Jászi Oszkár: Tíz év

Jászi Oszkár: Tíz év inden kritikus szemmel és tudományos lélekkel keresztülvitt történelmi visszatekintés alkalmas arra, hogy az egyéni élet és társadalmi történés kikerülhetetlenségének hitét a napi élet szabadságillúzióival szemben bennünk megerősítse. De kétszeresen szembeszökővé válik ez a tanulság akkor, midőn ennek a visszatekintésnek tárgyai a mi legegyénibb törekvéseink, elmélkedéseink és gondolataink, illetőleg ezeknek hónapról-hónapra hideg, holt betűkben megmerevedett emlékei. S most, hogy a Huszadik Század-nak húsz kötetét átlapoztam, tisztábban, mint valaha érzem a megmásíthatatlan rend szellemének — egykor Végzetnek nevezték — suhogását az emberi dolgok felett. Kegyetlen és vigasztaló olvasmányok ezek az idő által deperszonifikált élemények. Egy nemzedéknek tízesztendős társadalmi, szociológiai és politikai nyugtalansága, útkeresése, tervezgetése, szomjúsága és kultúrvágyódása— mindmegannyi legszemélyesebb, legelőbb és legizgatóbb küzdelmünk — válik itt kihűlt történéssé, elhalványult életkristálylyá, megmásíthatatlan kauzalitássá, mint valamely anorganikus kémiai vegyülés, mely száguldó molekula-mozgások, káprázatos színkeveredések és változó hőeltolódások után biztos, pontos és hideg renddé alakul ki. És a személyek — a magunk és legközelebbi munka- és bajtársaink, valamint ellenségeink és árulóink személyei — hogyan

2

Jászi: Tíz év

egyre duzzadóbb áramlatában, melynek oly lelkes, oly akaró és mégis oly öntudatlan eszközei voltunk! A Huszadik Század tízéves története nemcsak mint a magyar társadalomtudományi és szociálpolitikai gondolkodásnak és cselekvésnek eleven és tartalomdús időszaka érdekes, hanem korfestő erővel fog bírni a jövő történetírója kezében, aki belőle és általa megállapíthatja, hogy minő eszmékre és törekvésekre reagált legélénkebben a XX. század kezdete magyar társadalmának legforrongóbb, legtürelmetlenebb és leginternacionálisabb töredéke. Szociológia! Ez volt az a szó, mely szintetizálta törekvéseinket: a természettudományok diadalmas erejében való hitünket, a rájuk alapított társadalomtudományi kutatást és az ezen felépülő új népboldogító politikát a benthami igazságosság szellemében. Ez volt a célunk és Herbert Spencer az ideálunk, akinek nevével s számunkra írt levelének auspiciuma alatt kezdettük meg működésünket. És a kitűzött célnél még világosabb volt az az ellentét, mely bennünket a régi világtól elválasztott. Irtóztunk a jogdogmatika kietlen paragrafusmagyarázataitól, a törvényszerűség gondolata nélkül kuriózumokat, genealógiákat s csatákat csépelő történetírástól, az egyre növekedő vallásos-nacionalista ideológiától s a haldokló „liberalizmusnak” tehetetlen és gyáva politikai vergődésétől. De milyen eszközökkel vívjuk ki a mi ellentétes igazainkat, minő szövetségeseket keressünk, minő kérdéseket kutassunk, minő taktikát folytassunk, minő politikát készítsünk elő a részletekben? — ezekkel a kérdésekkel alig foglalkoztunk. Fiatalok és utópisták voltunk, akik hittünk az eszmék hatalmában, a fejlődési tan bizonytalan optimizmusában, az igazság erejében, a züllött, elmaradt, régi világ gyöngeségében s mindenekfelett abban, hogy a fődolog a mi szép, egyszerű és tiszta igazságainkra megtanítani az embereket. Racionalista és korrupciógyilkos lovagok voltunk, akik nem törődve a seregek szervezésével és a muníció előkészítésével, a terep kinyomozásával és a taktika szabályaival, lenézve és megvetve a hagyományokat és évszázadok érzelmeinek erejét: büszke és magányos gerilla-harcokat folytattunk evolúciós vagy utilitarista gyémántoshegyű lándzsáinkkal a feudalizmus és klerikalizmus évezredes lovagvára ellen. Ugyan hogyan kételkedhettünk volna győzelmünkben? Hát lehetnek-e egyszerűbb és hódítóbb igazságok a mieinknél? A széles néprétegek érdekeit akartuk felkarolni a kaszinók urai táplálása helyett, a természettudományt akartuk

Jászi: Tíz év

3

fölemelni a vallási babonák füstölgő oltáraira; az emberszerető, földi morált a hierarchiák megkövesült és krisztusellenes osztályetikája helyébe és a szűklátókörű, elmaradt, dühös és vérengző nacionalizmus romjain megakartuk alkotni a művelt népek testvéri köztársaságát. Lehet-e ennél kábítóbb programm és biztosabb diadal-remény? S akik látják az evolúció ragyogó végcéljait, mit törődjenek azok kis részletkérdésekkel és taktikával? Hisz soká nem habozhat úgyse a józan emberi ész, a helyesen felfogott önérdek, a mi boldogságot adó eszményeink és a mai tudatlan, nyomorgó, fázó és véres jelen között. Ezzel a húszesztendős hittel és bizodalommal támadtuk meg a Széll-korszakbeli Magyarországot. Helyesebben: nem is mindannyian, hanem az akkori szerkesztőségnek csak a kisebbik része. A nagyobbik rész — sok ambiciózus jogász és hivatalnok, főleg a kincses Erdélyből kikerültek — erre nem is gondolt. Az egység jóformán csak annyi volt a redakcióban, hogy mindenki elégedetlen volt az akkori közéletnek egyik vagy másik jelenségével s elmaradtnak vagy korruptnak vélte az azt intéző emberek többségét. Jól emlékszem, pl. hogy az alakuló gyűlésen az akkori első szerkesztő szelíden lemosolyogta azt az indítványomat, hogy a szemlének radikális politikát kell folytatnia. De azért együtt maradtunk, hisz konkrét, részletekbe menő programmunk nem volt, a napi politikával nem foglalkoztunk s mindenkinek teljes véleményszabadsága volt. Ezt a kissé furcsa összetételt híven mutatta a lap első két évfolyama is, melyben háromm áramlat jutott kifejezésre: a régi közjogi és jogdogmatikai, a szerkesztő szürke és óvatos eklekticizmusa és az evolucionista vagy racionalista radikalizmus, mely olykor-olykor hevesen tiltakozott a klerikalizmus vagy az agrárizmus előrenyomulása miatt s amennyire erőitől tellett, állandóan figyelemmel kísérte a modern szociológiai irodalom újabb jelenségeit. A szemle hatása is megfelelt eme rétegezett természetének. Wer vieles bringt, wird machen etwas bringen. És tényleg különböző körök rokonszenvére támaszkodhattunk. A régi jogász-

kodás és liberalizmus megnyerte a jogi kar progresszívebb elemeinek rokonszenvét, főleg a kolozsváriét, melynek különösen etszett a klerikáliskodó s udvari tanácsos pesti egyetemmel szembeni mérsékelt oppozíciónk; a szerkesztő körének hasznos eklekticizmusa, gyakorlatias felfogása és elég ügyesen palástolt alakjai megnyerték a Tisza embereinek egy kis europäerebb frakját; végül az evolucionista-radikális akkord rokonszenveket

4

Jászi: Tíz év

ébresztett a régi nemzedék utolsó libre penseur mohikánjaiban és abban a munkás, intellektuel és antiklerikális új Magyarországban, melynek bölcsője a múlt század utolsó éveiben ringott. Az időközben megalakult Társadalomtudományi Társaság is a dolgok ezt a differenciátlan állapotát mutatta, mert a forradalmárok kis csapata mellett úgyszólván az egész hivatalos Magyarország (Rákosi Jenőt is beleértve) résztvett megalakulásában, szervezésében. Mégis az erőknek ez a tömörítése és Pulszky Ágostnak az angol filozófián és szociológián nagyranőtt egyénisége határozottan a radikális törekvések javára volt, mert jóformán egyedül ez a szárny foglalkozott mélyebben a szociológia problémáival. De azért a régi világ, mely váltig hirdette, hogy a „szociológia nem létezik”, hogy „az puszta svindli”, egyelőre résztvett munkáinkban, mert az ellentétek még nem voltak annyira kifejezettek s meg volt a remény a „komoly elemek” uralmának tartós biztosítására. Azonban a differenciálódás folyamata nem volt megakasztható. A magyar társadalom nagy átalakulását természetesen leghamarabb a szociológusok tábora érezte meg, úgy tudományos készültségük, mint a régi renddel való ellenszenvük miatt. Viszont bármily gyönge és erőtlen volt a radikálisok mozgalma, az csakhamar fölkeltette az agrár és klerikális reakció gyűlöletét és ebben az időben kezdett a szociológia azzá a csatakiáltássá válni, aminőnek azóta is megmaradt s amelynek ez a politikai-érzelmi velejárója ismeretlen a többi nemzetek történelmében. A szociológia valóságos választóvízzé lett, mely a magyar polgári társadalmat egy progresszív és egy reakciós részre osztotta. Tudvalevőleg ez a folyamat ma is még működőben van. Természetesen elsősorban, a mi sorainkat bontotta meg, melyekben — miként a magyar társadalomban — keverten, több-kevesebb öntudatlanságban élt egymás mellett sokféle meggyőződés és világnézet. A Piklerügy (a keresztes ifjak lázadása tanáruk ellen, 1901.) ugyan még nem vezetett nyílt szecesszióra, de innen kezdve a konzervatív vagy reakciós érzelmű körök kezdték magukat távol tartani a szemlétől és törekvéseinktől s egy-egy cikk nyomában, mely társadalmi vagy politikai viszonyainkat élesebben kritizálta, nagyon heves indignáció keletkezett az ő részükről, mely a szerkesztőség hivatalban lévő vagy karrierüket féltő tagjait komolyan nyugtalanította, úgy hogy ingerült összeszólalkozások nem voltak ritkák. A hivatalos világ magatartása ennélfogva egyre bizalmatlanabb, sőt gyűlölködő lett velünk szemben, mivel tisz-

Jászi: Tíz év

5

tábban látó képviselői fölismerték a veszélyt, mely mozgalmunkban rejlett: először történt meg a 48-as átalakulások óta hogy a magyar ideológoknak egy nagyobb és szervezett csoportja nyíltan szakított a hivatalos, nemesi állambölcselet és publicisztika összes hagyományaival és azokkal szemben a szigorú kritika álláspontjára lépett az elnyomott néposztályok érdekében, a modern szociológia tudományos fegyvertárának felhasználásával. De nyílt szakadásra még mindig nem került a dolog, annál kevésbbé, mivel a régi liberális türelmesség tradíciói még éltek, úgyannyira, hogy Andrássy Gyula gróf Pulszky Ágost halála után elfogadta a Társadalomtudományi Társaság elnökségét (1902.) s megnyitó beszédében lándzsát tört a tudomány teljes szabadsága mellett. (Kortörténelmi szempontból érdekes, hogy Andrássy meghívásához a Huszadik Század radikális elemei csak hosszas kapacitálás után járultak hozzá.) Andrássynak inkább névleges, mint tényleges elnöksége alatt egyre jobban erősödött a tudományos és politikai radikalizmus szelleme, melyet a Somlóügy a nagyváradi jogakadémia tanári kara társuk elmozdítását kérte vallástalan és „hazafiatlan” tanai miatt, 1903.) izgalmai csak növeltek. A spencerizmus mindinkább háttérbe szorult és a gyakorlati szocializmus, valamint tudományos elmélete a történelmi materializmus mind intenzívebben foglalkoztatta az elméket, ugyannyira, hogy az első szerkesztő színtelen opportunizmusa egyre hevesebb támadásoknak volt kitéve, melyek őt 1904-ben végleges visszavonulásra bírták. Innen kezdve a Huszadik Század, Wildner Ödön lelkes és finomérzékű szerkesztésében, kifejezett ellentétbe jutott a hivatalos társadalomtudománnyal és politikával; az óvatosabb vagy konzervatív hajlandóságú elemek egymásután vonultak ki a szerkesztőségből, hogy új harcos és intranzigens személyiségeknek adjanak tért. Ez az egységesebb közszellem pezsgő életet teremtett úgy a Szemlében, mint a Társaságban. A társadalmi fejlődés irányairól tartott vitaciklus óriási közönség jelenlétében folyt le, melyet a mai középiskolai rendszer beható megvitatása követett nem kisebb érdeklődés mellett. De tiszta elméleti kutatások és eszmecserék is nagy figyelmet ébresztettek. A szociológia újabb irányai beható „megbeszélésre találtak; a külföldi irodalom ismertetése egyre szélesebb körű lett”; az európai és a magyar történelmi múlt iránti érdeklődés megnövekedett s merész hangok emelkedtek a hivatalos történetírás és közjogi magyarázás előítéletei és

6

Jászi: Tíz év

falláciái ellen. A spencerizmus keskeny folyója így a szociológia tengerébe vezetett el, melyben a legkülönbözőbb áramlatok kerültek egymás mellé és egymással szemben: teleológusok, organicisták, marxisták, a kollektív lélektan jelenségeinek kutatói, a darwinizmus és átöröklés törvényeinek a társadalomban alkalmazói, a célszerűségi elv nyomozói stb. stb. Összehasonlítva az első három évfolyamot az utána következő hárommal, lehetetlen észre nem venni azt a nagy és örvendetes változást, mely végbe ment: törekvéseink elvi egységbe jutottak, de a progresszív világnézeten belül minden irány képviseletre talált a liberalizmustól az anarchizmusig; a külföldi irodalom ismerete gondosabb lett; az írók tudása kimélyült, szemük kritikusabb lett; a gazdasági szempont mérlegelése előtérbe nyomult. Ha az első három év a spencerizmust uralta, a második három a marxizmushoz jutott közelebb: a gazdasági érdekek és az osztályharc-szempontok legnagyobb mértékben foglalták le érdeklődésünket. De még mindig az utópiák kéklő vizein jártunk; gyönyörű színes elméletek pillangói után szaladtunk s nagy részvétlenséggel néztük a körülöttünk elterülő zsíros és szomorú magyar életet. Minden gondolatunk Nyugat felé fordult: onnan vártuk nemcsak az elméleti fáklyagyujtást, hanem a gyakorlati kezdeményezéseket is. Úgy éreztük, hogy ex occidente lux! és nem kételkedtünk benne, hogy a rövid idő múlva diadalmas szocializmus tabula rasa-t csinálva feudális állapotainkból egyszerre fog átvezetni bennünket a kommunista gazdálkodást folytató művelt népeknek gazdag, kulturás és szabad testvéri szövetségébe. Azonban úgy az élet, mint a tudomány fejleményei csakhamar megzavarták romantikus illúzióinkat. Éles és határozott elvi ellentétek hangzottak fel a szocializmus soraiból: a revíziónizmus, az antimilitarizmus és a szindikalizmus új tényekét és új hipotéziseket dobtak a világba. A parlamenti szocialista csoportoknak organikus képtelensége a kapitalista rend átalakítására világossá lett; ellenben a régi világ sokkal erősebbnek és szívósabbnak bizonyult, mint hittük volna. Felismertük a kapitalizmus sajátképeni erőin kívül merőben feudális maradványoknak: az egyháznak és a latifundiumoknak szörnyűséges hatalmát. És a várt Zusammenbruch-nak semmi nyoma. Ellenkezőleg a kapitalista fejlődés megújult erővel haladt előre; az imperialisztikus-militarisztikus német politika győzedelmeskedett; az angol munkások

Jászi: Tíz év

7

és liberálisok szövetsége egyre szorosabb lett s a francia antiklerikális többség szocialista színezetet nyert. És nemzetközi, inkább diplomáciai egysége mellett nyilvánvalókká váltak a munkásmozgalmaknak országonként különböző nevezetes eltérései. Káprázó szemeink előtt egyre színesebben bontakozott ki a társadalmi valóság rendkívüli bonyolultsága. Az egymással küzdő erők sokszoros rétegezettsége, melyek sehogysem akartak beilleszkedni a szimplista formulákba. A hazafiság válsága Franciaországban mélyreható erkölcsi krízis jellegét öltötte s Európa eme legegységesebb nemzeti államának izgalmai arra késztettek bennünket, hogy a hazafiságról és az internacionalizmusról átvett egyszerű logikai dedukciókat revízió tárgyává tegyük a történelmi tények világosságánál. Ugyanilyen irányba tereltek az elméleti szociológia újabb kutatásai is. Az egységesítő alapelvek mellett mindjobban éreztük, hogy hiányzik a kutató számára a ténybeli összefüggéseknek azaz érckészlete, mely nélkül dedukcióink és általánosításaink a levegőben lógnak. S látva azt a rendkívül pontos, szinte mikroszkopikus munkát, melyet a történelmi fejlődés egyes kisebb szakát, avagy egy-egy intézményt illetőleg a külföldön elvégeztek s melyek váratlan összefüggésekbe engedtek bepillantást: megdöbbenve láttuk, hogy azt az élő magyar társadalmat, mely a mi elmélkedéseinknek és cselekvéseinknek tulajdonképeni tárgya, sokkal kevésbbé ismerjük, mint a külföldet vagy akár egy csomó vad törzs állami és társadalmi berendezéseit. S mindenekfelett ugyanebbe az irányba mutattak azok a tapasztalatok, melyeket magából ebből a magyar életből merítettünk. A parlament megbénulása, az egyre kiélezettebb alkotmányválság, az értelmetlen jelszavak féktelen demagógiája, a régi generáció erkölcsi és politikai értékeinek felborulása, a parlamenti reform programmjának első fölmerülése, a politikai erőtényezőkkel való közvetlenebb érintkezéseink, az általános, titkos választójog ligája körül szerzett benyomásaink és tapasztalataink, a magyar vidékkel s a magyar társadalom különböző rétegeinek gondolkozásmódjával való behatóbb megismerkedésünk annak fölismerését eredményezte, hogy olyan mérnökökhöz vagyunk hasonlatosak, kik a talajviszonyok kellő ismerete nélkül akarnának vízszabályozó terveket készíteni. Átláttuk, hogy a legszebb eszme is életképtelen, ha az nem képes az egyes társadalmi csoportok és osztályoknak nemcsak érdekeit szintetizálni hanem ama helyzeti, sőt merőben ideológiai energiákat is, melye-

8

Jászi: Tíz év

ket a történelmi fejlődésnek ma már elfeledett vagy rejtettebb rugói hoztak létre. Eme háromirányú benyomások és tapasztalatok hatása alatt fölfedeztük Magyarországot. És ez a fölfedezés megremegtette úgy tudományos, mint politikai lelkesedésünket. Az érdekesebbnél érdekesebb történelmi, faji, etnográfiai, gazdasági és vallási problémák egész sora tűnt fel ámuló szemeink előtt, melyeknek felkutatása s megfejtése első sorban a mi feladatunk a nemzetközi munkamegosztásban. És ezek a sajátos tudományos problémák a politikai cselekvés útjaiba is mélyen bevilágítottak. Egyre jobban éreztük, hogy ki kell dolgoznunk Magyarország anatómiáját és fiziológiáját, mert csak ezen az alapon javasolhatunk tudományos politikát, vagyis olyant, mely nem utópia, hanem élő valóság. Sőt tovább kell mennünk s meg kell ismernünk ennek az országnak pontos fejlődéstörténetét, melyet úgy eléktelenített és meghamisított a nemesi osztályuralom és az annak érdekeit szolgáló prókátoroskodás. És mohón fogtunk hozzá ehhez a munkához s csakhamar meggyőződtünk róla, hogy ma még itt Magyarországon nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is más erők dolgoznak, mint a külföldön; hogy a mi legközelebbi szükségszerű — mert egyedül lehetséges — feladatunk nem a szocializmus világrendjének megvalósítása, hanem a magyar jogállam és ipari kapitalizmus alapjainak a lerakása; hogy oly országban, melyben ez az ipari kapitalizmus quantité négligeable, az ipari szocializmus sem lehet a fejlődésnek egyedüli vagy akár legfontosabb tényezője; hogy kulturális elmaradottságunk, mely a mi legkínosabb fájdalmunk, nem egyes emberek gonoszságán vagy ostobaságán múlik, hanem mélyen fekvő gazdasági és társadalmi okokban gyökerezik. Es ezeken a nyomokon elindulva, egy egész csomó kérdést világosítottunk meg, melyek eddigelé a magyar publicisztika ne-nyúlj-hozzám virágai voltak: választójogrendszerünk avult és korrupt anakronizmusát; a közös vámterület mélyén lappangó osztályuralmi szempontokat; a parasztkérdést, mint a jövendő magyar politika tulajdonképeni gerincét; a vármegyei nemesi klikkuralom korrupt tehetetlenségét; a mesterségesen nagyranevelt nemzetiségi mumust, mely az oligarchikus tendenciáknak legjobb takaróleple; a nagybirtok uralmának történelmi előzményeit és gazdasági s kulturális következményeit; a mezőgazdasági nagy- és kisüzemeknek egymáshoz való viszonyát; egyes vidékeink speciális kulturális és gazdasági természetét stb. stb.

Jászi: Tíz év

9

Eme munkánk közepette azután végleg kitört a feudális és klerikális köröknek régóta lappangó viharja ellenünk. Andrássy visszalépésére (1906.) mint egy adott jelre, régi ellenségeink egy néhány renegáttal szövetkezve mindent elkövettek megfojtásunkra: az előkelő férfiak kivonultak a Társaságból, a kormánysajtó heteken át hazaárulókként üldözött bennünket és a hivatalos tudomány bojkott alá vett. Mindez azonban csak befejezése volt annak a jótékony tisztulási folyamatnak, mely munkánk kezdete óta kísérte sorainkat. A régi elvtelen keveredésnek vége: színt kell vallani a magyar közélet minden munkásának. * * * Innen kezdve azután belső ellenségektől nem zavarva, a Pikler Gyula széleslátókörű vezérlete alatt, mehettünk előre a megkezdett úton azzal az erkölcsi erővel, melyet csak a törekvések egysége és az a tudat nyújthat, hogy fölégettük magunk mögött a hidakat. Ellenségeink azt szokták mondani, hogy ettől az időponttól kezdve a politika kiszorította nálunk a tudományt, nyilván arra célozva, hogy az agitátórius, tanító, szervező munka még inkább elfoglalta erőinket, mint azelőtt. (Társadalomtudományi Köröket, Szabad Iskolákat alapítottunk országszerte. Előadásokat tartottunk a fővárosban és a vidéken.) Ez igaz is, de azért a Szemle tisztán tudományos mérlege nem rosszabbodott, sőt úgy hisszük, javult az utolsó négy év alatt. Munkatársaink köre tágult és munkamegosztásunk fejlettebb lett. Nem mi mondjuk, ellenségeink állapították meg, hogy fárasztó szervező és propagandisztikus működésünk mellett a Huszadik Század-ban sokkal több új eszmével, tannal, irányzattal ismerkedett meg a magyar közönség, mint összes többi ily irányú szemléinkből együttvéve. Nem akar ez dicsekvés lenni, mert senki nem találhatja soványabbnak ezt az eredményt, mint mi, s nem ismerheti jobban munkánk számos és olykor kétségbeejtő fogyatékosságát, mint mi. De a tízéves korszak befejezésénél le kell zárni a mérleget, hogy a jövő céljait kitűzhessük. Nyilvánvaló, hogy munkánknak továbbra is három irányban kell folynia: Mindenekelőtt ápolnunk kell a tiszta tudományt, a külföld társadalomtudományi irodalmával való minél élénkebb összeköttetésünket, mert csakis az egyetemes, nemzetközi, minden gyakorlati céltól ment tudományosság szelleme óvhat meg kicsinyes és sekélyes álproblémáktól s lehet iránytűnk a részletkutatások tengerén.

10

Jászi: Tíz év

Azután népszerűsítenünk kell a tudomány eredményeit, hogy az ne a kiváltságoltak luxuscikke legyen, hanem egyre több ember éltető szellemi levegője. Végül tovább kell vizsgálnunk az európai kutatás módszereivel a magyar múltat és a magyar jelent, hogy ezen tanulságok fényében egyre inkább képesek legyünk a magyar jövendő kinyomozására és előkészítésére. Meg kell írnunk Magyarország igazi történelmét, mely ép oly kevéssé bókol a hatalmasoknak, mint a népnek, mely egyaránt megállapítja és értékeli a háború és a kultúra kettős folyamának eredményeit. Hogy tudjuk, mi honnan jön és hova tendál? És meg kell ismernünk a mai Magyarország gazdasági, kulturális és lelki életének minden porcikáját. Mert csak így számíthatjuk ki a jövő kiépítéséhez rendelkezésre álló erőket és azok irányát. De még fokozottabb figyelemmel és érdeklődéssel kell szemünket Nyugat felé irányítani. Hisz onnan kapjuk ezer év óta minden célkitűzésünket, eszményünket és reménységünket. Persze ez a széles programm ma még utópia és utópia maradna is, ha a mi szűk anyagi és szellemi erőinkhez volna mérve. De az általános választójog Magyarországának felújult kultúrélete épúgy megfogja oldani ezt a feladatot, mint ahogyan a nagy nyugati demokráciák többé-kevésbbé már megoldották.

Lánczy Gyula: A hűbéri nagybirtokrendszer megalakulásához I.

mai „ifjú” Olaszország egyik legtehetségesebb jogtörténésze Gino Arias, a középkori Olaszország „társadalmi és gazdasági szerkezetének rendszerét” taglalván, többek között a középkori osztálytagosulat merev hierarchiáját (la rigida gerarchia) igyekszik megfejteni. Megkülönbözteti a korábbi s az újabb középkort, értve utóbbi alatt a kifejlett pénzgazdaságon alapuló ipari és kereskedelmi kommunisok, város-köztársaságok korszakát és párhuzamosan megállapíthatni véli mindegyikében a munkásnak szervilis, szolgai állapotát és a feudális szervezetet. S ez utóbbi keletkezésének belső indokát, rugóit is igyekszik kihüvelyezni. Egy jegyzetben bizonyos szánalommal regisztrálja, hogy ezzel szemben Pertile, az olasz jogtörténet egyik öreg mestere, akit e sorok írója még személyesen megismerhetett 17 esztendő előtt a páduai egyetemen, nagy (hat kötetes) történetében, „miután leírta volna a feudalizmus három formális alapintézményének, az immunitásnak, beneficiumnak és vazallitásnak képződését és kifejlődését, azt hiszi, hogy kinyomozta a feudumnak „eredetét” (’l„origine”), ami annyi, mintha mondaná: a hűbériség a maga alkatelemeiből, tehát a hűbériségből származott ...” De lássuk előbb magának Ariasnak eredetfejtő elméletét. A középkori tőke (pénz)-feudalitásnak eredetét, valamint az egész társadalmi szervezet vezérelvét azon szükségben találja, Miszerint a tőke kezdetleges, serdületlen alkatában, melyet a munkáskéz ritkasága kísér, külső eszközökkel megakadályozza az

12

Lánczy: A hűbéri nagybirtokrendszer megalakulásához

alsóbbrendű energiáknak, népi tényezőknek fenyegető fölemelkedését. Kevéssé különböznek ettől a régi, a földbirtoki feudalizmusnak alapjai. Szerinte ugyanezen szükségből folyt, hogy a munkás eltávolíttassék a földtől (nyilván: távol tartassék a földszerzéstől), részint szabad földekre való telepítése által, amelyek bőven kínálkoztak vagy olyan munkák megnyitása által, melyek bár viszonylag improduktívek, ezen szervilis állapotú munkásra nézve mégis jövedelmezők. De itt is a munkást szorosan le kellett kötni a földhöz. Csakhogy evégre nem volt elégséges kimondani a lekötöttséget (inamovibilità), hanem biztosítani kellett e lényeges normának gyakorlati keresztülvitelét. Ebből támad az a rendszer, melynél fogva minden föld egy „úrnak” (hadd mondjam magyarán, hogy érthetőbb legyen), egy seigneur-nek közvetlen hatósága alatt áll, de akinek fensőségét magasabb rendű és oldalmenti, kollaterális felsőségek, hatóságok kiegészítik. S ily módon annyi különálló és mégis összefüggő egység támad, melyek összegéből nincsen kimenekülés. A feudalizmust tehát így lehetne definiálni: a domínium, a földbirtok uralmának részszerűsége (particolarita), melynek integrációját képezi e részleges uralmak összességének általános óvhatalma. (Azt hiszem, ez az igazi értelme az egyébként tömör, de homályos tételnek s mely szószerint így hangzik: particolarità di dominio con una tutela generale del dominio stesso.) A tudós szerző ezen „őseredetű primordiális szükségszerűségből” eredőnek mondja magát az intézményt s így lételvének fölfedése gyanánt formulázza. Mi azonban úgy találjuk, hogy ez az okoskodás nagyjában elég szerencsésen jellemzi magát a kifejlődött intézményt s annak hatalmi funkcióját, de nem adja keletkezése szülőokának, eredendő elvének kiderítését. Miért kellett ennek így lennie? S a nagybirtoki produkció, vagy inkább az extenzív termelés jövedékének ilyetén biztosítása és monopolizálása, mely belső dialektikai kényszerűségből folyó eredmény? Mi okozza az emberanyagnak megadó passzivitását és szinte automatikus, de cselekvő engedelmességét e társadalmi és gazdasági rendnek követelményei, mind súlyosbbodó szabványai előtt? Erre nem nyerünk választ és voltaképen csak ott vagyunk, a hol az öreg Pertile bácsinál: a feudális rend a feudumból származik. De következnek ismertebb argumentumok a gazdasági termelés föltételei köréből. Ott, ahol a hatalmas városi központoknak gazdasági termékek iránti magasfokú kereslete hiányzik, ott a földbirtoki tőke járadéka (profitto) nem érhető el „a közvetlen termelőre gyakorolt nyomás s olyan társadalmi szervezet nélkül, mely biztosítja e nyomás” hatályát. Végső vonalban tehát a feudalizmus az a szerv, mely biztosítja egy kezdetleges korszakban a mezőgazdaságnak intenzívitását s élesztvén a mezőgazdasági munkáserők tevékenységét, elősegíti a szabad közgazdasági

A hűbéri nagybirtokrendszer megalakulásához

13

tevékenységnek majdani kifejlődését, mely a városok gazdasági életében új gyúpontokat teremt. „A feudalizmus végoka eszerint a termelőenergiák fejlesztésében áll.” S ez a gazdaságelvi, termelési teleológia, ez a szociális célirányosság kimutatása, a jog és gazdaságtörténeti kutatás jóval előkelőbb képviselőinek érvelésében is feltalálható. A Brunner méltán nagy tekintélye is hasonló okoskodással s elvi beszámítás mellett esik latba. Csak az egy kicsit furcsa, hogy egészen különböző pozitív, dologi eredményre jut és jóformán az ellenkező hatás következtetéseire lyukad ki. Különös súlyt vet a tényre (?) és messzemenő következtetéseket von belőle, mely szerint a hűbéri „uradalom” (a középkori potestas, a Grundherrschaft-nak szinonimje) nem vezetett a nagyüzemre, a latifundiális gazdálkodásra. Rendszerint nem képezett összefüggő komplexumot, hanem különböző vidékeken szétszórt telkekből (Hufen) állott. „Parcellás”-gazdálkodás volt az. De a sajátképeni hűbéradományozás, mely a vazallus és ura közt közjogi, nem pedig mukáltatási kapcsolatot létesített, a jövedelem-megoszlást mozdította elő. „A precarium s a hűbér (Zinsgut und Lehen) a földjáradéknak megosztása által a germánromán világot megóvták a bajoktól, melyek a nagybirtok és a pauperizmus közvetlen ellentétéből származnak. A földjáradék megoszlása végezetül a földtulajdon felosztásává (Aufteilung) alakult át. Mert a mi napjainkban a hűbérek allodizálása (egyéni tulajdonná változása) s az összes agrár-törvényhozás által történt, az csak befejezése egy ezredéves fejlődésnek, mely a frank hűbérviszonyok* kifejlődésével vette kezdetét”. Ha e fejtegetés kapcsán az állíttatik, hogy e rend uralma alatt „litek (félszabadok) és kolonusok az állandó napszámszolgálat ellen jogi állásukban találtak védelmet”, úgy az a szöveg jegyzete szerint (Der römische Colonat war nicht auf die Grosswirtschaft berechnet) nyilván csak a késő császár-kornak galliar állapotaira vonatkozhatik. Mert annak a társadalomjogi állapotnak, amelyet nagy általánosságban hűbéri rendnek nevezünk s amely a IX. század folyamán jegecedett ki, épen az a sajátsága, hogy az ellenkezőre, a kolonusoknak kényszerben munkaszolgálmányaira vezetett fokozódólag. A mit Brunner legalább is olyan jól tud, mint bárki más. De nem folytatjuk tovább . . . Itt is hatásokat látunk többé-kevésbé alapos konjekturális levezetésben. De az eredet * Leiheverhältnisse mondja a Brunner könyve. De nekünk arra megfelelő magyar terminusunk nincsen. Hajnik: Eur. Jogtört. 88.1 . csak egy kevéssé szabatos körülírással próbálta magyarázni inkább, mint visszaadni a Leihe fogalmat. A német jogtörténet szorosan megkülönbözteti emezt a Lehn-től, gyakorlatilag azonban a Leihe amannak „dologi”, birtoktárgyi eleme és mint olyan benne foglaltatik — így tehát a potiori fit denominatio.

14


kérdése továbbra is probléma marad — némi túlzással mondhatnók: rejtély. Mert ha soká járunk ezen a nyomon, a társadalomgazdasági spekuláció hátterében, mint az agnoszticizmus mögött a mennybéli hit, felderengeni találnak a Vico fenségesen fantasztikus szentenciái, melyek szerint az állami lét örök alapelvei (Principii Eterni dei Regni) közé una certa spezie di Feudi tartozik, melynek levezetését az Rias és az Odyssea egy-egy helyének értelmezésén kezdi s amelyeknek érvényét fölfedezi az északi népek (le genti Settentrionali — a skandinávokon kívül még a lengyeleket sorolja fel) „hűbéri” sajátságaiban. „És fenmaradtak a rómaiak törvényeiben bizonyos vazallusokra szólólag, kiket glebae addicti, adscripiicii, censiti-nek neveznek, mely hűbérekről másutt kimutattuk, hogy az összes nemzetek polgári jogai velük kezdődnek ... Ez a hűbéri jog (Diritto Feudale) tényleg egy ősi törvény (un diritto antichissimo), melyet az idők utolsó barbársága* Európában megújított.”** De azért a Vico ciklopikus látomásaiban, szinte naiv történeti elnagyolásuk dacára van bizonyos történeti realitás, melyet a jogtörténészek szubtilis különböztetései s a híres modern gazdaságtörténészek statisztikai anyag-apparátusa s anodin következtetéseik mintha néha elhomályosítanának, jóhiszeműleg elfátyoloznának. II. De hogy visszatérjünk a köznapi, az adatszerű kutatás s elmélkedés talajára, a fenti s hasonló okoskodásoknak megvan az a nagy fogyatkozása, hogy a szóban levő állapotokat vagy mint egy fokozatos fejlődési eredményt, vagy mindenképen egy új, önálló rend gyanánt állítják elénk. Hiszen bizonyos fokig mindakettő, mint a valóságnak megfelelő, jogosult. De sohasem szabad feledni, hogy az a társadalmi és gazdasági szervezet, mely a IX. század derekán, a Karoling-csűszárságnak korai bomladozása alatt Közép-Európában kifejlett s Angolországban, az angol-szász királyságban is majdnem azonos vonásokat tüntet elő, egy korábbi rendnek és gazdasági intézményeknek romjain épült fel, mely a nép szélesebb rétegeinek vagyis a régi nemzetségi szervezet és birtokló, termelő közösségeknek alapján nyugodván, a személyi szabadságnak is bizonyos fokát biztosította. A sajátképeni értelemben vett rabszolgaságtól itt el akarunk tekinteni; de tudvalevő, hogy a római császárságnak — a feloszlónak — egész politikai-társadalmi irányzata e bilincseknek fokozatos tágítására és a következő nemzedékek alatt teljes * Értsd: a barbárok uralmát a római világ-birodalom országai felett, ** A Scienza Nuova I. k. XXXI. fej. Példányom a Ferrari-féle kiadásé, mely az úgynevezett Seconda Scienza Nuova első teljes kiadása. (Napoli, 1858-60.)


15

legyőzésére, nyomainak eltűnésére vezetett a felszabadult elemek és még inkább utódjaik tekintetében. A kolonátus pedig, mely a dolog természete szerint önkéntelenül is a röghözkötöttség örökletességére vezetett, az emfiteutikus bérrendszerek mellett, nem fajult az egyéniségnek azon leszállítására, mely a jogi személyiségnek szinte megszüntetésében állott s amely a francia villain és a keleti germán népek jobbágyállapotát döntőleg jellemezte. De a Karoling-korszakban a kisbirtokosok tömege önként lép a nagybirtokosok, az „uradalom” kötelékébe és aláveti magát fensőségének; a szabad paraszt a kommendáció által leszáll az örökbérlők rendjébe. S ezzel eltűnik a szabad község vagy közösség, a villa publica, t. i. „az olyan személyek telepe, akik maguk felett csak a közhatalom uralmát ismerik el” (Kowalewsky). A hűbérúr ekkor már lefoglalta az erdőt s a még mûvelés alá nem vett földet s ezzel elenyészik a községi tartozékoknak (appertinenciák) szabad használata. Az erdő és legelő használata fejében teljesítendő természetbeli vagy munkabeli szolgálmányok a földesúrnak jövedelmét öregbítik. Tudvalevő, hogy e fejlődésben a szabad közember vajmi korán elveszti önállóságát, önrendelkezési jogát. De tisztán a gazdasági termelés vagy a jövedelem eloszlás szempontjából kiindulva, kérdenünk kell: hol itt az a magasabb gazdasági szempont és előny, amely az új rendszer által érvényesül s annak keletkezése rugójául, magyarázatául szolgálhatna? Tényleg azt állíthatnék hogy az a feloszlási processzus s az az új nyomasztó rendszer, melynek szükségképi integrációját és hálószerű kiépülését Arias fenti érvelése, nézetünk szerint, igen okosan domborította ki, nem képezett haladó-fejlődési fázist és hogy a szoros értelemben vett gazdasági és termelési fokozás csak e rendnek felbomlásával, legyőzése kínos étape-jaival tartott lépést. Pedig itt többről, magasabbról van szó, mint a termelés mennyiségi és minőségi hatályáról A döntő kritérium azon emberéletek boldogulásának kérdése, mely ezen új rendnek, mint minden társadalmi alakulatnak voltaképi tartalmát és rendeltetése alanyait képezik. Azt hiszem a választ felesleges formulázni; érték-rezultánsa régóta adva van. Körvonalai egy nagy állami és társadalmi bomlás és deterioráció eredményeképen merednek elénk. Csak a milieu ismeretéből, melyben az új rend végleges kialakulása befejeződött, bírjuk megérteni belső lényegét. Ez a milieu — mint jelzem — első sorban a IX. századi trank monarchia hatalmi viszonyai forrongásában, tényezőinek versenyében tűnik elénk. Ezekkel foglalkoztam újra, még alig lefolyt, hosszú hónapok alatt. És voltaképi célom az volt, hogy ezen viszonyokról nyújtsak lehető pozitív adatszerű képet úgy, ahogy a korabeli források szaggatottan, érzéketlenül szűkszavúan rójják a szórványos adatokat. Nem a birtokokmányok ügylet-ada-

16


tait; hanem a vonásokat, melyek a tömegnek és egyének mozgalmaira, dinamikájára vetnek némi világosságot. De általános konsziderációkkal elprédáltam a becses teret, annál az egy-két lapnál jóval többet, melyet a t. szerkesztő úr szíves felhívással rendelkezésemre bocsátott. Immár ezek megelevenítése helyett, szintén csak néhány általánosítást, ha nem is épen abstrakciót, adhatok. Közölni készültem a forráshelyeket, melyekből kitűnt volna, hogy a frank birodalom nagy terület-osztályai a dinasztia tagjai között, a harcok és öldöklő ármánykodások melyek Európa országaiért folynak a Pyrenéktől a Balti-tengerig és az Áldunáig, csak látszólag az uralkodói főhatalom teljéért, országok foglalásáért vívatnak. A valóságban a magas hűbéri arisztokrácia ellenállhatatlan áramlata ez, mely a központi államhatalom kézrekerítésével elfoglalni készül a korona adományától függő összes javakat, egyházi és világiakat egyaránt; mentői többet az „ellenség” vagyis az úri társak vagyonából, mely az elvben egységesnek supponált dynasztia különböző királyságaiban feküdt. Ez a processzus 840 körül már meglehelősen kialakult, de folyton fokozódólag fejlődik tovább a század végéig, sőt Franciaországban a XI. század elejéig. Látjuk, amint a verduni szerződést megelőzőleg Lothár császár visszautasítja a felajánlott rendezkedést és panaszolja (quaerebatur), hogy nem jutna neki (nec non haberet) a miből visszatéríteni tudná (unde restituere posset) amit elvesztettek azok a primores-ek akik őt követték. Pedig ezek a kárpótlási objektumok a Rajnától és Maasmentétől a Saóne és Rhone-on keresztül le a Közép-tengerig — a belga határvégektől a Nyugat-Svájcon és Savoyán keresztül le Arles-ig és Nizzáig nyúló hosszvonalnak gazdag régi kulturf oldj ein terültek el. S a krónikás (Nithard, IV. 3.) szerint „az összes püspökségek, apátságok, grófságok és fiscatia egyharmadát” tették volna ki, (mely utóbbi terminus, a hűbérbirtok egyik elnevezése, bárha fiscus sokféle jelentőségében többek között egyszerűen predium-ot, telket is jelent). Hogy e felsorolás alatt mit kelljen érteni, azt abból ítélheti meg az olvasó, hogy Robert le Fort a Capet-ház első történeti őse és megalapítója, mint Tours-i SzentMárton „apátja” * esett el néhány évtizeddel későbben, a normannok elleni hadakozásban, holott a papi rendhez soha semmi köze nem volt. Nem folytathatom ezt az eszmemenetet s adatfelsorolást. Az európai arisztokrácia belefáradt a harcba — primores populi, degustato semel periculo, iterum prelium nolebant — meg* Rheimsi Hincmar (Annales Bertiniani ad ann. 866.) az ő s egy hozzá hasonló „apát”-nak — (Ramnulf comes, Poitiers-i St. Hilarius kolostoré) hősi halálát az ég bosszújának minősíti, amiért Franciaország ezen régi előkelő gazdag szerzeteit bitorolták vagyis királyi adományból haszonélvezték. Ez a gazdagság első sorban telkekből, szolgálmányokból és jobbágyokból állott. A nevezett Annales-ek egyébként sűrűn emlékeznek meg e két „fidelis”-nek adományozott „honor”-okról, vagyis hűbérekről.


17

kóstolván a veszedelmet, nem akart többé csatázni, írja Nithard, (Nagy Károly császár leány ági unokája). A békés osztozkodásnak és pontos birtokelhatárolásoknak módját célravezetőbbnek ítélte. Ez a magva annak a nagy chartának, amelyet verduni szerződésnek hívnak, s amelyről az iskolákban azt tanulják, hogy a Karoling birodalmat három külön királyságra osztotta.* De a források gondosabb elemzéséből mást tanulunk. Két évre terjedőleg egy pontos és részletes fölvételnek vagyunk tanúi, melyet a három királyi testvér, akik mindenben „híveik” (fideles) „tanácsa” szerint cselekesznek, országonkénti kiküldött biztosai teljesítenek. Pedig a nagy országhatárok ismertek valának. A lefolyt 35 év alatt két császári rendelkezés és törvény (Nagy Károly első végrendelkezési terve 806. és I. Lajos császár „divisio imperii”-je 817-ből) intézkedett hasonló felosztásokról. Es fel kell tennünk, hogy ismertek valának a tartományi, vagyis a missiatikus, comitialis s a néhány kivételes dukális kormányzati, igazgatási kerületek, amelyeket Nagy Károlynak — oly sok tekintetében túlbecsült — uralmi rendje megállapított. De ez az uralmi rend már ekkor feloszlott és állami, tiszti attribútumai az uradalomnak tartozékaivá sülyedtek alá. Ez „uradalmak” pontos ismeretére volt itt szükség és azért kérték Lothár császár megbízottjaitól, vajon közülök valaki totius imperil notitiam ad liquidum haberet” az egész birodalom állagát nyilvánlatban bírja-e, mely nélkül nem tárgyalhatnak. Négyszáz év óta, mióta t. i. az igazi birodalom, a római császárság kompakt teste s adminisztrációja, területenként változó mérvben felbomlott és veszendőbe ment, a maga laterkulusai és katonai és civilis Notitia-val, ehhez hasonló mozzanat fel nem merült, hasonló kérdés fel nem vettetett. Nithard, aki a nyugat-francia királynak egyik biztosa volt, szabatosabban jelzi, hogy mit kelljen e notitia nyilvánlata alatt érteni. Ε kapcsolatban az összeírás módja gyanánt kétszer él az imbreviari (cur non imbreviatum est — universum Imperium imbreviaretur) kitételével, ami a középkori terminológia szerint nemcsak a birtokállagoknak jegyzékszerű felsorolását jelenti, hanem a személyi szolgálmányok és kötelezettségek részletes följegyzését is.** A hely régen felköltötte egy-két német történésznek (Waitz, Dümmler) figyelmét, de nem vonták le a belőle folyó tanúságot. A nagybirtokos arisztokráciának általános ország- vagyis birtokfoglalása ez Európaszerte. Szószerint az a Landnahme, * Szövege elveszett és csak történetírási feltevés, hogy IX. századi későbbi felosztási akták tartalmilag reprodukálják. Vajjon részletes dispozicióit is? ** Ez utóbbi vonatkozásban találjuk használatát az angol hűbéri viszonyokban Bractonnál: imbreviatum. (Vinogradoff: Villainage in England. 174. 1. idézve.)

18

Lánczy: A h ûbéri nagybirtokrendszer megalakulásához

miként a német irodalmi nyelvhasználat a honfoglalásokat nevezni szokta. Égy emberöltő múlva (877) Quierzy-sur-Oiseban alkotott kapituláré kimondta e hűbéri foglalásnak örökletességét a francia földi összes vazallitásra nézve, tehát a nagy vazallusok hűbéralattvalóira nézve is. Ami voltaképen csak általánosító elismerése volt a tényleges állapotnak, melyet partikuláris rendelkezések s a jogszokás a többi országokban is jogelvre és gyakorlati érvényre emeltek. III. És csakugyan oly békésen folyt le ez a foglalás, mint Brunner állítja a fenti eszmemenet rendjén? Bauernkriege — mondja — wie sie das soziale Elend des IV. und V. Jahrhunderts in Gallien erzeugt hatte, brachen im fränkischen Reiche nicht aus. Die Verschiebung der Besitzverhältnisse vollzog sich hier, ohne jene Spannung hervorzurufen, welche sich in Revolutionen Luft macht. Pedig ő maga is, csakúgy mellesleg, pedzi a Stellingabund-ot* azt az ádáz fölkelést, valóságos háborút, mely 841—3 között ott fent a német magasészak földjén két ízben dühöngött s amelynek, hogy egy anakronisztikus terminussal éljek „osztályharc” jellege volt, az alsó rétegek „frilingek és lazzok” (litek) ingenuiles atque serviles fölkelése a felső rend, a nobiles, a szász Edelingok ellen. Azon a trans-albingensis területen folyt le az, mely immár tizenegy század óta, minta-földje . . . der Besiedelung in Latifundien . . . jedermann aus der Colonisation des transalbingischen Slavenlandes bekannt. Jenseits der Elbe ist der klassische Boden des Grossgrundbesitzes, mondja a római (császárkori) „uradalom” fogalmának magyarázatául egy kiváló szakértekezés.** De miért folyik e konok harc és kegyetlen megtorlása? Mi történt voltaképen? A kortársi források szűkszavúan csak egy-két kísérő tünetet emelnek ki! Egyáltalában vajmi kevés az, amit e „klasszikus földre” vonatkozólag tudunk azon évtizedekben, melyek a Nagy Károly alávetési háborúit követik. Valami mégis megragadja figyelmünket és útbaigazításul szolgál. A szász Edelingok kompozíciója (vérdíja) Wergeld-je e legyőzetés és frank hatóság-alávétel első húsz esztendeje alatt (a Capit. Padebrun. 789-től fogva) a közszabad (ingenuus) Wergeldjének hatszorosára, a fentnevezett litus vagy lassus-énak tizenkétszeresére emelkedett s így Zöpffl (D. Rechtsgesch.) számítása és felállítása szerint felért azzal az egészen egyedülálló Wergeld-del, mely a bajuvároknál az egyetlen hercegi ház, az Agilolfingek leszármazottjait illette, akiken kívül mindössze öt olyan családot * D. RG. I. 240. 1. ** Schulten: Die römische Grundherrschaft. (1896.)


19

sorol fel névszerint a Lex Bajuwar. (Tit. II. cap 20.) akik duplum honorem et sic duplam compositionem accipiant, tehát a bajuwar közszabadéhoz képest kétszerest. Ha Stobbe (Gesch. d. deutsch. Rechtsquellen, I.) Gaupp a germán ethnológia és a régibb jogtörténet ezen klasszikus tekintélye ellen — melyre Zoepfl támaszkodott — polemizálva helyteleníti, hogy Gaupp „arisztokráciáról” beszél és különös súllyal s egész találóan arra utal, hogy itt a nemesek rendjéről általában — Der Adel-ról — van szó, úgy csak közelebb hoz bennünket a lényegbeli valóság megértéséhez. A nagybirtoki vassusokon és tiszti (egyházi) személyeken kívül __ akik között, az Annales Laureshamenses szerint, Nagy Károly a szászok földjét felosztotta* — itt egy szélesebb rendnek kivételes kedvezményes felülkerekedése forog fenn, mely régi kiváltságos helyzetét — amely a Karoling-hódítást megelőzőleg már kétségtelenül fennállott — most hirtelenül felfokozta és következményeit, az alacsonyabb rétegek nyomását, illetve a földbirtoklási és haszonélvezeti viszonyoknak jobbágyi fokra lesülyesztését rohamosan eszközölhette s így váratlan visszahatásokat támasztott ezen harcias és a hagyományos állapotokhoz szívósan ragaszkodó törzsnél. Mert a Weregild (Wargilda — a Lex Saxonum előttem fekvő szövegében) nemcsak az egyén egész társadalmi és perjogi státuszát határozza meg, hanem birtok-állásával is szorosan összefügg a germán törzsvilág és államalakulatok legkülönbözőbb pontjain. Újabb kutatások e viszonylatnak nemcsak az angolszász királyságok, hanem még a kelta törzs-közösség alatti érvényét és határozó befolyását mutatták ki.** S ez az a pont, amelyre magam is kilyukadni kívántam, amidőn a Stellingabund mozgalmát érintem s melyről egyébként őszintén sajnálom, hogy e helyütt részletesebben nem tárgyalhatom; bárha ismétlem, vajmi kevés pozitív forrásanyag· áll rendelkezésünkre. Mint ahogy nem tárgyalhattam a középkori népfölkelések és parasztforradalmak (Jacqueries-k stb.) széles anyagú kérdését; s a IX. századi munkás „conjuratio”-k gyönge nyomait, melyek a Brunner fenti kategorikus kijelentésével szélső ellentétben állanak. És nem szólhattam az észak- és délfrancia nyelvterületek ebbéli fejleményeiről, melyeken egy valóságos, régi arisztokrácia terjeszkedését, birtokfoglalását s a szabad népelemek szabadságveszteségét egy gazdag adatkészlet drasztikusan illusztrálja. De ez a szoros összefüggés a személyi státusz s a birtokviszonyok közállása között, ez az, amit egy éles körvonalak* L. erre nézve bővebben Waitz: D. Verfassungsgesch. 3. k., ki óvatosan, de szuggesztív módon belevilágít e homályos és kontroverz matériákba. ** Különösen Seebohm: Tribal System in Wales és újabban Tribal Custom in Anglo SaxonLaw 1902. L. ez utóbbiról Vinogradoff birálatos ismertetését a Vierteljahrsch. f. Sozial- und Wirtschaftsgesch. 1903. I. kötetében.

20


ban kiemelkedő esetből, szinte csak elméletileg, megvilágítani kívántunk. Mi nagyon jól látjuk a történelmi, tehát tényleges kauzalitást, mely mindebben érvényesül; a „merev társadalmi hierarchia” amaz okszerű bekövetkezését, amelyből e fejtegetéseink kiindultak. De mindezeknek lényegbeli szükségszerűségéről s evolucionális szabályszerűségéről nem meríthettünk meggyőződést, még a szorosabb gazdasági termelési tekintetben sem. Ám e szoros korrelációban földbirtok és polgári állapot között — az egyén és jogviszonyainak ez elválása, kiválása az állami kötelékből és alárendelkezése a túltengő magánszemélyiségek fenhatósága alá — amely a római állameszme alatt (és Galliában még a Meroving-korban is valamelyest uralkodott) nem volt képzelhető, — ez a középkor lényege* és diadala, mely egy ezredév fejlődésére és ellenhatásaira volt határozó, 1789-ig. Szolgáljon ez magyarázatul, hogy ezekre a IX. századbeli történetekre nyúltunk vissza, melyek döntő fordulópontot képeznek és nem csupán ezen intézmények kialakulásában. Mert a felszín alatt lappangó viszonyokról, lassú fejleményekről mintegy letépik a fátylat, mely alatt a dolgok valóságuk világában tűnnek elé. „A világtörténelem régi eszmékkel operál, amelyeket új formákba önt”, mondja Brunner. Es kétségtelen, hogy a régi legyőzöttnek, „kiéltnek” ítélt hatványok új alakban, csak változott mezben foganatosak, mozgatók a régi végérhetetlen körforgásban.

* L. ez eszmemenetre nézve P. Rothnak lapidáris tételeit, aki az itt érintett témáknak tárgyi, szinte technikai tárgyalása közben szükségesnek tartja a hasonló elvi szempontoknak pregnáns kiemelését Feudalität und. Untertanverband c. könyvében.

HertzkaTivadar: Magyarország gazdasági függetlenítésének útjai* annak és voltak egészen független államok, amelyek gazdaságilag a legszorosabb közösségben éltek másokkal, p. o. Bajorország Poroszországtól 1866 előtt tökéletesen független állam volt, olyannyira, hogy még háborút is viselt ellene, de azért vámközösségben élt vele. A vámközösség a háború alatt sem szűnt meg és a porosz bank Bajorországnak is a bankja volt. És megfordítva, vannak államok és területek, melyek politikailag egységesek és azért mégis több vámterületből állanak. A múlt században alig volt állam, amely több vámterületre ne szakadt volna. Franciaország pl. 180 különböző vámterületből állott Colbert idejéig. Mai napság a szomszéd Ausztriában van egy tartomány: Tirol, amelynek külön gabonavámja van. A mi hazánkban is, fővárosunk úgyszólván elkülönített vámterület. Mindazonáltal senki sem fogja képzelni, hogy Budapest önálló, független vámterület, mert Budapestnek vámalkotmányát nem a városházán, hanem az országgyűlésen határozzák meg egészen úgy, miként Tirol vámját a Reichsrat-ban. Tehát az önállóságnak nem az a kritériuma, hogy külön bankja van-e egy országnak, külön vámterüle, hanem az, hogy ki határoz afelett? Ha az ország önelhatározásától függ az, ami akár a vámügyek, akár a bankügyek terén történik, akkor az illető ország független. Ellenkező esetben függő s így pl. Magyarországnak 1850-ig külön vámterülete volt, de azért Ausztriának rabszolgája, gyarmata volt, roert vámrendszerét nem a magyar országgyűlés, hanem a bécsi udvar a bécsi kamara határozta el. Tehát elvben Magyarország önálló, független gazdasági terület lehetne, még ha vámközös*Szerző előadta a Társadalomtudományi Társaság-nak 1909. december hó 20-án tartott felolvasó ülésén.

22

Hertzka: Magyarország gazdasági függetlenítésének útjai

ségben s közös bankkal élne is Ausztriával. Hogy milyen érvek kényszerítenek bennünket arra, hogy ezen állapotnak a vámügy terén véget vessünk, erről ma beszélni nem akarok, ez nem égető kérdés. Megoldásához 1917-ig úgy sem foghatunk, de különben is hiába határoznánk el mi a vámügy és minden más egyéb gazdasági kérdésben akármit, míg önálló hitelügyünk nincsen. Ismétlem, hogy ezen hitelügyi és bankügyi önállósághoz elvben nem szükséges, hogy külön magyar bank alakíttassék. Bankügyi önállóságunkhoz és függetlenségünkhöz csak az szükséges, hogy az ország határozzon afelett, ami lehetséges volna a közös intézmény keretében is, hogy mi történjék az ő területén a bankkal. Példa gyanánt utalhatok itt a közös vasutakra. Magyarországnak két vasútja van, amely Ausztriával közös: A Déli vasút és a Kassa-oderbergi. Azért Magyarországnak vasútügye Ausztriától önálló, mert sem a Reichsrat-nak, sem az osztrák kormánynak nincsen hatalmában azt befolyásolni, hogy mi történjék magyar területen ezen vasúttal. Hogy milyen kézben van ezeknek a vasúttársaságoknak a tőkéje, az is közömbös dolog. Mert hiszen pl. a Déli vasúttársaságnak tőkéje francia kézen van. Hallott-e arról valaki, hogy azért, mert e vasút tőkéje francia, Franciaország a magyar vasút tarifáit befolyásolni akarta volna? Eszeágában sincs. Ellenben a banküggyel máskép áll a dolog. Igenis a bankügy terén Ausztria abból az állításából, hogy az itten közösen működő banknak a tőkéje osztrák tőke, azt az igényt emeli, hogy ő legyen ura a bankügynek magyar területen is. Nem akarom bővebben megvizsgálni, hogy tényleg megfelel-e a valóságnak ez az állítás; annál kevésbbé, mert ha igaz volna is, arra az osztrákok a magyar bankügybe való beavatkozást nem alapíthatják. Ausztriának számos bankja van, amelynek tőkéje idegen kézen van, pl. az Angol-osztrák banknak tőkéje angol kézen van. Befolyása van-e azért az angol parlamentnek erre a pénzintézetre? Szó sincs róla. Ellenben Ausztria ez alapon azt követeli, hogy mint legfőbb gyám őrködjék Magyarországnak hitelügye és bankügye felett. Ezt az állapotot egy önérzetes nemzet még akkor sem tűrné el, ha ezen idegen gyámunk jóakarónk volna. De tudvalevőleg ép ellenkezőleg áll a dolog: ha valamiről kiderül, hogy azt Magyarország akarja, óhajtja, ez már magában véve elegendő ok arra, hogy Ausztria, ha teheti, megtagadja azt tőlünk. És ez első sorban a bankügyben van így. A jegybank az úgynevezett paritás elvén alapszik, melynek én mindig ellensége voltam. Ez a paritás azt jelenti, hogy a banknak főtanácsa ugyanannyi osztrák, mint magyar állampolgárból álljon és hogy ezek a banknak, közösen, legfontosabb ügyeit elintézzék. A mi magyar főtanácsosainknak joguk van, hogy közvetve beleártsák magukat abba, mi történjék Prágában vagy Csernoviczban és az osztrákoknak joguk van abba beavatkozni, hogy mi történjék Kecskeméten és Debrecenben. A mi érdekünk nem az, hogy osztrák városok ügyeivel foglalkozzunk. A magyarok ezt nem is teszik. Ellenben az osztrák főtanácsosok szent kötelességüknek


23

tartják, hogy a magyar városokkal ép olyan intenzíven foglalkozzanak, mint az osztrákokkal. De ez volna még a legkisebb hiba. Mielőtt tovább érvelnék, hangsúlyoznom kell, hogy én nem vagyok a közös bank intézményével szemben elfogult. Ellenkezőleg egész határozottan és némileg ellentétben még az úgynevezett közös bankosokkal is állítom és másfél évtized óta folytonosan arra utalok, hogy ez a mi közös bankunk a világnak legerősebben fundált, leghatalmasabb bankintézete. Ez abszurdumnak látszik, de a rideg számok bizonyítják. A közös banknak annyi aranya van, mint a hatalmas angol és német bankoknak együttvéve. De ez még nem jellemzi eléggé óriási voltát. Hiszen egy intézet hatalma nemcsak attól függ, hogy mennyi pénze van, hanem attól is, hogy hogyan viszonylik ez az ő pénzkészlete a pénzszükségletéhez. Az angol banknak alig van annyi aranya, mint amennyire neki néha szüksége van. Előfordult az az eset, hogy az angol bankból, melynek érckészlete néha 400 millióra apad, olykor 500 millió folyt ki. Ez tehát gyönge bank, amelyik nagyon gyakran kapkod arany után és csak erős megfeszítéssel tudja teljesíteni a készfizetéseket. A mi bankunknak pedig körülbelül 1,5 milliárd koronával több aranya van, mint amennyire a legrosszabb esetben szüksége volna. Egy óriás! De ép oly egészen sajátságos, elkülönített és egyedülálló, mint az ő hatalma, a szervezete is. Míg minden más jegybank úgy van alkotva, hogy pénzerejét minél tökéletesebben kihasználhassa az ország kereskedésének, iparának támogatására: addig az osztrák-magyar banknak statútuma úgy van megcsinálva, hogy minél tökéletesebben elpocsékolva, kinullázva, semmivé téve legyen az ő hatalma. Ezt rideg példákkal fogom bizonyítani. A jelen percben a német bank a rendelkezésére álló pénzösszegnek 90%-át hasznosítja, kölcsönadja kereskedőknek és iparosoknak. A mi bankunk a ma rendelkezésére álló összegeinek nem is a negyed részét bocsátja tényleg Magyarország és Ausztria kereskedelmi, ipari világának használatára. A német statútum azt mondja: megengedem a bankomnak mint a pénzkiadás utolsó határát, hogy annyi bankót hozzon forgalomba, amennyinek 40%-a arannyal van fedezve. Máskép mondva: hogyha pl. a német bankban 1 milliárd arany fekszik, akkor a német banktörvény feljogosítja a német bankot, hogy 2,5 milliárd márkát bankóban kiadjon és a differencia az 1 milliárd és a 2,5 milliárd között az az összeg, amellyel a német bank segítheti Németország kereskedelmét és iparát. Ezt a nagymérvű bankókibocsátást már most azzal korlátozza a német törvényhozó, hogy egy bizonyos, szűkebb határon túl minden kibocsátott bankó után 5%-os adót követel. Ha pl. a porosz banknak meg van engedve, hogy, 2,5 milliárd márkát kibocsásson, akkor körülbelül 2 milliárdig adómentesen teheti ezt. Ezt a rendelkezést mi is utánozzuk. Nekünk is kettős kontingensünk van. Nálunk is végső esetben annyi bankó bocsátható ki, amennyinek 40%-a ércfedezettel bír. De minden bankót, ami az ércalapon + 400 millión felül forgalomba jön, 5%-al adóztatnak meg. Mit jelent ez? A németnél

24


azt jelenti ezen kétféle kontingens, hogy a bankók zömét ingyen bocsáthatja ki és az összmennyiségnek legfeljebb 25%-át kell 5%-os kamattal megadózni. Nálunk megfordítva áll a dolog. Nagyon parányi mennyiséget lehet csak adó nélkül kibocsátani és ennek 3—4-szeresét csak akkor szabad kibocsátani, hogyha 5%-os adót fizet érte. Ezt a bank persze nem teheti. Hiszen nem adhat 4%-os pénzt, ha ő azért 5%-ot fizet. Tehát a mi bankunk erejének túlnyomó része nullifikálva van. Ez pedig azért, és pedig bevallottan csak is azért van így, mert ezen a politikán mi tönkremegyünk. Ez az egyedüli ok. Ez a rendszabály kétségkívül árt Ausztriának is, de, hogy durva szót használjak, nekünk magyaroknak még inkább kilóg a nyelvünk és ez elég ok Ausztriának arra, hogy ehhez tapsoljon. Azért olyan a bank akta, amilyen, mert ez Magyarország tönkretételére vezet. Ezért tűri Ausztria dacára annak, hogy kárára van. Hasznára csak egynéhány nagy tőkebirtokosnak van, mert ők nem szeretik a banknak konkurrenciáját, nem volna ínyükre, hogyha a jegybanknál másfél milliárddal több pénz volna kapható. Nálunk is hasznára van egynéhány nagytőkésnek; az osztrák nép és a magyar nép egyaránt megsínyli ezt az állapotot. A harmadik baja a közös banknak, hogy mindeddig a készfizetéseket kötelezőleg fel nem vette. Fizet, kapni nála 16 esztendő óta bankóért aranyat, vagy arany váltót, de ezt csak jószántából teszi és minden percben beszüntetheti. Ennek az a következménye, hogy kereskedelmi hitelünk a külföldön nincsen. Az értékpapírok terén ez még nem olyan óriási baj; a világpiac követel ugyan itt is bizonyos biztosítéki prémiumot, mely prémium 16 évvel ezelőtt 3—4 százalék volt. Minthogy azonban a tőkevilág látta, hosszú éveken át, hogy mindannyiszor aranyat kapott cserében, valahányszor a bank kasszáinál megjelent a papirossal, hát leszállt ezen biztosítéki prémium és jelenleg csak l,5%. A 3—4% sem volt döntő akadálya az értékpapír forgalomnak, mert ez az üzletág tudvalevőleg hosszúlejáratú. Egészen máskép áll a dolog a kereskedelmi forgalomban, amelynek döntő papirosa a váltó. A külföldön elhelyezett váltóknak általános ú. n. Laufzeit-je átlag 6 hét. Ha már most a leszámítoló egy váltóért másfél %-kal kevesebbet adna, mert papirosra szól, ez 12%-os kamatlábdrágulást jelentene az arany váltóhoz képest. Ez a szégyenletes biztosítéki sarc jelenleg tényleg alig 1/2%. De ez is 6 hétre annyi mint 4%, tehát rendszerint kettős diszkontot kellene a külföldnek fizetnünk. Ezt nem tehetjük. Mit jelent ez? Talán arra számítunk, hogy ha valutánk végleg rendezve lesz, elhagyjuk bécsi piacunkat, és Lipcsébe menjünk leszámítolni? Eszünk ágában sincsen. Bécs marad főpiacunk, ott lesz legjobb hitelünk akkor is, de ezen bécsi leszámítoló urunk, aki eddig tudta, hogy neki kénye-kedve szerint ki vagyunk szolgáltatva, mert ha ő nem ad, számunkra sehol pénz nincs, tudni fogja, hogy ha nagyon kutyául bánik magyar kliensével, ez máshova megy — és ez elegendő ok lesz arra, hogy máskép bánjék velünk.


25

Nekünk tehát olyan bank kell, amelyikbe csakis nekünk van beleszólásunk. Nekünk olyan bank kell, amelynek az ő· valódi vagyonának megfelelő szolgáltató képessége a statútumnak célszerű alkotása által megteremtessék. Nekünk olyan bank kell, amelyik kötelezően felveszi a készfizetéseket és azáltal megteremti a külföldi konkurrenciának lehetőségét a kereskedelmi hitel terén. Ismétlem, hogy mindez elvben elérhető volna a közös bank intézmény keretében is, hisz ezt a világnak egyik leghatalmasabb intézete megtehetné, sőt Ausztriának nem kárára, hanem hasznára válnék. De Ausztria nem akarja. Itt nem elvi kérdésekről van szó, hanem praktikus kérdésekről. Hogy ezt elérjük, ahhoz erélyes, elszánt fellépés volna szükséges. Igenis, ha a magyar államférfiak azt mondanák a közös banknak: vagy teszed amit akarok, vagy a magam útján járok, akkor elérhetnénk mindent. De mit tettek e helyett a mi államférfiáink? Összehívtak egy ankétet, amelyen nagy presszió és erőszakoskodás révén a szegény, tehetetlen, a kérdéshez többnyire alig értő szakértőkből kisajtolták ország és világ színe előtt azt az ítéletet, hogy amit a világnak minden népe, a legcsekélyebb Balkán államocska is keresztülvitt, arra mi magyarok képesek nem vagyunk. Voltak, akik egyáltalán tagadták, hogy önálló bankot lehetne Magyarországon csinálni. Mások azt mondták, hogy csinálhatunk, de ez a készfizetést fenn nem tarthatná, tehát megbuknék. És a legóvatosabbak azt mondták: jegybankot csinálni lehetne, de hova jutnánk hitelünkkel? Mi volna a kamatláb Magyarországon? Ha pedig így áll a dolog, akkor annak a rongyos koldusnak, aki önállóan semmitsem tehet, az a kötelessége, hogy jótevőjének, aki kegyelemből megengedi, hogy hatalmas bankjával éljen, kezét-lábát csókolni kellene; ha ahelyet ez a szemtelen még föltételeket szab, erre csak egy a felelet: hátba kell döfni, ki kell rúgni, és úgy is történt. Kirúgták a mi minisztereinket. Szóba se álltak velük. Önök olvastak tárgyalásokról: nem tárgyaltak velük! Csak hosszú rimánkodás után egyeztek bele abba, hogy tessék-lássék tárgyalás jöjjön létre, amelyikben előzetesen ki volt mondva, hogy engedményt nem kapnak. És hogy milyen Ausztriában a felfogás ezen tekintetben, erről személyes tapasztalatom van. Ezelőtt négy héttel voltam Bécsben, találkoztam a legkonzervatívebb, legmérsékeltebb államférfiak egyikével, aki képtelen dühhel nyilatkozott a magyarok követeléseiről. Megkérdeztem tőle, hogy hát mit vétettünk? Erre azt a feleletet kaptam: Az semmi, hogy önök bennünket 40 éven keresztül mindig kizsaroltak? Hiszen minden tárgyalásnál a bankügyről folyt a leghevesebb vita. Önök mindig koncessziókat préseltek ki tőlünk és fenyegetőztek, hogyha nem teljesítjük vakmerő kívánságaikat, akkor önálló bankot létesítenek, és most kisült, hogy önök ezt nem tehetik. Tehát megzsaroltak bennünket. Ez a hangulat Ausztriában. Vannak nyilatkozatok Ausztriának legbetolyásosabb emberétől, Luegertől, aki Ausztriának ezidőszerint valódi ura, és aki ezt mondotta: — Én nem tudom, hogy mit

26


akarnak a magyarok, nem értek hozzá, nem is vagyok rá kíváncsi. Ha azonban merészkedik a bank akármilyen magyar követelésnek eleget tenni, megszűnik az osztrák privilégiuma! Ez Bécsben a felfogás velünk szemben. Itten nincs más út, mint az elválás. Itten az a kérdés, hogy hasznos vagy káros egy nagy közös bank, vagy jobb-e két kisebb külön bank, merőben ideologikus. Mintha az olyan ember, akit a felesége minden éjjel meg akar fojtani, minden nap meg akar mérgezni, azon kezdene elmélkedni, hogy szép és hasznos intézmény-e a házasság? A házasság szép és hasznos, de ezzel a feleséggel élni tovább nem lehet. Már most az a kérdés, hogy elválhatunk-e? Csinálhatunk-e önálló külön bankot? Hiszen még azt is kétségbe vonták, hogy kaphatunk az önálló bankra való tőkét. Ez olyan kérdés, amit tudományos körökben felvetni lehet, de minden béresgazda az országnak legelhagyatottabb pusztáján is arcunkba nevetne, ha azt kérdeznők tőle, hogy kapható-e tőke a bankócsinálás üzletére? Parasztember is tudja, hogy annál jobb üzlet nincsen. Ha be nem börtönöznék azt, aki privilégium nélkül hozzá fog, nagyon sokan adnák magukat erre a mesterségre. Ezen magyar bankócsinálási engedély olyan üzlet, amelynek az én számításom szerint a rendes kamaton felüli jövedelmezősége körülbelül 10—12 millió korona évente. Ez nem is maximális, de minimális összeg. Hogy kapható-e tőke oly üzletre, aminek rendes kamatán felüli haszna évi 10—12 millió korona: oly kérdés, mely nem kell, hogy nekünk nagy gondot okozzon. Csak az okozhat fejtörést, hogy mennyit fizessen a tőkés ezen busásan jövedelmező privilégium fejében? Azt hiszem, számos milliót fog szívesen fizetni. De hogy akad tőke, akármilyen nagyságban, az teljesen bizonyos. Igen ám, de ércalapja honnan legyen a jövendő magyar banknak? Ez olyan gond, amely a magyar kormányoknak már régóta fejfájást okozott; törték is fejüket azon, hogy elválás esetére a jövendőbeli magyar banknak bizonyos ércalapot biztosítsanak. Sőt! létezik már egy erről szóló protokollum is, amelyben meg van állapítva, hogy a különválás esetére hogyan oszoljék szét a közös banknak részvénytőkéje és ércalapja Magyarország és Ausztria között. Megengedem, hogyha a mi biztonságunk csak ezen protokollumban volna, akkor édes-kevés ércalapunk volna. Mert ez olyan szerződés, mintha arról szerződtek volna, hogy a széjjelválás esetében hány napig essék az eső Budapesten és hány napig Bécsben. Ez nem függ a kormányok bölcseségétől. Rokitanszky osztrák államférfi és tudós bebizonyította, hogy bizony az osztrák-magyar bank aranyából Magyarországnak nem fog egy árva fillér sem jutni. Ha a magyarok bele nem egyeznek a közös bank fentartásába, akkor Ausztria egészen egyszerűen ezen közös bankját likvidáltatni fogja: akkor az köteles lesz kifizetni minden bankótulajdonosnak a neki dukáló aranyat. Marad azután még 200 millió korona, de ez a 200 millió nem Magyarországé, és nem Ausztriáé, hanem a bankrészvényeseké. Még azokra a 180 milliókra, melyeket a magyar állam befizetett


27

színaranyban, sincsen igényünk! Ezt nem depozitumba adta Wekerle, hanem hogy beváltsa a forgalomban levő állampapírpénznek magyar részét. Ezt meg is tette a bank, ez nem a banké többé, ez nem Magyarországé többé, ez a bankótulajdonosoké. De egyről megfeledkeztek állambölcseink és Rokitanszky úr egyaránt: arról, hogy ezen bankó tulajdonosok között vannak magyar állampolgárok is és pedig körülbelül 700 millió korona erejéig. Ezt a 700 milliót likvidálás esetén ki fogja önöknek, a magyar bankótulajdonosoknak, fizetni az osztrák-magyar bank. Igen ám, de azután ez az önöké lesz és nem a magyar banké: hogy kerül ez az arany a bank pincéibe? Ép úgy, mint ahogy most a közös bank pincéibe került: mert önök aranypénzzel élni nem akarnak. A bank akart aranypénzt forgalomba hozni, de visszajött hozzá. Hónapokon át fizette a kormány a tisztifizetések és az államadósságok tetemes részét aranyban. Kevés héttel a kifizetés után megint ott volt az arany a bank kasszáiban. Az osztrák és magyar publikum nincsen hozzászokva az aranyforgalomhoz. Követeli a papírforgalmat, a hozzájutó aranyat elutasítja magától. Én fölteszem, hogy ezt a magyar nép ezután is tenni fogja. Ugyan azt mondják, hogy ezt azért tette a magyar nép, mert bízott a közös bankban. Ez nagyon tudományos, de nagyon ostoba felfogás. Lehetetlenség föltételezni, hogy a magyar béres, kocsis vagy piaci kofa azért nem fogadta el az arany koronákat és azért követelte inkább a papírpénzt, mert a bankkimutatások szorgos és pontos tanulmányozása után bízott benne és nem azért, mert észrevette és tudta, hogy a bankóval épúgy lehet adót fizetni, mint az arannyal és hogy a bírói ítéletek is erre a bankóra szólnak. A magyar bank alapításának első lépése az lesz, hogy a törvényhozás azt fogja mondani, hogy ezentúl adót fizetni és adósságokat kiegyenlíteni magyar bankóval lehet; és annak az lesz a következménye, hogy a publikum odaviszi az aranyat, mit az osztrák banktól kapott, a magyar bankhoz és fog érette venni magyar bankókat. Nem is fog ez olyan bonyolult úton történni. A népnek túlnyomó része észre se fogja venni és mondhatom, hogy önök között is alig van egy-kettő, aki tudni fogja, hogy mi úton kerül a közös banknál fekvő aranya — amennyiben közös bankónak tulajdonosa — a magyar bankba és hogy az ő kezébe mi úton kerül közös bankó helyett magyar bankó. Úgy fog történni, mint annakidején a szürke bankónak kicserélése a mostani szivárványszínűvel. Ezen úton kb. 500 millió korona fog a magyar bank kasszájába kerülni. De hogyan fogja a magyar bank ezt megőrizni? „Hiszen az arany kifolyik.” „Hiszen Magyarországnak köztudomásúlag úgynevezett passzív fizetési mérlege van.” „Ez az oka annak, hogy Magyarországon az arany nem maradhat!” Nem akarok ezen fizetési mérleg teóriájával részletesen foglalkozni, hanem őszintén egy-két szóval elmondom a véleményemet: Én ezt a teóriát másnak, mint óriási szamárságnak nem minősíthetem. A dolog ott kezdődik, hogy ez a fizetési mérleg nem

28


mérleg, hanem egyszerű kasszakontó. Ha üzletemben december végén több a pénz, mint január 1-én, akkor nekem kedvező a mérlegem? Ki hiszi ezt? Azért tönkre mehetnék. Ezen sok pénz talán onnét ered, hogy utolsó ruhámat is eladtam. Ha megfordítva az év végén kevesebb a pénz, mint az év kezdetén, ez talán annak a következménye, hogy megszilárdult a hitelem. Azelőtt a fizetésnél reszketnem kellett, hogy pontosan fizessek, mert csődbe megyek. Mostan nem kell ettől tartanom, nincs szükségem oly nagy kasszára. Úgyis van. A szegény embernek rendszerint aránylag több pénzre van szüksége, mint a gazdagnak. Nem azt állítom, hogy Rotschildnak kasszájában pozitíve kevesebb van, mint az enyémben, de aránylag igen. Mert ezerféle dologra, amelynél énnekem készpénzre van szükségem, arra Rotschildnak csak egy kézmozdulatra van szüksége. És úgy áll az országokkal is: minél gazdagabb egy ország, annál kevesebb a pénze. A hatalmas Angolországnak aránylag sokkalta kisebb pénzforgalma van, mint az osztrák-magyar monarchiának. Mert az angol, mint gazdag ember, rendszerint nem is fizet pénzzel, hanem csekkel, clearing-gel. Az igazság az, hogy Magyarországnak mint élő, haladó nemzetnek a pénzforgalma évről-évre gyarapszik; mert hiszen minden új háztartás, minden új üzlet új pénzfogyasztó. Bizonyos hullámzás van, de az átlagot véve ez az összeg egyre növekszik. Ez magától értetődő igazság; de ugyanezt mutatja a statisztika és kimutatja mindenekelőtt a bank tíz napról tíz napra közzétett kimutatásaiban. A banknak, amely az ország készpénzének rezervoárja, az utolsó 17 év folyamán 700 millió koronával növekedett az érckészlete, eltekintve az államtól befizetett összegtől. Ezzel szemben elmélkedni, hogy miért passzív az, ami köztudomásúlag aktív, az engem arra az egyszeri öreg rabbira emlékeztet, aki nem tudván, hogy az orrán vagy az asztalán van-e a pápaszeme, ahelyett, hogy az orrához nyúlt volna, okoskodni kezdett: Ha pápaszem volna az orromon, látnék, nem látom a pápaszemet, tehát nincsen az orromon. Pedig ott volt. Minek okoskodni, hogy mi oknál fogva passzív a fizetési mérleg, holott az tényleg aktiv? De ez az okoskodás még nem jogosítana fel arra, hogy a fizetési mérleg tanát szamárságnak nevezzem. Ez csak tévedés volna. De tessék elképzelni, hogy minő gondolat föltételezni, hogy Magyarország (amelyben arany nem terem, amely pedig aranyat használ és pedig nemcsak pénzre, hanem luxuscikkekre és technikai célokra is sok-sok millió korona aranyat) oly valamit, amit nem termel, de fogyaszt, rendszerint exportálja? Mintha valaki azon törné a fejét, hogy mit tegyenek, hogy Magyarország megszűnjék egy teát exportáló ország lenni, mert valami dőre elmélet azt mondaná, hogy Magyarország teát exportál. A „nagy” teoretikusok ezzel szemben azt mondják, hogy az arannyal másképen van. Az arany a legértékesebb tárgy és mivel szegény ország vagyunk, hát exportálunk aranyat, — ha nincsen is. Ez az, amit szamárságnak nevezek. Ez annyira igaz, hogy


29

egyedüli módja a védekezésnek velem szemben mindig csak az volt, hogy megengedték, miszerint az arany befolyik, de hozzátették, hogy csak azért, mert a mi bölcs közös bankunk a valuta ügyünket kezelte. Hogy fog az menni, hogyha ezen isteni gondviselés helyébe közönséges magyar emberek lépnek? Erre csak az a feleletem, hogy a bank az aranyözönlés tekintetében nem tett soha semmit. Nincs is abban a helyzetben, hogy valamit tegyen, nem is az a feladata. A banknak minden 10-ik napon gyűlése van, ott az aranyáramlatokról csak annyiban történik említés, hogy bejelenti a titkárság, hogy a múlt dekádban befolyt ennyi és ennyi millió. Punktum. Arról, hogy mi történjék a jövőben, soha szó sincs. Minden ülésről protokollum van, van már vagy 600, egyikben sincsen egy árva szó sem arról, hogy mi történjék az aranybeözönlés tekintetében. Úgy vagyunk vele, mint Passauban a folyammérnökségi hivatallal, mely hónaprólhónapra regisztrálja, hogy mennyi víz folyt le a Dunán. De mit mondanának ahhoz, hogy ha ez a hivatal azt állítaná, hogy ő szolgáltatja nekünk a Duna vizét és hogy mi magyarok, hogyha külön folyammérnökségi hivatalunk volna, a Dunagőzhajózást fenn nem tarthatnók, mert nem lenne vizünk. Tegyük fel, hogy egy újságnál akadna ember, aki megunta, hogy hónapról-hónapra azt írja, hogy a múlt havi jelentés szerint lefolyt megint ennyi és ennyi m3 víz. És ehelyett azt írná, hogy sikerült ennyinek és ennyinek lefolyását keresztülvinni. Tételezzük fel, hogy ez így menne évek során, hogy a miniszterek is így kezdenének beszélni. Mi volna a vége? Bizony ezen mérnök urak végtére elhinnék maguk is ezt a furcsa mesét. Így keletkezett az arany mesterséges idecsalogatásának hite és én élő tanúja voltam, amikor egy bécsi újságban először merült fel egy ily irányú kommüniké és azóta mindenkinek szokásává válván az ilyen beszéd, nincs valamirevaló tudományosságra igényt tartó ember, aki ne tudná, hogy az osztrák-magyar bank szállítja nekünk az aranyat. Pedig ő ezt nem teheti. Hogyha a bécsi tőzsdén az aranynak ára egy bizonyos nívón alul esik, akkor megvételre kínálják a banknak, mert a bank a törvény által kötelezve van arra, hogy egy bizonyos áron aranyat vegyen. Nem keresi, egyszerűen akceptálja azt, amit a publikum neki kínál. Más aggodalmas lelkek azt tudják, hogy a közös bank személyi szervezete oly tökély, melyet megközelíteni a magyar bankban képtelenek leszünk. A banknak vezetősége két részből jul: 1. Főtanácsból, hat osztrák és hat magyar kereskedőből, közönséges kereskedők, amilyeneket a Lipótváros akármelyik utcájában találunk. Igaz, hogy mind nagyon tisztességes és gazdag, ik sem mondott csődöt Nem keresik őket tudományuk szerint egyik sem mondott csődöt. Nem keresik őket tudományuk szerint, Éveken át személyesen ismertem néhányat, állíthatom, hogy azon öt közül, akiket ismertem, kettő többet nem tudott a valutánkról, minthogy aranypénzünk sárga és gömbölyű. Nem is az ő tisztjük többet tudni, de hogy ezek őrzik a mi valutánkat, az nevetséges felfogás. 2. Másik része a bankvezetőségnek a tisztikar, élén a

30


vezértitkárral. A banknak volt egyszer egy vezértitkára, Lucam, aki nagyon okos és tanult ember volt és azóta keletkezett az a babona, hogy a bank vezértitkára mindig rendkívüli ember. A közvetlen utóda, Leonhardt, nagyon derék ember: kitűnő zeneértő és ezen minőségében jutott is a bankba, mert előde, aki szintén nagy zenekedvelő volt, őt személyes titkárának tette; ebben az állásban nagy befolyásra tett szert, különben, mint okos ember, eleget is értett az üzlethez. Valami nagy szaktekintély azonban nem volt. Ennek utódjait személyesen nem ismerem, csak a nyilatkozataikból vagyok olyan bátor kijelenteni, hogy a valutához nem értenek. Ez nem is gáncs, mert hiszen az nem is tartozik a tisztjükhöz. A magyar és osztrák bank vezetőségének semmi köze a valutához; nem őrzi az aranyat, azt a strázsáló baka őrzi és őrzi az önmagát. Ha kedve kerekednék, hogy kifelé folyjon, azt fentartani emberi erő nem volna képes. De ha már görcsösen ragaszkodunk ezekhez a lángelmékhez, akik a közös bank ügyét jelenleg vezetik, hát megkaphatjuk őket. Ezen urak itt maradnak: a főtanács fele minden bizonynyal, mert ezek magyarországi kereskedők. De a tisztikart is megtarthatjuk részben és én azt tanácsolnám is, hogy tegyük. Nem azért, mintha azt hinném, hogy ezek bármikor bármi tekintetben is felülmúlnák a magyar bankvilág tehetségeit, hanem mert tényleg megbízható, mechanikai munkára szoktatott emberek és egy jegybank vezetéséhez olyan kevés elmésség kell, hogy ezen oknál fogva is tanácsos volna, hogy tartsuk meg ezeket az urakat, akiknek lángeszétől nem kell félnünk. Sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen lesz a bank szolgáltatóképessége? Lesz-e képes Magyarország hitelszükségletét úgy kielégíteni, mint a közös bank? Engedjék meg, hogy időfogytán* bizonyítás helyett itt egy beható számításon nyugvó állítással szolgáljak. Kétszer annyi hitellel szolgálhat a magyar bank, mint a mekkorával a közös bank addig szolgált. A kérdés következő része a politikával áll érintkezésben. Tudják talán, hogy a dolog jelenleg úgy áll, hogy alig van ember, aki nyíltan azt vallaná, amit ezelőtt egyedül hirdettek, hogy a magyar bankot megcsinálni nem lehet, vagy hogy az káros. Sőt a mérvadó körök tiltakoznak az ellen, hogy azt valaha mondták volna. De hiába: „a király nem engedi”. Ez a dolog jelenlegi állása. Hogy Ausztria nem engedi az önálló magyar bankot, azt elhiszem és ha mi az ő jóakaratára és beleegyezésére szorulnánk, legjobb volna nem is izgatni ezen reménytelen dolog mellett és belenyugodni a régibe. Szerencsére Ausztria ebben nem tehet semmit. Ha önálló bankot akarunk, nem kell Bécs felé tekintenünk. Ausztria nem akadályozhatja meg, hogy a bennünket megillető arany ide jöjjön, még akkor sem, ha a saját bankját bankrottá tenné, csakis azért, hogy nekünk ne fizessen. Még ha mégis tagadná a beváltást, nem érhet el egyebet, mint csak hogy a * Előadó ekkor már közel két órája beszélt.


31

művelet még egy fél esztendővel elhúzódik, mert amit nem kapunk beváltás útján, azt kapni fogjuk a fizetések útján. És tessék nagyzási hóbortnak venni, ha azt mondom, hogyha ma nem 1909 december 20-ikát imánk, hanem 1910 december 20-ikát és én azon feladat előtt állanék, hogy 1911 január 1-én az önálló magyar bankot életbeléptessem, tehát 10 nap alatt: egy percig sem haboznék és kezeskedem nevemmel, írói becsületemmel, hogy ez keresztülvihető volna anélkül, hogy az országot a legparányibb megrázkódtatásnak tennők ki. Tehát Ausztria nem akadályozhat meg, de a király igen. A király pedig kijelentette, hogy nem akarja a bankot. De ha az történnék, hogy a király tényleg megtagadná jogunknak gyakorlatát, Magyarország pedig akarata mellett maradva a közös bank privilégiumát nem hosszabbítaná meg, akkor 1911 január 1-én a magyar és osztrák pénzügy törvényes alap nélkül állana. Képzelhető az, hogy ezt a magyar király és osztrák császár megengedné? Semmi szín alatt. Még akkor sem, ha joga volna így cselekedni. Pedig nincsen. Mert, hogy a király a katonaügyekben nem engedett, azt nagyon természetesnek tartom az ő szempontjából. Nem akarom vitatni, hogy jogos vagy jogtalan volt-e a felfogása, hogy ez az ő rezervált jogkörébe tartozik-e? De tény, hogy ez az ő felfogása volt és míg ő ezen felfogásnál marad, természetes, hogy tiltakozik az ellen, hogy az országgyűlés az ő jogkörébe avatkozzék. Hát hiszi a király, hogy a bankügy is az ő rezervált jogkörébe tartozik? Eszeágában sincs. Ami pedig nem tartozik a mi királyunknak a jogkörébe, ahhoz ő alkotmányos érzékével nem szokott ragaszkodni. Mint osztrák császár tudja, hogy Ausztria nem akarja a külön bankot. Magyar tanácsadói pedig szinte rávették a királyt, hogy ne engedjen. Egész más lesz a helyzet, ha a király belátja, hogy az ország többségének komoly akaratával áll szemben. Lehetetlen, hogy ez esetben vétóját az ország egyik legfontosabb élettörekvésével szembe helyezze. Mert a bank önállósága egész gazdasági fejlődésünknek alapföltétele. Ha a magyar országgyűlés e kérdésben akaratát keresztül vinni képtelen, a magyar alkotmányosság illúziójának utolsó foszlányát is letépik s a jogaiban megcsalt, emberi és gazdasági fejlődésben megbénított nép — ezt nem Bécsnek, hanem a magyar államférfiaknak mondom — könnyen juthat arra a gondolatra: hogy a tehetetlen magyar országgyűlés helyett abba a Reichsrat-ba küldje követeit, mely már ma is kizárólag dönt legfontosabb életérdekei felett. Legalább nem fognak róla teljesen nélküle határozni!

Braun Róbert: A mezőgazdaság új kora okszor emlékezem vissza egy ismert szocialista íróval való néhány év előtti beszélgetésemre. Egy népszínművet nyújtott be, melyet azonban nem fogadtak el azzal a megokolással, hogy nem ilyen a magyar paraszt. Az író, aki maga is paraszt volt férfi koráig, sokat beszélt arról, hogy a modern paraszt hogy megváltozott, külsőleg, belsőleg. Másként ruházkodik, másként beszél, másként gondolkozik, mint régen. Megváltoztak a viszonyok, megváltozott az ember. A földműveléssel való foglalkozás mássá alakítja az embert sok tekintetben, mint amilyen a termelés többi ágában dolgozó ember. Bármit is beszéljenek a mezei élet dicsérői, bizonyos, hogy a földműveléssel járó izoláltság egészben véve szellemi és erkölcsi elmaradást idéz elő. Azt szokták mondani, hogy a földműves bizalmatlan, pedig ép oly gyakran megokolatlanul tűihiszékeny- Néha minden ok nélkül makacsul visszautasít egy újítást, máskor pedig hihetetlen merészséggel alkalmaz ki nem próbált művelési módokat és gépeket. Többnyire kevés emberrel érintkezik, azok is magafajtájúak, kiktől új eszmét alig hall. Újságot ritkán, szaklapot, folyóiratot még ritkábban olvas. Meg van győződve arról, hogy neki a földművelésben senki tanácsot nem adhat és hogy a saját földjét ő ismeri legjobban. Első sorban a kisbirtokos ilyen. Az amerikai farmert K. L. Butterfield, a Massachusetts Agricultural College igazgatója így idealizálja: „A tipikus amerikai farmer lényegileg középosztályhoz tartozó ember, aki értelmes, jómódban él, fölneveli gyermekeit, szolgálja hazáját, bírja a maga középnagyságú farmját és amikor meghal, szerény birtokot hagy hátra . . . ő az igazi mezőgazdasági probléma.”*

* Chapters in Rural Progress. Chicago, 1908.

Braun: A mezőgazdaság új kora

33

Ezzel szemben az amerikai közfelfogás szerint a farmer életfilozófiája: több kukoricát ültetni, ezen több disznót hizlalni, ezen több földet venni, ezen több kukoricát ültetni stb. Azt hiszem, e két jellemzés nem ellentétes, csak kiegészíti egymást. Tagadhatatlan azonban, hogy a földműves nagyot változott világszerte, de talán sehol sem akkorát, mint Amerikában. A változás főoka mindenütt az, hogy az izoláltság kezd megszűnni és ezzel a farmer is époly emberré alakul át, mint amilyen a városi. Az izoláltságot a jobb közlekedés szünteti meg leghathatósabban. Amerikában persze nem a vasút ment a farmerhez, hanem megfordítva, előbb jött a vasút és mellette kezdett a farmer letelepedni. Nem szabad elfeledni, hogy Nyugat-Amerikában a városok közt ma is rendszerint a vasút az egyetlen közlekedési út. A vasútnak azonban közvetlen érdeke az, hogy a farmernek minél több szállítani való terméke legyen. Csakhamar tapasztalták, hogy ha rossz időjárás folytán az utak járhatatlanok voltak, a vasutak bevétele 65—80%-kal csökkent, vagyis kitűnt, hogy a jó országút nem okoz versenyt a vasútnak, sőt ellenkezőleg, alapföltétele a nagy forgalomnak. Így történt azután, hogy több év előtt az Illinois Central társaság kiküldte az első útépítő vonatot, t. i. egy olyan vonatot, mely minta utakat épített. A vonaton hivatásos útépítő-mérnökök és munkások voltak, megfelelő gépekkel és anyaggal, melyet az illető gyárosok ingyen adtak árúik reklamírozása céljából. A vonat azután egyes megjelölt állomásoknál megállt, a mérnökök és munkások leszálltak és egy darab jó utat építettek; mikor a munkások elkészültek, a vonat hazament. Az egész kísérlet 50.000 $ költséget okozott és a közfelfogás kidobott pénznek tekintette. Ma már persze mindenki tudja, hogy a vasút kitűnő üzletet csinált, mert a forgalom növekvése folytán kiadásai busásan megtérültek. A lakosság kedvet kapott az útépítésre és a gyárosoknak nem volt okuk megbánni kiadásukat.* Más vállalatok még tovább mentek. A Boston and Maine Railroad tanító vonatokat küld ki és a társaság jelentékeny összeget fordít kísérletekre, előadásokra, hogy a farmerek minél több szállítani valót termeljenek.** Kivált a keleti államokban igen jelentős reform az utóbbi tíz év alatt épült 64.000 km.-nyi villanyos vonal (a mi összes vonathálózatunk nincs 20.000 km.), mely falut faluval köt össze és az úton egyszerű intéssel megállítható. 240 ezer alkalmazottat foglalkoztat és évente 9 milliárd utast szállít. Képzelhetni, hogy milyen jelentősége van e reformnak, mely ily módon lehetővé teszi, hogy a farmer bármely órában megállíthatja háza előtt a villanyost és a városba mehet. A jó közlekedés hatása a népoktatásra is valósággal forradalmi hatású volt. A kis iskolákat összevonták, központo* L. T. Byard Collins: The New Agriculture, New-York, 1906. 144. l ** L. Bolton Hall: Three Acres and Liberty. New-York, 1907. 391. 1.

34


sították és nem kell többé egy tanítónak egy teremben kilenc osztállyal kínlódnia. A tanulókat ingyen (t. i. a község költségén) viszi a villanyos az iskolába, a távolabb eső helyekről pedig a községi omnibusz szedi össze őket. Még nagyobb a hatása a rural free mail delivery-nek, mely tíz év óta van életben. Eszerint a farmer többé nem maga megy a postára, hanem naponta kétszer házhoz kapja leveleit, újságát. Főképen ez az intézkedés okozott egész forradalmat a falusi életben. Nemcsak a levelek száma szaporodott meg, hanem az újságolvasás is óriási lendületet vett. Újságolvasás alatt azonban nemcsak napilapoké értendő, hanem népszerű szemléké és szaklapoké. Az országos földművelési ügyosztály és a 65 mezőgazdasági kísérleti állomás közvetlen és gyors összeköttetésbe jutott a farmerekkel. Ez az ügyosztály és az állomások kétségkívül a világ leghatalmasabb földművelésügyi szervezete, melyek minden elképzelhető ügyben kezére járnak a farmernek és százezernyi bulletinjeikkel, népszerű előadásaikkal, melyekben a 65 agricultural college (mezőgazdasági főiskola) jár kezükre, a szakértelmet rövid idő alatt rendkívül emelték. Jól tudom, hogy nálunk is vannak ily irányú törekvések, de a siker főfeltétele hiányzik, ami Amerikában megvan: ez intézmények közbizalmat élveznek. Bármit is kérdezzen a farmer, kérdésére postafordultával kap választ; magokat küldenek neki, földjét analizálják stb. Legfontosabb eredménynek azonban az tekinthető, hogy a tudományos mezőgazdaság iránt teljes bizalmat keltettek. Ez természetesen nemcsak pontos bürokráciával volt elérhető, hanem különösen a tudományos körök önzetlen lelkesedésével. így példaként említhetem, hogy egyik helybeli mezőgazdasági tanár bármely környékbeli 12—14 éves fiúnak ingyen ad ültetni való krumplit és saját zsebéből tűz ki jutalmat a legeredményesebb termelésre. A szakmunkákkal dúsan fölszerelt falusi könyvtárak hathatós támogatói a haladásnak. A postát kiegészíti a telefon növekvő terjedése. Így Ohio, Michigan, Indiana államokban az összes telefon előfizetők 1/6-a farmer.* A szervezkedés kérdése sokat vitatott Amerikában. Kétségtelennek látszik, hogy a régente hatalmas grange, mely néhány évtized előtt a politikában is nagyon fontos szerepet játszott, teljesen hanyatlóban van; pl. a hat New-England államban a farmereknek alig huszada tagja. Ellenben növekvőben vannak a spontán, helyi szervezetek, különösen a Hesperia mozgalom, mely a falusi tanítók és gazdák együttműködésére törekszik. Mindezen körülmények nemcsak a farmer gondolkozását alakították át, hanem a mezőgazdaság egész technikáját is megváltoztatták. Régente a búzatermelés főként az ú. n. bonanza vagy mammut farmokon folyt. Ez abban állt, hogy a földet óriási gépekkel dolgozták meg, melyek a szántást, vetést, boronálást egyszerre végezték, egy fordulóra hét méteres sávot hagy* K. L. Butterfield: i. m.


35

tak maguk után. 2—3 ember egy nap alatt 25—30 acre-rel végzett.* Mikor a munka megvolt, a lovakat kicsapták legelőre, az embereket elbocsájtották és az egész óriási farmon 1—2 ember maradt télire. Tavaszkor a tulajdonos ügynökei elkezdték járni a csapszékeket és százával küldték az embereket falura. A lovakat összefogdosták, az emberek ott tanyáztak 1—2 hétig; többnyire óriási gépeket használtak, melyek 7 méteres sávokban egy fordulóra learatták, kicsépelték és zsákolták a búzát. Mikor vége volt az egésznek, a lovak újból legelőre kerültek, az embereket pedig szélnek bocsájtották.** Nem érdektelen az sem, amit P. T. Dondlinger tanár könyvében*** e munkásokról olvasunk: „Az Egyesült-Államokban a búza aratása igazában júniusban kezdődik. Szeptember van, mielőtt az utolsó arató a Red River völgyétől északra megy és ez idő alatt az aratógépek víg kattogása hangzik nap nap után. Az aratási idő e változása a maga tipikus aratóját hozta létre. Először Oklahomában tűnik föl. Ahogy a búza érik, úgy megy észak felé. Ez osztály tipikus embere ritkán fizeti meg a vasúti jegyet. Legtöbben a személyvonat podgyászkocsiján utaznak a bonanza vidékre. Talán legtöbben közülük teher-vonaton utaznak, néha százan is egy vonaton.† Ezek az emberek rendszerint nem csavargók (hoboes), bár itt-ott tramp is dolgozik. A tramp-elem, kivált munkahiánykor segít valamit, bár többnyire gyönge, meg nem felelő munkások és lehetőleg elkerülik őket. Nagy részük idegen, kivált skandináv. Egyéniségük nagyon eltérő. Szerző talált köztük városi bankárt, aki rövid vakációja alatt a szántóföldön keresi a fiatalságában élvezett egészséget és gyönyört; finom ízlésű egyetemi hallgatót, aki nyáron keresi meg a keleti egyetemeken folytatott tanulmányai bevégzéséhez szükséges pénzt; nyugati telepest, aki a nyomort akarja elűzni háza küszöbétől; álmodozó vándort, aki csak az árral úszik és durva, vadképű volt fegyencet. Becslés szerint Kansasban minden ezer acre földre 15 ember esik, aki évente a búzavidékre költözik.” Ilyen gazdálkodás természetesen csak olcsó földön lehetséges és egyre inkább az a tendencia, hogy a mammut farmok föloszoljanak rendes (1—2 száz acre-es) farmokká. Egy farm átlagos terjedelme 1850 óta 202,6 acre-ről 1900-ban 146,2 acre-re szállt le. †† Téved azonban Krapotkin, amikor azt hiszi, hogy e rendszer teljesen idejét múlta Amerikában. A régi * 1 acre = körülbelül 07 kat. hold, vagyis 1 magyar hold körül. ** Krapotkin: Fields, Factories and Workshops. London, 1907. 77. 1. és Τ. Bayrd Collins i. m. 304 1. *** The Book of Wheat. New-York-London, 1908. 76. 1. † Régebben a vasúti személyzet egyszerűen ledobta az ingyen utasokat a robogó vonatról (néha hidakról is), ma azonban többnyire kénytelen a csavargók elszántságával számolni és szemet huny. A dzsömpölés (ugrás robogóvonatról) tudománya múlhatatlan kelléke a csavargásnak a ritka népességű államokban. †† Statistical Abstract of the United States* Washington, 1909. 121. 1.

36


bonanza farmok lassanként megszűnnek ugyan, de az évről-évre megnyíló új területek új tápot adnak a külterjes gazdálkodásnak, így pl. csak egy-két hete adott el a nemzeti kormány potom áron 1 millió acre-nyi területet. A statisztika szerint (Statesmen s Yearbook, 1908.) az EgyesültÁllamok földje így oszlik meg: magántulajdonban............................................ 776,965.280 acre föntartott terület ........................................... 169,284.043 „ fönn nem tartott és gazdátlan 863,290.035 „

Ε számok tanúsága szerint tehát Amerikában még bőven van szabad föld, mely természetesen egyelőre teljesen értéktelen. Ez azonban nem azt jelenti, hogy hasznavehetetlen, sőt fölötte valószínű, hogy sok oly minőségű területnek nincs Amerikában értéke, mely Európában művelés alatt áll és tulajdonban van, vagyis a termelési határ, mely az értékkel bíró (földjáradékot hozni képes) földet az értéktelentől elválasztja, Amerikában magasabb, mint Európában. Minthogy pedig a legolcsóbb munkabért az határozza meg, hogy a termelési határon mennyit kereshet a munkás, világos, hogy ez az oka annak, hogy Amerikában a munkabér nagyobb, mint Európában. Mivel azonban a munkabér a mai hírszolgálat és olcsó közlekedés mellett, huzamos ideig csak mérsékelten különbözhetik helyenként, e különbségnek ki kell egyenlítődnie. Ε kiegyenlítődés úgy történik, hogy Európából addig jönnek át munkások, míg a termelési határ egyenlő színvonalat ér el mindkét helyen; tehát ez az oka a kivándorlásnak. Ε közgazdasági törvény oly erős, hogy tehetetlennek bizonyul vele szemben minden ellenállás. Bár egyre újabb akadályokat gördítenek Amerikában a bevándorlás, Európa legtöbb államában a kivándorlás elé, a teljesen szervezetlen, többnyire tudatlan, néha írni-olvasni nem tudó tömeg minden szervezett hatósági tilalom és „fölvilágosítás” dacára (ugyan miről tudná fölvilágosítani a magyar szolgabíró a kivándorolni akarót?) is kijön, hogy itt leszorítsa, otthon pedig emelje a termelési határt és ezzel a munkabért. Ε kivándorló tömeg földéhes, vagyis éhezik olyan földre, melyen dolgozhasson és minthogy otthon ilyen földhöz — noha bőven van — nem juthat, itt keres. Ha némelyek azt vélik, hogy hiszen a mi kivándorlóink többnyire gyárakban, bányákban dolgoznak, ne feledjék el, hogy a gyár és bánya is földet foglal el és a földolgozott anyag (vas, kőszén, pamut stb.) termeléséhez ép úgy kell a föld, mint a búzához. Amerikában még egyelőre, kivált a messze nyugaton, zavartalanul folyik a föld teljesen rendszertelen kizsákmányolása. Minél távolabb megyünk nyugat felé (kivéve az öntözött területet), annál kevesebbet törődnek a vetés-forgással. North-Dakotában van hely, ahol trágyázás nélkül 18 év óta szakadatlanul búzát termelnek. Ha a föld többé nem ad termést, az a szokás, hogy egyszerűen tovább mennek és a szomszéd földet szántják föl. Csakhogy már a földnek koránt sincs meg az a természetes termé-


37

kenysége, mint előbb volt és a Mississipi völgyben már 10 éve használnak műtrágyát.* Nagy tévedés volna azonban valami gazdagságot látni ebben a kíméletlen rablógazdálkodásban. Sőt ellenkezőleg, az ilyen eljárás magyarázata épen a nagy szegénység, t. i. emberi munkában való szegénység. Ha több ember volna, fejenként sokkal nagyobb volna az eredmény; igaz, hogy több ember közt is oszlanék meg. Hogy meddig volna az emberek száma növelhető annyira, hogy a fejenkénti termelés csökkenjen, azt egyelőre senki sem mondhatja meg és ami gyakorlati szempontból a legfontosabb, ezt a határt még sehol sem értük el. Mert ki mondhatná meg azt, hogy mi a maximuma annak, ami egy hektáron termelhető? Tény az, hogy a föld hozama nem ott legnagyobb, ahol képzeletünk szerint a legtermékenyebb föld van, nem Oroszországban vagy Amerika szűztalaján, sem Magyarországban, hanem Dánia és Belgium sivár homokján, Irland tőzeg földjén és a Rajnavölgy szikláin. Mert a föld értéke és termőképessége nem annyira annak természeti alkotásától, mint sokkal inkább az értelmes emberi munkától függ. A földművelésben idáig az ember viszonylag alárendelt szerepet játszott a természettel szemben. A napmeleg, a csapadék, a föld fizikai és kémiai alkata oly adott elemek voltak, melyeken az ember alig tudott változtatni. Ma nincs az a természeti körülmény, melyen emberi ész és munka kisebb-nagyobb változtatást ne tehetne. A napmeleget istállótrágyával, fűtéssel, a csapadékmennyiséget öntözéssel, lecsapolással, aföld fizikai és kémiai alkatát mélyszántással, különféle trágyával st. egyéb módon** irányítja az ember, szóval egyre inkább emancipálja magát a természet szeszélyei alól. Nemcsak, mint már előbb szó volt róla, hogy a legbővebben termő talaj termékenysége (Dániában, Belgiumban stb.) céltudatos emberi munka eredménye, de mint Krapotkin mondja, a francia maratcher csak mosolyog a mi „jó” vagy „rossz föld” kifejezéseinken, mert a földet egyszerűen maga csinálja. Egy darab aszfalton is termelhetné a maga cikkeit és rendszerint szerződésileg köti ki, hogy a bérlet leteltekor földjét magával vihesse. A modern földművelés e legjellegzetesebb törek vesének, e természettől való függetlenítésnek, több eszköze van. A legszembeötlőbbek egyike az időjárás előre való tudása. Amerikában ma állítólag 95% valószínűséggel jelzik 24 órával előre az időjárást és Collins azt mondja,*** hogy csak idő kérdése, hogy mikor fogják egy egész évvel előre tudni. Az 1897-iki árvíz előre való jelzése legalább 75 millió korona megtakarítást jelentett Amerikának. * Prof. Dondlinger i. m. 144. 1. ** Újabban nitrogén-lekötő baktériumok tenyésztésével, a talaj beoltása által, mint ez Németországban Nobbe, Amerikában dr. Moore nagyjelentőségű kísérletei alapján történik. ***I. m.28. 1.

38


Egy másik igen fontos új eszköze a földművelésnek az öntözés. Egy rész száraz növényi termék termeléséhez 250—500 rész vízre van szükség. Igen sok föld egyébként teljesen alkalmas volna a megművelésre, csak a szükséges víz hiányzik; így pl. az ú. n. sivatagok nagy része ilyen. A szükséges vizet szolgáltathatják: folyók, tavak, források, kutak és városi szennyvíz-csatornák. A földművelés e segédeszközének ismerete a történelem előtti időkre nyúlik vissza az óvilágban, sőt a Pueblo-indiánok is ősidők óta használják. Igazi jelentőségét azonban először a mormonok ismerték föl Amerikában. Ε groteszk felekezet hívei a mai Utah állam területén telepedtek le, mely föld csakis öntözés által művelhető és 1849 júliusában építették első öntöző műveiket.* Példájukat csak évtizedek múlva követte Colorado, Arizona és a többi nyugati állam. Az elért eredmény oly buzdító hatású volt, hogy gomba módra alakultak nagy tőkéjű vállalatok, melyek öntöző műveket építettek. A farmerek özönlöttek és már-már úgy látszott, hogy egy az angolszász faj előtt ismeretlen fajú bérlő, az ú. n. víz-bérlő típusa kezd kialakulni, amikor t. i. a földművelés java hasznát a társaság veszi el bér fejében, a farmernek csak puszta megélhetést hagyva. Tényleg azonban, noha a vállalatok élén kitűnő mérnökök, üzletemberek álltak, a művek a várakozásnak megfeleltek, telepesek is voltak, termésük is volt, a vállalatok mégis nagyrészt sorra elbuktak. Az ok a nyugati farmer energiájában rejlett, aki nem volt hajlandó magát a társaságnak kiszolgáltatni, hanem a veszedelmet fölismerve, sem szép szóra, sem fenyegetésre nem fizetett. A társaság perelt, de a pörök hosszasan húzódtak el, néha meg épen ellene döntött a bíróság. A sok húza-vonát, várakozást ki nem bírva, örült az a vállalat, melyet az állam megváltott. Ε zavar fő magyarázata a vízjog hiányossága volt, mely — nedves klímájú országban, Angliában alakulván ki — reformra szorult. így keletkezett 1902-ben a rendkívül demokratikus vízjog, melynek értelmében az állam építi a műveket, az építési költséget 10 év alatt törlesztik az érdekeltek, a vizet az állam önköltségen adja, a víz használatáról bizottságok döntenek, melyekben minden érdekeltnek egyenlő szavazata van, tekintet nélkül földje kiterjedésére.** Mintegy 750 millió acre terület az — Magyarország területének tízszerese, mind nemzeti vagyon — mely öntözéssel termékeny területté változtatható. Teljes joggal mondja róla Prof. Dondlinger (i. m. 123 1.), hogy: „jelenleg a terület nemzeti vagyonunknak potencialiter legjava része. . ., mert itt az emberek milliói találhatnának otthont”. Persze tévedés lenne azt gondolni, mintha e területre holnap öntöző művek volnának építhetők és aztán rövidesen az emberek milliói mehetnének oda. Természe* Az amerikai öntözésre nézve 1. D. W, P. Brooks: Agriculture. Springfield, 1901. I. k. 178-199. 1. ** L. T. B. Collins: i. m. 55—90. 1.


39

tesen nagy nehézségek vannak (pl. néha a föld, néha a víz sótartalma, melyből egy ezredrész elpusztítja a kultúrát stb.), de semmi sem mutatja ezeket leküzdhetetleneknek. Háromtól tízszeres a termésnövekvés öntözés segítségével. Az elért termékenység arra bírja a farmereket, hogy búza helyett gyümölcsöt és veteményt termesszenek. Így olvashatunk 4 acre-ről, mely tisztán 1200 $-t eredményezett. (Collins, i. m. 79. l) A költség pedig aránylag jelentéktelen az első befektetés után, acre-enként mintegy két dollár. A rendkívül fokozott termékenység okozza, hogy az öntözött föld drágább, mint a sűrű népességű keleten. Tévedés volna azonban azt hinni, mintha a kedvezőbb csapadékviszonyokkal bíró keleten nem használna az öntözés, kivált a homokos vidéken. A homokos vidéken t. i. nem nagy kárt tesz az sem, ha mindjárt az öntözés után támad eső, de más talajon is eleje vehető a túlságos nedvességnek alagcsövezés által. Dr. Brooks különösen pártolja a keleti államokban az öntözést és az eredmény nagyon is mellette szól, mert NewYerseyben (homokos talaj) a következő számok jelzik az öntözött és nem öntözött, egyébként hasonló területek termését: bab 45 (17), paprika 1277 (717), celler 329 (136) font. Különösen két körülmény mutatja az öntözés előnyét az esővel szemben: 1. Az eső bizonytalan, az öntözésnél a bizonytalanság eleme teljesen ki van küszöbölve. 2. Különféle fajú növények különböző mennyiségű vizet kívánnak; az öntözés megfelelőleg szabályozható, az eső nem. A kísérleti állomások megbecsülhetetlen szolgálatot tesznek a mezőgazdaságnak új válfajok meghonosításával. így pl. megállapítják, hogy mely vidék mily fajtájú búza termelésére alkalmas és az összes európai búzafajokkal kísérleteznek A magyar búza is fölkeltette már az amerikai termelő vágyakozását és olvashatjuk: „A Weissenburg (t. i. a fehérmegyei), egy sokat igérő varietás Magyarországból, a forrása ama lisztnek, mely a liverpooli piacon barrelenkint egy dollárral drágábban kél el minden más lisztnél.” Sőt még többet is tesznek a kísérleti állomások. Teremtenek oly varietásokat (pl. búzából, zabból stb.), melyek oly vidékeket tesznek termőképesekké, hol egyébként lehetetlen volna az illető növény termelése. Így van pl. nagy hideget és van nagy meleget megbíró búza, vagyis a búzatermelés határát messze kiterjesztették északra és délre. A nagyon száraz vidék számára „kitaláltak” egy oly fajtájú pohánkát, mely még akkor is megérik, ha ültetéstől kezdve végig nem kap esőt. A gyümölcs és virágtermelésben nincs vége-hossza az új fölfedezéseknek. Luther Burbank neve Európában is ismeretes, de kívüle egész sereg ember foglalkozik az új varietások termelésével. így van pl. puha magú szilva, fehér szeder (white blackberry), magtalan alma és narancs stb. Texasnak és az egész déli vidéknek valóságos csapása emberre és állatra a kaktusz; most ehelyett Burbanknek sikerült egy oly fajt létesíteni, melynek gyümölcse ízletes eledel az embernek, a növény maga pedig — a tüskék eltűntek

40


róla — kitűnő takarmány.* Vannak oly gyümölcsök, melyeknek új nevet kellett adni, oly eltérők azoktól, melyeknek hibridjei. Ha a racionális földművelés ismertebbé válik, kétségtelen, hogy sokkal kevesebb terület fog kelleni az élelmiszerek előállítására, mint ma. Azt hiszem, nagyon meggyőző a következő példa, melyet Bolton Hall igen érdekes könyvéből idézek: „A közönséges farmernek, hogy krumplit termeljen, nem kevesebb mint tizenkétszer kell földjén végig menni: szántani, boronálni, ágyakat kijelölni, ültetni, kapálni, háromszor gyomlálni, háromszor bogarakat szedni és kiszedni a krumplit a földből; ha többször menne, még jobb volna. Ha a krumplit három lábnyi ágyakban ülteti egymástól, hogy lóval munkálhassa meg, van 69 ágya, mindegyik 200 lábnyi, ami rá nézve legalább 33 mértföldnyi járkálást jelent acre-enként. Ha 20 acre-es krumpliföldje van, évente több mint 650 mérföldet kell tennie és kap, mondjuk 150 bushel gyönge krumplit acre-enként, vagyis 3000 bushelt 20 acre földjén. Már most tegyük föl, hogy megműveli a földet és nemcsak épen „termeszt”, akkor 600 bushel kitűnő krumplit kap acre-enként és csak öt acre-t kell beültetnie, csak 200 mértföldet kell járnia és mert krumplija jó és korai, többszörte akkora árt kap, mint gyalogló szomszédja. Megművelni a földet azt jelenti, úgy vigyázni, mintha a főzésnél vigyáznál és a vetést gondozni úgy kell, mint ahogy a fiatal állatokat gondoznád. Ha egy átlagos farmer 60 acre-t 5 dollárért bérel (olcsó bér jó földért) készpénzben 300 dollárt fizet a munkabéren kívül. Ha megveszi, a kamat és adó csaknem ennyire megy, de ha csak öt acre-t művel meg értelemmel, annyit kereshet belőle, mint egy átlagos farmból és még ha 30 dollárt is fizet jó földjéért, 150 dollárt megtakarít és maga végezvén a munkát, nem kell munkabért fizetnie. Persze ha van tudásunk, hozzáértésünk és még tőkénk is és ráérünk, jövedelmezőbb nagyban, mint kicsinyben földet művelni, mert ez esetben minden munkás szükségképen többet termel, mint amennyi munkabért kap — és mi zsebrevágjuk a különbözetet.”** Épen nem akarom azt mondani, mintha ez a példa azt bizonyítaná, hogy az intenzív termelés mindig nemcsak több, de jobb és főként olcsóbb termelést jelentene, csak azt, hogy sokszor van így a dolog. Különösen fontosnak tartom azonban az utolsó mondatot az idézetből, mely igazi amerikai üzleti gorombasággal dönti el a kis és nagy üzem közti vitát. Amíg a munkás nem * Délausztrália kormánya nem rég fizetett Burbanknek 1000 egyetlen kaktusz levélért. ** Three Acres and Liberty. New-York, 1907. 7.1.

4£-t


41

kapja meg termelése teljes eredményét, szükségképen jövedelmezőbb a termelés nagyban, mint kicsinyben. Az intenzív művelés mit sem változtat ezen, sőt semmi összefüggésben sincs e -kérdéssel. Némelyek — tévesen — egyértelműnek látszanak venni a nagy üzemet az extenzívvel és a kisüzemet az intenzívvel. A nagy üzem mindent megtehet, amit csak a kicsiny és mivel a munkásnak kevesebbet fizet, mint amennyit munkája produkál, a munkaadó, mint B. Hall igen helyesen mondja, a különbözetet zsebrevágja. Tudom, hogy ilyenkor azzal a kisgazdával szokás előhozakodni, aki maga eteti és gondozza barmait és akinek nem munka, ha újból és újból végignézi istállóját.* Ha azonban közelebbről vesszük a dolgot szemügyre, épen nem találjuk oly analizálhatatlannak a kisgazda érzelmeit állata iránt, legalább amennyiben állatai jóllétét érintik. Kétségtelen, hogy a bérmunkások közt sem sokkal kevesebb az állatbarát, mint a kisgazdák közt, és ha mégis különbözőképen bánnak az állattal, az ok az, hogy nem fűződnek egyforma érdekeik (koronákban és fillérekben kifejezhetők) az állat egészségéhez. Ha azonban valami módon sikerül a bérmunkást is anyagilag érdekeltté tenni az állat testi jólléte iránt (ami elvégre épen nem lehetetlen), nem látom semmi okát annak, hogy ha ugyanannyi ideig van az ő keze alatt a ló vagy szarvasmarha, miért ne gyarapodnék az ép úgy, mint gazdája kezén. Viszont azonban ne feledjük, hogy a nagy üzem igen sokszor nem jelenti a munka, hanem egyszerűen csak a munkatermék koncentrációját és pedig nemcsak a földművelésben, de igen gyakran az iparban is.** Az intenzív gazdálkodás azonban sehol sem érvényesül oly mértékben, mint a konyha- és gyümölcskertészetben. Amerikában ez a termelési ág rendkívüli lendületet vett és az aggodalom, mintha túltermelés következnék be, idáig épen nem igazolódott be. Az természetesen megeshetik, hogy a termelők egy-egy ágban elért sikeren vérszemet kapva, egyszerre egy fajta veteményre vagy gyümölcsre vetik magukat és ezzel részleges túltermelés következik be. Pl. e nyáron a londoni piac úgy el volt árasztva földieperrel, hogy e gyümölcs szedése sem fizetődött ki. De ez elvégre bármely más szervezetlen iparággal is megeshetik, az összes veteményekből és gyümölcsökből azonban (kivált ha a konzerválás még olcsóbb és jobb lesz), túltermelés csak oly nehezen képzelhető, mint a búzából. Bizonyos, hogy a mi piacunknak sem abszolúte, sem relatíve véve nincs nagy fogyasztása e cikkekből. A mi népességünk kevesebb tejet, vajat, tojást és különösen kevesebb főzeléket és gyümölcsöt fogyaszt, mint az amerikai vagy nyugateurópai. Elég * Ez ép oly sztereotip példává kezd kifejlődni, mint az értékelméletben a régi égi képek. ** Liégeben csodálkozva hallottam, hogy a híres belga kisfegyver ipar (évi 1 millió revolver) kisműhelyekben folyik. L. Krapotkin i. művében sok érdekes példát erre nézve.

42


csak egy pillantást vetni a legkisebb olasz vagy francia városka festői gazdagságú gyümölcs és főzelékkereskedései kirakatába, hogy erről meggyőződjünk. (Nálunk vidéken ilyenféle üzletek, nem is tudom, hogy vannak-e; én sohasem láttam.) Pl. a banána Norvégiától Olaszországig népies gyümölcs, nálunk a középosztálynál is különös fényűzés. Pedig kétségtelen, hogy e csekély fogyasztás főoka, hogy nincs megfelelő termelés és hogy a közel jövő föladata a fokozott főzelék- és gyümölcstermelés lesz. Sőt ha megfigyeljük, e termelés máris megkezdődött és ha más e hiányt át nem látja, átlátja az idegen, és az ügyes kezű, kereskedelmi szellemmel bíró bolgár paraszt megtelepszik sorra minden nagyobb községünk határába. Akit érdekel, hogy mennyit lehet kis területen termelni, nem fogja megbánni a fáradságot, ha meglátogat egy ilyen telepet. Bár a bolgár kertész óriási bért fizet, mégis aránytalanul többet keres egy parasztnál. Némelyek azt vélik ugyan, hogy az ilyen intenzív gazdálkodás „kiszedi a föld zsírját” (kivált gyermekkoromban sokszor hallottam e plasztikus kifejezést), de természetesen csak a tudatlanság magyarázza e hiedelmet, mert észszerű intenzív gazdálkodás el sem képzelhető a föld alapos megmunkálása, kellő trágyázása és helyes vetésforgás nélkül. Ilyen kerti gazdálkodás folyik Európa összes nagyvárosai határában. Amerikában Floridától északra Maine-ig sorakoznak az ú. n. truck-farmok, melyek főzelékkel és gyümölccsel látják el a városokat. Jersey szigetén (a La Manche csatornában levő Norman szigetek legnagyobbja) egy hektár átlagos hozadéka 3000 korona és a kis terület (11.540 hektár; nagy alföldi városaink területe néha tíz akkora) 53.000 embert tart el földműveléssel. Mondhatná azonban valaki, hogy ilyen kis terület mit sem bizonyít. Ott van azonban Japán példája. A hivatalos kiadásban megjelent Japan in the beginning of the 20th Century (Tokyo, 1904.) 89. lapján olvassuk: „A japáni ügyekben járatlan idegent talán meglepi, ha hallja, hogy egy család által megművelt föld nem múlja fölül átlag az egy hektárt. Talán azon is csodálkozni fognak, hogy hogyan élhet meg a mi farmerünk ilyen kis területen; de ez a meglepetés, bármily természetes is egy idegennél, azonnal eltűnik, ha meggondolják, hogy farmereink földművelése rendkívül alapos és gondos és minthogy egy évben két, sőt három termés is van egy területen, egy-egy hektárnyi farm termőképességre nézve a legtöbb ország két-három hektárjával egyenlő.” Pedig hogy ez még nem maximuma az eredménynek, azt a hivatalos nézet is vallja (I. m. 102. 1.), mely panaszkodik, hogy a föld nincs kellőképen megművelve. Megengedem, hogy a japán földműves helyzete nyomorúságos, talán a miénknél is rosszabbul él; de ennek nem a föld hiánya, vagy terméketlensége az oka, hanem az, hogy termésének hattizede a földesúré bér fejében. (I. m. 90. 1.) A kedvezőtlen viszonyok (az ország területének négyötöde földművelésre nem alkalmas, számba-


43

vehető istállótrágya nincs stb.) a földművelés intenzív módját úgy kifejlesztették Japánban, hogy e részt alig tanulhat mástól.* Sokat vitatott kérdés újabban Amerikában, hogy mennyi föld elég egy család tisztességes megélhetéséhez. A földművelés regenerálása sok városi embert csal ki újból falura és ilyenek számára írta meg tapasztalatait egy magát meg nem nevező gazda Ten acres enough (Elég tíz acre) című könyvében. A szerző eredetileg üzletember volt, de megunta e bizonytalan, gyötrő életet és kis tőkéjével (2000 dollár) falura vonult vissza, ahol 10 acre-en (4 hektár) lassanként jómódba jutott. A könyvhöz a legnagyobb mezőgazdasági intézet igazgatója írt előszót és a mű gyakorlati célját mutatja az előszó befejező mondata: „Menj, olvasó és cselekedjél hasonlóképen!”** Hasonló célból írta meg Bolton Hall művét, aki részint saját, részint egy sereg gazda tapasztalatait használta föl, az irodalom figyelembevételével. Könyvének címe megmondja, hogy mi kell a megélhetéshez: Three Acres and Liberty. (Három acre és szabadság.). Fölötte érdekesek Krapotkin konklúziói. Õ számítása alapjául nem elszigetelt egyéneket, hanem kooperáló családokat vesz és úgy véli, hogy 1000 acre (402 hektár) bőven elég 200 családnak vagyis egy családra 5 tagot számítva, 1000 embernek, ha 1. a földet nem egyéni tulajdonnak tekintik, hanem a nemzettől kapott bérletnek és 2. ha értenek a föld kellő megműveléséhez. „340 acre területen igen könnyen termelhetnék az összes gabonát, búzát, zabot stb., amire ezer embernek és állataiknak szükségük van, anélkül, hogy e célból ültetett vagy újra ültetett gabonára lenne szükség. 400 acre-en, ha kellően megművelnék és ha szükség vagy lehetőség szerint öntöznék, elegendő zöld és száraz takarmányt termelhetnének 30—40 tehénnek, mely tejjel és vajjal látná el őket és a szükséges, mondjuk 300 darab vágómarhának, mely húst szolgáltatna számukra. Húsz acre-en, belőle kettő üveg alatt, több főzeléket, gyümölcsöt és csemegét termelhetnének, mint amennyit elfogyasztani képesek volnának. És ha minden házhoz egy fél acre föld járul, kedvtelésre, mulatságra (szárnyasoknak, vagy kedvtelésből folytatott kertészkedésre, virágokra stb.), még mindig maradna valami 140 acre-jük mindenféle célokra: nyilvános parkokra, terekre, gyárakra stb. Az ily intenzív műveléshez szükséges munka nem volna nehéz rabszolgai munka. Lehető volna bárki számára, akár erős, akár * A japánok külföldön csak az erdészet és az állattenyésztés iránt érdeklődnek. Az Outlook c. folyóirat utolsó szeptemberi számában panaszolja egy tanár, hogy mily káros a gyümölcstermelésre, hogy a japán irodalmat senki sem kísérheti figyelemmel. Egy nagy károkat okozó rovar ismertetése és az ellene való védekezés csak nagy fáradsággal volt előkereshető és lefordítható egy japán tudományos lapból. ** Érdekes a szerző konklúziója (i. m. 269. 1.): „Az igazság az, hogy a földnek a népesség ad értéket, vagy a rajta, vagy a körülötte élő népesség.”

44


gyönge, akár városban avagy faluban született legyen.” (I. m. 123. 1.) Már most nézzük, túlzás-e ez? A legnagyobb búzafogyasztó országokban, hol más kenyéranyagot alig használnak (Svájc, Anglia), a fejenkénti fogyasztás nem éri el a 6 bushelt (= 208 liter)* tehát 1000 embernek 6000 bushel búza elég. Belgium természetileg sovány, homokos földjén mostani művelés szerint átlag 33 bushel terem (nálunk 19 bushel) acre-enként; tehát ily mértékkel véve is csak 182 acre (nálunk 316) kellene a szükséges búza előállítására. Pedig hol van Belgium 33 bushelje Japán átlagos 35—40 busheljétől vagy Washington és több más állam 100 busheljétől, melyeket Amerika egyik fő tekintélye, Bailey,** mint legjobb elért terméseket jelez? Egy acre-en egy tehén számára való takarmányt termelni soknak látszhatik nálunk, ahol a szarvasmarha többnyire még mindig legelőn kénytelen keresni táplálékát, de itt, hol e sorokat írom, az egész környéken másfél acret számítanak egy tehénre és ahány farmert csak kérdeztem, mindegyik azt mondta, hogy mi sem volna könnyebb, mint azt, ami ma másfél acre-en terem, egyen előállítani. Gondosabb művelés által helyenként máris megteszik. Ε számítás alapján a magyar föld mintegy 80 millió embert tarthatna el. Ha valaki e számítást utópisztikusnak nevezi, tökéletesen igaza van, amennyiben az utópisztikus kifejezést a kivitelre, megvalósításra érti és nem a technikára. A technika, melyre Krapotkin számítását alapítja, tény, valóság és elméleti és gyakorlati szakértők megkérdezésével könnyen ellenőrizhető. Nemcsak nem vehetők állításai túlzásoknak, sőt inkább nem egy pontra nézve mondható könyve, mely először 1899-ben jelent meg, elavultnak a tudomány és gyakorlat újabb vívmányai folytán. Egy magyar szerző*** konstatálja, hogy mivel nálunk 100 hektárra csak 25 munkás esik, országos intenzív földművelés teljes lehetetlenség. Tehát lehetetlenség egyelőre a föld nagyobb mérvű kihasználása és a kooperáció nyújtotta nagyobb termelési előnyök élvezete, nem azért, mintha a föld nem tudna eltartani többünket, hanem ellenkezőleg, mert nem vagyunk elegen. Mert egy új ember nemcsak egy száj, hanem két kar többletet is jelent a termelésben. Igaz, hogy az élelmiszerek mennyisége korlátozza a többi cikk előállítását, de aki a mezőgazdaság újabb fejlődését vizsgálja, láthatja, hogy technikailag ép oly kevéssé van akadálya — relatíve szólva — tetszés szerinti élelmiszer, mint tetszés szerinti iparcikk előállításának. Mert ha lehetett a múlt században ipari forradalomról beszélni, ép oly joggal lehet ma mezőgazdasági forradalomról szó. A közgazdasági írók nagy része még nem vesz ez utóbbiról tudomást, ami alig csodálható, ha meggondoljuk, hogy az iparban is csak keve* L. Dondlinger: i. m. 302. 1. ** I. m. II. k. 153. 1. *** Dr. Joseph Szász: Die ungarische Landwirtschaft der Gegenwart. Berlin, 1907. 93 1.


