Jennifer L. Armentrout. Obsession rajongói fordítás

1

Jennifer L. Armentrout

Obsession 2013. rajongói fordítás 2

A könyv eredeti címe: Jennifer L. Armentrout: Obsession - 2013. A fordítás alapjául szolgáló könyv: Jennifer L. Armentrout: Obsession - 2013.

3

1. fejezet A HOMÁLYOS BÁRBAN, AZ ALIG-ALIG PISLÁKOLÓ FÉNYEK ALATT, nem éppen a legvonzóbb módon, nyitott szájjal bámultam a legjobb barátnőmre. Mel ma az ’őrült vagyok’ nadrágját vette fel. Nincs más ésszerű magyarázat erre az egészre. Csak ez, vagy Mel itala milliószor erősebb volt, mint az enyém. Olyanok voltunk, mint a borsó meg a héja. Elválaszthatatlan barátnők, amióta elsőben megosztottam vele a csokitortámat. Egy csörgőkígyóban és egy nyusziban több a közös, mint kettőnkben. Mel őrült volt, állandóan pörgött valamin, míg én sokkal jobban éreztem magam egy könyv társaságában, vagy filmet nézve. Soha, senki nem volt képes megfejteni, hogy hogyan kerültünk mi ketten ennyire közel egymáshoz, de ha egy barátság sütivel kezdődik - különösen egy csokis sütivel - akkor már semmi nem állhat az útjába. Nagyot kortyoltam a rumos kólámból, összerezzenve az erőssége miatt. - Mel, ez… - Őrület? Tudom. Őrültnek is érzem magam. Én magam sem hinném el, ha nem láttam volna a saját két szememmel, és ez a két kék leskelődő már rengeteg mindent látott, köszönhetően Lasiknak. - Mel a szemei felé bökött két ujjal. Mindkét ujján a körme fényesre volt festve, ami annyira nem passzolt az imádom a természetes dolgokat vallásához. - De tudom mit láttam, Serena és én mondom neked, hogy Phillip nem ember.

4

Íme. Megint kimondta. Nem ember. Mel félig üres poharára bámultam. Vajon már azelőtt is ivott valamit, hogy találkoztunk? Vagy szívott valamit? Ha az őrjöngő hangposta üzentére gondolok, amit akkor hagyott, amikor még suliban voltam, vagy az azt követő beszélgetésünkre, akkor azt mondanám, hogy meth 1 van a dologban. Mel szeret partizni, de a keményebb dolgokat mindig kerüli. Remélhetőleg. Bár ez most elgondolkodtat. Előrehajoltam, és éreztem a kabátom feszülését, ahogy a kerekasztalon keresztbe tettem a karom. Bárcsak lett volna időm hazamenni és átöltözni. Ehhez valami sokkal kényelmesebb gönc kellene. Sokkal könnyebb feldolgozni az őrült dolgokat egy melegítő gatyában, flip-floppal. - Mel, a legtöbb pasi nem ember. Mel szemei összeszűkültek. - Jah, de a legtöbb pasi nem lesz egyik pillanatról a másikra egy fény gömb! És Vanderson fiai azok lettek. Mindketten! Egy pár kíváncsian tekintgetett felénk. Szerettem volna az asztal alá süllyedni. Megragadtam Mel kezét, és lágyan megráztam. - Fény gömb? Igyekeztem halkan beszélni, bár tudtam, hogy felesleges. Mel mindig nagyon hangosan beszélt. És választási időszak volt, úgyhogy Vanderson szenátor neve azonnal felkeltette mindenki figyelmét. - Igen. Egyszer csak elkezdtek világítani, mint egy világító rúd, vagy… vagy, mint azok a játékok, emlékszel, amit ha megráztál, akkor világítottak? - A világító kukacok? - Azok!

1

meth: methamfetamin - drog

5

Kiszabadította a kezét a kezemből, és végigfutatta az álláig érő hollófekete haján. - Olyan volt, mint egy világító kukac, csak sokkal fényesebb. Édes istenem. Tuti, hogy az ’őrült vagyok’ nadrágját vette fel. - Ittatok vagy szívtatok valamit… Mel rácsapott az asztalra, olyan erővel, hogy a poharaink megugrottak. - Nincs olyan ital, vagy drog az egész világon, amitől ezt láttam volna. - Oké - emeltem fel a kezemet megadásom jeléül. - Csak nem értem ezt az egészet, Mel. És ne csapkodd az asztalt. Nem tehet semmiről. Hosszan kiengedte a levegőt. - Csak rohadtul kiborultam. Meglátott. A bátyja is meglátott. Tudom, hogy tudják, hogy láttam őket. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. Láttam, hogy tényleg teljesen kiborult. Láttam már Melt izgatottan, például amikor egy szöcske volt a házukban, vagy amikor egy faágról azt hitte, hogy kígyó és… amikor lepkék repkedtek körülötte, de sosem láttam még ilyennek. Ez most más volt. Valami most tényleg megijesztette. - Phillipnek elég rossz híre van - mondtam, miközben hullámos hajamat próbáltam a fülem mögé tűrni. - Az, hogy a szenátor fia eléggé a feje tetejére állította a világát. Valószínűleg… - …valószínűleg ő is egy közülük! A szenátor is! Jézusom, ha Mel továbbra is így fog kiabálni, soha többet nem jöhetünk majd ide. Igazán feljebb vehetnék a zene hangerejét, és lekapcsolhatnák a fényeket. A Fast Times nem volt valami forgalmas hétfő esténként, úgyhogy mindenki beszélgetését simán lehetett hallani és érteni. 6

