J.A. REDMERSKI. Az örökké határa

J.A. REDMERSKI Az örökké határa

ANDREW 1 Pár hónapja, amikor a kórházi ágyon feküdtem, nem hittem, hogy a mai napon még életben leszek, azt pedig még kevésbé, hogy gyermekem lesz, és eljegyzem magam egy mocskos szájú angyallal. Ám mégis itt vagyok! Itt vagyunk, Camryn és én, hogy meghódítsuk a világot másfajta módon. A dolgok nem egészen úgy alakultak, ahogyan terveztük, de az is igaz, hogy ez általában így van. És egyikünk sem változtatna ezen, még akkor sem, ha megtehetnénk. Szeretem ezt a karosszéket. Ez volt apám kedvence, az egyetlen dolog, amelyet magamnak akartam a holmik közül, amelyek utána maradtak. Persze örököltem egy jelentős summát is, ami elég lesz kettőnk számára egy darabig, és természetesen a Chevelle is az enyém lett, de a fotelnak ugyanolyan érzelmi értéke van a számomra. Camryn utálja, de nem vallaná be, mert az apámé volt. Nem vádolhatom ezért; régi darab, büdös is, és van egy lyuk a párnán, még abból az időből, mikor apám dohányzott. Megígértem neki, hogy keresek valakit, aki legalább kitisztítja. És így is lesz. Mihelyt eldönti, hogy maradunk-e Galvestonban, vagy átköltözünk Észak-Karolinába. Nekem mindkét megoldás megfelel, de valami azt súgja, hogy miattam nem árulja el, mit akar. Hallom, hogy elzárja a vizet a zuhanyzóban, majd pillanatokkal később hangos csattanás remegteti meg a falakat. Felpattanok a fotelból, hagyom, hogy a távkapcsoló a padlóra essen, és rohanok a fürdőszoba felé; a dohányzóasztalba jól beverem a sípcsontomat, ahogy elszaladok mellette.

Feltépem a fürdőszoba ajtaját. - Mi történt? Camryn megrázza a fejét, és rám mosolyog, miközben lehajol, hogy felvegye a hajszárítót a vécé mellől. Megkönnyebbülten felsóhajtok. - Te még paranoiásabb vagy, mint én — mondja nevetve. Nézi, ahogy megdörzsölöm a lábszáramat. Visszateszi a hajszárítót a pultra, aztán elém lép, és megpuszilja a szám szélét. - Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen, akinek aggódnia kell, mert vonzza a baleseteket - mosolyog. A vállára teszem a két kezem, és közelebb húzom magamhoz, aztán hagyom, hogy az egyik kezem lecsússzon kissé már gömbölyödő pocakjára. Még alig látszik, hogy terhes. Azt hittem, mire eléri a negyedik hónapot, már akkora lesz, mint egy kis víziló, de hát mit tudok én ezekről a dolgokról? —

Talán — jegyzem meg, és próbálom elrejteni vöröslő arcomat. - Valószínűleg direkt

csináltad, hogy lásd, milyen gyorsan érek ide. Megpuszilja a szám másik szélét, aztán nem kispályázik tovább, az ajkát az enyémre tapasztja, és erősen megcsókol, miközben hozzám szorítja nedves, meztelen testét. Belenyögök a szájába, köré fonom a karomat. Ám elhúzódik, mielőtt beleesnék fondorlatos csapdájába. —

A francba, te nő, abba kéne ezt hagynod!

Rám vigyorog. —

Tényleg azt akarod, hogy abbahagyjam? — kérdezi azzal a gonosz kis mosollyal az

arcán. A vér is megfagy bennem, amikor ezt csinálja. Egy beszélgetés után, amikor így mosolygott rám, három teljes napig nem volt hajlandó lefeküdni velem. Az volt életem három legpocsékabb napja. —

Ugyan, dehogy — felelem idegesen. — Csak mostanra értettem. Pontosan harminc

percünk van, hogy odaérjünk az orvosi rendelőbe. Nagyon remélem, hogy az egész terhesség alatt ilyen szexéhes marad. Rémtörténeteket hallottam nőkről, akik korábban odavoltak a szexért, egészen addig, míg akkorák nem lettek, mint egy bálna, utána viszont tüzet okádó szörnyeteggé változtak, ha csak hozzájuk ért az ember. Harminc perc. A francba! Ha a pultra fektetném, nagyon gyorsan végezhetnénk... Camryn édesen mosolyog, aztán lekap egy törülközőt a zuhanyzó rúdjáról, és szárítkozni

kezd. — Tíz perc alatt kész vagyok — mondja, és int, hogy tűnjek kifelé. — Ne felejtsd el megöntözni Georgiát! Megtaláltad a telefonodat? —

Még nem — felelem, miközben indulok kifelé az ajtón, de megtorpanok, és szexi

vigyorral az arcomon hozzáteszem: —

Hm, esetleg...

Becsapja az ajtót az orrom előtt. Nevetve elsétálok onnan. Gyorsan körbejárom a lakást, benézek a párnák alá és mindenféle lehetetlen helyre, hogy megtaláljam a kulcsaimat, és végül rájuk is lelek a konyhapulton heverő reklámújságok alatt. Egy pillanatra megtorpanok, és megfogok egy bizonyos borítékot. Camryn nem engedi, hogy kidobjam, mert ez akadt a kezébe, amikor a mentőknek bediktálta a címemet azon a reggelen, amikor rohamot kaptam a szeme láttára. Azt hiszem, úgy érzi, hogy ez a darab papír mentette meg az életemet, de valójában ez volt az, ami segített neki megérteni, mi történt velem. A roham nem volt súlyos. Átéltem jó néhányat. A pokolba, volt egy rohamom akkor is, amikor a New Orleans-i hotelban voltunk, még mielőtt elkezdtünk volna egy szo-

9

bában aludni. Kell-e mondanom, hogy nem volt túl boldog, amikor ezt később bevallottam neki. Állandóan aggódik, hogy kiújul a daganat. Azt hiszem, jobban fél ettől, mint én magam. Ha kiújul, hát kiújul. Majd együtt túljutunk rajta. Mindig mindenen túljutunk együtt. -

Ideje indulni, bébi! - kiáltok ki neki a nappaliból.

Igencsak szűk farmerba és ugyanolyan szűk pólóba öltözve lép ki a szobánkból. És tűsarkú cipő van rajta. Tényleg.? Tűsarkú? -

Összenyomorítod a lányom fejét abban a farmerban — jegyzem meg.

—

Nem, nem fogom összenyomorítani a lányod vagy a fiad fejét — vág vissza, aztán

felkapja a retiküljét a kanapéról, és a vállára veszi. — Nagyon biztos vagy magadban, de majd meglátjuk. - Megfogja a kezem, én pedig az ajtóhoz sétálok vele, aztán bepöccintem a zárat, mielőtt erősen becsapnám magunk mögött. —

Tudom, hogy lány lesz — jelentem ki magabiztosan.

-

Hajlandó vagy fogadni? — vigyorogva néz rám.

Kilépünk az enyhe novemberi levegőbe. Kinyitom előtte a kocsiajtót, intek, hogy szálljon be, aztán feltartom a tenyerem. — Milyen fogadásra gondolsz? — kérdezem. — Tudod, hogy imádok fogadni. Camryn becsusszan az ülésre, én pedig körbekocogok az autó előtt a vezetőoldalra, és beszállok. A csuklóimat a kormánykeréken nyugtatom, és várakozó arccal feléje fordulok. Elmosolyodik, és elgondolkodva rágcsálja az alsó ajkát egy pillanatig. Hosszú, szőke haja ráomlik a vállára, kék szeme izgatottan csillog. —

Te vagy az, aki annyira biztosnak tűnik magában — szólal meg végül. - Szóval, te

mondd meg, miben fogadjunk, én pedig vagy beleegyezem, vagy nem. — Hirtelen elhallgat, és szigorúan felém bök az ujjával. - De semmi szexuális nem lehet. Azt hiszem, e téren nem lehet hiányérzeted. Valami olyasmire gondoltam... — megforgatja a kezét maga előtt. - Nem is tudom... Vakmerő vagy jelentőségteljes dologra. Hm, hivatalosan is zavarban vagyok. Bedugom a kulcsot az indítóba, de várok, mielőtt elfordítanám. —

Rendben, ha lány lesz, akkor én adok neki nevet — mondom lágy, büszke mosollyal.

Kissé megrándul a szemöldöke, és oldalra biccenti a fejét. — Nem tetszik. Nem gondolod, hogy ez olyasmi, amiből mindkettőnknek ki kellene vennie a részét? —

Igen, persze, de nem bízol bennem?

Tétovázik. — Igen... Bízom benned, de... —

De annyira nem, hogy rám bízd a baba nevének kiválasztását. — Kérdőn felvonom a

szemöldököm, de valójában csak viccelek vele. Immár nem képes a szemembe nézni, és látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát. —

Nos? — sürgetem.

Camryn összefonja a karjait a mellén. — Pontosan milyen névre gondoltál? — kérdezi. —

Miből gondolod, hogy már kiválasztottam?

Elfordítom a slusszkulcsot, és a Chevelle dorombolva életre kel. Önelégülten rám vigyorog, oldalra biccenti a fejét. — Ó, kérlek! Nyilvánvalóan választottál már nevet, különben nem lennél ennyire biztos abban, hogy lány lesz, és nem akarnál fogadást kötni, mikor éppen ultrahangvizsgálatra készülünk. Vigyorogva elfordulok, és hátramenetbe teszem az autót. —

Lily — mondom, és egy pillanatra elkapom Camryn tekintetét, miközben kihajtok a

parkolóhelyről. - Lily Marybeth Parrish. Apró mosolyra kunkorodik a szája széle. —

Tulajdonképpen tetszik - jegyzi meg, és egyre szélesebbé válik a mosolya. — El kell

ismernem, aggódtam egy kicsit. De miért Lily? —

Nincs rá ok. Egyszerűen tetszik.

Nem úgy tűnik, mintha meggyőztem volna. Játékosan összehúzza a szemét, úgy néz rám. —

Komolyan! — mondom halkan nevetve. — Mióta csak elárultad, egyfolytában

neveken töröm a fejem. Camryn mosolya gyengédebbé válik, és ha nem lennék olyan kemény fickó, akkor megadnám magam, és hagynám, hogy elpiruljak, mint egy idióta. —

Egész idő alatt neveken gondolkodtál? — boldogan meglepettnek tűnik.

Oké, mégis elpirulok. —

Aha - vallom be. - Jó fiúnév még nem jutott eszembe, de még van néhány hónapunk,

hogy gondolkodjunk rajta. Camryn csak néz rám vigyorogva. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de ráébredek, hogy az arcom egyre vörösebb lesz, minél tovább bámul rám így. —

Mi van? - kérdezem, és felnevetek.

Hozzám hajol, megfogja az arcomat, és maga felé fordítja. Aztán megcsókol. —

Istenem, szeretlek — suttogja.

Egy másodpercbe telik, mire rájövök, annyira vigyorgok, hogy úgy érzem, majdnem felreped az arcom. —

Én is szeretlek, de most már kapcsold be gyorsan az övét — szólok rá.

Visszaül a helyére, és becsatolja a biztonsági övét.

Miközben az orvoshoz tartunk, mindketten a műszerfalon lévő órát figyeljük. Még nyolc perc. Öt. Három. Azt hiszem, őt is éppen úgy főbe kólintja a dolog, mint engem, ahogy leparkolok az épület előtt. Lehet, hogy hamarosan találkozunk a fiunkkal vagy a lányunkkal, életünkben először. Igen, pár hónapja még nem hittem, hogy életben maradok. ..

Megőrjít a várakozás — suttogja Camryn hozzám hajolva, ahogy ott ülünk a váróban.

-

Ez az egész olyan furcsa. Itt ücsörgünk, terhes tyúkokkal körülvéve. Mit mondjak, félek a szemükbe nézni. Néhányan dühösnek látszanak. Minden — férfiaknak való magazin címlapján egy csónakban ácsorgó pasas van, a hüvelykujjukon lógó hallal.

—

Úgy teszek, mintha elmélyülten olvasnék. —

Még csak tíz perce vagyunk itt — suttogom vissza, és a tenyeremmel végigsimítok a

combján, miközben hagyom, hogy a magazin az ölembe essen. —

Tudom, de ideges vagyok.

***

Amikor a keze után nyúlok, egy rózsaszínű műtősruhát viselő nővér kilép egy oldalsó ajtón, és Camrynt szólítja, mi pedig követjük a vizsgálóba. A fal mellé ülök, Camryn pedig levetkőzik, aztán felvesz egy kórházi hálóinget. Cikizem, hogy kilóg belőle a segge, ő pedig úgy tesz, mintha megsértődne, de a pirulás elárulja. Aztán csak ülünk és várakozunk. És aztán egy másik nővér lép hozzánk, és attól kezdve őt figyeljük. Megmossa a kezét a közelben lévő mosdókagylónál. —

Elég vizet ivott egy órával a vizsgálat előtt? — kérdezi a nővér, miután köszöntöttük

egymást. —

Igen, asszonyom — válaszolja Camryn.

Látszik rajta, hogy attól fél, valami baj lehet a babával, és ez kiderül az ultrahangvizsgálatból. Próbáltam meggyőzni, hogy minden rendben lesz, de ez nem akadályozza meg abban, hogy aggódjon. Rám néz a szoba másik feléből, és nem tehetek mást, felállók, és odamegyek melléje. A nővér egy csomó kérdést tesz fel, aztán felvesz egy gumikesztyűt. Amennyire tudok, segítek megválaszolni a kérdéseket, mert Camryn minden másodperccel egyre jobban aggódik, és nem beszél sokat. Megszorítom a kezét, hogy megnyugtassam egy kicsit. A nővér zselészerű anyagot nyom a hasára, Camryn pedig mély lélegzetet vesz. —

Hűha, ez aztán a tetoválás! — jegyzi meg a nővér. — Biztos nagyon különleges, hogy

elviselte, mikor felvarrták a bordáira. —

13

Igen, tényleg különleges a jelentősége — válaszolja Camryn, és felmosolyog rám.

Orpheust ábrázolja. Én viselem a másik felét. Euridikét. De ez hosszú történet. Büszkén felemelem az ingemet, hogy megmutassam a nővérnek. - Csodálatos! - jegyzi meg a nővér, miután alaposan megnézi mindkettőnk tetoválását. — Az ember nem lát itt ilyesmit mindennap. A nővér ennyiben hagyja a dolgot, aztán mozgatni kezdi a műszert, és mutatja, hol van a baba feje, a könyöke és egyéb részei. Érzem, ahogy Camryn szorítása lassan enyhül, ahogy a

nővér beszél, magyarázza, hogy „minden jónak tűnik”. Figyelem, ahogy Camryn arcáról eltűnik az idegesség és a feszültség, megjelenik a megkönnyebbülés és a boldogság, és ettől elmosolyodom. —

Tehát biztos benne, hogy nincs ok aggodalomra? - kérdezi tőle Camryn. - Egészen

biztos? A nővér bólint, és röviden rám pillant. - Igen. Egyelőre nem látok semmi aggasztót. Éppen úgy fejlődik, ahogyan kell. A mozgás és a szívverés normális. Azt hiszem, megnyugodhatnak. Camryn felnéz rám, és van egy olyan érzésem, hogy ugyanarra gondolunk. Bizonyságot is szerzek erről, mikor a nővér újra megszólal. - Szóval, úgy tudom, kíváncsiak a nemére. — Mi ketten csak hallgatunk, nézünk egymás szemébe. Camryn olyan gyönyörű! El sem hiszem, hogy az enyém. El sem hiszem, hogy a gyermekemet hordja a szíve alatt. —

Állom a fogadást — mondja végül Camryn, és ez vá

14

ratlanul ér. Ragyogó mosolyt villant felém, megrántja a kezemet, és mindketten a nővérre nézünk. -

Igen - válaszol neki Camryn. - Ha meg lehet állapítani.

A nővér visszacsúsztatja a műszert egy bizonyos pontra, mintha még egyszer ellenőrizni akarná, amit látott, mielőtt bejelentené a hírt. -

Nos, kissé még korai, de... Nekem úgy tűnik, hogy kislány - mondja végül. - A

huszadik hét környékén, amikor a következő ultrahangvizsgálata lesz, már pontosan meg tudjuk határozni a nemét.

CAMRYN 2

15

Őszintén mondom, nem hiszem, hogy láttam valaha is így mosolyogni Andrew-t. Talán csak azon az éjszakán, amikor először énekeltem vele New Orleansban, és annyira büszke volt rám, de nem vagyok biztos benne, hogy akkor hasonló kifejezést láttam volna az arcán, mint most. A szívem izgatottan ver, elsősorban Andrew reakciójától. Tudom, mennyire szeretne egy kislányt, és esküszöm, minden tőle telhetőt megtesz, hogy el ne árulja magát a nővér előtt. Vagy előttem, ami azt illeti. Engem sosem érdekelt, hogy fiú lesz-e vagy lány. Akárcsak a többi várandós anyának,

nekem is csak az a fontos, hogy egészséges legyen. Nem mintha azt hinném, hogy Andrew számára fontosabb a kisbabánk neme az egészségénél. Ennél több eszem van. Lehajol, és finoman megcsókol; csillogó zöld szeme ragyog—

Akkor tehát Lily lesz - állapítom meg beleegyezőn, és még egyszer megcsókolom,

mielőtt elhúzódna, s közben beletúrok rövid barna hajába. —

Szép név — jegyzi meg a nővér. — De azért a biztonság kedvéért gondolkozzanak

fiúnéven is. — Elveszi a hasamról a műszert, és ad egy percet, hogy összeszedjük magunkat. Andrew hirtelen azt mondja a nővérnek: —

Nos, ha nem látja tisztán a kölyköm szerszámát, akkor biztos lány lesz.

Kiszakad belőlem a nevetés, és a szemem forgatom a nővér felé. A dologban az a legviccesebb, hogy Andrew komolyan beszél. Oldalra biccenti a fejét, mikor meglátja derűs arckifejezésemet. A nap fennmaradó részét vásárolgatással töltjük. Egyikünk sem tud ellenállni a kísértésnek. Már korábban is nézegettünk gyerekholmikat, de nem sok mindent vettünk, mert nem tudtuk, rózsaszínű vagy kék legyen-e, és nem akartunk egy szobányi sárga cuccot. S bár még mindig van rá esély, hogy fiunk lesz, azt hiszem, Andrew még inkább biztos benne, mint eddig, hogy lány lesz, így hát engedek neki, és magam is hinni kezdek benne. De azért nem engedi, hogy túlságosan sok mindent összevásároljak! —

Csak várj! - figyelmeztet, amikor nyúlok az újabb kislánynak való babaholmi után. -

Tudod, ugye, hogy anyám babaköszöntőt tervez? —

Persze, de azért beszerezhetünk még néhány dolgot. — Biztos, ami biztos, beteszem a

rugdalódzót a bevásárlókocsiba. Andrew a kocsira néz, aztán rám, és elgondolkodva lebiggyeszti az ajkát. — Azt hiszem, túlteljesítetted a néhányat, bébi. Igaza van. Kábé kilencven dollár értékben hajigáltam már babaruhákat a kosárba. Ó, rendben, ha mégis fiú lesz, legföljebb mindet visszacserélem! És így telik a nap, egészen addig, míg beugrunk az anyukájához, hogy elújságoljuk a hírt. —

0, ez csodálatos! — lelkendezik, Marna, és megölel. — Biztos voltam benne, hogy fiú

lesz! A kezem lecsúszik, Marna karján, és leülök Andrew mellé a konyhaasztalhoz, míg Marna, elindul a hűtőhöz. Előveszi a teás kancsót, és készíti a poharakat. —

A babaköszöntőt februárban tartjuk — szól oda a pulttói. — Már mindent

elterveztem. Semmi dolgotok nincs, mint eljönni rá. - Rám vigyorog, és félreteszi a kancsót. —

Köszönöm — mondom neki.

Mindkettőnk elé lerak egy-egy poharat, aztán kihúz magának egy széket. Tényleg hiányzik az otthonom. De itt is szeretek lenni, Marna pedig olyan nekem, mintha az anyukám lenne. Még nem bírtam rávenni magam, hogy eláruljam Andrew- nak, mennyire hiányzik a saját anyukám és Natalie, egy barát, akivel beszélgethetek. Lehetsz szerelmes a világ leg- klasszabb pasijába - és én tényleg az vagyok -, ez még nem jelenti azt, hogy nem nehéz barátok nélkül. Egyetlen korombeli lánnyal ismerkedtem csak meg itt, Alanával, aki fölöttünk lakik a férjével, de valahogy nem passzolunk össze. Azt hiszem, hogy mivel már előre kitalálok mindenféle hazugságot, miért nem megyek el vele ide-oda, ezért valószínűleg nem is fogunk soha összecsiszolódni. De komolyan úgy vélem, hogy a terhesség az oka a titkolt szomorúságomnak és a honvágynak. A hormonjaim teljes erőből tombolnak. És azt hiszem, nagy szerepet játszik az aggodalom is. Mostanában minden miatt aggódom. Úgy értem, ilyen voltam már azelőtt is, hogy megismertem Andrew-t, de most, hogy terhes vagyok, megsokszorozódtak a félelmeim. Egészséges lesz a baba? Jó anya leszek? Elszúrtam az életemet azzal, hogy... Már megint ezt csinálom. Basszus! Rettenetes nőszemély vagyok! Valahányszor eszembe jut ez, eláraszt a bűntudat. Szeretem a kisbabánkat, és nem változtatnék a dolgokon akkor sem, ha megtehetném, de képtelen vagyok megállni, hogy ne töprengjek el azon, mi lett volna, ha én... ha mi elszúrtuk azzal, hogy túlságosan korán jött ez a terhesség-

Camryn? - Andrew hangja ránt ki mély merengésemből. — Jól vagy?

Meggyőző mosolyt erőltetek az arcomra. — Igen, jól va gyok. Csak álmodozom — tudod, hogy jobban kedvelem a bíbort a rózsaszínnél. —

Én választottam a nevet, így te választhatsz olyan színt, amilyet csak akarsz - nyugtat

meg Andrew, és megfogja a kezemet az asztal alatt. Mosolyogni támad kedvem a tudattól, hogy egyáltalán törődik ezekkel a dolgokkal. Marna elveszi a poharat a szájától, és leteszi maga elé az asztalra. —

O — mondja kíváncsian. - Már választottatok is nevet?

Andrew bólint. - Lily Marybeth. Camrynnek Marybeth a középső neve. Biztos az 17 anyukája után. 0, istenem, elolvad tőle a szívem! Meg sem érdemlem őt. Marna rám mosolyog, az arcán ragyog a boldogság, és minden olyan érzés, amely csak elvárható valakitől, aki olyan, mint Andrew anyukája. A fia nem csupán legyőzte a betegséget, és megerősödve tért vissza a halál torkából, de most még ráadásul lányunokával is megajándékozza őt. —

Nos, ez gyönyörű név — jegyzi meg. — Azt hittem, Aidán és Michelle lesz az első,

de az élet tele van meglepetésekkel. - Annak, amit mondott, lehetett valami titkos jelentése, és ez nem is kerüli el Andrew figyelmét. —

Van valami Aidannel és Michelle-lel? — kérdezi, és gyorsan iszik egy kortyot a

teájából. —

Semmi olyasmi, ami nem jár együtt a házassággal — nyugtatja meg Marna. — Soha

nem láttam még olyan házasságot, amelyben nincsen valamiféle küzdelem, és ők még nincsenek olyan régen együtt. —

Mióta? — kérdezem.

—

Csak öt éve házasok — feleli Marna. — De azt hiszem, úgy kilenc éve vannak együtt.

- Bólint, ahogy belegondol a dologba, és megnyugszik, hogy jó a memóriája. —

Valószínűleg Aidán a hibás — jegyzi meg Andrew. - Én nem akarnék a házastársa

lenni. — Nevet. —

Igen, az tényleg fura lenne — mondom, és felhúzom az orrom.

—

Nos, Michelle nem tud eljönni a babaköszöntőre - folytatja Mama. - Decemberben

részt kell vennie néhány konferencián, így nem fér bele a programjába, különösen így, hogy olyan sokat van távol. De valószínűleg ő küldi majd a legklasszabb ajándékot. — Marna kedvesen rám mosolyog. Egyetértek vele. Iszom még egy korty teát, de a gondolataim elkalandoznak, és nem tehetek ellene semmit. Csak az jár a fejemben, amit az előbb mondott, hogy nincs házasság küzdelmek nélkül. És azonnal vissza is térek aggódó üzemmódba. -

December nyolcadikán van a születésnapod, ugye, Camryn?

Pislogva térek vissza a jelenbe. — O... igen. A komoly huszonegyedik. -

Nos, úgy tűnik, akkor egy születésnapi bulit is keli szerveznem.

—

O, nem, szükségtelen!

Elhessegeti az ellenvetésemet, mintha nevetséges lenne, Andrew pedig csak hátradőlve figyel minket, azzal a kába vigyorral az arcán. Beadom a derekam, mert tudom, hogy Mamával nincs értelme ellenkezni. 18 Egy órával később indulunk haza, és odakinn már sötét van. Nagyon fáradt vagyok az egész napos rohangálástól és a Lily körüli izgalomtól. Lily. El sem hiszem, hogy anya leszek. Mosoly ömlik el az arcomon, ahogy belépek a nappaliba. Lehajítom a retikülömet a dohányzóasztalra, aztán levetem magam a kanapé középső párnájára, és lerúgom a cipőmet. Nem kell hozzá sok idő, és Andrew leül mellém azzal a sokatmondó kifejezéssel gyönyörű arcán. Márnát átvághattam, de tudnom kellett volna, hogy Andrew-t nem lehet.

ANDREW

3

A karomba ölelem Camrynt, és az ölembe veszem. Ott ülünk együtt; köré fonom a karomat, az államat a nyaka tövébe fúrom. Tudom, hogy bántja valami. Érzem, de egy részem fél faggatni. —

Miről van szó? - teszem fel végül a kérdést, és visszatartom a lélegzetemet.

Megfordul, hogy a szemembe nézhessen, és a tekintete aggodalomról árulkodik. —

Csak félek.

—

Mitől félsz?

Egy darabig hallgat, a tekintete körbepásztázza a szobát, aztán megállapodik önmaga előtt. —

Mindentől - feleli.

Felemelem a kezem, és az állánál fogva magam felé fordítom az arcát. — Bármit elmondhatsz nekem, Camryn. Tudod, ugye? Kék szemét elöntik a könnyek, de nem fordítja el a tekintetét. —

Én... szóval, nem akarom, hogy úgy végezzük, mint... nos, mint sok más ember.

Ó, már tudom, hová akar kilyukadni! Megragadom a derekát, és úgy fordítom, hogy szemben legyen velem. —

Nézz rám! - szólok rá, és megfogom mindkét kezét.

— Nem végezzük úgy, mint mindenki más. Kíváncsi vagy rá, hogy honnan tudom? Nem válaszol, de nem is kell. Tudom, hogy azt akarja, folytassam. Egy könnycsepp 19 és letörlöm a hüvelykujjam begyével. gördül le az egyik szeméből, én pedig felnyúlok,

—

Azért nem, mert mindketten tudatában vagyunk a veszélynek - kezdem magyarázni.

— Mert a sors hozott össze minket azon a buszon Kansasben, és mert mindketten tudjuk, hogy mit akarunk az élettől. Lehet, hogy a részletekkel még nem vagyunk tisztában — és ez nem is szükséges —, de mindketten tudjuk, hogy milyen irányba nem akarunk menni. Elhallgatok egy pillanatra, aztán folytatom. — Még mindig beutazhatjuk a világot. Csak el kell halasztanunk egy időre. És közben úgy éljük az életünket, ahogyan akarjuk. Semmi

monoton mindennapos baromság. Apró mosolyt csalok az arcára. —

És pontosan hogyan fogjuk ezt elkerülni? - kérdezi. Összefonja a karját, és

önelégülten rám vigyorog. Ez az a játékos, okos tojás Camryn, akit ismerek és szeretek. Megdörzsölöm a két combját, aztán válaszolok. — Ha dolgozni akarsz, megteheted. Nem érdekel, hogy hamburgert akarsz-e sütni, vagy szart lapátolni az állatkertben, csinálhatsz, amit akarsz. De abban a pillanatban, ahogy belefáradsz, vagy úgy érzed, hogy ez válik az életeddé, hagyd ott a fenébe. És ha inkább ücsörögsz ölbe tett kézzel, és nem csinálsz semmit, ezt is megteheted, ahogy már korábban is mondtam. Tudod, hogy bármi történjen is, én gondoskodom rólad. Tudom, mi következik, ezért felkészülök rá. És valóban, Camryn rám néz, majd vitatkozni kezd. - Nincs az az isten, hogy csak ücsörgők ölbe tett kézzel, és hagyom, hogy gondoskodj rólam! Annyira izgató, amikor a nagy függetlent játssza! —

Nos, rendben van. Amit csak akarsz - mondom, és megadón felemelem a két kezem. -

De azt akarom, hogy megértsd, engem nem érdekel, mit csinálsz, amíg az boldoggá tesz. —

És veled mi lesz, Andrew? Nem mondhatod nekem, hogy ne aggódjam az „élet

monotóniája” miatt, miközben te beleveted magad, csak azért, mert el kell tartanod a babát. Ez nem tisztességes! —

Valami ilyesmit mondtál azon az első éjjelen is, amikor belefúrtam a fejem a combod

közé. Altkor talán okozott ez számomra problémát? Mélyvörösre pirul az arca. Ennyi idő és mindaz után, amin együtt keresztülmentünk, képes vagyok elérni, hogy elpiruljon. Előrehajolok, a kezem közé fogom az arcát, és magamhoz húzom egy csókra. —

Mindaddig, amíg itt vagy nekem te, Lily és a zeném, addig nincs szükségem semmi

másra.

20

Egy újabb könnycsepp gördül végig puha arcán, de ezúttal már mosolyog. —

ígéred? - kérdezi.

—

Igen, ígérem — felelem határozottan, és megszorítom a két kezét.

Hagyom, hogy a komoly kifejezés leolvadjon az arcomról, és újra rámosolygok. —

Sajnálom — mondja, és megadón felsóhajt. — Nem tudom, mi a baj velem újabban.

Egyik nap csupa mosoly vagyok, és minden tökéletes, aztán hirtelen, a semmiből elönt a szomorúság.

Halkan felnevetek. — Fejbe kólint a hangulatváltozás. Szokj hozzá! A szája enyhén elnyílik, és ő is nevetni kezd. — Nos, azt hiszem, így is lehet mondani. Hirtelen abbahagyja a nevetést. — Hallottad ezt? — Öszszehúzza a szemét, ahogy a fülét a hang forrása felé fordítja. Én is hallottam, de úgy teszek, mintha nem tettem volna.

21

—

Ó, nagyszerű! — szólalok meg. — Azt ne mondd, hogy a terhesség skizofréniát is

okoz! Gyengéden rácsap a mellkasomra, aztán kimászik az ölemből. —

Nem, ez a telefonod - mondja, miközben átmegy a kanapé mögé. - Azt hittem, hogy

lemerült. Nem... Csak lenémítottam és eldugtam, hogy ezt gondold. Legalábbis azt hittem, hogy lenémítottam. —

Azt hiszem, hogy a telefonodon ücsörögsz — jegyzi meg.

Felállók, és hülyének tettetve magam körbetapogatózom a párna alatt. Végül előhúzom a telefont, és látom, hogy Natalie képe (pontosabban egy hiénáé, mert szerintem ez jelképezi őt a legjobban) néz ránk a kijelzőről. A francba! Ez kínos lesz. Camryn a készülékért nyúl, amikor meglátja Natalie nevét. —

Mióta hívogat téged Natalie? — kérdezi, és kikapja a telefont a kezemből.

Igen, tényleg kínos, mert egy csöppet sem látszik féltékenynek. Hanem vigyorog! Felkapom a kezem, és idegesen megvakarom a tarkómat. Kerülöm a szemkontaktust, de próbálom visszavenni tőle a mobilt. —

O, azt már nem! — mondja nevetve, és ellép a kanapétól.

—

Gyerünk, add ide a telefont!

Kötekedik velem. Átugrom a kanapén, hogy elkapjam. Kinyújtja felém a szabad kezét. - Óvatosan! Terhes vagyok, és fájdalmat okozhatsz! — vigyorogja. Ó, szóval kijátssza a „törékeny vagyok” kártyát. Ördögi nőszemély! Megnyomja a hívásfogadás gombot, és a füléhez emeli a telefont, s közben végig vigyorog. Feladom. Pocsék vagyok ezekben a dolgokban. —

Ó, helló, Natalie — szól bele a készülékbe Camryn, és vidám tekintetét egy pillanatra

sem veszi le rólam. — A hátam mögött találkozgatsz a pasimmal? Megrázza a fejét Natalie válaszára. Camryn nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy mi folyik itt, vagy legalábbis elég pontos elképzelése van róla, mert tudja, hogy soha nem csalnám meg, különösen nem a legjobb barátnőjével. Csinos a csaj, de, hát igen, olyan, mint egy valóságshowbeli vonatkatasztrófa. Camryn kihangosítja a telefont. —

Ki vele, ti ketten! — parancsol ránk.

—

Hm... ah... — Natalie-nek csak ennyire telik.

—

Natalie életében először nem tudja, mit mondjon. Meg vagyok döbbenve! - Camryn

kérdőn rám néz. —

Bocs, Andrew! — kiáltja Natalie.

—

Nem a te hibád - nyugtatom meg. - Bekapcsolva felejtettem a csengőhangot.

Camryn türelmetlenül megköszörüli a torkát. —

Meglepetésnek szántuk — mondom összeráncolt homlokkal.

—

Igen! Esküszöm, hogy nem kefélünk!

Magamban összerándulok Natalie megjegyzésére, Camryn pedig átkozottul igyekszik visszatartani a nevetést, de mivel ő már csak olyan, amilyen, nem hagy ki egyetlen lehetőséget sem arra, hogy kínozza azokat, akiket szeret, bár a szándékai a lehető legártatlanabbak. —

Nem hiszek neked, Nat - közli érdes hangon.

—

Hah? — Natalie hangja teljes döbbenetről árulkodik.

—

Mióta tart már ez? — folytatja a faggatózást Camryn, és nagyon meggyőző.

Körbesétál a szobában, leteszi a telefont a dohányzóasztalra, aztán összefonja a karját a mellén. —

Cam... Esküszöm az élő istenre, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. O, istenem, soha,

soha, de soha nem tennék veled ilyesmit! Persze Andrew vadítóan klassz pasi, igen, azt abszolút elismerem, és lecsapnék rá, mint Joseph Morganre, ha nem lennétek együtt, de... —

Vettem, Nat. — Camryn — hála istennek — leállítja, mielőtt belevágna a Natalie-

tirádába, ahogyan Camryn nevezi. —

Tényleg? — kérdezi Natalie óvatosan, és még mindig össze van zavarodva, amin

egyáltalán nem csodálkozom. Camryn ismét felveszi a telefont, és elém tartja a kijelzőt, miközben némán azt kérdezi: Ez komoly? Nyilvánvalóan a hiéna képére érti. Vállat vonok. —

Szóval, miről van szó valójában? - kérdezi mindkettőnktől, félretéve a tréfát.

—

Camryn — szólalok meg, és elindulok 23 feléje. - Tudom, hogy hiányzik az otthonod.

Már egy ideje tisztában vagyok vele, ezért néhány hete megszereztem Natalie számát a telefonodból, és elhatároztam, hogy felhívom őt. Camryn összehúzza a szemét. Visszavezetem a kanapéhoz, és leültetem magam mellé. —

Igen, felhívott, elmondta, mikor csinálják az ultrahangot, és azt, hogy szerinte talán

szeretnék... - Natalie elharapja a mondat végét, várja, hogy én áruljam el, mi volt a meglepetés.

—

Arra gondoltam, talán szeretne szervezni neked egy babaköszöntőt, ha kiderül, fiunk

lesz-e, vagy lányunk. Próbáltam anyukádat hívni elsőként, de valószínűleg még Cozumelben volt. Camryn bólint. - Igen, akkoriban ott lehetett. —

De anyukád teljes szívvel benne van most már — szólal meg Natalie hangja az apró

hangszóróból. — O és én együtt szervezkedtünk a hátad mögött. Nem bírtam kivárni, hogy a fiúcskád felhívjon végre a hírrel, ezért én csörögtem rá, és most már mindent tudsz, a meglepetést pedig tönkretettük! —

Nem, dehogy, Nat, egyáltalán nem tettük tönkre — vigasztalja Camryn. Felveszi a

telefont az asztalról, a szájához emeli, aztán hátradől. — Még jobb is, hogy tudok róla, mert így mostantól izgatottan várhatom, mikor megyünk vissza Észak-Karolinába. —

Hát, nem kell sokáig várnod — szólalok meg mellette —, mert péntek délután

indulunk. Camryn szeme elkerekedik, széles mosoly ömlik el az arcán. Azt hiszem, éppen erre volt szüksége. Két másodperc alatt előtűnt a boldog lány a honvágytól szenvedő helyén. Szeretem őt ilyennek látni. Hamarabb meg kellett volna ezt tennem. —

Négy hónapos terhesség azonban egy kicsit még korai a babaköszöntőhöz — jegyzi

meg Camryn. — Nem mintha panaszkodni akarnék. —

Lehet - feleli Natalie. — De kit érdekel? Hazajössz!

—

Igen, arra gondoltunk, miért ne ütnénk két legyet egy csapásra - jegyzem meg.

—

Hát, izgatott vagyok. Mindkettőtöknek köszönöm! — mondja Camryn vigyorogva.

—

Szóval... Mi a nagy hír? — kérdezi Natalie.

Camryn egy hosszú, kínzó másodpercig visszatartja az információt, mert tudja, hogy ezzel az őrületbe kergeti Natalie-t, aztán közli: —

Kislány!

Natalie akkorát sikít, hogy összerezzenek, az 24 arcom megrándul. —

Tudtam! — visítja.

Normális körülmények között ilyenkor vonulnék vissza a lány buliból, csinálnék egy szendvicset, lezuhanyoznék vagy ilyesmi, de most nem szabadulhatok ilyen gyorsan a horogról. Részese voltam a „nagy titoknak”, ezért úgy vélem, egy kicsit még maradnom kell, hogy hallgassam a beszélgetést. —

Annyira izgatott vagyok, Cam. Tényleg, el sem tudod képzelni, mennyire.

—

Valójában elég jól el tudja képzelni — jegyzem meg.

Camryn figyelmeztetőn rám néz. —

Köszönöm, Nat. Én is izgatott vagyok. Már el is döntöttük, mi legyen a neve. Hát,

igazából Andrew választotta. -

Micsoda? - kérdezi Natalie fahangon. - Úgy érted, hogy tényleg... ő választotta ki a

nevet? — Úgy mondja ezt, mintha ez rettenetesen veszélyes lenne. Hogyhogy, minden nő azt hiszi, hogy a férfiak csak hülye neveket választhatnak, vagy mi a szar? -

Lily Marybeth Parrish - jelenti ki Camryn büszkén.

Megnyugtat a tudat, hogy a csajomnak a jelek szerint tényleg annyira tetszik a név, mint nekem, és nem csak megjátssza magát, hogy ne bántsa meg az érzéseimet. —

O, istenem, ez nekem is tetszik, Cam. Andrew, jó munkát végeztél!

Nem mintha szükségem lett volna Natalie jóváhagyására, de attól még vigyorgok, mint egy kölyök, hogy még neki is tetszik.

CAMRYN

25

4

A tegnapi kimerítő nap volt. Jó értelemben. Mindenfelől jó hírek érkeztek, és még mindig szédülök tőlük. így csak még izgalmasabb lesz a mai este a kedvenc houstoni bárunkban. Andrew és én valamivel több mint egy hónapja kezdtünk el játszani néhány itteni bárban,

és imádom. Mielőtt megismertem Andrew-t, soha nem képzeltem volna, hogy élőben lépek fel szórakozóhelyeken. Még csak meg sem fordult a fejemben soha. De amióta belekóstoltam a dologba New Orleansban, egy egészen új világ tárult ki előttem. Természetesen jórészt azért élveztem, mert Andrew ott volt velem, és ez még ma is igaz. Kétlem, hogy nélküle képes lennék folytatni. Nem magát a fellépést élvezem leginkább; azért szeretem ezt, mert vele lépek fel. Egy ideje már beszéltünk arról anyuval, hogy néhány nap múlva hazamegyek, és nagyon izgatott, hogy újra láthat. Rogerrel stoppal mentek le Mexikóba! Először kiakadtam, amiért nem lehettem velük, de most, hogy volt időm alaposabban végiggondolni a dolgot, már nem zavar. Spontán ötlet volt. Megtették, amire a szívük mélyén vágytak. Az Andrew-val töltött idő alatt megtanultam, hogy spontán módon viselkedni és kiszabadulni a taposómalomból gyakran jó dolog. Végül is, nem lennénk ma

26

együtt, ha én magam első kézből nem tapasztalom meg, hogy mit jelent a spontaneitás. Ami az esküvőnk időpontját illeti, nos, azt még nem tűztük ki. Egyik éjjel beszélgettünk erről, és megegyeztünk abban, hogy akkor házasodunk össze, amikor és ahol megfelelőnek találjuk. Nincs dátum. Nincsenek tervek. Nincs ötezer dolláros ruha, amelyet csak egyszer vennék fel életemben. Nincsenek a dekorációhoz illő virágok. Nincsenek tanúk és koszorúslányok. Már a gondolattól feszültek leszünk mindketten. Akkui házasodunk majd össze, amikor készen állunk iá, es mi ml két len tudjuk, hogy a várakozás nem azt jelenti, hogy nem vagyunk biztosak magunkban. Mindketten ezt akarjuk, ehhez kétség sem férhet. Hallom, hogy Andrew a kulcsaival matat a lakásajtónál, és eléje megyek. Felugróm, a lábammal szorosan átfogom a derekát, és szenvedélyesen szájon csókolom. A lábával berúgja az ajtót, a karjába zár, és nem húzódik el a csóktól. -

Ezt mivel érdemeltem ki? - kérdezi, és elhúzódik.

-

Csak izgatott vagyok.

Elmélyednek az arcán a gödröcskék. A nyakába kapaszkodom, ahogy végigcipel a nappalin, be a konyhába. -

Azt kívánom, bárcsak hamarabb hazavittelek volna - mondja, miközben letesz a

bárpultra. Lelógó lábam közé lép, a kulcsot a pultra hajítja. -

Fölösleges a bűntudat - nyugtatom, és puszit nyomok a szájára. - Biztos vagyok

benne, hogy ha sokáig maradok Észak-Karolinában, akkor hiányozni fog Texas. Elmosolyodik, de látszik rajta, hogy nem győztem meg. -

Nem kell most határoznod — mondja —, de azt akarom, hogy te döntsd el, hol

fogunk élni, és nem akarom, hogy miattam válaszd Texast. Szeretem az anyámat, de nem lesz olyan honvágyam, mint neked. -

Miből gondolod ezt?

-

Mert egy jó ideig éltem egyedül — feleli. — Neked nem volt erre lehetőséged, mielőtt

eljöttél Raleigh-ből. Elvigyorodik, kissé hátrább lép, és folytatja. - Ráadásul tombolnak benned a hormonok, megbolondítanak, meg minden, így hát boldogan megteszem, amit csak mondasz, és vitatkozni sem fogok. Játékosan feléje rúgok, de készakarva elhibázom. Előrehajol, felemeli az ingem alját, aztán meleg ajkát a hasamra szorítja. -

Mi lesz Billy Frankkel? — kérdem, mikor felegyenesedik. — fia megint itt hagyod,

lehet, hogy többé nem vesz vissza. Andrew felnevet, aztán megkerüli a pultot, hogy a szekrényekhez lépjen. Megfordulok ültömben, hogy lássam az arcát, a lábamat most a másik oldalon lógatom le. -

Billy Frank időről időre a főnököm tizenhat éves korom óta - mondja, miközben

kivesz a szekrényből egy doboz gabonapelyhet. - Szinte családtagnak számítok, ez nem egy átlagos autószerelői állás. Nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki rám. -

Miért csinálod még mindig? - kérdezem.

-

Mit, az autószerelést?

Bólintok. Tejet önt a gabonapehelyre, aztán visszateszi a dobozt a hűtőbe. -

Szeretek autókon matatni - válaszol, aztán hatalmas adag pelyhet lapátol be, és teli

szájjal folytatja. — Olyan, mint egy hobbi, azt hiszem. Ráadásul szeretem, ha folyamatosan érkezik némi pénz a bankszámlámra. Jelentéktelennek érzem magam amiatt, hogy még mindig nincs állásom. Megérzi, ahogyan minden mást is. Lenyeli a falatot, és a kanállal rám mutat. - Ne csináld ezt! Érdeklődve nézem, úgy teszek, mintha nem tudnám, milyen könnyen rajtakapott. Leül a mellettem lévő bárszékre, a cipőjét felteszi a lábtartóra. —

Ugye tudod, hogy dolgozol? — kérdezi, miközben oldalról rám pillant. - Múlt héten

négyszáz dollárt söpörtünk be, amikor Levy’snél játszottunk. Négyszáz egy éjszaka alatt nem rossz. —

Tudom — felelem. — Csak ez nem tűnik munkának.

Könnyedén felnevet, megcsóválja a fejét. — Nem tűnik munkának, mert élvezed. És mert nincs kötött munkaidő. Igaza van, de még nem fejeztem be a magyarázatot. — Ha folyamatosan úton lennénk, nem kellene lakbért és rezsit fizetni. Ha nem lennék terhes, akkor más lenne. — Mély lélegzetet veszek, és rátérek a lényegre. — Én is szeretnék egy hobbimunkát. Mint te. Bólint. — Remek — jegyzi meg, és újabb adagot tesz a szájába, miközben lazán ül a 28 bárpult mellett, a két karja között a tálkával. - És mit szeretnél csinálni? — Rám mutat. — A kérdésben a kulcsszó a szeretnél. Egy ideig elgondolkodom ezen, tűnődve lebiggyesztem a számat. —

Nos, szeretek takarítani, ezért talán kaphatnék munkát egy szállodában — kezdem. —

Vagy szerezhetnék egy kellemes kis állást egy Starbucksban vagy hasonló helyen. Megrázza a fejét. — Nem hiszem, hogy szeretnél szobákat takarítani - vélekedik. - Anyu csinálta, mielőtt apu belevágott volna az üzletbe. Az emberek mocskos dolgokat hagynak

maguk után. Összerázkódom. - Rendben, majd kitalálunk valamit. Mihelyt Raleigh-be érünk, keresek valami munkát. Andrew kanala megáll a tálka fölött. —

Szóval akkor úgy döntöttél, hogy visszaköltözünk?

ANDREW

5

Nem azt akartam, hogy így megmerevedjen az arca. Eltolom az útból a tálkát, és közelebb húzom őt magamhoz a pulton. Meztelen lábára fektetem a karomat, és a legőszintébb mosolyomat villantom rá. -

Részemről rendben van, bébi.

-

Biztos vagy benne?

—

Igen, határozottan. — Előrehajolok, és megpuszilom a bal combját, aztán a jobbat. -

29

Elmegyünk a hét végén a babaköszöntőre, visszajövünk ide, és elkezdünk csomagolni. Megragadja a két kezemet. — De miután elköltöztünk, mindenképpen vissza kell jönnünk februárban a köszöntőre, amit anyukád szervez. Az egész arcomon elömlik a mosoly. — Jó tervnek tűnik — felelem, és egyáltalán nem lep meg, hogy figyelembe veszi az anyám érzéseit. - Akkor ezt megbeszéltük. Raleigh lesz az

új otthonunk. Legalábbis addig, míg meg nem unjuk. Camryn boldogabb most, mint mikor az ajtóban köszöntött. Kinyújtja a karját, és átöleli a nyakamat. Felállók, felemelem, csini popsijánál fogva tartom. — -

Bocs a gabonapehely miatt — mondja. Hah?

Zavartan lesüti a szemét. - Fogadok, hogy amikor arról

30

ábrándoztál, hogy megnősülsz, azt képzelted, hogy a feleséged olyan kajákat főz majd, hogy Ramsay séf elájulna a gyönyörtől. Hátravetem a fejemet, úgy nevetek. -

Nem, igazából soha nem gondolkodtam ilyesmin — vallom be. Az arcunk csak

centiméterekre van egymástól. - De ami a gyönyörtől való elájulást illeti, higgy nekem, abban nincs hiba. Megszorítja a combjával a derekamat, az arca elvörösödik. Megpuszilom az orra hegyét, aztán belenézek gyönyörű szemébe. Lehunyom a szemem, és érzem mentolos leheletét a számon. A nyelve finoman megérinti az alsó ajkamat, könyörögve, hogy engedjem be. A világ legkönnyebb dolga engedelmeskedni; a nyelvünk hegye összeér, aztán szenvedélyesen megcsókolom, a karomba szorítom a testét. Beviszem a hálószobánkba; közben nem szakítom meg a csókot, és egy órán keresztül szeretkezem vele, míg indulnunk nem kell Houstonba. *** Pénteken dél körül száll le a gépünk Észak-Karolinában, és Camryn szeme máris ragyog. Négy hónap alatt csak másodszor jár otthon. Begyűjtjük a csomagjainkat, aztán kilépünk a napsütésbe. Natalie és Blake kijött elénk. És akár csak az első találkozásunkkor, felkészülök rá, hogy szembesüljek Camryn legjobb, ám egyúttal hiéna barátnőjével. -

Annyira hiányoztál, Cam! — Natalie megöleli Camrynt.

Blake - lehet, hogy a móka kedvéért „Szöszinek” fogom hívni — Natalie mellett ácsorog, a kezét mélyen a zsebébe dugja, a válla előregörnyed, lebarnult arcán széles, bugyuta mosoly. Lerí róluk, ki viseli a nadrágot kettőjük közül. A srácot rendesen kordában tartják. Magamban jót mulatok. Szerencsétlen. Nem mintha én olyan nagyra lehetnék magammal... -

Andrew! — Natalie elém lép, én pedig felteszem láthatatlan bolondvédő páncélomat,

miközben viszonzom a kéretlen ölelést. Oké, az igazság az, hogy nem nagyon kedvelem Natalie-t. Nem utálom őt, de az a fajta lány, akivel eszembe sem jutna szóba állni, ha nem lenne Camryn. És amit Camrynnel tett, mielőtt Camryn felszállt arra a buszra, az kibaszottul rossz ízt hagyott a számban. Nem vagyok haragtartó, de óvatosságra int, hogy egyáltalán képes volt ilyesmire. Nagyon nehezen vettem rá magam azon a bizonyos napon, két héttel ezelőtt, hogy felhívjam, és elmondjam neki, mikor megy Camryn ultrahangra, meg a többi dolgot. De Camryn miatt tettem, és nekem csak ez számít. —

Jó újra látni téged, Blake — mondja Camryn, és barátian megöleli őt.

Mindent tudok Blake-ről is, azt, hogy először Camryn iránt érdeklődött, aztán később összeszűrte a levet Natalie -vel. S bár vonzódott Camrynhez, mielőtt megismerkedtünk, a sráccal szerintem nincs semmi gond. Kezet rázunk. -

O, istenem, hadd lássalak! - kiált fel Natalie. Felhúzza az inget Camryn hasán,

mindkét tenyerét ráfekteti és vigyorog. Aprócska, sikításszerű hang hagyja el Natalie ajkát, és azon kapom magam, hogy eltűnődöm, vajon hogyan képes egy emberi test ilyesmit kiadni magából. —

Natalie néni vagy Natalie keresztanyu leszek!

Hm, mi lenne, ha egyik sem? Camryn mosolyogva bólogat, és nagyon vigyázok, hogy ne árasszak magamból semmiféle negatív energiát, amelyet észlelhetne. A legkevésbé sem akarom elrontani a hazatérés felett érzett örömét azzal, hogy a tudomására hozom: csak a kedvéért viselem el a legjobb barátnőjét.

CAMRYN 32

6

Eszak-Karolina Remekül sikerült a babaköszöntő, amelyet anyukám és Natalie szervezett. A végére lett egy

vadonatúj kiságyam, egy babakompom, egy hintám, egy etetőszékem, két babakádam — a biztonság kedvéért egy rózsaszínű és egy kék —, kábé kilencszáznyolcvannégy pelenkám — ami rettenetesen soknak tűnik —, egy csomó flakon babasamponom, hintőporom és valami Majompopsi elleni izé, ami nagyon aggasztóan hangzik, és... Nem is emlékszem az összes holmira, és némelyikről fogalmam sincs, hogy micsoda. Ahogy a többiek körében üldögélek a szobában, egy idő után úgy érzem, hogy kezd elegem lenni, de boldog mosolyt erőltetek az arcomra. Kész vagyok véget vetni ennek a találkozónak, és hosszú, forró fürdőt venni. Még két óra telik el csigalassúsággal, és végre mindenki elment, Natalie-t kivéve, aki a fürdőkádban talál rám, gyöngyöző habok között. —

Cam? — szólít a fürdőszobaajtó másik oldaláról. Néhányszor halkan bekopog.

—

Gyere be!

Kinyílik az ajtó, és Natalie bekukucskál. Nem most lát először meztelenül. Lehuppan a vécé fedelére. —

Szóval, akkor ez már hivatalos — jegyzi meg vigyorogva. — A terhességtől

megnőnek a cicik. Túloz, mint mindig. Kiveszem a kezem a víz alól, és lefröcskölöm. -

Jól érzed magad? - kérdezi, félretéve a tréfát. - Kimerültnek látszol.

—

Terhes vagyok — válaszolom kereken.

—

Igaz, de, Cam, szarul nézel ki.

—

Kösz. — Hátranyúlok, és megigazítom a csatot, hogy ne legyen vizes a hajam, aztán

ráfektetem a karomat a kád szélére. —

Nem kellene ragyognod? Ezt mondják a terhes nőkről.

Vállat vonok, aztán nemet intek a kád hátuljára támasztott fejjel. Tompa fájdalom hasít a derekamba, de olyan gyorsan megszűnik, ahogyan jött. Grimaszt vágok, és kényelmesebben elhelyezkedem. —

33

Biztos, hogy jól vagy?

Aggódóbbnak tűnik, mint indokolt lenne. —

Fájdalmak és sajgások. Semmi komoly. Úgy gondolom, egyre rosszabb lesz majd.

Mármint a fájdalmak és sajgások. — Nem értem, miért tartom szükségesnek, hogy tisztázzam ez utóbbit; talán csak azért, hogy tudja, nem másra gondoltam. —

Még mindig nem jelentkeztek a reggeli rosszullétek? — faggat. — Bármikor szívesen

elcserélem egy kis hátfájásra a hányást.

—

Nem — felelem. — De ne kiabáljuk el, Nat.

Bevallom, ha választani lehetne, én is inkább a fájdalmat választanám a hányás helyett. És egyelőre úgy tűnik, hogy azt is kapom. Azt hiszem, azon szerencsések egyike vagyok, akiket elkerültek a reggeli rosszullétek. És semmi furcsa dolog után sem vágyódom. Szóval, vagy torzszülött vagyok, vagy kamu az egész az a sok duma a savanyú uborkáról és a fagyiról.

34

Egy idő után kimászom a kádból, magam köré tekerek egy törülközőt, és búcsúképpen megölelem Natalie-t. Keresztben fekszem az ágyamon, és visszaemlékezem, milyen kényelmes is volt mindig. Nem nagyon hiányzik nekem ez a szoba, és egyáltalán nem vágyom vissza a régi életembe. Nem. Még mindig a „régi élet” az, amelyet szeretnék elkerülni, és éppen ez volt a fő oka annak, hogy haboztam, visszajöjjek-e vagy ne. Hiányzott az anyukám és Natalie, és el kell ismernem, hogy általában Észak-Karolina is. De nem abban az értelemben, hogy itt akarnék élni, mint korábban. Megvolt rá az okom, hogy elmenekültem ettől az életformától, és nem áll szándékomban visszaiszkolni. Ahelyett, hogy elmennék mulatni Natalie -vel és Blake - kel, úgy döntök, hogy itt maradok, és korán ágyba bújok. Iszonyúan kimerültnek érzem magam, mintha a testemből gyorsabban szivárogna el az energia, mint általában, és a hátfájás sem szűnt meg. Az elmúlt órákban hol felerősödött, hol gyengült. Andrew bemászik mellém az ágyba. Az oldalára fordul, a fejét a kezére támasztja. - Ügy érzem, valami olyasmit teszek, amit nem lenne szabad azzal, hogy itt vagyok veled a gyerekkori szobádban. - Vigyorog. Bágyadtan rámosolygok, és mélyebben bebújok a takaró alá. Csak picit van hideg odakinn, de én majd megfagyok. Felhúzom a takarót az államig, szorosan megmarkolom a bolyhos anyagot. —

Ha apám itt lenne - jegyzem meg kuncogva —, akkor Colé szobájában aludnál.

Közelebb csúszik hozzám, az egyik karját ráteszi a derekamra. Először úgy tűnik, mintha ki akarná használni, hogy végre egyedül vagyunk, de az arckifejezése megkeményedik, elveszi a karját a derekamról, és az ujjait végighúzza a hajamon. —

Oké, most már kezdek aggódni miattad - vallja be.

— Furcsán viselkedsz, amióta megjöttem Blake-kel. Mi a baj? Közelebb bújok hozzá, mielőtt válaszolnék. — Te és Natalie! - Ránézek; alig néhány centiméter választja el egymástól az arcunkat. —

O, szóval ő is észrevette? — kérdezi.

Bólintok. - Csak a hátam fáj, és általában szarul érzem magam, de nem veszitek figyelembe az állapotomat. Az arcára erőltet egy halvány mosolyt. —

Talán el kellene menned az orvoshoz, hogy megnézzen.

Kedvesen megrázom a fejem. — Nem vagyok olyan paranoiás, mint egyesek, akik minden apróság miatt berohannak a kórházba. A múlt héten voltam orvosnál. Minden rendben

van. Még a doki is ezt mondta. — Közelebb hajolok, finoman megpuszilom a száját, és mosolygok, hogy megnyugtassam. Visszamosolyog, aztán visszahúzza a takarót, hogy hozzám bújhasson. A másik oldalamra fordulok, háttal neki, ő pedig hozzám simul a meleg testével, és átkarol. Olyan finom meleg, hogy szinte elolvadok, és tudom, hogy perceken belül elalszom. Érzem a leheletét a nyakamon, ahogy csókolgatja. Behunyom a szemem, és magamba szívom őt, az illatát, amely után állandóan sóvárgok, a karja és a lába keménységét, a bőréből áradó forróságot. Őszintén kétlem, hogy valaha is képes lennék nélküle elaludni. —

Ha rosszabbodik a helyzet — szólal meg nyugodt hangon mögöttem —, akkor jobb

lesz, ha azonnal szólsz. Nem akarom, hogy egyike légy azoknak a makacs embereknek, akik akkor sem mennek el orvoshoz, amikor pedig tudják, hogy valami nem stimmel. Kissé feléje fordítom a fejem, és tréfálkozó képet vágok. —

Ó, csak nem arra a valakire gondolsz, aki nyolc hónapig nem volt hajlandó orvoshoz

menni, mert biztos volt benne, hogy nem lehet megműteni az agydaganatát? Felsóhajt, és megérzem a forró leheletét a vállamon. Meg akartam nevettetni, de úgy tűnik, nem találja ezt viccesnek. — Csak ígérd meg nekem — kéri, és gyengéden megszorítja a karomat. — Ha még jobban fáj, vagy valami szokatlan jelentkezik, akkor szólsz nekem, és bemegyünk a kórházba. Beadom a derekam, de nem azért, mert meg akarom nyugtatni, hanem azért, mert igaza van. Soha nem voltam még terhes, így aztán annyit tudok csak arról, hogy mi a normális ilyenkor és mi nem, mint bármelyik első gyerekét váró nő. Vasárnap délután van, és azt hiszem, semmi másra nem volt tegnap szükségem, csak egy jó alvásra. Ma kicsit jobban érzem magam, és a hátfájás is megszűnt. Felöltözöm, és előre összecsomagolok, hogy minden készen legyen, mire Andrew-val ma éjszaka távozunk, hogy elérjük a gépet vissza, Texasba. De mielőtt elutaznánk, egy csajos napot töltök Natalie-vel, és már nagyon várom. —

Biztos nem bánod, hogy Blake-kel lógj? 36 — kérdezem, ahogy Andrew lehúzza a hasán

a tengerkék pólót. A tükör előtt áll, hogy megigazítsa a haját, már ha annak lehet nevezni, amikor valaki végighúzza az ujjait a tincsein. Soha nem izgatta különösebben, hogyan néz ki a haja, csak az volt a fontos, hogy ne álljon fel ott, ahol nem kéne. Szembefordul velem. -

Nem bánom — feleli. - Blake elég jó srác. Biliárdterembe megyünk, és játszunk egy

kicsit. — Mögém lép, átkarolja a derekamat. - Ne aggódj miattam! Csak érezd jól magad Natalie-vel!

Könnyedén felnevetek. — Tudod, ki fog nyírni, ha rájön, milyen képet tettél fel a nevéhez a telefonodra. Andrew szélesen elvigyorodik. — Nagyon bátor vagy, Camryn Bennett. — Megfogja a vállamat, és drámai arccal megcsóválja a fejét. — Agyonnyomna a személyiségének a súlya, ha egy óránál többet kellene eltöltenem vele egy

7

4'

szobában. Lehet, hogy akkor átszúrnám a dobhártyámat egy ceruza hegyével. Kirobban belőlem a nevetés, és keményen nekinyomom a kezemet a mellkasának. —

Olyan gonosz vagy!

—

Igen, igen, az vagyok — feleli széles vigyorral az arcán.

Előrehajol, az ajkát a homlokomra tapasztja. Én jobbattudok, és gyengéden megmarkolom az ingét, magamhoz húzom, és megcsókolom. —

Csak hogy tudd, még van időnk. — Zöld szeme végigpásztázza az arcomat és a

számat félig lehunyt szemhéja alól, aztán újra megcsókol, majd a fogával megcibálja az alsó ajkamat. —

Egy csudát van! — hallom Natalie hangját a szobám ajtajából.

Megszakítjuk a csókot, és mindketten egyszerre fordulunk meg, hogy lássuk, ahogy ott áll, összefont karral, az ajkán féloldalas mosoly. Hosszú, sötét haja a vállára omlik. Azon tűnődöm, vajon mennyit hallott. Andrew lopva a szemét forgatja az erőszakosságán. Szegény fiú! Mi mindenre képes értem! Natalie beballag a szobába, majd ledobja magát az ágy végébe. Nyilvánvalóan nem hallott semmi terhelőt, különben már a tudtunkra adta volna. Hangosan összecsapja a két kezét, aztán felkiált. — Csitt-csatt! Pedikűr, manikűr és mindenféle csodakezelés vár ma ránk! Andrew arckifejezéséből úgy látom, a legszívesebben elküldené őt a fenébe. Figyelmeztetőn rámeresztem a szemem, hogy ne szóljon egy szót se, Andrew pedig csak mosolyog, és összeszorítja a száját. —

Jobban érzed magad? — kérdezi Natalie.

Belebújok Rockét Dog papucsomba, vagy, ahogy Andrew hívja, a legrondább lábbelibe, amelyet életében látott, aztán fésülni kezdem a hajam. —

Igen, tényleg jobban érzem magam - felelem, és

,i tükörben ránézek. — Még nem az igazi, de jobb, mint tegnap volt. —

Tegyél nekem egy szívességet, és tartsd 42 rajta a szemed

kéri Andrew Natalie-t. — Ha fájdalomról kezd panaszkodni, vagy ilyesmi, akkor csörögj rám, rendben? Natalie bólint. - Hát persze. Nem most fordulna elő először, hogy a csaj nem vesz tudomást egy egészségi problémáról. Tavaly két napig nyögött és sóhajtozott, mert fájt a foga — annyira idegesítő volt —, mielőtt hajlandó volt elmenni az orvoshoz. —

Hé, én is itt vagyok! — közlöm, és megáll a kefe a kezemben.

Natalie leint, aztán ismét Andrew-hoz beszél. — Azonnal hívlak, ha egymás után

négynél többször tüsszent. —

Jó — nyugtázza Andrew, majd ismét felém fordul. — kiállód ezt? — kérdezi

szigorúan. — Már erősítésem is van. Ugyan mióta lett Andrew Natalie szövetségese? Alig néhány perce még száz százalékig Natalíe-ellenes volt. Megcsóválom a fejem, és folytatom a fésülködést. Befonom a hajam, aztán begumizom. Andrew csókkal köszön el tőlem és Lilytől, aztán indul mulatni Blake-kel. Nem sokkal később mi is távozunk Natalie-vel. Remélem, hogy megúszom a napot hátfájás és minden egyéb nélkül, ami arra kényszerítené Natalie-t, hogy felhívja Andrew-t, és elcipelnének a legközelebbi orvosi ügyeletre. Először egy darabig időzünk a szokásos Starbucksunk-ban, aztán betérünk a bevásárlóközpontba. A drogériában kezdünk, ahol Natalie egy hónapja dolgozik. Bemutat a főnökének és a két kolléganőjének. Abban a pillanatban el is felejtem a nevüket. A főnöke kedves, még biztatott is, hogy „ugorjak be, és töltsék ki egy jelentkezési lapot”, ha akarok. Natalie azonnal rávágta, hogy hamarosan visszatérek Texasba, és amikor nem erősítettem ezt meg elég gyorsan, Natalie azonnal tudta, hogy valamit titkolok, és alig bírt magával. Mosolyogtam, köszönetét mondtam a bolt vezetőnek, és mire feleszmélek, Natalie mát rángat is ki az üzletből, és az arcomba hajol. — Ki vele! Parancsol rám kimeresztett szemmel. A balkon korlátjához lépek, és neki támaszkodom. Követ, ledobja a retiküljét és egy bevásárlótáskát a lába mellé a padlóra. Megfontolom a választ, mert nem vagyok biztos benne, hogy mit feleljek. Nem mondhatom, hogy igen, visszaköltözöm Raleigh-be, mert Natalie ezt úgy fogja lefordítani, hogy visszatérek, és minden pontosan ugyanúgy lesz, mint volt. Ám valójában azt jelenti, hogy hiányzik Natalie és az anyukám, és Texas meg én valahogy nem igazán illőnk össze.

43

Hirtelen megvilágosodik előttem az igazság, ahogy feszülten bámulok a bevásárlóközponton keresztül. Azokon a napokon, amikor a plafont nézegetve heverésztem, míg Andrew Billy Frank műhelyében dolgozott, próbáltam kitalálni, mi az ördög a baj velem, miért van olyan erős honvágyam, miközben nem is igazán akarok hazatérni. Emlékszem arra, amikor először érkeztem Texasba Andrew-val. A pokolba, arra is emlékszem, amikor még úton voltunk, nem sokkal az előtt, hogy áthajtottunk volna a texasi államhatáron. Nem akartam oda menni. Attól féltem, hogy minden véget ér

majd Texasban, hogy az izgalmas utazás Andrew-val nem lesz több, csupán egy emlék, mihelyt megérkezünk a végállomásunkhoz. És bizonyos szempontból... így lett. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomból, és kifújom magam. Nem Lily az oka. Nagyon szeretem, és soha nem tudnám hibáztatni őt. Mert az igazság az, hogy az élet nem ér véget a terhességgel. Sokan így gondolják, de én a szívem mélyéből hiszem, hogy az életünk olyan, amilyet választunk. Persze gyereket nevelni az egyik legnehezebb feladat, de nem a világ vége. Nem kell, hogy összetörje egy ember álmait. Amit Andrew és én lassan csináltunk, anélkül hogy észrevettük volna, az töri össze az álmokat. Túlságosan elkényelmesedtünk. Olyan fajta elkényelmesedésről beszélek, ami csak évekkel később tudatosul az emberben, fejbe kólintja, és rákiált: Hé, seggfej! Nem veszed észre, hogy ugyanezt a szardolgot csinálod mindennap, már tíz éve? Egyenesen előre nézek. — Nem tudom még biztosan, mit fogunk csinálni, Nat — szólalok meg, és végre rápillantok. — Úgy értem, igen, hazaköltözöm, de... Kérdőn felvonja sötét szemöldökét. — De micsoda? Félrenézek, és amikor nem válaszolok elég gyorsan, akkor folytatja. - Ó, nem, ne mondd nekem, hogy Andrew nem jön veled. Kislány, valami probléma van köztetek? Visszakapom felé a fejem. — Nem, Nat, semmi ilyesmi, és igen, határozottan velem tart — nem tudom. Nehéz megmagyarázni. Lebiggyeszti az ajkát, felhúzza a szája szélét, aztán megragadja a könyökömet. - Egy egész délutánunk van rá, hogy kitaláld, tehát irány a szépségszalon, útközben pedig nagyon komolyan elgondolkodhatsz a dologról. - Lehajol, felveszi a retiküljét és a szatyrot, és a szabad kezében lóbálja, miközben a bevásárlóközpont legközelebbi kijárata felé sétálunk. Egy perc múlva már a szalonban vagyunk. Dugig van, éppen úgy, ahogy emlékem szerint hétvégenként szokott. Natalie és én beülünk a pedikűrös székbe, és két lány dol44 gozni kezd a meztelen lábunkon. Régen voltam utoljára pedikűrösnél, de remélem, hogy nem túlságosan undorítók az ujjaim. -

Tudod, Cam, soha nem árultad el, hogy miért mentél el — Natalie rám néz. —

Kérlek, mondd, hogy nem az én hibám volt! —

Nem volt kimondottan senkinek a hibája — felelem. — Egyszerűen csak el

kellett mennem egy időre. Nem kaptam levegőt. —

Hát, én soha nem tennék ekkora vakmerőséget, de elismerem, fantasztikusan

alakultak végül a dolgok. Ettől elmosolyodom. — így igaz, nemde? —

Abszolúte — vágja rá vigyorogva. Barna szeme felragyog. — Beszereztél egy

szívdöglesztő pasit — a pedikűrös lány egy pillanatra felnéz —, egy eljegyzési gyűrűt és egy helyes kisbabát. — Natalie felnevet. — Kibaszottul féltékeny vagyok! Én is nevetek, bár nem olyan hangosan, mint ő. — Először is, hogy lehetsz féltékeny rám, mikor ott van neked Blake? Másodszor pedig, honnan tudod, hogy néz majd ki a babánk? Natalie lebiggyeszti az ajkát, és úgy néz rám, mintha hülye lennék. — Komolyan kérded? Ti ketten nem is csinálhattok csúnya gyereket — a lány, aki a lábamat csinosítja, a szemét forgatja a kolléganője felé —, és nem Andrew miatt vagyok rád féltékeny, hanem azért, mert én valószínűleg úgy végzem, mint az anyukám, aki soha nem járt Észak-Karolina határain túl. Részemről ez rendben is van. Nem vagyok olyan, mint Miss Greyhound, nem leszek klausztrofóbiás minden egyes alkalommal, mikor valaki túl közelről liheg rám, de bizonyos szempontból irigyellek. Magamban végiggondolom, amit mondott, de nem osztom meg vele a véleményemet. A hátam ismét fájni kezd, és próbálok kényelmesebben elhelyezkedni a székben úgy, hogy közben ne nagyon mozgassam a lábamat. Az oldalam is fáj egy kicsit, de biztos vagyok benne, hogy ennek csak a sok gyaloglás az oka. — -

Szóval, kitaláltad már? — kérdezi Natalie. Mit?

Pislog, mert meglepi, hogy a jelek szerint milyen hamar elfeledkeztem a bevásárlóközpontbeli beszélgetésünkről. Egyáltalán nem feledkeztem meg róla, csak próbáltam elkerülni a témát. —

Az igazság az — kezdem, és elfordulok tőle, Andrew-t 45

képzelem lelki szemem elé hogy nem akarok visszaköltözni, vagy Texasban maradni. Úgy értem, itt akarok lenni, de én is attól rettegek, hogy úgy végzem, mint az anyukád. — Soha nem használtam volna fel az anyukáját példának, de ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy megértessem a dolgot Natalie-vel, különösen úgy, hogy ő maga használta ugyanezt a hasonlatot néhány perce, vagyis egyszerű volt a választás. —

Aha, totálisan megértelek — bólint Natalie. — De mi mást tehetnétek? Nincs

igazán sok választási lehetőségetek, főleg így, hogy jön a baba. Istenem, miért kellett ezt mondania? Halkan felsóhajtok, és próbálok nem ránézni, hogy ne olvassa le a csalódást az arcomról. Natalie a legjobb barátnőm, de mindig tudtam, hogy egyike lesz azoknak, akik az egész életüket egy színtelen buborékban élik le, és csak akkor ébrednek rá, mennyire bánják, amikor már túlságosan késő változtatni rajta. Ezt ismét bizonyította a megjegyzésével, miszerint egy gyerek nagyjából a szórakoztató, élvezetes élet végét jelenti. És mivel úgysem értené meg, inkább nem is reagálok erre. —

Cam? Biztos, hogy jól vagy?