45

sen jutottak tovább Smith Ádám hagyományos tűgyártási példájánál. A termelés technikájának kérdése úgy az iparban, mint a földművelésben mai szükségleteink szempontjából teljesen megoldottnak tekinthető. Ha mindenki szabadon termelhetne, megszűnnék egy csapással az, amit gazdasági kérdésnek nevezünk* Csakhogy a termelés nem szabad, mert a természet tárháza, melyet a közgazdaságtan földnek nevez, mely mindezt az anyagot magában foglalja, melyekből a szükségleteink kielégítésére közvetve és közvetetlenül alkalmas vagyon (tőke és javak) előállítható, nem közkincs, hanem magántulajdon. A magán földtulajdon az a fellegvára a mai nagy vagyonkülönbségnek, melynek bevétele nélkül a szabad termelés soha meg nem valósítható. Amherst, Mass., 1909 december.

Jubileumi közlemények* I. Filozófia. Természettudomány Bárány Gerő: A kultúra végső kérdéseiről

A

z ember szükségletekkel születik a világra. A szükségletek kielégítése feltétele magának az életnek és sok tekintetben egyjelentőségű magával az élettel. A kielégítés azonban nem szünteti meg a szükségleteket véglegesen, ellenkezőleg még mohóbbá teszi azokat és számukat is növeli. Az emberi szükségletek kielégítésének tökéletesbítése s a szükségletek fejlődése és azok számának növekedése jelenti az ember és az emberiség életének fejlődését, s a fejlődő élet céljait szolgálja, a természetnek az emberre kedvező jelenségein s az ember hatalmába hajtható természeterőkön kívül, mindaz, amit egy szóval kultúrának szoktunk nevezni, értvén kultúrán (igen tág értelemben) a tökéletes élet céljait szolgáló összes emberi életnyilvánulásokat s az ezek által létesített intézményeket. Tehát a tökéletes élet szolgálatában áll a kultúra. Tökéletes élet azonban még mindezideig sohasem volt ezen a világon. Ez az igazság már magából a tökéletesség fogalmából, ebből az ideálból, szükség* Azt gondoltuk, hogy a Huszadik Század tízéves fennállását nem ünnepelhetjük meg szebben, mint úgy, ha szemlénk barátai kisebb közleményekben elmondják véleményüket arról a kérdésről, mely őket most leginkábqb foglalkoztatja. Hisz ezek a szemlék és jegyzetek nemcsak általános irodalmi értékkel és érdekességgel bírnának, hanem mintegy programmját is adnák a következő évek munkásságának. Munkatársaink és barátaink ily irányú felhívásnak örömmel tettek eleget s mi nekik köszönhetjük, hogy ez a jubiláris szám valóban olyan szép és emlékezetes lett. Egyben munkás közreműködésük biztató ígéret arra, hogy a Huszadik Század jövő tízéve a haladás és fejlődés jegyében fog állani. Ezekhez a közleményekhez kommentár nem kell; csak azt jegyezzük meg, hogy a főcímneveken belül ábécé rendben csoportosítottuk a cikkeket és a különböző nagyságú betűket kizárólag nyomda-technikai szempontok szerint választottuk ki s így számos nagy jelentőségű cikk apróbb betűs lett. Végül meg kell említenünk azt is, hogy állandó rovataink: a Kortör-

Bárány: A kultúra végső kérdéseiről

47

képen következik. Úgy, hogy tehát voltaképen azt kell mondanunk, hogy a kultúra a fejlődő élet célját szolgálja. A tökéletes élet ideáljának szolgálatában áll majdnem minden tudatos és a legtöbb tudattalannak tartott emberi életnyilvánulás. De ennek a szolgálatnak mi valamennyien már most „útközben” is hasznát látjuk. Azt a kérdést, hogy milyen is az a tökéletes élet, s milyennek képzelhető el az s hogy a különböző felfogások szerint maga a kultúra is mily különböző alakot ölthet, most nem akarjuk bolygatni. De azt hangsúlyoznunk kell, hogy a tökéletesnek tartott, egyébként azonban a legkülönbözőbb tényezők hatása alatt térben és időben változó életideál csakúgy, mint minden ideál, az emberi szellemnek produktuma, amely szellemi produktum csakis az emberi szellemből — azaz az ember pszichológiájának tökéletes ismerete alapján — érthető meg. Eddig voltaképen a fejlődés céljának kérdését érintettük. Figyelmünkkel azonban a fejlődés okának kérdése felé is kell fordulnunk. Elismerjük ugyan, hogy a cél képzetének az emberi életnyilvánulásokra s így a kultúra fejlődésére s talán még keletkezésére is motívumalkotó ereje van — olyanszerűen, amint a célnak okságát Ihering tanítja, s ebből a szempontból a cél képzete is az okság kategóriájába sorozható — de amikor okról beszélünk, akkor mégis e motívumon kívül egyéb tényezőket is tekintetbe kell vennünk. Azért hát azt kell kérdeznünk: mik azok a tényezők, amelyek a most említett célok mellett okozzák, létesítik a kultúrát, illetőleg a kulturális fejlődést? Azt hiszem, mély igazságot fejez ki az a különben közismert állítás, hogy a kultúrának oka az emberben és környezetében, illetőleg e két faktornak összeműködésében keressen hogy minden tökéletesedési vágynak és törekvésnek ősforrása, amelyből minden kultúra és kulturális haladás táplálkozik, s amely forrás nem engedi elhervadni az emberi kultúra fáját: magában az emberben s a külvilág erőiben keresendő. Ezek az erők azonban az ember és az emberiség életére csakis az emberen keresztül éreztethetik hatásukat s válthatnak ki az emberből szükségképen, okoknak okozatokat előidéző módjára, emberi funkciókat, életnyilvánulásokat. Az ember lényegileg s eredetileg olyan, hogy megfelelő viszonyok között kultúrát produkál — és pedig szükségképen — és szükségképen olyan kultúrát produkál, amilyent tényleg produkál. Ez a gondolat egészen magától értődőnek látszik, s tényleg az is: olyan

téneti jegyzetek, az Ismertetések és Bírálatok, valamint a Könyvszemle ezúttal kimaradtak, mivel munkatársaink várakozáson felül küldtek be jubiláns közleményeket. Természetesen mindenezekre a rovatainkra, melyek a Huszadik Század valódi specialitásait képezik, a jövőben még nagyobb gondot fogunk fordítani s mindent el fogunk követni, hogy a külföldi irodalomról való beszámolásunk még teljesebb legyen. Sőt egy új, hasznos rovattal fogjuk a szemlét gyarapítani. Több oldalról kifejezett kívánságnak megfelelően elhatároztuk, hogy Információk címen új rovatot nyitunk, melyben közérdekű tudományos és szociálpolitikai kérdésekre fogunk válaszolni. Kérdések és feleletek formájában ekként tanulságos és általános érdekű bibliográfiai, irodalmi, módszertani, kritikai stb. felvilágosításokat nyerhetnek azok, akik maguk is irodalmilag vagy a közéletben tudományos vagy politikai problémákkal komolyan foglalkoznak. A szerkesztőség.

48


naiv és egyszerű, hogy valóban joggal meglepheti az embert; oly naiv és egyszerű, mint maga az igazság, amelynek Spinoza klasszikussá vált mondása szerint, az egyszerűség az ismertetőjele. S ha szabad kis dolgot nagy dologgal összehasonlítani: ezt a gondolatot — a világfejlődés teóriájának alapját tevő, már az emberi gondolkozás legrégibb idejében felbukkanó, de csak a legújabb időben méltányolt ama mély értelmű feltevéséhez hasonlíthatjuk, amely szerint az anyag egyszerű törvényeiből megmagyarázható — és azért aztán megérthető is a világ fejlődési processzusa. A kultúra keletkezésének és fejlődésének okát az ember mivoltában s az ember környezetében találjuk meg. Ez nem a milieu-elmélet, mert nélkülözi annak egyoldalúságát, nem is amolyan merőben antropológiai dedukció, tehát alapjában véve légvár-építés, hanem a szemünk előtt levő, mindnyájunkat minden életnyilvánulásunkkal átölelő s magában foglaló fejlődési processzusnak nyitott szemekkel való szemlélete. Ez a vázlatosan ismertetett tétel nem is csak amolyan metodológiai elv, sem pediglen nem csupán hipotézis, jóllehet metodológiai elv és hipotézis szerepére is kiválóan alkalmas. Olyas valami ez a tétel, aminek ellenkezőjét voltaképen el sem tudjuk képzelni s olyan gondolat ez, amelynek igazságát mindjárt be is látjuk, mihelyt megértjük azt: leginkább hasonlatos az axiómákhoz. Valóban: a kultúra keletkezésének és fejlődésének kérdésénél ezt a tételt amolyan axiómának vehetjük. A kultúra keletkezésének és fejlődésének részleteit megvilágító s indukcióval és dedukcióval igazolt törvények csakis az említett axiómának igazság gyanánt való elismerése alapján képzelhetők el. Ha mind az embert (annak fizikai, intellektuális és etikai valóját), mind pedig az embert környékező külvilágot tökéletesen ismernők s ezeket az ismert adatokat egy képletben kifejezhetnők, ebből a képletből akár előre is megállapítható volna az emberiség élete, fejlődése, kultúrája a jövő bármely pillanatában. Az ideális megértés alapján feltételezett eme kilátás a legteljesebb mértékben fantasztikus és erősen emlékeztet a Du Bois-Reymondnál említett Laplace-féle szellemre. De csak azért látszik ilyen fantasztikusnak ez az alig is elképzelhető kilátás, mert jól tudjuk, hogy mindeneket, illetőleg annyit is, amennyire múlhatatlanul szükségünk volna, semmiféle véges szellem sem tud áttekinteni s a képletünk részére szükséges ismert adatokat semmiképen sem tudjuk megszerezni: ezért hát tudásunk ezen a téren mindig még a többi tudományokhoz képest is, még ha azoknak összes eredményeit is felhasználnék, csak approximatív lehet. Azért hát igazán mély belátásról tanúskodik Comte Ágoston ama tanítása, hogy az emberiség életét magyarázó tudomány: a szociológia a tudományok hierarchiájában a legmagasabbrendű tudomány helyét foglalja el, amely az összes tudományokat már feltételezi, mintegy magában foglalja és egyben be is tetőzi. Az ideál szempontjából fel kell tételeznünk, hogy a kultúra keletkezése és fejlődése az ember természetéből és a külvilág erőiből tökéletesen megismerhető és megérthető: persze előzetesen tökéletesen ismernünk kellene az ember természetét és a külvilág erőit. Hogy ettől a tökéletes ismerettől végtelenül messze vagyunk, az bizonyos, de az is bizonyos, hogy a kultúra keletkezésének és fejlődésének s általában minden szociológiai és hisztéria-filozófiai kérdésnek megoldásánál is úgy kell eljárnunk, mintha kétséget kizáróan be volna bizo-


49

nyítva, hogy voltaképen minden szociális, históriai és kulturális . . . jelenség valójában a külvilág erőinek s a mi bennünk feltalálható, helyesebben: önmagunkból annyira-amennyire közvetlenül ismert erők eredője. Hogy aztán voltaképen mi magunk is a világerők rendszeréhez tartozunk, hogy tehát alapjában véve minden megkülönböztetés, amit belső és külső jelzővel szoktunk illetni, csak emberi megkülönböztetés, emberi és emberhez hasonló, amolyan antropomorfisztikus; hogy valójában az úgynevezett külvilág erői az önmagunkból annyira-amennyire ismert erőkkel együtt egy mindeneket átölelő és magában foglaló erőrendszert alkotnak, amely minden-egynek, mint magánvalónak, létéről, épen semmit sem tudhatunk, mert reá nem alkalmazhatók az emberi kategóriák — jóllehet ezt az alkalmazást nem tudjuk elkerülni — csak egy amolyan végső posztulátum ugyan, de azért ezt a feltevést, minden logikai bebizonyítás nélkül is bevallottan vagy be nem vallottan, amúgy is hisszük, s annak igazságától lényünk mélyében át vagyunk hatva, — habár e meggyőződés mellett a tapasztalat nyújtotta adatokat kiegészítő spekuláción kívül más logikus magyarázat alig hozható fel. — A minden-egy felfogása határt szab kérdezősködésünknek s az emberi elme egységre törekvését teljes mértékben kielégíti.* Ebből a szempontból tekintve az emberiség kultúráját, azt az abszolutum manifesztációjának látjuk csakúgy, mint mindeneket, amit csak észrevehetünk, elgondolhatunk, vagy akár csak el is képzelhetünk. S ebből a szempontból a kultúra végső kérdéseit is: hogy tudniillik mi a kultúrának oka, célja, lényege, értelme, értéke? . . . némi világosságba helyező tájékoztatást nyújthatunk, azt mondván, hogy a kultúra oka, célja, lényege, értelme, értéke, alapjában véve csakis a világprocesszusból magából érthető meg. Semmi sem az önkény szülötte, hanem minden szükségszerű, semmi sem teljesen független és magában álló, hanem minden legbensőbben összefügg minden dolgokkal, minden, de minden s így az embernek minden érzése, érzelme, gondolata, akarása, cselekvése is az örökkévalóságban gyökerezik. S ha mi, mondjuk: a fennálló rendet, a jelenlegi kulturállapotokat bírálgatjuk, hát akkor olyasmit bírálgatunk, ami végső eredményben az örökkévalóságban gyökerezik, aminek alapja maga a világ fundamentuma; — vethetik ellenünk a jelenlegi kulturállapotok védői; — viszont azonban mi is visszafelelhetjük nekik: igen ám, de a mi kritikánk is az örökkévalóságban gyökerezik, ami kritikánk is világerők eredője, az abszolutum manifesztációja. Nem kontradikció az, ha azt mondjuk, kinek milyen a felfogása, aszerint igazodik minden tudatos cselekvése, majdnem minden életnyilvánulása is, tehát kultúrát létesítő és fejlesztő cselekvése is; viszont azonban az ember maga minden érzésével, gondolkozásával, akarásával együtt beletartozik a világprocesszusba, a mindenség életébe; nem kontradikció azért, mert valójában * Ilyenszerű értelmezést adhatunk Spencer Herbert elég óvatos posztulatumának is: „Az, ami azok alatt az érzékelhető jelenségek alatt, amiket nekünk a mindenség felmutat, állandó marad, nem változva mennyiségében, de mindig változva alakjában, felülmúlja (transzcendálja) az emberi tudást és felfogást, valami ismeretlen és megismerhetetlen hatalom, amit kénytelenek vagyunk határtalannak elismerni a térben és kezdet vagy vég nélkül valónak az időben.” Rollins Κ Howard: Spencer Herbert synthetikus philosophiajának kivonata című műve magyar fordításában, Spencer előszavából.) Ha nem akarunk az abszolutumra emberi kategóriákat alkalmazni, akkor voltaképen még ennyit sem mondhatunk róla, mert bizony ebben a spenceri posztulátumban is bőven találhatni emberi kategóriákat.

50

Dienes: Biometrika

csakis a külsőnek és belsőnek, az énnek s a nem-énnek megkülönböztetése alapján, és csakis a külvilág erőivel szemben tekinthetjük az embert kultúrát létesítő, fentartó és fejlesztő egyenrangú tényezőnek a világerőkkel; a világprocesszussal szemben azonban az emberről, mint önálló létről és tényezőről, esztelenség volna beszélni, mert az ember is beletartozván a világerők rendszerébe s a világprocesszusba, a minden-egybe, semmi önállósága sem lehet, sem akkor, amikor mellette szól és cselekszik, sem pedig akkor, amikor látszólag ellene szól és cselekszik a világprocesszusnak, mert hiszen emellett a felfogás mellett az emberben is mindenkor az abszolútum manifesztálódik. Hogy mily nehéz belül maradni a gondolkozás keretein akkor, amikor saját magunkról s legfőbb életérdekünkről van szó, azt nagyon jól tudjuk. Ezt csak akkor tudjuk igazán megtenni, ha követjük a bölcset (Spinozát) s úgy tekintjük az emberi cselekedeteket is, mintha csak vonalakról, síkokról és testekről volna szó. A kultúra végső kérdéseire ezek után azt kell felelnünk, hogy a kultúra teljesen, minden maradék nélkül, bennfoglaltatik a világprocesszusban s a kultúra végső kérdéseire is csak az tudna az igazság megdönthetetlen erejével megfelelni, aki megfejtette volna magát a világprocesszust. Igaz ugyan, hogy ilyenképen a kérdést valójában elsülyesztettük egy még kevésbbé megoldható kérdésbe, de ez az elsülyesztés nem önkényes, mert bármely kérdésről legyen is szó, ha csak az emberi ész kényelemszeretetből, vagy más az igazságot s az ígazságkutatást nem érdeklő tekintetből, az igazságkutatás végnélkülinek látszó, meredek útjának valamely pontján meg nem állapodik, okvetlenül abszolút s minden emberi megoldási kísérlet tévedését felfedő, megoldhatatlan kérdésekhez jutunk.

Dienes Lajos: Biometrika és társai által összegyűjtött anyagot mindenesetre figyeAGalton lembe kell venni, ha a társadalomra vagy a szociális reformokra

vonatkozó felfogásukat vagy tisztán teoretikus következtetéseiket kifogásoljuk is. Már az eddig összegyűjtött anyagból ily tények derülnek ki: Az átöröklés nagyságát, függetlenül bármely teóriától, amelyet magyarázatára csinálunk, meg lehet mérni; bármely tulajdonság átöröklése az embernél és az állatoknál körülbelül egyforma és igen nagy; oly tulajdonságok is, amelyeket eddig csaknem kizárólagosan a környezethatásának tulajdonítottak, akár testiek, akár szellemiek, mint a gyermekek tanulása vagy viselkedése, az iskolás gyermekek rövidlátása, az öröklés által sokszortan erősebben befolyásoltatnak, mint a környezet által; továbbá, hogy a szelekció az emberek minőségének meghatározásánál most is működik: a halálozások 60—70%-a kimutathatólag szelektív. A módszerük, amellyel ezekhez a tényékhez jutottak, statisztikai módszer, amelyet a tárgyhoz alkalmaztak s amely az összefüggések vagy a zavaró tényezők áttekintését egyszerűvé teszi. Ez az egyedüli módszer, amellyel ezekhez a tényékhez hozzá lehet férni és amelyről kimutatták, hogy kifogás nélkül alkalmazható. Már ez az anyag abba a biológiai processzusba, amelynek működésén a társadalom felépül, részint új, részint sok tekintetben határozott betekintést nyújt. Ezek az első adatok, amelyekből ezen

Dienes V. és P.: Tudomány és valóság

51

folyamatokra következtetni lehet. Bizonyára ebből a szempontból a már elvégzett és folyamatban levő munka értékét senki kétségbe nem vonja. Ugyancsak ők a társadalmi politikában a leszármazás fontosságát hangsúlyozzák. Részint csak annyit mondanak, hogy ha az emberek életében a leszármazás a legfontosabb, akkor, ha az életeken javítni akarunk, a leszármazást kell befolyásolni; részint az egész társadalmi haladást „erre vezetik vissza. A haladás főtényezője szerintök az elsőrangú munkát végző emberek száma és a tömegek öröklött képességeinek emelkedése. A haladás folytonossága attól függ, hogy a társaság tehetséges tagjai szaporodnak-e kevésbbé a tehetségesek rovására vagy fordítva. A leszármazás tényezőit kell tehát kimutatni és befolyásolni, vagy legalább minden reformnál figyelembe venni, hogy az a leszármazásra milyen hatással van. A dolog természeténél fogva a társadalomra vonatkozó állításaikat nem bizonyítják oly módon, mint a többit; különben ezt mások sem szokták tenni. Igen sokan a Galton és társai munkájában nem látnak mást, mint az utóbbi dolgokat, a társadalomra levont következtetéseiket; mi azt hisszük, a munkájuk első része alapvető. A tudománynak az exaktság a karaktere, ami egy tudományban exakt, csak az enged meg következtetést és ők azon jelenségek ismeretébe, amelyek a társadalom emberállományát szabályozzák, ezt igyekeznek bevinni. A módszerük eredménye egészen új; oly dolgok igazságát mutatja meg, amelyeket esetleg elgondolhattunk volna, de nem tudtunk volna igaz voltukról meggyőződni. Valószínű, hogy a módszer eredményei nem fognak a társadalom teljes teóriájához vezetni, a fiziológiába vagy a pszichológiába bevitt exakt módszerek sem vezettek az élet vagy a lelki jelenségek teljes teóriájához, mégis oly szolgálatot tettek, amit egy más módszer sem tett volna meg. A Huszadik Század-nak szándéka van ezekkel a dolgokkal foglalkozni és azt hisszük, a biometrika módszeréről és főbb eredményeiről nemsokára bővebben beszámolhatunk. *

Dienes Valéria és Dienes Pál: Tudomány és valóság

A

tizenkilencedik század az értelem kultuszának százada. Számára a természet egymásba· szövődő törvények bonyolult játéka, melyet csak ügyesen kell analizálnunk, hogy bensőleg megismerjük. Ε század ideálja egy differenciál egyenletekbe foglalható mindenség, melynek egyetlen adott pillanatából az egész múlt s az egész jövő kiszámítható. Ha jóslásai nem sikerülnek, az észlelési hibákat vagy tudatlanságunkat okozza abban a hitben, hogy jósló törvénye igaz, de működésében megzavarja őt az ismeretlen törvény, keresni kell tehát a zavar törvényszerűségeit. És a szakadatlanul felmerülő zavarok rendjét keresve, a szabálytalanságokat lehetőleg elsimítva, hiszi, hogy munkája véges, mert a természet alapjában véve egyszerű és fenékig átérthető. Nagy fölfedezések nagy álmokat sugallanak. Ilyen nagy, merész álma volt az emberiségnek a 19-ik század determinizmusa, mélyen emberi világkoncepció, mely élőt, élettelent, anyagot, szellemet összeöntött, egy-

52


neművé formált egy nagy sejtett, várt és kívánt világtörvényszerűség formájában. Ez a nagy tudományhívő század felmagasztalta a science-ot, megvetette és elvetette a filozófiát s mikor metafizikát mondott, érthetetlent és értéktelent gondolt alatta. Csak a tudomány beszélhetett a valóságról s amit róla mondott, az maga volt a valóság; a metafizika a fellegekben járás, absztrakt álmodozás, értéktelen ürességek halmaza volt. A század végén azonban teljes erővel s talán még sohasem tapasztalt életképességgel ébred újra a metafizika, mint a tudomány nélkülözhetlen segítő társa és felülkerekedik rajta a valóság megközelítésében. Ő lesz a tudománynak élő alapja, folytonos forrása, ő közvetíti a tudomány érintkezését a valóság konkrét, lüktető folyamával, melybe a tudomány belerajzolja a maga konstruktív vonalait, fölébe építi hipotetikus rendszereit s az így feldarabolt természetet a cselekvő ember kezébe adja. A tudomány törvényt akar, mert a cselekvő ember számára jósolnia kell s törvény nélkül nincs jövendölés. A metafizika nem keres törvényt, célja a tiszta, érdektelen megismerés. A tudomány megismerő szerve az értelem, cselekvési műszer, melynek nyoma rajta van a legegyszerűbb kísérleti adaton is, mert kísérletet csak a már feldarabolt valóságon végezhetünk. A metafizika munkaszerve az intuíció, melyen át az emberi szellem megérzi a valóság fluxusának saját természetes tagozódását, s melynek termékei a nagy művészi s a megmaradó filozófiai alkotások, A tudomány és valóság ily viszonyának gondolata a század végén már élénken érezhető szellemi szükségletté vált. A hipotéziseknek szakadatlan komplikálódása az új tények mind szövevényesebb volta miatt komoly kétségeket támasztott a determinizmus általános érvényével és valóság-értékével szemben. A nagy sebességű mozgások tanulmányozása megdönti Newton mozgástörvényeit, kiderül, hogy az akció-reakció egyenlősége általában nem igaz, hogy a tömeg változik a sebességgel, hogy a tudományban használt s a köznapi életből vett időfogalmat lényegesen át kell alakítanunk, ha azt akarjuk, hogy a tények, legalább mai tudásunk szerint, simuljanak a törvényekhez. Mindez útját készítette annak a gondolatnak, hogy hátha a tudomány nem adja az eltorzítatlan valóságot, hátha bizonyos értelemben erőszakot tesz azon s adatai nem magát az objektívet, hanem a belekevert emberi hajlamokat és szükségleteket is mutatják. Másrészt a tudomány nyitotta csapáson haladó filozófia, mely már régebben belátta a vallások naiv spiritualizmusának tarthatatlan voltát, most elvesztette hitét a nem kevésbbé naivnak bizonyult materializmussal szemben is, melynek többé értelmet adni nem tudott. Ε két gondolkodásirány meddő harcaiból s az idealizmus és realizmus megújuló mérkőzéseiből bontakozik ki egy tiszta körvonalú, önmagáról tudatos filozófia. Ennek jegyében, erős reakciók között, de diadalmasan indul meg a huszadik század szellemi munkája. Ez a filozófia a logika és valóság különválását jelenti. A tudomány tovább használja a determinizmust, de csak mind heurisztikus elvet, vagy — modernebbül szólva — munka-hipotézist, melyet formailag elfogad és dolgozik úgy, mintha igaz volna. Ε hipotézis

Dienes V. és P. t Tudomány és valóság

53

sugallta módszerekkel elég nagy számú esetben aratunk sikert. A természet ugyanis elég automatizmust mutat ahhoz, hogy a tudomány- a determinizmus gondolatára támaszkodva, kielégítő sikerrel járó cselekvési szabályokat szolgáltathasson. Az inert anyag — ha van ilyen — a legközelebb áll e determinizmushoz; legmesszebb van tőle a pszichikai élet, megismerésünk legközvetlenebb tárgya. Van tehát egy alapszemléletünk a valóságról, ez az eszméleti élet; és vannak végső kritériumaink minden a valóságra vonatkozó kérdésnek eldöntésében: ezek eszméletünk közvetlen adatai. Ez az alapvalóság minden ismeretünk forrása. Ennek intuitív szemlélete azt mutatja, hogy nincs belső életünknek egyetlen oly része sem, amelyet a többitől elszigetelve kiragadhatnék, mert bele van szövődve a többi mind. Minden, amit átéltünk, él bennünk s egész múltunkat vonszoljuk magunk után életünk utolsó pillanatáig. Ha ma „visszatér” egy gondolatom, egy érzésem, az más, mint a régi, mert azóta éltem s amit éltem, az színezi, mássá teszi a mai gondolatot, a mai érzést. A múltnak ez a szakadatlan felgyülemlése ismétlődés nélkül való folytonos haladássá teszi belső életemet. Minden pillanatban azt élem, amit még nem éltem, mert folyton gazdagodó múltam itatja át számtalan színével mindazt, amire eszmélek. Ez a pszichikai teher, egyszersmind munkaforrás, ez a nagy eszméletlen világ, a múlt, a történetünk, ez a mi személyiségünk. Ez a karakterünk, nem törvényhalmaz, de élő és tevékeny múlt, mely termeli a soha nem lankadó újat, a törvénybe nem szorítható, de nem is szeszély kormányozta cselekvést. A törvényszerűség az értelem kategóriája; az ismétlődés a cselekvés szükséglete. Ellentétük a szeszély, a káosz. S a pszichikai életben oly valóságot pillantunk meg, mely e két ellentétes kategória egyikébe sem illeszkedik. Nem determinált, nem jósolhatom meg egy pillanatát sem, mert összes föltételeit — az egész múltat — csak akkor ismerem, mikor már azt a jósolni akart pillanatot élem. És az a pillanat mégsem vak szeszély játéka, mert egyetlen, határozott, személyes múltnak terméke; születése előtt ugyan ismeretlen és előreláthatatlan, de megjelenése után természetes és egyedül lehetséges. Ez a lelki élet szabadsága, egy mai nagy gondolkodónak mély látása szerint, aki ezt az alapszemléletet minden valóságkereső elme leitmotiv-jául tűzte ki.. Ez az intuíció önként terjeszkedik ki a valóság tágabb és változatosabb területeire is. Az ismétlést nem ismerő teremtő fejlődés, mely elraktározza a múltat s minden mozdulatával újat — nem újszerű összetételt, hanem redukálhatatlan újat — alkot, az élet történetében is tükröződni látszik. Az az életáram, mely planétáinkon végigömlik, ugyanoly fáradhatlanul hozza az ismeretlent, a sohasem voltat, a megjósolhatatlant. S a társadalmak fejlődése maga talán nem más, mint szintén ily teremtő, örökösen forradalmi, s a megvoltat soha meg nem ismétlő história. És talán naprendszerünk élete sem más, mint egy lassú ritmusú, hosszúléptű teremtő fejlődés, melynek egészét nem lógja át a tekintetünk s részletenkint való megfigyelése apró helyi törvényszerűségekkel elégíti ki jóslásra vágyó értelmünket. Úgy látszik,

54


hogy mindenütt, ahol a valósággal közvetlenül érintkezik a pillantásunk, egy automatizmussal kevert teremtő fejlődés előtt állunk, melyből értelmünk nagy valószínűségű törvényeket választ ki, hogy uralkodhassék rajta. Az automatizmusból legtöbb van az inert anyagban; a teremtő fejlődésnek legtisztább képe a pszichikai élet”; de nincs a valóságnak oly mozdulata, melyben mindkét hajlam meg ne nyilatkoznék. Amaz rögzíti a formákat, emez másítja, újítja az ismétlődni akarót, rontja a törvényt és szakadatlanul termeli az ismeretlent; amannak felismerésére formálódott a tudomány, ennek megismerésére kell a metafizika. Ebből a logika és valóság szétválása következik. A természet többé nem az egyszerű, a fenékig átérthető. Sohasem ismétel semmit, pedig a logikát csak az azonos érdekli, mert csak arról lehet pontosan beszélni. Az egész logika lényege az identitás feltalálására s az k8 így képezett konvenciók fentartására irányuló intenció, az identitásjel használati szabályainak foglalatja. Alaptörvényei a szilárd testekkel való bánásból vont szabályok, melyeknek alapföltétele, hogy a munkába vett dolgok a művelet alatt azonosak maradjanak. A természet ezzel szemben az örök új, a forradalmi, a meghatározhatlan, melynek hatalmas áradatában a mi logikánk építette csatornázások és bástyázások gyenge kártyavárak. Mindazonáltal az egyedül jogosult emberi építmények a cselekvések sikere szempontjából: s ez a tudomány raison d'éire-je. Ő a lényegesen konzervatív, a törvényt fentartó elem a gondolkodás történetében, aki lealkuszik a valóságból a cselekvés érdekében, akit fogva tart a szilárd, a merev forma látása, aki ezeket a formákat kierőszakolja az élettől, a leiektől, a társadalomtól, aki ezzel fentartja s a szüntelenül lázadó természet felett uralomra juttatja az emberiséget, előre viszi anyagi jólétét, szellemi életét. Mögötte, alatta, törvényeinek vaskereteiben forrong a természet lüktető élete és néha gátakat rombol. Nagy törvények igazságáról kell lemondani újak kedvéért, melyeknek ugyanez lesz a sorsa. Az értelemnek meg kell harcolnia ezt a harcot, hogy féken tarthassuk a természetet, hogy ráláthassuk a múltat a jövendőre, hogy önmagát örökösen ismétlő rendet találjunk egy szabadságtól átitatott világban. Merev gátak nélkül, a valóság érintését minden oldalról érezve dolgozik a metafizika. Nem gondol jövendölésre, cselekvésre, sikerre, csak az igazi, leplezetlen, eltorzítatlan valóságot akarja látni. Hagyja, hogy a tudós feldarabolja s újraépítse a valóságot; de maga folyton visszatér az osztatlanhoz. Tanulmányozza a tudós-szerkesztette konstrukciót, de rácsozatain át keresi a folytonos egészet. Tanul a tudománytól, de nem a tényekre, törvényekre darabolás érdekli, hanem a feldarabolatlan. „Tényfürdőket” vesz, de mélyebben akarja érezni a valóságot, mint a tények éreztetik, keresi az anya-egészet, melyből e tények születtek. Elmélyíti a tudományt, keresi azt a hiper-tapasztalatot, mely közvetlenebb minden megismerésnél, mely megmutatja a valóságot, az igazi, felszántatlan esemény-folyamot, melybe az értelem belerajzolja a cselekvés útbaigazítására való kontúrokat. Ez a hiper-tapasztalat a tudományos készültséggel felfegyverkezett elme intuíciója, az a képesség, mely az embert a világ fölötti

Ferenczi: Pszichoanalízis és pedagógia

55

cselekvő uralom mellett e világ mind mélyebb meglátására képesíti; ez a képesség talán egy teljesebb és gazdagabb emberfaj felé vezet, mely csak akkor indulhat majd virágzásnak, mikor az értelem fegyverei már erőt és időt hódítottak neki. Ez a képesség az emberi szellemnek a fejlődés harcában most még elnyomott fele, mely ugyanoly világos, de érdektől mentesebb megismeréshez vezet, mint az értelem, a harci fegyver, melynek még sokáig dominálni kell. Mert ezt a képességet elfojtja a küzdelem és csak azokban él, kik a cselekvés izgalmaitól elvonulva merülnek el a valóság szemléletébe. Ők a művészek, a látók, a gondolkodók, az élet külsőségeiben elmaradottak. Egy ilyen — a nagyok közt is legnagyobb — látónak nevével akarjuk lezárni e sorokat, kiről, hogy kortársunk, itt oly kevesen tudjuk. Nagy egyéniségek, kifejezői vagy teremtői a gondolatáramlatoknak, — ki mondja meg? — szellemük nyomát ott hagyják századukon. És mikor majd a huszadikról beszélnek a messze utódok, akkor a többi nagyok előtt annak a nevét fogják emlegetni, akinek mélyrelátó lelkében először ment végbe az a belső katasztrófa, az emberi gondolkodásnak magára eszmélése, a minden dogmából „való kiábrándulás, mely beláthatatlan új mezőket nyit a gondolatnak. Ő az, akinek gondolata fiatal századunk munkájának minden eddiginél nagyobb életképességet és tudatosságot biztosít; ő, aki megtalálta az önmagáért való tudás gazdag forrását, aki fölfedezte a valóságot, aki a tudás és művészet szuperlatívuszává emelte a megkövezett metafizikát s aki ezzel újjáteremtette az eleai poétabölcsek óta örökös körforgásban tapogatózó holt, intellektuális filozófiánkat, melynek életerejét a dialektikába fojtották a legnagyobbak is. Annak a nagy embernek a nevével akarjuk végezni e sorokat, akiről csak saját szavaival volna szabad beszélnünk, mert gondolati mélységét absztrakt szóhalmaz soha, csak a művészet minden fegyverével élő nyelv képes megközelíteni, és akinek a jelen zűrzavarából messze hangzik a szava, beleszól a jövőbe, a még ismeretlenbe, az örök újba, mint a piátóké és a newtonoké, akiknek nagy sejtései a valóság szerelméből születtek. Ez a nagy ember Bergson. *

Ferenczi Sándor: Pszichoanalízis és pedagógia.

F

reud műveinek tanulmányozása és önállóan keresztülvitt lélekelemzések mindenkit meggyőződhetnek arról, hogy a hibás nevelés nemcsak jellembeli hibáknak, hanem betegségeknek is kútforrása és hogy a mai gyermeknevelés valósággal tenyésztője a legkülönfélébb neurosisoknak. Ám még ha nem is lettünk betegek, akkor is sok felesleges lelki gyötrődést tulajdoníthatunk a nevelési elvek célszerűtlenségének, némelyikünk egyénisége pedig ugyanezen kártékonyság hatása alatt többé vagy kevésbbé képtelenné vált az élet természetadta gyönyörűségeinek elfogulatlan élvezésére. Szinte magától vetődik fel tehát az a kérdés: mi volna a gyógyszere, vagy óvszere ezeknek az ártalmaknak? miféle gyakorlati tanulságokat meríthet a pedagógia a Pszichoanalitikus kutatás szerzette tapasztalatokból?

56


Az újszülött lelki működésének természetes szabályozója a fájdalom-, illetőleg ingermentességre való törekvés, az ú. n. Unlustprinzip. Akárhogy hatalma alá hajtja később a belénk nevelt önfegyelmezés ezt az elveti a fájdalomkerülésre vonatkozó törekvés, talán átszellemített formában, de megnyilatkozik minden percben a felnőtt kultúrember lelkületében is, melynek — minden morálpedagógiai tanítás ellenére — mégis csak az a tendenciája, hogy a lehető legkisebb megerőltetéssel a lehető legnagyobb kielégülést érje el. Ezzel a nagyon okos és szinte magától értetődő elvvel azonban sokszor jut összeütközésbee a mai gyermeknevelés. Egyik legnagyobb tévedését mindjárt meg is nevezem s ez az indulat- és képzet-elfojtás, mondhatnék: indulat- és gondolatletagadás (Verdrängung) nagyranövelése. Hogy ez miben áll, nehéz röviden megmagyarázni. Leginkább a hazugsággal hasonlítható össze. A mai gyermeknevelés arra az elvre van felépítve, hogy a gyermek önmagával szemben hazuggá váljék és maga előtt letagadja a belsejében hullámzó indulatokat és gondolatokat. De az így elfojtott, az öntudatlanba sülyesztett érzések és gondolatok nem semmisülnek meg, hanem a nevelés folyamán egyre gyarapodva, növekedve, mintegy bennünk lappangó külön egyéniséggé tömörülnek, melynek céljai, vágyai, fantáziái többnyire homlokegyenest ellenkeznek azokkal az irányzatokkal és gondolatokkal, melyekről számot tudunk adni magunknak. A pszichoanalízis — egészségeseknél és neurotikusoknál — azt bizonyítja, hogy az aszociális tendenciák közömbösítésének ez a módja nem célszerű és nem gazdaságos. Az öntudatlanban rejlő tendenciákat csak hatalmas védőberendezések fölépítésével és automatikus működtetésével lehet elnyomva és elrejtve tartani, melyeknek tevékenysége túlsók fizikai energiát emészt fel. Valamint hipnotizált egyénnél megfelelő paranccsal elérhetjük azt, hogy fölébredvén, az optikai, akusztikai vagy taktilis benyomásokkal, avagy azok egy részével szemben érzéketlen, azok appercipálására képtelen legyen: úgy manapság introspektiv vakságra nevelik az emberiséget. Ámde az így nevelt ember, mint az a hipnotizált, egyéniségének tudatos részétől sok lelki energiát von el és annak működésképességét jelentékenyen csonkítja egyrészt azáltal, hogy öntudatlanjában egy másik, úgyszólván parazita egyéniséget táplál, amely a maga természetes önzésével és kíméletlen vágykielégítési tendenciával mintegy árnyékképe, negatívja mindannak a sok jónak és szépnek, amiben a felsőbb öntudat tetszeleg; másrészt azáltal, hogy a tudat csak úgy bír a sok jóság mögött rejlő aszociális ösztönök belátása és meglátása elől menekülni, hogy azokat morális, religiózus és szociális dogmákkal körülbástyázza és ezen dogmák istápolására fecsérli erejének javát. Ilyen bástyák például: a kötelességtudás, a becsületesség, a szemérem, a törvényes berendezések és tekintélyek tisztelete stb. stb., szóval mindazok az erkölcsi fogalmak, melyek bennünket a mások jogainak respektálására, hatalmi és élvezeti vágyunk, szóval önzésünk elnyomására szorítanak. Mik azonban ennek a költséges berendezésnek a hátrányai? Azt már egy más alkalommal kifejtettem,* hogy az individual-pszichológiai * Dr. Ferenczi: A neurózisokról Freud tanának világításában és a pszichoanalízisről. Gyógyászat, 1908.


57

kutatás egy újabb módszerével, a pszichoanalízissel sikerült bebizonyítani, hogy az ú. n. pszichoneurózisok (hisztéria, kényszerneurózis) tünetei mindig ezeknek az öntudatlan vagy mondjuk, tudattalan libidinosus törekvéseknek, főleg a szexuális libido-nak eltolódott, elferdített, úgyszólván szimbolikus megnyilatkozásai, kisugárzásai. Ha azonban a gondolat- és érzelemelnyomásra való törekvés csak a különben is diszponáltaknak ártana, az erősebben konstituáltaknak pedig nem: nagyon is megfontolandó volna, hogy az emberiség debilisebb s így értéktelenebb részének kedvéért szabad-e az összes emberek fegfontosabb kulturális berendezéseinek erős alapjait megbolygatni? A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a Verdrängung az úgynevezett normális ember élete folyását is kártékonyán befolyásolja. A féltő aggodalom, amellyel a cenzúra az öntudatlan vágyképzetek felett őrködik, legtöbbször nem szorítkozik erre a feladatra, hanem kisugárzik a lélek tudatos működéseire is és általában aggodalmaskodóvá, gyávává, önálló gondolkodásra képtelenné, tekintélyimádóvá teszi az embereket. Értelmetlenné és tartalmatlanná vált vallásos babonákhoz és ceremóniákhoz való görcsös ragaszkodás, idejüket múlt társadalmi berendezések tunya konzerválása, az emberiség túlzott halálfélelme, hipochondriás hajlandósága: mi egyebek ezek, mint a nép pszichéjének neurotikus állapotai, néplélektani értelemben vett hisztériás tünetek, kényszerképzetek és kényszercselekedetek, melyeket ép úgy, mint a tulajdonképeni betegek szimptomáit, a tudat alá sülyesztett képzetcsoportok determinálnak. A hisztériás nők anesztéziájának, a neurotikus férfiak impotenciájának megfelel a társadalomnak sajátságos és mindenekfelett természetellenes aszkétizmusra való hajlandósága (absztinentizmus, vegetarizmus stb.). És valamint a pszichoneurotikus saját öntudatlan perverzitásának belátása ellen túlzott reakciókkal: a piszkosnak vélt gondolatok ellen beteges tisztálkodással, a benne mozgolódó libidinosus képzetek ellen túlzásba vitt „tisztességgel” védekezik: úgy a társadalom túlszigorú erkölcsbírájának tiszteletreméltó külső maszkja mögött, anélkül, hogy ő tudná, ott lappang mind az az egoisztikus gondolat és törekvés, amit másnál annyira elítél. A hazafiság jelszava nyilvánvalóan egoisztikus érdekeket leplez, szociális emberboldogítás neve alatt az egyéni akarat zsarnoki elnyomását propagálják, a vallásosságban részint a halálfélelem elleni, tehát szintén önös célzatú orvosszert, részint a kölcsönös türelmetlenségnek egy megengedett módját tisztelik, szexuális téren pedig, amit mindenki tesz, arról hallani senkisem akar. Neurózis és hipokrita egoizmus tehát a dogmákon alapuló, az ember igazi pszichológiáját figyelembe nem vevő nevelés végeredménye. Vannak, akik mindezeknek az igazságát beismerik, de megremegnek a gondolattól, nem fogják-e a béklyóiktól megszabadított egoisztikus ösztönök elpusztítani az évezredes emberi művelődés minden alkotását? Lehetne-e bármivel is pótolni az erkölcs kategorikus imperativusát? A pszichológia megtanított minket arra, hogy igenis lehet. Nem az öntudatlan és az egyénre nézve esetleg célszerűtlen e g o is z tik u s ö s z tö n ö k k o r lá tla n u r a lmá t e r e d mé n ye z i a le lk i elemzés, hanem az önismeretet gátló előítéletek alól való felszabadulást, az eddig öntudatlan motívumokba való be-

58

Fülöp: A klerikalizmus természettudománya

látást és a tudatossá vált velleitásoknak ellenőrizhetését. „A gondolatelfojtást felváltja a tudatos elítélés”, mondja Freud. A magát igazán ösmerő ember szétboncolja indulatainak motívumait és ezzel szenvedéllyé való növekedésüknek útját állja. Bizonyos derült humorral szemléli a különféle jelszavak alatt tülekedő embercsoportokat, cselekedeteiben pedig nem a nagyhangon hirdetett „erkölcs”, hanem a józan célszerűség irányítja és ugyanez ösztönzi őt arra is, hogy vágyai közül azokat, melyeknek kielégítése mások jogait sértené (melyek tehát visszahatásukban ő reá magára válnának veszedelmessé), féken tartsa és szorgosan ellenőrizze. A társadalom betegségeinek orvossága nem lehet más, mint a leplezetlen belátás az ember igazi és teljes egyéniségébe, főleg az öntudatlan lelki világ ma már nem hozzáférhetetlen műhelyébe; óvszere pedig: a belátásra, célszerűségre és nem dogmákra alapított, illetőleg alapítandó pedagógia. *

Fülöp Zsigmond: A klerikalizmus természettudománya természetes társadalmi fejlődés szorongatja az egyházat minden Aoldalról. Világi hatalma, tanításainak hatása a lelkekre, egy-

formán csökkenőben van. A gazdasági, tudományos, szociális felvilágosodás minden erőlködés ellenére is halad előre, s égeti a talajt az egyház lábai alatt. Ha semmi más nem bizonyítana emellett, elég lenne azon egyetlen szimptóma, hogy soha az egyházi irodalom nem termelt annyi tudományos, népszerű, politikai irányú hitvédelmi iratot, mint manapság. A klerikalizmus toporzékoló dühvel látja, hogy a természettudományi, különösen a veszedelmes biológiai tanításokat s azok szerzőit többé kiirtani nem lehet. Valamikor — hajh, régi szép idők — meg lehetett égetni Galileit és Giordano Brunot, meg annyi száz más veszedelmes szabadgondolkozót; ma egy Ferrer meggyilkolása miatt is felzúdul az egész világ. Aztán meg sajtószabadság van; a könyveket nem a kolostorokban gyártják, pár fillérért a kunyhók lakója is tudomást vehet Darwinról s szedheti magába a „lelki mérget”. Más eszközökkel kell tehát élni s az egyház él is. Ha valaki a darwinizmussal foglalkozik s találó példát akar a változott viszonyokhoz, létföltételekhez való alkalmazkodásra, sőt ha a törvény szociálbiológiai érvényességét is ugyanazon egy példával akarja demonstrálni, keresve se talál jobbat az egyháznál. Jelszava: alkalmazkodni minden téren, modern bajokat modern eszközökkel orvosolni. Akkor megégették Galileit, pedig nem is állított többet, minthogy nem a föld a világegyetem központja, hanem a nap s a föld e körül kering”; ma Szuszai Antal Apologetika-jában (65. l.) a Kant-Laplace elméletet részletesen előadja s tényeken alapuló tudományos hipotézisnek mondja. Persze, hogy Galilei szentéletű hóhérai nem gondolhattak még a spektrálanalízisre. Nem volt piszok és mocskolódás, amit annak idején az egyház emberei Darwinra rá nem kentek volna; ma Wassman nyomán ők is elfogadják a származástant az állatokra nézve, de minden módon igyekeznek a dogmákkal összebékíteni. Dudek János, a dogmatika

Fülöp: A klerikalizmus természettudománya

59

ny. r. tanára a budapesti egyetemen, Származástan és világnézet c. most megjelent munkájában a származástant szintén aláírja. Hogy lehet akkor mégis megmenteni a dogmákat? Megtévesztő rabulisztikával, szofizmákkal, szándékosan ferde beállításokkal. Magukra veszik tehát a klérus emberei a természettudományok vértezetét, kezükbe a fegyvereit s most ők hadakoznak. Csakhogy a puskával vágnak s a karddal lőnek. A naiv, ingadozó olvasó azt hiszi, hogy ez a fegyverhasználat rendes módja s meg van hódítva. Ε módszernek zsonglőri ügyességű főmestere Prohászka. Dudek, bár előre is retteg tőle, de megengedi, hogy valamikor a származástan érvényességét az emberre is bebizonyíthatják. Noha szerinte még most más számbavehető (!) felvilágosítás az ember eredetére nézve nincs, mint a Mózesé: „alkotá az Úr az embert a föld agyagából”. De ha mégis állati eredetű az ember teste, akkor is megmenthető a dogma, mert csak azt kell keresni, hogy „a szellemi lélek”, mely az embert emberré teszi, mikor költözik a testbe? Erre is megfelel (id. m. 131. 1.): „ma a theológusok közt inkább az a felfogás uralkodik, hogy a szellemi lélek mindjárt a fogantatás pillanatában teremtetik s egyesül a sejtmaggal”. Risum teneatis! Különben álljon akárhogy a dolog, a származástan elválasztandó a világnézettől, a kettőnek Dudek szerint egymáshoz semmi köze, az egyik természettudományi, a másik bölcseleti kérdés. A természettudomány nem adhat világnézetet, mert azt tapasztalati adatokból felépíteni nem, csak kiokoskodni lehet. „A származástan nem világnézet, csak beleilleszkedhetik a világnézetbe. A materialista azt mondja, hogy pompásan illik az ő világnézetébe, de a keresztény ugyanezt mondhatja a magáéról.”(!) Annál inkább, mert a származástan nem ellenkezik a bibliával; az utóbbinak teremtéstörténete csak a lét elejéről beszél, míg a paleontológia ott veszi fel a fonalat, ahol a biblia elhagyja. A paleontológia a maradványok után ítél, melyek mindegyike a jelent, a saját jelenét mutatja be. Az abszolút múlthoz, a kezdet kezdetéhez a természettudomány nem szólhat hozzá, mert ez nem tartozik körébe. Nincs joga hozzá. Szóval főtisztelendő Dudek úr szerint a természettudománynak nincs joga ahhoz, hogy ha sikerült a lét problémáit tisztán mechanikus úton, transzcendentális erők segítsége nélkül megoldani, akkor logikai követelmény gyanánt a maradékra, a kezdet kezdetére nézve is tisztán mechanikai hipotézist állítson fel. Még valahogy megbocsájtanók, ha Dudek úr úgy gondolkoznék, hogy mivel a természettudósok is elkalandoznak néha a dogmák területére, kutatásaikból vallási dolgokra is következtetéseket vonnak le: hát neki, a dogmatika tanárának is szabad hozzászólnia a természettudományokhoz. Hanem ő tovább megy s azt mondja, hogy világnézet megalkotására a természettudósok azért sem jogosultak, mert ők nagyon egyoldalúak, csak egy-egy szűk tudománykörrel foglalkoznak; ellenben a theológus közelebbről-távolabbról minden tudományszakkal érintkezik, a természet egész rendjét áttekinti s így a természetfelettit is inkább megérti! A természettudományok ellen harcoló klerikalizmusnak persze semmi sem jön annyira kapóra, mint az a körülmény, hogy az egyes

60

Imre: Pedagógiai gondolkodás és haladás

problémák megoldására — különösen a biológiában — többféle elmélet is van forgalomban. Ezek közül ők kiválasztják s komikus kényszerűségből valósággal reklamírozzák azokat, melyek céljaiknak inkább megfelelnek. Így például nagyon kedves nekik a vitalizmus, mert ebben könnyen és rugalmasan kezelhető transzcendentális elemek vannak; a világ célszerű és tervszerű — egy végtelen bölcsességű és hatalmas Alkotóra valló — berendezése ezzel nagyon könnyen igazolható a természettudományok segítségével is. De az elméletek e sokfélesége jó — megint egy kis rabulisztikával — a dogmák igazolására is. Mert látjátok feleim, maguk a természettudósok sem tudnak megegyezni, hogy erre vagy arra vonatkozólag melyik elméletet fogadják el, tehát egyik sem igaz; ellenben ugyanazon dologra vonatkozólag az egyház mindig csak egyfélét vallott, azt mindig mindenki igaznak fogadta el, tehát az igaz is. (Szuszai). Nem is valódi és elfogulatlan tudós tehát az, aki az egyházéval ellenkező tanításokat hirdet. Kárhozatosak és feleslegesek hát a természettudományok, amint azt Szuszai oly szépen írja (id. m. 192. 1.) „természettudomány nélkül mindenki üdvözülhet”, margó-cím alatt: „Mivel a természettudomány nem szükséges az üdvösségre, azért isten nem is nyilatkoztatott ki természettudományokat. Maga az isteni kinyilatkoztatás betetőzője: Jézus Krisztus, az emberré lett Istenfia, egyetlenegy csillagászati, fizikai, kémiai stb. igazságot sem nyilatkoztatott ki számunkra.” „Seholsem olvassuk az evangéliumban, hogy Krisztus így szólt volna: Elküldöm nektek a Vigasztalót, aki felvilágosít benneteket a nap és hold futásáról; mert ő keresztényekké akarta tenni az embereket és nem matematikusokká. (Szt. Ágoston).” Az egyháznak ég a háza, tehát az egyház torkaszakadtából kiabál: nem ég, nem ég!

Imre Sándor: Pedagógiai gondolkodás és haladás állapotokkal elégedetlen s a jövőre gondol, annak állanAkidóanmeglévő törődnie kell a nevelés kérdéseivel, mert a nevelés — ha jó,

ha silány — mindenképen a jövő előkészítője. Akinek pedig nemcsak életének munkája, de gondolkodásának is tárgya a nevelés, annak nem szabad szeme elől tévesztenie semmit azokból a jelenségekből, melyek a jövő alakítására való törekvést mutatják. A haladás akarásából természetesen következik a pedagógiai érdeklődés; a nevelésen való elmélkedésnek alapja s attól el nem válhatik a javítás szándéka, a fejlődés segítésének a gondolata. A pedagógiai gondolkodásnak folytonosan fel kell dolgoznia az új eredményeket minden téren; állandóan készen kell lennie arra, hogy a nevelés munkáját a korhoz alkalmazza. Csak úgy tehet eleget feladatának, hogy a múlt ismerete alapján megérttesse a jelent s minden embert készszé és képessé tegyen a jövő tudatos szolgálására. A nevelés mindenkor a közösség életének hatása alatt áll s ahhoz állandóan kell alkalmazkodnia. Az élet figyelése adja meg a pedagógusnak azokat az adatokat, melyek szerint a nevelés egyetemes

Imre: Pedagógiai gondolkodás és haladás

61

és örökös munkáját épen most és az épen meglévő körülmények között végeznie kell. Ez az alkalmazkodás a munka természetéből, tehát benső szükségből fakad és a nevelés sikerének föltétele. Miben állhat? Vitásnak sem szabad lennie, hogy a tanítás anyagát mindig fel kell frissíteni, ki kell egészíteni a kutatás megállapodott, új eredményeivel s nem lehet elmaradnunk a nevelés egyik fokán sem a fejlődéstől, hiszen a növendékek annak útján újabb lépésre hivatottak. Arról azonban eltérő lehet a vélemény: milyen legyen a viszony, a nevelés meg a küzdő társadalmi áramlatok között. Az eltérést az álláspont szabja meg: mást mond a küzdelem részese, mást parancsol a pedagógiai gondolat. A ki az új alakulást valamelyik határozott irányban akarja, igyekszik a serdülőkre a szerint hatni s ezt kívánja a neveléstől is. Ezt a felfogást a mozgalom szempontja tökéletesen indokolja. Ez érteti meg az egyházi, majd a felekezeti oktatás kialakulását és ma is világosan érvényesül az a törvény, hogy a neveléssel azok törődnek főképen, akik ezt a magok támadó vagy védekező helyzetében nevezetes eszköznek ismerték fel. A nevelés igazi feladatát azonban ez a felfogás teljesülni nem engedi. Bármelyik oldalra álljon is a nevelés rendszeres végzője, az iskola, a küzdő felek között, a maga pártja részére leköti a serdülők lelkét s a szellem szabad kifejlődését nem engedi meg. Holott a folytonos haladásnak ez a föltétele: a tisztánlátás minden egyoldalúság nélkül, hogy önálló elhatározás érlelődhessék mindenkiben; ne legyen a nevelés semmi elfogult szellem beoltása, hanem megnyitása az egyénre s nyitva tartása a közre nézve a fejlődés útjának. A pedagógiai gondolat megköveteli, hogy mindenik fok tanítója ismerjen mindent, amit a különböző áramlatok felszínre vetnek s alkalom adtán meg is ismertesse mindazt, amire az egyesnek a tudatosság, a tisztánlátás, tehát a nevelési cél érdekében szüksége van. Szó sem lehet arról, hogy a tanító minden küzdelemtől elzárkózzék, semmivel ne törődjék. De álláspontja az övé legyen s tudva, mit ér a szabadon alakult meggyőződés, ezt tegye lehetővé a növendékek számára is. Ezért az iskolában nincs helye más érdeknek, csak a nevelésnek, csak a szabad fejlődés biztosítására való becsületes törekvésnek. Úgy szolgálja a nevelés a haladást, ha a réginek megbecsülésére, azaz helyes értékelésére, az újnak meglátására és megvizsgálására, régit és újat egybevetve a fejlődés megértésére vezet. így a serdülőkből önálló emberek nőnek, kik tudják, hogy az élet küzdelem s hogy abban részt kell venniök; önállóak, mert tudnak szabadon csatlakozni a küzdők egyikéhez vagy másikához, avagy vágnak magoknak addig ismeretlen csapást. Igaz, a nevelés ilyen szabad és önálló még nem volt soha. A pedagógusok ereje ma is gyenge arra, hogy ilyenné tegye. Általános pedagógiai gondolkodás kellene hozzá: általános elismerése annak, hogy a nevelésnek a haladás útját kell tisztán tartania. Meg annak, hogy nem vagyunk csalhatatlanok, hagyjuk hát meg a szabadsagot mindenkinek, hogy maga lássa meg az igazságot. De adjuk is meg erre a módot mindenkinek. Igen régi és közönséges pedagógiai gondolat ez; a köznevelésnek ma legégetőbb és legnehezebb kérdése.

62

Kollányi: A metafizika rehabilitálása

Kollányi Boldizsár: A metafizika rehabilitálása tudományos termelés körül egy nyugtalanító és az első szemApillantásra aggasztó jelenség észlelhető. Alig fogadjuk el egy-egy

tétel igazságát, már megjelenik egy másik kötet, mely az elsőnek gyakran ellenkezőjét bizonyítván be, azt hatályon kívül helyezi. Megjelenő könyveink ötven százaléka cáfolata egy előbbinek. Tekintsünk csak szét. Egyetlen egy könyvünk sincs, amelynek ne ismernénk ellenfelét. És még hozzá — épen ez az, ami nyugtalanító — mind a két fél produktuma becsületes és őszinte kutatás eredménye. Melyiknek van igaza? Régi, rossz kérdés, de még mindig fölmerül spontán, ellenállhatatlan erővel lökvén sutba az igazságról táplált összes elméleteinket. Szubjektív, objektív oldaláról tekintgessük, bizonyos csak egy, paradoxonnal szólva: igazság az, amit velem valaki eltud hitetni. A büszkén vallott tudás s a lenézett hit között a legjobb esetben is csak időbeli különbséget állapíthatunk meg: hiszem azt, aminek eddigi ismereteim ellent nem mondanak, de abban a pillanatban tudássá válik, amint ismereteimmel összhangba hozva, mint készséges és használható fegyvert tudatomba bekapcsoltam. Összes tudományos igazságaink csak hipotézisek. Hipotézis az erő és anyag megmaradásának törvénye, hipotézis a fejlődés elve, hipotézis a kozmikus gravitáció, és összes matematikai és geometriai igazságaink. Nem is szólok a felsőbb rendű, tehát időrendben legkésőbb kifejleszthető tudományokról, minő a biológia, szociológia; ezek óriási anyaga] szinte magával hozza az elméletek szerteszakadozottságát, csak az egyszerű, exakt tudományoknál utalok egypár tényre. A három halmazállapot helyett ma öt-hattal számol kémikus, fizikus. Új elméletek az elemek változásának lehetőségét bizonyítják, mert ezek állandóságát csak a föld viszonyainak nagy állandósága biztosítja. Az anyag és energia megmaradása alapvető nagy elvét erősen kétségessé teszik az újabb rádium-kutatások, pedig erre az elvre van felépítve minden technikai vívmányunk. Komoly kísérletek történnek az anyag nem létének és viszont az energia nem létének kimutatására. A mai napság is érvényben lévő euklidesi geometriáról már a mi neves Bolyaink kimutatta, hogy igazságai épenséggel nem egyedül vagy kizárólagosan érvényesek. Reiman, Lobatschevskij és Poincaré a matematikai és mértani igazságainknak elterjedését csak egyszerűségüknek tulajdonítják, de hangsúlyozzák teljesen ellenkező tételek helyességét is, ha azok rendszeresen minden vonalon keresztül vezettetnek. A híres 2X2 = 4 is csak akkor négy — ha akarom; felvéve, hogy 2X2 = 6 és ha ennek megfelelőleg az egész egyszer-egyet átgyúrom (1 = 1*5) a kapott eredményekkel épen olyan pontosan számolhatok, mint a közönséges egyszereggyel. Még a matézisban is csak a viszony, a reláció a fő. Filozófiailag képzett gondolkodók régen tisztában vannak vele,

Kollányi: A metafizika rehabilitálása

63

hogy nincs abszolút igazság, csak relatív: vagyis hipotézis. El kell fogadnom egy tételt, mert tudásommal nem ellenkezik. Igazság az objektív világ visszaverődése az én percipienseimen. Mellékes attribútum itt, hogy amit én igazságnak gondolok, azt mas abszurdumnak minősítheti. A bigottnak vagy hottentottának saját korlátoltságában fölállított igazságai csak olyan igazságok, mint Blériotnak a levegőt meghódító számításai; csak míg az elsőnek gyakorlati haszna semmi, utóbbinak helyességén, jobban praktikusságán egész kultúránk megváltozhatik. A lélek szubsztrátuma, maga az idegzet is folyton fejlődik; mást látok tehát én igazságnak ma, mint a barlanglakó, de fogalmam sem lehet ötvenezer esztendők múltán eljövendő nemzedékek igazságairól. Szerencse csak az, hogy ezek a viszonylagos igazságok mindenkor megfelelnek szükségleteinknek — hisz épen ez a szükséglet hozta azokat létre — és semmi okom sincs kételkedni ma még ismeretlen igazságok biztos eljövetelében. A kísérleti tudományok eredményeit a filozófia szervezi egésszé, szintén hipotézisbe, de marad mindig és mindenütt fő és vezérlőcsillag — a hipotézis. A hipotézis pedig, legyen annak bárminő biztos a gyakorlati haszna, mégis csak kölcsön a bizonytalan jövőtől — spekuláció, spekuláció a tapasztalatokon túl. Hangsúlyozom azonban: szorosan a tapasztalati világon felépülve...............íme a modern metafizika. Spencer szerint filozófia a tudományok tudománya. Elfogadnám, ha a filozófia célja a szintézis lenne, nem pedig módszere. Az összes filozófiai doktrínákban — Thalésztől a mai napig — lett légyen akármilyen nagy a egymásnak-ellentmondás, egy állandó törekvés konstatálható csak: kísérletek az ismeretlen megoldására, általános alapelvek felállítása. A filozófiát nem lehet megismerhetetlennel és ignorabimussal lezárni; a filozófia ott kezdődik, ahol a tapasztalati tudomány lezáródik. Megkülönböztető és kitörülhetetlen jellemvonása az emberi elmének az elméletek keresése és sohasem elégedhetik meg a tények egyszerű konstatálásával. Nem volt soha, nincs és nem is lesz természettudományi igazság, amelynek csírája nem filozófus agyban fogant meg. Thalész a vizet tartotta mindent föntartó erőnek; Anaximandrosz szerint minden levegő (ion állapot vagy éterikus). Anaximenesz a leghatározottabban formulázta a fejlődés elvét; Kopernikus nyolc-szférás rendszerével szemben Giordanno Brúnó, egy filozófus, bizonyítja, a végtelenségbe nyúló bolygórendszerek létét, s rá egy századdal mondta ki Newton a gravitacionális törvényt. Ma tudjuk csak, hogy a nap maga is egész szvitjével egy ismeretlen központ körül kering. Egész természettudományos világnézetünket kifejtette 300 évvel ezelőtt Spinoza. Filozófiai elméleteit csak ma kezdi igazolni a tudomány. (Goethe!!) A szociológiának Comte, a filozófus veti meg alapját. A tudományok atyja: Arisztotelész. A diszkreditált metafizika meddősége csak abban rejlett, hogy Arisztotelész után elhagytak a természettudományos alapot (még így is nagy erjesztő

64

Lánczi: A pozitív filozófia a 19. században

jelentősége van), de a verulámi lord fellépése után az angol szenzuális iskola biztosan elfejtődik Herbert Spencerig. És amilyen égető szükség van az összes tudományok eredményeink rendszerezésére, egyáltalán nem csuda, ha minden gondolkodó örömmel üdvözölte a filozófia eme spenceri feladatát. Csakhogy itt nem állhatunk meg. Egyetlen egy valamire való tudós ambícióját sem elégítheti ki a kísérletezés és verifikálás; egy gondolkodó becsvágya sem elégszik meg részleges igazságoknak az általánosságokba való bekapcsolásával. Haeckel, Menger, Forel, Guyau klasszikus példái annak — indexre is kerültek érte a tudományos hierarchiában. A filozófiai termelés pedig merőben más, mint a tudományos. Míg utóbbinál elengedhetetlen kellék az experimentáció és verifikálás, addig a filozófiai egy erjesztési processzus eredménye — önként értetődőleg: kellőleg igazolva. A szellemi termelés pedig bőséges, miként magának az anyatermészetnek termelése. Egy tölgyerdő a makkok millióit hozza létre, hogy azok közül egy pár fává izmosodhassék; protozoák kifejezhetetlen mirriádjaira volt szükség, hogy egy emberi élet kifejlődhessék: egyenlő-igaz hipotézisek tömkelegéből szűrődik le az az igazság, amelynek gyakorlati értéke van. Minden megoldott kérdés száz újat provokál s azokra először csak metafizikailag felelhetünk. *

Lánczi Jenő: A pozitív filozófia a 19. században*

A

pozitív filozófia — Comte jellemzése szerint — elkerüli úgy az empirizmus, mint a miszticizmus szirtjeit. Egyrészt alkalmazza Bacon szabályát, mely szerint az elmélkedés alapját csupán megfigyelhető tények képezhetik, másrészt mellőzi azt az eljárást, mely a tudományt össze nem függő tények halmazának tekinti. „A tudomány törvényekből áll és nem tényekből, habár ezek a törvényekhez nélkülözhetetlenek.”** A pozitív módszer az emberiség folytonos műve és nem valamely egyes lángészé, ámbár ezek legelőször éltek vele. Mintául a mindennapi élet okosságát veszi, melyet a mindennapi élet sikerei javasolnak, de ezeket rendszerezi és általánosítja és kiterjeszti elvont spekulációk területére is. A filozófia túlsúlya a józan ész felett csupán valamely tárgyra irányított, megélesedett figvelemben áll. A pozitív filozófia nem zárkózik el képzelt magaslatán a lüktető élettől, miként a metafizikai iskolák, hanem a tapasztalat örök forrásából merít. Azt vallja, hogy nem titkos kenet, és nem az intuíció, hanem a bárki által megszerezhető tudás avat fel valakit tudóssá és filozófussá. A pozitív filozófia nem ismer el semmi a priori-t és azt tanítja, hogy minden tünemény, a szerves és szervetlen, a lelki és erkölcsi, az egyéni és * Mutatvány szerzőnek ilyen című, készülőben lévő munkájából. ** Cours VI. köt. Ez milyen értelemben helyes, 1. a következő fejezetet, 1. ugyanott a „változatlan természettörvény” kifejezés értelmét és a természettörvény meghatározását Mach, Ostwald, Η. Poincaré, Pikler, James, Bergson stb. szerint.


65

társadalmi változatlan természettörvények uralma alatt áll. A tudomány célja, a tünemények lefolyásának megismerése és ennek segélyével a jóslás. Voir pour prévoir. Lássunk, hogy előre lássunk vagy mint ma mondanók, hogy alkalmazkodni tudjunk.* A pozitív filozófia nem keresi a dolgok „lényegét”, a „magánvalót”, a szubsztanciát”, vagy a tünemények első és végső okát. Mellőzve ezen végső metafizikai problémákat, minden erejével kizárólag a tünemények lefolyásának megismerésére, természettörvények fölfedezésére törekszik. A primitív gondolkodású ember minden erejét a tüneményeken kívül fekvő világ megismerésére pazarolja. Ki teremtette a világot? Mi a világ célja? Milyen az anyag önmagában? és hasonló kérdések foglalkoztatják. Megvetéssel utasítaná vissza azt a tudást, mely bevallaná, hogy ezekre a kérdésekre feleletet adni nem tud, vagy tud, de nem akar és amely tudás csak a tünemények törvényszerűségeit keresi, amely tudás nem a végső „miért”-re, hanem a „hogyan”-ra törekszik feleletet adni. A teológiai filozófiát a fantázia, a metafizikát az argumentáció, a pozitívet a megfigyelés jellemzi. (Ez az oka Comte szerint annak, hogy mindaddig, míg a szociológia csak metafizikai fokon van, nem a szociológusok, hanem a stílus és szó emberei, újságírók és ügyvédek irányítják a közéletet.) Comte nem mondja meg, hogy a természettudományi gondolkodás fokára eljutott ember miért hagy fel a tüneményeken kívül eső világ, az első okok keresésével. Azért-e, mert ezek a kérdések reánk nézve megoldhatatlanok? azért-e, mert megoldásuknak reánk nézve semmi előnye sincs? vagy hogy talán itt csak látszólag forognak fenn problémák? Az intuíciót egyáltalán nem ismeri el tudományos módszernek. Comte egyszerűen kijelenti, hogy a pozitív fokra eljutott embereket ezek a metafizikai kérdések nem érdeklik, épen úgy, ahogy nem érdeklik pl. a teológiai kérdések. Ez által azonban még ezek a kérdések kiirtva nincsenek. Mi a következőkben próbáljuk bizonyítani azt, hogy nem a szubsztanciák és nem az első és végső okok ismeretére, hanem egyedül a tünemények törvényeinek ismeretére van szükségünk az életben. Hogy akár arra az álláspontra helyezkedünk, hogy nincs is más ok, mint az állandó előző tünemény (Hume), akár arra az, * Hogy filozófia alatt ezzel a felfogással szemben az emberek menynyire a földtől való valami elrugaszkodást, valami szellemi ájultságot értenek, hadd álljon itt a következő eset, amelyet Jamesnek a Pragmatismus-ról írott könyvében olvastunk. James beszéli, hogy egy egyetemi hallgatója egy értekezést adott át neki, mely értekezésben a hallgató elmondja, hogy eddig abban a szilárd meggyőződésben élt, hogyha belép egy terembe, ahol filozófiát adnak elő, ott olyan dolgokat fog hallani, amelyek tökéletes ellentétei annak, amit az életben talál. Az élet teli van piszokkal, bonyodalmas és zavaros. Az a világ, amelybe a filozófia tanára vezet bennünket: „egyszerű, tiszta és előkelő”. Az igazi élet ellenmondásai nincsenek meg benne. Olyan mint egy klasszikus épület, mint egy dombon ragyogó márványtemplom. Így írt a hallgató. Tény, hogy a hivatalos filozófia így képzeli szerepét. Hiszen ezt a filozófiát azért támogatják a kormányok, hogy Istenhez és az akaratszabadsághoz az introszpektív érveket szállítsák. Az a fölfogás, hogy a filozófia, mint a legáltalánosabb tények tudománya, nemcsak vesz, hanem ad is az egyes tudományoknak, ez a helyes álláspont ettől a felfogástól mérhetetlen távolságban áll Bergson ki is mondja, hogy a metafizikának nincs köze a tudományhoz. A tudományt szerinte az érdek irányítja, az érzéklés a szükségleteink után alakul, a tiszta igazságot csak az intuíció, az érdek által meg nem rontott megismerés képes adni.

66


álláspontra, hogy létezik egy más fajta ok is (Kant, de kivehető, hogy Comte is), létfentartásunk és boldogulásunk szempontjából tökéletesen közömbös. Mert nem azt kell tudnunk, micsoda az anyag tulajdonságok nélkül, se nem azt, létezik-e a dolog önmagában is, vagyis akkor, ha nincs, ami vagy aki hatását felfogja, hanem azt kell tudnunk, hogy mi milyen tulajdonságait vesszük észre az anyagnak. Nem azt kell tudnunk továbbá, hogy miért elpusztíthatatlan az anyag, hanem azt, hogy elpusztíthatatlan. Nem azt kell tudnunk, hogy az éther bizonyos hosszúságú hullámrezgését miért érezzük fénynek és ugyancsak az éther hosszabb hullámú rezgéseit miért érezzük elektromosságnak, hanem azt kell tudnunk, hogy mekkora hullámhosszal bír a fény és mekkorával az elektromosság. Ennek az ismerete teljesen elegendő ahhoz, hogy fényt vagy elektromosságot nyerjünk, aszerint, amint erre vagy arra van szükségünk. De ugyanezt a célt érnőnk el akkor is, ha megfordítva lenne és az elektromosságnak érzett hullám lenne olyan hosszú, mint most a fényhullám, és fordítva a fénynek érzett éterhullám olyan hosszú, mint most az elektromosság hulláma. Ránk nézve tehát nem az a fontos, hogy miért van a fénynek annyi hullámhossza, mint amennyi van, mert ha más lenne, épen olyan természetesnek és épen olyan jól el tudnánk igazodni, hanem az a fontos, hogy mennyi a fénynek a hullámhossza, másszóval milyen rezgést idézzünk elő, hogy fényt nyerjünk. Még egy példát. Ha a szivaromra ráakarok gyújtani, tudnom kell, milyen hőfokra van szükségem, hogy a szivarom meggyulladjon. Mondjuk, hogy ez 200°. Reám nézve az utóbbinak az ismerete a fontos és nem az, hogy miért 200° kell és miért nem 50°. Ha a világ úgy lenne alkotva, hogy 50° mellett gyulladna meg a szivarom, reám abból semmi hátrány sem származnék. Akkor, abban a világban azt kellene tudnom, hogy 50° fokos hőt kell fejlesztenem, ha a trabukómat meg akarom gyújtani. Mindig és mindenkor tehát csak a tünemények tőrvényszerűségére van szükségem. Erre és csakis erre. Ha léteznék egy olyan világ — tegyük fel ezt egy pillanatra a példa kedvéért — amely a maitól különbözik, vagy amely a mainak teljesen ellentéte, abban is el tudnék igazodni, ha a tünemények törvényeit — a tünemények egymásmellettiségét és egymásutánját — ismerném és semmi mást nem ismernék. Tudnám például akkor, hogy vízbe kell tennem a szivaromat, ha rá akarok gyújtani, és tűzbe kell tennem, ha el akarom oltani. Ebben a világban is a Ding an sich-ek és a végső „miért”-ek ismerete nélkül, de a tünemények térbeli és időbeli sorrendjének ismeretével épen olyan jói tudnék környezetemhez alkalmazkodni, mint a mostani környezetemhez. Az emberek — a következő pontból kitűnik ennek a lélektani magyarázata — nem veszik észre, hogy a külső világ nem tolul azzal a kényszerűséggel elméjökbe, mint pl. az aritmetikai igazságok, amelyeknek az ellenkezője elképzelhetetlen. Abból a hitből, hogy a külvilág tüneményei is olyan kényszerűséggel nehezednek ránk, mint a fogalmi igazságok, hogy tehát nem is lehetnek másképen, mint ahogy őket tapasztaljuk, következik azon törekvésünk, hogy nemcsak a tünemények sorrendjére, hanem azoknak szükségképiségére, a „miért”-re is feleletet nyerjünk. Minden tudás relativitása a pozitív filozófia legfontosabb tétele. Más okot, mint az előző tünemény megjelölését, más magyarázatot, mint a szokatlannak a megszokotthoz való hasonlítását, vagy — ami ugyanezt


67

jelenti — valamely tüneménynek egy általánosabb tünemény alá való sorozását nem tudunk adni. Nincsen más „megértés” és nincsen más „ok”. Magyarázni annyit tesz, mint valamit valami mással fejezni ki. Az élet tüneményeit a fizikokémiaiakkal, ezeket a mechanikai tünyeményekkeU Azért igaz az a mondás, hogy a tudomány szimbólumokkal dolgozik. Ha azt mondják: a bolygók keringését ugyanazon erő okozza, amely a földobott kőnek a földre való visszahullását, akkor kíváncsiságunk ki van elégítve. Mert a főldobott kő leesését megszoktuk, az-t hisszük, hogy tényleg megértettünk valamit. Pedig hogy a földobott kőnek miért kell visszahullnia, arra ép oly kevéssé lehet feleletet adni, mint a bolygók keringésére. Ha azt felelik: a földobott kő azért esik le, mert a testek vonzzák egymást, ez szintén nem felelet. Hiszen hogy a testek vonzzák egymást, épen abból állapítottuk meg, hogy a földobott kő leesik. Hogy a környezethez jobban tudjunk alkalmazkodni, az egyes konkrét tüneményeket összefoglaljuk általános tények alá, a lehető legáltalánosabb tények alá. Ezeket az általános tényeket aztán később elfogadjuk a konkrét tünemények magyarázatául, elfelejtkezve arról, hogy a valóságban nem léteznek, csak egyes konkrét tünemények. Az általános tények, vagyis a természettörvények tehát nem lehetnek „magyarázatai” az egyes tüneményeknek, e törvények csak a mi gondolkozási eszközeink. (Mach: Denkökonomie.) A természettörvényben nincs több bizonyosság, mint az alapját képező egyes tényekben. A többi hipotézis. Ezek a hipotézisek a mi tudományunk éléstárai, mert ezek segélyével következtetünk a megfigyelt esetekből a jövőben bekövetkezendőkre. Akármeddig folytatjuk az általánosítást, végül el kell érkeznünk a legáltalánosabb tényhez, amelyet más általánosabb tény alá besorozni nem bírván, még az említett módon, vagyis hasonlat útján sem magyarázhatunk meg és amelyet kénytelenek vagyunk, mint végső magyarázatot elfogadni. Így például az említett esetben nem vagyunk képesek belátni azt, hogy a testeknek vonzaniok kell egymást, csak kénytelenek vagyunk elfogadni magát a tényt, hogy így van és nem másképen. Nem adhatunk tehát feleletet a kérdésre utolsó fokban, miért van így. Így van, mert így van, mert így tapasztaljuk és nem másképen, ez a mi végső magyarázatunk. Miután azonban — miként épen most mondottuk — a valóságban csak egyes konkrét tünemények léteznek: a legáltalánosabb tünemények okának, az első oknak a nem ismerése azonos az egyes tünemények végső vagy ható okának a nem ismerésével.* De ha soha nem tudnánk is feleletet adni arra a kérdésre, miért vonzzák a testek egymást, arra igenis tudunk feleletet adni, hogyan vonzzák egymást. Ha megmondjuk, hogy ez a vonzás a tömegekkel egyenes és a távolság négyzetével fordított viszonyban van, mindent tudunk, amire szükségünk van. Tudjuk, hogy mekkora tömeget mekkora távolságról alkalmazzunk, hogy egy adott tömeget mozgásba hozzunk. Álláspontunkat ezen ismeretelméleti érvelésen kívül lélektani érvekkel is megvédhetjük. Spencernél olvastuk annak a meggyőző lélektani igazolását,

* Találóan jegyzi meg Stuart Mill a következőket: Comtenak szemére vetették, hogy elveti az ok keresését. Ez szigorúan véve nem igaz, mert ö csak a végső okok, valamint az úgynevezett ható okok keresését vetette el szemben a fizikai okok keresésével. Az okok, melyeket megismerhetetleneknek tart, azok, amik nem maguk is tünemények. Semmi kifogása az ok kutatása ellen oly értelemben, hogy egyik fizikai tény oka a másiknak.

68


hogy a környezethez való alkalmazkodásunkhoz, tehát az élet fentartásához nem a tünemények „lényegé”-nek, hanem kizárólag törvényeinek ismerete szükséges.* A mi ismeretünk a tüneményekről: viszonyt, különbséget és egyenlőséget tételez fel. Amiből ezen három hiányzik, azt nem lehet megismerni. A viszony azt jelenti, hogy van egy szubjektum vagy tudatos személy és van egy objektum, amelyről ezen személy tudomással bír. (Én és nem én.) De ezen objektumról csak annyiban bír tudomással, amennyiben az arról szerzett benyomása különbözik már szerzett benyomásaitól vagy ezekkel egyenlő. Amint mondani szokták, a mi érzéki megismerésünk csupán benyomásaink különbségére és hasonlóságára terjed ki. Valamely benyomás pedig akkor jut öntudatunkra, ha ellenkezik már létező benyomásaikkal. Például: ha valaki egyáltalában nem látott még más színt, mint fehér színt, az nem bír tudomással sem a fehér színről, sem a színről. Ha azonban időközben megismer egy más színű tárgyat, például feketét, akkor megfogja tudni, hogy van szín is a világon és amit eddig látott, az fehér szín volt. Ha már most a jövőben látni fogja a fehér színt, akkor — miután mind a két szín benyomása él benne — ráismerés után konstatálni fogja, hogy ez a most látott szín nem fekete, hanem fehér. Ahhoz tehát, hogy a benyomásaink között hasonlóságot vegyünk észre, szükséges, hogy előzőleg különbségeket észleljünk. Mi következik mindebből? Először is az, hogy mi a dolgoknak csupán azon tulajdonságairól tudunk, amelyeket előbbi benyomásainkkal asszimilálhatunk. „Amennyiben a tárgyat nem lehet előbb látott tárgyakkal asszimilálni, nem is lehet felismerni.” Spencer csak erre mutat rá, de minket ez most nem érdekel. Másodszor azon nagyfontosságú tény, hogy egy lelki benyomást mi mindjárt összehasonlítunk már meglévő benyomásainkkal és azonnal konstatáljuk: ezen és ezen benyomásainktól különbözik, tehát ezzel és ezzel azonos. Csakis ilyen módon veszünk tudomást a külvilágról. Más szóval valamely tárgyról szerzett benyomásunk nem a maga szűzi tisztaságában él lelkünkben hanem, hogy úgy mondjuk, kikeresve a maga párját a bennünk élő benyomások közül. Spencer ezt mondja: „Ha a szellem minden új ingerét úgy vennők észre, mint amely valami módon különbözik a megelőzőktől, ha csak oly benyomásoknak a láncolata, volna, amelyeknek mindegyike keletkezésével csupán a megelőzőtől volna megkülönböztetve, akkor a tudat káosz volna. Hogy létrejöhessen az a rendezett tudat, amit mi intelligenciának nevezünk, ahhoz szükséges minden egyes benyomásnak az asszimilációja másokkal, amelyek sorban előbb léptek fel. Osztályozni kell nemcsak az egymásután következő szellemi állapotokat, hanem az egymásután következő viszonyokat is, amelyekben azok egymáshoz állanak és osztályozás nemcsak a különbözők elválasztását jelenti, hanem az egyformák összekötését is. Egyszóval valódi megismerés csak az ezt követő újra felismerés útján lehetséges.” Ha azonban a dolog így áll, ez azt jelenti, hogy mi a tüneményeket nem önmagukban, hanem a többi már tudatunkban lévő tüneményekkel való

* Spencer: Végső alapelvek. Fordította: Madzsar József.

Péterfi: A szociogenezis

69

viszonyában fogjuk fel. És épen ez a viszony ami reánk nézve fontos. T. i.: nem maga a tünemények abszolút tartalma, hanem már meglévő élményeinkkel való azonossága vagy különbözősége. Hogy a felhozott példánál maradjunk, ha a szivarunkra rá akartunk gyújtani, tudnunk kell, hogy olyan élményt kell előidéznünk, amely azonos a bennünk lévő azon élményekkel, amelyek akkor keletkeztek, amikor a szivarunkra reágyújtottunk. Hogy miért ilyen élmény és miért nem másféle élmény mellett gyűl meg a szivarunk, az reánk nézve észen közömbös. Ha más volna az ok, akkor is reá tudnánk gyújtani.* És most legyen szabad emlékeztetnünk az előző pontban mondottakra. Ebben azt állítottuk, hogy az emberek nem tartják elegendő magyarázatnak a legáltalánosabb tényre nézve sem, hogy úgy van, ahogy őket tapasztalják, hanem azt kérdik, miért van így és miért nem másképen. Ennek a kíváncsiságnak a forrása az, hogy a tapasztalatnak az ellenkezőjét is lehetségesnek tartják. Hiszen épen most láttuk, hogy csak akkor tapasztalunk valamit, ha már valami másról is van tapasztalatunk. Az, hogy a tömegek taszítják egymást, épen olyan természetes és elképzelhető, mint az, hogy vonzzák egymást. Az életben nemcsak vonzásokat tapasztaltam, hanem más irányú mozgást is. Ezért kérdi az, akinek azt mondom, hogy a tömegek vonzzák egymást, azt, hogy miért vonzzák egymást, amely „miért”-ben az foglaltatik, miért így és miért nem valami más módon vagy sehogysem hatnak egymásra. Könnyen kinyomozható a lélektani csalódás forrása. Egy kis megfontolás után belátható, hogy a végső és ható ok keresése, egyértelmű azzal a kérdéssel, hogy valami miért az, ami, és miért nem valami más, tehát egy céltalan és üres problémakeresés. Az angol asszociációs pszichológia ismerte fel egész élességében az öntudat élettani szerepét. A franciák vagy megtagadtak tőle minden jelentőséget, miként Comte vagy pedig elsősorban az abszolút megismeréséhez akartak az öntudat útján eljutni, miként Descartes, Maine de Biran és Bergson. És a németek? Ha az angolok pozitivisták és a franciák metafizikusok, ők a pozitív-metafizikusok. Objektív idealistáknak, a pszichomonizmus és energetika híveinek nevezik ezek magukat.

Péterfi Tibor: A szociogenezis

M

ikor ezt az új műszavat leírom és az a feladatom, hogy e fogalmat nagy, jellemző vonásaiban megmagyarázzam, előre is bocsánatot kérek, hogy egy jelenlegi erőmet és az adott kereteket túlhaladó kérdés tárgyalására vállalkozom. Mentségemül szolgáljon azonban az, hogy a t. Szerkesztő úr arról a kérdésről kért rövid összefoglalást, amely kérdés leginkább foglalkoztat. És örömmel ragadom meg az alkalmat, hogy ép a Huszadik Század jubiláns szamában adhatok — habár rövid és ideiglenes — összefoglalást ide s tova narom év óta folytatott észleleteimről és vizsgálataimról, melyek a társadalomakulásnak, a szociogenezisnek biológiáját akarják törvényszerűségeiben megismerni. Eddigi észleleteim eredményeit a következő tételekben foglalom össze. * Pikler: Über die biologische Funktion des Bewustseins: „Für die biologisch so wichtige Funktion unserer Wahrnehmungen, dass Sie uns auf Grund einfacher Induktion die Bedingungen von Tatsachen lehren, ist ihr absolute Inhalt ganz gleichgültig, ist eben nur das erforderlich, dass sie Gegensatz Ausschliessuug aufweisen, diese dinamische Wirksamkeit besitzen.” Különlenyomat a Rivista di Scenza Sciential Vol; V.)


69

I. Minden élőlénynek a környezetében levő élőlényekre sajátos hatása van, melyet szociotropismus-nak, társulási vonzásnak nevezek (ad: heliotropismus, chemotropismus, stb.) Ε szociotropizmus lehet pozitív — ebben az esetben az élőlények társulnak — vagy negatív, mikor az egyedek eltávolodnak egymástól. Ε vonzás egy általános biológiai jelenség, melyet legelemibb alakjában a sejtek között észlelhetünk s amelyet itt Roux cytotropismus-nak (vagy cytotaxis-nak) nevezett. Mint ahogy általában a sejtélet jelenségeit a magasabbrendű élőlények élettana alapjai gyanánt tekintjük: úgy a magasabbrendű társulási, sőt társadalomalakulási jelenségek elemi formája gyanánt a cytotropismus-t tekinthetjük. II. Pozitív szociotropizmus hatására egyféle vagy különféle nemű, egyféle vagy különféle fajú élőlények társulnak. Az egyfajú és egynemű élőlények társulásai (homotropismus) az ú. n. dolgozó társulások; az egyfajú, de különböző neműekéi (allotropismus) a szaporító társulások. A különböző fajú élőlények társulásai vagy parazita, vagy synbiontista, illetőleg kommenzualista együttélést eredményeznek. III. Az egyfajú élőlények társulásának legelemibb alakjai a sejtek társulásai. Ez kétféle lehet: vagy sejttársaság (colonia), vagy szövet (histos). Úgy a kolóniában, mint a szövetben a társuló egyedek egy szülő sejt osztódásából keletkeztek, azonban részint az osztódás tökéletlensége, részint a sejteknek egymásra gyakorolt vonzása következtében együtt maradtak s egymással kapcsolatba léptek. Ε kapcsolat az élőlények saját testállományából fejlődő képletek útján történik, tehát szervi kapcsolat. A kolóniát alkotó sejtek a társulás keretén belül is csaknem teljesen megtartják individualitásukat; a kolóniától elszakadva önálló életet élhetnek s új kolóniát fejleszthetnek. A szövet sejtjei ellenben egyéniségüket csaknem teljesen elveszítették, a köz, a sejttársulat életszükségleteinek megfelelőleg specializálódtak s a sejtkapcsolatból kiszakítva önálló életet nem élhetnek. A kolónia a sejttársulás legelemibb alakja; úgy a faj, mint az egyénfejlődésben ez jelentkezik legelőször. Az élőlények legalacsonyabb rendű törzsében a protistak-ban (infuzóriumokban: vorticella-félék kolóniái; zöld algákban, volvox globator, stb.) és a többsejtűek egyénfejlődésének legkorábbi stádiumain (Morula) észleljük a kolóniaképződést. IV. A koloniaképződés oka gyanánt a sejtek tökéletlen osztódását említettük; kivételes esetekben (Diplozoon paradoxon) különálló sejtek is egyesülhetnek, összeolvadhatnak kolóniává. Az egyesülés célja, amennyiben ilyenről beszélhetünk részint a táplálék megszerzésének, részint a szaporodásnak biztosítása. Szerveződésük alacsonyfoka miatt a kolónia-képző fajok ezzel a képességükkel mintegy pótolják azt, amit az egy es individiumok egyéni szervezetükkel a létért való küzdelemben nem tudnak biztosítani. V. Ha az egysejtű élőlények és a többsejtűek (metazoonok közti különbséget vizsgálva azt kérdezzük, hogy mennyiben fejlettebb a metazoonok szervezete, mint a protozoonoké: a leglényegesebb különbség gyanánt a metazoonok testének szövetekből való differenciálódását ismerjük meg. Minden metazooa teste legalább kétféle dolgozó sejt- és egyféle szaporító sejt-társulásokból, szövetekből áll, melyekben az egymással társuló sejtek viszonya egymáshoz hasonló ugyan a kolóniában észlelt viszonyhoz, azonban annál sokkal szorosabb s ez amennyivel csökkenti az egyedek egyéni önállóságát, annyival fokozza a társulás egységes s ennélfogva hatásosabb életműködését. VI. A fajfejlődés folyamán a protozoonok és a metazoonok közti átme-


71

netnél tehát azt észleltük, hogy míg a fejletlenebb faj egyénei szervezetük hiányosságát külső társulás útján igyekeznek pótolni: addig az egy fokkal fejlettebb faj egyéneinél e hiány pótlására magában az egyének szervezetében történik a sejtek — még pedig e célra különlegesen szerveződött sejtek — társulása: mintegy belső kolóniák alakjában szövetek keletkeznek. VII. A legalacsonyabbrendű metazoonok szervezetében egyfelől a szövetek differenciálódása még kezdetleges, másfelől a szövetek sejtjei között a munkamegosztás, az egyöntetű szerveződés és életműködés még hiányos. A létért való küzdelemben e fajok sorsa ennélfogva kedvezőtlen. Szervezetük fogyatékosságát ezek a fajok is (spongiafélék, hydrafélék, stb.) társulással pótolják s így keletkeznek a coelenteratum-kolóniák, vagy állattörzsek, melyekben az individiumok nagy száma szervi összefüggésben egymással egyesült egy közös egyéniséggé. Ezek a kolóniák is egy individiumnak tökéletlen osztódásából (bimbózásból) keletkeztek; az együttélő egyedek között különböző irányban munkamegosztás történik; dolgozó és szaporító individiumok differenciálódnak s ezeknek együttműködése a törzs életbenmaradását és továbbszaporodását biztosítja. VIII. A coelenteratumok s a náluk magasabbrendű állatok (férgek, puhatestűek, bogarak és gerincesek) közötti fejlettségi különbséget vizsgálva, ismét azt találjuk, hogy arra a célra, melyre a coelenteratumok csak társulás útján nyernek képességet: a náluk egy fokkal fejlettebbek (u. n. coelomas-ok) szervezetében magában fejlődnek ki, mintegy belső bimbók gyanánt újabb dolgozó vagy szaporító szövetek és szervek. IX. A metazoonok többi, különböző fejlettségű csoportjait (férgeket, tüskésbőrűeket, puhatestűeket, ízeltlábúakat, gerinceseket) vizsgálva, mindenütt ugyanazzal a tüneménnyel találkozunk, mint az egysejtűek és a legalacsonyabb többsejtűek, a coelenteratumok és a férgek, vagy coelomás állatok között. Minden állatcsoport vagy faj, ha a faj sajátos szervezete az egyének megélhetését és a faj fenmaradását nem biztosítja eléggé: ezt a hiányt társulással pótolja; a nála egy fokkal fejlettebb fajú egyénekben aztán a szervezeten belül fejlődnek olyan dolgozó, vagy szaporító sejttársulások, szövetek és szervek, melyek ugyanazt a célt, de tökéletesebben szolgálják, mint a fejletlenebb faj társulásai. X. Míg a gerinctelen állatok társulásaiban, akár a megélhetés, akár a szaporodás biztosítására szolgáljanak is, csaknem soh'sem szólhatunk öntudatos működésekről, addig a gerinces állatok társulásai szellemi tényezőkre visszavezethető ösztönszerű működések. A gerinces állatok szervezetében ugyanis, mint egy különleges dolgozó sejtek kolóniája kifejlődik az a szerv, mely tökéletesen teljesíti a gerinctelenek társulásaiban tökéletlenül megnyilvánuló központi vezető és irányító működést. Ez a szerv: az egységes, központi idegrendszer. Az egységes idegrendszer kifejlődése sem egyéb tehát, mint hogy a gerinces állatokban egy képességnek: a külvilág hatásaira való egységes és összerendezett reagálás képességének magában az egyén szervezetében szerve fejlődik ki, míg a gerinctelenek ezt csak társulások útján s így is csak tökéletlen módon érhetik el. XI. Az egységes idegrendszerű állatok is társulnak, hogy szervezetük hiányosságai mellett megélhetésüket és a faj fenmaradását biztosíthassák.

72


Ε társulásokban azonban az egyes individiumokat már nem testük állománya köti össze, hanem egy szervüknek működése, az egységes idegrendszeri működés folytán megnyilvánuló ösztön. A gerinces állatok legelemibb társulásai és a gerinctelenekéi között átmeneti alakok gyanánt tekinthetjük a legfejlettebb gerincteleneknek, az ízeltlábúaknak, illetve a méheknek és a hangyáknak társulásait, melyekben az ösztön legelemibb megnyilvánulásait észlelhetjük s a társulás egyes tagjai között testi összeköttetések nincsenek. XII. A különböző fejlettségű gerinces állatok különböző természetű társulásai mind arra szolgálnak, hogy míg az állat fejletlen központi idegrendszere s ennek folytán nem mindég célszerű ösztöne a megélhetést és a faj fenmaradását eléggé nem biztosítja: ezt társulás útján egyesített ösztöneik segítségével tegyék lehetővé. XIII. Minél fejlettebb valamely gerinces állat, annál fejlettebb az idegrendszere. Az idegrendszer továbbfejlődése viszont újabb idegszöveti telepek (agyhólyagok, az agyhólyagok falában sejtcsoportok, megvastagodások, oldalhólyagok, tasakok, be- és kitüremkedések, stb.) fejlődésére vezethető vissza, másszóval az illető állat szervezetében újabb sejttársulás keletkezik egy újabb képesség megszerzésére. XIV.A legfejlettebb idegrendszerű állatnak, az embernek testsúlyához viszonyítva legnagyobb és legjobban tagozott idegrendszere van. Ebben a központi idegrendszerben az ember szervezetén belül egy olyan szervet nyert, mely képessé teszi arra, amire az összes többi emlősállatok csak társulások útján egyesített ösztöneikkel, s akkor is csak tökéletlenül képesek, hogy a a külvilág hatásaira öntudatosan és céltudatosan reagáljon. Az ember nek is megélhetését és a faj fenmaradását szervezete hiányosságai mellett társulás útján kell biztosítania. Ez a társulás azonban már nemcsak ösztönszerű, hanem egyúttal céltudatos, az egyes individiumokat nemcsak ösztönök, hanem a fejlettebb idegrendszeri működéssel járó lelki tényezők kapcsolják össze s így keletkezik egy a társulásnak egészen különleges, miután legfejlettebb alakja: az emberi társadalom. XV. A társulás tehát egy általános életjelenség, mely különböző alakban, különböző fokban az egész élő világban észlelhető az egysejtűektől az emberig. Legelemibb alakja a sejtek szociotropizmusa, legfejlettebb a lelkitényezőkön alapuló emberi társadalomalakulás. Ε társulási képességnek általános fejlődési vagy biogenetikai jelentősége az, hogy a faji szerveződés hiányait több egyén egyesített életműködéssel pótolja s az így létrejövő társulat a létért való küzdelemben nagyobb ellentállási képességű, mint amilyen az egyes individium szervezete volna. A fajfejlődés lényege pedig az, hogy az az ellentállási vagy megélhetési képesség, melyet egy alacsonyabb fejlettségű állatcsoport, vagy faj* csak társulás útján szerezhet meg: a magasabb fejlettségű faj minden egyénében, magában a szervezetben kifejlődik, egy e célra differenciálódott sejttársulás, szövet vagy szerv kialakulásával. Az élőlények tehát a létért való küzdelemben először társulás útján pótolják egyéni szerveződésük hiányait, aztán a fajfejlődés folyamán e hiányok * Nem szükséges minden állatfajban társulási képességet föltételeznünk, sőt minél alacsonyabb valamely állatkörfannál ritkább az e csoportban tartozó fajokban a társulás. A fajfejlődés szempontjából azonban elegendő, ha legalább minden állatkörben, különösen e kör legfejlettebb szerveződésű fajában észlelünk társulásokat.

Pikler: Az élet fogalmának helyes meghatározása

73

a szervezeten belüli sejttársulások útján pótlódnak s a társulás által tökéletlenül megszerzett képességek a fajfejlődés folyamán pontos, szervekhez kötött életműködésekké válnak. *

Pikler J. Gyula: Az élet fogalmának helyes meghatározása*

K

ülönböző ítélőképességű és különböző műveltségű egyenek különböző testeket fognak esetleg „élőknek” jelezni. A kritérium azonban, amelyet alkalmaznak, mindnyájuknál ugyanaz. Ez a kritérium abban áll, vájjon a kérdéses test funkciói és mozgásai reájuk a spontaneitás — a magától történés — benyomását teszik-e vagy nem. Mellékes dolog, vájjon az illető mozgás helyváltoztatásban, növekedésben vagy belső funkciókban (lélegzés, nedvkeringés, stb.) áll-e. Egy a széltől vitt tárgy helyváltoztatása, egy rárakodás által nagyobbodó homokbucka növekedése, egy gép részeinek működése nem teszik a „spontaneitás” benyomását, ellenben egy állat helyváltoztatása, egy fa növése, egy szív pulzációja „magától” történik. A spontaneitásnak ez a kritériuma nemcsak szubjektív, hanem elemi kritérium is. Még a gyermek is bír, ha öntudatlanul is, de érzésben, különbséget tenni saját, látszólag és érzés szerint nem külső ok által megindított mozgásai és a környező élettelen tárgyaknak láthatólag kívülről okozott (eltolt szék, fölhúzott óra, stb.) mozgásai között és tényleg a gyermek (vagy a műveletlen ember) is tesz különbséget — épen ezen az alapon — élő és nem élő testek között. De másrészt a legműveltebb ember, sőt ezek között a képzett biológus sem alkalmaz, sőt az esetek messze túlnyomó számában a körülmények folytán nem is alkalmazhat, midőn — minden további vizsgálódás és habozás nélkül — élőnek vagy nem élőnek ítél valamely látott testet, más kritériumot, mint azt, vajon az illető test végez-e vagy végez-e még „spontán” külső vagy belső mozgásokat vagy sem. Vegyük még figyelembe azt is, hogy az élet fogalma ősrégi, tehát független a biológiai tudás fejlettségétől; míg az élet objektív (teoretikus) kritériuma mai nap is vitás, addig élők és nem élők megkülönböztetése műveltek és műveletlenek részéről évezredek óta teljes szubjektív biztonsággal történik. Meg kell tehát különböztetnünk az élet szubjektív (praktikus) kritériumát annak objektív (teoretikus) kritériumától. A szubjektív kritériumnak egyszerű, elemi, mindenkinek hozzáférhető kritériumnak kell lennie és ez a kritérium, mint minden példa vizsgálata bizonyítja, az észlelt mozgások vagy funkciók látszólagos spontaneitásában áll. Lássuk most az objektív kritériumot. Az objektív kritérium véleményem szerint abban áll, hogy az élő test oly funkciókat végez és csak annyiban élő test, amennyiben a többi közt oly funkciókat is végez, amelyek saját fizikai és vegyi állagának, ha nem továbbfejlő-

^

* A tisztelt szerkesztőség felszólításának megfelelve, csak röviden és fővonásaiban körvonalazom a következőkben — mint előzetes közlésben — a címben jelzett problémát, mint amely ezidőszerint foglalkoztat, és a megoldást, amelyet találni véltem.

74

Pikler: Az élet fogalmának helyes meghatározása

dését, de legalább is fentartását eredményezik. A funkcióknak vagy a funkciók egy részének ebben az eredményében minden élő test különbözik minden élettelen testől és különösen minden géptől. A gép funkciója sohasem szolgálja pozitíve a gép fentartását, míg az élő test csak addig él, amíg van oly funkciója, amely esetleges egyéb eredményei mellett a test fentartását is szolgálja. Mily erőforrásból táplálkoznak már most az élő test funkciói? Az élő test funkciójának legközelebbi erőforrása saját testanyaga, saját testének vegyi folyamatai („az élő test egy vegyi gép”, mondja helyesen J. Loeb), a gép erőforrása ellenben nem saját testanyaga, hanem bevitt testek működnek fizikailag vagy vegyileg benne, mint körülvevő tartályban. Az élő test funkciójának (lokomoció, növekedés, belső funkciók) erőforrása saját test anyagának leépítése (Abbau) és csak amennyiben a funkciók e forrásból táplálkoznak, csak annyiban lehet őket egy élő funkciójának (Funktion eines Lebenden) nevezni; amnnyiben továbbá az így keletkező funkciók testanyagnak építésére (Aufbau) vezetnek, annyiban lehet szó katexochen életfunkcióról (Lebensfunktion). Az élő test anyaga tehát közbeeső állomást képez a kívülről érkező vegyi vagy fizikai faktorok és a kifejtett funkció között, ami a gépre nézve nem áll. Most már tisztán láthatjuk azt is, mi objektív alapja van a spontaneitás szubjektív fogalmának. A fentiek értelmében az élő test funkcióihoz az energiát saját magából, saját anyagából, annak leépítéséből meríti és ennyiben itt tényleg, a nem élő tárgyak viselkedésével összehasonlítva, a spontaneitásnak egy neme, hogy úgy mondjuk egy relatív spontaneitás áll fenn és csak ez a szubjektív kritérium, a kritériumnak ez a szubjektív volta magyarázza, hogy — elég függetlenül ítélőképességünk és tudásunk fokától is — habozás és kétely nélkül mondunk egy tárgyat élőnek vagy nem élőnek, vagy mondjuk egy emberre, hogy egy bizonyos pillanatban halt meg (amely pillanatban „spontán” külső és belső mozgásai megszűntek), hogy e pillanatig élt, e pillanaton túl nem, vagy egy növényre, egy fára, hogy egy bizonyos pontig, ágának egy bizonyos helyéig él, azon túl nem;: e helyen szűnnek meg a spontán mozgások (nedvkeringés, növekedés, stb.). Egy embert, kit öngyilkossági szándékkal a vízbe ugrani látunk, élőnek mondunk, mert magától ugrott (ha dobták a vízbe, akkor hulla is lehetett az, amit dobtak), tehát spontán (saját anyagából származó energia által táplált) funkciót végzett. Objektív szempontból is élőnek mondhatjuk, mert az ugrás pillanatában még voltak oly funkciói is, amelyek teste fentartását szolgálták (lélegzés, szívverés, idegtónus, reszorpció, szekréció, stb., stb.). Maga a vízbeugrás élőnek funkciója, de természetesen nem életfunkció. Az élet szubjektív kritériuma tehát a funkció forrását jelzi, (a test anyagának leépítése), az objektív kritérium a funkció eredményét (a test anyagának konstruálása). A funkció a testből ered és a testet eredményezi. így jutunk az életnek folytatólagos, quasi saját magát tápláló és épen ez által jellegzetes és különleges processzusához. Az élet általános felfogására nézve azonban egy fontos dolog következnék e meghatározásból. Ha t. i. e meghatározás helyes, akkor

Sarbó: A kísérleti biológia újabb eredményei

75

nem szükséges az élet fentartására, az életfunkciókra és azok keletkezésére valamely különleges energia-fajtát felvennünk (vitalizmus). Mihelvt a test fizikai vagy vegyi szerkezete megfelelő külső körülménvek között egy testnek oly, bármi kezdetleges funkcióit indítja meg, amelyek a test fentartását eredményezik, megkezdődött a fent kifejtett módon (a funkció mint okozat és mint további ok) az élet végtelen folyamata, amelynek az egyénben a test anyagának romlandósága Ha definíciónk helyes, akkor J. Loebnek egy helyen* röviden odavetett de tovább ki nem fejtett definíciója („a szervezet egy vegyi gép”) egészen közel jár a valósághoz; de szükséges: 1. a problémát kettéválasztani: a szubjektív és az objektív kritérium kérdésére és 2. általánosabban formulázni a feleletet. Ε szempontból figyelmeztetünk arra, hogy úgy szubjektív, mint objektív kritériumunk nagyon általános és tág; de épen ez bizonyít helyességük mellett, mert nagyon tágnak kell lennie a szubjektív (praktikus) kritériumnak, miután az élet fogalma éppen úgy (és épen olyan alapjelleggel) meg van a gyermekben, a műveletlen és a vad emberben, mint a tudósban (csak az applikálás változik bizonyos mértékben a műveltség és a tudás fokával) és nagyon tágnak kell lenni az objektív (teoretikus) kritériumnak is, hogy egészen egyformán felölelje az élők végtelen számú és végtelen sok minőségű egyedeit (állat, növény, protozoon) és az egyén életének minden fázisát is (embrionális élet, lárvaállapot, alvás, ájulás, stb., stb.). Valamely speciálisabb működés vagy tulajdonság nem jellegezhetné az élők összes változatait és az egyes élő életének valamennyi fázisát. Annak a kérdésnek tárgyalását, hogy a fentiekben megállapított szubjektív és objektív kritérium alkalmazható-e, és mennyiben (átvitt vagy tényleges értelemben) a társadalomra, összefüggésben e folyóirat 1908 évi februári számában közölt fejtegetésemmel (Organizmus-e a társadalom?) más alkalommal fogom megkísérlem. *

Sarbó Artúr: A kísérleti biológia újabb eredményei l u t i s t e i n g a n z b e s o n d r e r S a f t mo n d a t j a G o e t h e M e p h i stophelesszel. Ε mondásnak igazságát soha jobban át nem érezhettük, mint most, amikor az orvosi kutatások gyúpontjában állanak a vérvizsgálatok. Évszázadok teltek el, míg az emberiség tudtára ébredt annak, hogy az erekben vér folyik. A 17-ik század nagy tudósához, Harvey nevéhez fűződik e fölfedezés. Hosszú időn át csupán a bonctani és élettani kutatókat foglalkoztatta e kérdés. Majd a gyógyítástan is tudomást vett róla és a vérnek megváltozott és mennyiségének túl nagy voltában kereste számos betegség okát. Így jött divatba az érvágás, amelynek nagy elterjedtségéről, sokszor vészthozó alkalmazásáról még apáink sokat tudnak regélni. Az újabbkori orvostudomány mikroszkópos vizsgálat útján a vért is szövetnek ismerte fel, amelynek csakúgy vannak sejtjei, mint akármely más testi szövetnek. Ε sejtes elemek mennyiségi viszonyainak tanulmányozása vezetett aztán a vérszegénység,

B

* Dynamik der Lebenserscheinunyen, 1-ső oldal.

76

Sarbó: A kísérleti biológia újabb eredményé

sápadtság ismeretéhez és ezzel azon felismeréshez, hogy az érvágás nemcsak felesleges, de káros is. Ezentúl mind bővebb tanulmányozás tárgyát képezte a vér, egyes bántalmak csupán a vér közelebbi vizsgálata útján váltak lényegükben megismertekké. Ε vizsgálatok derítették ki a vérképző szervek (lép, csontvelő) fontosságát. Ugyanezen időben Pasteur erjesztő gomba fölfedezései megvetették a bakteriológia alapjait; ennek művelése közben derült ki, hogy a fertőző csírák a vér útján terjednek el a szervezetben. A tanulmányozás ezen szakába esik hazánkfiának Fodor Józsefnek nagyjelentőségű vizsgálati sorozata, melyben kimutatta, hogy a vér nemcsak mint tovahordozója a fertőzéses csíráknak szerepel, hanem oly tulajdonsággal is bír, melynél fogva a fertőzéses csírákat megölni is képes. A vér e tulajdonságát azon vegyi anyagoknak köszöni, melyek savójában foglaltatnak. A vérsavó (szérum) ezzel a vizsgálódások gyúpontjába lépett. Egy új tudományág vált ki a többiből: a szerológia. A szerólogiai kutatások célja felderíteni a vér savójának azon változásait, amelyek benne fertőző csírák a testbe való jutása esetén végbemennek. Tudnunk kell, hogy e fertőző bántalmak vivői (mikroorganizmusok) mérgező anyagot termelnek, ezek (a toxinok) a vérsavóba jutva megtámadhatják a test különböző szöveteit. A vérsavóban termelődnek ezen mérgek ellen a test védő berendezései alapján az ellenmérgek (antitoxin); ezek feladata a mikroorganizmusok által termelt mérgek megkötése vagyis ártalmatlanná tevése. Ε téren Pasteur azon fölfedezése volt korszakalkotó, amely kimutatta, hogy a mesterségesen fertőzött állatok vérsavójában foglalt ezen ellenmérgek a természetes úton fertőzött állatokba vive azokat meggyógyította. Ez alapon haladtak tovább Ehrlich, Roux, Behring és jutottak el a nagyfontosságú diftéria gyógyító szérum fölfedezéséig. Ezzel egy új és tág tere nyílott a kutatásnak, elkövetkezett a védőoltások korszaka. Ezzel karöltve fejlődik ki a vérsavónak mind szorgosabb vizsgálata. Míg a kutatók túlnyomó részét a gyógyító szérumok tanulmányozása foglalta el, addig mások a vérsavót oly szempontból tették vizsgálódás tárgyává, hogy az abban foglalt mérgek vagy mérgek által produkált termékek kimutatása útján egyes fertőző betegségek fölismerése váljék lehetővé. Ezt a célt szolgálja a két év előtt felfedezett vizsgálódási mód, amely felfedezője nevét viseli és Wassermann-féle reakciónak neveztetik. Ε módszer segélyével igyekszünk meghatározni azt, vajon valamely szervezetben a rendkívül elterjedt és sok bántalom okozójaként szereplő fertőzéses bántalom: a szifilis, jelen van-e? Kiderült Wassermann vizsgálatai alapján, hogy oly egyének vérsavója, akik e fertőzésen átestek, egy sajátos módszer alkalmazására oly tulajdonságokat mutat, melyet más szifilissel nem fertőzött egyén vérsavója nem tüntet fel. Köztudomású, hogy az idegrendszer sok és súlyos bántalma ezen fertőzés folytán áll elő. Ennélfogva szükséges, hogy e vizsgálati mód hasznavehetőségét az idegrendszeri bántalmak körében is pontosan ismerjük. Ezen vizsgálatokkal van e sorok írója egy év óta elfoglalva. Minthogy vizsgálati eredményeim részletei tisztán az orvosi köröket érdeklik, csupán általánosságban utalok arra, hogy ezen módszer segélyével nyert felismerések, egyes bántalmak közelebbi természetének megismerését illetőleg,

Schein J.: Vannak-e biztos ismereteink és mily alapon

77

jó szolgálatot teljesítenek. Ε vizsgálatoknak eddigelé talán legfontosabb· eredménye azon föltevéseink megerősítése, melyek szerint bizonyos agygerincagyi megbetegedések szifilises eredésűek és úgy látszik nyílik kilátás arra, hogy a gyermekkori agymegbetegedések egy részének közelebbi származási módjába betekintést nyerjünk. Fontosak e vizsgalatok végül a szifilises bántalmak megelőzése szempontjából. Az orvosok e profilaktikus működésükben szoros kapcsolatba kerülnek a társadalmi tudományok művelőivel, közös feladatuk lévén minél szélesebb néprétegek kellő kioktatása az őket fenyegető veszélyekkel szemben. Ily társadalmi veszély számba megy a szifilis, melynek minél közelebbről való megismerése ezek szerint nemcsak az orvost mint kutatót, de mint embert is érdekli.

Schein József: Vannak-e biztos ismereteink és mily alapon? nem vesszük túlságosan komolyan, amit moralisták és Szerencsére rendszerint oly filozófusok hirdetnek, kik saját csalhatatlanságukról

mélyen meg vannak győződve, t. i., hogy az ember gyarló és hogy tévedni emberi dolog. Mégis folyton tudományos megismerésre törekszünk, ami pedig majdnem azonos azzal, hogy törekszünk oly ismeretekre, meljek biztosak, egyszersmindenkorra, mindenütt és mindenkire nézve megállapítvák, örökké érvényesek. Vannak-e ilyenek és melyek azok? Első pillantásra úgy látszik, hogy valamely ismeret annál biztosabb, annál inkább van egyszersmindenkorra megállapítva, minél többszörös tapasztalat gyümölcse, hogy tehát a fenti eszményt leginkább azok az ismeretek fogják megközelíteni, melyek sokszoros vagy még inkább számtalanszor ismétlődő tapasztalaton nyugosznak, tehát abból a fajból valók, mint péld. hogy az ember halandó. A valóság azonban az, hogy igenis lehetségesek és vannak biztos ismereteink, de azok épen nem azok, melyekben a meggyőződés a sokszoros tapasztalat alapján, illetve csak annak alapján alakult ki. Ha valamely háromszögre nézve bebizonyítjuk, hogy szögeinek összege 180 o, rögtön érezzük, hogy ezen tétel egyetlen levezetés alapján végleg meg van állapítva. Érezzük, hogy nem volna semmi értelme annak azt mindenféle háromszögekre újra s újra kimutatni, hogy az ilyen eljárás az eredmény biztosságát semmikép sem növelné. De érezzük azt is, hogy az minden körülmények közt megáll, hogy merőben lehetetlen, hogy az millió év múlva vagy egy másik bolygón máskép legyen. Tehát megvan lehetőség a biztos, állandó ismeretekre de más módon, nem az ismételt tapasztalat alapján. És ez a lehetőség nemcsak a mathematika és geometria körén belül van. Ha akár csak egyetlenegyszer is sikerült vizet oxigénre és hidrogénre felbontanom, és ezen gázok egyesítése által újra vizet előállítanom, teljesen és véglegesen meg leszek győződve, hogy ezek a víz elemei. Legfeljebb óvatosságból, hogy saját megfigyelésemet

78

Schein J.: Vannak-e biztos ismereteink és mily alapon

ellenőrizzem, fogom a kísérletet ismételni, de ha megfigyeléseim és adataim pontossága iránt többé kételyem nincs, végleg meg lesz állapítva bennem az a meggyőződés, biztosan tudni fogom, hogy a víz mily alkatrészekre bontható. De itt is teljesen lehetetlennek fogom tartani, hogy ez valaha, vagy bárhol, bárkire nézve máskép lehetne. Érezni fogom, hogy mindaddig, míg ugyanarról, azaz ugyanazon tulajdonságokkal bíró folyadékról lesz szó, melyet én víznek neveztem el, feltétlenül igaz lesz, hogy annak elemei hidrogén és oxigén. Gyerekes gondolatnak fog látszani, hogy ezt mindig újra és újra kimutassam. Itt is biztos ismeretre fogok szert tenni, de ismét nem az ismételt, sokszoros tapasztalat alapján. Ha azt vizsgálom, hogy a lejtőn mikor lesz egyensúlyban súly s teher vagy hogy mi történik, ha a fénysugár különböző sűrűségű közegen áthalad, vagy sima felület által visszavettetik, itt is mindig ugyanazt fogom találni, hogy egyetlenegy pontos, megbízható tapasztalat rám nézve elegendő lesz, hogy oly ismeretre tegyek szert, mely egyszer s mindenkorra meg van állapítva, hogy kialakuljon bennem az a meggyőződés, hogy a múltban és jövőben, mindenkor és mindenütt és mindenkire nézve ugyanaz a tapasztalat fog beállani, melyet én tapasztaltam. De minden ilyen esetben, egyúttal érezni fogom, hogy a sokszoros, ismételt tapasztalatnak, illetve e célból ismételt kísérletnek semmi értelme nincsen, hogy nem az ismétlés az, mi a meggyőződés biztonságát és határozottságát okozza. Ami itt a döntő, az egész más valami, az az a körülmény, hogy ha egyszer valamit határozott körülmények közt tapasztalunk, illetve jobban mondva, ha egyszer megfigyeltük, hogy bizonyos határozott tényezők összeműködéséből egy bizonyos határozott eredmény keletkezett, egyszer s mindenkorra meg leszünk győződve, hogy ugyanazon tényezők mindig és mindenütt ugyanazt az eredményt fogják előidézni. Más szóval, mi nem tudjuk elgondolni, reánk nézve lehetetlenség, hogy egyenlő körülmények közt különböző következmények állhassanak be, hogy ugyanazon tényezők különböző eredményeket hozzanak létre. Mihelyt tehát a tényezők és az eredmény határozottan meg vannak állapítva, mire nézve rendesen az ismétlés semmi, ellenben a tényezők elkülönítése, melyet a kísérletek nyújtanak, döntő jelentőséggel bír: biztos és végleg megállapított ismeretekre fogunk szert tenni. A sokszoros tapasztalaton nyugvó ismeretek egészen más természetűek. Itt annak alapján, hogy sok esetben így volt, várjuk, hogy hasonló esetekben ezentúl is így lesz. De ebben csalódhatunk és azért van szükség arra, hogy minden újabb esetben újra meggyőződjünk ismereteink helyességéről. Itt nagy jelentőséggel bír a tapasztalok száma, mert ennek megfelelőleg nő a valószínűség, hogy a jövőben és más esetekben is úgy lesz ahogy eddig tapasztaltuk. Ez a valószínűség pedig azért nő, mert az állandóságot, mely a tapasztalatban nyilvánul, rendszerint az előttünk ismeretlen tényezők állandósága okozza. De az ily ismeretek, míg a tényezőket nem ismerjük, míg az előbbiek természetét nem veszik fel, nem lesznek sohasem végleg megállapítva. A mathematika igazságai azért a legbiztosabbak, mert itt a

Schein J.: Vannak-e biztos ismeretek és mily alapon

79

tényezők és az eredmény legvilágosabban, leghatározottabban állanak előttünk és betekintésünk van abba is, hogy a tényezőkből mikép alakul ki az eredmény. A fizika és kémia igazságai nagyrészt hasonló természetűek, de nem mind. Léteznek azok korében olyan ismeretek is, melyek csak sokszoros tapasztalaton alapulnak. Ilyen péld. a fizikában a Mariotte és Gay-Lussac törvényei, melyek a hő, nyomás és térfogat viszonyát a gázokra nézve meghatározzák. Így Gay-Lussac törvénye, hogy a gázok állandó nyomás mellett minden hőfoknál a 0 foknál elfoglalt térfogat 1/273-ával kiterjednek, csak azon alapul, hogy azt eddig minden állandó gáznál tapasztaltuk. De ez ennélfogva csakis azon gázokra áll, melyeket eddig ismerünk és megvizsgáltunk és csak oly fajta ismeret, mint az, hogy az emberek halandók, de nem oly természetű, mint a mechanika tételei, melyek leginkább ugyanazon módon nyeretnek, mint a mathematikáé és azért azokat biztosságban úgyszólván elérik, legalább is nagyon megközelítik. A fiziológia és még inkább a szociológia legkevésbbé vannak abban a helyzetben, hogy az egyes faktorokat elkülönítsék és azok összeműködését, hatását megfigyelhessék és azért az ismeretek azok körében legkevésbbé biztosak, inkább csak a sokszoros tapasztalaton alapulnak. De mindent együttvéve mégis csak állíthatjuk, hogy létezik és az idők folyamán folyton gyarapodni fog az ismeretek egy érckészlete, mely egyszer s mindenkorra meg van állapítva, mely nem fog többé sem változni, sem fejlődni, mely ugyanaz marad, akármikép változzanak egyébként az emberek életkörülményei, melyekben nincsen sem nemzeti, sem egyéni tényező, mely ugyanaz fog maradni akkor is, ha a világfelfogás vagy a gazdasági rend teljesen megváltozik és mely független attól, kire nézve mi célszerű, vagy mit tart annak. Ezen érckészlet megmarad akkor is, ha bizonyos, ma általunk különösen fontosaknak tartott, úgynevezett alaptételek, mint az energia megmaradásának törvénye, megdőlnének (föltéve, hogy ilyesmi lehetséges), mert ezen ismeretek mindegyike külön-külön van megállapítva és annyiban egymástól független is. Akár áll az energia megmaradásának elve, akár nem, mégis csak a víznél könnyebb testek úszni fognak a a vízen, és változatlanok maradnak a föltételek, melyek alatt a lejtőn egyensúly jön létre, úgyszintén a víz elemei. Ha ahhoz képest, amit nem tudunk, nagyon kevés is az, amit tudunk, valamit mégis tudunk és mindig többet tudhatunk. Szt. Ágoston híres mondásával szemben, hogy ín aeternum ignorabimus illő szerénységgel és a szűk határok szem előtt tartásával, de mégis azt állíthatjuk, hogy in aeternum cognoscimus. Másfelől, amíg lesznek betegségek és azokat állítólag gyógyító orvosok, népek és azokat állítólag bölcsen és önzetlenül kormányzó politikusok, míg egyáltalában lesznek bajok és emberi nyomorúság, kénytelenek leszünk Goethével sóhajtva panaszkodni: Was man nicht weiss, das eben brauchte man.

80

Schein M.: Vitalizmus és teleológia äz élettudományokban

Schein Mór: Vitalizmus és teleológia az élettudományokban a társadalomtudományoknak kell folyton előítéletekkel és Nemcsak hamis tanokkal megküzdeniük, hanem az élettudományoknak is.

Ilyen tan a vitalizmus tana, mely szerint az élő lényeket olyan alaptulajdonságok jellemeznék, melyek az élettelen világban nem léteznek* Ilyen tulajdonság volna például az emlékezés (mneme), melyet az átörök-r lődés törvényének magyarázatára és célszerűnek vélt reakciók és béren-? dezések, továbbá a Lamarck-féle direkt alkalmazkodás magyarázatára eszeltek ki. Ilyen tan továbbá az életjelenségek célszerű keletkezésének, lefolyásának és összefüggésének tana, mely szerint bizonyos szerkezetek és jelenségek nemcsak az egyén, vagy a faj fentartására szolgálnának, hanem egyenesen azzal összefüggésben keletkeztek volna. Azt mondják pl. és be is érik azzal az állítással, hogy a szakáll a nemi kiválasztás útján keletkezett és nem is teszik vizsgálat tárgyává, hogy mi történik azon a területen, amelyen a szakáll nő és abban az időben, amikor a szakáll ott nő. Ezek a tanok csak látszólagos magyarázatát adják a tüneteknek és csak azért találnak hívőkre, mert a legtöbb ember nincs tisztában azzal, hogy miben áll egy tünemény helyes tudományos vizsgálata; mert továbbá ismereteink annyira hézagosak és kezdetlegesek, hogy: jobb és főleg konkrétebb felfogás híján a tudományok primitív állapotát jellemző ilyen általános és határozatlan jelszavakban nyugszunk meg. Ezeknek a tanoknak keletkezése az emberi elme ama tulajdonságával is össze függ, hogy lehetőleg általános, az összes lények jelenségeit felölelő tanok és szempontok keresésében látja a tudományos gondolkodás legmagasabb feladatát. Keressük az élet, az élő lények összességének alaptörvényeit, közös tulajdonságait. Amennyire érthető az ilyen törekvés, annyira nem tudományos. Mert az igazi tudomány a jelenségek közvetlen körülményeit és közvetlen összefüggését keresi. Az az igazi nagy tudós, aki épen azokat a mindennapi jelenségeket teszi konkrét és beható vizsgálat tárgyává, amelyekből általános következtetések, általános szabályok vagy törvények vonhatók le. így keletkezett például a gravitáció, az energia megmaradásának törvénye. Egy konkrét példán akarom a vitalisztikus és teleológiai felfogás meddő voltát és hibáit megvilágítani. Erre a célra a tejképzés kérdését kiválóan alkalmasnak tartom. A női emlők akkor kezdenek tudvalevőleg erősen működni, amikor a gyermek megszületik, amikor tehát az újszülöttnek a tejre legelőször szüksége van; azt a váladékot termelik, mely egyedül alkalmas az újszülött fentartására és gyarapodására és addig termelik, amíg a csecsemőnek erre a táplálékra szüksége van. Lehet-e ennél célszerűbb berendezést és működést képzelni? Érthető tehát, hogy a vitalisták az emlők működését a mirigysejtek vitális funkciójának kiváló példájaként tüntették föl. Bunge élettanának előszavában nagy ékesszólással kifejti, hogy itt az emlő mirigysejtjeinek vitális funkciójával van dolgunk, melynélfogva ezek a

Schein M.: Vitalizmus és teleológia az élettudományokban

81

sejtek a vérből épen csak azokat az anyagokat és épen csak abban a mennyiségben veszik fel, amelyben a csecsemőnek ezekre az anyagokra föltétlenül szüksége van. Ha igaza volna Bunge-nak, a tej képzése csak olyan nőn volna észlelhető, aki szült és csakis akkor, amikor szült; más alkalommal nem. A tej képzése csakis addig tartana, amíg a gyermek szopik. A tej minősége és mennyisége teljesen megfelelne a csecsemő igényeinek. A tejmirigyek rendes körülmények között abszolút nyugalomban volnának és csakis a gyermek születése után kezdenének működni; a gyermek elválasztása után rögtön beszüntetnék működésüket. Ezzel szemben mit látunk? Azt látjuk, hogy az újszülött fiúnak és leánynak is van teje, úgynevezett boszorkányteje, hogy szűz lányoknak és öreg asszonyoknak is lehet tejük, hogy kivételesen hím állatnak, sőt férfinak is lehet teje, hogy már a terhesség alatt is fokozódik némileg az emlők működése és ebből kifolyólag a tejszekreció, hogy az anyatej néha zsírban, néha sókban bővelkedik és a csecsemőnek megárthat; hogy némely anya kevesebb, más anya sokkal több tejet termel, mint amennyire gyermekének szüksége van, hogy némely anyának már akkor apad el a teje, amikor a gyermeknek erre a tejre még föltétlenül szüksége volna; más anyának meg korántsem apad el a teje az elválasztás idejében. Szóval azzal a formulával, hogy itt célszerű, vitális funkcióval van dolgunk, a dolog koránt sincs elintézve. A tejszekreció problémáját csak szorgos kutatás alapján oldhatjuk meg. Nem szabad az emlőket úgy nézni, mint egy különálló szervet, melynek az anya szervezetéhez és egyéb szerveihez egyébként semmi köze nincsen, vagy csak a terhességben és szüléskor köze volna. Kell, hogy a tej kiválasztásának föltételei már a terhesség alatt előkészítve legyenek és kell, hogy a szülés folyamata alatt az anya szervezetében beálló változások okozzák azt az igazán meglepő jelenségét, melynek értelmében egyszerre csak bőségesen megindul a tejszekreció. Ha így okoskodunk és a vitalizmus elvét teljesen mellőzzük és figyelmen kívül hagyjuk, arra a következtetésre jutunk, hogy az emlők a terhesség alatt azért nem választanak el bőségesen tejet, mert van egy konkurrensük a viselős nő szervezetében, illetőleg anyaméhében: a placenta (méhlepény, Mutterkuchen), mely a terhesség idejében a méhben fejlődő magzat tápláló szervét képezi és a vérből ugyanazokat az anyagokat leköti és asszimilálja (feldolgozza), amelyeket szülés után ennek a szervnek kirekesztése és eltávolodása után az emlők tejjé dolgoznak fel. Mindaddig, amíg a placenta az anya vérérrendszerével összefüggésben marad, az emlők nem érvényesülhetnek, mert a placenta azoknak az anyagoknak legnagyobb részét, amelyek az emlőket működésre serkentik és a vérből az emlőkbe jutnának, leköti, áthasonítja es a magzatnak juttatja. Szülés előtt a placenta gondoskodik a magzat táplálkozásáról; szülés után az emlők ott folytatják a placenta munkajat, ahol a placenta elhagyta. Terhesség alatt a méhlepény bizonyos tápanyagokat von el az anya véréből. Az anya szervezete a méhlepény által lekötött anyagokat pótolja és annál nagyobb mértékben pótolja, minel többet von el tőle a növekvő lepény, illetőleg a fejlődő és gyarapodó magzat. Hogy áll már most a dolog a gyermek születésének

82

Schein M.: Vitalizmus és teleológia az élettudományokban

pillanatában? Az anya szervezete legalább is annyi anyagot készít a placenta, illetőleg magzat részére, amennyire a magzatnak szüksége van. Ha már most a placenta kiküszöbölődött, az anya szervezete ezeket az anyagokat tovább is készíti; ezek az anyagok egyszerre fölszabadulnak, szabadon keringnek a vérben és bőségesen az emlők rendelkezésére állnak. Az emlők ezeket az anyagokat lekötik és egyszerre csak bőségesen tejet produkálnak. A dolog bizonyos luxusconsumptio-val történik. Az anya szervezete ezekből az anyagokból, amelyeket én tejképző anyagoknak neveztem, többet készít, mint amennyit a placenta a terhességben megköt. Ezért már a terhesség alatt is jut valami belőlük az emlőknek és az emlők már a terhesség alatt is fokozódó működést fejtenek ki. Más módon is van szoros összefüggés a nemi szervek és az emlők között, még pedig a vérerek útján. A vérerek úgy osztódnak el az anya szervezetében, hogy szülés után annak a vértöbbletnek legnagyobb része, mely eddig a méhnek, placentának és magzatnak jutott, ezentúl a has- és mellbőr révén az emlőknek jut. Ilyen módon is történik gondoskodás arról, hogy a tejképző anyagok szülés után bőségesen jussanak az emlőkhöz. Nem áll az, hogy az emlők csak az újszülött születése után, vagy csak a terhesség kezdetén ébrednének életre és kezdenének tejet produkálni. Hanem úgy áll a dolog, hogy az emlők mindkét nemnél, férfiaknál csakúgy, mint nőknél, állandóan és folytonosan működnek. Rendes körülmények közt oly kevés váladékot termelnek, hogy ez nem mutatható ki közvetlenül és csak a menstruáció idején, a terhesség alatt, szülés és vetélés után, belső vagy erős külső ingerek, különösen a szoptatás és fejes specifikus ingerének behatása folytán fokozódik a működésük annyira, hogy a váladék napvilágra juthat, sőt esetleg oly bőségesen készül, mint akárcsak a szoptató nőnél. Ha a célszerűség, vagy a vitalizmus elvéből indulnánk ki, nemis sejtenők, hogy a tejszekreció állandó és folytonos folyamat, melynek csak az intenzitása rendkívül változó. Nem sejtenők, hogy az emlős állatok tejszekreció ja miként indul meg a szülés folyamán és miként szabályozódik. Láttuk, hogy a kérdés tisztán fizikális-kémiai alapon oldható csak meg. Ugyanez áll más biológiai problémákra nézve is. A vitalisztikus és teleológiai felfogás ellenben egyenesen kerékkötője a biológia haladásának. Kénytelen ignorálni azt a körülményt, hogy a férfinak is vannak emlői, hogy az ő emlői is fejlődnek az ivarérés idején. Csak a célszerűséget veszi figyelembe, ellenben ignorálja a célszerűségnek ellentmondó tényeket. Annyira megy ebben az akaratlan meghamisításában a tényeknek, hogy még a lázban, gyulladásban is lát célszerű reakciót. Nemcsak az anorganikus, hanem az organikus világ jelenségeinek kutatásában is a célszerűség elve kívül esik a tudományos kutatás keretén. A tudományoknak semmi közük az ilyen antropomorf fogalmakhoz.

