) a. Ha Péternek lett volna pénze, vett volna autót. b. Ha nem esett volna az eső, elmentünk volna kirándulni. Ezeknek a mondatoknak az előfeltevései (a tulajdonnévhez kapcsolódó egzisztenciális előfeltevéstől ismét eltekintünk): Péternek nem volt pénze, illetve Esett az eső. Az irreális feltételt kifejező feltételes mondatok, és általában a feltételes mondatok, sok érdekes kérdést vetnek fel preszuppozíciós szempontból is, amelyeket érdemes lenne közelebbről szemügyre venni, amire azonban e helyütt nincs lehetőségünk.

12.2.8. A fókuszt tartalmazó mondatok A fókuszt tartalmazó mondatok előfeltevéseit az alábbi mondatok példázzák. (87) a. Péter lopta el a ceruzát. b. Péter Annának adta oda a könyvet. A (87a) mondat tagadása a (88a) mondat, a (87b) mondaté pedig a (88b) mondat: 347


(88) a. Nem Péter lopta el a ceruzát, hanem… b. Péter nem Annának adta oda a könyvet, hanem… Ebből látható, hogy a (87a) (és a (88a)) mondat előfeltevése a (89a), a (87b) (és a (88b) mondat) előfeltevése a (89b) mondat: (89) a. Valaki ellopta a ceruzát. b. Péter valakinek odaadta a könyvet. A tagadás a fókuszos mondatokban nyilvánvalóan csak a fókuszt érinti, a mondat többi részét érintetlenül hagyja. A különböző preszuppozíciós szerkezetek áttekintése után rátérhetünk az 15 előfeltevések osztályozásának kérdésére.

12.3. Az előfeltevések osztályozása 12.3.1. Az egzisztenciális előfeltevések Az egzisztenciális előfeltevésre már láttuk néhány példát a határozott főnévi szerkezetekkel kapcsolatban. Az egzisztenciális előfeltevés így definiálható. Definíció: S′ egzisztenciális előfeltevése az S mondatnak, ha (a) S′ előfeltevése S-nek, és (b) S′ egzisztenciális kijelentés. A (b) tulajdonság azt jelenti, hogy az ilyen előfeltevések formális ábrázolásában mindig jelen van az egzisztenciális kvantor. S′, mint láttuk, vonatkozhat egyedekre (Péter, Anna fia, a kutya, az asztal), halmazokra (a kutyák, szomszédaim, könyveim, a szomszéd macskái, valamennyi könyv) és tényekre (A kutya ugatott, A levél megérkezett). Nyelvileg ez a három tartalom háromféleképpen fejeződik ki: egyedekre általában egyes számban álló határozott főnévi szerkezettel, halmazokra többes számban álló határozott főnévi szerkezetekkel utalunk. Tények létezését a faktív predikátumok preszupponálják. Az egzisztenciális előfeltevésekkel kapcsolatban általában elég, ha megköveteljük, hogy legalább egy lehetséges világban teljesüljenek. Ennek a világnak azonban nem kell azonosnak lennie a való világgal, hiszen képzelt lényekről, tárgyakról, 15

A fókusz és a preszuppozíció összefüggését többen vitatták, l. pl. Reis (1977)-et. A probléma elsősorban a fókusz többféle felfogásából ered. Ha a fókuszt az igét megelőző főhangsúlyos összetevőként definiáljuk, akkor a preszuppozíciós elemzéssel sem lehet gond.

348

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK tényekről is beszélhetünk. A tulajdonnevekhez kapcsolódó egzisztenciális előfeltevéseknek, mint már említettük, az összes lehetséges világban teljesülniük kell. Az egzisztenciális előfeltevéseken kívül, mint láttuk, vannak nem létezésre, hanem egyéb tartalmú tényállásra utaló előfeltevések is. A legtöbb lexikai és szintaktikai előfeltevés (l. a következő pontot) ilyen.

12.3.2. A lexikai és szintaktikai előfeltevések A határozott főnévi szerkezet szintaktikai szerkezet, a faktív predikátumok előfeltevésének előidézője lexikai elem. Az előfeltevések forrása lehet tehát szintaktikai szerkezet vagy lexikai elem. E szerint beszélhetünk lexikai és szintaktikai előfeltevésről. Definíció: S′ lexikai előfeltevése az S mondatnak, ha (a) S′ előfeltevése S-nek, és (b) S′-t az S-ben szereplő valamely lexikai elem idézi elő. A definíció is azt mutatja, hogy a lexikai előfeltevés nem a szótárnak vagy szótár valamely elemének előfeltevése. Szavaknak, lexikai elemeknek nincs és nem is lehet előfeltevése. A lexikai előfeltevés fogalma arra utal, hogy a mondat előfeltevésének forrását az e mondatban szereplő valamely lexikai elem szemantikai tulajdonságaiban kell keresnünk. Ennek megfelelően a lexikai előfeltevéseket kifejező jelentésszabályoknak figyelemmel kell lenniük a szóban forgó lexéma szemantikai tulajdonságaira is. Így például az egy tény létezését kifejező (faktív) előfeltevéseket a faktív igék idézik elő. Az ilyen igék szemantikai jellemzésében a [+ faktív] jegy szerepel, a faktív előfeltevések megfogalmazásában erre a jegyre kell hivatkozni. További példák lexikai elemekre, amelyek lexikai előfeltevéseket idéznek elő: az inchoatív igék (pl. megszépül, megkopaszodik, megfeketedik), a kölcsönösséget, viszonzást kifejező igék (pl. visszaköszön, viszontszeret), a megismételt cselekvést jelentő igék (pl. újraolvas, átír, visszajön), a melléknevek (buta, sánta), az is és a csak, a még és a már. A szintaktikai előfeltevések előidézője szintaktikai szerkezet. Ezekre az előfeltevésekre az jellemző, hogy előfordulásuk független az őket előidéző szintaktikai szerkezet szemantikai anyagától. Így például a határozott főnévi szerkezetben tetszőleges főnév szerepelhet, vagy a fókuszos mondatokban is mindegy, hogy melyik elem kap nyomatékot és kerül fókuszpozícióba. Az irreális feltételt kifejező feltételes mondat előfeltevése is független attól, hogy a feltételes mondatban milyen lexikai anyag szerepel. A szintaktikai előfeltevések így definiálhatók: 349


Definíció: S′ szintaktikai előfeltevése az S mondatnak, ha (a) S′ előfeltevése S-nek, és (b) S′-t az S-ben szereplő valamely szintaktikai szerkezet idézi elő.

12.3.3. Univerzális és idioszinkratikus előfeltevések Az eddig tárgyalt előfeltevés-típusokról hallgatólagosan feltételeztük, hogy nemcsak egy adott nyelvre, hanem univerzálisan érvényesek. Az univerzálisan érvényes előfeltevés fogalma így definiálható: Definíció: Legyen L egy adott és Li egy tetszőleges nyelv; legyen továbbá S∈L, és + S ∈Li. Az S′ előfeltevés, amely az S-ben található PSZ preszuppozíciós szerkezethez kapcsolódik, univerzális, ha valahányszor PSZ előfordul + + valamely Li tetszőleges S mondatában, S′ előfeltevése S -nak. A fenti definíció úgynevezett implikatív univerzálét fogalmaz meg. Más szóval, az univerzális előfeltevés nem azt jelenti, hogy ennek az előfeltevésnek minden nyelvben elő kell fordulnia, hanem csak azt, hogy ha az ilyen előfeltevést előidéző preszuppozíciós szerkezet előfordul valamely nyelvben, akkor a szóban forgó előfeltevés is fellép ebben a nyelvben. Ebben az értelemben az eddig tárgyalt előfeltevéstípusok mind univerzálisak. Kérdés most már, hogy vannak-e nem univerzális előfeltevések is. Mivel az egyes nyelvek lexikai állománya, valamint szintaktikai szerkezete lényegesen különbözik egymástól, egyáltalán nem lenne meglepő, ha találnánk egy adott nyelvhez kötött, nem univerzális (vagy idioszinkratikus) előfeltevéseket is. Az alábbiakban bemutatunk néhány ilyen előfeltevést. (a) Az angol any és every kvantorszók között egyik lényeges különbség preszuppozíciós jellegű. Amíg any közömbös az egzisztenciával szemben, addig every létezést tételez fel. (90) a. Any book which appeared was sold. ’Minden megjelent könyvet eladtak.’ b. Any book which might have appeared was sold. ’Minden olyan könyv, amely esetleg megjelent, elkelt.’ (91) a. Every book which appeared was sold. ’Minden megjelent könyvet eladtak.’ b. *Every book which might have appeared was sold. 350


