JAMIE McGUIRE. Gyönyörű TÉVEDÉS. Dream. válogatás

JAMIE McGUIRE

Gyönyörű TÉVEDÉS

Dream válogatás

írta: Jamie McGuire A mű eredeti címe: Beautiful Oblivion Fordította: Szűr-Szabó Katalin Szerkesztő: Vájná Gyöngyi Nyelvi korrektor: Salamon Teodóra Műszaki szerkesztő: Szuperák Attila ©Jamie McGuire 2014 © Szűr-Szabó Katalin 2015 © Maxim Könyvkiadó Kft. 2015 A kiadvány a szerző engedélyével készült. Borítóterv: Tony Mauro ISSN: 2063-6989 ISBN: 978 963 261 615 5 (puhatáblás), kiadói kód: MX-906 ISBN: 978 963 261 616 2 (keménytáblás), kiadói kód: MX-907

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft. Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: [email protected] Felelős kiadó: Puskás Norbert Nyomda: Kinizsi Nyomda Kft, felelős vezető: Bördős János Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

Kim Eastonnak és Liis McKinstrynek. Köszönöm, amit értem tesztek, és amit nekem jelentetek. És hála Jessica Landersnek: te varázsolsz mosolyt az arcomra. Nemes lélek vagy.

Nem töröm össze a szívét, hogy veled jót tegyek. Emily Kinney: Times Square

ELSŐ FEJEZET

A SZAVAI OTT LEBEGTEK A HANGUNK KÖZÖTT A SÖTÉTBEN. NÉHA vigaszt leltem ebben a térben, de ebben a három hónapban csak nyugtalanságot találtam. Ez a térköz kényelmes búvóhellyé vált. Nem számomra, hanem az ő számára. Megfájdultak az ujjaim, ezért ellazítottam őket; fel sem tűnt, milyen görcsösen szorítottam a mobilomat. Raegan, a lakótársnőm keresztbe tett lábbal ült a nyitott bőröndöm mellett az ágyon. Bármi is ült ki az arcomra, Raegan máris a kezem után nyúlt. T.J.?, formálta hangtalanul a szája. Bólintottam. – Mondj, kérlek, valamit – kérlelt T. J. – Mit szeretnél hallani? Becsomagoltam. Szabadságot vettem ki. Hank már Jorie-val helyettesít. – Iszonyú seggfejnek érzem magam. Bárcsak ne kéne elmennem, de figyelmeztettelek. Amikor egy folyamatban lévő projekten dolgozom, bármikor beránthatnak. Ha be kéne segítenem a lakbérbe vagy bármi másba… – Nincs szükségem a pénzedre. – Megdörzsöltem a szemem. – Reméltem, hogy kellemes hétvége lesz. Istenre esküszöm. – Én meg azt hittem, hogy holnap reggel elrepülök. Ehelyett felhívsz, hogy ne menjek. Ismét. – Tudom, hogy piszok kiszúrásnak tűnik. És esküszöm, mondtam nekik, hogy fontos dolgom van. De amikor felvetődik valami, Cami… akkor tennem kell a dolgomat. Letöröltem az arcomról egy könnycseppet, de nem voltam hajlandó elárulni, hogy sírok. Ahogy a hangom sem remegett. – Hálaadásra legalább hazajössz? – Szeretnék, de nem tudom, hogy sikerül-e – sóhajtott fel. – Attól függ, hogy ezt lezárjuk-e. Nagyon hiányzol. Minden pillanatban. Nekem sincs ez ínyemre. – Lesz-e valaha is jobb az időbeosztásod? – kérdeztem.

A kelleténél hosszabb ideig tartott, mire válaszolt – Mi van, ha azt mondom, hogy valószínűleg nem? Felvontam a szemöldököm. Számítottam erre a válaszra, de arra nem, hogy ilyen… kíméletlenül őszinte lesz. – Ne haragudj – mondta. Elképzeltem, ahogy összerezzen. – Most értem a repülőtérre. Le kell tennem. – Jó, rendben. Majd később beszélünk. – Komoly erőfeszítésembe került, hogy nyugodt maradjon a hangom. Nem akartam elárulni, milyen feldúlt vagyok. Nem szerettem volna, ha gyöngének vagy érzelgősnek hisz. Ő erős volt, magabiztos, és panaszszó nélkül tette a dolgát. A kedvéért megpróbáltam én is ilyennek mutatkozni. Nem javított volna a helyzeten, ha olyasmi miatt nyafogok, amin úgysem tud változtatni. Újból felsóhajtott. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de tényleg szeretlek. – Hiszek neked – válaszoltam, és komolyan is gondoltam. Megnyomtam a képernyőn a piros gombot, és az ágyra ejtettem a készüléket. Raegan már próbált is vigasztalni. – Behívták dolgozni? Bólintottam. – Na, jó, akkor többet kell rögtönöznötök. Esetleg lepd meg váratlanul, és ha be kell mennie, míg ott vagy nála, várd meg. És amikor szabad, folytatjátok, ahol abbahagytátok. – Lehet. Megszorította a kezem. – Vagy talán csak egy báb, akinek végre téged kellene választania a munkája helyett? Megráztam a fejem. – Keményen megdolgozott ezért a beosztásért. – Még csak azt sem tudod, milyen állása van. – Mondtam már. Olyanban, ahol a diplomájának hasznát veszi. Statisztikai elemzést és adatrekonfigurációt végez, bármit is jelentsen ez. Kétkedő pillantást vetett rám. – Hát igen, és azt is mondtad, hogy tartsam titokban. Ebből arra következtetek, hogy nem teljesen őszinte veled. Felálltam, és kiborítottam a bőröndöm tartalmát a paplanomra. Általában csak akkor vetettem be az ágyam, amikor csomagoltam, így

most a szemem elé tárult a világoskék huzat, amelyen sötétkék polipkarok kígyóztak. T. J. viszolygott tőle, én azonban úgy éreztem, mintha alvás közben karok ölelnének át. A szobám különös, szabálytalan tárgyakkal volt tele, de különös és szabálytalan voltam én is. Raegan turkálni kezdett a holmim között, aztán a vállánál feltartott egy elöl a legizgalmasabb helyeken felhasított fekete felsőt – Ma éjjel egyikünknek sem kell dolgoznia. Bulizzunk! Ez egyszer minket szolgálnak ki itallal. Kikaptam a pólót a kezéből, és miközben a javaslatán töprengtem, alaposabban megvizsgáltam. – Igazad van. Ki kéne mozdulnunk. A te kocsiddal menjünk vagy a Hupikék Törpikével? Raegan megvonta a vállát. – Alig van benzin a tankban, és csak holnap kapunk fizetést. – Akkor nincs más választásunk, mint a Törpike. A fürdőszobában sebtében lezavartunk egy tollászkodást, aztán beugrottunk a világoskék, átalakított civil dzsipembe. Nem a legpofásabb kocsi, de egyszer valakinek volt akkora képzelőereje és szeretete, hogy egy dzsip-teherautó hibridet gyártson belőle. Az első tulaj és köztem egy tanulmányait félbehagyó, elkényeztetett főiskolás már nem bánt vele ilyen kesztyűs kézzel. Néhol felszakadt az üléshuzat és a fekete bőrkárpit, a szőnyegbe lyukakat égettek cigarettával, és csupa pecsét volt, a kemény fedelet ki kell majd cserélni, de mindez azt jelentette, hogy teljesen ki tudtam fizetni, és egy kölcsönnel nem terhelt autónál jobb vásárt remélni sem lehet. Bekapcsoltam az övemet, és dühösen benyomtam a kulcsot a gyújtáskapcsolóba. – Imádkozzak? – érdeklődött Raegan. Elfordítottam a slusszkulcsot, és a Törpike betegesen felberregett. A motor köpködni, aztán finoman zúgni kezdett, amit megtapsoltunk. A szüleim négy gyereket neveltek egy gyári munkás fizetéséből. Sosem fordultam hozzájuk, hogy segítsenek autót venni, inkább tizenöt évesen beálltam dolgozni a helyi fagyizóba, és félretettem ötszázötvenhét dollár tizenegy centet. A Törpike nem az a kocsi volt, amiről kiskoromban álmodoztam, de ötszázötven dolcsiért függetlenséget biztosított, és ez megfizethetetlen volt. Húsz perccel később már a város másik végében voltunk, és lassan,

egy ütemre, peckesen vonultunk át a murvával fel-szórt parkolón a Red Doorhoz, mintha tökös zenére mozognánk egy filmfelvételen. Kody állt a bejáratban, hatalmas sonkakarja olyan széles lehetett, mint a fejem. Le nem vette rólunk a szemét, ahogy közeledtünk. – Igazolványokat – Dugulj el! – förmedt rá Raegan. – Itt dolgozunk. Pontosan tudod, hány évesek vágjunk. Kody vállat vont. – Attól még el kell, hogy kérjem az igazolványaitokat. Összeráncolt szemöldököm alól Raeganre néztem, aki a szemét égnek emelve a hátsó zsebébe nyúlt – Ha még e ponton sem tudod, hány éves vagyok, komoly problémáink vannak. – Ugyan már, Raegan, ne szívass, inkább mutasd azt az istenverte igazolványt! – Amikor legutóbb megmutattam neked valamit, három napig nem hívtál. Kody hátrahőkölt. – Ugye, sosem teszed túl magad ezen? Raegan Kodyhoz vágta az igazolványát, aki a mellére csapta. Rápillantott a dokumentumra, aztán visszaadta, majd várakozásteljesen rám nézett. Átnyújtottam a jogosítványomat. – Nem úgy volt, hogy elutazol a városból? – kérdezte, és lepillantott a vékony műanyag kártyára, mielőtt visszaadta. – Hosszú történet – válaszoltam, és visszatömtem a jogsimat a hátsó zsebembe. A farmerom úgy feszült rám, hogy csoda, hogy a fenekemen kívül bármi is belefért. Kody kinyitotta a túlméretezett, vörös ajtót – Kösz, bébi. – Raegan édesen elmosolyodott. – Szeretlek. Légy jó. – Mindig az vagyok – mondta Raegan, és rákacsintott. – Munkaidő végeztével találkozunk? – Aha. Raegan behúzott magával. – A legfurább pár vagytok – ordítottam túl a basszust A hang a mellkasomban dübörgött, és éreztem, ahogy a csontjaim ütemre rezegnek. – Aha – ismételte meg Raegan.

A parketten izzadt, részeg főiskolások préselődtek egymáshoz. Az őszi szemeszter már javában zajlott. Raegan a bárpulthoz lépett, és megállt az egyik végében. Jorie rákacsintott. – Felállítsak nektek pár embert? – kérdezte. Raegan a fejét rázta. – Csak azért mondod, mert fáj a fogad a tegnap esti jattomra! Jorie felkacagott. Hosszú, platinaszőke haja, amiben néhány fekete tincs is volt, laza hullámokban omlott a vállára. Fekete miniruhát viselt, és katonai bakancsot, és miközben velünk beszélgetett, gombokat nyomogatott a pénztárgépen, hogy beüsse valakinek a cechét. Mind megtanultuk, hogyan végezzünk egyszerre százféle munkát, és dolgozzunk úgy, mintha mindenért százdolcsis borravalót kapnánk. Ha az ember elég gyorsan szolgál ki a pult mögött, nagy eséllyel pályázhat arra, hogy a keleti pultban dolgozzon, ott pedig egy hétvége alatt össze kellett szedni a jattokból annyit, hogy egy hónapig fizethessük a számláinkat. Ott voltam én is pultos már egy éve, áthelyeztek oda alig három hónappal azután, hogy felvettek a Red Doorba. Raegannel voltunk párban, és mi ketten olajozottan működtettük a gépezetet. Jorie meg a párja, Blia a bejáratnál levő déli bárban dolgoztak, amely gyakorlatilag csak egy bódé volt, és imádták, amikor Raegan vagy én nem voltunk a városban. – Nos? Mit isztok? – kérdezte Jorie. Raegan rám nézett, aztán vissza Jorie-ra. – Két citromos whiskey sour koktélt. Elfintorodtam. – Én citrom nélkül kérem. Miután Jorie letette elénk az italainkat, Raegannel találtunk egy üres asztalt, és leültünk. Megdöbbentett a szerencsénk: hétvégenként mindig teltház volt, és ritkaságszámba ment egv üres asztal fél tizenegykor. Egy bontatlan cigarettásdobozt tartottam a kezemben, és a végét a tenyeremhez ütöttem, hogy összezsúfoljam a szálakat, aztán letéptem a celofánt, és felpattintottam a fedelet. Bár a Red-ben olyan sűrű volt a füst, hogy úgy éreztem, mintha egy egész dobozzal elszívtam volna, kellemes volt az asztalnál ülve lazítani. Munka közben általában csak egyet szívhattam, és a szál érintetlenül égett le. Raegan figyelte, ahogy rágyújtok. – Kérek egyet.

– Nem. – De igen! – Két hónapja nem gyújtasz rá. Holnap majd engem hibáztatsz, hogy megszakítottam a sikerszériádat! – De hiszen most is dohányzok! – mutatott körbe Raegan. Hunyorítva meredtem rá. Raegan egzotikus szépség volt: hosszú, gesztenyebarna haj, bronzos bőr és mézbarna szempár. Az orra tökéletesen pici volt, nem túl pisze vagy hegyes, a bőre meg olyan tökéletes, mintha most lépett volna ki egy Neutrogena reklámfilmből. Általános iskolába jártunk együtt, és kíméletlen őszintesége azonnal megfogott. Raegan páratlanul értett hozzá, hogy hozzon frászt az emberre, még Kodyra is, aki a maga százkilencven centijével harminc centivel magasabb volt nála. Bájosan viselkedett azokkal, akiket szeretett, és visszataszítóan azokkal, akiket utált. Én az egzotikus szöges ellentéte voltam. Kócos, barna bubifrizurámat és tömött frufrumat könnyen karban tudtam tartani, de nem sok férfi találta szexinek. És általában sem sokan találtak annak. Átlagos lány voltam, akire nem figyelnek fel a férfiak. Három fiútestvér és egy fiú unokatesó mellett felnőve fiús lány lett volna belőlem, ha alig észrevehető, de azért látható domborulataim tizennégy évesen nem száműztek volna a csakis fiúk számára fenntartott társaságból. – Ne viselkedj így – szóltam rá. – Ha cigit akarsz, vegyél magadnak. Duzzogva fonta össze a karját. – Ezért szoktam le. Kibaszottul drága a cigi. A dohánnyal tömött égő papírra pillantottam, amit az ujjaim között tartottam. – Ez egy olyan tény, amire csóró énem kénytelen állandóan figyelni. A zene váratlanul egy olyan számról, amire mindenki táncolni akart, átváltott egy olyanra, amire senki sem akart, és több tucatnyian szállingóztak le a táncparkettról. Két lány lépett az asztalunkhoz, és összenéztek. – Ez a mi asztalunk – közölte a szőke. Raegan rájuk sem hederített. – Nem hallod, ribanc? Hozzád beszél – tette hozzá a barna, én lecsapta a sörét az asztalra. – Raegan! – figyelmeztettem. Raegan rezzenéstelen tekintettel rám nézett, aztán ugyanígy felpillantott a lányra.

– Csak volt. Most a miénk. – Mi ültünk itt előbb – sziszegte megvetően a szőke. – De már nem – vágta rá Raegan. Felkapta a nem szívesen látott sörösüveget, és végigszánkáztatta a padlón. A sör kilöttyent a sötét, sűrű szövésű szőnyegre. – Kapd el! A barna a padlón sikló söre után nézett, aztán egy lépést tett Raegan felé, de a barátnője megragadta a két karját. Raegan lekezelően felkacagott, aztán a táncparkett felé fordult. A barna végül követte a barátnőjét a bárpulthoz. Megszívtam a cigarettámat. – Mintha ma este szórakozni készültünk volna. – Szórakoztunk is, nem? A mosolyomat elfojtva megcsóváltam a fejem. Raegan nagyszerű barát volt, de eszembe sem jutott volna keresztbe tenni neki. Odahaza, gyerekkoromban a sok fiú mellett kijutott a verekedésből, és egy életre elegem lett belőle. Nem babusgattak. Ha nem ütöttem vissza, addig szemétkedtek velem, míg el nem szakadt a cérna. És mindig elszakadt. Raegannek nem volt mentsége: csak egy kötekedő picsa volt. – Nézd csak, itt van Megan! – kiáltott fel, és a kék szemű, dús, fekete hajú szépségre mutatott a táncparketten. A fejemet csóváltam. Travis Maddoxszal táncolt, aki gyakorlatilag mindenki szeme láttára dugta meg tánc közben. – Ó, ezek a Maddox fiúk! – sóhajtott fel Raegan. – Hát igen. – Felhajtottam a whiskey-met. – Rossz ötlet volt. Nincs ma bulizós hangulatom. – Ugyan már – döntötte magába Raegan a citromos whiskey-jét, aztán felállt. – A két nyafi még most is az asztalt skubizza. Hozok még egy kört. Te is tudod, hogy a hangulat lassan indul be. Elvette mindkettőnk poharát, és a bárpulthoz ment. Megfordultam, és láttam, hogy a lányok abban a reményben meresztik rám a szemüket, hogy otthagyom az asztalt. De nem állt szándékomban felállni. Raegan biztos visszaszerzi az asztalt, ha a két lány megpróbál lecsapni rá, és abból csak balhé lehet Ám amikor visszafordultam, egy fiú ült Raegan helyén. Először azt hittem, Travis valahogy idekeveredett, de amikor rájöttem, hogy tévedtem, elmosolyodtam. Trenton Maddox keresztbe tett, tetovált karral, az asztalra könyökölve hajolt felém. Az ujjaival a szögletes állán növő borostát dörzsölte, a póló ráfeszült az izmaira. Az arcán annyi volt

a borosta, mint a fején a tüsi haj, csak a bal halántékán maradt csupasz egy kis sebhely. – Ismerősnek tűnsz. Felvontam a szemöldökömet. – Tényleg? Idáig jössz, leülsz, és ez a legjobb ismerkedési szöveged? A tekintete lassan és feltűnően járta be minden porcikámat. – Látom, nincs tetkód, tehát nem a szalonban találkoztunk. – A szalonban? – A tetoválószalonban, ahol dolgozom. – Most tetoválsz? – Tudtam, hogy már összefutottunk – mosolyodott el, és a bal arca közepén kis gödröcske jelent meg. – Szó sincs róla. – Elfordultam, és a nőket néztem a táncparketten, akik mosolyogva, nevetve figyelték, ahogy Travis és Megan a szeretkezést imitálják a nagyközönségnek. De amint véget ért a dal, Travis a szőkéhez ment, aki azt állította, ő ült az asztalomnál. Bár a lány tanúja volt, ahogy Travis két másodperce még Megan izzadt testét simogatta, most mégis bárgyún vigyorgott; nyilván abban reménykedett, hogy ő lesz a következő. Trenton kurtán felnevetett. – Az a kisöcsém. – Én nem hencegnék vele – csóváltam a fejem. – Egy suliba jártunk? – kérdezte. – Nem emlékszem. – És arra emlékszel, hogy az óvoda és a tizenkettedik osztály között jártál-e az Eakinsbe? – Jártam. Trenton bal gödröcskéje mosolygás közben bemélyült. – Akkor ismerjük egymást. – Nem szükségszerűen. Újra felnevetett – Kérsz valamit inni? – Mindjárt hozzák. – Van kedved táncolni? – Nincs. Egy csomó lány sétált el mellettünk, és Trenton pillantása megakadt az egyiken. – Az ott Shannon a háztartás-gazdálkodásról? Megáll az eszem! –

Egy teljes fordulatot tett utána. – Ő bizony. Menj, és idézzétek fel a szép emlékeket! Trenton megrázta a fejét. – A középiskolában már megejtettük. – Emlékszem. Lefogadom, még mindig utál érte. Trenton mosolyogva csóválta a fejét, aztán mielőtt ismét meghúzta volna az üveget, csak ennyit mondott: – Mindig ez van. – Olyan a városunk, mint egy falu. Nem kellett volna minden hídat felégetned. Leszegte az állát, és még elbűvölőbben sugározta felém híres szívdöglesztő charme-ját. – Van még pár, ami alá nem raktam tüzet. Egyelőre. Égnek emeltem a tekintetem, ő meg kuncogott. Raegan tért vissza, karcsú ujjai között négy normál viszkis-poharat és két rövidespoharat hozott. – A citromos whiskey-jeim, a te sima whiskey-jeid és fejenként egyegy Buttery Nipple. – Mi ez a sok édes ital ma este, Ray? – ráncoltam az orromat. Trenton felkapta az egyik rövidespoharat, az ajkához emelte, aztán hátrahajtotta a fejét. Miután felhajtotta, a poharat az asztalra csapta, és kacsintott. – Ne parázz, bébi. Majd én gondoskodom róla. – Felállt, és elvonult Észre sem vettem, hogy leesett az állam, míg a pillantásom nem találkozott Raeganéval, akkor gyorsan becsuktam a számat. – Jól láttam, hogy most hajtotta fel a röviditalodat? Tényleg ez történt? – Ki tesz ilyet? – kérdeztem, és megfordultam, hogy lássam, hova megy, de már felszívódott a tömegben. – Egy Maddox fiú. Bedobtam a dupla whiskey-t, és szívtam egyet a cigarettámból. Köztudott volt, hogy Trenton Maddoxtól jobb magad távol tartani, de ez sosem tartotta vissza a nőket, hogy megpróbálják megszelídíteni. Általános óta figyeltem, és esküvel fogadtam, hogy utánam sosem húz majd strigulát az ágya végére amennyiben igaz volt a hír, hogy ilyet tesz, de nem akartam személyesen utánajárni. – Szó nélkül lenyeled? – kérdezte Raegan. Bosszúsan a szám sarkánál fújtam ki a füstöt. Nem voltam olyan hangulatban, hogy szórakozzak, veszélyekkel járó flörtölésbe

bonyolódjak vagy panaszkodjak, hogy Trenton Maddox most hajtotta fel a kupica cukrot, amitől valójában viszolygok. De mielőtt válaszolhattam volna a barátnőmnek, majdnem visszabukott a whiskey, amit éppen lenyeltem. – Jaj, ne! – Mi az? – kérdezte Raegan. Megpördült a székén, és rögtön hátra is hőkölt. Mindhárom fivérem és Colin unokatesóm tartottak az asztalunk felé. Colin szólalt meg elsőként, aki a legidősebb és az egyetlen frankó igazolvány birtokosa volt a társaságból. – Mi a franc, Camille? Úgy tudtam, ma este nem vagy a városban. – Programváltozás – csattantam fel. Chase volt a második hozzászóló, amint erre számítottam is. Az öcséim közül ő volt a legidősebb, és ő is szeretett úgy tenni, mintha idősebb volna nálam. – Apa nem fog repesni, hogy nem jöttél el a családi ebédre, pedig itt voltál a városban! – Nem lesz szomorú, ha egyszer nem tud róla – szögeztem le a szememet összehúzva. Visszahőkölt. – Miért vagy olyan házsártos? Megjött a menzeszed? – Na, ne már! – Raegan leszegte az állát és felvonta a szemöldökét – Nyilvános helyen vagyunk, viselkedj felnőtt módjára. – Lemondta? – kérdezte Clark. A többiekkel ellentétben őszinte aggodalom látszott rajta. De mielőtt válaszolhattam volna, hármuk közül a legfiatalabb szólalt meg. – Várjatok csak! Az a geci faszfej lemondta?! – fakadt ki Coby. A fiúk között tizenegy-tizenegy hónap volt, így Coby éppen csak betöltötte a tizennyolcat. A munkatársaim mind tudták, hogy a fivéreim hamis igazolványokkal flangálnak, és úgy gondolták, nekem tesznek szívességet, ha úgy csinálnak, mintha nem vennék észre, de az esetek többségében jobban örültem volna az ellenkezőjének. Kivált Coby viselkedett úgy, mint egy tizenkét éves, aki nem egészen tudja kordában tartani a tesztoszteronját. A többiek mögött hőzöngött, akik próbálták visszatartani a nem létező verekedéstől. – Mit művelsz, Coby? – kérdeztem. – Hisz nincs is itt! – Még jó, hogy nincs itt – lazított Coby, és a nyakát recsegtette. –

Lemondja a nővéremet. Beverem a rohadt képét! – Elképzeltem, hogy T. J. és Coby összeverekednek, és felgyorsult a szívverésem. T. J. fiatalabb korában is ijesztő jelenség volt, felnőttként meg kifejezetten halálos. Senki sem mert belekötni, és ezzel Coby is tisztában volt. Undorral horkantam fel, és a szememet az égnek emeltem. – Keressetek… másik asztalt. Mind a négyen széket húztak körénk. Colinnak világosbarna haja volt, de az öcséim mind vörös hajúak voltak. Colinnak és Chase-nek kék volt a szeme, Clarké és Cobyé zöld. A vörös férfiak többsége nem különösebben jóképű, de az öcséim mind magasak voltak, az arcuk finom metszésű, a viselkedésük barátságos. Én voltam köztük a kakukktojás, az egyetlen, akinek jellegtelen, barna haja és nagy, kerek, világoskék szeme volt. A fiúk nem is egyszer igyekeztek meggyőzni, hogy örökbefogadott gyerek vagyok. Ha nem lettem volna apám kiköpött mása, még el is hittem volna nekik. Az asztalhoz koppintottam a homlokomat, és felnyögtem. – El sem hiszem, hogy lehet még rosszabb ez a nap. – Ne már, Camille. Hisz te is tudod, hogy szeretsz minket! – Clark bökött meg a vállával. Amikor nem válaszoltam, odahajolt a fülemhez, és belesúgta: – Biztos, hogy jól vagy? Nem emeltem fel a fejemet, de bólintottam. Clark megpaskolta párszor a hátamat, aztán csend lett az asztal körül. Felemeltem a fejemet, és láttam, hogy mindenki mögém mered, ezért én is megfordultam. Trenton Maddox állt mögöttem két rövidespohárral és egy pohár valamivel, ami határozottan nem tűnt annyira édesnek. – Nőtt a partiarcok gyülekezete – jegyezte meg Trenton meglepett, de elbűvölő mosollyal. Chase összehúzott szemmel nézett fel Trentonra. – Ő az? – kérdezte felé biccentve. – Mi van? – tudakolta Trenton. Coby térde le-fel kezdett ugrálni, és ültében elórehajoh. – Ő az! lepasszolta, és most idepofádankodik! – Várj, Coby! Ne! – emeltem fel a két kezem. Coby felállt. – Te szórakozol a nővérünkkel? – A nővéretekkel? – Trenton tekintete köztem és a tőlem jobbra meg balra ülő robbanásveszélyes vörösök között cikázott.

– Jaj, istenem! – Leunytam a szemem. – Colin mondd meg Cobynak, hogy álljon le. Ez nem ő. – Ki nem vagyok? – érdeklődött Trenton. – Valami gond van? Travis tűnt fel a bátyja mellett. Ugyanolyan derűs arcot vágott, mint Trenton, mindkettőnek bal oldalt gödröcskéje volt, olyanok voltak, mint egy ikerpár. Egyetlen alig észrevehető különbség volt köztük: Travis három-hat centivel magasabb volt, mint Trenton. Travis összefonta a karját, amitől amúgy is nagy bicepsze még jobban kidudorodott. Csak azért nem ugrottam fel a helyemről, mert láttam, hogy elernyed a válla. Nem állt még készen a verekedésre. Egyelőre. – ’estét – köszönt. A Maddoxok ügyesen megszimatolják a bajt. Legalábbis ez jött le mindenkinek: valahányszor verekedésre került a sor, vagy ők kezdték, vagy ők fejezték be. Vagy mindkettőt. – Ülj le, Coby – préseltem ki a szót a fogaim között. – Dehogy! Ez a faszfej megsértette a nővéremet. Nem ülök le, a rohadt életbe! Reagan odahajolt Chase-hez. – Ők Trent és Travis Maddox. – Maddox? – kérdezte Clark. – Igen. Még most is szeretnétek valamit mondani? – kérdezte Travis. Cody lassan csóválni kezdte a fejét, és elmosolyodott. – Akár egész este beszélhetek, te faszka… Felálltam. – Coby! Ragaszd vissza a seggedet, de azonnal! – A székre mutattam. Coby engedelmeskedett. – Mondtam, hogy nem ő az, és komolyan is gondoltam! És most mindenki higgadjon le, francba isi Pocsék napom volt, inni ugrottam be, meg kicsit ellazulni, és szeretném, a fenébe is, jól érezni magam! Ha ez bárkit is zavar, akkor húzzatok innen a picsába! Csukott szemmel üvöltöttem a végét, mint akinek totál elmentek otthonról. Körülöttünk mindenki némán bámult. A levegőt kapkodva pillantottam Trentonra, aki átnyújtotta az italt. Féloldalasan elmosolyodott. – Maradok.

MÁSODIK FEJEZET

A

TELEFONOM HARMADSZOR CSIPOGOTT. FELVETTEM AZ ÉJJELISZFKRÉnyemről, hogy megnézzem, ki keres. Trenton küldött

SMS-t. Ki az ágyból, lustazsák. Úgy bizony, hozzád beszélek. – Kapcsold ki a telefonodat, seggfej! – ordított ki a szobájából Raegan. – Van, aki másnapos! Elnémítottam, és visszatettem a töltőre. A fenébe is, hogy adhattam meg neki a számomat? Kody őgyelgett ki a folyosóra, és félig még lehunyt szemmel kukkantott be. – Hány óra? – Még nyolc sincs. – Ki rohamozta meg a telefonodat? – Semmi közöd hozzá. – Oldalra fordultam, mire Kody kuncogott, aztán edényekkel kezdett csörömpölni a konyhában; valószínűleg a baromi nagy testét készült megtömni. – Mindenkit utálok! – ordított ki ismét Raegan. Felültem, aztán kilógattam a lábamat az ágyból. Kivettem az egész hétvégét; azóta nem volt két szabadnapom, amióta utoljára kivettem egy hétvégét, hogy együtt lehessek T. J.-vel… és ő lemondta. Első alkalommal véresre súroltam a kezem, addig takarítottam a lakást, aztán mostam, szárítottam és összehajtogattam a holmimat, és persze Raeganét is. De most nem akartam a lakásban búslakodni. A falon lévő fényképekre pillantottam: a szüleim képe mellett a testvéreimről rólam készült kép lógott, és néhány rajzom, melyeket még a középiskolában készítettem. A lakásban a fekete keretek mindenütt élesen elütöttek a fehér falaktól. Igyekeztem baráságosabbá tenni a lakást; minden fizetési csekkel gazdagabb lettem egy függönnyel. Raegan a szüleitől egy

ajándékutalványt kapott a Pottery Barnba, így most már volt egy szép étkészletünk és egy mahagóni színre pácolt rusztikus dohányzóasztalunk. De a lakás még így is majdnem úgy festett, mint amikor beköltöztünk, bár én lassan három éve, Raegan pedig több mint egy éve lakott itt. Nem volt a legszebb lakás a városban, de a kornyéken kisgyerekes fiatal párok és egyedülálló diplomások laktak, és nem harsány, visszataszító egyetemisták; elég messze esett a kampusztól, így meccsnapokon nem parkoltak a kocsik minden talpalatnyi helyen. Nem volt egy nagy durranás, de az otthonom volt. Megzizzent a telefonom. A szemem forgattam, mert azt hittem, Trenton keres, aztán odahajoltam, hogy megnézzem a kijelzőt. T. J. volt. Hiányzol. Az ágyamban kellene összebújnunk ahelyett, amit most csinálok. Cami most nem tud beszélni, mert másnapos. Hagyj üzenetet a sípszó után. SÍPSZÓ. Bulizni voltál tegnap este? Azt szeretted volna, ha itthon maradok, és álomba sírom magam? Helyes. Most mór nincs akkora lelkifurdalásom. Dehogy, érezd csak pocsékul magad! Megérdemled. Szeretném hallani a hangodat, de most nem tudlak hívni. Majd este próbálkozom. k. K? Erre pazarolsz egy üzenetet. Az a pazarlás, ha munkával töltöm a hétvégét. Talált. Biztos beszélünk majd.

Nyugodj meg, hason csúszva fogok bocsánatot kérni Remélem is. T. J.-re nehéz volt sokáig haragudni, de nem is engedett közel magához. Igaz, hogy még csak hat hónapja jártunk. Az első három hónap elképesztően jó volt, de aztán kinevezték ennek a létfontosságú megbízásnak az élére. Figyelmeztetett, hogy milyen lesz, amikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk átvészelni a távolság okozta problémákat. Először bíztak rá egy egész projektet, és T. J. egyszerre törekedett a tökéletességre, és teljesített túl minden elvárást. De a feladat, amin dolgozott, az addigi legnagyobb volt az életében, és szerette volna, ha egyetlen részlet felett sem siklik el. A projekt – bármi is volt az – nagyon fontos volt. Annyira, hogyha minden jól megy, T. J. óriási előléptetésre számíthat. Egyszer késő éjszaka említette, hogy talán nagyobb lakásba költözhet, és még esetleg azt is megbeszélhetjük, jövőre átköltözöm hozzá. Bárhol szívesebben lettem volna, mint itt. Egy kisebb egyetemi városban élni, amikor az ember nem igazán jár egyetemre, nem egy leányálom. Az egyetemmel egyébként nem volt gond. Az Eastern State University ódon, gyönyörű hely volt. Amióta az eszemet tudtam, ide akartam járni, de elég volt egy év a koleszban, hogy kénytelen legyek átköltözni egy albérletbe. Még ha a lakás biztos menedéket nyújtott is a koleszos élet képtelenségeivel szemben, a függetlenségnek is megvolt az ára. Szemeszterenként csak néhány tárgyat tudtam felvenni, és ahelyett, hogy az idén diplomáztam volna, még csak másodéves voltam. Éppen a vágyott függetlenségért hozott számtalan áldozatom miatt nem haragudhattam T. J.-re, hogy ő is feláldozott valamit – engem – a maga függetlenségéért. Besüppedt mögöttem az ágy, és fellibbent a takaró. Egy kis, jeges kéz érintett meg, amire összerezzentem. – A fenébe is, Ray! El a hideg, undok kezeddel! Nevetett, és szorosabban ölelt át. – Reggelente már olyan hidegre fordul az idő! Kody tucatnyi vagy annál is több tojásból készít rántottát, és megfagyok az ágyban! – Jézusom! Annyit eszik, mint egy ló. – Akkora is, mint egy ló. Mindenütt.

– Brr, pfuj, pfuj, pfuj! – Befogtam a fülemet. – Nem volt szükségem kora reggel ilyen vizuális példára. Sőt, egyáltalán nem volt szükségem rá. – Ki zargat a telefonodon? Trent? Megfordultam, hogy lássam az arcát. – Trent? – Ne játszd meg a szemérmest, Camille Renee! Láttam, milyen képet vágtál, amikor átnyújtotta az italt! – Semmilyet! – De még mennyire, hogy képet vágtál! Megfordultam, és addig löktem Raegant az ágy széle felé, amíg rá nem jött, miben mesterkedem, és visítva, nagy robajjal a földre nem pottyant. – Egy aljas szörnyeteg vagy! – Én?! – hajoltam át az ágy széle fölött – Nem én dobtam arrébb egy lány sörét csak azért, mert vissza akarta kapni az asztalát. Raegan keresztbe tett lábbal ült, és felsóhajtott. – Igazad van. Oltári rohadék voltam. Ígérem, hogy legközelebb ráteszem a kupakot, mielőtt arrébb lököm! Hátrazuhantam a párnámra, és a mennyezetre meredtem. – Reménytelen eset vagy. – Kértek reggelit? – kiabált Kody a konyhából. Egymást lökdösve, kuncogva tülekedtünk az ajtónál, hogy melyikünk érjen ki előbb. Raegan a reggelizőpulthoz ült egy bárszékre, de egy fél másodperc múlva felrúgtam. Talpra esett, de tátva maradt a szája a meglepetéstől. – Ma keresed a bajt! Beleharaptam az almaszószos, fahéjas-mazsolás bagelbe, és felnyögtem a boldogságtól, ahogy a kalóriák mennyei finomsága szétolvadt a számban. Kody olyan sokszor aludt már nálunk, hogy tudta, mennyire utálom a tojást, de amióta nekem mást készített reggelire, a büdös tojásszagot is megbocsátottam, ami a lakásban terjengett, valahányszor Raegannél töltötte az éjszakát. – Szóval akkor Trent Maddox – jegyezte meg tele szájjal. – Ne – ráztam meg a fejemet. – Bele se kezdj. – Úgy látszik, te már belekezdtél – mondta fanyar mosollyal. – Úgy viselkedtek, mintha odalennék érte. Csak beszélgettünk. – Négy italt hozott neked. És nem tiltakoztál – mutatott rá Raegan.

– És a kocsihoz kísért – tette hozzá Kody. – És telefonszámot cseréltetek – mondta Raegan. – Járok valakivel – közöltem nagyképűen, kissé az elkényeztetett, megjátszós tyúkok stílusában. Ma mindenki ellenem fordult, az fura dolgokat tett velem. – Akivel vagy három hónapja nem találkoztál, és aki kétszer is lemondta, hogy meglátogasd – emlékeztetett Raegan. – Akkor hát önző, mert a munkája leköti, és szeretne feljebb jutni a szamárlétrán? – kérdeztem, de nem akartam a választ hallani. – Mind tudtuk, hogy ez lesz. T. J. kezdettől fogva őszinte volt, amikor arról beszélt, mennyire leköti a munkája. Miért vagyok én az egyetlen, aki nincs meglepve? Kody és Raegan összenéztek, majd tovább lapátolták az undorító csirkeembriókat. – Mi a tervetek mára, gyerekek? – kérdeztem. – A szüleimnél ebédelek – válaszolta Raegan. – És Kody is. Megdermedtem harapás közben, és kihúztam a számból a bagelt. – Hűha! Ez elég komolyan hangzik! – Elmosolyodtam. Kody gúnyosan vigyorgott. – Raegan már felkészített az apjára. Nem parázok. – Nem?! – Elképedtem. Megrázta a fejét, de már nem látszott olyan magabiztosnak. – Miért? – Raegan apja egykori tagja a haditengerészet SEAL-es csapatainak, és Raegan nem csak a lánya, hanem az egyetlen gyermeke. Olyan emberről beszélünk, aki világéletében tökéletességre törekedett, és a teljesítőképesség terén nem ismer határokat. Azt hiszed, belépsz a házába, és azzal fenyegeted, hogy Raegannek még több idejét és figyelmét rabolod el, ő pedig a keblére ölel és befogad a családba? Kody nem jutott szóhoz. Raegan összehúzott szemmel nézett rám. – Kösz, jóbarát – mondta, aztán megsimogatta Kody kezét. – Első látásra senkit sem kedvel. – Kivéve engem! – A magasba emeltem a kezem. – Kivéve Camit. De ó nem számít. Nem jelent fenyegetést a lánya szüzességére nézve. Kody elfintorodott. – Az nem Jason Brazil volt úgy négy éve? – De igen, de ezt apa nem tudja – válaszolta kissé bosszúsan Raegan,

mert Kody száján kiszaladt a Név, amit Nem Szabad Kimondani. Jason Brazil nem volt rossz srác, csak úgy tettünk, mintha az volna. Együtt jártunk mindhárman középiskolába, de Jason egy évvel alattunk járt. Raegannel úgy határoztak, hogy mielőtt Raegan főiskolára megy, elhálják a dolgot, mert azt remélték, ezzel megszilárdítják a kapcsolatukat. Azt hittem, Raegannek elege lesz egy olyan barátból, aki még középiskolás, de a barátnőm elszánt volt, és jóformán minden idejüket együtt töltötték. Nem sokkal azután, hogy Jason elkezdte az első évet az ESU-n, a főiskolák legszebbikén, és ez, valamint a diákszövetségi tagsága és az elsőéves futballsztár státusa annyira lefoglalta, hogy a beállt változás éjszakánként ismétlődő vitákhoz vezetett. Jason illedelmesen szakított, és soha nem mondott egyetlen rossz szót sem Raeganról. De ő vette el Raegan szüzességét, és aztán nem tartotta be az egyezség ráeső részét: nem töltötte Raegannel a hátralévő életét. És ezért örök ellenségnek tekintettük ebben a házban. Kody megette a tojást, aztán nekilátott a tányérpakolásnak. – Te főztél, majd én mosogatok – ajánlottam, és eltoltam a mosogatógép elől. – Mit terveztél mára? – kérdezte Raegan. – Tanulást. Megírom a dolgozatot, amit hétfőn kell leadnom. Lehet, hogy lezuhanyozom, de lehet, hogy nem. Semmiképpen sem ugróm át anyához és apához, hogy elmagyarázzam, miért nem utaztam el a városból, ahogy szó volt róla. – Érthető – hümmögött Raegan. Tisztában volt a valós okkal. Elmeséltem a szüleimnek, hogy meglátogatom T. J.-t, ők meg most kíváncsiak lennének, miért mondta le megint az együttlétünket Eddig sem helyeselték a kapcsolatunkat, és semmi kedvem sem volt fenntartani az ellenségeskedés téves körforgását, ami olyankor jön létre, amikor közülünk egynél többen ugyanabban a szobában tartózkodnak. Apa rosszkedvű lenne, mint mindig, és valaki a kelleténél többet mondana, ahogy ez máskor is elő szokott fordulni, mire apa üvöltözni kezdene. Anya persze könyörögne, hogy hagyja abba, és valahogy, nem tudni, miért, a végén minden az én hibám lenne. Ostoba vagy, hogy bízol benne, Camille. Titkolózik, mondták. Nem bízom benne. Mindent olyan kritikus tekintettel méreget. De többek között ezért szerettem bele. Olyan biztonságban éreztem magam mellette. Mintha mindegy, hova megyünk, vagy mi történik, meg tudna védeni.

– T. J. tudja, hogy tegnap este buliztál? – Igen – Trentről is tud? – Nem kérdezte. – Sosem faggat a bulizásaidról. Ha Trent nem nagy ügy, az ember azt gondolná, szóba hozod – vigyorgott gúnyosan Raegan. – Pofa be! Menj a szüleidhez, és hagyd, hogy apád Kodyt gyötörje. Kody összehúzta a szemöldökét, Raegan a fejét csóválta, aztán megpaskolta Kody hatalmas vállát, miközben a szobája felé sétáltak. – Cami csak viccel. Amikor pár órával később elmentek, kinyitottam a könyveimet és a laptopomat, és nekifogtam az esszémnek, amelynek Irmája a számítógépnek gyerekkoromtól fogva a2 életemre gyakorolt hatása volt. – Ki a franc talál ki ilyen baromságokat? – nyögtem fel. Miután megírtam és kinyomtattam a dolgozatot, a pénteki pszichológiatesztre kezdtem tanulni. Jó egy hetem volt addig, ilc tapasztalatból tudtam, hogyha az utolsó percig várok, valami ereszen biztosan közbejön. A munkahelyemen nem tanulhattam, és a teszt várhatóan nagyon nehéz lesz. Csipogott a telefonom. Megint Trenton volt. Ez új. Még sosem fordult elő, hogy egy lány megadja a számát, aztán semmibe vesz. Nevettem, aztán két kézbe fogtam a készüléket, úgy ütöttem be a betűket. Nem nézek át rajtod, csak tanulok. Nem tartasz szünetet? Amíg el nem készülök, nem. Rendben, akkor mikor eszünk? Éhen halok. Megbeszéltük, hogy elmegyünk enni? Te nem szoktál enni?

…de. Tanulnom kell. Oké… utána ehetünk? Nem kell rám várnod. Menj csak nyugodtan. Tudom, hogy nem kell, de szeretnék. De most nem érek rá. Menj csak egyedül. Oké. Elnémítottam a telefonomat, és a párnám alá csúsztattam. Bámulatos, egyben bosszantó volt a kitartása. Az eakinsi középiskolában ugyanabba a végzős osztályba jártunk. Figyeltem, ahogy a koszos, taknyos, ceruzát és ragasztót rágó kisgyerekből azzá a magas, tetovált, rendkívül elbűvölő férfivá cseperedett, aki most volt. Attól a perctől, hogy megszerezte a jogosítványát, végigment a középiskolai osztálytársain és az Eastern State egyetemistáin, és akkor megfogadtam, hogy én nem fogok közéjük tartozni. Nem mintha egyszer is próbálkozott volna. Egészen mostanáig. Igazán nem akartam ezt hízelgőnek érezni, de elsiklani sem akartam a tény felett, hogy egyike voltam azon kevés nőnek, akivel Trenton és Travis Maddox sosem próbált meg lefeküdni. Gondolom, ez azt bizonyította, hogy mégsem vagyok olyan csúnya, mint egy bányarém. T. J. modellhez illően gyönyörű volt, és most Trenton is SMS-ezgetni kezdett. Nem értettem, mi volt más a középiskolai és a mostani énem között, ami felkeltette Trenton figyelmét, de azt igen, hogy számára mi változott meg. Nem egészen két éve felfordult az élete. Mackenzie Davis Jeep Libertyjének az anyósülésén utazott; a tavaszi szünet egyik tűzrakós bulijára tartottak. A dzsipre alig lehetett ráismerni, amikor másnap egy autómentő utánfutóján visszavontatták a városba. Trentonra sem lehetett ráismerni, amikor ismét bejött az Easternre. A Mackenzie halála miatti bűntudat emésztette, és képtelen volt az órákon koncentrálni. Április közepén visszaköltözött az apjához, és nem járt be az egyetemre. Travis elejtett részleteket a bátyjáról, amikor a Redben lanyhult a forgalom, de többet nemigen hallottam Trentonról. Miután még fél órát tanultam, és a már alig létező körmeimet is lerágtam, a gyomrom korogni kezdett. Beballagtam a konyhába, és

kinyitottam a hűtőt. Tanyasi salátaöntet. Koriander. Mi a fenét keres a feketebors a frigóban? Tojás… pfuj. Zsírmentes joghurt. Még rosszabb. Kinyitottam a mélyhűtőt. Szuper! Fagyasztott burrito. Mielőtt megnyomhattam volna a mikro gombját, kopogtattak. – Folyton itthon felejted a kulcsaidat, Raegan! – Meztelen talppal megkerültem a reggelizőpultot, és átvágtam a bézs színű szőnyegen. Elfordítottam a zárat, és felrántottam a nehéz fémajtót, de rögtön összefontam a karomat magam előtt. Fehér, ujjatlan trikóban és bokszeralsóban voltam, melltartó nélkül. Trenton Maddox állt két papírzacskóval az ajtóban. – Ebéd – közölte mosolyogva. Egy másodperc töredékéig visszatükröztem a mosolyát, de aztán eltűnt az arcomról. – Honnan tudtad, hol lakom? – Kérdezősködtem – mondta, és besétált mellettem. A reggelizőpultra tette a zacskókat, és kivette a dobozokat. – Az Aranycsirkéből hoztam. A burgonyapüréjük és a szaftjuk anyáméra emlékeztet. Fogalmam sincs, miért. Nem emlékszem a főztjére. Dianne Maddox halála megrázta a városunkat. A szülői munkaközösségben dolgozott, az Ifjúsági Szociális Segélyegyletnél, és Taylor meg Tyler focicsapatánál edzősködött, mielőtt rákot diagnosztizáltak nála. Kiakasztott, hogy most mintegy mellékesen megemlítette, mivel szerintem nem kellett volna. – Mindig meglepetésszerű kajás támadást hajtasz végre a lányok lakása ellen? – Nem, de ideje volt – Minek? Kifejezéstelen arccal nézett rám. – Az ebédnek. – Bement a konyhába, és nyitogatni kezdte a szekrényeket. – Most meg mit csinálsz? – Tányérok? – kérdezte. A megfelelő szekrényre mutattam, ó meg elővett kettőt, letette a pultra, aztán kimerte a burgonyát, a mártást, a kukoricát és elosztotta a csirkét. Aztán távozott. Ott álltam a pultnál a csendes kis lakásomban, a levegőben terjengő szaftos csirkeillatban. Még sosem történt velem hasonló, és nem tudtam, hogyan reagáljak.

Hirtelen feltárult az ajtó, és Trenton jelent meg újra, majd a lábával bevágta az ajtót. Két nagy polisztirol poharat tartott a kezében, melyekből szívószál állt ki. – Remélem, szereted a Cherry Coke-ot, baby doll, különben nem lehetünk barátok. – Letette a poharakat a tányérok mellé, aztán leült, és felnézett rám. – Nos? Leülsz, vagy sem? Leültem. Trenton belapátolta az első falatot a szájába, és némi habozás után követtem a példáját. Mintha egy falat mennyország olvadt volna szét a számban, és az első falat után – nem tudom, hogyan – az étel egyszerűen eltűnt a tányéromról. Trenton felemelt egy Űrgolyhók DVD-t. – Tudom, hogy azt mondtad, tanulnod kell, és ha nem tudod megnézni, hát nem, de azért kölcsönvettem ezt Thomas-tól, amikor legutóbb itthon volt. Még nem láttam. – Űrgolyhók? – kérdeztem a szemöldökömet felvonva. Ezerszer láttam már T. J.-vel. Mondhatni, a mi filmünk volt. Nem fogom Trentonnal megnézni. – Akkor hát igen? – Nem. Tényleg rendes volt tőled, hogy ebédet hoztál, de muszáj tanulnom. Vállat vont. – Segíthetek. – Járok valakivel. Trentonnak a szeme sem rebbent. – Akkor nem sokat érhet. Sosem láttam még – Nem itt lakik. Ő egy… Kaliforniában tanul. – Sosem jár haza látogatóba? – Még nem. Nagyon elfoglalt. – Idevalósi? – Semmi közöd hozzá. – Ki az? – Ehhez sincs közöd. – Értem. – Felkapta a szemetünket, és behajította a konyhai szemetesbe. Elvette a tányéromat, aztán a sajátját is, és leöblítette mindkettőt a mosogatóban. – Van egy képzeletbeli barátod. Minden világos. Kinyitottam a számat, hogy vitatkozzak vele, de a mosogatógépre

mutatott. – Piszkos edények vannak benne? Bólintottam. – Dolgozol ma este? – kérdezte, miközben a tányérokat beletette a gépbe. Aztán keresni kezdte a mosószert, és amikor megtalálta, töltött a kis tartályba, majd becsukta a gép ajtaját, és megnyomta az indítógombot. A konyhát halk, megnyugtató zümmögés töltötte meg – Nem. Szabad a hétvégém. – Óriási, nekem is. Később benézek érted. – Hogyan? Nem! Én… – Hétre itt vagyok. – Becsukódott az ajtó, és a lakásra ismét csend telepedett. Mi volt ez? Átrohantam a szobámba, és felkaptam a telefonomat. Nem megyek veled sehova. Mondtam, h btom van. Oké, oké Tátva maradt a szám. Tényleg nem értett a szóból. Most mit csináljak? Hagyjam, hogy álljon az ajtó előtt, és addig kopogjon, míg el nem unja? Az pofátlanság volna. De hiszen ő is pofátlan! Nemet mondtam! Nem kell felhúznom magam. Raegan addigra hazaér, valószínűleg Kodyval együtt, és majd azt mondja Trentonnak, hogy elmentem hazulról. Valaki mással. így megmagyarázza, miért áll még a kocsim a parkolóban. Nem vagyok ostoba, gondoltam. Volt annyi eszem, hogy ennyi éven át megtartsam a három lépés távolságot Trentontól. Gyerekkorom óta láttam, hogyan flörtöl, fejeket csavar el, és csajokat ráz le magáról. Nincs olyan trükk, amivel Trenton Maddox előállhat, és amire ne lennék felkészülve, gondoltam.

HARMADIK FEJEZET

DERÉKBÓL ELŐREHAJOLTAM, ÉS A HAJAMAT A kis közös fürdőszobánk tükrét elhomályosította a gőz, így nem volt értelme a tükörbe néznem. A mellemen elől összefogott vékony, rongyos kis törölköző alig takarta bármimet is. Új törölközőket kellett vennünk. Új mindenfélét. Raegan csak hat után ért haza, ezért sietve kellett elmagyaráznom a tervemet, hogy tisztában legyen vele, hogyan tanácsolja el Trentont. Hét óra nulla ötkor felvettem a kedvenc Eastern State-es kapucnis felsőmet és a hozzáillő szürke tréningnadrágomat. Raegan hét tízkor végigdőlt a kanapén egy tál pattogatott kukoricával. A tengerészkék jóganadrágjában és egy virágos, ujjatlan trikóban befészkelte magát a kék párnák közé. – Szerintem lebeszélted róla – jegyezte meg. – Helyes. – Letelepedtem a kanapé alig kipárnázott karfájára. – Azt állítod, helyes, de mintha egy csipetnyi csalódottság látszana az arcodon. – Pimasz hazug vagy. – Belemarkoltam a kukoricába, és az egészet a számba tömtem. Már éppen kezdtem elengedni magam a Family Guy utálatosan locsogó hangjára, amikor megszólalt a csengő. Raegan az ajtóhoz igyekezett, a tálból szerteszét repült a pattogatott kukorica, én meg a szobámba iszkoltam. Raegan elhúzta a reteszt, aztán elfordította a gombot, majd tompán átszűrödött hozzám a hangja. Kis szünet után egy másik, sokkal mélyed hangot – Trentonét – hallottam. Rövid eszmecserét követően Raegan a nevemet kiáltotta. Megmerevedtem, mert nem igazán tudtam, mitévő legyek. - Raegan talán azt próbálja meg bizonyítani, hogy nem vagyok otthon? Kinyílt a szobám ajtaja, én pedig ösztönösen hátraugrottam, mielőtt az ajtó a képembe vágódott volna. Raegan állt előttem rosszalló arccal. – Tisztességtelenül harcol.

HÉTKOR

ÉPPEN SZÁRÍTOTTAM be.

Megráztam a fejem, mert nem tudtam, megszólalhatok-e. A fejével a bejárati ajtó felé intett. – Menj, és győződj meg róla magad! Megkerültem, aztán a folyosón átvágva a nappaliban megláttam Trentont, aki egy icipici, bolyhos rózsaszín kabátot fogott a kezében. Egy kislány állt mellette. Lélegzetelállító volt. Hatalmas, zöld szeme, akár két lámpás szegeződött rám, és eltűnt, valahányszor pislogott, és hosszú, sötét szempillája eltakarta. Hosszú, platinaszőke haja a vállára, hátára omlott. A mentazöld pulóvere szálait csipkedte és húzogatta, de egy pillanatra sem te le rólam kíváncsi tekintetét Trenton az apró, tökéletes teremtés felé intett a fejével. – Bemutatom Olive-ot. A szülei két éve az apám melletti házat vették meg. Olive a haverom. Olive odafordult, és fesztelenül Trenton nadrágjába kapaszkodott. Se ijedtnek, se megfélemlítettnek nem látszott, csak az ezzel járó jó érzés késztette arra, hogy Trenton lábába csimpaszkodjon. – Szia Olive – köszöntöttem. – Hány éves vagy? – Nem voltam biztos benne, hogy ezt a kérdést kell feltenni egy kisgyereknek. – Öt – válaszolta magabiztosan. Határozott, édes hangja talán a legimádnivalóbb volt, amit életemben hallottam. Feltartotta a kezét, és tenyérrel felém a lehető legjobban szétterpesztette apró, dundi ujjait. Amikor megbizonyosodott, hogy értem, a kezét visszatette Trenton farmerjára. – Tjent azt mondta, elvisz a Csijke Joe-ba, de nem mehetünk, amíg el nem készülsz. – Pislogott egyet, de nem mosolygott. Komoly volt, és őszintén engem tartott felelősnek minden másodpercért, amivel többet kellett várakoznia. Dühösen villant a tekintetem. – Ezt mondta? Trenton csak megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Kész vagy? Lenéztem a tréningnadrágomra. – Nyilván nem, de azt hiszem, nem kéne Olive-ot megvárakoztatnunk. – Szerintem sem. – Még csak meg sem kísérelte, hogy bűntudatos arcot vágjon. A disznó! Leküzdöttem a vágyam, hogy ráförmedjek, káromkodjak, vagy bármi olyat tegyek, amivel Olive-ot megrémíthetem, és visszavonultam a

szobámba. A kapucnis felső helyett egy Henley márkájú rozsdavörös, gallér nélküli termopulóvert vettem fel, a tréningnadrágot egy agyonhordott farmerrel váltottam fel. Miközben bakancsot húztam, Raegan lépett be. Becsukta maga mögött az ajtót. – Olive arra kért, hogy mondjam meg, siess – mondta nevetéssel küszködve. – Fogd be a bagólesődet! – Felálltam. Gyorsan felkentem így kis szemfestéket, a szempilláimon áthúztam a szempillaspirált, színtelen ajakfényt kentem a számra, és kivonultam a nappaliba, ahol Trenton és Olive álltak. – Mehetünk – mosolyodtam el. Csakis Olive kedvéért. Trentonnak kifejezetten semmit sem szántam. Olive felnézett Trentonra. – Most máj mehetünk a Csijke Joe-ba? – Előbb bújj bele a kabátodba. Olive engedelmeskedett, aztán a kézfejével megtörölte az orrát: – Most máj lehet? – Igenis, asszonyom. Amikor kinyílt az ajtó, Olive arcán fülig érő mosoly jelent meg. Trenton arca is felderült; láthatóan örült, hogy sikerült Olive-ot boldoggá tennie. Szó nélkül mentem el mellette. Amikor kiértünk a parkolóhoz, Olive kis keze a tenyerembe simult. A bőre olyan meleg és selymes volt, mint amilyennek látszott. Trenton kinyitotta az ütött-kopott Dodge Intrepidje anyós-ülés felőli ajtaját. Az eredeti piros festék egyes helyeken elhalványult, más helyeken teljesen lepattogzott. Trenton előrehúzta az ülést, és besegítette hátra Olive-ot, majd becsatolta a rózsaszín gyerekülésébe. Behajoltam a kocsiba, és beleszimatoltam a levegőbe. – Nem gyújtasz rá a kocsiban? – De igen, csak egy nappal előbb, hogy Olive-ra vigyázok, kiszellőztetem, és nem dohányzom, amíg haza nem viszem. Így nincs füstszag. – Visszaállította az anyósülést az eredeti pozícióba, aztán intett, hogy szálljak be. – Ezért még kamatostól megfizetsz – sziszegtem, mi közben elmentem előtte, hogy beszálljak. Elmosolyodott.

– Alig várom. – Becsukta az ajtót, aztán átügetett a vezetőüléshez, és bepattant. Áthúzta maga előtt a biztonsági övét, és egy kattintással becsúsztatta a kallantyúba. Aztán várakozásteljesen rám nézett. – Kösd be vagy fizess – hallottam a hátsó ülésről Olive hangját – Bocs – mondtam. Megfordultam, megragadtam a biztonsági övét, és megismételtem az előbbi eljárást. Amint csattant az öv, Trenton elindította a kocsit. Majdnem teljes csendben vágtunk át a városon a Csirke Joe-hoz; a hallgatásunkat csak Olive kérdései törték meg, aki a haladásunkra volt kíváncsi. Csaknem minden közlekedési lámpánál azt tudakolta, hogy még hány saroknyira vagyunk a végcéltól. Trenton türelmesen válaszolgatott, és amikor már csak egy saroknyira voltunk, mindketten boldogan ünnepeltek, a kezüket táncoltatták a levegőben. Amint Trenton beállt egy parkolóhelyre a Csirke Joe előtt, kikapcsolta a motort, kiszállt, átszaladt az én térfelemre, és kinyitotta az ajtót. Fél kézzel kisegített, aztán előrehajtotta az üléstámlát, kikapcsolta Olive-ot, és letette a kislányt a földre. – Hoztál éjméket? – kérdezte Olive. Trenton sértettséget mímelve kacagott fel: – Egyáltalán törvényes érmék nélkül belépni a Csirke Joe-ba? – Szerintem nem – ingatta a fejét Olive. Trenton odanyújtotta a kezét, és Olive megfogta, aztán a kislány felém nyújtotta a másik kezét Megfogtam, és velük együtt mentem be a Csirke Joe-ba. A Csirke Joe már a születésem előtt Eakins egyik legismertebb helye volt, és azóta is az. A szüleim egyszer-kétszer elhoztak minket ide, amikor még kicsik voltunk, de a kilencvenes évek óta nem jártam itt. A levegőben még mindig sűrű olaj- és fűszerillat terjengett, és beleivódott mindenbe, sőt még a zöld csempepadlón is vékony réteget képezett, Olive-val követtük Trentont egy bokszig, amely az étterem túlsó végében volt. Gyerekek rohangáltak mindenütt, szinte a falakon is. A sikítozást és a nevetést felerősítették a hatalmas wurlitzer és a pénzbedobós automaták színes, villódzó fényei. Trenton előásott a farmerja zsebéből kétmaroknyi negyed-dollárost. Olive izgatottan szívta be a levegőt, kimart Trenton tenyeréből annyit, amennyi elfért dundi kis öklében, és elrohant. – Még csak lelkifurdalásod sincs, hogy kihasználod ezt a szegény kislányt, igaz? – összefontam a karomat az asztallapon.

Trenton megvonta a vállát. – Veled vacsorázhatok. Olive játszhat. A szülei randizhatnak. Mindenki csak nyer a dolgon. – Tévedsz. Én nem tartozom a nyerő kategóriába, mivel kényszerrel cipeltél el ide. – Nem az én hibám, hogy egy lépéssel előtted jártam. – Egy kisgyerek kizsákmányolása nem a legjobb első randi. Nem az az emlék, amire később kellemesen emlékszünk vissza. – Ki mondta, hogy ez randi? Vagyis… ha randinak akarod nevezni, akkor az nagyon király, de azt hittem, barátod van. Majdnem torkomon akadt a nyálam, de még ez is jobb volt a pirulásnál. – Bocs, hogy azt hittem, a kényszerítés olyasmi, amit ne vetsz be mindenkinél. – Nem is. Kimondottan különleges esetről van szó. – Te vagy egy különös, klinikai eset – morogtam, és a sói apró arc között Olive-ét kerestem. Rövid karjával előbb a flippert próbálta elérni, aztán beérte azzal, hogy egyik oldalról a másikra dől. – Feltételezem, hogy a barátod még megvan – jegyezte meg Trenton. – Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de igen. – Akkor meg ez biztos nem egy randi. Mert ha igen, akkor te egy… á, nem mondom ki. Összehúzott szemmel meredtem rá. – Átnyúlok az asztal fölött, és lekeverek egyet. – Ugyan már, nem teszed meg – kuncogott. – Nem akarod, hogy az Illinois állambeli Eakins teljes következő nemzedéke gonosz óriásnak tekintsen, vagy igen? – Nem izgat. – Dehogynem. A pincérnő hozzánk kacsázott, és derékból hátradőlt, hogy ellensúlyozza nagy pocakját. Hetedik hónapban lehetett, zöld galléros trikója alig fedte el a hasát. Letett egy fedeles, kis poharat, amelyből szívószál állt ki, és egy nagyobb, piros poharat, amelyben barna, buborékos valami volt. – Szia Trent. – Szia Cindy. Otthon kéne lenned, feltett lábbal. A lány elmosolyodott. – Mindig ezt mondod. Mit kér a barátnőd?

Felpillantottam Cindyre. – Csak egy vizet hozz, légy szíves. – Meglesz. – Trentonra nézett. – Olive a szokásosat kéri? Igen – bólintott Trenton. – De szerintem Cami kér egy étlapot is. – Máris hozom. – A háromrészes tálat kéne kipróbálnod – hajolt közelebb Trenton –, ami mellé édesburgonyából sütött szalmakrumplit káposztasalátát adnak… az ördögbe is! Egy férfi ordított fel mögöttem. – Christopher! Azt mondtam, hogy gyere ide, és maradj veszteg! Trenton elhajolt, hogy mögém lásson, és a homlokát ráncolta. Egy nyolc év körüli kisfiú szaladt oda. Közelebb volt hozzám, mint az apjához, amikor várakozásteljesen megtorpant. – Ülj le! – parancsolt rá az apja. A kisfiú engedelmeskedett, aztán a bokszból figyelte, hogy játszanak a többiek. Trenton próbálta kizárni a mögöttem folyó jelenetet, és az asztalnak dőlt – Szeretsz még a Redben dolgozni? Bólintottam. – Nem rossz állás. Hank rendes srác – Miért nem dolgoztál a hétvégén? – Kivettem egy kis szabadságot. – Maradj nyugton! – mordult fel az apa. Trenton kis szünet után folytatta. – Éppen azt akartam mondani, hogyha nem bírod már a Redet recepcióst keresnek az üzletben. – Melyikben? – Az enyémben. Vagyis ott, ahol dolgozom. – A Könnyű Karcolásban üresedés támadt? Azt hittem Calnak van valakije, aki nem annyira elfoglalt, és fel tudja venni a telefont. – Azt mondta, hogy a Harmincnegyedik Utcai Tetkóban egy dögös csaj ül a pult mögött, ezért szerinte nekünk is kéne valaki. – Egy dögös csaj – ismételtem meg pléhpofával, nem különösebben lenyűgözve. – Őt idézem, nem én mondtam – válaszolta, és a tömegben Olive-ot kereste. Nem tartott sokáig, míg megtalálta, tudta, hol kell keresnie. – Szereti a flippert, nem? – Odavan érte – mosolygott, mint egy büszke apuka.

– A fenébe is, Chris! Mi a fene ütött beléd? – ordított fel mögöttem az apa, és ugyanabban a pillanatban fel is ugrott. Megfordultam: láttam az apa feldöntött poharát, és az ölében terjedő foltra meredő nagyon nyugtalan kisfiút. – Ugyan minek fárasztom magam azzal, hogy idehozlak? – üvöltötte az apa magából kikelve. – Én is pontosan erre gondoltam – vetette oda Trenton. Az apa megfordult, a homlokán két mély ránc keletkezett. – Tényleg nem úgy fest, mint aki azt szeretné, ha a gyereke ide-oda rohangálna, játszana és úgy általában jól érezné magát. Minek hozná ide, ha csak azt akarja, hogy nyugton üljön? – Senki sem kérdezett, seggfej – fordult el a férfi. – Nem, de ha továbbra is ilyen hangon beszél a fiával, kénytelen leszek megkérni, hogy fáradjon ki velem. A férfi ismét felénk fordult, szóra nyitotta a száját, de Trenton tekintetében volt valami, amitől meggondolta magát. – Nem tud megülni a fenekén. Trcnton megvonta a vállát. – Értem én, ember. Egyedül van itt. Biztos nehéz napja volt. A férfi mély ráncai kisimultak. – De mennyire. – Akkor hagyja, hadd vezesse le a gyerek az energiáit. Mire hazaérnek, ki fog fáradni. Butaság lenne elhozni egy játékterembe, és felhúzni magát, amikor a gyerek játszani akar. A férfi elvörösödött szégyenében, aztán párszor bólintott, majd visszafordult a fiához, és egyszer biccentett felé: – Bocs, kishaver. Indulás játszani. A kisfiú szeme felcsillant. Kiugrott a bokszból, és elvegyült boldog gyerekek hömpölygő tömegében. Pár kínos csendben eltelt, néma pillanat után Trenton beszélgetésbe elegyedett a férfival. A munkahelyükről csevegtek, Christopherról és Olive-ról. Megtudtuk, hogy a férfit Randallnek hívják, és nemrégiben lett egyedülálló szülő. Chris anyja drogos volt, és a barátjával elköltözött egy szomszéd városba, és Chrisnek nehezére esik megszoknia az új helyzetet. Randall elismerte, hogy neki nem könnyű. Amikor indulni készültek, Randall kezet nyújtott, és Trenton megrázta a kezét. Christopher mosolyogva nézte őket, aztán megfogta az apja kezét. Mosollyal az arcukon távoztak. Amikor Olive negyeddolláros tartaléka megfogyatkozott, leült az

asztalunkhoz, az elétett, aranysárgára sütött csirkefalatok mellé. Trenton kézfertőtlenítőt nyomott a kezére, a gyerek összedörzsölte a két tenyerét, aztán felfalt mindent, ami a tányérján volt. Trentonnal a gyerekmenü felnőtt változatát rendeltük, és körülbelül ugyanakkor fejeztük be a vacsorát. – Süti? – vetette fel Olive. – Nem is tudom – mondta Trenton. – Anyukád legutóbb elég dühös volt rám. Tetszett, ahogy a kislánnyal beszélgetett: nem viselkedett lekezelően. Úgy bánt vele, ahogy velem is, és a gyerek ezt láthatóan értékelte. – Mit gondolsz, Cami? Szereted a pekándiót? Olive könyörgő tekintettel figyelt. – De mennyire. Olive kék szeme felragyogott – Eszünk egyet közösen? Megvontam a vállamat. – Egy szelet egyharmadával megbirkózom. Te is beszállsz, Trent? Trenton elkapta Cindy tekintetét, és feltartotta a mutatóujját. Cindy bólintott; pontosan tudta, mit szeretne Trenton. Olive összecsapta a két kezét, amikor Cindy odalépett egyik kezében a tányérral, másikban három villával. A szelet egy egész torta egyharmada volt, rajta hatalmas tejszínhabfelhő. – Jó étvágyat – mondta Cindy fáradtan, de kedvesen. Nekiláttunk, és kéjesen nyögtünk fel, amikor az édes finomság első falatját a szánkba vettük. A torta pillanatok alatt eltűnt. Cindy odahozta a számlát, én pedig megpróbáltam kifizetni a felét, de Trenton hallani sem akart róla. – Ha fizetsz, akkor ez randi – hívtam fel a figyelmét. – Szoktál fizetni Raegan helyett? – Persze, de… – És az randi? – Nem, de… – Csitt – mondta, miközben a karjába emelte Olive-ot. - Most csak annyit kéne mondanod, hogy köszönöm. – Két bankjegyet tett az asztalra, aztán a tárcáját a hátsó zsebébe csúsztatta. – Köszönöm. – Olive Trenton vállára ejtette a fejét. – Szívesen. Ó. – Trenton lehajolt, és felmarkolta a kulcsait az asztalról.

