J. L. ARMENTROUT
LUXEN 3.
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
Írta: J. L. Armentrout A mű eredeti címe: Opal A művet eredetileg kiadta: Entangled Publishing, LLC Fordította: Miks-Rédai Viktória A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd Copyright © 2013 by Jennifer L. Armentrout This translation published by arrangement with Entangled Publishing, LLC. All rights reserved. A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 857 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Schmidt Zsuzsanna, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
Ezt a könyvet a nyerő Daemon Inváziós Csapatnak ajánlom. Lányok, ti vagytok a legjobbak! Janalou Cruz Nikki Ria Beth Jessica Baker Beverley Jessica Jillings Shaaista G Paulina Zimnoch Rachel
ELSŐ FEJEZET NEM TUDOM, MI ÉBRESZTETT FEL. Az év első kemény hóviharának szele elcsitult múlt éjjel, a szobám csendes volt. Békés. Hunyorogva az oldalamra fordultam. Harmatos levél színű szempár nézett vissza rám; riasztóan ismerős szín, de fénytelen ahhoz a pillantáshoz képest, amit úgy szerettem. Dawson. Magamhoz szorítottam a takarómat, lassan felültem és kisöpörtem kócos hajamat az arcomból. Talán még mindig alszom. Elképzelni sem tudtam, miért ül Dawson – annak a fiúnak az ikerbátyja, akibe őrülten, mélyen és alighanem tényleg bolondul szerelmes voltam – az ágyam szélén. – Izé… minden rendben? – Megköszörültem a torkomat, de a hangom reszelős maradt, mintha szexi hatást akartam volna kelteni, de – a saját véleményem szerint legalábbis – csúfos kudarcot vallottam volna. Egy hét telt el azóta, hogy Mr. Michaels, anyám pszicho pasija bezárt egy ketrecbe abban a raktárban, de még mindig rekedt voltam a hosszas sikoltozástól. Dawson lesütötte a szemét. Sűrű, sötét pillái magas, élesen kirajzolódó járomcsontjáig értek, az arca sápadtabb volt az egészségesnél. Azt már tudtam, hogy komolyan megsérült. Az órára pillantottam. Hajnali hat lesz mindjárt. – Hogyan jutottál be?
– Csak úgy bejöttem. Anyukád nincs itthon. Ha bárki másról van szó, ettől a frász is kitört volna, de Dawson nem ijesztett meg. – Winchesterben maradt, a hó miatt. Dawson bólintott. – Nem tudtam aludni. Nem is aludtam. – Egyáltalán? – Nem. És Dee meg Daemon is érzi. – Úgy nézett rám, mintha azt várná: értsem meg, amit nem tud szavakba foglalni. A három iker – a fenébe, mindenki – néhány napja meglapult, úgy várta a Védelmi Minisztérium felbukkanását, amióta Dawson megszökött a luxeneknek fenntartott börtönből. Dee még mindig nem tudta feldolgozni a barátja, Adam halálát, és imádott fivére visszatérését. Daemon igyekezett támaszt nyújtani Dawsonnak, és mindenre figyelni. És bár a birodalmi rohamosztagosok még nem rohanták le a házainkat, azért egyikünk sem nyugodott meg. Minden túl simán ment, ami ritkán jelentett jót. Néha… néha úgy éreztem, már elkészítették nekünk a csapdát, mi pedig egyenesen belerohanunk. – Mit csináltál? – Sétáltam – felelte kipillantva az ablakon. – Sosem gondoltam, hogy visszajutok ide. Amit Dawsonnal végigcsináltak és végigcsináltattak, túl rémes volt ahhoz, hogy felidézzem. Mélyről jövő sajgás töltötte meg a szívemet. Nem is akartam gondolni rá, mert olyankor elkerülhetetlenül felbukkant előttem Daemon képe ugyanabban a helyzetben, és azt nem bírtam elviselni. Dawsonnak azonban szüksége volt valakire. Felemeltem a kezemet, ujjaimat ráfontam az ismerős obszidián medálra. – Szeretnél beszélni róla?
Ismét a fejét rázta, néhány göndör tincse a szemébe hullott. Hosszabb volt a haja, mint Daemoné, hullámosabb, és ráfért volna egy vágás. A két fiú egy mintából született, de most cseppet sem hasonlítottak egymásra, és nem csak a hajuk miatt. – Rá emlékeztetsz. Bethre. Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Ha csak feleannyira szereti a lányt, mint én Daemont… – Tudod, hogy életben van. Láttam. Dawson a szemembe nézett. Pillantásából tengernyi szomorúságot és titkot olvastam ki. – Tudom, de már nem ugyanaz. – Elhallgatott, lehajtotta a fejét. Most éppen úgy hullott a haja a homlokába, mint Daemonnek szokott. – Te… szereted a testvéremet? A hangjából kicsendülő magánytól még jobban összeszorult a szívem. Mintha nem is remélte volna, hogy újra megtalálja a szerelmet. Mintha elvesztette volna benne a hitét. – Igen. – Sajnálom. Összerezzentem. A takaró kicsúszott az ujjaim közül, és lehullott. – Mit sajnálsz? Dawson fáradtan sóhajtott, felnézett, aztán egy követhetetlenül gyors mozdulattal végigfuttatta az ujjait a bőrömön – a csuklómon éktelenkedő, halvány rózsaszín hegeken, amelyekkel a bilincsek bélyegeztek meg. Gyűlöltem a nyomokat, alig vártam a napot, hogy végleg eltűnjenek. Ahányszor csak rájuk pillantottam, eszembe jutott a bőrömnek nyomódó ónix okozta fájdalom. Már a szétkiabált torkomat is elég nehéz volt megmagyarázni anyunak, hát még Dawson hirtelen feltűnését. A hóvihar előtt, amikor együtt látta Daemont az ikerbátyjával, az arcára szinte hitetlenkedő kifejezés ült ki, bár
boldognak tűnt, hogy az elveszett fivér hazatért. Ezeket a hegeket azonban hosszú ujjú felsők alá kellett rejtenem, ami télen bevált, de fogalmam sem volt, mit csináljak velük nyáron. – Beth testén is ilyen nyomok voltak, valahányszor láttam – felelte Dawson halkan, és visszahúzta a kezét. – Igazi szabadulóművésszé lett, de végül mindig elkapták, és mindig megkínozták. Bár neki általában a nyakára tették. A rosszullét kerülgetett. A nyakára? Azt nem bírtam volna ki. – Gyakran… gyakran láttad őt? – Tudtam, hogy legalább egyszer találkozhattak, amíg a védelmisek börtönében raboskodtak. – Nem tudom. Összezavarodott az időérzékem. Az elején még igyekeztem számon tartani a napokat a behozott emberek segítségével. Meggyógyítottam őket, és ha túlélték, általában újra számolni tudtam a napokat, amíg megint minden szét nem esett. Négy nap. – Felállt, az ablakhoz lépett és elhúzta a függönyt; én csak a téli eget láttam, és a havas ágakat. – Utálták, amikor minden szétesett. Azt el tudtam képzelni. A Védelmi Minisztérium, pontosabban a Daedalus, egy csoport a Védelmi Minisztériumon belül, azt tűzte ki céljául, hogy luxenek alkalmazásával változtatnak át embereket. Néha működött. Néha nem. Dawsont elnézve megpróbáltam visszaemlékezni, mit mondott róla Daemon és Dee. Ő volt a kedves iker, vidám, elbűvölő – Dee fiúváltozata, ám semmiben sem hasonlított a fivérükre. Ez a Dawson azonban megváltozott: morózus lett és távolságtartó. Nem beszélt Daemonnel, és egy szót sem árult el arról, mit tettek vele. Matthew, a luxenek nem hivatalos gyámja, úgy vélte, jobb lesz, ha nem is erőltetjük. Még csak azt sem mondta el, hogyan szökött meg. Gyanúm szerint dr. Michaels, az a hazug dögpatkány, szándékosan tévútra vezetett
bennünket Dawson hollétét illetően, mialatt ő elhúzott Dodge-ból, és „kiszabadította” Dawsont. Egyedül ennek volt értelme. A másik változat jóval sötétebb és sokkal, sokkal gonoszabb volt. Dawson újra a kezét nézte. – Daemon… ő is szeret téged? A kérdés visszarántott a jelenbe. Zavartan néztem rá. – Igen. Gondolom. – Mondta? Egy szóval sem. – Nem mondta ki. De azért azt hiszem, szeret. – Ki kellene mondania. Mindennap. – Dawson hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét. – Régóta nem láttam havat – jelentette ki szinte vágyakozva. Ásítva kilestem az ablakon. A viharfront, ahogy megjósolták, elérte a világ ezen szegletét, és egy hétvége alatt maga alá gyűrte Grant megyét. Hétfőre és keddre iskolai szünetet rendeltek el, és a tegnap esti hírek szerint hétvégéig is eltart majd, mire mindenkit kiásnak a hó fogságából. Jobbkor nem is jöhetett volna a blizzard – így legalább egy teljes hét állt rendelkezésünkre, hogy kitaláljuk, mit kezdjünk Dawsonnal. Végül is az iskolába nem állíthatott be csak úgy. – Ilyet én még életemben nem láttam. – Észak-Floridában nőttem fel, és bár néha ott is voltak riasztó jégviharok, hó azonban soha. Dawson ajkán apró, szomorú mosoly jelent meg. – Majd meglátod, milyen szép, ha feljön a nap. Kétségtelenül. Minden csupa fehér. Dawson felpattant, és máris a szoba másik felén állt. Egy pillanattal később megéreztem a meleg bizsergést a tarkómon, a szívverésem felgyorsult. Dawson félrepillantott. – Jön a testvérem.
Tíz másodperc sem telt el, és Daemon megjelent a hálószobám ajtajában; a haját elfeküdte, flanel pizsamanadrágja gyűrött volt. És nem viselt felsőt. Kint méteres a hó, Daemon pedig félmeztelen. Legszívesebben a szememet forgattam volna, de ahhoz le kellett volna vennem a szemem a mellkasáról… és a hasáról. Gyakrabban kellene inget hordania. Daemon a testvérére nézett, aztán vissza rám. – Pizsamaparti van? És engem meg se hívtatok? A bátyja csendben ellépett mellette, ki a folyosóra. Nem sokkal később becsukódott a bejárati ajtó. – Na, jó – sóhajtott Daemon. – Az elmúlt napokban ebből állt az életem. – Sajnálom – feleltem fájó szívvel. Daemon az ágyhoz lépett, és félrebillentette a fejét. – Akarom egyáltalán tudni, mit keresett a testvérem a hálószobádban? – Nem tudott aludni. – Néztem, ahogy Daemon lehajol, és ránt egyet a takarómon. Önkéntelenül belekapaszkodtam, mire rántott rajta még egyet, én pedig eleresztettem. – Azt mondta, zavar benneteket. Daemon befeküdt mellém, és oldalra helyezkedett, hogy szembenézhessen velem. – Minket nem zavar. Így már szűkös lett az ágy. Hét hónapja – a fenébe!, négy hónapja – vihogógörcsöt kaptam volna, ha valaki azzal jön nekem, hogy az iskola legszexibb és időnként legmogorvább fiúja bújik be mellém. De azóta sok minden megváltozott. Hét hónapja még a földönkívüliekben sem hittem. – Tudom – feleltem oldalra fordulva. A tekintetem végigsiklott széles járomcsontján, telt alsó ajkán és különleges, ragyogó zöld szemén. Daemon szép volt, de szúrós, mint a karácsonyi kaktusz. Rögös
úton mentünk végig, hogy idáig jussunk; hogy egy szobában időzzünk, mégse gyűrjön le az emberölésig fajuló hirtelen felindulás. Be kellett bizonyítania, hogy valóban érez valamit irántam, és végül meg is tette. Az elején nem ő volt a legkedvesebb ember, akit ismertem, és igazán volt még mit jóvátennie. Nem állt szándékomban elengedni a tartozását. – Azt is mondta, hogy Bethre emlékeztetem. Daemon tekintete elsötétült. Most valóban forgatni kezdtem a szememet. – Nem úgy, ahogy gondolod. – Őszintén, akármennyire is szeretem a testvéremet, nem örülök neki túlságosan, hogy a hálószobádban tölti az idejét. – Izmos karjával felém nyúlt, kisöpört néhány kósza tincset az arcomból, és a fülem mögé simította őket. Megborzongtam. Daemon elmosolyodott. – Késztetést érzek, hogy megjelöljem a területemet. – Hallgass el! – Jaj, imádom, amikor így felfújod magad! Nagyon szexi. – Javíthatatlan vagy. Daemon még közelebb húzódott, a combját az enyémhez nyomta. – Örülök, hogy édesanyád máshol esett a hó fogságába. – Miért? – néztem rá kérdőn. Daemon megvonta széles vállát. – Kétlem, hogy tetszene neki ez a helyzet. – Ó, biztosan nem. Még egy kis fészkelődés, és már csak egy hajszálnyi választott el minket egymástól. A Daemon testéből folyamatosan áradó hő elborított. – Mondott valamit Willről? – kérdezte. Egyszerre kihűltem belül. Vissza a valóságba – a riasztó, kiszámíthatatlan valóságba, ahol semmi sem az, aminek tűnik. Konkrétan, Mr. Michaels.
– Csak amit múlt héten is, hogy elment valami konferenciára, meg a családját látogatja meg, de mindketten tudjuk, hogy ez hazugság. – A jelek szerint előre tervezett, hogy ne tűnjön fel a távolléte. Willnek valóban el kellett tűnnie, mert ha a mutáció sikeres, az időbe kerül. – Gondolod, hogy visszajön? Daemon a keze fejével megsimította az arcomat. – Majd bolond lesz. Valójában nem, gondoltam, és lehunytam a szememet. Daemon nem akarta meggyógyítani Willt, de kényszerhelyzetbe került. Az átadott energiák így nem érték el az emberek sejtszintű megváltoztatásához szükséges erősséget. Will sebe pedig nem is volt halálos, vagyis a mutáció vagy tartósnak bizonyul, vagy nem. Ha pedig elmúlik a hatása, Will visszajön, ezt lefogadtam volna. Bár a saját pecsenyéjét sütögette a védelmisek tüzénél, a tény, hogy tudta, engem Daemon változtatott meg, ért annyit a minisztériumnak, hogy visszavegyék miatta. Gondot jelentett – óriási gondot. Szóval vártunk… vártuk, mi esik a fejünkre. Felnéztem. Daemon még mindig engem figyelt. – Ami Dawsont illeti… – Nem tudom, mit tehetnék – ismerte be. A keze lejjebb vándorolt, a nyakamra, a melleim felé. Elakadt a lélegzetem. – Nem szól hozzám, mostanában Deehez is alig. Legtöbbször bezárkózik a szobájába, vagy az erdőben bóklászik. Én meg követem, de ezt ő is tudja. – Daemon keze a csípőmön állt meg. – De azért… – Időre van szüksége. – Előrehajoltam, és megcsókoltam az orra hegyét. – Sok mindenen ment keresztül, Daemon. Görcsbe rándultak az ujjai.
– Tudom. Különben is… – Olyan gyorsan mozdult, hogy fel sem fogtam, mit csinál: a hátamra gördített, és a fejem két oldalán támaszkodva fölém került. – …elhanyagolom a kötelességeimet. És máris minden gond, minden félelem, megválaszolatlan kérdés egyszerűen semmivé vált. Daemon ilyen hatással volt rám. Felnéztem rá, alig kaptam levegőt. Nem tudtam pontosan, mit ért a „kötelességei” alatt, de élénken el tudtam képzelni. – Kevés időt töltöttem veled. – Csókot nyomott a jobb halántékomra, majd a balra is. – De attól még gondoltam rád. A szívem a torkomban dobogott. – Tudom, hogy sok dolgod volt. – Tudod? – Az ajka most a homlokomat súrolta. Amikor biccentettem, odébb mozdult, fél könyékre helyezve a testsúlyát, szabad kezével megfogta az államat, és hátrahajtotta a fejemet. A tekintete az enyémbe fúródott. – Te hogy viseled? Minden önuralmamat összeszedve a szavai értelmére összpontosítottam. – Bírom. Miattam nem kell aggódnod. – A hangod… – vetette fel aggodalmasan. Összerezzentem, és teljesen feleslegesen megköszörültem a torkomat. – Már sokkal jobb. Daemon tekintete elsötétült, a hüvelykujjával megcirógatta az államat. – Még nem eléggé, de már szinte tetszik. – Igen? – mosolyogtam. Daemon bólintott, és az ajkam fölé hajolt. Édesen, lágyan csókolt, az egész testemben éreztem. – Mondhatni, szexi. – Újabb hosszabb és mélyebb csók. – Ez a reszelős hang… de azért azt kívánom, bárcsak…
– Ne! – Sima arcára tettem a tenyeremet. – Jól vagyok. Ráadásul van a hangszálaimon kívül más aggódnivalónk is. A nagy képnek ez csak egy apró részlete. Daemon felvonta a szemöldökét. Ez tényleg koraéretten hangzott. Felkuncogtam az arca láttán, és már le is romboltam az illúziót. – Hiányoztál – ismertem be. – Tudom. Nem élhetsz nélkülem. – Ezt azért nem mondanám. – Ismerd be! – Na, tessék! Az egód már megint útban van – cukkoltam. Daemon most a nyakamat csókolgatta, az állam alatt. – Minek az útjában? – A tökéletes hangulatéban. Daemon felhorkant. – Csak szólok, hogy ami útban van… – Ne tetézd – intettem le, bár beleborzongtam, amikor a kulcscsontom tövében lévő mélyedéshez ért az ajka. Ebben semmi rossz nem volt. Sosem árultam volna el Daemonnek, de eltekintve a szúrós énjétől, amely időről időre felütötte rusnya fejét, ő állt a legközelebb a tökéleteshez az életemben. Ravaszan felnevetett, mire csiklandósan tekeregni kezdtem. Végigsimított a karomon, a derekamon, megfogta a combomat és a saját dereka köré fűzte. – Olyan piszkos a fantáziád! Csak azt akartam mondani, hogy mindenben tökéletes vagyok, ami számít. Felnevettem, és átkaroltam a nyakát. – Hát persze. Teljes mértékben ártatlan vagy. – Nem, ilyesmit sosem állítottam. – Az alteste az enyémhez simult; levegőért kaptam. – Sokkal inkább…
– Bűnös? – A nyakába temettem az arcomat, és belélegeztem az illatát. Szabad levegőre, friss levelekre és fűszerekre emlékeztetett. – Igen, de titokban kedves is. Azért szeretlek. Daemon megborzongott és megdermedt, a szíve kihagyott egy dobbanást, aztán mellém heveredett, és szorosan magához ölelt – olyan szorosan, hogy fészkelődnöm kellett, hogy a fejem is elférjen. – Daemon? – Minden rendben – felelte rekedtesen, és homlokon csókolt. – Jól vagyok. Csak… még korán van. Nincs iskola, nem várható, hogy édesanyád ránk rontson és a teljes neveden szólítson. Egy kicsit most úgy tehetünk, mintha az őrült világ odakint nem is létezne. Ágyban tölthetjük a délelőttöt, mint a hétköznapi tinik. Mint a hétköznapi tinik. – Tetszik az ötlet. – Nekem is. – Hát persze – mormoltam, és olyan szorosan hozzásimultam, hogy gyakorlatilag eggyé váltunk. Ereztem, amint a szíve egy ütemre ver az enyémmel. Tökéletes. Éppen erre volt szükségünk – csendes, normális percekre. Csak ő meg én. És akkor szétrobbant az első udvarra néző ablak; valami nagy és fehér zuhant be rajta, hó és üvegcserepek záporában. A rémült sikoly a torkomban szakadt, amikor Daemon legördült az ágyról, és immár luxen alakjában ugrott fel, emberhez hasonló fényalakként. Csak néhány drága pillanatig bírtam ránézni. Szent szar! – hallottam meg a hangját a gondolataim között, és mivel nem rontott rá senkire, lassan feltérdeltem, és átkukucskáltam az ágy peremén. – Szent szar! – nyögtem ki hangosan. A ritka, hétköznapi pillanat véget ért. A hálószobám padlóján egy holttest hevert.
MÁSODIK FEJEZET LEBÁMULTAM A HALOTT FÉRFIRA. Olyan ruhát viselt, mint aki kész csatlakozni a Hoth jégbolygójára települt lázadók szövetségéhez. Ködös agyamnak beletelt egypár másodpercébe, hogy felfogjam: ezzel a ruházattal tökéletesen elrejtőzhetett a hóban. Leszámítva persze a fejéből csorgó vörösséget. Zakatoló szívem még magasabb fordulatszámra kapcsolt. – Daemon? Megpördült, visszavette emberi alakját, és a derekamat átfogva távolabb húzott a holttesttől. – Ez egy… egy tiszt… – dadogtam, és rácsaptam a karjára, hogy eresszen el. – A védel… Hirtelen Dawson jelent meg az ajtóban, a szeme ugyanúgy izzott, mint Daemoné – két csiszolt, ragyogó gyémánt. – Az erdő szélén ólálkodott. Daemon karja elernyedt. – Te… te tetted ezt? A bátyja pillantása a testre esett. Az – nem bírtam rá személyként gondolni – kicsavarodott, természetellenes helyzetben hevert a padlón. – A házat figyelte – felelte Dawson, és felemelt egy megolvadt kamerának tűnő holmit. – Képeket készített. Abbahagyattam vele. Na, igen, és egyenesen berepítette a hálószobám ablakán.
Daemon eleresztett, és a test mellé lépett. Lekuporodva felhajtotta a fehér tollkabátot. Füstölgő fekete folt tárult fel a halott mellkasán, égett hús bűze terjengett. Lemásztam az ágyról, a kezemet a számra szorítottam, arra az esetre, ha rám jönne a hányinger. Már láttam, amikor Daemon eltalált egy embert a Forrás – a luxenek fényalapú hatalma – erejével. Abból csak hamu maradt, de ennek a férfinak keresztülégett a mellkasa. – Pontatlanul célzol, bátyám – jegyezte meg Daemon, és eleresztette a kabátot; a hátán görcsösen megfeszültek a vaskos izmok. – Az ablak? Dawson tekintete az ablakra villant. – Kijöttem a gyakorlatból. Leesett az állam. Kijött a gyakorlatból? Ahelyett, hogy elhamvasztotta volna, feldobta a levegőbe, egyenesen az ablakomba. Arról nem is beszélve, hogy megölte. Nem, arról inkább tényleg ne is beszéljünk! – Anyu kitekeri a nyakamat – állapítottam meg tompán. – De most már tényleg. A törött üveg miatt – annyi részlet közül éppen ezt választottam, de legalább valami más volt, mint a padlómon heverő holttest. Daemon lassan felegyenesedett; a szeméből nem tudtam semmit kiolvasni, az állkapcsát úgy szorította össze, mintha kővé vált volna. Nem vette le a szemét a testvéréről, az arca üres maszk volt. Dawson felé fordultam, összeakadt a pillantásunk. Most először megrémültem tőle.
A nappaliban álltam – miután sietve felöltöztem és megmosakodtam –, napok óta először ismét idegenek gyűrűjében. Sejtettem, hogy ha valaki
fényből áll, annak komoly előnye, hogy bárhová odaér egyetlen szempillantás alatt. Adam halála óta mindenki nagy ívben elkerült, úgyhogy fogalmam sem volt, mi várható. Alighanem lincselés. Én a helyükben arra vágytam volna, ha szembekerülök valakivel, aki egy szerettem haláláért felelős. Dawson a karácsonyfa egykori helyén állt, háttal a szobának, két kezét zsebre téve, a homlokát az ablaknak nyomva. Semmit sem szólt, amióta fellőttük a denevérjelet, és hanyatt-homlok megérkeztek a földönkívüliek. Dee a kanapéra kuporodott, a szemét nem vette le a bátyja hátáról. Úgy tűnt, minden idegszála megfeszült, mint egy-egy húr, az arca dühtől vöröslött. Valószínűleg zavarta, hogy ebben a házban kell lennie… vagy a közelemben. Miután mindaz megtörtént, nem volt alkalmunk beszélni egymással. Inkább a többi résztvevőre koncentráltam. A gonosz csodaikrek, Ash és Andrew, Dee mellett ültek, és egyre azt a helyet nézték, ahol a bátyjuk, Adam állt utoljára… és ahol meghalt. Nem szívesen töltöttem az időmet a nappaliban, mert arra emlékeztetett, mi történt, miután Blake végre kimutatta a foga fehérjét. Valahányszor lejöttem ide – nem túl gyakran, amióta kihordtam a könyveket innen –, én is azonnal odanéztem, a dohányzóasztal alatti rongyszőnyegtől balra. A fenyőparketta ragyogóan tiszta volt, de én még mindig láttam a kékes folyadékot, amelyet együtt itattam fel Matthew-val szilveszter éjjelén. Keresztbe fontam magam előtt a karom, hogy ne reszkessek. Ketten közeledtek a lépcső felől. Daemon volt az, és a gyámjuk, Matthew. Korábban ők szabadultak meg a holttesttől, elhamvasztották az erdő mélyén, miután körülnéztek a környéken. Daemon mellém lépett, és meghúzta kapucnis felsőm szélét.
– El van rendezve. Alig tíz perce mentek fel egy ponyvával, egy kalapáccsal és pár szeggel. – Köszönöm. Bólintott, a pillantása a bátyjára esett. – Talált valaki valamilyen járművet? – A bekötőút mellett állt egy Expedition – felelte Andrew, és pislantott. – Kiégettem. Matthew a fotel karfájára telepedett; úgy nézett ki, mint akinek jól jönne egy ital. – Jó… de azért mégsem jó. – Na, ne már! Komolyan? – csattant fel Ash. Közelebbről megnézve ma nem hozta a szokásos, tökéletes jéghercegnő formáját. A haja élettelenül csüngött az arca mellett, ráadásul melegítőben volt. Talán sose láttam még melegítőben. – Ez egy újabb halott védelmis. Összesen hány halt meg, kettő? Nos, valójában a negyedik volt, de erről nem kellett tudniuk. Ash hátrakotorta a haját, csorba körmeivel az arcába vájt. – Tudjátok, el fognak gondolkodni, hogy hol vannak. Az emberek nem tünedeznek el csak úgy. – Az emberek állandóan eltünedeznek – felelte halkan Dawson, de meg se fordult. A szavai mintha kiszippantották volna a levegőből az oxigént. Ash rávillantotta ragyogó, zafírkék szemét. Ami azt illeti, mindenki Dawsonra nézett, hiszen most szólalt meg először azóta, hogy összegyűltünk. A lány a fejét rázta, de bölcsen hallgatott. – Mi van a fényképezőgéppel? – kérdezte Matthew. Felemeltem az olvadt dobozt, amelyből még mindig sugárzott a meleg. – Ha voltak is fényképek, már nincsenek. – A házadat figyelte – fordult meg Dawson.
– Tudjuk – felelte Daemon, és közelebb lépett hozzám. A testvére oldalra billentette a fejét, és tompán így szólt: – Számít egyáltalán, mi volt a gépen? Figyeltek benneteket. Őt. Mindannyiunkat. Újra megborzongtam, de inkább a hangszíne, mint a mondanivalója miatt. – De legközelebb inkább… nem is tudom, beszéljünk, és csak utána hajigáljunk be embereket az ablakokon, ha lehet! – Daemon karba tette a kezét. – Megoldható? – És hagyjuk, hogy a gyilkosok elsétáljanak? – szólalt meg Dee reszkető hangon, elsötétülő szeme dühösen villant. – Mert úgy tűnik, éppen valami ilyesminek kellene történnie. Úgy értem, az a védelmis meg is ölhetett volna valakit közülünk, te meg futni hagynád! Jaj, ne! A szorongás kőként nehezedett a szívemre. – Dee, tudom… – lépett előre Daemon, de a húga a szavába vágott. – Nekem csak ne tudomozz! – csattant fel. A szája remegett. – Eleresztetted Blake-et. – Rám nézett. Mintha hasba rúgott volna. – Ketten eresztettétek el. Daemon a fejét rázva leengedte a kezét. – Dee, aznap már elég gyilkosság történt. Elegen haltak meg. Dee úgy nézett rá, mintha Daemon megütötte volna, és maga köré fonta a karjait, hogy védekezzen. – Adam sem akart volna több halált – szólalt meg Ash csendesen, visszahuppanva a kanapéra. – Olyan békeszerető volt! – Kár, hogy nem kérdezhetjük meg, hogy mit gondol valójában, nem? – húzta ki magát Dee, mintha erővel kellene kipréselnie a következő szavakat. – Mert meghalt. Bocsánatkérés tolult a nyelvemre, de mielőtt kimondhattam volna, Andrew szólalt fel.
– Nemcsak hogy eleresztettétek Blake-et, de hazudtatok is nekünk. Tőle – intett felém – nem várok lojalitást, de tőled? Daemon, eltitkoltad a dolgokat, és Adam meghalt. Megpördültem, – Adam halála nem Daemon hibája. Ne kend rá! – Kat… – Akkor kié? – Dee állta a pillantásomat. – A tiéd? Mély lélegzetet vettem. – Igen. Daemon megmerevedett mellettem, de akkor Matthew, az örök békebíró közbelépett. – Na, jó, ennyi elég volt. A veszekedés és sárdobálás nem vezet sehova. – De jobban érezzük magunkat tőle – mormolta Ash, és lehunyta a szemét. Kipislogtam a szememből a könnyeket, és az asztal szélére telepedtem. Még a sírhatnékom is bántott, hiszen nem volt jogom a könnyekhez. Igaz, nekik sem. Megszorítottam a saját térdemet, az ujjam a nadrág puha anyagába mélyedt, és lassan kifújtam a levegőt. – Most össze kell tartanunk – folytatta Matthew. – Mindannyiunknak, mert már így is túl sokat vesztettünk. Szünet – aztán megszólalt Dawson: – Megkeresem Betht. Ismét mindenki felé fordult; Dawson arcán semmi sem változott. Semmi érzelem – egyáltalán semmi. És akkor mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Daemon mennydörgő hangja túlharsogta a káoszt: – Szó sem lehet róla, Dawson. Semmiképpen. – Túl veszélyes – állt fel Dee, az ujjait szorosan összefonva. – Elkapnak, és azt nem élném túl. Még egyszer nem.
Dawson közönyös maradt, mintha a családja és a barátai szavait meg se hallaná. – Vissza kell szereznem. Sajnálom. Ash olyan képet vágott, mintha egy tompa tárggyal ütötték volna arcul. Alighanem én is. – Bolond – suttogta. – Istenverte bolond. Dawson csak vállat vont. Matthew előrehajolt. – Dawson, tudom, mindannyian tudjuk, hogy Beth nagyon sokat jelent a számodra, de nem keresheted meg. Addig nem, amíg rá nem jövünk, mivel állunk szemben. Erre már fellobbant valami érzelem Dawson pillantásában, szeme színe erdőzölddé változott. Harag. Az első érzelem, amit láttam rajta, a harag volt. – Tudom, mivel állok szemben. És azt is tudom, mit tesznek Bethszel. Daemon előrelépett, és terpeszben megállt a bátyja előtt, a kezét ismét karba tette, láthatóan készen a harcra. Valószerűtlen látvány volt a két iker egymással szemben – teljesen egyformák, eltekintve attól, hogy Dawson vékonyabb volt és ápolatlanabb. – Nem engedhetem – jelentette ki Daemon olyan halkan, hogy alig hallottam. – Tudom, nem akarod ezt hallani, de szó sem lehet róla. Dawson meg sem rezdült. – Nincs beleszólásod. Soha nem is volt. De most már legalább tárgyaltak. Ez jó, nem? Valamiképpen tudtam, hogy a két testvér szembenállása legalább annyira megnyugtató, mint amilyen felzaklató egyben. Daemon és Dee azt gondolták, sosem tapasztalhatják meg ezt többé. A szemem sarkából láttam, hogy Dee feléjük indul, de Andrew elkapta a kezét, hogy megállítsa.
– Nem irányítani akarlak, Dawson. Soha nem is akartalak, de éppen most jutottál ki a pokolból. Csak most kaptunk vissza téged. – Még mindig a pokolban vagyok – vágott vissza Dawson –, és ha az utamba állsz, téged is magammal rántalak. Daemon arcán átfutott a fájdalom. – Dawson… Daemon reakcióját látva gondolkodás nélkül felugrottam – valami érthetetlen kényszer hajtott. A szeretet lehetett, mert nem bírtam elviselni azt a fájdalmas arckifejezést. Most már megértettem, miért tört ki anyuból az anyamedve, valahányszor úgy gondolta, bajba kerültem, vagy valami felzaklatott. Szél kavarodott a nappaliban, meglebbentette a függönyöket, fellapozta anyu újságjait. Éreztem, hogy a lányok meglepve pillantanak rám, de nem rájuk összpontosítottam. – Na, jó, a földönkívüli tesztoszteronszint kezd kicsit túl magasra kúszni, és nekem nem hiányzik a törött ablak meg az üvegen át berepülő hulla tetejébe még egy idegen birkózómeccs is. – Mély levegőt vettem. – Ha nem hagyjátok abba, szétrúgom a seggeteket! Most már mindenki engem bámult. – Mi van? – kérdeztem elvörösödve. Daemon ajka lassú, ironikus mosolyra húzódott. – Lazíts, cica, vagy muszáj lesz szereznem neked egy pamutgombolyagot, hogy azzal játssz! Fellobbant bennem a düh. – Ne kezdd megint, tuskófej! Daemon öntelt arccal fordult vissza a testvéréhez. Dawsont mintha szórakoztatta volna a jelenet – vagy kínozta. Valójában nem mosolygott, nem is grimaszolt fájdalmasan. Végül megfordult és kimasírozott a nappaliból, aztán becsapódott mögötte a bejárati ajtó.
Daemon rám pillantott, én pedig bólintottam, úgyhogy egy mély sóhaj kíséretében ő is a testvére után indult, hiszen senki sem tudhatta, hova megy Dawson, vagy mit fog csinálni. A földönkívüli cserkészgyűlés ezután feloszlott. Követtem őket a bejárathoz, végig Dee-t figyeltem. Nagyon muszáj lett volna pár szót váltanunk. Először is, sok mindenért bocsánatot kellett kérnem, másodszor, magyarázatot kellett adnom neki. Nem vártam, hogy megbocsásson, de akkor is meg kellett próbálkoznom. Úgy megmarkoltam a kilincset, hogy elfehéredtek az ujjaim. – Dee… Egyenes háttal megállt a verandán, nem fordult felém. – Nem állok erre készen. A kilincs kiszakadt a kezemből, és bevágódott az ajtó.
HARMADIK FEJEZET MINTHOGY ANYU MÁR E NÉLKÜL IS CSUPA IDEG VOLT, nem szóltam neki az ablakügyről, amikor délután telefonált, hogy ellenőrizze, rendben vagyok-e. Reménykedve fohászkodtam, hogy az utakat errefelé hamarabb megtisztítsák, és ki tudjak hívni egy üvegest, mielőtt anyu hazaérne. Ettől persze még utáltam hazudni neki. Mostanában szinte nem is csináltam mást, és tudtam, mindent el kellene mondanom, különösen a feltételezett barátjáról, Willről. De hogyan zajlana le egy ilyen beszélgetés? Figyi, anyu, a szomszédaink földönkívüliek. Az egyikük véletlenül mutánst csinált belőlem, mellesleg Will egy pszichopata. Szeretnél kérdezni valamit? Na, igen, erre nagyon nem fog sor kerülni. Mielőtt letette volna, még erősködött, hogy menjek el a torkom miatt az orvoshoz. Egyelőre lerázhattam annyival, hogy csak egy megfázás, de mi lesz egy hét vagy kettő múlva? Jesszusom, remélhetőleg meggyógyul addigra! Bár egy hangocska a lelkem mélyén tudta, hogy akár maradandó is lehet. Újabb emlékeztető… mindenre. Muszáj lesz elmondanom az igazat. Előszedtem egy instant sajtostészta-csomagot, és már nyúltam a mikrosütő felé, amikor lenéztem a kezemre és elgondolkodtam. Most akkor nekem is van mikrohullámú erőm, mint Dee-nek és Daemonnek?
Vállat vontam, és betoltam a tálat a mikróba. Túl éhes voltam a kísérletezéshez. A hő különben sem volt az erős oldalam. Amikor Blake tanított a Forrás kiaknázására, például a tűzgyújtásra, a gyertya helyett az ujjaim lobbantak lángra. Amíg vártam, hogy a tészta megmelegedjen, kinéztem a mosogató feletti ablakon. Dawsonnak igaza volt: napkelte után gyönyörű látvány tárult a szemem elé. Hó borította a talajt és a fákat, az ágak végéről jégcsapok lógtak. Még most is, amikor újra leszállt az este, szépséget árasztott a fehér világ, szinte kedvem támadt kimenni a hóba játszani. Megcsendült a mikrosütő. Állva ettem meg az egészségtelen vacsorámat, feltételezve, hogy így legalább elégetek közben pár kalóriát. Amióta Daemon megváltoztatott, és ember-földönkívüli mutáns szörnnyé tett, az étvágyam az égig ért. A kamra szinte teljesen kiürült. Miután végeztem, fogtam a laptopomat, és letelepedtem a konyhaasztalhoz. Nehezen tudtam összeszedni a gondolataimat az elmúlt héten, és gyorsan utána akartam nézni valaminek, mielőtt megint elfelejtem. Megnyitottam a Google oldalát, és begépeltem Daedalus nevét. Az első találat a Wikipédia oldala volt. Mivel nem számítottam „Üdvözlet a Daedalus titkos kormányzati szervezet oldalán” kezdetű linkekre, rákattintottam erre. És megismerkedtem egy csomó görög mítosszal. Daedalust feltalálónak tekintették, többek között ő tervezte a labirintust is, amelyben a Minotaurus lakott. Amellett Icarus apja is volt, aki túl közel repült a naphoz a Daedalus tervezte szárnyakon, végül pedig megfulladt. Icarust nagyon izgatta a repülés, és ahogy az isteneket ismertem, ez valószínűleg egyfajta passzív megtorlás volt, melynek következtében Icarus elveszítette a szárnyait. Ezzel egyúttal
Daedalust is megbüntették, hiszen ő készítette a szerkezetet, amivel biztosította a fia számára a szárnyalás isteni képességét. Szép történelemlecke, de mi az értelme? Miért adna a védelmi minisztérium egy, az emberi mutációkat felügyelő szervezetnek ilyen nevet? Hirtelen rájöttem. Daedalus csupa olyasmit készített, ami előrevitte az emberiséget. Az isteni képességes rész pedig nagyon is illett a luxenek által átváltoztatott emberekre. Szép logikai ugrás, de lássuk be, a kormányzat éppen elég nagyra tartja magát, hogy az egyik szervezetét egy görög legendáról nevezze el. Becsuktam a laptopot, és felálltam. Mire észrevettem magam, már a kezemben volt a kabátom, és kifelé indultam, pedig azt se tudtam, miért. Mi van, ha még több védelmis ólálkodik errefelé? Túlságosan élénk, képzeletem máris elém vetítette a jelenetet: mesterlövész rejtőzik a fa ágai között – az én homlokomon pedig piros pötty jelenik meg… Szép. Sóhajtva előszedtem egy pár kesztyűt a kabátzsebemből, és magasra emelt térddel átlábaltam a hóbuckákon. Szükségem volt a testgyakorlásra, hogy ne pörögjön túl az agyam; gyúrtam egy hógolyót, és görgetni kezdtem az udvarban. Néhány hónap alatt minden megváltozott, aztán néhány pillanat alatt újra. A félénk, könyvmoly Katy valami lehetetlenné alakult át, de nem csak sejtszinten. Többé nem fekete-fehérben láttam a világot, és a lelkem mélyén tudtam, hogy nem a megszokott szabályok szerint irányítom az életemet. Például ne ölj, meg ilyesmik. Nem öltem meg Brian Vaughnt, a védelmist, akit Will lefizetett, hogy inkább neki adjon át a Daedalus helyett. Velem akarta zsarolni Daemont, hogy megváltoztassa, ahelyett, hogy azonnal megölné.
Csakhogy kívántam a halálát, és meg is tettem volna, ha Daemon nem előz meg. És nem zavart a gyilkosság gondolata. Valami oknál fogva a tény, hogy megöltem két gonosz földönkívülit, az arumokat, jóval kevésbé zaklatott fel, mint az, hogy az emberölés nem idegesített. Fogalmam sem volt, mit árul el ez rólam, mert korábban Daemon is azt mondta, hogy az élet nem más, mint élet, de nehezen képzeltem el, amint hozzáadom a könyves blogom életrajzi részéhez a „képes hidegvérrel ölni” mondatot. Mire az első golyóval végeztem és belekezdtem a másikba, a pamutkesztyűm teljesen átázott. Az egész testmozgástól csak jobban égett az arcom a fagyos, hóillatú levegőben. Bukta. A kész hóemberem három részből állt, azonban karok és arc nélkül. Kicsit hasonlított arra, ahogy belül éreztem magam. A legtöbb testrészem megvolt, de létfontosságú dolgok hiányoztak ahhoz, hogy valódi legyek. Többé fogalmam sem volt, ki vagyok. Hátraléptem, a kabátom ujjával megtöröltem a homlokomat, és szaggatottan felsóhajtottam. Égtek az izmaim, sajgott a bőröm, de addig álltam ott, amíg a vastag felhők mögül elő nem bújt a hold, és ezüstös fényszeletet nem vetett félkész teremtményemre. Ma reggel egy hulla volt a hálószobámban. Ott, az udvar közepén lehuppantam egy hókupacba. Egy holttest, egy újabb, éppen, mint Vaughné, aki az út mellett dőlt el, vagy mint Adamé, aki a nappaliban esett össze. Még egy gondolat furakodott át a pajzsomon, hiába igyekeztem kizárni. Adam azért halt meg, mert megpróbált megvédeni. A hideg, nedves levegő csípte a szememet. Ha már az elején mindent őszintén elmondok Dee-nek, hogy mi is történt a tisztáson aznap éjjel, amikor megküzdöttünk Baruckkal meg
utána, akkor ő és Adam óvatosabbak lettek volna, és nem rontanak csak úgy be a házunkba. Tudták volna, hogy Blake hozzám hasonló, és képes visszaütni, méghozzá felturbózott földönkívüli módjára. Blake. Hallgatnom kellett volna Daemonre. De nekem muszáj volt bizonyítanom! El akartam hinni, hogy Blake jó szándékkal érkezett, pedig Daemon megérezte, hogy valami nincs vele rendjén. Rá kellett volna jönnöm, amikor Blake kést hajított a homlokom felé, vagy amikor egyedül hagyott egy arummal, hogy teljesen megőrült. Vagyis, valóban őrült? Magam sem hittem. Kétségbeesett volt, vadul igyekezett életben tartani Chris barátját, csapdába ejtette a saját mutációja. Bármit megtett volna a barátjáért. Nem azért, mert az élete összekapcsolódott a luxenével, hanem mert törődött Chrisz-szel. Talán ezért nem öltem meg – mert a tökéletes káosz pillanatában megláttam benne valamit önmagamból. Nem zavart, hogy megöltem Blake nagybátyját a barátom védelmében. Blake-et pedig nem zavarta, hogy megölte a barátomat a sajátja védelmében. Kinek van igaza? Lehet valakinek itt igaza egyáltalán? Annyira elgondolkodtam, hogy nem is tűnt fel a tarkómon érzett melegség. Megriadtam, amikor meghallottam Daemon hangját. – Cica, mit csinálsz te itt? Megfordultam és felnéztem. Daemon mögöttem állt, farmert és egy vékony pulóvert viselt, a szeme csillogott sűrű pillái alatt. – Hóembert. – Értem. – Felmérte a teremtményemet. – Néhány része hiányzik. – Aha – morogtam. Daemon összevonta a szemöldökét.
– Ebből még nem tudtam meg, miért ücsörögsz a hóban. A nadrágod biztosan átázott. – A szája sarka felkunkorodott. – Várjunk csak, hiszen akkor alighanem megnézhetem magamnak a fenekedet! Felnevettem. Csak bízd Daemonre, mindjárt oldja a feszültséget egy kicsit. Vagy nagyon. Előrecsúszott. Mintha a hó kitért volna az útjából. Törökülésben leült mellém. Egy percig egyikünk se szólt, aztán Daemon hozzám hajolt, és a vállával megbökött. – Valójában mit csinálsz itt? – tudakolta. Semmit sem tudtam eltitkolni előle, de ezt egyelőre nem akartam kitárgyalni. – Mi van Dawsonnal? Elindult már? Úgy tűnt, Daemon erőltetni akarja a témát, de aztán csak biccentett. – Még nem, mert egész nap követtem, mint egy óvó bácsi. Megfordult a fejemben, hogy csengőt akasszak a nyakába. Halkan felnevettem. – Szerintem nem értékelné az ötletet. – Nem érdekel. – Daemon hangjában harag csendült. – Ha elfut Beth után, annak rossz vége lesz. Mind tudjuk. Kétségtelenül. – Daemon, te… – Igen? Nehéz volt szavakba foglalni, amit gondoltam, mert ha egyszer kimondom, valósággá válik. – Miért nem jöttek Dawson után? Tudniuk kell, hogy itt van. Ha megszökik, itt keresnék először. És nyilvánvaló, hogy figyelnek minket – intettem a házunk felé. – Szóval, miért nem jöttek el érte? Értünk? Daemon néhány szívdobbanásnyi ideig csendben nézte a hóembert. – Nem tudom. Bár gyanakszom pár dologra. Visszanyeltem a félelemgombócot a torkomból.
– Mikre? – Tényleg hallani akarod? Bólintottam. Daemon visszanézett a hóemberre. – Szerintem a minisztérium tisztában volt Will terveivel, tudták, hogy megszervezi Dawson szabadulását. És hagyták. Aprót sóhajtottam, és felszedtem egy marék havat. – Én is így gondolom. Daemon félig lehunyt szemmel nézett rám. – A nagy kérdés az, hogy miért? – Biztos, hogy nem jó szándékból. – Hagytam, hogy a hó nagyja kihulljon kesztyűs ujjaim közül. – Csapda lesz. Száz százalék. – Készen állunk – felelte egy kis szünet után. – Ne aggódj, Kat! – Nem aggódom. – Hazugság volt, de abban a pillanatban ez tűnt a helyes válasznak. – Valamiképpen eléjük kell vágnunk. – Igazad van. – Kinyújtóztatta hosszú lábait. Farmerja alsó része sötétkékre színeződött. – Tudod, hogyan érjük el, hogy az emberek ne fedezzenek fel minket? – Felbosszantjátok és elrettentitek őket magatoktól? – Vicces, de nem. Tettetünk. Folyamatosan megjátsszuk, hogy nem különbözünk másoktól, hogy semmi sem történik. – Nem tudlak követni. Hanyatt dőlt, fekete haja szétterült a fehér szőnyegen. – Ha eljátsszuk, hogy megúsztuk Dawson szökését, hogy nem találunk semmit gyanúsnak, vagy hogy fogalmunk sincs arról, hogy kiderültek a képességeink, talán nyerhetünk egy kis időt, amíg kitaláljuk, mi lesz a következő lépésük. Néztem, ahogy oldalra veti a karjait. – Gondolod, hogy majd elkövetnek egy hibát? – Passz. Pénzt nem tennék rá, de mondhatni, nálunk marad a labda. Pillanatnyilag ez a legtöbb, amit nyerhetünk.
A legtöbb is szívás volt. Daemon elvigyorodott, és mint akinek a világon semmi gondja, lassan kaszálni kezdett a karjával-lábával, mint az ablaktörlőkkel. Szép ablaktörlőkkel. Nevetni akartam, de elakadt a hangom, olyan melegség költözött a szívembe. Sosem gondoltam volna, hogy Daemon hóangyalkát fog csinálni – és valami okból a látvány mindenestől átmelengetett. – Ki kellene próbálnod – csalogatott lehunyt szemmel. – Szélesíti a látókört. Alig hittem, hogy rajtam bármit is szélesítene, de lehevertem mellé, és utánoztam. – Rákerestem a Daedalusra. – Igen? És mit találtál? Elmeséltem neki a mítoszt és a gyanúmat; Daemon csak egy gúnyos mosollyal felelt. – Nem lepne meg. Ehhez egó kell. – Te már csak tudod. – Na, ne nevettess már! Elvigyorodtam. – Amúgy hogy lesz ettől szélesebb a látóköröm? – Csak várj! – válaszolta halkan nevetve. Engedelmeskedtem. Végül Daemon felült, átnyúlt értem, és felhúzott magával. Leporoltuk egymásról a havat, bár bizonyos részeken tovább időzött a feltétlenül szükségesnél, aztán visszafordultunk, hogy megnézzük a hóangyalainkat. Az enyém kisebb volt, és aránytalan, mintha fejnehéz volnék. Daemoné tökéletes lett – a stréber! Magam köré fontam a karjaimat. – Várom a megvilágosodást.
– Az nincs. – Nehéz kezét a vállamra tette, odahajolt, és csókot nyomott az arcomra. Forró volt az ajka. – De vicces volt, nem? Most pedig… – Visszakormányzott a hóemberhez. – Fejezzük be őt is, nem maradhat tökéletlen! Hiszen itt vagyok. A szívem félreütött. Olyan sokszor gondolkodtam már el rajta, hogy Daemon vajon tud-e olvasni a gondolataimban. Ha akart, nagyon is rá tudott tapintani a lényegre. Fejemet a vállának döntöttem, és azon gondolkodtam, mikor lett a különleges tuskóból ez a srác, aki, bár még mindig fel bírt dühíteni, de amellett lépten-nyomon meglepett és ámulatba ejtett. Akibe őrülten beleszerettem.
NEGYEDIK FEJEZET AMIKOR A HÓMARÓK ELÉRTEK HOZZÁNK A VAROSON ÁT, és a mellékutakat is letakarították, Matthew gyakorlatilag azonnal kerített egy üvegest. Csak percekkel az előtt hajtottak el, hogy anyu hazaért volna pénteken; úgy nézett ki, mint aki pöttyös egyenruhájában evett, aludt és mentett életeket. A nyakamba ugrott, majdnem fel is döntött. – Kicsim, úgy hiányoztál! – Te is nekem! – öleltem meg ugyanolyan szorosan. Könnyekkel a szememben eresztettem el, félrepillantottam, és megköszörültem a torkomat. – Fürödtél egyáltalán a héten? – Nem. – Megint megpróbált megölelni, de hátraugrottam. Anyu nevetett, ám megláttam a szemében a szomorúságot, mielőtt gyorsan a konyha felé fordult volna. – Csak viccelek! Tudod, vannak ám tusolók a kórházban. Esküszöm, tiszta vagyok! Követtem, és összerezzentem, amikor egyenesen a lerabolt hűtőszekrényhez lépett. Kinyitotta, aztán hátralépett, és a válla felett rám nézett. Néhány szőke tincs elszabadult a kontyából, elegáns szemöldökét összevonta, hegyes kis orra ráncba futott. – Katy? – Bocs – vonogattam a vállamat. – Belepett a hó. És megéheztem. Sokszor.
– Azt látom – csukta vissza a hűtőajtót. – Semmi gond, később elmegyek bevásárolni. Most már nem olyan rossz az utak állapota. – Megdörgölte a homlokát. – Habár néhány úgy néz ki, mint ami csak hójáróval járható, de azért bejutok majd a városba. Vagyis hétfőn már iskola is lesz. Pfuj! – Elmegyek veled. – Az jó lenne, kicsim. Mármint, ha nem akarsz mindenfélét beledobálni a kosárba, aztán meg hisztizni, ha kiveszem. – Nem vagyok már kétéves – néztem rá sötéten. Anyu beleásított a cinkos mosolyba. – Alig volt pár szabad percem. A legtöbb nővér nem ért be, úgyhogy rám maradt a baleseti, a szülészeti őrző és a kedvencem… – szünetet tartott, és kivett egy palack vizet –, a detox. – Az szívás. – Szorosan a nyomában maradtam, mert tényleg nagyon hiányzott. – El sem hiszed, mekkora. – Kortyolt a vízből, aztán megállt a lépcső alján. – Összevéreztek, lepisiltek és lehánytak, nem is mindig ebben a sorrendben. – Pfuj! – válaszoltam, magamban pedig felírtam az ápolónői szakmát is az iskolai adminisztráció mellé a pályaválasztási tiltólistára. – Ja, igen! – Már fellépett a lépcsőre, de a fok szélén tétován visszafordult. Ajjaj! – Mielőtt elfelejtem, jövő héttől változtattam a beosztásomon. Hétvégenként ezentúl Grant helyett Winchesterben leszek. Pörgősebb a város, több dolog akad a hétvégi műszakban, mint errefelé, azonkívül Will is dolgozik a hétvégén, szóval jobban jön ki így. Vagyis még több időt lesz távol… micsoda?? Kihagyott a szívem, és úgy éreztem magam, mintha pörögve zuhannék a semmibe. – Hogy mondtad? Anyu aggodalmasan nézett rám.
– Kicsim, a hangod… Tényleg szeretném megnézni a torkodat. Jó? Vagy megkérhetjük Willt is. Biztosan szívesen megtenné. – Hallottál… hallottál Willről? – nyögtem ki dermedten. – Persze, felhívott a nyugati Internal Med konferenciáról – mosolyodott el anyu lassan. – Minden rendben? Nem, semmi sem volt rendben. – Na, gyere! – intett. – Menjünk fel, hadd nézzek a torkodba a tükörrel! – Mikor… mikor beszéltél Will-lel? Zavar futott át anyu szép arcán. – Pár napja. Drágám, a hangod… – Semmi baj a hangommal! – A mondat felénél elcsuklott, persze, és anyu úgy nézett rám, mintha azt vallottam volna be, hogy nemsokára nagymamává akarom tenni. Itt volt a lehetőség, hogy elmondjam az igazat. Feljebb léptem és megtorpantam. A szavak – az igazság – összegabalyodtak a hangszálaim és az ajkam között. Senkitől nem kérdeztem meg, elmondhatom-e anyunak a dolgokat, még csak nem is szóltam róla senkinek. És ő vajon hinne nekem? Ami pedig a legrosszabb, hogy szerette Willt. Pontosan tudtam, hogy így van. Fájdalmas csomóba zsugorodott a gyomrom, de legyűrtem a pánikot. – Mikor jön haza? Anyu figyelmesen az arcomba nézett, a száját vékony vonallá szorította össze. – Majd egy hét múlva, de Katy… biztos, hogy ezt akartad mondani? Tényleg visszajön? És ha beszélt anyuval, az azt jelenti, hogy sikeresen átment a mutáción, vagyis Daemon és én most már hozzá vagyunk kötve? Esetleg elmúlt a hatás?
Beszélnem kellett Daemonnel. Azonnal. – Igen – böktem ki, a szám olyan száraz volt, hogy nyelni sem bírtam. – Bocs, most mennem kell. – Menned? Hová? – Daemonhöz – feleltem, már a csizmámért sietve. – Katy! – Anyu megvárta, hogy megállják. – – Will elmondta. Megfagyott bennem a vér. Lassan visszafordultam. – Mit mondott el? – Téged és Daemont… hogy eldöntöttétek, hogy járni fogtok. – Szünetet tartott, és szigorúanyus pillantást vetett rám, ami azt jelentette: csalódtam benned. – Állítólag neki mondtad, és, kicsim, csak azt szeretném, ha az ilyesmit nekem mondanád el előbb. Nem mástól szerettem volna megtudni, hogy a lányomnak komoly barátja lett. Leesett az állam. Anyu mondott még valamit, talán rá is bólintottam, de azt sem tudtam, mire. Akár azt is mondhatta volna, hogy Thor és Loki az utcánkban vívja az utolsó csatát – egyszerűen nem hallottam a szavait. Mire készül Will? Amikor végre feladta, hogy társalogni próbáljon velem, felkaptam a csizmámat, és átrohantam Daemonék házához. Már amikor kinyílt az ajtó, tudtam, hogy nem Daemon áll mögötte, mert nem éreztem a riasztó földönkívüli kapcsolatot, a bizsergést a tarkómon, ami a közelségét jelezte. Azonban Andrew ragyogó, óceánkék színű szemére nem számítottam. – Te! – állapította meg, a hangjában mély utálattal. – Én? – pislogtam. – Igen, te – tette karba a kezét. – Vagyis Katy, a kis idegen-ember hibrid lány.
– Na, jó, beszélnem kell Daemonnel. – Beléptem volna, de gyorsabb volt nálam, eltorlaszolta az utamat. – Andrew! – Daemon nincs itt – mosolygott hűvösen. Én is karba fontam a kezemet, és nem mozdultam a küszöbről. Andrew mindig is utált engem. Azt hiszem, úgy általában nem kedvelte az embereket. Vagy a kiskutyákat. Vagy a bacont. – Akkor hol van? Andrew kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót; a bakancsa orra most a csizmámhoz ért. – Reggel elment. Gondolom, az Esőembert követi. Perzselő düh lobbant bennem. – Dawsonnak semmi baja! – Valóban? – vonta fel a szemöldökét. – Talán ha három mondatot mond naponta, és kész. Ökölbe szorult a kezem. Finom szellő lebegtette a hajamat, elemelte a tincseket a vállamról. Annyira szerettem volna megütni! – A jó ég tudja, min megy keresztül. Legyen már benned valami együttérzés, te segg! Különben nem is tudom, mit akarok én veled. Hol van Dee? A gunyoros mosolyt rideg gyűlölet váltotta fel Andrew arcán. – Dee itt van. Vártam, hátha mond még valamit. – Igen, ezt magamtól is kitaláltam. – Amikor még mindig nem felelt, éreztem, nagyon közel állok hozzá, hogy megmutassam, mire képes ez a kis idegen-ember hibrid lány. – Te mit keresel itt? – Engem szívesen látnak. – Lehajolt, olyan közel, hogy megcsókolhatott volna; kénytelen voltam hátralépni. Andrew követett. – Téged pedig nem. Au. Na, jó, ez fájt. Mire észbe kaptam, a hátam a veranda korlátjának szorult. Csapdába estem. Nem hátrálhattam tovább, Andrew
pedig nem visszakozott. Éreztem magamban a Forrás erejét, a tiszta energiát, amit a luxenek, és most már én is, képesek voltunk felhasználni. Szétáradt, megbizsergette a bőrömet, mint a statikus elektromosság. El tudnám mozdítani Andrew-t. Valamit ő is megláthatott a szememben, mert felhúzta az ajkát. – Még csak ne is gondolj erre a szarakodásra velem szemben, mert ha ütsz, én visszaütök, és nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim. Rendkívül nehezemre esett leküzdeni a testem reakcióját Andrewvel szemben. Az emberi oldalam küzdött azzal a másikkal, akármi is volt az, ami meg akarta érinteni az erőt, kihasználni, alkalmazni. Mintha egy eddig nem használt izom rángatózott volna bennem. Emlékeztem az erő szédítő rohamára, és hogy milyen volt szabadon ereszteni. Egy pici, icipici részem élvezte – ami halálra rémített. Andrew szerencséjére, mert ez a félelem kifogta a szelet a vitorlámból. – Miért utálsz te engem? – kérdeztem. Andrew félrebillentette a fejét. – Ugyanaz történik, mint Bethszel. Minden szép volt, amíg meg nem érkezett. Utána elveszítettük Dawsont, és nagyon jól tudod, hogy nem is kaptuk vissza, valójában nem. És most Daemonnel is megtörténik, csak éppen ezúttal Adam is bekerült a darálóba. És meghalt. Most először pillantottam meg kristályszemében az arrogáns utálkozáson kívül valami mást is. Fájdalmat – azt a fajtát, amit én is olyan jól ismertem. Azt a megtört, reményvesztett pillantást, ami rám is jellemző volt, miután apám belehalt a rákba. – És nem ő lesz az egyedüli áldozat – folytatta rekedten. – Te is tudod, de érdekel ez téged? Nem. Az emberek mind közül a leginkább önző létformát képviselik. És ne is tettesd, hogy jobb vagy! Ha jobb volnál, már a kezdet kezdetén távol maradtál volna Dee-től. Akkor
sosem támadtak volna meg, Daemonnek pedig nem kellett volna meggyógyítania. Ez az egész nem történt volna meg. A te hibád. Az egész a te fejedre száll!
Igen, a napom hátralévő része szívás volt. Aggódtam, mit tett Dawson, hogy Daemonnek egész nap a nyomában kell járnia, és rettegtem, hogy a védelmisek eljönnek és mindannyiunkat begyűjtenek. Mindennek a tetejébe a frász tört ki amiatt is, hogy mit tervezhet Will, az Andrew-vel folytatott párbeszéd után pedig másra sem vágytam, mint hogy a fejemre húzzam a takarómat. Körülbelül egy óráig bírtam úgy. Az önsajnálati rohamaim mindig viszonylag hamar véget értek, amikor a dolog bosszantani kezdett. Kihúztam a fejemet a hátsómból, leültem a laptopom elé, és belekezdtem a könyvek értékelésébe. Amióta körbezárt a hó, Daemon pedig a legtöbb idejét Dawsonnal töltötte, négy regényt olvastam el. Nem egyéni csúcs, de egész jó, ha azt vesszük, hogy az értékelések terén rohadtul elcsúsztam. Mindig jó érzés volt megírni egy könyv értékelését, amit élveztem, és most rákapcsoltam: még bizarr képeket is kerestem a neten, hogy nyomatékot adjak a véleményemnek. A cuki kiscicákat és a lámákat szerettem a legjobban. Meg Dean Winchestert. Amikor rákattintottam a „közzétesz” gombra, elmosolyodtam. Egy megvolt, három várakozik. Sorozatban írtam meg őket, aztán átfutottam néhány kedvenc bloggertársam írásait. Az egyikük beszerzett egy olyan fejlécet, amiért csúf dolgokra is kapható lettem volna. A magam részéről sosem értettem túlságosan a weblapszerkesztéshez, ami megmagyarázta a nem éppen zseniális hátteremet.
Elszaladtunk anyuval bevásárolni, aztán megvacsoráztunk. Mármár hajtóvadászatot hirdettem Daemon után, amikor megéreztem a tarkómon a meleg bizsergést. Kirontottam a konyhából, közben majdnem elgázoltam anyut, aki meglepetten bámult rám. Egyetlen másodperccel az után, hogy Daemon kopogott, feltéptem az ajtót, és nem éppen várakozó karjaiba vetettem magam. Készületlenül érte a támadás, hátratántorodott egy lépést, de aztán mély hangon felnevetett, és ő is átölelt. Amennyire az erőmből telt, szorítottam én is, és olyan szorosan összeölelkeztünk, hogy éreztem, ahogy a szíve, az enyémet követve, egyre gyorsabban ver. – Cica – mormolta. – Tudod, mennyire szeretem, ha így köszöntesz. Az arcom a vállához szorult, elborított fűszeres férfiillata. Csak valami érthetetlenséget motyogtam válaszul. Daemon a levegőbe emelt. – Aggódtál, igaz? – Aha. – Erről eszembe jutott, tulajdonképpen mennyire aggódtam egész nap. Kiszabadítottam magam az öleléséből, és a mellkasára csaptam. Tiszta erőből. – Au! – jajdult fel, de azért vigyorogva dörzsölgette a mellkasát. – Ezt miért kaptam? Karba tettem a kezem, igyekeztem halkan válaszolni. – Hallottál már a mobiltelefonról? Ja, persze – vonta fel a szemöldökét. – Az a kis izé azzal a csomó király alkalmazással, és… – Akkor miért nem volt nálad? – szakítottam félbe. Lehajolt, és úgy felelt, hogy az ajka az arcomhoz ért. Beleborzongtam. Ez nem ér. – Ha ide-oda váltok a valódi alakomba, az nem tesz igazán jót az elektronikának. Ó, erre nem is gondoltam! – Azért szólhattál volna. Azt hittem…
– Mit hittél? Tényleg magyarázzam? – kérdezte a tekintetem. Daemon pillantása fénytelenné vált. Két tenyere közé fogta az arcomat, hozzám hajolt, és édesen megcsókolt, aztán ugyanolyan halkan szólalt meg. – Cica, semmi sem fog velem történni. Én vagyok az utolsó, aki miatt aggódnod kell. Lehunytam a szememet, belélegeztem a teste melegét. – Tudod, ennél nagyobb ostobaságot talán még sosem mondtál. – Komolyan? Sok ostobaságot szoktam beszélni. – Tudom, szóval ezt veheted dicséretnek. – Mélyet lélegeztem. – Nem akarok olyannak tűnni, mint a pasi-megszállott csajok, de a dolgok kettőnk között kicsit… másként állnak. Daemon egy pillanatig hallgatott, aztán mosolyra húzódott az ajka. – Igazad van. Befagyott a pokol. Piros hó esett. – Tessék? – Igazad van. Be kellett volna jelentkeznem valamikor. Sajnálom. A világ lapos. Elképzelésem se volt, mit mondhatnék. Daemonnek, saját bevallása szerint, az esetek 99%-ában igaza volt. – Nem jutsz szóhoz – nevetett halkan. – Ez tetszik. És az is, hogy így veszekszel velem. Szeretnél még egyszer megütni? – Te egy akkora… – nevettem el magam én is, de akkor kinyílt mögöttem az ajtó, és anyu lépett ki a torkát köszörülgetve. – Én nem tudom, mit kedveltek annyira a verandákban, de gyertek be! Megfagytok idekint. Az összes vérem az arcomba szökött, de nem állíthattam meg Daemont. Eleresztett, besietett, és azonnal nekiállt anyu felolvasztásának, amíg nem maradt más belőle, mint egy ragacsos pocsolya a folyosó közepén.
Imádta az új frizuráját. Volt neki? Azt én is észrevettem, hogy a haja másként áll, de azt gondoltam, megmosta, vagy valami. Daemon szerint gyönyörűen csillogtak a gyémánt fülbevalói, a lépcső előtti szőnyeg otthonos hangulatot teremtett, és a fura vacsora maradéka – arra még nem tudtam rájönni, mit is tálalt elém anyu – istenien illatozott. A világ összes nővérét felmagasztalta, de addigra már nem bírtam legyűrni a szemforgatási kényszert. Daemon nevetségesen viselkedett. Elkaptam a karját, és vonszolni kezdtem a lépcső felé. – Oké, szép volt, jó volt… Anyu karba fonta a kezét. – Katy, mit mondtam neked a hálószobádról? És én még azt hittem, ennél jobban nem lehet elvörösödni. – Anyu! – Megrántottam Daemon karját, de ő nem mozdult. Anyu arca sem enyhült meg. Sóhajtottam. – Anyu, úgysem fogunk lefeküdni, amikor itthon vagy. – Nos, drágám, jó tudni, hogy csak olyankor fekszetek le, amikor nem vagyok itthon. Daemon köhécselésbe fojtotta a mosolyát. – Maradhatunk… Gyilkos pillantást vetettem rá, és végre sikerült felrángatnom az első lépcsőfokra. – Anyuuuu! – Itt már csak a nyafogás segíthetett. Anyu végre engedett. – Az ajtót hagyjátok nyitva! – Köszi! – ragyogtam rá, aztán megfordultam, és felcibáltam Daemont a lépcsőn, mielőtt a rajongójává formálta volna anyut. – Rettenetes vagy! – közöltem vele rosszallón, miután belöktem a szobámba.
– Te pedig engedetlen – válaszolta, és vigyorogva elhátrált. – Úgy hallottam, édesanyád azt kérte, hagyd nyitva az ajtót. – Nyitva van – intettem magam mögé. – Résnyire. Tehát nyitva. – Ez szőrszálhasogatás – huppant le az ágyra, kinyújtotta a karját, és hívogatón felém intett. Cinkos csillogás mélyítette el szeme zöldjét. – Gyere… gyere közelebb! Nem mozdultam. – Nem azért hoztalak fel ide, hogy behódoljunk a vad, állatias vágyainknak. – A fenébe! – Daemon az ölébe ejtette a kezét. Visszafojtottam a nevetést, mert azzal csak bátorítottam volna, és elhatároztam: véget vetek a játéknak. – Beszélnünk kell. – Az ágy felé oldalaztam, és halkra fogtam a hangomat. – Will felhívta anyámat. Daemon szeme összeszűkült. – Részletek? Leültem mellé, és a mellkasomhoz húztam a lábamat. Elmondtam neki, amit anyutól hallottam, és amíg hallgatta, az állán rángatózni kezdett egy izom, mint a szívverés. Nem szolgálhattam jó hírekkel, és semmi módon nem jöhettünk rá, maradandónak bizonyult-e a mutáció, vagy mit tervez Will, hacsak őt magát meg nem kérdezzük – hát hogyne. – Nem jöhet vissza – jelentettem ki a halántékomat dörzsölgetve; a fejembe Daemon tikkelésével egy ritmusban lüktető fájdalom kezdte befészkelni magát. – Tudhatja, hogy ha a mutáció nem bizonyul tartósnak, megölöd. Ha viszont igen… – Akkor nála vannak a nyerő lapok – fejezte be Daemon. Hanyatt vetettem magamat. – Jó ég, ez aztán a szarság… egy kicseszett, hatalmas, hegynyi kupac szarság! – Mintha minden oldalról átok sújtott volna minket. –
Ha visszajön, nem engedhetem anyu közelébe. El kell mondanom neki az igazat. Daemon csendesen fészkelődött az ágyon, végül a fejtámlának dőlt. – Nem akarom, hogy elmondd. Zavartan oldalra hajtottam a fejemet, és a szemébe néztem. – Muszáj lesz. Veszélyben van. – Akkor lesz veszélyben, ha elmondod neki – tette karba a kezét Daemon. – Megértem, miért szeretnéd, miért érzed, hogy szükséges, de ha megtudja, nem lesz többé biztonságban. Bizonyos fokig megértette. Minden ember, aki megtudta a titkot, veszélybe került. – De rosszabb, ha nem tud semmit, Daemon. – Felültem, majd feltérdeltem és felé fordultam. – Will elmebeteg. Mi van, ha visszajön, és ott folytatja, ahol abbahagyta? – Már a gondolatától is a rosszullét környékezett. – Ezt nem hagyhatom. Daemon átfuttatta az ujjait a haján; a mozdulattól vékony inge megfeszült a karizmán. Nagyot fújt. – Először azt tudjuk meg, hogy Will valóban vissza szándékozik-e jönni! – És mit javasolsz, hogy csináljuk? – csattantam fel ingerülten. – Azt még nem gondoltam ki – erőltetett ki magából egy mosolyt Daemon. – De rájövök. Tehetetlenül ültem ott. Logikusan mérlegelve volt még időnk. Nem végtelen sok – néhány nap, ha szerencsénk van, egy hét –, de még volt. Egyszerűen nem tetszett a gondolat, hogy anyunak ne áruljak el semmit. – Mivel foglalkoztál egész nap? Dawsont kergetted? – kérdeztem, ejtve a témát. Bólintott, és a szívem megsajdult. – Mit csinált? – Csak bóklászott, de igyekezett lerázni. Tudom, hogy az irodaépületbe akar visszajutni, és ha nem lógok a nyakában, meg is tette volna. Most is csak azért mertem egyedül hagyni, mert Dee szemmel
tartja. – Elhallgatott, félrenézett, megfeszült a válla, mintha valami nagy súly nehezedett volna rá. – Dawson… a végén még újra a kezükre játssza magát.
ÖTÖDIK FEJEZET TELJESEN LEDÖBBENTEM, amikor Daemon szombat kora délután megjelent, és elhívott magával. Mármint, hogy hajtsunk át a havas, latyakos utakon, és csináljunk valami hétköznapit. Egy randevú. Mintha megengedhetnénk magunknak az efféle luxust. És akaratlanul is eszembe jutottak a múltkori szavai, amikor együtt feküdtünk az ágyában, és kész lettem volna megengedni neki mindent. Jól akarta csinálni. Randevúzni. Moziba menni. Dawsonra pillanatnyilag Dee ügyelt, és Daemon eléggé megbízott benne ahhoz, hogy kettesben hagyja őket. Fekete farmert vettem és piros garbót, rászántam pár percet a sminkemre, aztán leszaladtam a földszintre. Majdnem fél órámba telt, hogy leválasszam Daemont anyuról. Talán nem is Will, hanem inkább Daemon miatt kellene aggódnom vele kapcsolatban. Vén kecske is… Amikor kényelmesen elhelyezkedtünk Dollyban, Daemon terepjárójában, felcsavarta a fűtést és rám nevetett. – Na, jó. Van pár szabály ezzel a randival kapcsolatban. – Igen? – vontam fel a szemöldökömet. – Bizony. – Kikanyarodott a ház elől, óvatosan kerülgetve a jég sötét foltjait. – Az első: nem hozunk szóba semmit, ami a Védelmi Minisztériumhoz kapcsolódik.
– Rendben. – Az ajkamba haraptam. Daemon egy oldalpillantással felelt, mintha tudná, hogy a szélütött, szerelmes vigyort igyekszem visszafojtani. – Második: nem beszélünk sem Dawsonról, sem Willről. Harmadik: az én csodálatosságomra összpontosítunk. Na, jó, erre már nem bírtam tovább, fültől fülig elvigyorodtam. – Azt hiszem, megbirkózom velük. – Jobban is teszed, különben büntetést kapsz. – És miféle büntetést? – Alighanem olyasmit, amit élveznél is – nevetett halkan. Forróság öntött el, elpirultam. Úgy döntöttem, erre nem válaszolok; inkább a rádió felé nyúltam, Daemonnel egy időben. Összeért az ujjunk, statikus elektromosság száguldott végig a karomon, átütött az ő kezére. Visszarándultam. Daemon ismét nevetett, de a hangja fátyolos volt, és a kocsi egyszerre túl szűknek tűnt. Beállított egy rock-adót, de a hangerőt halkra vette. Az út eseménytelen volt, mégis jó… éppen, mert nem történt semmi őrültség. Egy olasz vendéglőbe vitt, apró asztalunkon gyertyák égtek. Körülnéztem. Sehol máshol nem álltak gyertyák. A többi asztalt kopott piros-fehér kockás terítő takarta, a miénk azonban fedetlen maradt, a gyertyákat és két, vízzel megtöltött borospoharat leszámítva. Még az asztalkendő is igazi vászonnak tűnt. Felmértem, mekkora a valószínűsége, hogy véletlenül kerültünk erre a helyre, és a szívem megugrott. – Te voltál? Daemon az asztalra könyökölt és előrehajolt. Finom árnyak táncoltak az arcán a gyertyafényben, kiemelve járomcsontja ívét és az ajkára kiülő mosolyt. – Mi voltam én? – Te rendezted így? – intettem a gyertyák felé.
Vállat vont. – Lehetséges. Elmosolyodtam, és a fülem mögé tűrtem a hajamat. – Köszönöm. Ez nagyon… – Csodálatos? Felnevettem. – Romantikus! Nagyon romantikus. És csodálatos is. – Amíg szerinted csodálatos, megérte – pillantott fel. A pincérlány, a névtáblája tanúsága szerint Rhonda, akkor ért az asztalunkhoz. Amikor Daemon felé fordult, hogy felvegye a rendelést, fátyolossá vált a tekintete. Mostanában kezdtem rájönni, hogy ez a Mr. Csodálatossal való találkozás egyik gyakori mellékhatása. – Neked mit adhatok, drága? – Spagettit kérek, húsos szósszal – feleltem, majd becsuktam és visszanyújtottam az étlapot. Rhonda Daemonre pillantott, és talán egy aprót sóhajtott is. – Mindjárt hozom a ropogtatnivalót. Amikor magunkra maradtunk, rávigyorogtam a partneremre. – Szerintem extra húsos menüt kapunk. Elnevette magát. – Hát igen, néhány dologra jó vagyok. – Egy csomó mindenre jó vagy. – Amint kimondtam, elvörösödtem. Hűha, ezt elég sokféleképpen lehetett értelmezni! Daemon azonban meglepő módon eleresztette a füle mellett, és egy könyvvel kezdett cukkolni, amit a hálószobámban látott. Romantikus regény volt, a borítóján a tipikus hordó-mellkasú, kockás hasú alfahímmel. Mire a púpozott tányérnyi kenyérrudacska megérkezett, már csaknem meggyőztem Daemont, hogy remek modell lehetne egy hasonló könyvhöz.
– Nem hordok bőrnadrágot – jelentette ki, és beleharapott az egyik fokhagymás-vajas finomságba. Elég nagy kár, gondoltam. – Jó, de akkor is. A kinézeted megvan hozzá. – Ismerd be, hogy csak a testemért szeretsz! – forgatta a szemét. – Hát, igen… Daemon pillái felemelkedtek, és alatta a szemei úgy ragyogtak, akár a drágakő. – Most úgy érzem magam, mint egy cukorfigura. Hangosan felnevettem, de aztán olyasmit kérdezett, amire nem számítottam. – Hol akarsz továbbtanulni? Pislogtam. Továbbtanulás? Hátradőltem, belenéztem a remegő lángba. – Nem tudom. Úgy értem, nem igazán megoldható, hacsak nincs a közelben egy nagy rakás kvarc… – Megszegted az egyik szabályt – intett, az ajkán félmosoly. – Na, jó – forgattam a szememet. – Te mit tervezel? – Még nem döntöttem el – vonta meg a vállát. – Ki fogsz futni az időből. – Pont úgy hangzott, mintha Carissa mondta volna, aki minden alkalommal emlékeztetett erre. – Ami azt illeti, mindketten kifutottunk már, hacsak nem pótfelvételizünk. – Rendben, tegyük félre a szabályokat! Hogyan lehetséges ez? Online kurzusokkal? Daemon újra csak vállat vont. Szerettem volna szemen bökni a villámmal. – Vagy ismersz olyan főiskolát, amelyik… megfelelő környezetben van?
Ekkor megérkezett a rendelésünk, lehetetlenné téve a társalgást, amíg a pincérnő tele nem reszelte sajttal Daemon tányérját. Végül nekem is ajánlott egy kicsit, amikor pedig elment, lecsaptam a témára. – Szóval, ismersz ilyet? Daemon felvette a kését és a villáját, és szeletelni kezdte kamionnyi lasagnáját. – A Flatirons. – Micsoda? – A Flatirons-hegység, a Colorado állambeli Bouldertől nem messze. – Apróra vagdalta az ételt. Nagyon elegánsan evett, én pedig széttúrtam a spagettit a tányéromon. – Csupa kvarc. Nem olyan ismert, és nem felszíni, mint más helyeken, de a kvarc ott van, jó pár méterrel a felszín alatt. – Oké. – Megpróbáltam kisebb falatokat tenni a számba. – Ennek mi köze van bármihez? A szempillái alól felnézett rám. – A Colorado Állami Egyetem nagyjából három kilométerre van a hegységtől. – Aha. – Lassan rágtam, egyszerre minden étvágyam odalett. – Te… te oda szeretnél menni? Újabb vállrándítás. – Colorado szép hely. Szerintem szeretni fogod. Az ételről elfeledkezve bámultam rá. Arra gondol, amire gondolom, hogy gondol? El akartam kerülni az elhamarkodott következtetéseket, rákérdezni pedig féltem, hátha úgy érti, hogy szeretném Coloradót… ha már nem élhetek itt, vele. Az pedig gyilkos lett volna. Dermedt ujjakkal raktam le a villámat. Mi lesz, ha Daemon elköltözik? Eddig valamiért azt feltételeztem, hogy itt marad. Örökre. És tudat alatt elfogadtam, hogy én is itt ragadok, főleg azért, mert meg sem fordult a fejemben, hogy más, az arumoktól védett helyet keressek.
Lesütöttem a szememet. Daemon miatt törődtem bele a maradásba? Helyes ez így? Sosem mondta, hogy szeret téged, közölte egy aljas, bosszantó hang. Még az után sem, hogy te bevallottad neki, hogy szereted. Ó, a hang igazat súgott. Hirtelen a semmiből előtűnt egy kenyérrudacska, és megkopogtatta az orromat. Felkaptam a fejemet. Fokhagymás só hullott az ölembe. Daemon két ujja közé fogta a kenyeret, és felvont szemöldökkel nézett rám. – Mire gondolsz? Lesöpörtem magamról a morzsákat. A szívem kővé nehezedett, de mosolyt erőltettem az ajkamra. – Én… szerintem Colorado jól hangzik. Hazug, olvastam le az arcáról, de visszatért a vacsorájához. Kínos csend ereszkedett közénk, most először, de rákényszerítettem magam, hogy folytassam az evést. Aztán különös dolog történt: Daemon könnyedén tovább cukkolt, a beszélgetés pedig más irányba fordult, például hogy mennyire megszállottja bárminek, ami a szellemekről szól. Megint jól szórakoztam. – Hiszel a szellemekben? – faggattam, miközben a tésztám utolját szedtem össze. Ő is letakarította a tányérját, hátradőlt, és kortyolt a poharából. – Elhiszem, hogy léteznek. Ezen meglepődtem. – Komolyan? Azt hittem, csak a szórakozás kedvéért nézed azokat a szellemes műsorokat. – Hát azért is. Bírom, ahol a srác öt másodpercenként kiabál, hogy: „Haver!” meg „Tesó!” – Felnevettem, mire Daemon elmosolyodott. – De komolyra fordítva a szót, muszáj, hogy igaz legyen. Túl sokan láttak már megmagyarázhatatlan dolgokat.
– Mint amikor túl sokan látnak idegeneket meg ufókat? – vigyorogtam. – Pontosan – tette le a poharát. – Csak éppen az összes ufó hamisítvány. Minden azonosítatlan repülő tárgy a kormányzat műve. Leesett az állam. De hát miért lep ez meg egyáltalán? Rhonda megjelent a számlával. Nem volt kedvem elmenni. Az egész randevú nagyon rövid ízelítőt jelentett a normalitásból, ami mindkettőnknek fájón hiányzott. Kifelé menet szerettem volna megfogni a kezét, az ujjai közé fűzni a sajátjaimat, de visszafogtam magam. Daemon sok őrültséget csinált már nyilvánosan, de hogy kézen fogva sétáljon valakivel…? Az nagyon nem az ő stílusának tűnt. Az ajtó mellett néhány iskolatársunk ült. Mindannyian levesestányérnyira kerekedett szemmel néztek ránk – mivel Daemon és én az év nagy részében nyilvánosan utáltuk egymást, meg tudtam érteni a meglepetésüket. Eleredt a hó, mire kiértünk, vékony lepel takarta a parkolót és a kocsikat, és még mindig esett. Megálltam az utasoldali ajtónál, hátrahajtottam a fejemet, és kinyitottam a számat. Egy hópihe a nyelvem hegyére hullott. Daemon összeszűkülő szemmel figyelt. A pillantása erejétől megremegtem legbelül, és sürgető kényszert éreztem, hogy odalépjek, egészen közel hozzá, azonban mozdulni sem bírtam. Földbe gyökerezett a lábam, a levegő kiszaladt belőlem. – Mi az? – kérdeztem súgva. – Mozira gondoltam – felelte. – Remek. – A havazás ellenére is átforrósodtam. – És? – Megszegted a szabályokat, cica. Többször is. Megérdemelsz némi büntetést. A szívem melléütött.
– Szabályszegő típus vagyok. – Valóban – mosolyodott el féloldalasan, aztán egy villámsebes mozdulattal már előttem is termett. Mielőtt egy hangot is kinyöghettem volna, két kezébe fogta az arcomat, hátradöntötte a fejemet, és hozzám hajolt. Az ajka az ajkamhoz ért, borzongás szaladt végig rajtam. Először könnyedén érintett, szinte fájdalmas gyengédséggel, aztán újra megcsókolt, és befogadón megnyílt előtte az ajkam. Ez a büntetés nagyon is tetszett. Daemon keze a csípőmre csúszott. Magához húzott, közben hátraléptünk, amíg a hátam a kocsija hideg, nedves karosszériájának nem préselődött. Legalábbis reméltem, hogy az övé volt, mert nem hittem, hogy bárki is szívesen látta volna, ha egy pár azt műveli az autójánál, amit mi műveltünk. Csókolóztunk, forrón, és egy centi távolság nem maradt köztünk. A karom Daemon nyakára fonódott, az ujjaim selymes, hótól nyirkos fürtjei közé csúsztak. Minden fontos helyen összeillettünk. – Moziba? – mormolta két csók között. – És utána hova, cica? Nem bírtam gondolkozni, csak éreztem, ízleltem őt. A szívem kalapált, amikor Daemon a pulóverem alá csúsztatta a kezét, és széttárta az ujjait meztelen bőrömön. Kívántam a meztelenséget… teljesen és kizárólag vele, mindig vele. Pontosan tudta, utána hova. Ahol jól csinálhatjuk… és istenemre, legszívesebben azonnal nekiálltam volna. Bódító csókjaitól nem jutottam szóhoz, úgyhogy inkább megmutattam, mire gondolok, és a nadrágja derekára csúsztattam a kezemet. Beakasztottam az ujjamat az övbújtatóba, és magamhoz rántottam. Daemon felmordult, a szívem új lendületet vett. Igen, megértette. Feljebb siklatta a kezét, az ujjai hegye már elérte a csipkés…
És akkor megszólalt a zsebében a telefon, élesen szirénázva, mint a tűzriadó. Egy másodpercig azt gondoltam, nem veszi fel, de aztán zihálva elhúzódott. – Pillanat. – Még egy gyors csókot nyomott a számra, fél kezét a helyén hagyta, a másikkal nyúlt a telefon után. A mellkasának támasztottam a fejemet, alig kaptam levegőt. Édes zűrzavart hagyott az érzékeimben, alig bírtam uralkodni magamon. – Ajánlom, hogy tényleg fontos legyen – szólt bele rekedten, de aztán éreztem, hogy megdermed, és a szívverése még tovább gyorsul. Azonnal tudtam, hogy rossz híreket kapott. Hátrahúzódtam és felnéztem rá. – Mi az? – Rendben – felelte a telefonba, és a szemében fény csillant. – Ne aggódj, Dee! Megoldom, ígérem. A bennem tomboló lázat kioltotta a hideg félelem. Daemon leeresztette a telefont, visszatette a zsebébe. Görcsbe rándult a gyomrom. – Mi az? – ismételtem. Daemon minden izma megfeszült. – Dawson. Megszökött.
HATODIK FEJEZET CSAK NÉZTEM DAEMONRE, azt kívántam, bárcsak kiderülne, hogy félreértettem valamit, de a ragyogó szeméből sugárzó mély elkeseredés – és harag – elárulta, hogy nem így van. – Sajnálom – mondta. – Ne, teljesen megértem! – A fülem mögé tűrtem a hajamat. – Mit segíthetek? – Indulnom kell – felelte, előhúzta a zsebéből a kulcsait, és a kezembe nyomta őket. – Úgy értem, gyorsan. Légy szíves, menj haza és maradj ott! – Átadta a telefonját is. – Ezt hagyd a kocsiban! Amint tudok, megyek. Haza? – Daemon, segíthetnék. Én is… – Kérlek! – Megfogta az arcomat, a keze melegen érintette kihűlt orcáimat, aztán megcsókolt, félig vágyódón, félig dühösen. Végül elhátrált. – Menj haza! Azzal emberi szem számára követhetetlen sebességgel eltűnt. Én még álltam ott néhány pillanatig. Kaptunk egy órát, vagy kettőt, mielőtt szarrá ment volna az este? Megszorítottam a kulcsokat, az éles fém a bőrömbe vájt. A tönkretett randevú volt a legkisebb bajom.
– Csessze meg! – morogtam, majd megfordultam és futva megkerültem a terepjárót. Bemásztam, visszaállítottam az ülést Godzilla-helyzetből rendes emberire, hogy én is elérjem a pedálokat. Menj haza! Dawson két helyre mehetett. Daemon szerint tegnap az irodaházba igyekezett, ahol utoljára fogva tartották. Logikus, hogy először ma is ott nézi meg. Menj haza és maradj ott! Kikanyarodtam a parkolóból, és erősen megmarkoltam a kormányt. Ha hazamegyek, és jókislányosan várok, akkor felkucorodhatnék a kanapéra, és elmerülhetnék egy jó könyvben. Vagy írhatnék blogbejegyzést, pattogathatnék kukoricát. Amikor pedig Daemon hazaér – ha semmi rémséges nem történt –, újra a karjába vethetem magam. Bal helyett jobbra kanyarodtam, és hangosan felnevettem. Meggyötört hangszálaimnak és a szorongásomnak köszönhetően mély torokhangon szólt. A francba a hazamenetellel! Nem az ötvenes években vagyunk, én pedig nem egy törékeny emberi lény vagyok. És egyáltalán nem az a Katy, akivel Daemon megismerkedett. Kénytelen lesz tudomásul venni a dolgot. A padlóig nyomtam a gázpedált, bízva abban, hogy a kék ruhásoknak ma máshol akad dolguk, és nem a forgalmat figyelik. Daemont semmiképpen nem előzhetem meg, de ha bajba kerülnek, elvonhatom róluk a figyelmet, vagy valami. Valamit tudok tenni. Félúton jártam, amikor a szemem sarkából, az utat szegélyező fák közül megpillantottam egy fehér villanást – aztán egy másodikat is, immár vöröses árnyalattal. Rátapostam a fékre, lehúzódtam a jobb oldali padkára. A kocsi hátulja megugrott, de végül megállt. Dobogó szívvel bekapcsoltam a
vészvillogót, kiugrottam és átszáguldottam a kétsávos úton; inkább csúsztam, amíg el nem értem a másik útpadkát, ahol végre szilárd talaj volt a talpam alatt. Megérintettem a Forrást, meg ami még bennem lapult, és rohantam, hogy szinte a lábam sem érte a földet. A mélyen lelógó ágak beleakadtak a hajamba. Felszántottam a szűzies fehérséget, hókupacok hullottak le utánam, amikor megkerültem egy vastag fát. Balra valami barna futott el, amikor megpillantott. Alighanem egy szarvas, vagy a szerencsémet ismerve, egy chupacabra. Kékesfehér fénycsóva lobbant előttem, mint egy vízszintes villám. Biztosan luxen erő, de nem Daemoné, hiszen az övé vöröses. Dawson lehet, vagy… Elsuhantam egy hatalmas sziklakupac mellett, mögöttem gyilkos jégcsapok szakadtak le a szilfákról, és törtek össze a földön. Átröppentem a fák útvesztőjén, és egy éles jobbkanyar után… Ott volt a két luxen, teljes díszkivilágításban, és… Mi a fene? Levegőért kapkodva, csúszkálva megálltam. Az egyikük magasabb volt, ragyogó fehér, vöröses árnyalattal. A másik karcsúbb, alacsonyabb, és kékesen fénylett. A nagyobb darab, akiben felismertem Daemont, a könyökhajlatába szorította a másik nyakát – akár csak azok az emberek, akiket a sportcsatornán, a birkózóbajnokságon láttam. Most már hivatalos: a világon mindent láttam. Dawsonból – feltételezve, hogy ő volt az – szintén nem hiányzott a harci kedv. Kitépte magát Daemon szorításából, és hátralökte. Daemon azonban átkarolta a másik fényalak derekát, felemelte és úgy teremtette a földhöz, hogy körben még több jégcsap szakadt le az ágakról. Dawson fénye lüktetett, kék sugarak szabadultak el, majd a fákról visszapattanva kevés híján eltalálták a verekedőket. Megpróbált Daemonnel együtt átfordulni – legalábbis annak látszott –, de a testvére szó szerint fölébe kerekedett.