Ágoston: Az engedelmesség mint társadalmi tényező

83

II. Szociológia. Ágoston Péter: Az engedelmesség mint társadalmi tényező természettől fogva engedelmes lény. Ez engedelmesAzségeember révén válik lehetővé a társadalom. Ezt a tulajdonságát kellő

felismerés hiányában társas-nak is nevezik, holott ez már csak következmény. Az engedelmesség forrása a gyengeség érzése s a lelki tehetetlenség. Az ember a létezőt, a meglevőt mint változhatatlant szokta tekinteni, megváltoztatására nem érez erőt magában; az ember másoktól: szüleitől, a hatalmasoktól, a tekintélyesektől tanul, s a tanult felett okoskodni, újat kigondolni, miután gondolkozásának irányát már elnyerte ép oly kevéssé tud önmagától, mint ahogy nem tudja irányát megváltoztatni a lejtőn megindított golyó. Az ember gyöngesége, tudatlansága a legelső forrása az engedelmességnek. A kezdetleges ember mindennek engedelmeskedik, amit erősebbnek képzel magánál. Gyöngeségének s tudatlanságának érzése képzelt lényeknek való engedelmességre készti. Tudatlansága sokszor ok a gyengébb, de okosabb vagy tekintélyesebb iránti engedelmességre. A múltban az ember ruházatát, élelmét, lakását, viselkedését, minden tevékenységét megszabta valami vagy valaki, aminél mindenki gyengébbnek érezte magát. Mi volt ez? Az ősök szelleme, az isten, a király, a papság. Mindenki engedelmeskedett. Az engedetlen embert a társadalom elpusztította. Ma is megkövetelik az államban élőtől, hogy bizonyos törvényeknek, melyeknek sem eredetét, sem indokát nem ismeri a tömeg, mindenki engedelmeskedjék. És nem hiába követelik. Az emberek a törvényben valami önmagában is parancsoló erővel felruházott magasabb hatalmat látnak, melynek engedetlenkedni nem lehet s hiábavaló. Az emberek a velük egy társaságban mozgóknak, egy községben élőknek is engedelmeskednek. Amikor valamit cselekednek, rendszerint felvetik magukban a kérdést: mit fog szólni a világ? Ez az engedelmességi ösztön készti rá a nyilvánosságban szereplőket, hogy lapokat alapítsanak, lapokat megvegyenek. Ezek látszólag engedelmeskednek csupán, de az illetékes közvélemény azt hiszi, hogy tényleg is megteszik. Ezzel a közönség lett engedelmessé, mert lapjainak véleményét elfogadta. Amikor az ismeret, a tudomány haladása, a kutatás révén felfedezett új igazságok által valaki az általános véleménnyel szemben a magáét hirdeti igazságként, az emberek nem azt vizsgálják, hogy igaza van-e, hanem azt látják meg csupán, hogy a többség és az ősök véleményével szemben engedetlen. Ezt pedig nem tűrik, s ezért minden új eszmének csak másféle új eszmék hívei közt, a különben is engedetlenek közt keletkeznek első hívei. Ezek az engedetlenek a maguk eszméinek szereznek új s új híveket, míg végül a maguk véleményét sikerül kötelezővé tenni. Ez a fejlődés azonban nagyon siralmas volna, ha az engedelmesék és engedetlenek e küzdelmének csak ilyen hullámzás volna

84

Ágoston: Az engedelmesség mint társadalmi tényező

eredménye. A tudás körének bővülése, mind több embert arra készt, hogy saját engedelmességének okát vizsgálja. Ε vizsgálat nem kevés esetben arról győzi meg, hogy az engedelmesség felesleges és hiábavaló, sőt káros. Az eredmény, hogy nem fog engedelmeskedni. Az emberiség történetén végigtekintve, kétségkívül áll az a tény, hogy ma már nem engedelmeskedik mindenki pl. az élelem, a ruha tekintetében azoknak az erőknek, melyeknek a múltban engedelmeskedtek. Az emberiség és az egyes egyénnek az engedetlenség felé való haladása ugyanegy irányt mutat. Az ember gyermekkorában a szülő hatalma alatt állván, annak engedelmeskedni, már a testi erőviszonyoknál fogva is kénytelen. Amint azonban fejlődik a gyermek s a szülő eljárását s parancsait ellenőrizni képessé válik, csökken az engedelmesség. Az emberiség, illetve az ember, mint társas lény is ugyanilyen helyzetben van. Abban a mértékben, amint tudásának köre bővül, az őt fölöslegesen lenyűgöző parancsok alól magát nagyobb s nagyobb mértékben kiszabadítja, s így az engedelmesség szerepe csökken. Beláthatatlan, hogy az engedelmesség szerepe milyen mértékben fog csökkenni, de az kétségtelennek látszik, hogy az engedelmesség mindig megmarad társadalmi tényezőnek. A különbség azonban a múlt s a jövő között az, hogy amíg a múlt engedelmessége ösztönszerű s öntudatlan, addig a jövőé tudatos és megértésen alapuló lesz. Már ma is sokan állítják magukról, hogy engedelmességük teljesen tudatos. Kétségtelen, hogy vannak is ilyenek, s hogy lehetnek is. A társadalom vezetésében aktív résztvevők a földi előnyök minden fajával bírók, a mai gazdasági viszonyokon kivetni valót nem találók engedelmeskedhetnek tudatosan is, ha pl. nincs szeretet, szánalom, esztétikai érzés bennük. Mert ha van, akkor még az ő engedelmességük sem tudatos. A nyomor, a piszok, a tudatlanság látása az esztétikai érzést sérti, ennélfogva ha minden tulajdoni s jogi parancs, erkölcsi nézet, ezek fentartása mellett lesz is, akkor még ott lesz az esztétika, amely még mindig indokolni fogja a nyomorgók engedetlenségét, sőt maga is engedetlenségre ösztökél. Az emberben az együttélés alatt újabb s újabb érzések váltódnak ki, amelyek erejét keletkezésükben megállapítani nem lehet. Amíg azonban az emberek megélhetése nincs biztosítva, addig mindenek feletti ereje lesz az engedetlenség kiváltásában ennek a tényezőnek. Az emberiség története még csak fővonásokban igazolja ezt a tételt, mert az uralkodó osztályok megakadályozták, hogy a megélhetés biztosításának fontosságához képest cselekedjenek azok, akik koplaltak. Hogy azonban nem mindig engedelmeskedtek, azt a forradalmak bizonyítják. Az a narkotikum, mellyel a tömegeket eddig engedelmességben tartották, s amellyel a megélhetésre, standard of life-re vonatkozó véleményüket befolyásolták, a tudatlanság volt. A jövő haladásának feltétele az engedetlenség tudatossá tétele és szitása a tudás, terjesztése révén.

Balassa: Nyelv és társadalom

85

Balassa József: Nyelv és társadalom iú kérdés, vajon az emberek társas együttélése hozta-e létre a nyelvet vagy pedig a nyelv használata, a beszélés képessége adott Η alkalmat a társas élet fejlődésére. Kétségtelen, hogy a beszéd kelet-

kezése és fejlődése szorosan összefügg a társas élet keletkezésével és fejlődésével, de egyik sem előzhette meg a másikat s époly kevéssé képzelhetünk el emberi társadalmat nyelv nélkül, mint ahogy nyelvről nem lehet szó ott, ahol nincs társas együttélés emberek között. A nyelv eredetét kutatva, ma már nem szabad felvetni a kérdést, vájjon isteni adomány vagy emberi csinálmány-e a nyelv. Sem az egyik, sem a másik. A nyelv nem rendszerbe szedett vagy szedhető szabályok gyűjteménye, melyek kötelezők mindig és mindenkire; nem is önálló léttel bíró szervezet, mely — mint egy időben szerették hinni — születik, növekszik és fejlődik, majd megvénül, hanyatlani, romlani kezd és azután elhal. Schleicher Ágost felfogása, hogy a nyelv természeti szervezet (Naturorganismus), csak szép hasonlat, mely párhuzamba állítja az egyes nyelveket az élő lényekkel. Ennek a felfogásnak is megvolt a maga haszna abban, hogy Schleicher a természettudományok módszerét (vagy helyesebben: módszereit) igyekezett a nyelvtudományban is alkalmazni s a könnyelmű, a dilettantizmust igen gyakran bátorító okoskodás helyébe a szigorúbb s a megfigyelt tényekhez szorosan ragaszkodó vizsgálat, a nyelv törvényeinek részletes kutatása és tiszteletbentartása lépett. De tiszta fogalmat a nyelvről s a nyelv életéről ez a felfogás nem nyújtott. A nyelvnek nincs önálló léte, csak a beszélő egyénnel együtt él s nem egyéb, mint a beszélő egyén lelki működésének egyik nyilvánulása. Tulajdonkép nincs is nyelv; mi csak az egyének nyelvbeli készségét, nyelvhasználatának módjait figyelhetjük meg. S ha valamely nyelvről, pl. a magyar, német, angol nyelvről beszélünk, önkényes összefoglalásban önálló létet tulajdonítunk annak, ami az egy közösségben (nép, nemzet) élő egyének nyelvhasználatában közös, általános, sőt néha csak gyakori, szokásos. De meg az ilyen önkényes, gyakran erőszakos szabályozás sem érheti el, hogy bármely nyelv törvényei általános érvényűek legyenek. Azt mondják ilyenkor, hogy a szokás vét a nyelvtan ellen; pedig a szokás az úr s a nyelvtan köteles a szokás hatalmának, sőt szeszélyeinek is engedni. Az is csak hasonlat s egy hasonlatnál több értéket nem szabad ennek a gondolatnak sem tulajdonítani, ha azt mondjuk, hogy a nyelv gondolataink kifejezésének legtökéletesebb eszköze. A nyelv a gondolat közvetítője, de nem eszköz oly értelemben, hogy azt szándékosan tetszésünk szerint alakíthatjuk, javíthatjuk vagy ha elromlott, mással pótolhatjuk. Lelki életünknek egyik szükséglete a gondolatok közlésének lehetősége s lelki életünk tartalma, gazdagsága fejleszti, alakítja, javítja vagy rontja a gondolatok közvetítőjét, kifejezésének ezt az „eszközét”, a nyelvet. Az egyénben él ugyan a nyelv, vagy pontosabban nyelvhasználat, a beszéd képessége, csakhogy ezt a képességet csakis társas együttélés teszi szükségessé.

86

Balassa: Nyelv és társadalom

Az élő lények társas együttélése mindig kifejleszti a gondolatok közlésének valami módját. Minél egyszerűbb, kezdetlegesebb a társadalom, annál egyszerűbb és kezdetlegesebb lesz az a mód is, mely a gondolátok közlésére szolgál. Erre a célra elégséges lehet néhány mozdulat, taglejtés, artikulálatlan hang, vagy a hanglejtésnek kezdetleges modulációja. De mihelyt fejlettebb, gazdagabb a társas élet, a beszéd képessége is fejlődik, gazdagodik; a kifejező mozdulatok változatosabbak lesznek s lassanként a változatosságra legalkalmasabb eszköz, a hangos beszéd veszi át a főszerepet a gondolatok közlésére. De nemcsak a nyelvfejlődés kezdő korszakában fontos, hogy együtt figyeljük meg a társas élet és a nyelv fejlődését, hanem, ha világosan akarjuk látni és érteni a nyelv életét, folyton szem előtt kell tartanunk és vizsgálnunk azt a szoros kapcsolatot, mely a nyelv és az emberi társadalom között van. Az egyén nyelvtudása is összefügg társadalmi helyzetével, társas életének mindenféle viszonyával. Az egyszerű társadalmi viszonyok között élő egyén nyelve is egyszerűbb; gondolatköre szűkebb, tehát szókészlete is kisebb, kevesebb fogalomkörre terjed ki. Az igaz, hogy a saját foglalkozása körében viszont az ő szókészlete gazdagabb. Így pl. a földművelő ember beszédéből egész fogalomkörök hiányzanak, melyek közkeletűek a városi ember beszédében; viszont az állatok életére, a föld megmunkálására vonatkozó szavak annál gazdagabban tenyésznek az ő tudásában. Ily módon fejlődnek ki az életmóddal összefüggő külön fogalom és szócsoportok az egyes foglalkozási ágak körében. Minden mesterségnek megvannak a maga szavai, vannak külön ügyvédi, orvosi, kereskedői stb. szók és kifejezések. Ebben a tekintetben nemcsak a szorosan vett szakkifejezésekre kell gondolnunk, hanem az élet általános viszonyaiban is kifejezésre jut az egyén beszédmódjában az ő foglalkozása, életmódja. S ez a különbség nemcsak a szavak használatára vonatkozik, hanem a mondatok alkotására, a kifejezésmódok megválogatására is. Az egyszerű életviszonyok között élő ember jobb szereti az egyszerű mondatokat, a világos mellérendelést s csak fejlettebb kultúra hozta létre az összetett mondatok bonyodalmasabb szerkezeteit. S a nyelv fejlődése nemcsak az egyén társadalmi helyzetével függ össze, hanem, amint már utaltam rá, a társadalmi élet egész fejlődése is összefügg a nyelv fejlődésével. Az egyszerűbb, kezdetlegesebb kultúrával bíró népnek nyelve is egyszerűbb, viszont sok század folytonosan fejlődő kultúrája hozhatta csak létre az olyan finoman fejlett, a gondolat minden árnyalatainak kifejezésére annyira alkalmas nyelvet, mint a francia vagy az angol. Még a külső viszonyokban is megfigyelhetjük ezt a különös hatást, midőn azt látjuk, hogy a faji és nemzeti különválásra törekvés s a nemzetiségi széthúzások korában, mint amilyen a mai, lépnek fel a legkülönbözőbb nyelvek körében a purista törekvések, midőn a már elfogadott s meghonosodott idegen szavakat is kiakarják minden áron küszöbölni. Másrészt meg ugyané korszakban figyelhetjük meg leginkább azt a szintén szeparatisztikus törekvést, hogy a nyelvjárásokból irodalmi nyelv akar fejlődni; amilyen ma, hogy csak egy példát említsek, a norvég irodalmi nyelv alakulása. Ezúttal csak érinteni akartam ezt a néhány gondolatot, hogy

Batthyány: A társadalmi mozgalmak irányzata

87

rámutassak arra, milyen gyümölcsöző lehet mind a nyelvtudományra, mind a társadalomtudományra nézve a nyelv és a társas élet fejlődésének együttes vizsgálata. *

Gr. Batthyány Ervin: A társadalmi mozgalmak irányzata sokféle áramlat és párt között, amely ez idő szerint, gyakran Ama egymással harcolva, a társadalmat mozgatja, mindenekelőtt az

az egy kérdés kell, hogy figyelmünket megragadja: Mi a cél, amelyre törekszenek, az ideál, melyet megvalósítani akarnak? Ez a magva az egész problémának. Egyetlen gondolkodó ember se fogja állítani, bármelyik párthoz vagy eszme-áramlathoz tartozik is, hogy a különböző haladó-mozgalmak pillanatnyi követelései vagy programmjai már magukban foglalják a végcélt is. Aki nem korlátolt pártfanatikus vagy önző demagóg, annak el kell ismernie, hogy mindazok a politikai, gazdasági és társadalmi intézkedések, melyeket a demokrata és szociális pártok, valamint a munkásosztály szakszervezeti és szövetkezeti szervezetei közvetlenül megvalósítani iparkodnak, csak eszközök a célra: de mi hát ez a cél? Mindenek előtt evvel kell tisztába jönnünk. Mert minden mozgalmat vagy pártot, mely nem tűz maga elé szabatosan meghatározott, tudatos célt, kérlelhetetlenül elér az a végzet, hogy követői a saját apró mozgalmi- és pártérdekeiket kezdik legfontosabbnak, az egyedül fontosnak tartani, amiből aztán elkerülhetetlenül következik, hogy legtöbbjüknek törekvése csakhamar nem is ér föl magasabbra, minthogy e mozgalom révén egyedül magának csikarjon ki vagy kapjon személyes előnyöket. Mindazoknál ellenben, akiknek szemében a társadalmi mozgalmak, melyekben részt vesznek, nem üzleti ügy vagy hiúságuk kielégítése, találunk törekvésük rugójaként egy ideált, még ha ennek megvalósulását a jövő messze távolában álmodják, s ha még oly különböző utakon iparkodnak is elérni azt. Minden társadalmi átalakulás végcélja csak egy lehet: Olyan társadalmi állapot, mely minden embernek megadja a teljes lehetőséget a boldog életre. Olyan társadalom, melyben az embereket az általános összetartozás öntudata fűzi egymáshoz: annak a ténynek a megismerése révén, hogy az egyes embernek szabadsága és jóléte csakúgy állhat fönn, hogy embertársainak nagy számával önkéntes egyesülésben és kölcsönös segítséggel együtt működik, hogy mindnyájuk számára megteremtse a gazdag és szép élethez szükséges föltételeket és eszközöket. Olyan társadalom, melyben a földet és a munka eszközeit, melyeket ők maguk nem használnak, se egyesek, se csoportok nem vonják el másoktól s ezáltal nem kényszeríthetik az utóbbiakat, hogy kényelmüknek és hatalmuknak puszta eszközei legyenek; amelyben se egyesek, se csoportok nem ragadhatják magukhoz sikerrel a jogot arra, hogy más emberek sorsát intézhessék és rajtuk uralkodjanak, és társadalom, mely .nincs a gazdagok és szegények, a birtokosok vagyontalanok, az urak és rabszolgák két osztályára tagolva. A most kifejtett alaptételeken fölépített társadalmi rend gyakor-

88


lati kialakulása úgy jelentkezik előttünk, mint a független csoportok és közületek szabad szövetkezése, mely utóbbiak viszont a közös érdekű emberek szabad és uratlan egyesüléséből támadnak. Ε csoportok tulajdona a föld és a munka eszközei, melyeket tagjai hasznosíthatnak. Minden munkaképes tag, kombinált szellemi és testi munkával, erejéhez mérten, egyéni képességeinek és hajlandóságainak legnagyobb mértékű figyelembe vételével vesz részt a közös vagyon termelésében; e vagyonnak, szükségleteik arányában, valamennyien közös élvezői. A csoportoknak elég nagyoknak kell lenniök, hogy a földművelésnek és iparnak egymást kölcsönösen kiegészítő segítségével maguk termelhessék annak legnagyobb részét, amire szükségük van; elegendő kicsinyeknek kell lenniük, hogy összes tagjaik között fönnállhassanak a személyes érintkezés és a barátságos vonatkozások. Mindenki saját maga ura; a közös ügyeket valamennyiük egyetértésével intézik el, úgy hogy senkinek az érdekeit ne sértsék. Ugyanaz a viszony, mint az egyes csoportok tagjai között, áll fönn maguk közt a különböző csoportok között is; közös ügyeiket — valamint a földrajzi fekvés és éghajlat természetes különbségeitől függő különleges termények kicserélését, a forgalom és forgalmi eszközök föntartását, a kiterjedt földterületek javára váló nagy technikai vívmányokat — szabad egyezkedés útján és közös munkával rendezik, mindnyájuk érdekeinek megfelelően, de semmiféle központi vezetést vagy tekintélyt el nem ismernek maguk fölött. Nagy vonásokban ilyen a képe annak a társadalmi rendnek, mely minden józanul gondolkodó ember előtt, mint ideál lebeg. Senkise állíthatja, hogy ez nem kívánatos. Aki ismeri a természet és az emberi fejlődés tényeit, nem állíthatja, hogy ez lehetetlen; mert az önkéntes összetartás és kölcsönös segítség elve a természet minden jelenségében úgy ötlik elénk, mint az életnek voltaképeni mozgató és haladó eleme s mindenütt és mindenkor érvényesül az emberek között, az úr-nélküli együttélés számos csírájában és kísérletében. Az emberi történelem minden tömegmozgalma és forradalma, korunk egész vágyódása, a mai társadalom összes elnyomottainak harca, bár nem is mindig tiszta tudattal, ezen ideál felé törekszik. Ez a cél, amelyhez csak eszköz minden haladás, minden reform- vagy forradalmi mozgalom. Az a pont, ahol a vélemények eltérnek az: hogy mennyi idő alatt s mily közbe eső fokokon át érjük el ezt a célt. Bárminő is azonban a véleményünk erről, egy kétségtelenül bizonyos: minden lépésnél, amelyet teszünk, föl kell vetnünk a kérdést, hogy alkalmas-e ez a lépés arra, hogy közelebb vigyen bennünket a célhoz; minden akciót, minden eredményt abból a szempontból kell vizsgálnunk, hogy mennyiben járul hozzá az úr-nélküli társadalom megvalósításához. Ez minden cselekedetünknek a próbaköve; abban a mértékben bölcs, helyes és jó, amily mértékben tégla e jövendő-ideál épületében; s abban a mértékben, amint ezen ideál megvalósítását nem mozdítja elő, vagy hátráltatja, oktalan, rossz és reakcionárius s annál veszedelmesebb, minél inkább a haladó mozgalom alakjában jelentkezik. Minél jobban kitolja valamely párt e cél megvalósítását a távoli jövőbe, minél nagyobb vargabetűket tart szükségesnek, hogy a célhoz jusson, annál jobban


89

kockáztatja, hogy egyáltalában szem elől téveszti az ideált s egészen más eredményt ér el tevékenységével, mint eredetileg szándéka volt. Ahogy már kezdetben mondtuk, az előmunkálatok, az átmeneti állapotok, maga a „mozgalom” lesznek a voltaképeni életcél s ez által a mozgalom fokozatosan egyszerű párt- vagy szektavásárrá alacsonyodik. A társadalmi átalakulás fejlődésének menete nem határozható meg előre, se egyesek által nem irányítható. Ez mindig az egyetemesség, a nagy tömeg szükségleteinek és törekvéseinek a megerősítése. Valamely társadalom mindenkori állapota összes alkotó tagjai megismerésének és akaratának* kifejezése és váltakozó hatása. Az emberiség kultúrája logikus következetességgel halad attól a kezdettől fogva, amikor az állat-ember — gondolkodó és érzékszerveinek tökéletesedése folytán — megismerte az eszközök használatának, a tűz gerjesztésének, stb. lehetőségét és hasznát. Minden elnyomás és kizsákmányolás levezethető azon ismeretlen természeti tüneményektől való félelemből, melyekben az ősember tudatlansága magasabbrendű, romlást hozó hatalmak munkáját látja s azoknak testi és szellemi felsőbbségébõl, akik, mint ezen hatalmak állítólagos kegyeltjei és szolgái, arra vetemedtek, hogy mások munkájából éljenek. Korunk minden nyomora ugyancsak ennek a tudatlanságnak és félelemnek az eredménye, amely kissé változott alakban, de lényegében azonosan, az elnyomottak értelmét lenyűgözi s nem engedi, hogy azok, akik az uralkodó osztályokat munkájukkal eltartják, saját érdekeiket és hatalmukat megismerjék. S a társadalom minden változását, minden haladását, mindazt, ami az emberiséget mindenek szabadságának és jóié” tének boldog jövendőjéhez közelebb viszi, csakis az valósítja meg és idézi elő, hogy akik az uralkodó viszonyok nyomása alatt nyögnek, változtatni akarnak helyzetükön; hogy rájönnek, hogy a gazdag, szabad és boldog élet mindenki számára csak úgy lehetséges, ha mindnyájan űr-nélküli szolidaritásban és kölcsönös segítséggel közreműködnek erre; s ha ők maguk, mit se törődve a fönálló elnyomó rendszerrel s a szentnek vélt hagyományokkal, munkához látnak, hogy ezt az együttélést megvalósítsák. De mi hát ebben a harcban a mi föladatunk, akik születésünk és neveltetésünk révén a munkás népen kívül állunk, akik többnyire félig vagy egészen ennek a népnek a kizsákmányolásából élünk, akiket — s ez gyakran maró gúnynak tetszik— „intellektuálisok”-nak hívnak? Azt hiszem, hogy ez a föladat elég világosan van elénk szabva. Nem a nép „nevelése” az: azok, akiknek munkáján a társadalom egész épülete nyugszik, sokkal közelebb állnak a való élethez, mint mi s maguk ismerhetik, sőt kell is megismerniük, szükségleteiket és ideáljaikat: ellenkezőleg, nekünk kell tőlük tanulnunk, nekünk kell az ő ábrándjaik és törekvéseik mivoltát megalapoznunk és konkrét formába öltöztetnünk. Nekünk kell a társadalom átalakulására irányuló, * „Akarat” néven én, természetesen, nem a metafizikai „szabad akaratot” értem, hanem csak a megtörténésnek azt az általános okozati összefüggéstől meghatározott szubjektíve jelentkező alakját, melyet a rendes beszédhasználatban akaratnak neveznek. A szó tehát ebben az értelemben értendő.

90

Beck: A marxi értékelmélethez

mindenütt feltörekvő mozgalmukat egymásba kapcsolni, összefoglalni, közös forrásaikat és közös céljukat a jövendő elszórtan küzdő előharcosainak öntudatára hozni. És mindenekelőtt, mivel tudományos ismereteink és iskolázott gondolkodásunk képesítenek erre: nekünk kell az útból elhárítanunk azokat az akadályokat, melyek ma még ar önálló gondolkodásnak és saját érdekei megismerésének a legtöbb embernél útját állják: a vallás babonáját, mely Isten akaratának mondja a nyomort, a mennyország reményével és a pokol félelmével együtt, melyminden boldogságra és szabadulásra való törekvést megöl a földön; az észnélküli, logikátlan tiszteletet s a vak engedelmességet minden tekintély előtt, aminek folytán az emberek az uralkodó osztályok akarat nélküli eszközei lesznek; a hazafi és kapitalista morált, mely azonos érdekű embereket teljesen önkényesen fölállított országhatárokkal gyűlölettel izzó ellenséges táborokra szakít s a bellum omnium contra omnes elvét a gazdagságért és a megélhetés eszközeiért, a gyöngébbnek rászedését, kihasználását és elpusztítását ebben a harcban, mint meg nem változtatható természeti törvényt hirdeti s minden cselekvésének irányítójává teszi. Ez a mi munkánk, amelyben, meggyőződésem szerint, mindnyájan, akik akarjuk a jobb jövőt, pártkülönbséggel és nézeteltéréssel mit se törődve, teljes erőnkkel közreműködhetünk és kellene is közreműködnünk. *

Beck Salamon: A marxi értékelmélethez.

A

polgári nemzetgazdaságtan kritikája Marx értékelméletével szemben annak merev egyoldalúságát emeli ki. A használati érték és csereérték elkülönítése is arra szolgál Marx rendszerében, hogy az érték meghatározásánál a használati érték kiküszöböltessék, hogy a használati értéktől minden befolyás az értékre megtagadtassék. Az érték kikutatásánál Marx absztrahál a használati értéktől, eltekint attól, hogy a dolgok szükségletet kielégíteni képesek és csak egyedül azt tartja fontosnak, hogy mennyi munkát testesít meg a dolog. Hogy a munkamennyiség meghatározásánál Marx nem az egyéni árúra fordított munkamennyiséget, hanem a társadalmilag szükséges munkamennyiséget veszi irányadónak, legfeljebb csak saját álláspontjának ad szabatosabb formát, anélkül, hogy elméletét a használati érték, a szükségletkielégítési szempont figyelembevétele híján az igazsághoz közelebb vinné. Idáig a Marx-kritika. Marx elmélete után a polgári nemzetgazdaságtan csak egy újabb elméletet produkált, az osztrák iskola értékelméletét, amely az értéket egészben a szükségletek, a Marx által elhanyagolt szükségletek alapjára fekteti. A határhaszon-elmélet a maga álláspontjának igazolására azután még nyomósabban igyekezett rámutatni a marxi értékelmélet egyoldalúságára és épen abban látja a marxi értékelmélet hibásságát, hogy a szükségleteknek nem tulajdonít semmi jelentőséget. Az osztrák iskola, amely a marxi értékelmélet ezen „gyöngéjét” igazítja helyre, a polgári nemzetgazdaságtanban több-kevesebb fentartással általánosan elfogadtatott. Schmoller — akire példaképen történjék hivatkozás — ugyanezen a szemüvegen keresztül bírálja a marxi értékelméletet. „Der Gebrauchswert sei als etwas technologisches, volkswirtschaftlich bedeutungslos, aller Wert beruhe auf dem Quantum gesellschaftlich notwendiger (d. h. dem technischen


91

Kulturniveau entsprechender) Arbeitsstunden, die eine Waare gekostet. Als ob jemals irgend ein Mensch unabhängig von seinen Bedürfnissen und den Mengenverhältnissender Güter irgendetwas hoch wertete, nur weil Arbeitsstunden darin stecken. (Grundriss, II. k. 107). Ez az utolsó mondat abban a felerészben, amelyben igaza van, nem idegen a marxi rendszertől sem. Marx az árútermelés értéktörvényét akarta adni; világos, hogy csakis olyan dolgok jöhetnek itt tekintetbe, amelyek szükségletkielégítésre fordíthatók. Oly dolgok, amelyek szükségletkielégítésre semmilyen alakban nem fordíthatók, már eleve ki vannak zárva az árúterme, lésből. Marx értékelmélete tehát nemcsak föltételezi, hogy az árúk szükségletkielégítésre valamilyen formában hasznosíthatók legyenek, hanem ki is zárja annak a lehetőségét, hogy szükségletkielégítésre nem fordítható, tehát használati értékkel nem bíró dolgok értékéről lehessen beszélni, habár esetleg az illető dolog előállítása munkába került is. Az azután megint más kérdés, hogy a dolognak, ami szükségletkielégítésre fordítható az ad-e nagyobb értéket, ha elsőbbrendű, sürgősebb szükségletet elégít-e ki, vagy az, hogy az illető árú előállítására mennyi társadalmilag szükséges munkaidő kívántatik meg. A marxi értékelmélet és az osztrák iskola ezen a ponton ütközik össze; e helyütt azonban nem vívhatjuk végig a két elmélet csatáját, csak arra kívánunk rámutatni, hogy a marxi értékelméletben mi van meg, amiről a kritikusai azt állítják, hogy hiányzik, hogy mennyiben értékelte Marx a szükségletkielégítés szempontját. A marxi értékelmélet annyiban valódi tartalma szerint terjedt el, amennyiben a fölösen végzett egyedi munkaráfordítással szemben a munka társadalmi átlagát tekinti értékképzőnek. De már, hogy a „gesellschaftlich nothwendig”, „a társadalmilag szükséges” alatt Marx mit értett, idevágóan hiányosan terjedt el a köztudatban a szocializmusnak ez az alapvető elmélete. És értsük meg jól, nem Marx tanainak helytelen értelmezéséről van szó, amit egy helyes értelmezéssel kell helyreigazítani; nem mesterkélt kiolvasásokról és erőszakolt belemagyarázásokról van szó; nem egy hibás, hanem egy hiányos felfogásról. Schmoller könyvére azért történt hivatkozás, mert ő ma kétségtelenül egyik vezető embere a polgári nemzetgazdaságtannak és — nem is véletlenül, hanem a valószínűségeknek megfelelően — az ő könyve is a marxi tételnek a csonkított formáját adja vissza. A fentebb idézett szövegben a „gesellschaftlich nothwendig” „— jeder Waarenproducent einen Gebrauchswert produciren, also ein besonderes gesellschaftliches Bedürfniss befriedigen muss” (Kapital, I. 320.) magyarázatául zárójelben hozzáteszi: d. h. dem technischen Kulturniveau entsprechender etc . . . A társadalmilag szükséges munka tehát Marx rendszerében eszerint csak a termelési oldalnak fordulna; a munka szükségessége csak a termelésben dőlne el; szükséges és így értékképző volna az a munka» amelyik a termelés akkori állásának megfelel, annak átlagát túl nem haladja. Hogy a munka szükséges volt-e a szükségletkielégítés (magyarul ez a két szó egyforma; a német „nothwendig” és „Bedürfniss” alkalmasak a szembeállításra) szempontjából, az a polgári kritika szerint lényegtelen a marxi rendszerben, mert a társadalmilag szükségest Marx nem mérte a kielégítendő szükségletekhez. Pedig hozzámérte. A társadalmilag szükségesnek két éle van: az egyik a termelés felé, a másik a szükségletek felé fordul. Épen úgy, ahogyan a termelés átlagos munkamennyiségét meghaladó munka nem értékalkotó és így eltékozolt: ugyanazon módon nem lesz értékalkotó az a munka sem, amely társadalom szükségletmennyiségét meghaladó árú előállítására fordíttatott.

92


Sőt, ha az árú előállítására a társadalmilag szükségesnél több munka nem fordíttatott is, még mindig lehet, hogy a termelési szempontból átlagos és szükséges munka nem lesz egészében értékalkotó, mert a szükségleti oldalról nézve a szükségesnél több munka teljesíttetett. Mindezt világosabban mondja Marx: Gesetzt endlich fedes auf dem Markt vorhandene Stück Leinwand enthalte nur gesellschaftliche Arbeitszeit. Trotzdem kann die Gesammtsumme dieser Stücke überflüssig verausgabte Arbeitszeit enthalten. Vermag der Marktmagen das Gesammtquantum Leinwand . . . nicht zu absorbieren, so beweist das, dass ein zu grosser Teil der gesellschaftlichen Gesammtarbeitszeit in der Form der Leinweberei verausgabt wurde. Die Wirkung ist dasselbe, als hätte jeder einzelne Leinweber mehr als die gesellschaftlich nothwendige Arbeitszeit auf sein individuelles Produkt verwandt.” (Das Kapital, I. k. 71.) A szükségleti oldalról pluszt jelentő munka csak úgy nem értékelhető, mint a termelési oldalról pluszt jelentő munka. A fenti citátum nem egyedülálló és nem is, mint esetleges kivétel van oda biggyesztve. A jogászok mindig több súlyt tulajdonítanak az olyan citátumnak, amely a sedes materiae-ből, a vonatkozó részletes szabályozás fejezetéből van véve, mint egy akárhonnan előráncigált talán egyedülálló kivételes esetre illő szabálynak. Az előbbi citátum pedig a sedes materiae-ben található. De ugyanerre a gondolatra támaszkodik Marx a Kapital-ban másutt is, ami igazolja, hogy nem afféle véletlen ráhibázás, saját rendszerének való észrevétlen ellenmondás a fentidézett tétel, amit talán tüzetesebb átgondolás után elejtett volna. Midőn a társadalmi munkamegosztást tárgyalja, rámutat a kapitalista társadalom anarchiájára, amely a szükséglet és a már fedezett szükséglet viszonya ismeretének híján az egyes termelési szférák aránytalan elosztódására vezet. Ennek az aránytalanságnak egyensúlyba billentője az értéktörvény is, amely megszabja, hogy mennyit fordíthat a társadalom a rendelkezésére álló munkaidőből minden egyes árúfajta termelésére.” (I. k. 320.) Az értéktörvény pedig ezen szabályozó hatását azáltal fejti ki, hogy a szükségletet túlhaladó munka értékalkotó nem lévén, a termelőket visszatartja az értékképzés nélküli munkaerő-pazarlástól. Megint ott vagyunk, hogy Marx az érték és szükséglet összefüggését nagyon jól értékelte. Az átlagnyereségi hányad tárgyalásánál újból visszatér az érték és a szükséglet viszonyára: Wenn die bestimmte Waare in einem das gesellschaftliche Bedürfniss dermalen überschreitendem Mass producirt wurde, ein Theil der gesellschaftlichen Arbeitszeit vergeudet, und die Waarenmasse repräsentirt dann auf den Markt ein viel kleineres Quantum gesellschaftlicher Arbeit, als wirklich in ihr enthalten ist. (Das Kapital, III. k. 166. 1.) Ha tehát Marx értékelmélete ellen azt hozzák fel, hogy egyoldalúságában a szükségleteknek az értékre való befolyásáról teljesen megfeledkezett, ez a kritika nem helytálló. Bizonyos, hogy a marxi értékelmélettől távol áll a szükségletnek az az értékelése, amelyhez az osztrák iskola juttatta a szükségleteket. Marx nem az egyént terhelő pszichológiai nyomást, hanem a társadalmi szükségletet vette kiinduló pontul és a társadalmi szükséglet figyelembevételével egészítette ki értékelméletét. Tudományos módszerrel mindenesetre helyesebb, mintha a múló szeszélyt vagy a pillanatnyi szorultságot, amik egyébként bizonyos dolog kívánatosságát erősen felcsigázzák, tenni tudományos vizsgálat anyagává. Mert a szeszély tudományos törvény számára is igen ingatag

Bergstein: Az ipari kapitalizmus embriológiájához

93

Bergstein Béla: Az ipari kapitalizmus embriológiájához z ipari kapitalizmus legfontosabb föltételének, az ipari bérmunkásA ságnak eredetéről való ismereteink Franz Oppenheimer kutatásai óta lényeges változáson mentek keresztül. Míg eddig Marx hatása alatt

az ipari töke sajátságaira vezettük vissza a Reservearmee állandóságát. Oppenheimer óta a nagybirtok egyoldalú szociális nyomásában látjuk azt a végső okot, mely a vogelfrei proletárok ezreit a piacra dobta és állandóan a piacon tartja. Hogy ez a jelenben így van, annak induktív igazolására Magyarország a képzelhető legjobb példa. Nehezebb dolog a múltra vonatkozó bizonyítás, s különösen annak igazolása, hogy a legelső ipari bérmunkást a nagybirtok szociális nyomása hozta létre. Oppenheimer is csak azzal bizonyítja dedukció útján nyert tételét, hogy Németországban a feudális nagybirtok kialakulása, a városi lakosság számának gyarapodása és az addig liberális céhek bezárkózása időrendben követik egymást. Kutatva a magyar kapitalizmus kezdetei után, többek között elolvastuk a nyíregyházai tímár céh jegyzőkönyvét, s ebben néhány olyan adatot találtunk, melyek, azt hisszük, közelebb visznek bennünket az ipari bérmunkás eredetéhez. A nyíregyházi tímárok céhjegyzőkönyve 1818-ból származik. A céh, melyet a jegyzőkönyvből megismerünk, féltékenyen őrzi jogait és privilégiumos helyzetét, s minden erővel gátolni igyekszik a mesterek számának gyarapodását. A legfőbb elv azonban: Küzdelem az idegenek ellen! Az idegenek kétfélék. Vagy olyanok, kik a szomszédos városokból jöttek Nyíregyházára, vagy pedig olyanok, kik a földesúri hatalom elől menekültek. Mindkét csoportot szívesen alkalmazták tanoncnak, segédnek, szóval ipari bérmunkásnak; de rögtön megszűnt a barátság, mihelyt a segéd mester akart lenni. A szomszédos városokból aránylag kevesen vándoroltak be. Ezeknél, ha a taksát lefizették, remekeltek stb., a mesterré levés pusztán időkérdése volt. Ugyanis már 1818 október 10-én kimondja a céh: „Minthogy az ezen ns. Város Statútuma szerint külső születésűek nem máskép vétetthetnek be hellyes városi lakosoknak, hanemha magok illő viseleteknek bebizonyítása végett három egész esztendőket töltenének el betsületesen ezen Városban; annálfogva, hogyha az esedező ezen Városi Statútumnak elég-tétele után, a Városi ns. Magistratus által hellyes Lakosnak bé fogna vétettettni, ezen B. ns. Céh is azonnal el fogja az esedező kérését fogadni.” Máskép állott azonban a dolog, ha a segéd, ki mester akart lenni, földesúri hatalom elől szökött a városba. Ettől nemcsak azt követelték meg, hogy a taksát fizesse le, hogy remekeljen, hogy vétesse fel magát „hellyes városi lakos”-nak, hanem még azt is, hogy jelentse be magát a földesuránál. Ha már most a földesuraság a bejelentést elfogadta, a segédből mester lehetett. Ha nem, a segéd örökre megmaradt bérmunkásnak. Más szóval ez volt a legelső ipari bérmunkás, itt van a bérmunkások eredete. Állításaink igazolására több példát hozhatnánk fel. Meg kell azonban a következő néhány jellemző esettel elégednünk.

94

Bolgár: Agrár kultúra és ipari kultúra

1824 január 19-i bejegyzések között olvassuk: „No. 59. Szurinka János, Unghvári fi, az 48 sz. a. határozást már bé tellyesítvén, ujjólag esedezik a ns. Céh közibe leendő bévétettetcséérf, határoztatott: Az esedező nem itt való születésű lévén, mindenekelőtt a ns. Magistratusnál jelentse magát, 's polgárnak leendő bévettetését eszközöllje ki; mellyet is elébb tellyesítvén, ezen esetre, az Mester esztendőre bé fog vétettettni.” „No. 60. Timár Sámuel az 45. és 54. sz. a. határozásoknál fogva újólag esedezik a ns. Céhben való bévétettetéséért, végeztetett: A Földes Uraságoknál leendő legelébbi maga bejelentése, a Remekelés illő tellyesítése és a Taxának lefizetése feltételei alatt, kérése tellyesítettni fog.” Itt megjegyezzük, hogy az 54. sz. bejegyzés a jegyzőkönyvből ki van tépve. Ellenben a 45. sz. bejegyzésben egy szó sincs arról, hogy a mi Timár Sámuelünknek még a földesuraságnál is kell jelentkeznie. Ezt tehát mintegy utolsó ütésnek tartották fenn. S tényleg hiába keresünk feljegyzést arról, hogy Timár Sámuelt végre-valahára föl is vették a mesterek közé. Az ő neve a jegyzőkönyvben többet nem szerepel. Az előbbi évről 1823 január 4-éről olvassuk a következő feljegyzéseket: „46. Brezina Mihály esedezik a ns. Céh Tagjai közé magát bévétettni: Az esedező a megkívántató vándor és a legényi esztendőket betsületesen eltöltvén, a helyes remekelés feltétele alatt, le tevén a szokott Taxát, mesternek bé-vétettetik, bejelentvén elébb magát a Földes Uraságnál.” „47. Bálint Mihály a ns. Céh Tagjai közzé magát bé vétettni esedezik: A mennyiben az esedezőnek mesteresztendejéből hibázna, annak eltelése a folyó esztendőbeli Szent György napra esvén, határoztattván: ekkoron a remeklés megtétele, a Taxának lefizetése és a Földes Uraságnál való maga bejelentése mellett, kérése tellyesítettni fog.” Nem halmozzuk tovább a példákat. Az eddigiek is minden kétséget kizáróan bizonyítják, hogy a mesterré levés a földesuraságtól függött. A céhmesterek sohasem érdeklődtek tanoncaik és segédjeik múltja vagy jövője iránt. De ha a segéd versenytárssá, mesterré akart lenni, követelték, hogy földesurától „polgári just” nyerjen. Akinek ez sikerült, az egy fokkal feljebb lépett a szociális tagozódás lépcsőjén; akitől pedig ezt megtagadta földesura, az örökre megmaradt proletárnak. *

Bolgár Elek: Agrár kultúra és ipari kultúra korunk szociális- és kulturproblémái számára egy közös nevezőt Hakeresünk, egy fókuszt, mely az uralkodó eszméket és mozgal-

makat összegyűjti, elkerülhetetlenül belesodródunk amaz áramlatok egyikébe, mely a számos kultur-összetevő eredője felé ragad bennünket: az indusztrializmus felé. Az indusztrializmus csak úgy, mint természetes és logikus antitézise, az agrárizmus, ama centrális problémák, melyek felé a mindnyájunkat körülvevő, mindnyájunkat foglalkoztató szociális

Bolgár: Agrár kultúra és ipari kultúra

95

napikérdések és fejlődési tények hullámai özönlenek. A társadalmi élet minden terén ott látjuk a halódó agrárizmus és a mindinkább diadalmaskodó ipari elv csendes tusájának nyomait: a kultúrák e harca mitsem hagy változatlanul. A leghatalmasabb szociális tény, mely szemeink előtt lefolyik, a kapitalizmus és szocializmus küzdelme, ép oly kevéssé kerülheti ki alakító befolyását, mint felfogásaink, érzéseink, szóval ideológiáink. A kultúrák e harca az, mely a mai társadalmi élet és társadalmi eszmék láthatatlan főparancsnoka. Ez az, ami élesíti a kapitalisták és proletárok harcát, de meg is szabja annak mikéntjét, mérsékeli a fajok és nemzetiségek súrlódásait, új forrásokat nyit meg a demokrácia számára; ez az, a mi ott tükröződik a paraszti és az indusztriális tömegek lelki életének különbözőségeiben, amely különbségeket egyre nivellálja az a kulturkicserélődés, melyet agrárizmus és indusztrializmus között a ki- és bevándorlások közvetítenek. Az indusztriális kultúra, amint elterjeszti szimbólumát, a gépet a széles néprétegek közé, mindjobban felszívja, saját bűvkörébe vonja a testileg-lelkileg röghöz kötötteket, szélesíti látókörüket, fogékonnyá teszi őket azon kulturszükségletek iránt, melyek ellen a rög árnyékában bizalmatlanok voltak és küzdöttek. És látjuk, a mint számos agrárnemzedék utódai szemeink előtt emelkednek fel a magasabb kulturforrásokig az indusztrializmus fejlesztő hatása alatt. Az agrárszűklátókörűség, mely az ideológia terén az egyház dogmái mellett legfeljebb a nemzet-állam politikájáig viszi, ha viszi, az ipari élet sokoldalúságának jótékony befolyása alatt tudományos és művészeti jellegű szükségletekig emelkedik fel. Itt is a gép az, mely a fonográf, grammofon, kinematográf populáris formájában és a sokszorosítási technika felhasználásával oktat, nevel és ismerteti meg a tömegeket a zene, a színművészet élvezetével, távoli népek életviszonyaival, országok intézményeivel és berendezéseivel. És véletlen-e, hogy az ideológiák legmagasabbika, a filozófia épen a kultúrák e küzdelmének idejében hirdeti annak az ökonomizmusnak az uralmát a gondolati élet terén, melynek a gazdasági és a társadalmi életben legtisztább formája az ipari elv. Az az elv, mely az ökonomizmust az egész vonalon uralomra juttatta: a szociális mozgalmakban a túlzott parlamentarizmussal, a tudományban a maradi, saját tengelye körül mozgó idealizmussal szemben? Véletlen-e, hogy amikor a gazdasági élet terén az indusztrializmus mindjobban nyomul előre a produktivitás és gazdaságosság elveivel, ugyanakkor feltámad a filozófiai kutatás terén is egy módszer, mely azt mondja: vessük el a régi elavult, a tudományos produktivitást hátráltató munkaeszközt, és vegyük át a fölösleges, hagyományos sallangokat kiküszöbölő és tisztán a célszerű tudományos produkciót szemmel tartó pragmatizmust? Mint a kultúrélet annyi más nyilvánulásával szemben, úgy itt is felmerülhet a kérdés, hogy vajon e változás nem a termelőerők és termelőeszközök változása-e csupán, mely az ideológiák forradalmát mechanikusan maga után vonja, hogy a növekvő indusztrializmus csak a kapitalizmus növekedése voltaképen, az agrár tömegek indusztrializalása pedig csak álnév azok proletarizálása számára és hogy így a fentiekkel semmi újat sem mondtunk.

96

Buday: A gépfegyver szociológiája

Azt hisszük azonban, hogy fejtegetéseink nem voltak az osztályharc terminológiának puszta helyettesítései. Sőt azt állítjuk, hogy az indusztriális kultúra épen az a tér, ahol kapitalizmus és szocializmus érdekei találkoznak. A legelkeseredettebb ellenfeleknek is van egyetlen közös pontjuk: a csatatér. Azok, kiknek utai minden más tekintetben széjjelmennek, ebben az egy pontban egyesülnek. És a legelkeseredettebb ellenségeknek ez a közös érdeke az indusztriális kultúra körül, legeklatánsabb bizonyíték az indusztrializmus óriási szociális fontossága mellett. Ez a közös érdek azonban elvitázhatatlan: a magántulajdon csak kapitalista érdek, a szocializmus csak proletárérdek, de az indusztriális kultúra fejlődése mindkettejüknek — ha más-más okból is — éltető levegője. Itt találkozik a két ellenfélf itt vívja meg végső küzdelmét, mely ha az indusztriális célok áltat megkövetelt nagy aktív tömegek győzelmével végződik, az indusztriális kultúra győzelmét jelenti. Oly diadalt, mely a legyőzött számára sem jelent vereséget. Az ipari elv győzelme nem jelenti az agrár kultúra eredményeinek megfojtását, sőt inkább azoknak célszerű felhasználását, A specifikus agrár demokráciának sok hasznos intézménye fog új életre kelni az ipari köztársaságban és az agrárius kultúra által alakított néplélek tradicionális nyilvánulásainak: szokásban, erkölcsben, népies művészetben ép oly kevéssé kell veszendőbe menniök, mint a hogy más rég megszűnt kultúrának életképes maradványai is fennmaradtak számunkra. Az indusztrializmus és agrárizmus viszonyáról elmondottak nem azonosak, nem is puszta variációi, a szociológiába Spencer által bevitt azon elméletnek, mely szerint a fokozódó indusztrializmussal párhuzamosan halad a militarizmus csökkenése. Eléggé kiemeltük, hogy napjaink indusztriális tendenciái épenséggel nem szüntették meg társadalmunkban a harcos elemet, amint hogy a militarizmus nem kultúrák, hanem osztályok harcának szükségszerű járuléka és megszűnése nem a kultúrharcok, hanem az osztályküzdelmek megszűnésével függ össze. A kultúrák és osztályok harca tehát nem azonos jelenség. Ami a kettőben analóg, azok az óriási perspektívák, melyeket a szociális haladás számára e harcok megszűnése jelent. Ha a szociológia az emberi kultúra fejlődéstana, ha a szociálpolitika kultúrpolitika, akkor nem haladhat el közönyösen e perspektivák mellett.

Buday Dezső: A gépfegyver szociológiája huszadik század második évtizede a gépfegyver jegyében indul meg. A Öt évvel ezelőtt jósolta meg Méray-Horváth Károly a Huszadik Század-ban európaszerte bekövetkezendő „halálát” a háborúknak, s

ma ott vagyunk, hogy a századeleji általános békét Európa országainak gyorsított tempóban való fegyverkezése, a hadseregnek géppuskával való gyors ellátása, állandó háborús-gazdasági feszültségek váltják föl.* * Méray jóslata és e tény között nincs ellentét. Ő ugyanis a háború lehetetlenségét vitatta a „keresztény-római világon” belül, de egy szóval sem állította, hogy a lefegyverezés felé haladunk a közel jövőben. Sőt ép az ellenkező szükségességét magyarázta. A szerk.

Buday: A gépfegyver szociológiája

97

Magyarország és Ausztria a gyalogságnál 1889 óta, a lovasságnál pedig 1903 óta kísérletezik géppuska-osztagok fölállításával, míg az idén tavasszal beállott szerb bonyodalom hatása alatt sürgősen látták el géppuskával az egész hadsereget. Nemcsak a háborúban, különösen a rencontre-ütközetben, változtatta meg a géppuska az eddigi taktikai viszonyokat, hanem egyszersmind azokban az államokban, amelyekben a nép a hadseregre nem gyakorolhat kellő ingerenciát, a nép és a hadsereg közötti erőviszonyokat hosszú időre visszavonhatatlanul a hadsereg javára döntötte el. A meglevő gépfegyver, az épülő Dreadnought és a kísérletezést stádiumban levő katonai repülőgép: ez lesz a jövő háborújának három főtényezője. Maga a géppuska képviseli legjobban a militarizmust, hosszú időre lehetetlenné tevén minden szociális forradalmat. KözépEurópa egén olyanféle csöndesség ül, mint amilyen a tizenkilencedik század elején, 1815 után volt, a Metternichek és a szent szövetség idején. Bodnár Zsigmond ha élne, teljesülni látná az „idealizmus” diadalát, Berlintől a Fekete-tengerig. Nyugat-Európát a német-angol gazdasági versengés tartja izgatottságban, Közép-Európát pedig, amely fölött ismét úrrá lett az algecirasi konferencia idején háttérbe szorított Németország, a Balkánkérdések és Oroszország óriási súlya tartják nyomás alatt. Oroszország a legutolsó tízesztendő alatt tizenhatmillió emberrel és évi negyvenmillió métermázsa búzával nagyobb súllyal fekszik Közép-Európára. Nyugaton évről-évre jobban sürgetik a latin országok vámszövetségét; a dunamenti, német hegemónia alatt élő államokban pedig minden decentralisztikus törekvést, akár a gazdaság-politikai, akár a közjogi téren mereven visszautasítanak. Nyugat-Európa és KözépEurópa ma még különálló államai a diplomáciai szövetség és a gazdasági érdekek ezernyi szála által vannak összefűzve. Valamikor még az európai egyensúly kérdésében lényeges volt az, hogy Svájcnak függetlenségeért a távoli Poroszország, sőt még Portugália is szavatolt. Ma már az egész egyensúly kérdés abban oldódik fel, hogy Nyugat-Európa és Oroszország szövetsége ellensúlyozza a dunamenti német hegemónia alatt, Berlintől a Fekete-tengerig elterülő államok hadi erejét. Egy lépéssel tovább vagyunk az összes európai szövetséges államok kialakulásához. Az általános fegyverkezés közepette olvassuk a hírt, hogy Anglia rövid idő alatt 300 ezer főnyi polgárkatonaságot teremtett. A polgári foglalkozásukban is katonásan nevelt, sportokban megedzett ifjak versengve vállalkoznak a háromheti önkéntes katonai szolgálatra, amely alatt teljesen kiképzik őket. Valóban méltó lecke a kontinens 2—3 évi katonaszolgálattal és kiképzéssel bajlódó vaskalapossága számára! A szociológia tanításai szerint a háború először a családok, majd a törzsek, azután a territóriumok között szűnt meg; ma már a nemzetek háborúja is úgyszólván megszűntnek tekinthető Közép-Európában. A háború szükségessége pedig más terekre húzódik át. Így lesz a háború egyre nagyobb területeknek gazdasági s esetleg közjogi összekapcsolója. Európa békéjét ma még a Balkán és Oroszország állandóan veszélyezteti. Ez a veszedelem folyton növekvő militáris terheket ró

98

Doktor: Az ember evolúciója a jövőben

Európa civilizált lakosságára. Anglia és Németország gazdasági feszültsége aligha fog háború alakjában lecsapódni, hanem egy nagyon érdekes szociológiai tünethez vezetett: a hadseregnek elpolgárosodásához. Hervé antimilitarizmusa a kérdés ilyetén megoldása mellett egyelőre majdnem utópiának tűnik fel. Azt mondhatnók, hogy a közel jövőnek legjobb antimilitarista programmja: a legszélesebbkörű hadi kötelezettség, a lehető legrövidebb katonai szolgálat, az ifjúság katonai nevelése, a nők belevonása a katonai szolgálat könnyebb ágaiba, a tiszti osztálykiváltságok megszüntetése és polgári szakemberek bevonása a vezérkarba. Így fogja a legközelebbi általános fegyverkezés a militarizmust még jobban belevonni a nép rendelkezése körébe. Hogy pedig ez a nagy fegyverkezés puszta szociológiai folyamat marad-e, vagy pedig előkészítője lesz a gépfegyver jegyében lefolyó rettenetes háborúnak, annak — Oroszország a megmondhatója. Alig ismerjük ennek az országnak belső dolgait, csak sejtjük a benne levő óriási expanzív erőket. Ott sem a nemesség, sem a polgárság rendje nem fejlődhetett ki, hanem a negyedik rend mindjárt a főnemességgel és a papsággal kénytelen a küzdelmet felvenni. Vajon az általánosan bekövetkezett agrárius termelési korszak eredményei, Németország és Anglia ipari versengése és Oroszország forradalmi átalakulása képesek lesznek-e úgy összetalálkozni, hogy a gépfegyver legalább Európában ne zakatoljon? Európa jövője Oroszország kezében van.

Doktor Sándor: Az ember evolúciója a jövőben Übermensch-ről van szó, vajon milyen lesz. Milyen irányban Azalakul majd ki a mai emberből? Akadt már, aki a mai szem-

üveges, kopaszodó, ideges emberből ítélve, azt véli, hogy e korcs irányban fejlődik majd a mai fehér ember tovább s az Übermensch valamilyen csupa-szellem lesz, csak másodrendű fontosságra redukált korcs testtel. Ez azonban kissé rövidlátó vélekedés, felületes megfigyelések eredménye. Valamint az is, hogy a fehér ember máris Übermensch a sárga mongol faj szempontjából. Ép ez az utóbbi észrevétel árulja el, hogy e vélekedés kissé túlságos fontosságot tulajdonít az utolsó egykét ezer esztendőnek ebben a kérdésben, melybe pedig csak mértföldjáró csizmákkal lehet belemerészkedni. Hisz ép a szemünk előtt kibontakozó japán példa a bizonyság arra, mily gyorsan hidalhatja át egy-két nemzedék azt a mély szakadékot, melyet egy-két ezer év vágott a fehér és sárga faj között. Nincs tehát ok arra a föltevésre sem, hogy az Übermensch típusa eltért volna attól a klasszikus ideáltól, melyet a görög szobrászok faragtak márványba az emberi testről. A kopasz, miópiás, rossz fogú, pocakos termet nem új típus, hanem elfajulás, múló jelenség. Csak annyit jelent, hogy az evolúció sem dolgozik energiaveszteség nélkül, mint a gép sem. Ez pedig nem

Doktor: Az ember evolúciója a jövőben

99

is csoda, mert eddig a természet erői szinte vakon működtek és hatottak s zeg-zúgos úton vitték előre a fejlődést. Amikor az ember beleavatkozott is hol egy-egy élő faj kipusztításával, hol másiknak tenyésztésével, akkor is ösztönszerűen cselekedett, legfeljebb a nyers empíria vezette, nem a tudatos belátás. Ezután ellenben a természet erőinek és törvényeinek mélyreható ismerete alapján egyre jobban várható, hogy az ember tudatos célszerűséggel avatkozik majd bele a fejlődés menetébe, mind a rajta kívül álló nagy természetben, mind saját magán. És erre esik a döntő szempont ebben a kérdésben. Ma már „okszerű állattenyésztést” iparkodunk űzni. Majd rájövünk az „okszerű embertenyésztésre” is. Biztató jelek vannak már ez értelemben. A szaporodásába már beleavatkozik az ember. Még csak félve, féltudatosan, tapogatódzva. De már látnivaló, hogy megtalálja majd az exakt számításhoz szükséges alapot is ebben a nagy kérdésben s kezdünk vele tisztába jönni, hogy ez haladás lesz. Kevesebb energiapazarlással produkál majd a fejlődés jobb minőséget. S hogy nemcsak szellemben, hanem testben is jobb minőségre törekszik, erre vall a rendszeres testgyakorlásnak világszerte örvendetes föllendülése s azok a teljességgel komoly, sőt tudományos törekvések, melyek a „meztelen kultúrát” igyekeznek kétezer évi szünetelése után ismét divatba hozni. Fog-e azután valamely szervünk elcsenevészedni? Vagy fejlődik-e új szervünk majd az Übermensch-ben? Erre a kérdésre ma nem tudunk több feleletet adni, mint hogy az agyvelőnk rohamosan, szinte nemzedékről-nemzedékre fejlődik, de ennek a mai formákon belül is van még annyi tere, amennyi mögöttünk maradt a javai majomember óta. Ez pedig időben legalább százezer év. S ha jövőben az evolúció menete épen a tudatos beavatkozás és kevesebb energiapazarlás folytán gyorsabb lesz is, még vagy félszázezer évig nem látjuk egész új szerv, sőt talán új emberforma kialakulásának szükségét. S mégis alakulhat új típus a mai formában is. Új a tartalmában. S ezzel a legfiatalabb tudomány, a szociológia biztatja a jövőbe tekintőt. Csak gondoljuk meg, mennyi ballaszt terheli ma feleslegesen agyvelőnket. Mennyi felesleges munkát végez ma a kultúrember tisztán csak a társadalom tökéletlen berendezése miatt. A közbiztonság őrzése, a magántulajdon rendszerével járó súrlódások eligazítása és a tudatlanság mennyi olyan dolgot ád ma, melyek végzésére intézmények, jogrendszerek, nagy hivatali apparátusok szükségesek a mai társadalomban. Mennyi kár, mennyi korlátozás, mennyi romlás származik csak e dolgokból a kultúremberre. Ahelyett, hogy kedvére fejlődhetnék szabadnak, vidámnak, épnek. Csoda-e, ha elfajulás jelei mutatkoznak rajta? Ellenkezően az a csoda, ha mégis akad egészséges is. Tökéletesebb társadalomban mind e munkák feleslegesekké válhelyettök a tanításra és nevelésre jut majd legtöbb, munka is, idő is. Agyvelőnknek mennyi sejtje üresedik majd meg s mily más tartalommal telik meg! Az ember társas lény, ez a frázis csúfolódásnak tetszik majd a jövő embere előtt a mai kultúremberre alkalmazva. Hisz nemcsak

100

Gönczi: A történelmi materializmus hatása a gondolkozásra

egy kis faj-, vagy színkülönbség, hanem nemi, vagyoni, sőt felekezeti, nyelvi különbség elég ma ahhoz, hogy az ember társas érzését megzavarja. Az Übermensch kozmopolita lesz e szó betűszerinti értelmében. Könnyű is lesz neki, mert a szolidaritás kultúrája elsimít akkor minden idegenséget, melyeket ma a külsőségekben nyilvánvaló különbségek táplálnak. Polgártársára talál majd, a szellemi kultúra egyenlő fokán, a világon bárhol. S már ennélfogva is mennyivel szabadabb mozgású, emeltebb fejtartású, mennyivel hedonikusabb lesz. De szabad mozgásában testi gyöngeségek sem fogják korlátozni, se meghűléstől (cúgtól!), se bacillusoktól való félelem, se megszokott kényelem hiánya. A „Nap fia” lesz. Párosulása az ősember erős és mindent elbíró testének a jövő legfinomabbra kicsiszolt szellemével. Hivatal helyett dolgozik majd a napon, de nem életölő aktákon, hanem életet adó termelésben és alkotásokon. A magántulajdonra már nem szorul. A nőkérdést már megoldotta. A betegségeket nem gyógyítja, hanem megelőzi. És játszik és örül, amíg él, mint ma az okos szülők boldog gyermeke. Mint madár a levegőben, mint angyalok igazi egyenlőségben. És csak az agyveleje lesz más, mint a mienk, szegény „kulturembereké”. Tehát íme nem egyéni, vagy faji szelekció, hanem társadalmi fejlődés produktuma lesz az új ember, a legközelebbi Übermensch, aki már a levegőben is otthon lesz majd, legalább is annyira, amennyire a mai a vízen és a vízben. Ez egyelőre elég sokat jelent. Hogy azután mi várható, azt majd ő fogja belátni.

Gönczi Jenő: A történelmi materializmus hatása a gondolkozásra.

A

társadalmi jelenségeket a mai tudomány többnyire ilyen kategóriába csoportosítja: gazdaság, jog, erkölcs, vallás, tudomány, művészet, filozófia és így tovább. A kategóriák száma és tartalma az egyes íróknál eltérő és ez eltérésekre az a törekvés készteti a kutatót, hogy figyelme lehetőleg minden bennünket érdeklő társadalmi jelenségre maradék nélkül kiterjedjen. Vannak olyan szociológiai tételek, melyeknek megállapításai e kategóriák összefüggésére vonatkoznak. A történelmi materializmus néven ismert tétel a gazdasági kategória döntő hatását állítja. Marxnál és Engelsnél, akik kimondották és követőiknél, akik elfogadták, e tétel különböző formulái fordulnak elő: statikaiak és dinamikaiak, részletezőbbek és általánosabbak. A részletezőbbek példái: a „termelés módja”, a „termelés és kicserélés módja” határozza meg a szociális életfolyamatot, a „termelő erők és tulajdonviszonyok ellenmondásba kerülése” okozza a társadalmi forradalmat. Általánosabb: a gazdasági struktúra határozza meg a társadalom többi jelenségét. Valamennyinek lényege az, hogy a társadalom minden más jelensége a gazdaságinak függvénye. Legyen adva egy oly ember, ki e tételt hiszi és képzeljük el, hogy valamely társadalmi jelenségről gondolkozott és gondolkozása folyamatának eredményét közli, pontosabban: valamely társadalmi jelenséghez egy másikat ok gyanánt kimond. Kérdés: azért, mert a történelmi materializmus tételét hiszi, miben különbözik gondol-


101

kozása más gondolkozóétól. Erre felel az alábbi elemzés, nem kutatva a tétel igaz vagy nem igaz voltát. Engels az Ursprung der Familie-ben (IX. kiad. 56—71. old.) megállapítja, hogy a középkor végén kezd megvalósulni először s lesz erkölcs parancsává, költészet tárgyává az, hogy a házasságot kölcsönös szerelem alapján kötik meg; s a szerelmi házasság föllépésének oka a kapitalizmus. Ez az okviszony bizonyitható lett volna oly esetekkel, melyekben a kapitalizmus változásait a házasság megfelelő módosulásai követik s a kapitalizmus különböző fajtáival a házasság különböző módosulásai járnak együtt. Engelsnél nincs meg ez a bizonyítás, mely a szociológiában leggyakoribb s ezért azt sem tehetni fel, hogy a két jelenség párhuzamos változásának megfigyelése vezette rá gondolkozását az ok megtalálására. Az okviszony bizonyításának egy másik lehetősége ez lett volna: a szerelmi házasság pszichológiai elemzéséből levezetni keletkezésének előfeltételeit s a kapitalizmusban felismerni ezen előfeltételeket; s ez esetben feltehettük volna, hogy ez a pszichológiai elemzés irányította gondolkozását a kapitalizmusnak, mint oknak felismerésében. De ilyen okdirigálásra alkalmas elemzés sincs nála. Leírása szerint a kapitalizmus a következő módon hozza létre a házasságot: Az ókorban csak a nemi kívánság fordul elő, az intenzívebb és tartósabb szerelem csupán a rabszolgáknál; a középkorban már van szerelem, a lovagi, ám ez házasságon kívüli, házasságtörő; a házasságot a szülők határozzák el tekintet nélkül a vonzalomra; de fejlődni kezd a kapitalista ter< melés: a manufakfura (sok munkást egy helyütt dolgoztató, munkamegosztásos, gép nélküli, nagy üzem) és a világkereskedelem; e fejlődéshez szükséges és létre is jön a régi kötelékekkel szemben a szabad emberek szabad szerződése; a többi szerződés mintájára a házasságkötésnél is helyet kívánnak a felek szabad választásának; a lovagkor divatossá teszi a szerelmet s a fejlődő forgalom embereinek világjárása, a polgárság kóborló lovagkora is, romantikát és epedést teremt; ám ezt a szerelmi vágyat a törvényes formákon belül akarták kielégíteni és ezért a házasságot szerelmi házassággá tenni. Látni való, hogy ez a hézagosán és erőszakosan összerótt ténycsoport nem alkalmas arra, hogy a kapitalizmusra mint okra rávezessen, inkább arra vall, hogy szerzője a kapitalizmust a szerelmi házasság oka gyanánt már kimondotta és ez okoskodással a két jelenséget utólagosan igazolásul erőszakkal áthidalta. Összegezve: sem külső észlelés, sem belső elemzés nem terelhette gondolkozását az okozatról az okra. A történelmi materializmus irodalmában az ily esetek tipikusak. Hasonlók példái még: „A lelkiismereti és vallásszabadság csak visszatükröződése a gazdasági szabad versenynek”. „Descartes azért tekinti az állatot gépnek, mert a manufaktúra korában élt”. „A kálvinizmusnak az isteni rendeltetésről szóló hitelve azon tény vallásos kifejezése, hogy a forgalomban az egyesek sikere vagy bukása rajtuk kívülálló körülményeken múlik.” Az esetek hosszú sorában van így két-két egymástól elszigetelt, kiszakított jelenség, külső es belső szálak nélkül, okviszonyban egymásmellé rendelve. De valamennyiben az ok gyanánt megjelölt jelenség (manufaktúra, szabadverseny stb.) a történelmi materializmus tételében használt fogalom (gazdasági struktúra) alá esik. Ebből következik, hogy azért, mert ezt a tételt hiszi, találja meg a történelmi materialista a felsorolt okokat. Ez a tétel indítja meg benne a gondolkozásnak azon sodrat, mely — tépelődés után vagy megvillanásként — a megvizsgálandó jelenség mellé ok gyanánt odavet egy másikat, melyet ugyan különben semmi sem kapcsol az előbbihez, de mely a tétel általánosítása alá igazodik.

102


Engels: Dürings Umwälzung der Wissenschaft-jában (5 kiad. 342—344 ο.) többek között ezt mondja: a vallás az ember fejében való visszatükröződése az embert lenyűgöző titkos erőknek, eleinte természeti, később társadalmi erőknek. A polgári társadalom gazdaságának bukásai, krízisei, munkanélküliségei külső, idegen hatalomként nyomják az embereket. Kautsky: Ethik- und materialistische Geschichts Auffassung-ja szerint (1—7 o.) a görög több istenben való hit a természet magyarázására keletkezett; ezt a magyarázatot később a természetbölcselet megismerései feleslegessé tették; a perzsaháborű után azonban Görögország a tenger urává a világforgalom középpontjáva lett; e változásban feloldódtak az egyén magatartását szabályozó társadalmi kötelékek és elvek. A magára hagyott egyén erkölcsi parancsokat keres és érez is belsejében; e meg nem érthető, ámulatba ejtő erkölcsi szabályok magyarázatára szolgál az istenségbe vetett hit. Engels is, Kautsky is így bár különböző vonatkozásban ugyanegyfajta jelenségről beszél, arról, hogy a vallás egy időpontban mily okból maradt fenn. Az egyik szerint a gazdasági szervezet nyomása a fentartó ok, a másik szerint a gazdasági viszonyok gyors megváltozása. Mindkét ok gazdasági és így a történelmi materializmus tételének megfelelő, de egymástól mégis különböző. Más hasonló magyarázat-párok a következők. Adva van a Mutterrecht, a nő döntő szerepét biztosító családés örökjog; az egyik nézet: a primitív gazdasági munkának túlnyomó részét a nő végzi, ezért alakul tényleges és jogi helyzete dominálóvá; a másik nézet: amikor a vagyon kifejlődik, a nőt mint értékes dolgot vásárolják, a vagyontalan ember pedig vagy rabol, vagy többedmagával vesz nőt, vagy hogy kaphasson, megadja neki a Mutterrecht kivételes helyzetét. Ε két magyarázatban más-más az ok, a munkamegosztás módja az egyikben, a vagyon keletkezése a másikban, de mindakettő gazdasági. Egy másik példa: a XIV. század Angliájában fellép a lollardok mozgalma, az őskereszténység egyenlőségét hangoztatóké az egyháznak tett adományok ellen felzúdulóké. Az egyik nézet: a XIII. században Flandriából a szövőiparosok bevándorlását segítik elő; ezeknek legszegényebbjei közt terjedt el a lollardok agitációja. A másik nézet: a XIV. században fokozódik a kereskedelem; a meglevő pénz nem elég; az árak csökkennek; az egyház gazdag és sok adományt is kap; az új iparos- és kereskedő osztály kétkedő és a pénzszükség miatt erősebben érzi egyházi szolgáltatásainak terhét; az egyház ellen fordul s ennek egyik tünete a lolárdok mozgalma. Ez a két magyarázat is gazdasági, de egymástól mégis különböző okokat állapít meg. Összegezve: ez esetek mindegyikében valamely társadalmi jelenség oka gyanánt kért különböző gazdasági jelenség szerepel. Mindkét magyarázat megfelel a történelmi materializmus tételének, de egyik sem következik belőle inkább, mint a másik. Ha valaki elhiszi azt, hogy az öngyilkosságok nagyobb számát többek közt a társadalmi helyzetnek kellő alkalmazkodás nélkül való megváltozása okozza, az rájön arra is, és épen arra, hogy az öngyilkosságok nagyobb számának okozója a változással járó kereskedői foglalkozás és a házasságok felbontása is. Ámha valaki el is hiszi, hogy minden más társadalmi jelenség a gazdaságinak függvénye, még nem jön rá feltétlenül épen arra, hogy a Mutterrecht-nek a munkamegosztás módja az okozója. Fentebb az volt eredményünk, hogy a történelmi materialistában tétele keletkezteti a gondolkozásnak azon áramát, amely valamely jelenség mellé ok gyanánt odasodor egy másik jelenséget, csakhogy most már tudjuk: nem egy előre pontosan meghatározható jelenséget, hanem egy körülhatárolt

György: Marx vagy Kant

103

csoportból, a gazdaságiból akármelyiket. Épen ezért azon ok, mely a történelmi materialistában a tétel nyomás alatt megvillan, csak feltevés erejével bir. Eredményünk: a történelmi materializmus tétele, hívőjében a g o n d l k o z á s n a k o l y s o d r á t i n d í t j a me g , me l y e g y me g h a t á r o z o t t j elenségcsoportból ok-hipotézist vesz. Úgy hiszem ez pontosabb meghatározása annak az elterjedt megállapításnak, hogy a történelmi materializmus módszer. Meghatározásunkból következik, hogy a történelmi materializmus egyes megállapításai, mert feltevések, minden egyes esetben külön igazolásra szorulnak. Mentői teljesebben bizonyítottak, annál hasznosabbak. Ez iskola eddigi termékeny nagy konkrét eredményei mind ilyenek. Viszont valamely konkrét feltevés téves volta nem bizonyíték a feltevést keletkeztető tétel ellen. Így ítélendő meg az elemzésünk legtöbb példáját szolgáltató eset-tipus is, melyben odavetett hipotézisek vannak tényként kimondva, de amely, mint szélső eset-típus a történelmi materialista gondolkozása folyamatának feltüntetésére különösen alkalmas. Az, hogy a gondolkozónak adott esetben miért jut eszébe a sok lehetőség közül egy meghatározott gazdasági jelenség ok gyanánt, többek közt attól is függ, milyenek a történelmi materializmusnak általa ismert megelőző alkalmazásai. így erősen meglátszik a későbbi hipotézisek irányán a kapitalista társadalom kialakulása, leírásának hatása.

György Ernő: Marx vagy Kant? Gävernitz rektori beszédének előttünk fekvő második kiadása Schulze jellemző a hivatalos tudomány, a fölényes kantizmus és a kidomborí-

tottan germán társadalomtudományra nézve. Végre egy alkalom, amikor a hivatalos tudomány fáradhatatlan részlettudósa kibúvik adat és idézet barlangjából és meglátásának, világfelfogásának szélesebb mezőire enged bepillantást. Fontos ez annak az egész tudományos felfogásnak megítélésénél, melynek Schulze-Gävernitz, a freiburgi nemzetgazdaságtani professzor, neves képviselője: csakis ilyen általános rendszerfeltüntetés mellett tűnik elő tiszta valójában, hogy szorgosan összehozott vaskos kötetek szilárdan megalapozott egységes felfogás színtjén nyugszanak-e? Az ilyenfajta, egyéni világnézetekbe bevilágító írások elsősorban is impressziókat keltők. S ez írást olvasván, mindinkább világosabb lesz előttünk, amit főleg a német hivatalos nemzetgazdaságtan lélekölő betűmorzsolása mellett annyiszor éreztünk; nem, a tudomány mégsem csak szó, adat, idézet és betű, hanem valami ami más és több ennél: sajátos meglátása és csoportosítása a tényeknek. Ennél a beszédnél maga a szöveg 44 oldal és 13 oldal a kísérő jegyzet. S mennyire kielégítetlenül hagyja az mégis tudományos érdeklődésünket. Nagyon lényeges, hogy Schulze-Gävernitz a nemzetgazdaságtan professzora, azé a tudományé, amely a szociológia terén mégis csak a legexaktabb természettudományos kutatás lehetőségét nyújtja. És épen azért különösen meglep, amikor filozófiailag képzett írónknál olyanokat olvasunk, amelyek teljes hiányát mutatják minden szociológiai nézőpontnak, az indukció tényeken épülő törvénykeresésnek. Ahogyan Schulze-Gavernitzék megfogják Marxot, amiből ők kiindulnak, az a megölője minden további termékeny következtetésnek. Marx filozófiai

104

György: Marx vagy Kant

rendszeréből indul ki Schulze-Gävernitz, előveszi az egyént és annak rendszerét, mindig az egyéni felépítés lényegességének kiemelésével. A kérdés: Marx vagy Kant? Egyik a kettő közül. Marx Kant után élő Kant előtti filozófus. „Társadalomforradalmár, értéknihilista.” S felvonulnak kissé zavaros és pontatlan felsorolásban a marxi rendszer alapvető elvei a kanti filozófia szempontjából felülbírálva, a súlyos szavak: Marx rendszere tudomány nélkül való, mert a tudományos ismeretelmélet és etika híjjával van. Marx történelmi materializmusa kísérlet a történelemnek természettudománnyá való emelésére. De a „különös” (das Besondere) irracionális. Es a történelem kiválasztó alapelve csak valamilyen általános érvényű „kultúrérték” lehet. A tudományos szocializmus összetörik a kanti irracionális ismeretelmélet alatt. Kevésbbé magasan járó az értéktöbblet és a szocialista politika bírálata. Itt már nemcsak lényegben, de szava és gondolatmenete közvetlenségében is inkább hivatalos, mint tudós szerzőnk. Csúnya, alacsony a szocialista gyomorpolitika, a gazdasági önzés. Egyetlen szép gondolata a jövő állama, amelybe a német idealizmus, az egyéniség és a szabadság dicső elve, belehelyezhető. A hosszú probléma-soron gyors tempóban keresztülvágtató beszéd érdekesen tárja elibénk a tudományos formák mögött rejlő kongó ürességet. S ez az a tudomány, amellyel ma a legtöbb főiskola az új generációkat neveli s ez a felhőkbe nyúló, magas bölcselet az uralmi ideológiák legszolgaibb lelkű tudományos megalapozása. Alig tudjuk megint és újból leírni, hogy Marx egyénisége és egyénileg kidomborított filozófiai rendszere, mennyire nem fontosak. Nem fontosak, mert Marx nem filozófus volt, hanem szociológus és akármennyire irracionális is a „különös”, ez a szociológia mégis tudományosabb módszerrel dolgozik. Lejárt benne a hősök korszaka, a tényeken épült törvények a fontosak. Az, ami élő marxi a szociológiában, az ma csak egy csomó törvényszerűséget jelent számunkra, benne a „marxi” csak közelebbi megjelölés s e törvények teljességgel közömbösek a felismerő egyénhez vagy annak egységesen kialakított rendszeréhez való vonatkozásaikban. Hogy a filozófia módszerével a mi exakt szociológiánk sohasem lesz fölmérhető. Hogy a filozófiában végtére is senkinek sem lehet igaza s hogy amit még Schulze-Gävernitz is kiérez: az inkább a meggyőződés, mint a bizonyítás kérdése, szemben a mi tényeken épült s azokból levezetett törvényszerűségeinkkel. S milyen meg nem értése minden társadalmi törvényszerűségnek. A gyomorkérdés központi beállítása szubjektív értéklésen alapszik s ilyen mélyen járót már igazán csak a gazdasági élet alapvető törvényszerűségeit kitapintó nemzetgazdaságtani professzor mondhat: a termelőeszközök társadalmosítása „praktikus kérdés esetről-esetre, melynek eldöntésénél a rendelkezésre álló hivatalnokok minősége játssza a főszerepet.” Klasszikus előadóink önmagát alkotó, gazdaságilag is felelős egyéniségét, hogy elhomályosítja a kapitalista és proletár vérnélküli, marxi gondolatképzete! Különösen meglepett e beszéd olvasásakor az erőszakosan belehozott német nemzeti szempontok kidomborítása. (Bámulatos: milyen germánvágású is a mi „magyar” társadalomtudományunk.) Milyen finom

Huzella: Fejlődési perspektívák

105

és mély írónk, amikor a marxi gondolatrendszer bírálatánál a nemzeti szempontokat is beleveszi. (Érdekes: nemcsak Palágyi ilyen finom és látja ilyen mélyen Marxot.) Marx német: de zsidó eredetű. A materializmus hibás, hamis nyomon járó: angol eredetű, burzsoázia és proletariátus csúnya fogalmak: még a szó is francia s milyen perspektívákat sejtet a valódi tudomány elkövetkezhető eredménye, hogy SchulzeGävernitz meglátja és kieszeli például már azt is, hogy a hibás marxi materializmushoz legnagyobbrészt a nem német eredetű írók (például: Kautsky) ragaszkodnak. *

Huzella Gyula: Fejlődési perspektívák jövő kialakulásának kérdése még soha oly élénken föl nem vetődött, Amint korunkban. Minden aggodalmasan előrelátó elme érzi, hogy

a jelenlegi társadalmi állapotok tarthatatlanok és a jövő fejlődése a múltnak szűken korlátolt keretébe többé vissza nem erőszakolható. A jövő kialakulásának kérdése többé nem a kiváltságos csoportok kérdése; az a népek kérdése. Azoké a népeké, akik mindezideig teljesen az uralkodó hatalmak érdekeinek szolgálatában állottak és akiknek eddig „kérdésük” nem volt, mert nem engedtetett, hogy legyen. A népek eddig csak úgy gondolkozhattak, amiként nekik megszabatott. És ez a múltban azért sikerült, mert a népek homogenizálhatók voltak. A homogén népeken mindig könnyű volt uralkodni; példa reá a múltban Egyiptom, Görögország, Róma. Hogy az uralkodó rendszerek milyen szellemben kötötték magukhoz a népeket — tudjuk. De a XIX. században történt valami, ami addig még soha nem történt az ismert századokban. Az atom-erőnek felismerése és emberi használatba vétele egy új, addig ismeretlen energiát váltott ki az emberi agyból. A gőz erejének gazdasági kihasználása egy új gondolatvilágot váltott ki, amely gondolkodás többé nem fér a fajok homogenizált szűk csoportjába. Steffenson vasútja és Fulton gőzhajója lebontotta a népfajokat körülzárt kínai falakat és fölébresztette őket az ezeréves alvásból. Ahol a sínpárok fölszántották a földet, ott elvetették a jövő fejlődésének magvát. Ahova a vasút eljutott, oda elvitte a jövő fejlődésének eszméit. A közlekedés vált a világ urává! A vasút és gőzhajó nem elégedett meg saját erejének hatalmával; nem tűrte, hogy távolságok létezzenek, melyek az embert az embertől elválasztják: megteremtette a telegráfot és a telefont. A mai közlekedések kiterjedtsége, az embernek fajához kötött kicsinyes gondolkozását kényszeríti az egységes emberi gondolkozásra! Egy új világháború keletkezik. Más, mint a Nagy Sándoroké, az Attiláké és Napóleonoké volt. Nem a korlátlan uralkodásra vágyó erőszaknak háborúja, hanem a haladásé, amely hadat izent a — maradásnak. Az eddig tudatlanságban élő népek elméje fölszabadult! Azon atomerő, amely a gőz páráival a gépeket mozgásba hozta, mozgásba hozta a gép mellett foglalatoskodó munkások agyrendszerét is. A technikával együtt fejlődött a munkás értelme és amilyen arányban fejlődött, olyan arányban oszlott babonája. A ter-

106

Huzella: Fejlődési perspektívák

mészettel gondolkodók vissza akarnak térni a teremtő által rendelt világba. A XIX.-ik század története arra tanít bennünket, hogy ami ezer és ezer év alatt nem történhetett, az a csoda létre jött alig ötven év alatt! Évezredeken át fogva tartatott az emberi elme. A Gallileiek a megmondhatói, hogy az emberi elmének nem volt szabad a természethez nyúlnia. Az emberi elme belekényszerítődött abba a gondolatvilágba, amit a homályos elme fantáziája megalkotott. Ehhez a természetellenes világhoz kellett az ember agyának alkalmazkodni. De megtörtént a csoda. A mindeneket teremtő és fejlesztő atom, a gőz nyomán a gépeken keresztül átjárta az emberi agyat is és fölébresztette a „nagy alvót”: az emberi értelmet! És a nagy felébredő átpillantott a másik világba, a teremtő adta világba; a természet világába! Átpillantott és megsejtette, meglátta, megérezte az ő kirendeltségének, az ő boldogulhatásának világát. Amíg az ember nem ismerhette a természetet: félt tőle. Az ember mindentől félt; mert arra nevelték. Legjobban félt az istentől és a korbácstól. Amint az embernek alkalma nyílott a természettel megismerkedni: félelme eloszlott. Látta, tapasztalta, hogy a természet az ember legsegítőbb barátja. Természetes tehát, hogy hozzá akar menekülni. És a legnagyobb emberbarát — a természet; tárt karokkal fogadja vissza tévútra terelt legkedvesebb gyermekét. Az ember tehát, hosszú bolyongás után, vissza fog térni az ő· kirendeltségébe. Semmi kétség; vissza fog térni! Látjuk, miként építik a diadalmas utat. A jövő tehát tisztázva van. De a jelen? Mi lesz a jelennel? A hitetlenek még nagyon sokan vannak; az erőszak hatalma félig-meddig még kezükben van. Az elfogultságnak mindig az volt a legnagyobb bűne, hogy nem tudott magáról. Még most sem tud, még most sem lát. Nem tud végig nézni a fénylő sínpárokon, melyek belefutnak a jövőbe. Nem érzi ki a gépek zakatolásából a jövőnek új szívverését. Nem tud olvasni az elmúlt ötven év történetébe, és nem látja milyen nagyot fordult a világ! Az uralkodó hatalmak olyan nagyon feledékenyek. Már nem emlékeznek a francia forradalom okaira. A mai okok fejlettebb for· mában ugyanazok. Csakhogy a népek ma még éhesebbek, mint akkor voltak. Még soha nem volt olyan nagy az aránytalanság a túlbőség és nyomor között, mint a jelenkorban. Ezt a nagy aránytalanságot mindig az irigység és gyűlölet töltötte ki. A természetben minden fejlődés az éhségen alapszik. Az ember sem kivétel. A kulturnépek éhessége nem egyedül a gyomorból fakad. Ha a bölcs „előrelátás” a népek éhességét a szükséges táplálékkal mindenkor kielégíti: a nagy összeütközések nem történtek volna meg. Pedig most is nagy összeütközések küszöbén állunk! A jóllakott múlt és az éhes jövő állnak szemben egymással. Az egyik nyakig fölfegyverkezve, a másik teljes leszereléssel fenyegetve. * A sztrájk szelleme terjed osztályról osztályra. A megélhetési viszonyok mindennap súlyosabbak, az elégedetlenség napról-napra nő,

Jászi: Választójog és tömeglélektan

107

Nemcsak az alsóbb osztály elégedetlen, de a középosztály is. A középosztály elégedetlensége mindjobban válik rokonszenvvé az alsóbb osztály iránt. Mert tőlük reméli a változást, a viszonyok javulását. A munkásosztály világszövetségében van megírva a jövő átalakulásai Ezt tisztán ki lehet betűzni a sínpárok nyomán. A munkásosztály a technika fejlődése által egy olyan hatalmas fegyverhez jutott, amilyennel tömegek a múltban soha nem háborúztak! A gépek: az ő fegyvertársaik. Amikor a gépek „nagypihenőt” tartanak, kezdődik a nagy gazdasági háború. Amire fegyverek ropogása, ágyuk bömbölése képes nem volt: képes lesz arra a „nagy csönd”. Európa lefegyverezését a sztrájk fogja megoldani szintén. A sztrájk is a vasút szülötte, miként a „nagy szövetség” soha létre nem jöhet: vasút nélkül. A vasúttal nem számolt sem az egyház, sem a politika. És mert nem számoltak vele: a nyakukra nőtt. A vasút nem élhet a múltból, ő a jövőnek született; és hogy mennyire siet a jövő felé tessék csak olvasni az ötven év fejlődésének történetéből. Az elmondottak csak kikapott kis részletek abból a nagy evolúcióból, ami a kultúrnépek lelki világában végbe megy. Még nem létezett kor, amelynek érdekesebb megfigyelésre alkalma lett volna, mint korunk. Egyik lábunkkal még benne vagyunk az ezeréves múltban, a másik már egy új ezerév küszöbére lépett. A „bölcs előrelátás”-nak még soha nem volt olyan előnyösen kínálkozó alkalma» mint most, hogy önmagát megmentse. Csak ki kellene lépnie az ezeréves múltból és oda állania a jövő felé haladók mellé; melléjük kellene állania, mert aki útjokba áll: elsodródik. A munkáskezek építik a gyárakat, rakják a síneket, fűtik a mozdonyokat. Már érzik, hogy a jövőnek dolgoznak. A gépek zakatolása, a szívek verése, az agyak lüktetése, a lelkek vágyódása: mind, mind a jövőnek van szánva. Az emberi lét is a jövőért van, mint ahogy minden létező a jövőt szolgálja. Egyedül csak a homályos emberi képzelet ragaszkodik görcsösen a múlt szakadozó szálaiba. A teremtő adott az embernek egy világot, és az ember alkotott magának egy másikat, egy tévesét. És akik abban a téves világban élnek: nem tudnak belőle szabadulni!

Jászi Viktor: Választójog és tömeglélektan mai Magyarország egyik legnagyobb problémája, az általános A választójog behozatala, élesen rávilágít tudásunknak egy elhanyagolt részére, a tömeglélektanra és ez elhanyagolás miatt eltorzult másik

részére is, az egyéni lélektanra. Az érvelések közt, amellyel az általános választójogot támadják, legelső sorban szerepel az, hogy a bevonandó műveletlen néprétegeknél nincs meg a kellő tudás és belátás az állam érdekei felismerésére és így nem alkalmasok e közfunkció, a választás végzésére. Ez az egész okoskodás a máig divatos egyéni lélektant, az izoláltnak képzelt ember lélektanát veszi alapul, s annak is régebbi formáit, melyek az emberekben egy csupa tudatlényt, egy logikai gépet

108

Jászi: Választójog és tömeglélektan

hajlandók látni, mely objektíve vett érdekeit tudásához képest világosan felismeri s ezen felismerésből vont következtetések alapján cselekszik. Ha csakugyan így volna és ha minden ember elszigetelő-lemezekből csinált külön házikóban élne, ahová mindenkinek elvinnék az államügyek dossier-jét, s azoknak áttanulmányozása alapján kellene otthon leadni kinek-kinek szavazatát, elismerem, hogy volna valami igaza annak a tanultságra alapított érvelésnek; bár akkor is nagy fentartásokkal élnék. Nem szólok az osztályérdekről, mely a megítélésnél odatolakodnék a közérdek helyébe — hiszen ilyen izolált állapotot feltételezve, osztályérdek tudata sem alakulhatna ki — csak azt hozom fel, hogy ilyen körülmények között is alig 10—20 ember volna az országban, aki az összes ügyek megértésére, rendszeres állásfoglalásra s félig meddig átgondolt, okadatolható döntésre képes volna. A „tanultak” óriási többsége nem volna képes magának ítéletet alkotni, legfeljebb csak darab ítéletet; egy vonás nyerné meg tetszését, vagy keltené fel ellenszenvét, s azon az alapon szavazna. Ámde ilyen berendezés, ilyen emberek nincsenek. Az emberek kollektív lények, lelkük minden tartalma összességi hatások eredménye; és minél inkább összességi vonatkozásban kell cselekedniök, annál inkább lépnek előtérbe a tömeglélektani momentumok: a tudatosság csökkenése, utánzás, nyáj-ösztön, szuggesztibilitás, egyes érzelmeknek vagy tudatelemeknek észszerűleg meg nem indokolható túltengése a többiek rovására s így szertelen egyoldalúság, szóval mindaz, ami a „művelt” és „műveletlen” közti egyéni különbséget a minimumra redukálja. Hiszen láthattuk azt, hogy ezt a mai, „művelt” választóközönséget bele lehetett vinni egy vezénynyelv-kalandba, egy falnak nekimenésbe, olyan észszerűtlen és kockázatos politikába, amilyennél nagyobbra egy általános választójogos közönség sem volna kapható. Ez a „művelt” választóközönség ma is a legegyszerűbb lélektani, mondhatnám fiziológiai kezelés tárgya és a megúntatás, a kifárasztás műveleteivel szemben cseppet sem helytállóbb, mintha ugyanannyi „műveletlenebb” elem volna hozzákeverve. A „műveltség”, az értelmi képzettség árnyalatainak olyan nagy fontosságot tulajdonítani, mint az általános választójog doktriner ellenfelei teszik, nagyon elhibázott dolog tömeglélektani jelenségek terén. Az persze más kérdés, hogy ez ellenvetésekben mennyi az őszinteség s az ily érveléseknek mennyi a gyakorlati súlyuk. Bizonyos, hogy a nagy osztályérdekek harca ez s az ilyen szép érvelés legtöbbször fügefalevél. Ámde helytelen volna ilyen érveléseknek súlyát egészen lekicsinyelni. Azt hiszem, ma már kissé megtértünk az ideológiáknak attól a mélységes semmibevevésétől, amely azok túlbecsülésének visszahatásaképen a történelmi materializmus kapcsán lábra kapott. Ha másnak nem, hatalmas propagatív eszköznek mindenki elismeri azokat és épen a kollektív lélektan alapján ismerhetjük fel legjobban fontosságukat. Egyrészt közös tárgyat adván tudat alatti forrásokból fakadt érzelmeknek, másrészt (kellő elterjedtség és arravalóság mellett) egyező érzelmek kiváltását eszközölvén, megteremtik a tömeglélektani procesz-

Kovács: Szociográfiai kutatások

109

szusok egyik fontos részét, a sokakkal közös értelmi és érzelmi alapot, amelyen aztán ezek a még oly kevéssé ismert és tisztázott tömeglélektani jelenségek felépülnek. *

Kovács Gábor: Szociográfiai kutatások ét kérdés foglalkoztat: egyik a magyarországi népesedésé, amely K az új népszámlálás eredményeinek közzététele után fogja főleg lekötni időmet, így távolabbi feladatot képez számomra. A népesedés

kérdésével szemben álláspontomat többször körvonaloztam: ez az osztálytagozódás szemszögéből való vizsgálat. Sajnos, hogy a statisztikai hiányosságok sokszor gátolnak egy ily alapokon elindult kutatást a minden irányban feltétlen biztos eredményekhez való jutásban. A népesedés kérdésével való foglalkozás vitt újabban még közelebb a Coste, Kovalewsky és társai által képviselt ideához, amely a népességben látja a szociális fejlődés motorát. Ez a nyom vezet készülő újabb dolgozataimban. A másik kérdés külsőleg csak helyi jelentőségű, de tudományos tekintetben általam talán túlbecsült fontossága előszeretettel foglalkoztat vele: ez pedig Debrecen város társadalmi rajza. Nemcsak az utal egy ily szociográfiai dolgozatra, hogy a vidéki élet nem nyújt elég módot, tudományos berendezést, felszerelt könyvtárat egy par excellence teoretikus dolgozaton való munkálkodáshoz, hanem az ily felvételek szükségességének belátása is. Még ha csak anyaggyűjtemény volna is egy ily dolgozat, hasznára válnék a későbbi tudományos generációnak, melyre az összefoglalások nagy feladata várni fog, de magunknak is szolgálatot tesz, hisz az ily dolgozatok által lehet csak saját népünk gazdasági, társadalmi életét megismernünk. Ahová a sorsom kötött: Debrecen maga a szociológiai laboratórium. Egy neve után szláv településből kialakult alföldi nagy városr folyóvíz nélkül, homokpusztaság közepén létesülő agglomeráció, hol együtt él és virágzik s együtt vív harcot a natural- és pénzgazdaság. Erősen kidomborodó agrár jellege mellett, amely extenzív mezőgazdaságával, legelőrendszerével, állattenyésztésével, sajátos birtokviszonyaivalr más városokénál sokkal nagyobb terjedelmű és jelentőségű köztulajdonával, a múltban létezett s kialakulásának okát világosan mutató földközösségével, birtokmaximumával stb., még egy megelőző kor állapotait tünteti elénk, ott van a merkantil s ipari jelleg; ámde mind a kettő szoros összefüggésben a földműveléssel; az előbbi a régi híres „kalmár”-világ ma is létező maradványa: a fejlett állatkereskedelem, az utóbbi a nagyrészt a mezőgazdasági termékek feldolgozására szolgáló ipar. Ámde már mindakettő kapitalisztikus jellegű s ami érdekes: tőkéi származása, kialakulása igen szépen, szinte családonként kinyomozható. Egy régi reszpublika ez a város, melynek polgársága büszkébb debreceni mivoltára, mint a hajdani civis romanus, amely szemünk előtt alakul át a „jött-ment” beköltözöttek folytán „várossá”, de a tulajdonképeni „polgárság” városi keretekbe való beilleszkedése csak külsőleges formákban tud végbemenni. Egy város, amelyet várfalak sohasem védtek s amely az opportunitás hasznos erényének gyakorlásával tatár és török, labanc és kuruc hadakkal szemben mindig meg-

110

Leopold: A prestígeről

tudta magát védeni, atavisztikus vonásként kellett, hogy átörökítsen valamit a múltak „alkalmazkodási” módjaiból lakosságára. Egy város, amely a kálvinisták Rómája, ahol a kálvinizmus indelibilis bélyeget nyom annyi intézményre s e kálvinizmus ortodoxiájából nem tud veszíteni, egy város, amely 42.000 holdnyi legelőjét ma is a magyar pusztai romantika ősforrásaként mutogatja az idegeneknek a délibábbal, a csikóssal, a ménessel s a kanásszal egyetemben. Kell-e e városnál érdekesebb alakulás szociológiai szempontból a maga cívisével, talyigásával, diákjával, kalmárával, homokjával, vízhiányával s Hortobágyával együtt? Azt hiszem, az alföldi magyar városi élet megismerése s az alföldi városi társadalom szociológiája tekintetében egy ily kis dolgozatnak jelentősége és szükségessége egyaránt megvan s ha ily módon feldolgoztatnék gazdasági és társadalmi képekben az ország minden jelentősebb vidéke, biztosabb alapokra helyeződnék tudomány és politika is egyaránt. *

Ifj. Leopold Lajos: A prestigeről Est aut plane prestigii genus, ut id quod sit, non videas: turn quod non est te videre putes. Joannes Wieri: De Praestigiis Daemonum stb. Basileae 1566. (127 old) Prestige ist etwas furchtbar Lästiges. Etwas, an dem man schwer zu tragen hat und das man leicht satt wird Bismarck.

I. Az uralmon lévők kiszolgálására annál több engedelmeskedő szükséges, mentői gazdagabban tagozódnak a szükségletek. Ezért mindenfajta uralom: a legrégibb időktől fogva s mindinkább kevesek uralma számosakon. Amíg csak természettől fogva alacsonyabbrendű lények állanak szemben természettől fogva magasabbrendűekkel — háziállat és ember, gyermek és felnőtt, a természet kényszere alatt élő vadember s a technika kényszereszközeit alkalmazó európai — fejlődéstanilag megokoltnak látszik a félelem vagy ráutaltság érzése, mely előbbiek egész magaviseletéről lerí az utóbbiakkal szemben. Másként alakul a kérdés, ha testi erőben és fejlettségben, sőt lelki örökségökben alig különbözők között is megtaláljuk az uralom és engedelmesség viszonyát. Ez esetben jelenvaló erők felmondották a szolgálatot, más erők meghatványozódtak, anyagelvileg nézve csoda történt: a több ember azt teszi, amit a kevesebb kíván. Szervi és lelki örökség-különbözet magyarázza meg a vadember remegését, mellyel a puskás halványarcút fogadja, a gyermek csodálatát dajkája és szülei iránt, az ökör közönyét, mellyel az öklömnyi szántógyerek ostorcsapásait tűri. De a remegés, a csodálat, a hosszantűrés nem halnak el akkor sem, amikor a clubman lép a törzsember helyébe, a gyermek férfivá izmosodik s az állati lét emberivé magosul. Az x keresői közé állunk. Az erőt keressük, mely az emberek egymás közt való fizikai és szellemi értékviszonyát megbolygatja és

Leopold: A prestigeről

111

ezeket az értékeket szociálisokra veri át. Figyelni és érteni próbáljuk a tagbaszakadtak báránytürelmét, az engedelmesség felhőzetét, mely a legvilágosabb értelmeken átvonul, a mosolyogva és lelkesülve alázkodókat, a patina értékegységét, a tegnapi és a távoli antikozmikus súlyát, az elérhetetlennek forró ragyogását, a gyöngeség gőgjét és az erő leborulását, a természettörvények látszólagos kifordulását a társadalom életében. II. Névtelenül vagy más-más elnevezés mögött az, amit ma prestigenek mondunk, a társas emberi lét minden hajlatán elénk bukkan: az afrikai legény házakban és az angol parlamentben, a barbár csere gyöngyei körül s a newyorki tőzsdén. Vezércikkeknek és drámáknak, költségvetéseknek és végrendeleteknek ad fel kérdéseket. A legminuciózusabb könyvvitelek képtelenek évvégi mérlegeikben kimutatni a prestige állagát. Mégis hivatkoznak rá únos-úntalan; félnek tőle és féltik, áldozatokat hoznak érte, sikereket érnek el általa, gyengeségeket palástolnak vele. Macchiavelli beparancsolja a prestiget a fejedelmek udvarára, Rietz és Richelieu, a bölcs bíborosok, a népet távolítják el tőle, Bagehot felviszi a londoni tőzsdére és kesernyés mosolyával fizetéskiegészítésül ajánlja fel a hivatalnokoknak Schopenhauer. Eredetében a szó (praestigium, prestige, prestídigitateur) szemfényvesztést jelent. (Az etimológia itt is enfant terrible.) Ősjelentésében megtévesztő ügyesség, melyet ars sordida-nak néznek azok, akik maguk is naphosszat élnek vele öntudatlanul a fórumon. A prestigium ezidétt még félelmetes vagy megvetett ténykedés, csepűrágás vagy boszorkányság, melytől óvakodnak a bölcsek és félnek a balgák. Még nem ismerik fel az erkölcstelennek bélyegzett vagy félelmesnek tartott ténykedésben a reális mechanikai értéket, az emberek lelki érintkezésének egy módját, mely bizonyos dolgok kiemelésének s más dolgok eltakarásának művészete tekintet nélkül azok erkölcsi értékjegyére. A bűvészkedő, hivatásos prestidigitateur-ök a lehető legdurvábban űzték e pszichikai hatás-kísérleteket, olcsó eszközökkel, mutatványosan, a mesteremberséget a mesteremberségért, a tévesztést a tévesztésért, mint a szofista az érvet az érv kedvéért s a demagóg az izgatást az izgatásért. Morális szempontból ily beállító ügyeskedésre a jónak és igaznak e kor szellemében szüksége sem lehetett, miként Sokrates legnagyobb dicséretéül mondatott egykoron, hogy a nyilvánosság szeme előtt élt. Csak amikor rájönnek vagy helyesebben: amikor általában meg kezdik vallani, hogy az erkölcsös, a szép, az igaz a magukhoz hasonló hatásokat csak bizonyos pszichikai imponderabiliák tekintetbe vételével képesek elérni, hogy más törvényei vannak a morálnak és mások az érvényesülés, a hatás lélektanának és hogy e különnemű törvények nem szükségképen keresztezik egymást, akkor kezdenek visszatérni a régi mesterséghez s a színehagyott szóhoz, művészetté emelik s névtelen, ősi kincsekkel gazdagítják amazt, mindennapi és nemzetközi jelentőségre juttatják emezt. Beleforr a közfelfogásba, hogy hatás nélkül még az erkölcsnek sincs társadalmi jelentősége, hogy a hatás titkainak ismerete nem szükségképen etika-ellenes. Az ősidőktől élő, de meg nem ismert prestige mai fogalma e meggondolások kialakultával kezdődik.

112

Lorenz V. és V.: Feltalálás és társadalmi fejlődés

Idővel a társadalomban elérhető hatás művészete besurran az etikai helyeslés körzetébe. Az elért hatásról azt kezdik hinni, hogy a társadalom erkölcsi normáival való egyezést is jelenti. Az ellenmondás elmaradását szívesen nézik erkölcsi beleegyezésnek, a csatlakozást helyeslésnek. Már napjaink diplomatája, kereskedője, gentlemanje, újságvállalata, hadvezére, nagyvilági hölgye, politikai pártja, mikor prestige-ét hangoztatja, nem szemfényvesztést akar ezzel mondani, hanem valami egészen mást, szinte a szemfényvesztés visszáját. Pedig erkölcsös jelenségnek felfogni a prestige-t époly tévedés, mint ahogy felszínesség volt zsonglőri sorsában megvetni vagy félni tőle. A prestige más, mint a tekintély. Sokan támadják és sokan védik a tekintélyt, akik valójában csak a prestige-t kívánják támadni és védeni. A prestige ma sem morális tünemény, hanem lélektani s ha valaki saját belső értékét kívánja jelezni prestige-e hangoztatásával, téved, mert csak sikerét jelzi vele, az emberek lelkében elért kedvező értéklátszatot, melynek magja vagy belső üressége még kérdéses. Egyenlő körülmények között mindig nagyobb prestige-e van annak, aki szavaira, mint annak, aki erkölcsére vigyáz. *

Lorenz Vladimir és Viktor: Feltalálás és társadalmi fejlődés az izgató szakadatlanul újat kereső munkában, mely ma az Abban aviátorok világában uralkodik, a mechanikai repülés munkása

csak nehezen talál időt arra, hogy kissé megálljon, elgondolkozzék s úgy magának, mint másoknak számot adjon benyomásairól. Mi már egyízben beszéltünk az aviációról a Huszadik Század hasábjain. Amit akkor mondottunk az aviáció fényes jövőjéről és biztosan gyors fejlődéséről, azt valljuk ma is; azonban akkor még magunk is csak érdeklődők voltunk, azóta pedig nyakig bent vagyunk magunk is a repülőgépet fejlesztő munkában. Nehogy túlságosan meghandicapelve induljunk ebben a szép internacionális versenyben, nagy részt Párisban vitetjük ki odahaza megtervezett repülőgépünket. Hogy az európai civilizáció e központjában könnyebb mint bárhol másutt olyan raffinált légies valamit, mint aminő egy repülőgép-motor technikailag keresztül vinni: azt fölösleges hangsúlyoznunk. Paris általános alkalmasságán kívül, automobil iparának évtizedes múltja predesztinálja őt erre a szerepre. Tervezni bárhol lehet egyforma eredménnyel (bár ez sem egészen igaz!) azonban a kivitelhez sohasem lehetnek elég kedvezők a körülmények, elég iskolázottak a munkások s elég gyors felfogásúak a művezetők. Parisban szerencsére kezd kialakulni az ipari munkafelosztás egy oly ága, mely hazánk ipari fejletlensége mellett szükségszerűen ismeretlen: a kifejezetten feltalálók számára dolgozó gyárak és műhelyek. Ezeket a magunkféle embereknek végtelenül kedves ipari képződményeket jóformán állandó, ügyes és kifejezetten intelligens munkáskar jellemzi. Emellett aránylag igen sok művezető dolgozik bennük. Így például egy általunk jól ismert efféle kicsiny gyáracskában 25 munkásra 3 művezető esik. Nem csoda, ha ily

Lorenz: Feltalálás és társadalmi fejlődés

113

számos, tisztán csak a meggondolás és megmunkálás irányítására szolgáló szakember részvétele mellett (mert e művezetőknek egyéb dolguk nincs) jobb lehet új dolgokban a műszaki eredmény, mint a nagy gyárakban dívó berendezkedés mellett, hol a művezetőt főleg bürokratikus munka foglalja el és csak mellékesen működhetik mint önálló gondolkodó fő. Ezek a kis műhelyek és gyárak teszik ki a francia föltalálok erejét és ily különleges műszer birtokában minálunk is jóval kevesebb balsiker mellett sokkal több újat lehetne alkotni. Sajnos, ez csak jámbor óhajtás, mert a találmányok kivitelére fordított összegek minálunk nem oly jelentékenyek és nem oly centralizáltak, hogy eféle ipari munkafelosztás létrejöhessen. Ilyesmiben ép a kezdet a legnehezebb, úgy ahogy nehezebb volt az emberi fajnak szókincse első száz artikulált szavát megszerezni, mint a többi tízezreket, melyekkel egy Shakespeare alkotta meg műveit. Itt Parisban is alig kezd még elválni és kifejezetten kialakulni a műszaki újatalkotásnak ez az új szervezete. Az embriója ellenben már felismerhető és az újítók serege örömmel keresi majd fel ezeket a technikai melegházakat, ahol fantáziájuknak gyenge fiatal hajtásait műértő kezek ápolják és gondozzák. Eddig csak a kopírozás, a sokszorosítás műszaki szervei fejlődtek ki, melyek egyenesen alkalmatlanok a feltalálónak és amelynek vice-versa egyenesen kellemetlen és alkalmatlan a feltaláló. Az ilyen találmányi ipar, ha valahol csakugyan létrejön, a közös érdek erejével magához fogja vonzani a feltalálók ezreit planétánk egész területéről. Ε szerv életműködését aránytalanul megkevesbedett műszaki és anyagi balsiker fogja jelezni a találmányok terén. Nem azért csupán, mert a kivitel jobb, mert az a speciális szerv, ha egyszer már működik, a naiv kezdetleges eszméknek is ügyes életképes formát fog adni, hanem főleg azért, mert ki fog alakulni a műszaki újatalkotásnak egy objektíve helyesebb és öntudatosabb pszichológiája, mint aminő a mai. Ma a technikai újatalkotások egymástól izoláltan folynak le és a feltalálók épúgy mint kapitalistáik, az őket körülvevő kopirozó ipar-hoz hasonlóan, gyorsan és egyszerre remélnek eljutni a végeredményhez, amely persze csakis a kopírozási iparban érhető el aránylag kevés átalakítás és újrakezdés nélkül. Ma azt a sok késést és részleges csalódást a műszaki újatalkotásban érdekeltek úgy tekintik, mint különös pechet vagy mint a sorsnak velük szemben tanúsított személyes kellemetlenkedését. A találmányi ipar kialakulása után ki fog derülni, hogy ez tipikus jelenség, hogy csakis ernyedetlen és költséges újra és újra való kezdés által érhető el eredmény, ha ez a megkezdett úton egyáltalán elérhető. Ilymódon a külön műszaki újatalkotás számára kialakult és ennek a költségét viselő intézetek bulletinjei sok hasznos tanulságot fognak elterjeszteni és egyesíteni fogják sok ezer feltaláló tapasztalatait. Bizonyos vezérelvek fognak így kialakulni, melyek ma még merőben ismeretlenek. így fogja helyettesíthetni az öntudatos, de gyakran hibázó észt az öntudatlan, de ritkán tévedő rutin még ott is, hol az legkizártabbnak látszik: a találmányok világában. ***

114

Lorenz: Feltalálás és társadalmi fejlõdés

Az ember egyáltalában távolról sem oly eszes állat, mint amilyennek látszik. Élénken emlékszünk vissza erre vonatkozólag Forel Ágostonnak egy antialkoholista ügyben Pesten tartott beszédére, hol óva intett attól, hogy az évszázados élőmunka által megszerzett rutint össze ne tévessze az ember az egyéni és önálló agyműködés haladásával. Ne vegyük a faj biológiai emelkedésének azt, amit csupán az egyének jobb organizációjának eredménye. Száz organizált hülye legyőzhet száz organizáltatlan lángészt, teszem például a létért folytatott ipari küzdelemben. Párisban egy kisebb eszű ember ugyanannyit tehet a műszaki újatalkotás dolgában, vagy ezer más dologban, mint például Budapesten egy biológiailag többet érő egyén. De ha a modern kultúra kedvező is az emberi erő kifejtésére, másrészt talán kevésbbé kedvező ennek fentartására és létrehozatalára. Paris rendező és organizáló szerv csupán, de a biológiai értéket nem hogy teremtené, hanem inkább elfogyasztja. Itt nagy, kemény társasmunka folyik és az egyén itt bizonyára többet termelhet ugyanannyi észerővel és anyagi kitartással, mint egyebütt. Az eszközök itt jobbak, a technika vagy másféle újatalkotás múltja itt hosszabb és így az illető irányban rendelkezésre álló rutin sokat pótol. Ezért itt az újatalkotás sikere gyakoribb és ergo itt az önálló munkát megbecsülik, bármily alacsony társadalmi kasztból származzon alkotója. Mindez igen érthető, igen szép és üdvös dolog. Mindez szükséges az emberi faj emelkedéséhez, de mindez távolról sem elegendő! Biológiailag a társadalmat alkotó sejtek, az emberek életképessége dolgában szembetűnő haladásról nem beszélhetünk. Erről persze mérések nélkül szólni alig szabad. Azonban egy dolog bizonyos és ezt már is meglehet állapítani, és ez az, hogy ennek a biológiai, sejttani haladásnak a szerveiről, intézményeiről, berendezéseiről szó sem esik és sehol sem látni ezen képzelt haladás rugóit. Hiszen szép dolog, hogy sikerrel kezdik itt irtani a babona borzalmas romantikáját, mert az bizonyára sok idegerőt pusztított el, de az alkohol bizonyára még ennél is több idegsejtet mérgez meg (sokkal többet mint a középkorban) és szó sem esik erről. Kétségtelenül szép dolog, hogy a franciák humánusabbak egymáshoz és még a katonaság drilljét is, a mienkhez képest, kedves és szép formák közé kényszerítik. De mindez nem biológiai politika, már pedig erre volna szükség. Szükség volna általános sejtfentartó politikára, ami más szavakkal a népnyomor és a népmérgezés ellen való küzdelmet jelenti és szükség volna arra, hogy a beteg vagy degenerált sejtek kiküszöbölése szabadon lefolyhasson vagyis szükség volna a mai antiszelektív erők és intézmények megszüntetésére. Az állandó kötelező népkatonaság intézménye a legéletképesebb férfiakat a pénzszerzéstől elvonja és ezáltal ép a másodrendűeknek vagy degeneráltaknak nyújt előnyt a létért való küzdelemben. A modern városi életben számtalan más analóg hatású antiszelektív erő működik. Itt csak egyet említünk fel. Az állandó nagy prostitúció elvonja az anyaságtól az elsőrendű nőket s a másodrendűekre bízza a fajfentartást. Párisban (a nép nagy és számottevő rétegeiről beszélve) jóformán minden elsőrangú biológiai értékű nő kokottá lesz és ritkán anyává. És ez a tény minden nagy városban megismétlődik és egyre inkább így lesz a jövőben. Az elsőrendű

Madzsar: Gyakorlati eugenetika

115

hús ára mind drágább lesz s mindinkább piacra fogják vinni. A fékező szempontok napról-napra elhalványulnak s a „morális” értékek ily irányú átalakulása egyre meglepőbb módon nyilvánul meg. Gondoljuk meg amellett, hogy napról-napra nő a bolygónkon uralkodó fehér faj városokat lakó része. Ilyen körülmények között mi lesz vajon velük? * * * Ily aggodalmakat vált ki a nagyváros lázas életének látása abban a két keleti barbárban, akik mi vagyunk; de akiket a holnap ismét karjai közé ragad — mint mindenkit — és rohanunk előre a többiekkel, öntudatlanul, vakon adva oda magunkat a pillanatnyi célnak, mely nekünk és számtalan társunknak a levegő teljes meghódításában áll. Páris, 1909. december hava

Madzsar József: Gyakorlati eugenika akik akár hivatásból, akár kedvtelésből foglalkoztak mind a Azok, mai napig avval a problémával, hogyan tehetnék naggyá, hatal-

massá fajukat vagy nemzetüket vagy az egész emberiséget, hogyan juttathatnának az egyes embernek mind nagyobb és nagyobb részt a földi boldogságból, csaknem kivétel nélkül az embert övező külső körülmények megváltoztatása, javítása útján igyekeztek céljukat megközelíteni. A technika haladásától, jobb közegészségügyi viszonyoktól, megfelelő neveléstől, a gazdasági viszonyok átalakulásától stb. várták az előrehaladást. Az egyes embereknek, a társadalmat alkotó emberanyagnak pedig hallgatólag csak másodrendű fontosságot tulajdonítottak. A csecsemőt egyszerűen plasztikus anyagnak tekintették, amelyet célszerű neveléssel, jó higiénikus viszonyok között nem nehéz olyan egységgé fejleszteni ki, amilyenekből kétségtelenül ki fog fejlődni az erős, egészséges társadalom. Az átöröklésnek csak a legutóbbi években felkutatott törvényszerűségei azonban egészen más oldalról mutatják be a problémát. A csecsemő ugyanis egyáltalában nem olyan plasztikus tömeg, hanem magával hozza a világra egész életének a programmját, testi és lelki tulajdonságait örökbe kapja elődeitől s azoknak megvátoztatása neveléssel stb. alig vagy egyáltalában nem lehetséges. A biometrika exakt módszereivel kétségtelenül be lehetett bizonyítani, hogy bizonyos betegségek, mint pl. a tuberkulózis, süketnémaság, elmebajok stb. öröklődnek, amint azt az orvosok már régen hitték. De öröklődnek az egyes testi tulajdonságok is, mint pl. a szem színe, a termet, a koponyaméretek is. Ugyanígy viselkednek a szellemi tulajdonságok is; az iskolában a testvérek megfigyeléséből, valamint a szülők és gyermekek bizonyítványainak összehasonlításából kiderült, hogy öröklődik az intelligencia, temperamentum, lelkiismeretesség, kézírás stb. Kétségtelen, hogy ugyanolyan fokban öröklődnek a jó és” rossz testi tulajdonságok, a hajlam betegségre és immunitásra, mint a szellemi tulajdonságok.

116

Madzsar: Gyakorlati eugenetika

Darwin elmélete értelmében ezekből a kedvező és kedvezőtlen variációkból a létért való küzdelem kiválasztja, elpusztítja a gyöngéket is így gondoskodik a visszaesés meggátlásáról, sőt biztosítja a fejlődést is. Az emberi társadalomban azonban a kiválasztás többé nem működik a kellő erővel, a statisztikai vizsgálatokból kiderült, hogy a haláleseteknek csak a felénél valamivel több szelektív. Emellett a szaporaság a beteg, degenerált, bűnözésre hajlamos családokban jóval nagyobb, mint a normális, vagy pláne a szellemileg magas fokon álló családokban. Társadalmi intézményeink is gyakran egyenesen a szelekció ellen dolgoznak. A szanatóriumokban kigyógyulhatnak testi és lelki betegségek, a bűnösök „megjavulhatnak” a börtönben, de mindez nem akadályozhatja meg, hogy betegségüket és rossz hajlamaikat át ne örökítsék gyermekeikre; a baj gyökere a csíraplazmában van s azon sem neveléssel, sem jó levegővel változtatni nem lehet. Méginkább közveszélyes a jótékonyság mai formájában, mert legtöbb esetben a társadalomra leginkább terhes és veszedelmes elemek elpusztulását akadályozza meg és elősegíti elszaporodásukat. Végül pedig itt van a szesz, amely már az úgynevezett legmérsékeltebb adagokban is rontja a különben egészséges csíraplazmát és gondoskodik a legszebb családfák elpusztításáról is. Íme, ez az a kép, amit a biometrika az ő józan, exakt matematikai módszereivel oly megdöbbentően tár elénk. A technika, közgazdaság, közegészség fejlődése nem biztosítja a társadalom fejlődését is, a kultúra haladásával csökken a szelekció, testi-lelki betegek jobban szaporodnak, sőt az emberanyag elcsenevészesedésén összeroppanhat maga a fejlett kultúra is. Vajjon nem itt kell-e keresni a kultúrák összeomlásának eddig fel nem derített okát? A kultúra fejlődésének és a fajtisztulásnak ellenkező irányban haladó folyását felismerte már Plató is, aki nyomatékosan utal az állattenyésztők példájára és az államból az alkalmatlanoknak eltávolítását, száműzését követeli. Ide kell nekünk is visszatérnünk. Ha a mi álhumanizmusunk tiltakozik a modern Taigetos és a fegyenc-kolóniák ellen, ha a szelekciót az emberi társadalomban jogaiba többé vissza nem állítjuk, célul legalább azt kell kitűznünk: megakadályozni az alkalmatlanok szaporodását, az alkalmasokét pedig elősegíteni. Ez a néhány szó természetesen a feladatoknak egész komplexumát öleli át. Ha az államnak joga van valakit megfosztani szabadságától, sőt életétől is, kétségtelenül joga van sterilizálni is, különösen amikor ezt az egyénre nézve minden kellemetlen következmény nélkül megteheti. Mivel az elsőszülöttek között jóval több a patologikus eset, lehetségessé kell tenni minél nagyobb számú család fentartását. Egyáltalában nem közönbös, hogy aránylag kevesebb vagy több egészséges embernek kell gondoskodnia az alkalmatlanok számára a szükséges börtönökről, menhelyekről és kórházakról. A jótékonyságot olyan mederbe kell terelni, amelyben csakugyan jót tesz a társadalommal. A házasság intézménye is sok változtatást kíván és így tovább végtelen sorban áll előttünk a teendők serege, mihelyt feltesszük az eugenika szemüvegét. Mindehhez meg kell szerezni a tudományos alapot az átöröklés tanulmányozásának tudományos szervezése, eugenikai laboratóriumok felállítása segítségével.

Marschan: A demokrácia problémájához

117

Az ideológiában pedig lassankint kialakulnak majd az eugenikus vallás körvonalai, amint azt Galton oly szépen jelzi. Az eugenika vallása az emberszeretet feladatait kiterjeszti a következő nemzedékekre, tetteit nagyobb horderejűvé teszi, mint eddig voltak, azáltal, hogy egység gyanánt kezeli a társadalmat és a családot, és komoly figyelmet irányít a várható utódokra. Megtiltja a szentimentális jótékonyság minden formáját, amely a fajra káros, erősíti a rokonsági köteléket és fokozza a család és a faj iránti szeretetet. Röviden: az eugenika férfias, reményteli vallás, amely természetünk legnemesebb érzéseihez fordul. *

Marschan Géza: A demokrácia problémájához modern polgári és a szociáldemokrata mozgalmakban gyakran találAkozunk a demokrácia fogalmával. De még tudományos munkákban

se találjuk meg rendszerint annak meghatározását, hogy mit értsünk demokrácia alatt. Ha ezt a szót halljuk vagy olvassuk nagyjából egy olyan államra gondolunk, amelyben az állampolgárok minden rétegének érdekei érvényesülnek és pedig az állampolgárok minden rétegének részvételével. Ez a körülírás azonban nem alkalmas arra, hogy tudományos kutatásoknál használjuk. A forgalomban lévő tudományos meghatározások legnagyobb része pedig még mindig az arisztoteleszi osztályozásra támaszkodik, amely szerint a demokrácia abban áll, hogy az állam kormányzásában az állam összes polgárai (nők?) részt vesznek, míg a monarchiában a hatalom egy kézben van, az arisztokratikus kormányforma mellett pedig egy kisebb csoport kezében. Azonban a demokráciának ezt az ismérvét se fogadhatjuk el, mert azokban az államokban, amelyeket ezek a meghatározások monarchiáknak minősítenek, sincs csak egy kézben a hatalom, hanem az uralkodóval az állampolgárok kisebb-nagyobb rétege sőt összessége is osztozhatik benne, viszont a köztársaságban is végső eredményben bizonyos fokig egy ember, az elnök kezében központosulnak a „felségjogok”. És egymagában az sem lehet a demokrácia döntő kritériuma, hogy az állampolgárok összessége tényleg részese-e a politikai jogoknak, hogy mindegyiküknek van-e választójoga. Mert sokkal demokratikusabb lehet egy oly állam, amelynek alsóbb néprétegei még nem küzdhették ugyan ki az általános választójogot, de egyéb szervezeteik által tényleges és jelentős befolyást gyakorolnak országuk kormányzatára, mint egy másik olyan állam, melyben pl. az általános választójog mellett, a pluralitás által ezen rétegek befolyása kisebb lehet, sőt el is enyészhetik. Ugyanezek szerint a meghatározások szerint a demokráciához meg az is hozzá tartozik, hogy a kormányzás célja jó, a nép érdekeire stb. irányuló legyen. De vizsgálhatjuk-e eléggé megbízhatóan ezt a szándékot? És ha a szándékot a cselekedetekből, a cselekedetek eredményéből megállapítani is véljük, megtudjuk-e előre mondani, hogy egy-egy törvény vagy kormányzati intézkedés tényleg a „nép érdekeit” fogja-e „szolgálni”. Ezek helyett az ósdi, de még mindig uralkodó csapások helyett

118

Marchan A demokrácia problémájához

inkább kutassunk azokkal, kik a demokrácia kisebb-nagyobb fokát abban látják, hogy egy országban a gazdasági és kulturális élet bizonyos formái többé kevésbbé ki vannak-e fejlődve? Mert bizonyos gazdasági és kulturális szimptómák megléte jelenti szerintök azt, hogy abban az országban a modern demokráciának pezsgő élete van-e. Ha egy országban a népesség foglalkozás, vagy egyéb gazdasági érdekcsoportok szerint szervezve van; ha ezek a csoportok gazdasági érdekeiknél fogva állandó élénk érdeklődéssel vannak aziránt, hogy körükben mi történik; ha ezek a csoportok érdekeiktől hajtva, azt is folytonos figyelemmel kísérik, hogy egyéb csoportokban mi történik; ha mindezek folytán az egyes érdekcsoportok abban a helyzetben vannak, hogy az országban érvényesülést kívánó érdekeket és azok erejét ismerik és így a saját érdekeiket természetes erejükkel érvényesíthetik, egy oly kormány által, amely mindezeknél fogva szintén tisztában van azzal, hogy mi történik az országban: akkor beszélhetünk demokráciáról, a demokrácia kisebb nagyobb fokáról. Tehát az országnak át és áthatottsága erejök természetes érvényesítésére törekvő érdekkörök által: ez a demokrácia lényege. Az ily módon meghatározott demokráciát adott esetekben felismerni már könnyebb feladat. Megvizsgáljuk, hogy vannak-e szervezett érdekkörök vagy nem, hogy ezek mily élénk életet élnek, hogy mily élénk kontaktusban vannak egymással, mennyire tudnak egymásról, megvizsgáljuk, hogy az érdekkörök mily módon és természetes erejöknek megfelelőleg mennyire tudják érvényesíteni együttes vagy ellentétes érdekeiket. Mindezt felismerhetjük az érdekkörök gyűléseiből, jelentéseiből, a statisztika, kimutatásaiból, szaklapjaiból, belső közigazgatási életéből; a napi sajtóból, mely az egyes érdekkörök közötti kontaktust tárja elénk és azt, hogy mennyire tud az egyik érdekkör a másikról; a szépirodalomból és a képzőművészetekből, hogy mennyire izgatja az írók, festők stb. művészi lelkét és mennyire érdekli az illető társadalomnak a tagjait az, hogy milyen élet folyik körükben és milyen élet folyik más körökben. És a kormány működésének módjából: a kormány-jelentések, kormány-statisztikák, amelyek mind világot vetnek arra, hogy tudja-e a kormány, hogy mi történik az országban? Minél jobban differenciált egy ország, minél világosabban tárul elénk az, hogy mi van abban az országban: annál nagyobb a demokrácia. A demokrácia ilyen definíciója mellett oly problémák vethetők fel és oldhatók meg, melyek a régi meghatározások alapján föl se merülnének. Ilyen probléma egyebek közt az is, hogy a különböző gazdasági struktúrák mennyire determinálják a demokrácia kisebb nagyobb fokát. Ugyanis a gazdasági struktúra az erőviszonyok meghatározásán felül, az illető gazdaság domináló üzemfajára vonatkozóan, a gazdasági versenynek különböző alakulásit hozza magával és ennek a versenynek a nyomása alatt a gazdasági és politikai szervezkedés és a gazdasági és politikai élet iránt való érdeklődés különböző tényeit, vagyis mindazon jelenségeket, melyek más velök korrelát jelenségekkel együtt a demokrácia különböző fajait vagy a demokrácia hiányát teszik ki· Különösen a túlnyomóan iparos társadalomra, azután a túlnyomóan

Pap D.: Utópia, utópia . . .