– Ó? – kérdeztem. Olive rám szegezte két hatalmas, álmos szemét Nem feszegettem tovább a dolgot. Hazafelé csendben tettük meg az utat, főként azért, mert Olive elaludt az ülésében. Arcocskája az ülés párnájához nyomódott. Olyan békésnek látszott: boldogan merült el abban világban, ahova az álmok repítették. – A szülei egyszerűen megengedik, hogy egy tetovált szomszéd vigyázzon az ötéves kislányukra? – Nem, ez most újdonság. A szabadnapjaimon kezdtünk a Csirke Joe-ba járni. Kezdetben párszor úgy félórát vigyáztam Olive-ra, amikor Shane és Liza megkértek rá, aztán valahogy feltornáztuk magunkat a Csirke Joe-ig. – Fura. – Régóta hív Tjentnek. – És ő az Ó-d? – Igen. – És ennek mi a története? – A kezdőbetűi. Olive Ollivier. O. O. Ha egymás után kimondod őket, ilyen hangot adnak ki. Bólintottam. – Ésszerű. De hat év múlva meggyűlöl majd érte. Trenton a visszapillantó tükörbe nézett, aztán vissza az útra. – Nem. A fényszórók megvilágították a lakásom bejáratát, és Trenton végre szégyenkező képet vágott; – Az ajtóhoz kísérnélek, de nem akarom magára hagyni Olive-ot a kocsiban. Legyintettem. – Egyedül is oda tudok menni. – Esetleg máskor is elrabolunk. – Szombatonként dolgozom. Ez csak egy véletlen volt. – Csirke Joe-s vasárnapokra is cserélhetjük. – Vasárnap is dolgozom. – Én is. De egyig szabad vagyok, és te is csak később mész be, igaz? Együtt ebédelhetnénk. Korán. Félrehúztam a számat. – Nem jó ötlet, Trent. De azért kösz. – A Csirke Joe mindig jó ötlet. Nevettem, és lesütöttem a szemem.

– Kösz a vacsorát. – Szívesen, majd egyszer viszonzod – mondta, és nézte, ahogy kiszállok. Behajoltam. – Elraboltál, emlékszel? – Es újra megtenném – mondta, amikor becsuktam az ajtót. A házhoz sétáltam, és Trenton megvárta, míg bemegyek, csak akkor állt ki hátramenetben. Raegan a kanapé párnáján térdelt, és a háttámlába kapaszkodott. – Nos? Körülnéztem a lakásban, aztán a kanapéra dobtam a táskámat. – Nos… ez volt a legjobb nem-randi randi az életemben. – Komolyan? Még annál is jobb, mint amikor megismerkedtél T. J.vel? A szemöldökömet ráncoltam. – Nem is tudom. Az is jó este volt. De a mai… valahogy más volt – Jó értelemben? – Majdnem tökéletes volt. Raegan leszegte az állát, és kérdőn felvonta a szemöldökét. – Zűrössé válhat. Meg kéne mondanod neki. – Ne beszélj butaságot. Tudod, hogy nem tehetem. – Elindultam a szobám felé. A telefonom megcsörrent egyszer, aztán még egyszer. Elnyúltam az ágyamon, és a kijelzőre pillantottam. T. J. – Halló? – tartottam a telefont a fülemhez. – Bocs, hogy olyan sok időbe telt, amíg fel tudtalak hívni… csak most értünk vissza… minden rendben? – kérdezte T. J. – Igen. Miért? – Mintha valamit hallottam volna a hangodban, amikor felvetted a telefont. – Képzelődsz – válaszoltam, és igyekeztem elfeledkezni arról, milyen szeretetre méltó volt Trenton, a vállára boruló, alvó Olive-val.

NEGYEDIK FEJEZET

VASÁRNAP DÉLELŐTTÖT JÓRÉSZT AGYBAN TÖLTÖTTEM. FÉL TIZENEGY körül anyám SMS-ezett, hogy jövök-e vasárnapi ebédre. Tájékoztattam, hogy a lemondott utazás miatt Hank kihasználta az alkalmat, hogy alkalmazotti értekezletet hívjon össze. Ez nagyjából meg is felelt az igazságnak. Az alkalmazottak vasárnap délutánonként a Redben lógtak, aztán hazamentünk, hogy rendbe szedjük és kicsinosítsuk magunkat a vasárnap esti műszak előtt. Anya habozás nélkül olyan üzenetet küldött, amivel bűntudatot akart ébreszteni bennem. – Kodyval megyek be! – ordított ki Raegan a szobájából. – Rendben! – ordítottam vissza az ágyamból. T. J.-vel kora hajnalig beszélgettem telefonon. Homályosan kitértünk a projektje olyan részleteire, amiket elárulhatott, aztán Trentonról és Olive-ról volt szó. T. J. egyáltalán nem tűnt féltékenynek, amitől bepipultam. Aztán meg lelkifurdalásom volt, amikor rájöttem, hogy féltékennyé akarom tenni, így szuperaranyos voltam vele a beszélgetés hátralevő részében. Hosszas önlelkesítés után végre felhajtottam a takarómat, és kicsoszogtam a fürdőszobába. Raegan már járt ott előttem. A tükör még most is párás volt, a falakra kicsapódott a gőz. Kifordítottam a zuhanycsapot, felkaptam két törölközőt, amíg felforrósodott a víz, aztán kibújtam agyonmosott Bulldog Football trikómból, és a földre dobtam. Az anyagon itt-ott jóformán már át lehetett látni. T. J. pólója volt, szürke, középkék felirattal. Ezt viseltem az azt megelőző éjszakán – amikor először feküdtem le vele –, hogy T. J.-nek vissza kellett térnie Kaliforniába, és nem kérte vissza, amikor elutazott. Az a póló jelképezte az időszakot, amikor még minden tökéletesen működött közöttünk, így kivételes becsben tartottam. Délre már fel is öltöztem, minimál sminkkel és nedves hajjal ugrottam be a Hupikék Törpikébe, elhajtottam a legközelebbi gyorskajáldába, hogy összeválogassak pár dolgot az olcsó választékból, aztán összekapartam apróban két dollár hetvenet, hogy kifizessem az

ebédemet, és egyenesen a Red Doorba mentem. A bejárati rész üres volt, de a hangszórókból áradt a zene. Klasszikus rock ’n’ roll. Vagyis Hank már bent volt. Amikor leültem a keleti bárnál, Hank jelent meg mosolyogva a másik oldal felől Fekete, nyakig begombolt inget, fekete nadrágot és övét viselt. Tipikus munkaruha, de vasárnaponként általában lezserebben szokott bejönni. Lovaglóülésben feltelepedtem egy bárszékre, és az öklömre támasztottam az államat. – Szia Hank. Jól nézel ki. – Szia szépségem – kacsintott rám. – A ma esti nyitás előtt már nem megyek haza. Sok a papírmunka meg a többi móka. Jó volt a szabad hétvégéd? – A körülményekhez képest igen. – Jorie azt mondta, hogy Trenton Maddox az asztalodnál lődörgött pénteken. Biztos nem vettem észre. – Meglep. Általában sasszemmel figyeled a Maddox fiú Hank grimaszt vágott. – Muszáj. Vagy verekedést kezdenek, vagy befejezik. – Úgy bizony. Majdnem összekaptak azzal a vadmarha Cobyval. Még amikor figyelmeztettem, kikkel van dolga, akkor sem állt le. – Nem meglepő. – Máris be kell dobnom valamit! – harsogta Jorie a terem másik végéből. Bliával együtt érkezett. Kétfelől feltelepedtek mellém egy-egy bárszékre, és a táskájukat feltették a pultra. – Nehéz éjszakátok volt? – kérdezte magában mulatva Hank. Jorie felvonta a szemöldökét. Ha lehet kihívóan rágózni, akkor Jorie ebben nagymester volt. – De még milyen. – Szerintem meg nagyon is jó éjszakád volt – vigyorgott Hank gúnyosan. – Brr – grimaszoltam undorral. Hank a sötét, göndör hajával, világoskék szemével, elegáns borostájával és napbarnított bőrével tizenöt és a halál között minden nőnek bejött, de tizenkét évvel idősebb volt nálunk, és annyiszor láttam a kis svindlijeit, hogy inkább egy jóképű, de rossz természetű nagybácsinak tekintettem. Most sem akartam mást elképzelni, mint azt, hogy hajnalban pénzt számol, és elvégzi a papírmunkát. – Senkinek sem kell hallania.

Hank legalább egy tucatnyi házasság gyilkosa volt a városkánkban, és hírhedten az alig nagykorú lányok voltak a gyengéi, de csak annyi időre, hogy elkapja őket egy körre. De amikor Jorie beállt dolgozni a Redbe, Hank a megszállottja lett. Jorie apja katona volt, és legalább kilenc városban laktak, így Jorie-t nem sok mindennel lehetett meglepni, tehát Hank bájának sem dőlt be. Jorie csak akkor kezdte komolyan venni Hanket, amikorr gyökeresen megváltoztatta a viselkedését, és jobb lett a híre, Voltak hullámvölgyeik, de jól illettek egymáshoz. Jorie könyökkel oldalba bökött, és játékosan ránézett Hankre. Tuffy lépett be fáradtan, és szokás szerint az orrát lógatva. Kidobóember volt a Redben, míg ki nem rúgták. Hank ennek ellenére kedvelte, és hat hónappal később felvette DJ-nek. Tuffy a harmadik válásán és a depressziós visszaesésén túl sokszor hiányzott a munkából, és megint lapátra tették. Most már a negyedik asszonynál tartott, és a negyedik esélynél a Redben, pillanatnyilag fél fizetésért a bejáratban állt, és az igazolványokat ellenőrizte. Pár másodperccel később Rafe Montez bukkant fel Tuffy nyomában. Ő vette át a stafétabotot DJ-ként Tuffytól, és őszintén szólva jobb volt nála. Csendes, magának való figura volt, és bár majdnem egy éve dolgozott a Redben, nem tudtam róla mást, mint azt, hogy még egyszer sem hiányzott a munkából. – A francba, Cami! Debra Tillman mesélte anyámnak, hogy Trenton Maddoxszal voltál a Csirke Joe-ban! – kiáltott fel Blia. Jorie kiszőkített tincsei egyik oldalról a másikra röppentek, amikor felém fordult: – Igaz ez? – Kényszerített. Egy kislánnyal állított be a lakásomra. Azt adta be neki, hogy amint elkészülök, mehet a Csirke Joe-ba. – Milyen édes! – Hátradobta hosszú, fekete haját Blia, és elmosolyodott, amitől gyönyörű mandulavágású szeme résnyire húzódott össze. Még a százhatvan centit sem érte el, és mindig a legmagasabb tűsarkúkban járt, hogy az alacsony termetét ellensúlyozza. Ma szörnyen magas teletalpúban volt, fehér testhezálló farmerben és virágos felsőben, ami a hasánál összezsugorodott, és szabadon hagyta az egyik vállát. Szépségkirálynői mosolya és sáfrányszínű bőrével nekem mindig úgy tetszett, hogy hírnévre van predesztinálva, és nem arra, hogy az elülső sörbódéban szolgáljon ki, de Bliát nem hajtotta a karriervágy.

Jorie összeráncolta a homlokát. – T. J. tud róla? – Igen. – És ez… nem ciki? – kérdezte Jorie. – T. J.-t nem izgatta – vontam vállat. Hank mögém nézett, és elmosolyodott. Amikor megfordultam, Raegant és Kodyt láttam belépni. Raegan sietett, és közben a táskájában kotorászott, Kody meg mögötte jött, és igyekezett vele lépést tartani. Raegan lezuttyant egy székre, Kody pedig mellé állt. – Nem találom a rohadt kulcsaimat. Már mindenütt kerestem őket! Előrehajoltam. – Komolyan? – A lakáskulcsunk is azon a kulcskarikán volt. – Meg fogom találni – nyugtatott meg. Havonta legalább kétszer hagyta el a kulcsait, így nem izgattam magam különösebben, de mindig átfutott az agyamon, hogy legközelebb nem kell-e majd zárat cserélnünk, és az mibe fog kerülni. – A kezedhez fogom ragasztani, Ray – fenyegettem meg Kody gyöngéden, biztatóan szorította meg Raegan vállát. – Tegnap este még megvoltak. Vagy a teherautómban maradtak, vagy a lakásban. Később majd megkeressük. Becsukódott az oldalajtó, és mind odaszegeztük a tekintetünket, ahol közülünk az utolsó, Chase Gruber lépett be szokásos, kényelmes öltözékében. A száznyolcvan centis, harmadéves egyetemista egész évben sortban járt. Télen egy Easrernes Bulldogs kapucnis felsőt vett fel az éppen aktuális pólójára, de rövid, göndör haját mindig vagy sisak takarta, vagy a kedvenc piros baseballsapkája. A cipőjét sosem kötötte be, és úgy festett, mint aki most mászott ki az ágyból. Blia arca felragyogott. – Fantasztik! Itt van Gruber! Gruber nem mosolyodott el, nem vette le a napszemüvegét sem. – Nehéz napod volt, Mélák? – vigyorodott el gúnyosan Kody. A focis srácok a vezetéknevükön szólították egymást. Volt egy olyan gyanúm, hogy nem is ismerik egymás keresztnevét. Edzés közben ráragadt a Gruby (Piszkos) becenév, és nem sokkal az után, hogy a Redben dolgozni kezdett, Kody ráragasztotta a Melákot. Tavaly ez mulatságos volt, de a név eredetisége megkopott Kodyn kívül mindenki más számára. Gruber leült a Blia melletti üres bárszékre, rákönyökölt a pultra, és

összefonta az ujjait. – Dugulj el, Kody. Az edző ma tönkrecseszett minket, mert tegnap este vesztettünk. – Akkor ne veszítsetek – ajánlotta Tuffy. Kody kuncogott. – Kapd be, frontlógós. Kody kurtán felnevetett, és megcsóválta a fejét. Igaz volt. Kody valóban a szezon kezdete előtt hagyta ott a focicsapatot, de csak azért, mert a másodév végén tönkrement a térde. Többszörös térdszalagszakadást szenvedett el, egy térdszalagja teljesen szétszakadt, a térdkalácsa kificamodott. Én még azt tudtam, hogy a térdkalács ki tud ficamodni, de az ortopédsebész azt mondta, Kody többé nem játszhat. Raegan azt mesélte, hogy Kody sosem említi, de úgy tűnt, sikerült túltennie magát rajta. Igazi elsősként Kody segített a kis egyetemünknek megnyerni országos bajnokságot. Nélküle csak vergődött a csapat. Újból csukódott az ajtó, és mind megdermedtünk. Vendágekhez még korán volt, és csak az alkalmazottak ismerték az oldalbejáratot. Hacsak nem követte valaki Grubert. Egyszerre akadt el a szavunk, amikor T. J. lépett be. Egy fényes kulcscsomót tartott a magasba. – A lakásnál jártam. Ezt találtam a földön. Leugrottam a székemről, és odasiettem hozzá. T. J. átkarolt és erősen magához szorított. – Mit keresel itt? – suttogtam. – Borzalmasan éreztem magam. – Aranyos tőled, de tényleg mi szél fújt ide? T. J. felsóhajtott. – A meló. – Ide? – Elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát. Őszinte volt, de tudtam, hogy ennél többet nem árul el. Elmosolyodott, aztán megcsókolta a szám sarkát. Kodynak dobta a kulcsokat, aki könnyedén elkapta őket. – A lépcsőn? – Raegan hitetlenkedve felkacagott. – Kiesett volna a kezemből? Kody rándított egyet a vállán. – Nem is kell mondani. Nők… T. J. A fülemhez hajolt, és odasúgta: – Nem maradhatok. A gépem egy óra múlva indul. Nem tudtam leplezni a csalódottságomat, de bólintottam, volt

értelme a tiltakozásnak. – Elvégezted, amiért jöttél? – Azt hiszem. – Megfogta a kezemet, aztán odabiccentett a csapat többi tagjának. – Máris jön. Mindenki integetett, T. J. pedig kivezetett az oldalbejáraton át a parkolóba. Egy bérelt, fényes, fekete Audi parkolt kint, járó motorral. – Tyűha, nem vicceltél! Tényleg azonnal indulsz. Felsóhajtott. – Nem tudtam eldönteni, hogy mi rosszabb: ha egy pillanatra látlak, vagy ha egyáltalán nem. – Örülök, hogy benéztél. T. J. keze a hajam alá siklott, a nyakamra, és magához vont. A szája, ami miatt beleszerettem, az enyémre tapadt, a nyelve belesiklott a számba, melegen, lágyan, mégis erőteljesen. A combom akaratlanul is megfeszült. T. J. keze végigsiklott a karomon, a csípőmre, majd a combomra, és csak annyira szorította meg, hogy éreztesse a csalódottságát. – Én is – mondta kicsit kifulladva, amikor végül elhúzódott tőlem. – Fogalmad sincs, mennyire vágyom rá, hogy maradhassak. Én is ezt szerettem volna, de nem kértem meg rá. Ha kértem volna, csak rosszabb lett volna mindkettőnknek, én pedig szánalmas színben tűntem volna fel. T. J. beszállt a kocsiba, és elhajtott, én meg érzelmi roncsként sétáltam vissza a Redbe. Raegan kicsit lebiggyesztette az alsó ajkát, Hank meg úgy ráncolta a homlokát, hogy mély redő keletkezett a két szemöldöke között. – Ha engem kérdezel – fonta össze maga előtt a karját —, a kis szarzsák azért rohant haza, hogy a fejedre tojjon. – Pfuj – fintorodtam el. Gruber bólintott. – Ha Trent beugrik, akkor ez pontosan az volt, aminek látszik. Fejcsóválva telepedtem fel a bárszékre. – Trent nem fenyegeti a T. J.-vel való kapcsolatomat. T. J. szinte meg sem említette. – Tehát tudja – jegyezte meg Gruber. – Hát… igen. Nem próbálom titkolni. – Mit gondolsz, azért jött, hogy Trenttel beszéljen? – firtatta Kody. Megint megráztam a fejemet, és egy körömszálkát piszkált

– Nem. Nem veri nagydobra, hogy járunk, így biztos nem vonná Trentet kérdőre miattam. Hank morgott valamit, és odébb sétált, aztán rögtön vissza is jött. – Nekem sincs ínyemre. Világgá kéne kürtölnie, hogy szeret, és nem elrejtenie, mint valami szégyenletes titkot! – Nehéz ezt megmagyarázni, Hank. T. J. nagyon… szemérmes ember. Bonyolult személyiség. Blia a tenyerébe fektette az arcát. – A fenébe is, Cami! Az egész helyzet rém bonyolult. – Nekem mondod? – Felemeltem a telefonomat, ami zümmögni kezdett. T. J. hívott, hogy máris hiányzom neki. Mondtam, hogy én is hasonlóan érzek, aztán letettem a telefont a pultra. Hónapok óta először nem kellett visszamennem a bárba a vasárnapi személyzeti értekezlet után, ami igazán nem volt szörnyű, mivel dörgött odakint, és eső verte az ablakokat. A taulásban már behoztam a lemaradásomat, a házi dolgozataimat befejeztem, a kimosott holmit összehajtogattam és helyre raktam. Furcsa érzés volt, hogy nincs dolgom. Raegan a keleti bárban dolgozott Jorie-val, Kody a bejáratot felügyelte, ezért egyedül voltam otthon, és halálra untam magam. Egy nem túl izgalmas zombis filmet néztem a tévében, aztán a távirányítóval kikapcsoltam, és teljes csendben ültem. T. J.-vel kapcsolatos gondolatok suhantak át az agyamon. Azon tűnődtem, vajon érdemes-e továbbra is megtapostatnom a szívemet egy olyan kapcsolatért, ami ennyire hiábavaló, és hogy mit jelent, hogy eddig eljött csak azért, hogy három percre lásson. Megzizzent a telefonom. Trenton írt. Szia Szia. Nyisd ki az ajtót, gizda. Esik. Mi van? Bekopogott, én meg a kanapén megperdülve felugrottam. Az ajtóhoz iszkoltam, és közelebb hajoltam. – Ki az? – Már mondtam az előbb. Nyisd ki a nyomorult ajtót! Idevettem a

láncot, elhúztam a reteszt, és Trenton állt előttem csuromvizes dzsekiben, az cső patakokban folyt le a fején és az arcán. – Bejöhetek? – kérdezte reszketve. – Jézusom, Trent! – rántottam be a lakásba. Elszaladtam a fürdőszobába egy frissen összehajtott törőlközőért, és pár másodperc múlva vissza is mentem, és odadobtam Trentonnak. Lehámozta magáról a dzsekit, aztán a pólóját, az arcáról és a fejéről felitatta a vizet. Lenézett a farmerjára. Az is csupa víz volt – Talán Kodynak van tréningnadrágja Ray szobájában. Várj csak – siettem át a lakótársam szobájába. Egy pólóval és egy tréningnadrággal jöttem vissza. – Az a fürdőszoba – intettem a folyosó felé. – Jó így – válaszolta. Kikapcsolta az övét, kigombolta és lehúzta a farmerje cipzárját, aztán lerúgta a bakancsát, mielőtt a farmerjét a földre ejtette. Kilépett belőle, aztán legelbűvölőbb mosolyával fordult felém. – Mit gondolsz, Kody megharagudna, ha nem vennék fel alsónadrágot a tréningnadrágja alá? – Igen, ahogy én is – válaszoltam. Trenton úgy tett, mintha csalódott volna, aztán felvette a tréningnadrágot. A mellkasán és a hasán összehúzódtak az izmok, és próbáltam nem odafigyelni, miközben belebújt a pólóba. – Kösz – mondta. – Munka után beugrottam a Redbe, és bedobtam pár italt. Raegan mesélte, hogy egyedül vagy itthon, és halálra unod magad, így gondoltam, benézek hozzád. – Nem azért, mert az eső jó ürügyet szolgáltatott, hogy meztelenkedj? – Nem. Csalódott vagy? – Szó sincs róla. Trentonról lepergett minden. Átugrott a kanapé háttámláján, le a párnára. – Nézzünk meg egy filmet! – javasolta, és a távirányító után nyúlt. – Élveztem az első magamban töltött estémet. – Azt szeretnéd, ha elmennék? – fordult felém. Egy pillanatra belegondoltam. Igent kellett volna válaszolni, de az hazugság lett volna. Megkerültem a kanapét, és a karfához legközelebb ültem le. – Hol van Olive?

– Gondolom, otthon a szüleivel. – Kedvelem. Nagyon cuki. – Átkozottul imádnivaló. Nemsokára legalább egy kamaszfiút kell kinyírnom. – Olive még megbánja, hogy egy Maddoxszal barátkozott – kuncogtam. Trenton megnyomta a kapcsolót, és beütött három számot. A beállított csatornán egy amerikaifoci-meccset adtak. – Ez jó lesz? Megvontam a váltamat. - Szeretem a 49erst, de az idén nagyon pocsékul játszanak. – Trentonra pillantottam, amikor rájöttem, hogy engem néz. – Mi az? – Eszembe jutott, hogy akár most is elmondhatom, hogy tökéletes vagy, és cseppet sem bánnám, ha hamarosan halálosan belém szeretnél. – Barátom van – emlékeztettem. Legyintett – Egy seggfej. – Hát nem is tudom – csóváltam a fejem. – Elég dög seggfej. Trent gúnyosan elvigyorodott. – Láttál már majdnem meztelenül, baby doll. A távoli kedvesed fele ennyire jól sem nézhet ki. Figyeltem, ahogy a karizmait táncoltatta. Nem volt úgy akkora, mint Kodyé, de azért lenyűgözőnek tűnt. – Igazad van. Nincs ennyi tetkója. Vagyis egy sincs. Trenton a szemét forgatta. – Egy szépfiú a barátod? Hervasztó! – Nem szépfiú, hanem egy kemény csávó. Csak máshogy, mint te. Trenton szája széles mosolyra húzódott. – Tehát engem kemény csávónak tartasz? Igyekeztem szándékosan nem mosolyogni, de nehezemre esett. Az arckifejezése ragadós volt. – A Maddox fivérek mindenki ismeri, mint a rossz pénzt. – Kivált – állt fel Trenton a díványpárnákon, és egyik lábával mellém lépett, a másikkal meg közém és a karfa köz - ezt a Maddoxot! – Ugrálni kezdett, és közben különböző testtartásokban táncoltatta az izmait. Nevetve, játékosan csaptam rá a vádlijára. – Hagyd már ezt a hülyeséget! – mondtam le-fel ugrálva. Trenton

lehajolt, megragadta a kezemet, és arra kényszerített, hogy párszor magamat vágjam képen. Nem fájt, de három fiútestvér nővéreként tudtam, hogy harcolnom kell. Nem hagytam magam, mire Trenton megfogott a pólómnál, és magával rántott a padlóra, ahol csiklandozni kezdett. – Ne! Hagyd abba! – sikítottam nevetve. A hüvelykujjaimat a hóna alá dugtam, és megnyomtam, Trenton pedig rögtön hátrébb ugrott. T. J.nél is bejött ez a manőver. T. J.! Jaj, istenem, gondoltam. A padlón gurulok ide-oda Trentonnal. Ez nincs rendjén… távolról sincs. – Rendben, te győztél. – Feltartottam a kezem. Trenton megdermedt. A hátamon feküdtem kinyúlva, ő felettem térdelt. – Én győztem? – Igen, és azonnal mássz le rólam. Ez nem illendő. Trenton nevetett, felállt, és a kezemnél fogva magával húzott. – Semmi rosszat nem csinálunk. – Pedig valahol mégiscsak rossz. Ha a barátnőd lennék, helyénvalónak tartanád? – Az ördögbe is, persze. Minden estés szórakozásnak tekinteném. – Én nem erre gondoltam, hanem valaki mással. Megnyúlt az arca. – Határozottan ellenemre lenne. – Na, látod. Nézzük inkább, hogy rúgják szét a 49ers seggét, és aztán beszámolhatsz Raegannek, hogy eleget tettél a kötelességednek. – A kötelességemnek? Raegan nem mondta, hogy jöjjek ide. Csak annyit említett, hogy magányos vagy és unatkozol. – Nem ugyanazt mondjuk? – Szó sincs róla, Cami. A ma este teljesen az én érdememnek tudható be. Senkinek sem kell rávennie, hogy együtt legyek veled. Mosolyogtam, és feljebb nyomtam a hangerőt. – Szóval Cal azt mondta, tényleg szüksége van, valakire a recepcióban. – Igen? – Tovább néztem a meccset – Jelentkezel az állásra? Trenton kurtán felnevetett. – Azt mondta, és ezt most szó szerint idézem: „Egy dögös csajt keresek, Trent. Akinek szép a didkója”. – A lányok álomállása! Telefonokat felvenni, nyilatkozatakst

kiosztani, miközben egy szexista seggfej parancsolgat az embernek. – Nem seggfej. Szexista, az igaz, de nem seggfej. – Kösz, de nem. Abban a pillanatban szólalt meg a telefonom. A karfa és a párna közti résben kotorva elővettem. Coby SMS-e várt. Bocs… rossz hír. Mi az? Megkaptam az utolsó fizetési felszólítást a kocsim részletfizetésére. Akkor fizesd ki, tökfej. Elmaradtam kicsit. Gondoltam, hátha te ki tudsz segíteni. Végigfutott a hátamon a hideg. Amikor Coby utoljára elmaradt a fizetéssel, a teljes fizuját szteroidokra költötte. Coby volt a legalacsonyabb testvérem, és nehéz volt súlyra és felfogásra is. Ehhez még forrófej is társult, de annak, ahogy a Redben azon az estén viselkedett, figyelmeztetnie kellett volna. Megint szteroidokot szedsz? Most komolyan kérdezed, Cami? A fenébe… Komolyan bizony. Doppingolsz? Nem Ha még egyszer hazudsz, apának magyarázhatod, hova lett a kocsid, miután visszavették. Pár percbe telt, mire megszületett a válasz. Igen. Remegni kezdett a kezem, de azért sikerült tovább írnom. Jelentkezz egy elvonóra, én meg állom a részletet. Megegyeztünk? Jövő hétnél nem megy előbb.

Ez van, ezt kell szeretni. Dugulj el, Cami. Néha olyan képmutató dög vagy. Lehet, de nem én leszek, akinek pár hétig kocsi nélkül kell meglennie. Oké. Megegyeztünk. Mély levegőt vettem, és az ölembe ejtettem a telefont. Ha ki akarom segíteni Cobyt, másodállásra lesz szükségem. Trenton aggodalmas tekintettel figyelt – Minden rendben? Sokáig hallgattam, aztán lassan ráemeltem a pillantásomat. – Cal tényleg recepcióst keres? – Igen. – Akkor holnap felcsörgetem.

ÖTÖDIK FEJEZET

– JÉZUSOM. CALVIN! – TRENTON A NAGY KÍNAI FALFESTMÉNYRE MEREDT. és igyekezett elsiklani afelett, hogy Calvin képtelen másra figyelni, mint a mellemre. Trenton fordítva tette fel a piros baseballsapkáját, és a cipőjét nem fűzte be. Ez bárki máson rendetlennek tűnt volna, és ordított volna róla, hogy egy agyatlan seggfej, de Trentont még vonzóbbá tette az öltözéke. Illetlennek éreztem, hogy bármire is felfigyelek vele kapcsolatban, mégsem tudtam ellenállni neki. Nem a világ legnagyobb didkóival rendelkeztem, de vékony alakom mellett a D-s melleim a valóságosnál nagyobbnak látszottak. Nem szívesen ismertem be, de a Redben is nagyobb borravalóhoz juttatott, és most még egy másodállást is köszönhettem neki. Ördögi kör: az ember nem szeremé, ha tárgyiasítanák, mégis a maga hasznára fordítja a természet nyújtotta előnyöket – Mit is mondtál, mikor tudsz kezdeni? – kérdezte szórakozottan Calvin, és megigazította egy barna szépség képét a pult möjgötti falon. Minden porcikáját tetkók borították, és csak a tetoválás és egy mosoly volt az összes öltözéke, ahogy más meztelen, szemmel láthatóan álmos nőkön feküdt keresztben. A falakon egyébként vagy képek, vagy fényképek voltak a bivalyerős, státusszimbólum-kocsikon elomló, tetovált modellekről, vagy olyanokról, akik a legszemrevalóbb pózban mutatták be a be festményeiket. A pulton papírok, tollak, nyugták és gemkapcsok hevertek rendeden összevisszaságban, de a helyiség ezt leszámítva tiszta volt, még ha úgy is nézett ki, mintha Calvin egy csődbement kínai étterem kiárusításán vette volna a berendezést. – Most azonnal! Minden hétfőn és kedden tudok dolgozni déltől zárásig, de szerdától péntekig csak hétig dolgozhatok. Szombaton ötig érek rá. Vasárnaponként nem tudok jönni. – Miért nem? – kérdezte Calvin. – Valamikor a tanulást és a házi feladatokat is el kell végeznem, aztán a Redben van heti értekezlet az alkalmazottaknak az esti nyitás

előtt. Calvin jóváhagyásra várva Trentonra pillantott. Trenton bólintott – Rendben van. Trenton és Hazel majd betanítanak, hogy vedd fel a telefont kezeld a számítógépet és intézd a papírmunkát Elég egyszerű. Jórészt ügyfélszolgálat és takarítás. – Kilépett a pult mögül. – Van tetkód? – Nincs. Miért, ez előírás? – Nem, de fogadok, hogy egy hónapon belül lesz – vetette hátra a folyosón távolodva. Trenton odajött hozzám, és a pultra könyökölt. – Isten hozott a Könnyű Karcolásban. – Ezt nekem kell mondanom – ugrattam. Megszólalt a telefon, és felvettem. – Könnyű Karcolás Tetoválószalon – szóltam bele a kagylóba. – Hm… izé… ma este mikor zártok? – Akárki is volt, seggrészegnek hangzott, pedig még csak délután három volt. Az ajtóra pillantottam. – Tizenegykor, de előbb józanodj ki. Alkoholos befolyásoltságban nem tetoválnak. Trenton grimaszt vágott. Nem tudtam, ez itt szabály-e vagy nem, de így kellett volna lennie. Hozzászoktam a részegekhez, és tudtam is bánni velük, feltehetően itt is bőven akad majd belőlük. Furcsa, de otthonosabban éreztem magam a részegek társaságában. Apám már a születésem előtt is reggelire lepöccintette egy Busch sörösüveg kupakját. Megszoktam a motyogást, a botorkálást, az illetlen megjegyzéseket, a kuncogást, de még a haragot is. Egy rakás feszült, memorandumokat megvitató kuki között egy kis fülkébe zárva dolgozni rosszabb lett volnna, mint egy felnőtt ember sírását hallgatni, akit otthagyott a barátnője. – Ha magántelefon, és egyikünket keresik, kapcsold át a hátsó telefonra így – mondta Trenton, és lenyomta a hívásvárakoztatást, aztán a kapcsolás gombot, majd a fent lévő ötszámjegyes gomb egyikét. – A százas Cal irodája. A százegy az én szobám. A százkettő Hazelé. A százhárom Bishopé… vele majd később ismerkedsz meg… és ha leteszed a kagylót, nincs semmi gond, majd visszahívnak. A listát a telefon aljára ragasztották celluxszal – magyarázta, és félretolta a telefon alját. – Szuper.

– Hazel vagyok – szólalt meg egy aprócska nő a terem másik végében. Odajött hozzám, és kezet nyújtott. Sötét, bronzbarna bőrét csuklótól vállig színes művészi minták borították. A fülében piercingek csillogtak, melyek befedték az egész fülkagylót, és szépségtapasz helyett strasszt viselt. Természetes sötétbarna haja volt, de rézvörössel kevert szőke volt a taraja. – Én vagyok a piercinges, aki a testékszereket teszi be mondta, vastag szájával elegánsan és alig hallható akcentussal ejtette a szavakat. Apró nő létére erős volt a marka, és élénk türkizkék körmei olyan hosszúak voltak, hogy nem értettem, hogy képes egyáltalán dolgozni, főként, ha kis testfelületekre kell betennie a piercinget. – Cami vagyok. Két egész perce az új recepciós. – Király – mondta mosolyogva. – Ha telefonon keresnek, mindig írd le a nevet, és kérdezd meg, mit üzennek. Ha egy Alisha nevű lány keres, azt üzenem, hogy kapja be. Otthagyott minket, én meg felvont szemöldökkel Trentonra néztem: – Oké. – Pár hónapja szakítottak. Még dühös rá. – Ezt levettem. – Itt vannak a formanyomtatványok. – Trenton egy fém irattartószekrény legalsó, hosszú fiókját húzta ki. Telefonhívások és ügyfelek érkezése között átnéztük a nyomtatványokat, és amikor Trentonnak munkája akadt, Hazel jött oda segíteni. Calvin jobbára nem mozdult ki az irodájából, én meg jól elvoltam így is. Miután Trenton végzett egy ügyféllel, kikísérte, aztán bekukkantott a kétszárnyú ajtó egyik felén. – Biztos kezdesz már megéhezni. Hozzak valamit a szomszédból? Pei Wei volt a szomszédban, és az étvágygerjesztő, sós, aromás illat megcsapott, amikor valaki kinyitotta az ajtót, de két állást vállaltam, hogy segítsek Cobynak egyenesbe jönni a kifizetéseivel, és étteremben enni olyan fényűzés lett volna, amit nem engedhettem meg magamnak. – Kösz, de nem – hárítottam el, és hallottam, hogy korog a gyomrom. – Mindjárt zárunk. Majd otthon eszek egy szendvicset. – Nem halsz éhen? – kérdezte Trenton. – Nem – feleltem. Bólintott. – Akkor megyek. Mondd meg Calnak, hogy mindjárt itt vagyok. – Úgy lesz – válaszoltam, és éreztem, hogy megereszkedik vállam,

amikor becsukódik mögötte az ajtó. Hazel egy ügyféllel volt a szobájában, ezért hátramentem, és néztem, ahogy átfúrja egy pasi orrsövényét. A pasi meg sem nyikkant. Hazel látta, milyen képet vágok, és elmosolyodott. – A Bika nevet adtam nekik. Nagyon népszerű, mert feltoltuk a gyűrűt az orrlyukba, és elrejtjük szem elől, így. Megvonaglott az arcom. – Hát… fantasztikus. Trent átment a szomszédba vacsoráért. Mindjárt jön. – Ajánlom, hogy hozzon valamit – jegyezte meg Hazel. - Majd’ éhen halok. – Hova tűnik benned az étel? – kérdezte az ügyfél. – Ha rizst eszem, rögtön felszedek öt kilót, ti, kínaiak meg milyen törékenyek vagytok. Egyszerűen nem értem. – Fülöp-szigeteki vagyok, te baromarc – pöckölte meg a vendég fülét keményen Hazel. A pasi felkiáltott fájdalmában. Összeszorítottam a számat, és visszamentem az előtérbe. Trenton pár perccel később lépett be két nagy nejlonszatyorral. Letette őket a pultra, és elővette a dobozokat. Hazel jelent meg az ügyféllel. – Már átvettem vele a sebgondozási útmutatót, úgyhogy nyugodtan mehet – mondta. Egy pillantást vetett a pulton szétrakott vékony dobozokra, és felderült az arca. – Imádlak, Trent! Komolyan mondom, kibaszottul imádlak! – Mindjárt elpirulok – mosolyodott el Trenton. Nemegyszer láttam az általános felső tagozatában, középiskolában és nemrégiben a Redben Trenton ijesztő oldalát. Most végtelenül elégedett arcot vágott; boldog volt, hogy örömet okozhat Hazelnek. – Ez meg a tiéd. – Elővett egy dobozt. – De… – Tudom. Azt mondtad, nem vagy éhes. Akkor edd meg azért, hogy ne bánts meg. Nem vitatkoztam. Leszedtem az evőeszközökről a celofánt, és nekiestem az ennivalónak, és az sem érdekelt, hogy falánk vadállatnak néznek. Calvin bukkant fel hátulról. Kétségkívül a szimata vezette. – Vacsora? – Nekünk. Menj, vegyél magadnak – válaszolta Trenton, és a

műanyag villájával elhessegette Calvint. – A francba – morgott Calvin. – Néha azt kívánom, bárcsak vaginám lenne, hogy itt enni kapjak. – Trenton eleresztette a füle mellett, amit mondott. – Bishop volt ma bent? – Nem – válaszolta tele szájjal Hazel. Calvin megcsóválta a fejét, és a kétszárnyú ajtót kinyomva valószínűleg a Pei Wei-be indult Megszólalt a telefon. Még a falatot rágva vettem fel. – Könnyű Karcolás Tetováló… – Hazel… foglalt? – kérdezte egy halk, de az enyémhez hasonlóan női hang. – Igen. Megkérdezhetem, ki keresi? – Nem. Vagyis… igen. Mondd meg, hogy Alisha keresi. – Alisha? – kérdeztem, és Hazelre pillantottam, aki némán formálta az emberi nyelvben létező összes szitokszót, és közben két kézzel pöckölte el magától a telefont. – Igen? – sürgetett reménykedőn a hang. – Az az Alisha? A lány kuncogott. – Azt hiszem. A telefonhoz jön? – Nem, de hagyott neked üzenetet. Kapd be, Alisha. – Hogyan?! – Kapd. Be – ismételtem meg, és letettem a kagylót. Hazel és Trenton egy pillanatig döbbenten meredtek rám, aztán nevetésben törtek ki. Egy percig küszködtek a nevetőgörccsel, aztán fáradtan sóhajtoztak két roham között, és a szemüket törölgették. Hazel vastagon felkent szempillafestéke lefolyt az arcán. Hazel odahajolt, és kihúzott a számítógép melletti dobozból egy papírzsebkendőt. Letörölte a szempillafestéket a szeme alól, aztán megveregette a váltamat. – Nagyszerűen ki fogunk jönni egymással. – A hüvelykujjával hátrabökött rám, amikor elindult a szobája felé. – Csapj le rá, Trent! Éppen neked való. – Jár valakivel – szólt utána Trenton, és közben vigyorogva a szemembe nézett. Pár pillanatig csak álldogáltunk, félénken egymásra mosolyogtunk, aztán órát keresve egyenesedtem ki. – Mennem kell. Még el kell olvasnom egy fejezetet lefekvés előtt.

– Felajánlanám, hogy segítek, de sosem feküdt nekem az iskola. A vállamra terítettem a piros hippi kabátomat. – Csak azért, mert míg iskolába jártál, a bulizás meg a lányok feküdtek neked. Lehet, hogy most más lenne. Elgondolkodhatnál azon, hogy tanulj valamit. – Nem. – Levette a sapkáját, aztán fordítva tette vissza a fejére. Párszor megigazgatta, miközben a javaslatomon morfondírozott, mintha először gondolna csak bele. Három harsány, ijesztő és kuncogó főiskolás botorkált be. Még ha nem is voltak részegek, nekünk, helybelieknek könnyű volt kiszúrnunk a betelepülőket. Két, valószínűleg elsős srác közeledett a pult felé, mögöttük egy rózsaszín kivágott ruhás lány lődörgött, akinek combig ért a fehér csizmája. Trenton azonnal elkapta a pillantását, és a lány babrálni kezdett a hajával. – Jeremy elveszített egy fogadást – jelentette ki a másik kölyök. – Egy Justin Bieber-tetkót kell csináltatnia. Jeremy a pultra ejtette a fejét. – El sem hiszem, hogy rávesztek erre. – Zárva vagyunk – jelentettem ki. – Van pénzünk – mondta a srác, és kinyitotta a tárcáját. – Kész vagyok akkora jattot adni mindnyájatoknak, amitől tátva marad a szátok. – Sajnálom – válaszoltam –, de zárva vagyunk. – Nincs szüksége a pénzedre, Clay – jegyezte meg gúnyosan a lány. – Dehogynem! – Clay közelebb hajolt. – Ugye a Redben dolgozol? Szótlanul bámultam rá. – Két állásod is van… – töprengett fennhangon Clay. Jeremy húzódozni kezdett. – Hagyd már, Clay, menjünk! – Van egy ajánlatom, amivel sok extra pénzt kereshetsz. egy éjszaka annyit, mint amit valószínűleg itt egy hónap alatt. – Nagy a kísértés, de nem… – kezdtem, de mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Trenton két marokra fogta Clay gallérját. – Te kurvának látod? – füstölgött Trenton. Láttam már ezt a tekintetet, mielőtt valakit szarrá vert. – Hűha! – Gyorsan megkerültem a pultot. Clay szeme nagyra kerekedett. Jeremy Trenton karjára tette a kezét, Trenton pedig lenézett a kezére.

– Meg akarsz ma este halni? – kérdezte. Jeremy sebesen megrázta a fejét. – Akkor a fenébe is, ne érj hozzám, tesó! Hazel kocogott ki az előtérbe, de nem látszott rajta félelem. A felhajtást akarta látni. Trenton kirúgta az ajtót, és kihajította Clay-t, aki a fenekére esett, aztán feltápászkodott. A lány lassan sétált ki, és közben egy hosszú, aranyszőke tincsét tekergette. – Ne zsongj be tőle, Kylie. Ő az a dilis, aki pár éve megölte azt a lányt. Trenton az ajtóhoz rontott, de eléálltam. Trenton azonnal megtorpant, Clay pedig védelmet keresett a fényes, fekete teherautójában. Miközben a fiatalok kiálltak a parkolóból, Trenton mellkasán tartottam a kezem. Még mindig zihált, és remegett haragjában. A pillantása valósággal lyukat égetett a teherautó hátuljában. Hazel sarkon fordult, és egyetlen szó nélkül vissza a szobájába. – Nem öltem meg – mondta halkan Trenton. – Tudom – nyugtattam meg. Párszor megpaskoltam a mellkasát, aztán előástam a kulcsaimat a táskámból. – Jól vagy? – Igen. – A pillantása réveteg lett, és láttam, hogy egyáltalán nincs jól. Pontosan tudtam, milyen érzés elveszni egy rossz emlékben, és hogy még több mint egy évvel később is elég megemlíteni a balesetet, hogy Trentont magával húzza az örvény. – Van otthon egy üveg Crown és löncshús. Igyuk le magunkat, és dobjunk össze szendvicseket! Trenton féloldalasan elmosolyodott. – Őrületesen hangzik. – Na ugye? Gyere! Viszlát holnap! – kiabáltam hátra Hazelnek. Trenton követett a lakásig, én meg egyenesen a bárszekrényhez mentem. – Crown kólával vagy csak simán? – szóltam ki a konyhából. – Simán – szólalt meg mögöttem. Ijedten összerezzentem, aztán elnevettem magam. – Jesszusom, de rám ijesztettél! Trenton halványan elmosolyodott. – Bocs. Bal kézzel a levegőbe dobtam az üveget, és jobbal elkaptam, aztán két dupla adagot töltöttem az öblös poharakba. Trenton kicsit szélesebben mosolygott.

- Nagyon király, ha az embernek személyi csaposa van. – Meglep, hogy még nem felejtettem el a trükköt Túl sok szabadnapot vettem ki. Mire szerdán bemegyek dolgozni, valószínűleg semmire sem emlékszem majd. – A kezébe nyomtam a kupicát, aztán összekoccintottam a poharamat az övével. – A Crownra. – Az elbaszásra. – Lehervadt a mosolya. – Az életben maradásra – mondtam, aztán az ajkamhoz szorítottam a pohár szélét, és hátravetettem a fejemet. Trenton hasonlóképpen cselekedett. Elvettem az üres poharát, és töltöttem magunknak. – Merev részegek akarunk lenni vagy csak rókázós részegek? – Majd meglátom, ha ott leszek. Átnyújtottam a poharat, felkaptam az üveget, és a kanapéhoz vezettem Trentont. Magasba tartottam a poharat. – A másodállásokra! – Arra, hogy több időt tölthetünk fantasztikus emberekkel! – Az életet ellehetetlenítő testvérekre! – Erre a szarságra szívesen iszom – mondta, miközben bedobta az italát. – Szeretem a testvéreimet. Bármit megtennék értük, de néha úgy érzem, rajtam kívül senki sem törődik apával. Érted? – Néha úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki leszarja az apámat Trenton felpillantott az üres pohárból. – Régi nevelés. Nincs visszabeszélés. Egy vélemény létezik, az övé. Nincs sírás, amikor félholtra veri az anyánkat – mondtam. Trenton pillantása megkeményedett. – Már felhagyott vele. De régebben csinálta. Rajtunk verte le azt, hogy anyánk vele maradt. És ezek ellenére is szerete. – A fenébe is, ez szörnyű. – A szüleid szerették egymást? – kérdeztem. Alig észrevehető mosolyra húzta a száját. – Őrülten. Ugyanolyan arcot vágtam, mint ó. – Ez tetszik. – És mi a helyzet nálatok? – Mindenki úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. Apám sokat javult, így az a szemét, aki nem tesz úgy, mintha anyánknak nem kellett volna reggelente a tükör előtt álldogálnia, hogy a kék foltokat alapozóval tüntesse el. Szóval… én vagyok a szemét

– Dehogyis. Ha valaki bántaná anyámat, még ha az apám is az, sosem bocsátanék meg neki. Bocsánatot kért? – Soha – vágta rá habozás nélkül. – Pedig kellene. Az anyámtól. Tőlünk. Mindnyájunktól. Ezúttal odatartotta az üres poharát Töltöttem egy szimpla adagot, aztán magasba emeltük az italainkat. – A lojalitásra – mondta. – A menekülésre – vágtam rá. – Erre a szarságra iszom – közölte, és bedobtuk az italt Felhúztam a mellemig a lábamat, és a térdemre fektettem az államat, úgy néztem Trentonra. A szemeit árnyékba borította a baseballsapkája ellenzője. Volt két testvére, akik egypetéjű ikrek voltak, de a legfiatalabb négy akár négyes ikernek is elment volna. Trenton megragadta a pólómat, és a mellére húzott. Átölelt, és magához szorított. A bal alkarján észrevettem egy vastag betűs tetkót DIANNE felirattal, és alatta egy sokkal kisebb, dőltbetűset: MACKENZIE. – Az talán… Trenton elfordította a karját, hogy jobban lássa. – Igen. – Csendben üldögéltünk kicsit, aztán így szólt: – A szóbeszédnek nincs valóságalapja. – Nem érdekes, tudom – legyintettem. – Egyszerűen képtelen voltam oda visszamenni, amikor mindenki úgy nézett rám, mint egy gyilkosra. – Senki sem gondolja ezt – ráztam a fejem. – Mackenzie szülei igen. – Valakit hibáztatniuk kell, Trent. Valaki mást. Trenton telefonja zümmögni kezdett. Felemelte, egy pillantást vetett a kijelzőre, és elmosolyodott. – Menő randi? – Shepley. Travis verekszik ma este. A Jeffersonban. – Helyes – mondtam. – Ha olyan estére időzítenek verekedést, amikor a Red is nyitva van, egy lélek sincs nálunk. – Komolyan? – Gondolom, még nem tapasztaltad, még mindig elmész Travis meccseire. – Nem mindegyikre. Ma este nem leszek ott. Kérdőn felvontam a szemöldökömet.

– Jobb dolgom van, mint Travist nézni, ahogy félholtra ver valakit. Megint. Egyébként sincs olyan trükkje, amit ne láttam volna. – Értem. Biztos mindet te tanítottad neki. – A tudománya egyharmadát. A kis szarzsák! Gyerekkorában olyan sokszor eltángáltuk, hogy mindent eltanult tőlünk, hogy ne kalapáljuk el. Most meg már elbír mindegyikünkkel egyszerre. Nem csoda, hogy senki sem tudja legyőzni. – Láttalak Travisszel verekedni. Te győztél. – Mikor? – Több mint egy éve. Közvetlenül azután, hogy… azt mondta, hagyj fel az ivással, mielőtt halálra iszod magad, és te elég keményen elverted ezért. – Hát igen. – A tarkóját dörgölte. – Nem vagyok rá büszke. Apám rendre az orrom alá is dörgöli, bár Travis abban a pillanatban megbocsátott, amint túl voltunk rajta. Szeretem azt a gazfickót. Megcsóválta a fejét, aztán elmosolyodott. – Szóval… megvan még az Űrgolyhók. Felnevettem. – Mi ez az Űrgolyhó-mánia? Megvonta a vállát. – Nem is tudom. Gyerekkorunkban sokat néztük. És mindig együtt. Jó érzéssel tölt el. – Állandóan a kocsidban tartod? – kérdeztem szkeptikusan. – Nem, otthon. Esetleg átjöhetnél. Megnézhetnénk egyszer együtt, mit szólsz hozzá? Kihúztam magam, hogy kicsit távolabb kerüljek tőle. – Rémes ötletnek tartom. – Miért? – kérdezte elbűvölő mosollyal. – Félsz velem kettesben maradni? – Most is magunkban vagyunk. És még csak nem is aggódom miatta. Trenton közelebb hajolt. Már csak pár centire volt az arcomtól. – Ezért húzódtál el? Mert nem nyugtalanít, hogy közel vagy hozzám? Meleg, barna szemét a számra szegezte, a lélegzetvételén kívül nem hallottam mást, amíg ki nem nyílt a bejárati ajtó. – Nem mondtam, hogy ne hozd szóba a Dallas Cowboyokat. Apu utálja őket. – Amerika focicsapata. Nem amerikaihoz méltó, ha valaki km szered őket.

Raegan sarkon fordult, és Kody elhajolt előle. – De ezt nem kellett volna felemlegetned neki! Jesszusom! Raegan pillantása Trentonra és rám esett. Én hátrahajoltam, Trenton pedig egészen közel hozzám. – Ó! – mosolyodott el Raegan. – Zavarunk? – Á – válaszoltam, és ellöktem Trentont – Szó sincs róla. – Hát, mert egészen úgy festett… – kezdte Kody, de Raegan rázúdította a haragját. – Egy szót… se… többet! – üvöltötte, és bement a szobájába. Kody utána sietett. – Remek, most aztán biztos egész éjjel veszekedni fognak morogtam. – Menj… HAZA! – vágta be a szoba ajtaját Raegan. Kody zaklatottan fordult vissza a folyosóról. – Nézd a jó oldalát – próbáltam megnyugtatni. – Ha nem kedvelne, nem lenne ilyen feldúlt. – Az apja tisztességtelenül manőverezik – panaszkodott Kody. – Egy órán át egy árva szót sem szóltam, míg egyre csak Jason Brazilról beszélt, aztán megpróbáltam témát váltani, és nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Trenton nevetett, aztán Kodyra nézett. – Haza tudnál vinni? Egy kicsit a pohár fenekére néztünk. Kody megrázta a kulcsait. – Rendben, haver. Reggel úgyis átjövök lealázni magam, ha esetleg el akarod vinni a kocsidat. – Remek – állt fel Trenton. Összekócolta a hajamat, azt felkapta a kulcsait – Viszlát holnap a melóban. – Jó éjt – búcsúztam el, és lesimítottam a hajamat. – Jutottál vele valamire, haver? – kérdezte tőle Kody a kelleténél szándékosan hangosabban. – Kis híján célba értem – kuncogott Trenton. – Tudod, mit utálok? – csattantam fel. – Téged. Trenton odarontott hozzám, és rám feküdt a súlya a kpéhoz szögezett. – Lehetetlen! Ki mással iszogatnál Crownt? – Saját magammal – nyögtem a súlya alatt. Könyökkel OH dalba böktem, ó pedig a kanapé háttámlájába kapaszkodva te-átrálisan és esedenül húzta fel magát.

– Hát ez az. Viszlát holnap, Cami! Amikor becsukódott az ajtó, nem sok sikerrel próbáltam! eltüntetni a mosolyt az arcomról.

HATODIK FEJEZET AZ

ÜVEG A PADLÓRA ZUHANT, ÉS ÜVEGSZILÁNKOKAT ÉS A szétfröccsenő italt

HANK néztek.

MEG

RAEGAN

AZ

– Egy Coors Lightot kérek! – Én meg egy Vegas Bombot! – Basszus! – Lehajoltam az üvegcserepekért. – Majd én – mondta Gruber, és a pult mögé sietett, hogy kitakarítsa a mocskot, amit csináltam. Az új állásban töltőn második hetemben jártam, és kezdtem kinyúlni. Hétfőn és kedden nem okozott gondot, hogy az órákról egyenesen a Könnyű Karcolásba menjek, de a szerdától vasárnapig tartó menetbe belerokkantam. Műszak után a tanuld és a dolgozatok, házi feladatok elkészítése, melyekkel hajnali kettő után lettem kész, és ezután a rendszeres reggel kilenckor kelés iszonyúan kifárasztott. – Jól vagy? – hallottam Hank hangját a fülemnél. – Életeden először ejtettél el üveget, amióta megtanultad pörgetni őket – Jól – válaszoltam, és megtöröltem a vizes kezem a konyharuhában, amit a hátsó zsebembe gyűrtem. – Az előbb kértem egy Coors Lightot! – Várj már egy kibaszott percet! – ordított rá Raegan a türelmetlen faszfejre, aki másik negyven türelmetlen faszfej társaságában állt a pult előtt. – Még most sem világos, miért teszed ezt Cobyért – tette hozzá az arcán maradt rosszalló kifejezéssel. – Mert így könnyebb. – Szerintem meg inkább adod alá a lovat. Minek változni meg, Cami? Egy kétperces Canossa-járás után mindig kihúzott a csávából. – Coby csak egy ostoba gyerek, Ray. Joga van elszúrni dolgokat – mondtam, és átléptem Gruberen, hogy levegyek egy Blue Curacao likőrt. – Coby az öcséd, nem kéne nagyobb balfasznak lennie, mint amilyen te vagy.

– Nem mindig olyan minden, mint lennie kéne. – Blue Moont kérek! – Egy Blind Piget! – Van csapolt Zombi Dustotok? Megráztam a fejem. – Csak októberben. – Miféle bár ez? A legjobb tíz sör között van! Egész évben tartanotok kellene! Égnek emeltem a tekintetemet Csütörtök este olcsó söröket szolgálunk fel, és mindig teltházasak vagyunk. A táncparketten úgy tolonganak, mint a heringek, a bár előtt három sor mélységben ordibálják a rendeléseket, és itt zajlik az is, amit Hank szeretetteljesen húsvásárnak nevez, pedig még tizenegy sem volt, amikor az igazi roham megkezdődött. – Nyugati sarok! – kiabálta Hank. – Vettem! – ordított vissza Kody, és átnyomakodott a tömegen a vonagló emberekhez. Egy-egy meccs után a vendégek mindig erőszakra hajlamosabbak két-három napig. Figyelik, ahogy Travis Maddox könyörtelenül agybafőbe ver valakit, aztán a résztvevők mindegyike altban a téveszmében jön cl a verekedésről, hogy ugyanolyan legyőzhetetlen, mint ő. Raegan elmosolyodott, és pár percig a munkáját végző Kodyt figyelte. – Istenem, de szexi! – Dolgozz, ribanc – szóltam rá, és addig ráztam egy New Orleans Fizzt, míg meg nem fájdult a karom. Raegan felnyögött, aztán sorba rakott öt kupicát, a szalvé-lulialmot egy lenti polcra tette, aztán fejjel lefelé fordított egy üveg Chartreuse-t. Mindegyik poharat addig töltötte, hogy az ital kicsordult, aztán egy vékony csíkot húzott a bárpult tisztára törölt lapján. Meggyújtotta az öngyújtót, és fellobbant a láng. A bárhoz legközelebb állók hátrahőköltek, hogy ne érje el őket az előttük lévő falapon kúszó láng, aztán éljenzésben törlek ki. – Hátrébb az agarakkal, faszikáim! – üvöltötte Raegan, mialatt a tűz önmagától kialudt. – Mutatós – állt meg előttem Trenton összefont karral. – Kerüld el a nyugati sarkot – tanácsoltam, és a fejemmel a csépelő marhák felé intettem, akiket Kody és Gruber úgy választottak szét, mint

a Vörös-tengert. Trenton megfordult, aztán a fejét csóválta. – Ne írd elő nekem, mit tegyek. – Akkor meg húzz a pultomtól! – vigyorogtam negédesen. – Tüzes vagy. – Párszor megvonta a vállát. – Egy Bud Lightot kérek! – Egy Margaritát! – Szia szexi – hallottam egy ismerős hangot. – Szia Baker – mosolyodtam el. Több mint egy éve dugdosott húszasokat a borravalós üvegembe. Trenton a homlokát ráncolta. – Nincs rajtad póló. Lenéztem a bőrmellényemre. Igaz, a mellem kivillant minden mozdulatnál, de egy bárban dolgoztam, nem egy óvodában. – Azt akarod mondani, hogy nem helyesled az öltözékemet? – Trenton mondani készült valamit, de a szájára tettem az ujjamat. – Á, ez aranyos! Azt hitted, tényleg kíváncsi vagyok a válaszra? Trenton megcsókolta az ujjamat, én meg elrántottam a kezem. Raegan odatolt egy kupicával Trentonnak, és rákacsintott. Trenton visszakacsintott, ráemelte a poharát, aztán a táncparketten át odament a biliárdasztalokhoz, amelyek alig háromméternyire voltak a verekedéstől, amit Kody és Gruber még mindig nem tudtak leállítani. Trenton még pár másodpercig figyelte a csetepatét, bedobta a Raegantól kapott ingyen whiskey-t, aztán besétált a verekedők közé. Mint amikor olajat öntenek a háborgó tengerre, úgy csitult el a bunyó, és a torzsalkodók szétrebbentek. Trenton pár szót mondott, aztán Kody és Gruber kikísértek két pasit a bárból. – Állást kéne ajánlanom neki – jegyezte meg Hank, aki a hátam mögül figyelte a jelenetet – Nem fogadná el – válaszoltam, miközben újabb italt kevertem. Láttam, hogy az öccsétól eltérően Trenton inkább kerüli a verekedést. Nem arról volt szó, hogy félt volna tőle, de a többi Maddox fiúhoz hasonlóan beleivódott, hogy ne ezt tartsa a viták végső lerendezésének. Egy órán keresztül pár percenként a tömeget pásztáztam, nem látome a barna tüsi hajat és a fehér pólót, aminek rövid újja ráfeszült a bicepszére és széles mellkasára, és magamban kínosnak éreztem, hogy erre felfigyeltem. Trentonon mindig is megakadt a tekintetem, de sosem

próbáltam annyira megismerni, hogy rájöjjek, miért. Nyilvánvalóan sok nő járt velem egy cipőben, és nem volt ínyemre a sorban állás, bár ettől még felfigyeltem rá. Nehéz lett volna nem felfigyelni. Trenton ráhajolt az egyik biliárdasztalra, hogy elvégezze győztes lökést. Fehér sapkáját megfordította a fején. A megszürkült fehér az egyik kedvence lehetett, és a nyárról maradt barnaságától élesebben ütött el. – A francba! Már kétszer egymásnak estek a bejáratnál! - jegyezte meg tágra nyílt szemmel Blia. – Nem szeretnél szünetet tartani? Bólintottam, és elvettem az utoljára készített koktél árát. – Ne maradj soká! Még öt perc, és borul itt minden. Rákacsintottam. – Csak pisilek, elszívok egy cigit, és máris itt vagyok. – Soha ne hagyj itt minket – intett Blia, és máris nekifogott egy ital készítésének. – Most jöttem rá, hogy még nem állok készen a keleti bárra. – Ne aggódj! Ahhoz Hanknek előbb ki kéne rúgnia. Hank arcon dobott egy összegyűrt szalvétával. – Amiatt nem kell aggódnod, szupernő. Játékosan a karjába bokszoltam, aztán egyenesen a személyzeti vécébe mentem. A fülkében némi vonaglással lehámoztam magamról a bugyit, és leültem, a kint bömbölő zene mély hanjai tompa, de egyenletes ritmusban szűrődtek be. Vibráltak a vékony falak, és elképzeltem, hogy így vibrálnak a csontjaim is. Megnéztem a telefonom kijelzőjét, aztán letettem a szűr műanyag vécépapírtartó tetejére. T. J.-től még most sem jött semmi, de meg sem fordult a fejemben, hogy én írjak neki. Nem fogok könyörögni. – Kész vagy? – kérdezte Trenton a fal túloldaláról. Megmerevedtem. – Mi a fenét keresel itt? Ez a női vécé, Walker, a texasi kopó. – Arra célzol, hogy összehasonlítható vagyok Chuck Norrisszal? Mert ezt bóknak veszem. – Mars ki! – Csak ne olyan hevesen. Nem látok át a falon. Lehúztam a vécét, aztán olyan erővel vágtam ki a fülke ajtaját, hogy nekicsapódott a mosdó pultjának. Miután kezet mostam, és letéptem pár papírtörölközőt, dühösen Trentonra pillantottam. – Örömmel látom, hogy az alkalmazottak a felirat utasításai szerint

járnak el. Sosem voltam biztos benne. Magára hagytam a vécében, és kimentem a szabadba a személyzeti bejáraton. Amint kiléptem, a levegő rögtön lehűtötte a bőrömet ott, ahol fedetlen volt. Még mindig érkeztek autók, és találomra álltak fel a parkoló túlsó végében, a fűre. Kocsiajtók csapódtak, barátok és párok sétáltak a bejárathoz, de a bejutásra váró egyetemisták hosszú sora megakasztotta őket; arra vártak, hogy kijöjjön valaki, és bemehessenek. Trenton megállt mellettem, kivett egy cigarettát, meggyújtotta, aztán meggyújtotta az enyémet is. – Le kéne szoknod – jegyezte meg. – Csúnya szokás. Nem vonzó, ha egy nő dohányzik. Felkaptam a fejemet. - Mi van? Én nem akarok vonzó lenni. Nem vagyok lány. – Nem kedvellek. – Dehogynem. – Én sem akarok vonzó lenni. – Nem jársz sikerrel. A szemem sarkából sandítottam rá, és hiába is igyekeztem, hogy ne érezzem hízelgőnek. Meleg érzés támadt a mellkasomban, és onnan terjedt szét a kéz- és lábujjaimba. A legkellemesebb illetlen érzést ébresztette bennem. Mintha minden, ami vagyok, vagy nem vagyok, kívánatos volna. Még csak igyekeznem sem kellett. Trenton megátalkodott csodálata minden iránt, ami velem volt kapcsolatos, függőséget okozott. Rájöttem, hogy egyre többet szeretnék belőle, de nem voltam biztos abban, hogy azt szeretem-e, amilyen érzést kelt bennem, vagy csak az ismerős érzést. Hasonlóan éreztem magam ahhoz, hogy T. J.-vel az első három hónapban. A gondolattól tovaszállt a melegség, és reszketni kezdtem. – Felajánlanám a dzsekimet ha hoztam volna – mondta Trenton. – De ez itt van – hívogatón nyújtotta felém a karját. Vállat vontam. – Megvagyok. Milyen volt tegnap este az utolsó néhány óra a melóban? Összefonta a karját. – Túlságosan jó munkát végzel. Hazel azért rinyált, hogy nem vagy ott, aztán Cal is rákezdte. – Legalább kiálltál mellettem?

– Mit szerettél volna, hogy mit mondjak? Pofa be, Hazel, Cami pocsékul dolgozik, és nem akarom, hogy idejárjon! – Egy igaz barát ezt tette volna. Trenton megcsóválta a fejét. – Se füle, se farka annak, amit mondasz, de nekem mégis tetszik. Azt hiszem. – Kösz. Azt hiszem. – lecsíptem a cigim parázsló végét, ledobtam, és eltapostam. – Vissza a munkához. – Mint mindig. – Követett a bárba. Blia visszament a bejáratnál lévő bódéba, aztán Jorie jött oda, hogy Raegan is tarthasson szünetet. Trenton már a negyedik üveg sörnél tartott, mire Raegan visszajött, és mindért itallal, amit adtam neki, egyre ingerültebb lett. – Minden rendben? – kiabáltam túl a zenét. Bólintott, de továbbra is az összekulcsolt ujjaira meredt, amiket a pulton nyugtatott. Most vettem csak észre, hogy két halványkék madár van a pólóján az ELHISZED? felirat felett. A pólóhoz és az agyonmosott farmerjéhez jól illett a sok tetkója, de elütött tőlük a rózsaszín, fehér és lila műanyag karkötő. Megérintettem a karkötőt. – Olive? Kicsit elfordította a csuklóját. – Igen. – De még a legjobb barátja említésekor sem vidult fel. – Mi a baj, Trenton? Furcsán viselkedsz. – Itt van. – Kicsoda? – kérdeztem, és hunyorogva egy koktélt ráztam. – Az a magániskolában tanult, gazdag faszfej, akit kidobtam a Könnyű Karcolásból. Körülnéztem. Tényleg ott volt, Trenton baljától mindössze pár méterre, mellette kétoldalt Jeremy és Kylie. A lány megint egy rövid ruhát viselt, csak ez a mostani aranyszínű és sokkal feszesebb volt. – Ne vegyél róla tudomást. Ma este jól érezzük magunkat. Hogyhogy mi ketten? Hisz itt ülök magamban! – csattant fel. Clay rám mosolygott, de lesütöttem a szemem, mert reménykedtem, hogy nem késztetem becsmérlő kijelentésekre, melyekkel felhergeli Trentont. De nem volt ilyen szerencsém. – Figyelj csak, Jeremy! Ez nem az a hisztis recepciós? – kérdezte Clay. Részegebb volt, mint a tetoválószalonban.