Mel belekortyolt az italába. - A lakásukban voltam Grandview-ban, amikor történt. Grandview volt az a hely, ahol a gazdagok éltek, egy lakópark, ahol az olyan fontos emberek, mint például a szenátor is, rezidenciát tartott fenn. A kapuja, vagy hat méter magas volt. Abszurd. És nevetséges. Attól félnek talán, hogy az oroszok megtámadják őket? - Amikor a fénygömb jelenség megtörtént? - kérdeztem a szívószálamat babrálva. Mel bólintott. - A nappaliban lógtunk, ittunk, beszélgettünk. Semmi komoly. Aztán hátramentünk a szobába szexelni. Csodás volt, mint mindig. Phillipnek olyan állóképessége van, mint senki másnak a földön. Felvontam a szemöldököm. - Aztán egyszer csak megjelent a testvére, Elijah. - Miközben szexeltetek? - Bármennyire is szexi belegondolni is ikrekkel szexelni, nem akkor, amikor Phillippel épp együtt voltunk. - Leszakította az egyik gombját a blúzán. - Szóval, kimentek az erkélyre, és valamiről vitatkozni kezdtek. Ezek ketten egyfolytában civakodnak valamin, és ismersz, én meg mindig mindent tudni akarok. Elmosolyodtam. - Igen. - Odamentem az ajtóhoz és hallgatóztam. Valami Sas Projektről és Daidaloszról vitatkoztak. - Daidalosz? Az nem valami görög mitológiai alak? - Nem ez a lényeg Serena. Figyelj rám. Erről vitatkoztak. Elijah ki volt akadva, mert az apja veszélyeztette ezt a Daidalosz dolgot, és a Sas Projektet meg eleve rossz ötletnek tartotta, de Phillipet nem érdekelte. Azt mondta Elijah-nak, hogy ne foglalkozzon vele, és törődjön a maga dolgával. Hogy ez nem az ő világuk. 7

- Oké - most már nagyon kíváncsi lettem, hogy jutunk el oda, hogy Phillip fénygömbbé változott. - De Elijah tényleg nagyon ideges volt, azt mondta, hogy ez az egész majd rajtuk fog csattani, és ez a Sas dolog rossz és veszélyes. Magyarázott, valamit Pennsylvaniáról és, hogy ott vannak a gyerekek, és ha Daidalosz megtudja mit terveznek, akkor nekik végük. Én meg arra gondoltam közben, hogy hű, mi folyik itt? - Mell pupillája teljesen kitágult. - Elijah mondott, valamit Phillipnek, de túl halkan beszélt, nem értettem, de Phillip nagyon felhúzta magát rajta, és meglökte Elijah-ot, aki erre visszalökte. Két felnőtt férfi lökdösi egymást? Attól féltem, hogy az egyikük majd túl nagyot lök és átesik valamelyikük a korláton. És akkor… akkor történt. - A fénygömb? - Igen. - A homlokát a tenyerébe temette, és összeszorította a szemeit. Falfehér volt az arca. - Elsőre olyan volt, mintha elhalványulna. A ruhája, a teste, mindene elkezdett halványulni, mintha mindjárt eltűnne. És akkor egyszer csak ott állt, és nem volt ember Serena. Fényben úszott az egész alakja. Tetőtől talpig Serena! - Oké - nyújtottam el a szavakat. - Mit csináltál? - Kiborultam, mint minden normális ember tenné! Elhúztam a csíkot természetesen, de... - átkozódott, majd leengedte a kezeit az asztalra. - Elejtettem a sörös üveget. Meghallották. Amikor visszanéztem ott álltak az erkély ajtóban, és mindketten izzottak... - hangja elhalkult, ajkai remegtek. - Tudták, hogy láttam őket. Mármint, egyértelmű, hogy láttam őket, hiszen olyan gyorsan futottam ki az épületből, mintha az tűzben égne. Nem tudom, mit csináljak. Még csak hazamenni se mertem. Csak vezettem körbe és körbe, és rád vártam. Olyan volt, mintha örökké tartott

8

volna. Mindent leírtam, amíg a kocsiban voltam, biztos, ami biztos... - Biztos, ami biztos? Ezt, hogy érted? - Nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy le kell írnom, mielőtt elfelejtenék valamit, és tudom, hogy már mostanra is felejtettem. Bassza meg. - Felnyögött, ahogy megugrott a széken. - Nem akartam az időt vesztegetni, végül a postafiókomba tettem, amikor ellenőriztem a leveleimet, mert én annyira tartok tőle. Visszaültem a bárszékre, de még mindig nem volt ötletem, mit is mondhatnék neki. Mel egyértelműen nem úgy nézett ki, mint aki már feldolgozta, ami történt, úgyhogy valami tényleg történhetett. Talán nem az, amit ő gondolt, de valami biztos, éreztem. - Túlságosan félek hazamenni. Phillip tudja, hogy hol lakom. Mel megitta az utolsó kortyokat. - Mikor történt mindez? Ma reggel? - kérdeztem homlok ráncolva. Mel bólintott, majd hirtelen beugrott. - Nem mentél be dolgozni? - Mi? Nem! Hogy mentem volna ebben dolgozni ezek után? Mel megborzongott. - Egyébként Phillip azt is tudja, hogy hol dolgozom. A szívem összeszorult. Mi van, ha tényleg valami baj van Mellel? Nem csak túl éles a fantáziája, hanem tényleg valami komoly baja van? A tanult dolgok azonnal működésbe léptek, és elkezdtem listába szedni, hogy milyen mentális betegségekről lehet szó: a valóságtól való totális elszakadás, skizofrénia, szorongásos hallucinációk, vagy agydaganat? A lehetőségek száma végtelen. - Mel... - Ne, ne Mellez itt nekem - a hangja remegett. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, és ha én lennék a te helyedben, ugyanígy 9