119

nagybirtokosokból és a túlnyomóan kisbirtokosokból álló mezőgazdasági társadalomra vonatkozólag ígérkezik a demokrácia előfeltételeinek kutatása különösen termékenynek.

Pap Dávid: Utópia, utópia ... z öreg Paulus vagy Papinianus, vagy másik római-jogi Vaskalap, A ott ült átriumában s tanított. Jogot. Igazságot. Tanította, hogy az emberek kétfélék: personae et res. Persona,

akinek jogai vannak, res: a rabszolga, a kétlábú barom, akit adnakvesznek, elpusztítanak, eltartanak, elajándékoznak, egy szóval: dolog. Fölemelkedett pedig a hallgatók sorából valami rajongó, mondván: — Mester, nem hinném, hogy ez igazság. Eljövend az idő, amikor megszűnik ez a különbség, amikor a rabszolga is persona leszen. A jószívű mester nem dorgálta meg az ifjút, csak épen ennyit mondott neki, kedvesen mosolyogván: — Fiam, az ifjúság nem bűn, s ha az ifjú olykor többet vészen magába Bacchus adományából, az sem szerencsétlenség. Társaid harsány kacagása meggyőzhetett arról, hogy fura bolondságot beszéltél, fiam. Eredj haza, aludd ki mámorodat. A bor beszéli belőled ezt az utópiát. Nem tudom, igaz-e, csak históriai anekdóta-e, hogy valamelyik rettentően nagy francia famíliának az a nemesi előjoga volt, hogy minden évben egy-egy jobbágy-embert büntetlenül, vérdíj fizetése nélkül lelőhetett. A nagy família feje élt is ezzel a jogával, nehogy a jog elévüljön a nem-használat folytán. Ha e szörnyen nemes família fejének 1750-ben azt mondta volna valaki, hogyha pedig az úr 50 esztendő múltán élni akarna ezzel a kétségtelen jogával, akkor az urat megfogják kurtítani másfél arasz erejéig: az a nagy úr még csak meg sem sértődött volna a vakmerőségen, csak a bolondok házába küldte volna azt, aki ilyen képtelen utópiákat beszél. 1789. augusztus 4-én, a „nagy éjszakán” Lapoule, Franche-Comtébeli képviselő elmondotta, hogy — de már ezt szószerint kell idéznem: „Dans certains cantons le seigneur était autorisé ä faire ouvrir le ventre a deux de ses vassaux afin de se délasser, au retour de la chasse, en mettant les pieds dans les corps sanglants de ces malheureux.” Hogy Franciaország egynémely vidékén a földesúr, a vadászatról hazatérvén, törvény szerint és joggal felhasíttathatta két jobbágyát, hogy a kiömlő meleg vérben pihentesse lábát. Hol van az a földesúr? Hol az a két jobbágy? Az egyikkel Sámson mester végzett 1793-ban, a két jobbágy dédunokái pedig elszánt védői a polgári jogoknak, republikánusok, de inkább a jobboldal felé húznak a kamarában. Szomorúan, szégyenkezve húzódik meg a könyves polcon a Jus Feudale, a hűbéri jog. S nincs jogtudós, aki vitát kezdene arról, vajjon szabad-e Kiss Mihály földesúr jobbágya lányának házasságra lépnie Fekethe Péter földesúr jobbágyának fiával, tekintve azt, miszerint ezen frigy következtében a leány méhéből születendő és isteni és emberi jog szerint Kiss Mihályt megillető jobbágyocskák Fekethe Péter tulaj-

120

Pap D.: Utópia, utópia . . .

donába kerülnének . . . Nincs tudós, aki vitát kezdene azon, hogy melyik földesurat illeti a törvénytelen gyerek: az anya urát-e vagy az apa urát . . . Nincs jogtudós, aki kifejtené, hogy a szégyenbe esett leány mennyi kárpótlást fizet a földesurának, ha elpusztítja „szégyenét”, tekintve miszerint a szégyen elpusztítása a földesurat egy jobbágytól, kézi és igás robot-napoktól fosztja meg. Elmúltak a régi jó idők. Végig tekintve a világ rendjén, szinte az a hite támad az embernek, hogy csak egy van ami reális, ami okvetlen meg fog valósulni: az utópia . . . Mert szinte egyebet sem lát az ember mint valóra vált utópiát. Hallom a pozsonyi diéta vidám zsivaját. Felsőbükki Nagy Pál a 25-iki országgyűlésen arról beszél, hogy nem méltányos évenként 125 robot napot követelni a jobbágytól; nem a jobbágyság felszabadítását követeli 35 évvel a nagy francia forradalom után, csak emberségesebb bánásmódot hajtogat — és azt kiállították feléje a pályatársai, hogy: ne stultiset! ne bolondozzon az úr, ne beszéljen utópiákat. 23 év múltán pedig hol volt a 125 robot nap? Hol volt a jobbágyság? az úri-szék? meg mindaz, amiről még 1825-ben is az volt a felfogás, hogy örök időkre szól, hogy Isten rendelése? Látok papot, akinek az apja paraszt ember. Pedig midőn a huncut parasztság megpróbálta volna, hogy gyerekét Istennek áldozván, úgy szabadítsa meg a jobbágyságtól: törvény rendelte el, hogy pappá csak azt lehessen felszentelni, aki nemes ágyban született. Látok katonát, kinek az apja paraszt ember. Pedig szoros vármegyei határozatok tiltották el a jobbágy fiát a vitézi élettől, midőn számos ifjabb parasztok Rákóczy zászlaja alá állottak, hogy megmenekülnének jó földesuruk keze alatt. Látok nemes embert, akinek apja paraszt volt. Pedig meg vagyon írva, hogy ő Szent Felsége a földesúr megkérdezése nélkül nemességet ne adományozhasson, ellen esetben a dolgos kéz megfogyatkoz tatván. Látok kálvinista embert Ő Felsége tanácsában. Pedig a törvény azt mondja hogy: Luterani comburantur. Látok parasztot, aki nem köszön alázatosan a kabátos embernek. Látom a históriából a polgárság emelkedését. Látom a magam szemével annak folytonos előretörését. Látom, hogy megnyílt a magyar főrendiház a se-grófok, se-bárók előtt. Látom a polgárságot Franciaországban. Látok munkásembert, aki 6 óra után filozófiai könyvet olvas . . . És látom magamat, jelen sorok szegény íróját. Dédapám köpenyegén sárga folt. Én pedig nem hordok sárga foltot se kívül a köpenyegemen, se belül a lelkemen . . . Ha vagyonom lenne, tízezer holdat is megszerezhetnék ennek az országnak a földéből . . . Törvényszék előtt ha én is vallomást teszek, meg alsó- és felsőkisteresznai Terenney János is, a bíró nekem hisz többet, ha a körülmények az én vallomásomat teszik valószínűbbé . . . Az esküt ép úgy teszem le, mint az alsó- és felső-kisteresznaí Terenney János, noha egyetlen egy predikátumom nincsen.

Pap Τ.: Szubjektivizmus a jogban

121

Van ügyvédi diplomám. Még kánonjogi pert is vihetnék, ha értenék hozzá. Gróf Andrássy Gyula pedig 3 szavazatot szánt nekem. Nekem! Hát nem rettenetes, kacagtató, dühre ingerlő utópiának a megvalósulása ez? Látom, ahogy belé nő a mai világrend az utópiába, látok egész sereg intézményt, amelynek hallatára megfordul sírjában a római jog, és elképedtek volna azok, akik a mai rend kimunkálásán dolgoztak. Végig gondolván pedig mindezeket, és főkép a magam utópiáját, azt kérdem, vajon igazán csak azért dolgozott volna a világtörténet, hogy az én utópiámat életre keltse? Vajon igazán csak azért forrott-e a világ evulúciója, hogy az én utópiámat megvalósítsa? Vajon igaz lehet-e, hogy az emberiség történetét megalkotó erők csakugyan aludni tértek, miután sikerült nekik megszerkeszteniök az én ügyvédi diplomámat? Jelen sorok szegény írója nem képes a szerénytelenségnek erre a magasságára emelkedni. Ellenben felettébb nevettetőnek találja, látván osztályostársait: a polgárságot azon a magaslaton. Szeretné oda kiáltani nekik is, a többi uralkodó rendeknek is: Emberek, bolond emberek, utópia, ész nélkül való utópia csak egy van: az a hit, hogy a világ megáll, hogy az emberiség fejlődése megállott, hogy képes megállani. Emberek! tanuljatok az egyszeri ügyésznek szomorú nevetségességén, aki a hetvenes években kommunista pert kezdett munkások ellen, mert azok a népiskola ingyenességét követelték. *

Pap Tibor: Szubjektivizmus a jogban modern szociológia igazságai már a tárgyi jogban is kezdik érezAtetni hatásukat s azt hiszem nemsokára egészen át is fogják alakítani

a jogszolgáltatást. A társadalmi életműködés minden ágában nagy szerepe van az egyéni különbözőségnek s ezek gondos tekintetbe vételével ítéljük meg minden társadalmi intézmény helyességét, mert hiszen a társadalom az egyéni különbözőségen s az ennek megfelelő munkamegosztáson épül fel. Csupán a jogszolgáltatás nem respektálja még eléggé a szubjektivizmus elvét, mert a múlt században egyedül üdvözítő dogmává avatott jogegyenlőségi elv a szubjektív momentumok figyelmen kívül hagyásával alkotott merev jogszabályok szerint méri az igazságot mindenkinek. Pedig a jog mint ilyen magában véve nem cél, de a társadalom egyetemes érdekei előbbrevitelének egyik eszköze, melynek a társadalmi élet folytonos változásaival szünet nélkül való fejlődésével számolnia kell. Ami ma jó, lehet, hogy holnap már nem az s így a folytonos fejlődésben lévő jogviszonyokat hosszú időre előre szabályozni nem lehet, mert ez a legnagyobb igazságtalanságokra vezet. A summum jus summa injuria igazságát már az ókor legnagyobb jogász nemzete is belátta s ezt a mai jogszolgáltatás is kényszerítve van sokszor tekintetbe venni.

122

Pap Τ.: Szubjektivizmus a jogban

A jog végre is társadalmi intézmény az emberi együttélés szabályozására és az egyéni szabadság biztosítására. Abszolút helyes jog nem létezik, mert annak alkalmazkodnia kell minden időben a társadalmi szükséghez, amely őt megteremtette, vagyis alkalmazkodnia kell a folyton változó egyéni viszonyokhoz és különbözőségekhez. A mai jogszolgáltatásban azonban ezt az alkalmazkodást csak kivételesen találjuk meg, ott, ahol az elől már kitérni nem lehet, a szubjektivizmus elvének minden vonalon való keresztülvitele azonban még csak a jövő feladatául tekinthető. A magánjogi jogszolgáltatásban a perrendszerű bizonyítás rendszere áll a szubjektivizmus elvével legnagyobb ellentétben s arra az abszurdumra vezet, hogy a bíró kénytelen olykor legjobb tudása ellenére is bebizonyítottnak venni azt, amit pl. két tanú igazol, ha ezek ellen perrendszerű kifogás nincs. Pedig az újabb pszichológiai kutatások eléggé kimutatták, hogy még a megbízható tanuk megfigyelése és emlékezete között is igen nagy különbség van s olykor egy higgadt és tudatosan megfigyelő ember vallomása megbízhatóbb, mint tíz másé. Az újabb angol jogszolgáltatás már áttért a bizonyítékok szabad mérlegelésének rendszerére, ami egyébiránt a büntetőjogban az esküdtszéki intézménynél is meglehetősen bevált. De a konkrét viszonyok figyelembevételének szükségessége a merev jogszabályokkal szemben a magánjog egyéb ágaiban is kezd utat törni magának. Nemcsak a családi jogban, ahol különben is kevesebb szerepe van a szigorú jognak az erkölcsi szabályok és a társadalmi közfelfogás mellett, de a dologi és követelési jogoknál is. A turpis causa-ból eredő követeléseket nem ítéli meg a bíró, ha még oly kifogástalan szerződésen alapulnak is. Egy bizonyos %-nál magasabb kamatot szedni még az adós beleegyezésével sem szabad s a végrehajtás alól való kivételeket is szubjektív tekintetek tették szükségessé. Ámde ezek mégis csak ritkább kivételek s a méltányosságnak és közérdekű szempontoknak még sokkal nagyobb mértékben fog kelleni érvényesülniök. Az örökösödés intézményét máris erősen támadják, de még ha ezeket a támadásokat nem is oszthatjuk, mégis el kell ismernünk, hogy a szigorú jog e téren nagyon is eltűrhet egy kis korlátozást, pl. mondjuk abban az esetben, ha egy ember milliókat, vagy milliárdokat érő vagyont örököl, vagy ha pl. az tűnik ki, hogy az örökös a reá szállott nagy örökséget ész nélkül tékozolja. Az ilyen ember tulajdoni és rendelkezési joga mindenesetre nagyobb rendszabályozást igényel, mint ahogy ez a jelenlegi jogban történik. Épen így lehetne ezen a nyomon haladva a követelések keletkezésénél és érvényesítésénél is s szubjektív szempontokat az eddiginél jóval nagyobb mértékben tekintetbe venni. A közjogi kérdésekben ezzel a szubjektivizmussal foglalkozni nem kívánok, mert az tárgyamtól nagyon messzire vezetne, csupán még a büntetőjog tágas mezejére óhajtok vetni egy pillantást. A modern kriminalisztika már most is széles körben kénytelen számolni a szubjektivizmussal s úgy látszik, az egész büntető jogszolgáltatás a közel jövőben ebben az irányban fog fejlődni. Itt elsősorban a bűntett elkövetésének indító oka veendő figyelembe, mert ennek a különbözőségétől függ, hogy egy és ugyanazon cselekedet elismerésre

Pikler: A materialista történelmi fölfogás legnagyobb hiánya

123

méltó heroizmus avagy aljas gonosztett-e? Ugyancsak döntő fontosságú a bűnös egyénisége, annak jelleme, bűnözésre való esetleg öröklött beteges hajlandósága, a bűnözési alkalom csábításaival szemben való ellenállási képessége, vagyoni viszonyai stb. egyszóval egyéni viszonyai, melyek a bűntett tárgyi tényálladékának fontosságát — mi pedig a mai büntető jogszolgáltatásnál első sorban jön figyelembe — meglehetősen háttérbe szorítják. Elvégre, ha egy gazdag ember nem lop, az nem érdem, viszont ha a szegényt az éhség kényszeríti a lopásra, az nem oly nagy bűn, mint aminőnek a mai jogszolgáltatás kvalifikálja. Ugyancsak nagy szerepük van a szubjektív momentumoknak a büntetés kiszabásánál és alkalmazásánál is, ahol tudvalévő, hogy ugyanazon büntetés súlya nagyon különböző lehet a bűnösök egyéni viszonyai szerint. És itt különösen a bűnös családi viszonyai azok, amelyek a mai jogban nem vétetnek eléggé figyelembe, főleg az, hogy a büntetés minő mértékben sújtja a bűnös ártatlan családját. Pedig ez minden büntetésnél, de főleg a pénzbüntetéseknél annyira fontos, hogy azoknak előre való megállapítását is abszurdummá teszi. Ezekkel a szubjektív tekintetekkel már a mai büntetőjog is számol, de még mindig nem eléggé. A különböző enyhítő körülmények tekintetbe vétele, a bűnös lelki, illetve elmebeli állapotának vizsgálata, a beszámíthatóságot kizáró okok mérlegelése, újabban a fiatalkorú bűnösökkel való intenzívebb foglalkozás, egyes bűneseteknél az esküdtszéki intézmény alkalmazása stb. mind megannyi vívmánya a szubjektivizmusnak s a modern szociológiának a tárgyi jog merevségével szemben. Ez azonban nem elég s a büntető jogszolgáltatás csak akkor lesz igazságos, vagy ami talán még fontosabb: méltányos, ha minden egyes jogeset nem a törvény holt betűje, de a fenforgó különleges viszonyok teljes mértékben való figyelembe vétele alapján lesz eldöntve. Sokat lehetne még erről a kérdésről írni, természetesen mélyebben bocsátkozva bele a részletekbe, de én itt csupán általánosságban kívántam e kérdés kiváló fontosságára reámutatni. Ezen a téren még igen nagy feladatok várnak a szociológia tudományára s alig tévedek, ha azt hiszem, hogy a jogtudománynak ezen a nagy reformon mielőbb keresztül kell mennie. Igaz, hogy ez rendkívül nagy nehézséggel jár s főként az ellenkező irány túlzásainak veszedelmétől is tartani lehet, ámde a jövő társadalmának berendezésénél még a legnagyobb nehézségektől sem szabad visszariadni.

Pikler Gyula: A materialista történelmi felfogás legnagyobb hiánya

A

materialista történelmi felfogás az emberi intézmények alapelvére vonatkozólag nagyon megközelíti az igazságot, azonban számos nagy hibája és hiánya van. Ε hibák és hiányok közül némelyeket különböző előadásaimban már többször igyekeztem kitüntetni, és a materialista történelmi felfogással szembehelyeztem a belátásos elméletet, amely nézetem szerint jobban fejezi ki az igazságot. Ezen általam már többször előadott hibák és hiányok a következők:

124

Pikler: A materialista történelmi fölfogás legnagyobb hiánya

A materialista történelmi felfogás figyelmen kívül hagyja a nem gazdasági szükségletek befolyását az intézményekre. Így például a nemi szükségletek vagy a tudásvágy befolyását, amely utóbbi alapszükséglet, ha a tudás másrészt eszköz is. A materialista történelmi felfogás tekinteten kívül hagyja oly ismeretek hatását az intézményekre, amelyek nem tartoznak „a termelési mód” azon fogalma alá, amelyet a materialista történelmi felfogás bevezet. Így például az orvosi vagy a lélektani ismeretek (befolyásuk a büntetőjogra!) vagy a hadviselést ismeretek hatását. A materialista történelmi felfogás elfelejti, hogy a termelési mód változatlansága mellett is megváltozhatnak az intézmények, mert az emberek esetleg nem ismerik fel, nem találják ki mindjárt, hanem csak később, az e termelési mód mellett legcélszerűbb intézményeket. A materialista történelmi felfogás téved, midőn a lelki állapotoktól általában megtagadja, hogy azok az intézményeket végső sorban meghatározzák. Ez csak az ideologikus lelki állapotokról áll; az intézmények célszerűségének belátása ellenkezőleg épen az intézményeknek végső sorban meghatározója. A materialista történelmi felfogás nem tudja megmagyarázni, miért keletkeznek az ideologikus lelki állapotok; erre törekvő szokásos metafizikai fejtegetései az anyag és eszmélet viszonyáról zavarosak és a tárgyhoz nem tartoznak. Azok az ideologikus lelkiállapotok csak lélektani alapon magyarázhatók meg, abból, hogy meggyőződéseket nem csak objektív benyomások teremtenek, hanem a meggyőződések értéke is (pragmatizmus!). A materialista történelmi felfogás minden igyekezete mellett sem képes magát általános természettudományi alapfelfogásba belekapcsolni; minden időben az épen divatos természetbölcseletbe kapaszkodik, de hiába. Az általános természettudományi alap, amelyen a materialista történelmi felfogás helyes része nyugszik, az, hogy a céltudatos cselekvés csak úgy energetikus tendencia teljesülése, fizikai egyensúly létesítése, mint a súlyos testek esése, a hőnek, az elektromosságnak a magasabb intenzitású helyről az alacsonyabb intenzitású helyre átmenete stb. Tévedés a materialista történelmi felfogás számos hívének az a nézete, hogy az emberi cselekvés vagy a társadalmi fejlődés törvényeinek ismerete igazíthatna el bennünket abban, hogy milyen célokat tűzzünk ki. Ellenkezőleg e törvényeknek nincs mit leírniok, nincs tartalmuk, ha előzetesen nincsenek megállapodott céljaink, tendenciáink. Ismétlem, a materialista történelmi felfogás e hiányait és hibáit előadásaimban már nem egyszer felsoroltam. Egy és pedig legnagyobb hiányát azonban eddig még soha kifejezetten meg nem állapítottam, mert az — csodálatosképen — eddig nem állott világosan szemem előtt, jóllehet a föntebbiekben benfoglaltatik. Csupán a napokban láttam ál világosan és most itt bátor vagyok közölni. A materialista történelmi felfogás kimondja ugyan, hogy az intézmények a termelési móddal változnak, de nincs formulája e változás tartalmáról, minőségéről. Olyan megállapításai, hogy „a termelő erők

Pólányi: Nézeteink válsága

125

fellázadnak” az intézmények ellen, „ellentétbe jutnak” velük (amiben foglaltatik, hogy a változás ezen ellentét megszűnésében áll), zavaros képeknél nem egyebek. Az egyetlen formula, amely e tekintetben rendelkezésünkre áll, az, hogy az emberek változott termelési mód mellett oly jogot alkotnak, amelyet ez új termelési mód mellett célszerűnek találnak. Az egyetlen formula a célszerűségi belátásra, a lelki állapotra való utalás, mert már az sem áll, hogy az a változás jő létre, amely az új termelési mód mellett célszerű; az emberek ugyanis tévedhetnek.* Evvel a materialista történelmi felfogással szemben végleg a belátásos elmélet javára dől el nézetem szerint a győzelem; a lelki állapotok figyelmen kívül hagyása teljesen lehetetlenné válik, ha az intézmények változásának tartalmát is meg akarjuk határozni.

Pólányi Károly: Nézeteink válsága „Az emberek tudatát társadalmi létük határozza meg.”

1. A tőkéstársadalom uralkodó nézetei (ideológiái) válságban vannak, mert a tőkéstársadalom első korszaka, az átmenet ideje letűnőben van és a reánk hasadó második korszak más nézeteket fog kifejleszteni. A tőkésrendszer első korszakának mívelődése az élénk és sokféle tudatnak a becsüléséből áll. Nem anyagi, nem szellemi, hanem tudati kultúrában csúcsosodik ki a tőkéstársadalom minden értékelése az első korszakban, a) Az erkölcsi értékelést a mai tőkéstársadalom az egyén én-tudatának nagysága szerint határozza meg. Az egyének szerint különböző én-tudatot, az „egyéniséget” mindenek fölött becsüli. A cselekvésből a kezdeményezés és a veszélyvállalás tudatosságát emeli ki és általában minden emberi magatartást az egyén tudatosságán mér (Ibsen). b) A művészet uralkodó nézetei minden tartalmit, mert ez jár legkevesebb én-tudattal, lényegtelennek tartanak és csak az élményt becsülik, akár időben (impresszionizmus), akár személyben (individualizálás) elaprózódva. A dolgok és tartalmak közönyösek, a termelő és a fogyasztó művészi tudata az egyedül értékes. Minden érzékszerv tudatosságát külön becsülik (esztétizmus), a műremeket külön a szemmel (dekorativitás), külön a füllel (muzikalitás), külön a tapintással (anyagértés) „élvezik”, sőt változatosan kezelhető stílusérzékük segítségével bármily megadott tartalmat „művészi”-nek tudnak „látni.” Ennek legtisztább alakja a hangulatnak, a modern művészet e vívmányának, feltétlen becsülése, mert épen a tartalom és a szabatosság minimuma mellett lehetséges csak nagy tudatmennyiségeket fejleszteni és huzamosabban élvezni is. A tőkéstársadalom kulturális eszménye az az egyén, akinél a tudat labilitása a legnagyobb, aki bármely adott esetben bármit átélni képes. 2. Csatlakozunk azon várakozáshoz, hogy a tőkésrendszer máso* V. ö. föntebb a negyedik bekezdést.

126

Pólányi: Nézeteink válsága

dik korszaka megállapodott (stabilis) viszonyok felé fog haladni, anélkül, hogy egyben azt is eldöntenők, milyen mértékben és milyen időre fog a versenynek és a válságnak a jelensége módosulni vagy megszűnni. Itt csak arról van szó, hogy ez lesz e korszak főiránya, abban az értelemben, amelyben ezt már ma is egyrészt a verseny korlátozását trösztök, nemzetközi szerződések és államalakulások, hatósági ármegállapítások és főleg az államhatalom gazdasági érvényesülése stb.), másrészt a munkapiac szervezését (közvetítés, tarifaegyezmények, szakszervezetek elismerése, gyári törvényhozás, állami biztosítás, stb.) célzó intézmények jelzik. Akár államkapitalizmus lesz ez, akár államnélküli, ez a második korszak a megállapodottság korszaka lesz. 3. A megállapodott kapitalizmus idején az uralkodó nézetek teljesen megváltoznak. A tőke fokozódó központosulása folytán az egyéni tulajdon nem jár többé személyes rendelkezéssel és ezzel az én-tudat nagy része szükségtelenné válik a tőkésérdek szempontjából. Sőt, a személytelenné lett tőke erősíti csak a tőkéstársadalom együttérzését. Az ipari szervezkedés idején a tudati egyenruházkodás és egyöntetűség mind értékesebb lesz, az elhivatalosodás a kezdeményezést kiszorítja, a hosszúlejáratú viszonyok a válságos lelkiállapotokat feleslegesekké, undorítókká, sőt erkölcstelenekké teszik. Az elfogulatlanság, amelyet a mai viszonyok labilitása a köznapi gondolkodástól is megkíván és amely sok tudattal jár, meg fog szűnni és a tudomány hasznos előítéletei váltják azt fel. Az akarat jelentősége csökken és a kényszerré nő. Az ú. n. társadalmi kérdés szóvirágos „megoldását” nem becsülik többé, mert a társadalmi egyensúly tartós megmaradása csak az osztályharc elismerése alapján lehetséges. Az osztályharc céljaira pedig az uralkodó osztályt mai félmagatartásánál jobban fogja vértezni a kifejlődő hitszerű munkásmegvetés és az egyéni kizsákmányolás helyébe lépő államkapitalizmus. Az egyéni tudat élénksége minden téren fölösleges és hasznavehetetlen lesz: az én-tudat közönyössé válik, az egyént nem az „egyéni” jellemzi többé, hanem a „társadalmi”, az amit nem az akarat alanyi irányítása, hanem a többiekhez való alkalmazkodásból folyó tárgyi magatartás jellemez: a tőkésrendszer megállapodott korszakában a szocialista nézetek lesznek az uralkodók. Az egyénileg különböző tudat maximumokat nem becsülik többé, hanem a rendszerető társadalom ismét biztos hitet és szigorú erkölcsöt fejleszt, amelyhez az eszményi egyén a tudat minimumával képes igazodni. 4. A szocializmuson itt nem gazdasági rendszert értünk, se mozgalmat hanem egy olyan tan részét, amely ismeretekből (tört. mat. stb.) és nézetekből (erkölcs stb.) áll. Ezek a nézetek ismét kétfélék: 1. olyanok, amelyek az egész osztálynak egy másik osztályhoz való magatartására vonatkoznak és 2. szorosabban vett szocialista nézetek, amelyek az egyének és jelenségek értékét ettől függetlenül állapítják meg. Szocializmuson itt ezeket a szorosabban vett szocialista nézeteket értjük, hiszen az osztálynézetek (a munka értéke stb.) a munkásmozgalommal tovább is válhatatlan kapcsolatban fognak maradni. 5. A szocializmus tehát vissza megy oda, ahonnét jött

Rónai: A társadalmi tények előrelátásának kérdéséhez

127

a polgári osztályba. A mozgalom és az elmélet, amelyek Marxnál „egymásra találtak”, ismét különválnak. A tőkésrendszer gyakorlati álakban és kifejlesztve kapja vissza az elnyomott osztályoktól azokat a nézeteket, amelyeket egykor utópiás alakban rájuk hagyott. 6. A proletariátus elveszíti ezzel eszmei harci fegyverzetének egy lényeges részét, amely a tőkésosztály önvédelmének eszközévé lesz. A kereszténység története megismétlődik: a tőkésrendszer államvallása emeli a szocializmust, mint ahogy hajdan a római birodalom tette azt a katholikus egyházban a lázongó rabszolgák harci vallásával. 7. Ennek a válságnak elméleti kifejezője a szindikalizmus is. Az erősen kapitalizálódott országok munkássága mindjobban érzi közeledni az újkor legragyogóbb nézeteinek valósággal tragikus győzelmét. A harc ereje és élessége nemcsak az érdekek, hanem a nézetek ellentétességét is megkívánja. A szindikalista elmélet emberei megkülönböztető nézeteket keresnek, amelyek a munkásságot a mindinkább szocialista nézetű tőkéstársadalommal élesen szembeállítsák és az ellene vívott harcot megkönnyítsék. A jövő az „egyéni” és „élményi” mívelődés bukását és helyében a szocialista nézetek és értékelések uralkodását fogja meghozni, de ezzel a győzelemmel a szocializmus, mint harci vallás a munkásmozgalom számára elveszett. *

Rónai Zoltán: A társadalmi tények előrelátásának kérdéséhez.

A

tudomány fejlődésének leghathatósabb társadalmi hajtóereje az előrelátás szükségessége. (Most arról a tudományról beszélünk, mely a valóságot kutatja s nem arról, mely az igazi tudomány társadalmi formáiban az uralkodó rend igazolására törekszik.) A tudományok legfejlettebb ágai, a fizika, a kémia, az előrelátást elsősorban törvényszerűségek felfedése útján érik el. Ha észlelem az A jelenséget, akkor velejár a Β jelenség; ez annak a szükségszerű összefüggésnek a tipikus formája, melyet természeti törvénynek nevezünk. A társadalom szempontjából kétféle hatása lehet a természeti törvény ismeretével járó előrelátásnak. A törvény segítségével az ember megváltoztathatja a környezetét, pl. az elektromosság törvényeit gépek gyártására használhatja. Vannak azonban törvények, melyekkel az ember környezetét nem változtathatja meg, mert ehhez hatalmát meghaladó erőkifejtésekre volna szüksége. Ilyenek különösen az asztronómiának, a meteorológiának, a földrengéseknek s a vulkánikus kitöréseknek a törvényszerűségei. Itt az ember a törvény ismerete révén csak alkalmazkodhatok a természethez. A társadalmi tudományokban nem teljesen azonos a helyzet. Vannak társadalmi törvények, melyek hasonlatosak a fizikai törvényekhez. Ha az erősebb társadalmi csoport hatalmi körébe esik valamely gyengébb csoport, akkor az erősebb a gyöngébbet kihasználja. Itt a társadalmi jelenségek épúgy kapcsolódnak, mint a fizika jelenségei a fizikai törvényben. Ilyenek pl. a társadalmi csoportok és osztályok küzdelmeinek, az utánzásnak, az árjelenségeknek, szóval a legtágabb értelemben vett társadalmi lélektannak a törvényei. A fizikai és kémiai törvényektől ezeket csak az különbözteti meg, hogy kevésbbé pontosak, kevésbbé elvontak s a matematika nyelvén haszonnal nem

128

Rónai: A társadalmi tények előrelátásának kérdéséhet

fejezhetők ki. De van ezeken kívül az úgynevezett társadalmi törvényszerűségeknek egy másik csoportja is. A jellemző vonásuk a következő: évek során át ismétlődik valamely társadalmi jelenség vagy ritmikusan váltakozik, mint pl. a gazdasági fellendülés vagy pangás korszakai. Évek során állandóan fogy valamely tömegjelenséget kifejező szám, mint pl. a gyilkosságok száma Közép-Európában, vagy növekszik, mint a nagyüzemeké a kapitalisztikus államokban. Feltesszük, hogy a múltban tapasztalt irányzat a jövőben is megmarad. Az állandó állandó lesz, a hullámzó hullámzó, a fogyó fogyó, a növekvő növekedő. Ezek a szabályosságok a társadalmi tendenciák. Más jelenségekkel való szükségszerű össze függéseiket, okaikat sokszor nem ismerjük, de ez nem változtat azon, hogy a megmaradásuknak van bizonyos valószínűsége. A tendenciák még nem szükségszerű összefüggések, törvények a szónak a fizikában használatos értelmében, de törvények fenforgására mutatnak. Úgy a fizikaiakhoz hasonlatos törvényeknek, mint a tendenciáknak, valamint a kettő kombinálásának segítségével nagy körvonalakban nem egy alakulatát lehetett előrelátni a társadalmi jövőnek. Így pl. Fourier az ő kora primitív viszonyainak csíráiból következtetett a jövő erőteljes munkásbiztosítására, Saint-Simon a múlt ritmusából a kapitalizmus ma már kezdődő organizálódására, Marx a nagyüzemek szaporodásából a tőke folyton növekvő koncentrációjára. Ha a társadalmi törvények pontatlanok, még kevésbbé exaktak a törvényekre gyakorta vissza nem vezethető tendenciák. De bár a hiányos tudománnyal együtt is jár a hiányos előrelátás, a különbség mégis igen nagy a múltak vallásos, messzianisztikus s a jelen tudományos prognózisai közt. Ha a fizikai törvények és a társadalmi törvényszerűségek közt szerkezet tekintetében ilyen eltérések vannak, milyen a viszony közöttük a társadalmi hatás kérdésében? A fizikaiakhoz hasonlatos társadalmi törvények egy jelentős része olyan, hogy felismerése segítségével társadalmi változtatásokat érhetünk el. Ha tudjuk, hogy a tömegek vallásossága, tudományos ismeretei s osztályharcuk hevessége közt az az összefüggés, hogy az ismeretek növekedésével csökken a vallásosság, viszont a vallásosság· csökkenésével emelkedik az osztályharc hevessége, akkor azok, akik fokozni óhajtják az osztályharcot, terjeszteni fogják a tudományos ismereteket, akik gyengíteni akarják, ha az egyéb érdekeikbe nem ütközik, meggátolják tőlük telhetőleg az ilyen ismeretek terjedését. Nehezebb elképzelni olyan társadalmi törvényeket, melyekhez csak alkalmazkodni tudnánk. A lehetősége azért ennek a típusnak sincs kizárva. De a társadalmi előrelátásnál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a felismert törvény változtatást s nem alkalmazkodást fog kiváltani. Itt nincs szükségünk előreláthatóan azokra az óriási erőmennyiségekre, amelyek pl. az asztronómiai beavatkozást lehetetlenné teszik. Nem ez az eset azoknál a tendenciáknál, melyeket törvényekre nem tudunk visszavezetni. Ezekhez csak alkalmazkodni lehet, mert tudatosan nem változtathatjuk meg azt, aminek törvényeit nem ismerjük. Minden tudomány ideálja, hogy a környezet átalakítására alkalmas törvényszerűségeket fedezzen fel s ha a szociológiának ma még nem is eredménye, de eszménye, hogy a törvényszerűségek segítségével változtasson, nem pedig, hogy előrelássa, merre viszik vak tendenciák a társadalmat. A társadalmi tudományok fejletlensége a főoka annak a jelenségnek, hogy a társadalmi élet irányításában még oly csekély a tudomány szerepe. Bár primitív korokhoz viszonyítva kétségtelenül megnőtt a társadalmi előrelátásnak funkciója, a társadalom tudatos módosítása ma még körülbelül olyan empirikus módon történik, mint ahogy a kezdetleges iparűzés folyt a közép-

Rónai: A társadalmi tények előrelátásának kérdéséhez

129

korban, a természettudományoknak a technikába való behatolása előtt. A tudomány ma a társadalmi életet époly kevéssé irányíthatja, mint a kezdetleges fizika a technológiát. A jövőre vonatkozó részletes tervekkel és prognózisokkal szemben csak az önmérséklésnek s a lemondásnak arra az álláspontjára helyezkedhetik, mint amelyet a marxizmus foglal el az utópiákkal szemben. De a szociális élet főrúgója a társadalmi érdek s az nem várhat addig, míg a társadalmi tudomány erőteljesebben kifejlődik. A tudomány nem tudja elfojtani a jövőre vonatkozó pontos tervek felbukkanását. A marxizmus utópiaellenes irányát is csak azért fogadták el nagy tömegek, mert az társadami szükségletekkel találkozott. Nem azért, mert a tömegeket jobban fűzi egybe a mai rend eltörlésének negatív ideálja, mint a jövőre vonatkozó pozitív ideál (Menger véleménye), hanem azért, mert korunkban nagyobb erővel lépett fel a demokrácia s a szakszervezetek kiépítésének szükséglete, mint a kollektivisztikus állam megteremtéséé. Ott ahol a jövőre vonatkozó tervek társadalmi szükségessége felmerül, azok visszatartózhatatlanul felburjánzanak. Így a munkásmozgalom erőtlenségének idejében, ahol a felsőbb osztályokra szépen megrajzolt utópiákkal óhajtottak hatni. Így a szocialista-párt megerősödésével Franciaországban, ahol egyre közeledik a szocializmus megvalósulásának lehetősége s ahol már paragrafusokba foglalják és törvényjavaslatok formájában építik fel az utópiákat. A tudomány ezekkel a tervekkel szemben csak azt teheti, hogy megmondja, melyik van közelebb a megvalósításhoz, melyiknek a megvalósítása könnyebb és kivihetőbb. De ha az ilyen nem teljesen tudományos tervek nemis valósulnak meg, a táradalmi hatásuk kétségtelenül jelentős. Bár feltűnésük idejét és tartalmukat a társadalmi viszonyok határozzák meg (minden jövőre vonatkozó terv a jelen elemeinek a sajátos kombinációja) maguk e tervek is meghatározóan hatnak a jövőre. A jelen terveiből válnak ki sajátos szelekció útján a jövő állami szabályai, törvényei. Hogy a társadalmunkat az exakt társadalmi előrelátás minő csekély foka hatja át, jellemzően bizonyítja az a körülmény, hogy az állami törvények minő kevéssé érik el alkotóik célját. A törvényt a tervtől, az utópiától csak fokozati különbség választja el. Nemcsak az nem valósul meg gyakorta, amit a törvénnyel el akartak érni (így pl. a modern szabadságvesztés-büntetési rendszer a visszaesők számának szaporítására vezetett), hanem még az sem valósul meg, hogy a törvény úgy alkalmaztassék, ahogy azt előírja. Előre nem látott okok következtében a hatóságok gyakorlatában mindig megtörnek a törvény sugarai. Igazán ható állami törvényeket csak akkor fognak alkotni, ha tökéletesebb lesz a társadalmi törvényszerűségek ismerete. Ha nemcsak tudatosan akarják irányítani a társadalmi életet, hanem ki tudják számítani a társadalmi cselekvéseknek pontos hatásait. El fogjuk-e ezt valaha érhetni, meg fog-e szűnni a táradalomtudományok mai fejletlen állapota? Ez a kérdés is csak akkor lenne pontosan megoldható, ha exaktabb lenne a társadalmi tények előrelátása. Mert a tudományok fejlettsége jórészt társadalmi viszonyok függvénye. Primitív magyarázata a társadalmi tudományok fejletlenségének, mely ezt a körülményt a társadalmi jelenségek bonyolult voltára vezeti vissza. Egyszerűnek rendszerint a régóta ismertet tartjuk s bonyolultnak az ismeretlent. Az a magyarázat sem fejti meg a kérdést, amely szerint a társadalmi ismeretek azért nem fejlődnek, mert a csoportérdekek itt elhomályosítják a tiszta, tudományos látást. Gyakorta épen új érdekek feltűnése ad erős lökést a társadalmi tudomány fejlő-

130

Somló: Ősgazdaság és marxizmus

désének. Így a liberális nemzetgazdaságtan kialakulása igen erős összefüggésben van a burzsoázia kifejlődésével, a történelmi materializmus s az osztályharcelmélet a proletariátus küzdelmeivel. Valószínűleg a társadalmi megismerés fejletlenségében része van az emberi lélek szerkezetének, mely a természeti környezettel való időtlen küzdelemben a fizikai világ tüneményeihez jobban alkalmazkodott. De emellett talán igen fontos szerepet játszik az a körülmény is, hogy az uralkodó társadalmi csoportoknak nem érdekük a társadalmi rend megváltoztatása s a változások törvényszerűségeinek kutatása. A társadalmi tudomány legerősebben fejlődik a demokráciákban, hol az uralomban gyorsan váltakoznak különböző társadalmi csoportok és föllendülése rendszerint párhuzamos előretörekvő osztályok, csoportok küzdelmeivel. Egy oly társadalomban, melyben a társadalmi rend fentartása nem forrott össze a társadalom egy hatalmas rétegének az érdekeivel, a minél jobb, minél megfelelőbb változtatás lesz a társadalom érdeke. A szocialisztikus eszmény megvalósítása nemcsak a kiváló emberek gyarapodásának a lehetőségét növelné, hanem a társadalmi törvényszerűségek felismerésének a szükségességét is. Mert a társadalomnak egy folyton-folyvást javuló állapot felé való kormányzása csak a törvényszerűségek minél teljesebb ismerete mellett lehetséges. Csupán a szociológia ideális fejlettsége mellett válhatnak valóvá a Nietzsche Zarathustrájának profetikus szavai, hogyljaz emberek kezeiket úgy nyomhatjuk rá az évezredekre, mint valami viaszkra. *

Somló Bódog: Ősgazdaság és marxizmus Der Güterverkehr in der Urgesellschaft című dolgozatom többek között az őskommunizmus elméletével is foglalkozik. Azt tartom ugyan, „hogy az a felfogás, amely szerint a legprimitívebb gazdaság formája az őskommunizmus, még mindig közelebb jár a valósághoz, mint az, amely a tisztán egyéni szükségletkielégítésben látja a gazdaság őskorát”, de kimutatom, hogy nagyon pontatlan beszéd ezt a gazdálkodást egyszerűen kommunisztikusnak mondani. Ezzel persze az ortodox marxizmus egyik tétele ellen vétek s ha Kautsky Károly a Neue Zeit-ben (1909. nov. 19-iki szám, 282—284. 1.) foglalkozik dolgozatommal, világos, hogy mindenekfelett ez a pont érdekli. Kautsky úgy találja, hogy az őskommunizmus visszautasítása nálam csak nominális, mert az egész polgári közgazdaságtannal egyetemben nagyon furcsa fogalmaim vannak a kommunizmusról. Pedig egy pillantás a mai családra felvilágosíthatna annak lényegéről. „A mai család kétségtelenül kommunisztikus berendezés. Benne a javak közössége járja. A háztartás termelési eszközei közösek és a közösség számára vétetnek igénybe; a háztartás termékeit az összes tagok élvezik.” Ha így fogjuk fel a kommunizmust, mondja Kautsky, akkor az én adataim csak újabb igazolásai az őskommunizmus tanának. A javak forgalmának két nagy rendszere van, az egyik a kommunizmus, amely a használati cikkeket a társadalom tagjai közt szétosztja, a másik az árútermelés, amely mellett a termékek csere útján jutnak a fogyasztók kezébe. A javak forgalmának mindkét rendszere már a legkezdetlegesebb népeknél előfordul: a kommunisztikus elosztás


131

a törzsön belül áll fenn; az árúk cseréje pedig a törzsek között megy végbe. Az adatok oly hangosan beszélnek, hogy ez a két típus még az én „kissé konfúzus” előadásomból is világosan kitetszik s így adataim e részben csak megerősítik Kautsky szerint azt, ami a marxista irodalomban eddig is tudva volt. Mit bizonyítanak már most a mi kérdésünkre nézve az én adataim? Bizonyítják először is, hogy még a legprimitívebb társadalmakon belül is — tehát nemcsak a társadalmak között — előfordul a csere; bizonyítják továbbá és ez különösen fontos, hogy épen a produkció nem történik közösen, hanem túlnyomólag egyéni elszigeteltségben; vannak azonban nagyszámú előírások, amelyek az ilyképen produkált tárgyak átszolgáltatását követelik bizonyos személyek javára; különösen az előkelőbbek, öregebbek a fiatalokkal szemben és a férfiak a nőkkel szemben támasztanak ilyen hagyomány szentelte igényeket. Ezek a szolgáltatások inkább a hatalmon alapuló kizsákmányolás jellegével bírnak, semhogy egyszerűen a kommunisztikus elosztás fogalma alá volnának sorolhatók. És ezek az adatok bizonyítják azt is, hogy nem oszthatjuk fel az emberi jószágforgalmat pusztán két típusra, mint Kautsky teszi: a kommunisztikus elosztáséra és az árucserére. Világos, hogy az egyoldalú szolgáltatások rendszere is előfordul. Ha a primitív társadalomban azt látjuk, hogy a nők állandóan kötelesek a férfiaknak szolgáltatni, míg viszont a férfiak csak egészen kivételesen juttatnak az asszonyoknak a vadászat eredményéből valamit, vagy ha azt látjuk, hogy a fiatalok mindenféle címen kötelesek bizonyos, a jog által szigorúan körülírt öregebbeknek tekintélyes részt juttatni zsákmányukból, akkor mégis arra az eredményre kell jutnunk, hogy ez a jószágforgalom a kommunizmus jelszavával csak pontatlanul van megjelölve. Épen a közösség számára való termelés ténye hiányzik rendszerint. A termelvény túlnyomólag magántulajdont képez, amelyet az egyéni hatalmon alapuló és a hagyomány által szentesített szolgáltatások rendszere terhel meg. Emellett én — miként a föntiekből is kitetszik — nem is állítom, hogy az őstársadalom jószágforgalmának nem volnának kommunisztikus vonásai is; csak azt állítom, hogy ezek a vonások távolról sem merítik ki az őstársadalom jószágforgalmát. A mai társadalomban még több a kommunisztikus vonás, mint a primitívben; még sem nevezzük azt kommunizmusnak. Tehát pontatlanság az őstársadalom gazdaságát egyszerűen kommunisztikusnak mondani. A második kifogás, amelyet Kautsky munkám ellen emel, abban áll, hogy mindenütt javak forgalmát látom, ahol egy jószág annak kezéből, aki termelte, mások használatába megy át s hogy nem tekintem lényegesnek, hogy ez az átmenet minő formában történik, csere útján-e, avagy ellenszolgáltatás nélkül. Sőt Kautsky még azt is szememre veti, hogy ezeket az összes formákat egyaránt nevezem jószágforgalomnak, javak cseréjének, javak cirkulációjának. Hát javak forgalmának, jószágcirkulációnak csakugyan a javak egyik kézből a másikba való átmenetelének összes formáit együttesen nevezem. És csakis ez a pontos beszéd. Forgalom csak ott nincs, ahol a jószág annak a kezében marad, aki termelte. A forgalom fogalmának szempontjából

132


csakugyan közönyös is, hogy minő a forgalom jogi formája és én csakis ebből a szempontból mondom azt mellékesnek, szembe helyezkedve az olyan írókkal, akik a javak forgalmát akarják megállapítani s mindig csak a javak forgalmának egyik speciális alakját tartják szem előtt. Hogy azonban a jószágforgalom fogalmát és a cseréét használnám megkülönböztetés nélkül, aligha tudná Kautsky igazolni. Elég talán, ha erre nézve ideiktatom a tartalomjegyzék következő részét: „3. A javak törzsön belüli forgalma: a) Átmenet a törzsközi cseréről a törzsön belüli cserére, b) A törzsön belüli forgalom különböző alakjai”. Érdekesnek és reá nézve jellemzőnek találom Kautsky harmadik ellenvetését. Szerinte egyetlen pontban egészítem ki a marxista tudományt, de itt is csak a történelmi materializmus megerősítését eszközlöm, „amely megerősítés nem kevésbé hatásos marad azért, hogy olyasvalakitől indul ki, aki előtt ez a tan még, úgy látszik, ismeretlen”. „Somló úr felfedezi — írja Kautsky — hogy az őskorban vallás és erkölcs szorosan össze vannak nőve a gazdasággal és ez utóbbi által fel vannak tételezve. Ha jobban figyelne, ugyanezt a viszonyt későbbi időkben is megtalálhatná. Figyelemreméltó azonban az a jelenség, amely őt a történelmi materializmusnak elismeréséhez vezeti legalább az őskorra nézve: a totemizmus.” Ezúttal Kautsky nagyon figyelmetlenül olvashatott. A szóban forgó helyen csak arról van szó, hogy az őstársadalom tudvalevőleg nagyfokú differenciálatlanságot mutat, s hogy ennélfogva nem igen találunk kizárólagosan gazdasági jelenségeket, amelyek tisztán csak gazdaságiak volnának. Hanem még a gazdálkodás is vallási szertartások formájában megy végbe. Ebből az következik, hogy a vallásszociológia körébe sorozott jelenségeket a gazdasági szociológia is vizsgálat alá kell hogy vegye a saját szempontjaiból. A totemizmus tüneményeit eddig csak vallás-szociológiai szempontokból nézték, holott a totemizmusnak gazdaságtörténelmi jelentősége is van, amelyet én az egész totem-ideológiától függetlenül veszek vizsgálat alá. Világos, hogy ennek a kérdésnek a történelmi materializmus problémájához semmi köze sincsen. A történelmi materializmus felfogása csak akkor volna érintve, ha a totem-ideologia magyarázatába bocsátkoznám, vagy ha a totemizmus gazdasági oldalát annak vallási jelentőségéből származtatnám. Aki a totem-ideológiát gazdaságilag magyarázza, az a történelmi materializmus híve, aki másképpen magyarázza, vagy pláne a totemizmus gazdasági tüneményeit magyarázza ideológiailag, az szembe kerül a történelmi materializmussal. Aki azonban pusztán a totemizmus jelenségkörébe tartozó gazdasági jelenségeket írja le s semmi irányban sem létesít kauzális kapcsolatot köztük és a totem-ideológia között, az teljesen kívül marad a történelmi materializmus problémáján. Csak Kautsky hibája, ha ő mindezt meg nem gondolva, mégis azt nézi, hogy mit hoznak fejtegetéseim a történelmi materializmus számára. Az én kérdésemre, hogy minő gazdasági összefüggéseket jelent a középausztráliai totemizmus, a történelmi materializmus alkalmazásának még lehetősége sincsen meg. Kautsky futtában még a totemizmus sokat vitatott problémájá-

Szabó: Lehetséges-e tudományos politika

133

nak megoldását is nyújtja néhány sorban. Ilyen tárgyalás mellett persze nagyon közelfekvő az a vastag hiba, hogy a totemizmus ideológiájában csak a totemizmus gazdasági oldalának folyományát lássa. Mint a hal a csalétken, úgy kap Kautsky ezen a magyarázaton és amellett még azt hiszi, hogy azzal a történelmi materializmus egy új induktív bizonyítékát szolgáltatta, holott mindössze csak ennek az elméletnek egy nagyon kritikátlan alkalmazását nyújtja. Munkámban egy helyen emberi exkrementumok gazdasági szerepéről is esik szó. Az erre vonatkozó adatok csak a szeri-indiánusok jellemzésére szolgálnak s könyvem tulajdonképeni problémáival egyéb összefüggésben nincsenek. Ha Kautsky mégis buzgón kotor ezekben az exkrementumos adatokban, hogy ismertetését Marxnak egy exkrementumos tréfás mondásával zárhassa be, nincs miért őt ide is követnem.

Szabó Ervin: Lehetséges-e tudományos politika? politika az volna, amely számításait annak az erőnek Τ udományos működésére alapítaná, amelyet a szociológia a társadalmat moz-

gató tényezők legerősebbjének ismert meg. Ez a politika tehát racionális politika volna két nézőpontból: pszichológiaiból azért, mert tudatos, az értelem által irányított cselekvést jelentene; ökonómiai szempontból azért, mert a gazdaságosság, a legkisebb áldozat — legnagyobb eredmény elve érvényesülne benne. A tudományos politikus az volna tehát, akinek társadalmi cselekvése a legkisebb ellenállás irányába esnék és akinek arról való tudata cselekvésével egybeesik, azonos. Vannak szociológiai elméletek, amelyek azt tanítják, hogy a társadalmi fejlődést mindenkor a céljainak tudatában lévő, racionálisan működő értelem kormányozta. Ilyen elmélet például, és talán a legnagyobbszabású, a Pikler-féle belátásos elmélet. Ε teóriák szerint — lehet mondani — az emberiség mindig tudományos politikát űzött. Pikler azt írja, hogy az emberek ép olyan tudatosan alkotják a családot, a törzset, a nemzetet, mint egy részvénytársaságot vagy egy klubbot. Ugyancsak ő azt tanítja, hogy az emberek mindig olyan intézményeket alkottak, amelyek ismereteik mindenkori foka szerint szükségleteik legjobb kielégítését biztosították. A társadalmi fejlődés tudatos volt tehát és az ember értelme célszerűen kormányozta azt elejétől fogva. A jövőre is nem kell hát egyéb, mint megállapítanunk, mi biztosítaná legteljesebben az emberiség szükségleteinek kielégítését és erről meggyőznünk az embereket. A racionális szociológiának ezen valósággal reprezentatív teóriájára kellett gondolnunk, amikor két újabb német szociológiai munkát lapoztunk mostanában, két munkát, amelyek sokban megerősítenek, sokban új érvekkel támogatnak nézeteket, amelyeket a társadalmi fejlődés racionalizmusának elméletével szemben mi is ismételten hangoztattunk.* * 1. F. Müller-Lyer: Phasen der Kultur und Richtungslinien des Fortschritts. München, J. F. Lehmann, 1908. XIV + 370 1. 2. Alfred Vierkandt: Die Stetigkeit im Kulturwandel. Leipzig, Duncker & Humblot 1908. XIV+ 209 1.

134


A legélesebben Müller-Lyer fejezi ki az ellentétet tudatos és öntudatlan társadalomfejlődés közt. „Az emberi dolgok átalakulásának ez a hatalmas folyamata, amelyet kultúrának nevezünk” — mondja — „útjának legeslegnagyobb részét úgy futotta meg, hogy az embernek a legtávolabbról sem volt sejtelme róla. Az ő kicsi tekintetének a legnagyobb is túlnagy volt; az ő szemlélete ép oly kevéssé látta a kultúra lassú haladását, mint azt az őrült utazást, amelyet földi lakóhelyén a Nap körül tesz meg.” Vierkandt pedig megmondja, miért van ez így: mert az emberi tudat történeti struktúráját az állandóság (Stetigkeit) jellemzi, ami abban áll, hogy a tudat minden egyes mozzanatát nemcsak a gerjesztő külső inger, vagyis a jelenlegi élmény, hanem korábbi élmények és benyomások egész sorai határozzák meg; a hagyomány, az utánzás, a szokás nyomása úgy gyakorlati, mint elméleti téren sokkal inkább ura az emberi tudatnak, mint a spontán kezdeményezés és a racionális belátás. Vierkandt egész könyve annak magyarázata, miért nem mondhatjuk, hogy társadalmi cselekvésünk tudatos: azért, mert nem értelmünk kormányozza cselekvéseinket, hanem érzelmeink. Alapjában ugyanazt bizonyítja tehát, amit már Spencer is állított és később is mások. Hogy Vierkandt az ő tételét az etnográfia, az őstörténet és a mai élet tényeinek teljes készletére alapítja, az bizonyára nem gyöngíti érvényét. Mindazonáltal nem árthat, ha egy-két reflexióval kiegészítjük érvelését. Így például kevéssé voltak a szociológiában figyelemmel arra a jelenségre, amelyet az egyéni öntudatra vonatkozólag régen fölismert a realisztikus filozófia, de amelyet alig alkalmazott a tömegek öntudatára, amelyre pedig még teljesebben áll. Ez az a megfigyelés, hogy tudatunknak, megismeréseinknek egyetlen forrása az érzéki tapasztalat, hogy csupán érzékei által, vagyis közvetlen érzéklő és érző átélés útján jut az ember az objektív realitás tudatára. Egyes kiválóbb agyú emberek szert tehetnek ugyan más megismerésekre úgy, hogy az érzéki tapasztalat útján nyert ismereteket logikai úton tovább fejtik, de ezeknek a gondolatoknak is egyetlen próbája a gyakorlat, a valósággal való érintkezés. Mi következik ebből? Az, hogy nem láthatják be, — legalább a tömegek nem láthatják be, mert a tömegben az intellektuális funkciók gyöngébbek, mint az egyénnél, — valaminek a szükségét, ha az a valami nincs már meg a valóságban, reálisan, érzékelhetőleg. Vagyis a tömegek életében a gyakorlat megelőzi az elméletet, a cselekvés megelőzi a tudatot és nem a tudat a cselekvést; mert nem lehet tudatomban az, ami nincs előbb érzékeimben. Vagyis már régen tesznek valamit, egy társadalmi intézmény már régen fennáll, amikor az emberiség tudatára jut és szükségét belátja. Sok őstörténeti adat szolgáltatja ennek az elméletnek ténybeli bizonyítékait. A tűzhasználat (v. ö. Karl von den Steinen), a szántásnak, a szekérnek és az utaknak föltalálása (Ed. Hahn) erre vallnak; erre vall az exogámia intézménye, amelynek ezer és tízezer éveken át kellett fönnállnia, mielőtt az emberek azt a gondolatot csak föl is fogatták volna, hogy mire való. És sok más. Kétségtelen másrészt, hogy az ember fejlődése magasabb fokain


135

mind sűrűbben igyekszik — előzőleg és utólag — cselekvéséről számot adni magának. De ez a számottevés telve van illúziókkal, amelyek sokszor homlokegyenest ellenkeznek a valósággal. Az egyes ember, az egyén sem ismeri önmagát. Képzetei önmagáról vágyainak szüleményei, cselekvéseinek utólagos igazolásai, erényekké átformált hibák. Hogyan ismerje a tömeg önmagát jobban? A társadalom tudata önmagáról az eszmékben, elméletekben, ideológiákban fejeződik ki. A történelmi materializmus arra utalta a szociológiát, hogy az elméletek, az ideológiák mögött a gazdaság realitását keresse a történelemben, mert az ideológiák hamis képét adják a társadalomnak. A történelmi materializmus módszerének folyton terjedő használata nem jelenti-e, hogy a tudomány is mindinkább illúzióknak minősíti az ideológiákat, amelyek pedig az emberiség tudatos számadásai voltak életéről? És mennyi hatalmas erő dolgozott mindig és dolgozik ma is azon, hogy az emberiség ne ismerje meg önmagát, ne lássa be, mire van szüksége, hogy tudata illuzórius legyen és maradjon. És a cselekvés, a változás, a haladás épen a tudat ellen, ahogy köznyelven mondani szokták: a jobb belátás ellen áll be. A szükségnek, az erőszaknak, a munkakényszernek nagy kulturszerepét kellene tagadnunk, ha azt mondanók, hogy minden kulturfejlődés belátás műve volt. A háborút, a rabszolgaságot, a jobbágymunkát az erőszak tartotta fönn, aminthogy az tartja ma fönn a bérmunkát is. És az erőszakot, az osztályuralmat támogatta és támogatja a sokszor nem is egészen mesterséges, hanem inkább önámító illúzió, hogy szükség van ezekre az intézményekre. Aminek példáját ép a mai munkásmozgalomban sokszorosan tapasztalhatjuk. Mindez azt bizonyítja, hogy az emberiség aligha tudta, hogy mit tesz, amikor társadalmi formáit és intézményeit a tökéletesség mind magasabb fokaira emelte. És hogy ezen munkájában nem járt el valami racionálisan, vagyis épen nem a legkisebb áldozat — legnagyobb eredmény elve szerint: azt az irracionális hagyományok és szokások uralmának ténye, a százszor és újra százszor elvetélt találmányok és az ezer meg ezerszámra kigúnyolt, megkínzott, legyilkolt kezdeményezők, újítók martiriuma eléggé dokumentálja. Le kell-e hát mondanunk arról, hogy valaha is tudományos politikát csinálhassunk, hogy a társadalmi fejlődés racionális, azaz tudatos és gazdaságos legyen? Mi nem hisszük, hogy belátható időn belül úgy megváltozzék a kulturemberiség, hogy irracionális érzelmek egyáltalán ne szerepeljenek cselekvésének motívumai közt; de annak jeleit igenis látni véljük, hogy racionális meggondolások mind nagyobb szerepet játszanak cselekvésében. Az a tény, hogy gondolataink igazságának egyetlen próbája az élet, a valóság, a gyakorlat, azt jelenti a tudatosság fejlődése szempontjából, hogy minél kisebb körre kiható az egyén cselekvése, gondolatai realitásának próbáját annál kevesebbszer kell kiállania; minél tágabb ez a kör, gondolataink igazságpróbája annál sűrűbb; egyúttal

136

Szilárd: A vallás a XX. században

a cselekvéseinkkel járó felelősség és kockázat növekvése mind erősebb kényszerítő az előrelátás, a racionális tervcsinálás kialakulására. Vagyis minél kisebb körben folyik le az ember élete, az illuzórius öntudat lehetősége annál nagyobb; minél nagyobb cselekvéseinek hatórádiusza, tudata annál reálisabb. Minthogy az ember életének legalapvetőbb funkciója a gazdálkodás és a gazdálkodás körének kiterjedése első sorban a munkamegosztás tényében nyilatkozik meg: azt is mondhatjuk, hogy a munkamegosztás fokozódása növekvő racionalizmust jelent — tudatunkban úgy, mint cselekvésünkben. Tudatunk racionalizálódása felé visz egy másik evolúció is. Ha a kényszer, az erőszak egyik főtényezője az illuzionizmusnak, akkor kevesebb kényszer és erőszak kevesebb illuzionizmust okoz. Nyilvánvaló, hogy az emberiség egész története fejlődés a nagyobb kényszer állapotából a kisebb felé. Élelemszükség háborút, munkakényszert jelent; fokozódó közgazdagság a szabadság felé visz. Nem lehet észre nem venni, hogy az emberiség gazdagsága nő és ezzel a kényszer és erőszak szüksége csökken. A fokozódó szabadsággal együtt jár az illuzionizmus csökkenése. S így a társadalom két alapvető fejlődéstendenciája egyaránt közrehat társadalmi tudatunk racionalizálására. De tudatunk racionalizálódása többet jelent, mint egyszerű intellektuális emelkedést. A társadalmi fejlődés gyorsítását is jelenti. Amily mértékben nyomulnak előre cselekvésünk motívumai közt a tudatosak, annál inkább szorulnak háttérbe az irracionális érzelmiek: a hagyomány, a megszokás, az újnak, a másnak primitív gyűlölete. Annál kevesebb akadálya van az újításnak, a kezdeményezésnek. Annál tágabb terük nyílik az újítóknak, a kezdőknek, a nagy embereknek, így lesz az ember intellektuális ereje a társadalmi haladásnak közvetettből közvetlen, mind gyorsabban ható ágense. Az ember gazdaságának terjeszkedése: a világgazdaság, az ember szabadságának növekvése: a szocializmus, az ember értelmének fejlődése: az intellektualizmus — a társadalmi cselekvés racionalizálódásának föltételei.

Szilárd Ödön: A vallás a XX. században

A

vallás az emberiség álma, mondotta Feuerbach 70 évvel ezelőtt és ez az álom ma, a XX. században még mindig tart. Az évezredes narkózis az emberek nagy részét ma is fogva tartja még és nekünk, megszabadultaknak még mindig komolyan kell küzdenünk a dogmák és fanatizmus ellen. Immár két évszázad óta folyik a harc a sötétség és babonák kultusza ellen és a túlvilági isten ma is trónol még az emberek fölött és a templomokból máig sem lettek még muzeumok és a tudományok csarnokai. A szabad gondolat két százados küzdelme nem volt eredménytelen ugyan, de ma látjuk csak, mily nagy munkát igényel még a teljes győzelem. Hívők ezrei özönlenek még mindig a templomokba és a vallásos érzés ma is ott szerepel még a fölhasználható eszközök között, amellyel az uralmon levők politikai és gazdasági előnyöket tudnak maguknak teremteni, vagy a meglevőket meg-

Szilárd: A vallás a XX. században

137

tartani. A szabad gondolat bátor harcosainak szavát ma is még a fanatizmus és hipokrízis feszítsd meg ordítása kíséri és a „fölkent tudósok” Hume, Spencer és Nietzsche, Newton, Laplace és Darwin után még mindig szellemi anarchiának minősítik a tudomány és felvilágosodásnak azt a törekvését, mely az emberiséget megszabadítani akarja a vallás jármától. Sőt napjainkban a vallási buzgóság, vagy mondjuk, egyházi velleitás mintha új életre támadt volna. Egy századon keresztül az egyházak passzíve viselkedtek az atheista irányokkal szemben. Maga a katholikus egyház is, amellyel szemben pedig a 18. századtól kezdve az összes tudományok hadi lábra helyezkedtek, amelyet az összehasonlító vallástörténelem és vallásfilozófia szinte tönkretétellel fenyegetett, a természettudományok aláástak és a tiszta ész csaknem nevetségessé tett, mondhatni közönnyel szemlélte a haladó tudományok fejlődését és a világfelfogás változását. Amikor az emberi szellem forradalma mindent összerombolt, ami régi és poshadt volt, amikor egymásután dőltek le a bálványok és a keresztény világnézetet lerázta magáról az újjászületett Én, amikor az ember mélyen bevilágított már a természet lombikjába és villamos erővel törtetett előre a haladó technika, akkor a katholikus egyház még mindig a stabilitás álláspontján vélt maradhatni, még mindig abban a hitben élt, hogy a tömjén füstje elektromos fénynél is ép úgy hat a kedélyekre, mint a gótikus templom félhomályában az oltári mécsesnél. Ma azonban már ő is föleszmélt. Az utolsó évtizedben eljutott végre a katholikus egyház is annak fölismeréséig, hogy a passzivitás politikája a vallás csődjéhez vezet. Föltámadt tehát újra az ecclesia militans. Amit az egyházak a 19. század folyamán elvesztettek, azt most újult erővel igyekeznek visszaszerezni. Mindenütt lázasan dolgoznak annak a sok rombolásnak a tatarozásán, melyet a szabad gondolat, a filozófia és a természettudományok okoztak a vallás és egyház évezredes épületén. És ennél a tatarozásnál egy igen figyelemreméltó jelenséggel találkozunk. Új kövekkel erősítik a régi düledező falakat. És ebben előljár maga az a katholikus egyház, amely eddigelé a haladó kor nézeteivel és a tudomány követelményeivel nemcsak nem tudott, de nem is akart soha kibékülni. Most az önfentartási ösztön ezt a megmerevedettnek hitt egyházat is odáig vitte, hogy simulni igyekszik a kor uralkodó eszméihez és a tudomány megingathatatlan eredményeihez. Egy új szkolasztika kelétkezett, mely ép úgy, mint a középkori, azt a célt szolgálja, hogy a kinyilatkoztatás tételei, a dogmák és a vallás egész tartalma lehetőleg sértetlenül összeegyeztethetők legyenek a mai kor gondolatvilágával és törekvéseivel és eloszlassa a műveltek es a ma már szintén gondolkodni kezdő nép lelkében mind sűrűbben es erősebben föllépő szkepszist. Amint a középkori szkolasztika racionalizálni törekedett az emberi ész előtt fölfoghatatlan dogmákat, úgy az új szkolasztika modernizálja a vallás hittételeit és erkölcsi tartalmát. A mai kor szellemében és a mai kor tudományának egész apparátusával lépnek föl az új „hittérítők”, akik új eszközökkel igyekeznek megszilárdítani a vallás roskadozó uralmát.

138

Varga: A szociológia módszeréhez

Lesz-e sikere a megújhodott hittérítésnek, azaz, hogy a kérdés talán jobban van föltéve úgy, hogy meg tud-e győzelemmel küzdeni a tudományos felvilágosodás az új életre támadt és modern köntösbe bújt klerikalizmussal? Vajjon lesz-e valamikor olyan jövő, amikor a túlvilágiságon és a transzcendentális isten eszméjén fölépülő vallás és dogmatikus hit az emberi szellem elmúlt tévelygésének lesz tekinthető és a papság és a templomok, zsinagógák és mecsetek csak mint kultúrtörténeti emlékek és kuriózumok fognak említtetni? Bizonyos, hogy lesz. Közel vagy távol vagyunk-e még e jövőtől, nem tudom. Lehet, hogy az elkeseredett védelmi harc, amit az egyházak most a szabad gondolat ellen folytatnak, talán késlelteti e jövőt. A küzdelemnek azonban ebben a században el kell dőlnie. A XX. század nem múlhat el anélkül, hogy a kultúra nagy feladatát el nem végezte: az egyház és vallás teljes legyőzését. Ebben a században el kell következnie annak az időpontnak, amikor a tudomány és felvilágosodás fáklyája annyira bevilágít a makrokozmos és mikrokozmos minden részébe, hogy többé nem lesz egy zug sem, mely elég sötét maradna a vallás számára. *

Varga Jenő: A szociológia módszeréhez ok vita folyt már arról, hogy mi az oka annak, hogy a szocioS lógiai tudományok, ezen kifejezést a legszélesebb értelemben véve (történelem, közgazdaságtan, politika stb.) nem érték el az exakt-

ság azon fokát, mint a természettudományok. Azt hiszem, hogy ennek az oka nem a tárgy bonyolult volta, hanem pszichológiai körülmények és az alkalmazott módszerek helytelensége. Pszichológiai nehézségek annyiban merülnek fel, amennyiben a szociológiai kutatások eredménye sokkal fontosabb érdekeket érint, mint a természettudományoké. Épen ezért a kutatók osztályhelyzete, egyéni érdeke öntudatlanul befolyásolja őket, hogy azt találják meg, amit látni óhajtanak: tudatos ferdítőkről nem szólok. De azt hiszem, hogy a kutatásokban alkalmazott módszerek helytelensége is oka a sok hibás eredménynek. Nem akarom itt az egyes módszereket bírálni; közös főhibáik, hogy önkényesen megalkotott fogalmakkal operálnak, hogy kifejezéseik értelmét pontosan meg nem határozzák, hogy nem analizálják a tényeket, hanem konstruálnak. Analizálás alatt azon eljárást értem, hogy azon tárgyat, melyre valamely kétes értelmű kifejezés vonatkozik, megvizsgáljuk, tulajdonságait, részeit megállapítjuk és ezt addig folytatjuk, míg a kérdéses tárgy tulajdonságainak oly pontos leírását tudjuk adni, hogy ezen leírás alapján bármely hasonló tárgytól biztosan meg tudjuk különböztetni, rá tudunk ismerni. A tárgy alatt itt persze nem fizikai tárgyat, hanem általában a vizsgálat tárgyát értem, amely lehet fizikai, vagy pszichológiai, lehet történelmi esemény vagy valamely általános összefüggés. Ezen módszer előnye abban áll, hogy a tényt, vagyis a szóban forgó tárgyat folyton szemünk előtt tartva, vizsgálva, folytonosan ellenőrizzük magunkat, hogy vajon a tételek, melyeket a kérdéses tárgyról felállítunk, igazak-e?

Varga: A szociológia módszeréhez

139

Példakép kísértsük meg ilyen módon az osztály fogalmát megállapítani. Eljárásunk nyilván az lesz, hogy ezen fogalom tárgyát, magát az osztályokat fogjuk vizsgálni, tulajdonságaikat lépésről-lépésre haladva megállapítani. Nem előre fogunk definíciót mondani, melyhez a tényeket igyekezünk hozzá idomítani, hanem csak a vizsgálat vége lesz a definíció. Abban mindenki egyetért, hogy osztály alatt valamely embersokaságot értünk. Abban is, hogy oly embersokaságot, melynek tagjai közös érdekekkel bírnak. Ezen megállapítás azonban nem elegendő. Vannak esetek, midőn embersokaságok közös érdekkel bírnak, anélkül, hogy egy osztályt alkotnának. Például valamely robogó vonat első osztályán utazó mágnások, harmadik osztályán utazó munkások közös érdeke, hogy vasúti szerencsétlenség ne érje a vonatot: de ezért nem képeznek egy osztályt. Érdekközösségük megszűnik, midőn a vonatból kiszállnak. Az osztályképző közös érdeknek állandó jellegűnek kell lenni. A vizsgálódás folyamán azonban rájövünk, hogy vannak embersokaságoknak oly állandó jellegű közös érdekeik is, melyek nem osztályképzők. Például az egész emberiségnek közös érdeke, hogy a nap ne szűnjön meg meleget árasztani a földre. Hasonlókép valamely ország egész lakoságának vannak állandó közös érdekeik. Ki kell tehát kutatnunk, hogy mi jellemzi az osztályképző állandó közös érdekeket? Az osztályképző közös érdekeket az jellemzi, hogy más embersokaságok állandó közös érdekeivel ellenkezik: ami az egyik embersokaságra nézve hasznos vagy kellemes, ugyanaz más embersokaságra nézve káros, kellemetlen. Összefoglalva mondhatjuk, hogy osztály alatt értünk olyan embersokaságot, melynek tagjai állandó, más embersokaságok érdekével ellenkező közös érdekekkel bírnak. A vizsgálatot azonban oly irányban kell folytatnunk, hogy minő alapon jönnek létre ilyen állandó, ellenkező közös érdekek. Ha megnézzük a mai társadalmat, látjuk, hogy ilyen közös érdekek a létfentartás, a megélhetés körül mutatkoznak. Minden ember igyekszik szükségleteit a lehető legkisebb fáradsággal a lehető legtökéletesebben kielégíteni. Hogy ez mennyire sikerül neki, attól függ, hogy mennyi fáradsággal vesz részt a termelésben és mekkora rész jut neki a termelt javakból. Ez pedig attól függ, hogy az illető milyen funkciót tölt be a termelésnél. Bárminő módon történjék is a termelés, eredménye, a termelt javak mennyisége adott időben egy bizonyos mennyiség. Ebben osztozik az egész lakosság. Ha egyik része többet kap, a másiknak kevesebb jut. Ha egyik rész több munkát végez, a másiknak kevesebbet kell végezni. Innen származnak az állandó közös érdekek és érdekellentétek, melyek az osztályokat jellemzik. Ha a mai kapitalisztikus társadalmat vizsgáljuk meg ily módon, könnyen rá fogunk találni a benne szereplő osztályokra, minden előzetes föltevés, minden konstrukció vagy „organikus” analógia nélkül. Ha tovább vizsgáljuk az osztályokat, látni fogjuk, hogy politikai szereplésük nem azonos társadalmi szerepükkel. Az osztály politikai szempontból kevesebb tagot számlál, mint társadalmi szempontból. Az

140

Basch: Amerikai demokrácia és munkáskonzervativizmus

osztály politikai szereplése attól függ, hogy tagjai milyen számban és milyen tisztán ismerték fel közös érdekeiket, és mennyiben hajlandók egyéni illetve csoportérdekeiket az egész osztály közös érdekének alárendelni. Olyan embersokaság, mely bír ugyan közös érdekekkel, de tagjai ezen érdekeket fel nem ismerik, vagy ha fel ismerik is, nem akarnak értük küzdeni, politikai osztályt nem képez. Az egyes osztályok behatóbb vizsgálatánál kiderül, hogy nem homogének, hanem ismét csoportokból állanak, melyek közt a termelésből kifolyó érdekellentétek állnak fenn. A nagytőkések osztályában például ilyen állandó érdekellentét áll fenn a nyersanyag termelők és feldolgozók közt, mely különösen a vámpolitikában nyilvánul meg. Hasonló ellentét áll fenn a túlnyomóan állattenyésztéssel és a túlnyomóan gabonatermeléssel foglalkozó agráriusok, a tanult és tanulatlan bérmunkások közt. Valaki azt mondhatná, hogy ezen megállapodások helytelennek tüntetik fel az osztályról adott fenti definíciót. Valami igazság volna ezen ellenvetésben. De a tudományos vizsgálat célja nem definíciók felállítása, hanem a tárgy alapos megismerése, szétboncolása. Ezen megjegyzésekkel persze az osztály analízise távolról sincs kimerítve. Inkább csak a módszert akartam bemutatni, mellyel ezen és hasonló homályos értelmű kifejezések vizsgálatánál véleményem szerint el kellene járni. Nem önkényes definíciókat felállítani, hanem magát a tárgyat, amint azt a társadalmi életben látjuk, kell megvizsgálni, tulajdonságait felismerni és róluk lehetőleg szabatos leírást adni. Csak ilyen módon juthatunk el a tárgy megismeréséhez. Csak a megismert tárgyakról állíthatunk igaz tételeket és csak igaz tételek összefüggő rendszere képez tudományt.

III. Általános kortörténet és szociálpolitika Basch Imre: Amerikai demokrácia és munkáskonzervativizmus munkásszervezeti konzervativizmus, ahogy az európai is, Aznemamerikai a kispolgári jólétből (W. Sombart, Ferenczi Imre), magas bérből

s a jó munkaviszonyokból ered. A politikában neutrális szakszervezeteknek az államszocializmushoz megtérésük, nem a forradalmi érzés és bátorság terjedésének eredménye, hanem a önbizalmatlanságé, a tehetetlenségé, mi lelki visszatükröződése annak a dezorganizáló tendenciának, amely a modern óriási üzem és politikai érvényesülés (demokrácia), a nagytőke rengeteg s követelő hatalmával szükségképen vele jár. A magas amerikai munkabér s rövid munkaidő nem az odavaló szakszervezetek eredménye. Az Egyesült-Államok mintaországa az economy of high wages elvének. A pihent s jól táplált munkaerő erős munkatempójával olcsóbban termel, mint a gyengébb s hamarabb fáradó európai munkás, ha ez a munka és munkaerő okos megosztásával, ki-ki helyének tehetsége és képessége szerint való kijelölésével párosul.


141

Minden kis munkáscsoportnak más-más az értéke, a tekintélye, a hierarchikus szervezetben elfoglalt pozíciója. De az óriási üzemben, mely temérdek, egykor önálló iparágakat egyesít, hol száz és száz fajta iparcikk készül és szakma egyesül, ezer és ezer operációra bontva, a munkásság lelki, gazdasági és sztratégiai szempontból csak oly kevéssé egységes, mint az állam hivatalnoki kara. Az egykor egységes munkásosztályt a nagyüzem belső szervezete és az élesedő verseny darabokra szaggatta: a föltörekvőkre és a konzerválókra. Ennek a nagy, belső harcnak következményei: a szakszervezetek folyton szaporodó hatásköri összeütközései (hogy valamely munka melyik szakma munkája, keresete legyen), mik gyakran oly élesekké fajulnak el, hogy kölcsönös sztrájktöréssel, egymás termékeinek kölcsönös bojkottjával űzik el egymást a vitás munkától. Megtörtént, hogy egy ilyen testvérharcban az egyik szervezet — ennek a titkára mesélte nekem — fölvegyverezte tagjait, hogy fegyverrel intézze el a viszályt. Innen ered a szakszervezetek elzárkózó politikája, az akadékoskodó felvételi vizsgák, a magas beíratási díjak (ami némely szervezetben 500 koronát is meghalad). Ahol ily eltérő a munkáscsoportok gazdasági jelentősége, a sztratégiai pozíció és taktikai lehetőségei is igen sokfélék: minden apró szakma külön szervezetet alkot, féltékenyen őrzött autonómiával s külön kollektív szerződéssel, Egy-egy gyárban 20—30 szervezet is működik, legtöbbször egymástól függetlenül, gyakran egymással marakodva. Egyes szakmák előnyös helyzetüket a gyengébbek elárulása árán, szervezésük bevallott vagy hallgatólagos elmulasztásával vásárolják meg. Ez a széthúzó s dezorganizáló szellem minden fejlett ipari államban észlelhető, nyíltabban vagy rejtettebben, erőszakosan vagy mérsékelten a tradíciók és a politikai demokrácia szerint. Hol a rendőri és politikai üldözés erős és az osztályok történelmi tradíciói is elválasztják az osztályokat, ott csak titkos tárgyalásokon, a kulisszák mögött találhatjuk nyomát. Ily társadalmakban a jobb állások már eleve is elzártak a családi s leszármazási tekintetben szintén históriai proletariátus elől. És csak egy út van, melyen át friss ambíciói kielégítéséhez juthat: a szociáldemokrata és munkáspárt. Ily országokban erős és egységes a szociáldemokrácia, hol a munkásság minden ambíciója,föltörekvős karriercsináló vágya eggyé nőtt a demokrata mozgalommal. Ám az Egyesült Államokban gyenge az állam s nincsen sem históriai bürokrácia, sem történelmi proletariátus. Hiányzanak a régi, gazdag patrícius családok, az amerikai vagyon egy-két generációnál sohasem ősibb. Hiányzik a kispolgárság, az elszegényedettek osztálya, kiket Európában rokonsági s társadalmi kötelék fűz a gazdagokhoz. Az Unióban a bevándorolt s gazdaságban új keletű családok legmesszebb menő elágazásukkal és társadalmi összefonódásukkal sem elegendő szamúak ahhoz, hogy a 90 milliós állam rengeteg köz és magán felsőbb állásait ellássák. S így nincs más mód, mint a prolatariátus javát válogatni, ki erre és az oktatásügyi politikájukkal s képesítési szabályaikkal elősegíteni a fölemelkedést. A demokrácia nem a hatalmi viszonyokat változtatja meg: a tőke

142


sehol sem oly erős, oly autokrata, az alant levő osztály oly gyenge és függő, mint az amerikai demokráciában. Hanem megmásítja a karrier-csinálás lehetőségeit. Az európai munkás emelkedését nem a tőke hiánya akadályozza, mert az amerikainak sincs. Hanem a társadalmi szervezet családi és tradicionális karaktere. Innen van az talán, ami egyik legsajátosabb tüneménye az amerikai munkásmozgalomnak, hogy ott az öregség a radikális a politikában, mert alul maradt, reménytelen a jövője s álmodozik; s az ifjú munkás a konzervatív, mert tele van ambícióval, reménnyel s hittel: mindenfelé messze utat sejt. A demokrácia érdekszövetségeinek sejtje nem a család, hanem a klikk; s ha a család s tradíció az osztálynak jelentős szervezője, a klikk szétrontója. A modern nagyipari (amerikai) szervezetben s demokráciában minden szakma és szakegylet egy klikkszerű organizáció, melynek főcélja, hogy mentül több munkát monopolizáljon tagjai számára, mentül befolyásosabb legyen az igazgatóságnál, a pártoknál, a társadalom vezetőinél s mely soraiból kizár minden föltörekvőt, visszanyomja a mellette fejlődő s vele versenyező csoportokat és szakmákat. Némely szervezetek így igen megerősödnek; de a tanulatlan s féltanult munkások, az ipari munkások túlnyomó és növekvő része szervezetlen s tehetetlen marad. Némely tanult szakma oly hatalmas, hogy elbámésztja az embert, de a munkásosztály egészként gyengébb, erőtlenebb, akcióképtelenebb, mint bárhol és bármikor. Az európai közgazdaságban a fogyasztó az úr s a szerződéses szállítások ma is megdöntői a sztrájkoknak, mert a sztrájk-klauzula csak nehezen talál elfogadásra; ellenben a tröszt parancsol a fogyasztónak s a szállítási feltételeket egyoldalúan s egységesen diktálja. A szerződéses munka más vállalatba való átvivése nehéz, bonyolult, veszteséges és a munkásoktól könnyen felismerhető és könnyen bojkottálható; ám a tröszt az ő rengeteg nagy területén és több országban elszórt gyáraiból a legkisebb mozgolódásra elvonja a munkát vagy egy időre becsukja gyárait és átutalhatja egy másikba a munkát, anélkül, hogy a munkások tudnák, hogy hova ment vagy honnan jött, minden veszteség nélkül. Oly gazdasági erőt és önkényuralmat fejtett ki az amerikai nagytőke, melynek hatásai mélyrehatóbbak és parancsolóbbak minden állami autokráciánál, mit európai hit minden erőnél erősebbnek és feletteállóbbnak hirdet. Nincs politikai reakció, mely útját állhatta volna a koalíció szabadságának; ám Amerikában nincs koalíciószabadság, dacára a törvényes engedelemnek, a munkásság legnagyobb részének tilalmas. Nincs tröszt, mely az amerikai ipar túlnyomóan nagy részét dominálja, hol szervezett munkás alkalmazott lenne; csak egy-két iparban, hol szilárd a szakképzettség és nem tröszt a munkáltató: a bányászatban, az építőiparban s a nyomdászatban áll még a szervezet. A többinél: csak független vállalatokban, hol a munkáltató szervezetek megtűrték. De még ott is apró szakmákra szétbontva, független szerződésekkel izolálva. A részleges sztrájk ideje letűnt. Egy szakma vagy gyár önálló sztrájkja lehetetlen, hogy győzelmes lehessen. Vagy a nagy tröszt összes vállalataiban és gyáraiban szünetel a munka, és százezreket képes szolidáris sztrájkba vonni bármily kicsiny rész érdekében, vagy

Bosnyák: Állami gyermekvédelem jogi alapon

145

le kell mondaniok a sztrájk fegyveréről, az ellentállás lehetőségéről s beletörődnek abba, hogy a munkásmozgalom néhány apró s erős szakegyletből álljon, melyek minden összefoglaló mozgalomtól való tartózkodással és céhes egoizmussal használják ki pozícióik előnyeit. Ε dilemmából ered a munkáskonzervativizmus: a gyengeségből s tehetetlenségből. A cselekvésben való radikalizmus mindig ama történelmi periódusok megnyilvánulása, mikor a gazdasági helyzetek az emberekben a valóságos vagy vélt erőt és bizalmat felkeltették. *

Bosnyák Zoltán: Állami gyermekvédelem jogi alapon napokban levelet írtam Tolsztoj Nikolajevics Leónak: „Il y aura Abientôt deux mille ans que le Rédempteur a donné son sang pour

l'humanité. Et l’homme nest pas meilleur aujourd'hui qu'il y a deux mille ans. Le monde est plein de sous-hommes et l'âge de l'homo bonus esi le réve d'un avenir lointain!” Ezeket írtam — talán némi túlzással — ama igazság bizonyításának bevezetéséül, hogy a közvédelemre szoruló embernek v é d e lmé t n e m le h e t a j ó té k o n ys á g b iz o n yta la n a la p j á r a helyezni. S főleg nem lehet a közvédelemre szoruló gyermekét. Mert ennél a kérdésnél maradok híven az utasításhoz, hogy arról írjak, ami most engemet leginkább foglalkoztat. És kérdem: amíg a „jótékony” társadalom megvásárolja a proletár anya tejét és ezzel szabadalmazottan legyilkolja a proletár gyerekeket, amíg a „jótékony” társadalom halomszámra termeli a gyermekmunka mártírjait: addig az erre a társadalomra alapított gyermekvédelemnek meg van-e a kellő erkölcsi alapja? Komoly szociálpolitikus nemzedékek jövőjét helyezheti-e ennek a társadalomnak védelme alá? Előttünk valóban a társadalmi gyermekvédelemnek nincs különös becse. Mert eddigelé tisztán jótékonysági alapon működött s emellett nem egy helyen államsegéllyel tengeti szervezetlen életét; általában véve nagy előszeretettel karolja fel — bizonyos hamis szánalom révén — a degenerált emberanyagot; mozgató rugói sokszor tisztátlanok. Egy hatalmas világváros negyedeinek elöljárói legközelebb egyhangúan megállapították, hogy a társadalmi közjótékonyság munkásait a legnagyobbrészt inkább „a közéleti szereplésre való vágy vonzza, de nem az igazi ügyszeretet s így nem dolgoznak azzal a komoly munkával, ami a siker záloga”. A társadalmi gyermekvédelem rendszerint a látszatra dolgozik. Agyonhagyja dolgoztatni a gyermeket, de ad neki — ünneplőt. És az „angyalcsinálás” nem a társadalmi jótékonyság védelmi rendszere mellett burjánzott-e fel? . . . Számtalan esetben a társadalmi jótékonyság mögött faji s vallási küzdelmek vívják alattomos harcaikat; eredményei a naturális szelekcióval szemben matematikailag szinte jelentéktelenek. És van abban valami lealázó az emberre, ha embertársa leszáll hozzá a kegyesen kiosztott könyöradománnyal. A társadalmi gyermekvédelem rendszertelen, s így — társadalmi összeköttetések révén — számtalan esetben segélyez olyant, akinek arra szüksége nincs és viszont

144

Braun: Amerikai problémák

segély nélkül marad az igazi nyomor; a jótékonyságnak hiúságtól telített rendszere legalább eddigelé a gyermekvédelemben oly pedagógiai elveket követ, amelyek legtöbb esetben a gyermeket, amint a védelem megszűnik, végzetes helyzetbe sodorják. S így tovább! . . . A közvédelemre szoruló embernek, gyermeknek védelmét egyedül jogi alapon kell s lehet megoldani. Csak ennek a védelemnek van reális létalapja s így fejlődésképessége a XX. században. A jótékonyság csak kisegítő intézményekben működhetik. A védelemnek jogi alapra helyezéséből önként következik, hogy a védelem más, mint állami nem lehet, mert ez a jog csak az állammal szemben érvényesíthető. S különben is ama nagy feladatot, amely a naturális szelekcióval szemben és a népállam célja érdekében a védelemre hárul, csak az állam oldhatja meg a maga hatalmával, anyagi erejével, kiképződött szerveivel. Menten leszegezem azonban azt, hogy a közvédelemre szoruló gyermekek jogi alapon álló állami védelmét a társadalmi sejtben, a családban kell megoldani. Hogy félreértésre okot azonban ne adjak, világosan s határozottan kimondom, hogy nem abban a családban, amelybe a gyermek a vérség jogán tartozik, de amely anyagilag vagy erkölcsileg nem képes a gyermekeket eltartani, mivel a fejlődés szempontjából ez a sejt elhalt: hanem abban a családban, amelyet az összes anyagi és szellemi követelmények lelkiismeretes mérlegelésével az állam kiválaszt s amelyben a gyermekekre nézve megvannak mindazok a körülmények, amelyek fejlődését biztosítják. Így áll előttünk azután ez a védelem, mint állami beavatkozással és mint társadalmi kölcsönös segéllyel alkotott korlátja a naturális szelekciónak. *

Braun Róbert: Amerikai problémák. gazdasági, társadalmi és szellemi fejlődés vizsgálójában az amerikai Aélet, ez a néhány század előtt idegen világrészbe átültetett európai

élet, a gondolatok, összehasonlítások egész légióját kelti föl. Íme a főbbek, melyek e sorok íróját foglalkoztatják. 1. Az általános gazdasági probléma. Az Európából való kivándorlás tanúsága szerint a termelő osztály helyzete kedvezőbb Amerikában. Miért? Mert a minimális munkabér a termelési határtól függ. Amerikában pedig még mindig sok szabad föld lévén (a nemzeti tulajdonban levő föld jóval nagyobb, mint az összes megművelt terület), a termelési határ magasabb, mint Európában. Az európai munkást tehát direkte, mint földművest és bányászt, vagy indirekte, mint iparost, a szabad föld vonzza. Hogy lehet ezen segíteni? A termelési határ föntartásával — a közbirtokok eladásának megszüntetése által — és a termelési határnak emelésével: az általában nem, vagy kellően meg nem munkált föld tulajdonosát a fold értéke szerint kivetett adó által rákényszeriteni, hogy ne vonja ki közhasználatból földjét. 2. Egy részletkérdés: a földművelési forradalom. A tudomány haladása ép úgy forradalmasította a jelen században a földművelést,

Braun: Amerikai problémák

145

mint a múltban az ipart. A tudományos földművelés — melyet kezdetben gúnyosan book-farming-nak neveztek — a legkonzervatívebb kisbirtokosok közé is behatolt és egészen új láthatárt nyitott meg a nyerstermelés előtt. Így tehát, valamint az ipari, úgy a földművelési termelés kérdése is megoldottnak tekinthető, csak a megoszlás kérdése van hátra. 3. Az önkormányzat. A falu önkormányzata teljesen megoldott kérdésnek tekinthető Amerikában, a városé azonban súlyos nemzeti probléma. Nálunk egyformák a nehézségek faluban, városban. Kedvező körülmények: Önkormányzatunknak hagyománya van; szerencsésen ellenállt idáig a központosító törekvéseknek. A faluban rendkívül kedvező bázisa az önkormányzatnak a közös föld, mely erkölcsi és anyagi érdekközösséget teremt a falusiak közt. Ε közös föld megóvásánál alig van fontosabb nemzeti föladat. Bajaink: 1. a virilizmus, 2. a köztisztviselők mentessége a községi adóteher alól. Az utóbbi szerencsétlen intézmény a nemzeti intelligencia egyik legértékesebb részét mesterségesen kikapcsolta a helyi érdekközösségből. 4. Faji kérdések. Nálunk faji kérdés alig van. Mert ugyan melyik antropológus képes igazi faji különbségeket fölmutatni a különféle nyelveket beszélő magyarországi népesség közt? A parasztság sok század óta békésen él egymás mellett, teljes közönyt mutatva a nyelvkülönbség iránt; társadalmi helyzetük, műveltségük, életmódjuk ép oly egységes, mint bármely európai ország hasonló népességéé. Egészen más helyzetet hoz létre itt: 1. a teljesen más életben fölnőtt óriási tömegű európai bevándorló (csak New-Yorkban 900.000 keleteurópai zsidó és 500.000 olasz él), 2. a néger-kérdés délen és 3. a mongolkérdés nyugaton. Kiemelendő tanulságnak tartom, hogy nehéz elzárkózni a sárga faj fölényének elismerése elől. Nincs az a bonyolult ipar és a nehéz testimunka azon faja, hol a mongol helyt ne állna. California egész gyümölcs- és főzeléktermelése kínai és japán munkától, sőt immár nagy részben (pl. a burgonya teljesen) japán tőkétől függ. Ahol pedig jóízlésről van szó, a bordélyházaktól kezdve a műkereskedésekig,* kiszorítják a fehér elemet. A japán munkás önérzetessége, jó modora és tisztaságszeretete (naponta meleg fürdőt kíván) kiállja a versenyt az amerikaival. 5. A nevelés. Az angolszász nevelés nagy előnye: arányos szellemi, erkölcsi és testi nevelés. Nálunk a két utóbbi csak tengődik. Egyetemünknek törődnie kellene az ifjúság társas életével, hogy hol lakik, étkezik és mivel és hol tölti szabad idejét. Hogy a szabadság és a magárahagyottság közt különbség van, azt nyilván nem látják az egyetemen. Itt a testi nevelésre oly gondot fordítanak, hogy a chicagói egyetem addig fokozatot (degree) nem ad, míg a jelölt a sport valamelyik ágában való jártasságát nem igazolja. A mi túlságos tanszabadságunk nagy haszonnal volna korlátozható. 6. Kulturális probléma. Mi az oka annak, hogy Amerika igazi kultúrával nem bír, hogy oly elmaradt művészetben, tudományban, filozófiában? Bármelyik skandináv nemzet külön-külön többet tett e * Bostonban, Amerika legrégibb kulturvárosában, a legelőkelőbb műkereskedések japánok kezében vannak

146

Farkas: A házi cselédekről

téren a nagy és gazdag Amerikánál. Mert az automobil és a 25 emeletes palota még nem kultúra. Mi az oka annak, hogy Henry George-on és talán Edgard Poe-n kívül egyetlen amerikainak sem volt a lokálison túlmenő hatása az emberiségre? Egy amerikai a napokban elkeseredetten panaszolta, hogy 100—150 év előtt több műízlés volt Amerikában, mint ma. Azt feleltem neki, hogy ez természetes, mert akkor több közvetlen kapcsolat volt még az angol kultúrával; hisz Washington sem más, mint egy angol nemesember, aki véletlenül Amerikában született. Tagadhatatlan, hogy az átültetett európai világ nem egy pontban mutat visszaesést. Ez keltette föl bennem az érdeklődést egy másik kérdés iránt. 7. Az európai kultúra kis sikerű, sőt sikertelen átültetése a latin

Amerikába. Mi az oka annak, hogy itt az európai kultúra szinte teljesen csődöt mondott? Remélem, hogy e tél folyamán a hely színén lesz alkalmam e problémát tanulmányozni. Más kérdés természetesen az, hogy vajon sikerül-e e programm megvalósítása. Végül talán azt is meg kell említenem, hogy e problémák fölmerülésére közvetve vagy közvetlenül az a viszony adott alkalmat, mely e sorok íróját a Huszadik Század-hoz fűzi. Cambridge, Mass. 1909. november.

Farkas Géjza: A házi cselédekről tudomány alig hanyagolt el jobban társadalmi osztályt, A szociológia mint a házi cselédekét. Ezt a mulasztást pótolni magamat hivatva

nem érzem és a következő néhány sorban csak egyes, talán nem egészen új, de a kérdés vizsgálatánál mérlegelést érdemlő szempontokat kívánok az üggyel foglalkozók figyelmébe ajánlani. A házi cselédség a legelégedetlenebb néposztály, mert bár életmódja az emberek igen sok csoportjáénál kedvezőbb, elégedetlensége nemcsak olykor-olykor tör ki, hanem állandóan gyötri nap-nap után, azt lehet mondani: éjjel-nappal. Ez onnan van, hogy a házi cselédség a proletárság azon osztálya, mely legtöbbet és legközvetlenebbül érintkezik a vagyonos osztállyal, részben ennek életmódját folytatja, sőt olykor a szolgálati szerződésekben előre nem látott mértékben részt vesz családi életében is, de azért nem osztozik sem ezen osztály egész jólétében, sem társadalmi tekintélyében, sem független helyzetében, sem biztosított megélhetésében. Emiatt folyton összehasonlításokat tesz saját függő, megalázott és a vele lakók az ő szemében fényes helyzete között és — elégedetlen. Ez oly természetes, hogy a legsilányabbul díjazott, de azért magánéletét a hozzá hasonlók körében leélő mezőgazdasági napszámosok közt is inkább képzelhetünk elégedett embereket, mint a „jó helyeken” szolgáló úri cselédek közt. Mert bármily jó sora legyen valahol a cselédnek, a gazdának mindenesetre jobb van, az ily eredményű, folytonos összehasonlítás pedig nem vezethet másra, mint elégedetlenségre. Ez az általános érzület csak a házi cselédosztály teljes eltűné-

Ferenczi: Sztrájk és szociálpolitika

147

sével szűnhetik meg. A pótlására hivatott, munkásokból és vállalkozókból, pincérekből, lakástisztogatókból, bérkocsisokból, stb álló embercsoportban, valamint a szolgálatadóval egy társadalmi osztályhoz tartozó családi kisegítőkben már nincs meg a jellegzetes cseléd-elégedetlenség. Az utóbbi években jóakaratú egyének sokat tanácskoztak a házi cseléd-elégedetlenség okainak megszüntetésén. Kivált két irányzat érvényesült ezen eszmecserékben: a szociáldemokrata, mely a házi cselédeknek másik munkásokéhoz hasonló független állást kíván kivívni és a patriarchális, mely a szolgálatadókat kívánja cselédeikkel szemben jobb bánásmódra, egyéni szükségleteik figyelmesebb gondozására indítani. Szerény nézetem szerint egyik irányzat sem képes a bajon lényegesen segíteni. Időlegesen, a ma szolgálatban álló cselédosztály szempontjából pedig az őszintén megvalósított patrialchális eszmék több jót tehetnek, mint a szociáldemokrata cseléd-követelések keresztülvitele. Mert a legnagyobbrészt fiatalkorú, csekély műveltségű, a nagyvárosi élet útvesztőjében járatlan nőszemélyekből álló cselédosztályra nézve pl. korlátlan éjjeli kimenők bőkezű engedélyezése igen nagy egészségi, gazdasági és erkölcsi veszélyekkel jár, ellenben a munkaadók őszinte gondozása közvetlen előnyöket hoz, persze csak, ha eredményét nem rontják le maguk a szolgálatadók rossz példával, vagy épen csábítással. A patriarchális bánásmód a szolgálatadó szempontjából a legcélszerűbb, ez biztosítja számára a cseléd munkakészségét, sőt olykor háláját és őszinte jóindulatát is. Mert nem igaz, hogy minden cseléd hálátlan. Csak abban ne lásson a szolgálatadó hálátlanságot, ha cselédje jó bánásmód dacára elhagyja szolgálatát és más helyet keres. Mert a cselédre nézve szolgálathelyének megválasztása oly életkérdés, melynek eldöntésénél a jóindulat apró jelei fölötti hálaérzet nem lehet döntő tényező. És azt se kívánja a szolgálatadó cselédjétől, hogy magát teljesen elégedettnek mutassa. Ismertem cselédeket, akiket rendkívül jó bánásmód mellett épen szolgálatadójuk ily igénye tett durcásakká. Ha valamely intézmény részesei között általános az elégedetlenség, az mindenesetre előjele az intézmény közelgő felbomlásának. Nem fogja elkerülni a gazdasági berendezések ezen közös sorsát a házi cselédség sem, mely a családi munkamegosztásból, az ebben történetesen hiányzó bizonyos nemű, vagy korú tagokat pótló kisegítőkből kiindulva, az ókor házi rabszolgáin és a középkor házi szolgálatra berendelt jobbágyain és hűbéresein keresztül a mai bércseléd-alakzathoz vezetett, mely már ma mindinkább belevész a szakszerű háztartási munkások és munkavállalkozók intézményébe.

Ferenczi Imre: Sztrájk és szociálpolitika

K

ét probléma-kör az, amellyel évek óta foglalkozom: a sztrájk- és a lakáskérdés. Ausztráliát a sztrájkok nélkül való országnak nevezték el; Magyarország a sztrájkok országa, kivált ha ezt a szót a maga tágabb szocioló-

148

Ferenczi: Sztrájk és szociálpolitika

giai értelmében vesszük. Az állami és a társadalmi összeműködésnek melyik tényezője nem tagadta már meg részmunkáját ebben az országban? Széthúzó állami erők, harcos elvakult osztályok, agyarkodó ellenséges egyének képét nyújtotta a régi és nyújtja az új Magyarország. Hányszor obstruált itt az országgyűlés, hányszor sztrájkolt a földesurak megyei szakszervezete és folyt-e valahol általánosabban és állandóbban ősidőktől fogva a sztrájknak legveszedelmesebb fajtája, a „lassú munka,” mint a Duna-Tisza táján? Konkrétebb modern értelemben sztrájkolt itt már mindenki: magas állami tisztviselők és vidéki közrendőrök, komoly orvosok és vidám baletthölgyek, fiatal diákok és vénséges bányászok, tudatos ipari munkások és Messiást-leső parasztok. Budapest népe találta fel a lakók sztrájkját és újra visszaültette régi impériumába — a polgári törvény őreinek utólagos jóváhagyása mellett — a természetjogot: quod natura omnia animalia docuit. Van azután ennek az országnak egy egyetemes, állandósult és mégis veszedelmesen csendes sztrájkja: a kivándorlás. Sőt — fájó lélekkel kell megvallani — vannak még a kivándorlóknál is szomorúbb sztrájkolóink: azok az oláh, ruthén és egyéb parasztok, akik a kivándorlás ellen sztrájkolnak, akiknek még annyi ismeretük és erejük sincs, hogy a pelagra, az alkohol, a lassú, de néha gyorsított éhhalál elől meneküljenek. És még sincs vége gyászos litániánknak. Bojkott fenyegetett ebben a hazában Szt. Istvántól Kollár Ádámon és felsőbükki Nagy Pálon keresztül napjainkig mindenkit, aki kortársainak a komoly haladás útját mutogatta. S ma is, amikor a törvényhozás a művelt államokban egyre inkább a tudomány műhelyeiben forr ki, nincs vagy alig van súlya nálunk a komoly tudásos felismerés szavának az ország sorsának intézésénél. Ügyet is rendszerint csak akkor vetnek rá, ha valamelyik nyugateurópai nyelven szólal meg, hogy mint Széchenyire, amikor a Hitel-t németül is kiadta, a hazaárulás vádját süssék reá. Pedig egy újabb igazi reform-korszak megint csak akkor fog felvirradni, ha ismét ama belső társadalmi betegségeink orvoslásával fog az egész ország foglalkozni, amelyek nemzetközi gyengeségünknek is a legfőbb kútforrásai. Európa veszendő rokonérzését is csak úgy szerezhetjük vissza, ha komoly társadalmi reformmal teszünk majd újra tanúságot a korszellem megértése és az emberiség modern kultureszményeivel való közösség mellett. Ha nem emelünk többé Európa közepén szép magyar nyelvünkkel kínai falakat az állapotaink iránt érdeklődök elé, de sőt mint a „reformkorszak” legjobb hazafiai Európa ítélőszéke előtt folytatjuk, más nemzetek módjára, és kicsinyes személyi tekintetek köréből igazán elvi magaslatra emeljük ismét ennek a minden hátramaradottsága mellett is még mindig életerős és nagyrahivatott államnak regenerálásáért folytatott belső harcainkat. A mai társadalmi mozgalmaink és bajaink történeti gyökereit felásni, a szociális kérdésnek az ország egyetemes pénzügyi, gazdasági és kulturális jövőjével való szoros összefüggését kimutatni, végül a gyakorlati reformot pozitív alapokon levezetni: ezt tekintem tudományos feladatomnak. A mezőgazdasági munkáskérdésünk kulcsát sokan, sőt majdnem mindenki ma már első sorban a földbirtok reformjában keresi.

Flórián: A munkanélküliség esetére való biztosítás kérdése Németországban

149

Kevesen vannak azonban, akik ipari munkáskérdésünknek egyik közvetlen kivezető útját szintén a földreformban látják. Munkásmozgalmainknak a béremelő sztrájkok és az élelmiszerek, meg egyéb létszükségleti cikkek drágulása, valamint a házbéremelés pólusai között körforgásszerűen megismétlődő folyamatát valahol meg kell szakítani, ha azt akarjuk, hogy ennek az országnak egyik jövendő alapja, az ipar mentői gyorsabban megerősödjék. Beható tanulmányaimnak eredménye az, hogy erre reálpolitikai szempontokból hatékonyabb, alkalmasabb eszközünk, kivált a fővárosban nincs a gyökeres lakásreformnál. A munkabérek emelése ellen az idegen verseny, az élelmiszerek olcsóbbítása ellen a nemzetközi piaci viszonyok stb. stb. jelszavak járják; a lakáskérdés alakulása azonban kétségbevonhatlanul a mi közigazgatási, közgazdasági és várospolitikai rendszabályainkon múlik. Azok a reformok, amelyek ezen a téren szükségesek, sokkal kisebb és gyengébb ellentállásra találnak, mint a munkás életmódját más oldalról javító törekvések; az a hatás pedig, amelyet a munkás egyik legfontosabb háztartási tételének leszállításától és emellett lakásviszonyainak gyökeres javításától egész gazdasági és kulturális életmódjára, egészségére és élettartamára nézve várhatunk, igen jelentékeny. Anélkül, hogy épen a budapesti lakáskérdés egyéb okainak a súlyát kevésre becsülném, azt állítom, hogy ezen a téren is a legfontosabb teendőnk: a városi föld reformja. A telek árán, amelynek mesterséges felhajtásához főrészt a vidéki földbirtok egészségtelen megoszlása miatt is tömegesen a városba menekülő proletártömegek nyújtanak alapot, múlik első sorban, vajon milyen mértékben jut a város népe a legelemibb létfeltételekhez: levegőhöz, világossághoz, a nap melegéhez és fényéhez. Szociális földreform urbi et orbi, a városban és a vidéken: ez a magyar gyakorlati szociálpolitika egyik aktuális problémája! S ez a reálpolitikai szempont oka annak, hogy Sztrájk és szociálpolitika című művem második kötetének befejezését megelőzőleg behatóan kell foglalkoznom a városi lakás- és telekkérdésünkkel is. Az idevágó előzetes részletes tanulmányaimnak és javaslataimnak nagy része, amelyeknek kidolgozásánál a Budapest székesfőváros megbízásából végzett közel félesztendős európai körutamnak közvetlen tanulságait is értékesítettem, már legközelebb fog a Községi lakáspolitika és lakásügyi intézmények című újabb lakásügyi munkámban napvilágot látni.

Flórián Károly: A munkanélküliség esetére való biztosítás kérdése Németországban. német Reichstag-ban 1884 május 9-én Bismarck következő szaA vakkal körvonalozta az állam feladatát a munkásokkal szemben: „Adják meg a munkásnak a munkához való jogot, amíg egészséges, biztosítsák neki az ápolást, ha beteg, gondoskodjanak ellátásáról, ha megöregszik”. A munkásbiztosítás el is indult a kijelölt utón és ma — bátran állíthatjuk — hogy az állami kényszerbiztosításnak Németországból kiinduló eszméje diadalmasan futja meg körútját s a művelt államok

150

Flórián: A munkanélküliség esetére való biztosítás kérdése Németországban

sorra meghozzák az ezen az alapelven fölépült munkásbiztosító törvényeket. Ezen a területen a legnehezebben megoldható kérdés a munkára való jognak a kérdése, illetőleg az a kérdés, hogy honnan biztosíttassék az önhibáján kívül munkanélkül maradt munkásnak és családjának megélhetése. A legprimitívebb megoldási mód kétségkívül a szegénysegélyezésre való utalás, ami azonban a tapasztalat tanúsága szerint demoralizálólag hat a munkásra és így azt lehetőleg kerülni kell. További megoldási mód az is, amelyet a német városok ez idő szerint általánosan követnek, hogy olyan esetben, amikor a munkanélküliek száma nagy, ú. n. ínségmunkákról gondoskodnak. Természetes, hogy ezek az ínségmunkák csak olyanok lehetnek, amelyeket minden munkás el tud végezni, így pl. utcaseprés, földmunka, kőtörés. Tapasztalat szerint a munkanélküliek nem nagy számmal jelentkeznek az ínségmunka felvételére, aminek okát nem abban kell keresnünk, hogy nincs munkanélküliség, sem abban, hogy a munkanélküliek nem szűkölködnek. Az oka ennek az előbb említett jelenségnek abban áll, hogy kvalifikált ipari munkás pl. a bútorfényező nem vállalkozhatik kőaprításra, ha nem akarja kézbeli ügyességét elveszíteni. Vajon melyik munkaadó adna munkát az olyan bútorfényező munkásnak, akiről tudja, hogy megelőzőleg heteken át köveket aprított az úttesten? A munkanélküliek megélhetése a munkanélküliség esetére való biztosítás útján is garantálható. Csak hogy ennek a problémának oly óriási nehézségei vannak, hogy az idevágó kísérletek közül eddig csupán egy vált be félig-meddig és ez ú. n. genti rendszer. A genti rendszer tudvalevőleg abban áll, hogy a község, város vagy állam támogatja azokat a munkásszervezeteket, melyek a munkásoknak munkanélküliség esetére való biztosításával, helyesebben szólva segélyezésével foglalkoznak. Szigorúan véve a dolgot, biztosításról itt nem is szólhatunk, mert a munkás-szakszervezetek munkanélküli tagjaikat csak segélyezik és nem építik fel ezt az intézményüket biztosítás-technikai alapokra. A segélyezésből biztosítás nem válik már mostan az által, hogy ehhez a segélyhez bizonyos szabályok szerint a város vagy az állam is hozzájárul pénzbelileg. Kétségtelen, hogy mint segélyezés is csak nagyon kis részben oldja meg a genti rendszer a problémát, mert a segélyezés csak azokra a munkáskörökre terjed ki, akikben az öntudatosságnak oly foka volt, hogy szervezetekbe tömörültek és saját erejükből is megkísértették a nagy problémának megoldását. Azokat a munkásrétegeket tehát, amelyek leginkább vannak kitéve a munkanélküliség veszélyének, a tanulatlan munkások nagy tömegét a genti rendszer egyáltalában nem éri el. Azonban a legszerényebb kezdet is többet ér a teljes részvétlenségnél. A genti rendszert lekicsinyelni azért, mert a nagy problémának csak csekély részét oldja meg, nem volna méltányos. Ezen az állásponton állott Németországban Strassburg városa, amidőn Domonicus kormánytanácsos kezdeményezésére a genti rendszert 1907. évben életbeléptette. Az 1907. és 1908. évi strassburgi

Flórián: A munkanélküliség esetére való biztosítás kérdése Németországban 151

kedvező eredmények egyfelől, másfelől pedig az 1907. évi nagy ipari válság, amely a munkanélküliek százezreit termelte, a munkanélküliség kérdését Németországban előtérbe tolták. A nagyobb városok sorra foglalkoztak a genti rendszer behozatalának eszméjével és úgy az egyes államok, mint a birodalom törvényhozó testületeiben is szőnyegre került a kérdés. Strassburgot több, leginkább kisebb város követte az aktív cselekvés mezején. Míg ellenben a nagyobb városokban és főleg Berlinben, nemkülönben az egyes parlamentekben a munkanélküliség esetére való biztosítással járó nagy költségek voltak azok, amelyek a tényleges kísérlet helyett csak hosszadalmas tanácskozást eredményeztek. A birodalmi gyűlésben Molkenbuhr szociáldemokrata képviselő 225 millió márkára tette a munkanélküliség esetére való birodalmi biztosítás évi költségét. Az államok közül eddig a tényleges cselekvés terén legtovább ment Bajorország, ahol az ebben a kérdésben folytatott szaktanácskozások eredményeképen a belügyminisztérium 1909 június 17-én 17219. sz. a. kelt és München, Hof, Fürth, Nürnberg, Erlangen, Würzburg, Augsburg, Kaiserslauten, Ludwigshafen városokhoz intézett rendeletében a genti rendszernek bizonyos korrektivumokkal való alkalmazását ezeknek a városoknak ajánlja és egyúttal megküldi a megalkotandó városi szabályzatnak a mintáját is. Hasonló nyomon halad a badeni nagyhercegség is, melynek kormánya a munkanélküliség kérdéséről alapos tanulmányt készíttetett. Valószínű, hogy a közel jövőben itt is ajánlani fogja a kormányba városoknak a genti rendszer elfogadását. A genti rendszer tehát legyőzve az ellene felhozott ellenérveket, néhány esztendő alatt meg fog honosodni Németország összes városaiban, mert ez a rendszer az egyedüli, amellyel a fölvetett kérdést — habár csak csekély részében — de mégis meg lehet oldani. Ez az út az, amelyen a kérdés megoldásához hozzá lehet fogni anélkül, hogy előre ki sem számítható óriási anyagi áldozatokat kellene hozni, mert hiszen a község vagy város megmondhatja, hogy erre az évre ennyi meg ennyi ezer márkát szavazok meg a munkanélküliek támogatására. Az ellenőrzést is a község sokkal jobban teljesítheti, mint az állam. A fejlődés útja valószínűleg az lesz, hogy későbben az egyes államok és a birodalom is hozzá fog járulni a szakszervezeti segélyezés költségeihez. Hiszen Franciaországban már így is van a dolog, amennyiben nemcsak a községek, hanem a departementek és maga az állam is hozzájárul a munkás-szakszervezetek munkanélküli-segélyeinek növeléséhez. Igaz, hogy az állami segély céljaira Franciaországban mindössze évi 100.000 frank van megszavazva és tényleg ennek is csak egy részét használják fel; igaz, hogy még ennél is jelentéktelenebb a departementek részéről megszavazott segély; azonban az elv ki van mondva és a közzétett statisztikai adatokból az évről évre való fejlődést állapíthatjuk meg. Belgium, Hollandia, Norvégia, Olaszország mind ugyanezt a teteit bizonyítják. Ha tehát ezen a téren Magyarországon is tenni akarunk valamit,

152

Katona: Az élelmiszerdrágaságról

ez nem lehetne más, mint propagálása annak az eszmének, hogy azok a városok, amelyek gyönge ipari életünknek gócpontjai, így tehát különösen Budapest, fogadják el a genti rendszert és vegyenek föl budgetjükbe évente bizonyos összeget azoknak a szakszervezeteknek támogatására, amelyek tagjaiknak munkanélküliség esetében segélyt nyújtanak.

Katona Sándor: Az élelmiszerdrágaságról termelésben uralkodó anarchia az élelmiszerek drágaA világgazdasági ságának formájában jut el a fogyasztóhoz. Az élelmiszerdrágaság

nemcsak a szegény néposztályok elemi szükségleteinek kielégítését teszi lehetetlenné, de érzékenyen sújtja a középosztályt is és főleg azokat, akik meghatározott készpénzből élnek, akik tehát nem tudják magukat rekompenzálni a termelői nyereségben való nagyobb részesedés útján. De nem hagyja érintetlenül az élelmiszerdrágaság az ipari termelő osztályok érdekeit sem. Az élelmiszerek magas ára nem speciális magyar jelenség, tapasztalható az az egész világpiacon, de kétségtelen, hogy az a hazai piacokon nagyobb mértékben jelentkezik mint bárhol másutt. A hivatalos körök és érdekelt tényezők a legkülönbözőbb okokkal igyekeznek a drágaságot magyarázni és tegyük mindjárt hozzá, hogy ezen magyarázatokban az a törekvés nyilvánul meg, hogy a jelenség igazi okairól a közfigyelmet eltereljék. A drágaságnak igazi és legfőbb oka az élelmiszer termelésének elégtelensége. Minden egyéb körülmény, amelyet különböző oldalról felhozni szoktak vagy nem igazi, vagy pedig nem lényeges ok. Statisztikai adatokkal bizonyítható, hogy a világ gabonatermelése az utóbbi években nem tartott lépést a népesség szaporodásával és a szükségletek emelkedésével. Épen ezért a világpiacon, ellentétben a 70-es években jelentkezett árhanyatlással, a gabonaárak az utóbbi években emelkedő tendenciát mutatnak. Az iparcikkek termelése ellenben az utóbbi időben lényegesen emelkedett. Ez kétségtelenül antidemokratikus jelenség. Az iparcikkek, a fényűzési cikkektől eltekintve, a szükségletek kielégítése szempontjából sorrendben hátrább állanak, mint a mezőgazdaságnak bármely produktuma. Nagyon kevés számú fényűzési terméket leszámítva, a mezőgazdasági produktumok elsőrangú szükségleteket elégítenek ki. Míg tehát a mezőgazdasági termelés kiterjesztése feltétlenül a legszegényebb osztályoknak szolgál javára, minthogy a jobbmódú osztályoknak ezen cikkben való szükséglete többékevésbbé ki van elégítve, addig az ipari termelés növekedése rendszerint a jobbmódú és gazdag osztályok jólétét emeli. A világtermelésnek ezen folyamata azonban nem magyarázható meg tisztán az igazságtalan jövedelemeloszlás alapján, mert nemcsak a kereslet, a különböző osztályok vásárló képessége determinálja a termelésnek irányát, hanem nagy mértékben a termelés szempontjai, a termelő osztályoknak érdekei is. Az ipari tőkésnek az érdeke azt kívánja, hogy termelését minél jobban megsokszorozza. Az iparban a termelés kiterjesztése annak olcsóbbodását vonja maga után és bár az árak ennek folytán leszálla-

Katona: Az élelmiszerdrágaságról

153

nak, a tőkés haszna: az értéktöbblet folyton emelkedik. Nem így van ez a mezőgazdaságnál. Ott a termelés kiterjesztése bizonyos ponton túl a földjáradék rovására történik. Itt a csökkenő hozadék törvénye érvényesül. Míg az ipari termelő érdeke nem az árak magasságát, hanem a termelés kiterjesztését kívánja és a kiterjesztése kényszeríti is őt a verseny korlátlan lehetősége: addig a földbirtokos érdekeinek a magas gabonaárak felelnek meg, aminek fentartását lehetővé teszi az, hogy a mezőgazdaságban a verseny lehetősége sokkal szűkebb korlátok közé van szorítva, mint az iparban, minthogy a mezőgazdasági termelés legfőbb eszköze: a föld, tetszés szerint nem szaporítható, ellenben az ipari tőke igen. A világtermelésnek ezen irányát azonban bizonyos körülmények megzavarják. A magas gabonaárak újabb földterületek művelés alá vételét és a termelés kiterjesztését vonják maguk után. Az ipari válságok csökkentik az ipari produkciót, a mezőgazdasági termelés a hiány folytán újabb ösztönzést nyer s így az élelmiszerek ára megint csökkenni kezd. Az árcsökkenés és a tengerentúli verseny növekedése intenzívebb földművelésre kényszeríti az európai mezőgazdákat, legalább addig a határig, amíg azt a modern agronómia a földjáradék csökkenése nélkül lehetővé teszi. Ezen a ponton túl a termelés megint megáll és az élelmiszerek drágasága ismét jelentkezik. A hazai piacra vonatkozólag azt mondottuk, hogy a drágaság itt fokozottabb mértékben érezhető. Ez azt jelenti, hogy az élelmiszerhiány nagyobb, mint a világpiacon. A hazai piacon már egyéb tényezők is közreműködnek a drágaság előidézésén, nem tisztán a termelés mennyisége. Mert hiszen, amint tudjuk, az ország kevesebb élelmiszert fogyaszt, mint amennyit termel. A világpiaci forgalom tárgyát képező mezőgazdasági terményekre nézve a hiányt és a drágaságot a hazai piacon a magas gabonavámok és általában az elzárkózó agrárvámpolitika idézik elő. Ez megakadályozza, hogy a közös vámterületen mutatkozó hiány külföldi behozatallal világpiaci árakon pótoltassék. A mesterségesen előidézett gabonadrágaság elvonja az élelmiszert a fogyasztótól azáltal, hogy ezt a földbirtokos javára megadóztatja, aki ezen jövedelme ellenében a fényűzési igényeinek kielégítésére szolgáló cikkeket vásárol a külföldön és ezért a belső szükséglettől elvont gabonával fizet. De gabonakivitelre készteti a magyar termelőt a behozott iparcikkek árának és a külfölddel fennálló tartozásoknak kiegyenlítése. Ezeknél az élelmicikkeknél tehát a hiányt részben a helytelen jövedelemeloszlás, részben pedig a termelés elégtelensége idézi elő, mert hiszen a termelés fejlesztése esetén a szükséges kivitel mellett még elegendő mennyiség maradna a belső szükségletek kielégítésére. De a produkció emelkedése megszüntetné a gabonavámok hatását is, mert vámvédelem csak a vámpiacon mutatkozó hiányok mellett lehetséges. Egyéb élelmiszerek, mmt vaj, tej, zöldség, stb. (amelyek nem képezik annyira a világpiaci forgalom tárgyát) drágaságának okait nem annyira a vámvédelem, mint inkább a termelés fejletlensége körében kell keresnünk. Köztudomású, hogy ezen cikkeknek ára jó és rossz termések, a termelés emelkedése vagy csökkenése szerint ingadozik. Végeredményben tehát a drágaság

154

Kégfl: Az uzsora büntetőjogi szabályozása

okául minden élelmiszernél a mezőgazdasági termelésnek fejletlenségét jelölhetjük meg. Kétségtelenül vannak más, kisebb jelentőségű okok is. Ilyen többek között a közvetítő kereskedelemnek fejletlensége, tőke szegénysége és szervezetlensége, ami az élelmiszereknek a detail forgalomban való megdrágítása idézi elő. A drágaság megszüntetése félig sem olyan egyszerű feladat, hogy azt az ankéteken folytatott eszmecserékkel vagy egy pár közigazgatási intézkedéssel megoldani lehetne. A drágaság elleni állítólagos küzdelemben a legsajátosabb az, hogy azok a hivatalos tényezők, akik azt állítólag megszüntetni akarják, tulajdonképen önmagukat kell hogy legyőzzék, mert hiszen a magyar kormány és törvényhozás volt az, amely a vámvédelmet megteremtette, kifejezetten avval a céllal, hogy a mezőgazdasági termények árát felemelje. Nyilvánvaló tehát, hogy a vámvédelem csökkentése is már igen nagy akadályokba ütköznék, pedig ez még egymagában nem szanálná a bajt. Ez nem volna olyan intézkedés, amely a baj gyökerét, a mezőgazdaság fejletlenségét kiirtaná. A vámvédelem csökkentése legfeljebb előfeltétele volna a drágaságot előidéző igazi okok megszüntetésének. Ε szűkre szabott helyen csak arra szorítkozhatunk, hogy a drágaság forrására rámutassunk. Az orvoslás módjainak ismertetése hosszabb tanulmányt igényelne, mert a drágaság megszüntetése összes gazdasági, társadalmi és politikai viszonyaink gyökeres megreformálását tételezné fel. Erre vonatkozó igénytelen nézeteimet talán más alkalommal fogom elmondani. *

Kégl János: Az uzsora büntetőjogi szabályozása Társaság választmánya pályadíjat tűzött ki AazTársadalomtudományi uzsorakérdés tárgyalására a következő címmel: A tőke uzsora

természetű gyümölcsöztetésének okai és hatásai Magyarországon különös tekintettel a termelés hitelszükségleteire. A kérdés sokkal szélesebb kereteket ölel fel, mint talán felszínesen végigolvasva első pillanatra látszik. Mert az uzsora is a társadalmi élet kárjelensége. Ha az uzsora fogalmát nem tekintjük a hitelezési uzsorával ki mentettnek, hanem szem előtt tartjuk állandóan a reáluzsora minden faját, az élelmiszerekkel űzött uzsorát, a föld, házbér, termény, munkabér s árúuzsorát, akkor az uzsora karakterét egyedül a felek szolgáltatásai közt mutatkozó aránytalan különbségben kell keresnünk, amely különbség nincs a magánvagyon princípiumán felépült termelési rendszerben gazdaságilag indokolva. Tudjuk, hogy az életben az uzsorajelenségek nem elszórtan szoktak rendszerint nyilvánulni, hanem az uzsorás ügyletek alanya rendszerint az ily jellegű viszonyok egész seregében szerepel mint érdekelt fél. A köztudatban leginkább kiképződött hitelezési uzsorából indulva ki, a tőke használatáért az adós által fizetett ellenértékben három különböző elemet kell kihámoznunk. Ezek között az első az, aminek az egészet nevezni szoktuk, amelynek a mindenkori kamatláb szerint kellene igazodnia, ha a másik két alkatelem nem ellensúlyozná. Ε másik

Kégl: Az uzsora büntetőjogi szabályozása

155

két alkatelem egyike a hitelező munkája, amit ügyletei megkötésére, nyilvántartására s követelései beszedésére fordít, a másik a kockázat. Az első állandó tényezőnek vehető. Sőt az összegtől is majdnem független. Épen azért a legkisebb hiteleknél szerfelett nyomasztólag hat. Néhány koronás üzletet normális kamathaszonért meg nem csinálna a hitelező, mert a ráfordított munkával nem áll arányban. Ugyanezen okból van sokkal nagyobb aránylagos nyeresége a szatócsnak a pár fillér árú fűszeren, szénen, tűzifán, kocsikenőcsön vagy élelmicikken, mint a nagykereskedőnek. A kockázat egészen más megítélés alá esik. Gazdaságilag teljesen indokolt esetről-esetre változó koefficiense a tőke használati ellenértékének. Más kockázattal kell számolni a dologilag fedezett hitelnél, ahol reális becslésnél csak az esetleges értékcsökkenést nem szabad figyelmen kívül hagyni, s más kockázattal a személy hitelnél. A hitelezőnek tehát, ha reális üzletet akar folytatni, a kockázattal számot kell vetnie. Épen úgy, mint a biztosító társaságnak, amely egészen más díjtétel mellett biztosítja tűzvész ellen a malmokat, mint a templomot. Más kockázattal kell számolni a hitelezőnek, akinek üzlete abból áll, hogy olyan embereknek hitelez, akiknek egy bizonyos százaléka sem önként nem tesz eleget kötelezettségének, sem bírói úton behajtani rajtuk nem lehet. A hitelező, ha üzletét folytatni akarja s megbukni sem akar, egyebet nem tehet, mint a tapasztalat szerint mutatkozó tőkeveszteséget az üzletfelek közt repartírozza s a fizetők térítik meg azok helyett is a hitelező tőkéjét, akiknél az elvész. Ez a disztinkció fontos. Megmagyarázza, hogy a legszegényebb osztályok által igénybevett hiteleknél miért nem érvényesül úgy, mint a vagyonosabb osztálynál a pénz piaci árának hullámzása s mi az oka, hogy a pénz legnagyobb bősége esetén is azok épolyan uzsora kamatokat fizetnek, mint mikor a pénz a legnagyobb szűkében van. Mert a hitelező üzleti tevékenysége, amelynek ellenértékét szintén a hitelezési nyereségből akarja kivenni, változatlan s a kockázatra a pénz piaci ára csökkenésének alig van érezhető kedvező befolyása. Önként következik az elmondottakból, hogy az uzsora büntetőjogi korlátozása miért nem vezetett eredményre. A kamatvételre vonatkozó törvények követték a gazdasági viszonyok javulását s az ingó tőkének szaporodását Magyarországon, de hatásuk csak annyiban volt, amennyiben a gazdasági viszonyok folytán lehetett. Az 1899. és 1907. évek telén a 6%-os bankkamatláb idején a záloglevelekben adott kölcsönöktől s a finánchatalmasságoktól eltekintve, alig volt adós Magyarországon, aki 8%-nál kevesebb kamatot fizetett volna, sőt a hitelre szorulók legnagyobb része jóval 8%-on felül kamatozott. Nem lenne épen ezért eredménye az uzsora büntetése további szigorításának sem. Ε lapok hasábjain nem kell amellett argumentálni, hogy börtönökkel nem lehet a társadalmi morált megváltoztatni. A bűnügyi statisztika kellőleg illusztrálja a tételt. A társadalom mélységeiben pusztító szociális bajok évről-évre megtermik a bűnösök és öngyilkosok majdnem változatlan arányszámát, ami ellen egyedül kriminálpolitikai intézkedésekkel küzdeni csak ott tartják természetesnek, ahol a szo-

156

Kégl: Az uzsora büntetőjogi szabályozása

ciális mozgalmak, a kivándorlás vagy a prostitúció minden skrupulus nélkül a polícia diszkrecionális jogkörébe vannak utalva. Tételezzük azonban fel, hogy a büntetőjogi intézkedések célravezetnének. Az eredmény csak az lehetne, hogy azok, akiknél mutatkozó kockázat a törvényileg megengedett ellenszolgáltatással nem volna fedezve, nem részesülnének hitelben. Felesleges e perspektívát szélesíteni mindazok előtt, akiknek érzékük van felfogni, mit tesz az, ha a legelemibb szükségletek kielégítésére nincsenek megfelelő eszközeink. A magas kamatszedés megakadályozása, ha keresztülvihető, mindössze a pénzt azokból a csatornákból, ahol nagyobb kamatozás, de erősebb kockázat mellett talál elhelyezést, eltereli oda, ahol beéri csekélyebb kamatozással, de minimális kockázattal. A tőkés vesz járadékot vagy záloglevelet, vagy kiadja pénzét ingatlanra zálogjogi bekebelezés mellett. Ellenben a legszegényebb osztályok hitelt nem találnának. Érdekes, hogy az uzsoratörvények jóformán kimerülnek a pénzés árúuzsora megrendszabályozásában, holott ez nélkülözhetetlenebb annak, aki kapja, amint a rendőrileg betiltott, közegészségileg megbélyegzett odú is jobb télvíz idején, mint az isten szabad ege. Ellenben úgy a törvények, mint a gyakorlat mélységesen hallgatnak a lakás (feles, harmados), föld- és a munkabéruzsoráról. Pedig ennek jelenségei igen ellentétesek a pénz és árúuzsorával. Mert ez utóbbiakra nem a kizsákmányolt áldozatnak van szüksége, hanem az uzsorásnak. Ha az államhatalom ez utóbbiakat, amelyeknél még kockázat sincs, lehetetlenné tenné, sem a lakások nem maradnának üresen, sem a feles, sem a harmados, sem semmi munkás nem maradna munka nélkül, csakhogy kevesebb lenne a háziurak, a földbirtokosok s a munkáltatók haszna. Az uzsora üldözésének őszintesége jellemzésére elég e jelenségre rámutatni. Ha tehát az uzsora jelenségeit gazdasági életünkből ki akarjuk küszöbölni, ahhoz nem palliatív szerekkel kell hozzáfogni, mint a kuruzsló a gyógykezeléshez, hanem gyökeres, a gazdasági élet mélyére ható beavatkozásokkal. A pauperizmus elleni küzdelem ennek az egyetlen s kétségtelenül biztos útja. Amint a tüdővész elleni küzdelem a lakás, táplálkozás s általában az életviszonyok fokozatos javításában áll, úgy az uzsora kiküszöbölése is csak az általános kereseti és gazdasági viszonyok átalakulásában lelheti föl helyes kiinduló pontját. Tulajdonképen ott kell kezdeni, amiről hallgatni szoktak. A munkabér-, lakásés földuzsora megakadályozásánál. Betetőzésül megfelelő hitelforrásokról kell gondoskodni. Ha valamely vidéken tífusz uralkodik, nem lehet a fertőzött kutakat betömetni anélkül, hogy új egészséges ivóvízről ne gondoskodnának. Mert a lakosságra az nem vigasztalás, ha nem tífuszban, hanem szomjan pusztul el. A vérbosszút is csak akkor lehetett kiirtani, amikor az államhatalom elég erős volt, hogy a polgárok védelméről gondoskodjék. Mindaddig tehát, míg azok a hitelszükségletek, amelyek kielégítésére, a kockázatra való tekintettel, jelenleg csak az uzsorás vállalkozik, más kútforrást nem találnak, a mai hitelezőket lehetetlenné tenni nem lehet, mert ez nem a hitelezőknek, hanem elsősorban az

Kramolin: A homoszexualitás kérdéséhez

157

adósoknak válnék, mint fentebb rámutattunk, kiszámíthatatlan romlásává. Nem büntetőjogi, hanem szociálpolitikai intézkedések szükségesek s akkor megszűnik az uzsora, amint a posványok kiszárításával elpusztulnak a szúnyogok s velük megszűnik a malária.