Kifújom a levegőt, és felé fordulok. Újabb éles fájdalom hasít az oldalamba, és hirtelen érzem, hogy kiver a veríték. A pedikűrösre ügyet sem vetve kihúzom a lábam a kezéből, és megragadom a szék karfáját, hogy felálljak. —

A mosdóba kell mennem.

—

Camryn?

—

Jól vagyok, Nat — szólok rá, miközben leszállók a székből. — Elnézést —

fordulok a pedikűröshöz, aztán elmegyek mellette, és elindulok a rövid folyosó felé, ahol a mosdó van. Próbálom nem mutatni, hogy fájdalmaim vannak, mert nem akarom, hogy Natalie kövessen, bár tudom, hogy úgyis megteszi. Rátenyerelek a fülke ajtajára, benyomom, aztán magamra zárom, és végre nem kell titkolnom, milyen pocsékul érzem magam. A homlokomat és az orrom alját izzadságcseppek borítják. Valami egyértelműen nincs rendben. Lehet, hogy ez az első terhességem, de így is meg tudom állapítani, hogy az, amit most érzek, nem normális. Gyorsan pisilek, kilépek az apró fülkéből, ami csak rontott a helyzeten, és odamegyek a hosszú sor mosdókagylóhoz. Ez nem történhet meg... A kezem megállíthatatlanul remeg. Nem, az egész testem remeg. Az automata szappanadagoló alá tartom a kezem, aztán megmosom, de megszárítani már nincs

módom, mert az a valami elemi erővel tör rám. Zokogni kezdek, a pult szélére támaszkodom. A fizikai fájdalom már elmúlt, de... talán csak paranoiás vagyok. Igen, ez minden. Paranoia. A fájdalom elmúlt, tehát biztosan jól vagyok. Mély lélegzetet veszek, aztán még jó néhányat, mielőtt felemelem a fejem, és belenézek a tükörbe. Felemelem az egyik nedves kezemet, letörlöm vele az izzadságot a homlokomról és a könnyeket az arcomról. Elég ideig érzem magam jól ahhoz, hogy undorodva rádöbbenjek, mezítláb ácsorgók egy nyilvános mosdóban. A bejárati ajtó kivágódik, és bemasírozik Natalie. —

Tényleg jól vagy? Nem, visszaszívom, nyilvánvalóan nem vagy jól, szóval: mi

folyik itt? Felhívom Andrew-t. Most azonnal. — Indul kifelé a mosdóból a szalon első részébe, ahol a telefonját hagyta, de megállítom. —

Nat, ne, várj!

—

Ne szórakozz! Pontosan hatvan másodperc múlva felhívom, vagyis ennyi időd

van, hogy megmagyarázd. Beadom a derekam, mert bármennyire szeretném elhitetni magammal, hogy jól vagyok, mélyen belül tudom, hogy ez nem igaz. Különösen az után, amit láttam, mielőtt kijöttem volna a fülkéből. —

Fáj a hátam és az oldalam, és csöpögök.

—

Csöpögsz? - Elfintorodik az arca, de jól leplezi, és nyilvánvalóan inkább

aggódik, mint undorodik. - Úgy

47

érted... vérzel? — Gyanakvó oldalpillantást vet rám, és nem fordul el, míg nem válaszolok. -

Igen.

Egyetlen szó nélkül kimegy; a mosdó ajtaja bevágódik mögötte. Vannak pillanatok az ember életében, amikor olyan rettenetes dologgal kell szembenéznie, hogy úgy érzi, soha többé nem lesz már ugyanaz a személy. Mintha valami sötétség csapna le valahonnan a magasból, és elrabolná az összes boldogságot, amelyet valaha éreztél, és te nem tehetsz mást, csak figyeled, érzed, ahogy viszi, és tudod, hogy bármit teszel, soha többé nem leszel képes visszaszerezni. Mindenki legalább egyszer átéli ezt. Senki sem immúnis. De azt nem értem, hogy mehet keresztül egyetlen ember öt másikénak megfelelő kínon ilyen rövid idő alatt. *** A kórház sürgősségi osztályán fekszem egy ágyon, összegömbölyödve a takaró alatt. Natalie a bal oldalamon ül egy széken. Képtelen vagyok beszélni. Túlságosan meg vagyok rémülve. -

Mi a franc tart ilyen sokáig? - kérdezi Natalie, és az orvosokra érti. Feláll, és

járkálni kezd fel-alá a szobában, magas cipősarkai halkan kopognak a ragyogóan fehér köveken. Aztán hangnemet vált. Megtorpan, rám néz, és reménykedő arccal megszólal. — Az, hogy nem sietnek megvizsgálni, talán azt jelenti, hogy nem hiszik, hogy aggódni kellene miattad. Nem hiszem, hogy így lenne, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy ezt hangosan is kimondjam. Életemben másodszor vagyok csak a sürgősségin, és az első alkalommal, amikor majdnem megfulladtam, miután hencegésből beugrottam a tóba, úgy tűnt, hogy vagy hat órát töltöttem benn. Pedig nem is csináltak mást, csak 48

összeöltötték a vágást a csípőmön, amelyet akkor szereztem, amikor nekiütődtem a szikláknak. Az oldalamra fordulok, és a falat bámulom. Néhány másodperccel később kinyílik az üvegajtó. Azt hiszem, hogy végre megjött az orvos, de a szívem kihagy pár ütemet, amikor Andrew lép a szobába. Natalie-vel csöndben váltanak pár szót, és úgy teszek, mintha nem hallanám, mit mondanak. —

Még meg sem nézték, csak feltettek neki néhány kérdést, és adtak egy takarót.

Andrew egy pillanatra a szemembe néz, és látom az aggodalmat az arcán, bár nagyon igyekszik eltitkolni. Éppen úgy tudja, hogy mi történik, mint én, de hozzám hasonlóan nem fogja kimondani vagy elhinni mindaddig, amíg előbb az orvos meg nem erősíti. Még pár percig beszélgetnek, aztán Natalie odalép az ágyhoz, és lehajol, hogy megöleljen. —

Egyszerre csak egy ember lehet itt benn veled — mondja, ahogy elhúzódik. —

A váróban leszek Blake-kel. — Mosolyt kényszerít az arcára. — Minden rendben lesz. És ha nem sietnek, hogy tegyenek valamit, akkor pokoli nagy cirkuszt csinálok. Erőtlenül elmosolyodom, és hálás vagyok, hogy Natalie még a legsötétebb óráimban is képes egy kis vidámságot varázsolni körém. Megtorpan az ajtóban, és azt suttogja Andrew-nak: -

Kérlek, szólj, mihelyt megtudod. — Aztán kisurran a szobából, és becsukja

maga mögött az üvegajtót. A szívem összeszorul, mikor Andrew ismét rám néz, mert ezúttal már kizárólag rám figyel. Közelebb húzza a széket, és odaül az ágyam mellé. Megfogja a kezem, és gyengéden megszorítja. -

Tudom, hogy szarul érzed magad — szólal meg —, ezért meg sem kérdezem.

Próbálok mosolyogni, de képtelen vagyok rá. Egy darabig csak nézzük egymást. Mintha tudnánk,

49

hogy mit fog mondani az orvos. Egyikünk sem meri hinni, hogy talán, talán minden rendben lesz. Mert nem lesz. De Andrew mindent meg akar tenni, hogy vigasztaljon, ezért nem engedi el magát, nem sír, nem mutatja, hogy aggódik. De tudom, hogy megjátssza magát a kedvemért. Tudom, hogy fáj a szíve. Nem sokkal később egy nővér kíséretében bejön az orvos, és valami furcsa, álomszerű állapotban hallom, hogy azt mondja: nincs szívverés. Ügy érzem, kifutott a lábam alól a föld, de nem vagyok benne biztos. Látom Andrew szemét, nedvesen csillog, ahogy a doktorra bámul, aki tovább beszél, de a szavai elnémulnak a tudatom mélyén. Lily szíve már nem ver. Es azt hiszem... igen, az enyém sem...

ANDREW

8 3i 4

Már két hete Raleigh-ben vagyunk. El sem kezdem taglalni mindazt a szarságot, amin mi, Camryn és én, keresztülmentünk ez idő alatt. Nem vagyok hajlandó belemenni a részletekbe. Lily meghalt, Camryn és én pedig teljesen le vagyunk törve. Nem tehetek semmit, hogy visszahozzam, és próbálok megbirkózni a helyzettel, ahogy tudok, de Camryn nem önmaga azóta, és már azon tűnődöm, az lesz-e még valaha. Nem beszél senkivel. Sem velem, sem az anyukájával vagy Natalie-vel. Beszél, csak nem arról, ami

történt. Nem bírom így látni őt, mert nyilvánvaló, hogy rettenetesen szenved a „tökéletesen jól vagyok” felszín alatt. Camryn már jó ideje a zuhany alatt áll, miközben én a hálószobájában fekszem, és bámulom a plafont. A telefonom megszólal az éjjeliszekrényen. Natalie az. -

Halló? — szólok bele a készülékbe.

-

Beszélnem kell veled. Egyedül vagy?

Olyan váratlanul ért a kérdés, hogy egy másodpercig nem tudok válaszolni. -

Miről? És igen, Camryn zuhanyozik.

Az ajtó felé pillantok, hogy biztos legyek benne, senki nem hall. A víz folyik a zuhanyzóban, így hát tudom, hogy Camryn még odabenn van. —

Mondott az anyukája neked bármit... bármiről? — kérdezi Natalie gyanakodva,

és ettől egészen fura érzésem támad. —

Egy kissé pontosabban kellene fogalmaznod — jegyzem meg.

A beszélgetés máris kiakaszt. Nagyot sóhajt a telefonba, én pedig egyre türelmetlenebb leszek. —

Oké, figyelj, Cam nyilvánvalóan nem önmaga — kezdi (tényleg, nem mondod?)

—, és meg kell próbálnod rábeszélni őt, hogy menjen vissza a pszichiáteréhez. Hamarosan. A pszichiáteréhez? Hallom, hogy eláll a víz, és újra a csukott ajtó felé pillantok. —

Hogy érted azt, hogy a pszichiáteréhez? — kérdezem lehalkított hangon.

—

Járt egyhez, és...

—

Várj! — parancsolom suttogva.

Kinyílik a fürdőszoba ajtaja, és hallom, hogy Camryn csoszog vissza a háló felé. —

Jön — hadarom. — Pár perc múlva visszahívlak.

Bontom a hívást, és éppen csak sikerül 53 letennem a telefont az éjjeliszekrényre, mikor Camryn kinyitja az ajtót. Rózsaszín köntös van rajta, törülközőt tekert a fejére. —

Szia — köszöntőm. A fejem mögé teszem a két kezemet, és összekulcsolom az

ujjaimat. Legszívesebben visszahívnám Natalie-t, hogy kiderítsem, mit akart elmondani nekem, de jobb ötletem támad, és egyenesen az információ forrásához fordulok. Ráadásul nem vagyok hajlandó titkolózni előtte. Ezt már eljátszottuk, és többet nem fordul elő.

Rám mosolyog a szoba másik feléből, aztán megrázza, és szárítani kezdi a haját a törülközővel. —

Kérdezhetek valamit?

—

Természetesen — feleli. Felegyenesedik, hagyja, hogy nedves szőke haja a

hátára omoljon. -

Jártál pszichiáterhez?

A mosoly eltűnik az arcáról, kifejezéstelenség váltja fel. A gardróbhoz lép, és kinyitja az ajtaját. -

Miért kérdezed?

-

Mert Natalie az előbb hívott, és azt tanácsolta, beszéljelek rá, hogy visszamenj

hozzá. Nekem háttal megrázza a fejét, és kutatni kezd a szekrényben lógó ruhák között. -

Majd éppen Natalie mondja meg, hogy őrült vagyok-e.

Csak bokszer van rajtam; felkelek az ágyból, hagyom, hogy a takaró lecsússzon rólam, és odalépek hozzá, a kezemet a csípőjére teszem. -

Attól nem őrült valaki, hogy pszichiáterhez jár - nyugtatom meg. - Talán tényleg

szükséged lenne rá. Csak hogy beszélj valakivel. Bánt, hogy nem lehetek én az a valaki, de ez most nem fontos. -

Andrew, rendbe jövök. - Megfordul, és édesen rám mosolyog, az ujjai hegyét az

államra teszi. Aztán megcsókol. - ígérem. Tudom, hogy te és Nat meg anyu nagyon aggódtok miattam, és nem is hibáztatlak ezért, de nem megyek pszichiáterhez. Ez nevetséges. — Visszafordul, levesz egy inget az egyik akasztóról. — Ráadásul, azok az emberek nem akarnak mást, csak megírni egy receptet, aztán az utamra bocsátani. Én pedig nem szedek semmiféle lelki problémára való gyógyszert. -

Nos, nem is kell gyógyszert szedned, de azt hiszem, könnyebben feldolgoznád

azt, ami történt, ha beszélnél róla valakivel. Megdermed, még mindig háttal nekem, aztán hagyja, hogy a két karja lehulljon az 54 oldala mellé; az inget a markában szorítja. Felsóhajt, és bár nem szólal meg, a válla végül elernyed. Megfordul, és egyenesen a szemembe néz. -

A legjobban úgy tudom feldolgozni azt, ami történt, ha elfelejtem — jelenti ki,

és majd meghasad a szívem. — Rendben leszek, amennyiben nem kényszerítenek erre minden áldott nap. Minél jobban erőltetitek, hogy „beszéljem ki magamból” — mutatja az idézőjelet —, és minél tovább bámultok rám azzal a nyugodt, szomorú arccal,

valahányszor belépek a szobába, annál hosszabb időbe telik elfelejteni. Ez nem olyasmi, amit egyszerűen csak elfelejthetsz, de nincs szívem ezt megmondani neki. —

Oké, szóval... — Ellépek tőle, és szórakozottan elindulok vissza az ágy felé. —

Meddig maradunk még itt? Nem mintha annyira vágynék vissza. — Ez csak egy abból a jó néhány kérdésből, amelyekre választ szeretnék, de óvatosan kell feltennem őket. Úgy éreztem, tojáshéjon táncolok, valahányszor mondtam neki valamit az elmúlt két hétben. —

Nem megyek vissza Texasba — veti oda mintegy mellékesen, miközben elővesz

egy farmert. Tojáshéj. Átkozott tojáshéj mindenhol. Felemelem a kezem, és megdörzsölöm a tarkómat. —

Rendben van — mondom. — Visszamegyek egyedül, összepakolok, és ha

akarod, akkor addig, amíg távol vagyok, járhatsz szórakozni Natalie-vel, és kereshetsz nekünk egy lakást. Te választhatsz. Amit csak akarsz. — Óvatosan rámosolygok a szoba másik végéből. Azt akarom, hogy boldog legyen, és megteszek ezért bármit. Felragyog az arca, és azt hiszem, tényleg beveszem a cselt. Vagy így van, vagy valóban őszintén örül. Már nem tudom biztosan eldönteni. Odasétál hozzám, nekitol az ágy lábának, a két kezét a mellkasomra szorítja. Aztán lelök a matracra. Felnézek rá. Normális esetben már rajta lennék, de valahogy most nem tűnik helyesnek. Tudom, hogy ezt akarja. Legalábbis azt hiszem, hogy így van... de félek megérinteni őt, és ez így van a vetélés óta. Rám ül, a combja közé fogja a derekamat, és bár félek megérinteni, ösztönösen nekinyomom magam. Átkarolja a vállamat, és lenéz a szemembe. Beleharapok a számba, és lehunyom a szemem, amikor lehajol, hogy megcsókoljon. Visszacsókolok, érzem az ajka édes ízét, mélyen beszívom a tüdőmbe a leheletét. De aztán elhúzódom, megfogom a derekát, hogy ne hajolhasson közelebb. —

Bébi, nem hiszem...

55

Megdöbben, félrebiccenti a fejét. —

Mit nem hiszel?

Nem tudom, hogyan fogalmazzam meg, azért azt mondom, ami először az eszembe jut. —

Csak két hét telt el. Már nem...

—

Vérzek-e? — kérdezi. — Nem. Fáj? Nem. Mondtam, hogy jól vagyok.

De egyáltalán nincs jól. Ám úgy érzem, hogy ha próbálnám erről meggyőzni, az

valahogy visszaütne. A francba... talán valóban össze kéne szedni a bátorságomat, és beszélni Natalie-vel. Camryn lecsúszik az ölemből, de felállók, a karomba ölelem, meztelen mellkasomra vonom. Az arcomat rászorítom nedves hajára. —

Igazad van - szólal meg, és elhúzódik, hogy a szemembe nézhessen. — Újra

szednem kellene, khm... a fogamzásgátlót. Ostobák lennénk újra vállalni ezt a rizikót. Elsétál mellőlem. Nem éppen erre akartam kilyukadni. Persze, valószínűleg jobb lenne, ha egy ideig óvatosabbak lennénk. De ha igazán őszinte akarok lenni, akár most azonnal lefeküdnék vele, azzal a kizárólagos céllal, hogy teherbe ejtsem, ha ezt akarná. Fia megkérne rá. Egyáltalán nem bánom, hogy korábban megtörtént, és ismét megtenném. De neki kell akarnia, és attól félek, hogy ha valaha is én hoznám fel azt a témát, úgy venné, hogy én ezt akarom, bűntudatot érezne azért, mert elveszítette az én Lilymet, és azért akarna ismét teherbe esni, mert azt hinné, hogy erre nekem van szükségem ahhoz, hogy jobban érezzem magam.

56

Camryn leveszi a köntöst, az ágy végébe hajítja, és elkezd öltözködni. —

Ha tényleg ezt akarod — mondom a fogamzásgátló tablettára utalva—, akkor

benne vagyok. —

Te ezt akarod? - kérdez vissza, és abbahagyja, amit csinál, hogy a szemembe

nézzen. Becsapás kérdésnek hangzik. Légy óvatos, Andrew! Lassan bólintok. — Azt akarom, amit te. És pillanatnyilag úgy vélem, hogy a te I szempontodból így a legjobb. Abszolút semmiféle érzelmet nem tudok kiolvasni a szeméből, és ettől ideges leszek. Végül ő is bólint, és elfordítja a tekintetét. Belebújik a farmerjába, aztán beletúr a komódfiókba egy pár zokni után. —

Még ma elmegyek az orvosomhoz, ha ráér fogadni.

—

Rendben - felelem.

És mintha nem is folytattunk volna egy elszomorító, komoly beszélgetést, Camryn mellém lép, rám mosolyog, aztán nyom egy puszit a számra. —

És akkor ismét önmagad lehetsz — közli.

—

Ezt hogy érted?

—

O, ugyan már! Egyszer sem próbáltál meg lefeküdni velem, amióta megtörtént.

— Vigyorog, aztán a tekintete lassan lesiklik meztelen mellkasomon. — Be kell vallanom, hiányzik a szexmániás Andrew Parrish. Az elmúlt három napban nagyon sokszor kellett gondoskodnom magamról. — Az ajkamhoz hajol, aztán a fülemhez, óvatosan a foga közé veszi, és megrántja a cimpámat, aztán azt suttogja: —

Percekkel ezelőtt is a zuhanyzóban. Ott kellett volna lenned velem. - Végigfut a

hideg a hátamon, le, egészen a talpamig. A fenébe, miért nem kért meg rá, hogy elégítsem ki? Boldogan megtettem volna neki. Ezt mostanra már biztosan tudja. 57

Megfogom az arcát, és szenvedélyesen megcsókolom, ő pedig megmarkolja a farkamat. Aztán arra eszmélek, hogy keresztben fekszem az ágyon, ő pedig rám mászik. Az ujjai tétováznak a bokszer derekán, miközben ördögien elfátyolosodott szemmel végignéz a testemen. Ó, istenem, ha azt tervezi, hogy a szájába veszi... Észre sem vettem, hogy lecsukódott a szemem, míg meg nem érzem, hogy az ujjai besiklanak a bokszer alá. Aztán kezdi lehúzni rólam, én pedig nem látok mást, csak a lehunyt szemhéjamat.

Hirtelen felébred az átkozott lelkiismeretem, és leállítom őt, félig felülök az ágyban, a könyökömre támaszkodom. —

Bébi, ne most!

Duzzog. Valóban duzzog, és ettől olyan, mint egy esdeklő kiskutya, és legszívesebben beadnám a derekam, mert teljesen elolvadok tőle. -

Én is akarom. Hidd el... igazán akarlak - győzködöm nevetve. — De inkább

várjunk. Anyukád bármelyik pillanatban hazajöhet, és én... Oldalra biccenti a fejét, és rám vigyorog. — Rendben — mondja, és még egyszer megcsókol, mielőtt leugrik az ágyról. — Igazad van. Egyáltalán nem szeretném, ha anyu rajtakapna, amint éppen leszoplak. Tényleg most mondtam nemet egy szopásra? Ennek a lánynak fogalma sincs, milyen erősen tartja a markában a mogyoróimat. Jobb lesz, ha nem árulom el neki, nehogy visszaéljen a hatalmával. A pokolba, miket beszélek? Azt akarom, hogy visszaéljen vele. Kibaszottul szeretem őt. Camryn később az anyukájával együtt távozik, miután sikerült időpontot kicsikarniuk a nőgyógyásztól. Erős a késztetés, hogy félrevonjam az anyukáját, és kifaggassam arról, amit Natalie próbált elmesélni, de nincs rá módom. Egy órán belül indulniuk kellett, hogy idejében odaérjenek az orvoshoz, és fura lett volna, ha közben besurranok a mamájával az egyik szobába. Camryn azonnal rájött volna, hogy róla beszélünk.

Camryn nálam hagyta az autóját. Megkérdeztem, miért nem azzal indult el azon a júliusi napon, ahelyett hogy buszra szállt, mire így válaszolt: —

Te miért nem autóval mentél?

Nem volt könnyű behajtogatni magam a kis piros Toyota Prius volánja mögé, de nem volt mit tenni. A Starbuckshoz hajtottam, ahol a találkozót megbeszéltük Natalievel. Ez ügyben minden veszélyesnek és mocskosnak tűnik. És a mocskosat most nem jó értelemben mondom. Ügy értem, hogy ha végeztünk, arra vágyom majd, hogy lávaszappannal végigdörzsöljem a testemet. Natalie egyedül jön, Blake nincs vele. Átvonul a termen felém, hosszú, sötét haját lófarokba fogta. Vigyáztam, hogy a lehető legmesszebb üljek le a magas üvegablakoktól, mert attól féltem, hogy valaki még meglát 9 vele. Nem számít, hogy itt senki sem ismer engem; nem ez a lényeg. Próbáltam kihúzni

belőle telefonon keresztül mindazt, amit el kellett mondania, de ragaszkodott hozzá, hogy személyesen találkozzunk. Leül a szabad székre, és ugyanabban a pillanatban a retikülje is az asztalon landol. —

Nem harapok — szólal meg gúnyosan vigyorogva.

Talán nem, de fogadok, hogy a... —

Nem kell úgy tenned, mintha kedvelnél — szakítja félbe a gondolataimat. —

Cam nincs most itt. Én pedig nem vagyok olyan ostoba, amilyennek hiszel. Bevallom, meglepett. Tényleg azt hittem, fogalma sincs róla, hogy utálom. Lehet, hogy a menyasszonyom legjobb barátnője, de komolyan megbántotta Camrynt, amikor hónapokkal korábban kizárta őt az életéből, és nem hitt neki, amikor az exe, Damon bevallotta, hogy beleesett Camrynbe. Baromság. Hátrahajolok az asztaltól, összefonom a karomat a mellemen. — Nos, mivel őszinték vagyunk egymáshoz, áruld el, mi az ördög bajod van. Ez váratlanul érte. A szeme meglepetten elkerekedik, aztán összeszűkül. Úgy tűnik, 59

mintha frusztráltan harapdálná az arca belsejét. —

Mit értesz ezen? — Most összefonja a karját, oldalra biccenti a fejét, a lófarka is

oldalra hull. —

Szerintem tudod, hogy értem - felelem. - Ha pedig mégsem, akkor talán valóban

olyan ostoba vagy, amilyennek hittelek. Nem tehetek róla, hogy ilyen seggfejként viselkedem vele. A végtelenségig elviseltem volna őt, és nem mondtam volna róla egyetlen rossz szót sem, de ő kezdte az egészet, mihelyt leült. Az ő átkozott hibája.

Egy kis lámpa felvillan a fejében, és barna szeme elsötétedik, ahogy leesik neki a tantusz. Már pontosan tudja, hogy mire utalok. —

Tudom, ezt megérdemlem — mondja, és félrenéz. — Valószínűleg örökké bánni

fogom, amit Camrynnel tettem, de ő megbocsátott nekem, ezért nem értem, neked miért kell ilyen seggfejnek lenned miatta. Akkor még nem is ismertél. Még most sem ismersz. Ebben igaza van, de eleget tudok, és másra nincs is szükségem. Ez elég ahhoz, hogy számon kérjem Natalie-t. Damon, vagy, hogy az ördögbe hívják, egy másik történet. Az biztos, hogy jobban szeretném, ha a pasas ülne itt előttem helyette. Semmit sem szeretnék jobban, mint a fogával szétverni a száját. -

De ez nem rólam szól — szólal meg Natalie, ugyanazzal a gúnyos vigyorral. —

Szóval hadd essem túl azon, ami miatt kértem, hogy itt találkozzunk. Bólintok, és annyiban hagyom a dolgot. -

Cam és én nagyon régóta a legjobb barátnők vagyunk. Ott voltam mellette,

amikor meghalt a nagymamája, amikor lan meghalt, amikor Cole, a bátyja meggyilkolta azt az embert, és börtönbe került. Nem is beszélve arról az időről, amikor az apja megcsalta az anyját, aztán elváltak. — Az apró asztal fölé hajol. - Mindez az elmúlt három év alatt történt. — Megcsóválja a fejét, hátradől a széken, és ismét összefonja a karját. — Es ezek csupán a főbb események voltak, amelyek felforgatták az életét, Andrew. Őszintén, azt hiszem, szegény kislánynak nagyon pocsék lapokat osztottak. — Felemeli a kezét maga előtt, aztán drámai hangon folytatja. - Ó, de ezt nem mondhatom Camrynnek! Majdnem leharapta a fejem, amikor legutóbb vigasztalni próbáltam. Higgy nekem, egyáltalán nem szereti, ha sajnálják. Utálja. A fejébe vette, hogy mindegy, mennyi baj szakad rá, nagyon sokan vannak, akiknek sokkal rosszabb. A szemét forgatja a gondolatra. Pontosan tudom, hogy Natalie mire utal. Camryn akkor is próbált menekülni a gondjai elől, amikor együtt jártuk az utakat, vagyis első kézből szereztem tapasztalatokat. Azt viszont Natalie nem tudja, hogy valahogy sikerült kicsalogatnom Camrynt 60 ebből a kagylóhéjból. Magamban elmosolyodom a tudatra, hogy nekem elég volt nem egészen két hét arra, amit Natalie, Camryn úgynevezett legjobb barátnője évek alatt sem volt képes elérni. -

Szóval egyszerűen csak elfogadja a sorsát — folytatja Natalie. - Mindig ezt tette.

Higgy nekem, rengeteg fájdalmat, dühöt, csalódást, és amit csak akarsz, halmozott fel magában, amelyekkel soha nem volt képes megbirkózni.

És most még az is, ami a babával történt... - Nagyot nyel, barna szeme elsötétedik a fájdalomtól. — Nagyon aggódom miatta, Andrew. Nem arra számítottam, hogy a Natalie-vel való találkozásom a Camryn egészsége és elmeállapota miatti mély aggódássá változik. Eddig is aggódtam miatta, de minél tovább beszél Natalie, annál rosszabb lesz a helyzet. —

Mesélj nekem erről a pszichiáter-dologról — kérem. - Kérdeztem már tőle, de

nem hajlandó belemenni a részletekbe. Natalie keresztbe teszi a lábát, és mélyet sóhajt. - Nos, az apja rábeszélte a terápiára nem sokkal lan halála után. Cam minden héten eljárt hozzá, és úgy tűnt, hogy javul a helyzet, de azt hiszem, hogy egyszerűen csak átvágott bennünket. Az ember nem tűnik el szó nélkül, nem száll buszra, ahogy ő tette, ha jobban van. —

Az apja beszélte rá?

Natalie bólint. — Aha. Mindig közelebb állt az apjához, mint az anyukájához Nancy klassz nő, de néha kissé kótyagos. Azt hiszem, hogy amikor az apja a válás után összepakolt, hogy New Yorkba költözzön az új barátnőjével, akkor ettől még jobban összezavarodott. De persze ezt soha nem vallaná be. Mély lélegzetet veszek, és mindkét kezemet végighúzom a koponyámon. Bűntudatot érzek, hogy éppen Natalie meséli el nekem mindezt, de onnan szerzem meg az információt, ahonnan tudom, mivel Camrynnek nyilvánvalóan esze ágában sem volna mindezt magától elmesélni. —

Említést tett gyógyszerekről - jegyzem meg. — Azt mondta, hogy nem megy

pszichiáterhez, mert azok csak... Natalie bólint, ahogy a szavamba vág. — Igen, antidepresszánsokat kapott, és szedte is egy darabig. Aztán csak azt vettem észre, hogy közli, már hónapok óta abbahagyta a szedésüket. Fogalmam sem volt róla. Végül belevágok a közepébe. — Szóval, pontosan, miért is vagyok itt? — kérdezem. — Remélhetőleg nem az volt az egyetlen célod, hogy elmondd nekem az összes titkát. Értékelem, hogy a tudomásomra hozta ezeket az információkat, de kénytelen vagyok eltűnődni azon, vajon Natalie nem csupán azért osztotta meg velem mindezt, mert élvezi. Valószínűleg nem. Azt hiszem, őszintén törődik Camrynnel, de végül is Natalie az Natalie, és ezt nem szabad elfelejteni. —

Úgy vélem, hogy vigyáznod kell — mondja, és ezzel megragadja a figyelmemet.

— Súlyos depresszióba esett lan halála után. Úgy értem, olyan volt, mintha nem is ismertem volna vagy ezer éve. Nem sírt, nem viselkedett úgy, ahogyan a közvélekedés

szerint a depressziósok szoktak. Nem, Cam... — Elgondolkodva felpillant, aztán visszanéz rám. — Fásult volt, ha egyáltalán ez a megfelelő szó rá. Nem jött velem többet szórakozni. Nem érdekelte az iskola. Nem volt hajlandó főiskolára menni. Már elsőéves korunkban pontosan elterveztük, milyen lesz a főiskola, de mikor depresszióba esett, ez érdekelte a legkevésbé. —

Min járt az esze?

Natalie alig láthatóan megcsóválja a fejét. - Nem igazán tudom megmondani, mert ritkán beszélt róla. De néha emlegetett nagyon mély értelmű, fura szarságokat: azt, hogy hátizsákkal bejárja a világot, meg ilyesmi. Nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy elszállt a valóságtól. O, és néha bevallotta, mennyire szeretne ismét érezni. Furcsa számomra, hogyan képes valaki nem érezni semmit, de mindegy. — Elutasítón elhessegeti a gondolatot. Aztán rám mosolyog, és nem tudom, mit gondoljak, míg újra meg nem szólal. — Aztán jöttél te, és ismét a régi önmaga volt. Csak százszor jobb annál. Azonnal megéreztem, amikor aznap éjjel New Orleansból felhívott, hogy valami megváltozott. Őszintén bevallom, soha nem láttam őt olyannak, amilyen veled. — Elhallgat egy pillanatra, aztán folytatja. - Azt hiszem, te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt Cammel. Ne haragudj, hogy szóba hozom, de ha meghaltál volna... Türelmetlenül várom, hogy folytassa, de nem teszi. Elfordítja a tekintetét, és úgy tűnik, mintha nem akarná elárulni, amit mondani készült. —

Ha meghaltam volna, akkor mi lett volna?

—

Nem tudom - mondja, de nem hiszek neki. — Csak azt hiszem, figyelned kell rá.

Biztos vagyok benne, hogy nem kell mondanom, most nagyobb szüksége van rád, mint valaha. Nem, ezt nem kell mondania, de mindannak a tudatában, amit elárult, úgy érzem, hogy most azonnal és minden nap minden percében Camrynnel kell lennem. Szinte utálom Natalie-t, amiért elmondta nekem mindezt, de ugyanakkor tudnom is kellett. 62

Felállók az asztaltól, belebújok fekete dzsekimbe, aztán betolom a széket a helyére. —

Akkor most csak egyszerűen itt hagysz?

Megtorpanok, és lenézek rá. — Igen — felelem, és ő is feláll. — Azt hiszem, már eleget tudok. —

Kérlek, ne mondd...

Felemelem a kezem. — Nézd, ne érts félre, értékelem, hogy elmondtad nekem mindezt, de ha Camryn megkérdezi, elmesélem neki, hogy találkoztunk, és tőled tudok mindent. Ne várd el tőlem, hogy titokban tartsam előle!

Felfújja az arcát. — így tisztességes — mondja, és felveszi az asztalról a retiküljét. De aggódom amiatt, hogyan érezné magát, ha tudná, hogy megkerestelek, attól viszont nem félek, hogy dühös lesz rám miatta. Bólintok. Bevallom, ezúttal hiszek neki. *** 7

A dolgozószobában nézem a tévét, mikor Camryn és az anyukája hazaér a nőgyógyásztól. Azon kapom magam, hogy kiegyenesedem ültömben, és furán érzem magam, hogy az anyukája házában vagyok, meg minden. Lete

63

szem a távkapcsolót a tölgyfából készült dohányzóasztalra, aztán felkelek, hogy Camryn elé menjek. -

Nos, hogy ment? — Kínos helyzet. Kínos kérdés, hogy kitöltsem a csöndet.

Minden kínos. Utálom a kínosságot. Nagyon gyorsan találnunk kell saját lakást. Vagy egy szállodai szobát. Camryn tekintete ellágyul, ahogy hozzám lép. -

Rendben ment - válaszolja, és megpuszilja az arcomat. - Megszereztem, amiért

mentem. És te mit csináltál ma? Fogadok, hogy szexin néztél ki, ahogy abban a New Age-es, csajos kocsiban furikáztál egész nap, mi? - A szája széle vigyorra húzódik. Érzem, hogy elpirulok. Anyukája bágyadtan rám mosolyog Camryn háta mögül, ahogy elmegy mellettünk a konyha irányába. Ez ugyanaz a „bágyadt mosoly”, amelyről Camryn reggel beszélt, az, ami szinte sikítja, hogy „nagyon törékeny, és iszonyúan sajnállak mindkettőtöket”. Kezdem érteni, miért utálja Camryn ennyire. -

Hát, nem sok mindent, de kibírtam negyedórát négyszemközt Shenzivel a

Starbucksban. -

Shenzi?

Megcsóválom a fejem, mosolygok, és azt mondom: -

Nem érdekes. Natalie. Találkozni akart velem, hogy rólad beszéljünk. Nagyon

aggódik. Camryn bosszúsan elindul a folyosón a hálószobája felé. Követem. -

El tudom képzelni, mit mondott neked - mondja, ahogy befordul a sarkon, majd

a szobájába. Leteszi a retiküljét és egy reklámszatyrot az ágyra. — És haragszom, hogy felhívott téged a hátam mögött. -

Valószínűleg nem kellett volna találkoznom vele — vallom be, és megállók az

ajtó mellett. — De kitartó volt, és őszintén szólva, hallani akartam a mondandóját. Szembefordul velem. -

64

És mit tudtál meg?

A hangjából érezhető elégedetlenség bánt egy kicsit. -

Csak azt, hogy sok mindenen mentél keresztül, és...

Camryn felemeli a két kezét, és bosszúsan megcsóválja a fejét. — Andrew, komolyan! Hallgass meg, rendben? — Elém lép, és megfogja mindkét kezemet. — Jelenleg az egyetlen, amitől még nyomorúságosabbnak érzem magam, az, hogy mindenki állandóan miattam aggódik. Gondolj csak bele, éppen reggel beszéltük ezt

meg. Most pedig nézz rám! Ránézek, nem mintha eddig nem ezt tettem volna. Talán búslakodom? — Nem, nem búslakodsz. - Hányszor láttál mosolyogni az

-

elmúlt héten? — Valójában sokszor. — Hallottad egyszer is, hogy olyasmit mondtam, ami arra utalt volna, hogy jobban kínlódom, mint amennyire bevallom? — Nem, azt hiszem, nem igazán. Finoman oldalra biccenti gyönyörű, szőke hajkoronával ékes fejét, aztán felnyúl, és ?

lágy ujjai hegyével megsimogatja az arcomat. Azt akarom, hogy megígérj nekem valamit.

-

Normális esetben habozás nélkül rávágnám, hogy „bármit”, de ezúttal tétovázom. A másik oldalra biccenti a fejét, és a keze lehanyatlik az arcomról. Végül vonakodva megszólalok. — Attól függ, hogy miről van szó. Nem ellenkezik, de látszik az arcán, hogy csalódott. Ígérd meg, hogy visszatérünk a normális kerékvágásba. Csak ennyit kérek,

-

Andrew. Hiányzik az, amilyenek voltak a dolgok. Hiányoznak az együtt töltött őrült idők, az őrült szeretkezések, az őrült gödröcskéid és az őrült, vibráló életszereteted. Az utazás is hiányzik? - kérdezem, és az öröm eltűnik az arcáról, mintha valami

-

rettenetesen rosszat mondtam volna. A tekintete elvándorol rólam, és úgy tűnik, mintha elveszett volna a sötét gondolatokban. —

Camryn... hiányzik neked az utazás? — Most még nagyobb szükségem van rá,

hogy tudjam a választ erre a kérdésre, mint percekkel korábban, mert láttam a reakcióját. Egy hosszú, néma perc után ismét rám néz, és úgy érzem, hogy elveszek a szemében, bár ezúttal nem kellemes értelemben. Nem válaszol. Olyan, mintha... nem tudna. Nem tudom, mi zajlik a fejében, de nagyon kíváncsi vagyok rá, ezért végül azt mondom: 65

—

Most is megtehetjük. — Megfogom a karját. — Talán éppen ez az, amire neked...

úgy értem, mindkettőnknek szükségünk van. — Ahogy kiejtettem a számon a szavakat, egyre izgatottabb leszek, ahogy belegondolok. Camryn és én. A végtelen úton. Szabadon és a pillanatnak élve, ahogyan terveztük. Rádöbbenek, hogy szélesen mosolygok, az arcom izgatottan ragyog. Szent szar! Igen, ezt kell tennünk! Miért is nem jutott előbb eszembe? —

Nem — jelenti ki határozottan, és a válasza kiránt a derűs, álomszerű állapotból.

—

Nem? — Nehezen hiszem el, vagy értem meg.

—

Nem.

—

De... miért nem? — kérdezem, mire lazán elsétál mellőlem. — Semmi okunk rá,

hogy tovább várjunk. És ebben a másodpercben meg is értem a válasza mögött rejlő okot. De nem kell szóba hoznom, mert megteszi ő. —

Andrew — mondja, és az arcát ellágyítja a sajnálkozás -, ha megtennénk, mindig

ott bujkálna az agyam mélyén a tudat, hogy a baba miatt csináltuk. Nem lenne helyes. Egy ideig semmiképp. Hosszú ideig. —

Rendben — mondom, és elé lépek. Bólintok, és melegen mosolygok, azt remélve,

hogy megérti, bármit is akar, vagy nem, én mindenképpen mögötte állok. —

Szóval, milyen szintű bipolárist csinált belőlem Natalie? — Halkan felnevet, és

odamegy a reklámszatyorhoz, aztán belenyúl. Én is nevetek, keresztbe heveredem az ágyon, a lábam lelóg a szélén, a talpam a padlón. —

Sárgát - felelem. - Ez a legalsó szint. De ő vörös. - Oldalra billentem a fejem,

hogy lássam őt. - De biztos vagyok benne, hogy ezt eddig is tudtad. Visszamosolyog rám, aztán kivesz egy halom bugyit a szatyorból, és elkezdi leszedegetni róluk a címkéket. —

Hát, biztos vagyok benne, hogy teletömte a fejed mindenfélével arról, hogyan

mentem keresztül egy depressziós perióduson, meg a „rossz lapokról” — mutatja az idézőjeleket —, amelyeket osztottak nekem. — Rám mutat, és felém bandzsít. — De csak ennyi volt. Egy periódus. Túljutottam rajta. Ráadásul ki nem kénytelen túljutni közeli családtag halálán, váláson, durva szakításokon? Nevetséges, hogy... —

Bébi, mit mondtam neked egyszer? Még New Orleansban?

—

Rengeteg mindent mondtál. 66

Belehajítja a címkéket a közeli szemetesbe. —

Arról, hogy a fájdalom nem egy kibaszott verseny.

—

Igen, emlékszem — feleli. Kezdi felszedegetni a bugyikat az ágyról, de

odanyúlok, és elkapok párat a halom tetejéről, mielőtt megakadályozhatná. Feltartok magam elé egy csipkés rózsaszínűt, a másik kettőt pedig a mellkasomra teszem. —

A francba, ezek tetszenek — jegyzem meg, de kikapja a kezemből.

—

Mindegy — folytatja, miközben én begyűjtőm a következő két bugyit —, nem

akarok többé erről beszélni, rendben? - Kiveszi a kezemből az utolsó két bugyit is, a

komódhoz lép, és bepakolja mindet a fölső fiókba. Visszasétál hozzám, az ölembe mászik, a térde belenyomódik az ágyat beborító takaróba. Megsimogatom a combját. —

Szórakozni szeretnék ma este - mondja. — Mit gondolsz?

?

67

Elgondolkodva beszívom az alsó ajkam, aztán cuppantok egyet, mielőtt válaszolok. — Jól hangzik. Hová szeretnél menni? Édesen lemosolyog rám, mintha már alaposan végiggondolta volna a dolgot. Szeretem látni, amikor így mosolyog. És ez kibaszottul igazi mosoly, szóval lehet, hogy Natalie mégis túlreagálja a helyzetet. —

Nos, arra gondoltam, hogy elmehetnénk az Undergroundba Natalie-vel és Blake-

—

Várj csak, nem ez az a hely, ahol az a szemétláda megcsókolt a tetőn?

—

De - feleli affektálva. A francba, ha nem hagyja abba a mocorgást az ölemben... -,

kel.

ám az a „szemétláda” egy évre börtönbe került. És Natalie nagyon szeretné, ha elmennénk. Üzenetet küldött, mielőtt hazaértem. —

Biztos, hogy nem csupán behízelegni próbálja magát nálad, mert rossz a

lelkiismerete? Camryn vállat von. — Lehet, de attól még jó móka lesz. És kivételesen klassz lenne élőben egy zenekart meghallgatni ahelyett, hogy mi állnánk fenn a színpadon. Ráfekszik a mellemre, én pedig lenyúlok, megmarkolom tökéletes popsiját, és megszorítom. Megcsókol, és én pedig feljebb csúsztatom a kezemet, és szorosan magamhoz ölelem. —

Rendben — mondom lágyan, mikor véget ér a csók, és az ajka centiméterekre

időzik az enyémtől. Beletúrok a hajába, aztán a két tenyerem közé fogom az arcát, hogy ne tudjon mozdulni. — Akkor legyen az Underground. Holnap pedig visszarepülök Texasba, és elkezdek csomagolni. —

Remélem, nem bánod, hogy nem megyek veled — jegyzi meg.

—

Persze hogy nem. — Megpuszilom a homlokát. — Tudod, soha nem említetted,

hogy magaddal viszed-e Natalie-t lakást keresni. Felül, kihúzza magát, aztán megragadja a kezemet, és egymásba kulcsolja az ujjainkat. —

Majd meglátom — feleli mosolyogva. — Egyszerre csak egy dologra 68

koncentráljunk, és a legközelebbi teendő most az, hogy felkészüljünk a ma estére. Bólintok, visszamosolygok rá, aztán megszorítom a kezét, és ismét lehúzom magamhoz. —

Te jelented számomra az egész világot - suttogom az ajkába. — Remélem, ezt

soha nem felejted el. —

Soha nem felejtem el — suttogja vissza, aztán finoman előre-hátra mozgatja a

csípőjét az ölemben. Aztán meg- bökdösi a számat az ajkával, és mielőtt megcsókolna, azt

mondja: —

De ha valami okból mégis megtörténne, remélem, örökké találsz majd módot arra,

hogy emlékeztess rá. Figyelmesen nézem a száját, aztán az arcát a hüvelykujjaim begye alatt. —

Örökké — nyugtatom meg, és szenvedélyesen megcsókolom.

Jó ideje buliztam utoljára olyan klubban, mint az Underground. A pokolba, csak huszonöt éves vagyok, és ettől a helytől mégis öregnek éreztem magam. Gondolom, amiatt, hogy a bárok és éjszakai klubok helyett olyan visszafogott helyeken töltöttem inkább az időmet, mint az Old Point, el is felejtettem, hogy egyáltalán létezik heavy metal. Hé, szeretem a heavy metalt, de bármikor szívesebben hallgatom a régi cuccokat. Camryn és én Blake-kel és Natalie-vel töltöttük az éjszakát, hallgattuk, ahogy egy magát Hatvankilencnek — milyen eredeti — nevező zenekar egyik elcseszett hangot a másik után csikarta ki a gitárból, miközben az énekes úgy morgott a mikrofonba, mint egy jávorszarvasbika párzás idején. De a jelek szerint a tömegnek tetszett. De az is lehet, hogy csak azért, mert a vendégek többsége részeg volt, vagy belőtte magát. Vagy esetleg mindkettő. Nekem is be kellett volna rúgnom, de beleegyeztem, hogy én leszek ma éjszaka a sofőr. És részemről ez rendben is van. Azt akartam, hogy Camryn kibulizza és jól érezze magát. Szüksége volt rá. És büszke vagyok rá, amiért meg is próbálta, mert félig-meddig azt vártam, hogy hosszú ideig semmire sem lesz hajlandó. Nekem is fáj Lily elvesztése, de Camryn még mindig itt van nekem, és most csak ő számít. Kellemesnek érzem a hideg novemberi levegőt azok után, hogy három órán keresztül abban a meleg, füstös raktárban voltam bezárva. —

Nem baj, ha sétálunk? - kérdem Camrynt, miközben mellette lépkedek, szorosan

átölelve a derekát. A mellemre hajtja a fejét, a kezét bedugja a kabátujjába. —

Jól vagyok — nyugtat meg. - Ezúttal éppen idejében rángattál ki onnan, így nem 69

kell attól tartanod, hogy megint cipelned kell hazáig, mint New Orleansban. - Érzem, ahogy elfordítja a fejét, hogy rám nézhessen, én pedig lepillantok rá, de közben igyekszem arra is figyelni, hogy hová lépünk. — Emlékszel arra az éjszakára, ugye? —

Természetesen emlékszem. — Szorosabbra fonom a karomat a derekán. - Nem

volt olyan régen, de még ha nem így lenne, akkor sem tudnám elfelejteni soha azt az éjszakát, vagy ami azt illeti, bármelyik veled töltöttet. Felmosolyog rám, aztán ő is a lába elé néz.

—

Nagyon felejthetetlen vagy — teszem hozzá, és rávigyorgok.

—

Egyszer felébredtem akkor éjjel — mondja, és belefúrja a fejét a karom

melegébe. — Láttam az egyik oldalon a vécét, és azon tűnődtem, hogyan kerültem oda. Aztán megéreztem a testedet magam mögött, a karodat a derekamon, és nem is akartam felkelni a földről. Nem azért, mert félig még részeg voltam, és olyan volt a fejem, mintha átment volna egy zúzógépen, hanem azért, mert velem voltál. —

Igen, emlékszem... — Egy pillanatra elmerülök az emlékben.

Tíz percig gyalogolunk összebújva a hidegben, míg oda nem érünk a benzinkút melletti elhagyatott parkolóhoz, ahol az autót hagytuk. Teljesen felkapcsolom a fűtést, és Camryn anyukájának házához vezetem a csajos autót. Amikor behajtok a ház elé, és meglátom az anyukája autóját, azt kívánom, bárcsak szállodában maradtunk volna a látogatás egész idején. Kedvelem Nancyt, de szeretek egy szál alsónadrágban vagy pucéron mászkálni a lakásban anélkül, hogy nézőközönség miatt kelljen aggódnom. Kisegítem Camrynt az autóból és be a házba. A biztonság kedvéért a karomat nem veszem le a derekáról, hátha hirtelen hatni kezdene az alkohol. De minden rendben. Rendesen becsípett, de jól van. Bezárom magunk után az ajtót, Camryn azonnal kibújik a kabátjából, és ráhajítja a sarokban álló fogasra. Követem a példáját. A házban halálos nyugalom honol, csupán a közeli folyosón ég az éjszakai jelzőlámpa tompa narancsszínű fénye, és a konyhapultot világítja meg egy égő. Meglepetésemre Camryn felcsúsztatja a tenyerét a mellkasomon, aztán keményen nekitaszít az előszoba falának, becsúsztatja a nyelvét a számba, én pedig finoman megharapom, aztán az alsó ajkát is, mielőtt megcsókolom. A jobb keze lesiklik a farmerom gombjára, aztán könnyedén kipattintja, majd lehúzza a cipzárt. Szenvedélyesebben csókolom, és belenyögök az ajkába, mikor becsúsztatja a kezét a bokszeromba, és megmarkol. Istenem, olyan kibaszottul sok idő telt el... Keményebben nekem szorítja a testét, nekilöki a hátamat a falnak. 70 Csak annyi időre szakítom meg a csókot, míg kinyögöm. —

Olyan kibaszottul kívánlak, de legalább a szobába menjünk be előbb.

A csókja még mohóbbá válik, aztán az ajkamba suttogja: -

Anyu nincs itthon. - Vadul beleharap a számba, elég erősen ahhoz, hogy fájjon,

de ettől csak még jobban megvadulok. - Roger autójával ment ma este dolgozni. A számat az övére tapasztom, és felemelem a karomba, hogy becipeljem a folyosón keresztül a szobájába. Túl messze van, és már letépte rólam az inget, mire beviszem az

ajtón, és ledobom az ágyra. Leveszem róla a maradék ruhát, csak a bugyit hagyom rajta. Felül az ágy szélén,

T

71

és lehúzza rólam a farmert meg a bokszért. Rámászom, a súlyomat az egyik ökölbe szorított kezem tartja, míg a másikkal izgatom, a bugyin keresztül simogatom a nedves szeméremajkakat. Vonaglik alattam. Lehunyja a szemét, hátrahajtja a fejét a matracon, hogy a melle felemelkedjen előttem. Lejjebb csúszom az ágyon, a középső ujjammal lehúzom róla a bugyit. Megpuszilom a combja belső oldalát, aztán nem tudok tovább várni, villámsebesen bezuhanok a lába közé, mert egy örökkévalóság óta nem csinálhattam ezt. Nem játszadozom tovább. Méghozzá azért nem, mert beleőrülök a vágyba. Vadul nyalom, ő pedig próbál feljebb mászni az ágyon, menekülni a szám elől. Megragadja a feje fölött a lepedőt, míg végül a feje lelóg az ágyról. Erősen markolom a combját, hogy ne tudjon mozdulni, az ujjaim belevájnak a húsába. Még erősebben szívom a csiklóját, míg végül nem bírja tovább, és a combja összezárul a fejem körül. Tudom, hogy mindjárt elélvez abból, hogy megmarkolja a hajamat, és elhúzza magától a számat. Végignézek teste sima halmain a lába közül, és látom, hogy lebámul rám. Beletúr a hajamba. Várok, azon tűnődöm, vajon mire gondolhat, miért állított le. Mintha várna valamire, de nem tudom, mi az. Pillanatnyilag csak arra vagyok képes gondolni, hogy ráerőltetem magam. Minden kibaszott akaraterőmre szükség van, hogy visszafogjam magam, ne fordítsam meg, kényszerítsem négykézlábra, ne markoljam meg a haját olyan erősen, hogy fájjon, hogy... Oldalra biccenti a fejét, és néz rám, tanulmányoz, mintha próbálná kitalálni, mi lesz a következő lépésem. Megbűvöl az arca. Van benne valami titokzatos és esendő, amilyet még soha nem tapasztaltam. Aztán felhúz az ágy széléről, és ösztönösen a hátamra fekszem. Felkúszik rajtam, ahogy halad, végigcsókolja a hasamat, a mellkasomat, aztán rám fekszik. A torkomból önkéntelen, mély nyögés szakad fel, ahogy megérzem a nedvességét és a melegét. Lemosolyog rám, édesen és ártatlanul, bár tudom, hogy valójában egyáltalán nem az. Aztán megragad, és a szemem fennakad, amikor magába vezet, és olyan lassan csúszik le rajtam, hogy az szinte kész kínszenvedés. Hagyom, hogy keféljen, amíg csak akar, de minden akaraterőmre szükségem van, hogy ne élvezzek el előbb, mint ő. És az utolsó pillanatban történik valami, amit soha nem vártam volna, és pánikba esem, nehogy megérezze, amikor egy töredékmásodperc alatt el kell döntenem, hogy kihúzódjam-e belőle, vagy ne.

CAMRYN

A szívem annyira hevesen ver. Levegő után kapkodok, a homlokomon veríték gyöngyözik, pedig a szobában hűvös van. Ahogy élvezni kezdek, Andrew, valamiféle zavart pánikban kihúzódik belőlem. Ez meglep kicsit, de nem mutatom. Ehelyett előrehajolok, a mellem alig ér hozzá az övéhez, és simogatni kezdem. Amikor vége, teljesen ráomlok, az arcomat a mellkasára szorítom, a térdem meghajlik, ahogy az ölében kuporgok. Hallom, ahogyan ver a szíve a fülemben. Kinyújtja oldalra a két karját az ágyon, és csak akkor ölel magához, amikor már újra kap levegőt. Érzem, hogy a hajamra tapasztja a száját. Csak fekszem ott, és gondolkodom. Arra gondolok, ami az imént történt, és arra, ami nem. Arra gondolok, milyen finom az illata és mennyire meleg a bőre. Arra gondolok, milyen szelíddé vált. És mindez azért, mert fél, hogy fájdalmat okoz nekem, fizikailag, érzelmileg, talán még lelkileg is, ha ez egyáltalán lehetséges. És szeretem őt ezért. Szeretem, amiért annyira viszontszeret, de nagyon remélem, hogy nem marad örökké ilyen óvatos. Egyelőre nem teszem szóvá a dolgot. Gondolom, előbb nekem kell bebizonyítanom, hogy ismét önmagam vagyok, mielőtt elengedi magát velem. És ezt tiszteletben tartom.

76

Felemelem az arcom a mellkasáról, és rámosolygok. Azon tűnődöm, elkezd-e magyarázkodni, elárulja-e, miért húzódott ki belőlem, talán bevallja, hogy nem volt benne biztos, ezt kell-e tennie vagy sem. Talán arra vár, hogy én kezdjem. De én sem hozom szóba. Hogy megtörjem a csendet és a bizonytalanságot, játékosan mozgatni kezdem a csípőmet, és felnevetek. —

Engedned kell, hogy előbb összeszedjem magam, bébi. — Visszamosolyog, és két

kézzel rácsap a seggemre. Viccből felsikkantok, mintha tényleg fájt volna, aztán mocorgok még egy kicsit. —

Jobb lesz, ha abbahagyod — figyelmeztet, és a gödröcskék elmélyülnek az arcán.

Megismétlem a mozdulatot. —

Azt hiszed, hogy viccelek? Csináld még egyszer, és megbánod!

Természetesen újra megteszem, aztán lélekben felkészülök rá, bármit tervez is, hogy megleckéztessen. Lenyúl kettőnk közé, az ujjai közé csippenti mindkét mellbimbómat, és csak annyira szorítja meg, hogy megdermedjek a félelemtől, hogy hirtelen megmozduljak, és kockáztassam, hogy letépi őket. —

Au-u-u! - Gyöngyöző kacagás szakad ki a torkomból, és megfogom a két kezét, de

amikor próbálom elhúzni őket, kicsit erősebben belém csíp. —

Figyelmeztettelek — csóválja a fejét, és olyan komoly képet vág, hogy szinte

lenyűgözően meggyőző. — Hallgatnod kellett volna a jó szóra! —

Kérlek, kérlek, kérlek, engedd e-e-el!

Megnyalja kiszáradt ajkát, és ó, mennyire mellékesen megkérdezi: —

Jó leszel?

Gyors egymásutánban vagy tízszer bólintok. Összehúzza ördögien csillogó zöld szemét, és tovább faggat. — Esküszöl? —

Esküszöm rég elveszett kutyám, Beebop 77 sírjára!

Miliőn elengedne, még egyszer utoljára belecsíp a bimbóimba, amitől megrándul az arcom, és összeszorítom a fogaimat. Aztán felül az ágyon, a lábamat a dereka köré fonja. A mellemre hajol, és mindkét bimbót finoman végig simítja a nyelve hegyével, aztán megpuszilja. -

Így már jobb? - kérdezi, és közben a szemembe néz.

-

így már jobb — suttogom, aztán megpuszilja a számat, és gyengéden szeretkezünk,

majd valamikor hajnali három után álomba merülünk egymáshoz bújva.

10

Azt hittem, súlyosabb lesz a másnaposságom, mint amilyen. Hónapok óta tegnap éjjel ittam először, de nem panaszkodom. Az oldalamra fordulok, és amikor meglátom az órán, hogy Andrew-nak másfél órával korábban kellett volna a repülőtéren lennie, felpattan a szemhéjam, és kiugróm az ágyból. -

Andrew! - kiáltom, és rázni kezdem.

Felnyög, megfordul, és résnyire kinyitja a szemét. Kinyújtja a karját, próbál magához ölelni, hogy visszaaludjon, de ellököm magamtól. -

Kelj fel! Lekésted a gépet.

Felpattan a szemhéja, akárcsak korábban az enyém, de egyébként egyetlen porcikája sem mozdul, aztán leesik neki a tantusz. -

Basszus! Basszus! Basszus! — Felugrik az ágyról, és meztelenül megáll a szoba

közepén. Soha nem unom meg, hogy nézzem őt, mindegy, hogy meztelen, vagy fel van-e öltözve. A mai napig nem értem, hogyan sikerült kikötnöm mellette. Az arcára szorítja a kezét, aztán végighúzza a két tenyerét a feje búbján, és a tarkójára szorítja; a karján megfeszülnek az izmok. Aztán egy hosszú, elkeseredett sóhaj szakad fel a melléből. -

El kell érnem egy későbbi járatot.

78

Kimászom az ágyból, és felkapom a köntösömet a padlóról, hogy menjek zuhanyozni. -

Nem mintha sajnálnám, hogy pár órával többet tölt- hetek veled — teszi hozzá, és

mögém lép. -

Nem is tudom, Andrew. — Felveszem a köntöst, megkötöm az övét. — Alig vártam,

hogy megszabaduljak tőled. — Elmosolyodom, bár nem látja. Csend ereszkedik a szobára. —

Komolyan beszélsz?

Annyira döbbent a hangja, hogy nem tudom megállni a nevetést. Megpördülök, és megpuszilom a száját. —

A pokolba, dehogy beszélek komolyan. Talán éppen én kapcsoltam ki az ébresztőt

tegnap éjjel. Talán eleve így terveztem. Mosoly terül szét az arcán, visszacsókol, aztán az ágyhoz sétál, hogy megkeresse a bokszerját. —

így volt? — kérdezi, és felveszi az alsóját.

-

Nem. De jó ötlet. Legközelebb nem felejtem el. Akarsz velem zuhanyozni?

Ebben a pillanatban valaki kopog a hálószoba ajtaján. Mivel valószínűleg anyu az, Andrew megmerevedik kissé, aztán leül az ágyra, és derékig betakarózik. Kinyitom az ajtót; anyu áll a küszöbön a maga hidrogénszőke valójában. Világos rózsaszín blúz van rajta, és színben hozzáillő halvány pír az arcán. —

Ébren vagytok? — kérdezi.

Nem, anyu, holdkóros vagyok. Néha nagyon vicces tud lenni. Észreveszem, hogy Andrew-ra pillant. Már említette, mennyire aggasztja, hogy esetleg újra teherbe esem, de azt biztos nem várja el tőlünk, hogy tartózkodjunk a szextől. O ugyan ezt szeretné, de szó sem lehet róla. Bágyadtan rám mosolyog, aztán megkérdezi: -

Nem akarsz elkísérni Brendához?

De nem ám! Szeretem Brenda nénikémet, de azt már nem annyira, hogy megfulladok a cigarettafüstjétől. —

Nem, terveink vannak Natalie-vel.

Valójában nem terveztem mára semmit, de ezt nem kell tudnia. —

O, rendben. Nos... — Ismét Andrew felé pillant, aztán visszanéz rám. - Azt hittem, ma

visszautazik Texasba. Megigazítom a köntös övét, aztán összefonom a karomat. —

Igen, elaludtunk, de egy későbbi géppel elutazik.

Anyu bólint, aztán még egyszer Andrew-ra néz. Bágyadtan elmosolyodik, akárcsak Andrew. Kínos. Tényleg kedveli Andrew-t, de nem szokott hozzá, hogy fiúk töltik velem az éjszakát a szobámban, bár már két hete itthon vagyunk. Ha nem lennék majdnem huszonegy éves és a menyasszonya, akkor Andrew nem is lehetne itt. Ugyanakkor anyu azt is tudja, hogy szeretjük egymást, és azok után, ami a babával történt, azt akarom, hogy Andrew itt legyen velem. De az egész akkor is kínos. Mindnyájunknak. Igen, tényleg komolyan neki kell állnunk egy saját lakás keresésének. Egy saját lakás... itt, Raleigh-ben. Úgy érzem, mintha hirtelen mázsás súly telepedett volna a mellemre. Anyu végre távozik, én pedig Andrew-ra pillantok, aki szemlátomást nagyon kényelmetlenül érzi magát a takaróval az ölében. Idegesen ráncolja a homlokát. —

Zuhanyozol velem? — kérdezem újra, de látszik rajta, hogy már nincs hozzá kedve.

Megrándul az arca. — Azt hiszem, megvárom, míg végzel. Kuncogok kisfiús esetlenségén, aztán ellágyul az arcom. - Hétvégén körülnézek, találok-e lakást. Ígérem. Feláll. - Ha szeretnéd, hogy veled menjek, csak szólj. Csak azért mondtam, hogy vidd magaddal Natalie-t, mert gondoltam, szeretnéd, hogy legyen veled valaki, míg távol

80

vagyok. Tudod, hogy kikérhesd egy másik csaj véleményét a kárpitokról, a színhatásokról és ilyesmi. Halkan felnevelek. -

Nem fogok kárpitot választani - nyugtatom meg. — Talán függönyöket, de a kárpitok

belsőépítészeknek és gazdag vénasszonyoknak valók. Megcsóválja a fejét, én pedig elindulok a fürdőszobába. Ügy érzem magam, mint Jekyll és Hyde. Állandóan. Andrew előtt felteszem a boldog arcot, de nem játszom meg magam. Boldog vagyok. Azt hiszem. De abban a másodpercben, ahogy egyedül maradok, mintha valaki mássá változnék át. Úgy érzem, mintha állandóan mögöttem állna egy láthatatlan valaki, és nyomkodna egy kibaszott kapcsolót az agyamban. Ki. Be. Ki. Be. A kádban ülök, a térdemet felhúzom az államhoz, és hagyom, hogy a forró víz egy örökkévalóságig ömöljön rám. A lakásra gondolok, amelyet meg kell találnom, arra, milyen jól éreztem magam előző éjjel az Underground-ban, a rengeteg szennyesre, amelyet ki kell mosnom, és arra, hogy fogy a szappan, már alig látszik rajta a lógó. Amikor kezd langyosodni a víz, ez eléggé magamhoz térít fura álmodozásomból, és rádöbbenek, milyen régóta idebenn vagyok. Csak elzárom a csapot, kilépek a kádból, és direkt nem állok rá a fürdőszoba szőnyegére, mert utálom érezni a talpam alatt. Rádobok egy tiszta törülközőt, és csak ácsorgók itt, bámulom magam a tükörben. Szórakozottan számolgatni kezdem az üvegen lévő fogkrémpöttyöket. Tizennégynél megállók. Kinyitom a gyógyszeres szekrényt, Advil után kutatok az üvegcsék és tubusok között. Szerencsére az úgynevezett másnaposságom ellen elég néhány fejfájás elleni tabletta. Amikor megtalálom, nyúlok, hogy kivegyem az üveget néhány barna-narancsszínű csomagolású, receptre kapható gyógyszer mögül, aztán megdermedek. Lekapom a polcról az egyik receptre kapható gyógyszer dobozát inkább, és elolvasom a feliratot. Percocct 7.5 - Fájdalom esetén hatóránként

egy tabletta

—

Nancy

Lillard.

Fogalmam

sincs,

miért

tart

anyu

fájdalomcsillapítót, amelyet nyilvánvalóan nem szed, de egy ideje fáj a háta, nyilván elment vele végre orvoshoz. Vagy az is lehet, hogy anyu, aki hivatásos nővér, bűnöző lett, és kihasználja, hogy az átlagembereknél könnyebben jut hozzá csak receptre kapható gyógyszerekhez. A! Ez nem valószínű, mivel a gyógyszert egy hónapja váltották ki, és az üveg még tele van. O az anyukám, akii egész életemben ismertem, és aki soha nem szeretett fájdalomcsillapítót szedni az ártalmatlan, recept nélkül kap ható szerek kivételével. Már éppen teszem vissza a gyógyszert, de azon kapom magam, hogy a kezem megáll,

mielőtt az üveg alja a polchoz érne. Úgy vélem, nem árthat meg. Valóban lüktet a fejem, ami fájdalomnak minősül, nem igaz? Igaz. Kinyitom a gyerek biztos kupakot, és kirázok egy tablettát a tenyerembe. Lenyelem egy kortynyi csapvízzel, megszárítkozom, aztán törülközőt tekerek a fejemre. Újra belebújok a köntösbe, megkötöm, aztán visszamegyek a szobámba öltözködni. Elállóm Andrew hangját a konyhából, és a visszafogottságából nyilvánvaló, hogy nem anyuval beszél. Valószínűleg telefonál. Mikor meghallom a bátyja, Asher nevét, elégedetten nyugtázom, hogy igazam van, és megyek öltözni. Kinyírnám Natalie-t, ha megint ő lenne. Be kell fejeznie ezt az állandó aggodalmaskodást és hátam mögötti összeesküvést Andrew-vak Kifésülöm vizes hajamat, aztán indulok a konyhába. — Tudom, bátyó, de nem hiszem, hogy ez most jó ötlet lenne — hallom Andrew-t, és hátrálok, hogy ne zavarjam meg a beszélgetést. — Igen. Igen. Nem, már javul az állapota. Már egyértelműen nem olyan zavart, mint amilyen az első hét után volt. Aha. Kikukucskálok a sarok mögül, és látom, hogy a bár mellett áll, a mobiltelefonját a füléhez szorítja, a másik keze pedig a pulton. Néha bólint, hallgatja azt, aki a vonal másik végén van, érzésem szerint Aidant. Kiderül, hogy igazam van, mikor azt mondja: —

Mondd meg Michelle-nek, hogy köszönöm a meghívást. Lehet, hogy egy-két hónap

múlva meglátogatunk benneteket, miután Camrynnek lesz ideje... Nem, talán majd tavasszal. Chicago nekem télen kibaszottul hideg. — Andrew felnevet, aztán folytatja. - A pokolba, dehogy, bátyó, miből gondolod, hogy Texast választanám? - Ismét felnevet. Végül befordulok a sarkon, és meglát. —

Én szívesen mennék — közlöm.

Andrew egy pillanatig csak bámul rám, aztán Aidán szavába vág. - Tartsd egy percre! — Eltakarja a mikrofont a tenyerével. — Chicagóba akarsz utazni? — Kissé meglepettnek tűnik. —

Persze — válaszolom mosolyogva. — Szerintem jó móka lenne.

Úgy tűnik, elgondolkodik rajta. Talán nem hisz nekem, vagy csak megfontolja a dolgot, mert neki Chicago csak havat és szelet jelent. 82De aztán felragyog az arca, és lassan bólogatni kezd. — Oké — mondja, egy pillanatig még tétovázik, aztán visszateszi a telefont a füléhez. — Aidán, hadd hívjalak vissza egypár perc múlva, rendben? Igen. Oké. Hamarosan beszélünk. Szia! Megszakítja a hívást. Aztán ismét rám néz a konyha másik feléből. —

Biztos vagy benne? Azt hittem, itt szeretnél maradni egy ideig.

Átsétálok a küszöbön, aztán kiveszek egy doboz narancslét a hűtőből. —

Nem, biztos vagyok benne — felelem, és iszom egy kortyot. — Ezek szerint Michelle

ötlete volt? Bólint. — Igen, Aidán azt mondja, Michelle aggódik miattad. Felajánlotta, hogy töltsünk náluk pár napot, ha van kedvünk. Iszom egy újabb kortyot, aztán leteszem a dobozt a pult tetejére.

83

—

Aggódik miattam? Hát, ez kedves tőle, meg minden, de remélem, hogy ha

elmegyünk, ott nem találom magam ugyanolyan helyzetben, mint itt Natalie-vel. Andrew megrázza a fejét. — A, Michelle nem olyan. - Hogy megerősítse, mennyire ez az igazság, még hozzáteszi: —

Michelle egyáltalán nem hasonlít Natalie-re.

—

Nem erre gondoltam, Andrew.

—

Tudom, tudom — nyugtat —, de ő tényleg klassz csaj.

Eléggé ismerem ahhoz Michelle-t, hogy tudjam: igazavan. Hirtelen hatni kezd a gyógyszer, és úgy érzem, mintha a fejem már nem is lenne a nyakamon. Az egész testem bizsereg, a lábujjaim hegyétől a fejem búbjáig, és egy pillanatra minden összefolyik a szemem előtt. Ösztönösen megragadom a pult szélét, hogy ne essek össze. —

Hűha! — Nyelek egyet, aztán erőteljesen pislogok.

Andrew kíváncsian figyel. —

Jól vagy?

Olyan széles mosolyra húzódik a szám, hogy érzem a hűvös levegőt a fogamon. —

Igen, teljesen jól vagyok.

Oldalra biccenti a fejét. — Hát, nem láttalak így vigyorogni az óta, hogy az ujjadra húztam azt a gyűrűt. - Tétován elmosolyodik, de süt az arcáról a kíváncsiság. Felemelem az ujjamat, hogy lássam és megcsodálhassam az eljegyzési gyűrűt, amely még száz dolcsiba sem került, és valószínűleg az országban egyetlen reménybeli menyasszony sem nevezné eljegyzési gyűrűnek. Egy kis boltban láttam meg egy nap Texasban, és megemlítettem Andrew-nak, hogy mennyire csinos darab. — Ez tetszik — mondtam, és felemeltem, hogy a napsugár a megfelelő szögben ragyogjon rá. — Egyszerű, mégis van benne valami különleges. Visszaadtam az ideiglenes elárusítóbódé pultja mögött álló nőnek, aki berakta az üveges tárlóba. —

«5

Micsoda, te nem úgy gondolod, hogy a gyémánt a lányok legjobb barátja? — szólalt

meg Andrew mellettem. — Nem akarsz akkora követ az eljegyzési gyűrűre, hogy talicska kelljen hozzá? —Jézus, dehogy! — tiltakoztam, és felnevettem. — Egy olyan gyűrű nem bír semmiféle jelentéssel. Általában az árcédula a lényeg. — Elsétáltunk az utcai ékszerészbolt elől, tovább a járdán. — Te magad mondtad egyszer, emlékszel? —

Mit mondtam?