Kodyt kerestem a tekintetemmel, de nem láttam sehol, biztos a bejáratnál állt, ahol a verekedések kezdődtek. Gruber a nyugati falnál volt, ahol szintén gyakran fordult elő dulakodás. Tuffynak szünete volt, így Hank valószínűleg a bejáratnál ellenőrizte az igazolványokat, és vette el a pénzt. Clay még nem vette észre Trentont, de Kylie igen. Fél karral átölelte Clay derekát, a másik keze a hasán volt, és a gyűrűsujját beakasztotta a farmerja övtartójába. Bár teljesen ráfolyt Clayra, a szemét nem vette le Trentonról, és csak arra várt, hogy Trenton is felfigyeljen rá. – Egy üveg Budot kérek, Hisztis! És nuku jatt, mert a múltkor kirúgtál a szalonból! – Ismételjem meg most is? – kérdeztem. – Kivihetlek egy sötét sikátorba, és beverhetek neked – közölte dülöngélve. Trenton megmerevedett, én meg a kezére tettem a kezem. – Be van nyomva. Egy perc és kikísértetem Kodyval. Trenton nem nézett fel rám, csak bólintott, ökölbe szőri kezén kifehéredtek a bütykök. – Ma este nincs kedvem a hülyeségedhez. Rendelj a bódénál! – mondtam. – Adj sört, te ribanc! – kiabálta Clay, mielőtt rájött, kinek kezét fogom. Trenton felpattant a helyéről, és átcsörtetett néhány ember között. – Ne, Trent! A francba! – Átugrottam a bárpulton, de Trenton addigra már behúzott Clay-nek, aki véresen feküdt a földön. Térdre rogytam, és eltakartam a fejemet, miközben a testemmel Clay-t védtem. Jorie sikította túl a zenét. – Ne, Cami! Amikor semmi sem történt, felpillantottam. Trenton fölém magasodott, és felemelt ökle remegett. Kylie Trenton mellett állt, és lenézett ránk. Pusztán néző volt, egyáltalán nem aggódott Clay-ért. Kody és Raegan mellettem álltak, amikor végül felálltam és Kody felsegítette Clay-t. Jorie Clay-re mutatott, Kody pedig karon fogta. – Rendben. Mehetünk – mondta Kody. Clay kirántotta a karját Kody markából, és az ingujjával letörölte a vért a szájáról. – Megpróbálod még egyszer, kisköcsög? – érdeklődött Trenton. – Rohadj meg! – Clay vért köpött a földre. – Menjünk, Kylie.

Trenton magához vonta Kylie-t, és rámutatott. – Ez a te csajod? – És ha igen? – kérdezte Clay. Trenton megragadta Kylie-t, derékból hátrahajlította, aztán szájon csókolta. Kylie visszacsókolta, és pár másodpercig mindketten lelkesen csókolóztak. Trenton végigsimította Kylie oldalát, aztán egyik kezével megmarkolta a lány fenekét, a másik karjával meg átölelte a nyakát. A döbbenettől felkavarodott a gyomrom, és a többiekhez hasonlóan földbe gyökerezett lábbal álltam, amíg Trenton fel nem egyenesítette a lányt, és szelíden Clay felé nem tolta. Clay elfintorodott, de nem reagált. Kylie nagyon is elégedettnek látszott, és még egy utolsó kacér pillantást vetett Trentonra, miközben Clay a kezénél fogva a kijárat felé vonszolta. Kody követte őket, de előbb még egy „Mi a fassz” képet hágott Raegan fele, majd felém. Csak akkor ébredtem rá, hogy minden izmom görcsbe rándult. Trentonhoz mentem, és ráböktem a mellkasára. – Ha még egyszer próbálkozol ezzel a szarsággal, kidobatlak innen. Trenton féloldalasan elmosolyodott. – Melyikkel: a verekedéssel vagy a csókolózással? – A segged nem irigykedik a szádra, hogy ennyi szar jön ki rajta? – kérdeztem már a bár felé menet. – Ezt már hallottam! – kiabált vissza Trenton. Felkapta a sörét a bárpultról, aztán a biliárdasztalokhoz sétált, mintha mi sem történt volna. – Nem akarom elrontani a mulatságodat, mama, de dühösnek látszol – vetette oda Raegan. Úgy mosogattam a bögréket, mintha utálnám őket, mert abban a pillanatban a világon mindent utáltam. – Ki nem állhattam már a középiskolában, és most sem bírom elviselni. – Ahhoz képest, hogy ki nem állhatod, mostanában sokat lógsz vele. – Azt hittem, megváltozott, de szemmel láthatóan nem. – Szemmel láthatóan – ismételte meg Raegan fapofáva majd egymás után három üvegről pattintotta le a kupakot. – Pofa be, pofa be, pofa be – kántáltam, hogy elfojtsam szavait. Különben sem akartam Trentont. Mit számított, ha egy kurvapecér, aki csak azért dugja le a nyelvét valaki torkán, hogy bepöccintse a lány barátját?

A pult mögött nem lanyhult a feszített tempó, de a verekedési kedv az utolsó rendelés előtt szerencsére alább hagyott. Mindig is keserves volt kivergődni innen, amikor záráskor az egész helyiségben kitört a zajos csetepaté. Felgyulladtak a fények, és az emberek szétszéledtek. Kodynak és Grubernek ez egyszer nem kellett agresszív seggfejként kiterelniük a nehezen távozókat, inkább udvariasan buzdítottak mindenkit, hogy menjen haza, míg mi Raegannel bezártuk a bárt. Lita és Ronna jelentek meg seprűkkel és más takarítóeszközökkel. Hajnali háromra a pultosok is távozásra készen álltak, és a szokott eljárást követve Kody és Gruber kísértek minket a kocsinkhoz. Kody azzal vette rá Raegant annak idején, hogy randizzon vele, hogy ezeket a rövid pillanatokat kihasználva elbűvölte. Gruber a Törpikéhez kísért. Mindketten szorosabbra húztuk magunkon a kabátot, hogy a hideg ellen védekezzünk. Amikor megláttuk Trenton teherautóját, és mellette magát Trentont is, Gruberrel egyszerre torpantunk meg. – Maradjak még? – kérdezte Gruber, amikor ismét elindultunk. – Miért, mit tennél? Semmit – morogta Trenton. Undorral ráncoltam az orromat. – Nem kell faszfejként viselkedned azokkal szemben, akik undokak vagy rendesek velem. – És mi van azokkal, akik egyszerre képviselik mindkettőt? kérdezte, és a szemöldökét ráncolta. Odabiccentettem Grubernek. – Minden rendben. Gruber bólintott, és visszasétált a Redbe. – Részeg vagy – mondtam, miközben a dzsip vezetőülés felőli ajtaját kinyitottam. – Hívtál taxit? – Nem. – Idehívtad valamelyik testvéredet? – Nem. – Gyalog mész haza? – húztam ki a fényes, piros sörnyitós kulcskarikát a zsebéből, amivel a kulcsai is előkerültek. – Nem – válaszolta mosolyogva. – Nem viszlek haza. Nem is. Nem hagyom többé, hogy lányok fuvarozzanak. 1 Kinyitottam a kocsim ajtaját, aztán felsóhajtottam, és elővettem a mobilomat. – Hívok egy taxit.

– Kody elvisz. – Ha folyton ő szállít haza, lassanként ideje hivatalosan is közzé tenned a Facebookon! Trenton felnevetett, de aztán ugyanolyan gyorsan el is komolyodott – Nem tudom, miért tettem. Tudod, a lánnyal. Gondolom szokásból. – Nem te beszéltél korábban a rossz szokásokról? – Szar ember vagyok. Bocs. Vállat vontam. – Tégy kedved szerint. Az arcára kiült a megbántottság. – Fütyülsz rá. Rövid hallgatás után megráztam a fejem. Nem voltam képes fennhangon hazudni. – Szerelmes vagy? Abba a csávóba? – Ne már, Trent. Mi ez? Trenton arca összefacsarodott. – Te meg én… ugye, csak barátok vagyunk? – Néha még ebben sem vagyok biztos. Trenton bólintott, aztán lesütötte a szemét. – Rendben. Gondoltam, megkérdezem. – Arrébb ment, én meg elkeseredetten fújtattam egyet. – Igen – kiáltottam utána. Megfordult, és várakozásteljesen nézett rám. – Barátok vagyunk. Halvány mosoly jelent meg a szája szélén, aztán elterült az egész arcán. – Tudom. – Zsebre vágta a kezét, aztán úgy vonult végig d parkolón, mintha ó volna az élet császára. Amikor beugrott Kody teherautójába, elszorult a szíve Csávába kerültem. Nagy, katasztrofális, Maddox-csávába.

HETEDIK FEJEZET

- TUDSZ MÁR VALAMIT A HÁLAADÁSRÓL? – DÜHÍTETT, HOGY MEG KELL KÉRDENZEM, de ha én nem hozom szóba, ő biztosan nem, és abban a pillanatban kétségbeesetten vágytam rá, hogy tudjak valami biztosat. Kezdtem elfelejteni, milyen a közelében lenni, és megzavarodtam olyan kérdésekben, amelyekben nem lett volna szabad. T. J. pár másodpercre megnémult, még levegőt sem vett. – Hiányzol. – Akkor hát nincs hír. – Egy nappal előtte fogom megtudni. Lehet, hogy csak aznap. Ha befut valami… – Megértem. Előre szóltál. Ne tégy úgy, mintha minden alkalommal, amikor nem tudsz egyenes választ adni, hisztérikus rohamot kapnék. Felsóhajtott. – Ne haragudj. Nem erről van szó. Csak aggódom, hogy tinikor legközelebb kérdezel valamit, és én válaszolok… akkor olyasmit mondasz majd, amit nem akarok hallani. Belemosolyogtam a kagylóba, és azt kívántam, bárcsak megölelhetném. - Jó tudni, hogy nem akarod hallani. – Nem is. Nehéz elmagyarázni. Szeretném ezt az előléptetést, de ugyanannyira szeretnek veled is lenni. – Értem. Nem egyszerű, de minden rendben lesz. Nem kell majd mindig egymás után vágyakoznunk Az elején van egy erős szakasz, amin túl kell jutnunk, igaz? – Igaz. – A válasz azonnal és habozás nélkül érkezett, de a hangjából kihallottam a bizonytalanságot. – Szeretlek – mondtam. – Tudod, hogy én is. Jó éjszakát, szerelmem. Tudtam, hogy nem hallja, mégis bólintottam, de csak ennyire voltam képes. Úgy fejeztük be a beszélgetést, hogy nem volt szó Cobyról, se a másodállásomról, se arról, hogy milyen sok időt töltök Trentonnal. A

hétvégi jattokból álltam Coby első részletének javát, de nyugtalankodtam, hogy csak idő kérdése, míg leáll az elvonóval. Belebújtam egy hosszú ujjú, fekete, csipkés felsőbe, aztán magamra rángattam a kedvenc, felhasított farmeremet. Egy kis szájfény, és rohantam is ki az ajtón, nehogy elkéssek a péntek esti műszakomból a Redben. Amint beléptem a személyzeti bejárón, tudtam, hogy valami baj van. Mindenki malmozott, a bár csendes volt. Túl csendes. Általában nagyon élveztem azt az első órát, mielőtt a tömeg berontott az ajtón. A péntek csajos este volt, így a roham még korábban kezdődött, de most kongott a bár. Harminc perce voltunk bent, amikor Raegan már félhangosan szitkozódott, miközben harmadszor törölte le a pultot – Illegális meccs van ma este? Megráztam a fejem. – A Körre gondolsz? Sosem szokták ilyen korán rendezni,. – Figyelj csak! Végre egy kis tennivaló – mondta Raegan, és levette a Jim Beames üveget. Travis Maddox baktatott a szokott bárszékéhez. Szánalmas állapotban volt. Raegan egy dupla adagot tett elé, ő pedig egy hajtásra felhörpintette. Az üres pohár hangosan csattant a fapulton. – Ajjaj! – Átvettem az üveget, amit Raegan nyújtott nekem. - Cak két dolog lehet ennyire rossz. A családban mindenki jól van? - kérdeztem, és a választ várva felállt a szőr a hátamon. – Igen. Engem leszámítva. – Nem hiszem el! – kiáltottam fel döbbenten. – Ki az? Travis háta meggörnyedt. – Egy elsős. És ne kérdezd, mi van benne. Nem tudom, egyelőre még nem. De amikor ma lefektettem egy csajt, úgy éreztem, mintha rosszat tennék, és aztán ennek a lánynak az arca jelent meg előttem. – Az elsősé? – Igen! Mi a franc ez, Cami? Még sosem történt velem ilyesmi! Raegannel összevillant a tekintetünk. – Hát – kezdtem. – Ez még nem a világ vége. Kedveled. Na, és akkor? – Nem szoktam lányokat csak úgy kedvelni. Ez a gond. – Csak úgy? – kérdeztem vissza meglepcttcn. Ivott még egy kupicával, aztán a feje fölé emelte a karját, és körbe-

körbe lengette. – Folyton rajta agyalok. – Milyen béna vagy ahhoz képest, hogy sosem veszítesz! – ugratta Raegan. – Mondd meg, mit tegyek, Cami! Te jól ismered a lányokat, bizonyos szempontból te is az vagy. – Nos, hát – hajoltam felé először is kapd be a faszomat. – Na, látod? A lányok nem mondanak ilyesmit. – A menő csajok mondanak – közölte Raegan. – Másodszor te Travis kibaszott Maddox vagy – folytattam. – Bármelyik csajt megkaphatod. – Vagy majdnem bármelyiket – igazított helyre Raegan másfél méterről, a mosogatótól. Travis az orrát ráncolta. – Te Brazil csaja voltál. Nem is próbálkoztam be nálad. Raegan összehúzott szemmel nézett a legfiatalabb Maddox fiúra. – Jól hallottam, hogy ezt mondtad? – Hát – vonta meg a vállát Travis. – Ez az igazság. – Akkor sem jött volna össze. – Sosem lehet tudni – felelte Travis, és a szájához emelte a harmadik poharat, aztán legurította a torkán. – Csak ne olyan hevesen, Veszett Kutya – figyelmeztette. Travis megrázkódott. – Tudod, hogy ezt a nevet kibaszottul utálom. – Tudom – emeltem fel az üveget —, de legalább odafigyelsz rá. Íme, a terv. Először is ne nyavalyogj. Másodszor ne feledd, ki vagy, és vesd be a bűbájodat. Ő sem különbözik bárki más… – De különbözik – szakított félbe. Felsóhajtottam, és Raeganre pillantottam. – Súlyos eset. – Pofa be, és segíts – förmedt rám elkeseredetten Travis. – Három trükkel lehet becserkészni egy nehezen megkapható lányt: türelemmel, más választási lehetőségekkel és hűvös távolságtartással. Nem maradtok örökre a legjobb barátok. Két lábon járó szexuális vonzerő vagy, aki elérhetetlen csávóként Más szóval légy Travis Maddox. – Tudtam. Mindig is pályáztál rám – jelentette ki önelégülten. Felálltam.

– Neem. Szó sincs róla. Még a középiskolában sem. – Hazudsz – állt fel. – De nálad sem próbálkoztam. A bátyám mindig is szerelmes volt beléd. Megdermedtem. Mi a fenét akar ez jelenteni? Tud valamit? Travis folytatta. – Értem. Tartózkodás. Más lehetőségek. Türelem. Bólintottam. – Ha összeházasodtok, jössz nekem száz dolcsival. - Házasság? – fintorodott el undorral Travis. – Mi a francról beszélsz, Cami? Még csak tizenkilenc vagyok. Ilyen idősen senki sem nősül meg. Körülnéztem, hogy lássam, hallotta-e valaki a beismerését, hogy még nem nagykorú. – Ismételd meg hangosabban. Horkantva felnevetett. – Valószínűden, hogy valaha is megnősülök. Vagy akár a közeli jövőben. Ilyesmi sosem következik be. Ahogy az is valószínűtlen, hogy Travis Maddox egy lány miatt feldúltan jöjjön be egy bárba. Sosem lehet tudni. Szégyelld magad, hogy ilyesmit kívánsz nekem – kacsintott rám. – Jó lenne, ha eljönnél a legközelebbi mérkőzésemre, Camille! Légy igaz barát, oké? – Tudod, hogy dolgoznom kell. – Elintézem, hogy később rendezzék. – Akkor sem jövök! Brutálisak az összecsapásaid! – Gyere el Trentonnal! Travis kifelé indult, én meg csak döbbenten álltam. Az előbb vajon Trentonról beszélt? Ezek szerint Trenton említést tett rólam. És vajon még kinek említett? Amikor Travis kilépett a nehéz, vörös ajtón, egy nagy csapat érkezett, és utána már szállingózni kezdtek a vendégek. Örültem, hogy nincs időm; azon filózni, hogy pletykálnak-e Trentonról és rólam, és hogy a szóbeszéd T. J. fülébe is eljutott-e. Másnap késő délelőtt, eleve pocsék hangulatban léptem be a Könnyű Karcolásba. T. J. nem hívott, nem is SMS-ezett vissza, ami csak növelte az üldözési mániámat, miszerint Trent locsogásának megvolt a kellemetlen eredménye. – Megjött Cami! – mosolyodott el Hazel. Felnyomta az orrán a vastag, fekete keretes szemüvegét.

Kényszeredetten visszamosolyogtam rá. Hazel lebiggyesztette pirosra festett ajkát. – Miért vagy olyan szomorú? Múlt éjjel elvesztetted a munkádat az Alfa Gamma buli miatt? – Hát az volt? Te is elmentél? Rám kacsintott. – Szeretem a leányszövetségi csajokat. És veled mi van? – Csak fáradt vagyok. – NYITVA feliratra fordítottam az ajtón lógó táblát. – Fel a fejjel! Calvin meg akar kérni, hogy vasárnaponként is dolgozz. – Komolyan? – A kérdésem nyafogósabbra sikerült, min szerettem volna. Nem ma volt a napja, hogy megkérjen az óraszámom növelésére. Mire a pult mögé mentem, Trenton is megérkezett. – Kamilla! – rikkantotta. Egy tálban műanyag gyümölcsöket hozott. – Ne, kérlek. Általánosban sem volt vicces, de most még kevésbé. Trenton vállat vont. – Nekem tetszett. – Észre se vettél általánosban. – Ezt meg ki állítja? – ráncolta a homlokát. Teátrálisan néztem körül. – Szóra sem méltattál, míg mellem nem nőtt. Hazel kuncogni kezdett. – Sokkal szórakoztatóbb ide bejárni, amióta felvettük! – Ez még nem jelenti, hogy ne tudtam volna, ki vagy – felelte Trenton komolyan. Hazel a karjában tartott tálra mutatott. – Mi ez a gyümölcs? – A szobámba hoztam. Díszítésnek. – Visszataszító – szögezte le Hazel – Anyámé volt – mondta rezzenéstelen nyugalommal Trenton. – Úgy döntöttem, elhozok valamit a munkahelyemre, ami az övé volt. Jobb lesz tőle a kedvem. – Végigment A folyosón, és eltűnt a szobájában. – Szóval… – Hazel a pultra könyökölt. Ceruzával kihúzott, vékony szemöldöke felszaladt a homlokára. – A szexuális feszültség kezd képtelen méreteket ölteni itt. Én is felvontam a szemöldököm.

– Nem is tudtam, hogy tetszik neked Calvin. Hazel az orrát húzta. – Calvint senki sem kedveli. – Hallottam! – kiabált ki Calvin a szobájából. – Helyes! – ordított vissza Hazel. – Na, szóval Trent nem is érdekel? – Nem bizony – válaszoltam. – Icipicit sem. – Barátom van, aki nagyon boldoggá tesz – nyaltam meg a hüvelykujjamat, hogy tovább számolhassam a nyomtatványokat. – A francba – morogta Hazel. – Bírlak benneteket együtt. – Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. – Halomba rendeztem a kezemben tartott nyomtatványokat, mielőtt vissza tettem őket a rekeszükbe. Csilingelés hallatszott, és négy lány – mind szőkék, napbarnítottak, a különféle színárnyalatú, feszes pólóikban közszemlére tett nagy mellekkel – lépett be. Üdvözölni akartam őket, de Hazel az ajtóra mutatott. A lányok megtorpantak. – Ne már, Hazel! – nyafogott az egyik. – Megígértük neki, hogy benézünk. – Kifelé! – parancsolt rájuk Hazel, aki még most is egy ujját az ajtóra szegezte, aztán lepillantott maga elé, hogy lapozzon a Cosmopolitanben. Amikor még mindig nem hallotta a csilingelést, felnézett rájuk. – Basszus, süketek vagytok? Azt mondtam, kifelé! A lányok a homlokukat ráncolták, néhány percig duzzogva lebiggyesztették az ajkukat, aztán úgy sorjáztak ki, ahogy bejöttek. – Mi volt ez? – kérdeztem. Sóhajtva csóválta a fejét. – Trent rajongói. Bishopnak is vannak. Itt ténferegnek a boltban, ingyen tetkóban reménykednek, vagy… nem is tudom... abban, hogy a pasi elmegy velük – emelte égnek a szemét. – Őszintén szólva nagyon bosszantanak, és mostanáig mindig bejöhettek. – Mi változott? Hazel megvonta a vállát. – Bishop már nem jár be olyan gyakran, és Trenton nemsokkal a belépésed után meghagyta, hogy küldjem el őket. Látod? Mégsem vagy totál csalódás – bökött oldalba. – Nem érem meg a pénzt, amit kidobtok rám. Még a fertőtlenítőt sem

tudom rendesen kikeverni, pedig az nagyon fontos itt. – Fogd be! – torkollt le fanyar mosollyal. – Senki más nem tudta volna rávenni Calvint, hogy kivágja az olcsó kínai lakberendezést, és lenyomtad a torkán azt is, hogy átalakítottad a kartotékrendszert. Még egy hónapja sem vagy itt, és máris szervezettebbek vagyunk, és a vendégeknek nem azon jár az eszük, hogy kapnak-e kínai szerencsesütit a tetkójuk mellé. – Kösz. Jó érzés, hogy elismersz. – Én is elismerlek – közölte az előtérben felbukkanó Trenton. – Méltányolom, hogy ma este végre megnézed velem az Űrgolyhókat. Átjövök vele. – Nem – ráztam a fejem. – Miért nem? – Mert dolgozom. – És utána? – Lefekszem. – Kamu. – Kitaláltad. Programom van. – Kivel? – vigyorgott gúnyosan. – Még nem tudom, de veled biztosan nem. Hazel kuncogott. – Aucs! Trenton megfogta a nagy tenyerével Hazel kis arcát, és jár kosán ellökte, de beszéd közben nem vette el a kezét. – Ez nem szép tőled. Úgy emlékszem, azt mondtad, barátok vagyunk. – Úgy is van. Hazel végül kiszabadult Trenton tenyere alól, és csépelni kezdte a karját. Trenton alig érezte, éppen csak távol tartó magától, miközben velem beszélt. – A barátok együtt nézik az Űrgolyhókat. – Annyira nem vagyunk sülve-főve együtt. – Miközben beszéltem a gemkapcsokra koncentráltam, hogy a megfelelő s rendben feküdjenek az új dobozukban. Csilingelt az ajtó, és ketten léptek be: egy fiú meg egy lány Mindketten állig tele voltak tetoválva. – Sziasztok – mosolyogtam rájuk. – Mivel szolgálhatunk! – Rachel! – kiáltott fel Hazel, és majd feldöntötte a lányt amikor

rávetette magát. A lány szemöldökében piercing volt, szépségpöttyként egy gyémántot viselt, és karikát a szájában meg az orrában. Tűzpiros, középen felálló haja szinte ragyogott, és még kilyuggatott fejével és koponyákkal, tündérekkel teli karjával is lélegzetelállító volt. Hátradőltem, és őket figyeltem. A barátja magas és sovány volt, de ugyanannyira örült Hazelnek. Elképzelni sem tudtam, hogy akarhatnának még tetkót vagy piercinget. Hacsak nem az arcukra, mert másutt m nem akadt rajtuk szabad bőrfelület. Hazel bekísérte őket a szobájába, és kihallatszott a nevetés és csacsogás. – Ma nem lesz nagy forgalom – sóhajtott fel Trenton. – Nem tudhatod előre. Még csak most kezdődött. – Mégis mindig meg tudom jósolni – mondta. – Kik ezek? – intettem a fejemmel a folyosó felé. – Rachel Hazel testvére. Kétkedve vontam fel a szemöldököm. – Lehet, hogy ez mellékes, de Rachel nem ázsiai származású. Még csak nyomokban sem. – Örökbe fogadták mindkettőjüket. Nevelőszülőknél nőttek fel. Úgy tucatnyian, vagy még többen is. Mára már szétszóródtak az országban, és fantasztikusan szeretik egymást. Bámulatosak. Megmosolyogtatott a leírás. – Tényleg nem nézed meg velem az Űrgolyhókat? – Tényleg. – De miért nem? – Összefonta a karját, és egyik lábáról másikra helyezte át az egyensúlyát – Verekedésre készülsz? – kérdeztem gúnyos mosollyal. – Válaszolj a kérdésemre, Camlin. Mi a kifogásod az Űrgolyhó ellen? Tudnom kell, mielőtt továbblépnénk. Minél tovább? – Csak húzod az időt. Felsóhajtottam. – A munka meg a Red, és… túl sokat találkozunk. Egy pillanatig engem figyelt, meleg, rozsdabarna szeme százfele futó gondolatot tükrözött. Pár lépéssel közelebb jött, egészen mellém állt, a tenyere élét letámasztotta a pultra, a csípőm mellé, a mellkasa hozzáért a bal karomhoz, lehajolj a szája majdnem a hajamhoz ért. – És ez rossz?

– Igen. Nem. Nem tudom. – Elfintorodtam. Összezavart és túl közel állt, emiatt képtelen voltam józanul gondolkodni Megfordultam, hogy megmondjam, húzódjon távolabb, amikor felnéztem, megdermedtem. Ott volt, centikre tőlem. Olyan tekintettel nézett le rám, amit nem tudtam megfejteni. Csupasz vállamra siklott a tekintete. – Tökéletesen állna rajta egy tetkó. Kurtán felkacagtam. – Nem! – Ne vacakolj már. Láttad, mit tudok. – Láttam. Bámulatos vagy – bólintottam. – Akkor hát? Felnéztem, és viszonoztam a pillantását, közben igyekeztem megfejteni az arckifejezését. – Nem bízom benned. Biztos azt tetoválnád rám, hogy A SCHWARTZ LEGYEN VELED. Felragyogott az arca. – Ez egy idézet az Űrgolybókból! Le vagyok nyűgözve. – Na, mit szólsz? Sokszor láttam. – Nem nézheted meg elégszer. Hazel, Rachel és Rachel barátja jöttek vissza az előtérbe. Hazel megölelte Rachelt, és könnyes búcsút vettek egymást – Nemsokára itt a karácsony – biztatta őket Trenton. Amint Rachel elment, Hazel szomorkásan elmosolyodott. – Az ördögbe is, szeretem! – Ahogy a többieket is – mondta Trenton. – Ha havi rendszerességgel találkoznál velük, minden napra jutna valaki. Hazel könyökkel oldalba bökte Trentont, aki visszabökte. Úgy tusakodtak, mint a testvérek. – Szóval… – Hazel csámcsogva ragozott. – Hallottalak benneteket, gyerekek. El sem hiszem, hogy félsz tetkót csináltatni. – Nem félek – ráztam a fejem. Calvin jelent meg az előtérben. – Bishop bejött már? – kérdezte. Hazel a fejét rázta. – Nem, Cal. Ezt már kérdezted ma. Cami első tetkójáról beszélgettünk. Calvin tetőtől talpig végigmért.

– Rossz reklám az üzletnek, ha a recepciósnak nincs tetkója. Azzal kompenzálhatod, ha bejössz pár órára vasárnap is. – Csakis akkor, ha az üresjáratokban megengeded, hogy dolgozatokat és házit írjak. – Megegyeztünk – vonta meg a vállát. Beleggörnyedt a hátam. Nem számítottam rá, hogy beleegyezik. – Hadd tegyek piercinget az orrodba! – Hazel szeme felcsillant. – Majd egyszer – hárítottam. - Ne hagyd, baby doll, hogy bármire is rábeszéljenek, amit nem szeretnél. Nem szégyen a tűtől félni – mondta Trenton. – Nem félek! – kiáltottam elkeseredetten. – Akkor hadd csináljak neked egy tetkót. – csapott le rám. – Az isten szerelmére, hiszen pultos vagy! – csatlakozott hozzá Hazel is. – Legalább egy tetoválásod kell, hogy legyen. Dühösen bámultam rájuk. – Mi ez? Korosztályos nyomásgyakorlás? Mert elég béna. – Hogy gyakorolnék rád nyomást? Most mondtam, hogy ne hagyd, hogy bármire rábeszéljenek – védekezett Trenton. – Aztán azzal folytattad, hogy engedjem meg neked, hogy tetoválást csinálj nekem. Vállat vont. – Bevallom, tök király lenne a tudat, hogy én csináltam az első tetkódat. Olyan, mintha én vettem volna el a szüzességedet. – Ahhoz vissza kéne menni az időben, és ez nem fog megtörténni – közöltem önelégült vigyorral. – Ahogy mondod. De utána ez következik. Bízz bennem - búgta halk, behízelgő hangon. Hazel felvihogott. – Istenem, restellem bevallani, de ez a mondat tökre bejött nálam. – Tényleg? – kérdeztem kissé zavartan. – Trenttől? Újfent nevetésben tört ki. – Jó is lenne! – Lehunyta a szemét, és megborzong Bobby Prince-tól. Mézesmázos duma. Kis pöcs. – Az utóbbi szavakat éles fejhangon mondta, és alig pár centire egymástól feltartotta a hüvelyk- és a mutatóujját. Rázkódtunk a nevetéstől. Hazel a könnyes szemét törölgette. Amint magunkhoz tértünk, elkaptam Trenton rám szegeződő pillantását. Abból, ahogy rám nézett, hirtelen elfelejtettem, hogy felelősségteljes,

józan gondolkodású lány vagyok. Egyetlenlenegyszer szerettem volna fiatal lenni, és nem túl sokat filózni. – Rendben, Trent. Vedd el a szüzességem. – Komolyan beszélsz? – húzta ki magát. – Most akkor csináljuk vagy nem csináljuk? – kérdeztem. Mit szeretnél? – Odament a számítógéphez, és a fogai szorította a tollat. Kicsit elgondolkodtam, aztán elmosolyodtam. – Azt, hogy Baby Doll. Az ujjaimra. – Most szórakozol velem? – mondta tollal a szájában, döbbenten. – Nem tetszik? Kuncogott, és kivette a tollat a szájából. – Dehogy, nagyon is tetszik, de az ujjra tetoválás pokolian fájdalmas, főleg egy szűznek. – Újra a szájába kapta a tollat, hogy felszabaduljon a keze, és mozgatni tudja az egeret. Önelégülten vigyorogtam. – Ha már átesem a tűzkeresztségen, legalább fájjon rendesen. Trenton szájából kiesett a toll, és lehajolt, hogy felvegye. – A… izé… gondoltál valami különleges betűtípusra? - kérdezte, és egy pillanatra rám nézett, mielőtt megrajzolta számítógépen. – Lányosra szeretném, hogy ne nézzek úgy ki, mintha most szabadultam volna a dutyiból. – Színes legyen? Vagy fekete-fehér? – Fekete körvonal. A színről gőzöm sincs. Legyen esetleg kék? – Mondjuk Hupikék Törpike-kék? – ugratott. Amikor nem válaszoltam, folytatta: – Mit szólnál egy fokozatos színhez? Alul kék, aztán ahogy egyre feljebb haladok a betűkön, úgy fakulna ki? – Csúcsszuper! – Megböktem a vállammal. Miután eldöntöttem, milyen betűtípus legyen és milyen szín, Trenton kinyomtatta a mintákat, én meg követtem a szobájába. Beültem a székbe, és Trenton előkészítette a készüléket! – Hát ez fasza lesz! – Hazel nem messze tőlem ült le. Trenton gumikesztyűt húzott. – Egy tűt használok. Ennek ellenére is piszkosul fog fáj Egyenesen a csontra tetoválom. Nincs zsírszövet az ujjaidon. – Vagy másutt – tette hozzá Hazel. Rákacsintottam. Trenton kurtán felnevetett, miközben gondosan megmosta minden ujjamat egy zöld szappannal, szárazra törölte a kezemet, majd egy lemosó lapocskára alkoholt öntött, és ledörzsölt vele minden ujjat, amire

tetoválni akart. – Lehet, hogy első alkalommal nem fogja meg, és még egyszer végig kell csinálnod. – Egy kis vazelint dörgölt az előzőleg alkohollal megtisztított területekre. – Komolyan? – A homlokomat ráncoltam. – Igen – bólintott Hazel. – A lábon is előfordul. Trenton helyre tette a sablonokat. – Mi a véleményed? Egyenes? Így szeretnéd? – Csak a helyesírásra ügyelj. Nem akarok a rossz helyesírással készült tetkókkal büszkélkedő hatökrök közé tartozni. Trenton nevetett. – Helyesen írtam. Tudatlan seggfej lennék, ha egy ötbetűs szót nem tudnék helyesen leírni. – Nem én mondtam – hecceltem. Hazel a fejét csóválta. – Ne sértegesd, mielőtt maradandó nyomot hagy a bőrödön, te lány! – Gyönyörűvé tesz, ugye, Trenton? – kérdeztem. Trenton bekapcsolta a gépet, aztán lágy arckifejezéssel fordult felém. – Te már így is gyönyörű vagy. Éreztem, hogy elpirulok. Amikor Trenton megbizonyosodott, hogy a sablonok szárazak, a bőrömhöz érintette a tűt, és az érzés inkább kellemes figyelemelterelés, mint elviselhetetlen fájdalom volt. Rajzolt, aztán törölt, és ez ismétlődött. Minden sejtjével koncentrált. Tudtam, hogy azon lesz, hogy tökéletesen sikerüljön. Bár a fájdalom eleinte nem volt erős, mégis ahogy teltek a percek, nagy kísértést kezdtem érezni, hogy valahánykor újra nekifogott a mintának a bőrömön, a kellemeden, égő érzés miatt elhúzzam a kezem. – Kész! – kiáltotta alig tizenöt perccel később. Letörölte az elmaszatolódott tintát, és az ujjaimon láthatóvá váltak a betűk. A kék hihetetlenül élénk volt! Csodálatosnak találtam. A tükörhöz fordultam, ökölbe szorítottam a kezem, és egymás mellé tettem a két öklömet. – Remekül néz ki, baby doll! – Trenton szája fülig ért. Tökéletes volt. – A fenébe is, fasza lett! – ámuldozott Hazel. – Én is ujjtetkót akarok, most rögtön! – Trenton néhány csomag Aquaphort nyomott a kezembe. – Ezzel kenegesd. Nagyon jó a bőrre. Főként a színes tetkóra. – Köszönöm – hálálkodtam.

Egy futó pillanatig úgy nézett rám, mintha tényleg a szüzességemet vette volna el. Forró izgalom fogott el, melegség áradt szét a mellkasomban. Pár lépést hátráltam, és az előcsarnok felé fordultam. Megszólalt a telefon, de Hazel már fel is vette helyettem. Trenton a pultra könyökölt, és a legképtelenebb negédességgel vigyorgott rám. – Elég ebből – szóltam rá, és mindent elkövettem, hogy mosolyogjak vissza. – Nem mondtam semmit – védekezett még mindig hülyén vigyorogva. Újra meg újra megcsörrent a mobilom. – Szia Chase – szóltam bele, de már tudtam, miért keres. – Anya vacsorát főz ma este. Ötre várunk. – Dolgoznom kell. Anya is tudja, hogy hétvégenként munkába járok. – Ezért lesz családi ebéd helyett családi vacsora. – Hétig nem szabadulok – sóhajtottam fel. – Honnan? Nem a Redben dolgozol? – De igen… – válaszoltam, és magamat átkoztam, ami kicsúszott a számon. – Még pultos vagyok. De van egy másik állásom is. – Micsoda? Miért? – kérdezte megvetően. Chase egy pacemakeres cég képviselője volt, és nagyra tartotta magát Jól keresett, de szeretett úgy tenni, mintha orvos volna, amikor valójában csak kávét főzött, hogy a munkatársak kedvében járjon. – Kisegítem… egy barátomat. Chase hosszan hallgatott, csak azután szólalt meg. – Coby megint doppingol, igaz? Szorosan lehunytam a szemem, és nem tudtam, mit felelj – Húzás anyáékhoz, vagy én cipellek oda. – Rendben. – Kinyomtam a telefont, amit aztán a pultra hajítottam. Csípőre tett kézzel meredtem a számítógép képernyőjére. – Minden rendben? – kérdezte Trenton. – Most indítottam el egy hatalmas családi veszekedést. Anyámnak megszakad majd a szíve, és végső soron minden az hibám lesz. Cal? – kiáltottam. – Fél ötkor el kell mennem. – Hétig tart a munkaidőd! – ordított ki az irodájából. – Családi ügy! Fél ötkor lelép! – kiabált Hazel. – Legyen, ahogy akarjátok! – kiabálta Calvin, cseppet sem Múltán. – Cal! – kiáltotta most Trenton. – Én is vele megyek!

Cal nem válaszolt, csak bevágta az ajtaját, és kijött az eltérbe. – Mi a franc folyik itt? – Családi vacsora – feleltem. Calvin gyanakvó tekintettel méregetett, aztán Trentonra nézett. – Találkoztál ma Bishoppal? Trenton elfordította a fejét. – Nem. Még nem. Calvin felém fordult. – Tényleg támogatásra van szükséged egy családi vacsoráig? – kérdezte kétkedve. – Nem. – De igen – vágta rá Trenton. – Bár ezt sosem ismerné be. Hiába küzdöttem, a hangomból kiérződött a könyörgés. – Nem tudod, milyenek. És ma este… hidd el, jobb, ha nem jössz. – Legalább egy valaki kell az asztalnál, aki melletted áll, és az én leszek. Ezt nem tagadhattam. Bár nem akartam, hogy Trenton tanúja legyen a családi elmebajnak, de tudtam, hogy megnyugtat majd a jelenléte, amikor elkerülhetetlenül úgy döntenek, az én hibám Coby visszaesése, és az, hogy erről ők nem tudtak. És akkor még ott lesz, amikor Coby rájön, hogy beárultam. – Csak… ne húzz be senkinek! – Megegyeztünk – mondta, és fél karral magához szorított.

NYOLCADIK FEJEZET

TRENTON RÁKANYARODOTT A FELHAJTÓRA. ÉS KIKAPCSOLTA A MOTORT. Amikor utoljára az Intrepidjében ültünk, Olive ült hátul, én meg azon bosszankodtam, hogy rákényszerítettek, hogy menjek velük a Csirke Joe-ba. Egy este Olive-val és Trentonnal egy Uniós étteremben most maga lett volna a mennyország. – Készen állsz? – Biztatóan rám kacsintott. – És te? – Bármire. – Elhiszem. – Magam fele húztam a kilincset. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, majd többszöri próbálkozásra, és a csípőm erőteljes lökésére volt szükség ahhoz, hogy becsukódjon. – Bocs – szabadkozott Trenton, és a farmerzsebébe dugta a kezét. A karját felém nyújtotta, én meg belekaroltam. A fivéreim és a szüleim a nyitott ajtóban álltak, és nézték, ahogy felsétálunk a házhoz. Később majd én kérek bocsánatot. – De miért? – Ki ez a pojáca? – kérdezte apa. Felsóhajtottam. – Trenton Maddox. Trent, hadd mutassam be az édesapámat, Felixet. – Neki Mr. Camlin – mondta lekezelően apa. Trenton kezet nyújtott, apa pedig megrázta, és közben farkasszemet nézett vele. Trentont nem sikerült megfélemlítenie, de én egészen kicsire húztam össze magam a lelkem mélyén. – És hadd mutassam be az édesanyámat, Susant. – Örülök, hogy megismerhetem – rázta meg könnyedén a kezét Trenton. Anya bátortalanul elmosolyodott, aztán magához ölelt, és arcon csókolt. – Ideje volt már, hogy meglátogasd anyádat.

– Sajnálom – mentegetőztem, bár mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Bementünk a nappaliba, csak anya ment rögtön a konyhába. Hozott egy terítéket Trentonnak, aztán visszatért a tűzhely mellé. Nem sokkal később egy tál gőzölgő törtkrumplival jön vissza, amit az edénymelegítőre tett, a többi étel mellé. – Jól van már – sürgette apa. – Ülj le, hogy végre ehessünk. Trenton szemhéja megvonaglott. – Nagyszerűen néz ki, anya – dicsérte az ételt Clark. Anya elmosolyodott, és az asztal fölé hajolt. – Isten hozott, tehát… – Mit vacakolunk ezzel az istenverte udvariaskodással? - morogta apa. – Éhen halok! Körbeadogattuk a tálakat, és teleszedtük a tányérjainkat. Én csak piszkáltam az ételt, és az első lövést vártam, amitől majd kitör a háború. Anya is ideges volt, ami azt jelentette, tudja hogy készülődik valami. – Mi a franc van az ujjadon? – szegezte nekem a kérdést apa. – Izé… – Egy pillanatra felemeltem a kezem, és valami hazugságon törtem a fejem. – Egy filctollal szórakoztunk – szólalt meg Trenton. – Ettől van ez a fekete állatság rajtad? – kérdezte apa. – A tintától, igen – erősítettem meg, az ételt tologatva a tányéromon. Anyám istenien főzött, de apa kivételes ügyességgel fosztott meg az étvágyamtól. – Add ide a sót – dörrent rá apa Cobyra, aki nem volt elég gyors. – A fenébe is, Susan! Sosem teszel elég sót az ételbe. Hányszor mondtam már? – Te is beleteheted a sót, apa – szólalt meg Clark. – Akkor nem olyan sós nekünk, többieknek. – Túl sós? Ez az én istenverte házam! Anya az én feleségem! Rám főz! Úgy főz, ahogy én szeretem, nem úgy, ahogy ti! – Ne húzd fel magad, édesem – intette anya. Apa ököllel vágott az asztalra. – Nem húzom fel magam! Csak nem értek egyet azzal, aki vendég a házamban, és elő akarja írni nekem, hogy készítse el a feleségem az ételemet! – Pofa be, Clark – morogta Chase. Clark bekapott egy újabb falatot, és rágni kezdett. Éveken át ő volt a

békefenntartó a családban, és még most sem hagyott fel vele. A testvéreim közül vele lehetett a legkönnyebben kijönni, őt volt a legkönnyebb szeretni. Különféle kólákat szállított a helyi élelmiszerüzleteknek, és mindig késésben volt, mert a női alkalmazottak neki öntötték ki a szívüket. Kedves tekintetére mindenki felfigyelt. Ezt anyánktól örökölte. Apa bólintott, aztán szemügyre vette Trentont. – Cami az iskolából vagy a munkából ismer? – Is-is – válaszolta Trenton. – Trent Eakinsben nőtt fel – szúrtam közbe. – Telivér eakinsi vagyok – mondta Trenton. Apa elgondolkodott, aztán összehúzta a szemet. – Maddox… ugye Jim fia vagy? – Igen – válaszolta Trenton. – Jaj, nagyon szerettem édesanyádat. Csodálatos asszony volt – áradozott anya. – Köszönöm – mosolyodott el Trenton. – A rohadt életbe, Susan, meg csak nem is ismerted! – torkollta le apa. – Miért válik istenverte szent mindenkiből, ha meghal? – Ő majdnem szent volt – mondta Trenton. Apa felpillantott; nem méltányolta Trenton hangvételét. – És ezt honnan tudnád? Még nem is jártál, amikor meghalt. – Apa! – sikoltottam fel. – Rám kiabáltál a saját házamban?! Mindjárt odamegyek, és rácsapok a feleselő szádra! – Kérlek, Félix! – könyörgött anya. – Emlékszem anyámra – mondta Trenton. Páratlanul uralkodott magán, de hallottam a hangján, micsoda erőfeszítésébe kerül. – Mrs. Camlint nem csapja be az emlékezete. – Szóval együtt dolgoztok a Redben? – kérdezte Chase, hangja felsőbbrendűségi tudatáról árulkodott. Nem tudom, milyen arcot vághattam, de Chase dacosan előreszegezte az állát. Trenton nem válaszolt. Chase csapdába terelt minket, a pontosan tudtam, miért. – Akkor melyik állásodban is? – kérdezte Chase. – Hagyd abba – sziszegtem. – Hogy érted, hogy melyik állásában? – csapott le apa. - csak egy

van, te is tudod, a bárban. – Amikor nem érkezett válasz, Trentonra nézett. – A Redben dolgozol? – Nem. – Akkor állandó vendég vagy. – Igen. Apa bólintott. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és hálás voltam, hogy Trenton csak a legszükségesebbet mondta el. – Nem azt mondtad, hogy van egy másodállásod is? – erősködöt Chase. Az asztalra szorítottam a tenyeremet. – Miért? – kérdeztem. – Miért csinálod ezt? Coby ráeszmélt, mi folyik, és felállt. – Most jutott eszembe, hogy… hogy telefonálnom kell. – Ülj le! – kiabálta apa. – Nem lehet vacsora közben felálltai Mi a franc ütött beléd? – Ez igaz? – kérdezte anya csendesen. – Részmunkaidős állást vállaltam a Könnyű Karcolásban. Nem nagy ügy – válaszoltam. – Mi van? – támadt nekem apa. – Azt mondtad, hogy a pultos munkával egy hétvége alatt egyhavi fizetést keresel meg! – Így is van. – Akkor hát többet költesz, mint amit keresel? Mit mondtam a felelősségtudatról? A fenébe is, Camille! Hányszor mondtam, hogy ne válts ki hitelkártyát! – Megtörölte a száját, és letette a szalvétát az asztalra. – Úgy látszik, nem fenekeltelek el elégszer gyerekkorodban! Ha így tettem volna, egyszer egy szent időben hallgatnál rám! Trenton a tányérjára szegezte a tekintetét, és gyorsabban kapkodta a levegőt, miközben előrehajolt. Megfogtam a térdét. – Nincs hitelkártyám – mondtam. – Akkor az isten szerelmére, miért vállaltál az egyetem alatt még egy állást? Ennek semmi értelme, azt viszont tudom, hogy nem vagy ostoba! Az én lányom nem lehet az! Akkor mi okod volt rá? – üvöltötte, mintha az utca másik oldalán álltam volna Anya Cobyra nézett, aki még mindig állt, és a család több tagja is ránézett. Amikor apám arcára kiült a felismerés, felállt, és az asztalt kezdte verni. – Ugye, már megint azt a szart szeded? – emelte magasba remegő

öklét. – Micsoda? – emelkedett egy oktávot Coby hangja. – Dehogy, apa, mi a faszról beszélsz? – Már megint azt a szart szeded, és a testvéred fizeti a számláidat! Elment a kibaszott eszed? – ordította apa. Az arca kivörösödött, a két szemöldöke között olyan mély lett a ránc, hogy körülötte kifehéredett a bőr. – Mit mondtam neked? Mit mondtam, mi lesz, ha csak a közelébe mész annak a szemétnek? Azt hitted, tréfálok? – Miért hinném? – kérdezte Coby remegő hangon. – Hiszen nincs is humorérzéked! Apa futva megkerülte az asztalt, és nekitámadt Cobynak, anyám és a fivéreim megpróbáltak közbeavatkozni. Kiabálástól kivörösödött arcok, mutogatás, minden volt, de mi Trentonnal csak ültünk a helyünkön. Trenton arcán nem tükröződött sem megrökönyödés, sem megvetés, én azonban mélységesen megalázva roskadtam magamba. Trentont semmiféle figyelmeztetés nem készíthette volna fel a hetenként ismétlődő Camlin-cirkuszra. – Nem él megint vele – szólaltam meg. Mindenki felém fordult. – Mit mondtál? – kérdezte apa nehézkesen szuszogva. – Én adom meg Cobynak, amivel tartozom. Nem olyan régen kisegített Coby összehúzta a szemöldökét. – Camille… Apa egy lépést tett felém. – Mostanáig miért nem említetted? Hagytad, hogy a testvéred vigye el a balhét a meggondolatlanságod miatt? – Tett meg egy lépést. Trenton a felsőtestével apa felé fordult, hogy védelmezzen. – Talán tanácsosabb lenne leülnie, uram – szólalt meg. Apa arcán a harag veszett dühvé változott. Coby és Clark tartották vissza. – Jól hallottam, hogy azt mondtad a saját kibaszott házamban, hogy üljek le?! – A végét már üvöltötte. Végül anya ordított rájuk, a hangja megbicsaklott. – Elég ebből! Nem vagyunk vadállatok! Vendégünk van. Üljetek le! – Látod, mit műveltél? – esett nekem apa. – Felizgattad anyádat! – Ülj le, Felix! – kiabálta anya, és apa székére mutatott Apa leült. – Bocsáss meg – fordult anya Trentonhoz. Reszketett a hangja,

amikor idegesen elhelyezkedett a székén. A vászonszalvétával megtörölte a szemét, aztán a szalvétát finoman az ölébe ejtette – Nagyon kínos. Képzelem, Camille hogy érzi magát. – Elég zabolátlan az én családom is, Mrs. Camlin – válaszolta Trenton. Az asztal alatt ellazultak a térdembe vájó ujjai. Addig a pillanatig fel sem tűnt, de az én ujjaim is utat találtak a kezéhez és erősen megszorítottam, ő pedig válaszképpen szintén megszorította a kezem. A megértése olyan heves érzelmeket keltett bennem, hogy vissza kellett fojtanom a könnyeimet. Az érzés azonban rögtön eltűnt, amikor apa villája megcsikordult a tányérján. – Mikor akartad elmondani, hogy megvágtad a testvéredet, Camille? Felpillantottam rá, és hirtelen elfogott a pulykaméreg. Tudtam, hogy engem hibáztat majd, de Trentonnal az oldalamoon olyan magabiztosság lett úrrá rajtam, amit sosem éreztem apa jelenlétében. – Akkor, amikor úgy éreztem volna, hogy érett felnőttként viszonyulsz hozzá. Apának leesett az álla, de anya is elképedt. – Camille! – kiáltott fel anyám. Apa az öklével az asztalra támaszkodva feltápászkodott. – Ne pazarold a szót – szóltam rá. – Már itt sem vagyunk. Felálltam, ahogy Trenton is. A bejárathoz mentünk. – Camille Renee! Vissza az asztalhoz! Most rögtön! – ordított rám apa. Kinyitottam az ajtót. Az alján a hiányzó darabok helye a benyomódások jelezték, ahol apám megszámlálhatatlan dührohama során lábbal rúgta be. Megálltam egy pillanatra, amikor a szúnyoghálós ajtó kallantyúját lenyomtam, de nem néztem vissza. – Camille! Figyelmeztettelek! – kiáltotta apa. Kinyitottam az ajtót, és visszafogtam magam, nehogy odafussak az Intrepidhez. Trenton kinyitotta előttem az anyósülés felöli ajtót, én meg beszálltam, aztán megkerülte a kocsit. Sietve próbálta bedugni a slusszkulcsot a gyújtásba. – Köszönöm – szólaltam meg, amikor magunk mögött hagytuk a házat – Mit? Nem csináltam semmit – mondta láthatóan szomorúan – Hogy megtartottad az ígéretedet. És elsöpörtél velem onnan mielőtt apa kijött volna, hogy visszacipeljen.

– Sietnem kellett. Tudtam, hogyha kiér, és még egyszer rádszól, vagy megfenyeget már képtelen leszek betartani az ígéretemet. – Elpocsékolt délután. – Kinéztem az ablakon. – Chase miért erőltette a dolgot? Mi értelme volt elindítani ezt a szarságot? Felsóhajtottam. – Chase egyfolytában neheztel Cobyra. A szüleim mindig így bántak Cobyval, mintha képtelen lenne rosszat tenni. Chase szívesen veri bele mindenki orrát Coby szenvedélybetegségébe. – Akkor hát miért vetted a fáradságot, hogy elmenj, amikor tudtad, hogy tudja? Kinéztem az ablakon. – Mert valakinek el kell vinnie a balhét. Pár pillanat csend után Trenton halkan jegyezte meg. Coby erre alkalmas jelöltnek tűnik. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de szeretném, ha közülünk legalább egyvalaki jó szülőknek tekintené őket. Ha mind gyűlölettel gondolunk vissza arra, ahogy felneveltek minket, attól valóságosabb lesz az egész, érted? Trenton a kezem után nyúlt. – Nem őrültség. Régebben elmondattam Thomasszal mindent, amit anyával kapcsolatban fel tudott idézni. Csak néhány homályos, nagy becsben tartott emlékem van róla. A tudat, hogy Thomas emlékei nem pusztán álomszerű, elmosó percek, valóságosabbá tették számomra anyám létezését Kihúztam a kezem a markából, és az ujjamat a számhoz emeltem. – Feszélyez, mégis hálával tölt el, hogy elkísértél. Ha nem tetted volna, sosem beszéltem volna ilyen hangon apámmal. – Ha bármikor szükséged van rám, elég egy telefonhívás. – Párszor csattintott az ujjaival, aztán éktelenül hangosan, borzalmas hangon énekelni kezdte a Jackson 5-tól az I’ll Be There című szám szívből jövő refrénjét. – Kicsit magas a hangfekvés – Elfojtottam a nevetésemet. Rendületlenül folytatta. Eltakartam az arcomat, aztán kuncogni kezdtem. Trenton még hangosabban énekelt, én pedig befogtam a fülem, a fejem ráztam, és úgy tettem, mintha helyteleníteném. – Csak nézz hátra! – vijjogta.

– Két szemmel? – kérdeztem még mindig kuncogva. – Asszem. – Megvonta a vállát. – Mikey minden esetre azt mondja. Trenton beállt a lakásom előtti parkolóba, a dzsipem melletti üres helyre. – Mész valahova ma este? – kérdeztem. Bocsánatkérőn ráncolta a homlokát, amikor felém fordult. – Nem. Többet kell félretennem. Hamarosan lakást szeretnék bérelni. – Apádnak nem hiányzik majd, hogy besegítesz a rezsibe? – Már most elköltözhetnék, de spórolok, hogy neki is segítsek. Nem valami nagy a nyugdíja. A kiköltözés után is lakbért fizetsz neki? Trenton a kormányt piszkálta. – Igen. Sokat tett értünk. Trenton egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek hittem. – Kösz még egyszer. Meghálálom, ha megnövök. Trenton féloldalasan elmosolyodott. – Főzhetek neked vacsorát? – Ha meg akarnám hálálni, nekem kéne vacsorát főznöm. – Azzal fizesd vissza, hogy nálad főzhetek. Eltöprengtem. – Rendben. De csak ha összeírod, mi kell hozzá, és én bevásárolhatok. – Megegyeztünk. Kikászálódtam a kocsiból, és becsaptam az ajtót. A kocsija fényszórója a ház bejáratára rajzolta az árnyékomat, miközben elfordítottam a kulcsot a zárban, és elfordítottam az ajtógombot. Integettem Trentonnak, aki visszaintett, miközben kiállt a helyéről, de aztán mégis visszaállt, kiugrott a kocsiból, és odafutott hozzám. – Mi történt? – Ez nem…? – A gyorsan felénk tartó kocsi felé intett a fejével. – Coby. – Nyeltem egy nagyot. – Jobb, ha mész. – Nem megyek sehova. Coby fémesen kék Camarója egy rándulással megállt a dzsípem és Trenton Intrepidje mögött, aztán Coby kiugrott, és bevágta az ajtót. Nem tudtam eldönteni, hogy behívjam-e, hogy a szomszédok ne hallják, vagy maradjunk inkább kint, hogy verje szét a lakásomat. Trenton felkészült bármire, amivel Coby esetleg megpóbálkozik. Coby nagyléptekkel indult felém, az arca komoly volt, a szeme

kivörösödött és bedagadt, aztán rám vetette magát, és olyan szorosan magához ölelt, hogy alig kaptam levegőt. – Úgy sajnálom, Cami – mondta fel-felzokogva. – Olyan szemét ember vagyok! Trenton olyan meglepett arccal nézett minket, amily meghökkenést én is éreztem. Nem válaszoltam azonnal, de is megöleltem Cobyt, és egyik kezemmel megpaskoltam a hátát. – Minden rendben, Coby. Nincs semmi baj. Majd együtt kitaláljuk, mit tegyünk. – Kidobtam mindet. Esküszöm! Többé nem szedem. És visszafizetek neked mindent. – Rendben, rendben – ismételgettem. Ide-oda hintáztunk, és valószínűleg hülyén festhettünk. – Apa még mindig tombol. Nem bírtam tovább hallgatni Elhúzódtunk egymástól. – Gyere be egy kicsit. Nemsokára munkába kell készülnöm, de amíg el nem megyek, nálam lehetsz. Coby bólintott. Trenton a zsebébe dugta a kezét. – Szükséged van rám? Maradjak? Megráztam a fejem. – Nem, Coby csak feldúlt. De kösz, hogy itt maradtál, amíg meg nem bizonyosodtál. Trenton bólintott, mögém pillantott, aztán mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, odahajolt, és puszit nyomott az arcomra, aztán sarkon fordult, és elment. Egy pillanatig csak álltam az ajtóban. Ahol megérintett, égett, bizsergett a bőröm. – Mi lett a kaliforniai sráccal? – szipogott Coby. – Még megvan – válaszoltam, és becsuktam az ajtót, aztán nekidőtem. – Akkor mi ez Trent Maddoxszal? – Csak barát. Coby felvonta a szemöldökét. – Még sosem hoztál haza egy barátot sem. Én nem szoktam puszilkodni a barátaimmal. Csak úgy mondom. – Arcon csókolt. – Leültem mellé a kanapéra. – Szerintem ennél fontosabb témánk is van, nem?

– Lehet – hervadt le Coby. – Találtál leszoktató programot? – Túl kell esnem az elvonási tüneteken. – Legutóbb sem sikerült, nem? Coby a homlokát ráncolta. – Fizetnem kell a számlákat, Cami. Ha hátralékbehajtók elkezdenek keresni otthon, apa azonnal rájön az igazságra. Megpaskoltam a térdét. – Az legyen az én gondom. Te foglalkozz a leszokással. Coby tekintete elhomályosult. – Miért vagy olyan jó hozzám, Cami? Igazi lúzer vagyok. Az arca elfacsarodott, és megint elsírta magát. – Mert tudom, hogy nem vagy az. Az anabolikus szteroidok egyik mellékhatása a depresszió, így segítség nélkül képtelen volt leszokni. Mellette ültem a kanapén, míg le nem csillapodott, aztán készülődni kezdtem, hogy munkába menjek. Coby bekapcsolta a tévét, és csendben üldögélt; valószínűleg örült, hogy távol van a szüleink házában dúló állandó háborútól. Ha apa nem éppen anyával ordítozott akkor az egyik fiú volt soron, vagy a fiúk kiabáltak egymással. Egy okkal több, amiért alig vártam, hogy kiszabaduljak onnét. Egy ilyen élet elég, hogy az ember depressziós legyen, Coby még nem állt készen, hogy elköltözzön, és saját lakása legyen, így tőlünk eltérően otthon ragadt. Miután átöltöztem, és kiigazítottam a sminkemet, felkaptam a táskámat és a kulcsaimat, és az ajtógomb után nyúltam – Itt maradsz? – kérdeztem. – Ha nem gond, igen – válaszolta Coby. – Ne tégy olyasmit, amiért ki kell, hogy tiltsalak, amikor legközelebb át akarsz jönni. – Nem maradok sokáig, csak esetleg addig, míg apa el nem alszik. – Rendben van. Hívj holnap. – Cami? – Igen? – Megtorpantam, aztán bekukkantottam a lakása – Szeretlek. – Én is – mosolyodtam el. – Minden rendbe jön, ígérem! Bólintott, én pedig kiszaladtam a Törpikéhez, és magamban azért fohászkodtam, hogy elinduljon. Hála istennek, így történ. Munkába menet Coby, T. J. és Trent miatt emésztettem magam és közben igyekeztem lelkileg felturbózni magam a szombat esti rohamra.

Raegan már a keleti bárpult mögött állt, készülődött, és letörölt mindent. – Szia édes! – kiáltotta, de ragyogó mosolya eltűnt, amikor a szemembe nézett. – Ó, jaj, ma voltál a szüleidnél, igaz? – Hogy jöttél rá? – Mi történt? – Trent elkísért, így nem volt olyan rémes, mint amilyen lehetett volna. Chase rájött, hogy másodállást vállaltam. – Az a szemétláda persze elmondta a szüleidnek, mi? – Többé-kevésbé. – Mindig bajt kever – sóhajtott fel Raegan. – Kodyval voltál egész nap? Raegan elpirult. – Nem. Mi… szóval mosolyszünetet tartunk. – Hogy mit?! – Pszt! Mosolyszünetet. Amíg át nem gondolom a dolgokat. Akkor hol az ördögben voltál egész nap? – Benéztem a Sig Tauba. Munka előtt pár órát voltam ott. – A Sig Tauba? – Lassan dolgoztam fel a hallottakat. Reagant néztem, aztán megcsóváltam a fejem. – Felhívott, ugye? Raegan elhúzta a száját. – Nem akarok erről itt beszélni. Így is elég kínos. Kody is itt van. Pihentessük a témát, míg haza nem érünk. Újból megráztam a fejem. – Olyan ostoba vagy! Brazil látta, milyen boldog vagy Kodyval, ezért felhívott. Te meg elrontasz valami jót, és Brazil sosem fog megváltozni. Kody megbántott arccal jött oda. – Szükségetek van valamire, gyerekek? Raegan is, én is nemet intettünk a fejünkkel. Kody rájött, hogy tudok valamit. Bánatosan lehajtotta a fejét, bólintott, és arrébb sétált. – A fenébe is, Cami! Mondtam, hogy ne itt! – sziszegte Raegan. – Bocs – szabadkoztam a pénztáramban lévő pénzt számolva. Ha csak egy szót is szólok, még jobban feldühítettem volna, így megtartottam magamnak a véleményemet. A szokottnál hamarabb indult meg a roham, és örültem, hogy leköti a figyelmemet. Kodyt lefoglalta a beléptetés, így záróráig alig láttam. A nyugati falnál állt egy sötét sarokban, és Raegent figyelte. A DJ az ő

számukat játszotta, így még vérlázítóbb volt látni, ahogy Brazil rákönyököl a pultra, és Raeganre mosolyog, aki szintén a pultra könyökölve viszonozza a mosolyát. Nem hittem a szememnek, hogy Raegan hogy tud ilyen fagyosan bánni Kodyval. Odavittem Raegannek egy kancsó sört, aztán úgy tettem, mintha megbotlanék, és a kancsó tartalma Brazilra löttyintettem. Hátraugrott, és felkapta a karját, de már késő volt: a barna kockás inge és a farmerje csurom sör lett. – Cami! – sikoltott fel Raegan. Az arcához hajoltam. – Hallod, mit játszanak? Kody ellenőrzi a belépőket, tehát tudja, hogy Brazil itt van. Nem kell eljátszanod a szívtelen dögöt, Ray. – Hogy én szívtelen dög vagyok? Arról ne is beszéljünk, hogy te mit művelsz. Leesett az állam. Nem a reflexszerű visszavágása lepett meg, hanem hogy felhozta Trentont. – Nem csinálok semmit! Csak barátok vagyunk! – Na, persze, aggassunk rá valami jóindulatú jelzőt, hogy nyugodtan alhass éjszaka. Mindenki látja, mit csinálsz, Cami! Csak nem vagyunk olyan képmutatóak, hogy leszúrjunk miatta. Raegan lepattintotta egy sörösüveg kupakját, és átnyújtotta a vendégnek, majd elvette a pénzt. A pénztárgéphez ment, és olyan dühösen ütötte be az összeget, mintha problémája akadt vplna vele. Még el is szégyelltem volna magam, ha nem téved a pillantásom a terem másik végébe, és nem látom, hogy Kody egy futó pillanatig nem látszik olyan letörtnek. Raegan lépett oda mellém, a pillantása Kodyn időzött. – Nem vettem észre, hogy melyik dalt játsszák. – És azt, hogy Brazil mindenki szeme láttára kis híján megcsókolt, pedig még huszonnégy órája sincs, hogy lepattintottad Kodyt? – Igazad van. Megmondom, hogy ne járjon ide. – Felnyúlt, és megszólaltatta a kürtöt, amivel az utolsó rendelést jelezte. Kody zsebre vágott kézzel elindult a bejárat felé. – Gondolom, Kody kísér ma a kocsimhoz – jegyeztem meg. – Jobb lenne így – bólintott Raegan. Kendbe raktuk, letöröltük a munkapultunkat, és előkészítettük másnap estére. Zárás után egy órával már a kabátunkat vettük fel. Raegan a vállára vetette a táskája szíját, és odaszólt Grubernek.

– Kikísérsz? Gruber habozott, és Kody jelent meg Raegan mellett. – Majd én. – Kody… – kezdte Raegan. Kody kurtán felkacagott, és megvonta a vállát. – Nem kísérhetlek a kocsidhoz? Munkaköri kötelességem, Ray. – Gruber is odakísérhet, nem, Melák? – Én… izé… – dadogott Gruber. – Ugyan már, Ray. Hadd kísérjelek oda! Kérlek! Raegan lehajtotta a fejét, és felsóhajtott. – Viszlát otthon, Cami. Intettem, és igyekeztem jó pár méterrel lemaradni tőlük. Gruberrel a parkolóig azt hallgattuk, hogy Kody könyörög Raegannek; megszakadt tőle a szívem. Gruber a kocsinál állt mellettem, míg Raegan beszállt az övébe. Raegan hazáig mögöttem jött, és amikor beálltam a parkolóba, hátranéztem, és láttam, hogy a tenyerébe temeti az arcát, és zokog. Kinyitottam az ajtaját. – Szállj ki! Ijesztő filmeket nézünk, és fagyit eszünk. Raegan vörös, dagadt szemmel nézett fel rám. – Szerettél már egyszerre két embert? – kérdezte. Hosszú szünet után odatartottam a kezem. – Ha így teszek, adj egy nyaklevest, oké?

KILENCEDIK FEJEZET

TRAVIS MADDOX A LEGNAGYOBB PÉNTEK ESTI TUMULTUSBAN CÉLOZTA MEG A pultom előtti törzsszékét. Úgy vonult oda, mint mindig sexisen, magabiztosan, a terem királyaként. Shepley-vel meg annak a barátnőjével, Americával volt, és egy másik lánnyal, akiről feltételezésem szerint előző hétvégén beszélt: az elsőssel. Szóltam a srácnak, aki a helyén ült, hogy Travis idetart. Tiltakozás nélkül kotródott el a barátjával. Travis lovagló ülésben telepedett fel a székére. Rendelt egy kört, felhajtotta a felét, aztán a táncparketten lévőket nézte. A táncolok között volt az elsős is Americával. – Három lány állt Travis széke mögött, mintha a rajongói volnának, és azt lesték, mikor fordul meg. America mosolyogva, leizzadva jött vissza a barátnőjével. Meg kell hagyni, az elsős bombacsaj volt. Megvolt benne az a plusz, amit az ember elvár attól, aki Travis Maddox figyelmét felkelti, bár nehezen tudtam volna megnevezni, mi az. Volt valami magabiztosság a tekintetében. Tudott valamit, amit más nem. – Ez lesz egész este, Mare – jegyezte meg Shepley. – Ne is vegyél róluk tudomást. America dühös képet vágott, miközben a három lányt méregette, akik Travist bámulták, és egymás között sugdolóztak. Nem értettem, hogy America miért olyan mérges, hisz nem Shepley-t nézték. – Olyan, mintha Vegas lehányt volna egy rakás dögkeselyűt gúnyolódott Travis hátranézett, hogy lássa, kiről beszél America, az visszafordult, és tovább kortyolgatta a sörét. Rágyújtott, és nagy füstfelhőt fújt. Rám nézett és feltartotta két ujját. Ez érdekes lesz, gondoltam. Kivettem két Bud Lightot a hűtőből, lepattintottam a kupakjukat, és letettem őket Travis elé. Az egyik hiéna felvette az egyik üveget, de Travis kikapta a kezéből.