Kramolin Gyula: A homoszexualitás kérdéséhez

T

udvalevőleg a mi büntetőtörvényünk is azon konzervatívabb kódexek sorába tartozik, melyek az egynemű szerelmet — a megérdemelt sajnálkozás helyett — börtönnel sújtják, s habár a magyar törvény szemet huny is a nők efajta megtévelyedései előtt, mégis, amennyiben férfiak között hajtja virágait, azt elég keményen üldözi. Az orvos és a szociológus egyaránt sokat írhatna arról, vajon megállja-e helyét ez a gáláns disztinkció s valóban nem volna nehéz kikezdeni azt és bebizonyítani, miszerint e kérdésben mindakét nem egyforma elbírálást érdemel, aminőt pl. az osztrák törvény is követ; miután azonban meggyőződésünk nem e törvény kiszélesítését, hanem ellenkezőleg, a meglevőnek is eltörlését tartja kívánatosnak: így e sorok csak ezen utóbbi törekvés jogosultságát óhajtják röviden megvilágítani, amely törekvésnek szerintünk immár a törvényhozásban is mielőbb érvényre kellene jutnia. Nem érintve ugyanis az idevágó törvény azon rendelkezéseit, melyek a zsengekorúak és a testi épség védelmét, a csábítás megakadályozását, vagy az e téren is szerepet játszó erőszak és más ilynemű visszaélések megtorlását célozzák (amely sérelmek szigorú büntetését helyesnek és szükségesnek ismerem el), én úgy látom és úgy értem, hogy a csupán felnőtt férfiak között és a közszemérem sérelme nélkül lefolyó perverz szerelmeskedésnek alig szabadna többé büntetőeljárás tárgyát képeznie! Nem pedig — első sorban — azért, mert az az ellentétes elbírálás, melyben e kérdés a különböző kultúrnépeknél részesül, már maga kétséget kell, hogy támasszon annak büntetőjogi jelentősége és hordereje iránt. Míg ugyanis igen kevés összehasonlítás meggyőzhet arról, hogy a mai művelt népek uralkodó felfogása a büntetendő cselekmények lényegére nézve teljesen megegyezik; hogy a gyilkosság, rablás stb. elvi megítélése jóformán mindenütt azonos; hogy a büntetőkódexek csak egyes részletekben (a mérlegelésben vagy a büntetés kimérésében) térnek el, de nagyjában áll, hogy ami nálunk bűncselekmény, azt másutt is annak tekintik: addig a bűntények egyöntetű megítélésének e harmonikus koncertjéből élesen kiválik a „természetellenes fajtalanságnak” nevezett beteges szenvedély kérdése, mely a kultúrnépeket egyszerre két ellentétes felfogású táborra osztja, s vajon minő címen arrogálhatja magának a szigorúbb felfogású tábor, hogy épen neki van igaza? Vajon igaza volt-e annak a szintén „szigorú erkölcsű” tábornak, mely valaha a hisztérikus és nimfomániás asszonyokat és elmebetegeket is a máglyára küldte? S miután már mindenesetre vagyunk annyira, hogy e cselekménynek kriminális természetet legalább is kétségbe vonhassuk, vajon jogos és igazságos-e büntetni azt, amíg felette az akták végleg bezárva nincsenek? S nincs-e

158


bizonyos tragikum abban, ha valaki csak azért kerül a börtönbe, mert véletlenül „magyarnak”, a magyar törvények égisze alatt született, míg ugyanazon tulajdonságokkal és fogyatkozásokkal tisztelet és babér övezhetné homlokát, ha más kulturállamban látott volna napvilágot? De nézzük komoly tárgyilagossággal a dolgot. A homoszexuális szeretkezésnek főleg az a körülmény szorított helyet az újabb büntetőkódexek egy részében is, hogy a régi felfogás azt egy természetellenes, dekadens jelenségnek minősítette, mely karöltve jár az erkölcsi zülléssel, mely megmételyezőleg hat az intakt elemekre, a szellemi élet hanyatlását vonja maga után és végeredményében — általánosan elterjedve — elnéptelenedésre is vezethet, mely veszedelmek ellen az államnak természetszerűleg védekezni kell. Ámde Karsch-Haack-nak e szemle VII. 12-ik számában is referált, értékes tanulmányai s az azoknak forrásul szolgált számos munka régen kimutatta, hogy ez óriási tévedés: mert ez a perverzitás természetes őstalajból fakad, bizonyos atavisztikus jeléggel bír, melynek nyomai az állatvilágban is feltalálhatók s mely ellen ha a fajfejlődés magasabb szempontjaiból küzdeni kell is, ez époly kevéssé történhetik a büntetőtörvény útján, amint más fejlődési rendellenességek vagy csökevényes maradványok — pl. a polymastia (a női emlők kettőnél nagyobb száma) — sem irthatók ki büntetések segélyével. Hogy pedig az erkölcsi züllés, szellemi és társadalmi hanyatlás és az elnéptelenedés ugyancsak nem jár a nyomában, azt Görögország fénykora, számos irodalmi és képzőművészeti remekmű, valamint Japán és China példái mutatják a legjobban. S talán a közelmúltban lezajlott Moltke-Eulenburg pert is szabad tanúságul hívni, mely eléggé igazolta, hogy a legkiválóbb egyéni tulajdonságok s a legértékesebb közéleti munkásság, sőt kifogástalan hazafiasság is jól megfér e sajnálatraméltó tökéletlenséggel! És ha eltekintünk is a „fordított nemi érzés”, az igazi és tulajdonképeni homoszexualitás tiszta eseteitől, melyek kétségtelen pszichopatikus jellegével szemben már a modern kriminalista sem mer mereven elzárkózni; és ha csupán csak az egyszerű pederasztiát vesszük szemügyre, vagy pláne a dualistákat — e szerencsétleneket — nézzük, akik mindakét nemmel érintkezést folytatván, talán még leginkább látszanak bűnösöknek: akkor sem szabadulhatunk azon benyomástól, hogy nem bűntettesek, hanem abnormis egyénekkel van dolgunk. Miért van az, hogy a nőktől elzárt életmód szomorú helyein, a kénytelen absztinencia tanyáin rendesen három kategóriáját találni a férfiaknak: egyet, mely a szervezet rendes, automatikus megkönnyebbülésével is beéri; egy másikat, mely a bibliai Onán segítségéhez folyamodik, és csak egy sokkal kisebb harmadikat, melynél a visszafojtott nemi ösztön e megtévelyedés szunnyadó magvát csíráztatja ki? S miért nem észlelhetni soha, hogy ezen utóbbi frakció divatja az egész intézet általános járványává fajulna? S miért nem válik a véletlenül pederaszta társaságba keveredő egyének igen nagy része — minden csábítás, kedvezés vagy kecsegtető anyagi előny dacára — sem pederasztává? Mert nem mindenik bír azzal a sajátos idegrendszerbeli diszpozícióval, mely szükséges ahhoz, hogy abban gyönyörűséget találjon! Ε nélkül a hajlamosság nélkül lehetetlen az. Hogy ez a hajlamosság a n a t ó-


159

miailag miben áll, azt persze még nem tudjuk, mint sok más egyebet sem (miután az eddig gyűjtött jelek nem döntő értékűek); de kétségtelennek látszik, hogy az idegrendszer, főleg talán a gerincagy még tüzetesebb ismeretével erre is rá fogunk majd jutni. Annyi tény, hogy bizonyos „ideges alap” az európai pederasztáknál rendesen kimutatható s ez jogot ad azon feltevésre is, hogy a két körülmény között belső kapocsnak kell lennie. Ez a bizonyos hajlamosság öröklött és — talán — szerzett is lehet (állítólag a kicsapongó, kéjenc élet is rávezethet, bár kétségtelen, hogy nem minden kéjenc és nemileg perverz roué válik — az alkalom dacára sem — épen pederasztává, ami szintén inkább a hajlam szükségképeni öröklöttsége mellett szól); de igazságtalannak s így tarthatatlannak vélem azok álláspontját, akik büntetőjogi szempontból különbséget akarnak tenni a veleszületett (ártatlanabb) és a szerzett (bűnösebb) pederaszta szenvedély között, mert döntő csak az lehet, hogy szervezeti (idegrendszerbeli) eltérésekben gyökerezik-e az? Azonban akár örökségként kapta, akár maga szerezte életmódjával ezen eltérést az illető, úgy ezen állapot következménye (a perverz hajlam kielégítése) már nem lehet büntethető, amint nem lehet büntetni egy exhibicionistát, aki bár tudja, hogy a közszemérem ellen vét, nem tud ellenállni a belső kényszernek, hogy nemi részeit mutogassa. Azonban, még ha mellőzzük is az orvosi szempontokat, hiába forgatjuk a kérdést, mindenképen bajos kisütni reá, hogy büntetőjogi üldözést érdemel. Ahol — bármi ponton — más érdekeket sért, a testi épség vagy a közszeméremmel jut összeütközésbe, vagy a chantage, zsarolás eszközévé válik, ott jogos dolog röviden bánni el vele, úgy, aminő elbánásban a különnemű szeretkezés megfelelő viszonylatai is részesülnek; de hogy két felnőtt, független férfi szabad közmegegyezéssel kötött ilyen diszkrét viszonyából mi kár származhatik a közre és a társadalomra, azt bajos megérteni?! Az elnéptelenedés vagy a házasságok csökkenésétől sem kell tartani: mert az még előfordul ugyan, hogy pederaszták — fő szenvedélyük leplezésére — mellesleg rendes házasságot is kötnek, sőt gyermekeket nemzenek; de hogy ép, normális ember, aki egészséges idegrendszerénél fogva a pederasztiában gyönyörűséget nem találhat, családot ne alapítson és az egynemű szerelem rabjává váljék csakis azért, mert a törvény e cselekményt többé nem üldözi: azt elképzelni ép olyan abszurdum, mint azt hinni, hogy valaki koprophag-gá válhatik azon okból, mert a törvény ezt nem tekinti büntetendő cselekménynek! Bizony, csak az elmebeteg megtévelyedett ízlése talál élvezetet a koprofágiában és épen ilyen — bár enyhébb árnyalatú — Ízlésbeli abnormitás az is, ha valaki az asszony helyett, hímnemű felebarátját boldogítja. Idegrendszerbeli abnormitások nélkül egyik sem lehetséges! Hirschfeld csak „a normális ember változatának” tekinti ugyan a homoszexuálisokat; ezt én azzal egészíteném ki, hogy olyan változatnak tartom őket, melynek fejlődésébe atavisztikus elemek vegyültek, vagy ahol későbbi behatások egyes csökevényeket némi kis működő szerepre ébresztettek. Lehet az illetőket szánni, akár csak a színvakot; akinek tetszik, mosolyoghat is rajtok; sőt nevelés, szelíd fegyelmezés útján a gyógyításukat és felemelésüket is kötelességünk megkísérlem: de büntetni barbárság!

160

Leopold: Mezőgazdasági üzemproblémák

Különben a törvény idejemúltságát mi sem mutatja jobban, mint hogy maga a rendőrség is (tekintélyes budapesti rendőrtisztviselőktől tudom ezt) bizonyos elnézéssel kezeli a kérdési: ha nem „muszáj”, nem vesz róla tudomást és csak külön, precíz feljelentésre üldözi, ha már épenséggel nem térhet ki előle. Kérdem: mi célja lehet egy törvénynek, melyet még a rendőrség is kegyetlennek, feleslegesnek érez, ha pedig felesleges, úgy miért kell azt fentartani? Nemcsak mi, akik e kérdéssel foglalkozunk, de a közvélemény is egész sorát ismeri olyan értékes személyeknek, akik e fogyatkozás hírében állanak. Valóban, nem kellene a magyar törvényhozásnak bevárnia, míg esetleg nálunk is valami közismert egyéniség napfényre kerülő botránya nyitja fel a maradiak szemét s egy ilyen per kártékony szenzációja győzi meg őket arról, hogy valaki nem okvetlenül züllött és elvetemült, hanem minden tekintetben érdemes, jeles, sőt kiváló ember is lehet, ha mindjárt e fogyatkozásban szenved is! Az „erkölcs” persze berzenkedik az abolicionista gondolattól; de az „erkölcs” csak hallgasson, mert — épen és főleg a nemi élet terén — sokkal relatívebb valami, mintsem hogy bátran be nem adhatná a derekát az újabb megismerések előtt!

Leopold Gusztáv: Mezőgazdasági üzemproblémák

K

ülföldi és hazai teoretikusok egyre nagyobb biztonsággal jósolják a nagybirtok összeomlását és a kisbirtok diadalát. Franz Oppenheimer is legutóbbi budapesti előadásában tekintélyének súlyával megerősítette ezt a véleményt, amidőn többek között azt állítja, hogy „a nagybirtok menthetelenül fel fog őrlődni, mert csökkenő árak és emelkedő bérek csökkenő földjáradékot jelentenek”. Vizsgáljuk meg a magyar viszonyokra gyakorlatilag alkalmazva Oppenheimer és elvbarátai tételét. Kétségtelen, hogy birtokeloszlásunk a nagybirtok túltengése folytán egészségtelen és valószínű, hogy a fejlődés iránya a területileg kisebb, de intenzívebb üzemek felé halad. Az a kérdés azonban, hogy ez a fejlődés milyen mértékben és milyen gyorsasággal fog bekövetkezni. Szerintünk a nagybirtok sokkal életerősebb, semmint ellenesei gondolják, s a lassan kialakult kapitalisztikus mezőgazdasági nagyüzem sokkal szívósabb és hatalmasabb organizmus, semhogy annak pusztulása egyhamar bekövetkezzék. A nagyüzem a fejlődés folyamán rendszeres és tudatos politikai és technikai védelmi szerveket fejlesztett fennmaradására, s ha a feudális nagybirtokos nem tud a modern kapitalisztikus nagyüzemre áttérni gazdálkodásában, úgy birtoka modern kézre jut, vagy, mint az utóbbi időben legtöbbször nálunk, a nagyüzemet intenzívvé fejlesztő tőkeerős bérletté alakul, de mindkét esetben a nagyüzem tökéletesítve tovább folytatódik. Le roi régne et ne gouverne pas. A nagybirtokos szívósan ragaszkodik lételéhez, erős gazdasági és politikai harcot folytat érdekeiért és a birtok bérbeadásával legfeljebb a gazdálkodás kockázatát és fáradságát adja át, de a földjáradékot nem, annál kevésbbé, mert eltekintve az állami támo-


161

gatások labirintusától, a nagybirtok ezidőszerint nálunk üzemi szempontból is igen kedvező helyzetben van és kedve szerint emeli a földjáradékot. Oppenheimer tétele épen megfordítva áll nálunk ezidőszerint és eképen módosítandó: „a nagybirtok nem fog menthetetlenül felőrlődni, mert emelkedő árak és az utóbbi években kedvezőbb munkásviszonyok emelkedő földjáradékot hoztak létre”. Indokaink erre a következők: 1. Ami a mezőgazdasági termények árát illeti, tudvalevően nemcsak a gabonafélék, hanem az összes egyéb termények is majdnem kivétel nélkül áremelkedést mutatnak és pedig főleg az agrárvámok érvényesülése következtében, de egyéb okokból is. Ez az áremelkedés valószínűleg nem lesz futólagos, mert ha a sokkal hatalmasabb és szervezettebb német proletariátus nem bírta leküzdeni, úgy ebben a par excellence agrár országban ez még kevésbbé fog sikerülni. 2. Az amerikai kivándorlás és az ipari centrumokba tódulás egyideig stagnált és ma is kisebb mérvű, mint volt. Az agrárszocializmus, mely a nagybirtokok létét fenyegette, megcsillapodott. A mezőgazdasági munkásosztály szervezése a nagybirtok politikai szervezettsége és súlya folytán nem sikerült. Általánosságban tehát a nagybirtok munkásviszonyai kedvezőbbek ma, mint néhány évvel ezelőtt. A sztrájkok a mezőgazdasági munkások bérét emelték és helyzetét javították, de ennek költségei bőven megtérültek az utóbbi évek magas terményáraiban. Hogy ez így van, erre legjobb bizonyíték a nagybirtok bérösszegének, a földjáradéknak állandó erős emelkedése, pedig a bérlő kalkulációjában minden tényezőt számbavesz. Oppenheimer tétele a nagybirtok pusztulását illetőleg a mi mai viszonyainkra nem áll meg, mert a mezőgazdasági nagyüzem oly politikai konjunktúrát teremtett magának, melyben úgy a terményárak, mint a munkásviszonyok jelenleg sokkal kedvezőbbek reá nézve, mint még a közelmúltban is voltak. Tegyük fel azonban, hogy ezek a kedvező feltételek mindkét tényezőt illetőleg rosszabbodni fognak. Kérdés most már: rendelkezik-e a nagyüzem elegendő erővel arra, hogy a mainál rosszabb viszonyok között is megállja helyét? Csökkenő gabonaáraknál és emelkedő munkabéreknél a nagyüzem a jövedelmezőbb termelési ágakat fogja félkarolni, mert csak azon esetben térne át Anglia példája szerint a szántóföldeknek legelővé való visszafejlesztésére, ha semmi más módon nem volna képes jövedelmezően gazdálkodni. Ne feledjük azonban, hogy Anglia példája óta a mezőgazdasági technika és tudomány meseszerű fejlődésével állunk szemben, mely fejlődés még nincs befejezve és mely mindenkor elsősorban a nagyüzem előnyére szolgál, mert a kisgazda legfeljebb szövetkezés útján rendelkezik azon anyagi és még így sem azon tudományos eszközökkel, melyek a nagyüzemnek rendelkezésére Hogy csak a legutóbbi időnél maradjunk, példaként felemlíthetjuk a tengeriszártépőgépet, a Campbell-féle szárazság elleni talaj-

162


mívelési rendszert, az új takarmányozástani elméleteket, ezek és hasonló, napról-napra tökéletesbülő vívmányok a nagyüzem termelőképességét is mindinkább emelik és rég kiragadták már elavult — prekapitalisztikus korszakából. Ha igaz is, hogy a túlságba menő gépgazdálkodás a mezőgazdaságban a munkák szezonszerűségénél fogva nem oly jövedelmező, mint az állandóan foglalkoztatott ipari gépeknél és hogy a kisgazda saját személyében jobban vigyáz holt leltárára, mint a nagyüzem cselédsége — hiszen csak Mikszáth leírását kell elolvasnunk a kaszát vásárló magyar parasztról — mindamellett a mezőgazdaságnak főleg Amerikából és Angliából származó kitűnő gépeivel a modern nagyüzem egyre tökéletesebb eredményeket képes felmutatni. Ha tehát csak kevés, gyenge, vagy hanyag munkás áll a nagyüzem rendelkezésére: akkor az öntudatosan rosszul dolgozó munkást öntudatlanul jól dolgozó gépekkel fogja helyettesíteni. Felmerülhet mindezekkel szemben az az ellenvetés, hogy épen a gépekkel dolgozó intenzívebb gazdaságban kellenek megbízható kézimunkások, minthogy pedig a munkások érdeke ellenkezik a munkaadó érdekével, ez az érdekellentét fogja a nagy gazdaságokat lehetetlenné tenni. A nagyüzem azonban itt is eredményesen tud magán segíteni. Az állandó munkások számát képes jelentékenyen redukálni, ha gőzekével, motorokkal és egyéb gépekkel dolgozik, miként az amerikai és kanadai farmer. A kisebb számú, de kvalifikáltabb munkaerőt a modern mezőgazdasági nagyüzem jobb díjazással, higiénikus lakásokkal, jutalmazással és nyereményrészesedéssel fűzheti magához. Ezt egyébként Oppenheimer a telepes-szövetkezetekre való átmenet egyik legegészségesebb eszközéül szintén ajánlja. Az intenzív kézi munkát kívánó növények termelésénél a nagyüzemnél két karakterisztikus jelenséget találunk. Az egyik a minden emberi tevékenység legerősebb rugójára, az önérdekre alapított akkordmunka, a másik a részes mívelés, mely az érdekellentét helyébe érdekközösséget teremt. Ez a két dolog: az akkordmunka és a részes művelés a mezőgazdasági nagyüzem alaphibáját szünteti meg és a kisüzem legfőbb előnyét, az önzés egészségét sajátítja ki a maga részére. A munka ilyen szervezésével a nagy gazdaság úgyszólván sok kis üzemre osztódik, anélkül, hogy fejlettebb technikájáról és kereskedelmi fölényéről lemondana. Amely nagy gazdaság ma csupán napszámmunkásokkal akarna boldogulni, annak jövedelmezősége kétséges, a napszámmunka kiküszöbölése sikereinek létfeltétele. A meddig a nagybirtok magas terményárak és kedvező munkásviszonyok mellett folytathatja üzemét, addig minden küzdelem nélkül is megállja helyét. Mihelyt feltételei rosszabbodnak, a kapitalizmus kérlelhetetlen darwini törvényei szerint az erősek fennmaradnak, a gyengék elpusztulnak. Hogy a helyét meg nem álló feudális birtok erősebb kezekbe kerül, ezt a landlordok és junkerek, a gentry és arisztokrácia imádói fájdalmas szívvel látják és nem tagadható, hogy esztétikai szempontból az ellentáborból is sokan így éreznek. Valami őseredeti, a kapitalizmus fuvallatától mentes van bennük, mint Naumann mondja: wie eine Eiche, welche noch nicht zu Brettern zerschnitten ist.

De gazdasági és szociális szempontból az extenzív nagybirtok helyébe

Leopold: A mezőgazdasági üzemproblémák

163

lépő kapitalisztikus nagybirtok vagy nagybérlet mindenesetre magasabb fejlődési fokot jelent. Gazdaságilag a modern nagyüzem a belterjes gazdálkodás zászlóvivője, szociális tekintetben pedig az extenzív nagybirtok mitsem érő patriarchalizmusával szemben a termelés és jövedelem fokozása együtt jár a birtokhoz tartozó munkásosztály anyagi helyzetének, látókörének és önérzetének emelésével. A mezőgazdasági nagyüzemnek itt vázolt fejlődési lehetőségei nemcsak nálunk vannak meg, hanem más országokban is. A mi speciális viszonyaink még külön is hozzájárulnak a nagyüzem fennmaradásához. Népességünk minden rétegének agrár hajlamossága, hatóságaink és társadalmunk indolenciája, de legfőképen a nálunknál erősebb Ausztria érdekei ipari fejlődésünket megbénítják, de ezzel egyidejűleg viszont a mezőgazdasági nagyüzemre kedvezően hatnak. A földbirtokos Magyarország és az iparos Ausztria közös vámterülete egyenesen a mezőgazdasági nagyüzem malmára hajtja a vizet. Innen ered az, hogy — egyéb tér hiányában — a nagytőke minden vállalkozása nálunk a mezőgazdaságban és a vele szervesen kapcsolatos iparágakban keres érvényesülést. A feudális és extenzív nagybirtokok nálunk is a kapitalizmus örvényébe kerültek és a modern mezőgazdasági technika minden vívmányával gazdálkodó, üzleti szellemben, de fejlettebb szociális érzékkel vezetett nagybirtokokká, vagy nagybérletekké alakulnak. Ez a módos u l t é s t ö k é l e t e s b í t e t t n a g y b i r t o k mé g s o k á k o n z e r v á l n i f o g j a n á l u n k a me z ő g a z d a s á g i n a g y ü z e me t . Nem cáfolja meg a nagyüzem lehetőségeit, hogy az utóbbi években sok nagybirtok kisüzemekre oszlott, vagyis parcellázás alá került. A parcellázás nem azt bizonyítja, hogy a kisüzem máris életképesebb a nagyüzemnél, hanem csak azt, hogy a nagybirtokosok és a közvetítő bankok horribilis árban juttattak földet szegény földéhes magyar parasztoknak, akik saját munkájukat nem számítják inferióris gazdálkodásuk teherszámlájába és elemi károk ellen amúgy is alacsony standard of life-juk leszállításával védekeznek. De még ez a parcellázási folyamat is mintha megakadt volna, a nagyüzem pedig él és virul. Ezt a tényt negálni, mellette elhaladni könnyelműség lenne. Ha nem akarunk légvárakat építeni, ha nem csupán ideológia, hanem pozitív reform a célunk, úgy szorosan a létezőhöz kell alkalmazkodnunk, s nemcsak a leendőhöz, a kívánatoshoz. Lehet, hogy egy általános, nagy ipari fellendülés olyan abszolút munkáshiányt teremt majd a mezőgazdasági nagyüzemben nálunk is, hogy az életképességét elveszíti. Ez a fejlődési pont azonban még nem érkezett el, mert Magyarország minden kivándorlás mellett is a nagyüzem folytatásához rengeteg mezőgazdasági munkástartalékkal rendelkezik. Míg Angliában az új adójavaslatok óriási terheket készülnek rakni a nagybirtokra, a mi törvényhozásunk leszállította a nagybirtok adóját. A jelek tehát azt mutatják, h°gy a nagyüzem alkonya nálunk még messze van. A kisgazdaságok keletkezése különben is nem a mi jószándékainktől függ. kz tisztára gazdasági erők mérkőzése és csak azon esetben lesz lehetséges, ha a fejlődés a nagybirtok szívós életképességét megszünteti. Míg ez a fejlődési időpont be nem következik, a tényekkel

164

Máday: Az egyházpolitika mai állása Franciaországban

számoló szociálpolitikának kötelessége, hogy a mezőgazdasági nagyüzemhez tartozó munkásosztályt jelenlegi helyzetében is bekapcsolja a szociális világfejlődés áramlatába és létfeltételeit emberivé tegye.

Máday Andor: Az egyházpolitika mai állása Franciaországban

M

a, midőn Hajdú vármegye szekularizációs indítványa folytán az egyházpolitika Magyarországon ismét aktuálissá vált, nem lesz talán érdektelen egy rövid pillantást vetnünk Franciaország legújabb egyházpolitikai küzdelmeire. Mindenütt, ahol az egyház és az állam közötti kapcsolatban a két fél valamelyike több hátrányt lát a viszonyban, mint amennyi előnyt vár tőle, az egyház és állam szétválasztásának követelésére fogja magát elhatározni. A francia egyházpolitika utolsó százhúsz éve tulajdonképen szünet nélküli küzdelem volt, melyben a hegemóniára és a függetlenségre való törekvések többízben váltották fel egymást. A legújabb korban a küzdelemnek kiinduló pontja a francia forradalom volt, amely 1795-ben keresztül is vitte az egyház és az állam szétválasztását. 1802-ben Napoleon a szétválasztást állami érdekből megszűntette és a pápával kötött konkordátum alapján az államnak az egyházi ügyekbe való széleskörű beavatkozási jogot biztosított, pl. püspökkinevezés, placetum, egyházi személyek hűségesküje stb. Ε rendszert legtalálóbban jellemzi a történelmi mondás: „Semmi sincs, amit zsandáraim és papjaim segélyével keresztül ne vihetnék”. Napoleon bukása után az államformák és a szociális erőviszonyok többszörös változása az egyház és állam egymáshoz való viszonyát is megváltoztatta, amennyiben a konkordátum formájának épségben tartásával az egyház és állam közötti uniót az előbbi lassankint a saját céljainak megfelelő tartalommal töltötte ki. Az egyház elhatalmasodása az 1848-iki forradalmat követő reakcióval jutott tetőpontjára, amikor is sikerült a klerikálisoknak 1850 március 15-én a Falloux-féle iskolatörvényt keresztülvinni, amely látszólag liberális elveivel s a tanszabadság kimondásával (9. §.) tulajdonképen a felekezeti oktatásnak, főképen pedig a szerzetes iskoláknak nyitott utat. Ε törvény segélyével a klerikális-katholikus pártnak sikerült az állami oktatás szupremáciáját megdönteni s a törvények által nem engedélyezett szerzetek észrevétlen betelepítése vagy terjeszkedése útján az oktatás nagy részét hatalmába keríteni. A klerikalizmus ezen térfoglalása 30 év alatt oly nyomasztó uralommá vált, hogy az ellene való küzdelemben a francia liberálisok Ferryvel és Gambettával élükön 1880-ban már többségre találtak, 1880 és 1882 között törvényeket hoztak a felsőbb leányiskolákról, a tanítói képesítésről és az ingyenes felekezetnélküli oktatásról, melyek mindegyikének célja, közös célja volt a gyermekléleknek a klerikális befolyás alól való függetlenítése. A nyolcvanas évek reformjaira következő relatív nyugalmat időről-időre a papság renitens vagy a royalista propagandát támogató

Máday: Az egyházpolitika mai állása Franciaországban

165

magatartása megzavarta ugyan, de nyílt és céltudatos ellenségeskedés csakis a Dreyfus-pör folyamán tört ki a két fél között. A kongregációknak a Dreyfus-ügyben történt vehemens állásfoglalása ugyanis ismét reájuk irányította a figyelmet, s akkor tűnt ki, hogy a szerzetesek lassú térfoglalása az utolsó században, s főképen annak második felében mily óriási mérveket öltött. Míg a nagy forradalom előtt 52 ezer szerzetes volt az országban, addig 1865-ben már 108 ezren voltak, 1900-ban pedig számuk már 200 ezret tett ki (azaz minden 180 francia állampolgárra egy). Ebből 70 ezer volt a férfi és 130 ezer nő; a 130 ezer nőszerzetesből csakis 55 ezer volt törvényesen engedélyezett kongregáció tagja, ellenben 75 ezer engedély nélkül telepedett meg, míg ellenben még 1877-ben 113 ezer engedélyezett szerzetbe tartozó apácával szemben csak 14 ezer tartozott engedélynélküli kongregációkba. Az állam ellen küzdő szervezeteknek ily elhatalmasodása, s a rendelkezésükre álló holtkézi vagyonnak óriási elszaporodása (ingatlan vagyonuk 1900-ban 1 milliárd és 71 milliót tett ki), védekezésre kényszerítették a haladást pártoló s a köztársaságot féltő politikusokat. Ennek a defenzívának első ténye volt az 1901 július 1-én elfogadott egyesülési törvény, amely a polgárok egyesülési jogai rendkívül liberális szabályozása mellett, viszont a kongregációkat, mint amelyeknek tagjai a szerzetbe lépéskor egyéni szabadságukról lemondanak, és így semmi más egyesülettel össze nem hasonlíthatók, a kormánytól kérendő jóváhagyási kötelezettségnek veti alá, s úgy az e kötelezettségnek nem engedelmeskedő, mint a törvények által nem engedélyezett szerzetek feloszlatását s vagyonuknak állami célokra való felhasználását rendeli el. Kimondja még a törvény, hogy a kongregációk tagjai csakis úgy nyithatnak iskolákat, ha erre az államtanács az engedélyt esetről esetre megadja. Az egyesületi törvény meghozatala után s végrehajtásának folyamán a pápa is beleavatkozik a francia állam és a francia egyház között folyó küzdelembe. 1904 elején X. Pius államtitkára, Merry del Val útján a konkordátum ellenére, lemondásra kényszerít két francia püspököt, Nordezt és Geayt, mert nem foglaltak állást a francia egyházpolitikával szemben; majd áprilisban a hatalmakhoz intézett körlevélben tiltakozik Loubet római, az olasz királynak szóló látogatása ellen, ami francia részről a vatikáni nagykövet visszahívását, s a diplomáciai összeköttetés megszakítását vonja maga után. Ugyanezen ev július 23-án a francia kormány a két püspökhöz intézett, a konkordátumba ütköző rendelet visszavonását követeli, s elégtételt nem kapván, u. a. hó 29-én a vatikáni követséget végleg beszünteti, s a konkordátumot megszűntnek jelenti ki. Ezen állapotnak szankciója, s a belőle folyó konzekvenciák levonása az 1906 december 9-én hozott szeparációs törvény, valamint annak 1907 január 2-án, 1907 március 28-án és 1908 április 13-án történt módosításai által jött létre. Az 1905-8-iki szeparációs törvények a „szabad egyház a sza ad államban” elvet valósítják meg, s a lelkiismeret szabadság elvének proklamálása kapcsán kimondják, hogy az állam, a megyék

166

Mérő: Néhány szó a szociáldemokrata pártokról

és községek semmiféle felekezetet sem segélyeznek, kivéve a kórházak, menhelyek, börtönök, bizonyos iskolák egyházi személyzetét, valamint a tábori lelkészeket. A törvény egyúttal az állami (megyei, községi) és egyházi vagyon leltározását és szétválasztását rendelte el. Miután a leltározások ellen az egyház részéről megindított obstrukció lejárta magát, jelenleg az iskola terén kezdette meg a klerikalizmus a harcot. A jelenleg folyó iskolai harc, amelyet maguk a püspökök indítottak meg egy körlevéllel, az állami iskolák tankönyveit támadja meg azon a címen, hogy az egyház tanaival ellentétes nézeteket tartalmaznak, s felhívja a szülőket, hogy gyermekeiket a „rossz” könyvek tanulásától tartsák vissza. Az így papi és szülői parancsra megindult tanulósztrájkkal szemben az iskola jelenleg csak ideiglenes vagy végleges kizárással felelhet, már pedig ez az orvosság majdnem rosszabb mint a betegség. Épen ezért a szabadelvűek tábora is védekezni készül. Mindenekelőtt azzal válaszolnak a klerikális támadásra, hogy ők viszont a katholikus, ú. n. szabad-iskolák tankönyveinek köztársaságellenes és felekezeti türelmetlenséget szító tendenciáira mutatnak rá. A további, reális eszközök azonban még nincsenek megállapítva. Vajon kénytelen lesz-e a radikális politika a klerikális veszedelem leküzdésére az oktatásügyet „monopolizálni”, azaz államosítani s a szabad iskolákat ez úton beszüntetni, avagy sikerülni fog-e enyhébb, liberálisabb eszközt találni az egyház részéről jövő beavatkozás ellenében, ez a mai francia egyházpolitika főkérdése. Mindenesetre kétségtelen, hogy az idevágó reformok csakis a liberálisnak tetsző de valójában a klerikalizmust szolgáló Falloux-féle törvény eltörlése útján vihetők keresztül.

Mérő Gyula: Néhány szó a szociáldemokrata pártokról szocializmus elméletének, bölcseletének és etikájának átérzése kell, Ahogy agyunkban megrögzítse azon alapgondolatot: hogy a jövő

társadalmának csírája a mai munkásmozgalom. Ez az egyik fundamentuma a szocialista világfelfogásnak. A második lépés ezután: a bírálat, a mai munkásmozgalom statikájának, dinamikájának és fejlődési irányzatainak a kritikája. Ebből a szempontból nem lehet differenciálni a munkásmozgalom kettős megnyilvánulása: a gazdasági és politikai között. Ily megvilágításban a kettő egybeolvad, összeforr minden pártárnyalat, minden szekta, minden irányzat és egységes nézőpont alá kerülnek a szétforgácsolt részek. És ha az objektív kritika mindennek a leszűrődéséből alkotódik is: az egyes részeket mégis külön-külön vizsgálhatjuk. így e néhány sorban a szociáldemokrata pártoknak, mint a politikai munkásmozgalom eminens képviselőinek fejlődési irányzatát akarnók nagy vonásokban megállapítani. A szociáldemokrata politikai mozgalom alig félszázados, a pártokba való tömörülés pedig egy-két évtizedre nyúlik vissza. Az ú. n. szabadságjogok: az egyesülési és gyülekezési jog s az általános választói jog

Mihálkovics: Japán tanítása

167

megállapítása egyrészről, másrészt a szakszervezeti mozgalom fejlődése emelte a szociáldemokrata pártokat a mai nagyságukra. Most élik a virágzás korszakát. Németország, Ausztria és Olaszország politikai életében hatalmas parlamenti frakciójukkal a legnagyobb súlyú a szavuk, de a többi országokban is jó erővel sikongatnak a tőkés osztály politikai pártjainak koncertjébe. Organizációjuk, akcióképességük a polgári pártokat messze túlszárnyalja. De a szocialista szemében nem ezek a külső, görögtüzes eredmények a fontosak, a szocialista kutató bírálat a belső tartalmat nézi. És ez: mennyiben viszik előre a szocializmus eszméjét a szociáldemokrata pártok, lerakódtak-e a szocialista társadalom csírái a pártok életében, fejlődésük irányzata merre tör: a szocialista végcél avagy másfelé? Ε három kérdésre szeretnénk röviden válaszolni. A szocializmus eszméje mindig eltörpült az aktuális politika jelszavai mellett s utóbbiakban csak annyiban talált otthonra, amíg a mindennapi politikai célok keretében megfért. Ilyen formákba préselve játszódott le mindenütt a választójogért való küzdelem s a választójog elnyerése után a mandátumokért való harc. Ilyen volt az agitáció a parlamentért és ilyen maradt a parlamentben: a végcél elhallgatása, vagy legjobb esetben lancírozása, amíg az átmeneti követelések, az aktuális kívánságok öblös torokra akadtak. A tömegek és egyének direkt akcióját fölszívta magába a politikusok (gyakran a politikai üzérek) szónoklata; a parlamentarizmus lett a levezető csatornája a munkásság forradalmi készségének. Az egyetlen relatív eredményt pedig, hogy a nagy tömeg félig-meddig megtudta, mi is az a szocializmus, megfertőzte a parlamenti politika szükségszerű opportunizmusa, a parlamentarizmussal járó korrupció az osztályharc útjáról való minduntalan eltévelyedés. Amit a szocializmus a szociáldemokrata párttal nyert, a z t e l v e s z t e t t e a p a r l a me n t a r i z mu s s a l . A pártok életében — ha a jövő társadalom csíráit kutatjuk — ott kellene pompázni az egyéni szabadságnak és iniciativának, a demokráciának, a decentralizált szervezetnek, a tiszta nemzetköziségnek. Pedig ott látjuk a Ketzergericht-eket, az egyéniség kifejlődésének ezer akadályát, az arisztokratikus szerveket, a rideg centralizációt veszedelmes bürokráciával, a nemzetköziség eszméjét hazafiaskodó színekkel fátyolozva. A harmadik kérdésre — a szocializmus végcélja felé törnek-e a szociáldemokrata pártok — mostanában még nehéz a válasz. Attól függ ez, vajon a szindikalizmus az eddiginél nagyobb nyomást fog-e gyakorolni a szociáldemokrata pártokra. A szindikalizmus fejlődése élethalál kérdése a munkásmozgalomnak.

Mihálkovics Tivadar: Japán tanítása

E

gész szenvedéllyel feküdtem neki pár hete a japán viszonyok tanulmányozásának. Egy jó barátom figyelmeztetett az erre vonatkozó irodalom rendkívül érdekességére.

168

Pap: A törvényhozás feladatai a bérfizetési rendszerek tekintetében

És íme Ázsiából, a sötétnek mondott világrészből, minő fény árad felém. Nemes irigységgel olvasom Yoshida könyvéből, hogy Japánban a vallástanítás soha nem volt az iskola dolga, mert az iskola célja hasznos tudást tanítani, hogy ott erkölcstant tanítanak, mely a vallástól teljesen független, nem „vallásellenes”, de „vallásnélküli”, hogy az iskola teljesen világi s a papság semmi vonatkozásba nem kerül az iskolával. Most már értem, miért verte meg ez az apró sárga emberke az orosz óriást s mit jelent a sárga veszedelem. Ez foglalkoztat most engem a Győri Diák-Otthon ügyén kívül, melynek kétemeletes épülete jövő évben kerül tető alá. Addigra kiolvasom a most beszerzett nagy könyvtömeget Japánról s a Diák-Otthon könyvtárának ajándékozom. Ex Oriente lux!

Pap Dezső: A törvényhozás legközelebbi feladatai a bérfizetési rendszerek tekintetében munkaviszony ama nemének sok súlyos kérdése közt, melyet a Amai törvények szolgálati szerződésnek neveznek, közgazdasági,

szociálpolitikai és jogi szempontból a legsúlyosabbak közé tartozik az, mely a bérfizetés módozataira vonatkozik. Mily fontos ez a kérdés, könnyen megítélhető annak végiggondolásából, mily érdekeket érint annak megoldása. Érinti pl. magát a társadalmi össztermelést, melynek természetesen az a bérfizetési rendszer felel meg leginkább, mely a munkást a munkában rejlő termelő erőnek minél tökéletesebb kifejlesztésére indítja, de természetesen csak addig a határig, ameddig a termelésnek oly fontos tényezője, mint a munkás, a bérfizetési rendszer külső ingerének hatása alatt túlfeszített munkában testi és szellemi jólétét el nem fecsérli. Érinti a termelésbe fektetett tőke érdekeit és pedig nemcsak azért, mert egyik bérfizetési módozat alkalmazása mellett jobban, a másik mellett csak kevésbbé biztosítható az, hogy a munkás a bér megállapításának alapjául vett munkát tényleg szolgáltatja is, hanem azért is, mert a termelésnek, a tőke által viselendő költségek, a befektetett tőke gyümölcsöztetése szempontjából szintén elsőrendű érdeke az, hogy a termeléshez igénybevett munka minél rövidebb idő alatt minél többet és tökéletesebbet végezzen. Kihatása van a bérfizetési rendszernek még a munkabér abszolút magasságára is, gondoljunk pl. csak a munkásnak nyereségben való részeltetésére; de talán még ennél is érezhetőbb a hatása a tekintetben, hogy egyenesen a bérfizetési rendszertől függ az, miként oszoljék meg a termelés hozadékának a munkára eső hányada az egyes munkások közt. Az időbérrendszer irányzata pl. az egyféle munkát végező munkások bérének egyenlősítése, a szakmánybér-rendszeré ellenben az, hogy az egyféle munkát végező munkások bére teljesítési képességük és szolgáltatásaik eredménye szerint alakuljon. Minden bérfizetési rendszer a munkának bizonyos szervezetét jelenti. Időbér-rendszer mellett pl. a munkás szigorú ellenőrzést, folytonos sarkalást és zaklatást kénytelen elszen-


169

vedni, míg ellenben szakmánybér-rendszer mellett jobban érvényesülhet a munkás egyéni szabadsága. Valóban sokszor folyik látszólag a munka szervezete körül az elkeseredett harc, mikor annak tulajdonképeni indító oka és pedig gyakran anélkül, hogy azt maguk a felek is észrevennék, az a bérfizetési rendszer, melyet a vitássá vált szervezeti kérdés szükségszerűen feltételez. A bérfizetési rendszerek ily súlyos hatásainak és következményeinek számbavétele után önként felmerül a kérdés, miként lehetséges az, hogy a törvényhozások aránylag oly kevéssé számoltak még azokkal. Talán nem téves az a feltevés, mely e sajátos jelenség okát jó részben abban keresi, hogy eddig az elmélet és a gyakorlat nem foglalkoztak még azokkal kellő irányban. A gyakorlatban a munkaadók — ha nem is kivétel nélkül — mereven ragaszkodtak az önmagukra nézve előnyösebbnek vélt szakmánybér-rendszerhez, a munkások szintén nem kivétel nélkül — az időbér-rendszerhez. Aminek ismét több oka volt. A munkások célja szakmánybér-rendszer mellett természetesen minél nagyobb munkateljesítmény árán minél nagyobb munkabér elérése. A munkaadók célja ezzel csak a minél nagyobb munkateljesítmény elérésben egyezik, egyebekben azonban az, hogy megállapítván a teljesítés lehető maximumát, ez alapon az átlagmunkástól is többet követelhessenek, magát a szakmánybért ellenben leszorítsák arra a színvonalra, mely mellett az az időbérnél magasabbra egyáltalán nem, vagy csak igen kevéssel emelkedhetik. Ez az a híres Akkorddrücken, mellyel a munkásság panaszaiban annyiszor találkozunk és melynek eredménye az, hogy a munkás nagy reményekkel kecsegtető erőkifejtése fejében nagyobb kereset helyett bérleszállításban részesül. A munkások érzik azt, hogy testet-lelket emésztő erőpazarlásukkal járó ez a rendszer, a munkaadók jelzett magatartása miatt, bérük alakulása tekintetében is keserű gyümölcsöket terem, ellenzik hát az egész rendszert, mely erre lehetőséget nyújt. Ezenkívül pedig azt hiszik, hogy időbér-rendszer mellett inkább szabályozhatják és mérsékelhetik az egyes munkás munkájának mennyiségét, ami módot nyújt viszont arra, hogy minél több munkásnak adassék munkaalkalom. A Theorie der Arbeitsmasse elnevezés alatt ismert ez a felfogás, mely élénken emlékeztet a funds of wages-, a „munkabér-alap”-elméletre, bár ép oly hamis, mint ez az utóbb jelzett elmélet, mégis nagy mértékben hozzájárul a munkásoknak az akkordbér-fizetési rendszer iránt érzett ellenszenvéhez. Így alakult a gyakorlat. Az elmélet pedig egészen az utóbbi időkig megelégedett a különböző bérfizetési rendszereknek és ezek közt különösen azoknak a rendszereknek és azok hatásainak ismertetésével, melyeket egyes munkaadók a gyakorlatban főképen azért valósítottak meg, hogy a munkásoknak az akkordbér-rendszerben beadott keserű pirulákat valahogyan megédesítsék. A munkásoknak a munka hozadékában vagy a nyereségben való részesítése, a csoportakkord bevezetése, az idő- és akkordbér-rendszer együttes alkalmazása s más eféle próbálgatások tartoznak e rendszerek közé, melyek mindegyikere elmondható azonban, hogy, bár kisegítőképen helyes keresztülvitel mellett egyes esetekben beválhatnak, a munkások részére — legalább

170


eddigi megvalósításukban — szemfényvesztésnél egyebet többnyire nem nyújtanak és a majdnem mindig alapjukul vett akkordbér-rendszerrel elkövethető visszaéléseken mitsem enyhítenek. Arra nézve azonban, hogy a bérmunkásoknak munkájukra alapítható jogos igényei miként óvassanak meg a minden más bérfizetési rendszer alapjául szolgáló idő- és szakmánybér-fizetési rendszerek és különösen az utóbbi mellett, arra nézve irányítást és útbaigazítást egyáltalán nem nyújtott az elmélet. Így volt ez egészen a legújabb időkig. Ma már azonban örvendetes fordulat állapítható meg e téren. Közgazdaságtan, szociálpolitika, jogtudomány egyaránt felismerték a bérfizetési rendszerek kérdéséhez fűződő nagy érdeket és szorgos munka folyik egyrészt a vidékenként és termelési-, illetve iparáganként alkalmazott fizetési rendszereknek, azok gazdasági és jogi hatásainak beható leírása, másrészt pedig annak megállapítása körül, miként lehetne az elvben helyes, mert ma még mással nem pótolható mai bérfizetési rendszerek alkalmazásánál az azokkal eddig együtt járt gazdasági és szociális hátrányokat megszüntetni; mily szempontokból kellene továbbá azokon a jogelveken, melyeket még a római jognak a locatio conductio opens és operarum-ra vonatkozó felfogásából vettünk át és melyeken a munkaviszony mai felfogása mellett, különösen ami a szakmánybér-rendszert illeti, kellően eligazodni nem lehet, a mai jogérzet, a mai közgazdasági és szociális szükségletek követelményei szerint változtatni. Ennek a szorgos munkának hatásai jelentkeznek is már bizonyos mértékben a modern törvényhozásoknak — a kevesebb vitás kérdéssel járó időbér-rendszertől eltekintve — a szakmabér-rendszerre vonatkozó alkotásaiban. Kétségtelen azonban, hogyha tapasztalható is egyes államokban haladás e téren, általában még igen sok a tennivaló. A megoldásra váró feladatok rövid áttekintése is meggyőz erről. Melyek ugyanis e feladatok különösen a szakmánybér-rendszer tekintetében? 1. Oly munkáknál, melyeknek veszélyei az egészségre, testi épségre, életre, fokozódnak azáltal, hogy azok a szakmánybér-rendszer hatása alatt kevesebb gonddal, fokozott gyorsasággal végeztetnek, a szakmánybér-rendszert el kellene teljesen tiltani. 2. A szakmánybér-rendszerrel egyébként járó testi és szellemi túlerőltetés megakadályozása végett még oly államokban is, melyek különben elvi szempontból tartózkodnak .a napi munkaidő maximumának általános érvényű megállapításától, meg kellene azt állapítani legalább a szakmánybérrel fizetett munka tekintetében. 3. Gondoskodni kellene azoknak a visszaéléseknek megakadályozásáról, melyeket a szakmány-munkának a bérfizetés alapjául szolgáló mérésénél szoktak elkövetni. (Történhetik ez a viszonyokhoz képest automatikus mérőeszközök, bérfizetési könyvecskék alkalmazásának stb. előírásával, a munkások ellenőrzési jogának megállapításával). 4. Az egész szakmánybér-fizetési rendszert diszkreditáló akkordleszorítással űzött visszaélések megakadályozására legalább a törvényi alap megadásával elő kell mozdítani a szervezetek térfoglalását, a munkaszabály-szerződések terjedését. Végül 5. a szakmány-munkaviszony tekintetében ma uralkodó és az erősebb önkényének úgyszólván korlátlan tért engedő, még a szerződés

Radó: A részvénytársaság szociális hatása

171

magánjogi minősítése tekintetében is teljes jogbizonytalanság helyébe az akkord-munkaviszony természetének megfelelő, az átöröklött, de ma már elavult jogi doktrínáktól magát függetleníteni tudó, kimerítő jogi szabályozásnak, megnyugtató jogbiztonságnak kell lépnie. *

Radó Sámuel: A részvénytársaság szociális hatása hibának tartom, hogy a részvénytársaságnak csupán jogi konNagy strukciójával foglalkoznak és kevés ügyet vetnek arra, hogy ezen

tőkeforma szociális kihatásait elemezzék. Midőn a részvénytársaságok keletkezőben voltak, nagyra voltak avval, hogy ezen tőkeegyesülés milyen üdvös befolyással lesz a jövedelem megoszlására. Abból indultak ki, hogy a részvénytársaság módot ad a kisembereknek is, hogy a nagytőke előnyeiben részesüljenek és a tőkeakkumuláció törvényei a kis vagyonra is ki fognak terjesztetni. Ezen illúzió azonban csakhamar szétfoszlott. A gyakorlat ellenkezőleg azt mutatja, hogy a részvénytársaság a nagytőke harácsolási képességét csak szaporítja és a kis tőkéket veszedelmes módon felszívja és elnyeli. Szociális tekintetben a részvénytársaság olyan tőkeforma, melyben a vezetőség mint a nagyrészvényesek megbízottja korlátlanul rendelkezik a kisrészvényesek vagyonával. Hogy ezen rendelkezés azután a kisemberek kárára van, hogy az igazgatóságnak, mely névleg mint a részvényesek összességének megbízottja szerepel, maga felé hajlik a keze, és végre, ami a döntő momentum, hogy még soha nem eszeltek ki egy szervezetet, mely oly mértékben, mint a részvénytársaság, képes volna a kisemberek pénzét felszivattyúzni, ezek mind közismert tételek. A jogtudomány félszázad óta erőlködik, hogy ezen a bajon valahogyan segítsen. A részvényesek védelme a vezetőség ellen foglalkoztatja a jogászgyűlésekel, az irodalmat és a legkiválóbb jogászelméket. Azonban nincs menekülés azon alternatíva elől, hogy vagy a részvényes érdekeit védelmünkbe vesszük, vagy feláldozzuk a részvénytársaság akcióképességét. Mind a két célt egyesíteni lehetetlennek bizonyult. Így a részvénytársaság, a nagy részvénybankok vezetői, rendszerint mint hűtlen sáfárok, mint a rájuk bízott vagyon saját céljaikra való felhasználói szerepelnek, anélkül, hogy őket mindezekért jogilag felelősségre lehetne vonni. Itt természetesen nem sikkasztásról van szó vagy büntetőjogi értelemben hűtlen kezelésről, ámbár erkölcsi szempontból ezek a tények sikkasztásnak minősítendők. A kisrészvényesek kifosztása olyan fogások által történik, melyeket a büntetőtörvény nem sújt, sőt melyeket a bankmorál, de csak a bankmorál egészen korrekteknek tart és sehogysem kifogásol. Tegyük fel például, hogy a bankigazgató már három hónappal a mérleg nyilvánosságra hozatala előtt tudja a rossz üzleti eredményt és ezen hivatali titok felhasználásával nagymérvű baisseoperációt csinál: e határozott visszaélés miatt sem jogilag, sem a specifikus üzleti morál szempontjából nem lehet őt felelősségre venni. Viszont ha egy vállalat igazgatója, akinek tudomása van intézete várható fényes eredményeiről és néhány évi tartamra szóló fényes szerződésekről, a vállalatról rossz híreket

172

Szántó: Munkásjóléti intézmények

terjeszt és tetejébe az osztalékot is csökkenti abból a célból, hogy a gyenge kezekből kivegye a részvényeket, akkor ezt az üzleti világban a megengedett életrevalóság diadalának fogják tekinteni. Nagyon hasznos munka volna, az új kibocsájtások, fúziók, a részvények hígítása és egyéb operációk körül való fogásokat tüzetesen megvilágítani. Mindezek a tranzakciók szociális értelemben odahatnak, hogy a nagytőke felszívó és felhalmozási képességét nagyobbítsák, úgy, hogy a részvénytársaság a valóságban egyik legveszedelmesebb eszköz lesz az akkumuláció folyamatában.

Szántó Menyhért: Munkásjóléti intézmények század első felében sokat foglalkoztatta gazdasági íróinkat AaXIX. robot és a dézsma eltörlésének a kérdése. Ebben keresték a

gazdasági föllendülésnek egyik hatásos eszközét. Ez a gazdasági meggyőződés kétségtelenül hozzájárult a 48-iki humánus szellemű törvények lelkes megalkotásához, habár voltak egyes földesuraink, így a jólelkűségéről híres Bezerédj család, akik már előbb is, merő humanizmusból fölszabadították a jobbágyaikat. Jelenleg a nagyobbszabású iparvállalatokat a munkásjóléti intézmények kérdése foglalkoztatja. Általánosan felismerték annak a szükségét, hogy a munkásokat jó lakással kell ellátni, hol családja körében a munka fáradalmaitól felüdülve állhasson ismét munkába. Ha a zsúfolt lakás szennyéből a kocsmába menekül a munkás pihenő idejére, ez a munkának is ártalmára van. Hasonlókép a munka eredményét fokozza az, ha a műhely világos és tágas, levegője friss és tiszta és általában olyan a berendezése, hogy a benne való tartózkodást kellemessé tegye. Hogy a vasárnapi pihenés a munkát eredményesebbé teszi, az már évezredek előtt átment a köztudatba. Újabb tapasztalatok és kutatások azt is megállapították, hogy a túlhosszú munkaidő ártalmára van a munka eredményének, nem is szólva arról, hogy megrövidíti a munkabíró életkort. Napjainkban egyes nagyobb gyárosok néhány heti szünidőt is adnak munkásaiknak. Különösen nagy súlyt helyeznek nagy városokban arra, hogy az iparostanulóknak legyen részük nyári szünidőben, amikor néhány héten át a szabadban sátoroznak és megerősödve, felfrissülve térnek vissza a városi műhelybe. Egyes nagyobb vállalatok gondoskodnak a munkásaik jobb és olcsóbb élelmezéséről. Vannak oly iparvállalatok is, amelyek a fiatal munkások — férfiak és nők — testi neveléséről gondoskodnak, sporttelepeket rendeznek be számukra, tornára tanítják őket, a fiatal munkásnők részére pedig főző, varró és általában háztartási iskolát tartanak fenn. Némely nagyobb vállalat gondoskodik munkásai szellemi életének, lelki világának nemesítéséről: klubhelyiségeket rendeznek be számukra, könyvtárral, olvasótermekkel, műkedvelő előadással, hangversennyel, táncmulatsággal stb. Az ily vállalatok nagy súlyt szoktak helyezni munkásaik gyermekeinek egészséges testi-lelki nevelé-

Schwimmer: A nőmozgalom alaptörekvése

173

sére is, ami az egész családot elégedettebbé teszi, boldogulását is elősegíti. A munkáscsaládok lelki nyugalmának előmozdítására szolgál a keresetképtelenség napjairól való gondoskodás: aggkori ellátás, rokkantsági járadék, özvegyi biztosítás stb. Kétségtelen, hogy ezek a humánus intézkedések tetemes befektetést okoznak a vállalatnak és annak folyó költségét is növelik. Hogy e költségtöbblet megtérül-e a munka produktivitásánál, az még további kutatásokra szorul. Ahol ezek az intézmények huzamosabb ideje megvannak, a tulajdonosok és a vállalat vezetői elismeréssel nyilatkoznak róluk, hogy ezek révén törekvőbb és különb munkásokhoz jutván, a rájuk fordított költség meglátszik a munka eredményén. Az is bizonyos, hogyha a munkások erőteljes nevelés után állnak munkába és egészségük okos kímélésével dolgoznak, hosszabb ideig maradnak produktív tagjai a társadalomnak. Az ily intézmények tehát a nemzet jólétét gyarapítják. Ha a munkásjóléti intézmények az egyes üzemek szempontjából is jövedelmezőknek bizonyulnak, az hathatósabb rugója lesz gyors terjedésüknek, mint a humánus szellem, mely eddigelé oly szép alkotásokban nyilvánult meg, de nem lett általánossá, mint ahogy a Bezerédjek sem voltak mindennaposak. Ámde azok az országok, ahol a munkásjóléti intézmények otthonosabbak, azok ma tényleg sokkal magasabb fokán állanak az ipari termelésnek, mint azok az országok, ahol a munkások életviszonyai mostohábbak. Bizonyos az, hogy a munkásokról való jobb gondoskodás a tőke és a munka összes eredményét tetemesen fokozza. Hogy azután ebből az összeredményből mennyi jusson a tőkére, mennyi a munkára, az efölötti vitát könnyebb olt általános megelégedésre eldönteni, ahol ez az eredmény nagyobb, a kereset bőségesebb. A nemzetek egymásközti versenyében mindenesetre az lesz a nyertes, amelyiknek a munkája produktívebb és serdülő nemzedéke munkára alkalmatosabb.

Schwimmer Rózsa: A nőmozgalom alaptörekvése Század megindítása idején szólítottak volna fel, hogy Haarróla Huszadik a kérdésről írjak, ami „most leginkább foglalkoztat”, bizony

nehezemre esett volna a tárgy megállapítása. Akkoriban a nő gazdasági, művelődési, erkölcsi, jogi és társadalmi problémái valahogyan mind egyszerre foglalkoztatták a nő egyenjogúsításáért küzdőket. A kérdések tömegéből kellett volna válogatnom, mert akkoriban a nőmozgalom összes problémái rajzottak agyunkban, ráncigálták munkánkat erre meg arrafelé és viaskodtak az előtérbejutásért. Megoldást sürgetve állt előttünk: a férfiúval egyenlő nevelés és oktatás kérdése, a coeducatio etikai fontossága, a szabad pályaválasztás, az egyenlő munkáért elérendő egyenlő bér kérdése, a munkásvédelem ágasbogas problémája, az anyaság- és gyermekvédelem, a házasságon kívüli anyaság jogi elismerése, a házasságon belül élő anyának szülői joggal való felruházása, a prostitúcióval összefüggő problémák,

174

Schwimmer: A nőmozgalom alaptörekvése

az erkölcsi felelősség igazságos elosztása nemi kérdésekben és számtalan más követelés. Kapkodtunk, munkánk szétforgácsolódott, amint ez, vagy az a kérdés az aktualitás, vagy az irodalom hullámain előtérbe sodródott. Valóságos káosz feküdte meg agyunkat és munkánkat. És ma: Szerte a művelt világon, mindenütt, ahol van szervezett nőmozgalom, egy kérdés került előtérbe. Ez foglalja le a nőmozgalom elméleti és gyakorlati munkásait. Így hát könnyű ma arról írni, ami engem s valamennyiünket, ú. n. feministákat ma leginkább foglalkoztat: a nők választójogáról. Nem mintha az előbb említett problémák fontosságát most alábecsülnők. Érdeklődésünk minden iránt, ami a nő helyzetének emberesítésével összefügg, semmivel sem csökkent. Csakhogy elmélet és gyakorlat azóta rendszerre tanított bennünket. Sysiphusi munkából eredő keserves csalódások sorozata megtanított bennünket arra, hogy mindazt, amire a nőmozgalom törekszik, csakis a politikai jogok birtokában szerezhetjük meg és biztosíthatjuk. Világszerte szinte lehetetlen olyan új jogokat szerezni, amelyeknek elérése a férfi kiváltságainak megszüntetését jelenti (pl. a nemi élet társadalmi, jogi és gazdasági felelősségének egyenlő elosztását célzók) Egyéb kérdésekben pedig, amelyeknek feminisztikus elintézésére gazdasági vagy belátási okok néha rávitték a törvényhozókat (pl. új pályák megnyitása), olyan lassú tempóban haladunk, hogy az egész társadalom érdekében álló megfelelően gyors fejlődésért sürgetnünk kell a nők szavazójogát. Legfontosabb azonban az a tény, hogy a meglevő és lassacskán szaporodó jogok csak ideiglenes jellegűek mindaddig, amíg azokat politikai hatalmával maga nem biztosíthatja a nő. A tétel bizonyítására nem kell a nemzetközi példák sokaságára utalnunk. Akad példa itthon is. Csak a legutóbbi évek eseményeiből kell néhányat kiragadnunk. Megnehezítették az egyetemrejutást; fizetés és cím dolgában lefokozták az állami tisztviselőnők legnagyobb kategóriáit: a vasúti és a postatisztviselőket. Az állami proletárok közt új megkülönböztetéseket állapítottak meg a nők rovására, amikor az állami díjnokok fizetésének rendezésénél az addig egyenlő munkabért megszüntették, az ugyanazt a munkát végző férfinek valamicskével többet fizetvén. A tanítónők eddig szabad emberek lehettek nálunk. A tanítónői cölibátus azonban az utóbbi években ismételten felütötte szörnyfejét és az állami nőtisztviselők cölibátusának réme immár világos nappal is kísért. Hasonló tünetek nálunk Magyarországon és világszerte mind szűkebbre szorították a feminista agitáció körét. Amerika EgyesültÁllamaiban ép úgy mint Bulgáriában, a Svájcban és Oroszországban, Angliában és Szerbiában, a skandináv országokban és Dél-Afrikában, Jávában és Olaszországban, meg a szervezett nőmozgalom gyűrűjébe tartozó többi országban a legkülönbözőbb nyelven egy követelést hangoztatnak: választójogot a nőnek! És a nők politikai egyenjogúsítása útban van világszerte. Olyik országban, mint az igazi demokrácia egy természetes kelléke (a skandináv országokban és Hollan-

Selymes: Az alkotmányválság és a budget Angliában

175

diában), másokban mint politikai pártok taktikai sakkhúzása (Belgium), másokban a nőmozgalom elementáris erejétől kikényszerítve (Nagybrittania), és a többi országokban más-más erő rugójától hajtottan. Hogy a Magyarországon valamikor mégis csak lebonyolítandó választójogi reformtól várhat-e a nő választójogot, melyik erőnek fogjuk köszönhetni, arról ma még nem tanácsos beszélni. De az bizonyos, amint az utolsó fél évtized a nők választójoga terén az előző évszázadoknál több sikert hozott, úgy az előttünk fekvő évtized — igen kevés kivétellel — az egész művelt világon megoldja majd a nő politikai egyenjogúsításának problémáját. S ellentétben azzal a felfogással, amely a nő szavazójogát a nőmozgalom céljai koronájának, betetőzésének tekinti, mi azért pusztítjuk türelmetlenül a politikai egyenjogúsításunk útjában levő akadályokat, mert tudjuk, hogy az igazi munka, a nő emberi méltóságra helyezésének óriási feladata csak a politikai jogok elérése után kezdődik. Amikor az önvédelem fegyverével a maga igényeihez mért helyzetet teremtheti meg a nő önmagának. Kötelességeit a társadalommal szemben is csak azután teljesítheti majd a nő. A kultúrán, melynek fejlesztésén ma csak dilettáns módon iparkodhat, csak az önrendelkezési jog alapján álló nő lendíthet életerősen és hathatósan. A nő helyzetének emelése és az emberiség haladását irányító munkában való részvételre ösztökélő vágyak alapján-áll az egész világ nőmozgalma. Amióta a gyakorlat bebizonyította, amit az elmélet régen megállapított volt, a munka a politikai egyenjogúsítás elérésére koncentrálódott. Ennek köszönhető, hogy a piaci árakat sirató háziasszonyok egyesületei, felismervén a politikának a piaci árakra gyakorolt hatását, ép úgy törekednek közvetlen politikai befolyásra, mint a legelvontabb elméleti feminizmus alapján álló egyesületek. A radikalizmussal sehogysem vádolható Magyar Nőegyesületek Szövetsége november 19-én tartott közgyűlésén összes méltóságos és főméltóságú delegátusai hozzájárulásával egyhangúlag elismerte a nők politikai követeléseinek szükségességét, dacára annak, hogy e Szövetség éveken át sanda szemekkel nézte a radikális Feministák Egyesületének választójogi küzdelmét. Ugyanezt a „megtérést” figyelhetjük meg mindenfelé. Mindaddig tehát, amíg a nők választójoga törvénybeiktatva nincsen, a feminizmus elméleti és gyakorlati munkását misem foglalkoztatja inkább, mint az a kérdés: mivel siettethetjük, hogyan biztosíthatjuk a nők szavazójogát? *

Selymes Károly: Az alkotmányválság és a budget Angliában

A

kontinentális konzervativ politikai irodalom mintaállama, hol modern eszmék é s törekvések, ősi intézmények és formák árnyékában fejlődnek, s a praktikus gondolkodás nem ismer radikális rögeszméket, az emberek állandó gondját a jogfolytonosság fentartása képezi: nem fog tovább jámbor ideológok eszményképe maradni. Ugyan sohasem volt az, aminek feltüntették, de hiá-

176


nyoztak oly nyilvánvaló, durva tények, melyek dezavuálták volna a róla terjesztett nézeteket. Vezetőköreinek mostani viselkedése azonban valószínűleg „Franciaország szomorú sorsára” fogja juttatni, intőpéldául fog szolgálni arra, hogy a hagyományok nem respektálása, hogyan viszi „a politikai és társadalmi züllés lejtőjén lefelé” a nemzeteket. Legalább bárgyú politikai tankönyveink és a Budapesti Hírlap így fognak róla sopánkodni. A kormány programmja, amivel többségét fentartani akarja: a lordok háza virtuális megszüntetése. Törvénybe kívánja iktatni, hogy a pénzügyekkel a lordok házának semmi dolga sincs. S hogy mi minden foglalható egy költségvetésben, azt a liberális budgetek egész sora, s különösen az idei budgetjavaslat bizonyítja. Azonfelül elakarja töröltetni a lordok házának abszolút vétójogát, ami azt jelenti, hogy ezentúl nem lesz szükséges a törvényjavaslatok keresztülvitele érdekében alkudozni a lordok házával. Ε közjogi reformmal kapcsolatban mindjárt egész sorát adja a javaslatoknak, melyek a lordok házának mai jogköre mellett sohasem valósulnának meg. Ezek között vallástanításmentes népiskola, az állam és egyház elválasztása (bevezetésül Walesben) az ír autonómia — home rule —, a szeszgyárosok és kereskedők privilégiumának megszűntetése, a választójog reformja a legnevezetesebbek. A kormány azonkívül messzemenő szociális reformokat helyez kilátásba, amikre fedezetet a lordok háza által elvetett budget adott volna (munkásbiztosítás a legszélesebb körben, aggkori nyugdíjtörvény reformja a diszkvalifikáció eltörlésével). Ezzel a hatalmas radikális programmal szemben a konzervatíveknek és imperialistáknak unionista név alatt együtt működő pártja a tariffreformot, a védvámok behozatalát ígéri. A szabad kereskedelmi rendszernek tudja be a munkanélküliséget, a liberálisokat gyengeséggel vádolja a birodalom védelmében, a lordok háza jogainak épségben tartása mellett száll síkra és azonfelül az agrárviszonyok rendezését, az angol parasztság feltámasztását igéri. Természetesen denunciálja a kormányt és a többséget forradalmi törekvésekkel vádolja. A választási harcban előtérben tehát a tariffreform áll. A mostani választásnál először vallja ezt az unionista párt programmjának, miután a szabad kereskedelem eddigi híveinek az idei budget szocialisztikus, a szerzett jogokat nem respektáló tendenciái alkalmat és ürügyet szolgáltattak elveik feladására. Inkább tariffreform, mint ez a budget. A védvámosok mindent elkövettek, hogy a budget visszavetését a lordoktól kierőszakolják. A lordok háza Chamberlain és törekvéseinek népszerűségében bízva, határozta el magát e lépésre. A konzervatívek vezére még nemrég hirdette, hogy a lordok házának nem áll jogában a budgetet visszavetni. De a tariffreformerek — nagyobbára volt liberálisok és radikálisok — nem nyugodtak. Ők eszményük megvalósítását főleg az állami financiális nehézségektől remélték s most, mikor 16 millió font deficit jelentkezett, ki akarták használni a helyzetet. A konzervatív párt a tariffreformban a radikális programmal szemben népszerűséget keres, s elakarja kerülni a szociális reformokat, melyekre különben rá kellene fanyalodnia. A védvám mely a hazai piacot a hazai termelésnek biztosítja, másrészt az angol iparnak külföldi piacokat szerez, automatikusan oldaná meg a munkanélküliség kérdését. Az adóterhek emelése fölöslegessé válna s a párt azáltal is népszerű lenne, hiszen az idegeneket adóztatná meg a védvám. A kolóniákkal szorosabb gazdasági szervezetet lehetne megteremteni s minthogy a kolóniák főleg mezőgazdasági termékeiknek akarnak piacot Angliában, az agrárvámok is elkerülhetetlenek lennének. Ekként a vezető érdekeltségek is ki lennének elégítve, a


177

földjáradék emelkednék: lehet szónokolni a mezőgazdaság újbóli felvirágzásáról. A szabad kereskedelmi érdekeltségnek a védvám csak választási fogás. Õk jól tudják, hogy arra nem oly könnyen kerül a sor, hiszen a részletek nincsenek megállapítva, a tariffreformerek ellenkező tervekkel állanak elő, ha muszáj nyilatkozniuk. A lordoknak a védvám szintén jó ürügy, hogy az adóterhektől» melyeket a budget-javaslat rájuk róna, szabaduljanak. Mindazonáltal nem annyira gazdasági, mint inkább politikai érdekek idézték elő a válságot. A kormány versenyt munkálkodott a tariffreformerekkel azon, hogy költségvetési javaslatát a lordok háza elvesse. Tavalyi fenyegetését, hogy majd mutat ő a lordoknak a Licensing bill-nél rosszabbat is, beváltotta. A szeszérdekeltségek nagymérvű megadóztatását nem ejtette el, a földérték megbecsülésétől, amitől legjobban irtóztak a lordok, nem állott el, a land taxes szociális jelentőségét iparkodott kiszínezni, egyes tagjai azokat államszocialisztikus tanokkal indokolták, míg liberális tagjai, mint Harcourt, Grey, Crewe, s a miniszterelnök a közjogi kérdést, van-e joga a budgetet elvetni a lordok házának, a legprovokálóbb módon tárgyalták párt- és népgyűléseken, s amellett egyenesen ki is jelentették, hogy a lordok házának erre joga van, de ez oly jog, amivel súlyos következmények nélkül nem élhet. A tariffreformerekkel hirdették, hogy az idei budget a szabad kereskedelmi rendszernek egyetlen lehetősége az állami finánciák rendezésére, amivel a kereskedelmi érdekeltségeket akarják ügyükhöz láncolni. A kormány és pártja olyadóelveket hirdetett, melyek alkalmasak voltak a nagy tömegek szimpátiájának biztosítására, s amelyek a lordok házában uralkodó érdekeltségnek veszedelmesek. A liberális pártot létérdeke kényszeríti a lordok háza reformjára, miután a lordok házának politikája a pártot lejáratja s egyenesen arra irányul, hogy Angliában csakis unionista kormány legyen lehetséges. Az unionistáktól a lordok házának nincs oka tartania. Párt és társadalmi szervezeteikben a lordok személyes befolyása érvényesül, miután a lordok és osztályuk társadalmi tekintélyét akarja a párt politikai célokra kihasználni s az unionista párt csak annyira enged a választók érdekeinek, amennyire okvetlenül szükséges. A liberális pártot a választójog kiterjesztése és a tömegek fokozódott öntudatossága hajtja a radikalizmus felé. A pártnak meg kell alkudnia a nagy tömegek pozitív kívánalmaival, hogy többséget szerezhessen s a radikalizmust kell hirdetnie. Különösen a Labour party önállósulása kényszeríti bele a gazdasági és politikai reformtörekvésekbe. A párt kettészakadása óta a mellette volt születési arisztokráciájának jelentékeny részét elvesztette, ami radikális tendenciáit csak növelhette. Közjogi reformterve (az ír-autonómia) nem számíthatott népszerűségre, s azt is ellensúlyoznia kellett. Így mindinkább ellentétbe kerül a születési és vagyoni arisztokráciával, a lordok házával. A lordok házával szemben a liberális párt politikája a lassú swamping és a lordok háza összetételének reformja volt. 1832 óta jóval több peerage-et teremtett, mint a konzervatív párt. A liberális párt politikájával így előmozdította a lordok születési arisztokráciáját, mely a vagyoni és értelmi arisztokráciával aszimilálódott. S nem is kellett egy emberöltő, hogy a liberális párt és az általa teremtett peerage-ek kapcsolata megszűnjék. így radikálisabb kérdéseknél elvesztette a liberalizmus a lordok házában a pártját, melyet megteremteni akart. A javaslatok, melyeket a lordok háza elvetett vagy módosított, erős társadalmi szervezetek támogatását bírták ugyan, de nem voltak alkalmasak egymagukban arra, hogy azok elvetése miatt a lordok háza ellen sikeres harcba

178


lehessen bocsátkozni. Egy adóemelés nem lehet népszerű, az államadósságok visszafizetésének beszüntetése pedig végzetes lehetett volna a kormányra. Így hozták a viszonyok magukkal, hogy a kormány financiális téren gondoljon merészet és nagyot, ott kényszerítse a lordok házát ellenállásra. Lloyd George bámulatra méltó találékonysága mentette meg a kormányt. Ő 16 millió font deficitet népszerűvé tudott tenni a fedezet módjával és ugyanavval biztosította a lordok házának elvetését. A budget politikai rendeltetésének eleget tett, a lordok háza meg van fogva és Churchill szerint addig nem is engedik el, míg le nem számolnak vele. A budget az újabb terhekre fedezetet a szegények élvezeti cikkeinek és a gazdagok fölöslegének megadóztatásában talál. A felemelt szesz- és dohányadó fedezné 1/5-ét a deficitnek, a többit a vagyonosokra kirovott. A budget első szociális jelentősége, hogy a fényűzést a szegényeknél megszorítja, s evvel egészségesebb életmódra szoktatja. A szeszadó felemelésénél a kormány a fogyasztás jelentékeny megszorítására számít; az ellenzék szerint a fogyasztás még jóval nagyobb mértékben fog redukálódni. A közoktatásügyi miniszter a temperancia szempontjából védi a javaslatokat, a National Temperance Union a budgetben és a tavaly visszautasított Licensing bill-ben foglalt rendelkezések érdekében szólítja fel tagjait, hogy a lordok háza ellen szavazzanak. De a szesztermelők és szeszkimérők eddig általában állandó illetékeit is jelentékenyen felemeli a javaslat, iparkodván az engedélyek értékének megfelelő fokozatos adó alá vonni azokat. Az ellenzék szerint a kormány evvel szerzett jogokat konfiskál, speciális foglalkozási ágat kivételes adókkal sújt, azért, mert a szesztőke az ellenzék mellé állott, azt támogatta. A kormány védekezése ezzel szemben az, hogy a szeszérdekeltség privilegizált helyzetéből folyó jövedelmekben kívánja a közt is részesíteni. A licensing tax-ek a lordok házában, ahol a szeszérdekeltség képviselete igen erős (peerage-beerage) biztos ellenzésre számíthattak és természetesen alapul szolgáltak a kormány ellen irányuló demagóg agitációnak. Lloyd George nagy ékesszólással hirdeti, hogy az adózásnak egész új elveit tartalmazza javaslata. Ezentúl nem az irányadó, kinek mije van, hanem ki hogyan szerezte vagyonát. Ezt az elvet először 1907-ben a jövedelmi adónál juttatta kifejezésre a kormány, 2000 £-ig a keresetből eredő jövedelem adókulcsát 25%-al leszállítván. A kormány a jövedelmi adókulcsot idén felemelte, de a régi maradt alkalmazásban 2000—3000 £-ig terjedő kereseti jövedelemnél és az 5000 £-on felülire még 25%-al nagyobb adókulcs alkalmaztatik. Ezen intézkedések a lordok háza szerint a tőkét szüntetik meg. Az illetékeket általában felemeli a budget, ezáltal „megakadályozza az ingatlan szerzést és a tőzsdeügyleteket, az értékpapírok árfolyamát leszállítja.” De a legtöbb támadásra a budget földadó része adott okot, mely pedig financiális szempontból a legkisebb jelentőségű. A land tax egyenesen a lordok háza felháborítására irányul (a lordok átlagos földbirtoka 20.000 acte, az ország 1 /3—1/5-e az ő birtokuk, a nagy városok területének tekintélyes része az övék). A közelmúltban sok szó esett a községi adózás reformjáról, 1896-ban a kérdés tanulmányozására külön bizottságot küldtek ki, s ennek kisebbsége a földjáradék megadóztatása mellett foglalt állást. Erre irányulólag több javaslatot adtak be, melyeknek természetesen konzervatív-rezsim alatt sikerre nem volt kilátásuk. 1906-ban Glasgow kezdeményezésére a skót városi telkek értékének megállapítására és megadóztatására irányuló javaslatot nyújtottak be, melyet


179

a bizottság ugyan elvetett, de elveit elfogadta és a következő évben a kormány nyújtott be javaslatot a skót városi telkek értékének megállapítására. De egyelőre minden adóztatási cél nélkül. A javaslat a lordok házában elveszett A kormány pénzügyi javaslata a földérték megbecsülését egész Angliára vonatkozólag elrendeli, s amellett állami adózás tárgyává tette azokat. A kormány javaslatát George-szerű érvekkel támogatta s a pénzügyminiszter a jelenlegi tervezett adózást csak kezdetnek jelentette ki, a földadók jövedelme fogja a szociális politika fedezetét nyújtani: a földadók egyre emelkedő jövedelmeket jelentenek. De a földadóknak szociális célzatuk is van: a földnek lehető legcélszerűbb kihasználása. Két adónem szolgálja az előbbit, egy az utóbbi célt. A földadó tisztán a föld értékét sújtja, minden építkezés, javítás abból teljes értékben levonásba hozandó. Adóalapjuk a föld értékének növekedése (minden (teljes 5 £ után 1 £), az adó esedékes a tulajdonos változásakor; vagy 15 évente (ha testület tulajdonosa). Messzemenő kivételek célja, hogy a tisztán mezőgazdasági értékkel bíró föld ne essék ez adó alá, bizonyos értékhatárig nincs is adó, 10%-os értéknövekedés adómentes. A másik adónem, az ú. n. reversion duty, a hosszú lejáratú bérletbe (21 év) adott földek után a bérlet megújulásakor vettetik ki, 10%. A harmadik adó célja, hogy az első káros szociális hatásait, a forgalombólkivonást megakadályozza. Ez évenkénti adót mindenkor a föld teljes értéke és pedig oly értéke után vettetik ki, melyet a lehető legjobb kihasználása adna. Evvel a telkek visszatartásával járó spekuláció is ellensúlyozva van. Eme nagyhorderejű rendelkezések mellett gondoskodás történt arról is, hogy a három adónem egyszerre ne sújtsa a földbirtokot, a közegészség és a közönség érdekeit szolgáló használatból ne háramoljék hátrány a birtokosra, az ameliorációk biztosíttassanak. A földadókban a konzervatívek a landnationalisation első lépését látják: megfosztja a birtokost tulajdonától, igazságtalan, mert a befektetésnek csak egy nemét sújtja, holott másutt is van meg nem szolgált értéknövekedés. A becslés biztosan alapul fog szolgálni a kisajátításoknak, amiket a kormány meghonosított. Ez adók mindenesetre nagyon távol vannak az single taxer-ek ideáljától, az egyetlen földadótól és a földjáradék kisajátításától (hiszen csak az értéknövekedés adóztatik meg). Mégis mindenesetre nagy lépést jelentenek előre. A trade union kongresszus a kormány budgetjét örömmel üdvözölte, a független munkáspárt a természetes apaságot magának vindikálja és az idei budgetet, nevezetesen a land tax-et tartja kiinduló pontnak. Ha választási szövetséget nem ajánl fel s nem fogad el, viszont nem jelöl ott, hol sikerre kilátás nincs, holott ezelőtt elv volt mindenütt jelölni. Első kérdésnek a lordok háza reformját tartja. A Social Democratic Federation megtagad minden elismerést a kormánytól, de a lordok háza elleni harcot elsőrendű fontosságúnak tarjta. A különböző földreform egyesületek örömmel üdvözlik a programmot és hadat üzennek a lordoknak. Mindnyájan egyetértenek, hogy első kérdés a lordok házának reformja vagy megszüntetése, (az ír nacionalisták, a szabad egyházak is). Csak a Womens Political and Social Union és a Freedom League tartja, hogy a képviselőház először a nőkkel való ügyét rendezze el és a reakció szövetségében hadat üzen a kormánynak. A lordok háza demagóg fogással akarja eltompítani a támadásokat. referendumot akar provokálni. A lordok házának szerepe, mondja Curson, hogy megakadályozza a lejtőnlesiklást, de ha a nép akarja, megteheti, a lordok

180

Sidó: A jövedelemeloszlás reformjához

háza kötelessége gondoskodni, hogy nyitott szemmel tegye és nyilatkozhasson. Valóságos lordjárás van s a tariffreformmal és a referendummal igazolják magukat a lordok. A bátrabbak az örökletesség elvét védelmezik a szokott módon: az argumentum ad hominem, hogy a nép is választ az apákra tekintettel. A kormány tagjai pártkülönbség nélkül a leghevesebb támadásokat intézik a lordok háza ellen. A mérsékeltek is szervilis oligarchiáról, egyoldalú párturalomról beszélnek. Lloyd George patetikus és ironikus kirohanásai nagy tetszéssel találkoznak. „A budget, melyet meggyilkoltak azok a filiszteusok, akik nem mind körülmetéletlenek (célzás Lord Rotschildra) sok jót ígért a szegény népnek, orvosolta volna az aggkor, munkanélküliség, rokkantság okozta nyomort. És íme egy osztály, melyet a gondviselés minden jóval elhalmozott, fukarul megtagadja fölöslegének egy csekély részét, hogy megvédje a nyomor és kétségbeesés rémétől azokat, akik vagyonukat megteremtik.” „A lordok mindent a nép érdekében tesznek. Azért szednek magas béreket, hogy a népet összetartóbbá, tömörebbé tegyék, hogy télen a hideg ellen védjék. Birrel, az ír miniszter szerint: „A lordok háza eltörlésének órája megérkezett, mindenesetre hatalmuk a gonosz tettekre el fog töröltetni. Írország története bizonyítja, hogy számtalan bűntett, rettenetes forrongások, közvetlenül a lordok házára vezethetők vissza.” Az idők jele, hogy a konzervatívek a legjobban azon háborodtak fel, hogy a kormány egy tagja megvádolta őket azzal, hogy az aggkori nyugdíjra nem fognak tudni fedezetet teremteni. Ε támadásra mérsékelt és előkelő modoruk megváltozott, aljas hazugságnak minősítik s valósággal diszqualifikálták ennek hirdetőjét. Azok, akik a lordok házában ellene voltak a nyugdíjnak, most meg kiterjesztésére céloznak, minden esetre épségben tartását ígérik. A Poor law disqualification eltörlése eredetileg unionista terv volt, a konzervatív munkáspárt megteremtésének programmjául szolgált volna. Egyelőre két mandátumot szántak az új pártnak, mely természetesen az unionista-párt függeléke lett volna (a liberal labour party kísérlet mintájára). így forr és kavarog a „nyugodt, bölcs haladás” Angliája. A szabadság minden barátja oda fordítsa szemét. Hisz tetszik tudni, hogy „az angol és a magyar alkotmányfejlődés iránya közel rokon”.

Sidó Zoltán: A jövedelemeloszlás reformjához társadalmi kérdés kétféle módon bírja a tudomány az a politika Ahaladó művelőit tevékenységre: megjelölik végleges rendezésének módjait és ennek eljöveteléért harcolnak, vagy csak annyira kívánják enyhíteni az osztályellentéteket, hogy a nyugalom a ma birtokban levők minél kevésbbé érzékeny károsodásával legyen biztosítható. Az elsők a szocialisták, az utóbbiak a szociálpolitikusok; mindkét csoportnak egyaránt megvannak a tudósai, mint a gyakorlati, konkrétjavaslatokkal fellépő pártpolitikusai, ha az enyhe társadalmi reformot követelő politikusok összetartózandósága a szociálpolitikusoknak a különböző politikai pártokban való elvegyülése mellett nem eléggé szembetűnő is. A szociálpolitika terén világszerte minden államban az úgynevezett „munkásvédelmi”, azaz a munka környezetbeli és időbeli

Sidó: A jövedelemeloszlás reformjához

181

körülményeinek javítását célzó intézmények azok, melyeket időbeli sorrendben megalkotni látunk; ezeket követik a lakosság egészének viszonyaira többé-kevésbbé előnyösen kiható berendezések (lakáspolitika, stb.), majd a teljes jövedelemnélküliségnek a tulajdonra veszedelmes állapotában való segélyezés, beteg- és balesetbiztosítás, aggkori- és munkanélküliség ellen való biztosítás, mig végül már csak napjainkban lehet szó oly intézményekről, melyek a jövedelmek állandó arányosítása felé az első lépést jelentik: egyes államokban oly adótörvények, melyek a legnagyobb és legkevésbbé megszolgált jövedelmeknek a köz javára való kissé nagyobb mértékű megadóztatását szolgálják. A szociálpolitika e fejlődéséből azt látjuk, hogy bár maga a társadalmi reformmozgalom a társadalmi kérdést az osztályellentétek kérdéséül állítja oda, az orvoslásául hirdetett szociálpolitikát pedig az osztályellentétek enyhítésére irányuló tevékenységnek definiálja, örömmel feledkezik meg arról, hogy az osztályellentétek az egyes osztályok jövedelmének különbözőségéből fakadnak és ennek folytán nem helyeznek súlyt ez ellentét megszüntetésére egyedül célravezető jövedelemoszlási reformra. Annak halk hangoztatása mellett, hogy a társadalmi kérdés a helyes jövedelemmegoszlás kérdése, mint kényes dologról nagy hallgatást tapasztalunk arról, hogy a társadalmi reform a jövedelemeloszlás reformjának kérdése. Még a reformerek legkevesebb fentartással harcoló és a mai gazdasági berendezéshez kevésbbé görcsösen ragaszkodó elemeinél, a radikális társadalmi politikusoknál is, akiktől elsősorban várhatnók a mai jövedelemeloszlás éles ellentétei megszüntetésére vonatkozó javaslatokat, alig hallunk egyebet a megoszlás aránytalanságai fölött való panaszkodásnál. Az elméleti szocializmus e téren elvégezte teendőit: beigazolván a mai állapot méltánytalan és káros voltát, egyúttal megmutatja az állapotok javulására alkalmas rendszert. A radikalizmus azonban, úgy érzem, adósunk még valamivel: a mai gazdasági berendezés mellett a jövedelemeloszlás aránytalanságainak csökkentésére szolgáló javaslatai megtételével. Mik lehetnek e legfőbb feladatával való késlekedésének okai? Úgy hiszem, nem csalódom, ha ennek főokát abban látom, hogy a jövedelemeloszlás kérdése a többi felmerülő társadalmi kérdésnél mélyebb közgazdasági ismereteket kivan; a munkásvédelem, lakásügy, balesetbiztosítás ügye már kevés gyakorlati érzék mellett is könnyen érthető, megvalósításuk szükségessége ellen kevés komoly érv támad, míg a helyes jövedelemeloszlás jelentőségének felismerése elsősorban azoknak a szakismereteknek a hiányán fordul meg, melyek nélkül e kérdéshez közelebbről hozzászólni sem lehet. Maga a tudomány sem ismeri pontosan a jövedelmek mai megoszlásának minden csatornáját es az erőket, melyek e kérdésnél érvényesülnek, azonban még a tudománynak e kérdésben eddig elért eredményei is rejtve maradnak az altalános magyar közgazdasági tudatlanság számára. Míg közgazdaságtani oktatásunk mai alacsony színvonalán marad, míg népszerűsítő elméleti közgazdasági irodalmunk nem támad és napilapjaink közgazdasági rovata a pénzintézetek kommünikéinél és gazdasági kérdések pártpolitikai szempontból való tárgyalásánál a nyugati lapoktól eltérőleg más módon

182

Székely: Szabadgondolkozás és politika

a közgazdaság jelenségeivel nem foglalkozik, amíg tudományos társulataink sem művelik az elmélet ezen ágait, addig a jövedelemmegoszlás jelenségeinek megértése és méltánylása is az általános kulturátlanság áldozatául fog esni. Még radikálisabb felfogású közgazdasági és szociálpolitikai íróink is óvatosan kerülik e kérdés beható tárgyalását. Mint említem, csak a szocialista elmélet foglalkozik vele, természetesen csupán az eljövendő gazdasági berendezés megalkotását állítván oda orvoslásul; a mai teljesen anarchikus állapottól a legrendezettebbig pedig a szocialista irodalom sem jelöli meg nálunk a helyesebb jövedelemeloszlás etapjait. Még a Bodenreform-mozgalom sem tudott Magyarországon visszhangot kelteni, ami annyival károsabb, minthogy a meg nem szolgált jövedelem egyes fajait bírálva, a helytelen eloszlás egész komplexumára felhívja a figyelmét. Sehol sincs pedig több ok és alkalom e kérdéssel foglalkozni, mint nálunk: a kivándorlás nem a nagybirtokosoktól körülzárt paraszt jövedelmének elégtelenségéből fakad-e? Ε tünet kapcsán rá lehetne mutatnunk a jövedelmek minden fajánál tapasztalható indokolatlanul nagy különbségekre. Másik alkalom a betterment kérdése, mely mégis foglalkoztatta egy kevéssé városainkat és melynek városi adóul való behozatalára a városok rossz pénzügyi helyzete némi reményt is nyújt. Éppen a betterment-nél mutatható ki az üres telkek értékének a tulajdonos munkája nélkül való emelkedése kapcsán a meg nem szolgált jövedelmek kérdésének az angol közgazdasági irodalomban, különösen a Fabian Society részéről minden oldalról megvitatott és a munkásmozgalom indokolásának központjába helyezett kérdése. Minden mozgalom ereje tudományos alapozottságától függ; nekünk, kik a társadalom elnyomottjai érdekében emeljük fel szavunkat, az elmélet legjobb és újabb fegyvereivel is folyton bizonyítanunk kell a mai helyzet méltánytalanságát és kijelölt utunk helyességét; e tekintetekben pedig a kérdések gerincét a jövedelemeloszlás elmélete képezi, a melyre nézve a tudomány eredményeit úgy a rendelkezésünkre álló irodalmi eszközökkel, mint a Szabad Iskola útján élőszóval népszerűsíteni halaszthatatlan kötelességünk.

Székely Aladár: Szabadgondolkozás és politika

M

ióta az állam működésében a polgárság szélesebb rétegei részt vesznek, az újkori államok egy egész sereg tilalmat állítottak fel, amelyek a társadalom számos tagját és tényezőjét kizárják a politikai életből. Tilos politizálnia — legalább a szószéken — a papnak, a katonának, számos közhivatalnoknak, a nem kifejezetten politikai célú egvesületeknek és a biztosíték nélkül megjelenő időszakos sajtótermékeknek. A tétel megokolása az egyes esetekben különböző, a közvetlenül bekövetkező eredmény mindenütt egy és ugyanaz: a véleménynyilvánításnak, s ezzel együtt akárhányszor a vélemény teljes kialakulásának egy terjedelmes és nagyérdekű tárgykörben való, egyénileg sokszor fájdalmas korlátozása. Távolabbi kihatásában ez az állapot a politikai közvélemény megnyilvánulásának egy bizonyos eltorzulására vezet. De ebben


183

már nem járnak egyforma szerencsével mindazok, akikkel szemben a politizálási tilalmak fennállanak. Az erőseknek, a hatalmasoknak könnyű magokat a politizálástól távoltartaniok. Az ő érdekeiknek mindig akadnak sáfárjaik, ha személyesen nem ártják is magokat a politika piszkos mesterségébe. Ritkán hallunk panaszokat, hogy a katonai vagy papi érdekek nem érvényesülnek eléggé az állami életben, ámbár azok megszemélyesítői csak tisztes távolban tűnnek fel, ha egyáltalán feltűnnek a politikai élet szemhatárán. Sőt ez rajok nézve kényelmesebb és sok tekintetben előnyösebb, mert megóvja őket a személyesen képviselt érdekhez, a pro domo vitatkozáshoz tapadó gyűlölségtől, biztosítja ügyeiknek diszkrét elintézését és megszerzi nekik a pártok és érdekek felett állás tisztességét. Ellenben a szegények, a gyengék, a rongyosak nem válogathatnak ilyen kényesen az érvényesülés eszközeiben. Nekik maguknak kell síkra szállani a maguk igazáért, s gyakran az állam büntető hatalmával szemben is a tíz körmükkel kiverekedni azt, amire szükségök van, ha elveszni nem akarnak. Rájuk nézve életkérdés a politizálás, helyettök más nem politizál, ők csak személyesen politizálhatnak, vagy sehogy. Az ő érdekeik szempontjából tehát egészen más jelentősége van egy-egy politizálási tilalomnak, mint a megfelelő esetben a hatalmasok érdekei szempontjából. De mivel a két csoport érdekei többnyire ellentétesek, a hatalmasoknak eszök ágában sincs az egyensúlyt alkalmas eszközökkel helyreállítani, hanem csak azért is ragaszkodnak a forma szerint egyenlő elbánáshoz (ha már épen a magok javára nem tesznek kivételt), amely itt is, mint sok más helyütt, csak a tényleges egyenlőtlenség hímes takarója. Egy új politizálási tilalom a gyengébbek ellen kitalálva, tulajdonképen régi nóta és egyáltalában nem szabad csodálkoznunk, ha a nálunk még zsenge korát élő szabadgondolkozó mozgalom is egy ilyen tilalom árnyékával találja magát szemben. Mindenki tudja, hogy a szabadgondolkozó mozgalom ellenakció bizonyos retrográd „kultur”törekvésekkel szemben, és mindenki tisztában van azzal, hogy ez utóbbiaknak politikai jellegük van, mégis nagy-ártatlanul azt követelik, hogy a szabadgondolkozó mozgalom ment legyen minden politikai állásfoglalástól. Ez olyan eljárás, mintha a feketének, amely — mondjuk, ha talán a fizikusok szerint nem beszélünk is egészen pontosan .— egy szín, az ellentététől a fehértől azt követelnék, hogy az ne legyen szín, hanem pl. szag. Nyugati országokban a tények régen túlhaladták ezt a kérdést. Mi még res integra előtt állunk, de a jelzett követelés hangoztatásával máris olyan fogalomzavart sikerült ellenfeleinknek felidézni, hogy nem lesz felesleges azzal szemben a helyes álláspontot leszegeznünk. A szabadgondolkozás lényege — így okoskodnak ellenfeleink abban áll, hogy mindenkinek szabad legyen olyan nézeteket vallania, amilyeneket tetszik, bármilyen ostobák, elavultak és tarthatatlanok azok az objektív kritika világításában. Más szóval: a szabadgondolkozás a legotrombább tévedések intézményes védelme. Ha egy országban dühöng az obszkurantizmus és akad egy kis csoport, amely követeli annak megrendszabályozását, akkor a szabadgondolkozóknak e szerint a felfogás szerint szent kötelességök vérök hullásával megakadá-

184


lyozni ezt a megrendszabályozást és biztosítani, hogy az obszkurantizmus tovább dühönghessen. Más szóval: a szabadgondolkozás a józan ész harakirije. És ha ez így helyes, ha az obszkurantizmus tényleg ilyen hasznos szolgálatokat várhat a helyesen értelmezett szabadgondolkozástól, akkor méltán kérdezhetjük, hogy miért üldöznek épen az ő emberei olyan ádáz dühvel mindent, ami szabadgondolkozó nevet visel? Megmondjuk: mert tudják, hogy a szabadgondolkozás célja nem a szabadság, hanem az igazság, a szabadság csak eszköz az igazság megtalálására, az igazság diadalának biztosítására. Mert tudják, hogy az igazságnak van egy objektív mértéke, amelyen titokban ők is mindig méregetik tanításaikat, s amelyen azokat már régen könnyűeknek találták. Mert bűnöseknek érzik magokat abban, hogy a közönség előtt azóta hamis mértéket használnak; mert rettegve tudják, hogy az objektív mérték másoknak is birtokában van, akik őket le akarják és le is fogják leplezni, mihelyt annyi szabadsághoz jutnak, amennyi az elmék felvilágosításához szükséges; és mert tisztában vannak azzal, hogy ha ez bekövetkezik, az igazságra eszmélő tömegek haragja menthetetlenül el fogja őket sodorni arról a polcról, amelyet századokon át bitoroltak. Ez a szabadság: az évszázados hazugságok leleplezésére szükséges szabadság az, amelyre a szabadgondolkozó mozgalom első sorban törekszik. A másik: amely az emberi gondolkozásnak elméleti és gyakorlati téren való egészséges továbbfejlődéséhez még ezenkívül szükséges. Ahol ezt a kétféle szabadságot intézmények csorbítják: ott a szabadgondolkozó mozgalomnak fel kell vennie a küzdelmet az illető intézmények ellen. És ha ez intézményeknek vagy az érdekűkben mozgósított erőknek politikai jellegük van, vagy a kívánt eredmény csak politikai úton érhető el, akkor a támadásnak is a politika mezejére kell átcsapnia. A szabadgondolkozásnak tehát nincs kimerítő, integrális politikai programmja. De vannak politikai kérdések, amelyekben saját érdekében állást kell foglalnia és amelyekben csak egy bizonyos irányú állásfoglalás felel meg a szabadgondolkozás szellemének. A Szabadgondolkozás olaszországi Egyesülete az 1908. évi képviselőválasztások alkalmából a következő 6 pontban foglalta össze politikai követeléseit, felhívást intézve a választóközönséghez, hogy csak olyan képviselő-jelöltre szavazzon, aki ezeket programmjába felveszi: 1. általános (értsd: egyenlő, titkos, községenként! és közvetlen) választójog; 2. a szerzetesrendek tényleges megszüntetése és az egyházi javak államosítása; 3. a házasság felbontásáról és az apaságnak hivatalból való nyomozásáról szóló törvény; 4. az iskolák teljes világiasítása és az iskolás gyermekek kötelező ingyenes élelmezése; 5. a hadsereg reformja, a néphadsereg elvének alapján; 6. a sajtó és gondolat szabadsága. Külön feladat volna kimutatni, hogy mindezek a követelések miképen következnek a szabadgondolkozás általános elveiből. Magyarországon a 3. pont kevésbbé aktuális, ellenben feltétlenül szükséges volna az egyesülési és gyülekezési jog törvényhozási szabályozása és a nemzetiségi törvény végrehajtása.

Vágó: Szociálpolitikai kérdések

185

Még egy másik, nem kevésbbé fontos feladata van a politika terén a szabadgondolkozó mozgalomnak. Vannak politikai eszmék, amelyeknek hirdetőit a hatalmasok üldözik, anélkül, hogy az eszmék helyessége komolyan, az objektív kritika világában meg volna cáfolva. Mint tapasztalhattuk, akárhányszor olyan eszmék is vannak ezek közt, amelyek más helyen vagy más időkben már meg is valósultak és a legszebb gyümölcsöket termettek. Az üldöztetés eszközei is meglepő hasonlatosságot tüntetnek fel azokkal, amelyeket a tudomány üldözöttjeivel szemben szoktak alkalmazni. Ilyen esetekben a szabadgondolkozó mozgalomnak a politikai gondolat és annak hordozója iránt ugyanaz a kötelessége, mint a tudományos gondolat és annak termelője vagy hirdetője iránt. Akkor is, ha talán az egész mozgalomban egy ember sincs, aki magát az illető gondolattal azonosítaná. Ez is csak egy eset a gondolat fejlődésének védelmében, hasonlatos a méhmagzatnak, az élet fejlődő csíráinak védelméhez. Olyan védelem, amelyre a perben álló feleknek is joguk van a per folyama alatt ellenfelükkel és minden harmadik személlyel szemben. Íme rövid foglalatja annak, hogy mivel tartozik a politika a szabadgondolkozásnak és a szabadgondolkozás a politikának. Az eredmény: az emberi kultúra egészséges és élénk továbbfejlődése és diadala minden ellentétes törekvéssel szemben, amihez bármi csekély részben hozzájárulni: az egyedül méltó emberi feladat! *

Vágó József: Szociálpolitikai kérdések és szociálpolitikus létemre leginkább jogi problémák fogKözgazda lalkoztatnak. A munka és az indusztrializálódás magán- és köz-

igazgatásjogi problémái. Még a tél folyamán alkalmam lesz kimutatni, hogy mint valósul meg Európaszerte egy 1904-ben általam megpendített eszme: a közhatósági, paritásos és autonóm munkaközvetítés kizárólagosságának az eszméje. Az angol törvényhozás már 1909 július havában igyekezett ezt az eszmét megközelítő törekvéseit törvénybe iktatni (labourers exchanges act). A német császár minapi trónbeszédében helyezte kilátásba a munkaközvetítés ügyének részleges törvényhozási szabályozását; a rajnavidéki bányaüzemekben a bányatulajdonosok által felállítani szándékolt egyoldalú munkaközvetítés hatalmas sztrájkkal fenyeget, amelyet az összes német szociálpolitikusok csak úgy gondolnak elkerülhetőnek, ha a közhatóságok veszik a kezükbe a munkaközvetítés pártatlan és kizárólagos intézését. Franciaország részéről Millerand miniszter most tanulmányoztatja ugyancsak a munkástőzsdék korszerű reformjának ügyét; Svédországban és Svájcban fokozatosan haladnak ugyanazon cél: a munkaközvetítés államosítása felé. Ausztria kormányférfiai pedig körülbelül ugyanazon az állásponton vannak, amely a magyar ipartörvény tervezetében jutott kifejezésre s amely egészen radikálisan igyekezett megvalósítani a kizárólagosan kozhatósági munkaközvetítés centralizálásának általam már 1904-ben javasolt módját. Erről szóló tanulmányom anyaga most már együtt van, úgy,

186

Balkányi: A kereskedelemellenes irányzat és Széchenyi

hogy a tél folyamán evvel már a nyilvánosság elé fogok léphetni. Egyidejűleg evvel foglalkozom ama sajátságos jelenség okainak a felderítésével is, hogy miért veszít folytonosan tért hazánkban az akkordbérfizetés rendszere, amikor Németországban, Angliában, Hollandiában stb. egyre inkább tért hódít ez a bérfizetési módozat. Tanulmányozásom során egyre tisztábban látom, hogy miben áll Marx és a magyar munkáltatók nagyrészének tévedése, amikor a bérfizetési módozatok mikéntjét alárendelt formai kérdésnek hiszik és vallják. Adatokat gyűjtök most arra nézve is, hogy a különböző országokban és iparágakban milyen gyakorlati álláspontot foglalnak el a munkások és szervezeteik az akkordbérmunka rendszerével szemben és máris látom, hogy csak a leggyöngébb erejű magyar szakszervezetek tartanak ki a darabbérmunkarendszer dogmatikus ellenzése mellett. Ennek gazdasági és lélektani okaiba szeretnék élesen bevilágítani. A nyáron Hollandiában jártam, ahol Vliegen szociáldemokrata képviselő, a Het Volk szerkesztője nyíltan az akkordbérfizetési mód hívének vallotta magát és a németalföldi szervezett munkásság túlnyomó nagy részét is. Ennek az érdekes beszélgetésnek s egyéb külföldi tanulmányaimnak során kialakult felfogásomat fogom a folyó év folyamán szintén publikálni. Közben polgári hivatásomból kifolyólag foglalkoznom kell az aktuális közgazdaságpolitika számos, igen fontos kérdésével. így pl. avval is, hogy miképen volna ipari fejlődésünk lassú tempója szabadalmi törvényhozásunk alkalmas reformjával gyorsítható? Azután avval, hogy kereskedelmi és ipari érdekeink miféle intézményes reformmal volnának erőteljesebben érvényesíthetők vámpolitikánk terén? Sokat foglalkoztat az élelmiszerhamisítás elleni küzdelem kérdése is, amelyre nézve kutatom annak legcélravezetőbb módját, hogy miként volna az igazi hamisító minden esetben kideríthető, nehogy ennek gyakori kideríthetetlensége miatt továbbra is avval kelljen beérni, hogy az sujtassék hatálytalanul s ép azért igazságtalanul büntetéssel, akinél épen megtalálták a hamisított élelmiszert. Erre vonatkozó tanulmányaimat akkor fogom gyakorlatilag érvényesíteni, amikor nyilvánosságra fog kerülni a kormány idevágó törvényjavaslata. Hogy melyik kormány mikor fog ennek az igazán nagyon fontos kérdésnek komolyan nekifogni: ez az a kérdés, amely azt hiszem nemcsak engem, de az egész országot ezidőszerint legizgatóbban s minden komolyan tudományos munkára bénítóan ható módon foglalkoztatja.

IV. Magyar problémák Balkányi Kálmán:

A kereskedelemellenes irányzat és Széchenyi

ikor az agrárius áramlat hatóerőit, a hatalomhoz és nagy gazdaM sági politikai befolyáshoz jutott vezető elemek pszichológiáját vizsgáljuk, szembeötlő, hogy ezek az újabb időben egyre fokozódó babonás tisztelettel övezik Széchenyi István gróf emlékét. Egy sajátszerű


187

folyamat megy itt végbe, mely a vallások történetében gyakorta megismétlődő tömegámításokkal teljesen analóg jelenség. Gróf Széchenyi nevét használják fel kaszinókban, szövetségekben, ifjúsági gyülekezetekben arra, hogy a Széchenyi felfogásával, gondolkozásával épen homlokegyenest ellenkező irányba tereljék a jelszavakra szívesen hallgató embereket. Ma az ország legkonzervatívabb, legmaradibb, legreakcionáriusabb elemei esküsznek Széchenyire, mintha nem írta volna meg Grünwald Béla, hogy ha könyveinek címlapján nem állna ott gróf Széchenyi István neve, senki sem jutott volna arra a gondolatra, hogy e könyveket magyar mágnás írta, hanem az arisztokrácia valamely elkeseredett ellenségét, valamely plebejust és demagógot tartottak volna e munkák szerzőjének. „Mintha nem égették volna el nyilvánosan több megyében a könyveit, mintha nem terjesztettek volna gúnyolódva hamis híreket a Hitel hatásáról. Az arisztokrácia köreiben parasztlázítónak, demagógnak nyilvánítják és pestisnek nevezik a munkáiban hirdetett elveket, amelyeknek terjedése veszélyes lehet a nemzetre nézve.” Ez volt a véleménye Széchenyiről saját korának. Ma az iskolában a legnagyobb magyarnak nevezik, Budapesten szobra van, (mellesleg a leggyatrább szobor a világon), ódákat zengenek róla s — ami a legszebb — a legexkluzívabb társaskör is évenként poharazik a tiszteletére, mindez azonban nem téveszthet meg bennünket. Sem a hangzatos elnevezés, sem a szobor, az óda, a billikom. Széchenyi eszméi ma sem mentek át a legfelsőbb körök köztudatába. Mágnásaink közt sok, aki külföldieskedik, középosztályunk egyáltalában nem fordul hévvel és energiával az ipari foglalkozások felé, a falusias szellem nemhogy kihalóban volna, hanem megerősödött; a gazdasági fellendülésre vonatkozó minden kísérlet megdől léhaságon, erőtlenségen és lustaságon. Mi akkor hát a magyarázata a nagy Széchenyi-ünneplésnek? Ignotus mondta: Az eszmét minálunk nem puskatussal lehet legjobban agyonütni, sem bicskával szívenszúrni. A legbiztosabb módja megölésének az, hogy nemzetiszinű pántlikával fojtjuk meg. A nagy Széchenyi kultusznak is ez az értelme, a magyarázata. A legnagyobb magyarnak megadott hódolatból szövődött egybe a háromszínű pántlika, a nemzetiszínű kötél, amellyel megfojtják az igazságot, amit Széchenyi tartott igazságnak: a magyar nemzeti állam radikális kiépítését, polgárságának megerősítését, vagyonosodásának előmozdítását, városias fejlesztését, amivel együtt jár az ipar és kereskedelem fejlesztése. Nincs megalázóbb egy nemzetre nézve, mintha a legnagyobb fiait, akik az egész világ tiszteletére volnának méltók, csak jelentéktelen tulajdonságukért, elavult vagy kezdettől fogva alacsony rendű ötleteikért magasztalják. Valósággal elkeserítő, mikor jelentékeny embereket látunk, akik Széchenyiben csak a lóverseny úttörőjét és a merész különcöt látják, aki a Lánchíd szédületesen meredek karfáján ment át Budáról Pestre. Így akarják átterelni Széchenyi jelentőségét az utókor megítélésében a csekélyebb jelentőségű mozzanatokra, hogy abban a glóriában, amelyet a lótenyésztés körül tagadhatatlanul szerzett érdemei juttat-

188


nak neki, eltűnjék, háttérbe szoruljon, láthatatlanná váljék az a másik Széchenyi, aki az arisztokráciának, a tehetős, hatalmas birtokos osztálynak a szemébe mondta, hogy bűnös cselekedetei és mulasztásai elveszítik az országot. Egy előkelő magyar nagy úr azon kesereg, hogy oda van a magyar virtus, mert nincsenek többé Széchenyiek, akik szédülés nélkül mennek át a Lánchíd pillérjein, az egyik partról a másikra, oda van a magyar virtus, mert nincsenek Sándor Móricok, akik lóháton vágtatnak fel a Gellért-hegyre. Szép, hogy a XX. században irigyelt kaszinók és becézett szövetségek még mindig ezt a magyar virtust sajnálják. Pedig ha nem boldog a magyar, körülbelül azért nem boldog, mert nincsenek és nem kellenek a Széchenyiek, akik rámutatnak, hogy a közgazdaság intenzív fejlesztése vezethet az ország felvirágzására. Nem elég Széchenyi István közgazdasági irányának a megismerésére, ha az ő érett korban írt nagyszabású könyveit a Hitelt, Világot, Stádiumot megismerjük. Érdekes és tanulságos látni, hogyan fejlődtek, tisztázódtak eszméi az idők folyamán. Erre nézve főleg naplója ad tájékoztatást. 1820-ban megírja, hogy Angliában miképen keltették fel érdeklődését a kereskedés, közlekedési eszközök, az élet kényelmét előmozdító berendezések. A külföldön mindenütt azt nézi, hogy a virágzó városokban az ipar minden ága foglalkoztatja az embereket s a tudomány, az élelmesség csodálatos találmányokat gondol ki, hogy megkönynyítse és mégis ezerszeresen fokozza a javak termelését. Bámulja az eleven, számításaiban az egész földgömbre kiterjedő kereskedést, amely gazdagságot hoz az országba. Világosan látja, hogy ezzel az óriási gazdasággal minden cél megvalósítható. A pénz bősége, a hitel fejlettsége teszi lehetővé a gazdasági beruházásokat, az ipar és kereskedelem fejlődését. A történelem vizsgálatában is ez a reális tekintet vezette. Frázisok nem tévesztették meg. „Mit bizonyítanak egyebet Britannia és Franciaország vérzivatarjai, mint szegénység miatti megvívást?” Azt írja a Hitelben, hogy „mindazok a borzasztó konvulziók, amelyek egész Franciaországot megrázták, abból veszik eredetüket, hogy a tehetősebb rész, amely hatalommal volt felruházva, a haza minden terhének vitelét az alacsonyabb, de a hazafiak nagyobb részén akará mindig hagyni, amit ez végre tűrni és szenvedni nem tudott, nem akart és elvégre rabláncait kettétörte, azoknak, kik őket úgyszólván fogva tartották, legnagyobb ijedtökre s ideiglenes kárukra, de egyszersmind legnagyobb valódi hasznukra, és tartós jólétükre is.” Nem jutnak-e eszünkbe azok a küzdelmek, melyek most az adóreformmal foglalkozó országokban az iparos és kereskedő lakosság elkeseredése folytán majdnem borzasztó konvulzióvá fejlődtek? Vajon ez adóreformok során nem láttuk-e ismétlődni azt a tünetet, hogyan próbálkozik a hatalommal felruházott rész, a földbirtokos osztály, áthárítani a terhek vitelét a kevésbbé tehetős részre: az iparra és a kereskedelemre. Másrészt gondoskodik róla, hogy a közvetett adózásnak rettentő túlsúlya minden reform nélkül tovább nyomja a legszegényebb elemet. Ehhez a szép és agrár szempontból felette hasznos állásfogla-

Berzsenyi: A protestantizmus jövője

189

láshoz szervezni kell az embereket. Ahol pedig embereket gyűjtenek: ott jelszó kell és lengő, lobogó zászló. Erre a zászlóra minálunk a legnagyobb magyar nevét szeretik ráírni s a főrendek közt nincs Gyulai Pál, aki megkérdezze Széchenyit: „Szentséges ég, ugyan hát mit vétettél, Hogy annyi minden zászlójává lettél!” *

Ifj. Berzsenyi Jenő: A protestantizmus jövője progresszív irányt követő lapok és folyóiratok gyakran foglalA koznak a klerikalizmus veszedelmeivel. A megfigyelések azonban rendszerint, csupán egyik egyházra, hazánk uralkodó hatalmas egy-

házára, a római pápa felsőbbségét elismerő egyházra vonatkoznak, A többi egyházaknak, különösen a protestáns egyházaknak szerepével a publicisztika nem nagyon szeret foglalkozni. Bizonyára azért, mert klerikalizmust csupán a római egyházban észlelnek. Csak ebben az egyházban látnak oly tényezőt, mely a társadalom organikus fejlődését megakasztani hajlandó. Ily tulajdonságot a protestantizmusban, mely egykoron a pápaság omnipotenciáját megtörte s békóiból a tudományt kiszabadította, eddigelé nem észleltek. Miként helyezkedik el a társadalomban az egyik vagy másik egyház, mikép érvényesíti erejét s minő eredményeket ér el nem saját maga javára, hanem az emberiség nagy céljainak előmozdítására: ez a kérdés lehet csak döntő a velük szemben elfoglalt álláspontokban. Mert vallanunk kell azt, hogy a hit a legbensőbb magándolga mindenkinek, ebbe beleszólni még azoknak sincs joguk, akik magukat isten földi képviselőinek, vagy szerényebben, isten szolgáinak mondják. Mikor azonban a hit elhagyja voltaképeni terét s átcsap oly területre, melyen már megszűnik hit lenni s hatalommá készül átváltozni: akkor megmozdulnak ama társadalmi tényezők, melyek ha érzik erejüket, nem engedik magukat hivatásukból kiszoríttatni. A protestantizmus keletkezése, térfoglalásai s hódításai mindig társadalmi mozgalmakkal, forradalmakkal jártak karöltve. Ezek a forradalmak ha itt-ott le is verettek, elvégre mégis egy-egy lépéssel vitték tovább a társadalmat a szellemi felszabadítás igéjével a jobblét felé. Tényként kell tehát megállapítani azt, hogy a protestantizmus óriási horderejű szolgálatot tett a szellemi műveltségnek azzal, hogy a kutató emberi elme előtt megnyitotta azokat a zsilipeket, melyeket a pápaságnak nagy kitartással sikerült mindaddig elzárni. Van-e azonban kilátása a jövőre? Vagyis, betöltvén a lelkiismeretet, a tudományt felszabadító hivatását, várnak-e még rá más feladatok s meg tudja-e továbbá is oldani ezeket a feladatokat: e kérdésekre vár feleletet a társadalomtudomány. A válasz megadásánál mindenekelőtt azt a tapasztalati tényt kell figyelembe vennünk, hogy minden intézmény csak addig fejlődik, amíg hivatást tud magának találni, csak addig fejlődik, amíg ezt a hivatást be is bírja tölteni. A protestantizmus mai válságának gyökere ott van, hogy a protestáns vallás sem mentes attól az elbizakodottságtól, melyben önmagát tartja

190

Berzsenyi: A protestantizmus jövője

ő is a legtökéletesebbnek s megfeledkezett arról az igazságról, hogy ott van a nagyobb kultúra, ahol nagyobb a kritika joga. A protestantizmus a kritika jogát nem ismeri el az egész vonalon. Az alapdogmákra nézve kizárja a bírálatot. A bibliát földöntúli eredettel ruházza fel, így természetes, hogy a kritika köréből, mint legtökéletesebbnek feltüntetett szellemi produktumot, ki kellett vonnia. Eként lettek a rajta alapuló dogmák is érinthetetlenekké. A protestantizmus új békót rakott rá a leiekre. A pápai csalhatatlanság helyére engedte jutni a biblia csalhatatlanságát. Vajon melyik erősebb? Melyik gátolja inkább a szerves állami és társadalmi fejlődést? A protestantizmus a jövő felé csak az összes szellemi békók lerázása, a hitelvekben való újjászületés, megifjodás segítségével fog haladhatni. Ez azonban még csak kezdete az útnak a jövő felé. A protestantizmusnak úgy kell elhelyezkedni, úgy kell beleilleszkedni a társadalomba, hogy meg is győzze a kulturvilágot arról, hogy komolyan törekszik minél több ember, minél nagyobb boldogságának kivívására, hogy a szellemi felvilágosodás ügyét őszintén szolgálja. De ki hiheti el ezt róla, mikor a protestantizmus hajlandóságot mutat arra, hogy ellenfeleivel is szövetkezzék közöseknek vélt egyházhatalmi érdekeikben? mikor a katholikus és protestáns patronageegyesület együttműködését látjuk és a szentimrések és bethlengáborosok fraternizálását a galileisták ellen. A protestantizmus, sajnos elejtette történelmi szerepét s nagyon kétséges, vajon vissza fogja-e nyerni. Vajon beszélhetünk-e komolyan arról, hogy a protestantizmus a klerikalizmus ellen sikerrel száll harcba? Ellenkezőleg, azt kell tapasztalnunk, hogy a klerikalizmus majd kizárólag oly államokban érvényesül, ahol szép számú protestáns polgárnak kellene helyt állani a felvilágosodás ügyéért. Nézzük csak a németországi klerikalizmus működését, hasonlítsuk továbbá össze pl. a torinói és a budapesti egyetemek szellemi színvonalait s azonnal helyes világításban tűnik elő a kép. Ma nem látjuk azt, hogy a protestantizmusnak bátorsága volna előbbre haladni azon az úton, amelyre a nagy reformátorok ráléptek. Az erkölcs teréről elkalandozik oly terekre, melyeket a mai korban más, alkalmasabb orgánumoknak kellene átengednie. Saját hatalmi pozíciója mellett az erkölcsök józan reformjára keveset gondol. Erre vall az a tény is, hogy az egyházi tisztségekre nyugodt lelkiismerettel választanak meg notórius uzsorásokat, hiú strébereket, ha belenyúlhatnak ezek zsebébe. A protestáns egyház egyik vezető alakja mondta hogy: „Azé az egyházé a jövő, mely mint társadalmi szervezet az emberiség erkölcsi megújulásra irányuló törekvésében a leghatályosabbnakfog bizonyulni,” Tökéletesen igaza van. Azonban erkölcsi megújulás, erkölcsi reformok nélkül nem képzelhető. Itt aztán megtalálhatjuk a kapcsot egy modern bölcselővel: Menger Antallal, aki ezt a fontos kijelentést tette: „Két eszköz van az erkölcs reformjára: egy magasabb erkölcs hirdetése és a társadalom hatalmi viszonyainak átalakítása. Az egyik vagy a másik eszközt kell minden vallási vagy bölcseleti erkölcsrendszernek különösen szemügyre venni.” Ε kijelentésben a protestantizmus is útmutatót láthat arra nézve, hogy mily irányban kell haladnia, ha a jövőt megakarja hódítani. A protestantizmus ma már elvesztette

Bíró: Magyarország meghódítása

191

lelkesítő erejét. Lelkesíteni a múltak árnyaival, elmúlt idők ósdi eszményeivel nem lehet. Aki előre akar törni, annak előre kell nézni. Bele kell markolni a sűrű emberlétbe s kiválasztani onnét azt ami az emberiséget érdekli. Hála istennek, erre hajlandó irányzat a protestáns egyház kebelében is létezik már. Már ott is küzdenek a modernek az ódondászok ellen, bár egyelőre kevesen, bár egyelőre csekély sikerrel. Már most a protestantizmus jövőjének alakulása attól fog függni, vajon tért bír-e benne foglalni a modernizmus. Mert a protestantizmus csak akkor, ha érzékkel fog bírni a jövő nagy szociális kérdései iránt, ha valóban oktató egyházzá fog válni, ha nem fogja engedni magát a szerves társadalmi fejlődés kerékkötőjéül felhasználtatni, csakis akkor kérhet magának részt a jövőből.

Bíró Lajos: Magyarország meghódítása — Debreceni impressziók — incs ma Magyarországon érdekesebb, izgatóbb, a tudósnak, az írónak, minden embernek a figyelmét jobban megérdemlő dolog, mint a politika. Ha sehol a világon nem volt igaz az a sokáig csökönyösen hirdetett, arisztokratikusnak nevezett, de alapjában csak tehetetlenséget, gyávaságot, vagy tudatlanságot palástoló, a szónak legrosszabb értelmében reakciós elv, hogy a tudós, az író, a művész ne politizáljon, hát Magyarországon most ezerszeresen hazug. Magyarországon mindenkinek politizálnia kell most; most kell mindenkinek politizálnia; elég volt abból, hogy tudósok felvilágosították és századszor meggyőzték egymást; Magyarországot kell végre meghódítani. Magyarországon minden forr és minden átalakulóban van most; itt van ez a csodálatos ország, ez a szent, nagy vajúdó: ezzel kell most törődnie mindenkinek. Nincs idő, amely történelmi idő ne volna; de ez a mi időnk, ez a mi korunk, ez az év és a következő esztendő, a ma és a holnap, sőt már a tegnap a szó legünnepibb hangzása szerint, a gondolat egész lélegzetet elfogó értelmében történelmi. Új állami rend, új nemzeti gazdálkodás, új akaratok, új elszántságok, új gondolatok, egy egész új kultúra van itt születőben: egy szent, nagy vajúdónak az ágya mellett állunk. Siettetni kell, könnyíteni kell ezt a processzust; meg kell hódítani Magyarországot, össze kell állni, pártot kell szervezni, a türelmeseket fel kell lazítani, a habozókat talpra kell állítani, az összevalókat össze kell gyűjteni, kézzel, ököllel, torokkal kell dolgozni, meg kell hódítani Magyarországot. Még csak tíz évvel ezelőtt is reménytelenségek reménytelensége lett volna ez a munka. De mi minden történt tíz év óta. Sok mag hullott sziklás talajra, de mennyi megfogant! Nem hiába véreztek el azok, akik elvérzettek. Magyarország megérett rá, hogy új Magyarország legyen belőle. Nem tudok megszabadulni egy impressziótól. Debrecenben jártam. Tíz évvel ezelőtt is voltam ott egy napig, most se voltam ott huszonnégy óránál. Micsoda változás tíz év alatt! Mivé lett

N

1 92

Bród: A magyar iparfelügyeletről

tíz esztendő alatt ez a város, amelyet a szomszéd Nagyvárad zsurnalisztikája is egyszerűen zsíros Debrecennek nevezett akkor. Milyen eleven, érdekes, sokszínű és száz új színt ígérő szellemi élet lüktet benne. Milyen koncerteket hallgat ez a közönség! Milyen zenekritikára talál az ember egészen véletlenül egy ismeretlen vidéki újságban. Névtelen, csendes vidéki emberek milyen okosan, milyen európaiasan, mennyi hozzáértéssel beszélnek Magyarországról és a világról, irodalomról és politikáról! Mennyi kultúrember! Mennyi jól felgyülemlett utálat a mai állapot ellen, a politika mai urai ellen! Milyen csodákat fogunk megérni, ha ez a nagy város — százezer magyar van itt együtt! — termékeny ösztönzéseket kap, felkavarodik, megmozdul, egy hosszú dermedtség után az európai nagyváros kultúréletét kezdi élni. Ha nemsokára egyeteme lesz és ha nemsokára felszántják a Hortobágyot. A lelkek készen vannak Magyarországon a nagy átalakulásra. Az új Magyarországnak megvannak a katonái, csak hadseregbe kell őket szedni. A hódításra készen van minden szellemi fegyver, csak meg kell velük hódítani Magyarországot. Sok-sok tribün kell — nincs gondolat, amely csábítóbb és nincs vágy, amely becsületesebb ennél — sok tribün kell, amelyről sok kultúrember beszéljen nagy hallgatóságoknak arról, milyen szép lesz az új Magyarország.

