János 1,35-43 kiemelve: 43 Ünneplő Gyülekezet, beiktatandó Lelkipásztor Testvérem! Mély meggyőződésem, hogy az egész keresztyén élet, a keresztyén szolgálat és a boldog jövendő-várás döntő igéjét hallottuk most: megtaláltuk a Messiást! János evangélista gyorsan hozzáteszi megmagyarázva a szót: a Messiás Krisztus. S aki nem tudna görögül, annak én teszem hozzá: Krisztus az, akit Isten nekünk üdvözítőnkül felhatalmazott. Döntő és kulcsfontosságú mondat ez: megtaláltuk az üdvözítőt. S mindjárt hadd mondjam el, hogy sokszor van úgy az életünkben, hogy mondunk valamit (igent vagy nemet, megfogalmazunk egy állítást, egy érzést, egy sejtést), ám csak évek vagy évtizedek múlva jövünk rá, hogy milyen lényeges dolgot mondtunk ki egykor, hogy milyen fontos dolgokat indított el az életünkben egy-egy megállapítás, egy-egy meghagyás, egy-egy igen, vagy éppen egy-egy nem. Amikor egy református lelkipásztor egy gyülekezet hívásának enged, és arra igent mond – meglehet, előtte tájékozódott, eljött Siklósra, megnézte milyen magas a templomtorony, megnézte, mekkora a parókia, megtudakolta a gyülekezet létszámát, s talán az iskolába is bejutott, és megtudta, hogy mekkora az iskola, mennyi öröme, gondja, áldása és baja van –, akár így, akár úgy, de igent mondott, vajon, kérdezem, tudta-e, tudhattae öt-húsz-harminc évre előre, hogy mit indít majd el az ő életében és a gyülekezet életében ez az igen? Azért kívánunk most az ő életére, szolgálatára áldást, hogy amikor majd megtudja, boldog és hálatelt szívvel mondhassa: nem volt rossz dolog, hogy igent mondtam. És hogy majd a siklósi gyülekezet is megtudja, azzal, hogy Komlósi Péterre mondott igent, és őt hívta, nem mondott rosszat, hanem általa a siklósi gyülekezet is áldásokat vett. Ezért, amikor a beiktatandó lelkészt megáldjuk, a siklósi gyülekezetet is megáldjuk. Legyen így, hogy egy igen, aminek még nem látjuk minden mélységét és tartalmát, a későbbiekben bizonyítsa, hogy jó, tartalmas és Istentől jövő döntés volt. Talán ez az egyszerű tény, a beiktatás alkalma világítja meg és erősíti meg, amit a felolvasott igével kapcsolatban mondtam. Amit itt olvasunk, az az egész keresztyén létet érinti, a keresztyénség lényegét érinti, és ha a keresztyénség lényegét érinti, akkor az egész emberi élet lényegét érinti. Mi ez? Amit András mond testvérének: megtaláltuk a Messiást! Tudja-e, hogy mit mond András? Várnánk, tudta. Hiszen mi már hittanórán úgy tanultuk, s megannyi igehirdetésben is hallottuk, hogy András tudni is vélte, mit mond, hiszen az ő korában az emberek füle, szíve, lelke, elméje tele volt ezzel a szóval, hogy Messiás. Tele volt a világ ezzel a szóval, hogy Krisztus. Mert tele volt mindenki vágyakozással és váradalommal, sürgető kéréssel és kereséssel. Egyszóval tehát mondhatnánk, hogy amikor András azt mondja Péternek: megtaláltuk a Messiást, tudja is, hogy mit mond. Mégis azt kell mondjam, majd még nagyon-nagyon hosszú iskolán kell keresztülmennie Andrásnak és Péternek, és nekünk is nagyon-nagyon hosszú iskolán kell végigmennünk, hogy amikor ezt mondjuk: megtaláltuk a Messiást, akkor ne egy hangulatnak vagy érzésnek vagy pillanatnyi felvillanyozódásnak adjunk hangot, hanem valóban kimondjuk vele azt, hogy megtaláltuk