reagálnék, de tudom mit láttam. Phillip nem ember. És a testvére sem. Nem tudom, mik ők - talán egy kormánykísérlet, vagy maguk az ördögök, vagy űrlények. Nem tudom. Űrlények. Oké. Eljött az ideje, hogy elmenjünk innen. - Mit szólnál hozzá, ha elmennénk hozzám? Megcsillant a remény a szemében. - Tényleg? Nem gond? Tudom, hogy most azt hiszed, hogy egy őrült liba vagyok. Legyintettem. - Édesem, hát nem ez a legjobb barátok dolga? Ez most egy kritikus helyzet, és ha tudok, akkor segítenem kell. Van otthon egy kis fagyi, és lasagne. Rakunk egy pakolást az arcunkra és kitaláljuk, mi legyen. - Ma még nem is ettem semmit. Túl ideges voltam. - Mel rám mosolygott, de elég erőtlen volt ez a mosoly. - Te vagy a legjobb Serena. Komolyan mondom. - Tudom - vigyorogtam rá pajkosan. - Maradj itt, én elintézem a számlát. Amikor Mel bólintott, és elkezdett kotorászni a pénztárcája után, megfogtam a sajátomat és leugrottam a székről. A szorosan álló asztalok között végigbotorkáltam, nem figyelve a rengeteg szemre, ami rám meredt. Gyorsan kifizettem a számlát - azt hiszem ezt már teljesen megszoktam mostanra. Mel szerette az extrém dolgokat, de ritkán maradt hosszabb ideig egy munkahelyen, így sosem volt elég pénze. Nem igazán értettem sosem, hogy ez miért van így, mert Mel egy okos nő volt, meg volt végzettsége is, de mégsem sikerült alkalmazkodnia sehol. Mel még csak huszonhárom éves volt, mint én, így még bőven volt ideje, hogy lehorgonyozzon valahol, elkerülje az őrült gazdag ficsúrokat, és felhasználja az egyetemen tanultakat, hogy valami jó munkahelyen keményen dolgozhasson. Megfogtam Mel karját és átkaroltam. - Készen állsz? 10

Mel nem mondott semmit, csak bólintott, és elindult a száraz kora májusi estébe. Egy csapat pasi épp akkor lépett be a bárba, a kabátjuk a karjukon, a nyakkendőjük kilazítva. Az egyikük odaszólt nekünk, hogy - hé, csajszik, - de süket fülekre talált. És ez egyértelműen bizonyítja, hogy Mellel valami nem stimmel, hiszen sosem volt képes ignorálni, ha egy srác akár csak ránézett. Aggódtam érte, miközben a garázs felé terelgettem. Ha Mel nem lesz jobban a fagyi és a lasagne után, muszáj lesz meggyőznöm, hogy beszéljen valakivel, bárkivel, aki nem én vagyok. A barátságunk nem hiszem, hogy kibírna egy pszichológiai diagnózist, és nem is szeretném, hiszen még soha senkit nem diagnosztizáltam. Mint iskolai tanácsadó eléggé bekorlátoz, hogy milyen rendellenességekkel találkozom. Hideg és sötét volt a garázsban. A hátsó helyek, ahol én is parkoltam, teljes sötétségben úsztak. Szerencsére Mel az első sorban parkolt, közel a kijárathoz. Megálltunk a piros audi mellett. Miközben a kulcsok után kutatott, felém fordult. - Azt hiszed őrült vagyok, ugye? - Nem! Dehogy is! - válaszoltam gondolkodás nélkül. Kétség suhant végig Mel arcán. - Biztos? Mert az arcod pont olyan volt, mintha azon gondolkodnál, hogy milyen betegségeim lehetnek. - Egyáltalán nem arra gondoltam - grimaszoltam. - Azt már korábban megtettem. Mel felröhögött majd megölelt. - Köszönöm. Komolyan. Nem szeretnék most egyedül lenni. Megsimogattam a hátát. - Semmi baj. Meg fogjuk oldani. Elengedtük egymást, és Mel kinyitotta az kocsiajtót. - Várok rád.

11

Rámosolyogtam, és amilyen gyorsan csak bírtam a lábaimat egymás elé pakolni, elindultam a kocsim felé. Utálom a parkolókat. Szerintem semmi sem ijesztőbb náluk. Nos, a szenátor fényes fiáról beszélni is elég ijesztő. A szívem összeszorult. Mel még soha... nem nézett ki ennyire sebezhetőnek, mint ma este. Nem tudom, hogy hogyan tudnék neki segíteni, de azt biztos, hogy történjék bármi, legyen bármi baja Mel fejének, én itt leszek mellette. Ugyanúgy mellette leszek, ahogy ő is, amikor anyám egy rablótámadás során meghalt még az egyetemi gólyaévek alatt. Mel nélkül egyedül maradtam volna, sosem kerültem volna közelebb az apámhoz. Mindig ott voltunk egymásnak, mind a kis dolgokban, mind a hatalmas krízisek idején. Most sem lesz ez másként. Megálltunk a totálisan elhasznált Hondám előtt, és kihalásztam a kulcsaimat. A pénztárcám kicsúszott a kezemből, és a kulcsok egyenesen a mocskos padlóra estek. - Csodás - motyogtam magam elé, ahogy lehajoltam, amennyire csak tudtam a szűk ruha miatt. Elkapva a kulcsokat felálltam. Egy elsuhanó árnyékot vettem észre a szemem sarkából. Azonnal arra fordultam. A garázs nem volt nagy, még innen is láttam Mel fejét, ahogy a kocsiban ülve rám vár. De nem ez volt, ami felkeltette a figyelmemet, így megfordultam, és egy magas pasit vettem észre, aki épp az egyik oszlop mögül jött elő. Szándékosan lépett bele a fénybe. Milyen helyes srác... Teljesen megbabonázott a srác kinézete: magas és homok szőke hajú, olyan volt, mint egy modell, aki épp most lépett ki egy magazin címlapjáról. A farmerja tökéletesen illett rá, mintha csak rászabták volna. Én árnyékban voltam, így nem féltem, hogy észreveszi mennyire vizslatom őt. Esélytelen