Bród Miksa: A magyar iparfelügyeletről munkásoknak átlagos élettartama nagyon rövid, így például Aza ipari kovácsoké 41,7 év, a lakatosoké 36,0, a nyomdászoké 32,8,

a rézműveseké 30,6, a porcellánmunkásoké 38, az üvegeseké 30 év stb. Az ipari munkásoknak átlagos élettartama azért ilyen rövid, mert egyrészt közvetlenül hivatásukból kifolyólag, másrészt pedig hivatásukkal kapcsolatosan rendkívül sok ártalom és káros befolyás fenyegeti egészségüket és életüket. A hivatásból eredő ártalmak közül felemlítem a következőket: A tanoncokra megállapított korhatár nagyon alacsony (1884. évi XVII. t.-c. 60. §.); a munkaidő túlságosan hosszú; a női munkások állandó szaporodása mellett ipartörvényünk nem gondoskodik a nők éjjeli ipari munkájának korlátozásáról, sőt beszüntetéséről, és egyáltalán nem törődik a női munkásoknak védelmével. A munkások egészségét legjobban veszélyezteti az üzemekben kifejlődő por, amelynek ártalmas volta annak alakjától, minőségétől, mennyiségétől mérges és esetleg fertőző természetétől függ. A különböző pornemeken kívül a gőzök és gázok, nemkülönben a higiéné követelményeinek meg nem felelő műhelyviszonyok okoznak legtöbb kárt a munkásoknak egészségében. A hivatással kapcsolatos ártalmak nagyon alkalmasak arra, hogy az ipari munkások szervezetének erejét és ellentállási képességét meggyöngítsék. Ilyen ártalom például az, hogy a munkások az alacsony munkabér következtében valóban borzalmas lakviszonyok között töltik életüket. Ezekkel a lakviszonyokkal szoros összefüggésben van a gümőkórnak, nemkülönben a nemi betegségeknek megdöbbentő módon való terjedése a munkások között. Az albérleti és az ágyrajáró rendszer

Bród: A magyar iparfelügyeletről

193

egyúttal legjobb terjesztői az erkölcsi züllöttségnek és az alkoholizmusnak. Szinte hihetetlen, hogy munkásaink épen tűrhetetlen lakviszonyaikból kifolyólag még mindig keresetüknek átlag mintegy 15%-át szeszes italokra költik, amelyek egyrészt fogékonnyá teszik szervezetüket minden néven nevezendő testi bajokban való megbetegedésre, másrészt pedig lehetetlenné teszik rájuk nézve azt, hogy táplálkozásuknak megjavítása által fokozzák szervezetüknek erejét és ellentállási képességét. A dolgok ilyetén állása mellett rendkívül nagy fontossága van annak, hogy az ipari munkások munkaerejüknek mindenféle cím és ürügy alatt való kihasználtatása ellen a törvény erejénél fogva minél hathatósabban megvédelmeztessenek. Ezen védelemnek eszközlésére szolgálnak az úgynevezett munkásvédelmi törvények. Sajnos, ez alkalommal nem bocsájtkozhatom ilynemű törvényeinknek ismertetésébe és fejtegetésébe, csupán csak az 1893. évi XXVIII. törvénycikkről kívánok megemlékezni, amely az ipari és gyári alkalmazottaknak baleset elleni védelméről és az iparfelügyelőkről szól. Ezen törvénynek 1. §-a úgy szól, hogy: A munkaadó köteles ipartelepén mindazt létesíteni és fentartani, ami, tekintettel a telep és az üzem minőségére, annak követelményeihez képest, az alkalmazottak életének, testi épségének és egészségének lehető biztosítása érdekében szükséges. A törvény értelmében tehát az iparfelügyelet foglalkozik egyebek között a telepengedélyezéssel, a balesetek kérdésével, a betegsegélyezéssel és munkásbiztosítással, az egészségre ártalmas befolyásokkal, a munkásjóléti intézményekkel, a gőzkazánügyekkel és az épületvizsgálatokkal. Ezekből látható, hogy az iparfelügyelet tevékenységének igen tág tere van és ha az iparfelügyelet hivatása magaslatán állana, a munkásegészségügy és általában a szociális higiéné érdekében rendkívül hasznos szolgálatokat tehetne. Ámde, ha az iparfelügyelőknek évi jelentéseit áttanulmányozzuk, csakhamar arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy az iparfelügyelet intézménye is csak a látszatnak a kedvéért van és nem azért, hogy az ipari munkásságnak széles rétegei megvédelmeztessenek jogtalan kihasználtatásuk ellenében, Ámbár a törvénynek 14. §-a világosan megszabja, hogy az iparfelügyelők bizonyos gyárakat és ipartelepeket évenkint legalább egyszer megvizsgálni tartoznak, mindazonáltal a telepeknek százai sokszor éveken át teljesen megvizsgálatlanul maradnak. Az éjjeli vizsgálatok pedig épenséggel a ritkaságok közé tartoznak. Egyébiránt tízezrével vannak olyan ipari munkások, akik még sohasem láttak eleven iparfelügyelőt. Minthogy a helynek szűkre szabott voltánál fogva nem áll módomban, hogy az iparfelügyeletnél észlelhető összes hiányokra és fogyatékosságokra rámutassak, itt csak az e téren szükségesnek mutatkozó következő reformoknak megvalósítására kívánom a figyelmet felhívni. Szükségesnek tartom, hogy: 1. az iparfelügyelők száma szaporítassék; 2. az iparfelügyelők soraiban megfelelő számú orvos foglalhasson 3. képzett és rátermett munkások, sőt munkásnők is alkalmaztassanak az iparfelügyeletnél;

194

Dániel: A magyar kisgazdák szervezkedése

4. az iparfelügyelok munkaköre újból szabályoztassék; 5. az ipar felügy élők végrehajtó hatalommal ruháztassanak fel, hogy így vége szakadjon az iparhatóságok (1884: XVII. t.-c. 166. §: szolgabíró, rendőrkapitány) tájékozatlansága folytán keletkező bajoknak.

Dániel Arnold: A magyar kisgazdák szervezkedése

M

agyarország mai gazdasági és politikai bajainak kútforrása földművelésének hanyatlásában rejlik; hogy iparunk és kereskedelmünk pang, hogy a megélhetés egyre nehezebbé válik, hogy pénzügyeink romlanak, s az ország politkailag gyengül: ennek mindnek az az oka, hogy a magyar földművelés teljesítő képessége már körülbelől másfél évtized óta nem tart lépest a szaporodó népesség szükségletének növekedésével. Az egyoldalú szemtermelés, a rablógazdaság rendszere, mely a hatvanas-hetvenes évek óta alkalmazásban van, fölélte a föld őserejét; már nem adja ki a talaj úgy a termést, mint régebben; a föld népe, magának sem lévén elég kenyere, nem tud kenyeret adni az iparosnak, kereskedőnek, s az értelmiségieknek; minden társadalmi osztály adósodik, s az ország egyre jobban kivan szolgáltatva az ausztriai hitelezők kényének. A szemmel látható szomorú hanyatlást csak ott lehet orvosolni ahol a baj fészke van: a mezőgazdaság reformjára van szükség; a gazdálkodásnak új, a mainál intenzívebb rendszerére, hogy a talajkimerülés hatásai megszűnjenek, s a föld dúsabban termővé legyen. És szükség van rá minél előbb, mert így nem soká tarthat tovább; ha tizenöt év elég volt, hogy az országot a hanyatlás lejtőjére vigye: további tizenöt elég ahhoz, hogy végkép tönkre is juttassa. Ki legyen azonban, aki a nagy gazdasági reformot kezdeményezi és végrehajtja? Magyarországon eddigelé a nagybirtokos osztály volt minden; az ő kezében van még ebben a percben is az államhatalom; csak egy ujját kell megmozdítania és már eltűnt minden akadály a mezőgazdaság átalakulása elől. Csakhogy a nagybirtokosok osztályának nem ez az érdeke; sőt neki egyenesen kell az, hogy a mai extenzív szemtermelés tovább is fönmaradjon. Hiszen módjában lett volna már régen, még mielőtt a hanyatlás megkezdődött, hogy saját nagykiterjedésű földjein jobb, intenzívebb termelésrendszert honosítson meg, és módjában lett volna, hogy a kezében levő államhatalom útján gondoskodjék a kisgazdák megfelelő mezőgazdasági oktatásáról, ha nem lett volna mindez épen az ő érdeke ellen. A nagybirtok ráfeküdt a kisbirtok művelés-technikai haladására, ő maga, értéktelen apróságoktól eltekintve, semmit sem hozott és mindent befolyásoló erejével már csírájában elfojtotta a valóban jó és hasznos kezdeményezésekre irányuló törekvéseket. Oly tényező, mely a mezőgazdaság reformjának zászlóját fölemelni, s mindenható nagybirtokkal szembeszállni elég erős lett volna, nem volt; maga a kisbirtokosság, melynek bőrére ment a dolog, nem produkált egyebet apró és tehetetlen pártocskáknál; a földműves osztály nagy zöme aludt a nagybirtok árnyékában. Mindez nem új a Huszadik Század olvasói előtt, és mégis el kell mondanom ma, amikor — úgyszólva néhány nap óta váratlan, hirtelen fordulattal — a kisgazda osztály ébredésének imponáló jelei kezdenek mutatkozni. Úgy látszik, ez a nagy, szürke tömeg, mely az országnak kenyeret ad,


195

s amely a politikában eleddig quantité négligeable volt, a tizenkettedik órában talpra fog állni és mint legközelebbről érdekelt fél, maga fogja kezébe venni a mezőgazdasági reform ügyét — a nagybirtok ellenére. Ha megteszi: megszabadítja gazdasági életünket egy lidércnyomástól és az országot a fejlett kultúrállamok sorába emeli. Ez a tartalma és történelmi jelentősége annak a mozgalomnak, mely egy új pártalakulás, a „48-as és függetlenségi országos gazdapárt” keretében, eddig még nem tapasztalt arányokban terjed a földműves nép között. Az új szervezetnek, mely alig néhány hete alakult meg, már számos helyi csoportja van az Alföldön és a Dunántúl; lapjainak olvasói behálózzák az ország összes magyar és németajkú vidékeit; agitátorai mindenütt lelkes fogadásra találnak. Látszik, hogy e mozgalom létrejövetele egy régóta keletkezett és felgyülemlett érzés megnyilatkozása volt; azé az érzésé, hogy a földműves nép a mai parlamenti pártoktól, melyek a gentry és a nagybirtok pártjai, nem várhatja saját érdekeinek szolgálatát. Erre vall az a kiadott jelszó, hogy a kisgazdák csak kisgazdákat küldjenek a parlamentbe; erre vall maga az a tény, hogy a földműves nép, habár függetlenségi érzületét nem adta föl: szükségesnek látja és örömmel fogadja egy új, kisgazda-függetlenségi párt alakítását szemben a régi gentry-függetlenségi párttal. Viszont igaz és magától értetődik, hogy az új osztálykeret módosította magát a függetlenségi gondolatkört is. Az új párt ideiglenes programmjának elvi nyilatkozata így hangzik: „A 48-as és Függetlenpárti Országos Gazdapárt programmjának alapját Kossuth Lajos nemzetgazdasági eszméinek megvalósítása képezi nem a közjogi ütköző pontok kiélesítésével, hanem a népjogok kiterjesztése jegyében a magyar mezőgazdasággal foglalkozó kisbirtokos gazdák, valamint ezek legközvetlenebb osztályos társaik a mezőgazdasági munkásság boldogulása érdekében.” Világosan látszik ebből a nyilatkozatból, hogy az új függetlenségi kisgazda-szervezet, midőn Kossuth Lajos nevéhez köti magát, a jobbágyfelszabadító Kossuth-ot látja maga előtt és hogy saját feladata gyanánt a jobbágyfelszabadítás munkájának folytatását és befejezését ismeri föl. Általában a földműves nép osztálytudata beszél a programmból s erősen nyilatkozik meg benne a gazdálkodás technikájának továbbfejlesztésére való törekvés is. A programm alkotói meglehetős nagy mértékben felismerték a feladatot, mely reájuk vár. Különösen érdekes a programm következő pontja: „A hitbizományok ügyének gyökeres rendezését sürgetjük és követeljük, hogy addig is míg a teljes megváltás nem eszközölhető, törvényhozási intézkedés történjék abban az irányban, hogy ha a családi tanács a hitbizomány feloszlását kimondja, azt a határozatot az államhatalom respektálja. Általában pedig követeljük a hitbizományi, általában a latifundium és holtkézi birtokon ûzött gazdálkodási rendszerek sürgős felülvizsgálatát, ezen javadalmak élvezőinek hasznos ipari és mezőgazdasági beruházásokra való kényszerítését. Törvényhozási intézkedéseket abban az irányban, hogy ezen kötött birtokok bírlalói a magyar föld hozadékát ne a birtokok kizsarolásával élhessék fői, de óriási tisztajövedelmeikből kényszerítve legyenek, hasznos ipari- és mezőgazdasági létesítmények által a munkáskezeknek állandó munkaalkalmat nyújtani s ez által az általuk felidézett kivándorlási mozgalmat megszűntetni.” E pont miatt különösen feljajdul a Köztelek, mely az új szervezkeest 1909 december 1-i számában bírálat tárgyává teszi. Azt mondja: „az a követelés, hogy a latifundium általában felügyelet alá helyeztessék az okszerű

196


gazdálkodás szempontjából, túllő a célon és nemcsak nem szabadelvű követelés, de veszedelmes is, igazságtalan is. Mert ha a nagybirtokot gyámság alá helyezzük, hogyan indokolhatjuk meg majd, hogy ez a gyámság ne terjeszkedjék majd ki a primitív módon kezelt kisbirtokokra is? A szabad rendelkezési jognak efféle világszerte példátlan megrendszabályozása sehogysem áll összhangban a Kossuth szabadelvűségével. Ez egy óriási ugrás volna az államszocializmus állapotába.” A Köztelek cikkírójának ezen okfejtése mindenről inkább tanúskodik mint a tárgy ismeretéről. Képtelen már maga a kiindulás t. i., hogy amennyiben szükséges a nagybirtokon űzött gazdálkodás ellenőrzése, szükséges a kisbirtokon űzötté is. A kisbirtokosnak sohasem állhat érdekében, hogy földjét haszontalanul hevertesse, mert neki arra a kevés földre, amellyel rendelkezik, szüksége van és nem is élhet meg, ha nem használja ki minél jobban minden talpalatnyi területét. Ha mégis primitív módon gazdálkodik, ennek csak egyetlen oka lehetséges: az t. i., hogy nem tud máskép, mert hiányoznak a szakismeretei. S ennek a bajnak igen egyszerű az orvossága: meg kell őt tanítani az okszerű gazdálkodásra, nagyszabású és őszinte jóakarattal vezettetett szakoktatási intézményekkel. Ez az épen, amit a magyar osztályállam épen a nagybirtok érdekében a mai napig példátlan lelkiismeretlenséggel elmulasztott; — tehát épen a nagybirtokos érdekkörnek van legkisebb joga ahhoz, hogy farizeus képpel a kisbirtok elmaradottságára hivatkozzék. Ha majd megtanul a kisbirtokos okszerűen gazdálkodni, nem kell őrá felügyelni e tekintetben; hiszen neki magának mi sem áll jobban érdekében, mint ho gy földjét jól és okszerűen megművelje. Más a helyzet a nagybirtok dolgában. A nagybirtokosnak már igenis állhat érdekében, hogy földjeinek egy részét parlagon hevertesse vagy rosszul használja ki: mert így kevesbíteni tudja a nép munkaalkalmát és le tudja szorítani a munkabért. A nagybirtokosok ilyen magatartására élénk világot vet a mai Anglia mezőgazdaságának állapota; a szigetország kitűnő földjét, mely nagybirtokosok kezében van, legelők borítják, s a dolgozó nép, mely szívesen művelne a földet, nem tud hozzájutni, mert a nagybirtok elzárja előle. A példáért különben nem is kellett volna ilyen messze mennünk; találunk eleget itthon is. A nagybirtok ilyen visszaéléseire a ma érvényben álló római birtokjog nyújt módot, mert a jog értelmében a föld birtokosának nem csupán arra van joga, hogy a földet mások kizárásával használja, de arra is, hogy a föld használatából kizárjon másokat akkor is, ha ő maga nem használja. Ε birtokjog értelmében valaki, ha elég nagy birtoka van hozzá, egész vidékek, országrészek népének életföltételeit és boldogulását tartja hatalmában. Senkinek sem áll jobban érdekében, mint a földműves népnek, hogy megszűnjék a nagybirtokosnak azon joga, hogy a föld használatával visszaélhessen. Hogy a törekvés egy olyan birtokjogra, melynek értelmében a birtokosnak joga legyen arra, hogy a földet mások kizárásával használja, de ne legyen joga mások kizárására, ha ő maga nem akarja használni; hogy egy ilyen birtokjogra való törekvés államszocialisztikus volna, s a szabadelvűséggel ellenkeznék: ez nem hogy igaz volna, de sőt épen az ellekezője igaz. Épen az államszocializmus veti el, s épen a szabadelvűség követeli ezt a birtokjogot — az a szabadelvűség, mely Smith Ádám és Riccardo tiszta forrásaiból táplálkozva, tovább meri fejleszteni mestereinek gondolatait és nem áll meg-

Diner-Dénes: A jövő megyéje

197

a következtetésekben ott, ahol az osztályuralom érdekei megalkuvást sürgetnének, s amely valószínűleg nem azonos azzal a szabadelvűséggel, melyet a feudális-nagybirtokos érdekkör cikkírója vall magáénak. Az sem igaz, hogy a nagybirtok megrendszabályozása, visszaélési jogának elkobzása „világszerte példátlanul” áll. Erről könnyen meggyőződhetik a Köztelek, ha tanulmányozni fogja az 1907. évi angol földtörvényt. Lehet, hogy az új földműves párt programmjának megalkotói nem választották meg szerencsésen a formát, melyben a nagybirtok visszaéléseinek megszüntetésére vonatkozó követelésüket kifejezésre juttatják; de törekvésük lényege helyes érzékre vall, s arra, hogy itt csakugyan a régi jobbágyok utódai szállnak szembe a régi jobbágyzsarolók utódaival. És megeshetik, hogy még világosabban is fognak beszélni. Reményt nyújt erre a programm, mely épen nem tökéletes ugyan, — amennyiben hevenyészett, hiányos és némely pontjában nem eléggé gyakorlatias — de nagyjában és egészében olyan, hogy bármelyik törpegazda aláírhatná. Kifogásolni e tekintetben legfeljebb azt lehet, hogy kissé tág a fogalmazása és helyet ad az értelmezgetésnek. Nincs például meghatározva, hol kezdődik a latifundium: 1000, 4000 vagy 10000 holdnál? Kétségtelen továbbá, hogy az űj szervezkedés nincs hibák nélkül, de a látszat az, hogy ezek nem lényegesek, hanem inkább csak olyan apró gyermekbetegségek, melyeket ki fog küszöbölni a növekedés. Az első benyomás, melyet a mozgalom nyújt az, hogy egészséges talajban, egészséges magból nőtt, s az idő szüksége hozta.

Diner-Dénes József: A jövő megyéje

M

inden időben a politikát tekintették a legmagasabb és legnehezebb művészetnek. Ennek a felfogásnak ma vége van. Marx felismerései miaden nap jobban „inficiálják” a polgári világ gondolkodását, különösen pedig a materialisztikus történeti felfogás és ezzel a politika tudománnyá lesz. Mint a többi tudományban, úgy a politikában is a jelenségek funkcionális összefüggését kutatják, hogy ezekből a gyakorlati cselekvés irányvonalait megállapíthassák. Ezzel azonban két további jelenség kapcsolatos. A hivatalos politika mindenütt elvesztette az egyenes fonalat és össze-visszaságba sülyedt, mert „államművészek” irányítják, kik az intuitív tájékozódást már elvesztették, a tudományost azonban még meg nem találták. Ebben az általános káoszban egyedül a tudományos politikát űző szociáldemokrácia nyújt tájékoztatást. Csakis akkor, mikor itt-ott sikerül e pártnak tudományosan megállapított felismerését gyakorlatilag értékesíteni, vagy ha itt-ott polgári államférfiúnak elég messzelátó tekintete van ahhoz, hogy a szociáldemokrácia tudományos eredményeit felhasználja, csakis ez esetekben kap a hivatalos politika világos szilárd irányt. Magyarországon 40 év előtt id. gróf Andrássy Gyula, a régi Magyarország utolsó intuitív államművésze adott a hivatalos politikának világos és szilárd irányt. Andrássy alkotásai azonban idők folyamán elavultak. Magyarország gazdasági és ebből kifolyólag szociális struktúrája oly átalakuláson ment resztül, hogy az a jogállapot, melyet a magyar nemesség szupremáciája itt agának megalkotott, legélesebb ellentétben áll az új gazdasági és szociális élet jogszükségességeivel. A jogállapotok és a jogszükségességek ez entete és harca a már 14 éve tartó politikai krízisnek tulajdon-

198

Diner-Dénes: A Jövő megyéje

képeni tartalma és aki nemcsak az eljövendő, hanem megmaradó államférfiú is kíván lenni, annak elsősorban meg kell állapítania, mely jogszükségességeknek kell megvalósulniuk. Ez irányban alig történt valami, a 14 év óta tartó krízis dacára. Tulajdonképen csakis az általános egyenlő és titkos választói jog ügyét tisztáztuk nemcsak a kérdést, hanem bennünket is kimerítő módon. És itt is páter peccavi-t kell mondanunk. Mert nem mint felderítő szolgálatot végző, mint a praktikus politikának irányt adó előharcosok foglalkoztunk e kérdéssel, mely a szociáldemokrácia évtizedes követelése volt, hanem csak azután, midőn egy praktikus politikus, Kristóffy volt belügyminiszter ragadta meg e kérdést, az általános egyenlő és titkos választói jogot a kormányprogramul pontjává tette, miután ő intuitív államművészetével felismerte, hogy csakis ez a választói reform adhatja meg az irányt az útvesztőbe került magyar politikának. Minthogy azonban mi nem tudhatjuk, hoz-e nekünk a jövő megint valamely, a helyeset megtaláló intuitív államművészt, azt hiszem, nincs a teroretikus számára fontosabb feladat, mint a „helyes” keresése. Az alfa az, hogy az általános, titkos egyenlő választói jogot megcsináljuk. De nem szabad az alfánál megállani. Ha már az általános egyenlő és titkos választói jog tény is és az új népparlament a legjobb úton van, azon irányban, hogy a megvalósítandó jogszükségességeknek törvényes formát adjon, még mindig nagyon messzi vagyunk attól, hogy e jogszükségességek jogállapotokká alakuljanak, mert ehhez a törvényeket nemcsak meghozni, hanem valósággá tenni, végrehajtani is kell. A törvényvégrehajtásnak tehát épenúgy, mint a törvényhozásnak a jogszükségességek megvalósítására alkalmas eszközzé kell átalakíttatnia. A törvényvégrehajtás átalakításának kérdését az igazságszolgáltatás és közigazgatás elválasztásának megfelelően szintén bifurkatíve kell tárgyalni. Hogy nálunk az igazságszolgáltatás rossz, még azok is elismerik, kik nem tekintik a mai igazságszolgáltatást osztály-igazságszolgáltatásnak, de mégis megkerülhetem itt ezt a területet, mert ennek javításához nincs szükség jelentős szervi változásokra, mint inkább a politikai morál változására. Hogyha a protekciós gazdálkodás a kinevezéseknél és a feudális urak dominálása a megyékben megszűnik, az igazságszolgáltatás csakhamar alkalmazkodni fog az új jogszükségességekhez. Másképen áll ez a törvényvégrehajtás másik részére nézve: a közigazgatásra nézve. Ennél nemcsak arról van szó: javítani, reformálni, ezt a szó legteljesebb értelmében újonnan kell megalkotni, mert az, mit ma nálunk „közigazgatásnak” neveznek, nem szervezet, hanem a legkülönbözőbb intézmények konglomerátuma, melyek azonban tulajdonképen nem a közigazgatás, hanem majdnem kizárólag a politika szolgálatában vannak. Arra nézve, hogy ez a „közigazgatás”, amelyet a megye neve alatt foglalhatunk össze, tarthatatlan és ezért reformálandó, nincs nézeteltérés. Még a feudális urak és uszályhordozóik, a radikális közjogot csináló politikusok sem tagadják ezt. Ezek azonban ezt a reformot úgy szeretnék keresztül vinni, hogy a megye megmaradjon számukra politikai menedékhelyül. Egy más irány, a reform egyedüli lehetőségét a közigazgatás államosításában látja. Ε nézethez csatlakoznak elsősorban a kereskedelem és ipar képviselői és az eddigi „urak” haladottabb elemei. Ez elemeknek főcélja „nyugalom és rend”. A közigazgatásból minden önkény kizárását követelik, tehát állandóegyformaságot a közigazgatás gyakorlatában, hogy vállalataik, alapításaik és egyéb tranzakciók, ezek az egyenletek a legveszélyesebb ismeretlennel:

Diner-Dénes? A Jövő megyéje

199

a konjunktúrával, ne legyenek oly egyenletekké, melyekben két ismeretlen van: konjunktúra és közigazgatás. Ezek az elemek azt látták, hogyha ezideig segíteni akartak a közigazgatás egyes nyomorúságain, ezt csakis a központban, a minisztériumokban, az államhatalom e megtestesítőiben tehették. Ebből azt következtetik, hogy csakis államosítani kell a megyei közigazgatást és ez kívánatra azonnal korrektül és helyesen fog működni. Az, hogy az utóbbi időkben a minisztériumok is megszűntek korrektül és egyformán funkcionálni és ezenfelül a köldökzsinór a központi igazgatás és a helyi igazgatások között szétszakadt (az utóbbi évtizedek gentry forradalmainak eredményei), semmikép sem befolyásolta az államosítás híveit abban az irányban, hogy véleményüket revideálják, sőt ellenkezőleg, megerősítette őket abban, hogy itt csakis az államosítás, mindenesetre tisztességes emberekkel az élükön, segíthet. Az államosítás gondolatával elvtársaim és a radikális polgári ideológusok körében az a nézet áll szemben, hogy a megye és egyéb municípiumok autonómiája megtartandó, csakis demokrata szelemmel kell azt megtölteni, az egyenlő általános és titkos választói jog útján. Nos, nézetem szerint úgy az államosítok, mint a demokratikus autonómisták helytelen úton haladnak. Reformálni kell ugyanis nemcsak azt az utat és módot, melyen a közigazgatási tisztviselők állásaikhoz jutnak, hanem a közigazgatást magát, lényegét és szervezetét kell reformálni, illetve újjáalkotni. A mai megye ép úgy terjedelmére, mint lényegére nézve védelmi és katonai szükségességekből, a birtoklási és patrimoniális viszonyokból fejlődött ki, tehát minden egyébből, csak nem közigazgatási szükségességből. Midőn később a védelmi célok elestek, egyetlen feladata volt a nemesség érdekeinek védelmezése felfelé és lefelé. Lefelé a hűbéri viszonyban való ítélkezéssel, felfelé a központi hatalom, az állam elleni harccal, mely a nemességet is szükségleteinek szolgálatába akarta hajtani. Minthogy azonban a régebbi időkben az állam tulajdonképeni megtestesítője a dinasztia, illetőleg a mindenkori uralkodó volt, az ennek közvetlenül alárendelt központi hatalom vagy Bécsben székelt, vagy pedig Bécsből, t. i. közvetlenül az uralkodótól függött, a nemesség harca a központi hatalom ellen mindenütt olyan látszatot nyert, mintha Bécs, Ausztria és a dinasztia ellen irányult volna és ennek folytán elvesztette a nemesség érdekeiért vívott harc jellegét és politikai jelleget nyert. A megye ilyképen elsősorban politikai exponenssé, az alkotmány (t. i. a nemesi alkotmány) bástyájává lett. Az 1848—49. években vállalt először a megye magára nagyobb mértékben közigazgatási teendőket és a Bach-korszak a megyéből, ebből a feudális politikai intézményből a régi formák megtartásával közigazgatási intézményt alakított. Az 1867 évben újból helyreállított nemesi uralom szó nélkül átvette a Bach-korszak örökét, csakis az újonnan nyert közigazgatási jelleghez társult az õsi feudális politikai jelleg. Innen az egész megyeiség ellentmondó kettőssége. Mint adminisztratív intézmény az államakarat végrehajtója teljesen a központtól függőleg ennek formailag alárendelve, mint feudális politikai intézmény a központtól független és hagyomány szerint az államakarattal örökös harcban áll. Ε kettősségen és nem személyi kérdéseken múlik a megyének, mint közigazgatási intézménynek helytelensége. Igaz, hogy a megyei tisztviselők nagy része használhatatlan anyag, de mindenesetre vannak a megyei szolgálatban is egészen tehetséges és modern tisztviselők. Az összközigazgatásnak semmiféle előnye nincs, mert az uralkodó rendszer maga, illetve

200


helyesebben az uralkodó rendszertelenség kizár minden korrekt és állandó közigazgatást. Hogyan lehetne ezen az államosítással segíteni? Hogyha maholnap az állam a közigazgatást átveszi, még a legszigorúbb purifikáció mellett, is nyolcvan vagy talán még több százalékát a tisztviselőknek át kell vennie. Hogyha itt is a legrosszabb elemek kiválásával a központi hatalom szigorúbb, helyi tekintetek által nem befolyásolt ellenőrzése folytán a ma napirenden levő sikkasztások és erőszakosságok el is fognak tűnni, még mindig nem lesz a mai modern jogszükségességeknek megfelelő közigazgatásunk. Ezen felül figyelembe kell vennünk, hogy a mi közigazgatásunk úgy fejlődött, hogy midőn a gazdasági és szociális élet fejlődésével új közigazgatási ágak állottak elő, a fennálló hivatalokhoz egy vagy több újabb hivatalt hozzáfűztek. Ez az idők folyamán a municípiumok kebelében vegyes összevisszaságot idézett elő a hatáskörök és kötelességek világos elhatárolása nélkül és minden logikával és jogérzékkel ellenkező instanciákkal. Minthogy ezen felül minden újabban alkotott hivatalt a törvényhozás létesített és a törvény végrehajtásával a központi hatalom: az illető minisztérium bízatott meg, minden újabb hivatallal nőtt a központ befolyása a megyére, úgy, hogy a mi közigazgatásunk egyidejűleg erősen központi és messzemenőleg autonóm, ami ismét tömérdek zavart idéz elő a jogokban, kötelességekben, hatáskörökben és instanciákban. Hogyha az államosítás e zavart és ellentmondást nem akarja még fokozni, akkor el kell hatnia a közigazgatás legutolsó hajdújáig. Csak a legmerevebb, a francia mintát még felülmúló centralizmus tudná a felülről jövő akarat oktrojálásával legalább bizonyos egységet hozni a közigazgatásba. Hiszen nem lehet tagadni, hogy nálunk bizonyos törekvés ilyen központosítás, az állam, illetve az azt képviselő kormány-bürokrácia mindenhatósága felé megvan. Ezt azonban sem a hagyomány nem indokolja, sem valami kényszerítő gazdasági és szociális szükséglet. Ez a központosító vonás következménye annak, mit tévesen „a magyarság szupremáciájának” neveznek, mely azonban tényleg csak a nemesség uralma. Ez az uralom pedig csak egy éles központosítás segélyével volt f entartható. Nos tehát, amint a „magyarság szupremáciájának” ez a formája el fog tűnni és helyt fog adni a demokráciának, el fog tűnni a centralizmusnak ez a vonása is, sőt a feltörekvő demokráciának azonnal állást kellene foglalni az ilyen központosítás ellen. A közigazgatás államosítását, mely azonos egy merev központosítással, tehát teljesen alkalmatlan eszköznek tartom, a modern Magyarország megalkotására és ugyanezt vélem arról a törekvésről, mely csupán az általános egyenlő és titkos választói joggal akarja a közigazgatás céljainknak megfelelően újjáteremteni. Ε rendszernél is meg kellene tartanunk a mai közigazgatási személyzet 80—85%-át és épenúgy nem szüntetnék meg a mai közigazgatásnak mélyen bennefekvő hibáit sem. Sőt ezzel azok a hibák, melyek az állam és autonóm politikai és közigazgatási hatáskörök összevisszaságából előállanak, még erősebben megnagyobbodnának. Hogyha az államosítás által az állam mindenhatóvá lenne, akkor a demokratikus választói jog segélyével a mai autonóm megyében az ellenkező véglet éretnék el, az állam maga válnék kérdésessé. Ma, midőn az állam, a központi hatalom és az autonóm megye egyetlen egy osztály kezében van, a megye, mint az állami Imperium részleges hordozója, csak akkor száll szembe a központi hatalommal, ha oly irányú kísérlet tétetik, hogy ez az uralkodó osztály kezéből kiragadtassék. Mihelyt azonban a megye demokratikussá lesz, t. i. minden osztály, illetve minden politikai párt részt fog


201

hatalmában venni: minden politikai párt, mihelyt ellenzékre jut, azon megyékbe vonul majd vissza, ahol többsége van és ezen megyékből, mint az állami imperíum részleges hordozója, akadályozza meg a központi hatalom működését, hogy ilyen módon kerüljön helyébe. Különösen kiélesedne a nemzetiségi kérdés, minthogy a nemzetiségeket nem lehetne kizárni a demokratikus megyéből úgy, mint a maiból. Az egyetlen párt, mely távoltartaná magát ezen, az államra nézve veszélyes játéktól, a szociáldemokrata párt volna, mely nem kíván a burzsoa államhatalom gyakorlásában résztvenni. Hogyha a demokratikus megyét e veszélyektől megakarjuk óvni, akkor hatáskörének nagyrészétől meg kellene fosztanunk és valamilyen más formációra kellene átvinnünk, ami úgyis minden szerves kapcsolatot nélkülöző közigazgatásunkat még jobban dezorganizálná. Felmerülhet ezek után az a kérdés: tehát sem államosítás, sem demokratikus autonómia, mi legyen tehát? Mielőtt e kérdésre válaszolnánk, elsősorban tisztába kell jönnünk azzal, mi az államosítás és mi az autonómia tulajdonképeni célja. Ε kérdésre nagyon röviden válaszolhatunk. A központosítás célja az állam, tehát az összérdek (illetőleg a mindenkor, mint összérdek szereplő osztályérdek) biztosítása, a helyi és egyéni célokkal és érdekekkel szemben; az autonómia ezzel szemben a szükséges helyi és egyéni célokat és érdekeket védelmezi az állam molochjával szemben. Ezt gyakorlati nyelvre átvive: szükségünk van oly közigazgatásra, melyben központosítás és autonómia harmonikusan helyet foglalnak, A megye, illetve a megyén belül a kisebb közigazgatási egységek, mint az eddigiekből láttuk, semmiképen sem alkalmas elválasztó vonalak központosítás és autonómia között. Sõt egyáltalában kételkednünk kell abban, vajon nálunk hozzá lehet közvetlenül kapcsolni az autonómiát a központi hatalomhoz, ha csak megszámlálhatlan hatásköri összeütközést nem akarunk, melyeknél az autonómia az államcélokat ellensúlyozhatná. Egy középső fokot kellene alkotni, mintegy ütközőt a központi hatalom és az autonómia között. Ε középfokoknak, melyek a magasabb közigazgatási egységek lennének, a modern forgalom, az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem által meghatározott közigazgatási szükségleteknek kellene megfelelni. Ε nagyobb köröket, melyeket lehetne továbbra is megyéknek nevezni, a helyi szükségletekhez képest kisebb közigazgatási egységekre kellene osztani, melyekben a legmesszebb menő autonómia helyet foglalhatna. Ezzel véleményem szerint következő előnyök éretnének el: 1. A közigazgatás teljesen alkalmazkodhatnék a modern szükségletekhez és a közigazgatási feladatok helyesen volnának feloszthatók központi hatalom (minisztériumok), magasabb közigazgatási egységek és helyi autonómia között. 2. A személyi kérdés könnyebben volna megoldható. Az új megyék épenúgy, mint a központi hatalom minden alkalmas elemet szolgálatukba fogadhatnának, míg csakis a kisebb autonóm egységek volnának a helyi alkalmas elemekre utalva. 3. Minden veszélyes összeütközés, központi hatalom azaz állam és autonómia között lehetetlenné volna téve. 4. Ε reform önmaga adná városaink időszérű reformját, melyek ma még teljesen középkorúan illeszkednek be a közigazgatásba. 5. Ezzel a fenyegető nemzetiségi kérdés békés megoldásához közelebb jutnánk, minthogy a kisebb autonóm közigazgatási egységekben a nemzetiségeknek gazdasági és kulturális szükségletei kifejtésére szabad teret enged-

202

Engel: Gyermekvédelem Magyarországon

hetnek, anélkül, hogy ezzel az állam egységét és a központi hatalom imperiumát, mely ma minden pillanatban kérdésessé van téve, legkevésbbé érintenék vagy veszélyeztetnék. *

Engel Zsigmond: Gyermekvédelem Magyarországon azafias büszkeséggel emlegetik, hogy a magyar gyermekvédelem Η követendő mintául szolgálhat a művelt külföld bármelyik államának. Felzúdulnak, midőn ezt valaki kétségbe vonja. Szinte kihívóan

mondják: tessék a kifogásokkal előállani. Lássuk, van-e ok a büszkeségre? Hazánkban elég erős a reakczionárius és retrográd irányzat. Ennek dacára igen sokat foglalkoznak gyermekvédelemmel, igen sokat beszélnek és írnak róla. A gyermekvédelem a szociálpolitika más ágait háttérbe szorítja. Szinte azt mondhatni, hogy a gyermekvédelem a magyar állam egyedüli szociálpolitikai tevékenysége. Ha a felnőtt proletárokért is annyit tenne, mint az elhagyott gyermekekért, hazánk volna a legboldogabb ország. Talán ellensúlyozásául annak, hogy a gyakorlat a gyermekvédelem miatt elhanyagolja a szociálpolitika más ágait, az elmélet a szociálpolitika más ágai miatt elhanyagolja a gyermekvédelmet. A hivatalos gyermekvédőkkel szemben nincs számbavehető vagy tekintélyes ellenzék. A gyermekvédelem irodalma csekély számú művekből áll, amelyek legtöbbjének színvonala alacsony. Nincs meg a helyes arány a gyermekvédelem egyes ágai közt sem. A gyermekvédelem egyes ágai jóval magasabb, más ágai jóval alacsonyabb színvonalon állanak, mint amely hazánk általános fejlődési fokának megfelelne. Nálunk gyermekvédelem alatt elsősorban az elhagyott, főleg pedig az anyagilag elhagyott gyermekek védelmét értik. Á gyermekvédelemnek ezen ága papíron mintaszerű s a gyermekvédelem ezen ágának azon része, amelyet az állami közegek látnak el, a valóságban is mintaszerű. A belügyminisztérium gyermekvédelmi osztálya, a gyermekmenhelyek személyzete ellen a legnagyobb rosszakarattal sem lehet lényegesebb kifogást emelni. Ellenben a vármegyék és a községek azt, amit a gyermekvédelem ezen ágában el kell látniok, csak ugyanúgy látják el, mint a közigazgatás többi ágait. A társadalom pedig egynéhány, sajnos sokszor feltűnési viszketegben szenvedő egyéntől eltekintve, nem nagyon érdeklődik a gyermekvédelemnek ezen ága iránt. (A többi ágak iránt még kevésbbé.) Ennek főleg két oka van. A magyar társadalmat semminemű társadalmi probléma sem izgatja túlságosan s hallgatag benn él a nyárspolgárokban azon meggyőződés, hogy a gyermekvédelem az erkölcstelenséget támogatja. Az Országos Gyermekvédő Ligának, amely elsősorban a gyermekvédelem ezen ágával foglalkozik, jelentősége csökken. Mindinkább erősebb lesz a helyes meggyőződés t. i., hogy a gyermekvédelem elsősorban s majdnem kizárólag állami feladat. Az elhagyott gyermekek védelme körül a legközelebbi jövő feladata: a felvételek körül uralkodó túlzott liberalizmus mérséklése s az elhagyott gyermekek jogvédelmének kiépítése.

Engel: Gyermekvédelem Magyarországon

203

Elég magas nívón áll a bűnös gyermekek védelme. Ε kérdés ugyanúgy, mint az anyagilag és erkölcsileg elhagyott gyermek kérdése, a legújabb időkből való, teljesen modern jogszabályok által van rendezve. Az igazságügyminisztérium és a bíróságok ellen jóval kevesebb a kifogás, mint a közigazgatási, főleg pedig a rendőri hatóságok ellen. A gyermekvédelem többi ágairól már kevesebb jót lehet mondani. Azok tekintetében a művelt külfölddel már alig vehetjük fel a versenyt. A gyermekvédelmi intézmények alapja a családjog. A legfontosabb gyermekvédelmi intézkedések a magánjognak gyermekvédelmi intézkedései. Ezek nálunk épenséggel nem kielégítők. A gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló törvény teljesen elavult. Igazán legfőbb ideje már, hogy legyen polgári törvénykönyvünk, amely a családjogot megfelelően szabályozza. Múlhatatlanul szükséges a gyámhatósági közigazgatást, amely manapság vármegyei feladat és ennélfogva rendkívül alacsony színvonalon áll, állami feladattá tenni, a házasságon kívül született gyermekek magánjogi helyzetét méltányosan szabályozni, a gyermekeknek a szülői hatalommal való visszaélések ellen kellő oltalmat nyújtani. A női és a gyermekmunka kérdését tételes jogunk meglehetősen igazságtalanul szabályozza s ezen szabályozás még igazságtalanabbá válik a közigazgatási hatóságoknak hanyag és a munkaadókat egyoldalúan előnyben részesítő eljárása folytán. Ezen állapotot azon a külföldön gyakran felhangzó érvvel, hogy a termelésnek mennél több dolgos kézre van szüksége, nálunk már a termelés alacsonyabb fejlődési fokánál fogva sem lehet indokolni. A megalkotandó új ipartörvénynek egyik, bár a közigazgatás államosítása nélkül alig elérhető, feladata e tekintetben gyökeres változást előidézni. A szülészet és a gyermekgyógyászat a városokban kielégítő színvonalon áll. Azonban a falvakban e téren ugyanúgy mint a közegészségügyi és a gyógyászati viszonyok terén általában, sokkal kedvezőtlenebbek a viszonyok, amelyek nagyon természetesen csakis az általános közegészségügyi és gyógyászati viszonyokkal együtt javíthatók meg. A dajkaügy (értve ezalatt a hozzátartozóik által tápszülőknél elhelyezett gyermekek ügyét) elég jól van tételes jogunkban szabályozva. A baj az, hogy a tápszülők ellenőrzése csak papíron van meg. A kérdés csakis az összes kihelyezett gyermekek tápszülőinek a gyermekmenhelyek által való ellenőrzése által oldható meg, amire egyébként elég hajlandóság mutatkozik. Az óvodák tekintetében nem igen panaszkodhatunk. Tudtommal Magyarország az egyedüli ország, amely az óvodalátogatási kötelezettséget kimondja s ahol az állam maga képez ki óvónőket. Hogy a kisdedóvás is szebb nálunk papíron mint valóságban, talán felesleges kiemelnem. A népiskolai oktatásról nem szólok. Átengedem ezt azoknak, akik nálamnál erre inkább vannak hivatva.

204

Faber: A magyarországi keresztény szocializmus

Faber Oszkár: A magyarországi keresztény szocializmus ultramontán, klerikális szofisztikának ép úgy vannak általános A zérvényű szabályai, mint a tudománynak általánosan elfogadott

igazságai. Ha valamire, hát a klerikalizmusra legjobban illik az ex uno disce omnes (egyről valamennyire ráismerhetsz) igazsága. A papság érdekeinek kizárólagos biztosítása és gyarapítása a harcok közben ugyan az alkalmazkodás leggazdagabb változatait mutatja, de az igazság és hazugság tudatos és körmönfont összekeverése, a szörnyszülött görögtüzes, poetikus bemutatása, a kapzsiságnak önzetlenség nevében való lelkes árulása mindig egyforma. A XX. századra a szocializmus írta rá kérdőjelét s íme a régesrégen antikulturálissá és antiszociálissá vált katholikus egyház el akarja hitetni, hogy az új szfinxnek egyedül ő adja meg a helyes feleletet. Minden országban ezt hirdeti, mintha csak most ébredne kötelességének tudatára: pauperes evangelisentur. És mintha becsületesen akarná a munka evangéliumát hirdetni! Ezt az egész nemzetközi szemfényvesztést Keresztény szocializmus című munkámban saját irodalmuk alapján feltártam. Most a magyarországi keresztény szociálisokkal kell kissé foglalkoznunk. Megérdemlik a fáradságot. Egy olyan országban, ahol tíz év alatt csak a kimutatható felekezeti kiadások 15 millióval emelkednek, mint azt legközelebb részletesen igazolom, és e kiadások túlnyomó része a különben is páratlan világszervezettel bíró katholikus klerikalizmus izmosítására szolgál, ott világosan kell látnunk a Rómából jezsuita szellemben irányított, itthon pedig „hazafias irányzata” miatt közpénzekből busásan támogatott klerikalizmus, vagy új keresztnevén keresztényszocializmus itthoni törekvéseit. Elég szegényes irodalom van ugyan rendelkezésünkre, mert vezéreik úgyis külföldi könyvekből merítik irányelveiket, a nyájnak meg úgysem kell könyv a kezébe. Dr. Verusnak a szociális kérdés elméleteit és történetét ismertető terjedelmes munkája nyitja meg a sorozatot, de ez saját vallomása szerint is csak kompilatum; elég ügyes és objektív. Sokkal érdekesebb Csepela Lajos dr. ózdi plébánosnak Keresztény szociológia c. rendszeresen zavaros munkája, mely tanároknak előadásaikhoz vezérfonalul kíván szolgálni. Elvtársaihoz hasonlóan ő is minden baj forrását a protestantizmusban látja, amely a liberalizmust szülte, ennek lett gyermeke a szocializmus és unokája az anarchizmus. Hogy a szociális kérdés megoldására csak a katholicizmust tartja képesnek, az ép oly természetes, mint Szilvek Lajos dr. nyilatkozata (Vallás és szocializmus), mely szerint a protestantizmus gyönge és képtelen a nép erkölcsi nevelésére, a néplélek gondozására. Ekkora antiprotestantizmus után nem csodálkozunk, ha Boroviczényi Nándor dr. A szociális tevékenység kézikönyve c. munkájában azt a programmot olvassuk: először az összes keresztényeket kell egyesíteni a zsidóság leverésére, aztán egyesüljenek csak a katholikusok a protestánsok legyűrésére. Ezt a tervet csakugyan követik is. A Magyar Társadalomtudományi Társaság egyik oszlopának, Giesswein Sándor dr.-nak előszavával ellátott Mit ígér és mit ad a szociáldemokrácia? (Nagy Jánostól),

Faber: A magyarországi keresztény szocializmus

205

A munkások barátjai és ellenségei, Huszár Károlytól; Szózat a keresztény munkásokhoz, Zsidóméreg, az Igaz Szó és Alkotmány áradoznak is az antiszemitizmustól. Így volt ez a keresztmozgalomnál is, amelyből a protestánsok kihasználásával megizmosodott Szt. Imre-egylet bontakozott ki. Ha a legtartalmasabb vezérek Prohászka Ottokár és Giesswein Sándor egyelőre csak a zsidótőkében jelölik is meg a társadalmi bajok forrását, gyakorlatban már toborozzák, gyakorolják az ellenreformáció korából oly ismeretes gárdát, a Regnum Marianum leventéit, a kongreganistákat. A szociális kérdést csak az összes akatholikusok kiirtásával vagy katholizálásával tartja az „egyedül üdvözítő egyház” megoldhatónak! Ezen szélesebb perspektíva mellett persze a mát sem feledi: a munkásságot. Sorra megalkotja egyleteit. Erdősi Károly Szociális vezérkönyve ad hozzá bőséges útmutatást. A ker. legényegyletek főéltetője a „háladatosság”, főtörekvése is ennek ápolása. Elnöke és másodelnöke csak róm. kath. áldozópap lehet, akinek a kezében van az egyletben minden hatalom. De ügyes legyen, hogy a választmány észre ne vegye statiszta szerepét, hanem inkább úgy hintse vagy hintesse el köztük akaratát, hogy azok hitük és meggyőződésük szerint mindig a maguk akaratát érvényesítsék. Alelnök a legényegyletben önálló, tekintélyes iparos legyen, hogy így a munkásság autonómiája tökéletesen illuzóriussá váljék. Tag lehet minden keresztény, de tisztséget csak katholikus viselhet. Az összes „hazafias” katholikus legényegyletek egy nagy világszövetséget alkotnak (Verband der kath. Gesellenvereine), amelynek élén a kölni anyaegylet elnöke áll. A katholikus szakszervezeteknek ugyanez a lényege. Boroviczényi idézett művében a Kath. Körök Orsz. Szövetségének kiadásában is megjelent alapszabályokat ajánlja. Ezek szerint protestánsok csak körültekintéssel vehetők fel, de „sem választói, sem szavazati joggal nem bírnak”. Hogy az egyletek vezetésére vonatkozólag a legaprólékosabb útmutatásokkal is szolgálnak a nevezett könyvek, természetes dolog. Hisz még a lelkészkedés szociális feladatait is kijelölik, nem feledkezvén meg még prédikációs tételek felsorolásáról sem.* („A jó gyóntatás, különösen a férfiaké, kiváló szociális tényező.” Boroviczényi idézett műve 22. oldalán. Hát még a nők gyóntatása!) Egyebekben egy gyékényen árulnak külföldi testvéreikkel. Még a legobjektívebb Csepela is azt írja: „Hazánkban, hol az ipar tengődik, a 8 órai munkaidő végzetes csapást mérne az iparra. Hazai iparunk a 8 órai munkaidővel járó költségtöbbletet nem állaná ki, csökkentené versenyképességét” (131. old.). Ez is szociális szempont, de hamisítatlan nemzeti! A munkabér tekintetében is egy követ fújnak. A javak bölcs szétosztása a világon. A szegénység áldása. A gazdagság átka. „Szükséges és nagyon fontos azon hitigazságokat előadni, még pedig alaposan, melyek által a szocializmus tévtanai önként megdöntetnek. gy beszélni kell arról, hogy Isten a földi javakat végtelenül bölcsen osztotta szét; hogy az egyenlőtlenség a bűnös természet természetes folyamánya. hogy ezen egyenlőtlenség csak elősegíti a társadalmi együttélést a különböző érdekek kiegyenlítése, a munka felosztása által stb.” Boroviczényi i. m. 18. és 19. o.

206

Frank: Glebae adscriptio rediviva

Cathrein, XIII. Leó és Csepela egy húron pendülnek: igazságos bér a családbér, mely nemcsak ön-, hanem fajfentartásra is képesíti a munkást. (118. old.). Nem bocsátkozhatunk részletekbe. Hisz azok úgyis csak a külföldi keresztényszociálisokkal való teljes megegyezést mutatnák. Ami a magyarországit „hazaivá” teszi, az az ő antiprotestáns és antiszemita jellege. De még ez nem nemzeti vonás: az „egyedül üdvözítő egyház” mindenkor és mindenütt vallotta és lehetőleg meg is valósította azokat általában. Szóval magyar keresztényszocializmus ép oly kevéssé létezik, mint keresztényszocializmus, ellenben van, fejlődik és pusztít az egész világot átfogó klerikalizmus, melynek magyarországi csapata is a Rómából küldött új zászló új jelszava, a „keresztényszocializmus” varázsigéje alatt harcba szállt. Mundus vult se decipi. És miért ne vonná le épen Magyarországon az egyház szokásos következtetését „Ergo — decipiatur!” *

Frank Miksa: Glebae adscriptio rediviva a modern alkotmányok egyéb, főiskolák katedráin Aésjogegyenlőség, könyvekben hirdetett „szabadságjogai” a valóságban csak az

uralkodó osztályok tagjai részére léteznek. Ezt a közhelyet ma bizonyítani már nem szükséges. De míg a legújabb időkig az uralkodó és elnyomott osztályok között e tekintetben fennálló különbség a gazdasági helyzetből természetszerűleg folyt és élesbedett azáltal, hogy az állami végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás az uralkodó osztály tagjainak kezében volt; az 1909. évi II. törvénycikk megalkotása óta, alkotmányunk kifejezetten becikkelyezte ezt a különbséget. A rendelkezésemre álló hely nem engedi, hogy ezen, a kivándorlásról szóló törvényt behatóan méltassam. Így pusztán annak megállapítására kell szorítkoznom, hogy a törvény értelmében kivándorló az, ki tartós kereset céljából külföldre távozik, hogy minden kivándorlónak útlevéllel kell ellátva lennie és az, ki útlevél nélkül kivándorlási céljából útra kel, megbüntetendő, de megbüntetendő az az útlevéllel ellátott kivándorló is, ki ellen a törvény egyéb tilalmat állít fel, nevezetesen, ki nem gondoskodott kellően otthon maradt gyermekeinek vagy keresetképtelen hozzátartozóinak ellátásáról. Büntetés elzárás két hónapig és pénzbüntetés 600 K-ig. Köznyelvre és közigazgatási hatóságaink, melyekhez a határrendőrség is tartozik, gyakorlatába átfordítva, ez annyit jelent, hogy bárki, kiről feltételezhető, hogy az ország határain átkelni akar, visszatartható, akkor is, ha útlevele van és megbüntethető. Az utazás célját és a kivándorlási célzatot ezen hatóságok a körülmények mérlegeléséből állapítják meg. Tehát pusztán ezen hatóságok jóindulatától függ az is, hogy az útlevéllel ellátott utas tovább mehet-e, mert a legtöbb embernek, ki ezen törvény szempontja alá esik, van segélyre szorult hozzátartozója. S így ugyanezen jóakarattól függ az is, hogy egy utazást elzárással és pénzbüntetéssel meg kell-e fizetni, vagy sem. A Huszadik Század olvasóinak nem kell magyarázni, hogy az említett hatóságok utazó „úri embert” nem fognak feltartani. A tör-

Ghyczy: A tizenkettedik órában

207

vény végrehajtása szempontjából csak az utazó proletár jön tekintetbe. És az említett kaucsukrendelkezésekből következik, hogy pusztán elvi kijelentés a felsőbb hatóságok részéről elegendő ahhoz, hogy az ország határai minden proletár előtt összezáródjanak és egy tágas fogház falaivá meredjenek. Ha az sem használ, a törvény 4. §-a megadja a belügyminiszternek a jogot, hogy a kivándorlást bármely területre megtilthassa. Íme a „röghöz kötöttség” feltámadása a huszadik századnak a tizenhatodik századhoz képest változott viszonyainak megfelelően. A röghöz kötött nem a jobbágyrend, hanem a munkásosztály tagja. A megkötöttség nem szorítkozik a földesúr birtokára, hanem az ország határára kiterjed. A proletár, ki e megkötöttségből szabadulni akar, bűnhődik akkor is, ha kísérlete hatósági jóváhagyással, azaz útlevéllel történik. És mégis érdekes törvény, szép törvény. A társadalmi mechanizmus tanulmányozására alkotott iskolapélda. Hogy a szabad mozgás joga csak az uralkodó osztály tagját illeti, hogy a munkabér sülyesztését jobb „piac” keresésével megakadályozni bűn, hogy mindezt nyíltan is hirdetni a „jogegyenlőség” idejében egy uralomra került agrárfeudális osztály merheti: eme megismerések több és jobb magyarázatát adják a társadalom uralkodó törvényeinek, mint a legvaskosabb kézikönyvek. *

Ghyczy Elemér: A tizenkettedik órában lkonyodik! A magyar politikai és társadalmi közélet egén napról A napra szaporodnak a denevérek, — nem egy közülök a világosság uralmának idején nemrég még mint gyors, szabadröptű fecske

fürdött és vadászott a napsugaras légben — s ha a világosság és haladás barátai nem egyesítik erőiket, erre az alkonyulásra igen könnyen olyan éjszaka következhetik, minek hajnalhasadását a jövő generáció sem fogja megérni, s amely hajnalnak felkelő napja egy társadalmi forradalom által feldúlt ország képét fogja megvilágítani. Meg vagyok arról győződve, hogy igen sokan pesszimisztikus rémlátásnak fogják ezt a jövendölést minősíteni, sokan talán optimisztikus gondolkozásmódjuk és kritikájuk alapján, mindenesetre többen olyanok, kik epedve várják ugyan ezt az éjszakát, de a „dobbal nem lehet verebet fogni” elv alapján jobbnak látják arról nem beszélni, sőt le is tagadni, míg csak az a maga egész teljességében és hatalmában küszöbön nem áll. Meglehet csalódom 1 Miután azonban a Huszadik Század szerkesztőségének megtisztelő felhívása folytán pár sorban ki akarom fejteni nézetemet arról a kérdésről, mely ma leginkább foglalkoztat, mondhatnám lidércnyomásként üldöz éjjel-nappal — nem irhatok mást és másként, mint amit és ahogyan szerény képességeimmel érzek, látok és tudok. Ha valaki elfogultság és célzatosság nélkül összehasonlítja a 15 év előtti és mai állapotokat, lehetetlen, hogy fel ne tűnjék milyen óriási különbség van a kettő között; akkor egy a művelt nyugattal

208

Ghyczy: A tizenkettedik órában

versenyt tartó, anyagiak és szellemiek terén egyaránt haladni akaró és igyekvő rendezett állam képét nyújtotta Magyarország! Ma pedig! ma a legsötétebb Balkánt is megszégyenítő általános dezoláltság uralkodik az egész vonalon, s értéktelen, hamis jelszavak után való kapdosás szorítja háttérbe a legfontosabb, legsürgősebb politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket! Ennek a sülyedésnek kezdete pedig összeesik az egyházpolitikai törvények meghozatala után föltámadt antiliberális áramlattal, s a függetlenségi pártnak ezen természetellenes szövetséges által való megerősödésével. A klerikális reakció felvette a lábai elé dobott keztyűt s megindult a harc, látszólag az osztrák befolyással szemben, állítólag túlságosan engedékeny szabadelvű kormány ellen, s a nemzeti követelések zászlaja alatt; valóságban pedig a liberalizmus ellen a klerikális reakció érdekében! Amint a jezsuiták rájöttek arra az ideára, hogy a kossuthizmust fogják harci szekerök elé, a liberalizmus ügye el volt bukva. Az évek óta tartó nagy közjogi harcokat: a nagy obstrukciót, a nemzeti ellenállást, mind a reakció emberei irányították (persze függöny mögül), letörve ezzel a liberalizmust s megteremtve a mai sivár, nyomorult állapotot, melyből — az ő akaratukkal legalább — mindaddig nem is lesz kibontakozás, míg csak annyira nem megy az általános züllés, hogy az ország nagyrésze még egy bevallottan klerikális irányú kormányt is örömmel fog fogadni, föltéve, hogy az képes visszaállítani a normális viszonyokat. Úgy látszik Kollonich mondásának igazolásaként ennek a szerencsétlen országnak előbb csakugyan koldussá kell lennie, hogy azután a klerikalizmus igájába foghassák. S addig, míg a színpadon látszólag nemzeti vívmányokért harcolnak a hősök, a háttérben országszerte gőzerővel folyik a klerikális szervezkedés; ifjúsági egyletek, legényegyletek, különféle kongregációk, katholikus népszövetség, keresztény szocializmus fokozott buzgalommal működnek, hogy mire annak ideje elérkezik, kész hadserege legyen a reakciós uralomnak. Ha még ehhez azután hozzávesszük azt a nagy politikai súlyt és befolyást, mit a közel két és fél millió katasztrális holdnyi holtkézi birtok adhat a különben is jól szervezett klerikális hadseregnek, be kell ismernünk, miszerint nem sok rémlátás kell ahhoz, hogy valaki a klerikalizmus uralomra jutásától féljen Magyarországon, S milyen ellenfél áll ezzel a félelmetesen jól szervezett, céltudatosan vezetett hadsereggel szemben? szétszórt apró seregek, egységes tábor, egységes vezetés nélkül! Liberalizmus, demokrácia, szocializmus egymásközt harcolnak olyan eszmék és programmok miatt, melyek megvalósíthatása csak jövendő generációk feladata lehet s nem tudják vagy nem akarják észrevenni, hogy míg ők egymással torzsalkodnak, közös ellenségök kioltani készül azt a világosságot, melynek fénye mindhármuknak életszükségletét képezi. Le reaction est en marche . . . s ha egyáltalán van mód még, mellyel meg lehet állítani hódító útjában s meg lehet menteni az

Hajdú: Szekularizáció — Agrárszocializmus

209

utolsó 40 esztendő munkájának pusztulásra szánt progresszív eredményeit, úgy az nem lehet más, mint: egyesíteni az erőket, s egy táborba csoportosítani a klerikalizmus összes ellenségeit. Itt a legfőbb ideje hogy liberálisok és szocialisták megértsék egymást s egymásnak feleúton elébe menve, megállapodjanak közösen egy demokratikus programmban, mely körül csoportosulva legalább a siker reményében vehetnék fel a harcot. Itt a tizenkettedik óra! sőt ki tudja nem-e késő már?! Az az egy azonban bizonyos, hogyha az erők ezen egyesítése meg nem történik, úgy nemsokára fekete éjszaka borul Magyarországra, s a Kossuth nóta hangjai mellett harcba indult győztes hadsereg a pápai himnuszt hangoztatva fejezi be azt a háborút, melyben meghódította nem a császárt a nemzeti vívmányoknak, hanem Magyarországot a jezsuitáknak. Aki pedig nem tudná hogy ez mit jelent, az csak vessen egy pillantást Spanyolországra! Azok, kik önzetlen és becsületes hívei a haladásnak és humanizmusnak vegyék fontolóra a mai viszonyokat, nehogy később a klerikális-reakciós uralom avagy az azt bizonytalan idő múlva bár, de okvetlenül követő nagy társadalmi forradalom idejében keserű szemrehányást kelljen maguknak tenni azért, hogy elveikhez és programmjukhoz szigorúan, s az adott körülményekre való minden tekintet nélkül ragaszkodva, elősegítették vagy legalább is lehetővé tették olyan állapot kialakulását, mely a magyar nemzet fejlődését megakasztja s végeredményként csak nyomorúságot, pusztulást és romlást hozhat a magyar nép millióira.

Hajdú Gyula: Szekularizáció — Agrárszocializmus gazdasági berendezkedésében legnagyobb szerepet kétMagyarország ségtelenül a földbirtok játssza, épen ezért az agrárviszonyok meg-

felelő rendezése elkerülhetetlen előfeltétele az ország egyetemleges fejlődésének, gazdálkodásunk modern, életképes kialakulásának. A progresszív irányú törekvések hovatovább eredménynyel ostromolják a letűnt korok maradványainak évszázadok óta tartott bástyáit; a közvéleményben, irodalomban alig emelkedik már hang a hitbizományok, latifundiumok védelmére, melyeket lassanként minden energikusabb beavatkozás nélkül elmos az új áramlatok özöne. Ellenben harcos gárdák szervezkednek a kötött birtokok legveszedelmesebb fajának, az egyházi birtokoknak védelmére. A holt kéz eleven erőket mozgósít, hogy ettől a nyűgtől, mely negyedszáz egyházi kiválóságnak ad kiváltságolt helyzetet az egész ország és annak lakossága rovására, gazdasági életünk meg ne szabadulhasson, Épen ezért a szekularizáció eszméjének diadalra juttatását tartom jelenleg a legfontosabb gazdasági, de egyúttal legfontosabb politikai és financiális kérdésnek is. És hogy a magam erejével is hozzájáruljak ezen diadalhoz, egyrészről összegyűjtöm azon adatokat, melyek kétségtelenné teszik az egyházi birtokok állami jelegét, kétségtelenné teszik, hogy ezen óriási területek azt a néhány egyházi méltóságot jogilag sem illetik meg és teljesen indokolatlanul minősítik a magántulajdon elleni merényletnek a szekularizációt; más-

210

Hegedűs: Tisza István a vallás s a tudomány viszonyáról

részről hű képét akarom nyújtani annak, milyen része van az egyházaknak a nyugati államok birtokalakulataiban és hogyan történt meg ezen államok szekularizációja. Mert — tapasztalatom szerint — ezen irányban teljes a tájékozatlanság és ha az igazsághoz híven bemutatjuk a mi országunk szomorú specialitását, bizonyára ledöntjük az egyházi birtokok néhány jól tartó oszlopát. Erős meggyőződésem, hogy ezen birtokok védelmére szervezkedő nagy klerikális felbuzdulás csak kicsiny kavics az evolúció robogó vonata előtt, mely alkalmas arra, hogy üzemi zavart idézzen elő, de semmi esetre sem elég hatalmas, hogy kisiklást eredményezzen. Az evolúció gyorsan robog, félrelöki az akadályt és kisiklás nélkül érkezik célpontjához. De a gazdasági berendezkedésben a hatalmon levők, a föld tőkései mellett egyidejűleg meg kell oldani a föld proletárainak szociális helyzetét. A külföldi szociáldemokrata pártok ismételten foglalkoztak ezzel, de nem jutottak megállapodásra; a magyarországi párt tartózkodik a problémától és ismételten kitért annak tárgyalása elől. Pedig nekünk, az agrárállam szocialistáinak képezi feladatunkat, hogy az agrárszocializmust kiépítsük és ha együtt lesz a teljes anyag, melynek gyűjtését megkezdettem, haladéktalanul megkísérlem oly gazdasági elmélet kidolgozását, mely rámutat a föld rabszolgáinak tényleges helyzetére, ezen osztály fejlődésének tudományosan megállapítható irányaira és azon programmpontokra, melyeknek megvalósítása az agrárszocializmus legközelebbi feladata.

Hegedűs Kálmán: Tisza István a vallás s a tudomány viszonyáról Irodalmi Társaság ez évi közgyűlése Tisza István ünnepA Protestáns lésévé változott át. Lelkes, percekig tartó éljenzéssel fogadták

Tisza érkezését és beszédét is sűrűn megszakította a tetszés kikitörő zaja. Nem érdekelt ott senkit semmi más, csak Tisza és az, amit mondani fog. Ünnepelték a hugenotta vezért ugyanazok a protestánsok, akiknek túlzott sovinizmusa annak idején félreértette Tisza István nemes intencióit, akik magasabb intellektusra számot tartó politikáját félremagyarázva, diadalmasan segítették megbuktatni az ellene szövetkezett reakciós és klerikális koalíciónak. Nem hiába prédikálta Tisza — sohasem kenetteljesen és soha, semmiben sem pózolva — a szeretet hitvallását. Mindaz, amit Krisztus tanításáról mondott, gyönyörű ditirambusa a keresztyén vallásnak. Nagy mulasztása, hogy nem vonja meg azt a határt, amely a vallást a tudománytól elválasztja. Egyugyanazon hibába esik, mint a régi ortodox teológia, amely a dogmákat tudományos bizonyítás tárgyává tette, így Szűz Mária szeplőtelen fogantatását igyekezett a tudomány eszközeivel bebizonyítani. Tisza is összekeveri a vallást a tudománnyal; szerinte a vallásnak is egyazon forrása van, mint az igazságokat kereső elme tudományos megállapításának. A krisztusi hitvallást Krisztus tudományának nevezi. Az az erkölcsi ösztön, amellyel különbséget teszünk a jó és rossz között, meg az a szeretet,


211

amely Istenhez és felebarátainkhoz való viszonyunkat szabályozza, „ez a néhány szó az, amire alapítja Krisztus a maga egész világnézletét, a maga egész világrendjét; és ez a néhány szó annyival, de annyival fenségesebb minden egyébnél, amit akár azelőtt, akár azóta az emberi elme megalkotott”. Minden tévedése ép abból származik, hogy összecsapja a vallást és a tudományt, a hitet és tudást, nem törődve azzal, hogy a kettő egészen más, hogy a lélekben egészen más forrása van az egyiknek, mint a másiknak. Hiszen hogy a jó és rossz között különbséget tegyünk, arról már a peripatetikus bölcs Simplicius is sokat elmélkedett filozófiai írásaiban. A felebaráti szeretet terjesztéséhez elég az etika ismerete, ehhez nincs szükség a vallás tanítására. A felebaráti szeretet nem par excellence vallási tétel és ha az, hogy agyonüti Tisza ennek a hódító varázsát, hogy megtagadja tőle lelket megkapó erejének a hatását, mikor később felkiált: „ . . . Krisztus vallása alig pár század alatt uralkodó vallásává lett a világnak. De hol maradt belőle a szeretet? Hol maradt a felebarát fogalma?” Levonja tehát a nagy konklúziót: vissza kell térni Krisztus tanításához, de nem ahhoz a gyarló mezhez, amelybe azt az emberek bölcsesége öltöztette. A tőle megszokott nyíltsággal és világossággal, a lelke mélyéből fakadt őszinte pátosszal hirdeti a dogmák fejlődésének a képességét, a hittételek minden békótól ment vizsgálatát, a vallásnak azt a teljes szabadságát, amelynek alapja a genfi egyház törvényeiben van lerakva. Hibázni csak ott hibázik, ahol a dogmákat a tudomány igazságaival hasonlítja össze. „Van-e érthetetlenebb dolog, van-e nagyobb abszurdum ... a végtelen nagy és végtelen kicsi fogalmánál? Hát van-e az összes dogmák terén felfoghatatlanabb, abszurdabbnak látszó dolog, mint ez a matematikai igazság?” Itt is ugyanaz a benső, de téves meggyőződés vezeti, mint később, amikor ekképen szállítja le a tudomány értékét hitem szerint meg nem érdemelt színvonalra: „Minden úgynevezett tudományos rendszer, amint egyszer a lét alapjainak megoldásával akar foglalkozni, otthagyja a tudományt, megszűnik észbeli, elmebeli produktum lenni, álmodozássá, teóriáknak nevezett ködképek felállításává válik.” Sehogysem tudom elfojtani azt a mélyen elszomorító impressziómat, hogy Tisza még annak a tudományos rendszernek a hatása alatt áll, amely jóformán a 18-ik század végéig uralkodott. Az úgynevezett felvilágosodás korának a filozófiája ez. Ennek a bölcsészeti rendszernek tipikus képviselője Leibnitz, matematikai bizonyossággal igyekezett bebizonyítani „egy örökkévaló, bölcs és hatalmas lénynek, Istennek a létezését”. Ugyanezen a nyomokon álad Locke, amikor filozófiai igazságokkal operálva egész tudományos aparátussal támogatja a kereszténység ésszerűségét, the reasonableness of Christianity. Az úgynevezett észteológiának a tudománya ez, amelyben vallásos tantételek filozófiai eszközök segítségével megvilágíthatok és megerősíthetők.

212


Ennek a hatása alatt állni ma is annyit jelent, mint teljesen figyelmen kívül hagyni Kant és Hume egész működését, mint nem ismerni vagy — ami Tiszánál lehetetlen — ismerni nem akarni a Kritik der reinen Vernunft-ot és Hume posthumus dialógusait a természetes vallásról. A dogmák a tudomány akár hipotetikus, akár megállapodott és bebizonyítottan igaz eredményeivel soha össze nem hasonlíthatók. Tudomány és vallás egészen más, egészen más mindegyiknek a maga birodalma. Az egyik forrása: az ész, a másiké: a kedély. Az egyik funkciója: a gondolkodás, a másiké: a képzelődés. Az egyiknek eszközei: a gondolatok, a másikéi: az érzések. Az egyiknek eredménye: az igazság, a másiknak végcélja: a hit. Hit és igazság — az emberi lélek működésének az eredményét két, egymással nem ellentétes, sőt egymást az emberi ideállá kiegészítő formájában mutatja. Feltéve, hogy már mindent tudni fogunk, akkor is szükségünk lehet a vallásra. A vallás tanításai tapasztalásunk, véges emberi elménk működésének körén kívül esnek, nem is szemléljük, nem is vizsgáljuk, nem is bíráljuk azokat úgy, mint a tudományos tantételeket. Krisztus ezt ekképen fejezte ki: „Az én országom nem e világról való.” Kár, hogy Tiszának nem jutott eszébe Krisztusnak ez ismert mondása, rögtön rájött volna az ő fegyelmezett és éles elméjével fejtegetésének nagy tévedésére. Herbert Spencer Principles of Sociology-jában világosan megmondja, hogy a létező valóság teljes feltárása és tudományos kikutatása korántsem jelentené a vallásos képzelődésnek végét. A modern filozófiában széles tere van annak a panteisztikus világnézetnek, amelyet már Spinoza átérzett intuitív, mély sejtelmeivel, Úgy látszik, Tisza István előtt mindez terra incognita, valaminthogy terra incognita sok más egyéb is, aminek az ismerete és tudása szükséges volna ahhoz, hogy ilyen minden tekintetben nagyszabású államférfiúból modern államférfiú legyen a szó legnemesebb és legmagasztosabb értelmében. Az, amit a német philosophisch geschulter Kopf-nak nevez, úgy látszik, hiányzik a mi közéletünkben. Itt keresendő a nyitja annak, miért nem nyílik meg eléggé Tisza István fényes elméje a progresszív eszmék előtt. Ez a kulcsa annak, miért nem látja meg ő azt a széles perspektívát, amelyet egyazon radikális irányban való haladás nyitna meg Magyarország számára, amely radikális irányt ő a dogmák magyarázatában követni képes. Innen van az, hogy Tisza István, akiben a magyar fajtának minden kiválósága megvan, nem érti meg a kornak hívó szózatát, innen van az, hogy őt sem érti meg egy új Magyarország felé haladni vágyó nemzet. Geszti remeteségében rég elfeledett s több mint egy évszázad tudományos kutatásai révén eltemetett filozófiai nyomokon haladva vizsgálódik és elmélkedik a lét problémái felett. Így lesz az államférfiúból „bibliás ember”, aki visszafojtott temperamentummal magyarázza és vagdossa az asztalhoz a szentírást, mint valami — képviselőházi házszabályokat. Szomorú kép. A leghivatottabb magyar államférfiú mint pietista! Mennyire igaza van Ady Endrének,

Hollós: A tüdővész leküzdése

213

amikor így jajdul fel a magyar messiásokról írván, azon a hangon, amelyet csak ő tud megcsendíteni manapság: Ezerszer is meghalnak S üdve nincs a keresztnek, Mert semmit se tehettek, Oh semmit se tehettek.

Hollós József: A tüdővész leküzdése agyarországon körülbelül 75.000 ember hal meg évente tüdőΜ vészben és ha e betegség átlagos időtartamát 6 évre tesszük, úgy meg kell állapítanunk, hogy hazánkban majdnem félmillió ember

szenved állandóan ezen betegségben. Ez azonban nem jelenti az összes gümőkórosok számát, amely ennél sokkal nagyobb. Kétségtelen ugyanis, hogy az emberek legnagyobb része fertőződik gümőbacillusokkal, a betegség azonban a legtöbb embernél lappangó állapotban marad és vérszegénységet, idegességet és egész sereg más olyan kóros állapotokat teremt, amelyeket eddig gümőkóros tüneteknek nem is ismertek föl.* Ezen klinikai kórkép helyes értelmezése, kapcsolatban a specifikus diagnosztikai eljárások elterjedésével, hivatva lesz a gümőkórt legkezdetibb stádiumában fölismerni, amikor még e betegség eléggé könnyen és többnyire véglegesen a specifikus kezeléssel meggyógyítható. Ha a tüdővész eme elterjedésének csupán nemzetgazdasági jelentőségét mérlegeljük is, be kell látnunk, hogy e szörnyű népbetegség minden áron leküzdendő s e cél elérésére a legnagyobb áldozatoktól sem szabad visszariadni. Lássuk, mi történt e téren nálunk? Sajnos, azt kell megállapítanunk, hogy a tüdővész leküzdése szempontjából úgyszólván semmi sem történt. Az a pár szanatórium, amelyben évente néhány száz szegénysorsú beteg elhelyezhető, még akkor sem jelentene semmit, ha a szanatórium az odakerült betegeket valóban meg is gyógyítaná. A tüdővész a mostani szanatóriumi rendszerrel még akkor se volna leküzdhető, ha — ami különben is kivihetetlen — az ország összes kezdődő gümőkóros betegeit ezekbe internálnák a szokásos 3—4 hónapra, mialatt az otthon maradt erősen fertőző nagybetegek a fertőzést tovább terjesztenék s így a kezdődő esetek százezreit továbbprodukálnák. Az ú. n. tüdőbeteg-gondozó intézetek (dispensaire), melyek újabban divatba jönnek, nem lépik túl a polgári jótékonykodás keretét s így a tüdővész leküzdése szempontjából szintén semmit sem számítanak. Ha a tüdővész gyökeres kiirtására becsületesen akarunk gondolni, úgy radikális eszközökhöz kell nyúlnunk és elsősorban arra a 75 ezer súlyos tüdővészesre kell figyelmünket fordítani, akik évente e betegségben meghalnak. Egy-egy ilyen súlyos tüdővészes az otthonában, csaladja és munkatársai körében hónapokon, sőt éveken át állandó orrasat képezi új és új fertőzéseknek, amelyek megakadályozására * Az erre vonatkozó megfigyeléseimet A gümőkóros intoxikációk című könyvemben (Franklin-társulat) foglaltam össze, melynek német és francia kiadása jelenleg folyamatban van.

214

Hollós: Tüdővész leküzdésé

csupán egyetlen mód kínálkozik: a fertőző betegek elkülönítése, kórházba való felvétele. A legtöbb tüdővészes életének utolsó évében többnyire már úgy is munkaképtelen, hozzátartozóinak terhére van s így nemcsak a beteg ápolása, de a család szempontjából is üdvös és humánus, ha a beteg elhelyezéséről és ellátásáról az állam gondoskodik. Tekintve, hogy számosaknál a betegség hevenyen folyik le, kiknél csak pár havi kórházi ápolásról lehet szó, továbbá, hogy ezen kórházi izolálás nem okvetlenül szükséges azoknál, kik otthon is a környezet fertőzésének veszélye nélkül elkülöníthetők s egyéb higiénikus követelményeknek (tisztaság, köpőcsésze, stb.) megfelelhetnek, elegendő volna 50.000 tüdővészes számára kórházak emelése, ami száz — 500 ágyas — kórháznak felel meg. Száz ilyen kórház emelése teljesen modern fölszereléssel összesen 200 millió korona költséget jelent, s ha a betegek napi ellátási költségét — ami az államot terheli — napi egy koronára tesszük, akkor évi 18—20 millió korona kiadással terheljük meg az államot, ami évrőlévre kisebbednek a tüdővészesek számának csökkenése által. Ezek a kórházak egyszersmind a tüdővész leküzdésének szellemi és közigazgatási központjai gyanánt is szolgálnának, amennyiben nem csupán tüdővész-specialisták kiképzéséről gondoskodnának, hanem a saját tüdővész kerületeikben lévő összes gümőkóros betegeiket nyilvántartanák és a kórházi fölvételt nem igénylőket gyógyítanák. Mindenesetre a közegészségügy államosítása és az összes egészségügyi köröknek képzett orvosokkal való ellátása e kérdésnek egyik alapföltételét képezi. A k e z d ő d ő e s e t e k a mb u l á n s g y ó g y í t á s á n a k a s p e c i fikus kezelés alapján kell történni, amely egyedül van hivatva e betegséget tartósan és véglegesen meggyógyítani s a tömegkezelés szempontjából szakértő orvosok által a legideálisabban keresztül vihető. Minden nyilvántartott tüdővészes összes családtagjai a specifikus diagnosztikus eljárásnak és pozitív eredmény esetén a specifikus kezelésnek, vagyis immunizációnak kötelezőleg kell, hogy alávettessenek. Ez tehát analógja volna a trachomások nyilvántartásának és kötelező gyógyításának. A további fontos közegészségügyi intézkedés, amely preventív úton hatna a tüdővészfertőzések ellen, egészséges munkáslakások emelése, amelyhez hasonló intézkedések például Angliában a tüdővész eseteket a harmadára szállították le. A legtöbb tüdővészfertőzés természetesen magában a családban történik. A tüdővészes apa vagy anya sorba fertőzi összes gyermekeit, akik kisebbrészben gyermekéveikben, nagyobbrészt azonban fölnőtt korukban a betegségnek csaknem kivétel nélkül áldozatul esnek. Elsőrangú fontosságú tehát, hogy az állam a tüdővészesek házasságát megakadályozza, avagy a tüdővészesek gyermekeinek születésük után a családból való azonnali eltávolításáról gondoskodjék. Ezek az intézkedések bármily radikálisak is, de teljesen kivihetők, úgy a dolog pénzügyi oldalát, mint a lakosságra oktrojált állami kényszert illetőleg. És kell, hogy az államok erre az útra térjenek, mert a tüdővész kiirtása csakis ilyen módon érhető el, de ilyen módokon egy emberöltő alatt elérhető.

Jászi: Magyarország, nemzetiségeink s a külföld

215

Jászi Oszkár: Magyarország, nemzetiségeink s a külföld apcsolatban és párhuzamosan azzal a belső krízissel, mely ma K Magyarországon végbemegy, amelyben a régi politikának csaknem összes emberei és eszméi diszkreditáltan állanak a magyar társadalom java része előtt: egy másik és nem kevésbbé súlyos válság ölt egyre nagyobb méreteket, egy külső válság, melyben a mai Magyarország diszkreditálva áll a kulturemberiség legjava része előtt. Míg a Széchenyi, Petőfi, Kossuth, Deák alakja dicsőséget szerzett a magyar névnek, úgy, hogy a 48-as forradalmi Magyarország a világ legelső szellemeinek a rokonszenvét élvezte: addig a Wekerle-KossuthApponyi-rendszer gyűlöltté és megvetette tette Magyarországot a külföld progresszív közvéleménye előtt. Nap-nap után jelennek meg cikkek, melyek mint elmaradt, korrupt, kulturellenes országról írnak rólunk; mint a feudalizmus és klerikalizmus utolsó védbástyájáról; mint a haladás ellen kialakulandó új szentszövetségnek egyik legveszedelmesebb fegyvertársáról (ezt egyszer Jaurès írta); mint a bornírt, lármás és tudatlan jingóizmus főtűzhelyéről; mint a nemzetiségi elnyomatás klaszszikus hazájáról. Lehetetlen ezeket az egyre szaporodó nyilatkozatokat harag és arcpirulás nélkül olvasni annak is, ki a hazafiaskodás minden előítéletével szakított és aki nagyrészt igazaknak véli, sőt hirdeti is ezeket a megállapításokat. Mert úgy érezzük, hogy eme támadások föltétlen jóhiszeműségük, sőt többnyire jó informáltságuk mellett is nagy igazságtalanságot tartalmaznak Magyarország ellen: azt, ami egy törpe és pusztuló, önző és kizsákmányoló kaszt garázdálkodása, mint az egész magyar nemzet, az egész nép bűnét állítják oda. Tényleg nemcsak a nemzetközi munkamegosztásban végzett becsületes szerepünk, de a tiszta értelemben vett hazafiság is azt parancsolja, hogy minden alkalmat felhasználjunk a külföldi közvélemény felvilágosítására aziránt, hogy a magyar feudális reakció bankrott és korrupt politikája nemcsak Európa progresszív közvéleménye előtt gyűlöletes, hanem a magyar polgárság, munkásság és parasztságnak felvilágosultabb rétegei előtt is. De hogy ilyen irányban kellő súllyal és nyomatékkal felléphessünk, mindenekelőtt arra van szükségünk, hogy a nemzetiségi mumus legendáját idehaza felborítsuk és kimutassuk azokat a durván önző hatalmi érdekeket, melyek a feudalizmust — a világtörténelem tanúsága szerint mindenütt — a nemzetiségi ellentétek kiélesítésére ösztönzik. Mert a külföld az ő távoli perspektívájából csak annyit lát, hogy a magyarok kizsákmányolják és elnyomják a nemzetiségeket. De nem látja — mint ahogyan a magyar polgárság, munkásság és parasztság és a nemzetiségek műveletlenebb része sem latja hogy ez a nemesi rémuralom, nemcsak a „közös ellenséget” a nemzetiségeket nyomja, hanem ennek az országnak minden termelő, dolgos, munkájából élő alkatelemét is. Dőreség ugyanis azt hinni, hogy az ország egyik, nemzetiségi felét úgy lehet politikai és kulturális elnyomatásban tartani, hogy ezt a másik fele ne érezze meg, sőt annak javára váljék. A nemzetiségi periféria erőszakos megnyomorítása nemannak árt, hanem az ország magyar törzsét is szabadságában és jólétében megbénítja. Nagy ideje, hogy ezt az alapigazságot

216

Jászi: Magyarországa nemzetiségeink s a külföld

nemcsak a külföld észrevegye, de a magyar demokrácia is átlássa. Mert ezen igazság felismerése nélkül soha jogállam, soha kulturáltam nem lesz Magyarországból. A hivatalos politika ezzel szemben tovább betyárkodik és tovább hazudik. Gyalázatos rágalmazó az, aki nemzetiségi elnyomásról beszél a „szabadság szigetén”. Magyarországon teljes a vélemény és gondolatszabadság, íme néhány újabb gyönyörű példa: Maniu Cassius kolozsvári ügyvédet egy évi államfogházra és 1000 korona pénzbírságra ítélték, mivel a Polónyi-Lengyel pör izgalmai közepett egy Björnsonhoz intézett nyílt levélben feltárta állapotaink korruptságát. Hát ez a levél nekünk sem tetszett, mert ama külföldi hibába esik, hogy a magyar oligarchia bűnét az egész magyarság bűnének teszi meg, sőt ennek igazolására a Gobineau naiv és gyűlölködő fajelméletét is tovább fűzi. De az ilyen tévtanokat cáfolni kell, még pedig nem börtönnel, hanem érvekkel. Különösen, ha megértjük egy vérig üldözött nemzetiségi ember kedélyállapotát a Polónyi-ügy förtelmességei idején, amikor mi is úgy éreztük, hogy utolsó illúziónk is meghalt a magyar jogállammal szemben. A múlt év decemberében Hosszú-Longin Ferenc dévai ügyvédet ugyanerre a horribilis büntetésre ítélték egy hírlapi cikkéért, melynek inkriminált pontjai ezek: „. . . a mi sorsunk kivételes, de sőt elviselhetetlen”. „. . . a mi értelmiségünknek, azoknak, kik az általunk megvívandó harcoknak vezetésére természetnél fogva kötelezve volnának, legnagyobbrésze, mondhatnók, csaknem összessége: nem akar úgy harcolni, mint azt a támadások, melyekkel naponta szembe találkozunk, megkövetelik, hanem különféle ürügyek alatt egymásután kivonják magukat és így harcainknak nem lesz más eredménye, mint veszteség ma is, holnap is.” „Mennyi nagy érdek van veszélyeztetve községekben, mezővárosokban és városokban, főleg az igazságszolgáltatás és a közigazgatás terén” . . . . . . „ez a baj meg van és rohamosan terjed természetes folyományaként a dolgoknak, amelyeknek nem örvendhetnek mások, mint azok, akik bűneinket és gyöngeségeinket felismerni kezdik és akik sietnek is azokat a maguk javára és a mi biztos megsemmisülésünkre kiaknázni”. „Egy faj, mint amilyen a miénk, körülvéve annyi és oly hatalmas ellenségek által, nagyon megfontolt harcokat kell, hogy vívjon, nagy áldozatokkal és igaz odaadással.” „Ezért értelmi vezéreinknek és mindenekelőtt azoknak, kiknek kötelessége és hivatása, hogy népünk támasza és tanácsadója legyenek, ne legyen más gondjuk, minthogy szakadatlan a helyükön legyenek, hogy habozás nélkül minden áldozattal és fáradozással az üldözöttek segítségére siessenek, a lelkészek, tanítók, még a községi jegyzők is, azután a földbirtokosok és mások segítőkezet nyújtsanak, ne mulasszanak el egy alkalmat sem, amikor a parasztember üldöztetik, hogy segítségére legyenek . . .” „Ó mennyi alkalom nem kínálkozik a nép életében, amikor értelmiségünk határozott fellépésével, erős jellemével, kitartó munkával és imponáló intelligenciájával kiszámíthatatlan érdekeket védhet és menthet meg és tisztelétre kényszerítheti fajunk legádázabb ellenségeit és rosszakaróit”.


217

. . . „több cselekvés, mint hangzatos frázis, több méltóság és férfiasság, mint okoskodás és hajhászása az ellenség barátságának és irgalmának.” . . . „inkább nyílt és határozott harcot folytatni, mint csak látszólagos harcot! ” . . . „nem egyéb, mint csapás és szerencsétlenség a sorsüldözött és évszázados ellenségeinek zsákmányul kiszolgáltatott faj nyakán”

Idéztem szószerint az inkriminált részeket, hogy minden becsületes ember megértse belőle azt a lelkiismeretlen, kapkodó, stréber, kegyetlen szellemet, ahogyan nálunk a nemzetiségi kérdést kezelik. Ilyen valóban enyhe és mérsékelt megállapításokért (a vármegyei korrupció és adminisztratív terrorizmus klasszikus hazájában!) egy évre fosztanak meg igazmondó polgárokat szabadságuktól. Hisz minden szociálpolitikus százszor élesebben ír honi állapotainkról! De mindennél felháborítóbb a kitűnő és köztiszteletben álló román költőnek Goga Octaviánnak esete. Ő a Nagyszebenben megjelent, de már megszűnt Tara noastra heti lapnak tulajdonosa volt. A lapnak kilenc cikke miatt eljárást indítottak s a felelős szerkesztő dr. Marcu a felelősséget értük el is vállalta. Időközben azonban a szerkesztő meghalt s most anélkül, hogy Goga Octaviant megidézték volna, anélkül, hogy értesítették volna arról, hogy ellene eljárás van vagy lesz folyamatban, Budapesten a Lukács-fürdőben letartóztatták (tervbe vett külföldi utazás ürügye alatt!) s rendőri fedezettel Kolozsvárra szállították. Hogy milyen kaliberű ember ez a Goga, arra nézve jellemző, hogy az ultra sovén kolozsvári esküdtszék már két ízben fölmentette sajtóvétség vádja alól s hogy ez a lelketlen hazaáruló páratlan sikerrel fordította románra Madách embertragédiáját, mely épen most nyomás alatt van. Az ember nem tudja, hogy az ilyen jogállamoskodás butaságán vagy durva kegyetlenségén háborodjék-e fel jobban. De azt tudom, hogy az egyéni szabadság s a nemzetközi humanizmus ilyen arculcsapása mellett ezer Apponyi is ugyan hiába szaval magyar szabadságról és kultúráról. Magyarország nemzetközi tisztessége megmentésének csak egyetlen eszköze van: fölfedni és pellengére állítani a külföld előtt azt az agrár-feudális rablógazdálkodást, mely ezt a szégyenletes rendszert szüli és szervezni idehaza vele szemben a magyar demokráciát, mely közös jogokban egyesíti az ország minden nemzetiségét. A Huszadik Század ezt a munkát a jövőben is habozás és félelem nélkül — nem törődve a bornírt vagy panamázó nacionalizmus dühöngésével — folytatni fogja. Hogy eddig sem tette eredménytelenül, azt számos tünet igazolja: A magyar demokrácia megmozdult, feleszmélt lelkiismereti fásultságából és az ország legnagyobb pártja peccavi-t kiált. A külföldön pedig gyarapodnak a rólunk okosan és igazságosan ítélkezők. Legutóbb Hermann Bahr, az osztrák kultúra egyik dísze ezeket írta a März 1909. első decemberi számába, a Huszadik Század francia kiadványára való hivatkozás mellett: „A mi (osztrák) hazafiaink a magyarokkal máskép akarnak elbánni. Ugyanis megkísértik a magyarok uralkodó faja ellen a többi nemzeteket felheccelni és kijátszani. Ezek ugyanis jogtalanok. Bár nem

218


a törvény szerint, mely minden nemzetnek nyelvét, iskoláit, egyesülési jogát és részét a közigazgatásban biztosítva; a magyar renaissance nagy férfiaitól, Kossuthtal, Wesselényitől, Deáktól, Eötvöstől, Széchenyitől távol állott a magyarosítás gondolata, de a valóságban jogtalanok, mert az uralkodó osztály többé nem alkalmazkodik a törvényhez. Neki a legfontosabb a saját embereit eltartani, ehhez kell neki la közigazgatás: minden jó hely a gentry számára marad meg. És hogy ezt valamikép igazolja, kitalálta a „nemzetiségi veszélyt”. Neki szüksége van a saját országában valami ellenségre, ép úgy, ahogyan az osztrák ellenségre szüksége van a célból, hogy a magyar nemzet előretörtető osztályait elijessze és félelem által pórázon tartsa. Most jönnek a mi hazafiaink és pártját fogják a magyarok által elnyomott nemzetiségeknek. Mi az eredmény? A magyar nagybirtokosság érdekeit szolgálják ezzel. Lássátok, fogják mondani, az osztrák ellenség már szövetkezik belső ellenségünkkel. Most már nemzetünk becsületéről és szabadságáról van szó! Ezt az állandó háborús állapotot fentartani: a magyar nagybirtokosság legfőbb érdeke; csak így képesek a saját, rájuk tüzelő osztályaik ellen ideig-óráig védekezni. Amit sovinizmusnak neveznek, ez a magyar gondolkozásmódjától ép oly idegen mint egész történetétől. Mesterségesen tenyésztették benne Tisza Kálmán óta, ki először ismerte fel, hogy a nagybirtokosok uralmukat elvesztenék, ha a nemzet csak egy pillanatra is nyugalomhoz jutna és nem hinné el többé, hogy minden oldalról ellenség fenyegeti. Öt naponta megerősíteni ebben a hitében: a nagybirtokosok örök gondja. És senki sem segít nekik ebben jobban, mint a mi hazafiaink. A monarchiának erős Magyarországra van szüksége, mely kész Ausztriával a megértés politikájára lépni. A nagybirtokosok osztálya megakadályozza ezt. A magyar nemzetnek szüksége van polgárságra, intellektuellekre és szervezett' munkásokra. A nagybirtokosok osztálya megakadályozza ezt. A többi nemzetiségeknek Magyarországon, a németeknek, tótoknak, románoknak, ruthéneknek, horvátoknak, szerbeknek az a jog kell, hogy népiségüket kifejleszthessék. A nagybirtokosok osztálya megakadályozza ezt. Mindnek: a dinasztiának, a monarchiának, Ausztriának, a magyar népnek és a magyar állam többi nemzeteinek tehát ugyanarra van szüksége: a nagybirtokosok megdöntésére és a demokráciára Magyarországon. De a nagybirtokosok kis osztálya képes megakadályozni azt, amire mindenkinek szüksége van. És addig fog ez neki sikerülni, míg mindenki, itt és odaát, a nemzeti tévelygés frázisaira hallgat, nem pedig saját szükségleteire.”

Nagy szavak, történelmi szavak: méltók a finomlelkű költő és esztéta intuíciójához. És ez már nem utópia többé. Mintegy válaszul felhangzik az új Magyarország Petőfijének szózata: Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad.

Dunának, Oltnak egy a hangja Morajos, halk, halotti hang. Árpád hazájában jaj annak, Aki nem úr és nem bitang.

Mikor fogunk már összefogni? Mikor mondunk már egy nagyot Mi elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?

Jászai: A szakszervezetek küzdelmei

219

Jászai Samu: A szakszervezetek küzdelmei magyar kultúra és demokrácia történetében a szakszervezeteknek Ahelye van. Úgy, mint a nyugati országokban, Magyarországban is

azzal a világos célzattal alakultak a szakszervezetek, hogy a munkásság szellemi és anyagi érdekeit fejlesszék. Modern gondolkodású emberek az ilyen törekvéseknek nem lehetnek ellenségei. Magyarországon azonban a munkás-szervezetek a legnagyobb ellentállásra találtak. A polgári sajtó és munkáltatók kórusban kiabáltak: a szakszervezeteket el kell pusztítani, mert tönkreteszik az ipart és tévtanaikkal megmételyezik a magyar munkás gondolkodását. Jelszavak, amelyeket száz évvel ezelőtt az angol szakszervezetek keletkezésénél lehetett hallani és amelyeket ma már minden civilizált országban mosollyal fogadnak. Ámde Magyarország kormányzata, amely irtózik minden haladástól, hitelt adott az elavult jelszavaknak és irtóháborút indított a munkás-szervezetek ellen. Nehéz volna azokat a szenvedéseket összefoglalni, amelyeknek a munkások csak azért voltak kitéve, mert egyesületeket kívántak alakítani és föntartani, egyesületeket, amelyek segítségével emberiesebb megélhetést és szellemi fölvilágosítást akartak nyerni. Miután Magyarországon nincsen olyan törvény, amely az egyesületi jogot szabályozza, a munkások legális szervezkedése a mindenkori belügyminiszterek szeszélyétől függött. Egy csomó, gyakran egymásnak ellentmondó miniszteri rendelet az, amely az egyesületekre vonatkozik. A munkás-egyesületek rendőrileg lesznek kezelve. Az alapszabályok a belügyminiszter közvetlen hatásköre alá tartozó rendőrközegek elé kerülnek. És ezek a közegek azon két évtized alatt, mióta modern szakszervezeti mozgalom Magyarországon keletkezett, egy lépéssel sem haladtak előre, hanem ellenkezően: minél erősebb hullámokat ver a munkásmozgalom, minél nagyobb tömegek látják be a szakszervezetek szükségét, annál intenzívebben folytatják a munkás-szervezetek üldözését. A munkáltatóknak mindent, a munkásoknak semmit! Ez nem frázis, hanem szomorú valóság. Az utóbbi években a munkáltatók szervezetei gombamódra szaporodtak. Ugyanakkor, midőn a hatóságok, támaszkodva az 1906-ban kiadott miniszteri rendeletre, százszámra feloszlatták a munkás-szervezeteket és újabb legális munkásegyesületek alakítását lehetetlenné tették, néhány száz munkáltató szervezet alakult, utóbbiak alakulása, nem a belügyminiszter, hanem a kereskedelemügyi miniszter jóváhagyásától függ. Így fest a magyar jogegyenlőség! Ilyen körülmények közt a magyarországi szakszervezetek küzdelme rendkívül nehéz volt. Nemcsak természetes ellenfeleikkel, a munkáltatókkal, hanem önföntartásukért is kellett küzdeniök és ez a küzdelem nem szűnt még meg, hanem ellenkezően, az úgynevezett nemzeti kormány uralma alatt, még fokozottabban dúl. Jellemző, hogy míg ma már minden civilizált országban elismerték a munkások sztrájkjogát, addig Magyarországon a részint visszautasított, részint alaposan megcsonkított alapszabályokkal, már eleve lehetetlenné akarták tenni a sztrájkokat. Ugyanis, még a jóváhagyott alapszabályokkal rendelkező szakegyesületeknek is meg van tiltva, hogy sztrájkot

220

Jászai: A szakszervezetek küzdelmei

vezessenek vagy sztrájkolókat segélyezzenek. És ha a munkások szigorúan alávetették volna magukat e tilalomnak, akkor ez annyit jelentene, hogy lemondanak szakszervezeti működésükről, mert hiszen a szakszervezet ereje épen abban rejlik, hogy szükség esetén a sztrájkot vagy a gazdasági harc más fegyverét használja. Hogy Magyarországon mit jelentene e lemondás, azt szükségtelen fejtegetnünk, mert hiszen az alacsony munkabérek, és a hosszú munkaidő miatt évenként százezrek szöknek ki ebből a szerencsétlen országból. Igaz, hogy a kivándorlók nagyrészt mezei munkások, de ha csakugyan meglehetett volna akadályozni a szakszervezetek működését, akkor hiába álmodoznának Magyarországon iparfejlesztésről, mert nem volna ipari munkás. Semmi sem igazolja jobban a szakszervezeti mozgalom reális voltát, mint az a körülmény, hogy minden tilalom és üldözés ellenére is érvényesül. Miután a legális egyesületeknek nem engedték, hogy a munkások anyagi érdekeit fejlesszék, úgynevezett szabadszervezetek alakultak, amelyek azután a legális vagyis az alapszabályokkal rendelkező egyesületekkel egyetemben folytatták azt a kultúrmunkát, amelyre különösen nálunk oly nagy szükség van. Megjegyzendő, hogy a szabadszervezetek miatt üldözik a tulajdonképeni legális egyesületeket. Már a Bánffy kormány uralma alatt jelent meg miniszteri rendelet, amely a szabadszervezeteket el akarta törölni. Ε rendelet szerint tilos volt a gyűjtés és gyűjtésnek minősítették azokat a járulékokat is, amelyeket a munkások ellenállási, vagyis sztrájkalapra fizettek. Ε rendelet folytán elzárták a munkások vezetőit, a toloncház tömve volt munkásokkal, de azért a szabadszervezetek tovább működtek és működnek ma is. Hogy mennyire hiába volt a sztrájktilalom, ezt a mi sztrájkstatisztikánk igazolja. 1905-től 1908. év végéig 1737 sztrájk és 310 kizárás volt Magyarországon. Ε mozgalmakban résztvett 182.982 munkás. Sztrájkok folytán 1905 —1909-ig 201.828 munkás nyert munkabéremelést, 122.453 munkás munkaideje naponként átlag l 1 / 4 órával rövidült. Ε harcok tehát, eltekintve az óriási erkölcsi eredménytől, amely a munkásság szellemi színvonalának emelésében nyilvánult, nem voltak hiábavalók. Hogy erkölcsi téren mit nyújtanak a munkás-szakszervezetek, erre nézve elegendő lesz megemlítenünk, hogy a budapesti munkás-szervezetek 1908-ban 180.760 koronát magánhelyiségekre, 145.141 koronát oktatásra és szaklapokra fordítottak. A magánhelyiségek erkölcsi hatása szemmellátható. A szervezett munkásság ma már nem megy korcsmába, hanem egyesületében szórakozik: olvas, tanul vagy nemes játékkal mulat. A nyomor enyhítésére is többet tettek a munkás-szervezetek, mint az összes polgári jótékony egyesületek, amelyek nagy segélyt kapnak a városoktól. Ugyanis csupán egy év alatt 1908-ban a munkanélküliek segélyezésére 378.438 koronát, az utasok segélyezésére 75.303 koronát fizettek ki. Ezenkívül betegsegély és temetkezési járulék címén 233.684, özvegy-árva és rokkantsegély címén 108.480 koronát fizettek egy év alatt. Ezek az óriási összegek munkás fillérekből gyűltek össze. A mun-

Kosutány: Munkáslakások Kolozsváron

221

kásokon kívül senki sem támogatja a munkás-szervezeteket. Sőt ellenkezően, mint föntebb láttuk, Magyarországon a legbrutálisabb módon üldözik őket. *

Kosutány Ignác: Munkáslakások Kolozsváron város hatóságát ezidő szerint élénken foglalkoztatja a munKolozsvár kások számára építendő lakások kérdése. Október hó elején indít-

vány érkezett be a törvényhatósági bizottsághoz aziránt, hogy Kolozsvár városa a városban lakó ipari munkások nyomorúságos lakásviszonyain v segítsen, és számukra megfelelő munkáslakásokról gondoskodjék, A törvényhatósági bizottság ezt az indítványt a legjobb akarattal fogadta el, sőt még kiegészítette azzal, hogy nemcsak az ipari, hanem a mező-gazdasági munkásokról is tőle telhetőleg fog gondoskodni. Olyan nagy munka ez, minek messzemenő következményeit egyelőre még belátni se lehet. Olyan nagy munka, hogy nem egy könynyen lehet még csak hozzá is kezdeni. A törvényhatósági bizottság a polgármestert és a városi tanácsot bízta meg az ügy előkészítésével. A megbízott tanácsos azonnal megkérte Budapest, Szeged, Nagyvárad és Miskolc városokat, hol ilyen munkálatok már folyamatban vannak, hogy közölné vele mindazt, mit eddigelé munkálkodtak. Azonkívül a helybeli érdeklődők közül értekezletet hívott össze, s az itt megbeszéltekhez képest a városi tanács egy állandó előkészítő bizottságot kért fel az ide vonatkozó kérdéseknek tanulmányozására. Ez a bizottság fog egy minden irányban kidolgozott javaslatot tenni a városi törvényhatósági bizottság elé. Az előkészítő bizottság úgy van összeállítva, hogy ezen szerfelett sokoldalú és bonyolult kérdés lehetőleg minden oldalról ki legyen merítve. Az építendő munkáslakások ügye pedig érinti a közigazgatást, a városrendezést, a közegészséget, a közművelődést, a városi gazdálkodást, a közgazdaságot. A gyakorlati kivitelnél pedig a technikai munka és építkezés, közlekedés, élelmezés, a munkásjóléti intézmények megalkotása, végül az egész nagy vállalatnak pénzügyi és jogi rendezése igen sokoldalú és széleskörű munkálkodást tesznek nélkülözhetlenné. Mindezeknél fogva ez az előkészítő bizottság úgy van összeállítva, hogy abban részt vegyenek a városi hatóság emberein kívül, orvosok, mérnökök, pénzügyi szakemberek, tanárok, különösen pedig a helybeli kereskedelmi és ipari kamara, az ipartestület kiküldöttei, a munkásbiztosító pénztár, a munkás szakszervezetek. Most első feladatnak látszik megállapítani, hogy Kolozsváron a munkásoknak ezidő szerint hány és minő lakásra van szükségük? Evégből a munkás szakszervezetek felhívják a munkásokat, hogy szükségletüket önmaguk jelentsék be. Ezenkívül a helybeli adóhivatal a házbéradó bevallások alapján statisztikát állít össze a kolozsvári munkások jelen lakásviszonyairól. Ha aztán így sike-

222

Kőhalmi: A falusi triumvirátus

rült megállapítani a szükségletet, bele foghatunk a kiviteli módok tárgyalásába. Egyelőre csak az ipari munkásokról történjék-e gondoskodás, vagy a mezőgazdasági munkásokról is? A leendő munkáslakásokat egy területen egy tömegbe lesz-e jó építeni, vagy a város helyi viszonyaihoz mérten három csoportba, avagy a város mai utcáiban szétszórva? Milyen rendszer szerint lesz helyesebb építeni: építsünk e családi házakat cottage-rendszer szerint, vagy nagyobb kaszárnyákat, vagy vegyesen? Mennyi lenne a szükséges pénzösszeg? Építsen-e a város saját házi kezelésben, vagy adja vállalkozóknak? Vegyen-e fel erre a célra kölcsönt, vagy vegye igénybe az államsegítségét? Keressen-e egy vállalkozó pénzintézetet, mely az egészet a város által biztosított kamat-garancia mellett finanszírozza? Miféle munkásjóléti intézmények volnának egyidejűleg meghonosíthatók? A lakásokat adja-e bérbe a város a munkásoknak, avagy bocsássa azoknak tulajdonába 30 évi törlesztésre? Ezek azok a főbb kérdések, amiket az előkészítő bizottságnak tanulmányozni kell, hogy javaslatát megtehesse. Mennyi siker fogja kísérni ezt a munkát? előre megmondani nem lehet. Egy azonban bizonyos, hogy a munkáslakások ügye iránt az érdeklődés és a legjobb akarat biztosítva van. Így iparkodnak a kolozsváriak teljesíteni kötelességüket fanatizmus és harag nélkül. Ahelyett, hogy valaki a maga nézetét és tanait másokra rá kényszeríteni akarná, iparkodnak együtt munkálkodni és együtt haladni fáradhatlan tett erővel.

Kőhalmi Béla: A falusi triumvirátus éve, hogy br. Eötvös József megírta a falu jegyzőjét és Hetven nem tudunk annyi erős napfényt a pilláinkra ereszteni, hogy egész

könnyen bele ne álmodjuk magunkat, nem is az ő idejébe, hanem a mozdulatlan falu kétszáz év előtti viszonyaiba. A falu főproblémája: a közigazgatás népellenessége, ez ma is az, ami volt Eötvös előtt és Eötvös után. És aki akarja, haladásnak veheti, ha a börtönügy helyett a kivándorlás lett égető szociális baj. A tömlöc, a vármegyeház tömlöce „(vármegyeházat és Tőzsdepalotát nem lehetett elképzelni tömlöc nélkül) egy új honfoglalásra való magyart senyvesztett bűzhödt lukaiban, ahonnan épen se erkölcsben, se testben vissza nem adta őket többé. Ma bocskoruk talpán százezrenként viszik át hazájukat és megmentett életüket a tengeren túlra az erre a sorsra kipécézett osztályok. Nem, nem, a nép augurjai ma sem határoznak bot nélkül a nép jövője felől és ha úgy találjuk, hogy Nyúzó még mindig szolgabíró s az 1907. cselédtörvény hozatalakor még a „XX. század Magyarországának Werbőczyjét” is ott láthattuk a miniszteri székben. És ha Eötvös azt írhatta 1845-ben,

Kőhalmi: A falusi triumvirátus

223

hogy a két vastag törvénykönyvben nincs egy sornyi írás, mely a munkás védelméről szólana — „nyolcszáz év alatt ennek alkotására még nem ért rá nemzetünk” — ma, az 1898. II. és az 1907. rabszolgatörvény után már nem tudná ilyen higgadtan megállapítani, hogy a cselédnek a 19. §, 42. §, 57. § és 58 §-ok szerint 600 korona büntetés terhe és kártérítés kötelezettsége mellett „tilos eltávozni a majorból”, vagy hogy saját lakásában nem szabad még ideiglenesen sem elfogadni a „családjához nem tartozókat”. Szintúgy nem írhatná le ilyenmód higgadtan, hogy még azóta sincs „orvosi polícia” bár a beteg állatok lakhelyeinek fertőtlenítéséről igen pontosan megolvashatók minden szükséges, okos rendszabályok. És mégis, a falu jegyzője, az „igazságot fellengzően szerető” derék Tengelyi Jónás megöregedett kissé, azzal a pennával ma mégsem lehetne fogni a papíron, a mai falu jegyzőjéhez más festékek kellenek, bár az a levegő, mely a régi kép alakjai körül leng, vagy száz évvel üdébb a Budapesti Hírlap kaloda-atmoszférájánál, mely ki tudta lehelni azt, hogy a Darányi-féle cselédtörvényt „az új korszak kormánya az ő legfőbb támaszának, a gazdaközönségnek védelmére” készítette.* A nagybirtok szervezkedése és az agrárérdekek élesebb kifejeződése a politikában és az a lázas kormányhatósági munka, mely mintegy tíz év óta a gazdaközönség, de kivált a nagybirtokosság érdekében folyik, teszik azt, hogy sok-sok szín, sok vonal, melyek a perspektívát egész más alapokra helyezik, egész mássá festik a mai falut. Van egy hivatalos kiadvány**, melyből okvetlenül merítenie kellene a XX. század Eötvösének, ha a mai tendenciákhoz híven akarná megírni, milyen emberek élnek a falu körül, és milyen érdekek működtek közre, hogy a régi kép távlatai eltolódtak. De mert nem szabad szándékokat és törekvéseket összetéveszteni valósággal, ezért e helyütt csak annak hű megvázolására vállalkozunk, hogy milyennek kívánja látni az uralkodó nagybirtokosság a falu pennáját s azt a kis értelmiségi telepet, mely vele együtt a falusi triumvirátust alkotja. Talán nem is kell előrebocsátani, hogy csak azok tudnak e törekvéseknek megfelelni, akik „Cézároknak, vagy falusi jegyzőknek születtek”, mert mint látni fogjuk, e kettő tökéletesen egy. Az itt adandó esszenciális leírásnak sem fog sikerülni a jegyző feladatát szimplává redukálni. 1. A jegyző elsősorban is állami és községi hivatalnok, akinek az adóbehajtáson, anyakönyvezésen, munkaszerződések megkötésén keresztül az istállófertőtlenítés hatósági ellenőrzéséig a törvények és ukázok irtatlan tömegén kell keresztüldolgoznia magát, mielőtt mint „helyi őrszem” és „hű helyi érdekképviselő” az Omge előtt meghajthatná magát. 2. De épen itt a tévedés. Ha jól elvégezte minden munkáját, melyet törvény és mindenféle ukáz előír, úgy a munkája után — sőt közben — várakoznak reá olyan feladatok, melyekről tételes szabályok nem intézkednek (nem értünk rá) „a munkásügyi tennivalók”. Ezekkel * 1907. ápr. 21. Idézi Rácz Gyula a H. Sz. 1907 májusi számában. ** Lestyánszky-Lekky: Magyar mezőgazdasági közigazgatás. Gazdasági munkásügyek fej. 557—583. 1.

224

Kőhalmi: A falusi triamvirátus

azonban, mint a hivatalos kiadvány oly szépen mondja: „az, aki lelkében a hivatás szeretetével lép a jegyzői pályára, hamar tisztába jöhet”. 3. És mik ezek a „tennivalók”? „Összehozni azokat, akik egymásra vannak utalva”, a gazdát és a munkást, és céltudatosan úgy járni el, hogy a két osztály érintkezésében „elmosódjanak a köztük felmerült ellentétek”. E célra alkalmasak az olvasókörök, földművelőegyletek, szövetkezetek, továbbá, a régi népies ünnepélyek (aratóünnep). 4. Nem szerény óhaj ez a „tennivaló”, hanem parancs. Mert az a jegyző, aki ezt a feladatát: „az egyenlőknek elismert felek jogos törekvésének élét kölcsönös emberszeretettel enyhíteni” — nem teljesíti, „akármilyen mintaszerűen vezeti is hivatását, akármilyen pontos minden jelentése, nyilvántartása, se mint ember, se mint hazafi, se mint köztisztviselő nem tette meg kötelességét”. 5. Ε föladat végzésére szolgáló alkalmak a) hivatalos érintkezése a néppel, b) magánérintkezés, mikor időről, vetésről való beszéd közben terjesztheti az újabb találmányokra és vívmányokra vonatkozó ismereteket. 6 Igyekezzék megismerni a „nép gondolatvilágát”, mert csak így van módja a munkásokat megoltalmazni a téveszmék által való félrevezettetéstől. Ne csak akkor foglalkozzék velük, amikor már „külső jelenségek mutatják annak (ah!) megváltozását”. 7. Rendezzen téli felolvasásokat, keressen ki valami okos könyvet és olvasás közben tanítson, tartson könyvtárt a nép számára, de ügyeljen, hogy oda nem illő könyv be ne tévedjen és épen ezért a könyvtárt maga kezelje. Terjessze a Néplap-ot, melyet a földművelésügyi miniszter ad ki hat nyelven, és legyen gondja arra, hogy a címére érkező röpiratokat házról-házra kézbesítsék. És ugyancsak e cél érdekében alakítson ifjúsági egyletet, ifjúsági olvasó vagy daloskört. 8. Igyekezzék a „munkás otthonát vonzóvá, szívélyessé tenni és valamely mellékfoglalkozásra rászoktatni, mely megenyhítse a napról-napra való bérmunka ridegségét”. 9. Mind-e munkájába vonja be a lelkészt és a tanítót. Eddig az „osztályokon felül álló” állam foglalkoztatta a falu pennáját. Az Omge szerénysége nem engedheti meg, hogy már itt nyilvánosan szerepeljen. Oh nem, az Omge a világért se mondja, hogy követeli, hogy a jegyző, a pap és tanító az ő részére nevelje az embereket a földművelőegyletben, a gazdakörben, az olvasó körben, a daloskörben, a földműves ifjúság egyletében, a szövetkezetben stb., stb., az Omge sose volt ilyen brutális. Ő csak elküldi az ő embereit kultuszminiszteri és főpapi protekcióval a papnöveldékbe, tanítóképzőintézetekbe, tanítógyűlésekre,* berendelteti a papot, tanítót és jegyzőt szociális kurzusaira. Szóljunk már egyszer igazat: tehet arról e törvényjavaslatokat gyártó Omge, hogy az így kioktatott jegyző, tanító és lelkész tényleg megcsinálja az ő részére a falusi gazdakört? És ha a jegyző nem csinálja meg a gazdakört, a lelkész vagy a tanító előbb-utóbb * L. a fölelevenített közoktatásügyi miniszteri (1906 júl. 20-án 53201. sz. a. kelt) rendeletet.

Kun: Vallásfelekezetek állami segélye

225

megcsinálja a Katholikus Népszövetség fiókját, és akkor újra megkérdezhetjük: tehet arról az Omge, ha ennek a népszövetségnek a munkája olyan, mintha csak az ő kezemunkája lenne? Én hiszem, hogy ha Eötvös József ma írná meg a falu jegyzőjét, leírna olyan falut, ahol az Omge „felvilágosító iratait” olvassák a gazdakörben és a Katholikus Népszövetségben, ahol ezenkívül kongregáció és földműves-ifjúsági imádkozó-telep is vagyon és Tengelyi Jónást nem azért süllyesztik tömlöcbe, mert egy derék zsiványnak a pártját fogta, hanem mert hajlékot adott a napszámbéreit emelni készülő földműves munkásságnak.

Kun Béla: Vallásfelekezetek állami segélye vallásfelekezeteknek az állam részéről nyújtott anyagi támogatás Arohamos növekedését nemcsak azok nézhetik aggódó szemekkel,

akik a szétválasztás eszméjének hívei, hanem mindazok, akik a lehetőleg paritásos elbánást óhajtják s a római katholikus klérus hatalmának emelkedését nem kívánják. Igaz, hogy az utóbbi évtizedek alatt a felekezetek, meg lelkészeik és iskoláik részére adott államsegély tekintélyes részben a nem római katholikus vallásfelekezetek javára esett. Középiskolák segélye, tanárok fízetéskiegészítése különösen a protestánsokat, mint nagy iskolafentartókat érdekelte. Kongrua-kiegészítésben a nem római katholikus lelkészek részesültek. És ami fő: egyházi terhek csökkentésére a protestánsok kaptak legutóbb évi 3 millió koronát. S ha előreláthatólag közel jövőben teljesedni fog a klerikális oldalról sűrűn hangzó kívánság: részesedjenek most már a katholikusok is; és ha hamarosan következik a katholikus lelkészek fizetéskiegészítése után katholikus autonómia címén jelentékeny vagyonoknak a római katholikus egyház kizárólagos kezelésére átadása: valószínűleg ugyanakkor s ennek fejében ismét nyernek valamely újabb segélyt a nem római katholikus vallásfelekezetek is. Mégis maguknak ezeknek a nem katholikus felekezeteknek is meg kell döbbenni attól a perspektívától, amely a vallásfelekezetek államsegélyének eme növelésével eléjök tárul. Meg kell döbbenni nemcsak azért, mert hiszen az ő tagjaiknak, mint adózó állampolgároknak folytonosan nagyobbodó és pedig egyrészben tőlük teljesen idegen célok érdekében nagyobbodó megterheltetéséről van szó, de azért is, mert lehetetlen észre nem venniök, hogy az az olyan-amilyen egyensúlyi állapot, mely eddig a vallásfelekezetek között Magyarországon fennállt, ép e segélyezések révén van mindinkább felbillenőben. Ez az egyensúlyi állapot nagyjából abban fejeződött ki, hogy a protestáns felekezetek nem kaptak az államtól anyagi támogatást, de volt kiválóan széleskörű autonómiájuk; a római katholikus felekezet pedig nem bírt autonómiával, de élvezte az államnak példátlan nagymérvű anyagi támogatását. Ám ha már az autonómiával bíró protestáns felekezetek is megnyerik az állam anyagi segélyét, illő, hogy a római katholikus egyház is autonómiát kapjon. Viszont az elfogadott államsegélyért korláto-

226

Kunfi: Lekésett országok törvénye

lódni kell a protestáns autonómiának is. A korlátolt autonómiájú protestáns felekezetek és a szintén autonómmá váló római katholikus vallásfelekezet között pedig többé nem lehet egyensúly. A római katholikus egyház a maga roppant vagyonával mérhetetlen túlerővel áll a protestáns felekezetekkel szemben, amelyek az ő kizárólagos autonómiájukból eredő előnyük feladása után is csak kénytelenek a híveiket részben soha be nem hajtható egyházi adóval terhelni; amelyek az államsegély nagyobbnak képzelt medvebőrére már előre költekeztek, s amelyek nem ingatlan vagyont, még csak nem is tőkepénzt, sőt eleddig törvénnyel biztosított évjáradékot sem kaptak, hanem évenkénti megszavazástól függ mindmáig a nyert államsegélyük. Az iskolaügy terén sem csináltak jobb vásárt. Hiszen talán azt a minimális összeget, amit a tanító fizetéséhez a felekezet részéről kell adni, hogy az iskola felekezeti maradhasson, ők is össze tudnák hozni. Ám az iskolához jó épület is kell, amit a tanfelügyelő erősen ellenőriz. És ha a tanfelügyelő nem hunyja is be a hatalmas klérus iránti tiszteletből azt a szemét, amellyel a római katholikus felekezeti iskolák hiányait meglátná: egy-két falusi iskolát akármelyik római katholikus püspök könnyedén felépíttethet. Míg a protestáns felekezeteknél ezen fog megtörni a felekezeti iskolák fenmaradhatása. És kerülnek egymásután a protestáns iskolák az állam kezére, míg a római katholikus iskolák mind megmaradnak. A népoktatásnak ilyen módon államosítását pedig bizonyára senki sem kívánja. S ha ím a felekezetek segélyezésének nem örülhetnek maguk a segélyezett felekezetek sem, viszont a nem római katholikus vallásfelekezeteknek ebből származandó aláhanyatlását jó megszívlelni azoknak is, akik a vallásfelekezetek sorsával semmit sem törődnek. Még aki minden vallásfelekezet megszűnését tartja legkívánatosabbnak, az sem láthatja szívesen, mint eszi meg egy a többi valamennyit, mert a vallásfelekezetek száma apadtával a fenmaradottak ereje növekszik.

Kunfi Zsigmond: Lekésett országok törvénye országok népességének előrejutásáért kettős akadállyal kell E lmaradt megküzdeni. Az egyik fajta akadály abból az ellenállásból kelet-

kezik, amellyel minden, a társadalom berendezését megváltoztatni akaró igyekvésnek meg kell birkóznia, s amely ellenállásnak körülbelül olyan szerepe és hatása is van a társadalmi mozgásokra, mint a nehézkedési erőnek a természetiekre. A haladás erőitől megbolygatott érdekeknek ellenállását, önvédelmi harcát természetesnek kell neveznünk és ha ennek védelmi harc jellege van csak, akkor ebből az új élet elfojtása, kifejlődésének teljes megakasztása nem is áll elő. Csak lassúbb menetű, fékezettebb előreiramodás, egészséges súrlódás érdekek és erők között, amelyek közül épen a harcban való felülkerekedés választja ki és mutatja ki az életrevalóbbságot és az összesség szempontjából szükségesebbet. Ha a társadalmi fejlődésnek ez az üteme nem is elégíti ki vágyainkat és valósággal omnibuszi menetsebesség

Kunfi: Lekésett országok törvénye

227

a kívánságaink automobil gyorsaságához mérten: a társadalom realitásait számbavevő, a súrlódás törvényeinek határait ismerő gondolkodásnak el kell ismernie, hogy a fejlődésnek ez a menete megfelel az összesség szükségleteinek, az összesség tényleges erőiből kifejtett nyomásnak. Ez a társadalmi menetsebesség az, amely mellett minden új erő jelentőségéhez mérten tud érvényesülni s főképen ez az, amely mellett a lelki alkalmazkodás a túlnyomó nagy többség diszponabilis idegerőinek teljes kimerítése nélkül mehet végbe. Ahol így folynak a dolgok, ott lassan, de mégis mozog a föld. A társadalmi fejlődés átlagos színvonalára el nem jutott országokban a jövendő erőinek még egy másfajta nehezékkel is kell megküzdenie. Ezt a nehezéket azok a tapasztalatok s a belőlük táplálkozó fokozottabb ellenállások alkotják, amelyeket ezekben a küzdelmekben épen az előrehaladottabb államokban a társadalom konzervatív elemei és erői szereztek. Azt az iskolai bölcseséget, hogy a történelem az élet mestere, az esetek túlnyomó nagy számában úgy kell értelmezni, hogy ennek a mesternek a tanításait csak a birtokon belül lévők, a konzervatizmus erői és érdekei szerezhetik meg s fordíthatják okulásukra. Egészséges és természetes dolog, hogy a védelem eszközei és szervei a támadás erőinek megszületése, felsorakozása vagy sokszor ezeknek első diadala után születnek meg. Egészséges és természetes dolog, ha a konzervatizmus védelmi harcot folytat. De vagy a társadalmi fejlődés teljes megakasztására vagy erőszakos forradalomra kell vezetnie annak, ha a konzervatizmus védelmi pozíciók helyett támadó pontokat foglal el és saját érdekeinek megvédelmezésén kívül és ezen felül az új élet csíráit is el akarja tiporni. Elmaradt országokban ezt teszik a konzervatív erők: szervezkedésük és cselekedetük nem a velük szemben felsorakozó támadó erőkkel van összhangban, hanem a másutt már megtámadott vagy esetleg le is gyűrt konzervatív érdekek félelmét, konokságát és megijedett voltát is beviszik hajtó erőként harcukba, meg nem támadott voltukban olyan erődöket építenek, amelyeket csak levert voltukban, vesztett csaták után szabadna közveszélyesség nélkül építeniök. Olyan makacsul szembehelyezkednek minden engedékenységgel, mintha minden engedékenységnek szimbolikus zászló-jelentősége volna, mint ahogy ez meg van ott, ahol már vesztett csaták után, nem kisebb vagy nagyobb befolyásért, hanem létükért küzdenek a konzervatív érdekek. Elmaradt országok népességének amúgy is keserves munkáját még nehezebbé teszi az, hogy rajta nemcsak az itthoni reakciónak, hanem az idegen forradalmaknak reflexei is bénító erő gyanánt ülnek. Noha még előtte van a nagy csatának, úgy fegyverkeznek ellene, mintha már megverte volna ellenségeit. A rettegés, amelyet harcuk támaszt, az ellenállás, amelyet kivált, nem a saját, harcra készülő, hanem az idegen, nagy harcát már megvívott forradalmi, átformáló erőkkel van arányban. Elmúlt forradalmak lelke ott harcol minden későbbi forradalomban is: de sajátságos módon visszájára fordítva, az új forradalmak ellen harcol. Lekésett országok fiai bizonyára mindenütt érezik ezt, miképen fordulnak a haladásnak akár győzelmes, akár elbukott ütközetei ellenük. Mi itten sokan és nagyon érezzük ezt s napról-napra tapasztaljuk,

228

Lakatos: Mezei demokrácia

mennyire nincsen arányban az az erő, amelyet ellenünk fordítanak, avval, amelyet mi tudunk vele szembe helyezni. Nálunk szervezettség és öntudatosság dolgában a klerikalizmus olyan erős az egyházi birtokok elkobzása előtt, mint amennyire erős és szervezett nincsen azokban az országokban, ahol már minden anyagi fundamentuma elveszett. Nálunk a polgárság túlnyomó nagy többsége már úgy eltelt a szociális reakció eszme- és érdekkörével, mint olyan államokban, ahol a polgárság már közvetlenül a kisajátítás, a munkásosztály által való trónfosztás veszedelme előtt áll. Nálunk a nemzetiségi veszedelemtől való rettegés olyan nagy mértékben mozgatója és megszabója a közéleti harcok irányának, mintha Magyarország összes nemzetiségei már felébredtek volna a nemzeti öntudatlanság álmából s a nekik kijáró részt követelnék az állami és társadalmi hatalomból. Nálunk a munkáltatók ellenállása minden munkásköveteléssel szemben olyan nagy s gyűlöletük a munkások szervezkedése és harca ellen olyan forró, mintha egyelőre nem rongyos munkabérjavításokról, hanem a magántulajdonon alapuló termelési módnak a kiküszöböléséről volna szó. A választójog demokratizálása ellen való rejtett és nyílt harc szintén nem e reformnak nálunk várható hatásaival, hanem a fennállásának sok évtizedes tartama alatt fokozatosan másutt kifejlődött eredményekkel van arányban. Nehéz, hosszú és kínos vajúdásainknak egyik nagy, de ritkán számbavett okát látom én ebben az egyenetlen harcban, amelyben a viszonyok különös ereje tulajdonképen való szövetségeseinket is ellenünk fordítja s amelyben nemcsak a magyar ellenforradalom minden ereje védi a múlt várát, de ellenünk harcol a világi hatalmától, földbirtokaitól megfosztott egyházon kezdve, az egy fejjel megrövidített marquis-kon folytatva, a társadalmosítás lehetőségeitől szorongatott, trusztmágnásokig minden riadtsága és gyűlölete a birtokon belül lévők világának és ellenünk izgató módon esik rá harcunkra a felgyújtott úri lakok lángja és a legyilkolt communardok véres árnya. Ezért nem tudok én hinni abban, hogy az új Magyarország vér és erőszak nélkül is a világra tud majd jönni.

Lakatos László: Mezei demokrácia újabb magyar történelemnek egyik legtöbb figyelmet felkeltő Azalakja bizonyára gróf Széchenyi István. Azok számára, akik a tizenkilencedik századbeli Magyarország történelmét a történelmi materializmus szempontjából akarják megmagyarázni, e főrangú agitátor és az ő élete munkája lehetett a legnagyobb probléma. Sőt egyeseket talán meg is ingathatott a történelmi materializmusban való bizodalmukban ez a probléma: egy főnemes, aki az ősiség eltörlését, a jobbágyság megszüntetését, váltóhitelt, szárazföldi és vízi közlekedési utak megteremtését és demokratikus szavazati jogot sürget, szóval csupa olyan dolgot, amit a legtöbb más országban a fejlődő és forradalmi polgárság követelt olyan időpontban, amikor a feudalizmus békói a fejlődő kapitalizmus erejével szemben anakronisztikusan gyötrők és

Lakatos: Mezei demokrácia

229

fölöslegesek voltak. A Széchenyi-probléma nyomán pedig egy újabb, vele szervesen összefüggő másik probléma merül fel: miért volt, hogy a harmincas és negyvenes évek ú. n. reformerei, akik pedig olyan követelésekért harcoltak, amelyekért a legtöbb nyugati országban a városi polgárság küzdött, mi nálunk túlnyomó részben a főnemesség, középnemesség és e két osztályból származó szabadelvű doktrinerek soraiból kerültek ki. Hetykeség volna azt hinni, hogy a történelemtudománynak e két óriási nagy kérdését néhány mondatban meg lehet oldani. Ezt nem is arrogálom magamnak, mindössze e tárgy keretébe vágó néhány észrevételt szeretnék idejegyezni. Gróf Széchenyi István az ő korában talán az volt, amit ma művelt, tanult agráriusnak neveznénk. Többet tudott és többet tapasztalt osztályosainál és ezt a tudást és tapasztalatot az ő páratlan — szocialista agitátoroktól is megirigyelhető — izgató zsenijével gyümölcsöztetni akarta a mezőgazdaság, de csakis a mezőgazdaság számára. Közte és a többi nagy- és középbirtokos közt az volt a különbség, hogy amit azok nem láttak be, ő belátta (és utóbb velők is beláttatta), azt t. i., hogy a bérmunka többet ér a jobbágymunkánál, a gőzhajó a rettenetes régi megyei utaknál, a szabad, tehát hitelképes föld a régi feudális joggal megláncolt birtoknál. Belátta továbbá, hogy a földbirtok észszerű kezeléséhez is tudás kell, a föld terméseinek értékesítéséhez pedig kereskedelem. Másszóval és tömörebben kifejezve: a művelt Széchenyi István érezte meg elsőnek azt a szükségességet, hogy a mezőgazdasági feudalizmus helyébe a mezőgazdasági kapitalizmus lépjen. (De csakis mezőgazdasági kapitalizmus és ne zavarjon itt meg minket az a körülmény, hogy Széchenyi egyúttal kereskedelmet és közlekedést akart, aminthogy ma is céltudatos agráriusok ha épen azért, hogy a föld hatalmát erősebbé tegyék, egy új kereskedelmi ágat, értékesítő szövetkezeteket, létesítenek, azért a maguk szempontjából kitűnő agráriusok maradnak.) A gyér számú magyar városi polgárságnak, a csírázó liberalizmusnak és kereskedelmi és ipari kapitalizmusnak az volt a szerencséje abban? korban, hogy a földbirtoki üzem modernizálása ugyanazokat a forradalmi változásokat követelte a jogban és a gazdaságban, amelyek egyúttal a városi kapitalizmusnak is előnyére váltak. Ε két körülmény szerencsés egybeesése magyarázza csak meg, hogy a nagyés középbirtok miért nem idegenkedett annyira a negyvennyolcadiki eseményektől, amennyire ezt — ösmerve a magyar rendek régebbi történetét — elvárni lehetett volna. És ez magyarázza meg azt is, hogy miért teremtett több esetben maga a nagy- és középbirtok pénzügyi és ipari kapitalizmust, így — hogy mást ne említsek — akkor, amikor takarékpénztárt és malmot alapított. Már most, ha megállapítottuk, hogy a magyar polgári szabadelvűség csak akkor diadalmaskodhatott, amikor azt a nagy és a középbirtoknak gazdasági érdekei megkívánták, úgy talán joggal arra lehetne következtetni ugyebár, hogy a magyar demokrácia is csak akkor diadalnmaskodhatik, mihelyt az ő eszmei követelései egybe fognak esni egyik földbirtokos osztálynak — jelen esetben a kisbirtokos osztálynak —

230

Lengyel: A magyar polgárság gyávasága

gazdasági szükségleteivel. Minden radikálisan haladó irányzat — úgy gondolom — csak akkor győzhet teljesen, amikor az ország mai földbirtok gazdasági szerkezete kiáltó ellentétben lesz a magyarországi parasztság és a mezőgazdasági proletárság mesgyéjén álló földművelő lakosság megélhetési lehetőségével. Hogyan, miként fog végbemenni ez a változás, sem a legmerészebb fantázia, még kevésbbé a legbiztosabb számítás megjósolni nem tudja. De igen valószínű, hogy e változások végső fázisa nem lesz más, mint igen-igen sok kis parasztbírtok. Tényleges birtok lesz ez, örök bérlet parcella, bér-farm vagy más, az e percben mellékes. Tény, hogy a magyar demokrácia eszmei részének diadalával egybe kell esnie a parasztbirtokok tömeges kialakulásának. És most áll elő az újabb és talán legnehezebb probléma. Vajjon csakugyan a demokrácia nyeresége lesz-e a sok kisbirtokos? Nem alakul ki az új birtokviszonyok folytán inkább a kisparaszti nyárspolgárságnak egy többszázezernyi vagy milliónyi hadserege? Nem bukik-e el a magyar demokrácia eszmei része épen abban a percben, amikor annak gazdasági része diadalmaskodott? Nem lesz-e a jövendő magyar demokrácia is agrárius színezetű mezei demokrácia, aminthogy a magyar szabadelvűség sem egyéb mezei szabadelvűségnél? De igen. Valószínű, hogy mindez így lesz, ami annál keserűbb perspektíva a magyar demokrácia hívei számára, mert a parasztbirtokok tömeges kialakulását megakadályozni majd nem lehet,* de ha lehetne is, épen az antifeudális demokráciának nem szabad ezt megakadályoznia. Marad tehát hátra egy: a magyar parasztságot elő kell készíteni arra a pillanatra, amikor akarva, nem akarva teljesítenie kell majd történelmi hivatását. Oktatni kell a parasztot, tanítani, nehogy egykoron diadalmaskodva majd ő forduljon a haladás ellen, amint ez Franciaországban a februári forradalmat követő napokban megtörtént. Akik pedig ezt a munkát el fogják végezni, nemcsak az elvont értelemben való demokráciának, hanem az általános műveltségnek és kultúrának teszik az elképzelhető legnagyobb szolgálatot.