Remegve karba tettem a kezemet. – Most biztosan vicceltek – állapítottam meg. A két forrófejű idegen megdermedt. Nagyon szerettem volna odasétálni, és mindkettőt fenékbe rúgni. Egy másodperc múlva kialudt a ragyogásuk, csak Daemon szemében láttam még a csillogást, amikor rám nézett. – Azt hittem, megkértelek, hogy menj haza és maradj ott – szólalt meg, és éles hangjában kihallottam a figyelmeztetést. – Amikor utoljára ellenőriztem, még nem volt jogod megmondani nekem, mit csináljak. – Előreléptem, nem törődve a szemében felizzó parázsfénnyel. – Nézd, aggódtam! Gondoltam, eljövök és segítek. Daemon elhúzta a száját. – És hogyan segítettél volna? – Szerintem meg is tettem. Elértem, hogy ti, hülyék, abbahagyjátok a verekedést. Daemon egy pillanatig szótlanul meredt rám, a pillantása sokféle bajt ígért. Talán büntetést is. De, a fenébe, nem az élvezetes fajtából! – Eressz el, testvér! Daemon lenézett. – Nem is tudom. Gyanítom, elrohannál, és futhatnék utánad megint. – Nem állíthatsz meg – közölte riasztóan egykedvű hangon Dawson. Daemon pulóvere alatt kidagadtak az izmok. – De igen, és meg is teszem. Nem hagyom, hogy ezt tedd magaddal. Beth… – Beth, mi? Nem éri meg? – Nem akarná, hogy ezt csináld – fejezte be Daemon dühösen. – Fordított helyzetben te sem akarnád, hogy ő ezt csinálja. Dawson odébb lökte, elég helyet nyerve, hogy feltápászkodjon. Ugrásra készen álltak egymással szemben. – Ha Katyt szerezték volna meg…
– Ne kezdd! – Daemon keze ökölbe szorult, de a fivérét nem hatotta meg. – Ha őt kapták volna el, te is ugyanezt csinálnád. Ne hazudj! Daemon kinyitotta a száját, de nem felelt. Mind tudtuk, mit tenne, és senki sem állíthatná meg. Így viszont hogyan állíthattuk volna meg Dawsont? Nem tehettük. Láttam a pillanatot, mikor erre Daemon is ráébredt, mert hátralépett, és két kézzel beletúrt szélfútta hajába. Őrlődött a helyes és a muszáj között. Előreléptem. Sajátomnak éreztem a terhet, amit Daemon cipelt. – Nem állíthatunk meg. Igazad van. Dawson felém kapta a fejét, a szeme zölden csillámlott. – Akkor eresszetek! – Azt sem tehetjük. – Megkockáztattam egy pillantást Daemon felé. Az arcáról semmit sem bírtam leolvasni. – A testvéreid az elmúlt évben azt hitték, meghaltál. Majdnem ők is belehaltak. El sem tudod képzelni. – Te nem tudod elképzelni, min mentem keresztül – vágott vissza, aztán lesütötte a szemét. – Na, jó, talán kicsit. Bethszel az ezerszeresét csináltatták végig annak, amit veled tettek. Nem felejthetem el a szerelmemet, hiába szeretem a testvéreimet is. Daemon levegőért kapott mellettem. Dawson a visszatérése óta most először ismerte be, hogy érzelmek fűzik a családjához. Elkaptam a fonalat, és követtem. – Tudják. Én is tudom. Senki nem akarja, hogy felejtsd el a szerelmedet, de ha elrohansz, és elkapnak, azzal senkinek nem használsz. Nahát. Mikor lett belőlem a józan ész hangja? – Milyen más lehetőség van? – tudakolta Dawson oldalra biccentett fejjel; a mozdulat nagyon hasonlított Daemonéra.
És itt volt a gond. Dawson nem adja fel. A lelke mélyén Daemon is megértette, miért, és ugyanazt tette volna. Álságos dolog lett volna századszor is az ellenkezőjét követelni valakitől. Kell, hogy legyen kompromisszum. És volt is. – Hadd segítsünk! – Micsoda? – csattant fel Daemon. Nem törődtem vele. – Te is tudod, hogy ha lerohanod a minisztériumot, annak nem lesz jó vége. Meg kell tudnunk, hol van Beth, ha egyáltalán itt tartják fogva valahol, és ki kell terveljük, hogyan juttassuk ki. Átgondolt, jó terv kell, ami nem hagy túl sok esélyt a kudarcra. A két fivér szótlanul nézett rám. Visszafojtottam a lélegzetemet. Ez lesz a megoldás. Daemon nem őrizheti örökké a bátyját; még a feltételezés sem tisztességes, hogy sikerülne neki. Dawson elfordult és kihúzta magát. Hosszan hallgatott, közben csak a szél fütyült a fák között, kavarta a havat. – Gondolni sem bírok arra, hogy a kezükben van. Olyankor még a lélegzés is fáj. – Tudom – suttogtam. A hold fénye besütött az ágak között, éles árnyékokat vetve Daemon arcára. Nem szólt, de éreztem a dühét. Komolyan azt képzelte, hogy örökké kergetőzhet Dawsonnal? Ha igen, hát nem normális! Végül Dawson bólintott. – Rendben. Elöntött az édes megkönnyebbülés, elgyengült a térdem. – De meg kell ígérned, hogy adsz nekünk időt. – Minden az időn múlik, abból pedig olyan kevés volt. – Nem rohanhatsz el türelmetlenségedben. Esküdj meg!
Felém fordult és megborzongott, ezzel elszállt minden harci kedve. Elpárolgott a feszültsége, a karja csak lógott a teste mellett. – Megesküszöm. Segíts, és megesküszöm! – Megegyeztünk. Egy pillanatig csend volt, mintha maga a vadon inná magába az esküjét és az én ígéretemet, hogy mindig emlékezzen rá. Aztán hárman indultunk vissza a terepjáróhoz némán, idegesen. Jégcsappá dermedt ujjakkal nyújtottam vissza a kulcsot Daemonnek. Dawson hátra ült, lehunyt szemmel támasztotta a fejét a támlának. Újra és újra Daemonre pillantottam, azt várva, hogy mond valamit, akármit, de az utat figyelte. A hallgatása robbanással fenyegetett. Hátralestem az üléstámla felett. Dawson résnyire nyitott szemmel leste Daemont. – Figyelj, Dawson! – Igen? – pillantott rám. – Szeretnél visszamenni az iskolába? – Az lefoglalná, amíg kitaláljuk, hogy a fenébe találjuk meg Betht. Amellett illett Daemon tervébe is, miszerint lépéselőnyt szerzünk a védelmisekkel szemben, és mindeközben Dawsont is szemmel tarthatjuk, ha esetleg úgy döntene, hogy visszavonja az esküjét. – Úgy értem, biztosan megoldható. Mindenkinek megmondhatnád, hogy elszöktél. Előfordul az ilyesmi. – Az emberek halottnak hiszik – szólalt meg Daemon. – Tuti, hogy szerte az országban egy csomó szökevényt halottként kezelnek, pedig nem azok – érveltem. Dawson láthatóan fontolóra vette a szavaimat. – De mit mondjak Bethről? – Ez jó kérdés – tódította Daemon kihívón. Az ölembe ejtettem a kezemet. – Hogy együtt szöktetek el, és te haza akartál térni. Ő meg nem. Dawson előrehajolt, és a tenyerébe támasztotta az állát.
– Mindenképpen jobb, mint csak ücsörögni és azon tipródni, ami történik. Az biztos. Abba bele is bolondulna. – Fel kell vennie az órákat – jegyezte meg Daemon a kormányon dobolva. – Majd beszélek Matthew-val, meglátjuk, hogyan lehet elintézni. Boldogan, hogy végre Daemon is benne van, mosolyogva hátradőltem. A válság elhárult. Bárcsak, mindent ilyen könnyen meg tudnék oldani! Dee a verandán várt, amikor behajtottunk a ház elé. Andrew állt őrt mellette. Dawson kiszállt hátulról, és a húgához lépett. Halkan váltottak pár érthetetlen szót, aztán átölelték egymást. Csodás volt ez a szeretet – más, mint ami a szüleim között állt fenn, mégis erős és megtörhetetlen. Akármi őrültségbe is rángatta bele egyik a másikat. – Azt hittem, megkértelek, hogy menj haza. Nem is vettem észre, hogy még mindig mosolygok, amíg Daemon szavai hallatán le nem hervadt az arcomról. Ránéztem, és összeszorult a szívem. Most jön a feketeleves. – Segítenem kellett. Kinézett a szélvédőn. – Akkor mit csináltál volna, ha nem Dawsont találod velem, hanem a védelmisekkel harcolok, vagy a másik csapattal, akármi a nevük? – Daedalus – feleltem. – És akkor is segítettem volna. – Igen. Éppen ezzel van bajom. – Kiszállt a kocsiból, én meg csak bámultam utána, aztán dühösen fújtam egyet és követtem. A lökhárítónak támaszkodott, karba fonta a kezét. Nem nézett rám, amikor melléálltam.
– Tudom, hogy ideges vagy, mert aggódsz miattam, de nem én leszek az a lány, aki otthon ülve várja, hogy a hős elsöpörje a gonoszokat. – Ez nem egy regény! – csattant fel. – Nem mondod? – Nem. Nem érted! – fordult felém dühösen. – Ez nem paranormális fantasy, vagy mi a fenéket olvasol te. Nincs megtervezett cselekmény, nincs egyértelműen eldöntve, hova fog ez az egész kifutni. Az sem egyértelmű, ki az ellenség. Nincs garantált happy end, és te pedig… – Lehajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Te pedig nem vagy szuperhős, akármire is vagy képes. Nahát! Tényleg elolvasta a blogomat. De nem ez a lényeg. – Tudom, hogy nem egy regényben vagyunk, Daemon. Nem vagyok hülye. – Nem? – nevetett komoran. – Az, hogy utánam jöttél, nem a tiszta ész jele. – Ugyanez elmondható rólad is! – vágtam vissza, immár ugyanolyan dühvel. – Te is elrohantál Dawson után, holott fogalmad sem volt, mi vár rád! – Tény. De én képes vagyok kísérletezgetés nélkül irányítani a Forrás erejét. Tudom, mire vagyok képes, te pedig nem. – Én is tudom. – Tényleg? – Dühében lángba borult az arca. – Ha emberi tisztek vettek volna körül, képes lettél volna kilőni őket? És utána elviselni a tetted következményét? Rossz érzés szorította el a szívemet, hideg csápokkal font körbe. Amikor egyedül voltam, és csend lett körülöttem, máson sem gondolkodtam, mint hogy készen állok elvenni egy ember életét. – Felkészültem rá – súgtam. Daemon hátralépett, a fejét rázta.
– A fenébe, Kat, nem akarom, hogy megtapasztald! – A pillantása megtelt érzelmekkel. – Ölni nem nehéz. Ami utána jön, az igen. A bűntudat. Nem akarom, hogy ezzel kelljen megbirkóznod, nem érted? Nem akarom, hogy ilyen életet kelljen élned. – De már így van. A világ összes reménye, vágya vagy jó szándéka nem változtat ezen. Az igazság csak még jobban felbosszantotta Daemont. – Hagyjuk ezt! Amit Dawsonnak ígértél, kicseszettül hihetetlen! – Micsoda? – Leeresztettem a karomat. – Segíteni megtalálni Betht? És hogy a pokolba visszük ezt véghez? Egyik lábamról a másikra álltam. – Nem tudom, de majd kitalálunk valamit. – Hát ez jó, Kat. Nem tudjuk, hogyan találhatnánk meg, de segítünk. Nagyszerű terv. Elöntött a forróság. Ez aztán remek! – Micsoda képmutató vagy! Te magad mondtad, hogy kitaláljuk, miben sántikál Will, csak még nem tudjuk, hogyan. Ugyanez a helyzet a Daedalusszal! – Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de tudtam, elevenébe találtam. – Azonkívül nem tudtál Dawson szemébe hazudni, amikor megkérdezte, mit tennél, ha engem kaptak volna el. Nem csak te hozhatsz elsietett és ostoba döntéseket! Daemon becsukta a száját. – Nem ez a lényeg. – Ócska érv – vontam fel a szemöldökömet. Daemon előrelépett. – Nem volt jogod ilyesmit ígérni az én bátyámnak. Nem a te családod – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. Összerándultam, hátraléptem. Egy pofon is jobb lett volna. A saját nézőpontom szerint éppen lebeszéltem Dawsont az öngyilkosságról. Persze nem volt ideális
ötlet az ígéret, hogy megkeressük Betht, de jobb, mint hagyni, hogy fejjel fusson a falnak. Igyekeztem megfékezni csalódott dühömet, mert megértettem, honnan ered Daemoné. Nem akarta, hogy bajom essék, és a bátyja miatt is aggódott, de a veleszületett, csaknem megszállottságig fajuló védelmező ösztöne mellett azért még első osztályú tuskó is volt. – Dawson az én gondom is, mert a tiéd is – jelentettem ki. – Együtt csináljuk. Daemon állta a pillantásomat. – Nem mindent, Kat. Sajnálom, ez már csak ilyen. Égett a szemem, pislognom kellett, hogy ki ne csorduljanak a könnyeim, pedig a szívem nagyon fájt. – Ha nem csinálunk mindent együtt, hogyan lehetünk együtt egyáltalán? – kérdeztem elcsukló hangon. – Mert én így nem látom lehetségesnek. Daemon szeme elkerekedett. – Kat… A fejemet ráztam: jól tudtam, hova tart ez a beszélgetés. Ha fel nem hagy vele, hogy valami törékeny porcelánbabának tekintsen, nekünk befellegzett. Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá telte, hogy meg sem próbált megállítani; az nem vallott volna rá. A lelkem mélyén, ott, ahol csak az igazságnak maradt hely, nem is vártam. De mégis szerettem volna. Szükségem lett volna rá. És nem tette meg.
HETEDIK FEJEZET AHOGY SZÁMÍTOTTAM, az iskola rendesen elkezdődött hétfőn, és a világ egyik legpocsékabb dolga volt a váratlan szünet után visszatérni, és látni, hogy a tanárok csak úgy égnek a kimaradt anyag bepótlása utáni vágytól. Tegyük hozzá, hogy Daemonnel nem békültünk ki a nagy veszekedés után, szóval a hétfő, mint mindig, igenis szívás volt. Lehuppantam a székre, előszedtem a vaskos trigonometria könyvet. Carissa a szemüvege égetett narancsszínű kerete fölött méregetett. Új szemüveg, megint. – Ragyogsz az örömtől, hogy újra itt lehetsz – állapította meg. – Ne is mondd! – legyintettem. Carissa arcára kiült az együttérzés. – Hogy van… hogy van Dee? Néhányszor rácsörögtem, de nem hívott vissza. – Engem sem – kapcsolódott be a beszélgetésbe a Carissa előtt ülő Lesa. Két barátnőmnek fogalma sem volt arról, hogy Adam nem autóbalesetben halt meg; az igazságot titokban kellett tartanunk előttük. – Mostanában nem igazán beszélget senkivel. – Nos, Andrew-t leszámítva, ami viszont elmondhatatlanul bizarr fordulat volt. Carissa sóhajtott. – Szerettem volna, ha itt rendezik a temetést. Tudod, szívesen leróttam volna a kegyeletemet.
A luxenek nem igazán rendeztek temetéseket, szóval ki kellett találni valami kifogást, hogy máshol helyezik végső nyugalomra Adamet, csak a családtagok részvételével. – Ez szar – összegezte Carissa Lesára pillantva. – Arra gondoltam, talán a héten valamelyik délután elmehetnénk moziba. Elterelné a gondolatait. Bólintottam. Tetszett az ötlet, de nem hittem, hogy bármire jutnak vele. Ugyanakkor itt volt az ideje, hogy elindítsam az A tervet – Dawson visszavezetését a társadalomba. Bár a testvére feketelistára tett, Dawson azért benézett tegnap, és elmondta, hogy Matthew mindent tud. A hét közepéig aligha történik bármi is, de azért meg lehet alapozni. – Lehet, hogy a héten egyáltalán nem fog ráérni – jegyeztem meg. – Miért? – Lesa szemében kíváncsi szikra csillant. Bírtam a csajt, de rémes pletykafészek volt. Persze ez most épp kapóra jött. Ha az emberek várják Dawson visszatérését, nem lesz akkora meglepetés, amikor valóban bekövetkezik. Lesa majd tesz róla, hogy a hír alaposan elterjedjen. – Nem fogjátok elhinni… de Dawson hazatért. Carissa több árnyalatnyit elsápadt, Lesa pedig felkiáltott – gyanúsan úgy hangzott, hogy mi a passz? Halkan beszéltem, ők azonban máris felhívták magukra a figyelmet. – Hát igen, úgy tűnik, mégis él. Elszökött, aztán úgy döntött, hogy hazajön. – Az nem lehet! – suttogta Carissa elkerekedő szemmel. – Nem hiszem. Úgy értem, ez remek, de mindenki azt gondolta… hát, tudod. – Mindenki azt hitte, meghalt – fejezte be Lesa, akit ugyanúgy megdöbbentett a hír. – Hát, mégsem – erőltettem magamra egy közönyös vállrándítást. – Hűha! – Lesa kisöpört néhány göndör tincset az arcából. – Fel sem bírom fogni. Megállt az agyam. Most először.
A kérdést, ami valószínűleg mindenkit foglalkoztatott, Carissa tette fel: – Beth is visszajött? Kifejezéstelen arccal ráztam meg a fejemet. – Együtt szöktek meg, de Dawson haza akart jönni, Beth meg nem. Nem is tudja, hol van most. Carissa engem bámult, Lesa a haját tekergette. – Ez nagyon… fura. – Carissa elhallgatott, és lenézett a füzetére. Valami különös, megfejthetetlen kifejezés futott át az arcán – de hát ezek tényleg kiborító hírek voltak. – Talán Nevadába ment. Nem onnan származott? Azt hiszem, a szülei is oda költöztek vissza. – Lehet – mormoltam, de közben már az járt a fejemben, mi a fenét csinálunk, ha kiszabadítjuk Betht. Itt nem tarthattuk. Ugyan betöltötte már a tizennyolcat, vagyis nagykorú lett, de attól még a családja egy másik időzónában élt. Meleg bizsergést éreztem a tarkómon. A tábla felé fordultam. Néhány pillanattal később bevonult Daemon. Összeszorult a gyomrom, kényszerítettem magam, hogy ne hajtsam le a fejemet. Ha azzal érvelek, hogy képes vagyok szembenézni a rossz dolgokkal, a barátom elől sem rejtőzhetek el, miután összebalhéztunk. Csak a fél szemöldökét vonta fel, amikor ellépett mellettem, és leült a helyére, mögém. Mielőtt a barátnőim rátámadhattak volna az összes, Dawsonra vonatkozó kérdésükkel, megfordultam. – Hahó! – szólaltam meg, aztán belevörösödtem, mert ennél bénábban nem is kezdhettem volna. Láthatóan Daemonnek is ugyanez volt a véleménye; a szája sarka a rá jellemző apró mosolyra húzódott. Szexi volt? Igen. Dühítő? Nagyon is. Kíváncsi voltam, ő mivel kezdi. Kiabálni fog, amiért szóba álltam tegnap Dawsonnal? Bocsánatot kér? Mert ha az utóbbi, én a teljes
osztály szeme láttára átmászok az ölébe. Vagy beveti a régi jó „beszélgessünk kettesben” trükköt? Ugyan imádta a közönséget, de én tudtam: amit a világnak megmutat, valójában nem ő. Ha pedig tényleg őszintén meg akar nyílni, megmutatni sebezhető önmagát, ahhoz nem kellenek majd tanúk. – Tetszik így a hajad – jegyezte meg. Felhúztam a szemöldökömet. Oké. Nem erre számítottam. Végigsimítottam a hajamon. Mindössze annyi történt, hogy középen választottam el. Semmi különös. – Izé, köszi…? Daemon ugyanolyan mosollyal nézett rám. Másodpercekig csak bámultuk egymást, én pedig egyre idegesebb lettem. Na, ne már! – Nem szeretnél mondani még valamit? – tudakoltam. Daemon előredőlt, a karjára hajolt a padon. Csak centik választották el az arcunkat egymástól. – Van valami, amit hallani szeretnél? Mély lélegzetet vettem. – Rengeteg minden. Sűrű szempilláit leeresztette, és selymes hangján így szólt: – Lefogadom. Azt hiszi, flörtölök vele? De aztán folytatta: – Van valami, amit én szeretnék hallani tőled. Valami olyasmi, hogy „elnézést a szombatiért”? Szerettem volna fejbe csapni. Még van idegzete…! A durva visszaszólás helyett azonban bosszús pillantást vetettem rá, és visszafordultam. Az óra hátralévő részében nem vettem róla tudomást, még a teremből is némán siettem ki.
Persze két lépés távolságban volt tőlem a folyosón. Az egész hátam bizsergett figyelő pillantásától, és ha nem vagyok biztos az ellenkezőjében, azt hihettem volna, remekül szórakozik. Lassan múltak a délelőtti órák. Bioszra beülni fura érzés volt, hiszen a szék mellettem üresen maradt. Lesa is észrevette, láttam az arcán. – Nem láttam Blake-et a karácsonyi szünet vége óta – jegyezte meg. Vállat vontam, és a vetítővászonra összpontosítottam, amelyet Matthew húzott le éppen. – Fogalmam sincs, mi van vele. – Ti ketten szinte össze voltatok nőve, és fogalmad sincs, hol lehet? – A hangjából kétség csendült ki. Teljesen megértettem a gyanakvását. Petersburg lassan a tizenévesek Bermuda-háromszögévé vált. Sokan érkeztek, néhányan örökre eltűntek, mások váratlanul újra felbukkantak. Abban a percben, mint már sokszor korábban, nagyon szerettem volna mindent megvallani. Ennyi titokkal járkálni megfekszi az ember gyomrát. – Tényleg nincs. Mondott valami olyasmit, hogy a családját látogatja meg Kaliforniában. Talán úgy döntött, ott is marad. – Egek! Egyre jobban hazudok. – Petersburg kissé unalmas. – Az biztos. – Elhallgatott egy pillanatra. – De hogyhogy nem mondta el, hogy visszajön-e? Az ajkamba haraptam. – Tudod, most, hogy Daemon meg én, mondhatni, járunk, nem igazán beszéltem Blake-kel. – Aha! – Lesa arcára mindentudó vigyor ült ki. – Daemon tényleg oroszlán típus. Biztosan nem fekszik neki, ha egy másik srác túl barátságos. Elvörösödtem.
– Igazából nincs baja a fiú haverokkal… – Csak azokkal, akik megölik a barátait. Megdörgöltem a homlokomat, és felsóhajtottam. – Mellesleg, mi van Chaddel? – Az én kis játékszeremmel? – kuncogott. – Tökéletes. A továbbiakban sikerült Chadről beszéltetnem, és arról, milyen közel jutottak ahhoz. Lesa persze tudni szerette volna, mi a helyzet Daemonnel és velem, én viszont, legnagyobb csalódására, kitértem a kérdés elől. Lesa bevallottan nagyon szeretett volna rajtam keresztül megélni dolgokat. Biológia után szokás szerint a szekrényemhez sétáltam, és jó lassan cseréltem ki a könyveimet. Gyanítottam, hogy Dee nem kíváncsi rám. Az ebédlőben tripla kínos lesz a helyzet, főleg, mert még mindig bosszankodtam Daemon miatt. Mire befejeztem a pakolást, a folyosó már kiürült, csak távolról szűrődött oda a diákok hangja. Bezártam a szekrényt, félig már elfordultam, az anyutól karácsonyra kapott oldaltáskámat csukva be éppen, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes a korábban üres folyosón. Egy magas és vékony alak jelent meg, mintha a semmiből tűnt volna elő. Fiú volt, ahogy láttam, és baseballsapkát viselt – különös, hiszen ezt tiltotta az iskolai szabályzat. Méghozzá azt a rusnya, hátul hálós sapkát, amivel a srácok régen divatoztak. Az ellenző fölé nagy betűkkel DRIFTER volt hímezve, és valami ovális forma… mint egy szörfdeszka. A szívverésem megduplázódott, pislogva hátraléptem. A srác már nem volt sehol, de a balra nyíló ajtó még csak most zárult be mögötte lassan. Nem… nem, az nem lehet. Őrülten hülye lenne visszajönni, de… Magamhoz szorítottam a táskámat, és elindultam, de mielőtt végiggondoltam volna, már futottam is. Berontottam az ajtón, a folyosókorláthoz szaladtam és lenéztem. A különös fiú a földszinten állt, mintha az ajtónál várna valamire.
Most tisztábban láttam a sapkát is. Határozottan szörfdeszka volt. Blake, amikor Kaliforniában éltek, rajongott a szörfözésért. És akkor egy aranybarna kar – mintha a tulajdonosa az egész életét a napon töltötte volna – nyúlt az ezüst kilincs felé. A felismerés hulláma söpört végig rajtam. A rohadt életbe! Az agyam félig lekapcsolt. Hármasával vettem lefelé a lépcsőket, levegőt sem kaptam. A folyosón itt már többen jártak, az ebédlő felé igyekeztek. Hallottam, ahogy Carissa a nevemet kiáltja, de nem akartam szem elől veszíteni a sapkát. A tornaterem és a parkolókhoz vezető hátsó kijárat felé haladt. Rohanva kikerültem egy párt, akik a folyosón mutatták ki (és mindenkinek be) az egymás iránti érzéseiket, közben viszont egy pillanatra eltűnt a szemem elől a sapka. A francba! Az égadta világon mindenki az utamba állt. Bele-beleütköztem az emberekbe, bocsánatkérést motyogtam, és törtettem tovább. A folyosó végén nem mehetett másfelé, csak ki az udvarra. Tétovázás nélkül kilöktem a kétszárnyú ajtót, és kiléptem. A felhős ég alatt minden nyomasztó volt és hideg. Végignézve az udvaron és mögötte a parkolón, rájöttem, hogy eltűnt. A világon csak két dolog képes ilyen gyors helyváltoztatásra: az idegenek és azok az emberek, akiket az idegenek megváltoztattak. Nem maradt kétségem afelől, hogy Blake-et láttam. Mert ő akarta így.
NYOLCADIK FEJEZET DAEMONT EGYÁLTALÁN NEM VOLT NEHÉZ MEGTALÁLNI. Az ebédlőben ácsorgott az iskola kabalájának falra festett képe előtt, és Billy Crumppal beszélgetett, akivel együtt jártunk matekra. Egyik kezében egy doboz tejet tartott, a másikban egy félbehajtott pizzaszeletet. Micsoda gusztustalan kombináció! – Beszélnünk kell – léptem oda, félbeszakítva a fiúk társalgását. Daemon beleharapott a pizzájába, Billy pedig lepillantott rám. Megláthatott valamit a szememben, mert elfakult a mosolya, és lassan hátrálva intett. – Oké, rendben, akkor majd később találkozunk. Daemon bólintott, de a pillantását nem vette le rólam. – Mi az, cica? Jöttél bocsánatot kérni? Összeszűkült a szemem, és egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy nekirontsak ott, az ebédlő közepén. – Nos, nem. Nem bocsánatot kérni jöttem. Te tartozol nekem bocsánatkéréssel. – Miből gondolod? – Megjátszott naiv kíváncsisággal beleivott a tejbe. – Hát, először is én nem vagyok seggfej. Te viszont igen. Halkan nevetve oldalra pillantott. – Ez jó felvezetés.
– Én tettem kezelhetővé Dawsont. – Győzedelmes mosollyal fogadtam mérges grimaszát. – És… várj! Ez most nem is fontos. Jó ég, hogy mindig ezt csinálod! – Mit csinálok? – Visszanézett rám, és a tekintetében nem volt harag, csak jókedv, és valami roppantul illetlen, tekintve, hogy az ebédlőben álltunk. Szent ég… – Eltérítesz az oligofrén dolgaiddal. És ha nem tudnád, ez azt jelenti, hogy hülye. Mindig elvonod a figyelmemet valami hülyeséggel, Daemon lenyelte az utolsó falat pizzát. – Tudom, mit jelent az oligofrén. – Meglepő – vágtam vissza. Önhitt mosoly terült szét az arcán. – Tényleg nagyon elterelhetlek, mert még most sem mondtad el, miről is akartál beszélni velem. Basszus, igaza volt. Francba! Mélyet lélegeztem, összpontosítottam, és belekezdtem. – Láttam… Daemon azonban elkapta a könyökömet, megpördített, és elindult velem kifelé. – Keressünk valami nyugodtabb helyet! Megpróbáltam kirántani a karomat a szorításából. Gyűlöltem, ha elkezdett hősködni és parancsolgatni. – Ne cibálj, Daemon! Tudok menni magamtól is, nagyfőnök! – Ja, aha. – Végigvezetett a folyosón, a tornaterem ajtajáig. Ott megálltunk, a fejem két oldalán a falnak támasztotta a tenyerét, és lehajolt hozzám, ezzel szinte kalitkába zárva engem. A homlokunk összeért. – Mondhatok valamit? Bólintottam.
– Rendkívül vonzónak találom, ha dühös vagy rám. – Az ajka a halántékomhoz ért. – Ez talán arról árulkodik, hogy nem vagyok egészen rendben. De attól még élvezem. Igen, tényleg volt benne valami helytelen… de valami szexi is abban, hogy akármi történt, Daemon gyorsan a védelmemre sietett. Megkísértett a közelsége, főleg, amikor megéreztem meleg leheletét az ajkamhoz ilyen közel. Minden akaraterőmet összeszedve a mellkasára tettem a tenyeremet, és eltoltam magamtól. – Összpontosíts! – rendelkeztem, bár én sem tudtam, magamnak mondom-e, vagy neki. – Fontosabb mondanivalóm van annál, mint hogy miféle őrültségekre gerjedsz be. Elvigyorodott. – Rendben, térjünk vissza ahhoz, amit láttál! Figyelek, fejben itt vagyok, meg minden. Halkan nevettem, de kijózanodtam arra a gondolatra, hogy Daemon nem fogja jól fogadni a hírt. – Majdnem biztos vagyok benne, hogy Blake-et láttam ma. Daemon oldalra billentette a fejét. – Hogy mondod? – Azt hiszem, pár perce láttam Blake-et. – Mennyire vagy benne biztos? Láttad szemtől szembe? – Egyszerre minden más lényegtelenné vált számára, sólyomszemmel méregetett, az arca elkomorult. – Igen, láttam… – Az arcát, azt nem. Az ajkamba haraptam. A folyosó másik végén a diákok már kifelé tartottak az ebédlőből, lökdösődtek, nevetgéltek. Nagyot nyeltem. – Szemtől szembe nem. Daemon hosszan sóhajtott. – Rendben, akkor mit láttál? – Egy sapkát. Baseballsapkát. – Krisztusom, ez de béna válasz volt! – Volt rajta egy szörfdeszka. És a kezét is láttam. – Egyre rosszabb.
Daemon szemöldöke felszaladt. – Jól értem? Egy sapka és egy kéz? – Aha – sóhajtottam, és leeresztettem a vállamat. Daemon arcvonásai elsimultak, nehéz karját a vállamra tette. – Teljesen biztos vagy benne, hogy ő volt? Nem baj, ha nem. Nagy teher nehezedik rád. A homlokomat ráncoltam. – Emlékszem, valami ilyesmit már korábban is mondtál nekem. Tudod, amikor el akartad titkolni, mi vagy valójában. Jól emlékszem. – Cica, ez most más ügy. – Megfogta és megszorította a vállamat. – Biztos vagy benne? Nem akarok mindenkire ráijeszteni, ha csak találgatsz. Valójában nem láttam a fiút, csak egy megérzés vezetett. Isten tudja, hány srác hord efféle sapkát a tilalom ellenére is, nap mint nap. Az arcát nem fordította felém, és visszagondolva nem lehettem száz százalékig biztos abban, hogy Blake volt az. Daemon ragyogó szemébe nézve éreztem, hogy ég az arcom. Nem láttam ítélkezést a tekintetében, inkább csak együttérzést. Azt hitte, összeomlok a dolgok nyomása alatt. Talán képzelgek. – Nem vagyok biztos benne – böktem ki végül lesütött szemmel. A szavak keserű ízt hagytak a számban.
Aznap este ketten voltunk gyerekfelügyelők Daemonnel. Bár Dawson megígérte, hogy nem indul el egyedül kutató- és mentőexpedícióra, tudtam, Daemon nem szívesen hagyja magára, Dee pedig elment hazulról, moziba, vagy valami. Engem nem hívott.
Helyette Daemon és Dawson között ücsörögtem, az ölemben egy tál popcorn, a mellkasomon egy jegyzetfüzet. Négy órája néztük a George Romero zombi-maratont. El akartuk tervezni, hogyan keressük meg Betht, és el is jutottunk egészen odáig, hogy felírjuk a két helyet, ahová majd benézünk, mielőtt a hétvégén megfigyelő körútra indulnánk, hogy lássuk, milyen biztonsági intézkedéseket vezettek be. Mire azonban a Holtak földje című epizód elkezdődött, a zombik túl csúnyák és okosak lettek. Én pedig jól szórakoztam. – Fogalmam sem volt, hogy zombirajongó vagy – nyúlt át Daemon a kukoricás tálba. – Mitől van? A vér és a belek, vagy a nyers társadalomkritika? – Nagyrészt a vér és a belek – nevettem. – Ez nagyon nem lányos – jegyezte meg Daemon, és összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy egy zombi a húsvágó bárdjával próbálta átvágni magát egy falon. – Nem is tudom. Mennyi van még hátra? Dawson felemelte a kezét. Két DVD röppent a tenyerébe. – Hát, itt van még a Holtak naplója és a Túlélő holtak. – Nagyszerű – morogta Daemon. – Finnyás! – feleltem a szememet forgatva. – Persze. – Oldalba bökött a könyökével, mire beejtettem egy szem kukoricát a füzet alá. Sóhajtottam. – Kiszedjem? – ajánlkozott. Sötét pillantást vetettem rá, kiszedtem a kukoricát, aztán az arcába dobtam. – Majd örülsz, ha jön a zombi-apokalipszis, és én tudom, mit kell csinálni, mert zombifétisem van. Daemon kétkedve pillantott rám. – Cica, vannak ennél jobb fétisek is. Ha gondolod, mutatok párat. – Izé, kösz, nem. – De azért elvörösödtem, és egyszerre nagyon sok különböző kép árasztotta el az agyamat.
– Nem a legközelebbi Costco áruházba kell elmenni, vagy ilyesmi? – kérdezte Dawson, és visszalebegtette a filmeket az asztalkára. Daemon hitetlenkedve nézett ikertestvérére. – Ezt honnan tudod? Dawson vállat vont. – Benne van a Zombi Túlélési Kézikönyvben. – Tényleg – bólogattam. – A Costcóban minden megvan. Vastag falak, élelmiszer, egyéb készletek. Még fegyvereket és töltényt is árulnak. Évekre beáshatnánk ott magunkat, amíg a zombik kint zabálnak. Daemon eltátotta a száját. – Most mi van? – vigyorogtam. – Nekik is kell enni, tudod. – A Costco nagyon jó. – Dawson kiszedett egy szem kukoricát, és a szájába dobta. – De egyszerűen meg is süthetnénk a zombikat. Semmi gondunk nem lenne. – Jogos felvetés. – Beletúrtam a tálba, hátha találok egy félig kipattogott szemet, a kedvencemet. – Szörnyekkel vagyok körülvéve – rázta a fejét Daemon döbbent arccal, de tudtam, titokban élvezi. Először is, teljesen lazán ült mellettem, és Dawson is most először viselkedett… normálisan. Na, jó, a zombikról folytatott társalgás aligha tartozott az emberiség legnagyobb kulturális eredményei közé, de kezdetnek megtette. A lapostévén egy zombi éppen kiharapott egy darabot egy pasi karjából. – Mi a fene ez? – tiltakozott Daemon. – Az a pasas csak állt ott. Hahó?! Mindenhol hemzsegnek a zombik. Nézz már körül, seggfej! Kuncogtam. – Na, ezért nem hiszem el a zombi filmeket – folytatta Daemon. – Jó, tegyük fel, hogy a világ egy marha nagy zombitámadásnak
köszönhetően ér véget. Akinek még van két működő agysejtje, az mindent csinálna, csak nem ácsorogna egy ház fala mellett, arra várva, hogy egy zombi becserkéssze. Dawson elmosolyodott. – Hallgass el, és nézd a filmet! – intettem le. Daemon nem törődött velem. – Azt mondod, túlélnéd a zombi apokalipszist? – Persze hogy! – vágtam rá. – Tuti én mentenélek ki mindenből. – Igazán? – A képernyőre pillantott, aztán elhalványult, és valami… valami más jelent meg a helyén. – Jézusom! – sikoltottam Dawsonnak esve. Daemon bőre hullaszürke volt, fellazulva lógott az arccsontjain, néhol rothadó barna csíkokban már fel is szakadt. Az egyik szeme már csak egy üreg volt, a másik tejfehéren, üvegesen bámult rám, a haja foltokban hiányzott. A zombi-Daemon rám mosolygott, kivillantva megfeketedett, undorító fogait. – Te mentenél ki mindenből? Hát, én nem hiszem. Képtelen voltam megszólalni. Dawson viszont nevetett. Nem voltam biztos benne, melyik a rosszabb: a mellettem ülő zombi vagy a nevetés. Daemon újra elhalványult, és visszavette igazi arcát – szép, szoborszerű járomcsontjait, sűrű haját. Hála az égnek! – Azt hiszem, rosszul járnál, ha jönnének a zombik – jelentette ki. – Te tényleg beteg vagy – morogtam, és óvatosan visszahelyezkedtem mellé. Daemon öntelt vigyorral nyúlt a tálba, de ott nem talált semmit. A maradék a földre kerülhetett. Dawsonra néztem, mert éreztem, hogy engem figyel. Valóban minket nézett, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg minket látott. Valami emlékező csillogás ült a tekintetében,
szomorúsággal és még valamivel keverve. Elszántsággal? Nem tudtam eldönteni, de a szeme abban a percben élénkzölden csillant, eltűnt belőle a visszahúzódó tompaság, és egy pillanatra annyira hasonlított Daemonre, hogy meglepetten levegőért kaptam. Aztán egy apró fejrázással félrenézett. Daemonre lestem; tudtam, hogy észrevette, de csak vállat vont. – Kér még valaki kukoricát? – kérdezte. – Van ételszínezékünk, pirosra is csinálhatom, ha akarod. – Kérek, de színezék nélkül, köszönöm. Felkapta a tányért és felállt; a szemem sarkából láttam, hogy megkönnyebbült pillantást vet a testvérére. – Megállítsam a filmet? Az arcáról leolvashattam, hogy ne tegyem. Megint felkuncogtam. Daemon kivonult a szobából, az ajtóból még visszanézett – a zombik éppen akkor érték el a vizet. Fejcsóválva kisietett, de engem nem tévesztett meg. – Szerintem titokban élvezi a zombis filmeket – jegyezte meg Dawson rám pillantva. – Én is éppen erre gondoltam – mosolyogtam. – Biztos vagyok benne, már csak azért is, amennyire a szellemekbe beleásta magát. Dawson bólintott. – Régebben felvettük azokat a műsorokat, és szombatonként csak azt néztük. Elég gáz, de igazából jó buli volt. – Elhallgatott, a szeme a tévére villant. – Hiányzik. Megfájdult a szívem érte és Daemonért. – Tudod, még mindig megtehetitek – feleltem a képernyőre pillantva, és az ajkamba haraptam. Nem válaszolt. Eszembe jutott, hátha nem szívesen marad kettesben Daemonnel. Az biztos, hogy bőven volna mit megbeszélniük.
– Én nagyon szívesen megnéznék párat szombaton, mielőtt körbejárjuk az épületeket. Dawson tovább hallgatott, keresztbe téve a lábát. Biztos voltam benne, hogy nem fog válaszolni, egyszerűen nem vesz tudomást az ajánlatomról, de az is rendben lett volna. Kis lépések, meg minden. De aztán megszólalt: – Aha, az… az jó lenne. Szerintem… szerintem megcsinálhatjuk. Meglepve fordultam felé. – Komolyan? – Igen – válaszolta, és elmosolyodott. Halványan, de azért félreérthetetlenül. Boldogan bólintottam, és visszafordultam a képernyő felé, hogy tovább nézzem a hentelést, de akkor megláttam, hogy Daemon ott áll az ajtóban. Önkéntelenül a szemébe néztem, és bizonytalanul felsóhajtottam. Mindent hallott. Megkönnyebbülés és hála sugárzott az arcáról; nem is kellett mondania semmit. A pillantásából kiolvastam, hogy köszöni. Láttam a teli tálat tartó keze rándulásából. Belépett és leült mellém, a kukoricát az ölembe tette, aztán odanyúlt, megfogta a kezemet, és el sem engedte az este végéig.
A következő pár napban már én is kezdtem úgy gondolni, hogy hétfőn kicsit kiborultam. Több pokolbeli baseballsapkát nem láttam, úgyhogy csütörtökre az egész Blake-ügy a süllyesztőbe került. Dawson visszatért az iskolába.
– Láttam reggel – újságolta Lesa matek előtt, szinte remegett az izgatottságtól, mint egy hangvilla. – Vagy legalábbis azt hiszem, őt láttam. Lehetett volna Daemon is, de soványabb volt. – Dawson volt az – nyugtattam meg; én könnyedén meg tudtam őket különböztetni. – Hát, ez fura – válaszolta, és kissé elcsüggedt. – Dawsonnal sosem voltunk nagyon közeli barátok, de azért barátságosan viselkedett. Odamentem hozzá, de úgy sétált tovább, mintha meg se látott volna. Márpedig engem nehéz nem észrevenni, a személyiségem varázsa önmagáért beszél. Vagy inkább sikoltozik. – Na, ez igaz – nevettem fel. Lesa is vigyorgott. – De most komolyan – folytatta aztán –, valami… valami nem volt rendjén vele. – Igen? – Felgyorsult a szívverésem. Van valami Dawsonnal, amit az emberek is érzékelnek? – Hogy érted ezt? – Nem is tudom. – Előrepillantott, a táblán még halványan látszó képleteket nézte, tincsei a vállára omlottak. – Nehéz megmagyarázni. Nem maradt időm, hogy részletesen kikérdezzem a benyomásairól, mert Carissa lépett be az osztályba, a nyomában Daemonnel, aki letett az asztalomra egy pohár mocha lattét. Fahéjillat érződött. – Köszönöm – emeltem fel a meleg poharat. – A tiéd hol van? – Ma reggel nem voltam szomjas – felelte a tollát pörgetve az ujjai között. – Szia, Lesa! – – köszönt a vállam felett átpillantva. Lesa sóhajtott. – Nekem is kell egy Daemon. – Neked Chaded van – néztem rá. Muszáj volt vigyorognom. Lesa a szemét forgatta. – Ő nem hoz nekem kávét. – Nem mindenki lehet olyan nagyszerű, mint én – jegyezte meg mosolyogva Daemon. A plafonra néztem.
– Az egód, Daemon, az egód…! A szomszéd padsorban Carissa a szemüvegével babrált, komoly, józan tekintettel nézte Daemont. – Csak azt szeretném mondani… örülök, hogy Dawson épségben hazaért. – Belevörösödött a mondatba. – Biztosan nagy megkönnyebbülés. – Igen, az – biccentett Daemon. Ezzel véget is ért a bátyjáról folytatott társalgás. Carissa előrefordult, és ugyan Lesa ritkán hagyta, hogy a kényelmetlen témák eltérítsék, ezúttal ő sem folytatta. Óra után azonban, amikor Daemonnel a folyosón igyekeztünk keresztülvágni magunkat, az emberek szinte földbe gyökerezett lábbal bámulták. Sokan suttogtak – néhányan csendesen, mások ezzel sem törődtek. – Láttad? – Megint ketten vannak… – Nagyon fura, hogy Beth nélkül jött vissza… – Hol van Beth? – Talán Adam miatt? A pletykagyár felpörgött. Belekortyoltam a még mindig langyos kávémba, és Daemonre sandítottam. Erősen összeszorította a száját. – Hát, talán mégsem volt olyan jó ötlet… Kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót, a kezét a derekamra tette. – Ugyan már, miért mondod ezt? Nem törődtem a gúnyolódásával. – De ha nem jön vissza, mit kellett volna csinálnia? Daemon mellettem haladt a második emeletig, ketten elfoglaltuk majdnem az egész lépcsőt. A többieknek úgy kellett átpréselődni mellette, nekem pedig fogalmam sem volt, hova készül. A következő órája az első emeleten lett volna. Végül hozzám hajolt, és halkan válaszolt:
– Rossz ötlet volt, de jó is. Vissza kell térnie a világba. Lesznek mellékhatások, de megéri. Bólintottam: igazat adtam neki. Az angolterem ajtajában belekortyolt a kávémba, aztán visszaadta. – Ebédnél találkozunk. – Egy gyors csókkal búcsúzott, aztán sarkon fordult. Bizseregtek az ajkaim, miközben néztem, ahogy sötét haja eltűnik a tömegben. Aztán beléptem az osztályba. Annyi minden zajlott körülöttem, hogy egyáltalán nem bírtam összpontosítani. A tanár felszólított egyszer, de én észre sem vettem – mindenki más viszont igen. Kínos. Mint kiderült, Dawson a mi csoportunkba került biológián, és mondhatom, mindenki őt leste. Mire beértem, már megkapta a helyét is Kimmy mellett. Csak egy biccentéssel üdvözölt, aztán tovább lapozgatta a bioszkönyvét. A padtársa kistányérnyira kerekedett szemmel nézte. Vajon kapott bármiféle oktatást, amíg távol volt? Különben nem számít: a luxenek szellemileg sokkal gyorsabban fejlődtek az embereknél. Dawson számára valószínűleg nem jelentett semmit, hogy kihagyott több mint egy évet. – Látod? – fordult felém azonnal Lesa, amint leültem mögé. – Mit látok? – Dawsont – suttogta. – Ez nem ugyanaz a fiú, akire emlékszem. Ő állandóan beszélt és nevetett. Sosem olvasgatta a biosz tankönyvet. Vállat vontam. – Alighanem őrült dolgokon ment keresztül – vontam meg a vállam. Még csak nem is hazudtam. – És biztosan kényelmetlenül érzi magát most, hogy mindenki őt bámulja. – Ez is igaz volt. – Nem is tudom. – Lesa megigazította a táskáját, hogy ennek örvén Dawsonra nézhessen. – Most mogorvább, mint annak idején Daemon. – Daemon mogorva volt? – kérdeztem szárazon.
– Hát, inkább csak nem annyira barátságos. Olyan magának való. – Lesa is megvonta a vállát. – Ó, jut eszembe! Mi van Dee-vel, hogy a Bunkóbandával ült össze? A Bunkóbanda név alatt Lesa Ash-t és Andrew-t értette, már akkoriban is, amikor én még új voltam a suliban. Gyanítom, régebben Daemon is tagja volt. – Ó! – böktem ki, és nagyon szerettem volna belemélyedni a saját bioszkönyvembe. Akárhányszor eszembe jutott Dee, rám tört a sírhatnék. A barátságunk hirtelen ért véget. – Nem tudom. Megváltozott Adam halála óta. – Na, ne mondd! – rázta meg Lesa a fejét. – Ijesztő, ahogy a gyászt kezeli. Megpróbáltam pár szót váltani vele tegnap a szekrényeknél, de csak rám nézett, hallgatott, aztán elsétált. – Jaj! – Igen, tulajdonképpen belegyalogolt a lelkembe. – Ami azt illeti, én… Megszólalt a csengő; ugyanabban a pillanatban az ajtó is kinyílt. Legelőször a vintage Nintendo pólót vettem észre egy szürke felső felett. Imádtam ezeket a régi stílusú cuccokat. Aztán megláttam a kócos, bronzszínű hajat és a mogyoró árnyalatú szempárt is. Megállt a szívem, zúgni kezdett a fülem, és a hang pillanatok alatt morajlássá erősödött. A teremben mintha nem maradt volna levegő. Számítottam rá, hogy Will visszatérhet, de őrá… nem. – Nahát! Nézd csak, ki van itt! – pillantott fel Lesa végigsimítva a füzetén. – Blake.
KILENCEDIK FEJEZET BIZTOSRA VETTEM, HOGY ÁLMODOM, ez ugyanis nem történhetett meg. Semmiképpen. Soha. Nem Blake sétál befelé a terembe, mint egy teljesen normális hétköznapon. Matthew sem ejtette el a jegyzeteit. Dawsonra pillantottam, de rájöttem, hogy számára nem jelent semmit ez a helyzet. Sosem találkozott Blake-kel. – Minden rendben, Katy? – kérdezte Lesa. – Mintha kicsit kiakadtál volna. Csak kapkodni tudtam a fejemet. – Én… Egy pillanattal később Blake már le is ült a helyére – mellém. Körülöttem, a teremben minden más színes folttá homályosuk. Döbbenetemben egy szót sem bírtam kinyögni. Blake a padra tette a könyvét, aztán hátradőlt és karba tette a kezét. Vetett rám egy oldalpillantást, aztán kacsintott. Mi a fészkes fene? Lesa megunt arra várni, hogy befejezzem a mondatot. Mormolt valamit az idétlen barátnőkről, és fejét csóválva előrefordult. Blake nem szólalt meg, Matthew pedig a jegyzeteit rendezgette. A szívem most már olyan hevesen vert, hogy biztosra vettem: pillanatokon belül elvisz az infarktus. Mindenki minket bámult, de én nem bírtam levenni a tekintetemet Blake-ről.
– Mit művelsz? – tudakoltam, amikor végre megtaláltam a hangomat. – Bejöttem órára – nézett rám, a szeme zöld pöttyei mögött ezer titok rejtőzött. – Te… – Elakadt a szavam. A sokk elmúlt, düh vette át a helyét, olyan forró és heves, hogy még a bőrömön végigszáguldó statikus elektromosságot is éreztem. – Csillog a szemed – jegyezte meg Blake csúfolódó mosollyal. Gyorsan lehunytam a szememet, igyekeztem uralmam alá vonni kavargó érzéseimet. Amikor már körülbelül negyven százalékig biztos voltam benne, hogy nem fogom gorilla módjára rávetni magam és eltörni a nyakát, felnéztem. – Nem volna szabad itt lenned. – És mégis itt vagyok. A kitérő válaszok ideje lejárt. Előrenéztem; Matthew sápadtan írt valamit a táblára, és magyarázott is, de nem hallottam, mit. A fülem mögé tűrtem a hajamat, aztán le sem eresztettem a kezemet. Bármi jól jött, ami meggátolja, hogy megüssem Blake-et, mert komolyan féltem, hogy megteszem. – Adtunk neked egy esélyt. – Igyekeztem halkan beszélni. – Nem tesszük meg újra. – De igen, azt hiszem, mégis. – Blake áthajolt a székeink közötti résen, túl közel. Az izmaim megfeszültek. – Ha meghalljátok, mit ajánlok. Nem vettem le a szememet Matthew-ról. Alig bírtam visszafojtani a tébolyult nevetést. – Halott vagy, de nagyon. Lesa kérdőn nézett át a válla felett. Erőltetetten rámosolyogtam. – Ha már a halottakról beszélünk – mormolta Blake –, látom, visszatért a rég elveszett fivér. – Felemelte a tollát, írni kezdett. –
Lefogadom, hogy Daemon csupa öröm. Ó, jut is eszembe, biztosra veszem, hogy ő változtatott át téged. Ökölbe szorult az egyik kezem, a bütykeim felett halvány fehér fény táncolt, mint a láng magja. Veszedelmes dolog, ha megtudták, ki tette. Leszámítva a következményeket, amikkel Daemonnek kell szembenéznie, ha a többi luxen megtudja, a védelmisek is felhasználhatják ellenünk. Éppúgy, mint Dawson és Bethany esetében. – Óvatosan! – súgta. – Látom, a dühödön még mindig dolgozni kell. Sötét, baljós pillantást vetettem rá. – Valójában mit keresel itt? Az ajkára tette az ujját. – Psszt! Meg kell tanulnom a… – Látványosan a táblára függesztette a tekintetét. – A sejtszerveződések különböző típusait. Uff. Minden csepp önuralmamra szükség volt, hogy ülve maradjak. Még Matthew is gondban volt, percenként elvesztette az előadás fonalát. Egyszer megláttam, hogy Dawson engem néz, és azt kívántam, bárcsak megüzenhetném neki… Várjunk csak! Nem tudnék üzenni Daemonnek? Korábban már sikerült, de akkor mindig luxen alakjában volt. Sóhajtottam, a füzetemben kígyózó, elmosódott sorokra néztem, és olyan erősen összpontosítottam, ahogy csak bírtam. Daemon? A két fülem között, a fejemben csak halk búgást hallottam, mint mikor lenémítják a tévét. Nem is hang, mindössze valami alig hallható zümmögés. Daemon? Vártam, de semmi válasz. Dühösen fújtam egyet. Muszáj tudatnom vele, hogy Blake visszatért, mármint igazából, és megint iskolába jár. Dawson elvihette volna az üzenetemet, de nem tudhattam, hogy fog reagálni, ha
kikéredzkedek, és kifelé menet a fülébe súgom, hogy a szarzsák mellettem Blake. A szemem sarkából a nevezett szarzsákra lestem. Kétségtelenül jól nézett ki, remekül állt neki a szörfös srácok szokásos kócos haja, aranybarna bőre. De a könnyed mosolya egy gyilkost rejtegetett. Amint megszólalt a csengő, felkaptam a holmijaimat, és kifelé indultam, csak egy jelentőségteljes pillantást vetettem Matthew-ra. Valamiképpen mégis megértette, mert félrevonta Dawsont. Reméltem, azt is megakadályozza, hogy Dawson kihajítsa Blake-et az ablakon, ha megtudja, kicsoda valójában. Ebédszünet következett, de mindenekelőtt előszedtem a táskámból a telefonomat. Csupán három lépést tettem meg a folyosón, amikor Blake mögém ért és megfogta a könyökömet. – Muszáj beszélnünk! – mondta. Megpróbáltam kiszabadítani magamat. – Muszáj lesz elengedned! – vágtam vissza. – Különben csinálsz velem valamit? – Felém hajolt, megéreztem az arcszesze jellegzetes illatát. – Nem, azt nem. Te is tudod, mit jelent, ha felfeded magad. A fogaimat csikorgattam. – Mit akarsz? – Csak beszélgetni. – Bevezetett egy üres terembe, és bezárta az ajtót. Kiszabadítottam a karomat. – Nézd… – kezdte, de én ösztönösen ledobtam a táskámat, és hagytam, hogy a Forrás ereje elárasszon. Vörösesfehér fény burkolta be a karomat, zizegett a levegőben az elektromosság. Labdányi fehér energiagömb növekedett a tenyerem felett. Blake a szemét forgatta.
– Katy, csak beszélni akarok veled! Nem kell mindjárt… Szabadon eresztettem az energiát, mire az villámként röppent át a termen. Blake kitért előle. A fény a táblába csapódott, megolvasztotta a közepét. Perzselt ózonszag töltötte be a termet. A Forrás ereje újra feltöltött, és tudtam, hogy nem fogok hibázni. Minden energia az ujjhegyeimbe gyűlt. Abban a pillanatban igazán nem voltam benne biztos, hogy van-e elég erőm Blake elpusztításához, vagy csak komoly kárt tudok benne tenni. Talán mégis volt, csak magamnak sem akartam beismerni. Blake egy masszív tölgyfa asztal mögé vetődött, intett, és a bal oldali székek egyszerre felém siklottak, nekicsapódtak a lábamnak, körbevettek. A kezem elmozdult, az energiacsapás Blake feje felett száguldott el, és a tábla feletti kerek órába talált. Milliónyi csillogó üveg- és műanyag darabka záporozott… De nem zuhantak le. Lógva maradtak a levegőben, mintha láthatatlan zsinóron függenének. Blake felegyenesedett alattuk, a szeme felizzott. – Francba! – suttogtam, a tekintetem az ajtóra villantva. Nem érem el idejében, ráadásul, ha a szilánkokat megfagyasztotta, valószínűleg minden mást is. Az ajtót mindenképpen, de úgy gondoltam, a kint álló embereket is. – Befejezted? – kérdezte szigorúan. – Mert pár másodpercig bírod már csak. Igaza volt. Az átváltoztatott embereknek nem állt rendelkezésére akkora energiatartalék, mint a luxeneknek, tehát ha a képességeikhez folyamodtak, elég hamar elgyengültek. Bár az összeomlás éjjelén felvettem Blake-kel a versenyt, akkor Daemon is ott volt, és egymást tápláltuk. De akkor sem fogok csak állni itt, és hagyni, hogy Blake véghezvigye, amit tervezett.
Előreléptem. A székek azonnal mozdultak velem együtt. Egymás tetejére halmozódtak, a levegőbe emelkedtek, és mennyezetig érő kört formáltak körülöttem. Felemeltem a kezemet, elképzeltem, hogy a kicsiny írótáblával felszerelt székek szétröppennek. Most már könnyen mozgattam a tárgyakat, szóval elvben úgy kellett volna Blake felé száguldaniuk, mint a golyóknak. Ehelyett megremegtek, és lassan távolodni kezdtek tőlem. Blake visszalökte őket. A fal remegett, de nem omlott be. Erősen koncentráltam a képre, hogy elszállnak előlem, minden energiámat bevetettem, de aztán éles fájdalom nyilallt a halántékomba, és addig erősödött, hogy leeresztettem a karomat. Zakatoló szívvel fordultam körbe. Csapdába estem, egy székekből épített, kicseszett sírboltban! – Ugye, egyáltalán nem gyakoroltál? – A réseken át láttam, hogy Blake megkerüli az asztalt, és felém tart. – Nem akarlak bántani. Mélyeket lélegeztem, ide-oda lépkedtem az apró körben. A lábam elgyengült, mint a zselé, a bőröm kiszáradt, mintha rögtön ki is cserepesedne. – Megölted Adamet. – Nem akartam. El kell hinned, a legkevésbé sem akartam, hogy valakinek baja essék. Leesett az állam. – Fel akartál adni engem! És valakinek igenis baja esett, Blake. – Tudom. El sem tudod képzelni, mennyire bánt. – Megkerülte a székeket. – Adam jó fej volt. – Ne emlegesd! – csattantam fel, miközben a kezemet gyengén, hasznavehetetlenül ökölbe szorítottam. – Nem kellett volna visszajönnöd! Blake oldalra biccentette a fejét. – Mert Daemon megöl? Utánoztam a mozdulatát.
– Mert én öllek meg. Felhúzta a szemöldökét, az arcára kiült a kíváncsiság. – Már volt rá esélyed, Katy. Te nem vagy gyilkos. – Te viszont igen, ugye? – Léptem egyet, megpróbálkoztam a székekkel. Kicsit kimozdultak. Blake talán nagyobb gyakorlattal bírt, de ő is kifárad. – Bármit megtennél, hogy megvédd a barátodat? Mély lélegzetet vett. – Igen. – Nos, én is megtennék mindent az enyémért – feleltem. Blake egy darabig hallgatott, és közben lezuhantak az óra darabkái. Magamban rövid örömtáncot jártam. – Megváltoztál – állapította meg végül. Már-már felnevettem, de a hang elakadt a torkomban. – Nem is hinnéd, mennyire. Blake hátralépett, átfuttatta az ujjait kócos haján. – Ez jó. Legalább talán megérted, milyen fontos dolgot akarok neked ajánlani. – Te nekem semmit sem ajánlhatsz – méregettem. Blake gunyoros mosolyra húzta a száját. És én egyszer megcsókoltam. Megborzongtam. – Napok óta figyellek benneteket. Először nem csak én leskelődtem, de hát azt tudod. Vagy legalábbis a hálószobaablakod tudja. – Amikor látta, hogy valóban figyelek rá, karba tette a kezét. – Tisztában vagyok vele, hogy Dawson meg akarja találni Betht, de fogalma sincs, hol keresse. Én tudom. Chrisszel együtt őrzik. Megtorpantam. – Hol? Blake felnevetett.
– Mintha csak úgy elmondanám az egyetlen dolgot, amiért talán életben maradhatok?! Állapodjunk meg, hogy segítesz kiszabadítani Christ, én pedig elvezetem Dawsont Bethhez. Mást nem kérek. Némán pislogtam rá. Mindezek után a segítségünket kéri? Az őrült nevetés újra ki akart törni belőlem, rekedtesen, halkan. – Te tiszta hülye vagy! Blake arcára harag ült ki. – A Védelmi Minisztérium azt hiszi, én vagyok az ideális hibridjük. Én kértem, hogy maradhassak, mert itt, a luxenek közelében nagy rá az esély, hogy újabb mutáció történik. Én vagyok a téglájuk. És be tudlak juttatni az épületbe, ahol fogva tartják őket. Tudom, hol vannak, melyik emelet melyik cellájában. És ami a legfontosabb, a gyenge pontokat is ismerem. Nem mondhatta komolyan. A legfelső székek megremegtek, sejtettem, nemsokára maga alá temet az átkozott alkotmány. – Nélkülem sosem találjátok meg, csak egyenesen belesétáltok a Daedalus karjaiba. – Még egy lépést hátrált. A válla felett vibrált a levegő a belőle sugárzó erőtől. – Szükségetek van rám – tette hozzá. – És igen, nekem is szükségem van rátok. Egyedül nem tudom kiszabadítani Christ. Na, jó, tényleg komolyan mondta. – És mégis, mi az univerzumért bíznánk meg benned? – Nincs más választásotok – felelte, és megköszörülte a torkát, mire a székek megzörrentek. Lenéztem: az alsók lába kifelé hajlott. – Sosem találnátok meg, és Dawson végül valami őrültséget csinálna. – Megkockáztatjuk. – Féltem, hogy ezt fogod mondani. – Blake felkapta a táskámat, és a tanári asztalra tette. – Vagy segítetek nekem, vagy elmegyek Nancy Husherhez, és elmondom neki, milyen erővel bírsz.
A név hallatán elakadt a lélegzetem. Nancy a védelmiseknek dolgozott, nagyon valószínű, hogy a Daedalusban is benne volt. – Eddig még nem jelentettem neki, és mivel Vaughn Will Michaelsszel játszott össze, ő sem. Nancy azt gondolja, a te mutációd nem bizonyult tartósnak. Ha viszont elmondom az igazat, kihúzhatom magam a szarból. Lehet, hogy nem válik be, de attól még érted eljönnek. És ha most azt gondolod, hogy ha megszabadulsz tőlem, egyben megoldod a problémát is, tévedsz. Félretettem neki egy üzenetet, akkor kézbesítik, ha velem bármi történne. Leírtam benne, mire vagy képes, és hogy Daemon változtatott át. Igen, tényleg mindenre gondoltam. Fellobbant a dühöm, a székek komolyan inogni kezdtek. Blake pillanatok alatt minden erőmtől megfosztott, tehetetlennek éreztem magam. – Te patkányfattyú! – Sajnálom. – Már az ajtónál állt, és valószínűleg felforrt az agyam, mert őszintének láttam és éreztem. – Nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog, de ugye, megérted? Te magad mondtad, bármit megtennél, hogy megvédd a barátaidat. Nem is vagyunk olyan különbözőek, Katy. Azzal kinyitotta az ajtót, és kisurrant. A székek alkotta fal ledőlt a padlóra. Ironikus látvány volt a magába zuhanó építmény, épp, ahogy egyúttal az életem is összeomlott.
TIZEDIK FEJEZET KÁBULTAN LÉPTEM KI A LEROMBOLT TANTEREMBŐL. A folyosó feléig jutottam, amikor kivágódott a lépcsőházba nyíló ajtó, és Daemon robbant be rajta. Hihetetlen zöld árnyalatban ragyogott a szeme, négy hatalmas lépéssel átszelte a folyosót, megállt előttem, és megfogta a vállamat. Matthew és a kissé zavart Dawson állt mögötte. Daemont még sosem láttam ennyire dühösnek, és ez már jelentett valamit. – Már mindenhol kerestünk – szűrte a szót összeszorított fogain át. Matthew jelent meg mellettünk. – Láttad, hova ment? Mármint Blake? Mintha szükség lett volna a kiigazításra… de aztán rájöttem, hogy ők nem tudhatják, kivel voltam a tanteremben. Mennyi idő telt el? Csak percek lehettek, bár óráknak tűntek. Ha pedig Blake mindenkit megfagyasztott volna a termen kívül, azt a többi luxen is észrevette volna, hiszen rájuk nem hat a dolog. Úgyhogy a hatás nem terjedhetett a falon kívülre. Nagyot nyeltem; tudtam, Daemon filmbe illően fog reagálni. – Aha. Beszélgetni akart. Daemon megmerevedett. – Micsoda? Idegesen Matthew-ra sandítottam. Az ő arckifejezése szelíd volt a Daemon szemében izzó indulathoz képest. – Figyelt minket. Szerintem el sem ment.
Daemon leeresztette a karját, majd hátrébb lépett és a hajába túrt. – Nem is hiszem el, hogy itt van. Meg akar halni. A Dawson arcára kiülő zavart felváltotta a kíváncsiság, amikor ikertestvére felé lépett. – Miért figyelt minket? Most jön a poén, gondoltam. – Azt akarja, hogy segítsünk neki kiszabadítani Christ. Daemon olyan gyorsan fordult felém, hogy ha ember lett volna, biztosan megrándítja egy izmát. – Tessék?? Gyorsan elmagyaráztam, mit mondott Blake, de kihagytam azt a részt, amikor megfenyegetett, hogy elárul minket Nancynek. Gondoltam, azt majd inkább akkor teszem hozzá, ha négyszemközt beszélhetünk. Jó döntés volt, mert Daemon már ennyitől is majdnem teljes luxen-üzemmódra váltott. Matthew a fejét rázta. – Nem gondolhatja komolyan, hogy megbízunk benne. – Nem hiszem, hogy különösebben érdekli – simítottam hátra a hajamat. A kezem is remegett a kimerültségtől; csak le szerettem volna ülni, és megenni egy egész doboz édes kekszet. – De tényleg tudja, hol tartják fogva Betht? – Dawson szemében lázas csillogás tükröződött. – Fogalmam sincs – dőltem neki egy szekrénynek. – Nála nem lehet kitalálni. Dawson hirtelen előrelépett és az arcomhoz hajolt. – Mondott valamit? Akármit, amit felhasználhatnánk, hogy megtaláljuk? Váratlanul ért, hogy így felélénkült. – Nem. Nem igazán. Én…
– Gondolkozz! – parancsolta Dawson, és még közelebb hajolt. – Biztosan elszólta magát egyszer, Katy. Daemon megragadta a testvére vállát, és elrántotta. – Vissza, Dawson! Komolyan mondom. Ő azonban csak lerázta Daemon kezét, feszes tartása nem lazult. – Ha Blake tudja… – Ezt hagyd! – vágott közbe Daemon. – A minisztérium küldte, hogy kipuhatolja, Kat vajon alkalmas alany-e arra, hogy megtegyék vele is, amit Bethszel. Ő ölte meg Adamet, Dawson. Nem egyezkedünk… Remegni kezdett a lábam, megszédültem. Fel sem fogtam, hogyan csinálta, de Daemon már mellettem volt, mielőtt kiegyenesedhettem volna, szorosan átkarolt és magához húzott. Komor pillantással méregetett. – Mi a baj? – Minden rendben – feleltem égő arccal. – Tényleg. – Hazudsz – állapította meg halkan, fenyegetőn. – Küzdöttél vele? – Egy pillanatra elhallgatott, aztán még halkabban folytatta, és a hangjától végigfutott a hideg a hátamon. – Bántott? Mert esküszöm, az egész államot felforgatom, ha… – Jól vagyok! – Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de a karja satuként szorított. – Inkább az „először üss, utána kérdezz” taktikát választottam. Kifáradtam, de Blake nem bántott. A jelek szerint nem sikerült meggyőznöm, de visszanézett a bátyjára. – Tudom, szeretnéd elhinni, hogy Blake valamiképpen a segítségünkre lehet, de nem bízhatunk benne. Dawson félrepillantott, megfeszülő állkapcsán le-fel ugrándozott egy izom. Éreztem keserű dühének hullámait.
– Daemonnek igaza van. – Matthew csípőre tette a kezét. A folyosó végén közben kinyílt egy ajtó, és két tanár lépett be, a kezükben gőzölgő bögrékkel és papírokkal. – De itt nem tárgyalhatjuk meg. Iskola után, nálatok. Azzal megfordult és elsétált. – Tudom, mit akarsz mondani – jelentette ki Dawson élesen. – Nem fogok őrültséget csinálni. Megígértem mindkettőtöknek, hogy nem teszem, és állom a szavamat. Jobb lesz, ha ti is álljátok a tiéteket. Daemon nem könnyebbült meg, látva, hogy Dawson is elsiet az ellenkező irányba. – Ez nem alakul jól – jegyezte meg. – De még mennyire, hogy nem! – feleltem. Megvártam, hogy a tanárok is eltűnjenek az osztálytermekben, csak akkor folytattam: – Talán mindegy is, hogy megbízunk-e Blake-ben. Daemon szeme összeszűkült, úgy állt elém, mintha védelmezni készülne. – Mit beszélsz? Magamban fohászkodtam, hogy ne kapjon dührohamot. – Blake megerősítette, amit Will mondott. A minisztérium és a Daedalus is azt hiszi, elmúlt a mutációm. Ez jó hír, igaz? De Blake kétségbe van esve, sokkal inkább, mint korábban gondoltuk. Ha nem egyezünk bele a tervébe, kiad minket. Daemon úgy reagált, ahogy sejtettem – a mellettem lévő szekrény ajtaján megjelent egy ökölnyi bemélyedés. Megfogtam a karját, és berángattam a lépcsőházba, mielőtt a tanárok kijöttek volna, hogy megnézzék, honnan jön a zaj. Tehetetlen dühe vibrált a levegőben, takaróként borult rá. Tudta azt is, amit nem akaródzott kimondanom: ugyanúgy, mint Will esetében, most is megzsaroltak minket, csapdába szorítottak, és mit tehettünk? Tagadjuk meg a segítséget, hogy aztán
Blake eláruljon minket? Vagy bízzunk meg olyasvalakiben, aki már bizonyította, hogy érdemtelen rá? Jó ég, tízszeresen is el voltunk átkozva! Sejtettem, hogy Daemon a legszívesebben lelépne az iskolából, hogy átkutassa a vidéket, csakhogy engem nem akar egyedül hagyni, akármennyire is igyekszem meggyőzni, hogy itt vagyok a lehető legnagyobb biztonságban. Ugyanis ez a jelek szerint mégsem igaz, most, hogy Blake visszatért, és hétköznapi diáknak álcázza magát. Ráadásul jól tudja, hogy amíg emberek között marad, semmit sem tehetünk ellene. A tanítás végéig folyton azt vártam, mikor látom meg újra, de nem bukkant elő. Az utolsó kicsengetés után Daemon várt a szekrényemnél. Nem lepődtem meg. – Hazaviszlek – közölte. – Persze. – Semmi értelme ezen vitázni. – De hogy jut akkor haza Dolly? Elvigyorodott; szerette, ha az idétlen nevén nevezem a kocsiját. – Ma reggel Dee-vel jöttem. Őt majd Andrew és Ash hazaviszi. Ezen elgondolkodtam egy percig. Mikor lettek ők ennyire közeli barátok? Dee sosem kedvelte sem a testvérpárt, sem az embergyűlölő hozzáállásukat. Annyi dolog változott, és sejtettem, még korántsem ismerem a teljes listát. – Gondolod, hogy tényleg elárulna? – kérdeztem, amikor beültünk az én kicsi kocsimba. A parkolót szegélyező kopasz fák ágai zörögtek, mint a csontok. – Nyilvánvalóan mindenre elszánta magát. – Daemon megpróbálta kinyújtóztatni hosszú lábait, és elégedetlenül morgott. – Már ölt a barátja védelmében, és nincs más lehetősége, hogy szavatolja Chris
biztonságát, mint hogy kiad téged, az eredeti terv szerint, vagy megszerzi a segítségünket. Úgyhogy igen, szerintem megtenné. Megmarkoltam a kormányt, ismerősként üdvözölve forró lávaként fortyogó dühömet. Eleresztettük Blake-et, megadtuk neki az esélyt, hogy olyan messzire fusson, amilyen messze csak tud, ő pedig visszajött, hogy manipuláljon minket. Micsoda hálátlanság ez? – Mit fogunk csinálni? – pillantottam Daemonre. Összeharapta a száját, mielőtt válaszolt volna. – Két lehetőségünk van: együttműködünk vele, vagy megöljük. A szemem majdnem kiugrott a helyéről. – És azt te végeznéd el? Nem igazság. Nem volna szabad, hogy mindig rád maradjon. Nem te vagy az egyetlen harcképes luxen. – Tudom, de nem várhatom el mástól, hogy magára vegye ezt a terhet – sandított rám. – És nem akarok újra vitát nyitni arról, hogy jó Csodanő lenne-e belőled, de tőled vagy a testvéreimtől sem várom el. Tudom, hogy megtetted volna, ha meg kell védened magadat vagy minket, Kat, de nem szeretném, ha efféle bűntudat nyomná a te válladat is, érted? Bólintottam. Elképzeltem a jelenlegi érzéseimet ezerszeresére erősítve, és összefacsarodott a szívem. – Képes volnék rá… ha muszáj. Egy másodperccel később megéreztem a kezét az arcomon. Rápillantottam; az arcán halvány mosoly ült. – Fényesen ragyogsz, legalábbis a számomra, és tudom, hogy képes lennél rá, de semmiképpen nem akarom, hogy a fényedet efféle sötétség szennyezze be. Buta, kislányos könnyek égették a szememet, elmosódott előttem az út. Nem hagyhattam, hogy kipottyanjanak, mert ha elsírom magam egy kedvességen, hazavágom a vagány Katy képét. De azért azt hiszem, Daemon megértette a könnyes mosolyomat is.
A többieket megelőzve kanyarodtunk fel a behajtónkra. Feszült energiával telve követtem Daemont a házukba, magamhoz vettem egy üveg vizet, és beléptem a nappaliba. Mielőtt idegességemben fel-alá járkálva ösvényt koptathattam volna a szőnyegbe, Daemon megfogta a kezemet, és magával húzott, majd leült, és az ölébe vont. Átölelt, a nyakamba fúrta az arcát. – Tudod, mit kell tennünk – mondta halkan. Ledobtam mellé az üveget, és átkaroltam a nyakát. – Megölni Blake-et. Felnevetett, és majdnem köhögő rohamot is kapott. – Nem, cica. Nem öljük meg. – Nem? – tudakoltam meglepve. Daemon elhúzódott, állva kérdő pillantásomat. – Meg kell tennünk, amit akar. Na, jó, ez már nem meglepődés volt, sokkal inkább döbbenet. – De… de… de… – Egész mondatokban beszélj, cica! – nevetett rám Daemon. Leráztam magamról a dermedtséget. – De akkor sem bízhatunk meg benne. Ez valószínűleg csapda! – Az ördög egyik szarvára kerülünk, ha megtesszük, és a másikra, ha nem. – Daemon fészkelődött, végigsimította a derekamat. – De azért elgondolkodtam rajta. – Micsoda? Abban a tíz percben, amíg hazaértünk? – Aranyos, hogy a házamra azt mondod: haza – nevetett rám, most már a szeme is mosolygott, fényesen csillogva. – Mellesleg, valóban az én házam. Az én nevem van a tulajdoni lapon. – Daemon – sóhajtottam. – Ezt jó tudni, de most nem fontos. – Igaz, de attól még hasznos információ. Mellesleg, teljesen eltértél a tárgytól… – Micsoda? – Hát ezt miért mondta? – Te voltál, aki…
– Ismerem a testvéremet. Dawson elmegy Blake-hez, ha nem jutunk egyezségre. – Elkomorult az arca. – Fordított esetben én is ezt tenném. Márpedig mi jobban ismerjük nála Blake-et. – Daemon, rossz érzésem van. – Akkor sem hagyom, hogy eláruljon a minisztériumnak – vont vállat. – Téged is elárulna, és akkor mi lesz a családoddal? – tiltakoztam. – Blake-et beemelni az egyenletbe ostoba és veszélyes lépés. – A kockázat súlyosabb, mint a lehetséges következmények – felelte. – Megleptél – ismertem be, és kibogoztam a karjaimat. – Már korábban sem akartad, hogy Blake-kel gyakoroljak, mert nem bíztál benne, pedig akkor még nem tudtuk, hogy gyilkos. – De most úgy megyünk bele a helyzetbe, hogy tudjuk, mire képes. Nyitott szemmel. – Ennek nincs értelme. – Kint kocsiajtók csapódtak. Kinéztem az ablakon. – Csak Dawson és énmiattam akarsz összeállni vele. Ez aligha életed legbölcsebb döntése. – Lehet, hogy nem – egyezett bele, megfogta az arcomat, és szenvedélyesen megcsókolt; végül egyszerűen leejtett a szomszédos ülőpárnára. – De eldöntöttem. Készülj fel! Ez a tanácskozás rázós lesz. Félig elterülve a kanapén csak pislogni tudtam rá. De még mennyire rázós lesz! Kiszedtem a vizesüveget a combom alól, és felültem. Közben az idegen munkaközösség tagjai is megérkeztek. Dee azonnal járkálni kezdett a tévé előtt, hosszú fekete haja meg-meglebbent, a szemében idegen, lázas fény csillogott. – Szóval Blake visszatért? – Igen. – Daemon előrehajolt, a térdére könyökölt, úgy nézte a húgát. Dee rám pillantott, aztán elkapta a tekintetét.
– Persze, hogy vele szóba áll, mintha mi se történt volna. Hiszen öribarik voltak. Mi a fene volt ez az öribaris megjegyzés? Felparázslott a mérgem, de elnyomtam. – Nem volt épp baráti megbeszélés. – Akkor mit tegyünk? – kérdezte Ash; szőke hajkoronáját most vékony lófarokba fogta. Bárki máson túl puritánnak hatott volna, ő azonban ezt is úgy viselte, mint egy meghallgatásra igyekvő modell. – Öljük meg! – Dee megtorpant a dohányzóasztal előtt. Először azt hittem, tréfál, mert hát ő Dee volt. A nyáron egyszer láttam, hogy felszed és odébb visz egy maroknyi földet, tele hangyákkal, meg ne fulladjanak a tőzeg alatt. De amint rábámultam – amint mindenki rábámult –, rá kellett jönnöm, hogy komolyan beszél. – Dee…? – kérdeztem leesett állal. Dee kihúzta magát. – Ne is mondd! Te ellenzed, igaz? Tudom. A bátyámat is meggyőzted, hogy hagyja futni. – Nem ő győzött meg – szólt közbe Daemon, ökölbe szorítva a kezét. Megrezzentem. Nem az ő dolga, hogy mindig megvédjen. – Nem győztem meg semmiről, Dee. Mindketten úgy gondoltuk, hogy elegen haltak meg aznap éjjel. Nem gondoltuk, hogy visszajön. – Többről van szó – vetette közbe Matthew. – Blake is hozzá van kötve egy luxenhez. Ha Blake meghal, ő is. Nem csak Blake-et ölnénk meg, hanem egy ártatlant is vele együtt. – Mint Katy és Daemon? – nézett ránk Ash. A szokásos harag most hiányzott a hangjából; valamikor biztosan átadta Dee-nek. Lelkiismeret-furdalásom támadt. Fészkelődni kezdtem, egy szakadást piszkálgattam a farmeromon. Ez nem volt tisztességes. Dee és Adam kapcsolata messzire nyúlt vissza, hosszú időn át igyekeztek
elnyomni, ami köztük volt. Szerelmet, vonzódást. És csak közvetlenül az előtt ismerték meg egymást igazán, hogy Dee elvesztette Adamet. – Vagy te és Beth? – folytatta Ash Dawsonra nézve. Amikor a két fiú bólintott, Ash hátradőlt, és a hallgatag Matthew-ra nézett. – Nem ölhetjük meg Blake-et, tudva, hogy ezzel elvesszük egy ártatlan luxen életét. Ez olyasmi, mintha megölnénk Katyt, és abba Daemon is belehalna. Felvontam a szemöldökömet, mire Daemon meglökött a térdével. – Ash, én nem azt mondom, hogy öljük meg Katyt vagy Betht – emlékeztetett Dee mindannyiunkat. – Azt se tudjuk, ki az a másik luxen. Akár a minisztériumnak is dolgozhat, vagy annak a mit-tudomén-milyen csoportnak. Blake megölte Adamet, Ash. – Tudom! – csattant fel Ash, és a szeme ragyogó kéken villant. – A testvérem volt! Dee újra kiegyenesedett. – Nekem pedig a barátom! Szent ég! Ma valami tükörnap van? Döbbenten ráztam a fejemet. – A másik csoport neve Daedalus – jegyeztem meg. Dee kicsit sem törődött velem, inkább Matthew-hoz fordult. – Tennünk kell valamit, mielőtt még valakinek baja esik. Matthew is ugyanolyan döbbenten bámult rá. – Dee, mi nem vagyunk… – Gyilkosok? – Dee elvörösödött, aztán elsápadt. – Már korábban is öltünk, ha meg kellett védeni magunkat. Lépten-nyomon arumokat pusztítunk. Daemon védelmiseket is ölt már! Daemon összerezzent. Sértőnek éreztem Dee kijelentését. Lehet, hogy Daemon nem mutatta ki, mennyire bántják azok a gyilkosságok, de én tudtam. – Dee… – szólaltam meg, és meglepő módon ezúttal rám nézett. – Tudom, hogy most nagyon fáj, de… ez nem te vagy.
Dee-nek elakadt a lélegzete. Mögötte a tévé be- majd kikapcsolt. – Te nem ismersz engem. Egyébként meg szart se tudsz! Az az akármi, az az emberi szörny amiatt jött ide, amit a testvérem tett veled. Ha sose jelentél volna meg itt, ez az egész meg sem történt volna, és Adam… – Elcsuklott a hangja. – Adam még élne. Daemon megfeszült mellettem. – Elég volt, Dee! Nem ő tehet róla. – Semmi baj. – Hátradőltem. Úgy éreztem, mintha a szoba összeszűkülne körülöttem. Andrew ugyanezt mondta korábban, és bár tőle is pocsék volt hallani, Dee szájából különösen fájt. El sem akartam hinni, hogy Dee ilyesmit kimondana. A hiperaktív, Csingiling Dee nem. A lány, akivel nyáron találkoztam össze, és éppen olyan magányos volt, mint én – soha. Ez itt előttem nem a legjobb barátnőm volt. És akkor megértettem. Dee nem volt többé a legjobb barátnőm. Egek! Ez a felismerés fontosabbnak tűnt, mint bármi más körülöttünk. Persze, hülyeség, ha a teljes képet nézzük, csakhogy Dee fontos volt a számomra, és kudarcot vallottam vele szemben. Dawson előrelépett. – Ha Katy nem jött volna ide, én sosem szabadultam volna ki. Az élet már csak ilyen kaotikus. Dee úgy nézett rá, mint akinek ez eszébe sem jutott, aztán megpördült, és az ujjára tekerte egy hajtincsét – régi, ideges szokása volt ez. A karja átlátszóvá vált egy másodpercre, végül leült a kisasztalra, háttal nekünk. A fotel karfáján ücsörgő Andrew felsóhajtott. Akárhányszor néztem rá, a tekintetével mindig Dee-t követte. – Gyerekek, tetszik vagy sem, hogy esetleg ölnünk kell, mégis csinálnunk kell valamit.
– Igaz – biccentett Daemon. Rám pillantott, aztán a többiekre. – Felesleges időpocsékolás azon veszekedni, hogy mit tegyünk Blake-kel. Ha nem segítünk neki kiszabadítani Christ és vele együtt Betht is, Blake fel fog adni minket Katyvel a minisztériumnak. – Azt a… – motyogta Matthew, és a hajába túrt, majd olyasmit tett, amit még sosem hallottam tőle: káromkodott. – Ezt mondta? – pattant fel Dee. – Biztos, hogy komolyan beszélt – bólintottam. Nem szívesen gondoltam arra, hogy miattam kerültek ebbe a helyzetbe. Ha már az elején hallgattam volna Daemonre… de hát annyi „ha” kíséri az utunkat… – Elmondhatatlanul, kétségbeesetten szeretné kiszabadítani Christ. – Hát akkor ez eldőlt – állapította meg megkönnyebbülten Dawson. – Mi segítünk neki, ő segít nekünk. Dee felé pördült. – Ti rohadtul nem vagytok normálisak! Nem segíthetünk Adam gyilkosának! – Akkor mit javasolsz, mit tegyünk? – kérdezte Matthew. – Hagyjuk, hadd adja ki a testvéredet és Katyt? Dee a szemét forgatta. – Nem. Már mondtam: öljük meg! Az majd megakadályozza, hogy bármit is tegyen. Némán ráztam a fejemet, megdöbbentett a hangjából kicsendülő kegyetlenség. Magam is azt gondoltam, hogy Blake-nek meg kellene halnia, mert miért éljen ő, ha Adam nem élhet, azonban Dee szavai tompa késként hatoltak belém. Daemon mély lélegzetet vett, és felállt. – Nem fogjuk megölni Blake-et – jelentette ki. A húga keze ökölbe szorult. – Te mondtad, nem én.
– Segíteni fogunk neki, és közben szemmel tartjuk – folytatta Daemon komolyan. – És egyikünk sem öli meg. – A szart nem! – sziszegte Dee. Ekkor már Andrew is talpra ugrott, és előrelépett. – Dee, szerintem ülj le, és gondolkodj el ezen! Te még sosem öltél. Még arumot sem. Dee válaszul karba tette a kezét, és felszegte az állát. – Mindig van első alkalom. Ash elkerekedett szemmel nézett rám; szent szar, mondta a pillantása. Szerettem volna, ha tudom, mit tegyek vagy mondjak, de fogalmam sem volt. A türelmét vesztett Daemon is felvette ugyanazt a pózt. – Ez nem vita tárgya, Dee. Dee teste körül halványfehér fény derengett fel. – Igazad van. Semmivel sem tudsz meggyőzni, hogy hagyjam meg az életét. – Nincs választásunk. Blake úgy rendezte, hogy ha vele bármi történik, Nancy megtudja, mi a helyzet Katyvel és velem. Nem ölhetjük meg. Dee-t ez sem tántorította el. – Akkor keressük meg, kinek mondta el, vagy kivel dolgozik, és rendezzük le őket is! Daemon álla leesett. – Komolyan beszélsz? – Igen! Daemon elfordult; az önuralma határán járt. A rosszullét kerülgetett. Az egész helyzet szörnyen alakult. Dawson most előrehajolt ültében, ahogy korábban Daemon is tette. – A bosszúvágyad fontosabb, mint hogy megtaláljuk Betht, és véget vessünk a tortúrájának?
Dee nem pillantott félre, de az ajkát komoran összepréselte. Most mindenki Dawsont nézte. – Mert, kicsi húgom, hadd mondjam el neked, hogy akármi történt Adammel, az semmi ahhoz képest, amin Beth átmegy. Amiket láttam… – Elcsuklott a hangja, a földre nézett. – Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Katyt! Ő is belekóstolt a módszereikbe, és még most is alig tud beszélni, annyit sikoltozott. Dee elsápadt. Nem beszéltünk egymással újév óta szinte egy szót sem, és fogalmam sem volt, mit tud a rabságomról, vagy a módszerekről, amiket Will vetett be, hogy megtörjön. Találkozott a pillantásunk, de ő azonnal el is fordult. – Nagyon sokat kérsz – felelte aztán rekedten, remegő ajakkal, de aztán leeresztette a vállát, megfordult, és az ajtóhoz sietett. Egyetlen szó nélkül rohant ki. Andrew azonnal követte. – Majd én vigyázok rá – nézett vissza Daemonre. – Köszönöm – felelte ő, tenyerével az állát dörzsölgetve. – Hát, ez csodásan alakult. – Tényleg azt vártad, hogy simán belenyugszunk? – kérdezte Ash. Daemon horkantott. – Nem, de az azért aggaszt, hogy a húgom ennyire vérszomjas. – Én nem tudok… – Befejezni sem bírtam: tudtam, ebből nem jövök ki jól. Inkább Andrew-ból és Ashből néztem volna ki, hogy sorozatgyilkos válik belőlük, nem Dee-ből. Matthew visszatérített minket a pillanatnyi problémáinkhoz. – Hogyan léphetünk kapcsolatba Blake-kel? Ezt a témát nem szeretném, de nem is lenne szerencsés órán megtárgyalni vele. Daemont kivéve mindenki felém fordult. – Mi az?