12

volt, hogy észrevegyen, úgyhogy csak bámultam őt... és csorgattam a nyálam egy kicsit. Na jó, nem kicsit, nagyon. Teljesen elragadott feszes hátsójának látványa ebben a csodás nadrágban, amikor kilépett a fényre, és - mi a franc? - eltűnt. Eltűnt! Mintha csak kilépett volna a térből vagy beszippantotta volna egy fekete lyuk. Az egyik pillanatban ott volt, a következőben pedig eltűnt. Aggódva előre léptem. A hideg futkosott a hátamon. Álmodom csak? Vagy Mel hallucinációja átragadt rám is? Mert ez pontosan olyan volt, mint amiről ő beszélt a bárban, de... De akkor észrevettem Mel kocsija mögött, pontosan jobb oldalon. Kizárt, hogy úgy ment oda, hogy nem vettem észre. Lehetetlen, de mégis ott volt, pontosan ott. Mintha minden csontom kővé dermedt volna, a gyomrom felfordult, úgy éreztem, hogy oda betonoztak, ahol állok. A kulcsaim élettelenül lógtak a kezemben. Hirtelen újra a bárban találtam magam, és Mel szavai vízhangzottak a fülemben. Nem ember. Nem ember. Elképedve és sokkolva néztem, ahogy az ember felemelte a kezeit. És abban a pillanatban a vezető oldali ajtó kinyílt és Mel feje tűnt fel, mintha a férfi őt hívta volna, de nem hallottam semmit, olyan hangosan vert a szívem. Kinyitottam a szám, hogy odakiáltsak Melnek, de a levegő hirtelen megtelt elektromossággal, és minden szőrszálam égnek meredt. Hirtelen fény villant, majd egymás után újabbak, mint ahogy a zuhanyrózsából folyik a víz. Mindegyik kis fénylökés, olyan volt, mint egy lövés, teljesen elnémították a hangom, ahogy hátravetődtem a kocsim mellé. Aztán sötét lett, de nem tartott egy percig sem. Egy természetellenes kék fény jelent meg a garázs elején, és édes 13

istenem, a férfiból jött. Mint a villám, végigterjedt az egész testén, a hátán, le a karján, mígnem elérte a tenyerét. Mel ugyanolyan őrülten sikoltott, mint én. A fény egyenesen a kezéből pulzált, mint a villámok. A szívem megállt. A kulcsok kiestek a kezemből. A kék fény magába fogadta Mel kocsiját. Egy pillanatra a levegő megállt, és minden elcsendesedett. A meleg visszatért, erőszakos hullámok kíséretében, míg nem fény lobbant, elvakított egy pillanatra, majd robbanás rázta meg az egész parkolóházat.

14

2. fejezet A HÍVÁS PONT AZELŐTT FUTOTT BE, hogy felszálltam volna a privát gépre Nyugat-Virginia őserdeje felé. Nem akartam felvenni, mert valahányszor az a rohadt telefon megszólal, mindig valami problémát kell megoldani. De a nem akarás és a muszáj, nem ugyanaz. Kirángattam a telefont a szütyőmből, és anélkül, hogy megnéztem volna ki hív, fogadtam a hívást. Nem mintha olyan sok mindenki lehetne. - Mi az? Egy ideig csönd volt a vonal másik végén, láttam magam előtt, ahogy a mindig feszes tiszt arcán megjelenik egy grimasz. - Nagyon udvariatlan így felvenni a telefont - közölte Zombro tiszt. - Ez is eléggé udvariatlan volt most tőled. - Nekidőltem a falnak és a repülőtér alatti aszfaltot néztem. - Leszarom. Zombro szinte kiköpte a következő szavakat: - Van fogalmad róla, kivel beszélsz? - Igen, pontosan tudom, hogy kivel beszélek. Térj a lényegre. El kell érnem egy gépet. - Mondj le az utazási terveidről, munkánk van számodra. A kezem megfeszült a telefon körül, hallottam, ahogy a műanyag reccsen egyet. A francba. Erővel kényszerítettem magam, hogy engedjek a szorításon. Sok telefonomat tettem már tönkre hasonló módon.

15

Zombro a hallgatásomat beleegyezésnek vette. - Az egyik műhold egy erős, magas frekvenciájú robbanást észlelt Boulder felett. Hátrabillentett fejjel becsuktam a szemem. - És ennek mi köze van hozzám? - A bizonyítékok azt mutatják, hogy ez egy nem engedélyezett művelet volt a Forrás részéről. Mivel él ott egy kis csoport Luxen, így szükségünk van a segítségedre. Lassan kinyitottam a szemem. A horizont szélén a nap épp lebukott a látóhatáron, narancs fényt vetítve a közeli hegycsúcsokra. Pici darabok csillantak meg a halványuló fényben. Kibaszott bétakvarc. - Hunter? Hallottad, amit mondtam? Zombronak már a hangja is az önuralmammal játszik, és be kell vallanom, hogy sosem voltam könnyű esett. Megrúgtam a falat. - Igen, hallottalak. - Te vagy a legközelebb Boulderhez. A pilóta már megkapta az instrukciókat. Menj oda, és várd a kontakt személyt. Mielőtt közölhettem volna Zombroval, hogy bassza meg, bontotta a vonalat. A kis pondró előszeretettel csinálta ezt mindig. A faszikám azt hiszi, hogy az, hogy ő rakja le előbb a telefont, az erő bizonyítéka. Idegesítő, igen, de nevetséges is egyben. Zombro még a legmerészebb álmaiban sem lehet annyira erős és halálos, mint én, és ezt ő is nagyon jól tudja. Megráztam a vállam, de feszültség csak nem akart elmúlni az izmaimban. A hangár felé néztem, és a szemem azonnal megakadt egy potenciális veszélyforráson. A fajtám egy másik tagját fedeztem fel, ahogy kilépett az árnyékból, de annyira gyorsan visszahúzódott, hogy az jutott eszembe, okosan teszi, hogy félti az életét. Amíg biztosra nem 16