Mosolyogtam, a tenyerébe csúsztattam a kezem, ahogy a sarokhoz értünk, és balra fordultunk, a kávézó felé. — Az egyszerű szexi. — A vállára hajtottam a fejemet. — Azon a napon az apukád házában, amikor arról prédikáltál, hogy miért nem kellene egy órán keresztül sminkelnem meg a hajamat igazgatnom, vagy mi. Felnéztem rá, és láttam, hogy mosolyog, elmerült annak a napnak az emlékében, aztán közelebb húzott magához. —

Igen, tényleg ezt mondtam, nem igaz? Az egyszerű szexi. Nos, tényleg az.

—

Es szép is — tettem hozzá.

Másnap Andrew azzal a gyűrűvel jött haza, és felém nyújtotta. Aztán igazi Andrewstílusban fél térdre ereszkedett, és a hagyományoknak megfelelően, bár a szokásosnál kissé drámaiabb módon megkérte a kezem. —

Camryn Marybeth Bennett, a Föld legszebb asszonya és a gyermekem anyja,

megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? Vigyorogtam, és gyanakodva ránéztem a szemem sarkából, aztán azt kérdeztem: —

Csak a Földé?

Pislogott, mielőtt válaszolt. — Hát, nem találkoztam még más bolygókról származó tyúkokkal. Egyikünk sem tudta megállni nevetés nélkül. így hát együtt nevettünk. De aztán nagyon elkomolyodott, és a hangulatváltozása rám is hasonló hatással volt. -

Hozzám jössz feleségül? — kérdezte.

Patakokban folytak a könnyeim. Hosszan, szenvedélyesen megcsókoltam, amitől mind a ketten a padlóra zuhantunk, és milliószor elismételtem, hogy „igen’. Persze aznap kérte meg a kezemet, amikor elárultam neki, hogy terhes vagyok, de akkor helyesen cselekedett, és ezt nem jogom elfelejteni, amíg csak élek. -

Élsz még?

Andrew az orrom előtt hadonászik. Visszazökkenek a jelenbe, betépve a gyógyszertől. És azon nyomban rádöbbenek, hogy rettentő sebesen össze kell szednem magam, ha nem akarom, hogy rájöjjön, mi folyik itt.

ANDREW

12

Gondolom, a hangulatváltozások megmaradnak még azután is... szóval, a terhesség után is egy darabig. Camryn hangulata egyetlen óra leforgása alatt ugrált a normálistól a felfokozott örömig. De úgy tűnik, hogy boldog, és ki vagyok én, hogy megítéljem, hogyan fejezze ezt ki. De a tény, hogy hirtelen el akar menni Raleigh-ből, akárcsak egy hétvégére is, és meglátogatni egy teljesen más helyet, fura nekem, ezért meg kell kérdeznem: —

Miért ilyen hamar? Ügy értem, én szívesen megyek, ha akarod, de azt hittem, itt

szeretnél maradni, találni egy lakást, meg minden. —

Nos, így van... — jelenti ki nem túl meggyőzően. Még mindig bágyadt mosoly játszik

az arcán, ami olyan átkozottul különösnek tűnik. — Csak úgy vélem, addig kell meglátogatnunk őket, amíg módunk van rá, mert ha találok itt munkát, akkor nem biztos, hogy lesz szabad hétvégénk. A hasa fölé teszi és összekulcsolja a két kezét, játszadozik az ujjaival, mintha nyugtalan lenne. —

Te... — elharapom a szavakat. Nem fogom pontosan azt csinálni, amit megkért, hogy

ne tegyünk: folyamatosan aggódni miatta, és állandóan faggatni, hogy jól érzi-e magát. Inkább elmosolyodom. — Visszahívom Aidant, és megmondom neki, hogy a hétvégén ott leszünk. Várom, hogy beleegyezzen az időpontba, és amikor nem szólal meg, hozzáteszem: —

Ezek szerint semmi értelme, hogy elmenjek Texasba a cuccainkért, mielőtt

visszajövünk Chicagóból. — Ez valójában inkább kérdés volt. El kell ismernem, kezdek szédülni a bizonytalanságtól, hogy hol töltjük a másnapot. Teljesen más ez, mint amikor úton voltunk, a pillanatnak éltünk, spontán módon. Akkor legalább az volt a célunk, hogy ne tudjuk előre, mit hoz a holnap. Most viszont nem értem, mi történik. Bólint, kihúz magának egy széket, amelyre soha nem ül le, kivéve, ha reggelizik. De úgy tűnik, most muszáj leülnie. -

Várj! - szólalok meg hirtelen. — Egyáltalán akarod, hogy lakást béreljünk?

Szerezhetünk egy kis házat is valahol. — Azt hiszem, így szeretném kiszedni belőle, mi a baja, anélkül hogy egyenesen megkérdezném: mi a bajod? Megrázza a fejét. — Nem, Andrew, nem bánom, ha lakásba költözünk. Ennek semmihez semmi köze. Ráadásul nem hagyom, hogy az örökségedet egy házra pocsékold egy olyan államban, amelyet nem te választottál lakóhelynek. Kihúzom a mellette lévő széket, leülök, és összekulcsolom a karomat magam előtt. Tudod, hogy nem így van, sugallja a tekintetem. — Oda megyek, ahová te. Tudod jól. Mindaddig, míg nem egy jégkunyhót akarsz az Északi sarkon, vagy Detroitba költözni, nekem mindegy. És azt csinálok az örökségemmel, amit akarok. Végül is, mi mást vennék a pénzből, mint egy házat? Mindenki ezt csinálja. Értékes holmikra költik a nagy összegeket. Ötszázötvenezer dollárunk van, amelyet apám halála után örököltem. A fivéreim is ennyit kaptak. Ez rengeteg pénz, én pedig egyszerű fickó vagyok. Mi a bánatot kezdenék ennyi pénzzel? Ha Camryn nem lenne az életem része, egyedül élnék egy szerény, egyszobás lakásban, valahol Galvestonban, zacskós tésztán és mirelit kaján. Alacsonyak lennének a kiadásaim, és még mindig Billy Franknek dolgoznék, mert véletlenül szeretem a motorolaj szagát. Ami a mértékletességet illeti, Camryn sokban hasonlít rám, és ez szinte tökéletessé teszi a kapcsolatunkat. De néha kimondottan zavar, hogy mennyire nem képes megérteni: az én pénzem az övé is. Még azt sem engedte meg, hogy pénzt utaljak a hitelkártyájára, amelyet az utazás során használt, amikor megismerkedtünk. Hatszáz dollár van a számláján, amelyet az apja adott szükség esetére. De ragaszkodott hozzá — nagyon 89 makacsul —, hogy fizeti a saját költségeit. És meg is tette a pénz feléből, amelyet a Levy’sbeli fellépésekért kaptunk. Ha valami zavar vele kapcsolatban, akkor ez a kérdés az. Gondoskodni fogok róla, akár tetszik neki, akár nem. És bele kell törődnie. -

Érezzük jól magunkat pár napig Chicagóban, aztán, amikor visszatérünk, elkezdünk

házakat nézni. Együtt. Felállók, betolom a széket a helyére, mintha közölném: ez nem vitatéma.

Meglepettnek tűnik, de nem jó értelemben, és a fura mosoly eltűnik az arcáról. -

Nem, ha házat fogunk venni, akkor nekem spórolnom. ..

Két kézzel belecsapok a levegőbe. -

Ne legyél már ilyen makacs - mondom. - Ha annyira aggódsz a „rád jutó” pénz miatt,

akkor majd lerovod a tartozásodat nekem alkalmi szexszel és sztriptízzel. Eltátja a száját, a szeme elkerekedik. -

Mi az ördög?! — kiáltja nevetve, és úgy tesz, mintha megsértődött volna. - Nem

vagyok prosti! - Feláll, és gyengéden rácsap az asztalra, de szerintem inkább azért, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, mintsem tiltakozásképpen. Vigyorgok, és elindulok kifelé a konyhából. - Hé, magadnak köszönheted. — Elsétálok a dolgozószoba ajtajáig, aztán hátrapillantok a vállam fölött, és látom, hogy moz

dulatlanul áll, valószínűleg még mindig a sokktól. — És az vagy, aminek én akarlak! — kiáltom, miközben továbbmegyek. — Nyugodtan lehetsz az én prostim! A szemem sarkából látom, hogy szalad felém. Beugróm a dolgozószoba ajtaján, át a kanapé támláján, mint egy kibaszott nindzsa, aztán ki a ház hátsó ajtaján, miközben Camryn kerget. A sikongatása és a nevetése visszhangzik, ahogy próbál utolérni. A gépünk péntek délután száll le az O’Hare repülőtéren. Hála istennek, nem áll hegyekben a hó a földön. Visszavonok egy dolgot, amelyet Camrynnek mondtam arról, hogy bárhova vele költözöm, ahová csak akar. Biztos, hogy vitatkozni fogok vele, ha valaha is úgy dönt, hogy olyan helyen akar élni, ahol a normális tél része a havazás és a harapós hideg. Utálom. Rettenetesen. És olyan furán kótyagos vagyok, mint Camryn volt kedden, amikor meglátom, hogy nincs hó, és megérzem a tizenkét Celsius-fokos levegőt az arcomon. Ez kissé melegnek számít ilyenkor Chicagóban, de nem panaszkodom. Globális fel- melegedés? Hé, az nem is olyan rossz dolog! Aidan a repülőtéren vár minket. —

Rég nem láttalak, bátyó — köszöntőm. Megragadom a kezét, és megölelem. Párszor

megpaskolja a hátamat, aztán Camrynre néz. —

Örülök, hogy látlak — mondja.

Camryn szorosan megöleli. —

Én is — feleli, majd elhúzódik. — Kösz a meghívást.

—

Hát, a kitartó feleségemnek köszönhetitek — jelenti ki, aztán felvonja a szemöldökét.

— Természetesen nem arról van szó, mintha én nem akartam volna, hogy eljöjjetek. Camrynre kacsint. Ö elpirul, én pedig megfogom a kezét. Michelle kései ebéddel vár minket. Ö aztán tud főzni!

90

Es ha kajáról van szó, szeret Aidán és az én kedvemben járni, ezért nem lepődöm meg, hogy zsíros sajtburgert készített. És sör is van. Kajamennyországba jutottam! A nappaliban kajálunk, miközben filmet nézünk Aidán nagy képernyős tévéjén, az unalmas részek alatt pedig erről-arról beszélgetünk. Amikor megérkeztünk, egyrészt aggódtam amiatt, hogy Aidán vagy Michelle szóba hozza Camryn vetélésének gyakorlatilag tiltott témáját. Másrészt viszont tudtam, hogy ez nem történik meg. Ha rájuk nézek, meg sem tudom állapítani, hogy egyáltalán eszükbe jut-e a kérdés. Aidannek valószínűleg nemigen. Távol tartja magát az ilyen komoly témáktól. Michelle pedig remekül játssza a szerepét, mindent megtesz azért, hogy Camryn kellemesen érezze magát, és semmi okot nem ad arra, hogy eszébe juttassa azt, amit el akar felejteni. Soha nem láttam Camrynt olyannak Natalie társaságában, amilyen most, és ez jó. Ügy tűnik, ez a váratlan utazás jótékonyabb hatású lesz, mint gondoltam. Az egyik beszélgetés alatt Aidán hátraveti a fejét, és nevet. Basszus, hogy egyik testvérem sem képes elfeledkezni erről az esetről! —

Igen, Andrew eszméletlenül be volt rúgva — meséli Aidán Camrynnek, miközben én

egyfolytában a szememet forgatom —, amikor a modellszervező megkörnyékezte aznap éjjel a báromban. O, Aidán túldramatizált beszámolója... Camryn vigyora a füléig ér, és majd kibújik a bőréből örömében, hogy mennyire szenvedek. —

A fickó leült az Andrew melletti bárszékre, és mondott valamit arról, hogy „megvan

benne az a valami”. — Aidán csak annyi időre hallgat el, hogy megcsóválja a fejét. - És mielőtt befejezhette volna a mondatot, Andrew feléje fordult, és azzal az őrült Charles Manson-arccal megkérdezte tőle: „Haver, megetted a kibaszott mogyorómat?” Látnotok kellett volna a fickó arcát! Majd beszart, még hátra is hőkölt, mert azt hitte, hogy Andrew meg akarja ütni. Camryn és Michelle nevet. —

Aztán a fickó elővett egy névjegykártyát a tárcájából, és azt mondta: „Soha nem 92

gondolt arra, hogy modell legyen?” Azzal odanyújtotta a kártyát Andrew-nak. O meg csak bámulta, de nem vette el tőle. —

De elvettem — jegyzem meg.

Aidán gúnyosan rám vigyorog. — Igen, de csak miután igen ékesszólóan elmagyaráztad neki, hogy soha nem lennél modell, mert az „a töketlen fickóknak” való, és... —

Jó, rendben, Aidán — vágok közbe, és gyorsan iszom egy korty sört.

—

Miért nem láttam én őt még soha ilyen részegen? — kérdezi Camryn. Képtelen

megállni a vigyorgást, élvez minden egyes pillanatot, ami örömmel tölt el, és végül feladom a tettetést. Feléje nyújtom a kezem, és az ujjaim hegyével végigsimítok aranyszínű hajfonatán. —

Nos - kezdek bele —, soha nem láttál még ilyen részegen, mivel azóta felnőttem.

Michelle-ből kirobban a nevetés. —

Hé — bökök rá —, te egy szót sem szólhatsz, Chelle. Emlékszem, mikor legutóbb itt

jártam, egy kicsit többet ittál a kelleténél, és úgy roptad a bárban, mint egy részeg sztriptíztáncosnő. Leesik az álla. — Én nem vetkőzöm, Andrew! Aidán felnevet, aztán kortyol egyet a söréből. — Nem is tudom. Ha nem lettem volna ott, akkor a bárban, lehet, hogy elváltunk volna. Michelle kikapja a háta mögül a párnát, és az arcába vágja. —

Soha nem vetkőztem volna le — mondja nevetve. Aidán, aki egy csöppet sem

bántódott meg a támadás miatt, csak mosolyog. Akárcsak Camryn. Egy percre elveszem Camryn mosolyában; örülök, hogy ilyen jól mulat. —

Rettenetesek vagytok ti ketten együtt — teszi hozzá Michelle.

—

Hé, egy seggfejhez mentél hozzá, megérdemled - figyelmeztetem.

—

Ja - vágja rá Aidán. — És örülj, hogy Asher nincs itt, mert ő sem olyan ártatlan, mint

hiszed. De még mennyire nem az! Az a kis szaros igazi ördög tud lenni, ha akar. Michelle kihúzza maga alól a lábát, és feláll, hogy eltakarítsa a dohányzóasztalról a tányérokat meg a többi holmit. Camryn is felkel. —

Hát, azt hiszem, elég ideje vagyok Parrish ahhoz, hogy tisztában legyek vele. Higgy

nekem! — Egymásra rakja a tányérokat, miközben Camryn összeszedi a szalvétákat és a néhány üres sörösüveget. —

Miért vagy olyan csöndes, Camryn? — kérdezi Aidán a kanapéról. — Lehet, hogy

még nem vagy az öcsém felesége, de akár az is93lehetnél, meg is érdemelnétek egymást. Felemeli az üveget, mintha köszöntőt mondana, aztán kortyol egyet, és pimasz vigyort

—

vág. Nem hülye a bátyám. Ha nem lenne olyan csúnya, szájon csókolnám köszönetképpen. A legkevésbé sem szeretném, ha Camryn kívülállónak érezné magát. Camryn gúnyosan rávigyorog, óvatosan egyensúlyozza a cuccokat a karján. — Azt hiszem, örülhetek, hogy egyelőre még nincs a kezetekben semmi fegyver ellenem. —

Egyelőre — figyelmezteti a bátyám, és bólint, mintha csak hangsúlyozni akarná a

szóban rejlő elkerülhetetlent. Gondolom, akkor még nagyon sok kínos cikizés vár rád, mi?

-

Camryn felhúzza helyes kis orrát, aztán követi Michelle-t a konyhába.

CAMRYN

13

- Őszintén örülök, hogy meghívtál minket — szólalok meg Michelle háta mögött, miközben bedobom az üres üvegeket a szemetesbe. Michelle leteszi a tányérhalmot a pultra, és elöblíti, mielőtt betenné a mosogatógépbe. —

Hé, nem gond — feleli, és rám mosolyog. — Hogy őszinte legyek, szükségem van

némi társaságra. Eléggé nagy itt mostanában a stressz. — Újabb tányért rak be a gépbe. Közelebb lépek, nekidőlök a pultnak, és összefonom a karomat. Engedélyt ad ezzel a kijelentéssel, hogy kérdezősködni kezdjek? Nem vagyok benne biztos, de elég kényelmesen érzem magam vele ahhoz, hogy megpróbáljam. —

Sokat kivesz belőled a munka? — Valójában azt szerettem volna kérdezni: Minden

rendben van Aidán és közötted? Eszembe jut, hogy Marna azt mondta, gond van a házasságukkal, de úgy vélem, ezt túl korai lenne ilyen egyenesen felvetni. 94

Melegen mosolyog, és elöblíti az utolsó tányért. —

Nem, azt hiszem, éppen ellenkezőleg, szinte pihentető a klinikán dolgozni.

Csendben maradok, de figyelek. —

A bár nagyon sok munkát ad újabban Aidannek — folytatja —, de erről csak ő tehet.

Több mint elég alkalmazottja van, akik intézhetnék az ügyeket, de nagyon sok időt benn tölt olyan dolgok miatt, amelyeknek az elvégzéséért másoknak fizet. Kíváncsian nézek rá. — Miért?

Becsukja a mosogatógép ajtaját, aztán a bolthajtásos bejárat felé pillant, ami a nappaliba vezet, ahol Aidán és Andrew beszélget és nevetgél, gyakran használva a „basszus” és a „tesó” szavakat. Aztán visszafordul felém, és lehalkított hangon folytatja. - Haragszik rám. - Aztán félrefordítja a tekintetét, megtörli a kezét a pult fölötti szekrényen lógó konyharuhában. Ennyi? Hallgatok, hátha csak szünetet tart, de nem folytatja. Kissé csalódott vagyok. Aztán hirtelen megszólal. — Nem lenne szabad felhoznom ilyesmit. Azok után nem, amin Andrew-val keresztülmentetek. Ne haragudj! —

Ne, Michelle - próbálom megnyugtatni. — Szívesen meghallgatlak.

Fura módon az, hogy Michelle felhozta, „min mentünk keresztül Andrew-val”, nem zavar, miközben mindenki mást igen. Talán azért, mert tudom, hogy nem próbál arra kényszeríteni, hogy beszéljek róla, és mert nem fél normálisan viselkedni a társaságomban. Most Michelle a fontos, és szeretnék támaszt nyújtani neki. Tétovázik, ismét a nappali felé pillant, aztán felsóhajt. —

Gyerekeket szeretne — mondja, és érzem, hogy összeszorul a szívem, de nem

mutatom. — És én is, de nem most. —

O, már értem — bólintok, és végiggondolom a dolgot. - Hát, rosszabb is lehetne.

Legalább nincs viszonya, és nem döntött úgy hirtelen, hogy hobbiként metamfetamint fog gyártani a pincében. Michelle könnyedén felnevet, aztán visszaakasztja a szekrény oldalára a konyharuhát. —

Igazad van — jegyzi meg, és a mosolyától felragyog barna szeme. - Ez a szempont

eddig eszembe se jutott. Cssak azt kívánom, bár adna nekem még legalább három évet. Gyerekorvosként egész nap gyerekek között vagyok. Imádom őket. Ehhez a munkához muszáj is, de emiatt mélyebben belelátok abba, mekkora felelősség felnevelni egy gyereket. Aidán nem lát tovább a meccseknél és kempingezésnél, ugye, érted, mire gondolok. Kedvesen felnevetek. — Igen. Egy nagyon kis részem azon tűnődik, vajon Michelle azért mondja-e ezt nekem, hogy a 95 maga módján enyhítse a fájdalmamat, emlékeztessen, milyen nehéz dolog felnevelni egy gyereket. Talán így van, de egyúttal úgy vélem, hogy csak én gondolom ezt. Figyelembe véve a témát, nehéz lenne mást mondania, miközben elárulja, mi folyik Aidán és közte. —

És hogy megy Andrew fizikoterápiája?

A hangulat azonnal megváltozik a helyiségben, mintha mindketten egy kicsit könnyebben kapnánk levegőt most, hogy túljutottunk a veszélyes témán. —

Egy ideig gyengék voltak az izmai, de remekül gyógyul. Már nem is igen jár

fizikoterápiára. Michelle bólint, és kihúz magának egy széket. —

Nos, ez jó hír — mondja, aztán kínos csend telepszik ránk.

Aidán és Andrew töri ezt meg, amikor csatlakoznak hozzánk a konyhában. Aidán egyenesen a hűtőhöz lép, Andrew pedig beleül a nagy seggével az ölembe. —

Andrew! — nyafogok és nevetek egyszerre, és próbálom lelökni. — Adj le egypár

kilót! A francba, bébi, agyonnyomsz! Megfordul az ölemben, hogy a két tenyerébe szorítsa az arcomat, aztán puszit nyom a homlokomra. —

Szállj le rólam! — kiáltom, és végre engedelmeskedik. - Csontos a segged. -

Megdörzsölöm a lábamat, hogy kilazítsam az izmokat. Természetesen a segge egyáltalán nem csontos, de az arckifejezése megért egy kis drámai hazugságot.

96

—

Mint a gyerekek - jegyzi meg Michelle a mosogató mellől.

Nem is vettem észre, hogy felállt. Aidán becsukja a hűtő ajtaját. Egy üveg sörrel a kezében letelepszik a székre, amelyről Michelle az előbb kelt fel. Andrew felemel, mintha nem is lenne semmi súlyom, elorozza a székemet, aztán az ölébe ültet. —

így már sokkal jobb — jegyzem meg.

A derekam köré fonja a karját. —

Szóval, dumáltunk Aidannel.

Ohó, nem vagyok benne biztos, hogy tetszik ez a bevezető. —

Tényleg? — kérdezem óvatosan, és inkább Aidant figyelem, mivel nem igazán látom

jól Andrew-t. —

Ez érdekes lesz — viccelődik Michelle a mosogató mellől. A csípőjét a pult szélének

támasztja, és felénk fordul. Aidán leteszi az üveget az asztalra. — Lenne kedvetek fellépni holnap éjjel a bárban? Ez a hét legforgalmasabb napja. A vendégeim imádnák a műsorotokat. Egyetlen alkalommal éreztem ilyen idegességet, hogy fellépjek egy bárban vagy klubban, méghozzá akkor, amikor először énekeltem Andrew-val New Orleansban, az Old Pointban. Azt hiszem, azért izgulok igazán, mert a családja előtt kell énekelnem. Olyan emberek előtt fellépni már nem félek, akiket nem ismerek, és akikkel valószínűleg soha többé nem találkozom. De ettől, be kell vallanom, görcsbe rándul a gyomrom. —

Nem is tudom...

Andrew finoman magához szorít. — 0, ugyan már! — próbál úgy bátorítani, hogy közben ne legyen túlságosan erőszakos. Legyél erőszakos, Andrew! Hagyd abba az óvatoskodást! Légy olyan, amilyen régen, amikor azt mondtad, hogy másszak fel a kocsitetőre a zuhogó esőben, vagy amikor arra kényszerítettél, hogy segítsek kicserélni azt a hülye kereket! —

Gyerünk! — biztat Aidán is, és hátrakapja a fejét. — Andrew azt mondja, hogy

klasszul énekelsz. Elpirulok, s közben megrándul az arcom. - Nos, Andrew elfogult, úgyhogy nem fogadhatod el a véleményét. -

Szerintem ez csodás ötlet — szól közbe Michelle, és beleül Aidán ölébe. A férje

játékosan rácsap a combjára egyszerre mindkét kezével, és ez eszembe juttatja, hogy Andrew is gyakran csinálja ezt velem. Aidán külsőleg nem hasonlít annyira Andrew-ra, mint Asher, de elég sok közös van bennük ahhoz, hogy bárki kitalálhassa, hogy testvérek.

Egy pillanatra eltűnődöm ezen, aztán elfordulok, hogy lássam Andrew-t. A nyaka köré fonom a karomat, összekulcsolom az ujjaimat. A füléig ér a szája. Hogyan mondhatnék neki nemet? -

Rendben — egyezem bele. — Megteszem. De én választom a dalokat.

Aidán bólint, hogy elfogadja a feltételemet. —

Amit csak akarsz — teszi hozzá Andrew.

—

Hány dalt énekelünk? — kérdezem.

-

Amennyit akartok - mondja Aidán. - Akár egy is elég. Tőletek függ.

Későn fekszünk le Andrew-val, miután kártyáztunk Aidannel és Michelle-lel. S bár az övékkel szembeni vendégszobát kapjuk, nem olyan kínos együtt lenni itt, mint anyunál. A következő fél órában csak az ő szobájukból nem szűrődik ki semmilyen zaj, míg a miénkből egyértelműen igen. Próbáltam halkan nyögdécselni és nyöszörögni, de, nos, ez nem olyan könnyű, mikor Andrew-val kiéljük a vágyainkat. Azt hiszem, vagy három órája fekszem itt, mióta Andrew elaludt. Hallgatom az utca zajait és Andrew halk szuszogását. Olykor-olykor egy elhaladó autó lámpájának a fénye végigsuhan a falon, aztán pár pillanattal később eltűnik. Nem tudok aludni. Nehezen merülök álomba, és alszom, mióta... nos, pár hete. Próbálok nem sokat mocorogni és forgolódni, hogy ne ébresszem fel Andrew-t. Olyan békésen pihen. Végül csöndesen kimászom az ágyból, és beletúrok a táskámba egy olyan tabletta után. Segít elaludni. És ahogyan érzem magam tőlük! Mást is érzek fájdalmon kívül. De óvatos vagyok. Nem vagyok függőtípus, és soha életemben nem használtam kábítószert. Bár párszor kipróbáltam a marihuánát végzős koromban, de ezt mindenki megtette. Azt biztos, sokat tűnődöm azon, mit fogok csinálni, ha kifogyok ezekből... Kirázok egyet a tenyerembe, és bámulom egy darabig. Talán ma éjszaka kettőt kellene bevennem, hogy mélyen aludjam. Friss és kipihent akarok lenni a holnapi fellépésre Aidán bárjában. Igen, ez elég jó indok arra, hogy egy extra tablettát is bekapjak. Lenyelem a gyógyszereket a vízzel, amelyet az ágy mellett hagytam, aztán lefekszem 98 Andrew mellé, és bámulom a plafont, arra várva, hogy hatni kezdjenek. Andrew megérzi a mocorgást, és ösztönösen megfordul álmában, átkarolja a derekamat. Hozzábújok, óvatosan végighúzom az ujjaimat Euridiké képén. Egészen addig csinálom ezt, míg végül olyan könnyűnek érzem a fejem, mintha üres levegő lenne benne, a szemem pedig megtelik sok száz pillangóval, amelyek a szemhéjamat és a homlokomat csiklandozzák a szárnyaikkal. És én...

ANDREW

Camryn jóval ebédidő utánig aludt. Amikor végre felébresztettem, migrén gyötörte, és iszonyúan rossz volt a hangulata. Cuki volt, de hisztis. Alig két sört ivott előző este, de ahogy ott feküdt az ágyon, a párna alá dugva a fejét, az ember azt hihette volna, hogy ócska házi pálinkából rúgott be. -

Hoztam neked Advilt — mondom, és leülök mellé. — Lehet, hogy agydaganatod van.

A térdével belerúg a combomba. - Ez nem vicces, Andrew — közli, félig-meddig nyögve. Szerintem vicces. -

Vedd be! - szólok rá, és leveszem a párnát a fejéről. Egy kicsit tiltakozik, aztán beadja

a derekát. Csak annyira ül fel, hogy vizet igyon a tablettákra, aztán visszahanyatlik a matracra, szorosan lehunyja a szemét, és a homlokát masszírozza. Visszaadom neki a párnát, és visszabújik alája. -

Tudod, a legtöbb ember minél többet iszik, annál jobban hozzászokik a piáláshoz,

nem pedig fordítva. -

Csak két sört ittam - emlékeztet; a hangja fojtottan szól a párna alól. - Egyszerűen

csak fáj a fejem; valószínűleg semmi köze a sörhöz. Lehajolok, és megpuszilom a hasát, és felrémlik bennem, hogy legutóbb akkor csináltam ezt, amikor terhes

99

volt. Ettől egy pillanatra elszomorodom, de akárcsak minden más alkalommal, mióta megtörtént, lenyelem a békát. -

Itt maradhatok veled, ha akarod - mondom.

-

Nem, minden rendben lesz — feleli, és kihúzza a kezét a párna alól. Vakon kinyúl, és

a keze a farkamra téved. Amikor rájön, mi van a tenyere alatt, gyorsan lecsúsztatja a térdemre. Szívesen cikizném miatta, de ezúttal hagyom, hogy büntetlenül megússza. -

Rendben, Aidannel leszek egypár óráig. — Felállók az ágyról. - Remélhetőleg estére

jobban leszel. Tényleg szeretném, ha játszanánk. -

Én is — feleli, és kinyújtja felém a kezét.

Megfogom, föléje hajolok és megpuszilom, aztán elkísérem a bátyámat, akinek néhány üzleti ügyet kell elintéznie. Kora estére Camryn felöltözik, és úgy tűnik, hogy a fejfájása is megszűnt, így hát négyesben elindulunk Aidán sört, mogyorót és élő zenét kínáló remek kis kocsmájába. *** Aidán szerint a bárja nagyon jól megy, és amikor hét óra körül besétálunk, a saját szememmel látom, hogy nem túlzott. Soha korábban nem tapasztaltam még itt ekkora zsúfoltságot, márpedig jó néhány péntek és szombat éjszakát eltöltöttem itt az elmúlt hat évben, amióta az övé a hely. Zene árad a plafonra a falakra szerelt jó néhány hangfalból, valami folk-rockszerűség, nagyon hasonló ahhoz, ami véletlenségből Camrynnel a védjegyünkké vált. Ha néhány éve megkérdezi valaki, hogy milyen zenét játszanék, ha lenne „bandám”, eszembe se jutott volna a folk-rock. Hosszú ideig klasszikus rockot játszottam és énekeltem — például Stonest és Zeppelint — bárokban és klubokban, de ez kissé változott, amióta megismertem Camrynt. Elsősorban azért vettük át a The Civil Wars stílusát, mert olyan természetes volt számunkra duót énekelni, de mindig előadunk néhány klasszikusrock-örökzöldet IS. Az egyik kedvencünk a Hotel California a The Eaglestől, igazából ez volt az első dal, amelyet együtt énekeltünk. Igaz, hogy csak út közben, a kocsiban és csak szórakozásból, de valahogy azóta is megmaradt. És énekeljük a / ttiigk, I Nearly Died című Rolling Stonesszámot is, mert Camryn ragaszkodott hozzá, hogy megtanulja. De Camryn szereti az újabb cuccokat is, legfőképpen a The Civil Warst, így aztán általában ilyesmit játszunk. Ma este sincs ez másképpen.

Van egy olyan érzésem, hogy a Tip of My Tongue-ot és a Birds of a Feathert fogja választani, mert ezt a két dalt élvezi legjobban. Imádom nézni, amikor előadja ezeket mellettem állva a színpadon, mert közben annyira eleven, játékos és pokolian szexi. Nem mintha mindez nem lenne rá igaz általában is, de amikor énekel, mintha előbújna a merészebb, flörtölősebb oldala. És nem egyszerűen énekel — igazi show-t mutat be. Azt hiszem, ez annak a kis színésznőnek köszönhető, aki rejtve mindig benne élt. Mesélte, hogy iskolai színdarabokban lépett fel, és nyilvánvaló, hogy volt hozzá tehetsége. Emellett látszólag boldoggá is teszi, amikor velem énekel, és éppen ezért olyan fontos ez a mai este. Most lépünk fel először együtt, amióta elveszítette a babát, és remélem, hogy segít majd neki a gyógyulásban. Átvergődünk a sűrű tömegen a színpadhoz, ahol kényelmesen készülődünk. Igazából nem sok mindent kell előkészíteni egyetlen gitárral - ami sajnos nem az enyém — és két mikrofonnal, de csak tizenöt perc múlva kezdünk. — Annyira ideges vagyok — kiabálja Camryn a fülembe, hogy túlordítsa a zenét. Pufogó hangot adok ki magamból. — O, kérlek! Mióta izgulsz megint? Többtucatszor végigcsináltuk már ezt. -

Tudom, de most Aidán és Michelle előtt fogok énekelni.

-

A bátyámnak pocsék a hangja, úgyhogy az ő véleménye aligha számít.

Mosolyog. - Hát, annyira nem vagyok ideges, hogy ne akarjam végigcsinálni. Azt hiszem, inkább izgalmas a dolog. -

Ez az én csajom! - hozzá hajolok, és megpuszilom a száját.

-

Az a két lány — kiáltja nekem Camryn anélkül, hogy feléjük fordulna -, az első

asztalnál, tőled balra, gondolatban éppen veled kefél, istenre esküszöm. Felnevetek, és megcsóválom a fejem. -

És az a fickó, aki a bíborvörös inges nő mellett áll - biccentek a kérdéses irányba -,

gondolatban azóta a lábad közé fúrja a fejét, mióta csak felléptél a színpadra. -

Akkor ma este ők lesznek, hm? — kérdezi. 101

Bólintok. - Aha. -

Gondoskodj róla, hogy megkapják a magukét, bébi - vigyorog rám pajkosan.

-

O, emiatt ne aggódj - felelem ugyanolyan képpel.

A Levy’s-beli második fellépésünkön kezdtük ezt: kiválasztunk egy olyan férfit és egy nőt a tömegből, aki azt a bizonyos „szívesen megkefélnélek” rezgést sugározza, és elérjük, hogy „extra különlegesnek” érezzék magukat az egyik dalunk alatt. De mindig apró jeleket küldözgetünk az áldozatainknak már jóval a végső csapás előtt. Elég egy pillantás, a

tekintetek három másodperces egymásba olvadása, hogy tudják, észrevettük őket a tömegben. Camryn bűvereje máris működik. A fickó kábultan mosolyog. Camryn rám pillant, és kacsint egyet. A vállamra igazítom a gitár szíját, és lassan végigmustrálom a két lányt. Meg kell mondanom, nagyon csinos mindkettő. Először a barnával keresem a szemkontaktust, pár másodpercig fenntartom, aztán ugyanennyi időt fordítok a barátnőjére. Abban a másodpercben, ahogy elfordítom a szemem, észreveszem, hogy kuncognak, és a kezüket a szájuk elé téve beszélgetnek. Én csak mosolygok, végigüli tatom az ujjaimat a gitár húrjain, hogy ellenőrizzem, jól szólnak-e. Camryn megütögeti a mikrofont, aztán a színpad szélére lép, hoz két bárszéket, amelyeken legföljebb egyetlen dal alatt fogunk ülni. Felugrik az egyikre, keresztbe teszi a lábát, és a cipő szexi, fekete, kilométer magas sarkai már önmagukban elegek ahhoz, hogy mulassák: tudja, mit csinál. Apró ezüst szegecsek díszítik. A francba, megőrjít néhány cucca! A bemondó, egy fiatal srác lép a színpadra, és bemutat minket. A tágas teret betöltő hangok kissé elcsendesednek, aztán még inkább, mikor játszani kezdek. És amikor Camryn énekelni kezdi az első dalt, a hangja annyira fülledt, hogy egy szempillantás alatt felkelti mindenki érdeklődését. Négy dalt éneklünk el a fantasztikusan lelkes tömeg előtt; táncolnak, isznak és próbálnak bekapcsolódni a nótákba. A hangulat az egekben, és ezt imádom. Camryn lesétál a színpadhoz vezető három lépcsőfokon, mikrofonnal a kezében, és elindul az áldozata felé. Mielőtt véget érne a dal, a fickó táncol vele, és istenien érzi magát. Amikor a keze túlságosan közel téved olyan testrészekhez, amelyeket csak én érinthetek meg, Camryn, mint egy igazi profi, mosolyogva folytatja az éneklést, de közben ellöki magától a férfit. Aztán tartunk egy rövid szünetet. Camryn magával húz a színpad hátuljára, miközben ismét felerősödik a zaj körülöttünk. —

El kell mennem a mosdóba — közli.

Áthúzom a fejemen a gitárszíjat, és a hátsó falnak támasztom a hangszert. —

Menj csak, én meg hozok valamit inni.102Kérsz valamit?

Mosolyogva bólint. — Igen, hozz csak bármit, nem érdekel. —

Alkoholt? — kérdezem.

Ismét bólint, és megcsókol, de gyorsan el is húzódik; talán azért, nehogy bepisiljen. —

O, és miért ne énekelnéd szólóban a következő dalt? - javasolja.

—

Tényleg? Miért?

Elém lép, a két kezét a mellkasomra teszi. — Jobban énekeled azt a dalt egyedül, és azt hiszem, én egyébként is befejeztem mára. Szeretlek nézni. - Gyors csókot nyom a számra.

Annyira magas ebben a cipőben, hogy egyenesen a szemembe tud nézni. Ha ezt akarja, tőlem rendben. Nem szeretném erőltetni. —

Rendben, akkor elénekelem egyedül. így egyébként is könnyebb elcsábítani a két

csajomat. Mosolyog, a hangja is nevet, ahogy azt mondja: —

Ne ess túlzásba, Andrew! Ne feledd, mi történt legutóbb!

—

Tudom, tudom — nyugtatom meg, és elhessegetem.

Megfordul, én pedig rácsapok a seggére, ahogy elsiet a mosdók felé.

CAMRYN

14

A mosdó előtt sorban állnak a nők, arra várva, hogy felszabaduljon egy fülke. A levegő nehéz az alkohol, a parfüm és a cigarettafüstös ruhák szagától. Néhány másodpercenként kellemetlen csattanással kinyílik és becsukódik egy- egy fülke ajtaja, ahogy emberek jönnekmennek. Először megmosom a kezem, beszuszakolva magam két részeg lány közé, akik a 103

pulton ülnek, a két oldalamon. Szerencsére mindketten barátságos részegek, mert ma éjjel képtelen lennék megbirkózni az erőszakkal. Elnézést kérnek, amiért útban vannak, és arrább csúsznak, hogy adjanak nekem egy kis helyet. -

Kösz - mondom, és nyújtom a kezem, hogy megnyissam a csapot.

-

Hé, te vagy az énekes tyúk! — szólal meg a bal oldalamon ülő lány, és mosolyogva

felém bök. A barátnőjére pillant, aztán visszanéz rám. -

Igen, azt hiszem, én.

Egy csöpp kedvem sincs mosdóbeli csevegéshez. Minél tovább időzöm nyilvános vécékben, annál mocskosabbnak érzem magam. -

Nagyszerűek vagytok — jegyzi meg a lány vigyorogva.

-

Igen, komolyan — szólal meg a másik a jobbomon. — Mi a csudáért énekeltek

bárokban? Vállat vonok, még egy kis szappant nyomok a tenyerembe, és próbálóm olyan kedvesen lerázni őket, amennyire csak lehet. -

Igen, tényleg — teszi hozzá a bal oldali. — Fizetnék is érte, hogy halljalak benneteket

játszani. Oké, a dicséretekre nem vagyok teljesen immúnis. Rájuk mosolygok, és köszönetét mondok nekik. Amikor két fülke is felszabadul egyszerre, kihasználják az alkalmat, és magukra zárják az egyiknek az ajtaját. Nem sokkal később búcsút intenek, és sok sikert kívánnak az „énekesnői karrieremhez”. Amikor már szinte nem marad rajtam kívül senki, a tükör felé fordulok, de nem nézem meg magam benne. Ehelyett belenyúlok a zsebembe, előveszek egy tablettát, és lenyelem egy korty csapvízzel. Csak azért, hogy tompítsam a dolgokat. Aztán megnézem magam a tükörben, a tudatom mélyére ásom el a tablettát és a bűntudatot, amelyet minden egyes alkalommal érzek, mikor beveszek egyet. Mentséget keresek, és majdnem sikerül is meggyőznöm magam. De tudom, hogy nem véletlenül érzek bűntudatot. Nem egészen tizenegy perc múlva már egyáltalán nem is érdekel többé a bűntudat, a mentségek vagy a tompaság, mert az agyam egy része elzsibbadt. Az ujjaim hegyével letörlöm a szemem alól az elkenődött festéket, az arcomról pedig egy darab vécépapírral ledörzsölöm a zsíros pacákat. Jól kell kinéznem, amikor kilépek innen. Csodásán érzem magam, de ugyanolyan jól is kell kinéznem. Átnyomakodom a tömegen, megkeresem Aidant és Michelle-t, akik egy hatalmas bárpult 104 mögött állnak, és csatlakozom hozzájuk. Teljesen kiment a fejemből, hogy Andrew italt kerített nekem, de nem verekszem magam újra át mindenkin, hogy visszamenjek hozzá. —

Fantasztikusak vagytok! — kiabálja túl Michelle a zajongó tömeget. Megölel, én is

átkarolom, és érzem, hogy a gyógyszertől széles mosoly terül el az arcomon. Aidán leié fordulok. - És te mit gondolsz? - Egyetértek Michelle-lel! — lelkendezik. — Saját dalokat kellene írnotok, és gyakrabban fellépni itt. Mindenféle tehetségkutató megfordul nálam. És hírességek is. — A hátsó fal felé

mutat, ahol egész csomó zenész és filmsztár autogrammal ellátott fotója lóg. — Sokat segítene, lm lenne saját anyagotok — folytatja. — Fogadok, hogy egy éven belül könnyedén szerezhetnétek szerződést. Annyira be vagyok tépve, hogy tőlem azt is mondhatná, hogy szarok vagyunk, és semmi jövőnk a zeneiparban, akkor is csak mosolyognék, és hagynám, hogy egyik fülemen bemenjenek a szavai, a másikon meg ki. Átnézek a helyiségen, és látom, hogy Andrew a színpadon áll a gitárjával, a bár saját zenekara pedig készülődik, hogy kísérje, amikor elénekli a védjegyévé vált dalt, a Laugh, I Nearly Diedot. Aligha vehet észre a tömegben, de tudja, hogy figyelem. Imádom nézni, amikor igazán elemében van a színpadon. Tisztában vagyok vele, hogy bármilyen jók is vagyunk együtt zenei szempontból, ő egyedül az igazi. Talán csak én hiszem ezt, de szeretek úgy gondolni rá, ahogy először láttam játszani. Mert azon az éjszakán, New Orleansban nekem énekelt, és úgy éreztem, hogy én vagyok a legszerencsésebb lány a világon. Bármit megtennék azért, hogy ismét ezt érezhessem. Bármit. .. Mihelyt elkezdi a dalt, Andrew élvezi minden egyes ember teljes figyelmét, ahogy mindig. A két lány az asztalnál már áll, kihívó módon táncolnak egymással, de tudom, hogy Andrew-nak szól az egész. Nem ez az első eset. Akarják őt, ő pedig hagyja, hogy egyetlen éjszakára azt higgyék: ő is akarja őket. Teljesen ártalmatlan mindez. Andrew-val mindketten úgy tekintjük, hogy ettől az emberek jobban érzik magukat a bőrükben. Egy kis flörtölés, egy szerencsés lányt vagy fickót a figyelem középpontjába állítani annyi időre, hogy elpiruljanak és mosolyogjanak. Soha nem tudhatod, mi történik az emberek életében zárt

105

ajtók mögött, és egy kis flört, egy kis pozitív energia soha nem árthat. Amikor nem sokkal éjfél után visszaérünk Aidán és Michelle házába, én megyek elsőnek lefeküdni. Egy órán keresztül csak fekszem, hallgatom a nappaliból beszűrődő hangjukat. Andrew ágyba akart bújni velem együtt, de ragaszkodtam hozzá, hogy a bátyjával lógjon. Mostanában túlságosan sokat aggódik miattam. Holnap visszautazunk Raleigh-be, és azt akartam, hogy olyan sok időt töltsön Aidannel, amennyit csak bír. Újabb óra telik el, és még mindig ébren vagyok. Csalódottságomban benyúlok a retikülömbe, hogy előhalásszam az üvegcsét. Észre sem vettem, hogy már csak pár tabletta maradt benne. Ezúttal három darab kell ahhoz, hogy kiüssem magam.

ANDREW

15

-

Camryn? Bébi, kérlek, ébredj fel! - Erősen megrázom, markolom a vállát.

Elsősorban aggodalmat érzek. Másodsorban dühöt és fájdalmat. De meglehetősen fura módon a bizonytalanság tartja féken az összes többi érzést. Ismét megrázom. - Ébredj fel! 106

Fogalmam sincs, hányat vett be ebből a kibaszott tablettából, de annak alapján, hogy az üveg majdnem üres, pánikba esem, hogy eleget a túladagoláshoz. De szabályosan lélegzik, és a szívverése is normálisnak tűnik. Ha nem ébred fel... Lassan kinyitja a szemét, és megkönnyebbülten felsőit aj tok. -

Camryn! Nézz rám!

Végre képes annyira összpontosítani, hogy a szemembe nézzen. -

Mi van? — nyögi halkan, és ismét behunyná a szemét, de megragadom a vállánál

fogva, és felültetem. Azt mondtam, hogy ébredj fel! Tartsd nyitva a szemedet!

-

Ernyedten ül, de ez nem meglepő, ha valakit így kényszerítenek felébredni és felegyenesedni. Hányat vettél be?

-

Michelle ott áll mögöttem az ajtóban. Akarod, hogy kihívjam a mentőket?

—

Camryn hirtelen teljesen magához tér. Nem tudom, hogy a kérdéseim jutottak-e el végre az agyáig, vagy a mentők említése az oka, mindenesetre kitágult, rémült szemekkel néz rám. Hányat vettél be ezekből a kibaszott tablettákból?

—

A tekintete rólam az éjjeliszekrényen álló gyógyszeres üvegre vándorol. Mikor úgy döntöttem, hogy a délután kettő utánig tartó alvás nem jellemző rá, és bejöttem, hogy megnézzem, mi van, az üveget a padlón találtam. - Camryn? — Ismét megrázom, hogy rám figyeljen. Rám néz. Annyi érzelmet

—

olvasok ki a szeméből, hogy választani sem tudok a megaláztatás, a megbánás, a fájdalom, a düh és a megadás között. Aztán könnyek öntik el a szemét. Érzem, ahogy a teste reszket a tenyerem alatt. Könnyekben tör ki, a karomba veti magát, rázza a zokogás, és ettől majd meghasad a szívem. —

Andrew? - szólít Michelle az ajtóból.

Válaszolok neki, de nem fordulok hátra. - Ne, rendben lesz. - És visszanyelem a saját könnyeimet és dühömet, ahogy érzem, hogy összeszorul a mellkasom. Az ajtó csöndesen becsukódik mögöttem, ahogy Michelle elhagyja a szobát. Hosszú ideig tartom a karomban Camrynt, hagyom, hogy a mellemen kisírja magát. Nem szólok egy szót sem. Még nem. Részben azért, mert tudom, hogy szüksége van arra, hogy sírhasson, és mindent kiadjon magából. De107a másik részem olyan kibaszottul dühös és megbántott, hogy muszáj visszafognom és összeszednem magam, nehogy valami rosszat mondjak. Szorosan magamhoz ölelem, a karomat ráfonom a remegő testére. Megpuszilom a haját, és próbálok nem sírva fakadni. A dühös részem sokat segít abban, hogy ez sikerüljön. —

Annyira sajnálom! — kiált fel, és mihelyt meghallom a fájdalmat a hangjában, szinte

teljesen elszáll a haragom, és még szorosabban ölelem magamhoz. -

Te kérsz bocsánatot tőlem? — kérdezem döbbenten.

Erősen megfogom a két karját, és eltolom magamtól.

Vadul rázom a fejem, és visszatérek a pár perccel korábbi kérdésemhez. — Nem, először is el kell árulnod nekem, hogy hány tablettát vettél be. — Egyenesen a szemébe nézek. -

Múlt éjszaka — mondja — csak hármat.

-

És mennyi volt összesen az üvegben?

-

Nem tudom. Talán húsz.

-

És milyen régóta szeded?

Némi szünet után válaszol. — Kedd óta. Anyué. Bevettem egyet, amikor fájt a fejem, de aztán kezdtem rendszeresen szedni... — A szeme ismét megtelik könnyel. Megtörlöm az arcát. -

A fenébe, Camryn — egy pillanatra ismét a mellemre ölelem. — Mi az istennyilát

képzeltél? -

Semmit! — kiált fel. — Nem tudom, mi a baj velem!

A két tenyerem közé veszem az arcát. — Tudod, hogy mi abaj. Összeomlottál Lily elvesztése miatt, és nem tudod, hogyan kezeld a helyzetet. Azt kívánom, bárcsak szóltál volna nekem. Az arca még mindig a tenyeremben van, de a tekintetét elfordítja. A ránk telepedő baljóslatú csend fejbe kólint. -

Camryn? — szólok rá, hogy ismét rám nézzen, de nem hajlandó. - Beszélj hozzám!

Beszélned kell hozzám! Figyelj, nem csináltál semmi rosszat, és nem tehettél volna semmit, hogy megakadályozd, ami történt. Tudnod kell ezt. Meg kell, hogy értsd... Kitépi a fejét a kezem közül, az enyémbe fúródó tekintete annyira tele van fájdalommal és... még valamivel. -

Az én hibám! - közli, és elkúszik mellőlem.

Az ágy másik felén áll talpra, összekulcsolja a karját, és hátat fordít nekem. -

Nem a te hibád, Camryn. — Elindulok felé, de abban a pillanatban, ahogy úgy érzi,

túl közel vagyok, megpördül.

—

Nem, az én hibám, Andrew! - ismétli meg, és könnyek patakzanak a szeméből. - Ha

nem gondoltam volna folyton arra, hogy a terhesség elront mindent! Gyűlöltem, hogy négy hónap elteltével még mindig Galvestonban éltünk! Azon tűnődtem, hogyan fogjuk majd megtenni egy kisbabával együtt mindazt, amit terveztünk! Szóval igen, az én hibám, hogy elveszítettük őt, és kibaszottul gyűlölöm magam emiatt! - A kezébe temeti az arcát. Odaugrom hozzá, és ismét a karomba ölelem. —

Istenem, Camryn, nem a te hibád volt!- Nem hiszem, hogy valaha életemben

mondtam bárkinek bármit ennyi érzelemmel telve. A mellkasomban dübörög a szívem. —

Nézz rám! — szólok rá, és elhúzódom tőle. — Ez a szarság teljesen normális. És ha te

bűnös vagy, akkor én is. Nekem is eszembe jutottak ezek a dolgok, de akárcsak te, én sem mondtam volna le magamtól a babáról. Nem kell hangosan is megerősítenie, mert tudom, hogy igazam van. De azért mégis megteszi. —

Egyáltalán nem bánom, hogy teherbe estem — jelenti ki. - És vissza... vissza akarom

őt kapni! —

Tudom, tudom. — Szorosan magamhoz ölelem, az ágyhoz vezetem, és leültetem rá.

Lekuporodom a két lába közé, a combjára támasztom a karomat, és megfogom a két kezét. Felnézek rá, és megismétlem: —

Nem a te hibád volt. - Letörli a könnyeit, és csak ücsörgünk ott, úgy tűnik, egy

örökkévalóságig. Ügy vélem, hisz nekem, vagy lehet, hogy csak nem akar beszélni róla. A tekintete a mögöttem lévő falra téved, és nyugodt hangon megszólal. - Akkor most gyógyszerfüggő vagyok? Nevetni lenne kedvem, de nem teszem. Inkább megrázom a fejem, kedvesen rámosolygok, és gyengéden megszorítom a kezét. —

Csupán pillanatnyi gyengeség volt, és még a legerősebb emberek is elgyengülnek

néha, Camryn. Négy nap és egy doboz fájdalomcsillapító nem teszi az embert gyógyszerfüggővé. Rossz döntés, nem függőség. Lenéz rám. - Michelle és Aidán azt fogja hinni. Megrázom a fejem. — Nem. És senki más sem. — Felkelek a padlóról, és leülök mellé. — Ezenkívül senkinek semmi köze hozzá. Ez olyasmi, amit csak kettőnknek kell tudnunk, és megbirkóznunk vele. -

Soha nem tettem még ilyesmit - mondja, és maga elé néz. — El sem hiszem...

-

Nem voltál önmagad - nyugtatom. - Azóta, amióta Lily meghalt.

Ismét furcsa csönd telepszik a szobára. Oldalról rápillantok, de nem sürgetem,

szemlátomást elmerült a gondolataiban. Aztán megszólal. - Andrew, talán nem kellene együtt lennünk - és a szavai olyan gyorsan és olyan erővel vágnak lejbe, hogy úgy érzem, mintha hirtelen kiszívtak volna minden levegőt a tüdőmből. Annyira megdöbbenek, mintha a szavai teljesen megfosztottak volna a beszédkészségtől. Zakatol a szívem. Végül, mivel nem merül részletekbe, nagy nehezen kinyögöm: —

Miért mondod ezt? — És rettegek a választól.

Csak bámul maga elé, lassan folynak a könnyek az arcán. Aztán rám néz, és ugyanazt a mélységes fájdalmat látom a szemében, amilyet ő is az enyémben, tudom jól. —

Mert mindenki, akit szeretek, elhagy engem vagy meghal.

Elönt a megkönnyebbülés, de beárnyékolja a fájdalma. És ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy Camryn most először árult el bármit erről nekem vagy bárki másnak. Eszembe jut mindaz, amit Natalie mondott, meg az a beszélgetés, amelyet Camrynnel folytattunk még az utazásunk alatt, és tudom, hogy Camryn éppen most vallotta be nem csupán valaki másnak, hanem önmagának is, hogy milyen mélységesen nagy a fájdalma. —

Önzőnek érzem magam, amiért ezt mondom — folytatja, és nem szakítom félbe,

hagyom, hogy mindent kiadjon magából. — Apám elhagyott minket. Anyu megváltozott. A nagyanyám, az egyetlen ember, aki mindig ugyanaz volt, és mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá, meghalt. lan meghalt. Colé börtönbe került. Natalie hátba szúrt. Lily... — Végre rám néz, és az eddiginél is mélyebb fájdalom ömlik el az arcán. - És te. —

En? - ismét lekuporodom elé. - De én itt vagyok, Camryn. Mindig itt leszek. -

Megfogom a két kezét. - Nem érdekel, mit teszel, vagy mi történik kettőnk között. Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek — megszorítom a kezét. — Emlékszel, amikor azt mondtam neked, hogy az egész világot te jelented a számomra? Azt kérted, hogy emlékeztesselek erre, ha esetleg elfelejtenéd. Nos, most emlékeztetlek. Zokogás rázza a testét. —

U5

De meg is halhattál volna — mondja, és a sírástól megremeg a hangja. — Minden

egyes napról, amelyet abban a kórházban töltöttem, azt hittem, hogy az lesz az életedben utolsó. És amikor nem így lett, és túlélted, akkor is azon kaptam magam, hogy erre gondolok. Még hetekkel, hónapokkal később is, mert egy részem úgy érezte, fel kell készülnöm rá, hogy elmész. Egy nap. Mert egyszerűen tudtam, hogy így vagy úgy, de elhagysz. Ahogy mindenki más. —

De nem tettem — vágom rá kétségbeesetten, és bágyadtan elmosolyodom. Leülök a

padlóra, és lehúzom őt magam mellé. — Nem haltam meg. Azért nem, mert tudtam, hogy egész idő alatt ott voltál velem. Mert tudtam, hogy egymásnak rendelt minket a sors, és ha te életben maradsz, akkor én is. —

De mi van, ha mégis?

Erre a kérdésre nem számítottam. —

Mi lesz, ha kiújul a daganat?

—

Nem fog — felelem. — De ha mégis, akkor ismét le

győzöm a betegséget. A pokolba, egyszer már nyolc hónapig elkerültem az orvost, és mégis legyőztem. Ha az élelem része vagy, rugdosod a seggemet, hogy rendszeresen elmenjek az ellenőrzésre, akkor kizárt, hogy mégis kinyírjon a betegség. Látszik rajta, hogy nem győztem meg teljesen, de apró reményt látok felvillanni a szemében, és éppen ezt akartam elérni. -

Tényleg sajnálom — mondja, de ahelyett, hogy azt kérném, ne tegye, hagyom, hogy

átadja magát a bűntudatnak, mert úgy érzem, ezzel képes lezárni magában a dolgot. — Fogadok, hogy nem ilyen őrült teherre számítottál. — Megtörli a kezével a szeme alját. Próbálom enyhíteni a feszültséget, ezért megsimogatom a térdét, és azt mondom: -

Akkor is szeretnélek, ha te is az a fajta tyúk lennél, aki berohan a fürdőszobába, és

meghánytatja magát étkezés után, vagy ha titokban bohócszexre buknál. Könnyedén felnevet a könnyein keresztül, ami mosolyra késztet. Az ujjaim hegyével felemelem az állát, és komolyra fordítom a dolgokat. Mélyen belenézek gyönyörű, könnyes kék szemébe. -

Camryn. Lily egyszerűen nem állt készen. Nem tudom, miért, de nem vádolhatod

magadat miatta, ahogy senki más miatt sem. És meg kell értened, hogy ebben együtt vagyunk. Az egészben. Elhiszed? Bólint. — Igen. Előrehajolok, és megpuszilom, előbb a homlokát, aztán az ajkát. Csend telepedik ránk, de a hangulat most más. Könnyedebb. Tudom, hogy Camryn egyetlen éjszaka alatt nem jön teljesen helyre, de látom rajta, hogy máris jobban van. Elég, ha ránézek, és tudom, hogy kisebb súllyal nyomasztja minden, miután kiadta magából az egész szarságot. Szüksége volt erre. Szüksége volt valakire, aki helyére teszi. Nem egy közömbös valakire, vagy olyanra, aki céltudatos válaszokat ad mindenre. Rám volt szüksége. Felállók, és megfogom a kezét. — Gyere ide! Engedelmeskedik, én pedig felveszem a gyógyszeres dobozt az éjjeliszekrényről, és magammal húzom őt a fürdőszobába. Felhajtom a vécéülőke tetejét, és a kezébe nyomom az 117 üveget. Mielőtt megszólalhatnék, Camryn megfordítja az üveget, és habozás nélkül beleborítja a maradék pár szem tablettát a vécébe. —

Még mindig nem hiszem el, hogy ilyen gyenge voltam. — Figyeli, ahogy a tabletták

forognak, aztán a vízzel együtt eltűnnek a lefolyóban. Aztán rám néz. - Andrew, könnyedén függővé válhattam volna tőlük. El sem tudom képzelni... —

De nem lettél — vágok a szavába, mielőtt még jobban belelovalná magát. — És jogod

van egy pillanatnyi gyengeséghez. Erről ennyit.

Kisétálok a fürdőszobából, és járkálni kezdek a hálóban. Utánam jön, megáll a szoba közepén, és engem figyel. —

Andrew?

Megtorpanok, feléje fordulok, és azt mondom: —

Adj nekem egy hetet!

Látszik rajta, hogy nem érti. —

Egy hetet, mire?

Bágyadtan rámosolygok. — Csak egyezz bele! Maradj itt velem egy hétig! Egyre zavarodottabb, de beleegyezik. - Ah, rendben. Itt maradok veled egy hétig. Tisztán leolvasható az arcáról, hogy tényleg fogalma sincs, mire mondott igent. De bízik bennem, és ez jelent számomra mindent. Megadom magunknak azt, amire mindkettőnknek szüksége van, akár akarja, akár nem.

CAMRYN 16 Harmadik nap Soha egy pillanatig sem hittem volna, hogy képes lennék arra, amit tettem. Andrew pillanatnyi gyengeségnek nevezi, és talán igaza van, de átkozottul sokáig fog tartani, mire megbocsátok magamnak.

118

Michelle világossá tette, hogy nem ítél el, és bár ettől jobb, mégis szégyellem magam, valahányszor egy szobában tartózkodom vele vagy Aidannel. Talán éppen azért olyan rossz, mert mindketten annyira megértők. Egy hét. Fogalmam sincs, Andrew mit értett ezen, de Tartozom neki annyival, hogy nem kérdezősködöm, és hagyom, hogy csinálja, bármit tervezett is. Nagyon titokzatos volt az elmúlt pár napban, gyakran átmegy a másik szobába, amikor telefonál, hogy ne halljam, mit mond. Csak egyszer próbáltam hallgatózni, és akkor is csak azzal, hogy nagyon csöndesen

ücsörögtem a kanapén, miközben bement a konyhába, hogy Asherrel beszéljen. De aztán felébredt a lelkiismeretem, így hát felhangosítottam a tévét, hogy semmit ne halljak. És bár csupán egyetlen hétig szedtem a tablettákat, nyilvánvalóan ez is elég volt ahhoz, hogy az utolsónak a bevétele után még három napig teljesen kész legyek. Nem érzem jól magam, még rosszabbul alszom, mint mielőtt szedni kezdtem őket, de legalább az enyhe fejfájás megszűnőben van. El sem tudom képzelni, milyen lehet hónapokig vagy évekig függőnek lenni. Sajnálok mindenkit, aki az... Negyedik nap Aidán egy kisebb kupac borítékkal a kezében besétál, megnéz minden egyes darabot, miközben áthalad a nappalin. Egy pillanatig kelletlenül bámul az egyik fehér borítékra, aztán felemeli, és rám néz először, de aztán Andrew belép a szobába. -

Úgy tűnik, hogy ez neked szól - ismét rám pillant, de Andrew-nak nyújtja át a

borítékot. Fura érzésem támad, ezért ösztönösen felkelek a fotelból, és Andrew mellé sétálok, hogy lássam, mi az. Mielőtt Andrew elkapná a szemem elől, és leejtené a karját a borítékkal együtt az oldala mellé, meglátom rajta Natalie nevét. O is tudja, hogy láttam. -

Nem — rázza a fejét. — Majd máskor elolvashatod. — Ezzel bedugja a borítékot a

farmerja hátsó zsebébe. Teljesen megbízom benne, de ember vagyok, és egy kis részemet idegesíti ez az egész helyzet. Miért küldene Natalie leveleket Andrew-nak? Bizalom ide vagy oda, az ember ilyenkor először mindig arra gondol, hogy nincs-e közöttük valami. De ez abszurd gondolat, és olyan gyorsan el is hessegetem magamtól, ahogy jött. Összeesküsznek ellenem. Csak azt kívánom, bár tudnám, mi folyik itt. Ötödik nap

119

Ma telefonon beszélek Natalie-vel, anyukámmal, aztán pedig Mamával. Marna igyekszik úgy tenni, mintha soha semmi nem történt volna a babával, és éppen olyan jó munkát végez, mint Michelle az első, Chicagóban töltött napon. Kedves és óvatos. Anyukám viszont, úgy tűnik, képtelen bármi másról beszélni, mint a kapcsolatunkról Andrew-val. Minden létező alkalmat megragad, hogy arról faggasson, mikor házasodunk össze. Szentül meg van győződve arról, hogy azt akarjuk, amit mindenki más. Hiába mondom neki, hogy nem akarok puccos ruhát,

templomi esküvőt, több ezer dollár értékű virágot, ami egy hét alatt elhervad, olyan, mintha nem is hallana. Azt akarja, hogy összeházasodjunk. Ettől talán kevésbé zavarná, hogy Andrew a szobámban alszik. Fogalmam sincs arról, mi megy végbe anyukám fejében, és szerintem sokszor neki magának sem. Andrew itt, Chicagóban ment el a következő orvosi ellenőrzésre. És ahogy ilyenkor mindig, hányingerem van mindaddig, amíg vége nincs. Szerencsére jók a hírek. Hatodik nap Ismét beszélek Natalie-vel telefonon, de még mindig nem hoztam fel a dolgot a borítékkal. O sem önmaga. Nyilvánvalóan nagyon igyekszik, nehogy kibökjön valamit Andrew titkairól, amitől a beszélgetésünk tele van kínos szünetekkel. Legszívesebben jót nevetnék azon, mekkora szívás lehet neki „normálisan viselkedni”, miközben az minden vágya, hogy elmondjon nekem mindent, és végre túl legyen rajta. Hetedik nap Ez az Egy Hét volt az egyik leghosszabb életem során. Ágyban maradok, mert kezd hideg lenni, de ideges is vagyok, és egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy bármit is csináljak. Andrew egy órája kelt fel, és azóta csak egyszer jött vissza a szobába, akkor is csak azért, hogy megkeresse a cipőjét. Megcsókolt és lemosolygott mii. mmiiu titokban izgult volna, aztán egyetlen szó nélkül kisdiáii az ajtón. Az oldalamra fordulok, összegömbölyödöm a takaró alatt, és kibámulok az ablakon. Ragyogóan süt ma a nap, az ég kék és felhőtlen. Hallom hármójukat készülődni. Andrew cipője végignyikorog a szobánk előtti parkettán. Kinyitja a hálószoba ajtaját, megáll a küszöbön, és onnan néz rám. —

120

Kelj fel és öltözz! - mondja, a kezével az ajtógombon.

Egy pillanatig csak bámulok rá, mert azt gondolom, hogy talán elmagyarázza, miért, de csak a padlón heverő cipőmre bök, mintha azt mondaná, vedd fel, aztán becsukja az ajtót, és magamra hagy. Azt teszem, amit mond. Felkelek, felveszem a kedvenc farmeromat és egy hosszú ujjú, túl nagy kötött pulóvert, majd zoknit és a papucscipőmet. Kimegyek a hálóból, be a dolgozószobába; Michelle a kanapé sarkában kucorog, a lábára terített pléddel, és tévét néz.

Felém fordítja a fejét, melegen rám mosolyog, mintha tudna valamit, amit én nem. És biztosan így is van. -

Odakinn van Aidannel - mondja, és a bejárati ajtó felé int.

Egyre idegesebben lassan az ajtóhoz sétálok, és kinyitom. Kilépek a kőből készült verandára, és látom, hogy Andrew és Aidán a ház előtt, az út szélén ácsorog Asherrel, mind a hárman a Chevelle oldalának dőlnek. Egy pillanatra arra gondolok: Rendben, szóval az egész azért van, mert Asher eljött látogatóba? Nem, mintha nem örülnék, hogy látom Ashert, de lássuk be, ez szerintem nem magyarázza meg azt a titokzatos valamit, amit Andrew tervezett. Aztán rádöbbenek, hogy az autó az, de ennyire jutok magamtól. Van egy elméletem arra, hogy miért azzal van itt, de pillanatnyilag nagyon igyekszem nem gondolni rá. Lesietek a kőlépcsőn, és megölelem Ashert. -

Remekül nézel ki, kislány - mosolyog. A gödröcskéi szinte pontosan olyanok, mint az

Andrew-éi, zöld szeme ragyog. Szorosan megölel, felemel a földről. -

Örülök, hogy látlak — felelem vigyorogva.

Felváltva hol rá, hol Andrew-ra nézek, aki olyan szélesen mosolyog Aidán mellett, hogy kétlem, hogy sokáig magában tudná tartani a titkot. Rápillantok a Chevelle-re, aztán Asherre, majd vissza az autóra. -

Szóval kocsival jöttél egészen... - Oké, ez sokkal zavarba ejtőbb, mint gondoltam. Az

autót Texasban hagylak, és amennyire tudom, Asher Wyomingban volt. Végül újra megszólalok. - Mi folyik itt? Asher Andrew-ra néz, aki előre lép. -

Megkértem Ashert, hogy hozza el az autót — feleli.

-

De miért?

Asher összefonja a karját, és nekidől a hátsó ajtónak. - Mert dilis - jegyzi meg nevetve. — És mert nem bízott benne, hogy a szállítócég épségben idehozza neki. 121 Ismét Andrew felé fordulok, várom, hogy elárulja, mi van. Hideg szél fuj keresztül a kötött pulóver résein, én pedig bedugom a kezem az ujjak alá. -

Öt perced van, hogy behajigáld az összes cuccodat a táskádba — mondja, és a szívem

hevesen verni kezd, mielőtt még befejezhetné a mondatot. Megütögeti a csuklóját ott, ahol nem visel karórát. — Egy másodperccel sem több. -

Andrew...

-

Ez nem vitatéma — fojtja belém a szót. — Menj, és szedd össze a cuccaidat!

Csak bámulok rá üres arccal. Az elméletem igaznak bizonyult, pedig nem akartam, hogy így legyen. Nem akarok útra kelni... úgy értem, akarok... de ez nem helyes. Egyszerűen nem helyes. -

Már csak négy perced van - figyelmeztet Asher.

-

De nem mehetünk el csak így — vitatkozom. — Nem illik. - Asherre mutatok. -

Asher csak most ért ide. Nem akartok együtt lenni... -

Bármikor meglátogathatom a bátyáimat — veti ellen Asher. - Azt hiszem, jobb lenne,

ha azt tennéd, amit mond, vagy kénytelen leszel ugyanazt a bugyit viselni egy hétig. Újabb másodpercek peregnek le, én pedig még meg sem mozdultam. Azt hiszem, kisebb sokkot kaptam. -

Három perc, bébi - jegyzi meg Andrew, és komoly arccal figyel. — Nem viccelek.

Menj vissza, dobáld be a szarjainkat a táskákba, és szállj be az átkozott autóba! O, a pokolba, visszatért a régi önmagához... Amikor újra vitatkozni kezdenék, Andrew tekintete parancsolóvá válik. - Siess! Fogy az idő! - A ház felé mutat. Végre beadom a derekam, amennyire lehet, hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat, rábámulok. - Rendben — mondom. Csak azért egyezem bele a dologba, mert tudom, hogy segíteni akar. De pokolian furdal a lelkiismeret. Nem foglalkozom az ötperces határidővel, sarkon fordulok, és lassan visszasétálok a ház felé, direkt húzom az időt, részben azért, hogy így fejezzem ki az ellenkezésemet. -

Te tudtál erről, Michelle? - kérdezem, ahogy elsétálok mellette, aztán végig a

folyosón. -

Még szép! — kiált utánam. A hangjából kihallani, hogy mosolyog.

Belököm a hálószoba ajtaját, leteszem a táskámat az ágyra, és mindent belegyömöszölök. Aztán bemegyek a fürdőszobába, fogom a fogkeféinket és a többi pipere holmit. Kirántom a telefontöltőket a falból, aztán felkapom a mobilomat az éjjeliszekrényről, és belehajítom a retikülömbe. Körbejárom a szobát; remélem, semmit nem felejtek itt. 122 Úgy látszik, Andrew már összepakolta a holmiját, és én észre sem vettem. Aztán csak állok ott, végignézem a szoba minden négyzetcentiméterét, de valójában nem látok semmit. Nem akarom ezt csinálni, de talán ez a helyes. Hallom, hogy háromszor megszólal az autó dudája, és ez kirángat a gondolataimból. Fogom a táskámat, a vállaltira vetem, aztán felkapom a retikülömet az ágyról. -

Majd találkozunk! — kiáltja Michelle a kanapéról.

Megtorpanok mellette, és áthajolok a kanapé támláján, hogy ebből a fura szögből

megöleljem; összevissza csapódnak a táskák a vállamon. -

Erezd jól magad! - teszi hozzá.

-

Köszönöm a meghívást — felelem.

Michelle széles mosollyal az arcán int, hogy menjek már, én pedig kilépek a bejárati ajtón. Amikor leérek a lépcsőn, Andrew felnyitja a Chevelle csomagtartójának a fedelét, és behajítja a táskámat. Régen letelt az öt perc, amelyet adott, és várom, hogy megjegyzést tegyen rá. -

Kész vagy? - kérdezi Andrew, és lecsukja a csomagtartó tetejét.

Mély lélegzetet veszek, Asherre és Aidanre pillantok, és mielőtt válaszolnék, mindkettőjüket megölelem. -

Örülök, hogy itt voltatok - mondja Aidán.

-

Ne hagyd elkanászodni a bátyámat - mondja Asher.

Rájuk mosolygok, aztán bepattanok az anyósülésre, és Andrew becsukja az ajtót. Elköszönnek egymástól, és egy perccel később Andrew becsusszan a volán mögé; hideg szél vág be az autóba. Rám néz. -

Szóval a következőképpen lesz — kezdi, és a csuklóját a kormánykerékre fekteti. -

Délkeletre indulunk, a part felé... -

Várj! — vágok közbe. — Eltervezted az egészet? — Ez annyira nem jellemző rá.

Tűnődni kezdek. Andrew kedvesen mosolyog. — Részben. De muszáj volt. -

Melyik része kötelező?