– Neked megvan a száma, nem? – kérdezte Ash festetlen körmeire pillantva. – Üzenj neki! Hívd fel! Csinálj valamit! És azt is tedd hozzá, hogy nevetséges hülyék vagyunk, de segítünk neki! Elfintorodtam, de a táskámért nyúltam, és előszedtem a telefonomat. Rövid üzenetet küldtem Blake-nek, és felsóhajtottam. Egy perc múlva meg is érkezett a válasz. Görcsbe rándult a gyomrom. – Holnap este. Szombaton – olvastam erőtlenül. – Holnap este akar velünk találkozni, egy nyilvános helyen. A Smoke Hole-ban. Daemon dacosan felszegte az állát. Az ujjaim nem akartak engedelmeskedni, de beírtam egy rövid választ: „Rendben”, aztán úgy dobtam vissza a mobilt a táskámba, mintha egy kibiztosított bomba lett volna. – Megvan. Senki sem tűnt megkönnyebbültnek, még Dawson sem. Jó esély volt arra, hogy az orrunk előtt robban fel ez az egész, és nincs jövőnk, de választásunk sem volt. Ahogy Daemon mondta, Dawson mindenképpen megkereste volna Blake-et, akárhogy döntünk mi, többiek. És az ismert ellenség még mindig jobb volt, mint az ismeretlen. Mégis hideg kaparászást éreztem a szívem körül. Nem azért, mert Blake-kel lépünk szövetségre, nem is azért, mert Dee Blake halálát kívánta. Hanem azért, mert legbelül, a bőröm, a húsom, a csontjaim mélyén, elrejtve mindenki, még Daemon szeme elől is, én is Blake halálát kívántam, ártatlan luxen ide vagy oda. Az erkölcsi érzékemet kicsit sem sértette. És ez nagyon-nagyon rossz volt.
TIZENEGYEDIK FEJEZET EGY DARABIG VÁRTAM, hátha Dee visszajön, és beszélhetünk, de már mindenki elment, és ő meg Andrew még mindig nem értek vissza. A verandáról néztem, amint Ash és Matthew elhajt. Megbánás és még milliónyi egyéb dolog nyomta a szívemet. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam: Daemon csatlakozott hozzám. Örömmel fogadtam, amikor erős karjával átölelt. Hátradőltem, a mellkasának támaszkodtam, hagytam, hadd csukódjon le a szemem. Daemon a fejem tetejére támasztotta az állát – percek teltek el így, és közben csak egy madár füttyentett, meg egy autó dudált valahol a távolban. A hátamon éreztem Daemon egyenletes, ritmusos szívverését. – Sajnálom – jegyezte meg váratlanul. – Mit? – kérdeztem meglepetten. Daemon mély lélegzetet vett. – Múlt hétvégén nem kellett volna akkora jelenetet rendeznem Dawson ügye miatt. Helyesen cselekedtél, amikor felajánlottad neki a segítségünket. Ha nem így alakul, csak a jó ég tudja, mibe keveredett volna mostanára. – Csak annyi időre hallgatott el, hogy puszit nyomjon a fejem búbjára. Szélesen elmosolyodtam. Tökéletesen megbocsátottam neki. – És köszönök mindent, amit Dawsonért teszel. Még ha a szombat szívás is lesz, Dawson… a zombik éjjele óta megváltozott. Még nem a régi, de már hasonlít.
Az ajkamba haraptam. – Nem kell megköszönnöd. Komolyan. – De mégis megteszem. Komolyan. – Hát jó. – Egy darabig hallgattam. – Mit gondolsz, hibát követtünk el, amikor futni hagytuk Blake-et? Daemon karja szorosabban fonódott körém. – Nem tudom. Őszintén, fogalmam sincs. – Jó szándékkal tettük, nem? Mintha esélyt akartunk volna adni neki. – Felnevettem. – Mi az? Felnéztem. – A pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Meg kellett volna pirítanunk a seggét. Daemon lehajtotta a fejét, az álla most a vállamon nyugodott. – Talán meg is tettem volna előtted. – Hogy érted ezt? – fordultam félé. – Mielőtt megjelentél volna az életemben. Kinyírtam volna Blake-et azért, amit tett, és utána rohadtul éreztem volna magam, de attól még megöltem volna. – Megcsókolta a nyakamat, ott, ahol érezte a pulzusom lüktetését. – És bizonyos értelemben tényleg meggyőztél. Nem úgy, ahogy Dee gondolja, de kiiktathattad volna Blake-et, és nem tetted. Az az éjjel most kaotikusnak, szürreálisnak tűnt. Adam élettelen teste és az arumok támadása… Vaughn és a fegyver… a menekülő Blake… – Nem is tudom. – De én igen. – Az arcomhoz szorította az arcát, és elmosolyodott. – Eléred, hogy gondolkozzak, mielőtt cselekednék. Eléred, hogy jobb ember, vagy luxen, vagy akármi akarjak lenni. Felé fordultam és felnéztem rá.
– Jó ember vagy. Rám nevetett. – Cica, mindketten tudjuk, hogy az ilyesmi igen ritka. – Ne… – kezdtem, de az ajkamra tette az ujját. – Rémes döntéseket hozok. Időnként seggfej vagyok, ráadásul szándékosan. Előfordul, hogy addig nyomulok, amíg az emberek meg nem csinálják, amit akarok. És hagytam, hogy ami Dawsonnal történt, csak rátegyen egy lapáttal ezekre a… hm, személyiségjegyekre. De… – Elvette az ujját, és szélesen elmosolyodott. – De te, te ráveszel, hogy más akarjak lenni. Ezért nem öltem meg Blake-et. És ezért nem akarom, hogy ilyen döntéseket hozz, vagy hogy mellettem legyél, amikor én magam hozom meg őket. Lenyűgözött a vallomása. Képtelen voltam felelni. De ekkor lehajtotta a fejét, és megcsókolt, és rájöttem, hogy néha, ha valaki valami elsöprően tökéletes dolgot mond, nem is kell felelni. Már minden elhangzott.
A szombat reggelt anyuval töltöttem. Zsíros, koleszterindús kajával kezdtünk egy reggelizőben, aztán órákig mászkáltunk a filléres boltokban. Általában szívesebben szedem ki a szempillámat, mint hogy ilyen helyekre járjak, de a társaságért mindent. Aznap estére volt kitűzve a találkozónk Blake-kel; azt kérte, hogy csak ketten menjünk Daemonnel. Matthew és Andrew a terv szerint a parkolóban őrködik és figyel majd – Dee és Dawson, más-más okokból, de mindketten ki voltak tiltva a hely másfél kilométeres körzetéből. Persze ettől még akármi megtörténhetett. Arra gondoltam, talán ez az utolsó szombatom, az utolsó alkalom, hogy anyuval vagyok – ez a gondolat keserédessé és ijesztővé tette a délelőttöt. A reggeli alatt, majd
később a kocsiban annyiszor el akartam neki mondani, mi folyik körülötte, de nem tehettem. És ha mégis megpróbáltam volna, valószínűleg a torkomon akad a szó. Anyu boldog volt, örült, hogy együtt vagyunk, és nem volt szívem elrontani a napját. De a mi-lesz-ha gondolatok egyre csak kísértettek. Mi lesz, ha belesétálunk egy csapdába? Mi lesz, ha a minisztérium vagy a Daedalus elkap? Mi lesz, ha belőlem is Beth válik, és anyu sosem hall felőlem többé? Mi lesz, ha visszaköltözik Gainesville-be, hogy ne kelljen többé emlékeznie rám? Mire hazaértünk, erős hányinger fojtogatott, kavargott a gyomrom. Annyira rosszul voltam, hogy le is dőltem, amíg anyu aludt pár órát a műszakja kezdetéig. Nagyjából egy órája bámultam a falat, amikor Daemon üzent. Visszaírtam, hogy jöjjön be nyugodtan. Alig nyomtam meg a küldés gombot, már éreztem is a tarkómon az ismerős melegséget. Az ajtó felé fordultam. Hangtalanul nyitotta ki az ajtómat, besiklott, a szeme gonoszkásan csillogott. – Édesanyád alszik? Bólintottam. Daemon az arcomat fürkészte, aztán becsukta maga mögött az ajtót. A következő pillanatban már mellettem ült, és a homlokát ráncolva méregetett. – Aggodalmaskodsz – jelentette ki. Fogalmam sem volt, honnan jött rá. Tiltakozni akartam, mert nem tetszett a gondolat, hogy miattam idegeskedik, vagy hogy gyengének hisz, de abban a percben nem is akartam erős lenni. Támaszra vágytam. Őt akartam. – Igen, egy kicsit. – Minden rendben lesz – mosolygott Daemon. – Akármi történik, nem hagyom, hogy egy hajad szála is meggörbüljön.
Végigfuttatta az ujját az arcomon, és akkor ráébredtem, hogy a kettő működhet egyszerre is. Lehet, hogy kiborultam egy kicsit, és szükségem van rá, ugyanakkor elég erős is vagyok ahhoz, hogy felkeljek hatkor, és szembenézzek a végzetünkkel. Mindkettő én vagyok. Istenem, szükségem is van mindkettőre. Szó nélkül odébb húzódtam, hogy helyet adjak neki. Daemon bebújt a takaróm alá, és átvetette a karját a derekamon. Összekucorodtam mellette, a fejem az álla alá került, a karjaimat behúztam a mellkasa előtt. Az ujjaimmal egy szívecskét rajzoltam az igazi szíve fölé. Halkan felnevetett. Néhány óráig így maradtunk, Néha halkan váltottunk pár szót, és nevetgéltünk, de vigyáztunk, fel ne ébresszük anyut. Egyszer elbóbiskoltunk, és összegabalyodott karokkal-lábakkal ébredtünk. Meg csókolóztunk is. Az töltötte ki a legtöbb időt. Daemon átkozottul jól csinálta. Rám mosolygott; duzzadtnak éreztem az ajkaimat. Leeresztette a pilláit, de alattuk a szeme úgy csillogott, mint a harmatos, friss fű. A haja felgöndörödött a tarkóján. Szerettem simogatni a tincseit, kihúzni őket, aztán nézni, ahogy visszaugranak, és Daemon is szerette, ha a hajával játszom. Lehunyta a szemét, és simogatást kérő macskaként fordította oldalra a fejét, hogy jobban hozzáférjek. Ó, az élet apró dolgai. Ahogy végigsimítottam izmos nyakán, elkapta a kezemet, és a szájához vonta. Kellemes bizsergés futott végig a testemen, ő pedig újra és újra megcsókolt. Keze a csípőmre vándorolt, majd becsusszant a felsőm szegélye alá. Észveszejtő sebességgel lüktetett a vérem. Még feljebb csúszott a keze. Ívbe feszült a hátam. – Daemon…
Csókkal hallgattatott el. Az agyamból minden gondolat kifutott. Már csak ketten voltunk a világban, elfeledkeztem arról, mi vár ránk később. Odébb mozdultam, a lábammal átfogtam a lábait, és… Lépteket hallottam a folyosón. Daemon eltűnt fölülem, és az íróasztalomnál materializálódott újra. Szégyentelen vigyorral felemelt egy könyvet, amíg én igyekeztem rendbe szedni magamat. – Fejjel lefelé tartod – cukkoltam, és gyorsan lesimítottam a hajamat. Daemon némán nevetett, megfordította és kinyitotta a könyvet. Egy pillanat múlva anyu kopogott be, majd rögtön be is nyitott. A tekintete az ágyra, majd a görgős székre villant. – Jó estét, Ms. Swartz! – üdvözölte Daemon. – Kipihentnek tűnik. Lesújtó pillantást vetettem rá, és a számra tapasztottam a kezemet, hogy fel ne kuncogjak. Daemon épp az egyik történelmi témájú, romantikus könyvemet választotta ki, melynek borítóján szakadt fűzős hősnők és hordó mellkasú hősök díszelegtek. Anyu felvonta a szemöldökét. Az arcáról tisztán le lehetett olvasni a kérdést: mi a frász? Majdnem tényleg felnevettem. Gatyapöc?, kérdezte Daemon némán, a szemét forgatva. – Hálószobaajtó, Katy. – Anyu kifelé indult. – Tudod a szabályokat. – Bocs. Nem akartunk felébreszteni. – Nagyon figyelmes tőletek, de az ajtó maradjon nyitva! Amikor elhaltak a léptei a folyosón, Daemon a fejemhez vágta a könyvet. Felemeltem a kezemet, és megfagyasztottam, majd kivettem a levegőből. – Kellemes olvasmány – jegyeztem meg. – Csend legyen! – vágott vissza. Felnevettem.
A jókedvem azonban elmúlt, mire beálltunk a Smoke Hole parkolójába, nem sokkal hat előtt. A vállam felett átlesve hátul megpillantottam Matthew terepjáróját. Nagyon reméltem, hogy ő és Andrew odafigyelnek. – A védelmisek nem fognak ránk rontani – jelentette ki Daemon, és kivette a kulcsot. – Nyilvános helyen nem. – Blake képes az egész helyet megfagyasztani. – Én is. – Ó! Még sose láttalak ilyesmit csinálni. – Dehogynem – nézett rám rosszallón. – Megállítottam a kamiont. Emlékszel? Megmentettem az életedet, meg minden. – Valóban. – Újra mosolyoghatnékom támadt. – Azt tényleg megtetted. Játékosan megfricskázta az államat. – Aha, szóval csak tartsd észben! Amellett nem vagyok felvágós típus. Nevetve nyitottam ki a kocsi ajtaját. – Te ne volnál? Hát jó. – Most mi van? – Megjátszott dühvel csapta be ő is az ajtót, és megkerülte a kocsi elejét. – Nagyon is szerény vagyok. – Ha jól emlékszem, magad mondtad, hogy a szerénység a szenteknek és a veszteseknek való. – A piszkálódás segített, oldotta az idegességemet. – A szerény nem az a szó, amit rád alkalmaznék. A vállamra tette a karját. – Sosem mondtam ilyet. – Hazug. Huncut mosollyal az arcán kísért be az étterembe. Körbepillantottam. Blake-et kerestem, még a padlóra és a bokszok mellé felhalmozott sziklarakásokat is alaposan szemügyre vettem, de nem volt sehol. A pincér egy hátsó bokszhoz vezetett minket, közel a
megrakott kandallóhoz. Jobb híján a szalvéta cafatokra tépkedésével foglaltam el magam. – Megeszed, vagy eladod hörcsögök alá, forgács helyett? Felnevettem. – Igazából ez természetes anyagból való macskaalom. – Szép. Egy vörös hajú pincérnő lépett mellénk, az arcán ragyogó mosoly. – Daemon, ezer éve nem láttalak! Hogy vagy? – Jól, köszönöm. És te, Jocelyn? Erre már én is megnéztem magamnak a lányt, hiszen a keresztnevükön szólították egymást. Nem féltékenységből, vagy valami. Na, igen. Jocelyn idősebb volt nálunk, de nem sokkal. A húszas éveinek elején járhatott. Igazán gyönyörű volt: sűrű, vörös, feltűzött fürtök keretezték porcelánarcát. Szép volt, mint a luxenek. Kiegyenesedtem. – Nagyon jól – válaszolt Jocelyn. – A kicsik születése óta már nem vagyok vezető. Csak félállásban dolgozom, mert elég sok munkát adnak, de te meg a családod azért eljöhetnétek. Főleg most, hogy… – Rám pillantott, a mosolya most először hervadt le kissé. – Hogy Dawson hazajött. Roland boldog lenne, ha találkozhatna veletek. Tuti idegen, futott át a fejemen. – Boldogan. – Daemon rám nézett, és cinkosan kacsintott. – Egyébként, Jocelyn, ő itt a barátnőm, Katy. Bizsergető elégtételt érezve nyújtottam felé a kezemet. – Szia. Jocelyn csak pislogott; megesküdtem volna, hogy az arca még jobban elsápadt. – A barátnőd? – A barátnőm – erősítette meg Daemon.
Jocelyn gyorsan magához tért, és megrázta a kezemet. Egy parányi szikra pattant át a bőréről az enyémre, de úgy tettem, mintha észre se vettem volna. Szinte azonnal el is eresztett. – Szóval, mit hozhatok nektek? Daemon két kólát rendelt, Jocelyn pedig gyorsan elhúzta a csíkot. – Jocelyn? – néztem kérdőn Daemonre. Átrakta elém a saját szalvétáját is. – Csak nem vagy féltékeny, cica? – Eh, persze. – Abbahagytam a papírtépkedést. – Na, jó, talán előszörre, de aztán rájöttem, hogy benne van az FKP-ban. – FKP? – Daemon felállt, és átlépett az én oldalamra. – Húzódj arrébb! – Földönkívüli Költöztetési Projekt – feleltem, és engedelmesen odébb ültem. – Haha. – Daemon a pad támlájára fektette a karját, és kinyújtóztatta hosszú lábait. – Igen, a jók csapatában játszik. Jocelyn kihozta az italokat, és megkérdezte, várunk-e a rendeléssel, amíg a barátunk meg nem érkezik. Határozottan nemet mondtunk. Daemon fasírtos szendvicset kért, én pedig eldöntöttem, hogy majd az övéből eszem. Tartottam tőle, hogy többet nem bírnék legyűrni. Amíg azon gondolkodott, hogy sült krumplit vagy pürét kérjen – a sült krumpli nyert –, egyre közelebb hajolt hozzám. – Nem lesz semmi baj – mormolta halkan. – Oké? Bátor arckifejezéssel bólintottam, és még egyszer körbenéztem. – Csak szeretnék már túlesni ezen. Egy perc sem telt el, megcsendültek a harangocskák az ajtó felett. Mielőtt felpillanthattam volna, éreztem, hogy Daemon megmerevedik mellettem, és tudtam. Azonnal tudtam. A gyomrom megint felfordult.
Tonnányi zselével stílusosan kócos tüskékbe fésült, bronzbarna tincsek jelentek meg, aztán a mogyoróbarna szempárt is megpillantottam. Minket nézett. Blake megérkezett.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
MAGABIZTOSAK LÉPKEDETT AZ ASZTALUNKIG, de ez semmiben sem hasonlított Daemon halálosan fenyegető tartásához, sem az arcára kiülő hideg, arrogáns mosolyhoz. Tökéletes ragadozónak nézett ki. Egyszerre már nem is voltam benne olyan biztos, hogy a nyilvános hely jó ötlet volt. – Bart – üdvözölte Daemon elnyújtva, az ujjai a vállam mögött doboltak a támla szélén. – Milyen régen nem találkoztunk! – Látom, azóta se bírtál rájönni, mi a nevem. – Blake letelepedett a szemközti ülésre, a tekintete a szétszaggatott szalvétákra villant, aztán rám. – Szia, Katy. Daemon előrehajolt; még mindig mosolygott, de a szavai dermesztőek voltak, mint a sarki szél. – Ne szólj hozzá! Egyáltalán. Úgysem fékezhettem meg, ha egyszer már felvette a szuperhősköntösét, de azért belecsíptem az asztal alatt. Nem is reagált. – Hát, ha csak hozzád szólhatok, az kemény társalgás lesz. – Hol érdekel ez engem? – Daemon az asztalra tette mindkét kezét. Lassan kifújtam a levegőt. – Jó, térjünk a lényegre! Hol van Beth és Chris? Nos, Blake? Blake rám pillantott. – Én…
Daemon ujjaiból láthatatlan villám csapott ki az asztal felett, és megrázta Blake-et. Szisszenve hőkölt hátra, dühösen nézett Dae-monre. – Figyelj, te segg! Ezúttal feleslegesen fenyegetőzöl – válaszolta gyűlölködve. – Csak az idődet pocsékolod, engem meg felbosszantasz. – Azt még meglátjuk. Jocelyn érkezett vissza, meghozta Daemon hatalmas tányérját, és megkérdezte Blake-et, mit kér. Hozzám hasonlóan ő is csak egy üdítőt rendelt. Amikor Jocelyn magunkra hagyott minket, Blake-re néztem. – Hol vannak? – Tudnom kell, hogy ha elmondom, sem ti, sem más nem köt követ a lábamra, hogy azután úszóleckéket adjon. A maffiás utalásra csak a szememet forgattam. – A bizalom kétirányú utca, Blake. – Márpedig mi nem bízunk benned – tódított Daemon. Blake mély lélegzetet vett. – Nem hibáztatlak ezért benneteket. Semmi okot nem adtam rá, azon kívül, hogy nem mondtam el a Daedalusnak, hogy a mutáció tartósnak bizonyult. – Lefogadom, hogy vagy a nagybátyád, vagyis Vaughn akadályozta meg, vagy azt hitted, a dolgát végzi – vetettem ellen, és igyekeztem nem emlékezni a Blake arcán tükröződő rettenetre, amikor rájött, hogy a nagybátyja elárulta. Nem érdemelte meg, hogy együtt érezzek vele. – De ő is átvert a pénz miatt. – Így volt – ismerte be Blake, és összeszorította a fogait. – És Christ is veszélybe sodorta. De attól még utólag meg kellett győznöm őket az ellenkezőjéről. Arról, hogy örömmel épülök be. Hogy gondolkodás nélkül benyeltem az ideológiát, és helybe jövök a következő adagért. – Biztos vagyok benne, hogy csak a saját bőrödet mented – mosolygott rosszindulatúan Daemon. Blake nem törődött vele.
– Tény, hogy a Daedalus már nem hisz benneteket alkalmas alanynak. – Honnan tudod? – Daemon görcsösen szorította a villáját. Blake lesajnáló pillantást vetett rá. – Az egyetlen kiszámíthatatlan tényező Will. Ő tudta, és ki is használta ezt a tudást. – Pillanatnyilag nem Will a legnagyobb vagy a legbosszantóbb gondunk. – Daemon a szájába vett egy falatot, lassan megrágta. – Te nagyon bátor vagy, esetleg nagyon hülye. Szerintem a második. – Aha. Persze – horkant fel Blake. Daemon arcára valami sötét árny ült ki, és egy percig, amíg Jocelyn kihozta Blake italát, egyikünk sem mozdult. Amikor a pincérnő elsétált, Daemon előrehajolt; leeresztett szempillái alatt felragyogott a szeme. – Esélyt adtunk neked, te pedig visszajössz, miután megölted egyikünket. Azt hiszed, én vagyok az egyetlen, akitől tartanod kell? Nagyon tévedsz. Blake égő szemében végre megjelent a félelem, de a hangja nyugodt maradt. – Ugyanez vonatkozik rád is, haver. – Csak hogy értsük egymást – dőlt hátra Daemon, még mindig félig lehunyt szemmel. – Térjünk vissza a Daedalusra! – javasoltam. – Honnan tudod, hogy figyelik Dawsont? – Én is figyeltelek titeket, és láttam őket a környéken – válaszolta Blake, majd szintén hátradőlt, és karba tette a kezét. – Nem tudom, mennyi melójába került Willnek, hogy kiszabadítsa, de aligha sikerült bárkit is megtévesztenie. Dawson azért szabad, mert szabadon akarták engedni. Daemonre pillantottam. Mi ugyanerre gyanakodtunk, de úgy tűnt, pillanatnyilag ez a legkisebb gond.
Blake a poharába nézett. – Az ajánlatom a következő. Tudom, hol tartják fogva Betht és Christ. Sosem voltam még ott, de ismerek valakit, aki igen, és meg is tudja adni a kódokat, amikkel bejuthatunk az épületbe. – Na, várj csak! – ráztam meg a fejemet. – Vagyis te nem tudsz minket bejuttatni? Valaki más kell hozzá? – Milyen meglepő – nevetgélt Daemon. – Biff gyakorlatilag semmire sem jó. Blake szája elkeskenyedett. – Tudom, hányadik emelet hányadik cellájába zárták őket. Nélkülem addig szaladgálhatnátok körbe-körbe az épületben, amíg el nem kapnak. – Az öklöm meg szeretne a pofádba szaladgálni! – csattant fel Daemon. A plafonra néztem. – Nem csak azt kéred, hogy benned bízzunk meg, hanem valaki másban is? – Az a valaki más olyan, mint mi, Katy. – Blake az asztalra könyökölt, úgy billegette a poharát. – A srác hibrid, kivált a Daedalusból. És amint várható, gyűlöli őket, minden vágya, hogy alájuk tegyen. Nem fog átverni minket. Hát nekem ez nem tetszett. – Hogyan lehet kiválni a Daedalusból? Blake hűvösen elmosolyodott. – Páran… eltűnnek. Na, ez aztán megnyugtatóan hangzott. A füleim mögé tűrtem a hajamat. Bezárva éreztem magam. – Rendben, tegyük fel, hogy belemegyünk. Hogyan vehetjük fel vele a kapcsolatot?
– Úgysem hisztek el egy szót sem, amíg a saját szemetekkel nem látjátok – felelte, és igaza volt. – Tudom, hol találjátok Lucöt. – Luc a neve? – Daemon szája vigyorra húzódott, de Blake csak biccentett. – Telefonon vagy mailen nem érhető el. Kissé paranoid, úgy gondolja, a kormányzat lehallgatja és elolvassa a leveleit. Nekünk kell elmenni hozzá. – Hová is? – tudakolta Daemon. – Szerdánként egy Martinsburg melletti klubban lóg – magyarázta Blake. – Ezen a héten is ott lesz. Daemon felnevetett. Átfutott az agyamon, mit talál vajon olyan viccesnek. – Nyugat-Virginiának abban a részében csak sztriptízbárok vannak. – Szerinted – vágta rá Blake bennfentes mosollyal. – De ez másfajta hely. – Rám pillantott. – A nők nem farmerben és pulcsiban járnak oda. Pókerarccal viszonoztam a pillantását, és kiszedtem egy krumplit Daemon tányérjából. – Hanem miben? Meztelenül? – Majdnem. – Most már őszintén mosolygott, a szemében csillogtak a zöld szikrák, emlékeztetett arra a Blake-re, akit annak idején megismertem. – Neked nem túl jó hír, de annál jobb nekem. – Te tényleg meg akarsz halni, igaz? – kérdezte Daemon. – Néha úgy érzem. – Egy pillanatnyi hallgatás után megvonta a vállát. – Különben elmegyünk hozzá, megszerzi a kódokat, aztán indulhat a banzáj. Bemegyünk, ti is megkapjátok, amit akartok, meg én is. Soha többé nem találkozunk utána. – Most először mondtál olyasmit, ami tetszik is – morgott Daemon szigorú tekintettel méregetve Blake-et. – Az a helyzet, hogy nehezemre esik hinni neked. Azt állítod, a hibrid Martinsburgban él? Ott nincs béta kvarc. Hogyhogy nem lett eddig valami arum uzsonnája?
– Luc tud vigyázni magára – válaszolta Blake titokzatosan ragyogó szemmel. Valami még mindig nem stimmelt. – És hol van a luxen, akihez kötődik? – Vele – vágta rá Blake. Ez ugyan válasz volt a kérdésre, de mégsem múlt el a rossz érzésem. A francba! A helyzet mindenestől veszélyesnek tűnt, de nem akadt más választásunk. Máris ismeretlen vizekben gázolunk, hát akkor miért ne vessük bele magunkat? Ússzunk, vagy süllyedjünk el! – ahogy apám mondta volna. – Nézd – emelte Blake Daemonre a tekintetét –, ami Adammel történt, én azt sosem akartam. És sajnálom, de meg kell értenetek. Te is megtennél bármit Katyért. – Úgy igaz. – Daemon alig láthatóan megremegett. Statikus elektromosság zizegett a levegőben, égnek állt tőle a szőr a karomon. – Úgyhogy ha csak egyetlen pillanat erejéig úgy gondolom, hogy át akarsz verni minket, nem fogok tétovázni. Nincs harmadik esély. És, haver, te még nem láttad, mire vagyok képes valójában. – Értem – mormolta Blake, de nem nézett fel. – Megegyeztünk? Az egymillió dolláros kérdés – megcsináljuk? Saját mellkasomban éreztem Daemon csillapuló szívverését. Már döntött. Nemcsak az én biztonságomért tett volna meg bármit, hanem a testvéréért is. Ússzunk, vagy süllyedjünk el! Felnéztem, egyenesen Blake szemébe. – Megegyeztünk.
A vasárnap nagy részét Daemon házában töltöttem, a két fivérrel néztem a Szellemvizsgálók-maratont, amíg Dee-re vártam. Vagyis
inkább azt lestem, mikor jön már. Egyszer muszáj lesz neki, ahogy Daemon mondta. Már majdnem besötétedett, mire megérkezett. Felugrottam a kanapéról, megriasztva Dawsont, aki az éjjel kopogó izék negyedik órájában elszunyókált. – Minden rendben? – kérdezte immár éberen. – Persze. – Daemon átült a helyemre. – Minden oké. A testvére egy hosszú pillanatig rám nézett, aztán újra a tévére pillantott. Daemon biccentett; el se kellett mondanom neki, mit akarok, mégis tudta. Dee szótlanul indult a lépcső felé. – Van egypár perced? – szóltam utána. – Nem igazán – vetette hátra meg sem állva. Erőt vettem magamon, és követtem. – Hát akkor, ha csak egy perced van, azt használom ki. Dee megállt a lépcső tetején, megfordult, és egy pillanatig azt hittem, lelök, ami teljesen hazavágta volna hirtelen jött tervemet. – Hát, jó – válaszolta, és akkorát sóhajtott, mintha matematikai képleteket kellene felmondania. – Akár túl is eshetünk ezen. Nem igazán így szerettem volna belekezdeni a beszélgetésbe, de legalább szóba állt velem. Követtem a szobájába, és mint minden egyes alkalommal, most is lenyűgözött a helyiség rózsaszínűsége. Rózsaszín falak. Rózsaszín ágytakaró. Rózsaszín laptop. Rózsaszín rongyszőnyeg. Rózsaszín lámpaernyő. Dee a széles ablakpárkányra telepedett, és keresztbe tette karcsú lábait. – Mit akarsz, Katy? Összeszedtem a bátorságomat, és az ágya szélére telepedtem. Egész nap a hosszú beszédemet tervezgettem, de hirtelen nem akartam mást, csak Dee lába elé borulni. Vissza akartam kapni a legjobb barátnőmet.
Dee arcán türelmetlenség futott át; görcsbe rándult a gyomrom. – Nem tudom, hol kezdjem – ismertem be. Dee mély lélegzetet vett. – Mondjuk, azzal, hogy miért hazudtatok nekem hónapokig? Összerezzentem, de a kérdés jogos volt. – Akkor éjjel, a tisztáson, amikor megküzdöttünk Baruckkal… nem tudom, mi történt, de nem Daemon ölte meg. – Hanem te? – Kinézett az ablakon, és szórakozottan tekergetni kezdte egy sötét tincsét. – Igen. Összekapcsolódtam vele… veletek. Úgy gondoljuk, azért lehetett, mert Daemon már korábban is meggyógyított, és ezzel már akkor létrehozta a kapcsolatot. – A félelem emléke feltámadt bennem, hideg marokként szorította össze a szívemet. – De megsebesültem. Azt hiszem, nagyon súlyosan. Miután elmentél, Daemon megint meggyógyított. Dee válla megfeszült. – Ez volt az első hazugság, igaz? Azt mondta, jól vagy, és én pedig ostobán elhittem neki. Tényleg rosszul néztél ki. Utána, amikor Daemon már nem volt ott, furán viselkedtél. Tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendjén. – Megrázta a fejét. – Különben megmondhattad volna az igazat. Nem akadtam volna ki, semmi ilyesmi. – Tudom – siettem egyetérteni. – De magunk sem voltunk benne biztosak, mi történt. Megegyeztünk, hogy a legjobb lesz hallgatni, amíg ki nem derül. Amikor pedig rájöttünk, hogy össze vagyunk kötve, már minden… minden a feje tetejére állt. – Blake? – Utálkozva ejtette ki a nevet, a hajtincs kiesett az ujjai közül. – Ő is… meg más dolgok is. – Szerettem volna mellé ülni, de tudtam, nem volna okos erőltetni. – Furcsaságok kezdtek történni velem. Egy pohár teára gondoltam, mire a pohár kiröppent a
szekrényből. Nem bírtam irányítani, és nagyon féltem, hogy mindannyiótokat felfedlek valahogy. Dee félig lehunyt szemmel nézett rám. – De azért Daemonnek elmondtad. Bólintottam. – Csak mert azt hittem, talán érti, mi történik. Végül is ő gyógyított meg. Nem mintha jobban bíznék benne nálad. – Mégis kerültél – nézett fel Dee. Szégyenemben elvörösödtem. Annyi sok szörnyű döntést hoztam… – Azt gondoltam, így lesz helyes. Ha akaratlanul elmozdítottam volna valamit a közeledben… nem akartam, hogy belekeveredj. Röviden, élesen felnevetett. – Annyira hasonlítasz Daemonre! Mindig azt hiszitek, jobban tudtok mindent, mint mindenki más! – Válaszolni akartam, azonban Dee folytatta: – A vicc az, hogy segíthettem volna neked. De ez most már nem számít. – Sajnálom. – Szerettem volna, ha ez a szó minden hibámat meg nem történtté tehetné. – Igazán nagyon… – És mi van Blake-kel? – nézett rám kérlelhetetlenül. Lesütöttem a szemem. – Eleinte nem tudtam, miféle. Őszintén, azért bírtam, mert hétköznapi volt. Nem hasonlított Daemonre, és azt hittem… azt hittem, nem kell megkérdőjeleznem, miért tűnik úgy, mintha kedvelne. – Keserűen felnevettem, legalább olyan élesen, mint Dee. – Ostoba voltam. Daemon már a legelején sem bízott Blake-ben, de azt hittem, féltékeny, vagy egyszerűen önmagát adja. Csakhogy akkor bejött az az arum az étterembe, ahol Blake-kel voltam, és megtudtam, ki is ő. Dee eltűnt az ablaktól, és a szekrénye előtt jelent meg újra, csípőre tett kézzel.
– Jól értem? Megjelent egy arum, és eszedbe sem jutott, hogy szólj nekem, vagy a többieknek? Felé fordultam. – Dehogynem, de Blake megölte, és Daemon tudott róla. Amellett figyeltük is őket… – Ez elég ócska kifogás. Kifogás volt? Igen, hiszen meg kellett volna mondanom nekik. Lenyeltem a torkomat szorító gombócot. Dee szeme fényesen felvillant. – Nem is sejted, eleinte milyen nehéz volt előled eltitkolni! Mennyire aggódtam, hogy bajod esik, csak mert a közelünkben vagy, és… – Dee lehunyta a szemét. – Nem tudom elhinni, hogy Daemon elhallgatta ezt előlem. – Ne rá legyél dühös! Ő megtett mindent, hogy elejét vegye. Azt se hitte el, hogy Blake mindössze segíteni akar nekem a képességeimet kordában tartani. Az én hibám volt. – A bűntudatom nem enyhült. – Azt hittem, Blake tényleg tud segíteni. Hogy ha megtanulom uralni az erőimet, harcolhatok… segíthetek nektek. Akkor majd nem kell többé védelmeznetek engem, vagy aggódnotok miattam. Nem okozok nektek bajt. Dee szeme felpattant. – Katy, te sosem jelentettél számomra bajt! A legjobb barátnőm voltál… az első, az egyetlen igazi barátom. És igen, talán kicsit lassan értem meg, hogy működik ez a barátkozósdi, de azt tudom, hogy a barátok megbíznak egymásban. És tudnod kellett volna, hogy sosem tekintettelek gyengének vagy tehernek. – Én… én… – dadogtam. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. – Sosem hittél a mi barátságunkban. – Dee szemébe könnyek szöktek. A világ legnagyobb tuskójának éreztem magam. – Ez az, ami a legjobban fáj. Soha, egy percig sem hittél bennem.
– De igen! – Fel akartam állni, de meggondoltam magam. – Ostoba döntéseket hoztam, Dee. Hibákat követtem el. És mire rájöttem, mekkora hibákat… – Már késő volt – suttogta. – Túl késő volt, igaz? – Igen. – Megpróbáltam mélyet lélegezni, de elszorult a torkom. – Blake az volt, aki, és minden, ami történt, miattam történt. Tisztában vagyok vele. Dee lassú, kimért léptekkel előrelépett. – Mióta tudtál Dawsonról és Bethről? Felnéztem, álltam a pillantását. Szerettem volna hazudni, azt felelni, hogy addig nem, amíg Will meg nem erősítette, de nem tehettem. – A karácsonyi szünet előtt láttam Betht. És aztán Matthew megmondta, hogy ha Beth él, akkor Dawson is. Dee fájdalmas hangon felszisszent, az ujjai ökölbe szorultak. – Hogy… hogy merészeled… ?! Éreztem, hogy legszívesebben megütne, és máris úgy égett az arcom, mintha megtette volna. A lelkem mélyén akartam is, hogy megtegye. – Nem tudtuk, hogy megtaláljuk-e, vagy ki bírjuk-e menteni. Nem akartuk, hogy reménykedni kezdj, és aztán újra elveszíts mindent. Dee úgy nézett rám, mintha most látna először. – Ennél nagyobb hülyeséget életemben nem hallottam. Hadd találgassak! Daemon ötlete volt? Mert úgy hangzik. Védelmezne, úgy, hogy közben visszatart, és ezzel okoz fájdalmat. – Daemon… – Ne! – csattant fel reszkető hangon, és elfordult. – Ne védd! Ismerem a testvéremet. Tisztában vagyok vele, hogy jó szándékból dönt, aztán általában rosszra fordulnak a dolgok. De te… te tudod, mennyire fájt Dawson elvesztése. Nem csak Daemon tört össze tőle.
Lehet, hogy én nem mozdítottam el a házat az alapzatáról, de aznap, amikor megtudtam a halálhírét, kicsit vele haltam én is. Megérdemeltem volna, hogy azonnal megtudjam, amint kiderült, hogy él. – Igazad van. Dee alakja elhalványult, megremegett. – Jó… mindezt leszámítva, ha szóltál volna, mi a helyzet Blake-kel, tudtuk volna, mibe sétálunk bele Adammel. Ettől még megtettük volna… hidd el, betörtünk volna, hogy segítsünk, de nem vakon. Elakadt a lélegzetem. Sötét, hideg folt ült a lelkemen. Nem én öltem meg Adamet, de én is közrejátszottam a halálában. Bűnsegéd voltam. Az emberek nap mint nap követnek el hibákat, de a legtöbb ilyen nem okozza mások halálát. Az enyém igen. A vállam megroskadt a súly alatt. Bocsánatkéréssel ezt nem lehet elsimítani, sem Dee, sem az én számomra. És az idő kerekét sem forgathatom vissza. Mindössze előre léphetek, és megpróbálhatom helyrehozni. Dee engem nézett, és a düh lassan elszivárgott belőle. Visszasétált az ablakhoz, és leült a párkányra, átkarolta felhúzott lábait, és a térdére támasztotta az állát. – És most megint hibát készültök elkövetni. – Nincs választásunk – feleltem. – Tényleg nincs. – De igen. Elintézhetnénk Blake-et, és mindenkit, akinek beszélt. – Mi van Dawsonnal? – kérdeztem csendesen. Dee sokáig nem felelt. – Tudom, az ő kedvéért képesnek kellene lennem, hogy félretegyem, amit Blake iránt érzek, de nem bírom. Ez baj, tisztában vagyok vele, de akkor sem bírom.
– Nem is várom el – biccentettem. – De azt sem akarom, hogy a dolgok így maradjanak köztünk. Kell hogy legyen valami módja… – Félredobtam a büszkeségemet. – Hiányzol, Dee. Gyűlölöm ezt a helyzetet, hogy nem beszélünk egymással, és hogy haragszol rám. Szeretnék túljutni rajta. – Sajnálom – suttogta. Könnyek marták a szememet. – Mit tehetek, hogy helyrehozzam? – Nem tehetsz semmit. Én sem – rázta a fejét Dee szomorúan. – Adam halálát nem hozhatom helyre. Azt sem, hogy szerinted meg Daemon szerint jó ötlet Blake-kel együtt dolgozni. És a barátságunkat sem tudom helyrehozni. Van, ami egyszerűen csak tönkremegy.
TIZENHARMADIK FEJEZET KEDDEN DÉLUTÁN LESA ÁTJÖTT, hogy együtt tanuljunk a másnapi biosz dolgozatra – szívás, mert az agyamban már semmi hely nem maradt a tananyag számára. Valahol reméltem, hogy Matthew odébb tolja, hiszen tudja, mi vár rám holnap este. Hétfőn óra után még fel is vetettem neki, de nem, szó sem lehetett róla. Az irodaszékemben hintáztam, jóformán olvasatlan tankönyvem az ölemben hevert. Lesa a jegyzeteit böngészte, nekem figyelnem kellett volna, de helyette felcsaptam a blogom Keddi kínáló rovatába szánt romantikus regény előolvasói példányát. Sietve begépeltem a posztot, és gonosz vigyorral hozzácsaptam néhány sornyi idézetet. „Én adtam az erejét, én voltam az adu ásza. Én voltam a kezdet, ő a vég. Együtt mi voltunk a mindenség.” Kiküldtem a bejegyzést, aztán becsuktam a szép, borostyánszín borítós könyvet. – Te egyáltalán nem figyelsz – ült fel Lesa. – De igen – pördültem meg, leküzdve a vigyort. – A sejtekről és a szervezetekről beszéltél. – Nahát! – jegyezte meg. – Te tudod az anyagot. – Meg fogok bukni. – Hátraejtettem a fejemet, lehunytam a szememet, és fájdalmasan felsóhajtottam. – Egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Szívesebben olvasnék valami érdekeset. Olyasmit, mint ez – intettem a könyv felé, amiről épp írtam, és a másik, még olvasandó kupac felé. – És akkor még itt van a holnap esti dolgom is.
– Ó? Milyen dolog? Daemonnel? Ha igen, mondd, hogy sz-szel kezdődik, és x a vége! Felnéztem, és rosszalló pillantást vetettem rá. – Jézusom, te rosszabb vagy, mint egy fiú! – Bizony! – bólintott. Göndör fürtjei le-fel rugóztak. Hozzávágtam a tollamat, mire nevetve becsukta a füzetét. – Na, szóval, mit csinálsz te holnap este, ami miatt nem tudsz koncentrálni? Túl sokat nem vallhattam be neki, de csupa ideg voltam, egyszerűen muszáj volt kimondanom. – Daemonnel elmegyünk Martinsburgba, van ott egy klub. A barátaival találkozunk. – Hát, biztos jó buli lesz. Vállat vontam. Már szóltam anyunak, hogy moziba megyek, és mivel szerdán éjszakára osztották be, a takarodó miatt nem kellett idegeskednem. Elég volt annyi is, hogy fogalmam sem volt, mit vegyek fel; azonkívül Dee ügye is mélységes szorongással töltött el. Felkeltem, és a szekrényemhez léptem. – Valami szexi ruhát kellene választanom. Nincs semmi szexi holmim. – Tuti akad itt valami. Lesa követett. A szekrényemben egy csomó farmer és felső pihent, semmi olyasmi, amire Blake célozgatott. Éreztem, hogy növekszik bennem a harag. Blake visszatérése az iskolába mindent összezavart. Gyilkos. A laborpartnerem egy gyilkos. Kelletlenül odébb toltam egy kupac farmert. – Hát, én nem tudom… – Hadd nézzem! – lépett mellém Lesa. – Én vagyok a szexi cuccok királynője. Legalábbis Chad szerint, és mit mondjak, igazat kell adnom neki. – Gyors, sokatmondó mosolyt villantott rám. – Jó az ízlése.
– Akkor varázsolj! – dőltem a falnak. Öt perc múlva mindketten úgy néztük az ágyamra kiterített holmikat, mintha egy láthatatlan prosti is volna bennük. Égett az arcom. – Hűha…! – Csak látnád magad! – nevette el magát Lesa. – Tudod, miben járok általában – ráztam a fejemet tehetetlenül. – Ez nem én vagyok. – Hát, ez a poén a klubba járással, főleg, ha más városba mész. – Felhúzta az orrát. – Amúgy, mivel itt semmi sincs, mindenképpen más városba kell menni, de akkor is, más lehetsz, mint aki vagy. Hagyd, hogy a belső sztriptíztáncosnőd előjöjjön játszani. – A belső sztriptíztáncosnőm? – nevettem fel. Lesa bólintott. – Talán még sosem lógtál be egyetlen klubba vagy bárba sem? – Dehogynem, de azok a parton voltak, és mindenki nyári ruhákat hordott. Most nincs nyár. – Na és? Szemforgatva visszafordultam az ágyhoz. Lesa talált egy farmerszoknyát, amelyet tavaly nyárra rendeltem a neten, de túl rövidnek bizonyult – alig takarta el a fenekemet –, és lusta voltam visszaküldeni. A foltnyi anyag felett egy hasvillantó, fekete felső feküdt, amit póló vagy top fölé szoktam felvenni. A hosszú ujja legalább a hegeket elfedte a csuklómon, de alig valami mást. Az ágy előtt pedig egy tavaly télen akciósan vásárolt, térdig érő csizma állt. Ennyi. Igen: ennyi. – Kilátszik a fenekem meg a mellem is. – A melled nem – intett le Lesa. – De a hasam igen!
– Szép hasad van, mutasd csak meg! – közölte, majd felemelte a szoknyát, és a derekához illesztette. – Utána kölcsönkérem. – Viheted – bólintottam, de aztán összeráncoltam a homlokom. – Hova veszed fel? – Iskolába – válaszolta, és kinevetett, amikor meglátta, milyen arcot vágok. – Jaj, te szendike! Veszek alá harisnyát is! Megtetszett az ötlet. – Harisnya! – A fiókos szekrény felé pördültem, és turkálni kezdtem a zoknik között, végül előhúztam egy fekete, áttetsző harisnyát. – Itt van! Ezt felveszem. Meg egy blézert. És talán egy maszkot is. Lesa kikapta a harisnyát a kezemből, és elhajította. – Nem veszed fel! – Nem? – kérdeztem csalódottan. – Nem. – Átnézett a vállam felett, és vigyorogva előhúzott még valamit. – De ezt például felvehetnéd. Leesett az állam. Az is harisnya volt… de összevissza szaggatva. – Az egy halloween jelmez része volt. – Tökéletes! – rakta le Lesa az ágyra. – Szűz Mária, Jézus anyja…! – huppantam a padlóra törökülésben. – Na, mindegy, legalább Daemonnek valószínűleg tetszeni fog. – Bizony ám! – Lesa elterült az ágyon, a vigyor lehervadt az arcáról. – Kérdezhetek valamit, és őszintén válaszolsz? Megszólalt a fejemben a riasztócsengő, de bólintottam. Lesa sóhajtott. – Figyelj, mennyire csókol jól Daemon? Mert szerintem neked… – Lesa! – Mi van? Egy lánynak tudnia kell az ilyesmit! Elvörösödve az ajkamba haraptam. – Gyerünk már, itt a vallomás ideje!
– Úgy… úgy csókol, mintha a szomjhalál szélén állna, én pedig víz volnék. – Égő arcomra tapasztottam a tenyeremet. – El sem hiszem, hogy ezt én mondtam! – Úgy hangzik, mint egy idézet a romantikus regényeidből – vihogott Lesa. – Tényleg – nevettem el magam én is. – De jesszumpepi, ha egyszer igaz?! Tócsává olvadok, ha megcsókol. Zavarba ejtő. Mintha azt mondanám, köszönöm, kérhetek még egyet? Szánalmas. Ezen már mindketten hangosan nevettünk. Furcsa módon a feszültségem nagy része enyhült. Lányok társaságában kinevetni a fiúkat – ez olyan csodásan hétköznapi volt. – Szereted, igaz? – kérdezte Lesa, amikor újra levegőhöz jutott. – Igen – nyújtóztattam ki a lábamat sóhajtva. – Tényleg. De mi van veled és Chaddel? Lesa lecsússzam az ágyról, és a padlón ülve nekitámaszkodott. – Bírom a fejét. Nagyon is. De más egyetemre készülünk, szóval reálisan kell néznem a dolgokat. – Sajnálom. – Ne sajnáld! Chaddel remekül szórakozunk, és most komolyan, mi az élet értelme, ha nem a szórakozás? Ez az én mottóm. – Elhallgatott, kisöpörte göndör tincseit az arcából. – Úgy látom, Dee-nek is megtaníthatnám ezt a mottót. Mi a fene van vele? Még mindig nem szól hozzám, se Carissához. Minden jókedvem eltűnt, megfeszültem. A barátságunkat sem tudom helyrehozni. Én próbálkoztam, teljes erőből, de jóvátehetetlen károkat okoztam a kapcsolatunknak. Sóhajtottam. – Sok minden történik most vele. Adam… meg Dawson hazatérése is. Lesa azonnal ráharapott a témára.
– Figyelj csak, láttál te már ennél furábbat? – Hogy érted? – Miért, szerinted nem különös? Akkoriban még nem laktál itt, de Beth és Dawson olyan volt, mint Nyugat-Virginia Rómeója és Júliája. Nem akarom elhinni, hogy semmit sem tud Bethről. Kellemetlen érzés fogott el. – Nem is tudom. Mire gondolsz? Lesa beharapta az alsó ajkát, és félrepillantott. – Csak fura. Dawson is nagyon megváltozott. Komor lett, rosszkedvű. Lázasan kerestem a szavakat. – Hát, talán még mindig érez valamit Beth iránt, és bántja, hogy nem jött össze a dolog. Meg Adamet is gyászolja. Te is látod, hogy minden rosszul alakul mostanában. – Na, igen – vetett rám egy oldalpillantást. – Az emberek beszélnek. – Beszélnek? Miről? – Az ösztöneim azonnal bekapcsoltak. – Hát, általában a szokásosról. Kimmyről meg a társairól. De tényleg nagyon sok különös dolog történik errefelé. – Felállt, kócos copfba fogta a haját. – Először Dawson és Beth esett le a térképről. Aztán tavaly nyáron meghalt Sarah Butler… Megfagyott a vérem. Sarah Butler rossz időben volt rossz helyen. Akkor éjjel, amikor engem megtámadott az arum, Daemon megérkezett és elzavarta. Az arum pedig dühében levadászta Sarah-t. Lesa járkálni kezdett. – És Simon Cutters is eltűnt. Senki sem hallott felőle. Adam belehalt egy kicseszett autóbalesetbe, végül pedig megjelent Dawson a semmiből, az élete feltételezett szerelme nélkül. – Tényleg különös – mondtam lassan –, de csak véletlen egybeesés.
– Valóban? – kérdezte Lesa. Sötét szeme felvillant. Megrázta a fejét. – Pár srác… Simon haverjai szerint történt vele valami. Jaj, ne! – Mégis, mi? – Azt mondják, megölték. – Mellém huppant, lehalkította a hangját, mintha bárki is hallgatózna. – És Adamnek köze volt hozzá. – Micsoda? – Na, jó, erre nem számítottam. Lesa bólintott. – Nem hiszik, hogy Adam tényleg halott. Nem volt temetése, ahová el lehetett volna menni, meg minden. Arra gyanakodnak, hogy elmenekült, mielőtt a rendőrség rájött volna, mit tett Simonnal. Rábámultam. – Hidd el, Adam valóban halott! – Hiszek neked – csücsörített Lesa. Én viszont nem hittem neki. – Miért gondolják, hogy Adamnek bármi köze volt Simon ügyéhez? – Hát… páran tudják, hogy bepróbálkozott nálad, és Daemon szarrá verte. Talán Dee-nél is próbálkozott, Adam pedig elvesztette a fejét. Nevettem, de inkább döbbenetemben. – Adam nem vesztette volna el a fejét. Nem olyan típus volt. – Én is így vélem, de a többiek… – Hátradőlt. – Na, de elég a pletykálkodásból. Holnap vérforralóan fogsz kinézni. A társalgás lassan visszatért a tanuláshoz, de a jeges, szúró fájdalom nem múlt el a bensőmből. Mintha valami rosszat tettem volna, amiért úgyis elkapnak. Ha az emberek elkezdenek odafigyelni az összes különös dologra, ami a környéken történik, meddig tarthat, hogy a nyomokat követve eljussanak az egész ügy forrásához? Daemonhöz, a családjához, a luxenekhez és hozzám?
TIZENNEGYEDIK FEJEZET MARTINSBURG TÚL NAGY VOLT FALUNAK, de túl kicsi, hogy város legyen, legalábbis, ha Gainesville-t vettem alapul. Fejlődés szempontjából remek helyen állt: az autópálya mellett, egy órára a fővárostól, két hegy között, így természetes átjárót képezett a nagyobb városok, mint Hagerstown vagy Baltimore felé. A déli városrész jóval fejlettebb volt, olyan bevásárlóközpontokkal, éttermekkel, amelyekért Petersburgben odaadtam volna a kedvenc könyvemet – és irodaházakkal. Még egy Starbucks mellett is elmentünk, amit sajnáltam, de nem álltunk jól az idővel. Az egész út rosszul indult, ami pocsék előjel volt az este hátralévő részére nézve. Daemon és Blake rögtön a legelején összekaptak, mielőtt egyáltalán kijutottunk volna Petersburgből. Azon vitáztak, hogyan lehet a leghamarabb eljutni az állam keleti csücskébe, a „serpenyőnyélhez”. Blake szerint dél, Daemon szerint észak felé. Mindent beleadtak a veszekedésbe. Daemon nyert, vagyis Blake a hátsó ülésen duzzogott. Aztán Deep Creek mellett beleszaladtunk egy hózáporba, ami lelassított minket, és Blake szükségét érezte, hogy kinyilatkoztassa: a déli utak alighanem tiszták. Mindemellett a rajtam függő obszidiánmennyiség meg a ruháim hiányossága viszketeggé tett. Lesa tanácsait követve öltöztem fel,
Daemon nagy örömére. Úgy éreztem, ha még egyszer beszól a szoknyám hosszáról, megütöm. Ha pedig Blake szól be, Daemon megcsonkítja. Végig azt vártam, hogy a semmiből előtűnik egy seregnyi arum, és letaszítják az autónkat az útról, de az obszidián nyakláncom, karkötőm és a csizmám belsejébe – atyaég! – csatolt kés egyelőre hűvös maradt. Mire megérkeztünk Martinsburgbe, már szerettem volna kiugrani a mozgó autóból. – Melyik legyen? – kérdezte Daemon, a Falling Waters lehajtóhoz közeledve. Blake előrehajolt, és az üléseink támlájára könyökölt. – A következő. A Spring Millsbe vezető. Majd balra térj le, mintha Hedgesville vagy Back Creek felé fordulnál vissza! Back Creek? Hátrafolyó? A fejemet ráztam. Hiába közeledtünk a civilizációhoz, az itteni városok nevei, ha lehet, még rosszabbak voltak. Három kilométerre a lehajtó után Blake megint előreszólt: – Látod ott azt a régi benzinkutat? A kútoszlopokat? – Igen – felelte Daemon összehúzott szemmel. – Ott kanyarodj le! Előrehajoltam, hogy jobban lássak. A gaz felmagzott a régi, rozsdás kútoszlopok között. Állt mögöttük egy épület is, de inkább csak viskó. – A klub a benzinkúton van? – Nem – nevetett Blake. – Csak kerüld meg, és maradj a földúton! Daemon morgott valamit arról, hogy Dolly piszkos lesz, de követte Blake utasításait. Előttünk nem is igazán földút nyúlt el, inkább egy ösvény, amelyet számtalan autókerék taposott ki. Egyenesen a sötétbe vezetett. Szerettem volna követelni, hogy forduljunk vissza. Minél tovább haladtunk, annál ijesztőbbé vált a környezet. Vaskos törzsű fák szűkítették le az utat, közöttük néhol lerobbant, bedeszkázott ablakú, letépett ajtajú házak álltak.
– Nem is tudom – morogtam. – Szerintem én ezt már láttam A texasi láncfűrészesben. Daemon horkantva felnevetett. A terepjáró még egy kicsit zötyögött a nyomvályúban, aztán kiértünk a többi autó közé. Mindenhol parkolt valaki, összevissza, a fák mellett, összeszorulva a nyílt téren. A hatalmas parkoló mögött egy kockaépület állt, külső világítás nélkül. – Na, jó, ezt már tuti láttam. A Motel első és második részében volt. – Nem esik bajod – nyugtatott meg Blake. – Azért van így eldugva, hogy ne találják meg, nem azért, hogy gyanútlan turistákat kapjanak el és daraboljanak fel. Továbbra is fenntartottam a kételkedés jogát. Daemon olyan messze állt meg, amennyire csak bírt – láthatóan jobban aggasztotta, hogy meghúzzák Dolly oldalát, mint hogy megesz minket egy jeti. A parkolóból egy fiatal srác botorkált elő. A holdfény megcsillant szegecses gallérján, zöld mohikánfrizuráján. Vagy egy gót esz meg. Kiszálltam, összehúztam magamon kétsoros gyapjúkabátomat. – Miféle hely ez? – tudakoltam. – Nagyon másféle – felelte Blake. Bevágta a kocsiajtót, mire Daemon majdnem leszedte a fejét. Blake szemforgatva mellém lépett. – Le kellene venned a kabátodat. – Tessék? – meredtem rá. – Mínuszok vannak! Látod a leheletemet? – Az alatt a pár másodperc alatt, amíg eljutunk az ajtóig, nem fogsz megfagyni. Így viszont nem engednek be. Toporzékolni szerettem volna. Tehetetlenül Daemonre pillantottam. Blake-hez hasonlóan ő is fekete farmert vett fel egy sötét inggel. Igen, ennyi volt az egész. Úgy tűnt, itt a férfiak öltözködésével nem foglalkoznak.
– Nem értem – nyüszítettem. A kabátom óvta a méltóságomat; már az is elég rossz volt, hogy a szakadt harisnyából kivillant a lábam. – Ez annyira tisztességtelen! Daemon odalépett mellém, és kézen fogott. Egy hullámos tincse a szemébe hullott. – Nem kell megtennünk, ha nem akarod. Tényleg. – Ha nem akarja, rohadt sok időt pocsékoltunk el a semmiért. – Hallgass! – mordult hátra Daemon, aztán visszafordult felém. – Komolyan mondom. Most szólj, és hazamegyünk. Biztosan van más módja. Csakhogy nem volt. Blake – Isten bocsássa meg nekem – jól mondta, csak az időt pocsékoltam. A fejemet ingatva hátraléptem, és kigomboltam a kabátomat. – Jól vagyok. Csak a nagylányos fehérneműk, meg minden. Daemon némán nézte, ahogy kibújok a páncélomból; amikor bedobtam az ülésre, halkan füttyentett. A jeges hideg ellenére kigyúlt a testem. – Na, igen – mormolta, és elém állt, mintha védelmezni akarna. – Mégsem vagyok benne egészen biztos. Blake átnézett a válla felett, és felszaladt a szemöldöke. – Hűha… Daemon megpördült, a karja kivágódott, de Blake balra kitért, centikkel kerülve el a becsapódást. Vörösesfehér szikrák pattogtak a parkoló felett, mint a tűzijáték. Összefontam a karomat a rövid felső és a csípőszoknya között, a meztelen bőrömön. Pucérnak éreztem magam, ami hülyeség volt, hiszen fürdőruhát vettem a göncök alá. Rosszalló fejcsóválással Daemon mellé léptem. – Menjünk be!
Blake tekintete végigvillant rajtam, elég gyorsan ahhoz, hogy a mögöttem lépkedő ideges idegen meg ne ölje. Az én öklöm is viszketett, hogy a tarkóján át üssem ki a szemeit. Gyorsan odaértünk az épület sarkánál nyíló acélajtóhoz. Ablakokat nem láttunk, de közeledve egyre erősebben éreztük a zene dübörgő basszusát. – Akkor most bekopo… A semmiből megjelent mellettünk egy félóriás. Szakadt overalljából kilátszott fatörzsnyi karja – inget nem viselt, hiszen legalább negyven fok volt odabent, vagy mi. Borotvált koponyájának közepén három tüskényi, felzselézett haj díszlett. Lilában. Szeretem a lilát. Idegesen nyeltem egyet. A férfi arcán mindenhol piercingek csillogtak: az orrában, az ajkában, a szemöldökében. A fülcimpáin egyegy vaskos fémdarabot szúrt át. Némán megállt előttünk, sötét szemével végigmérte a fiúkat, végül rajtam állapodott meg a tekintete. Hátraléptem, és beleütköztem Daemonbe. A vállamra tette a kezét. – Tetszik valami? – érdeklődött. A hatalmas, profi birkózó alkatú kidobó úgy nézett végig Daemonön, mintha a vacsoráját méregetné, és sejtettem, hogy Daemon hasonlóképpen érez. Tartottam tőle, hogy nem jutunk ki komolyabb pofozkodás nélkül. – A partira jöttünk – szólt közbe Blake. – Ennyi az egész. A birkózó egy pillanatig hallgatott, aztán a kilincsért nyúlt, de nem vette le a tekintetét Daemonről. Kinyitotta az ajtót: hangos zene csapott ki. A kidobó csúfolódva meghajolt. – Legyenek üdvözölve az Előérzetben! Előérzet? Micsoda kedves, megnyugtató név… Blake a válla felett hátranézett. – Szerintem tetszettél neki, Daemon.
– Kuss! – morogta Daemon. Blake halkan nevetett, és belépett. Követtem, remegő lábakkal sétáltam át egy szűk folyosón, amelyből váratlanul egy más világ tárult elém. Sötét bokszok, villogó stroboszkóp-fények világa, ahol már csupán a szag is majdnem kiütött. Nem volt rossz, de erős: izzadság, parfümök, más kérdéses aromák keveréke töltötte be a levegőt, és az alkohol keserű gőzét szinte a nyelvemen éreztem. A vonagló testek tömegét szédítő kék, vörös, fehér villanások szabdalták – ha epilepsziám van, egy pillanat alatt görcsrohamot kaptam volna. Meztelen bőr— jobbára lányoké – csillogott mindenfelé, mintha csillámporral szórták volna meg. A zsúfolt tánctéren néhányan a ritmusra mozogtak, mások csak dülöngélve lökdösődtek. A terem másik végében egy színpad állt, rajta egy hosszú, szőke hajú lány forgott. Alacsony volt, de karcsú, és profi: kecses, könnyed mozdulatokkal kellette magát. Nem bírtam levenni róla a szememet. Megállt, a csípőjét még mindig ringatva hátravetette nyirkos haját. Az arcáról ártatlanság sugárzott, ajka szépséges, széles mosolyra húzódott. Fiatal volt, túl fiatal ahhoz, hogy egy ilyen helyen táncoljon. Ugyanakkor – végignézve a tömegen már ezt is észrevettem – egy csomó kiskorú járt ide. Néhány felnőtt is akadt, de a legtöbbjük nagyjából velünk lehetett egyidős. A legérdekesebb látvány azonban a színpad felett volt. A mennyezetről ketreceket lógattak le, bennük alig felöltözött lányokkal. Anyu go-go táncosnak hívta volna őket; nem tudtam, mi a mostanában divatos szó rájuk, de mindegyikük szupermenő csizmát viselt. Azonkívül csillámos arcmaszkot és szivárványszínű hajat. Lepillantottam saját, a szoknya és a felső között kivillanó meztelen hasamra. Igen, tényleg öltözhettem volna őrültebben is.
Újabb furcsaság – asztalt vagy széket sehol sem láttam. A falak árnyékában kanapékat sejtettem, de azokra semmi pénzért le nem ültem volna. Daemon végig a hátamon tartotta a kezét; most a fülemhez hajolt. – Nem igazán a te világod, igaz, cica? Mosolyognom kellett, mert még ebből a tömegből is jó egy fejjel kimagaslott, és a mozgása sem hasonlított senkiéhez. – Szerintem mégiscsak ki kellett volna húznod a szemedet – piszkáltam. – Soha, de soha! – felelte mosolyra húzódó szájjal. Blake elénk lépett, mi pedig követtük a tánctér széle mentén. A techno szám elhalkult, másféle, mély dobütemek vették át a helyét. És akkor mindenki megtorpant. Öklök emelkedtek a levegőbe, kiáltások harsantak. Elkerekedett szemmel néztem körül. Most jön az őrült pogózás? Tulajdonképpen szerettem volna kipróbálni. Alighanem a dühöngő dobritmus tehette. A ketrecbe zárt lányok a rácsba verték a fejüket; a csinos szőke eltűnt a színpadról. Daemon megfogta és megszorította a kezemet. Megpróbáltam kihallani a dal szövegét a sikolyok közül. Fájdalom nélkül, igazság nélkül, választás nélkül, a sátán többi mérge nélkül… A felerősödő kiáltozást már csak a dobok bírták hangerővel. Égnek álltak az apró hajszálak a tarkómon. Ezzel a klubbal valami biztosan nincs rendjén. Tuti. Megkerültük a bárpultot, és egy újabb keskeny folyosóra jutottunk. A fal mentén olyan szorosan álltak az emberek, hogy azt se láttam, hol ér véget az egyik test, és hol kezdődik a másik. Egy srác felemelte a fejét egy lány nyakáról, és megláttam fekete szemceruzával vastagon kihúzott szemét. Kacsintott.
Sebesen félrepillantottam. Megjegyzendő: nem nézünk egymás szemébe. Mielőtt összeszedhettem volna magam, megálltunk egy ajtó előtt, amelyre eredetileg a Kizárólag személyzet számára! szavakat írták, a személyzetet azonban kivakarták azóta, és alkoholos filccel a szörnyek szót írták a helyére. Szép. Blake már emelte a kezét, hogy bekopogjon, de még hozzá sem ért az ajtóhoz, az résnyire kinyílt. Nem láttam, ki áll mögötte. A vállam felett hátrapillantottam: a kihúzott szemű még mindig figyelt. Ijesztő. – Luchöz jöttünk – jelentette ki Blake. Akármit válaszolt a titokzatos alak odabent, nem lehetett jó hír, mert Blake megmerevedett álltában. – Mondd meg neki, hogy Blake van itt, akinek tartozik! – Szünet; Blake nyaka elvörösödött. – Nem érdekel, mit csinál. Muszáj beszélnem vele. – Remek – mordult fel Daemon; a tartása hol ellazult, hol megfeszült. – Blake-nek nem sok barátja van. Újabb rövid válasz, és az ajtó kicsit szélesebbre nyílt. – A keservét! Luc tartozik nekem! – csattant fel Blake. – Ezek jó arcok. Bízz bennem! Egyikük sem poloska. Poloska? Ó, újabb szó a téglákra. Blake végül komor arccal felénk fordult. – Luc először velem akar beszélni. Egyedül. – Aha. Na, ez nem fog megtörténni – jelentette ki Daemon. Blake nem hátrált meg. – Akkor semmi sem fog történni. Vagy úgy csináljuk, ahogy akarja, és valaki kijön értetek, vagy hiába utaztunk ki ide.
Éreztem, hogy Daemonnek nem tetszik, én viszont nem a semmiért autóztam át a fél poklon, kiöltözve, mint a saját belső sztriptíztáncosnőm. Lábujjhegyre álltam, és a hátához simultam. – Táncoljunk! Daemon szikrázó szemmel fordult vissza. Elkaptam a kezét, és húzni kezdtem. – Gyere már! Engedett; teljesen felém fordult, és a válla felett még láttam, amint az ajtó kitárul, hogy Blake besurranhasson rajta. Rossz érzés fogott el, de abban a helyzetben semmit sem tehettünk. A dobok elhalkultak, valami ismerős dal szólt. Mély lélegzetet vettem, és behúztam Daemont a tánctérre. Kerülgettem a testeket, amíg végre találtam egy talpalatnyi helyet. Ott megpördültem. Daemon kíváncsian méregetett, mintha azt tudakolná: most komolyan táncolni fogunk? Igen: a tánc őrültségnek tűnt, hiszen olyan sok minden múlt az információn, amiért idejöttünk, de nem törődtem vele. Lehunytam a szemem, összeszedtem a bátorságomat, odaléptem hozzá, és fél karommal a nyakát, a másikkal a derekát öleltem át. Aztán ringatózni kezdtem vele szemben, mint a többi lány – valójában a fiúk, ha táncolnak, inkább csak hagyják, hogy a lányok végezzék el a munkát. Ha jól emlékeztem arra a pár alkalomra, amikor kiszöktem a gainesville-i haverjaimmal egy-egy ottani helyre, a srácok a lányok miatt néztek ki jól. Néhány másodpercbe telt, hogy megtaláljam a ritmust, és régen dolgoztatott izmaim bemelegedjenek, de végül a zene üteme a fejemből egyenesen a végtagjaimba sugárzott. Dallamra imbolyogtam, pörögtem, ringott a vállam, a csípőm. Daemon átfogta a derekamat, az álla a nyakamhoz ért. – Hát jó, talán még hálás is lehetek azért, hogy Blake-nek nincsenek barátai – mormolta a fülembe. Elmosolyodtam; Daemon egyre
szorosabban ölelt, miközben a zene felgyorsult, és vele gyorsultak a mozdulataim is. – Azt hiszem, ez nekem tetszik. Körülöttünk mindenki úszott a sikamlós izzadságban, mintha már évek óta táncolnának. Ez volt az ilyen helyek varázsa: ha elkap a gépszíj, órákig pörögsz, és csak hosszú perceknek tűnik. Daemon megpördített, és úgy állított meg, hogy lábujjhegyre ágaskodva nézzek vele szembe. Lehajtotta a fejét, a homlokát az enyémhez támasztotta, összeért az ajkunk. Elektromosság száguldott át rajta, átcsapott a bőrömre – a fények villanásai között feloldódtunk ebben a világban. Kettőnk teste összesimulva, könnyedén követte a ritmust, közben a többiek tánca csak ügyetlen vonaglásnak tűnt, mintha képtelenek volnának szinkronba kerülni egymással. Amikor szorosabban préselte az ajkát az enyémre, elnyílt a szám; bár nem jutottam lélegzethez, tartottam a ritmust. A szívem – mindkettőnk szíve – zakatolt, a kezeink bejárták egymás testét, fogdostuk, markolásztuk a másikat. Daemon tenyere a derekamra csúszott, aztán lejjebb, és leeresztett szempilláim alól tűhegynyi fehér fényeket láttam. Az arcára szorítottam az ujjaimat, és visszacsókoltam. A belőlünk áramló vörösesfehér elektromos energia hullámai elvesztek a stroboszkóp villanásai között, lecsordultak a padlóra és továbbfolytak. A körülöttünk táncolók talán észre sem vették a csípéseket, vagy azok talán csak jobban pörgették őket, nem érdekelt. Daemon a csípőmet fogta, úgy húzott még közelebb magához – a legjobb úton haladtunk, hogy mi is úgy nézzünk ki, mint a folyosón látott párok. A zene talán elhallgatott, vagy megváltozott, de mi összetapadva maradtunk, szinte faltuk egymást. Később, holnap vagy a jövő héten esetleg megbánom, hogy nyilvánosan ilyesmit csináltam, de abban a percben nem érdekelt.
Valaki Daemon vállára tette a kezét. Megpördült; az utolsó pillanatban kaptam el a karját, hogy ne ököllel köszöntse Blake-et, aki csak vigyorgott, és átkiabált a dübörgő zene felett: – Ti most szexeltek vagy táncoltok? Lángba borult az arcom. Na, jó, mégis érdekel a dolog. Daemon morgott valamit, mire Blake hátralépett, és felemelte a kezeit. – Bocs! – kiáltotta. – Jesszusom! Luc hajlandó fogadni bennünket, ha befejeztétek egymás elfogyasztását. Blake kikönyörgi magának azt a pofont. Visszahúztam a kezeimet, és követtem Daemont és Blake-et a kígyózó testek között, vissza a folyosóra. A szívem még mindig száguldott, és zihálva vettem a levegőt. Az a tánc… A kihúzott szemű srác eltűnt, és ezúttal, amikor Blake bekopogott, az ajtót szélesre tárták. Követtem, remélve, hogy az arcom már nem ég annyira. Nem is tudom, mit vártam, mi fogad majd az ajtó mögött. Talán egy füstös, sötét terem, ahol napszemüveges férfiak ropogtatják a bütykeiket, esetleg egy másik félóriást overallban, de nem azt, amit láttam. A tágas szoba tiszta levegőjében vaníliaillat érződött. Több kanapé állt bent, az egyiken egy fiú ücsörgött, vállig érő barna haja a füle mögé tűrve. Mint a szőke táncoslány, ő is fiatal volt, talán tizenöt éves. A farmerját bolygónyi méretű lyukak éktelenítették, a csuklóján ezüst karperecet viselt, benne egy különös kővel. Fekete volt, azonban nem obszidián, és a belsejében kék és zöld csillámok felett vörösesnarancs tűzfény csillogott. Akármi is: szép volt, és igen drágának tűnt.
A gyerek felnézett a videojátékából. Meglepett hamvas szépsége – ametisztszínű szemek kapcsolódtak az enyémbe egy pillanatra, aztán a fiú újra a játékra fordította a figyelmét. Egy napon igazi szívrabló lesz. Ekkor tűnt fel, hogy Daemon dermedten áll mellettem, és egy másik bőr karosszékben ülő, jégszőke férfit figyel. Az ugyanolyan döbbenten viszonozta a pillantását, ezüst szeme elkerekedett. Előtte, az asztalon kötegekben álltak a százasok. A harmincas évei elején járhatott, és Krisztusom, micsoda férfiszépség volt! Daemon előrelépett – a másik felállt. A szívverésem felgyorsult, egyszerre rám törtek a legrosszabb félelmeim. – Mi folyik itt? – kérdeztem. Még Blake is nyugtalannak tűnt. A kissrác szárazon felnevetett, és becsukta a videojátékot. – Idegenek. Megvan ez a sajátságos belső radarjuk, amivel felismerik egymást. Gyanítom, egyikük sem számított a másikra. Lassan a fiú felé fordultam. Kihúzta magát ültében, a lábát lelógatta a kanapé széléről. Gyerekarcában most már megláttam az éles intelligencia villanását, ajka szélén a tapasztalat ráncait. – Szóval ti vagytok azok az őrültek, akik be akartok törni a Daedalus erődjébe, és a segítségemet kéritek? Leesett az állam. Luc egy gyerek volt.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET VÁRTAM, HOGY A KISSRÁC ELKIÁLTSA MAGÁT: Bevettétek! – azzal elszaladjon a legközelebbi játszótér irányába, de ahogy teltek a másodpercek, kénytelen voltam elhinni, hogy a mi információs messiásunk alig tizenéves. Luc elmosolyodott, mintha a gondolataimban olvasna. – Meglepődtél? Nem kellene. Úgy értem, meglepődnöd. Bármin. Felállt: meglepve láttam, hogy majdnem olyan magas, mint Daemon. – Hatéves voltam, amikor bekanyarodtam egy száguldó taxi elé, hogy lássam, megáll-e. Nem állt meg. Ráment a világ legjobb biciklije, meg egy csomó vérem is, de szerencsémre a legjobb barátom idegennek bizonyult. – Hogyan… hogyan szabadultál meg a Daedalustól? – kérdeztem, és csak magamban tettem hozzá: ilyen fiatalon? Luc könnyed lépésekkel megkerülte az asztalt. – Eminens diákjuk voltam – vigyorodott el; az arca egyszerre furcsává, szinte riasztóvá vált. – Sose bízz a kiemelkedőben! Igaz, Blake? Blake a falnak dőlt, és féloldalasan visszamosolygott rá. – Valahogy úgy. – Miért is? – Luc letelepedett az asztal szélére. – Mert a diák előbbutóbb okosabb lesz a tanárainál, márpedig nekem volt pár nagyon-
nagyon okos tanárom. Nahát! – Összecsapta a kezeit. – Te bizonyára Daemon Black vagy. Ha Daemont meg is lepte, hogy Luc tudja a nevét, nem mutatta. – Úgy van. A gyerek leeresztette nevetségesen hosszú pilláit. – Már hallottam rólad. Blake nagy rajongód. Blake felemelte a középső ujját. – Jó tudni, hogy a tömegbázisom egyre növekszik – jegyezte meg Daemon szárazon. Luc oldalra biccentette a fejét. – És miféle tömegbázis?! Ó, elnézést! Még nem is mutattalak be benneteket az érdemes luxennek itt. A neve Paris. Hogy miért, azt nem tudom. Paris zárt mosollyal nyújtott kezet Daemonnek. – Mindig örülök, ha olyanokkal találkozhatok, akiket nem kötnek a régi hiedelmek és felesleges szabályok. – Részemről a szerencse – rázta meg Daemon a kezét. – Hogyan kerültetek össze? Luc felnevetett. – Ez egy hosszú történet egy másik napra, ha lesz másik nap. – Különös tekintetét ismét rám szegezte. – Van fogalmad arról, mit tennének veled, ha rájönnének, hogy teljes értékű hibrid vagy? – Vigyorogva lehajtotta a fejét. – Olyan ritka a mi fajtánk! Ami azt illeti, hárman együtt már csodaszámba megyünk. – Jó a képzeletem – válaszoltam. – Valóban? – vonta fel Luc a szemöldökét. – Szerintem Blake a felét se mondta el… a legrosszabbat elhallgatta. Blake-re pillantottam, de az arcáról semmit sem bírtam leolvasni. Jeges borzongás futott végig a gerincemen, de semmi köze nem volt hiányos öltözékemhez.
– De ezzel ti is tisztában vagytok. – Luc felállt, és macskamódra kinyújtózott. – És továbbra is vállaljátok a hatalmas kockázatot, hogy belépjetek az oroszlán barlangjába. – Valójában nincs választásunk – vetett Daemon sötét pillantást a hallgatag Blake felé. – Szóval megadod a kódokat, vagy sem? Luc vállat vont, végigfuttatta az ujjait a pénzkötegeken. – Mit nyerek cserébe én? Nagyot fújtam. – Azon kívül, hogy felbosszanthatod a Daedalust, sok mást nem ajánlhatunk. – Nem is tudom… – tétovázott, felszedett egy összegumizott köteget. Egy másodperccel később a bankjegyek széle felpöndörödött, a papír szinte elolvadt, amíg végül semmi sem maradt belőle. Irigyeltem a mutatványt. A fényből-tüzet-és-hőt-teremteni részig nem jutottam el. – Mit tehetünk érted? – Azt látjuk, hogy a pénz nem számít – tette hozzá Daemon. Luc ajka megrándult. – Pénzre nincs szükségem. – A farmerjába törölte az ujjait. – Hatalomra sincs. Őszintén szólva csak egy szívesség kellene. Blake ellökte magát a faltól. – Luc… A gyerek szeme összeszűkült. – Mindössze egyetlen szívesség, amit bármikor kérhetek. Ezt kérem, és cserébe mindent elmondok, amit tudnotok kell. Hát, ez nem tűnt túl bonyolultnak. – Ter… – Várj! – szakított félbe Daemon. – Azt akarod, hogy látatlanban egyezzünk bele egy szívességbe? Luc bólintott.
– Ha mindent tudtok, abban nincs kockázat. – Ha semmit sem, abban pedig nincs józan ész – vágott vissza Daemon. A srác felnevetett. – Bírlak, nagyon is. De a segítségemnek megvan a maga veszélye. – Jó ég, olyan vagy, mint egy serdületlen maffiózó – jegyeztem meg. – Valami olyasmi – villantotta rám Luc boldog mosolyát. – Amit egyikőtök sem ért, az az, hogy sokkal nagyobb dolgokról szól a játszma, mint egy testvér barátnője vagy egy jó barát… vagy hogy belekerültök-e a darálóba. A szelek változásról dalolnak, és vihart hoznak. – Daemonre pillantott. – A kormányzat fél a luxenektől, mert letaszíthatják az emberiséget a tápláléklánc csúcsáról. Hogy ezt kiküszöböljék, létrehoztak valamit, ami sokkal erősebb a luxeneknél. És most nem a sima kis hibridekről beszélek. – Hanem miről? – A szavai megborzongattak. Luc lila árnyalatú szeme találkozott az enyémmel, de nem szólt. Paris karba tette a kezét. – Nem akarok bunkó lenni, de ha nem akartok üzletelni, az ajtó arra van. Összenéztem Daemonnel. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. 'Tényleg olyan volt a helyzet, mint amikor az ember a maffiával üzletel; egy ijesztő gyerek-keresztapával. – Srácok – szólalt meg Blake –, ez az egyetlen esélyünk. – Jó ég! – morogta Daemon. – Hát legyen! Jövünk neked egy szívességgel. – És te? – villantotta rám ragyogó szemét Luc. – Persze, miért ne? – sóhajtottam. – Kiváló! Paris? – Luc a kezét nyújtotta. Paris lehajolt, és előszedett egy MacBook Air netbookot, és átadta neki. – Egy pillanat.
Figyeltük, amint valamit begépel, a homloka ráncba szaladt az összpontosítástól. Amíg vártunk, nyílt az ajtó, és a színpadon látott szőke lány dugta be a fejét. – Most ne! – kapta fel a fejét Luc. A lány sokatmondó arcot vágott, de becsukta az ajtót. – Ő az, aki a szín… – Ne folytasd, ha azt akarod, hogy én folytassam. Ne beszélj róla! Valójában nem is láttátok – folytatta Luc, már újra a képernyőre meredve. – Vagy minden alku semmis. Befogtam a számat, bár ezer kérdésem lett volna: hogyan jutottak ki, és hogyan képesek életben maradni, hiszen szinte semmi védelmük nincs. Luc végül az asztalra tette a laptopot. A képernyőt négyfelé osztotta, mindegyik fekete-fehér volt, és szemcsés, mint egy biztonsági kamera felvétele. Az egyik kép az erdőt mutatta, a másik egy magas kerítést kapuval, a harmadik a biztonsági fülkét, az utolsó pedig egy egyenruhást, aki egy másik kerítésszakasz előtt sétált. – Ismerjétek meg a Mount Weathert, azaz a Nemzetközi Katasztrófa-elhárítási Szervezet objektumát, a csodás Blue Ridge hegység oldalában. A Homeland Security védi. Kiképzőbázis és egyben búvóhely a drága hivatalnokainknak, ha esetleg valaki bombákat hajigálna ránk – mondta Luc rosszindulatú vigyorral. – Mindemellett a Védelmi Minisztérium és a Daedalus fedőszerve is. A föld alatt több mint ötvenezer kicseszett négyzetméternyi területük van gyakorlásra és kínzásra. – Behatoltál a biztonsági rendszereikbe? – bámult Blake a képernyőre. – Mondtam, hogy eminens diák voltam – vont vállat Luc. – Látjátok itt ezt a részt? – mutatott a sétáló őrre; alig látszott a szemcsés
háttér miatt. – Ez a titkos bejárat, ami nem is létezik. Nagyon kevesen tudnak róla. Blake haver igen. Megnyomta a szóközt, mire a kamera jobbra fordult, és a képbe beúszott egy kapu. – Az a szerény javaslatom, hogy vasárnap este kilenckor menjetek. Akkor van őrségváltás, és olyankor a legkisebb a létszám, ezt a kaput például csak ketten védik majd. Tudjátok, a vasárnap olyan uncsi nap. Paris tollat és papírt szedett elő. – Ez a kapu az első teljesítendő akadály. Persze az őrökkel el kell bánnotok, de hát ez szóra sem érdemes. Teszek róla, hogy a kamerák kilenc és negyed tíz között betegeskedjenek, tudjátok, mint a Jurassic Parkban. Tizenöt percetek lesz, hogy bejussatok, fogjátok a haverjaitokat, és elhúzzatok a fenébe, szóval vigyázzatok a velociraptorokkal! Daemon kis híján elnevette magát. – Negyedóra – mormolta Blake, és biccentett. – Meg lehet csinálni. Ha már bejutottunk a területre, a főajtó a liftekhez vezet. Lemegyünk a tizedikre, rögtön ott a cella. – Remek. – Luc megkopogtatta a kapu képét. – A kódja Icarus. Tudjátok követni? – nevetett. – Beérve három ajtót fogtok látni egymás mellett. – A középső, tudom. – Blake megint bólintott. – Mi a kódja? – Várj! Hova vezet a másik kettő? – kérdeztem. – A hatalmas Óz birodalmába – válaszolta Luc, és addig nyomkodta a szóközt, amíg a kamera be nem fordult az ajtók irányába. – Különben semmi érdekes, irodák meg az igazi katasztrófa-elhárítási dolgok. Valaki megtippeli, mi a középső ajtó kódja? – Daedalus? – próbálkoztam. – Majdnem – nevetett rám Luc. – Labirintus. Hosszú szó, ne gépeljétek el, mert csak egyszer próbálkozhattok. Ha elrontjátok,
csúnya dolgok következnek. A lifttel a tizedikig mentek, ahogy Blake is mondta. Az utolsó kód DAEDALUS, csupa nagybetűvel. És kész. Daemon kételkedve rázta a fejét. – Ennyi az egész? Csak kódok védik az ajtókat? Ez a biztonság? – Hah! – Luc begépelt valamit, és a képernyő elsötétült. – Kedves új barátom, nem csak kódokat szavalok, és kamerákat vakítok ám meg! Kikapcsolom a retinaszkennereket is. Naponta tíz-tizenöt percre gond nélkül megtehetem. – És mi lesz, ha még bent vagyunk, amikor a rendszer visszaáll élesbe? – Hát, olyasmi, mint egy zuhanó gépen – emelte fel a kezét Luc. – Szorítsd a fejed a térdeid közé, és búcsúzz el az életedtől! – Hát ez remekül hangzik – feleltem. – Eszerint te egy mutáns hacker vagy? Luc csak kacsintott. – Azért vigyázzatok! – jegyezte meg. – Semmi más biztonsági rendszerhez nem nyúlok, amit időközben találhattak ki. Az feltűnő. – Ejha! – Daemon a homlokát ráncolta. – Milyen más biztonsági intézkedéseket tehettek még? – Rájöttem, hogy kétnaponta cserélik a kódokat. Ezen kívül csak az őrök vannak, de váltáskor jók leszünk – mosolygott Blake. – Minden rendben lesz. Paris felénk nyújtotta a papírszeletet a kódokkal. Daemon elmarta, mielőtt Blake rátehette volna a kezét, és a zsebébe dugta. – Köszönjük. Luc visszalépett a kanapéhoz, és felvette a videojátékot. – Még ne köszönjétek! Sőt, ne köszönjétek meg egyáltalán! Nem is létezem… addig nem, amíg meg nem kereslek benneteket a szívességgel. – Kinyitotta a játékot. – Véssétek az eszetekbe, most vasárnap este kilenckor! Tizenöt percetek van, nem több.
– Ooo-kéé – húztam el a választ, és Blake-re pillantottam. Nagyon szerettem volna tudni, hogyan találkoztak ők ketten. – Hát akkor… – Mi mennénk is – fejezte be Daemon. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket, meg minden. – Jaja – vetette oda Luc. A két hüvelykujja már a játék vezérlőkön röpködött. Azonban amikor az ajtóhoz léptünk, utánunk szólt: – Nem tudjátok, mi vár rátok odabent. Legyetek óvatosak! Utálnám, ha nem kaphatnám meg a szívességemet, mert ti megöletitek magatokat… vagy rosszabb. Megborzongtam. Remek módja egy társalgás befejezésének, ha halálra rémíted a másik felet. Daemon biccentéssel köszönt el a másik luxentől, és kiléptünk. Blake becsukta mögöttünk az ajtót, és csak akkor jöttem rá, hogy a szoba hangszigetelt volt. – Hát, ez nem volt olyan rossz, igaz? – állapította meg Blake. – Olyan érzésem van, hogy épp most paktáltunk le az ördöggel, aki majd az elsőszülött gyermekünket fogja követelni, ha visszatér – forgattam a szememet. Daemon a szemöldökét táncoltatta válaszképpen. – Gyereket akarsz? Mert tudod, gyakorlat teszi a… – Hallgass! – szóltam rá, és a fejemet csóválva elindultam kifelé. Átvágtunk a zsúfolt parketten, ki az épületből. Mind készen álltunk a távozásra. A kijárat előtt még visszanéztem Daemon és Blake között, a tekintetem a táncparkettre vándorolt. Átfutott a fejemen, hogy vajon a táncolók közül hányan hibridek – vagy talán egy sem? Valóban ritkák voltunk, de már az első pillanatban éreztem, hogy ezzel a hellyel valami nincs rendjén. A Luc nevű gyerekkel ugyanúgy. A birkózó alkatú kidobó köszöntött az ajtóban.
– Ne feledjétek – közölte, amikor ellépett az útból –, sosem jártatok itt!
TIZENHATODIK FEJEZET KÉSŐN ÉRTÜNK HAZA MARTINSBURGBÓL, és én egyenesen az ágyba zuhantam. Daemon követett, de csak összesimultunk és elaludtunk. Mindkettőnket kifárasztottak a történtek, és jó volt érezni megnyugtató jelenlétét – kisimította, hűsítette tépett idegeimet. Csütörtökön zombi fejjel ébredtem. Blake gusztustalan életvidámságától bioszon még a gyomrom is felfordult. – Boldogabbnak kellene lenned – súgta a fülembe, amíg macskakaparással jegyzeteltem. Az előző nap tuti elégtelent írtam. – Csak vasárnapig kell kibírni, és utána mindennek vége lesz. Mindennek vége. Megállt a tollam a papíron, egy izom megrándult a nyakamban. – Nem lesz könnyű. – De igen, az lesz. Csak hinned kell benne. Majdnem felnevettem. Hinnem? Kiben? Blake-ben? Vagy a maffiózó kölyökben? Egyikükben sem bíztam. – Utána te eltűnsz. – Mint a tavalyi hó – vágta rá. Óra után összeszedtem a holmijaimat, mosolyogtam Lesa mondanivalóján, és vártam Dawsonra. Nem akarózott kettesben hagyni őket Blake-kel, főleg, hogy Dawson úgy méregette, mintha ki akarná csavarni belőle az információkat.