– Bocs… nem a tiéd – mondta, és átadta az üveget az elsősnek. Az elsős halványan elmosolyodott, majd beleivott a sörébe. – Tudnál nekem egy… – kezdte Marty, Raegan egyik törzsvendége. Raegan a pult másik végében állt, és elmélyülten beszélgetett Kodyval. – Máris – fojtottam bele a szót. – Rögtön, Marty. Majd én kiszolgállak. – Miközben Marty elég rázósan elkészíthető Warninks Crème Egg Shooterét kotyvasztottam, Travis és az elsős remekül elvoltak a táncparketten; nem akármilyen jelenetet rendeztek. Mire Marty pohara kiürült, Travis már fel is boszantotta a lányt aki dühösen hagyta ott, és a pulthoz sietett! Halványan rám mosolygott, és feltartotta egy ujját. Elővettem neki egy sört, levettem a kupakot, és letettem elé az üveget A lány már majdnem a felét megitta, mire Travis visszajött a pulthoz. Nem csoda, hogy Travis le volt törve: ez a páros tökre az idegeimre ment, pedig még nem is tudtam a lány nevét Megan, Travis jól bevált pótcsaja tűnt fel Travis mellett. – Á, csak nem Travis Maddoxot látom? – fuvolázta. Megan nem kavart sok vizet, de nem is tartozott a kedvenceim közé. Travis mellett még volt pár srác, akiket szívesen becserkészett, de sosem kellettek akkor, amikor azok futottak utána, vagy amikor facérak voltak. Imádta a kihívást, ha egy pasit elszedhetett a barátnőjétől, és az ilyen nők mindenütt a párok ellenségei. – Mi az ábra? – kérdezte halkan Raegan. Travis abban a pillanatban a táncparkettre vonszolta Megant a kezénél fogva, és mindenki szeme láttára előadtak egy szeretkezéssel kombinált táncot. – Jaj, Travis – mondtam csalódottan magam elé. – Mi a fenét művelsz? Travis még öt perce sem volt távol, amikor Ethan Coats csapott le az elhagyott elsősre, és leült mellé Travis székére. Odahajolt, és rögtön bűvölni kezdte a csajt Az elsősnek ínyére volt a nagy figyelem. Meg is értettem volna, ha nem Ethan zsongja körül. – Ez így nem lesz jó – sziszegte Raegan. – Takarítsd el ezt a szemetet! Mind tudtuk, mit tett Ethan, és hogy mire képes. Ha a bárban tartózkodott, igyekeztünk szemmel tartani, de nem mindegyik lány hallgatott a figyelmeztetésünkre. Láttam, hogy Travis jön a keleti bár felé, és a tekintetét Ethanre

szegezi. – Nem lesz rá szükség – válaszoltam. Travis szinte közéjük állt, és egy rövid eszmecsere után Ethan behúzott farokkal kotródott el. Travis és az elsős kifelé indultak; láthatóan nem sok kellett hozzá, hogy összeugorjanak. Raegan önelégülten vigyorgott. – Travis Maddox méltó párra akadt. – Igazad lehet – válaszoltam. Egy órával az utolsó rendelés előtt már több volt a jatt, mint ilyenkor szokott lenni. Raegannek jó volt a hangulata annak ellenére, hogy Kody időnként arra sétált, és annyi időre állt csak meg, hogy Raegan közölhesse, hogy most nincs ideje beszélgetni. Amikor felpillantottam, Trenton vette el a belépődíjból visszajáró aprót Tuffytól, én meg odabiccentettem neki, és rámosolyogtam. Az összetéveszthetetlen macsós Maddox-járásával egyenesen hozzám jött, és leült velem szemben. – Whiskey? – kérdeztem. – Vizet, légy szíves – mondta. – Vizet?! – hitetíenkedtem. – Mondtam már, hogy igyekszem spórolni. – Akkor hát legyen víz – hagytam rá. Trenton ivott egy kortyot, aztán letette a poharat, és körülnézett. – Láttam Travist, a parkolóban ordibált valami csajjal. – Tényleg? És mi lett a vége? – A lány visszakiabált. Nem tudom, kicsoda, de valahogy kedvemre való. – Nekem is tetszik. Trenton a poharában úszkáló jeget nézte. – Fura nézni, ahogy igyekszik megállapodni. – Szerinted azt teszi? – Beszélt veled a lányról, nem? Bólintottam. – Na, látod. Figyelmesen néztem egy darabig. Valami nem stimmelt nála, de képtelen voltam rájönni, hogy mi. – Nyomja valami a szívedet, amit el akarsz mondani? Eltűnődött a válaszon. – Nem. Nincs értelme. – Ivott még egy kortyot, aztán hátrapillantott,

és észrevette, hogy áll valaki a biliárdasztaloknál. - Átmegyek. – Rendben – válaszoltam. Nem is értem, miért voltam csalódott, hogy nem akar beszélgetni velem. Pár hete még azért jött a Redbe, hogy igyon, a fivéreivel lógjon, vagy felszedjen csajt. Amikor átment a táncparketten, és felvette a dákót, és a karizmai táncoltak, ahogy megtörölgette a dákó hegyét, különös érzés lett úrrá rajtam. – Mi van vele? – kérdezte Raegan. – Fogalmam sincs. Örülök, hogy nem csak nekem szúrt szemet. – És téged mi bánt? Furcsa volt az arcod, amikor elment mondott valamit? – Nem – ráztam meg a fejem. – Úgysem hinnéd el, ha elmondanám. – A legjobb barátnőd vagyok. Valószínűleg már úgyis tudom. – Nehéz elmagyaráznom… nekem… szóval valami különös szomorú érzésem van. Mintha Trent meg én már nem lennénk barátok. – Lehet, hogy azért, mert tudod, hogy végre beletörődött, hogy csak barátok vagytok. – Lehet. Vagyis nem! – visszakoztam. – Tudtam, te dög! Nem is értem, miért próbálkozol – Megállt mögöttem, átkarolta a derekamat, és a vállamra fektette az állát. Néztük, ahogy néhány újonnan érkező lány a nyugati falhoz sétál, és téblábolni kezd Trenton asztala mellett. Mindketten közelebbi ismeretségbe kerültek a hajszőkítővel, de bármily nehezemre is esett elismerni, mindkettő döbbenetesen szép volt. Húsz percbe sem telt, és egy harmadik csatlakozott hozzájuk, és hamarosan Trenton csak vele foglalkozott. A biliárdasztalhoz szorította. A lány hosszú, barna haja egyik tincsét csavargatta, és úgy nevetett, mintha Trenton a világ legviccesebb sráca volna. A kotkodácsolása túlharsogta a zenét is. – Jaj, de mennék már haza! – sóhajtott fel Raegan, és ráfektette a halántékát a vállamra. – Én is. – Figyeltem Trentont, ahogy a lányhoz hajolt. Még a terem másik végéből is láttam, hogy szupermodellhez illő szája és érzéki, csábos tekintete van. Trenton mosolyogva nézett le rá. Undorító volt látni, milyen közel vannak egymáshoz. A lányt még nem láttam nálunk, biztos valamelyik délnyugati államból jött át. Valószínűleg Trenton is most ismerkedett meg vele, és fél órával később már csak centik választották el őket. Trenton két kézzel támaszkodott a lány oldalán, szorosan a lány feneke mellett. A lány felnyújtózkodott, és súgott valamit Trenton

fülébe. Percekkel az utolsó rendelés előtt egy lármás banda futott be, és a keleti bárhoz jöttek italt rendelni, bár a legtöbbjük már éppen eleget ivott már. Kezdtem ismét felpörögni, de azt még láttam, hogy Trenton kézen fogja a lányt, és kivezeti. Rögtön felkavarodott a gyomrom. – Minden rendben? – kiáltott oda Raegan, miközben sebesen pattintotta le a söröskupakokat. – Persze – válaszoltam, bár nem voltam benne biztos, hogy hallja, mit mondok, de nem is számított. Tisztában volt a helyzettel.

TIZEDIK FEJEZET

KOPOGÁSRA

ÉBREDTEM. AZ ÚJABB KOPOGÁSRA MÁR TELJESEN tértem. Akkor kezdődött a dörömbölés. Kikúsztam az ágyból, és amint az előtérben a kora reggeli, ragyogó nap az arcomba sütött, összerázkódtam. Átbotorkáltam a nappalin, és ajtót nyitottam. – Mi a francot keresel itt? – förmedtem rá. – Juhástól feküdt le! – hallottam Olive édes, vékonyka csipogását. A tenyeremmel takartam el a szemem, hogy ne süssön bele a nap. amikor lenéztem rá. – Szia. Bocs, Olive, nem láttalak odalent. – Még Olive látványa sem törölte le a haragot az arcomról. – Nem baj – mondta Olive. – Tjent azt mondja, kicsi vagyok. – Hoztunk neked reggelit. – Emelt magasba egy fehér fánkot Trenton. – Nem szoktam reggelizni. – De igen. Kodytól tudom. Mazsolás-fahéjas, vajas bagelt. Még erősebben ráncoltam a szemöldökömet. Mérgesen meredtem Trentonra, aztán lepillantottam Olive-ra. Ellágyult a tekintetem, és felsóhajtottam. – Szeretem! – mondtam, csak úgy a levegőbe. – Tudod, hogy Szeretlek, Olive, de most visszafekszem aludni! Trentonra pillantva összehúztam a szemem. – Ezúttal nem válik be. Vidd haza. – Nem lehet. A szülei egész napra elmentek. – Akkor vidd haza magatokhoz. – Az apám megfázott. Csak nem akarod, hogy elkapja... – Tudod, mit utálok? – Tudom. Engem – mondta, és kiült az elkeseredés a tekintetébe. – Egy… önző, bizonytalan idióta vagyok. – Úgy van. – De egy mindent megbánó önző, bizonytalan idióta, aki egy MAGAMHOZ

kislánnyal várakozik kint, a hidegben. Most én sóhajtottam fel. Intettem Olive-nak, hogy jöjjön be. Boldogan engedelmeskedett, és feltelepedett a kanapéra. Rögtön megtalálta a távirányítót, bekapcsolta a tévét, és megkereste a vasárnap délelőtt vetített rajzfilmeket. Trenton tett egy lépést, de feltartottam a kezem. – Te nem. – Tessék? – Nem jöhetsz be. – De hát… szemmel kell tartanom Olive-ot – Az ablakon át is figyelheted. Trenton összefonta maga előtt a karját. – Azt hiszed, nem teszem meg? – Tudom, hogy megteszed. Kikaptam a kezéből a fehér zacskót, aztán az orrára csaptam az ajtót, és ráfordítottam a kulcsot A zacskót odadobtam Olive-nak. – Szereted a bagelt, kicsi? – Naná! – kiáltotta, és belenézett. – Tényleg kint kell állnia Tjentnek? – Igen, nem könyörülök meg rajta. – Visszamentem a szobámba, és belezuhantam az ágyba. – Cami! – rázott fel Raegan. Az órára siklott a tekintetem. Trenton csaknem két órája kopogott be. – Az a kislány rajzfilmeket néz a nappalinkban! – suttogta, láthatóan feszélyezetten. – Tudom. – Hogy került oda? – Trent hozta magával. – És hol van Trent? – Gondolom, kint – ásítottam. Raegan nagy csattogással kirontott a szobámból, majd pillatokkal később ismét megjelent. – Kint ül a földön, az ablakunk alatt! Flappy Birdöt játszik telefonján. Bólintottam. – Nulla fok van a szabadban. – Helyes – mondtam. – Csak azt sajnálom, hogy nem esik az eső. Raegan undorral elfintorodott. – Úgy integetett, mintha ez a világ

legtermészetesebb dolga lenne. Mi az ördög folyik itt? – Áthozta Olive-ot. Az apja meghűlt, haza nem vihette, A kislány szülei elmentek valahova, és csak este jönnek haza. – És nem vigyázhatott a gyerekre otthon? Ezen egy picit elgondolkodtam, aztán aznap másodszor is kimásztam az ágyból. Megálltam a kanapé előtt. – Miért nem vigyázott rád Trent otthon? – kérdeztem. – Mert szejettelek volna meglátogatni – válaszolta Olive. – Ó! És Trenton nem akart látni? – De igen, csak azt mondta, nem fogsz neki örülni. – Nahát! – Igen, és ejje én azt mondtam, lécci-lécci-lécci! Ő meg azt felelte, jendben. Rámosolyogtam, aztán a bejárathoz mentem, és kinyitottam. Trenton megfordult, és felnézett rám. Letöröltem a mosolyt az arcomról. – Gyere be. Felállt, és bejött, de csak eddig jutott. – Haragszol rám. Összehúzott szemmel néztem rá. – Miért? Nem válaszoltam. – Mert múlt éjjel hazamentem azzal a lánnyal? Még most sem válaszoltam. – Nem döntöttem meg – Kérsz sütit? – kérdeztem. – Mert ez díjnyertes volt. – Mi a gond? Naponta ötször mondod, hogy barátok vagyunk, most meg féltékeny vagy, mert két másodpercig flörtöltem egy lánnyal. – NEM vagyok féltékeny! – Akkor mi vagy? – A barátodként nem érezhetek aggodalmat, hogy elkapsz valami szexuális úton terjedő nemi betegséget? – Mi az a szexuális betegség? – érdeklődött Olive. Szorosan lehunytam a szemem. – Bocs, Olive. Felejtsd el, hogy hallottad. Trenton egy lépést tett felém. – A szüleim rám bízzák. Gondolod, félnek, hogy csúnyán beszélek előtte? Felvontam a szemöldököm.

Leszegte a fejét, és egyenesen a szemembe nézett – Mondd meg az igazat. Azért vagy rám dühös, mert azt hitted, hazavittem azt a lányt vagy valami másért? Mert valami miatt nagyon pipa vagy. Összefontam a karom, és elfordítottam a fejem. – Mit művelünk, Cami? Mi ez? – Barátok vagyunk! Mondtam már ezerszer! – Baromság! Olive ujja megjelent a kanapé felett – Tegyél egy ötcentest az üvegbe! – Bocs – Trenton összevonta a szemöldökét. – Akkor hát… nem vitted haza? – Hova vittem volna? Apámhoz? – Nem is tudom… esetleg egy szállodába… – Nem veszek italt, hogy spóroljak, akkor azt hiszed, száz dolcsit költök egy hotelszobára, hogy együtt legyek egy találomra felcsípett csajjal, akit most látok először? – Kevésbé értelmes dolgokat is műveltél már. – Mint például? – Ragasztót ettél! Trenton leszegte az állát, és félrefordított arcára kiült az undor meg talán egy kis feszélyezettség. – Sosem csináltam ilyesmit. Összefontam a karom. – Dehogynem! Mrs. Brandt óráin. – Úgy van – hagyta helyben egy vállrándítással Raegan. – Nem is volt közös óránk, Ray! – háborodott fel Trent. – És Cami szerint rendszeresen ettél piros ceruzákat is! - próbálta elfojtani a nevetését Raegan. – Nem érdekes! – kiabálta Trenton. – Hol a bagelem? A kanapé felett meglibbent a gyűrött, fehér zacskó, Olive apró ujjai szorongatták. Trenton leült a barátja mellé, nagy keservesen kibontotta a zacskót, aztán elővette a reggelijét. Raegan rám nézett, és három ujját a szájához emelte, miközben néma nevetéstől rázkódott a teste, mintha csuklana. Pár pillanattal később bement a szobájába. – Sosem ettem ragasztót – morogta Trenton. – Lehet, hogy törölted az emlékezetedből. Én is azt tenném, ha

előfordult volna velem ilyesmi… – Nem ettem ragasztót! – csattant fel. – Jól van, no! – Elkerekedett a szemem. – Szent ég! – Kéred… a bagelem felét? – kérdezte Trenton. – Kérem. Odaadta, és szótlanul ettünk, míg a kettőnk között ülő Olive rajzfilmeket nézett. Kis lábát, ami éppen csak túlért az üléspárnán, olykor megrázta. Két rajzfilm után elszenderedtem, és arra tértem magamhoz, hogy lekoppan a fejem. – Jó reggelt! – Trenton megpaskolta a térdem. – Szundíts egyet! Inkább elmegyünk. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem akarom, hogy elmenjetek. Trenton egy pillanatig rám meredt, aztán intett Olive-nak, hogy cseréljenek helyet, amibe Olive boldogan ment bele, és rögtön fel is ugrott. Trenton mellém ült, kicsit előrehajolt, aztán a fejével a vállára mutatott. – Kényelmes. Legalábbis ezt állítják. Elhúztam a számat, de ellenkezés helyett átfogtam a karját, és kellemesen befészkeltem a fejemet a nyaka és a válla közé. Trenton a hajamra fektette az arcát, aztán egyszerre nagyot sóhajtottunk, és egymáshoz simulva ellazultunk. Utána már semmire sem emlékszem, míg ki nem nyitottam a szemem. Olive aludt, a feje Trenton ölében pihent. Trenton védelmezőn átölelte a kislányt, a másik keze, amibe kapaszkodtam, a combomon pihent, és mellkasa békésen emelkedett és süllyedt. Raegan és Brazil a másik kanapén ültek, és az elnémított tévét nézték. Amikor Raegan észrevette, hogy felébredtem, elmosolyodott. – Szia – suttogta. – Hány óra? – kérdeztem halkan. – Dél. – Komolyan? – Felültem. Trenton is felrezzent, és rögtön Olive-ot kereste a tekintete. - Hűha! Hány órát aludtunk? – Valamivel többet, mint hármat. – Megtöröltem a szemem alját. – Nem is tudtam, hogy fáradt vagyok – jegyezte meg Trenton. Brazil elmosolyodott. – Én meg azt nem tudtam, hogy a pultossal jársz! Kyle és Brad csalódottak lesznek.

Összeráncolt szemöldököm alól néztem rá. Fogalmam se volt, ki Kyle és Brad. – Üzenem nekik, hogy fel a fejjel. Csak barátok vagyunk - mondta Trenton. – Komolyan? – Brazil mindkettőnk arcát fürkészte, hogy lássa, viccelünk-e. – Én megmondtam! – Raegan felállt. Az ujjatlan pólója nyújtózkodás közben elvált falatnyi, rózsaszín-fehér csíkos bokszeralsójától. – Brazilnak fél ötkor mérkőzése van. Van kedvetek megnézni, hogy fociznak a Bulldogok? – Én Olive-ra vigyázok – magyarázta Trenton. – El akartuk hívni magunkkal Camit a Csirke Joe-ba. – Lehet, hogy Olive bírná a focit – vélte Brazil. – Jason… – rázta a fejét Trenton. – A Csirke Joe… mondjuk úgy ezer ponttal múlja felül a focimeccset. – Honnan tudod, ha nem viszed el? – Mert már elvittem. Azóta mindig felhánytorgatja. – A kis unokatesód, vagy mi? – kérdezte Brazil. – Miért van folyton veled? Trenton megvonta a vállát. – Volt egy bátyja. Ma lenne tizennégy. Olive imádta, és felnézett rá. Pár hónappal azelőtt, hogy a szomszédba költöztek a bátyját elütötte biciklizés közben egy autó. Olive mellette ült, míg utolsót nem lélegzett. Én csak megpróbálom a bátyját helyettesíteni – Hát ez nagyon kemény, öregem, de… és ne vedd zokon... te mégiscsak egy Maddox vagy. – Na és? – kérdezte Trenton. – Tudom, hogy rendes főszer vagy, de mégiscsak egy agyontetovált, whiskey-t ivó, mocskos szájú, lobbanékony csávó vagy. A szülei egyszerűen hagyják, hogy a kocsidba üljön? – Lassan jutottunk el idáig. – De… miért vagy érte felelős? – faggatta Brazil. – Nem értem. Trenton lenézett Olive-ra, aki még most is mélyen aludt. Kisimított egy vékony szálú, hamvasszőke fürtöt a szeméből, aztán vállat vont. – Miért ne? Elmosolyodtam sallangmentes szeretete felett. – Akkor hát a Csirke Joe-ba megyünk. De korábban haza kell jönnöm, hogy munkába készülhessek.

– Megegyeztünk – mosolyodott el Trenton, mintha ennél egyszerűbb dolog nem is létezne a világon. – Nekem még elintéznivalóim vannak – tette hozzá Raegan. – Fel kell szénhidrátból tankolnom, aztán irány a stadion - mondta Brazil. Amint felállt, megpaskolta Raegan popsiját, odahajolt hozzá, és megcsókolta, aztán felmarkolta a tárcáját, a kulcsait és a telefonját, majd becsapta maga mögött az ajtót. Olive szeme felpattant. – Hé-hó! – rikkantott fel Trenton. – Felébredt! Most aztán MEGEHETJÜK! – Fölé hajolt, és miközben csiklandozta, úgy tett, mintha beleharapna a pocakjába. Olive hisztérikusan kacagott. – Neeee! Pipilnem kell! – Hűha! – tartotta fel a két kezét Trenton. – Erre – mutattam Olive-nak az utat, és kézen fogva a folyosóról nyíló fürdőszobába vezettem. Csupasz talpa halkan csattogott a padlón. – Vécépapír, folyékony szappan, kéztörlő – soroltam rájuk bökve. – Köszönöm – mondta. Olyan picinek látszott, ahogy a fürdőszobában állt. Felvonta a szemöldökét. – Maradsz? – Jaj, dehogy – hátráltam ki, és becsuktam magam mögött az ajtót. Megfordultam, és odamentem Trentonhoz, aki az egy ember szélességű helyen állt a reggelizőpult és a kanapé között. – Nagyszerű gyerek – mosolygott. – Te is nagyszerű vagy – válaszoltam. – Igen? – kérdezte. – Igen – válaszoltam. Egy pillanatig szótlanul néztünk egymás szemébe, csak mosolyogtunk, és elmerültünk egymásból és ismerős érzés vett erőt rajtam: a gyomromból kiinduló bizsergés, a számon valami melegség. A szájára siklott a tekintetem, ő pedig egy lépést tett felém. – Trent… Megrázta a fejét, odahajolt hozzám, és lehunyta a szemét. Én is ezt tettem, és vártam, hogy érezzem a száját az enyémen Vízzubogást hallottam. Szétrebbentünk, feszült, nehéz lett, köztünk a levegő. Miközben szertefoszlott a várakozásteljes izgalom, amit az váltott ki, amire készültünk, leküzdhetetlen zavar vette át a helyét. Olive állt a folyosón, és minket bámult. Megvakarta a könyökét, aztán az orrát.

– Ebéd? Bocsánatkérő mosolyra húztam a számat. – Előbb el kell futnom bevásárolni. – Remek! – Trenton összecsapta, aztán összedörzsölte kezét. – Szupermarket? Olive szája fülig ért. – Beülhetek a kosájba, amit tolni is lehet? Trenton rám nézett, mialatt feladta a kabátot Olive-ra. – Hát persze! – Most jöttem csak rá, miért érzi Trenton szükségét, hogy boldoggá tegye Olive-ot. Mindent megtettem volna, hogy megmosolyogtassam. Olive körbetáncolt, aztán Trenton is csatlakozott hozzá. Olvan képtelenül abszurd látványt nyújtott, hogy ebből már én sem maradhattam ki. A parkolóig táncoltunk, pedig zene sem szólt Trent az Intrepidre mutatott, én pedig megálltam a dzsipem mellett. – Mindig te vezetsz, most hadd vezessek én. Amúgy is nagyobb a csomagtartóm, jobban beleférnek a szatyrok. – Nincs is csomagtartód – mondta Trenton. – Van egy annak megfelelő tárolóhelyem. – Nálam van Olive gyerekülése. – Azt könnyen át lehet tenni hozzám, nem? Trenton megrázta a fejét. – Szóval… idegenkedem attól, hogy lányok mellé beüljek. – Mackenzie miatt, vagy ez egy szexista megjegyzés? – A baleset óta van. – Rendben van – bólintottam. – De meg kell engedned, hogy beszálljak az üzemanyagba. – Beszállhatsz a vacsorába – ajánlotta. – Gyerünk! – mondtam, aztán behajlított karomat és az öklömet a magasba lendítettem, és feltartottam a mutató- és a kisujjamat. Olive nagy igyekezettel próbált utánozni. – Gyejünk! – kiáltotta, amikor sikerrel járt. A bolthoz hajtottunk, és miközben a sorok között járkáltunk nagyon háziasnak és nem kevésbé izgatottnak éreztem magam. Nem mintha gyereket akartam volna – egyelőre még nem -, de egy ilyen hétköznapi tevékenység Trenton társaságában a fejembe kergette a vért. Csakhogy az érzés nem tartott sokáig.

T. J.-vel sosem csináltunk ilyesmit, és ez az egyszerű bevásárlás most szégyenérzetet ébresztett bennem. Bár nem volt értelme, neheztelés vett erőt rajtam. T. J.-vel nem tudtam boldog lenni, és még akkor is megfosztott a boldogságtól, amikor nem volt velem. Persze nem az ő hibája volt, de könnyebb volt őt okolni, mint a saját hiányosságaimat elismerni. Minden összekuszálódott: hogy miért vagyunk még együtt, miért töltök olyan sok időt Trentonnal, vagy miért tartok ki egy alig létező kapcsolat mellett, amikor itt van valaki a közvetlen közelemben, aki kedvel, és akit én is kedvelek. És aki csak arra vár, hogy szabad utat adjak neki. A legtöbben már rég feladták volna, de nekik nem T. J.-vel volt dolguk. Egy este bejött a Redbe, egy órával később elkérte a telefonszámomat, és pár nap múlva már megvolt az első randink. Még csak nem is kellett töprengenem rajta. Minden a helyén volt, amikor vele voltam. A következő másfél hétben szinte ki sem mozdult a lakásomból, aztán három hónapig minden második hétvégére átrepült hozzám. Akkor indult be a projektje, és azóta csak párszor találkoztunk. Megálltam a folyosón, és úgy lettem, mintha a leveseket néznem, de valójában megdermesztett a kérdés, hogy miért kötelezem el magam annyira T. J. mellett, amikor ezen a ponton azt sem tudom, hogy valóságos kapcsolatban élünk-e. Három napja még SMS-t sem küldött. Azelőtt folyton azzal nyugtattam magam, hogy lefoglalja a munkája. De most rádöbbentem, milyen ilyen sok időt tölteni valakivel, és azt élvezni is, és a szórványos SMS-ek, telefonhívások és a remény, hogy egyszer majd találkozunk, nem volt elég. Távolról sem. – Darabos, zöldséges marharagu barna mártásban? – emelt fel egy nagy konzervet Trenton. – Ez finom gizmó lehet. Elmosolyodtam, és lenyomtam a bevásárlókocsi rúdját. - Dobd be. Jól jön majd, amikor még hidegebbre fordulnak az éjszakák. – Engem mindig kölcsönkérhetsz. Kiválóan melegítek a hidegben. – Csak óvatosan. Szavadon foghatlak. – Jó dolgokkal nem rémíthetsz meg. – Megállt a folyosó közepén. – Várjunk csak. Komolyan beszélsz? Vállat vontam. – Ma elég kényelmesen aludtam rajtad.

– Kényelmesen? Olyan voltam, mint a kasmír. Nevetésben törtem ki, és a fejem csóváltam. Továbbtoltuk a kosarat, mely egyben kicsiknek való autó is volt; Olive kormányzást imitált benne, és úgy tett, mintha mindennek nekimenne. – Lefogadom, a kaliforniai barátod nem olyan puha kispárna, mint én – folytatta Trenton, miközben a csemegepolcok közé fordultunk. – Hideg van! – Olive játékból megborzongott. Trenton vette a kabátját, és ráterítette. Felnyúltam egy csomag csemege szalámiért, és bedobtam a bevásárlókocsiba. – Nem tudom – válaszoltam. – Nem emlékszem, milyen puha. – Milyen így élni? Olyasvalakihez tartozni, akit sosem látsz? – A katonafeleségek is így élnek. Nem látom értelmét a panaszkodásnak. – De nem vagy a felesége. – Nem tudom, hogy lehetnék, ha nem találkozunk gyakrabban. – Úgy van. Akkor meg miért tartasz ki mellette? Megvontam a vállam. – Nem tudom elmagyarázni. Van benne valami… – Szeret? Trenton egyenes és nagyon személyes kérdésétől megmerd védték a nyakizmaim. Támadásnak éreztem a kapcsolatunk ellen, pedig tudtam, hogy azért kelek a védelmére, mert Trenton kérdéseihez hasonlókat tettem fel már sokszor magamnak. – Igen. – De Kaliforniát jobban szereti? Suliba jár, igaz? Összerezzentem. Nem szerettem részleteket közölni T. J.-ról, ahogy ő sem szerette, ha sokat elárulok róla. – Nem a suli miatt van ott, hanem odaköti a munkája. Trenton zsebre vágta a kezét. Egy széles, barna, fonott bőr karkötőt viselt, és azt a karkötőt, amit Olive készített neki. – Le szoktad venni Olive karkötőjét? – kérdeztem. – Megígértem neki, hogy nem fogom. De ne térj el a tárgytól. – Miért akarsz T. J.-ről beszélni? – Mert kíváncsi vagyok. Szeretném tudni, hogy mi tart mellette egy ilyen kapcsolatban. – Milyenben? – Amiben nem te vagy a legfontosabb. Nem gondolom, hogy a csávó egy idióta lenne, ezért próbálom megérteni.

Az ajkamba haraptam. Trenton egyszerre volt gyengéd és keltett bennem ellenérzést T. J.-vel szemben. – Olyan ez, mint Olive és a te eseted. A kívülállók nem nagyon értik, és furán hangzik, amikor T. J. megpróbálja elmagyarázni, de vannak fontos kötelezettségei. – Ahogy te is az vagy. Odasimultam hozzá, ő pedig átkarolt, és még szorosabban magához vont.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

SONKÁS-SAJTOS SZENDVICSEK, MOZI ÉS A CSIRKE JOE-BAN TETT RÖVID látogatás után Olive és Trenton hazaindultak Olive-ékhoz, én pedig a Redbe. Látszott a leheletem, amikor beléptem a személyzeti oldalbejáraton, és addig nem is vettem le a kabátom, amíg nem érkeztek többen is, és be nem melegítették a bárt. – Szentséges kutyakaki! – kiáltott fel Blia, és a kezét dörzsölte, amikor elment mellettem. – Hidegebb az idő, mint a béka feneke januárban. – Pedig még csak október van – morogtam. A szombat esti vendégeknek se hírük, se hamvuk nem volt, és három órával nyitás után is még halott volt a hely. Raegan az öklére támasztotta az állát, a másik keze körmeivel pedig a pulton zongorázott. Két pasi biliárdozott a nyugati falnál. Az egyiken The Legend of Zelda póló volt, a másiknak olyan gyűrött volt a ruhája, mintha egy kutya szájából húzta volna ki. Nem azok a fajták, gondoltam, akik illegális verekedésre járnak, így nem volt nehéz kitalálni, hová lettek, a vendégeink. Marty, Raegan törzsvendége egyedül ült Raegannel szemben. Ő meg a biliárdasztalnál a két pattanásos fazon voltak az egyetlen vendégeink, és már tízre járt. A fene vigye! Vigye el az ördög ezeket az illegális mérkőzéseket! Miért nem tudják hét közben rendezni őket, hogy ne csökkenjen a borravalónk? – siránkozott Raegan. – Később majd betérnek, aztán az egész bár egyetlen nagy verekedés helyszíne lesz, és majd azt kívánod, bárcsak ne jöttek volna. – Harmadszor is feltöröltem a padlót. Kody sétált el előttünk, és a szeme sarkából Raeganre sandított. Olyankor, ha egész este egy helyiségben kellett lennie Regannel, remélte, hogy a munkája lefoglalja. Két hete búslakodot, és a részeg marhákon vezette le az elkeseredését, akik a bár rá eső felén akaszkodtak össze. Grubernek előző szerdán úgy kellett kicibálnia

Kodyt az egymást csépelők tömegéből Hank egyszer már figyelmeztette Kodyt, és féltem, hogyha nem tér mielőbb magához, nemsokára lapátra teszik. Raegan rápillantott, de csak egy másodperc töredékéig, amikor biztos volt benne, hogy Kody nem látja. – Beszéltél már vele? Raegan megvonta a vállát – Igyekszem elkerülni. Ha nem állok vele szóba, azt érezteti velem, hogy seggfej vagyok, ezért nem reszel a fene, hogy kezedeményezzek. – Feldúlt. Szeret téged. – Tudom. – Raegan arca megnyúlt. – És Brazillal hogy állnak a dolgok? Felragyogott az arca. – Lefoglalja a foci és a Sig Tau, de lesz egy Valentin-napi páros buli, amire tegnap meghívott. Felvontam a szemöldököm. – Á! Akkor hát… komolyra fordult kettőtök között Raegan elhúzta a száját, Kodyra pillantott, aztán lesütött a szemet. – Brazil volt az első szerelmem, Cami. Megérintettem a vállát. – Nem irigyellek. Szar helyzet. – Ha már az első szerelemről beszélünk… szerintem te az övé vagy – mondta, és a fejével a bejárat felé intett. Trenton jelent meg széles mosollyal. Akaratlanul is viszonoztam a vigyorát. A szemem sarkából láttam, hogy Raegen minket figyel, de nem érdekelt. – Szia – Trenton a bárra hajolt. – Azt hittem, a mérkőzésre mész – jegyeztem meg. – Kaliforniától eltérően nálam van fontossági sorrend. – Nagyon vicces – mondtam, de izgalom vett erőt rajtam. – Mit csinálsz később? – Alszom. – Nagyon hideg van kint. Gondoltam, szükséged lehet még egy rétegre. Igyekeztem nem hülyén vigyorogni, de hiába volt minden erőfeszítésem. Az utóbbi időben ilyen hatással volt rám. – Ray hova slisszolt el? – kérdezte Hank. – Ma este verekedést rendeznek, Hank. – Megvontam a vállam. –

Nulla a forgalom. Egyedül is elbírom. – Ki a francot érdekel, hol van? – csattant fel Kody. Ősszefont karral, háttal dőlt a pultnak. Összevont szemöldöke alól vizslatta a majdnem üres termet. – Megkaptad az állást? – kérdezte Hank. – Nem – morogta Kody. Hank tölcsért formált a kezéből, hogy hangosabban üvölthessen, aztán nagy levegőt vett. – Hé, Melák! Küldd ide Bliát, hogy helyettesítse Raegant, míg kint van, oké? Gruber bólintott, és a bódé felé indult. Rossz érzéstől eltelve azt kívántam, bárcsak Hank ne emlékeztetné Kodyt és persze mindenki mást, hogy Raegan valószínűleg Brazillal beszélget kim. Kody elkámpicsorodott. Nagyon megsajnáltam. Utálta már az egykor szeretett munkáját, és ezért senki sem hibáztatta. Hank még ajánlólevelet is adott neki, amikor állásra jelentkezett egy vaskereskedésben. – Ne haragudj – mondtam. – Tudom, hogy ez nehéz most neked. Kody felém fordult, az arcán kiült a sértettség. – Szart sem tudsz, Cami! Ha tudnál, egy kis észt csöpögtettél volna a fejébe. – Hé! – fordult felé Trenton. – Mi a fene van, faszikám? Ne beszélj vele ilyen hangon! Intettem Trentonnak, hogy vegyen vissza, aztán összefont karral készültem fel, hogy Kody haragja lecsapjon rám. – Ray azt tesz, amihez kedve van. Neked kéne legjobban tudom!. Az állkapcsa megfeszült. – Én egyszerűen… nem értem – mondta a szemét lesütve. – Boldogok voltunk. Nem veszekedtünk. Vagyis nem nagyon. Az apja miatti hülyeségeken néha összezördültünk, de jobbára móka volt az élet. Szerettem vele lenni, de nem másztam a nyakára, ha arra volt szüksége. Szeretett. Vagyis… azt mondta, szeret. – Úgy is volt – erősítettem meg. Nehezemre esett a vallomása közben ránézni. Beszéd közben a pultnak dőlt, mintha ne tartaná meg a lába. A pulton átnyúlva megérintettem a vállát. – Bele kell törődnöd, hogy nem te tehetsz róla. Lerázta a kezem.

– Brazil csak kihasználja. Ez benne a legrosszabb. Az életemnél is jobban szeretem Ray-t, Brazilnak meg egyáltalán ne fontos. – Ezt nem tudhatod – vetettem ellen. – De tudom. Azt hiszed, Cami, a Sig Tauban nem jár a srácok szája? Azt képzeled, a te drámád nem szóbeszéd tárgya? Rosszabbak a Kappa Sig lányoknál is: ülnek, és arról pletykálnak, ki dug meg kit. Minden eljut előbb-utóbb a fülembe, és az egészet végig kell hallgatnom. – Az én drámám? – Körbenéztem. – Nekem nincs sem féle drámám. Kody Trentonra mutatott. – Szupersebességgel rohansz a vesztedbe. Nem kéne hülyítened, Cami. Éppen elég dolgon mentek ők keresztül. Kody otthagyott, én meg pár percig földbe gyökerezett lábbal álltam. Trenton grimaszolt. – Mi a francot jelentsen ez? – Semmit – legyintettem. Vigyáztam, hogy rezzenéstelen legyen az arcom, és úgy tettem, mintha a szívem nem akar na a mellkasomból kitörni. T. J.-vel nem titkoltuk különösebben a kapcsolatunkat, de nagydobra sem vertük. A kis városunkból én voltam az egyetlen, aki tisztában volt a munkája természetével, és fontos volt, hogy ez így is maradjon. Egy morzsányi információ is kérdésekhez vezethetett, és a titok megőrzését csak a kérdések elkerülésével lehetett elérni. Ez pedig nem volt megerőltető, mert sosem adtunk okot arra, hogy rólunk beszéljenek. Egészen mostanáig. – Miről beszélt, Cami? – Ki a fene tudja? – kérdeztem vállvonogatva és a szememet forgatva. – Teljesen elment az esze. Kody megfordult, és a mellére bökött. – Nem tudod, miről beszélek? Te sem vagy jobb Ray-nél, és ezzel te is tisztában vagy! – mondta, aztán végleg otthagyott. Trenton zavartan nézett rám, de magyarázkodás helyett felnyitottam a bárpult végén a lapot, aztán lecsaptam magam mögött, és Kody után siettem. – Hé! Várj meg! – kiabáltam másodszor, majd futásnak eredtem, hogy utolérjem. Kody megállt, de nem fordult vissza. Az ingénél fogva magam felé perdítettem. – Én nem vagyok Raegan, ne rajtam vezesd le a dühöd! Próbáltam vele szót érteni. A fenébe is, a te pártodat fogtam! De most úgy

viselkedsz, mint egy nyavalygó, duzzogó, elviselhetetlen faszfej! Kody tekintete ellágyult, és szóra nyitotta a száját. Feltartottam a kezem, mert nem érdekelt, amit kétséget kizáróan bocsánatkérésnek szánt. Széles mellkasára mutattam. – Francot sem tudsz a magánéletemről, tehát soha többet ne beszélj velem így, ahogy most tetted! Megértettük egymást? Kody bólintott én meg otthagytam, hadd álljon a terem közepén, és visszamentem a pultomhoz. – Basszus, nem semmi! – mondta Blia elkerekedő szemmel. – Emlékeztess, hogy soha ne dühítselek fel! Még a kidobóember is be van tőled tojva! – Camille! – hallatszott egy kiáltás a pult túloldaláról. – A fenébe – mormoltam a bajszom alatt. Szokás szerint igyekeztem észrevétlenné válni, de már késő volt. Clark és Col vártak rám türelmesen a Bliához közelebb eső saroknál. Oda mentem, és kényszeredetten rájuk mosolyogtam. – Sam Adamset kértek? – Igen, légyszi – válaszolta Clark. A fivéreim közül ő volt a legjámborabb, és többnyire azt kívántam, bárcsak meghittebb kapcsolatban lennénk. De egy átlagos napon, ha egyikük közelében voltam, mintha mind ott lettek volna, és ezt nem nagyon akartam tovább elviselni. – Felix bácsi még mindig pipa rád – világosított fel Colin. – Jézusom, Colin! A munkahelyemen vagyok. – Gondoltam, jobb, ha tudod – válaszolta önelégült képpel. – Mindig pipa rám. – Kivettem két üveget a hűtőből, lepattintottam a kupakjukat, és odacsúsztattam hozzájuk a nyitott üvegeket. Clark képe megnyúlt – Igen, de anyának vissza kellett tartania, hogy ne rohanjon át a lakásodra, valahányszor Coby nálad van. – Istenem, hát még mindig nem szállt le Cobyról? – Elég… bizonytalan a helyzet otthon. – Nekem ne is mondd! – A fejemet csóváltam. – Képtelen vagyok hallgatni. – Leszállt róla – Colin a szemöldökét ráncolta. – Apám szerint Felix megesküdött hogy nem teszi többé. – Nem mintha számítana, ha megteszi – morogtam. – Anya akkor is maradna.

– Figyelj, ez az ő dolguk – mondta Colin. Dühösen meredtem rá. – Erről szólt a gyerekkorom! Ő az én anyám! Ez rám is tartozik! Clark nagyot húzott a söréből. – Dühös, mert megint kihagytad a hétvégi ebédet. – Nem hívtak meg – vetettem ellen. – Állandóra szól a meghívásod. Anya is csalódott volt. – Elnézést, de nem bírom elviselni. Jobb dolgom is van nála. Clark összevonta a szemöldökét. – Ez kemény! Még mindig a családod vagyunk. Az életünket adnánk érted, Camille. – És anyáért? – kérdeztem. – Érte is? – A fenébe is, Camille! Nem tudod túltenni magad rajta? - csattant fel Colin. – Nem. – Felvontam a szemöldököm. – És Chase-nek, Clarknak és Cobynak se kéne túltenniük magukat. Dolgom van. - mondtam, és visszatértem a pult rám eső végébe. Egy nagy kéz kulcsolódott a karomra. Trenton felállt, amikor meglátta, hogy Clark elkapja a karomat, de megráztam a fejem, és elfordultam. Clark felsóhajtott. – Sosem voltunk az a család, amelyik áradozik az érzelmeiről, de mégiscsak egy család vagyunk. Te is közénk tartozol. Tudom, hogy apát néha nehéz elviselni, de akkor is össze kell tartanunk. Meg kell próbálnunk. – Nem te vagy a célkeresztben, Clark. Fogalmad sincs, milyen az. Clark állkapcsa idegesen rángott. – Tudom, hogy te vagy a legidősebb, Cami. De három éve nem élsz otthon. Ha azt képzeled, nem tudom, milyen elviselni a haragját, tévedsz. – Akkor minek színlelni? Úgysem sok választ már el miket a széteséstől. Nem is tudom pontosan, mi tartja még össze a családot. – Nem érdekes. Ez minden, amink van – mondta Clark. Figyeltem egy darabig, aztán elővettem még két sört. – Tessék, erre a vendégeim vagytok. – Kösz, nővérkém – hálálkodott Clark. – Minden rendben? – kérdezte Trenton, amikor visszamentem a helyemre.

Bólintottam. – Azt mesélik, hogy apa még mindig dühös Cobyra. Szerintem sokat veszekednek azóta is. Apa azzal fenyegetőzik, hogy átjön hozzám, és helyre tesz. – Mégis hogyan? Vállat vontam. – Amikor az öcséimmel valami hézag van, a végén mindig én vagyok a hibás. – És az milyen, amikor átmegy hozzád? Dühösen? – Még sosem járt a lakásomban. De azt hiszem, ha elég dühös lesz, még ez is előfordulhat. Trenton nem válaszolt, de láthatóan nyugtalanul fészkelődött a helyén. Blia jött oda, és elém tartotta a mobilja kijelzőjét. – Most kaptam egy SMS-t Laney-tóL Azt írja, hogy vége a verekedésnek, és a többség ide tart. – Hűha! – Raegan a pult mögé lépett. Elővette az üres borravalós üvegét, mely egy viharlámpa volt, és kitette a pultra. Marty rögtön beledobott egy húszast. Raegan rám kacsintott, és elmosolyodott. Trenton párszor megpaskolta a pultot. - Lépek. Nem akarok itt dekkolni, amikor a fafejek ideérnek a mérkőzéstől, és a végén – megint – majdnem kinyírok valakit. Rákacsintottam. – Mr. Felelősségtudat. – Később majd írj! Szeretnék elmenni veled valahova holnap vetette hátra távozóban. – Már megint? – Raegan szemöldöke szinte a hajáig felszaladt. - Pofa be – mordultam rá, mert nem akartam hallani a véleményét. A verekedés után átözönlő tömeg nem egyszerre zúdult ránk, hanem apránként, de nemsokára a Redben már csak állóhelyek voltak. A DJ vidám zenét játszott, de ez sem számított: a férfiak részegek voltak, és mind legyőzhetetlennek érezték magukat, mint Travis Maddox. Fél órába sem telt, és Gruber, Kody és Hank már a verekedőket választották szét. Egy alkalommal a bárpultnál mindenki egymás hegyén-hátán volt, és Hank tucatjával hajította ki a népet. A bár előtt járőrkocsik álltak, és besegítettek a rendcsinálásba. Letartóztatták nyilvános ittasságért a magukkal leginkább nem bírókat, mielőtt kocsiba

szállhattak volna. A bár nemsokára megint kongott az ürességtől. Klubzene helyett klasszikus rockot és a toplista első negyven helyezettjét játszották, Raegan pedig zsörtölődve számolta a borravalót, olykor hangosan káromkodott. – Az öcséd kisegítése és a szar jatt miatt jó lesz, ha e hónapban ki tudjuk fizetni a számláinkat. Valamikor egy estélyire is spórolnom kell – Fogadj Travisre – ajánlottam. – Könnyen szerzett ötvenes. – Előbb pénzem kéne, hogy legyen, amit rátehetek Travisra - mondta éles hangon. Valaki lezöttyent az előttem levő egyik bárszékre. – Whiskey-t kérek – mondta. – És gyors egymásutánban egyiket a másik után. – Nem csuklottál, Trav? – kérdeztem, és átnyújtottam e sört. – Nekem nem tűnik whiskey-s estének. – Nem te lennél az egyetlen nő, aki pocskondiáz. – Hátrahajtotta a fejét, és szinte egy korttyal leeresztette a torkán a borostyánsárga italt. Az üveg nagyot csattant a pulton, én én rögtön lepattintottam a következőről a kupakot, és az üveget Travis elé toltam. – Pocskondiáz valaki? Nem valami okos dolog. – Néztem ahogy Travis rágyújt – A galamb – fonta össze a karját a pulton. A vállát előreejtve, elveszetten hajolt rá. Figyeltem egy darabig, és nem tudtam, rébuszokban beszél-e, vagy máris részeg. – A szokottnál nagyobb ütéseket kaptál? – kérdeztem őszinte aggodalommal. Egy újabb csoport tömörült be, valószínűleg a verekedés után hátramaradók. Boldogabbnak látszottak, és úgy tűnt, jól kijönnek egymással. Travisszel kénytelenek voltunk felfüggeszteni a beszélgetésünket. A következő húszegynéhány percben nem volt időm csevegni, de amikor a verekedés utáni tömegből az utolsó ember is kiment a piros ajtón, letettem Travis elé egy Jim Beamet, és még meg is dupláztam. Még most is lehangolt volt, talán még lehangoltabb, mint korábban. – Oké, Trav. Ki vele! – Mivel? – kérdezte hátrahajolva. – Hogy mi van a lánnyal! – Megcsóváltam a fejem. Egyedül ez szolgálhatott magyarázattal arra, hogy Travis Maddox miért vág ilyen

arcot. Még sosem láttam ilyennek, így ez csakis egy dolgot jelenthetett. – Melyik lánnyal? A szememet forgattam. – Hogy melyikkel? Most ez komoly? Mit gondolsz, kiről beszélek? – Jól van, jól. – Körülnézett, aztán közelebb hajolt. – Galamb. – Galamb?! Ez most vicc? Travis kurtán felkacagott. – Abbynek hívják, és egy galamb. Egy démoni galamb, aki olyan van őrülten szétcseszi az agyam, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkozni. Már semminek sincs értelme, Cam. Egyenként szegek meg mindent szabályt, amit valaha is felállítottam. Egy nyúlbéla lettem. Nem… még annál is rosszabb. Shep vagyok. – Ne mondj ilyet – nevettem. - Igazad van. Shepley rendes srác. Töltöttem még egy italt, ő pedig bedobta. – Magaddal is bánj tisztességesen! – Intettem, és letöröltem a pultot. – Jézusom! Nem bűn belezúgni valakibe, Trav! Travis tekintete ide-oda ugrált – Összezavarodtam. Most hozzám beszélsz, vagy Jézushoz? – Nem viccelek – mondtam. – Szóval érzel valamit iránta – Gyűlöl. – Ne már. – De igen, hallottam ma este. Véletlenül. Egy genyónak gondol. – Ő mondta? – Többé-kevésbé. – Hát van benne valami… Travis homloka ráncba szaladt. Erre nem számított. – Kösz. Töltöttem még egy italt, és azt is legurította a torkán, mielőtt elővehettem volna egy sört a hűtőből. Letettem a sört a pultra, tenyérrel felfelé elé tartottam a kezem. – A múltbeli viselkedésed alapján. Ugye, ebben egyetértesz velem? De a lényeg szerintem, hogy érte… talán jobb emberré válhatsz. Töltöttem egy újabb italt, ő pedig hátrahajtott fejjel utána küldte a többinek. – Igazad van. Egy szemétláda voltam. Hogy meg tudnék-e változni? Kibaszottul gőzöm sincs. Valószínűleg nem annyira, hogy érdemes legyek rá.

Travis tekintete már kezdett elködösülni, ezért visszatettem Jim Beant a helyére, aztán visszafordultam a barátomhoz. – Adj még egy sört – kért, és rágyújtott még egy cigire. – Szerintem eleget ittál már, Trav. – Részeg volt ahhoz, hogy észrevegye, ott van mellette. – Baszd meg, Cami, csak adj egyet! Megfogtam az üveget, és közvetlenül az orra elé tettem. – Nahát! – képedt el. – Nahát, bizony. Ahogy mondtam: eleget ittál az alatt a rövid idő alatt, amióta itt vagy. – Nincs elég pia a világon, ami elfeledtetné velem, amit ma este mondott. Már összemosta a szavakat. A fenébe! – Pontosan mit mondott? – Azt, hogy nem vagyok neki elég jó. Kicsit… bonyolultabban, de kibaszottul ezt értette alatta. Szar alaknak tart, én meg… azt hiszem, kezdek belezúgni. Nem is tudom. Már nem tudok normálisan gondolkozni. De amikor ma este a verekedés után hazavittem, és tudtam, hogy nálam lesz egy hónapig… - Megdörgölte a tarkóját. – Életemben a legboldogabb voltam, Cami. A szemöldökömet ráncoltam. Még sosem láttam ilyen zaklatottnak. – Egy hónapig nálad lakik? – Fogadtunk ma este. Ha nem ütnek meg, egy hónapra be kell hozzám költöznie. – A te ötleted volt? – kérdeztem. A fenébe is! Máris szerette azt a lányt, és még nem is tudott róla! – Igen. Egy órával ezelőttig egy kibaszott zseninek hittem magam. – Megdöntötte az üveget. – Még egyet. – Nem. Idd meg az istenverte söröd – mondtam, és odatoltam az üveget – Tudom, hogy nem érdemlem meg. Ő… – Elhomályosult a tekintete. – Olyan fantasztikus! Van valami ismerős a szemében, amit nem tudok meghatározni, érted? Bólintottam. Pontosan tudtam, mire céloz. Nekem is ez volt az érzésem egy szempárral kapcsolatban, ami nagyon hasonlított Travisére. – Akkor talán beszélned kellene vele erről – tanácsoltam. - Ne legyen köztetek ostoba félreértés. – Holnap este randija van. Parker Hayesszel.

Az orromat ráncoltam. – Parker Hayesszel? Nem figyelmeztetted vele kapcsolatban! – Nem hinne nekem. Azt gondolná, csak féltékenységből mondom. Billegett a székén. Taxit kell hívnom neki, gondoltam. – És nem az vagy? Mármint féltékeny? – De igen, de Hayes akkor is egy patkány. – Igaz. Travis megdöntötte a sörösüvegét, és nagyot húzott belőle. A szemhéja elnehezült. Nem bírt lassítani. – Trav… – Ne ma este, Cami. Be akarok rúgni. Bólintottam. – Úgy fest, hogy ezt el is érted. Hívjak egy taxit? Kicsit megrázta a fejét. – Rendben, de akkor vitesd haza magad valakivel. – Próbált még sört inni, de belekapaszkodtam az üveg nyakába, míg a tekintetünk nem találkozott. – Komolyan beszélek. – Hallottalak. Elengedtem az üveget, aztán néztem, ahogy kiissza belőle az utolsó cseppet is. – Trent beszélt rólad a minap – mondta aztán. – Na és? – Veszek neki egy kiskutyát – folytatta. Szerencsére olyan részeg volt, hogy nem ragadt le Trenton témájánál. – Szerinted Trent vigyáz rá addig? – Honnan tudhatnám? – Nem vagytok mostanában összenőve, mint a sziámi ikrek? – Nem igazán. Travis fancsali képet vágott – Ezborzalmas. – A szavai össze folytak. – Ki a fene akarja magát szándékosan ígyérezni? Ki tesz magával szántszándékkal ilyet? – Shepley – válaszoltam mosolyogva. Felvonta mindkét szemöldökét. – Nem mondod! – Kis szünet után elkeseredett arcot vágott. – Mit tegyek, Cami? Mondd meg, mert én kibaszottul nem tudom! – Biztos vagy benne, hogy nem kellesz neki? Travis rám emelte szomorú pillantását. – Ezt mondta.

Vállat vontam. – Akkor próbáld meg elfelejteni. Travis lenézett az üres üvegre. Az a két lány, akiket Trenton előző este magukra hagyott, italt kezdtek venni Travisnek, aki nemsokára már majdnem leesett a bárszékéről. A következő másfél órában mindent elkövetett, hogy a fenekére nézzen az elébe kerülő poharaknak. A csinos testvérpár Travis jobb és bal oldalára telepedett. Otthagytam őket és egy darabig a törzsvendégeimmel voltam elfoglalva. Nem lepett volna meg, ha Trentonnak nézik. A négy legfiatalabb Maddox fiú nagyon hasonlított egymásra, és Travis majdnem olyan fehér pólót viselt, mint amit korábban Trenton. A szemem sarkából láttam, amikor az egyik lány Travis combjára teszi a lábát. A másik maga felé fordította a fejét, és olyan csókban forrtak össze, aminek már a nézésétől perverz állatnak éreztem magam. – Travis? – próbáltam magához téríteni. Felállt, és egy százast dobott a pultra. Az ajkához emelte az ujját, és rám kacsintott. – Ez vagyok én. Felejtés. A lányok a jobbján és a balján kísérték, ő meg rájuk támaszkodott, mivel alig tudott járni. – Travis! – kiabáltam utána. – Jó lenne, ha ők fuvaroznának haza! Rám sem hederített. Raegan nevetett – Jaj, ez a Travis! Rém szórakoztató. Összefontam magam előtt a karomat. – Remélem, szállodába mennek. – Miért? – kíváncsiskodott Raegan. – Mert a lány, akibe szerelmes, a lakásán van. Es ha ezeket a lányokat felviszi magához, reggel azzal ébred majd, hogy' utálja magát – Majd megtalálja a megoldást. Mindig ez szokott lenni. – De nem most. Nagyon kétségbeesett, és nem tudom, mit tesz, ha ezt a lányt elveszíti. – Berúg, és lefekszik valakivel. A Maddox fiúk mind ezt teszik. – A nyakamat nyújtva pillantottam rá, ő pedig bocsánatkérően mosolygott vissza. – Figyelmeztettelek, hogy ne kezdj velük. lassanként jó lenne, ha hallgatnál valamelyik tanácsomra! – Bagoly mondja verébnek – mondtam, és felnyúltam, hogy jelezzem az utolsó rendelést.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– EL SEM HISZEM. HOGY HAGYTAD MAGAD RÁBESZÉLNI. HOGY ADDIG nálad legyen a kutya! – mondtam a fejemet csóválva. Trenton elnyúlt a kanapémon, és a karjával eltakarta a szemét. – Csak még pár nap. Travis meglepetéspartit rendez Abbynek vasárnap, és akkor adja át. De a kutyus irtó helyes. Hiányozni fog. – Adtál már nevet neki? – Nem – fintorodott el Trenton. – Na jó, adtam, de a végleges nevet Abby adja majd neki, így ez most csak átmeneti. Ezt el is magyaráztam neki. Kuncogni kezdtem. – Elárulod? – Nem, mert ez még nem a neve. – Azért csak mondd meg. Trenton elmosolyodott, de nem vette le a szeméről a karját. – Gazfickó. – Micsoda? – Ellopja apám zoknijait, és elrejti őket. Egy kis gonosztevő. – Nagyon tetszik! Raegan születésnapja is nemsokára lesz. Vennem kell neki valamit. De nem könnyű kitalálni valami ajándékot. – Vegyél egy GPS jelzőt a kulcscsomójára. – Jó ötlet. Neked mikor van a születésnapod? – Július negyedikén. – Hülyéskedsz? – Nem én. – Akkor az igazi neved Yankee Doodle? – Ezt még nem hallottam – mondta fapofával. – Nem vagy rá kíváncsi, mikor van az enyém? – Már tudom. 

A Yankee Doodle egy amerikai gúnydal. Szövege szerint Yankee Doodle július 4.-én született. Ekkor van a függetlenség napja.

– Az kizárt Egy percig sem habozott. – Május hatodikán. Leesett az állam. – Kamilla. Úgy hatodik óta tudom. – De hogy emlékezhetsz rá? – A nagyszüleid lufit küldtek neked mindig ugyanazon a napon, amíg le nem érettségiztél. Elkalandoztam. – Minden évben egy lufival több! Érettségi előtt tizennyolcat kellett a Törpikébe zsúfolnom! Úgy hiányoznak… – Magamhoz tértem a révedezésből. – Várj csak… Te most tényleg kamuzol nekem! Travis nem április bolondja? – De igen, április elsején született. – A tied meg a függetlenség napjára esik? – Úgy van, és Thomasé Szent Patrik napján van, az ikrek meg január elsején születettek. – Micsoda hazug vagy! Taylor és Tyler születésnapja márciusban van. Tavaly a Redben ünnepelték! – Dehogy. Thomas születésnapja van márciusban, ők csak segítettek megünnepelni, és azért állították, hogy születésnapjuk van, hogy ingyen piát kapjanak. Dühösen meredtem rá. Elnevette magát. – Esküszöm! – A Maddox fiúkban nem lehet megbízni. – Ezt kikérem magamnak. Az órámra pillantottam. – Ideje nemsokára munkába mennünk. Induljunk. Trenton felült, aztán a térdére könyökölt. – Nem bírok bejönni hozzád minden este a Redbe, utána pedig egész nap dolgozni. Kimerítő. – Senki sem mondta, hogy muszáj. – Senki sem él ilyen napirend szerint, ha nem muszáj. Csak ha tényleg ezt akarja. Én meg valóban ezt akarom. Képtelen voltam letörölni a boldog mosolyt az arcomról. – Meg kéne próbálnod egész éjjel a Redben dolgozni, aztán nappal folytatni a munkát!

– Elég a nyivákolásból, te nagyra nőtt csecsemő! – ugratott. Összetoltam a két öklömet. – Neked csak baby doll. Valaki kopogott, én meg tanácstalanul Trentonra néztem, majd az előszobába mentem, és kinéztem a kukucskálón. Egy velem egykorú férfit láttam: nagy szem, kifogástalan frizura, olyan tökéletes arc, mintha egyenesen egy Banana Republic katalógusból lépett volna ki. Mentazöld legombolós gallérú inget, farmert és papucscipőt viselt. Tudtam, hogy ismerem, de nem voltam biztos benne, honnan, ezért nem vettem le a láncot amikor résnyire nyitottam az ajtót. – Szia – kuncogott idegesen. – Miben segíthetek? Közelebb hajolt, és a mellkasára tette a kezét. – Parker vagyok. Amber Jennings, a barátom a szomszédban lakik. Láttalak tegnap este, amikor hazajöttél, én akkor indultam szintén haza, és arra gondoltam, talán kedved lenne... A lánc megcsörrent, ahogy lehullott, és Trenton szélese tárta az ajtót. – Vagy talán nem – fejezte be Parker. – Talán nem – ismételte meg Trenton. – Húzd el innét a csíkot, Parker. – Kellemes napot mindkettőtöknek. Trenton bólintott, én meg becsuktam az ajtót. – Tudtam, hogy ismerős valahonnan. Az emberek valahogy hogy máshogy festenek a Reden kívül. Trenton csúfondárosan vigyorgott. – Középiskola óta utálom ezt a faszfejet. – Hisz alig ismerted a középiskolában! – Sznob kölyök volt. A szüleié az az olasz étterem a belvárosban. – És? – És én nem szeretném, ha itt enné a fene – jelentette ki – A hozzá hasonlók úgy érzik, rájuk nem vonatkoznak a szabályok. – Miféle szabályok? – A tiszteleté. - A tiszteletről szólt az egész? – mondtam az ajtó felé intve. – Miről beszélsz? - Erről a teljesen szükségtelen jelenetről, amit rendeztél. Trenton feldúltan állt egyik lábáról a másikra. – Arra készült, hogy randira hívjon!

– És? - Ez egy másokon élősködő lúzer! – A homlokát ráncolta. – És? – És nem akartam, hogy rajtad élősködjön! – Egyedül is ki tudom adni valaki útját. Te rá akartál ijeszteni, hogy többé eszébe se jusson próbálkozni! – Ma reggel meglesett, amikor hazajöttél. Nekem ez elég ragadozó hozzáállásnak tűnik. Bocsásd meg, basszus, hogy szerettem volna, ha azt hiszi, hogy van pasid. Összefontam a karom. – Ó, hát erről volt szó? – Igen, erről. – És szó sincs arról, hogy le akartad volna radírozni a konkurenciát? Sértetten húzta fel az orrát. – Már ha egyáltalán feltételezzük, hogy lenne konkurenciám. Mert szerintem nincs. Kivált nem Parker kibaszott Hayes részéről. Összehúzott szemmel méregettem. – Igazad van, hiszen csak barátok vagyunk. – Jézusom, Cami! Tudom! Nem kell folyton az arcomba tolnod. Elkerekedett a szemem. – Hűha, az arcodba tolom? Nem teszem többé. Trenton elkeseredetten nevetett. – Hogyhogy nem tudod? Az egész kibaszott világ tudja csak te nem. – Tudom. Igyekszem leegyszerűsíteni a dolgokat. Trenton egy lépést tett felém. – Ez nem olyan egyszerű. Megközelítőleg sem. – Pedig az. Feketén-fehéren. Előre elrendezve. Trenton megragadta a vállamat, és szájon csókolt. A döbbenettől keményen, engesztelhetetlenül álltam a csókját, de aztán ellazult a szám, s vele a testem is. Ugyan elengedtem magam de a szívem hevesen és olyan hangosan kezdett dobogni, hogy biztosra vettem, hogy Trenton is hallja. A nyelve becsúszott az ajkaim közé, a keze lesiklott a karomon a csípőmre, és az ujjai belemélyedtek a bőrömbe, amikor a csípőmnél fogva magához húzott, és tovább csókolt. Amikor elhúzódott, beszívta az alsó ajkamat. – Most már bonyolult – közölte, felkapta a kulcsait, és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtógombba kapaszkodtam, hogy ne bukjak orra. Még soha

életemben nem csókoltak így, és valami azt súgta, hogy Trenton Maddox ennél jóval többre is képes. Az, ahogy a nyelve az enyémet simogatta, okozhatott volna szédülést még akkor is, ha számítottam volna a csókjára. A karján úgy rándultak össze az izmok, amikor magához vont, mintha nem tudna elég közel húzni, mégis éreztem, hogy annyira ura a kezének, amennyire csak egy tapasztalt kéz lehet. A szívem vadul zakatolt, és éreztem, ahogy egy-egy dobbanásnál ki akar szakadni a mellkasomból. Megnémultam, kifulladtam, tehetetlen lettem. Különös érzés volt a lakásban egyedül állni, amikor harminc másodperce még életem legjobb csókját éltem át. Már a puszta emléktől megfeszült a combom. Még akkor is ziháltam, amikor a konyhai órára pillantottam. Trenton korán átjött, hogy kicsit együtt legyünk munkakezdés előtt, és most már úton volt a Könnyű Karcolásba. Nekem is már a Törpikében kellett volna ülnöm útban a tetoválószalon felé, de még azt sem tudtam, képes leszek-e rá. Nem csak kínos lenne találkoznunk, de éppen most csaltam meg T. J.-t. Akarhat-e bárki – főként Trenton – egy nőt, aki félrelép? Lelkifurdalásom támadt attól, hogy előbb ennyi időt töltöttünk együtt, aztán mégsem vágtam alaposan orrba, amikor a száját a számon éreztem. Igaza volt. Olyan bonyolulttá tette az egészet hogy ezek után nem tehetünk majd úgy mintha csak burátok volnánk. Ez után a csók, ez után az érintés és még inkább azután, amilyen érzéseket ébresztett bennem. Előhúztam a hátsó zsebemből a telefonomat, és gyorstárcsátáztam. – Könnyű Karcolás – szólt bele Hazel. – Szia, itt Cami. Ma nem tudok bemenni. – Beteg vagy? – Nem… csak… szóval bonyolult. Nagyon, de nagyon bonyolult. – Értem. Nem gond, csak nekem szívás. A vasárnap mindig irtó unalmas, és most még unalmasabb lesz. – Ne haragudj, Hazel. – Semmi gáz. Értesítem Calt – Kösz. Remélem, nem tesz lapátra, amiért a kezdés után ilyen hamar már beteget jelentek. Hazel kifújta a levegőt. – Őszintén szólva, vasárnaponként nincs akkora forgalom hogy recepcióst fizessünk. Egy szót sem fog szólni.

– Rendben. Viszlát nemsokára. Belebújtam a cipőmbe, felkaptam a táskámat, és a Törpikével a Redhez hajtottam. Hank fekete Jaguár XKR-je egyedül árválkodott a parkolóban. Megálltam mellette, és vigyáztam, hogy bőven maradjon hely a két kocsi között, aztán jó szorosan összehúztam magamon a kabátomat, míg átgyalogoltam a bárhoz. A hangszórókból a Queen szólt, amikor beléptem. Hank a keleti bár pultján feküdt, és a mennyezetre meredt. – Mit művelsz, te eszement? – kérdeztem. – Lazítok, míg Jorie ideér. Ma kérem meg, hogy költözzön össze velem. Nagyra nyitottam a szemem. – Komolyan? Gratulálok, Hank. Ez fantasztikus! Felült, és nagyot sóhajtott. – De csak akkor, ha beleegyezik. – Mit szól hozzá majd az exed? – Pénteken beszéltem Vickie-vel. Pozitívan fogadta. Jorie kiválóan bánik a fiúkkal. – Tyűha! – vettem egy mély levegőt. Leültem a hozzá legközelebbi bárszékre. – Ez elég nagy dolog. – Mi lesz, ha nemet mond? – kérdezte olyan aggodó hangon, ahogyan még sosem hallottam beszélni. – Akkor megkeresed a megoldást. – És ha nemet mond, aztán kirúg? – Hát az rossz lenne – bólintottam lassan. Leugrott a bárpultról. – Innom kell. – Nekem is – értettem egyet. Hank wkiskey-t töltött két pohárba, aztán az egyiket odacsúsztatta hozzám. Ittam egy kortyot, és összeráncoltam a szemöldökömet. – Hűha! Ez mi? – Egy durva lötty – válaszolta, és szintén belekortyolt. - szeretem Jorie-t, Cami. Nem tudom, mit teszek, ha nem hajlandó hozzám költözni. – Ő is szeret – nyugtattam meg. – Csak erre az egyre gondolj. Hank a homlokát ráncolta. – És te miért iszol? – Megcsaltam T. J.-t.

– Mikor? – Fél órája. Hank szeme egy pillanatra elkerekedett. – Kivel? Nem válaszoltam azonnal, mert haboztam, hogy hangosan kimondjam. – Trenttel. Megint elkerekedett a szeme, és olaszul motyogott valamit. – Ahogy mondod. – Felhajtottam, ami a pohárban volt. Csengett a telefonom. Megfordítottam. Trent keresett. – Halló. – Hazel azt mondja, ma nem jössz be. Jól vagy? – Én… – Beteg vagy? – Nem. – Akkor miért nem jössz dolgozni? – Mert kibaszottul súlyos kínositiszem van. – Azért, mert megcsókoltalak? – kérdezte felbőszülve. hallottam Hazel hangját a háttérben. – Megcsókoltad? – visított fel. – Te szemét rohadék… – Te kuszáltál össze mindent! – kiáltottam. – Most ne síránkozz! – Mi a francot számít, hogy megcsókoltalak? – Mert! Barátom! Van! – üvöltöttem tagoltan a telefon – Észreveszi egyáltalán? Egy hete nem beszéltél vele! – Semmi közöd hozzá! – Igenis van közöm! Hozzád van! – Kapd be! – Te kapd be! – ordította vissza. Egy pillanatra mindkettenelcsendesedtünk, aztán Trenton szólalt meg. – Átjövök, miután itt végeztem. – Ne gyere – dörzsöltem a halántékomat. – Mindent összezavartál, Trent. Most olyan… furcsa minden. – Ostobaság. Minden maradt a régiben – mondta. – egyetlen különbség, hogy most már tudod, milyen átkozottul jól csókolok. Akaratom ellenére is elmosolyodtam. – Nem rohanlak le, csak látni szeretnélek – erősködött Az igazság az, hogy hozzászoktam a jelenlétéhez, de ha továbbra is ilyen sokat vagyunk együtt, akkor szakítanom kell T. J.-vel, és nem

voltam benne biztos, hogy ezt akarom tenni. – Nem – válaszoltam, és kinyomtam a telefont Ismét megszólalt a telefonom. – Halló! – Most lecsaptad a kagylót? – kérdezte bosszúsan Trenton. – Igen. – Miért? – Mert befejeztem a beszélgetésünket. – És nem tudsz elköszönni? – Szia… – Várj! – Ezért csaptam le. Tudtam, hogy nem hagyod, hogy elköszönjek. – Tényleg kizársz az életedből egyetlen kibaszott csók miatt? – Csak egyetlen csókról van szó? – kérdeztem. Trenton nem válaszolt. – Én is így gondoltam – nyomtam le megint a „vége” gombot. Nem hívott vissza. Hank velem szemben állt, és italba fojtottuk a bánatunkat. Megittunk egy üveggel, és Hank kinyitott egy másodikat. Nevetgéltünk és hülyéskedtünk, míg Jorie megérkezett Hank igyekezett józannak mutatkozni, de szánalmasan kudarcot vallott. – Szia szerelmem – köszöntötte Hank. – Szia – mosolygott Jorie. Megölelte Hanket, aki átfogta, és hosszú, halványszőke, hullámos hajába markolva magához szrította. Jorie egy darabig tanulmányozott minket, de nem tartott sok ideig, mire levonta a megfelelő következtetést. – Egy ideje már itt lehettek, gyerekek. A pohár fenekére néztetek? Hank ide-oda billegett és vigyorgott. – Bébi, szerettelek volna… – Hank – szakítottam félbe, és gyorsan megráztam a fejem mielőtt Jorie megláthatott volna. Jorie megfordult, én meg rámosolyogtam. – Ti meg miben sántikáltok? – kérdezte. – Másfél üveg pia eltüntetésében – kuncogott a viccén Hank. Jorie elvette tőlünk a maradékot, és visszatette az alsó szekrénybe, a szekrényt bezárta, és zsebre vágta a kulcsot. Fekete sortban volt, mely mini szmokingnadrágnak tűnt, és hozzá egy átlátszó, csinos, pezsgőszínű blúzt viselt, amelyen áttetszett fekete, csipkés melltartója. Fekete, magas, hihetetlenül tűsarkú cipőjében is kisebb volt Hanknél.