Ügy néz rám, mintha azt mondaná: Engednéd, hogy befejezzem? Elhallgatok, és hagyom, hogy folytassa, miközben átnyúl előttem, és kinyitja a kesztyűtartót. —

Déli irányba indulunk, és a telet a parton töltjük - magyarázza, és képtelen vagyok 123

másra gondolni, mint arra, hogy vajon mennyi időt szán az utazásra. Az egész telet? El sem tudom képzelni, mi a bánatot gondol. Elővesz egy térképet, és széthajtogatja a kormánykeréken. Óvatosan figyelem. — Utálom a kibaszott hideget. Ha a part mentén haladunk, és egyre délebbre jutunk, ügyesen időzítünk, akkor nagyrészt elkerülhetjük a havat és a többi szarságot. Oké, jó terv, elismerem. Én sem szeretem a hideget, tehát igen, ez valóban szükséges. Bólintok, és hagyom, hogy folytassa.

Andrew a hatalmas térképre mutat, és végighúzza az ujját a tervezett útvonalunkon. — A virginiai partszakaszon kezdjük, onnan haladunk dél felé, átkelünk a szülőföldeden - de nem állunk meg látogatóban. - Rám bök. — Csak átutazunk, rendben? - Várja a válaszomat. Ismét bólintok. - Rendben - felelem, mert biztos van valami rendszer ebben az őrültségben, és úgy érzem, sodródnom kell az árral. Visszanéz a térképre, és az ujja elindul lefelé. -

Aztán jön Dél-Karolina, majd Georgia, aztán végighaladunk az egész floridai

partszakaszon Fernandina Beachtől... — az ujja hosszú, széles mozdulatot tesz a papíron egészen Pensacoláig. —

És ez mennyi ideig fog tartani?

Rám mosolyog, és megcsóválja a fejét. - Számít? - Aztán rendetlen papírhalmazzá hajtja a térképet, és kettőnk között az ülésre hajítja. — Én csak az útirányról döntök ezúttal. Főleg azért, mert nem akarom, hogy befagyjon a seggem. De... — elfordul, és előre néz, nem rám. — Nos, így kell lennie. -

Miért csinálod ezt, Andrew?

A tekintete megállapodik rajtam. — Mert ez a helyes — leleli sokatmondón. — Mert az autóban ülsz. Összezavarnak a szavai. — Mert az autóban ülök? Aprót biccent. — Igen. -

De... egyáltalán mit jelent ez?

A mosolya ellágyítja a tekintetét. Áthajol az ülésen, hogy megfogja az államat. Megcsókolja az ajkamat. — Foggal-körömmel harcolhattál volna ellenem ebben a kérdésben. Mondhattad volna, hogy baszódjak meg, amikor szóltam, hogy szedd össze a cuccaidat. De nem tetted. Még egyszer gyengéden megcsókol, és egy ideig még érzem a lehelete mentaillatát az ajkamon. — Nem azért szaladtál be a házba, mert azt mondtam, hanem azért, inért azt akartad. Soha nem csináltál semmit csak azért,124mert én azt mondtam, Camryn. Csak megadom neked a kezdő lökést, ennyi az egész. Próbálom elrejteni az arcomon elterülő mosolyt, de képtelen vagyok rá. A homlokomra tapasztja az ajkát, aztán visszadől az ülésébe. A motor egy pillanatra durván felmordul, ahogy rátapos a gázpedálra. Igaza van. Bármire kért, még akkor is, ha panaszkodtam miatta, soha nem tettem volna meg, ha egy részem nem akarta volna. Elámulok azon, hogy mindig előbb tud rólam dolgokat, mint én magamról.

ANDREW 17

Azt hiszem, tegnap, Chicagóban fordult elő először, hogy nem tudtam megjósolni, mi lesz Camryn reakciója egy követelésemre. A csajom meg volt törve. Egyre jobban beszartam attól, hogy mivé változott. Rizikót vállaltam azzal, hogy felhívtam Ashert azon az éjszakán, és megkértem, hozza el a Chevelle-t Chicagóba. Nem tudtam, mit tesz majd Camryn, és be kell vallanom, aggódtam, hogy nemet mond. A bűntudat miatt. Hé, gyűlölöm azt, hogy elveszítettük Lilyt. Odaadnám az egyik karomat vagy lábamat, hogy visszakaphassuk. De ami történt, megtörtént, és totális kibaszott faszság lenne hátradőlni, belefulladni a bánatba, és bármilyen okból megtagadni magunktól azt, ami boldoggá tesz bennünket. Öngyilkosság. Lassú, fájdalmas halál. Ha Camryn nemet mondott volna, hiába sikongat és rúgkapál, a vállamon cipeltem volna ki, és hajítom a kocsi hátsó ülésére. Mert ez az életünk. Az úton találkoztunk, az úton ismertük és szerettük meg egymást. Ez volt megírva számunkra, és ezt is tesszük, amíg kiderül, hogy mit tartogat számunkra a sors. Utazásunk első tizennégy hosszú órája eseménytelenül és nyugodtan telik. Chicagótól Virginia Beachig én vezetek, többnyire a rádiót vagy a CD-met hallgatjuk, amikor nem találunk megfelelő adót. Bár Camryn mosolyog és csacsog a tájról, amely mellett elhaladunk, még nem önmaga, de majd oda is eljut. Lehet, hogy szükség lesz pár napra, de majd magához tér. A strandok a keleti parton mások, mint Texasban. Tisztábbak, és az óceán vize itt olyan, amilyennek lennie kell, nem pedig olyan iszapos és sötét, mint a Mexikói-öbölé Cialvestonnál. Késő este van. Néztük, ahogy a nap 125lement a láthatáron, éppen akkor, amikor megérkeztünk Virginia Beachre, és a vetélés óta most először láttam azt a szikrát Camryn szemében. Ha tudtam volna, hogy elég hozzá egy naplemente, már régen elvittem volna valahová, hogy megnézhesse. —

Külön szobát fogunk kivenni? — kérdezi, mikor az első szálloda parkolójában

kiszállunk a kocsiból. Tudom, hogy viccel, de fogadok, nem várja, hogy a szaván fogjam.

—

Pontosan ezt tesszük. — Felnyitom a csomagtartót, és a vállamra veszem mindkettőnk

táskáját. —

Komolyan beszélsz? — Megdöbbent, és ez mókás.

Felhasználom ellene a dolgot. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy külön szobában aludjunk, de most, hogy szóba hozta a dolgot, rájövök, hogy nem is olyan rossz ötlet. Lezárom a csomagtartó tetejét, és elindulunk a hotel előcsarnoka felé. —

Andrew, azt hiszem, ezen már túl vagyunk.

—

Két, egymás melletti, nemdohányzó szobát kérek, ha van.

A recepciós verni kezdi a számítógép billentyűzetét. Igyekszem oda sem figyelni Camrynre, miközben előkotrom a hitelkártyámat a tárcámból. —

Andrew?

—

Nincs két egymás melletti szobánk — mondja a hölgy -, de egymással szembenieket

tudok adni. —

Az jó lesz - felelem.

Camryn a fülembe suttog. - Nem hiszem el, hogy két szobára pocsékolod a pénzt, mikor nyilvánvalóan milliószor szexeltünk már... - Camryn csak mondja, mondja, miközben a recepciós titokban úgy méreget minket, mintha bolondok lennénk. Imádom azt a kifejezést az emberek arcán, azt a meghökkent, „nem hiszem el, hogy tényleg ezt mondta” kifejezést. -

Kérlek, fogd be — fordulok Camryn felé. — Majd beugróm a szobádba egy időre, és

megkeféllek, ne aggódj. Csak ne csinálj jelenetet! Camryn szeme ugyanúgy elkerekedik, mint a recepciósé. Megfogom Camryn kezét, és húzni kezdem magam után. -

Remélem, jól érzik majd magukat - szól utánunk a recepciós zavartan, miközben

befordulunk a sarkon a liftek felé. Camrynből kirobban a nevetés, mihelyt becsukódik mögöttünk a lift ajtaja. -

Ez meg mi volt? — kérdezi, de képtelen uralkodni magán. — Mintha két éretlen

tizenhat éves kamasz lennénk! -

126

De nevetsz - mutatok rá. - Vagyis totálisan megérte.

A lift megáll az első emeleten, és kilépünk a hallba. -

De, Andrew, komolyan, miért kell két külön szoba?

Annak bizonyítékaképpen, hogy a spontaneitásnak valóban megvan az oka, a levélre gondolok, amelyet Natalie Chicagóba küldött nekem, s közben együtt végigsétálunk a folyosón. Megállunk középen, a szobáink ajtaja előtt, és ledobom a táskáinkat a zöld pettyes szőnyegre.

-

Csak ma éjszakára vonatkozik - felelem, és keresni kezdem a táskámban azt a

borítékot. Camryn fölöttem áll, nyugodtan figyel. Érzem, hogy mondani szeretne valamit, de nem biztos benne, hogy mit. Felegyenesedem, a borítékkal a kezemben. Lenéz rá, de nem tudja, mi vele a szándékom. -

Ma éjjel egyedül maradsz a szobádban — közlöm, és feléje nyújtom a borítékot.

127

Már akkor lehervadt a mosoly az arcáról, amikor elővettem a táskából a borítékot. Most pedig csak néz rám zavartan és csodálkozva. Óvatosan kinyújtja a kezét, és elveszi a borítékot. Még mindig bizonytalan, talán még azt sem képes eldönteni, akarja-e tudni, mi van benne, vagy sem. Bedugom a kulcskártyát, kinyitom az ajtót, és beviszem a szobába a táskáját. Pár lépéssel mögöttem jön, némán és gyanakodva, a borítékot tétován szorítja a markába. Leteszem a táskáját a hosszú tévéasztalra, és ellenőrzőm a szobát, ahogyan korábban is minden alkalommal. Felkapcsolom a lámpákat, megnézem, működik-e a fűtés, aztán felhajtom a takarót, hogy lássam, tiszta-e az ágynemű. Mivel tudom, hogy Camrynnek fóbiája van a szállodai ágytakarókkal kapcsolatban, lerántom, és a sarokba hajítom. Mozdulatlanul áll az ágy lábánál. Elé lépek. Belenézek a szemébe, és csak figyelem, ahogyan visszanéz rám. A mutatóujjamat végighúzom a szemöldökén, aztán az arca oldalán, és érzem a bőre melegét. Kívánom őt. Amikor a tekintete lesiklik az ajkamra, beindít bennem valami vadállati ösztönt. De a kedvéért visszafogom a vágyaimat. A mai éjszaka remélhetőleg a lezárásról szól. — Cam elment a temetésre — mesélte Natalie a telefonban azon a napon, amikor felhívtam Aidanéktöl. — De elkésett, ezért leghátul ült le, a kijárat mellett, és távozott, mielőtt véget ért a szertartás. Nem volt hajlandó a koporsóhoz lépni. —

Beszélt egyáltalán erről valaha? — kérdeztem.

-

Soha - felelte Natalie. - Es akárhányszor próbáltam szóba hozni, a temetést, a

balesetet, bármit ezzel kapcsolatban, teljesen elzárkózott előle. A mai éjjel kemény lesz Camryn számára, de ha nem megy keresztül rajta, akkor soha nem lesz jobban. -

Tudod, hogy hol vagyok - suttogom gyengéden, és a kezem lehanyatlik. - Fenn leszek

egész éjjel. Tegnap belekezdtem egy újabb dal írásába, és tényleg szeretnék addig dolgozni rajta, amíg friss az ötlet. — Lassan, de biztosan elkezdtünk dolgozni a saját anyagon, különösen az óta, hogy megérkeztünk Chicagóba, és miután felléptünk Aidán bárjában, Camryn valami okból kifolyólag határozott érdeklődést mutat a dolog iránt. Camryn bólint, bágyadtan elmosolyodik, de az arcáról leolvasható, hogy aggódik azért, mi rejtőzhet a borítékban. -

Mi van, ha nem akarok egyedül maradni ebben a szobában? - kérdezi.

—

Megkérlek rá — válaszolom komolyan. — Csak ma éjszakára.

Ennél többet nem akarok mondani, és remélem, hogy az arcomról áradó őszinteség eléri azt, amit a szavak nem.

—

Rendben — egyezik bele.

Puszit nyomok a szájára, aztán magára hagyom a szobában. Nagyon remélem, hogy nem a visszájára sül el a dolog.

CAMRYN Andrew magamra hagy a szobában. Egyedül. Nem örülök neki, de a rövid öt hónap alatt, amióta együtt vagyunk, megtanultam, hogy hallgassak rá. Öt hónap. Ezen minden alkalommal elámulok, amikor csak eszembe jut, mert úgy érzem, mintha már öt éve együtt lennénk, annyi mindenen mentünk keresztül. Néha az exemre, Christianre gondolok, az lan utáni hűtlen pótfiúmra, akivel négy hónapig voltam együtt. Alig ismertük egymást. Most, hogy jobban belegondolok, azt sem tudom, mikor van a születésnapja, vagy hogy hívják a nővérét, aki két utcával arrább lakott tőle. Andrew-val teljesen más a helyzet. Az öt hónap alatt, amióta vele vagyok, megtaláltam önmagamat, totálisan, feltétel nélkül, őrülten beleszerettem, megtanultam, mit jelent igazán élni, megismerkedtem gyakorlatilag az egész családjával, és nagyon gyorsan én is a tagja lettem, életet és halált jelentő utazáson vettem részt Andrew-val, terhes lettem és menyasszony vagyok. Mindezt öt hónap alatt. És most újabb nehézséggel nézünk szembe. És még mindig velem van az út minden egyes lépésénél. Ostoba és gyenge voltam, gyógyszereket szedtem, és ő mégis itt van. Azon tűnődöm, vajon elkövethetek-e egyáltalán olyan rettenetes dolgot, hogy elhagyjon miatta. 129 Valami a szívem mélyén azt súgja, hogy nem, nem létezik ilyesmi. Semmi ilyesmi a világon. Amíg élek, nem fogom megérteni, hogy lehettem annyira szerencsés, hogy vele lehetek. Elmélkedésem közben rádöbbenek, hogy a tekintetem még mindig az ajtóra szegeződik, amelyen kisétált. Végre lenézek a kezemben tartott borítékra, és nem tudom, miért, de félek arra gondolni, hogy mi van benne. Sokat gondoltam erre az elmúlt egy hét során. Egy levél? Ha igen, akkor vajon miről szól? És vajon kinek érkezett és kitől? Miért írna Natalie levelet nekem? Miért írna levelet Andrew-nak?

Egyiknek sincs értelme. Leülök az ágy végébe, hagyom, hogy a retikülöm leessen mellettem a padlóra, és végighúzom az ujjaim hegyét a borítékon, hogy kiderítsem, mi van benne. De ezt már jó néhányszor megtettem az elmúlt hét során, és mindig ugyanarra a következtetésre jutok: papír, eléggé vastag, kétszer-háromszor összehajtva. Nem érzek dudort, egyenetlenséget. Csak papír. Felsóhajtok, kinyúlok, hogy letegyem, de aztán csak fogom tovább. Fogalmam sincs, miért nem nyitom egyszerűen fel az átkozottat. Őrületbe kerget egy hete, és tessék, itt vagyok, végre megtudhatnám a titkot, ha kinyitnám, de túlságosan félek. Leteszem a borítékot az ágyra, felállók, összefonom a karomat, és a szemem sarkából figyelem, miközben járkálni kezdek fel-alá a szobában. Nem bízom benne, mintha képes lenne rám vetni magát, és belevájni a karmait a lábamba, ahogy elsétálok mellette. Ahogy Brenda néni ribanc macskája szokta. Bele is nyúlok a retikülömbe a mobilomért, hogy felhívjam Andrew-t, megkérjem, árulja el, mi ez az egész, de aztán rájövök, milyen ostobaság lenne. Végül felveszem a borítékot, aztán hosszú szünet után, mialatt méricskélem, milyen könnyű, bedugom az ujjam

130

hegyét a széle alá. Mivel nem tudom óvatosan kinyitni, úgy döntök, le van szarva, és feltépem a szélét. A szakadt borítékot az ágyra hajítom, aztán széthajtogatom az olcsónak látszó papírlapot, és látom, hogy majdnem teljesen üres. Jóformán csak arra kellett, hogy elrejtse a benne lévő lényképet. A fotó hátsó oldalát látom, és először nem vagyok hajlandó megfordítani, hogy megtudjam, mit ábrázol. Ehelyett elolvasom, mit írt Natalie a közepére: Ez a legjobb, amit találtam. Remélem, segít, bármit akarsz is elérni vele. Üdvözlettel: Natalie Megfordítom a fényképet, és a szívem kővé dermed, mikor lan mosolygó, élénk arca néz vissza rám. Az arcunkat egymáséhoz szorítva nézünk a kamerába. Az észak-karolinai állami vásár körhintáinak színes fényei ragyogják be az éjszakát a háttérben. Mintha jeges és hideg tóba zuhantam volna, az arcának a látványától úgy elakad a lélegzetem. Azonnal elöntik a könnyek a szememet, és hagyom, hogy a fénykép kihulljon a kezemből, le az ágyra. Az arcomhoz kapom a két kezem, az ujjaimat remegő ajkamra szorítom. Hogyan engedhetem, hogy sírjak miatta? Miért történik ez? Nem véletlenül szabadultam meg lan minden fényképétől. Mind egy szálig. Kitöröltem minden egyes, rólunk készült digitális fényképet, a nevét és a számát a mobil- telefonomból. Még az éjjeliszekrényemet is kidobtam, amelyik kislánykorom óta megvolt, mert lan az aljába belekarcolta, hogy IÁN SZERETI CAMRYNT. Eltüntettem az életemből mindent, amit csak tudtam, ami rá emlékeztetett, mert túlságosan fájt a tudat, hogy csupán

'35

tárgyak maradtak utána. Az emlékekkel nem sokat tudtam kezdeni, de minden tőlem telhetőt megtettem, hogy azokat is elfelejtsem. Miért teszi Andrew ezt velem? Miért hozza vissza a fájdalmat az életembe, ilyen rövid idővel Lily elvesztése és a többi után? Egy részem legszívesebben üvöltene Andrew-val, átmasírozna azon az ajtón, a folyosón a szobájába, és a tudomására hozná, hogy ez mennyire fáj. De hamar észbe kapok. Tudom, miért tette. Tudom, miért hagyott magamra egyedül ebben a szobában ezzel a fényképpel. Mert annyira szeret, hogy kész visszaadni nekem lant, csupán egyetlen éjszakára, hogy megbékéljek végre az elvesztésével. De képtelen vagyok arra az átkozott fényképre nézni! Egyszerűen képtelen! Patakokban folynak a könnyek az arcomon, ahogy kikapom a meleg pulóveremet a táskámból, és dühösen belebújok. Aztán kirobogok a szobából a liftek felé. Másodpercekkel később a strandon ülök, a hideg homokban, és bámulom a végtelen óceánt.

ANDREW

18 136

Azon tűnődöm, kibontotta-e. A francba, azon tűnődöm, gyűlöl-e, amiért ezt tettem vele, de ha segít rajta, akkor megérte. A távirányítóval bekapcsolom a tévét, és egy régi Seinfeld-film felújított változatának hangjai töltik meg a csöndes szobát. Lerúgom a cipőmet, és beállók

a zuhany alá, hagyom, hogy a forró sugarak addig csapkodják a hátamat, míg langyosra hűl a víz. Csak arra tudok gondolni, hogy mit csinál Camryn egyedül a szobájában, bámulja-e a halott volt fiúja fényképét, hogy képes-e egyáltalán hozzáérni. Szeretnék átmenni hozzá, ott lenni mellette, de tudom, hogy ez olyasmi, amivel egyedül kell megbirkóznia. Valami, amit már régen meg kellett volna tennie, jóval az előtt, hogy megismerkedtünk. Megszárítkozom, a derekamra tekerem a törülközőt, és beletúrok az ágyon heverő táskámba egy bokszer után. Leülök, bámulom a tévét, aztán a falat, aztán ismét a tévét, míg rádöbbenek, hogy csak próbálok csinálni valamit, hogy eltereljem a gondolataimat Camrynről. Meghallgatok öt, találomra kiválasztott dalt az mp3- lejátszómon, mielőtt úgy döntök, hogy legalább ellenőriznem kéne, hogy van. Előbb a mobiljával próbálkozom, de nem válaszol. Aztán szállodai telefonon hívom. Semmi. Talán csak zuhanyozik. Próbálom meggyőzni magam, de aztán győznek az ösztönök. Bebújok a farmeromba, egy hosszú ujjú ingbe, és a szobájához megyek. A fülemet az ajtóra szorítom, hogy halljam, folyik-e a zuhanyzóban a víz. Semmi. Bedugom a pótkulcsot a zárba, és kinyitom az ajtót. Nincs itt. A szívem hevesebben kezd verni, ahogy beljebb lépek a szobájába. Legelőször is a fényképet veszem észre az ágyon, amelyet egyébként eddig meg sem néztem. Felveszem, és egy pillanatig tanulmányozom. Camryn olyan boldognak látszik rajta. Ez az a Camryn, akit régebben ismertem, a lány a gyönyörű, életerős mosollyal. Emlékszem erre a mosolyra. Többtucatszor láttam, amikor együtt jártuk az utakat. Pánik ébred bennem, elfordítom a tekintetemet a fényképről, és az ablakhoz lépek. Kinézek a fekete óceánra, és látom, hogy néhányan sétálnak a parton. A levegő nem elviselhetetlenül hideg, de ahhoz elég hűvös van, hogy hálás legyek, amiért legalább hosszú ujjú inget 137 vettem fel. Keresem a nyomát, végignézek mindkét irányba a fapadlóval kirakott sétányon, bekukkantok a hotel mellett felállított napozóágyakba, de sehol sem találom. Becsúsztatom a fényképet a hátsó zsebembe, és lekocogok a strandra. Nem messze, a homokon ücsörögve találok rá. —

A francba, bébi, halálra rémítettél.

Leülök melléje, és átkarolom. Az óceánt bámulja, a hideg szél gyengéden borzolja szőke haját. Nem néz

rám. —

Sajnálom — kezdem. — Csak azt akartam...

—

Szeretlek, Andrew — vág közbe, de továbbra is előrefelé mered. — Nem

értem, hogy lehet egy lány egyszerre ennyire szerencsés és szerencsétlen. Mivel nem tudom, mire akar kilyukadni, félek bármit is mondani, mert nem akarok rosszat szólni. Magamhoz szorítom, hogy felmelegítsem. És nem szólok egy szót sem.

138

-

Nem vagyok rád dühös — folytatja. — Először az voltam, de szeretném,

ha tudnád, hogy már nem vagyok az. -

Áruld el, mi jár a fejedben — kérem halkan.

A tekintete változatlanul az előtte elterülő sötétséget fürkészi. A hullámok alig néhány méterre tőlünk nyaldossák a partot. Apró fehér pötty, egy hajó lámpája mozog a láthatáron. Hirtelen megérzem magamon Camryn tekintetét, és feléje fordulok. A mögöttünk álló épületek és a hold elég lényt ad ahhoz, hogy ki tudjam venni lágy vonásait, a hideg orcájába hulló haját. Odanyúlok, és kisimítok néhány kósza tincset a szájától. A tekintete ellágyul, ahogy rám néz. — Szerettem lant, nagyon. De nem akarom, hogy azt hidd... Megrázom a fejem. — Camryn, ne csináld ezt! Ez nem rólam szól, rendben? — Egy újabb tincs alá nyúlok, és elhúzom az ajka elől. — Ne akard, hogy rólam szóljon. Nem válaszol azonnal. Érzem, hogy a keze az ölembe csusszan, és egymásba kulcsolom az ujjainkat. Ismét az óceán felé fordul. -

Nem akartam elmenni lan temetésére — szólal meg. — Nem akartam,

hogy ez legyen az utolsó alkalom, amikor látom. — Rám pillant. — Emlékszel arra a napra, a lakásodban, amikor megzavartalak - éppen Aidannel beszéltél telefonon, próbált rábeszélni, hogy elmenj apád temetésére? Bólintok. — Emlékszem. -

Mondtál neki valamit, arról, hogy ha választhatsz, inkább szeretnél

életben látni utoljára valakit, nem pedig holtan feküdni egy dobozban. Nos, én is így éreztem lan temetésével kapcsolatban. Egyáltalán nem akartam elmenni rá. És ezért nem akartam Lilyt sem látni. Ezért választottam a hamvasztást. '139

-

De mégis elmentél lan temetésére. — Gyorsan elterelem a szót Lilyről. O

a fájdalmasabb téma. Mindkettőnk számára. Én láttam őt. Olyan aprócska volt, hogy elfért volna a tenyeremben. De Camryn nem volt hajlandó megnézni. Megrázza a fejét. - Nem igazán - mondja lan temetéséről. — Ott voltam, de mégsem. Ügy engedtem el, hogy kizártam őt a tudatomból, minden szót, amelyet nekem mondott, az arcát, mindent, amit csak tudtam, kizártam. Csak azért mentem el, mert mindenki ezt várta tőlem. Ha nem aggódtam volna annyira amiatt, hogy mit fognak gondolni az emberek, otthon maradok aznap.

—

De ez nem lezárás — jegyzem meg óvatosan. — Ez ugyanaz, mint

szőnyeg alá söpörni a szemetet. Attól még ott marad. Tudod, hogy ott van. És ez az őrületbe kerget, míg azt nem teszed, amit kell. —

Tudom — ismeri el.

Hosszú másodpercekig csöndben maradunk, aztán benyúlok a farzsebembe, és előveszem a fényképet. —

Tudod, ha még mindig életben lenne, akkor egy kicsit féltékeny lennék.

Férfi létére eléggé vonzó. Camryn rám mosolyog, és észreveszem, hogy a tekintete éppen csak átsiklott a fényképen. Leteszem a homokba, a térdünk mellé. Aztán ismét komolyra fordítom a szót. - Camryn, ami veled történik — a gyógyszerek meg minden —, annak nem csak Lily elvesztése az oka. Tisztában vagy ezzel, ugye? Nem válaszol, de érzem, hogy elgondolkodik azon, amit mondtam. —

Mindent kizársz. lant. Lilyt. Natalie szerint még a nagymamádat, Cole-t,

azt a tényt is, hogy apád elköltözött, és mintha jobban törődne az új barátnőjével, mint veled. - Azért fogalmazok így, mert pontosan erre van szükség. - Inkább megbirkóznál ezekkel a kérdésekkel, gyászolnád, vagy mi, de te egyszerűen kizárod ezt az egész szarságot, és azt várod, hogy maguktól eltűnjenek. Már sokkal az előtt ezt csináltad, hogy megismerkedtünk. Tudnod kell, hogy így csak felgyülemlik, aztán egy nap majd megroppansz, és véged lesz. -

Tudom. Mint általában, most is igazad van - ismeri el kedvetlenül. El is hiszed ezt, vagy csak azért adsz nekem igazat, hogy elhallgassak

végre? - Rávigyorgok, remélve, hogy mosolyt csalok vele az arcára. És működik a csel. Elmosolyodik. - Nem, elhiszem. Azt kívánom, bárcsak előbb megtörtént 140 volna. -

És most miért hiszed el?

-

Mert olyan vagy, mint egy tetovált filozófus. — Felnevet, és ettől

melegség árad szét bennem. El sem hiszem, hogy nevet. Először azt hittem, hogy hosszú időre lesz majd szüksége, hogy megbékéljen mindennel, de mindennap újabb meglepetést okoz. -

Filozófus? — kérdezek vissza. — Aligha. De kösz a bókot.

Camryn oldalra fordul, és az ölembe teszi a fejét. Felnéz rám azzal a kék őzikeszemével, és képtelen vagyok megállni, hogy ne simogassam meg puha arcát. -

Szeretnéd tudni az igazat? — kérdezi.

-

Természetesen - vágom rá, de aggódom egy kicsit.

-

Ahogy már mondtam neked Aidanéknél. Ha valaha elveszítenélek téged,

az lenne számomra a vég. A vetélés ismét felélesztette az összes azzal kapcsolatos félelmemet, hogy elveszítelek. Olyan volt, mintha abban a tragikus pillanatban ismét emlékeztettek volna a halálra, arra, hogy milyen gyorsan elragadhat bárkit. Ha Isten, vagy a természet, vagy bárki és bármi, ami a kezében tartja a dolgokat, olyan kegyetlen és szívtelen volt, hogy elvette a kisbabámat, akkor azt sem gondolná meg kétszer, hogy megöljön téged. Ez halálra rémít, Andrew. A gondolat, hogy egyszer elveszítelek, rág belülről. És mivel egyszer már majdnem elveszítettelek, a félelem még rosszabb. -

De már mondtam neked...

Felkel az ölemből, és leül pontosan velem szemben, a térde belefúródik a homokba. -

Tudom, mit mondtál — szakít félbe. — De nem számít, mit hiszel, sem

az, hogy tudod, mikor mit kell mondanod nekem, hogy jobban érezzem magam. Nem tudhatod biztosan, mi fog történni, Andrew. Könnyen elképzelhető, hogy a daganat kiújul, és bármit teszünk, bármilyen óvatosak is vagyunk, belehalhatsz. Próbálnék vitába szállni vele, de annyira szeretné kiadni magából ezeket a dolgokat, hogy tudom, jobb, ha hagyom. -

Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is történt velem - folytatja —, és

képes vagyok most a szemedbe nézni, és azt mondani: bármennyire fáj, el tudom fogadni lan halálát. El tudom fogadni Lily halálát. El tudom fogadni mindenkinek a halálát, bár akárki legyen141is az, elviselhetetlenül nehéz lesz. De a tiédet... - Elhallgat, és pislogás nélkül, mélyen belenéz a szemembe. - A tiédet soha. Soha. A közénk telepedő csendben felerősödik a hullámok zaja. Szeretném a karomba ölelni, az ajkára tapasztani a számat, de csak ülök ott, bámulok rá, mert a szavak, amelyeket nekem mondott az imént, a legfontosabbak, amelyeket valaha hallottam, éreztem vagy értettem. Végül két kézzel nyúlok utána, és az ölembe ültetem. Köréje fonom a

karomat, a szemébe nézek, és azt mondom: -

Hiszek neked, és én is ugyanígy érzek.

Bájosan oldalra biccenti a fejét. - Tényleg? -

Igen. Camryn, nem tudok élni nélküled. Megpróbálhatnám, de

nyomorúságos létezés lenne csupán. Nem csak rólam van szó; te is éppoly könnyen meghalhatsz holnap, mint én. Egyikünk sem halhatatlan. Nem vitatkozik, de egy rövidke pillanatra elfordítja a tekintetét. A két tenyerembe fogom az arcát, így kényszerítve arra, hogy a szemembe nézzen. Hideg a bőre. -

A jelenben kell élnünk, emlékszel? - mondom, és azonnal rám figyel

ismét. — Egyezséget kell kötnünk,

142

neked és nekem, méghozzá most azonnal. Kötsz velem egyezséget? — Kissé hátrább csúsztatom a kezemet, hogy kicsit felmelegítsem jéghideg fülét. Bólint. — Rendben - feleli, és örülök, hogy eléggé megbízik bennem ahhoz, hogy ne faggatózzon, mielőtt beleegyezik. Az egyik kezemet elveszem a fülétől, és az ujjaim hegyével végigsimítom a homlokát és lefelé az arcát. — A halált nem tarthatjuk ellenőrzés alatt. Egyikünk sem tehet semmit, hogy elkerülje vagy késleltesse. Csak annyiban függ tőlünk, hogyan éljük az életünket, mielőtt eljön értünk. Olyan dolgokat ígérjünk hát meg egymásnak, amelyeket mindenképpen be tudunk tartani. Camryn bólint, és bágyadtan elmosolyodik. —

Milyen dolgokat? — kérdezi.

—

Akármit. Bármit, amit akarunk egymástól. Például... — Felállók a

homokból, és zsebre dugom a kezem. Kibámulok az óceánra, és végiggondolom, melyik lenne kezdetnek a legjobb ígéret. Amikor pillanatnyilag csak egyetlenegy jut az eszembe, visszafordulok felé, az ég felé bökök a mutatóujjammal, és azt mondom: —

Ennek semmi köze a daganathoz vagy más konkrét dologhoz, de azt

akarom, hogy megígérd: ha valaha, bármi okból életben tartó gépekre tesznek, és a szíved mélyén úgy érzed, hogy nem fogom túlélni, hogy szenvedek közben, akkor levetetsz róluk. Elhalványul a mosolya, és csak néz fel rám, mintha elrontottam volna a pillanatot. Lenyúlok, megfogom a kezét, és felhúzom. —

Nem akarok morbid lenni, de soha nem tudtam szabadulni a gondolattól,

tudod. Gyakran látni ilyesmit a tévében és filmekben. Valamilyen fickót rákötnek mindenféle létező gépre, hogy életben tartsák, mert a családja még reménykedik, vagy mi. Semmi bajom a reménnyel, de a francba is, rettegek ettől. '143

- Gyengéden megszorítom a karját. — Soha ne hagyd, hogy ilyen állapotban vegetáljak. ígérd ezt meg! Jobban ismersz mindenki másnál, és bízom benne, hogy tudni fogod, mikor lett elegem. ígérd hát meg! Lassan kezdi felfogni. Kell egy kis idő, de végül bólint. — Te is ígérd meg ugyanezt! Elmosolyodom. - ígérem. Hátrál egy lépést, aztán bedugja a kezét a pulóver ujjába. Szorosan a pulóverbe burkolózva elkezd fel-alá járkálni.

Megtorpan, és rám néz. - ígérd meg, hogy ha valaha Alzheimer-kórban vagy demenciában szenvedek, és már nem ismerek meg senkit, akkor is meglátogatsz mindennap, és felolvasol nekem, ahogyan Noah Allie-nek. —

Kicsoda? — kérdezem, de aztán eszembe jut. — O, értem már! —

Felnevetek, és megcsóválom a fejem. A szeme elkerekedik, az arcán elterül a mosoly. Rám kiált. - Andrew! Ez nem vicces! Komolyan beszélek! - Felnevet, és pedig megragadom, és a karomba ölelem. —

Jól van, jól van! — nyugtatom, és magamhoz szorítom tekergőző testét.

—

A te ötleted volt — figyelmeztet —, úgyhogy ne csinálj viccet belőle.

—

Tudom. Igazad van, de... tényleg? Pont a Szerelmünk lapjai jutott az

eszedbe? Érzem, ahogy a könyöke a gyomorszájamban landol, meggörnyedek egy kissé, és túljátszom, hogy mennyire fáj, az arcizmaim megfeszülnek a kíntól és a nevetéstől. Mindennek a tetejében Camryn még meg is lök, és a homokra zuhanok. Terpeszben áll fölöttem, a kezét csípőre téve. Nagyon elszántnak látszik. Egyik kezem nevetve a gyomromra szorítom, megfeszülök, hogy komoly képet vágjak, bár átkozottul jól tudom, hogy nem bírom őt átvágni. —

Viccet csinálsz minden komoly dologból — közli velem olyan

komolyan, hogy ettől csak még inkább nevetnem kell, főleg azért, mert olyan rettentően erőlködik, hogy ne mosolyogjon. Rám próbál ülni, és valószínűleg azt tervezi, hogy vékonyka kis kezével jól elpáhol, de mielőtt megtehetné, kinyújtom a kezem, és benyúlok a lába közé, és keményen megszorítom. —

Au!— nyög fel, és zuhanni kezd, de megtartom. — Miért szorongatod a

pu-u-u — a francba, Andrew — szorongatod a puncimat?! Erősítek a szorításon, és lassan felülök 144 a homokban, miközben hátrafelé tolom őt. Térdre esik, a szemünk egy magasságba kerül. —

Mert szeretem ezt csinálni — suttogom az ajkába. - Most pedig maradj

nyugton! Egy szempillantás alatt megváltozik minden. Hűvös bőre felmelegszik, a szemében felizzik a vágy, a teste felkészül. —

De mások is járnak erre... - próbálkozik suttogva, de a kezem megfeszül

az ölén, és ettől eláll a szava.

—

Nem érdekel — közlöm, és a szemébe nézek, aztán a tekintetem

levándorol telt, nedves ajkára. — Elég messze vannak tőlünk. —

De... mit csinálsz...

—

Maradj nyugton! És csöndben. - Végigsimítok a nyelvemmel az alsó

ajkán, aztán finoman megszívom. Érzem, hogy próbál megcsókolni, de nem hagyom. Becsúsztatom a kezem a bő nadrág alá, a melegségbe. A francba, már nedves! A nyaka hajlatába fúrom az arcom, behunyom a szemem, és beszívom a bőre illatát. Nem mozdul, de érzem, ahogy remeg a teste, a pulzusa vadul ver. Annyira szeretném megkefélni! De egyelőre nem fogom, mert szeretem kínozni magam. Kibaszottul imádom. A másik kezem lehanyatlik a derekáról, lecsúsztatom a combjára, szétfeszítem a lábát. — Nyisd szét — parancsolom, miközben az ajkunk éppen csak összeér, és pontosan azt teszi, amit mondok, szétterpeszti a lábát, míg a térde a homokba nem ér. Kissé megfeszül, mikor érzem, hogy nem messze tőlünk elsétál egy férfi, de ismét megszorítom, két ujjammal beléhatolok, és kényszerítem rá, hogy csak rám figyeljen. Elakad a lélegzete, én pedig egész testemben finoman megremegek, ahogy megérzem, hogy megfeszül az ujjaim körül. A szemébe nézek, de a tekintetem olykor-olykor letéved finoman ívelt ajkára. - Csak engem nézz! - szólok rá. - Nem érdekel, hogy úgy érzed, le kell hunynod a szemed. Nem szabad! Nézz a szemembe! Alig láthatóan bólint, mintha attól félne, hogy különben abbahagyom azt, amit csinálok. Először lassan mozgatom ki-be az ujjaimat, kihúzom, hogy a saját nedvességét használjam, a középső ujjammal körbe-körbe masszírozom a csiklóját. Valahányszor hozzáérek, kezd lecsukódni a szemhéja, de mihelyt észreveszem, megállók, és akkor ismét rám néz. Ismét a hüvelyében mozognak az ujjaim, ezúttal egy kicsit gyorsabban, miközben a hüvelykujjamat minden 145 egyes alkalommal kissé erősebben szorítom a csiklójára. Apró nyögések szakadnak ki nyitott ajka közül, kapkodja a hideg levegőt és a forró leheletemet, ahogy a szájába lihegek. De soha nem fordítja el a tekintetét az enyémről, és egy szót sem szól, bár tudom, hogy mindkettőt szeretné megtenni. —

Valld be — suttogom a fülébe —, hogy most már egyáltalán nem

érdekel, néz-e minket valaki. Igaz? Hagynád, hogy megkeféljelek itt, mindenki előtt, és csak akkor aggódnál a szégyen miatt, miután végeztünk.

Érzem, hogy bólint. —

És még mit engednél meg nekem? - kérdem, még mindig a füléhez

hajolva. Az ujjaim egyfolytában mozognak. —

Amit csak akarsz — feleli elhaló hangon.

—

Amit csak akarok? — Erőteljesebben masszírozom a csiklóját.

—

Igen... - leheli. - Akármit, amit csak kibaszottul akarsz...

146

A szavaitól, a vággyal teli hangjától csak még őrültebben kívánom, a farkam olyan kibaszottul kemény, hogy alig bírom. Az ujjaim erőteljesebben és gyorsabban mozognak. A teste remegni kezd, a combja rázkódik, ahogy próbálja megtartani a súlyát. Elhúzom a számat a fülétől, i s ismét a szemébe nézek. Minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne fordítsa el a tekintetét, a szemhéja elnehezül, a lélegzete kapkodó és felszínes. De a szeme elkerekedik, és az egész teste megdermed, amikor ahhoz a bizonyos ponthoz erek, és készakarva megtöröm a ritmust. —

Ne fordulj félre — figyelmeztetem, és mélyen a szemébe nézek.

Amikor élvezni kezd, a tekintetem megkeményedik, szinte felnyársalja őt a vad vágy hevében. Olyan, mintha látnám, ahogy a kéj sugárzik az íriszei körül, érezném az orgazmus hevét áradni az ajka érzékeny bőréből. Tudom, hogy szeretne vadul csókolni, de még mindig nem hagyom. Amikor pedig remegő teste kezd lecsillapodni, két ujjamat még mélyebben belédugom, és érzem, ahogy az izmok megfeszülnek körülöttük, miközben a hüvelykujjam begyét még mindig a csiklójára szorítom. A mellkasomra omlik. A karomba veszem reszkető testét, és puszit nyomok a feje búbjára. —

Mi a fenét csinálsz velem? — kérdezi.

Könnyedén felnevetek, és magamhoz szorítom. — Amit csak akarok — felelem sunyin. Hátrahajtja a fejét, és felnéz rám. - Hát, nem érdekel, mit mondasz, de ezúttal viszonozni fogom a szívességet. —

O, valóban?

—

Igen, valóban, úgyhogy ne is próbálkozz!

—

És mit teszel velem? — Érzem, hogy egyre szélesebben vigyorgok.

—

Amit csak akarok - vágja rá még az enyémnél is kajánabb vigyorral.

'147

Aztán talpra áll, és megfogja a kezemet, hogy felhúzzon. -

De nem idekinn — közli. — Kezd hűvösödni.

—

Te vagy a főnök — mondom, és hagyom, hogy maga után vonszoljon.

Soha nem hoztam volna fel magamtól, de észreveszem, hogy miközben visszafelé sétálunk a strandról, Camryn egyszer visszanéz a fényképre, ami a homokban hever. Határozottan megszorítja a kezemet, és lágyan rám mosolyog, ahogy áthaladunk a sétányon.

Tisztában vagyok vele, milyen kevés szerepem volt abban, hogy végre lezárta magában a múltat. Igen, én kényszerítettem rá, hogy megtegye, de végül is Camryn volt az, aki szembenézett a legnagyobb félelmeivel. Belenézett egy olyan ember arcába, akit szeretett és elveszített, és végre elfogadta ezt a tényt. Elismerem, fura volt az, ahogyan történt, és semmi szexuális szándék nem volt bennem, amikor utána mentem a partra, különösen egy ilyen helyzetben. De miközben Camryn egyedül ücsörgött a strandon, Ianra gondolva, mindent rendezett magában még az előtt, hogy csatlakoztam volna hozzá. Nem tudnám megmondani, hogyan csinálta, vagy hogy nekem mekkora volt benne a szerepem, de mire elsétált velem a strandról aznap éjjel, már kezdett ismét a régi önmaga lenni. Camryn visszatért, én pedig a mennyben éreztem magam.

CAMRYN 19

148 December 8. — A huszonegyedik születésnapom

Ahogy egyre hidegebb lett, Andrew és én elindultunk tovább dél felé. Csak egyetlen éjszakát töltöttünk Virginia Beachen, aztán onnan végighaladtunk az észak-karolinai partszakaszon. Pár napig időztünk a dél-Karolina-i Myrtle Beachen, ahol először szereztem magamnak munkát. Takarítást. Egyértelműen nem volt ez egy első számú választás, különösen az után, hogy Andrew annak idején emlékeztetett rá, milyen undorító dolgokat hagynak egyes vendégek

maguk után a szobában. De munka volt, és nem is volt annyira rossz, kivéve, amikor azt várták el tőlem, hogy kipucoljak egy papírkosarat, amelynek az aljára undorító turhák száradtak. Sajnálom, de már a gondolattól is émelyeg a gyomrom. Felhívtam Andrew-t, és könyörögtem neki, hogy jöjjön, és csinálja meg helyettem. Természetesen meg kellett vesztegetnem, észbontó szopásokat ígértem neki mindenféle találomra kiválasztott helyen, ha megteszi. Kibaszott hurrá! Dehogy, kit akarok becsapni? Pokolian élvezem leszopni. Csak azért teszek úgy néha, mintha utálnám, mert az hiszem, szereti, ha megjátszom magam, mert élvezi, amikor nyafogok. Mindegy, a takarítónői állás nyilvánvalóan olyan, mint a forgóajtó, az alkalmazottak olyan gyorsan jönnek-mennek, hogy hivatalosan fel sem veszik őket a bérlistára. Alaposan átgondoltam magamban, hogyan fordíthatom ezt önmagam hasznára, míg úton vagyunk. Nos, mivel hiányos volt a személyzet, a szállodában, ahol megszálltunk, megkérdeztem, hogy ledolgozhatnám-e a szoba árának a leiét, és ott helyben meg is egyeztünk. De ez csupán ideiglenes munka volt, mivel Andrew- val el kellett hagynunk Myrtle Beachet, és indulni újabb célállomásunk felé, bárhol legyen. Soha nem döntjük el előre, hová megyünk. Az egyetlen szabály, amelyhez tartjuk magunkat, az, hogy a parton maradunk. Legalábbis tavaszig. De jó néhány hónap múlva tavaszodik csak ki, és pillanatnyilag boldogan ütünk tábort egy villaszerű szállodában, közvetlenül a strandon, a gyönyörű georgiai Savannah-ban. És ma van a huszonegyedik születésnapom. Andrew azzal ébreszt mély álmomból, hogy elhúzza a függönyt a hatalmas ablakokon, és a napfény elárasztja a szobát. -

Kelj fel, kislány! — szól rám valahonnan az ágy lába felől. Hallom,

ahogy a tenyerével csapkodja az ablak melletti asztal lapját. Felnyögök, az oldalamra 149fordulok, hogy háttal legyek a ragyogó napsugaraknak, és magamra húzom a takarót. Megcsapja a bőrömet a hűvös levegő, amikor Andrew lerántja rólam a paplant. -

O, ugyan már! - nyögöm. Felhúzom az államhoz a térdemet, és a fejemre

szorítom a párnát. — Legalább a születésnapomon hadd aludjam! Hirtelen leránt az ágyról, és felkapom a két kezem, hogy megkapaszkodjam a matrac szélében. Andrew erősen markolja a bokámat. Rugdosom és hadonászom, hogy kiszabaduljak, de olyan gyorsan és könnyedén lerángat az

ágyról, hogy feladom. A seggem a földhöz csapódik, az ágynemű velem együtt lecsúszik a padlóra. -

Akkora seggfej vagy! - nevetek.

-

De így is szeretsz. Most pedig kelj fel!

Szanaszét áll a hajam. Duzzogva nézek rá. Rám mosolyog, és nyújtja a kezét. Megfogom és felsegít. —

Boldog születésnapot, bébi! — mondja, és puszit nyom a számra.

Megrándul az arcom, mert tudom, hogy reggelenként nem kellemes a leheletem, és már hozzászoktam, hogy minden alkalmat megragad, hogy piszkáljon emiatt. Rám sem nézve benyúl a kabátja zsebébe, és előhúz egy kicsi, fekete bársonydobozt. Nyilvánvalóan elintézett már ezt-azt ma reggel, de engem jobban érdekel a doboz, amelyet a kezembe nyom. Óvatosan méregetem Andrew-t, készen arra, hogy szemrehányást tegyek neki, ha a hátam mögött egy csomó pénzt ékszerre pocsékolt. —

Andrew? — kérdezem gyanakodva.

—

Csak nyisd ki — mondja. — Jó voltam. Esküszöm. — Megadóan

feltartja mind a két kezét. Nem bízom az őszinteségében. Ahogy felnyitom a doboz tetejét, és meglátom a gyémántfüggővel díszített nyakláncot, elakad a lélegzetem. Aztán összehúzott szemmel ránézek. — Andrew — szólok figyelmeztető hangon. Lepillantok az ékszerre, és már attól bűntudatom van, hogy a kezemben tartom. Kizárt, hogy' ez... —

Esküszöm — ismétli elbűvölő mosollyal. — Nem volt drága.

Hitetlenkedve rágcsálom az ajkamat. — Akkor menynyibe került? —

Ah, csak úgy százhuszonöt körül. Annál nem több. Ügy éljek! — A

szívére teszi a kezét.

150

Aztán a doboz felé nyúl, kiveszi belőle a nyakláncot, és hagyja, hogy az ujjai végén fityegjen. —

Tetszik? — kérdezi, és mögém lép.

Ösztönösen felnyúlok, és elhúzom a kócos tincseket a tarkómról, ő pedig összekapcsolja a nyakláncot. —

Tökéletes, Andrew. Nem egyszerűen tetszik. Imádom. — Mihelyt

összekapcsolta a láncot, lenézek, és az ujjaim közé veszem a fényes ezüstfüggőt.

Szembefordulok

vele,

és

lábujjhegyre

állok,

hogy

szenvedélyesen

megcsókoljam. El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen holmi ne kerüljön egy vagyonba, de igazat mond. Azt hiszem... —

Köszönöm, bébi - mondom vigyorogva.

Váratlanul a seggemre csap. — El kell tűnnünk innen, még ma. Belebetegszem, hogy a szobában rejtőzködünk. Belebetegszem a hidegbe. Bárcsak képesek lennénk téli álmot aludni! —

Ketten együtt. És pontosan mit fogunk csinálni? — Előszedek egy váltás

tiszta ruhát a tévé mellett lévő táskából. —

Nem tudom. Bármit — feleli. — Csak öltözz fel melegen!

Ezt nem is kellett volna mondania. Nem voltunk még eleget délen ahhoz, hogy ne fázzunk. Mindketten a tavaszról és a nyárról álmodozunk, de annyira, hogy erre lyukad ki minden beszélgetésünk. Nyafogok, hogy nem lógathatom ki a pucér lábamat a kocsi ablakán, ha nem akarom, hogy lefagyjon, ő pedig amiatt panaszkodik, hogy mekkora utat kell még megtennünk, mielőtt a mezőn aludhatnánk, a csillagok alatt. Természetesen nem árulom el neki, hogy én azért annyira nem várom, hogy a csillagok alatt aludhassunk, mert attól csak még jobban szeretné. Szó sem lehet róla. Azok után nem, ami történt, mikor legutóbb ezzel próbálkoztunk. Nem. Azt hiszem, megelégszem a szállodai ágyakkal. Azokban legalább nincsenek kígyók. A tél nyomasztó. Szerintem ezért olyan sok az öngyilkosság Alaszkában. Gyönyörű hely, de inkább választanám bármelyik sivatagos déli állam fullasztó hőségét. A születésnapomra a szokásosnál melegebben öltözöm fel: vastag kabát, sál, kesztyű - amit csak ember kitalálhat, az mind rajtam van. És mégígy is kibaszottul fázom.

151

Andrew valahogy még a telet is vonzóvá teszi. Mindig úgy gondoltam, hogy szexi, ha egy férfi, kalapot visel, de ahogy ő kinéz a fekete, márkás dzsekiben, kötött kalapban, sötétszürke pulóverben, sötét farmerban és Doc Martens bakancsban, az már önmagában az a születésnapi ajándék, amelyre szükségem van. Mosolygok magamban, ahogy kéz a kézben keresztülsétálunk a világítótorony felé tartó kisebb tömegen, ki a hidegbe, és három lány — valószínűleg turisták, akárcsak mi - szájtátva megbámul minket. Ez gyakran

megtörténik, ezért mostanra már hozzá kellett volna szoknom. Magamban kárörvendőn vigyorgok, de ki ne tenné ugyanezt a helyemben? Andrew a legszexibb férfi, akit valaha láttam. Nem csoda, hogy régebben modell volt. Utál erről beszélni, ezért természetesen gyakran szóba hozom, csak azért, hogy feszengeni lássam. Újabban ritkábban is borotválkozik, és a borostától még szexibb. Felmászunk a csigalépcsőn a világítótoronyba, aztán együtt bámuljuk a látványt. Mert ezzel elüthetjük az időt. Csak sodródtunk az árral — autóztunk a városban, megálltunk, ha találtunk valami érdekeset. Bár a hideg hónapokban ez eléggé véletlenszerű. Rátámaszkodunk a korlátra, és közelebb bújunk egymáshoz, hogy ne fázzunk annyira. Mivel magasan vagyunk, erősen fúj a hideg szél, és tudom, hogy az orrom és az arcom már kipirosodott. Alig öt percbe telik, hogy úgy döntsünk, egye a fene az egészet, és gyakorlatilag visszarohanunk az autóhoz. —

Talán inkább moziba kellene mennünk — jegyzi meg Andrew, mikor

már a volán mögött ül. — Vagy... oké, azt mondom, hibernálódjunk! Jó darabig csak ücsörgünk, próbáljuk kitalálni, mit csináljunk. —

Csak autózzunk még egy darabig — javasolom, mert nincs jobb ötletem.

—

Talán inkább el kellene húznunk innen.

Vállat vonok. — Ha akarod. — Aztán észreveszem a bolhapiacot reklámozó táblát.

152

Menjünk vásárolni - vetem fel.

-

Adrew nem látszik túlságosan lelkesnek. - Vásárolni? Hullniuk, és a táblára mutatok. Nem bevásárlóközpontba vagy ilyesmi - nyugtatom meg. - Remek dolgokat találhat az ember a bolhapiacon. Az arca még mindig kifejezéstelen, de azt hiszem, rájött, hogy ez még mindig jobb, mint a hidegben mászkálni, vagy az autóban ücsörögni, és nem csinálni semmit. Beadja a derekát, mert, lássuk be, tényleg nincs túl sok választási lehetősége. Kitolat a parkolóból, és követi a bolhapiac felé mutató táblákat. Ott aztán találunk mindent: hülyén kinéző kalapokat, régimódi fogorvosi eszközöket, házi készítésű takarókat, videoszalagokat, hanglemezeket. Andrew-nak semmi nem kelti fel az érdeklődését, míg meg nem lát egy fadoboznyi bakelitlemezt. —

Évek óta nem láttam már igazi Led Zeppelin-lemezt jegyzi meg, és kézbe vesz egyet. A borítója annyira ócska és fakó,

-

mintha harminc évig porosodott volna egy padláson, de olyan óvatosan fogja, hogy az ember azt hihetné, vadonatúj darab. —

Nem akarod megvenni, ugye?

—

Miért ne? — kérdez vissza, és közben nem néz rám.

Megfordítja, és megnézi a hátoldalát. —

Azért, mert ez egy hanglemez!

—

Igen, de egy Led Zeppelin-lemez — vág vissza, és felém pillant.

—

Igen, és?

Nem válaszol. Azért én folytatom. — Andrew, min fogod lejátszani? Végül nekem szenteli teljes figyelmét. — Nem fogom lejátszani. —

Akkor miért vennéd meg? - kérdezem, aztán megadom helyette a

szarkasztikus választ is. — O, mert ez gyűjtőknek való. Értem én. Kiteheted a kocsi hátsó ablakába.

153

Gúnyosan rávigyorgok.

— —

Vagy tehetlek téged a hátsó ülésre, és ezt pedig az elsőre, magam mellé.

Kissé leesik az állam. Andrew elvigyorodik, aztán visszacsúsztatja a lemezt a dobozba. —

Nem fogom megvenni — közli, és megfogja a kezem.

Pár perccel később egy másik bódéhoz érünk, ami dugig van klasszikusnak tűnő ruhadarabokkal. Aprólékosan átfésülöm az egészet, Andrew pedig a szomszédos bodegához lép, ahol több száz DVD és Blu-ray borítja a falakat. Megáll előttük összefont karral, és gyakorlatilag meg sem mozdul, miközben végignézi mindet. Látom a tarkóját a két fülkét elválasztó lyukacsos falon keresztül. Visszatérek a ruhákhoz, és szinte bármelyikhez nyúlok, érzem a sürgetést és a vágyat. Kibaszottul odavagyok a klasszikus holmikért. Nem mintha fel is venném ezeket, soha nem is szoktam, de valahogy olyasmik, amikre az ember képtelen csodálat nélkül nézni, és nem elképzelni magát bennük. Egyesével arrább tolom a vékony fémakasztókat, hogy mindent alaposan megnézhessek. Buggyos ujjú, bőrszalaggal díszített blúzok, fűzők, hosszú, lebegő ujjú, fodros ruhák, viktoriánus csizmák... Ez meg mi? Egy pillanatra megáll a szívem, mikor félrehúzok egy vállfát, és meglátom a ruhát. Egy klasszikus, elefántcsontszínű Gunne Sax, rövid, bő ujjakkal. Leveszem a fogast a rúdról, magam elé teszem a ruhát, és a tükör felé fordulok. A széle éppen csak leér a földre. Az egyik kezemmel a mellemhez szorítom a ruhát, a másikkal oldalra tartom a szoknya szélét. Aztán megpördülök. -

Istenem, imádom ezt a ruhát — jegyzem meg hangosan. — Muszáj

megszereznem! -

Nos, ah, meg kell mondanom — szólal meg Andrew a hátam mögött,

amivel halálra rémít —, hogy klassz ez a ruha. Kissé zavarban vagyok, hogy valószínűleg tanúja volt, ahogyan csodáltam magam a tükörben, és magamban beszéltem, ezért nem merek ránézni. Ehelyett meglesem a címkét. Az én méretem! Természetesen ezek után muszáj megvennem, ez nem is vitás. így volt elrendelve! Magamhoz szorítom a ruhát, és megfordulok, hogy szembenézzek Andrew154 val. -

Tényleg tetszik? — kérdezem bűntudatosan; így próbálom kikönyörögni,

hogy ne vágjon vissza az előbbi beszélgetésünkkel a régi lemez kapcsán. -

Azt hiszem, meg kell szerezned - feleli széles, gödröcskés mosollyal. -

Már látlak is benne. Gyönyörű vagy. Természetesen. Mélyen elpirulok, és ismét lenézek a ruhára. -

Úgy gondolod? — Képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást.

-

Egyértelműen - feleli. - És így könnyebben hozzád tudok férni.

Jellemző! Válasz nélkül hagyom a perverz kommentárját, főleg azért, mert túlságosan beleszerettem a ruhába. Aztán rádöbbenek, hogy az árcédulát még meg sem néztem. Mivel ismerem ezt a márkát, tudom, hogy nem drága. De mivel egyesek azt hiszik, hogy át tudják vágni a vásárlókat, és háromszor annyit is kifizettethetnek velük, mint amennyit a ruha ér, nem lehet előre tudni, mi áll majd az árcédulán. Visszatartom a lélegzetemet, és lepillantok a papírdarabra. Húsz dolcsi! Tökéletes. Visszanézek Andrew-ra, és hirtelen mocskos ribancnak érzem magam. -

Miért nem mész, és veszed meg azt a Led Zeppelin lemezt? — kérdezem

félénken. Andrew mosolyogva rázza a fejét. — Á, egy régi lemeznek tényleg semmi haszna. De egy ilyen ruhának igen. - Összekulcsolja a karját, és alaposan végigmér. Ügy vélem, megint mindjárt előtör belőle a perverz, és már éppen a fejéhez vágnám, mikor hozzáteszi:

155

-

Például kimondani benne a boldogító igent.

Zöld szeme szinte foglyul ejti az én kék szememet. Ellágyul a mosolyom. — Tökéletes esküvői ruha. -

Akkor ezt meg is beszéltük - közli, és megfogja a kezemet. — Bármikor

tartjuk is az esküvőt, a ruháddal legalább már nem lesz gond. —

És többre nincs is valójában szükségünk — teszem hozzá, és kisétálunk a

bódéból, karomon a ruhával. Rám pillant. - Gyűrűk - jegyzi meg, rejtett kíváncsisággal a szemében. -

Nekem már van gyűrűm - mondom, és kinyújtom a kezemet, ha esetleg

elfelejtette volna azt, amelyet Texasban vett. -

Ez egy eljegyzési gyűrű.

-

Igen, de az elég.

—

De nekem is kell egy. Vagy rólam elfeledkeztél? Két ember kell hozzá,

tudod? Kuncogok, miközben beállunk a pénztár előtti rövid sorba. —

Rendben, igazad van, de nekem elég ez a gyűrű, ami van. Ráadásul

tudom, hogy sok pénzt költöttéi a nyakláncra. Nem engedhetünk meg magunknak ilyesmit. —

Már megint itt tartunk? - kérdezi viccelődve, aztán előveszi a tárcát a

zsebéből. — Nem hazudtam a nyaklánc árát illetően. Talán valóban igazat mond. —

Hiszek neked — mondom végül.

Mosolyog, és ennyiben maradunk.

'156

ANDREW 20

Igen, hazug disznó vagyok. Az a nyaklánc valamivel több, mint hatszáz dolcsiba került, de van annyi eszem, hogy ezt ne áruljam el. Azt hiszi, hogy a drága dolgok lényege az, hogy hány nulla van az árcédulán, de ez nem mindig igaz. De komolyan, úgy vélem, általában a lányok azok, akiket csak az ár érdekel. A francba, ismertem csajokat, akik állandóan azért nyafogtak, hogy a pasijuk nem költ rájuk eleget. Eltűnődöm, vajon értik-e, hogy milyen pocsék az nekünk, amikor összejönnek a barátaikkal, és ugyanúgy hasonlítgatják össze a gyűrű kövének méretét, ahogyan mi a farkunkét. Egyébként mi ezt valójában nem tesszük. Legalábbis én még soha nem találkoztam olyan pasassal, aki elő akarta volna kapni a szerszámát, hogy versenyezzen az enyémmel. Valami nagyon szépet szerettem volna venni Camrynnek a születésnapjára. Véletlenül úgy alakult, hogy azok közül, amiket néztem, éppen egy drága holmi tetszett meg. Törődj bele, bébi! Lehet,

hogy

elájul,

ha

egyszer

megtudja,

mennyit

költöttem

a

karikagyűrűkre, amelyeket még Chicagóban vettem. Nem volt könnyű megakadályozni, hogy Camryn meglássa őket. De sikerült eldugnom a kis dobozt, amelyben tartom őket, a sporttáskám egyik rejtett zsebébe. Az egész napot azzal töltjük, amivel mindig: együtt lógunk, és kihozzuk belőle a legjobbat a hideg idő ellenére. Amikor visszatérünk a szállodába, fogom a gitáromat, és eljátszom neki egy saját szerzeményemet, amelyen már egy hete dolgozom. Azt reméltem, hogy a születésnapjára elkészülök vele, mert ez is az ajándék része. Kizárólag neki írtam. A hegy tulipánja címet adtam neki, és az a 157

nap inspirálta, amikor kijöttem a kórházból a műtétem után. Azt hiszem, vigyáznod kéne magadra — mondta Camryn aznap. — Egy

-

darabig nincs munka Billy Frank műhelyében, se kötélugrás vagy autóverseny. Könnyedén felnevettem, hagytam oldalra fordulni a fejem, hogy ránézzek. Hosszában feküdtem a kőből faragott piknikasztalon a karommal a fejem alatt, Camryn pedig a pádon ült a fejem mellett. —

Vagyis szerinted az óvatosság semmittevést jelent? — kérdeztem.

—

Mi a baj azzal, ha eltöltünk egy békés napot a parkban? kérdezett vissza, és végighúzta az ujjai hegyét a homlokomon.

— —

Semmi —feleltem, és megpusziltam az ujjait, amikor a számhoz értek. -

Szeretek kettesben lenni veled. Kedvesen oldalra biccentette a fejét, a tekintete ellágyult. Aztán elnézett a park irányába. A fák tele voltak levéllel, a gyep dús és zöld volt. Tényleg kellemes nap volt. Azon tűnődtem, vajon miért csak mi ketten voltunk odakinn, hogy élvezzük. —

Szerintem a tulipánok szépek — jegyezte meg révedező arccal, ahogy a

másik oldalamon magasodó kisebb dombot bámulta. Odanéztem, és láttam, hogy egyetlen tő tulipán árválkodik annak a dombnak a tetején. Nem tudom, miért, de az óta a nap óta rá gondolok, valahányszor meglátok egy tulipánt.

158

Soha nem fogom elfelejteni, hogy mosolygott, miközben játszottam és énekeltem neki. Meleg, ragyogó és gyengéd mosoly volt, olyan, amelyik szavak nélkül is elárulja, hogy „jobban szeretlek mindennél a világon”.

21

Január 21. — A huszonhatodik születésnapom

Klasszat álmodom, amelyben szerepel ejtőernyős ugrás (valami ok miatt a színész Christopher Leevel), és az ég olyan kék, mint... nos, az ég. Christopher Lee, aki piros védőszemüveget visel, felemeli a hüvelykujját, mielőtt a szél elsodorná a kék éterbe. Aztán 21

hirtelen megáll a szívem, és beszívom az éles, hideg levegőt. A szemhéjam felpattan. Olyan gyorsan egyenesedem fel az ágyon, hogy kapálózni kezdek, és belevágom a kezem a falilámpába. —

Atyaég! — kiáltok fel.

Kell egy kis idő, hogy rájöjjek, mi történt. Camryn az ágy lábánál áll egy jeges vödörrel a kezében, én pedig őrült módjára hajigálom le magamról a hideg, nedves ágyneműt, miközben még mindig levegő után kapkodok. Camryn hangosan vihog. —

Boldog születésnapot, bébi! Kelj fel!

Attól tartok, megérdemeltem azok után, amit tettem vele a születésnapja reggelén a múlt hónapban. De az ördögfióka jól elbánt velem, jobban, mint én vele. A bosszú tényleg szívás. Nem tudom visszafojtani a mosolyt, belenyugszom a sorsomba, és lassan kivonszolom a pucér seggemet az ágyból. Várakozásteljes arccal hátrálni kezd az ajtó felé. Mivel tudom, hogy ez az egyetlen út kifelé, figyelem, ahogy felméri a helyzetet. 159 Sajnálom, nyögi ki aggódó mosollyal, miközben az ajtó feié tapogatózik.

—

Aha, biztos vagyok benne, hogy sajnálod, bébi.

Nagyon lassan sétálok feléje, félig lehunyt szemhéjam alól figyelem, mint a prédájával játszó ragadozó. Ismét vihogásban tör ki. — Andrew! Ne merészeld! - Már csupán fél méterre van az ajtótól. De én nem sietek, hagyom, hadd higgye, hogy eljut odáig, s közben egyre jobban vigyorgok; úgy nézhetek ki, mint egy szadista őrült.

Camryn váratlanul felsikolt, mert nem bírja tovább a feszültséget, nekiront az ajtónak és feltépi. - Ne-e-e! Kérlek! — kiáltja nevetve, ahogy az ajtó nekivágódik a falnak. Kiszalad a folyosóra. Utánaszaladok, és a döbbent arckifejezéséből, valamint abból a vicces tényből, hogy megtorpan, nyilvánvaló, hogy nem hitte, hogy ilyesmire vetemedem meztelenül. -

O, istenem! Andrew, ne! — sikítja, miközben teljes erőből rohanni kezd a fényesen

kivilágított folyosón. Futok utána, a családi ékszereim himbálóznak. A csajnak még sokat kell tanulnia, ha tényleg azt hitte, hogy nem merek utána rohanni, anyaszült meztelenül és hidegtől összezsugorodott farokkal. Nem érdekel. Meg fogja még bánni azt a vödör jeget! Éppen akkor rohanunk el a 321-es szoba előtt, mikor egy idősebb pár kilép az ajtón, és a férfi visszarántja elkerekedett szemű feleségét, ahogy egy őrült, meztelen férfi elrobog mellettük. —

O, édes istenem... — hallok egy elhaló hangot.

Végül Camryn elér az igen hosszú folyosó végére, megáll, és szembefordul velem. A hátát a falnak támasztja, a két kezét mintegy pajzsként maga elé tartja. A nevetéstől patakzanak a könnyei. -

Feladom! Feladom! O, istenem, meztelen vagy! - Képtelen abbahagyni a nevetést. Én

is nevetni kezdek, amikor meghallom a horkantását.

160

—

Te akartad — közlöm. Megragadom, és a vállamra velem.

Ezúttal meg sem próbál rugdalni, sikongatni vagy kapálózni. Egyrészt, mert még mindig nem tudja abbahagyni a nevetést, hogy uralkodni tudjon a testén. Másrészt több esze van ennél. Csak azon imádkozom, hogy le ne pisiljen. Visszacipelem a hosszú folyosón a szobánk felé. Amikor a 321-es-hez érünk, bólintok az idős párnak. — Elnézést, hogy a szemtanúi voltak. Szép napot! — mondom, ahogy elhaladunk előttük. Csak bámulnak, a férfi felháborodottan csóválja a fejét. Becsukom magunk mögött az ajtót, aztán lehajítom Camrynt az ágyra a jégdarabok és a nedves, hideg ágynemű közé. Még mindig nevet. Beállók a két lába közé, egyetlen mozdulattal lerántom róla a sortot és a bugyit, aztán csak bámulom szótlanul. Másodpercek alatt megkeményedik a farkam. Játékos kedve nyomban megváltozik, az ajkába harap, és felnéz rám azzal a csábító kék szemmel, amely mindig előhozza belőlem az állatot. Figyelmeztetés nélkül rávetem magam, és beléhatolok. —

Tényleg sajnálod? — suttogom, miközben lassan mozgok benne. A mellkasomat az

övére szorítom, összeérnek a tetoválásaink, Orpheusz és Euridiké ismét eggyé válnak, ahogyan mi is. —

Igen... — szakad fel a reszkető szó az ajkáról.

Kissé mélyebbre hatolok benne, az egyik combját a melléhez nyomom. Elnehezül a szemhéja, hátrahajtja a fejét. Az ajkára tapasztom a számat, a nyögései visszaverődnek a torkomban, ahogy erőteljesebben kefélni kezdem. Aztán valami sötét, vadállatias ébred fel bennem. Felmászom az ágyra, megragadom a két combját; az ujjaim belevájnak a húsába, ahogy magamhoz rántom, olyan erősen, hogy esélye sincs mozdulni. Megmarkolom a két karjai, megfordítom, a csuklóit a háta mögé feszítem, és 161

térdre kényszerítem. A szabad kezemmel végigsimítom égnek emelt seggét, erősen megszorítom mindkét farpofát, aztán akkorát csapok rá, hogy a teste előrezuhan. Nyöszörög. Aztán a tenyeremet a tarkójára szorítom, belenyomom az arcát a matracba. Érzem a forróságot áradni a bőréből, amelyen a kezem már otthagyta vörös nyomát. Ismét nyöszörög, én pedig erősebben megcsavarom a csuklóját. A másik kezemmel lenyúlok, két ujjamat a szájába dugom, és az arcába akasztom, miközben hátulról ismét beléje hatolok. Felkiált, a két combja remegni kezd, de nem hagyom abba. Tudom, hogy ezt igazából ő

sem akarja. Miután elélvezek, és a szívverésem lelassul, magamhoz ölelem meztelen testét, ő pedig a karom hajlatába fúrja izzadt arcát. Puszit nyom a mellkasomra, az ujjaival végigsétál a bicepszemen, tovább a szám felé. Megfogom a kezét, és megcsókolom az ujjait. -

Annyira örülök, hogy ismét önmagad vagy - jegyzi meg csöndesen.

-

Önmagam vagyok? — kérdezek vissza, ő pedig hátrahajtja a fejét, hogy a szemembe

nézhessen. - Talán nem voltam mindig az? -

Nem, nem mindig.

-

És mikor nem voltam az? - Tényleg nem értem, de cukinak találom a dologgal

kapcsolatos félénkségét. -

Miután elveszítettem Lilyt — feleli, és az ajkamról leolvad a jókedvű mosoly. —

Nem hibáztatlak miatta, de Lily után úgy bántál velem, mint egy porcelánbabával, attól féltél, hogy összetörök, ha túl durván bánsz velem. Szorosabban magamhoz ölelem, és visszaejti az arcát a mellemre. -

Nos, nem akartam fájdalmat okozni neked — vallom be, és a hüvelykujjammal

simogatom a karját. - Néha még mindig így érzek. -

Hát, ne tedd! - suttogja, és ismét megpuszilja a mellemet. - Soha ne fogd magad

vissza velem, Andrew! Azt akarom, hogy mindig önmagad legyél. Vigyorogva ismét megszorítom. - Ugye, tudod, hogy ezzel engedélyt adtál arra, hogy neked essek, amikor csak akarok? -

Igen, tökéletesen tisztában vagyok vele - feleli, és hallom a hangján, hogy ő is

vigyorog. Puszit nyomok a feje búbjára, aztán magamra húzom. -

Boldog születésnapot - mondja ismét, aztán bedugja a nyelvét a számba.