Blake elsietett mellettünk, áttette a másik kezébe a könyveit, és ránk vigyorgott, aztán végigrohant a folyosón, integetve egy csoport felé, akik a nevén szólították. – Nem tetszik a feje – morogta Dawson. – Állj be a sorba! – intettem. Mi is elindultunk a folyosón. – Vasárnapig akkor is szükségünk van rá. – Attól még nem tetszik – nézett utána Dawson. – Beléd esett, igaz? – kérdezte aztán. Elvörösödtem. – Miből gondolod? – A testvérem határtalanul gyűlöli – mosolyodott el. – Hát, megölte Adamet – feleltem halkan. – Igen, tudom, de ez személyes ügy. – Hogy lehetne ennél személyesebb? – néztem rá homlokráncolva. – Mégis az. – Dawson kinyitotta a folyosó ajtaját, és máris a vigyorgócsapat közepébe keveredtünk a lépcsőfordulón. Kimmy vezette őket. – Nahát! Miért nem vagyok meglepve? Azon kaptam magam, hogy Dawson elé lépek. – És én miért nem tudom, miről beszélsz? Dawson mögöttem egyik lábáról a másikra állt. – Hát, elég egyértelmű. – Kimmy nekidőlt a korlátnak, a hátizsákját nekitámasztva. Körülötte kacarásztak a lányok. – Egy testvérrel már be sem éred. Mielőtt válaszolhattam volna, Dawson előrelépett. – Szánalmas vagy és visszataszító – rivallt rá. Kimmynek arcára fagyott a mosoly. A régi Dawson valószínűleg sosem mondott volna ilyesmit, mert az összes barátnőjével együtt úgy néztek ki, mint akinek éppen most sétáltak át a sírján. Valahol mélyen szerettem volna felnevetni, de mérhetetlenül felbosszantott és undort
keltett bennem az a feltételezés, hogy egyszerre járok a két ikertestvérrel. Komolyan nem tudom felidézni, mi történt ezután. Energiahullám csapott ki belőlem, a csinos rózsaszín hátizsák megremegett, és lebillent a korlátról. A súlya megrántotta Kimmyt, akinek magas sarkú cipője a levegőbe emelkedett. Egy szempillantás alatt lejátszódott előttem, mi fog történni. Átbukfencezik a korláton, és fejre esik. Sikoly gyűlt a torkomba, de Kimmyéből tört ki. A barátnői rémült arca örökre az emlékezetembe égett. A szívverésem az égbe szökött. Dawson előreugrott, és elkapta Kimmy kaszáló karját. Még az előtt talpra állította, hogy a lány sikolya elhalt volna. – Foglak – nyugtatta meg váratlanul kedvesen. Kimmy levegőért kapkodott, és belekapaszkodott Dawson kezébe. – Minden rendben. Nem esett bajod. Dawson óvatosan lefejtette magáról Kimmy ujjait, és hátralépett. A lányok azonnal körülvették Kimmyt. Dawson felém fordult, és a szeme elsötétült. Karon fogott, és sietve levezetett a lépcsőn. Amint hallótávolságon kívülre értünk, megállt és szembefordult velem. – Ez meg mi volt? Elakadó lélegzettel félrepillantottam: végtelenül szégyelltem magam. Minden olyan gyorsan történt, én pedig annyira feldühödtem… De akkor is én voltam, egy olyan részem, ami gondolkodás vagy akarat nélkül cselekedett. Egy részem, amely tudta: a hátizsák súlya lerántotta volna Kimmyt.
Ebédnél nem szóltam Daemonnek a lépcsőházban történtekről. Meggyőztem magam, hogy mivel Carissa és Lesa is jelen van, ezt a beszélgetést nem kellene lefolytatni. Mindössze kifogás volt, de legalább olyan undorító, mint Kimmy szavai. Később pedig, amikor Daemonéknél egyeztettük a vasárnapi terveinket, azzal győzködtem magam, hogy még mindig nem jött el az ideje. Főleg, mert Dee határozottan követelte, hogy velünk jöhessen, Daemon pedig hallani sem akart róla. – Te és Ash maradjatok hátra Matthew-val, arra az esetre, ha valami félresikerül! Dee karba tette a kezét. – Mi van, azt hiszed, nem tudok uralkodni magamon a társaságotokban? Hogy esetleg megbotlok, és halálra szúrom Blake-et? A testvére nem zavartatta magát. – Most, hogy mondod… Dee a szemét forgatta. – Katy bemegy veletek? Daemon megfeszült. – Nem akarom, hogy… Leejtettem a vállamat. Témánál vagyunk. – Igen – vágtam közbe egy gyilkos pillantással. – Csak mert én kevertem a legtöbbünket ebbe a kulimászba, és Blake sem vesz benne részt, ha nem vagyunk ott mindketten, Daemon és én. Ash a kanapén ülve mosolygott. Mást nem is csinált, csak úgy leste Daemont, mintha újra akarná éleszteni a kapcsolatukat, de eddig hallgatott. – Nahát, milyen lovagias tőled, Katy! Nem is törődtem vele. – De akkor is szükségünk van valakire a kerítésen kívül arra az esetre, ha valami rosszul sülne el.
– Micsoda? – kérdezte Andrew. – Nem bízol Blake-ben? Ki gondolta volna? Daemon hátradőlt, és két kezével a hajába túrt. – Különben csak bemegyünk és kijövünk, aztán minden… mindennek vége lesz. Dawson lassan pislogott. Tudtam, hogy Bethre gondol. Talán el is képzeli. Azon töprengtem, vajon mikor látta utoljára. Megkérdeztem, és meglepő módon Dawson válaszolt is. – Nem tudom. Bent máshogy telik az idő. Hetek? Hónapok? – Felállt, megmozgatta a vállait. – Nem hiszem, hogy azon a hegyi bázison lettem volna. Akárhányszor kivittek, a levegő mindig meleg volt és száraz. Kivitték, mint egy kisállatot. Annyira beteg, annyira helytelen dolog! Dawson szaggatottan felsóhajtott. – Muszáj járnom egyet. Gyorsan körbepillantottam. A nap már lement – persze neki amúgy sem volt rá szüksége. Mielőtt bárki bármit mondhatott volna, már kint is volt. – Megyek én is – közölte sietve Dee. – Én meg veled – tette hozzá Andrew. – Akkor már én sem maradok – vágta rá Ash. Matthew sóhajtott. – Egy nap talán sikerül majd balhé nélkül levezetni a dolgainkat. – Reménykedj csak! – nevetett keserűen Daemon. Öt perc sem telt el, és ketten maradtunk Daemonnel. Tökéletes alkalom, hogy bevalljam: csaknem eltörtem Kimmy nyakát, azonban Daemon szemében pajkos szikrák játszadoztak. – Mi az? – kérdeztem kiszáradt szájjal.
– Csend van – felelte, majd felállt, és akkorát nyújtózott, hogy a derekánál kivillant izmaira feszülő bőre. Kinyújtotta a kezét, én elfogadtam. – Most már szinte sosincs csend itt. Volt benne igazság. Engedtem, hogy talpra húzzon. – Nem fog sokáig tartani – jegyeztem meg. – De nem ám. – Magához húzott, és a következő pillanatban már a karjában voltam, ő pedig felszáguldott a lépcsőn. A szobájában tett le. – Valld be, hogy élvezed ezt a sebességet! Szédelegve nevettem. – Egy nap gyorsabb leszek nálad. – Álmodozz csak! – Tuskó! – vágtam vissza. – Bajkeverő! – nevetett rám. – Ó! – néztem rá elkerekedett szemmel. – Ez erős volt. – Használjuk ki a csendet! – lépett felém, mint egy prédáját leső ragadozó. – Úgy gondolod? – Elöntött a forróság. Hátráltam, amíg a lábam az ágyának nem ütközött. – Igen. – Lerúgta a cipőit. – Úgy gondolom, nagyjából fél óránk van, mielőtt valaki félbeszakít minket. Lesütöttem a szememet, amikor lerántotta és félredobta az ingét. Elakadt a lélegzetem. – Valószínűleg kevesebb. – Igaz – felelte cinkos mosollyal. – Mondjunk húszat, plusz-mínusz öt. – Elém lépett, félig lehunyt szempillái alól nézett rám. – Közel sem elég arra, amit tenni szeretnék, de azért megoldható. Felforrt a vérem is, megint megszédültem. – Megoldható? – Mmm-hmmm. – A vállamra tette a kezét, és lenyomott az ágya szélére, majd az arcomra simította a tenyerét, és elerőtlenedett lábaim
közé térdelt, hogy a szemünk egy magasságban legyen. A pillái az arcát érték. – Hiányoztál. Megmarkoltam a csuklóit. – Mindennap látsz. – Az kevés – mormolta, és az ajkát a nyakamra tapasztotta, az ütőerem fölé. – Ráadásul mindig valaki mással vagy. Istenem, ez igaz volt. Amikor utoljára értékelhető ideig kettesben maradtunk, mindketten aludtunk. Ezért az ilyen lopott pillanatok mindig drágák voltak. Daemon ajka végigkúszott a nyakamon, majdnem egészen az ajkamig. – Hát akkor nem beszédre kellene vesztegetnünk az időt. – Igaz. – Megcsókolta a szám sarkát. – A beszéd csak időpocsékolás. – Most a másik sarkát. – Amikor beszélgetünk, abból általában veszekedés lesz. – Nem mindig – nevettem. – Cica… – Daemon hátrahajolt, és a homlokát ráncolva nézett rám. – Na, jó… – Felmásztam az ágyra, ő pedig követett. Erős karjaira támaszkodva fölém hajolt. Egek ura, pillanatok alatt minden határon túljutok vele. – Lehet, hogy igazad van, de csak az idődet vesztegeted. – Mindig igazam van. Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de lecsapott rám a sajátjával, és a csókja mélyen áthatott, megolvasztotta a csontjaimat, az izmaimat. A nyelvünk összeért, és abban a percben úgy éreztem, lehet igaza akár örökké is, ha nem hagyja abba a csókot. A fürtjei közé fúrtam a kezemet, a hajánál fogva húztam vissza, amikor felemelte a fejét. Tiltakozni akartam volna, de akkor áttért a nyakamra, a dekoltázsomra, egyenként haladt végig a virág alakú
gombokon, egyre lejjebb, amíg már nem értem el, és nem is igazán tudtam követni, merre tart. Felegyenesedett, a sarkára ült, és a csizmáimért nyúlt. Lerángatta az egyiket, átdobta a válla felett – tompa puffanással verődött a falnak. – Miből van ez? Nyúlbőr? – Micsoda? – kuncogtam. – Nem, műbirka. – Nagyon puha. – Lehúzta a másikat is, és azt is hátrahajította. A zoknijaim következtek, végül puszit nyomott a lábfejemre. Összerezzentem. – De azért nem annyira, mint ez. – Vigyorogva felnézett. – Amúgy tetszik a harisnyád. – Igen? – A mennyezetet néztem, de valójában semmit sem láttam; Daemon keze felsiklott a lábszáramon. – Azért… mert piros? – Azért… – A térdemhez simította az arcát. Elgyengülve a takaróra eresztettem a kezemet. – És mert olyan vékony. És szexi. De ezt már úgyis tudod. Szexi? Elöntött a forróság. Daemon keze felsiklott a combom külső oldalán, be a farmerszoknya alá, egyre feljebb és feljebb tolva az anyagot. Az ajkamba haraptam, fémes ízt éreztem a számban. A harisnya valóban vékony volt, szinte semmiség kettőnk bőre között. Minden érintést éreztem, mint egy-egy ezervoltos áramütést. – Cica…? – Hm? – Belemarkoltam a takaróba. – Csak tudni szerettem volna, hogy még itt vagy velem. – Csókot nyomott a jobb combomra, a térdem felett. – Nem szeretném, ha elaludnál, vagy valami. Mintha elalhattam volna. Valaha. Daemon szemében fény lobbant. – Tudod mit? Adj nekem két percet! Több nem kell. – A tiéd – feleltem. – De mit csinálsz a maradék tizennyolccal? – Majd összebújunk.
Nevetni akartam, de az ujjai beleakadtak a harisnyám derekába, és lehúzta; káromkodott, amikor a nejlon belegabalyodott a lábaimba. – Segítsek? – ajánlkoztam reszketeg hangon. – Megvagyok – mormolta, és összegyűrte a harisnyát. Az is elrepült valahová. Tovább jutottunk el, mint addig bármikor. Kicsit féltem, de nem akartam megállni. Ahhoz túl kíváncsi voltam, és mindenestől megbíztam Daemonben. És amikor már semmi nem választotta el a kezét és az ajkát a bőrömtől, többé képtelen voltam összefüggően gondolkodni. Csak ő létezett, és az érzések őrült kavalkádja, amiket ő váltott ki belőlem. Mint a művész, amikor mesterművet alkot. Végül már én magam is megszűntem létezni, mert egy test ennyire nem remeghet. Mint egy hőlégballon, amit lehúztak, majd visszaeresztettek, csak lebegtem, a falakról pedig lágy, fehér fény verődött vissza, amely nem Daemontől származott. Amikor visszatértem, Daemon gyémántként csillogó szemét pillantottam meg. Elragadtatott arcot vágott, amit furcsálltam, hiszen ő volt az, aki magával ragadott engem. – Egy kicsit ragyogtál – mondta, és felemelkedett. – Csak egyszer láttam tőled ilyet eddig. Tudtam, melyik éjszakára gondol, de abban a percben nem akartam felidézni. Úsztam a boldogságban… jó volt, sőt, nagyszerű, és nem akarózott beszélni. Az agyam is zárlatot kapott. Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen is lehet. Még az is meglepett, hogy egyáltalán megtörtént. Úgy éreztem, meg kellene köszönnöm, vagy valami. Daemon mosolyában keveredett a férfibüszkeség és az arrogancia, mintha pontosan tudná, mit tett velem. Kinyújtózott mellettem, magához szorított, hozzám hajolt, és lágyan, mélyen megcsókolt. – Még két perc se kellett – jegyezte meg. – Mondtam. A szívem a torkomban dobogott.
– Igazad volt. – Mint mindig.
TIZENHETEDIK FEJEZET VALAMIVEL KÉSŐBB megpróbáltam kinyújtózni és megszólalni, de mindössze annyira telt tőlem, hogy tompán belemotyogjak Daemon mellkasába. – Nem bírok megmozdulni. A nevetése megborzongatott, miközben lazított az ölelésén. – Így kell összebújni. – Lassan tényleg haza kellene indulnom – ásítottam. Semmi kedvem sem volt hozzá. Olyan mélyen ellazultam, hogy nem is éreztem a lábujjaimat. – Anyu nemsokára hazaér. – Most rögtön indulnod kell? Megráztam a fejemet. Még volt nagyjából egy óránk. Vacsorát akartam készíteni anyunak, szóval harminc, legfeljebb negyven perc. Daemon az állam alá nyúlt egy ujjával, és megemelte a fejemet. – Mi az? – kérdeztem. – Beszélni szerettem volna veled, mielőtt elmész – nézett fürkészőn a szemembe. Idegesség szorította össze a gyomromat. – Miről? – A vasárnapról – felelte, és az aggodalmam határozottan sötétebb árnyalatot öltött. – Tudom, hogy úgy érzed, te kevertél bele mindannyiunkat, de azért ugye tudod, hogy valójában nem így van?
– Daemon… – Nagyon is tudtam, hova vezet ez a beszélgetés. – Erre a pontra is azért jutottunk el, mert a döntéseim… – A döntéseink – javított ki szelíden. – A mieink. – Ha hallgatok rád, és nem gyakorlok Blake-kel, nem tartanánk most itt. Adam élne. Dee nem gyűlölne. Will pedig nem szaladgálna, a jóisten tudja, hol és miben sántikálva. – Összeszorítottam a szememet. – Órákig folytathatnám, de érted. – És ha nem döntesz úgy, ahogy, sosem szabadítottuk volna ki Dawsont. Afféle bölcsen őrült lépés volt. – Na, tessék – nevettem szárazon. – Kat, nem cipelheted magaddal ezt a bűntudatot örökké. – Az ágyrugók megmozdultak, amikor Daemon fél könyékre emelkedett. – A végén olyan leszel, mint én. – Milyen? – lestem rá. – Egy különösen magas és bunkó földönkívüli? Elmosolyodott. – Ami a bunkóságot illeti, igen. Magamat vádoltam amiatt, ami Dawsonnal történt. Megváltoztatott. Még mindig nem vagyok a régi önmagam, aki voltam, mielőtt az egész történt. Ne tedd ezt magaddal! Könnyebb mondani, mint megtenni, gondoltam, de azért bólintottam. Daemonnek van elég aggódnivalója, nem kell még a pszichoterápiám jövőbeli költségeit is felírnia közéjük. És ideje rátérni arra, amit akar – úgyis tudom, mi az. – Nem akarod, hogy részt vegyek a vasárnapi akcióban. Daemon mély lélegzetet vett. – Hallgass meg, rendben? – Biccentettem, ő pedig folytatta: – Tudom, hogy segíteni szeretnél, és azt is tudom, hogy képes is lennél rá. Láttam, mit bírsz megcsinálni, és ha feldühödsz, kifejezetten ijesztő vagy. Fogalmad sincs, mennyire, gondoltam keserűen.
– De ha a dolgok rosszul alakulnak, nem akarom, hogy ott legyél – nézett a szemembe. – Szeretném, ha biztonságos helyen maradnál. Tudtam, honnan ered a féltése, és szívesen megnyugtattam volna, de szó sem lehetett arról, hogy kimaradjak. – Én pedig azt nem akarom, hogy te ott legyél, Daemon. Én téged szeretnélek biztonságban tudni, mégse kérem, hogy maradj ki az akcióból. – Az más – vonta össze a szemöldökét. Felültem, lesimítottam a pulóveremet. – Mitől lenne más? De ha azt mondod, hogy azért, mert fiú vagy, megütlek. – Cica, ne már…! Összehúzott szemmel néztem rá. Felsóhajtott. – Ennél többről van szó. Nekem már van tapasztalatom. Ilyen egyszerű. Neked pedig nincs. – Rendben, ebben igazad van, én viszont már láttam egy olyan ketrecet belülről. Ezzel a személyes tapasztalattal több okom van rá nálad, hogy ne kapjanak el. – Még egy ok, amiért nem szeretném, hogy ott legyél. – Daemon szemében zöld láng lobbant; biztos jele, hogy pillanatokon belül eljut a féltéstől a haragig. – Fogalmad sincs, mi járt a fejemben, amikor megláttalak a ketrecben… és most is, amikor hallom, hogy még mindig berekedsz, ha valami felizgat vagy felzaklat. Addig sikoltoztál… – Nincs szükségem emlékeztetőre! – csattantam fel, aztán némán átkozódtam egy sort, igyekezve visszanyerni az önuralmamat. Daemon karjára tettem a kezemet. – Az egyik dolog, amit szeretek benned, az, hogy mennyire véded azokat, akik fontosak neked, de ugyanez meg is őrjít. Nem őrizhetsz örökké.
Nem felelt, de a pillantása azt mondta, megteheti, és meg is fogja próbálni. Nagyot sóhajtottam. – Muszáj mennem. Segítenem kell Dawsonnak és Bethnek. – És Blake-nek? – kérdezte. – Tessék? – néztem rá értetlenül. – Hát ezt honnan veszed? – Nem tudom. – Elhúzta a karját. – Nem számít. Talán… – Várj! Igenis számít. Miért akarnék segíteni Blake-nek azok után, amit tett? Megölte Adamet! Holtan akartam látni. Te állítottál meg, hogy kezdjünk tiszta lappal, vagy valami ilyesmi. Kimondtam, és azonnal meg is bántam. Daemon arca kifejezéstelenné változott. – Sajnálom – tettem hozzá őszintén. – Tudom, miért nem akartad… elintézni Blake-et, de akkor is muszáj veletek mennem. Segíteni fog, hogy túllépjek a történteken. Afféle jóvátétel, vagy mi. – Nem kell… – De igen. Daemon elfordult, de láttam, hogy összeszorítja az állkapcsát. – Megtennéd a kedvemért? Kérlek! Fájt a szívem. Daemon csak nagyon ritkán mondta ki a kérlek szót, és többnyire olyankor, amikor valami nagyon felzaklatta. – Nem tehetem. Pár másodpercig hallgatott, a válla megfeszült. – Ez ostobaság! Nem volna szabad ott lenned. Végig azon fogok aggódni, hogy bajod esik. – Látod, ez a baj. Nem aggódhatsz örökké azon, hogy bajom esik! – De neked mindig bajod esik – vonta fel a szemöldökét. Leesett az állam. – Ez nem igaz! – Ennek fuss neki még egyszer! – nevetett.
Megtaszítottam, de mozdíthatatlan volt, tömör izomból álló fal. Dühösen átmásztam rajta, a bosszúságomat csak fokozta, amikor megláttam a gonoszkodó csillogást a szemében. – Krisztusom, mennyire fel tudsz bosszantani! – Hát azért legalább fel is… – Ezt nehogy végigmondd! – Felkaptam a zoknijaimat és a harisnyámat, fél lábon ugrálva gyűrtem fel a nejlont. – A fenébe! Néha tényleg utállak. Daemon egyetlen mozdulattal felült. – Nem sokkal korábban nagyon is szerettél. – Hallgass! – Áttértem a másik lábamra. – Vasárnap veletek megyek. Ennyi. Vége a vitának. – Nem akarom, hogy velünk gyere – állt fel Daemon. Felrángattam a harisnyát, és rámeredtem. – Nem te mondod meg, mit tehetek és mit nem, Daemon. – Felszedtem az egyik csizmámat. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy vajon hogy került olyan messzire. – Nem vagyok valami törékeny, elveszett hősnő, akit meg kell mentened. – Kat, nem egy regényben vagyunk! Felrántottam a másik csizmámat is. – Nem? Az szar ügy, mert reméltem, hogy előreszaladsz, és elmondod, mi fog történni. Én tulajdonképpen szeretem a spoilereket. Megpördültem, kisiettem a szobából, és lemasíroztam a lépcsőn. Daemon természetesen a sarkamban maradt, mint egy hatalmas árnyék, de csak kint állított meg. – Azok után, amiken Blake miatt keresztülmentél, azt mondtad, nem kételkedsz többé bennem – jelentette ki. – Megígérted, hogy bízni fogsz a döntéseimben, de megint az ellenkezőjét csinálod. Sem rám, sem a józan ész szavára nem hallgatsz. Amikor pedig a katyvasz megint felrobban majd, mondd, mit csináljak?
Elakadt a lélegzetem. Hátraléptem. – Ez övön aluli volt. – De igaz. – Daemon csípőre tette a kezét. Maró könnyek szöktek a szemembe, beletelt néhány másodpercbe, hogy kinyögjem a választ. – Tudom, hogy jó szándék vezet, de nem kell barátilag emlékeztetned, mennyire elcsesztem. Pontosan tudom. És igyekszem jóvátenni. – Kat, nem bunkózni akarok veled. – Tudom. Akaratlanul is jön. – A ködön át fényszórók csóváját pillantottam meg az úton. – Mennem kell. Anyu hazaért – tettem hozzá fátyolos hangon. Lerohantam a lépcsőn, átfutottam a murvás részen és a fagyott, kemény talajon. Mielőtt felléphettem volna a saját verandánkra, Daemon jelent meg előttem. Megtorpantam. – Utálom, ha ezt csinálod! – sziszegtem. – Kat, gondold át, amit mondtam! – Átpillantott a vállam felett: anyu kocsija már csaknem a háznál volt. – Nem kell bebizonyítanod semmit. – Nem? Nemet mondott, de alig hittem el neki, hiszen korábban azt állította, a katyvasz megint fel fog robbanni. Miattam.
Hiába forgolódtam az ágyamban, az agyam nem állt le. Végigjátszottam magamban mindent, attól a pillanattól kezdve, hogy megállítottam az ágat Blake feje felett, addig, hogy megtaláltam Simon véres óráját a furgonjában. Hányszor láttam jelét, hogy több rejlik Blake-ben, mint
amit bevallott? Túl sokszor. Daemon hányszor lépett közbe, próbálva lebeszélni a vele való gyakorlásról? Túl sokszor. Hanyatt fordultam, összeszorítottam a szememet. Mit értett az alatt, amit Blake-ről mondott? Tényleg azt hitte, hogy segíteni akarok neki? De mi célból? A legszívesebben nem is szívtam volna egy levegőt Blake-kel. Kizárt, hogy Daemon féltékeny legyen. Nem. Nem. Nem. Ha mégis, hát kénytelen leszek arcon rúgni. Azután sírni, mert ha kételkedik bennem… Ezt végig sem bírtam gondolni. Az egész kaotikus helyzetből egyetlen jó dolog jött ki – Dawson. Minden más viszont… nos, éppen ezért nem dőlhettem hátra, hogy elégedetten malmozzak az ujjaimmal. Oldalra hengeredtem, ököllel a párnámba vágtam, és összeszorítottam a szememet. Hajnaltájban elbóbiskoltam – úgy tűnt, csak egy perc telt el, és máris betűzött a nap a szobámba. Kimásztam az ágyból, letusoltam és felöltöztem. Tompa sajgás lüktetett a szemem mögött, és hiába reméltem, nem múlt el, mire beértem az iskolába, és előszedtem a könyveimet a szekrényből. Becsoszogtam matekórára, és tegnap este óta most először ránéztem a telefonomra. Nem volt új üzenetem. Visszaejtettem a telefont a táskámba, és a tenyerembe támasztottam az államat. Lesa érkezett elsőnek. – Au, rémesen nézel ki! – jelentette ki fintorogva, amikor meglátott. – Kösz – motyogtam. – Szívesen. Carissa elkapta a madárinfluenzát, vagy mit. Remélem, neked nem az van.
Majdnem felnevettem. Mióta Daemon meggyógyított, egyet sem tüsszentettem, és Will szerint a hibridek egyáltalán nem is betegszenek meg. Ő is ezért akarta rákényszeríteni Daemont, hogy gyógyítsa meg. – Még az is lehet, hogy elkaptam – böktem ki. – Valószínűleg a klubban fáztál meg, ahol voltatok – borzongott Lesa. Meleg bizsergést éreztem a tarkómon, és szégyenlősen félrepillantottam, amíg Daemon beült a helyére, mögöttem. Tudtam, hogy engem bámul. Hatvankét másodpercig nem szólt semmit. Számoltam. Akkor szokás szerint hátba bökött a tollával. Kifejezéstelen arccal hátrafordultam. – Szia. – Gyűröttnek tűnsz – jegyezte meg, és felvonta egyik szemöldökét. Ő bezzeg úgy nézett ki, mint bármikor máskor. Rohadtul tökéletesen. – Több napnyit aludtam múlt éjjel. Hát te? Daemon a füle mögé tűzte a tollat, és előrehajolt. – Ha jól emlékszem, körülbelül egy órát. Lesütöttem a szemem. Nem örültem a tudatnak, hogy az ő éjszakája is pocsék volt, de eszerint legalább átgondolta a dolgot. Már majdnem rákérdeztem, amikor megrázta a fejét. – Mi az? – Én nem gondoltam meg magam, cica. Remélem, te igen. – Nem – feleltem. Abban a pillanatban becsöngettek. Még egy utolsó, jelentőségteljes pillantást vetettem Daemonre, és visszafordultam. Lesa furcsálló arckifejezésére csak egy vállrándítással feleltem. Nem magyarázhattam meg neki, miért érintkezünk ma csak tőszavakban. Bár érdekes beszélgetés lett volna. Kicsengetéskor megfordult a fejemben, hogy kimeneküljek az osztályból, de meggondoltam magam, amikor a látóterem szélén
megállt két farmerbe bújtatott láb. Nem tagadhattam az érzéseket, amik a haragom ellenére megrohantak. Szívás. Daemon néma maradt, amíg kimentünk és elváltunk, és aztán minden óraközi szünetben a francos semmiből tűnt elő mellettem. Biológia előtt is felkísért a lépcsőn, elnézve a többi diák feje felett. – Mit csinálsz? – kérdeztem végül, megelégelve a csendet. Daemon megvonta széles vállát. – Csak gondoltam, lovagias leszek, és elkísérlek az osztályodba. – Igen? Nem válaszolt. Rápillantottam; összehúzott szemmel, száját összepréselve nézett maga elé, mint aki citromba harapott. Lábujjhegyre álltam, és visszanyeltem a káromkodást: Blake támaszkodott a falnak az ajtó mellett, a fejét felénk fordította, az arcán pimasz mosoly ült. – Annyira utálom – mormolta Daemon. Blake ellökte magát a faltól, és felénk indult. – Remekül néztek ki ahhoz képest, hogy péntek van – állapította meg. Daemon az ujjával dobolt az oldalához szorított tankönyveken. – Van rá valami okod, hogy itt legyél? – Itt lesz órám – intett Blake a terem felé az állával. – Katyvel. Daemon bőréből hőség áradt, amikor előrelépett, hogy lenézhessen Blake-re. – Imádod túlfeszíteni a húrt, igaz? Blake idegesen nyelt egyet. – Nem tudom, miről beszélsz. Daemon felnevetett, amitől a hátamon végigfutott a hideg. Időről időre elfeledkeztem róla, milyen veszélyes is tud lenni. – Ugyan, Biff! Sok mindent mondhatsz rám, sok nagyon rossz dolgot, de sem hülye, sem vak nem vagyok.
– Na, jó – szóltam közbe halkan, mert a többiek elkezdtek megbámulni minket. – Játsszatok szépen, fiúk! – Támogatom – pillantott körbe Blake. – De ez nem játszótér. – Nem, Barf, te nem akarsz játszani – nézett rá kihívóan Daemon. – De különben megcsinálhatjuk azt az aranyos fagyasztós trükköt, akár most rögtön, és játszhatunk. Ó, hogy tegyem őket a tűzre! Semmi szükség nem volt erre a kakaskodásra. Megfogtam Daemon megfeszülő karját. – Hagyd! – kértem halkan. A pillanat megnyúlt. Statikus elektromosság pattant át a bőréről az enyémre. Daemon lassan rám nézett, aztán lehajolt, és a számra szorította a száját. A csók váratlanul ért, mély volt és erőszakos. Megdermedtem, csak álltam ott, amikor visszahúzódott, a fogai közé csípve az alsó ajkamat. – Finom – közölte, aztán visszafordult, és a vállánál fogva megtaszította Blake-et, hogy amaz nekiesett egy szekrénynek. – Majd találkozunk – vigyorgott. – Jézusom! – morogta Blake kiegyenesedve. – Indulatkezelési gondjai vannak. A bámuló diákok arca elmosódott a szemem előtt. Blake megköszörülte a torkát, és ellépett mellettem. – Be kellene mennünk. Bólintottam, de még akkor is ott álltam, az ujjaimat az ajkamra szorítva, amikor megszólalt a csengő.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET Daemon hangulata ebédidőre a komor és a gonosz közé sötétedett. A diákság felét halálra rémítette pusztán azzal, hogy átvágott előttük, vagy egy légtérbe került velük. Fel nem foghattam, mi bosszantja ennyire, mert biztosan nem a veszekedésünket viselte ilyen rosszul. Amikor felállt, hogy hozzon magának egy harmadik doboz tejet is, Lesa hátradőlt és halkan füttyentett. – Mi baja? – Fogalmam sincs – feleltem a fasírtomat tologatva körbe a tányéron. – Talán nehéz napjai vannak. Chad hangosan felnevetett. – Hát ezt inkább hagyjuk – válaszolta. Lesa ránevetett. – Bizony, ha van egy csepp eszed, hagyod is. – Mit kell hagyni? – tudakolta a visszatérő Daemon. – Semmit – vágtuk rá hárman egyszerre. Mogorva pillantással jutalmazott minket. A délután szinte elrepült, és egyre gyakrabban tört rám a rémület. Még egy nap van hátra, a szombat, és aztán megpróbáljuk a lehetetlent. Betörünk Mount Weatherbe, és kiszabadítjuk Betht meg Christ. Mit csinálunk velük, ha sikerrel járunk? Nem ha: amikor, javítottam ki magamat.
Már kifelé tartottam az iskolából, amikor rezegni kezdett a mobilom. Rápillantottam, és megkeseredett a szám íze. Azt kívántam, bárcsak Blake elhagyná a telefonszámomat. Beszélnünk kell. Rendben, írtam vissza fogcsikorgatva. A vasárnapról. – Ki bosszantott fel ennyire? – kérdezte Daemon, ismét a semmiből. Összerezzentem és felsikkantottam. – Jó ég, hol voltál? Elvigyorodott, aminek örülhettem volna, ha az egész napos pocsék kedvét nézem, de csak óvatosságra intett. – Csendesen járok, mint a macskák. Sóhajtottam, és megmutattam neki a telefonomat. – Blake. Beszélni akar velem a vasárnapról. – Miért ír neked üzeneteket? – mordult fel Daemon. – Alighanem azért, mert tudja, hogy szívesen eltörnéd a csontját néhány helyen. – Te talán nem? A fejemet ráztam. – Tőlem nyilvánvalóan kevésbé fél. – Lehet, hogy ezen változtatni kellene? – Daemon a vállamra tette a karját, és magához húzott, úgy léptünk ki a hideg februári szélbe. – Mondd meg neki, hogy holnap beszélünk! – Hol? – Az ölelésében lassan átmelegedtem. – A házamban – vágta rá gonosz mosollyal. – Ha elég tökös, eljön. Elfintorodtam, de megírtam az üzenetet. – Miért nem ma este? Daemon összecsücsörítette a száját. – Szükségünk van némi kettesben eltöltött, kellemes időre.
Olyan kellemesre, mint tegnap? Mert azt nagyon is támogattam, ugyanakkor muszáj lett volna megtárgyalnunk néhány dolgot. De mielőtt válaszolhattam volna, megérkezett Blake beleegyező válasza. – Egyedül jöttél ma? – kérdeztem. Daemon a fejét rázta, nem véve le a szemét a fákról előttünk. – Dee-vel. Bíztam benne, hogy összejön valami normális délutáni program. Mozi, vagy ilyesmi. A lelkem egyik fele boldog táncba kezdett. A másik, felelősségteljesebb fele felvette a tanítós szemüvegét, és kopogni kezdett a vonalzóval képzeletbeli asztalán. A bosszantó felnőtt nyert. – Remekül hangzik, de nem gondolod, hogy beszélnünk kellene a tegnapról? – Arról, ahogy el tudlak kényeztetni? Mélyen elvörösödtem. – Izé, nem. Ami utána volt. Halvány mosolyt villantott rám. – Aha, sejtettem. Van egy ajánlatom. Először mozi, aztán beszélünk. Rendben? Jó ajánlat volt, tehát elfogadtam. Ami azt illeti, élveztem, hogy hétköznapi dolgokat csinálhatok Daemonnel, például elmegyünk szórakozni. Ritkaságnak számított az ilyesmi. Még a film kiválasztását is rám bízta, és meglepő módon nem panaszkodott, amikor egy romantikus vígjáték mellett döntöttem. Lehet, hogy ebben szerepe volt a hatalmas vödör pattogatott kukoricának is, amivel a fejünket tömtük közben, már amikor éppen nem váltottunk vajízű csókokat. Istenien hétköznapi volt.
Az isteni hétköznapiság abban a percben véget ért, amikor hazaértünk, és Daemon kiszállt a kocsiból. Gyanakodva nézte a házat, ahol minden lámpa fel volt kapcsolva. Úgy tűnt, Dee nem hisz az energiatakarékosságban. – Kat, szerintem haza kellene menned. – Tessék? – Becsuktam a kocsiajtót, és értetlenül meredtem rá. – Azt hittem, beszélni fogunk. És jégkrémet eszünk. A jégkrémet kifejezetten megígérted. Daemon felkuncogott. – Tudom, de társaságunk akadt. Megálltam előtte a verandalépcsőn. – Miféle társaság? – Luxen-féle – felelte a vállamra téve a kezét, titokzatosan csillogó zöld szemével rám nézett. – Az Öregek. Biztosan jó dolog egy ilyen extra belső érzékelő rendszer. – És én nem mehetek be? – Szerintem nem jó ötlet. – Nyílt az ajtó, Daemon átpillantott a vállam felett. – És szerintem nincs is rá lehetőséged. Hátranéztem. A küszöbön egy férfi állt – egy elegáns férfi. Háromrészes öltönyt viselt, éjfekete haja a halántékánál őszült. Fogalmam sem volt, mit vártam egy luxen Öregtől; talán fehér köntöst és kopasz fejet, végül is a Seneca-hegység lábánál éltek egy kolóniában. De erre egyáltalán nem számítottam. Arra sem, hogy Daemon nem veszi le a kezét a vállamról, és nem húzódik illedelmes ember-idegen távolságra tőlem. Ehelyett suttogott valamit a saját nyelvükön, végigsimított a hátamon és mellém lépett. – Ethan – köszöntötte a férfit. – Nem számítottam rád. A férfi rám nézett; meglepően violaszínű volt a szeme. – Látom. Ez az a lány, akiről a testvéreid voltak szívesek informálni?
Daemon megfeszült. – Az attól függ, miről voltak szívesek informálni téged. Elakadt a lélegzetem, fogalmam sem volt, mit kezdhetnék magammal, hát csak álltam ott, és igyekeztem a lehető legártatlanabbnak kinézni. Már önmagában az sem volt jó hír, hogy tudtam: az öltönyös nem ember. A többi luxen nem jöhetett rá, hogy beavattak a titokba, sem arra, hogy hibrid lettem. Ethan elmosolyodott. – Hogy együtt jártok. Meglepődtem. Hiszen jóformán egy család vagyunk. Valami azt súgta, a meglepetésüknek több köze lehetett ahhoz a tényhez, hogy Daemontől elvárták, Ash-sel csináljanak földönkívüli kisbabákat, mint ahhoz, hogy Daemon nem küldte ki a körüzenetet, amikor kilépett a húspiacról. – Ismersz, Ethan, nem szeretem kitárgyalni a magánéletemet. – Daemon hüvelykujja lassan, nyugtatóan körözött a derekamon. – Kat, ő itt Ethan Smith. Olyan, mint egy… – Keresztapa – böktem ki, aztán elvörösödtem, mert ennél ostobább dolgot nem is mondhattam volna. Ethan arckifejezéséből azonban úgy ítéltem, tetszik neki. – Igen, mint egy keresztapa. – Furcsa tekintete megpihent rajtam; eltökélten feljebb szegtem az államat. – Nem a környékről való vagy, igaz, Kat? – Nem, uram. Floridából jöttem. – Ó! – Ethan felvonta sötét szemöldökét. – Meg vagy elégedve Nyugat-Virginiával? Daemonre pillantottam. – Igen, szép környék. – Ez bájos. – Ethan lejjebb lépett a lépcsőn. – Örömömre szolgál, hogy megismerhettelek. – Felém nyújtotta a kezét, és puszta szokásból
már nyúltam is érte, azonban Daemon közbelépett. Elkapta az ujjaimat, az ajkához emelte, és csókot lehelt a tenyeremre. Ethan röpke kíváncsisággal figyelte a jelenetet, és volt még valami a tekintetében, amit nem tudtam értelmezni. – Nemsokára átmegyek hozzád – jelentette ki Daemon, majd leengedte a kezemet, és közénk lépett. – Most van még egy kis dolgom, nem gond? Bólintottam, és kierőltettem magamból egy mosolyt Ethan felé. – Én is örülök a találkozásnak. – Részemről a szerencse – biccentett. – Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. A szavai valamiért martak, mint a hideg. Intettem Daemonnek, aztán visszasiettem a kocsihoz a táskámért. Ők addigra már bementek a házba. A bal hüvelykujjamat adtam volna, ha megtudhatom, mit beszélnek. Amióta ismertem az ikreket, még sosem járt náluk egyetlen másik luxen sem a kolóniából. Ethan jelenléte nyugtalanná tett. Ledobtam a táskámat a folyosón, és előszedtem a narancslevet. Mivel anyu aludt, lábujjhegyen siettem be a szobámba, és magamra csuktam az ajtót. Lehuppantam az ágyra, a poharamat az asztalra raktam. A laptopomra összpontosítottam, és felemeltem a kezemet. A gép azonnal felröppent az asztalról, és a tenyerembe simult. Igyekeztem nem túl gyakran használni az idegen képességeimet – naponta legfeljebb egyszer vagy kétszer, hogy olajozott maradjon az… akármi is ez. Minden alkalommal elfogott ugyanaz a fura feldobottság, mintha a hullámvasút egy magasba kapaszkodó kocsiján ülnék éppen, készen rá, hogy százharminccal száguldjak le a lejtőn. A pillanat, amikor az ember gyomra a torkába szorul, és a bőre is bizsereg az éberségtől. Másmilyen
érzés volt, nem rossz, sőt, mondhatni, kellemes… és talán egy kicsit addiktív is. Adam halálának éjjelén, amikor megcsapoltam a Forrást, hatalmasabbnak éreztem magam, mint valaha. Nagyon is el tudtam képzelni, hogy az efféle hatalom valakinek a fejébe száll. Ha Will mutációja tartósnak bizonyult, csak a jó ég tudja, miféle őrültségeket tesz. Igazán nem engedhettem meg magamnak, hogy őrajta töprengjek, úgyhogy bekapcsoltam a laptopot, és fél óráig csak böngésztem a neten, könyvértékeléseket olvastam, aztán leállítottam a gépet, és visszalebegtettem az íróasztalra. Végül összegömbölyödtem egy könyvvel, arra számítva, hogy haladok néhány fejezetnyit, amíg Daemon meg nem jelenik, ám három oldal után belealudtam. Amikor felriadtam, sötétség vett körül. Felkelve láttam, hogy elmúlt kilenc óra, vagyis anyu már elment munkába. Meglepett, hogy Daemon nem látogatott meg; felkaptam a csizmámat, és átsétáltam a szomszédba. Dawson nyitott ajtót: fél kezében egy dobozos kólát tartott, a másikban édes péksüteményt. – Szépen felpörögsz ennyi cukortól – jegyeztem meg vigyorogva. – Aha, nem mostanában fogok elaludni – pillantott le. Eszembe villant, amit korábban mondott, hogy nem alszik egyáltalán; reméltem, ez megváltozott azóta. – Daemon nincs itt – közölte Dawson, mielőtt megkérdezhettem volna. – Ó! – Igyekeztem elrejteni a csalódottságomat. – Még mindig azzal az Öreggel van? – Egek, dehogy! Ethan alig egy órát volt itt. Nem örült. Daemon viszont Andrew-val ment el. – Andrew-val? – Ez váratlanul ért.
– Igen – bólintott Dawson. – Andrew, Dee és Ash enni akart valamit. Nekem nem volt kedvem. – Ash? – suttogtam. Na, jó, erre igazán nem számítottam. Amire viszont igen, az az oktalan, esztelen féltékenység volt, ami elöntött, és azzal fenyegetett, hogy megtébolyít. – Aha – felelte, aztán összerezzent. – Bejössz? Szinte észre se vettem, hogy követem, amíg összeszorított térdekkel le nem ültem a kanapéra. Daemon tényleg elment vacsorázni Ashsel és a többiekkel? – Mikor indultak? – Hát, nem olyan rég. – Dawson beleharapott a sütijébe. – Mindjárt tíz óra. – A luxenek étvágya híres volt, de azért mégse vacsoráznak fél éjszaka. Ennél több eszem volt. Dawson a karosszékbe huppant, és lenézett a kajájára. – Ethan öt körül ment el. Andrew… – Az órára nézett. – Ő meg Ash hat felé jött át. Felkavarodott a gyomrom. – És aztán négyen felkerekedtek, hogy egyenek valamit? Dawson csak biccentett, mintha a beszédet fájdalmasan kínosnak találná. Négyórás vacsora. Egyszerre nem bírtam ülve maradni. Tudni akartam, melyik étterembe mentek. Meg akartam találni Daemont. Felálltam volna, de hiába próbáltam lenyelni azt a rémes, forró gombócot a torkomban. – Nem arról van szó, amire gondolsz – szólalt meg Dawson halkan. Odakaptam a fejemet. Könnyek szöktek a szemembe, amitől csak még pocsékabbul éreztem magam. A sors iróniája! Daemon is így érezte magát, amikor elmentem először vacsorázni, aztán ebédelni Blake-kel? De akkor nem jártunk, és nem is tartoztam neki semmivel. – Nem? – nyögtem ki.
Dawson lenyelte a sütemény maradékát is. – Nem. Szerintem csak ki akart mozdulni kicsit. – Nélkülem? – Lehet, de lehet, hogy nem. – Lesöpört néhány édes morzsát a nadrágjáról. – Nem ugyanaz a testvér, akit régen ismertem. Róla sosem gondoltam volna, hogy egy emberrel jön össze. Mármint, ezt nem sértésnek szántam. – Semmi gond – suttogtam. Nélkülem. Nélkülem. A szó egyre csak ismétlődött a fejemben. Nem voltam az a fajta tapadós lány, akit le sem lehet feszegetni a fiújáról, de a francba is, ez fájt. A kezdeti szúrás hamar késdöféssé erősödött, amikor elképzeltem Dee-t és Andrew-t a boksz egyik oldalán, Daemont és Asht a másikon, mert biztosan így ültek le, ha enni mentek. Mint a régi szép időkben… amikor Daemon és Ash még együtt jártak. Blake-kel egyszer csókolóztunk, de semmi hosszú távú dolog nem alakult ki köztünk. Istenem, Daemon és Ash biztosan le is… Ezen a ponton leállítottam magam. Dawson felállt, megkerülte a dohányzóasztalt, és letelepedett mellém. – Ethan felbosszantotta. Tudni akarta, hogy a veled való kapcsolata nem kavar-e majd be a maga fajtájához való hűségébe. – Előrehajolt, a tenyerét végighúzta behajlított térdein. – És, hát, elképzelheted Daemon válaszát. Ebben nem voltam olyan biztos. – Mit mondott? Dawson nevetett; úgy húzta össze a szemét, mint Daemon szokta. – Maradjunk annyiban, hogy elmagyarázta, annak, hogy kivel jár, semmi köze a hűségéhez. Csak más szavakkal. – Csúnyákkal? – Halványan elmosolyodtam. – Nagyon csúnyákkal – sandított rám Dawson. – Nem számítottak tőle ilyen válaszra. Senki sem. Én… hát, tőlem sem vártak sokat.
Nagyrészt mert engem sosem érdekelt, mit gondolnak. Daemont sem igazán, de… – Tudom. Mindig ő volt az, aki megoldotta a gondokat, nem pedig csinálta őket. Főleg ilyeneket. Dawson bólintott. – Azt nem tudják, miféle vagy, de Ethan aligha hagyja annyiban az ügyet. – Kiközösítik? Dawson bólintott. A fejemet ráztam. A kiközösített luxen nem mehetett a többiek közé, de még csak a közelükbe sem, vagyis távol kellett maradnia a béta kvarc védelmező tömbjeitől. Gyakorlatilag egyedül maradt az arumokkal szemben. – Kicsoda Ethan? Azt értem, hogy egy Öreg, de ez mit jelent? – Az Öregek a mi társadalmunk polgármesterei és elnökei. Ethan a vezető – felelte Dawson a homlokát ráncolva. – Fontosnak hangzik – feleltem meglepve. – Ebben a kolóniában mindenki hallgatni fog rá. Akik nem kockáztatják meg, hogy ugyanazt kapják a nyakukba. – Hátradőlt, behunyta a szemét. – Még azok is, akik beilleszkedtek az emberek világába, például a kolónián kívül dolgoznak, meg ilyesmi… ők sem merik felbosszantani az Öregeket. A Védelmi Minisztérium engedélye nélkül nem költözhetünk, de ha az Öregek úgy akarják, megtalálják a módját, hogy kiüldözzenek innen. – Veled is ezt tették Beth miatt? Dawson arca megfeszült. – Megtették volna, de nem volt rá elég idő. Semmire sem volt elég idő. Fájdalom hasított a szívembe. A karjára tettem a kezemet. – Kiszabadítjuk Betht.
– Tudom. – Halványan elmosolyodott. – Vasárnap. Minden vasárnap dől el. A gyomrom megint fordult egyet, a szívverésem felgyorsult. – Milyen volt… ott bent? Dawson résnyire kinyitotta a szemét. – Először nem volt olyan rémes – felelte hosszas hallgatás után. – Hagyták, hogy találkozzunk. Azt mondták, minden a mi biztonságunk érdekében történik. Tudod, a duma, hogy ha kiderülne, mit tettem Bethszel, annak rossz vége lenne, és védelemre van szükségünk. A Daedalus a mi oldalunkon áll. És egy darabig tényleg úgy is tűnt. Már majdnem elhittem, hogy kéz a kézben fogunk kisétálni. Most először hallottam tőle ezt a nevet: Daedalus. Különösen csengett a szájából. – És ez a hitem aztán nyomorúsággá és végül őrületté változott, amikor elmúlt a remény – folytatta komor grimasszal. – A Daedalus azt akarta, ismételjem meg, amit Bethszel tettem. Hogy még több hozzá hasonlót teremtsek. Hogy segítsek az emberiségnek, meg hasonló szar szövegek. Amikor nem vált be… a dolgok megváltoztak. – Hogyan? – kérdeztem, és fészkelődtem egy kicsit ültömben. Dawson álla megfeszült. – Először nem engedtek minket találkozni. Ez volt a büntetésem, amiért nem bírtam teljesíteni a feladatot, ami pedig olyan könnyűnek tűnt a számukra. Nem fogták fel, hogy fogalmam sincs, hogyan gyógyítottam és változtattam meg Betht. Haldokló embereket hoztak elém, és én megpróbáltam, Katy, igazán megpróbáltam, de akármit csináltam, egymás után meghaltak. Hányinger szorongatta a torkomat. Szerettem volna kibökni valamit, de ez is egy olyan pillanat volt, amikor a hallgatás jelent mindent.
– És akkor egészségesekkel folytatták. Mindenfélét… csináltak velük. Megsebezték őket, én pedig gyógyítottam. Néhányan… néhányan jobban lettek. Egy darabig legalábbis, de aztán úgy tűnt, az eredeti sérülések, akármilyenek voltak is, sokszoros erővel tértek vissza. Mások… mások állapota destabilizálódott. – Ezt hogy érted? Dawson combján pihenő ökle kinyílt, majd visszazárult. – Kialakult náluk néhány luxen-képesség, de valami rosszul sült el. Az a lány… nem volt sokkal idősebb nálunk, és kedves volt, igazán aranyos. Valami gyógyszert adtak be neki. Haldoklott. Meggyógyítottam. Igazán szerettem volna, hogy meggyógyuljon, mert annyira rettegett. – Smaragdzöld pillantása az enyémet kereste. – És azt hittük, beválik. Megbetegedett, mint Beth, amikor bevittek minket. És aztán ugyanolyan sebesen tudott mozogni, mint mi. De egy nappal az után, hogy felgyógyult, beleszaladt egy falba. – Ez miért olyan rossz? – néztem rá értetlenül. Dawson elkapta a tekintetét. – Katy, gyorsabbak vagyunk a pisztolygolyóknál. Belerohant abba a falba. Mintha hangsebességgel ütközött volna neki. – Jézusom… – És úgy tűnt, nem képes megállni. Néha eszembe jut, vajon szándékosan csinálta-e. Utána is sokan jöttek. Rengetegen. Emberek, akik meghaltak a kezem alatt. Vagy az után, hogy meggyógyítottam őket. Voltak, akik túlélték, de nem mutálódtak, róluk sem hallottam többet. – A földre pillantott. – Annyi vér tapad a kezemhez… – Nem! – ráztam meg a fejemet. – Nem a te hibád volt. – Nem? – kérdezte dühösen. – Megvan bennem a gyógyítás képessége, de képtelen voltam jól alkalmazni. – De akarnod is kell, hogy működjön. Mármint sejtszinten. Téged kényszerítettek rá.
– Ez nem változtat a halottak számán. – Nyughatatlanul előrecsúszott ültében. – Egy időben már azt is elhittem, megérdemlem, amit velem tesznek, de Beth… ő nem. Ő sosem érdemelte meg ezt az egészet. – Te sem, Dawson. Egy pillanatra rám nézett, aztán maga elé meredt. – Később először Bethtől fosztottak meg, aztán az ételtől, aztán a víztől, és amikor ezek egyike sem vált be, kreatív módszerekhez folyamodtak. – Hosszan sóhajtott. – Azt hiszem, Bethszel ugyanezt tették, de valójában nem tudom. Csak abban vagyok biztos, amit a szemem láttára vitték véghez. Teljesen elzsibbadtam, súlyos balsejtelem kerülgetett. – Őt sebesítették meg, hogy meggyógyítsam, ők pedig tanulmányozhassák a folyamatot. – Dawson összeszorította az állkapcsát. – Minden alkalommal pusztító rettegés tört rám. Mi lesz, ha elhibázom? Mi lesz, ha cserbenhagyom Betht? Én… Elhallgatott, némán nyeldekelt. Ismét könnyek gyűltek a szemembe. Dawson sosem lesz már a régi önmaga. Szerettem volna sírni érte, Bethért, de legjobban azokért az emberekért, akik valaha ők voltak, de akikké soha többé nem változnak vissza.
TIZENKILENCEDIK FEJEZET DAWSON EZEK UTÁN NEM MONDOTT TÖBBET. Beszélt, ha szóltam hozzá – az időjárásról, a fociról, a hupikék törpikékről – de a Daedalusról, meg hogy mit tettek vele és Bethszel, semmit. Részben hálás is voltam neki ezért. Akármennyire önzőnek is hangzik, nem tudtam, mennyivel többet bírtam volna még elviselni. Külön rossz volt, hogy amint elhagytuk a komoly témákat, az agyam azonnal visszaállt arra a kérdésre, hogy hol van Daemon, és mit csinál ott. Amikor éjfélig sem ért haza, nem bírtam tovább ott maradni. Egyáltalán nem bírtam megmaradni sehol. Elköszöntem Dawsontól, és hazasiettem a hidegben. Legelőször a telefonomat néztem meg. Egy üzenet várt; félreütött a szívem. Bocs az estéért. Holnap beszélünk. Egy órával ezelőtt futott be, vagyis akkor Daemon még Ashsel volt… vagyis Dee-vel, Andrew-val és Ashsel. Úgy néztem az órára, mintha meg tudnám változtatni a pontos időt. A szívem zakatolt, pedig nem futottam hazáig. Lepillantottam a telefonomra, küzdöttem a késztetés ellen, hogy a falhoz vágjam. Tudtam, hogy nevetséges vagyok. Daemon a barátjuk, még Ashnek is. Nélkülem is elmehet velük szórakozni. Ráadásul azok után, ami Dee és köztem történt, a húgával sem töltött sok időt. Nevetséges vagy sem, azért fájt. És utáltam ezt – utáltam, hogy egy ilyen hülyeség is felzaklat.
Felvittem magammal a telefont az emeletre, megmosakodtam, fogat mostam és pizsamába bújtam. Még mindig nem döntöttem el, visszaírjak-e neki. Szerettem volna, ha van erőm megállni, hadd lássa, milyen dühös vagyok, de a körülöttünk zajló dolgokat figyelembe véve átkozott ostobaság lett volna. Másfelől, fájt az egész lelkem. Úgyhogy fogtam és az éjjeliszekrényemre tettem a telefont, lefeküdtem, az orromig húztam a takarót, és ostoroztam magam, amiért nem válaszoltam az üzenetre, amiért eleve elfogadtam Blake meghívását, amiért megcsókoltam, és amiért ébren fekve ostorozom magam. Az agyam végül megelégelte a műsort, és lekapcsolt. Valamivel később – talán álmodtam, talán nem – valami ködös, lebegő állapotban találtam magam, amelyben a valóság a tudattalannal keveredett. Egy része biztosan álom volt, hiszen Daemont láttam az épületben, megpillantottam sötét haját, de aztán eltűnt a szemem elől. Mire odaértem volna a terembe, ahol láttam, már máshol volt. Végtelen labirintusban kergettem, és hiába kiabáltam a nevét, sosem válaszolt. A szorongástól sajgott a mellkasom. Futni utána, de soha el nem érni… ennek nem lesz vége. De aztán megmoccant alattam az ágy, és az épület füstté olvadt. Valami súly ereszkedett le mellém. Egy kéz kisimította a hajamat az arcomból. Talán mosolyogtam is, mert ő volt itt, és ez megnyugtatott. Visszaaludtam, és a későbbi álmaimban már nem üldöztem Daemont.
Reggel, amikor felébredtem, Daemon jelenlétére számítva fordultam meg. Szombatonként anyu délelőttig dolgozott, Daemon pedig általában addig maradt, ameddig csak tehette, ám az ágyam üres volt.
Végigsimítottam a másik párnán, és felsóhajtottam – a tiszta, szabad erdők illatát vártam, ami őt kísérte, de csak valami citrusos illatnyomot éreztem. Álmodtam, hogy mellettem volt? Krisztusom, ha igen, az nagyon szánalmas. A homlokomat ráncolva felültem, felkaptam a telefonomat. Hajnali kettő körül érkezett egy új üzenet Daemontől. Bacon és tojás lesz reggelire. Gyere át, ha felkeltél! – Kettőkor? – kérdeztem döbbenten a telefontól. Csak akkor jöttek haza? A szívem megint kétszázat vert. Nyögve hanyatt vetettem magam. Úgy tűnik, szánalmas vagyok, Daemon pedig átdorbézolta az éjszakát, de nem velem. Kivonszoltam magam az ágyból, letusoltam, farmert vettem és pulóvert. Erőt vett rajtam a tompaság, csak félig szárítottam meg a hajamat, aztán kusza kontyba csavartam. Átsétáltam a szomszédba, de az ajtót zárva találtam. Megfogtam a kilincset, és megvártam, amíg kinyílik a zár. Belépve valami kényelmetlen érzés telepedett rám. Túlságosan is könnyű bejutni a házakba, beleértve a miénket is. A fejemet ingatva becsuktam magam mögött az ajtót, és mélyet lélegeztem. A ház csendes volt, mint egy kripta, még mindenki aludt. Felsétáltam az emeletre, óvatosan kihagytam a két nyikorgó lépcsőfokot. Dawson és Dee hálószobájának ajtaja csukva volt, de Daemoné mögül halk zene szűrődött ki. Csendesen benyitottam, és besurrantam hozzá. Rögtön az ágyra pillantottam, és ha akarom, sem tudtam volna megállítani a szívem őrült verdesését. Daemon hanyatt hevert, fél karja meztelen hasán, a másik kinyúlt mellette. A takaró összevissza csavarodott keskeny csípőjén. Az arca
álmában csaknem angyalivá vált, márványba metszett vonásai ellágyultak, ajka elnyílt, sűrű szempillája az arcát érte. Most sokkal fiatalabbnak tűnt a koránál, azonban különösképp csak még távolabb került az én súlycsoportomtól. Férfias szépsége földöntúlinak tűnt, ugyanakkor feszélyezett is. Olyasmi tárult a szemem elé, amit a könyvek lapjain szoktam csak megtalálni. Néha nehezemre esett elhinni, hogy igazi. Lábujjhegyen mellé óvatoskodtam, és leereszkedtem az ágy szélére. Képtelen voltam elszakítani róla a tekintetemet, és fel sem akartam ébreszteni – csak ültem ott, mint a legrosszabb kukkoló, és lestem a mellkasa egyenletes emelkedését-süllyedését. Azon töprengtem, álmodtam-e az éjjel, vagy valóban benézett hozzám. A fura remegés visszatért, és csaknem meg is bocsátottam az előző esti zaklatottságot. Majdnem, de mégsem egé… Hirtelen átfordult, a derekam köré fonta a karját, és lerántott maga mellé, aztán a nyakam hajlatába temette az arcát. – Jó reggelt! – mormolta. A vállára tettem a tenyeremet; forrónak éreztem a bőrét. – Jó reggelt! – Hol a szalonnás tojásom? – tudakolta, majd átvetette a lábát az enyémen, és közelebb húzott magához. – Azt hittem, te ajánlottál fel reggelit. – Félremagyaráztad. Eredj a konyhába, asszony! – Hát persze. – Oldalra fordultam, hogy szembenézzek vele. Felemelte a fejét, puszit nyomott az orrom hegyére, aztán visszafúrta a fejét a párnába. Felnevettem. – Túl korán van – morogta. – Mindjárt tíz. – Az túl korán van.
Elnehezült a szívem. Az ajkamba haraptam, megint nem tudtam, mit mondjak. Daemon lustán a csípőmre ejtette a karját, és felém fordult. – Nem válaszoltál tegnap. Szóval nem kerüljük el. – Elaludtam. Különben… azt hittem, el vagy foglalva. – Nem voltam – vonta fel a szemöldökét. – Tegnap benéztem hozzátok, és vártam rád egy darabig – válaszoltam, a takaró szélét gyűrögetve. – Sokáig elmaradtál. – Vagyis megkaptad az üzenetemet, és időd is volt rá, hogy válaszolj. A fenébe! Ebbe belegyalogoltam. – Miért ejtettél, cica? – sóhajtott Daemon, és kinyitotta fél szemét. – Megsértetted az érzéseimet. – Biztosra veszem, hogy Ash meggyógyítgatta őket. – Amint kimondtam, máris szerettem volna pofon ütni magam. Mindkét szeme kinyílt, majd igazán szélesen elmosolyodott; meglepett, de fel is bosszantott. – Féltékeny vagy. Az ő szájából még ez is úgy hangzott, mint valami jó dolog. Megpróbáltam felülni, de a karja az ágyhoz szögezett. – Nem vagyok. – Cica… A mennyezetre néztem… és akkor elszabadult a pocsék szómenésem. – Aggódtam az Öreg miatt, és úgy volt, hogy beszélünk még este. Nem jöttél, hanem vacsorázni vitted Andrew-t, Dee-t és Asht. Asht, az exbarátnődet. És én ezt honnan tudtam meg? A testvéredtől. Mondd, hogyan ültetek le, kényelmes volt? Dee és Andrew együtt, te meg Ash mellett? Fogadok, hogy nagyon kényelmes volt!
– Cica… – Nekem ne cicázz! – A mérgem most már teljesen elszabadult. – Öt körül léptél le, és mikor értél haza? Kettő után? Mit csináltatok? Töröld le az arcodról ezt az idétlen vigyort, egyáltalán nem vicces! Daemon igyekezett, de a mosoly győzött. – Imádom, amikor kiereszted a karmaidat. – Ó, hallgass már! – Haragosan taszítottam egyet a karján. – Eressz el! Hívd fel Asht, hátha ő majd csinál neked szalonnás tojást! Én mentem. Nem eresztett el; inkább fölém kerekedett, a vállam mellett a tenyerére támaszkodva tartotta magát. Most már a bosszantó, öntelt vigyora ült az ajkán. – Csak hallani szeretném, amikor kimondod: Féltékeny vagyok. – Már mondtam, seggfej! Féltékeny vagyok. Miért ne lennék? Oldalra biccentette a fejét. – Hát, nem is tudom. Talán mert nekem sosem kellett Ash, te viszont igen, az első pillanattól, amikor megláttalak. Mielőtt elkezdenéd, tudom, pocsékul mutattam ki, de te is tudod, hogy akartalak. És csak téged. Bolond vagy, ha féltékenykedsz. – Tényleg? – Dühös könnyek csípték a szememet. – Együtt voltatok. – Voltunk. – Ő alighanem még mindig akar téged. – De mivel én nem akarom őt, ennek semmi jelentősége. A számomra volt. – Szép, mint egy modell. – Te szebb vagy. – Ne próbálkozz a hízelgéssel! – Nem próbálkozom. Átnéztem a válla felett, és az ajkamba haraptam.
– Tudod, először azt gondoltam, hogy megérdemeltem a múlt éjszakát. Most már tudom, mit éreztél, amikor Blake-kel találkozgattam. Mint egy lecke a karmától, de ez nem ugyanaz. Mi ketten akkor még nem voltunk együtt, én pedig korábban nem jártam Blake-kel. Daemon mélyet lélegzett. – Igazad van, nem ugyanaz. Nem randevúra mentem Ashsel. Andrew beugrott, és muszáj volt megbeszélnünk Ethan dolgát is. Andrew éhes volt, úgyhogy eldöntöttük, hogy eszünk valamit. Dee hozzánk csapódott, Ash meg azért jött, mert, tudod, ő Andrew testvére. Féloldalasan megvontam a vállamat. Volt igazság a szavaiban. – És nem étteremben voltunk. Pizzát rendeltünk, és Andrew-éknál kötöttünk ki, ahol a vasárnapról beszélgettünk. Ash halálra van rémülve, hogy Andrew-t is elveszíti. Dee még mindig meg akarja ölni Blake-t. Órákig tárgyaltam velük ezekről. Nem zártkörű partit tartottunk. De azért meg sem hívtál, gondoltam, de nem mondtam ki, mert tudtam: ostobaság. – Akkor legalább miért nem szóltál? Valamit mégis mondhattál volna. Akkor nem kellett volna megjárnom a pokol összes bugyrát. Egy másodpercig csak nézett rám, aztán felült. – Gondoltam rá, hogy benézek, amikor hazaértem, de már túl késő volt. Akkor tényleg álmodtam. Hivatalosan is szánalmas vagyok. – Nézd, nem gondoltam végig. – Vettem észre – morogtam. Daemon megdörgölte a mellkasát a szíve felett. – Komolyan nem gondoltam, hogy ennyire felzaklat. Azt hittem, ennél több eszed van.
– Több eszem? – Még mindig hanyatt hevertem, de most nem is bírtam megmozdulni. – Igen. Azt hittem, tudod, hogy ha Ash meztelenül táncolna be a szobámba, akkor is elküldeném. Nincs okod az aggodalomra. – Köszönöm, ezt a képet soha nem leszek képes elfelejteni. Daemon a fejét rázta, és szárazon felnevetett. – Ez a bizonytalanság sértő, Kat. Leesett az állam. Felpattantam, és térdelő helyzetben állapodtam meg. – Tessék? Talán csak te lehetsz bizonytalan? – Micsoda? – nevetett rám. – Én miért lennék bizonytalan? – Jó kérdés, de akkor minek neveznéd azt a kis közjátékot Blakekel a folyosón? És mit jelentsen a kérdésed, hogy akarok-e segíteni neki? Daemon becsukta a száját. – Na, ugye?! Pontosan. A te részedről még sokkal nevetségesebb a bizonytalanság. Betűzöm, jó? – A haragommal együtt a Forrás ereje is magasra szökött bennem, elektromosság bizsergett a bőrömön. – Gyűlölöm Blake-et. Kihasznált, és kész lett volna átadni a Daedalusnak. Megölte Adamet. Mindössze egy icipici részem képes egyáltalán elviselni. Hogy bírsz egyáltalán féltékenykedni rá? – Akar téged – szűrte a fogai között Daemon. – Édes istenem, dehogy akar! – Nekem beszélhetsz. Én is fiú vagyok. Tudom, mi jár a többiek fejében. Az ég felé emeltem a kezemet. – Az se számít, ha igazad van. Utálom Blake-et. – Rendben – pillantott félre. – Te viszont nem utálod Asht. Egy részed szereti. Tudom, hogy így van, talán nem ugyanúgy, ahogy irántam érzel, de attól még vonzóak
vagytok egymás számára, és van közös múltatok is. Perelj be érte, ha akarsz, de engem ez kicsit azért zavar! Leszálltam az ágyról, dacos óvodás módjára ki akartam masírozni a szobából. Talán még a földre is vetettem volna magamat, az is jó energialevezetésnek. Daemon előttem termett, a tenyerébe fogta az arcomat. – Oké, értem, mit akarsz mondani. Szólnom kellett volna. És Blake dolga… igen, az is ostobaság. – Helyes – tettem karba a kezemet. Daemon ajka megrándult. – De tudnod kell, hogy én téged akarlak. Nem Asht. Nem mást. – Akkor sem, ha az Öregek szerint egy hozzá hasonlóval kellene lenned? Lehajolt, és csókot lehelt a járomcsontomra. – Nem érdekel, mit akarnak. Pont ilyen rémesen önző vagyok. – Megpuszilta a halántékomat. – Rendben? Lecsukódott a szemem. – Rendben. – Akkor kibékültünk? – Ha megígéred, hogy nem nyaggatsz, amiért holnap veletek megyek. – Keményen alkuszol – támasztotta a homlokát az enyémnek. – Így van. – Nem akarom, hogy gyere, cica. – Sóhajtott, magához ölelt. – De nem akadályozhatom meg. Ígérd meg, hogy mellettem maradsz! A mellkasának szorítottam az arcomat, és elmosolyodtam. – Megígérem. – Mindig az van, amit te akarsz, igaz? – Daemon megcsókolta a fejem búbját.
– Nem mindig. – Én is átkaroltam, magamba szívtam a testmelegét. Ha úgy volna, ez az egész nem történne meg. De hát éppen ez a buktató – vajon bárki közülünk megkapja-e mindenestől, amit akar? Daemon karja megfeszült, borzongás futott végig rajta. – Na, gyere, csináljuk meg azt a szalonnás tojást! Ma minden erőmre szükségem lesz. – Miért? – kérdeztem, de azonnal rá is jöttem. – Ja, igen, Blake. – Igen. – Lágyan megcsókolt. – Nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne okozzak neki sérülést. Ugye, ezzel tisztában vagy? Szóval extra adag bacont kérek.
HUSZADIK FEJEZET DEE ÚGY KUPORGOTT A LÉPCSŐ ALJÁN, mint egy tébolyodott tündér, aki éppen a poklot készül elszabadítani. A haját szorosan hátrafogta, a szeme világos, lázas zöldben csillogott, az ajkát pengevékonyságúra szorította össze, és a térdén pihenő kezén úgy görbültek az ujjak, mintha karmolni készülne. – Itt van – jelentette ki az ajtó melletti ablakra nézve. Daemonre pillantottam; farkasvigyor ült ki az arcára. Kicsit sem zavarta, hogy a húgában gyilkos indulatok forrnak. Talán mégsem volt olyan jó ötlet Blake részéről, hogy eljött. Dee felpattant, és feltépte az ajtót, mielőtt Blake kopoghatott volna. Senki sem állította meg, még csak előre sem léptünk. Blake meglepve leeresztette a kezét. – Izé, szia… Dee hátrahúzta karcsú karját, és ököllel egyenesen álion vágta Blake-et. A fiú a becsapódás erejétől három lépést hátratántorodott. Leesett az állam. Andrew nevetett. Dee megfordult és sóhajtott. – Oké, ennyi volt. Csak néztem, ahogy a kezét rázogatva visszamegy a karosszékhez és leül. Daemon halkan nevetgélt. – Megígértem neki, hogy üthet egy nagyot. Most már nem fog balhézni.
Némán bámultam rá. Blake beszédült az ajtón, még mindig az állát tapogatta. – Na, jó – állapította meg fintorogva –, ezt megérdemeltem. – Ennél sokkal rosszabbat érdemelsz – jegyezte meg Andrew. – Ezt tartsd észben! Blake bólintott és körülnézett. Hat luxen és egy kezdő hibrid nézett vissza rá. Volt annyi esze, hogy idegesnek, sőt, egyenesen riadtnak nézzen ki – a szobában tapintani lehetett az ellenségességet. Úgy állt meg, hogy a hátát a falnak vethesse. Okos. Lassan belenyúlt a hátsó zsebébe, és előszedett egy papírtekercset. – Szerintem essünk túl rajta mielőbb! – Szerintem is – bólintott Daemon, és kikapta a papírt a kezéből. – Mi ez? – Egy térkép – felelte Blake. – Pirossal jelöltem az utat, amerre mennünk kell. Tűzoltósági szolgalmi út, felvisz egyenesen a Mount Weather hátsó kapujához. Daemon a dohányzóasztalra tette és kisimította a papírt. Dawson átnézett a válla felett, és végighúzta az ujját a kanyargós piros vonalon. – Mennyi időbe telik végigmenni ezen az úton? – Autóval húsz perc, de semmiképpen nem juttathatunk fel oda egy autót észrevétlenül. – Blake kis lépést tett előre, Dee-t figyelte, aki rezzenetlenül meredt rá. Blake állán már megjelent egy piros folt; hamarosan bekékül. – Gyalogolnunk kell, és gyorsan. – Milyen gyorsan? – kérdezte Matthew az ebédlőajtó mellett elfoglalt helyéről. – Amennyire nem-emberileg lehetséges – felelte Blake. – Fénysebességgel. Luc tizenöt percet biztosít a számunkra, de nem lófrálhatunk a környéken a kezdésre várva. Legkorábban öt perccel előtte érhetünk a közelbe, aztán teljes sebességre kapcsolunk.
Hátradőltem. Még csak egyszer értem el azt a sebességet, amiről beszéltek; amikor Blake-et kergettem. – Meg tudod csinálni? – nézett rám Daemon. – Igen. – Ha elég okom van rá, megoldom. Remélhetőleg. Dee a fejét rázta, és felállt. – Milyen gyorsan tudnak futni valójában? – Ha kell, átkozottul gyorsan – vágta rá Blake. – Csak támadj rám még egyszer, és megmutatom, mennyire! – Lefogadom, hogy elkapnálak – nevetett rá Dee rosszindulatúan. – Lehet – mormolta Blake. – Holnap gyakorolnod kell – folytatta. – Lehet, hogy már ma is kellene. Senki nem lassíthat le minket. Beletelt egy pillanatba, hogy felfogjam: hozzám beszél. – Nem lassítok le senkit. – Csak a biztonság kedvéért mondtam – nézett rám égő szemmel. Sietve félrepillantottam. A tény, hogy nyilvánvalóan én vagyok a leggyengébb láncszem, fájdalmasan érintett. Dee-vel vagy Ashsel alighanem jobban járnának – de tudtam, hogy képes vagyok megcsinálni. – Nem kell miatta aggodalmaskodnod – csattant fel Daemon. Matthew lépett előre, kettejük közé. – Rendben, ti felmentek ezen az úton, de mi akkor hol várakozzunk? Daemon karba tette a kezét, és gyanakodva méregette Blake-et. – Az út elején. Így arra is lesz esélyetek, hogy elmeneküljetek, ha valami félresikerül. – Semmi sem fog félresikerülni – szögezte le Ash Daemont figyelve. – Várni fogunk rátok. – Tudom – mosolygott rá bátorítóan Daemon. – Minden rendben lesz velünk, Ash.
Belecsíptem a combomba. Nem akarja őt. Nem akarja őt. Nem akarja őt. Ez használt. – Bízom benned – felelte Ash, és rajongó tekintetét Daemonre függesztette, mintha valami szent volna. Erősebben csíptem magamba. Megütöm. Megütöm. Megütöm. Ez nem vált be. Blake megköszörülte a torkát. – Különben Luc szerint van egy elhagyott farm az út elején. Ott leparkolhatunk. – Jól hangzik. – Dawson hátralépett, és csípőre tette a kezét. Egy hajtincse a homlokába hullott. – Amint odaértünk, tizenöt percünk van, igaz? – Luc, a maffiavezér szerint igen – bólintott Daemon. – Megbízható az a gyerek? – aggodalmaskodott Matthew. – Jótállok érte – szögezte le Blake. – Az aztán életbiztosítás – néztem rá. Blake elvörösödött. – Megbízható. – Szerinted ennyi idő elég lesz? – kérdezte Dawson a testvérét. – Bejutni, kiszabadítani Betht és Christ, aztán elmenekülni? – Muszáj lesz. – Daemon összetekerte a térképet, és a saját farzsebébe dugta. – Te hozod Betht, ez a gyökér meg Christ. – Blake a szemét forgatta, de hallgatott. – Andrew, Kat és én fedezünk benneteket. – Nem is muszáj kihasználni a tizenöt percet – vetett Daemon jelentőségteljes pillantást Blake-re, és mellém huppant. – Aztán fogod Christ, és vele együtt elhúzol innen. Semmi okod nem lesz arra, hogy visszatérj. – És mi van, ha mégis megteszi? – tudakolta Dee. – Mi van, ha új okot talál a zsarolásra, és ismét rávesz, hogy segíts neki?
– Nem fogok – válaszolta Blake; magamon éreztem a pillantását. – Nincs okom visszajönni. Daemon teste megfeszült. – Ha mégis, azzal eléred, hogy olyat tegyek, amit magam is megbánok.… bár közben valószínűleg élvezni fogom. – Értelek – bólintott Blake. – Akkor rendben – lépett közbe Matthew mindenkihez szólva. – Holnap fél hétkor találkozunk ugyanitt. Katy, részedről is rendben? – Igen – bólintottam. – Anyu azt hiszi, Lesánál alszom. Különben is dolgozni fog. – Mindig dolgozik – jegyezte meg Ash a körmeit nézegetve. – Egyáltalán jó neki otthon? Nem tudtam eldönteni, hogy ezt most gonoszságból mondta-e vagy sem, úgyhogy inkább visszafogtam magam. – Egyedül fizeti a hitelt, a számlákat, a bevásárlásokat és az eltartásomat is. Sokat kell dolgoznia. – Talán neked is munkába kellene állnod – nézett fel. – Kereshetnél egy állást iskola utánra, ami úgy húsz órádat lefoglalja. Karba tettem a kezemet, és csücsörítettem. – Mégis, mire célzol, mondd? Macskamosoly jelent meg az ajkán, amikor elnézett mellettem. – Csak azt gondoltam, ha aggasztana, hogy anyukád nehezen boldogul, kisegítenéd. – Hát persze, hogy ezt gondoltad. – Daemon tenyere a hátamra csúszott. Ellazultam; Ash is észrevette a mozdulatot, és savanyú arcot vágott. Nesze neked! – Csak egyvalami miatt kell aggódnunk – szólalt meg Blake, mintha tényleg csak egyetlen dolog fordulhatott volna rosszra. – Ha megszólal a riasztó, néhány lépésenként bezárulnak a biztonsági ajtók,
és azok is védelmi vonalként működnek. Ne menjetek a kék fények közelébe! Azok lézerek. Darabokra vagdalnak mindenkit. Némán bámultunk rá. Hát ez elég nagy gond. Tényleg. Blake elmosolyodott. – De hát nem is jelenthetnek problémát. Csak besurranunk, aztán ki, és senki meg se lát minket. – Na, jó – felelte Andrew lassan. – Még valami, amiről tudnunk kellene? Mondjuk, ónixberakás a falakon? – Nem, ennyi az egész – nevetett Blake. Dee kívül akarta tudni az ajtón, amint a terveket véglegesítettük, Blake pedig engedelmesen indult el kifelé. A küszöbön még megtorpant, mintha mondani akarna valamit, de végül csak visszanézett rám, és kiment. Andrew-ék és Matthew követték, csak a három testvér maradt. Összekulcsoltam a kezemet az ölemben. – Gyakorolni akarom a sprintet – jelentettem ki. – Úgy értem, tudom, hogy képes vagyok rá, olyan gyorsan, mint ti, de azért szeretnék gyakorolni. Dee a kanapé karfájára nézett, és mély lélegzetet vett. – Lehet róla szó – mosolygott Dawson féloldalasan. – Rám is rám fér némi gyakorlás. Daemon hátranyúlt, és átkarolta a derekamat. – Most egy kicsit sötét van hozzá. Csak kitörnéd a nyakadat. Majd holnap. – Kösz a bizalmat. – Szívesen. Könyökömmel oldalba böktem, és Deehez fordultam. Ő úgy figyelte a kanapét, mintha abban rejlene a válasz a kérdéseire. Ez nem fog menni. – Esetleg… esetleg segítesz?
Dee kinyitotta a száját, aztán újra becsukta, és megrázta a fejét, aztán némán felállt, megfordult és felsietett a lépcsőn. Teljesen magamba roskadtam. – Majd megbékél – biztatott Daemon, és megszorongatta a derekamat. – Biztosra veszem. Én kételkedtem, de azért rábólintottam. Dee sosem fog megbékélni. Már azt sem tudtam, miért próbálkozom. Dawson értetlen arccal ült le a másik oldalamra. – Fogalmam sincs, mi lelte, amíg nem voltam itt. Nem értem. Összeszorítottam a számat. Én leltem. – Mind megváltoztunk, testvér. – Daemon közelebb húzott magához. – De a dolgok… a dolgok nemsokára visszatérnek a rendes kerékvágásba. Dawson homlokán ráncok rajzolódtak ki, amíg figyelt minket, a szemébe szomorúság kúszott, elhomályosította élénk ragyogását. Átfutott a fejemen a kérdés, vajon mire gondolt, amikor együtt látott minket? Visszaemlékezett, milyen volt Bethszel ücsörögni a kanapén? De aztán pislantott, és halványan elmosolyodott. – Egy Szellemvizsgálók-maratont? – Nem kell kétszer mondanod – emelte fel a kezét Daemon, és a távirányító a tenyerébe röppent. – Felvettem vagy hatórányi anyagot. Kukorica van? Anélkül nem megy. – És fagyi is kell. – Dawson felállt. – Hozom a kaját. A falióra fél nyolcat mutatott. Hosszú éjszaka elé néztünk, de Daemon mellé telepedve rájöttem, hogy sehol sem tölteném szívesebben. Daemon a hátunk mögé nyúlt, és levett egy takarót a kanapé támlájáról, miközben megpuszilta az arcomat. Eligazította a plédet kettőnkön, úgy, hogy a nagy része engem fedjen be. – Dawson egyre jobban van, igaz?
Mosolyogva néztem rá. – Igaz. Összeakadt a pillantásunk. – Akkor csináljuk úgy, hogy a holnap ne legyen hiábavaló!
Másnap egy órára már csupa sár voltam, és úgy izzadtam, mint a disznó. Jobban ment a futás, mint tartottam tőle; könnyedén lépést tartottam Dawsonnal, és csak, mondjuk, négyszer estem el. A talaj azonban könyörtelen volt. Elsétáltam Daemon mellett. Értem nyúlt, amit egy rosszalló pillantással viszonoztam, mire ő jókedvűen elmosolyodott. – Piszkos az arcod – jegyezte meg. – Cuki. Bezzeg ő szokása szerint tökéletesen nézett ki – az ég szerelmére, még csak nem is melegedett ki! – Mindig ilyen bosszantóan jó? – tudakoltam. Dawson, aki hozzám hasonlóan nézett ki, bólintott. – Igen, ebben ő a legjobb. A harcban, a futásban, az effélékben. Daemon sugárzott. Lerugdaltam a sarat a cipőmről. – Szívás – közöltem. Erre felnevetett. Nyelvet öltöttem rá, és visszaálltam az ikrekkel együtt a startvonalra. Az udvarunkig nyúló erdősáv szélén sorakoztunk fel. Vettem néhány mély lélegzetet, és köszöntöttem a Forrás bennem feltörő erejét. Visszatért a hullámvasútérzés, az izmaim megfeszültek. – Felkészülni, vigyázz, kész – sorolta Daemon, az ujjait begörbítve a teste mellett. – Rajt! Elrugaszkodtam, a lábam feltúrta a földet, és rohantam a testvérek nyomában. A szél egyre erősebben korbácsolt, ahogy gyorsultam. Már tudtam, hogy jó lesz figyelni a korhadt ágakra, a kövekre; a pillantásom
befogta a talajt és a környezetet. Csípett a szél, de ez jó érzés volt, mert azt jelentette, gyors vagyok. Elmosódtak a fák, amikor megkerültem őket, átszáguldottam alacsonyan lógó ágaik alatt. Átugrottam néhány bokrot és sziklát, és megelőztem Dawsont. A szél most már a hajamat szaggatta, kihúzta a tincseimet a lófarokból. Felnevettem. Futás közben elfeledkeztem a buta féltékenységről, Will megoldatlan ügyéről és még arról is, ami aznap este várt ránk. Felszabadító érzés volt szaladni, sebesen, mint a szél. Daemon suhant el mellettünk – bő tíz másodperccel korábban érte el a patakot, mint mi. A lassítás gondot jelentett. Egyszerűen megállni ennél a sebességnél nem lehetett – aki megpróbálja, azonnal fejjel esik előre. Úgyhogy megvetettem a lábamat, és becsúsztam a célba, port, göröngyöket és kavicsokat rúgva ki magam előtt. Daemon elkapta a derekamat, nehogy a vízbe essek. Nevetve megfordultam és lábujjhegyre emelkedtem, hogy csókot nyomjak az arcára. – Fénylik a szemed – mosolygott rám. – Tényleg? Mint a tiéd? Gyémántfénnyel? Dawson is megállt mellettünk, kisöpörte összetapadt haját az arcából. – Nem, csak a színe csillog. Bájos. – Szép – javította ki Daemon. – De azért vigyázz, az emberek előtt ne mutogasd! Bólintottam. Daemon odalépett a testvéréhez, és hátba veregette. – Mit szólnátok, ha abbahagynánk? Mindketten jó időt futottatok, én pedig éhen veszek.
Büszke öröm szikrázott fel bennem, de aztán az emlékezetembe idéztem, milyen fontos lesz a mai este. Nem lehetek én a gyenge láncszem. – Csak menjetek előre! Én még futok kicsit. – Komolyan? – Aha. Szeretnélek minden téren lehagyni. – Erre nem kerül sor, cica. – Visszalépett mellém, és arcon csókolt. – Akár fel is adhatod. Játékosan eltoltam magamtól. – Egyszer majd úgyis le kell nyelned a békát. – Azt várhatod – vigyorodott el Dawson. A szívem kihagyott, látva, miként viccelődnek egymással. Igyekeztem, hogy az arcomra ne üljön ki az érzés, bár Daemon megingott egy pillanatra. Dawson nem érezte át a pillanat fontosságát. Megint hátravetette a haját, és a ház felé fordult. – Versenyezzünk! Menj!— tátogtam némán Daemonnek. Egy villanásnyi mosollyal felelt, aztán a bátyja mellé állt. – Ugye tudod, hogy veszíteni fogsz? – Valószínűleg igen, de a te egódnak jót tesz, nem? Mintha azt még növelni kellett volna; de mosolyogtam, mert melegséggel töltött el, ahogy tréfálkozva elrajtoltak. Vártam néhány percet, lecsendesítettem a gondolataimat, aztán visszafutottam a ház felé. Emberi sebességgel, úgy számoltam, öt percbe került volna. Amint elértem a fák vonalát, megpördültem, szabadon eresztettem a Forrás erejét, és nekilódultam. Két perc. Másodszorra pontosan ugyanannyi. Visszafelé egy perc harminc.
Újra és újra futottam a távot, amíg az izmaim és a tüdőm égni nem kezdtek. Az ötperces távot ötven másodperc alatt teljesítettem. Úgy véltem, ennél jobb nem telik tőlem. A legjobb az volt, hogy bár remegett a lábam, mégsem fájt. Mintha már évek óta futnék így, pedig az edzéstávom általában a könyvesbolt bejáratától az új megjelenések polcáig tartott, és kész. Kinyújtózva néztem, ahogy a napfény pászmái betűznek a levelek között, és visszaverődnek a részben befagyott patakról. A tavasz már közeledett. Összefogtam a hajamat, és a vállamra vetettem. Akkor lesz tavasz, ha mindannyian épségben kijutunk a Mount Weatherből ma este. – Tévedtem. Nincs szükséged gyakorlásra. Blake hangja volt. Megpördültem; néhány méterre állt tőlem, egy vaskos fatörzsnek támaszkodott a kezét zsebre dugva. Nyugtalanság vett rajtam erőt. – Mit keresel itt? – kérdeztem, nehezen megőrizve a nyugalmamat. – Nézlek – vont vállat. – Na, igen, ez aztán nem ijesztő, meg semmi. Blake idegesen elmosolyodott. – Talán máshogy kellett volna fogalmaznom. Néztelek benneteket, ahogy futottatok. Jók vagytok, sőt, nagyszerűek. A Daedalus imádná, ha a kezébe kaparinthatna benneteket. – Ez most fenyegetés? – Az ideges görcs egyre terjedt a bensőmben. – Nem. – Blake elvörösödve pislantott. – Jó ég, dehogyis! Csak azt gondolom, hogy nagyon jó vagy. Benned megvan minden, amit egy hibridtől akarnak. – Mint benned? Lesütötte a szemét. – Igen, mint bennem.
A zavarba ejtő helyzet és Blake jelenléte felbosszantott. Általában nem vagyok haragtartó típus, de vele kivételt tettem. Sarkon fordultam, és visszaindultam a ház felé. – Aggaszt a ma este? – Nem akarok beszélgetni veled. Blake gyorsan beért. – Miért nem? Hogy miért nem? Ez most komoly? Hogy miért nem? Fellobbant a dühöm, gondolkodás nélkül felé pördültem, és ököllel gyomorszájon ütöttem. Sípolva szakadt ki belőle a levegő, az én arcomra pedig szédült elégedettség ült ki. – Jézus! – nyögte meggörnyedve. – Mi van veletek, csajokkal, hogy folyton engem vertek? – Ennél sokkal rosszabbat érdemelsz. – Mielőtt még újra megütöttem volna, inkább elfordultam, és újra elindultam. – Hogy miért nem akarok beszélni veled? Kérdezzük meg Adamet, jó? – Rendben, igazad van – lépett mellém a hasát dörgölve. – De már mondtam, hogy sajnálom. – A sajnálattal semmire sem mész. – Mély levegőt vettem és hunyorogtam, mert bántotta a szememet az ágak között beeső, vakító napfény. El se akartam hinni, hogy erről beszélgetek Blake-kel. – Igyekszem helyrehozni. A nevetséges gondolat – hogy valaha is jóvátehetné, amit okozott – gúnyos hangot csalt ki belőlem. Adam halála óta megértettem a halálbüntetés gondolatát, és hogy miért találták ki. Talán nem vettem volna el egy életet egy életért, de életfogytig börtönbe küldtem volna. Megtorpantam. – Valójában miért vagy itt? Tudod, hogy Daemon dühös lesz, és ő nagyobbat üt, mint Dee vagy én.