’Minden olyan könyv, amely esetleg megjelent, elkelt.’ A (91b) mondat elfogadhatatlan, mert az every kvantorszó egzisztenciális előfeltevéshez kapcsolódik, tényleges létezést és nemcsak annak lehetőségét tételezi fel, de ebben mondatban csak lehetőségről van szó. Ezt a különbséget a francia is ismeri: (92) a. Je rendrai la compagnie responsable de tout retard. ’A társaságot teszem felelőssé minden késésért.’ b. Je rendrai la compagnie responsable de chaque retard. A két mondat között a jelentésbeli különbség abban áll, hogy a (92a) mondatban előfeltevésként fogalmazódik meg az, hogy volt késés, míg a (92b) mondatban a lemaradásnak csak a lehetősége fejeződik ki. A francia tout megfelel tehát az angol every -nek, a francia chaque pedig az angol any-nek. (b) Néha elöljárószók is hordozhatnak preszuppozíciós különbséget. Így például a (93a) mondatnak az az előfeltevése, hogy Az ajándékot már megkaptam, míg ez az előfeltevés a (93b) mondatban nincs jelen. (93) a. Ich freue mich über das Geschenk. ’Örülök az ajándéknak.’ (amit kaptam) b. Ich freue mich auf das Geschenk. ’Örülök az ajándéknak.’ (amit kapni fogok) Hasonló példákat más nyelvekben is találhatunk. A franciában a (94a) és a (94b) mondat között az a különbség, hogy a (94a) mondatban előfeltevés, hogy Vannak gyermekeim, míg (94b) mondatban ez az előfeltevés nincs jelen: (94) a. J’achète une maison à mes enfants. ’Veszek egy házat a gyermekeimnek.’ (akik már megszülettek) b. J’achète une maison pour mes enfants. ’Veszek egy házat a gyermekeimnek.’ (akik már megszülettek, vagy akik esetleg születni fognak) A pour elöljárószó közömbös az egzisztenciával szemben: házat már most is vehetek majdan születendő gyermekeim számára. (c) A lengyelben a toldalékos és a körülírt fokozást tartalmazó összehasonlító 16 szerkezetek közötti különbség preszuppozíciós jellegű. (95) a. Janina jest ładniejsza niż Elina. 16

Zuber (1972) megfigyelése.

351


’Janina szebb, mint Elina.’ b. Ten film jest dłuższy niż tamten. ’Ez a film hosszabb, mint amaz.’ (96) a. Janina jest bardziej ładna niż Elina. ’Janina szebb, mint Elina.’ b. Ten film jest bardziej długi niż tamten. ’Ez a film hosszabb, mint amaz.’ A (95a) mondatban nem előfeltevés, hogy Janina és Elina szép, a (96a) mondatban (ahol körülírt fokozást találunk) viszont az. Hasonlóképpen a (95b) mondatban sem előfeltevés, hogy Mindkét film hosszú, a (96b) mondatban viszont éppen ez az előfeltevés lép fel. Könnyű belátni, hogy itt a lengyelre jellemző idioszinkratikus előfeltevésről van szó, hiszen kétféle fokozást más nyelv is ismer (pl. az angol, a skandináv nyelvek), ezekben a nyelvekben azonban a kétféle fokozás közötti különbség nem preszuppozíciós jellegű. Összefoglalva: az előfeltevéseket osztályozhatjuk azok tartalma (egzisztenciális, ill. nem egzisztenciális előfeltevés), forrása (lexikai, ill. szintaktikai előfeltevés) és érvényességi köre (univerzális, ill. idioszinkratikus előfeltevés) szerint. Az előfeltevések adekvát jellemzéséhez feltétlenül tudnunk kell, hogy azok melyik osztályba tartoznak, hiszen a szintaktikai előfeltevéseket a szintaktikai szerkezet alapján kell tudnunk levezetni, míg a lexikai előfeltevéseket előidéző szavaknak a szótárban kell megfelelő jellemzést kapniuk. Továbbá az univerzális előfeltevések univerzálisan jellemezhetők, míg az idioszinkratikus előfeltevéseknek az adott nyelv szemantikai leírásában van a helyük. Az egzisztenciális és a nem egzisztenciális előfeltevések között nemcsak abban van különbség, hogy az egyik létezést fejez ki, a másik meg nem, hanem a kétféle előfeltevés megsértése, ill. nem teljesülése különböző következményekkel jár. Ha egy egzisztenciális előfeltevés nem teljesül, akkor állításunk érvénytelen, mivel abban nem létező dolgok szerepelnek. Nem egzisztenciális előfeltevés nem teljesülése esetében állításunk érvényes lehet, csupán az állításunkhoz kapcsolódó előfeltevés helytelen.

12.4. Az összetett mondat előfeltevései Az összetett mondat előfeltevései nem egyszerűen az összetett mondatot alkotó egyszerű mondatok előfeltevéseinek összegéből adódnak: egy egyszerű mondat előfeltevései az összetett mondatban default-feltételezéssé gyengülhetnek, vagy teljesen el is tűnhetnek. (97) a. Anna fia Londonban tanul. 352


b. Annának van fia. (98) Anna azt hiszi, hogy fia Londonban tanul. (99) a. Péter tudta, hogy megoldotta a feladatot. b. Péter megoldotta a feladatot. (100) Péter megoldotta a feladatot, és tudta is, hogy megoldotta. A (97b) mondat a (97a) mondat előfeltevése, a (98) mondaté viszont már nem, mivel (97b), mint arra már a 12.1.3 pontban utaltunk, nem következhet a (101) mondatból: (101) Anna azt hiszi, hogy van fia, és azt hiszi, hogy fia Londonban tanul. A (98) a (101) egyik tagmondata, tehát ha a (97b) kijelentés előfeltevése lenne a (98) mondatnak, akkor a (97b) a (101) konjunkciónak is előfeltevése lenne, ez viszont ellentmondást eredményez. Következésképpen a (98) mondatnak a (97) kijelentés nem lehet előfeltevése. Ugyanakkor normális körülmények között a (98) mondat esetében mégiscsak feltételezzük, hogy (97b) érvényes. Az ilyen feltételezést neveztük default-feltételezésnek. Bizonyos típusú predikátumok (pl. hisz, vél, gondol) alá beágyazott mondatok előfeltevései ezek szerint defaultfeltételezésekké gyengülhetnek. A (99a) mondat előfeltevése a (99b) kijelentés, amely azonban a (100) összetett mondatnak már nem előfeltevése annál az egyszerű oknál fogva, hogy ezt az előfeltevést az összetett mondat első tagmondata állításként tartalmazza. A (99a,b)(100) tehát azt az esetet példázza, amikor egy egyszerű mondat előfeltevése az összetett mondatban eltűnik. A könnyebb hivatkozás kedvéért nevezzük az egyszerű mondat előfeltevését elemi előfeltevésnek. Az összetett mondatok előfeltevéseinek vizsgálatában a fő probléma a következő: Milyen módon adhatunk számot az elemi előfeltevések öröklődéséről, default-feltételezéssé történő gyengüléséről, ill. kiszűréséről? Ezt a problémát szokták projekciós problémának nevezni. A projekciós probléma megoldására többféle javaslat született, de ezek egyike sem teljesen kielégítő. 17

Az egyik javaslat háromféle operátort különböztet meg: dugókat, amelyek nem eresztik át az elemi előfeltevéseket, lyukakat, amelyek áteresztik őket és szűrőket, amelyek egyes előfeltevéseket áteresztenek, másokat azonban nem. A dugókhoz tartoznak például a mondást jelentő igék, a lyukakhoz a faktív és az aspektuális igék; a szűrők kizárólag logikai konnektívumokat tartalmaznak: és, vagy, ha… 17