vettem, hogy a másik nem készül semmire, nem fog csinálni semmit, én sem mertem hátat fordítani neki. A kezem ökölbe szorult, szerettem volna letépni magamról a bőrt. Ez a bőr már a részemé vált, de voltak pillanatok, mint a mostani is, amikor szerettem volna az eredeti alakomat felvenni, hogy megszabaduljak a seggfejektől, akik hívogatnak, hogy a kormánynak szüksége van a jelenlétemre. Mintha lenne akár csak egy kis esélyük is rá, hogy kordában tartsák a Luxen populációt. Ha ez megtörténne, akkor nem lenne rám szükségük. Akkor valószínűleg meghalnék vagy bezárnának egy laboratóriumba, megkötöznének - és sajnos nem az izgalmas módon. De ehelyett, hát itt vagyok - jelentsen ez bármit is. Ez az egész ’fizess az életedért dolog’ már elég régi ügy. Üldögélni, várni, a Nemzetvédelem kutyájának lenni, nem az én természetem. Ez valahogy inkább Lore-ra vall, de a testvérem... ő, valahogy mindig más volt. És így jutottam el ide, készen a munkára, mert Lore megkért, hogy ne álljak az útjában, hogy lépjek ki a háborúból, és Lore könyörgött. Pedig a mi fajtánk sosem könyörög. De már ez sem lehetett kifogás, amikor ott álltunk a nővérünk halott teste felett. És most itt vagyok. A pilóta kidugta az orrát az ablakon, és láthatóan erősen nyelt egyet. Az emberek mindig furán érzik magukat a jelenlétünkben. A hatodik érzékük jelzést ad le, hogy olyan közel kerültek a halálhoz, amennyire csak lehetséges. Vagy valami rosszabb, jutott az eszembe, miközben felkaptam a szütyőmet a vállamra. Ha már haza nem mehetek, legalább Luxent ölhetek.

17

- Már elmondtam önnek mindent, amit tudok, és tudom, hogy őrültségnek hangzik, de az, hogy újra és újra elismétlem, nem változtat ezen semmit. Jones detektív ült velem szemben, igazgatta a nyakkendőjét. Az állkapcsa mióta belépett ide, a lágy rózsaszínből totális vörössé változott. - Miss Cross, tudom, hogy trauma érte... - Láttam, ahogy a barátnőmet felrobbantották a kocsijában ülve! - A hangom hisztérikusan csengett. Megköszörültem a torkom, de a szemem még mindig égett. - Igen, ez elég traumatikus, de akkor sem változtat azon, amit láttam. - És ez az ember, mit mondott, hogy is nézett ki? Fáradtan lerogytam az asztalra. - Már elmondtam Önnek is, és a munkatársának is. Magas volt... - Milyen magas Miss Cross? - Jones nyomozó előrehajolt, az öve belemélyedt a hasába. - Maga nagyon alacsony, gondolom, Önnek mindenki magasnak tűnik. Mi a franc? Megráztam a fejem, mielőtt kirobbantam volna frusztrációmban. Újra elmeséltem neki, hogy nézett ki a férfi, ő pedig jegyzetelt a noteszébe. Biztos voltam benne, hogy csak firkálgat. Már öt órája itt ültem a rendőrségen, és folyamatosan csak önmagamat ismételgettem. El voltam zsibbadva, nem tudtam felfogni, ami történt, hiszen Mel... Mel nem halhatott meg. Egy másik részem teljesen feszülten figyelt, még attól is megremegtem, hogy a nyomozó a súlyát áthelyezte a széken, és az megcsikordult, vagy a lámpa pislákolásától, folyamatosan felidézte bennem azt a horrorisztikus pillanatot, miközben minden fájó izmom és égő bőrfelületem az esésemre emlékeztetett. El sem hittem, hogy még mindig élek.

18

A robbanástól hatalmasat estem a hátsómra, és az a kis párna, amivel rendelkezem, se tompította az esést. A fülem vagy két órán keresztül csengett, és még mindig éreztem az illatát az égő fémnek és... húsnak. Édes istenem... Megborzongtam, a pohár víz felé nyúltam. Egy húzásra megittam, de még ez sem szüntette meg a fémes ízt a torkomban. Mély lélegzetet vettem, majd újra felnéztem a nyomozóra. - Én mondom magának, az a pasi felrobbantotta a kocsit. Nem tudom, hogy csinálta, de megtette. És mielőtt ez megtörtént, Mel... - összeszorítottam az ajkaimat. - Mel nagyon félt. - Azt akarja mondani, hogy a barátnője félt Vanderson szenátor fiaitól? - Kétség futott végig az arcán. - Hogy látott valami abnormális dolgot ma reggel? Meg tudja mondani, mi volt az? Egy ideig csak bámultam rá, nem akartam elhinni, hogy megint itt tartunk, megint el kell mondanom neki. Mintha csak hazugságon próbálna érni, ami egyszerűen őrültség, hiszen ki lenne képes egy ilyen hülyeséggel előállni? A kezemet végigfutattam a hajamon. Az egyedüli ok, amiért még mindig itt voltam az a remény. A remény, hogy a rendőrség segít majd megtalálni Mel halálának okozóját. Korábban a nyitott ajtón keresztül hallottam, ahogy arról beszélgettek, hogy Melből csak darabok maradtak. Nem csak a teste, az egész élete darabjaira hullott. A gyomrom kavargott, miközben elmeséltem a nyomozónak mindent, amit Mel mondott, elmeséltem a telefonhívását, és hogy mennyire ideges volt a bárban. - Tanácsadó vagyok egy középiskolában... - Nem tűnik ennyire idősnek. - Bozontos szemöldöke összeráncolódott. 19

- Két éve végeztem, és egy éve dolgozom az iskolában válaszoltam fáradtam. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, amit mondok, de ez az igazság. - Hiszek önnek - közölte velem, amitől teljesen meglepődtem. Felemelkedett, és a kezébe vette a noteszét. - Elhiszem, hogy Ön azt hiszi, tényleg ezt látta, és segíteni szeretnék Önnek. És segíteni is fogok, de talán szüksége lenne pár napra, hogy megnyugodjon és átgondolja, mi történt valójában. Dühös lettem, és szinte felpattantam a székből, meglepődve, hogy mindezek után még ennyire gyors tudok lenni, és maradt még ennyi erőm. - Amit elmondtam Önnek, azon nincs mit átgondolni! Tök mindegy hány nap telik el, akkor is ez történt. Nem foglalkozott a kitörésemmel, csak jelezte, hogy üljek le. - Kérek még pár percet, aztán az egyik munkatársam hazaviszi önt, rendben? A parkoló még le van zárva. Reméljük holnapra sikerül megtisztítanunk a terepet, és mindenki hazaviheti az autóját. Az engedelmetlenség szinte szétfeszített, és csak vizslattam néhány másodpercig ’a kapásból elutasít’ nyomozót. Jó esély volt arra, hogy behúzzak neki, de a késztetés végül úgy szivárgott ki belőlem, mint a levegő egy lufiból. Lerogytam a székre, túl mérges és túl fáradt voltam. A nyomozó megállt az ajtóban és rám nézett: - Lenne még egy utolsó kérdésem Miss Cross. Ránéztem, reménytelenül, biztos voltam benne, hogy egy újabb, teljesen irreleváns dolgot fog megkérdezni. - Mondott egy nevet, ha jól emlékszem D-vel kezdődött. A barátnője mondott erről még valamit? - A Daidaloszra gondol? - Amikor a nyomozó bólintott az addig megfeszült vállam hirtelen leengedett. - Említette ezt, és 20