*** 162

Hála istennek Floridáért télidőben! Nagyon meglepő, és hadd tegyem hozzá: kielégítő születésnapi köszöntésem után, Camrynnel az új dalunk gyakorlásával töltjük a napot. Nos, a szó szoros értelmében nem a miénk, mert, hogy kissé összezavarjam a dolgokat, felhasználtam Stevie Nicks eszement slágerét, az Edge of Seventeent. Camryn egyre frusztráltabb amiatt, hogy a versszakok olyan gyorsan követik egymást, de szentül elhatározta, hogy rendesen megtanulja a szöveget. Ez az ő dala, amelyet egyedül akar

énekelni. Ez hatalmas lépés a számára, mivel eddig mindig együtt énekeltünk. És csodálom őt ezért. Iszonyúan frusztrált, de a felszín alatt napról napra egyre tisztábban látom visszatérni az én Camrynemet. A lelke könnyebbnek tűnik, a fény ragyogóbb a szemében, és minden alkalom, amikor mosolyog, az első találkozásunkat juttatja eszembe. -

Meg tudod csinálni. — A párkányon ülök, elektromos gitárom a mellemnek

támasztva. - Ne erőlködj ennyire, bébi, csak fogadd magadba. P"

Felsóhajt, hátraveti a fejét, és beveri a kis kerek asztal mellett álló szék támlájába. —

Tudom az egész szöveget, de az utolsó három versszaknál mindig

belezavarodom. Nem is értem, miért. —

Most mondtam. Túl sokat gondolsz rá, mert már úgy kezdesz bele a dalba, hogy

feltételezed: el fogod szúrni, mikor ahhoz a részhez érsz. Ne gondolj erre! Most pedig próbáld újra! Mély, szaggatott lélegzetet vesz, majd feláll. Még egy órán keresztül gyakorolunk, aztán átugrunk a legközelebbi étterembe egy kései ebédre. —

Sikerülni fog. Ne aggódj emiatt! - nyugtatgatom, miközben szemben ülök vele

az asztalnál. —

Tudom. Csak annyira frusztráló! — Belevág a steakjé- be, egyik kezében kés, a

másikban villa. —

Nekem is kellett egy kis idő, hogy ráérezzek a Laugh, I Nearly Diedn - jegyzem

meg, és a számba dugok egy hatalmas falat húst. Rágom egy darabig, aztán teli szájjal folytatom. - Következőnek Bili Withers Aint No Sunshine-)á.t akarom megtanulni. Mindig is szerettem volna elénekelni azt a dalt, és azt hiszem, ideje, hogy nyugdíjba vonultassam a Stonest. Meglepettnek tűnik. Felém bök a villával, és lenyeli a falatot, mielőtt megszólal. — O! Jó választás! —

163

Te ismered azt a dalt? - Kissé én is meglepődöm, tekintetbe véve, mennyire nem

volt oda a klasszikus rockért és bluesért, amikor megismerkedtünk. Bólint, bekap egy adag krumplipürét, lenyeli, majd hozzáteszi: —

Imádom azt a dalt. Szerepelt azon a kazettán, amelyet apu mindig hallgatott,

amikor üzleti útra ment. Az a Withers fickó aztán tud énekelni! Kirobban belőlem a nevetés. —

Mi olyan vicces? — kérdezi, és úgy néz rám, mintha bolond lennék.

—

Olyan vidékiesnek hangzottál. - Belekortyolok a sörömbe, aztán a fejemet

csóválva ismét felnevetek.

164

-

Micsoda? Parasztosan ejtettem a szavakat? — kérdi elkerekedett szemmel, de a

mosolya elárulja. -

Inkább úgy, mint egy falusi bugris — felelem. — Az a Withers fickó osztán tud

énekűni! 0, anyám! — csúfolódom, a fejemet hátravetve. Velem együtt nevet, bár nagyon igyekszik elrejteni vöröslő arcát. —

Mindenesetre ebben a kérdésben egyetértünk — jegyzi meg, és iszik egy korty

sört. Visszateszi az üveget az asztalra, aztán összehúzott szemmel hozzáteszi: -

A dalválasztás kérdésében, nem a falusi bugris ügyben.

—

Magától értődik — mondom vigyorogva, és végzek a steakemmel.

Amikor először ettünk együtt steaket, az pontosan úgy történt, ahogyan ígérte, pár nappal az után, hogy kijöttem a kórházból a műtét után. És ahogyan aznap és minden más alkalommal is, csak a hússzelet felét képes megenni. Ez még több kaját jelent a számomra. Amikor látom, hogy kezd annyira tele lenni, hogy mindjárt hányingere lesz, átnyúlok az asztalon, és magam elé húzom a tányér- ját. Folyamatosan a telefonjára pillantgat, aztán üzenetet kezd pötyögni valakinek. —

Már megint Natalie zaklat, hogy mikor mész haza?

—

Aha, nagyon kitartó. — Elteszi a telefont a retiküljébe.

Camryn borzalmasan rosszul hazudik. Borzalmasan. Akkor sem lenne képes hazudni, ha az élete múlna rajta, és ahogyan a rusztikus, fagerendákból ácsolt falat bámulja, tudom, hogy hazudik. A fogaimat piszkálom, és figyelem őt. -

Mehetünk? — kérdezem.

Bágyadtan rám mosolyog, nyilvánvalóan titkol valamit, aztán észreveszem, hogy a retiküljében felfénylik a telefon kijelzője. Elolvassa az üzenetet, és hirtelen nagyon mehetnékje támad. Szélesebben mosolyog, és gyorsan feláll az asztaltól. —

Várj, előbb fizetnem kell. - Odaintem a pincérnőt, és Camryn türelmetlenül

visszahuppan a bokszba. —

165

Miért lett olyan sürgős hirtelen? — cikizem, ahogy a pincérnő leteszi a számlát

az asztalra, de mielőtt távozhatna, előveszem a tárcámból a hitelkártyámat. —

Nincs különösebb oka — feleli Camryn.

Csak vigyorgok. — Oké — jegyzem meg, és hátradőlök, a támlára rakom a karomat, és kényelmesen elhelyezkedem. Jó trükk. Minél ráérősebbnek tűnök én, ő annál türelmetlenebbé válik. Pár perccel később a pincérnő visszatér a hitelkártyámmal és a nyugtával. Borravalót

adok, aztán nagyon lassan felállók, felveszem a kabátomat, nyújtózkodom egy nagyot, elfojtok egy ásítást... —

A francba már, sietnél végre?

Tudtam, hogy nem bírja már sokáig. Felnevetek, kézen fogom, és távozunk az étteremből. Amikor visszaérünk a szállodába, Camryn megáll az előtérben. — Menj csak előre! Egy perc, és ott vagyok. Nyilvánvalóan tervez valamit, de mivel születésnapom van, hagyom, hadd játssza a kisded játékait. Megpuszilom az arcát, és beugróm a liftbe. Ám mihelyt a szobába érek, kezdek türelmetlenkedni. Nem kell sokáig várnom, mielőtt belép a szobába, a kezében egy új gitárral. Felpattanok abban a pillanatban, ahogy meglátom. —

Hűha...

Édesen, gyengéden, szinte szemérmesen mosolyog. Mintha egy apró része aggódott volna, hogy nem fogok örülni. Egyenesen odalépek hozzá. —

Boldog születésnapot, Andrew - mondja, és felém nyújtja a gitárt.

Két kézbe fogom a gitárt, és szélesen mosolyogva megcsodálom. Fényes. Gyönyörű. Tökéletes. Ahogy megfordítom, hogy megnézzem a hátulját is, észreveszem, hogy dőlt, ezüst betűkkel a következőt írták a nyakára: Vaskönnyeket csalt Plútó arcára, és a Pokol sem tagadhatta meg, amit a Szerelem követelt. Két sor az Orpheusról és Euridikéről szóló sok történet egyikéből. Őszintén bevallom, nem tudom, mit mondjak. —

Tetszik?

Felpillantok rá. — Imádom. Egyszerűen tökéletes. Pironkodva elfordítja a tekintetét. - Hát, 166 én semmit sem tudok a gitárokról. Remélem, nem valami ócska márka vagy ilyesmi. A srác a boltban segített kiválasztani. Aztán várni kellett pár napig, hogy ráfessék a szöveget, és már azt hittem, hogy soha nem végeznek vele... -

Camryn - szakítom félbe az ideges szóáradatot. - Soha nem kaptam ennél

csodálatosabb születésnapi ajándékot. - Odalépek elé, és gyengéden megcsókolom az ajkát.

CAMRYN 22

Valahol a 75-ös úton — Május

Hónapok óta úton vagyunk. Márciusra már annyira hozzászoktunk, hogy szállodában lakni szinte természetessé vált a számunkra. Minden héten új szoba, új város, új strand, új minden. De mindegy, mennyire új minden, ahányszor csak belépünk az ajtón, mintha egy olyan házba érkeznénk, ahol évekig éltünk. Soha nem hittem volna, hogy „otthonnak” nevezek majd egy hotelszobát, vagy hogy olyan könnyű hozzászokni az állandó utazáshoz, amilyennek számunkra bizonyult. Néha nehéz csak, de az egész egy kísérlet, és el nem cserélném semmiért. De azért azon eltűnődöm, nem ártott-e meg nekem a hosszú tél. Mert néha azon kapom magam, hogy arról ábrándozom, hogy van egy házunk valahol, és ott élünk Andrew-val. Igen, biztos vagyok benne, hogy a tél az oka. Hajnali két óra van, valahol Florida délnyugati részén járunk, egy hosszú, elhagyatott autópályán. És ömlik az eső. Mintha dézsából öntenék. Egy órája hívtunk egy autómentőt, de azóta sem jelent meg. —

Van egy esernyő valahol a kocsiban? — kérdezem, túlkiabálva a tetőn doboló eső

zaját. - Talán tarthatom neked, míg megjavítod az autót! -

Koromsötét van odakinn, Camryn - feleli ugyanolyan hangosan. — Még akkor sem

hiszem, hogy sikerülne, ha lenne elemlámpánk. Először még azt is ki kellene találnom, hogy mi a baj. Magamba roskadok az anyósülésen, a lábamat felteszem a műszerfalra, behajlítom a térdemet. —

167 De legalább nincs hideg — jegyzem meg.

—

Kijutunk innen még ma éjszaka — biztat. — Nem ez lenne az első alkalom, hogy a

kocsiban alszunk. Talán még hajnal előtt ideér a vontató, de ha nem, akkor megjavítom a kocsit, ha már látok. Egy darabig csendben üldögélünk, hallgatjuk, ahogy az eső veri az autót, dörgés robajlik hullámként keresztül a felhőkön. Végül annyira kimerülünk, hogy hátramászunk, összegömbölyödünk az ülésen, és próbálunk elaludni. Egy idő múlva, mikor kiderül, hogy ez

a póz túlságosan kényelmetlen, és nincs elég hely arra, hogy így aludjunk, Andrew visszamászik előre. De így sem tudunk álomba szenderülni. Egy darabig hallgatom, ahogy mocorog, aztán azt kérdezi: —

Mit gondolsz, mit csinálsz majd tíz év múlva?

—

Nem tudom biztosan — felelem, miközben a tetőt bámulom. — De azt igen, hogy

bármit csinálok is, azt veled akarom tenni. —

Én is — szól hátra az első ülésről. Ugyanabban a pózban fekszik, mint én: a hátán, a

tetőt bámulva. —

Valami konkrét dologra gondoltál? — kérdem, és azon tűnődöm, hová akar

kilyukadni. Kart váltok, a bal helyett most a jobb kezemet teszem a fejem alá. —

Igen — vallja be. — Valami meleg és békés helyen szeretnék letelepedni. Néha

elképzellek a strandon, ahogy mezítláb sétálsz a homokban, a lágy szellő fújja a hajadat. Nem messze tőled, én egy fa alatt ülök, gitározom... —

Azon, amelyet tőlem kaptál?

—

Természetesen.

168

Elmosolyodom, és hallgatok, a lelki szememmel látom magam előtt a képet. —

És te fogod a kezét.

—

Kinek a kezét?

Andrew egy pillanatra elhallgat. —

A kislányunkét — feleli olyan távoli hangon, mintha a gondolatai sokkal messzebb

járnának, mint az enyémek. Nyelek egyet, de érzem, hogy gombóc van a torkomban. —

Tetszik nekem ez a kép. Szóval, le akarsz telepedni?

—

Egyszer majd igen. De csak akkor, amikor helyesnek érzem. Egy nappal sem előbb.

Egy szélroham csap le az autóra, a földet hangos villám- csapás rázza meg. —

Andrew?

—

Igen?

—

A harmadik pont az ígéretek listáján. Ha megöregszünk, és a csontjaink már annyira

fájnak, hogy nem tudunk egy ágyban aludni, ígérd meg, hogy soha nem alszunk majd külön szobában. —

Megígérem — feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog.

—

Jó éjszakát! — mondom.

—

Éjszakát!

És percekkel később már mindketten alszunk. Egy meleg strandról álmodom, Andrew figyel, ahogy sétálok a homokban, és egy apró kéz szorítja az enyémet. *** Az autómentő soha nem érkezik meg. Merev, fájdalmas tagokkal ébredünk másnap reggel, hiába volt mindkettőnknek dupla ülése. —

Kiverem a szart abból a vontatós fickóból, ha valaha találkozom vele — morogja

Andrew a motorháztető alól.

'169

Elmélyültélen forgat egy csavarkulcsot... Meg sem próbálok úgy tenni, hogy tudom, mi körül. Az autót javítja. Ennyit értek az egészből. És nagyon rossz hangulatban van. Én pedig csak lógok körülötte, hogy segítsek bármiben, amire szüksége van, és nem játszom meg a buta szőkét, nem faggatom, hogy mi az az izé, vagy mire jó az a bigyó. Az igazság az, hogy egyáltalán nem érdekel. Ráadásul csak súlyosbítanám a helyzetet, ha még magyaráznia is kellene. De süt a nap! És ez csodás! Úgy érzem, hogy meghaltunk, és a mennybe jutottunk!

A tegnap éjszakai eső után megmaradt pocsolyákban tapicskolok, teljesen elázik a papucsom. Nem tudom, mi ütött belém, de magasba emelem a karomat, felnézek az égre, és körbe-körbe pörgök az út közepén. —

Idejönnél, hogy segíts? — zsémbel Andrew.

Odaszökdécselek hozzá, és játékból belecsípek az oldalába, mert jókedvem van, és nem tudom megállni. De aztán bang, Andrew megugrik, felkapja a fejét, és beveri a motorháztetőbe. Megrándul az arcom, a szám elé kapom a kezem. —

A francba, bébi! Ne haragudj! — Nyúlok a dühös Andrew felé. Zöld szeme izzik, de

aztán lehunyja, az arca kidagad, ahogy mély levegőt vesz, majd lassan kifújja. Megragadom a fejét, megdörzsölöm, aztán puszit nyomok az orra hegyére. Még mindig nem tudom abbahagyni a mosolygást, de nem nevetem ki, csak bevetem a kiskutya-nézést. —

Megbocsátok — mondja, és a motorháztető alá mutat. — Szeretném, ha egy kicsit a

helyén tartanád ezt itt. - Átmegyek arra az oldalra, bekukucskálok a motorháztető alá, odateszem a kezem, ahová mutatott, és hagyom, hogy a megfelelő helyre igazítsa az ujjaimat. —

Igen, ott jó. Csak tartsd!

—

Meddig?

—

Míg azt nem mondom, hogy elég — közli, és látom, hogy felkunkorodik a szája széle.

- Ha elengeded, kiesik az olajtartály, és hosszú időre itt ragadunk. -

Rendben, de akkor siess! — Máris kezd fájni a nyakam.

Hátrasétál a csomagtartóhoz, és elővesz egy palack vizet. Lassan lecsavarja a kupakot. Iszik egy kortyot. Körbenéz a mezőn. Iszik még egy kortyot. -

Andrew, most baszakodsz velem? - Amennyire bírok, kikukkantok a felhajtott

motorháztető alól. Csak mosolyog. Iszik még egy kortyot. A francba, baszakodik velem! Azt hiszem... —

Ne engedd el! Komolyan mondom!

—

Baromság - közlöm, és már elvenném a kezem, de mégsem teszem. — Igazat 170

beszélsz? Komolyan? —

Hát persze. Az olajtartály kiesik, és valószínűleg az egész tartalma rád fröccsen. Elég

nehéz lepucolni azt a szart a bőrödről. —

Kezd fájni a hátam - vallom be.

Egy csöppet sem siet, és amikor már éppen hagynám a csudába az egészet, mögém lép, megragadja a derekamat, és elhúz onnan. Felemelkedik egy kéz, és fekete trutyit ken az egész arcomra. Ráüvöltök, és ellököm magamtól.

—

Pfuj! A fenébe, Andrew! Mi lesz, ha nem tudom lemosni ezt a vacakot? — Nagyon

dühös vagyok, de egy részem képtelen ellenállni a mosolyának. —

Remekül lejön — nyugtat meg, és visszahajol a motorháztető alá. — Most pedig ülj

be szépen az autóba, és fordítsd el a slusszkulcsot, amikor szólok! Rávicsorgok, aztán teszem, amire kért, és a Chevelle semmi perc alatt ismét működik, mi pedig úton vagyunk az alig egyórányira lévő floridai St. Petersburg felé. Ma szinte nyárias az idő, és nem tudunk betelni vele. Miután megkapjuk a szobakulcsot, és lezuhanyozunk, amire nagy szükségünk volt, elmegyünk a legközelebbi áruházba, hogy vegyünk neki úszónadrágot, nekem meg bikinit, mert szeretnénk úszni egyet az óceánban. Ragaszkodik hozzá, hogy az apró fekete bikinit vegyük meg a pici ezüst csillagokkal, de nem neki kell kirángatnia öt másodpercenként a zsinórt a seggéből. Ezért a helyes piros mellett döntök, ami egy picit többet takar. —

Talán jobb is, hogy ezt választottad — közli, miközben bepattanunk a kocsiba a bolt

parkolójában. —

És ugyan miért? — kérdem vigyorogva.

Lerúgom a papucsomat a padlóra. —

Mert még be kellett volna törnöm néhány arcot.

Kitolat a parkolóból. —

Csak azért, mert bámulnak? — kérdem hitetlenkedve, és felnevetek.

Oldalra dönti a fejét, és rám néz. — A, nem hiszem. Tulajdonképpen felizgat, ha más férfiak megbámulnak téged. —

Pfuj! — húzom fel az orrom.

—

Nem úgy értem! Jesszus! — Hitetlenkedve megcsóválja a fejét, aztán kihajtunk a

parkolóból az útra, amely tömve van turistákkal. — Csak jól érzem magam, tudod, attól, hogy mutogathatlak. Csodákat tesz az ilyesmi egy pasas egojának. —

Ó, szóval én csak egy trófea vagyok a számodra? — Összefonom a karomat, és

rávigyorgok.

'171

—

Igen, bébi, csak ezért tartalak. Azt hittem, már rájöttél.

—

Hát, azt hiszem, akkor az sem titok, hogy én is ezért tartalak téged.

—

Ó, valóban? — kérdi, és rám pillant, aztán visszafordítja a tekintetét az útra.

—

Aha — felelem, és hátradőlök. — Csak azért tartalak, hogy féltékennyé tegyem a

ribiket. De éjszakánként életem szerelméről álmodom. —

És ki lenne az, bébi?

Lebiggyesztem az ajkamat, játékból körülnézek, aztán vissza rá. — Nos, a nevét nem

fogom megmondani neked, mert nem akarom, hogy utána menj, és szétrúgja a seggedet. De azt elárulhatom, hogy barna haja van, csodás zöld szeme és egypár tetoválása. O, és zenész! -

Tényleg? Klassz fickónak tűnik, de akkor miért engem használsz dísznek?

Vállat vonok, mert nem jut eszembe frappáns válasz. -

Gyerünk, nekem elárulhatod - biztat. - Hiszen nem vagyok vele beszélő viszonyban.

Sajnálom - pillantok rá -, de nem beszélem ki őt a háta mögött. -

Ez így tisztességes - jegyzi meg mosolyogva.

-

Tudod, mit? - kérdezi hirtelen.

-

Mit?

Andrew pajkosan mosolyog, és ez egy csöppet sem tetszik. -

Emlékszem néhány dologra az első utazásunkból, amit végül nem tettél meg.

Aha... -

Fogalmam sincs, miről beszélsz - füllentem.

Leveszi a jobb kezét a kormányról, és a combjára fekteti. A tekintete mindent elárul, és igyekszem eltitkolni, hogy egyre idegesebb vagyok. -

Igen, azt hiszem, tartozol nekem még azzal, hogy kidugod a pucér seggedet az

ablakon, és még nem láttam azt se, hogy bogarat eszel. Mi legyen? Szöcske? Tücsök? Földigiliszta? Vagy talán kaszáspók? Nem is tudom, él-e kaszáspók Floridában... Bizseregni kezd a bőröm. — Andrew, hagyd abba — szólok rá, és megrázom a fejem. Felteszem a lábam az ajtóra, a copfommal játszadozom, hogy leplezzem a félelmemet. — Nem csinálom. Ráadásul ez az első utazásunk volt, és ezek a dolgok már nem érvényesek. Akkor kellett volna kényszerítened, amikor módod volt rá. Még mindig úgy vigyorog, mint a sátáni seggfej — és az is. -

Nem — jelentem ki határozottan.

Rápillantok.

172

-

Nem! - kiáltom még egyszer, amitől nevetni kezd.

-

Rendben - hagyja annyiban, és visszateszi a jobb kezét is a kormányra. - Egy próbát

megért. Nem hibáztathatsz, amiért megpróbáltam. -

Azt hiszem, tényleg nem.

ANDREW

Az egész napot úszással és heverészéssel töltjük a strandon. Nézzük, ahogy lemegy a nap, és lassan felragyognak a csillagok. Sötétedés után egy órával összefutunk egy korunk- beli társasággal. Egy ideje ott lógtak, nem messze tőlünk a strandon. —

Idevalósiak vagytok? — kérdi a magas fickó, akinek az egész jobb karját tetoválás

borítja. Az egyik párocska letelepszik mellettünk a homokba. Camryn a lábam között ül, de most figyelmesen előrehajol. —

Nem, Galvestonból jöttünk — felelem.

—

És Raleigh-ből — teszi hozzá Camryn.

—

Mi indianaiak vagyunk — mondja a fekete hajú lány, és a földre huppan. A többiek

173

felé mutat, akikkel jött, de akik még állnak. - De ők itt laknak. Az egyik srác átkarolja a barátnőjét. - Én Taté vagyok, ő pedig Jen — mutat a barátnőjére, aztán a többiekre. — Johanna. Grace. O pedig a bátyám, Caleb. Mindhárman biccentenek, és lemosolyognak ránk. —

Engem Braynek hívnak — mutatkozik be a Camryn mellett ülő fekete hajú lány. - O

pedig a vőlegényem, Eliás. Camryn teljesen felegyenesedik ültében, és leveri a ho

174

mokot a kezéről. — Örülök, hogy találkoztunk — mondja. - Én Camryn vagyok, ő pedig a vőlegényem, Andrew. Elias kezet nyújt. Taté, a tetovált fickó szólal meg. — Egy távolabbi partszakaszra indulunk, úgy félórányira innen. Remek bulizóhely. Eléggé elzárt. Örömmel vennénk, ha csatlakoznátok. Camryn hátrafordul, hogy lássa az arcomat. Csak a szemünk beszél. Először nem volt kedvem hozzá, de úgy tűnik, ő menni szeretne. Felállók, és felhúzom magammal. Tate-hez fordulok. — Rendben. Majd követünk benneteket. —

Király - jegyzi meg Taté.

Camrynnel fogjuk a strandtörülközőket és a táskát, amelyben a szárított marhahúst, az ásványvizet és a naptejet hoztuk, aztán követjük Tate-et és a barátait a parkolóba. Most pedig újra az autóban ülünk, és spontán módon cselekszünk. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a szarság jó ötlet, talán azért, mert már nagyon régen nem buliztam mással, Camrynt kivéve, de eléggé ártalmatlannak tűnnek. A félórás autóútból több mint negyvenöt perces lesz. —

Fogalmam sincs, hol a pokolban vagyunk.

Az elmúlt legalább húsz percben egy sötét autópályán, aztán egy mellékúton haladtunk, a többiek Sahara dzsipje százhúsz kilométeres óránkénti sebességgel száguld előttünk. Nem gond tartani velük a lépést, de általában nem hajtok ilyen gyorsan ismeretlen helyen, éjszaka, amikor nem veszem észre, ha rendőrök rejtőzködnek az út szélén. Ha megbüntetnek, az én hibám lesz, de attól még betöröm annak a Taté nevű fickónak a fejét, már csak elvből is. —

De legalább tele van a tank — jegyzi meg Camryn. Aztán felnevet, kidugja a lábát az

ablakon, és hozzáteszi: —

Talán egy hátborzongató viskóba csalnak az erdőben, hogy kinyírjanak.

'79

-

Hé, ez eszembe se jutott - nevetek vissza rá.

-

Mindegy, én bízom benne, hogy vigyázol rám - viccelődik. - Ne hagyd, hogy apró

darabokra vagdossanak, és arra kényszerítsenek, hogy a Honey Boo Boo színre lépex nézzem. -

Ezt megígérhetem - nyugtatom meg. - Amiről eszembe jut az ígéretlista negyedik

pontja: ha valaha elvesznék vagy eltűnnék, ígérd meg, hogy nem hagyod abba a kutatást utánam pontosan háromszázhatvanöt napig. A háromszázhatvanhatodikon elfogadod, hogyha még életben lennék, akkor megtaláltam volna a hozzád visszavezető utat, tehát már régen meghaltam. Azt akarom, hogy ezután éld tovább az életedet. Felemelkedik az ülésből, és visszahúzza a lábát a kocsiba. - Ez nem tetszik nekem. Néha az eltűnt személyeket csak évekkel később találják meg, épen és egészségesen. -

Igen, de én nem tartoznék közéjük — vetem ellen. — Higgy nekem, ha eltelt egy év,

én már halott vagyok. -

Jó, rendben — egyezik bele. Kikapcsolja a biztonsági övét, és közelebb csúszik

hozzám. A vállamra hajtja a fejét. - De csak akkor, ha te is megígéred nekem ugyanezt. Egy év. Egy nappal sem több. -

Megígérem - felelem, bár ez hazugság. A halálom napjáig kutatnék utána.

180

CAMRYN

23

Nincs azzal semmi baj, ha az ember hazudik valamiről. Ez az „ígéret” is ilyen. Kizárt, hogy egy év múltán abbahagynám a kutatást utána. Az igazság az, hogy örökké keresném őt. Ez a megállapodás, amely szerint megesküdtünk, hogy betartjuk az ígéreteinket, fontos mindkettőnk számára, de azt hiszem, bizonyos dolgok kapcsán kénytelen vagyok belemenni, aztán úgy viszonyulni hozzájuk, ahogy akarok, amikor esetleg be kellene tartanom. Ráadásul van egy olyan érzésem, hogy ő is hazudik. Andrew nem tudja, de a fekete hajú lányt, Brayt láttam pár órával korábban a mosdóban, nem messze a strandtól. Ugyanazt a fülkét használta, amelyet előtte én is. Nem váltottunk szót egymással, csak kedvesen egymásra mosolyogtunk, és ennyi. Szerintem ez bírta rá arra, hogy meghívasson minket a barátaival a buliba. Azt hiszem, jó móka lesz. Andrew és én az összes időnket kettesben töltjük, és úgy vélem, mindkettőnknek jót tesz majd, ha egy kicsit kilépünk ebből, és másokkal is megismerkedünk. És neki sincs ellenvetése, tehát valószínűleg ő is úgy gondolja, hogy nem árthat. Az út ahhoz az „elszigetelt” helyhez többnek tűnik egy óránál. A dzsipjük balra fordul, egy félig kövezett útra, ami egyre hepehupásabb lesz, minél tovább megyünk rajta.

181

A hátsó lámpáik fénye előttünk ugrándozik a sötétben, aztán végre a fákkal övezet út egy széles, sziklás és homokos térségbe torkollik. Andrew leparkol mellettük, és leállítja a motort. -

Hát, az biztos, hogy félreeső hely — jegyzem meg, ahogy kiszállok a kocsiból.

Andrew mellém lép, körülnéz a kihalt strandon. Megfogja a kezemet. - Most még visszafordulhatunk - csipkelődik. — De mihelyt elcsalnak bennünket a kocsitól, talán utoljára látjuk egymást. — Megszorítja a kezemet, és játékosan közelebb húz magához. —

Szerintem megbirkózunk a helyzettel — mondom, és a többiek is kiszállnak a

dzsipből. Várják, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Taté kinyitja a csomagtartót, kiemel egy hatalmas hűtőtáskát, és ráejti a homokra. —

Rengeteg sört hoztunk - közli, majd felnyitja a hűtőtáska tetejét, és belenyúl.

Egy üveg Coronát dob Andrew-nak, aki elkapja. Tudom, nem ez Andrew kedvenc söre, de azért szívesen megissza. Bray és a vőlegénye, akinek a nevére nem emlékszem, mellém lépnek, miközben Taté egy újabb üveg Coronát nyit ki, és felém nyújtja. Elveszem tőle. — Kösz. -

Ha esetleg van a kocsiban pléd, hozzátok magatokkal — fordul felénk Taté. A

barátnője csatlakozik hozzá, futólag rám mosolyog, ahogy elsétál közöttünk aprócska fehér bikinijében. — És ebben a drágaságban van egy remek cucc - veregeti meg a dzsip hátulját -, úgyhogy lesz zene is. Andrew felnyitja a csomagtartó tetejét, kiveszi a plédet, amelyet mindig ott tart, ugyanazt, amelyet akkor használtunk, mikor megkíséreltünk a szabadban aludni tavaly júliusban. De most, hála nekem, tiszta, és nem bűzlik úgy, mint egy olajos rongy. —

Hol a sortom? — kérdem, és körbetapogatózom a hátsó ülésen.

-

Itt — feleli Andrew a csomagtartó felől. Amikor kihajolok a kocsiból, odadobja, és

pedig elkapom a levegőben. -

Nem merek éjszaka fürdeni - mondom, miközben felveszem a sortot a piros bikinire.

Bray meghallja. — Örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen! 182 A Chevelle teteje fölött rámosolygok, aztán becsukom az ajtót. — Jártál már itt velük korábban is? Taté és a többiek a part felé sétálnak a hűtőtáskával, strandcuccokkal és egyéb holmikkal. A dzsip ajtaját nyitva hagyják, a hangfalakból rockzene bömböl. —

Tegnap éjjel — feleli Bray. — De Elias túl hamar berúgott, és kihányta a belét, ezért

aztán elég korán visszavittem a szállodába. Elias, igen, így hívják a vőlegényét. Megcsóválja a fejét, és azzal a szarkasztikus „ja,

kösz, hogy elmondod mindenkinek” tekintettel méregeti Brayt. Andrew-val Bray és Elias társaságában, kéz a kézben sétálunk a többiek felé, akik már letáboroztak nem messze, a víz közelében. Ahogy hozzájuk lépünk, és leterítjük a pokrócot a homokba, Taté meggyújt egy szál gyufát, és a fakupacra hajítja. Ettől lángra kap a gyújtó folyadék, amelyet már korábban a farakásra öntött. Égbe nyúló, piros lángnyelvek csapnak fel, és táncoló narancsszínű fénnyel űzik el a sötétséget. Máris melegem van a tűztől, ezért egy kicsit arrább húzom a plédet, mielőtt Andrew-val leülünk. Bray és Elias követi a példánkat, de ők két hatalmas strandtörülközőre telepszenek le. Taté, a testvére és a többi három lány egy jókora takarón osztozik. Belefúrom a sörösüveg alját a homokba, hogy egyenesen álljon. Taté azokra az igazi szőke, napbarnított kaliforniai szörfösökre emlékeztet. Mint minden srác a társaságban, Andrew-t is beleértve, Taté felhúzott térddel, a csuklóját rájuk támasztva ül. És ahogy lopva mindenkin végignézek, a szemem sarkából észreveszek valamit, amitől azonnal védekező üzemmódba kapcsolok. A szőke, aki Taté fivére mellett ül, de szerintem nem a barátnője, mert nem úgy viselkednek, éhes tekintettel figyeli Andrew-t. És nem azzal az ártatlan, „csak nézek, de nem nyúlkálok” nézéssel. Nem, ez a csaj azonnal megpróbálná elcsábítani Andrew-t, mihelyt lelépnék a színről. Amikor észreveszi, hogy figyelem, félrefordítja a tekintetét, és beszélgetni kezd a mellette ülő lánnyal. Andrew miatt egyáltalán nincs okom aggódni, de ha a csaj elég tiszteletlen ahhoz, hogy kikezdjen vele, tudva, hogy a vőlegényem, akkor én sem fogom kétszer meggondolni, szétrúgjam-e a seggét. Azon tűnődöm, vajon Andrew észrevett-e bármit az egészből.

183

ANDREW

Remélem, Camryn nem vette észre, hogyan bámul rám az a tyúk. Elég lenne öt másodpercig egyedül maradnunk valahol, és megpróbálna lefektetni. Totál ki van zárva, hogy akár csak a gondolattal is eljátsszam, de ez a kis tábortüzes buli így csak még érdekesebb lett. Fogadok a bal golyómban, hogy Tate-tel és a tesójával már lefeküdt. Eliasszal talán nem, mert ő hűséges típusnak tűnik, de ha a csajtól függne, már őt is kipipálta volna. A francba, már megint engem bámul. Camrynre pillantok, nehogy a tekintetem találkozzon véletlenül a csajéval, és valóban, meglátom a sokatmondó mosolyt az arcán. Igen, egyértelmű, hogy észrevette. Kinyúlok, felemelem Camrynt, és a két lábam közé ültetem. -

Ne aggódj, bébi — suttogom a fülébe, aztán megcsókolom a nyakát, de úgy,

hogy a csaj is lássa. -

Nem aggódom - feleli Camryn, és a mellkasomhoz dől.

Miattam nem aggódik, az tuti, de érzem, ahogy a védelmező ösztön szinte árad belőle. A francba, a gondolat, hogy nekiesik annak a csajnak miattam... Oké, nem lenne 184

szabad ilyesmire gondolnom. Basszus! Már késő. -

Kibaszott királyok a tetkóitok - bök felénk Taté.

Mindenki Camryn és az én tetkómat tanulmányozza. Camryn előrehajol, hogy jobban láthassák. -

Az tini - jegyzi meg Bray lenyűgözve. Közelebb mászik. — Mát korábban

felkeltette a figyelmemet. A szőke tyúk, aki az előbb még engem stírölt, most Camrynre vicsorog, bár Camryn nem veszi észre, mert Braynek mutatja a tetoválását. Kihasználom a kínálkozó alkalmat. —

Gyere arrább, bébi, mutassuk meg nekik, hogyan néz ki együtt. - Felemelem

Camrynt az ölemből, háttal a homokba fekszem, és magamra húzom őt. Az egész társaság közelről bámul, a szőke tyúk arca kissé keserűvé válik, amikor a szemébe nézek, miközben magamhoz szorítom Camrynt. Egymás mellett a tetoválásaink tökéletes képet mutatnak Orpheusról és Euridikéről; Euridikém hosszú, lebegő, áttetsző fehér ruhát visel, amelyet a testéhez szorít a szél, mögötte lobog, miközben a karját nyújtja Orpheus felé, akinek a portréját Camrynre varrták. Bray kimeredt szemmel próbálja kivenni a részleteket, sötét szeme elkerekedik az ámulattól. Hátrapillant Eliasra, aki ettől ideges lesz; mintha attól félne, hogy holnap reggel Bray berángatja a legközelebbi tetoválószalonba. —

Ez. Aztán. Tök jó — szólal meg Bray. - Kik ezek?

-

Orpheus és Euridiké - felelem. - Egy görög legenda hősei.

—

Az igaz szerelem tragikus meséjéé — teszi hozzá Camryn.

Szorosabban magamhoz ölelem. -

Hát, kettőtökkel kapcsolatban semmi sem látszik tragikusnak - jegyzi meg Taté.

Még szorosabban ölelem Camrynt; mindketten azokra a dolgokra gondolunk, amelyeket jobb megtartani magunknak. Puszit nyomok a feje búbjára. Bray hátrahajol, de még mindig a homokban térdel. t86

Szerintem ez gyönyörű. És még szerencse, mert, gondolom, pokolian fájhatott.

—

Igen, fájt — válaszol Camryn. — De megérte.

Valamivel később Camrynnel túl vagyunk már legalább három üveg sörön, de csak rajta látszik meg. Kicsit be van csípve, csak annyira, hogy a szokásosnál beszédesebb legyen. —

Tudom! - mondja a Bray nevű, fekete hajú lánynak. Voltam a koncertjükön a legjobb barátnőmmel, Nattel, és fantasztikusak voltak!

-

Nem sok olyan banda van, amelyik majdnem ugyanúgy hangzik élőben, mint lemezen. —

Igen, így igaz — közli Bray, és kiissza a maradék sörét. Azt mondtad, hogy Észak-Karolinából jöttél?

-

Camryn felemelkedik a mellkasomról, és indiánok módjára keresztbe teszi a lábát. —

Igen, de Andrew-val nem igazán lakunk ott.

—

Akkor hol laktok? — kérdezi Taté. Nagyot szív a cigarettájából, és benntartja a

füstöt, miközben folytatja. — Texasban? Mindenki felém fordul, amikor válaszolok. — Nem, mi tulajdonképpen... utazgatunk. —

Utazgattok? — kérdez vissza Bray. — Ügy érted, egy lakókocsival?

—

Nem igazán - mondja Camryn. - Csak kocsival.

A szőke, aki egész éjjel engem bámult, megkérdezi: —

Miért utazgattok?

Azonnal felfedezem a szemében azt az éhes tekintetet, hogy mindenképpen szeretné felkelteni az érdeklődésemet, de tudomást sem veszek róla; visszafordulok Brayhez. Együtt zenélünk. —

Micsoda, olyanok vagytok, mint egy zenekar? — kérdi a szőke.

Ezúttal egyenesen ránézek. — Valami olyasmi — felelem, de nem mondok többet, aztán visszafordulok Brayhez. —

Milyen zenét játszotok? - kérdi Taté fivére, Caleb.

Mióta itt vagyunk, összemelegedett a 187 másik lánnyal. Valószínűleg nincsenek együtt, de az biztos, hogy a csajnak ma éjjel szerencséje lesz. —

Klasszikus rockot, bluest, folk-rockot, ilyesmit — felelem, és kortyolok egyet a

sörömből. —

Játszanotok kell nekünk! — kiált fel Bray lelkesen.

Nyilvánvalóan becsípett, mint Camryn, akivel szemlátomást remekül kijönnek egymással. Camryn felém fordul, a szeme elkerekedik, és izgatottan csillog. — Megtehetjük. A

gitárod a hátsó ülésen van. Megrázom a fejem. — Nem. Most nincs hozzá kedvem. —

O, gyerünk, bébi! Miért nem?

Azzal a könyörgő kiskutya-szemmel bámul, és nyafog; tudja, hogy ezzel mindig levesz a lábamról. De egy kicsit még kéretem magam, abban a reményben, hogy feladja. Természetesen nem teszi. —

Tényleg, haver, ha itt a gitárod, és tudsz rajta játszani, olyan király lenne — száll

be Taté is. Már mindenki engem néz várakozva, még Camryn is, márpedig ő az egyetlen, akinek a kedvéért hajlandó vagyok megtenni. Megadom magam, felállók, és visszamegyek az autóhoz a gitáromért. —

Énekelni fogsz velem — közlöm Camrynnel, amikor visszaülök melléje.

—

Ne-e-em! Túlságosan be vagyok csípve! — Szájon csókol, aztán Bray és Elias

mellé telepszik, gondolom, azért, hogy helyet csináljon nekem. —

Rendben, mit énekeljek?

Camrynnek szólt a kérdés, de Taté válaszol. — Hé, amihez kedved van, haver. Egy percig gondolkodom, melyik dal legyen, aztán ezt választom, mert elég rövid. Pötyögtetem a húrokat, gyorsan felhangolom a gitárt, aztán játszani kezdem az Aint No Sunshine-t. Eleinte egy csöppet sem érdekel, elég jó-e, de szokás szerint mihelyt belekezdek, valaki mássá változom, és mindent beleadok. A szememet szinte végig csukva tartom, de érzem a körülöttem lévőkből áradó energiát, mindegy, beleélik-e magukat a dologba, vagy sem. Mindannyian élvezik. Amikor másodszor érek a refrénhez, a tekintetem a Camrynébe mélyed, ahogy pengetem a húrokat. A homokban térdel, a teste lágyan himbálózik. A többi lány ugyanezt csinálja, teljesen átjárja őket a zene. Teli tüdőből éneklem az utolsó refrént, és ez az egyetlen dal elég ahhoz, hogy tovább akarjak játszani. Bray alig bírja visszafogni magát, nem győz dicsérni, ráadásul nagyon kedves Camrynnel, és ezért máris kedvelem. Nem úgy, mint a szőkét, aki most még jobban bámul. —

Haver, te aztán nem kispályázol - jegyzi meg Taté.

Rágyújt egy füves cigire. —

Játssz még egyet — kéri Bray, és Eliasnak dől, aki hátulról átöleli a derekát.

Taté először Camrynnek kínálja a dekket. O csak bámul rá egy pillanatig, fogalma sincs, elfogadja-e, vagy sem. Fájdalom suhan át az arcán; tudom, hogy a fájdalomcsil-

lapítókkal kapcsolatos gyengesége jutott az eszébe. Megrázza a fejét. — Nem, kösz, azt hiszem, maradok a piánál. Magamban mosolygok, büszke vagyok rá. És amikor Taté következőnek nekem nyújtja a cigit, követem a példáját, és nem azért, mert elvből ellenzem, hanem azért, mert képtelen vagyok élvezni valamit, amit Camryn nem fog. Soha nem voltam nagy híve a marihuánának, de olykor-olykor szívesen elszívok egy füves cigit. Ez most nem ilyen alkalom. Játszom még pár dalt a tábortűz mellett. Camryn végül énekelni kezd velem, de aztán már csak élvezni szeretném az estét a csajommal. Lerakom a gitárt magam mellé a plédre, és visszahúzom Camrynt az ölembe. Taté bátyja egy ideje már azzal a csajjal smárol, fogdossa, ahol éri. Érthető okokból nem beszélnek túl sokat. A szőke, aki korábban egyfolytában engem bámult, végre

189

vette az adást, azt hiszem. Vagy így van, vagy túlságosan betépett ahhoz, hogy érdekeljem. A zene ismét bömböl Taté dzsipjéből, és jön visszafelé egy üveg Seagram’s 7-nel, egy kétliteres Sprite-tal és egy csomó műanyag pohárral. A barátnője keverni kezdi az italokat, és körbeadja a poharakat. -

Igyál, haver! - sürget Taté. - Ne aggódj amiatt, hogy ma éjjel még vezetned kell!

A zsaruk még csak nem is hallottak erről a helyről. -

Persze, szívesen iszom egy pohárral — felelem.

Camrynre nézek, mert eszembe jut, milyen arcot vágott, amikor Taté a füves cigivel kínálta. - Nem iszom, ha nem fogsz - mondom neki. Egyrészt nem akarom, hogy úgy érezze: elárulja magát azzal, hogy túlságosan berúg. Másrészt azt sem szeretném, ha annyit inna, hogy reggel rosszul érezze magát. -

Nem, megvagyok, bébi. Csak egy pohárral iszom, rendben?

Édesen mosolyog rám, mintha engedélyt várna tőlem, ami szerintem kibaszottul cuki. -

Rendben - adom be a derekam, mert nem akarom megbántani az érzéseit, ő pedig

elveszi a poharat Taté barátnőjétől. Kényelmesen elhelyezkedünk, iszogatunk, és jó sokáig mindenféle dologról beszélgetünk. Camryn nevetgél, mosolyog, tamponokról vitatkozik Brayjel - fogalmam sincs, hogyan jutott eszükbe ez a téma, de nem is vagyok rá kíváncsi -, és remekül érezzük magunkat. Az autóból olyan bandák zenéje dübörög, amelyekről még csak nem is hallottam soha, de az utolsó pár dal felkelti a figyelmemet; biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a fazon énekelte mindegyiket. -

Ki ez? - kérdem Tate-től.

Felnéz a barátnőjéről, aki a fejét az ölébe hajtva fekszik. - Ki? A zenekar? -

Igen — felelem. — Nagyon klasszak.

—

Ez, barátom, Dax Riggs. Most már szólóban énekel. Az Acid Bathszal kezdte, 190

azt hiszem... — Elgondolkodva lel néz, mintha nem lenne biztos a dologban. — Szóval, i.igja volt néhány bandának. A legismertebb közülük az Acid Bath és az Agents of Oblivion. —

Tudod, azt hiszem, hallottam már az Acid Bathról - jegyzem meg, és iszom egy

korty gint Sprite-tal. —

Nem lennék meglepve — teszi hozzá Taté.

—

Utána kell ennek néznem. Underground?

Camryn kiszáll a tamponvitából, visszaül mellém, és a vállamra hajtja a fejét. —

Igen, soha nem adta el magát — feleli Taté. — Ami jó dolog. Mindig kiakadok,

mikor a jó kis bandák eladják a lelkűket, és fogkrémet reklámoznak. Felnevetek. — Igen, így van. Hiába ajánlanának lemezszerződést, soha nem írnám alá. —

Megértelek, haver - mondja Taté. - Ha egyszer beadod a derekad, onnantól

kezdve úgy kell táncolnod, ahogy fütyülnek. A zenéd már nem a tiéd többé, és te is azoké a faszszopóké vagy, akik a cechet állják. Kezdem kedvelni a fickót. De csak egy kicsit. —

Andrew, pisilnem kell - szólal meg Camryn.

Ránézek. Elveszem a poharat a kezéből, és leteszem a homokba. —

Nekem is kell — mondom neki és Tate-nek.

Taté bal felé mutat a kezében tartott cigarettával. — Abba az irányba menjetek. Arrafelé nincsen üvegszilánk, meg más szarság, amibe beleléphetnétek. Leteszem a poharamat Camryné mellé, és felsegítem őt. Átsétálunk a homokon a sötét, fás, sziklás térség felé, míg elég messze jutunk ahhoz, hogy a többiek ne láthassanak minket. —

Idekinn kell aludnunk ma éjszaka. Kizárt, hogy volán mögé üljek.

Leguggol úgy egy méterre tőlem, miközben pisilek. -

Tudom - leleli. - Ezek szerint mégis csak a csillagok alatt alszunk, hm?

Magamban jót nevetek. Az én kis drágám olyan részeg, hogy összefolynak a szavai. -

Igen, úgy tűnik. De ez nem igazán számít, mert alig fogsz rá emlékezni reggel.

-

De igenis, fogok.

-

A-á-á, nem fogsz.

Majdnem hátrazuhan, mikor végzett, aztán visszatornássza magát álló helyzetbe. Megragadom a karját, és hátulról átkarolom a derekát. Puszit nyomok a feje búbjára. -

191

Nagyon szeretlek.

Nem tudom, miért éreztem szükségét, hogy ezt most kimondjam, de valahogy rákényszerít a tudat, hogy itt van velem, és nincs abban az állapotban, hogy gondoskodjon magáról. A szavak összeszorították a torkomat, elismerem, majdnem megfulladtam tőlük. írhatnám az alkohol rovására, de nem, színjózanul is ugyanilyen kibaszottul szeretem őt. Átkarolja a derekamat, és a mellkasomra hajtja a fejét, amikor elindulunk visszafelé.

Magához szorít. — Én is szeretlek.

192

24

Ahogy telik-múlik az éjszaka, megváltoznak a dolgok kis társaságunkban. Az emberek kevesebbet beszélnek, és egyre többet foglalkoznak egymással. Bray és Elias egymás mellett hever a tábortűz másik oldalán. Taté és a barátnője talán már kefélnek is; már nincs más dolguk, csak levetkőzni. Hála istennek a gyanús szőke tyúk túl van rajtam, és úgy három méterre tőlünk éppen segít a barátnőjének végigtapogatni Calebet. Igen, eléggé biztos vagyok benne, hogy tudom, milyen irányba haladnak a dolgok. Nem nagy ügy. Nem mintha nem lettem volna már hasonló helyzetben, de ezúttal nem az a fő célom, hogy egyszerre két tyúkot kielégítsek. Csupán annyi a dolgom, hogy Camrynt távol tartsam ettől a szarságtól. Éppen, amikor az oldalamra fordulok, hogy mondjak valamit a mellettem fekvő Camrynnek, hirtelen az egész kibaszott föld kicsúszik alólam. Próbálom felemelni a fejemet. Azt hiszem. Ügy érzem, mintha tündérek táncolnának a szemgolyóimon. — O, a francba... - Mondom ki hangosan, de az is lehet, hogy nem. Talán csak a fejemben játszódik le ez az egész. Az arcom elé emelem a kezemet, és olyan, mintha a hüvelyk- és a mutatóujjam között tartanám a holdat. Próbálom lerázni, de átkozottul nehéz, és lehúzza a karomat. Érzem, ahogy a könyököm a homokba zuhan, mintha legalább harminckilós lenne. Forog velem a világ. A tűz kék és sárga és sötétvörös. Az óceán hangja háromszorosára erősödve dübörög a fülemben, összeolvad az égő fahasábok ropogásának és valaki nyögésének a zajával. —

Camryn? Hol vagy?

—

Andrew? Én... itt vagyok. Azt hiszem.

Még azt sem tudom megállapítani, hogy ez tényleg az ő hangja-e. Összeszorítom a szememet, aztán kinyitom újra, próbálok fókuszálni, aztán rájövök, hogy egyáltalán nem akarok tisztán látni. Mosolygok. A bőröm annyira húzódik, hogy egy pillanatig attól félek, soha nem hagyja abba, és kettészakad az arcom. De ez is rendben van. O, kibaszott ég... Be vagyok lőve. Mi. A. Fasz. Beadtak nekem valamit? Próbálok felállni, de amikor azt hiszem, hogy talpon vagyok, lenézek, és látom, hogy meg sem mozdultam. Ismét megpróbálom, és ugyanaz az eredmény. Miért nem tudok felállni?!

—

Szent szar, Taté — hallok egy hangot, de még azt sem tudom megállapítani,

hogy férfié-e vagy nőé. — Ez nagyon jó cucc. Sze-ent szar. Szivárványt látok! Kibaszott szivárványt. .. Aztán énekelni kezdi az Olvass a szivárványból főcímdalát. Ügy érzem, megbolondultam, de nem érdekel különösebben. Végül a hátamra fekszem, és a biztonság kedvéért mind a két oldalamon megpaskolom a homokot ólomnehéz kezemmel. Aztán felnézek a csillagos égre, és figyelem, ahogy a csillagok előre-hátra himbálóznak a sötétségen keresztül. Camryn arca jelenik meg a mellkasomon, akár egy ködből eltűnő szellem. —

Bébi? Jól vagy? — kérdezem.

Aggódom miatta, de képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. —

Igen. Jó-ó-ól vagyok. Jól vagyok.

—

Feküdj ide mellém — mondom neki.

Lehunyom a szememet, amikor megérzem a fejét a mellemen és a megszokott samponja illatát, de most valahogy sokkal erősebb a szaga, mint általában. Minden erőteljesebb. Minden hang. A szellő simogatása az arcomon. Dax Riggs Night in the Notion című dala szól valahol a háttérben; az agyam tudja, hogy távolból jön a hang, de olyan átkozottul hangos, mintha a dzsip a fejem mellett parkolna. Szinte az orromban érzem a kerekek gumiszagát. Nem tehetek róla. Énekelni kezdem a Night in the Notiont, olyan hangosan, ahogy a torkomon kifér. Fogalmam sincs, honnan tudom a szövegét, de így van. Kibaszottul tudom szóról szóra. És úgy tűnik, mintha a dal órákig tartana, de nem érdekel. Végül abbahagyom az éneklést, és egyszerűen csak lehunyom a szememet, és érzem, ahogyan eláraszt a zene. És nem érdekel az égvilágon semmi ezen a pillanaton kívül. És kibaszottul kanos vagyok. Beletelik egy másodpercbe — azt hiszem —, hogy rádöbbenjek, hogy a farkamat ugyanúgy fújja a szellő, ahogyan az arcomat. És jó érzés. —

Camryn? Mi? Igen.

194

Azt sem tudom, mit beszélek, vagy hogy egyáltalán mondtam-e valamit. Az agyam azt súgja, hogy meg kell bizonyosodnom róla: nincs annyira magán kívül, hogy itt, mindenki előtt leszopjon, de ugyanakkor nem akarom azt sem, hogy abbahagyja. Elakad a lélegzetem, oldalra bicsaklik a fejem. Látom, hogy Caleb az egyik tyúkon fekszik, a csaj meztelen combja átfogja döfködő testét. Elfordítom a tekintetemet. Felbámulok az égre. Fénypontok mozognak a csillagokkal együtt. Egész testemben megremegek, amikor megérzem, hogy a farkam leér a torkába.

Lenézek. Szőke hajat látok. Lenyúlok, hogy megértsm sem, és egy részem el akarja húzni őt, míg a másik részem inkább arra kényszerítené, hogy még mélyebben fogadjon magába. Végül az utóbbit teszem, de amikor hátravetem a fejem, meglátom Camrynét magam mellett. Felkapom a fejemet. — Szállj le rólam, ribanc! — nyögöm ki nagy nehezen. Lerúgom őt magamról, és hirtelen teljesen elmúlik a vágy. Már egyáltalán nem élvezem a dolgot. Ülő helyzetbe tornászom magam. Próbálom két kézzel fejbe csapni magamat, hátha attól kijózanodom, de szart se érek vele. Betuszkolom a farkamat a sortomba, körülnézek, és látom, hogy az a kibaszott ribanc már elájult Caleb mellett. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de mindenki kiütve hever körülöttem. Pánikba esem. Nem kapok levegőt. Mi a fasz történt? Az oldalamra fordulok, megragadom Camrynt, magamhoz szorítom, és nem is engedem el. És ez az utolsó dolog, amire emlékszem.

'195

CAMRYN

Rosszul vagyok. Istenem, soha, de soha nem voltam még ennyire másnapos. A kora reggeli napsugár és az óceán felől fújó szellő ébreszt fel. Először csak fekszem itt, mert lélek, hogy hányni kezdek, ha megmozdulok. Fáj a fejem, az ujjhegyeim érzéketlenek, a testem többi része pedig egyetlen émelygő, remegő tömeg. Felnyögök, teljesen kinyitom a szememet, az egyik kezemet a hasamra szorítom. Tudom, hogy nem jutok ki erről a

strandról anélkül, hogy előbb jó öt percig ne hánynék, de próbálom visszatartani, amíg csak bírom. Az arcom a homokba nyomódott. Érzem a homokszemeket a bőrömbe fúródva. Nagyon óvatosan letörlöm az ujjammal, nehogy a szemembe menjen. Csattanást hallok, amelyet egy reccsenő hang és kiabálás követ. Bármennyire tiltakozik a gyomrom, az oldalamra fordulok, szembe az óceánnal. —

Szállj le róla! — sikítja egy női hang.

Ettől még jobban felébredek, és egy szempillantás alatt rádöbbenek, hogy mennyire kiütöttem magam. De most már teljesen ébren vagyok. Felemelem a fejemet a homokból, és látom, hogy Andrew ököllel püföli Tate-et. —

Andrew! — Kiáltani próbálok, de a torkom fáj, a han

196

gom pedig rekedt, így inkább csak károgok. - Andrew! - szólok újra, és immár erősebb a hangom. —

Mi a fasz bajod van, haver? — ordítja Taté.

Próbál elhátrálni, de Andrew csak megy utána. Újra és újra megüti, és ezúttal Taté seggel a homokban landol. Aztán Taté bátyja is beszáll a buliba, eltalálja Andrew oldalát, és mind a ketten Taté■^1 torkát, felemeli, és re zuhannak, aztán arrább gurulnak. Andrew megragadja Caleb

keményen belevágja a homokba, és egy szempillantás múlva már rajta is van. Háromszor is eltalálja Calebet, mielőtt Taté mögéje kerül, és lerángatja róla. -

Higgadj már le, haver! — üvölti.

De Andrew nekitámad, egy horoggal állón találja, mire újabb gyomorforgató reccsenést hallok. Taté hátrarogy, az állára szorítja a kezét. —

Bekábítóztál minket! Kibaszottul kinyírlak! — bömböli Andrew.

Végre talpra kászálódom, bár egyszer visszarogyok, mielőtt odaérnék hozzá. Amikor már megragadnám a karját, hogy elrángassam onnan, valaki hátulról a földre taszít. Azt sem tudom, mi történt, de egy másodpercig nem kapok levegőt. Felnézek, és látom, hogy Caleb Andrew-n van. Valószínűleg éppen a tűzvonalba kerültem, mikor Caleb hátulról Andrew-ra támadt. Felemelkedem a homokból, és meglátom Eliast közeledni felénk. Pánikba esve körbepillantok, aztán vissza Eliasra, aki mintha lassított felvételen mozogna. Mind a hárman Andrew-nak akarnak esni? O, azt már nem! Taté felé kapok, miközben ő Calebbel együtt Andrew-t püföli, de Elias félrelök az útból. -

Mozdulj! - mordul rám.

Andrew egész jól tartja magát Tate-tel és Calebbel szemben, még mindig talpon van, és vissza is üt, de ha Elias is beszáll a harcba, hármukkal már aligha bánik el. Elias közbelép, és képtelen lennék megmondani, ki üt kicsodát, amikor két kéz hátulról a hónom alá nyúl. -

197

Maradj ki belőle, kislány — figyelmeztet Bray.

Zavartan és rettegve figyelem, hogy Elias megüti Calebet, és elönt a megkönnyebbülés, bár csupán ideiglenesen. Andrew szája vérzik. Mind a négyen véreznek valahol. Azt hiszem, örökké fog tartani a harc, és minden egyes ütésnél, amelyet Andrew bevisz, vagy kap, megrándul az arcom, aztán behunyom a szemem, mert szeretném kizárni ezt az egészet a fejemből. A homokban ülök, Bray hátulról magához ölel, mert még mindig attól tart, hogy

megpróbálok közbeavatkozni. De ismét úgy érzem, hogy elhányom magam, és alig bírok megmozdulni. Veríték lepi el a homlokomat. A tarkóm is nyirkos. Az ég kezd forogni. —

O, ne! Bray... Azt hiszem, hogy...

És vége. Érzem, ahogy előrezuhanok a karja közül, a két kezem a homokba csapódik magam előtt. A hátam hullámzik, hullámzik, ahogy hányok. O, istenem, kérlek, add, hogy vége legyen! Soha többé nem iszom! Kérlek, hadd legyen vége! De mintha soha nem akarna véget érni. Minél jobban hányok, annál inkább reagál a szervezetem a szagra, a hangra, az ízre, és ettől még inkább hányingerem lesz. Már szinte nem is hallom a háttérben a verekedés zaját, mindent elnyom a hányás és aztán az öklendezés hangja, amikor már semmi sem maradt a gyomromban, ami kijöhetne. Az egész testem megállíthatatlanul reszket, a bőröm egyszerre hideg és forró és nyirkos mindenhol. Érzem, hogy Bray mellettem ül. -

Nemsokára jobban leszel - hallom a hangját. - Hűha, az a cucc aztán tényleg

kiütött téged. —

Mi volt az? — kérdem, és ahogy megszólalok, lassan visszatérnek emlékképek a

tegnap éjszakáról. Nem is hallom, hogy válaszolt-e, vagy sem. Emlékszem, hogy minden rendben volt, csupán iszogattunk, míg át nem tértünk a ginre. És aztán váratlanul semmit nem láttam már, ami közvetlenül ott volt előttem, mert valahogy túlságosan közelinek tűnt. Ezért a távolabbi dolgokra fókuszáltam, az óceánra, a csillagokra és a távolban elúszó hajók fényeire. Emlékszem, azt hittem, hogy az egyik hajó felénk tart, és egyenesen belefúródik majd a partba. De nem érdekelt. Úgy véltem, hogy... gyönyörű. Mindnyájunkat megöl, de gyönyörű. És emlékszem, hogy hallottam, amint Andrew azt a szexi dalt énekeli. A mellkasára tettem a fejem, és hallgattam, ahogyan énekelt. Szerettem volna rámászni, levetkőzni, és mep is tettem volna, ha képes lettem volna megmozdulni. És emlékszem...

198

Várjunk csak! A szőke ribanc. Megkért, hogy... várjunk! Felemelkedem a homokból. — Azt hiszem, fekve kéne még maradnod — mondja Bray. Az ujjaim a homlokomra kúsznak. Emlékszem, hogy Bray és mellettem ült. Ugyanúgy elázott, mint mi mindannyian, de már nem voltam rá féltékeny. Egy darabig beszélt hozzánk, és nem bántam.

Ahogy visszatér minden, még jobban remegni kezdek. Próbált megcsókolni. Azt hiszem, visszacsókoltam... Azt hiszem, mindjárt újra hányni fogok. Felhúzom a térdemet, rátámasztom a könyökömet, és az arcomat a kezembe temetem. Még mindig annyira szédülök! Még mindig úgy érzem, hogy nem végeztem a hányással. Nem érzem azt a csodás megkönnyebbülést a hányás után. Nem, a hányinger csak egyre erősebb, de ezúttal az idegesség okozza. A többi emlék is visszatér, és bármennyire próbálom elfelejteni, nem sikerül. Megkérdezte tőlem, aludhat-e Andrew-val. Igen, már emlékszem. De... O, istenem... azt hittem, hogy valóban alvásra gondol, de most rádöbbenek, hogy annyira el voltam szállva, hogy nem jöttem rá: szexuális értelemben gondolja. Azt mondtam neki, hogy nem bánom. Aztán emlékszem, hogy... Elakad a lélegzetem. A kezemet a számra szorítom, a szemem elkerekedik, és égni kezd a széltől. Emlékszem, hogy leszopta Andrew-t. Próbálok talpra kászálódni. Érzem Bray kezét a hátamon. -

Nyugi, kislány - biztat, és visszahúz maga mellé a homokba. — Ne menj oda!

Csak bajod esik. Kirántom a csuklómat a markából, és ismét megpróbálok felállni, de a hirtelen mozdulattól és az idegességtől újra öklendezni kezdek. Aztán meghallom Andrew hangját a fejem fölött. -

A francba - mondja Braynek -, elszaladnál az autóhoz, és hoznál egy üveg vizet a

hűtőtáskából? Hátul van. Bray sietve engedelmeskedik. Andrew megfordít, hogy a combján feküdjek, mikor abbahagytam az öklendezést. Kisimítja a hajat a szememből és a számból. 199 -

Bekábítóztak minket, bébi — közli.

Résnyire kinyitom a szememet. Látom, hogy fölém hajol, a tenyerébe fogja az arcomat. -

Kinyírom azt a ribancot. Esküszöm az istenre, Andrew.

Döbbenten mered rám. Valószínűleg nem tudta, hogy tudom. -

Még mindig ki van ütve. Bébi, én...

Az elevenembe vág bűntudatos tekintete.

-

Andrew, tudom, mi történt. Tudom, hogy azt hitted, én vagyok az. Láttam, mit

csináltál. -

Nem számít - mondja összeszorított fogakkal. Nedves lesz a szeme. — Tudnom

kellett volna, hogy nem te vagy az. Olyan kibaszottul sajnálom! Tudnom kellett volna! — Gyengéden megszorítja az arcomat. Már éppen mondanám neki, hogy ne vádolja magát, mikor Elias hozzánk lép. Sajnálom, haver, mi se tudtuk. Esküszöm! —

Hiszek neked - nyugtatja meg Andrew.

Bray visszatér a vízzel, és addigra már némileg visszanyertem az erőmet. Felülök, nekidőlök Andrew meztelen mellkasának. Körém fonja a karját, és olyan erősen szorít, mintha attól félne, hogy felállók és elszaladok. Aztán elveszi a palackot Braytől. Letekeri a kupakot, önt egy keveset a markába, aztán lemossa a homlokomat és a számat. A hűvös víz azonnali enyhet ad. —

Figyelj, haver, sajnálom — szólal meg Taté mellettünk. — Azt hittük, nem

bánnád. Egy kicsit beletettünk mindenkinek az italába. Nagyvonalúságból. Nem valami elcseszett hátsó szándékkal hoztunk benneteket ide. Andrew óvatosan kicsúszik alólam, de olyan gyorsan mozog, hogy még észre sem veszem a hiányát, mikor már meg is ütötte Tate-et. Gyomorforgató reccsenés hallatszik. —

Andrew, kérlek! — kiáltok fel.

Elias megragadja Andrew-t, Caleb pedig Tate-et tartja vissza. Andrew hagyja, hogy Elias visszafogja, de aztán lerázza magáról, és visszafordul felém, felsegít a földről. —

Menjünk! - mondja. Fel akar venni, de megrázom a fejem, hogy tudja, képes

vagyok egyedül is járni. Fogja a gitárt, én pedig a plédet, és indulunk a Chevelle- hez. —

Talán visszavihetnénk magunkkal Brayt és Eliast - jegyzem meg.

Andrew a csomagtartóba löki a gitárt, 200 aztán elveszi tőlem a takarót, és azt is behajítja. Aztán a vezető oldali ajtóhoz lép, a tetőre támaszkodik, és a karja közé hajtja a fejét. Mély lélegzetet vesz, aztán ököllel a fémre csap. — A francba! — kiált fel, aztán ismét a tetőre üt. Ahelyett, hogy győzködni kezdeném, inkább hagyom, hogy magától higgadjon le. Kedvesen ránézek a túloldalról. Aztán beülök az autóba, és becsukom az ajtót. Egy percig még ácsorog, aztán hallom, hogy megszólal. - Visszaviszlek kettőtöket, ha akarjátok.

Elias és Bray fogja a cuccait, és beszáll a hátsó ülésre.

ANDREW 25

Nem is tudom, hogyan találtam meg olyan könnyedén a visszafelé vezető utat. Azt hiszem, egyszer csak eljutottam arra a pontra, amikor nem igazán érdekelt, hogy eltévedünk-e. De visszataláltam anélkül, hogy egyszer is rossz felé kanyarodtam volna, vissza kellett volna fordulnom, vagy megkérdeznem, merre kell menni. Nem sokat beszéltünk. És abból a kevésből sem emlékszem semmire. Beálltunk a hotel parkolójába, és elváltunk Eliastól és Braytől. Máskor talán köszönetét mondtam volna Elias-nak, vagy sok sikert kívántam volna az utazásuk további részéhez, esetleg még meg is hívtam volna őket valahová estére, de az adott körülmények között csupán biccentettem, amikor megköszönték a fuvart. Kihúzok a parkolóhelyről, és áthajtok a szállodának ahhoz a részéhez, ahol a szobánk található. Camryn bizonytalannak tűnik a tekintetben, hogy mit mondjon nekem. Nem fél, csak bizonytalan. Én még arra is képtelen vagyok, hogy ránézzek. Kibaszott szarul érzem 201 magam amiatt, ami történt, és soha nem fogom megbocsátani magamnak. Camryn megragadja a kezemet, és egyenesen a szobánkba megyünk. Kitárom az ajtót, és elkezdem behajigálni a cuccainkat a táskákba. — Nem az volt a... A szavába vágok. — Ne! Kérlek! Csak... adj nekem egy percet... Rettentően levert, de bólint, és enged nekem. Hamarosan ismét úton vagyunk, észak felé tartunk a part mentén. Célállomás: bármi,

csak Florida legyen. Már egy órája autózunk, és újra meg újra lejátszom magamban, mi történt tegnap éjjel; próbálok rájönni, mi volt az értelme. Lehajtok az autópályáról, és a kocsi lassan megáll a padkán. Minden annyira nyugodt. Az ölembe bámulok, aztán ki a szélvédőn. Rádöbbenek, hogy az ujjperceim elfehéredtek, olyan erősen szorítom a kormányt. Végül kivágom az ajtót, és kiszállok. Átsietek a kavicson-homokos padkán, le a lejtőn az árokba, felmászom a másik oldalon, és egyenesen az első fa felé veszem az irányt. —

Andrew, állj meg! — hallom, ahogy Camryn utánam szól.

De én csak megyek tovább, aztán megállók az átkozott fával szemben, és akkorát vágok bele, mint Tate-be és Calebbe. A bőr felhasad két ujjpercemen, vér folyik végig a kezem fején és az ujjaim között, de nem hagyom abba. Csak akkor fejezem be, amikor Camryn elém lép, és két kézzel olyan erősen mellbe taszít, hogy majdnem hátraesem. Könnyek patakzanak a szeméből. —

Fejezd be! Kérlek! Csak fejezd már be!

A tűre huppanok, felhúzom a térdemet, lelógatom vérző kezemet. Magamba roskadok, a fejem lehorgasztom. Nem látok mást, csak a talajt az orrom előtt. Camryn leül elém. Érzem, ahogy az arcomra teszi a kezét, próbálja felemelni a fejemet, de nem hagyom. —

Nem teheted ezt velem — szólal meg reszkető hangon. Próbál a szemembe

nézni, és végül engedek, mert pokolian fáj hallani, hogy sír. A szemébe nézek, és az enyém a dühtől könnybe lábad, de próbálom visszafojtani a sírást. — Bébi, nem a te hibád volt. Bekábítóztak. Bárki elkövette volna ezt a hibát, ha annyira ki lett volna ütve, mini te. — Megszorítja az arcomat. — Nem. A. Te. Hibád. Volt. Érted? Próbálom elfordítani a tekintetemet, de elhúzza az útból a kezemet, a lábam közé térdel, szemben velem. Ösztönösen köré fonom202a karomat. -

Akkor is tudnom kellett volna — mondom, és lenézek a földre. — És nem

csupán erről van szó, Camryn. Vigyáznom kellett volna rád. Eleve soha nem lett volna szabad engednem, hogy kábítószert adjanak neked. — Ha csak erre gondolok, elönt a méreg, és ismét feléled bennem az önutálat. - Gondoskodnom kellett volna róla, hogy biztonságban legyél! Átkarol, a mellére szorítja a fejemet. Aztán elhúzódik.

-

Andrew, nézz rám! Kérlek!

Engedelmeskedem. Fájdalmat és együttérzést látok a szemében. Kezét gyengéden a borostás arcomra teszi. Lassan megcsókol, majd azt mondja: -

Pillanatnyi gyengeség volt - mintha emlékeztetni akarna arra, mit mondtam neki

pár hónapja a gyógyszerek kapcsán. — Legalább annyira az én hibám is volt, mint a tiéd. Nem vagyok ostoba. Nekem is tudnom kellett volna, hogy ne hagyjam őrizetlenül az italunkat egy pillanatra sem. Nem a te hibád. A föld felé téved a tekintetem, aztán visszanézek rá. Nem tudom, hogyan értethetném meg vele, hogy a körülmények miatt roppant felelősséget érzek iránta. Felelősséget, amelyre büszke vagyok, és amelyet az első pillanattól kezdve érzek, amióta csak ismerem. Belepusztulok... belepusztulok a tudatba, hogy abban a „gyenge pillanatomban” képtelen voltam megvédelmezni őt, hogy azért, mert nem figyeltem, akár bánthatták, megerőszakolhatták, megölhették volna. Hogyan értethetném meg vele, hogy nem számít, engem okol-e, hogy a véleménye, bár hálás vagyok érte, nem mentség a kudarcomra? Neki joga van arra, hogy lehessen néha gyenge pillanata. Nekem nincs. Az, enyém kudarcnak minősül. —

És soha, de soha nem vetném a szemedre — teszi hozzá.

Csak nézem őt, próbálom leolvasni az arcáról, hogy mire gondol, ő pedig folytatja. —

Amit az a lány tett — magyarázza. — Soha nem hoznám szóba. Mert nem

csináltál semmi rosszat. — Érzem, hogy megszorítja az arcomat. — Elhiszed? Lassan bólintok. - Igen. Elhiszem. Felsóhajt. — Egyébként is részben talán az én hibám — jegyzi meg, és elfordítja a tekintetét. —

Amennyiben?