L. Karttunen – Peters (1979)-et.

353

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK akkor. A háromféle operátor alapján definiálható az az öröklési függvény, amely az összetett mondat előfeltevéseit határozza meg. Az elemi előfeltevés megmaradása a kontextus függvénye, és minden új előfeltevés a kontextus részévé válik, és ily módon a következő elemi előfeltevés megmaradásánál szerepet játszik. Ezt az elméletet számtalan bírálat érte: az ellenpéldák általában olyan eseteket mutatnak be, amikor az elmélet az elemi előfeltevés megmaradását jósolja meg, az összetett mondatnak viszont az így megjósolt előfeltevés nem előfeltevése. Az elmélet részletes bemutatása nélkül az ellenpéldák (mint ellenpéldák) nem érthetők igazán, ennek ellenére mégis bemutatunk belőlük egyet. Az elmélet szerint a (102a) mondatnak előfeltevése a (102b), ez azonban lehetetlen, hiszen (102b) állításként a (102a) mondat része. (102) a. Ha Béla szomorú azért, hogy megdöglött a macskája, akkor megdöglött a macskája. b. Megdöglött a macskája. 18

Egy másik javaslat szerint első lépésként egy M összetett mondat minden implikációját, (konvencionális) implikatúráját és preszuppozícióját kell megállapítanunk. Második lépésként megvizsgáljuk, hogy M-nek vannak-e egymásnak ellentmondó implikációi. Ha vannak, akkor M nem értelmezhető. Ha van olyan i implikatúra vagy olyan p preszuppozíció, amely valamelyik implikációnak ellentmond, akkor ezt az i-t, vagy p-t töröljük, és M minden kontextusban értelmezhető marad. Ha valamelyik p mond ellent valamelyik inek, akkor p-t töröljük. Két egymásnak ellenmondó implikatúra és két egymásnak ellentmondó preszuppozíció kölcsönösen megsemmisíti egymást. Az implikációk erősebbek az implikatúráknál, és az implikatúrák erősebbek a preszuppozícióknál. Ebben az elméletben is fontos szerepet kap a kontextus: a kontextust nemcsak az M mondattal bővítjük, hanem a szűrés után megmaradt implikatúrákkal és preszuppozíciókkal is. Ezzel az elmélettel is baj van azonban: olyan elemi előfeltevések is kiszűrődnek, amelyek az összetett mondat előfeltevései maradnak. Lássunk erre is egy példát! (103) a. Ha Béla azt hiszi, hogy abbahagytam a dohányzást, akkor nem tudja, hogy sohasem dohányoztam. b. Korábban dohányoztam. c. Sohasem dohányoztam. A (103a) mondat előfeltevése mind a (103b), mind pedig a (103c) kijelentés. A (103b) kijelentés az abbahagy, a (103c) kijelentés a tud faktív predikátum miatt preszuppozíció. A két előfeltevés ellentmond egymásnak, ennek következtében megsemmisítik egymást. A (103a) mondatban viszont kétségtelenül defaultfeltételezésként érvényes a (103c) kijelentés. 18

L. Gazdar (1979)-et.

354

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK Elképzelhető, hogy a két javaslat kombinációja vezet adekvát eredményhez. 19 Ez volt a kiindulópontja a harmadik próbálkozásnak. A projekciós probléma helyes megoldásához az vezet, ha az operátorok osztályozását a kontextusbővítés mechanizmusának egzakt elméletével kapcsoljuk össze. Minden operátor rendelkezik „kontextusbővítési képességgel” (KBK). Egy operátor KBK-ja nemcsak az igazságfeltételeket megszabó tulajdonságokat határozza meg, hanem azokat a tulajdonságokat is, amelyek az előfeltevések öröklését szabályozzák. Egy M mondat egy k kontextusban akkor megengedett, ha a ’k + M’ definiálva van, vagyis ha M előfeltevései részei k-nak. Egy p kijelentés akkor és csak akkor előfeltevése M-nek, ha minden olyan kontextusból, amelyben M megengedett, következik p. Előfordulhat olyan eset is, amikor egy M mondat egy k kontextusban nem megengedett, mert M előfeltevései nem részei k-nak. Bizonyos feltételek teljesülése esetében ilyenkor szükségessé válhat a k kontextus ’feldúsítása’, M előfeltevéseivel való kiegészítése. Ezt a műveletet akkomodációnak nevezzük. Egy előfeltevést csak abban az esetben kell kiszűrni, ha megtartása ellentmondáshoz vezetne. Ez az elmélet legalább két komoly problémát vet fel: (a) az elméletnek nincsenek empirikus kritériumai, amelyeknek a segítségével meghatározható lenne, hogy mi számít előfeltevésnek; (b) az elmélet formalizmusának pontatlanságai miatt logikai problémákhoz vezet. A projekciós probléma megoldására irányuló legígéretesebb elképzelés 20 szövegszemantikai (diskurzusszemantikai) jellegű. Az előfeltevések meghatározásában fontos szerephez jut a szövegkoherencia fogalma. Ez a meglátás a következő empirikus általánosításon alapszik. Egy Q mondat megtartja P elemi előfeltevését (implikációként, levezetett előfeltevésként vagy default-feltételezésként), ha a P + Q szöveg koherens. A szövegkoherencia az előfeltevés fogalmának egyik definiáló tulajdonsága (l. a (46) definíciót). A szövegek szemantikai interpretációjában fontos szerepet játszanak az ún. diskurzusreprezentációk vagy diskurzustartományok. A diskurzustartományok különféle altartományokból állnak, amelyekben a diskurzusban adott információkat tároljuk. Ha a diskurzusban például arról van szó, hogy Béla ezt meg ezt gondolja vagy hiszi, akkor egy külön altartományba kerülnek azok a dolgok, amelyekben a diskurzus tanúsága szerint Béla hisz, ill. amelyeket gondol. A szövegkoherenciát tehát diskurzus-altartományok alapján kell definiálni. Az altartományokat a diskurzus előrehaladtával újabb információkkal bővítjük (az információkhoz tartoznak az előfeltevések is). Az altartományok bővítésében az akkomodáció is fontos szerephez jut. A modális operátorok (lehetséges, szükséges), a ha… akkor, és, vagy és nem operátorok definíciója is a szövegkoherencia fogalmára támaszkodik. A kizárólag kijelentő mondatokat tartalmazó szövegben előforduló elemi preszuppozíciók örökléséről ezzel a módszerrel, úgy tűnik, a legtöbb esetben számot adhatunk. Még mindig maradnak azonban nyitott kérdések: (a) Hogyan oldható meg a projekciós probléma nem 19

L. Heim (1983, 1992)-t. L. van der Sandt (1987)-et és Seuren (1985)-öt.

20

355

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK kijelentő mondatokat tartalmazó szöveg esetében? (b) Hogyan magyarázható a preszuppozíciók sajátos viselkedése kvantorok társaságában? (c) Mi a kapcsolat a logikailag megfogható tagadás és a természetes nyelvi tagadás között? Végül (d) a projekciós problémának szintaktikai vetülete is van. Az elméletben viszont egyáltalán nincs tisztázva az előfeltevések öröklése és a szintaxis közötti kapcsolat. A projekciós probléma egyelőre tehát probléma marad.