a megoldást! Mert ezt mondani, hogy Messiás, görögül Krisztus, magyarul Felkent – ez tartalmában azt jelenti, hogy megtaláltuk a megoldást az emberi élet minden nyomorúságára, az Istentől elszakadt ember drámájára. Megtaláltuk a megoldást élet és halál kérdésére. Megtaláltuk a megoldást üdvösség vagy kárhozat kérdésére. Megtaláltuk a megoldást arra, hogy értelmes-e az életünk vagy egy értelmetlen valami, amit itt eltöltünk, ezen a Földnek nevezett bolygón. Van-e gyógyulás, van-e értelme az életnek, van-e boldogság egyáltalán, vagy csak illúziók között tengetjük az életünket? Különbözik-e az ember minden más teremtménytől, vagy mi az élővilág páratlan csodája vagyunk, de mégis csak tiszavirág-létű
valakik, akik itt hagyunk magunk után az univerzumban valamit, és mit is hagyunk itt? Talán egy piramist, ami az univerzumban egy porszem, talán egy nagy épületet, ami az univerzumban még annyi se? Ki felel nekünk ezekre a kérdésekre? Ki gyógyítja meg a mi betegségeinket? Ki önt boldogságot a szívünkbe? Ki hív elő bennünket a halálból? Van megoldás ezekre a kérdésekre? Vagy már önmagában az is nyomorúság, hogy megoldhatatlan kérdéseket teszünk fel és feszegetünk és forgunk körülöttük? Azt mondja itt egy testvér a testvérének: megtaláltuk a Messiást. Megtaláltam azt a valakit, akiben ott van minden válasz minden ilyen kérdésre. S most abban kell tovább lépnünk, hogy még a tanítványoknak is meg kell érteniük, és nekünk is meg kell értenünk, hogy milyen mélysége van ennek a szónak: megtaláltuk a Messiást. Három vonatkozást szeretnék most megemlíteni, mind a három nagy református felismerés. A beiktatandó lelkipásztor azonnal tudni fogja, miről beszélek, de nem baj, ha a gyülekezet is tudhatja, hogy amikor a lelkipásztor úr erről prédikál itt, miről is prédikál valójában. Megtaláltuk a Messiást. Vajon tudja-e András, aki Péternek, a testvérének mondja, hogy ez azt jelenti, hogy az a Messiás, akit mi megtaláltunk, az a megoldás, akit mi megtaláltunk, nem Nagy Sándorként érkezik közénk, aki a gordiusi csomót „megoldotta”: kihúzta a kardját és elvágta. Jézus nem így oldja meg a csomókat. Vajon tudja-e András, hogy ha ő tanítványul szegődik, akkor beiratkozik Jézus iskolájába, és ennek a Jézusnak a szájából fogja hallani az örök, kinyilatkoztató, egyértelmű és igaz igéket? És ezeket az igéket fogja egész életében tanulni. Mert valljuk Jézus Krisztusról, hogy Isten Őt fölkente a mi legfőbb tanítónkká, aki Istennek örök tanácsvégzését, Istennek titkos akaratát egyszer s mindenkorra és érvényes módon a számunkra kinyilatkoztatta. Aki be akar látni Isten szívébe, az hallgassa ezt a Jézust. Aki tudni akarja, hogy van-e Isten, sőt, hogy milyen az élő Isten, milyen az az Isten, Aki életre hív bennünket, annak be kell iratkoznia a Krisztus iskolájába. Sem András, sem Péter, sem a többiek nem tudták még, hogy mit mondanak ki, amikor azt mondták: megtaláltuk a Messiást. De Isten Szentlelke megáldotta őket, és végigmentek a Jézustanítványság útján. Ezen az úton sokszor sírni kellett, az embernek sokszor fel kellett adnia a saját legjobb, legszentebb meggyőződéseit, legdrágább hagyományait, meg olykor – hogy ennek árnyékos oldalát is lássuk – a saját rögeszméit is. Nem