– Felteszek egy kanna kávét. Nem kell, hogy az alkalmazottak azt higgyék, hogy jó ötlet a vasárnapi értekezletre tök részegen betántorogni. Hank megcsókolta az arcát. – Mindig előre gondolkodsz. Mihez kezdenék nélküled? – Meginnád, ami még az üvegben van – cukkolta Jorie. Felvette az üres kannát, és vizet engedett bele. – Az ördögbe is. Kiment a fejemből, hogy elfogyott a kávészűrő! – Dehogy, éppen ma reggel hozták meg. – Hanknek botladozott a nyelve. – Még a hátsó teremben van. – Idehozom – ajánlotta Jorie. – Veled megyek – mondta Hank, és menet közben belemarkolt Jorie fenekébe. Letöröltem a mobilom kijelzőjét, és közben azon a híváson törtem a fejem, amire készültem. A számok beütése előtt az SMS mezőt nyitottam meg. Gyávaság volt tőlem, de akkor is megtettem. Van egy perced? Nem tudok sokáig beszélni. Őrülten hiányzol. Mi újság? Beszélnünk kell. Féltem, hogy ezt mondod. Hívj, amint tudsz. Már készültem rá. Mindig olyan aranyos volt! Tényleg azért akarok vele szakítani, mert nagyon elfoglalt? Hiszen előre figyelmeztetett rá, én meg rábólintottam, hogy próbáljuk meg. Megígértem, hogy nem jelentek majd problémát. Igaz, hogy ritkán beszélünk, és semmi remény arra, hogy javul majd a helyzet. És akkor még itt volt Trenton aprócska problémája. Nem számít, ha szakítunk T. J.-vel. T. J. után Trentonnal járni akkor is rosszul veszi ki magát, ha várok még egy fél évet. Vagy hat évet. T. J. háta mögött flörtöltem Trentonnal. Mindenen, ami ebből kisül, rajta a tisztességtelenség bélyege. Kodynak nyomokban sem volt igaza velem kapcsolatban. Nem viselkedtem Raeganhez hasonlóan, hanem sokkal rosszabbuL Benne legalább volt annyi tisztesség, hogy mielőtt ismét Brazillal kezdett

találkozgatni, szakított Kodyval. Nem hülyített egyszerre két férfit. Őszinte volt velük, és még én próbáltam kiselőadást tartani neki. Eltakartam a szemem. Még egy üres teremmel sem tudtam farkasszemet nézni, úgy szégyelltem magam. Még ha pillanatnyilag szórakoztató vagy vigasztaló is Trentonnal lenni, tudtad jól, mit jelent ez neki, és mit éreznék, ha T. J. ugyanezt tenné velem. Tisztességtelen dolog volt mindkettővel együtt lenni valamilyen módon, akár kapcsolódott hozzá szex, akár nem. T.J, is, Trenton is jobbat érdemeltek. Megcsókoltam. Megnyomtam a „Küldés” gombot, és a kezem rögtön remegni kezdett. Jó pár perc telt el, mire megjött T. J.-tól a válasz. Kit? Trentont. Te csókoltad meg őt, vagy fordítva? Mit számít? Számít. Ő csókolt meg engem. Jellemző. És most mi lesz? Mondd meg te. Sokat vagyok együtt vele. Mit jelentsen ez? Nem tudom. Ennyit, és nem többel. Még mindig szeretnél velem lenni? A kérdés inkább az, hogy te akarsz-e velem lenni? Megint jó pár percig kellett várnom, hogy reagáljon. Amikor pityegett a telefonom, kényszerítenem kellett magamat, hogy

megnézzem az SMS-t. Még ha meg is érdemeltem, nem akartam, hogy úgy hajítson el, mint egy szemetet, még ha az is voltam. Lefoglalok neked egy jegyet Kaliforniába.

TIZENHARMADIK FEJEZET

HÉT HARMINCKOR INDULT A GÉPEM. KORÁBBAN ELMENTEM A VASÁRNAP AZ értekezletről, hogy bepakoljak, aztán vadul hadakoztam, hogy a Trentonnal kapcsolatos gondolataim ne kússzanak be az agyamba, miközben a Törpikével a repülőtérre mentem. A kormányt markoló ujjaimon ott állt: Baby Doll. T. J. biztos nem helyesli majd, gondoltam, és teljes szívemből kívántam, hogy ne kérdezze meg, miért választottam éppen ezt. Örökkévalóságnak tűnt, míg leparkoltam, reptéri buszt kerestem, és becsekkoltam. Utáltam rohanni, de T. J. az utolsó gépre vett jegyet, és tudtam, ha a fene fenét eszik is, el kell érnem azt a gépet. Meg kellett bizonyosodnom, hogy nem csak a bennünket elválasztó távolság miatt szeretek ki T. J.-ból. A biztonsági ellenőrzéshez kanyargó hosszú sorban állt, amikor a nevemet hallottam a terem másik végéből. Megfordultam, és Trentont láttam, ahogy felém rohan. A repülőtéri biztonsági őr egy lépést tett felé, de amikor Trenton lelassít mellettem, megnyugodott. – Mi az ördögöt művelsz? – kérdezte zihálva. Csípőre vágva a kezét. Piros kosárlabdás sortot, fehér pólót és egy kopott, pirofi Sig Tau baseballsapkát viselt. Láttán izgalom fogott el, de inkább azért, mert lebuktam, mint azért, mert hízelgett a felbukkanása. - Mi az ördögöt keresel te itt? – Végignéztem a minket bámulókon. – Azt mondtad, hogy holnap találkozunk, most meg felszállsz egy kibaszott gépre? – A jó néhány emberrel előttem sorban álló nő befogta a kislánya fülét – Bocs – mentegetőzött Trenton. A sor előrébb araszolt, és én is tettem pár lépést. Trenton mellettem jött – Az utolsó pillanatban dőlt el. – Ugye Kaliforniába mész? – kérdezte sebzett tekintettel I Nem válaszoltam. Tettünk még pár lépést.

– Azért, mert megcsókoltalak? – kérdezte ezúttal hangosabban. – Ő foglalta le a jegyet, Trent. Nemet kellett volna mondanom? – Igen! Több mint három hónapig nem vette a fáradságot, hogy lásson, és most hirtelen jegyet küld? Ugyan már! A combjára csapott. – Trent – szólaltam meg halkan. – Menj haza. Ez nagyon kínos. – A sor előrébb kúszott, és én is továbbmentem. Trenton oldallépésekkel ért utol. – Ne szállj fel a gépre! – A hangja szenvtelen volt, de a tekintete könyörgött. Kurtán felnevettem; próbáltam valahogy elbagatellizálni a helyzetet. – Pár nap múlva itthon vagyok. Úgy állítod be, mintha nem látnál soha többé! - Minden megváltozik, amikor visszajössz. Te is tudod. – Hagyd abba, kérlek – esdekeltem, és körülnéztem. A sor megint továbbmozdult. Trenton kinyújtotta felém a kezét. – Adj neki… egy pár napot. – Minek? Levette a sapkáját, és fejtörés közben a feje búbját simogytta. Kétségbeesett arca láttán vissza kellett fojtanom a feltörő zokogásomat. Szerettem volna megölelni, megnyugtatni, ho minden rendben lesz, de hogy vigasztalhattam volna meg, h| miattam fájt a szíve? Trenton visszatette a sapkáját, és elkeseredésében mélyen a homlokába húzta, aztán felsóhajtott. – Jézusom, Cami, kérlek! Nem vagyok rá képes. Nem ülhetek itt, miközben azon jár az agyam, hogy ott vagy, vele. Megint előrébb ment a sor. Én voltam a következő. – Kérlek! – ismételte meg, aztán idegesen felnevetett - Szeretlek. – Következő – mondta a biztonsági ellenőr, és intett, hogy lépjek oda az emelvényéhez. Hosszú szünet után összerázkódtam a szavaktól, amiket kimondani készültem. – Ha tudnád, amit én tudok… nem szeretnél. Trenton megrázta a fejét. – Nem akarom tudni, csak téged akarlak. – Csak barátok vagyunk, Trent. Trent arca elszomorodott, a háta meggörbült.

– Következő! – mondta még egyszer az ellenőr. Minket figyelt, és nem volt türelmes kedvében. – Mennem kell. Majd beszélünk, ha visszajöttem, rendben? Trenton a földre szegezte a tekintetét, és bólintott. – Jól van. – Elindult, aztán mégis visszafordult. – Egy ideje már nem csak barátok vagyunk. És ezt te is tudod. Hátat fordított, én meg átnyújtottam az ellenőrnek a jegyemet és az igazolványomat. – Jól van? – kérdezte az ellenőr, és firkált valamit a jegyemre. – Nem. – Elcsuklott a hangom, és amikor felnéztem rá, könnyek öntötték el a szemem. – Iszonyatos seggfej vagyok. Az ellenőr bólintott, és intett, hogy menjek tovább. – Következő – mondta a mögöttem állónak. Mozdulni sem akartam, hátha ez csak egy álom. Amikor gyerekkoromban a barátnőim otthonában vendégeskedtem, kezdtem ráébredni, hogy mások apja nem olyan, mint az enyém, és sok család sokkal boldogabb, mint a miénk. Attól a pillanattól fogva arról ábrándoztam, hogy egyedül lakjak, ha másért nem, hát csak egy kis békességért. De még a felnőttkor is inkább az állandó csalódás, mint a kaland forrása lett, ezért nem moccantam, nehogy erről a futó boldogságról is kiderüljön, hogy csak egy aljas kitolás. Pontosan egy ilyen makulátlan, minimalista stílusú házban szerettem volna lenni, elégedett mosolyon kívül nem akartam mást viselni, csak legfeljebb azt a drága, fehér pamutlepedőt, amivel T. J. hatalmas ágyán betakaróztam. T. J. mellettem feküdt, mélyeket szuszogott az orrán át. Pár perc múlva úgyis fel kell ébrednie, hogy munkába menjen, és akkor kedvemre csodálhatom a feszes fenekét, amikor felkel az ágyból. És természetesen nem ezzel volt a gond, hanem azzal, hogy utána nyolc órán át magamra maradok majd a gondolataimmal, és a négy fal közti semmittevés során eljutok a nirvánából a teljes idegroncs állapotába. A repülőút alatt gondolatok ezrei kergették egymást a fejemben. Felmerült bennem, hogy talán ez az utolsó találkozásunk. Az idegesség hónapokon át egészen addig a pillanatig nőtt, míg meg nem láttam őt a poggyászkiadásnál, és rám nem mosolygott. Ugyanettől a mosolytól feküdtem itt mellette, egyszerre volt helyes és helytelen. Esetleg hozzam neki ágyba a reggelit, hogy a hónapok óta első együtt töltött tizenkét óránkat megünnepeljük? Talált mégse. Akkor

megint kezem-lábam törném, hogy a kedvébe járjak, és elegem van abból, hogy ez a fajta lány legyek. Soha többé nem leszek ilyen. Raegan tökéletesen fejezte ki, amikor előző este eszelősen csomagoltam. Mit történt veled, Cam? Regen sütött belőled a magabiztosság. Most olyan vagy, mint egy megvert kiskutya. Ha T. J. nem az igazi, azon úgy sem változtathatsz, így akár fel is hagyhatsz az önemésztéssel. Nem tudom, mi történt velem a bámulatosan magabiztos lány és a mostani között. Jobban mondva tudom. T. J. besétált az életembe, és az elmúlt hat hónapban igyekeztem őt kiérdemelni. Vagyis az idő felét ezzel töltöttem. A másik felét meg ellenkezőjével. T. J. felém fordult, és csókot nyomott a halántékomra. – Jó reggelt. Leszaladjak a sarokra reggeliért? – Szuper lenne, de tényleg! – Megcsókoltam a meztel mellkasát. Gyöngéden kihúzta a karját alólam, és felült. Pár pillanatig nyújtózkodott, és abban a látványban részesített, amiről több, mint három hónapja fantáziáltam. Belebújt az előzőleg összehajtogatott farmerjébe, aztán a szekrényből elővett egy pólót. – Bagel krémsajttal? – És narancslét is kérek. – Igenis, asszonyom. – Felhúzta a tornacipőjét, aztán felkapta a kulcsát. – Máris itt vagyok – kiáltott vissza, mielőtt becsukta maga mögött az ajtót. Nyilvánvalóan nem azért éreztem, hogy nem vagyok rá érdemes, mert T. J. egy seggfej volt. Éppen az ellenkezője volt igaz. Amikor a bárba besétál egy ilyen bámulatos pasas, és elkéri a telefonszámodat, mielőtt még italt rendelne, a legtöbb ember nagyon igyekszik megtartani. De menetközben elfelejtettem, hogy én voltam az, akinek sikerült megszereznie. De amint átölelt a poggyászkiadásnál, azonnal összehasonlítottam azzal, ahogy Trenton fogott át. Amikor megcsókolt, a szája pontosan olyan fantasztikus volt, ahogy emlékeztem rá, de nem éreztem azt, hogy olyan szüksége volna rám, mint Trentonnak. Mellbevágóan tisztában voltam vele, hogy igazságtalan és szükségtelen összehasonlítgatni, és amint felmerült bennem, igyekeztem eltekinteni tőle, mégis kudarcot vallottam. Minden alkalommal, minden szinten. Akár tisztességes volt, akár sem, Trenton volt az, akit ismertem, és T. J. idegenné vált. T. J. tíz perccel később futott vissza, a bagelt az ölembe tette, a

narancslevet az éjjeliszekrényre. Aztán gyorsan megcsókolt. – Behívtak? – Igen. Korai ülés. Nem tudom, mi az ábra, így azt sem tudom, mikor érek haza. Megvontam a vállam. – Semmi gond. Jössz, amikor jössz. Még egyszer megcsókolt, aztán gyorsan levetkőzött, felvett rgy szépen kivasalt fehér inget meg egy sötétszürke öltönyt, majd belebújt a cipőjébe, és a nyakkendőjével a kezében kocogott ki a házból. Csapódott az ajtó. – Viszlát! – Egyedül üldögéltem tovább. Visszahanyadottam az ágyra, felnéztem a mennyeze és a körmömet piszkáltam. Csend volt a házban. Se lakó se háziállat. Még egy aranyhala sem volt. Azon járt a fejem, hogy Trenton most biztosan mellettem ülne a kanapén, néznénk valamit a tévében, miközben a munkáról locsognék, vagy a suliról, vagy mindkettőről. Milyen jó lenne, ha lenne valaki, aki szeretne folyton velem lenni, mindegy, milyen minőségben. Ehelyett most egy fehér mennyezetet bámulok, és azon merengek, milyen kellemesen üt el az agyagsárga falaktól. A bézs nagyon T. J.-s volt. T. J. irtó stabil volt. De bár jól fest párezer mérföldről. Sosem veszekedtünk, mert az embernek nincs min összekapnia, ha nincs a másik közelében. T. J. tudta, milyen bagelt szeretek, de vajon tudta-hogy nem szeretem a reklámokat, vagy milyen rádióállomást hallgatok, vagy azt, hogy amikor hazaérek a munkából, az első dolgom levenni a melltartómat? Tudja-e, hogy az apám egy felülmúlhatadan seggfej, vagy azt, hogy az öcséim aranyosak, de elviselhetedenek? Tudja-e, hogy sosem vetem be az ágyamat? Mert Trenton tudta. Tudott mindent, és mégis engem akart. Odanyúltam, és felvettem a mobilomat. Egyetlen e mail a Szingli a Környékedentől, semmi több. Trenton gyűlöl, gondoltam, és így helyes, mert arra kért, hogy válasszak, és nem őt választottam. Most itt fekszem meztelenül egy másik férfi ágyában, és rá gondolok. A tenyerembe temettem az arcomat, és a forró könnyeket átkoztam, melyek a halántékomról a fülembe csorogtak. Itt akartam lenni, meg ott is. Raegan azt kérdezte, szerettem-e már két férfit. Akkor még nem tudtam, hogy máris kettőt szeretek. Két férfit, akik nem is lehetnének különbözőbbek, mégis annyira hasonlítottak egymásra. Mindkettő szeretetre méltó, de teljesen más okból.

A lepedőt magam után húzva kimásztam az ágyból, és körbejártam T. J. rendezett házát. Olyan volt, mintha fényképezéshez állították volna be, mintha senki sem lakna benne. Gondolom, jobbára így is volt. Néhány ezüstkeretes fotó volt a nappali falánál lévő keskeny asztalon. Fekete-fehér képek T. J.-ről, még kiskorából, a testvéreivel, a szüleivel, és egy kép kettőnkről, amely az első látogatásom alkalmával készült a mólón. Fekete volt a tévé, a távirányító tökéletesen egyenesen állt a kanapé mellett asztalon. Eltűnődtem, vajon van-e kábeltévéje. Ritkán van annyi ideje, hogy nézze. A Men’s Health meg a Rolling Stone példányai feküdtek a dohányzóasztalon legyező alakban, mint a kártyalapok. Felvettem egyet, gyorsan ádapoztam. Hirtelen nyugtalanság és unalom kerített a hatalmába. Miért jöttem ide? Hogy bizonyítsam magamnak, hogy szeretem T. J.-t? Vagy azt, hogy nem? A kanapé alig süppedt be, amikor leültem rá. Halványszürke tweed anyaggal volt bevonva, barna bőr zsinórszegéllyel. A hátam viszketett az anyagtól. Az egész lakásnak merőben más volt a hangulata, mint az előző látogatásomkor. Nem vonzott a pézsmaillat, hiába érződött tisztának. A nagy ablakokból a kilátás, az öböl egy szegletével nem volt olyan mesés, a T. J. minőségű tökély már nem volt olyan igéző. Trentonnal elég volt pár hét, hogy minden megváltozzék. Hirtelen jónak tűnt a rendedenség, a hiányosságok, a bizonytalanság, melyekből Trenton olyan sokat testesített meg, minden, amit magamon észrevettem, és amiről azt gondoltam, ne szeretem. Mert még ha küszködtünk is, voltak céljaink. Nem számított, hogy még nem értünk célba, hanem csakis az, hogy mindketten megéltünk kudarcokat, hatalmas bukásokat, de mindig feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat, és továbbmentünk, és igyekeztünk mindenből a legjobbat kihozni. Trenton nem csak elfogadhatóvá tette mindezt, de az odajutást is mókássá varázsolta. Ahelyett, hogy szégyenkeztünk volna, hogy nem jutottunk még el, büszkék lehettünk arra, hova igyekszünk, és mit kell leküzdenünk azért, hogy eljussunk oda. Felálltam, és a hosszú ablakhoz sétáltam, ahonnan lenéz az utcára. Trenton kiderítette, miben sántikálok, a repülőtérre rohant, és könyörgött, hogy maradjak. Ha én lettem volna a biztonsági korlát másik oldalán, megbocsátottam volna-e neki? Könnyek csípték a szememet, amikor arra gondoltam, mily magányosnak és elutasítottnak érezhette magát a hazaúton. Ahogy a tökéletes férfi tökéletes házában

álltam, szorosabbra csavartam magamon a lepedőt, és hagytam, hadd csorogjanak a könnyeim, miközben a küzdésre termett tetoválóművész után sóvárogtam, akit otthon hagytam. A gyermekkorom azzal telt, hogy a szabadság első napjára vágytam. Tizennyolc éven át szinte minden nap a jövőt kívántam. És most életemben először azért fohászkodtam, bárcsak visszamehetnék az időben.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– MONDTAM, HOGY BOCSÁSS MEG. – NÉZETT RÁM BŰNTUDATOSAN T.J. – Nem haragszom. – Csak kicsit feldúlt vagy. – Nem, tényleg nem – bizonygattam a marinírozott marhahúsos salátát piszkálva a tányéromon. – Nem ízlik a saláta? – Dehogynem – válaszoltam, miközben tudtam, milyen arcot vágok, és milyen mozdulatokat teszek. Kimerített, hogy arról győzködjem, nem duzzogok. T. J. csak este fél kilenc után ért haza, és egyszer sem telefonált vagy SMS-ezett. Még akkor nem, amikor már hazafelé tartott. – Kérsz a halamból? – Már csak két falat volt hátra az alaszkai tengeri süllőjéből, de odatolta elém. Megráztam a fejem. Mindennek isteni illata volt, de nem volt étvágyam, és ennek semmi köze sem volt T. J.-hez. Egy sarokasztalnál ültünk T. J. kedvenc környékbeli éttermében, a Brooklyn Girlben. A szürke falak, az egyszerű, de modern belső tér hasonlított a lakásához. Tisztaság, minden a helyén, mégis hívogató az egész, gondoltam. T. J. felsóhajtott, és hátradőlt a székében. – Egyáltalán nem úgy megy, ahogy szerettem volna. Az asztalra könyökölt, és előrehajolt. – Heti ötven órát dolgozom, Camille. Egyszerűen nincs időm… – Rám – fejeztem be helyette a keservesen kimondva mondatot. – Bármire. Alig találkozom a családommal. Veled is többet beszélek, mint velük. – Hálaadás? – Valószínűbbnek tűnik, ahogy ez a projekt halad. Halványan elmosolyodtam. – Nem bánom, hogy késtél. Tudom, hogy minden nap sokáig dolgozol. Tudtam, hogyha itt leszek, akkor sem tudunk sokat együtt lenni.

– Mégis eljöttél – mondta, és az asztal fölött a kezem után nyúlt. Hátradőltem, és az ölembe ejtettem a kezem. – De nem hagyhatok mindent félbe, valahányszor úgy döntesz, hogy látni szeretnél. Meggörnyedt a válla, de továbbra is mosolygott. Bármi volt az oka, derűsnek látszott. – Tudom, és ez így van rendjén. Újból előredőltem, és a villámmal piszkáltam a salátámat. – Kijött a repülőtérre. – Trenton? Bólintottam. T. J. hallgatott egy sort, és csak nagy sokára szólalt meg. – Mi van kettőtök között? Fészkelődni kezdtem a helyemen. – Amit mondtam. Sok időt töltünk együtt. – Hogyan? – Tévét nézünk – mondtam a szemöldökömet összevonva. – Üldögélünk, beszélgetünk. Elmegyünk étterembe. Együtt dolgozunk. – Hogyhogy? – A Könnyű Karcolásban. – Felmondtál a Redben? Miért nem mesélted? – Nem mondtam fel. Csak Coby nem tudta fizetni a számláit. Másodállást vállaltam, amíg egyenesbe jön. – Sajnálom. Mármint azt, ami Cobyval történt. Bólintottam; nem akartam túlságosan belemélyedni a témába. – Trenton rajzolta? – kérdezte, és az állát leszegve a kezemre pillantott. Bólintottam. Mély levegőt vett, ahogy a helyzet valóságossága rászakadt. – Úgy érted, sok időt töltőtök együtt. Összerándultam. – Igen. – Nálad maradt éjszakára? Megráztam a fejem. – Nem. De már… úgy értem, ő… Bólintott. – Tudom. Megcsókolt. Említetted. Találkozgat valakivel? – Jobbára csak velem.

T. J. felvonta a szemöldökét. – Jár a Redbe? – Igen. De nem többet, mint korábban. Talán még ritkábban is. – Még most is visz haza lányokat? – kérdezte félig tréfásan. – Nem. – Nem?- kérdezett vissza meglepetten. – Egyáltalán nem. Azóta, hogy… – Szemet vetett rád. Megráztam a fejem. T. J. lehajtotta a fejét. – Hűha – nevetett fel hitedenkedve. – Trenton szerelmes. Felpillantott rám. – Beléd. – Meglepettnek látszol. Régebben te is szerettél. – Még most is szeretlek. Szorosan lehunytam a szemem. – Hogyan? Hogy érezhetsz így irántam azok után, amik elmondtam? – Tudom, hogy most nem vagyok a megfelelő partner számodra, Camille – halkította le a hangját. – Nem vagyok melletted, amikor szükséged lenne rám, és ez minden bizonnyal még sokáig így lesz. Nehezen hibáztathatnálak, amikor tisztában vagyok vele, hogy a kapcsolatunk szórványosan előforduló telefonhívásokra és SMS-ekre korlátozódik. – De erre figyelmeztettél, amikor megismerkedtünk. Szóltál, hogy ilyen lesz, én meg azt mondtam, semmi gond. Hogy hajlandó vagyok mindent megtenni, hogy így is menjen. – Akkor most ezt teszed? Tartod a szavad? – T. J. egy pillanatig a tekintetemet fürkészte, aztán felsóhajtott. Felhajtotta a fehérbora maradékát, aztán letette a tányérja mellé az üres poharat. – Szereted? Egy pillanatra megdermedtem, mint egy sarokba szorítod állat. Amióta a kiszolgáló az asztalra tette a vacsoránkat, kínvallatásnak vetett alá, és érzelmileg teljesen kimerültem. Hosszú idő után végre láthattam, aztán egész napra magamra maradtam a gondolataimmal… ez már sok volt. Futó voltam, aki sehova sem futhat. Csak a másnap reggeli gépre volt jegyem. Végül a tenyerembe temettem az arcomat. És amint lehunytam a szemem, megindultak a könnyeim, és lefolytak az arcomon. T. J. felsóhajtott. – Azt mondanám, hogy ez igent jelent.

– Tudod, honnan jön rá az ember, hogy szeret valakit? Támad benne egy érzés, ami nem múlik el. Én még mindig ezt érzem irántad. – Én is ezt érzem. De mindig is tudtam, hogy ez túl nehéz lesz majd neked. – Mások is járnak ebben a cipőben. – Igen, de ők havi nyolc-kilenc alkalomnál többször beszélnek egymással. – Akkor hát tudtad, hogy vége? Miért hozattál ide? Hogy elmondd, rendben, ha nem tudom tovább csinálni? – Azt hittem, hogy talán, ha itt vagy velem, mindketten jobban megértjük, mi zajlik benned… hogy csak azért nehéz, mert egy ideje már nem láttuk egymást, vagy valóban érzel valamit Trenton iránt. Újból zokogni kezdtem a szalvétámba. Gyanítottam, hogy a vendégek engem bámulnak, de nem mertem körülnézni, hogy megbizonyosodjak. – Úgy szégyellem magam – motyogtam, és próbáltam visszafojtani a zokogásomat. – Semmi baj, drágám. Kettesben vagyunk. Annyira eresztettem csak le a kezem, hogy kilássak. Igaza volt: már csak mi ketten voltunk az étteremben. Annyira megfeledkeztem mindenről, hogy fel sem tűnt. – Hozhatok még valamit, uram? – kérdezte a pincérnő. Nem kellett látnom az arcát, hogy tudjam, kíváncsi rá, mi folyik az asztalunknál. – Hozzon egy üveggel – mondta T. J. – A fehérből? – A fehérből – válaszolta T. J. magabiztos, kellemesen csengő hangján. – I… igen, uram – mondta a nő, és hallottam, ahogy a cipősarka kopogása távolodik. – Nincs hamarosan záróra? – Még húsz percünk van. Addig végzünk egy üveggel, rendben? – Gond nélkül – válaszoltam vidámságot színlelve. Lehervadt a mesterkélt kis mosolya. – Holnap utazol el. Ma este nem kell még döntenünk. És holnap sem. Élvezzük, hogy együtt vagyunk. – Átnyúlt az asztal felett, és összekulcsolta az ujjainkat. Kis idő múlva elhúzódtam. – Azt hiszem, már mindketten tudjuk, mi történik.

T. J. bólintott. Szomorú volt a tekintete. Kipattant a szemem, amikor a repülőgép kereke a leszállópályát érintette, és körülnéztem: mindenki elővette a mobilját, és barátoknak, családtagoknak vagy kollégáknak SMS-ezett, hogy megérkezett. Nem vettem a fáradságot, hogy bekapcsoljam a telefon. Raegan a szüleinél volt, a családom azt sem tudta, hogy elutaztam. T. J.-vel rögtön lefeküdtünk, amint hazaértünk, mert tudtuk, hogy mindkettőnknek napkelte előtt fel kell kelnie, időben kivihessen a reptérre. Egész éjjel úgy tartott a karjában, mintha soha nem akarna elengedni, de másnap reggel a repülőtéren úgy ölelt és csókolt meg búcsúzóul, mintha komolyan gondolná. Erőltetett, szomorú és tartózkodó volt a búcsúja. Parkolóállásba tettem a Törpike sebességváltóját, és kiléptem az aszfaltra. A lelkem mélyén azt reméltem, hogy Trenton a betonon ül az ajtóm előtt, de nem volt ott. San Diegóban balzsamosan lágy volt a levegő, és most itt voltam, ahol meglátszott a leheletem. A hidegtől valósággal fájt az arcom. Hogy lehetséges ez?, kérdeztem magamtól. Kinyitottam az ajtót, benyomakodtam a lakásba, és hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem, aztán a szobámba caplattam, és arccal a csodásan rendetlen ágyra zuhantam. Raegan jelent meg meztelen lábbal, nesztelenül. – Milyen volt? – kérdezte az ajtóból. – Nem tudom. Recsegett a padló, ahogy odajött hozzám, és leült mellém. – Még együtt vagytok? – Nem. – Ó! Hát… ez végül is jó, nem? Mármint igaz, hogy T. J. nem beszélt veled, míg Trenton meg nem csókolt, aztán váratlanul kifizette a jegyed Kaliforniába… – Ne most, Ray. - Trenton ott volt éjjel a Redben. Borzalmasan nézett ki. - Igen? Elment valakivel? – kukucskáltam ki a párna alól. Raegan nem válaszolt rögtön. - Az utolsó rendelés előtt. Undorítóan részeg volt. Bólintottam, aztán a párnába temettem az arcom. - Mondd meg neki – esdekelt Raegan. – Mesélj neki T. J.-ről!

- Nem tehetem – válaszoltam. – És te sem. Megígérted. – Akkor sem értem, minek ez a titkolózás. – Nem is kell értened – néztem fel egyenesen a szemébe - Csak meg kell őrizned a titkot. – Úgy lesz – bólintott. Úgy éreztem, mintha le sem hunytam volna a szemem, amikor Raegan felrázott. Nyögtem egyet. – Elkésel a munkából, Cami! Emeld fel a lusta feneked! Nem mozdultam. – Most vettél ki két szabadnapot, és az utolsó percben szóltál. Cal ki fog rúgni! Kelj fel! – Elkapta a bokámat, és addig rángatott, míg keményen a padlóra nem zuhantam. – Jaj! A fene essen beléd, Ray! – Fél tizenkettő van! – hajolt le hozzám. – Felkelni! Az órára pillantottam, aztán felugrottam, és körberohantam a szobámban, miközben újra meg újra káromkodtam. Éppen csak kisúroltam a fogaimat, a hajamat kontyba tekertem, és szemüveget tettem fel. A Törpike sem akart felébredni, és úgy vinnyogott, mint egy döglődő macska, mire végre begerjedt. A Könnyű Karcolásban 12.07-et mutatott a falióra, ami besétáltam az ajtón. Hazel már a telefonon lógott, Cal pedig összevont szemöldökkel állt mellette. – Mi a fenét viselsz? – esett nekem. A szilvakék, testhezálló farmeremre, és a fekete-fehér vízszintes csíkos, hosszú ujjú pólómra pillantottam. – Ruhát – Dögös recepciós csajnak vettelek fel, most meg úgy nézel ki, mint Anette unokatesóm. Minek hívják ezt a külsőt? – nézett Hazelre. – Hipszter stílus – közölte Hazel kurtán, aztán folytatta a beszélgetést. – Aha. Mint Anette hipszter unokatesóm. Legközelebb tedd ki a cickód, és szexis hajat akarok látni! – jelentette ki, miközben feltartotta előbb egy, aztán két ujját. – Milyen az a szexis haj? – kérdeztem. Calvin vállat vont. – Tudod… Borzas, de szexi. Mintha éppen szexeltél volna. Hazel lecsapta a telefont.

– Minden sértő, amit kiejtesz a szádon! Hogy dögös legyen? Kitegye a cickóit? Egy két lábon járó szexuális zaklatási polgáriperes-ügy vagy! Calvinnek szeme sem rebbent. – A cipővel van bajod? – néztem le kedvenc fekete, katonai bakancsomra. – A sállal! – mutatott négy ujjal rám. – Minek van jó didkód, ha eltakarod? Hazel elmosolyodott. – Nagyon csinos sál! Én feketében szeretnék ilyet. Calvin a homlokát ráncolta. – Nem csinos! Nem akarok csinosat! Egy szexi, hardcore pultost vettem fel, és itt egy kontyos hipszter, akinek még tetkója sincs! Azt még elviselem, hogy akkor jössz-mész, amikor úri kedved tartja, de nem helyes, hogy makulátlan bőrrel flangálsz! Rossz az üzletnek, ha a saját alkalmazottaink se bíznak bennünk annyira, hogy telerajzoltassák magukat! – Végeztél? – kérdezte fapofával Hazel, aztán rám nézett. - Ma jött meg a menzesze. – Dugulj el, Hazel! – dörrent rá Calvin, aztán dühös léptekkel a szobájába vonult. – Dugulj el te! – ordított utána Hazel. Calvin kikukkantott a folyosóra. – Bishop már bejött? – A rohadt életbe, Cal, nem! Ma már harmadszor kérdezed, de a válasz még mindig NEM! – Calvin bólintott, aztán ismét eltűnt. Hazel egy pillanatig a homlokát ráncolta, aztán mosolyogva hozzám fordult. – Ma megmutatom neki az ujjaimat. Talán ezzel lecsillapítom. – Kizárt – válaszolta. – Hadd főjön a levében. – Egy másodpercig hallgatott, és láthatóan igyekezett összeszedni a bátorságát valamihez, aztán oldalba bökött a könyökével. – Szóval… Kalifornia… – Hát igen – mondtam, és félrefordítottam a fejem, miközben áthúztam rajta a táskám szíját. A táskát a pultra dobtam aztán bekapcsoltam a számítógépet. – Az a helyzet… Megszólalt a csengő, és Trenton lépett be. Steppelt, tengerészkék kabátot és egy koszos, fehér baseballsapkát viselt, melyet annyira behúzott a homlokába, hogy nem lehetett látni a szemét. – Jó napot, hölgyeim… – mondta, ahogy elment előttünk. – Jó reggelt, napfény! – Hazel hosszan nézett utána.

Trenton eltűnt a szobájában, Hazel tekintete pedig rám villant. – Totál szétcseszted az agyát. – Nem akartam – sóhajtottam fel. – Nem ártott neki. Egyetlen férfinak sem szabad megkapnia minden nőt, akit akar. Ezzel lehet a szemétségüket elviselhető szinten tartani. – Én csak… – A folyosóra mutattam. Hazel bólintott. Trenton a szerszámaival foglalatoskodott, amikor beléptem. Az első pár percben még elfogadhatónak találtam, hogy összefont karral az ajtót támasszam, míg ő levegőnek néz, de aztán kezdtem hülyén érezni magam. – Hajlandó vagy velem még ebben az életben szóba állni? érdeklődtem. A készülékeit nézte, miközben kurtán felkacagott. – Persze, baby doll. Mizujs? – Calvin azt mondta, kell még rám tetkó. – És te szeretnéd? – Csak, ha te csinálod. Még most sem nézett rám. – Nem tudom, Cami, a mai napom eléggé be van táblázva. Egy pillanatig fixíroztam, míg ő szorgosan rendezgette a különféle fertődenített eszközök fehér csomagjait. – Akkor majd valamikor. Nem kell feltétlenül ma. – Hát persze. Semmi akadálya – mondta, miközben egy fiókban keresgélt. Trenton még egy percig úgy tett, mintha nem lennék ott, én pedig megelégeltem, és visszamentem az előtérbe. Igazat mondott. Az ügyfelei egymásnak adták a kilincset, de még akkor is, amikor egy kis szünetet is tartott, csak egyszer jött a pulthoz, és akkor is azért, hogy egy potenciális ügyféllel beszéljen. A nap végéig vagy a szobájában volt, vagy Calvinnél beszélgetett az irodájában. Hazelt nem izgatta a viselkedése, de őt szinte semmi nem hozta ki a sodrából. Trenton nem jött be este a Redbe, és másnap ismét hatórányi „Fütyüljünk Camira” eljárásnak voltam a szenvedő alanya. Ezt három hét követte ebben a szellemben. Még több időt töltöttem dolgozatok írásával és tanulással. Raegan egyre többet volt Brazillal, így örültem, amikor hétfőn este Coby benézett. Két egyforma tál gőzölgő tésztás csirkeleves állt előttünk reggelizőpulton.

– Jobban nézel ki – jegyeztem meg. – Jobban is érzem magam. Igazad volt, a program megkönnyítette a leszokást. – Otthon milyen a hangulat? Coby vállat vont – Ugyanolyan. A tálamban úszkáló tésztát piszkáltam. – Sosem fog megváltozni. – Tudom. Csak próbálom rendezni a dolgaimat, hogy elköltözhessek. – Jó ötlet – hagytam rá, és ettem egy falatot. – Vigyük oda a kanapéhoz, és nézzünk meg egy filmet - vetette fel Coby. Bólintottam, Coby pedig letette maga mellé a tálamat a párnára, míg én a DVD-ket néztem át. Elakadt a lélegzem, amikor ráakadtam az Űrgolyhókra. Trenton otthagyta, amikor utoljára megnéztük. – Mi az? – kérdezte Coby. – Trent ittfelejtett egy filmet. – Mi van vele? Azt hittem, itt találom. – Valójában… nem igazán jár már ide. – Szakítottatok? – Csak barátok voltunk, Coby. – Ezt rajtad kívül senki sem hiszi. Felpillantottam rá, aztán a kanapéhoz vonszoltam magam, és a tálamat felvéve leültem az öcsém mellé. – Nem kellek neki. – Pedig korábban kellettél. – De már nem. Elszúrtam. – Hogyan? – Nem szívesen beszélek róla. Hosszú, unalmas történet. – Az, aminek a Maddoxokhoz van köze, sosem unalmas. Belapátolt egy kanál levest, aztán várt. Amióta tiszta volt, egészen megváltozott. Minden érdekelte. Meghallgatott. – Többé-kevésbé minden napot együtt töltöttünk. – Ezt a részét ismerem. Felsóhajtottam. – Megcsókolt. Ettől teljesen kiakadtam. Aztán azt mondta, hogy szeret – Mindkettő borzalmasan rossz dolog – bólogatott böl-i csen.

– Ne legyél ilyen vállveregetós! – Bocs. – Nagyon helytelen mindkettő. Amikor elmondtam a csókot, T. J. lefoglalta a jegyem az egyik Kaliforniába tartó gépre. – Férfi szemszögből teljesen érthető. – Trent könyörgött, hogy ne menjek. A repülőtéren bevallotta, hogy szeret, én meg otthagytam. – Ahogy lelki szemeim előtt lejátszódott a jelenet, és láttam Trenton arckifejczését, elsírtam magam. – Míg odaát voltam, T. J.-vel arra jutottunk, hogy szeretjük egymást, de sehogyan sem tudjuk a kettőnk kapcsolatát működtetni. – Szóval szakítottatok? – Úgy valahogy. Nem igazán. – Ugyan már, Camille. Felnőttek vagytok. Ha céloztatok rá... – Mindegy – Ide-oda tologattam egy kockára vágott sár répát a levesben. – Trent alig szól hozzám. Gyűlöl. – Elmesélted neki, mi történt Kaliforniában? – Nem. Mit mondtam volna? „T. J.-nek már nincs rám szüksége, így megkaphatsz”? – Erről van szó? – Nem. Úgy értem, bizonyos szempontból igen, de Trent nem a második legjobb megoldás. Nem akarom, hogy így érezze. És még ha valahogy meg is bocsátana, meg ott van az, hogy maximálisan helytelen egyiktől a másikhoz továbblépni. – Nagyfiúk már, Cami. Majd rendezik magukban és egymás között. Szótlanul fejeztük be az evést, aztán Coby elvette a tálam és elöblítette a mosogatónál. – Mennem kell. Csak szerettem volna ezt beadni. – Előhúzott egy csekket a tárcájából. – Kösz. – Aztán elkerekedett a szemem, amikor megláttam az összeget. – Nem kellett volna egyszerre megadnod! – Másodállást vállaltam. Nem kerülök tőle a szegényházba. Megöleltem. – Szeretlek. Olyan büszke vagyok rád, és úgy örülök, hogy sínre kerültél! – Mindannyian rendbe jövünk. Majd meglátod – mondta kis mosollyal. A következő szombaton Trenton egy órát késett, és vörös volt az

arca, amikor megérkezett a Könnyű Karcolásba. Lerobbant az apja kisteherautója, és megpróbálta rendbe hozni, működőképessé tenni. Trenton persze nem osztotta ezt meg velem. Mint Kalifornia óta mindent, ezt is Hazeltől kellett megtudnom. November első hetéig T. J. csak egyszer telefonált. Munkaügyben a városban volt, de nem tudott velem találkozni. Trentonnal alig váltottunk pár szót. Néha beugrott a Redbe, Raegannél vett italt, vagy Bliánál vagy Jorie-nál, és minden este más lánnyal ment el az utolsó rendelés előtt. Igyekeztem ugyanúgy viselkedni a Könnyű Karcolásban. Gyakorlatilag már nem volt szükségem a másodállásra, de szerettem ott dolgozni, jól jött a plusz jövedelem, és túlságosan jó volt Trentont látni, hogy lemondjak erről az élvezetről, még akkor is, ha átnézett rajtam. Calvint könnyű volt becsapnom, de Hazel mindenről tudott. Sok időt töltött Trentonnal a szobájában, és amikor kijött tőle, rám kacsintott. Nem tudom, megnyugtatásnak szánta-e, vagy csak azt hitte, valami belső információ birtokosai vagyunk, ami előttem rejtve maradt. Megszólalt a csengő, és Travis meg Shepley léptek be. – Sziasztok fiúk! – Rájuk mosolyogtam. – A város minden lebujában megcsillogtatod a szépségedet? – Travis a legelbűvölőbb mosolyát villantotta rám. – Valaki nagyon feldobott – ugrattam. – Miben lehetünk ma az urak szolgálatára? – Ne is kérdezd – legyintett Shepley. Ő határozottan nem volt jó hangulatban. – Tetkókért jöttem. Hol az a seggfej bátyám? Trenton kukkantott ki a szobájából. – Szarzsák! Beírtam Travist, és amint aláírta a nyomtatványokat, Maddoxok visszaindultak Trenton szobájába. – Kibaszottul szórakozol velem! – hallatszott Trenton harsogó nevetése. – Micsoda beszari alak vagy! – Pofa be, te barom, és végezd a dolgodat! Hazel jött ki a folyosóra, és megállt Trenton ajtajában. Nemsokára már ő is nevetett. A tetoválógép zümmögni kezdett, és Trenton szobájából egy órán át nevetés és játékos sértegetés hallatszottak ki. Amikor a pultnál ismét összegyűltek, Travis csuklóján kötés díszelgett. Ragyogott az arca. Shepley-é nem.

– Több szempontból is kiszúrt velem – morogta. Trenton megveregette, aztán megragadta Shepley vállát. – Jaj, Shep! Minden elrendeződik. Travis beindítja a bűbáj gépet, és leveszi Abbyt a lábáról. – Hogy Abby? Én Americáról beszélek! – kiáltotta. – Mi van ha begurul, mert én nem írattam fel magamra a nevét? Mi van, ha Abby nem repes a tetkóért, lapátra teszi Travist, és ez belerondít a Mare-rel való kapcsolatomba? Elcsesztétek a dolgaimat! A testvérek nevettek, Shepley meg kigúnyolta őket, mert láthatóan nem mulattatta, hogy nem viselik a szívükön a problé Trenton az öccsére mosolygott. – Örülök a boldogságodnak. Travis képtelen volt letörölni az arcáról a fülig érő mosolyt. – Kösz, seggfej. Testvériesen összeölelkeztek, aztán Travis és Shepley beszálltak a Chargerbe, és elhajtottak. Trenton mosolyogva jött vissza, de amint megpillantott, lehervadt a mosolya, és bevonult a szobájába. Egyedül ültem a pultnál, és hallottam, hogy Hazellel sugdosnak. Felálltam, és hátramentem a szobájához. Trenton éppen letörölte a széket. Hazel felegyenesedett ültében, a tekintete találkozott Trentonéval, és a szemével jelezte, hogy ott vagyok. – Miről sugdolóztok, gyerekek? – kérdeztem, és mereven elmosolyodtam. – Nemsokára befut a vendégem? – érdeklődött Hazel. Felpillantottam a falon lévő kis fémórára. – Tizenegy perc múlva. Neked viszont egy darabig nincs vendéged, Trent. Hacsak be nem esik valaki, most igazán felvázolhatnánk azt a tetkót, amiről egy ideje beszéltünk. Takarítás közben rám nézett, aztán megrázta a fejét. – Ma nem megy, Cami. – Miért nem? – kérdeztem. Hazel kivonult, és kettesben hagyott minket. Trenton a hozzá legközelebbi cukorkás tálba nyúlt, kivett egy kicsit, kicsomagolta és a szájába tette. – Jason azt mondta, talán beugrik ma délután ilyen idő tájt, ha időben elszabadul az edzésről. Összevontam a szemöldököm.

– Mondd meg nyugodtan, ha nem akarod, Trent, csak ne hazudj! – Elvonultam, és sértődötten leültem a recepcióspult mögötti székre. Nem egészen tíz perccel később egy teherautó állt be a parkolóba, és Jason Brazil rontott be a szalonba. – Vannak Trentnél? – kérdezte. Behúztam a nyakam, és eltűntem a helyemen. Úgy égett az arcom, mintha tüzet nyeltem volna, ahogy a megsemmisítő megalázottság miatti adrenalin az arcomba kergette a vért. – Valami baj van? – kérdezte Brazil. – Nincs – válaszoltam. – Ott van, hátul. Trenton nap nap után semmibe vett, de ezek után már nem mertem színvallásra kényszeríteni. Az különösen fájdalmasan érintett, hogy Hazellel nem változott a köztük lévő egyetértés, és Raegannel is szívesen elcsevegett, amikor betért a Redbe. Szándékosan bánt elutasítóan velem, és ezt nagyon utáltam. November második szombatján Trenton egyedül jött be a Redbe, és a Raegan előtti új kedvenc helyére ült le. Raegan a törzsvendégével, Martyval volt elfoglalva, de Trenton türelmesen üldögélt, és egyszer sem pillantott rám, hogy szolgáljam ki. Összefacsarodott a szívem. A Trenton közelében töltött elmúlt hetek megtanítottak arra, hogy átérezzem Kody nyomorúságát, amit minden szerdától vasárnapig kellett végigszenvednie, amióta szakítottak Raegannel. Kodyra néztem, és láttam, hogy szomorúan Raeganre pillant. Esténként ezt többször is megtette. Baker, a törzsvendégem kezében egy teli, bepárásodott falú korsó volt, így átmentem Raegan térfelére, lepattintottam a kupakot Trenton kedvenc söréről, és odatoltam elé. Bólintott, aztán érte nyúlt, de belém bújt a kisördög, és el rántottam előle az üveget. Trenton tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, az arcára döbbenettel elegy zavar ült ki. – Oké, Maddox – mondtam. – Öt hét volt. – Öt hét mi? – kérdezte Trenton. – Miller Lite-ot kérek! – kiáltotta egy fickó Trenton mögül. Egy bólintással jeleztem, hogy hallottam, aztán leszegtem az állam, összefontam a karom, és a sörösüvegét kényelmesen a karom hajlatába fogtam. – Öt hét színlelés.

Trenton hátranézett jobbra és balra is, aztán mindenhova, csak rám nem. Párszor megrázta a fejét. – Nem tudom, mire célzol. – Rendben van, akkor hát gyűlölsz. – Úgy éreztem, mintha a szavak méregként csordulnának ki a számon. – Hagyjam ott a Könnyű Karcolást? – Tessék? – Hetek óta most először nézett rám rendesen. – Megtehetem, ha erre van szükséged. – Miért mondanál fel? – Előbb te válaszolj a kérdésemre. – Milyen kérdésedre? – Gyűlölsz? – Sosem tudnálak gyűlölni, Cami. Még ha akarnám, akkor sem. Hidd el, megpróbáltam. – Akkor miért nem beszélsz velem? Undorral elfintorodott. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát. Rágyújtott egy cigarettára, és nagyot szívott belőle. Kihúztam az ujjai közül, és félbetörtem. – Ne már, Cami! – Bocs, oké? Legalább beszéljünk róla! – Nem! – kiáltott fel, egyre feldúltabban. – Minek, baszd meg? – Hú! Kösz. – Otthagytál, Cami. – Nem érdemlem meg, hogy beszélj velem. Értem. Holnap benyújtom Calnak a felmondásomat. Trenton arca megvonaglott. – Kibaszottul nagy ostobaság lenne. – Mindketten boldogtalanok vagyunk. A helyzet nekem sincs ínyemre, nem csak neked, de szerintem ostobaság egymás közelében lennünk, amikor nem is kéne. – Rendben. – Rendben? – Nem tudom, milyen válaszra számított, de biztos nem erre. Próbáltam nagyokat nyelni, hogy a torkom ne szoruljon össze, de az ellenkezője történt, és könnyek szöktek a szemembe. Odanyúlt. – Megkaphatom végre a sörömet? Hitedenkedve nevettem fel. – Reakciót szerettél volna, amikor megcsókoltál, és ez nem, is

maradt el. – Ha tudtam volna, hogy felszállsz egy Kaliforniába tartó gépre, és pár órával később megdugnak, akkor talán meggondoltam volna magam. – Akkor most soroljuk fel, ki dugott meg kit az utóbbi időben? – Letettem a sörét, és visszamentem a magam térfelére. – Igyekszem megbirkózni ezzel! – Hát kibaszottul nem sikerül! – kiáltottam, miközben megperdültem. Raegan minket bámult, ahogy vele együtt hallótávolságon belül mindenki más is. – Láttad legutóbb Travist! Teljesen ki volt bukva amiatt a lány miatt! Azután az éjszaka után, amikor Travis először lefeküdt vele, köszönés nélkül távozott, és Travis összetörte a kibaszott lakását! Hidd el, Cami, én is szeretnék összetörni valamit vagy valakit, de nincs rá mód. Uralkodnom kell magamon! Nincs szükségem arra, hogy elítélj amiatt, amivel megpróbálom elterelni a figyelmemet rólad! – Ne keress mentségeket! Kivált nem ostobákat, mert az egyszerűen sértő! – Te… én… a kibaszott életbe, Cami, azt hittem, ezt szeretnéd! – De hát miért szeretném? Te vagy a legjobb barátom! - éreztem, hogy egy könnycsepp legördül az arcomon, és gyorsan letöröltem. – Mert visszamentél a kaliforniai bikádhoz! – Hogy visszamentem? Ha hajlandó lennél velem beszélni, tisztázhatnánk végre. Akkor végre… – Nem mintha valaha is együtt lettetek volna – morogta maga elé, és lekapta az üveget a pultról. Meghúzta, és motyogott valamit, amit nem értettem. – Mit mondtál? – förmedtem rá. – Hogyha szeretnél te lenni a B-terv, akkor részemről oké! – Miller Lite-ot kérek, Cami! – kiabálta újra a pasi, ezúttal türelmedenebbül. Dühösen meredtem Trentonra. – B-terv? Te tényleg szórakozol velem? Másod sincs, csak B-terveid. Hány B-tervvel távoztál innen a múlt hónapban? Trenton elvörösödött. Felállt, hátrarúgta a bárszékét, ami a táncparkettig repült. – Nekem te nem vagy B-terv, Cami! Miért hagyod, hogy valaki így

bánjon veled? – Nem bánik velem sehogy! Hetek óta nem beszéltem vele! – Akkor hát most, hogy megint átnéz rajtad, én is jó vagyok barátnak? – Bocsáss meg, de abban a hitben voltam, hogy már barátok vagyunk! – Miller Lite-ot kérek!!! Hajlandó végre valamelyikőtök a munkáját végezni? – kiabálta ugyanaz a fickó. Trenton megfordult, és az ujját a pasi arcára szegezte. – Ha még egyszer így beszélsz vele, a szart is kiverem belőled! A pasi savanyú vigyorral mondani kezdett még valamit, de Trenton nem adott rá esélyt. Rávetette magát, és megragadta a gallérját. A padlóra zuhantak, én pedig elvesztettem őket szem elől. A tömeg pillanatok alatt szorosan körbefogta őket ott, ahol a földre estek, és Trenton közönsége pár másodperc múlva összerezzent, mindenki a szája elé kapta a kezét, és egyemberként kiáltott fel: – Ó! Kody és Gruber perceken belül a csődületbe vetették magukat. Trenton hirtelen felállt. Úgy festett, mintha sosem verekedett volna. Még csak nem is zihált. Visszament a söréért és belekortyolt. A pólója a gallérnál egy kis helyen felfeslett, a nyakát és az arcát vércseppek pettyezték. Gruber Trenton áldozatával birkózott, aztán kivonszolta az oldalbejáraton, Kody pedig kifulladva állt meg Trenton mellett. – Bocs, Trent, de ismered a szabályokat. Meg kell, hogy kérjelek: távozz. Trenton bólintott, ivott egy utolsó kortyot, aztán elhagyta a helyiséget. Kody követte az ajtóig. Kinyitottam a számat, hogy utána szóljak, de nem tudtam, mi mást mondhatnék. Raegan mellettem állt. – Hűha!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

REMEGETT A KEZEM, ÉS OK VAGY ÜRÜGY NÉLKÜL RÁKANYARODTAM A Törpikével Jim Maddox felhajtójára. Az utakat vastag jégréteg borította, és nem lett volna szabad kocsiba ülnöm, de minden kanyarral közelebb kerültem Trentonhoz. Kikapcsoltam a fényszórót, mielőtt a ház utcára néző ablakain bevilágítottak volna, aztán a motort is kikapcsoltam, és hagytam, hogy a dzsip lassan megálljon. Megszólalt a telefonom. Trenton kérdezte, hogy az én dzsipem áll-e a felhajtójukon… mintha másé is állhatott volna. Amikor eloszlattam a kételyeit, kicsapódott a szúnyoghálós ajtó, és Trenton jött le a lépcsőn. Bolyhos papucsot, sötétkék kosárlabdás sortot viselt, a karját összefonta meztelen felsőteste előtt. Három centi vastag, fekete törzsi tetkók kígyóztak vállain le a mellkasára, és különféle színes tetoválások fedték át egymást, miközben lefolytak a karján, hogy közvetlenül a csuklójánál hirtelen véget érjenek. Trenton megállt az ablakom előtt, és várta, hogy lehúzzam. Megigazította a fehér baseballsapkáját, a csípőjére rakta a kezét, is várta, hogy megszólaljak. Végigsiklott a tekintetem a kidudorodó mellizmain, aztán továbbvándorolt a gyönyörűen kidolgozott hat hasizomra. – Felébresztettelek? – kérdeztem. Megrázta a fejét. – Most szálltam ki a kádból. Az ajkamba haraptam, és próbáltam más témára terelni a beszélgetést. – Mit keresel itt, Cami? Előrefordultam, megráztam a fejem, és keményen összeszorítottam a számat. – Fogalmam sincs. Összefont karral az ablakomra támaszkodott, és behajolt. – Légy szíves kitalálni, mert kibaszott hideg van kint. – Jaj, istenem, nagyon sajnálom! – Beindítottam a Törpikét aztán

felkapcsoltam a fűtést. – Szállj be! – Menj arrébb! Átmásztam a sebességváltón és a középső konzolon, és lezöttyentem az anyósülésre. Trenton beugrott, becsapta az ajtót és felhúzta az ablakot, amíg csak egy résnyire maradt nyitva. – Van cigid? – kérdezte. Adtam neki egy dobozzal, és Trenton kivett két szálat. Mindkettőt meggyújtotta, aztán nekem adta az egyiket. Megszívtam a cigit, és kifújtam a füstöt, közben néztem, ahogy ő is ezt teszi. A feszültség tapintható volt, sűrűbbé tette a levegőt, mint a köztünk örvénylő dohányfüst. Apró jégszemcsék doboltak a szélvédőn és a Törpike karosszériáján, aztán megnyíltak a felhők, és a havas eső hevesebben kezdte verni a kocsit. – Igazad van. Tényleg hazahoztam lányokat – emelte fel a hangját Trenton, hogy túlkiabálja a havas eső zaját. – Többet is, mint ahányat a Redben láttál. – Nem kell elmondanod. – El kellett, hogy felejtselek. – Amikor nem válaszoltam, felém fordult. – Hagytam, hogy esténként a lányok enyhítsék a gyötrelmemet, de még akkor is rád gondoltam, amikor mással voltam. – Ez nem éppen… hízelgő – mondtam. Trenton a tenyere élével a kormányra csapott, és kifújt egy újabb nagy füstfelhőt. – Nem akarok bókolni neked! Azt hittem, megbolondulok, amikor eszembe jutott, hogy Kaliforniában vagy. Megfogadtam magamnak, hogy nem hívlak, és amikor visszajössz, belenyugszom a választásodba. De idejöttél. Most itt vagy. Nem tudom, ezt hogy értsem. – Nem bírtam tovább elviselni a hiányodat – válaszoltam, mert nem igazán tudtam, mit mondjak. – Tudom, önző dolog. Nem kéne itt lennem. – Kipréseltem az utolsó csepp levegőt is a tüdőmből, és amennyire csak tudtam, belesüppedtem a foszlott ülésbe. Sebezhetővé tett az ilyen mértékű őszinteség. Életemben először ismertem be magam előtt is. – Mi a faszt jelentsen ez? – Nem tudom! – ordítottam. – Akartál már valamit, amiről tudtad, hogy nem szabadna akarnod? Ami minden tekintetben helytelen volt, mégis érezted, hogy szükséged van rá? Szerettem a mindennapjainkat, Trent! Aztán te… már nem kaphatjuk vissza. – Ugyan már, Cami. Nem bírtam már úgy tovább.

– Tudom, hogy nem volt tisztességes veled szemben. Vagyis rajtam kívül senkivel sem. Mégis hiányzik, mert jobb volt, mint a többi választási lehetőség: hogy mást színlelve legyünk együtt, vagy hogy teljesen elveszítselek. – Megtöröltem az orromat. Kinyitottam az ajtót, elnyomtam a cigit a küszöbön, aztán a padlóra dobtam a csikket. – Bocsáss meg. Szemét dolog volt tőlem. Megyek is. Ki akartam lépni a kocsiból, de Trenton elkapta a karomat. – Várj, Cami. Összevissza beszélsz. Idejöttél. Most meg mész. Ha nem lenne ez a… akármi is ez… mit tennél? Kurtán felkacagtam, a hang azonban inkább gyötrelmes kiáltásra hasonlított. – Otthagytalak a repülőtéren. Aztán két napig azt kívántam, bárcsak ne tettem volna. A szemében felcsillant a boldogság. – Akkor… – De többről van szó, Trenton. Bárcsak elmondhatnám, hogy végre napvilágra kerüljön, de nem tehetem. – Nem kell elmondanod. Ha azt akarod, hogy mondjam részemről oké az is, amit nem tudok, akkor kimondom. Részemről oké. Leszarom az egészet! – Megrázta a fejét. – Nem mondhatsz ilyet! Nem tennéd, ha tudnád… – Annyit tudok, hogy van valami, amit el akarsz mondani, de nem teheted. Ha később ki is derül, és mindegy, mi az, én választottam úgy, hogy továbbléphetünk anélkül, hogy ezt tudnám. Enyém a felelősség. – Bármilyen más esetben ezzel be is érném. Trenton kipöckölte a cigarettáját az ablakon. – Ennek kibaszottul nincs értelme. Semmi. – Tudom. – A könnyeimmel küszködtem. – Ne haragudj. Trenton tanácstalan kétségbeeséssel dörgölte az arcát. – Mit akarsz tőlem? Egyre csak azt hajtogatom, hogy nem érdekel ez a titok. Hogy téged akarlak. Nem tudom, mit mondhatnék még, hogy meggyőzzelek. – Te kell, hogy otthagyj! Mondd ki, hogy menjek a búsba, és fejezd be. Felmondok a Könnyű Karcolásban, te átmész egy másik bárba. Nekem nem megy… neked kell megtenned. Megrázta a fejét – Én vagyok az, Cami. Én vagyok számodra az igazi. Tudom, mert te is az vagy nekem.

– Ez nem segít. – Helyes! Néztem őt, és a szememmel könyörögtem. Olyan különös érzés volt abban reménykedni, hogy valaki majd összetöri a szívemet. Amikor rájöttem, hogy a makacssága vetekszik a gyengeségemmel, elpattant bennem egy húr. – Rendben van. Majd én megteszem. Mert muszáj. Jobb, mintha később meggyűlölnél érte. Jobb, mint ha hagynám, hogy olyasmit csinálj, amiről tudom, hogy helytelen. – Tele a hócipőm ezzel a talányos dumával. Tudod, mi a véleményem a helyesről meg a helytelenről? – kérdezte, és mielőtt válaszolhattam volna, két kezébe fogta az arcomat és megcsókolt. Az ajkaim azonnal szétnyíltak, hogy a nyelvének utat adjanak. Megragadott, mindenütt megérintett mintha nem tudna betelni velem, aztán a tőlem jobbra lévő üléstámla-állító karját kereste. Az ülés lassan leereszkedett, Trenton meg abban a pillanatban egy könnyed mozdulattal átmászott. Nem szakította meg a csókot, csak megragadta a térdemet és felhúzta az oldaláig. A talpamat a műszerfalnak támasztottam, és felemeltem a csípőmet, hogy összeérjen az övével. Csók közben felnyögött. A sortja nem leplezte az izgalmát és keményen odanyomta, ahol mielőbb tudni szerettem volna. A csípője rajtam mozgott, miközben csókolt, és a nyakamat csipkedte a fogaival. A bugyim már átnedvesedett, és éppen le akartam húzni a sortját, amikor kezdett alábbhagyni a hevessége, majd le is állt. Mindketten ziháltunk, és egymás szemébe néztünk. A dzsipben minden ablak bepárásodott. – Mi az? – kérdeztem. Megrázta a fejét, lenézett, aztán felnevetett, mielőtt ismét a szemembe nézett. – Később majd utálni fogom magam ezért, de nem csinálom kocsiban, és főként nem bolyhos papucsban. – Vedd le! – Apró csókokkal borítottam a vállát és a nyakát. Sóhajtozott és magában duruzsolt. – Szemét csávó lennék, mint a többi, aki nem úgy bánnék veled, mint ahogy megérdemled. – Elhajolt tőlem, de még egy utolsó édes csókot kaptam. – Felfűtöm az Intrepidet. – Miért? – Nem akarom, hogy ebben a tragacsban menj haza, az Intrepidnek

elsőkerék-meghajtása van. Jobban irányítható. Mielőtt reggel felébredsz, hazaviszem a dzsipet. – Meghúzta a kilincset, és kiugrott, aztán pár percre beszaladt a házba, és amikor ismét megjelent, már tornacipő, kapucnis felső volt rajta, és kulcs a kezében. Begyújtotta az Intrepid motorját, aztán visszaszaladt a Törpikéhez, és a kezét dörgölve beugrott, – A francba! – Dermesztően hideg van – bólintottam. – Nem erre mondtam – nézett rám. – Nem akarom, hogy elmenj. Elmosolyodtam, ő pedig az ujjával végigsimította a számat. Pár pillanattal később kelletlenül kászálódtunk ki a Törpikéből, és másztunk be a kocsijába. Bármilyen boldognak is hittem magam hetekkel ezelőtt T.J. ágyában, Trenton mellett ülni hazafelé menet az ütött-kopott lntrepidjében ezerszer jobb volt. A térdemen nyugtatta a kezét, és végtelenül elégedett mosollyal vezetett a lakásomig. – Biztos, hogy nem akarsz bejönni? – kérdeztem, amikor leparkolt. – Nem – felelte, de láthatóan nem boldogította a válasza. Hozzám hajolt, és lágyan megcsókolt, előbb lassan, de aztán megint egymás ruháját kezdtük rángatni. Trenton sortján megint sátorverés jelei mutatkoztak, az ujjai a hajamba csimpaszkodtak, de aztán elengedett. – A fenébe – lihegte kifulladva. – Ha belehalok is, előbb rendesen randizunk egyet. A fejtámlának döntöttem a fejem, és elkeseredetten felnéztem. – Remek! A Redben egy találomra felszedett lányt a megismerkedéstől számított negyvenöt perc múlva haza tudsz vinni, engem meg elutasítasz. – Nem utasítlak el, bébi. Megközelítőleg sem. A szemem sarkából ránéztem, és összevontam a szemöldökömet. Szerettem volna úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és elfelejthetném, amit tudok, de még utoljára figyelmeztetnem kellett. – Nem tudom, mi ez. De azt igen, hogyha mindent tudnál, Trenton, akkor itt hagynál és vissza sem néznél. A fejtámlájának támasztotta a fejét, és a tenyere az arcomra simult. – Nem vagyok kíváncsi mindenre. Én csak téged akarlak. Megráztam a fejem, és a könnyeim aznap már harmadszor öntötték el a szemem. – Nem. Megérdemled, hogy tudd. Az életünkben bizonyos dolgok

olyan törékenyek… és te meg én… Mindent tönkretehetünk. Ő is a fejét csóválta. – Hallgass rám, Cami! Ha ez a valami elválaszt tőled, akkor tudom, mi az. Ránéztem. A szívem hangosan dübörgött a mellkasomban, a hangja elnyomta a havas eső kopogását a szélvédőn és az Intrepid kipufogóját. – Csak később ne feledd, hogy sajnálok mindent, ami ezután történik, és bánom, hogy amikor elmentél, ahogy kértelek, nem engedtelek el – mondtam. – Nem felejtem el, és soha nem is fogom. – A szeme körűl megfeszült a bőr, miközben a szemembe nézett. Őszintén hitt abban, amit mondott, és ettől én is hinni akartam benne. Beszaladtam a lakásba, becsuktam az ajtót, és nekidőltem, nem hallottam, hogy elhajt az Intrepidben. Felelőtlenség és önzés volt részemről, de a lelkem mélyén hinni akartam Trentonnak, amikor azt mondta, hogy nem számít az, amit nem tud. Napkelte előtt, és mielőtt kinyitottam volna a szemem, éreztem, hogy valami melegíti a testem. Egy centit közelebb simultam hozzá, hogy megbizonyosodjak, nem a képzeletem tréfál-e meg. Néhányat pislogtam, aztán igyekeztem arra a homályos alak ra összpontosítani, aki mellettem feküdt. Az éjjeliszekrényemen álló óra hajnali hatot mutatott. A lakás sötét volt, és csendes, mint kora reggel mindig. De amint az éjszakai emlékek megrohantak, éreztem, hogy minden megváltozott. Jaj, isteneml Mit tettem? Átléptem egy határt, és valóságos következmények nélkül már nem lehetett vissza- vagy előrelépni. Attól a perctől fogva, hogy Trenton leült az asztalomhoz a Redben, úgy éreztem, bármit is tesz, lesz erőm megbirkózni vele. De Trenton veszedelmes volt: minél jobban vergődtem, annál mélyebbre süllyedtem. Az ágy szélén feküdtem, és sikertelenül próbáltam arrébb araszolni. – Mit keresel az ágyamban, Ray? – kérdeztem. – Mi van? – kérdezett vissza mély, reszelős hangon Trenton. Mintha villámcsapás ért volna. Felsikoltottam, amikor legurultam az ágyról. Trenton a széléhez mászott, és utánam nyúlt, de már késő volt. Már a padlón feküdtem. – Ó, a francba! Jól vagy?