12.5. Összefoglalás Ebben a fejezetben viszonylag sokat foglalkoztunk az előfeltevés fogalmával. Ennek oka abban rejlik, hogy a fogalmat a nyelvészeti szemantika a logikából vette át, márpedig a fogalom a logikában is sok vitára adott alkalmat. A logikai szemantikát mérvadónak tekintő nyelvészeti munkákban az egyik fő kérdés mindig az volt, hogy hogyan egyeztethetők össze a nyelvészeti megfigyelések és általánosítások valamelyik standard logikai rendszerrel. Ezek a próbálkozások igazságfeltételekkel dolgozó logikai rendszerek esetében csődöt mondtak. A nyelvészek számára két út kínálkozott: vagy megpróbálják az előfeltevéseket közönséges logikai implikációként értelmezni, vagy átutalják az egész problémát a pragmatikába. Mindkét megoldási javaslat zsákutcának bizonyult. Az implikációs elemzés sem formális, sem empirikus szempontból nem adekvát. Ami a pragmatikai elemzést illeti, az egyik probléma abban áll, hogy az előfeltevések előre jelezhetők, a mondat szerkezetében, illetve a mondatban előforduló lexikai elemekben vannak kódolva, tehát nem kapcsolódnak a beszédhelyzethez. Ezért kétségtelenül a szemantikába tartoznak. Ehhez járul egy sokkal általánosabb probléma: nincs olyan pragmatikaelmélet, amely képes lenne a preszuppozíciókat kezelni. A strukturális szemantika szempontjából mind a tagadással szembeni invarianciát felhasználó (38) alatti definíció, mind pedig a szövegkoherenciára épülő (46) definíció egyaránt adekvát. A logikai hagyomány kizárólag az egzisztenciális előfeltevések problémájával foglalkozott, márpedig sokféle előfeltevés létezik. Fontosnak tartottuk ezekről a teljesség igénye nélkül rövid áttekintést nyújtani. Láttuk, hogy a határozott főnévi szerkezeteken kívül előfeltevést idéznek elő a faktív predikátumok, az inchoatív igék és még néhány további igeosztály igéi; a melléknevek összehasonlító szerkezetben járhatnak előfeltevéssel, előfeltevést idéznek elő az ’is’ és a ’csak’, a ’még’ és a ’már’, előfeltevés kapcsolódik az irreális feltételt megfogalmazó feltételes mondatokhoz és a fókuszt tartalmazó mondatokhoz. Ez az áttekintés lehetőséget nyújtott az előfeltevések osztályozására: az előfeltevések osztályozhatók tartalmuk (egzisztenciális – nem egzisztenciális előfeltevés), forrásuk (szintaktikai – lexikai előfeltevés) és érvényességi körük (univerzális – nem univerzális előfeltevés) szerint. Az előfeltevések elméletének máig megoldatlan kérdése a projekciós probléma. Összetett mondatokban az egyszerű mondat előfeltevései, az elemi előfeltevések 356

12 AZ ELŐFELTEVÉSEK néha öröklődnek, néha default-feltételezésként jelennek meg, néha pedig eltűnnek. Ennek pontos mechanizmusát még ma sem ismerjük teljesen. Annak ellenére, hogy a projekciós probléma megoldására az idők folyamán újabb és újabb megoldási javaslatok születtek, még mindig nem rendelkezünk olyan elmélettel, amely adekvát módon számot tudna adni az előfeltevések viselkedéséről összetett mondatokban.

357

IRODALOM Adjukiewicz, Kazimierz. 1938. Zdania pytajne. In: Język i poznanie I. PAN, Warszawa, 278–286. Aitchison, Jean. 1994. Words in the mind. An introduction to the mental lexicon. 2nd edition. Blackwell, Cambridge MA & Oxford. Allwood, Jens, Gustav Andersson és Östen Dahl. 1977. Logic in linguistics. Cambridge University Press, Cambridge. Apreszjan, Jurij D. 1971. Regular polysemy. Linguistics 142:5–32. Armstrong, Sharon L., Lila Gleitman és Henry Gleitman. 1983. What some concepts might not be. Cognition 13:263–308. Auwera, Johan van der. 1985. Language and logic. Pragmatics and beyond. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. Bally, Charles. 1942. Syntaxe de la modalité explicite. Cahiers F. de Saussure 2: 3– 13. Bally, Charles. 1950. Linguistique générale et linguistique française. Francke, Berne. Bartsch, Renate és Theo Vennemann. 1972. Semantic structures. Athenäum, Frankfurt/Main. Bäuerle, Rainer. 1979. Temporale Deixis, temporale Frage. Zum Propositionalen Gehalt deklarativer und interrogativer Sätze. Gunther Narr, Tübingen. Bäuerle, Rainer. 1991. Verben der propositionalen Einstellung. In: Stechow – Wunderlich (1991:709–722). Berlin, Brent és Paul Kay. 1969. Basic color terms. University of California Press, Berkeley. Bickerton, Derek. 1981. Roots of language. Karoma, Ann Arbor. Bierwisch, Manfred. 1967. Some semantic universals of German adjectivals. Foundations of Language 5:1–36. Bierwisch, Manfred. 1971. On classifying semantic features. In: Steinberg – Jakobovits (1971:410–435). Bierwisch, Manfred. 1983. Semantische und konzeptuelle Repräsentation lexikalischer Einheiten. In: Rudolf Růžička és Wolfgang Motsch (szerk.). 358

IRODALOM Untersuchungen zur Semantik (Studia grammatica 22). Akademie-Verlag, Berlin. 61– 99. Bierwisch, Manfred. 1989. The semantics of gradation. In: Manfred Bierwisch és Ewald Lang (szerk.). Dimensional adjectives. Springer, Berlin. 71–262. Binnick, Robert I. 1991. Time and the verb. A guide to tense and aspect. Oxford University Press, Oxford. Blakemore, Diane. 1992. Understanding utterances. An introduction to pragmatics. Blackwell, Cambridge MA & Oxford. Blau, Ulrich. 1978. Die dreiwertige Logik der Sprache: Ihre Syntax, Semantik und Anwendung in der Sprachanalyse. de Gruyter, Berlin. Blutner, Reinhard. 1995. Prototypen und kognitive Semantik. In: Gisela Harras (szerk.). Die Ordnung der Wörter, kognitive und lexikalische Strukturen. de Gruyter, Berlin. 227–270. Bolinger, Dwight. 1967. Adjectives in English. Lingua 18: 1–34. Bosch, Peter. 1995. Meanings and contextual concepts. In: Manfred Bierwisch és Peter Bosch (szerk.). Semantic and conceptual knowledge. Universität Stuttgart & Universität Tübingen, Stuttgart & Tübingen. 79–99. Brown, Gillian és George Yule. 1983. Discourse analysis. Cambridge University Press, Cambridge. Burton-Roberts, Noel. 1984. Modality and implicature. Linguistics and Philosophy 7:181–206. Calbert, Joseph P. 1975. Toward the semantics of modality. In: Joseph P. Calbert és Heinz Vater (szerk.). Aspekte der Modalität. Gunter Narr, Tübingen. 1–70. Carlson, Greg N. 1977. Reference to kinds in English. Doktori disszertáció. University of Massachussetts at Amherst. Megjelent 1980-ban Garland Press, New York. Carlson, Greg N. 1991. Natural kinds and common nouns. In: Stechow –Wunderlich (1991: 370–398). Chierchia, Gennaro és Sally McConnell-Ginet. 1990. Meaning and grammar. MIT Press, Cambridge MA. Coleman, Linda és Paul Kay. 1981. Prototype semantics: The English verb lie. Language 57:26–44. Comrie, Bernard. 1976. Aspect. Cambridge University Press, Cambridge. 359