—

Nos — kezdi, de tétovázik, és az arcáról némi megbánást olvasok le. — Azt

hiszem, véletlenül engedélyt adhattam rá neki. Ez aztán meglep. —

203

Emlékszem, hogy megkérdezte, aludhat-e velünk, és azt hiszem, azt válaszoltam

neki, hogy igen. É-én nem tudtam, hogy... szexuálisan értette. Ha józan lettem volna, biztosan rájövök. Andrew, annyira sajnálom! Sajnálom, hogy hagytam, hogy az az őrült ribanc erőszakoskodjon veled! Megrázom a fejem. - Egyikünk sem hibás, szóval ne okold magad, rendben? Amikor nem mosolyodik el, ahogy vártam, két kézzel megragadom a derekánál. Sikongatni kezd, amikor megcsiklandozom. Nevet, és annyira vonaglik, hogy hátraesik a

fűbe, én pedig térden állva föléje telepedem, hogy ne nyomjam össze. —

Hagyd abba! Ne! Andrew, esküszöm! A-á-állj! — Összegörnyed a nevetéstől, én

pedig ismét csiklandozni kezdem az oldalát. Meghallom, ahogy egy rendőrautó szirénája figyelmeztetően felbőg, aztán elhallgat, ahogy megáll a kocsim mögött. —

Ó, a francba! — nyögöm, és lenézek Camrynre. A haja lelapult, száraz fűszálak

állnak ki belőle. Felpattanok róla, és nyújtom a véres kezemet, hogy felhúzzam. Megfogja, feláll, és leporolja magát. Éppen akkor érünk vissza a kocsihoz, mikor a rendőr kiszáll. —

Általában nyitva hagyják az ajtót az út mellett? — kérdezi a zsaru.

Az ajtó felé pillantok, aztán vissza rá. —

Nem, uram. — Hánynom kellett, és eszembe sem jutott becsukni az ajtót.

—

Jogosítványt, biztosítást és forgalmit.

Előveszem a jogosítványomat a tárcámból, és átnyújtom neki, aztán körbemegyek az utas oldalra, hogy elővegyem a biztosítási papírokat és a forgalmit a kesztyűtartóból. Camryn az autó hátuljának dől, idegesen összefonja a karját a mellén. A zsaru visszasétál a járőrautóhoz — miután észrevette, hogy véres a két kezem —, és beül, hogy ellenőrizzen. —

Remélem, nem titkoltál el előttem rablást, gyilkosságot vagy ilyesmit - jegyzi

meg Camryn, mikor megállók mellette. —

Nem, a sorozatgyilkosi pályafutásomat már befejeztem - felelem. - Semmit nem

talál majd. - Könyökkel finoman oldalba bököm. Néhány idegesítő perccel később a zsaru csatlakozik hozzánk a kocsi hátuljánál, és visszaadja a papírjaimat. —

Mi történt a kezével? - kérdi.

Lenézek a kezemre, és csak most érzem meg a lüktető fájdalmat, hogy felhívta rá a figyelmemet.

204

A közeli fára mutatok. — Hát, valahogy belevertem a fába. —

Valahogy beleverte a fába? — kérdez vissza gyanakodva, és látom, hogy

folyamatosan Camryn felé pillantgat. Remek, biztosan azt hiszi, hogy verem őt, vagy mit, és mivel meglehetősen pocsékul néz ki az éjszakai incidens és az előbbi hentergésünk miatt a fűben, ez valószínűleg még táplálja is a gyanúját. —

Rendben, belevertem a fába.

Most egyenesen Camrynre néz.

—

Valóban ez történt? — kérdezi tőle.

Camryn, aki pokolian ideges, és valószínűleg ugyanúgy tisztában van vele, mint én, hogy mit gondol a zsaru arról, mi történt valójában, hirtelen átmegy Natalie-ba. —

Igen, uram — feleli szélesen gesztikulálva. — Kiakadt, mert néhány seggfej,

elnézést — rándul meg az arca —, kihasznált minket tegnap éjjel, és ezen annyira felhúzta magát ma reggel, hogy végül azon a fán élte ki a dühét! Utánaszaladtam, hogy leállítsam, mielőtt megsérül, és megbeszéltük a dolgot, és azért nézek ki úgy, mint a mosott szar — elnézést —, mert pocsék éjszakánk volt. De esküszöm, nem vagyunk rossz emberek. Nem kábítószerezünk, és nem vagyunk sorozatgyilkosok vagy ilyesmi, ezért kérem, engedjen el minket. Az autót is átkutathatja, ha akarja! Arc. Tenyér. Pillanat. Nevetek magamban. Nincs okunk aggódni akkor sem, ha esetleg átkutatja az autót. Ha csak... ideiglenes barátaink, Elias és Bray nem ejtett el egy zacskó füvet vagy valami más terhelő cuccot valahol a hátsó ülésen, tiszta véletlenségből. O, a francba... kérlek, ne vegyenek az események olyan fordulatot, ahogy a tévében szoktak! Camrynre lesek, és finoman megrázom a fejem. —

Mit mondtam? — kérdezi elkerekedett szemmel.

Csak mosolygok, és csóválom a fejem, mert csupán ennyit tehetek. A zsaru szipog egyet, az arca belső oldalát harapdálja. Hol Camrynre, hol rám néz, és egy szót sem szól, amitől csak tovább nő bennünk a feszültség. —

Legközelebb ne hagyják így tárva-nyitva az ajtót! — mondja végül; az arca

ugyanolyan kifejezéstelen, mint eddig. — Kár lenne, ha egy elhaladó autó lecsapná egy ilyen jó állapotban lévő 1969-es Chevelle ajtaját. Bágyadtan elmosolyodom. - Ahogy mondja. A zsaru elhúz, mi pedig még ücsörgőnk 205 egy darabig a parkoló autóban. —

Átkutathatja az autót, ha akarja? - ismétlem meg Camryn ostoba megjegyzését.

—

Tudom! — felnevet, hátraveti a fejét. - Nem ezt akartam mondani. Egyszerűen

csak kiszaladt a számon. Én is nevetek. - Hát, úgy tűnik, hogy az ártatlan zagyválásodat, ami mellesleg megrémít egy kicsit, a bipoláris barátnődtől kaptad el. Na, mindegy, szóval ezzel varázsoltál ki minket a bajból. A kezemet a volánon nyugtatom.

Mosolyog, és valószínűleg éppen megjegyzést készül tenni a Natalie-re vonatkozó poénomra, mikor meglátja a vérző kézfejemet. Mellém csúszik, és óvatosan megfogja a kezemet. —

Ki kell tisztítanunk, hogy el ne fertőződjön — figyelmeztet.

Közelebb hajol, és óvatosan kiszedegeti az apró fűdarabokat, koszt a nyílt sebből és a környező bőrről. —

Elég pocsékul fest, Andrew.

—

Annyira nem rossz a helyzet - nyugtatom meg. - Nem kell összevarrni.

—

Nem, de egy pofont megérdemelnél. Soha többé ne csinálj ilyet! Komolyan

mondom. — Kipiszkálja az utolsó koszmaradványt is, aztán áthajol a hátsó ülésre, hogy elérje a kis hűtőtáskát. Balra fordítom a fejem, és nem látok mást, csak a popsiját, ahogy kilóg a sortból. Odanyúlok a véres kezemmel, becsúsztatom az ujjam a bikini alsó gumija alá, és megrántom, majd hirtelen elengedem. Ügyet sem vet a csípésre, csak a szemét forgatja, és visszaül mellém egy palack vízzel a kezében. —

Mosd ki! - utasít, és felém nyújtja a palackot.

206

Kinyitom az ajtót, elveszem tőle a palackot, előre tartom a kezem, és vizet öntök a sebre. Miközben a retiküljében keres valamit, ismét megszólal. - Ha még egyszer így kiakadsz, és úgy érzed, hogy egy élettelen tárgyon kell kiélned a dühödet, hivatalosan is felfoglak venni az idióták listájára. Egy tubus antibiotikumos kenőcsöt nyújt nekem. Megrázom a fejem. Ezzel nem vitatkozhatom. A kezemben tartott tubusra bök, siessek már, mondja, kenjem be végre. Felnevetek. — Erőszakos kis tehén vagy! Játékosan a karomba bokszol (ami valójában neki fáj), és kikéri magának, hogy kövérnek neveztem. De mindezt vidáman teszi; szerintem így akar segíteni, hogy elfeledkezzem arról, ami történt. Pillanatokon belül beszélgetésbe merülünk zenéről és arról, milyen bárokban és klubokban léphetünk fel útban New Orleansbe. Igen, úgy döntöttünk, hogy mindegy, hol állunk meg útközben vagy mennyi ideig maradunk, ellátogatunk kedvenc városunkba a Mississippi partján. Ennek két napja. Ma egy rendes szállodában vagyunk, a nagyszerű Alabama államban.

CAMRYN 26 207

- Izgatottan várod az estét, vagy mindjárt elájulsz az idegességtől? — kérdi Andrew, ahogy kisétál a fürdőszobából egy szál törülközőben. —

Mindkettő — felelem. Leteszem a távirányítót az éjjeliszekrényre, és felülök az

ágyon. — Tudom a dalt, de ez az első szólóm. Szóval igen, egy kicsit ki vagyok borulva. Beletúr a tévé mellett heverő táskájába, és előhúz egy tiszta bokszért. A törülköző a

padlóra hullik. Oldalra biccentem a fejem, és az ágyról figyelem a szexi, pucér seggét. Belebújik az alsónadrágba, és felhúzza a derekára. -

Nagy sikered lesz — fordul felém. — Már sok tapasztalatod van, és

hozzászoktál a szerepléshez. Ráadásul megmondanám, ha úgy gondolnám, hogy nem állsz készen. —

Tudom.

—

Akkor, indulhatunk dolgozni? — kérdi, és befejezi az öltözködést.

-

Aha. Azt hiszem. Hogy nézek ki?

Felállók és körbeforgok. Testhezálló, spagetti pántos fekete top és szűk farmer van rajtam. Várj! - tartom fel az ujjamat. Belebújok az új, fényes, fekete, lábszárközépig érő csizmámba, és felhúzom az oldalán a cipzárt. Aztán újra körbeforgok, és eltúlzott mozdulatokkal pózba vágom magam. -

Tűrhetetlenül szexi vagy, mint mindig - mondja vigyorogva, aztán elém lép, és

végighúzza a copfomat a tenyerén. Ma este ugyan szólóban énekelem el Stevie Nicks Edge of Seventeen című dalát, de a fellépés előtt két órán keresztül felszolgálok majd, Andrew pedig leszedi az asztalokat. Győztem! Enyém a királyabb meló. Hétkor, amikor megérkezünk, már telt ház van. Imádom ennek a helynek a hangulatát! A színpad is elég nagy, de maga az étterem és a táncparkett egyenesen óriási. És teljesen tele van, amitől még idegesebb leszek. Kéz a kézben hátraverekedjük magunkat a tömegen keresztül. Szerencsénk van ezzel a melóval, néhány napig együtt dolgozhatunk. Amióta elhagytuk Virginiát, csak hellyel-közzel találtunk alkalmi munkát. Itt-ott takarítottam, míg Andrew bármixerként, sőt még kidobóként is dolgozott. Igaz, hogy nem szteroid óriás (aminek örülök, mert az undorít), de elég izmos ahhoz, hogy simán találjon ilyen munkát. Hála istennek senkit nem kellett az ingénél fogva kiráncigálnia, vagy verekedésbe keverednie. Az ideiglenes főnökünk, Germán — egy igazi suttyó paraszt — átnyújt Andrew-nak 208 egy fehér kötényt és egy „Andy” feliratos, feltűzhető névtáblát. Visszafojtom a nevetést, de Andrew látja rajtam, hogy mindjárt megpukkadok. Germán megdörzsöli az orrát vaskos virsli ujjaival, aztán a famerjába törli a kezét. Mihelyst valaki feláll az asztaltúl és a szarait is viszi, te mísz, oszt előkészíted az asztalt a következő vendig számára. — Fenyegetően megrázza az ujját Andy, khm, úgy értem, Andrew orra előtt. — És ne piszkádd a borravalút! Az a pincérnőkí, világos? — Igen, uram — vágja rá Andrew. Mikor Germán egy másodpercre lepillant a

kezében tartott rendelésekre, rám néz. „Mi a fasz?” - kérdezi némán, én pedig összeszorítom a számat, nehogy elnevessem magam, amikor Germán ismét ránk figyel. Germán rám néz, úgy értem, alaposan végigmér, nem úgy, mint Andrew-t az imént. Kivillantja sárga fogát. - Neked pediglen csak úgy kő kinézni, min most. Mosolyogjál kedvesen, osztán gyűcsd be a borravalút. El tudom képzelni, mit kénytelenek elviselni ettől a fickótól azok a pincérnők, akik állandóan itt dolgoznak. Ártatlan kék szemmel rábámulok, és édes, csábító tájszólással válaszolok. - Azt fogom tenni, Mr. Germán. És osztán, mikor a műszakomnak vígé, biztos megérti, hogy hátra kő mennem, és felfrissíteni magam a fellépés előtt. Észreveszem, hogy Andrew szeme elkerekedik, és egyre kíváncsibb, de nem veszem le a tekintetemet Germánról, akit máris annyira a kisujjam köré csavartam, hogy ha azt mondanám neki, nyalja a padlót, csak annyit kérdezne: „Mennyi ideig?”

ANDREW

Felizgat az a váratlanul bedobott vontatott, déli akcentus. Erről majd még beszélnünk kell. Feltűzöm a névtáblát, felkötöm a kötényt, és felkapom a műanyag teknőszerűséget, 209

amelyre Germán mutat, amikor ránézek. A pokolba, nem bánom, ha ilyen munkát kell végeznem, de Germán egy suttyó seggfej, és remélem, hogy nagy ívben elkerül majd a következő két órában. És nem ártana, ha magára fújna egy kis dezodort. Mármint egy egész kibaszott flakonnal. A pasas egy csöppet sem illik a helyhez. Olyan, mintha kalózzászló lobogna egy négyszázezer dolláros házon. A bár-étterem kimondottan klasszul néz ki. Legalábbis belülről. A hónom alá kapom a teknőt, és elindulok az első üres asztal felé, amelyet meglátok.

Leszedem a szemetet, a maradék sült krumplival és gombóccal teli tányérokat és mindent a teknőbe hajigálok. Aztán letörlöm az asztalt a kötényem zsebébe gyűrt ronggyal, majd megigazítom a ketchupos és szószos üvegeket. Nem egy bonyolult- meló, nem úgy, mint a pincérkedés, valószínűleg emiatt kellett Camrynnek tegnap egy óráig gyakorolnia, mielőtt ma munkába állhatott. Lehet, hogy övé a borravalós buli, ahol bevetheti az elbűvölő mosolyát, de neki kell elviselnie a hátborzongató, perverz főnököt is. Én pedig iszonyúan élvezem a helyzetet. Ez a büntetése, amiért kinevetett, hogy asztalokat fogok leszedni. Azon viccelődön, hogy én vagyok a „tápláléklánc alján”. Hát, remélem, nem várja, hogy majd megmentem a csontos seggét Germán nyomulásától. Csak magára számíthat! Leszedek még pár asztalt, az egyiken ott hagyom az öl dolláros borravalót, a másikon pedig egy húszast. Mikor indulok hátrafelé, hogy lepakoljam a cuccot, a bár melletti egyik bokszban ülő négy lány megállít. —

Hé, cukorfalat! — szólít meg az egyik idősebb nő, és az ujjával hívogatóan felém int.

— Felvennéd az italrendelésünket? —

Sajnálom, hölgyem, de én csak az asztalokat szedem le.

Próbálok továbbmenni, de az egyik csinosabb megállít. —

Fogadok, hogy ha azt kérnénk, te legyél a pincérünk, akkor előléptetnének. — A

szeme már kissé üveges, és a feje enyhén remeg. Észreveszem — nem nehéz —, hogy a hatalmas melle szinte kibuggyan a szűk topból. Még ki is dülleszti a mellét, hogy jobb legyen a belátás. —

Hát, megpróbálhatják — felelem. Bevetem a titkos fegyveremet, a szám széle

vigyorra húzódik. — És ha a főnök megengedi, ma estére a maguké vagyok. Összenéznek, mintha szavak nélkül is megértenék egymást. Máris a tenyeremből esznek. Camryn jelenik meg mögöttem, a kezében egy whiskys stampedlikkel és bankjegyekkel teli pohárral. Azon tűnődöm, vajon ez a borravaló-e, vagy annak a piának az ára, amelyet elméletileg neki rendeltek. Aggódni kezdek. Rám vigyorog, az asztal körül ülő nőkre néz, 210 aztán vissza rám. —

Zaklatja önöket, hölgyeim? — kérdezi.

Tudom, hogy nem féltékeny; a mai éjszaka kizárólag a kettőnk közötti versenyről szól. És megtesz minden tőle telhetőt, hogy megakadályozza, én nyerjem meg a fogadást, amelyet idefelé jövet kötöttünk az autóban. —

Azt hiszed, hogy az asztalok leszedésével nem szerzek borravalót?

—

Azt — vágta rá. — Asztal leszedéséért nem adnak borravalót.

—

Gondolj csak bele — fordultam felé. — Ez a bár tele lesz nőkkel és piával. Fogadok

veled, hogy kapok majd borravalót. —

O, tényleg.? — kérdezte, és lebiggyesztette az ajkát.

—

Igen — feleltem, és emeltem a tétet, mert nagyon vagánynak éreztem magam. —

Pontosabban abban fogadok, hogy több borravalót szedek össze, mint te. Camryn felnevetett. —

Komolyan? Ebben akarsz fogadni? — Összefonta a karját, és megcsóválta a fejét,

mintha már maga az ötlet is nevetséges lenne. —

Igen — vágtam rá, pedig tudtam, hogy azt kellett volna felelnem: Nem, csak

vicceltem. De nem mondtam nemet, és most állnom kell a fogadást. Ha Camryn nyer, három estén keresztül egy-egy óráig kell masszíroznom őt. Egy óra nagyon hosszú idő, ha masszázsról van szó. Ha csak rágondolok, máris sajogni kezd a karom. Az idősebbik nő válaszol Camrynnek. - Nem, egyáltalán nem zaklat bennünket, édes. — Végigmér, mintha legszívesebben letépné rólam a ruhát, és végignyaldosná az egész testemet, aztán a kezére támasztja az állát. — Addig maradhat, ameddig csak akar. Hol a főnök? —

Itt van valahol — feleli Camryn. — Egy nagydarab pasast keressenek, a cég lógójával

ellátott ingben. Germannek hívják. —

Kösz, szivi — válaszolja a nő, és ismét rám néz.

Be kell vallanom, hogy ez a nőszemély megrémít. És mivel úgy tűnik, hogy ő a falkavezér, úgy döntök, hogy lelépek, még mielőtt elhitetné magával, hogy odavagyok érte. Ezúttal én vagyok az, akinek Camryn segítségére van szüksége, hogy kikeveredjen a szarból, amelybe belemászott. —

Erezzék jól magukat, hölgyeim! - köszönök el kihívó mosollyal, aztán megfordulok,

hogy távozzam. Érzem, hogy egy kéz csúszik be a kötényem zsebébe. Megtorpanok, és ahogy lenézek, a nő elhúzza a kezét. Azzal a félreérthetetlen éhes tekintettel néz rám. —

Te is, cukorfalat - feleli.

211

Rákacsintok, rámosolygok a másik háromra, majd lazán elsétálok. Mihelyt beérek a konyhába, kiürítem a teknőt, aztán a zsebembe nyúlok, és előhúzok három húszast. Igen, a pokolba, talán mégsem volt olyan nevetséges az a fogadás! Két órával később... Igen, nevetséges fogadás volt. — —

Kétszáznegyven, negyvenegy, negyvenhat, ötvenhat számolja Camryn a borravalót most, hogy véget ért a műszakunk.

Önelégülten rám vigyorog. - És te mennyit szedtél össze? Igyekszem megőrizni a komolyságomat, hogy őszintének tűnjön a csalódottságom, de nem könnyíti meg a dolgot. Előszedem a pénzt, és ismét megszámolom, mielőtt válaszolnék. - Nyolcvankét dollárt. —

Hát, az nem rossz asztalleszedésért, el kell ismernem jelenti ki, és zsebre teszi a bankjegyeket.

—

Hogyan ismered el? — kérdem, miközben kikötöm és leveszem a kötényt. —

Elengeded a büntetést? —

Pfff! Kizárt - vágja rá.

Germán jelenik meg mellettünk. —

Remélem, jók vagytok! — szólal meg. — Osztán semmi rap cucc vagy elvont

baromság. - Pattogtat az ujjaival, mintha példát akarna felhozni, de végül feladja. - Ez nem az American Idol. —

Világos — mondja Camryn azzal az édes mosolyával.

Germán kábán vigyorog, aztán magához tér, és indul a dolgára. Rám vicsorog, amikor elmegy mellettem. Még mindig jobb, mintha úgy nézne rám, ahogyan Camiynre, úgyhogy nem panaszkodom. Camryn felé fordulok. —

Ne idegeskedj! — mondom, és megfogom a kezét. — Ahogy már mondtam, leveszed

őket a lábukról! Idegesen bólint. Aztán szaggatottan kifújja a levegőt apró, telt ajkán keresztül, majd mély lélegzetet vesz. -

Kiszaladok a gitárért, míg felkészülsz - szólok oda neki.

-

Rendben - feleli.

Megpuszilom a száját, aztán kimegyek a kocsihoz; a csomagtartóban van az elektromos gitárt, amelyet a születésnapomra vett. Lehet, hogy egyedül énekli az Edge of Seventeent, de a gitárszóló annyira ismert, hogy majdnem ugyanolyan ideges vagyok a fellépés miatt, mint ő. 212 Oké, talán nem annyira ideges - ez egy elég könnyen eljátszható dal. Azon izgulok inkább, hogy nehogy én rontsam el az ő produkcióját. Csak miatta érzek bármilyen feszültséget a mai fellépés kapcsán. Felsétálok a színpadra, ahol Leif, a dobos, akivel tegnap már megismerkedtem, éppen rakja össze a felszerelését. -

Kösz, hogy segítesz, haver — szólok oda neki.

—

Hé, nem gond — feleli Leif. — Játszottam párszor ezt a dalt néhány éve abban a

georgiai bárban, ahol dolgoztam. Camryn örült, hogy találtunk egy dobost, aki ismeri a dalt. Úgy készült, hogy csak ketten adjuk elő, bár tudta, hogy nem lesz az igazi dob nélkül. De mikor tegnap a pincérnői kiképzése alatt összefutottunk Leiffel, és beleegyezett, hogy játszik velünk ma este, Camryn önbizalma azonnal megugrott. Éppen a vállamra igazítom a gitár szíját, mikor Camryn fellép a színpadra. Egyenesen hozzám sétál, én pedig odahajolok hozzá, és azt mondom: -

Fantasztikusan nézel ki!

Elpirul, aztán végignéz magán. A csini fekete top helyett, amelyben dolgozott, egy másik, fekete selyem felsőt vett fel, amely hátul mélyen kivágott, szabadon hagyj ;i majdnem az egész hátát. A nyaklánc, amelyet tőlem kapott, ragyog a fekete anyagon. És leengedte a haját. Imádom a copfját, de be kell vallanom, sokkal szexibb, amikor a hosszú, puha szőke haja a vállára omlik. A hatalmas helyiségnek jó az akusztikája, és a vendégek hangja még inkább felerősödik, amikor Leif próbálgatja a dobokat. Minden asztal és a hátsó falnál sorakozó bokszok is foglaltak. A négy „barátnőm” is itt van még, csak átültek a bokszukból egy színpadhoz közelebbi asztalhoz. Szemlátomást izgatja őket, hogyan lettem hirtelen gitáros. Normális esetben már vizslatnám a tömeget az aktuális „áldozatom” után kutatva, de a mai éjszaka más, és ma nem játszunk ilyesmit. Camryn túlságosan izgul és koncentrál ahhoz, hogy szórakozzunk. Amikor végre készen állunk, hogy kezdjünk, Camryn egy pillanatra visszatartja a lélegzetét, és rám néz. Várom, hogy megadja a jelet, és amikor látom, hogy bólint, játszani kezdek, és a teremben valamennyi szem a színpad felé fordul. A gitáron az a riff valahogy mindig felkelti a tömeg figyelmét. És abban a másodpercben, ahogy énekelni kezd, Camryn, ahogy mindig, most is valaki mássá változik, de annyira, hogy magam is elcsodálkozom. Teljesen más, mint amikor gyakoroltunk. Önbizalom és szexiség árad a dal 213 minden sorából, és a legapróbb mozdulatára is reagál az egész testem. —

Ó-ó-ó, bébi, ó-ó-ó, ó-ó-ó! — kapcsolódom be a refrénbe.

De mindenki őt nézi, még a négy barátnőm is, akik pedig miattam telepedtek közelebb. De most már Camrynéi, és én büszke vagyok erre. Még mielőtt véget érne az első versszak, a táncparkcti megtelik emberekkel. A Camryn hangjából áratl(') erő és szex keveredik a közönség elragadtatásával, ami engem is magával ragad, és nagyobb átéléssel játszom azi a rillet, mint bármikor.

—

Ó-ó-ó, bébi, ó-ó-ó, ó-ó-ó!

—

Hű! — hallom újra és újra, ahogy egy hang felsikít a háttérben, valahányszor Camryn

kiénekel egy magas hangot. Nem tudok betelni vele. Teljes szívemből vele énekelem a következő két refrént, majd a negyedik versszak következik, amelybe mindig belezavarodott. Rápillantok, de a pengető nem áll meg a húrok fölött, a hátam meghajlik, de egyetlen izom sem rángatózik idegesen az arcán. Megcsinálja, látom rajta, kizárt, hogy elcsessze. És aztán a szavak gyorsan és pontosan áradnak az ajkáról, én pedig érzem, hogy mindjárt szétrepeszti az arcomat a mosoly, ahogy teli torokból bekapcsolódom a következő refrénbe. A francba, ez a dal az én kicsikémé. Vigyázz, Stevie Nicks! A dal felénél Camryn énekli: 0-ó-ó-ó!És a hangja elhalkul, mikor a dalnak ahhoz az ominózus részéhez ér, ahol pihentetheti egy kicsit a hangszálait. De a gitár riff csak szól és szól. Fárasztó, de az ujjaim nem lankadnak, egyetlen ütemet sem tévesztenek. Camrynnel egymásra nézünk, és egy pillanatig senki más nem létezik számunkra. Aztán újra énekelni kezd, én pedig beszállok, amikor itt az ideje. Mindkét kezével megfogja a mikrofont, lehunyja a szemét, és teli tüdőből, érzelmesen énekli: —

Igen! Igen!

Aztán egyenesen rám néz, és a tekintetünk egymásba fonódik, miközben elénekli a következő versszakot; mint

214

ha egyedül csak nekem dalolna. Végigfut a hideg a háta mon. Vigyorogok, aztán már csak a gitárra figyelek, míg vé get nem ér a dal. A közönség üvöltözésben és sikításban tör ki. Camryn hajol meg elsőként, aztán én is. Szélesen mosolyogva néz szét a tömegen, amitől elszorul a torkom. A hátamra lököm a gitárt, Camrynhez lépek, a karomba szorítom, és felkapom a földről. Körülöttünk mindenki fütyül és kiabál, de én nem látok mást, csak Camrynt, ahogyan rám néz. Szenvedélyesen megcsókolom, a tömeg pedig még hangosabban fütyül és kiabál. Mielőtt véget ér az éjszaka, az egész tíz dalból álló műsorunkat eljátsszuk az egyre nagyobb közönségnek. Előadunk néhányat a kedvenc dalaink közül: például a Bar- ton Hollow-1, a Hotel Californiáx, a Birds of a Feathen, és mindegyik ugyanannyira tetszik a népeknek, mint az előző. Ma éjjel nem szólózom, bár Camryn szeretné. Ez az ő éjszakája volt, és egyedül az övé. Nem voltam hajlandó elvonni róla a figyelmet még egyetlen dal erejéig sem. Hajnali kettőkor érünk vissza a szállodába, és boldogan fizetem meg az elvesztett fogadást.

CAMRYN '215

27

-

Úgy tűnik, Germán azt hiszi, hogy maradunk egy ideig - szólalok meg. Az arcom

jobb fele a matracon. - Pedig mondtam neki, hogy csak átutazóban vagyunk. Andrew varázslatos keze a hátamat gyömöszöli a vállamtól le, egészen a derekamig. Teljesen ellazultam a kényeztetésétől. Csak fekszem, és élvezem a masszírozást, mintha soha

nem lett volna még részem ilyesmiben. Alig bírom nyitva tartani a szememet. Lovagló ülésben terpeszkedik a szinte teljesen pucér testemen. -

Igen, engem is félrehívott, és megkérdezte, hogy holnap hánykor akarunk fellépni. -

Andrew kuncog. Mind a tíz ujja hegyét mélyen belenyomja az izmaimba, erőteljesen mozgatja a kezeit körbe-körbe. Kéjesen nyögök. -

Maradhatunk még pár napig - folytatja -, de azt hiszem, hamarosan tovább kellene

utaznunk. -

Egyetértek. Ráadásul a moszkitók iszonyatosak Mobile-ban! Láttad, milyen

borzalmas felhőkben köröztek az utcai lámpák körül, mikor eljöttünk? Andrew nem válaszol a kérdésre. - Tényleg fantasztikus voltál ma este. Tudtam, hogy jó leszel, de be kell vallanom, ezt azért én sem vártam. Kinyitom végre a szememet, és kinézek az ablakon. -

Pontosan mit? - faggatom.

216

Egy percre sem hagyja abba a masszírozást. -

Mintha egész életedben ezt csináltad volna. Születőn tehetség vagy.

-

Ezt most hallom először. De büszke vagyok magamra. Tényleg nem tudom, mi ütött

belém. Elfojtottam az idegességet, és hagytam, hogy magától menjen minden. -

Működött a dolog - jegyzi meg.

-

De csak azért, mert ott voltál velem - figyelmeztetem.

Pár percig nem szólal meg, én pedig ismét lehunyom a szemem, érzem, ahogy a masszírozás lassan álomba ringat. A szemhéjam elnehezül, az egész koponyám bizsereg, a tarkómon remegnek az izmok, ahogy a fejbőrömet gyúrja. Am, mielőtt letelne az egy óra, sajnálni kezdem őt, amiért ilyen hosszú ideig kell masszíroznia. Kinyitom a szemem. - Abbahagyhatod, ha elfáradtál. Amikor folytatja, leállítom azzal, hogy a hátamra fordulok. Rám hanyatlik, és gyengéden megcsókol. Egy pillanatig csak nézzük egymást, fürkésszük a másik tekintetét. Érzem, hogy az alsóteste az enyémhez feszül, a szája az enyémre tapad. Szenvedélyesen megcsókol, és szeretkezni kezdünk.

217 ANDREW

28

Ismét úton vagyunk, valahol az autópályán a Mississippi állambeli Gulfport és New Orleans között. Az idő tökéletes, tiszta, kék az ég, és csak annyira van meleg, hogy elég, ha leengedjük az ablakokat, nem kell bekapcsolni a légkondicionálót. Camryn vezet, én pedig

elterpeszkedem az anyósülésen, nagyjából abban a pózban, ahogyan ő is szokott, az egyik lábamat kilógatva az ablakon. Egy hétig maradtunk Mobile-ban. A szállodai szobára, a kajára és a benzinre elég volt annak az összegnek a töredéke, amelyet a fellépésekért kapott pénzből és Camryn borravalójából összeszedtünk. Az én borravalóm csupán egy csepp volt a pohárban az övéhez képest. Rezegni kezd a mobiltelefonom a fekete térdnadrágom zsebében. —

Szia, anyu, mizujs?

Elmondja, mennyire hiányzóm, aztán nyomban faggatni kezd a vizsgálat eredményéről. —

Nem, voltam orvosnál — nyugtatom meg. — Igen, nemrég csináltak CT-t a

kórházban... Nem, csak felhívták dr. Masterst az adatokért... Igen, anyu. Tudom. Vigyázok. — Camrynre pillantok, aki visszamosolyog rám. — Camryn nem engedné meg, Hogy ellógjam. Igen. Hát, most éppen úton vagyunk New Orleansba. Nem tudom, meddig maradunk ott, de utána hazaugrunk, rendben?

218

Miután elköszönünk egymástól, Camryn megkérdezi: —

Texasba?

Fejbe kólint az érzés, hogy most biztos ugyanarra gondol, mint az első utazásunk alatt, de kiderül, hogy tévedek. - Nem, mintha bajom lenne vele - folytatja. - Csak kíváncsi voltam, merre tovább. - Mosolyog, és tudom, hogy nem titkol semmit előlem. —

Nem aggódsz Texas miatt? - kérdem.

Visszafordul az út felé, mert éppen kanyarodunk, aztán ismét felém pillant. — Egyáltalán nem. Ellentétben a korábbival. —

Mitől változott meg a véleményed? — Visszahúzom a lábamat az ablakból, és

szembefordulok vele, mert kíváncsi vagyok a válaszra. —

A dolgok már nem ugyanolyanok — feleli. — De jó értelemben. Andrew, a tavaly

július kemény időszak volt. Mindkettőnk számára. Nem tudom, honnan vettem, de azt hiszem, végig tisztában voltam vele, hogy valami rossz történik majd, ha Texasba érünk. Egy ideig azt hittem, csak azért aggódom, mert ez lesz az utunk végállomása. De már nem vagyok benne biztos. Úgy érzem, mintha tudtam volna... Bágyadtan elmosolyodom. —

Azt hiszem, értem — jegyzem meg. — De ez felvet egy kérdést.

Várakozón rám néz. —

Letelepszünk valaha is?

Nem úgy reagál, ahogyan vártam. Azt hittem, hogy lehervad a mosoly az arcáról, és elromlik a hangulata, helyette felragyog a szeme, és érzem, hogy árad belőle a nyugalom. —

Egyszer majd igen - válaszol. - De még nem most. - Visszafordul az út felé, úgy

folytatja. — Tudod, Andrew, egyszer látni szeretném Olaszországot. Rómát, Sorrentót. Talán nem most azonnal, vagy valamikor a következő öt évben, de remélem, hogy egyszer eljutok oda. És Franciaországba. Londonba. Még Jamaicára és Mexikóba és Brazíliába is szeretnék elmenni. —

Tényleg? Sok időbe telik megnézni ezeket a helyeket — figyelmeztetem, de nem 219

azért, hogy elriasszam. Én is nagyon szeretném. A nyitott ablakon bevágó szél borzolja a haját, tincseket húz ki a copfjából, amelyek most ragyogó arca előtt táncolnak. —

Szabadnak érzem magam veled - mondja. — Úgy érzem, hogy bármit képes vagyok

megtenni. Bárhová elmehetek. Bármivé válhatok, amivé csak akarok. - A tekintete visszasiklik rám. — Hamarosan letelepszünk, de nem örökre. Van ennek értelme? —

Határozottan igen — felelem. — Én sem fogalmazhattam volna meg pontosabban.

Sötétedéskor lépjük át a louisianai államhatárt, és Camryn lehúzódik az út szélére. —

Azt hiszem, nem bírok tovább vezetni — mondja. Nyújtózkodik, és ásít egy nagyot.

—

Már egy órája mondtam, hogy átveszem a volánt.

—

Hát, most lett elegem.

Mindig nyűgös, amikor fáradt. Kiszállunk az autóból, hogy helyet cseréljünk, de megtorpanunk, amikor egymás mellé érünk. —

Látod, hol vagyunk? — kérdem.

Camryn körbenéz az elhagyatott autópálya mindkét oldalán. Vállat von. — Hm, a semmi közepén? Halkan felnevetek, aztán a mezőre mutatok, majd fel a csillagokra. - Az utolsó alkalom nem számít, emlékszel? Felragyog a szeme, de érzem, hogy ellentétes érzelmek viaskodnak benne. Hamar rájövök az okára. —

Ez egy sík, lapos mező. Amennyire meg tudom állapítani, sehol egy tehén - mondom.

Tudom, hogy amit mondtam, attól nem fog kevésbé aggódni az esetleges kígyóveszély miatt, de megjátszottam a kényest és ostobát, hátha elfeledkezik róluk. -

És mi van a kígyókkal? - kérdi, mert nem feledkezett el róluk.

-

Ne hagyd, hogy a kígyóktól való félelmed tönkretegyen egy tökéletes alkalmat arra,

hogy végre a csillagok alatt aludhass. Összehúzott szemmel méreget. Bedobom hát a legfőbb fegyveremet, és egyszerűen könyörögni kezdek. - Kérlek! Lécei, lécei! - Vajon én is tudok könyörgő kiskutya-szemmel bámulni, és az ugyanolyan hatásos, mint amikor ő csinálja? Először ösztönösen arra gondoltam, hogy egyszerűen felkapom a vállamra, és kicipelem a mezőre, de aztán győzött a kíváncsiság, vajon elég hatásos-e a könyörgő technikám. Egy hosszú percig tanakodik, aztán végül 220 megadja magát a bűverőmnek. — Rendben — egyezik bele kissé elkeseredetten. Előkapom a takarót a csomagtartóból, átsétálunk az árkon, egy alacsony kerítésen, aztán be a hatalmas mezőre, míg találunk egy jó helyet néhány méterre az úttól. Déjà vu érzésem van. Leterítem a takarót a kiszáradt fűre, és gyorsan körülnézek, nincs-e a közelben kígyó, hogy megnyugtassam. Lefekszünk egymás mellé a hátunkra, kinyújtjuk a lábunkat, keresztbe tesszük a bokánkat. És felnézünk a csillagokkal teli, sötét, végtelen égre. Camryn különböző csillagképeket és bolygókat mutat nekem, részletesen elmondja, mit kell tudni róluk. Nagy

hatással van rám, milyen sokat tud róluk, és egyáltalán képes megkülönböztetni egyiket a másiktól. -

Soha nem hittem volna, hogy te ilyen... - Nem találom a megfelelő szót.

-

Ilyen értelmes vagyok? - A hangjából kihallatszik, hogy elmosolyodott.

-

Hát, én... Nem úgy értettem, hogy azt hittem, te...

-

Ostoba, felszínes lány vagyok, akinek fogalma sincs arról, hogy a Tejút nem csupán

egy csoki neve, az ősrobbanás elmélete pedig több egy tévés show-nál? —

Igen, valami ilyesmi — kapcsolódom bele a játékba. — Nem, de komolyan, honnan

jött ez? Azt hiszem, egyszerűen csak nem néztelek tudóstípusnak. —

Asztrofizikus szerettem volna lenni. Azt hiszem, tizenkét éves voltam, amikor

eldöntöttem. Totálisan megdöbbentett a vallomása, de csak bámulom tovább a csillagokat, és egyre szélesebben mosolygok. —

Szóval, tényleg az akartam lenni, plusz elméleti fizikus és űrhajós, és a NASA-nál

szerettem volna dolgozni, de akkoriban kissé a téveszmék rabja voltam. Nyilvánvalóan. —

Camryn! — Még mindig annyira meg vagyok lepődve, hogy szinte nem is tudom, mit

mondjak. — Miért nem említetted ezt soha? Vállat von. — Nem is tudom. Soha nem került szóba. Te soha nem álmodoztál arról, hogy valami más légy, mint ami most vagy? —

De, azt hiszem, igen. Bébi, miért nem követted az álmaidat? — Felülök. Kizárólag rá

akarok koncentrálni. Ügy néz, mintha szerinte túlreagálnám a dolgot. —

Valószínűleg azért, amiért te sem tetted. — Felhúzza a térdét, a kezét a hasára teszi,

összekulcsolja az ujjait. — Te mi szerettél volna lenni? Nem magamról akarok most beszélni, de úgy vélem, jobban teszem, ha válaszolok, mivel már másodszor tette fel a kérdést. Én is felhúzom a térdemet, aztán rátámasztom a karomat. - A klisészerű rock sztáron 221 kívül, amiről mindenki álmodik, építész szerettem volna lenni. —

Tényleg?

—

Igen — válaszolom, és bólintok.

—

Ezt tanultad, mielőtt kimaradtál volna a főiskoláról?

Megrázom a fejem. — Nem - felelem, és felnevetek, ahogy eszembe jut, milyen abszurd a válasz. — Könyvelést és közgazdaságtant tanultam. Camryn döbbenten felvonja a szemöldökét. - Könyve lést? Ez komolyan mondod? —

Majdnem elneveti magát. -

Tudom, tudom! - Én viszont tényleg nevetek. Aidán felajánlotta, hogy legyek a bár

résztulajdonosa. Annak idején csak a pénz érdekelt, és azt hittem, hogy bártulajdonosnak lenni fantasztikus lehetőség. Gondoltam, ott zenélhetek is... Nem tudom, mit hittem, de ugrottam a bátyám ajánlatára. Aztán elkezdett arról beszélni, hogy értenem kell a dolog üzleti részéhez is, meg a többi baromság. Beiratkoztam a főiskolára, és itt nagyjából végei is ért a lelkesedésem. Egyáltalán nem érdekelt a könyvelés, egy bár vezetése, a sok gond, ami egy saját cég irányításával jár. — Pillanatnyi szünet után folytatom. — Azt hiszem, ahogy fogalmaztál, én is téveszmék rabja voltam, csak a pozitívumokra vágytam, a negatívumok nélkül. Mikor rájöttem, hogy ez nem nekem való, hagytam a francba az egészet. Felül mellém. -

De akkor miért nem tettél semmit azért, hogy építész lehess?

Gúnyosan rávigyorgok. — Valószínűleg ugyanazért, amiért te nem lettél asztrofizikus. Csak mosolyog, mert nem jut eszébe semmi, hogy visszavágjon. Camryn szőke feje felett kinézek a mezőre. — Azt hiszem, mindketten elveszett lelkek vagyunk egy gömbakváriumban. Összehúzza a szemét. - Ezt már hallottam valahol. Elmosolyodom, és feléje bökök. - Pink Floyd. De igaz. -

Azt hiszed, hogy elvesztünk? — kérdezi, és az arckifejezése még elgondolkodóbb,

mint az enyém. Hátrahajtom a fejem, felnézek a csillagokra. - Társadalmi szempontból talán. De együtt nem. Szerintem pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. Egy jó darabig egyikünk sem töri meg a csendet. Visszadőlünk a földre, egymás mellé, és azt tesz- szűk, amiért idejöttünk. Ahogy felbámulok az ég végtelen feketeségére, teljesen átjár a pillanat nagyszerűsége. Azt hiszem, megtaláltam önmagam egy részét azokban a csillagokban. Hosszú időre elfeledkezem a zenéről, az utazásról, a daganatról, amely majdnem megölt tavaly, és arról a pillanatnyi 222 gyengeségről is, amely majdnem elvette Camryn lelkierejét. Elfeledkezem Lily elvesztéséről, valamint arról a tényről, hogy tudom: Camryn abbahagyta a fogamzásgátló tabletta szedését, de nem árulta ezt el nekem. Es elfeledkezem arról a tényről is, hogy készakarva nem húzódom ki belőle, és nem árultam ezt el neki. Tényleg elfeledkezem mindenről. Mert az ehhez hasonló pillanatok ilyen hatással vannak az emberre. Nagyon aprónak érzi magát valami óriásinak a belsejében, és ez felfoghatatlan. Ettől eltűnnek a problémák, a nehézségek, az összes e világi szükséglet, igény és vágy, és

kénytelen vagy rádöbbenni, mennyire jelentéktelen mindez. Mintha a Föld teljesen elcsöndesedne és megállna, és az agyad csupán annyit ért az egészből, hogy milyen mérhetetlenül nagy az univerzum, és hol van benne a helyed. Kinek kell pszichiáter? Kinek van szüksége gyásztanácsadóra, életvezetési és motivációs segítőre? A francba velük! Csak nézz fel néha az éjszakai égboltra, és engedd, hogy elvesszél benne. Valami kellemetlen dolog ébreszt másnap reggel. Csukott szemmel beleszagolok a levegőbe, az agyam még nem éber teljesen, de a testem és a szaglásom már működik. Kissé hűvös a levegő, és nedvesnek érzem a bőröm, mintha hajnali harmat borítaná. A másik oldalamra fordulok, ismét beleszimatolok a levegőbe, és most még kellemetlenebbnek érzem a szagot, mint az előbb. Valami zörgést hallok a közelben, és végül résnyire kinyitom a szememet. Camryn

223

ájultan alszik mellettem. Alig tudom kivenni szőke haját, ahogy szétterül kettőnk között a takarón. Úgy látom, magzati pózba gömbölyödött. Mi ez a szag? A számra szorítom a kezemet, és lassan felemelem a fejem a pokrócról. Camryn is mocorogni kezd, a hátára gurul, és két kézzel dörzsöli a szemét és az arcát. Ásít. Ahogy felülök, és teljesen kinyitom a szememet, megszólal. - Mi ez a pokoli bűz? — kérdezi, és elfintorodik. Már éppen mondanám, hogy valószínűleg csak a lehelete, amikor mögém pillant, és kék szeme elkerekedik a félelemtől. Ösztönösen hátrakapom a fejem. Egy marhagulya ácsorog alig néhány méterre tőlünk, és ijedtükben megugranak, amikor megérzik a mozgást. -

Ó, istenem! - Camryn gyorsabban pattan fel, mint azon az éjszakán, amikor kígyók

lepték el a takarónkat, és ettől én is azonnal talpra ugróm. Két tehén felbődül, nyög és morog, behátrálnak a mögöttük állókba, amitől még jobban megriad az egész gulya. —

Azt hiszem, jobb lesz, ha gyorsan elhúzunk innen - mondom, és megragadom a kezét,

aztán futni kezdünk. Meg sem állunk, hogy felkapjuk a takarót, de aztán megtorpanok, és gyorsan felveszem a földről. Camryn felsikít, én pedig nevetni kezdek, ahogy elrobogunk a gulya elől, vissza az autóhoz. —

Au, a fra-a-ancba! — Üvöltöm, amikor belelépek egy jó nagy kupac szarba.

Camryn vihog, és mindketten gyakorlatilag végigbotladozunk a mezőn; én próbálom futás közben letörölni a szart a cipőm talpáról, Camryn papucsa pedig állandóan beleakad valamibe. -

El sem hiszem, hogy mi történt! — mondja Camryn nevetve, mikor végre visszaérünk 224

a kocsihoz. A térdére támaszkodva kapkod levegő után. Én is lihegek, de azért vadul dörzsölöm a cipőm talpát az aszfalton. - A francba! dühöngök, miközben előre- hátra csúsztatom a lábamat. Camryn felugrik a motorháztetőre, elöl lelógatja a lábát. — Most már mondhatjuk végre, hogy megtettük? — kérdezi nevető hangon. Mozdulatlanul állok, és levegő után kapkodok. Ránézek, csodálom gyönyörű, ragyogó mosolyát. - Igen, azt hiszem, hogy ezt kihúzhatjuk a listáról. —

Remek!

Aztán mögém mutat. — A füvön csináld! — szól rám, félig összeszorított szájjal. - Csak még jobban szétmázolod, ha folytatod. Kiugrálok a fűbe, és dörzsölni kezdem a cipőm talpát. — Mióta vagy szarszakértő? —

Vigyázz a szádra! — figyelmeztet, és beül a volán mögé-

-

Különben mit csinálsz? - csipkelődöm.

Beindítja a Chevelle motorját, és felbőgeti egy párszor, ahogy a gázra tapos. Gonosz fény villan a szemében. A nyitott ablakba támasztja a karját, és aztán csak azt veszem észre, hogy lassan elhajt mellettem. Figyelmeztetőn rámeresztem a szemem, de ettől csak még jobban vigyorog. -

Tudom, hogy nem hagysz itt! - kiáltok, amikor elhalad mellettem.

Biztos nem fog... Egyre távolodik, és először tényleg azt hiszem, hogy blöfföl, és csak ácsorgók ott, figyelem, ahogy egyre kisebb és kisebb lesz az autó... Aztán végül rohanni kezdek a kocsi után.

CAMRYN 29

Otthon, édes otthon - ez az első dolog, ami eszembe jut, mikor megérkezünk New Orleansba. Izgalom vesz erőt rajtam, mihelyt ismerőssé válik a látvány: a hatalmas tölgyfák és a gyönyörű régi házak, a Pontchartrain-tó és a Superdome, a piros és sárga villamosok, amelyek játékokra emlékeztetnek. És természetesen a Francia negyed. Még egy férfit is látok, aki egy utcasarkon szaxofonozik, és úgy érzem, mintha egy New Orleans-i képeslapra tévedtünk volna. Andrew-ra pillantok, aki rám mosolyog. Bekapcsolja az indexet, és egyenesen a Royal Streetre kanyarodunk. A szívem remeg és dübörög, amikor meglátom a Holiday Innt. Annyi minden történt itt tíz hónappal ezelőtt! Ez a hely... csupán egy szálloda, de sokkal többet jelent ennél számomra, mindkettőnk számára. - Gondoltam, itt szeretnél megszállni, amíg a városban vagyunk — jegyzi meg Andrew vigyorogva. Mivel az emlékektől képletesen szólva még mindig elakad a lélegzetem, így nem tudok válaszolni, csak bólintok, és visszamosolygok rá. Kiszedjük a cuccainkat a kocsiból, és belépünk a hallba. Minden pontosan ugyanúgy néz ki, kivéve talán a két nőt, aki a pult mögött áll. Nem emlékszem, hogy láttam volna őket korábban. Fél füllel hallom, hogy megkaphatjuk-e a régi szobáin kát, miközben körbenézek, és próbálom magamba szívni a látványt. Istenem, mennyire hiányzott nekem ez a hely! -

Igen, úgy tűnik, mind a két szoba szabad — hallom az egyik recepciós hangját. —

Mindkettőt kérik? 226

Ez megragadja a figyelmemet. Andrew felém fordul. Gondolom, a véleményemre kíváncsi. Átteszem a táskámat a másik vállamra, tétovázom egy darabig, elgondolkodom a kérdésen. Nem számítottam rá, különben nem lenne ilyen nehéz a döntés. -

Ah, nos... - Határozatlanul Andrew-ra nézek, aztán a recepciósra. — Nem is tudom.

Oké, talán csak azt az egyet kérnénk, amelyben... — Elharapom a folytatást, mert nem akarom, hogy éretlen tinédzsereknek tűnjünk, de sokatmondón Andrew szemébe nézek. —

Amelyben megpecsételtük az egyezséget. Megrándul Andrew szája széle, de a szeme mosolyog, miközben odanyújtja a hitelkártyáját a recepciósnak. Nem sokkal később beszállunk a liftbe. Miközben végigmegyünk a folyosón, még mindig próbálok magamba szívni mindent apróságot, még a fal színét is, mert bármily nagy vagy kicsi, vagy jelentéktelennek tűnő is, minden az emlék része. Az érzés, hogy ismét itt vagyunk... attól félek, hogy mindjárt örömkönnyekben török ki. De izgatott is vagyok, és csupán ez ment meg attól, hogy bőgni kezdjek. Andrew megáll két régi szobánk ajtaja között, két táska és az elektromos gitár szíja lóg a vállán. Már régóta tervezi, hogy vesz egy gitártokot, de valahogy nem jutott még hozzá. -

Fura megint itt lenni, mi? - kérdezi felém pillantva.

-

Fura, de jó értelemben — válaszolom.

Egy percig csak ácsorgunk ott, egymást, majd a két ajtót nézve, míg végül Andrew odalép ahhoz a szobához, amelyet kifizettünk, és bedugja a kulcsot a zárba. Tényleg olyan, mintha visszatérnénk a múltba. Az ajtó lassan kitárul, és olyan az egész, mintha az összes érzelem, amelyet ebben a szobában megtapasztaltunk, itt maradt volna, és most üdvözölne bennünket, ahogy belépünk. Mihelyt odabenn vagyunk, felidéződik bennem minden éjszaka, amelyet itt töltöttünk, külön és együtt, mintha csak tegnap történt volna. Odanézek arra a pontra az ágy közelében, ahol akkor álltam, amikor Andrew megtöri engem, és a magáévá tett. Az ablak felé pillantok, ami a Francia negyed forgalmas utcáira néz. Magam előtt látom, ahogy Andrew az ablakpárkányon ült és gitározott, de még azt is, amikor én voltam ott, énekeltem a Barton Hollow-1, és táncoltam rá, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok. Megfordulok, hogy lássam a fürdőszobát, és ahogy Andrew felkapcsolja odabenn a villanyt, a tekintetem először a földre téved, és bár homályosan, de felidézem az éjszakát, amikor ott aludt velem. Ügy gondolom, néha a legklasszabb emlékek a legvalószínűtlenebb helyekhez kötődnek, ami újabb bizonyíték arra, hogy a spontaneitás sokkal inkább elnyeri jutalmát, mint az 227 aprólékosan megtervezett élet. Az aprólékosan megtervezett bármi. Andrew-hoz fordulok. — Nem tudom, miért, de úgy érzem... szóval, úgy érzem, mintha ezek a december óta úton töltött hónapok egyenesen ide vezettek volna. Ebbe a városba. Ebbe a szállodába. - Magam sem hiszek abban, amit mondok, és nyomban megkérdőjelezem a saját okfejtésemet. Annyi különböző dolgot jelenthet, de leginkább arra akartam vele utalni, hogy vissza kellett térnünk ide. Igen, pontosan erről van szó, vagy legalábbis nekem erre volt szükségem. Ahogy fejbe

kólint a felismerés, azon kapom magam, hogy gondolatok, nem pedig anyagi dolgok vesznek körül ebben a szobában. Belenézek Andrew szemébe, de valójában nem őt látom. A múltban látom őt. Ugyanaz a magával ragadó zöld szempár, másik év. Miért érzem így ? -

Talán igazad van - szólal meg, aztán titokzatossá válik a hangsúlya. — Camryn, mire

gondolsz éppen most? —

Arra, hogy túl korán mentünk el innen az első alkalommal. — Ez volt az első, ami az

eszembe jutott, és most, hogy kimondtam, kezdem megérteni, hogy mennyi igazság lehet benne. —

És miért gondolod ezt? — kérdi, és közelebb lép.

Ezúttal nem érzem azt, hogy olyan kérdéseket tenne fel, amelyekre már tudja a választ. Inkább olyan, mintha mindketten hasonló vonalak mentén gondolkodnánk, próbálnánk megtalálni mindennek az értelmét, és egymásnál keresni a válaszokat. Leülünk az ágy lábánál, a combom közé dugom a két kezem, ahogyan ő is, és hosszú percekig hallgatunk. Végül felé fordítom a fejemet. - Nem akartam elmenni innen akkor, Andrew. Tudtam, hogy New Orleans után Galveston lesz a következő megálló. Nem voltam kész rá, hogy elhagyjam ezt a helyet... de nem tudom, miért. És ez az igazság aggaszt. Miért? Azon kívül, hogy féltem, Texas az út végét jelenti számunkra, vagy hogy később úgy éreztem, hogy előre tudtam, valami rossz történik majd ott velünk, mi másért akarhattam volna vajon itt maradni? Nem okvetlenül szerettem volna örökre itt ragadni, egyszerűen csak túlságosan korán távoztunk. —

Nem tom - mondja, és vállat von. - Talán csak azért, mert itt pecsételtük meg az

egyezséget. — Játékosan oldalba bök. Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjam. — Igen, talán, de azt hiszem, többről van szó, Andrew. Azt gondolom, azért, mert itt228találtunk rá önmagunkra. — Elgondolkodva bámulom a falat. - Csak nem tudom biztosan. Érzem, hogy megmozdul az ágy, ahogy Andrew felkel. —

Azt mondom, hogy ezúttal hozzunk ki a dologból mindent, mielőtt elmennénk. -

Felém nyújtja a kezét, én pedig megfogom. — Talán minden kiderül. Felállók. — Vagy... talán ez egy ismétlés. Őszintén bevallom, fogalmam sincs, mi mondatta ezi velem. -

Pontosan minek a megismétlése? - kérdezi.

Tétovázom, végiggondolom a dolgot, mielőtt válaszolok. — Ezt sem tudom...

ANDREW 30

A két tenyerembe fogom az arcát. - Nem kell most azonnal kibogoznunk a dolgot - nyugtatom meg, és megpuszilom a száját. — Tehénszarszagom van, le kell zuhanyoznom. Remélem, nem undorít annyira, hogy ne csatlakozz hozzám! Camryn elgondolkodó arckifejezése vigyorrá alakul, ahogy vártam. Felkapom, megragadom a seggét, ő pedig átfogja a derekamat a lábával, a karját a vállamra teszi. Mihelyt megérzem forró nyelvét a számban, beviszem magammal a zuhany alá. Mindketten ledobjuk az ingünket a földre, mielőtt belépnénk a fürdőszoba ajtaján. *** Mihelyt lemegy a nap, az Old Point Bar felé vesszük az irányt. Mikor besétálunk az ajtón, az izgatott Carla köszönt bennünket, aki gyakorlatilag félrelök két nagydarab fickót, hogy hozzám férjen. Szélesre tárja a karját, mi pedig szinte belezuhanunk az ölelésébe. — Olyan jó újra látni benneteket! — kiabálja túl Carla a hangos zenét. — Hadd nézzelek 229

benneteket! — Hátrál egy lépést, és tettől talpig végigmér. - Még mindig ugyan olyan jóképű fickó vagy! Camryn (elé lordul. Aztán rám néz, majd vissza Camrynre. - Aha, tudtam, hogy téged nem fog elengedni! — Megöleli Camrynt, és magához szorítja. -

Miután elmentetek, mondtam Eddie-nek, hogy ez a lány, ragaszkodó típus —

folytatja, és felváltva hol rám, hol Camrynre néz. — Eddie természetesen egyetértett velem. Azt mondta, hogy mikor legközelebb megjelensz, Camryn is veled lesz. Próbált fogadni

velem — rám bök, és kacsint egyet. - Tudod, milyen volt Eddie. Összeszorul a szívem. -

Volt? - kérdem óvatosan, és előre félek a választól.

Carla arcáról nem hervad le a mosoly, csak egy kicsit elhalványul. - Sajnálom, Andrew, de Eddie márciusban meghalt. Agyvérzés, azt mondják. Elakad a lélegzetem, és lehuppanok a mögöttem álló bárszékre. Érzem, hogy Camryn leül mellém. De a tekintetemet nem emelem fel a padlóról. -

O, ne csináld ezt, hallod? - szólal meg Carla. - Te mindenkinél jobban ismerted

Eddie-t. Akkor sem sírt, mikor meghalt a fia. Emlékszel? Egész éjjel Róbert emlékére játszott. Nem nézek rá. Camryn megfogja a kezemet. Csak akkor pillantok fel, mikor Carla bemegy a bárpult mögé, fog két stampedlit, és levesz egy üveg whiskyt az üvegpolcról. Lerakja elém a poharakat, és tölt. -

Mindig azt mondta - folytatja -, hogy ha előbb halna meg nálunk, akkor szívesebben

ébredne arra a másik oldalon, hogy emberek táncolnak a sírjánál, ahelyett, hogy sírnának. Ez volt a kedvenc whiskyje. Illendőbben nem is emlékezhetnénk meg róla. Carlának igaza van. S bár tudom, hogy Eddie utálná, ha bárki megsiratná, feneketlen űr tátong a szívem mélyén. Camrynre nézek, és látom, hogy próbálja visszafojtani a sírást, könnyben ázik a szeme. De mosolyog, és érzem, hogy gyengéden megszorítja a kezemet. Camryn a whisky után nyúl, amelyet Carla töltött, és várja, hogy megfogjam a másik poharat. Végigcsúsztatom a kezemet a bárpulton, és a stampedli köré szorítom az ujjaimat. —

Eddie-re — mondom.

—

Eddie-re - visszhangozza Camryn.

Koccintunk, egymásra mosolygunk, és lehajtjuk az italt. A komorságnak hamar vége szakad, amikor Camryn leereszti a kezét, és fejjel lefelé lecsapja a poharat a pultra. Soha nem láttam még lány arcán ilyen undorodó, fájdalmas fintort, és akkorát fújtat, mintha égne a torka. Carla felnevet, elveszi előle a poharat, aztán letörli a nyomát egy ronggyal. - Azt nem 230 mondtam, hogy jó, csak azt, hogy ez volt Eddie kedvence. Még én is kénytelen vagyok elismerni, hogy ez a szar undorító. Hányingerkeltően pocsék. El sem tudom képzelni, hogy ihatta Eddie éveken keresztül. —

Még mindig együtt játszotok? — kérdi Carla.

Camryn felmászik a mellettem lévő üres bárszékre, és ő válaszol elsőként. — Igen, sokat csináljuk. Carla gyanakodva figyel minket, miközben elveszi előlem a poharat, és lerakja valahova a

pult alá. —

Milyen régóta játszotok sokat? És miért nem jártatok erre előbb?

Nagyot sóhajtok, rátámaszkodom a pultra, és kényelmesen előredőlök. — Hát, miután távoztunk innen, először Galvestonba mentünk, és én valahogy a kórházban végeztem azzal a daganattal. —

Valahogy a kórházban végezted? - kérdez vissza Carla, és azon tűnődöm, vajon nem

rokona-e az a floridai zsaru. Szigorú arccal rám mutat, de Camrynnek címezi a szavait. — Mondtuk neki, hogy menjen orvoshoz, de nem hallgatott ránk. —

Ti is tudtatok róla? — kérdi Camryn.

Carla bólint. — Igen, tudtunk. De a fiúd olyan makacs, mint egy öszvér. -

Ebben egyetértek - vágja rá Camryn nevető hangon.

Megcsóválom a fejem, és hátradőlök. - Még mielőtt ti ketten összefogtok ellenem kezdem - .. .mindegy, túléltem. Később Camrynnel átmentünk néhány nagyon szar dolgon, de mind a ketten túl vagyunk a nehezén. — Melegen rámosolygok. —

Ügy tűnik, visszatértetek a kiindulópontra — jegyzi meg Carla, és erre mindketten

felkapjuk a fejünket. - Remélem, játszotok ma este. Eddie szívesen ott lenne veletek még egyszer utoljára a színpadon. Camrynnel összenézünk. —

Én benne vagyok — mondja.

-

Ahogy én is.

Carla összecsapja a két kezét. — Akkor minden rendben! Kezdhetitek, amikor csak akarjátok. Csak egy banda játszott volna ma, de lemondták. Még vagy egy órán keresztül lógunk Carlával, mielőtt felmegyünk végre a színpadra. S bár ma csupán félig van a bár, a közönség lelkes. A védjegyünkké vált duettel, a Barton Hollow-\z\ kezdünk, ami nagyon is odaillő, mivel az Old Point volt az a hely, ahol először elénekeltük ezt a dalt. Előadunk néhány nótát, mielőtt elérünk a Laugh, I Nearly Diedítoz. Bejelentem, hogy ez a dal Eddie Johnson tiszteletére szól. Camryn nélkül énekelem el, Eddie 231 utódjának, egy kedves, Alfréd nevű kreolnak a kíséretével. Nem sokkal éjfél után elköszönünk Carlától és az Old Point bártól. De igazi New Orleansiként nem bújunk korán ágyba, csavargunk és bulizunk. Először a d.b.a-ba nézünk be, aztán abba a bárba, ahol Camryn annak idején leckét adott nekem biliárdozásból. Majdnem egy év telt el az óta, hogy itt jártunk, és kirúgtak minket egy verekedés miatt; remélem, senki nem emlékezik már rám. Hajnali kettőkor, jó néhány játszma biliárd és ital után, ahogy annak idején, most is besegítem Camrynt a liftbe, mert alig bír megállni a lábán.

—

Jól vagy, bébi? — kérdezem nevetve, és megigazítom a karomat a derekán.

Jobbra-balra billeg a feje. - Nem. Nem vagyok jól. És kinevetsz. —

Au, sajnálom — mondom, de ez nem teljesen igaz. - Nem nevetlek ki, csak azon

tűnődöm, hogy most is a vécé mellett fogunk-e aludni. Felnyög, bár szerintem ezzel inkább vitatkozni akart, mint a rosszullétét kifejezni. Erősebben megragadom, ahogy kinyílik a lift ajtaja, és végigsegítem a folyosón, vissza a szobánkhoz. Az ágyhoz kísérem, a bugyin kívül leveszek róla mindent, aztán ráadok egy topot. Ráhanyatlik a párnára, én pedig már éppen betakargatnám, amikor eszembe jut, hogy amilyen részeg, patakzana róla a veríték, ha más is lenne rajta bugyin és topon kívül, és attól csak hányna. A biztonság kedvéért fogom a tévé mellett álló kis szemetest, és az ágy lábához készítem. Bemegyek a fürdőszobába, hideg vízbe mártok egy mosdókesztyűt, aztán kicsavarom. De mire visszamegyek a szobába, hogy megtörölgessem Camryn arcát és homlokát, ő már ájul tan alszik. *** Amikor másnap reggel felébredek, meglepődve látom, hogy már fenn van. —

’Reggelt, bébi — köszönt halkan, szinte suttogva.

Kinyitom a szemem, és látom, hogy az oldalán fekszik, szembefordulva velem, az arca a párnán. Kék szeme melegen és élénken figyel; nyoma sincs a fáradtságnak és másnaposságnak, amelyekre számítottam. —

Miért vagy fenn ilyen korán? — kérdem, és megsimogatom az arcát a kézfejemmel.

—

Nem is tudom. Magam is meglepődtem rajta egy kicsit.

—

Hogy érzed magad?

-

Jól.

Átkarolom a derekát, közelebb húzom magamhoz, pucér lábaink összekulcsolódnak. 232

Végighúzza az ujja hegyéi a mellizmaim vonalán. Az érintése nyomán lúdbőrözni kezdek. A szemét és a száját figyelem, és az ujjaim hegyével követem a tekintetem útját. Olyan gyönyörűnek találom őt! Olyan átkozottul gyönyörűnek! Felemeli a kezét, megsimogatja az ujjaimat/aztán egyesével megcsókolja mindet, majd még közelebb bújik. Valami megváltozott. —

Biztos, hogy jól vagy?

A kedves mosolytól meleg lesz a tekintete. Bólint.

Aztán az ajkát a számra tapasztja, a mellét keményen hozzám szorítja. Kemények a bimbói. En is kemény vagyok, még mielőtt megérezném a markát a farkamon. Megnyalja a nyelvem hegyét, aztán a számra tapasztja a száját, én pedig birtoklóan köré fonom a karomat. Hozzám dörzsöli az altestét, sima bőrét, a nedvességét, amelyet olyan nyilvánvalóan érzek a vékony pamut bugyin keresztül. Anélkül, hogy megszakítanám a szenvedélyes csókot, lenyúlok, bedugom az ujjaimat a bugyi alá, és leveszem róla. Feléje döfök a csípőmmel, merev farkamat a melegségéhez szorítom. Rágördülök, és lenézek a szemébe. Egy szót sem szólok. Nem mondom, mennyire nedves, és nem kényszerítem, hogy rám nézzen. Sem szavakkal, sem gesztusokkal, sem parancsokkal nem uralkodom fölötte. Csak a szemébe nézek, és tudom, hogy ez egy olyan pillanat, amikor nincs szükség szavakra. Lágyan megcsókolom az ajkát, a szája szélét, az arcát. Szétnyitom a nyelvemmel az ajkát, és nagyon gyengéden csókolom, aztán lenyúlok, megmarkolom a farkamat, és hozzádörzsölöm. Érzem, ahogy a csípője mozdul, mutatja, mennyire vágyik rá, hogy benne legyek. Ezúttal nem akarok incselkedni vele, megtagadni tőle azt, amire szüksége van, ezért éppen csak beléhatolok, és figyelem, hogy a tekintete elhomályosul, a szemhéja remeg, az ajka elnyílik. Mélyebben belényomulok, és érzem, Hogy remeg a lába. Halkan nyögdécsel, az ajkába harap. Ismét megcsókolom, aztán végül olyan mélyen beléhatolok, amennyire csak bírok. Megdermedek, élvezem, ahogy remeg a combja, reszket a keze, ahogyan megszorít, a körmei a hátamba vájnak. Keményebben

döfködök,

körözök

a

csípőmmel.

Izzadságcseppek

lepnek

el

mindkettőnket. Szeretném lenyalni róla, de nem állok meg. Képtelen vagyok megállni... Feltámaszkodom a karomra, megragadom az egyik lábát, és felemelem, hogy mélyebbre hatolhassak belé. Keményen döngölöm, az ágyra szorítom a combját. A nevemet kántálja, két kézzel szorítja a derekamat, de aztán elhúzza őket, és a feje felett belekapaszkodik a matrac szélébe. Éhes szemmel figyelem, ahogy a melle le-föl ugrál, én pedig még erőteljesebben döfködök, lehajtom a fejemet, a számba, aztán233a fogam közé veszem az egyik bimbóját. Elhomályosodik a látásom. Hangosan nyög, aztán nyöszörögni kezd. Megőrjít a nyöszörgése. Elengedem a combját, ráborulok; a melle a mellkasomhoz nyomódik, szorosan átkarolja a hátamat. Fájdalmasan belém vájnak a körmei. Emelgeti a csípőjét. Vadul az ajkára tapasztom a számat. Ahogy élvezni kezdek, még szenvedélyesebbé válnak a csókjaim. Remegések rázzák a testemet, belenyögök a szájába, és a kemény döfködések gyengén himbálózássá szelídülnek. Camryn a foga közé veszi az alsó ajkamat, én pedig gyengéden megcsókolom, és lágyan ringatom a csípőmet, míg lecsendesül az orgazmusom.

A mellére omlok. A szívverésem lassan csillapodik, de még érzem, ahogy a vér az ujjaimba áramlik, dübörög a homlokomban. Az arcomat a két melle közé fektetem, az ajkam szétnyílik, szaggatottan veszem a levegőt. Camryn beletúr nedves hajamba. Így fekszünk ott együtt, egész reggel, egyetlen szó nélkül. Nem emlékszem rá, mikor aludtam el. Amikor kinyitom a szememet, az ágy melletti óra tizenegy tízet mutat. Aztán hirtelen rájövök, hogy nem azért érzem meztelennek magam, mert nincs rajtam ruha, hanem azért, mert Camryn nincs ott az ágyban velem. Az ablakpárkányon ül, sort és póló van rajta, melltartó nélkül. Kibámul az ablakon. —

Azt hiszem, indulnunk kellene — mondja anélkül, hogy levenné a szemét a ragyogó

New Orleans-i látképről. Felülök az ágyon, lecsúszik rólam a paplan. —

El akarsz menni New Orleansból? — kérdem zavartan. - De úgy emlékszem, azt

mondtad, hogy először túlságosan korán távoztunk. —

Így van — feleli, de nem fordul meg. — Első alkalommal túlságosan korán távoztunk,

de most nem maradhatunk tovább csak azért, hogy ezt helyrehozzuk. —

De miért akarsz elmenni? Még csak egy napja vagyunk itt.

Szembefordul velem. Mintha érzelgősséget vagy elhatározást látnék a tekintetében, de nem tudnám megmondani, melyiket vagy esetleg mindkettőt-e. Hosszú tétovázás után folytatja. - Andrew, tudom, hogy ez ostobaságnak hangzik, de azt hiszem, ha itt maradunk. .. Én... Felkelek az ágyról, és belebújok a bokszeromba, amelyet a padlón találok. —

Mi folyik itt? - faggatom, miközben közelebb lépek hozzá.

Rám néz. — Csak azt hiszem... Nos, amikor tegnap megérkeztünk, csak arra tudtam gondolni, mit jelentett számunkra ez a hely tavaly júliusban. Rádöbbentem, hogy egyfolytában a múltra gondoltam, próbáltam újraélni mindent... —

De most már minden más — vágok a szavába, mert már értem, mire akar kilyukadni.

Egy ideig nem válaszol, de aztán aprót bólint. — Igen. Azt hiszem, csupán arról van szó, 234 hogy ez a hely olyan fontos a számunkra... A francba, Andrew, azt sem tudom, mit akarok mondani! - Elgondolkodó arckifejezése hirtelen frusztrálttá változik. Kihúzok egy széket az ablak alatt álló asztaltól, leülök, előrehajolok, a két térdem közé ejtem összekulcsolt kezemet, aztán felnézek rá. Már nyitom a számat, hogy megszólaljak, de megelőz. —

Talán soha nem kellett volna visszatérnünk ide.

Nem ezt vártam.

—

Miért?