– Csak beszélni szerettem volna veled – nézett fel. – Régebben még te is szerettél velem beszélgetni. Na, igen. Mielőtt kiderült, hogy ő a megtestesült sátán, egészen jó fej srác volt. – Utállak-jelentettem ki őszintén. Minden rekordot megdöntött az ellenszenv, amit iránta éreztem. Blake összerezzent, de nem vette le rólam a tekintetét. Szélroham söpört át a fák között, az arcomba csapta a hajamat, Blake haja pedig égnek állt tőle. – Nem akartam, hogy így legyen. Horkanva felnevettem, és nekiindultam. – Nagyon nem megy neked ez a nem-akartam-hogy-utálj dolog. – Tudom – vette fel a lépéseim ritmusát. – És azt is, hogy nem változtathatok rajta. Még az se biztos, hogy megtenném, ha kapnék egy újabb esélyt. Gyűlölködőn néztem rá. – Most legalább őszinte vagy, mi? Nem érdekel. – Te is ugyanezt tennéd a helyemben – felelte, és zsebre dugta a kezét. – Ha Daemont kellene megvédened. Végigfutott a hideg a hátamon. Nem feleltem. – Ugyanezt, bizony – erősködött. – Ahogy én tettem. És ez az, ami mindennél jobban zavar. Sokkal jobban hasonlítunk, mint azt beismernéd. – Egyáltalán nem hasonlítunk! – csattantam fel, de a gyomrom összeszorult, mert a lelkem mélyén tudtam: ahogy Daemonnek is mondtam korábban, valójában sok mindenben hasonlítottam Blake-re. A felismerés azonban még nem jelentette azt, hogy megadom neki a beismerés örömét, főleg azért, mert amit Blake tett, megváltoztatott engem is.
Ökölbe szorított kézzel gázoltam át a lehullott ágakon, bokrokat kerülgettem. – Blake, te egy szörnyeteg vagy. Egy igazi, élő, lélegző szörnyeteg. Én nem akarok azzá válni. Egy percig hallgatott. – Te nem vagy szörnyeteg – jegyezte meg. Az állkapcsom megsajdult, olyan erővel szorítottam össze. – Hasonlítasz rám, Katy, igazán, de jobb vagy nálam – folytatta, majd egy kis szünet után hozzátette: – Az első perctől fogva bírtalak. Tudtam, hogy ostobaság, de mégis így volt. Döbbenten álltam meg, hogy szembenézhessek vele. – Micsoda? Blake arca lángolt. – Kedvellek, Katy. Nagyon. Tudom, hogy te utálsz, és Daemont szereted. Értem én… csak szerettem volna ezt elmondani arra az esetre, ha a ma este rosszul alakul. Nem fog, de tudod, szóval… Fel sem fogtam, mit mond. Kizárt. Újra a ház felé fordultam – már láttam is –, és fejcsóválva elindultam felé. Blake kedvel engem. Nagyon. Ezért árult el engem és a barátaimat. Ezért ölte meg Adamet, és tért vissza, hogy megzsaroljon minket. Hisztérikus nevetés tört ki belőlem – felkacagtam, és nem is bírtam abbahagyni. – Köszönöm – morogta. – Kiöntöm a szívemet, te meg kinevetsz. – Örülj, hogy nevetek, mert a másik lehetőség, hogy megint megütlek, de ez még… Ebben a pillanatban Blake hátulról rám vetette magát, és lerántott a földre. Alig kaptam levegőt, azonnal le akartam dobni magamról. – Ne! – súgta a fülembe, megmarkolva a felkaromat. – Társaságunk van, és nem a jó fajtából.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
A SZÍVEM A TORKOMBA UGROTT. Lassan felemeltem a fejemet: arra számítottam, hogy egy seregnyi védelmis vesz körbe minket. Senkit sem láttam. – Miről beszélsz? – suttogtam. – Nem látok… – Csend! Bosszankodva ugyan, de elhallgattam. Pár másodperc után megerősödött a gyanúm, hogy Blake mindössze így akart némi izgalomhoz jutni. – Ha nem szállsz le rólam, komolyan kárt… Abban a pillanatban én is megláttam, amiről beszélt. A házunk oldalánál egy fekete öltönyös férfi lopakodott előre. Ránézésre volt benne valami ismerős – aztán arra is rájöttem, hol láttam korábban. Nancy Husher társaságában volt, amikor a védelmisek először felbukkantak; amikor Daemonnel visszamentünk Baruck halálának helyszínére. A neve Lane. Ekkor már megpillantottam az Expeditionjét is, távolabb az úton. Nagyot nyeltem. – Mit keres ez itt? – Nem tudom. – Blake meleg lehelete az arcomat érte. A fogamat csikorgattam. – De nyilvánvalóan keres valamit. Egy másodperccel később mozgást láttam Daemonék házánál. Kinyílt a bejárati ajtó, és Daemon lépett ki rajta, aztán látszólag eltűnt a
verandáról, hogy Lane előtt jelenjen meg újra. De mindössze arról volt szó, hogy emberi szemmel követhetetlen sebességgel mozgott. – Segíthetek valamiben, Lane? – Nyugodt, érzelemmentes hangját még ilyen távolságból is tisztán hallottuk. A hirtelen feltűnésétől megriadt Lane hátralépett, és a szívéhez kapott. – Daemon, te jó ég! Utálom, mikor ezt csinálod. Daemon nem mosolyodott el, és akármit is látott a szemében Lane, gyorsan összeszedte magát. – Nyomozást folytatok. – Rendben. Lane benyúlt a zakója belső zsebébe, és elővett majd kinyitott egy kis jegyzetfüzetet. A kabátja beleakadt a fegyver tokjába – nem tudtam eldönteni, szándékosan-e, vagy ügyetlenségből. – Brian Vaughn, a Védelmi Minisztérium munkatársa, újév óta nem adott életjelet magáról. Minden lehetséges nyomot ellenőrzök. – A francba! – mormoltam. Daemon karba tette a kezét. – Miért tudnék én róla bármit is, vagy miért érdekelne egyáltalán? – Mikor láttad utoljára? – Azóta nem, hogy megérkeztetek a szokásos ellenőrzésre, és abban a visszataszító kínai vendéglőben akartatok enni – felelte Daemon olyan meggyőzően, hogy még én is csaknem elhittem neki. – Azóta sem jöttem helyre teljesen. Lane vonakodva elmosolyodott. – Igen, tényleg rémes volt a kaja. – Valamit lejegyzett, aztán eltette a füzetkét. – Eszerint egyáltalán nem láttad Vaughnt? – Úgy van – felelte Daemon. Lane bólintott.
– Tudom, hogy ti ketten nem különösebben kedveltétek egymást. Nem is gondoltam, hogy a saját szakállára idelátogatna, de az ügy jelen állása szerint minden lehetőséget meg kell vizsgálnunk. – Megértem. – Daemon a fák felé pillantott, amelyek mögött rejtőztünk. – A szomszéd házat miért kell megvizsgálni? – Minden házat megnézek – válaszolta Lane. – Még mindig jóban vagy azzal a lánnyal, akivel láttunk? Jaj, ne! Daemon hallgatott, de még kényelmetlen helyzetemből is láttam, hogy összehúzott szemmel méregeti a másikat. Lane nevetett. – Daemon, sosem tanulsz meg lazítani? – Ellépett mellette, és közben vállon veregette. – Engem nem érdekel, kivel… töltöd az idődet. Csak a munkámat végzem. Daemon utánafordult. – Vagyis ha úgy döntenék, hogy csak emberekkel fogok járni, és végül meg is állapodnék egynél, nem jelentenéd? – Amíg nem találok rá cáfolhatatlan bizonyítékot, nem érdekel az ügy. Ez csak egy állás, jó nyugdíjkilátásokkal, és remélem, el is jutok odáig. – Elindult az autója felé, de megtorpant és visszafordult. – A bizonyíték és a megérzés között van különbség. Például a megérzésem elárulta, hogy a testvéred komoly kapcsolatban volt azzal a lánnyal, akivel egyszerre tűntek el, de bizonyíték az nem volt. És persze mind tudtuk, hogyan jött rá a minisztérium Beth és Dawson kapcsolatára – Will-nek köszönhetően. Lane most eljátssza, hogy semmit sem tud Dawsonról? Daemon nekidőlt Lane kocsijának. – Láttad a testvérem holttestét, amikor megtalálták? Feszült, néma csend következett, majd Lane lehajtotta a fejét. – Én nem voltam ott, amikor állítólag megtalálták őt és a lányt. Csak később hallottam. Én mindössze egy hivatalnok vagyok. –
Felnézett. – És azóta sem mondtak nekem mást. Apró csavar vagyok a gépezetben, de azért nem vagyok vak. Visszatartottam a lélegzetemet; éreztem, hogy Blake ugyanígy tesz. – Ezzel mire célzol? – kérdezte Daemon. Lane halványan elmosolyodott. – Tudom, ki van a házadban, Daemon. Tudom, hogy hazudtak nekem. Sokunknak hazudtak, és sokan nem is tudják, mi az igazság. A munkánkat végezzük, és nem keltünk feltűnést. – Te sem? – Nekem megmondták, hogy ellenőrizzem azokat a helyeket, ahol Vaughn előfordulhat, és ennyi. – A kocsiajtó felé intett; Daemon odébb lépett. – Van annyi eszem, hogy ne üssem az orromat semmibe, ami nem az én ügyem. Ki akarom használni azt a nyugdíjalapot. – Bemászott, és behúzta maga után a kocsiajtót. – Légy óvatos! – Viszlát, Lane! – Daemon elhátrált, és intett. Az Expedition csikorgó kerekekkel, murvát szórva elhajtott, csak a kipufogógáz bűzét hagyta maga után. Mi a franc történt? De ami még jobb kérdés, Blake miért fekszik még mindig rajtam? Hátrarántottam a könyökömet. A gyomorszáját találtam el, mire felnyögött. – Szállj le rólam! Blake csillogó szemmel tápászkodott fel. – Szeretsz verekedni. Én is felálltam, rámeredtem. – Tűnj el innen! Jelen pillanatban semmi szükség itt rád. – Jogos. – Hátrébb lépett, a mosolya fokozatosan lehervadt. – Este találkozunk. – Bánom is én! – morogtam visszafordulva a házak felé. Daemon a behajtón sétált felfelé. Kiszaladtam a fák közül, egyenesen hozzá.
– Minden rendben? Daemon biccentett. – Hallottál belőle valamit? – Igen. Már visszafelé tartottam, amikor megláttam. – Úgy gondoltam, jobb, ha Daemon nem tud Blake riasztónál is riasztóbb viselkedéséről, mielőtt megrohamozzuk a Mount Weather bázist. – Hiszel neki? – Képtelen vagyok eldönteni. – A vállamra tette a karját, úgy vezetett a ház felé. – Lane mindig rendes alak volt, de ez nekem akkor sem tetszik. Átfogtam a derekát. – Melyik része? – Ez az egész helyzet – felelte, majd letelepedett a lépcsőre, és az ölébe húzott, átkarolt. – A tény, hogy a minisztérium minden tagja, még Lane is, pontosan tisztában van azzal, hogy Dawson visszatért, és nyilvánvalóan azzal is, hogy tudunk a hazugságaikról. Mégsem tesznek semmit. – Lehunyta a szemét; az arcához simítottam az arcomat. – A ma este is… sikerülhet, de mindenképpen őrültség. Az is eszembe jutott, vajon nem tudják-e már, hogy jövünk. A hüvelykujjammal végigsimítottam az álla vonalán, aztán csókot nyomtam az arcára. Azt kívántam, bárcsak tehetnék valamit. – Gondolod, hogy csapdába esünk? – Szerintem mindvégig csapdában voltunk, csak arra várunk, mikor csapódik ránk. – Megfogta sáros kezemet, és el sem eresztette. Mély, reszketeg lélegzetet vettem. – Attól még megcsináljuk? Daemon vállának határozott íve elegendő válasz volt. – Neked nem muszáj – jegyezte meg. – Neked sem – érveltem halkan. – Mégis megtesszük. Daemon hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
– Pontosan. Nem azért, mert meg akartunk halni, vagy mert elmebetegek voltunk; hanem mert két élet, vagy talán több is, forgott kockán, és mind ugyanannyit ért, mint a miénk. Lehet, hogy az egész próbálkozás tragédiába fullad, de ha nem csináljuk meg, Beth, Chris és Dawson is elvész a számunkra. Blake halálába adott esetben beletörődtem volna. Mégis félelem szorongatta a szívemet. Halálosan rettegtem. Ki ne érzett volna ugyanígy? De miattam jutottunk el erre a pontra, és a dolgok túlnőttek rajtam, túlnőttek a félelmeimen. Mélyet lélegeztem, és szájon csókoltam Daemont. – Azt hiszem, megyek, hogy kicsit anyuval legyek, mielőtt elindulunk. – A torkom összeszűkült. – Nemsokára felébred. Viszonozta a csókot, az ajkát nem vette el az enyémről. Az érintés vágyakozó volt, de éreztem benne a kétségbeesés és az elfogadás mellékízét is. Ha a dolgok rosszul alakulnak ma este, akkor számunkra valóban nem adatott elegendő idő. De talán soha nem is adatik. – Ez jó gondolat, cica – felelte végül mély, rekedt hangon.
Mire eljött az ideje, hogy bezsúfolódjunk Daemon terepjárójába, és elinduljunk a Blue Ridge hegység felé, a hangulat már nagyon feszült volt – és most az egyszer nem Blake jelenléte miatt. Néha nevettünk ugyan, néha pedig átkozódtunk, de mindenki tűkön ült. Ash Matthew kocsijának hátsó ülésére szállt be. Talpig feketébe öltözött – szoros nadrág, futócipő, testhez tapadó garbó. Úgy nézett ki, mint egy nindzsa. A mellette ülő Dee rózsaszínt választott, a jelek szerint ő vette a lapot, hogy a kocsiban kell maradniuk. Fogalmam sem volt, miért öltözött harci ruházatba Ash, hacsak nem az üléshuzatba akart beolvadni.
Azt leszámítva, hogy eszméletlenül jól állt neki. Rajtam sötét melegítő volt, és Daemon egy régi fekete thermopulcsija. Még tizenéves kora előttről származhatott, mert mostanra a fején sem tudta volna áthúzni. Úgy festettem, mint aki a konditerembe készül. Ashhez képest teljes bukást jelentett a ruhaválasztásom, de Daemon valamiért szóba hozta, hogy az ő ruháit viselem, és ettől felpezsdült a vérem. Cseppet sem bántam, ha Ash mellett Quasimodónak tűnök. Dawson és Blake társaságában utaztunk, a többiek Matthew-hoz szálltak be. Amikor elindultunk a behajtón, visszanéztem a házunkra, és le se tudtam venni róla a szememet. Az anyuval töltött utolsó néhány óra nagyszerű volt, igazán tökéletes. Az utazás első félórája tűrhetően telt, mert Blake hallgatott, de amint kinyitotta a száját, a dolgok gyorsan rosszabbra fordultak. Néhányszor már azt hittem, Daemon kinyitja a kocsiajtót, és kihajítja. Valószínűleg sem Dawson, sem én nem állítottuk volna meg. Dawson fészkelődött ültében, a tenyerébe támasztotta a homlokát. – Te soha nem fogod be a szádat? – Csak ha alszom – vágta rá Blake. – És ha halott vagy – vágott vissza Daemon. – Akkor is elhallgatsz, ha meghaltál. – Értem – válaszolta Blake, és összepréselte az ajkát. – Helyes. – Daemon az utat figyelte. – Próbálj meg most is hallgatni kicsit! Csak magamban mosolyogtam, és hátrafordultam. – Mit fogsz csinálni, ha meglátod Betht? Dawson arca áhítatos kifejezést öltött, lassan ingatta a fejét. – Ó, Jézus, fogalmam sincs. Lélegezni… azt hiszem, akkor végre fel tudok majd lélegezni. Könnyekig meghatódtam. Rámosolyogtam.
– Biztos, hogy ő is ugyanígy érez. – Legalábbis ebben reménykedtem. Amikor utoljára láttam Betht, nem volt egészen magánál. De ha egy kicsit is jól ismertem Dawsont, biztos lehettem benne, hogy megbirkózik a feladattal, mert szerette, úgy, ahogy anyu és apu szerették egymást. A szemem sarkából láttam, hogy Daemon szája sarka felhúzódik. Beleremegett a szívem is. Lassan beszívtam a levegőt, és Blake-re néztem. A fejét az ablaknak támasztva nézett ki az éjszakába. – Veled mi a helyzet? Rám pillantott, majd hosszan hallgatott. – Elmegyünk innen, nyugatra, és legelőször is szörfözünk egy jót. Chris remekül lovagolta meg a hullámokat. Visszafordultam ültömben, és az ölembe ejtett kezeimre meredtem. Néha nehéz anélkül gyűlölködni, hogy sajnálatot éreznénk. És Christ nagyon is sajnáltam. Még Blake-et is. – Az… az jó. Ezután senki sem szólalt meg, megrohantak bennünket az emlékek, az ezernyi mi-lesz-ha, és az akció tucatnyi lehetséges kimenetele Dawson és Blake számára, de amikor elhagytuk Winchestert, átkeltünk a folyón, és már láttuk magunk előtt a hegyvonulat sötét árnyát, lassan jobb kedvre derültünk. A fiúk mocorogtak, sugárzott belőlük a tesztoszteron, de én is idegeskedtem, és úgy éreztem, készen állok. Az órámra néztem. Húsz perc múlva kilenc. – Messze van még? – tudakolta Dawson. – Még van időnk. Daemon alacsonyabb sebességbe kapcsolt, és az autó elindult felfelé az emelkedőn. Szorosan mögöttünk Matthew hajtott, ő ismerte az utat. A bekötőút kevesebb, mint egy kilométerre lehetett a
főbejárattól, Daemon megpróbálta betáplálni az adatokat a GPS-ébe, de az azonnal vissza is köpte őket. Telefoncsörgés hallatszott. Blake előhúzta a mobilját. – Luc az. Meg akar bizonyosodni róla, hogy követjük a tervet. – Követjük – vágta rá Daemon. Ikertestvére előrehajolt az ülések között. – Biztosan? – Biztosan – felelte Daemon a szemét forgatva. – Jó, csak kérdeztem – morogta Dawson, és hátradőlt. A helyét Blake foglalta el. – Minden rendben, Luc is készen áll. Csak emlékeztetni akart, hogy mindössze tizenöt percünk van. Ha bármi félresikerül, elhúzunk, és később újra próbálkozunk. – Nem akarok újra próbálkozni – tiltakozott Dawson. – Ha már bejutottunk, nem szabad visszafordulnunk. – Ember, én is legalább annyira ki akarom őket hozni, mint te, de az időnk véges. Ennyi az egész – felelte Blake rosszallóan. – Követjük a tervet. – Daemon a visszapillantóból nézett a bátyjára. – Még egyszer nem veszítelek el, Dawson. – Különben sem lesz semmi baj – szóltam közbe, mielőtt igazi veszekedés alakulhatott volna ki a kocsiban. – Minden a terv szerint fog menni. Az utat figyeltem. Négysávos volt, északon és délen vastag törzsű fák határolták. Mindent elmosódott árnyak fedtek – el sem tudtam képzelni, hogyan találja meg Daemon a mi leágazásunkat, de fokozatosan lassított, és átsorolt balra. A félelem egyre jobban fojtogatott, amikor bekanyarodtunk egy alig látható útra. Semmi jel vagy jelzés nem mutatta, hogy itt egyáltalán tovább lehet haladni. Aszfalt helyett murvás földön gurultunk tovább, és csak egy reflektorpár követett minket. Nagyjából félszáz méterre,
jobbra egy vén tanyaház állt – a fél teteje hiányzott, és minden oldalról benőtte a gyom. – Félelmetes! – mormoltam. – Lefogadom, hogy a szellemvadászaitok azt mondanák rá, hogy kísértetjárta. – Szerintük minden hely az – nevetett halkan Daemon. – Ezért imádom őket. – Miért, nem így van? – tódította Dawson. Megálltunk, Matthew besorolt mellénk. Leállították a motort, kikapcsolták a lámpákat – sötét lett, mint egy olajoshordóban. Hányinger kerülgetett. Öt perc múlva kilenc. Nincs visszaút. Blake mobilja megint megcsörrent. – Azt kérdezi, készen állunk-e. – Krisztusom, micsoda idegesítő egy kölyök! – morogta Daemon, és Matthew-ék felé fordult. – Ideje felkészülni. Andrew? Andrew kiszállt, közben még valamit mondott Dee-nek és a húgának, aztán megfordult, és fura kézmozdulatot tett, ami csakis bandajel lehetett. – Elkészültem, vigyázz, rajt! – Azta… – motyogta Blake. – Követjük a tervet – szögezte le Daemon. – Egyikünk sem tér el tőle, egyetlenegyszer sem – nézett Dawsonra. – Mind hazatérünk ma este. Egyetértő mormolással feleltünk. A szívem infarktusközeli tempóban vert, amikor kinyitottam az ajtót. Daemon a karomra tette a kezét. – Maradj mellettem! A hangszálaim felmondták a szolgálatot, úgyhogy csak bólintottam. Mind a négyen kiszálltunk, belélegeztük a hideg hegyi levegőt. Az egybefüggő sötétséget csak az útra vetülő holdfény sávjai szakították
meg. Akár egy medve is állhatott volna mellettem, azt se vettem volna észre. Megkerültem a kocsit, és Daemon mellé léptem. Aztán egy árnyék lépett mellém. Felismertem: Blake volt. – Idő van – állapította meg Daemon. Egy mobiltelefon kijelzője villant fel. – Egy perc – felelte Blake. Levegőért kaptam, de elszorult a torkom. Minden porcikámban éreztem a szívverésemet. A sötétben Daemon keze rátalált az enyémre, és megszorította. Meg tudjuk csinálni, győzködtem magam. Meg tudjuk csinálni. Megcsináljuk. – Harminc másodperc – jelentette be Blake. A mantrámat ismételgettem, mert emlékeztem, hogy olvastam valamit az univerzum törvényeiről, és hogy ha erősen hiszünk valamiben, az megvalósul. Egek, nagyon reméltem, hogy ez igaz. – Tíz másodperc. Daemon még egyszer megszorította a kezemet; akkor jöttem rá, hogy nem is fogja elengedni. Le fogom lassítani – de nem volt már idő tiltakozni. A karomon éreztem a remegést, ahogy a Forrás ereje felébredt bennünk; előre-hátra billegtem. Blake előrehajolt mellettem. – Három, kettő, egy… futás! Elrugaszkodtam, hagytam, hogy a Forrás átitasson, feltöltse a sejtjeimet fénnyel. Senki nem ragyogott, de jóformán repültünk, a cipőm talpa alig érte a földet. Az út mellett haladtunk felfelé, kikerültük a fénycsíkokat, és rájöttem, hogy nem a tempóm jelentette a gondot. Hanem hogy látom-e, hova lépek.
Daemon valóban nem eresztett el, de nem is húzott maga után, inkább vezetett a feketeségben, a kráternyi kátyúk között, fel a kanyargós hegyi úton. Hetvenöt másodperccel később – számoltam – megpillantottuk a hétméteres, reflektorokkal megvilágított kerítést. Lassítottunk, az utolsó fák rejtekében meg is álltunk. Tágra nyílt szemmel kapkodtam levegő után. A drótkerítésen pirosfehér jelek kiabálták világgá, hogy áramot vezettek bele. Mögötte futballpályányi szabad tér nyílt, azután egy hatalmas épület. – Idő? – kérdezte Daemon. – Kilenc óra egy perc. – Blake átfuttatta az ujjait tüskékbe fésült haján. – Oké, látok egy őrt a kapunál. Ti láttok másikat? Nagyjából egy percet vártunk még, hátha őrjáratot tartanak, de ahogy Luc mondta, valóban váltás volt, és csak a kaput őrizték. Nem várhattunk tovább. – Adjatok egy másodpercet! – súgta Andrew, azzal kilépett a fák fedezékéből, és a feketébe öltözött őr felé lopózott. Már meg akartam kérdezni, mi a fenére készül, amikor megláttam, hogy lekuporodik, és a földre fekteti a tenyerét. Kék szikrák pattantak a levegőbe. Az őr megfordult, de akkor elérte az elektromosság hulláma. Hevesen megrázkódott, elejtette a fegyvert, aztán maga is elterült mellette. A fiúk megindultak előre. Követtem őket, de azért vetettem egy lopott pillantást az őrre. A mellkasa emelkedett és süllyedt, azonban eszméletlen volt. – Azt se látta, mit kapott – vigyorgott Andrew, és megfújkálta az ujjait. – Nagyjából húsz percig lesz kiütve. – Szép – jegyezte meg Dawson. – Ha én próbálkoztam volna, megsütöm az agyát. Erre még jobban kikerekedett a szemem.
Daemon egyenesen a kapuhoz ment. A fehér billentyűzet ártalmatlannak tűnt, de ez volt az első feladat. Csak reménykedhettünk benne, hogy Luc valóban kiiktatta a kamerákat, és a helyes kódokat adta meg nekünk. – Icarus – mondta Blake halkan. Daemon biccentett, és megfeszülő vállal begépelte a kódot. Gépi kattanás hallatszott, aztán mély hangú búgás, végül a kapu remegve kitárult, hívogatva minket, mint a vörös szőnyeg. Daemon intett, hogy kövessük. Átszáguldottunk az udvaron, néhány szívverésnyi idő alatt elértük a kaput, amelyről Luc és Blake beszélt. Megálltam Daemon mögött. A falat fürkészte. – Hol az az átkozott beléptető? – sziszegte Dawson, fel-alá járkálva az ajtók között. Hátraléptem, és lassan, figyelmesen végignéztem a falat balról jobbra. – Ott – mutattam az apró bemélyedésre a szegélyléc árnyékában, a jobb oldalon. Andrew odafutott, és hátranézett a válla felett. – Készen álltok? Dawson lenézett rám, aztán a középső ajtóra függesztette a tekintetét. – Igen. – Labirintus – mormolta mögöttem Daemon. – Az ég szerelmére, ne gépeld el! Andrew gúnyosan felkuncogott, és beírta a kódot. Szerettem volna összeszorítani a szememet, mert attól tartottam, hogy egy tucat fegyverrel kell szembenéznünk, de aztán elhúzódott a tolóajtó, és centiről centire tárta fel a belső teret. Sehol senki. Fegyverek sem. Kifújtam a visszatartott lélegzetet.
Egy széles, narancsszínű folyosó tárult fel előttünk, a végén a liftajtókat láttuk. Alig harminc méter, és csak le kell menni hat emeletet. Blake tudja, melyik cellákat keressük. Tényleg megcsináljuk. Az ajtón ketten is befértünk volna egyszerre, de Dawson lépte át először a küszöböt. Érthető, ha figyelembe vesszük, mit nyerhetett még hajnal előtt. A nyomában én is odaléptem az ajtóhoz. Amikor Dawson a küszöbre lépett, valami szisszent, mint a kiszökő levegő hangja. Dawson összeesett, mint akit lelőttek, de nem volt lövés. Az egyik pillanatban még az ajtóban állt, a következőben bent, a padlón fetrengett, a szája néma sikolyra nyílt kínjában. – Senki ne mozduljon! – parancsolta Andrew. Az idő megállt. A tarkómon égnek meredtek az apró szőrszálak. Felpillantottam: egy sor vékony, alig észrevehető csövet láttam. Túl késő, értettem meg rémülten. Újra hallottam a szisszenést. Vörösen izzó fájdalom perzselt meg, átégett a bőrömön, mintha ezer kés dolgozna bennem, sejtenként szabdalna fel. A lélegzetvétel is égetett, úgy éreztem, felrobbanok. A lábam felmondta a szolgálatot, összecsuklottam, még az esés tompítására is képtelen voltam. Arccal estem a betonra, de az ütközés fájdalma semmi volt a bensőmben tomboló tűzhöz képest. Az agyam használhatatlanná olvadt, az izmaim görcsbe rándultak fájdalmamban és félelmemben. Felpattant a szemem, a tüdőm hiába küzdött levegőért – az oxigén megégette a számat, a torkomat. Valahol, az agyam leghátsó, még működő részében tudtam, mi teszi ezt velem. Ónix – porrá finomított, tiszta ónix.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET VISSZAFOGHATATLAN GÖRCSROHAMOK TÖRTEK RÁM, ahogy a fájdalom hullámai át- és átcsaptak a testemen. Távolról hallottam a többiek rémült hangját, de hiába próbáltam megérteni, mit mondanak. Semmi sem maradt, csak az ónix mély, éles agóniája. Erős kezek ragadták meg a karomat, a kín a tetőfokára hágott. Kinyitottam a számat, de csak egy rekedt nyögés tört fel belőlem. Aztán valaki felemelt, az arcom valami meleg, szilárd dolognak nyomódott. Felismertem a friss illatot. Aztán repültünk. Biztosan így volt, mert olyan sebesen haladtunk, hogy a szél a fülembe fütyült. Nyitva volt a szemem, de a világ sötétbe borult, csak a bőrömet szabdaló ezernyi apró borotva létezett. Amikor lelassultunk, talán Dee rémült kiáltását hallottam, és egy hang azt mondta, a folyóba. Újra repültünk. Fogalmam sem volt, hol van Dawson, hogy elkapták-e az ajtó túloldalán. Csak a sejtjeimben lüktető agóniát éreztem, a saját kalapáló szívemet, száguldó véremet. Óráknak tűnt, mire megint megálltunk, bár valószínűleg csak percek voltak. Hideg, párás, poshadt vízszagú levegő csapott felém. – Kapaszkodj belém! – hallottam Daemon rekedt hangját. – Hideg lesz, de az ónix beborítja a ruháidat és a hajadat is. Csak kapaszkodj, rendben?
Nem bírtam válaszolni, de eszembe jutott, hogy ha engem beborít az ónix, akkor Daemont is. A hegy tetejéről idáig, végig az úton rajta volt – kilométereken át. Őt is kínozta. Előrelépett, megcsúszott a partfalon, visszafojtott egy káromkodást. Pillanatokkal később jeges vízbe ért a lábam, és még az ónix tüzén át is megpróbáltam ellenállni, felkapaszkodni Daemon nyakába, de ő csak lépkedett előre, és a folyó vize máris a derekamig felcsapott. – Kapaszkodj! – ismételte. – Csak kapaszkodj a kedvemért! Alámerültünk, a lélegzetem ismét elakadt. Hiába ráztam a fejemet; a folyó fövenye felkavarodott, elhomályosította a vizet, a hajam az arcomba csapódott. De az ónix kínja… enyhült. Daemon szorosabban fogott át, és felrúgta magát a vízből. Amint a fejem átszakította a felszínt, zihálva kaptam levegőért. A csillagok forogtak, elmosódtak a fejem felett. Daemon kimászott velem a partra. Lassan kitisztult a látásom. Néhány méterről hallottam a víz loccsanását. Blake és Andrew akkor húzta ki Dawsont, és lefektették a földre. Blake leült mellé, és csöpögő hajába túrt. Elszorult a szívem. Csak nem… Azonban Dawson felhúzta az egyik lábát, és a karjával eltakarta az arcát. – Basszus… Ezúttal a megkönnyebbüléstől rogyott meg a térdem. Daemon két tenyere közé fogta az arcomat, és maga felé fordította a fejemet. Csillogó zöld szemébe néztem. – Jól vagy? – kérdezte. – Mondj valamit, cica! Kérlek. Szétfeszítettem fagyos ajkaimat. – Hűha! Daemon homloka ráncba szaladt, zavartan nézett rám, aztán olyan szorosan ölelt magához, hogy felnyögtem.
– Istenem, nem is tudom… – A tarkómra tapasztotta a kezét, elfordult velem a többiektől. – Halálra rémültem – folytatta halkan. – Jól vagyok – válaszoltam fojtottan. – Mi van veled? Rád is biztosan… – Nincs már rajtam. Ne aggódj emiatt! – Egész testében megremegett. – A fenébe, cica… Némán hagytam, hogy újra megöleljen. Úgy tapogatott végig, mintha ellenőrizné, megvan-e mindenem. Amikor végül csókot lehelt a szemhéjamra, majdnem elsírtam magam, mert remegett a keze. Két pár reflektor fénye vágott közénk, velük együtt érkezett a hangok és kérdések özöne. Dee volt a leggyorsabb, térdre zuhant Dawson mellett, és megmarkolta a kezét. – Mi történt? – kérdezte. – Valaki árulja el, mi történt! Matthew és Ash is megjelent, mindketten kíváncsian és aggodalmasan siettek oda. Andrew szólalt meg először: – Nem tudom. Amikor kinyílt az ajtó, valami kilőtt belőle. Valami finom porszerű, de szagtalan és láthatatlan. – Fájt, mint az istennyila! – ült fel Dawson a karjait dörgölve. – Csak egyvalami éget így. Az ónix. Persze, ő is jól ismerte ezt az érzést. Megborzongtam. Jóságos ég, vajon hányszor alkalmazták ellene? – De ilyen formában még sosem találkoztam vele – folytatta, miközben Ash és Dee segítségével talpra állt. – A levegőbe fújták. Őrület! Szerintem le is nyeltem belőle egy kicsit. – Jól vagytok? Katy? – fordult hozzánk Matthew. Mindketten bólintottunk; a bőröm még sajgott kissé, de a legrosszabb elmúlt. – Honnan tudtad, hogy a víz segíteni fog? Daemon kisöpörte vizes tincseit a homlokából.
– Gondoltam, hogy ónixról van szó, és amikor nem láttam sebet rajtatok, rájöttem, hogy a ruhátokra és a bőrötökre kerülhetett. Aztán eszembe jutott, hogy átkeltünk a folyón. Úgy találtam, ez a legjobb hely, ahová hozhatunk benneteket. – Jó gondolatmenet – helyeselt Matthew. – A pokolba is… – Még az első ajtón sem jutottunk át – nevetett fel keserűen Andrew. – Mégis, mi a fenét akartunk? Az egész hely dugig van csapdákkal a luxenek és a jelek szerint a hibridek ellen is. Daemon kibontakozott a karjaimból, és odalopakodott a többiekhez. Blake háta mögött állt meg. – Te már jártál a komplexumban korábban, igaz? Blake lassan talpra kászálódott, az arca sápadtnak tűnt az ezüst holdfényben. – Igen, de semmi… Daemon úgy csapott le, mint egy támadó kobra: az ökle megvillant, és eltalálta Blake állkapcsát. Blake megtántorodott és hátraesett, majd oldalra hajolt, és kiköpött némi vért. – Nem tudtam! Nem tudtam, hogy ilyeneket szereltek fel! – Ezt nehezen tudom elhinni. – Daemon fölé tornyosult, feszülten figyelte Blake minden mozdulatát. – Muszáj hinnetek nekem! – nézett fel Blake. – Még sosem történt semmi ilyesmi! Nem is értem. – Lószar! – vágta rá Andrew. – Csapdába csaltál minket. – Nem! Dehogy! – Blake felállt, hátat fordított a csendes folyónak, fél kezével az állkapcsát tapogatta. – Miért tettem volna ilyesmit? A barátom… – Nem érdekel a barátod! – rivallt rá Andrew. – Jártál bent! Hogy lehet, hogy nem tudtál az ajtóba épített fegyverről? Blake rám nézett.
– Hinned kell nekem! Fogalmam sem volt, hogy ez fog történni. Nem vezetnélek benneteket csapdába! A vizet néztem, magam sem tudtam, mit higgyek. Ostobaságnak tűnt így építeni fel egy csapdát, és különben is, akkor már a nyakunkon lenne a teljes minisztérium, nem? Valamiért nem állt össze a kép. – És Luc? Ő sem tudta? – Ha tudja, megmondta volna. Katy… – Ne! – figyelmeztette Daemon olyan halkan, hogy felkaptam a fejemet. A teste körvonalai el-elmosódtak. – Ne szólj hozzá! Egyikünkhöz se szólj most! Blake kinyitotta a száját, de nem szólalt meg. Végül megrázta a fejét, és visszasietett a kocsikhoz. Mindenki hallgatott. Végül Ash szólalt meg: – Most mit csinálunk? – Nem tudom – felelte Daemon; az arcának fele árnyékba borult, úgy figyelte fel-alá járkáló bátyját. – Tényleg nem tudom. – Ez szívás – emelkedett fel Dee. – Ez istentelen nagy szívás. – Visszatértünk a rajtvonalra – állapította meg Andrew. – A francba, a rajtvonal mögé. Dawson a testvére felé pördült. – Nem adhatjuk fel! Ígérd meg, hogy nem adjuk fel! – Nem fogjuk – sietett megnyugtatni Daemon. – Nem adjuk fel. Még azt sem éreztem, hogy reszketek, amíg Matthew a vállamra nem terített egy takarót. Egy pillanatra a szemembe nézett, aztán inkább a reflektorokba pillantott. – Mindig van egy pléd a kocsimban, a biztonság kedvéért. – Köszönöm – vacogtam, és összehúztam magamon a takarót. Matthew bólintott, és a vállamra tette a kezét. – Gyere, szállj be a kocsiba! Ott meleg van. Mára ennyi volt.
Hagytam, hogy visszavezessen Daemon terepjárójáig. A meleg utastérbe tényleg jólesett beülni, mégsem örültem. A csalódás mindent elhomályosított. Hacsak ki nem találjuk, hogyan védjük ki az ónix hatását, nem csak mára volt ennyi az akció. Akkor le vagyunk húzva, végünk, kész.
Dee szavaival élve a hazaút istentelen szívás volt. Éjfél előtt nem sokkal álltunk meg a behajtón. Blake szótlanul szállt át a saját furgonjába, bőgő motorral, csikorgó gumikkal hajtott el. Én is hazaindultam, de Daemon megállított, és a házuk felé intett. – Még nem mész haza – közölte. Ezen meg a szeme különös csillogásán meglepődve felvontam a szemöldökömet, de nem volt erőm ellenkezni. Késő volt, reggel várt az iskola, ez az éjszaka pedig egy óriási vereség volt. Besétáltam hozzájuk, még mindig Matthew takarójába burkolózva. Vizes ruháim alatt szinte érzéketlenné fagytam, a lábam remegett, alig bírtam megállni a kimerültségtől. Azonban mindenki egyszerre beszélt – Dee, Andrew, Ash, Dawson. Matthew igyekezett lecsillapítani őket, de sikertelenül. Mindenki felpörgött, dolgozott bennük a düh és a maradék adrenalin, Dawson pedig talán azért magyarázott egyfolytában, mert ha elhallgat, szembe kell néznie a történtekkel. Beth a Daedalus karmaiban maradt. – Gyere, öltözz át! – szólalt meg Daemon halkan, és megfogta a kezemet. A lépcsőhöz érve fel akart emelni, de félretoltam a kezét. – Jól vagyok. Különös torokhangot hallatott, mint egy haragos oroszlán, de követett, amíg lassan felmásztam az emeletre, aztán becsukta mögöttünk a hálószobája ajtaját. Az eltökéltség a homlokára volt írva.
Felsóhajtottam. Szerintem tragédia volt az este. – Ezt majdnemhogy megérdemeltük – jelentettem ki. Daemon hozzám lépett, lehámozta rólam a takarót, aztán megmarkolta a kölcsönpulóverem szélét. – Hogy érted? Nekem nyilvánvalónak tűnt. – Egy csapatnyi tizenéves be akar törni a Védelmi Minisztérium megerősített létesítményébe? Ugyan már! Ennek szükségszerűen balul… Várj! – A pulóver elindult felfelé a hasamon. Fagyos ujjaim Daemon csuklójára kapcsolódtak. – Mit csinálsz? – Levetkőztetlek. Leesett az állam, a szívem nagyot dobbant, és szédítő forróság száguldott át az ereimen. – Hűha! Ezt nevezem gyakorlatias megközelítésnek! Daemon féloldalasan elmosolyodott. – A felsőd meg a nadrágod csuromvizes és hideg. Ráadásul még mindig lehetnek rajtuk ónixmaradványok. Muszáj levetned őket. – Én is képes vagyok rá! – csaptam a kezére. – De abban mi az élvezet? – súgta a fülemhez hajolva, aztán elengedett, és átlépett a szekrényhez. – Tényleg úgy gondolod, hogy kudarcra vagyunk ítélve? Most, hogy hátat fordított, sietősen lehajigáltam a gönceimet. A nyakamban lógó hideg obszidiánon kívül mindenem elázott, és iszapos folyóvíz szagát árasztotta. Remegve karba tettem a kezemet. – Ne… ne fordulj meg! Daemon némán nevetett, közben ruhát keresett nekem a szekrényében. Legalábbis reméltem. – Nem tudom – feleltem a kérdésére. – Még képzett kémeknek is nagy feladat lett volna. Nekünk túl sok.
– De amíg az ajtót el nem értük, minden rendben ment – vetette ellen Daemon, és előhúzott egy inget. – Utálom ezt mondani, de valójában nem hiszem, hogy Blake tudott a dologról. Az arckifejezése, amikor te és Dawson összecsuklottatok… túl őszinte volt. – Akkor miért ütötted meg? – Mert úgy akartam. – Fél kézzel eltakarta a szemét, úgy fordult meg, és felém nyújtotta az inget. – Tessék! Kikaptam a kezéből, és magamra rángattam. A kopottas, de puha anyag szétterült rajtam, a combomig betakart. Amikor felnéztem, megláttam, hogy Daemon szétnyitotta a szemét takaró ujjait. – Leskelődtél. – Lehet. – Megfogta a kezemet, és az ágy felé húzott. – Mássz be! Még ránézek Dawsonra, és mindjárt visszajövök. Igazán vissza kellett volna mennem a saját hálószobámba, de arra gondoltam, ez a mai éjszaka más. Azonkívül anyut sem vártam haza iskolakezdés előtt, és nem akartam egyedül maradni. Ahogy Daemon elrendelte, befeküdtem az ágyába, és felhúztam a takarót az államig. Frissen mosott vászon és Daemon illatát éreztem rajta. Tényleg hamar visszaért, de az én szemem addigra lecsukódott. Az ónix kiszívta minden erőmet – éppen ettől volt veszedelmes. Hihetetlen szerencsénk volt, hogy egyáltalán kijutottunk, mielőtt az őrségnek feltűnt volna. Daemon bejött, csendesen tett-vett még egy kicsit, de túlságosan lusta voltam ahhoz, hogy felnézzek, mit csinál. Hallottam, ahogy a padlóra vetette a ruháját; a testhőmérsékletem feljebb szökött fél fokkal. Nyílt és csukódott egy fiók, aztán megmozdult a takaró, és Daemon mellém feküdt. Oldalra helyezkedett, fél karral átfogta a derekamat, és meztelen mellkasához szorított. A lábamon éreztem flanel pizsamanadrágja anyagát. Elégedetten felsóhajtottam.
– Hogy van Dawson? – Még közelebb fészkelődtem, amíg már semmi hely sem maradt köztünk. – Megvan – simította ki a hajamat az arcomból, elidőzve az ujjaival. – Persze nem kifejezetten boldog. El tudtam képzelni. Ilyen közel jutni Bethhez, hogy aztán vissza kelljen fordulnunk… mármint, ha Beth valóban ott van. Blake talán nem tudott a pokolbéli ónixfüstről, de attól még nem bíztam benne. Egyikünk sem bízott. – Köszönöm, hogy kijuttattál minket onnan – döntöttem hátra a fejemet, az arcát fürkészve. A szeme halványan ragyogott. – Nem egyedül tettem – csókolt homlokon, és szorosabban ölelt magához. – Jól vagy? – Igen, ne aggódj miattam! A szemembe nézett. – Soha többé ne lépj be elsőnek egy ajtón! Rendben? És ne is tiltakozz, meg ne gyere azzal, hogy hímsoviniszta vagyok! Soha többé nem akarlak ilyen kínok között látni. Nem vitatkoztam: felé fordultam, és lágyan az ajkára tapasztottam az ajkamat. Daemon leeresztette a pilláit, viszonozta a csókot – olyan édes, gyengéd és tökéletes volt, hogy féltem, elsírom magam, mint egy kisgyerek. De aztán megváltozott a csók, elmélyült. A hátamra fordultam, Daemon fölém kerekedett, a lábamon éreztem a súlyát, és ez már nem édesség volt, hanem perzselő forróság, amely kiűzte belőlem a folyó hidegét, az ónix szentségtelen tüzét. Daemon egész teste rugóként megfeszült – ilyenkor képtelen voltam ellenállni neki. Simogató mozdulattal lehúzta a vállamról az inget, aztán bejárta ajkával szabaddá tett bőrömet. Statikus elektromosság zizegett a levegőben. Daemon megremegett. Abban a percben, mindazok után, ami történt, érezni akartam az érintését, anélkül, hogy bármi is
elválasztana bennünket egymástól. Felültem, felemeltem a karomat, Daemon pedig nem tétovázott elfogadni, amit felajánlottam neki. A kezével mindenhol végigsimította a bőrömet, az ujjai követték az obszidián medált, a hasam domborulatát, a csípőm ívét. Biztosan éreztem, hogy ennél tökéletesebb pillanat nem lesz. Vagy talán csak az okozta, hogy ilyen közel kerültünk az éjjel a teljes vereséghez? Nem tudtam. Azt sem igazán értettem, hogyan jutottunk el eddig a pontig, csak az számított, hogy ott voltunk, és készen álltunk mind a ketten. Igazán készen. És amikor Daemon pizsamája az ing mellé hullott a földre, nem volt többé visszaút. – Ne hagyd abba! – súgtam, arra az esetre, ha kétségei támadnának a szándékaimat illetően. Egy gyors mosolyt villantott rám, aztán újra megcsókolt, engem pedig elborított a közöttünk hullámzó nyers vágy. Elektromosság táncolt a bőrünkön, vibráló árnyakat festett a falra, amikor Daemon elhúzódott, és az éjjeliszekrény felé nyúlt. Elvörösödtem, amikor rájöttem, mit keres. Felült, találkozott a pillantásunk, és zavaromban elnevettem magam. Daemon szélesen elmosolyodott, és arcának komor, szoborszerű vonásai ellágyultak, megszépültek tőle. A saját nyelvükön szólalt meg; a dallamos szavakat nem értettem, de úgy hatottak rám, mint az elbeszélt zene, és a sejtjeim luxen-része velük együtt táncolt. – Mit mondtál? – kérdeztem. Az öklébe zárta az apró fóliatasakot, és sűrű pillái alól rám pillantott. – Nem igazán lehet lefordítani – felelte –, de emberi szavakkal az áll hozzá a legközelebb, hogy nekem te vagy a legszebb.
Levegőért kaptam, a tekintetünk még mindig egymásba mélyedt. Könnyek szöktek a szemembe. Kinyúltam felé, selymes hajába mélyesztettem az ujjaimat. A szívem vadul vert, és tudtam, az övé is. Ez volt az – tökéletes és helyénvaló a vacsora, a mozi, a virágcsokrok nélkül is, mert végül is hogyan lehet valami ilyesmit megszervezni? Sehogy. Daemon felegyenesedett… Valaki ököllel támadt az ajtónak. Andrew hangja tolakodott közénk. – Daemon, ébren vagy? Hitetlenkedve néztünk egymásra. – Ha nem válaszolok – kérdezte súgva –, mit gondolsz, elmegy? Leejtettem a kezemet. – Talán. Andrew újra bedörömbölt. – Daemon, muszáj lejönnöd. Dawson elszánta magát, hogy visszamegy a hegyre, és mindegy, mit mondunk neki Dee-vel, nem is törődik vele. Olyan, mint egy öngyilkos hajlamú Duracell-nyuszi. – Ó, hogy a keserves…! – Daemon összeszorította a szemét. – Semmi baj – támaszkodtam fel. – Szüksége van rád. Szaggatottan sóhajtott. – Maradj itt, és pihenj! Én majd beszélek a fejével… vagy valahogy beleverek némi józan észt. – Sietősen megcsókolt, aztán visszanyomott az ágyra. – Sietek vissza. – Próbáld meg életben hagyni – dőltem hátra. – Nem ígérek semmit. – Kimászott az ágyból, felvette a pizsamanadrágját és az ajtó felé indult. A szoba közepén megtorpant, a válla felett hátranézett, és a rám vetett pillantása még a csontjaimat is megolvasztotta. – A francba!
Kilépett a folyosóra, és becsukta az ajtót maga után. Ütés csattant, Andrew feljajdult. – Hé! Ezt meg mi a fenéért kaptam? – Az időzítésed oltári szívás – szólt vissza Daemon. Álmos mosollyal az oldalamra fordultam. Megparancsoltam magamnak, hogy maradjak ébren, de amint a pulzusom lelassult, elnyomott az álom. Valamivel később nyílt és csukódott az ajtó, Daemon visszafeküdt mellém, és magához ölelt. Egyenletes szuszogása nemsokára engem is újra elaltatott, de fel-felriadtam, amikor álmában megfeszülve úgy szorított, mintha meg akarna fojtani – vagy mintha még öntudatlanul is attól félne, hogy elveszít.
HUSZONHARMADIK FEJEZET HÉTFŐ REGGEL DAEMONNEL KETTESBEN AUTÓZTUNK az iskolába. A kocsiban még mindig érezni lehetett valami nyirkos iszapszagot, ami fájdalmasan emlékeztetett minket, hol ért véget a mentőakciónk: a folyó fenekén. Daemon úgy vélte, sikeresen meggyőzte Dawsont, hogy fejetlenül ne rohanjon neki a Mount Weathernek, de én tudtam, új tervet kell kovácsolnunk Beth és Chris kiszabadítására. Dawson nem vár örökké, és meg is tudtam érteni. Ha Daemont tartották volna fogva ott, engem aligha állított volna meg bárki is. Szinte ki se szálltunk, megláttuk Blake-et néhány parkolóhellyel odébb a furgonjának támaszkodva. Amint ő is észrevett minket, felénk indult. – Nem ő az az ember, akit elsőként szerettem volna megpillantani, amint az iskolába érek – nyögött fel Daemon. – Egyetértek – feleltem, és megfogtam a kezét. – Csak ne feledd, nyilvános helyen vagyunk. – Abban semmi élvezet nincs. Blake lelassított mellettünk, a tekintete összefont ujjainkra esett, és gyorsan felnézett. – Beszélnünk kell. Nem álltunk meg. Daemon legalábbis nem. – Beszélgetni szeretnék a legkevésbé.
– Megértem – vette fel a tempónkat Blake. – De tényleg nem tudtam az ajtóba rejtett ónixról. Fogalmam sem volt! – Hiszek neked – felelte Daemon. Blake megbotlott a saját lábában. – De hát megütöttél?! – Mert úgy akarta – válaszoltam Daemon helyett, mire ő rám kacsintott. – Figyelj, nem bízom benned, de talán tényleg nem tudtál róla. Ez nem változtat a tényen, hogy nem bírunk bejutni. – Beszéltem az éjjel Luckel. Ő sem tudott az ónixról. – Blake zsebre tette a kezét, és elállta az utunkat. Szerencsére Daemon nem gázolt át rajta. – Hajlandó még egyszer megcsinálni. Kikapcsolni a kamerákat, meg mindent. – És azzal mire megyünk? – fújt nagyot Daemon. – Az ajtón sem jutunk át. – Vagy ha minden ajtó így van átépítve – tettem hozzá borzongva. Képtelen voltam elgondolni, milyen lenne háromszorosan, négyszeresen elviselni ugyanezt. Tény, hogy annak idején, a ketrecben tovább kellett kibírnom, de ez az ónixfüst mindent beborított. A futópálya kerítése mellé húzódtunk, vigyázva, nehogy a többi diák meghallja a beszélgetésünket, és elgondolkodjon, mi a fenéről is lehet szó. – Nos, gondolkodtam ezen is – mondta Blake egyik lábáról a másikra állva. – Amikor a Daedalusnál voltam, mindennap kapcsolatba kerültem az ónixszal. Az evőeszközeinket is azzal vonták be, de különben egy csomó mindent, amihez hozzáérhettünk. Égetett, mint a pokol tüze, de muszáj volt hozzányúlni. Korábban, és nemrég is átmentem már az ajtókon, és semmi sem történt. Daemon félrekapta a tekintetét, és nevetett. – Most meg csak úgy eszedbe jutott, hogy mesélj róla?
– Fogalmam sem volt, mi az az anyag. Senki sem tudta – nézett rám Blalce könyörgőn. – Nem is gondolkodtam rajta. Ekkor döbbentem csak rá, hogy Blake-et kondicionálták. Őt is, és másokat is, újra és újra kitették az ónix hatásának, de ugyanúgy, mint előző éjjel, valamit most sem értettem. Miért csinálták? Beteges, perverz büntetésként, vagy hogy toleránssá tegyék őket? És miért akarnák, hogy akár a luxenek, akár a hibridek ellenállóvá váljanak az egyetlen fegyverrel szemben, amit be lehet vetni ellenük? – Nem mondhatod, hogy sosem hallottál az ónixról, és hogy mire képes. – Nem tudtam, hogy harcképtelenné tehet – vágta rá a szemembe nézve. Összeszorítottam a számat. – Tudod, túl sok minden van itt, amit csak úgy el kellene hinnünk neked. Hogy tényleg a Daedalus ellen dolgozol, nem nekik. Hogy Beth és Chris ott van, ahol mondtad, és most még az ónix is. – Tudom, mi a látszat. – Szerintem nem tudod. – Daemon elengedte a kezemet, és nekidőlt a kerítésnek. – Nincs okunk rá, hogy bízzunk benned. – Ráadásul zsarolással vettél rá, hogy segítsünk neked – tettem hozzá. Blake dühösen fújt egyet. – Rendben, az előéletem nem valami fényes, de semmit sem akarok jobban, mint kiszabadítani a barátomat a karmaik közül. Ezért vagyok itt. – És most, ebben a pillanatban miért vagy itt? – tudakolta Daemon; láthatóan elérte a türelme határát. – Azt hiszem, megoldhatjuk az ónix gondját. – Blake kihúzta a kezét a zsebéből, és maga elé emelte. – Hallgassatok meg! Ez őrültségnek fog tűnni.
– Jó ég! – morogta Daemon. – Szerintem ellenállóvá kell válnotok az ónixszal szemben. Ha a Daedalus is ezt csinálta, az értelmet ad a dolognak. A hibrideknek muszáj ki-be járkálniuk azon az ajtón. Ha kitesszük magunkat… – Teljesen megtébolyodtál? – Daemon megpördült, és a hajába túrt, majd összefűzte az ujjait a tarkóján. – Azt akarod, hogy kitegyük magunkat az ónix hatásának? – Látsz más lehetőséget? Hát igen, egy még mindig volt: ha nem megyünk vissza. De hát lehetőség ez? Daemon járkálni kezdett; nem jó jel. – Beszélhetünk erről később? El fogunk késni. – Persze. – Blake kitért Daemon útjából. – Iskola után? – Talán – válaszoltam Daemont nézve. – Később. Blake elértette a célzást, és lelépett. Fogalmam sem volt, mit gondoljak erről az ötletről. – Tegyük ki magunkat az ónix hatásának? – Bolond – morogta Daemon. Igaza volt. – Gondolod, hogy beválhat? – Csak nem… – Nem tudom. – Áttettem a hátizsákomat a másik vállamra, és újra elindultunk az iskola felé. – Tényleg nem. Nem adhatjuk fel, de milyen más lehetőségünk van? – Még azt sem tudjuk, beválna-e. – De ha Blake részben valóban immúnis, rajta tesztelhetnénk. Ezt hallva Daemon szélesen elvigyorodott. – Tetszik a gondolat.
– Miért nem vagyok meglepve? – nevettem fel. – De komolyan, ha ő ellenáll neki, akkor számunkra is megoldható a dolog, nem? Ez legalább már valami. Csak rá kell jönnünk, honnan szerezhetünk belőle. Daemon egy darabig hallgatott. – Mi az? – kérdeztem végül. – Azt hiszem, ezt rám bízhatod. – Hogy érted? – torpantam meg, nem törődve a halk jelzőcsengővel. – Miután Will elkapott téged, és pár nappal Dawson hazatérése után visszamentem a raktárépülethez, és leszedtem a külső ónixborítás nagy részét. Leesett az állam. – Micsoda? – Hát, igen. Magam sem tudom, mi ütött belém. Mintha ezzel akartam volna beléjük rúgni – nevetett. – Képzeld el, milyen képet vágtak, amikor visszaértek, és azt látták, hogy hiányzik a díszítés. Szóhoz sem tudtam jutni. Daemon megpöckölte az orromat. Félrecsaptam a kezét. – Őrült vagy! El is kaphattak volna! – De nem kaptak. Újra megütöttem, ezúttal erősebben. – Akkor is őrült vagy. – De ezt szereted bennem. – Lehajolt, és puszit adott a szám sarkára. – Gyere, mert elkésünk! Igazán semmi szükségünk arra, hogy még megrovást is kapjunk. – Aha – horkantottam –, mintha az lenne a legnagyobb bajunk!
Carissa még mindig nem jött iskolába. Komoly influenzát szedhetett össze. Lesa kicsit féltékenynek tűnt miatta. – Alig háromkilónyira vagyok az álomsúlyomtól – magyarázta matek előtt. – Miért nem tudok én is ágynak esni valamivel? Komolyan?! Nevettem, aztán tovább pletykáltunk. Egy időre elfeledkeztem a bajokról; jólesett, és szükségem is volt a lazításra, bár az iskolában voltunk. A délelőtti órák gyorsan elteltek, és amikor Blake belépett a bioszterembe, elhatároztam, nem hagyom, hogy elrontsa a hangulatomat. De aztán a száját is kinyitotta, és döbbenetes marhaságot kérdezett. – Nem szóltál Daemonnek arról, amit az erdőben mondtam neked? Arról, hogy kedvellek? Mi a frász, ember?? – Izé, nem. Megölne miatta. Blake felnevetett. Rosszallóan néztem rá. – Komolyan beszélek. – Vagy úgy. – Blake mosolya lehervadt, arca elsápadt. Valószínűleg lejátszotta fejben a jelenetet, amint elmesélem Daemonnek a piszkos kis titkát, mire Daemon dühbe gurul, mint egy felbosszantott gorilla. Ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. – Na, igen, jogos. Különben amit reggel mondtam… – kezdte megint. – Most nem. – Kinyitottam a jegyzetfüzetemet. – Most igazán nem akarok erről beszélni. Mosolyogva fogadtam az érkező Lesát, és szerencsére Blake sem erőltette a dolgot. Úgy társalgott Lesával, mint egy átlag diák. A színlelésben igen tehetséges volt. Szigorúan végigmértem, és látva, hogy különböző szörftechnikákkal szórakoztatja Lesát, hirtelen összeugrott a gyomrom.
Lesa nem is hallotta, mit beszél; a tekintetét Blake feszes bicepszén és a rásimuló ingen legeltette. Blake jókedvűen nevetett. Tökéletes álca. Egy jó tégla így viselkedik – saját tapasztalatból tudtam, hogy remekül képes megjátszani magát. Nála valóban nem lehetett tudni, melyik oldalon áll, és még találgatni is hiábavaló lett volna. A katedrán Matthew elővette az osztálynaplót. A tekintete röviden rám, majd a mellettem ülő fiúra villant, és átfutott az agyamon a kérdés: vajon hogy csinálja? Hogyan marad mindig nyugodt, hogyan képes összetartani a közösséget?
A nap végén előszedtem a szekrényemből a történelemkönyvemet, mert jó esélyt láttunk egy röpdolgozatra. Mrs. Kerns pontos ütemterv szerint dolgozott, vagyis a röpdolgozat igazán senkit sem lepett meg. Becsuktam a szekrényajtót, megfordultam, és a táskámba tettem a könyvet. A diákok tömege fokozatosan eloszlott, mindenki rohant, hogy kijusson az iskolából. A magam részéről nem tudtam, futni akarok-e vagy sem. Blake már tornaóra alatt megírta, hogy jöjjünk össze, beszéljünk az ónixról, de nekem semmi kedvem nem volt hozzá. Egy otthon, semmittevéssel töltött napra vágytam – semmi tervezgetés, semmi idegen trükk. Könyvek vártak olvasásra és értékelésre, szegény blogomra már ráfért a frissítés. Igazán tökéletes lett volna ilyesmivel zárni egy hétfőt. De erre persze aligha kerülhetett sor. A parkolóba igyekvő utolsó diákokat követve én is kiléptem az épületből. Jól hallottam Kimmy magas hangját az első kapu felől. – Apu szerint Simon apja felhívta az FBI-t. Teljes kivizsgálást követel, és addig nem nyugszik, amíg Simon haza nem kerül.
Vajon az FBI tud a földönkívüliekről? AzX-akták képei villantak át lelki szemeim előtt. – Hallottam a tévében, hogy minél régebben tűnt el valaki, annál kevésbé valószínű, hogy megkerül – felelte valaki. – De nézd meg Dawsont! Több mint egy évig nyoma se volt, most meg itt van – vágta rá egy harmadik hang. Tommy Cruz vaskos kezével a tarkóját dörzsölgette. – Ez nem furcsa? Dawson eltűnik. A Thompson srác meghal, Dawson visszatér. Valami nincs ezzel rendjén. Ennyi elég volt. A kocsikat kerülgetve elsiettem mellőlük. Sejtettem, a gyanakvásuk sehová sem vezet, de volt elég bajom anélkül is, hogy újat kerestem volna magamnak. Daemon az autójánál várt, hosszú lábait keresztbe vetve. Elmosolyodott, amikor meglátott, és ellökte magát a karosszériától. – Már azon gondolkodtam, ott alszol-e. – Bocs – mentegetőztem. Daemon kinyitotta nekem az ajtót, és meghajolt. Nevetve szálltam be, és megvártam, hogy ő is beüljön a kormány mögé. – Blake ma este szeretne beszélgetni. – Igen, tudom. A jelek szerint elkapta Dawsont, és mesélt neki az ónix-ellenállásos dolgáról. – Kitolatott a parkolóból, a kezét a sebességváltón tartotta. Düh fénylett a szemében. – És persze Dawson mindenestől támogatja. Mintha egy nyertes lottószelvényt kapott volna. – Remek. – A fejtámasznak döntöttem a tarkómat. Dawson tényleg egy öngyilkosságra hajlamos Duracell-nyuszi. Abban a pillanatban megvilágosodtam. Ez az életem – ez az egész őrültség. A csúcsok, a hullámvölgyek, a halálközeli pillanatok és az annál is rosszabbak. A hazugságok, és az, hogy soha nem bízhatok már egy új barátomban sem, mert mi van, ha tégla. És a fenébe is! Hogyan barátkozzak ezentúl normális emberekkel? Mint Daemon a legelején –
távolságot tartott, és Dee-től is ezt várta el, hogy ne keveredjek bele a világukba. Akárkit ismerek meg, a helyzet ugyanaz lesz. Az életem nem a sajátom. Minden perc feszült várakozással telik, mikor lép a másik oldal. Összegörnyedtem az ülésben, és felsóhajtottam: – Ennyit az értékelési és olvasási terveimről. – Nem az olvasás jön előbb, és utána az értékelés? – Mit tudom én! – morogtam. Daemon kikanyarodott az útra. – És miért ne csinálhatnád? – Mert ha Blake ma este beszélgetni akar, az elveszi az összes időmet – nyűgösködtem. Szerettem volna toporzékolni is. Daemon az ülésem támlájára fektette a karját, a másik kezével a kormányt fogta. Féloldalas mosollyal nézett rám. – Nem kell ott lenned, cica. Meg tudjuk beszélni a dolgokat nélküled is. – Persze – nevettem. – Jó esélyét látom, hogy ha nem vagyok ott, valamelyikőtök megöli Blake-et. – És ez téged tényleg felzaklatna? – Hát… – fintorogtam. Daemon felnevetett. – Ne felejtsd el, hogy ha idejekorán hal meg, Nancy Husher levelet kap. Szóval élve van rá szükségünk. – Ez igaz – felelte, és az ujjai közé fogta egy fürtömet. – De majd rövidre fogjuk, és meglesz a normális hétfő estéd, normális bajokkal, földönkívüli szívás nélkül. Égő arccal az ajkamba haraptam. A dolgok őrült fordulatot vettek, de alakulhattak volna rosszabbul is. – Ez nagyon önző dolog tőlem.
– Micsoda? – Finoman meghúzta a hajamat. – Nem önző, cica. Nem foroghat az egész életed e körül a szarság körül. És nem is fog. Kinyújtottam az ujjaimat, és rámosolyogtam. – Nagyon eltökélt vagy. – És tudod, mi lesz, ha eltökélt vagyok. – Megkapod, amit akarsz. – Kérdőn nézett rám, mire elnevettem magam. – De mi a helyzet veled? A te életed sem foroghat kizárólag e körül. Visszahúzta és a combjára fektette a kezét. – Én beleszülettem. Hozzászoktam, azonkívül az egész időbeosztás kérdése. Mint a tegnap este is. Elmentünk missziózni… – …elbuktunk… – Igen, de az este hátralévő része? – Elmosolyodott, és az arcom most egészen más okból kezdett égni. – Megvolt a rossz, a nem normális. És aztán a jó is, a normális. Persze a jót félbeszakította a rossz, de azért beosztottuk az időt. – Tőled hallva egészen egyszerűnek tűnik – mondtam, és kinyújtottam a lábamat. – Mert egyszerű, Kat. Csak tudni kell, hol húzd meg a határt, ahol neked elég. – Szünetet tartott, amíg befordult a házainkhoz vezető magányos útra. – És ha neked mára ennyi volt elég, akkor ennyi. Nem kell, hogy bűntudatod legyen, vagy hogy aggódj. – Megállt a felhajtón, és leállította a motort. – Billt sem fogja megölni senki. Halkan nevetve kioldottam a biztonsági övemet. – Blake. A neve Blake. Daemon kihúzta a kulcsot, és játékosan csillogó szemmel hátradőlt. – Az a neve, amit én választok neki. – Rémes vagy! – hajoltam oda hozzá, és megcsókoltam. Amikor elhúzódtam, utánam nyúlt. Kuncogva nyitottam ki az ajtót. – Mellesleg,
nem volt elég. Csak egy fenéken billentésre volt szükségem. De ott leszek hétkor. Becsaptam az ajtót; mire megfordultam, Daemon előttem állt. Elém lépett, és egyszerre ha akartam volna, sem tudtam volna hová lépni. De nem is akartam. – Nem volt elég? – kérdezte. A hangjától újra megolvadtak a csontjaim. – Nem, közel sem. – Akkor jó. – A keze a csípőmre siklott, magához húzott. – Ezt szeretem hallani. A mellkasára fektettem a tenyeremet, és hátrahajtottam a fejemet. Ez remek időbeosztás-gyakorlat. Összeért az ajkunk, forróság cikázott át rajtam. Igazán jóleső gyakorlat. Lábujjhegyre emelkedtem, felcsúsztattam a tenyeremet izmos mellkasán; lenyűgözve figyeltem a domborulatok hullámzását. Valamit a fülembe súgott, aztán a lágy csók, eddig alig több, mint egy pillangószárny érintése, megerősített, őt pedig elgyengítette. Szorosan átkarolt, éreztem, hogy a szíve egy ritmusra ver az enyémmel. – Hé! – rikoltotta Dawson az ajtóból. – Szerintem Dee felgyújtotta a mikrót! Megint. Én meg kézzel akartam pattogtatni egy kis kukoricát, de félresikerült. Úgy értem, nagyon, de nagyon. Daemon a homlokomnak döntötte a homlokát. – A keservét! – morogta. Nem bírtam visszafojtani a nevetést. – Időbeosztás, igaz? – Időbeosztás.
Meglepetésemre nagyjából mindenki képben volt az ónix dolgában. Azt kellett hinnem, hogy testrablók jártak közöttünk, vagy valami, mert még Matthew is sűrűn bólogatott az ötletre, mintha az ónix pokoli tüzével kapcsolatba kerülni jó dolog volna. Gyanítottam, hogy az első érintés után megváltozik a véleménye. – Ez eszetlenség – jelentette ki Dee, és egyet kellett vele értenem. – Majdnem öncsonkítás. Hát igen, rátapintott a lényegre. Dawson hátrahajtotta a fejét. – Ez azért így kissé túlzás… – Emlékszem, hogy néztél ki, amikor kiszabadultál onnan. – Dee a hajfürtjeit csavargatta. – Katy teljesen berekedt a sikoltozástól. Ki az, aki erre önként jelentkezik? – Az őrültek – sóhajtott Daemon. – Dee, nem akarom, hogy végigcsináld. A húga egyértelmű még mit nem pillantást vetett rá. – Dawson, ne haragudj, szeretlek, és nagyon szeretnélek látni Bethszel a karodban, mert azt kívánom… – Elcsuklott a hangja, de összeszedte magát. – De nem akarom kipróbálni. Dawson mellette termett, a karjára tette a kezét. – Semmi baj. Nem várom el. – Segíteni akarok – magyarázta Dee sírósan. – De ez nem megy… – Semmi baj – mosolygott rá Dawson, és az ikrek között egy pillanatig több történt, mint amit a gesztusok mutattak, mert Dee lazított. – Nem mindannyiunknak muszáj. – Akkor ki van benne? – nézett körül Blake. – Ha megcsináljuk, már tegnap el kellett volna kezdenünk, mert nem tudhatjuk, mennyi időbe telik az ellenállás kialakítása. Dawson türelmetlenül felegyenesedett. – Nem tarthat olyan sokáig.
Blake meglepetten felnevetett. – Én évekig éltem a Daedalusban, úgyhogy fogalmam sincs, mikor lettem immúnis… ha egyáltalán az lettem. – Akkor ezt kipróbálhatjuk – vigyorogtam rá. – Nahát! – nézett rám Blake rosszallón. – Csak nem lázba hoz a gondolat? Bólintottam. Dee megfordult, Blake-et méregette. – A tesztelésben részt vehetek? – Szerintem mindenkire sor kerül. – Daemon komor mosolya inkább ijesztően hatott. – De vissza az alapokhoz. Ki van benne? Matthew felemelte a kezét. – Ne vedd személyeskedésnek, Andrew, de ezúttal átvenném a helyedet. – Semmi gond – bólintott Andrew. – Majd várok Dee-vel és Ashsel. Ash, aki idáig alig két szót szólt, most is csak bólintott. Akkor jöttem rá, hogy mindenki engem néz. – Ó – böktem ki. – Igen, én megcsinálom. Teljesen megbolondultál? – meredt rám Daemon. Karba tettem a kezemet. – Ne is kezdd! Megcsinálom, és semmivel nem tudsz eltéríteni. Ezt majd kettesben megbeszéljük. Megvitatjuk – felelte a következő pillantása. Blake elismerően nézett rám – ilyesféle feltűnő dicséretre nem vágytam, nem is volt rá szükségem. Viszolyogtam tőle, mert eszembe jutott, amikor megöltem az arumot, akit Blake jóformán hozzám vágott. Egek, de szerettem volna megint megütni! Megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk, és ha az időjárás megengedi, kimegyünk a tóhoz, hogy gusztustalanul nagy fájdalmat okozzunk egymásnak. Király!
Még volt néhány óra takarodóig, úgyhogy hazamentem, hogy tanuljak egy kicsit, és talán megírjak egy értékelést is. Daemon elkísért, és tudtam, nem udvariasságból teszi, de hagytam, és megkínáltam a kedvenc italával: tejjel. Öt kortyra megitta. – Beszélhetünk az ügyről? Felugrottam a konyhapultra, és kiszedtem a táskámból a történelemkönyvemet. – Nem. – Kat. – Hm? – Felcsaptam a könyvet az órai anyagnál. Daemon elém lépett, keresztbe vetett combjaim két oldalán megtámasztotta a kezeit. – Nem nézhetem végig, hogy újra és újra elszenvedd azt a fájdalmat. Előszedtem egy szövegkiemelőt. – Azok után, ami múlt éjjel történt, és miután Will rád tette az ónix bilincseket… nekem csak állnom kellene ott, és… figyelsz te rám egyáltalán? A kiemelő megállt a mondat felénél. – Figyelek. – Akkor nézz rám! Felpillantottam. – Rád nézek. Daemon dühösen nézett vissza. Sóhajtottam, és visszatettem a kupakot a kiemelőre. – Na, jó. Nem akarom végignézni, hogy szenvedsz. – Kat… – Ne, ne szakíts félbe! Nem akarom végignézni, hogy szenvedsz, és már a gondolatra is, hogy azt fogod érezni, hányingerem lesz. – Megbirkózom vele. Egymás szemébe néztünk.
– Tudom, hogy így van, de ez nem változtat azon, mennyire szörnyű lesz végignézni. Mégse kérem, hogy ne csináld. Ellökte magát a pulttól, a hajába túrt és járkálni kezdett. A feszült harag úgy telepedett a konyhára, mint egy ismerős, kopott takaró. Félreraktam a holmijaimat, és leugrottam mellé. – Nem akarok veszekedni veled, Daemon, de nem mondhatod, hogy én viseljem el, amíg te keresztülmész rajta, te viszont nem akarod. – Odaléptem hozzá, átkaroltam a derekát; mozdulatlanná dermedt. – Tudom, hogy jó szándékkal mondod, de nem hátrálhatok ki csak azért, mert a dolgok eldurvulnak. Te pedig úgysem fogsz. Ez így nem tisztességes. – Utálom a logikádat – felelte, de azért a kezemre tette a tenyerét. A hátához simultam. – És még jobban fogom utálni ezt az egész ügyet. Úgy megszorítottam, mint a kedvenc plüssmacimat. Tudtam, milyen nehéz lehetett beadni a derekát – kolosszális engedmény volt a részéről. Daemon megfordult a karomban, lehajtotta a fejét, és nekem átszaladt az agyamon: hűha, szóval a felnőttek így intézik a dolgaikat. Lehet, hogy nem értenek mindenben egyet, lehet, hogy veszekednek is, de a végén megoldják, és szeretik egymást. Mint anyu és apu. Gombócot éreztem a torkomban. A sírás nagyon nem lett volna helyénvaló, mégsem tudtam visszatartani. – Az egészben az a jó, hogy lenyomhatom Buffot, és újra és újra a szájába dughatom az ónixot – állapította meg Daemon. – Szadista! – feleltem sírva-nevetve. – Neked meg tanulnod kell, igaz? Iskolai időbeosztás, nem Daemon-időbeosztás, ami szívás, mert kettesben vagyunk, és itt nehezebben tudnak félbeszakítani. Csalódottan kibontakoztam a karjából. – Igen, muszáj tanulnom.
A dacos arckifejezés hihetetlenül jól állt neki. Szexi volt. Sértett. – Na, jó, megyek. Kikísértem. – Majd üzenek, ha átjöhetsz betakargatni. – Rendben – vágta rá, és csókot nyomott a fejem búbjára. – Várom. Ez a tudat egészen átmelegített. Integettem utána, becsuktam az ajtót, és visszamentem a konyhába a könyveimért meg egy pohár narancsléért. Még mindig boldogan, hogy a hangos veszekedést sikerült elkerülnünk, felsétáltam az emeletre, és belöktem a szobám ajtaját. Aztán megtorpantam a küszöbön. Az ágyamon egy lány ült, a keze illedelmesen összefogva az ölében. Beletelt egy másodpercbe, hogy felismerjem, mert a haja élettelen csomókban lógott sápadt arca körül, és mandulavágású szemét nem takarta el lila vagy rózsaszín keretes szemüveg. – Carissa – nyögtem ki –, hogy… hogy kerülsz te ide? Carissa némán felállt, kinyújtotta a kezét. A lámpa fénye megcsillant a karkötőjén. Az is ismerős volt – fekete kő, a mélyén tűzzel. – Mi a fene? – Luc viselt ilyen követ. De miért… Elektromosság pattant, égett ózon szagát éreztem, és Carissa kezéből kékesfehér fény áradt ki. A karkötő már nem is érdekelt annyira. – Basszus! – mondtam hitetlenkedve, még mindig dermedten meredve a barátnőmre. És akkor Carissa támadásba lendült.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A VILLÁM A TÖRTÉNELEMKÖNYVEMBE CSAPÓDOTT, és lyukat égetett bele. Elsistergett, mielőtt hozzám elért volna, de a megsérült könyv elárult mindent, amit tudnom kellett. Carissa nem barátságos szándékkal érkezett. És a Forrás erejét nem figyelmeztetésre használja. Ledobtam a könyvet, és egy vetődéssel kitértem előle. A narancslé a kezemre löttyent. Miért fogom még mindig? Az agyam képtelen volt követni az eseményeket. Carissa megint felém vetette magát, és azt tettem, ami abban a pillanatban elsőként az eszembe jutott: az arcába vágtam a poharat. Pengve tört az üveg, Carissa hátratántorodott, a szeméhez kapta a kezét. Ragacsos sárga lé folydogált az arcán, apró vércseppekkel keveredve. Le mertem volna fogadni, hogy rohadtul csípte. – Carissa – szólítottam meg elhátrálva. – Fogalmam sincs, mi történt, de a barátod vagyok. Segíthetek neked. Csak nyugodj meg, rendben? Kitörölte a szeméből a narancslevet, a kezéről a falra fröcskölte. A tekintete az enyémbe mélyedt, és nem láttam benne felismerést. Rémítően üres, távoli volt, mintha az elmúlt hónapokat valaki kimosta volna az agyából, és semmit sem jelentenék a számára. A fejében semmi sem maradt.
Azt gondoltam, rosszul látok, vagy álmodom – Carissa egyértelműen hibrid lett, ám az egésznek nem volt értelme. Semmit sem tudott az idegenekről, csak egy hétköznapi lány volt. Csendes, talán kissé félénk is. De ledöntötte a lábáról az influenza… Ó, szent egek… Mutáns lett belőle! Oldalra billentette a fejét, összehúzott szemmel nézett rám. – Carissa, kérlek! Katy vagyok. Ismersz – könyörögtem. Nekihátráltam az íróasztalnak, és közben megpillantottam a nyitott ajtót a háta mögött. – Barátok vagyunk. Nem akarod ezt tenni. Úgy közelített, mint az a rohadék női terminátor John Connor felé. Én voltam John Connor. A lélegzetem elakadt. – Együtt járunk iskolába. Matekon együtt ülünk, és együtt szoktunk ebédelni is. Szemüveged van, mindig divatos a kerete. – Nem tudtam, mit mondjak, csak hadartam tovább, bízva benne, hogy valamiképpen eljutok hozzá, mert semmiképpen nem akartam bántani. – Carissa, kérlek… Ő azonban láthatóan nem finnyáskodott, ha kárt tehetett bennem. Újra éreztem, hogy a levegő feltöltődik, és oldalra rándultam a Forrás ereje elől. A pulóverem megperzselődött, égett haj és pamut szaga szállt a levegőben. Az asztal felé pördülve meghallottam valami mély, nyüszítő hangot, és aztán a lezárt laptopom füstölni kezdett. Döbbenten bámultam. A drága, tökéletesen vadonatúj laptopom, amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. Hogy a jó édes… Barát vagy sem, bepöccentem. Nekirontottam Carissának, és ledöntöttem a padlóra. Belemarkoltam a hajába, felemeltem a fejét –
sötét tincsei összeborzolódtak –, aztán lerántottam. Masszív koppanás hallatszott, Carissa pedig felnyüszített fájdalmában. – Te hülye… Carissa megbillentette a csípőjét, a lábával átfogta a derekamat, és átfordított. Egy pillanat alatt visszaszerezte az előnyét. Mint egy átkozott nindzsa! De hát ki sejthette ezt? Most ő csapta a parkettának az én fejemet, és a viszonzás rohadtul fájdalmasnak bizonyult. Csillagokat láttam, és aztán az államban is váratlan, éles fájdalmat éreztem. És akkor valami elpattant bennem. Lángoló düh öntött el, kiszivárgott a bőrömre, minden sejtemet felgyújtotta. Végigsöpört rajtam az erő, és a mellkasomban gyűlt össze. Lávaként pulzált az ereimben, bizseregtek tőle az ujjbegyeim. Vörösesfehér fátyol ereszkedett a szemem elé. Az idő vánszorogva haladt előre; a szellőző légáramában libegő függöny mozdulatlanná dermedt, a szürke-fehér füstfelhők megálltak a levegőben. Valahol az agyam hátsó részében megértettem, hogy nem a világ fagyott meg, hanem én mozgok olyan gyorsan, amitől úgy tűnik. Nem akartam bántani Carissát, de megállítani, azt igen. Ívbe feszítettem a hátamat, és két kezemmel mellkason taszítottam. Carissa a komódnak esett. Krémes tégelyek billentek meg és potyogtak a fejére. Zihálva talpra ugrottam. A Forrás ereje tombolt bennem, követelte, hogy nyissam meg magamat előtte, hogy használjam újra. Ellenállni olyan érzés volt, mint visszafojtani a lélegzetemet. – Na, jó – nyögtem ki. – Nyugodjunk meg egy pillanatra! Megbeszélhetjük. Rájöhetünk, mi történt. Carissa lassan, fájdalmasan felkászálódott. A szemébe néztem, és mélyen megborzongtam, mert ott még mindig nem láttam semmit. – Ne csináld! – figyelmeztettem. – Nem akarlak bánta…
Villámgyorsan felém csapott; a pofonjától megpördültem. A csípőmet bevertem az ágyba, összecsuklottam a padlón. Fémes íz áradt szét a számban, égett az ajkam, zúgott a fülem. Carissa megragadta a hajamat, és talpra rántott. A fejbőrömbe nyilalló fájdalomtól rekedten felsikoltottam. Hanyatt lökött, a kezeit a nyakamra fonta, karcsú ujjai elszorították a lélegzetem útját, és feltámadt bennem az első arum emléke – a fuldokló, tehetetlen kétségbeesés. Csakhogy már nem az a lány voltam, aki fél küzdeni. A francba az egésszel! Szabadon eresztettem a Forrás bennem növekvő erejét. Vakító csillagok robbantak fel körülöttünk, a lökés a falnak taszította Carissát. Megrepedt a vakolat, de Carissa állva maradt, bár megperzselt pulóveréből füstcsíkok kígyóztak felfelé. Jó ég, ezt a csajt nem lehet leütni? Újra talpra álltam, és tettem egy utolsó kísérletet a tárgyalásos rendezésre. – Carissa, mi barátok vagyunk. Nem akarod ezt tenni. Légy szíves, figyelj rám! Kérlek! Az ökle körül szikrázott az energia, gömbbé sűrűsödött, és bármikor máskor féltékeny lettem volna rá, milyen könnyen megtanulta a képességei alkalmazását, ráadásul semmi perc alatt, hiszen múlt héten… múlt héten még rendes ember volt. Most viszont azt sem tudtam, mi áll velem szemben. Jéggé dermedt a szívem, a szilánkok szúrtak belül. Nem lehet vele beszélni. Semmi esély rá. Drága árat fizettem a felismerésért; nem mozdultam elég sebesen, amikor Carissa az útjára indította az energiabombát.
– Állj! – sikoltottam a kezemet a magasba kapva. Beleadtam a szóba mindenemet, amim csak volt, és elképzeltem, hogy a körülöttünk táncoló fotonok engedelmeskednek nekem, falat formálnak előttem. A levegő vibrálni kezdett körülöttem, mintha csillámzselét borítottak volna ki egy egyenes vonalon. Minden pötty ezer nap erejével ragyogott, és a gondolataim mélyén tudtam, hogy ez elég kell hogy legyen a bomba megállításához. Csakhogy a löket áttörte a falat; az csak lelassította, de nem állította meg. Az energia a vállamba csapódott, a fájdalomtól egy pillanatig megvakultam és megsüketültem, elemelkedtem a földről és hátrazuhantam. Hasra estem, az ágyamra, a levegő egy hangos nyögéssel szakadt ki belőlem, de tudtam, nincs időm kivárni, hogy elmúljon a kín. Felemeltem a fejemet, átnéztem kócos tincseim függönyén. Carissa közeledett. Ragadozóléptei azonban meg-megbicsaklottak, a bal lába megcsuklott, remegni, rángatózni kezdett, aztán a görcs átterjedt a teste bal felére – de csak arra. A karja megállíthatatlanul csapkodott, fél arca eltorzult. Elgyengülve feltámaszkodtam, aztán odébb másztam az ágyon, és lecsusszantam a padlóra. – Carissa…? Addigra az egész teste úgy rázkódott, mintha rengene a föld a lába alatt. Átfutott az agyamon, hogy hátha görcsrohamot kapott. Felálltam. Carissa bőréről szikrák pattogtak; perzselődő ruha és hús szaga szúrta az orromat. Egyre csak rázkódott, a feje úgy csapódott ide-oda, mintha eltört volna a nyaka. A számra tapasztottam a kezemet, de közelebb léptem. Segítenem kellett, csakhogy fogalmam sem volt, hogyan tehetném. – Carissa, én…
És akkor hirtelen mintha összeroskadt volna körülötte a tér; körkörös lökéshullám szabadult el a szobában, felfordította az irodaszékemet, az oldalára emelte az ágyamat, és az ereje nem csillapodott. A szekrényemből kiröppentek a ruhák, hóesésként kavarogtak a levegőben a papírjaim. Amikor elért hozzám, engem is felkapott, mintha nem nyomnék többet a röpködő lapoknál. Az éjjeliszekrényem mellett estem a falnak, és az erő áradása odaszorított. Moccanni, lélegezni sem bírtam. Carissa pedig… ó, istenem, Carissa… A bőre, a csontjai összezsugorodtak, mintha hátulról egy porszívóra kapcsolták volna. Centiről centire ment össze, amíg napviharnyi sűrű fénnyé nem vált, kivilágítva az egész házat, alighanem az egész utcát is, teljesen megvakítva engem. Aztán egy fülsiketítő pukkanást hallottam, és kialudt a fény, megszűnt a kiáradó erő. A ruhák és papírok között levegő után kapkodva a padlóra zuhantam. Fulladoztam – a szoba üres volt. Hiába bámultam azt a pontot, ahol Carissa állt. Csak egy sötét folt éktelenkedett a parkettán, olyan, mint amit Baruck hagyott maga után a halálakor. A barátnőmből semmi, de semmi nem maradt. Semmi.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET DERMEDTEN IS MEGÉREZTEM A MELEG BIZSERGÉST A TARKÓMON, és Daemon már ott is állt a küszöbön. Tátott szájjal, kérdőn nézett rám. – Egyetlen pillanatra sem hagyhatlak magadra, cica… Felpattantam a ruhatáram romjai közül, és a karjába vetettem magam. Zavaros, dadogó, összeakadó mondatokban sírtam el, mi történt; Daemon többször is megállított, kérte, hogy lassítsak, vagy ismételjem meg, amit mondtam, mire nagyjából megértette, mi történt. Levitt a földszintre, mellém ült a kanapéra, és összpontosítva végighúzta az ujját az alsó ajkamon. Gyógyító melegség áradt szét felhasadt bőrömön, fájó arcomon. – Nem értem, mi volt ez – mondtam, és én is végighúztam az ujjamat a számon. – Múlt héten még ember volt, Daemon, te is láttad. Hogy lehet, hogy nem jöttünk rá? – Szerintem jobb kérdés, hogy miért támadt rád – szűrte a fogai között. A gyomromban fészkelő ideges csomó feljebb kúszott, a mellkasomba. Nehezen kaptam levegőt. – Fogalmam sincs. Már semmit sem értettem. Újra és újra visszaemlékeztem a beszélgetéseinkre Carissával, az első találkozásunktól addig a napig, amíg beteget nem jelentett, influenza miatt. Hol voltak az árulkodó
jelek? Nem találtam egyet sem, semmi kirívóra nem bírtam visszaemlékezni. – Biztosan ismert egy luxent – felelte Daemon elgondolkodva. – Tudnia kellett az igazat, és azt is, hogy muszáj hallgatnia. Úgy értem, a kolóniában senki sem tudja, hogy te is be vagy avatva. – De itt nem él más korunkbeli luxen – vetettem ellen. Daemon felpillantott. – A kolónián kívül nem is, de bent élnek néhányan, akik csak pár évvel idősebbek nálunk. Lehetséges volt, hogy Carissa végig tudta, és hallgatott. Én sem beszéltem a titokról sem neki, sem Lesának, szóval könnyen elképzelhető, hogy őt is beavatták… De miért próbált megölni? Könnyen meglehet, hogy nem én vagyok az egyetlen a környéken, aki tudja, kik élnek köztünk – de, édes istenem, mi romlott el? Carissa megsérült, és egy luxen megpróbálta meggyógyítani? – Csak nem arra gondolsz, hogy… Nem bírtam befejezni a kérdést, szinte rosszul lettem tőle, de Daemon értette, mire gondolok. – Hogy a Daedalus elrabolta, és rákényszerítettek egy luxent, hogy gyógyítsa meg? Mint Dawsont? – Zöld szemébe harag költözött. – Nagyon remélem, hogy nem ez a helyzet, mert ha igen… – Visszataszító – nyögtem ki rekedten. Remegő kezemet a térdeim közé szorítottam. – Nem volt önmaga. Egy szikra sem maradt a személyiségéből. Mint egy zombi, érted? Kicseszettül tébolyodott. Ezt jelenti az instabilitás? Daemon elvette a kezét az arcomról; a meleg megszűnt, és vele együtt eltűnt a gát is, amely eddig távol tartotta tőlem az igazságot. – Istenem… Carissa meghalt. Ez most azt jelenti, hogy… – Nagyot nyeltem, de a gombóc nem tűnt el. Daemon szorosan átölelt.
– Ha az itt élő luxenek egyike lenne, arról hallanék. De nem tudhatjuk, mennyire lett volna tartós a mutáció. Blake szerint néha instabillá válik az átváltozás, és ez nagyon is instabilnak tűnik nekem. A kötés szerintem csak akkor jön létre, ha a mutáció stabilan végbemegy. – Beszélnünk kell Blake-kel – válaszoltam borzongva. Pislogtam, de a világ nem akart kitisztulni. Elszoruló torokkal kaptam levegő után. – Istenkém… Daemon, ez Carissa volt! Carissa… és annyira rossz… Megremegett a vállam, és mielőtt megállíthattam volna, kiszakadt belőlem a sírás. Hüppögve zokogtam, és csak távolról éreztem, hogy Daemon magához szorít, úgy ringat. Nem tudom, meddig sírtam, de mindenem fájt, olyan fájdalommal, amit Daemon nem gyógyíthatott meg. Carissa tökéletesen ártatlan volt ebben az ügyben, legalábbis tudomásom szerint, és ez talán még sokkal rosszabbá tette. Fogalmam sem volt, milyen mélyen keveredett bele, és most már hogyan is tudhattam volna meg? A könnyeim szabályosan eláztatták Daemon ingét, de nem húzódott el tőlem; inkább, ha lehet, még szorosabban karolt át, és a luxenek dallamos nyelvén suttogott, amit nem értettem, mégis vonzott. Az idegen szavak megnyugtattak. Vajon egyszer régen valaki – egy szülő talán? – Daemont is így ölelte, ezeket a mondatokat suttogta neki? És hányszor tette meg ezt ő a testvéreivel? Fenyegető megjelenés, fenyegető hatalom ide vagy oda, tehetsége volt a vigasztaláshoz. Elhúzott a sötét szakadék szélétől, tompította a csapás fájó kínját. Carissa… Carissa meghalt, és fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel a ténnyel – vagy azzal, hogy utolsó cselekedeteként rám támadt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Amikor végre elapadt a könnyem, szipogva megtöröltem a szememet a ruhám ujjával. A jobb oldalin perzselt nyomokat láttam, karmolta az arcomat. Az érzés felébresztett egy emléket. Felnéztem.