Lengyel Imre: A magyar polgárság gyávasága Huszadik Század fehívása rettentő kérdés egy olyan jámbor közAlegénynek, mint én vagyok. Röviden írni ugyanis nehéz!

Mint bíró, 30 évig eszem a jogtudományt — kenyérkeresetből. Szomorú végzete a bírónak, hogy műveiket, az irattárak szótlanul eltemetik! Én, mint bíró is, szememet mindig a haladó korra függesztettem és igyekeztem meg nem fenekleni a rideg dogmatizmusban s kétség esetén mindig a vádlott javára döntöttem. Most is ezt cselekszem, amióta több időm van a progresszív egyesületek vezérei áldásos működését nagyobb odaadással megfigyelni. * Nem valószínű, hogy a mai állapotra közvetlenül következik a mezőgazdasági kollektivizmus.

Lengyel: A magyar polgárság gyávasága

231

Mivel foglalkozom? Mint közember, a haladás, a radikalizmus vezéreit követem, mert végtelenül elmaradtunk; a legerősebb gyorsasággal óhajtanám elérni a kultúrvilágot és abban a körben, amelyben élek, örömhevülve szállók síkra — ha a rekord elmarad is — a magas színvonalú, intenzív, felekezetnélküli demokratikus állami népoktatásért, a szekularizációért, a szerzetesrendek eltörléséért, az általános, titkos, községenként való egyenlő szavazati jog behozataláért, a vallásnak az iskolából kizárásáért és ennek magánüggyé nyilvánításáért, olcsó udvartartásért (a 11,300.000 Κ helyett elég lenne egy millió, a francia 40 millió népe ennyit sem ad az államfőnek). Úgy-e tehát, sok dologgal foglalkozom? Azonban mély keserűséget okoz nekem, hogy a Társadalomtudományi Társaság, mely nem áll az uralkodóosztály zsoldjában és az egyedüli tudományos társaság, mely független és elfogulatlan kutatást végez: gyűlöletesebb a magyar kormány előtt, mint a munkásszervezetek. Ε gyűlölség ellen a legfőbb eszközünk, amit Bernhardt Harms német egyetemi tanár is a múlt hetekben nekünk, a Pikler fővezérünk elnöklete alatt tartott ülésen tanácsolt, hogy mi is, ne csak elméleti kérdésekkel foglalkozzunk, hanem igyekezzünk az alárendelt osztályok érdekeit előmozdítani, tanítás és szervezés által. Mélyen megragad engem is a szónoklatok és írások ereje, szépsége, de az életben ezek, egymagukban véve ügyünket előre alig-alig viszik. És igaza van Schopenhauernek, aki így ír: „Az a mondás, hogy az elméletben helyes, de a praxisban hamis, képtelenség. Ami az elméletben helyes, annak a praxisban is bevállni kell ha nem, az elméletben van valami hiba; ott nem került valami számításba, szóval az elmélet is hamis volt.” Hiába minden bölcsesség, ha, mint a fővárosban most történt, hogy 400 városatya és 22 szavazattal bíró tisztviselő közül csak 116 volt jelen akkor, amikor a haladás útjában álló klerikalizmust kellett volna odúiba visszaszorítani. Rengeteg összegeket szavaztak meg a felekezeteknek, azon jelszó alapján, hogy a templomra nagyobb szükség van, mint a kórházra. Szóval demokratáink jórésze nemcsak nem tett ki magáért azon a közgyűlésen sem, de sőt a progresszív egyesületek onnan megszöktek, azok, akik öt millió koronát adtak — gyávaságukkal — a budapesti Szt. István templomra, nem is olyan régen. A tapasztalat napvilágán nem bagolymódra pislogni ami hivatásunk, hanem buzogány a kézbe és a kapun nemcsak döngetni, hanem betörni egyedüli igyekezetünk, hogy a sötétség várát bevéve, ennek a „furcsa” országnak kultúráját és ezzel együtt felvirágozását a legmagasabb fokra emelhessük. Számos előkelő elvtársam, bajtársam gyávasága miatt csak Madách nyugtat meg: „De szívemnek mégis van vigasza, Hogy az ember jobb sohasem is vala.”

232

Leszner: Tuberkolózis

Leszner Rudolf: Tuberkulózis és közigazgatásunk mulasztásainak kell fölróni, hogy Τ ársadalmunk a tuberkulózis még mindig egyforma nagy arányban szedi közülünk áldozatait. Míg Németországban eréllyel, körültekintéssel és áldozatkészséggel küzdenek e népirtó betegség ellen s nevezetes sikereket mutathatnak is föl, tetemesen szállítván le a halandóságot: addig nálunk csak szórványosan történik valami a tuberkulotikus betegek érdekében és a ragály terjedése ellen. 1901-től 1905-ig évenkint átlag 66.926 magyar honpolgár hunyt el tuberkulózisban, 1906-ban 67.297 és 1907-ben 68.125. Tízezer lakosra egyformán esett ez években 38 tuberkulózis okozta halálozás. (Statisztikai Évkönyv.) Ε számok jelentőségét a következő példák helyezik kellő világításba: A tuberkulózis után a leggyilkosabb fertőző betegség a vörheny volt az említett időben s az tízezer lakos után évenkint átlag 6-tal szaporította a halálesetek számát. A tuberkulózis tehát hatszoros erőnél nagyobbal pusztít népünk között mint a félelmetes vörhenybetegség. Sopron megyében a fertőző betegségekben elhaltak összege tett 1907-ben 1431-et. Ezek között volt 1048 tuberkulotikus, vagyis 73,2% S Sopron városában a fertőző betegségekben ugyanakkor elhalt 148 között volt 128 tuberkulotikus, vagyis 86,5%· Poroszországban, hol egy pár évtized előtt tízezer ember közül 31 pusztult el tuberkulózisban, e számot már e század elején (1901-ben) 19-re szorították le. A tuberkulózis, mely alatt a tüdővészen kívül még sok más heveny és idült alakját értjük e betegségnek, több halálesetet okoz, mint a többi fertőző betegségek összesen. Nem tűnik föl annyira, mint a viharként dúló járványok, mert lassú lefolyású rendesen, nem is akasztja meg egyhamar az ember munkaképességét s egykönnyen föl sem ismerhető tömeges föllépése. A halál aratását azonban számítási alapul véve, föltehetjük, hogy van hazánkban folytonosan mintegy 400.000 tuberkulotikus. Ennyi beteg — ragályozó erejénél fogva — fokozódó arányban sokasodhatik. veszéllyel fenyegetve amúgy sem kielégítően jó karban levő közegészségünket. Ε veszély ellen teljes erővel kell védekeznünk. Ha sikerült, hogy a középkor iszonyú és öldöklő fertőző nyavalyáit, a pestist és a bélpoklosságot, a haladó kultúra fejlesztette tisztaság iránti érzékkel kiszorítottuk Európa legnagyobb részéből, lévén a tisztaság higiénikus szempontból nem más, mint állandó fertőztelenítés, elvárható, hogy mélyrehatóbb belátásunkkal és megbízhatóbb tudományos fegyverzetünkkel a tuberkulózist is legalább szűkebb határok közé szorítjuk. Mint fertőző, azaz külső okból keletkező betegség, elhárítható is a tuberkulózis. Ismerjük kórcsíráját és annak természetét. Tudjuk azt, hogy buján tenyészik a nyomor tanyáin, zsúfolt, nedves, gondozatlan, örökös árnyék borította lakásban, romlott, párás és poros levegőben. Hajlamossá tesz a betegség iránt testünknek és különösen mellkasunknak fejletlensége, az előrehajlott, görnyedt testtartás, ki nem elégítő táplálkozás és az iszákosság. Közvetlen ragadhat át sze-

Leszner: Tuberkolózis

233

mélyről személyre a hitvestársak között, népes családokban vagy egyáltalán tartós, szoros érintkezés útján. Valószínű az is, hogy beteg állatoknak, nevezetesen nem eléggé szellőzött és tisztátalan istállóban fogva tartott teheneknek teje és húsa is terjeszti a tuberkulózist. Egyénileg védekezünk a betegség okának és terjedési módjainak ismeretével. De az korántsem elegendő ilyen alattomosan és sokfelől támadó betegség elhárítására. Sajnos, az sem elegendő, ami társadalmunk és sokat váltakozó kormányunk részéről történik, s legkevesebb az, amivel az értelmiség körén kívül eső, önsegélyre képtelen sokaság egészségét megóvjuk. Mindössze van egynéhány szanatóriumunk, mely alig fogadhat be ezer beteget. A szanatóriumok rendeltetése nemcsak a betegek gyógyítása és abbeli kioktatásuk, hogyan viselkedjenek gyógyulásuk elősegítésére és embertársaik egészségének megoltalmazására, hanem a betegeknek lehető nagyszámú elkülönítése is a ragályozás megakadályozására. Kevés szanatórium, mikor annyi százezer a beteg, alig mutathat föl számba vehető eredményt. Egy pár városunkban van még egy-egy dispensaire, rendelő intézet, fönjáró tüdővészesek számára. Ez intézetek a szegény betegeket orvosi tanáccsal látják el s lehetőleg még mindazzal, amiben szükséget szenvednek. Kis számuknál fogva azonban nem lehet működésüknek az a sikere, hogy a tuberkulózis terjedésének gátat vessenek. Kórházba betegségének csak utolsó szakában megy a tüdővészes, vagyis a legtöbb tuberkulotikus, ennélfogva a kórházak alig lehetnek befolyással a tuberkulózis korlátozására. Szintúgy az az egy-két erdei szanatóriumos iskola és az az egynéhány szünidei tanulótelep a Balaton mellett és a Tátra alján. Emberbaráti szempontból hálás és elismerésre méltó munkát végeznek mindezek az intézetek, de a közegészséget, mint a változatlan halálozási arányszámok mutatják, javítani nem képesek, nem elégségesek. Ilyen, a nemzet életerejére üdvösen kiható, célt tűzve magunk elé, nem szabad visszarettennünk áldozatok hozatalától. De kormányunknak sohasem volt eléggé politikai horderejű és kortesszolgálatra alkalmas a közegészség előmozdításának kérdése, nem is volt rá költeni való pénze, bár volt mindig sok mindenféle fényűzésre, mint az üres királylak pompájának emelésére, Hunyadvárának restaurálására, emlékszobrok fölállítására, a ménestelepek tökéletesítésére s újabb időben a francia szerzetes kongregációk betelepítésére. Közigazgatásunk sem méltatja komoly, kitartó munkára a közegészségügyet, a hivatalos orvosokat pedig nem ruházták föl annyi tekintéllyel, hogy döntő befolyással lehetnének arra. S társadalmunk, noha egyszer-másszor tehetsége szerint adózott a közegészség javítására, nagyobbára közömbösen nézi, hogyan tizedeli egy kórság sorait. A tuberkulózis kevesbítésére — a fölsorolt intézetek szaporításán kívül mindenekelőtt a tömegszegénységet kellene enyhítenünk, egyszersmind népünk művelődésére hatni, a falvaknak megfelelő építési szabályrendeletet teremteni s a hivatalos orvosokat önállósítani, vagy nagyobb hatáskört nekik biztosítani. Nem szabad tűrnünk, hogy falva-

234

Lukács: Küzdelem a tüdővész ellen

inkban a lakásviszonyok olyannyira kezdetlegesek és egészségtelenek, hogy a köztisztaságról népünknek alig van fogalma, egészségének megvédéséről vajmi keveset tud, de túlságosan babonás, elfogult és vonzódik a kuruzslókhoz. Iskoláiban a hittan az egyedüli fontos tantárgy. Az istenre bízza is kizárólag az életét, egészségét, minden érdekét. Nem elég gondosak ez ország vezérlő gazdái. Nem irtják a gyomot, nem törődnek elhatalmasodásával, így pedig aligha virágzik föl hazánk. Nincs fontosabb közérdek a közegészségnél, mert ezen alapszik minden életbevágó haladásunk, kiküzdendő nemzeti jólétünk, elérendő tekintélyes hatalmi állásunk. A közegészség állapota mértéke is a kultúrának. Csak a jó iskolákkal bíró és önállóan gondolkozni megtanult nép becsüli meg annyira egészségét, hogy arról odaadóan gondoskodik és azért áldozatot is szívesen hoz.

Lukács György: Küzdelem a tüdővész ellen

T

isztelt szerkesztő úr felszólított, írjak röviden arról a kérdésről, mely most engem leginkább foglalkoztat. Elve a megtisztelő engedelemmel, hadd szóljak néhány szót az egészséges Magyarország problémájáról. Ki kell nyitni polgártársaink szemét, hogy a magok meztelen valóságában lássák és ismerjék meg a tüdővész szörnyű pusztításait. Hullanak körülöttünk, s a társadalom ezt a rémséges pusztítást alig veszi észre, annyira megszokta. Évről-évre olyan emberadót követel ez az irtó népbetegség, melyhez mérten háborúk pusztítása elenyésző csekélység. Félmillió a tüdőbetegek száma hazánkban, évente nyolcvan ezerén pusztulnak el benne. Elpusztulnak pedig a munkabírás java korában. A dolgozó Magyarország sorait ritkítja legrémesebben ez a gyilkos kór. Ha van nemzeti feladat, a szónak nem frázisos, hanem valóságos értelmében, úgy ezzel a pusztító népbetegséggel való küzdelem bizonyára az. Ennek megértése és átérzése sarkalt akkor, amidőn néhány éve a velem rokon gondolkodásúakkal megalakítottam a boldogult József főherceg nevéről elnevezett szanatórium egyesületet, melynek célja a tüdővész ellen való védekezés minden tenni valóját felölelni, első sorban azonban népszanatóriumokat létesíteni a tüdővész gyógyítható stádiumában levő betegek számára. A szanatórium-rendszer csodákat nem művel, azonban a tüdővészellenes küzdelemnek oly hatékony tényezője, melynél hatékonyabbat a tudomány mindezideig nem produkált. A szanatórium a betegek jó részét tényleg meggyógyítja, de ennél talán még nagyobb haszna az intézménynek tanító erejében van. Megtanítja mindazokat, akik megfordulnak benne, hogy hogyan kell okosan élni, hogyan kell a szervezetet legvészesebb ellenségének ellenállóvá tenni, magunkat és másokat a fertőzéstől megóvni. Ha tekintetbe vesszük, hogy a népszanatóriumokban a társadalom szűkebb életviszonyokra szorított tagjai nyernek ápolást, lehetetlen be

Maléter: A magyar „történelmi osztályok” s a „nemzeti eszme”

235

nem látni nagy horderejét annak a kitanító hatásnak, melyet a szanatóriumból kikerült egyének a külvilágra, a nép széles rétegeire gyakorolnak. Az egyesület, melyről szólok, immár rendelkezik egy hatalmas népszanatóriummal az Alföld kellős közepén, Gyula város határában, a Lúgos erdőben. A József-szanatórium betegeinek 60—70 százalékát ingyen, a többieket nagyon mérsékelt díjért ápolja, gondozza. Tehát nemcsak szó a népszanatórium elnevezés, hanem élő valóság. Az egyesületnek az ország négy nagy városában van u. n. dispensaire-je, tüdőbeteg gondozó intézete, mely alatt oly intézet értendő, amelyben a szegény tüdőbetegeknek ingyen gyógyszert adnak, őket okos tanácsokkal látják el, életviszonyaikat megfigyelik, tápszerekkel, lakásviszonyaik javításával és egyéb módokon őket konkrét segélyben részesítik. A jelentékeny társadalmi propaganda, melyet az egyesület folytat, lehetővé teszi, hogy már legközelebb második nagy népszanatóriuma építéséhez fogjon, előkészítés alatt van továbbá egy tanuló szanatórium létesítése, s ugyancsak a közvetlen jövő programmja egy munkásszanatórium létrehozása. Azt hiszem, hogy egy zajtalanul, de fáradhatatlanul munkálkodó egyesülés, mely kerüli a frázist, azonban konkrét eredményeket produkál, sokkal többet használ ennek a mi zaklatott magyar hazánknak, mint a hazaszeretetről úton-útfélen hangoztatott sok nagyhangú szólam, mely végeredményében szappan-buborék. Nem üres szavakra van szükségünk, hanem cselekvésre. Cselekedni pedig a maga körében mindenkinek lehet. Kell is. És pedig komolyan. Összefogva. *

Maléter István: A magyar „történelmi osztályok” s a „nemzeti eszme”

M

iként hajdan a tatárhad közeledtére véres kardot hordtak körül az országban, felszólítva mindenkit, hogy a veszélyben levő haza oltalmára fegyvert fogjon, épúgy hallszik most is vészkiáltás, hogy „veszélyben van Magyarország”; mert az általános titkos s egyenlő választói jog megvalósulása esetén a magyarság hegemóniáját megszünteti s az általa hatalomhoz jutó és túlnyomóan idegen nemzetiségű barbár elemek a magyar „történelmi osztályokat” vezető pozíciójukból kiszorítják s evvel egyúttal az évezredes magyar kultúrát egy újabb tatárjáráshoz hasonlóan veszélyesztetik, sőt a magyar állam létét is kockára teszik. Nem akarunk kiterjeszkedni arra, hogy a gentry és nagybirtokos osztály mennyiben jogosítottak arra, hogy a magyar „történelmi osztályok” elnevezést a maguk számára lefoglalják s Magyarország lakosságának túlnyomó részét, a polgárságot, a parasztokat s a munkásokat, kik évezredeken át véreztek és dolgoztak ezért az országért, a Magyarországot megalkotó történelmi tényezők sorából kizárják. De végre is mellékes ez ártatlan öntetszelgés; a kérdés az, megvan-e a magyar uralkodó osztályokban a tudata annak, hogy az alsóbb néposztályoknak gazdasági s kulturális emelése az állam megerősödése s megvan-e bennük a jóakarat ennek elősegítésére? Igaz-e hogy annyira szívükön fekszik a magyarság hegemóniája s iparkodnak-e valójában ezt előmozdítani?

236


Magyarország nemzetiségi vidékeinek sebeit közvetlen közelről szemlélve, meggyőződhetünk arról, miként lökik el maguktól ennek az országnak uralkodó osztályai idegen nemzetiségű polgáraink tömegeit s miként kell ezeknek szükségképen annak tudatára ébredniök, hogy ők csak mostoha gyermekei ez országnak. Csodálkozással vegyes szorongással tekint ki kocsijából az utas, ha nagy véletlenül Felső-Magyarország elhagyatott, szegény tót falvain visz útja keresztül. Az őskori ember primitív viszonyai, a barlanglakók odvai s a cölöpépítmények jutnak eszébe, ha a meredek hegyoldalon rendetlen összevisszaságban egymás mellett szorongó sok vakolatlan összevisszatákolt faházat látja. Alig arasznyi ablakaikon a napsugár be nem hatol a fülledt levegőjű szobákba. Férfi s nő valami őskori egyszerűségű ruhadarabbal fedi csak testét. Élelmük, ha jól megy a dolguk, tejbe aprított zabkenyér; de sokszor erre se jut s ekkor a zablisztet korpával vagy fűrészporral keverik. Húst évtizedeken át nem esznek. A szegény község körül pedig hatalmas, sokszor több megyébe is átnyúló uradalmak terjeszkednek s tulajdonosaiknak még a nevét is alázatos félelemmel említi a szegény paraszt. A legsötétebb középkorban vagyunk. S e rabszolga légkörben, a düledező viskókról lerívó rémes nyomorúság közepette néha néha mégis úgy látszik, mintha a hajnal hasadása közelednék s mintha valahonnét üde s éltető légáram hatolna még ezekbe az elhagyatott, félreeső falvakba is, jelezve s éreztetve, hogy a hosszú szolgaságból való felszabadulás ideje közeledik. Itt is, ott is ritkán bár, de azért mégis csak fel-fel-tünnedezik e szánalmas viskók között egy-egy cserépfedeles ház s a becsületükre válik az, hogy ez az iskolájuk. Az egyik nagy faluban különösen feltűnt egy egész hatalmas épületcsoport messze kimagasló vérpiros új cserépfedeles tetőivel, szép rendes, fehérre vakolt kőfalával s hatalmas nagy modern ablakaival. Megkérdezve a falu fajmagyar s gazdag vendéglősét, hogy ugyan miféle szép épületek azok ott, kelletlenül s bosszúsan feleli, hogy az az új s ép nemrég államosított népiskola és kisdedóvó. „Kell is egy ily szegény falunak ilyen parádé; jó sok pénzünkben van s ugyancsak fizethetjük most a „felemelt pótadót!” Az iskola öreg s tiszteletre méltó igazgatótanítójától tudtam meg azután, hogy a falu kizárólag tót nyelvű lakosságának valósággal ki kellett küzdenie azt, hogy új iskoláját az állam átvegye. „Kérem, lett volna nekünk egy szebb, tágasabb, naposabb, egészségesebb és sokkal olcsóbb helyünk is, mint ez, amely mint tetszik látni nedves és mocsaras; de ezt jelölték ki, ezt kellett megvennünk drága pénzért s ide kellett építenünk.” — Hja — folytatja az öreg kis vártatva, halkítva hangját s óvatosan körültekintve, „ez a telek a vendéglősé volt, ki a kormány főkortese”. Ugyanarról a derék magyar hazafiról volt szó, aki ép az elébb a drága iskola miatt panaszkodott. „A nedves telep miatt az építkezés 120.000 koronába került, 40.000-el többe az előirányzatnál s még így sem értük el a célt, mert a falak nedvesek s az udvar, a gyerekek játszótere talajvizes.” „De azért a falu szegény népe nem panaszkodik a teher miatt, mert az iskolájáért hozta azt.” „30 esztendeje vagyok tanító ez elhagyott vidéken. Lakossága földhöz ragadt szegény, de mondhatom, hogy ha iskolájáról van szó, mindig készséggel s örömmel hoz meg érte minden áldozatot. Mindent el lehet érni e jólelkű népnél, csak bánni kell tudni vele.” Belépve az iskolaépületébe, az embernek a szíve dagadott az örömtől. Széles, magas, szellős folyosók, a falak tele aggatva tanulságos és


237

szép képekkel. A tantermek nagyok, kényelmesek, világosak s hatalmas ablakaikon át beragyogott a nap. Amikor az iskolát, mely magyarnyelvű, megnyitották, az összes szomszéd tót községekből csoportosan tódult ide a lakosság s mind azt hajtogatta, hogy ez az, amit ők is akarnak. Építenek ők szívesen iskolát, csak az állam vegye át s az adjon nekik tanítót. 19 tót község kérte rögtön iskolájának államosítását. De a közigazgatási hatóság nem járt a kezükre, a papjuk pedig mindenképen ellene van, mert a községi s felekezeti iskolákban ő az úr. „Tegnap vette át az alispán az állam számára az iskolát” — mondja a tanító — s tetszik tudni, hogy mit mondott, amikor szép tantermeinket meglátta?” „Nohát ez mégis hallatlan; kell is ennek a népnek ilyen iskola! Az urak nagyon rossz úton haladnak. Akármit mondanak is, sokkal helyesebb volt az, amikor mindenki apja hivatását folytatta s a paraszt fia is paraszt maradt, annak meg nem kell iskola, elég neki a templom. Maholnap nem kap az ember kocsist.” „Az ilyenféle jóakarat mellett még iskoláinkat tönkre teszik avval, hogy azokat holmi letört nemesi családok hajótörött leányaival elárasztják.” „Nekünk is két ily tönkre ment gentry kisasszony tanítónőnk van. Kereken kijelentették, hogy ők csak az iskolában tanítónők s kikérik maguknak, hogy az iskola falain kívül is annak tekintessenek. Az ember legalább is 10—15-ször kénytelen egy délelőtt a kezeit megmosni, — panaszkodott minap az egyik — mert a legnagyobb óvatosság mellett sem kerülhető el, hogy az ember e piszkos porontyokhoz hozzá ne érjen! Gyűlölik hivatásukat, amelybe az elszegényedés kényszerítette őket, megvetik a népet s utálják a gyerekeket. Csoda-e, ha e szegény kis jószágok elidegenednek tőlük s a szülőik is ellenségeikké válnak.” „A minisztériumnál már többször kértem férfi tanerőket, de azt válaszolják, hogy annyi elszegényedett, jó családból való kisasszony pályázó van, hogy előbb azokat kell elhelyezni.” „Nincs uram itt senki, aki a néppel törődnék s akinél ők azt látnák hogy az ő javukat akarja és érdekeiket védi. A jegyző nyúzza őket s a megyei urakkal tart, a főszolgabíró az uraság lekötelezettje s az urasági tisztviselők meg a kenyéradójuk érdekeit nézik, ha nem a magukét.” „Csoda-e, ha a legelső agitátor szavára, aki kinyitja majd a szemöket, ugyanez a jólelkű jámbor nép, kit ma még könnyű volna magyarrá tenni, engesztelhetetlen ellensége lesz ennek az országnak, melynek urai csak nyúzzák s megvetik!” *** Máskor meg egy öreg tót paraszt szólít meg az országúton haladtomban s látva a tót nyelvvel való küzködésemet, mentegetődzve mondja, hogy ő nem tehet arról, ha nem tud magyarul. „De hát hol tanuljam meg — mondja rezignáltan — a katonaságnál németül beszéltek velem, s az iskoláinkban tótul tanítanak. A tanítónk különben is öreg és mindig részeg. A papnak a sógora, a korcsmáros meg az apósa!” S mégis mily csodálatos a kultúra ereje s ellenállhatatlan előretörése! Ha a saját államtest közegei révén nem hatolhat be az államszervezetbe, így kerülő utakon fogja egy idegen állam nyelve révén megtalálni az utat még a legelhagyottabb vidékekre is. Valamelyik tót faluban egyszer már hosszabb ideig alkudoztam egy fuvarossal; de sehogy sem tudtuk megérteni egymást nem értett magyarul én meg a tótot törtem kerékbe. Amint így bajlódunk

238


keservesen, megszólal egy hórihorgas borotvált arcú tót paraszt, ki a közelünkben egy szekéroldalnak támaszkodva már jó ideje, hogy mozdulatlanul s végtelen flegmával nézte küzködésünket. — „Speak you english?” — kérdezi hamisítatlan amerikaias kiejtéssel. — „Jes sir!” — feleltem s pár perc múlva az üzlet le lett bonyolítva. Az angol nyelvre volt szükség, hogy Magyarország két polgára megértse egymást. Csodálatos az az átformálódás, ami az Amerikát megjárt tót parasztokon meglátszik. Szolga alázatosságú páriaként megy ki s önérzetes ember, ha hazajön. Persze Magyarországon csakhamar tudatára ébred annak, hogy Ázsiába került vissza. A minap egy ilyen „amerikánus” beállít a postahivatalba. A postamester ráförmed, hogy várjon, mire a paraszt szép csendesen leül a dívánra. A postamester ezt látva éktelen dühbe jön s rárival, hogy hogyan mer oly szemtelen lenni, hogy ráül az ő dívánjára? „Az úr azt mondta, hogy várjak — feleli nyugodtan a paraszt — én tehát várok és miután ez hivatalos helyiség s a közönség számára szolgál, jogom van leülni. Az úr azért van itt, hogy a közönséget kiszolgálja, mert azért fizetjük!” A postamester erre nekirohan a tótnak, felképeli s kirúgja a hivatalból. A főszolgabíró pedig, akihez a paraszt panaszra jött, figyelmezteti ezt, hogy máskor tiszteletteljesebben viselkedjék; mert különben még rosszabbul fog járni. „Maga most nincs Amerikában!” „Nem is hiszik kérem, hallatszik az úri osztályban mindenütt a panasz, hogy mennyire elromlik ez a nép Amerikában! Bár sohase jönne vissza!” „Derogál neki hordani őseinek paraszt gúnyáját; azt a szolgaság jelének tartja. Már messziről megismerni őket! s amellett nem köszönnek az az embernek. Régen ha úr mellett mentek el, egy alázatos pochwalem (dicsértessék!) kíséretében vették le tisztességtudóan fövegüket. Ma mintha nem is látnák az embert.” „A béreket meg folytan följebb verik, maholnap alig kap az ember munkást az urasági erdőkbe és gyárakba. Azt mondják a kutyák, hogy 40 kr.-ért nem dolgoznak; míg hajdan kezet csókoltak ha munkát kaptak!” Így panaszkodnak azok, akik arra lennének hivatva, hogy a szegény népnek vezérei, jóakarói, barátai, felvilágosítói s az erősekkel szemben pártfogói legyenek! De ne legyünk igazságtalanok! Vannak mégis intézmények, amelyek a szegény nép gazdasági érdekeit „önzetlenül” iparkodnak előmozdítani. „Új takarékpénztárunk van” mondta egy befolyásos vidéki úr s az új intézet főfeladatául tűzte ki, hogy a vidék szegény népét, a „kisembert”, könnyen hozzáférhető olcsó kölcsönhöz juttassa!” Erre aztán ágensek árasztják el a falvakat pénzt kínálva. Kinek nem kellene az! Csak egy kis papírlapot kell aláírni neki és két ismerősének, sőt egy-egy keresztjel is elégséges s megvan a pénz! De a milyen könnyen jön, époly könnyen el is „úszik” s nemsokára megszólal a dob. Egész gazdaságuk, föld, ház, puszta pár koronáért a takarékpénztár vagy egyes spekulánsok tulajdonába megy át. Egész falvak pusztulnak így el! Ha az amerikai bányák s gyárak gyilkos atmoszférájában s a forszírrozott munka terhe alatt össze nem szakad és hosszú évek keserves küzdelme s nélkülzése után hazájába visszatér, 10—20 szoros áron is visszavásárolja a földjét. Azután újra kimegy, hogy a felépítendő házra gyűjtsön s ha ez tető alatt van, akkor a gazdaság felszereléseért megy


239

ki újra küzdeni. Van aki 7—8-szor is megteszi az utat. De természetes azután, hogy e megpróbáltatások pörölyütései alatt a nagyvilággal s idegen kultúrákkal való közvetlen lelki kontaktus révén egy egészen új ember formálódott a régiből. Kinyíltak a szemei, megismerte a munka becsét, emberi voltának tudatára ébredt s megértette, hogy kik az okozói nyomorult helyzetének! Egy-egy elcsattanó pof, rúgás és ütleg ugyan vissza akarja sülyeszteni előbbi baromi helyzetébe, de hiába! Talán hallgat; de csikorgatja a fogát s a visszafizetés reményével csillapítja elfojtott dühét. Csoda-e, ha elkeseredett lelkükbe behatol s visszhangra lel fajrokonaik, szláv testvéreik hívó szava! Hisz nyelvükben amúgy is már a cseh nyelvterületbe olvadtak. Mialatt ugyanis a magyar uralkodó osztályok abból az elvből kiindulva, hogy addig szép a paraszt, a míg buta, nem törődtek a nép nevelésével: azalatt a felvidéki községi s felekezeti iskolák révén a lakosság szép észrevétlenül elcsehesedett. Tankönyveiket, imádságos és énekes könyveiket mind Prágából kapják már régóta s a régibb generáció már alig érti a mai nyelvet. Felső-Magyarország ma már a cseh nyelvterületnek alkotó része. A cseh nemzettel való összetartozandóságuk érzete azonban egyes elszigetelt jelenségektől s helyektől eltekintve, még fel nem ébredt, de nem sok kell már ahhoz hogy az megtörténjék, mert a talajt a magyar uralkodó osztályok jól előkészítettek. A magyar „történelmi osztályok” ugyanis megtettek mindent, hogy a szegénnyel meggyűlöltessék ezt az országot. De még a proletár magyar csak az „urak” elleni gyűlölettel van eltelve: addig a nemzetiségi területek elnyomottjai az őket kiszipolyozó uralkodó osztályokat a magyarsággal véve azonosnak, az osztálygyűlölet természetesen majd azon állam elleni gyűlöletet is felkelti bennük, amelynek védőszárnyai alatt az a garázdálkodás lehetséges. A „nemzeti eszme” jelszava alatt folytatják a magyarországi uralkodó osztályok ezt a küzdelmet, amellyel a kultúra áldásaiban való részesedésükért s emberi jogaikért küzdő proletárokat régi rabszolga helyzetükbe vissza akarják szorítani. De evvel egyúttal ők maguk lesznek okai annak, ha mind az a bűn, amely évszázadokon keresztül csak egy önző osztály részéről érte Magyarország elnyomott osztályait, a „nemzeti eszme” megnyilvánulása gyanánt fog előttük feltűnni és ha a nemzetiségi vidékeken a „magyar nemzeti eszmét” egyértelműnek fogják venni az uralkodó osztályok azon törekvésével, hogy a szegény népet sötét tudatlanságban kell tartani és szolgai alázatosságba lealj ásítani, hogy azután annál könnyebben legyen elnyomható és kizsákmányolható. Évszázadokon keresztül az uralkodó osztályok kezében volt Magyarország sorsa. Látjuk, hogy hova sülyedt. Ők formálhatták, nevelhették s magas erkölcsi, értelmi s műveltségi színvonalra emelhették volna Magyarország népét. Nem tették; sőt a népnek butaságban s tudatlanságban való megtartását tartották eszményüknek. Ha csak kissé is jobban szerették volna a magyarságot, semmint koratolt eszük szerint pillanatnyilag előnyösnek látszó saját önző érdekeiket, e osszu évszázadok alatt egész Magyarországot könnyen magyarrá tehették volna, mert egy művelt, gazdag, szabad s minden polgárának javát egyaránt szíven viselő államba önmagától szívódik fel minden idegen elem, amely vele

240

Mártonfy: A magyar jogi oktatás

érintkezésbe lép. A kultúrának van a legnagyobb asszimiláló képessége. Ε helyett az állam dolgozó népét, gazdagságának forrását, derék magyar jobbágyaikat halálig sanyargatták, ha feljajdult s ellenállni iparkodott, leöldösték s az országból kiüldözve, helyettük félvad s kultúrigénytelenségükben majdnem ingyen dolgozó idegen elemekkel árasztották el az országot. Õk az okai annak, ha Magyarországnak hajdan ősmagyar lakosságú vidékén ma már magyar szót nem hallani. De nekik nem az emberileg élni akaró magyar, hanem az ingyen dolgozó kuli értékesebb. Az uralkodó osztályok ezen eljárásukkal eladták s kiszolgáltatták az országot az idegeneknek. De szerencsére talán még tudatára fog jönni Magyarország proletársága és polgársága annak, bármily nemzetiségű legyen is, hogy itt nem egy nemzet nyomja el a másikát, hanem hogy egy nemzetközileg szervezett önző élősdi osztály szipolyozza ki az erejöknek tudatára még nem jött dolgozó osztályait ez országnak. S talán tudatára fog végre ébredni Magyarország polgársága is annak, hogy a „nemzeti eszme” jelszavával csak azért akarják elkábítani, hogy egy kis számú önző érdekcsoport szolgálatába szegődjék; s talán be fogja látni végre azt is, hogy Magyarország gazdasági, kulturális előrehaladása, megerősödése, a népesség jóléte s egészsége s egyáltalán az ország felvirágozása csakis úgy lesz lehetséges, ha a proletárságot jogokhoz juttatva, azokkal együtt fog munkálkodni az új Magyarország megteremtésén. Weimar, 1909. december hava. *

Mártonfy Marczel: A magyar jogi oktatás

N

em képzelek hálátlanabb feladatot, mint egy oly korban, midőn „nemzeti létünk” vagy „nemlétünk” „nagy” kérdései töltik el az aggódó honfiúi kebleket, amidőn a minden más szempontot abszorbeáló közjogi vitázások körül folyik le állami és társadalmi életünk minden mozzanata, amidőn a különböző politikai frakciók túlsúlyra jutásának kérdése a legszélsőbb perifériákon is túlontúl magas hullámokká kavarja fel a kedélyeket, szóval: amikor a mindent üdvözítő napi politikának „érdekes” ütköző pontjai olyannyira dominálnak, olyan kérdéssel foglalkozni, amely érdekesség szempontjából amazoktól ezer mértföldnyi messzeségben áll és amelynek miként való eldöntése a legcsekélyebb emóciók kiváltására sem alkalmas. A magyar felsőbb, de különösen a jogi oktatás kérdése közoktatásügyi politikánknak soha annyira mostoha gyermeke nem volt, mint épen ma. Nem egy félreismerhetetlen jelből látjuk ezt. A szóban forgó kérdés iránt elvítázhatatlan érzékkel bíró Wlassics minisztersége, az általa készített reformjavaslat és az ennek nyomán a Magyar Jogászegyletben elhangzott intenzív vita óta ez a leányzó valóban nem alszik, csak meghalt és a harmadik egyetem felállításának jelszava alatt részben a helyi érdekek és helyi politika, részben a felekezeti szempontok nyomása alatt meg-meginduló mozgalmak rövidesen a közrészvétlenség mindent elborító leple alatt múlnak ki. Az egyetlen reakció, amelyet e mozgalmak az irányadó tényezők fatalizmusából kiváltanak az, hogy ezek e jelenségek feltűntével sietve kapnak az „általános pénzügyi helyzet” kényelmes védőpajzsához és a kérdés beható tanulmányozása he-


241

lyett megnyugodva folytatják e tekintetben enyhet adó struc-politikájukat. Hogy ez általános sivárság közepette mégis e témához nyúlunk, az nem abban a szerénytelen reményben történik, mintha a pusztában elhangzó szavunkat egyáltalán alkalmasnak találnók arra, hogy bármi csekély visszhangot ébresszen, hanem azért, mert Goethe szerint: „a fájdalom megváltása megvan abban a dalban, amelyet a fájdalomról írunk”. Nem tudjuk elhallgatni azt a nézetünket, hogy ezt a kérdést tartjuk legalább is oly fontosnak, mint a napi politikának a kedélyeket olyannyira felkavaró bármely kérdését és azt sem, hogy nézetünk szerint a magyar jogi oktatás mai állapota a tarthatatlanság stádiumába, mondjuk a csőd szélére jutott. Tartsunk csak ki még néhány esztendeig a mai extenzív oktatási rendszer mellett és azok elteltével a magyar jogtanító intézetek kapuit egészen nyugodtan becsukhatjuk. Nem is szólva arról, hogy még e néhány esztendő alatt is olyan generációt fogunk nevelni a bírói, ügyvédi és köztisztviselői karnak, amelynek az életbe való kilépése alkalmával a jogi és politikai stúdiumokról még halványabb fogalmai lesznek, mint amilyenekkel már ma is rendelkeznek. Távol áll tőlünk az, hogy a jogi oktatásunk gyökerein rágódó bajok mindegyikére rámutatva, e reflexiók keretében a kérdést ki akarjuk meríteni. Felesleges munkát végeznénk ezzel, mert azon kevesek, kik e tárgy iránt még ma is érdeklődnek, azokkal úgyis tisztában vannak és legfeljebb csak a már említett jogászegylet! vita anyagának ismétlésébe bocsátkozhatnánk. (1. Magyar Jogászegyl. Ért. 204., 209. és 210. sz.). A rendelkezésünkre álló szűk keretek közt csupán arra szorítkozhatunk, hogy az állapotoknak a szóban forgó vita óta történt változásairól, helyesebben rosszabbodásáról és szubjektív tapasztalatainkról tegyünk egy-két észrevételt. A napilapok minden tanév kezdetén beszámolnak a budapesti és kolozsvári egyetemek hallgatóinak számáról és e tudósításokból a közel múltban megállapíthattuk azt, hogy pl. a budapesti egyetem hallgatóinak száma e tanévben elérte a 7000-et, tehát oly számot, amely eddig páratlanul áll az egyetem történetében. Kolozsvárott hasonló a helyzet. A hallgatóság számának a két egyetemen való folytonos és egészségtelen növekedése csak részben következménye annak az általános kóros jelenségnek, hogy a lateiner-pályák felé való törtetés napjainkban époly elementáris erővel, vagy talán még fokozottabb mérvben dühöng, mint 2—3 évtizeddel ezelőtt. Az egyetemek e krónikus tünete, amelyet „elnépesedés”-nek csak azok a naiv lelkek nevezhetnek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy e szaporodás épen nem áll egyenes arányban az előadásokat effektíve hallgatók számának növekedésével, az előbbinél sokkal szorosabb összefüggésben áll azzal a másik jelenséggel, amelyet az állami és felekezeti jogakadémiák elnéptelenedése tekintetében nyilvánvalólag konstatálhatunk. Az egyetemi hallgatóság száma növekedésének jelentékeny kontingense a jogi árok javára esvén, ennek egyenes következménye csak a többi jogtanító intézet hallgatóinak apadása lehet. Ami azonban e tény mellett a legcsodálatosabb, az az, hogy a


242

jogakadémiák csekély népessége dacára a tényleges hallgatóság száma ezeken ugyanolyan képet mutat, mint az egyetemeken, ahol ez az eredmény szinte természetszerűnek látszik. Hiszen az egyetemekre való tódulásnak főoka az ottani tanítás szertelen extenzivitása, a tanár és a hallgató közötti minden kapcsolatnak, a tanulás szükségességének abszolút hiánya és a szorgalmas hallgatás ellenőrzésének tökéletes lehetetlensége. Ε tényezőkben bízva tódul a fiatalság, amely valamely kenyérkereseti pályát a lehető leggyorsabban végig akar futni, Budapestre, ahol egyetemi hallgató volta mellett is nyugodtan gondoskodhatik föntartásáról és ahol távolmaradását még azzal a megnyugtató tudattal is igazolhatja önmaga előtt: hiszen a tantermekbe amúgy sem férhet be. A kolozsvári egyetemen e tekintetben még 10—15 évvel ezelőtt is jobb volt a helyzet, mert az időben a beírt hallgatóság 40—50 %-ára az előadó tanár bizton számíthatott; holott ma úgy Kolozsvárt, mint Budapesten a tényleges hallgatóság száma alig éri el a beírtnak 8—10 %-át. Hogy azonban a ténylegesen hallgatók arányszáma e %-ot a vidéki akadémiákon sem haladja meg, ahol pedig az egyetemekre nézve fentebb fenforgó kürülmények mindegyikének az ellenkezője áll, azt saját tapasztalatainkból állíthatjuk, anélkül, hogy a bajon segíteni tudnánk. Az egyetemek felszívó erejének teljes tudatában és minden kényszereszköztől megfosztva, a jogakadémiák tanárai teljes tehetetlenséggel állanak meg katedrájuk előtt, mikor az onnan előadandókra a tanteremben lézengő 4—5 hallgató figyel több-kevesebb intenzivitással. A szorgalmasabb látogatást kikényszeríteni egyáltalán nem áll módunkban, mert meg kell hajolnunk az előtt az érv előtt, hogy minden erőszakosság még további elnéptelenedést vonna maga után és hogy annak a jogásznak, akit körülményei a vidéken tartottak, itt szintúgy csak meg kell élnie, mint a budapestinek ott. Vagy esetleg jól kell élnie, miközben fiatalságának derűjét nem homályosíthatja el holmi száraz fejtegetések hallgatásával. Aki az előadásokra, pláne olyan stúdiumokra eljár, amelyből itt vizsgáznia nem kell, az igazán borszeszben mutogatni való szorgalmas ifjú. Azt talán meg sem kell említenünk, hogy az ú. n. speciál-kollégiumok megtartását, amikre pedig kötelezve vagyunk és amelyekben az egyes tárgyak részleteibe szeretettel bele lehetne merülni, a hallgatóság teljes hiánya mindenkor kizárja. Az itt vázoltak alapján bízvást mondhatjuk hogy e rendszer mellett sem az egyetemek, sem a jogakadémiák nem állanak többé hivatásuk magaslatán és feladatuk megoldására egyáltalán alkalmatlanok. Elfogulatlan szemlélő előtt teljesen világos, hogy nincs a magyar állam költségvetésének luxuriózusabb tétele, mint például az állami és ezzel egy tekintet alá eső királyi jogakadémiák fentartására fordított összeg. Bizonyos tehát, hogy ez a rendszer tovább fönn nem tartható. Természetes az is, hogy a bajokon csak gyökeres rendszerváltoztatással, a tanulmányi és vizsgarend átalakításával lehet segíteni. Ε sorokban nem lehet célunk az, hogy reformjavaslatokkal álljunk elő; csak röviden akarunk reámutatni arra, hogy a tanulmányi rend szempontjából a kötelező kollokviumok és praktikumok német rendszeré-

Méray-Horváth: A politikai „komplikáció”

243

nek elfogadásáról, a vizsgarend tekintetében pedig az ú. n. egységes államvizsgálatról s ezekbe a professzori körökön kívül álló jogászi eleinek bevonásáról lehetne és volt szó. Egyik reformtól sem várunk sokat. Mindkettőnek hátrányaira reá mutatott Kováts Gyula a már sokszor említett jogászegyleti vitában. Nem lehet elvitatni, hogy a kötelező kollokviumok és praktikumok rendszere még azok hazájában, Németországban sem lesz soká fentartható és hogy már ott is nagyban foglalkoznak e rendszer megváltoztatásával; továbbá azt sem, hogy a nem-professzori elemeknek, amelyek a tervbe vett egységes államvizsgálatba célszerűen bevonhatók volnának, a perifériákon annyira híjával vagyunk, hogy ez intézmény ily megvalósítására gondolnunk sem lehet. Bízzuk rá a reformok kigondolását azokra, akiknek ez kötelességük. De azt teljes joggal elvárjuk, hogy ezek kötelességüknek már egyszer feleljenek is meg és ne nézzék fatalizmussal, hogy a magyar jogi oktatás belefulladjon abba a kátyúba, amelyben most sínylődik.

Méray-Horváth Károly: A politikai „komplikáció”

N

1909 december 18.

éhány éve történt, hogy a Társadalomtudományi Társaság egyik estéjén Hegedűs Lóránt, akkori jeles alelnökünk, azon megjegyzést tette, hogy a társadalomtudomány a politikától egészen külön dolog és a gyakorlati politikára nézve soha sem lesz értéke, mert az események mozgatják a politikát és azok nem előre kiszámíthatók. Nagyjából ez volt a megjegyzésének értelme, ha a szavakat nem is tudom már pontosan ismételni. Rövid kis vita keletkezett közte és köztem. — Addig nincs is társadalomtudományunk, szóltam, míg olyan nincs, amely a politikai események sorát egész exakt, fizikai módon meg nem határozza, úgy hogy idővel ez a tudományos szociológia lesz a politika vezetője. A polémiánk azzal végződött, hogy ma még semmi esetre se tartunk ott. — Ma még nem, az bizonyos! A Társadalomtudományi Társaság előtt azonban ismeretes az én azóta beállított experimentális bizonyításom a politika terén. 1903-ban állítottam fel az első prognózist, illetőleg a módszert, amely ily előrelátást lehetővé lesz. 1906-ban volt az első verifikálhatóság, hogy csakugyan előre megállapíthatók voltak-e az események. Közvetlenül ezután, azt mondván, hogy véletlen is lehetett, hogy a história így előre megállapítható volt, nyomban a további kísérleti bizonyítás anyagát is közre adtam, további verifikálhatás okából. Ezt a verifikálást nem én vagyok hivatva végezni, hanem mások, akik a számtalan szociológiai elmélet között keresik az exakt tudást, amely gondolatok múló divatja s kisebb-nagyobb spekuláló filozófiai és pszichológiai élvezetek helyett az egyetlen pozitív módszerrel, a természettudományival tud dolgozni. Hogy ilyen van, ez volt

244


az én experimentális bizonyításom tárgya, mondván, okoskodni sokfélekép lehet, de a tények ilyen és ilyen törvényszerűségek szerint következnek, s csak ezeknek az ismerete a tudás. A többi zöldség. Privát eszmeszösszenet több kevesebb tudományos színű garnírunggal. Amit ezúttal ki akarok emelni, az egy hiba, amely az 1906-ban beállított kísérleti bizonyításomba becsúszott. Igen sajátságos és érdekes hiba, érdekes magára a tudományra nézve, mert ez is csak egy meglepő bizonyítékot szolgáltat arról, hogy az emberi elme mily könnyen van tévedéseknek kitéve, azonban maga azon rend, törvényszerűség, amely a tényekben működik: tévedhetlen. És ez a fődolog, hogy lássuk: van-e ilyen? Hogy nem X. Y, például én vagyok valami furcsa, meglepő látással megáldva — íme hiszen az én egyéni látásom nem tökéletes — hanem van egy csudás meglepő törvényszerűség, s a tudomány nem az én tévedhető elmeszüleményem, hanem ama törvényszerűségeknek exakt, pozitív ismerete. Prognózisom során előfordult, hogy a függetlenségi párt ketté fog oszlani. Az egyik rész, a modern, fogja az eseményeket az új Magyarország felé vinni, az általános választójog alapján kialakuló új szakaszát a haladásnak, míg a másik rész, a retrográd 48-as, lesiklik a konzervatív pártokba, ezek mellé, vagy ezek mögé, mint a régi nacionalizmusnak a zászlóvivője, s a kurucság utolsó mohikánjai ott fogják meghúzni magukat. Már most a függetlenségi párt szétválása csakugyan megtörtént. Nem egészen abban az időpontban, ahogy én mondtam, hanem valamivel korábban és nem is egészen úgy oszolva: külön a modern irányzatot képviselők és külön a kuruc maradványok. Hanem máskép. Történt az, hogy egy komplikáció került közbe, amely elkerülte a figyelmemet, hogy ez csakugyan beállhat. Pedig tudható lett volna. Tudható lett volna, hogy a függetlenségi pártban van egy csoport, amely a koalíció viszontagságai között 67-esekből keveredett oda (Apponyiék), 67-es tendenciákat keltett a függetlenségi pártban, az ilyen hajlandóságokat fogta egybe és zavarta a külömben is mind jobban oszló egységet. Miután azonban kimutathattam, hogy az egész politikai folyamat tisztán az, hogy a 67 szorul ki aktív szerepéből és a függetlenségi párt ennek a kiszorítására fog eldöntő erővel működni: ebből tudható lett volna, hogy így mindenekelőtt a legközvetlenebb közelségben eső, magában a pártban lappangó 67-esség ellen kell ennek kitörnie. Mert ez a 67-esség itt, mint oda nem tartozó, mint belekerült infekció működik. Legelőször tehát ennek a kiküszöbölésére irányul minden törekvés. Ez a 67-es inficiálás természetszerűleg Kossuth köré, a koalíciós miniszterségénél fogva a 67-esekhez s a meglévő 67-es állapotokhoz legjobban kapcsolt egyén köré rakodott le, aki tényleg legjobban volt kénytelen alkalmazkodni, s így ahhoz is, hogy a pártjában lappangó 67-es infekció rajta csüngjön. Amint így a 67 ellen kitörő erupció legelébb közvetlen a pártban lévő infekció ellen nyilvánult és kitaszította azt, illetve megtörtént a pártszakadás: ekkor az infekciózus rész magával szakította Kossuthot is.


245

Íme ez volt azon komplikáció, amely, ha kellőkép diagnosztizált volna az ember, tudható lett volna, hogy beáll. Tegyük fel, hogy egy kiműveltebb, készebb tudomány mélyedt volna el a dolgokba, tegyük fel, hogy nem egymagám foglalkoztam volna ezzel, hanem egy egész tudományos törzskar vizsgálódott volna: bizonyára ezt is meghatározhattuk volna. Igaz, hogy ez csak komplikáció, amely az egésznek a lefolyását azért meg nem változtatja. Mert a komplikáció csak azt idézte elő, hogy elébb ezen kell túlesni. És csak azután megy végbe a tulajdonképeni folyamat. Illetve még abban a leszakadt inficiált párt-tömegben kell olyan szétválásnak végbe mennie, hogy abból Kossuth (s a hozzáragaszkodott tisztább függetlenségiek) újra valami kapcsolatot találjanak a törzspárthoz, de már az infekciózus 67-es elemek nélkül. Amint hogy tényleg az Apponyisták kirekesztése lett a törzspárt jelszava a szakadás folyamán és Kossuthék visszahódítása. (Tisztelt barátom e folyóirat szerkesztője verifikálhatja, hogy én itt nem egy utólagosan beállított valamit mondok, hanem csakugyan rögtön a szakadás beálltakor ezt jeleztem.) Szóval valamelyes formában kapcsolatnak kell újból a törzspárt és Kossuthék közt támadnia s csak ezután mehet végbe a tulajdonképeni oszlása a függetlenségi pártnak, a kiválása a 48-as közjogi, kurucságnak s felszabadulása a modern függetlenségi, kifelé is, befelé is gazdasági függetlenségre törő elemeknek. Hogy a Justh bankagitációja nem gazdasági harc, hanem még csak közjogi tülekedés egy véletlenül gazdasági kérdés körül, azt magunk közt nem kell bővebben fejtegetnem. Hanem másrészt ebben nyilvánult mégis az a gyönyörű energia, amely a 67-et végre leszorította, hogy a továbbmozdulás lehetséges legyen, amint az egész felidézett bankkérdésnek nem is volt, nincs is más célja, hisz a gazdasági harcban ez nem volna épen a főkérdés. De az egész régi kuruc közjogi tülekedésnek mégis mindenképen egy fényes — bár utolsó — képe volt; az utolsó kurucság moderneskedő öltözékben még egyszer szépen megforgatta a politikai ősi fokost. Hogy mindezeknek a tudomány szerint valóban tudható dolgok tudásának mi lett volna a haszna? Istenem, hangoztattam már többször, hogy mi, sem a tudatlanság, sem a tudás, az események folyását meg nem változhathatjuk, azok jönnek a maguk törvényszerű rendje szerint. Mi csak nehezíthetjük a folyamatok végbemenetelét a magunk tökéletlenségeivel. Nehezebben megy minden végbe, ha nincs bennünk elegendő készség azokra kellően reagálni, amiknek alá vagyunk vetve. A tudományunknak a haszna így az, hogy először is a számtalan emberi tévedések között — kivált a nemzet életének a ráncigálása közt, a politikában, ami sajnos egészen csak ötletszerűleg megy — tisztán tudnók odaállítani, hogy íme ez és ez az, ami végbe megy, tehát kár tökéjetlenkedni, egyéb mindenfelét akarni, hanem csak ennek a menetének, lefolyásának kell az útját nyitni. Másodszor pedig épen a tudomány ereje volna az, amely az embereket hajlamossá tenné azon hatásokra reagálni — a sok bolondító frázis helyett — amelyekről kimutatható, hogy tényleg ezek azok, amiknek befogadására elő kell készülni. Míg így ama meg nem erőtlenített tökéletlenségek azok, amik mindenben

246


nehézzé teszik a kényszerű alakulást, és csak nehéz, fájdalmas, hátrányos konvulziók árán haladunk tovább, főleg pedig lassan, időt, erőt, az ország életének erejét és idejét fecsérelve mozdulunk előre. A Társadalomtudományi Társaság előtt ismeretes, hogy én az 1906 áprilisi paktumot tisztán csak a függetlenségi-párt és a korona között állítottam be. Ugyanebben a folyóiratban mondtam meg, hogy az elkövetett hibának, hogy ezt a paktumot meghamisították, azok a következményei lesznek, amik azóta mind be is következtek. Hogy ez a kormány semmit sem fog végezhetni. Hogy egyetlen feladatát, amely programmja volt, a választójogot, nem fogja teljesíthetni. Hogy csak „erő és idővesztesége lesz az országnak, hogy még egy krízisen kell keresztül mennie, azon, hogy a kormányból kiszoríttassanak ugyanazok a politikai elemek, amelyek már eleve ki lettek volna zárva: az alkotmánypárt és a néppárt”. Íme 1906 április óta stagnál Magyarország egész politikai élete az egyetlen feladat előtt, amely nélkül nincs tovább — mint azt még 1903-ban ugyanitt megírtam — és pang, romlik egy egész ország a meddő, áldatlan, felesleges konvulziók között. És ma sem lehet egyebet tenni, mint amit 1906-ban az ostobaság összerontott. Azóta 1908 szeptemberben volt, egy bizonyos politikai incidensből kifolyólag, konkrét okom és alkalmam a magyar politika vezérlő egyéniségét először felhívni arra, hogy az egyetlen programmot, a választójogot a 67-esekkel együtt nem lehet elvégezni: nem volna-e hajlandó az 1906-iki paktum meghamisítatlan alakjához visszatérni? De azóta, épen ellenkezőleg, a legnagyobb erőfeszítések történtek a 67-esekkel együttműködni. Hiába! A lehetetlensége végül is beállott. Aztán 1909 március óta ismeretes a magyar politika vezérférfiai előtt ennek az 1906-iki paktumhoz való visszatérésnek a formulája, az „egyetlen konkrét” alap. Realizálhatósága felfelé el volt készítve, lefelé pedig a legszélsőbb függetlenségiek részéről járható volt az út, azok tudta, beleegyezése és közreműködésével kerülvén a formula a király elé. Június S-én tettem közzé, mert szükség volt az egész válságnak mind máig ezt az egyetlen pozitívumát leszögezni, hogy el ne vesszen, hogy íme a két legszélsőbb pólus, a király és a szélső függetlenségi-párt kapcsolata meg van, persze nem 67-esek közbetolásával, hisz ép ez ellen reagál minden, hanem meg kell találtatni kapocsul a pártonkívüli egyént, úgy amint a szöveg valóban szól. Azóta sincs semmi más. De épen ezt az egyetlenegy lehetőt, kényszerűt, kikerülhetlent akarták felfordítani. És ma minden kísérletezésnek a végén, ma sincs más. Hiába volt minden kormányhatalom a koalíciós államférfiak kezében oly mérvben, aminővel emberek még nem rendelkeztek, hiába fejtették ki a legnagyobb erőfeszítést, hogy mégis a 67-es kooperációt létesítsék — lehetetlen. Nincs, azóta sincs más megoldás lehetősége, és ma is csak a körül vajúdik a politika, legfeljebb a szavaimat lehet megváltoztatni, de a tartalmat nem. Itt állunk a legképtelenebb felfordulás lejtőjének a szélén — és az emberi ostobaságok vezetnek! Vezetnek talán bele a teljes felfordulásba. Ennek a küszöbén állunk. Nos, amit a szellemes emberek a világon halhatatlannak tartanak, az a butaság: de meg fogjuk

Messinger: Szürke emberekről

247

látni, hogy még az emberi butaságnál is erősebb az, ami minden butaságon keresztül is mint törvényszerűség húzódik tömegéletünkön keresztül. Meglátják, még a butaságok csimborasszojáról sem lesz másüve visszatérés, mint ahhoz a paktumhoz, amelyet 1906-ban meghamisítottak, és ugyanennek a most újra odaállított tartalmához. Epidémiák idejében a tudatlan tömeg az orvost veri agyon a tudományáért. A butaság epidémiájában láthatták, hasonló sors környékezett engem is. Azonban minden epidémia enyhül a civilizáció terjedésével. De terjesszük is. Ennek útja az exakt tudás útja. Ami szociológiában ezt a tudást illeti: „én — mondtam — a legkeményebb kritikának magam megyek elébe. És pedig azzal, hogy azokon indulva, amiket az én politikai tudásomként kifejtettem: meghatározom a politikai események bekövetkező rendjét. Így kérlelhetlen logikának az ítélete elé megyek Ha nem következnek be azok, úgy ostobaságot beszéltem, nevetségessé tettem magamat. De ha bekövetkeznek, úgy ostobaság volt minden támadás”. (Magyar politikai szociológia, Húsz. Száz. 1903 októberi füzet.)

Messinger Simon: Szürke emberekről

H

a a jóság mértéke az a rész, melyet mások bajainak csökkentéséből önkényt kiveszünk, akkor aránylag sok jó ember találkozik a családi életben, kevesebb a község körében, még kevesebb a nemzetében és legkevesebb az emberiség számára. Rendkívül szűk azoknak az embereknek a köre, akik az emberiségért nemcsak oly értelemben tudnak lelkesedni, hogy annak eszményi jövőjét mindig ajkukon hordják, hanem közérdekű tevékenységükben az emberiség szolidaritását és az egyetemes emberi igazságot tartják szem előtt. Sőt a túlnyomó nagy többség ennek az iránynak elismerését és követését az igaz hazaszeretetbe ütközőnek tartja. Azonban ugyanazok, akik így gondolkoznak, legnagyobb részükben a különböző egyházak uralmának nemcsak hívei, de tüzes támogatói és terjesztői is, holott ezek sem állnak meg valamely ország határainál, sőt büszkeséggel hivatkoznak arra, hogy nemzetköziek. Miért férkőzik ezekkel szemben oly nehezen a lelkekhez az emberi összetartozás tudata és mindazt, ami abból következik? Miért oly új keletűek azok a társadalmi szervezkedések, melyek ebből az alapból indulnak ki és miért nem bírtak még nagyobb hatalomra szert tenni? Van-e egyáltalán indokolható céljuk avagy kárba veszett idő és munka az, melyet egyesek ily szervezetek keretében kifejtenek? Még azok is, akik a társadalmi életben nem látnak egyebet, mint osztályharcot vagy gazdasági erők összeütközését, vagy különböző emberfajok mérkőzését, kénytelenek elismerni azt, hogy az ismeretek terjesztése és a szabadgondolkodás és gondolatközlés fejlődése az emberiség haladására és ennek irányára nagy befolyást gyakorolt. Az a tudomány, mely az igazságot és csakis az igazságot szolgálja, minden szétválasztó akadály ellenére egybekapcsolja a világosan látó embereket. Minden politikai határ, felekezeti elzárkózás és faji ellentét elenére megvan már a felvilágosodott emberek nagy szellemi közössége

248

Pásztor : A válság

is. Az igaz tudós megváltó munkát végez; akik eszméit terjesztik, apostoli hivatást teljesítenek. Széles társadalmi rétegeknek gazdasági felszabadításával párhuzamosan kell haladnia a nép szellemi felszabadításának több és jobb tudás szerzése és több és jobb jogok kivívása által. Azok, akik egyéni érdek nélkül, függetlenül minden párt-, felekezeti vagy osztálypolitikától, ily célokat tűztek ki maguknak, még nem lehetnek számosan. Szemben találnak alig két évszázados munkájukkal évezredeken át meggyökerezett vak hitet. Szemben találják a pásztorokat, kik el tudták hitetni a nyájjal, hogy lelki üdvét csakis az ő vezetésük biztosíthatja és a nyájat, mely ezt elhiszi. Szemben találnak minden érdekcsoportot, mely uralmának megrendülését félti annak felismerésétől, hogy az mily alapokon épült fel. Szemben találják azokat, kik a tudást kevesek kiváltságának tartják, a nagy tömeget pedig nem akarják tudatlanságának csendes kikötőjéből a kétkedés és kutatás viharos tengerére kibocsátani. És szemben találják végül a megelégedettek, a félénkek, a közönyösek és a kényelmesek lomha tömegét, melynek „minden meglevő világrend a lehető világrendek legjobbika”. Érthető, hogy kevesen vannak, akik ennyi ellenséggel szemben eléggé bátrak és függetlenek, hogy oly munkára vállalkozzanak, mely nekik sem anyagi előnyt, sem egyéni dicsőséget nem biztosít, hanem annál több gyűlöletet, gyanúsítást és üldözést hí fel ellenük. De ez a munka nem meddő és nem hiábavaló. Mert aki a tudás fejedelmének kincseit szétosztogatja a tudás koldusai között, aki a szolgalelkűség helyébe a szabadság vágyát ülteti, aki öntudatra ébreszti a szunnyadó lelkeket, aki felkelti a társadalom lelkiismeretét, aki az elméletben megállapított igazságokat a gyakorlatban megvalósítani igyekszik, az egyengeti a jövőnek útját és nemcsak jó ember, de nemzetének leghívebb és legjobb tagja is. Ezek a szürke sorok csakis azon a címen kérhetnek helyet e tudományos folyóirat ünneplő számában, mert a munka, melyről szólnak, egyenes folytatása a társadalmi tudományok alapvető munkájának és a szürke névtelenek, kik e munkát teljesítik, ugyanazt a célt tűzték ki, mint a tudomány ünnepelt vezérei: bevezetni népünket a nagy egyetemes emberi kultúrába, melynek igazsága a teljes világosság és a teljes jog. *

Pásztor Mihály: A válság rdekes jelenségeket tapasztalhatnak mostanában azok, akik figye-

Élemmel kísérik Budapest gazdasági életét, és számon tartják, hogy miből él és mit csinál a főváros nyolcszázötvenezer főnyi népe. Az egyik érdekes jelenség a hitelszövetkezetek válsága, a másik — ami a koronabankok krízisével van szoros összefüggésben — az, hogy a „passzív foglalkozások” száma megszaporodott eggyel: az „állást és kenyeret” keresők új hadserege a facér bankigazgatók. Másutt, más viszonyok között a „foglalkozás”-nak ez a fajtája merőben ismeretlen, és csak nálunk, ami különös gazdasági viszonyaink között születhetett meg ez az új specialitás; bankigazgatók százai egyszerre

Pásztor: A válság

249

álláskeresővé csak Budapesten válhattak, ahol rövid néhány év alatt körülbelül százhatvan hitelszövetkezet támadt, és ebből az utolsó két esztendő alatt száz szövetkezet mondta ki a felszámolást. Mivel pedig az ügyvezető igazgatón kívül legalább öt igazgatósági tagja van minden hitelszövetkezetnek, tehát körülbelül hatszázra tehetjük a facér bankigazgatók számát. Ezek az emberek a hitelszövetkezetek összeomlásával nemcsak a hatalmukat és a befolyásukat (amit elvégre szintén át lehetne számítani pénzértékre) vesztették el, de egyúttal elvesztették a jövedelmükön kívül a vagyonuk igen jelentékeny részét is. Nem érdekesség nélkül való tehát kutatni azt, hogy a struggle for life-ban milyen szerepe lesz e hatszáz elkeseredett ember megjelenésének; milyen lesz a hatása, mi lesz a következése az általános küzdelemben e hatszáz ember konkurrenciájának? De hatásában és keletkezésének okainál fogva természetesen sokkalta érdekesebb és fontosabb a hitelszövetkezetek válsága. A pénztelen és adóssággal küzködő emberek százezreit sodorta bajba az a krízis, és együttesen milliókat vesztettek azok, akik ép azért jutottak nexusba a hitelszövetkezetekkel, mert nem volt pénzük. A budapesti hitelszövetkezetek krízisét az amerikai válság indította meg; katasztrófáját a túlprodukció, a minden realitást nélkülöző üzleti bázis és a nagy bankok kapzsisága idézte elő. Nem lehet reális az a vállalat, amely saját tőke nélkül, a kihasznált, kiuzsorázott, nagyrészt hitelképtelen adósok befizetéseire és fizetőképességére támaszkodva csinálja kölcsönügyleteit, amely ügyleteket aztán szintén uzsorakamat mellett eszkomptál a nagybankoknál. Hogy milyen szerencsétlen volt ez a spekuláció, azt megmutatta a krízis, amely megdöbbentően szomorú színben mutatta meg Budapest gazdasági bajait. Ez a válság likvidációba kergette a hitelszövetkezeteket, és tönkre tette a budapesti szegény ember uzsorását, az egyetlent, aki Budapesten pénzt adott, hitelt nyújtott a szegény embernek. Ez a krízis kissé drága, de megérdemelt tanulságul szolgált a kapzsi, és uzsoráskodásra mindig hajlandó nagybankoknak is. De a legszerencsétlenebb az a százharmincezer egyenes adós, aki körülbelül százharminc millió koronával tartozik a hitelszövetkezeteken keresztül a nagybankoknak. Ezt a százharminc milliót a bankok bevasalják az adósokon. Akik pedig nem akarnak, vagy nem tudnak fizetni, azoknak az adósságát behajtják azokon, akik tudnak fizetni. Mi lesz a hatása, a gazdasági jelentősége ennek a válságnak: az csaknem kiszámíthatatlan. Bizonyos, hogy a krízis a hitelszövetkezetekkel együtt — egyelőre legalább — agyonütötte a szegényember hitelét is. Bizonyos az is, hogy az az eladósodott társadalom, amely százharminc millió koronával tartozott a hitelszövetkezeteknek, és most egyszerre elesett a hiteltől, módot fog rá találni, hogy hiteligényeit kielégíthesse. A magánuzsora ismét föl fog lendülni, és mint új hitelforrás, már jelentkezik a hitelszövetkezeteknek méltó utóda: a részletüzlettel kapcsolatos beraktározási vállalat. A kríziseknek azonban maradt egy nagy tanulsága és egy emléke. A tanulság az, hogy a kisember hiteligényének szövetkezeti alapon való

250

Pogány: Hernyóélet

kielégítése káros és veszedelmes. Az emléke pedig az a százharminc millió korona, amellyel Budapest népe a szövetkezeteknek tartozik és amely még nagyon sokáig fogja nyomni ezt a népet. Hogy ennek a válságnak mi lesz a hatása, mik lesznek a következései?! Hogy mint jött a nagy katasztrófa; hogy miként mentek tönkre a szövetkezetek, és miként tették tönkre a szegény emberek ezreit; hogy mint hamisítottak váltót és mérleget a válság idején, és mint uzsorázták ki a bajba került szövetkezeteket a nagy bankok?!! Ezekről a témákról fog szólni legújabb könyvem.

Pogány Imre: Hernyóélet fiatalabb, újítani vágyó nemzedékének nincs sem elég Magyarország ereje, sem elég kedve a tettekhez. Alig, hogy fölnyílik az ifjú

szeme, alig, hogy meglátja az utat, amelyen haladnia kell, ellankadnak az inai, lehanyatlik a karja. „Mintha csak miazmák volnának a magyar levegőben”, így panaszkodhatunk Kármán Józseffel. Ez pedig nem véletlen szerencsétlenség. A múlt időkben a forradalmi seregek nem ismerték azt a nagy ellenséget, amellyel napjainkban minden küzdő csapatnak annyira meg kell vesződnie : az elkedvetlenedést. A közhatalom a legújabb korig sohasem volt teljesen szilárd, aránylag könnyen meg lehetett ingatni. Látnunk kell, hogy mennyivel nagyobb erővel van a „fennálló rend” ma megszervezve. Nem is egyszer, hanem sokszor üti be a fejét ebbe a falba, aki egyenesen akar előre haladni. És nagy gyötrelem egy tudatosan előretörekvő lélekre az, ha a harcra való buzdítást is, meg az ezt rögtön letompító óvatos megfontolást, azt, hogy minden haladás csak lassú lehet, ugyanegy forrásból kell merítenie: önmagából. Valóban, igen nehéz az embernek egy szájból hideget is, meleget is fújnia. Még nem szoktuk meg eléggé a harcolás új technikáját, a réginek az ideológiája azonban ma is uralkodik rajtunk. Tanultságunk pedig egyelőre árt a forradalmi tűznek. A régebbi idők harcosa naivabb volt, azt hitte, hogy egy csapásra beveszi a világot és így lelkesebb is lehetett, mint mi, akik nyitott szemmel küzdünk és tudjuk, hogy a haladás minden lépcsőfokát egy-egy egész nemzedék óriási erőfeszítése árán lehet csak elérni. Ennek a tehetetlenségnek az érzése fogja el most már Anatole France-ot is, a mai kor törekvéseinek ezen legtisztultabb szellemű megértőjét, akinek utolsó nagyobb műve, a Lile des Pingouins, a korábbi megszokott frisseséggel szemben egyenesen nihilizmust hirdet. Szolgáljon ez a jelenség vigaszunkra nekünk, magyar békételeneknek, ha kétségbeesünk azon, hogy mily kevés sikert érünk el. Szükségünk van a vigaszra, mert nekünk ezenkívül más nagy bajunk is van. Pillangóként szeretnénk szárnyalni, holott még csak hernyóéletet élünk és nehezen csúszunk-mászunk e földön. De jól tudjuk azt is, hogy mielőtt az álom valósággá válhatnék, a hernyónak egy még sokkal rútabb bábbá kell változnia, sőt be is kell magát gubóznia, önmagának kell tagjait összekötözni és mozdulatlanul várnia sokáig,

Rácz: Alkotó politika

251

amíg elég ereje lesz ahhoz, hogy a saját maga fonta kötelékeket szét tudja szakítani. És, amíg szép csillogó lepke válik belőle, igen-igen sokszor kell még átalakulnia. És nem is tudja ma, hogy megéri-e egyáltalán azt az időt, nem tudja, nem tiporják-e szét ezerszer. Összeálltunk, hogy megcsináljuk a polgári Magyarországot, de azt látjuk, hogy koravének vagyunk, hiányzik belőlünk az igazi, fiatal lelkesedés. Nem is hevülhetünk ideálunkért őszintén. Kedvtelenül fogadjuk majd győzelmünket, mert a francia és az amerikai példából már ismerjük a diadalmas bourgeoisie lélektanát, gyűlöljük annak szükségszerű visszaéléseit és lelketlenségét. Tudjuk előre, hogy a polgári osztály már születésekor halálra volt ítélve és mégis annak kifejlesztéséért, annak uralmáért kell küzdenünk. Tanulmányaink és saját megfigyeléseink alapján is meg vagyunk győződve arról, hogy a polgári kapitalizmus nem lehet maradandó intézmény. A legtöbben közülünk a polgári osztály megerősödését csak eszköznek tartják a további, magasabb rendű átalakuláshoz. A kollektív termelési rend és ami evvel járni fog, a kollektivista társadalom, rokonszenvünket is sokkal inkább megnyerte, mint a burzsoáosztály uralma. Tehát teremteni akarunk, avval a tudattal, hogy a kész építményt azonnal rombolni kezdjük. Mintha csak kárbaveszett rabszolgamunkát kellene végeznünk. És azt is tudjuk, hogy a szocializmus diadala szintén csak ideiglenes állapotot jelent, mert még sok-sok fázison kell átmennie az emberiségnek, amíg majd az egyén szabadon tud szárnyalni, menten minden állami és társadalmi kényszertől. A hernyó mégis folyton álmodozik a repülő pillangóról, a messze, szép jövőről, amelyet talán meg sem ér . . .

Rácz Gyula: Alkotó politika

H

osszú idő óta, komolyan egy probléma köti le egész szellemi érdeklődésemet: miként lehetne a modern kultúra kincseihez juttatni ezt a nagy tulajdonságokkal megáldott magyar népet, melynek életerejét sem EurópaÁzsia népeinek dúló hadjáratai, sem a magyar nemesség és egyház évezredes szipolyozása, tömegmészárlása, idegen kultúrája sem bírta megtörni ? Miként lehetne az itt elnyomottságban szenvedő lelkek szárnyalását szabaddá tenni ? És miképen lehetne a Nyugat kultur-levegőjét belefújni a petyhüdt magyar tüdőkbe ? A világosi letörés óta hatvan év: két generáció tűnt le; de ha azt keresem: miféle alkotásokat, megkezdett nagyszabású alkotó munkát örököltünk mi, a 20-dik század nemzedéke, a megelőző generációktól, melyet folytatnunk kellene s amelyet folytatva, általa tovább építenők Magyarország konszolidálását, szerveznők társadalmát, nyugati szellemmel telítenők kultúráját, megdöbbenve kell megállapítanom, hogy ilyen örökség nem maradt reánk. És amikor felvetem a kérdést: ha valamely idegen hatalom letörné a magyar államot összetartó közigazgatási s állami nyershatalmat, vájjon mi maradna a magyar államból, miféle belső gazdasági, szociális, kulturális szervek tartanák össze tovább is a magyar társadalmat és az államot

252

Rácz : Alkotó politika

s miféle ilyen szerveket épített az a két generáció, mely a fórumon a haza éltetéséből jól élt, meggazdagodott: elfog a kétségbeesés az elém táruló üresség, lelkiismeretlenség s bűnös könnyelműség miatt. Midőn a dinasztiával kötött kiegyezés kiszolgáltatta az ország politikai vezetését s adminisztrációját a földbirtokosságnak, ennek első dolga volt, hogy a birtokarisztokráciának megingott uralmát visszaállítsa s ezt az uralmat intézményekben is biztosítsa. A létrehozott nagyszámú bürokrácia nem volt egyéb, mint a jobbágyi szolgabíró elnyomó hatalmának az egész országra való kiterjesztése, amellyel ráfeküdt a nagybirtokosság és a dzsentri a parasztságnak, iparosságnak minden reformtörekvésére. Másfelől, a pénz- és hitelközvetítést, a gyárak, kereskedelmi vállalatok létrehozását rábízta a zsidóságra. Az ország lakosságának tetemes része és az állam hitelből élt. Roppant nagy pénzösszeg került be Magyarországba külföldről. Az uzsorahitel közvetítése, a kereskedelmi kizsákmányolás, monopólium a bányászatban, pénzközvetítésben és a befolyásos pártembereknek adott „iparpártolási” szubvenciók: egy szűkkörű, de igen hatalmas plutokráciát teremtettek, amely plutokrácia csak növelte a kiváltságoltak számát, vagyoni, társadalmi erejét. így a kispolgárság és a munkásság gazdasági kiszipolyozása csak erősebb lett. A mi örökségünk a hatvanhetes kiegyezés két generációjától: 1. vagyonában, földbirtokában többszörösen kiterjeszkedett, megerősödött nagybirtokos arisztokrácia; 2. kath. főpapság, amely a földmonopólium révén, magának tartja meg az ország mezőgazdasági jövedelmének legalább felét s a földérték növekedése révén előálló roppant értékű közvagyont; 3. örököltünk koldusokból felmilliomosodott plutokráciát, mely a pénz- s hitelközvetítés, a kereskedelem, a bányamívelés, a forgalomközvetítés monopolizálása révén lefölözi a nemzeti jövedelemnek másik felét. Ama csekély számú vagyonos réteg alatt fokozódó szegényedés, másfél millió ember kivándorlása, elpusztult kisiparosság és az ország adósságának pár száz millióról tíz milliárdra való emelkedése: a dolgozó osztályok öröksége. Örökségünk: egy minden izében romlott rendszer, mely népünk életerejének kiszívására van megalkotva. Ezzel a múlttal szemben, mi a jelen és a közel jövő tennivalója ? A 20. század nemzedékének feladata a meglevő romlott s avult rendszert felrobbantani és a belső szervezés munkáját megkezdeni. A felbontást és építést csakis úgy tudja a mai nemzedék elvégezni, ha a földbirtok megoszlásának s általában a kötött s szabad nagybirtok elvételének kérdése a magyar politikai és szociális élet tengelyévé lesz s ezzel sikerült alapjaiban megrázni a társadalom egész épületét; ugyanakkor, paripassu, a vagyontalanoknak nyújtott tudással, öntudatra ébresztéssel, szervezéssel sikerült olyan tömeget egy vagy több pártban tömöríteni, mely szervezettség, öntudatosság dolgában felveheti a versenyt a megtámadott nagybirtokossággal. A belső szervezés terén az ország feladata mindenekelőtt az ország termelőképességének fokozása és termésének szaporítása. Ez kettős úton érhető el: egyrészről a hitbizományok, papi és szabad nagybirtokoknak a földet-mívelő parasztság kezébe juttatása által, másrészről a közép- és kisbirtokok gazdálkodásának intenzívebbé tétele által. A nagybirtokosok és béresek mai nemzetéből ki kell alakulnia a parasztdemokrácia nemzetének, mely a modern mezőgazdasági kultúra minden vívmányát ismeri és alkalmazza; mely községi és


253

szövetkezeti keretekben organizáltan termel és értékesít és vásárol, tehát intenzíven termel és nagytömegben, egyenletesen fogyaszt használati cikkeket, ezáltal megteremti a belső ipari fejlődésnek ma hiányzó széles s biztos alapjait. Létre kell hozni a parasztdemokráciát, mert csak ez szülheti meg a gyáriparnak szükséges munkások millióit. Létre kell hozni ezt a szélesrétegű és tanult parasztdemokráciát, mert csak az intenzíven gazdálkodó, sok millió termelő bírja kitermelni a magyar állami és közös költségek természetellenesen emelkedő kiadásait; csak ez bírja előteremteni a társadalom növekedő szükségleteit kielégítő élelmet és jövedelmet; s végül csak ez bírja felhalmozni azt a tőkefölösleget, mely az ipartermelésbe átmenve találhat elhelyezést s amely fölöslegessé teheti a rengeteg összegekben behozott külföldi tőkét s csökkentheti a magyar nemzetnek és államnak külföldre fizetett kamatösszegeit. A mai pártok és hírlapok azonban azt állítják: Ausztria hatalma s a császár ereje áll az ország ilyen irányú fejlődésének útjában. Vájjon útjában áll-e Ausztria érdeke annak, hogy a magyar földmívelés termelését ezúton fokozza, jövedelmeit biztosítsa, fizetőképességét úgy, mint fogyasztóképességét növelje? Nem! Sőt mindez érdeke úgy egész Ausztriának, mint egész Magyarországnak; azonban mindennek útját állja az államhatalmat és közigazgatás gépezetét kezében tartó magyar nagybirtokosság és kath. egyház. Útját állja-e továbbá Ausztria érdeke annak, hogy modern, korrupciómentes, energikus közigazgatási szervezetet alkosson Magyarország? Ú tját állja-e Ausztria a modern városigazgatásnak Magyarországon? Útját állja-e Ausztria annak, hogy megalkossuk Magyarországon a felekezetnélküli, ingyenes állami iskolarendszert, a modern szakiskolák rendszerét, a katholikus egyház bénító befolyásának teljes kizárásával? Útját állja-e Ausztria annak, hogy Magyarország területén kiépüljön egy nagyszabású és modern út-, automobilút-, vasúthálózat? Kialakuljon a községi vagy szövetkezeti kezelésbe vett pénz- és hitelszervezet? És létrejöjjön egy becsületes, modern adópolitika ? Nem! Ausztria nem állja útját Magyarország belső konszolidálásának, sehol sem állta útját belső egységünk gazdasági, kulturális, társadalmi szervezetei kiépítésének. Semmi okom nincs Ausztria védelmére kelni, sőt magam is hangosan hirdetem, hogy igenis erősen kizsákmányolta Ausztria is országunkat; Ausztria ipara jórészben a magyar népen gazdagodott föl, egyidejűleg a magyar nagybirtokossággal, főpapsággal és plutokráciával. De azt ki kell emelnem erősen, hogy Ausztria korántsem tudta volna Magyarországot annyira kizsákmányolni s gazdaságilag annyira hatalmába keríteni, ha a magyar birtokarisztokrácia és plutokrácia védtelenül ki nem szolgáltatja Magyarországot csak azért, hogy az e réven bejövő osztrák tőkéből és Magyarország kizsákmányolásából saját maga gazdagodhassék. A földmonopólium, a pénzközvetítő-monopólium, a bánya-monopólium, a szállítási, kereskedelmi monopólium hihetetlen vagyonokat halmozott föl alig tízezer család kezében. Mindebből nyilván következik, hogy a birtokarisztokrácia politikából, azért uszítja folytonosan Ausztria ellen Magyarországot, hogy Ausztriára hárítsa át a maga zsákmányoló politikája miatt keletkező gyűlöletet. Nyilvánvaló továbbá az is, hogy a jóhiszeműek is hamis utakon tévelyegnek, amikor a Lajtán túl keresik az ország szegénységének legfőbb okozóit s a magyar demokrácia ellen-

254


ségeit. Magyarország gazdasági, társadalmi konszolidációjának leghatalmasabb ellenségei és szegénységének legfőbb okozói nem az osztrákok, sem nem a nemzetiségek, hanem a magyar birtokarisztokrácia, a katholikus főpapság és a magyar plutokrácia. Mindenekelőtt ezekkel kell leszámolnia a magyar demokráciának. Kétségtelenül előnyösebb helyzetben volna Magyarország, ha teljesen szabadon rendelkezhetnék önmagával, fogyasztásával, iparával. A komoly, józan politikának azonban a tényekkel és erőkkel kell számot vetnie. És amikor azt látom, hogy itt van egyfelől a szervezetlen és szegény Magyarország, mely Ausztria ellen a győzelem reményével komoly harcot épen nem kezdhet; másfelől ott van a gazdaságilag erős s szervezett Ausztria ellenállása; amikor továbbá azt látom, hogy a magyarság céljai ellen sorakoznak a legújabb nemzetközi gazdasági és politikai alakulatok, nem habozom kimondani, hogy: előbb itthon kell megteremteni Magyarország gazdasági függetlenségének még hiányzó alapjait, előföltételeit: 1. a nagytömegű, egyenletes s standardizált fogyasztást, 2. a hiányzó tőkefölösleget, 3. az intenzív termelést új, radikális birtokpolitika és iskolapolitika által; 4. a becsületes pénzszervezetet, 5. a közlekedés, közlés modern eszközeit, 6. modern közigazgatást, 7. modern adópolitikát. Ha mindezt egy generáció komoly munkássága előbb megalkotta, a győzelem reményével csak azután indulhatunk Ausztria ellen a függetlenség jelszavával, ha Magyarország érdeke még akkor is úgy kívánja s főleg, ha a nemzetközi politikai, gazdasági viszonyok akkor megengedik. Magyarország összes szükséglete hadban áll az eddigi politikával. Épen azért az én szememben szimptomatikus jelentősége van annak s az ország jövőjét munkáló mélységes nagy erők működését látom abban, hogy a közjogi kérdések körül forgó két párt: a szabadelvű 67-es és függetlenségi 48-as összeomlott. Összeomlott mindakettő, miután a két párt legszájasabb támogatói : a főurak, főpapok, bankvezérek, pártnagyságok felgazdagodtak, maga az ország elszegényedett és miután falnak vitték az ország szekerét. És örvendetes ez az összeomlás nemcsak a becstelen zabáló-politika bűnhődése okából, de főleg a jövő érdekében, mert csak a szabaddá lett téren van megadva az új alkotópolitika kialakulásának lehetősége. Ezt a céljaiban radikális s a magyarországi egész népesség érdekeit szolgáló, komolyan szolgáló politikát aligha tudja csinálni a függetlenségi párt, vagy a volt liberális párt: összetételénél, természetrajzánál, programmjánál, múltjánál fogva. És aligha tudja csinálni azért is, mert a két irány számottevő vezetői idősebb emberek, akkora lelki megújhodásra s gondolkodásban oly gyökeres átváltozásra aligha képesek, hogy hittel, meggyőződéssel a vázolt nagyharcot végigviaskodni tudnák. Ki kellene cserélődnie teljesen a pártoknak, átalakulni gondolkodásuknak. A két közjogi pártnak tehát még egy feladata maradt, hogy megalkossák az új alkotópolitika jogi eszközét: az általános, egyenlő, titkos választójogot. Az általános, titkos választójog parlamentjében fog kialakulni az az új csoportosulás, a meglevő és új erőknek az az új elhelyezkedése, amely hivatva lesz ezt a nagy küzdelmet megvívni. A kialakuló új pártok között, mint az alkotó reformmunkának elvégzője az jöhet komolyan számba, a mely teljesen kizárja magából a közjogi kérdéseket; amely tehát megszavazza a közös költségeket s amely a gazdasági függetlenségre nézve megelégszik az 1867: XII. t. c. és 1899: XXX. t. c-ben

Szende : A magyar adórendszer jövője

255

biztosított jogokkal. Ez a párt azért veendő komolyan számba, mert ez a természettörvény útját követi: a relative legcsekélyebb ellenállás irányában nyomul előre, a lehető legkoncentráltabb erővel. Ez a közjogi gravamenektől mentesített radikális politika: a szekularizáció végbevitelére, a nagybirtok megtörésére s az új radikális birtokpolitika megalkotására, egyesítheti: a) a magyar parasztság, h) a magyar kisiparosok, kereskedők, c) az ipari munkásság, d) a magyarországi nemzetiségek, ej az osztrák gyáriparosok és ipari munkások, f) az osztrák nagytőkések erejét, g) a dinasztia hajlandóságát szintén ezekhez hajlítja a dinasztia érdeke. Az új radikális politikának jönnie kell. És sikere érdekében van, hogy ne a függetlenségi párt, ne is a volt szabadelvű-párt keretében, hanem önállóan, mint új alakulás jöjjön, egy vagy több párt töredékben. „Az új bornak csak új tömlő való !”

Szende Pál: A magyar adórendszer jövője figyelemmel kísérte a legutóbbi években az európai államházAkitartások történetét és azokat a harcokat, melyeket a költség-

vetési hiány eltüntetésének és az ezzel kapcsolatos adóreformoknak kérdése minden számottevő európai államban előidézett, kétségtelenül arra a meggyőződésre jutott, hogy a marxi elméletnek ama tétele, mely szerint a kapitalisztikus rendszer önmagát viszi ad absurdum és önmaga hozza létre ama előfeltételeket, melyek egykor összeomlását fogják előidézni, ezekben az eseményekben rendkívül erős bizonyítékokra talált. A kapitalisztikus állam megtermi és a végletekig kifejleszti a militarizmust, melynek költségei most már példátlan magasságot érnek el. Másrészt fokozódó üzem- és tőkekoncentráció a proletariátus számát eddig nem ismert mértékben növeli, miről főleg az 1907. évi német foglalkozási statisztika adatai tanúskodnak. Mindkét körülmény válságos helyzetbe juttatja az államháztartást. Egyrészt a hadsereg költségeit minden módon fedezni kell, másrészt az egyre szaporodó és befolyása folytán mindinkább félelmesebbé váló proletariátus nyomását szociálpolitikai engedményekkel kell ellensúlyozni. Ezek az intézmények aláássák a kapitalizmus épületét s az angol aggkori biztosítás már a szocialisztikus állam egy elvét valósítja meg, valamint a hozzá hasonló osztrák társadalmi biztosítás tervezete is. Uj adókat kell mindenütt behozni, melyek rendkívül kiélesítik az osztályellentéteket, mint Anglia, Németország példája világosan mutatja. Angliában a megnövekedett állami költségek fedezése céljából a munkásságra támaszkodó liberális párt oly adóreformhoz kíván nyúlni, melyben sokan a földjáradék állami kisajátításához, a Henry George földpolitikájának megvalósításához vezető első lépést látják. Ezek a kérdések fogják nemsokára mozgásba hozni Magyarország közvéleményét is, mert az okok, amelyek a külföldi budget-válságokat előidézik, részben Magyarországon is működnek. Persze csak közvetetten és letompulva, mert mi még a kezdetleges kapitalizmus korát éljük. A katonai költségek itt sem állanak arányban az ország teherviselő erejével és azoknak szertelen emelkedése a közeli jövőben biz-

256

Szende : A magyar adórendszer jövője

tosra vehető. Ellenben azt nem lehet a magyar állam háztartásra ráfogni, hogy a szociálpolitikai igények túlságos kielégítése kergetné válságba. Ami a költségvetés húsz év óta fennáló egyensúlyának felborulását okozza, ez tisztán a hatalmát veszni érző feudális rendszer kétségbeesett erőlködése, mellyel uralmát olyképen akarja megtartani, hogy mindenkit, akinek ebben az országban befolyása, szava, tolla van, megvásárolni igyekszik. Ezért növekedtek négy év óta az állami kiadások 400 millió koronával. Az első kísérlet adórendszerünk megváltoztatására a közelmúltban már megtörtént. A kormány felemelte a szeszadót és az új adójavaslatok egész sorát nyújtotta be. Az a mód, ahogy a javaslatok közhírré tétele történt, végtelenül jellemző a mai rendszerre, mely a hazugságot tette legfőbb kormányzati elvvé. Amint vállalta az általános választójogot csak azért, hogy meghiúsítsa, az önálló vámterület alapjára helyezkedett, hogy a közös vámterületet a réginél rosszabb feltételek mellett fentartsa, amint négy éven át hirdette a bankkérdésben a szabadkéz politikáját, amikor tudta, hogy az ő marsrutája meg van kötve, úgy tett az adókérdésben is. Adóemelést akart, de adóleszállítást hirdetett. Külföldön a nagyobb mérvű adóemeléseket a pénzügyminiszterek nyíltan be szokták vallani, ott mindenki tudja, mit jelent az új adótörvény az egyesre és az osztályra nézve. A kormány legfeljebb apellál az adófizetők hazafiságára, az adófizetők között pedig megindul a harc, hogy kire mennyi jusson, de hogy adófelemelés lesz, azt bevallja a kormány, tudomásul veszi a közönség. Magyarországon az adóemelő javaslatokat azzal a kijelentéssel terjesztik be a képviselőházhoz, hogy a javaslatok célja az adóteher arányos megosztása, csökkentése és hogy az egyenes adók emiatt évi 20 millió koronával kisebb bevételt fognak szolgáltatni. Az adóleszállítás fikciójához azért ragaszkodott a kormány, mert az új javaslatok a földbirtokosok adóját tényleg leszállították, viszont a többi osztályok adóját fel akarták emelni. De ha a kormány bevallja az adóemelési célzatot, a kereskedők és iparosok, valamint alkalmazottak joggal kérdezhetnék, miért csak épen mi és miért nem a földbirtokosok is? Ezért kellett az általános adóleszállítás elvét továbbra is fentartani. Ez a taktika a kormányra nézve kellemetlen eredménynél végződött s bekövetkezett az, amit minden valláserkölcsös elemi iskolai olvasókönyv is hirdetni szokott, hogy a hazugság megbosszulja magát és a hazug a saját kelepcéjébe kerül. A kereskedelmi és ipari érdekképviseletek megmozdultak és bizonyítékot is kívántak a kormánytól, hogy tényleg nincsenek adóemelő szándékai s hogy az új adójavaslatok célja csupán az adóteher egyenletesebb elosztása. Bizonyítékul ugyanazt kérték a kereskedelem és ipar részére, amit a földbirtoknak a törvényhozás már régebben megadott: a kereseti adó főösszegének egy bizonyos maximális öszszegben való kontingentálását, lévén ez a legerősebb biztosíték az adóemelés ellen. Az agitáció oly mérveket öltött, hogy a kellemetlen helyzetbe jutott városi képviselők nyomása folytán a kormány kénytelen volt a harakirit magán elvégezni. A maximális kontingens felvétetett a kereseti adóról szóló törvény szövegébe. A kérdés azonban nem került le a napirendről, mert a deficit kopogtat az állam kapuján. 1907-ben már csak 5 millió korona az

Tanódy : A magyar középosztályok lélektanához

257

államháztartási felesleg, 1908-ra nézve a kormány december végéig még nem terjesztette elő a zárszámadásokat és csak két üres dobozt tett le a Ház asztalára. A deficit tehát kétségtelenül beköszöntött és ha 1908-ban nem rúg nagy összegre, ez tisztán annak tulajdonítható, hogy nem utalványoztak oly kiadást, melynek sürgős megvalósítását valamely pártérdek vagy befolyásos közbenjáró nem tette szükségessé, 1909-ben pedig az eddigi évnegyedes kimutatások szerint is kétségtelen az államháztartási hiány. Az új kormánynak tehát egyik legkényesebb feladata lesz az adófelemelést nyíltan bevallani, annál is inkább, mivel a katonai költségek eddig még nem ismert magasságra fognak emelkedni. Ha az új adó felett a parlament mai összetételében fog dönteni, akkor kétségtelen, hogy a hiány fedezésére elsősorban a szegény néptömegekre súlyosodé fogyasztási adókat fogják felhasználni. Emelni fogják a szeszadót, a dohánygyártmányok árait, a cukoradót, megpróbálkoznak a gyufa, petróleum, esetleg szeszmonopóliummal, az utóbbival azért is, mert ez igen alkalmas módot nyújt a földesurak nemzeti megajándékozására. Emelni fogják a kereseti adót, a jövedelmi adót, szóval mindent, ahol a munkásságról, alkalmazottakról, az értelmiségről, iparosokról és kereskedőkről van szó. Ezek az osztályok természetesen nem fogják ezt az elbánást megadással tűrni és így kilátás van az osztályellentétek oly kiélesedésére, amely előreláthatólag még választójogi reform nélkül is egészen új kerékvágásba tereli a magyar politika szekerét. Ha tisztességes általános választójog alapján ül össze az új parlament és ebben szóhoz jutnak a polgárság, parasztság és munkásság képviselői is, annak a reformnak egészen más arculata lesz. Ha azonban a választójogi aknamunka ideig-óráig sikerül is, kevés oly kérdés van, mely az általános választójogot közelebb vinné a megvalósuláshoz, mint az adóreform és a vele kapcsolatos osztályellentét. Amint Angliában az adókérdés a felsőház eltörlésének jelszavát eredményezte, amint Németországban megteremtette a Hansa-Bund-ot és a közeledést a szabadelvű párt és a szociáldemokrácia között, épen úgy Magyarországban is az adóreform óriási szolgálatot fog tenni az ügynek, mert a félrevezetett polgárság előtt legvilágosabban igazolja, hogy az általános választójog hiánya a feudálisok csorbítatlan uralmát jelenti s ez az állapot nemcsak a munkásságra, hanem az ő érdekeire nézve is felette sérelmes. És majd akkor a magyar polgárság is megszüli a maga Lloyd Georgeját, aki az adókérdés kapcsán a társadalmi és állami élet legszélesebb területein megindítja a küzdelmet a földbirtokosok kiváltságai ellen. Ezért erős a hitem, hogy a legközelebbi kor egyik jelszava a progresszív földadó lesz, mely egyedül alkalmas a földesurak hatalmának megdöntésére.

Tanódy Endre: A magyar középosztályok lélektanához z Überbau törvénye kétségtelenül csak nagy térségek és hosszú idők A távlatában válik be. Ahol az egyes osztályok gazdasági érdekei tisztázva vannak és tudatossá értek, ott még csak megáll az ideológiai

258

Tanódy : A magyar középosztályok lélektanához

függvény kongruenciája, de ott, ahol egy szociális keretben nem tisztázott és még nem eléggé differenciált gazdasági vonatkozások vegyülnek, valósággal kétségbe kell vonnunk a történelmi materializmus alapvető hitágazatát. A magyar középosztályok problémája is alkalmas arra, hogy ilyen kételyeket támasszon, különösen a vidéki középosztályoké. Magyarországon ugyanis mindig különböztetni kell, még ugyanazon szociális kategória keretén belül is, a vidék és a főváros között. Azonosság csak annyi, amennyit azonos tényezők idéznek fel, mint például a politikai agitáció vagy az egyes vallások propagandája. Amint azonban ezeket kikapcsoljuk és a gazdasági alapokat izoláltan engedjük hatni a középosztályok ideológiájára, mindjárt különböztetnünk kell ugyanazon középosztály fővárosi és vidéki alanyai között. Ha már most ezt az utóbbit vizsgáljuk, bámulattal kell tapasztalnunk, hogy olyan világszemléletben él, amely saját osztályhelyzetével egyenesen ellentétes hadállásba kergeti. A középiskolai tanárt, a bírót, ügyvédet, orvost és kereskedőt hallgatva, azt kell hinnünk, hogy egy több ezerholdas osztályosa a nacionalista uralomnak szólal meg benne, vagy legalább is ennek gazdatisztje. Ezt az intellektuális, indusztriális és kommerciális elemet szemelték ki a politikai és szociális hatalom eljövendő letéteményeseként, aminthogy tényleg ezt az elemet kell a hatalomnak útjába ejtenie, ha demokratizálódásának irányában megindul. És ha ma ez az osztály — ha egyedül is — ennek a hatalomnak a birtokába jutna, olyan szégyenletes harikirit hajtana végre magán, amely példátlan volna a társadalmak történetében. Annál inkább feltehető ez arra az esetre, ha a középbirtokos osztállyal együttesen érvényesül. Már pedig ez a valószínű, sőt ez a bizonyos. Ebben az esetben aztán olyan szépen volna megszervezve az uralomra jutó középosztály, hogy ideológiájában raktáron volna a halálos antagonizmus a demokratikus irányzatok minden képzelhető megnyilvánulásával szemben. Az iparos és kereskedő szolgáltatná ezt az ipari proletariátussal szemben, az értelmiségi és a középbirtokos osztály a nemzetiségekkel szemben, ami csak fokozatot jelent, és semmiesetre sem azt, hogy valamennyi valamennyivel szemben késhegyig ne menne. Ha ez így van, és végtére is az összesek individual-pszichológiájáról lévén szó, sem pro, sem kontra bizonyítékot hozni nem lehet, s az egész a lelkiismeretes megfigyelésre van alapítva ; ha ez így van, akkor kétségtelenül érdekfeszítő kérdés az okok kikutatása, amelyek mindezt előidézik. Egészen vázlatos felsorolásban az okokat a következőkben látom; 1. Nagyon könnyű a kommunikáció a lateiner és kereskedő, iparos rendből a középbirtokos rendbe és viszont. A dzsentriséghez föld és nemesség kell, de nem kumulative. Bármelyiknek az elbirtoklási időn át való birtoklása jogszerzésre vezet. Amint a proletariátus kérlelhetetlen osztálytudatának egyik leghatalmasabb biztosítéka, hogy a proletár vagy fit vagy nascitur, de mindenesetre és örökre proletár marad, úgy megfordítva az osztálytudat kifejlődésének egyik legnagyobb akadálya, ha a birtokban lévő osztályokkal való kommunikációnak tárgyi lehetősége megvan. Hogy hány esetben sikerül, az nem döntő.

Várady : Rövidlátó csillagászok

259

A sorsjátékban is többen vesznek részt, mint ahány nyeremény kiosztás alá kerül. 2. Ezzel az okkal van összefüggésben az a másik tény, hogy a középbirtokos és nagybirtokos osztályt gazdasági érdekközösség kapcsolja össze, adottnak és állandónak véve a mai gazdasági helyzetet. Mert ha világos is az, hogy az indusztriálizáció, a nagybirtokellenes intézmények nyomán várható népességszaporodás és a fogyasztóképességnek a demokratizálódással járó emelkedése a középbirtoknak a nagybirtok rovására való megerősödését vonná maga után, ma egyszer közvetlen előnyt jelent a középbirtokosra is minden olyan irányzat, amely a mezőgazdaság protekciójával és más keresetágaknak, más osztályoknak viszonylagos elnyomásával jár. 3. Végül, hogy a középosztálynak a földbirtokosokon kívüli része számbelileg erőtlen, s ezért ösztönszerűleg szövetségeseket keres. De nem azokban, akik, ha majd méltó pozíciójukat elnyerik, a legerősebbek lesznek, nem a tömegekben, hanem azokban, akiket most erőseknek látnak: a dzsentriben. Azt hiszem, érdemes volna ezeket az okokat egyenként tanulmányozni, mert ez tudományos hasznon kívül a napi politika legaktuálisabb kérdéseiben is eligazítana. A társadalomgazdaságtannak kellene különösen foglalkoznia azzal, hogy a középbirtok és nagybirtok érdekközössége meddig és mennyiben reális. Mert kétségkívül van egy pont, amelynél meg kell válniok, s ez az, ahol a középbirtokosnak, mint fogyasztónak az érdekei kezdődnek, miután ez a tekintet a nagybirtokosnál eltörpül termelésének és jövedelmének méretei mellett. Okvetlen lennie kell tehát egyrészt a gazdaság dimenziójában, másrészt a mezőgazdaságot protezsáló, tehát a nyersanyag- és ipartermékfogyasztót sújtó intézmények vonalában egy-egy olyan pontnak, amelyen túl a középbirtokos a nagybirtokost nem követheti, s aki ezt megtalálja, aki éket tud verni a nagybirtok és középbirtok közé, az megteremti a vidéki progresszív középosztályt, amelyet a magyar történelem kellő időre megteremteni elmulasztott. Mert most kellene itt készen várnia ennek a középosztálynak a demokratikus idők teljességét. *

Várady Zsigmond: Rövidlátó csillagászok magyar, úgynevezett népképviselők és a magyar főrendek ezek. A Vizsgálják, legalább állítólag vizsgálják a magyar közélet látóhatárát s a rajta mutatkozó aggályos tüneményeket, de minden meg-

állapításuk rövidlátás, minden gyógykísérletük kuruzslásmunka. Nem mai keletű tünet: régi nemzeti baj ez a rövidlátó csillagászkodás. A hetvenes években kezdett rohamosan pusztulni a dzsentri és a középbirtok ; csillagászaink a megyei és egyéb hivatalok világszerte példátlan szaporításával segítettek a dzsentrin úgy, hogy a dzsentri elzüllött belé, a középbirtoknak pedig híre-hamva alig van. A nyolcvanas években kezdték észrevenni, hogy a kivándorlásból nagy baj lehet és ma, mikor évente százezernyi erős ember megy a távol idegent gyarapítani mun-

260

Várady : Rövidlátó csillagászok

kával és új erős nemzedékkel, csillagászaink még mindig a kivándorlást nehezítő törvénnyel gyógyítják a bajt, határrendőrséggel, útlevélmegtagadásokkal, ügynök-üldözéssel s efféle kuruzslással. Az általános eladósodást a végrehajtások korlátozásával, a prostitúció elhatalmasodását, ezt a gazdasági terméket, a kerítés szigorúbb üldözésével, a tarthatatlan viszonyok folytán szaporodó szédelgéseket a csalás fogalmának szélesbítésével vélik eltüntetni. A valláserkölcsi nevelés ezredik éve után megállapított erkölcsi hanyatlást a felekezeti nevelés és felekezeti szellem terjesztésével akarnák megállítani. Az egyházi birtokok 30 év alatt kétszeresre híztak: ők erre feleletül új milliókat adnak idegen szerzetrendeknek és a kedves angol kisasszonyoknak egyetlen magyar város, egyetlen gyűlésen, félmilliót ajándékoz. A hitbizományoknak ugyanaz idő alatt megötszörözése pusztító hatását a „kis hitbizomány”, a homestead követelésével, a nép növekedő elégületlenségét kongregációk szervezésével, a nemzetiségi kérdést izgatási perekkel és hazafias káromkodással, az egykét beszédekkel és prédikációkkal szeretnék orvosolni. Az általános drágaságra a fizetések és adók felemelésével felelnek. Et sic porro. Persze azonközben valamennyi baj, mint a vérelvonással kezelt tüdőgyulladás, rosszabbodik. A birtokosok száma csökken, a kivándorlóké és kiszökőké emelkedik, a bekebelezett terhek s a hungarák kinn és benn szaporodnak, a drágaság az adókkal együtt nő, az elégületlenség forradalmi szellemmé indul átalakulni, a halálozások, tüdőbaj, ingatlanárverések, a katonai szolgálatképesség statisztikai arányszámai egyre leverőbbek. Az egész világon aránylag sehol annyi ügyvéd és annyi per nincs, mint édes szép hazánkban, minden három ember négyféleképen gyűlöli egymást, mert százféleképen szenved a létfentartás gondjai alatt. A városokban az ügyészek nem győzik becsukni a tetteseket s az orvosok a falvakról behordott járványos betegeket nem tudják elhelyezni. A falvakban, a várostól félórányira pedig az oláh paraszt egy kunyhóban telel a családjával, ami rendesen van, meg az állatjaival, ami sokszor nincs: az állatnak nincs mit ennie, a parasztnak van pellagratermő máléja, a kunyhónak nincsen kéménye, de hát az erdő úgyis egészen a püspöké s így a kéménytelen parasztnak van egy erdei kihágási ügye a szolgabírónál. Rövidlátó csillagászaink mindezen csodálkoznának, ha ráérnének a bank S a vezényszó kérdésétől, a kerületféltés s egyéb egyéni érdekeiktől. Arra azonban mindig ráérnek, hogy hazafias hévvel tiltakozzanak minden „felforgatás” ellen és úgy vélik, mind felforgatás, ami valóban orvosság lehetne. Hitbizományok feloldása, szekularizáció és a földetlen parasztságnak olcsó örökbérlethez juttatása: ez szerintük felforgatás, tulajdon ellen izgatás és a (vajon hol létező ?) társadalmi béke megbontása. Általános titkos választójog s egyesülés- és gyülekezésjog a népnek is, szóval a népjogok kiterjesztése: ez szerintük a magyarság sírja és felforgatás. Pedig mind Kossuth Lajos nevére esküsznek: a kalksburgi jezsuiták szellemi szülöttétől a luteránus pápán át le egészen a fajmagyar zsidó népapostolig, és rövidlátó politikai csillagászok lévén: nem veszik észre, hogy a népjogokat itt megalapító és a jobbágynak földet adott Kossuth ma újra földet és jogokat követelne a népnek. A bürokrácia és militarizinus megszűntetése, ezzel a hivatali

Vas : Néplélek és románkérdés

261

és katonai kiadásoknak örökös hatványozás helyett gyökvonásszerű apasztása, a nép adóterheinek csökkentése, komoly, becsületes, tehát állami és felekezettelen oktatásügy bevezetése s ezzel egy műveltebb, tanultabb és erkölcsösebb nemzedék nevelése, az államilag űzött rendszeres és országos alkoholmérgezés beszüntetése stb. szótáruk szerint mind, mind gyalázatos felforgatás és hazátlan bitangság, mert a felső tízezernek a népmilliók rovására uraskodását, egyre mindinkább cifranyomorúságszerű uraskodását törné össze. Mindezek és hasonló gyökeres reformeszmék messzelátó emberek vágyképletei. Amolyan délibábszerű látományok, melyek a valóságban mind megvannak, csakhogy messze innen, napnyugat művelt, okos nemzeteinél. Itt, a mi szenvedésektől izzó légkörünkben csak csalóka képek gyanánt jelennek meg, mint a szikkadt pusztán utazónak megjelenik a messzeség kívánt, sóvárgott üde forrásvize ... Rövidlátó csillagászaink nem látják a távol nyugat láthatáráról felvetődő vonzó képeket. S mert nem látják, nem bíznak bennük. Nem is hiszik, hogy léteznek olyan tündéries gyógyforrások, melyek a nemzet betegségeit orvosolhatnák s hogy e gyógyforrások annyiban nem délibábszerűek, mert a nemzeti akarat elérhetné, mi a töredék óhajának valóban pusztán — egy délibáb a pusztán. De rövidlátóink is megéreznek annyit, hogy ők bizony rövidlátók. S mert tudják, hogy ez baj, keresik az eszközt. Messzelátót kínálnak nekik a közérdek önzetlen fanatikusai: azt elutasítják. Ellenben önző ügyes üzletembererektől saját s a nemzet részére méregdrágán megvásárolnak és feltesznek egy minden reménységzöldet és radikálvöröset sötétfeketére letompító — pápaszemet. Azzal azután, természetesen, még rövidlátóbbak.

Vas Béla: Néplélek és románkérdés a Dunához két vasúti vonal visz el: az egyik Báziásig, Temesvárról a másik Orsovára. Az a nagy darab föld, amely világhírű határunk

e két pontja közt egészen a hunyadi hegyekig elterül, számos megfejtetlen, súlyos problémát rejteget ködös hegyei közt. Ezek egyrésze szigorúan tudományos. Egyre rámutatok, arra, amely engem évek óta fokozódó érdeklődéssel foglalkoztat. A falvak román parasztságát a közvélemény hivatásos megfertőzöl egy-két jelzőszóval sommásan szokták letárgyalni, aminélfogva minden kávéházi tudós és hazafi előtt kicsinált dolog és nem is pertraktálható igazság, hogy ennek a parasztságnak teljesen egységes, az egész népet egyaránt jellemző ideológiája, erkölcsi világa van. A szociológus mikroszkopikus szeme azonban beható vizsgálatnál ezt közönséges falzumnak ismeri föl. Rájő, hogy amint községről-községre változik a nők és férfiak ruházata természeti és társadalmi erők hatása folytán, úgy módosul, alakul át, nyer színt és tartalmat e nép ideológiája is, csaknem községről-községre. A magyarromán hegyek közé ékelt szegény nép külső megjelenésével épen úgy elüt a temesi síksággal határos gazdag lakosságtól, mint gondolkodásmódjával s cselekedeteivel. A Dunamenti falvak parasztsága más, mint az anina-stájerlak-oravicai vasúttársasági dominiumok ipari hatás-

262

Vas : Néplélek és románkérdés

körében élő. A hegyek zárt, kevésbbé megközelíthető világa, nyomasztó csendje, rakoncátlan vizei, rideg szakadékai már önmagukban determinálják a parasztot. Az erdő semmit sem lát. Itt tehát minden szabad s minden jelentéktelen civódás vérontássá válhatik. A magány, a tanuk hiányának biztos tudata épúgy alakíthatja az indulatokat, mint a szakadékok vagy a rohanó víz, melyek a véres tett nyomait gyakran mindörökre elnyelik. De ha már a geográfiai helyzet önmagában így befolyásolja az ember lelki világát, még jelentékenyebbé válik annak szerepe az emberi ideológia kialakítása körül gazdasági és kulturális következményei által. Az erdős, sziklás hegység egészen más gazdasági berendezkedést szül meg, mint a síkság. Állattenyésztést, favágást, erdőhöz kötött foglalkozást tesz egyedül lehetővé, szemtermelést nem tűr meg. Ennek szükségképen való következménye a parasztnak házától, községétől, az emberi társaságtól gyakori, sőt sok helyt állandó távolléte, a társas élet titkos csatornáin szétfolyó kultúrától való elszakadás, a szükségletek kielégítésének akadályai stb., amelyek mindmegannyi determinánsként hatnak az eszmék, az egyéniség kialakulása körül. Vegyük ehhez a község távolságát a vasúttól, az ily községi utak természetszerű rosszaságát, s nyilvánvaló lesz, hogy az ilyen község lakossága termékeit nehezen hozhatja forgalomba, miattuk ritkán száll le hegyeiből, ritkán is érintkezik tehát a városi, nálánál fejlettebb elemekkel, akiknek révén új eszmék szivároghatnának be elméjébe. Viszont a községbe is nehezen és nem szívesen vetődik el műveltebb halandó s akiket balvégzetük odasodort — egy-egy tisztviselő, tanító — azok mihamarabb szökni igyekeznek, ott tartózkodásuk pedig abszolúte nem járul hozzá a nép ideológiájának megváltozásához. És továbbra is az adott természeti környezetből s az ezek által meghatározott társadalmi elemekből: a szatócsból, a korcsmából, papból s valamelyest a jegyzőből táplálkozik. Újabb időben talán a bankból is, amely a városba való fáradságos utazástól megkíméli őt s így nem csekély befolyást gyakorolhat eszmevilágára azzal, hogy sürgős hiteligényeit gyorsan és ott helyben elégíti ki. Egészen más elemek járulnak egy dunamenti község román parasztsága ideológiájának megteremtéséhez. Mindenekelőtt a külfölddel való érintkezés érezteti itt hatását. A Duna csak határ, de nem választó fal. Szerbek és románok évszázadok óta gyakorolnak egymásra intenzív hatást bevándorlás, házasság, letelepedés és kereskedelem révén. A szerb elemnek jelenléte a Duna menti községekben annyira szembeszökő, hogy a gyakorlott szem első pillantásra észreveszi az ablakok fehér függönyében, az udvar aránylagos tisztaságában épenúgy, mint a nép nagyobb józanságában vagy a törvénytelen házastárs megbecsülésében. Azután a termőföld teljes hiánya, a kopár, régen kipusztított erdők, a megélés csaknem abszolút lehetetlensége minden épkézláb embert a falun kívül való munkaalkalom felkeresésére, tehát gyakori helyváltoztatásra kényszerít, amit a Duna csónakon és hajón olcsón és könnyen közvetít. Romániába, Szerbiába, Bulgáriába való távozás tehát itt mindennapi dolog, sőt az Amerikába való kivándorlás sem szokatlan. Nem szükséges most mar fejtegetnem, hogy az ilyen külföldről visszatért emberek nemcsak külföldi pénzt, de új, más eszméket is hoznak

Weisz : Ingyenes jogszolgáltatás

263

a faluba, amelyek a népszellembe lassanként beszivárognak s átalakítólag hatnak. De nem folytatom. Részletekbe itt nem bocsátkozhatom. Ezt terem nem engedi meg. Csupán magát a szociológiailag fontos tényt akarom kiemelni, hogy e parasztságnak egységes közszelleme úgynevezett „néplelke” nincs. Az a psziché, amely a népesség különböző csoportjaiban dereng, színét akképen változtatja, mint a különböző anyagokon átütő villámszikra; fluoreszkál, mint a tenger vize s a legkülönbözőbb fejlődési fokozatokat mutatja a geográfiai, gazdasági stb. körülmények szerint úgyszólván községről-községre. Mindez úgy-e bár egyszerű tudományos megállapítás. De rögtön gyakorlati jelentőséget nyer mihelyt következményeire gondolunk. Mert ha igaz az, hogy ez a román parasztság a geográfiai, természeti és gazdasági körülmények behatása alatt áll, úgy mint minden nép és egyes ember; s ha igaz, hogy e behatások döntőleg determinálják ideológiáját s ezt saját erejük szerint fejlesztik: akkor, kétségtelen, hogy ily természet-társadalmi erők bevezetése útján módunkban van eszmevilágukra befolyást gyakorolni a haladás vonalában s akkor a politikai méregkeverők, a közvélemény agyafúrt korrumpálói s a lélekkufárok tisztes céheinek mindama szószátyárkodásai megdőlnek és iparszerű szélhámosságnak bizonyulnak, amelyek e népről váltig azt akarják elhitetni, hogy az kizárólag „a lelketlen izgatók”, „a hazaáruló oláh agitátorok frázisaiból” meríti eszmevilágát s elméjét egyetlen rögeszme tölti ki: a „hazaárulás” és semmire sem használható. És itt van a kérdés hordereje. Két felfogás áll egymással szemben: az egyik a korrupt hazugságok mestereinek tanítása, mely szerint az országnak ez a része holt pont, kopár, terméketlen föld, amelybe egy fillért sem érdemes a magyar államnak beruházni; a másik, a belátóké, az, amelyik azt mondja, hogy befektetés, befektetés és ismét csak befektetés kell ide — a többi megjön magától. Teremtsetek ipart, még több ipart, lehetőleg nagy ipart e kincses bércek, vízerőben gazdag hegyóriások közt s a „lelketlen agitátorok” és „hazaáruló gazemberek” egész légiója, az egyház és züllött hadseregének minden fenekedése, tetézve a közigazgatás összes nyomorúságaival sem lesz képes megakadályozni azt, hogy ez a nép eltéphetetlen szálak ezreivel láncolódjék e földhöz; hogy szelleme, ideológiája az egészséges haladás irányában fejlődjék erőssé és biztossá tegye a magyar államnak ezt a rendkívül fontos, most vérszegény és beteg végtagját. Ez a két felfogás kezd itt küzdelembe bocsátkozni. Győz-e csakugyan a politikai gonosztevők tanítása, avagy a haza sorsáért becsületesen aggódok megismerése jut-e diadalra ? S mit lehetne tenni ennek érdekében? Íme, ez az a kérdés, amely engem egyre jobban fokozódó érdeklődéssel foglalkoztat. *

Weisz Jenő: Ingyenes jogszolgáltatás

modern államok jogélete évről-évre egy sereg törvénnyel gazda. A paragrafusok özöne zúdul erre a világra, amelyek mindegyikének születésénél az osztályérdekek harca van jelen, mindegyiknek

264

Zigány: Közoktatásunk perspektívái

jellegét az uralkodó osztályok nyílt vagy leplezett érdeke szabja meg és mindegyiknek alkalmazásánál ugyancsak az uralkodó osztályoknak gyakorlatilag érvényesülni kívánó érdeke ül diadalt a jogmagyarázat sokszor szédítően meglepő, még többször meglepően naiv csalafintaságai által. A paragrafusoknak emez özöne és a jogalkalmazás ezen bizonytalansága mellett pedig széles mederben rohan tovább az élet új viszonyokat és ezeknek megbízható szabályozását kívánva. Az ezerféle emberi érdeknek mindmegannyi ütközésénél pedig szinte kábultan áll meg a jogos érdekeit kereső egyén a rendelkezésre álló jogszabályok és jogelvek sokasága dacára és százával és ezrével elintéztetnek jogviták és perek, amelyekben a kimondott utolsó bírói szó csak azért igazság, mert tovább nincs út a keresésre. Ezekbe a bizonytalanságokba exiztenciák pusztulnak bele. A vidéken látjuk csak igazán közelről, hogy milyen végzetes a kisemberre, ha egy vitás kérdése akad és igazságához ragaszkodni mer. A maga szemével hogyan láthatná meg az igazságot, mikor döntő fórumok is olyan különbözően látják azt? Arról álmodni, hogy e széles rendszertelenségbe egységes gondolatot fog belevinni az osztálytörvényhozás, hiú álom volna. Arról álmodni, hogy világos, elcsavarhatlan biztosságok fognak lépni a belátható jövőben a nyomorúságnövelő bizonytalanságok helyébe, szintén reménytelen volna. Csak azt a nyomorúságot szeretném kiirtva látni ebbből a világból, hogy e jogbizonytalanság révén exiztenciák pusztulnak el. Az a mindennapi látvány, hogy a legkisebb jogvita a kis embernek annyi pénzébe kerül, hogy pernyerés esetén is legtöbbször, de pervesztés esetén mindenesetre reá megy a perre utolsó vagyonkája is és csak azért, mert egy vitás örökösödési ügye támadt, holtig nyomorúságban kell tengődnie, összefacsarja szívemet. Hát még ha arra gondolok, hogy ügyvédi butaság és kapzsiság hányszor ugratják neki az ilyen szegény embert annak, hogy állítólagos jogát keresve tönkre tegye egész exiztenciáját. Nyugodt lelkiismeretem nem lesz addig, amíg a bíráskodás mellett nem lesz ingyenes a jogsegély. A tételes jognak útvesztőjében el fog tévelyedni az ügyvéd akkor is, ha államhivatalnok lesz, aki ingyenesen áll a nép rendelkezésére. Ám akkor legalább csak az a jog vész el, amit keresünk, de nem pusztul utána az is, ami meg van és ami legtöbbször a megélhetést és boldogulást jelenti. *

Zigány Zoltán: Közoktatásunk perspektívái talán tekintsünk szét magunk körül. Iskolaszervezetünk Először nélkülöz minden tervszerű rendszerességet; toldott-foldott, részben

félben maradt, részben túlfejlesztett intézményei idegen minták szolgai másolatai, amelyek hiányos és tökéletlen, egymáshoz nem illő alkalmazásuk folytán még az eredeti minták eredményeit sem képesek biztosítani. Az iskolatartás jogának és kötelességének zavaros bizonytalansága mellett nagy bajoknak oka az, hogy épen a legnagyobb hivatású iskolafajok nem egymás fölé épültek, hanem belevágnak egymás életébe. Az általános iskolakötelezettség pl. a gyermek 12. élet-

Zigány : Közoktatásunk prespektívái

265

évéig tart, a pályaválasztás időpontja ellenben életének 10. évére esik; már itt elválik a népiskolai alapműveltség a közoktatástól s a csonka, de borzasztóan túlterhelt 5—6. osztály fejezi be úgy ahogy, az írás-olvasáson túl egyebet alig nyújtó népiskolai oktatást. A népiskola 4 osztálya után következik a háromféle középiskola, köztük a befejezetlen polgáriskola. Ε parallel iskolafajok nemcsak fölösleges pazarlást jelentenek, hanem magukban foglalják egyszersmind a korai pályaválasztásnak minden veszélyeit. A középiskolák 4. illetőleg 6. osztályaihoz továbbá nagyon tökéletlenül kapcsolódnak oda a középfokú szakiskolák, (az ipari-, gazdasági-, kertészeti-, kereskedelmi iskolák, tanítóképzők stb.), amelyek a különféle előképzettségű tanulók személyeiben és ezeknek majdnem egészen értéktelen ismeretanyagában nagy selejtezést és nivellálást kénytelenek végezni. Végre pedig itt vannak a magas tudományoknak fölszentelt főiskolái, amelyek kivétel nélkül sokkal inkább diploma-nyújtó adminisztratív intézetek, semmint a tudományos munkának műhelyei, avagy a tudomány terjesztésének templomai. És amilyen szomorú perspektívát nyújt a magyar iskolaszervezet rendszere, épen olyan sivár eredménytelenséget mutat ez iskolák működése. A tanítás anyaga — néhány szakiskolát nem tekintve — ama teológiai világszemlélet készletéből való, amelynek legjobban kidolgozott és legagresszívebb formáit a keresztény világnézet szolgáltatja. A görög-római kultúra hézagos alapozásán a középkori renesszansz eklektikus toldalékát nyújtják iskoláink annak az ifjúságnak, amely a mesterséges fehérjének, a villamos erőátvitelnek és a napmotornak problémáiban keresheti önmagának és fajának jövendőjét. Elavult, tudománytalan, satnya ismeretanyag lompos, tarka túlterheltséggel nehezedik szerencsétlen ifjúságunkra. Az iskolai tanítások módszere pedig végig, minden fokozaton, kivétel nélkül, épen e túlterheltség miatt még a legjobb szándékú tanítók kezében is csak többékevésbbé gyarló szóbeli közlés, felületes vagy épen semmi szemléltetés, sarlatán kísérlet, hebehurgya általánosítás Ε módszeri bűnözéseket végül betetőzik a koncentrikus tanmenetek, amelyek az áttekinthetőséget s az összefüggéseket kizárva, a kalkulus-osztásnak és a vizsgálatoknak tetemre hívásaival kényszerítik a szerencsétlen tanulókat a nagy tömegű, értéktelen és széteső ismeretanyag mechanikus megrögzítésére. Csodálkozhatunk-e tehát, ha ez az iskolaszervezet s annak ilyetén működése senkit sem elégit ki ? Szidják is a sikertelenség miatt országszerte az iskolát, a tanítókat és a pedagógiát. Pedig a pedagógia Magyarországon még semmiért sem felelős, mert — fájdalom! — nincs nekünk egyetlen egy olyan intézményünk sem, amelynek szervezésénél mindenféle melléktekintetek miatt lábbal ne tapodták volna a pedagógiát. Más nemzetek lelkesülő odaadással a leghelyesebb pedagógiai elvek szerint alkotják meg iskolai rendszerüket, mi pedig az egységes magyar társadalom kialakítása, a nemzeti öntudat fölresztése, a magyar nemzeti állam kiépítése, a magyar faj kulturális megerősítése, a valláserkölcsi nevelés, kenyérkereseti képesítések, katonai prepotencia, szociális kuruzslások s más ily szédelgő cégérek alatt torzítottuk el azokat a külföldről behozott mintákat.

266

Ady: Poéta és publikum

Nos! és e lehangoló perspektíva után, mit ígér a jövő ? mit várhatunk, mit akarhatunk ezek után ? . . . Mindennek az ellenkezőjét. A küszöbön álló politikai demokráciának első teendői között lesz a magas színvonalú, intenzív, demokratikus népkultúra, amely az általános és egyenlő népiskola fölé építi majd a középfokú és a felső iskolatípusokat azzal a kultúrpolitikai célzattal, hogy minden iskolafaj a pedagógiának kizárólagos és maximális respektálásával létesüljön. Az állam kizárólagos iskolajogának dekretálása és az iskolaszervezetnek megállapítása után, az iskolák országos hálózatával párhuzamosan készülnek majd el az új Magyarország iskolái számára a tanításnak modern tervei. Széles matematikai és természettudományi alapozáson a társadalomnak élet jelenségei s az életre nevelő diszciplínák szolgáltatják azoknak anyagát, de mindebből nem a maihoz hasonló tökéletlen lexikon-készletet kapnak a tanulók, hanem a koncentrikus tanmenetek mellőzésével beálló időmegtakarítások alatt állandóan, személyes tevékenységgel végzik majd az ismeretszerzésnek összes műveleteit. Ε képzésnek minden iskolafokozaton az lesz az eredménye, hogy a tanulók szert tesznek a való világnak reális ismeretére s gyakorlatuk lesz az összes gondolati tevékenységekben. Vagyis a másvilágra kacsintgató aszkéta-szellem, a vallási dogmák és hagyományok kultusza, a meddő múltnak apoteozisa, a modern élet szellemi és anyagi eredményeinek lebecsülése helyet fog adni az új iskolákban az emberi élet világias fölfogásának, a gondolat szabadságának és a bátor cselekvéseknek. Íme ! ezek a problémák foglalkoztatnak mostanában velem együtt nem egy magyar tanítót. *

V. Irodalom. Művészet Történelem. Társadalmi aktualitások. Ady Endre: Poéta és publikum* Budapest publikumát meg merjem invitálni s láttassam magamat, Hogy akin nincs semmi látnivaló s hallattassam, aki bölcsőbeli sírása óta rekedt és a hangtalannál hitványabb hangú, soha, de sohase hittem. Életem is úgy indult, hogy Budapest ki fog maradni belőle, rejtőzködés, keserves, tragikus elnémulás s bujkálás önmagam és mások elől lesz ez az élet, melyet akkor rövidebbnek jósoltam. Az a Valaki azonban, aki nagyon titkos és nagyon nagy úr s akinek akaratából kaptunk valamennyien meghívást az Élet című mulatsághoz, mely hazárdabb, érdekesebb és furcsább, mint egy Ady-este, mást határozott. Holott én erősen, a gyávaság legnagyobb erejével, olykor majdnem hisztériásán opponáltam és még ma is, hacsak lehet és bírom, messze-

* Az alábbi írás fölolvasásnak készült s a Royalban olvastam föl november hó 27-én este egy páratlanul szíves és nagy publikum előtt. A fölolvasás íze nagyon rajta s benne van, az egész írás szubjektív, verselő írás. De épen ezért nem tudnék hozzámvalóbbat, vallomásosabbat küldeni a Huszadik Század-nak.)