IRODALOM Comrie, Bernard. 1985. Tense. Cambridge University Press, Cambridge. Cresswell, Maxwell J. 1976. The semantics of degree. In: Barbara H. Partee (szerk.). Montague grammar. Academic Press, New York. 261–292. Cruse, D. Alan. 1986. Lexical semantics. Cambridge University Press, Cambridge. Dahl, Östen 1985. Tense and aspect systems. Blackwell, Cambridge MA & Oxford. Dixon, Robert M. W. (szerk.). 1976. Grammatical categories in Australian languages. Humanities Press, New York. Dixon, Robert M. W. 1977. Where have all the adjectives gone? Studies in Language 1: 19–80. Doherty, Monika. 1973. Noch and schon and their presuppositions. In: Ferenc Kiefer és Nicolas Ruwet (szerk.). Generative grammar in Europe. Reidel, Dordrecht. 154– 177. Dowty, David. 1979. Word meaning in Montague Grammar. Reidel, Dordrecht. Dowty, David. 1991. Thematic proto-roles and argument selection. Language 67:547–619. É. Kiss Katalin. 2004. Egy igekötőelmélet vázlata. Magyar Nyelv 100:15–43. Elekfi László. 1994. Magyar ragozási szótár. MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest. Fabricius-Hansen, Cathrine. 1991a. Tempus. In: Stechow – Wunderlich (1991: 722– 748). Fabricius-Hansen, Cathrine. 1991b. Verbklassifikation. In: Stechow – Wunderlich (1991: 692–709). Fillmore, Charles J. 1982. Towards a descriptive framework for spatial deixis. In: Robert J. Jarvella és Wolfgang Klein (szerk.). Speech, place, and action: Studies in deixis and related topics. John Wiley, Chichester. 31–59. Fillmore, Charles J. 1985. Frames and the semantics of understanding. Quaderni di semantica 2:222–254. Foley, William és Robert van Valin. 1985. Information packaging in the clause. In: Shopen (1985: 282–364). Frawley, William. 1992. Linguistic semantics. Lawrence Erlbaum, Hillsdale NJ. Frege, Gottlob. 1966. Funktion, Begriff, Bedeutung, Vendenhoek & Ruprecht, Göttingen, chapter Über Sinn und Bedeutung. 40–65. 360

IRODALOM Gary-Prieur, Marie-Noëlle. 1994. Grammaire du nom propre. PUF, Paris. Gazdar, Gerald. 1979. A solution to the projection problem. In: C. K. Oh (szerk.). Syntax and semantics 11. Academic Press, New York. 57–89. Gécseg Zsuzsanna. 2006. Topic, logical subject and sentence structure in Hungarian. Acta Linguistica Hungarica 53: 139–174. Geeraerts, Dirk. 1989. Introduction: Prospects and problems of prototype theory. Linguistics 27:587–612. Geeraerts, Dirk. 1993. Vagueness’s puzzles, polysemy’s vagaries. Cognitive Linguistics 4:223–272. Givón, Talmy. 1984. Syntax: A functional–typological introduction. Vol. I. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. Gombocz Zoltán. 1926. Jelentéstan. Danubia, Pécs, (Újabb kiadása: Jelentéstan és nyelvtörténet. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997, 129–194.). Grady, Joe, Sarah Taub és Pamela Morgan. 1996. Primitive and compound metaphors. In: Adele Goldberg (szerk.). Conceptual structure, discourse and language. CSLI Publications, Stanford. 177–187. Grice, H. Paul. 1975. Logic and conversation. In: Peter Cole és Jerry L. Morgan (szerk.). Syntax and semantics, vol. 3: Speech acts. Academic Press, New York. 41–58. Grimshaw, Jane. 1990. Argument structure (Linguistic Inquiry Monograph 18). MIT Press, Cambridge MA. Gruber, Jeffrey S. 1985. Lexical, conceptual, and encyclopedic meaning. Quaderni di Semantica 85:254–266. Gyuris Beáta, Varasdi Károly és Maleczki Márta. 2006. Formális szemantika. Bölcsész Konzorcium/Pécsi Tudományegyetem, Pécs. H. Molnár Ilona. 1968. Módosító szók és módosító mondatrészletek a mai magyar nyelvben (Nyelvtudomány Értekezések 60). Akadémiai Kiadó, Budapest. Hamann, Cornelia. 1987. The awesome seeds of reference time. In: Schopf (1987: 27–69). Hamann, Cornelia. 1991. Adjektivsemantik – Adjectival semantics. In: Stechow – Wunderlich (1991: 657–673). Harkness, Janet. 1987. ime adverbials in English and reference time. In: Schopf (1987: 71–110). 361

IRODALOM Heim, Irene. 1983. On the projection problem for presuppositions. In: M. Barlow, D. P. flickinger és M. T. Wescoat (szerk.). Proceedings of the 2nd West Coast Conference on Formal Linguistics. Stanford University, Stanford. 114–125. Heim, Irene. 1991. Artikel und Definitheit. In: Stechow – Wunderlich (1991: 487– 535). Heim, Irene. 1992. Presupposition projection and the semantics of attitude verbs. Journal of Semantics 9:183–221. Hetzron, Robert. 1978. On the relative order of adjectives. In: Seiler (1978b:165– 184). Hilpinen, Risto. 1971. Deontic logic: Introductory and systematic readings. Reidel, Dordrecht. Hintikka, Jaako. 1962. Knowledge and belief. Cornell University Press, Ithaca NJ. Hughes, G. E. és M. J. Cresswell. 1968. Introduction to Modal Logic. Methuen, London. Isačenko, Aleksandr V. 1962. Die russische Sprache der Gegenwart. Teil I. Formenlehre. Niemeyer, Halle. Jackendoff, Ray. 1990. Semantic structures. MIT Press, Cambridge MA. Jackson, Howard. 1988. Words and their meaning. Longman, London & New York. Jespersen, Otto. 1924. The philosophy of grammar. Allen and Unwin, London. Jonasson, Kerstin. 1994. Le nom propre. Constructions et interprétations. Duculot, Louvain-la-Neuve. Kamp, Hans. 1979. Events, instants and temporal reference. In: Rainer Bäuerle, Urs Egli és Arnim von Stechow (szerk.). Semantics form different points of view. Springer, Berlin. 376–417. Karttunen, Lauri és Stanley Peters. 1979. Conventional implicature. In: C. K. Oh (szerk.). Syntax and semantics 11. Academic Press, New York. 1–56. Kay, Paul és Chad McDaniel. 1978. The linguistic significance of the meanings of basic color terms. Language 54:610–646. Kearns, Kate. 2000. Semantics. Macmillan, London. Kempson, Ruth M. 1975. Presupposition and the delimitation of semantics. Cambridge University Press, Cambridge. 362

IRODALOM Keszler Borbála Tankönyvkiadó.

(szerk.).

2000.

Magyar

grammatika.

Budapest,

Nemzeti

Kiefer Ferenc. 1983a. A kérdő mondatok szemantikájáról és pragmatikájáról. In: Rácz Ende és Szathmári István (szerk.). Tanulmányok a mai magyar nyelv szövegtana köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 203–230. Kiefer Ferenc. 1983b. Az előfeltevések elmélete. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc. 1991. Sentence type, sentence mood and illocutionary type. In: Maxim Stamenov (szerk.). Current advances in semantic theory. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 269–281. Kiefer Ferenc (szerk.). 1992a. Strukturális magyar nyelvtan 1. Mondattan. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc. 1992b. Az aspektus és a mondat szerkezete. In: Kiefer (1992a: 797– 886). Kiefer Ferenc. 1994. A tud segédige jelentéstanáról. Magyar Nyelv 80:144–160. Kiefer Ferenc. 1995. Lexical information and the temporal interpretation of discourse. In: Masayoshi Shibatani és Sandra Thomson (szerk.). Essays in semantics and pragmatics. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 111– 132. Kiefer Ferenc. 2000a. A kognitív nyelvészet: új paradigma? In: Pléh Csaba, Kampis György és Csányi Vilmos (szerk.). A megismeréstudomány útjai. Akadémiai Kiadó, Budapest. 120–144. Kiefer Ferenc. 2000b. A szóösszetétel. In: Kiefer (2000d: 519–567). Kiefer Ferenc. 2000c. Modality. In: Jef Verschueren, Jan-Ola Östman, Jan Blommaert és Chris Bulcaen (szerk.). Handbook of pragmatics. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 1–36. Kiefer Ferenc (szerk.). 2000d. Strukturális magyar nyelvtan 3. Morfológia. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc. 2001. Productivity and compounding. In: Chris Schaner-Wolles, John Rennison és Friedrich Neubarth (szerk.). Naturally! Linguistic studies in honour of Wolfgang Ulrich Dressler presented on the occasion of his 60th birthday. Rosenberg and Sellier, Torino. 225–231. Kiefer Ferenc 2003. A kétféle igemódosítóról. Nyelvtudományi Közlemények 100:177–186. Kiefer Ferenc. 2005. Lehetőség és szükségszerűség. Tanulmányok a nyelvi modalitás köréből. Tinta Könyvkiadó, Budapest. 363