– Carissa egy karkötőt viselt. Még sosem láttam rajta korábban. Ugyanolyan volt, mint Lucé. – Biztos vagy ebben? Bólintottam, mire Daemon hátradőlt ültében, de nem eresztett el. – Ez egyre gyanúsabb. – Hát, igen. – A fogadatlan prókátorunk nélkül kellene beszélnünk Luckel. – Hátrahajtotta a fejét, majd hosszan felsóhajtott. Az aggodalom megkeményítette a vonásait, a hangját. – Szólok a többieknek. Válaszoltam volna, de Daemon a fejét rázta. – Nem akarom, hogy még egyszer át kelljen élned, miközben elmeséled. – Köszönöm – hajtottam a vállára a fejemet. – És a szobádat is bízd rám! Rendet csinálunk. Végtelenül hálás voltam neki. Egy porcikám sem kívánt rendet rakni odafent, és látni a foltot a padlón. – Tökéletes vagy, tudod? – Néha – dünnyögte, és arcát az enyémhez simította. – Sajnálom, Kat. Sajnálom Carissát. Jó ember volt, nem érdemelt ilyen sorsot. – Nem, tényleg nem – feleltem remegő szájjal. – És te sem érdemelted meg, hogy ezen keresztülmenj vele. Erre nem válaszoltam; magam sem tudtam már, mit érdemlek. Néha azt se hittem, hogy Daemont megérdemlem. Elterveztük, hogy szerdán átmegyünk Martinsburgbe, vagyis kihagyjuk az ónix-edzés második napját, de ez már nem bírt érdekelni. Fontosabb volt kideríteni, miként vált Carissa hibriddé, és hogyan jutott egy a Lucéhez hasonló karkötő birtokába. Ha rájövök, mi történt vele, az valamiféle igazságtételt jelent majd. El sem tudtam képzelni, mit mondjak az iskolában, ha Carissa nem tér vissza, és megindul az elkerülhetetlen kérdésáradat. Tartottam tőle,
hogy képtelen leszek tudatlanságot tettetni, még többet hazudni. Egy újabb eltűnt diák… Jó ég, Lesa… mi lesz Lesával? Ovis koruk óta legjobb barátnők voltak. Összeszorítottam a szememet, és Daemonhez bújtam. A fizikai fájdalom régen elmúlt már, de teljesen kimerültem, minden testi és lelki erőm elfogyott. Ironikus, hogy az elmúlt hónapban a nappalit kerültem, most pedig a hálószobám lesz soron. Lassan kifogyok az elkerülhető helyiségekből. Daemon tovább beszélt hozzám szépséges, dallamos nyelvén, amíg elbóbiskoltam a karjában. Csak félálomban éreztem, hogy lefektet a kanapéra, és betakargat. Órákkal később arra ébredtem, hogy Dee ül velem szemben a fotelban, maga alá húzott lábbal, és az egyik könyvemet olvassa – az egyik kedvenc, fiatal felnőtteknek szóló, paranormális regényemet egy atlantai démonvadász lányról. De mit keres itt Dee? Felültem, kisimítottam az arcomból a hajamat. A tévé alatt álló régimódi, felhúzhatós óra, anyu szíve csücske, háromnegyed tizenkettőt mutatott. Dee becsukta a könyvet. – Daemon elment a moorefieldi Walmartba. Nevetségesen sokáig fog tartani az út, de ott legalább lehet kapni rongyszőnyeget. – Rongyszőnyeget…? Dee vonásai megkeményedtek. – A szobádba. Nekünk nincs olyan, amit odaadhatnánk. Daemon nem akarta, hogy ha itt a házban veszel el valahonnan egyet, anyukád keresni kezdje, meglássa a foltot, és azt higgye, fel akartad gyújtani a házat. A foltot…?
A fejem lassan kitisztult, visszatértek az elmúlt néhány óra emlékei. A folt a hálószobám padlóján, ahol Carissa gyakorlatilag megsemmisítette önmagát. – Jézusom… – Leraktam a lábamat a padlóra, de a térdem túlságosan remegett ahhoz, hogy felálljak. Könny szökött a szemembe. – Én nem… nem én öltem meg. Fogalmam sem volt, miért ez tört ki belőlem. Talán mert a lelkem mélyén attól féltem, Dee azonnal engem vádol majd a Carissával történtekért. – Tudom. Daemon mindent elmondott. – Ő is kinyújtotta a lábát, és lesütötte a szemét; hosszú pillái az arcát érték. – Nem bírom elhinni, hogy… – Hogy ez történt? Dee bólintott. Összekucorodtam, átkaroltam a térdemet. – Én sem. Egyszerűen képtelen vagyok felfogni. Dee egy percig hallgatott. – Nem is beszéltem vele azóta, hogy… szóval, azóta. – Lehajtotta a fejét, a haja átzúdult a vállán, elrejtette az arcát. – Kedveltem őt, és mégis rondán viselkedtem vele. Ellenkezni akartam, azonban Dee felnézett, és gunyorosan elmosolyodott. – Ne hazudj, csak azért, hogy jobban érezzem magam! Értékelem, de a tény attól még tény marad. Talán két szót sem szóltam hozzá… Adam halála óta. Most pedig… Most pedig Carissa is meghalt. Szerettem volna megvigasztalni, de nemcsak szakadék állt köztünk, hanem egy háromméteres fal is, szögesdróttal a tetején. Az elektromos kerítés talán eltűnt, de a feszültség nem enyhült, és ez abban a percben mindennél jobban fájt.
Megdörgöltem sajgó nyakamat, és lehunytam a szememet. A gondolataim lassan vánszorogtak, nem tudtam, mit kellene most csinálnom. Szerettem volna meggyászolni a barátnőmet, de hogyan gyászoljak valakit, akiről a világ azt sem tudja, hogy meghalt? Dee megköszörülte a torkát. – Daemonnel rendet raktunk a szobádban. Izé… volt pár dolog, amit nem lehetett megmenteni. A megégett vagy szakadt ruhákat kidobtam, és… egy képet akasztottam a repedés fölé, a falra. – Felnézett, mintha azt lesné, mit fogok felelni. – A laptopod… nem működőképes. Leejtettem a vállamat. A laptop eltörpült a mai este veszteségei között, de elképzelni sem tudtam, hogyan magyarázom meg anyunak. – Köszönöm – feleltem végül. – Nem hiszem, hogy én meg bírtam volna csinálni. Dee a haját csavargatta, és sokáig hallgatott. – Jól vagy, Katy? – kérdezte végül. – Úgy értem, igazán. Meglepetésemben beletelt néhány pillanatba, mire válaszolni bírtam. – Nem, nem vagyok jól – feleltem őszintén. – Gondoltam – biccentett, és a tenyerével megtörölte a szemét. – Tényleg szerettem Carissát. – Én is – suttogtam. Mást nem tudtam mondani. Minden, ami eddig történt, és minden, amire összpontosítottunk, szinte elveszítette a jelentőségét – valójában nem így volt, de meghalt egy barátunk, és ez mindent félresöpört. Egy újabb barátunk. Élete és halála titok marad. Hat hónapja ismertem, és mégsem ismertem egyáltalán.
HUSZONHATODIK FEJEZET KEDDEN ELJÁTSZOTTAM, HOGY MEGBETEGEDTEM, otthon maradtam, és a kanapén heverésztem. Képtelen lettem volna elmenni az iskolába, Lesa arcába nézni, tudva, hogy a legjobb barátnője halott, és eljátszani, hogy fogalmam sincs semmiről. Egyelőre nem. A lelki szemeim előtt újra és újra felbukkant Carissa arca. A tegnap este előtti, és az utolsó. A színes szemüvegeinek emlékétől elszorult a szívem, üres tekintetétől sírni szerettem volna. Meg is tettem. Anyu nem akadékoskodott. Egyfelől ritkán lógtam, másfelől tényleg pocsékul néztem ki, könnyen hihette, hogy valóban beteg vagyok. Fél délelőtt ápolgatott, én pedig örömmel fogadtam, mert nagyobb szükségem volt rá, mint azt megérthette volna. Később, amikor felment a szobájába aludni, váratlanul megjelent Daemon. Fekete sapkát viselt, az ellenzőjét mélyen a szemébe húzta. – Mit keresel itt? – kérdeztem, hiszen még csak egy óra volt. Válaszként megfogta a kezemet, és magával húzott a nappaliba. – Jó a pizsamád. Nem hagytam, hogy kitérjen a válasz elől. – Iskolában kellene lenned. – Neked viszont nem kellene éppen most egyedül lenned – fordította meg a fején a sapkát. – Jól vagyok.
Daemon mindentudó pillantást vetett rám. Valóban boldog voltam, amiért eljött, mert szükségem volt valakire, aki tudja, mi van a háttérben. Egész nap zavarodottság és bűntudat között hányódtam, és olyan szomorúság kínzott, amit még csak fel sem tudtam fogni. Daemon szó nélkül a kanapéhoz vezetett, majd elnyújtózott rajta, és maga mellé húzott. A karja súlya a derekamon megnyugtatott. Halkan beszélgettünk hétköznapi dolgokról, olyasmikről, amik egyikünkben sem forgatták meg a kést. Egy idő múlva felé fordultam, az orrunk összeért. Nem csókolóztunk. Semmi illetlenség nem történt. Csak átöleltük egymást, és ez sokkal bensőségesebb volt, mint bármi, amit csinálhattunk volna. Daemon jelenléte könnyített a lelkemen. Később elszundikáltunk, lélegzetünk összevegyült. Anyu utóbb lejött, és meglátott minket a kanapén, egymás karjában, úgy, ahogy aztán felébredtünk; Daemon álla a fejem tetején pihent, én az ingébe kapaszkodtam. Öt óra volt; a kávéillat ébresztett fel. Vonakodva kibontakoztam Daemon karjából, és tíz ujjal megfésülködtem. Anyu az ajtófélfának támaszkodva állt, lábát a bokájánál keresztbe téve, és egy gőzölgő kávésbögrét tartott a kezében. A pizsamáján, számtalan zöld lóhere között, egy idétlen leprikón vigyorgott. Szentséges Houdini! – Honnan van? – tudakoltam. – Micsoda? – kortyolt bele a kávéjába. – Az a… szörnyű pizsama. – Nekem tetszik – vonta meg a vállát. – Szerintem aranyos – jegyezte meg Daemon, levette a sapkáját, és a hajába túrt. Oldalba könyököltem, mire szemtelenül rám vigyorgott. – Elnézést, Mrs. Swartz, nem akartam így elaludni…
– Semmi gond – legyintett anyu. – Katy nem érezte jól magát, és örülök, hogy vele akartál lenni. Csak azt remélem, hogy nem kaptad el a betegségét. – Ugye, nem fertőztél meg? – vetett rám egy oldalpillantást Daemon. Fújtam egyet. Ha itt valaki fertőz, az ő. Megszólalt anyu mobilja, és miközben kiszedte a pizsamája zsebéből, kilötyögtette a kávéját. Az arca felragyogott, mint mindig, ha Will volt a vonal túlsó végén. Megfordult, és kisietett a konyhába; nehéz szívvel néztem utána. – Will – suttogtam, már talpon állva. – Nem tudhatod biztosan – felelte Daemon mögöttem. – De igen. A szeméből látom. Csillog. Mélyen felkavarodott a gyomrom. Anyu képe tolakodott a fejembe – a hálószoba padlóján hevert, élettelenül, üresen, mint Carissa. Úrrá lett rajtam a pánik. – Muszáj elmondanom neki, miért környékezte meg Will! – Mit akarsz elmondani? – Daemon elállta az utamat. – Hogy csak azért jött ide, hogy közelebb kerüljön hozzád? Hogy kihasználta? Ezzel nem veszed el a dolog élét. Kinyitottam a számat, hogy ellentmondjak – de igaza volt. A vállamra tette a kezét. – Még azt se tudjuk, tényleg ő telefonált-e, vagy hogy mi lett vele. Gondolj Carissára! – folytatta ugyanolyan halkan. – A mutációja instabilnak bizonyult. Nem került sok időbe, hogy… megtörténjen, ami történt. – Akkor Will esetében stabil – állapítottam meg. Daemon nem javított a kedvemen azzal, hogy emlékeztetett. – Vagy teljesen elmúlt – próbálkozott újra. – Addig nem tehetünk semmit, amíg nem tudjuk, mivel állunk szemben.
Nyughatatlanul toporogtam, át-átlestem a válla felett. Az idegesség tonnás kőtömbként nehezedett a vállamra. Annyi mindent kell elrendezni… – Egyenként – szólalt meg Daemon, mintegy válaszul a gondolatomra. – Egyenként fogunk megbirkózni a problémákkal. Mást nem tehetünk. Bólintottam, mélyet lélegeztem, és lassan fújtam ki a levegőt. A szívem még mindig a torkomban dobogott. – Megyek, megtudom, ő volt-e. Daemon eleresztett és félreállt, én pedig az ajtóhoz siettem. – A te pizsamád jobban tetszik – szólt utánam. Megfordultam. Daemon féloldalas mosolya elárulta, hogy vissza kell tartania a nevetést. A pizsamám nem volt sokkal jobb anyuénál: ezer rózsaszín és lila pötty díszítette. – Fogd be! – vágtam oda. – Itt várok – ült vissza a kanapéra. Akkor léptem be a konyhába, amikor anyu elkeseredett arckifejezéssel épp letette a mobilt. A vállamra nehezedő súly mintha megnövekedett volna. – Mi a baj? Pislogott, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Ó, semmi, szívem. Fogtam egy törlőt, és összesöpörtem rá a kiszóródott cukrot. – Nem úgy tűnik. – Semmihez képest igencsak valaminek látszott. – Will volt az – fintorgott. – Még mindig nyugaton van. Azt mondja, elkapott valami betegséget útközben. Nem jön vissza, amíg meg nem gyógyul. Megdermedtem. Szerettem volna hangosan kiabálni: hazudik!! Anyu kiöntötte a kávét és elöblítette a csészét.
– Nem mondtam neked, drágám, mert nem akartam rossz emlékeket felkavarni, de Will… szóval, régebben ő is beteg volt, mint édesapád. Leesett az állam. Anyu félreértette a döbbenetemet. – Tudom, tudom – folytatta sietve. – Rettenetesen rossz szerencse, igaz? De Will állapota javuló tendenciát mutatott. A rákja tökéletesen gyógyíthatónak bizonyult. Elakadt a lélegzetem. Semmi nem jutott az eszembe. Will elmondta neki, hogy beteg volt. – De persze azért aggódom miatta. – Anyu a mosogatógépbe tette a bögréjét, de csak behajtotta az ajtaját. Megszokásból becsuktam. – Semmi értelme ilyesmiken rágódni, tudom. – Megállt velem szemben, és a homlokomra tapasztotta a tenyerét. – Nem meleg. Jobban érzed magad? A témaváltás kizökkentett. – Aha, jól vagyok. – Remek. – Anyu ezúttal őszintén mosolygott. – Ne izgulj Will miatt, drágám! Meggyógyul és visszajön, mire hármat számolunk. Minden rendben lesz. A szívem nagyot dobbant. – Anyu? – Tessék? Majdnem kimondtam… de megálltam. Daemonnek igaza volt. Mit mondhattam volna? Megráztam a fejemet. – Biztos, hogy… minden rendben lesz Will-lel. Anyu hozzám hajolt, és megpuszilta az arcomat. – Jólesik majd neki, ha hallja, hogy aggódsz. Hisztérikus nevetés feszegetett belülről. Hát persze.
Később, miután anyu elment dolgozni, én is lementem a tóhoz. Ott álltam, szemben egy halom csillogó ónixszal. Matthew és Daemon alig szólt, mióta megérkeztünk, és még Blake is szokatlanul csendes volt. Mind tudták, mi történt előző este Carissával; Daemon délelőtt megmondta Blake-nek is. Ökölrázás nélkül beszéltek egymással, és én ezt kihagytam. A jelek szerint Blake még sosem látott instabil hibridet azelőtt, legfeljebb hallott róluk. Dawson ellenben igen. Látta azokat az embereket, akiket elé vittek. Átlagemberek az átváltozás előtt, napokkal utána viszont elpattantak, mint a húr. A megsemmisülésüket gyakran kísérte erőszakos kitörés. Mindannyian megkapták a szérumot, amit én is. Anélkül, legalábbis Blake szerint, a mutáció csak ritkán bizonyult maradandónak, általában hamar elmúlt. Dawson nem tágított mellőlem, amióta megérkeztem a tóhoz. Az ónix kirakodása az óvatos Daemonre és Matthewra maradt. – Egyszer nekem is muszáj volt – jegyezte meg Dawson halkan. – Mit? – Végignézni egy hibrid halálát – felelte, majd felsóhajtott. – A fickó teljesen megőrült, képtelenség volt megállítani. Az egyik őrt megölte, aztán egy villanást láttunk. Olyasmit, mint az öngyulladás, mert amikor elhalványult, a fickóból semmi sem maradt. Semmi. Olyan gyorsan történt, hogy fel sem foghatta. Eszembe jutott Carissa rángatózása, és tudtam, ő érezte. Hányingerrel küzdve pillantottam Daemonre. Az ónixot egy lyukba tették, ő előtte térdelt, és halkan magyarázott valamit Matthew-nak. Örültem, hogy a többiek nincsenek velünk. – Akiket bevittek… tudták, miért vannak ott? – kérdeztem Dawsont.
– Néhányan igen, mint az önkéntesek. Másokat lenyugtatóztak, ők nem tudtak semmit. Azt hiszem, hajléktalanok voltak. Ettől még jobban felfordult a gyomrom. Képtelen voltam nyugton maradni, inkább elindultam a tópart felé. A jég már felolvadt, de a víz nyugodt, sima volt. Pont az ellentéte az érzéseimnek. – Carissa jó ember volt – lépett mögém Dawson. – Nem ezt érdemelte. Tudjuk egyáltalán, miért éppen őt szemelték ki? Megcsóváltam a fejemet. Sokat gondolkodtam mindenen. Még ha Carissa tudott is a luxenekről, és az egyikük meggyógyította, a Daedalusnak akkor is köze volt az eseményekhez. Ezt biztosra vettem. A hogyan és a miért rejtélyes maradt, mint a kő Carissa karkötőjében. – Láttál esetleg valamit a benti hibrideken? Egy fura fekete követ, amiben mintha tűz égne? Dawson homloka ráncba szaladt. – Beth kivételével egy sem élte túl, akivel… dolgom volt. És egyikük sem viselt semmi hasonlót. A többieket nem láttam. Szörnyű… egyszerűen szörnyű volt. Nagyot nyeltem, de a torkomból nem tűnt el a gombóc. A tó felett szél támadt, hullámokat hajtott egyik parttól a másikig. Mint a lökéshullámok… – Készen álltok? – kiáltott oda Daemon. Megfordultunk. Készen állunk-e, hogy belevessük magunkat a fájdalomba? Dehogyis. De azért odamentünk hozzájuk. Daemon egy kerekded ónixdarabot tartott kesztyűs kezében, és Blake-hez fordult. – Most jön a te számod. Blake mély lélegzetet vett, és bólintott. – Szerintem azzal kellene kezdeni, hogy kiderítjük, ellenálló vagyok-e az ónixszal szemben. Ha igen, az alkalmas kiindulási pontnak, igaz? Akkor legalább azt tudjuk, hogy a dolog lehetséges.
Daemon lenézett a tenyerében heverő kőre, vállat vont, majd szó nélkül előrelépett, és Blake arcára tapasztotta az ónixot. Leesett az állam. – Istenem… – Matthew hátralépett. Mellettem Dawson halkan nevetgélt. Hosszú másodpercekig nem történt semmi. Végül Blake félrelökte Daemon kezét. – Mi a franc…? – nyögte ki remegő orrcimpákkal. Daemon csalódottan visszadobta a követ a többi közé. – Hát, a jelek szerint valóban ellenálló vagy. Én meg azt reméltem, mégse. A számra tapasztottam a kezemet, hogy visszafojtsam a nevetést. Egek, mekkora seggfej! És én mégis szeretem. Blake Daemonre meredt. – Mi lett volna, ha nem vagyok ellenálló? Jézusom, szerettem volna legalább felkészülni! – Tudom – vigyorgott Daemon. Matthew megrázta a fejét. – Na, jó, fiúk, vissza a témához! Mit gondoltok, hogyan csináljuk? Blake odalépett a kőhalomhoz, és felszedett egyet. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, de kitartott. – Javaslom, hogy Daemon kezdje. Addig tartjuk a bőrödhöz, amíg össze nem esel. Nem tovább. – Édes istenem! – mormoltam. Daemon levette a kesztyűjét, és előrenyújtotta a karját. – Csináld! Blake egy pillanatnyi tétovázás nélkül előrelépett, és Daemon tenyeréhez szorította az ónixot. Daemon arca eltorzult, úgy tűnt, szeretne hátralépni, de a kő megbénítja. Remegni kezdett a karja, majd lassan az egész teste.
Dawson is, én is akaratlanul közelebb léptünk. Túl sok volt csak állni ott, és nézni, ahogy Daemon szép arcát eltorzítja a kín… Fojtogatott a rettegés. De aztán Blake elvette a kezét. Daemon térdre esett, a tenyerével a földre csapott. – A pokolba… Odarohantam, megérintettem a vállát. – Jól vagy? – Semmi baja – hajolt le Blake is, és a földre tette az ónixot. Jobb keze remegett. Összeakadt a pillantásunk. – Már engem is égetett. Megvan a határa az ellenállásomnak. Daemon imbolyogva felállt. Én is felegyenesedtem. – Jól vagyok – felelte, aztán a testvéréhez fordult, aki úgy méregette Blake-et, mintha ki akarná vetni egy ablakon. – Jól vagyok, Dawson. – Honnan tudjuk, hogy beválik? – tudakolta Matthew. – Megérinteni az ónixot egészen más dolog, mint ha lefújnak vele. – Már átmentem azon az ajtón, és semmi sem történt. És korábban nem fújtak le ónixszal, szóval ez lehet a megoldás. Visszaemlékeztem, amikor azt mondta, minden, amihez hozzáért, a fényes kővel volt beburkolva. – Jól van, folytassuk! Daemon szólni akart, de egyetlen pillantással elnémítottam. Nem fog lebeszélni. Blake kesztyűt húzott, és most már máshogy kezelte a köveket. Nem hozzám lépett, hanem Matthew-hoz. Az idősebb luxen ugyanúgy járt: térdre zuhant, levegőért kapkodott. Dawson következett. Ő tovább bírta, ami logikus volt, hiszen rá is jutott a permetből, és korábban kínozták is a kővel. De tíz másodperc után ő is összeesett, Daemon pedig hosszasan és csúnyán káromkodott.
Utána én következtem. Kihúztam magam és bólintottam. Készen állok, vagy nem? A fenébe, dehogyis! Kit akarok átverni? Ez fájni fog. Blake grimaszolt és előrelépett, azonban Daemon megállította. Felvette a kesztyűjét, kivette a kezéből az ónixot, és elém állt. – Nem – ráztam a fejemet. – Nem akarom, hogy te csináld. Az arcára bosszantó eltökéltség ült ki. – Szó sem lehet róla, hogy ő csinálja. – Akkor add oda valaki másnak! – Lehetetlen, hogy ő tegye rám az ónixot. – Kérlek! Daemon a fejét rázta. Legszívesebben megütöttem volna. – Ez nem lehet így jó. – Vagy én, vagy senki más. Ebből megértettem, hogy így akarja elérni a célját. Mélyet lélegeztem, és a szemébe néztem. – Akkor csináld! Palackzöld szemén átsuhant a meglepetés, aztán átadta a helyét a haragnak. – Gyűlölöm ezt – jelentette ki olyan halkan, hogy csak én halljam. – Én is – feleltem. A szorongástól összeszűkült a torkom. – Csak csináld! Nem pillantott félre, de éreztem, szívesen megtenné. Akármilyen fájdalom tör rám, azt ő is érezni fogja, mert szimbiózisban vagyunk. Nem testileg, de a szenvedés mégis olyan lesz a számára, mint a sajátja. Én is ezt éreztem, amikor ő fogta az ónixot. Lehunytam a szemem, remélve, hogy ezzel segítek neki. Úgy tűnt, beválik, mert talán tíz másodperc múlva megéreztem az ónix hűvösségét és Daemon kesztyűjének érdességét a tenyeremen. Nem azonnal kezdődött, de elkezdődött. Sebesen elhatalmasodó, égő érzés terjedt szét a tenyeremben, aztán felfelé a karomon. Ezer tűvel
szurkálta a testemet a fájdalom. Az ajkamba haraptam, hogy fel ne sikoltsak. Ezután már nem bírtam sokáig, és térdre zuhantam, levegőért kapkodva vártam, hogy csillapodjon a tűz. – Jól van – szólaltam meg egész testemben remegve. – Nem is olyan rossz. – Lószart – jelentette ki Daemon, és talpra húzott. – Kat… Kiszabadítottam magamat, és néhány mély lélegzetet vettem. – Tényleg jól vagyok. Folytatnunk kell. Daemon úgy nézett rám, mintha legszívesebben ősember módjára a vállára dobna és elszaladna velem, de folytattuk. Újra és újra mindegyikünk megfogta az ónixot, és addig tartotta, amíg a teste fel nem mondta a szolgálatot. A részidőnk nem javult, de hát ez még csak az első alkalom volt.
– Olyan, mintha sokkolóval csapnának meg – jegyezte meg Matthew, miközben farostlemezt borított a gödör fölé, és kövekkel súlyozta le. Késő este volt, nekünk pedig mindenünk fájt. Még Blake-nek is. – Nem mintha sokkoltak volna már, de ilyennek képzelem. Én azon töprengtem, lesznek-e hosszú távú mellékhatások, például szívritmuszavar vagy poszttraumás sokk. Az egyetlen jó, ami kijött belőle, hogy miközben alávetettem magamat az őrjítő fájdalomnak, vagy végignéztem, hogy mások teszik ugyanezt, képtelen voltam máson gondolkodni. A gyakorlat végén elkínzottan gyalogoltunk hazafelé. Blake úgy igazította a lépéseit, hogy mellém kerüljön. – Sajnálom – kezdte. Nem feleltem. Blake zsebre dugta a kezét. – Kedveltem Carissát. Bárcsak…
– Ha a „volna” hal volna, minden halász dúskálna! – vágtam vissza keserűen. – Vagy nem ezt mondják? – De igen, ezt. – Hallgatott egy darabig. – Az iskolában tébolyda lesz. – Mit érdekel az téged? Úgyis elmész, amint kiszabadítottuk Christ. Te is egy olyan diák leszel, aki hirtelen felszívódik. Megállt, oldalra billentette a fejét. – Maradnék, ha tehetném. De nem lehet. Előrenéztem. Daemon lassabban gyalogolt, kétségtelenül uralkodott magán, hogy ne taszítson el minket erőnek erejével egymástól. Átfutott a fejemen, hogy rákérdezzek a kőre – Blake biztosan tud róla, hiszen a Daedalusszal dolgozott, sőt még mindig azt teszi. De veszélyesnek ítéltem. Blake saját bevallása szerint kettős játszmát játszott. Kulcsszó a saját bevallás. Összefontam magam előtt a karomat. A fejünk felett ritmikusan csapódtak össze az ágak, újra meg újra. Mint valami halk dobpergés hangjai. – Maradnék – tette hozzá Blake, és megérintette a vállamat. – Én… Daemon már ott is volt, és leválasztotta az ujjait rólam. – Ne érj hozzá! Blake elsápadt, visszahúzta a kezét és hátralépett. – Haver, semmit sem csináltam. Nem játszod kicsit túl a védelmezőt? – Azt hittem, egyezségre jutottunk – felelte Daemon közénk lépve. – Azért vagy itt, mert nincs más választásunk. Azért élsz még mindig, mert Katy jobb lelkű nálam. Nem az a dolgod, hogy nyugtatgasd. Értve vagyok? – Bánom is én! – sziszegte Blake. – Viszlát, srácok. Néztem, ahogy elsétál Matthew és Dawson mellett. – Tényleg túlreagáltad.
– Nem bírom, ha megérint – morogta, és a szemében fény csillant. – Még azt se bírom, ha veled közös időzónában van. Nem bízom benne. Lábujjhegyre emelkedtem és arcon csókoltam. – Senki sem bízik benne, de ettől még nem ugorhatsz öt másodpercenként a torkának. – Dehogynem. Nevetve odaléptem hozzá, és átöleltem a derekát. Az arcomon éreztem egyenletes szívverését. Végigsimított a hátamon, és hozzám hajtotta a fejét. – Tényleg szeretnél még ilyen alkalmakat? – kérdezte. – Végtelen napokat, csupa fájdalommal? Nem ez szerepelt a teendőim listájának élén. – Figyelemelterelésnek éppen jó, arra pedig nagy szükségem van. Azt vártam, hogy vitatkozni fog, de nem tette, csak csókot nyomott a fejem tetejére. Egy darabig csak álltunk így; mire szétváltunk, Matthew és Dawson már eltűnt. Az ágak között átkukucskált a hold. Kézen fogva sétáltunk vissza a házainkhoz, aztán Daemon nekikezdett a takarításnak. A mi házunk sötét volt és csendes. A lépcső tövében elakadt a lélegzetem. Nem retteghetek a saját szobámtól! Ez hülyeség. Megmarkoltam a korlátot, és felléptem az első lépcsőfokra. Az izmaim megfeszültek. Csak egy szoba. Nem alhatok örökké a kanapén, és nem szaladgálhatok úgy ki-be, mintha arumok üldöznének. Minden lépésért meg kellett küzdenem. Az ösztöneim azt parancsolták, hogy forduljak meg és fussak az ellenkező irányba, de folytattam. Végül megálltam a küszöbön, és a kezemet összekulcsoltam az állam alatt. Daemon és Dee tényleg mindent eltakarított, ahogy mondták. Az ágyamat bevetették, a ruhákat visszapakolták, a papírokat visszarakták
az íróasztalomra. A tönkretett laptopom eltűnt. Ahol pedig Carissa állt, most egy csinos kis kerek szőnyeg hevert. Fakóbarna volt; Daemon tudta, hogy Dee-vel ellentétben én nem kedvelem az élénk színeket. Ettől eltekintve a szoba hétköznapinak tűnt. Lélegzet-visszafojtva erőt vettem magamon, és beléptem. Körbejártam, felvettem a könyveket, és visszatettem őket a megfelelő sorrendbe, közben igyekeztem semmire sem gondolni. Valamivel később pólót és térdig érő zoknit vettem, beástam magam a takaróim alá, és az oldalamra fordultam. Az ablakom mögött elszórt csillagok ragyogtak a sötétkék égbolton. Az egyik lehullott, villanásnyi fénycsíkot hagyva maga után. Belekapaszkodtam a takarómba. Vajon ez egy meteor volt, vagy valami más? Minden luxen ideért már, nem? Lehunytam a szememet, és a másnapra összpontosítottam. Iskola után Daemonnel elmegyünk Martinsburgbe, hátha megtaláljuk Lucöt. A többiek úgy tudták, csak kettesben töltünk egy estét. Remélhetőleg a látogatás után már többet tudunk arról, ami Carissával történt. Zaklatottan forgolódtam egész éjszaka. Már biztosan késő volt, amikor megéreztem, hogy Daemon mellém telepszik, és szorosan átkarolja a derekamat. Félálomban még átfutott az agyamon, hogy óvatosabbnak kell lennie. Ha anyu ismét rajtakapja az ágyamban, csúnya vége lesz. De jó volt a karjában feküdni; elfészkeltem magam, és álomba ringatott tarkómat cirógató, meleg lehelete. Szeretlek, mondtam, legalábbis azt hiszem. Talán álom volt, de Daemon szorosabban ölelt, és a lábát átvetette az enyémen. Biztosan álom volt, a hangulata arra vallott. De nekem így is megfelelt.
HUSZONHETEDIK FEJEZET MÁSNAP LESA JÓFORMÁN LETEPERT, amint betettem a lábamat az iskolába – még a szekrényemig sem jutottam el –, megragadta a karomat, és berángatott a serlegszekrény melletti beugróba. Amint megláttam, leolvastam az arcáról, hogy tudja: valami szörnyűség történt. Sápadt volt, a szeme alatt karikák feketéllettek, remegett az ajka. Még sosem láttam ennyire zaklatottnak. – Mi történt? – kérdeztem, igyekezve, hogy a hangom semleges maradjon. – Carissa eltűnt – felelte, és ujjaival a karomba vájt. Kifutott a vér az arcomból. – Micsoda? – nyögtem ki. Lesa könnyes szemmel bólintott. – Influenzás volt, igaz? És úgy tűnik, az elmúlt napokban rosszabbodott az állapota, felment a láza. A szülei bevitték a kórházba. Azt hitték, agyhártyagyulladása van, vagy ilyesmi. Reszketegen sóhajtott. – Semmit sem tudtam az egészről, amíg a szülei fel nem hívtak ma hajnalban. Azt kérdezték, láttam-e Carissát, vagy beszéltem-e vele. Én meg nem értettem az egészből semmit. Ahhoz is túl beteg volt, hogy telefonon beszéljünk. Akkor mondták, hogy eltűnt a kórházi szobájából. A szülei keresik, a rendőrség nem hajlandó fogadni a bejelentést, amíg nem telik le a negyvennyolc óra.
Nem kellett megjátszanom a rémületet. Mondtam pár szót, magam se tudom, mit, de Lesa amúgy sem fogott fel belőle semmit. – Azt gondolják, maga hagyta el a kórházat – folytatta. – Hogy annyira rosszul volt, és most valahol odakint kóborol, eltévedve és összezavarodva. – Remegett a hangja. – Hogy lehet, hogy senki nem vette észre, és nem állította meg? – Nem tudom – suttogtam. Lesa összefonta a karját. – Ez nem történhetett meg, ugye? Nem lehet. Carissával nem. Úgy éreztem, kettétörik a szívem. Már sokszor szerettem volna a bizalmamba avatni Lesát, most azonban a világ minden kincséért sem akartam a rossz hírek hozója lenni. Semmit sem mondhattam neki, de átöleltem, és addig tartottam így, amíg meg nem szólalt a csengő. A könyveink nélkül mentünk órára, de nem számított. Carissa eltűnésének híre futótűzként terjedt, és úgysem figyelt oda senki a tananyagra. A szünetben Kimmy bejelentette, hogy a rendőrség keresőcsapatot szervez iskola után. Ő és Carissa nem barátkoztak, de rájöttem, hogy ennek nincs jelentősége. Túl sok diák tűnt el, ez senkit sem hagyhatott hidegen. A vállam felett hátranéztem Daemonre. Biztatóan mosolygott rám, de ez nem nyugtatta meg az idegeimet. Amikor kicsöngettek, Lesa már várt rám. – Azt hiszem, hazamegyek – jelentette be sűrűn pislogva. – Én most… nem bírok itt lenni. – Szeretnéd, hogy elkísérjelek? – kérdeztem. Nem akartam egyedül hagyni, ha úgy érzi, szüksége van valakire. – Nem – rázta meg a fejét. – De azért köszönöm. Gyorsan megöleltem, aztán nehéz szívvel figyeltem, ahogy kisiet a teremből.
Daemon szótlanul csókolta meg a halántékomat. Tudta, erre nincsenek megfelelő szavak. – Mit gondolsz, van időnk beállni a keresőcsapatba, mielőtt lelépünk? – kérdeztem. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy a dolog értelmetlen, de úgy éreztem, tiszteletlenség Carissa emlékével szemben, ha nem teszek meg érte ennyit. Vagy rossz döntés lenne így, hogy tudom, mi történt? Fogalmam sem volt. Úgy tűnt, Daemon sem biztos benne, de beleegyezett. – Hogyne volna. Szerettem volna én is lelépni az iskolából, főleg, mert mindenki Carissáról beszélt, és arról, hogyan fogják megtalálni. Azt remélték, hogy tényleg megtalálják, mert lehetetlennek tűnt, hogy ugyanúgy járjon, mint Simon. A bűntudat és a düh versengett bennem, egész nap egyikből a másikba estem. Semmi értelmét nem láttam, hogy az osztályban üljek, amikor annyi minden más volt függőben. A többiek – a többi gyerek – nem sejtették, mi folyik körülöttük. A tudatlanság áldott buborékában éltek, amit még az eltűnések sem pukkantottak ki. Csak apró lyukakat hasítottak a buborék falába, én pedig azt vártam, mikor robban szét az egész. Ebédnél most először ültünk mindannyian egymás mellé. Még Blake is csatlakozott. Az étvágytalanságomnak semmi köze sem volt a tányéromon gubbasztó rejtélyes ételszerűséghez. – Beszálltok a keresőcsapatba? – kérdezte Andrew. Bólintottam. – De azért még megcsináljuk utána, amit akartunk – tettem hozzá. – Komolyan úgy gondolom, hogy várnotok kellene – nézett rám rosszallón Blake.
– Miért? – kérdeztem, mielőtt Daemon letéphette volna a fejét a két válla közül. – Az ellenállóképesség kialakításával kellene foglalkoznotok, nem egymással – felelt Blake. Ash az asztal túloldaláról egyetértőn bólogatott. – Most nem az a fontos. – Fogd be! – meredt rá Daemon. Blake elvörösödött, és az asztal fölé hajolt. – Minden napra szükségünk van, amit gyakorlásra tudunk fordítani, ha még mostanában meg akarjuk csinálni a dolgot. – Egy nap nem oszt, nem szoroz – válaszolta Daemon, és összeszorította az állkapcsát. – Ti attól még gyakorolhattok, mit bánom én. Blake ellenkezni akart, de Dawson közbelépett. – Hagyjátok, hadd menjenek! Szükségük van rá. Velünk nem lesz gond. Lángba boruló arccal vettem fel a villámat. Mindenki azt hitte, hogy ki kell kapcsolódnom, távolabb kerülni az eseményektől, és nem akartam, hogy sajnáljanak, vagy aggódjanak miattam. De a mai este nem a randizásról szólt. Amit Daemonnel terveztünk, az legalább olyan veszedelmes volt, mint az ónixszal játszadozni. Mintha meghallotta volna sötét gondolataimat, felém fordult, és az asztal alatt megfogta a kezemet. Megszorította, és ettől valamiért sírhatnékom támadt. Tiszta bőgőmasinává változom, és ez is Daemon hibája. Előző éjjel talán tényleg csak álmodtam, mert egyedül ébredtem, és mellettem a párna sem őrizte az eltéveszthetetlen illatot. De jólesett azt hinni, hogy valóban megtörtént. Hogy nem csak képzeltem szoros ölelését, meleg kezét a csípőmön, apró csókjait a nyakamon.
Ha csak álmodtam… hát akkor igen életszerűek az álmaim. Nem kérdezhettem rá, túl kínos lett volna, amellett Daemon egóját sem kellett már tovább hizlalni olyasmivel, hogy róla álmodom. Elgondoltam, mit felelne. Végigömlene az asztalon az önteltsége. Elmosolyodtam. Daemon észrevette, és a szívem melléütött, követve az ő szíve dobbanását. Néha a mi bizarr idegen kötődésünknek is megvoltak az előnyei. Például elárulta, hogy én is legalább ugyanakkora hatással vagyok Daemonre, mint ő énrám, és az ehhez hasonló napokon jólesett bármi, ami felvidított.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET A KERESŐCSAPAT ÉPPEN OLYAN VOLT, mint amiket a tévében és a filmekben láttam. Az emberek hosszú, egyenes sort alkotva vonultak át a földeken, a rendőröket és a kutyáikat követve. A tapasztalatlanok számára minden nyomokat rejtett: egy összetúrt levélkupac, egy régi, elszakadt ruhadarab, néhány elmosódott lábnyom. Szomorú volt. Leginkább azért, mert mindenki reménykedett benne, hogy Carissát megtalálják, hogy nem esett baja, még ha kicsit megviselt is, és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Nem ő lesz a következő eltűnt személy, hiszen az ő esete más. Úgy tudták, kisétált a kórházból. Én viszont nem hittem el ezt. Will a helyi egészségügyi központba épült be, és nem kellett nyomozónak lennem ahhoz, hogy kitaláljam: aligha egyedül. Úgy sejtettem, Carissa nem egymaga hagyta el a kórházat. Daemonnel öt után hagytuk ott a csapatot, és hazafelé indultunk. Besiettem a házunkba, hogy átöltözzek a „randis estére”, de ezúttal nem láttattam annyi mindent, mint legutóbb. Feszes farmert választottam, magas sarkút és egy Lesa által jóváhagyott tapadós felsőt, amely alól kivillant a hasam. Anyu a konyhában volt, omlettet készített. Kiguvadó szemmel húzgáltam le a pulóverem szegélyét. Anyu hátralesett, közben a
tojásmassza nagy részét a serpenyő mellé öntötte. Igazán új értelmet adott a Pokol konyhájának. – Daemonnel mész el ma este? – Igen – feleltem, és felkaptam egy papírtörlőt, hogy felitathassam a tojást, mielőtt az égett szagtól öklendeznem kellene. – Vacsorázni megyünk, aztán moziba. – Ne felejts el idejében hazajönni! Holnap iskola. – Tudom. – Kidobtam a papírtörlőt, és fél kézzel a pulóverembe kapaszkodtam. – Hallottad, mi történt Carissával? Anyu bólintott. – Nem a Grantbe voltam beosztva, amikor befektették, de a kórházban nyüzsögnek a rendőrök, és az igazgatóság is vizsgálódik. Mostanában Winchesterbe járt. – Te elhiszed, hogy tényleg csak úgy kisétált? – Azt hallottam, meningitisz miatt kezelték, ami magas lázzal jár. Az emberek különös dolgokat tesznek, ha nagyon betegek. Én is ezért aggódtam miattad annyira, amikor novemberben súlyosan megbetegedtél. – Kikapcsolta a tűzhelyet. – De ez nem mentség arra, ami történt. Valakinek meg kellett volna állítani azt a szerencsétlen lányt. Az éjjeli műszakos nővéreknek lesz mit megmagyarázniuk. A gyógyszerei nélkül Carissa… – Elhallgatott, és minden figyelmét a tányérjára kotort tojásra összpontosította. Néhány falatnyi mégis a földön kötött ki. Sóhajtottam. – Drágám, meg fogják találni Carissát. Nem, nem fogják, szerettem volna kifakadni. – Nem juthatott messzire – folytatta anyu, miközben én felszedtem a paprikás-hagymás, sárga darabkákat. – És azok a nővérek nem fogják hagyni, hogy még egy hasonló gondatlanság megtörténjen. Kételkedtem benne, hogy gondatlanság történt. Vagy elfordították a fejüket, vagy maguk is segítettek. Szinte ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy megtoroljam, de legalábbis besétáljak abba a kórházba, és néhány embert megüssek. Elbúcsúztam anyutól, megígértem, hogy nem maradok ki az engedélyezett időn túl, arcon csókoltam, aztán magamhoz vettem a kötött kabátomat és a kézitáskámat. Daemon egyedül várt a házában. Mindenki más kiment a tóhoz, hogy elviselje az elmondhatatlan fájdalmat, vagy végignézze, amint mások viselik el. Daemon elém sietett, a tekintete azonnal a hasamból kivillanó vékony csíkra esett, és valami átsuhant az arcán. – Ez a ruha jobban tetszik, mint a múltkori. – Komolyan? – Meztelennek éreztem magam, amikor úgy nézett rám, mintha egy kizárólag neki készített műalkotás lennék. – Azt hittem, tetszett a szoknya. – Úgy is volt, de… – Elkapta az övakasztómat, magához húzott, és felmordult. – Ez sokkal jobb. Szédítő forróság söpört át rajtam, elgyengült a térdem. Daemon a fejét csóválva leeresztette a kezét, és elővette a zsebéből a kulcsát. – Indulnunk kell. Nem vagy éhes? Nem ebédeltél. Beletelt egy másodpercbe, hogy összeszedjem magam. – Egy Happy Meal jólesne. Daemon nevetve indult kifelé. – Happy Meal? – Mi a baj vele? – tudakoltam, amíg magamra húztam a kabátomat. – Tökéletes. – A játék miatt, igaz? Megálltam az anyósülés felőli oldalon, és ránevettem. – A fiúk mindig jobb játékokat kapnak. Daemon váratlanul sarkon fordult, derékon kapott és felemelt. Ijedtemben leejtettem a táskámat, két kézzel kapaszkodtam a karjába.
– Mi van…? A csók, amivel elnémított, mélyen felkavart, egyszerre töltött el gyönyörűséggel és félelemmel. Amikor Daemon megcsókolt, mindig úgy éreztem, a lelkemet keresi. Pedig már régen a kezében volt, a szívemmel együtt. Lassan lazított a szorításán, hagyta, hogy lecsússzak mellette, majd talpra állított. Szédülve néztem fel rá. – Ezt miért kaptam? – Elmosolyodtál – simította meg az arcomat, majd a nyakamat, és sebesen végiggombolta a kabátomat. – Mostanában nem sokszor fordult elő, úgyhogy gondoltam, megjutalmazlak érte. – Megjutalmazol? – nevettem. – Jézusom, csakis te gondolhatod, hogy jutalom, ha megcsókolsz valakit! – Tudod, hogy az – hajolt le a táskámért. – Az ajkaim életeket változtatnak meg, bébi. Készen állsz? Átvettem a táskát, és remegő térddel beültem az autóba. Daemon mellém ült, felpörgette a motort, és elindult a város felé. A helyi gyorsétteremnél megállt, hogy vegyen nekem egy Happy Mealt. És fiúknak valót vett. Ő három hamburgert rendelt, és két nagy sült krumplit. Elképzelni sem tudtam, hol fér el benne ez a rengeteg kalória. Talán az egójában? Az ajkaival kapcsolatos legutóbbi beszólása után könnyen el tudtam képzelni. Én is gyakrabban éheztem meg a mutáció óta, de mégsem annyiszor, mint Daemon. Az úton szósorolót játszottunk, de aztán elment a kedvem, mert Daemon csalt. – Hogyan lehet csalni a szósorolóban? – kérdezte, és mély, kellemes hangon nevetett. – Úgy, hogy folyton olyasmiket mondasz, amit az emberek nem is látnak! – Megbántott arcára pillantva visszafojtottam a nevetést.
– Vagy a „k” betűt választod. Mindig a k-t. Látok valamit, de mit is látok, valamit, ami „k” betűvel kezdődik! – Kocsit – vágta rá. – Kutyát. Kabátot. Katedrálist. – Szünetet tartott, gonoszkás oldalpillantást vetett rám. – Kebleket. – Kuss! – csaptam a karjára, de néhány perc hallgatás után máris kétségbeesve gondolkodtam valami új játékon. Idegességemben semmi sem jutott eszembe. A rendszámtábla-leolvasóst választottam, de megesküdtem volna, hogy direkt úgy húzódik a többi autó mögé, hogy ne tudjam leolvasni a rendszámukat. Komolyan versengő napja volt. Nemsokára elértük a lehajtót, és utána már egyikünknek sem volt kedve játszani. – Gondolod, hogy bejutunk? – Igen. – Az a kidobó nagyon nagydarab volt – sandítottam rá. – Ó, cica, nézd, én megpróbáltam, hogy ne beszéljek csúnyán… – válaszolta egy félmosoly kíséretében. – Hogy érted? A félmosoly vigyorrá szélesedett. – Mondanám, hogy a méret nem számít, de bizony számít. Én már csak tudom – kacsintott rám. Lesújtó horkantással jutalmaztam, mire felnevetett. – Bocs, cica, ezért helybe jöttél. De komolyan, a kidobóval nem lesz gond. Úgy láttam, bír engem. – Mi… micsoda? Daemon biztos kézzel kormányozta a terepjárót a kanyarokban. – Mondom, szerintem bír engem. Mármint, tetszem neki. – Tisztában vagy vele, hogy az egód nem ismer határokat? – Majd meglátod. Észreveszem az ilyesmit.
Az én emlékeim szerint a kidobó inkább meg akarta ölni Daemont. Fejcsóválva hátradőltem, és a körmömet kezdtem rágni. Gusztustalan szokás, de úrrá lett rajtam az idegesség. Előttünk feltűnt az elhagyott benzinkút. A kocsink zötyögött a hepehupás úton. Elkaptam az ajtó feletti kapaszkodót. Ahogy vártam, a klub előtt rengetegen parkoltak, és Daemon most is messzebb állt meg Dollyval a többiektől. Most már tudtam, hogy le kell vennem a kabátomat. Belecsavartam a táskámat, és az ülés elé tettem. Megkerültük a parkoló kocsikat, és megálltunk az első sornál. Lehajoltam, és előrevetettem a hajamat, hogy összerázzam. – Ez egy Whitesnake-felvételre emlékeztet – jegyezte meg Daemon. – Tessék? – Ujjaimmal beleszántottam a hajamba, hogy lehetőleg szexi legyek, és ne úgy nézzek ki, mint aki ideúton végig kidugta a fejét az ablakon. – Ha felmászol néhány motorháztetőre, még talán feleségül is veszlek. A szememet forgatva még egyszer megráztam a fejemet, és kiegyenesedtem. – Kész vagyok. – Édes vagy – nézett rám. – Te pedig rémes. – Odaléptem, és gyorsan arcon csókoltam, aztán tovább botorkáltam a térdig érő fűben. A magas sarkú mégsem volt olyan jó ötlet. A favágó alkatú kidobó a semmiből termett előttünk, még mindig ugyanabban a kezeslábasban, és összefonta vaskos karjait maga előtt. – Mintha megmondtam volna nektek, hogy felejtsétek el ezt a helyet. – Beszélnünk kell Luckel – lépett elém Daemon.
– Nekem is sok minden kellene az életben. Például egy rendes tőzsdeügynök, aki nem veszítené el a pénzem felét. – Rendben – köszörültem meg a torkomat. – Nem maradunk sokáig, de kérem, tényleg muszáj beszélnünk vele. – Bocsi – felelte a kidobó. Daemon oldalra billentette a fejét. – Csak van valami, amivel meggyőzhetünk. Jó ég, ugye nem akarja…?! A kidobó felvonta a szemöldökét, és várt. Daemon elmosolyodott, jól ismert, szexi, féloldalas mosolyával, amitől az iskolában minden lány lába összeakadt. Én a legszívesebben bemásztam volna egy kocsi alá. De mielőtt elpusztulhattam volna zavaromban, megszólalt a kidobó mobilja. Előszedte a zsebéből. – Mi a helyzet? Kihasználtam a pillanatot, hogy a könyökömmel oldalba bökjem Daemont. – Most mi van? – tiltakozott. – Bevált. – Nem sok mindent – nevetett a kidobó. – Beszélgetek egy seggfejjel meg egy csini csajjal. – Tessék? – nézett rá meglepve Daemon. Visszanyeltem a nevetést. A kidobó szélesen elvigyorodott, aztán sóhajtott. – Aha, itten vannak, hozzád jöttek. – Szünet. – Persze. – Becsukta a telefont, és ránk nézett. – Luc vár benneteket. Menjetek be, de egyenesen hozzá! Ma ne táncoljatok, vagy akármit is csináltatok a múltkor. Különös. Lehajtottam a fejemet, és elléptem mellette. Ő azonban az ajtóban megállította Daemont. Visszanéztem a vállam felett.
A kidobó Daemonre kacsintott, és átadott neki valamit, ami névjegykártyának tűnt. – Nem vagy az esetem, de tehetek egy kivételt. Leesett az állam. Daemon mosolyogva vette el a kártyát, és kinyitotta nekem az ajtót. – Megmondtam – jegyezte meg. Válaszra sem méltattam, ehelyett a klub berendezését vettem szemügyre. A múltkori alkalom óta semmi sem változott. A táncparkett most is zsúfolásig megtelt, a plafonról ketrecek lógtak, inogtak a bennük vonagló lányok mozdulataitól. Az emberek a zene nehéz ütemeire rángatóztak. Az egész egy idegen, fura világ darabja volt a hétköznapok mélyére rejtve. És megmagyarázhatatlan módon mégis vonzott. A félhomályos folyosón már várt ránk egy magas alak az ajtó mellett. Paris volt az, a szőke luxen, akivel legutóbb is találkoztunk. Biccentett Daemonnek, aztán félreállt, és kinyitotta az ajtót. Arra számítottam, hogy Luc a kanapén terpeszkedik majd, és most is egy játékgépet nyomkod, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor az íróasztal mellett láttam meg, amint elmélyült arccal írt valamit a laptopján. A százdollárosok kötegei eltűntek. – Kérlek, üljetek le! – intett Luc szertartásosan az egyik kanapé felé, de fel sem nézett. Daemonre pillantottam, aztán együtt léptünk a kanapéhoz, és leültünk. A szoba sarkában egy hosszú, sárga gyertya barackillatot árasztott. Semmi más dekorációt nem láttam. Az íróasztal mögötti ajtó vajon egy másik helyiségbe vezet? Luc itt él? – Hallom, nem jutottatok túl messzire a múltkor Mount Weatherben. – Luc lecsukta a laptopot, és összefont ujjaira támasztotta az állát.
– Ami azt illeti – hajolt előre Daemon –, nem tudtál az ónixpajzsról? A fiú – a kicsi mogul, vagy maffiavezér, vagy micsoda – mozdulatlanul ült. A feszültség egyre emelkedett a szobában. Már azt vártam, mikor robban fel valami. Remélhetőleg nem mi. – Figyelmeztettelek benneteket, hogy lehetnek dolgok, amikről magam sem tudok – felelte végül. – Még én sem tudhatok mindent a Daedalusról. De szerintem Blake jó nyomon van. Valóban minden tárgyat ugyanaz a vörösesfekete bevonat takart. Talán mi már ellenállóvá váltunk, azért nem éreztük meg az ónixpajzsot. – És mi van, ha nem erről van szó? – kérdeztem. Utálatos, hideg félelem keringett a véremben. Luc ametiszt színű szemében érdeklődés csillant. – Ha nem erről van szó? Úgy érzem, ez a lehetőség nem fog megakadályozni benneteket, hogy újra próbálkozzatok. Kockázatos, de mindenben van kockázat. Szerencsések voltatok, hogy a múltkor kijutottatok, mielőtt bárki rájött volna, mi történt. Kaptok még egy esélyt. A legtöbben nem kapnak. Különös volt ezzel a gyerekkel társalogni, mert egy tanult felnőtt modorosságával és szófordulataival beszélt. – Igazad van – bólintottam. – Mindenképpen megpróbáljuk. – De nem tisztességes, ha nem tudtok előre minden veszélyről? – Kifejezéstelen arccal a füle mögé tűrte egy barna tincsét. – Ilyen az élet, bébi. Daemon megmerevedett mellettem. – Miért van olyan érzésem, hogy nagyon sok mindent elhallgatsz előlünk? Luc ajka félmosolyra húzódott. – Különben mintha nem az ónixpajzs miatt jöttetek volna. Térjünk a tárgyra!
Daemon arcán idegesség futott át. – Katet megtámadta egy instabil hibrid. – Az instabil emberek már csak ilyenek, hibridek vagy sem. Visszanyeltem az ingerült választ. – Igen, erre rájöttünk, de ő a barátom volt. Soha nem adta jelét, hogy tudna a luxenekről. Eleinte teljesen rendben volt, aztán megbetegedett, végül felbukkant nálam, és megtébolyodott. – Te sem árultad el senkinek, hogy tudod: E.T. végül nem telefonált haza. Micsoda idegesítő kölyök! Mélyet lélegeztem. – Igaz, de az eset akkor is váratlanul ért. Luc hátradőlt, feltette a lábát az asztalra, és keresztbe rakta. – Nem tudom, mit mondhatnék. Talán tudott a luxenekről, megsérült, valamelyik szerencsétlen megpróbálta meggyógyítani és elbukott. Vagy az utcán szedték össze, néha ilyesmi is előfordul. Ha nem ismertek néhány átok jó vallatótechnikát, amit a Daedalus egy tisztjén is kipróbálnátok, fogalmam sincs, hogyan tudhatnátok meg az okokat. – Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni – jelentettem ki. Ha sikerült volna megtudnunk valamit, az valamiféle lezárást, igazságtételt jelentett volna. Luc vállat vont. – Mi lett vele? – kérdezte kíváncsian. Ökölbe szorult a kezem, elakadt a lélegzetem. – Többé már nem… – Ó – mormolta Luc. – Öngyulladás, meg minden, igaz? – Az arckifejezésem elegendő válasz lehetett, mert szomorúan sóhajtott. – Basszus! Sajnálom. Perverz történelemlecke a számodra… hallottál már a megmagyarázhatatlan öngyulladásos esetekről? – Nem is merek rákérdezni – fintorodott el Daemon.
– Furcsa, mennyire kevés eset derül ki, pedig a mit sem sejtő világban történnek. – Luc széttárta a karjait, hogy befoglaljon mindent, ami az irodáján kívül esik. – Az elméletem szerint, és van értelme, ha belegondolsz, a hibridek legtöbbje az intézményekben semmisül meg, de néhány kijut. Ezért olyan ritka a jelenség. Ez mind szép volt, bár kissé felkavaró, de nem ezért jöttünk. – A barátnőm egy karkötőt viselt. – Tiffanyt? – kérdezte Luc mosolyogva. – Nem – viszonoztam a mosolyt feszülten. – Éppen olyat, mint amilyet te is viselsz. Luc arcára kiült a leplezetlen meglepetés, kihúzta magát, és levette a lábát az asztalról. – Az nem jó. Daemon Luc felé hajolt; a rossz előérzettől libabőrös lettem. – Miért nem jó? A gyerek láthatóan vívódott, elárulja-e, aztán döntésre jutott. – A fenébe is! Remélem, tisztában vagytok vele, hogy tartoztok nekem. Hogy itt mit láttok? – pöckölte meg a követ. – Fekete opál. Olyan ritka, hogy csak néhány bányából kerülnek elő ilyen kincsek. És csak az effélék a jók. – Amikben mintha tűz égne? – Én is előrehajoltam, hogy jobban lássam. Valóban olyan volt, mint egy fekete gömbbe foglalt láng. – Hol bányásszák? – Általában Ausztráliában. A fekete opál összetételében van valami, ami felturbóz. Tudod, mint amikor Super Mario eltalálja a gombát. Ismered azt a hangot? Na, a fekete opál ugyanezt csinálja. – Mi van az összetételével? – kérdezte Daemon, sasszemmel figyelve a követ. Luc kikapcsolta a karkötőjét, és felemelte a tompa fényben.
– Az opálfajtáknak megvan az a figyelemre méltó tulajdonsága, hogy bizonyos hullámhosszú fényeket speciálisan törnek meg és vernek vissza. – Lehetetlen – suttogta Daemon; úgy tűnt, lenyűgözi a dolog. Én még mindig a kő-és-fény dolognál tartottam. – De bizony – mosolygott Luc a medálra, mint apa a tehetséges gyermekére. – Nem tudom, ki jött rá. Biztos, hogy valaki a Daedalusban. De amint rájöttek, mire jó, gondosan távol tartották a luxenektől és a magunkfajtáktól. – Miért? – Ostobának éreztem magam a kérdés miatt, de főleg, mert mindketten úgy néztek rám, mintha tényleg az lennék. – Most mi van? Nem jártam földönkívüli ásványtan szakra. Jesszuskám! Daemon megveregette a combomat. – Semmi gond. A fénytörés és visszaverődés hatással van ránk, akárcsak az ónix, hasonlóan, mint az obszidián az arumokra. – Rendben – feleltem lassan. Luc lila szeme felvillant. – Ha a fény megtörik és visszaverődik, megváltozik az iránya. A mi barátságos, idegen szomszédaink fényből vannak… Na jó, nem csak abból, de hadd magyarázzam el a következőképpen: a DNS-ük fény. És ha egy embert átalakítanak, annak a DNS-e is fény hullámhosszal rendelkező burkot kap. Rémlett, hogy Daemon is megpróbálta már ezt elmagyarázni korábban. – Az ónix megzavarja a fény hullámhosszait, igaz? Mintha ide-oda tükrözné őket. Luc bólintott. – Az opál fénytörési képessége lehetővé teszi, hogy a luxenek vagy a hibridek erősebbé váljanak. Javítja a saját fénytörésüket. – És a visszaverődést is… nahát! – vigyorgott Daemon ámulva.
A fénytörést most már értettem. Oké, szupersebesség, a Forrás könnyebb elérése, meg biztosan egy csomó minden más is, de a visszaverődés…? Vártam. Daemon oldalba bökött. – Ha gyorsan mozgunk, a körvonalaink néha vibrálnak, elmosódnak. Néha egyszerűen eltűnünk vagy megjelenünk. Minden a visszaverődésen múlik. Kiskorunkban kemény munka árán vonjuk az uralmunk alá. – És ha izgatott vagy zaklatott vagy, nehezebb? Bólintott. – Többek között olyankor. De hogy képes legyek tökéletesen uralni a visszaverődést? – nézett Lucre. – Azt mondod, képes vagy arra, amire gondolok? Luc nevetett, visszakapcsolta a csuklójára az ékszert, és ismét feltette a lábát az asztalra. – A hibridek erősek. Gyorsabban mozgunk az embereknél, de a mostani elhízási arányokat nézve erre a teknősök is képesek. Néha még az átlagos luxennél is mélyebben férünk hozzá a Forráshoz. Az emberi és az idegen DNS keverékéből különleges dolgok állhatnak elő, de ez nem általános. – Önelégült mosoly kúszott Luc ajkára. – De ha egy ilyet egy luxen kezébe adsz, képessé teszed arra, hogy tökéletesen visszaverje a fényt. Kihagyott a szívem. – Úgy érted… hogy láthatatlanná váljon? – Tök jó. – Daemon a követ leste. – Megváltoztathatjuk a kinézetünket, de láthatatlanná válni? Ez új. Zavartan ráztam a fejemet. – Mi is láthatatlanná tudunk válni? – Nem. Az emberi DNS-ünk megakadályozza. De attól még olyan erősek leszünk, mint a leghatalmasabb luxen, még egy kicsivel
erősebbek is. – Fészkelődött kicsit a székében. – Vagyis gondolhatjátok, hogy nem szeretnék, ha ezek a szépségek a birtokunkba kerülnének, főleg nem olyasvalakiébe, aki nem bizonyult stabilnak, hacsak… Kirázott a hideg. – Hacsak mi? Luc jókedve kissé megfakult. – Hacsak nem érdekli őket, milyen károkat okoz a hibrid. Talán a barátnőd tesztüzem volt egy nagy bevetéshez. – Micsoda? – Daemon megfeszült. – Szerinted szándékosan tették? Ráadták egy instabil hibridre, és kiküldték a nagyvilágba, hadd lássák, mi történik? – Paris szerint paranoid skizofrén vagyok, dugig összeesküvéselméletekkel – vont vállat Luc. – De nekem ne mondjátok, hogy a Daedalusnak nincs valami nagyszabású terve. Bármit kinézek belőlük. – De miért jött hozzám? Blake szerint nem tudják, hogy a mutációm állandósult, úgyhogy aligha ők küldték rám. – Elhallgattam. – Hát igen, feltéve, ha Blake igazat mond. – A mutációt illetően biztos vagyok benne, hogy igen – válaszolta Luc. – Ellenkező esetben nem ülnél itt. Viszont azt nem tudom, hogy a Daedalus tisztában van-e a kő képességeivel és a ránk gyakorolt hatásával. Még mindig tanulok. – És eddig mire jöttél rá? – Hát először is, mielőtt a markomba kaparintottam volna ezt a követ, akkor sem ismertem volna fel egy hibridet, ha táncot jár előttem. Viszont azonnal megtudtam, amikor te és Blake beértetek Martinsburgba, Katy. Különös érzés, mintha szellő simítana végig rajtam. A barátnőd valószínűleg megérezte a közelségedet. Ez a legkevésbé szörnyű lehetőség. Daemon mélyet sóhajtott, és félrepillantott. – Az arumok képességeit is feljavítja?
– Úgy gondolom, igen, ha előtte magukba szívták egy luxen eszenciáját. Amit hallottam, teljesen lehengerelt. Hátradőltem, aztán mégis előrehajoltam. – Mit gondolsz, az opál képes valamilyen ellenhatást kifejteni az ónixszal szemben? – Lehetséges, de nem tudom. Mostanában nem ölelgettem ónixot. Nem törődtem gúnyos hanghordozásával. – Hol lehet ilyet szerezni? Luc nevetett. A legszívesebben lerúgtam volna a lábát az asztalról. – Hacsak nincs a fiókban úgy harmincezer dollárotok, és nem ismertek egy opálbányászt, vagy nem akartok kérni egyet a Daedalustól, nincs szerencsétek. Én nem adom nektek a sajátomat. Leengedtem a vállamat. Hurrá, újabb zsákutca. Egy pillanatra sem hagyhatjuk abba a kutatást. – Különben itt az ideje, hogy induljatok – jegyezte meg Luc, azzal hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. – Jól sejtem, hogy legközelebb akkor lépünk kapcsolatba, amikor újra elindultok a hegyre? Ó, szóval el vagyunk bocsátva. Felálltam. Átfutott az agyamon, hogy lerohanjam Lucöt, és letépjem a karkötőjét, azonban ekkor kilesett a szemhéjai alól, és a pillantása figyelmeztetett, hogy ilyenre jobb nem is gondolnom. – Van még valami, amit elmondhatnál? – feszegette Daemon. – Persze, van – nézett fel Luc. – Tényleg senkiben sem kellene megbíznotok ebben a játszmában. Mindenkinek van valami célja vagy veszítenivalója.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET ELTELT NÉHÁNY HÉT. A helyi rendőrség vezetői interjúkat adtak, Carissa szülei sírva könyörögtek az esti hírekben. Gyertyafényes virrasztásokat tartottak, és az ország minden tájáról érkeztek rémhírekre éhes riporterek. Hogy tűnhet el egy ilyen kisvárosból ennyi gyerek csak úgy? Néhányan már azt emlegették, hogy a nyugat-virginiai álmos kisváros egy sorozatgyilkos céltáblája lett. Nehéz volt iskolába járni, és hallani, hogy folyton Carissáról, Simonról, vagy Adamről és Bethről folyik, a szó. Nem csak nekem, hanem mindenkinek, aki tudta az igazságot. A diákok nem tűntek el. Adam és Carissa meghalt, valószínűleg Simon is, Betht pedig akarata ellenére tartották fogva egy kormányzati létesítményben. Sötét, komor hangulat telepedett ránk, bevette magát minden percünkbe, és nem lehetett lerázni. Persze a tavaszi rügyekkel és füvekkel együtt a gyanakvás is növekedett az iskolában, mert csak egyvalaki tért vissza az eltűntek közül, az pedig Dawson volt – de a visszatérése mások eltűnésére emlékeztetett. Dawson és Daemon háta mögött összesúgtak, jelentőségteljes pillantások kísérték őket a folyosókon. Talán azért, mert nagyon kevesen tudták megkülönböztetni őket – de mindkét testvér úgy tett, mintha nem is venné észre. Vagy egyszerűen nem törődtek vele.
Még Lesa is megváltozott. Egy barát elvesztése sokszor okoz ilyesmit, főképp, ha az esetet képtelenség lezárni. Sosem derült ki, miért tűnt el Carissa, Lesa számára legalábbis nem. Ő is, másokkal egyetemben, egész életében töprenghet, hogyan és miért történt, a tudás hiánya pedig gátolja a továbblépésben. Az évszakok fordultak, egyre jobban kitavaszodott, de Lesa megakadt annál a napnál, amikor megtudta, hogy a legjobb barátnője eltűnt, és az azelőttinél. Bizonyos értelemben ugyanolyan maradt, mint volt: néha még mindig mondott valami tökéletesen oda nem illőt, amivel saját magát is megnevettette, máskor azonban, ha azt hitte, nem figyelem, a szemében felhő takarta el a huncut szikrákat. Mindazonáltal nemcsak Carissa esete került be a hírekbe. Dr. William Michaelsnek, vagyis anyu barátjának, mellesleg közel s távol a legnagyobb seggfejnek, három héttel az után veszett nyoma, hogy Carissa eltűnt. A nővére jelentette be. Újra vadul felkavarodott a vihar, anyut is kikérdezték, és… és teljesen összeroppant. Különösen, amikor megtudta, hogy Will egyáltalán nem vett részt semmiféle nyugati konferencián, és senki sem látta, amióta elhagyta Petersburgöt. A rendőrség bűncselekményre gyanakodott, mások viszont azt suttogták, Willnek is köze lehetett ahhoz, ami Simonnal és Carissával történt. Egy köztiszteletben álló orvos nem szűnik meg csak úgy létezni. Daemon és én azonban még életben voltunk, úgyhogy csak azt tudtuk feltételezni, hogy a mutáció tartós maradt, és Will, mivel megszerezte, amit akart, elrejtőzött. Vagy, ami a legrosszabb eshetőség, a Daedalus karjaiba futott bele valahol. Nekünk ez nem jött volna túl jól, ő viszont pontosan ezt érdemelte: egy zárt ketrecet. Mindenesetre nem zaklatott fel, hogy Will miatt már nem kell aggódnunk, de gyűlöltem látni, hogy anyu ismét átmegy az egészen. És ezért külön gyűlöltem Willt is. Anyu végigjárta a gyász összes
szakaszát: a hitetlenkedést, a szomorúságot, az elveszettséget és a dühöt. Fogalmam sem volt, mit tehetnék érte. A legtöbb az volt, hogy az ónix-leckék után vele töltöttem a szabad estéit. A társaság és a figyelemelterelés segített. Hetek múltak el, és nem jött hír Carissáról, se másról, akiről a városban beszéltek. Bekövetkezett az elkerülhetetlen is. Az emberek nem felejtettek, de a riporterek elmentek, és az esti hírekben mások vették át a vezető szerepet. Április közepére nagyrészt mindenki visszatért a saját életéhez. Egy langyos, tavaszi estén, amikor visszafelé sétáltunk a tótól, megkérdeztem Daemont, hogyan felejthetnek ilyen könnyedén az emberek. Keserű volt a szám íze. Velem is ez történne, ha nem térnék vissza Mount Weatherből? Az emberek csak úgy túllépnének rajtam? – Ilyen az emberi elme, cica – felelte Daemon, és megszorította a kezemet. – Az ismeretlen félelmes. Inkább félretolják, nem egészen, csak hogy ne árnyékolja be minden gondolatukat és cselekedetüket. – És ez így rendben van? – Azt nem mondtam. – Megállt, és megfogta a karjaimat. – De ha válasz nélkül maradsz, az ijesztő tud lenni. Nem lehet örökké erre összpontosítani. Te sem tudtál folyton azon rágódni, miért pont a te édesapádnak kellett megbetegednie és meghalnia. Ez a nagy ismeretlen. Egy idő után muszáj volt elengedned. Felnéztem a halványodó fényben kirajzolódó szép arcába. – Nem hiszem el, hogy ilyen bölcs is tudsz lenni. Daemon halkan nevetett, és végigsimított a karjaimon. Sokat ígérő borzongás futott végig rajtam. – Cica, több vagyok, mint aminek kinézek. Ezt tudnod kellene. Valóban tudtam is. Daemon az idő nagy részében már-már nevetséges mértékig támogatott. Még mindig nem békült meg a
gondolattal, hogy én is edzek az ónixszal, de nem erőltette, amit nagyra értékeltem. Teljes erővel vetettem bele magamat az edzésbe, ami nem hagyott teret az iskolán kívül sok minden másnak. Az ónix leszívta az energiáinkat, minden alkalom után beájultunk az ágyba. Annyira elfoglalt az ellenállás kialakítása meg a védelmisek és a téglák figyelése, hogy még a Valentin-napot sem ünnepeltük meg. Daemon egy csokor virágot adott nekem, én egy képeslappal viszonoztam. Egyre tervezgettük, hogy bepótoljuk, hogy elmegyünk vacsorázni, de valami mindig közbejött. Vagy Dawson, aki annyira meg akarta menteni Betht, hogy türelmetlenségében majdnem megrohamozta azt a helyet, vagy Dee gyilkos indulatai, vagy Blake követelőzése, hogy egy napot se hagyjunk ki. Már el is felejtettem, milyen érzés Daemonnel kettesben lenni. Tényleg kezdtem azt gondolni, hogy a ritka éjjeli látogatásokat valóban álmodom, mert esténként ő is éppen úgy kikészült, mint én. Minden reggel élénk álomképnek tűnt, és mivel Daemon sosem beszélt róla, én se tettem – csak vártam a megjelenését. Az álombéli Daemon még mindig jobb volt, mint a semmilyen. Május elejére már mind az öten képesek voltunk ötven másodpercig fogni az ónixot anélkül, hogy az izmaink felmondták volna a szolgálatot. A többiek számára ez nem tűnt soknak, de nekünk eredmény volt. Az aznapi próba felénél társaságot kaptunk: Ash és Dee érkezett. Ők ketten az utóbbi időben igazi kebelbarátok lettek, miközben én magamra maradtam, Lesa jobb napjait leszámítva. A rossz napjain annyira hiányolta Carissát, hogy senki sem tölthette be a barátságuk helyén maradt űrt.
Néztem, ahogy Ash nevetséges tűsarkain botorkál előre, és arra gondoltam, vajon hogy jönnek ki egyáltalán Dee-vel? A divat iránti megszállottságukon kívül más nem kötötte össze őket. De aztán rájöttem, mi az, ami mégis: a gyászuk. Én meg leszólom őket. Rémesen bunkó bírok lenni néha. Matthew éppen akkor tápászkodott fel, amikor Ash odatipegett az ónixhoz. – Annyira nem lehet rossz – jelentette ki. – Muszáj kipróbálnom. Visszanyeltem az őrült vigyort. Én aztán nem fogom megállítani. – Izé, Ash, komolyan nem ajánlom – figyelmeztette Daemon. Ünneprontó, gondoltam, de Ash elszánt kis idegen volt, úgyhogy leültem, kinyújtottam a lábam, és vártam, hogy kezdődjön a műsor. Nem kellett sokáig várnom. Ash kecsesen lehajolt, és felvette az egyik csillogó, vörösesfekete követ. Visszafojtottam a lélegzetemet. Egy másodperc sem telt el, Ash felsikoltott, úgy dobta el az ónixot, mintha kígyó lenne, hátra-botlott és egyenesen fenékre esett. – Aha, annyira nem is rossz – jegyezte meg Dawson szárazon. Ash kikerekedett szemmel nézett ránk, partra vetett halként kapkodott levegő után. – Ez… ez mi volt? – Ónix – feleltem, és hanyatt dőltem. A tiszta kék égen ragyogó nap fel melegítette a levegőt. Már három próbálkozáson voltam túl, alig éreztem az ujjaimat. – Szívás. – Olyan… olyan volt, mintha felhasadna a bőröm – nyögte ki rekedten. – Miért csináljátok ezt hónapok óta? Dawson megköszörülte a torkát. – Tudod, miért, Ash. – De ő… Jaj, ne!
– Ő micsoda? – Dawson felugrott. – Ö a barátnőm. – Nem úgy gondoltam – pillantott körbe Ash segélykérőn, de ezúttal egyedül maradt. Óvatosan feltápászkodott, és imbolyogva Dawson felé lépett. – Sajnálom. Csak… ez nagyon fájt. Dawson nem felelt. Ellépett Daemon mellett, és eltűnt a sűrűben. Daemon rám pillantott, aztán sóhajtva a testvére után indult. – Ash, egy egészen kicsivel több együttérzést kellene tanulnod – intette Matthew, miközben leporolta a farmerja szárát. Ash először megdöbbent, aztán elkeseredett. – Sajnálom. Nem akartam semmi rosszat. Képtelen voltam hinni neki. Ash ritkán mutatott az utálatosságon kívül más érzést. Dee odalépett mellé, és mind a ketten elsétáltak. Matthew követte őket, úgy nézett ki, mint akire ráfér egy nyaralás, de legalább egy üveg whiskey. Kettesben maradtam Blake-kel. Nyögve újra lehunytam a szememet, és visszafeküdtem. Elnehezült a testem, mintha a földbe akarnék süppedni. Lehet, hogy pár hónap múlva ki is csíráznék. – Jól vagy? – kérdezte Blake. Ezerféle csípős megjegyzéssel felelhettem volna, de csak annyit mondtam, hogy fáradt vagyok. Súlyos csend következett. Hallottam, ahogy Blake közelebb lép és leül mellém. – Az ónix gyilkos, igaz? Még sosem gondoltam végig, de amikor először beiktattak a Daedalusba, folyton fáradt voltam. Fogalmam sem volt, mit tehetnék, úgyhogy hallgattam. Blake is így tett. Alighanem ő volt a legnehezebb társaság, mert a lelke mélyén nem volt szörnyeteg, sőt, talán rossz ember sem. Csak kétségbeesett, márpedig a kétségbeesés különös dolgokat művel az emberekkel.
Összezavarodtak tőle az érzéseim. Az elmúlt hónapok során a többiekkel együtt megtanultam elviselni, de nem bíztam benne. Jól emlékeztem Luc búcsúszavaira: senkiben sem kellene megbíznotok ebben a játszmában. Mindenkinek van valami célja vagy veszítenivalója. Akaratlanul is azon gondolkodtam, vajon Blake-re célzott-e ezzel. Nem akartam haverkodni vele, épp amiatt, amit Adammel tett, és meg sem akartam sajnálni, néha mégis sikerült. A környezete terméke volt. Ez persze nem mentség, de Blake nem egymaga vitte véghez az egészet. Sok más tényező is közrejátszott. A legfurább akkor is az ebédlőben volt, amikor egy asztalnál láttam az általa meggyilkolt fiú ikertestvéreivel. Komolyan úgy véltem, senki sem tud mit kezdeni Blake-kel. – Tudom, mire gondolsz – szólalt meg végül. – Azt hittem, nem látsz bele más hibridek fejébe. – Nem is – nevetett –, de ez egyértelmű. Kényelmetlenül érzed magad, amiért itt vagyok veled, de túl fáradt vagy, és túl szép ez a hely ahhoz, hogy felkelj. Mindenben igaza volt. – Mégis itt maradtál. – Na, igen. Nem hiszem, hogy biztonságos dolog lenne itt aludni. A medvék és a prérifarkasok mellett védelmisek és a Daedalus emberei is megjelenhetnek. Felnéztem és sóhajtottam. – És miért lenne gyanús, hogy itt vagyok? – Hát, amellett, hogy korai az évszak és késői az óra a napozáshoz, azt is tudják, hogy még szoktunk beszélgetni. A látszat fenntartása, meg minden. Felé fordítottam a fejemet. A gyakorlás alatt a luxenek felváltva figyelték a terepet, hogy megbizonyosodjanak róla, senki sem les ránk. Blake aggodalma különösnek tűnt épp most.
– Valóban – feleltem. Felhúzta a térdét, ráfektette a karjait, úgy nézett ki a csodaszép tóra. Újra csend ereszkedett közénk. – Tudom, hogy ti ketten Daemonnel visszamentetek Luchöz februárban. Kinyitottam a számat, aztán megráztam a fejemet. A francokat tartozom neki magyarázattal. Blake sóhajtott. – Tudom, hogy se most, se később nem fogtok megbízni bennem, de megspórolhattam volna nektek egy utat. Ismerem a fekete opál erejét, láttam már, miféle tébolyult dolgokat vitt véghez Luc a segítségével. – És nem akartad volna elmondani? – kérdeztem dühösen. – Eszembe sem jutott, hogy jelentősége lesz – védekezett. – Olyan opált szerezni jóformán lehetetlen, és mindenre inkább számítottam, mint arra, hogy a Daedalus majd a hibrideknek osztogatja. A fenébe, még csak meg sem fordult a fejemben! És megint ugyanabba a helyzetbe kerültem Blake-kel szemben: higgyek-e neki, vagy sem. Keresztbe tettem a lábamat, és figyeltem, ahogy egy fodros fehér felhő átlebeg az égen. – Na, jó – feleltem, mert nem volt módja, hogy kiderítsem, igazat mond-e. Lefogadtam volna, hogy ha beszíjazzuk egy hazugságvizsgálóba, az is kiakadt volna rajta. Blake meglepettnek tűnt. – Szeretném, ha a dolgok máshogy alakultak volna, Katy. Felhorkantam. – Én is. És ezzel még nagyjából százan ugyanígy vagyunk. – Tudom. – Feltúrta a rögöket, talált egy kavicsot, és lassan forgatni kezdte a kezében. – Mostanában azon gondolkodom, mihez kezdek majd, ha ennek vége. Jó esély van arra, hogy Chris… nem lesz ép.
Érted? Valahol el kell tűnnünk, de mi van, ha nem tudunk beolvadni? Ha Chris más lesz? Nem ép, mint Beth, amikor először láttam. – Azt mondtad, szereti a partvidéket. Te is. Akkor oda kellene mennetek. – Ez már szinte terv – sandított rám. – Ti mit fogtok kezdeni Bethszel? A fenébe, mit fogtok csinálni, miután kiszabadítjátok? A Daedalus őt keresni fogja. – Tudom – sóhajtottam. Még mindig szerettem volna a földbe süppedni. – El kell rejtenünk, azt hiszem. Megismerni az állapotát. Ezen a hídon akkor megyünk át, amikor odaértünk, meg ilyesmi. De együtt majdcsak kitalálunk valamit. – Értem. – Elhallgatott, összeszorította a száját, aztán nagy lendülettel a tóba hajította a kavicsot. Az hármat kacsázott, mielőtt alámerült. Blake felállt. – Magadra hagylak, de a közelben maradok. Mielőtt felelhettem volna, már el is futott. Zavartan ültem fel, és néztem, ahogy távolodik. A tóparton nem láttam senkit, csak néhány vörösbegy ugrált az egyik fa tövében. Hát ez furcsa beszélgetés volt. Visszadőltem, és kiürítettem az agyamat. Abban a percben, ahogy egyedül maradtam, és csend vett körül, ezerféle gondolat áradt a fejembe minden irányból. Nehezemre esett elaludni, úgyhogy általában azt a floridai partszakaszt képzeltem magam elé, ahová apu szeretett járni. A képzeletemben kékeszöld, habos hullámok csaptak ki a homokra, majd visszahúzódtak, újra és újra, végtelenítve. A kép most is elfoglalta a gondolataimat. Nem terveztem, hogy elalszom, de kimerültségemben hamar álomba zuhantam. Nem tudtam, mi ébresztett fel, de amikor felnéztem, egy ragyogó zöld szempár nézett vissza. – Szia! – mormoltam mosolyogva.
Daemon ajka is féloldalas mosolyra húzódott. – Szia, Csipkerózsika! A válla felett láttam a sötétkékbe fordult eget. – Csókkal ébresztettél? – Igen. – Mellettem hevert az oldalán, a feje a karján nyugodott. A kezét a hasamra tette. Beleremegett a szívem. – Mondtam, hogy varázslatosak az ajkaim. Némán nevettem. – Mióta vagy itt? – Nem régóta – nézett a szemembe. – Összefutottam a környéken mászkáló Blake-kel. Nem akart itt hagyni, amíg aludtál. – Akármennyire is bosszant, azért ez rendes tőle – ismertem be a szememet forgatva. – Nahát! Piros hó esik – nézett rám összeszűkülő szemmel. Odanyúltam, és átfuttattam az ujjaimat a homlokába hulló lágy tincseken. Daemon szeme lecsukódott. Elakadt a lélegzetem. – Hogy van Dawson? – Megnyugodott. És te, cica? – Álmosan. – És? Lassan végigsimítottam az arcát egészen a határozott vonalú álláig. A tenyerem felé fordult, csókot nyomott rá. – Örülök, hogy itt vagy. Az ujjai gyorsan megtalálták a könnyű kardigánom alá vezető utat, és az alatta viselt pántos felsőhöz értek. – És? – És örülök, hogy nem evett meg egy medve vagy egy prérifarkas. – Micsoda? – vonta fel a szemöldökét. – A jelek szerint komoly gondot jelentenek errefelé – vigyorogtam. Daemon a fejét rázta.
– Beszéljünk még rólam egy kicsit! Nem beszéltem, hanem megmutattam. A saját szavaival, a könyvimádó énem felülkerekedett. Megmutatni mindig jobb, mint beszélni róla. Megcirógattam az alsó ajkát, aztán a szívére tettem a kezemet. Felemeltem a fejemet, ő pedig lehajolt hozzám. Tapogatózva, lágyan indult a csók, a selymes érintések fellobbantották bennem a túlságosan is ismerős vágyat. Az érzés, ahogy az ajkunk összeért, a felismerés, hogy mit is akarok, szikrát gyújtott bennünk, és a szívünk egyszerre vert, egyre gyorsabban, nehéz, súlyos dobbanásokkal. Belezuhantam a csókba, belefúltam, eggyé váltam vele. Az érzések dagadó hullámával nehezen bírtam, egyszerre éreztem gyönyörűséges izgalmat és ijedelmet. Készen álltam, már régóta, és mégis tudtam, félek, mert ahogy Daemon is mondta korábban: az emberek tartanak az ismeretlentől. Mi ketten pedig már egy ideje az ismeretlen peremén egyensúlyoztunk. Hanyatt fektetett és fölém kerekedett, a súlyát őrjítően tökéletesnek éreztem. A keze felsiklott a kardigánom alatt, összegyűrte a felsőmet, bejárta a testemet. Túl sok volt, és mégsem elég. Levegőért kaptam, amikor a combját a lábaim közé nyomta. Amikor elhúzódott, zihálva kerestem az önuralmam maradványait. – Muszáj megállnom – állapította meg rekedten, lehunyt szemének pillái az arcát érték. – Most azonnal. – Igen – helyeseltem, és a tarkójánál göndörödő tincsek közé csúsztattam az ujjaimat, remélve, hogy nem veszi észre, mennyire remeg a kezem. Daemon bólintott, de lehajtotta a fejét, és újra megcsókolt. Jó volt, hogy éppen annyi akaratereje maradt, mint nekem, vagyis semennyi. A kezemet a hátára csúsztattam, belemarkoltam az ingébe, alányúltam, meleg bőrére tapasztottam széttárt ujjaimat. A lábaimat a
dereka köré fontam. Közel voltunk, olyan közel, hogy ha a szívünk nem vert volna már korábban is egy ütemre, most biztosan egymásra talált és összehangolódott volna. Mindketten szaggatottan lélegeztünk. Őrültség volt. Tökéletes. Daemon keze még feljebb siklott a felsőm alatt, és szerettem volna megállítani a világot, aztán ismétlő módban visszajátszani, hogy újra és újra átélhessem ezt. Daemon hirtelen megdermedt. – Édes istenem, és gyermek Jézus a jászolban! – sikoltotta Dee. – Kisül a szemem! Az enyém felpattant. Daemoné fényesen ragyogott, amikor felemelte a fejét. Akkor vettem észre, hogy a kezem még mindig az inge alatt van, és gyorsan kirántottam. – Szent ég! – suttogtam halálos zavarban. Daemon is a szenteket emlegette, csak sokkal csúnyábban. – Dee, semmit sem láttál – fejezte be, és sokkal halkabban hozzátette: – Ugyanis kiválóan tudsz időzíteni. – De rajta feküdtél… és ezt csináltátok a szájatokkal! – Csak elképzelni tudtam, mit mutogathat Dee. – És ez máris több, mint amit látni akartam. Valaha. Megtaszítottam Daemont, mire legördült rólam. Felültem és megfordultam, de a fejemet nem emeltem fel, hagytam a hajamat égő arcomba hullani. A szemem sarkából megláttam Dee-t, és bár az ember a kiabálásából azt hihette volna, hogy anyaszült meztelenül kapott rajta minket, ő csak vigyorgott. – Mit akarsz, Dee? – tudakolta Daemon. Dee fújt egyet, aztán csípőre tette a kezét. – Hát, tőled semmit. Katyvel szerettem volna beszélni. Zavar ide vagy oda, erre felkaptam a fejemet. – Velem?
– Ashsel szombat délután be akartunk menni az új boltba Moorefieldbe. Vintage ruhákat árulnak. A bankettre – tette hozzá, amikor csak bámultam rá. – Bankett? – Még mindig nem értettem. – Igen, az érettségi bankett a hónap végén lesz. – A testvérére pillantott, az arcára enyhe pír ült ki. – A legtöbb ruhát addigra elkapkodják. És nem tudom, hogy nekik mijük van, de Ash hallott róla, és tudod, hogy van a ruhákkal, amit ő nem tud, az nincs. Például pár napja talált egy cuki, boleró szabású kardigánt, és… – Dee! – vágott közbe Daemon, de már ő is mosolygott. – Mi van? Nem hozzád beszélek! – Dee izgatottan fordult felém. – Szóval, volna kedved velünk jönni? Vagy már van ruhád? Mert ha már van, akkor nincs sok értelme, de azért… – Nem, még nincs ruhám. – El se hittem, hogy közös programot ajánl. Megdöbbentem, reménykedtem, és még egy kicsit megdöbbentem. – Az jó – nevetett rám. – Akkor szombaton elmehetünk. Gondoltam, hátha Lesa is szívesen jönne… Biztosan álmodom. Lesát is elhívná? Miről maradtam le? Daemonre pillantottam, miközben a húga szövegelt; ő is rám nevetett. – Várjatok! – szólaltam meg. – Még nem terveztem semmit a bankettre. – Micsoda? – esett le Dee álla. – De hát az érettségi bankettünkről van szó! – Tudom, de most, hogy ennyi minden történik… nem is igazán gondoltam rá. – Ami hazugság, mert az iskolában egy lépést sem lehetett megtenni anélkül, hogy plakátokba és szórólapokba ne akadt volna az ember. – A mi bankettünkre? – hitetlenkedett Dee.