A hátamat a falnak vetve gyorsan kisöpörtem a hajat a szememből. Amint belém csapott a felismerés, ököllel a padlóra csaptam. – Mi az ördögöt keresel az ágyamban? Egyáltalán hogy kerültél ide? Trenton összerezzent. – Egy órája hoztam vissza a dzsipet Brazil éppen letette Raegant aki beengedett. – Szóval… egyszerűen csak bemásztál mellém? – A hangom éles volt, kis híján visítottam. – Azt mondtam, nem jövök be, aztán mégis bejöttem. Aztán megfogadtam, hogy a padlón alszom, de mégsem tettem. Szerettem volna… melletted lenni. Apánál nem jött álom a szememre. – Lehajolt, és fél kézzel lenyúlt értem. Sima, tetovált karján táncoltak az izmok. Megragadott, és felhúzott maga mellé az ágyra. – Remélem, nincs ellene kifogásod. – Számít ez most már? Trenton szája féloldalas mosolyra húzódott Láthatóan szórakoztatta a hajnali hisztim. Raegan rohant végig a folyosón, aztán tágra nyílt szemmel szélvészként bukkant fel az ajtóban. – Miért kiabálsz? – Beengedted? – Igen. Remélem, nem baj – lihegte. A haja összevissza meredezett, a szempillafestéke lefolyt a szeme alá. – Miért van az, hogy először tesztek valamit, aztán kérdeztek? Nem! Egyáltalán nincs rendben! – Azt akarod, hogy elmenjek? – kérdezte Trenton még mindig mosolyogva. Trentonra pillantottam, aztán Raeganre, majd vissza Trentonra. – Nem! Csak azt nem akarom, hogy ideosonj, miközben alszom! Raegan a szemét forgatta, aztán elvonult a folyosón, és becsukta az ajtaját. Trenton átfogta a derekamat, és magához vont. Az arcát a nyakam és a párna közé fészkelte. Mozdulatlanul feküdtem, fel bámultam a mennyezetre, és kétségbeesetten vágytam rá, hogy köré fonjam a karom-lábam, miközben tudtam, hogy attól a pillanattól fogva senkit sem lehet hibáztatni, csak engem, ha azon kívül, hogy kirúgom, és többé nem beszélek vele, bármi mást teszek.

TIZENHATODIK FEJEZET

EGYIK FÜLEMHEZ A TELEFONT SZORÍTOTTAM, A MÁSIKAT TRENTON csendesen csókolgatta és nyalogatta, miközben három harmincra próbáltam megbeszélni egy kontúrrajzkészítést. Trenton általában hivatalosabban viselkedett a munkahelyünkön, de most vasárnap volt, és keservesen lassan telt az idő. Calvin ebédelni vitte Hazelt a születésnapja alkalmából. Trentonnal teljesen egyedül voltunk. – Igen. Beírtalak. Köszönöm, Jessica. Letettem a kagylót, mire Trenton megragadta a csípőmet, és feltett a pultra. A két bokámat összekulcsolta a háta mögött, a derekánál, aztán a hajamba túrt, és csak annyira fésülte hátra, hogy zavartalanul végighúzhassa a nyelvét a nyakamon, és elérhesse a végcélját: a fülcimpámat. A szájába vette a bőrt, felső fogaival és az ajkával hihetetlenül finom nyomást gyakorolt rá. Ez volt a legkedvesebb számomra… eddig. Egész héten így kínzott, de nem volt hajlandó levetkőztetni vagy igazán izgalmas helyen megérinteni, amíg hétfőn el nem érkezett a munka utáni első vacsorameghívása. Magához húzott, és az ágyékát nekem feszítette. – Még sosem vártam így egy hétfőt! Kétkedve mosolyogtam. – Nem tudom, miért hozol ilyen különös szabályokat. Innen három méterre, a szobádban is megszeghetnénk őket. Trenton maga elé dünnyögött. – Meg is fogjuk. Megfordítottam a csuklómat, hogy ellenőrizzem, hány óra. – Még másfél óráig nincs ügyfeled. Mit szólnál, ha felvázolnánk azt a vállamra tervezett tetkót, amiről beszéltünk? Trenton elgondolkodott. – A pipacsokat? Leugrottam a pultról, kihúztam egy fiókot, és kivettem a rajzot, amit Trenton egy hete rajzolt. Az arcához tartottam. – Szép és fontos! – Már mondtad. Csak azt nem, hogy miért fontos. – Óz, a csodák csodája. A pipacs felejtést okoz.

Trenton elfintorodott. – Micsoda? – kérdeztem rögtön védekezően. – Ez butaság. – Nem, csak az Ózra tett utalásod eszembe juttatta, hogy Travis barátnője milyen nevet adott Gazfickónak. – Milyet? – Toto. Travis azt mondja, a lány Kansas Citybe való… eleve Travis ezért választotta ezt a fajtát, bla-bla-bla. – Egyetértek. A Gazfickó jobb volt. Trenton összehúzott szemmel nézett rám. – Tényleg szeretnéd a pipacsokat? Határozottan bólintottam. – Vöröseket? Ismét feltartottam a rajzát – Pontosan ilyet. Vállat vont – Rendben, baby doll. Akkor pipacs lesz. – Megfogta a kezem, és bevezetett a szobájába. Levetkőztem, mire Trenton végzett az előkészületekkel, de addig abbahagyta, míg elnézte, ahogy a fejemen át leveszem a pólómat, és a bal váltamról letolom a fekete csipkemelltartóm vállpántját. Megcsóválta a fejét, és fanyarul elmosolyodott, mert mulattatta a kisiskolások által is nézhető vetkőzőszámom, amit előadtam neki. Mire a tetoválógép zümmögni kezdett, már teljesen ellazultam a székben. Hihetetlenül intim volt, ahogy Trenton tetovált. Volt valami abban, amilyen közel voltam hozzá, ahogy munka közben mozgatta és megnyújtotta a bőrömet az arcára kiülő koncentrációban, miközben örökre megjelölt egyik bámulatos művészi munkájával. Mindezek mellett elhanyagolható volt a fajdalom. Már éppen végzett a körvonalakkal, amikor Hazel és Calvin visszajöttek. Hazel kezében volt egy zacskó, amikor belépett Trenton szobájába. – Hoztam nektek egy-egy túrótorta szeletet – mondta, és ekkor vette észre a vállamat – Ó! Ez kibaszottul bámulatos lesz! – Kösz! – Az arcom felragyogott. – Ennyire nem volt forgalom? – kérdezte Calvin. – Nem vehettél volna kézbe egy seprűt? – Nincs… izé… felöltözve, Cal – háborodott fel Trenton. – Nem tud olyat mutatni, amit még ne láttam volna – morogta Cal. – Camit még sosem láttad. És most húzz ki innen.

Calvin hátat fordított, és összefonta a karját. – Nem tud csinálni valamit amíg üresjárat van? Órabért fizetek neki! – Teljes a rend mindenütt, Cal – válaszoltam. – És fel söpörtem. Sőt, port is töröltem. Trenton összeráncolta a homlokát. – Először azért szekálod, mert nincs tetkója, aztán meg azért, mert éppen tetoválom. Döntsd már el, a fenébe is! Calvin a nyakát nyújtogatta Trenton felé, vicsorított, majd eltűnt szem elől. Hazel kuncogott; szemmel láthatóan nem izgatta a fiúk összeszólalkozása. Miután Trenton gyógykezelte a tetoválást, visszacsúsztattam – nagyon óvatosan – a melltartóm pántját, aztán visszabújtam a pólómba. – Ki fog rúgni, ha feldühíted. – Dehogy – mondta Trenton a munkaterületet tisztogatta. – Titkon szerelmes belém. – Calvin senkit sem szeret – jelentette ki Hazel. – Az üzletet vette feleségül. Trenton összehúzta a szemét. – És Bishop? Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy szereti. – Felejtsd el – forgatta a szemét Hazel. Otthagytam őket, és a pulthoz mentem. Zümmögésre lettem figyelmes, ami a fiókból jött, ahol a telefonomat tartottam, gyorsan kihúztam a fiókot, és megnéztem a kijelzőt. Clark keresett – Clark hív. Szeretem, de most nem vagyok olyan hangulatban, hogy elrontsa a kedvemet, érted? Trenton megpuszilta a fülemet. – Nem kell felvenned – mondta lágyan. A tenyerembe fogtam a mobilt, kinyomtam a hívását, de beütöttem egy üzenetet. Dolgozom. Nem tudok beszélni. Mi az ábra? Ma családi ebéd. El ne felejtsd. Ma nem megy. Jövő héten megpróbálom. Nem jó. Apa máris pipa rád, h kihagytad a múlt 7et. Úgy van.

Oké. Kaja előtt szólok nekik. KSZ Trenton egyórási vendége volt aznap az egyetlen ügyfelünk. A nehéz, szürke felhőkből ítélve a tél bármelyik pillanatban ránk zúdíthatta a haragját. Mivel már így is két-három centis jég és ólmos eső fedte az utakat, nem sokan merészkedtek ki. Az üzlet a kampusz közelében volt, így általában mindkét irányban állandó volt a forgalom, de ebben a pocsék időben szinte egyetlen autót sem láttunk. Trenton egy papírlapra firkált, Hazel pedig a bejárat melletti barna bőrkanapé előtt feküdt a földön. Én egy iskolai dolgozatot gépeltem. Calvin még nem jött elő a szobájából. Hazel színpadiasan felsóhajtott. – Elmegyek. Nem bírom ezt tovább. – Szó sem lehet róla – kiabált ki Calvin. Hazel fojtottan felsikoltott. Amikor a sikoly elhalt, egy pillanatig csendben volt, aztán felragyogó tekintettel felült. – Hadd fúrjam át az orrod, Cami! A homlokomat ráncolva ráztam meg a fejem. – Nem. – Jaj, ne már! Csak egy pici gyémántot teszünk bele. Hölgyhöz illő, ugyanakkor vad lesz. – Könnyek szöknek a szemembe a gondolatra, hogy felnyársalod az orrom – ellenkeztem. – Úgy unatkozom! Lécci! – siránkozott. Trentonra pillantottam, aki a rajzát satírozta; az alak egy trollra hasonlított. – Ne nézz rám. A te orrod. – Nem engedélyt kérek, hanem a véleményedre vagy kíváncsi! – Szerintem irtó szexi – mondta. Türelmetlenül oldalra hajtottam a fejem. – Oké, de fáj? – Igen – válaszolta Trenton. – Úgy hallottam, hogy pokolian fáj. Eltöprengtem, aztán Hazelre pillantottam. – Én is unatkozom. Fülig szaladt a szája. Felfújta az arcát, a szeme csak két keskeny vágásnak látszott. – Komolyan?

– Gyere már! – hívtam, és már el is indultam a szobája felé. Talpra kecmergett, és utánam jött. Mire aznap végeztem a Könnyű Karcolásban, egy széles minta kacskaringózott a bal vállamon, és egy új orrpiercingem volt. Hazelnek igaza volt. A piercing apró volt, sőt finom, soha meg nem fordult volna a fejemben, hogy átfúrassam az orrom, de most imádtam. – Viszlát holnap – köszöntem el tőle az ajtóhoz menet. – Kösz, hogy segítettél megőrizni az elmém épségét, Cami! – mondta utánam integetve. – Amikor legközelebb nincs forgalom, kifúrjuk a füledet. – Jaj… azt ne – nyögtem, miközben kilöktem az ajtót. Beindítottam a Törpikét. Trenton futott az ajtómhoz, és kérte, hogy engedjem le az ablakot. Amikor leengedtem, behajolt, és megcsókolt. – El se akartál köszönni tőlem? – kérdezte. – Bocs – szabadkoztam. – Kicsit gyakorlatlan vagy ok ebben az egészben. Trenton rám kacsintott. – Én is. De hamar belejövünk. Összehúztam a szemem. – Mikor volt utoljára hosszú kapcsolatod? Az arckifejezésén nem tudtam eligazodni. – Pár éve. Mi az? – kérdezte. Lehajtottam a fejem, és kuncogni kezdtem, Trenton pedig leszegte a fejét, és kényszerített rá, hogy a szemébe nézzek. – Nem is tudtam, hogy jártál már valakivel. – A közhiedelemmel ellentétben ki tudok tartani egy lány mellett. Csak annak a megfelelő lánynak kell lennie. Féloldalasan elmosolyodtam. – Miért nem tudok erről? Érthetetlen, hogy nem beszél róla az egész egyetem! – Mert új volt. Elgondolkodtam, aztán elkerekedett a szemem. – Mackenzie volt az? – Negyvennyolc óráig – mondta. Elhomályosult a tekintete, aztán hirtelen ismét a szemembe nézett. Odahajolt, és lágy puszit nyomott a számra. – Később találkozunk? Bólintottam, feltekertem az ablakot, aztán kiálltam a parkolóhelyról, és tizenöt perccel később befordultam a Red parkolójába. Az utak

állapota semmit sem javult, és kíváncsi voltam, vajon a Red is olyan kihalt-e, mint a Könnyű Karcolás volt. Jorie kocsiján kívül mindenki autója ott állt egymás mellett, és csak egy üres hely maradt a személyzet autói és Hanké között. A kezemet dörzsölve szaladtam be az oldalbejáraton, és a keleti bárnál levő székemhez siettem. Hank és Jorie a túloldalon állt és a szokottnál is többet ölelgették, csókolgatták egymást. – Cami! – kiáltott fel Blia mosolyogva. Gruber és Kody egymás mellett üldögéltek, Raegan meg a másik oldalamon. Rögtön megéreztem, hogy szokatlanul csendes, de nem mertem rákérdezni, míg Kody a közelben volt. – Azt hittem, még nem jöttél meg, Jorie – mondtam. Nem láttam a kocsidat. – Hankkel érkeztem – mondta pajkos mosollyal. – A közös kocsihasználat kifejezetten előnye az összebútorozásnak. Felszaladt a szemöldököm. – Komolyan? – Felálltam, és szélesre tártam a karomat Beleegyezett? Összeköltöztetek? – Igen! – kiáltották egyszerre. Áthajoltak a bárpulton, és öleltek. – Hurrá, gratulálok! – Magamhoz szorítottam őket. Bár a Red személyzetét a munkahelyi családomnak tekintettem, most valóságosabbnak tűntek, mint a saját vérem. Nagy adag ölelkezés és gratuláció árasztotta el őket. Az érésemre várhattak a bejelentéssel, hogy egyszerre értesüljünk la mindnyájan. Hank több üveg bort vett elő a személyes készletéből, és töltögetni kezdett a poharakba. Ünnepeltünk. Mindenki, csak Raegan nem. Kis idő múlva mellé ültem, és oldalba böktem. – Mi bánt, Ray? – kérdeztem halkan. Halványan elmosolyodott. – Szép tetkó. – Kösz – mondtam, aztán oldalra fordítottam a fejem, így megmutassam a kis piercengemet. – És ez is van. – Hú! Apád kitér a hitéből. – Ki vele! Felsóhajtott. – Bocs, de nem akartam elrontani a bulit. Elfintorodtam. – Mi a baj?

– Megint ugyanaz – mondta, és meggörbült a háta. – Brazil egyre elfoglaltabb. Elég világosan megmondta, hogy szívesebben van a diákszövetségi és focista haverjaival, mint velem. A múlt hónapban a lakásában rendezte annak az Abby nevű csajnak a születésnapi buliját, és meg csak meg sem hívott rá. Tegnap este Kendra Collinstól tudtam meg. Na, de komolyan? Ma csúnyán összekaptunk. Szinte szóról szóra ugyanazokat mondta, mint legutóbb. – Hát ez szar ügy, Ray. – Felvontam a szemöldököm. Bólintott, aztán lenézett az ölében fekvő kezére, majd a pillantása súrolta Kodyt, mielőtt komoran felnevetett. – Apa odavan Brazilért. Odahaza csak az megy – összehúzta a szemöldökét, és mély hangon folytatta, hogy az apját utánozva -, hogy Jason Brazilt seperc alatt felvennék a Tengerészeti Akadémiára. És sikeresen folyamodhatna helyért a SEAL programba… bla-bla-bla. Apa szerint Jasonból remek katona válna. – Én nem hagynám, hogy ez elhomályosítsa az ítélőképességemet. Úgy hangzik, hogy a Tengerészeti Akadémiára jelentkezéssel könnyen meg lehetne szabadulni tőle. Raegan felnevetett, aztán legurult egy könnycsepp az arcán, ő pedig a vállamnak dőlt. Átkaroltam. Egy fél pulttal arrébb rögtön alábbhagyott az ünneplés. Kody bukkant fel Raegan másik oldalán – Mi a baj? – kérdezte, és őszinte aggodalom csillogott-a szemében. – Semmi. – Raegan gyorsan megtörölte a szemét. Kody sértett arcot vágott. – Tudod, hogy nekem elmondhatod. Továbbra is érdekel, ha téged bánat ér. – Nem mondhatom el neked. – Raegan arca eltorzult a sírástól. Kody az álla alá tette az ujját, és felemelte, hogy a szemébe nézhessen. – Én csak azt szeretném, ha boldog lennél. Csak ez a fontos. Raegan belenézett Kody nagy, zöld szemébe, aztán átkarolta a mellkasát. Kody magához szorította, hatalmas tenyerével gyöngéden a haja alá nyúlt, és megfogta a fejét. Megcsókolta a halántékát, és szótlanul tartotta a lányt. Felálltam, és átmentem a többiekhez, míg Raegan és Kody átadták magukat a pillanat varázsának. – Jesszuskám, ez most azt jelenti, hogy megint járnak? – kérdezte Blia.

– Nem – ráztam a fejem. – De újra barátok. – Kody olyan jó srác – mondta Jorie. – Raegan majd csak rájön egyszer. Megcsörrent a telefonom. Trenton keresett. – Halló? – szóltam bele. - Nem indul ez a kibaszott Intrepid. Nem tudom, értem tudnál jönni munka után? – Még csak most végeztél? – kérdeztem az órámra pillantva. – Beszélgettünk Callel. – Jól van… még haza kell rohannom, hogy a ma esti műszakhoz átöltözzek… – A vonalban néma csend lett. – Trenton? – Igen? Úgy értem, persze. Bocs, de eldurran az agyam. Egy két egész héttized literes motorja van, így mindjárt tudtam, hogy… ugye, fogalmad sincs, miről beszélek? Bár nem láthatott, elmosolyodtam. – Nincs. De tizenöt perc múlva ott leszek. – Aranyos vagy. Kösz, bébi. Csak szép nyugodtan. Az utak egyre fáradhatatlanabbak. Lepillantottam a kezemben szorongatott telefonra, miután bontottam a vonalat. Szerettem, ahogy beszélt velem. A kis beceneveket. Az SMSeket. A bal arcán azt az elbűvölő gödröcskét, amikor mosolygott. Jorie rám kacsintott. – Biztosan pasival beszéltél. – Bocs, de mennem kell. Viszlát este. Mindenki integetett, én meg kikocogtam a Törpikéhez, majdnem fenékre estem, amikor meg kellett állnom. A magasan elhelyezett reflektorok belehasítottak a sötétségbe. A dermesztően hideg eső fájt, ahol a bőrömet érte, és az esőcseppek halkan kopogtak a járműveken. Nem csoda, hogy Trenton azt mondta egyre járhatatlanabbak az utak. Nem is emlékeztem, mikor volt utoljára ilyen korai télies csapadék. A Törpike pár pillanatig ellenállt a próbálkozásaimnak, mielőtt beindult, de Trenton hívásától számítva perceken belül már visszafelé hajtottam a Könnyű Karcolás felé. Trenton kint volt a sötétkék pufidzsekijében, a melle előtt keresztbefonta a tarját. Odajött hozzám, és reménykedőn várt. Letekertem az ablakot. – Szállj be! Megrázta a fejét.

– Ne már, Cami. Tudod, hogy rossz érzésem van ezzel kapcsolatban. – Hagyd már – szóltam rá. – Nekem kell vezetnem – hajtogatta remegve. – Még most sem bízol bennem? Ismét megrázta a fejét. – Ennek semmi köze a bizalomhoz. Csak éppen… képtelen vagyok rá. Teljesen szétcseszi az agyam. – Jól van, jól van – nyugtattam meg, aztán átmásztam a konzolon a másik ülésre. Trenton kinyitotta az ajtót, és beugrott. A kezet dörzsölte. – A rohadt életbe, borzalmasan hideg van! Költözzünk Kaliforniába! – De amint a szavak elhagyták az ajkát, már meg is bánta, és bűntudattal, döbbenten meredt rám. Szerettem volna azt mondani, hogy minden rendben, de minden erőmet lekötötte, hogy a nagy, fojtogató hullámokban rám törő lelkifurdalással és szégyenkezéssel megbirkózzak. T. J. hetek óta nem keresett, de a kapcsolatok között tiszteletből hagyott szünet szempontjából ez T. J.-re és Trentonra nézve is igencsak sértő volt. Kivettem két cigit a dobozból, a számba tettem őket, és egyszerre gyújtottam meg mindkettőt Trenton kivette az egyiket a számból, és szívott egy slukkot. Amikor bekanyarodott a lakásom előtti parkolóba, felém fordult. – Igazán nem akartam… – Tudom. Tényleg nem gond. Felejtsük el. Trenton bólintott. Láthatóan megkönnyebbült, hogy nem kerítek a megjegyzésének nagy feneket. Nem akarta elismerni, ahogy én sem azt, ami T. J. és köztem maradt. Sokkal kényelmesebb volt a színlelt feledésbe menekülni. – De azért kérhetek tőled egy szívességet? – Trenton bólintott és várta a kérésemet – Egyelőre ne szólj rólunk semmit a testvéreidnek. Tudom, hogy Thomas, Taylor és Tyler nem sokat vannak a városban, de még nem állok készen egy beszélgetésre Travisszel, amikor legközelebb beugrik a Redbe. Tud T. J.-ról. Szóval… – Hagyd csak, értem. Travisnek elég annyit tudnia, hogy semmi sem változott. De tudja majd, hogy valami készülődik. Elmosolyodtam. – Mondd azt hogy megpróbálsz becserkészni, akkor később nem lesz meglepve.

Trenton nevetve bólintott. A lakásom ajtajához futottunk, és a zárba nyomtam a kulcsot. Amikor kattant, benyomtam az ajtót, és Trenton becsukta maga mögött. Feljebb csavartam a hőszabályzót, aztán a szobám felé indultam, amikor kopogtatást hallottam. Földbe gyökerzett a lábam, és csak lassan fordultam meg. Trenton az arcomat fürkészte, hátha látja rajtam, ki lehet. Vállat vontam. Mielőtt bármelyikünk az ajtóhoz mehetett volna, a kint várakozó ököllel kezdte verni az ajtót. Összerezzentem, a vállam a fülemig húztam fel. Amikor a dörömbölés abbamaradt, a kukucskálóhoz hajoltam. – A fenébe! – suttogtam, és körülnéztem. – Az apám! – Camille! Nyisd ki az istenverte ajtót! – üvöltötte, összemosta a szavakat. Nyilvánvaló volt, hogy ivott. Elfordítottam a kulcsot, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, apa már benyomakodott, és rögtön nekem rontott. Sietve hátráltam, és csak akkor torpantam meg, amikor a hátam a folyosót elválasztó ajtó gombjának ütődött. – Elegem van a faszságaidból, Camille! Azt hiszed, nem tudom, miben sántikálsz? Azt képzeled, nem veszem észre a telhetetlenséget? Trenton azonnal mellettem termett, a karját közém és apám közé emelve a tenyerét apám mellkasának feszítette. – Hátráljon egy lépést, Mr. Camlin. Most azonnal. – A hangja nyugodt, de határozott volt. Apát meglepte, hogy rajtam kívül más is van a lakásban, és egy lépést hátrált, mielőtt az arcát közel tolta Trentonéhoz. – Mégis mi az ördögöt képzelsz magadról? Családi ügyről van szó, tehát húzz innen a fenébe! – mondta, és egy fejrándítással az ajtóra intett. Megráztam a fejem, és a szememmel könyörögtem Trentonnak, hogy ne hagyjon vele kettesben. Az apám rendszeresen elfenekelt kiskoromban, és párszor fel is pofozott, de anyám mindig ott volt, és elvonta a figyelmét, más irányba terelte a haragját. Az általános felső tagozata óta most először láttam ilyen támadólag fellépni, mert anyám végre kiállt maga mellett, és kijelentette, hogyha még egyszer iszik, akkor az lesz egyben az utolsó alkalom is, és apám tudta, hogy anyám ezt komolyan is gondolja. Trenton a homlokát ráncolta, és leszegte az állát. Olyan arcot vágott,

mint máskor közvetlenül az ellenfél megtámadása előtt. – Nem akarok önnel megverekedni, uram, de ha most rögtön nem távozik, kénytelen leszek erővel kitessékelni. Apa rávetette magát Trentonra, és a kanapé melletti kisasztalra zuhantak. lesodorták magukkal a lámpát is. Apám ökle a magasba lendült, de Trenton elhajolt előle, és máris igyekezett lefogni. – Ne! Hagyjátok abba! Elég! – sikoltottam. Míg verekedtek, a kezemmel takartam el a számat. Apa ellökte magától Trentont, aztán dühös léptekkel megindult felém. Trenton talpra állt, és visszahúzta, de apa továbbra is igyekezett engem elérni. Gyilkos tekintettel meredt rám, és életemben először hasított belém, min mehetett keresztül az anyám. Egy ilyen esztelen harag céltáblájának lenni félelmet ébresztő volt. Trenton a földre lódította apámat, és állva rámutatott. – Maradjon veszteg! Apám zihált, mégis feltápászkodott. Makacs volt, mint egy öszvér. Beszéd közben ide-oda ingott. – Megöllek, a rohadt életbe! Aztán Camit is megtanítom kesztyűbe dudálni, és megértetem vele, mi történik, ha nem mutat irántam tiszteletet! Trenton olyan gyorsan lendítette ütésre az öklét, hogy szinte alig vettem észre. Orron vágta apámat. Vér spriccelt, apám hátratántorodott, aztán előreesett, de akkorát, hogy a padló még dobott egyet a testén. Néhány másodpercig halálos csend és nyugalom volt. Apa nem mozdult, csak arccal lefelé a padlón hevert. – Jaj, istenem! – Odarohantam hozzá. Féltem, hogy meghalt, nem mintha hiányzott volna, hanem azért, mert Trenton nagy bajba kerülhetett volna miatta. Addig rángattam a vállánál fogva, míg át nem tudtam fordítani a hátára. Az orrából vér csörgött, a feje oldalra konyult. Nem volt eszméleténél. – Hála istennek, életben van! – kiáltottam. Megint eltakartam a számat, és Trentonra néztem. – Úgy bánom! Annyira sajnálom! A sarkára ült, és áradt róla a hitetlenkedés. – Mi a franc történt? Megráztam a fejem, és lehunytam a szemem. Amikor az öcséim rájönnek erre, kitör a háború.

TIZENHETEDIK FEJEZET

– ISTENEM! - – SIKOLTOTT FEL AZ ANYÁM, AMIKOR AJTÓT NYITOTT. – MIT TETTÉL, FELIX? MI TÖRTÉNT? Apa felnyögött. Anya segített nekünk bevinni a kanapéra, aztán a szája elé kapta a kezét. Sietve párnát és takarót hozott, és kényelembe helyezte apámat. Aztán megölelt. – Ivott – világosítottam fel. Anyám elhúzódott tőlem, és nyugtalan mosollyal igyekezett a hírt elbagatellizálni. – Már nem iszik! Te is tudod. – Szagold meg, anya. Részeg. Anyám lenézett a férjére, és remegő ujjait a szájára szorította. – A lakásomhoz jött. Nekem támadt. – Anya felkapta a fejét, és elkerekedett szemmel rám bámult. – Ha Trent nem lett volna ott… Apa eltökélte, hogy félholtra ver. Trentnek kellett visszatartania, és még akkor sem állt le. Anya ismét apára pillantott. – Dühös volt, hogy nem jöttél el ebédelni. Aztán Chase is rákezdte. Jaj, istenem, ez a család kezd széthullani! – Lenyúlt, és kirántotta a párnát apa feje alól. Apa koponyája hangosan koppant a karfán. Anya megütötte a párnával, aztán mégegyszer. – Az Isten verjen meg! – kiabálta. Lefogtam a karját, mire anyám elejtette a párnát, és sirva fakadt. – Anyu? Ha a fiúk rájönnek, hogy Trent ütötte le… Fél, hogy bosszút állnak rajta. – Megbirkózom vele, bébi. Miattam ne aggódj – monta Trenton, és utánam nyúlt. De én leráztam a kezét. – Anyu? Anyám bólintott. – Elintézem. Ígérem. – A tekintetén láttam, hogy komolyan is

gondolja. Szinte a fogait vicsorítva nézett le apámra. – Jobb, ha megyünk – intettem Trentonnak. – Mi az ördög? – Coby lépett ki a sötét folyosóról a nap liba. A sortját leszámítva meztelen volt. Karikás és fáradt volt a szeme. – Coby! – Felé nyújtottam a kezem. – Hallgass rám! Nem Trent hibája volt. – Hallottam. – Összevonta a szemöldökét. – Komolyan rád támadt? Bólintottam. – Részeg volt. Coby anyára pillantott. – Mit tervezel? – Mit? – kérdezett vissza anya. – Hogy érted ezt? – Rátámadt Camille-re. Felnőtt férfi, baszd meg, és megtámadta a huszonkét éves lányodat. Mi a francot teszel ellene. – Coby! – figyelmeztettem. - Mindjárt kitalálom – folytatta Coby. – Megfenyegeted, hogy elhagyod, aztán mégis maradsz. Ahogy máskor is. - Ezúttal nem olyan biztos – mondta anya. Lenézett apámra. egy darabig figyelte, aztán még egyszer megütötte a párnával. – Ostoba! – bicsaklott meg a hangja. – Ne szólj róla semmit – könyörögtem Cobynak. – Nincs szükség még ezen túl egy Maddox kontra Camlin összecsapásra. Coby dühösen Trentonra meredt, aztán odabiccentett nekem. – Az adósod vagyok. – Köszönöm – sóhajtottam fel. Trenton az apjához hajtott, a házhoz kanyarodott, de nem kapcsolta ki a Törpike motorját. – Jézusom, Cami! Még most sem hiszem el, hogy megütöttem az apádat! Bocsáss meg! – Ne mentegetőzz – mondtam, eltakarva a szemem. Elviselhetetlen volt a megalázottság. – Az idén nálunk tartjuk a hálaadást. Vagyis hát mindig nálunk van, de most főzünk is. Igazi pulykát. Lesz öntet, desszert, minden, ami kell. El kéne jönnöd. – Ekkor borultam ki. Trenton a karjába vont. Szipogtam, és a szememet törölgetve nyitottam ki az ajtót. – Munkába kell mennem. – Kiszálltam, Trenton is, és nyitva hagyta a sofőrülés felőli ajtót. Átölelt, hogy megvédjen a hidegtől. – Be kéne szólnod. Maradj itt velem és apával. Régi westerneket

nézünk majd. Életedben nem lesz még egy ilyen unalmas estéd. Megráztam a fejem. – Dolgoznom kell. El kell foglalnom magam. Trenton bólintott. – Rendben van. Amilyen gyorsan csak tudok, ott leszek. – Két tenyere közé fogta az arcom, és csókot nyomott a homlokomra. Elhúzódtam tőle. – Ma ne gyere el értem. Hátha az öcséim tudomására jut az eset. Kurtán felkacagott. – Nem félek tőlük. Még ha hárman egyszerre esnek is neked – Ők a családom, Trent. Lehet, hogy seggfejek, de neked csak ők vannak. Ahogy te, úgy én sem szeretném, ha bajuk esne. Trenton megölelt, ezúttal erősebben. – Nem csak ők vannak neked. Már nem. A mellére fektettem az arcom. Megpuszilta a fejem búbját. – Mellesleg ez egy dolog, amivel nem szórakozom. – Igen? – kérdeztem a melléhez simulva. – A családdal. Nagyot nyeltem, aztán felágaskodtam, és csókot nyomtam a szájára. – Mennem kell. – Felugrottam a Törpike vezetőülésébe, és bevágtam az ajtót Trenton megvárta, míg letekerem az ablakot, és csak akkor válaszolt. – Rendben van. Ma este itthon maradok. De felhívom Kodyt, hogy tartson szemmel. – Kérlek, ne meséld el neki, hogy mi történt – könyörögtem. – Nem fogom. Tudom, hogy elmesélné Raegannek, aki továbbadná Hanknek, és aztán a fivéreid is megtudnák. – Pontosan – bólintottam, és nagyra értékeltem, hogy más is látja, Hank mennyire a védelmébe vesz. – Viszlát később. – Átjöhetnék akkor, amikor már otthon vagy? Végiggondoltam. – Ott tudnál lenni, mire hazaérek? – Reméltem, hogy ezt mondod – vigyorodott el. – Apa teherautójában várlak. Trenton az udvarról nézte, ahogy kiállok a felhajtójukról. A Redhez hajtottam, és örültem, hogy akkora vasárnap esti forgalom volt, amiben már régen nem volt részünk. A fagypont alatti hőmérséklet elrettentette

a tetoválásra vágyókat, de láthatón italra, flörtölésre és táncra buzdított. A lányok továbbra is ujjatlan, elöl mintás pólókat, könnyű ruhákat viseltek. Fejcsóválva néztem a reszketve felbukkanó nőket. Agyondolgoztam magam, söröket osztogattam, koktélokat kevertem, ami kellemes változatosságot jelentett a Könnyű Karcolásban töltött hosszú nap után. Aztán hazamentem. Trenton, ahogy ígérte, Jim bronzszínű kisteherautójában ült a parkolóhelyem mellett. Bekísért, és segített feltakarítani a rendetlenséget, amit azután hagytunk, hogy kicipeltük apámat a dzsiphez. A lámpa darabjai csilingeltek, amikor bedobtuk őket a szemetesbe. Trenton felállította a törött lábú asztalt. – Holnap megjavítom – ígérte. Bólintottam, és hátramentem a fürdőszobába. Trenton az ágyamban várt, míg arcot és fogat mostam. Amikor mellébújtam a takaró alá, meztelen testéhez húzott. Bokszeralsóra vetkőzött, és még öt perce sem volt az ágyban, de már felmelegítette. Reszketve simultam hozzá, ő pedig szorosabban ölelt. Párpercnyi hallgatás után felsóhajtott. – A holnap esti vacsorán törtem a fejem. Szerintem várnunk kellene ezzel egy kicsit. Olyan… nem is tudom, milyennek tűnik. Úgy érzem, várnunk kellene. Bólintottam. Én sem akartam, hogy az első randinkat benyékolják a nap eseményei. – Figyelj csak – suttogta halk, fáradt hangon. – A rajzok a falon. Te csináltad? – Igen – válaszoltam. – Jók. Miért nem rajzolsz nekem valamit? – Már nem szoktam. – Újra kellene kezdened. Feltetted a rajzaimat – mondta, néhány bekeretezett képre mutatott. Az egyik egy ceruzarajz volt kezemről: egyiket a másikra tettem, rajtuk ott volt az első tetoválásom. A másik egy szénrajz volt, egy csont és bőr lány tartott a kezében egy koponyát. Muszáj volt elkérnem tőle, amikor befejezte. – Szeretném néhány eredeti rajzodat – mondta. – Talán majd adok – fészkelődtem el a párnán. Utána már nem sokat beszélgettünk. Trenton nemsokára egyenletesen lélegzett, én meg a lassan emelkedő és a süllyedő mellkasára simulva aludtam el.

Másfél héten át Jim kisteherautója állandóan ott parkolt valahol a lakásom előtt. Bár nyugtalankodnom kellett volna, hogy a testvéreim átjönnek és zaklatnak, vagy attól félhettem volna, hogy apám visszajön, még sosem éreztem magam ekkora biztonságban. Amint megjavították az Intrepidet, Trenton mindig értem jött zárásra, és a dzsiphez kísért. Hálaadás hajnalán Trentonnak háttal feküdtem, ő pedig gyöngéden simogatta a karomat. Szipogtam, és letöröltem a könnyet, ami le akart csöppenni az orrom hegyéről. Apa még otthon élt. Azok, akik tudták, mi történt, úgy döntöttek, hogy nem hozzák a többiek tudomására, és legalább az ünnepek utánig megőrzik a békét. Én meg majd másutt ünnepelek. – Sajnálom, hogy feldúlt vagy. Bárcsak tehetnék valamit – mondta Trenton. – Csak anyámat sajnálom. Ez az első hálaadás, amit külön töltünk. Anyám úgy érzi, nem tisztességes, hogy az apám ott van, én meg nem. – Miért nem dobja ki? – kérdezte Trenton. – Fontolgatja. De a fiúk miatt nem akarja megtenni az ünnepek előtt. Mindig azt próbálta csinálni, ami nekünk a legjobb volt. – Hát ez nem az. Akárhonnan nézem, veszteség mindenkinek. Ki kéne raknia a szűrét, hogy te is a családoddal tölthesd a hálaadást. Remegett a szám. – A fiúk engem okolnak majd, Trent. Anya tudja, mit csinál. – Nem kérdezik majd, hová lettél? – Hetek óta nem voltam családi ebéden. Anya szerint apa nem hagyja, hogy túl sok kérdést tegyenek fel. – Gyere át hozzánk, Cami. Kérlek! A testvéreim mind ott lesznek. – Egytől egyig? – kérdeztem. – Igen. Most először leszünk együtt, amióta Thomas elutazott amiatt a munka miatt Kivettem egy zsebkendőt az éjjeliszekrényemre tett dobozból, és kifújtam az orromat. – Önként jelentkeztem, hogy kiszolgálok a Redben. Csak Kody lesz bent meg én. Trenton felsóhajtott, de nem erőltette tovább a dolgot. Amikor felkelt a nap, Trenton csókkal búcsúzott, és hazament. Még egy órácskát aludtam, aztán rákényszerítettem magam, hogy felkeljek, és tegyek-vegyek, míg Raegan tojást sütött a konyhában. Fél

másodpercig azt hittem, Kody van nála, Raegan egyedül volt, és úgy tűnt, nem leli a helyét. – A szüleidnél éjszakázol? – kérdeztem. – Igen. Bocs, hogy rád marad a munka. – Önként jelentkeztem. – Miért? Apád nem bukott ki emiatt? – Hank és Jorie az első hálaadást ünneplik a házukban, és egyébként igen, Felix kibukott. – Á, ez szép tőled – mondta, és a rántott csirkeembriókat a serpenyőből a tányérjára csúsztatta. – Kérsz? – fordult hozzám, bár tudta előre a választ. Elfintorodtam. – Szóval – kezdte belapátolni a tojást – Trenton gyakorlatilag ideköltözött. – Csak… gondoskodik róla, hogy ne essen bántódásom. – Ez meg mit jelentsen? – kérdezte, és felháborodva nézed rám. – Hát… Felix átjött, miután hazaértem a személyzeti értekezletről. És nekem eshetett volna. Raegan villája megállt a levegőben a tányér és a szája között és az arckifejezése zavartból döbbenté, majd dühössé vált. – Micsoda? – Trenton itt volt. De nem igazán… beszélek apával vagy tulajdonképpen bárkivel a családból. – Tessék?! – Percről percre dühösebb lett. – És ezt miért nem mondtad el nekem? – üvöltötte. – Mert túlságosan felhúzod magad. Mint most is. – És pontosan hogyan kéne reagálnom? Felix a lakásunkban járt, rád támadt – bármi faszságot jelentsen is ez és csak most vagy hajlandó ezt megosztani velem? Én is itt lakom! Összevontam a szemöldököm. – Igazad van. Istenem, Ray, nagyon sajnálom. Meg sem fordult a fejemben, hogy hazajöhetsz, és őt itt találod. Letámaszkodott a tenyerével a pultra. – Trent itt alszik ma éjjel? Megráztam a fejem, és a homlokomat ráncoltam. – Nem. Családi összejövetel lesz. – Nem hagylak itt egyedül. – Ray… – Pofa be! Velem jössz a szüleimhez.

– Szó sem lehet róla… – Pedig jössz, és élvezni fogod, ez lesz a büntetésed, amiért nem számoltál be arról, hogy a pszichopata, feleségverő apád betört ide, hogy megverjen, és még mindig szabadon van! – Anya kézben tartja. Nem tudom, mit tett, de apa azóta nem jött vissza, és Colin, Chase meg Clark sem sejtenek semmit. – Trent kiverte belőle a szuszt? – Majdnem biztos, hogy betörte az orrát – mondtam megborzongva. – Helyes! – kiabálta. – Szedd össze a cókmókodat! Húsz perc múlva indulunk. Úgy tettem, ahogy rám parancsolt, és összekészítettem a táskát. Bedobtuk a holminkat Raegan csomagtartójába, de éppen akkor, amikor hátramenetben kiállt a parkolóhelyről, megcsörrent a telefonom. Felemeltem, és a kijelzőre pillantó! – Mi az? – Raegan tekintete ide-oda cikázott köztem és az út között – Trent? Megráztam a fejem. – T. J. Reménykedett, hogy holnap kiviszem a reptérre. – Miért nem az apja vagy valaki más? – Raegan a homlokát ráncolta. – Én nem vihetem ki! – Begépeltem a válaszomat, aztán a telefont az ölembe ejtettem. – Ha megtenném, sok mindent tönkretehetnék. – Okos lány. – Raegan megpaskolta a térdemet. – El sem hiszem, hogy itt van a városban. Úgy volt hogy nem jöhet haza hálaadásra. Megint pityegett a telefonom. lenéztem rá. – Mit ír? – kérdezte Raegan. – „Tudom, mit gondolsz, de pár nappal ezelőttig sejtelmem sem volt hogy hazajöhetek” – olvastam fel az SMS-ét. Raegan összehúzta a szemét, mialatt engem figyelt, ahogy begépelem a rövid üzenetet. – Nem teljesen értem. – Én sem tudom, mi köze Eakinsnek a munkájához, de valószínűleg ez az igazság. – Miért mondod ezt? – Mert máskülönben nem jönne haza. Amikor Raeganékhez értünk, a szülei meglepetten, de örömmel, tárt karokkal fogadtak. A tengerészkék konyhai pultnál üldögéltem, és hallgattam, ahogy Sarah azzal a történettel ugratja Raegant, hogyan

sikerült leszoktatnia a bébitakarójáról, Raegan pedig Bóról, az apjáról mesélt anekdotákat. Az otthonukat piros-fehér-kék színekkel és amerikai csillagos lobogókkal dekorálták. A falakon a fekete-fehér, bekeretezett képek Bo tengerészeti karrierjéről árulkodtak. Raegan és a szülei integettek utánam, amikor a műszakomba indultam. A Red parkolójában több volt az üres betonplacc, mint a kocsi, és a kevés vendég sem maradt sokáig. Örültem, hogy én voltam az egyetlen pultos. A kapott jattért majdnem nem volt érdemes ott töltenem az éjszakát. Trenton vagy fél tucatszor SMS-ezett, és egyre csak kérlelt, hogy menjek át hozzájuk. Dominóztak, aztán filmet néztek. Elképzeltem, milyen lenne összebújni Trentonnal az apja kanapéján, egy kicsit féltékeny voltam Abbyre, hogy együtt lehet Maddoxékkal. A lelkem mélyén mindennél jobban vágytam arra, hogy ott legyek. Amikor közvetlenül zárás után ellenőriztem az üzeneteimet, láttam, hogy Trenton azt SMS-ezte, hogy Travis és Abby szakítottak. És amikor úgy éreztem, nem tudok már több csalódást elviselni, megcsörrent a telefonom, és Trenton neve jelent meg a kijelzőn. – Szia – szóltam bele. – Borzalmasan érzem magam – szólt bele csendesen, és úgy is hangzott. – Szerintem ma este nem tudok meglógni innen. Travis elég rossz passzban van. – Rendben van – válaszoltam, és nagyot nyeltem, amikor elszorult a torkom. – Szó sincs róla. Sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy rendben lenne. Mosolyogni próbáltam, és reménykedtem, hogy a hangomból is kicseng. – Holnap majd bepótolod. – Bocsáss meg, Cami. Nem is tudom, mit mondjak. – Azt, hogy holnap találkozunk. – Holnap látjuk egymást. Ígérem. Miután bezártunk, Kody kísért a kocsimhoz. A leheletem fehéren világított a biztonsági reflektorok fényénél. – Boldog hálaadást, Cami – mondta Kody, és megölelt. Amennyire tudtam, átöleltem hatalmas testét. – Neked is, haver. – Add át Raegannek is.

– Úgy lesz. Kody rögtön SMS-ezni kezdett, amint odébb sétált. – Gondolom, nem Raegannek üzensz – kiáltottam utána. – Nem – kiabált vissza. – Trentonnak. Meghagyta, hogy amint a dzsiphez kísérlek, értesítsem. Mosolyogva ugrottam be a vezetőülésre, és azt kívántam, bárcsak Trentonhoz tartanék. Amikor Bo és Sarah házához értem, már fény áradt ki ablakokon. Fent maradtak, hogy megvárjanak. Kiugrottam a dzsipből, és bevágtam az ajtaját. Már majdnem odaértem a bejárathoz, amikor egy kocsi megállt a járda mellett. Ismeretlen autó volt. T. J. szállt ki belőle. – Jaj, istenem – fújtam ki a visszatartott lélegzetet – Halálra rémisztettél! – Ijedős vagy? Vállat vontam. – Kicsit. Honnan tudtad, hol vagyok? – Elég jól meg tudom keresni az embereket. Egyszer bólintottam. – Efelől semmi kétség. T. J. tekintete ellágyult. – Nem maradhatok sokáig. Csak azt szerettem volna… nem is tudom, miért vagyok itt. Csak látni szerettelek volna. - Amikor nem reagáltam, így folytatta: – Sokat töprengtem rajtunk. Néha úgy érzem, sikerülne áthidalnunk a nehézségeket de amikor rám tör a valóság, félreteszem ezeket a gondolatokat. Összehúztam a szemöldökömet. – Mit akarsz tőlem, T. J.? – A kendőzetlen igazságot szeretnéd hallani? – kérdezte, én pedig bólintottam, mire így folytatta: – Önző rohadék vagyok, én csak magamnak akarlak… még akkor is, ha tudom, hogy nincs időm veled lenni. Nem akarom azt sem, hogy vele légy. Vagy bárki mással. Próbálom ezt felnőtt módjára kezelni, de torkig vagyok azzal, hogy mindennel küzdjek, Cami. Elegem van belőle, hogy én legyek a nagyobb. Talán, ha Kaliforniába költöznél… nem tudom. – Akkor sem találkoznánk többet. Ha a múltkor ott töltött hétvégét nézzük… Nem én állok az első helyen. – Nem mondott ellen.

Egyáltalán nem reagált. De szükségem volt rá, hogy hangosan is kimondja. – Ugye? Felszegte az állát, a tekintete megkeményedett. – Nem. Sosem te voltál az első, ezt te is tudod. De nem azért, mert nem szeretlek. Csak így alakult. Felsóhajtottam. – Emlékszel, amikor Kaliforniába érkeztem, és említettem azt az érzést, ami nem múlik el? Most múlt el. T. J. bólintott, a tekintete ide-oda siklott, ahogy átgondolta a szavaimat. Átölelt, a szám sarkára nyomott egy csókot, aztán a kocsijához ment, és elhajtott. Amikor befordult a sarkon, eltűntek a helyzetjelző lámpái, vártam, hogy ürességet érezzek, könnyekre számítottam vagy fájdalomra, de semmi sem történt. Lehet, hogy meg nem szakadt rám. Vagy talán már régen nem voltam szerelmes belé. Esetleg valaki másba kezdtem beleszeretni. Raegan ajtót nyitott, mielőtt bekopogtam volna, és a kezembe nyomott egy sört. – Fekete péntek! – kiáltotta Sarah mosolyogva a kanapéról. Bo is feltartotta a sörét, ezzel üdvözölt. – Már öt hét sincs karácsonyig – mondtam, Raegan és Bo felé emelve a sört. Egy magányos karácsony kilátásától felkavarodott a gyomrom. Hank bezárja a Redet, így még a munka lehetőségét sem választhatom. Vajon Felix ezt mivel magyarázza meg a fiúknak? Lehet, hogy már nem lesz rá esélye. Anya talán kirúgja, és viharcsend lesz addigra, így hazamehetek. A nappaliban üldögéltünk, és egy darabig csevegtünk, azt Raegannel bemásztunk a fodros, rózsaszín ágyába. Még mindig Zac Efron és Adam Levine plakátjai borították a falakat. Miután átöltöztünk melegítőbe, hanyatt feküdtünk, és a falnak támasztottuk a bokában keresztbe rakott, zoknis lábunkat. Raegan az üvegemhez koccintotta a sörét. – Boldog hálaadást, lakótársam – mondta, és az állát leszegve ivott a sörből. – Hasonlókat – vágtam rá. Pityegett a telefonom. Trenton kérdezte, hogy hazaértem-e már. „Raegan szüleinél alszom ma éjjel”, írtam vissza. „Óriási”, válaszolta. „Nagy megkönnyebbülés. Egész nap aggódtam miattad”. Visszaküldtem egy kacsintós-mosolygós smiley-t, mert nem nagyon

tudtam mit mondani, aztán a fejem mellé ejtettem a telefont a matracra. – Trenton vagy T. J.? – kérdezte Raegan. – Jaj, istenem, amikor így mondod, olyan undorítóan hangzik! – Véletlenül tisztában vagyok a helyzettel. Melyik volt? – Trenton. – Nyugtalankodsz, hogy T. J. a városban van? – Olyan kínos ez az egész. Állandóan az üzenetétől félek, hogy hallotta a rólam meg Trentről keringő szaftos pletykákat – Kicsi a város. Előbb-utóbb megtörténik. – Remélem, hogy bármi hozta is ide, annyira lefoglalja majd, hogy nem beszélget senkivel. Raegan megint az enyémhez koccintotta az üvegét – A képtelenségekre! – Kösz – mondtam, és kihörpintettem a maradékot. – Mellesleg nincs olyan sok mocskos részlet nem? Elfintorodtam. Trenton se szűz, se önbizalomhiánnyal küszködő nem volt, de kétségkívül nagyon meglepett, hogy egyetlen éjszaka sem próbált meg levetkőztetni, amikor velem egy ágyban aludt. – Lehet hogy meg kéne mondanod neki, hogy Audra lánybúcsúztatójáról maradt, sötétben is világító óvszereket tartasz az éjjeliszekrényedben. – Meghúzta a sörét – Az meg szokta törni a jeget – Normálisak is vannak – kuncogtam. – Ja, persze. A Magnum. T. J. óriáskolbászára. Kirobbant belőlünk a nevetés. Addig rázkódtam, míg meg nem fájdult az oldalam. Aztán ellazult a testem. Még egy nagyot sóhajtottam, aztán megfordultam, és letettem a fejem a párnára. Raegan is így tett, de nem az oldalán, hanem a hasán feküdt, és behúzta a kezét a melle alá. Körülnézett a szobájában. – Hiányzott, hogy itt fiúkról beszélgessünk. – Milyen érzés? – kérdeztem. Raegan kíváncsian, összehúzott szemmel pillantott rám. – Mi milyen érzés? – Ha az embernek ilyen gyerekkora van. Elképzelni sem tudom, hogy azt kívánjam, bárcsak ismét gyerek lehetnék. Ma egy napra sem. Raegan elhúzta a száját. – Szomorú ezt hallani. – Ne szomorítson el. Most boldog vagyok. – Tudom. És meg is érdemled. Meg se forduljon a fejedben, hogy

nem. Felsóhajtottam. – Próbálom. – T. J.-nek meg kéne engednie, hogy elmondd. Nem tisztességes ilyen terhet rakni rád. Főként most. – Ray? – Igen? – Jó éjt.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

SZOMBAT REGGEL A KORAI ÓRÁKBAN TRENTON KÜLDÖTT EGY ÜZENETET, hogy az ajtómnál áll. Felugrottam a kanapéról, és ajtót nyitottam. – Van csengő – emlékeztettem. A szemöldökét ráncolva levette a kabátját, és a legközelebbi bárszékre terítette. – Hol járunk? 1997-ben? – Elkapott, és velem együtt a kanapén átvetve magát a hátára érkezett, a párnákra, én pedig elterültem rajta. – Ügyes – mondtam, és a tekintetem a szájára siklott. Felemelte a fejét, és megcsókolt, aztán felnézett. – Hol van Ray? – Brazillal. Randiznak. Ma ezért ment el korábban a munkából. – Nem veszekedtek tegnap? – Emiatt randiznak. Trenton megcsóválta a fejét. – Képzelődöm, vagy tényleg boldogabb volt Kodyval? – Úgy érzi, hogy kapott még egy esélyt Jasonnal, ezért megpróbálja áthidalni a nehézségeket. Azt mondta, ma éjjel nála alszik. Felült, és engem is magával húzott. – Megírtad a dolgozatodat? – Meg bizony! – Felemeltem az államat. – És kész a statisztika házi feladatom is! – Ó! – Trenton átölelt. – Gyönyörű és még okos is! – Ne add a meglepettet, fafej! – játszottam meg a sértettet. Trenton hátrafordította a piros baseballsapkáját, én meg kuncogtam, amikor apró csókokkal hintette tele a nyakam. Amikor egyszerre rádöbbentünk, hogy egyedül vagyunk, és így lesz egész éjjel, elhalt a nevetésem. Trenton közel hajolt, egy pillanatig a számra szegezte a tekintetét, aztán az ajkát az enyémre szorította. Most egész máshogy csókolt: lassan, jelentőségteljesen, sőt úgy is ölelt, mintha először fogott volna a karjába. Elfogott az idegesség, de nem tudtam, miért.

Alig észrevehetően mozgott rajtam a csípője; először azt hittem, csak képzelődöm. Újra megcsókolt, de ezúttal határozottabban, és elakadt a lélegzete. – A francba is, annyira kívánlak! Végighúztam az ujjam a pólóján, aztán két marokra fogtam a póló alsó szegélyét, és felrántottam. A póló egy gyors mozdulattal lekerült róla, és meleg, meztelen bőréhez simulhattattam. Csók közben a nyelve megtalálta a számba az utat, én meg végigsimítottam selymes bőrét, és megfogtam a derekát. Trenton a könyökére támaszkodott, hogy ne nehezedjen teljes súlyával rám, miközben a farmerján támadt dudort a puha szeméremdombomhoz dörgölte. A mozgása visszafogott volt, mégis éreztem, hogy szeretne megszabadulni a kettőnket elválasztó ruháktól, ahogy én is. A lábammal átfogtam a derekán és a háta mögött összekulcsoltam a két bokámat. Mormogott, aztán a számba suttogott. – Nem így akartam. – Újra megcsókolt. Előbb el akartalak vinni vacsorázni. – A barátnőd pultos, aki minden randira alkalmas estén dolgozik. Kivételt teszünk – jelentettem ki. Trenton azonnal távolabb húzódott tőlem, és az arcomat fürkészte. – A barátnőm? A szám elé kaptam a kezem, és éreztem, hogy lángvörös lesz az arcom. – A barátnőm? – kérdezte ismét Trenton, és ezúttal inkább hangzott kérdésnek, mint mi a fasz pillanatnak. Lehunytam a szemem, a kezem pedig a számtól a homlokomra vándorolt, majd a hajamba túrtam. – Nem tudom, miért mondtam. Csak úgy kicsúszott a számon. Trenton arckifejezése zavartról meglepettre, elismerőre változott. – Részemről rendben, ha részedről is. Elmosolyodtam. – Ez sokkal jobb, mint a vacsorameghívás. A pillantása az arcomat pásztázta. – Camille Camlin az enyém! Hát ez totál őrület! – Nem igazán. Régóta érlelődik. Lassan csóválta a fejét. – Sejtelmed sincs, milyen régen! – Felragyogott az arca. - A csajom piszkosul szexi! – Szenvedélyesen megcsókolt, aztán lerántotta rólam a

pólót, és ott feküdtem piros melltartóban. A hátam mögé nyúlt, és fél kézzel megnyomta a kapcsot, ami kipattant. Lehúzta a vállamról, majd a karomról a pántokat. Majd forró csókokkal borította a nyakamat és a mellkasosomat. Gyöngéden, de céltudatosan kezébe fogta a mellemet, szívta és nyalogatta és csókolta, amíg már annyira begerjedtem, hogy a két combom közé szorítottam a csípőjét. A fejem hátrahanyatlott a kanapé karfájára, ő pedig tovább csókolt és nyalogatott a hasamig, majd két kézzel kigombolta a farmeromat, lehúzta a cipzárt, és a következő pillanatban látta fekete-piros csipkebugyimat. Megrázta a fejét, és felnézett rám. – Ha tudtam volna, hogy ilyesmit viselsz, képtelen lettem volna ilyen sokáig várni. – Akkor láss hozzá – mosolyogtam. Néhány elkeserítő manővert követően Trenton felsóhajtott. – A francba – morogta, felült a kanapén, és az ölébe emelt. Továbbra is átfogtam a lábammal a derekát, ő meg elindult velem a szobám felé. Fojtott hangokat hallottam a bejárati ajtó felől, aztán az ajtó dörrenve kicsapódott. Raegan arcára csíkosan folyt rá a szempillafesték, de ezt leszámítva olyan gyönyörű rózsaszín koktélruhát viselt, amilyet még életemben nem láttam. – Nem értem! – kiabálta. – Képtelen vagy elhívni egy páros bulira, aztán egész este magamra hagysz, hogy a diákszövetségi haverjaiddal igyál a hordónál! Brazil bevágta az ajtót. – Te is ott állhattál volna mellettem, de szilárdan eltökélted, hogy egész este duzzogni fogsz! Háttal Raegannek és Brazilnak Trenton megdermedt. Jó hogy nem mozdult, mert a fejével így eltakarta a mellemet. Raegan és Brazil ránk meredtek, aztán Raegan sírva fakadt, a szobájába rohant. Brazil utánaeredt, de előbb vállon veregette Trentont. Trenton felsóhajtott, aztán leállított a földre. Átnyúlt a kanapén a pólómért, én meg addig felvettem a melltartómat. Raegan és Brazil végig ordítoztak egymással, míg felöltöztünk. Nem akartam, hogy az első együttlétünk háttere ez a dráma legyen, és láttam, hogy Trentonnák sem lenne ínyére. – Bocs – kérleltem.

Trenton halkan nevetett. – Az együttlétünk minden pillanata csodás volt, bébi. Nincs miért mentegetőznöd. Raegan ajtaja becsapódón, és miközben Raegan azt ordította, hogy hova mész, Brazil bukkant fel dühös léptekkel a folyosóról. Raegan utánaszaladt, elé penderült, és elállta az ajtó felé vezető útját. – Nem mész el! – Nem hallgatom a nyavalygásodat egész éjjel! – Bárcsak meghallgatnál! Miért nem hallod meg, amit mondani szeretnék? Minden rendbe jönne, ha… – Te nem azt akarod, hogy meghallgassalak, hanem hogy engedelmeskedjek neked! Mások is voltak a bulin, Ray, nem csak te! Basszus, mikor fogod végre fel, hogy nem vagyok a tulajdonod? – De hisz nem azt akarom… – Állj félre! – ordította Brazil. A homlokomat ráncoltam. – Nem ordibálhatsz így vele, Brazil. Ittatok, igazán… Brazil dühösen fordult meg. Még sosem láttam ennyire mérgesnek. – Arra sincs szükségem, hogy megmondd, mit tegyek, Cami. Trenton egy lépést tett felé, de a vállára tettem a kezem. – Nem akarok neked parancsolgatni. Brazil a kezével Raeganre mutatott. – Ordítozik velem, a kibaszott életbe! Szerinted ez rendben van? Ti, nők átkozottul egyformák vagytok. Mindig mi vagyunk a rosszak! – Senki sem mondta, hogy rossz vagy, Jason, csak higgadj már le – kérleltem. – Én mondtam! – csattant fel Raegan. – Kibaszottul ő rossz csávó! – Ray… – figyelmeztettem. – Á, szóval én vagyok a rossz?! – Brazil két kézzel a mellére csapott. – Nem én álltam itt félmeztelenül Trentonnal, holott tegnap este még az exével csókolózott a házatok előtt! Raegan felsikkantott, én pedig megmerevedtem. Brazilt legalább annyira meglepte, amit mondott, mint minket. Trenton idegesen topogott, aztán összehúzott szemmel nézett Brazilra. – Ez kibaszottul nem vicces, haver! Brazil elsápadt. Elpárolgott a dühe, és megbánás lépett a helyére. Trenton rám nézett.

– Baromságokat beszél, ugye? – Jaj, Cami, bocsáss meg – szabadkozott Brazil – Akkora pöcsnek érzem magam! Raegan meglökte. – Mert az is vagy! – Oldalra lépett. – Az én hibám! Tűnj francba! Trenton nem vette le a szemét rólam. Raegan bevágta az ajtót, aztán odajött hozzánk. Már nem volt dühös, de véreres szemével és elmaszatolódott szempillafestékével egy szalagavató pszichotikus bálkirálynőjének látszott. – Hallottam, hogy a ház elé érsz, de nem jöttél be. Ezért aztán kinéztem, és láttam… amit láttam. Megemlítettem Brazilnak – ismerte el, és lesütötte a szemét. – Bocs. Trenton undorral elfintorodott, és felkacagott. – A francba is, Raegan! Azért kérsz bocsánatot, mert a tudomásomra jutott? Hát ez oltári! Raegan oldalra hajtotta a fejét. Eltökélte, hogy mindent rendbe hoz. – Trent, én azt láttam, hogy T. J. megpróbálja visszakönyörögni Camit. De Cami visszautasította. így aztán… T.J. csókkal búcsúzott. De még csak rendes csók sem volt – mondta a fejét csóválva és vállvonogatva. – Inkább egy puszi az arcára. – Kézben tartom a dolgokat, Ray. Nem kell a segítséged. Megérintette a vállamat. Piros foltok ütköztek ki az arcán, a szeme körül teljesen elmaszatolódott a fekete szempillafesték, és lefolyt az arcán. Szívfájdítóan nézett ki. – Úgy sajnálom… Mérgesen ránéztem, mire előreesett a válla. Bólintott, aztán a szobájába ment. Trenton a szeme sarkából figyelt. láthatóan az indulatain próbált uralkodni. – Hallottad, mit mondott? – kérdeztem. Előre fordította a sapkáját, és a szemébe húzta. Remegett. – Igen. – Nem csókoltam meg az exemet Raeganék háza előtt. Nem ez történt, így nyugodtan kitörölheted a képet a fejedből. – Miért nem szóltál? – kérdezte erőltetett hangon. – Mert nem volt mit elmondani. – Széttártam a karom. – Valakinek a kibaszott szája hozzád ért. Ez piszkosul rám tartozik, Camille.

Visszahőköltem. – Te csak ne hívj engem Camille-nek, amikor dühös vagy. Úgy hangzik, mintha Colin lennél. Vagy az apám. Trenton szeme mérgesen villant. – Ne hasonlíts hozzájuk! Nem igazság! Összefontam a karom. – Honnan tudta, hogy Raegannél vagy? Beszéltek? – faggatott. – Nem tudom, honnan tudta. Én is ezt kérdeztem tőle. Nem mondta meg. Fel-le járkált a bejárat és a folyosó eleje között. A sapkáját igazgatta, megmasszírozta a nyakát, megállt egy-egy pillanatra, hogy csípőre vágja a kezét, a fogát csikorgatta, aztán kezdte elölről. – Elég már, Trenton. Feltartotta a mutatóujját. Nem tudtam eldönteni, hogy hergeli magát vagy igyekszik megőrizni a nyugalmát. Megállt, aztán pár lépést tett felém. – Hol lakik? A szemem forgattam. – Kaliforniában. Mit akarsz csinálni? Odarepülsz? – Könnyen lehet! – ordította, és közben megfeszült és remegett a teste. A nyakán és a homlokán kidagadtak az erek. Meg sem rezzentem, de Trenton hátratántorodott. Meglepte, hogy elvesztette a fejet. – Jobban érzed magad? – érdeklődtem. Lehajolt, és a térdére támaszkodott. Néhányszor mély levegőt vett, aztán bólintott. – Ha meg egyszer az életben hozzád ér – felállt, és egyenesen a szemembe nézett –, megölöm. Felkapta a kulcsait, kisétált az ajtón, és bevágta maga mögött. Egy pillanatig hitetlenkedve álltam, aztán a szobámba mentem. Raegan az ajtóm mellett állt a folyosón, és a tekintetével könyörgött felmentésért. – Ne most – mondtam, amikor elmentem mellette. Becsuktam az ajtót, és arccal az ágyra vetettem magam. Ajtónyikorgás, aztán csend. Kikukucskáltam a párnám alól. Raegan idegesen téblábolt az ajtónál, az alsó ajka remegett, és a kezét tördelte maga előtt. – Kérlek? – esdekelt.

Elmosolyodtam, és felemeltem a takarót, aztán a fejemmel intettem, hogy jöjjön. Odaszaladt, bemászott a takaró alá, aztán magzatpózba gömbölyödött mellettem. Betakartam, és a karomban tartottam, míg álomba sírta magát. Halk kopogásra ébredtem. Raegan mogyoróvajjal és juharsziruppal megkent palacsintákat hozott. Az egymásra halmozott palacsinták tetejéből egy fogpiszkáló állt ki, ráragasztva egy fehér szalvétazászló, amin ez állt: BOCS, A LAKÓTÁRSAD EGY SEGGFEJ! Karikás volt a szeme, és láttam, hogy neki jobban fájt, mint nekem. Olyasvalakinek, mint én, nehezére esik a megbocsátás. Valahányszor megbocsátottam valakinek, inkább nem adtam lehetőséget, hogy megint fájdalmat okozzon, és nem ellenkezőjére. Az emberek többségére nem volt érdemes szeretetet pazarolni. Nem a rossz gyerekkor beszélt belőlem. Ez volt a kőkemény igazság Csak néhány ember volt, akiben megbíztam, és meg kevesebb, akiknek második esélyt is adtam, de Raegan mindkét lista élén állt. Nevetve ültem fel, és elvettem tőle a tányért. – Nem kellett volna. Felemelte egy ujját, aztán pár másodpercre távozott, és egy kis pohár narancslével jött vissza. Az éjjeliszekrényemre állította, majd keresztbevetett lábbal ült le a padlóra. Tiszta volt az arca, a haját fényes kefélte, és csíkos flanelpizsamát viselt. Megvárta, hogy beleharapjak az első palacsintába, és csak akkor szólalt meg. – Soha az életben nem hittem volna, hogy Jason száján kicsúszik, de ez nem mentség. Akkor sem lett volna szabad elmondanom neki. Tudom, hogy ezek a srácok hogyan beszélnek egymás közt a diákszövetségi koleszben, és lehetett volna annyi eszem, hogy nem adok tápot a pletykának. Rettenetesen sajnálom. Elmegyek ma utánad a Könnyű Karcolásba, és megmagyarázom. – Már elmagyaráztad, Ray. Szerintem nem jó ötlet a munkahelyén újra előszedni ezt a dolgot. – Oké, akkor megvárom munka után. – Addigra már te is dolgozol.

– A fenébe! Muszáj rendbe hoznom! – Nem tudod. Ezt piszkosul elcsesztem. Trent most azt mondja, hogy Kaliforniába megy, és megöli T. J.-t. – Hát T. J.-nek nem kellett volna a szüleim házához jönnie, megcsókolnia. Tudja, hogy Trenttel jársz. Bármit is hiszel, hogy rosszul csináltál, abból a felelősség ötven százaléka T. J.-é. Eltakartam az arcomat. – Nem akarok fájdalmat okozni neki… és másnak sem. Nem akarok problémát okozni. – Hagynod kell, hogy rájöjjenek. – Megrémít ez a lehetőség Raegan megfogta a kezemet. – Edd meg a palacsintát, aztán kelj fel, mert a Könnyű Karcolás negyven perc múlva nyit. Haraptam egy falatot, és fintorogva rágni kezdtem, pedig hosszú ideje ez volt a legfinomabb dolog, amit ettem. Alig pusztítottam valamit a halomból. Evés után beugrottam a zuhany alá, és tíz perc késéssel értem be a munkahelyemre, de szerencsére nem számított, mert Hazel és Trenton is elkéstek. Calvin már ott volt, mert nyitva volt a bejárati ajtó, a számítógép bekapcsolva, a villany felkapcsolva, de Cal nem vette a fáradságot, hogy üdvözöljön. Hazel tíz perccel később lépett be, több réteg pulóverben és egy vastag, élénkrózsaszin, apró, fekete pettyes sálba csavarva. Fekete keretes szemüveget és a bakancsához illő fekete farmert viselt. – Kiszerettem a télből! – kiáltotta oda, és a szobájába cammogott. Trenton újabb tíz perc múlva érkezett meg. Szokott kék pufi kabátjában, farmerben és bakancsban volt, de egy széles karimájú, szürke, kerek sapkával egészítette ki, és bent sem vette le a napszemüvegét, miközben a szobájába húzott. Felvontam a szemöldököm. – Jó reggelt – mormoltam magam elé. Tíz perccel később ismét nyílt és csilingelt az ajtó, és egy magas, szikár férfi jelent meg. Nagy, fekete fültágító volt fülében, és az állkapcsától lefelé, amennyire láttam, tetoválás borította a teljes bőrfelületét. Hosszú rasztahaja volt, a végeken szőkített és töredezett, egyébként meg világos! A nulla fok alatti hőmérséklet ellenére pólót és zsebes sortot viselt. Amint belépett, meg is torpant, és barnászöld, mandulavágású szemét rám függesztette.