tudom, hogy András vagy Péter magyar emberek voltak-e, de azt tudom, hogy a magyar ember rögeszmés. Mi meg vagyunk győződve arról, hogy a szomszédunk milyen. És minket arról senki nem beszél le, hogy nem olyan. Mi meg vagyunk győződve arról is, hogy milyen az Isten, és minket arról senki nem beszél le. De ki-ki iratkozzon be a Krisztus iskolájába, hogy Istent hallja, s ne a saját rögeszméi keringjenek és visszhangozzanak az agyában. Megtaláltuk a Messiást! Ez nem végeredmény, hanem kezdet. Megtaláltuk a Messiást! Ez nem a záró-bizonyítvány, hanem a beiratkozás. Hívom szeretettel a gyülekezetet ehhez a csodálatos szóhoz, amit András a testvérének mond, s talán még ő sem tudja, hogy mit mond, de kimondja, és elindul a Jézus útján. És kérem a beiktatandó lelkipásztort, soha ne szűnjön meg sem fülbe súgva, sem szemtől-szemben, sem bizalmasan, sem tanácskozáson, sem istentiszteleti közösségben, sem prédikálásban, sem tanításban, semmiben soha meg ne szűnjön szólni és mondani ezt, mert ez a keresztyénség lényege, ez hitünk lényege: megtaláltuk a Messiást, aki a Krisztus, aki a Felkent, aki az igaz tanító. Másodszor, talán András és Péter sem értette igazán Keresztelő János bizonyságtételét, amikor Jézus megkeresztelkedésekor hallották a hangot: ímé, az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit – hogy mit jelent ez? Ez Jézus messiásságának, felkentségének a második nagy dimenziója – ez pedig az a kérdés, hogyan is vétetik el a világ bűne. Mi azt szeretnénk, hogy úgy legyen ez, ahogyan mondani is szoktuk: spongyát rá. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a bűn, de főleg a mi bűnünk, leginkább pedig az én bűnöm, amit én követtem el, az csak amolyan huncutkodás. Az csak úgy van, mint a gyerek firkálmánya, amit a szünetben felír a táblára, de mikor bemegy órára a tanár, és lát valami idétlenséget a táblára
írva, odamegy s letörli a szivaccsal. Spongyát rá. Volt, nincs. Az én bűnöm, persze az enyém, – a másiké talán nem. Hogyan vétetik el a bűn? Úgy talán, hogy nem beszélünk róla? A mi magyar református egyházunk 20 éve nem beszél bűnökről. Mi történt a pártállamban? Hogy volt az? Ki kit árult el? Ki kit csapott be? Ki adta fel és hogyan az evangélium hirdetését? Hogyan hagyott cserben keresztyén ember keresztyén embert? Nem beszélünk róla. De amiről nem beszélünk, az nincs? Ha kigyullad valahol a mezőn a szénakazal, és nem beszélünk róla, akkor nincs tűz? Tűz van. És hogyha azt mondjuk az égő szénakazalra, hogy ó, az csak egy gyertyaláng, attól az gyertyalánggá lesz? És a szívek, az életek, amiket megsebeztünk, amelyek tele vannak heggel, amelyek minden érintésre újra kivéreznek, és az adósságunk, merthogy tartozunk szeretni a másikat, és mi nem teljesítettük ezt az adósságot, nem törlesztettünk a szeretet törvénye szerint, hogy senkinek semmivel tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek? Bizony, a szabadságnak ára van. A bűntörlésnek ára van. Az Istennel való megengesztelődésnek ára van. Ímé, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Jól fordítja a latin: qui tollit peccata mundi, aki magára veszi, és úgy viszi el. Tudja vajon András, hogy amikor azt mondja: megtaláltuk a Messiást, akkor arról a Jézusról beszél, arról