– De… – A fülem mögé tűrtem a hajamat, és Daemonre lestem. – Még csak nem is kérdezted meg, hogy elmegyek-e veled. – Nem tudtam, hogy kellene – mosolygott. – Feltételeztem, hogy úgy lesz. – A feltételezés veszélyes sport – vágta rá Dee, és előre-hátra hintázott a talpán. Daemon nem törődött vele, az arcáról eltűnt a mosoly. – Mi az, cica? – Hogy mehetnénk bankettre úgy, hogy minden felfordult körülöttünk? – pislogtam. – Olyan közel vagyunk ahhoz, hogy elérjük a szükséges ellenállóképességet, és visszamehessünk Mount Weatherbe, és… – És a bankett szombaton lesz – fejezte be helyettem, aztán kihúzta az ujjaimat a tincseim közül. – Mondjuk, ha két hét múlva készen állunk, az vasárnap lesz. Dee előrerontott, úgy ugrált egyik lábáról a másikra, mintha parázson állna. – És csak néhány óra. Annyi időre ti is félretehetitek az öncsonkítást. Nekem azonban nem az idővel, még csak nem is az ónixszal volt gondom. Egyszerűen helytelennek tűnt bankettra menni azok után, ami történt, azok után, hogy Carissa… Daemon átkarolt, hozzám hajolt, és halkan győzködött: – Nem helytelen, Kat. Megérdemled. Lehunytam a szememet. – Mi miért ünnepelhetünk, amikor ő már nem? Az arcomhoz simította az arcát. – Mi itt vagyunk. Megérdemeljük, hogy itt legyünk, és hogy időnként hétköznapi dolgokat is csináljunk. Valóban?
– Nem a te hibád – súgta, aztán megcsókolta a halántékomat, és hátrébb húzódott, hogy a szemembe nézhessen. – Kat, eljössz velem a bankettre? Dee toporgott. – Igent kellene mondanod, mert akkor eljössz velünk ruhát venni, és nem kell végignéznem azt a rendkívül kínos helyzetet, hogy visszautasítod a bátyámat, bár az önértékelésére ráférne, hogy kicsit lecsavarják. Ránéztem, és elnevettem magam. Dee tétován visszamosolygott. A remény egyre erősebben éledt fel bennem. – Hát, jó. – Mély lélegzetet vettem. – Elmegyek a bankettre, de csak mert nem akarom, hogy ez a helyzet még jobban elfajuljon. Daemon megpöckölte az orromat. – Ha adnak, vedd el, ha ütnek, fuss el! Felhő takarta el a napot, a levegő érezhetően hűvösebb lett. Lehervadt a mosolyom, végigszaladt a hideg a hátamon. Ez egy boldog, szép pillanat volt. Újra bízhattam a Dee-hez fűződő barátságomban, a bankett pedig nagy durranás lesz. Daemon szmokingban igazán nagyszerű látványt nyújt majd. Egy estére hétköznapi tinik leszünk – de a felhő árnyéka valamiképpen belém csusszant. – Mi az? – kérdezte Daemon. – Semmi – feleltem, pedig valami volt. Csak nem tudtam, mi.
HARMINCADIK FEJEZET MÁSNAP AZ ELSŐ DOLGAIM EGYIKE VOLT, hogy meghívjam Lesát. Örömmel vettem, hogy érdekli az ötlet, és beleegyezik. Máris jobban éreztem magam, amiért én is úgy döntöttem, hogy elmegyek. Mintha Carissa legjobb barátja az áldását adta volna, ami sok mindenre kiterjedt. Hozzám hasonlóan ő is egy kicsit furcsállta, hogy Ashsel megyünk vásárolni, de a régi személyisége már át-átvillant a gyász burkának repedésein. – Tuti kiválaszt majd valami lehetetlenül szorosat és rövidet, amitől mi majd úgy nézünk ki mellette, mint a ronda umpa-lumpák – sóhajtott fájdalmasan. – Nem, várj! Töröld! Valószínűleg egyszerűen odaáll majd a nagy tükör elé meztelenül. Felnevettem. – Biztosan, de azért örülök, hogy Dee meghívott minket. – Én is – felelte Lesa komolyan. – Hiányzott. Különösen amióta… szóval, hiányzott. Reszketegen rámosolyogtam. Ha Carissára terelődött a szó, sose tudtam mit kezdeni vele. Szerencsére most félbeszakított minket Daemon, aki úgy döntött, meghúzgálja a hajamat, mint egy hatéves, és aztán hátba is bök a régi jó tollával. Lesára grimaszoltam, és megfordultam. – Te meg az átok tollad!
– Tudom, hogy élvezed – hajolt előre, és az államra ütött vele. – Különben arra gondoltam, hazavihetnél iskola után. Amit később kell csinálnunk, az várhat egy órát. Anyukád pedig addigra már Winchesterben lesz, nem igaz? Izgalom hullámzott át rajtam. Tudtam, mire céloz. Anyu sehol. Egy teljes óra anélkül, hogy félbeszakítanának minket – remélhetőleg. – Az csodás lenne – sóhajtottam álmodozón. – Szerintem is. – Tollastól visszahuppant a helyére, de még mindig engem nézett. – Alig várom. Az agyam oxigénellátása megszűnt, mert az összes vérem máshová futott. Szédülten bólintottam, és visszafordultam. Lesa arcáról leolvashattam, hogy minden szót hallott. Cinkosan vonogatta a szemöldökét, amitől lángba borult az arcom. Jó ég… Matek után a nap lelassult. Az univerzum is ellenem dolgozott, mintha tudta volna, hogy kicsattanok az energiától és az izgalomtól. Kicsit ideges is voltam. Ki ne lett volna? Ha tényleg kettesben maradunk, és nem zavar meg minket senki, és a dolgok a helyükre csúsznak… A helyükre csúsznak? Elharaptam a nevetést. Blake értetlenül nézett fel a bioszkönyvéből. – Mi az? – Semmi – vigyorogtam. – Semmi. Felvonta a szemöldökét. – Daemon szólt, hogy Matthew-nak órák után megbeszélése van az egyik diák szüleivel? Megint kuncognom kellett. Blake már gyanakodva nézett rám. – Aha, igen, szólt. Blake csak nézett rám egy pillanatig, aztán hirtelen lerakta a tollát, felém nyúlt, és kikapott valami szöszt a hajamból. Elrántottam a
fejemet, éppen, amikor ő visszahúzta a karját, úgyhogy a csuklója az orrom elé került, és megéreztem az illatát. A tiszta, citrusos aroma valami ködös, kellemetlen emléket ébresztett fel bennem, mintha valami rosszat tettem volna, és a nyilvános megszégyenítésre várnék. Apró tűszúrások söpörtek végig a bőrömön. Az emlék szabadulni akart. Oldalra fordítottam a fejemet, hogy jobban fel tudjam idézni az emléket. Honnan ismerem? Biztosan éreztem már Blake-en korábban. Bizonyára valami drága kölni, de mégsem csak erről szólt a dolog. Mint amikor az ember meghallja a színész hangját, de az arca nincs előtte. A válasz szinte a nyelvemen volt, rossz érzés kerülgetett. Honnan ismerős? Daemon arca ugrott be, de téves kapcsolás volt. Az ő illata a földre emlékeztetett, a szabad mezőkre, a szélre. És azután is sokáig megmaradt, amikor ő már elment, a ruháimon, a párnámon… A párna… A szívem nagyot dobbant, majd kihagyott. Az igazság fejbe vágott, a súlya alatt majdnem összetört alattam a szék. Sokkhullám öntött el, aztán düh rántotta össze az izmaimat. Nem bírtam tovább ott ülni. Nem bírtam lélegezni. Statikus elektromosság pattogott a ruhám alatt, az apró szőrszálaim égnek meredtek. Égett ózonszag terjengett. A katedrán Matthew felnézett; a tekintete először Dawsont kereste, mert azt gondolta, ha valaki összeroppan, ő lesz az. Dawson azonban ugyanolyan értetlenül nézett körül, kereste a bizsergés okát. Én voltam az. Fel fogok robbanni. Magamhoz tértem, becsaptam a könyvemet, és bedobtam a táskámba. Egy pillanatot sem vesztegettem el, reszketeg lábaimra álltam. Úgy éreztem, vibrál a bőröm, és talán úgy is volt, egy alacsony frekvencián.
Erőszakos energia öntött el. Csak egyszer éreztem így korábban, amikor Blake… Elsiettem Matthew mellett, képtelen voltam válaszolni aggodalmas pillantására, nem is törődtem a többiek kíváncsi tekintetével. Kirontottam a teremből, néhányszor mély lélegzetet vettem, hátha sikerül megnyugodnom. A szürke szekrények összemosódtak előttem, a beszélgetéseket távolról, tompán hallottam. Hova megyek? Mit csinálok most? Daemonhöz nem mehettem, most aztán, mindennek a tetejébe, erre igazán nem volt szükségünk. Szorosan megmarkoltam a táskám szíját, és elindultam. Mintha hányinger kerülgetett volna, a bennem tomboló dühre válaszul. A folyosó végén lévő lányvécé felé fordultam. – Katy? Minden rendben? Várj meg! A padló eltűnt a lábam alól, de meneteltem előre. Blake utolért, és megmarkolta a karomat. – Katy… – Ne érj hozzám! – rántottam ki a karomat a markából elborzadva. – Soha többé ne érj hozzám! Rám meredt, az arcára kiült a harag. – Mi a bajod? Valami rettenetes, szörnyű érzés tolakodott belém. – Tudom, Blake. Tudom. – Mit tudsz? – Értetlennek tűnt. – Katy, a szemed csillog. Le kell higgadnod. Előreléptem, de próbáltam uralkodni magamon. Közel álltam hozzá, hogy elveszítsem a fejemet. – Te… te szörnyeteg! Blake felvonta a szemöldökét. – Na, jó, ennél azért alaposabban meg kell magyaráznod, mert fogalmam sincs, mit tettem, amivel felbosszantottalak.
A folyosó egyelőre üres volt, de akkor sem folytathattuk le ott ezt a beszélgetést. A lépcsőház felé indultam. Blake követett, és amint bezárult mögöttünk az ajtó, felé pördültem. Nem ököllel találtam el. Egy energiahullámmal taszítottam mellbe, olyan érzés lehetett, mintha sokkolóval támadtam volna rá. Blake hanyatt esett, a szája elnyílt, keze-lába rángatózott. – Mi… – hápogta. – Ezt miért kaptam? Pattogott a levegő az ujjaim körül. Meg akartam ismételni. – Az ágyamban aludtál! Blake kiegyenesedett, fél kezével a mellkasát dörzsölgette. A földszinti ablakból beszökő halvány fény az arcán táncolt. – Katy, én… – Ne hazudj! Tudom, hogy ott voltál. Éreztem a kölnidet. A párnámon. – Sav tolult a torkomba, megint nagyon szerettem volna lecsapni. – Hogy tehetted? Hogy voltál képes egy ilyen visszataszító és rémes tettre? Valami megvillant a szemében. Fájdalom? Düh? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Amit tett, annyiféleképpen volt rossz, hogy az ilyenekért általában távoltartási végzést szoktak kiadni. A hajába túrt. – Nem arról van szó, amire gondolsz. – Nem? – nevettem gúnyosan. – Hát mi másról? Hívatlanul beléptél a házamba, a szobámba, és… és befeküdtél mellém az ágyba, te perverz kura… – Nem erről van szó! – Már szinte kiabált, és a Forrás ereje még magasabbra szökött bennem válaszul a kitörésére. Vártam, mikor szaladnak össze a tanárok a lépcsőházban, de semmi nem történt. – Éjjelente mindenen rajta tartottam a szemem a Daedalus miatt. Ugyanúgy őrjáratozok, mint Daemon és a többi luxen.
– De ők nem másznak be az ágyamba, Blake – dühöngtem. Minden bűntudat nélkül meredt rám, és szerettem volna arcul ütni. – Tudom. Már mondtam, hogy nem ezt akartam. Baleset volt. Eltátottam a számat. – Megcsúsztál, és ráestél az ágyamra? Mert egyébként nem tudom elképzelni, miféle baleset lehetett. Blake elvörösödött. – Körül szoktam nézni kint, aztán a biztonság kedvéért bent is. A hibridek bejuthatnak hozzád, Katy, ezt már tudod. Ha akarná, a Daedalus is megtehetné. Mit csinált volna, ha Daemont találja ott? Egyszerre rájöttem, és megint felfordult a gyomrom. – Meddig őrködsz esténként? – Néhány óráig. Vagyis legtöbbször láthatta, ha Daemon átjött, amúgy meg kihasználta a vakszerencsét. Egy részem azt kívánta, bárcsak akkor próbálkozott volna, amikor Daemon is ott van. Hónapokig biceghetett volna. Jó esélye volt, hogy a lépcsőházból is bicegve megy ki. Úgy tűnt, megérezte, mire akarok kilyukadni. – Miután körülnéztem a házatokban, én… nem is tudom, mi történt. Rémálmaid szoktak lenni. Vajon miért? Mert perverz alakok alszanak az ágyamban. – Csak meg akartalak nyugtatni. Ennyi az egész. – Az ablak alatt a falnak támaszkodott, lehunyta a szemét. – Aztán elaludtam. – Nem egyszer fordult elő. Nem mintha az az egy alkalom helyes lett volna. Érted, amit mondok? – Igen. – Résnyire nyitotta a szemét. – Elmondod Daemonnek? Megráztam a fejemet. Elbírok a helyzettel. Egyedül birkózom meg vele.
– Ott helyben megölne, és a Daedalus markában végeznénk. Blake elernyedt a megkönnyebbüléstől. – Katy, sajnálom. Nem olyan rémes, mint amilyennek… – Nem olyan rémes? Komolyan mondod? Inkább ne is válaszolj, nem érdekel! – Előreléptem, és meg-megcsukló hangon folytattam: – Leszarom, hogy aggódtál, és csak rajtam tartottad a szemedet. Akkor sem teszed be a lábadat a házunkba többet, ha tűz üt ki. Soha. És rohadtul soha nem fekszel be az ágyamba. Megcsókoltál… – A csúf, fekete érzés visszatért, a torkomat szorongatta. – Mindegy. Nem akarok semmivel sem közelebb kerülni hozzád, mint feltétlenül szükséges. Érted? Tartsd magad távol tőlem! Semmi őrjárat, semmi hasonló. Fájdalom szikrázott fel kavargó pillantásában, és egy hosszú másodpercig azt hittem, tiltakozni fog. – Értem – felelte. Visszafordultam az ajtóhoz, már egész testemben reszkettem, de aztán visszanéztem. Blake lehajtott fejjel állt a tejüveges ablak alatt. Beletúrt tüskés hajába, aztán a tarkójára tapasztotta a tenyerét. – Ha még egyszer megismétled, amit csináltál, kárt teszek benned. – Elszorult a torkom. – Nem érdekel, mi lesz utána. Bántani foglak.
Nehéz volt nem a szívemre venni ezt a felfedezést. A nap hátralévő részében hol szerettem volna beállni a tűzforró zuhany alá, hol pedig olyan erős düh vett erőt rajtam, hogy szinte az ízét is éreztem. Szerencsére el tudtam hitetni Matthew-val, hogy Blake csak önmagát adta, ezzel bosszantott fel – ez hihető volt, és arra is magyarázatot adott, miért jött utánam. Lesának beadtam, hogy rosszullét tört rám, azért rohantam ki, mire ő rámutatott, hogy ez eléggé hazavágja a délutáni terveimet.
De azoknak már mindegy volt. Eszembe sem jutott, hogy felhozzam az esetet Daemon előtt. Azonnal eszét vesztené, márpedig akármennyire is utáltam beismerni, de szükségünk volt Blake-re. Túl messze jutottunk ahhoz, hogy fogságba essünk a levele miatt. És azt sem voltam hajlandó elfogadni, hogy cserbenhagyjuk Betht. Valahányszor eszembe jutott a dolog napközben, elfogott az undor. Végig azt hittem, hogy Daemon az, vagy egy álom, de lehetett volna több eszem is. Egyetlenegyszer sem éreztem a figyelmeztető melegséget, amely a kötésünk óta Daemon közelségével együtt járt. Tudnom kellett volna, hogy Blake rémesebb, mint valaha képzeltem. Hazafelé beugrottam a postára. Daemon is kiszállt, és bejött velem. A bejárattól három lépésre derékon kapott, felemelt, és olyan sebesen pörgetett meg, hogy a lábaim kaszáltak a levegőben. Egy asszony a gyerekével éppen akkor lépett ki az ajtón, majdnem meg is rúgtam. Nevetett, és biztosra vettem, hogy a jókedvének köze van a Daemon arcára bizonyára kiülő mosolyhoz. Amikor talpra állított és eleresztett, imbolyogva léptem át a küszöböt. – Ittasnak tűnsz – nevetett. – Neked persze semmi közöd hozzá. Játékosan a vállamra tette a karját. Kiszedtük anyu postafiókjából a csomagokat – néhány recenziós kötet érkezett, de a többsége szemét volt. Daemon kikapta a sárga csomagokat a kezemből. – Nahát! Könyvek! Könyveket kaptál! Felnevettem; a sorban állók hátranézegettek a válluk felett. – Add ide!
Daemon elkerekedett szemmel és ábrándos arccal a szívére szorította a csomagokat. – Az életem immár teljes – jelentette ki. – Az enyém akkor lenne teljes, ha az iskolakönyvtári gépeken kívül máshol is meg tudnék írni egy értékelést – morogtam. Hetente kétszer költöztem be oda, amióta a legutóbbi laptopom is felköltözött a komputermennyországba. Daemon mindig velem tartott. Az ő szavaival élve azért, hogy ellenőrizze a bejegyzéseimet. Valójában egyfolytában kizökkentett. Kivette a kezemből a többi levelet is, majd arcon csókolt. – Ugye, milyen jó volna? De azt hiszem, kimerítetted édesanyád laptop-keretét. – Egyik sem az én hibám volt – jegyeztem meg. Anyu még nem tudott róla, hogy tönkrement a második laptopom is. Ha rájön, biztosan agyvérzést kap. – Ez igaz. – Daemon kinyitotta az ajtót egy idős hölgynek, aztán megvárta, hogy én is átpréseljem magam mellette. – De azért fogadok, hogy minden este egy csillogó új laptopról álmodozol. Megálltam az autómnál, a meleg szellő az arcomba fújta a hajamat. – Mármint ahelyett, hogy rólad álmodoznék? – A köztes időben – helyesbített, és berakta a postát a hátsó ülésre. – Mi lenne az első dolgod, ha kapnál egy új laptopot? Hagytam, hogy kivegye a kezemből a kulcsot, átmentem a másik oldalra, és közben elgondolkodtam. – Nem is tudom. Valószínűleg magamhoz ölelném, és megígérném neki, hogy nem hagyom, hogy baj érje. Daemon csillogó szemmel nevetett. – Na, jó, és azután? – Videobejegyzésben köszönném meg a laptopok isteneinek, hogy egyet nekem ajándékoztak – feleltem sóhajtva. Ez volt az egyetlen
módja, hogy valóban legyen új gépem. – Valami munkára van szükségem. – Nem, egyetemre van szükséged. – Még te sem jelentkeztél – jegyeztem meg. – Tőled tettem függővé – válaszolta egy oldalpillantással. – Colorado – vágtam rá. Daemon bólintott, és lelki szemeim előtt megjelent anyu rémült arca. – Anyu hisztériás rohamot kap. – Szerintem örülni fog, hogy egyáltalán jelentkezel. Ebben igaza volt, mégis, az egész egyetemesdi nagyon a levegőben lógott a számomra. Azt se tudtam, mi vár rám a jövő héten, hát még hónapok múlva. De jó jegyeket kaptam, és már nézegettem a jövő tavaszi félévre ajánlott ösztöndíjprogramokat Coloradóban… és tudtam, Daemon is olvasta az egyetem tájékoztatóját. A lehetőség, hogy vele menjek továbbtanulni, mint más középiskolások, csábított, viszont ha beleélem magam, és végül meghiúsul, sokkal jobban fájna, mint így. A házunk csendes volt, és kicsit meleg. Kinyitottam a nappali ablakát, közben Daemon töltött magának egy pohár tejet. Mire kiértem a konyhába, éppen megtörölte a száját a kézfejével, a haja zilált volt, a szeme zöld, mint a tavaszi fű. Pólója a mozdulattól ráfeszült kar- és mellizmaira. Visszafojtottam egy sóhajt. A tej élet, erő, egészség. Daemon cinkosan mosolygott rám. Lerakta a poharat a pultra, és a következő pillanatban már előttem állt, két tenyerébe fogva az arcomat. Szerettem, hogy velem önmaga lehet. Régebben azt hittem, azért csinálja az ijesztő idegen dolgokat, hogy bosszantson, de nekik ez volt a természetes. Ha emberi lassúsággal mozgott, az több energiájába is került. De akkor megcsókolt, és tej ízét éreztem rajta, és még valami sűrűbb, gazdagabb ízt. Észre se vettem, hogy velem együtt hátrál, amíg
el nem értük a lépcsőt, és fel nem emelt, közben egy pillanatra sem szakítva meg a csókot. Azt hittem, a Blake-affér tönkreteszi majd a délutánomat, azonban alábecsültem Daemon és az ő csókjainak vonzerejét. A dereka köré fontam a lábamat, élveztem az érzést, ahogy az izmai mozogtak a tenyerem alatt. Nem állt meg a lépcsőn felérve. Tovább lépkedett, tovább csókolt – a szívem zakatolt. Elfordult, és fél lábbal belökte a hálószobám ajtaját. A pulzusom kihagyott. A szobámban voltunk, és sehol senki, aki félbeszakíthatna. Ideges izgalom öntött el. Daemon felemelte a fejét, féloldalasan rám mosolygott, és eleresztett. Sebesen lélegezve, félkábán néztem, ahogy hátralép, aztán leül az ágyam szélére. Lassan eresztette ki a kezéből az enyémet, az ujjait végighúzta a tenyeremen; a bizsergés végigszaladt a karomon. És az íróasztalomra nézett. Követtem a pillantását, aztán csak pislogtam. Azt hittem, egy jelenést látok, mert kizárt, hogy az ott igazi legyen. Az asztalon egy cseresznyepiros tokban egy MacBook Air pihent. – Én… – Elakadt a szavam, képtelen voltam gondolkodni. Biztos, hogy jó helyen vagyunk? Körülnéztem: minden más ismerős volt, szóval úgy döntöttem, hogy igen. Tettem egy lépést az asztal felé, aztán megtorpantam. – Az az enyém? Daemon arcán lassan szépséges mosoly terült szét, ragyogás költözött a szemébe. – Nos, a te íróasztalodon van, szóval… – Nem értem – böktem ki összevissza verdeső szívvel. – Hát, tudod, van ez a hely, amit úgy hívnak, Apple márkabolt. Elmentem oda, és kiválasztottam a modellt. Nem volt készleten. – Ekkor elhallgatott, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy tudom
követni, amit mond, mert én csak bámultam. – Úgyhogy rendeltem egyet. És kértem hozzá egy tokot is. Bátorkodtam helyetted választani, mivel nekem tetszik a piros. – De miért? Daemon halkan nevetett. – Katy, bárcsak láthatnád az arcodat! Az arcom elé kaptam a kezeimet. – Miért? – Mert neked nem volt, és tudom, mennyit jelent a számodra a blogolás meg a többi. Az iskolai géppark kevés ehhez. – Vállat vont. – Amellett a Valentin-napot sem ünnepeltük meg igazán. Szóval… itt van. Akkor esett le, hogy Daemon ezt előre eltervezte. – Mikor raktad ide? – Ma reggel, miután elindultál iskolába. Mélyet lélegeztem. Még öt másodperc választott el a teljes rajongástól. – És ezt vetted nekem? Egy MacBook Airt? Ezek egy rakás pénzbe kerülnek. – Köszönd az adófizetőknek! Az ő pénzük folyik be a Védelmi Minisztériumba, onnan meg hozzánk. – Az arckifejezésemet látva felnevetett. – Spórolós vagyok – tette hozzá. – Van egy kisebb vagyonom félretéve. – Daemon, ez akkor is túl sok. – A tiéd. Képtelen voltam levenni a szememet a Macről, mintha valami ereklye lett volna. Amióta csak ki tudtam betűzni a laptop szót, egy MacBookról álmodoztam. Szerettem volna egyszerre sírni és nevetni. – El sem hiszem, hogy megvetted nekem.
– Megérdemled – vont újra vállat. Akkor valami megmozdult bennem. Rávetettem magam, és ő nevetve átölelt. – Köszönöm! Köszönöm! – ismételgettem, és csókoltam, ahol értem. Még mindig nevetve hátraszegte a fejét az ágytakarón. – Nahát, milyen erő van benned, ha izgatott vagy! Felültem, és szélesen rámosolyogtam. Az arcvonásai enyhén elmosódtak. – Még mindig nem hiszem, hogy képes voltál erre. – Fogalmad sem volt, igaz? – kérdezte némi önteltséggel a hangjában. – Nem, de most már értem, miért beszéltél folyton a blogolásról – ütöttem játékosan mellbe. – Te… A tarkója alá tette a kezét. – Milyen is vagyok én? – Csodálatos – hajoltam oda, és megcsókoltam. – Csodálatos vagy. – Én is ezt mondom évek óta. Ajkammal az ajkán elmosolyodtam. – De komolyan, nem kellett volna. – Én szerettem volna. Azt se tudtam, mit feleljek, úgy éreztem, mindjárt teli tüdőből sikoltozni kezdek. Egy MacBook Airt kapni olyan volt, mintha egyesítenék a halloweent a karácsonnyal. Leeresztette a pilláit. – Tudom, mit szeretnél. Semmi gond, menj játszani! – Biztos? – kérdeztem, de az ujjaim már viszkettek a felfedezési vágytól. – Persze.
Felvisítottam, újra megcsókoltam, és legördültem az ágyról, hogy a laptopra vetődhessek. Felkaptam – alig volt valami súlya –, és visszaültem vele Daemon mellé. A következő egy órában megismerkedtem a programokkal, és többszörösen különlegesen menőnek és okosnak éreztem magam, amiért MacBook Airem van. Daemon a vállam felett áthajolva mutogatta a különböző érdekességeket. – Ott a webkamera. Megint visítottam, aztán vigyorogtam, amikor kettőnk arca megjelent a képernyőn. – Most megcsinálhatnád az első vlogodat – javasolta. Szédülten a felvételre kattintottam, és belesikoltottam a mikrofonba. – Van egy MacBook Airem! Daemon nevetve temette az arcát a hajamba. – Kockacsaj! Megállítottam a felvételt. Csak akkor pillantottam az órára. Lekapcsoltam a gépet, magam mellé tettem, és megint átöleltem Daemont. – Köszönöm! Lehúzott magához, aztán a fülem mögé simította a hajamat, és nem is vette el a kezét. – Tetszik, amikor boldog vagy, és ha valami apróságot tehetek ezért, megteszem. – Valami apróságot? – kérdeztem döbbenetemben a kelleténél hangosabban. – Ez nem apróság. Biztos, hogy belekerült… – Nem számít. Ha te boldog vagy, én is az vagyok. A szívem majdnem szétszakadt örömömben. – Szeretlek, ugye, tudod?
– Tudom – felelte magabiztos mosollyal. Vártam. Hiába. A szememet forgatva legördültem róla, lerúgtam a cipőimet, és felültem az ágyon. A szobám ablakából csak a tiszta kék eget láttam. Az idő elég meleg volt, hogy papucsban járjak. Papucsban! – Sosem fogod kimondani, igaz? – Mit? – A matrac besüppedt, ahogy ő is felült, és a csípőmre tette a kezét. Hátranéztem. Félig lehunyt pillái alól lesett rám. – Tudod, mit. – Hmm? – A keze a derekamra siklott, és szokás szerint elvonta a figyelmemet. Egyes lányokat zavar, ha a barátjuk sosem tesz vallomást. Bármelyik másik fiú esetében engem is zavart volna, bevallom, de Daemon esetében… neki mindig nehezére fog esni, hogy kimondja, még ha másképp könnyedén ki is mutatja az érzéseit. Elfogadtam ezt – de persze kihasználtam az alkalmat, hogy cukkoljam vele. Arcon csókolt, és felállt. – Örülök, hogy tetszik. – Imádom. Daemon felvonta a szemöldökét. – Komolyan, nagyon tetszik. Nem köszönhetem meg eléggé. – Biztos vagyok benne, hogy igen – vágta rá csábítón. Felálltam, és odébb toltam, hogy megkeressem a papucsomat. Carissa ittjárta óta nem néztem igazából körül, és még mindig előfordult, hogy a holmik, amiket Daemon és Dee elpakolt, különös helyekről kerültek elő. Lehajoltam, felemeltem pöttyös ágytakaróm szegélyét, és bebámultam az ágyam alatt elterülő senkiföldjére.
Jegyzetpapírok hevertek szanaszét a zoknik között. Egy futócipő pihent egészen közel, néhány magazin mellett. A párját sehol sem láttam, talán elmenekült a többi fél pár zoknival. A papucs mélyre csúszott, majdnem az ágy közepéig. Lefeküdtem, és benyúltam érte, aztán a padlóra csaptam. – Mit csinálsz? – érdeklődött Daemon. – A papucsomat akarom előszedni. – Ennyire nehéz? Nem foglalkoztam vele; a papucsra koncentráltam, és az akaratommal próbáltam elérni, hogy közelebb csússzon hozzám. Egy pillanattal később az első a kezemnek ütközött, aztán a másik is követte. Valami meleg, sima tapintású tárgy ütközött a tenyeremnek, aztán elgurult. – Mi a… Félredobtam a papucsokat, és addig tapogatóztam, amíg meg nem találtam azt a dolgot. Kivonaglottam az ágy alól, és felültem, majd kinyitottam ökölbe zárt tenyeremet. – Jó ég! – nyögtem ki. – Mi az? – Daemon mellém térdelt, aztán elakadt a lélegzete. – Ez az, aminek hiszem? A tenyeremen egy fényes, fekete kő hevert, a közepén vörös zárvánnyal, amely remegő lángként csillogott. Biztosan Carissáé volt, és annak ellenére, hogy a karkötő többi része eltűnt – valószínűleg megsemmisült –, ez megmaradt. Egy opálgyöngy feküdt a kezemben.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET OSTOBÁN NÉZTÜNK EGYMÁSRA – aztán egyszerre ugrottunk fel. A markomba fogtam a kétcentis átmérőjű követ, és lesiettünk a földszintre. Mindkettőnk szíve sebesen vert. Daemon kezébe nyomtam az opált. – Próbálj ki valamit! Azt a visszaverődéses dolgot. Daemon nem ellenkezett – valószínűleg azóta vágyott egy darab opálra, amióta megtudta, mire képes. A tenyerébe fogta, és összeszorított szájjal koncentrált. Először nem történt semmi, aztán halvány remegés támadt a teste körvonala körül, mint amikor Dee izgatottá vált, és a karja előbb felvillant, majd homályossá vált. Végül a remegés átterjedt Daemon egész alakjára, és eltűnt a szemem elől. Mindenestől. – Daemon? Halk nevetést hallottam a kanapé irányából. Hunyorítottam, de hiába. – Egyáltalán nem látlak. – Kicsit sem? A fejemet ráztam. Különös. Mellettem állt, és mégsem láttam. Hátraléptem, és a kanapéra összpontosítottam, aztán észrevettem az eltérést. A dohányzóasztal mögött, a középső ülőpárna előtt a tér eltorzult. Kicsit hullámzott, mint amikor üvegen át nézi az ember a
vizet. Tudtam, hogy ott áll, és beleolvad a környezetébe, mint a kaméleon. – Jézusom! Tiszta Predátor vagy. Rövid szünet. – Ez nagyon király! – jegyezte meg Daemon, azzal visszatért a látható tartományba, és úgy vigyorgott, mint egy kissrác, aki megkapta az első videojátékát. – Sűrűn be fogok lógni a fürdőszobádba, mint a Láthatatlan Ember. – Add ide az opált! – kértem a szememet forgatva. Daemon nevetve átadta. A kő furcsamód testhőmérsékletű maradt. – Akarsz még a teljes láthatatlanságnál is őrültebb dolgot hallani? – kérdezte. – Alig került valami energiámba. Jól vagyok. – Hűha! – Átfordítottam a követ a kezemben. – Muszáj kitapasztalnunk. Az opállal együtt elindultunk a tóhoz. Volt mintegy tizenöt percünk, mielőtt a többiek is megérkeztek volna. – Te próbálod ki. A tenyerembe zártam az ékkövet. Nem igazán tudtam, mit csináljak. A legnehezebb dolog, ami a legtöbb erőmet vette el, az volt, ha fegyverként használtam a Forrást, úgyhogy eldöntöttem, ezzel próbálkozom. Az erő áradására összpontosítottam. Ezúttal másként éreztem: hatalmas volt és tökéletes. Gyorsabban, könnyebben vontam magamba, és pillanatokon belül megjelent a szabad kezem körül a vörösesfehér fényaura. – Hűha! – jegyeztem meg mosolyogva. – Ez… szokatlan. Daemon biccentett. – Nem vagy fáradt, vagy valami? – Nem. – Márpedig ez a mutatvány általában nagyon is gyorsan kimerített, szóval az opálnak tényleg volt hatása.
Hirtelen eszembe jutott valami. Hagytam, hogy a Forrás ereje elcsituljon, körülnéztem, és találtam a földön egy kis ágat. A tó partjához vittem, és fél kezembe szorítottam az opált. – A tűzgyújtás sosem ment. A legutóbbi alkalommal csúnyán megégettem az ujjaimat. – Akkor biztos, hogy itt és most kell kipróbálnod? Volt benne valami. – De hát itt vagy, hogy meggyógyíts. – A világ legrosszabb érvelése, cica – felelte Daemon rosszallón. Ránevettem, aztán az ágra koncentráltam. A Forrás újra fellobbant bennem, végigszaladt a vékony, görcsös ágacskán, és egészben elnyelte. A következő pillanatban a fa már el is hamvadt, és amikor a vörösesfehér fény kialudt, porrá hullott. – Ejha! – böktem ki. – Ez nem tűz volt, de azért elég közel jártál. Még sosem csináltam effélét azelőtt. Biztosan az opál által feljavított, menő földönkívüli részem perzselte el egészben a fadarabot. – Add csak ide! – kérte Daemon. – Látni akarom, hat-e az ónixra is. A kezébe nyomtam az opált, aztán követtem az ónixkupachoz, közben leporoltam a hamut az ujjaimról. Daemon levette a gödörről az álcát, aztán összeszorított fogakkal belenyúlt, és kivett egy ónixdarabot. Semmi sem történt. Mind hozzászoktunk már valamennyire, de az elején azért levegőért kaptunk, vagy megrándultunk a fájdalomtól. – Mi az? – tudakoltam. Daemon felszegte a fejét. – Semmi. Semmit sem érzek. – Hadd próbáljam ki! Cseréltünk. Igaza volt. Az ónix csípése megszűnt. Egymásra néztünk. – Basszus!
Lépések zaja, és beszélgetés szűrődött be a tisztásra. Daemon kikapta a kezemből az opált, és sebesen a nadrágzsebébe csúsztatta. – Gondolom, nem akarjuk, hogy Blake meglássa. – Nem bizony – helyeseltem. Visszafordultunk. Matthew, Dawson és Blake lépett ki a fák közül. Érdekes lett volna kipróbálni, hogy az opál képes-e Daemon zsebében is kifejteni a hatását, vagy a bőréhez kell érnie. – Beszéltem Luckel – jelentette be Blake, amikor már mind az ónixhalom mellett álltunk. – Most vasárnap alkalmas neki. Szerintem mi is felkészülünk addigra. – Gondolod? – nézett rá Dawson. – Vagy sikerül, vagy nem – bólintott Blake. A nem szóba sem jöhetett. – Akkor a bankett utáni vasárnap? – Ti el akartok menni a bankettre? – kérdezte Blake rosszallóan. – Miért ne? – kérdeztem vissza védekező hangsúllyal. Blake pillantása elsötétült. – Csak hülyeségnek tűnik ilyesmit csinálni az akció előestéjén. A szombatot edzéssel kellene töltenünk. – Senki sem kérte a véleményedet – csattant fel Daemon, és ökölbe szorította a kezét. Dawson a testvére mellé lépett. – Egy este nem oszt, nem szoroz. – Én pedig ügyeletes leszek – tette hozzá Matthew, bár a hangjából kitűnt, hogy utálja már az ügyelet gondolatát is. – Jó, hát mit bánom én – mormolta a lefőzött Blake. Végre belekezdtünk az edzésbe. Daemonön tartottam a szememet: amikor rákerült a sor, és megfogta az ónixot, összerándult, de kitartott. Tehát, hacsak nem színlelt, az opálnak a bőrünkhöz kellett érnie. Jó volt tudni.
Néhány órán át felváltva tartottuk a markunkban az ónixot. Komolyan kételkedni kezdtem benne, hogy valaha is képes leszek újra irányítani az ujjaimat, és uralkodni az izmaim felett. Blake betartotta a három lépés távolságot, és nem is próbált hozzám szólni. Úgy láttam, a beolvasás végre eljutott a tudatáig. Ha nem… nos, kétségeim voltak, vajon képes leszek-e türtőztetni magam. Amikor elváltunk, Daemon mellett maradtam. – A zsebedben nem hatott, igaz? – Nem – felelte, és előszedte a követ. – Elrejtem valahol. Most az hiányzik a legkevésbé, hogy rossz kezekbe kerüljön, vagy hogy összekapjunk rajta. Mélységesen egyetértettem. – Mit gondolsz, vasárnapra készen állunk majd? – A gyomrom már a gondolattól is összerándult, hiába tudtam már régóta, hogy eljön ez a nap is. Daemon visszacsúsztatta az opált a zsebébe, és magához ölelt. Minden alkalommal, ha a karjaiba vett, tökéletesen a helyemen éreztem magam, és csak azon csodálkoztam, hogyan tudtam ilyen sokáig ellenállni. – Annyira, amennyire lehetséges – felelte. Az arcát az arcomhoz simította, én pedig borzongva hunytam le a szememet. – Különben sem hiszem, hogy Dawsont továbbra is vissza tudnánk tartani. Bólintottam, és a dereka köré fontam a karjaimat. Most vagy soha. Különösképpen úgy éreztem, nem volt elég időnk, pedig hónapok óta gyakoroltunk. Talán nem is erről volt szó. Talán csak megéreztem, hogy nem töltöttünk együtt elég időt.
Szombaton Lesával beültünk Dee Jettájába. Letekert ablakok mellett élveztük a szokatlan meleget. Aznap Dee is másnak tűnt, és nem a csinos, rózsaszín ruha tette, nem is a pántos szandál és a fekete kardigán. A haját laza lófarokba fogta, hadd terüljön szét a hátán, feltárva tökéletesen szimmetrikus arcát, jókedvű mosolyát – nem ugyanazt, amit olyan jól ismertem, és ami annyira hiányzott, de majdnem. Valahogy lazább volt, a válla tartásából hiányzott a feszültség. Együtt dúdolt a rádióval egy rockszámot, és úgy előzgetett, mint egy hivatásos versenyző. Ez a nap fordulópont volt. Lesa sápadtan kapaszkodott Ash ülésének támlájába. – Izé, Dee, ugye láttad, hogy erre a részre tilos behajtani? Dee belenevetett a visszapillantóba. – Szerintem ez csak egy ajánlás, nem szabály. – Szerintem viszont szabály – vetette ellen Lesa. Ash horkantott. – Dee szerint az elsőbbségadás sem kötelező, legfeljebb ajánlott. Nevettem. Hogyan is feledkezhettem el Dee rémes vezetési stílusáról? Rendes körülmények között én is kapaszkodtam volna mindenbe, amit érek, de aznap semmit sem bántam, ha egy darabban odaérünk. Ez pedig sikerült. És csak egyszer kerültünk el hajszál híján egy négytagú családot, aztán egy zarándokokkal teli turistabuszt. A bolt a belváros egy régi sorházában volt. Ash fitos orra ráncba szaladt, amikor elegáns cipője a parkoló murvájához ért. – Tudom, kívülről nem épp bizalomgerjesztő, de tényleg nem rossz. Menő cuccaik vannak. – Biztos vagy benne? – Lesa kétkedve nézte az ódon téglaépületet.
Ash eltipegett mellette, és hátrapillantva, gonoszkás mosollyal felelt: – Ha ruhákról van szó, sosem vezetlek félre. – Aztán összevonta a szemöldökét, és zöldre mázolt körmeit végighúzta Lesa blúzán. – Valamelyik nap majd el kell mennünk vásárolni. Lesának leesett az álla. Ash megpördült, és elindult a hátsó ajtó felé, ahol elegáns kalligráfiával megrajzolt tábla hirdette: NYITVA. – Egyszer felpofozom – morogta halkan Lesa. – Csak várj! Betöröm azt a csini nóziját. – A helyedben megpróbálnék úrrá lenni ezen a késztetésen – javasoltam. – Le tudnám nyomni – mosolygott rosszindulatúan Lesa. Ó, nem, nem tudta volna. Hamar megtaláltuk a tökéletes ruhákat. Ash egy olyan modellt választott, ami alig takarta a fenekét, én pedig egy nagyszerű pirosat, amely, jól tudtam, megőrjíti majd Daemont. Amikor végeztünk, beültünk a Smoke Hole-ba. Jó érzés volt Lesával enni, Dee jelenléte megkoronázta az élményt. Ash felől már nem voltam olyan biztos. Hamburgert kértem, Ash és Dee gyakorlatilag végigette az étlapot. Lesa a grillsajtos szendvicsnél maradt, kért viszont valamit, amit én visszataszítónak találtam. – Nem értem, miért jó, ha hűtött kávét iszol – jegyeztem meg. – Kérhetnél normál kávét, és megvárhatnád, hogy kihűljön. – Hogy az mennyire nem ugyanaz! – nézett fel Dee, miközben a pincérnő elénk tette az üdítőket. – Mondd el, Ash! A szőke luxen felvetette nevetségesen hosszú szempilláit. – A jegeskávé sokkal elegánsabb. – Én megmaradok civilizálatlannak, és iszom forró kávét – fintorogtam.
– Miért nem lep ez meg engem? – vonta fel Ash a szemöldökét, aztán visszafordította a figyelmét a telefonjára. Nyelvet öltöttem rá, aztán elharaptam a nevetést, mert Lesa oldalba bökött a könyökével. – Még mindig úgy gondolom, hogy meg kellett volna vennem a csipke vállkendőt a ruhához – jegyeztem meg. – Szép volt – mosolygott Dee. Bólintottam, arra gondolva, hogy Daemon imádta volna. Lesa kisöpörte a fürtjeit az arcából. – Szerencsétek van, hogy azonnal találtatok ruhát. Ő és Chad, mint a hétköznapi emberek, már hónapokkal korábban megegyeztek, hogy mennek, Lesa tehát Virginiából rendelt magának ruhát. Velünk inkább csak a szórakozás kedvéért jött el. A beszélgetés folytatódott, Dee is megemlítette a saját ruháját. Hátradőltem a bokszban. Keserédes, szomorkás emlékek tolultak fel bennem. Azt hittem, sokat tudok Carissáról, de tévedtem. Ismert egy luxent? Vagy csak elrabolta és felhasználta a Daedalus? Hónapok teltek el azóta, és nem érkezett válasz; semmi más nem emlékeztetett az esetre, csak az ágyam alatt talált opál. Máskor emiatt csak dühöt éreztem volna, de aznap egy sóhajjal leráztam magamról. Carissa emlékét nem szennyezheti be örökre az, amivé lett. – Szerintem az én ruhám nyerő lesz – mosolygott Ash. Lesa sóhajtott. – Nem is tudom, miért nem mész meztelenül. Az a kis fekete cucc, amit találtál, kicsi, és kész. – Ne hozd kísértésbe! – mosolygott Dee. Közben az ételeinket is kihozták. – Meztelenül? – nézett rá Ash felháborodva. – Nem mutogatom magam csak úgy!
– Micsoda meglepetés! – mormolta Lesa maga elé. Most én könyököltem oldalba őt. Lesa nem foglalkozott velem, inkább Dee felé intett grillsajtos szendvicsével. – És lesz partnered a banketten? Vagy egyedül mész? Dee megvonta fél vállát. – Nem akartam menni, tudjátok, Adam miatt. De ez az utolsó évem, úgyhogy… mégis menni akarok. – Szünetet tartott, tologatni kezdte a bundázott csirkecsíkokat a tányérján. – Andrew kísér el. Majdnem félrenyeltem a falatot. Lesa eltátotta a száját. Mindketten leplezetlenül bámultunk rá. – Mi az? – kérdezte Dee értetlenül. – De… de nem jártok, vagy valami, igaz? – kérdezett vissza Lesa égő arccal. Ő vörösödött bele. – Úgy értem, ha mégis, akkor oké, meg minden… Dee felnevetett. – Jézusom, dehogy! Az mindkettőnk számára elképzelhetetlen. Barátok vagyunk. – Andrew egy seggfej – vágta rá Lesa a közös véleményünket. – Andrew-nak van ízlése – horkantott Ash. – Persze, hogy ti seggfejnek tartjátok. – Nagyon megváltozott – védte Dee. – Mellettem állt, amikor szükségünk volt egymásra. Igaza volt, Andrew valóban visszavett az arcából egy ideje. De hát mindannyian megváltoztunk. – Csak barátként megyünk – ismételte Dee. Hálát adtam az égnek, mert – bár eszemben sem volt ítélkezni – ha Dee összejön Adam bátyjával, az iszonyú kínos lett volna. És akkor Ash is felrobbantotta a maga bombáját, éppen, amikor egy vastag darab sült krumplit rágtam. – Nekem is lesz partnerem.
Azt hittem, rosszul hallok. – Kicsoda? Ash felvonta egyik szépen ívelő szemöldökét. – Nem ismeritek. – És e… – Elharaptam a mondatot. – Erről a környékről való? – helyesbítettem. Dee az ajkába harapott. – Elsőéves a Frostburgon. Cumberlandben találkoztak, a bevásárlóközpontban, pár hete. Csakhogy ez még mindig nem válaszolta meg az első, égető kérdésemet. Ember? Dee kiolvashatta a szememből, mert bólintott és elmosolyodott. Majdnem leejtettem a poharamat. A sors útjai kifürkészhetetlenek! Biztos, hogy egy másik valóságba kerültem, ha Ash egy emberrel megy a bankettjére, egy hétköznapi, gyenge, egyszerű emberrel. Ash az égre emelte kék szemét. – Nem értem, miért bámultok úgy rám, mintha a holdról estem volna közétek – panaszkodott, és bekapott egy újabb krumplit. – Én soha nem mennék egyedül a bankettre. Például… – Ash…! – figyelmeztette Dee összeszűkülő szemmel. – …tavaly Daemonnel mentem – folytatta Ash zavartalanul. A gyomrom összerándult, és ezt csak tetézte az Ash ajkán ülő titkolózó mosoly. – Azt az éjszakát sosem felejtem el. Szerettem volna megütni. Ehelyett mély lélegzetet vettem, és az arcomra erőltettem egy mosolyt. – Különös. Daemon sosem emlegette – válaszoltam. Ash szeme szikrákat szórt. – Nem dicsekvő típus, drágám. – Azt tudom – vágtam rá, de a mosolygás már fájt.
Ash szerencsére vette az üzenetemet, és témát váltottunk. Dee kezdett csacsogni valami tévésorozatról, amit rendszeresen nézett; Ash és Lesa persze azon is összekaptak, hogy ki a legjobb pasi a színészek közül. Biztosra vettem, hogy még az ég színén is képesek volnának veszekedni. Lesa mellé álltam. Hazafelé, a kocsiban, Lesa hozzám fordult. – Akkor ti Daemonnel kivesztek egy szobát, vagy mi? – Izé, nem. Ez tényleg szokás? Lesa hátradőlve nevetett. – Igen. Chad és én a Fort Hillbe megyünk. Ash halkan kuncogott az első ülésen. – Hát te mit tervezel, Ash? – szólt előre Lesa. – Végig maradsz, és megtéped a bálkirálynőt? Ash nevetett, de nem felelt. – Különben – húzta el a szót Lesa – ti még nem csináltátok, igaz? A bankett… – Hé! – rikoltotta Dee, mindannyiunkat megriasztva. – Én is itt vagyok ám! Ezt nem akarom hallani. – Én se – mormolta Ash. Lesa azonban nem törődött velük, csak nézett rám, és várt. Semmiképpen nem válaszolhattam. Ha hazudok, és igent mondok, életre szóló kárt teszek Dee-ben, ha nemet, Ash azonnal belekezd a múltbéli szexuális élményeik részletes taglalásába. Lesa végül békén hagyott, de utána, hála neki, már másra sem tudtam gondolni. Sóhajtva kibámultam az ablakon. Nem mintha nem álltunk volna készen. Azt hiszem. Mármint, úgy értem, honnan lehet tudni, ha valaki felkészült erre? Szerintem senki sem jelenthet ki ilyesmit. A szex nem igazán tervezhető dolog. Vagy megtörténik, vagy nem.
Kivenni egy hotelszobát, arra számítva, hogy igen? A hotelek olyan… olyan hervasztóak! Az is eszembe jutott, hogy talán remeteéletet éltem eddig, pedig nem így volt. Az iskolában, órák előtt és között én is hallottam, amint a lányok azt tervezgették, mit akarnak vagy remélnek csinálni a bankett éjszakáján. A srácokat is hallottam. De az én eszem más dolgokon járhatott. Különben ki vagyok én, hogy megítéljek másokat? Pár napja még azt hittem, Daemon azért akar átjönni hozzánk iskola után, hogy lefeküdjünk. De a fenébe, ha így folytatjuk, ötvenévesek leszünk, mire sor kerül rá. Mire hazaértünk, kisöpörtem a fejemből a témát. Elbúcsúztam Lesától, még Ashnek is jó éjt kívántam. Alig vártam, hogy meglássam a főiskolás emberfiúját. Kettesben maradtunk Dee-vel. Elindult a házuk felé, én meg csak álltam ott, mint valami idióta, fogalmam sem volt, mit mondjak. De akkor Dee megállt és megfordult. A haját babrálva, lesütött szemmel szólalt meg: – Jól szórakoztam ma. Örülök, hogy eljöttél. – Én is. Dee az egyik lábáról a másikra állt. – Daemon imádni fogja azt a ruhát. – Gondolod? – emeltem meg a zacskót. – Piros – mosolygott, és közelebb lépett. – Talán a bankett előtt összejöhetnénk készülődni… mint az öregdiák-bál előtt? – Az nagyon jó lenne. – Idétlenül széles mosoly ült ki az arcomra. Dee bólintott. Szerettem volna odarohanni és átölelni, de nem voltam benne biztos, hogy már megtehetem. Egy apró intéssel megfordult, és felsietett a verandájukra. Én csak álltam ott, és boldogan sóhajtottam.
Haladás. Talán a dolgok sosem lesznek olyanok, mint régen, de már ez is nagyon jó. Én is bementem a házba, magamhoz öleltem a ruhát, és lábbal löktem be az ajtót. Anyu már elment dolgozni, úgyhogy a ruhát felvittem magammal, és felakasztottam a szekrényajtóra. Aztán azon gondolkodtam, mit csináljak magamnak vacsorára. Előhúztam a telefonomat, és írtam egy gyors üzenetet Daemonnek. Mit csinálsz? Kisvártatva meg is érkezett a válasz. Vacsorát Andrew-val és Matthew-val. Szeretnél vmit? A szekrényre lestem, és újra eszembe jutott, milyen csábító a ruha. Pajzán mosollyal válaszoltam. Téged. Tényleg? – jött a villámgyors válasz. Felnevettem. Persze, úgyis tudom – írta rögtön utána. Mielőtt válaszolhattam volna, felhívott. – Szia – szóltam bele fültől fülig érő vigyorral. – Bárcsak otthon lennék! – felelte. Autóduda harsant. – Pillanatokon belül nálad lehetek. Lesétáltam a lépcsőn, ott megálltam, és a falnak dőltem. – Ne! Alig van alkalmatok fiús estét tartani. Maradj velük! – Nem kell a fiús este. Cicás este kell. Az arcomba szökött a vér. – Azt megkaphatod, ha hazaérsz – válaszoltam, de Daemon csak morgott. – Találtál ruhát? – kérdezte. – Igen. – Tetszeni fog? Elmosolyodtam; akkor ébredtem rá, hogy a hajamat tekergetem. – Piros, szóval szerintem igen.
– Tüzes pokol – felelte, de akkor valaki, a hangból ítélve Andrew, a nevét kiáltotta. Daemon sóhajtott. – Visszamegyek. Vigyek neked valamit? Andrew, Dawson meg én beülünk a Smoke Hole-ba. A hamburgerre gondoltam, amit most ettem meg. Később éhes leszek. – Van rántott borjúszeletük? – Van hát. – Házi mártást adnak hozzá? – kérdeztem, és újra lefelé indultam a lépcsőn. – A legjobbat a környéken – nevetett Daemon mély hangon. – Remek. Azt kérek. Megígérte, hogy egy éhes embernek való adagot hoz magával, aztán letette. Lesétáltam a nappaliba, a mobilomat a dohányzóasztalra tettem, aztán felkaptam az egyik könyvet, amit a héten kaptam értékelésre, és a konyhába indultam, hogy töltsék magamnak valami innivalót. Megfordítottam a könyvet, elolvastam a fülszöveget, de lassítanom kellett, mert majdnem belegyalogoltam egy falba. Magamon nevetve átléptem a küszöböt, és felnéztem. A konyhaasztalnál Will ült.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET A KÖNYV KIHULLOTT ZSIBBADT UJJAIM KÖZÜL, és a földre esett. A csattanás körülöttem és bennem is visszhangzott. Lélegezni próbáltam, de a bordáimat verdeső szívemtől nem volt elég hely a mellkasomban. Arra gondoltam, hogy a szemem csal. Will nem lehet itt. És főleg nem nézhet ki így. Ő volt az, ugyanakkor mégsem. Valami szörnyen rossz történhetett vele. A hűtőnek háttal, görnyedten ült az asztalnál. Amikor utoljára láttam, sötétbarna haja sűrű volt és hullámos, csak a halántékánál őszült kissé. Most a megmaradt szürke hajcsomói közül foltokban kilátszott a fejbőre. Will jóképű férfi volt, de az előttem ülő ember vészesen megöregedett. Száraz, fakó bőre ráfeszült a járomcsontjára, minden zsírpárna eltűnt a bőre alól – a gyerekek riogatására használt halloweeni játék csontvázakra emlékeztetett. A homlokán valami kiütés terjedt, mint egy szétkenődött málna. Az ajka vonallá vékonyodott, a válla, a karja csak csont volt és bőr. Egyedül a szeme emlékeztetett régi önmagára. Halványkéken csillogott, erővel és elszántsággal telve állta a pillantásomat; még valami volt metsző pillantásában. Eltökéltség? Gyűlölet? Nem tudhattam biztosan, de akármi is csillogott mélyen benne, rémisztőbb volt, mint szemtől szemben állni egy csapatnyi arummal. Szárazon, fájdalmasan felnevetett.
– Szemet gyönyörködtető látvány vagyok, igaz? Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Akármilyen ijesztő is volt a megjelenése, ilyen állapotban nem tehetett ellenem semmit, és ez egy kicsit megnyugtatott. Hátradőlt; a mozdulat láthatóan fájdalmat okozott neki, elakadt tőle a lélegzete. – Mi történt veled? – tudakoltam. Will hosszan nézett rám, mielőtt az asztalra fektette volna az egyik tenyerét. – Ennél több eszed van, Kat. Nyilvánvaló. A mutáció nem bizonyult tartósnak. Ezt tényleg felfogtam, csak ennyi még nem magyarázta meg, miért néz ki úgy, mint a sírbolt őre a Mesék a kriptából című sorozatban. – Úgy terveztem, hogy néhány hét múlva visszajövök. Tudtam, hogy a betegség megvisel majd, és időre lesz szükségem, hogy úrrá legyek rajta. De aztán visszajöttem volna, hogy egy nagy, boldog család legyünk. Fuldokolva felnevettem. – Azt sosem hagytam volna. – Anyád így akarta – vágta rá Will. Ökölbe szorult a kezem. – Eleinte úgy tűnt, tartós lesz – folytatta; felköhögött, törékeny teste megrázkódott, és szinte vártam, mikor esik le a székről. – Múltak a hetek, és a képességeim… – Gyenge, reszketeg mosolyra nyílt a szája. – Egy legyintéssel mozgattam a tárgyakat, kilométereket futottam anélkül, hogy akár csak megizzadnék, jobban éreztem magam, mint valaha. Minden a helyére került, pont, ahogy terveztem. Pont, ahogy megfizettem. Rémült tekintetem megakadt horpadt mellkasán.
– És aztán mi történt? Will bal karja megrándult. – A mutáció nem maradt tartós, de attól még sejtszinten megváltoztatott bennem valamit. Valamit, amit meg akartam állítani, de a változás ehelyett… felgyorsította. A rákomat – tette hozzá kísértetiesen mosolyogva. – Az elején úgy tűnt, rendbe jövök. Nagy esélyem lehetett volna a teljes gyógyulásra, de amikor a változás hatása elmúlt, ez… – Legyengült kezével maga felé intett. – Ez történt. Zavartan pislogtam. – Visszatért a rák? – Bosszúálló erővel – helyeselt, és újra nevetett azon a rettenetes, elcsukló hangon. – Semmit sem lehet tenni. A vérem méreggé vált, a szerveim egymás után mondják fel a szolgálatot. Úgy tűnik, mégis van valami abban az elméletben, hogy a rák genetikai eredetű betegség. Úgy tűnt, minden szó kínszenvedést jelent a számára. Kétségtelenül egy-, legfeljebb kétlépésnyire volt a haláltól. Akaratlanul is együttérzés támadt bennem. Micsoda szarság! Az egészet az egészsége visszaszerzéséért csinálta, és végül ez vezet a pusztulásához? Megráztam a fejemet. Az életnek különleges humora van. – Ha hagytad volna a dolgokat, ahogy vannak, most rendben lennél. – Tényleg az orrom alá akarod dörgölni? – nézett a szemembe. – Nem. – Igazat mondtam. Nem éreztem mást, legfeljebb viszolygást. – Csak szomorú. Igazán az. Will megmerevedett. – Nem kérek a sajnálatodból! Na, jó. Karba tettem a kezemet.
– Akkor mit akarsz? – Bosszút. – Miért? – kérdeztem döbbenten. – Te borítottad a saját fejedre az egészet. – Mindent jól csináltam! – Ököllel csapott az asztalra, mire az megrázkódott. Meglepődtem. Nos, több erő lehetett benne, mint ahogy kinézett. – Én mindent jól csináltam. Daemon tehet róla. Ő nem tette meg, amit kellett volna neki. – Meggyógyított, ahogy akartad. – Igen! Meggyógyított. És mégis csak ideiglenesen változtatott meg! – Újabb fullasztó köhögésroham tört rá. – Nem… nem változtatott hibriddé! Csak annyit tett, hogy megszerezte, amit akart, és időt nyert, hogy elhitesse magával, megúszta! Rámeredtem. – A gyógyítás és a mutáció nem éppen egzakt tudományág. – Ebben igazad van. A Védelmi Minisztériumban teljes osztályok igyekeznek rájönni, miként jönnek létre a hibridek – felelte, de ezt már magamtól is tudtam. – Csakhogy Daemon a legerősebb. Semmi oka nem volt, hogy elmúljon a hatás. – A mi-lett-volna-ha kérdésekre sosincs válasz. – Ne tégy úgy, mintha nem tudnád! – csattant fel. – Az a kölyök tudta, mit csinál. Láttam a szemében. Csak akkor még nem értettem, mit jelent. Félrepillantottam, aztán újra a szemébe néztem. – A gyógyítást őszinte akarattal kell véghezvinni ahhoz, hogy működjön. Különben nem sikerül. Legalábbis így tudjuk. – Ez csak misztikus lószar! – Valóban? – Végigpillantottam rajta. Igen, szemét voltam, ő viszont ketrecbe zárt és megkínzott, ráadásul anyám ágyába is bebújt,
hogy megszerezze, amit akar. Sajnáltam, azonban valami perverz módon azt kapta, amit érdemelt. – Nekem nem úgy tűnik. – Katy, de felvágták a nyelvedet! – ingatta reszketegen a fejét. – Amikor utoljára láttalak, már sikoltozni se tudtál. Ennyit a sajnálatról. – Mit akarsz, Will? – Megmondtam. – Ügyetlenül, az asztal bal széle felé tántorodva felállt. – Bosszút. Felvontam a szemöldökömet. – Nem nagyon tudom elképzelni, hogyan vinnéd véghez. Fél kézzel a pultra támaszkodott. – Ez a ti hibátok. Daemoné. Alkut kötöttünk. A magam részét teljesítettem. – Dawson nem volt ott, ahol mondtad. – Nem hát. Elengedtem az irodaházból. – Öntelt mosolya grimaszként hatott. – Több időre volt szükségem, hogy eltűnjek. Tudtam, hogy Daemon a nyomomba eredne. – Nem tette volna, mert tényleg nem tudta, bevált-e vagy sem. Ha igen… – Elharaptam a mondatot. – Akkor kötés létesült volna köztünk, és nem tehetett volna semmit? – segített ki. – Ebben bíztam. Néztem, ahogy csontos csípőjére teszi a kezét, és boldog voltam, hogy anyu nem látja ilyennek. Will biztosan apura emlékeztetné. Még én is úgy éreztem, segítenem kellene neki leülni, vagy ilyesmi. Kivicsorította sárga fogait. – De ti ketten összekapcsolódtatok, igaz? Egy élet két fele. Ha az egyikőtök meghal, a másik követi. Felkaptam a fejem. A gyomrom összeugrott. Will észrevette a reakciómat.
– Ha választhattam volna, mit szeretnék elérni, inkább a szenvedését választottam volna, hadd éljen a legdrágább kincse nélkül. De hát nem fog azonnal meghalni, igaz? Tudni fogja… azokban a pillanatokban tudni fog mindent. Lassan értettem meg, mit akar. Megcsendült a fülem, kiszáradt a szám. A megölésünket tervezte – de hogyan? Szemmel veréssel? Will ekkor előhúzott az inge alól egy pisztolyt. Na, igen, ezzel sikerülhet. – Nem mondhatod komolyan – ráztam meg a fejemet. – Dehogynem, nagyon is. – Hörögve mélyet lélegzett. – Aztán leülök ide, és megvárom, hogy a csinos édesanyád hazaérjen. Először a holttestedet látja majd meg, és utána a neki szánt golyót is. A szívverésem felgyorsult, jeges rémület öntött el. A zúgás a fülemben robajlássá erősödött. És akkor, mintha átbillentettek volna egy kapcsolót, valami megváltozott. Már nem a félénk, hiszékeny Katy voltam, aki beszállt vele a kocsijába. Nem is az, aki percekkel ezelőtt ugyanebben a konyhában állva még sajnálta Willt. Hanem az, aki Vaughn felett állt, és nézte, hogyan szivárog el belőle az élet. Talán később majd zavarni fog a váltás sebessége; hogy milyen könnyen alakultam át a diákból, aki az imént vette meg a ruháját a bankettra, és a barátjával flörtölt, azzá az idegenné, aki most elfoglalta a testemet, és kész volt megtenni bármit, hogy megvédje a szeretteit. De abban a pillanatban cseppet sem érdekelt. – Nem fogod bántani Daemont. Engem sem. És rohadtul nem nyúlsz anyuhoz egy ujjal sem. Will felemelte a fegyvert. Úgy tűnt, sorvadt keze el sem bírja. – Mire készülsz, Katy?
– Mit gondolsz? – Bátran előreléptem; az izmaimat és a számat ez az idegen Katy uralta. – Ugyan már, Will! Elég okos vagy hozzá, hogy kitaláld. – Nem vagy rá képes. Nyugalom szállt meg, az ajkam mosolyra húzódott. – Fogalmad sincs, mire vagyok képes. Egészen addig magam sem tudtam, nem egészen, de látva a rám célzó Willt, rájöttem, mire is vagyok képes tulajdonképpen. És akármilyen helytelennek is tűnt, elfogadtam, amit meg kell tennem. Tökéletesen elfogadtam. Egy pillanatra megriadtam, milyen könnyű is megtenni, és szerettem volna visszahozni a régi Katyt, mert ő problémázott volna rajta. Neki felfordult volna a gyomra ezektől a szavaktól. – Will, betegnek tűnsz. Nem kellene kivizsgáltatnod magad? Jaj, várj csak! – kerekítettem el a szememet ártatlanul. – Nem mehetsz orvoshoz, mert a mutáció ugyan nyilvánvalóan nem bizonyult tartósnak, azért lefogadom, hogy megváltoztatott benned ezt-azt, és nem mehetsz a minisztériumhoz sem, mert az meg öngyilkosság lenne. Will fegyvert tartó keze megremegett. – Kislány, azt hiszed, olyan okos és bátor vagy? Vállat vontam. – Talán. De az biztos, hogy teljesen egészséges vagyok. Mi a helyzet veled, Will? – Hallgass! – sziszegett rám. Az asztal mellé léptem, közben a fegyvert figyeltem. Ha el tudom vonni Will figyelmét, ki is üthetem a kezéből. Nem szerettem volna kipróbálni a golyó megállítását. – Gondolj arra a rengeteg pénzre, amit kifizettél… hiába – folytattam. – Mindent elvesztettél. A karrieredet, a vagyonodat, anyut és az egészségedet. A karma gonosz, igaz?
– Te büdös kis kurva! – fröcsögte Will. – Megöllek, és úgy halsz meg, hogy tudod, a kedvenc szörnyed is beledöglik! És aztán megvárom anyádat. Az emberi részem itt kikapcsolt. Teljesen betelt a pohár. – Na, most miért nem dumálsz? – mosolygott Will. A fegyverre szegeztem a tekintetemet, és éreztem, ahogy a Forrás ereje végigfut a bőrömön. Széttártam bizsergő ujjaimat, magamba szívtam az erőt, végig a pisztolyra összpontosítva. Will keze újra megremegett. A cső kitért balra. Will ujja megrándult a ravaszon. Nyeldekelve kapott levegő után. – Mit… Mit csinálsz? Az arcába néztem és rámosolyogtam. Véreres szeme elnyílt. – Te… Balra intettem. Abban a pillanatban több dolog is történt egyszerre. Pukkanó hang hallatszott, mint amikor a pezsgősüvegből kiszabadul a dugó, de elnyelte a belőlem kiszabaduló elektromos vihar, amely kitépte a fegyvert Will kezéből. Az erő úgy csapott le, mint a villám, nyersen, tisztán. Vörösesfehér fény vágódott Will mellkasába. Talán, csak talán, ha nem beteg, kisebb hatása lett volna, azonban haldokolt, én pedig nem. Will hátraesett, nekizuhant a falnak a hűtő mellett, visszatántorodott – a feje úgy csapódott ide-oda, mint egy rongybabáé. Végül némán egy kupacba omlott a padlón. Ennyi. Vége. Nincs több aggodalmaskodás Will miatt, hogy merre jár, mit csinál. Az életünknek ez a része lezárult. A házunk csatatér – futott át a fejemen. Kifújtam a levegőt – azonban valami, nem tudtam, mi, de valami nem volt rendjén. Elakadt a lélegzetem a torkomban, a mellkasomban, de amikor újra megpróbáltam beszívni, égető kín tört rám. Korábban fel
sem tűnt, de ahogy a Forrás visszahúzódott, a nyomában a perzselő fájdalom beterítette a mellkasomat, a hasamat. Lenéztem. Vörös tintapaca ütött át halványkék blúzomon, és a szabálytalan folt növekedett, egyre csak növekedett… Rászorítottam a kezemet. Meleg volt, nyirkos, ragacsos. Vér. Az én vérem. Megszédültem. – Daemon – suttogtam.
HARMINCHARMADIK FEJEZET NEM EMLÉKSZEM, MIKOR ESTEM ÖSSZE, de aztán már csak a mennyezetet láttam. Még mindig igyekeztem a tenyeremet a sebre szorítani, mert azt láttam a tévében, csakhogy már a kezemet sem éreztem, így nem tudhattam, hol van: a seben-e, vagy az oldalamnál. Nedvességet éreztem az arcomon. Perceken belül meghalok, talán annyi időbe sem telik. Cserbenhagytam Daemont és anyut. Cserbenhagytam őket, mert Daemon is meghal velem, anyu pedig, ó, istenem, erre a látványra fog hazaérni. Nem éli túl, apu halála után nem. Összerándultam, küszködve igyekeztem lélegzethez jutni. Nem akartam egyedül, a hideg, kemény padlón fekve meghalni. Egyáltalán nem akartam meghalni. Pislogtam; amikor kinyitottam a szememet, a plafon elmosódott. Semmi sem fájt. A könyveknek ebben igazuk volt. A fájdalom egy ponton talán meghaladta azt a mértéket, amit még fel tudtam dolgozni. Vagy már túlléptem rajta. Valószínűleg az utóbbi. Kinyílt a bejárati ajtó, és egy ismerős hang szólalt meg: – Katy? Hol vagy? Valami nincs rendben Daemonnel… Megmozdult az ajkam, de nem jött ki rajta hang. Újra próbálkoztam: – Dee… Lépések koppantak.
– Úristen, úristen! Dee hajolt fölém, arcának körvonala bizonytalan. – Katy… szent ég, tarts ki! Elhúzta a sebemről vérmocskos kezeimet, és a sajátját tapasztotta oda. Felnézett: akkor látta meg Will testét a hűtőnél. – Jézusom… Kipréseltem magamból egy szót. – Daemon… Dee sebesen pislogott, egy pillanatra el is vesztette, aztán visszanyerte emberi alakját. A szeme gyémántként ragyogott. Nem bírtam levenni róla a szemem. A fénye, a hangja rabul ejtett. – Andrew hozza. Jól van. Rendbe jön, mert te is rendbe jössz. Megértetted? Felköhögtem valami választ, és meleg nedvességet éreztem az ajkamon. Biztosan rossz volt – biztosan vér –, mert Dee még jobban elsápadt. Mindkét kezét a sebre tapasztotta, és lehunyta a szemét. A szemhéjam elnehezült. A belőle áradó forróság hullámokban ömlött végig rajtam. Emberi alakja feloldódott, ragyogó, fénylő angyalként térdelt mellettem, és arra gondoltam, hogy ha most meghalok, legalább utoljára még valami igazán szépet láthattam. De ki kellett tartanom, mert nemcsak az én életem volt a tét, hanem Daemoné is. Rákényszerítettem magam, hogy kinyissam a szememet, és nézzem Dee-t, és a szobát elárasztó, falon táncoló fényt. Ha most meggyógyít, vele is kötésbe kerülünk? Hármasban? Képtelen voltam végiggondolni. Dee-vel szemben nem volna tisztességes. És akkor megint megütötte valami a fülemet. Felismertem Andrew és Dawson hangját. Valami koppant mellettem, és ott volt ő is, szép arca elkínzott, sápadt. Még sosem láttam ennyire betegnek, és amikor összpontosítottam, éreztem, az ő szíve is ugyanolyan erőlködve ver,
mint az enyém. Remegő kézzel érintette meg az arcomat, lágyan simította végig az ajkamat. – Daemon… – Sss – mosolygott rám. – Ne beszélj! Minden rendben. A húgához fordult, óvatosan félrehúzta a sebemről véres kezeit. – Most már abbahagyhatod. Dee biztosan közvetlenül, gondolattal felelt, mert Daemon megrázta a fejét. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy végigcsináld. Muszáj leállnod. – Haver, túl gyenge vagy hozzá – vetette ellen valaki, talán Andrew; egy másodperc múlva rájöttem, hogy a másik oldalamon térdepel, és a kezemet fogja. Persze lehet, hogy hallucináltam, mert Daemonből is kettőt láttam. Várjunk! A második Dawson volt. Ő támogatta Daemont, hogy össze ne essen. Daemon sosem szorult segítségre. Ő volt a legerősebb. Ő a legerősebb. Pánik tört rám. – Hagyd, hadd csinálja Dee! – sürgette Andrew. Daemon azonban csak ingatta a fejét, és egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva Dee visszahúzódott, és újra emberré alakult. Remegve mászott odébb, el az útból. – Őrült – sírta. – Teljesen őrült! Amikor Daemon luxen alakjába váltott, és rám tette a kezét, már csak mi ketten léteztünk. A ház megszűnt körülöttünk. Nem akartam, hogy ő gyógyítson meg, hiszen már eleve legyengült, de értettem, miért nem hagyta, hogy Dee tegye. Túl kockázatos lett volna, hiszen nem tudhattuk, hogyan köt össze hármunkat a gyógyítás.
Forróság borított el, aztán már nem gondolkodtam igazán. Daemon hangját hallottam a fejemben, megnyugtató félmondatokat ismételgetett. Könnyű voltam, átlátszó, teljes. Daemon… A nevét ismételgettem. Nem tudom, miért, de már a szó maga is biztonságot adott. És amikor újra lecsukódott a szemem, nem is nyitottam ki újra. A gyógyító meleg átitatta minden sejtemet, megtöltötte az ereimet, beszivárgott a csontjaimba, izmaimba. Az érzés és a tudat, hogy biztonságban vagyok, mintha víz alá húzott volna. Utoljára Daemon hangját hallottam. Most már lazíthatsz. Úgy is tettem.
Amikor felnéztem, sötétség vett körül, csak egy gyertya fénye táncolt benne. Képtelen voltam megmozdítani a karomat, egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, de amikor mélyet lélegeztem, természet-illat töltötte meg a tüdőmet. – Daemon? – kérdeztem a félelemtől rekedten. Az ágy – ágyon feküdtem – besüppedt, és a sötétből megjelent mellettem Daemon. A szeme ékkőként ragyogott, fél arca árnyékba merült. – Itt vagyok – felelte. – Melletted. Nagyot nyeltem, nem vettem le róla a szememet. – Nem bírom mozdítani a karomat. Halkan, torokhangon felnevetett. Rettenetesnek gondoltam, hogy kinevet, amikor megbénultam. – Várj, megoldom – felelte. Odanyúlt, kitapintotta a takaró szélét, és meglazította. – Tessék!
– Ó… – Megmozgattam az ujjaimat, aztán kihúztam a karomat. Egy pillanattal később jöttem rá, hogy meztelen vagyok, teljesen pucéron fekszem a takaró alatt. Az arcom, de még a nyakam is lángra gyúlt. Mi most akkor… Mi a fene esett ki nekem? Megragadtam a takaró szélét, és összerándultam, mert meghúzódott a bőr a mellkasomon. – Miért nincs rajtam semmi? Daemon rám meredt. Egy, két, három másodperc telt el. – Nem emlékszel? Egy pillanattal később az agyam utolérte a helyzetet. Akkor felültem, és rángatni kezdtem a takarót. Daemon elkapta a kezemet. – Semmi baj. Csak egy apró nyomot hagyott. Egy picike heget. Nem lehet észrevenni, hacsak nem nézik egészen közelről, és tudod, engem zavarna, ha valaki olyan közelről kezdene vizsgálgatni. Némán tátogtam. Körülöttünk a falon a gyertyafény árnyékai táncoltak. Daemon szobája volt, mert az én ágyam közel sem volt ilyen nagy, vagy ilyen kényelmes. Will visszatért. Meglőtt. Mellkason lőtt, én pedig… én pedig… nem tudtam befejezni a gondolatot. – Dee mosdatott meg, Ash segített – tette hozzá Daemon az arcomat nézve. – Ők tettek ágyba. Nem segítettem. Ash látott meztelenül? Ostoba módon minden dolog közül ez volt az, ami miatt szerettem volna a fejemre húzni a takarót. Jesszusom, rendet kell tennem a fejemben! – Biztosan jól vagy? – Daemon felém nyúlt, de habozott, a keze megállt a levegőben, két centire az arcomtól. Bólintottam. Lelőttek. Mellkason lőttek. A gondolat körbe-körbe járt a fejemben. Korábban, amikor Baruckkal harcoltunk, már egyszer közel kerültem a halálhoz, de a pisztolylövés, az más tészta volt.
Beletelt néhány másodpercbe, hogy mindenestől felfogjam, különösen, hogy teljesen valószerűtlennek tűnt. – Nem kellene itt ülnöm, és veled beszélgetnem – jegyeztem meg bután, lesütött szemmel. – Ez… – Tudom. Ez nagyon sok. – Daemon akkor megérintett, finoman az ajkamra tette az ujját, és reszketegen felsóhajtott. – Tényleg nagyon sok. Lehunytam a szememet, magamba szívtam a bőréből áradó vibrálást és a meleget. – Honnan tudtad? – Hirtelen elakadt a lélegzetem – felelte, leeresztette a kezét, és közelebb húzódott. – Aztán fájdalom hasított a mellkasomba. Az izmaim alig akartak mozogni. Tudtam, hogy valami történt. Szerencsére Andrew és Dawson feltűnés nélkül ki tudtak juttatni. Bocs, a borjúszelet elmaradt. Úgy éreztem, soha többé nem eszem. Daemon elmosolyodott. – Életemben még nem ijedtem meg ennyire. Megkértem Dawsont, hívja fel Dee-t, hogy nézzen be rád. Én… túl gyenge voltam, hogy egyedül eljussak ide. Eszembe villant, milyen sápadt volt, és hogy Dawson támogatta. – Most hogy vagy? – Tökéletesen. – Oldalra billentette a fejét. – Hát te? – Jól. – Már csak valami tompa sajgást éreztem, de azt is múlóban. – Megmentetted az életemet. Az életünket. – Semmiség. Eltátottam a számat. Egyedül Daemon mondhatja valami hasonlóra, hogy semmiség.
Akkor valami más jutott az eszembe. Megfordultam, hogy lássam az órát az éjjeliszekrényen. Zöld, digitális számjegyeinek tanúsága szerint hajnali egy múlt. Nagyjából hat órát aludtam. – Haza kell mennem – jelentettem ki, és összehúztam magam körül a takarót. – Biztosan minden csupa vér, és ha anyu reggel hazajön, én nem… – Minden el van rendezve – nyugtatgatott. – A többiek elintézték Willt, és a házat is rendbe szedték. Amikor édesanyád hazaér, semmit sem fog látni az egészből. Megkönnyebbülten ellazultam, de az érzés nem tartott sokáig. Visszaemlékeztem, amint a konyhában álltam, Will-lel szemben, és provokáltam őt. Beleborzongtam. Csend lett. Csak néztem a sötétbe, újra és újra lejátszottam a jelenetet magamban. Újra és újra fennakadtam azon a hűvös nyugalmon, ami megszállt, amikor eldöntöttem: meg kell… meg kell ölnöm Willt. És meg is tettem. Keserű epeíz tolult a számba. Embereket gyilkoltam meg, és az arumot már nem is vettem hozzá. Egy élet, az egy élet, szokta mondani Daemon. Hányat vettem el eddig? Három emberét? Összesen négy halálért vagyok felelős. Levegőért kaptam, de elszorult a torkom. A ténynél, hogy embereket öltem, csak az volt a rosszabb, hogy nyugodtan tettem. Amikor történt, nem voltak kételyeim, és ez nem én voltam – nem lehettem én. – Kat – szólított meg Daemon halkan. – Mire gondolsz, cica? – Megöltem. – Kiperdültek a könnyeim, és lecsordultak az arcomon, megállíthatatlanul. – Megöltem, és nem is zaklatott fel a dolog. A vállamra tette a kezét.
– Azt tetted, amit tenned kellett, Kat. – Nem. Nem érted. – Alig kaptam levegőt. – Nem zavart, amit tettem. Pedig kellett volna. – Rekedten felnevettem. – Jézus istenem… Daemon fénylő szemében ijedtség csillant. – Kat… – Mi van velem? Valami baj van velem. Egyszerűen lefegyverezhettem, megállíthattam volna. Nem lett volna muszáj… – Kat, megpróbált megölni. Rád lőtt. Önvédelemből cselekedtél. Az ő számára ez ésszerűen hangzott. De igaza volt? Will gyenge volt és törékeny Ha nem provokálom, csak lefegyverzem, a dolog ennyiben marad. De én megöltem… Eddig tartott az önuralmam. Úgy éreztem, a lelkem számtalan helyen heges már, és soha többé nem gyógyul meg. Mindvégig meg voltam győződve arról, hogy képes vagyok megtenni, amit kell, hogy könnyen bírok ölni, és amikor sor került rá, valóban megtettem, de Daemon jól mondta. Nem gyilkolni nehéz, hanem ami utána jön. A bűntudat. Túl nagy súllyal nehezedett rám. Mindazok szelleme, akiket én végeztem ki, és akik kötődtek hozzám, és meghaltak, megjelent, körbevett, fojtogatott. Felzokogtam. Daemon fura torokhangot adott ki, és magához ölelt, takaróstól, mindenestől. A könnyeim egyre potyogtak, ő pedig szorosan ölelt, és ringatott. Nem tűnt helyénvalónak, hogy vigasztaljon. Fogalma sem volt, milyen könnyen váltott bennem az a kapcsoló, milyen egyszerűen váltam én magam valaki mássá. Nem voltam többé ugyanaz a lány, ugyanaz a Katy, aki őt rávette, hogy megváltozzon. Soha többé. Megpróbáltam kiszabadítani magamat, de nem eresztett. Gyűlöltem, hogy nem hagy, hogy nem látja, amit én. – Szörnyeteg vagyok. Mint Blake.
– Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve. – Dehogy vagy olyan, mint ő, Kat. Miért mondasz ilyeneket? – Mert így van – feleltem könnyek között. – Blake kétségbeesésében ölt. Miért volna ez más, mint amit én tettem? Ugyanaz! – Egyáltalán nem – rázta a fejét. Teleszívtam a tüdőmet. – Újra megtenném. Esküszöm, hogy így van. Ha valaki megfenyegeti anyut vagy téged, megtenném. És ezt azóta tudom, amióta Blake… és Adam… De az emberek nem így működnek. Ez nem helyes. – Semmi baj nincs azzal, ha megvéded, akit szeretsz – ellenkezett Daemon. – Szerinted én élveztem a gyilkosságaimat? Kicsit sem. De azért nem csinálnám vissza őket. Reszkető vállal megtöröltem az arcomat. – Daemon, ez más. – Miért volna más? – Maga felé fordította az arcomat, kényszerített, hogy könnyáztatta pilláimon át ránézzek. – Emlékszel, amikor a raktárháznál megöltem azt a két védelmist? Gyűlöltem a tényt, hogy megtettem, de nem volt más választásom. Ha jelentik, hogy láttak minket, mindennek vége, márpedig nem hagytam volna, hogy elkapjanak. Az ujjaival követte a könnyeim nyomát. Amikor megpróbáltam félrepillantani, lehajtotta a fejét, nem eresztette a tekintetemet. – Gyűlöltem, amit tettem. Minden alkalommal, amikor elvettem egy életet, legyen az arumé vagy emberé. De néha nincs más választás. Az ember nem fogadja el ezt. Nem békél meg a ténnyel. De előbbutóbb megérti. Megmarkoltam a csuklóját – olyan vastag volt, hogy az ujjaim alig érték át.
– De mi van… mi van, ha én megbékéltem vele? – Nem tetted, Katy. – A hangjából kihallottam őszinte hitét a válaszában és bennem. Nem értettem az okát. – Tudom, hogy nem. – Hogy lehetsz biztos benne? – kérdeztem súgva. Daemon elmosolyodott – nem azzal a szívrabló, fülig érő mosolyával, de azért ez is a szívemig hatolt. – Tudom, hogy belül jó vagy. Te vagy a melegség és a fény, és minden, amit nem érdemlek meg, de te azt hiszed, hogy mégis. Tisztában vagy vele, mit tettem a múltban másokkal és veled is, és te úgy gondolod, megérdemellek. – Én… – És ez azért van, mert a lelked tiszta. Mindig az volt, és az is marad. – A keze lesiklott a nyakamon, a vállamra. – Semmi, amit teszel vagy mondasz, nem változtathat ezen. Szóval gyászold meg, amit tenned kellett, sírd ki magadból, de soha, soha ne kárhoztasd magadat olyasmikért, amikről nem tehetsz. Szóhoz sem jutottam. Daemon ajka arra a féloldalas, öntelt mosolyra húzódott, ami egyszerre bosszantott és bizsergetett. – Most pedig verd ki a fejedből ezt a szarságot, ennél sokkal jobb vagy! Sokkal több vagy. A szavai talán nem mostak el mindent, és nem változtatták meg azt a részemet, amely korántsem volt olyan tökéletes, mint Daemon hitte, de puhán és melegen borultak rám, mint egy pehelypaplan. Segítettek, hogy abban a percben megértsem, mit tettem; ez fontos volt, ugyanakkor ennyi elég is volt. Nem találtam szavakat, amikkel elmondhattam volna, milyen nagyra értékelem, amit mondott és tett. Az egyszerű köszönet kevés lett volna.
Még mindig reszketve, ökölbe szorított kézzel előrehajoltam, és az ajkára nyomtam az ajkamat. Daemon megszorította a vállamat. A saját könnyeim sós ízét éreztem, és ahogy elmélyült a csók, a saját félelmemet. De mást is. Ott volt a szerelmünk, a remény, hogy van jövőnk. Hogy elfogadtunk egymásban mindent, legyen az jó, rossz vagy egyenesen csúf. A rengeteg felgyűlt vágyódás. Annyi érzelem, hogy mindkettőnk lelke mélyéig hatolt, szinte kiütött bennünket. Tudtam, mert éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése, az enyém pedig követte. Egymáséi voltunk. Mindez belefért egy egyszerű csókba, és egyszerre volt túl sok, túl kevés, és éppen tökéletes. Zihálva visszahúzódtam. Egymás szemébe néztünk. Daemon csillogó pillantásában számtalan érzelem tükröződött. Fél tenyerével lágyan megsimította az arcomat, és megszólalt szépséges anyanyelvén. Három dallamos szónak tűnt, egyetlen rövid, édes versnek. – Mit mondtál? – kérdeztem, az ujjaim ellazultak a takarón. Titokzatos mosollyal felelt, aztán újra megcsókolt, és lecsukódott a szemem. Eleresztettem a takarót, éreztem, ahogy lecsúszik és az ölembe hullik; éreztem, hogy Daemon egy pillanatra visszafojtja a lélegzetét. Óvatosan hanyatt fektetett, én pedig átöleltem. Egy örökkévalóságig csókolóztunk, és még az sem volt elég. A világ végéig folytattam volna, mert akkor kettőnkön kívül megszűnt a világ. Elvesztünk egymásban, az idő egyszerre száguldott és vánszorgott körülöttünk. A kifulladásig csókoltuk a másikat, és csak azért tartottunk szünetet, hogy felfedezőútra induljunk. Forró vérünk száguldott az ereinkben, összesimultunk; megfeszült a hátam és felnyögtem. Daemon mozdulatlanná dermedt.
Felemelte a fejét, de nem szólt, csak nézett rám, olyan sokáig és olyan intenzíven, hogy azt hittem, szétszakadok. Elszorult a szívem. Az arca felé nyúltam. Ő belesimult az érintésembe, és mély, rekedt hangon szólalt meg: – Mondd, hogy hagyjam abba, és megteszem. Semmiképpen. Ezúttal nem. Mindezek után nem. Felesleges volt bármit is tagadni. Válaszul csak megcsókoltam, és szavak nélkül is megértett. Fölém gördült, de távol tartotta magát tőlem. A köztünk vibráló elektromosság húzta-taszította a bőrünket, fékezhetetlenül lüktetett bennem. Daemon hajába markoltam, lehúztam magamhoz, az ajkammal simítottam végig az ajkát. Megremegett, égő szeme lecsukódott, amikor hüvelykujjamat végighúztam alsó ajkán. Nem állt meg a kezem. Végigsimítottam izmos nyakán, a hátán, a mellkasán, és lejjebb, kidolgozott hasizmain. Levegőért kapott, a teste körvonala fénybe olvadt, derengéssel árasztva el a szobát. Hőhullámok szabadultak el. Daemon kinyitotta a szemét – immár nem zöld volt, csak tiszta fény –, felült, és az ölébe húzott. A szívem összevissza vert. Tűz gyúlt az alhasamban, olvadt lávaként ömlött el rajtam. Daemon keze megremegett a csípőmön. Friss hullámként borult ránk a zabolátlan erő, mintha tűzbe léptem, vagy ezervoltos vezetéket markoltam volna. Csodálatos volt. Sosem voltam izgatottabb, felkészültebb. Amikor az ajka az ajkamhoz ért, elöntöttek az érzelmek. A csókja mennyei volt, függőséget okozó. Hozzásimultam, és csak csókoltuk egymást, amíg beleszédültem a testem minden porcikájában tomboló, részegítő érzésekbe. Minden érintése perzselt, az ajka lángutat járt be a
számtól le, végig a nyakamon. Körülöttünk vibrált a fénye, ezer pislákoló csillagként megvilágítva a falakat. Felfedeztük egymást. Az ujjai a hasamra csúsztak, aztán feljebb, a bordáimig és tovább. Most már lassabb, kimértebb mozdulatokkal érintettük meg a másikat, és minél tovább jutottunk, annál nehezebben kaptunk levegőt. Biztos, hogy Daemon számára nem ez volt az első alkalom, de nem siette el, és ő is legalább annyira reszketett, mint én. A farmerja a padlón kötött ki. Összetapadt a testünk, egyre mélyebbre jutott a kezünk. Hiába szerettem volna, ha gyorsabb, Daemon lassan simogatott, és úgy éreztem, mindörökké fog tartani… de aztán már egyikünk sem bírta tovább a várakozást. Eszembe jutott, mit mondott Dee az első alkalomról. Köztünk nem volt bénázás. A legtöbb dolog úgy történt, ahogy vártam. Daemon gondoskodott a védekezésről, és valóban kényelmetlen volt először. Valójában fájt, de hamarosan gyönyörbe fordult az érzés, ahogy egy ritmusra mozogtunk. Daemont ölelni olyan volt, mint a Forrás erejét magamba szívni, csak egy mélyebb szinten. Ugyanaz a hullámvasút-érzés, azonban a testem más részei reagáltak rá, ő pedig rám. Tökéletes, szépséges volt. Mintha órák teltek volna el – talán úgy is volt – amikor Daemon újra megcsókolt. – Jól vagy? Úgy éreztem, minden csontom zselévé vált, de jóleső zselévé. – Tökéletesen. – Azzal beleásítottam az arcába. Javíthatatlanul romantikus volt. Daemonből kitört a nevetés. Megpróbáltam a párnába rejteni az arcomat, de persze nem hagyta. Meg is lepődtem volna, ha hagyja. Oldalra gördült, magával húzott engem is, és maga felé fordította a fejemet. – Köszönöm – mondta pillantásával az enyémet fürkészve.