– Jó reggelt – szólalt meg. – Sértés ne essék, de ki a fasz vagy? – Nem veszem annak. Cami vagyok. És te ki a fasz vagy? – Bishop. – Ideje volt, hogy beegyen a fene. Calvin még csak két hónapja kérdezgeti, hol vagy. Elmosolyodott. – Tényleg? – Odasétált a pulthoz, és rákönyökölt. – Nagy szám vagyok errefelé. Nem tudom, nézed-e a tetkós műsorokat, de tavaly szerepeltem az egyikben. Most sokat utazom mindenfelé haknizom. Olyan, mintha abból élnék, hogy vakációzom, bár az ember sokszor nagyon magányos… Trenton lépett a pulthoz, felkapott egy magazint, és még mindig napszemüvegben lapozgatni kezdte. – Cami foglalt, faszfej. Menj a szobádba, és rendezkedj be. A gépedet már beszőtték a pókok. – Te is hiányoztál nekem – mondta Bishop, és magunkra hagyott minket. Eltűnt a folyosó végén abban a szobában, amiről úgy sejtettem, az övé. Trenton még lapozgatott a magazinban, aztán a pultra dobta, és visszament a szobájába. Utánamentem, és összefont karral az ajtógombnak dőltem. – Az ördögbe is, ezt nem tűröm! Nem fogod Bishopot elzavarni, hogy aztán átnézz rajtam! Az ügyfelek székével szembeni zsámolyán ült, és felnézett rám, de a napszemüveg miatt nem láttam a szemét. – Azt hittem, nem akarsz velem szóba állni – mondta mogorván. – Vedd le a szemüveget, Trenton! Kibaszottul idegesítő. Trenton habozott, aztán levette a Ray-Ban másolatát, és piros nyusziszemmel nézett rám. Hirtelen kihúztam magam. – Beteg vagy? – Mondhatjuk. Másnaposság. Hajnali négyig annyi Maker’s Markot ittam, amennyit nyomok. – Legalább rendes whiskey-vel ittad el az eszed. Trenton a homlokát ráncolta. – Ki vele! – Mivel? – Halljuk a „legyünk barátok” szónoklatot

Ismét összefontam a karom, és éreztem, hogy égni kezd az arcom. – Biztosra vettem, hogy tegnap este belekortyoltál a hülyeség forrásába, de most már tudom, hogy vödörszám ittál belőle. – Csak az én barátnőm hozakodhat elő egy ilyen beteg hasonlattal úgy, hogy továbbra is dögös maradjon. – Tényleg? A barátnőd? Mert nekem nagyon úgy tűnt, hogy arra kérsz, szakítsak veled! – Szerintem érettségi után az emberek már nem szokásuk szakítani. Cami… – mondta, miközben a tenyere élét a halántékához nyomta. – Fáj a fejed? – kérdeztem, aztán kikaptam egy műanyag almát az ajtó melletti pulton lévő tálról, és a fejéhez vágtam. Behúzta a nyakát. – Ne már, Cami! A fenébe! – És most jól figyelj, Trenton Maddox! – mondtam, és most egy banánt kaptam ki a tálból. – Nem ölsz meg senkit azért, mert hozzám ér, hacsak nem akarom, hogy hozzám érjen. És még akkor is csak én végezhetek az illetővel! Felfogtad? - A banánt is hozzávágtam, ó pedig összefonta a karját, így a aztán lepattant a padlóra. – Jaj, bébi, szarul érzem magam! – nyögött fel. Felkaptam egy narancsot. – Nem tűnsz el füstölögve a lakásomból, és nem vágod be az istenverte ajtót, amikor távozol! – Megcéloztam a fejét, és el is találtam. Bólintott, pislogott, és a kezét kinyújtva védekezni próbált. – Rendben, rendben! A következő egy fürt műanyag szőlő volt. – És az azt követő napon, hogy sikerült csúcsszuper tetűként viselkedned, az első mondat, ami elhagyja a szádat, nem az lesz, hogy rúgjak bele a részeg, ostoba fenekedbe! – Az utolsó három szót már ordítottam, és külön hangsúlyoztam minden szótagot. Hozzávágtam a szőlőt, amit elkapott és a gyomrához szorított. – Bocsánatot fogsz kérni, és aztán szuperkedves leszel hozzám egész nap, és fánkkal fogsz kiengesztelni! Trenton körülnézett a padlón heverő gyümölcsökön, aztán sóhajtott, és rám emelte a tekintetét. Fáradt mosoly terült az arcán. – Kibaszottul szeretlek. Hosszú pillanatig néztem rá, meglepett és hízelgett, amit mondott. – Mindjárt visszajövök. Hozok egy pohár vizet meg pár aszpirint – És te is szeretsz! – kiabált utánam csak félig tréfásan. Megálltam,

sarkon fordultam, aztán visszamentem a szobába. Odamentem, ahol ült, lovagló ülésben az ölébe telepedtem, és a két tenyerem közé fogtam az arcát. Hosszan belenéztem rozsdabarna szemébe, és elmosolyodtam. – Én is szeretlek. Ragyogó arccal nézett fel rám. – Ezt most kibaszottul komolyan mondod? lehajoltam, és megcsókoltam, ő pedig felállt a földről, amitől veszettül körbeforogtunk.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

RÉSZEG ÉS BOLDOG EMBEREK ÁRAMLOTTAK BE A REDBE. A BULI A tetőfokára hágott. Raegannel csillogó ruhában és magas sarkúban eszelősen cikáztunk a pult mögött. A jattos üvegünk dugig volt, és a zenekar elég tisztességesen nyomta a „Hungry like the Wolf” című nótát. Az épület körül hosszú sor kígyózott, az emberek arra vártak, hogy a távozók helyére beengedjék őket. Zsúfolásig megtelt a bár, és nem úgy festett, hogy zárásig kevesebben lennének. Tipikus szilveszter este volt. – Igeeen! – rázta a fejét Raegan a dal ütemére. – Imádom ezt a számot! Én is a fejemet ingattam, miközben koktélt töltöttem pohárba. Trenton, Travis és Shepley nyomakodtak át a tömegen a pulthoz, engem meg azonnal elfogott a boldogság. – Hát sikerült! – kiáltottam. Kivettem a hűtőládából a kedvenc sörüket, lepattintottam a kupakokat, és eléjük tettem. – Megígértem – szólt vissza Trenton. Áthajolt a pulton, csókot lehelt a számra. Travisre pillantottam. – Mondani akartál valamit? – Nem én! – Rám kacsintott. Egy sorral Trenton mögött egy pasi Jacket és kólát rendelt, és tölteni kezdtem, miközben igyekeztem nem az odébb sétáló Trentont bámulni. Az ünnepek mindig jó bulit jelentettek, és imádtam olyankor dolgozni, amikor őrült forgalom volt, de most először kívántam, bárcsak pult másik felén lennék. A fiúk találtak egy asztalt, és leültek. Shepley és Trenton láthatóan jól mulattak, Travis meg próbált úgy tenni, mintha nem lenne elkeseredve, de csúfos kudarcot vallott. – Jorie! – kiáltottam. – Ki ne fogyjon a sör meg a rövid arról az asztalról. Kérlek! Összekészítettem egy tálcát, ő meg elvette tőlem. – Igen, asszonyom – mondta, és a fenekét a zenére rázva sétált oda. Egy dús idomú vörös bukkant fel a Maddox-asztalnál, és megölelte Trentont. Különös, kényelmetlen érzés kerített halalmába. Nem tudtam,

mi az, de nem volt kedvemre. A nő pár percig beszélgetett vele, aztán a két testvér közé állt. Olyan reménykedő volt a tekintete, mint azoknak a nőknek, akiket általában Travisszel láttam beszélgetni. A tömeg nemsokára eltakarta őket a szemem elől. Kikaptam a pénzt valaki kezéből, becsengettem az összeget a pénztárgépbe, és visszaadtam az illetőnek az aprót. A visszajáró dollárok a jattos üvegbe kerültek, én meg nekifogtam a következő rendelésnek. Raegannel ebből az estéből a következő három hónapban állni tudtuk a lakbért. A zenekar elhallgatott, és a pultnál állók megfordultak. A frontemberük tíztől kezdett visszaszámolni, és mindenki bekapcsolódott a számolásba. Lányok nyomakodtak át a tömegen, hogy a barátjuk mellett legyenek az év első csókjához. – Öt! Négy! Három! Kettő! Egy! Boldog új évet! Végszóra arany és ezüst szerpentin- és lufitömeg hullott a mennyezetről. Felnéztem, és büszke voltam Hankra. Egy kisvárosi bárhoz képest mindig maximálisan bedobott mindent. Trentonék asztalára pillantottam, és láttam, hogy a vörös szájon csókolja. Felkavarodott a gyomrom, és fél percig úgy éreztem, mindjárt átvetem magam a pulton és lerángatom róla a nőt. A következő pillanatban Trenton arca jelent meg előttem. Látta, hogy az asztalt bámulom, és elmosolyodott. – Már akkor odavolt Travisért, mikor még ide sem ért. – Ahogy mindenki más is – sóhajtottam fel. A csuda vigye a Maddox fiúkat meg az azonos DNS-üket. – Boldog új évet, bébi! – mondta. – Boldog új évet! – Odacsúsztattam egy sört a pult végéig annak, aki rendelte. A fejével jelezte, hogy jöjjek közelebb. Áthajoltam a pulton ő pedig gyöngéden megfogta a fejem, és megcsókolt. Meleg puha volt az ajka, a csók fantasztikus volt és amikor elengedett, kicsit szédültem. – Most aztán nagyon megszívtam – mondta. – Hogyhogy? – Mert az év hátralevő része sosem ér majd fel az első harminc másodperccel. Összeszorítottam a számat. – Szeretlek. Trenton hátranézett, és látta, hogy Travis megint egyedül van. – Mennem kell – mondta csalódottan. – Én is szeretlek. Én vagyok a

szakítási segédcsapat. Visszajövök! Még egy perc sem telt el, de Trenton már vadul integetett. Travis arca kivörösödött. Valami feldúlta, ezért távoztak. Visszaintegettem, aztán a piát követelő tömegbe vetettem magam, és örültem, hogy van valami, ami eltereli a figyelmemet Trenton Maddox ajkáról. Amikor végeztem, Trenton várt a személyzeti kijáratnál, és a Törpikéhez kísért. A farmerja zsebébe süllyesztette a kezét, miig kinyitottam az ajtót. Beugrottam a kormány mögé, ő pedig a homlokát ráncolta. – Miért nem vihetlek haza? A mögötte álló Intrepidre pillantottam. – Itt akarod hagyni a kocsidat? – Én akarok vezetni. – Rendben van. Elmondod, miért? Megrázta a fejét. – Nem tudom. Csak valami rossz érzés gyötör, ha te vezetsz hazáig. Valahányszor beszállsz a kocsiba, ez kínoz. Néztem egy pillanatig. – Gondoltál már arra, hogy pszichológushoz fordulj? A történtekkel kapcsolatban? – Nem – válaszolta elutasítóan. – Nekem úgy fest, még maradt benned szorongás. Talán segíthetnének rajtad. – Nincs szükségem agyturkászra, bébi. Csak szeretnék én vezetni hazáig. Vállat vontam, aztán átmásztam a konzolon. Trenton elfordította a slusszkulcsot, és a combomra tette a kezét, míg arra várt, hogy bemelegedjen a motor. – Travis ma este érdeklődött rólad. – És? – Azt válaszoltam, hogy még a kaliforniai barátoddal vagy. A hányinger kerülgetett a válaszomtól. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam, ő meg közelebbi húzott magához. – Bocs, hogy hazudnod kellett neki. Tudom, hogy butaság, de az igazság olyan beszélgetést indítana el, amire még nem készültem fel. Ha lenne még egy kis időnk… – Nem szeretek hazudni a testvéreimnek, de még az is nehezemre

esett, hogy azt mondjam, mással jársz. Azt juttatta eszembe, milyen lenne, ha elvesztenélek. És felidézte bennem, min mehet most Travis keresztül. – Megrázta a fejét. – Nem veszíthetlek el, Cami. Az ujjammal megérintettem a száját, és megráztam a fejem. Bízott bennem, és sebezhetővé vált, én meg olyan sok mindent titkoltam előle. – Velem maradsz ma éjjel? – kérdeztem. A szájához emelte a kezemet, aztán megfordította és a csuklóm belső oldalán megcsókolta a bőrt. – Addig maradok, míg engeded – mondta, mintha már tudnom kellett volna. Rükvercben kiállt a parkolóhelyről, majd kihajtott a parkolóból, és elindult a lakásom felé. Trenton korábbi rosszkedvű arckifejezése eltűnt. A gondolataiba merülve vezetett, és fogta a kezemet. – Amint félreteszek elég pénzt, gondoltam, segíthetnél albérletet keresni. – Lehet róla szó – mosolyodtam el. – És talán annyira megtetszene, hogy be is költöznél. Hosszan néztem, vártam, hogy azt mondja, csak viccelt, de nem tette, hanem összevonta a szemöldökét. – Béna elképzelés? – Dehogy. Nem feltétlenül. De ez még messze van. – Hát igen. Főleg, mivel a megspórolt pénzem negyedét feltettem Travis volt barátnőjével szemben. – Hogyhogy? – nevettem. – Komolyan mondod? Hogy történt? – A szokott pókeres esténken. Valami kártyafenomén. Megvezetett minket. – Abby?! – Úgy éljek – bólintott. – Hát ez nagyon király. – Gondolom. Ha az ember szereti a tolvajokat. – Nos, a kutyáját… Gazfickónak hívják. – Trenton nevetett, és megszorította a térdemet, amikor a parkolóhelyemre bekanyarodott. Kikapcsolta a fényszórót, így a bejárati ajtó sötétben maradt. Összefont ujjakkal sétáltunk be a lakásba, aztán bezártam a feltett láncot. – Ray nem jön haza? Megráztam a fejem. – Brazilnál tölti az éjszakát.

– Úgy tudtam, szakítottak. – Ray is ezt hitte, de aztán kapott másnap egy nagy csokor virágot, és úgy döntött, marad. Behátráltam a szobámba, és két kézzel húztam magammal Trentont, aki közben rám mosolygott, mert az arckifejezésemből tudta, mire készülök. Megálltam a szoba közepén, és kiléptem a magas sarkú cipőmből. Aztán hátranyúltam, lehúztam a cipzárt, és a ruha lehullott a földre. Trenton kigombolta a fehér ingét, aztán kikapcsolta az övét. Odamentem hozzá, kigomboltam a farmerjét, és lehúztam a cipzárt. Komolyan és ábrándosan merültünk el egymás tekintetében, amitől a vágy fájdalmasan feszíteni kezdte a combomat. Ez a pillantás azt jelentette, hogy valami csodálatos küszöbén állunk. Trenton közelebb hajolt, és éppen csak a számhoz érintette a száját, hogy telt ajka súrolja a számat, majd végigcsókolta az állkapcsomat, és a nyakamon levándorolt a kulcscsontomig. Ekkor nézett ismét a szemembe. Végighúztam a kezem a mellkasán, a hasán, aztán letérdeltem, és megragadtam a farmerját, hogy lehúzzam róla. Közvetlen az arcom előtt a fekete bokszeralsója, és amint kilépett a farmerből, felnéztem rá, és a bokszeralsót is lehúztam róla. A farka máris mereven állt, és most örültem csak, hogy az éjjeliszekrény fiókomban Magnumot tartok, mert határozottan szükségünk volt rá. Megcsókoltam a hasát, és végigcsókoltam a köldökétől a pénisze tövéig. Amint a számba vettem, belemarkolt a hajamba, és felnyögött. – Ó, te jó ég! Előre-hátra mozgott a fejem, s közben őt néztem, ő pedig engem figyelt ugyanazzal a komoly, hihetetlen tekintettel. Az ujjammal és a tenyeremmel simogattam a bőrét, és minél mélyebben vettem a számba, annál hangosabban nyögött, annál többet káromkodott. A kezem elölről hátra siklott, és két kézzel markoltam meg feszes fenekét, miközben a farkát még jobban bevettem a számba. Az ujjai a hajamba gabalyodtak, dorombolt, nyögött azért könyörgött, hogy végre engedjem magamba. Amikor úgy tűnt, már nem bírja tovább, az ágyhoz hátráltam, hanyatt feküdtem rajta, és széttártam a lábamat. Trenton utánam mászott, de ahelyett, hogy a két lábam közön elhelyezkedett volna, a hasamra fordított, és a mellkasát a hátamhoz szorította. Nedves farkát befészkelte

a két farpofám közé, az ajka a fülemmel játszott. Megnyalta a mutatóés a középső ujját, lenyúlt, és meleg, nedves ujjaival megérintette rózsaszín, duzzadt bőrömet. Míg simogatott, és a fülem mögötti bőrt csókolgatta, halkan doromboltam. Amikor már átnedvesedett alattam a lepedő, kihúztam a fiókot. Trenton tudta, mit keresek, és annyi időre abbahagyta a szeretkezést, míg átvette tőlem a négyszögletes zacskót, a fogával feltépte, és könnyedén felhúzta kemény farkára az óvszert. Amint forró mellkasával és hasával ismét a hátamhoz simult, majdnem elélveztem. Alám nyúlt, a fenekemet kicsit felemelte, és lassan, nagy önuralommal bevezette a péniszét. Mindketten hangosan felnyögtünk, én a hátamat homorítottam, a tomporomat hozzányomtam, hogy mélyebben hatolhasson belém. A lepedőbe kapaszkodtam, míg mozgott bennem. Amikor ismét lenyúlt, hogy megérintsen, felkiáltottam. Hihetetlen érzés volt meztelen csípőjének és combjának érintése a csupasz fenekemen, és nem vágytam másra, mint arra, hogy még mélyebben, keményebben és még közelebb érezzem. Trenton az ujjaival kifésülte a hajamat az arcomból. A testemet magával ragadta a legcsodálatosabb tűz, beburkolt, és felsikoltottam, amikor villámként végigfutott rajtam. – Az ördögbe is, ezt a hangot akarom! Ne hagyd abba! – lihegte Trenton. Még abban sem voltam biztos, mi volt az a hang, amire biztatott, annyira belefeledkeztem a pillanatba és Trenton egyre erősebben hatolt belém, minden lökés a gyönyör hullámait indította el a szeméremdombomtól a lábujjaimig. Határozottan és gyöngéden harapdálta a fülemet, pontosan úgy, ahogy megdugott. Eleresztette a fogával a fülemet, az ujjai a csípőmbe mélyedtek. Mormogva belém hatolt még utoljára, és felnyögött, amikor a teste megvonaglott. Kifulladva, mosolyogva rogyott le mellém, a bőre fénylett az izzadtságtól. Tudom, hogy nekem is ugyanolyan kipirult, elégedett volt az arcom. Trenton gyöngéden kisimította nedves hajamat az arcomból. – Kibaszottul fantasztikus vagy. – Meglehet. De minden kétséget kizáróan szerelmes vagyok beléd. Trenton felkacagott. – Őrület ilyen boldognak lenni! Te is olyan boldog vagy mint én?

Elmosolyodtam. – A legboldogabb. És ekkor szakadt le az ég.

HUSZADIK FEJEZET

- ITT ÍRD ALÁ MEG ITT. ÉS MÁR MEHETSZ IS – MONDTAM. Landen Freeman odakapart valamit a vonalakra, aztán a pultra könyökölt. Összefutottam már vele az Eastern State kis kampuszán, amikor órákat vettem fel, de már több mint egy éve nem találkoztunk, és nem lepett meg, hogy nem ismer rám. – Mikor zár ez a kóceráj? – a szemembe nézett, és rám villantott egy szexi mosolyt, amit érzésem szerint kamaszkora óta gyakorolt a tükörben. Tollal az ajtóra kitett táblára mutattam, majd célzatosan belemélyedtem a papírmunkába. – Tizenegykor. – Mit szólnál, ha beugranék érted? Elvinnélek a Red Doorba. Jártál már ott? – És te? – kérdeztem magamban derülve. – Néhanap. Húsz órám van egy szemeszterben, elég túlterhelt vagyok. Igyekszem mielőbb végezni, és aztán húzok innen, amilyen gyorsan csak tudok. – Ismerem ezt az érzést – bólintottam. – Szóval… mit szólsz ahhoz az italhoz? – Melyikhez? – kérdeztem. – Ahhoz, amire meghívlak. Trenton jelent meg mellettem, felvette a nyomtatványokat és átnézte őket. – Ha szabadkézit szeretnél, Calvin a te embered, de ő ma nem dolgozik. Landen megrántotta a vállát. – Nekem bárki okés. Nem kell okvetlen szabadkézi legyen. – Akarod, hogy én csináljam? – kérdezte Trenton. – Persze, úgy értem, láttam a munkáidat a honlapon, és nagyon fasza volt. – Megcsinálom, csak ne bámuld tovább a csajom didkóit.

Felnéztem rá. Egyszer sem kaptam rajta Landent, hogy a mellemet fixírozza. – Izé… – hebegett Landen. – És ha jobban belegondolok, szerintem előnyösebb, ha felhívod Calt, és kérsz tőle egy időpontot. Én elfoglalt vagyok. – Trenton ledobta a nyilatkozatokat, és a papírlapok szétszóródtak a földön. Féloldalasra húzta a sapkáját, én pedig közönyösen figyeltem, ahogy Trenton visszasétál a munkaszobájába. Arrogánsan, nagyképűen vonult, ahogy azelőtt szokott, hogy megver valakit. Landen pillantása rólam a folyosó végére, majd ismét rám vándorolt. – Hm… elnézést – Átnyújtottam a névjegykártyánkat. Ezen rajta van az üzlet telefonszáma. Calvin szerdánként és csütörtökönként dolgozik, és csak előjegyzésre. Landen elvette a kártyát. – Nem tudtam – mondta, és szégyenlősen elmosolyodott. Amikor kiment, csilingelt az ajtó feletti csengő, én pedig sarkon fordultam, és dühös léptekkel Trenton szobájába mentem. – Mi az ördög volt ez? - Randira hívott! – És? – Hogyhogy és? Szét kellett volna rúgnom a seggét! Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem. – Trent… kézben tartottam a dolgot. Nem kergetheted el az ügyfeleket, valahányszor kikezdenek velem. Cal ezért vett fel. – Nem azért, hogy flörtöljenek veled! Arra vett fel… – Hogy egy dögös csaj legyen a recepción. Ne feledd, ezt az állást te ajánlottad fel nekem. – Meg sem kérdezte, hogy szingli vagy-e! Legalább ennyit megtehetett volna ez a seggfej! – Elbírtam vele. – Nem hallottam, hogy visszautasítottad volna… Felhúztam az orromat – Elkerültem a válaszadást! Nem fojthatom bele a szót amíg ott van kint a recepcióban. Ezt nevezik profizmusnak. – Á, szóval így hívják? Összehúzott szemmel néztem rá. – Közölhetted volna vele, hogy barátod van! – Ó, hát erről van szó? Hogy nem tartom a magasba az új címkémet,

mint egy demonstrációs táblát? Mi lenne, ha egyszerűen a homlokomra tetováltatnám, hogy TRENTON CSAJA? Ellágyultak a vonásai, és nevetni kezdett. – Boldogan feltetoválnám máshova. Elkeseredetten felmordultam, és visszamentem a pult mögé. Trenton utánam futott – Nem is olyan rémes ötlet – mondta félig-meddig ugratva. – Nem fogom magamra tetováltatni a nevedet – vetettem oda viszolyogva, hogy egyáltalán megfordult a fejében az elképzelés. Trenton már a karácsonyi szünet első hetében kiszínezte a pipacsokat, a szín egy elképesztő cseresznyepiros árnyalatában. Karácsony előtt két nappal törzsi mintákat, és fekete meg sötétzöld örvénylő felhőket festett ugyanarra a karomra. Újév után egy héttel elkészült a pompás, éppen kinyíló vörös rózsám sárga kiemelésekkel. A legjobb úton haladtam egy tekervényes, piszkosul menő teljes kartetoválás felé. Fájdalomterápiaként kezdtük emlegetni a tetoválásaim. Én beszéltem, Trenton rajzolt, és engem hallgatott. Szerettem ezeket a közös együttléteket, és tudtam, hogy gyönyörű művészi alkotásait magammal viszem mindenhová. Felült a pultra, a tenyerével letámaszkodott a műanyag lapra. – Lehet, hogy a közeljövőben elrejtem majd valamelyik tetoválásodba. – Én meg lehet, hogy ripityára töröm a berendezésedet vágtam vissza. – Hűha! Ennek már fele sem tréfa! – mondta, aztán felugrott, és odaállt mellém. – Sajnálom, hogy feldühített, hogy elkergettem ezt a pasit. Azt nem bánom, hogy elzavartam, de azt igen, hogy felbosszantottalak. De azért gondolj csak bele. Nem tetoválhattam ki azok után, hogy bepróbálkozott a csajomnál. Higgy nekem, jobb volt így mindenkinek. – Ne magyarázz már annyit! – csattantam fel. Átkarolt hátulról, aztán a nyakamba temette az arcát. – Már nem is bánom, hogy feldühítettelek. Olyan szép vagy mérgesen! Játékosan oldalba böktem, amikor csilingelés hallatszott, és Colin meg Chase léptek a pulthoz. Chase összefonta maga előtt karját. – Tetoválásért jöttetek? – kérdeztem, de nem derültek rajta. Trenton karja elernyedt.

– Miben lehetünk a szolgálatotokra, gyerekek? Colin a homlokát ráncolta. – Camille-lel kell beszélnünk. Négyszemközt. Trenton a fejét csóválta. – Arról szó sem lehet. Chase összehúzta a szemét, és felénk hajolt. – Ő egy kibaszott családtag! Nem kérünk tőled engedélyt, Maddox. Trenton felvonta a szemöldökét. – Dehogynem, csak még nem tudtok róla. Colin szeme idegesen megrándult. – Chase azért jött, hogy a nővérével beszéljen, Trent. Maradj ki ebből. Gyere ki, Camille! Most rögtön. – Itt is elmondhatod. Colin. Mit akartok? Dühösen meresztette rám a szemét. – Tényleg itt akarsz erről beszélni? – Mi lenne a téma? – kérdeztem, és próbáltam megőrizni a nyugalmamat. Biztosra vettem, hogyha kimegyünk, Colin vagy Chasé kijön a sodrából, és verekedés tör ki. Jobb volt nem mozdulni. – Nem jöttél el hálaadáskor. Apa szerint dolgoznod kellett. Mindegy. De aztán karácsonykor sem láttunk. És üres volt a széked az újévi ebédnél. Mi a franc folyik itt, Camille? – támadt nekem felpaprikázva Chase. – Két állásom van, és órákra is járok. Az idén így alakult. – A jövő héten van apa születésnapja – közölte Chase. - Basszus, ajánlom, hogy ott légy! – Máskülönben? – kérdezte Trenton. – Mondtál valamit, Maddox? – csattant fel Chase. Trenton felemelte az állát. – Ajánlod, hogy ott legyen, máskülönben? Mit teszel, ha nem megy el? Chase a pultnak dőlt. – Elmegyek érte. – Kétlem – mondta Trenton. Colin is közelebb hajolt, és beszéd közben nem emelte fel a hangját. – Már csak egyszer ismétlem meg. Családi ügyről van szó Trent. Maradj ki belőle, baszd meg Trenton állkapcsa megvonaglott. – Cami az én ügyem. És kifejezetten rám tartozik, hogy a faszfej

fivérei besétálnak a munkahelyére, és megpróbálnak nyomást gyakorolni rá. Colin és Chase vasvillaszemekkel meredtek Trentonra, egy lépést hátráltak. Szokás szerint Colin szólalt meg elsőként. – Azonnal gyere ki velünk, Camille, különben szétverem ezt a helyet, és szétrúgom a haverod fenekét. – Nem vagyok a haverja, hanem a barátja, és a pofádon csúszol ki, mielőtt egy karcolást ejthetnél a festéken. Calvin lépett oda a másik oldalamra. Amikor lenéztem, láttam, hogy ökölbe szorítja a kezét. – Azt mondtátok, hogy szétveritek az üzletemet? – Na, és? Mit teszel ellene? – Chase a földre köpött. – Jézusom, Chase! – kiabáltam rá. – Mi bajod van? – Trenton tartott vissza, bár nem igazán estem volna neki bárkinek is. Bishop és Hazel kerültek elő a szobáikból, előcsalta őket a zaj. Bishop Calvin mellé állt, Hazel a sor végére. Hazel összefonta a karját. – Nem látszom egy izomkolosszusnak, de amikor majd ezek a nagyfiúk lefognak benneteket, és kikaparom a szemeteket, akkor megértetik, mit keresek itt. De tudjátok… nem is akarom kikaparni a szemeteket, mert Cami családja vagytok. És mi nem akarunk neki fájdalmat okozni. Soha. Mert most már a mi családunkhoz is tartozik. És az ember. Nem. Bántja. A családtagjait. Szóval vonjátok le szépen a tanulságot, és töröljétek le a pulykatojás képetekről a dühös ráncokat, és menjetek haza! És ha majd lehiggadsz, Chase… akkor hívd fel a nővéredet. És beszélj vele szépen! Hacsak nem akarod megtartani a szemedet. – És a karodat – tette hozzá Trenton. – Mert ha még egyszer nem kifogástalan tisztelettel beszélsz vele, kitépem a karodat, és azzal verlek laposra. Megértettük egymást? Colin és Chase gyanakvó tekintettel figyelték a kis csoportunkat, a pillantásuk Trentonról Hazelre vándorolt, és közben is számba vettek mindenkit. Számbeli fölényben voltunk, és láttam Colin tekintetén, hogy nem akar mindenkinek nekimenni. Chase rám nézett. – Majd később hívlak. Megérdemlünk egy magyarázatot, hogy miért hullik szét a családunk. Bólintottam, mire mindketten sarkon fordultak, és kicsörtettek a

kétszárnyú ajtón. Amikor Colin motorja felbőgött, zavartan sütöttem le a szemem. – Ne haragudj, Calvin. – Az üzlet jó, kölyök. Minden rendben. – Visszament az irodájába. Hazel odajött hozzám, átölelt, és a mellemre fektetette a fejét. – Itt vagy nekünk – mondta egyszerűen. Lesütöttem a szemem, de amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Hazel nem ereszt el, erősen magamhoz szorítottam. Bishop egy percig nézett minket. – Kösz – hálálkodtam neki. Felvonta a szemöldökét. – Nem akartam verekedni. Csak a megfigyelő voltam. Amikor visszament a szobájába, halkan elnevettem magam. Hazel elengedett, és hátrált egy lépést. – Jól van, a műsornak vége. Folytassuk a munkát – közölte, majd ő is visszament a szobájába. Trenton a karjába szorított, és megcsókolta a hajamat. – Végül majd csak megértik. Felpillantottam rá, mert nem voltam biztos benne, mit ért ezalatt. – Soha többé nem hagyom, hogy megfélemlítsenek. Az arcom ismét a mellkasára simult. – Csakis ezt ismerik, Trent. Nem hibáztathatom őket. – Miért nem? Ők téged okolnak mindenért. És nem robotok. Felnőttek, akik szabadon választhatnak. Ők viszont amellett maradnak, amit ismernek. – Mint te és a testvéreid? – Nem néztem fel, és Trenton sokáig nem válaszolt. Aztán nagy levegőt vett. – Mi nem azért reagálunk valamire, mert csak azt ismerjük. Éppen ellenkezőleg Gőzünk sincs, mit művelünk. – De próbálkoztok – Odabújtam hozzá. – Jó emberek igyekeztek lenni. Abba az irányba haladtok, hogy többre vigyétek, jobbak, türelmesebbek és megértőbbek legyetek. Csak azért, mert képesek vagytok félholtra verni valakit… még nem kell, hogy meg is tegyétek. Trenton nevetett. – Dehogynem. – Amikor megpróbáltam – nem túl erősen ellökni magamtól, még jobban szorított. – Marhagulyást készítek ma este rizzsel – mondtam. Trenton

elfintorodott. - Imádom a főztödet, baby doll, de nem vacsorázhatok folyton hajnali háromkor! Nagyot nevettem. – Oké, mire odaérsz, kész lesz. Az ajtóm mellett, az oszlopnál lesz a kő alatt egy pótkulcs. Odateszem. – Élhetek máskor a felkínált alkalommal? Megígértem Olive-nak, hogy elviszem a Csirke Joe-ba. Elmosolyodtam, de nem örültem, hogy kimaradok az Olive-val szervezett közös programból. – Várj csak! Most éppen elmondtad, hogy hol találom a pótkulcsot? – És? – Bármikor használhatom? Vállat vontam. – Persze. Halványán elmosolyodott, majd fülig ért a szája. – Pénzt teszek Travisre a következő meccsén. Megprólom visszanyerni a pénzt, amit Abby elszedett tőlem, és szeretnék még hozzányerni. A jövő héten nekifogok a lakáskeresésnek. Szeretném, ha elkísérnél. – Rendben van – mondtam, de nem voltam biztos benne miért vág olyan komoly arcot. Eddig is tudtam, hogy saját albérletet keres. Trenton arca felragyogott. – Ez az év végi mérkőzés. Nagy pénz. Valószínűleg egy korábbi kevert harcművészen harcost hívnak el, ahogy tavaly tették. – Ki volt tavaly? – Kelly Heaton. Négy éve vesztett a bajnokságon. Travis laposra verte. – Trenton láthatólag élvezetes pillanatokat őrzött az emlékezetében. – Ezerötszázat nyertem! Ha legalább ennyi nyerek az idén, akkor jók vagyunk. – Te vagy jó, nekem van lakásom. – Jó, persze, de talán egyszer ott maradsz éjszakára, és többé nem mész haza. – Ne éld bele magad. Szeretem a privát szférámat. – Megkaphatod. Bármit, amit csak akarsz. Lábujjhegyre ágaskodtam, átkaroltam a nyakát, és megcsókoltam lágy ajkát. – Már megvan, amit akarok.

Szorosabban ölelt. – Ugyan! Hisz tudod, hogy te is szeretnéd. – Kösz, de nem. A közeljövőben semmiképpen sem. Trenton arca egy pillanatra elkámpicsorodott, aztán rámkacsintott, és felkapta a kulcsaimat. – Beindítom a dzsipet. Mindjárt jövök. Belebújt a kabátjába, és kisietett. Hazel jött előre, és a fejét csóválta. – Trenton szeret téged, kaibigan. Tudod, azzal a mély, örökre szóló szerelemmel. Még sosem láttam, hogy ennyit megtenne egy lányért. – Csaknem turbékolt. – Minek neveztél? – Felé fordultam. – Barátnak, sükikém – mosolyodon el. – Tagalogul, azaz filippinó nyelven van. Van ellene kifogásod? Nevettem, és kicsit meglöktem, ami alig mozdította ki a helyéből apró termetét – Nincs. Inkább az a gondom, hogy nemsokára elfogy a cigim, és nem akarok pénzt költeni egy újabb dobozra. – Akkor szokj le, baszd meg Amúgy is undorító. – Te nem dohányzol? – kérdeztem. Az üzletben mindenki dohányzott, így automatikus azt hittem, ő is. Hazel elhúzta a száját – Nem. És sosem járnék veled, ha csak ez lenne a kritérium. Senki sem szeret nyelves csókot váltani egy hamutartóval. Cigit dugtam a számba. Trenton reszketve szaladt be. – Feltekertem a fűtést, bébi! – Kivette a cigit a számból, és derékból kicsit hátrahajtva megcsókolt Amikor elengedett, Hazelhez fordultam. – Azért valaki szeret. Hazel rám öltötte a nyelvét. – Holnap korán gyere be. Elkezdem a fültágításaidat. – Szó sem lehet róla. – Dehogynem – mondta éneklő hangon, és visszavonult a szobájába. – Vigyelek át a Redbe? Nem akarom, hogy a seggfej öcséid a lakásodnál várjanak. És utálatos idő van. – Brazil ott van, egy kis hótól meg nem lesz bajom. Harminccentis piszkos, olvadó latyak borította a földet, brutálisan fújt a szél, de még ez is jobb volt, mint a jég, és a mi városunkban

tisztességesen tisztán tartották az utak többségét! Trenton arca és orra kipirosodott, és még mindig reszketett. – Brazil nem bír el a testvéreiddel – ráncolta a homlokán Kuncogva kaptam fel a vastag, fekete kabátomat és a táskámat. – Kösz, hogy beindítottad a dzsipet. Maradj itt, ahol meleg van. Visszaadta a cigimet, de előbb még búcsúzóul megcsókolt. – Egy hét múlva Valentin-nap. – Igen. Mához pontosan egy hétre. Szombati napra esik. Mindenkinek jó, csak nekünk rossz. – Kérj szabadságot. Hálaadáskor is dolgoztál. – Majd meggondolom. Trenton az ajtóban állt, míg kihátráltam a parkolóhelyről. Gond nélkül hazahajtottam. Becsuktam magam mögött az ajtót, a kulcsaimat a pultra hajítottam, és egyenesen a fürdőszobába mentem. Mennyei érzés volt a forró zuhany alatt állni, de amint elzártam a vizet, meghallottam Raegan és Brazil veszekedését. Mire fogat mostam, a fehér, bolyhos fürdőköpenyembe csavartam magam, és kiléptem a folyosóra, már a bejárati ajtónál civakodtak. Brazil látott meg, és felsóhajtott. – Megyek, Ray. Megígértem, hogy ott leszek, és el is megyek. – De programunk volt! Nincs rendjén, hogy lemondod a programunkat, hogy a diákszövetségi haverjaiddal igyál! Miért nem érted meg? Brazil a szemébe húzta a sapkáját, felhúzta a kabátja cipzárját, és távozott. Raegan a szobámba jött, és leült az ágyamra. Én a földön ültem egy nagy tükör előtt, és kinyitottam a sminkes táskámat. – Olyan egy fasz! – Raegan az ágyra ütött az öklével. – Nem érett még egy kapcsolatra. Szereti a barátnővel járó előnyöket, de a kötöttség nincs ínyére. Raegan megrázta a fejét. – Akkor be kéne vetnie a Travis Maddox-trükköt, és megdugni minden lányt, amíg meg nem találja az igazit, ahelyett, hogy a kapcsolatunkat próbálná működtetni. Felvontam a szemöldököm. – Nem akarja, hogy bárki mással légy boldog. Raegan haragos arca szomorú lett. – Kody hívott ma. Nyugtalanítja az utak állapota, és szeretne értem

jönni, hogy munkába vigyen. Néha ostobán összezördültünk, de hiányzik. Kifestettem a szemem és a szám, aztán bedugtam a hajszárítót. és bekapcsoltam. – Akkor mire vársz, Ray? – kérdeztem hangosan, hogy túlkiabáljam a zajt. Nem válaszolt, csak nézte, ahogy szénakazalt gyártok a hajamból. Amikor végeztem, megvonta a vállát. – Brazil a tavalyi páros buli előtt ez idő tájt tett lapátra. Vettem egy ruhát. Mindenkinek elmeséltem, hogy elhívott a bulira. És most elmegyek arra a kibaszott bulira! Dühösen és hitetlenkedve meredtem Ray tükörképére, – Viccelsz? Eltűröd ezt a diákszövetségi baromságot, hogy elmehess a bulira? – De vettem egy ruhát! – kiáltotta. – Nem érted. – Igazad van. Nem értem. Csengettek. Raegannel egymásra néztünk. – Lehet, hogy Brazil jött vissza – mondta. – Colin és Chase a Könnyű Karcolásban jártak ma. Majdnem összeverekedtek Trentonnal… és a többiekkel. – A francba! Szerinted ők azok? Felálltam, az ajtóhoz settenkedtem, és kinéztem a kukucskálón. Égnek emeltem a tekintetem, aztán leakasztottam a láncot és ajtót nyitottam. Kody állt ott, vastag gyapjúkabátba, sálba, kesztyűbe és sapkába bugyolálva. – Mit keresel itt? – Raegan lépett ki a nappaliba. – Egyre rosszabb az idő, Ray. Szerintem nem jó ötlet, ha te vezetsz. Vagy bármelyikótök. Raegan lesütötte a szemét. – Még nem öltöztem fel munkába. Kody lezöttyent a kanapéra. – Akkor megvárlak. Nem kapcsolom ki a teherautó monrtoját, hogy meleg legyen, amikor beszállsz. Raegan elfojtotta a mosolyát, aztán a szobájába sietett, és bezárkózott. – Alig húsz perce értem haza. Nem olyan rossz a idő – mondtam. – Pszt! – intett Kody. – Nem kell tudnia. – Agyafúrt vagy – dicsértem meg, és visszamentem a szobámba.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

SZOMBAT ESTE, A REDBEN TÖLTÖTT DÖCLESZTÓ MUNKA UTÁN bevonszoltam magam a lakásba, és felkapcsoltam a villanyt a szobámban. Trenton a takarón feküdt tengerészkék bokszeralsóban… és zokniban. Lecibáltam magamról a ruhát, lepöccintettem a kapcsolót, bemásztam mellé az ágyba. Egy darabig a takaróval viaskodott, míg sikerült bebújnia mellém, aztán elkapott, és magához szorított, amíg elég közel nem voltam hozzá. A fejét a nyakamba temette, és sokáig feküdtünk így nyugalomban és melegben. Mégg sosem jöttem haza valakihez, de határozottan nem volt rossz érzés. Éppen ellenkezőleg; meleg ágyban voltam annak a férfinak a forró, ellenállhatatlan testéhez simulva, aki úgy szeretett, ahogy még senki a világon. Rosszabb is lehetett volna. Sokkal, de sokkal rosszabb. – Hogy van Olive? – Tessék? – Olive. Jól van? – Hiányzol neki. Megígértem neki, hogy idehozom hozzád holnap. Elmosolyodtam. – És hogy van Csirke Joe? – Zsírosan. Hangosan. Fantasztikusan. Szorosabbra fontam magamon a mellkasomat átfogó karját. – Látom, megtaláltad a kulcsot. – Dehogy találtam. Bemásztam a szobád ablakán. Tudtad, hogy nyitva maradt? – Megdermedtem. Trenton halkan, zihálva nevetett, én meg könyökkel meg böktem. Csapódott a bejárati ajtó, mire Trentonnal felültünk. – Elég! Ne integess neki, baszd meg! Raegan! – ordította Brazil. – Csak rendes volt! Nem akarta, hogy a hóban vezessek. – Nem is havasak az utak, csak nedvesek! – Igen, hát akkor! – Raegan dühösen a szobájába vonult. Brazil meg

követte, és bevágta a hálószoba ajtaját. Felnyögtem. – Jaj, csak ma éjjel ne! Ki kell aludnom magam. A falon tompán átszűrődött Brazil hangja. – Mert nem autózgathatsz a volt barátoddal, azért! – Hát, ha te vittél volna be munkába… – Neeem, ezt ne hárítsd át rám! Ha ugyanezt tettem volna… – Ki mondja, hogy nem tetted? – Mit jelentsen ez? Mire akarsz kilyukadni, Raegan? Hallottál valakitől valamit? – Nem! – Akkor mi van? – Semmi! Fogalmam sincs, mit művelsz, amikor nem vagy velem! És már azt sem tudom, érdekel-e! Ezután nagy csend lett, majd néhány perc elteltével halkan folytatták a beszélgetést. Tíz perccel később már ezt sem hallottam, és éppen, amikor arra gondoltam, átmegyek megnézni, hogy van Raegan, meghallottam a nyögéseit és a sikolyait, aztán az ágya ütemesen döngetni kezdte a falat. Pfúj. – Na, ez már milyen? - Az együttélés egyre kívánatosabbnak hangzik, nem? - kérdezte Trenton a nyakamhoz simulva. Hozzábújtam. – Még négy hónap sem volt. Haladjunk normál tempóban. – Miért? – Mert ez komoly dolog. És alig ismerlek. Trenton megérintette a térdemet, aztán feljebb siklott a keze, míg az ujjai meg nem érintették a pamutbugyim szélét. - Elég behatóan ismerlek. – Tényleg? Úgy akarsz szexelni, hogy Buffy és Spike a szomszédban vannak? – Tessék? – Veszekednek, aztán… Nem érdekes. – Nincs kedved hozzá? Raegan sikolyai élesebbek lettek. – Nem... most nincs – Látod? Gyakorlatilag már házasok vagyunk.

– Viccelsz! – mondtam, és csiklandozni kezdtem az oldalát. Igyekezett kivédeni a támadásomat, és csiklandozás közben nevetett és nyögött, végül Raegan éles kiáltásait utálonozta. A szám elé kaptam a kezem, hogy magamba fojtsam a nevetést, de szünet nélkül vihogtam. Raegan elcsendesült, mire Trenton összeütötte velem az öklét. Aztán ismét összebújtunk. Brazil és Raegan fél órával később settenkedtek végig a folyosón, aztán hallottuk, ahogy nyílik és csukódik az ajtó. Pár másodperccel később kicsapódott az ajtóm, és felgyulladt a villany. – Seggfejek! Eltakartam a szemem, amíg meg nem hallottam Raegan meglepett kiáltását. – Szent ég, Trenton, veled meg mi történt? Megfordultam, hogy én is lássam. Az arcán három véres karmolás volt, a szája felhasadt. Ülőhelyzetbe tornáztam magam. – Mi történt az arcoddal, Trent? – Még nem sikerült kiötlenem megfelelő hazugságot – Nem arról volt szó, hogy ma este Olive-val a Csirke Joe-ba mentek? Ugye, abba a motoros bárba mentetek? – kérdeztem mélységesen vádló hangon. Trenton nevetett. – Nem, a Csirke Joe-ba mentünk. Ahogy Chase és Colin is. Raegan felsikoltott. Én is. Könnyek szöktek a szemembe, – Megtámadtak? Amikor Olive-val voltál? Olive-nak nem esett baja? – Megpróbáltak rám támadni. Olive jól van. Kimentünk a csehó elé. Nem látott sokat a verekedésből. Raegan közelebb jött. – Mi történt? – Mondjuk úgy: többé nem fognak kikezdeni velem. Eltakartam az arcomat – A fenébe! A rohadt életbe! – Felkaptam a telefonomat, és ugyanazt az SMS-t küldtem Colinnak és Chase-nek. Egy szó volt csupán. Seggfejek Trenton telefonja megcsörrent, mire felkapta, aztán a szemet az égnek emelte. Neki is elküldtem az SMS-t. – Nézd, ők kötöttek belém.

– Jól vannak? – kérdeztem. – Most fáj nekik. Reggel még jobban fog. Kész, el van intézve. Eltorzult az arcom. – A fenébe, Trent! Ennek véget kell vetni! – Mondtam, bébi, hogy vége. Coby is velük volt. De ő nem szállt be. Megpróbálta lebeszélni őket. Én szétrúgtam a seggüket. Belementek, hogy lejjebb veszik a hangerőt. A csipogás azt jelezte, hogy SMS-cm érkezett. Chase küldte. Bocs. Lerendeztük. Minden rendben. Hogy van az orcod? Nem jól. Helyes. Raegan szeme elkerekedett, mielőtt kihátrált a szobából, és visszament a sajátjába. Mérgesen Trentonra meredtem. – Szerinted mégis mit kellett volna csinálnom? Hagyni kellett volna, hogy ellássák a bajom? Kisimult az arcom. – Nem. Csak az bánt, hogy Olive előtt történt. Nyugtalankodom miatta. Trenton kikászálódott az ágyból, leoltotta a villanyt, azt visszabújt mellém. – Holnap találkozol vele. Jól van. Elmagyaráztam neki, aztán a szüleinek is. Összerezzentem. – Nagyon dühösek voltak? – Csak egy kicsit. De nem rám. – Kérsz rá jeget vagy mást? – Nem, bébi – kuncogott. – Minden rendben. Aludj. Hozzábújtam, és elengedtem magam, de hosszú időbe telt, mire álom jött a szememre. A gondolataim egymást kergették, és a lélegzéséből tudtam, hogy ő sem alszik. Végül elnehezült a pillám, és lassan elaludtam. Amikor kinyitottam a szemem, az óra tízet mutatott, Olive az ágyam mellett állt, és engem bámult. A takaróval elfedtem a mellemet, mert

tisztában voltam vele, hogy alatta majdnem teljesen meztelen vagyok. – Szia Olive – hunyorogtam. – Hol van Trent? – Most hozza be, amit vásájolt. – Vásárolt? – ültem fel. – Mit? – Ma jeggel boltban voltunk. Azt mondta, elfogyott nálad egy-két dolog, de hat szatyojjal vettünk. Kihajoltam az ágyból, de csak a nyitott bejárati ajtót láttam. Brazil jelent meg a folyosón. Sötét, bronzos bőrét csak egy zöld kockás bokszeralsó takarta. Ásított, megvakarta a fenekét, és amikor megfordult, megpillantotta Olive-ot. Az ágyéka elé kapta a kezét, mert ott is ébredezett valami. – Hűha! Hát ő mit keres itt? – Trenttel jött. Már visszajöttél? – Akkor értem ide, amikor Trent elment. – Öltözz fel, a fenébe is, nem laksz itt. Olive a fejét csóválta, és csillogó, zöld szemét rosszallóan emelte rá. Brazil visszakotródott Raegan szobájába, én meg az ajtóra intettem a fejemmel. – Húzás, kölyök. Nekem is fel kell öltöznöm. – Rákacsintottam, ő meg visszavigyorgott, mielőtt kiugrált a nappaliba. Becsuktam az ajtómat, és ásni kezdtem a fiókomban, hogy előkeressek egy pár zoknit meg egy melltartót, aztán belebújtam egy farmerbe meg egy krémszínű pulóverbe. A hajamból meg most is legalább negyven csomag cigaretta bűze áradt, amit előző este szívott magába a Redben, ezért kis lófarokba lógtam, kölnit fújtam rá, azzal késznek is ítéltem a toalettemet. Amikor beléptem a konyhába, Trenton Olive-val tréfálkozott, és konzerveket meg más egyebet tett el a helyükre. A szekrények tárvanyitva álltak, és mind tele volt. – Trenton Allen! – sikkantottam fel, és a szám elé kaptam a kezem. – Miért csináltad ezt? Hiszen pénzt kellene félretenned! – Sokat vagyok itt, a te kajádat eszem, és háromszáz dollárral beljebb leszek, főleg Travis év végi mérkőzése után. – De nem tudod, mikor lesz, vagy egyáltalán megrendezik-e. Travis élete most Abby körül forog Mi lesz, ha nem vállal több mérkőzést? Vagy az ellenfele lemondja? Trenton elmosolyodott, és átölelt. – Hadd legyen ez az én gondom. Hébe-hóba én is bevásárolhatok.

Apámnak is vettem pár dolgot. Megöleltem, aztán kihúztam az utolsó szál cigit a dobozból. – Nem vettél véletlenül cigarettát is? Trenton csalódott képet vágott. – Nem. Miért, kifogyott? Visszamegyek, és veszek. Olive összefonta a karját. – Jossz a dohányzás! Kivettem a cigarettát a számból, és letettem a pultra. – Bocsáss meg, igazad van. – Ne beszélj velem ilyen lekezelően! Le kéne szoknod, Tjentnek is. Trenton hosszan nézte Olive-ot, aztán rám pillantott Megvontam a vállam. – Amúgy is drága. Trenton elővette a dobozt a kabátzsebéből, és fél kézzel összenyomta, én meg felkaptam az utolsó szálat, és félbetörtem. Mindketten a szemétbe dobtuk. Olive olyan boldogan állt a konyha közepén, amilyennek még sosem láttam, aztán gyönyörű, zöld szeméből kicsordultak a könnyek. – Jaj, Ó, ne sírj már! – kiáltotta Trenton, és a karjába kapta. Olive átölelte, és kis teste rázkódni kezdett. Aztán felegyenesedett, felém fordult, és megtörölte könnyes szemét. – Olyan boldoooog vagyok! – szipogott. Megöleltem Trentont, és Olive-ot magunk közé szorítottuk. Trenton felvonta a szemöldökét. A kislány reakciója egyszerre mulattatta és meghatotta. – Istenem, Ó, ha hamarabb tudom, hogy ez ilyen fontos neked, már régen abbahagytam volna! Olive a két tenyere közé szorította Trenton arcát, hogy a száját csücsörítse. – Anyuci azt mondta, sokkal büszkébb ajja, hogy nem dohányzik többé, mint bájmi másja. Kivéve engem. Trenton tekintete ellágyult, és magához szorította a kislányt. Olive rajzfilmeket nézett a kanapéról, míg Trentonnak haza nem kellett mennie munka előtt átöltözni. Én hamarabb értem a Könnyű Karcolásba, és gondoltam, felporszívózok és port törlök, mert Calvin már kinyitotta az üzletet, felkapcsolta lámpákat és bekapcsolta a számítógépet, ami általában rám hárult, amikor bementem dolgozni. Hazel vágta ki az ajtót, a nagy narancssárga kabátból és vastag sálból

alig látszott ki. – Bocsáss meg! Úgy restellem! – mentegetőzött, és a szobájába szaladt Kíváncsian követtem. Fertőtlenítővel fújta le a széket, aztán minden mást is fertőtlenített. A fiókokban turkált, különféle zacskókat vett elő, aztán felém fordult. – Már csak kezet mosok, felhúzom a kesztyűt, és készen is állok! A homlokomat ráncoltam. – Mire? Ma délelőtt nincs bejelentett vendéged! Pajkos mosolyra húzta a száját – Ó, dehogynem! Kiment öt percre, aztán visszajött és felhúzta a kesztyűjét – Nos? – nézett rám várakozásteljesen. – Igen? – Ülj le! Essünk túl rajta! – Nem csináltatok fültágítást Hazel. Mondtam. Nem is egyszer. Lebiggyesztette az alsó ajkát – De már kesztyűt húztam! Itt állok, munkára készen! Láttad már az új, leopárdmintás fültágítókat amiket a héten kaptam? Kibaszottul szexisek! – Nem akarom, hogy lógjanak a füleim. Az undorító. – Nem kell teljes nagysággal kezdened, elég egy tizenhatossal. Az icipici! Olyan, mint… – A hüvelyk- és a mutatóujjával egy pici kört formált Megráztam a fejem. – Nem, édesem. Az orromat kifúrattam. Tetszik is. Ennyivel beérem. – De az enyémet jónak találtad! – vitatkozott, és percről percre kedveszegettebb lett. – Igen, a tiédet de ezt nem szeretném a saját fülemben. Hazel letépte a kesztyűit, a szemétbe hajította őket, aztán hosszan káromkodott filippinóul. – Trent bármelyik percben itt lehet – mondtam. – Csinál egy új tetkót. Ereszd ki a gőz.t – Nálad ez beválik. Nekem fúrnom kell. Attól nyugszom meg. – Furcsa. – Visszasétáltam előre. Trenton rontott be, az ujján csörögtek a kulcsai. Láthatóan jókedve volt. – Bébi! – Odasietett hozzám, és megragadta a karomat. – Megy a

motor. Egy pillanatra velem kell jönnöd. - Nyitva a bolt, Trenton, most nem… – Cal! – üvöltött hátra. – Igen? – üvöltött vissza Cal hátulról. - Elviszem Camit, hogy megnézze! Egy órán belül itt vagyunk! – Felőlem! Trenton ragyogó szemmel nézett rám. – Gyere! – mondta a kezemet húzva. De én ellenálltam. – Hova megyünk? – Majd meglátod – mondta, és kivezetett az Intrepidhez. Kinyitotta előttem az ajtót, én meg beültem. Futva megkerülte a teherautót, és becsússzant a kormány mögé. Gyorsan hajtott oda, ahova készültünk, a szokottnál hangosabban szólt a rádió, miközben a ritmusra dobolt a kormányon. A Highland Ridge-re kanyarodtunk fel, ahol a jobb bérházak voltak, és megálltunk egy iroda előtt. Egy velem egykorú, nadrágkosztümös és magas sarkú cipós nő várt minket. – Jó reggelt, Mr. Maddox. Ön bizonyára Camille. – Kezet nyújtott. – Libby vagyok. Már nagyon vártam a mai napot – Kelet ráztam vele, de fogalmam sem volt, mi folyik itt. Trenton kézen fogott, amikor elindultunk a lakópark végében lévő ingatlanhoz. Felmentünk a lépcsőn, és Libby elővett egy nagy kulcscsomót, majd az egyik kulccsal kinyitotta az ajtót. – Ez a két hálószobás. – Kinyújtott karral lassan leírt egy fél kört A Mefelelő ár című műsor egyik résztvevőjére emlékeztetett. – Két fürdőszoba, hatvan négyzetméter, van lehetőség mosó-szárítógép bekötésére, hűtőgép, szeméttároló, mosogatógép, kadalló, padlószőnyeg minden szobában, és összesen két házi kedvenc tartható foglaló ellenében. Nyolcszáz havonta, nyolcszáz a foglaló. – Elmosolyodott. – Háziállat nélkül, és ebben a vízdíj és a szemétszállítás is benne van. A szemetet keddenként szállítják el. Májustól szeptemberig használhatják a medencét, a klubházat egész évben, a fitnesszközpontot hetente minden nap huszonégy órán át, és természetesen kijelölt, fedett parkolóban parkolhatnak. Trenton rám nézett. – Lenyűgöző. – Megvontam a vállam. – Tetszik?

– Mi nem tetszene rajta? Ezerszer jobb, mint ahol lakom. Trenton Libbyre mosolygott – Kivesszük. – Figyelj csak, Trenton, nem beszélhetnénk…? – Behúztam a hálószobába, és becsuktam az ajtót. – Mi az, bébi? Ezen a helyen nem sokáig marad szabad lakás. – Azt hittem, csak Travis mérkőzése után lesz meg rá a pénzed. Trenton nevetett, és átölelt. – Már egy éve spórolok a lakbéren és a számlákon, Így az apámnál rám eső fél rezsin is. Megvan rá a pénz, hogy beköltözzünk. – Várj csak…többes szám első személyt említettél? – Hogy mit? – kérdezte összezavarodva. – Most mondtad, hogy tetszik, és jobb, mint ahol most laksz. – De azt nem mondtam egy szóval sem, hogy én is ideköltözöm! Múlt éjjel éppen az ellenkezőjét mondtam! Trenton tátott szájjal állt velem szemben. Aztán becsukta száját, és megdörgölte a tarkóját. – Jó, rendben… kulcsom van a lakásodhoz, neked is az enyemhez. Meglátjuk, hogyan tovább. Nem sürgetlek. – Egyelőre nem kell, hogy kulcsom legyen a lakásodhoz. – Miért nem? – Mert… nincs rá szükségem. Nem is tudom… olyan fura az egész. És miért kell két hálószoba? Trenton vállat vont. Azt mondtad, privát szférára van szükséged. Azt a szobát arra használhatod, amire akarod. Szerettem volna megölelni, és igenlő választ adni, boldoggá tenni, de nem akartam összeköltözni a barátommal. Még nem, és ha majd mégis megteszem, gondoltam, akkor az egy lassú, természetes folyamat eredménye lesz, nem egy ilyen hirtelen lesből támadóé. – Nem. – Mire mondod a nemet? – Mindenre. Nem fogadom el a kulcsot. Nem költözöm ide. Nem csináltatok fültágítót. Egyszerűen csak… nem! – Hogy mit? Fültágítót? Kiviharzottam, elfutottam Libby mellett, lerohantam a lépcsőn az Intrepidhez. Trenton nem hagyta, hogy sokáig álljak a hidegben. Becsúszott mellém, és elfordította a slusszkulcsot. Ahogy melegedni

kezdett az utastér, felsóhajtott. – Rossz hetet választottam a dohányzásról való leszokásra. – Nekem mondod?

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

TENTONT LEFOGLALTA A CSOMAGOLÁS ÉS A KÖLTÖZKÖDÉS. ÉS A következő héten nem sokat láttam. Amikor csak tudtam, segítettem neki, de elég feszült lett a kapcsolatunk. Trenton csalódottan vette tudomásul, hogy nem költözöm össze vele. Éppen úgy nem tudta titkolni az érzéseit, mint én, ami nem mindig jó. Raegan szombaton este egy lélegzetelállító koktélruhában ült a kanapén, és a csatornákat váltogatta. A félvállas spagettipánt olyan volt, mintha csillogó gyémántokkal rakták volna ki. A ruha maga selymesen fénylő, testhez simuló, vörös szaténból készült. A szív alakú ruhaderéktól csak szexisebb volt a látvány. Az ezüst tűsarkú legalább tizenöt centis volt. Fényes, egyenes haját féloldalasan felfűzte. – Bárcsak Blia itt lenne… ez a pillanat az egyik testre szabott hasonlatáért kiált: tökéletes vagy. Barnássárga ajakfénye kihangsúlyozta ragyogó mosolyát. – Köszönöm, Cami. Mit terveztetek mára? – Úgy volt, hogy Trenton munka után még egy kicsit pakol, de azt mondta, hétre itt lesz. Travis nehéz időket él át, így előbb benéz hozzá, és aztán jön ide. – Szabad az estéd? Bólintottam. – Brazil fél nyolcra jön értem. – Nem tűnsz túl boldognak. Megvonta a vállát. Bementem a szobámba, és kinyitottam a szekrényajtót. A bal oldali ajtószárny kiugrott a sínből, ezért óvatosan kellett elhúznom. A holmimat gondosan osztályoztam típus és altípus, majd szín szerint. A pulóverek legtávolabb, a bal oldalon, utána pólók, farmerek, majd a jobb oldalon a ruhák zárták a sort. Nem volt sok cuccom; fontosabbnak tartottam a számlák kifizetését, mint a ruhatáram növelését, és Raegan amúgy is engedte, hogy kölcsönkérjek tőle ezt-azt. Trenton valami elegáns olasz étterembe akart vinni a városban, utána pedig úgy volt,

hogy beugrunk a Redbe pár italra. Laza estét terveztünk. A Valentinnapi üdvözlőkártyája és az ajándéka egy piros ajándékszatyorban volt a toalettasztalom tetején. Elég suta dolog volt, de tudtam, hogy méltányolja majd a gesztust. Kivettem az egyetlen darabot, ami viszonylag alkalomhoz illő volt: egy fehér bélésű, fekete, horgolt ruhát, aminek háromnegyedes ujjai voltak. A szerény, ejtett nyakkivágásával ez volt az egyetlen, amely nem a mellemre irányította a figyelmet, és nem volt feltűnő egy elegáns étteremben. Piros magas sarkút vettem hozzá, piros nyakláncot és fülbevalót, és késznek ítéltem a megjelenésemet. Hét előtt kopogást hallottam, és az ajtóhoz siettem. – Ne állj fel, ez biztos Trent. De nem ő volt. Brazil állt az ajtóban, és az órájára nézett. – Bocs, hogy korábban jöttem, de csak üldögéltem a házban, és… Raegan felállt, és Brazilnak egy pillanatra elakadt a lélegzete, aztán elhúzta a száját. – Jól nézel ki. A homlokomat ráncoltam. Raegan lélegzetelállító volt, láttam, hogy Brazil csak megjátssza a közönyöst. Nem viselkedett alávalóan, de mintha megbánást láttam volna a tekintetében. Raegan nem tette szóvá a közömbös fogadtatást, csak hasonló arcot vágott, aztán felkapta a táskáját a reggelizőpultról. – Hozz kabátot, Ray – javasolta Brazil. – Hűvös van. Kinyitottam az előszobaszekrényt, és átnyújtottam neki az elegáns szövetkabátját. Köszönetképpen halványan elmosolyodott, aztán becsukta maguk mögött az ajtót. Visszamentem a szobámba, és befejeztem a frizurámat. Hét óra lett, el is múlt, aztán a fél nyolc is. Nyolckor felvettem a telefonomat, és megfordítottam. Semmi. Megpróbáltam elérni Trentont, de rögtön a hangpostára irányítottak. Kilenc előtt öt perccel a kanapén ültem, és buta madár játékot játszottam a mobilomon. A növekvő haragomat nem lohasztotta le, hogy Trenton nem is telefonált, hogy megmagyarázza, miért késik. Valaki kopogott, én pedig felugrottam. Amikor ajtót nyitottam, Trenton állt a küszöbön, már ami látszódott belőle, mert majdnem teljesen eltakarta egy váza sötétvörös rózsa. Felsikoltottam, és a számhoz kaptam a kezem. – Szent ég, ezt nekem hoztad? – kérdeztem.

Trenton bejött, és letette a vázát a pultra. Ugyanabban a ruhában volt, mint amit a munkahelyünkön viselt, és hirtelen túlöltözöttnek éreztem magam. Amikor megfordult, nem mosolygott. – Mi az? Travis jól van? – kérdeztem. - A Csúf Árus italbolt előtt láttam a motorját, tehát valószínűleg nem. Erősen megöleltem. – Köszönöm a virágokat. – Amikor észrevettem, hogy nem karol át, elhúzódtam. Láthatóan nehezére esett uralkodnia magán. – Későn hozták az üzletbe, miután elmentél. Nem tőlem vannak. – Hát kitől? – kérdeztem. A vázára mutatott. – Mellékeltek kártyát is. Odamentem, és kivettem a műanyag tokból a pici, piros borítékot. Amikor a kártyát kihúztam, mozgott az ajkam, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon. A héten többször is lebeszéltem magam erről, de akkor is muszáj volt. Örök szerelemmel J Lehunytam a szemem. – A fenébe! – Fejjel lefelé tettem a kártyát a világoszöld műanyag borítású pultra, és nem eresztettem el, miközben felnéztem Trentonra. – Tudom, mire gondolsz. – Nem tudod. - Nem beszélünk. Hetek óta egy szót sem váltottunk. – Szóval T. J. volt – mondta, és az arcára meg a nyakára felkúszott a vörösség. – Igen, de még csak azt sem tudom, hogy tudja-e, miért küldte. Tudod, mit… – A kezéért nyúltam, de elhúzódott tőlem. – Felejtsük el ezeket – legyintettem elutasítóan a rózsára és érezzük jól magunkat ma este. – Trenton a zsebé süllyesztette a kezét, és keményen összeszorította a száját. – Légyszi? – könyörögtem. – Azért küldte, hogy összezavarjon. És engem is.

– Nem – ráztam a fejemet. – Sosem tenne ilyet. – Ne védd! Ez hülye duma! – mondta, aztán az ajtó felé indult, de onnan még visszafordult felém. – Egész idő alatt ott ültem az üzletben, és ezeket a kibaszott rózsákat néztem. Szerettem volna lehiggadni, mielőtt ideérek, de ez egyszer kibaszottul nagy tiszteletlenség! Majd’ meggebedek, hogy bebizonyítsam neked, jobb vagyok, mint ő valaha is volt. De folyton ezzel a szarsággal próbálkozik, felbukkan a semmiből és… egyszerűen nem tudok konkurálni egy gazdag egyetemista sráccal Kaliforniából! Éppen csak kijövök a pénzemből, nincs diplomám, és pár nappal ezelőttig még az apánál laktam. De annyira szeretlek, Cami – vallotta be utánam nyúlva. – Gyerekkorunk óta szerelmes vagyok beléd. Amikor először megpillantottalak a játszótéren, megértettem, mi a szépség. Akkor tört össze először a szívem, amikor tudomást sem vettél rólam. Attól a perctől, hogy leültem a Redben az asztalodhoz, azt hittem jól csinálok mindent. Soha senki nem akart téged annyira, mi én. Évek óta… – Nehezen kapkodta a levegőt, és az állkapcsát fogta. – Amikor az apádról hallottam, meg akartalak menteni. – Keserűen felnevetett – És aznap éjjel a lakásodon azt hittem, végre valamit helyesen csináltam. – A földre mutatott. – Az életcélom az, hogy szeresselek és vigyázzak rád… de arra nem készültem fel, hogy osztoznom kell rajtad. Nem tudtam, hogy simítsam ezt el. Az első Valentin-napunkon Trenton őrjöngött dühében. De tudtam, hogy a virágcsokornak semmi köze Trentonhoz, csak azt jelzi, hogy T. J. maga alatt van. Szeret, de nem működött a kapcsolatunk. Trenton nem értette. Bármilyen magyarázat végül kérdéseket vetne fel, melyekre nem tudtam választ adni. Nehéz volt bármelyikükre is haragudni, és könnyű volt magamat okolni, hogy ebbe a helyzetbe sodortam magunkat. A konyhába mentem, kihúztam a szemetest, felkaptam a vázát, és egyenesen belevágtam. Trenton eltorzult arccal nézett, aztán végül ellágyultak a vonásai. – Ezt nem kellett volna! Odaszaladtam hozzá, és átöleltem a derekát, az arcomat pedig a vállára fektettem. Még amikor magas sarkút viseltem, akkor is fölém tornyosult. – Nem akarom a virágokat! – Felnéztem rá. – Téged viszont igen. Nem arról van szó, hogy azért ragadtam le melletted, mert az életem szerelmét nem kaphattam meg. Ha az ember azt képzeli, két férfiba szerelmes, a másodikat választja, igaz? Mert ha őszintén szerettem

volna T. J.-t, nem szerethetem volna beléd. Trenton mélységes szomorúsággal pillantott le rám. – Elméletben. – Kurtán felnevetett. - Bárcsak az én szememen át látnád magad. Minden nő, aki ismer, szeretne bepróbálkozni nálad. Hogy hiheted, hogy te vagy a vigaszdíj? Trenton megérintette az államat a tenyerével, aztán néhány lépést távolodott. – A rohadt életbe! Tönkretettem az esténket! Micsoda kibaszott marha vagyok, Cami! Azon húztam fel magam, hogy virágot akartam venni neked, de minden olyan kibaszottul drága volt… erre befut ez a nevetségesen nagy csokor. Egy fasz vagyok. Egy oktalan, önző, bizonytalan fasz, aki attól fél, hogy elveszít. Nehéz elhinni, hogy már az enyém vagy. – Olyan szomorú volt a tekintete, hogy majdnem megszakadt a szívem. – Gyerekkorunk óta? De sosem beszéltünk! Azt hittem nem is tudod, ki vagyok. Kurtán felnevetett. – Megrémítettél. Felvontam a szemöldököm. – Egy Maddox fiú? Félt? Eltorzult az arca. – Elvesztettük az első nőt, akit valaha szerettünk. Halálra rémít bennünket a gondolat, hogy még egyszer végig kell szenvednünk. Azonnal könnyek öntötték el a szemem, és kicsordultak. Marokra fogtam a pólóját, és magamhoz rántottam, hogy hevesen megcsókoljam, aztán a szobámba futottam, felkaptam a kis zacskót és a kártyát, és visszamentem hozzá. Odanyújtottam neki. – Boldog Valentin-napot! Trenton elsápadt. – A világ összes bunkója közül a legbunkóbb vagyok! – Miért? – Annyira izgattam magam a virág miatt, hogy az üzletben felejtettem az ajándékodat. – Semmi gond – legyintettem. – Nem nagy ügy. Széthajtotta a kártyát, elolvasta, és felnézett rám. – Amit én írtam, nem ilyen jó. – Elég! Bontsd ki az ajándékodat – utasítottam kicsit szédülve. Belenyúlt, és előhúzott egy fehér selyempapírba csavart tárgyat.