a Krisztusról szól, aki önként teszi le életét a világért, aki néma báránykánt áll az őt vádolók előtt? Mit mond most Keresztelő János? Ímé, Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Az ézsaiási próféciát idézi, amelyik így teljesedik be: nem nyitotta száját szóra, mint bárány viteték mészárszékre – ő az egy igaz, tökéletes áldozat minden bűnért. Hogy mennyire nem tudta András és nem tudta Péter, és nem tudta János és a többiek, elég csak azt a jelenetet felidézni, mikor Jézus jelenti tanítványainak, hogy felmegy Jeruzsálembe. És ott (most úgy mondom, ahogy kell mondani): elárultatik, főpapok és vének kezére adatik, halálra ítéltetik, megfeszíttetik, csupa-csupa passzív szó. S akkor megragadja Péter (András testvére!), megragadja a Messiást: mentsen Isten, Uram, nem történhetik ez meg teveled! Az nem lehet, hogy ez az igaz tanító, ez a csodálatos Jézus, ez a csodatevő haljon bűnökért halált! Igazság, hogy az ártatlan szenved a bűnösökért? Igazság az, hogy akiben vétket nem találnak, két gonosztevő, gyilkos közé feszíttessék meg? Kell nekünk ez az út? Kell nekünk ezen az úton menni? Ez a mi Messiásunk? Ez a mi szabadítónk? Ez a megoldás, hogy alulmarad az igazság? Hogy fölülkerekedik a gyalázat, a gazemberség, a hamisan ítélkező nagytanács, a gyáva Pilátussal, a cinikus hóhérok – ez a megoldás? De boldog, aki elindul ezen az úton, amelyiken ez a Messiás elindult. Boldog, aki követi őt, boldog, aki majd feltámadáskor, húsvétkor az emmausi úton megérti: így kellett ezeknek lenni. Így végeztetett el minden ember számára az Istennel való megengesztelődés. Így nyílt meg az út Istenhez. Ezen a tökéletes, engedelmes áldozaton keresztül. Itt, Siklóson ez a megoldás. Hadd hirdessem nektek ma ebben az örömünnepben. Egyszer valaki elmesélte megrendítő álmát. Azt álmodta, hogy egy nagy verem mélyén állt, melyben sok-sok ajtót látott, s ő szabadulni igyekezvé, próbálta megnyitni ezeket az ajtókat, de egyik sem nyílott. Rázta, rángatta a kilincseket, és közeli végórát érzett, egyre jobban szorongott, mikor egyszer csak hallott egy hangot: miért nem mész ki ott, ahol már nyitva van az ajtó? És arra riadt, hogy egy ajtó mindig nyitva is volt. Ez az ajtó, amit a mennyei Atya Jézus Krisztusban megnyitott nekünk. Ó, én tudom, hány ajtót ráz az ember, hány alagutat akar fúrni, hány kulcsot kipróbál ajtókhoz, lezárt lehetőségekhez, eltorlaszolt utakhoz, hogy szabaduljon. Pedig egy ajtó nyitva van, amit Isten Jézus Krisztusban megnyitott. Hogy szól csodálatosan a Mennyei Jelenésekben az ige: íme, adtam elődbe nyitott ajtót, és azt senki be nem csukja. Hogyan mondja Jézus Krisztus?: aki keres, talál. Aki kér, az kap, aki zörget, annak megnyittatik – mert nyitva van. Hogy mondja a Zsidókhoz írt levél? Amikor Jézus kereszthalált halt, kettéhasadt a templom kárpitja, mely addig elválasztotta a szentek szentjét a profán világtól, a földi halandó embert az isteni könyörülettől, és most azért járuljunk a kegyelem királyi székéhez, szükséges időben való segítségül. Nyitva az út. Megtaláltuk a Messiást!