IRODALOM Kiefer Ferenc. 2006. Aspektus és akcióminőség – különös tekintettel a magyar nyelvre. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kiefer Ferenc és Ladányi Mária. 2000. Morfoszintaktikailag semleges képzések. In: Kiefer (2000d: 165–214). Kleiber, Georges. 1990. La sémantique du prototype. Catégories et sens lexical. PUF, Paris. Komlósy András. 1992. Régensek és vonzatok. In: Kiefer (1992a: 299–527). Kövecses Zoltán. 2005. A metafora. Gyakorlati metaforaelméletbe. TypoTEX Kiadó, Budapest.

bevezetés

a

kognitív

Kratzer, Angelika. 1978. Semantik der rede: Kontexttheorie – modalwörter – konditionalsätze. Scriptor, Königstein. Kratzer, Angelika. 1979. Conditional necessity and possibility. In: Urs Egli, Rainer Bäuerle és Arnim von Stechow (szerk.). Semantics from different points of view. Springer, Berlin. 117–147. Kratzer, Angelika. 1981. The notional category of modality. In: H.-J. Eikmeyer és Hannes Rieser (szerk.). Words, worlds, and contexts: New approaches to word semantics. de Gruyter, Berlin. 38–74. Kratzer, Angelika. 1991. Modality. In: Stechow –Wunderlich (1991: 639–650). Krifka, Manfred. 1988. The relational theory of genericity. In: Manfred Krifka (szerk.). The philosophy of grammar. University of Tübingen, Tübingen. 285– 312. Krifka, Manfred. 1991. Massennomina. In: Stechow –Wunderlich (1991: 399–417). Kripke, Saul 1963. Semantical considerations on modal logic. Acta Philosophica Fennica 16: 83–94. Kripke, Saul. 1972. Naming and necessity. In: Donald Davidson és Gilbert Harman (szerk.). Semantics of natural language. D. Reidel, Dordrecht. 253–355. Kripke, Saul. 1980. Naming and necessity. Blackwell, Cambridge MA & Oxford. Kugler Nóra. 2002. A módosítószók a magyar nyelv szófaji rendszerében. Osiris, Budapest. Labov, William. 1973. The boundaries of words and their meanings. In: CharlesJames N. Bailey és Roger W. Shuy (szerk.). New ways of analyzing variation in English. Georgetown University Press, Washington, D.C. 340–373. 364

IRODALOM Laczkó Tibor. 2000a. Az ige argumentumszerkezetét megőrző főnévképzés. In: Kiefer (2000d: 293–407).293–407. Laczkó Tibor. 2000b. Zárójelezési paradoxonok. In: Kiefer (2000d: 619–52). Ladányi Pál. 1965. Zur logischen Analyse der Fragesätze. Acta Linguistica Hungarica 15:37–66. Lakoff, George. 1970. Irregularity in syntax. Holt, Rinehart & Winston, New York. Lakoff, George. 1987. Women, fire, and dangerous things. What categories reveal about the mind. The University of Chicago Press, Chicago. Lakoff, George és Mark Johnson. 1980. Metaphors we live by. The University of Chicago Press, Chicago. Lang, Ewald. 1982. Einstellungsausdrücke und ausgedrückte Einstellungen. Studie Grammatica 12:305–341. Larson, Richard és Gabriel Segal. 1995. Knowledge of meaning. An introduction to semantic theory. MIT Press, Cambridge MA. Lerner, Jean-Yves. 1991. Eigennamen. In: Stechow –Wunderlich (1991:349–370). Levin, Beth. 1993. English verb classes and alternations. A preliminary investigation. Chicago University Press, Chicago. Levin, Beth és Malka Rappaport Hovav. 1995. Unaccusativity. At the syntax–lexical semantics interface. MIT Press, Cambridge MA. Lewis, David. 1973. Counterfactuals. Blackwell, Cambridge MA & Oxford. Link, Godehard. 1991. Eigennamen. In: Stechow–Wunderlich (1991:418–440). Lounsbury, floyd Glenn 1963. The structural analysis of kinship semantics. In: Horace G. Lunt (szerk.). Proceedings of the Ninth International Congress of Linguists. Mouton, The Hague. 1073–1093. Lyons, John. 1977. Semantics. Vols I–II. Cambridge University Press, Cambridge. Lyons, John. 1995. Linguistic semantics. An introduction. Cambridge University Press, Cambridge. Maleczki Márta. 1995. Definiteness effect in Hungarian. A semantic approach. In: Kenesei István (szerk.). Approaches to Hungarian 5 (Levels and structures). JATEPress, Szeged. 221–242. Martinkó András. 2001. A szó jelentése. Lazi Könyvkiadó, Szeged. 365

IRODALOM McCoard, Robert W. 1978. The English perfect: Tense-choice and pragmatic inferences. North Holland, Amsterdam. Moltmann, Friederike. 1997. Parts and wholes in semantics. Oxford University Press, Oxford. Morris, Charles W. 1946. Signs, language and behavior. Prentice Hall, Englewood Cliffs NJ. Nádasdy Ádám. 2003. Ízlések és szabályok. Magvető, Budapest. Németh T. Enikő. 2000. Implicit argumentumok a magyarban: előfordulásuk módjai és azonosításuk lehetőségei. In: Kenesei István (szerk.). Igei vonzatszerkezetek a magyarban. Osiris Kiadó, Budapest. 197–252. Olsen, Susan. 1995a. Ueber Präfix- und Partikelverbsystem. FAS Papers in Linguistics 3:86–112. Olsen, Susan. 1995b. Zum Status der Kategorie „Verbpartikel“. FAS Papers in Linguistics 3:113–134. Osgood, Charles E. 1971. Where do sentences come from? In: Steinberg –Jakobovits (1971: 497–529). Öhlschläger, Günther. 1989. Zur Syntax und Semantik der Modalverben des Deutschen. Niemeyer, Tübingen. Palmer, Frank R. 1979. Modality and the English modals. Longman, London. Palmer, Frank R. 1986. Mood and modality. Cambridge University Press, Cambridge. Pléh Csaba, Síklaki István és Terestyéni Tamás (szerk.). 1997. Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest. Pulman, Stephen G. 1983. Word meaning and belief. Croom Helm, London. Pustejovsky, James. 1995. The generative lexicon. MIT Press, Cambridge MA. Putnam, Hilary. 1975. The meaning of meaning. In: Hilary Putnam (szerk.). Mind, language, and reality. Philosophical Papers 2. Cambridge University Press, Cambridge. 215–271. Quine, William van Ormond. 1960. Word and object. Cambridge MA, MIT Press. Reichenbach, Hans 1947. Elements of symbolic logic. Collier-Macmillan, London. Reis, Marga. 1977. Präsuppositionen und Syntax. Niemeyer, Tübingen. 366

IRODALOM Rescher, Nicholas és Alasdair Urquhart. 1971. Temporal logic. Springer, Wien. Reuland, Eric és Alice ter Meulen (szerk.). 1987. The representation of (in)definiteness. MIT Press, Cambridge MA. Ritchie, Graeme D. 1979. Temporal clauses in English. Theoretical Linguistics 6:87– 115. Rivero, Maria-Luisa. 1975. Referential properties of Spanish noun phrases. Language 51:32–48. Rivero, Maria-Luisa. 1977. Specificity and existence. Language 53:70–85. Rosch, Eleanor. 1973. Natural categories. Cognitive Psychology 4:328–350. Rosch, Eleanor. 1977. Human cetagorization. In: N. Warren (szerk.). Studies in crosscultural psychology. Vol. 1. Academic Press, New York. 3–49. Rosch, Eleanor és Carolyn B. Mervis. 1975. Family resemblances: Studies in the internal structure of categories. Cognitive Psychology 7:573–605. Rosch, Eleanor, Carolyn B. Mervis, Wayne D. Gray, David M. Johnson és Penny Boyes-Braem. 1976. Basic objects in natural categories. Cognitive Psychology 8:382– 439. Russell, Bertrand. 1905. On denoting. Mind 14:479–493. Russell, Bertrand. 1957. Mr. Strawson on referring. Mind 14:385–389. Sandt, Rob A. van der. 1987. Context and presupposition. Croom Helm, London. Schopf, Alfred (szerk.). 1987. Essays on tensing in English. Vol. I. Reference time, tense and adverbs. Niemeyer, Tübingen. Schwarz, Monika. 1992. Einführung in die kognitive Linguistik. Francke, Tübingen. Schwarze, Christoph és Marie-Therese Schepping. 1995. Polysemy in two-level semantics. In: Urs Egli, Peter E. Pause, Christoph Schwarze, Arnim von Stechow és Götz Wienold (szerk.). Lexical knowledge in the organization of language. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 283–300. Searle, John R. 1980. The background of meaning. In: John W. Searle, Ferenc Kiefer és Manfred Bierwisch (szerk.). Speech act theory and pragmatics. Reidel, Dordrecht. 221–232. Seiler, Hansjakob. 1978a. Determination: A functional dimension for interlanguage comparison. In: Seiler (1978b: 301–328). 367