– De mit? – Imádtam az érzést, ahogy átölelt, és ahogy összesimultunk, a kemény és a lágy. Végighúzta az ujjait a karomon. Beleborzongtam, és még ez is tetszett. – Mindent – felelte. A szívem majdnem szétpattant a boldogságtól. Egymás karjában feküdtünk, karunk-lábunk összegabalyodott, alig kaptunk levegőt, és még mindig nem volt elég. Csókolóztunk. Beszélgettünk. Éltünk.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET VASÁRNAP KORA REGGEL, amikor átvonultunk Daemon házából a miénkbe, velem maradt, amíg meg nem hallottuk, hogy anyu kocsija megáll a ház előtt. Akkor riasztóan gyorsan eltűnt, anélkül, hogy anyu meglátta volna. De amíg mellettem feküdt az ágyban – nyilvánvalóan nem akart egyedül hagyni azok után, ami Will-lel történt—, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint bármikor. Ennek semmi köze nem volt a szexhez, de amikor délután becsöngetett, és elugrottunk ebédért nekünk és anyunak, minden pillantás, minden érintés többletjelentést hordozott; valami gyengéd, ismerős érzést, amely korábban is megvolt már, csak mostanra megerősödött. Rajtam nem látszott semmi. A lelkem mélyén azt hittem, jel kerül a homlokomra, vagy valami, és tartottam tőle, hogy anyu ráérez valamiképpen, akkor pedig újra végig kell hallgatnom azt a rettenetes prédikációt a madarakról és méhekről, de semmi nem történt. Az élet ugyanúgy folytatódott. Pár dologban jobb lett, de a következő héten nagyon kevés időt tudtunk együtt tölteni Daemonnel. Willről senki sem beszélt, csak annyit kérdeztek, jól vagyok-e. Még Andrew is rákérdezett, és őszintének tűnt. Ettől eltekintve mintha meg se történt volna. Erősen gyanítottam, hogy Daemon keze volt a dologban.
Egyre többet gyakoroltunk Dawsonnal, Matthew-val és Blake-kel, de most már a többiek is velünk jöttek. Mindenki tudta a szerepét, és azt is, hogy ha vasárnap kudarcot vallunk, nem lesz még egy esélyünk. Már így is túlfeszítettük a húrt. Blake a csoportunk szélén álldogált, mint mindig, amióta legorombítottam a riasztó leskelődés miatt. Hála az égnek! – Az időkeretünk ugyanannyi. Tizenöt percünk van, hogy bejussunk, aztán kihozzuk őket. – És ha valami balul sül el? – kérdezte Dee idegesen tekergetve egy hajtincsét. Az ujjai el-elmosódtak. Daemon felvett egy ónixdarabot. Addigra mindannyian nagyjából nyolcvan másodpercig voltunk képesek a kezünkben tartani – ha pedig nálunk volt az apró opál, Daemont és engem nem is égetett. – Semmi gond nem lesz az ónixpajzzsal – felelte, és visszadobta a követ a többi közé. – Már mind elég hosszan ellen tudunk állni neki. – De nem fújják az arcotokba – vitatkozott Dee tágra nyílt szemmel. – Csak fogdossátok. – Az én arcomba sem fújták soha – lépett közelebb Blake. – Csak fogdostam, újra és újra. Ez így logikus. – Nem, nem az! – csattant fel Dee, majd eleresztette a tincset, és a testvérei felé fordult. – Más, ha az ónix érintését el tudod viselni, és más, ha az arcodba fújják. Volt igazság a szavaiban, de nem tehettünk semmit. Dawson rámosolygott. Még mindig furcsa volt őt őszintén mosolyogni látni – olyan ritkán tette, pedig ilyenkor egészen megváltozott az arca. – Minden rendben lesz, Dee. Ígérem. – És a lézerek… a lézerekkel is vigyáznotok kell – tódította egy grimasszal Andrew.
– Persze – értett egyet Blake. – De azok nem jelenthetnek gondot. A vészlezáró ajtók csak akkor aktiválódnak, ha megszólal a riasztó, márpedig ha minden rendben megy, erre nem kerül sor. – Ez egy nagyon nagy „ha” – morogta Dee. A francba is, tényleg az volt, de már nem szállhattunk ki. Egyetlen pillantás Dawson arcára megerősítette bennem, miért is tesszük újra kockára az életünket. Mert kétségkívül tudtam, hogy ha Daemon lenne a Mount Weatherbe zárva, minden kockázatot vállalnék, hogy kiszabadítsam. Dawson lelkének egy része hiányzott; a másik fele, Beth. Egyikünk sem várhatta el, hogy félbehagyja a kutatást. És a szeretteinkért mind elmentünk volna a világ végére is. Még egy pocsék kört tettünk az ónixszal, aztán abbahagytuk a gyakorlást, és hazavánszorogtunk. Matthew és a 'Thompson testvérek – és persze Blake – elbúcsúztak. Dee bement a házba, mi hárman kint maradtunk, végül Dawson is eltűnt valahol a házuk mellett. Daemon kézen fogott, aztán lehuppant a harmadik lépcsőre, engem pedig a térdei közé húzott, a hátam a mellkasának simult. – Jól érzed magad? – Igen – feleltem. Minden alkalommal ugyanezt kérdezte gyakorlás után. És igen, szerettem ezért. – Hát te? – Miattam nem kell aggódnod. A szememet forgatva hátradőltem; tetszett az érzés, hogy nekitámaszkodok, ő pedig átölel. Lehajtotta a fejét, és a nyakamon lüktető erekre tapasztotta az ajkát. Kitaláltam a gondolatát, és örömmel fogadtam. Dawson jelent meg a ház mellett, a lenyugvó nap halvány aurát rajzolt köré. Zsebre dugott kézzel megállt a sarkán hintázva, de nem szólt. A terveinknek lőttek. Daemon sóhajtott és kiegyenesedett.
– Mi az? – Semmi – felelte Dawson, és hunyorogva a gyorsan sötétedő égre nézett. – Csak gondolkodtam. Türelmesen vártunk; mindketten tudtuk, hogy Dawsont nem lehet sürgetni. Majd kimondja, amit akar, ha készen áll rá. Újra átfutott az agyamon a kérdés, hogy milyen lehetett, mielőtt keresztülment ezen a rengeteg szörnyűségen. – Nem kell, hogy gyertek vasárnap – jelentette ki végül. – Micsoda? – Daemon karja lehullott rólam. – Nektek nem kellene belekeverednetek. Dee-nek igaza van. Túl nagy a kockázat. Még azt sem tudjuk, tényleg képesek leszünk-e áttörni az ónixpajzsot. Ki tudja, mi Blake valódi terve? Ez az ügy nem tartozik mindegyikőtökre – nézett ránk Dawson őszintén. – Nem kell végigcsinálnotok. Hadd menjünk ketten Blake-kel! Elég, ha mi kockáztatunk. Daemon néhány másodpercig hallgatott. – Dawson, a testvérem vagy. Akármilyen kockázatot vállalsz, azt én is vállalom. – És akármit vállal Daemon, azt én is vállalom – tettem hozzá mosolyogva, és hátrahajtottam a fejemet. – Ezzel nem értek egyet, de értesz minket, ugye? – tette a vállamra a kezét Daemon. – Együtt maradunk. Jóban-rosszban, akkor is, ha nyakig ér a szar. Dawson a földre nézett. – Nem akarom látni, hogy bármelyikőtöknek is baja esik. Azt hiszem, képtelen lennék feldolgozni. – Senkinek nem esik baja – szögezte le Daemon olyan határozottan, hogy egyértelműen tudtam: el is hiszi, amit mond. Masszírozni kezdte feszült vállizmaimat. – Mind kijutunk, Bethszel és Chrisszel együtt. Dawson kihúzta a zsebéből a kezét, és a hajába túrt.
– Köszönöm. – Megrándult a szája, leeresztette a kezét. – Tudjátok, muszáj lesz… muszáj lesz elmennem. Utána. Talán a félévet be tudom fejezni, de aztán el kell tűnnünk Bethszel. Daemon keze megdermedt, éreztem, hogy a szíve kihagy, de aztán újrakezdte a masszázst. – Tudom, Dawson. Majd elrendezzük, hogy senki ne akadjon Beth nyomára, amíg készen nem álltok a távozásra. Szívás lesz, de… de tudod, mit kell tenned. A bátyja bólintott. – Tartjuk a kapcsolatot. – Persze – vágta rá Daemon. Lesütöttem a szememet, és az ajkamba haraptam. A legszívesebben bőgtem volna. A családjuk megint szétszakad, pusztán azért, amik, és egyikük sem tehet az egészről. Nem tisztességes. A legrosszabb az volt, hogy a jelek szerint semmit sem tehettünk az ügyben.
Csütörtök este, a zsibbasztó edzés után Daemonnel behódoltunk őrjítő cukorvágyunknak, és elmentünk az egyik helyi gyorsétterembe. Édes teát ittunk, de nem ültünk be, csak lehajtottuk a hátsó ülések támláját, és ott pihentünk. A tiszta fekete égen villódzó csillagok lassan megtöltötték a mennyboltot. Akárhányszor felnéztem rájuk, Daemon jutott eszembe, és a luxenek. – Mire gondolsz? – bökött oldalba játékosan. Számban a szívószállal rámosolyogtam. – Néha elfelejtem, miféle vagy. De aztán felnézek a csillagokra, és eszembe jut.
– Azt is elfelejted, hogy te miféle vagy? Felnevettem, és leeresztettem a poharat. – Igen, néha azt is. – Szép. – De tényleg kimegy a fejemből – tettem hozzá a lábamat lógázva. – Szerintem, ha az emberek tudnának rólatok, hozzátok szoknának. – Komolyan? – kérdezte döbbenten. – Tényleg nem vagytok mások – vontam vállat. – Leszámítva a szentjánosbogár-trükköket – cukkolt. – Igen, azt leszámítva. Daemon halkan nevetve hozzám hajolt, és a vállamhoz simította az arcát, mint egy nagymacska. Arra gondoltam, tetszene neki, ha egy oroszlánhoz vagy ilyesmihez hasonlítanám, és elvigyorodtam. – Azt akarom, hogy vasárnap nálad legyen az opál – jelentette ki Daemon váratlanul. – Micsoda? – Elhúzódtam, hogy felé fordulhassak. – Miért? Te vagy a legerősebb köztünk. – Éppen ezért nincs rá szükségem – felelte magabiztosan. – Daemon – sóhajtottam, és a kezébe nyomtam a maradék teát. – Hibás az érvelésed. Mivel te vagy az erősebb, az opál nálad képes a legtöbbre. Belekortyolt az italba, a szeme felizzott. – Azt akarom, hogy viseld azt a követ, arra az esetre, ha valami rosszul sülne el. Nem nyitok vitát. – Nem érdekel – tettem karba a kezemet. – Ha tiltakozol, megkötözlek, és nem a kellemes módon, aztán bezárlak a hálószobádba. Erre leesett az állam. – Na, jó, talán mégis kellemes lesz. Úgy értem, amikor az egésznek vége, visszajövök, és…
– Szeretném én azt látni, hogy megkötözöl! – szakítottam félbe. – Lefogadom, hogy szeretnéd – vonta fel a szemöldökét. – Hallgass! – morogtam. – Komolyan beszélek. – Én is. Felveszed az opált. – Ennek nincs értelme – duzzogtam. – Dehogynem, tökéletes terv – felelte, és arcon csókolt. – Mert én is tökéletes vagyok. – Jaj, te jó ég! – Oldalba böktem, mire felnevetett. Visszanéztem a csillagos égre, és akkor értettem meg. A gondolat úgy megütött, mint egy megrakott teherautó. Hogyhogy erre nem gondoltunk eddig? – Van egy ötletem! – Le kell vetkőzni hozzá? – Jesszusom, dehogy! Piszkos a fantáziád. Az opálról van szó. Mi van, ha darabokra törjük, és szétosztjuk? Daemon összevonta a szemöldökét, és töprengett. – Beválhat, de nagyon nagy a kockázata. Mi van, ha szétzúzzuk az egészet? Por alakban aligha fejti ki a hatását. És ha sikerül feldarabolnunk, vajon még mindig hatni fog? Csupa jó kérdés. – Nem tudom, de nem próbálhatnánk ki? Akkor mindenki védve lenne, legalább bizonyos mértékig. Sokáig nem válaszolt. – Nagyon kockázatos. Inkább vagyok biztos benne, hogy te biztonságban leszel, mint hogy csak reméljem. És tudom, hogy ettől önzőnek tűnök, de az is vagyok. Ha rólad van szó, hihetetlenül önző tudok lenni. – De Dawson…? Daemon rám pillantott. – Most mondtam, hogy ha rólad van szó, az önzésem nem ismer határokat.
Igazán nem tudtam, mit felelhetnék erre. Daemon sóhajtott, és megdörgölte az állát. – Ha tönkretesszük a követ, nem marad semmi, ami védelmezne téged. Matthew, Dawson meg én luxenek vagyunk, nálad mindenképpen erősebbek. És nem is fáradunk ki olyan könnyen. Nekünk nem lesz szükségünk az opálra, nem úgy, mint neked. – De… – Nem kockáztatok. Ha a feldarabolása meggyengíti, akkor hogyan segít rajtad? – Rázta a fejét. – Nekünk nem kell a külön üzemanyag. Neked viszont igen. A szavai végleges döntést sugalltak. Leejtettem a vállamat, a tehetetlen harag kavargott bennem. Nem mintha nem fogtam volna fel, amit mondott, csak nem értettem vele egyet. Később előszedte az opált a rejtekhelyéről, és a verandánkon állva a kezembe nyomta, még az ujjait is ráhajtotta összezárt öklömre. Körülöttünk daloltak az éjjeli madarak, halk csivitelés takart be minket. Az egy héttel korábban elültetett rózsák tiszta, friss illata szétáradt a levegőben. Romantikus lett volna mindez, ha nincs épp kedvem felpofozni Daemont. – Tudom, hogy dühös vagy – nézett a szemembe. – De én most jobban érzem magam az egésszel kapcsolatban. – Pár napja mondtad Dawsonnak, hogy minden rendben lesz. – Igen. De a biztonság kedvéért… azt akarom, hogy mindenképpen kijuss. A szívem félreütött. – Mi… mit beszélsz? Erőltetetten elmosolyodott, de ettől csak rosszabb lett.
– Ha valami rosszul sül el, azt akarom, hogy tűnj el onnan. Ha a városból vagy az államból is el kell tűnnöd, tedd meg! És ha én akármiért nem tudok veled menni, ne állj meg! Megértetted? Fájdalmasan összeszorult a mellkasom. – Azt akarod, hogy hagyjalak ott? – Igen – bólintott ragyogó szemmel. – Nem! – kiáltottam, és kitéptem magam a karjából. – Soha nem hagynálak hátra, Daemon! Megfogta az arcomat, hogy el ne menekülhessek. – Tudom… – Nem tudsz te semmit! – Megragadtam a csuklóit, az ujjaim a bőrébe nyomódtak. – Te talán ott hagynál, ha valami történne velem? – Nem – vágta rá eltökélt arccal. – Sosem tennék ilyet. – Akkor hogyan kérheted tőlem? – Közel álltam a síráshoz, főleg, mert elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Daemont elkaphatják, és végig kell szenvednie azt, amit a testvérének. – Nem teheted. – Sajnálom. – Ellágyultak a vonásai, lehajtotta a fejét, és egy gyors csókot nyomott az ajkamra. – Igazad van. Nem lett volna szabad ilyesmit kérnem tőled. Dühösen pislogtam rá. – Hogy jutott egyáltalán az eszedbe? – Most már tényleg meg akartam ütni, mert a szívem hangosan kalapált, és rettenetes képek úszkáltak a fejemben. De… de aztán valami szöget ütött a fejembe. – Nagyon gyorsan beadtad a derekadat – suttogtam bizalmatlanul. Daemon nevetett, átfogta a vállamat, és magához húzott. – Csak beláttam, amit mondtál. Hát ez fura volt. Hátradöntöttem a fejemet, úgy vizslattam az arcát valami áruló jel után kutatva, de csak gyengédséget láttam, és a szokásos teljes önbizalmát.
Meg se kérdeztem, titkol-e valamit. Úgysem hittem, hogy bevallaná, és szerettem volna elhinni, hogy tényleg belátta a tévedését. De nem voltam hülye.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET A BANKETT ELŐTT, KÉSŐ DÉLUTÁN DEE ÁLLT A SZOBÁMBAN, és egy közepes hajsütővasra csavargatta a tincseimet. A beszélgetésünk kicsit nehézkesen indult, de a fodrászolás felénél természetesebbé vált, mire pedig feltűzte a hajamat egy, a keze munkáját dicsérő aprólékos frizurába, már könnyedén társalogtunk. A szememet festettem ki éppen, amikor Dee leült az ágyam szélére, és az ölébe tette összekulcsolt kezét. Ő egyszerű megoldást választott: összefogta, majd szoros kontyba csavarta a haját. A klasszikus frizura kiemelte szép arcvonásait. A kisujjammal elsimítottam a barna szemceruzával húzott vonalat. – Izgulsz a bankett miatt? Dee vállat vont. – Csak azért akarom, mert az utolsó év, meg minden, tudod. Valószínűleg az utolsó így együtt eltöltött évünk lesz, és részt akarok venni benne. Tudom, hogy Adam is azt akarná, hogy menjek el és szórakozzak jól. Visszatettem a szemceruzát a táskámba, és a spirál után kezdtem kotorászni. – Tényleg – pillantottam fel. – Olyan srácnak tűnt, aki mindig a legjobbat akarja neked, akármibe is kerül ez neki. – Így igaz. – Dee arcán felderengett, majd elfakult egy mosoly.
Pillanatnyi szomorúsággal fordultam a tükör felé. A spirál aranytubusa ott hevert. Dee-nek Adammel kellene lennie ma este. – Dee, én… – Tudom. A következő pillanatban már a küszöbön állt. Deréktól lefelé elmosódott a teste, nagyon különös látványt nyújtott. – Tudom, hogy sajnálod. Tudom, hogy nem akartad Adam halálát. Felé fordultam, a kezem rátalált a nyakamban függő obszidiánra. – Ha tehetném, mindent megváltoztatnék. Dee pillantása az arcomról a vállamra siklott. – Nem félsz a holnap estétől? Újra a tükörbe néztem, visszapislogtam a könnyeimet. Egy pillanatra úgy éreztem, közel jutottunk egymáshoz, azonban Dee újra lepattintott. Rendben, talán tényleg eljutottunk valameddig, de nem addig, amíg én szerettem volna. Hagyd abba a nyöszörgést! – utasítottam magam. Ennyi smink nem mehet pocsékba. – Katy? – Félek – ismertem be idegesen nevetve. – Ki ne félne? De igyekszem nem gondolni rá. Múltkor folyton ezen járt az agyam, és teljesen ki voltam akadva. – Én is mindenképp ki lennék bukva. Ki is vagyok, ami azt illeti, pedig nekem csak várnom kell a kocsinál. – Eltűnt az ajtóból, a szekrénynél jelent meg, és szeretetteljes mozdulatokkal kicsomagolta a ruhámat. – Csak légy óvatos, és vigyázz a bátyáimra! Rendben? A szívem nagyot dobbant, de rávágtam a választ: – Rendben. Helyet cseréltünk, Dee is befejezte a sminkjét, én pedig felvettem a ruhát. Aztán megjelent anyu a fényképezőgépével, és átvette az irányítást. Lekapta Dee-t és engem is, végül könnyes szemmel
elmesélte, milyen volt, amikor játékból felvettem az ő cipőit, de egyébként meztelenül rohangáltam fel-alá a házban. Dee utána elment, Daemon viszont még nem volt sehol. Ezután csak rosszabb lehetett. Amikor Daemon belépett a nappaliba, ahol vártam rá, és az apró erszényt babráltam, amit anyu adott, leesett az állam. Daemon minden ruhában jól nézett ki, felvehetett akár egy farmert vagy melegítőt, vagy beöltözhetett hegyi favágónak – de a széles vállára és keskeny csípőjére szabott fekete szmokingban tökéletes látványt nyújtott. A homlokába hulló sötét tincseket jobbra fésülte, a kezében elegáns, csuklóra kötözhető csokrocskát tartott. Megigazította a nyakkendőjét, és végigmért – a cipőm orrától kezdte, és lassan haladt fölfelé. Közben elidőzött néhány helyen, amit csak remélni tudtam, hogy anyu nem vesz észre. A nyakkendő elfeledve lógott az ujjai között. Látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Elvörösödtem. Daemon tényleg szerette a pirosat. Az arcom biztosan illett a ruhámhoz. Ismerős, rocksztáros, imbolygó lépésekkel jött elém, megállt előttem, lehajtotta a fejét. – Szép vagy – suttogta. A testem mélyén reszketés indult el, és kiterjedt mindenfelé. – Köszönöm. Te sem nézel ki rosszul. Anyu úgy repdesett körülöttünk, mint egy tébolyult kismadár, összevissza fényképezett és hadonászott. Akárhányszor Daemonre nézett, a szemében rajongó csillogás jelent meg. Daemon teljesen az ujja köré csavarta. Anyu végigfényképezte, amíg Daemon a csuklómra köti a csokrot – egy nyíló rózsa volt zöld levelekkel és fehér rezgővel körülvéve. Aztán
beálltunk még néhány fénykép erejéig, és ez is természetesen jött, semmiben sem hasonlított Simon esetéhez az öregdiák-bálon. A gondolataim Simon felé kalandoztak, miközben Daemon megszerezte a fényképezőgépet, hogy anyuval is lekapjon néhányszor. Vajon életben volt még? Blake megesküdött, hogy amikor utoljára látta a védelmisek kocsijában, még élt. Akármi történt is vele, azért volt, mert látta, amikor elvesztettem az uralmamat a Forrás felett. Egy újabb lehetséges haláleset, ami a lelkemen szárad. És Simon biztosan halott, hiszen mi haszna lenne a minisztériumnak és a Daedalusnak abból, hogy életben hagyják? Elvégre csak egy ember… Carissa jutott az eszembe. Daemon a derekamra tette a kezét. – Merre jársz? Pislantottam, visszatérve a jelenbe. – Itt vagyok, veled. – Remélem is. Anyu lépett mellém, és magához ölelt. – Kicsim, annyira szép vagy! Olyan szépek vagytok együtt! Daemon odébb lépett, és visszamosolygott rám. Anyu folytatta: – Nem is hiszem, hogy ez a te banketted – szipogta anyu, és ő is hátralépett. – Csak tegnap volt, hogy fel-alá szaladgált a házban – magyarázta Daemonnek –, és leszaggatta magáról a pelust… – Anyu! – csattantam fel, hogy végre én is beszálljak. Elég rossz volt már az is, ha csak úgy elkezdte mesélni a gyerekkori történeteimet, de hogy Daemonnek mesélje őket, az ezerszer rettenetesebb volt. Daemon szeme azonban érdeklődőn csillogott. – Vannak képei, Mrs. Swartz? Kérem, mondja, hogy vannak! – Ami azt illeti, igen – mosolyodott el anyu szélesen, és a sarokban álló polc felé fordult. Ott tárolta az összes megalázó képet. – Minden pillanatot megörökí…
– Nahát, már ilyen késő van? – Elkaptam Daemon karját, és megrántottam. Meg sem moccant. – Tényleg indulnunk kell. – Akkor majd holnap – kacsintott anyura. – Ugye? – Csak ötkor indulok dolgozni – vigyorgott anyu. Ez csak egy rossz álom. Kifelé menet anyu megállított, és újra átölelt. – Tényleg szép vagy, kicsim. Komolyan mondom. – Köszönöm – feleltem, és én is magamhoz szorítottam. Úgy kapaszkodott belém, mintha soha nem akarna elereszteni, és nem bántam, mert fennállt az esély, hogy másnap este nem térek vissza. Szükségem volt anyura, és nem esett nehezemre beismernem. – Boldog vagyok, hogy boldog vagy – suttogta. – Jó fiú. – Tudom – mosolyodtam el könnyes szemmel. – Akkor jó. – Kibontakozott az ölelésemből, és megpaskolta a karjaimat. – A takarodó… – Én… – …ma este elmarad. – Legnagyobb döbbenetemre rám nevetett. – Csak viselkedj jól, és ne tegyél olyasmit, amit reggel megbánnál! – A pillantása a vállam felett a hátam mögé vándorolt. – Nem sok ilyesmiről lehet szó – folytatta halkabban. – Anyu! Hangosan felnevetett, és játékosan meglökött. – Öreg vagyok, de nem halott. Most induljatok, és érezzétek jól magatokat! Olyan sebesen siettem ki, ahogy tőlem telt. – Ugye, azt az utolsót nem hallottad? – tudakoltam. Daemon csak vigyorgott. – Jóságos ég… Hátravetett fejjel felnevetett, és megfogta a kezemet. – Jöjjön, milady, a kocsi előállt!
Nevetve másztam be Dollyba. Bent aztán addig vitatkoztunk a rádión, amíg meg nem tettük a fele utat az iskoláig. – Tényleg szép vagy, cica – vetett rám egy oldalpillantást Daemon. – Komolyan. Elmosolyodtam, az ujjaimat végigfuttattam az erszényem gyöngyein. – Köszönöm. – Már az öregdiák-bálon is gyönyörűnek találtalak – tette hozzá egy kis szünet után. Felkaptam a fejemet. – Tényleg? – Pokolian. Gyűlöltem, hogy mással mentél. – Az arckifejezésemet látva felnevetett, aztán újra a sötét útra nézett. Látható jókedve a szívemet melengette. – Amikor megláttalak Simonnal, kedvem lett volna kiverni belőle a szart, és elragadni téged. Én is nevettem. Néha kiment a fejemből, hogy egy icipicit már az ismeretségünk első kaotikus hónapjaiban is kedvelhetett. – Úgyhogy igen, már akkor is tetszettél. Az ajkamba haraptam, aztán reméltem, hogy nem kenődött el a szájfényem. – Én mindig úgy gondoltam, hogy te… – A szép nem igazán férfias jelző, szóval kerestem egy másikat. – Nagyon jóképű vagy. – Ezt úgy értsem, hogy hihetetlenül szexinek találtál, és a szemedet sem bírtad levenni rólam? – Tényleg dolgoznunk kell a szerénységeden – jegyeztem meg. Kinéztem az ablakon. A fák képe elmosódott, felettük láttam tükröződni a saját vigyoromat. – De jesszusom, mennyire fel bírtál bosszantani! – A vonzerőm része – felelte. Felhorkantam.
A bankettet ugyanott tartották, ahol az öregdiák-bált is: az iskola tornatermében. Igazi luxus. A parkoló máris megtelt, és mivel kicsit késve érkeztünk, Dollyt kénytelenek voltunk a legtávolabbi részen hagyni. Daemon kézen fogott, úgy sétáltunk az iskolaépület felé. Meleg volt a levegő, csak egy sóhajtásnyi hűvösség keveredett bele. A májusi éjszakák még hidegek errefelé, de nekem nem volt szükségem kendőre, vagy ilyesmire, hiszen Daemon mellettem állt. Belőle mindig sugárzott a forróság. Az öregdiák-bálra őszi dekorációval díszítették fel a termet. Most fehér fényszalagokat függesztettek a plafonra és a lezárt nézőtér székeire is – úgy nézett ki, mint egy csillogó vízesés. A vékony műanyag lapokkal letakart táncparkett köré állított, fehér vászonnal takart asztalok közé hatalmas, pöttyös levelű növényeket hoztak. Hangosan szólt a zene, alig hallottam, amit Daemon mondott, miközben magával húzott. Lesa jelent meg a semmiből, és elkapta a másik kezemet, hogy a tánctérre vigyen. Mélykék, lefelé bővülő ruhát viselt, ami remekül kihangsúlyozta homokóra-alakját. A táncparketten körbevettek a lányok. Nevetés keveredett a dobritmussal, és eszembe jutott a martinsburgi klub meg a ketrecbe zárt táncosok. Teljesen más világ. Daemon tűnt fel, és visszalopott a lányoktól. Lassú szám következett, a karja tökéletesen rásimult a derekamra. A vállára hajtottam a fejemet. Örültem, hogy ő meg Dee rábeszéltek a bankettre. Kimozdulni, mást csinálni olyan érzés volt, mintha egy héttonnás súly vettek volna le a vállamról. Daemon dúdolni kezdett, az álla néha az arcomhoz ért. Élveztem a hangja rezgését, azt, hogy milyen természetes érzés a karjában lenni. A szám vége felé kinyitottam a szememet, és a pillantásom összeakadt Blake-ével.
Levegőért kaptam. Nem vártam, hogy itt találkozunk, úgyhogy sokkolt a megjelenése. Ki a partnere? Nem láttam lányt a közelében, de ez nem jelentett semmit. Valami – talán ahogy állt, vagy ahogy nézett – túlment egy határon. Egy pár lépett közénk, nevettek, ahogy a fiú a lány csípőjét markolászta. Amikor odébb léptek, Blake eltűnt, de a különös, viszketeg érzés, ami mindig rám tört, valahányszor megláttam, megmaradt. Még gondolni sem akartam rá, a látványa azonban eszembe juttatott valaki mást. – Dawson nem jött? – néztem fel. – Nem – rázta a fejét Daemon. – Szerintem úgy érezte, elárulná Betht, ha eljönne. – Nahát – suttogtam. Azt sem tudtam, mit gondoljak. Dawson Beth iránti hűsége több volt, mint csodálatos: már-már lenyűgöző. Talán az idegen DNS. Daemon szorosabban ölelt át, a szmokingkabát ráfeszült a vállára. Igen, biztosan az idegen DNS. Sok más területen is működik. A lassú szám után Andrew és Dee is csatlakozott hozzánk. Dee éppen olyan istenien nézett ki az új ruhájában, ahogy sejtettem; semmi felesleges fodor vagy csipke. Feltűnt, hogy diszkréten bár, de távolságot tartottak. Egyértelműen láttam, hogy csak barátok, esetleg a közös veszteség fűzi őket össze a szokásosnál szorosabban. Amikor Daemon elment, hogy hozzon valamit inni, Ash lesből támadt ránk az emberfiújával és a kis fekete ruhájával. Az arcán büszke mosoly terült szét. – David, ez itt Katy. Kár is megjegyezned a nevét, úgyis kimegy a fejedből. Nem törődtem vele, kezet nyújtottam. – Örvendek.
David jóképű volt, nagyon is az. Könnyedén felvehette a versenyt a luxenekkel. Göndör barna haja volt, whiskey-színű szeme barátságosan csillogott. – Én is örvendek – rázta meg a kezemet. Még udvarias is. Mit keres Ash mellett? – Vannak bizonyos képességeim – súgta a fülembe Ash, mintha a gondolataimban olvasna. Összevontam a szemöldökömet. – Csak kérdezd meg Daemont, ő tudna mesélni róluk! Kiegyenesedett és felnevetett. Nem ütöttem meg, bár nagyon szerettem volna, még a Forrás ereje is szinte könyörgött bennem, hogy használjam. Édes mosollyal léptem el mellette, és a kezemet meztelen hátára tettem. Magasfeszültségű szikra csapott ki az ujjaimból Ash bőrére. Ash halkan felkiáltott, megugrott és megpördült. – Te… David zavarodottnak tűnt, azonban Dee a háta mögött kacagásban tört ki. Én rezzenetlen mosollyal kacsintottam rá, és elfordultam. Daemon ott állt a kezében két pohárral, és felvont szemöldökkel nézett. – Rossz cica! – mormolta. Széles mosollyal lábujjhegyre emelkedtem, hogy megcsókoljam. Ártatlan csók volt, legalábbis úgy kezdtem, de Daemon elragadott. Teljesen kifulladtam, mire szétváltunk. Otthagytuk a többieket, és újra táncoltunk, olyan szorosan összesimulva, hogy már-már vártam, mikor jelenik meg egy tanár, hogy szétválasszon minket. Lesával is táncoltam néhányszor, és még Dee is beszállt egy-egy számra. Nevetségesek lehettünk, ahogy csapkodtunk, de jól éreztük magunkat.
Mire visszakerültem Daemon karjába, két óra telt el. A diákok egy része már ott is hagyta a bankettet, hogy kivonuljanak valaki farmjára, tovább partizni. – Készen állsz a távozásra? – kérdezte. – Terveztél valamit? – Egek, micsoda vad gondolataim támadtak egyszerre! – Igen – mosolygott cinkosan. – Van egy meglepetésem. A gondolataim megindultak lefelé. Daemon és a meglepetés egy mondatban, ez valami szórakoztató kalandot ígért. – Rendben – biccentettem, remélve, hogy felnőttesen hűvösnek tűnök, pedig a szívem boldogan, gyerekesen kalimpált. Megkerestem Lesát, hogy szóljak neki, és megöleltem. – Na, kerítettetek egy hotelszobát? – kérdezte. A szemében visszatükröződtek a dekoráció fehér fényei. A karjára csaptam. – Jézusom, dehogy! Vagyis… nem hiszem. Daemon valami meglepetést eszelt ki. – Tuti hotelszoba – rikkantotta. – Jó ég, ti most, tudod, mit fogtok csinálni?! Rámosolyogtam. Lesa szeme először gyanakvón összeszűkült, aztán kerekre nyílt. – Várj csak! Ti már… – Mennem kell. – Indultam volna, de követett. – Muszáj elmondanod! Tudnom kell! – követelte. Chad kíváncsian pislogott mögötte. – Tényleg mennem kell. Később beszélünk. Érezd jól magad! – De még mennyire beszélünk! Követelem! Megígértem, hogy felhívom, aztán Dee keresésére indultam, de csak Asht találtam, és a korábbi fricskám után úgy nézett rám, mint aki vissza szeretné fizetni. Inkább a másik irányba fordultam, hátha meglátom valahol a sudár, fekete hajú lányt.
Amikor ismét Daemonbe akadtam, feladtam. – Nem láttad Dee-t? – Azt hiszem, Andrew-val lépett le – bólintott. – Úgy döntöttek, beülnek valahová vacsorázni. Nagy szemeket meresztettem rá. Daemon vállat vont. Egyszerre már nem voltam olyan biztos a korábbi, Dee és Andrew kapcsolatára vonatkozó megállapításomban. Adam és Dee folyton ilyesmit csinált. Másfelől viszont a luxenek imádtak enni. Egyfolytában. – Nem gondolod, hogy… – Nem is akarom tudni. Úgy döntöttem, én sem. Megfogtam a kezét, kisiettünk a párától forró tornateremből, végig a zászlókkal díszített folyosón. Odakint lehűlt a levegő, de felhevült bőrömnek jólesett. – Elmondod, mi a meglepetés? – Ha elmondanám, máris nem volna meglepetés – felelte. – De most még az – duzzogtam. – Szép próbálkozás. – Nevetve kinyitotta nekem az ajtót. – Szállj be és viselkedj rendesen! – Jól van, na! – De azért bemásztam, és illedelmesen keresztbe tettem a lábamat. Daemon még mindig nevetve megkerülte a motorházat, és beült mellém. – Megveszel a kíváncsiságtól, igaz? – nézett rám a fejét csóválva. – Igen. El kellene mondanod. Nem válaszolt. Egészen hazáig csendben maradt, a legnagyobb meglepetésemre. Ideges izgalmam egyre csak fokozódott. Csak néhány lopott percre maradtunk kettesben az óta a végzetes szombat este óta. Különös, hogy ugyanazon az éjszakán megtörténhet valami ennyire rémes és valami ennyire csodálatos. Életem legjobb és legrosszabb napja volt, ébredtem rá.
Nem akartam Willre gondolni. Daemon a házuk előtt állt meg. A nappaliban égett a villany. – Maradj a kocsiban! Rendben? Bólintottam, mire ő kiszállt, és azonnal el is tűnt. Kíváncsian hátrafordultam, de sem őt, sem mást nem láttam. Mire készülhet? Váratlanul kinyílt a kocsiajtó, és Daemon nyújtotta felém a kezét. – Kész vagy? Kissé megzavarodtam a megjelenésétől. Elfogadtam a kezét, és hagytam, hogy kisegítsen a kocsiból. – A meglepetésem? – Meglátod. Kéz a kézben indultunk el. Azt hittem, bevisz a házba, de nem tette, és amikor a mi ajtónk előtt is elmentünk, aztán tovább az úton, már fogalmam sem volt, mit talált ki. Mármint addig, amíg rá nem jöttem, hogy a főút felé tartunk. Ott megálltunk, és én hónapokat léptem vissza az időben. Akkor tudtam meg, miféle is Daemon. És kirohantam egy teherautó elé. Na, igen, ostoba lépés volt, de idegességemben nem gondolkodtam. A seggfej-Daemon volt a hibás. Átvágtunk az úton. Már sejtettem, hová megyünk: a tóhoz. Megszorítottam Daemon kezét, és visszafojtottam egy idétlen vigyort. – Tudsz jönni azokon a sarkakon? – kérdezte aggodalmasan, mintha csak most jutott volna eszébe. Aligha, de nem akartam ezzel tönkretenni a játékot. – Persze, semmi gond. Mindenesetre lelassított, nehogy orra essek, vagy kitörjem a nyakamat. Nagyon aranyos volt, mert minden alacsonyra lógó faágat félrehajtott az utamból, sőt, egy helyen még azt is hagyta, hogy felszínre törjön az igazi lénye. A kezéből fehér fény sugárzott, megvilágította az utat.
Kinek kell zseblámpa, ha itt van Daemon? Egy kicsit tovább tartott az út a tóhoz, mint egyébként, de élveztem a sétát a társaságában. Amikor pedig kiléptünk a fák közül, és a szemem elé tárult a látvány, el sem hittem, mit látok. A nyugodt vízen csillogott a holdfény. A parttól néhány méterre, a virágzó fehér vadvirágok között egymásra terített takarók halma várt, mint kényelmes ülőhely, rajtuk néhány párna és egy nagy hűtőtáska. A tónál, kövekkel körberakva, máglya pattogott. Nem jutottam szóhoz. Az egész annyira romantikus, édes, csodálatos volt, és annyira nagyon tökéletes, hogy azt hittem, álmodok. Tudtam, hogy Daemon képes meglepni – gyakran meg is tette –, de ez… ? Azt hittem, a szívem kiszakad a mellkasomból, és elrepül. – Meglepetés – szólalt meg Daemon, és elém lépett, a tűznek háttal. – Azt gondoltam, ez jobb lenne, mint valami parti. És szereted a tavat. Mint ahogy én is. Visszapislogtam a könnyeimet. Egek! Nem kéne folyton bőgnöm, ma meg főleg nem, mert vastagon áll a pilláimon a festék. – Tökéletes, Daemon. Istenem, annyira csodás! – Komolyan? – Egy pillanatra sebezhetőnek tűnt. – Tényleg tetszik? El se hittem, hogy meg kell kérdeznie. – Imádom. – Aztán felnevettem, mert jobb volt, mint sírni. – Tényleg nagyon tetszik. Daemon rám mosolygott. A nyakába ugrottam, a lábamat a dereka köré fontam, mint egy bolond kismajom. Nevetve elkapott, és még csak meg sem ingott. – Tényleg tetszik neked – állapította meg, hátrafelé lépkedve. – Boldog vagyok.
Az érzéseim viharában azt se tudtam, hova nézzek, de minden csodás volt. Amikor lerakott, lerúgtam a cipőmet, és a takarókra léptem. Lágyan, kényeztetőn simultak a talpam alá. Leültem, és magam alá húztam a lábamat. – Mi van a táskában? – Ó, a legjobbak. – Eltűnt, és a hűtőtáska mellett jelent meg, térdelve. Felnyitotta, kivett egy borosüveget és két poharat. – Epres. A kedvenced. – Istenem! – nevettem. Daemon valami különös, földönkívüli-Forrás-jeditrükkel kihúzta az üveg dugóját, és töltött. Átvettem a poharat, és belekortyoltam a pezsgő italba. Szerettem a gyümölcsös, alkoholos üdítőket, mert nem volt olyan erős alkoholízük – a szeszes italt nem bírtam. – Es még mi? – kérdeztem odahajolva. Daemon kiemelt egy hengeres fémdobozt, óvatosan leszedte a tetejét, és felém fordította. Csokival bevont eprek görögtek benne kísértőn. Összefutott a számban a nyál. – Te csináltad? – Haha. Nem. – Izé, akkor Dee? Daemon hangosan felnevetett. – A városi édességboltból rendeltem. Megkóstolod? Megtettem, és úgy éreztem, a szájam meghalt, és a mennybe jutott. Talán ki is csordult a nyálam. – Annyira finom! – Van még más is. – Most egy műanyag dobozt vett elő, tele sajtfalatokkal és sós keksszel. – Ezek is a boltból, mert én nem értek a főzéshez. Kit érdekelt, honnan való a cucc? Ő készítette ide – ez mind ő volt.
Hozott még uborkás szendvicseket is, és egy zöldséges pizzát. Tökéletes majszolnivalók. Nekiestünk, nevettünk és beszélgettünk, amíg a tűz lassan el nem hamvadt. – Mikor csináltad meg ezt az egészet? – tudakoltam az ötödik vagy hatodik pizzaszeletért nyúlva. Daemon felvett egy epret, és kritikusan vizsgálgatta. – A hűtőtáskát meg a vászonba csavart plédeket már korábban kihoztam. Amikor visszaértünk, csak gyorsan átugrottam ide, kiterítettem, és meggyújtottam a tüzet. – Csodálatos vagy – nyeltem le az utolsó szeletet. – Tudom, hogy erre nem csak most jöttél rá. – Nem. Mindig is tudtam. – Néztem, ahogy egy újabb eperért nyúl. – Talán az elején nem… – A nagyszerűségem titka a rejtőzés – pillantott fel. – Tényleg? – Most már egészen hideg volt. Közelebb bújtam Daemonhöz és a parázshoz. Remegtem, de eszem ágában sem volt még hazamenni. – Aha. – Elvigyorodott, visszazárta a dobozt, és mindent visszapakolt a táskába. Nekem odadobott egy üdítőt, amíg takarított – a gyümölcsös bor már régebben elfogyott. – Mégsem mutathatom az összes oldalamat egyszerre. – Persze hogy nem. Abban hol lenne a rejtély? – Sehol. – Felemelt egy takarót, és a vállamra terítette, aztán letelepedett mellém. – Köszönöm. – Összehúztam magamon a lágy anyagot. – Azt hiszem, a közvélemény meglepődne, ha megtudnák, mennyire mélyen kedves vagy. Daemon kinyújtózott és az oldalára fordult. – Sosem tudhatják meg. Vigyorogva odahajoltam, és csókot nyomtam az ajkára.
– A titkot magammal viszem a sírba. – Helyes. – Megveregette a plédet maga mellett. – Visszamehetünk, amikor csak akarod. – Nem akarom. – Akkor tedd ide a csinos kis hibrid fenekedet! Leheveredtem mellé. Daemon még egy párnát is rakott a fejem alá. Így, szoros közelségben egy hordányi arum sem lett volna elég, hogy elválasszon minket egymástól. Beszélgettünk az iskoláról, a táncról, még a coloradói egyetemről is, jócskán éjfél utánig. – Nem vagy ideges a holnap miatt? – kérdeztem az állát cirógatva. – Dehogynem. Bolond lennék, ha nem lennék. – Puszit adott az ujjam hegyére, amikor közel merészkedtem az ajkához. – De nem azért, amit gondolsz. – Akkor miért? – A kezem most a nyakán kalandozott lefelé, az inge alá. A szmokingkabátot már régebben levette, a bőrének tapintása meleg és feszes volt a vékony anyag alatt. Közelebb fészkelődött. – Azért, mert Beth talán nem olyan lesz, mint ahogy Dawson emlékeiben él. – Ezért én is. – De azért tudom, hogy megbirkózik vele. – Most már az ő keze is nekiindult a takaró alatt, és felfedezte meztelen vállamat. – Csak a legjobbat akarom a számára. Megérdemli. – Igazad van. – Visszafojtottam a lélegzetemet, mert a keze lefelé indult, a derekam és a csípőm domborulatain. – Remélem, hogy jól van. Remélem, mindenki jól van, még Chris is. Bólintott, és finoman hanyatt döntött, lesimította a ruhámat a térdemig. Megborzongtam, mire elmosolyodott. – Valami más is aggaszt téged.
A másnapra gondolva, és arra, amit a jövő tartogathat a számunkra, sok minden aggasztott. – Nem akarom, hogy bajod essék. – Elcsuklott a hangom. – Nem akarom, hogy bárkinek is baja essék. – Ssss. – Gyengéden megcsókolt. – Senkinek nem lesz semmi baja. Nekem sem. Megmarkoltam az ingét, úgy szorítottam magamhoz, mintha pusztán ezzel meggátolhatnám a legrosszabb félelmeim valóra válását. Tudtam, hogy butaság, de a közelsége távol tartotta a legrosszabb félelmeket. Hogy én kisétálok holnap Mount Weatherből, Daemon viszont nem. – Mi lesz, ha sikerrel járunk holnap? – Úgy érted, miután sikerrel jártunk? – A lábát könnyedén a térdeim közé helyezte. – Hétfőn iskolába megyünk. Tudom, unalmas program. Aztán megírjuk a záródolgozatokat, ami mindenkinek sikerülni fog. Aztán leérettségizünk. Aztán a miénk az egész nyár, hogy… A teste súlya a testemen összezavarta a gondolataimat, de a félelmemet nem űzte elég messzire. – A Daedalus keresni fogja Betht és Christ. – És nem találják majd őket. – Az ajka a halántékomhoz ért, aztán a szemöldökömhöz. – Mármint, ha elég közel jutnak. – Daemon – nyögtem ki elszoruló torokkal. – Minden rendben lesz. Ne aggódj! Hinni akartam neki. Szükségem volt a hitre. – Most ne gondoljunk a holnapra! – suttogta, az arcomat, az államat csókolva. – Ne gondoljunk a következő hétre, vagy a következő éjszakára! Csak mi vagyunk, és semmi más.
Zakatoló szívvel hátrabillentettem a fejemet, és lehunytam a szememet. Lehetetlennek tűnt, hogy elfeledkezzünk mindenről, ami ránk vár, de amikor Daemon keze utat talált a térdem fölé a ruhám szegélye alatt, már valóban nem volt más, csak mi ketten.
HARMINCHATODIK FEJEZET
MINT A KORÁBBI, MOUNT WEATHERBE TETT UTUNK ELŐTT, most is anyuval töltöttem a vasárnap legnagyobb részét. Elugrottunk egy kései reggelire, és közben elmeséltem neki a bankett részleteit. Elfelhősödött a tekintete, amikor elmondtam Daemon meglepetését a tónál. A fenébe, még az enyém is! A szívem pedig remegett, miközben beszéltem. Addig maradtunk kint, amíg a csillagok fénye elhalványult, és a fekete ég sötétkékké fakult. Egyszerűen tökéletes volt, és a dolgok emléke, amiket az éjjel csináltunk, még mindig borzongatott. – Szerelmes vagy – állapította meg anyu egy darabka sárgadinnyét kergetve a tányérján. – Ez nem kérdés volt. Látom a szemeden. – Aha, igen – feleltem elvörösödve. – Túl gyorsan nőttél fel, kicsim – mosolygott rám. Én nem mindig éreztem így, főleg reggel nem, amikor hiába kerestem a fél pár papucsomat, és majdnem hisztirohamot kaptam. Anyu lehalkította a hangját, hogy a templomba járók tömegei meg ne hallják. – Ugye, vigyáztok? Furcsa módon nem ejtett zavarba a témaváltás. Talán a tegnapi „meztelen Katy baba leszedi a pelenkáját” beszólás miatt, de örültem, hogy megkérdezi. Hogy törődik vele. Lehet, hogy rengeteget dolgozik, mint minden egyedülálló szülő, de azért nem hagy magamra.
– Anyu, mindig vigyáznék – kortyoltam bele az üdítőmbe. – Nem akarok kicsi Katyket. Anyu szeme elkerekedett döbbenetében, aztán újra elködösült. – Tényleg felnőttél. – A kezemre tette a kezét. – Büszke vagyok rád. Jó volt ezt hallani, mert mindent egybevetve, nem nagyon tudtam elképzelni, szülőként mire lenne büszke velem kapcsolatban. Persze, iskolába jártam, távol maradtam a bajoktól – általában –, és jó jegyeket szereztem. De az egyetem ügyében csalódást okoztam, és tudtam, ez még mindig bántja. És még ott volt az a rengeteg dolog is, amivel küszködtem, amit meg kellett oldanom, és amiről ő nem tudott. De mindennek ellenére büszke volt rám, én pedig nem akartam csalódást okozni neki. Amikor hazaértünk, Daemon átugrott egy kis időre, és minden trükkömet be kellett vetnem, hogy megakadályozzam anyut a fotóalbum előszedésében, mielőtt elvonult volna aludni pár órát. Kettesben hagyott Daemonnel, ami jó időtöltésnek tűnt, de ahogy az órák múltak, én egyre feszültebbé váltam. Amikor magamra vettem a fekete melegítőt, Daemon elkérte az opált. Átadtam neki. – Ne nézz így rám! – jegyezte meg az ágyam szélén ülve, és előszedett a zsebéből egy vékony, fehér zsinórt. – Arra gondoltam, ahelyett, hogy a zsebedbe rejtenéd, csinálhatnék belőle egy nyakláncot. – Ó! Jó ötlet. Figyeltem, ahogy a zsinór hurkaiba zárja az opált, és úgy igazítja, hogy mindkét oldalon elég hosszú szál maradjon ki. Mozdulatlanul ültem, amíg a nyakamba kötötte és a pólóm alá csúsztatta a követ. Az obszidián medálom felett állapodott meg. – Köszönöm – mondtam, bár inkább azt gondoltam, mégis meg kellett volna kockáztatnunk a széttörését.
Daemon rám nevetett. – Szerintem holnap lógjuk el az ebédet, és menjünk inkább moziba! – Tessék? – Holnap. Vágjuk félbe a napot! A másnap délutáni órák ellógásáról szóló tervek nem álltak a teendőim listájának élén, és már majdnem tettem is egy megjegyzést, amikor rájöttem, mi Daemon célja: el akarja terelni a figyelmemet a tényről, hogy talán nem lesz holnap, amit várok – és próbálja a dolgokat a rendes és a maga módján reményteli kerékvágásban tartani. Felnéztem, összekapcsolódott a tekintetünk. A szeme zöldje különösen fényesen csillogott, majd kifehéredett, amikor térdre emelkedtem, a tenyerembe fogtam az arcát, és megcsókoltam, mintha ő volna a víz, amire szomjazom. – Ezt miért kaptam? – érdeklődött, amikor visszaültem. – Na, nem mintha panaszkodnék. Vállat vontam. – Csak úgy. És a válasz a kérdésedre, igen, szerintem is lógjuk el a délutánt. Daemon olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam. Az egyik pillanatban még ült, a másikban már felettem tornyosult, két karja, mint két acélrúd a fejem mellett – én pedig hanyatt feküdtem, és csak néztem fel rá. – Mondtam már, hogy a rossz kislányok a gyengéim? – mormolta. A teste határa elmosódott, lágy, fehér fényben ragyogott, mintha valaki ecsettel festette volna meg a körvonalait. Egy hajtincse a homlokába hullott, és eltakarta lenyűgöző gyémánt-szemét. Elakadt a lélegzetem. – A lógás ilyen hatással van rád? Rám ereszkedett. Zsongott az elektromos feszültségtől, és ahol összeért a testünk, szikrák röppentek.
– Te vagy rám ilyen hatással. – Mindig? – kérdeztem súgva. Az ajka az ajkamhoz ért. – Mindig.
Később magamra hagyott, hogy találkozzon Matthew-val és Dawsonnal. Hármasban át akarták ismételni még egyszer a terveket, Matthew pedig, aki mindig mindent túlbiztosított, még szeretett volna gyakorolni kicsit az ónixszal. Én anyu mellett maradtam, amíg készülődött, mint egy kisgyerek. Annyira szükségem volt a közelségére, hogy még a ház elé is kikísértem, és végignéztem, ahogy a Priusával kiáll a behajtóról. Amikor elhajtott, a tekintetem a verandát körülvevő virágágyásra tévedt. A kifakult tőzeget cserélni kellett, és egy alapos gazolás is ráfért volna már. Besétáltam az alacsony rózsabokrok közé, és nekiálltam leszedegetni az elszáradt szirmokat. Valahol azt hallottam, hogy ettől könnyebben virágzik majd újra. Nem voltam benne biztos, hogy igaz-e vagy sem, de az óvatos tépkedés monotóniája megnyugtatott. Holnap Daemonnel ellógjuk a délutáni órákat. Jövő hétvégén meggyőzöm anyut, hogy a virágágyásra új föld kell. Június elején leérettségizek. Még abban a hónapban beadom a papírjaimat a coloradói egyetemre, és megbombázom anyut a hírrel. Júliusban mindennap Daemonnel úszom a tóban, és négerbarnára sülök. Nyár végére helyrejönnek a dolgaim Dee-vel.
Őszre pedig az egészet magam mögött hagyom. A dolgok sosem lesznek hétköznapiak – én magam sem vagyok többé teljesen ember. A barátom – akit szeretek – földönkívüli. És lehet, hogy eljön az az idő is, amikor Dawson és Blake után nekünk is el kell majd tűnnünk Daemonnel. De lesz holnap, jövő hét, jövő hónap, nyár és ősz. – Csak te vagy képes ilyenkor is kertészkedni. Blake hangját hallva megpördültem. Talpig feketébe öltözve támaszkodott a kocsimnak – ő is készen állt már az estére. A vitánk óta most először jött a közelembe, amikor egyedül voltam. Az idegen részem azonnal reagált rá. A gyomrom bukfencet vetett, statikus elektromosság zümmögött a bőrömön. Nem hátráltam meg. – Mit akarsz, Blake? Halkan nevetett, és a földre nézett. – Hamarosan indulunk, igaz? Csak egy kicsit korán jöttem. Én meg egy kicsit kedvelem a könyveket. Aha, persze. Leporoltam az ujjaimat, és gyanakvón néztem rá. – Mivel jöttél? – Az út végén álltam meg a kocsival, az üres háznál – intett a fejével. – Legutóbb, amikor ide beálltam, valaki leolvasztotta a festéket a kocsim motorházáról. Ez úgy tűnt, mintha Dee mikrohullámú mutatványa lett volna. Karba tettem a kezemet. – Dee és Andrew a szomszédban van – jelentettem ki, mert szükségét éreztem. – Tudom. – Kihúzta az egyik kezét a zsebéből, beletúrt tüskékbe állított hajába. – Remekül néztél ki a banketten. A kényelmetlen érzés egyre jobban szorongatott. – Láttalak. Egyedül voltál?
Bólintott. – Csak pár percre ugrottam be. A középiskolai bálok sosem voltak az én világom. Kicsit kiábrándító. Nem feleltem. Blake leejtette a kezét. – Aggódsz az este miatt? – Ki ne tenné? – Okos lány – felelte, és kicsit elmosolyodott; inkább grimasz volt, mint mosoly. – Senkit sem ismerek, aki bejutott volna bármelyik létesítményükbe, vagy akár olyan messzire, mint mi a múltkor. Sem luxen, sem hibrid, márpedig biztosan nem mi kíséreljük meg elsőként. Lefogadom, hogy tucatjával vannak Dawsonok és Bethek. Blake-ek és Chrisek. Megfeszült a vállam és a nyakam. – Ha bájcsevegni akartál, ez nagyon rossz próbálkozás. Blake felnevetett. – Nem úgy értettem. Csak hogy ha megcsináljuk, mi vagyunk a legerősebbek, tudod? A luxenek és a többi hibrid közül a legjobbak. Tréfás vagy talán ironikus, de ez jutott eszembe: a Daedalus éppen azokat akarja mindenáron megszerezni, akik képesek ellenük szegülni. A bőrömön éreztem az opál meleg, lágy simaságát. – Akkor szerintem egyszerűen csodásak vagyunk. Még egy fájdalmas mosoly. – Én is erre számítok – válaszolta Blake.
Úgy néztünk ki, mint egy szedett-vedett, kidobott nindzsákból álló csapat. Beleizzadtam a hosszú ujjú fekete thermofelsőmbe. Arra
gondoltunk, minél kisebb bőrfelületünk marad szabadon, annál kevésbé tud hatni ránk az ónix. Legutóbb nem úgy alakult, de most nem kockáztattunk semmit. Az opál szinte átégette a ruháimat. Csendben vezettünk Virginia hegyeiig. Ezúttal még Blake is hallgatott. Dawson úgy ült mellette, mint egy összenyomott energiagömb. Egyszer – szerencsére éppen olyankor, amikor nem volt más az úton – át is csúszott luxen alakjába, csaknem megvakítva mindannyiunkat. Blake szavai visszhangoztak a fejemben. Én is erre számítok. Talán az üldözési mániám tette, de a mondat megragadt az agyamban. Persze, hogy arra számít, hogy véghezvisszük azt, ami szinte lehetetlen. Neki is éppannyi haszna volna belőle. Akkor jutott eszembe Luc figyelmeztetése: ne bízzak senkiben, aki nyerhet vagy veszíthet az ügyön. De eszerint sem benne, sem a barátainkban nem bízhattunk. Mindannyiunknak volt nyerni- és veszítenivalója is. Daemon átnyúlt az üléseink között, és megszorította nyugtalan kezemet. Efféléken gondolkodni épp akkor nem volt az utazás legkellemesebb módja. Csak felidegesítem magam, aztán ügyetlenkedni fogok. Deamonre mosolyogtam, és eltökéltem, hogy a délutánunkra fogok összpontosítani. Nem történt semmi, csak összebújtunk, mindketten éberen, és valamiképp ez mégis sokkal bensőségesebb volt, mint bármi egyéb. Az előző este vagy a hajnal, az más történet volt. Daemon kreatívnak bizonyult. Az út hátralévő részén nem is múlt el az arcomról a pír.
Öt percünk volt még, amikor a két terepjáró megérkezett a koromsötét bekötőúthoz. Amikor kiszálltunk, Luc megerősítő üzenete is befutott Blake telefonjára. A dolgok megindultak. Ezúttal nem melegítettünk be, inkább csendben álldogáltunk, hogy tartalékoljuk az erőnket. Ash, Andrew és Dee a kocsiban maradt, mi a gazos mező szélére húzódtunk. Reméltem, hogy nem leszek tele kullancsokkal. Még egy pillantást vetettünk a kocsiban ülőkre, aztán indulnunk kellett. Hagytam, hogy a Forrás ereje az ereimbe folyjon, átitassa a csontjaimat, végighullámozzon a bőrömön. Elindultunk a sötétbe – az ég felhős volt, a hold fénye sem segített minket. Daemon most is mellettem maradt. Senkinek nem volt rá szüksége, hogy elbotoljak valamiben, és visszaguruljak a lejtőn. Csendben, feszülten értük el az erdő szélét. Vártunk, hogy lássuk, valóban egyetlen őr áll-e a kerítésnél. Ezúttal Daemon ütötte ki, aztán már a kapunál is állt, és beütögette az első kódot. Icarus. Úgy száguldottunk át a szabad mezőn, mint öt szellem – meglátod a szemed sarkából, de ha egyenesen ránézel, már el is tűnt. A hármas ajtónál Daemon beírta a második jelszót. Labirintus. Most pedig megcsináljuk, vagy meghalunk. Az elmúlt hónapok ide vezettek. Számít egyáltalán valamit a gyakorlás az ónixszal? Daemon rám pillantott. Éreztem az opál súlyát a nyakamban. Az ónixfelhőn átlépni a többieknek még mindig úgy fog fájni, mint egy pokolbéli hascsikarás, de ha Blake-nek igaza volt, megcsinálható. Az ajtó szisszenve kinyílt. Daemon lépte át elsőnek a küszöböt.
Levegő hussant, Daemon megrándult, de lépett egyet, még egyet, és átjutott. Visszanézett, az arcán feltűnt ismerős félmosolya. Mindnyájan fellélegeztünk. Átléptünk az ónixszal védett ajtón. A fiúk fintorogtak, összerándultak. Én alig éreztem valamit. Bent Blake mögé sorakoztunk fel, hiszen ő ismerte az utat. Az alagút árnyékos volt, húsz lépésenként egy apró lámpa világított a narancsszínű falon. Hiába kerestem a gyilkos vészlezárókat, túl sötét volt, hogy meglássam őket. Felnéztem, és észrevettem valami ijesztőt. A mennyezet csillogott, mintha víz lenne, ám nem folyadék volt. – Ónix – suttogta Blake. – Az egész helyet ónix borítja. Hacsak mostanában át nem építették az egészet, erről tudnia kellett. Éreztem az opált a bőrömön. Előhívtam a Forrás erejét, és vártam az energia rohamára, miközben végigrohantunk a folyosón. Csak egy apró szikrát éreztem, egyáltalán nem hasonlított ahhoz, mint amikor Daemonnel próbálgattuk. Rémület szorította el a szívemet, mire a folyosó végére értünk. Biztosan ez a rengeteg ónix veszi el az opál erejét. Az alagút a végénél elágazott, középen voltak a liftek. Matthew először kikémlelt a fal mentén. – Tiszta a levegő – jelentette, aztán eltűnt; olyan gyorsan mozdult, hogy megnyomja a lift gombját, hogy a szemem nem is tudta követni, csak amikor már visszaért mellénk. Amikor a fémajtók széttárultak, egyszerre ugrottunk be az acélfülkébe. A lépcsőházakat a jelek szerint jelszó védte – átfutott a fejemen, hogy a fenébe jutnak ki az emberek vészhelyzet esetén. Körbepillantottam: a plafonra szerelt, villogó lámpának is volt néhány vörösesfekete, csillogó része. Szinte vártam, hogy nyakon öntenek minket ónixszal, de semmi nem történt.
Daemon keze az enyémhez ért. Felpillantottam. Rám kacsintott. A fejemet rázva, nyughatatlanul álltam egyik lábamról a másikra. Úgy tűnt, ez a világ leglassabb liftje. Ennél még én is gyorsabban megoldok egy egyenletet. Daemon megszorította a kezemet, mintha érezné az idegességemet. Lábujjhegyre álltam, a tenyerembe zártam az arcát, és lehúztam a fejét magamhoz. Mélyen, nyíltan csókoltam meg. – Hogy szerencsénk legyen – mondtam, amikor kissé kifulladva elhúzódtam. Daemon smaragdszín szeme ezernyi ígérettel csillogott, amitől egészen másféle borzongás futott végig a hátamon. Csak érjünk haza, gyorsan kettesben maradunk. Mert hazaérünk, mindannyian. Nincs más lehetőség. A liftajtók végre kinyíltak, és megláttunk egy apró várótermet. Fehér falak. Fehér mennyezet. Fehér padló. Egy elmegyógyintézetbe léptünk. – Szép díszítő színek – jegyezte meg Matthew. Daemon elvigyorodott. Dawson előrelépett, és megállt az ajtónál. Semmiképpen nem láthattuk, nem tudhattuk, mi vár ránk azon túl. Ez a kód az ismeretlenbe visz. De már eljöttünk idáig. Zsongott bennem az izgalom. – Óvatosan, Dawson! – szólalt meg Daemon. – Lassan csináljuk. Bólintott. – Itt még sosem voltam. Blake? Blake odalépett mellé. – Egy újabb folyosó, szélesebb és rövidebb, jobboldalt ajtókkal. Valójában tévével és fürdőszobával ellátott cellák. Nagyjából húsz. Nem tudom, másokat is fogva tartanak-e. Mások? Másokra nem gondoltam. Daemonre pillantottam.
– Nem hagyhatjuk itt őket csak így. Mielőtt felelhetett volna, Blake közbelépett. – Nincs időnk, Katy. Ha túl sokat szabadítunk ki, lelassulunk, és nem tudjuk azt sem, milyen állapotban vannak. – De… – Most az egyszer Blake-kel értek egyet. – Daemon állta döbbent pillantásomat. – Nem lehet, cica. Most nem. Nem tetszett a gondolat, de nem is szaladhattam végig a folyosón, hogy mindenkit kieresszek. Erre nem számítottunk, és csak kevés idő állt a rendelkezésünkre. Szívás volt. Még a könyvkalózoknál is nagyobb, még annál is, ha egy évet kell várni a kedvenc sorozatod folytatására, és még egy könyv brutális függő végénél is nagyobb. Ha kimegyünk, és ártatlanokat hagyunk hátra, az életem végéig kísérteni fog. Blake mély lélegzetet vett, és begépelte az utolsó kódot. Daedalus. A csendben meghallottuk a kioldódó zárak neszét, és az ajtó tetején, jobbra lévő lámpa zölden villant. Blake résnyire nyitotta az ajtót; Daemon hirtelen elém lépett, Matthew mögém. Pajzsot képeztek. Mi a…? – Tiszta a levegő – közölte Blake megkönnyebbülve. Amikor átléptük a küszöböt, megéreztük, hogy ezt az ajtót is ónixpajzs védi. Tehát visszafelé kettőn kell átjuttatni a többieket. Nem lesz könnyű. A folyosó olyan volt, mint a fenti, csak fehér, és ahogy Blake mondta, rövidebb, szélesebb. Mindenki nekiindult, engem kivéve. Megcsináltuk. Ideértünk. A gyomrom kavargott, a bőröm bizsergett. Jóformán el sem hittem.
Félelemmel vegyes boldogsággal éreztem, hogy a Forrás ereje felszökik bennem, de aztán azonnal ki is aludt. Hihetetlen mennyiségű ónix védte az épületet. – A harmadik cella az övé – szólalt meg Blake, de már futott is végig a folyosón az utolsó ajtók felé. Megfordultam, visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy Dawson kinyúl az ónixbevonatos ajtókilincs felé. Nem ütközött ellenállásba. Reszkető lábakkal, egész testében remegve lépett a szobába. – Beth? – kérdezte, és elcsuklott a hangja. Ez a szó, ez a rövid kérdés a lelke mélyéről jött, és mind megálltunk, lélegezni se mertünk. Dawson válla felett láttam, hogy egy vékony alak felül a keskeny ágyon. Amikor jobban megnézhettem, majdnem felujjongtam. Szerettem volna, mert Beth volt az, de… de egyáltalán nem emlékeztetett legutóbbi önmagára. Barna haja nem tapadt össze: sima lófarokba kötötte. Néhány tincs kiszabadult, és keretbe fogta sápadt, finom vonású arcát. Féltem, hogy nem ismeri fel Dawsont, hogy már csak az üres burka annak a lánynak, akivel találkoztam. Már a legrosszabbra is gondoltam – hogy egyenesen megtámadja Dawsont. De megpillantottam sötét szemét, és az nem volt üres, mint Vaughn házában. Carissa rettenetesen semmilyen pillantására sem emlékeztetett. Felvillant benne a felismerés. Kettejük számára megállt, aztán felgyorsult az idő. Dawson előrebotlott, már azt hittem, térdre esik. A keze ökölbe szorult majd újra kinyílt, mintha nem uralná a mozdulatait. – Beth – ismételte. A lány felállt az ágyról, a pillantása végigsöpört rajtunk, aztán megpihent Dawsonon. – Dawson? Ez most… Nem értem.
Egyszerre mozdultak, egymás felé szaladtak, a karjuk a másik köré zárult. Dawson felkapta a lányt, a nyakába temette az arcát. Váltottak néhány szót, de a hangjuk el-elcsuklott, a beszélgetésük túl halk és túl gyors volt ahhoz, hogy követhessem. Úgy kapaszkodtak egymásba, hogy tudtam, sosem eresztik el többé a másikat. Dawson felnézett, és mondott valamit az anyanyelvén. Éppolyan dallamos volt, mint amikor Daemon beszélt így. Aztán megcsókolta Betht, és úgy éreztem magam, mint valami kukkoló, amiért kikémlelem őket, de nem bírtam félrenézni. Annyira szép volt az egymásra találásuk, ahogy Dawson beterítette Beth arcát a csókjaival, és a könnyek Beth szemében… Az én torkomat is fojtogatta a sírás, a boldogság könnyei. Elhomályosodott előttem a kép. Éreztem, hogy Matthew a vállamra teszi a kezét, és megszorítja. Szipogva bólintottam. – Dawson – szólalt meg Daemon sürgetőn, és ez mindnyájunkat figyelmeztetett, hogy nincs sok időnk. Dawson elhúzódott, megfogta Beth kezét, és megfordult. Beth rázúdította a kérdéseit. – Mit csináltok? Hogyan jutottatok be? Tudnak róla? – Abba se hagyta, hiába próbálta az őrülten vigyorgó Dawson lecsendesíteni. – Később – intette. – Át kell mennünk két ajtón, és fájni fog… – Ónixpajzs, tudom – felelte Beth. Hát, ez megoldotta a problémát. Megfordultam. Blake érkezett, a vállán cipelve egy ernyedt luxen fiút, akinek az állán vörös folt növekedett. – Jól van? Blake bólintott, de az ajkát szorosan összepréselte. – Nem ismert meg. El kellett hallgattatnom. Egy apró repedés futott végig a szívemen. Blake pillantása tökéletesen üres, reménytelen volt, különösen, amikor Dawson és Beth felé pillantott. Minden, amit tett – hazudott, csalt, gyilkolt –, ezért a
fiúért volt. Valakiért, akit a testvérének tekintett. Újra megsajnáltam, és megint utáltam magam érte. De az érzés nem múlt el. Beth felnézett, és benne szakadt a szó. – Nem lehet… – Mennünk kell – szakította félbe Blake, és elsietett mellettünk. – Majdnem kifutottunk az időből. Ez igaz volt. Figyelmeztetése ostorcsapásként ért. Megnyugtatónak szánt mosolyt villantottam Bethre. – Indulnunk kell. Most azonnal. Minden egyéb várhat. Beth vadul rázta a fejét. – De… – Tudjuk, Beth. De menni kell. Dawson szavaira végre rábólintott, de a szemében egyre nőtt a kétségbeesés. Az adrenalin újabb hulláma borított el. Késlekedés nélkül nekivágtunk a folyosónak. Daemon begépelte a kódot az ajtóba, mire az kinyílt. A csupa fehér helyiség azonban nem volt üres. Simon Cutters állt ott, az eltűnt, halottnak hitt Simon Cutters, és nem lett kisebb darab azóta. Mindannyiunkat meglepetésként ért. Daemon hátralépett, Dawson megtorpant. Én egyszerűen nem értettem, hogy lehet életben, miért áll itt, mintha ránk várt volna. Libabőrös lett a karom. – Ó, basszus! – nyögte ki Daemon. – Hiányoztam? – mosolygott Simon. – Én hiányoltalak benneteket. Azzal felemelte a karját. A fém karkötőn megcsillant a fény. Egy opál volt belefoglalva, csaknem ugyanolyan, mint az enyém.
Minden nagyon gyorsan történt. Simon kitárta az ujjait, és minket mintha szélvihar kapott volna fel. Hátralökött, neki a legközelebbi ajtónak. A csípőm a kilincsnek ütődött. Fájdalom áradt szét a testemben, a földre zuhantam, és kiszaladt belőlem a lélegzet. Jó ég! Simon is… Az agyam sebesen forogva próbálta feldolgozni a történteket. Ha Simon birtokába került egy opál, az azt jelenti, hogy őt is átváltoztatták. Aligha kap el minket, ha nem vagyunk ennyire felkészületlenek. Mint Carissa esetében – őrá számítottam a legkevésbé. Daemon néhány lépésre tőlem feltápászkodott, mellette Matthew igyekezett talpra állni. Dawson Beth elé helyezkedett a falnál. Blake, valamivel közelebb, szintén a saját testével védte Christ. Én is talpra küzdöttem magam, de összerándultam, amikor a fájdalom végigszáguldott a lábamban. Összecsuklottam, de Blake elkapott, mielőtt újra eleshettem volna. Simon közelebb lépett, és elmosolyodott. – Halott vagy – közölte vele a felegyenesedő Daemon. – Ó, azt hiszem, ez az én végszavam – válaszolta Simon, és újabb energiakitörést legyintett felénk. Daemon nevét kiáltottam, ő azonban hajszálnyival, de elkerülte a közvetlen találatot. A szeme fehéren felizzott, hátralépett, és az ereje átívelt a helyiségen. Simon nevetve kitért a villám elől. – Ki fogsz fáradni, luxen – csúfolódott. – Tovább bírom nálad. Simon kacsintott, aztán felénk fordult, és újra előrecsapott. Blake és én hátraléptünk, elestem volna, de megint elkapott. A karja valamiképpen a nyakam köré került. Egy rántást éreztem, és Daemon máris ott állt előttem. – Ez nagyon nem jó – jegyezte meg Blake Simon felé araszolva. – Ki fogunk futni az időből.
– Ne mondd! – köpte oda Daemon, és Simon felé lódult, ő azonban nevetve visszalökte. Olyan volt, mint egy szteroidokkal felturbózott hibrid. A következő energialöket Blake majd Matthew felé röppent. Mindketten elvetődtek a földön, hogy elkerüljék. Simon, még mindig mosolyogva, egyre közelebb lépkedett. Felnéztem, találkozott a pillantásunk. A szemében nem volt semmi emberi érzelem. Valószerűtlen volt, embertelen. És olyan nagyon hideg. Hogyan változtatták át? Hogyan jártak sikerrel? És hogyan tették ilyen érzéketlen szörnnyé? Annyi kérdés – de abban a pillanatban egyik sem számított. A fájdalomtól alig bírtam koncentrálni, vagy akár állni. Simon még szélesebben elmosolyodott. Megborzongtam, hívtam a Forrást, és éreztem mélyen magamban a szikrát, de mielőtt szabadjára engedhettem volna, Simon megszólalt. – Akarsz játszani, kiscica? – Ó, a francba! – mordult fel Daemon. Annyival gyorsabb volt nálam – elsöpört Blake és Matthew mellett, elhagyta Dawsont és Betht. A rengeteg ónix biztosan befolyásolta, mégis, mint a villám, fél pillanattal később már Simon előtt állt, két keze a fiú halántékán. Émelyítő reccsenés visszhangzott végig a folyosón. Simon összeesett. Daemon zihálva hátralépett. – Sosem bírtam a tuskó fejét. Oldalra botlottam, a szívem zakatolt, a Forrás nyughatatlanul kavargott bennem. Tágra nyílt szemmel nagyot nyeltem. – Ő… Ő most… – Nincs időnk. – Dawson húzni kezdte Betht a liftek felé. – Tudják, hogy itt vagyunk.
Blake felkapta Christ, egy pillantást vetett Simonra, és ellépett az ernyedt test mellett. Semmit sem szólt. De hát mit mondhatott volna? Felkavarodott a gyomrom, kis híján pánikba estem. Kizártam a tudatomból a szaggató fájdalmat, és előreléptem. – Jól vagy? – kérdezte Daemon, és az ujjaim közé fűzte a sajátjait. – Csúnyán elestél. – Jól vagyok. – Éltem, és képes voltam járni, vagyis jól voltam. – Te? Válaszul csak bólintott. A lift előtt olyan félelem tört rám, hogy azt hittem, hányni fogok, de sehol nem láttam lépcsőházat. Semmi. Nem volt más választásunk. – Gyerünk! – lépett be Matthew sápadtan a fülkébe. – Ha ez az ajtó kinyílik, akármi várhat ránk. Daemon bólintott. – Hogy vagytok? – Nem valami jól – felelte Dawson. Szabad kezét ritmikusan nyitotta-zárta. – Az átkozott ónix. Nem tudom, meddig bírom még. – Mi a fene volt Simonnal? – fordult Daemon Blake felé, amikor a lift mozgásba lendült. – Őt alig befolyásolta az ónix. – Nem tudom, ember – rázta a fejét Blake. – Nem tudom. Beth magyarázott valamit, de nem bírtam odafigyelni. A rettegés csomóba szorította a gyomromat, remegett kezem-lábam. Hogy lehet, hogy Blake nem tudja? Éreztem, amint Daemon megmozdul mellettem, aztán az ajka a homlokomhoz ért. – Minden rendben lesz. Már majdnem kint vagyunk. Megcsináljuk – súgta a fülembe, és mindketten ellazultunk egy kicsit. Elmosolyodott, őszinte, széles és szép mosollyal. Önkéntelenül utánoztam. – Megígérem, cica. Egy pillanatra lehunytam a szememet, magamba szívtam a szavait, beléjük kapaszkodtam. Hinnem kellett bennük, mert pillanatokra
voltam a pánikrohamtól. Muszáj volt kitartanom. Egyetlen folyosó választott el a szabadságtól. – Mennyi időnk van? – kérdezte Blake. Matthew az órájára nézett. – Két perc. Az ajtók cuppanó hanggal nyíltak szét. Feltárult előttünk a hosszú, keskeny folyosó, szerencsére üresen. Semmi riasztó meglepetés. Blake rohant előre a terhével. Gyors, hosszú léptekkel futott. Utána Matthew szaladt, a biztonság kedvéért megelőzve Dawsont és Betht, végül Daemon és én zártuk a sort. – Maradj mögöttem! – rendelkezett Daemon. Bólintottam, és körbepillantottam. Olyan sebesen haladtunk, hogy az alagút fala elmosódott. A lábamban minden lépéssel erősödött a fájdalom. Blake elérte a középső ajtót, a vállára vetette Christ, és beütötte a kódot. Az ajtó zörögve kinyílt. Blake megállt. Beburkolta a leszálló éj sötétje. A mozdulatlan luxen sápadtan hevert a karjában, szinte élettelenül, de néhány másodpercen belül szabad lesz. Blake végre megkapta, amit akart. A pillantásunk találkozott. Blake szemében valami felkavarodott. Rossz előérzet tört rám, és teljesen a hatalmába kerített. Azonnal az opálért nyúltam, de a nyakamban csak az obszidián medált éreztem. Blake ajka lassan mosolyra húzódott. A szívem kihagyott, rosszullét kerülgetett. Az a mosoly… azt mondta, megvagytok. Rettegés ömlött el bennem, kihűlt a bőröm. De hát az nem lehet! Nem, nem, nem… Nem lehet… Blake oldalra biccentette a fejét, hátralépett, és kinyitotta szabad kezét. A vékony fehér szál láthatóvá vált, és a végén ott lógott az opál, a markából.
– Sajnálom – mondta, és őszintének hangzott. Hihetetlen volt. – De így kellett lennie. – Rohadék! – üvöltötte Daemon, kirántotta a kezét a kezemből, és Blake után vetette magát. A mozdulata véres erőszakot ígért. Az obszidián felforrósodott a pólóm alatt, váratlanul és éppolyan ijesztően, mintha egy seregre való védelmis ugrott volna elénk. Odanyúltam, és kirántottam a medált a nyakamból. Vörösen izzott. Daemon vicsorogva torpant meg. Blake mögött a sötét összesűrűsödött, elnyúlt, behatolt a folyosó bejáratába, végigsiklott a falakon. A lámpák felszikráztak és kialudtak. Az árnyak a földre huppantak, és felegyenesedtek Blake körül. Nem érintették. Nem állították meg. A füstoszlopok fokozatosan emberi alakot öltöttek; a bőrük, mint az olajos éjszaka, síkos, fényes. Hét arum állt Blake körül, mind ugyanabban a ruhában. Fekete nadrág, fekete ing, napszemüveg. És mind mosolygott. Nem törődtek Blake-kel. Eleresztették. Blake eltűnt az éjszakában, az arumok pedig támadásba lendültek. Daemon akaszkodott össze az elsővel, emberi formája eltűnt, amikor nekitaszította az arumot a falnak. Dawson félrelökte Betht, és egy közeledő arum elé lépett, a földre döntve azt. Matthew lenyúlt, és felemelt egy vékony, éles és hegyes obszidiánszilánkot, megpördült, és mélyen a legközelebbi arum hasába döfte. Az felemelkedett, elvesztette emberi alakját, szétterült az alacsony mennyezet alatt, aztán darabokra hullott, mintha csak törékeny csontból állna. Ez kirántott a kábulatból. Tudtam, hogy egyikük sem, de én sem támaszkodhatok a Forrásra nagyon sokáig, tehát ez most kézitusa lesz. Megrántottam az
obszidiánmedált, a lánc elpattant, éppen, amikor az egyik arum odaért hozzám. Sötét szemüvegében megláttam a saját sápadt arcomat. A Forrás erejéért nyúltam. Az arum felém kapott. Vörösesfehér fény tört ki belőlem, mire az arum hátratántorodott és elesett. Az erőm úgy áradt, mint egy túlcsorduló patak. Az ónix csökkentette az erejét, úgyhogy az arum talpra állt, amikor Daemon kiütötte a maga ellenfelét. Újabb fekete füstrobbanás remegtette meg a folyosót. Az arum, akit hátralöktem, ismét előttem állt, immár a szemüvege nélkül. A szeme halványkék volt, a téli égre emlékeztetett, és olyan hidegen nézett rám, mint Simon, ha nem hidegebben. Hátraléptem, ujjaimmal megmarkoltam az obszidiánt. Az arum elmosolyodott, aztán oldalra fordult, kirúgott, és eltalálta a sérült lábamat. Feljajdultam, a térdem megcsuklott. Összeestem volna, de az arum átkarolta a nyakamat, és a levegőbe emelt. Láttam, hogy mögötte Daemon megpördül, a dühe az égbe szökik – és a háta mögött megjelenik egy újabb arum. – Daemon! – sikoltottam, és az engem szorongató arum mellkasába szúrtam az obszidiánt. Erre leejtett, Daemon pedig elkerülte a társa csapását. Az én arumom olyan erővel robbant szét, hogy ismét a betonpadlóra lökött, a szélroham kifújta a hajamat az arcomból. Daemon megragadta a hozzá legközelebb álló arum vállát, és jó pár lépéssel mögém penderítette. Ingatagon lábra álltam. Reszkető kézzel szorítottam a forró obszidiánt. – Kifelé! Mennünk kell! – süvöltötte Dawson, megragadta Betht, és kikerülve egy arumot, az ajtó felé vetődött. – Most! Nem kellett kétszer mondania. Ezt a csatát nem nyerhettük meg, hiszen nem maradt időnk, és még négy arum állt körülöttünk, akikre nyilvánvalóan nem hatott az ónix.
Leküzdöttem a fájdalmat és előreléptem – de csak pár lépésre jutottam, amikor hátulról kirántották alólam a lábamat. Előre zuhantam. Esés közben eleresztettem az obszidiánt, hogy az arcomat védjem a becsapódástól. Az arum érintésének hidege áthatolt a melegítőmön, és amikor megszorította a bokámat, feljebb hatolt a lábamon. Oldalra fordultam, ép lábammal kirúgtam. Arcon találtam az arumot, azután megnyugtató reccsenést hallottam, és eleresztett. Talpra kecmeregtem, fogcsikorgatva próbáltam legyűrni a fájdalmat, úgy indultam Daemon felé. Megfordult, hogy visszajöjjön értem. Ekkor valami mély zúgás rezegtette meg a falakat, és egyre erősödött, amíg már nem is hallottunk mást. Mind megtorpantunk. Fény árasztotta el a folyosót, és a végéről hallatszott az automatikus zárak ismétlődő kattogása. – Nem! – mondta Matthew, visszakapva a pillantását oda, ahonnan jöttünk. – Nem. Daemon szélsebesen mögém pillantott. Megfordultam. A folyosón vibráló, zümmögő kék fényfalak formálódtak egymás után, mintegy tízlépésnyire tőlem. Az egyik arum a kék fény sugarába került, nem messze mögöttem. A fény fellobbant, egy reccsenés hallatszott, mint amikor egy légy akad az ultraviola-csapdába. – Istenem! – suttogtam. Az arum eltűnt. Egyszerűen eltűnt. Ne menjetek a kék fény közelébe! – mondta Blake. Lézer. Szétszakít benneteket. Daemon előrelódult, értem nyúlt, de már késő volt. Mielőtt hozzám érhetett volna – alig pár centire volt az arcomtól –, egy kék fényfátyol jelent meg. Forróság csapott az arcomba. Daemon rémülten felkiáltott. Hátrahőköltem.
Nem hittem el. Nem lehetséges. Nem voltam hajlandó elhinni. Daemon a fátyol másik oldalán, a bejárathoz közelebb, én… én pedig a rossz térfélen. Egymásra néztünk. A rettegés Daemon csodás zöld szemében millió apró darabra törte a szívemet. Megértette, nagyon is jól megértette, mi történt: csapdába estem az életben maradt arumokkal együtt. Kiáltások harsantak, bakancsos lábak dobogása hallatszott – mintha egyszerre mindenhonnan jöttek volna. Előlünk, mögülünk, minden sarokból. Mégsem bírtam megfordulni, nem bírtam magam mögé nézni, levenni a szememet Daemon arcáról. – Kat… – súgta könyörgőn. Metsző hangon felvijjogtak a szirénák. Daemon azonnal reagált, de életében most először nem volt, nem lehetett elég gyors. A mennyezetből és a padlóból kilökődtek a vészlezáró ajtók. Daemon oldalra ugrott, a tenyerével egy apró irányítópanelre csapott. Nem vált be. Az ajtók tovább siklottak egymás felé, a pusztító kék fényfátyol elválasztott minket. Daemon felém pördült, és a kék fény felé vetődött. Riadtan felkiáltottam. Elpusztítja magát, ha a lézerek közé ugrik! A Forrás minden erejét felszabadítottam magamban, és a perzselő forrósággal mit sem törődve kinyújtottam a kezemet. Az erőm maradékával visszalöktem Daemont, távol tartottam megfeszülő testét a lézertől, amíg Matthew oda nem ugrott, hogy derékon kapja. A lábam megcsuklott, térdre estem. Daemon megvadult, csapkodva próbálta visszahúzni Matthew-t, aki előrevonszolta. Matthew bizonyult az erősebbnek, elrángatta a fényfátyoltól, és térdre kényszerítette. Túl késő volt. – Ne! Kérlek, ne! – kiáltotta, a hangja megbicsaklott. – Kat!
Egyre közelebbről hallottam a kiáltásokat és a lábdobogást; az arumok velőbe maró hidege is körülvett. Éreztem, hogy ott vannak a hátam mögött, de még mindig nem bírtam levenni a szememet Daemonről. Találkozott a pillantásunk. Soha, soha nem felejtem el az övében ülő rémületet, a mélységes tehetetlenséget. Körülöttem minden valószerűtlennek tűnt, mintha valójában nem is volnék ott. Megpróbáltam rámosolyogni, de nem tudom, sikerült-e. – Minden rendben lesz – suttogtam könnyes szemmel. Az ajtók már majdnem összezáródtak. – Rendben lesz. Daemon zöld szeme fényesen csillogott. Kinyúlt felém, szétterjesztette az ujjait. Nem érte el az ajtót és a lézert. – Szeretlek, Katy. Mindig szerettelek. Mindig szeretni foglak – mondta rekedten. – Visszajövök érted. Vissza… Az ajtók halk kattanással összezárultak. – Szeretlek… – feleltem, de Daemon… Daemon már nem volt sehol. Átjutott az ajtón, én pedig az arumok és a Daedalus csapdájába estem. Egy pillanatig képtelen voltam gondolkodni, még lélegezni is. Sikolyra nyitottam a számat, de félelmemben nem jött ki hang a torkomon. Lassan megfordultam. Egy könnycsepp gördült le az arcomon. Mögöttem egy arum állt, oldalra billentett fejjel figyelt. Nem láttam a szemét a napszemüvegén át, és örültem neki. Letérdelt. Mögötte megláttam a többi arumot és a fekete egyenruhás embereket. Az arum felém nyúlt, jéghideg ujjával letörölte a könnycseppet. Összerezzentem, nekifeszültem az ajtónak. – Ez fájni fog – figyelmeztetett az arum, és az arcomba hajolt. Éreztem hideg leheletét az ajkamon. – Istenem – suttogtam.
Kín robbant a sejtjeimben, összeszorult a tüdőm. Mozdulni sem bírtam, a karom megbénult. Valaki oldalról átkarolt, de alig éreztem. Mintha sikoltottam volna, azonban hangtalanul. Daemon nem volt velem.
Köszönetnyilvánítás Köszönöm az Entangled Teen csodálatos csapatának – Liz Pelletiernek, Stacy Abramsnak, Stacey O’Neale-nek és Rebecca Mancininek. És az ügynökömnek, Karen Lyonnak – nagyszerű vagy, mint mindig. A családom és a barátaim nélkül mostanra már biztosan barlangi íróremetévé változtam volna, szóval köszönöm, hogy elviseltek, amikor rám törnek az írásrohamok. Külön köszönöm Pepe Tothnak és Sztella Tziotziosznak, hogy olyan csodás borítómodellek, és hogy elkísértek a Daemon Inváziós Turnéra. Mindebből semmi sem valósulhatott volna meg, ha nincsenek az olvasók. Imádlak benneteket. Bárcsak egyenként megölelhetnélek titeket, de ilyenkor zavarba jövök, és csak elidétlenkedném. Higgyétek el nekem, ez a köszönet jobb, mint az ölelés. Becsszó.