267

messze hurcolom el és tartom magam Budapesttől s környékétől, vagyis Magyarországtól. Magamat érezni és a világot és az én szerencsétlen, de nem unalmas magyar sorsomat és élni az én nem vigasságos életemet ma is még csak távolról tudom. Alapjában nem olyan valakinek születtem, aki tud jelenlenni, mert gyáva vagyok s mert megrémít már csupán az is, hogy mennyi más ember is van még s ezeknek mindegyike egy-egy határtalan gögű, földi Isten. Egy megfordított Victor Hugónak merhetném most magam talán úgy alkalmilag elkeresztelni, egy megfordított Hugónak, aki oroszlánt lát minden más emberben, mindenki másban, aki emberként él, mozog. Nagyon jól tudom s még okosabban érzem, hogy mihelyst valaki jelen van, rögtön útban is van s nekem riasztó a gondolat, hogy egy olyan társadalomban különösen, mely szegénysége miatt is kannibálibb másnál, útjában állhatok bárkinek. Victor Hugo egy barátjával az állatkertben kocsizott s amikor sétásan haladó, persze hogy elegáns kocsijuk az oroszlánok rácsai előtt haladt el, elnémultak az előbb gőgösen hangos s az állattanban is királyi jelzőjű bestiák, hirtelen elhallgattak. A Victor Hugo barátja görög, sőt bizánci lelkű ember lévén, tudta mit jelent ez : a királyok királyának meghódoltak még az állatok királyai is, és Hugo-Jupiter kegyes mosollyal nézett a hódoló oroszlánokra. Mióta én megszólaltam, szegény, megfordított Victor Hugo, mindenki oroszlán lett e szép hazában, félelmes torokkal üdvözöl s igazán csoda, hogy mikor az egész világ oroszlán, miért hallatom én még mindig az én szepegő, rekedt szavamat ? Ehhez nyilván köze van Budapestnek, sőt ez majdnem egészen Budapest felelőssége s ha sok szomorúbb és fontosabb oka is volt, nem utolsó oka e mai estének, hogy bűntársaimmal akartam szemben állni. S az én bűntársaim között, kik részben megjelentek itt az én vakmerő meghívásomra, nem azok a legkriminálisabbak, akik kevesen, velem voltak a már Ady-ügynek nevezhető, kétségbeesett kezdésű pör legelején. Nem is azok, akiket később divat, hecc, félreértés, majmolás, megtérés, lárma, furcsaság, zavar, csődület, verekedés felém vagy közém vezetett s nem is azok, akik egyszerűen kíváncsiak és ártatlanok. Egy szinte hat esztendős hajszába, egészségem és életem földúlásába, szegény nevem méltatlanul ismertté hurcolásába, minden Ady-versbe, mely lármás, feltűnő és rossz, nagyon is tudatos ellenségeim kényszerítettek. Most ők viseljék, ők a rossz taktikusok, ők viseljék rossz hadviselő bűneik terhét, mikor a már-már agyonűzött ember ő általuk ott tart, hogy meg meri hívni mindazokat, akik róla tudnak. Budapest, melyet ki akartam kerülni s melybe Parison át s csak félig érkeztem meg, ez a Budapest, mely mégis csak Magyarország, mert ez az egyetlen építmény ebben az országban, amiből lehet valami s amire lehet emeleteket rakni, végső földülésemben megtámasztott. Ez : úgynevezett erkölcsi diadal, mert én póz nélkül, orvosok nélkül és ravaszkodások nélkül is tudom, hogy nagyon-nagyon hamar el fogok menni nemcsak Budapestről, de arról a planétáról is, melynek egyik szép és gyarló, emberi szállása Budapest. Ha ez csupán csak neuraszténiás érzés vagy képzelődés, akkor se jó s én egy ellenségemnek, sőt egy barátomnak se kívánom, de valamire mégis jó. Hogy én először és talán utoljára hálásan hajoljak meg azok előtt, akik

268


szeretnek, olvasnak, tartanak s azok előtt, akik meggyőződés nélkül is elfogadnak s főképen azok előtt, akik meggyőződéssel utálnak, elhallgatnak vagy csattanóan pofoznak. S ez a becsületes és talán orvosilag is igazolható sejtésem, hogy úgy se látjuk többé egymást, mentsen ki legelőször is a vakmerőségért, hogy én Önöket ide hívtam, hogy én Önökhöz szólni merek. Mert tudniillik: itt Budapesten egy RodaRodának is szabad volt publikumot összecsalatni, itt Morris Rosenfeld is pódiumról gyönyörködhetett a maga budapesti publikumában, én azonban némely irodalmi erkölcsbírák szerint korteskedem, ha szemtől-szemben állok a magam közönségével. Sőt: nagyobbat vétkezem, meggyalázok egy olyan isteni mesterséget, mint a poétaság, meggyalázom a letűnt legnagyobbak emlékét Lessingtől Kiss Józsefig. Hanem a poéta-mesterség isteniségével, gyönyörűségeivel épen tele vagyok, torkig vagyok s jaj volna nékem, ha csakugyan úgy volna, hogy poéta vagyok s ezzel vége. Nem, nem s úgy gondolom s ez az egy éltet, valaki és valami más is volnék s ha egyéb nem, de emberi és kiváltképen magyar értelmek és avult értelmi gazdaságok nyugtalanítója, gyújtogatója. Ez már több, ez már jobb, hivatásnak is, mesterségnek is, mint egyszerűen csak nagyon rossz vagy nagyon dicső költőnek lenni s e komoly, polgári és — Magyarországról lévén szó — főúri felfogás szerint: egyforma-állapotból levonni a konklúziókat. És most mondom meg, amit e szó-szósz csak leönt és formásít forradalmak híjján szűkölködő, boldogtalan ország csókoljon kezet mindenfé1e forradalomak forralójának. Erupciós forradalom alig volt még Magyarországon s ennek a földtterületnek talán ez a legrettenetesebb átka, mert hiszen a forradalom: a teljességes Élet. S ma mikor a forradalmár, fölséges Petőfi lényének meghamisítására összeállanak bigott mágnás-nőstények, beérkezett nagy írók, rabszolga-tartók és diakónusok, zsidók és keresztyének: már azért is érdemes felolvasó estét tartani, hogy egy ember, ha halk, ha rossz, de élőszóval is mondja meg: hohó. És ez a legfőbb, ez talán a minden: mikor megrekedt volt itt szinte minden, bátortalan bátorsággal, de ezreket fölszabadítva talán véletlenül, sőt biztosan véletlenül, de én voltam, aki megszólalt. Bánom is én: értik-e verseimet vagy sem, úgy is rettegek, hogy túlságosan és sokan értik, de a nagy dolog az, hogy vagy én voltam a nyugtalanság hozója vagy ami tudományosabb: én általam hörgött föl manapság legnyugtalanítóbban a magyar társadalmat kínzó nyugtalanság. Ami a pálmákat illeti, sok igaz, nagy, jobb, érdemesebb, csak-költő él itt Magyarországon s nem akarok magamnak művészeket illető pálmákat adatni, valamiként politizálni sem politizálok már jó idő óta. Próbáltam az lenni, amire a tapasztalatom s hitem szerint kérlelhetetlen sors kiszemelt: ember, aki a mások szükséges, véres ösztönzésébe belehal s aki, na a halála hamar és jól sikerül, igazán nem bánja, hogy az úgynevezett utókor mit fog vele mívelni. Óh, én tudom jól, hogy ma még, titokban üzletembereknek is elsőrendű költők, kifelé kénytelenek az éhenhaló s csak a halhatatlanság hitével vigasztalódó nagy poéta-slemilek maszkjában járni. Tudom azt is, hogy tőlem legalább is illetlenség éhen nem halni s nem tenni magamat szépen érdemessé egy utcára, mint például Reviczky Gyula. De mikor Blérioték

Antal: Művészeti kritikánk feladata

269

röpülnek, úgy gondoltam, hogy afféle csoda is megtörténhetik, hogy valaki követelje a halála után jöhető summák kamatjainak némi kielőlegezését. Végre is én nem tehetek róla, hogy még nem haltam meg s látszólag borzasztóan elevenül élek s hogy ehhez az éléshez piszkos mellékletek, sőt feltételek, például garasok kellenek s hogy dicső társadalmi berendezkedésünk szerint minden garast, melyet kiharcoltunk, más elől raboltunk el. Sok-sok enyhítő körülményem volna, de elsorolni unalmas, hanem egyetlenegyet még mégis elmondok: sajnálatos becsületességgel éltem és írtam a verseimet, a legrosszabbakat is. A Nyugat című lap, mely végtelenül sok elnézéssel, szinte már engem is megdöbbentő jósággal vállalt magáénak, tanúskodhatik, hogy gazdag ember-gyarlóságaim lehullanak rólam, amikor azért veszek ceruzát a kezembe, hogy valljak, írjak, különösen pedig hogy verset írjak. Ismétlem: más dolog, más kérdés, mik ezek a versek, kikhez, kikért, mennyi élet-tartósággal íródnak, de élet-darabok, de mindegyik egy-egy lépésnyi közeledés a Halálhoz. És még az is csak az én gyötrelmem és bántásom, ha igazságtalanul divatba jöttem, ha név vagyok, mert ártani nem ártok vele még az irodalomnak se, mely nem tartja irodalomnak, amit én csinálok. Végre az még Szabolcska Mihálynak sem árt, ha néha önmaguk lelkéhez tudtam eljuttatni, ha bátorságot adhattam néha bátortalanoknak, már nem vagyok nagyon bűnös. Eredetileg azt is akartam, hogy ez estén Tömb Szilárdja leszek magamnak s megpróbálom magamat magyarázni. Szerencsére meggondoltam a dolgot s most már csak annyit kérek: ne ijedjenek meg Önök meg még a híres fekete zongorától se. Ha a hatalmas Istent szabad volt ezer meg ezer vallásban mindig másként látni s ha szabad volt őt szakállas öreg férfiúnak is festeni, a szegény, mindnyájunkkal rendelkező Sors is kiheveri, ha én egy hangulatban titokzatos, fekete zongorának éreztem és hallottam, melynek hangjára táncoljuk el és ki valamenynyien ezt a mi bús, szegény, végzetes életünket. A Jó Csönd herceg se rossz herceg, a legnagyobb hatalom s én nemcsak arra gondoltam, amikor az ember éjjel, egyedül riasztgatja el magától a rettenetes, félelmes csendet, de arra is, hogy jaj volna nekem, ha egyszer, míg élek, elhallgatnék s engedném, hogy a Halálnál borzasztóbb csönd rámfeküdjön. A Halál automobilján rokona a fekete zongorának s valóban azt vallom és sírom ma is, hogy legalább automobil-tempóban kell élnünk, ereznünk és tennünk, hogy az élet juttathasson egy kis mámort és egy kis vigasztalást. Nem lesz több magyarázat, ezt a három versmagyarázatot is feledjék el s a többi, amit mondtam Önöknek, prózába kényszerített vers, tehát — szintén megbocsátható.

Antal Sándor: Művészeti kritikánk feladatai nagy tömegek művészeti, különösen irodalmi ízlésének nevelése A súlyos feladatot ró azokra, akik Új-Magyarországért dolgoznak. A feladat annál is nehezebb, mert a modernségről, magyarosságról

270

Antal: Művészeti kritikánk feladatai

és értékességről való zavaros fogalmak a sok műkedvelő-esztétikus és párt-kritikus révén nem csak a közéletben birkóznak egymással, hanem komoly lapokban és folyóiratokban is helyet találtak. Az a körülmény, hogy ma már csaknem annyi embernek van új esztétikája, mint ahánynak ezelőtt pár évvel új biológiája volt: csak régen köztudomású művészeti műveletlenségünket igazolja. Viszont az, hogy ilyen feltalálók a legelőkelőbb helyeken is kísérletezhetnek, mutatja, hogy eleven és általános a szükséglet, mely a nagy tömegek részéről osztályt követel a magyar kultúrának ama darabjából, mely eddig csak nagyon keskeny rétegek fejlődését, ízlését és élvezetét szolgálta: az irodalomból , és művészetből. A magyar kultúráról beszélhetünk sajnálkozással, szomorúsággal, kicsinyléssel, mert előttünk van egyéb népek nagyobb kultúrája. Meg kell azonban állapítanunk, hogy azért van magyar kultúra, van magyar irodalom és művészet. A magyar irodalomnak és művészetnek relatív és abszolút értékű kincsei vannak, melyeket közelségük és közvetlenségük miatt leghamarabb lehet és kell a művészeti kultúrára éhes magyarsággal megismertetni. Engem ennek a munkának az irodalomra vonatkozó része foglalkoztat az utolsó időkben. Meglep, hogy az egymástól politikai, gazdasági, felekezeti korlátokkal elválasztott társadalmi osztályok irodalmi közvéleményei mind megegyeznek abban, hogy egyes, kisebb vagy nagyobb értékű irodalmi kísérleteket olyan terjedelemben, fontoskodással és eszközökkel tárgyalnak, mintha évszázados gyászos némaság után most egyre-másra, majdnem naponta kétségtelen Apollójelöltek lépnének ki az isteni szemöldökök mögül. Ε nemes felbuzdulás ellen kifogást se lehetne emelni, ha azokról is szó esnék, akik már nem ígéreteket, hanem igazi értékeket adtak és adnak. Ezekkel azonban legkévésbbé a haladás emberei foglalkoznak. Bizonyos, hogy a 19. század nagy magyar íróival szemben a középiskolai oktatás elkövette azt a bűnt, hogy megútáltatta őket egy pár generációval, de azt is be kell látnunk, hogy más, feltétlenül jobb módszert ma sem tudunk ajánlani a középiskolának. Hogy ennek a századnak nagy irodalmi javai el vannak temetve és feltámadást az egyes, agitációs célokra alkalmas, gyakran idézett soroktól nem várhatnak, annak másik oka az, hogy a „hivatásos” hazafiak kisajátítottak mindenkit, akinek műveiben a haza szó előfordul. A progresszív elemek nemcsak, hogy tűrték ezt a kisajítást, hanem büszkén félre állva a másik végletbe csaptak, vagyis koalíciósoknak tartják mindazokat a nagy írókat, akik negyven-ötven év előtt csak nagyon ritkán, vagy épen nem pendítették meg a jövő zenéjét. Ma élő, igazi irodalmi nagyságainkról, azokról, akik már régebben beérkeztek, tudomást csak abban az esetben veszünk, ha ezek művészetükben, vagy művészetükön kívül politizálnak. Ha a mi politikánkat űzik: kritika nélkül és habozás nélkül ráütjük minden darabjára a legjobban kvalifikáló fémjelzőt. És evvel el is intéztük. Ha a mi rovásunkra politizálnak, saját értéktelen műveikkel sújtjuk le. Mivelhogy érték telen műve minden írásából élő írónak van. A csak művész írók fölött egyszerűen elnézünk, megjelenő műveikről ritkán írunk egy tized-

Bányai: Magyar oroszságok

271

annyit, mint a legrosszabb társadalmi drámáról. És itt még megemlítésre méltó, hogy míg egy abszolút rossz társadalmi dráma nevet és súlyt ad azelőtt ismeretlen alkotójának, az író-művésznek csak egy rossz könyvet kell írnia és vége egy emberélet összes nagy értékű alkotásainak. Ledorongoljuk. Némi távolságról figyelve ezt, az irodalmi kritikában dúló, rendszeresnek látszó fejetlenséget, nagyon világosan látom Új-Magyarország irodalmi kritikusainak feladatát: A magyar népnek és a kultúrának szeretete kötelez arra, hogy a magyar írók termelte művészeti értékeket megállapítani törekedjünk. Ez a sok embert, pártatlanságot és önkritikát igénylő előkészítő munka feltétlenül szükséges, mert csak ha megállapítjuk és nyilvántartjuk nemzetünk irodalmi kincseit, csak akkor tudjuk, hogy mink van, mit adhatunk át a művészeti kultúrát követelő nagy tömegeknek. Nem tartván általánosan kötelező szabálynak azt, hogy a kultúra nagy alakjaival csak születésük századik évfordulója alkalmával szabad és lehet kimerítően foglalkozni, magam részéről ezt az előkészítő munkát Ambrus Zoltán eszközeiről, műveinek értékéről és szociális jelentőségéről szóló nagyobb tanulmányban kezdem el. Stockholm, 1909. december havában.

Bányai Elemér: Magyar oroszságok orosz regények — évek előtt — mikor kezeimbe kerültek, Aznemelsőgyőztem álmélkodni az Ivanovics Pétereken, a Szergejeken,

Pavlovnákon, Alexejeveken és ezeknek töméntelenül elsokasított rokonain, akik közül ha kettő-három véletlenül összekerült egymással (regényben), mindig ugyanegy dolgot variáltak: Oroszország, a politika, a társadalom, a parasztok sorsa . . . és vége-hossza nélkül így tovább. Valami bántja ebben az országban az embereket, leginkább az ifjúságot, ezt hirdette minden könyv. Akarnak valamit. Szeretnék, ha jobbra változna, ami rossz s ami nem sikerült a valóságban, végrehajtották regényekben, buzdításul vagy vigasztalásul olyan írók, akik meg voltak szállva ezektől a gondolatoktól. Őszinte dolog-e ez vagy képzelgés, ezt a rébuszt kellett marcangolnia mindenkinek, aki a hetvenes évekből indult Magyarországon komoly szándékkal az életnek s elnyűtt fiatalságát a legutolsó esztendőkig kopár honi mezőkön, mérföldekre kiperzselt pusztaságokon nagy nehezen keresztül vonszolta. Mi lehet igaz vagy legalább csak vékony valószínűség ezekben az előadásokban? A magyar élet bizonyítékot ilyen lehetőségekre nem adott. Sem a politikában, sem az irodalomban. A magyar író, ha összeeresztette a magyar Ivanovics Pétereket, Szergejeket és társait az utolsó ötven esztendőben egymással, azok bizony nem sokat törték fejőket a paraszttal, hanemha csak humorizálhattak rajta. Az ország dolgai, amik válságosak voltak már tíz, húsz év előtt is, — ötszáz év óta — azok sem okoztak robbanásokat az írói lelkiismeretekben. A szerelmet gyúrták, gyártották és méregették választékos nagy többségben ők a polgárok asztalara s ez a népirodalom volt az, amelyik nem felette, hanem

272

Bányai: Magyar oroszságok

alatta dolgozott a publikumának. Nem vezetett, hanem vezettetett s nem irányított, hanem iránytalanságot vállalt. Bürgözdi közlények nyavalyás szerelmi eseteit kalapálták össze regényekbe, novellákba, humorkákba, nem is annyira megrögzött, mint tehetségtelen, közönséges, az élet felelősségét nem erező lelkek. A produktumaik aztán megmutatták, hogy micsoda kárhozatos átok egy országra, ha nincsenek igazi talentumai és e talentumok mögött nem áll végig egy elszánt katonatestőrség, mely minden komiszság ellen bottal és puskával védje őket. Mert az is nagy szerencsétlenség, mikor az idők úgy találkoznak, hogy volna egy-egy vezér, de nincsenek helyükön a katonái. Ilyen időben szokták a mindenkori Rákosi Jenők és generális társaik doronggal agyonverni a Vajda Jánosokat, Tolnai Lajosokat, Grünwald Bélákat, akikben olyan lelkiismeret szava kondul meg, mely az igazi kötelességek vállalására figyelmeztet. Ellenben se közkatona, se közönség: mit lehet ilyenkor várni. Trágyázatlan földbe kerül minden jó mag, amiből élet lehetne és rothadás lesz a legnemesebb vetésből is, melynek még egy-egy oázis pont sem jut a kizöldülésre. Nem is olyan mellékes kortörténeti dokumentum aztán, mikor az ilyen vasnál-vasabb ketrecekbe bezárt és meddő vetésekben elsorvadt lelkekből kitörnek az átkozódás megrendítő szavai. Valahányszor olvasom Vajda Jánosnak ezt a sorát: „. . . ide vagyok rablók és tolvajok közé bezárva . . . ” nem kételkedem sohasem, hogy ez a rettentő vád az ő moralitására szórul-szóra valósággal bírt. Álkultúra, álhazafiaskodás és álerkölcsösködés leple alatt vitt szemfényvesztésekre ma sincs kevesebb jelentőtősége e szavaknak, de azt a szerencsét a mai nemzedék még is megérte, hogy, aki szédelgések ellen szegezi fegyverét, akárhogyan bőgnek ellene, nem áll többé olyan társtalanul, mint ahogy tíz, húsz vagy harminc év előtt állott volna. Egy-egy mag, mely megtermékenyülhetett nagy kínnal a magyar szellemi humuszban, ez idő alatt még is csírázott valamit s még ha zöldelő vetéseknek nyoma sincsen, de van már reménység, hogy aratások is fognak történni ebben az országban valaha. És ez a reménység boldoggá tehet minden jóérzésű és jószándékú embert, aki eljutott annak öntudatáig, hogy az egyén számára az életnek miben állhat az egyedüli értéke. Nem sok idő, talán pár év óta, érezheti minden nyitott szemű ember, hogy valami változás mutatkozni kezd a mi kultúránkban is. Ha már élni kell, valóban isteni ajándék, hogy ebben az időben élhetünk, amikor nem kell cinizmusba sorvadnia többé a jóérzéseknek s nem kell gyáván kétségbeesniök az igaz ügyet akaróknak. Aki kardnak született, kard lehet; a puska, szurony, zászló, trombita mind végezheti hivatását s nagy dolog még jelentéktelen szegnek és srófnak is lenni, ha elhitetjük lelkiismeretünkkel és elhisszük magunknak, hogy az élet eszmények szolgálatáért való. Hiába akarnák Vajda Jánost ma elhallgattatni, még a sírból is kikaparjuk a csontjait, hogy itt legyen s nem lehet más erőket és értékeket sem főbe verni, akár élők, akár holtak, amért a tehetetlenek és gonoszok korruptságát veszélyeztetik. Ha igaz ez a mozgalom, akkor ennél szebbet és fenségesebbet gondolni sem lehet, mert hivatást ad minden tisztességes léleknek, hogy az életben lehető egyetlen komoly

Csáth : A művészetek élvezése és az emberismeret

273

és küzdésre érdemes célért szolgálhasson. A mai ifjúság számára ez a cél nem több egyelőre, mint a minden értelemben való rossz ellen egy jobbért való harcba szállás. Ezeket a törekvéseket pedig az irodalomnak kell legkorábban tülkölnie. Ha nem így volna már most is, alig volna értelme változásról, reménységről beszélni, de szerencsére így van s épen ezért szabad bizakodni benne, hogy ez a változási folyamat nagyon komoly, kulturális és nemzeti dolog. Már nem kell kételkednünk, hogy az orosz regények Ivánovicsainak gyönyörű képzelődései és kulturküzdelmei a mesék világából valók. Nem ismeretlenek ezek a vívódások nálunk sem s a magyar-oroszságok belevették magukat versbe, prózába, regénybe és az irodalom minden ágába, hogy tükrözzék azt a válságot, mely a mai magyar társadalmat rázkódásba hozta. Hogy mi történik a politikában, a társadalomban, a kultúrában és a hazai életviszonyok minden nyilvánulásában, nem közömbös ügyek már a köztudatban sem. Az irodalom, mint a legérzékenyebb reagens, a legcsekélyebb rezdülésében is visszaveri ezt a küzdelmet. S ha eddig meddő, hivatástalan volt ez az irodalom a gyökérig ható kulturproblémákkal való kapcsolata híján, most annál inkább egyre az lesz a feladata, hogy a magyar Ivánovicsok, Szergejek, Petroffok indulásban levő változatos típusain keresztül, a magyaroroszságoknak azt a lélekemelő példáit reprezentálja, melyeknek minden darabjában és mozzanatában a modernségre törő új nemzedék aspirációi lüktetnek. *

Csáth Géza: A művészetek élvezése és az emberismeret gy analógiával jól meg lehet magyarázni a kettő összefüggését. E Vannak kitűnő orvosok, nagytudományú és gazdag tapasztalatokkal rendelkező férfiak, akik amellett, hogy folyton emberekkel foglalkoznak, beteg emberekkel: nem lettek pszichológusokká. Náluk, hogy így mondjam, a látótér nem az emberre, hanem a betegségre van beállítva, megfigyelik a szimptomákat, megcsinálják — és jól! — a diagnózist, anélkül, hogy sejtelmük lett volna, hogy miféle fajta ember volt a betegük, anélkül, hogy mint embert megnézték volna. Az ilyen orvos mellett a társaságban, az utcán, a kávéházban, a szalonokban a betegek ezrei vonulhatnak föl, nem veszi észre, hogy betegek közt volt. Ezekhez az orvosokhoz, akiket csak a betegség érdekel és nem a beteg ember, akik csak a betegágy mellett diagnoszták és az életben nem, hasonlítanak azok az emberek, akik a művészeteket minden emberismeret nélkül, minden az író személye iránti érdeklődés nélkül élvezik. Azok a műélvezők tehát (a túlnyomó többség!), akik a kész műalkotásban gyönyörködnek, de nem látják meg egy pillanatra se a megette álló embert, akinek az arca, ha igazi művész az illető, tisztán bontakozik ki a betűkből, a színekből, a hangokból és vonalakból. Aki meg ezt az elrejtett embert zenehallgatás, olvasás vagy képnézés közben meg nem tudja látni, az mintegy megfosztotta magát a legnagyobb élvezettől, amit a művészet nyújthat s megelégedett a kisebb résszel. Minden magyarázgatás és indokolás nélkül is világos, hogy e

274

Csáth : A művészetek élvezése és az emberismeret

ponton a pedagógusok a hibásak. A gimnáziumban grammatikát, stilisztikát, poétikát és retorikát tanulunk és ezekkel a „humaniórákkal” (!) esztendőkön keresztül azért zaklatnak, hogy a klasszikus művészet alkotásait megérthessük. A befektetés nagy (óriási időmennyiség), de ha csakugyan elérkezünk ezen az úton oda, hogy a művészeteket élvezni képesekké váltunk, akkor nincs ok a sajnálkozásra. Csakhogy nem érkezünk el. Miért? Mert a formákat, az alkotást, a szerkezeteket, a jelzőket magyarázták és nem az embert, az alkotót, aki húsból, vérből való ember volt, aki rokonunk volt. Azt a fonalat, amely minden embert egyenként összeköt a művésszel: eltakarták és azt mutatták meg, ami elválaszt. Nem láttam még gimnazistát, aki Thukydidesért, Ayskilosért rajongott volna. Miért? Mert csak a munkáikat ismerte. Mert soha senki nem mutatta meg neki a betűk megett az író arcát, amely érdekes, mint minden emberi arc. Azok az esztétikusok, akik az esztétának eme egyetlen kötelességét felismerték, voltak a művészetek és a kultúra terjesztésének igazi katonái. Ők dolgoztak és munkálkodtak rajta, hogy a művészet az embernek épúgy napi szükséglete — tehát napi élvezete — legyen, mint a társaság, a beszélés, az evés, ivás. Mert mihelyst valami szükségletté vált, annak a kielégítése élvezetet jelent. Egy bizonyos pluszt jelent az élet mérlegében. Mindenkinek igyekezni kell, hogy lehető nagy bevétellel zárja ezt a mérlegét. S a bevétel rovatba nem lehet semmi mást írni, csak azt, ami örömet, élvezetet okoz. És ez emberek szerint különböző. A tudós a könyvtárban töltött órákat, a művész az alkotás kéjes, gyönyöreit, a gourmand a jó ebédeket és jó szivarokat, a vidéki lány a szép ruháit és a rogyásig áttáncolt báljait, a színésznő a tapsoktól zúgó színházi estéket jegyzi be. És van egy csomó kis élvezet és öröm, amely minden egészséges embernél közös. A művészet örömei azonban mindeddig nem közösek, pedig azoknak kellene lenni! Hiszen ezen fáradozik — és hiába — a középiskola, hogy ezt a pluszt mindenki számára megszerezze. Hiába fáradozik, mert a törekvésében nincs forma, céltudatosság és módszeresség. Ahelyett t. i., hogy a legrövidebb utat választaná, ahelyett, hogy rámutatna a műalkotásokban az emberre és a kezünket odahelyezné a meleg szívre, amely mindenütt ott van, csak meg kell találni, a hosszabb utat választja, amelyen csak azok jutnak el a művészet igazi lényegéig, a művészig, akik különben is született emberismerők, tehát akik maguktól véletlenül vagy nagy fáradtsággal előbb-utóbb meg tudják keresni ezt a meleg és lüktető pontot. Pedig az a cél, hogy ez ne legyen esetlegesség, ne legyen véletlen! Tanítsanak meg reá mindenkit és gyakoroltassák be. Tegyenek képessé mindenkit, ha már időt áldoz reá, hogy megszerezhesse az élete számára ezt a pluszt is. A zeneiskolákban és zeneakadémiákon hemzsegnek a zenét tanulók. Meghallgatják, megismerik Beethovent, Bachot, Mozartot, játszák a skálákat és etűdöket napestig, mind azért, hogy valamikor a művészet teljes megértése számukra öröm, jóérzés (euphoria) forrásává legyen. És azután, ha leülnek a zongora mellé, évekig tartó tanulás után, kiderül, hogy a kompozíciót nem értik, rosszul vagy

Harkányi † Egy könyv története

275

félremagyarázzák. Miért? Mert soha senki se mondta meg nekik, hogyan kell a hangokban meghallani a zeneszerző emberi karakterét, megérezni a temperamentumának természetét. Egy ilyen merőben pszichológiai, tehát természettudományi alapokon álló esztétika a legrövidebb idő alatt megtaníthatja a természettudományilag képzett felnőtt embert a művészetek megértésére és élvezésére; amire a gyereknek nincsen szüksége, mint ahogy nincs szüksége más élvezetekre sem, mert idegrendszerében az izgalmak túlmély nyomokat hagynak. Ellenben egy ilyen esztétika nélkül hiába pocsékolják az élet legdrágább idejét, az ifjúkori esztendőket, poétika, stilisztika és retorika tanulásra: a művészet lényege rejtve marad a tanulók, a későbbi emberek előtt. *

Harkányi Ede †: Egy könyv története* nemzeti ellenállás zaja behatolt dolgozószobám csendjébe, büszkeAséggel és reményekkel töltött el. A belém nevelt érzelmek irá-

nyították gondolataimat. Hittem. Meglehetősen elvont természetű kutatásaim kevés szabad időt engedtek a gyakorlati élet számára. Ezért elfogadtam a készen kapott uralkodó nézeteket. Hazafi voltam, miként polgártársaim túlnyomó nagy része. Ε kellemes állapotot néhány leverő tény véletlen szemlélése zavarta meg. A kételkedés martalékává lettem. Régente, mikor a vallásos hit ingott meg bennem, hasonló válságon estem át és így már ismertem annak ellenszerét. Tanuláshoz fogtam. Pirulva vallottam meg, hogy a kezdetleges népek társadalmait a magyarnál jobban ismerem. Célul felületes tudásom nagy hézagainak pótlását tűztem ki. A közkézen forgó könyvekhez nyúltam, melyekből azt a tanulságot merítettem, hogy néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve, az írók javának tudatlansága majdnem határos az enyimével. Vizsgálódásom második eredményeként megláttam, miért hiányoznak a magyar társadalomra vonatkozó kutatások. Ez ország szociológiájának megíró ja igen járatlan utakra kényszerül. Ép úgy, mint Amerika első * Részlet Harkányi Ede posthumus nagy munkája bevezetéséből, mely élénk világot vet arra a férfiúra, kiről egyik legnagyobb, de becsületes ellenségünk, a Katholikus Szemle f. évi januári számában így ír : „Harkányi Edét gyászolja a Huszadik Század első cikke. Alig pótolhatónak], mondja a veszteséget, mely halálával a Társadalomtudományi Társaságot s e társaság által képviselt tudományos, társadalmi és politikai mozgalmakat érte. Magasztalja Harkányi lelkesedését, munkakedvét, tehetségét, szorgalmát — s dicséreteit és szomorúságát azoknak is méltányolniuk kell, akik a Harkányi Edével halálosan ellenkező világnézlet szolgálatának szentelték életűket. Legnagyobb elvi ellenfelei is tisztelték tudását, főképen pedig önzetlen, lelkes buzgalmát azon eszmék diadalra juttása érdekében, amelyeket igazaknak tartott. Csak ilyen ilyen buzgalommal, lelkesedéssel, ilyen fanatizmussal lehet irányokat és elveket diadalra juttatni, ezek a nagy eredményeknek legelső feltételei s ezért ellenfeleink sorában is tisztelettel nézünk azokra a férfiakra, akikben ezek olyan mértékben vannak meg, amint megvoltak Harkányi Edében.”

276

Harkányi †: Egy könyv története

telepesei. Ε szegény emberek maguk készítette szerszámokkal művelték az önkezükkel irtott földet; az idő viszontagságai ellen védő kunyhót, meg a vadállatok ellen használt fegyverek javát ugyancsak maguk gyártották. A mi sorsunk hasonló. Anyaggyűjtemények és részletkutatások híján a gyűjtés és feldolgozás kettős munkáját végezzük; egyidejűleg pedig védekeznünk kell a csendes nyugalmában megzavart közvélemény elemek erejéhez hasonló kitöréseitől, meg a magánérdekeiben sértett ember haragjától, mely kegyetlenségében a ragadozóéhoz hasonló. Miként a farmereket Európából hozott puskáik és ismereteik, úgy minket is e számos veszély között csak a nyugati civilizáció történetéből vett tanulságok és a nagy gondolkodók hasznos elvei gyámolítanak. Ε hatalmas segítség ellenére is módfelett nehéz körülmények között termelt művünk bárdolatlan gyarlósága vetélkedik a telepesekével. A siker lehetetlenségének felismerése mellett a veszélyektől való rettegés kedvetleníti el a kutatókat. Ez utóbbi tény volt vizsgálódásom harmadik eredménye. Utamon mihamar találkoztam szerencsétlen elődeim emlékével, kiket egész életükben a gyorslábú rágalom üldözött; haláluk óta pedig a feledés ólomszemfödele takar. Ennyi gyászos tapasztalás közepette a végleges elkedvetlenedéstől csak a tanulásból fakadó nagy örömök, segítőtársak és barátok mentettek meg. A nemzeti diadalnak hirdetett események idejében csatlakztam a szociológusok meggyérült csoportjához, melyet akkor hazaárulók társaságának neveztek. Közös tapasztaláson átment embereket a közös társadalmi nyomás egymás mellé sajtol és a közös munka barátokká avat. Mindnyájunkat ama vágy irányított, hogy ezt a mi társadalmunkat az apáinktól örököltnél valamivel tökéletesebb állapotban hagyjuk gyermekeinkre. Az elnyomatás érzése, a fiatalember dicsvágya, a megsértett hiúság motorikus ereje csak fokozta munkakedvemet. Már pedig a cselekvés a kétségbeesés legjobb ellenszere. A gyakorlati élet küzdelmei megerősítették a tanulás vágyát. És minél több kínnal fáradozik az ember valami érdekében, annál jobban megszereti azt. Ezért szereti minden anyja legjobban ama gyermekét, melyet maga táplált. A belém nevelt, szólásmódokból táplálkozó hazaszeretetet csak rövid időre váltotta fel a kiábrándulással járó közöny, melynek helyébe nálam is mihamar a benső szeretet érzése lépett. Ragaszkodom ez országhoz, mely megélhetést adott apámnak, kinek nehéz munkája tette lehetővé az én gazdasági és ez alapon szellemi függetlenségemet. Kedvelem a nyelvét, melyet tőlem telő legnagyobb gonddal művelek. Értékelem zsenge kultúránkat, mely gyermekeim legbecsesebb öröksége lészen. De vajon fenmarad-e ország, nyelv és műveltség? — e kínos kérdés foglalkoztatott állandóan és egyre tanulmányokra ösztökélt. A földrajzi helyzet, gazdasági viszonyok, nemzetiségi állapotok, politikai körülmények mind, mind súlyos aggodalmakat keltenek. Gondolkozásomban elkövetkezendő sorsunk kérdése nyomult mindjobban előtérbe. A magyar társadalomra vonatkozó tanulmányaim oka és kiinduló pontja ama szégyenletes tájékozatlanság volt, mellyel napjaink eseményeivel álltam szemben. Kutatásaim folyamán, életkörülményeim és tapasztalásaim nyomán mindjobban a jövendő nagy problémája foglalkoztatott. Ε kérdésre csak úgy adhatnánk némileg

Harkányi †: Egy könyv története

277

biztos feleletet, ha társadalmunk egész fejlődését megvizsgálnék. Ehhez kevés egy ember élete, ereje és tudása. Azért ama korszakot választottam, mely közelségénél fogva aránylag legkönnyebben hozzáférhető. Megvizsgáltam a József császár halálát Ferenc József megkoronázásától elválasztó időközt. Mária Terézia és a „Kalapos király” társadalmával nem foglalkozom, mivel erre Marczali Henrik igen becses kutatásai kellő fényt vetnek. Megelégszem nyolcvanhét esztendő tanulságaival. Egy századnál rövidebb idő alatt három ellenállás mozgatta meg ez országot és négyszer — 1790, 1825, 1848, 1867 — jutott a nemzet szabadsága birtokába. Mi e nagy mozgalmak mélyebb társadalmi oka; azok milyen belső változások kifejezői; micsoda tanulságok levonására jogosítanak fel ez események ? íme, e kérdések megvizsgálása művem célja, mely annak történetéből következik. Mindezt azért kellett elmondanom, mert az olvasót velem szemben való bizalmatlanságra inti. Az itt következő fejezeteket nem a világ zajától teljesen félrevonult tudós, hanem érző, szenvedő, egyszerű ember írja. Én becsülettel törekszem a tárgyilagosságra; mások állapítják majd meg azt, hogy mennyire közelítem meg e célt. Tán miként személyem, úgy e művem érdekében is jobb lett volna, ha teljes elvonultságban élek; de viszont kétségtelen, hogy mindazok, kik érezték az utolsó négy év társadalmi életének lüktetését, sok olyat értenek meg a múlt század eseményei közül, mi különben hét pecséttel lezárt könyvbe rejtett tanulság marad. Úgy vélem, némely hazámfiának használna annak meglátása, mit észrevettem. Ε meggondolás csak fokozza régi ambíciómat, mely oda irányul, hogy írásaimat olvassák. Ε cél érdekében legjobb iparkodásommal küzdők az unalmasság ellen és inkább föláldozom a „tudományos színezetet”, melyet sok óvatos író oly nagy gonddal őriz meg. Ezzel persze lemondok utolsó mentségemről és enyhítő körülmény nélkül állok bíráim elé, kiket a „tudományos modor” néha megveszteget és elnézésre bír még egyébként megbocsáthatlan nézetekkel szemben is. Pár száz könyv segítségével behatoltam a magyar társadalom őserdejébe. A közvetlen látás és hallás érzékét az írott meg nyomtatott betű pótolta. Elhagyatottságomban vizsgálótársaim a keresés szenvedélye és a meglátás öröme voltak. Igénytelen vándor létemre egyszerű szavakkal mondom el tapasztalásaimat. Szeretném, ha olvasóm osztaná figyelmemet, mellyel az utolsó nemesi felkelést szemléltem; ha ő is meghatottsággal nézné a parasztzendülés nyomán serkedő vért; ha velem együtt lelkesedéssel hallaná a negyvennyolcas törvények meghozását; ha társaságomban vizsgálná ama sebeket, melyeket az abszolutizmus ütött a nemzet testén. Ezzel még nem merül ki feladatunk. A nagy események felizgatják kíváncsiságunkat és mi betérünk a jobbágy viskójába, megpihenünk a nemes portáján, lakunk a főúr kastélyában. Mind e helyeken kérdezősködünk. A válaszok nyomán kimegyünk a szántóföldekre; meglátogatjuk az iskolát, templomot, paplakot. Részt veszünk városok tanácsülésein és lakunk megyék tömlöceiben. Eszünk a szegény ember fatányérán; iszunk gazdagok ezüstserlegéből. Én már megtettem mindezt és tanúja vagyok annak, hogy tervem nem kivihetetlen.

278

Huzella: A szerelem válsága

Huzella Gyuláné: A szerelem válsága szerelem problémája napjainkban a természet és a társadalom Aösszeütközésén alapszik. S nagyon közelfekvő az a kérdés, léte-

zik-e egyáltalán oly mód, mely ezt megszüntesse vagy legalább csökkentse, mert azzal a két sarkalatos hibával, mely speciálisan az emberi szerelmet jellemzi, olyan útvesztőbe jutott az emberiség, melyből majdnem lehetetlen kijutnia. Az egyik az emberi szabadakaratnak az a ténye, mellyel kiváltságos helyzetet teremtett magának az összes élőlények között, mikor az őket kötelező batárok korlátozása alól felszabadította a saját nemi életét. A másik a szerelmi motívumoknak összevegyítése a gazdaságiakkal. Az első nyomán illik reá ez a kifejezés ower-sexed (P. Gilmen használta először) vagyis, hogy szerelmi élete a normálison túlfejlődött. A másodikat szintén ez a kitűnő asszony jellemezte legjobban, mikor azt mondta: „a szerelem a nőnek vagyont jelent, a vagyon a férfinak szerelmet”. Ez a természetes ösztön az ember által már alapjában mellékutakra terelve, a kultúra által hozzá nem tartozó tényezőkkel vegyítve, a kereszténység közvetett hirdetői által elnyomásra ítélve, a társadalom által képmutatásra kényszerítve, ma az ellenmondások oly özönét tartalmazza, minőt semmi más emberi tény. Keressük az egészséges, természetes középutat, de a ma érvényes társadalom-erkölcsi fogalmak mellett nincs reá mód. Hogy csak egyet említsek, felhozom például azt a törekvést, mely a nőt mindenáron az exkluzív „nőiesség” terére akarja korlátolni — ami elvégre sem jelenthet egyebet, mint a nemiséget — és ezzel szemben azt a kérlelhetetlen szigorúságot, amellyel társadalmon kívül állónak bélyegzi azt, aki tisztán nemisége alapján él meg. Ez beszélő példája az uralkodó felfogás következetességének. Ám saját ítélőképességünk sem bír olyan biztos mértéket, mellyel pontosan megállapíttatná, melyik szélsőségtől kell jobban eltávolodnia, hogy a helyes irányban haladjon. Hibásnak látjuk például az irodalom túlzott tendenciáját, a szerelmet, mint az életnek egyedül érdekes témáját odaállítani, de rögtön utána felmerül a kétely: szebb-e, jobb-e a parasztnak fantáziátlan nyers ösztöne? S már hajlandók vagyunk a paraszti ösztönélettől a műveltséghez apellálni, mikor eszünkbe jut a gazdasági szálakkal átszőtt szerelem. Vagyon és művelődés együttjárnak, épúgy, mint vagyon és szerelmi élvezet. Nem lesz a műveltebb emberiségnek az a jobb módja csábító alkalom arra, hogy minél több élvezetet szerezzen magának? Valószínű, hogy igen, s így a műveltség várható növekedése, melyet egyébként minden bajunkra alkalmasnak szeretünk tartani, a szerelem túltengéseit nem fogja megjavítani. Történelmi tanúságok szerint épen a legvagyonosabb s legműveltebb nemzeteknél lépett fel az élvezetek olyfokú kultiválása, mely jellemüknek elpuhulására, hatalmuk leromlására vezetett. Hol a középút? Az aszketizmust tarthatatlannak véljük a ter-

Ignotus : Irodalom és politika

279

mészet élő erői között, de félelemmel fordulunk el a fékezetlen vad szenvedélytől. Ε kettő között kell lenni egy mindenkit kötelező, képmutatás nélkül érvényesülő, őszinte valóságnak, ezt várjuk olyan új tényezők nyomán, melyet eddig nem ösmerünk. Mert a társadalom az ő ellenszegülésével eddig egyetlen embernek a szerelmi életét sem javította, csupán a jellemét rontotta meg, mikor képmutatóvá tette. P. Gilmen mondta ki eddig ez irányban a legokosabb szót — legalább is az én számomra — mikor a nemi-gazdasági élet hibáiról páratlanul okosan beszélve, kimondja, hogy ennek ellenszere a nők gazdasági egyenértékűsége. Átlátszóan tiszta gondolatmenete az, hogy a gazdaságilag független nő, ki bírja a választás és visszautasítás jogát, megdöntvén ezt a tételt: „a nőnek a szerelem gazdagságot jelent”, megdönti a tétel második részét is. Ez a gondolatmenet oly átfogó, azonkívül annyira egybeesik a gazdasági alapon érvényesülő jövendő fejlődés vonalával, hogy feltétlenül értékesnek kell tekinteni. Ezen a gondolatmeneten szeretnék tovább haladni, mikor az ower-sexed szempontjából felvetem azt a kérdést: nem volna-e érdemes megfontolás tárgyává tenni, hogy ha a nőiség, a női jellemnek új formája képződnék, melynek értelemben” tulajdonságai csökkentenék lényének eddig egyedül domináns erotikus jellegét, nem hatna-e ez vissza a férfiakra, tehát az egész emberi nem szerelmi életére?! Bizonyos, hogy nem könnyű dolog, az emberiség hibásan kivételes szerelmi irányát alapjából visszafordítani, és csak nagy, messzekiható, intenzív eszközökkel lehet megkísérteni. Nem tekinthetjük-e azonban ilyen gyanánt az emberiség nagyobb felének, a nőnek átalakulását. Eddig elhanyagolt értelmi erőivel, melyek az erotikum egyoldalú szolgálatában egy húrral felszerelt hangszerré fokozták le, a kultúra előbbvitelében, történelmi idők óta, alig játszott valami szerepet. Míg ha összes pihenő tehetségei, kifejlesztetvén, a társadalom ható tényezői közé állíttatnának, el lenne érve az a közelebbi cél,, hogy a férfiak megszoknak őket első sorban embernek tekinteni és csak azután asszonynak, és idővel az a távolabbi cél is, hogy az emberi szerelem a hibás ower-sexed természeti határait visszanyerné.

Ignotus: Irodalom és politika mondhatni, hogy nálunk a konzervatizmus rest, tájékozatlan Nem vagy rossz szimatú volna. Annyira nem az, hogy — amivel egyéb-

ként a kutya sem törődnék — még az irodalom ügyét sem hagyja észrevétlen, mihelyt politikáról van szó. Sőt, mint ahogy az új szükségeknek megfelelő új törekvések mindenekelőtt az irodalomban ütköznek fel, bizonyos háborús nagy folyamatok sokkal elébb kitörnek vagy végbemennek nálunk az irodalomban, mint a politikában. Tisza István csak most fejezte be az utat, mely a liberális merkantilistát odavitte az agrárius junkerság élére. Kozma Andor azonban, aki még ma is fiatal ember s erősen artisztikus érzésű s a költészetben is az ó-szabadelvű irányzatot képviseli, már 1891-ben megírta egy ártatlan kis verses novelláról, melynek színtere a Lipótváros volt s a

280

Ignotus : Irodalom és politika

címe Slemil keservei: hogy Magyarországon így nem szabad költeni, s a kis novella írójának sürgősen vidékre kell költöznie néhány esztendőre, hogy világnézetében megmagyarosodjék s hajlandóságaiban — ha úgy tetszik: elfogultságaiban is egygyé váljék a magyar értelmiséggel. A magyar értelmiség: ez a mi hazánknak földbirtokos és hivatali nemessége. Aki nem ennek rétegéből való s nem ennek foglalkozási körébe tartozik, az próbáljon hozzá alakulni vagy legalább is alkalmazkodni. Ha nem teszi: ellenség. S mivel valóban úgy van, hogy a magyarság, még pedig az egész magyarság, a parasztját is beleértve, a haza földbirtokos, földműves és hivatali rétegeivel esik egybe: aki törekvéseiben vagy hangjában más rétegek bajvívója avagy kifejeződése, az a magyarságnak, ezzel a magyar nemzetnek, ezzel a magyar hazának ellensége. Ímé, egészen pontosan meghatározva, története, tárgya, foglalata a közel huszadik éve folyó irodalmi háborúnak. Mint ahogy a doktor a lázat elfojtva igyekszik a bacillust megdögleszteni: az urasági (vagy házizsidói) kritika tudva vagy tudatlanul az új világnézetek, az új művészi felfogások, az új irodalmi formák, az új költői egyéniségek el- vagy megfojtásával igyekszik visszaszorítani azokat a rétegeket s foglalkozási ágakat, az ipari, a kereskedelmi s pénzgazdasági igényeket, a magyarságba beolvadó idegen elemeket, s általában azaz hogy különösen a kínosan, de mégis kialakuló polgári osztályt, mely mind (ezt eltagadni nem lehet) többé-kevésbbé született ellensége a földbirtoknak s a hivatali hatalomnak. Ebben a törekvésében nálunk az irodalmi konzervatizmusnak minden egyéb országbelinél hatalmasabb segítsége a nemzeti eszme, mert nálunk a nemzet- és államkristályosító úgynevezett fajmagyarság, mondom, személyeiben körülbelül egybeesik a konzervatív foglalkozású osztályokkal. Ezért van e konzervatizmusnak művészi dolgokban nagy segítsége a tulajdonkép ellenséges területen, a polgárságon belül, e polgárságnak is természetesen meglévő nemzeti és államtámogató érzésében. Ε polgárság származására idegen lévén, még mindig nem árt újra meg újra kiérdemelnie a türelmi-bárcát, s ezt aránylag a legolcsóbb tüntető magyarkodással megszerezni. A magyar államot meg nem húzni kölcsönkötéseknél, meg nem zsarolni szállításoknál: ez nagy áldozat volna. De irodalom és művészet ? Ki bánja az irodalmat s a művészetet? Ez legyen „magyar”; a polgári gondolat elég, ha a miniszterek előszobájában érvényesül, az irodalomban ne ordítozzon, mert fölöslegesen vonja oda a figyelmet, ahol az egyszerű rőfös udvari tanácsossá bankettezi, az egyszerű bóher pedig akadémikussá bólongatja fel magát. Mondom: a konzervatizmusnak nagy segítsége van nálunk az alakuló polgárság garashajhászó árulásában és ghettói gyávaságában, s ennél, legalább is esztetice, mindenesetre szebb a felsőséges humor, mellyel az úri konzervatizmus ezt a hiperravaszságot hasznosítja, kezébe nyomván az irodalmi selyemzsinórt: „Mutasd meg, milyen objektív vagy, s akaszd fel magad a magad kezével!” Viszont az irodalomban folyó polgári szabadságharc sincs segítség nélkül. Ez a segítség: épen a magyarság életösztöne, életre való

Lengyel: A művész-társadalom képe

281

joga, életre való eltökéltsége. Az átlátásnak ez az ereje, melyben a nemzeti és társadalmi életeknek modern feltételei válnak tudatossá, okvetlen rá fogja vinni e fényes tehetségű fajtát, hogy mint aki annak idején a frank igazgatáshoz, az anjoui feudalizmushoz s rendre mindenféle életformákhoz hozzáalkalmazkodott: bármily fájdalmas vergődésekkel, de végső soron mégis hozzáalkalmazkodjék az élet vagyis a termelés, a munka, a kenyérkereset, a világpiac versenyében való megállás mai módjaihoz. Az ehhez való átmenet számára a lelkeket épen a sokat szidott új művészet s új irodalom teszi fogékonnyá, s ennek médiumán át dereng fel bennük az az átlátás, melyben, mondom, az új nemzeti életfeltételek válnak tudatosakká. Ez az érzés is a levegőben van, s bágyasztja az ellenkezés lendületét. Mialatt az úri osztályokon belül a régebbi balszárnyak és liberális opportunisták mindinkább a jobbszárnynak tartanak s egyesülnek ezzel merevségben és kimondottságban: viszont az egésznek merevsége kezd meglankadni, s a magyar konzervatizmusnak, épen mert lehetetlenségre szánta el magát, ábrázata nemcsak elszántságot mutat, hanem máris mutatja a facies hippocratica-t. Mint minden szabadságharc : végső soron ez az irodalmi is győzni fog, s a magyarságnak annál kevésbbé lesz belőle kára, mert az egyetlen tér, ahol a faji eszmének (mert a fajt megszemélyesítő egyéniségnek) mindenesetre biztos és örökké megmarad az uralma: épen a művészet, épen a költészet, épen az irodalom.

Lengyel Géza: A művész-társadalom képe Század közölte néhány magyar város szociális fényképA Huszadik felvételét. Valahányszor kezembe akadnak ezek a cikkek a régibb

számokban — s ha nem is akadnak kezembe — mindig erősebben foglalkoztat az a gondolatom, tervem, vágyam, hogy ilyenféle, pozitív adatokon, számokon, összehasonlításokon alapuló felvételekre volna szükségünk, hogy jobban megérthessük a művészetnek, az emberi kultúra ősi virágának a mai társadalomhoz, a mai emberekhez, hozzánk való viszonyát. Ami kultúránk képéhez szorosan hozzátartozik a túlságosan nagy vagy túlságosan hangos ideális érdeklődést keltő művészet — képzőművészetre gondolok első sorban — anyagi boldogulásának, létfentartási lehetőségének ismerete. Durván meghatározva a probléma hasonló ahhoz, amit ilyenkor, a tárlatok tömeges felvonulásának idején így szoktunk meghatározni: miből él ez a sok festő? Ez a durván kifejezett kérdés szerte oszlik számtalan érdekes részletre és néhány alapvető főirányra. Az egyén, a művész személyes boldogulása is eléggé izgató. Róla legfeljebb az életrajzok számolnak be, az élet rajzok pedig bizonyos sablonhoz kötöttek, hagyományos beállításra kényszerítik szerzőiket. A fiatal művész vagy szegénysorsból emelkedett fel, vagy már a szülői házban gondos nevelésben részesült. Azután a jó isten felvitte a dolgát, végül köztiszteletben, esetleg— tragikus változat — nyomorúságban halt meg. Csupa sablon, csupa megúnásig ismetelt formula. S ha jók volnának ezek az egyéni rajzok, akkor is tovább vágyakoznánk a tömeg egybe fogott, hű képér Honnan

282

Lengyel: A művész-társadalom képe

bukkannak fel egyre számosabban az új nevek? Hova lesznek viszont a felbukkantak közül, akik feltétlen érvényesülést nem verekedtek ki maguknak? Kiket zúzott össze minden művésztörekvés legádázabb ellensége, a nyomorúság és mik az összeroppanás általános, gyakran megismétlődő okai? A művész úgynevezett szabad pályán működik, mint az orvos, ügyvéd vagy a kereskedő. Az orvost, ügyvédet azonban valamennyire védi a diploma. A kereskedő nem kezdene hozzá üzletéhez, ha nem tudná, hogy amíg vállalkozása haszonnal nem jár, addig előre számításba vett hitel ád módot a nyugodt várakozáshoz, a munkához. A mű befejezésének pillanatától a művész is kereskedő, aki tehetetlenül várni kénytelen a fogyasztókra, reklámot, üzletfellendítő eszközt legfeljebb álutakon vehet igénybe, áruit nem hirdetheti és normális hitelre nem számíthat, mert a kölcsönadó a talentum értékelésére — ami elég biztos alapja volna a hitelezésnek — nem vállalkozhatik. Marad az uzsora s ez nyilvánvalóan bőségesen tenyészik a műtermekben. Hallunk egy-egy festő — nem mindig a legkiválóbb — csodálatos előrehaladásáról, óriási összegekről, miket egyetlen tárgyért fizettek s úgy sejtjük, hogy e kivételeken túl általános, legkevésbbé sem költői, olykor leplezett, de annál alaposabb a nyomorúság. Minden adat híján egyedül a szemmel látható túltermelés is igazolttá teszi ezt a hitet. A túltermelés általános. Franciaországban, Németországban ép oly kevéssé ismeretlen, mint nálunk. Úgy látszik azonban, mintha mégse egyenes arányban állana az ország általános fejlettségével. Mintha ami anyagi visszamaradottságunk növelné a művészproletárok számát, mintha egy általános depresszió kergetné a kockázatos hazard játékba azokat, akik más, több megélhetési, pénzszerzési alkalmat nyújtó országban megelégednének egyéb, az egyéni kezdeményezésnek talán kedvező, de mindenesetre még polgárinak mondott foglalkozással. Az általános reménytelenség, a tőkehiány, a diplomarendszer túltengése kétségen kívül sok embert hajt itt művész pályára azok közül, akik maguk sem bizonyosak tehetségükben, akik szívesen vállalkoznának egyéb pénzszerzési módra, ha nem volna csaknem olyan kockázatos a szorgalom és kitartás és rendszeres munkán alapuló érvényesülés is. Az anyagi viszonyok nyomása alatt folyton szaporodó művészproletárok életének a világért sem poétikus, de annál jelentősebb titkaira világítana rá egy rendszeres felvétel, amelynek rendszere egyébként még egészen bizonytalan és sok próbálgatást igényel s talán jelezné azt is, hogyan lehetne idővel kivergődni az egészségtelen talajon nőtt, az igazi zsenik fejlődését is megakasztó álművészet szövevényéből. Ez a kérdés nehéz és nem az a fontos, nem az a sürgős, hogy a végleges feleletet minél előbb megformulázzuk, hanem, hogy minél alaposabb megállapításokkal a majdan adandó válasz találó, helyes voltát biztosítsuk. Kettő, két negatív tétel már most feljegyezhető, Az egyik, hogy a divatos állami protekció soha nem fogja a kiválasztást elősegíteni. A legbecsületesebb kormányrendszertől sem lehet kifinomodott artisztikus érzést követelni. A legjobban körülbástyázott díj-föltételek sem

Lyka: A művészet eredetének problémája

283

biztosítják, hogy az elemi szükségletek híján levőktől, az éhezőktől, fázóktól, a munkátlanoktól elvett közpénzek valóban talentumos művésznek jutnak. A francia képzőművészet vezető szerepét nem a pazarló bőkezűséggel megállapított római díj biztosította. Ε díj egykori nyertesei sorra tűntek el az ismeretlenségben. A magyar képzőművészek számára — jó volna erről is részletesebben beszélni egyszer — a különféle stipendiumok olyan tömege áll rendelkezésre, aminőről a magyar tudomány vagy irodalom nem is álmodik. Ez a pazarlás azonban a képzőművészet helyesebb és erősebb fejlődését egyáltalában nem biztosítja. Az ösztöndíj-rendszer tehát az egyik, feltétlenül oktalan eszköze a természetes állapotok megteremtésének, a másik nyilvánvalóan céltalan próbálkozás volna pedig, ha a kapacitálás, a rábeszélés, a meggyőzés fegyvereivel igyekeznék valaki vagy valakik, mondjuk egy testület, a művészettől az oda tóduló tömeget elriasztani, Mindezeknél a következtetéseknél érdekesebbek, izgatóbbak a meglévő állapotok adatai. Mi nem tudjuk, és egyre jobban vágyunk megtudni — kik vásárolnak — milyen társadalmi rétegek — műtárgyat és milyen okokból. Hány ezer vászon vándorol örökké vissza festőjéhez és hány kallódik el, hány marad örökké mindenkinek hozzáférhetetlenné. Mennyi verítékes munka válik semmivé, mennyi spekuláció és mennyi uzsora húzódik meg a műbaráti cím mögött; a kulturáltabb emberek milyen jelentékeny rétegét vonja el az álművészet, a kidőlt, megszűnt mecénások után hiába sóvárgó, a produktív termeléstől. A mai művészet társadalmi jelentőségének nagy kérdései ezek. *

Lyka Károly: A művészet eredetének problémája hozták létre az emberi tevékenység ama csoportjait, ameMilylyeketokokgyűjtőnévvel művészetnek nevezünk ? Oly kérdés, amelyet

szinte állandóan napirenden tartottak az emberek. A költők régen hímes meséket találtak ki (nálunk még Kazinczy is) a probléma parafrázisára. Sokáig a filológia és a rendszeres filozófia tartotta magát egyedül illetékesnek e tárgyról szólni. Az előbbinek nyilván az volt a hibája, hogy kizárólag az irodalmi tanulmányozás módszereit alkalmazta egy az irodalomtól teljesen különböző problémára. Az utóbbi azért nem boldogult, mert rendesen kész rendszerek valamely fiókjába igyekezett a művészetet beszorítani. Hasonlóan egyoldalú kísérlet volt az is, midőn kizárólag zoológiai részlet-feltevésekkel („ösztön”, „kiválogatódás”) iparkodtak egy új feltevést életre hozni. Az ágas-bogas kérdés lényegéhez ily egyszerűen még sem lehetett férkőzni. Akik a kérdéssel vesződnek, talán leghálásabban tekintenek a néprajzra, amely nagyon bő tapasztalati tényt és tárgyi adatot tudott összehordani s bár ez a fiatal tudomány még nem rendezhette el ezt a kincstárt, mégis nagyszámú megvilágító analógiával szolgál már ma is. (Legtermékenyebbnek mutatkozik a kutatásoknak az a sora, amely in medias res indulva, egyenest a művészet által felhasznált anyagokat vizsgálja, technikájukat figyeli meg és megállapítja azokat a formákat és díszeket, amelyek az egyes anyagokból és azok technikai feldol-

284

Michower : Helene von Racowitza

gozásából vezethetők le. Ezzel a módszerrel legalább is annak megállapítása érhető el, hogy temérdek forma és dísz időre és helyre való tekintet nélkül az anyagnak és az anyag speciális tulajdonságainak köszöni létét. Igaz, hogy ezzel még csak egyik zugába jutottunk annak az útvesztőnek, amelyet ez a probléma ma jelent. De egy talpalatnyi földet mégis nyertünk már. Hogyan folytassuk azonban a megkezdett munkát ? Talán leghelyesebben úgy, ha ezek után számba vesszük az összes határtudományokat. Rendkívül bonyolult munka, mert semmit sem érnénk el, ha ezeknek összes kész feltevéseit átvennők, összeadnék és mint a művészet kialakulásának külső körülményeit állítanók ama fent pedzett autonóm jelenségek mellé. Elsősorban szükségesnek mutatkozik tehát e határtudományokban mindazoknak a tényeknek kiválogatása, amelyek a művészet együtthatói gyanánt szerepelnek. S miután e határtudományokban természetszerűen nagy a szerepe a feltevésnek s mert a legtöbb feltevés csak a munka módja, amely a célhoz igazodik, tehát ügyelnünk kell arra is, hogy művészeti tanulmányunkba ne keveredjék egy máscélú és más munkára szánt feltevés, mert ezzel csak elhomályosítanék problémánkat. Szóval kritikai revízióról volna szó. Ez pedig oly sokoldalú tanulmányt és elmélyedést kíván, amire viszonyaink közt aligha vállalkozhatik egyvalaki. Pedig hozzá kell fogni mégis. Ha csak egy lépéssel is közeledhetünk a megoldáshoz, már is tettünk valamit. S legalább egy-egy ilyen lépésre mindnyájunknak kell vállalkoznunk. *

Michower Eszter: Helene von Racowitza von Racowitza nevét minálunk csak a Lassalle tragédiájában Helene viselt szerepéről ismerik. És pedig mint a hős pusztulásának

okozóját, aki kacér gonoszságával szerelmesét halálba kergette. Az idő rég kimutatta az igazat; mélyenlátó szellemek védelembe is fogták a nőt és maga az asszony is annakidején kiadott könyvecskéjében* tisztázta a helyzetet s kimutatta, hogy nagyon is passzív szerepet vitt ebben a szerencsétlenségben. De neki adós maradt a világ. Adós maradt neki saját egyéniségének az elismerésével, amely elképzelhető, hogy nem volt közönséges, ha egy oly férfinek, mint amilyen Lassalle, az élet-halál sorsot jelentette. És ezt a jogát akarja most érvényesíteni kiadott emlékirataival.** Ebben a rendkívüli könyvben nyílt leszámolást tart magával, az életével s ítéletre hívja ki a világot. Nem arra nézve, hogy ártatlan-e, hanem arra, hogy neki magának, az ő saját életével van-e, volt-e valami mondanivalója, ő maga jelent-e valamit ? És diadalmas öntuda* Meine Beziehungen zu Ferdinand Lassalle. 1879. ** Von Anderen und mir. Von Helene von Racowitza (Frau von Sehe witsch). Verlag von Gebrüder Paetel. Berlin, 1909.

Michower: Helene von Racowitza

285

tosságal maga előlegezi magának az ítéletet: voltam aki voltam — én voltam — és ez vagyok . . . És valóban ez Helene von Racowitza, ez volt Helene von Dönniges és ez még ma is Helene von Schewitsch . . . Nehéz ennek az egyéniségnek a jelentőségét s mivoltát definiálni; ezt az ősi vad egyéniséget, egy lelkileg testileg kápráztató, elbűvölő gyönyörködtető asszonyi mezben . . . Sokat írtak már róla, sokan foglalkoztak már vele, tollal, ecsettel s vésővel egyaránt: az otrombák csak egy bizarr vörös szépséget vagy érdekességet láttak benne, de a művészet legelőkelőbbjeinek sem sikerült őt visszaadni, legfeljebb csak lemásolni. Talán annak az eljövendő asszonytípusnak a megjelenése ő, amely megszünteti a színjátékot, a művészeti stilizálást, mert az ember maga közvetlenül bírni fogja belső lényének megfelelő formáját. Mindenben emlékeztet is arra az ó-görög dionysiosi típusra, amelyről Nietzsche mesél, melyben egy a teremtés a teremtőjével, egy az alkotás az alkotójával. Maga az asszony mibenlétének a biológiai okát sejteti: benne egyesült a zord észak vad árja fiainak és a legkifinomodottabb szemita fajnak legtisztább vére . . . Olyan is aztán ennek a nőnek az egész élete, mint a természetnek valami ünnepi manifesztuma, mint az istenek kiválasztott gyermekének a körtánca. Könnyedén, mintegy mulatságból szökken hegyormokról hegyormokra, mélységekből mélységekbe, mindenütt ott volt és sehol sem érte igazán lába a földet. Közben bátran nevet a nevetségeseken, mulat, gyönyörködik a szépségen s búsul a semmiségen. Lelkesülve zengi pogány isteneinek dicsőségét, szabadon s mintegy magából értetően hág át az emberek kicsinyes törvényein, konvencionális korlátain s tele marokkal, édes testvériséggel szórja magából isteni adományait, táncra, ölelésre, dicshimnuszok zengésére, osztozkodásra hívván ki mindazokat, akik útjába kerülnek és mint ő, részesei a természet ünnepének. És ebben a pogány vad forgatagban került össze Heléna Lassalle-al, a másik végletnek — a zord, sötét, kegyetlen, bosszúálló, élő, szenvedő s könyörületes Isten küldöncével, kiválasztottjával . . . Szép, nagyszerű pillanat lehetett e két lénynek a mérkőzése, a derült napsugaras olimp ragyogó leányáé és a szürke tömegek és fekete nyomorúság küzködőinek a harcosáé, aki cézári fejjel jött elébe, föltétlen megadást követelvén . . . Ki nézhet bele a tragikum szövevényének a titkába, ki találhatja meg a szálat, amellyel e szövevény kezdődik és végződik? Most az asszony munkájával egy újabb perspektívával gazdagodtak meg a lehetőségek. Vajon nem-e számított Lassalle túlságosan a nő „gyöngeségére”, nem becsülte-e le öntudatlan erejét? Egy helyen Lassalle maga úgy jellemzi magát — egy ismeretlen nő előtt — hogy létének az alapkelléke, nélkülözhetetlen föltétele az ő egyéni tudatának a megtörhetetlen oszthatatlan egységessége, hogy egy nőnek, aki őt szeresse, aki övé lehessen, teljesen neki, az ő akaratának, az ő egyénialá kell magát vetnie, benne — corps et âme perdre — felolvadnia. És vajon nem-e volt igaza, nem-e tört össze az imádott gyönge félnek az észre nem vett erős énjén?

286

Michower: Helene von Racowitza

Legvégül talán maga a szerzőnő kérdése a legjogosultabb: Aber wäre die Schicksalsfrage nicht gerechtfertigt: ist er an der Schwäche eines jungen Weibes zerschellt? Es ist oft darüber gestritten worden, welche Rolle Lassalle in der Entwicklung des Deutschlands der siebziger Jahre gespielt hätte. Er, mit dem Adlerfluge seiner persönlichen Pläne, einem ehrgeizigen Willen sondergleichen, hätte er sich hineinfügen können in den festen Riesenbau des deutschen Reiches, der ihm wohl immer als ein Gefängnis erschienen wäre? Und so frage ich, ob wir Pygmäen nicht alle nur ein Mittel des Schicksals, des Geistes der Geschichte waren, den Riesen hinwegzuräumen, der im fertigen Reiche, wie es notwendig werden musste, keinen Platz hatte?

Amiért volt — volt. De az élőnek el kellett aztán viselnie a tragikum legkegyetlenebb szenvedéseit. Nincs is talán igazságtalanabb, kegyetlenebb helyzet mint egy nőt — akármilyen legyen — a szeretett párjának a haláláért okozni. Csoda-e, hogy mindenkitől lepiszkolva, megvetve és a saját szülőivel a legnagyobb ellenségeskedésben, csoda-e, hogy elfogadta az egyetlen vele érző lény kezét, még ha ez elébb a legnagyobb csapást mérte is rá. De „ein gutes Material pflanzt sich fort”. Sőt, csak ezután kezdődik az asszony egyéniségének a kibontakozása, gazdag önfentartó erejének az érvényesülése. Õ az új utakon is csak a régi könnyen ragyogóhódító asszonyi teremtés, de akinél utolsó pillanatban — és milyen sok ilyen utolsó pillanata volt! — váratlanul erőteljesen előtör az „én”. Természetes, hogy a hipokrízis mai világába nem illett be ez a hatalmas renesszánsz egyéniség. Természetes, hogy a filiszterek csak egy cocotte-ot láttak ebben az asszonyban, ki viharos élete aggkorában le tudta és le merte írni ezeket a félelmetesen öntudatos sorokat: Darin liegt die grosse Lebenskunst: den Duft der Rosen wie aller anderen Geschenke der Natur mit Wonnen zu gemessen — die Dornen sorglich zu vermeiden! aber auch nicht empört sein, dass es Dornen gibt — nicht verlangen, dass die Menschen so seien, wie wir sie uns wünschen, sondern sie lieben wie sie sind in dem Gedanken: wie einförmig wäre mein Leben, wenn diese „andern” nicht anders wären als ich, anders als meine Phantasie sie mir schaffen konnte! Wie herrlich, dass sie in tausend, mir immer neu erscheinenden Prismen und Facetten schillern, blenden und glänzen! Das macht den Reiz des Daseins, die Schönheit und stete Freudigkeit des Menschenverkehrs aus und darum begrüsse ich noch heute, wie in der erster Jugend, jeden Menschen, der frisch in mein Leben tritt, mit Freude und Dankbarkeit und trachte mit aller „Kraft” ihn mir zum Freunde zu machen! Diese lieben, gütigen Freunde nennen es „Herzenswärme und Alliebe!” Ich weiss, es ist: Lebenskunst und Egoismus! mich beglückend bis zum letzten Schritt — der für mich den Sonnenaufgang bedeutet! „Heil Dir ο Sonne!”

A moralisták forgathatják szemeiket, de Ferdinand Lassalle nem hiába érezte már az első találkozáskor, hogy asszonyára talált.

Nyári: Rabszolgamozgalmak Rómában

287

Nyári Jenő: Rabszolgamozgalmak Rómában*

R

óma története csak a Kr. e. III. századdal bontakozik ki végkép a mitosz ködéből. Ebben a korban már kétségtelenül elkeseredett osztályharc áll a születési arisztokrácia és a köznép (plebejusok) közt. A harc azzal végződik, hogy a nemesség és a vagyonos plebejusok egybeolvadnak: a felsőbbek új osztálya (optimaták) a vagyonon alapul, szemben a vagyontalan proletárral. Ez a vagyonos osztály lényegében nagybirtokos és uzsoratőkés. Természetes ellensége a parasztnak, akit fokozatosan kibecsül és bekerget a nagyvárosba, fogyasztó (nem: termelő) proletárnak (M. Weber). Róma történetének kezdetén ugyanis a termelés parasztgazdaság; a gazdag nagyparaszt is maga gazdálkodik családjával és „szabad” szegény emberek gyermekeinek megvásárolt munkaerejével (mancipatio), végre kevésszámú rabszolgával (mindkettő mancipium). Róma hódító háborúi azonban nagy, termékeny földterületeket szereznek meg, a Karthágó elleni harcok alatt Szicíliában megismerkednek a feníkiaiaknak rabszolgaságon alapuló ültetvényes gazdálkodásával. A gallokelták, görögök, kisázsiaiak, germánok elleni irtóháborúk szállítják a szükséges emberanyagot; Mommsen szerint a déloszi rabszolgavásáron a felhajtás egy napon 10.000-re ment. A sokat magasztalt római jog fejlődése is arra irányult, hogy a paraszt kibecsülését lehetővé tegye. A régi, igazi, római parasztjog — jus civile — szigorú formaságai a parasztadóst védik: a forma benemtartása a hitelező keresetének elutasítását vonja maga után; a földbirtok eladása, terhelése meg van nehezítve (fundus Italicus, mancipatio). A felsők (nemesek, majd vagyonosak) közül kikerülő római főbíró (praetor) jogszolgáltatása, melyet a jogtudósok ma is a „méltányosság” remekének tartanak, a korlátokat letöri, a formákat félrelöki, az ingót, ingatlant egy kalap alá vonja (pignus vei hypotheca) s ezzel a földbirtokot mobilizálja. Tiberius Gracchus, a kisbirtokosok mozgalmának híres vezére mondja a Kr. e. II. század közepén: „Mások gazdagságáért harcoltok és haltok meg: a világ urainak neveznek benneteket, rómaiakat és nincs egy rögnyi sajátotok (Plut. 9.)”, Florus pedig, Livius felületes, ostoba, de gőgös kivonatolója így szól a rabszolgaháborúról: „Nem tudom, milyen néven nevezzem; hiszen — rabszolgák katonáskodtak! (III. 20),” A nagy demokratamozgalmak (Gracchusok, Marius) a kisbirtokosság élethalálháborúja volt a rabszolgákkal gazdálkodó latifundium ellen, mely harc talán már a IV. században kezdődik (Licinius Stolo). A mérleg a mondott okokból a nagybirtok s ezzel a rabszolgaültetvényes gazdálkodás javára dőlt el. Különösen az olaj- és szőlőtenyésztés formája volt ez, mert a gabonatenyésztéssel Itáliában ekkor már kevésbbé volt érdemes foglalkozni (Ferrero). Seneca mondja (id. Pöhlmann: Antiker Kommunismus II. 582.,), hogy egy-egy rabszolgafelügyelő nagyobb területen parancsolt, mint azelőtt a király. Ezt a kort Ed. Mayer-rel (Sklaverei im Altertum, 24. 1.) az előbbi „középkori” állapottal szemben.faz ókor újkorának lehet mondani. A római rabszolgák számát alapos becslések szerint (Beloch: Die Bevölkerung der griech.-röm. Welt) a Kr. e. I. században Róma városában (870.000 lakos) 280.000-re, Itáliában (4 millió lakos) másfél millióra lehet tenni. A szabad * Külön bibliográfiát itt nem adhatok, 1. ezt Max Webernél a Handvörterbuch der Staatsw. III. kiadásában Agrargeschichte. A szövegben idézett ókori forrásokat közvetlenül tanulmányoztam.

288

Nyári: Rabszolgamozgalmak Rómában

mezőgazdasági munkás árai nem versenyezhetnek velők. Ezért, mihelyt valamely ókori állam a rabszolgagazdaságra tér át, a szabad népesség száma csökkenni kezd (u. o. 594. 1.). A rabszolgák sorsa leírhatatlan szenvedés. Nem tenyésztik — a mezőgazdaságban rabnőt alig tartanak, mert nem érdemes — hanem potom áron vásárolják s agyondolgoztatják. A rómaiak mezőgazdaságtani írói (Cato, Varró), akik az abszentista földesuraknak (már nem mezőgazdáknak! Voigt: Privataltertümer 840.) tankönyveket írtak, részletes utasításokat adnak a rabszolgákkal való elbánásra. Így Cato : (De agricultura LVII.) szerint az olajsajtolásra már nem alkalmas, rothadt bogyót etessünk a rabszolgával. Különösen a drága sóval spóroljunk! Csak a császárság alatt enyhül valamicskét a sorsuk, némileg ideológiák hatása alatt (sztoikusok, kereszténység), inkább azért, mert a Középső-tenger körüli antik „világ” meghódításával a rezervoárjuk kiapad, ami lassankint az intenzívebb, hűbéres gazdálkodáshoz vezet (római jobbágyok: szabad, de röghöz kötött kolónusok, Voigt id. m. 902.), „Das Mittelalter bereitet sich vor!” (M. Weber). Míg Görögországban, latifundiumok hiányában, a rabszolgák fontossága kisebb, s mozgalmaiknak alig van nyoma, addig a római mezőgazdasági rabszolgák többször fellázadtak, sőt évekig véres háborúkat vívtak uraik ellen. Legvéresebbek a latifundiális gazdálkodás fészkéből eredő szicíliai rabszolgaháborúk (135—132 és 102—100 között.) Ezekben már 70—80.000 főnyi rabszolgahad vesz részt, az állam részéről egész hadseregek, konzulokkal, pretorokkal az élükön, kik rémes vereségeket szenvednek, úgy, hogy vád alá is helyezik őket. A győztes római vezéreknek — az ellenfél iránti megvetésből — nem diadalmenetet (triumphus), hanem „ovációt” rendeznek. A legkomolyabb azután Szpartakosz rabszolgaháborúja („gladiátorháború”), Kr. e. 73—71-ben. Ez a zseniális ember, az összes források szerint, 70—80 emberrel tört ki a capuai cirkuszból, s rövid idő múlva 120.000 főnyi serege volt (Appianos Emphyl. A. 117), mellyel évekig diadalmasan harcolt a leghíresebb római vezérek ellen, míg végre Crassus és Pompeius triumvireknek, a támadt nemzetiségi viszály felhasználásával sikerült levernie. A győzők csak 6000 lázadót foghattak el élve; ezeket a Capuából Rómába vezető útvonalon keresztre feszítették. Ezek a rabszolgalázadások azonban semmi összefüggésben nem állnak azoknak az ókori társadalombölcselőknek (a sztoá) tanaival, akik a rabszolgaság eltörlését elméletileg követelték. Ebből G. Adler azt következteti (Geschichte d. Soc. und Kom. 17. 1.), hogy, valamint az ókorban nem találunk igazi kommunista mozgalmakra a kommunista irodalom mellett, valamint az osztályharc nem a tulajdon intézményét támadja, hanem csak a tulajdonban való részesedést célozza, ugyanígy a lázadó rabszolgák csak magukat akarják kiszabadítani, s nincs nyoma olyan öntudatos csatakiáltásnak, mely azt hirdetné: „Le arabszolgasággal!” Adler felfogását átveszi Grünberg is (Handw. 2 kiad. v. Unfreiheit). Nem tudom, megállhat-e ez a következtetés, de nézetem s z e r i n t a m o z g a l m a k b a n v i l á g o s o sz t á l y t u d a t é r v é n y e s ü l . F l o r u s szerint (III. 19) a szicíliai rabszolgalázadás vezére „Ad libertatém . . . servos concitavit”. Szpartakosz 70 emberrel kezdi s 120.000 főnyi sereget szerez. Megható elképzelni ezeknek az agitációknak a technikáját, Kiemelem, hogy szerepet játszott bennök a varázslás, a theológiai elem. Florus szerint (III. 19.) Ennus, az első szicíliai lázadás vezére az istenek akaratára hivatkozott, és kénes lángot fútt beszéde közben; Szpartakoszról annyi van följegyezve (Plut. Crassus VIII.), hogy jóstehetségű neje jövendölte meg neki vezéri

Szalay : Holt vizeken

289

szerepét, amit bizonyára maga is terjesztett. Nagy szerepe volt a nemzetiségi együttérzésnek is. Szpartakosz seregében külön elemet alkottak a gallok és kelták, külön a szír hellenobarbárok (Flor XLVII., Plut. id. XI). Ez vezetett a szakadásra is. De ép ez bizonyítja, hogy osztálytudatnak kellett lennie annak, ami gallokat, keltákat, szíreket és helléneket egy zászló alá vitt, amivel hetven emberből százhúszezernyi sereget lehetett toborozni. Fontos az is, hogy a római városi proletariátus sohasem csatlakozott ezekhez a háborúkhoz, melyek a közös ellenségnek, a nagybirtokosnak szóltak. Az ókori proletár nem tudja a világot rabszolga nélkül képzelni. Arisztofanész Feministái-ban a városi proletár szájaíze szerint elképzelt paradicsomban a csőcselék dőzsöl, minden munkát a rabszolgák végeznek. Viszont a csekély számú szabad mezőgazdasági munkásság (ezekkel leginkább arattak, Voigt id. h. 840. 1.), melynek állapota csak egy ideológia, a magánjogi szabadság tekintetében különbözik a rabszolgákétól, s lényegileg egy osztályt alkot velők, olykor csatlakozik a megvetett rabszolgákhoz. Appiánosz szerint (id. h. 117.) Szpartakosz „sok szökött rabszolgát és néhány szabadot szedett össze a mezőkön”. Szpartakosz pártütő nemzetiségi híveinek mégis segítségükre jő szorongatott helyzetükben (Plutarkh. id. h. XI.). Hogy a másfélmillió embernek (1. fent) alig 10%-át sikerült fellázítani, nem csodáaz agitáció technikai eszközeinek hiánya mellett, hanem ellenkezőleg, meglepően erélyes szervezkedésre mutat. Hogy későbbi mozgalmakkal nem találkozunk, annak oka eleinte a rémuralom, majd az enyhébb bánásmód és a rabszolgaság intézményének már vázolt hanyatlása.

Szalay Károly: Holt vizeken örökké zúgó-zajló tengerén vitetik emberi nemünk ismeretlen célok Azfelé,életmelyek közül csak egyetlen egyet ismerünk: magát az életet fizikai lefolyásában, tehát természeti törvények által megszabott folyamatában. A honnan? és hová? kérdései, mint gondolkozásunk scyllája és charybdise, nem érinthetik fizikai éltünk zárt területét s legfellebb, mint elménk játéka teremthet szappanbuborék világot, mely természet-megismerésünk arányában lesz rövidebb vagy hosszabb életű és pedig anélkül, hogy az igazság és bizonyosság ismérveit rávonatkozólag megállapíthatnánk. Az örök levés és enyészés forgatagában álmokat szövünk s boldognak érezzük magunkat, ha ez álmokat csak parányi részben is fedi a való, a természet nagy életfolyamata. Ezek az álmok azonban néha nagyon veszedelmes jelleget öltenek s ezredeken át döntő tényezővé válhatnak emberi nemünk életének berendezésében. A Fáraók álma milliók rabszolgaságát eredményezte; a Cézároké népek, nemzetek halálát; Buddha, Jézus, Mohamed álma százmilliók lelkének vált béklyójává, vagy cselekvésüket irányító energiává, amely mögé meghúzódó etikai tartalom legtöbbször magát a morált diszkreditálta semmittevő zsarnokok, népbutításból élő herék kezében. Hogy érdektársak minden időben bőven akadtak hozzájuk: napjaink példáját elég felhoznunk. A vérrel megírt, letűnt ezredévek éjszakájában is volt azonban mindig egy-két fénysugár, melyek legalább egy pillanatra belevilágítottak a vaksötétségbe s annyi-mennyi tájékozódást nyújtottak a virradatra váróknak. A Savonarolák, Giordano Brúnók, Galileik után jöttek a Lavoisier-k, Rousseau-k, Voltaire-ek, Darwinok, Spen-

290

Szalay : Holt vizeken

cerek s legutóbb a Ferrer-ek, kik a nagy természet igazi arcát eltakaró saisi fátyolt s az emberi gonoszság és hazugságok leplét merész kézzel fellebbentették s bepillantást nyitottak úgy a természet makro-, mint emberi nemünk mikrokozmosába. Pár rövid század elegendő volt megdönteni hosszú ezredek hazugságait s az embert tudatára emelni hivatásának, természetes életcéljának s birtokába juttatni azon eszközöknek, melyekkel éltetője és elpusztítója: a szentséges nagy természet s vérszopói a zsarnokság és tudatlanság, a vakhit és öröklött jogok ellen a siker biztos kilátásával szembeszállhat. Ezen eszközök a munka és a tanítás. Az első a természet nyers energiáit hajtja az ember szolgálatába élete fentartása s boldogulása céljaira; a második kulturális fejlődése útjából van hívatva elhárítani a mesterségesen, gonoszul emelt gátakat s ezzel lelkének nemes idealizmusát hivatott a tökély lehető legmagasabb fokára fejleszteni s azt minden érző és gondolkozó emberi lény közös kincsévé tenni. Igaz természetismereten felépülő munkástársadalom, az anyagi és szellemi javakban, köz javára végzett munka árán való részesedés nemes emberi elvei köré csoportosul ma minden felvilágosult és becsületes törekvésű ember, ki az ezredeken át packázó hazugságok, az embert állattá lealacsonyító kiváltságos, öröklött jogok s az erkölcsiség gaz ürügye alatt tobzódó becstelen lélekkufárok garázdálkodásait megelégelte s emberhez méltó életet kíván a maga és embertársai számára biztosítani. A hazug álmok helyére egy fenséges és igaz természet-szemlélet s egy természetes erkölcsi renden felépülő munkás s munkája révén boldog társadalom realitása lépett ma már s ennek jegyében fogan meg minden becsületes és igaz ember munka- és emberszeretete, a tudós mélységek felett járó búvárkodása, a művész valóságot eszményítő fellángolása, a szociológus világot újjászülni kívánó elmélyedése, a társadalmi élet törvényeit kutató nemes önfeláldozása. Egy hatalmas evolúció jelenségei rajzanak körül bennünket mindenfelől s ki a hullámok felett állva megfigyeli e jelenségeket, egy teljesen új, az eddigitől merőben elütő, szebb és jobb világ, derekabb emberi társadalom körvonalait látja a talán már nem is oly távoli jövőben feltünedezni. A munka és tanítás gyümölcsei zsendülésnek indultak s közeleg a boldog aratás: az emberi nem felvilágosodásának, anyagi és szellemi újjászületésének boldog aratási ideje. De mikor a tanítás gyümölcseiről beszélünk, sajnálattal kell megállapítanunk, hogy ilyeneket csak a legnagyobb tanítómester: a természet és az élet produkál ma még számunkra. A legtermészetesebb tanító, az iskola, még mindig holt vizeken hajózik s nem előmozdítója, sőt egyenes s talán a legnagyobb akadálya az igaz élet- és emberi ideál megvalósulásának. A haladás legerősebb támasza és eszköze az iskola még mindig a múlt lelketlen kufárainak áll bűnös szolgálatában, gyökerei nem a jelen éltető talajában, hanem a múlt, hazugságokkal átitatott posványos ingoványában fogódzanak meg s öröklött tévedések, célzatos ámítások, mesterségesen ápolt s kritika nélkül átvett retrográd törekvések televényében kapaszkodnak meg s plántálják tovább a múlt gyilkos mérgét: a tudatlanságot, a hazugságot, az embertelenséget. Szinte hihetetlen, de szomorú valóság, hogy a világosság legközvetetlenebb forrása, az iskola, ma teljesen kultúraellenes missziót teljesít s emberi nemünk tökéletesedésének és boldogulásának egyik legmakacsabb ellensége, korunk szelleme érvényesülésének legveszedelmesebb kerékkötője. Mikor e helyen az iskoláról szólok, teljesen figyelmen kívül kívánom hagyni azokat a didaktikai s metodikai fonákságokat, melyeket a tudományosság mázával bevonva tanügyi

Szalay: Holt vizeken

291

bölcseségként szoktak feltálalni az intézményhez létfentartás céljából hozzákötött rabszolgatársaim, kik elvégre is kötelesek a mindenkori közoktatási törvény és tanterv kereteibe beilleszkedni s akarva-nemakarva egyedül jónak ismerni el oly oktatási elveket, melyekkel különben benső énjök. józan emberi s tudományosan kiművelt értelmük talán egy egész életen át hadilábon áll. Ezekre vonatkozó nézeteimet évekkel ezelőtt elmondottam Tanügyi reformeszmék című dolgozatomban s állításaimat az azóta lefolyt évek is teljesen igazolták. Ez alkalommal arról a tudományról akarok egyet-mást elmondani, amit a mai középiskolák közvetítenek a rájuk bízott generációkkal s árulnak gazság gyanánt, mint a leendő önálló élet nélkülözhetlen tudnivalóit s a boldogulás feltételeit. Hogy a vallásoktatás címén hányféle világnézetet tartanak ébren régletűnt és sötétnek joggal nevezett korszakokból: feleljen értük hitvallóik lelkiismerete s a természettudományok ítélőszéke elé állított komoly tudásuk. Arról azonban, hogy mit eredményez tendenciózus felekezeti tanításuk társadalmi életünk nyugalma rovására, felelnek szépen a legkülönbözőbb ifjúsági kongregációk és vallási körök, meg aztán az államot az egyházakkal szemben terhelő, évről évre ijesztő mértékben növekedő budget s az egyes felekezetek közötti barátságos összhang s főként az idegenből hozzánk özönlő szerzetes rendek. Igen, mert a tanítás ma az iskolák feladata, s a kenyérért küzdő szüle csak azt látja, hogy enélkül gyermekének nem lehet jövője. A nyolc éven át tartó latin nyelvi oktatásról kár szót is vesztegetni többé, de akik netalán még eziránt érdeklődnek, ajánlom figyelmükbe a prof. Wilhelm Oswald és prof. Ludwig Gurlitt nemrég megjelent felolvasásait, kik közül az előbbi a mai iskolákról, mint a tudomány és az élet ellenfeleiről beszélt, az utóbbi pedig kétségbeesve azon kérdést tárgyalta, hogy „létjogosult-e még ma is a gimnázium?” Ha nem kellene tartanom az elfogultság vádjától, hivatkoznám arra a maga nemében egyedül álló, középiskolai reform ügyében tartott, magas színvonalú vitára, melyet a Társadalomtudományi Társaság nálunk évekkel ezelőtt rendezett s mellyel e két fentebb említett tudós minden állítását mélyebben megalapozott érvekkel felvetette, beigazolta, de — mert nálunk történt s nem külföldi minta után indultunk — elérni a legkisebb konkrét eredményt se volt képes. S hogyan is érhetett volna el? A mi hivatalos tanügyi köreink ma még mindig a vallásos nevelés intenzívebbé tételéről, a latin nyelv sikeresebb tanításáról — ha másként nem megy, hát gimnáziumi tanulók számára szerkesztett latinnyelvű hetilap útján (?) — a görög és roma irodalmi, művészeti és gyakorlati életbe való minél nagyobb elmélyedésről tanácskoznak; a nemzeti irodalom s egyetemes és nemzeti történet alapos tanításában eredményt száraz történeti adatok s tekintélyi nézetek bemagoltatásától, elavult jogi és társadalmi intézmények ismeretétől várnak, sőt uram bocsásd meg! még természetrajzi ismeretek számbavevésénél is azt kérik, hogy tudj a-e a növendék a bibék és porodák, az izhébnak csuklói és potrok bordazatainak számát, a levelek formáinak változatait, ha magát az illető növényt, vagy állatot az illető mégse képes ismerni is. Szóljak-e a geológiai, csillagászati, művelődés- és művészettörténeti ismeretek elhanyagolásáról - társadalomtudománytól isten mentsen! — melyekről ma kérges tenyerű munkásszervezetek tagjai többet tudnak, mint sok diplomás tudós s amelyek nélkül észszerű világnézetre, komoly természet- és életismeretre gondolni sem lehet. Pedig a tudományos s főként hivatalnok, valamint ipari és kereskedelmi

292

Székely : Harcos szabadkőművesség

szakra menő középiskolát végzetteknek legalább 50-%-ja talán egész életében se hallhat többé e dolgokról, legfeljebb az újságok felületes közleményeiből. Arról meg, hogy mi itt a földön egy ádáz, de még küzdelmeivel is felemelő élet harcában hogyan állhatjuk meg legjobban helyünket s élhetünk hasznosan a magunk és a köz javára, mik az embert igazán emberré tevő nagy szellemi és erkölcsi értékek: ugyan ki hallott valaha valamit a középiskolákban, hol elsatnyul a test, aluszékonnyá, agyongyötörtté válik a lélek, utálttá lesz a lelki szükségletekhez, vágyakhoz, egyéni hajlamokhoz alkalmazkodni nem akaró munka, az emberi életnek e legszentebb törvényéről s honnan ifjaink többnyire életunottan távoznak megbénult fogékonysággal még későbbi élethivatásuk tárgyai iránt is. A fentebb említett két német tudós vészharangot kongat nemzete fülébe, mikor enemű kérdéseket, a lét vagy nem lét kérdéseként felvetve, a társadalom lelkiismeretére appellálva gyors segélyt követel. Mi, akik évekkel megelőztük őket ez eszmék hangoztatásában, üveges szemekkel meredünk hazánk és nemzetünk borús jövőjébe, melyet klerikális és feudális érdek teljesen aláaknáztak, melyben a becsületes produktív munka számára nincs se tisztesség, se kenyér s melyben a tudomány pislogó mécsei felett ott ólálkodik az előítélet, a tudatlanság, az osztályérdekek piszkos koppantója, lesve-lesve a pillanatot, hogy ami kis világosság még van, azt is örökre kioltsa. A nemzetté és emberré nevelés óriási áldozatok árán megváltott hajói, iskoláink megúsznak csendesen a holt vizek felett, magukba szíva utasai, a jövő reménye, a posvány mérges miazmáit, elavult eszmék dohos levegőjét, a haladás és felvilágosodás ölő mérgeit s nincs ember, aki e tömeges lélekgyilkolás ellen hathatósan fölemelhetné szavát. De mégse! Vannak nekünk is lelkes pedagógusaink, nagynevű tudósaink, kik idegen nyelvű 10—12 munkából meg tudják csinálni a 13-ik eredetit s hivatalos protekcióval jó üzletet tudnak csinálni a kiadóknak s még meg is tudják magukat bámultatni a szolgalelkű fertályemberekkel, miközben előre csúsznak a hivatalos ranglétrán s fellebvalóik régen elavult, tudománynélküli tanrendszereinek alázatos toldozói-foldozóivá szegődve, nagyon vigyáznak, hogy iskolai oktatásunk hajója a holt vizekről valahogy a viharokat szülő, de egyúttal életet is lehelő haladás szabad tengerére, élő vizeire ki ne evezzen.

Székely Imre: Harcos szabadkőművesség

időben egyre több szó esik a magyar szabadkőművesség Újabb mozgalmairól s már nemcsak az Alkotmány ijesztgeti a jámborabb

klerikális kedélyeket a kötényes ördögökkel, hanem maga Samassa érsek úr ő eminenciája is elöregedett ajkaihoz szokatlan élességgel külön pásztorlevélben fújja meg a harci riadót, a vallás, a család, az erkölcs és sok más ilyen nagy társadalmi érték gálád lerombolói: a szabadkőművesség ellen. Mindjárt előre kell bocsátanunk, hogy e klerikális támadások épen nem időszerűtlenek, mert a szabadkőművesség kebelében az utóbbi 6—8 év alatt valóban egy olyan átalakulás folyamata megy végbe, amely nemcsak a szövetség működésének kereteit tágította ki, hanem az egyes páholyoknak azelőtt izolált s nem ritkán ellentétes tevékenységét mind egységesebbé, céltudatosabbá tette és az elenyésző

Székely : Harcos szabadkőművesség

293

kivételektől eltekintve, a modern progresszív áramlatokba kapcsolta bele. Amíg a politikai szabadelvűség virágzó korszakában a szabadkőművesség egész tevékenysége a belső kontempláció csöndes örömeiben és a filantropikus intézmények alapításában merült ki: addig a régi liberalizmus lehanyatlása óta, amikor a szabadságjogok nagy klasszikusait a közélet apró lármás kufárjai váltották föl fórumainkon és ezek sarkában eleinte lopva, későbben nyílt erőszakossággal nyomult föl minden vonalon a tervszerű reakció, a szabadkőműves szövetségben az életösztön eleven erejével nyilvánult meg az a törekvés, hogy a liberális éra tiszta, de meddő hagyományait egész pietizmusukkal együtt félretéve, gyakorlati működésében a szabadkőműves alkotmány alaptörvényének ama rendelkezéseit domborítsa ki, amelyeknek filozofikus és progresszív elemei lehetővé tették számára a társadalmi organizáció munkájában a tevékeny részvételt. Ez az életösztön vezette a szabadkőművességet arra, hogy a jótékony intézmények létesítése helyett mind céltudatosabban olyan kulturális és propogatórius külső szervezeteket létesítsen és támogasson, melyek tudományos és agitáló munkájukkal egy új polgári demokrácia ideológiáját és harci eszközeit igyekeznek megteremteni és a közfelfogás átalakítását nyugateurópai szellemben munkálni a polgári öntudat felébresztésével és megerősítésével. Ez a lázas munka, melynek élén a fiatal Magyarország legjobbjai haladnak, hosszú évek mulasztásait kívánta pótolni s mindjobban éreztette hatását a közfelfogásban és társadalmi mozgalmakban. Erre az időre esik a szabadkőműves páholyoknak számban és szellemi erőkben való meggyarapodása. Erre az időre esik az általános titkos választójogért, a felekezetnélküli népoktatásért és a szekularizációért már nemcsak a páholyok csendjében, hanem a legszélesebb nyilvánosság előtt is megindított küzdelem és a Ferrer-ügyben történt nyílt demonstráció. Kétségtelen, hogy ezek a tünetek csak kezdőjelei egy meginduló nagyobb akciónak, mely fel fogja ölelni a modern Magyarország összes égető nagy problémáinak előkészítését: az egyház és állam elválasztását, a hitbizományok eltörlését, a sajtó, a gyülekezés és egyesülés teljes szabadságát, a progresszív adórendszert, a radikális földbirtokpolitikát, a vármegyei dzsentri-uralom megtörését és a nemzetiségi béke helyreállítását a becsületes demokrácia alapján. Ez a folyamat természetes is. Hisz, ha a polgári demokrácia megszületése Magyarországon nem puszta utópia — és mi tudjuk, hogy nem az — akkor ez az új világ szükségkép a szabadkőműves páholyokból fog kiindulni. Ezek a páholyok ugyanis kezdettől fogva a magyar lateinerek és a nemesség amaz elemeiből alakultak ki, melyek forradalmi szellemüknél és anyagi helyzetüknél fogva a feudális világgal ellentétben és a polgári rendhez közel állottak. Elég itt a Martinovics, Kazinczy, Hajnóczy és társaik neveire utalni, hogy a magyar szabadkőművesség polgári és forradalmi eredete nyilvánvaló legyen. Ma is úgyszólván az egyedüli szervezet, mely kizárólag polgári erő-

294

Színi: A kultúra hajótöröttjei

forrásokból táplálkozik: írók, orvosok, ügyvédek, tanárok, tanítók, mérnökök, gyárosok, kereskedők, hivatalnokok alkotják túlnyomó zömét. És társadalmi affinitásuk mellett lelki szerkezetűk is alkalmasakká teszi ezeket a férfiakat a modern radikális eszmék befogadására, mert az ma már együgyű mese, hogy a szabadkőművesség a streberizmus alkalmas eszköze. Együgyű mese olyan korszakban, amikor az Apponyiak kinevezési jogát a Jézus-rend csendes celláiból igazgatják. Ellenkezőleg. Dicsekvés nélkül állíthatják, hogy ma már a szabadkőművességhez való csatlakozás kiválasztást jelent az önzetlenség és a férfias helytállás irányában. Nos, ilyen társadalmi, szellemi és erkölcsi diszpozíciók mellett lehetetlen, hogy a magyar szabadkőművesség mielőbb ne váljék melegágyává a polgári Magyarországnak. Olyan mértékben, melyben a szabadkőművesség vezetése a régi liberalizmus óvatos és szürke, tétovázó és elöregedett neveltjei kezéből modern, harcos fiatalemberek kezébe fog jutni; olyan mértékben, melyben a társadalmi és politikai fejlődés végleg le fogja törni a közjogiaskodó jelszavakat és a nacionalizmus idétlen kiabálásait; olyan mértékben, melyben az anakronisztikus kuruc-labanc viaskodás helyét komoly gazdasági érdekek, szigorú osztály tagozódás és öntudatos kultúrpolitika fogják felváltani: ugyanolyan mértékben fog nőni a magyar szabadkőművesség jelentősége és a régi formáskodó, fráziskodó, jótékonykodó, kenetteljes, alázatos, békülékeny és megalkuvó szabadkőműves típus helyett meg fog születni a formátlan, nyilt, cselekvő, öntudatos, tudományos, bátor és harcos szabadkőműves típus, mely többé nem a kávéházakban és a miniszteri előszobákban politizál, hanem kimegy a nép közé és ott terjeszti a szó és toll hatalmával az anyagi megerősödés, a lelkiismereti szabadság és a dogmáktól ment kritika szellemét, Ilyen valódi szabadkőműves ma még csak pár száz van. De holnap már lehet pár ezer is. Es aki ismeri ezen ország elmaradt gazdasági és szellemi erejét, egyet fog érteni velem abban, hogy néhány ezer ilyen öntudatos és bátor férfiú nem jelentene kevesebbet, mint a feudális és klerikális bilincseiből megszabadult, művelt, gazdag, európai kultúréletet élő új Magyarországot.

Szini Gyula: A kultúra hajótöröttjei szemefénye, az európai kultúra is eljutott már ahhoz, Mindnyájunk hogy fáradtjai, hajótöröttjei vannak.

A haladás, a civilizáció, amelyet napról-napra bámulnak, már nem egy emberben keltett csömört és undort. Azt is tudjuk az emberiség történetéből, hogy ez a szellemi elernyedés, spleen mindig nyomon követi a nagy kulturális föllendülést. Diogenestől Rousseauig és Rousseautól Tolsztojig nem egy filozófus jutott már ezen az úton a természethez, az egyszerűséghez, a lemondáshoz. Nem ezekről a nagy, kétkedő elmékről akarok szólni, hanem emberekről, akik a mi kultúránk levegőjét szívták, tőle csömörlöttek meg és menekültek el előle.


295

Három érzékeny művészlelket akarok itt bemutatni, akik a villamosság és neuraszténia világából egyszerű, vad emberek és primitív viszonyok közé menekültek törékeny, finom egyéniségükkel. Rimbaud a költő, Gauguin a festő és Thoreau az író. Ennek a három művészembernek a sorsa így egymás mellé állítva talán azért érdemel különösebb érdeklődést, mert nemcsak hirdették az egyszerűséghez való visszatérést, hanem életük legválságosabb szakában hirtelen szakítottak a civilizációval és mindenféle megszokásukat sutba vágva, primitív emberekké igyekeztek átváltozni. Természetes, hogy az nem sikerült nekik, mert ép a túlfinomult, komplex voltuk kergette őket az ellenkező végletbe. Mind a háromnak az élete tehát voltaképp csöndes tragédiává halkult el. Tragikumuk nagysága szerint állítom őket sorrendbe és kezdem Thoreaun. Thoreau Henri Dávid, a francia nevű és eredetű amerikai író viselte el még legkönnyebben a civilizációval való meghasonlását. Hiszen gyermekkorában teheneket őrzött mint híresebb kortársa, Emerson is. Korán megszokta tehát azokat a nélkülözéseket, amik az emberre egy amerikai őrserdőben várnak. Számára tehát a kultúrából az ősállapotba való átmenet nem volt nehéz. De érdekes, hogy mi előzte meg a civilizációval való szakítását. Thoreau abban a Concord nevű faluban született (Massachusetts államban), amelyet Emerson az amerikai szellemi élet fókuszává varázsolt át. Thoreau, aki igazán amerikai sorssal a tehenek mellől egyenesen a latin és görög klasszikusokhoz jutott, idővel elvégezte a Harward egyetemet és mint görög nyelvi professzor került vissza Concordba, szülővárosába. Emerson barátjává fogadta és lapjának munkatársai közé sorozta. Thoreau így részese lett annak a nagy munkának, amellyel Emerson a kis falut Amerika szellemi empóriumává emelte. Csakhogy Thoreau nem tudta megvárni e műnek a végét. Az Emerson lapja csak elismeréssel fizethetett. Thoreau nyomorúságában vállalt még néhány tanítói állást, de sehol sem volt maradása. Valami ellenállhatatlanul vonzotta az őstermészet felé. Minthogy praktikus természeti ismeretei voltak, amelyekért a farmerek bőkezűen megfizették, lassankint úgy rendezte be az életét, hogy ilyen módon két hónap alatt megkeresett annyit, amennyiből aztán az egész éven át szabadon sétálgathatott és kénye-kedvére elmélkedhetett, irogathatott. Olyan nagy volt benne a függetlenség vágya, hogy lassankint megundorodott a civilizációtól, amelyben az emberek egymás rabszolgáiként élnek, Concordot és Emersont a sorsukra bízva, egyszer csak kivonult az őserdőbe, egy Waiden nevű tó mellé — amelyről legszebb és legelterjedtebb könyvét írta — és ott élt remeteségben harmadfél évig. Maga építette a házikóját, maga vágott magának utat a rengetegben. Közben könyveket írt, amelyekben minden fejszecsapás a civilizáció, a kultúra ellen van irányítva. Igaz, hogy utóbb ráunt a remeteségre és visszatért az emberek közé, de végkép sohasem tudott közéjük illeszkedni.

296


Gauguin Paul a párisi diáknegyed kávéházaiban kezdte meg a mai kultúra ellen való lázadását. Ismeretes róla, hogy nagyjövedelmű börzeügynök volt, amíg föl nem fedezte, hogy festőnek született. Abban a pillanatban, amikor végre igazán művésze lett az ecsetnek, beköszöntött hozzá a nyomor is. Az olcsó diákkávéházakban hiába magyarázta ifjú festőknek, hogy mi a művész igazi föladata, csak azt látta, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodó akadémiai festők viszik el a tehetségek és egyéniségek elől azokat a pálmákat, amikkel pénz is jár. Mennél nagyobb, lelkesebb művész lett, annál inkább fölfedezte kulturális életünk minden hazugságát. Hiába menekült Bretagneba. Ott is csak európai civilizációt és hazugságot talált. És egyszer csak az első hajóval, amelyet szeszélye hozott eléje, elvitorlázott örökre mindattól, ami európai és kulturális volt. Taiti szigetére menekült és ott élt olajbarna bőrű bennszülöttek társaságában. Az őstermészét ölében, primitív, mezítelen emberek közt festette képeit, amelyek valami bujaillatú, régi paradicsomkert káprázatát keltik föl és amelyeknek vad, exotikus levegőjétől kábultak el később a finom párisi amatőrök idegei. Maga Gauguin nem érte meg azt a korszakot, amikor már nem nevették ki a képeit. Ott halt meg Taiti szigetén félreértve, kicsúfolva, elhagyatva. Megölte a kultúra, amely szülte. A legérdekesebb és legtragikusabb áldozat Rimbaud Artúr. A szavak nem elég finomak és finyásak, hogy az ő sorsának elmondását elbírnák. Amily titokzatosan jelent meg a francia irodalomban, olyan titokzatos módon tűnt el belőle. Máról-holnapra egy rossz, konok diákból Franciaország egyik legérdekesebb költője és Verlaine barátja lett. Tizenöt-tizenhat éves korában írta legszebb költeményeit, amelyek ma is a dekadens költészet ereklyéi közé tartoznak. Fiatal lánglelkéből a Verlaine varázslószava csalta ki a titokzatos hangokat, amelyek néha a Shakespeare szonettjeinek örvénylő, rejtelmes mélységeire emlékeztetnek. Verlainenél hívebb, odaadóbb barátot, kongeniálisabb lelket nem tudott volna találni a föld kerekén. Csodálatosan megértették egymást az ifjú, aki már mindent megértett és a férfi, aki már mindenen túl volt. Együtt bolyongtak, csavarogtak idegen országokban. Verlaine e csavargás miatt elhagyta a feleségét, Rimbaud az anyját. Szinte úgy látszik, mintha álomban éltek volna és a költészetnek olyan délibábjával játszottak volna, melyhez emberi kézzel nem lehet büntetlenül nyúlni. Az álomból egy pisztolylövés riasztotta föl őket. Verlaine nyílt utcán rovolverrel rálőtt Rimbaudra. Az eset ma is titokzatos és érthetetlen. Verlainet nyomban letartóztatták és a monsi fogházban kellett vezekelnie egy barátságért, mely olyan költőien indult. De a revolvernek még rémségesebb hatása volt a pelyhedző állú ifjúra, Rimbaudra. Ez a golyó igazán a szívének volt irányítva. Őt magát nem ölte meg, de a szívét igen. Ez a fiatal ember, aki először nézett körül a világban, megdöbbenve láthatta, hogy költészet, álom, hazugság milyen ikertestvérek. Rémülve ismerhette föl a valóságot, hogy

Szigetvári: Idegen és nemzeti eszme irodalmunkban

297

még azok is, akik szeretik egymást, megmérgezik egymás lelkét és jobb akaratuk ellenére pisztolyt fognak egymásra. Ez a fölfedezése, ha nem lett volna olyan fiatal és szívós, az életébe vagy elméje világosságába került volna. De az ifjúság rugalmasságával hirtelen egyet fordított a sorsán. Talán megesküdött magában, hogy soha tollat nem vesz a kezébe. A költeményeinek nincs folytatása. Levelezése és naplója mutatják, hogy az író sohasem halt ki belőle, de Rimbaud, a dekadens költő örökre elnémult benne. Lángeszét és páratlan energiáját olyan térre vitte, hol a múzsával többé nem találkozhatott. Kereskedő és utazó ember lett belőle. Messze földrészeket bejárt és sok helyütt szívós akaraterővel létesített piacot a francia iparnak. Ő volt az első, aki Franciaország és Menelik országa közt kereskedelmi összeköttetést teremtett. Mennél nagyobb lett Verlaine híre, annál messzebb menekült Rimbaud mindattól, ami múltjára emlékeztette. Soha életükben többé nem találkoztak, pedig az irodalom történetében egymás mellett van a helyük. A halál dicsőségében egyesültek ők, akiket az élet messze elválasztott egymástól. Rimbaud a legtitokzatosabb, de legtökéletesebb és legmélyebb áldozata a mai kultúrának. Gondolkodóba eshetünk a sorsán. Ο méregnek érezhette azt, amit ma minden ember áldásnak tart. Érdekes, hogy a kultúra ép a legfinomabb, leggyöngébb produktumaira nézve válik válságossá. És vajjon a Thoreauk, Rimbaudok, Gauguinek nem hírnökei-e egy jövőnek, amelyben az emberiség fáradtan fog megtérni egy állomáshoz, ahonnan elindult, de ahová élve-halva vissza kell térni: a romlatlan, nyers, éltetadó természethez? *

Szigetvári Iván: Idegen és nemzeti eszme irodalmunkban néhány sorban azt, amiről egész kötetet lehetne írni. Vázolom A középkorban, amikor a magyar irodalom első csíráit találjuk,

van egy egyetemes katholikus irodalom, latinnyelvű, körülbelül ugyanaz mindenütt. Ezt nemzetünk is készen kapja a XI. századtól fogva. Lefordítja belőle azt, amit szükségesnek talál: a nép számára egyházi énekeket, prédikációkat, a papok, kolostorok részére nagyszámú legendákat, szentek életét, imádságokat stb. Ez a magyarnyelvű irodalom kezdete, de benne a nyelven kívül legföllebb az tekinthető nemzeti elemnek, hogy a magyar szentekkel (István, Imre, László), vagy majdnem szentekkel (Margit királyleány) többet foglalkozik, mint más országokban. Úgy a XIV. századtól fogva van már nemi világi költészet is, elenyésző csekélység, de már tárgyára is nemzeti (pl. Pannónia megvétele Árpád által). Az újkor kezdetén a XVI. században két nagy eszme uralkodik irodalmunkban: a reformáció és a török hódítás. Amazt készen kapjuk nyugatról, emez a nemzeti elemet szolgáltatja. Alig van irodalmunknak olyan ága, elrejtett zuga, amely egyiknek vagy másiknak hatását nem mutatja, sőt elég gyakran egyesül mind a kettő, ha pl. a költő a torok uralmat isten büntetésének tekinti a bálványozásért (kathol. vallás) és az igaz hit (protestáns) üldözéséért.

298

Szigetvári: Idegen és nemzeti eszme irodalmunkban

A XVII. században is még nagyrészt a vallás eszméje dominál, de ellenkező szellemben: a XVI. század protestáns Magyarországa nagyobb részében visszatéríttetik a kath. hitre, szép szóval is (Pázmány), de leginkább erőszakkal. Az ellenreformáció eszméje is idegen, főkép spanyol, de francia és német hatás is érzik rajta. A nemzeti eszme is jórészt még a régi folytatása; pl. Zrínyi eposza a török uralkodást isten büntetésének hirdeti. A század vége felé azonban a kuruc világ költészete az eddigieknél erősebb nemzeti és népies elemet hoz irodalmunkba. A szatmári béke nemcsak Rákóczi szabadságharcának vet véget, hanem a népies nemzeti költészetnek is, ha ennek talán nem is egy csapással. A most következő korszakot nemzetietlennek nevezi az irodalomtörténet. A költészet hanyatlása és a tudomány virágzása jellemzi; ez utóbbi majdnem egészen latinnyelvű. Kell-e mondani, hogy ebben is idegenből jövő hatás érvényesül? Az irodalmi megújhodás korát 1772-től számítják; ez évben lép fel Bessenyey György, a franciások feje, Voltaire rajongó tanítványa. Főcélja a műveltséget és mesterének eszméit terjeszteni. A francia iskolával egy időben megtaláljuk a deákosokat, akik görög és latin hatás alatt állanak, a németeseket (Kazinczyék), a magyarosokat és egyeseket, akiket nem lehet iskolába sorozni. Köztük van a szenvedélyes Bacsányi, akinek egész hosszú életét tönkre tette az a költeménye, amellyel a francia forradalom kitörését üdvözölte. De mindez iskolák, merítsék bár külföldről vagy a régi magyaroktól az ösztönzést, buzdítást, egyaránt a nemzet művelésén, haladásán dolgoznak. A francia-imádó Bessenyey nem kevésbbé lelkes magyar, mint Dugonics, minden idegennek szilaj gyűlölője, de amellett rendesen idegen tárgyak feldolgozója (Toldi Miklóst is, Bátori Máriát is németből „magyarosította”). Kisfaludy Sándor a Urában az olasz Petrarca tanítványa, az epikában a régi magyar világ elvakult bálványozója, de az idegen irodalmi hatás itt se hiányzik teljesen. Hogy a német és francia romantizmus mennyire hatott a XIX. század elején nagy költőinkre (Kisfaludy Károly, Katona József, Vörösmarty); hogy Petőfi mennyire bálványozta a franciákat (mint Széchenyi az angolokat) és mennyire hatása alatt állt egyszersmind a magyar népköltészetnek; hogy a rendkívüli nagyműveltségű Arany a magyar vagy hún hagyományokból merített költeményeiben is érezteti a klasszikus világ, főkép Homeros hatását, ezek már hozzánk elég közel álló, ismertebb dolgok. Ha valaki könyvet írna arról, amit én itt néhány sorban tárgyaltam, az se állapíthatna meg egyebet, mint itt ezt: irodalmunk soha, egyetlen korszakában se volt elzárva a külföldi eszmék elől; a magyarság nemzeti eszméje mindig velük kapcsolatban működött a nemzeti műveltség haladásán. De hogy nem voltak-e, vagy akár nincsenek-e, akik szívesen körülzárnák Magyarországot olyan vámsorompóval, amelyen tilos az eszmék behozatala, az más kérdés, amelyre nem felelnék tagadólag.

Wildner: Gyulai Pál

299

Wildner Ödön: Gyulai Pál Huszadik Század igaz kegyelettel tette le koszorúját Gyulai Pál Aravatalára, s benső szeretettel ápolja emlékét.

Mi fűzhette hozzá körünket? Tevékenységünk domíniuma más, a korkülönbség közte és közöttünk szinte két nemzedék. A világnézetünk közti különbség — egy világ. Mi késztette azokat, akiknek oly gyakran — s talán igazán nem a szívok szerint, hanem a viszonyok kényszere révén — az a szerepük, hogy a tegnap és ma sok, eső, széteső, mélységbe gördülő dolgát még taszítsák is lefelé, iránta, akit hosszú földi vándorútja utóbbi évtizedeiben, s jóval előbb, sem hogy ez a lap életre kelt, az élet árja úgy hömpölygött körül, mint egy ittfelejtett, erratikus gránittömböt: mindig azt érezzék és vallják, hogy Gyulai az övék is, hogy élete s alkotásai lényegét nemcsak a magyar kultúra közös klenódiumai, hanem az ő küzdelmeik saját erőforrásai közé is sorozzák ? A miénknek is valljuk. Ne hangozzék ez nevetségesen. Nem akar ez olyanféle kisajátítás lenni, aminőt nálunk egy Kossuth, Petőfi, odakünt meg egy Hugo Viktor, vagy Dosztojevszkij esetében látunk. Hogy a nevükben, emlékükben, alkotásaikban elevenen maradó erőt annyi irány, annyi párt akarja lefoglalni, kiaknázni. Ettől a cégérszerző törekvéstől — mit kelletlenül láttunk megmozdulni Gyulai ravatala körül is — nagyon, de nagyon távol állunk. Érezzük s épenséggel nem leplezzük mindazt, ami tőle elválaszt, ezért hazugság nélkül hivatkozhatunk arra, ami közösséget erezünk vele, ami révén azt valljuk, hogy a mienk is. Emlékezzünk. Amikor annak a kis körnek, amelyből e folyóirat, testvérintézményei, újabb hajtásai eredtek, alkotó elemei az ország minden részéből összeverődtek itt a fővárosban, hogy utóbb, évek multán, ebből az összeverődésből az elemek minden különbözősége ellenére is egy törekvés, egy lélek, egy szervezet legyenek: ez ifjak legtöbbje akkor még öntudatlan vonzódás alapján égett a vágytól, hogy valami úton-módon közelébe férkőzzék Gyulai Pálnak. Hogy őt, a nagy „kortársat”, az elismert nagyok egyik utolsóját — last not least — színről-színre lássa, s tőle megismertessék. S ezt nehéznek, igen nehéznek tartottuk. Hála vidéki tanáraink legendáinak, mikből de mennyi keserves emlék beszélhetett, hála az egykorú sajtónak, amely jól érezte az öreg úr megvetését, olyanfélének képzeltük őt, mint a dalai lámát, aki ott trónol a rejtélyes Lhasszában. De valójában nem hasonlított ehhez hatalomban, ha emlékeztetett is reá elszigeteltségével. Bizony jól el volt szigetelve tekintélye nagy falával, melyhez ellenségei is serényen hordták a követ, jól tudván, hogy ez a fal, mentői magasabb, annál jobban elzár. Elzárja az élettől, végkép kiközösíti a hatalomtól azt, aki soha nem is akart velük közösséget vállalni, s kis játékaikat elronthatta volna. „Hagyjatok fel minden reménnyel . . . ” idéztük, küszöbét átlépvén. És csalódtunk. A megmerevült nagykép, a kíméletlen és kérlelhetetlen bíró, a mumus helyett találtunk egy tiszteletet parancsoló, egyszerű, természetes öreg urat, aki, ha nem borult is a jövevény ifjú,

300

Wildner : Gyulai Pál

mint „lelkes istenfi” nyakába, érdeklődött dolgai, tanulmányai, törekvései iránt. S ha arravalónak találta, megbecsülte, buzdította a munkára, megnyitotta előtte a még· mindig tekintélyes, de egyre gyérebben olvasott Szemle hasábjait még olyankor is, amikor a témát, vagy a felfogást sehogysem tudta bevenni a természete. így sokunk vágya betelt: megösmertük s ő is megösmert. Persze, az a szemszög, amiből — Pestre jővén — a világot s őt néztük, idővel egyre jobban eltolódott. Eredetileg merőben „önképzőköri” volt a perspektívánk. Az életbe dobatva nem ismertük az életet, csak irodalmi reflexét. És az irodalmat tartottuk az élet legfőbb dolgának. Abban munkálkodni, kitűnni legfőbb, szinte egyedüli ambíciónknak. De utóbb láttuk, hogy van itt még más, sürgősebb, fontosabb teendő is. A tudomány, a művészet, a gazdasági harcok, a politikai és társadalmi reformok, a tettek. S lelki nézésünk szögének minden változásával máskép láttuk Gyulait is. Amíg irodalomról volt szó, öregsége romjaiban is a ritka világosságú, élesen boncoló, tömören építő ész, a tiszta ízlés, klasszikusan szabatos és arányos stílus mesterét tiszteltük benne, bár láttuk, hogy hiába követeljük tőle a lehetetlent, hiába reménykedtünk abban az antibiológikus csodában, hogy a hetven éven túl lévő aggastyán egyesüljön a húsz és harmincévesekkel ne csak egy Shakespeare, Goethe, Katona, Heine, Petőfi, Arany, hanem egy Tolsztoj, Zola, Ibsen, Wagner, Nietzsche, Bródy s a feltünedező ifjú magyar tehetségek kultuszában. A tudomány, a természettudományok, a szociológia és ezek gyakorlati alkalmazása kerülvén a homloktérbe, tapasztaltuk, hogy becsüli körünkben a meggyőződést, az önzetlen törekvést, — hivalkodás nélkül, s büszkén mondhatjuk, hogy tisztelettel bánt velünk — szerette a fiatalos hevet, kérdezgetett is erről, arról, mégis ezen a téren, hogy őszinték legyünk, már sokkal idegenebbül nézett bennünket, mint mikor a maga irodalmi területén kalandoztunk. Ott volt legalább alapja a vitatkozásra, melyet úgy szeretett még hajlott korában is: itt — elég gyéren — csupán némi információ szerzésére törekedett, s ezt is, jól éreztük, inkább udvariasságból tette, mely azonban nála nem a forma dolga, hanem lelke igazi nobilitásának folyománya volt. S egyre jobban nehezítette az érintkezést a magas kor, mely végül, sajnos, teljesen lehetetlenné tette a vele való közlekedést azok számára, kikben az összeomlás látványa sértette a gyöngéd» tiszteletet, mellyel iránta viseltettek. Úgy látszott, hogy ismeretségünk túlságosan késői volt arra, hogy egészen szoros viszony fejlődhessék ki közöttünk. De ha a személyes érintkezés már életében megszakadt is, egyénisége és alkotásai nem szűntek meg reánk maradandó hatást gyakorolni. Etikai erősödésünk kiapadhatlan forrásai: erkölcsi fensége, szeplőtelen jelleme, meg nem alkuvó igazságkeresése, bátor szókimondása. Az, hogy az irodalmat és tudományt a kapitalista korszakban sem tekintette üzletnek, hanem komoly, sőt szent ügynek. Az, hogy minden magyarsága mellett sem feledte Európát;* az, hogy épen igaz * „Európai színvonalig emelni nyelvünket, irodalmunkat, hogy későbbi társadalmunkat, államéletünket is odáig emeljük”, — „Az európai eszmék földolgozása életkérdésünk” stb.


301

hazaszeretetéből kifolyólag minden alkalommal sietett leleplezni a számtalan hóbortot, előítéletet, ízléstelenséget, sujtásos frázist és számító kufárkodást, mit „nemzeti irány és sajátság leplével fedeztek”. (Emlékbeszéd Csengeryről, Kazinczyról stb.) Az, hogy minden konzervativizmusa és a juste milieu elvéhez való ragaszkodása mellett sem akarta tűrni a fejlődés táblabírói nyűgeit, Ó-Magyaroszág tehetetlenségét, tespedő hajlamait, a felületes nemzeti irány szűkkörűségét, a népámítást, az élet benyomásaitól el-elforduló ál-idealizmust. (Emlékbeszéd Pákhról, Eötvösről, Csengeryről stb.) S bár politikai nézetei igen lényegesen különböztek e lap irányától, — a radikalizmust alig tudta szétkülönböztetni a nép szenvedélyeinek hízelgő, de a népet puszta politikai eszköznek tekintő demagógiától, a szocializmust csak a Táncsics-féle zavaros, embrionális állapot emlékei szerint ítélte meg — még politikailag is igen rokonszenves volt előttünk. Eleven, egyik utolsó képviselője volt a nagy reformkorszak régi, hamisíttatlan liberalizmusának, s valahányszor előttünk ebben a szellemben nyilatkozott, melegen vibráló hangja azt a meggyőződést keltette bennünk, hogy volt kor, amelyben csakugyan a liberalizmusnak volt igaza és életereje. Hogy Gyulai nem fejlődött azon túl, hogy nem látta ez irány szükségképi hanyatlását és új irányok előnyomulását, ennek okát részben alaptermészetében s részben a többször említett hajlott korban kell keresnünk. De így is sokban egyetérthettünk vele. Elsősorban, hogy nemzetünk létének, s emelkedésének feltételeit nem holmi imperializmusban s egyéb légvárakban, hanem a kultúra megerősödésében találta. Ez a kultúra kettős gyökerű: anyagi és szellemi. Hogy ő a szellemiekre, s különösen a nyelvre és irodalomra fektette a fősúlyt, ezt megint az évszámok, s foglalkozása köre magyarázzák. Amidőn ifjúi és férfiúi ereje teljességében működött, csakugyan a nyelv és irodalom kifejlesztése volt a munka java. Ez akkor, „midőn a közélet egy nagy temetővé vált” szinte egyedüli tere volt a köztevékenységnek. Változtak a viszonyok, s ez a munka — teljesítvén misszióját -- kénytelen volt uralmát megosztani más, legalább is egyenrangúvá vált feladatkörökkel. Ezt belátta Gyulai is, s a Kisfaludy Társaság 1886 február 6-án tartott közgyűlésében ezeket mondta: „Annyi bizonyos, hogy a költészet, s a szorosb értelemben vett irodalom nem gyakorolhat többé a nemzeti szellemre oly nagy, mondhatni kizáró befolyást, mint eddig, midőn hetven év alatt nagy feladatot teljesített, felköltvén a szunnyadó hazafiságot, öntudatra emelve a nemzetiség eszméjét, kiművelve a nyelvet és átalakítón hatva társadalmi és politikai viszonyainkra. Most leginkább a tudományon, úgyszólva a magyar tudományon a sor, hogy egész erejéből hasson a magyar állam megszilárdulására. A történeti, politikai és természettudományoknak egy új és erősb nemzedéket kell felnövelni, mely képes legyen megoldani Magyarország nagy és nehéz feladatát.” „De azért” — teszi hozza elnémuljon-e a költészet, mint amelynek többé nincs hivatása a nemzeti szellem fejlesztésére? Megvessük-e az esztétikai és irodalmi műveltséget, mint léha fényűzést? S vajon az ízlés kérdései nincsenek-e kapcsolatban erkölcsi és társadalmi nagy érdekekkel s az irodalmi

302


műveltség nem marad-e mindenha a tudományos műveltség egyik fősegédforrása.” (Következik e gondolat egész kifejtése, amelyet érdemes utánaolvasni az Emlékbeszédek II. kötetében,) Íme, bármennyire is különbözzék terminológiája a miénktől, már Gyulaiban is megvolt az irodalom szociologikus fölfogása, legalább csírájában. Sok helyet idézhetnők még erre. Õ az előző kritikán túlhaladva, túlment a merő rím-kritikán, a teljesen iskolás esztétikán, s bár főereje az egyéni pszichologizálás, legalább nagy vonásokban mindig rajzolta a kort is, melybe a vizsgált írók s műveik tartoztak. A jövendő magyar kritikának és esztétikának ezt a társadalomtudományi szempontot kell elmélyítenie. Hogy egy költő, író, hogy egész irodalmi, művészeti irányok mily társadalmi viszonyokból sarjadznak és nőnek ki, mily kapcsolatban vannak a társadalom formáival s életének egyéb nyilvánulásaival, a technikai, gazdasági, politikai, vallási, jogi, erkölcsi állapotokkal, mit jelentenek a társadalom fejlődésére stb. Ez a munka, amellett, hogy egyáltalában nem zárja ki az impresszionizmust, elmélyíti esztétikai megértésünket és élvezetünket. A páros, ráütő, ölelkező s egyéb rímekbe belevakuló filológus tanárok és frivol hírlapi, szövetkezeti „bírálatokkal” kompromittált kritikával szemben újra valódi kritikát teremt, amely „az irodalom filozófiája és lelkiismerete egyszersmind”. (Toldjuk meg a mestert: „a társadalom filozófiája és lelkiismerete is”.) Ez a munka majd meggyőz mindenkit arról, hogy az igazi irodalom se nem egyedüli fontos dolog az életben, se nem „könnyen nélkülözhető csilingelés”, se nem csupán egyéni élvezet és időtöltés adója, hanem a társadalmi élet egyik hatalmas erőnyilvánulása, s egyszersmind a társadalmi fejlődés hatalmas erőforrása. Csakugyan a „zajtalan hatalom”, aminek a megboldogult nevezte. Ez a munka, mely még csaknem egészen kezdetlen, komoly és szükséges munka lenne, méltó Gyulai emlékéhez.

Jászi Oszkár: Tíz év

Recommend Documents