Harmadjára királyról kell szólnunk. Megtaláltuk a Messiást, mondja András testvérének, s lehet, hogy talán leginkább erre gondol. Talán ez dobogott a szívében, mert leginkább ezt várja az ember mindig, hogy jöjjön egy rendcsináló, jöjjön egy kenyérszaporító, jöjjön egy csodatevő, jöjjön egy erős, hatalmas valaki, aki rendet rak a világban. Mert így már nem lehet élni. Mi is tudjuk ezt 2011-ben. De tudtuk ezt korábban is, hogy ahogy az emberek gondolkodnak, s amit az emberek megengednek maguknak, s amit a jelenleg regnáló törvények biztosítanak nekik, úgy nem lehet élni. Hát akkor jöjjön valaki. S az ember szívében felszakad egy kiáltás: az a megoldás, ha egy ember kezébe leteszünk mindent, és ő majd eligazítja a sorsunkat. Igen, András és Péter is egy messiás-királyt vártak, egy megoldáskirályt, meg megoldó embert vártak. S Jézusra is néztek – hadd említsek csak egy-két vonatkozást. Amikor Jézus nem akarja éhen és szomjan elbocsátani az ötezer ember, akik az ő csodálatos tanítását hallgatták, és kenyeret szaporított nekik, szinte el kellett menekülnie a körükből, mert el akarták ragadni, hogy királlyá tegyék őt. Kenyérszaporító király, pék-király, ingyenkenyér-király. Hát ez kell. Nem kell többet szántani, vetni, aratni, dolgozni, fáradozni, verítékkel enni a kenyeret, itt a megoldás, kenyérszaporító király. Vagy amikor készülődnek a Gecsemáné kertjébe, és Péter (András testvére!) föllebbenti a köpenyét, és ott van alatta a kard – hát akkor megyünk fölszabadítani Jeruzsálemet fegyverrel. Ha kell, vér árán is megnyerjük a politikai szabadságot. Kell egy függetlenség-messiás, megyünk és legyőzzük a Világbankot. Miért ne? Hadat üzenünk Kínának, velünk a Messiás, velünk a megoldás, megtaláltuk a Messiást! De Jézus leteszi a kardot. Jézus azt mondja: aki fegyvert fog, fegyver által vész el, s Jézus hallgat a katonai, politikai hatalom előtt, akit Pilátusnak hívnak, majd azt mondja: az én országom egy másik világból való. Jézus azt mondja: ha meg akarnék szabadulni, angyalaim vitézkednének érettem. Ez a Jézus meghív bennünket egy másik országba. Isten országába. Isten úrságába. És itt értjük meg végleges és döntő módon ennek a szónak a mélyét: megtaláltuk a Messiást! A Messiás, a Felkent, a Megoldás megoldja az emberi szív nagy görcsét. Mert a mi szívünk van csomóra kötve. És jaj, ha azt karddal akarjuk átvágni. A mi szívünkben van a csomó, a mi szívünk van rosszul megcsomózva, mert mi a magunk szívét önmagunkhoz csomóztuk. Önmagunknak vagyunk kikötője és horgonya, záloga és kezese. Pedig a Messiás a megoldás. Ő megtanít arra, ki az Úr a háznál, kié az ország, kié az úrság. És mennyit kell nekünk tanulnunk igazán engedni ennek a királynak. Igazán engedni, hogy az Ő törvénye legyen igaz az életünkön, s elfogadni belülről, hogy ez nem egy kívülről ránk kényszerített akarat, és ha fáj a Krisztust követni, csak azért fáj, mert ki kell oldanunk a magunkra kötött csomót, el kell engednünk a magunk megoldásait, és bátor bizalommal kell odakötözni életünket Istenhez, a mi Teremtőnkhöz, Megváltónkhoz, igazi Királyunkhoz. Hadd hívjalak benneteket görcs-oldásra. Miért nem bízunk egymásban? Miért nem tudjuk egymást szeretni? Miért nem hiszünk a másiknak? Miért olyan a magyar ember, hogy önmagának tökéletes, de egy másik magyarral összekerülve négy világot csinálnak azonnal? Hadd hívjalak görcs-oldásra, és hadd írjam a szívetekbe, ha