egy Sas Projekt vagy művelet nevű dolgot, de nem tudom... nem emlékszem pontosan. Most már elmehetek? Jones nyomozó egy ideig meredten bámult rám, majd egy apró mosoly jelent meg a szája sarkán. - Már csak néhány perc. Majd elment, és becsukta maga mögött a szürke ajtót. A csönd, ami hirtelen beállt, majdnem összetört. Az utolsó erőmet felhasználva becsuktam a szemem és elkezdtem visszaszámolni száztól. Pont itt elveszni, nem lenne a legszerencsésebb és nem sokat segítene. A nyomozó szerint már így sincs ki mind a négy kerekem. Ahogy elértem a harmincat, kinyitottam a szemem. Csíptek. A táskám után nyúltam és szerencsére a nagy káoszban sikerült szinte azonnal elérnem a telefonomat. De hiába tapogattam a kijelzőt, halott volt. Nem lehetett az aksi, mert a munkahelyemen feltöltöttem. Visszadobtam a táskámba. Az idő lassan vánszorgott, bennem pedig kavarogtak a ’mi van, ha’ kérdések. Mi van, ha komolyabban veszem Melt? Mi van, ha ottmaradunk a bárban? Mi van, ha ragaszkodom hozzá, hogy Mel velem jöjjön, ne a saját kocsijával? Megdörzsöltem az arcomat. A mellkasomat mintha valami erősen nyomta volna, kinyitva régi sebeket, akkorról, amikor anyámat megölték húsz dollárért, amit a táskájában tartott. Kinyílt az ajtó, és ijedtségemben felugrottam. Azt hittem azok a rendőrök fognak megjelenni, akik a parkolóban is ott voltak, vagy maga a nyomozó, de helyette két férfi jött be, akiket még nem láttam korábban. Mindketten fekete öltönyben voltak. Az első egy kicsit idősebb, ráncos és foltos bőrű. A homloka körül már őszült. A fiatalabb babaarcú, egy vagy két évvel lehetett idősebb nálam.

21

- Miss Cross? - Az idősebb férfi szólalt meg előbb, felmutatva a jelvényét. - A nevem Zombro ügynök. A Nemzetbiztonságtól jöttünk. Kicsit kihúztam magam ültömben, de nem igazán lepődtem meg. A kocsirobbantások tipikusan az ő asztalukra tartoznak. Zombro ügynök arra a székre ült le, amit a nyomozó előtte már felmelegített neki. - Tudom, hogy már nagyon fáradt lehet, és ez egy különösen hosszú és borzalmas éjszaka lesz Önnek, de el kell rabolnunk még pár percét, utána hazavisszük. Rendben? Összezuhantam a kényelmetlen fémszéken ülve, de bólintottam. A fiatalabb férfi körbejárta az asztalt, majd a közelebbi szélére leült. Mosolygott, amitől a szeme körül apró nevetőráncok jelentek meg. - A nevem Jonathan Richards. A partnerem és én szeretnénk részvétünket nyilvánítani a ma este történtek miatt. - Köszönöm - nyögtem ki a szavakat. A mosolya szinte folyamatosan ott volt, de a szeme nem mosolygott. Talán csak a munka része volt. Hányszor ülhettek már egy-egy ilyen irodában, valamilyen borzalmas eset szemtanújával beszélgetve? - Tudjuk, hogy már sokszor el kellett ma mondania mi történt ma este, de arra kérjük, tegye meg ezt még egyszer. - A komor ábrázat, ami Zombro arcára ült, ahogy beléptek még mindig ott volt, egy pillanatra sem változott meg. - Első kézből szeretnénk hallani a történteket. Leültem a székemre, és lesütöttem a szemem. Még csak nem is tetettem. Minél hamarabb túlesünk ezen, annál gyorsabban szabadulhatok meg ettől az orrfacsaró kávészagtól. Ki tudja hányadszor, újra elmeséltem a nap eseményeit. 22

- A barátnője közeli kapcsolatban állt Phillip Vandersonnal? kérdezte Richards ügynök. Azon gondolkodtam, hogy az alkalmi szex az közeli kapcsolatnak számít-e. - Csak pár hete találkozgattak. Előtte nem nagyon ismerték egymást. Mármint, persze mindenki tudta, hogy kik ők, de más volt az érdeklődési körünk, nem jártunk ugyanazokra a helyekre. Phillip és Elijah magániskolába járt és... - megálltam, felesleges információ. Richards megnyugtatóan bólintott. - És a tegnap este előtt sosem beszélt semmi furcsáról? Nem említett semmi szokatlant? Megráztam a fejem. - Nem, ma volt ilyen először, de ő tudta, hogy én nem... nem támogatom a kapcsolatukat. A testvéreknek megvolt a maguk hírneve errefelé. Úgy tűnik mindketten tisztában voltak a saját feltűnő playboy kinézetükkel, mert egyikük sem szólalt fel. Zombro előrehajolt, és megtámasztotta a kezét a térdén. - Azt mondta, hogy a testvérek valamin vitatkoztak, aminek a végén Phillip izzani kezdett? Hallani valahogy kevésbé hangzott őrültségnek, mint kimondani. - Én sem hittem el neki, de aztán láttam a srácot a parkolóban, és... Még feltettek pár kérdést arról, hogy mit láttam pontosan, rutin kérdések, csupa olyan, amit már korábban is kérdeztek, de mindig visszatértek a szenátorra. Hamarosan rájöttem, hogy valószínűleg arra gondolnak, hogy az esethez valami köze lehetett a két testvérnek. Amikor végre kifogytak a kérdésekből újabb másfél óra telt el, és a fekete-fehér órára nézve a falon megállapítottam, hogy már hajnali egy óra van. 23