Az ablakpárkányra támaszkodik, a válla megmerevedik, a háta meggörbül. A zavar és bizonytalanság lassan eltűnik az arcáról, és kezdi megérteni. —

Tudod, nem számít, mit teszel, hiába próbálsz az utolsó részletig megismételni

valamit, az soha nem lesz olyan, mint az első alkalommal. — Elgondolkodva maga elé néz. — Emlékszem, gyerekkoromban Cole-lal állandóan a régi házunk mögötti erdőben játszottunk. A legkedvesebb emlékeim egyike. Építettünk egy kunyhót az egyik fára. — Rám pillant, és halkan felnevet. — Hát, nem is annyira házikó volt, mint inkább néhány összeszögelt deszka az ágak között. De a mi házikónk volt, és büszkék voltunk rá. Iskola után mindig ott meg az erdőben játszőttünk. - Az arca felragyog a gyerekkori emlékre. De aztán elhalványul a mosolya. Elköltöztünk onnan, abba a házba, ahol anyu most is él, és állandóan arra az erdőre és a házikónkra gondoltam, arra, hogy mennyire jól éreztük ott magunkat. Egyedül szoktam ülni a szobámban, vagy autóval elmentem valahová, és annyira belevesztem az emlékekbe, hogy valóban éreztem mindazt, amit évekkel korábban. - A szívére szorítja a kezét. -

Egy szép nap visszamentem - folytatja. - Annyira a nosztalgia rabja lettem, hogy azt

hittem, még erősebb lesz az érzés, ha megállók azon a helyen, ahol egykor a kalyibánk volt, leülök a földre ugyanott, ahol régen ücsörögtünk, és egy gallyal titkos üzenetet kaparok a porba Cole-nak, ahogy annak idején. De nem volt ugyanolyan, Andrew. Feszülten figyelem és hallgatom. -

Nem volt ugyanaz... - folytatja elgondolkodva. - Annyira csalódott lettem! És aznap

még nagyobb ürességgel a szívemben távoztam, mint amekkorát szerettem volna befoltozni. És ezt követően minden egyes nap, amikor próbáltam magam elé képzelni az emlékeket olyanoknak, amilyenek korábban voltak, képtelen voltam rá. Tönkretettem az emlékeket azzal, hogy visszamentem. Csak későn döbbentem rá, hogy annak a napnak az ürességével helyettesítettem az emlékeket. Nagyon jól ismerem ezt a fajta nosztalgiát.235Azt hiszem, valamikor az élete során mindenki megtapasztalja ezt, de nem kezdem magyarázni neki, nem mesélem el a saját idevágó élményemet sem, inkább figyelek tovább. -

Egész reggel próbáltam meggyőzni az agyamat arról, hogy valójában nem

ugyanabban a szobában vagyunk. Hogy a bár, ahol tegnap voltunk, nem az Old Point. Hogy a szomorú hír Eddie-ről csupán álom volt. — Egyenesen a szemembe néz. — El akarok menni innen, még mielőtt tönkreteszem ezt az emléket is. Igaza van. Tökéletesen igaza van.

De azon kezdek tűnődni, vajon... -

Camryn, miért próbáltad meg újraélni őket? - Utálom, hogy ezt kell mondanom. -

Nem vagy boldog azzal, ahogyan állnak a dolgok? Velünk? Felkapja a fejét, hitetlenkedve néz rám. De aztán ellágyulnak a vonásai. - Istenem, dehogynem, Andrew! - Leszáll az ablakpárkányról, és megáll a két combom között. Egyáltalán nem erről van szó. Azt hiszem, hogy mivel idejöttünk, tudat alatt próbáltam újra megteremteni az életem egyik legemlékezetesebb élményét. — A váltamra teszi a kezét, én pedig megfogom a derekát, és felnézek rá. El sem mondhatom, mennyire megkönnyebbültem a válaszától. Elmosolyodom, majd felállók. - Akkor pokoli gyorsan húzzunk el innen, mielőtt az agyad rájön, hogy baromságokkal van teli. Camryn kuncog. Ellépek mellőle, és nyomban hajigálni kezdem a cuccainkat a táskákba. Aztán a fürdőszoba felé mutatok. - Ne hagyj itt semmit! - Mosoly terül szét az arcán, és beszalad mellettem a fürdőszobába. Pár lázas perc, és minden össze van pakolva. Mindketten fogunk egy-egy táskát és gitárt, aztán elhagyjuk a szobát, és vissza se nézünk. Rá sem pillantunk a szomszédos szoba ajtajára. Amikor leérünk a földszintre, a szálloda halijába, a recepciós pulthoz lépek, és visszakérem a pénzt, amelyet egy hétre előre kifizettem. A recepciós elveszi a hitelkártyámat, visszakapom a pénzt, és átcsúsztatom neki a pulton a kulcskártyát. Camryn türelmetlenül ácsorog mellettem. -

Hagyd abba a szarakodást! - szólok rá, mert tudom, hogy az emléket veszélyezteti.

Halkan felnevet, és egy másodpercre szorosan lehunyja a szemét. -

Köszönjük, hogy a New Orleans-i Holiday Inn-ben szálltak meg - mondja a recepciós,

amikor ellépünk a pulttól. — Reméljük, újra látjuk majd önöket! -

Holiday Inn? - játszom a hülyét. - Nem, legközelebb az... Embassy Suits lesz...

Gulfportban. Igen, ez Mississippi. Mi a baj, hölgyem? '236

A recepciós arca megrándul, kérdően felvonja a szemöldökét, de nem válaszol, mi pedig távozunk. Camryn bekapcsolódik a játékba, mihelyt kiérünk, és kezdünk bepakolni a Chevelle-be. —

Azt mondom, hogy egyenesen hajtsunk el New Orleans mellett, ha Louisianába

érünk. Könnyebb úgy tenni, mintha olyan helyen lennénk, ahol nem vagyunk... Könnyebb, mint hittem volna. -

Jól hangzik - mondom, és becsukom a kocsiajtót. - Egyenesen elhajthatunk Galveston

mellett is, ha akarod. -

Nem, meg kell látogatnunk anyukádat. Utána azonban mehetünk bárhová.

Begyújtom a motort, és mielőtt kitolatnék, megszólalok: —

Ami nem jelenti azt, hogy nem állhatunk meg valahol útközben Galveston felé.

Camryn lebiggyeszti az ajkát, és beleegyezőn bólint. — így van. - Aztán rám néz, mintha csak azt mondaná, hogy most pedig húzzunk el innen. *** A hosszabbik kivezető utat választjuk, aztán északnyugat felé indulunk Baton Rouge-on és Shreveporton, majd a texasi határon keresztül Longview-ba. Tylerben tankolunk, onnan Dallasba megyünk, ahol Camryn ragaszkodik hozzá, hogy beugorjunk a West Village-be egy „árádáti tehenészlánykalapért” (az ő szavai, nem az enyémek). —

Nem utazhatom Texason keresztül, ha nem öltözöm úgy, mint egy texasi — közli

velem, mielőtt belemennék a dologba. Személy szerint én nem vagyok oda a cowboykalapo-

'237

kért és csizmákért, de be keli vallanom, hogy rajta remekül fest. Éjszakára a La Grange-ban szállunk meg, iszogatunk, és egy remek country-rock bandát hallgatunk. Másnap éjjel a Gilley’sben lógunk, ahol Camryn kipróbálja El Torrót, a műbikát, természetesen a fején azzal a szexi tehenészlánykalappal. Később pedig, amikor visszatérünk a szállodába, mivel kanos gazember vagyok, úgy teszek, mintha én lennék a műbika, és engedem, hogy engem lovagoljon meg. Természetesen a tehenészlánykalapban. Két nappal később egyórányi útra Lubbocktól találjuk magunkat, az autópálya szélén, defektes gumival. Azt hiszem, nem ártott volna, ha ellenőrzőm mind a négy' kereket annál a benzinkútnál Tylerben. -

A francba, bébi - dühöngök, ahogy leguggolok a lyukas gumi mellett. - Nincs

pótkerekem. Camryn az autó oldalának dől, összefonja a karját a mellén. Izzadságcseppek gyöngyöznek az arcán és a melle fölött. Pokoli a hőség. Kilométerekre nem látni egyetlen fát vagy bármiféle emberi létesítményt. Nincs körülöttünk más, csak szinte teljesen sík, terméketlen föld. Régen jártam már Texasnak ennyire nyugati részén, és lassan eszembe jut, hogy miért. Felegyenesedem, aztán lehuppanok a motorháztetőre. - Hadd lássam a telefonodat mondom Camrynnek. -

Autómentőt hívsz? - kérdi, miután kiveszi az anyósülésről a telefont, és odanyújtja.

Végighúzom az ujjam az érintőképernyőn, és addig lapozok, míg megtalálom a Yellow Pagest. — Ez az egyetlen dolog, amit tehetünk. — Beütöm, hogy „autómentő”, aztán kiválasztok egyet. -

Remélem, hogy ez valóban el is jön — jegyzi meg.

Bejelentkezik az autómentő, és míg én a pasassal tárgyalok, elmondom neki, milyen méretű abroncsra van szükségem, látom, hogy Camryn behajol a hátsó ülésre a nyitott ablakon keresztül, és amikor újra feláll, a szexi tehenészlánykalap van a fején, hogy megvédje az égető napsugaraktól.

238

Előresétál, és lehuppan mellém a motorháztetőre. -

Oké, kösz, haver - mondom a telefonba, majd bontom a hívást. - Azt mondta, hogy

legalább egy óra, mire ideér. — Leteszem a mobilt a motorháztetőre, aztán rávigyorgok. — Tudod, csak annyit kellene tenned, hogy előveszed a farmert a táskádból, jó alaposan levágod a szárát, lekapod a melltartódat, és anélkül húzod fel a pólót, és olyan lennél... A számra teszi az ujját, hogy elhallgattasson. -

Kizárt - közli. - Eszedbe se jusson.

Egy darabig csöndben ücsörgünk, és bámulunk a körülöttünk lévő semmibe. Úgy érzem, mintha egyre melegebb lenne, de szerintem ez csak attól van, hogy közvetlenül a napon ülünk, egy fekete kocsi motorháztetőjén, ami valósággal szívja magába a hőt. Néha-néha kellemesen enyhe szellő simít végig az arcunkon. -

Andrew? — Leveszi a kalapját, és a fejembe nyomja, aztán nekidől a szélvédőnek. A

feje alá teszi a kezét, felhúzza a térdét. - Az ötödik számú tétel az ígéretek listáján. Ha előbb halnék meg, mint te, gondoskodj róla, hogy abban a ruhában temessenek el, amelyet a bolhapiacon vettünk, cipő nélkül. Ó, és ne fessék kékre a szemhéjamat, és ne húzzák ki a szemöldökömet! - Oldalra dönti a fejét, hogy lásson. -

De azt hittem, hogy abban a ruhában akarsz hozzám jönni feleségül.

Hunyorog, aztán elfordul a naptól. — így van, de azt akarom, hogy abban is temessenek el. Néhányan úgy hiszik, hogy amikor az ember meghal, a túlvilágon újra átéli az élete legboldogabb pillanatait. Nekem az egyik ilyen az lesz, amikor hozzád megyek feleségül. Tehát akár magammal is vihetem a ruhát. Lemosolygok rá. Leveszem a kalapot, lefekszem melléje, és olyan közel dugom hozzá a fejemet, hogy a kalap mind a kettőnkéi védjen a napsugaraktól. Miután sikerült egyenesre állítanom, megszólalok: -

A hatodik: ha előbb halok meg, mint te, gondoskodj róla, hogy a temetésemen

eljátsszák a Dúst in the Windet. Óvatosan felém fordul, hogy ne essen le a fejünkről a kalap. — Már megint itt tartunk? Meggyűlöltetsz velem egy csodálatos klasszikust, Andrew? Könnyedén felnevetek. - Tudom, de láttam a Hegylakónak azt a részét, amikor meghalt a felesége, Tessa. A háttérben ez a dal szólt. Azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Elmosolyodik, és letörli a verítéket a homlokáról. -

Megígérem — mondja végül. — De, ha már itt tartunk, szeretném hozzátenni a

hetediket. Láttad a GhostoG.

239

Futón rápillantok. - Hát persze. Szerintem azt a filmet mindenki látta, aki idősebb tizenhat évesnél. A francba, csodálkozom, hogy te láttad — bököm oldalba. Felnevet. — Anyu bűne — ismeri be. — Vagy százszor láttam a Ghostot és a Dirty Dancinget. Odavolt Patrick Swayze-ért, és gyerekkoromban én voltam a közelben az egyetlen csaj, akivel arról beszélhetett, hogy milyen „jóképű” a pasas. Mindegy, a lényeg, hogy ismered. Hetedik ígéret: ha valaki megöl téged, jobban teszed, ha visszajársz, mint Sam, és segítesz nekem megtalálni a gyilkosodat.

Felnevetek, megcsóválom a fejem, amivel véletlenül leverem a kalapot. — Mi ez veled és a filmekkel? Mindegy! Igen, megígérem, hogy visszajárok kísérteni. -

Jobban is teszed! - nevet fel hangosan. - Ráadásul tudom, hogy olyan leszek, mint

azok az emberek, akik azt hiszik, hogy a szeretteik a haláluk után is velük maradnak. Akár adhatsz is okot rá, hogy elhiggyem. Fogalmam sincs, hogyan fogom ezt az ígéretet teljesíteni. De a pokolba, meg fogom próbálni! -

Megígérem, ha te is megteszed - mondom.

-

Mint mindig — feleli.

-

A nyolcadik - folytatom, hogy nem temettetsz olyan helyen, ahol hideg van.

-

Tökéletesen egyetértek. De engem sem!

Ismét letörli az arcáról az izzadságot, aztán felemelkedik a motorháztetőről, és a kezem után nyúl. - Üljünk inkább be a kocsiba, oda nem süt be a nap. Megfogja a kezemet, én pedig lesegítem. Két órával később még mindig nem került elő az autómentő, pedig kezd sötétedni. Úgy tűnik, kénytelenek leszünk megnézni, hogyan megy le a nap a kietlen texasi tájon. -

Tudtam - szólal meg Camryn. - Mi az ördög van ezekkel az autómentőkkel?

És éppen amikor ezt kiejti a száján, egypár fényszóró fordul le az autópályáról, és indul felénk. Mélységesen megkönnyebbülve kiszállunk az autóból, és mind a ketten nyomban észrevesszük, hogy a pasas Billy Frank hasonmása. Camrynnel egymásra nézünk, de nem teszünk hangos megjegyzést. -

Bevontassalak, vagy abroncs kell? - kérdi a fickó, miközben a farmeroverall pántját

piszkálja. -

Csak abroncs - felelem, ahogy követem őt a teherautó hátuljához.

-

Hát, nem nagyon van rá időm, hogy megvárjam, míg kicseréled — mondja, majd az

útra köpi a megrágott dohányt. — Meglesztek? -

Persze, megoldom - nyugtatom meg. 240 - De várj egy percet - teszem hozzá, és

felemelem az ujjamat, majd behajolok a kocsiba, és elfordítom a slusszkulcsot. Mikor a motor azonnal beindul, leállítom, és visszasétálok a pasashoz. — Csak biztos akartam lenni benne, hogy nem döglött be. Kifizetem a hasonmást, aztán figyelem, ahogy elhajt, és a lámpái beleolvadnak a sötétségbe. Mikor visszasétálok oda, ahol a kereket hagytam, pokolian megdöbbenek, hogy Camryn már emeli az autót.

—

Ó, a pokolba is, ez az én csajom!

Felmosolyog rám, de dolgozik tovább, szőke copfja átvetve az egyik vállán. —

Nem is olyan nehéz — mondja, és már gurítja is oda az új gumit, miután teljesen

egyedül sikerült levennie a régit a helyéről. Azt hiszem, mindjárt feláll a farkam. Nem, várjunk csak, már áll. —

Nem, tényleg nem az — nyögöm ki végül, és egyre szélesebben mosolygok.

Pár perc múlva már engedi is le az autót, és bedobja az emelőt a csomagtartóba. Annyit segítek neki, hogy beteszem a régi abroncsot helyette. Beszállunk az autóba, és csak ücsörgünk ott. Annyira nyugodt minden. Hatalmas rózsaszínes-lilás és kék pehelyfelhőkkel van tele az ég, elnyúlnak egészen a horizonton túl. Ahogy enyhül a nappali hőség, a közeledő éjszaka gyengéd szellője befúj a nyitott kocsiablakokon. Gyönyörű a naplemente. Őszintén bevallom, soha nem figyeltem erre oda korábban. Talán a társaság tette. És nem tudom biztosan, mi történik éppen most közöttünk, de bármi is az, annyira szinkronban vagyunk egymással, hogy mind a ketten átérezzük ezt. Ránézek. Ö rám néz. —

Kész vagy rá, hogy visszamenjünk? — kérdem.

—

Igen. — Elhallgat, és elgondolkodva kibámul a szélvédőn. Aztán visszafordul felém,

és már sokkal magabiztosabbnak látszik, mint másodpercekkel korábban. — Igen, azt hiszem, kész vagyok hazamenni. - Mosolyog. És először az óta, hogy egymagámban elhagytam Galvestont azon a napon, vagy amióta Camryn azon az éjszakán felszállt arra a buszra Raleigh-ben, végre úgy érezzük. .. hogy teljes egészek vagyunk.

241

CAMRYN

32

Azt hiszem, valóban visszatértünk a kiindulópontra. De meg kell mondanom, most, hogy hét hónap elteltével végre újra itt vagyunk Galvestonban, ezúttal minden más. Már nem aggódom amiatt, hogy itt vagyunk, és nem félek attól, hogy az Andrew-val közös időnk lejár. Nem várom, hogy bármelyik pillanatban egészségi tragédia történjen. Jó itt lenni. És ahogy behajtunk a lakása melletti parkolóba, elégedettséget érzek. Még azt is el tudom képzelni, hogy itt éljünk. De azt is, hogy Raleigh-ben lakjunk. Azt hiszem, mindez azt jelenti, hogy talán készen állunk bárhol letelepedni. Egy rövid időre. Soha nem örökre, ahogyan mondtam is Andrew-nak, de elég hosszú időre ahhoz, hogy összeszedjük magunkat az utazás után. Andrew egyetért. —

Igen - jegyzi meg, miközben kiszedjük a holminkat a hátsó ülésről. — Tudod, mit? —

Visszaejti a cuccokat oda, ahol voltak, és rám néz a tető fölött. —

Mit? — kérdezem kíváncsian.

Mosolyog a szeme. — Igazad van abban, hogy nem akarsz olyan sokáig úton lenni, hogy belefáradjunk, vagy egy helyben maradni ugyanezen ok miatt... — Elhallgat, és kinyújtóztatja a karját a tetőn. — Talán, ha csak tavaszonként és nyaranta utazgatunk, akkor ősszel meg télen otthon maradhatunk, az ünnepeket pedig a családdal tölt

242

hetjük — anyut eléggé elkeserítette, hogy sem karácsonykor, sem a hálaadáskor nem voltunk vele. Bóliniok. – Jó ötlet. És mivel úgyis szívás utazni, mikor hideg van. ennek van is értelme. Csak nézzük egymást az autó teteje fölött egy hosszú pillanatig, majd leállítom az agyalást. — Rendben, fogjuk a cuccokat! Odabenn is beszélgethetünk. Meg kell néznünk, mi van Georgiával. -

O, Georgia jól van — vágja rá, aztán ismét behajol a hátsó ülésre. - Anyu öntözte.

Fogom a gitárokat és a retikülömet. Andrew lakásának pontosan olyan szaga van, mint akkor, amikor először léptem be ide: az elhagyatottságé. És ahogyan Andrew is mondta, Georgia nem száradt el. Gyakorlatilag lezuhanok a kanapéra, átvetem a lábamat a karfán. -

De ha legközelebb elutazunk - jegyzi meg Andrew, ahogy elmegy a kanapé mögött -,

valami távoli helyet választunk. - Hallom, ahogy ráejti a kulcsot a konyhapultra. Felegyenesedem, és utána kiáltok. - Mennyire távoli? -

Európa, Dél-Amerika - válaszol széles vigyorral, ahogy visszatér a nappaliba. - Azt

mondtad, szeretnéd látni Olaszországot és Brazíliát, meg az összes többi helyet. Azt mondom, válasszunk egyet, és oda utazzunk legközelebb. Eláraszt az energia. Felkelek a kanapéról, megállók a szoba közepén, és ránézek. Annyira izgatott vagyok a tervétől, hogy alig tudok uralkodni magamon. — Komolyan beszélsz? Szélesen mosolyogva bólint. - A pokolba, hogy hűek maradjunk a hagyományhoz, leírhatnánk egy darab papírra az összes olyan hely nevét, ahová szeretnénk eljutni, bedobhatnánk egy kalapba, és kihúzhatnánk egyet. Felsikkantok. Valóban sikkantok! A mellemre szorítom a kezemet. - Ez tökéletes lenne, Andrew! Lehuppan a kanapéra, feltámasztja a lábát a dohányzóasztalra. Én képtelen lennék ülve maradni. Csak ácsorgók egy helyben, és lenézek mosolygó arcára. —

Természetesen össze kell spórolnunk egy kis pénzt — figyelmeztet. — Még van elég 243

a számlánkon, de a külföldi utazás hamar le fogja meríteni. —

Alig várom, hogy dolgozzam — mondom, és erről eszembe jut valami. — Andrew,

egyszer azt mondtad, hogy valljam be, hol szeretnék élni. Ez megragadja a figyelmét. — Hol akarsz élni? Alaposan megfontolom a választ. — Egyelőre, azt hiszem, Raleigh-ben, de csak azért, mert szeretnék ott lenni, ahol Natalie és anyu él, és mert tudom, hogy könnyen kaphatnék munkát ott, ahol Natalie dolgozik. Úgy tűnt, a főnöke kedvel engem, azt mondta, töltsék ki

egy jelentkezési lapot, és... Andrew a szavamba vág. — Nem kell magyarázkodnod. — Utánam nyúl, és szemben magával az ölébe ültet. Észre sem vettem, hogy idegesen hablatyolok, de egyszerűen nem szeretném, hogy kényszerítve érezze magát. Rám mosolyog, összekulcsolja az ujjait a hátam mögött. —

Azt szeretném tudni, pontosan mit értesz azon, hogy „egyelőre”?

—

Hát... erre nem könnyű válaszolni — ismerem be.

Oldalra biccenti a fejét, kíváncsi tekintettel méreget, alig lehet kivenni a gödröcskéit. Végül egyszerűen csak kibököm: —

Nem hiszem, hogy az összes pénzt egy házra kellene költenünk, mivel nem akarok

örökre ott maradni. Ráadásul így nem is maradna elég pénzünk, ha Európába vagy máshová akarunk utazni, márpedig minimálbérből nem sokat tudunk félretenni. A szeme sarkából rám pillant. — Várjunk csak, remélem, nem akarod, hogy anyádnál lakjunk. Egyedüllétre van szükségünk. Azt akarom, hogy bármikor rádönthesselek a dohányzóasztalra, amikor csak kedvem van hozzá. Felnevetek, és játékosan megszorítom a derekát a combommal. —

Olyan rossz vagy! De nem, egyáltalán nem akarok anyuval élni.

—

Hát, ha nem akarsz házat venni, és anyáddal sem szeretnél élni, akkor csak a bérlés

marad, és az is nagyon sokba kerül. Zavarban vagyok, mert úgy kellene Andrew pénzéről beszélnem, mintha az enyém is lenne, és nem hiszem, hogy valaha is hozzászokom ehhez a gondolathoz. Elfordítom a tekintetemet. —

Emlékszel, hogy azt mondtad, vehetünk egy kis házat valahol?

—

Igen — feleli, és a szeme felragyog, mintha már sejtené, hogy mire akarok

kilyukadni. —

Szóval, talán vehetnénk egy nagyon kis házat vagy egy lakást, ami éppen elég

kettőnknek... Nem is tudom, valami olcsó, de 244 megfelelő kéglit, és akkor elég pénz maradna a számlán az utazásokra is. Akkor nem kellene lakást bérelnünk, és csupán a rezsit meg ilyesmit kellene minden hónapban kifizetni, amire elég lenne az, amit keresünk munkával, fellépésekkel, és nem kellene hozzányúlnunk a megtakarításainkhoz. Miért mosolyog úgy, mint egy macska, amelyik kinyalta a tejesbödönt?! Érzem, hogy lebukik a fejem, az arcom pedig égni kezd. —

Mi olyan vicces?! — kérdezem. A mellére támaszkodom, és próbálok nem nevetni.

—

Semmi sem vicces. Egyszerűen csak örülök, hogy végre rájöttél, hogy ami az enyém,

az a tiéd is. — Megszorítja a derekamat. —

Mindegy — vágom rá, és úgy teszek, mint aki megsértődött, hogy elrejtsem égő

arcomat. —

Hé! — szól rám, és megráz egy kicsit. — Ne csináld ezt! Fejezd be, amit elkezdtél!

Hosszú szünet után szólalok meg. — És amikor elutazunk oda, amit kihúztunk a kalapból, Natalie vigyázhat a házra. Vagy! — Felemelem az ujjamat. — Ha rátalálunk végül arra a békés helyre a tengerparton, amiről álmodtál, és úgy döntünk, hogy ott akarunk élni, eladhatjuk a raleigh-i házat, vagy kiadhatjuk, hogy bevételünk legyen. Talán kiadhatjuk Natalie-nek és Blake-nek! Meg tudom állapítani, hogy eszébe jutott valami. A mosolya még mindig lágy, és nem veszi le rólam a szemét. De nagyon nyugodt. Végül megtöri a csendet. - Ügy hangzik, mintha sokat gondolkodtál volna rajta. Mennyi időbe tellett, mire kifundáltad? Csak most döbbenek rá, hogy bizony elég sokba. Eszembe jut az a nap, amikor elkezdtem összerakni magamban a jövőnket, amikor először jutott eszembe, hogy le akarok telepedni, hogy belefáradtam az utazgatásba. Andrew türelmesen várja a választ, a tekintete lágy és elgondolkodó. Mindig így emlékeztet arra, hogy nem tudok olyasmit mondani, ami feszültséget keltene közöttünk. -

Az autópályán kezdődött, miután eljöttünk Mobiléból — vallom be. - Amikor először

beszéltem neked arról, hogy egy nap szeretném látni Olaszországot és Franciaországot és Brazíliát. Amikor elárultam, hogy nem akarok örökre letelepedni. Azon az éjszakán eltökéltem, hogy kitalálok valami megoldást. Arra, hogyan oldhatjuk ezt meg. — Elkalandozik a tekintetem. — Megszegtem a szabályokat, és mindent elterveztem. Előrehajol, és megcsókolja a számat. —

Néha létfontosságú a tervezés — nyugtat meg. - Jó munkát végeztél. Szerintem

tökéletes a terved. — Ezzel magához ránt, és szenvedélyesen megcsókol. Amikor véget ér a csók, egy pillanatig csak nézem őt, a tenyerembe fogom az arcát. - De itt akarok hozzád menni feleségül - mondom,245és felragyog a szemem. - Nem akarom, hogy anyukád kirekesztettnek érezze magát, érted? Kizárólag miatta érzem rosszul magam, amiért Raleigh-be

szeretnék költözni, És az még rosszabb, hogy eltervezte a babaköszöntőmet, és még csak nem is... — Örülni fog neki — vág a szavamba, mielőtt újra összevissza fecsegni kezdenék. — Én biztosan örülök. Újra megcsókol.

ANDREW

33 Nem is lehetne tökéletesebb a mai nap. Az idő ragyogó. Nem terveztük meg az esküvőt, mégis minden fantasztikusan sikerült. Tegnap felhívtam anyut, hogy legyen a Galveston-szigeti strandon. Idejében megérkezett, pedig fogalma sem volt róla, hogy miért hívtuk ide. Amikor meglátom, felemelem a kezem, integetek neki, és mihelyt ránk néz, mindent megért. Széles mosoly terül szét az arcán, és a boldogsága ragadós. —

O, istenem, ti ketten! — szólal meg, és hozzánk lép. - El sem hiszem, hogy végre

megteszitek! Én annyira... én annyira... - Könnyek peregnek le az arcán, letörli őket, sír és nevet egyszerre. Camryn mezítláb van, az elefántcsontszínű246klasszikus ruhát viseli, amelyet a bolhapiacon talált. A karjába kapja és megöleli anyut. —

O, Marna, kérlek, ne sírj — mondja neki, bár szerintem ez inkább csak védekezés,

mert Camryn torka is elszorul, ahogy anyut sírni látja. —

Jön még valaki? — kérdi anyu, miután elhúzódott.

—

Te vagy az egyetlen tiszteletbeli vendég - válaszolom büszkén.

—

Igen — erősíti meg Camryn. — Csak te vagy itt, és a tiszteletes.

Anyu megkerül minket, hogy megölelje Reed tisztele

test is. Kilenc éve tagja az egyházközségnek — engem is próbált vagy százszor magával csábítani, de nem vagyok templomba járó típus. De ki más adhatna össze minket, gondoltam. Mindeközben Reed tiszteletes előttünk áll a tengerparton. Kezében a viseltes Bibliával mond néhány szót, de én nem látok és hallok mást, csak Camrynt. Lágy szellő borzolja laza fürtjeit; rna nem omlik a vállára az aranyló copf, amelyet annyira szeretek. Szeretem a mosolyát, a kék szemét és a selymes bőrét. Szeretném most azonnal megcsókolni, és túl lenni az egészen. Finoman megszorítom a kezét, és egy kicsit közelebb húzom magamhoz. A szél belekap hosszú ruhájába, kiemeli gyönyörű alakját. Elmosolyodom, mikor észreveszem, hogy egy tincset belefújt a szájába. Titokban próbálja kiszabadítani a nyelvével, anélkül, hogy bárki észrevenné. Mivel tudom, hogy nem akarja, hogy bármi, akár egy ilyen apróság is, megszakítsa a szertartást, odanyúlok, és kihúzom a tincset az ajka közül. Ügy érzem, mintha senki nem lenne kettőnkön kívül az egész világon. Amikor elérkezik az eskü ideje, tudom, hogy egyikünk sem írta le, amit mondani akar, és sok időnk sem volt arra, hogy végiggondoljuk. így aztán ugyanúgy csináljuk ezt is, mint minden mást. Erősebben szorítom a kezét. - Camryn, te vagy a lelkem másik fele, és szeretni foglak ma és az életünk minden napján. ígérem, hogy ha valaha is elfelejtenéd, ki vagyok, fel fogok olvasni neked, ahogyan Noah Allie-nek. ígérem, hogy amikor megöregszünk, és fáj minden csontunk, akkor sem fogunk soha külön szobában aludni, és ha előbb halsz meg nálam, akkor gondoskodni fogok róla, hogy ebben a ruhában temessenek el. ígérem, hogy kísérteni foglak, mint Sam Mollyt. — Könnyezni kezd a szeme. A hüvelykujjaimmal megsimogatom a tenyerét. — Ígérem, hogy évek múlva nem ébredünk egy reggel azon tűnődve, miért pocsékoltuk el az életünket azzal, hogy nem tettünk semmit, és hogy bármilyen nehézségekkel kell is szembenéznünk, én mindig, mindig melletted leszek. ígérem, hogy mindig lehalkítom a zenét, amikor alszol, és mazsolákról énekelek majd neked, ha szomorú vagy. ígérem, hogy mindig szeretni foglak, bárhol járunk is a nagyvilágban, bárhol tartunk is 247 az életünkben. Mert te vagy az én másik felem, aki nélkül nem tudok élni. Könnyek patakzanak a szeméből. Össze kell szednie magát, hogy meg tudjon szólalni. —

Andrew, ígérem, soha nem hagyom, hogy gépekkel tartsanak életben, és szenvedj,

amikor a szívem mélyén már tudom, hogy vége az életednek. Ígérem, ha valaha elveszel vagy eltűnsz, akkor... soha nem hagyom abba utánad a kutatást. Soha. — Ettől mosolyognom kell. — ígérem, hogy amikor meghalsz, gondoskodom róla, hogy a Dúst in the Wind szóljon a temetéseden, és nem temetlek olyan helyre, ahol hideg van. ígérem, hogy mindig elmondok

neked mindent, bármennyire szégyellem is magam, vagy bármekkora bűntudatom van, és bízom benned, amikor megkérsz valamire, mert tudom, hogy mindent kellő okkal teszel. ígérem, hogy melletted leszek örökké, és nem engedem, hogy bármivel is egyedül nézz szembe. ígérem, hogy örökké szeretni foglak ebben az életben, mert tudom, hogy nem élhetek nélküled. Reed tiszteletes hozzám fordul. — Andrew Parrish, hitvesedül fogadod-e Camryn Bennett-tet, jóban és rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ? —

Igen — válaszolom, és az ujj ára húzom a gyűrűt, amelyet még Chicagóban vettem.

Halkan felsóhajt. A tiszteletes azután Camrynhez fordul. — Camryn Bennett, férjedül fogadod-e Andrew Parrisht, jóban és rosszban, egészségben, betegségben, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ? —

Igen-

Végül odaadom neki a gyűrűmet, mert eddig a pillanatig mind a kettőt rejtegettem előle, és az ujjamra húzza. Reed tiszteletes befejezi a szertartást, a híres zárószavakkal együtt: ezennel férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Aztán engedélyt ad rá, hogy megcsókoljam a menyasszonyt. Nem is akartunk mást, mióta megkezdődött a szertartás, és most, hogy végre megtehetjük, azon kapjuk magunkat, hogy csak nézünk egymásra, elveszünk a másik tekintetében, új színben látjuk egymást, sokkal ragyogóbb színben, mint bármikor az óta, hogy azon a napon, a buszon találkoztunk Kansasben. Érzem, hogy szúrni kezd a szemem, ezért hát a karomba kapom, és az ajkára tapasztom a számat. Sírva visszacsókol, én pedig magamhoz szorítom, felemelem a pucér lábát a homokból, és körbeforgatom. Anyám úgy bőg, mint egy kisbaba. Ügy érzem, soha nem fogom abbahagyni a mosolygást. Camryn a feleségem. 248

CAMRYN

Camryn Parrish lettem. Fel se érem ésszel, mi mindent érzek. Sírok, de közben valahogy nevetek is magamban. Izgatott vagyok, ugyanakkor aggódom is. Lepillantok a gyűrűre, amelyet az előbb húzott fel az ujjamra, és tudom, hogy rengeteget költött rá. Aztán az ő gyűrűjére nézek, ami majdnem pontosan olyan, mint az enyém, csak férfiasabb változatban, és képtelen vagyok haragudni. Egyszerűen képtelen. A hátam mögül hallom, hogy Marna sír. Nem tudom megállni, hogy oda ne menjek hozzá, és ismét meg ne öleljem. -

Köszöntelek a családban — mondja remegő hangon.

-

Köszönöm. — Mosolygok, letörlöm a könnyeimet.

Andrew átkarolja a derekamat, és a tiszteletes is csatlakozik hozzánk. Mihelyt elkezdenek beszélgetni és híreket cserélni Mamával, Andrew-val kicsit eltávolodunk tőlük, aki csak néz rám. Belepirulok. -

Mi van? - kérdem.

Megrázza a fejét, egyre boldogabb a mosolya. - Szeretlek - mondja, és ettől ismét sírhatnékom támad, de sikerül elfojtanom a késztetést. -

Én is szeretlek téged.

A hagyományokhoz nem illően az otthonunkban töltjük a mézesheteket. Majd az első külföldi utazásunk lesz az igazi nászutunk. -

Szerinted hol fogunk kikötni? - faggat.

Odakinn ülünk, két összecsukható széken, sört iszunk, és a zenekart hallgatjuk, amelyik a 249

parton vagy a parkban, mindenesetre valahol tőlünk nem messze ad koncertet. -

Nem tudom — felelem, és meghúzom az üveget. - Fogadni akarsz?

Andrew végighúzza a hüvelykujját az alsó ajkán. - Hm - hümmög elgondolkodva, iszik egy korty sört. - Azt hiszem, az első cetli, amit kihúzunk a kalapból... — lebiggyeszti az ajkát - Brazília lesz. -

Brazília, mi? Jó hely. De, nem is tudom, van egy olyan fura érzésem, hogy inkább

Olaszország.

-

Tényleg? Aha.

Egyszerre emeljük a szánkhoz az üveget. -

Talán fogadnunk kellene valamiben — mondja, és a jobb orcáján elmélyül a

gödröcske. -

Fogadni, mi? Benne vagyok.

-

Rendben. Ha Brazília, akkor igazi Rio de Janeiró-i stílusban kell lejönnöd velem a

strandra. - Kéjesen vigyorog. Eltelik egy perc, mire leesik a tantusz. Döbbenten eltátom a számat. -

Ki. Van. Zárva!

Andrew nevet. -

Nem fogok melltartó nélkül pipiskedni egy nyilvános strandon!

Hátraveti a fejét, úgy nevet. -

Nem hiszem, hogy tényleg ez lenne a divat arrafelé, bébi - nyugtat meg. - Úgy

értettem, hogy brazilos bikinit kell felvenned. Nem pedig olyan szégyellős vackot, ami mindent eltakar, mint Floridában. Isteni alakod van. - Iszik még egy kortyot, aztán leteszi az üveget az előttünk álló asztal ra. Ezen elgondolkodom, s közben a szám belsejét harapdálom. —

Rendben - egyezem bele.

Kissé meglepettnek tűnik, hogy ilyen könnyen belementem a dologba. Bólint, és a gondolataiba merül. —

Ha pedig Olaszország — szólalok meg öntelten vigyorogva akkor szerenádot adsz

nekem a Spanyol lépcsőn... olaszul. — Tudom, hogy ez utóbbi kiüti a biztosítékot. Keresztbe teszem a lábamat. —

Ezt nem gondolhatod komolyan — vitatkozik. — Hogy a pokolba csináljam ezt?

—

Nemtom — vigyorgok. — Attól tartok, hogy ki kell találnod valamit, ha én nyerek. Megcsóválja a fejét, dühösen összeszorítja az ajkát. — Rendben. Megegyeztünk. 250

34

34

Raleigh, Észak-Karolina — Június

— MEGLEPETÉS! — hangzik fel a kiáltás, amikor besétálok az új házunkba. Valóban meglepődöm, felsikkantok, és a mellemre szorítom a kezem. Natalie áll legelöl, Blake-kel az oldalán. Mindenki itt van: a barátaim a kedvenc Starbucksomból és Sarah, Blake húga, akivel két hete ismerkedtem meg, mikor Andrew-val visszatértünk a városba. -

Nahát, és mi az alkalom? - kérdem, és még mindig levegő után kapkodok, mert

piszkosul megijesztettek. Andrew felé fordulok. Vigyorog, amiből nyilvánvaló, hogy az ő keze van a dologban. Natalie, aki ezúttal gesztenyebarna melírozást csináltatott a hajába, megölel. — Ez a 251 hivatalos hazatérő bulid. — Rám vigyorog, aztán Andrew-ra pillant. — Mit gondolsz, miért játszottam meg, mintha egy csöppet sem érdekelt volna, hogy visszajössz? -

Egyáltalán nem is úgy viselkedtél - szólok közbe.

-

Oké, lehet, hogy nem volt feltűnő, de ugyan már, Camryn, nem érezted, hogy valamit

titkolok előled? Azt hiszem, igaza lehet, most, hogy jobban belegondolok. Szemlátomást örült, hogy hazatértem, de nem volt oda a gyönyörtől, ahogyan általában szokott. Azt hiszem, csupán

feltételeztem, hogy Blake-nek valahogy sikerült megszelídítenie. Visszafordulok Andrew-hoz. — De hiszen még bútorunk sincs! - Ó, dehogynem! — kiált fel Natalie, és megragadja a csuklómat. Berángat a nappaliba, ahol nyolc babzsák fotel hever szanaszét. A szoba közepén négy összetolt, piros tejes rekesz, a tetejükön egy lap — gondolom, ez a „dohányzóasztal”. Az áramot még nem kapcsolták be, de a „dohányzóasztalon” egy-egy fém doboztetőben három gyertya áll, készen arra, hogy meggyújtsák, ha néhány óra múlva leszáll az este. Felnevetek. — Imádom! - kiáltom Andrew- nak. — Szerintem felejtsük is el a bútort, és maradjunk a retró babzsáknál! — Természetesen viccelek, és Andrew ezt pontosan tudja is. Leveti magát a legközelebbi babzsákra, kinyújtja a lábát, és hátradől. — Én elvagyok ezekkel, de az ágyunkra mindenképpen szükségünk van. — Leülök a mellette lévőre, és kényelmesen elhelyezkedem. Mindenki követi a példánkat. Natalie és Blake kimegy a konyhába. Öt nappal a hazatérésünk után találtunk rá Andrew- val erre a kis házra. Mivel a lehető leghamarabb el akart költözni otthonról, órákat töltött az interneten, bújta az ingatlanhirdetési magazinokat, miközben én lazítottam, és próbáltam kipihenni a hosszú út fáradalmait. Tulajdonképpen teljesen Andrew-ra hagytam a házvadászatot. Képeket mutatott nekem, én pedig elmondtam róluk a véleményemet. De ez a ház tökéletes volt. Ez volt a harmadik, amelyet személyesen is megnéztünk (és komolyan nem gondolom, hogy azért szeretett bele azonnal, mert véletlenül meglátta félmeztelenül az anyukámat, aki azt hitte, hogy már nem vagyunk otthon). Remek volt az ára is, mert a tulajdonosok már négy hónapja elköltöztek, és szerettek volna minél hamarabb megszabadulni tőle. Végül is húszezer dollárral olcsóbban megkaptuk, min amennyit ér, mi pedig beleegyeztünk, hogy semmit nem kell megcsináltatniuk. Mivel készpénzzel fizettünk, az egészet nagyon gyorsan le lehetett bonyolítani. Ez volt az első napunk hivatalos háztulajdonosként. Rengeteg holmit elhoztunk magunkkal Galvestonból. Béreltünk egy kisebb utánfutót, és 252 belepakoltunk annyi cuccot, amennyit csak bírtunk. De hamarosan vissza kell mennünk a bútorokért. Andrew hajthatatlan, ragaszkodik hozzá, hogy megtartsuk az apja régi, büdös fotelját, de megígérte, hogy legalább kitisztíttatja. És jól is teszi! Natalie és Blake mindkét kezükben három-három sörösüveggel tér vissza, és menet közben szétosztják a palackokat. —

Kösz, de én nem kérek — hárítom el a kínálást.

Natalie a szívére veszi a dolgot. Lebiggyesztett ajakkal bámul le rám. Szűk fehér inget

visel, ami remekül kiemeli a mellét. —

Legalább egy hétre elegem van a sörből, Nat.

Felhúzza az orrát, de aztán csupán vállat von. — Legalább több marad nekem! Miután odaadott egy sört Andrew-nak, Blake indul az utolsó szabad babzsák felé, de Natalie megelőzi. így aztán Blake az ölébe ül. Ahogy szórakoznak, Natalie a szokásos fura módján nevet, én pedig Andrew felé pillantok, hogy lássam, mit szól hozzá. —

Shenzi — suttogja, és a szájára szorított üveggel együtt csóválja a fejét.

Halkan felnevetek. —

Azt ígérted, hogy mesélsz az utazásotokról — szólal meg Natalie, immár Blake két

lába között ülve. Mindenki rám és Andrew-ra néz. —

Már elmondtam neked egy csomó dolgot, Nat.

—

Igen, de nekünk nem meséltél semmit — emlékeztet Lea barátnőm, aki a

Starbucksban dolgozik. Alicia, a kolléganője hozzáteszi: —

Egyszer mi is tettünk egy hosszú utazást anyuval és a bátyámmal, de nem hiszem,

hogy olyan lett volna, mint a tiétek. —

És azt még mindig nem árultad el, hogy mi történt Floridában - emlékeztet Natalie.

Iszik egy korty sört, aztán leteszi az üveget maga mellé a padlóra, és Blake combjaira támaszkodik. Blake megpuszilja a nyakát. Megremeg a gyomrom, valahányszor Florida az eszembe jut, de hirtelen rádöbbenek, hogy ez csak azért van, mert kettőnk közül valójában Andrew számára lehet kínos, ami történt. Egy pillanatig még arra is képtelen vagyok, hogy a szemébe nézzek, amiért egyáltalán megemlítettem Natalie-nek. Nem mentem bele a részletekbe, csupán annyit mondtam, hogy valami nagyon pocsék dolog történt ott velünk. Amikor végre elkapom Andrew tekintetét, egyértelművé válik számomra, hogy egyáltalán nem haragszik. Rám kacsint, és ő is leteszi maga 253 mellé az üveget. Meglepetésemre mesélni kezd. - Florida. Az volt valószínűleg az út legrosszabb és talán legfurább része, de az ott-tartózkodásunk bizonyos részleteit mégsem sajnálom annyira. Fogalmam sincs, hová akar kilyukadni. Immár mindenki Andrew-ra néz, főleg Natalie, akinek szinte kigúvad a szeme az izgatott várakozástól. —

Összefutottunk egy társasággal, és meghívtak magukkal bulizni egy elzárt

partszakaszra. Velük mentünk. És jól éreztük magunkat. De aztán eldurvultak a dolgok.

—

Hogy érted azt, hogy eldurvultak? — vág közbe Natalie.

—

LSD-ig és „mi a fene folyik itt” szintig - feleli Andrew.

Natalie szeme elkerekedik, szigorú tekintettel fordul felém. — LSD-t használtál? Mi a fasz ütött beléd, Cam? Megrázom a fejem. - Nem, soha nem tennék ilyesmit szándékosan. Bekábítóztak minket! Mindenkinek elkerekedik a szeme. —

Igen — folytatja Andrew. — Nem is tudjuk pontosan, hogy mit adtak be nekünk, de

mind a ketten teljesen elszálltunk. —

Egyszer engem is elintéztek partidroggal — jegyzi meg Sarah, Blake húga.

Alig néz ki tizennyolc évesnek. Blake hirtelen mozdulattal felegyenesedik, amitől Natalie foga az üveg szájához koccan. —

Micsoda? — kiált fel, és düh izzik a szemében.

—

O, nem is tudtál róla? — kérdezi édes hangon Sarah, aki úgy tesz, mintha egyszerűen

elfelejtette volna megemlíteni a dolgot. Nyilvánvalóan jobb volt, amíg ez volt a helyzet. —

Au! — nyafog Natalie, és a kezét a szájára szorítja.

—

Ne haragudj — kér elnézést Blake. Megpuszilja az arcát, aztán visszafordul a

húgához. — Ki a franc adott neked partidrogot, Sarah? Ne szórakozz velem! Jobb lesz, ha elárulod... Történt valami? - Halálos félelem olvasható le az arcáról. Sarah csak a szemét forgatja. - Nem. Semmi sem történt, mert Kayla velem volt, és hazavitt. És nem, nem tudom, ki tette, Blake, szóval higgadj le. — Aztán visszafordul felénk. - Hol is tartottatok? —

Számíthatsz rám, haver — mondja Andrew Blake-nek. - Ha valaha is kideríted, hogy

ki volt az, csak szólj. Szemétség. Gyengéden oldalba bököm. Érti a célzást. — Mindegy, be kell vallanom, Florida jó lecke volt, de soha nem akarom még egyszer átélni. Andrew nem árul el nekik semmit a mocskos ribancról, aki megpróbálta leszopni. Örülök 254 neki, mert nagyon kínos lett volna. Arról már nem is beszélve, hogy mit hallgatnék miatta Natalie-tól. Néhány órán keresztül még csevegünk a barátainkkal, heverészünk a babzsák fotelokon, aztán nyolc körül Blake-nek haza kell vinnie Sarah-t. Nem sokkal hármójuk távozása után a többiek is szedelőzködni kezdenek, és egyedül maradunk Andrew-val az első közös otthonunkban. Meggyújtja a gyertyát a tűzhelyen, aztán behozza a nappaliba. A gázt már bekapcsolták. Ezzel a gyertyával gyújtja meg a többit.

—

A padlón fogunk aludni? - kérdem.

—

Nem - feleli. Az összes babzsák fotelt a szoba közepére húzza, szorosan egymáshoz

igazítja, így olyan lesz, mint egy rögtönzött ágy, aztán megpaskolja az egyiket. - Egyelőre ezzel kell beérnünk. Nem alszom a padlón. Megfájdulna tőle a hátam. Elmosolyodom. — Fura, nem? — kérdem, és körbenézek a házunk üres falain, és elképzelem, milyen képek vagy festmények mutatnának jól rajtuk. —

Micsoda, az, hogy nincs bútor meg áram? Már hozzászokhattál volna - kuncogja.

Felkelek a fal mellé tolt babzsák fotelból, és leülök a rögtönzött ágyra. Kinyújtom a kezem, megbökdösöm az olvadt viaszt; hagyom, hogy kicsit megégessen, aztán kihűljön az ujjam hegyén. —

Nem, a házra értettem. Magunkra. Valójában erre az egészre.

—

Remélem, jó értelemben fura.

—

Természetesen — mosolygok fel rá.

Csend telepedik a házra. A gyertyafény táncoló árnyékokat vet a falakra. Enyhe fertőtlenítő- és tisztítószerszag van. —

Andrew, köszönöm, hogy együtt vagyunk.

Végre letelepszik mellém, és egy darabig csak bámulunk a lángokba. —

Hol máshol lennék, mint ott, ahol te vagy?

—

Tudod, hogyan értem.

A gyertyaláng fölé tartom a tenyeremet, csak annyira, hogy érezzem a melegét, és figyelem, milyen közel tudom tenni hozzá a kezemet, mielőtt megégetne. —

Tudom, de az semmin nem változtat.

255

Visszahúzom a kezem, és ránézek; az arca lágynak látszik a narancsszínű gyertyafényben, annak ellenére, hogy ismét borostát növesztett. —

El kell mondanom neked valamit, Camryn.

Összeszorul a szívem attól, ahogyan ezt mondta. —

Mit... Vagyis, mit értesz azon, hogy el kell mondanod valamit? — Borzasztóan ideges

vagyok. Nem tudom, miért. Andrew felhúzza a térdét, és rátámaszkodik. Visszapillant a lángokra, csak egypár pillanatra, de ez is nagyon hosszú időnek tűnik. —

Andrew? - Teljesen szembefordulok vele.

Látom, hogy nagyot nyel. A szemembe néz. —

Újra kezdődtek a fejfájások - kezdi, és összerándul a gyomrom. Azt hiszem, hányni

fogok. — Csak hétfő óta, de bejelentkeztem egy itteni orvoshoz. Anyukád ajánlotta. Gyűlölöm anyut, amiért eltitkolta ezt előlem. Reszket a kezem. - Én kértem meg az anyukádat, hogy ne szóljon neked, mert azt akartam, hogy a házzal minden rendben legyen... —

Szólnod kellett volna nekem!

Felém nyújtja a kezét, de véletlenül félrelököm, ahogy próbálok talpra kecmeregni. —

Miért titkoltad el ezt előlem?

Szédülök. Andrew is feláll, de nem jön közelebb. —

Már mondtam. Nem akartam, hogy...

—

Nem érdekel! Meg kellett volna mondanod!

A gyomromra szorítom a kezemet, és előregörnyedek. Csodálom, hogy még nem hánytam el magam. Az idegeim romokban, úgy érzem, mindjárt darabokra hullok. —

Ez nem történhet meg... — Végül a tenyerembe temetem az arcomat, és zokogásban

török ki. — Mi a francért történik ez?! Andrew egy szempillantás alatt mellettem 256 terem. Er- zem, ahogy körém fonja a karját. A mellkasához szorítja reszkető testemet, és átölel. Szorosan. —

Nem jelent semmit — nyugtatgat. — Őszintén mondom, nem úgy érzem magam,

ahogyan régebben, Camryn. Fáj néha a fejem, igen, de másképpen. Amikor eléggé elcsendesedik a zokogásom ahhoz, hogy meg tudjak szólalni, felemelem a fejem, hogy a szemébe nézzek. A tenyerébe fogja az arcomat, és bágyadtan rám mosolyog. — Tudtam, hogy így fogsz rá reagálni, bébi — mondja csöndesen. — Nem akarom, hogy négy napig, a hétfői vizsgálatig

halálra izguld magad. — Fogva tartja a tekintetemet. — Nem érzem magam ugyanúgy, mint régen. Erre koncentrálj, mert igazat mondok. —

Biztos? Vagy csak azért mondod ezt, hogy ne aggódjam? — De magamban már

eldöntöttem, hogy az utóbbi a helyzet. Elhúzódom tőle, és járkálni kezdek fel-alá, összefont karral, az egyik kezemet a számra szorítva. Még mindig egész testemben reszketek. —

Nem hazudok neked — bizonygatja. — Minden rendben lesz. Úgy érzem, nem lesz

semmi baj, és ezt el kell hinned. Megpördülök. — Képtelen vagyok megtenni, Andrew. Nem is fogom. Oldalra biccenti a fejét, elgondolkodó, kíváncsi, aggódó tekintettel figyel. Tudom, hogy azt szeretné, ha kifejteném, mire gondolok, de képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok, mert az, amit mondanék, csak elkeserítené és megbántaná. És nem lennének többek, mint szavak. Szavak, amelyeket a fájdalom és a harag szült, és egy részem szeretne szemtől szembe kerülni istennel vagy bárkivel, vagy bármivel, és a képébe vágni, hogy menj a pokolba. Meg kell nyugodnom. Hátrálnom kell egy lépést, és mély lélegzetet venni.

257

Pontosan ezt is teszem. -

Camryn?

—

Jól leszel — közlöm tárgyilagosan. — Tudom, hogy minden rendben lesz.

Elém lép, megpuszilja a homlokomat. — így lesz.

ANDREW 35

Feszült volt az elmúlt négy nap. Bár Camryn azt ígérte, hogy optimista lesz, és nem hagyja, hogy kiborítsa a dolog, mégsem volt önmaga. Pokolian ideges volt. Kétszer is hallottam sírni és hányni a fürdőszobában. Mióta beszámoltam neki a fejfájásokról, hasonlóan viselkedett, mint azelőtt, hogy meglátogattuk Aidant és Michelle-t Chicagóban: mosolyt erőltetett az arcára, és úgy tett, mintha nevetne, ha valami vicceset látott vagy hallott. Egyszerűen csak nem önmaga. Mivel aggódtam miatta, és emlékeztem, mi történt a fájdalomcsillapítókkal a vetélés után, nyíltan megkérdeztem tőle, ismét „elgyengült-e”. Nemmel válaszolt, és hiszek neki. De ezúttal semmi nem segít rajta azon kívül, hogy bemegyünk ma a kórházba, és kiderül, hogy minden rendben. Ha viszont nem... Hát, erre még gondolni sem akarok. Jobban aggódom miatta, mint a saját egészségem miatt. 258 Camrynnek egy másik helyiségben kell várakoznia, míg elvégzik a vizsgálatot. Láttam rajta, hogy legszívesebben vitába szállt volna a nővérrel, de végül engedelmeskedett. És ahogyan a legutóbbi alkalommal, most is úgy érzem, mintha már órák óta itt lennék, kissé klausztrofóbiásán érzem magam a hatalmas, zajos gép belsejében. A technikus arra kért, hogy nagyon nyugodtan feküdjem. Próbáljak nem mozogni, különben újra meg kell ismételni az egészet. Talán kár is mondanom, hogy gyakorlatilag levegőt is alig vettem tizenöt percen keresztül.

Mikor vége volt a vizsgálatnak, kivettem a dugót a fülemből, és behajítottam a közeli szemetesbe. Camryn teljesen kiborult, amikor a nővér közölte, hogy szerda előtt nem tudjuk meg az eredményt. —

Maga biztosan viccel!

Vérbe borult a szeme. Rám nézett, aztán a nővérre, oda-vissza, remélve, hogy valamelyikünk tehet valamit. A nővérre néztem. — Van rá valami mód, hogy még ma megtudjuk az eredményt? A nővér Camryn arckifejezéséből pontosan meg tudta állapítani, hogy nem fog zöld ágra vergődni vele, ezért felsóhajtott. — Foglaljanak helyet a várószobában, és meglátom, dr. Adams tud-e vetni egy pillantást a felvételre. Négy órával később ott ültünk dr. Adams irodájában. —

Nem látok semmi rendelleneset — szólal meg, és érzem, hogy Camryn acélos

szorítása enyhül. — De az előzményeket figyelembe véve, azt hiszem, az lenne a legbiztosabb, ha egy ideig havonta felkeresne, és közben feljegyezne minden változást. —

De azt mondta, hogy nem lát semmit — emlékeztette Camryn, és ismét megszorította

a kezemet. —

Így van, ám ennek ellenére úgy gondolom, ez szolgálná Andrew érdekeit. Hogy

biztosak lehessünk benne. így idejében elkaphatnánk, ha esetleg történne valami. —

Ezzel azt akarja mondani, hogy azt hiszi, történni fog valami?

Legszívesebben felnevettem volna az orvos kissé frusztrált arckifejezése láttán, de inkább Camryn felé fordultam. — Nem, nem ezt mondta. Nyugodj meg! Minden rendben van. Látod, megmondtam, hogy minden rendben lesz. És attól a naptól kezdve nem tehettem mást, csak reménykedtem, hogy igazat mondtam neki... 259

CAMRYN

36

Jó néhány hónappal később...

Valamikor, az új házunkban töltött első hónap folyamán Andrew írt nekem egy újabb levelet. Azt hiszem, legalább százszor elolvastam. Olyankor általában sírok, de azon kapom magam, hogy sokat mosolygok is közben. Azt mondta, szeretné, ha hetente egyszer elolvasnám, mintegy jelezve, hogy újabb hét telt el, és nem történt semmi, még mindig minden rendben van. És én engedelmeskedtem neki. Általában vasárnap éjjel olvasom el, miután ő már álomba szenderült mellettem az ágyunkban. De néha, amikor előbb elalszom, mint ő, másnap reggel kiveszem a levelet az éjjeliszekrényen lévő könyvből, és elolvasom, mielőtt fölébredne. És minden egyes alkalommal, miután végzek vele, nézem, ahogy alszik, és reménykedem, hogy kapunk egy újabb hetet. Andrew mindig ámulatba ejtett. Elképesztett azzal, ahogyan gondolkodik. Ahogyan néz rám anélkül, hogy egyetlen szót is szólna, és ettől úgy érzem, hogy én vagyok a legfontosabb ember a világon. Ámulatba ejtett azzal, hogy akkor is optimista maradt, amikor minden darabokra hullott körülötte. Ahogyan képes világosságot gyújtani az agyam legsötétebb zugaiban olyankor is, amikor már azt hittem, hogy ott soha többé nem lesz világosság. Természetesen neki is voltak rosszabb napjai, „gyenge

260

pillanatai”, de nem ismerek senkit, aki akár csak kicsit is hasonlítana rá. És tudom, hogy soha nem is fogok találkozni ilyennel. Lehet, hogy a szívem mélyén valóban gyenge ember vagyok. Ha Andrew nem lenne, nem lennék az, aki vagyok. Néha eltűnődöm, vajon mi lett volna belőlem, ha soha nem találkozom vele, ha nem lett volna mellettem, hogy megmentsen attól a veszélyes, vakmerő buszos utazástól, amelyre egyedül indultam. Elgondolkodom, mi történt volna velem, ha nem törődött volna velem eléggé ahhoz, hogy segítsen túlélni az én gyenge pillanatomat. Utálok így gondolni magamra, de az embernek néha muszáj szembenéznie a realitásokkal, azzal, hogyan állnak a dolgok, és hogyan alakulhattak volna a tetteink miatt. A szívem mélyén tudom, hogy Andrew nélkül talán egyáltalán nem tartanék ma itt. Ezek az utóbbi hónapok nagyon nehezek voltak a számunkra, de ugyanakkor tele voltak élettel, izgalommal, szerelemmel és reménnyel is. Az élet titokzatos, gyakran igazságtalan. De azt hiszem, az Andrew-val eltöltött idő alatt megtanultam, hogy csodálatos is lehet, és hogy általában, ha valami igazságtalan dolog történik, az csupán az Élet módszere arra, hogy helyet csináljon jobbak számára. Szeretném ezt hinni. Erőt ad olyankor, amikor a leginkább szükségem van rá. És most szükségem van rá. Felnézek a szoba steril fehér falán magasan elhelyezett órára, de fátyolos tekintetemmel alig tudom kivenni a kicsi fekete mutatókat. Tudni szeretném, mióta vagyok itt. Lelkileg és testileg is kimerült és gyenge vagyok, képtelenség többet elviselni. Gombóc van a torkomban, nyelek egyet, a szám olyan száraz, mint a smirgli. Felemelem a kezem, és letörlök egy könnycseppet a szememből. De csupán egyetlenegyet. Nem is sírtam valójában olyan sokat. Mert a fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy gyakorlatilag felszántotta az összes könnyemet. Nem tudom megtenni. Ügy érzem, bármelyik pillanatban feladom. Legszívesebben közölném a szobában mindenkivel, hogy menjenek el, hagyjanak békén, és ne bámuljanak már úgy rám, mintha meg kellene menteni a261 lelkemet. Mert kell! Kibaszottul kell! De a jelenlévők közül senki nem képes rá. Leginkább csak zsibbadt vagyok. Már nem érzek semmit. De a kórház falai kezdenek összezárulni körülöttem, amitől klausztrofóbiás érzésem támad. Ami a kínt és a szívfájdalmat illeti, nem érzek semmit. Azon tűnődöm, vajon örökké ilyen zsibbadt maradok-e. —

Meg kell próbálnod nyomni — szólal meg mellettem Andrew. Fogja a kezem.

Oldalra kapom a fejem, hogy ránézzek, és vitatkozni kezdek vele. — De már nem érzem a derekamat! Hogyan tudnék nyomni, ha képtelen vagyok érezni, hogy nyomok! — Szerintem

képtelen vagyok többet kinyomni magamból, mint ezeket a szavakat az összeszorított fogam között. Lemosolyog rám, megpuszilja izzadt homlokomat. —

Meg tudja csinálni — biztat dr. Ball a lábam közül.

Szorosan behunyom a szememet, megmarkolom Andrew kezét, és nyomok. Azt hiszem. Kinyitom a szememet. —

Nyomtam? Működik?

Remélem, nem fogok szellenteni! O, istenem, az olyan kibaszottul kínos lenne! —

Remekül csinálod, bébi.

Andrew várakozón az orvosra néz. —

Még egypár próbálkozás, és megvagyunk — mondja a doktor.

Egy cseppet sem örülök a szavainak. Frusztráltan lihegek, keményen hátravágom a fejem a párnára. —

Próbáld újra, bébi! — suttogja Andrew. Nem veszíti el a nyugalmát, bár minden

alkalommal, amikor az orvosra néz, érzem, hogy titokban aggódik. Felemelem a hátam a párnától, próbálok nyomni, de ahogy eddig, most sem tudom megállapítani, hogy sikerült-e, vagy csak úgy hiszem. Andrew megigazítja a karját a hátam mögött, hogy segítsen egyenesen maradni, én pedig újra nyomok, olyan szorosan behunyom a szememet, hogy szinte érzem, ahogyan a koponyámba fordulnak, összeszorítom a fogamat, és vicsorgók. Veríték gyöngyözik a homlokomon. Valami zagyvaságot kiáltok, ahogy abbahagyom a nyomást, és ismét kapok levegőt. És érzek valamit. Hűha... Nem fájdalom — arról az epidurális érzéstelenítés gondoskodott —, hanem egyértelműen a baba okozta nyomás. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt hinném, hogy valaki feldugott valami természetellenesen hatalmas dolgot a hüvelyembe. Egyre jobban elkerekedik a szemem. -

Kinn van a baba feje — hallom az orvos hangját, aztán egy undorító szuttyogást,

ahogy egy szívóval kitisztítja a baba torkát.

262

Andrew látni szeretné, mi történik, nézem, ahogy megnyúlik a nyaka, mint egy teknősnek, hogy jobban lásson, de nem akar magamra hagyni. -

Már csak egy kicsi kell, Camryn - biztat az orvos. Ismét nyomok, még nagyobb

erővel, mint eddig, mert már tudom, hogy működik a dolog. Kihúzza a baba vállát. Még egyszer nyomok, és megszületik a babánk. -

Remekül csinálta - mondja az orvos, és ismét kitisztítja a baba torkát.

Andrew megpuszilja az arcomat, a homlokomat, kisimítja izzadt hajamat az arcomból és a

nyakamból. Pár pillanattal később a baba sírása nevetéssel és izgalommal tölti meg a helyiséget. Könnyekben török ki, olyan hevesen sírok, hogy az egész testem rázkódik a túláradó boldogságtól. Aztán a doktor bejelenti: -

Kislány.

Nem tudjuk levenni a szemünket egymásról Andrew-val, de aztán megkérik, hogy menjen előre, és vágja el a köldökzsinórt. Ellép mellőlem, de büszkén mosolyog, ahogy megkerül, és megteszi, amit kell. El sem tudja dönteni, kire nézzen, rám-e vagy a lányunkra. Mosolygok, visszahajtom a fejemet a párnára; teljesen kimerültem. Végre tisztán látom a faliórát. Kiderül, hogy több mint tizenhat órán keresztül vajúdtam. Ismét nyomást, döfködést és húzgálást érzek a lábam között, ahogy az orvos elvégzi azt, amire, őszintén bevallom, nem vagyok kíváncsi. Csak bámulom egy ideig a plafont, elmerülök az elmúlt kilenc hónap eseményeiben, míg meg nem hallom, hogy a kisbabánk felvisít a szoba másik végében. Felkapom a fejemet. Andrew figyeli, ahogy a nővérek megtisztogatják és bebugyolálják egy takaróba a babát. Visszafordul felém. - Egyértelműen a te tüdődet örökölte, bébi - közli, és befogja a fülét. Mosolyogva nézem őket, és igyekszem nem odafigyelni arra, mi történik a lábam között. Aztán Andrew visszaáll az ágyam mellé. Szájon csókol, és azt suttogja: -

Izzadt vagy. Mintha most futottad volna le a maratont. Semmi smink. Kórházi

hálóing. És még így is gyönyörű vagy. Igen, sikerül elérnie, hogy elpiruljak. Felemelem a karomat, az arcára szorítom a tenyeremet, és lehúzom magamhoz. Megcsináltuk - suttogom az ajkába. Gyengéden megcsókol, de aztán mellénk lép a nővér a lányunkkal a karjában. -

Ki akarja elsőként megfogni? - kérdezi.

Andrew-val egymásra nézünk, aztán oldalra263lép, hogy a nővér odaadhassa nekem a babát. -

Nem — szólalok meg. — Először te.

Andrew nem sokáig habozik, a kicsiért nyúl. A nővér óvatosan a karjába teszi a babát, aztán, mikor látja, hogy Andrew biztosan tartja a kicsit, arrább lép. Andrew elő- szőr ügyetlennek és kisfiúsnak tűnik, fél, hogy leejti vagy rosszul fogja a babát, de hamar megnyugszik. — Szőke a haja — állapítja meg vigyorogva, zöld szeme nedvesen csillog. — Méghozzá

milyen sok! Még mindig annyira kimerült vagyok, hogy válaszul csak mosolyogni vagyok képes. Andrew lenéz rá, megsimogatja a pici arcát az ujjaival, megpuszilja a homlokát. Pár másodperccel később először tartom a karomban a gyermekemet. És abban a pillanatban, ahogy először meglátom a kicsi lányom arcát, ismét zokogásban török ki. Alig látom a babát a könnyeimen keresztül. — Olyan tökéletes — suttogom, és le sem veszem róla a szememet. Szinte félek; attól tartok, hogy ha csak egy másodpercre is félrenézek, akkor eltűnik, vagy felébredek az álomból. — Tökéletes — suttogom, és megpuszilom az apró orrát.

ANDREW

37

Az egész család, az enyém és Camryné odakinn ül a váróteremben - Camryn apját és bátyját kivéve. Még nem tudják, hogy kisfiú-e vagy kislány. Camryn és én sem tudtuk az egész terhesség alatt. Ügy döntöttünk, hogy legyen meglepetés. És az is lett. Mielőtt

beengedném

a

többieket, hogy lássák

őket,

Camrynnel

maradok

a

magánszobában, ahová nem sokkal a szülés után vitték be. Egy ideje már itt voltunk, vártuk, 264

hogy a nővérek behozzák a babát, miután elvégeztek mindent, amit ilyenkor kell. Miután a nővér ellenőrizte a kórházi karkötőt Camryn csuklóján, és egyeztette azzal, amelyet a „Parrish baba” visel apró bokáján, a karomba veszem a lányomat. Mielőtt a nővér távozik, magam is ellenőrzőm, hogy valóban ő-e az. Jó alaposan megnézem. Az ember nem lehet eléggé óvatos mostanában, és átkozottul biztos akarok lenni benne, hogy ugyanazt a babát hozták vissza, akit korábban elvittek. De el sem lehet téveszteni azt a sűrű szőke hajat és a magas hangú visítást, amitől azonnal elolvadok. Ha beszélni tudna, gondolkodás nélkül megtennék bármit,

amit mond. Kérem a cumisüveget! Igenis, hölgyem! Cseréld ki a pelenkámat! Mind. Törd el annak a nővérnek a kezét, amiért úgy becsomagolt, mint egy elcseszett burritót! Rendben, pici lány! Camryn a mellére veszi, hagyja, hogy szopjon.

265

Camryn egy nappal az új házba költözés előtt tudta meg, hogy ismét terhes. De csak az után árulta el nekem, hogy a következő hétfőn túlestem az orvosi vizsgálaton. Azt mondta, félt előbb bevallani, gondolom, ahogy én is féltem azonnal elárulni neki, hogy ismét fáj a fejem. De attól kezdve nagyon sokat beszélgettünk arról, mit csinálunk majd másképpen ezúttal. Az egyik dolog a szoptatás volt. Az első terhesség idején Camryn túlságosan izgult amiatt, hogy egy csecsemő szopja a mellét, különösen olyankor, ha esetleg nyilvános helyen kellene megetetnie. Annak idején mindenbe belementem, amit akart, és soha nem próbáltam megváltoztatni a véleményét. Igazából nem is volt rá okom. Most azonban, miközben ismét megtörölte a szemét a zsebkendővel, Camryn azt mondta: —

Tudod, mit, bébi? Nagyon sok mindent összeolvastam a terhességről és a szoptatás

előnyeiről, és egyáltalán nem érdekel, mit fognak gondolni az emberek. Úgy vélem, hogy akarom és kell is szoptatnom. —

Akkor szerintem is kell — vágtam rá.

Örültem neki, hogy maga hozta meg ezt a döntést anélkül, hogy befolyásolnom kellett volna. Hé, mindaddig, amíg a férfiak nem szoptathatnak, és nem várja el tőlem, hogy megpróbáljam, dönthet, ahogy akar! Leülök a székbe, amelyet korábban a fal mellől odahúztam az ágyhoz. —

Azt olvastam, hogy a legtöbb baba kék szemmel születik — jegyzi meg Camryn, és

lenéz a kicsire. — De azt hiszem, később majd olyan zöld lesz a szeme, mint a tiéd. Finoman megsimogatom a lányunk fejét az ujjaimmal. —

Talán — felelem, és képtelen vagyok levenni róluk a szememet — a gyönyörű

feleségemről és a drága kislányomról. Ügy érzem, mintha egy másik világba kerültem volna, csodálatosabba, mint amilyet valaha is elképzeltem. Komolyan nem hiszem, hogy lehetnék boldogabb, mint Camrynnel. Úgy vélem, ez képtelenség lenne. Szerintem Camryn még mindig kissé sokkos állapotban van. —

Mire gondolsz? - faggatom, miközben melegen mosolygok tovább.

Fáradt tekintete ellágyul, ahogyan rám néz. —

Igazad volt — mondja.

A baba cuppogó hangot ad, olyan halkan, hogy szinte alig hallom, de rádöbbenek, hogy mennyire figyelem minden hangját és mozdulatát. Camryn folytatja. —

Azt mondtad, hogy másodszor nem fogok elvetélni. Azt mondtad, nem fog kiújulni a

daganat. Azt mondtad, hogy minden rendben lesz. És így is lett. - Lepillant a babára, megsimogatja a homlokát az ujjával, aztán ismét felém fordítja a tekintetét. — Köszönöm,

hogy igazad lett. Felkelek a székről, a tenyerembe fogom az arcát, és felemelem az állát, hogy megcsókolhassam a száját. Halkan kopogtatnak, majd lassan kinyílik az ajtó. Anyu dugja be a fejét. —

Gyertek be — intek neki.

A hatalmas ajtó feltárul, és annyi ember özönlik be a szobába egymás után, hogy már nem is számolok tovább Aidán és Michelle után, aki öt hónapos terhes. Mindenki ölelget, tapogatja a hátamat, miközben a baba felé sandítanak. —

Gratulálok, öcskös - paskolja meg Aidán a hátamat. — Volt egy olyan érzésem, hogy

megelőzöl. — Megsimogatja Michelle gömbölyű pocakját. A felesége viccesen elhessegeti, aztán mond valamit arról, hogy ne merészelje még egyszer bedugni az ujját a köldökébe. Aztán megölel, majd Camryn ágya mellé lép. —

Fiunk lesz - közli Aidán.

—

Tényleg? — kérdem. — Csodás!