IRODALOM Seiler, Hansjakob (szerk.). 1978b. Language universals. Gunther Narr, Tübingen. Seuren, Pieter A. M. 1985. Discourse semantics. Blackwell, Malden MA & Oxford. Seuren, Pieter A. M. 1991. Präsuppositionen. In: Stechow – Wunderlich (1991: 286– 318). Shopen, Timothy (szerk.). 1985. Language typology and syntactic description. Vols I–III. Cambridge University Press, Cambridge. Siegel, Muffy. 1980. Capturing the adjective. Garland, New York. Silverstein, Michael. 1976. Hierarchy of features and ergativity. In: Dixon (1976: 112–171). Smith, Carlota S. 1991. The parameter of aspect. Kluwer, Dordrecht. Soames, Scott 1989. Presupposition. In: D. Gabbay és Franz Guenther (szerk.). Handbook of philosophical logic IV. Reidel, Dordrecht. 553–616. Stalnaker, Robert C. 1972. Pragmatics. In: Donald Davidson és Gilbert Harman (szerk.). Semantics of natural language. Reidel, Dordrecht. 380–397. Stalnaker, Robert C. 1975. Presuppositions. In: D. Hockney, W. Harper és B. Freed (szerk.). Contemporary research in philosophical logic and linguistic semantics. Reidel, Dordrecht. 31–41. Stechow, Arnim von és Dieter Wunderlich (szerk.). 1991. Semantik/Semantics. Ein internationales Handbuch der zeitgenössischen Forschung/An international handbook of contemporary research. de Gruyter, Berlin. Steinberg, Danny D. és Leon A. Jakobovits (szerk.). 1971. Semantics. An interdisciplinary reader in phylosophy, linguistics and psychology. Cambridge University Press, Cambridge. Stiebels, Barbara és Dieter Wunderlich. 1994. Morphology feeds syntax: The case of particles verbs. Linguistics 32:913–968. Swart, Henriëtte de. 1998. Introduction to natural language semantics. CSLI Publications, Stanford. Szabolcsi Anna. 1986. From the definiteness effect to lexical integrity. In: Werner Abraham és Sjaak de Meij (szerk.). Topic, focus and configurationality. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 1986. Szabolcsi Anna és Laczkó Tibor. 1992. A főnévi csoport szerkezete. In: Kiefer (1992a: 179–294). 368

IRODALOM Szépe György. 1972. A magyar rokonsági elnevezések néhány kérdése. Általános Nyelvészeti Tanulmányok 8:181–199. Talmy, Leonard. 1985. Lexicalization patterns: Semantic structure in lexical forms. In: Shopen (1985: 57–149). Talmy, Leonard. 2000. Toward a cognitive semantics. Vols I–II, MIT Press, Cambridge MA, chapter The semantics of causation. 471–549. Taylor, John R. 1998. Linguistic categorization. Prototypes in linguistic theory. Clarendon Press, Oxford. Thieroff, Rolf (szerk.). 1995. Tense systems in European languages. Vol. II. Niemeyer, Tübingen. Thieroff, Rolf és Joachim Ballweg (szerk.). 1995. Tense systems in European languages. Vol. I. Niemeyer, Tübingen. Tuggy, David. 1993. Ambiguitsy, polysemy, and vagueness. Cognitive Linguistics 4:273–290. Ullmann, Stephen. 1951. Principles of semantics. Blackwell, Glasgow & Oxford. Ullmann, Stephen. 1962. Semantics. An introduction to the science of meaning. Blackwell, Oxford. Ungerer, Friedrich és Hans-Jörg Schmid. 1996. An introduction to cognitive linguistics. Longman, Harlow. Vandeloise, Claude. 1986. L’espace en français. Seuil, Paris. Vendler, Zeno. 1967. Linguistics in philosophy. Cornell University Press, Ithaca NY. Vendler, Zeno. 1968. Adjectives and nominalizations. Mouton, The Hague. Verschueren, Jef. 1999. Understanding pragmatics. Arnold, London. Wacha Balázs. 1978. Az igés-szerkezeti aspektus kategóriája a magyar nyelvben. Bölcsészdoktori értekezés. ELTE, Budapest. Warren, Beatrice. 1978. Semantic patterns of noun–noun compounds. Gothenburg Studies in English, Göteborg. Wierzbicka, Anna. 1988. What is a noun? (Or: how do nouns differ in meaning from adjectives?). In: The semantics of grammar. John Benjamins, Amsterdam & Philadelphia. 463–497. 369

IRODALOM Wierzbicka, Anna. 1990. “Prototypes save”: On the uses and abuses of the notion of ‘prototype’ in linguistics and related fields. In: S. L. Tsohatzidis (szerk.). Meanings and prototypes: Studies in linguistic categorization. Routledge, London. 347–367. Wierzbicka, Anna. 1996. Semantics. Primes and universals. Oxford University Press, Oxford. Willett, Thomas. 1988. A cross-linguistic survey of the grammaticalization of evidentiality. Studies in Language 12:51–97. Winston, Morton E., Roger Chaffin és Douglas Herrmann. 1987. A taxonomy of part– whole relations. Cognitive Science 11:417–444. Wittgenstein, Ludwig. 1953. Philosophical investigations. Blackwell, Oxford. Wright, Georg Henrik von. 1968. An essay in deontic logic and the general theory of action. North-Holland, Amsterdam. Zimmermann, Thomas Ede. 1991. Kontextabhängigkeit. In: Stechow –Wunderlich (1991:156–229). Zuber, Richard. 1972. Structure présuppositionelle du langage. Documents de linguistique quantitative 17, Paris. Zwicky, Arnold M. és Jerrold D. Sadock. 1975. Ambiguity tests and how to fail them. Syntax and Semantics 4:1–36.

370

TÁRGYMUTATÓ a, á abszolút időkategóriák abszolút melléknevek akcióminőség akkomodáció aktuális világ alak alanyi kontroll alapjelentés alapnevek aletikus logika általánosított metafora általános jelentés alulspecifikált jelentés antonímia argumentumkijelentés argumentumszerkezet artefaktumok aspektuális igék aspektus átlátszatlan kontextus átlátszó kontextus attributív használat 371

TÁRGYMUTATÓ b behatároltság belső argumentumok belső időszerkezet beszédaktus beszédaktus-jelentés beszédcselekvés beszédháttér beszédhelyzet beszédtett buletikus modalitás c, cs céltartomány cirkumsztanciális modalitás családi hasonlóság csökkent intenzitás d de dicto olvasat default-feltételezés deiktikus kifejezések delimitatív akcióminőség deminutív akcióminőség denotátum deontikus beszédaktusok deontikus beszédháttér 372

TÁRGYMUTATÓ deontikus logika 303–4 deontikus modalitás de re olvasat dictum didaktikus nomináció dinamikus modalitás diszpozicionális modalitás disztributív referencia dugók e egzisztenciális operátor egyedek (entitások) ’egyszerű esemény’ jelentésű főnév egyszeriség együttműködési alapelv elemi előfeltevés elemi metafora elemi predikátumok ellentmondás ellipszis előfeltevés entitások episztemikus átlátszatlanság episztemikus beszédháttér episztemikus logika 373