- Van bármi elképzelése róla, hogy a barátnője mit hitt, mit látott reggel Phillip erkélyén? - kérdezte Zombro. A kérdéstől hirtelen védekezni kezdtem. - Nem tudta, hogy mit látott... de azt biztosra vette, hogy nem emberek. - És Ön mit gondol, mit látott a parkolóban? - kérdezte a másik. Belenéztem a szemébe, és végig sem gondoltam, hogy mit mondok ki hangosan. - Emberi lény erre nem képes. - Oké - mondta a fiatalabb. - Lesz még Önhöz pár kérdésünk, de azok már várhatnak holnapig. A két ügynök felállt, és várták, hogy én is megtegyem. De ahogy a két lábamra álltam, hirtelen meginogtam. A fiatalabbik megfogta könyökömet, én meg alig hallhatóan azt suttogtam neki, hogy köszönöm. - Minden rendben lesz - mondta. Csak azt mondják, amit mondaniuk kell, amitől úgy gondolják majd könnyebb lesz. De már semmi sem lesz rendben. Soha.

24

3. fejezet KIBASZOTT EMBEREK, ÉS AZ ŐK KIBASZOTTÚL TÚLNÉPESEDETT, zsúfolt és zajos városaik, bőven benne vannak ’a tíz dolog, amitől a plafonra mászom’ listámon. Visszaültem a sötét sarokba a Fast Time-ban, és néztem az embereket, ahogy az asztaluk és a bár között futkároztak. Mivel ez egy dolgos éjszaka volt, így azon morfondíroztam vajon hányan lesznek, akik ma éjszaka, hazafelé menet a késő esti forgalomban véget vetnek saját, értéktelen életüknek. A francba, ez az éjszaka még nekem is sötét volt. Nagyon rossz hangulatban voltam. Utáltam a városokat, különösen azokat, amelyek elrejtették az ellenségeimet. Ahogy a tömeget pásztáztam, megakadt a szemem egy-két engem bámuló szempáron. Lassú, hideg mosolyt küldtem feléjük, de a torkom összeszorult. A szemem nagyon érzékeny. Minden élőlénynek van egy látható hullámhossza. Az Arumoknak ez olyannak látszik, mint az aura, változó színűek, a hangulattól és az érzésektől függően, amik éltetik ezt az energiát. Az embereknél általában egy szín látszik egyszerre. A Luxenek olyanok, mint egy boldog, boldog szivárvány. Ez volt az oka, amiért azonnal megismertük a Luxeneket, ahogy rájuk néztünk, kivéve ha bétakvarc van a közelben. A kristály torzítja a Luxenek hullámhosszát, normalizálja, és emiatt elvegyülnek az emberek között.

25

Nem volt semmi különös a három srác hullámhosszában, akik pár asztallal odébb épp lecsapták a sörüket, de nem vagyok hülye. Bétakvarc volt a közelükben, akár még a seggükbe is feldughatják. A Luxenek, ha nem is látszik a hullámhosszuk, akkor is kitűnnek az emberek közül. Több volt ez, mint, hogy magasabbak egy átlagembernél, vagy hibátlan szépfiú kinézetük volt, inkább az, ahogy tartották magukat, még úgy is, hogy ittak. Az arrogancia körbevette őket, a főlényesség, amit egy ember, ha akarna, se tudna utánozni, mert ez abból ered, hogy ők nem Homo sapiensek, ők a Luxenek, a felsőbbrendű faj. De a három punk nem vette észre, hogy én is ott vagyok, és ezáltal leverték őket a tápláléklánc tetejéről. A bokámra erősített opál láncnak köszönhetően a Luxenek nem ismerték fel valódi természetemet. A sörömet kortyolgatva néztem a Luxeneket, ahogy eltántorogtak mellettem. Az egyikük szemei összeszűkültek, ahogy elmentek mellettem. Talán érzett valamit, de aztán mégis a haverjai után ment. Az ajtó becsukódott mögöttük, de előtte még beengedte az égett fém szagát. Szerettem volna utánuk menni és a szart is kiverni belőlük, de aztán felnevettem és végül meghúztam az üvegemet. Rossz ötlet lenne. Luxent fogyasztani ma nem pálya. Az ajtó újra kinyílt és végre az érkezett meg, akire vártam. A Nemzetvédelem két embere. Az idősebb homlokráncolva pásztázta a ritkuló tömeget, majd megakadt rajtam a szeme. Megemeltem az üveget Zombro ügynök felé egy fél mosollyal az arcomon. - Helló, partner! - Jó ötlet most inni? - kérdezte Zombro. 26

- Kopj le. Richards a fiatalabbik, elfordult és elfojtott egy mosolyt. Az én arcomon viszont egyre nagyobb lett, ahogy ott álltak mellettem. Zombro lenézett a széken fekvő lábamra. Az Apokalipszis miatt sem lennék hajlandó leemelni a lábamat. - Jó látni, hogy ilyen jó kedved van. - Zombro intett a másik ügynöknek, hogy hozzon egy széket. Leültek. - Egy nap ez a hozzáállás és ez az arc fog téged a sírba vinni. Nem érhetett olyan baj, amit egy pár rúgással ne tudtam volna elintézni. Richards, a béke embere, megköszörülte a torkát. - Megnézted a parkolóházat a sarkon? - Túl sok a zsernyák arrafelé - vakargattam a címkét az üvegemen. - Egyébként sincs semmi, amit elmondhatnék a helyszín felmérése után, amit még ne tudnátok. Zombro kigombolta a kabátját. Az acél fénye röhögésre késztetett. A tiszta arca mogorva lett, egyre jobban beljebb fordult. - Egyértelműen egy Luxen volt. Megöltek egy embert, egy másik ember szeme láttára. A fenébe. A Luxenek egyre merészebbek. De mégsem lepett meg. - Részleteket. Zombro körbenézett figyel-e minket valaki, majd halkan folytatta. - Két nő a bárban töltötte az estét. Az egyikük, Mel Dockshire, randizgatott Phillip Vandersonnal. Látta őket, ahogy a bátyjával, Elijah-val veszekedtek korábban. - Vanderson szenátor? - kérdeztem. Richards bólintott. - Annyit tudunk, hogy a két testvér összeveszett valamin, és Phillip elvesztette az önuralmát.