A bejelentés felkelti Camryn figyelmét is, de Michelle szólal meg elsőként. —

Nem tudja biztosan — jegyzi meg. — Csak azt hiszi, hogy tudja.

Camryn felnevet. - Higgy nekem, ha egy Parrish azt mondja, hogy fia vagy lánya lesz, akkor valószínűleg igaza van. —

Rendben, majd meglátjuk — enged Michelle, de látszik rajta, hogy nincs meggyőzve.

A bátyámra pillantok; ismerem ezt a magabiztos tekintetet. Igen, biztos, hogy fiuk lesz. —

O, istenem — hallom Natalie halk hangját valahonnan a szobából. — Rózsaszínű a

takaró. Ez azt jelenti, amire gondolok? - Az arcára szorítja a két kezét, gyűrűvel ékesített ujja az ajkához ér. Be kell vallanom, csodálkozom azon, hogy ilyen visszafogott. Blake mellette áll, nyugodtan, mint mindig. Camryn előbb rám néz, és amikor beleegyezőn bólintok, közli a többiekkel: —

Igen, kislányunk van.

Az összes asszonyszemély nyomban az ágy 267 köré gyűlik. Camryn anyja nyúl elsőként a babáért, és Camryn eltakarja a mellét a hálóinggel, majd óvatosan odaadja neki a kicsit. —

O, milyen gyönyörű, Camryn! — szólal meg Nancy kellemesen csengő hangon.

Szőkített haja laza kontyba van kötve a feje búbján, a szeme ugyanolyan kék, mint Camryné. Tényleg nagyon hasonlítanak egymásra. — Tökéletes! Az én tökéletes kis unokám. — Camryn nevelőapja, Roger egyedül ácsorog a fal mellett, és szemlátomást halálra van rémülve. Nem tudom, vajon azért-e, mert kellemetlenül érintik az ilyen dolgok, vagy mert most döbbent rá, hogy egy nagymamát vett feleségül. Jót nevetek magamban.

Asher is megölel. — Ha hú lett volna, nagyon aggódnék, hogy még egy hozzád hasonló rohangászik odakinn a nagyvilágban. - Vigyorogva oldalba bök. —

Ja, csak várj, öcsi - szólok vissza, és megszívom a fo

268

gamat. — Te következel, és belőled még egy pont olyan rossz, mint belőlem. -

Fogalmam sincs, miről beszélsz - mondja.

-

Igazad van, először barátnőt kellene kerítened magadnak. Nem hiszem, hogy

mostanában nagyon aggódnod kellene a gyerekáldás miatt. -

Van barátnőm, haver.

-

Kicsoda? Lara Croft? Vagy Luis Roy egyik csaja? — faggatom nevetve.

-

Mindegy, haver — feleli, és összefonja a karját a mellén, de tudom, hogy ennél sokkal

több kell ahhoz, hogy kiakasszam. Ha nem piszkálnám, még azt hinné, hogy valami bajom van. Persze, ettől még nem hagyom abba a cikizést. -

Asher bácsi. Jól hangzik.

Elmerengve bólint. - Igen, szerintem is. Nancy odaadja a lányunkat anyukámnak, akit soha nem láttam még ennyire büszkének. Állandóan felém pil-lantgat, aztán vissza a babára, majd újra rám. -

A te orrodat és szádat örökölte, Andrew - szólal meg végül.

-

És Camryn haját meg tüdejét - mutatok rá.

Natalie már az ágy lábánál áll, nyugtalanul mocorog, összekulcsolja maga előtt a kezét. Anyukám észreveszi, milyen izgatottan várja, hogy megfoghassa a babát, ezért megpuszilja újszülött unokája fejét, és odanyújtja Natalie-nek. -

Remélem, megmostad a kezed, Nat - szól oda Camryn az ágyból.

-

Hát persze! - feleli Natalie, aztán már oda sem figyel Camrynre, beszélni kezd a

lányomhoz, aki mellesleg alszik. - O, te vagy a leghelyesebb dolog, amit életemben láttam. — A hangja egyre magasabban cseng, ahogy mind izgatottabb lesz. Aztán egyenesen Camrynre néz, és komoly képpel megjegyzi: -

O, istenem, én is akarok egyet!

Elkerekedik Blake szeme, és szerintem levegőt sem kap. Amikor pár perccel később újra ránézek, már ott áll Roger mellett a falnál.

269

Camryn nagynénje, Brenda kapja meg ezután a babát, majd az egyik unokatestvére. Michelle is dajkálja egy darabig, gügyög neki, hogy milyen gyönyörű, aztán visszateszi Camryn karjába. Leülök Camryn ágya mellé. —

És eldöntöttétek már, hogy mi legyen a neve? - kérdi anyu.

Összenézünk Camrynnel, és mind a ketten ugyanarra gondolunk. —

Még nem — feleli Camryn, de ennél többet nem mond. Tudom, hogy én vagyok a

szobában az egyetlen, aki észrevette, hogy a kérdésről Lily jutott Camryn eszébe. De a

pillanat elmúlik, megpuszilja a babánk arcát, és tudom, hogy a veszteség ellenére mennyire büszke arra, amije van. A család nagyobbik fele távozik, mielőtt leszáll az este, de a nagymamák egy kicsit tovább maradnak, ismerkednek egymással. Ez az első alkalom, hogy találkoztak. Aztán nem sokkal hét óra után ők is elmennek, amikor bejön a nővér, hogy megnézze a babát és Camrynt. Amikor végre magunkra maradunk mi hárman, lekapcsolom a lámpát, csak a fürdőszobait hagyom égve. A lányunk mélyen alszik Camryn karjában. Tudom, hogy Camryn is fáradt, teljesen kimerült, de képtelen letenni a babát, hogy aludjon egy kicsit. Felajánlom, hogy fogom a kicsit, hogy pihenni tudjon, de mindenképpen ébren akar maradni. Egy darabig csak figyelem őket; tökéletes pillanat, aztán odasétálok az ágyhoz, és leülök melléjük. Camryn rám néz, aztán visszafordítja a tekintetét az alvó angyalkánkra. —

Lily — mondom egyszerűen.

Camryn zavartan rám néz. Bólintok, mintha csak azt mondanám, hogy igen, jól hallottad, aztán megsimogatom a kisbabánk puha fejét. —

Emlékszel még, mit mondtam neked? Chicagóban, amikor megtaláltam a

gyógyszereket? Nemet int a fejével. Megérintem Camryn arcát, végigsimítom előbb az egyik, majd a másik felét. —

Azt mondtam, hogy Lily még nem állt készen. - Elhallgatok, aztán mosolyogva

hozzáteszem: —

Ugyanaz a lélek, másik test.

Valami felvillan Camryn szemében. Oldalra biccenti a fejét, csodálkozva rám néz. Aztán lepillant a babára, és mintha egy örökkévalóság telne el, mielőtt ismét rám néz. Amikor megteszi, könnyek folynak végig az 270 arcán. —

így gondolod? — kérdezi reménykedve.

—

Igen. így gondolom.

Hevesebben kezd sírni, és gyengéden a mellére szorítja és ringatja Lilyt. Felnéz rám, majd bólint párat. —

Lily — suttogja, és megpuszilja a feje búbját.

Másnap reggel a Camryn ágya melletti székben ébredek, ahol az éjjel elaludtam. Hallom Camryn halk hangját, és ahogy mindig, úgy teszek, mintha még mindig aludnék, miközben ő

elolvassa a levelet, amelyet hónapokkal ezelőtt írtam neki.

CAMRYN

38

Kedves Camryn! Tudom, hogy félsz. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én nem félek, de hinnem kell, hogy ezúttal minden rendben lesz. És így lesz. Annyi mindenen mentünk már keresztül. Több mindenen, mint a legtöbb ember ilyen rövid idő alatt. De bármi történt is, egyetlen dolog nem változott: még mindig együtt vagyunk. A halál nem tudott elválasztani tőled. A gyengeség sem vetített rád rossz fényt a szememben. A gyógyszerek és az összes szarság, ami velük jár, nem tudtak téged elvenni tőlem, vagy ellenem fordítani téged. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy elpusztíthatatlanok vagyunk. Talán mindez csupán próbatétel volt. Igen, gyakran gondolok erre, és ez a meggyőződésem. A legtöbb ember természetesnek veszi a sorsát. Néhánynak mindene megvan, amit csak akart, és amire szüksége van, de nem tudja kellőképpen értékelni. Mások kihagyják a lehetőségeiket, mert nem nyitják ki a szemüket, hogy meglássák őket. De te és én már az előtt, hogy megismerkedtünk, vállaltuk a kockázatot, meghoztuk a saját döntéseinket, és nem hallgattunk azokra, akik többféleképpen is figyelmeztettek bennünket arra, Hogy helytelenül cselekszünk. A pokolba, a magunk módján éltünk, lett légyen az bármily vakmerő, őrült vagy szokatlan. 271 Minél inkább próbálkoztunk, minél többet harcoltunk, mintha annál nagyobbak lettek volna az előttünk tornyosuló akadályok. Mert be kellett bizonyítanunk, hogy összetartozunk. És tudom, hogy megtettük. Camryn, azt akarom, hogy minden héten elolvasd ezt a levelet. Mindegy, hogy melyik napon, vagy a nap melyik órájában, csak olvasd el! Azt akarom, hogy valahányszor előveszed, jusson eszedbe, hogy ismét eltelt egy hét, és még mindig állapotos vagy. Még mindig jó egészségnek örvendek. Még mindig együtt vagyunk. Azt akarom, hogy hármunkra gondolj, magadra, rám

és a fiunkra vagy lányunkra, az európai és a dél-amerikai utazásra. Képzeld magad elé! Mert meg fogjuk csinálni. Megígérem. Te vagy számomra minden, és azt akarom, hogy erős maradj, ne engedd, hogy a múlttal kapcsolatos félelmeid megrontsák a jövőnket. Ezúttal minden rendben lesz, Camryn, minden, esküszöm. Csak bízz bennem! A következő hétig... Szeretettel: Andrew Felnézek a kezemben tartott levélről, hagyom, hogy feküdjön mellettem az ágyon, az ujjaim közé szorítva. Lily mélyen alszik a kórházi mózeskosárban. Andrew-nak győzködnie kellett engem egy ideig, mire végre hajlandó voltam betenni őt oda, ahelyett, hogy egész éjjel a ka

272

romban tartottam volna. De gyakran felébredtem, hogy ellenőrizzem, még mindig lélegzik-e. Most is megnézem. Nem tehetek róla, valószínűleg még hónapokig ezt fogom csinálni. Végül ismét összehajtom Andrew levelét a régi gyűrődések mentén. Valószínűleg azt hiszi, most, hogy Lily megszületett, már nem fogom többet elolvasni. Téved. Állandóan újra meg újra elolvastam az első levelet is, amelyet írt nekem, bár nem tud róla. Bizonyos dolgokat megtartok magamnak. —

Akkor betehetjük a cetliket a kalapba? — kérdi Andrew.

Eltűnődöm, vajon mióta van ébren. Ránézek, és elmosolyodom. — Várjunk ezzel egypár hónapot. Bólint, aztán előredől a széken. —

Hogy aludtál? - faggatom. — A kanapéra kellett volna feküdnöd - pillantok az ablak

mellett álló apró bútordarabra. Andrew kinyújtóztatja a karját, aztán megropogtatja a hátát és a nyakát. Nem válaszol. —

Gondolom, végre elhozhatjuk anyutól a cuccokat, amelyeket az első babaköszöntőre

kaptunk — jegyzem meg. Andrew csibészesen elmosolyodik. —

Várjunk csak... Már elintézted, igaz?

Feláll, és nyújtózkodik még egy kicsit. — A szó szoros értelmében nem én voltam. Natalie, Blake és az anyukád tegnap, miután bejöttünk a kórházba, mindent átvittek hozzánk, és be is rendezték a gyerekszobát. A terhesség alatt nem akartam ezzel foglalkozni. Féltem, hogy elkiabálom a dolgot, és megint elvetélek. Éppen ezért nem akartam tudni a baba nemét sem a születése előtt. Nem akartam erre gondolni, túl sokat foglalkozni semmi ilyesmivel, ahogyan az előző alkalommal. Attól féltem, hogy balszerencsét hoz. Andrew másképp gondolta, de soha nem szólt egy szót sem, nem próbált győzködni. —

És ahogy nyilván sejted is — folytatja —, mivel Michelle és anyu is itt van, még több

minden vár majd téged otthon, mint amit a babaköszöntőn kaptál. Másnap, mikor Andrew kinyitja a házunk bejárati ajtaját, és besétálok Lilyvel a karomban, azonnal látom, hogy igazat beszélt. A házban tökéletes a rend és a tisztaság. Én soha nem lettem volna képes ilyen nagyszerűen kitakarítani. Ahogy Andrew átkísér a nappalin a folyosó felé, észreveszek egy babamonitort a konyhapulton, egyet a dohányzóasztalon, egyet a fürdőszobában, és persze Lily szobájában is. Elkerekedik a szemem.

—

O, nahát, Andrew, nézd csak!

Lily mocorogni kezd a karomban, valószínűleg a hangomból kicsengő izgatottság miatt, de hamar megnyugszik. A kiságy az egyik fal mellett áll, a tetején egy cuki zenélő-forgó mackó. Összeillő komód és pelenkázó asztal áll az ablaknál. Andrew kihúzza a fiókokat, hogy lássam, mindegyik tele van ruhácskákkal, takarókkal, előkékkel, apró zoknikkal és minden egyébbel. Kinyitja a gardrób ajtaját, amelyben több tucat apró ruhácska és egyéb holmi lóg. Annyi pelenkacsomag sorakozik a falhoz támasztva, hogy szerintem egyetlen darabot sem kell majd vennünk. Persze tudom, hogy ez túlzás. Andrew visszakísér a hallba, és kinyitja a fürdőszobaajtó melletti gardróbot, hogy lássam, a vadonatúj babakompot, hintát és valami fura tornáztatót - mindegyik még a dobozában van. —

Majd össze kell szerelnem ezeket, ha elég nagy lesz hozzájuk - mondja. — De az még

odább van. —

Gondolod, hogy megbirkózol vele? - viccelődöm.

Felveti a fejét. - És még csak cl sem kell hozzá olvasnom az utasításokat. Magamban felnevetek. Aztán bemegyünk a hálószobába. Fehér, hordozható kiságy áll az ágy mellett, az én oldalamnál. - Ezt én vettem neked - mosolyog büszkén. - Tudom, hogy hosszú ideig nem fogod egyedül hagyni majd a saját szobájában, ezért úgy gondoltam, szükséged lesz rá. Elpirul. Eléje lépek, megpuszilom a szája szélét. — Igazad van. Köszönöm. Lily ismét mocorogni kezd, és ezúttal fel is ébred. Andrew elveszi tőlem. — Tisztába teszem — mondja. Ledőlök az ágyra, és figyelem őt. Lefekteti a babát mellém, leveszi róla a takarót. A legcukibb, egyszersmind hangos visítás tör fel az aprócska tüdejéből. Hadonászik a pici kezével és lábával. Az egész feje elvörösödik. De Andrew-nak a szeme sem rebben. És amikor kinyitja a pelenkát, nem torzul undorodó grimaszba az arca a meglepetés láttán, 274 amelyet Lily hagyott neki. Bevallom, csodálkozom, milyen könnyedén bebújt az apaszerepbe. *** Miután véget ért a szülési szabadság, visszamentem dolgozni a drogériába, de csak részmunkaidősként. Janelle, a főnököm csodálatos teremtés, és annyira kedvel, hogy egydolláros fizetésemelést adott, amikor megmondtam neki, hogy terhes vagyok. Most csak

ketten dolgozunk a boltban Natalie-vel, ő teljes munkaidőben, plusz elvégezte az én munkámat is, miután hat hétig hiányoztam. De nem bánja. Azt mondja, lakásra gyűjt. Úgy tűnik, Blake-kel nagyon odavannak egymásért. Bevallom, soha nem láttam még Natalie-t ilyen boldognak. Annak idején azt hittem, hogy boldog volt Dantonnal, de most már tudom, hogy csak alulbecsülte magát, és elviselte a helyzetet. Blake teljesen más. Azt hiszem, sikerülni fog nekik. Három héttel a városba költözésünk után Andrew elhelyezkedett egy autószerelőnél. A tudása és a tapasztalata rendesen fizet. Egyértelműen sokkal többet keres nálam, de nagyon figyel rá, hogy emiatt ne érezzem rosszul magam. — Ezt össze sem lehet hasonlítani azzal, hogy te kinyomtad a kislányomat a... — szokta mondogatni, és a pillantásom minden egyes alkalommal ennél a pontnál fojtja belé a szót. Nem okvetlenül, Andrew. De kössssz! Az a véleményem, hogy a bölcsőde csak a gazdagoknak való. Őszintén, el sem tudom képzelni, hogyan engedhetné meg magának valaki a bölcsődét minimálbérből. Csak azért dolgoznának, hogy kifizessék, aminek nincs semmi értelme. De ettől függetlenül is úgy döntöttünk Andrew- val, hogy nem fognak idegenek gondoskodni a lányunkról. Tehát megbeszéltem Janelle-lel, hogy részmunkaidőben dolgozom, és csak esténként, amikor Andrew otthon van, valamint minden második hét végén. Jól éltünk, de közben spóroltunk is, mintha ezt csináltuk volna egész életünkben. Lehet, hogy hat számjegyű összeg szerepelt a takarékszámlánkon, de hozzászoktunk, hogy olyan sokat tegyünk félre, és olyan keveset költsünk, amennyit csak lehetséges. A „nappali munkánk” mellett meglehetős rendszerességgel hakniztunk, minden második szombat este, amikor éppen nem dolgoztam, abban a bárban, amelyet Blake bátyja, Rob nyitott a városban. Valami történt az Undergrounddal, ezért Robnak be kellett zárnia. A pletykák szerint alig úszta meg a börtönt. Azt hiszem, nem volt engedélye, vagy mi. De Blake vezeti az új bárt, és azokon az estéken, amikor fellépünk, miénk a belépti díj fele, ami több, mint amennyit bárhol kaptunk, Aidán bárját kivéve. Múlt szombaton 275például nyolcszáz dolcsit kerestünk. Ez pedig megy a takarékba, hogy fedezze a jövőbeni terveinket, bárhová készülünk is. S bár Andrew szívét-lelkét beleadja minden egyes fellépésbe, ahogy mindig is tette, most, hogy fenn vagyunk a színpadon, pontosan tudom, alig várja, hogy végezzünk, és mehessünk Lilyért anyuhoz, vagy ahhoz, akinek elég szerencséje volt, hogy vigyázhasson rá néhány órán keresztül. Andrew nagyszerűen bánik Lilyvel. Nem győzök csodálkozni. Legalább annyiszor kel fel hozzá az éjszaka közepén, mint én, hogy tisztába tegye, és néha fennmarad velem, amikor

megszoptatom. Persze, férfi, ezért nem tökéletes. Nyilvánvalóan nem teljesen immúnis a szaros pelenkákra, és éppen ma reggel kaptam rajta, hogy öklendezett, amikor tisztába tette a kicsit. Kinevettem, de annyira megsajnáltam, hogy átvettem tőle a feladatot. Az orra és a szája elé húzta az ingét, úgy menekült ki a szobából. És... nos, nem szeretnék nagyon előreszaladni a feltételezéseimmel, de azt hiszem, Lily annyira meglágyította Andrew szívét, hogy talán még Natalie-t is megkedvelte. Talán egy kicsit. Nem is tudom, de valahányszor Nat itt van, a karjában tartja és megnevetteti Lilyt a lendületességével, úgy tűnik, hogy Andrew jól megvan vele. Mire Lily három hónapos lesz, már vissza sem tudok emlékezni arra, mikor nevezte Andrew hiénának Natalie-t a háta mögött, vagy nézett rám elkeseredett arccal, amikor Natalie nem figyelt rá. Még mindig megrándul persze az arca, valahányszor Natalie Lily keresztanyjaként utal magára, de... apró lépések. Majd megbékél.

ANDREW 39

Február 9. - Lily első születésnapja 276

— Megjött Aidán és Michelle! — hallom Camryn hangját a nappaliból. Begombolom az utolsó gombot Lily ruháján, aztán kézen fogom őt. De nem szereti, amikor fogom a kezét, mindig elrántja, és inkább a mutatóujjamat ragadja meg. —

Gyerünk, kislány — nézek le rá. — Aidán bácsi és Michelle néni van itt, hogy lássa a

születésnapost. Esküszöm, hogy érti, amit mondok.

Olyan erősen megszorítja az ujjamat, ahogy csak bírja, kuncog, és tesz egy nagy lépést előre, mintha nem lennék elég gyors, hogy kövessem. Legörnyedve gyorsan, aprókat lépkedek, ahogy végigsietünk a folyosón, és hagyom, hogy előrefusson duci kis babalábain. A saroknál majdnem elesik, de elkapom, felemelem a földről, hogy visz- szanyerje az egyensúlyát. Tíz hónaposán kezdett el járni. Hat hónaposán mondta ki először, hogy „mama”. Hét hónaposán mondta, hogy „papa”, és teljesen elolvadtam, amikor először meghallottam, hogy így hív. És Camrynnek igaza lett, az én zöld szememet örökölte. —

Lily!— kiált fel Michelle drámai hangon. Leguggol, és a karjába kapja. - O, istenem,

hogy megnőttél!- Végigpuszilja az arcát, a homlokát, az orrát, és Lily megállíthatat

277

lanul vihog. - Nyam, nyam, nyam! — mondja Michelle, miközben úgy tesz, mintha meg akarná őt enni. Aidanre nézek, aki az unokaöcsémet, Averyt tarja a csípőjén. Nyúlok érte, de Avery szégyenlős, és Aidán melléhez bújik. Hátralépek, nehogy sírva fakadjon. Aidán csitítgatja. —

Még nem jár? — kérdi Camryn, és mellém lép.

Michelle követi Lilyt a nappaliba, ahol egy csomó rózsaszínű és bíbor lufi lepi el a plafont. Mikor Lily rádöbben, hogy nem éri el a lufikat, feladja, és egyenesen a padlón sorakozó ajándékokhoz megy. Aidán odaadja a két becsomagolt ajándékot Camrynnek, és mindnyájan csatlakozunk Michelle-hez és Lilyhez a nappaliban. Camryn leteszi a dobozokat a többi mellé. —

Már próbálkozik - válaszol Aidán az Avery fejlődését firtató kérdésre. - A kanapéba

kapaszkodik, és végigsétál mellette, de még nem érez kényszert arra, hogy elengedje. —

Istenem, pont úgy néz ki, mint te, bátyó — jegyzem meg. - Szegény kölyök!

Aidán hasba bokszolna, ha szabad lenne a keze. —

Imádnivaló — mondja Camryn, és a gyerek után nyúl. Persze hogy az, de muszáj

cikiznem a bátyámat. Avery először úgy néz Camrynre, mintha bolond lenne, de aztán a karjába veti magát, én pedig persze ettől csak még jobban cikizem az apját. Aidán nevet. Nancy és Roger, Natalie és Blake, Blake húga, Sarah és a barátja, akinek már van egy gyereke az előző kapcsolatából, szinte egyszerre jelennek meg. Aztán megérkeznek a közvetlen szomszédjaink, Mason és Lóri, egy fiatal házaspár egy kétéves gyerekkel. Lily, amilyen kis színésznő, leteszi a kezét és a fejét a szőnyegre, és égnek emeli pelenkás popsiját. Aztán úgy tesz, mintha elesne, és aházik, mikor mindenki felnevet. —

Nézzétek azt a göndör szőke haját - szólal meg

Michelle. — Camryn haja is ilyen világos volt kicsi korában? — kérdi az anyósomat. Nancy bólint. - Igen, pont ilyen volt. Később, mikor már minden vendég megérkezett, Lily kibontja az ajándékokat, aztán, akár csak az anyja, énekel és táncol, és szórakoztatja a jelenlévőket. És aztán, amikor el kell fújnia a gyertyát (valójában én fújom el helyette), gyakorlatilag magára keni az egész tortát és a bíborszín krémet. Tele van vele a haja, a szempillája és az orra. Camryn hasztalan próbálja megakadályozni, hogy még nagyobb koszt csináljon, aztán feladja, és hagyja, hadd érezze jól magát. Lily már elájul a kimerültségtől és az izgalmaktól, miután az utolsó vendég távozik. - Szerintem a fürdés az oka - suttogja Camryn, ahogy ott állunk a kiságy mellett.

Kézen fogom Camrynt, magam után húzom, aztán behajtom a szoba ajtaját. A kanapén heverészünk, és megnézünk egy filmet, aztán Camryn szájon csókol, és elmegy zuhanyozni. Kikapcsolom a tévét, felegyenesedem a kanapén, és körülnézek a szobában. Hallom, ahogy folyik a víz a zuhanyzóban, autók haladnak el a ház előtt. A beszélgetésre gondolok, amelyet tegnap folytattam a főnökömmel arról, hogy kétévnyi munka után jár nekem két hét szabadság. De tudom, hogy két hét nem elég arra, hogy azt tegyük, amit szeretnénk. A munka az egyetlen, amivel nem tudtunk mihez kezdeni, amikor azt terveztük, hogy egy hónapra vagy esetleg hosszabb időre elutazunk Raleigh-ből. Egyikünk sem akarta elveszíteni az állását, de végül arra a következtetésre jutottunk, hogy ezt az áldozatot készek és kénytelenek vagyunk meghozni, ha valóra akarjuk váltani az álmunkat, hogy beutazzuk a világot, és elkerülni, hogy annak a mindennapos, monoton életnek az áldozatai legyünk, amelytől rettegünk. Tudjuk, hogy néni fogunk örökké ebben az állásban dolgozni. És hát, pontosan ez a lényeg. De azt mondtam a főnökömnek, hogy igen, szükségem lesz erre a szabadságra valamikor a következő hónapokban. Ügy döntöttem, nem fogok előre szólni, hogy kilépek, míg nem beszélem meg Camrynnel ma este. Felállók a kanapéról, előveszek egy jegyzetfüzetet az íróasztal fiókjából, és letelepszem vele a konyhaasztalhoz. Egy-egy cetlire felírom azoknak a helyeknek a nevét, amelyekről már megbeszéltük Camrynnel, hogy szeretnénk egyszer látni: Franciaország, Írország, Skócia, Brazília, Jamaica... Addig folytatom, míg végül egy nagy halom papírdarab van az asztal közepén.

Egyesével

összehajtogatom,

és

beleteszem

mindegyiket

Camryn

tehenészlánykalapjába, s közben hallom, hogy elzárja a vizet. Nedves hajjal jön be a konyhába. —

Mit csinálsz? — kérdi, de rájön a válaszra, még mielőtt kinyitnám a számat. Leül

mellém. És mosolyog. Ez nagyon jó jel. —

Talán májusban vagy júniusban indulhatnánk — vetem fel. 279

Végighúzza egy párszor a fésűt nedves haján, és elgondolkodik. Leteszi a fésűt az asztalra. -

Gondolod, hogy Lily már készen áll erre? - kérdezi.

Bólintok. — Igen, azt gondolom. Már jár. Úgy beszéltük meg, hogy legalább addig várunk, amíg járni kezd. O is bólint, még töri a fejét, de nem tűnik bizonytalannak. -

Korán kell kezdenie - jegyzi meg.

Valóban nem vagyunk átlagos család. A legtöbb szülő elutasítaná a gondolatot, hogy csupán az utazgatás kedvéért külföldre menjen egy kisgyerekkel. De mi nem. Belátom, hogy ez nem való mindenkinek, de számunkra ez az egyetlen járható út. Természetesen az utazásaink nem lesznek már olyanok, mint amilyenek a Camrynnel megtett spontán utak voltak az Államokban. Céltalanul bolyongani órákon, napokon, heteken keresztül egy gyerekkel az autóban lehetetlenség - Lily utálná. Nem, ezentúl elutazunk egy-egy olyan városba, amelyet szeretnénk felfedezni, és hosszabb ideig ott is maradunk, ahelyett, hogy szüntelenül úton lennénk. És sajnos nem a Chevelle-lel megyünk. Camryn maga elé húzza a kalapot, és beletúr. —

Mindegyik hely nevét felírtad, amelyről beszéltünk? - kérdi.

—

Természetesen — felelem.

Összehúzott szemmel néz rám. — Hazudsz. —

Micsoda? Nem, tényleg felírtam.

A meztelen lábával megböki a sípcsontomat az asztal alatt. —

Nevetséges vagy, Andrew.

Egyesével kiveszi a cetliket a kalapból, kisimítja és elolvassa mindegyiket. —

Jamaica. — Leteszi a papírdarabot az asztalra. — Franciaország. — Az előzőre

fekteti. — Írország. Brazília, Bahama-szigetek. Virgin-szigetek. Mexikó. — Egyesével szépen egymásra halmozza a cetliket. Végül előhúzza az utolsót, az orrom elé tartja, és rám vigyorog. —

Valami azt súgja nekem, hogy nem Olaszország van ráírva.

Tényleg nem tudom, hogy képzeltem, hogy ezt meg- úszhatom. Miközben próbálom visszafojtani a nevetést, széthajtogatja a lapot, és elolvassa, mi van ráírva. —

Ausztrália. — Ráejti a halom tetejére.

—

Meg kellene hogy büntesselek, amiért csalni próbáltál - jegyzi meg. Makacs

arckifejezéssel felemeli a fejét, és összefonja a 280 karját a mellén. —

0, ugyan már! — szólok rá, de végül nem bírom to

vább, és felnevetek. - De legalább nem csempésztem bele több Brazíliát. —

De megfordult a fejedben, nem igaz?

Megrándul az arcom, mert túlságosan hangosan beszél, és mindketten Lily szobája felé pillantunk. Camryn az asztal fölé hajol, és összeszorított foggal sziszegi: —

Meg foglak büntetni. Egy hétig nincs szex. — Hátradől, és gúnyosan rám vigyorog.

Oké, ez most már nem vicces. Lenyelem a büszkeségemet. Némi tétovázás után megszólalok. — Ugyan már, ezt nem mondhatod komolyan! Te is legalább annyira élvezed, mint én! —

Még szép — vágja rá. — De még nem hallottad, hogy a nőknek vannak bizonyos

varázslatos képességeik, és tovább bírják nélküle? Majd kielégítem magamat. —

Blöffölsz - jegyzem meg, de nem vagyok teljesen biztos benne.

Bólint, a szemében az a bizonyos „a pokolba, egyáltalán nem blöffölök” csillogás, amitől ideges leszek. —

Mivel óhajtod jóvátenni?

Vigyorra görbül a szám sarka. — Amivel csak akarod. - Elhallgatok, felemelem az ujjamat, majd hozzáteszem, mielőtt késő lenne: —

Vagyis, amennyiben nem megalázó, undorító vagy tisztességtelen.

Camryn széles vigyorral az arcán lassan feláll a székről. Abszolút figyelemmel követem minden egyes mozdulatát, egy részem aggódik, hogy esetleg elmulasztok valamit. Bedugja a hüvelykujjait a bugyi gumija alá, úgy tesz, mintha le akarná venni. 0, kibaszott istenem... komolyan? Ezt nevezed te büntetésnek? Próbálom fenntartani a lélekjelenlétemet, úgy teszek, mintha semmiféle hatással nem lenne rám, amit csinál, holott szinte nem is kell semmit tennie ahhoz, hogy őrülten kívánjam. Elsétál mellőlem. —

Hová mész? — szólok utána.

—

Maszturbálni.

—

281

Hah? Hallottad.

Oké, így van, de... ennek nem így kellett volna folytatódnia. —

De... mi lesz a büntetésemmel?

Csak annyi időre torpan meg, míg visszanéz rám. — Nézni fogod. —

Várj csak... micsoda?

A nyomába eredek.

Ördögi boszorkány. Bemegy a nappaliba, és lehever a kanapéra; a fejét a karfára teszi, az egyik lábát a háttámlára. Ördögi, ördögi boszorkány! Csábítóan rám néz, és több nem is kell; abban a másodpercben, ahogy találkozik a tekintetünk, máris rávetem magam, a számat az ajkára tapasztom. - Kibaszottul ki van zárva, bébi — suttogom a szájába, és még szenvedélyesebben csókolom. Megragadja az ingemet, a nyelve vadul hadakozik az enyémmel. És ekkor Lily sírni kezd. Megmerevedem. Camryn is megmerevedik. Egy pillanatig csak nézünk egymásra; mindketten frusztráltak vagyunk, de nem tudjuk megállni, hogy el ne mosolyodjunk. Lily mélyen szokott aludni, és már szinte soha nem ébred fel éjszakánként, de valahogy mégsem lep meg a ma esti időzítése. —

Majd én megyek — mondja Camryn, és felül a kanapén.

Felkelek, megsimogatom a haját. Miután eltűnt a folyosón, visszamegyek a konyhába,

282

és leülök az asztalhoz, hogy felírjam egy darab papírra az „Olaszország” szót. Beledobom a kalapba, aztán a többi cetlit újra összehajtogatom, és azokat is belehajigálom. Pár perccel később már ismét csendes a ház, miután Camrynnek sikerült újra elaltatnia Lilyt. Leül mellém, felhúzza és keresztbe teszi a lábát. Felkönyököl az asztalra, a kezébe teszi az állát, és meleg mosolylyal néz, mintha valami járna a fejében. -

Andrew — szólal meg. - Tényleg úgy gondolod, hogy megcsinálhatjuk?

-

Pontosan mit?

Lefekteti a karját maga elé az asztalra, és összekulcsolja az ujjait. -

Hogy utazhatunk Lilyvel.

Nem válaszolok azonnal, hátradőlök a székben. — Igen, azt hiszem, menni fog. Szerinted nem? Elhalványul a mosolya. -

Camryn, már nem akarsz utazgatni?

Megrázza a fejét. - Nem, nem erről van szó. Csak nagyon félek. Senkit nem ismerek, aki ilyesmivel próbálkozott volna. Félelmetes. Mi van, ha tévedünk? Talán megvan az oka annak, hogy normális emberek nem tesznek ilyesmit. Először aggódtam. Valahol mélyen úgy éreztem, hogy megváltoztatta a véleményét, és bár én elfogadom, bármit akar is, egy részem csalódott lenne egy ideig. Előrehajolok, és Camrynhez hasonlóan az asztalra teszem a kezemet. A tekintetem ellágyul, ahogy ránézek. - Tudom, hogy képesek vagyunk rá. Mindaddig, amíg mind a ketten ezt akarjuk, amíg egyikünk sem azért csinálja, mert azt hiszi, hogy a másik ezt szeretné, addig igen, Camryn, tudom, hogy menni fog. Van félretett pénzünk. Lily csak évek múlva kezd iskolába járni. Semmi sincs, ami megállítson bennünket. -

És tényleg ez az, amit akarsz? — faggat. - Esküszöl, hogy egyetlenegy porcikád sincs,

amelyik csak miattam vállalja ezt? Megrázom a fejem. — Nem. Bár nem akarom annyira, mint te, és mindenképpen megtennem, mert ez az, amit te szeretnél, de nem, tényleg akarom. Szélesebbé válik az arcán a mosoly. —

És igazad van - folytatom. - Félelmetes, elismerem. Kevésbé lenne az, ha csak mi

ketten lennénk, te és én, de —

gondold csak végig! Ha nem tesszük meg, akkor mi lesz? Camryn elgondolkodva félrefordítja a fejét. Vállat von.

—

Dolgoznánk és családunk lenne, azt hiszem.

—

Pontosan. A félelem jelenti a vékony határt köztünk és köztük - intek oldalra,

„azokra” utalva, akikhez hasonlóvá semmiképpen nem szeretnénk válni. Camryn érti. Látom az arcán. Nem azt állítom, hogy tévednek azok az emberek, akik azt választják, hogy egyetlen helyen élik le az életüket és nevelik fel a gyerekeiket. Azok tévednek, akik nem akarnak így élni, akik arról ábrándoznak, hogy máshol vannak, valami mást csinálnak, de sosem sikerül nekik, mert hagyják, hogy a félelem megállítsa őket, még mielőtt belevágnának. —

De mit fogunk csinálni? — kérdi.

—

Amit csak akarunk — felelem. — Tudod jól.

—

Igen, de később? Öt-tíz év múlva mihez kezdünk az életünkkel, Lily életével?

Bármennyire tetszik is az ötlet, hogy örökké ezt csináljuk, nem hiszem, hogy ez reális lenne. Előbb-utóbb elfogy majd a pénzünk. Lilynek iskolába kell járnia. Aztán csak itt végezzük, és olyanok leszünk, mint a többiek. Mosolyogva rázom a fejemet. - Rendben, a félelem és az ürügyek alkotják a vékony határvonalat. Bébi, minden rendben lesz. Lilyvel is minden rendben lesz. Csinálunk, amit akarunk, megyünk, ahová akarunk, és élvezni fogjuk az életünket, nem nyugszunk bele olyasmibe, amit valójában egyikünk sem akar. Bármi történik is, ha kifogyunk a pénzből, nem találunk munkát, Lilynek iskolába kell járnia, és ezért hosszabb ideig egy helyen kell maradnunk, esetleg éppen itt, akkor majd megtesszük, amit kell. De most — mutatok szigorúan az asztalra —, most ezek miatt nem kell aggódnunk. Elmosolyodik. -- Oké - egyezik bele. — Csak biztos akartam lenni benne. Bólintok, a kalapért nyúlok, és az ujjam hegyével feléje tolom. —

Te húzhatsz elsőnek - mondom neki.

Már éppen beledugná a kezét, de megtorpan, és összehúzza a szemét. — Beletetted Olaszországot is? —

Igen. Esküszöm.

Mivel tudja, hogy igazat mondok, Camryn284belenyúl a kalapba, matat a papírcetlik között. Kihúz egyet, és a markába szorítja. -

Nos, mire vársz? — kérdem.

A kezembe teszi a kezét. - Azt szeretném, ha te olvasnád fel. Bólintok, elveszem tőle a fecnit, és óvatosan széthajtogatom. Először magamban olvasom el a nevet, és hagyom, hogy magával ragadjon a képzeletem, miket csinálunk majd ott mi hárman. Annyira szerettem volna, ha Brazília nyer, hogy nem is igen gondoltam a többi országra, de most, hogy veszítettem, már könnyű elképzelni.

-

Szóval? — Kezd türelmetlenkedni.

Elmosolyodom, és írással felfelé az asztalra hajítom a papírlapot. - Jamaica — jelentem be. — Ügy tűnik, mind a ketten elveszítettük a fogadást. Camryn boldogan mosolyog. Az asztalon előttünk heverő apró fecni annyival több számunkra papírnál és tintánál. Hivatalosan ez indítja útjára a további közös életünket. És milyen elképesztő és csodálatos lett végül ez az élet...

285

CAMRYN

40

Ügy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Késő tavasszal utaztunk el Jamaicára. Lilyn sárga ruhácska volt, a hajába virágos csatot tűztünk. Nem sírt vagy hisztizett a Montego Baybe tartó repülőn. Igazi kis angyal volt. És amikor megérkeztünk arra az első állomásra, abban a pillanatban, ahogy kiléptünk a gépből, egy idegen ország földjére, hirtelen az egész valóságossá vált. Ekkor lettünk mindketten Andrew-val... mások. De majd oda is elérkezünk. Ez már nagyon régen történt, és az elejéről szeretném kezdeni. Az utazás kezdetéig két hónapunk volt, ez alatt folyamatosan aggódtam. Bármennyire akartam is a dolgot, bármilyen gyakran mondogattam is magamnak, hogy Andrew-nak igaza van, nem kellene aggódnom, természetesen mégis állandóan aggódtam. Annyira, hogy két nappal az utazás előtt majdnem visszakoztam. De aztán eszembe jutott az idő, amikor megismerkedtem Andrew-val, méghozzá éppen az a bizonyos eset, amikor rávett, hogy belegyömöszöljem a ruháimat abba a sporttáskába. — Szóval, hová megyünk először? — kérdeztem, miközben a halom tetejére hajtogattam egy inget, amelyet odaadott, hogy becsomagoljam. Még mindig a gardróbban matatott. —

Nem, nem — felelte odabentről; fojtottan szólt a hangja. — Nincsenek tervek,

Camryn. Egyszerűen csak beülünk az autóba, és megyünk az orrunk után. Se térképek, se tervek vagy... — Kidugta a fejét az ajtón, és így tisztábban hallottam a szavait. — Mit csinálsz? 286 Felnéztem; félig már összehajtogattam a második inget is a halomból.

—

Összehajtogatom neked.

Bum-bum, hallottam, ahogy lehajította a padlóra a futó- cipőjét, és kilépett a gardróbból. Mellém lépett, és úgy nézett rám, mintha valami rosszat tettem volna, aztán kivette a kezemből a félig összehajtogatott inget. —

Ne törekedj a tökéletességre, bébi, csak gyömöszöld be mindet a sporttáskába.

Ez egy látszólag jelentéktelen közös élmény volt, mégis, ez volt az, amelyből bátorságot

merítettem ahhoz, hogy fel- szálljak arra a repülőgépre. Tudtam, hogy ha maradok, ha túl sokat gondolkodom, akkor attól a pillanattól fogva hagyom, hogy a félelem irányítsa az én, a mi egész életünket. És valahányszor ma visszanézek az életünkre, már csupán egyetlen dolog rettent meg: az, hogy csupán centiméterekre voltam attól, hogy az egész maradék életünket ÉszakKarolinában éljük le. Három hetet töltöttünk Jamaicán, és annyira imádtuk, hogy nem is akartunk igazán eljönni onnan. De tudtuk, hogy oly sok minden vár még ránk, számtalan helyet akarunk még látni. így aztán egyik éjszaka, miután az egész napot a helybéliekkel töltöttük a strandon, Andrew benyúlt a zacskóba (a tehenészlánykalapot lecseréltük egy Crown Royal lila díszzacskóra, mert azt könnyebb volt magunkkal vinni), és kihúzta Japánt. Ami az óceán másik végén van... Erre nem számítottunk. Fölösleges is mondanom, hogy ezután hanyagoltuk a zacskót, és teljesen lemondtunk arról az ötletről, hogy a véletlenre bízzuk a választást. A tartózkodási helyünk alapján választottuk ki, hová menjünk legközelebb: Venezuela, Panama, Peru, majd végül Brazília következett. Mindegyiket megnéztük, a leghosszabb időt, két hónapot, a chilei Temucóban töltöttünk, és elkerültük az ösz- szes turista számára veszélyes helyet, a városokat, de még olyan országokat is, ahol zűrzavar uralkodott. És bárhová mentünk is, egyre inkább az ottani kultúra részének éreztük magunkat. Helyi ételeket ettünk. Ünnepségeken vettünk részt. Nyelveket tanultunk. Persze csupán a legfontosabb kifejezéseket. Az ünnepekre

hazautaztunk az Államokba. Hálaadás Raleigh-ben.

Karácsony

Galvestonban. Szilveszter Chicagóban. És természetesen Lily második születésnapját is Raleigh-ben ünnepeltük. Elvittük Lilyt az orvoshoz ellenőrzésre, és beadatni az oltásokat. És igen, Andrew is kivizsgáltatta magát, és akárcsak a lánya, makkegészségesnek bizonyult. Mielőtt beköszöntött volna a tavasz, Andrew beleegyezett, hogy kiadjuk a házat Natalienek és Blake-nek. Igazából ez volt a tökéletes megoldás. Ok otthont kerestek, nekünk pedig jól jött a bevétel, ráadásul így nem kellett 3többé fizetnünk a közüzemi számlákat sem. Még i4 mindig elég pénzünk volt a bankban, de az utazgatás egyértelműen meglátszott a számlánkon. Ám lassan megtanultuk, hogyan spórolhatunk külföldön: kollégiumokban, olcsó szállodákban és még olcsóbb nyaralókban szálltunk meg. Nem volt szükségünk luxusra, csupán biztonságos és tiszta helyre Lily számára. De a legtöbb pénzt szerintem azzal spóroltuk, hogy sehová sem „turistaként” utaztunk. Nem vásároltunk emléktárgyakat és semmi mást sem, amire nem volt szükségünk. Nem fizettünk be idegenvezetős túrákra, nem

költöttünk

pénzt

semmi

olyasmire,

amire

a

vakációzok

általában.

Csak

a

legszükségesebbeket szereztük be, és csak néha rúgtunk ki a hámból, engedtünk meg magunknak finomabb ételt, vagy egy új játékot Lily számára, ha megunta a régit. És rendszeresen felléptünk, hogy keressünk egy kis pluszpénzt, de Lily miatt soha nem énekeltünk együtt. Mivel még egypár percre sem mertem volna Lilyt valaki másra bízni, volt, amikor teljesen abbahagytam a fellépést, egy ideig Andrew egyedül gitározott és énekelt. De aztán ő is abbahagyta. Idegen országok. Másfajta zenei stílusok. Teljesen idegen nyelvek. Nem telt sok időbe, hogy rájöjjünk: a zenénk ezeken a helyeken nem volt annyira sikeres, mint odahaza. Néhány hónappal Lily második születésnapja után úgy döntöttünk Andrew-val, hogy ideje továbblépni. A lehető legtöbb helyet látni szerettük volna, mielőtt meg kellett állapodnunk valahol, hogy Lily elkezdhesse az iskolát. És kész voltam látni Európát. így hát, ahogy közeledett a nyár, Portugália lett a következő célpontunk. Andrew és én azon a napon „nőttünk fel”, amikor felszálltunk a Jamaicára tartó gépre. így értettem azt, hogy „mások” lettünk. Persze, Lily születése is sokat változtatott rajtunk, de amikor kiléptünk a repülőgépből, és meg- érezttik a szellőt az arcunkon, nem csupán arra jöttünk rá végre, hogy a levegő valóban másmilyen egy idegen országban, hanem azt is tudtuk, hogy az álmunk valósággá vált. Messze voltunk az otthonunktól a lányunkkal, és bármilyen jól érezzük is magunkat, mostantól kezdve egy pillanatig sem lankadhat a figyelmünk. Felnőttünk.

3i4

ANDREW

41

Camrynnek igaza van, valóban felnőttünk. Sokat gondolok a korábbi életemre, arra az időre, amikor még nem ismertem Camrynt, és eléggé félelmetes, hogy mennyire megváltoztam. Középiskolás koromban igazi szoknyapecér voltam. És igen, egy kissé az maradtam a középiskola után is - Camryn tud minden nőről, akivel valaha együtt voltam. A bulizós időszakomról. Összességében mindent tud rólam. Mindegy, szóval sokat gondolok a múltra, de nem hiányzik. Egyetlen kivétel az, amikor visszaemlékezem, milyen volt felnőni a fivéreimmel, mert olyankor azt a fajta nosztalgiát érzem, amelyről Camryn beszélt, mikor másodszor jártunk New Orleansban. Nem bánok semmit a múltamból, bármilyen vad volt is néha, de nem is élném újra. Azon az életen már túl vagyok, és van egy gyönyörű feleségem és lányom, akiket valójában meg sem érdemiek. Tegnap tudtam meg, hogy Aidán és Michelle két gyerekkel — és többévi házasság után — elválik. Nagyon sajnálom, hogy így alakult, de gondolom, nem mindenkit szánt egymásnak a sors, ahogy Camrynt és engem. Nem tagadom, eltűnődöm azon, vajon nem tudták volna-e megoldani a problémáikat, ha nem dolgozzák halálra magukat. Az a bár teljesen felemésztette a bátyámat, és Michelle-t is tönkretette a munkája. Camrynnel beszéltünk is arról, hogy már amikor először járt náluk, akkor is látszott, mennyire távolodnak egymástól. -

Nem csinálnak mást, csak dolgoznak — mondta Camryn még tavaly egy éjszaka. -

Dolgoznak, gondoskodnak Averyről és Mollyról, tévét néznek, aztán ágyba bújnak. 315 Elmerengve bólogattam. — Igen, örülök, hogy mi nem így végeztük.

-

Én is.

Asher viszont együtt van egy kedves lánnyal, akit Leá-nak hívnak. És büszkén mondhatom, hogy egy szép nap hirtelen úgy döntöttek, hogy Madridba költöznek. A kisöcsém nagyon ügyesen szerzett magának egy olyan informatikusi állást, amely lehetővé tette az áttelepülést. Nem lett volna muszáj megtennie. Maradhatott volna a seggén Wyomingban, de kiderült, hogy jobban hasonlít rám, mint gondoltam. Szerencsére Lea is benne volt a

dologban, különben úgy alakult volna a kapcsolatuk, mint Aidané és Michelle-é, nem pedig úgy, mint az enyém és Camryné. És úgy hallottam, elég szépen keres is azzal, hogy kézzel varrott ruhákat árul az interneten. Camrynben is felmerült, hogy kipróbál valami ilyesmit, de aztán rájött, hogy ehhez varrnia kellene. Mivel Madridban élnek, van hol aludnunk, míg ott vagyunk. Asher nem akart pénzt elfogadni tőlünk, de ragaszkodtunk hozzá. Camryn nem akart, ahogy fogalmazott, „élősködni” senkin. -

Egy dollár - mondta Asher, hogy megbékítse.

-

Nem - vágta rá Camryn. - Heti hat dollár nyolcvan- négy cent, egy fillérrel sem

kevesebb. Asher felnevetett. -

Kislány, elég fura alak vagy! Rendben. Heti hat dollár nyolcvannégy cent.

Ügy terveztük, hogy csupán néhány hétig maradunk az öcséméknél, de egyik éjjel volt egy őszinte beszélgetésünk Camrynnel. - Andrew, azt hiszem, egy darabig egy helyben kellene maradnunk. Itt, Madridban. Vagy talán vissza kellene mennünk Raleigh-be. Nem igazán akarom, de... Kíváncsian néztem rá, bár nyilvánvaló volt számomra, hogy mindketten ugyanarra gondolunk. —

Tudom, mi jár a fejedben — mondtam. — Lilyvel utazgatni nem olyan könnyű, ahogy

szerettük volna. —

Nem, valóban nem az — felelte, és elgondolkodva a fal felé fordult, az arcvonásai

megkeményedtek. - Gondolod, hogy helyesen cselekedtünk? Azzal, hogy ilyen sok helyre elhurcoltuk? Végre ismét felém fordul. Látom a szemében, hogy azt reméli, azt mondom majd, hogy igen, helyesen cselekedtünk. —

Természetesen igen — válaszolom, és komolyan is gondolom. — Ezt akartuk, amikor

útnak indultunk azon a napon. Nincs mit sajnálnunk. Persze, néhány dolgot a biztonsága 316 érdekében másképpen kellett csinálnunk, el kellett kerülnünk sok olyan helyet, amelyet látni szerettünk volna, hosszabb ideig kellett maradnunk egy-egy helyen, mint szerettük volna, hogy ne merüljön ki, de helyesen cselekedtünk. Camryn lágyan elmosolyodott. - És talán beleoltottuk az utazás szeretetét. — Elpirult. Nem tudom... —

Nem, azt hiszem, igazad van — vágtam közbe.

—

Szóval, szerinted mit kellene tennünk? - kérdi.

Három hónapig maradtunk Asherrel és Leával, aztán újra útnak indultunk. Még egy helyen meg kellett állnunk, mielőtt visszatértünk volna. Olaszországban. Camryn elárulta végre, miért vágyott olyan kitartóan Olaszországba. Az apja egyszer magával vitte egy üzleti útra, amikor tizenöt éves volt. Csak ketten mentek. És ezen az úton érezte magát utoljára apuci kicsi lányának. Nagyon sok időt töltöttek együtt. Az apja több időt töltött vele, mint az üzleti ügyeivel. Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? — faggattam, mielőtt elutaztunk Rómába. - Mi

—

van, ha visszatérsz oda, és tönkreteszed az emlékeket, ahogyan a gyerekkori otthonod mögötti erőben történt? —

Kész vagyok vállalni ezt a kockázatot — felelte, miközben bepakolta Lily ruháit a

bőröndbe. - Ráadásul nem azért megyek oda, hogy újraéljem azt a hat napot, amelyet apámmal töltöttem, hanem azért, hogy visszaemlékezzem arra a hat napra. Nem tehetek tönkre valamit, amire nem emlékszem pontosan. Amikor megérkeztünk, szemtanúja lehettem, hogy Camryn mindenre emlékezett. Leült Lilyvel a Spanyol lépcsőre, én pedig elképzeltem, milyen lehetett, amikor az apja öt hozta el ide. —

Nagyon szeretünk téged — mondta Lilynek. — Tudod, ugye? — Megszorította Lily

kezét. Lily mosolygott, és megpuszilta az anyukája arcát. - Én is szeretlek, anyuci. Aztán Lily Camryn lába között ült, miközben Camryn az ujjaival fésülgette a haját, újrafonta a copfját, és ráfektette a vállára, hogy úgy nézzen ki, mint az övé. Mosolyogtam és figyeltem, miközben egy réges-régi nap járt az eszemben. — Baráti dolog lesz, gondolom — mondta. — Tudod, két ember, akik együtt költenek el egy ételt. —

O — jegyeztem meg vigyorogva. — Szóval most már barátok vagyunk?

—

Hát persze — vágta rá, de szemlátomást váratlanul érte a megjegyzésem. - Azt 317

hiszem, afféle barátok vagyunk Kezet nyújtottam neki, ő pedig tétován elfogadta. — Akkor Wyomingig barátok vagyunk — jelentettem ki, de tudtam, hogy az enyém kell hogy legyen. Nem csupán Wyomingig. Elég lesz az örökkévalóságig. Még mindig képtelen vagyok felfogni, milyen messzire jutottunk. Majdnem háromévnyi utazás után ideje volt hazamenni.

Visszatértünk Raleigh-be, a szerény kis házunkba. Natalie és Blake elköltözött, szereztek egy új lakást a város másik végében. Lily később elkezdte az iskolát, és a következő néhány évben boldogok voltunk, de éreztünk némi ürességet. Figyeltem, ahogy a kislányom gyönyörű ifjú hölggyé serdült, olyan álmokkal, tervekkel és vágyakkal, amelyek az enyémekkel és Camrynéival vetélkedtek. Szeretném azt hinni, hogy Camrynnek és nekem köszönhető, milyen emberré vált. Ugyanakkor Lilynek megvan a saját személyisége, és úgy vélem, hogy a mi segítségünk nélkül is olyan lenne, amilyen. Nem is lehetnék ennél büszkébb. Olyan távolinak tűnik ez az egész. És, igen, azt hiszem, az is. De ha ma visszagondolok arra a napra, amikor megismertem Camrynt azon a távolsági buszon, Kansasben, az emlék még mindig olyan színes és eleven, hogy úgy érzem, megérinthetném, ha kinyújtanám a kezemet. Ha jól belegondolok, ha mi ketten nem indultunk volna útnak, ahogyan tettük, ha nem vágtuk volna a társadalom szentébe, hogy szarunk rá, mit vár el tőlünk, akkor sosem találkozunk. Ha Camryn engedte volna, hogy az ismeretlentől való félelme eluralkodjon rajta, akkor talán soha nem szállunk fel arra a Jamaicára tartó repülőgépre. Valóban úgy éltük az életünket, ahogyan mi akartuk, nem pedig úgy, ahogyan a világ elvárta tőlünk. Kockázatokat vállaltunk, hagyománytörő utakat választottunk, nem engedtük, hogy mások véleménye határozza meg az álmainkat, és nem voltunk hajlandók túl sok időt pazarolni olyasmire, amit nem élveztünk. Igen, folyamatosan megtettünk olyan dolgokat, amelyeket nem akartunk, de muszáj volt — például dolgoztunk egy ideig egy-egy gyorsétteremben —, de soha nem engedtük, hogy ezek uralják az életünket. Valahogy mindig megtaláltuk a kiutat ahelyett, hogy hagytuk volna a körülményeket győzedelmeskedni. Mert

318

csak egy életünk van. Csak egyetlen esély arra, Hogy érdemes legyen élni. Mi megragadtuk ezt az esélyt, és aztán nem is engedtük ki a markunkból. Es azt hiszem, átkozottul jó munkát végeztünk. Őszintén nem tudom, mi mást mondhatnék még. Nem mintha az életünk véget érne, ahogyan a történetünk. Dehogy. Nagyon messze van még a vége. Camryn és én még annyi mindent szeretnénk csinálni, oly sok helyet megnézni, az élet nagyon sok szabályát megszegni. Ma kezdődik az életünk következő része. Különleges ez a nap Lily számára, a mi számunkra, mindannak a számára, ami hármunknak a legfontosabb. A történetünk véget ért, de az utazásunk nem, mert izgalmasan fogunk élni, míg csak meg nem halunk.

Epilógus

15 évvel később

LILY

— Lily Parrish! — szólít Mrs. Morrison az előadóterem szín padára. Hallom, ahogy a barátaim és a családom kiabál a tömegből, aztán fütyülés, majd taps. Felnyúlok, és a fejemre szorítom az érettségiző díszhala pót, ahogy felfelé lépkedek a 319 falépcsőkön. Furán áll. Apu ugratott is miatta, azt mondta, azért van, mert „fura alakú a fejem”, de ez az anyu hibája, mert tőle aztán örökölhettem. Ahogy végigmegyek a színpadon, újabb füttykoncert, kiabálás és tapsolás zaja tölti meg az előadótermet. A szívem hangosan zakatol. Annyira izgulok! Azt hiszem, már legalább húsz perce ilyen boldogan mosolygok. Hanover igazgató átnyújtja az érettségi bizonyítványomat, én pedig elveszem a kezéből. Még hangosabban tapsolnak. Lenézek az első sorra, a szüléimre, akik a székük előtt állnak, a

szemük ragyog az izgatottságtól. Anyukám puszikat dobál. Apu rám kacsint, és tapsol. Mindketten annyira büszkék rám, hogy ettől elszorul a torkom. Nélkülük nem lennék itt. Nem is kívánhatnék jobb szülőkéi. Miután véget ér a diplomakiosztó ünnepség, a barátommal, Gavinnel keresztülfurakodunk a tömegen anyuhoz és apuhoz. Anyu magához ölel, megpuszilja a hajamat. — Megcsináltad, Lily! - Magához szorít. — Annyira büszke vagyok rád! — Hallom a hangján, hogy mennyire meghatódott. —

Anyu, ne sírj! Elkenődik a sminked.

Megtörli a szeme alját az ujjaival. Aztán apu ölel magához. — Gratulálok, kicsim! Lábujjhegyre állok, és megpuszilom az arcát. — Köszönöm, apu. — Aztán az oldalához szorít, és birtoklóan átkarolja a derekamat. Sötét tekintettel, tetőtől talpig végigméri Gavint, ahogyan minden egyes alkalommal, valahányszor találkoztak az elmúlt két évben, amióta együtt vagyunk. De ezúttal csak viccből teszi. Legalábbis nagyrészt. Egy évbe telt, mire az apukám megenyhült Gavin iránt, és eléggé megbízott benne ahhoz, hogy elengedjen vele anélkül, hogy ő vagy anyu elkísért volna. Borzasztó kínos volt. De a túlzott féltés nem riasztotta el Gavint, és szerintem ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy a szüleim tisztelni kezdjék. Tényleg csodálatos srác, és azt hiszem, ezt a szívük mélyén a szüleim is tudják. —

Gratulálok, Gavin — mondja apu, és kezet ráz vele.

—

Köszönöm.

Gavin kicsit még mindig fél aputól. Szerintem ez nagyon ciki. A szüleim hatalmas érettségi bulit szerveztek nekem otthon, és mindenki eljött. Szó szerint mindenki. Olyanok is, akiket már évek óta nem láttam: Asher bácsi és Lea néni egyenesen Spanyolországból érkezett! Aidán bácsi is itt van az unokatestvéreimmel, Averyvel és Mollyval, meg az új feleségével, Alice-szel. A nagymamáim, Marna és Nancy nagyi (aki soha nem tűrte, hogy akárcsak megemlítsük a320nagymama szót az ő esetében). A nagyi nincs valami jól. Szklerózis multiplexe van. —

O, istenem, te lány, itt fogsz hagyni engem! — kiált fel a legjobb barátnőm, Zoey.

Együtt nőttünk fel, akárcsak az anyukája, Natalie az én anyukámmal, itt, Raleigh-ben. —

Tudom! Utálom ezt, de tudod, hogy meglátogatlak majd! — Szorosan megölelem.

—

Persze — feleli —, de rettentően hiányozni fogsz.

—

Már mondtam, hogy bármikor Bostonba költözhetsz, hogy közelebb legyél.

A szemét forgatja, sötét haja a vállára hullik, ahogy arrább lép, és felugrik a konyhai

bárszékre. - Nos, nem csupán nem fogok Bostonba költözni veled, de úgy tűnik, hogy nem sokáig maradok Észak-Karolinában sem. —

Ezt hogy érted? - kérdem meglepetten.

Leülök a mellette lévő bárszékre. Cole bácsi lép be a konyhába, egypár üres sörösüveggel a kezében. Behajítja őket a szemetesbe. Zoey felsóhajt, a pultra könyököl, és tekergetni kezd néhány hajtincset az ujjai körül. —

Anyu és apu San Franciscóba költözik.

—

Micsoda? Komolyan? — Alig bírom elhinni.

—

Igen.

Nem tudnám megmondani, hogy csalódott-e, vagy csak még fogalma sincsen, mit gondoljon a dologról. —

Fiát, ez csodálatosan hangzik — biztatom. - Te nem akarsz velük menni?

Zoey leveszi a kezét a pultról, és keresztbe teszi a lábát. - Nem tudom, mit gondoljak, Lil. Az nagyon messze van innen. Nem az utca túloldala. —

Igaz, de San Francisco! Én imádnám.

Bágyadtan elmosolyodik. Cole bácsi, a maga teljes magas, tűnődő valójában, kivesz újabb három sört a hűtőből, és az ujjai közé szorítja a nyakukat. Rám mosolyog, ahogy elmegy mellettem, vissza a nappaliba. Az egész ház tele van vendégekkel. Tök jó fej. Amikor megérkezett, a kezembe nyomott egy üdvözlőlapot, benne kétszáz dolcsival. -

Zoey, szerintem ez klassz dolog. És őszintén mondom, alig várom, hogy

meglátogassam a legjobb barátnőmet Kaliforniában. Igen. így még sokkal jobban hangzik. Kalifornia. — Drámai mozdulattal kitárom a karomat. Felnevet. -

Tényleg hiányozni fogsz, Lil.

-

Te is nekem.

321

Anyukája bejön a konyhába, az apukájával, Blake-kel a nyomában. -

Elmondtad Lilynek a nagy hírt? - kérdi az anyukája, miközben benyúl a hűtőbe.

-

Igen, épp az előbb.

-

És mit gondolsz, Lily? - kérdi az anyja.

Az apukája megpuszilja Zoey feje búbját, aztán elvesz egy üveg sört az anyukájától, majd elindul kifelé, valószínűleg rágyújtani. -

Izgalmas - felelem. — Én Bostonba megyek főiskolára. O pedig Kaliforniába

költözik. Talán már nem leszünk úgy együtt, mint gyerekkorunkban, de mégis helyesnek tűnik, mivel nem maradunk örökké ugyanazon a helyen. -

Le sem tagadhatnád, hogy Andrew és Camryn Parrish lánya vagy, az már biztos —

jegyzi meg Natalie vigyorogva. Büszkén mosolygok, leugrom a bárszékről, és követem őt meg Zoey-t vissza a nappaliba. -

Köszöntőt mondok! — szólal meg apu, és felemeli a sörét. Átnéz rám a szobán

keresztül. Egyforma zöld szemünk van. - A kislányunkra, Lilyre! Mutasd meg mindenkinek a főiskolán, hogy kell ezt csinálni! Mindenki felemeli az italát. — Lilyre! Az egész napot a barátaimmal, a családommal és természetesen Gavinnel töltöm, akit nagyon szeretek. Nagyon sokban hasonlítunk egymásra. Nem sokkal az után találkoztunk, hogy ide költözött Arizonából. A szekrénye nem messze volt az enyémtől, és azonos volt szinte az összes óránk. Zoey nézte ki magának először, ami nem csoda, mivel ő mindenkivel flörtöl. Emlékszem, azt mondta, amikor először meglátta Gavint: — Ez a srác az enyém lesz. Csak figyeld meg! És eszem ágában sem volt megakadályozni, hogy elérje a célját, de Zoey nyilvánvalóan túlságosan sok volt egy olyan srác számára, mint Gavin. Azt hiszem, talán Zoey- nak köszönhetem, hogy Gavin és én végül összejöttünk. Ha ő nem lett volna, Gavin talán sosem kényszerül rá, hogy helyette inkább velem beszélgessen. Zoey azon nyomban túl is volt rajta, mihelyt Gavin nyilvánvalóvá tette, hogy kettőnk közül nem ő érdekli. Ami egyébként elég fura, mert mi ketten Gavinnel olyan hátborzongatóan hasonlók vagyunk, hogy néha szinte úgy érzem, mintha a sors hozott volna össze bennünket. Ugyanazt a főiskolát néztük ki magunknak. Ugyanazt a zenét, filmeket, könyveket és tévéműsorokat szeretjük. Mindketten imádjuk a művészetet és a történelmet, és életünk más-más szakaszában ugyan, de azon gondolkodtunk, hogy szeretnénk beutazni Afrikát. Gavint az archeológia érdekli. Engem az archeológiái állagmegőrzés.322 Nem Gavin volt az első fiúm, nem ő csókolt meg először életemben, de minden másban ő volt számomra az első. El sem tudom képzelni, hogy valaki mással éljem le az életemet. Remélem, hogy olyanok leszünk, mint a szüleim. Igen, nagyon remélem, hogy így lesz. Az érettségi utáni nyarat a szüleimmel töltöttem. És ennek az időszaknak egyetlen percét sem vesztegettem el, mert tudtam, hogy nem tart sokáig. Főiskolára megyek, anyu és apu pedig, hát, igen, nekik is olyan nagy terveik voltak, mint nekem. Azt hiszem, csodálatos munkát végeztek a felnevelésemmel, de tudtam, hogy mihelyt kirepülök a fészekből, és önálló

életet kezdek az új iskolában Gavinnel, a szüleim elindulnak, hogy valóra váltsák életük álmát. Annyira boldog vagyok miattuk. Mindennap hiányoznak, de annyim boldog vagyok. Soha nem mulasztottak el levelet küldeni nekem; nem e-mailt, hanem igazi, kézzel írt leveleket. Mindegyiket megőriztem, azoktól kezdve, amelyeken argentin, brazil, Costa Rica-i és paraguayi bélyeg volt egészen azokig, amelyek Skóciából, Írországból, Dániából és Európa más részeiből érkeztek. Imádom, hogy ilyenek a szüleim, ilyen szabadlelkűek, megszállottak és természetszeretők. Csodálom őket. A történetekből, amelyeket arról az időszakról mesélnek, amikor alig voltak idősebbek nálam, tudom, hogy az életük már az előtt is viszontagságos volt, hogy megismerkedtek, de lassanként minden a helyére került. Anyu mesélt a múltjáról, arról, hogy depressziós volt. Nem árult el minden részletet, és mindig meg tudtam állapítani, ha eltitkolt valamit. De azt akarta, hogy tudjam: ő és apu mindig mellettem lesznek, bármi történjen is, vagy bárhogyan döntsék is. Azt hiszem, aggódott, hogy ugyanolyan rossz döntéseket hozok majd, mint ő annak idején, amikor nehéz időszakon ment keresztül, de őszintén mondom, nem tudom elképzelni, hogy valaha is boldogtalan legyek. Anyu azt is elmesélte, hogyan találkozott apuval. Hol máshol, mint egy távolsági buszon! Csak nevettem rajta. De valahányszor eszembe jutnak, meg a dolgok, amelyeken keresztülmentek együtt, csak ámulok. Anyu szerint apu akkoriban vad volt egy kicsit. Azt mondta, éppen ezért telt ilyen hosszú időbe, mire apu felengedett Gavinnel. Erről sem ment bele a részletekbe, de... a csudába, apu biztos nagyon... Uh! Hagyjuk! De nagyon sokat tanultam a szüleimtől. Megtanították nekem, milyen értékes az élet, és soha ne vegyek semmit magától értődőnek, mert bármelyik pillanat az utolsó lehet. Apu azt tartja a legfontosabbnak, hogy mindig önmagam legyek, álljak ki azért, amiben hiszek, és mindig a saját véleményemre hagyatkozzam, ne a másokéra. Figyelmeztetett, hogy az emberek megpróbálnak majd arra kényszeríteni, hogy olyan legyek, mint ők, de ne hagyjam 323 magam, mert mielőtt észbe kapnék, már olyan is leszek. Anyu, nos, mindent megtett azért, hogy megértsem: sokkal több minden van a világon, mint szar meló, számlák, társadalmi rabszolgaság. Meggyőzött, hogy mindegy, bárki bármit mond is, nem kell úgy élnem, ahogyan nem akarok. En választom meg a saját utamat. Tőlem függ, hogy olyan életet élek-e, amelyre érdemes visszaemlékezni, nem pedig olyat, ami összeolvad a körülöttem élők eseménytelen életével. Végső soron az én döntésem - és csak az enyém. Ez néha nehéz, lehet, hogy hamburgereket kell majd sütnöm egy darabig, vagy vécét pucolni, talán elveszítek

embereket, akiket szeretek, és nem lesz minden nap olyan ragyogó, mint az előző. De mindaddig, amíg nem hagyom, hogy a nehézségek magukkal rántsanak a mélybe, várok arra a napra, amikor pontosan azt csinálom majd, amit akarok. És bármi történik is, bárkit veszítek is el, nem maradok szomorú örökké. De azt hiszem, elsősorban mégis azt tanultam meg a szüleimtől, hogyan kell szeretni. Természetesen feltétel nélkül szeretnek engem, de én arra gondoltam, ahogyan egymást szeretik. Sok házaspárt ismerek — a barátaim többségének a szülei nem váltak el -, de egyet sem, akik odaadóbban szeretnék egymást, mint anyu és apu. Egész életemben elválaszthatatlanok voltak egymástól. Csupán néhány vitára emlékszem közöttük, de soha nem hallottam őket veszekedni. Soha. Nem tudom, mitől ilyen erős a házasságuk, de nagyon remélem, hogy bármi is az, valami varázslat révén átörökítették nekem. Gavin besétál a kollégiumi szobámba, becsukja maga mögött az ajtót. Leül az ágyam szélére. — Újabb levél a szüléidtől? Bólintok. —

Most éppen merre járnak?

—

Peruban - felelem, és lenézek a levélre. - Imádják a Földnek azt a felét.

Megérzem a kezét a térdemen; vigasztalni próbál. —

Aggódsz miattuk.

Ismét bólintok. - Igen, ahogy mindig, de akkor még jobban aggódom miattuk, amikor arra járnak, ahol kimondottan veszélyes. Csak nem akarom, hogy bajuk legyen... Gavin megfogja a vállamat. — Nem lesz semmi bajuk, tudod jól. Talán igaza van. Anyu és apu már két éve járja hátizsákkal a világot, és a legnagyobb veszély, amellyel eddig szembesültek — legalábbis ahogy mesélték —, az volt, hogy aput egyszer kirabolták, egy másik alkalommal pedig valami gond volt az útlevelükkel. De bármi megtörténhet, különösen olyankor, ha egyedül vannak, hátizsákkal, valahol egy nyílt úton. Nyilvánvalóan anyura hasonlítok, már ami 324az állandó aggódást illeti. —

Még két év, és ők fognak így aggódni érted — jegyzi meg Gavin, és megpuszilja a

számat. —

Gondolom, igen — felelem, és rámosolygok, ahogy felkel az ágyról. — Anyu

valószínűleg ébren tölt majd minden éjszakát, aggódva, hogy nem falt-e fel egy oroszlán. Gavin mosolyra húzza a száját. Hat hónapja úgy döntöttünk, hogy valóban Afrikába akarunk menni a végzés után. Amikor megismerkedtünk, ez nem annyira terv volt, mint inkább csak valami olyasmi, ami

egy kötetlen beszélgetés idején felmerül. Most már azonban a célunkká vált. Legalábbis egyelőre így van. Nagyon sok minden változhat két év alatt. Összehajtogatom a levelet, visszateszem a megfakult borítékba, és lerakom az éjjeliszekrényre. Gavin a kezét nyújtja felém. — Kész vagy? — kérdi, én pedig megfogom a kezét, és felállók az ágyról. Megyünk, hogy megünnepeljük Gavin születésnapját a barátainkkal. Mielőtt kilépek a folyosóra, még egyszer visszanézek a levélre, mielőtt halkan becsuknám magam mögött az ajtót.

325