TÁRGYMUTATÓ ’eredmény’ jelentés eredményesség erős implikáció eseményszerkezet evolutív akcióminőség exhausztív akcióminőség 289–90 exklúzió explicit kauzatív ige extenzió extenzionális igék f faktív ige feladatmegoldást elősegítő kérdés felvilágosítást kérő kérdés finitív akcióminőség formális szemantika forrástartomány Frege-féle elv frekventatív akcióminőség g, gy, generikus olvasat gyakorítás gyenge implikáció h habituális aspektus 374

TÁRGYMUTATÓ határpontos cselekvés háttér hiperonímia hiponímia holisztikus kognitív szemantika homályosság homonímia i időlogika igazságérték igazságfeltétel igekötő implicit kauzatív ige implikáció implikatív ige inchoatív akcióminőség inklúzió inkompatibilitás intenzió intenzionális igék intenzív akcióminőség ismétlődés iteratív akcióminőség iteratív jegy j 375

TÁRGYMUTATÓ jelentés jelentésfelbontás jelentés kompozicionalitása jelentésposztulátumok jelöletlen szó jelölt szó k kérdő mondat keretszemantika kétszintű szemantika kezdet kijelentés kijelentésattitűd kísérleti pszichológia kizárt harmadik elve kognitív szemantika kollektív vonatkozás kommunikációs jelentés kommunikatív ismeret ’komplex esemény’ jelentésű főnév komplex predikátum komponenses elemzés kompozicionalitás konceptuális differenciálódás konceptuális eltolódás 376

TÁRGYMUTATÓ konceptuális sémák konceptuális szemantika kontingens kijelentés kontrolligék 219–20 konvencionális implikatúra konvencionális jelentés konverzációs implikatúra kumulatív referencia külső időszerkezet kvantorelemzés kvantorszók l, ly lehetségesen igaz kijelentés logikai szemantika lyukak m megismerés (kogníció) megjelenítés megnövelt intenzitás megnyilatkozás megnyilatkozás-jelentés megnyilatkozás-példány megnyilatkozás-típus metafora metanyelv 377

TÁRGYMUTATÓ metonímia metonimikus kiterjesztés mindennapi következtetés modális háttér modalitás modell moduláris kognitív szemantika modus modus tollens mondatgyök mondatjelentés n, ny negatív implikatív ige nem szabályos melléknevek norma nyitott kérdések 55–6 o, ö objektív modalitás opacitás osztenzív deixis oszthatatlan időtartomány osztható időtartomány öröklési függvény p perfektív-rezultatív jegy 378

TÁRGYMUTATÓ performatív nomináció poláris melléknevek poliszémia poliszém rendszer pragmatika pragmatikai partikulák predikatív használat preszuppozíció preszuppozíciós szerkezet progresszív aspektus projekciós probléma propozíció propozicionális attitűd protoágens protopatiens prototípuseffektus prototípuselmélet r rámutató utalás referencia (denotátum) referenciaidő referenciális homályosság referenciális kifejezések relatív idő relatív melléknevek 379

TÁRGYMUTATÓ retorikai kérdés rezultatív akcióminőség s, sz specifikusság standard használat strukturális szemantika szabálytalan poliszémia szándékos cselekvés szaturatív akcióminőség szemantikai ábrázolások szemantikai alapelemek szemantikai dekompozíció szemantikai határozatlanság szemantikai mező szemantikai reprezentációk szemelfaktív akcióminőség színnevek 21–3 szinonímia szintaktikai alternáció szójáték szóösszetétel szubjektív modalitás szükségszerűen igaz szűrők t 380

TÁRGYMUTATÓ találós kérdés tárgyi kontroll tárgynyelv társalgási maximák telítettség teljesség téma–réma szerkezet tényállások természetes kategóriák thematikus szerepek topic–comment tagolás totális akcióminőség 289–90 tulajdonnév tulajdonságok túlzottság u univerzális kvantor utaló kifejezések v válaszhalmaz világismeret világmodell vizsgakérdés vonatkozás vonzatkeret 381

TÁRGYMUTATÓ

382

NÉVMUTATÓ Adjukiewicz, K. Aitchison, J. Allwood, J. Apreszjan, J. D. Armstrong, S. L. Austin, J. Auwera, J. van der

Bally, C. Ballweg, J. Bartsch, R. Bäuerle, R. Bech, G. Berlin, P. Bickerton, D. Bierwisch, M. Binnick, R. I. Blakemore, D. Blau, U. Blutner, R. Bolinger, D. Bosch, P. Brown, G. 383

NÉVMUTATÓ Burton-Roberts, N.

Calbert, J. P. Carlson, G. N. Chierchia, G. Coleman, L. Comrie, B. Cresswell, M. J. Cruse, D. A.

Dahl, Ö. Dixon, R. M. W. Doherty, M. Dowty, D.

É. Kiss K. Elekfi L. Erdmann, K. O.

Fabricius-Hansen, C. Fillmore, C. J. Foley, W. Frawley, W. Frege, G.

384

NÉVMUTATÓ Gary-Prieur, M.-N. Gazdar, G. Gécseg Zs. Geeraerts, D. Givón, D. Gombocz Z. Grady, J. Grice, H. P. Grimshaw, J. Gruber, J.

Gyuris B.

H. Molnár I. Hamann, C. Harkness, J. Heim, I. Heltai J. Hetzron, R. Hilpinen, R. Hintikka, J. Hughes, G. E.

Isačenko, A. V.

385

NÉVMUTATÓ Jackendoff, R. Jackson, H. Jespersen, O. Johnson, M. Jonasson, K.

Kálmán L. Kamp, H. Karttunen, L. Kay, P. Kearns, K. Kempson, R. M. Keszler B. Kiefer F. Kleiber, G. Komlósy A. Kövecses Z. Kratzer, A. Krifka, M. Kripke, S. Kugler N.

Labov, W. Laczkó T. Ladányi M. 386

NÉVMUTATÓ Ladányi P. Lakoff, G. Lang, E. Larson, R. Lerner, J.-Y. Levin, B. Lewis, D. Link, G. Lounsbury, F. G. Lyons, J.

Maleczki M. Martinkó A. McCoard, R. W. McConnell-Ginet, S. McDaniel, C. Mervis, C. B. Meulen, A. ter. Moltmann, F. Morris, C. W.

Nádasdy Á. Németh T. E.

Olsen S. 387

NÉVMUTATÓ Osgood C. E. Öhlschläger, G.

Palmer, F. R. Paul, H. Pethő G. Peters, S. Pléh Cs. Pulman, S. G. Pustejovsky, J. Putnam, H.

Quine, W. van O.

Rappaport Hovav, M. Reichenbach, H. Reis, M. Rescher, N. Reuland, E. Ritchie, G. D. Rivero, M.-L. Rosch, E. Russell, B.

Sadock, J. D. 388

NÉVMUTATÓ Sandt, R. A. van der Schepping, M.-T. Schopf, A. Schmid, H.-J. Schwarz, M. Schwarze, C. Searle, J. R. Segal, G. Seiler, H. Seuren, P. A. M. Shopen, T. Siegel, M. Silverstein, M. Smith, C. S. Soames, S. Stalnaker, R. C. Stiebels, B. Swart, H. de

Szabolcsi A. Szépe Gy.

Talmy, L. Taylor, J. R. Thieroff, R. 389

NÉVMUTATÓ Tuggy, D.

Ullmann, S. Ungerer, F. Urquhart, A.

Valin, R. van Vandeloise, C. Vendler, Z. Vennemann, T. Verschueren, J.

Wacha B. Warren, B. Wierzbicka, A. Willett, T. Winston, M. Wittgenstein, L. Wright, G. H. von Wunderlich, D.

Yule, G.

Zimmermann, T. E. Zuber, R. 390

NÉVMUTATÓ Zwicky, A. M.

391

Jelentéselmélet. Kiefer, Ferenc

Recommend Documents