Kibontotta, és maga elé tartotta a pólót. Még mindig magasba tartva kukkantott ki mögüle. – A te ajándékod nem ilyen lenyűgöző. – Ez nem lenyűgöző, csak egy sima póló. Megfordította, és a Csillagok háborúja betűtípusra mutatott. – „A Schwartz Legyen Veled”? Ez minden pólók kibaszott őse! – És… – Pislogni kezdtem. – Ez most jót jelent? Valaki kopogott mi meg összerezzentünk. Megtöröltem a szemem, miközben Trenton kinézett a kukucskálón. Zavartan fordult felém. – Kody az. – Kody? – Ajtót nyitottam. – Ray már régen próbál elérni – mondta feldúltan. – Brazillal megint összekaptak. Szeretne hazajönni. Úgy volt hogy hazahozom, de szerinte jobban festene, ha te is ott lennél. – A francba – morogtam, és elrohantam a kabátomért – Jár a teherautóm motorja – mondta Kody. – Majd én vezetek. – Ne próbálkozz semmivel Brazilnál! – Rászegeztem az ujjam. Kody magasba emelte a kezét amikor elmentem mellette. Mind bemásztunk a teherautójába, és a Sig Tau-házhoz hajtottunk. Az utcán végig autók parkoltak a járda mellett a házat piros lámpafüzérekkel és zsinórra fűzött, papírból kivágott szívekkel meg sörösdobozokkal díszítették fel. Sokan nyüzsögtek kint. de a többség hamar beszaladt a ház melegébe. Trenton lesegített Kody emelt padlójú teherautója másfél méteres magasából, és a sofőrülés felőli oldalon összeverődtünk Kodvval. A zene basszus szólama a mellkasomban dübörgött, és egyből a Redet juttatta eszembe. Éppen elindultam volna a ház felé, amikor Trenton visszatartott A Kody teherautója előtti helyre meredt. – Basszus! – Fejével a házra intett. Travis Harley-ja az utcán parkolt, és egy negyedliteres, üres whiskey-s üveg hevert mellette a fagyott száraz füvön. Egy lány visított. – Tegyél le, a rohadt életbe! Abby volt az: Travis a vállára vetette, ő meg az öklével püfölte, és a lába a levegőben kalimpált. Travis egy autóhoz cipelte, és bedobta Abbyt a hátsó ülésre. Pár percig beszélt a komány mögött ülő sráccal, aztán bemászott Abby mellé. – Nem kéne…? – kezdtem, de Trenton megrázta a fejét.

– Hetek óta megy ez a se veled, se nélküled, és nem akarok bebonyolódni ebbe a totál csődbe. A kocsi elment, mi meg besétáltunk a házba. A nagyteremben sugdolózó és bámészkodó embereket láttunk. – Trent! – Shepley széles mosollyal indult felénk. – Most láttam Travist – mondta Trenton a háta mögé mutatott. – Hát igen – kuncogott Shepley. – Ma este biztos megint összejönnek. Trenton a fejét csóválta. – Tiszta eszementek. Kody egy lépést tett előre. – Brazilt és Raegant keressük. Láttad őket? Shepley körülnézett, és megvonta a vállát. – Egy ideje nem. Kerestük őket lent, a nagyteremben, aztán fent is. Kody egyetlen szobát sem hagyott ki, még a szekrényekbe is benézett. Az erkélyen aztán rátaláltunk Brazilra. – Jason! – kiáltottam. Odabiccentett Trentonnak, de Kodyt csak futólag végigmérte. – Ez egy Sig Tau-buli, srácok. Bocs, de nem maradhattok. – Én Sig Tau vagyok – mondta Trenton. – Ne vedd sértésnek, haver, de már nem. Kody a vállával fordult Brazil felé, és láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy ne vesse rá magát. – Hol van Ray? Brazil megrázta a fejét, és lenézett a földre, aztán felnézett rám. – Igyekeztem, hogy minden rendben menjen. Ezúttal tényleg megpróbáltam. De nem bírom a tapadást. Kody közelebb hajolt, de Trenton a mellkasára tett kézzel visszatartotta. – Ray nem tapadós – préselte ki a szavakat a fogai között. – Hálásnak kellene lenned minden pillanatért, amit hajlandó veled tölteni. Brazil válaszolni akart, de feltartottam a kezemet. – Nem azért jöttünk, hogy ítélkezzünk feletted, Jason. – Csak a magad nevében beszélj – morogta Kody. Tagbaszakadt alakja felé intettem a fejemmel. – Pofa be, ezzel nem mozdítod előre a dolgokat – Tudod, hova ment? – kérdezte Trenton. – Azért jöttünk, hogy

hazavigyük. Brazil megrázta a fejét. – Nem láttam. Magára hagytuk Brazilt, és lementünk a földszintre. Kimentünk a szabadba, és Trenton átkarolt, hogy megvédjen a hidegtől. – És most? – kérdezte Kody. – Próbáld meg felhívni – mondtam vacogva. Visszamentünk a teherautóhoz, és földbe gyökerezett a lábunk, amikor a hátsó kerék mellett megpillantottuk Raegent, aki a járdaszélen ült. – Ray? – szólította meg Kody. Raegan felállt, és a mobilját magasba emelve megfordult. – Süket. Kody hatalmas karjába kapta, Raegan pedig sírva átöle. Kody Raegannel a karjában beszállt a teherautóba, mi meg megkerültük a teherautót. Furcsa módon Raegan nem akart a Brzillal folytatott veszekedésről beszélni, inkább Travisről mesél. – Aztán azt mondta, hogy „a maximális, kibaszott borzalomra, hogy elveszíted a legjobb barátod, mert annyi eszed sincs, hogy ne szeress bele!” vagy valami hasonlót. – Kody mellének támasztotta a kezét. – Lehidaltam! Trentonra pillantottam, de a várt derűs tekintet helyett azt láttam, hogy a gondolataiba mélyed. – Jól vagy? – kérdeztem. – Ez egy kicsit közelről érintett – vallotta be. Puszit nyomtam az arcára. – Hagyd abba, bébi. Velünk minden rendben. – Még az étterembe sem jutottunk el. – Kanyarodjunk a bolt felé – javasolta Kody. – Bevásárolunk, és összeütök egy vacsorát. – Majd én segítek – ajánlotta fel Trenton. – Ó, nálam minden van – mondtam. – Jó időre feltöltötték a készleteimet. – Van kagylótésztátok? – kérdezte Kody. – Igen – válaszoltuk Raegannel kórusban. – Vaj? – kérdezte Kody. Bólintottunk. – Liszt? Délnyugati fűszerkeverék? – Trentonra sandítottam, aki bólintott. – Tej? Montercy sajt?

Nemet intettem. Trenton szólalt meg: – De van csípős, paprikás sajt. Kody bólintott. – Megfelel. Paradicsom? Zöld chili? Kenyérmorzsa? – Kenyérmorzsa nincs – mondta Trenton. Kody jobbra rántotta a kormányt, és a lakásánál állt meg. Alig egy percig volt bent, és már folytattuk is az utat egy doboz prézlivel gazdagabban. – Kopognak a szemeim az éhségtől – mondtam. – Mit főzöl? – Valentin-napi ínyenc fogást – mondta Kody eltúlzott drámai elánnal. – Délnyugati sajtos makarónit! Nagyot nevettünk, de korgott a gyomrom. Fantasztikusan hangzott. – Bocs, hogy nem vittelek el vacsorázni – súgta a fülembe Trenton. Magamhoz szorítottam a karját. – Sokkal jobb lesz, mint amit elterveztünk. Adott egy puszit az arcomra, és magához húzott. – Egyetértek.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

HACSAK NÉHÁNY TÁRGYBÓL IS. DE A NEGYEDÉVI VIZSGAIDŐSZAK MÁR a nyakamon volt. Kody, Raegan, Gruber, Blia és én a Redben tanultunk, mielőtt nagy lett a nyüzsgés, vagy ha alig volt vendég, és Trenton segített tanulni a Könnyű Karcolásban is. Gyorsan közeledett a tavaszi szünet, és alig vártam, hogy végre szabad legyek, és egy kis plusz pénzt keressek a túlórákból, de előbb még át kellett verekednem magam a vizsgákon. A március első hete elrepült, nem emlékszem sokra, a negyedévi vizsgaidőszak még rosszabb volt, de még ha fel is emésztette a teljes erre engedélyezett időmet, befejeztem a teszteket, és úgy éreztem, sikerültek annyira, hogy élvezzem a szünetet. Vasárnap este munka után nem a lakásomra mentem, hanem Trentonhoz. Ha Kody nem aludt nálunk, Raegan aludt nála. Az első pár nap „most akkor együtt vagyunk vagy nem?” után ott folytatták, ahol abbahagyták, és még sosem láttam Raegant ilyen boldognak. A nászutas idejük kezdett kínos érzéseket ébreszteni bennem, még ha ismét Kody reggelijeit élvezhettem is. Bármennyire szerettem is látni, hogy Raegan mosolyog, több okból is megkönnyebbülés volt Trentonnál aludni. Hétfőn reggel megfordultam az ágyban, és kezdtem lassan magamhoz térni. Trenton teljesen körém csavarodott. A nagykifli-kiskifli formációk váltogatták egymást, ahogy éjszakai szertartásként meg-megfordultunk. Én jobban szerettem a jobb oldalamon aludni, Trenton meg a balon, így sokat forgolódtunkhánykolódtunk. Ásítottam, és Trenton megszokásból közelebb húzott magához. A fehér falak egyhangúságát régi, bronzkeretes családi fényképek, az anyjáról készült portré és számos pillanatfelvétel törte meg, melyeken mi voltunk: a Red Doorban, a Könnyű Karcolásban, meg azon a bolond képen, melyen a hatodik tetoválásom elkészültét ünnepeltük – egy sötétsárga, különféle árnyalatú, kék, zöld és lila színekben pompázó, a csípőmtől az oldalamig húzódó kacskaringós pávát. Trenton azt mondta,

hogy ez a legjobb, amit életében csinált, és mielőtt este álomba merült, gyöngéden végigsimította az ujjával. A testem lassanként egy két lábon járó műtárgy lett, ami nekem tökéletesen megfelelt. Trenton néha megkérdezte, miért dolgozom még mindig az üzletben, most, hogy Coby már befejezte a rehabilitációs programot, és talpra állt, én meg azzal ugrattam, hogy az ingyen tetkókért. De az igazat megvallva Trenton amúgy is megcsinálta volna ingyen: ez a haszna, ha az ember egy művész barátnője. Két ügyfél között Trenton az asztalomnál firkált, vázlatokat készített, és ha egy megtetszett, rárajzoltattam a bőrömre. Az eredeti rajzokat bekereteztettem, és felakasztottam a szobámban, Trentonnak meg ott volt az új kreáció az ágyában. Feltápászkodtam, és kiballagtam a fürdőszobába. Összehúztam a szemem, hogy a ragyogó, fehér falakról visszaverődő napsütés ellen védekezzek. Beleütöttem a lábujjamat a törölközőtartóba, melyet én segítettem Trentonnak kiválasztani, aztán kinyitottam az orvosságos szekrényt, és kivettem az ott tartott fogkefémet. Minden nagyon házias volt, és bár azt hittem, képtelen leszek rá, mégis belerázódtam… és minden pillanatát élveztem. Az élénk narancssárga kanapén ültem, és a szememet dörgöltem. Ilyen kora reggel, ha nyitva volt a spaletta, a nap egyenesen a kanapétól jobbra lógó tört üvegmozaikra és a tükrökre sütött, és szivárványszínű fényt szórt szét a szemközti falra. Szerettem itt üldögélni, és kávézás közben a kilátást élvezve. Csak Trentonnál ittam kávét. Raegannel nem volt kávéfőző gépünk, itt meg egy-egy adagot is lefőzhettem. Trenton kibotorkált a hálóból, és megdörgölte az arcát. – Valamiért piszkosul fáradt vagyok – mondta mély, reszelős hangon. Leült mellém, és az ölembe fektette a fejét. Előző este nullásgéppel lenyírtuk a haját, így most a szokottnál is jobban szúrt, amikor végigsimítottam a fejét. – Ne felejtsd el! – figyelmeztetett. – Tudom, Travis mérkőzése bármikor lehet, és oda kell menned, amint hív, hogy szemmel tartsd Abbyt. – Remélem, hogy az a geci, aki a múltkor rátámadt, odatolja a képét. Azt kívánja majd, hogy bárcsak Travis verné ki belőle a szuszt. – Ha annál is jobban megvered, mint Travis, akkor megölöd. Szóval reménykedjünk, hogy nem jön el. – Itt lakhatsz, míg a sitten ülök.

A szememet forgattam. – És mi lenne, ha inkább nem kerülnél sittre? Tetszik ez a mostani felállás. – Komolyan? – Felnézett rám. – Nagyon is. – Van egy kulcs, amit neked szántam. – Korai még, bébi – nyögtem fel. – Ne kezdd! Trenton felült. – Egy szép napon majd nem kérlek többet, és hiányozni fog – Kétlem. – Mit? Hogy nem kérlek többet, vagy hogy hiányozni fog? – Ez nem volt szép tőled. – Összevonta a szemöldökét. Az órámra pillantottam. – Pár óra múlva dolgozunk. – Nem. Szabadnapot kértem. – Rendben. Akkor nekem kell dolgoznom. – Mindkettőnknek szabadnapot kértem. A homlokomat ráncoltam. – Miért? – Mert várnom kell Travis hívását, és gondoltam, te is szívesen eljönnél. – Nem veheted el a munkaóráimat anélkül, hogy megkérdeznél, Trenton. És Calnak sem szabadna ezt megengednie. – Mindössze egy napról van szó. Nem mintha szükséged lenne egy másodállásra. – Szeretek dolgozni, és nem számít, hogy szükségem van-e rá vagy sem, átléptél egy határt. Ez az én pénzem, Trenton. Ez így nem okés. – Felálltam. A feje a párnára esett. Követett a hálószobába. – Rendben van. Felhívom Calt, és megmondom, hogy bemész. – Nem. Én hívom fel. Mióta kell helyettem beszélned a főnökömmel? – kérdeztem, miközben farmert és pólót húztam. Trenton előreejtette a vállát. – Ugyan már, bébi, ne menj el! Annyira vártam, hogy veled töltsem a napot! Ne haragudj. Belebújtam a cipőmbe, felkaptam a kulcsaimat meg a táskámat, és az ajtóhoz indultam. Trenton a tenyerét az ajtónak feszítette. – Ne menj el úgy, hogy haragszol.

– Nem haragszom, iszonyúan dühös vagyok. Pontosan ezért nem akarok összeköltözni veled, Trenton. Nem irányíthatod az életemet. – Nem is próbálom! Csak valami jót akartam csinálni! – Rendben van, de azt azért felfogod, hogy miért gondolom, hogy átléptél egy határt? – Nem. Szerintem túlreagálod a dolgot. – Megyek – sóhajtottam fel. – Vedd el a kezed. Nem vette el. – Kérlek, Trenton, vedd el a kezed. Haza akarok menni. Megrándult a szája. – Haza. Ez az otthonod. Itt voltál egész héten. Jól érezted magad! Nem értem, miért vagy ilyen rettenetesen makacs! Kevesebb idő alatt kezdtél azon filózni, hogy átköltözöl kibaszott Kaliforniába a geciládával, mint amióta együtt vagyunk! – T. J. két éve lakik a lakásában! Kicsit megállapodottabb volt, mint te! Trenton álla leesett, és olyan képet vágott, mintha rálőttem volna. – A fenébe, bébi, ne fogd vissza magad! Összerándultam. – Ezt nem lett volna szabad mondanom. Bocs. Egy lépést tett felém, én meg hátrahőköltem. Bármennyire megbántottam is azzal, hogy összehasonlítottam T. J.-vel, az önkéntelen reakcióm még nagyobb fájdalmat okozott neki. Halkan és lassan szólalt meg. – Soha nem ütnélek meg. – Tudom. Csak a szokás hatalma… én… Otthagyott, bement a hálóba, és bevágta az ajtót. A fülemig húztam fel a vállamat, és lehunytam a szemem. Néhány pillanatig csend volt, aztán zaj hallatszott az ajtaja mögül, mintha odatolta volna az öltözőasztalt, de ebben nem voltam egészen biztos. Nem maradtam, hogy kiderítsem. Az ajtóhoz futottam, aztán le a lépcsőn, és beugrottam a dzsipbe. Az üzlet – az egyetemisták tavaszi szünete miatt – kongott az ürességtől. Ahogy teltek az órák, és egyetlen ügyfél sem jelentkezett, kezdett hatalmába keríteni a bűntudat. Trenton előre tudta, hogy meghalunk majd az unalomtól, ezért tűnt ésszerűnek szabadnapot kivenni. Mégsem kérhettem bocsánatot az érzéseimért. Keményen

küzdöttem azért, hogy megállják a saját lábamon, és nem volt abban semmi kivetnivaló, hogy amíg lehet, ragaszkodom a függetlenségemhez. A pulton ültem, a lábamat lógattam, Hazel pedig a bejárat melletti kanapén ült, és hegyes karmokká reszelte a körmeit. – Hatásosan érvelt – jegyezte meg – Mire gondolsz? – búslakodtam. – Össze akartál bútorozni T. J.-vel. Trenttel miért nem? Van olyan megállapodott, mint bárki más. – Ettől csak pocsékabbul érzem magam. Dühös voltam. – Tudja. – Akkor miért nem hívott fel? – Lehet, hogy neki is lelkiismeret-furdalása van. Lehet, hogy megszégyenítette, hogy megijedtél tőle. – Automatikus reflex volt. Nem tudok uralkodni rajta. – Tudja. A lelke mélyén biztosan. Szerintem csak összezavartad. Ugye, említette korábban, hogy úgy érzi, az a célja, hogy megvédjen? – Igen, ezt mondta. – De aztán megijesztett. – Igen, de nem szándékosan. – Akkor is. Megértem, miért veszi úgy a szívére. Calvin! - üvöltött fel hirtelen, amitől összerezzentem. – Mi az? – üvöltött vissza Cal. – Zárjuk be ezt az odút! Egy ember sem volt egész nap, és Cami úgyis indul már a Redbe! Calvin előrejött, az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. – Odúnak nevezted ezt az üzletet? – Igen – mondta Hazel. – Ki vagyok rúgva? – Bishop bejött már? – kérdezte Cal. Hazel bólintott. – Igen, de tizenöt perce kapott egy SMS-t. Ma este verekedés lesz. – Micsoda?! – Felálltam. – Hát odament? Hazel bólintott. – Igen. És? – Akkor Trent is ott lesz ma este. Nagy pénzt tesz fel, és megígérte Travisnek, hogy vigyáz Abbyre. Legutóbb megtámadta valami pasi. – Komoly? – Hazel mandulavágású szeme nagyra tágult. – Bezárhatunk, ha visszavonod, amit az üzletről mondtál, és ha

ingyen ihatunk a Redben. – Cal utolsó szavait hozzám intézte. Megráztam a tejem. – Az első kört én fizetem, de ha valaki ingyen ad italt, azért azonnali hatállyal kirúgják, szóval erre nem a válasz. – Visszavonom – jelentette ki Hazel. – Ez a leghelyesebb, legcsodásabb üzlet, ahol valaha dolgoztam, és soha nem akarom itthagyni! Kivéve most. Calvin bólintott. – Ott találkozunk. Hazel tapsolni kezdett. – Nekem! Van! A legjobb! Állásom! – Felállt, és a szobájába futott, hogy összeszedje a holmiját. Lezártam a pénztár- és a számítógépet, Calvin pedig leoltotta a villanyt. Kimentem a dzsiphez, de megtorpantam, amikor megláttam Trentont, ahogy odahajt az Intrepiddel. Gyorsan leparkolt, és kiugrott. Kikapta a kulcsot a kezemből, kinyitotta a dzsip sofőrülés felőli ajtaját, beindította a motort, aztán kiszállt. – Ma lesz a mérkőzés. A Keaton Hallban. Mennem kell, már így is késésben vagyok, csak még látni akartalak. – Megcsókolta az arcomat. Különös pánikérzet uralkodott el rajtam, mintha Trenton búcsút vett volna tőlem. Megragadtam a pólóját, hogy ne hagyhasson ott. – Minden rendben köztünk? – kérdeztem. Megkönnyebbültnek látszott. – Nem, de rendben lesz. – Halvány, szomorú mosollyal nézett rám, a gödröcske bemélyedt az arcán. – Mit jelentsen ez? – Hogy egy elcseszett alak vagyok, de rájövök majd, hogy hozzam rendbe. Esküszöm. Csak ne mondj le rólam, oké? – Hagyd abba! – Megráztam a fejem. – Mennem kell, bébi. – Megcsókolta a homlokomat, aztán a teherautójához sietett. – Hívj, ha végeztél – kiáltottam utána. – Rossz érzésem van. Rám kacsintott – Nekem is. És ez azt jelenti, hogy egy valag pénzt nyerek ma este. Kitolatott a parkolóhelyről, én meg beugrottam a dzsipbe. Meleg volt bent. Átfogtam a karommal a kormányt, mert letaglóztak az érzések az iránt, aki mindig a lehető legjobban gondoskodott rólam. Hazel rám

dudált a fekete Eagle Talonjából, és elindult a Red felé, én meg utánaeredtem.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

MINDENKI ELMENT. EZ EGY KIBASZOTT TRAGÉDIA! – FORTYOGOTT Raegan. – Ezek az istenverte verekedések! A fene essen beléjük! – Milyen drámai! – mondtam, és figyeltem, ahogy dühösen egy negyeddollárost dob az üres jattos üvegébe. – Emlékszel, amikor legutoljára a Kört szidtad? A mérkőzés után mind idesereglettek, kidolgoztuk a belünket, és kirúgták őket, mielőtt megihatták volna az első italukat. – Emlékszem – mondta Raegan, aztán a tenyere élével feltolta a két orcáját, gúnyos, fingó hangot hallatott, és frufruja felfelé repült a kifújt levegőtől. – Ne vágj olyan szomorú arcot, bébi! – kiáltott oda Kody a terem másik végéből. Egy lány szaladt be, a váratlan felbukkanásától Kody egy pillanatra összerándult. A lány pár szót váltott a biliárdasztaloknál játszó öt pasi egyikével, aztán megrángatta a karját, végül mindketten lélekszakadva kiszaladtak. Aztán észrevettem, hogy az emberek az SMS-eiket ellenőrzik, a fülükhöz tartják a telefonjaikat, majd kiszaladnak. Raegannek is feltűnt. Felállt, és a homlokát ráncolta. – Hát… ez furcsa. – Intett Kodynak. – Verekedés van kint? Kody hátrahajolt, és próbálta elkapni a bejáratban álló Gruber tekintetét. – Van valami odakint? – kiabálta oda. Dörgő hangja túlkiabálta a klubban dübörgő zenét, majd Raegan felé rázta a fejét. – Semmi. Blia jelent meg futva, és a magasba tartotta a telefonját. – Szent ég, tele van vele a Facebook! – kiáltotta. – Ég a Keaton Hall! – Micsoda? – Megfeszült minden izmom. – Kapcsold le azt a szart! – üvöltötte oda Hank a DJ nek. A zene elhallgatott, Hank pedig kihúzta a távirányítót, és bekapcsolta a lapos képernyős tévét, amin általában sportközvetítések mentek. Most addig

kapcsolgatott, míg a hírekhez nem ért. A sötét kép reszketett, de végül kitisztult. Füst gomolygott elő a Keatonból, és rémült hallgatók rohantak át a füvön. A képaláírás így szólt: Mobiltelefonnal készített amatőr videó az Eastern State University Keaton Hall épülete előtt. – Ne! Ne! – üvöltöttem, és felkaptam a kulcsaimat. Felhajtottam a pult lehajtható végét, de csak két lépést tudtam tenni, mielőtt Hank visszarántott. – Mit művelsz? – kérdezte Hank. – Trent is ott van! Travis mérkőzésén – magyaráztam, miközben megpróbáltam kitépni magam a markából, de Hank nem eresztett el. Jorie jelent meg mellettünk, és ide-oda villant a tekintete. – Nem mehetsz be oda, Cami. Ég az épület! Hankkel birkóztam. – Engedjetek! Engedjetek már! – kiabáltam. Kody lépett oda, de ahelyett, hogy segített volna, Hanknek segédkezett, hogy ott tartson. Gruber jelent meg futva, de megtorpant, és pár méterről nézett minket elkerekedő szemmel. – Nyugodj meg! – csitított Raegan, és magához húzott. - Hívd fel – mondta, és átnyújtotta a telefonját Annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam beütni a számokat. Raegan visszavette tőlem a mobilt. – Mi a száma? – Négy-nulla-kettő-egy-négy-négy-nyolc – mondtam, és igyekeztem, hogy ne boruljak ki jobban, mint amennyire már kiakadtam. A szívem majd’ kiugrott a helyéből, és a Hankkel meg Kodyval folytatott birkózás után kapkodva szedtem a levegőt. Vártunk. Senki sem mozdult. Senki sem beszélt. Raegan szeme körbe-körbejárt, amíg a tekintete végre meg nem állapodott rajtam. Megrázta a fejét. Nem vártam tovább, hogy lehetőségük legyen ismét visszatartani. A bejárat felé rohantam, kirontottam a szabadba, a dzsiphez. Még remegett a kezem, és néhányszor próbálkoznom kellett, mire be tudtam dugni a slusszkulcsot de amint beindult a motor, már ki is kanyarodtam a parkolóból. A kampusz nem egészen tízpercnyire volt kocsival, és több járdára is felhajtottam, hogy leelőzzem a kocsisort, és elérjem a Keaton Hallhoz legközelebbi parkolót. A szemem elé táruló látvány a valóságban még

ijesztőbb volt. A tűzoltókocsikból locsolt víz már átáztatta a földet, és lefolyt az aszfaltra. Amikor átfutottam a gyepen, a bakancsom alatt cuppogott a vizes fű. A járművek kék-piros jelzőfényének lüktetése visszaverődött a környező házfalakról. Végeláthatatlanul kígyóztak a locsolócsövek a Keaton ablakaihoz és ajtóihoz, ahol a tűzoltók a veszélyes helyeket igyekeztek megközelíteni. Az emberek sikoltoztak, sírtak, neveket kiabáltak. Több tucat testet fektettek le sorban, és sárga gyapjútakarókkal takarták le őket. Végigmentem előttük, a lábakat néztem, és azért fohászkodtam, hogy ne lássam Trenton sárga munkabakancsát. Összerezzentem, amikor a sor végére értem. Az egyik áldozatnak csak az egyik lábán volt magas sarkú, a másik lába csupasz volt, és látni lehetett tökéletesen manikűrözött lábujjait. A nagylábujjra egy fekete-fehér cikcakkos csíkot festettek, és arra egy piros szívet Akárki is volt, élt még, amikor a lábujját kifestették, és most élettelenül hevert a hideg, nedves földön. A szám elé kaptam a kezem, és a körülöttem lévők arcát kezdtem fürkészni. – Trenton! – kiabáltam – Trenton Maddox! Ahogy telt az idő, egyre több testet vonszoltak ki az épületből, és egyre kevesebb lett, aki élve jutott ki. Olyan volt az egész, mint egy háborús övezet. A törzsvendégeim közül sokan jártak ezekre a mérkőzésekre, sok egyetemi és középiskolai társam. Amióta a helyszínre értem, egyikükkel sem találkoztam. Nem láttam Travist és Abbyt sem, és átfutott a fejemen, hogy esetleg ők is a halottak között lehetnek. Még ha Trentonnak sikerült is kijutnia, de az öccsének nem, Trenton akkor is vigasztalhatatlan lesz, gondoltam. Kis idő elteltével kísérteties csend támadt. A zokogásból nyöszörgés lett, csak a fecskendők hangját lehetett hallani, és néha a tűzoltók kiáltásait. Megborzongtam, és rádöbbentem, hogy nem viselek kabátot. Megszólalt a mobilom, és majdnem elejtettem, miközben megpróbáltam a fülemhez emelni. – Igen? – szóltam bele. – Cami? – kiabálta Raegan. – Maradj, ahol vagy! Trent odamegy hozzád! – Hogyan? Beszéltél vele? – Igen! Nem esett baja! Ne mozdulj! Kinyomtam a telefont, és a mobilt a mellemhez szorítottam,

miközben leküzdhetetlen remegés vett erőt rajtam. Körülnéztem, és reménykedtem, hogy Raegannek igaza legyen. Hirtelen úgy százméternyire Trenton bukkant fel, és teljes sebességgel felém rohant. A térdem megroggyant, és zokogva a földre zuhantam. Trenton előttem esett térdre, és átölelt. – Megvagy! Itt vagyok! Nem bírtam megszólalni. Nem volt erőm másra, mint zokogni, és a pólójába kapaszkodni. Trenton letépte a kabátját, és a váltamra terítette, aztán ismét átfogott, és a karjában ringatott, míg meg nem nyugodtam. – Minden rendben, bébi – mondta nyugodt, csitító hangon. Az arcát korom- és izzadtságcsíkok szabdalták, a pólója csupa piszok volt. Olyan szaga volt, mintha tábortűz mellett ült volna, mégis a mellkasára hajtottam a fejem. – Travis és Abby? – sikerült végül kinyögnöm. – Jól vannak. Gyere – mondta, és hozzákészült, hogy felálljon. – Menjünk haza, ahol meleg van. Trenton vezette a dzsipet a lakásomig Hank a gyász jeléül bezárta a bárt, így Raegan és Kody összebújva ültek a kanapén, és a híreket nézték, míg előbb Trenton, aztán én is lezuhanyoztunk. Tiszta, szürke tréningben és bolyhos zokniban bújtam oda Trentonhoz a szobámban. Erősen magamhoz szorítottam, és az oldalához nyomtam a fejemet. A nedves hajam átitatta az Űrgolyhók pólóját, de Trentont nem zavarta. Nehéz volt felérni ésszel a történteket, így csak csendben üldögéltünk, és egymást öleltük, míg ismét el nem sírtam magam. Kody kopogott, aztán Raegannel bejöttek. Raegan mindenhova nézett, csak a szemembe nem. – Baker anyját most kérdezte a riporter. Bakernek nem sikerült élve kijutnia. Teljesen összeomlottam, de elfognak a könnyeim, így csak lehunytam a szemem, és megremegett az ajkam. Trenton magához szorított, és mindketten rémülten rezzentünk össze, amikor megszólalt a mobilja. Rápillantott a kijelzőre. A telefont ismét csengett. – Csak egy szám. – Helyi? – kérdeztem. A telefon harmadszor is csengett. Trenton bólintott. – Vedd fel. Trenton bizonytalanul emelte a füléhez a kagylót.

– Halló! – Kis szünet után az ölébe engedte a telefont. - Már letették. Kody és Raegan elmentek aludni, én meg nyitott szemmel feküdtem Trenton ölében. Nem akartam eloltani a lámpát. Látni akartam, a saját szememmel akartam meggyőződni róla, tudni akartam, hogy Trenton él, és semmi baja. Az ujjaival kifésülte a hajamat. – Magára hagytam – szólalt meg. Felültem. – Kit? – Abbyt. Travis nem bírta átverekedni magát hozzánk. Arra akart kimenni, ahol mindenki bejött, Abby viszont hátul akart kivinni minket. Eltévedtünk. Összefutottunk egy csomó eltévedt lánnyal. Egy fiút követtek, de ő sem találta a kivezető utat, akárcsak a lányok. Pánikba estem. – A falra meredve csóválta a fejét. – És kibaszottul magára hagytam Abbyt. Legurult egy könnycsepp az arcán, és lesütötte a szemét. – De kijutott! – vigasztaltam, és megérintettem a combját. – Megígértem Travisnek, hogy vigyázok rá. És amikor olyan helyzetbe kerültünk, ahol az élet vagy a halál volt a tét, gyáván megfutamodtam. Megragadtam az állát, és magam felé fordítottam a fejét. – Nem futamodtál meg. Erős ösztönök vezettek, és édesanyád a túlvilágról vigyázott rád. Mi történt azokkal, akikkel véletlenül találkoztál? – Kitörtem egy ablakot, felemeltem a srácot, aztán sorban a lányokat is, hogy ki tudjanak mászni. – Megmentetted az életüket. A srác biztos nem lett volna képes rá egyedül. Anyád pedig segített Travisnek, hogy megtalálja Abbyt, neked pedig abban, hogy még több életet ments meg. Ez nem gyáva megfutamodás. Megfeleltél a kihívásnak. Trenton bizonytalanul elmosolyodott, és odahajolt hozzám, hogy megcsókoljon. – Úgy féltem, hogy nem látlak többé. Megint megremegett a szám, és a fejemet rázva a homlokomat az övének támasztottam. – Folyton az a rossz érzés járt az eszemben, ami mindkettőnkön úrrá lett. És az, hogy amikor elmentél, úgy éreztem, ez most búcsú volt. Még soha életemben nem féltem ennyire, pedig ez nagy szó. Az apám elég

rémisztő tud lenni. Trenton telefonja megcsörrent. Felkapta a készüléket, és megnézte az üzenetet. – Brad írt a Sig Tauból. Eddig három embert veszítettünk el. Lehorgasztottam a fejem. Trenton összevont szemöldökkel nézte a mobilját, aztán megnyomott egy gombot, a telefont a füléhez emelte, és rám nézett. – Hangposta üzenet érkezett erről a számról. És nem jött róla értesítés. – Lehet, hogy azért, mert közben felvetted? – Arról az ismeretlen számról jött. Egy női hang azt mondta: au!, és semmi mást. Trenton a homlokát ráncolta, aztán megnyomott egy gombot. Hallottam, hogy a telefon többször kicseng, aztán ugyanaz a női hang beleszól. – Halló, Trent? – rikkantotta. Trenton arcára zavar és meglepődés keveréke ült ki. – Abby? Minden rendben? – Igen, jól vagyunk. És te? – Camivel üldögélek. Nagyon feldúlta a tűzeset. Néhány törzsvendégét is elvesztette. Visszakucorodtam az ölébe, és már csak Abby izgatott, éles hangú karattyolását hallottam. – Hát igen – válaszolta Trenton. – Olyan itt, mint egy háborús övezetben. Mi ez a zaj? Egy játékteremben vagy? Felültem. – Micsoda! – kiáltott fel még zaklatottabban. Csak nem? Nem tehették! Rémülten ültem Trenton mellett. – Rendben. Miről van szó? – kérdezte. – Elég a szórakozásból, Abby. Ki vele, a kibaszott életbe! Mindketten fáradtak voltunk, és bármilyen játékot játszott is Abby, Trenton nem volt vevő rá. Közelebb hajoltam a telefonhoz. Trenton kicsit eltartotta a fülétől, hogy én is halljam, mit mond Abby. – Éjszaka sokan voltak a bunyón. Sokan meghaltak. Valaki ezért biztos börtönbe kerül. Hátradőltem, és Trentonnal összenéztünk. Abbynek igaza volt. Travis nagy bajba kerülhet. – Úgy hiszed, Travis lesz az? – kérdezte Trenton komoly, halk hangon. Most már minden idegszálával Abbyre figyelt.

– Mit tegyünk? Közelebb hajoltam, hogy halljam Abby válaszát. – Megkértem Travist, hogy vegyen el feleségül. – Ó… – akadt el Trenton szava, és megint rám nézett. Kérdőn vontam fel a szemöldököm. – És ez hogy a fenébe segít majd rajta? – Vegasban vagyunk… – Hátrébb hajoltam, hogy lássam Trenton reakcióját. Most ő vonta fel a szemöldökét, és a homloka ráncba szaladt. – Abby – sóhajtott fel. Abby mondott még valamit, a hangja még hisztérikusabban, még kétségbeesettebben ívelt felfelé. Össze akartak házasodni, azt remélve, hogy ez elég örült lépés ahhoz, hogy elhitesse a nyomozókkal, hogy Travis Vegasban volt, és nem a Keaton Hallban. Megszakadt értük a szívem. Bármennyire is feldúlt voltam, hogy a férfi, akit szerettem, majdnem odaveszett a tűzben, őket is hasonló rettegés gyötörte. És most még az a lehetőség is fenyegette őket, hogy elveszítik egymást. – Bocs – mondta Trenton. – Amúgy sem akarná, hogy ezt tedd. Azt akarja, hogy azért menj hozzá, mert ezt szeretnéd. Ha valaha is rájön, összetöröd a szívét. Közelebb hajoltam. – Ne kérj bocsánatot, Trent. Össze fog jönni. Legalább esélyt adok neki. Mert ez egy esély, igaz? Jobb, mint amije eddig volt. – Gondolom – mondta Trenton, és a hangja beletörődőnek tűnt. Abby nem szólt semmit. – Gratulálok. – Gratula! – kiáltottam, mert kétségbeesetten vágytam valami más érzésre, mint a lehangoltságra. Abby mondott még valamit, mire Trenton bólintott. – Persze… és tényleg bizarr, hogy a kisöcsénk az első közülünk, aki megnősül. Abby felnevetett, de a hangja fáradtnak tűnt. – Majd csak túléled! – Dugulj el! Ja, és Szeretlek benneteket – mondta Trenton. Kinyomta a telefont, és az ágy végébe dobta. Miután egy darabig a helyéről kiugrott szekrényajtómat nézte, kurtán felnevetett. – Meg kell javítanom. – Tedd azt, kérlek. – Travis hamarabb nősül, mint én! Nem is tudom, milyen érzés ez. – Gratuláltál nekik. Lehet, hogy együtt maradnak, míg élnek, és tíz gyerekük lesz, vagy jövőre már el is válnak. Vagyis ez lesz, ha Travis

nem kerül… Trenton lenézett rám. – A tízgyerekes változatra szavazok. – Én is – mondta. Az ágyvégnek támasztotta a fejét, és lehunyta a szemét – Egy nap én is elveszlek téged. – Majd ha piros hó esik – vigyorogtam. Vállat vont. – A havat is meg lehet festeni. Nem gond. – Na, jó, akkor megyek hozzád, ha Britney Spears egyik dalára táncolsz ágyékkötőben apád előtt. Hosszan, mélyen beszívta a levegőt, aztán hangosan kifújta. – Elfogadom a kihívást.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

FURCSA VOLT HÉTFŐN VISSZATÉRNI A KAMPUSZRA. A FÁKRA FEKETE szalagokat kötöttek, a Keaton Hallt sárga rendőrségi szalaggal kerítették körül. A folyosókon, liftekben és lépcsőkön halkan beszélgettek az emberek. A tűzről volt szó, arról, hogy ki halt meg, ki maradt életben, és ki a hibás. Travis és Abby házasságáról is pletykáltak, és lábra kelt a szóbeszéd egy esetleges terhességről. Hagytam, hadd beszéljenek. Jó volt kicsit mást is hallani, mint a tűzzel kapcsolatos teóriákat és összeesküvés-elméleteket. A rendőrség már járt Jimnél, beszéltek Trentonnal, ezért nem árultam el, hogy bármiről is tudnék. Az óráim után átbaktattam a saras gyepen a Törpikéhez, és megdermedtem, amikor a dzsip oldalához támaszkodva megpillantottam T. J.-t, aki a telefonjába írt be valamit. Felegyenesedett, amikor tőle hatméternyire észrevett. Továbbindultam, bár ezúttal lassabban. – Megfordult a fejemben, hogy visszajössz – szólaltam meg. – Az első géppel iderepültem. – Hogy mindenkit ellenőrizz? Bólintott. – Hogy elhárítsam a kárt. – Mit tudsz tenni? – Mindketten benne voltak. – Trentont csak hagyd ki ebből! – csattantam fel. Vidámságot nélkülöző nevetése elárulta, hogy meglepődött a haragomon. – Nem rajtam múlik, Camille. – Ha nem a munka hozott ide, akkor miért jöttél? – Te is tudod, hogy nem árulhatom el a részleteket, Camille. De most azért vagyok itt, hogy lássalak. Megráztam a fejem. – Beszéltünk már erről, T. J. Azzal, hogy a legváratlanabb pillanatokban megjelensz, sokkal többet nehezítesz a helyzeten, mint

amennyit kellene. Így, hacsak nem akarsz őszintén kipakolni… Megrázta a fejét. – Pillanatnyilag nem tehetem. – Akkor menj el! – Csak köszönni akartam. – Szia! – Halványan elmosolyodtam. Odahajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra, de elhúzódtam előle. Bármennyire is igyekezett úgy tenni, mintha egy ártatlan, baráti gesztusról lenne szó, mindketten tudtuk, hogy nem az. – Csak el akartam köszönni. – Szia – mondtam. T. J. bólintott, aztán sarkon fordult, és elment. Szomorúan mentem haza, hogy bekapjak egy szendvicset, mielőtt az üzletbe indulok. Készítettem pár sonkás-sajtos szendvicset, aztán egyet megettem útközben, és a plüssállatokra meg a virágokra gondoltam, melyek a Keaton előtt kezdtek felhalmozódni. Amikor a Könnyű Karcolás elé értem, az Intrepid és Hazel Talonja is ott álltak már. Bementem, de se a recepcióban, se az előtérben nem volt senki. Megtettem pár lépést a folyosón, és azonnal megláttam Trenton sárga munkabakancsát: a lába fel-le ugrált – Csináld már, a fenébe is, Hazel! A Messiás második eljövetelére vársz? Basszus! – Nem – válaszolta aranyosan Hazel, és rám pillantott. - Rá vártam. Átfúrta a fülét Trenton meg elnyomta a kikívánkozó kiáltását amit aztán káromkodások sora követett, köztük olyanok is, amiket még nem hallottam. – Gyönyörű! – kiáltott fel Hazel. – Komolyan? Kibaszott fültágítót teszek fel a kedvedért és gyönyörűnek nevezel? Mit szólnál inkább a férfiashoz? Vagy a bikáshoz? Klasszhoz? – Csini! – Hazel puszit nyomott Trenton homlokára. Trenton felnyögött. – Sonkás-sajtosat hoztam – mondtam, kicsipegetve a sonkát az enyém maradékáról. – Elöl a legalsó tartóban van. Trenton rám kacsintott. – Szeretlek, bébi. – Jön a következő! – mondta Hazel. Trenton mosolya azonnal eltűnt

Hazel ismét beledöfött, és Trenton mindkét lába elemelkedett a földtől, de egy nyikkanást sem adott ki magából. – Látod, ezért vártam meg a csajodat. Hogy ne kiabálj. A fenébe is, Cami minden éjjel befogadja a farkadat, és az sokkal nagyobb, mint egy tizenhatos tágító. Összehúztam a szemöldökömet. – Héé. Le kéne már feküdnöd valakivel. Az utóbbi időben mindennek az apropóján szexuális töltetű megjegyzéseket teszel. Hazel előrebiggyesztette az alsó ajkát. – Nekem mondod! Trenton fanyarul elmosolyodott. – Azért igaza van, baby doll. Jóval nagyobb vagyok, mint egy tizenhatos tágító! Csuklottam egyet. – Már itt sem vagyok – nyögtem ki végül. Visszamentem a pulthoz, kidobtam a szendvicsem maradékát, aztán a nyomtatványokat rendezgettem, megszámoltam, melyikből kell több példány, majd hátramentem a fénymásolóhoz. Nem kellett sokáig előadnom az elfoglaltat, mert délutánra már tele lettünk hallgatókkal, akik az elhunyt csoporttársaikra, diákszövetségi barátaikra vagy barátnőikre emlékeztető tetoválást szerettek volna, sőt egy apa is eljött, aki a lányára akart egy tetoválással emlékezni. Átfutott a fejemen, vajon a hozzánk betérők közül ismerte-e valaki a csinosan festett lábkörmű lányt. Szorosan lehunytam a szemem, és próbáltam valami kellemesebbre gondolni. Zárásra már mind kimerültek voltunk, de Trenton és Bishop nem akartak addig bezárni, amíg ki nem szolgáltak mindenkit, aki megemlékező tetoválásra tért be hozzánk. Amikor az utolsó vendég is távozott, kikapcsoltam a számítógépet. A csípőmet forgattam, hogy a hátamból-derekamból kiálljon a fájás. Az üzletben betonra fektették le a padlószónyeget, és az egész napi álldogálás teljesen kikészített. Hazel már hazament, és Calvin az utolsó ügyfél után öt perccel tűzött el a parkolóból. Bishop és Trenton takarítottak, aztán előrejöttek, és várták, hogy elkészüljek. Bishop dühösen meredt rám, és nem telt sok időbe, mire fel is figyeltem rá. – Mi van? – kérdeztem kicsit felfortyanva. Fáradt voltam, nem voltam a különcködéseire fogékony hangulatban.

– Láttalak ma. – Igen? – Láttalak. Úgy bámultam rá – Trentonnal együtt –, mint akinek elment az esze. – Hallottalak – mondtam viszolyogva. – T. J.-t is láttam. T. J. volt, nem igaz? – Erőteljesen hangsúlyozta a betűket. Tudta. Ó, istenem! Trenton azonnal felém fordította a fejét – T. J.? A városban van? Vállat vontam, és igyekeztem olyan közönyös arcot vágni, mintha az életem múlt volna rajta. – Ellenőrzi, hogy van a család. Trenton összehúzta a szemét, és összeharapta a fogát. – Eloltom a villanyt – mondtam, és a folyosón végigsétáltam a kapcsolótáblához, majd kinyitottam az ajtaját. lekapcsoltam mindegyik kapcsolót, és visszamentem az előtérbe. Bishop és Trenton még ugyanott álltak, csak most Trenton Bishopra meredt. – Mit láttál? – szegezte neki a kérdést. – Majd én elmondom. De ígérd meg, hogy előbb gondolkodsz, aztán cselekszel. Ígérd meg, hogy hagyod, hogy megmagyarázzam. – Tudtam, hogy nem magyarázhatok meg mindent, de időt akartam nyerni. – Cami… – Ígérd meg! – Megígérem! – morogta. – Miről beszél Bishop? – T. J. a dzsipemnél várt, amikor kijöttem az órámról. Beszélgettünk egy pár szót. Semmi érdekes. Bishop a fejét rázta. – Kifejezetten nem az, amit láttam. – Mi a franc bajod van? – préseltem ki a szavakat a fogaim között. Megvonta a vállát. – Gondoltam, Trentonnak tudnia kell. – Mit kell tudnia? – rikácsoltam. – Nem történt semmi! Megpróbált megcsókolni, de elhúzódtam előle. Ha mást láttál, kibaszottul hazudsz! – Megpróbált megcsókolni? – kérdezte Trenton halkan és fenyegetően. – Tényleg elhúzódott – erősítette meg Bishop. – Na, lépek. Viszlát. – Cseszd meg! – Hozzávágtam a gemkapcsokkal teli tartómat.

Magamra rántottam a kabátomat, és utánamentem, de Bishop már kanyarodon is ki a parkolóból. Trenton is kijött. Bezártam az ajtót, többször is elfordítottam a kulcsot, mielőtt kihúztam a zárból. Trenton a fejét csóválta. – Elegem van ebből, Cami. Piszkosul torkig vagyok vele. összeszorult a szívem. – Eleged van. – Igen. Azt várod, hogy továbbra is elviseljem ezt? Forró könnyek tolultak a szemembe, és megállás nélkül csorogtak le az arcomon. – Még csak meg sem csókoltam! Semmi sem történt! – Miért sírsz? Miatta? Hát ez kibaszottul óriási, Cami! – Nem miatta! Nem akarom, hogy vége legyen! Szeretlek! Trenton várt egy kicsit, aztán megrázta a fejét. – Nem veled végeztem, bébi. Hanem vele vagyok torkig. – Ismét halkan és ijesztően folytatta. – Többé semmi köze hozzád. – Kérlek! – könyörögtem, a karomat felé nyújtva. – Elmagyaráztam neki. Most már tudja. Azt hiszem, ez csak a lezárás volt. Dühösen bólintott. – Úgy hiszed. Esedezve emeltem rá a tekintetemet Trenton elővette a kocsikulcsait. – Még a városban van? Nem válaszoltam. – Hol szállt meg? A mellem előtt egymáshoz szorítottam az ujjaimat, aztán az ajkamhoz érintettem őket. – Kimerült vagy, Trenton. Őrült napok vannak mögöttünk. Túlreagálod a dolgot. – Hol a francban szállt meg? – üvöltötte. A nyakán és a homlokán kidagadtak az erek, és remegni kezdett. – Nem mondhatom meg – válaszoltam a fejemet rázva. – Nem akarod megmondani – mondta zihálva. – Egyszerűen… hagyod, hogy így szórakozzon velünk? Nem szóltam egy szót sem. Nem mondhattam el az igazságot ezért nem lett volna értelme. – Szeretsz? – kérdezte. – Igen! – kiáltottam, és felé nyújtottam a karomat.

Elhúzódott tőlem. – Miért nem mondod meg neki, Cami? Miért nem mondod meg, hogy velem jársz? – Tudja. Trenton megvakarta az orra hegyét a kézfejével, és bólintott. – Akkor hát nincs más megoldás. Csakis úgy marad távol tőled, ha szétrúgom a seggét. Tudtam, hogy ez lesz a vége. Tudtam, mégsem álltam le. – Megígérted. – Most meg ezzel jössz? Miért véded? Nem megy a fejembe! – Nem őt védem! Hanem téged! – A fejemet ráztam. – Megkeresem, Cami. Kinyomozom, hol van, és amikor rátalálok… Megzizzent a mobil a zsebemben, aztán még egyszer. Kivettem, és gyorsan ellenőriztem. Trenton észrevehette az arckifejezésemet, mert kikapta a telefont a kezemből. – Beszélnünk kell – olvasta fel az üzenetet. T. J. küldte. – Megígérted! – kiáltottam. – Te is! – ordított vissza. A hangja messzire szállt és visszhangzott az üres parkolóban. Igaza volt. Ígéretet tettem, hogy megőrzőm T. J. titkát, és szeretni fogom Trentont. Mindkét ígéretet nem tarthattam meg Találkozni fogok T. J.-vel, gondoltam. Ideje, hogy meggyőzzem, hogy levegye rólam ezt a terhet, de nem kockáztathattam meg, hogy Trenton kövessen, és nem találkozhattam T. J.-vel úgy, hogy Trenton ne gyűlölt volna meg érte. Amennyire tudtam, T. J. másnap készült elutazni. Most rögtön oda kellett mennem hozzá. – Nem értelek, Cami. Nem jutottál még túl rajta? Ez a gond? Az ajkamat csücsörítettem. Elviselhetetlen volt a bűntudatom. – Szó sincs ilyesmiről. Trenton mellkasa hullámzott. Kezdte egyre jobban belelovallta magát a dologba. Elhajította a telefonomat, ami az út túloldalán esett le, aztán csípőre vágón kézzel dühösen fel-le járkált. A telefon füves részre esett, a túloldalon álló utcai lámpa alá. – Menj, és hozd vissza – mondtam nyugodt hangon. Megrázta a fejét. – Hozd vissza! – rikoltottam rá, és az utcai lámpára mutattam. Amikor felpaprikázva elvonult a kis, fekete telefonért a sötétben, gyorsan a dzsipemhez mentem, és bevágtam az ajtót. A motor egy

darabig köhögött, aztán végül felbőgött. Trenton megjelent az ablakomnál. Párszor szelíden, már sokkal lágyabb tekintettel kopogott be. – Húzd le az ablakot, bébi! Megmarkoltam a kormányt, aztán a fejemet leszegve, könnytől maszatos arccal meredtem rá. – Bocsáss meg. Megkeresem majd a telefonodat. De nem vezethetsz ilyen feldúltan. Előremeredtem, és kieresztettem a kéziféket. Trenton az ablakra tette a tenyerét. – Cami! Ha autózni akarsz, részemről rendben, de mássz át az anyósülésre. Elviszlek, akárhova akarsz menni. Megráztam a fejem. – Rá fogsz jönni. És akkor ez mindent tönkre fog tenni. Trenton a homlokát ráncolta. – Mire jövök rá? Mit tesz tönkre? Felé fordultam. – El fogom mesélni. El is akarom, de nem most – A kuplungra tapostam, hátramenetbe tettem a sebváltót, és kiálltam a parkolóhelyről. Lehajtottam a fejem, és pár pillanatig csendesen sírtam. Trenton még mindig az ablakon kopogott. – Nézz rám, bébi. Mély levegőt vettem, első sebességbe tettem a sebváltót, aztán felemeltem a fejem, és ismét előrenéztem. – Nem vezethetsz ilyen állapotban, Cami… Cami! – kiabálta hangosabban, amikor elindultam. A parkoló bejáratáig jutottam, amikor felpattant az anyósülés felőli ajtó. Trenton lihegve ugrott be. – Húzódj le, bébi. – Mi a fenét művelsz? – Húzódj le, és engedd, hogy én vezessek. Kihajtottam az utcára, és nyugat felé fordultam. Nem gondoltam át, hogy jussak el T. J.-hez, és most, hogy Trenton itt ült mellettem, nem tudtam, mit tegyek. És akkor villámcsapásként ért a felismerés. Egyszerűen odaviszem T. J.-hez. Derüljön fény mindenre. T. J. ezt az egészet csak magának köszönheti. Ha békén hagyott volna, most nem lennék ebben a helyzetben. De időt kellett hagynom Trentonnak, hogy lecsillapodjon. Addig pedig autókáznunk kellett.

– Állj már félre, Cami. – Trenton hangjából olyasmi csendült ki, amit még nem hallottam. Nyugtalan volt, ugyanakkor higgadt is. Nagyon felkavart. Szipogtam, aztán a ruhaujjammal megtöröltem a szemem. – Meg fogsz utálni – siránkoztam. – Dehogy. Állj le, és ha akarod, egész éjjel autózunk a városban. Megbeszélhetjük. Megráztam a fejem. – Nem, mert meggyűlölsz majd, és mindent elveszítek. – Engem nem, Camille. Istenre esküszöm, de összevissza csalinkázol az úton! A város szélén vagyunk, és mindjárt egy földútra érünk! Állj már meg, a kibaszott életbe! Abban a pillanatban egyesült két ragyogó fénypont. Alig pillantottam meg a szemem sarkából, amikor a fejem már az ablaknak is csapódott Az üveg milliónyi szilánkra tört A szilánkok egy része kifelé robbant, de a többségük az ölembe hullott vagy a vezetőfülkében repült szét, ahogy a kocsi átcsúszott a kereszteződésen, és a túloldalon egy árokba esett. Úgy tűnt, mintha percekre megállt volna az idő, aztán a levegőbe emelkedtünk, amikor a dzsip pörögni kezdett. Átfordult egyszer, aztán még egyszer, aztán már nem is számoltam, mert minden elsötétült előttem. Fehér falú, fehér reluxás szobában ébredtem; a roló miatt nem sütött be a nap. Pislogtam néhányszor, aztán körülnéztem. A fejem felett ment a tévé, de elnémították. Egy régi Seinfeld komédia ismétlése. A karomból vezetékek és csövek kígyóztak két mellettem álló állványhoz, a hozzájuk kapcsolt monitorok halkan pittyegtek. A hálóruhámon lévő zsebbe egy kis dobozt dugtak, melyet tapaszokban véget érő huzalok kötöttek össze a mellkasommal. Az egyik infúziós állványról zacskó lógott, melyből megállás nélkül csepegett az átlátszó folyadék az intravénás csövön át Ezt néhány ragtapasszal a kézfejemhez erősítették. Az ujjaimtól néhány centire egy barna, rövidre nyírt hajú fej feküdt. Trenton volt. A másik irányba fordította a fejét, és az arcát az ágyamra fektette. A bal karját átvetette a lábamon, a másikat, melyen vastag, citromzöld gipsz volt, az ágy melletti székre támasztotta. Máris sok aláírás díszelgett rajta. Travis egy egyszavas megjegyzés alá írta a nevét, ami ennyi volt: Beszari. Láttam Hazelét, mely élénkvörösre rúzsozott ajkának tökéletes lenyomata volt. Abby Abernathy így írta alá:

Mrs. Maddox. – Olyan, mint egy kis vendégkönyv. Trent el nem mozdul mellőled, így aki csak meglátogatott, aláírta a gipszét. Összehúzott szemmel meredtem a szoba sötét sarkába, mert alig tudtam kivenni az ott üldögélő T. J.-t. A tekintetem ismét a gipszre tévedt. Trenton valamennyi testvére aláírta, ahogy az apjuk, Jim is, az anyám és a testvéreim. Még Calvin és Bishop aláírása is szerepelt rajta. – Mióta vagyok itt? – suttogtam. Olyan volt a hangom, mintha sósavval gargalizáltam volna. – Tegnap hoztak be. Nem akármilyen vágás van a fejeden. Felemeltem a kezem, és finoman megtapogattam a fejem köré tekert pólyát. A bal halántékomon volt a kötés a legvastagabb, és amikor icipicit megnyomtam, éles fájdalom hasított a tarkómba, amitől megremegtem. – Mi történt? – kérdeztem. – Egy részeg férfi majdnem százzal hajtott, és nem állt meg a stoptáblánál. Elmenekült a helyszínről, de már őrizetbe vették. Trenton a karjában vitt el több mint egy mérföldre a legközelebbi házig. A homlokomat ráncolva néztem le Trentonra. – Törött karral? – Két helyen töröttel. Nem tudom, hogy csinálta. Csakis az adrenalin hajthatta. A sürgősségin a szobádban voltak kénytelenek begipszelni a karját, mert nem volt hajlandó magadra hagyni. Annyi időre sem, amíg a CT-ben voltál. Egy másodpercre sem. A nővérek mind belezúgtak. – Halványan elmosolyodott, de a mosolyából hiányzott a boldogság. Felültem, amitől csillagok kezdtek táncolni a szemem előtt. Visszadőltem az ágyra, és felkavarodott a gyomrom. – Csak óvatosan! – T. J. felállt Nagyot nyeltem, de a torkom kiszáradt és kapart. T. J. egy kis asztalhoz lépett, ami az ágyam végében állt, és vizet töltött egy pohárba. Elvettem tőle, és belekortyoltam. Égette a torkomat, pedig jeges víz volt. Megérintettem Trenton feje búbját. – Tudja? – Mindenki tudja. Tudnak rólad, rólunk. De rólam nem. Szeretném, ha ez így is maradna. Egyelőre. Lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy rögtön feltör a torkomból a zokogás.

– Akkor miért van itt? – Amiért én is. Mert szeret. Legurult az arcomon egy könnycsepp. – Én igazán nem akartam… T. J. megrázta a fejét. – Tudom, kicsim. Ne sírj. Minden rendbe fog jönni. – Komolyan gondolod? Most, hogy már mindenki tudja, hogy lehet ez bármi más, mint kínos, feszültséggel terhes és… – Mert rólunk van szó. Megoldjuk. Trenton jobb kezén megrándultak az ujjak. A begipszelt karja lecsúszott a székről. Trenton egy rándulással felriadt, és láthatóan fájdalmasan kapott a vállához. Amikor észrevette, hogy felébredtem, rögtön felállt, fölém hajolt, és a bal kezével megérintette az arcomat. Feldagadt az orrnyerge, a szeme alatt két egyforma lila karika volt. – Hát magadhoz tértél! – Felderült, miközben az arcomat fürkészte. – Igen – válaszoltam halkan. Trenton felnevetett, és az ölembe hajtotta a fejét, aztán átfogta a lábamat, gyöngéden megszorította, és a teste rázkódni kezdett a zokogástól. – Úgy sajnálom – mondtam, és forró könnyek patakzottak az arcomon, onnan pedig lecsöpögtek az ágyra. Trenton felnézett, és megrázta a fejét – Nem. Ez nem a te hibád volt Egy részeg rohadék nem vette figyelembe a stoptáblát, és oldalról belénk jött – De ha odafigyeltem volna… – pityeregtem. Újra megrázta a fejét és a tekintetével könyörgött, hogy hagyjam abba. – Csitt, bébi, ne tovább. Ha jobban figyeltél volna, akkor is belénk rohan. – A feje tetejére tette a kezét, és tompa tekintettel meredt maga elé, aztán felsóhajtott. – Kibaszottul örülök, hogy jól vagy. A fejedből ömlött a vér, és nem tértél magadhoz. – Lehunyta a szemét miközben a jelenet ismét lejátszódott előtte. – Majdnem megőrültem. Visszaejtette a fejét az ölembe, és a bal kezemet a szájához emelte, hogy gyöngéden megcsókolja a ragtapaszt. T. J. még most is mögötte állt, és fájdalmas mosollyal figyelte Trenton érzelemnyilvánítását. Trenton megérezte, hogy áll valaki mögötte, és megfordult.

– Szia. – Felállt. – Izé… elnézést – Minden rendben – mondta T. J. – Már nem tartozik hozzám. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is az enyém volt. – Szeretem – mondta Trenton, és mosolyogva rám pillantott, aztán megtörölte a piros szemét. – Nem szórakozom. Őszintén szeretem. – Tudom – mondta T. J. – Láttam, hogy nézel rá. – Akkor hát minden rendben köztünk? – kérdezte Trenton. T. J. összevonta a szemöldökét, amikor rám nézett, de a szavait Trentonhoz intézte. – Ő mit akar? Mindketten rám pillantottak. T. J.-re emeltem a tekintetem, miközben a gyűrött ágynemű fölött lassan Trenton keze után nyúltam. Trenton leült mellém, a szájához emelte a kezem, és a szemét lehunyva végigcsókolta az ujjaimat. Megremegett a szám. – Hazudtam neked. Megrázta a fejét. – Olyan okoknál fogva, amiknek semmi közük hozzám. Vagy kettőnkhöz. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és megint eleredtek a könnyeim. – Szeretlek. Trenton szelíden megfogta az államat, aztán odahajolt, és lágyan megcsókolt. – Semmi más nem számít. – Nekem igen – mondtam. – Nem akarom, hogy… T. J. megköszörülte a torkát, hogy emlékeztessen minket, ó is itt van. – Ha ezt akarod, Cami, mindent elkövetünk, hogy működjön. Nem állok az utatokba. Nem csinálunk belőle problémát. Trenton pár lépéssel T. J. mellett termett, és erősen átölelte. Néhány pillanatig összeölelkezve álltak. T. J. súgott valamit Trenton fülébe, aki bólintott. Azután, hogy olyan sokáig őriztem T. J. ritkát, olyan furcsa volt látni, hogy egy szobában vannak, és ilyen szoros köztük a kapcsolat. T. J. lassan az ágyamhoz jött, lehajolt, és csókot nyomott a homlokomra, a kötéstől szabadon hagyott kis területre. – Hiányozni fogsz, Camille. – Még egy puszit nyomott ugyanarra a helyre, és kicsit továbbra szorította oda az ajkát, aztán kiment a kórteremből.

Trenton megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, aztán megszorította a kezem. – Most már minden érthető. – Megcsóválta a fejét, és szárazon felnevetett. – Most, hogy tudom, egyszerűen nem érem fel ésszel, hogy nem jöttem rá! Kalifornia. Hogy helytelennek érezted, hogy velem vagy, még azután is, hogy vele szakítottál. Pedig ott volt minden az orrom előtt Összeszorítottam a számat. – Nem minden. Trenton az ágyon nyugtatta a gipszét, és a gipszből kilógó ujjait összefonta az enyémekkel. – Csipetnyi bűntudatom sincs. Tudod, miért? Megvontam a vállamat. – Mert én már általános óta szerelmes vagyok beléd. Kamilla. És ezt mindenki tudta. Mindenki. – Még most sem vagyok biztos benne, hogy elhiszem. – Éveken át lófarokban hordtad a hajad. Tökéletes volt Elkomolyodott az arca. – És szomorú volt a tekinteted. Mindig csak arra vágytam, hogy mosolyt csaljak az arcodra. És aztán az enyém lettél, és valahogy mindig valami rosszat tettem. – Egy életen át rosszban volt részem. Te vagy az egyetlen, ami jó. Trenton előhúzott valamit a zsebéből, és a kulcsláncon egy kis ezüstkulcs lógott A fekete filccsíkon élénk színű betűkkel C-A-M-I állt, fekete öltésekkel keretezve. Összeszorítottam az ajkaimat és elhúztam a számat – Mit szólsz hozzá? – kérdezte reménykedő tekintettel. – Költözzek hozzád? Adjam fel a lakásomat? – Együtt. Te meg én. Fura pohárköszöntők munka után. Csirke Joe Olive-val hétfő esténként. Egyszerűen, ahogy szereted. Olyan sok mindent kellett átgondolni, de azok után, amiken - kétszer is – keresztülmentünk, csak arra tudtam koncentrálni, amit Trenton mondott. Csakis egyetlen dolog számított. – Igent mondok. – Igent? – pislogott. – Igent – kuncogtam az arckifejezésén, aztán összerándultam. Az egész testem sajgott. – A fenébe is, igen! – ordított fel, és szégyenlősen elvigyorodott, amikor intettem, hogy maradjon csendben. – Kibaszottul szeretlek,

Cami! Lassan és esetlenül odébb araszoltam az ágyamon, és Trenton óvatosan, nagy erőfeszítéssel bemászott mellém. Ugyanúgy sajgott mindene, mint nekem. Megnyomott egy gombot az oldalsó korláton, és az ágy leereszkedett mi pedig ott feküdtünk egymást bámulva. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de kiskorunk óta tiszta szívből szeretlek – mondta komolyan. – És most addig szeretlek, míg meg nem öregszünk. Boldog izgalom fogott el. Még soha senki sem szeretett ennyire. – Esküszöl? Trenton fáradtan elmosolyodott. – Igen. És még egyszer megígérem majd ágyékkötőben, egy Britney Spears számra. Megpróbálkoztam egy kis kuncogással, de a mozgás nagy fájdalommal járt. Trenton addig mocorgott és fészkelődött, míg sikerült kényelmes helyzetet találnia, és a szemét lehunyva elaludhatott. Hosszú ideig figyeltem, ahogy kis mosollyal az ajkán, nyugodtan lélegzett. Most, hogy minden kitudódott, én is fellélegezhettem. Egy ápolónő jött be, és meglepődött, amikor meglátott minket egymás mellett feküdni. – No, nézzék csak! – suttogta. Sötét szeme valahogy tisztán látszott a félhomályban. – Ettől a fiútól minden nővér odavan az emeleten. Ő a maga őrangyala. El nem mozdult maga mellől. – Mesélték. Nem tudom, miért van ekkora szerencsém, de nagyon örülök neki. – Odahajoltam, és a homlokához érintettem a halántékomat. – Afelől semmi kétség, hogy maga igazán szerencsés. Láttam a kocsiját lent az udvaron. Úgy néz ki, mint egy összegyűrt papírgalacsin. Csoda, hogy mindketten túlélték. – Hiányozni fog az a dzsip. – A homlokomat ráncoltam. Bólintott. – Hogy érzi magát? – Fáj. Mindenem. Megrázott egy műanyag poharat, amiben gyógyszerek zörögtek. – Le tud nyelni pár tablettát? Bólintottam, és bedobtam a számba a pasztillákat A nővér átnyújtott egy pohár vizet én pedig némi nehézség árán lenyeltem őket. – Éhes? – kérdezte, miközben lázat, vérnyomást és pulzust mért és a légzésfunkciómat figyelte.

Megráztam a fejem. – Rendben van – mondta, és kihúzta a sztetoszkópot a füléből. – Ha bármire szüksége van, csak nyomja meg a piros gombot a kereszttel. Kiment a szobából, én pedig a mellettem alvó férfi felé fordultam. – Nincs másra szükségem – suttogtam. Trenton gipsze ott volt köztünk, én meg végighúztam az ujjamat a neveken, és azokra gondoltam, akik szeretnek minket, és meglátogattak ebben a szobában. Egy pillanatra elidőztem T. J. aláírásánál, és végleges búcsút vettem az egy szerűen, de elegánsan lefirkantott névtől. Thomas James Maddox