nem tudtátok: ezért adott Isten nektek is lelkipásztort, hogy szavával, igehirdetésével, tanácsával, a gyülekezet pásztorolásával ő is segítsen és tanítson benneteket arra, miképpen oldozza el magát az ember saját bálványaitól, hamis isteneitől, romlottságától, és hogyan kösse magát oda az élő Istenhez. Megtaláltuk a Messiást! Megtaláltuk a prófétát, az örök tanítót, aki Isten igazságát tökéletesen kinyilatkoztatja nekünk. Megtaláltuk a papot, az igazi főpapot, az egyszeri és tökéletes áldozatot, aki kereszthalálával megbékített minket a mennyei Atyával. És megtaláltuk az igazi Királyt, akinek csak önkéntesen érdemes engedelmeskedni. Siklósi testvérek, kedves Péter testvérem, akit most beiktatunk! Ennek a Királynak engedelmeskedjetek, ennek a Királynak a szavát kövessétek, ennek a Királynak mindent beteljesítő tökéletes áldozatát fogadjátok! Legyetek ebben boldogok, és mondjátok, ahogy testvér mondja a testvérnek: megtaláltuk a Messiást! Mondjátok, ahogy tanítvány mondja
jövendő tanítványnak: megtaláltuk a Messiást! Mondjátok, ahogy keresztyénnek kell hirdetnie mindenki számára: megtaláltuk a Messiást! Övé a dicsőség most és minden időben. Ámen Urunk! Köszönjük, hogy a kereső, kétségbeesett és nyughatatlan világ kellős közepén boldog szívvel vallhatjuk (nem a megérkezés, hanem a kezdet feszültségével, nem a tökéletesség, hanem az épülés reményével): mi megtaláltuk a Messiást, azt a Krisztust, akit érettünk küldöttél, Őt, az örök Szentháromság második személyét, az örökkévaló Fiút, aki az idők teljességében testet töltött, eljött közénk, emberi formát vett fel, mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt, hogy elvégezze, megadja számunkra a szabadulást. Szabadulást bűnből, halálból, értelmetlenségből, ítéletből és kárhozatból, hogy helyreállítsa bennünk a boldog Isten-tudatot, a Neked való engedelmességet, a Hozzád való tartozást. Hogy jövőt nyisson nekünk, akik saját önkörünkbe, mulandóságunkba zártuk és kötöztük magunkat, hogy a feltámadás és örökélet boldog várományosainak tudhassuk magunkat. Kérünk, drága mennyei Atyánk, áldd meg a beiktatandó lelkipásztort! Hadd szolgáljon ennek a Krisztusnak minden szavával! Hadd szolgálja Krisztust e gyülekezet közösségében, hogy e gyülekezet is ezt a Krisztust szolgálja és hirdesse, Őt, a megoldást bűnre, betegségre, halálra. Őt, a Szabadítót, Őt, a felkentet. Engedd, mennyei Atyánk, hogy e gyülekezet ennek a Krisztusnak az erejéből újuljon, épüljön, ennek a Krisztusnak az erejében és hatalmában hirdethesse az Ő nevét, hogy életek megforduljanak, megváltozzanak, üdvösségre jussanak. Így áldj meg, mennyei Atyánk, amikor lelkipásztor testvérünket beiktatjuk, így áldd meg az ő életét, szolgálatát, családját, így áldd meg az őt meghívó gyülekezetet, hogy legyen életük, közösen együtt töltött idejük nagy csodálkozása, hogy amikor kimondják, kimondták: megtaláltuk a Messiást, akkor meghívást kaptak Tőled egy csodálatos útra. Áldd meg őket ezen az úton a Krisztus megismerésében, a Lélek ajándékai elnyerésében, igazságban való teljesedésben, Tetőled kapott igaz örömben és boldogságban. Krisztusért kérünk, a mi Messiásunkért, hallgasd meg könyörgésünket. Ámen Siklós 2011.június 26. Komlósi Péter beiktatásán