27

Ismét elnevettem magam. - Fénnyé változott egy ember előtt? Szép. - Nem vicces. Ez egy komoly biztonsági szabályszegés csattant fel Zombro. - Tényleg? - kérdeztem vissza szárazon. - Ha jól tippelem, akkor Miss Dockshire volt az, aki tegnap este találkozott a végzetével. Szóval, akkor pontosan milyen szabálysértés is történt itt? Zombro a távolba meredt. Nekem ez elég válasz. - A probléma az, Hunter, hogy elmesélte a barátnőjének, aki látott egy másik Luxent, pontosan azt, aki felrobbantotta a nőt a kocsijában. - Richards mélyen a szemembe nézett. - Ez szabálysértés. Épp befejeztem a sörömet, és ledobtam a lábam a földre. A két ügynök a puffanástól felugrott. Az asztalra hajoltam. - Oké. Még mindig nem látom, hogy ennek mi köze hozzám, hacsak nem azt akarják, hogy találjam meg a szenátor fiait és tegyem el őket láb alól. - Erre nem lesz szükség - mondta Zombro. - Phillip Vandersont behozták. Készséges. A készséges azt jelenti, hogy átadták a Daidalosznak, a Nemzetvédelmi részlegnek, akik az űrlényekkel foglalkoznak, és egy csomó épületet tartanak fent erre a célra, például az 51-es körzetet. A Daidalosz intéz mindent, ami a fajtánkkal kapcsolatos. Sok űrlényt, a Luxeneket és az Arumokat is ők szedték fel. Keveseket látunk viszont. Olyanok voltak ők nekünk, mint a mumusok, elképzelhetetlen erővel rendelkeztek, amit a kormánytól és a franc se tudja még honnan szereztek és kísérleteztek rajtunk. A pletyka szerint létre akartak hozni valamit. Keverték az emberi és űrlény DNS-eket. Még én is beleborzongtam, amikor megismertem a Daidaloszt. 28

Visszaültem, és a két férfira néztem. - És a szenátornak mi a véleménye? - Nem annyira tetszik neki a dolog - Richards mély lélegzetet vett. - Ma reggel fogunk vele találkozni. Nagyon... szeretné, ha elhallgatatnánk Miss Crosst. Úgy gondolja, ha ő már nem lesz a képben, akkor Phillipet talán elengedik. - És elengednék? - Ezt még nem tudhatjuk - felelte higgadtan Zombro. - Még mindig nem látom, mi itt a probléma - mondtam. - Ha Miss Cross látta, mi történt, akkor tegyék a dolgukat. - A Nemzetvédelem még nem döntött az ügyben, hogy mit tegyünk Miss Cross-szal - Richards elővette a laptopját. - Tanúja volt egy Luxen tevékenységnek, és tudja, hogy mit látott. - Ha a Nemzetvédelem nem biztos a dolgában, akkor bízzák a szenátorra. - Nem ez lenne az első és az utolsó alkalom, hogy egy ember megváltoztatja az igazságba vetett hitét. Az ufók közöttünk vannak. Általában a Daidalosz közbelép, de a Nemzetvédelem az első védelmi vonal. - Bárhogy legyen is, még mindig nem látom, mi köze ennek hozzám. Zombro egy picit lejjebb csúszott. - Nem olyan egyszerű a helyzet. Sosem az. Egy újabb sörre volt szükségem. - Nekem mondod? Egy fiatal pincérnő leszedte az asztalt, és elvitte az üres üveget. Hosszasan és jelentőségteljesen nézett a szemembe, és szerettem volna, ha lenne időm rá, különösen mert, ahogy elment, igazán mindent beleadott a csípőringatásba. Bár nem voltam teljesen ember, mégis a rabja voltam egy nagyon is emberi tulajdonságnak. - Vanderson szenátor a saját kezébe vette az ügyet - közölte Richards, visszacsalva a gondolataimat a megfelelő mederbe. 29

Nem sokkal azután, hogy elmentünk az irodájából, megtudtuk, hogy vérdíjat tűztek ki Miss Cross fejére. Oké, még mindig nem tudom, hogy mi közöm ehhez. Ha Miss Cross tényleg egy biztonsági kockázat, akkor hagyják, hogy a Luxenek megoldják a problémát. De nem. A Nemzetvédelem szereti azt hinni, hogy az irányításuk alatt tudják tartani a Luxen fajt, de ha a Luxenek szembe mennek a Nemzetvédelem egy parancsával, akkor a Nemzetvédelem előveszi a nagyágyúkat, mint ahogy a Luxenek is, jelen esetben Vanderson szenátort. A nevetésemre csúnya szemekkel meredtek rám. - Azt hiszem rájöttem. A Nemzetvédelem kiakadt, mert a szenátor az ő engedélyük nélkül intézkedik. És nem csukhatjátok be csak úgy a szenátort, mert választási időszak van, és a szenátor eltűnése komoly kérdéseket vetne fel. Egyikük sem szólt egy szót sem. - Már korábban is mondtam. Maguk azt hiszik, hogy a Luxenek kezelhetőek, mert csinik, amikor fénylenek, de ők végig fognak söpörni az emberiségen. - Fogd be Hunter - rivallt rám Zombro. Olyan gyorsan mozogtam, hogy Zombronak esélye sem volt. Megragadtam a kabátja nyakát, és rámordultam. - Ha még egyszer azt mered nekem mondani, hogy fogjam be, kitépem a nyelvedet és megetetem veled. Értetted? Zombro a pisztolya felé nyúlt, de még erősebben megszorítottam. - Ne merészeld haver. - Oké fiúk, elég lesz. - Richards izzadt. - Ugyanabban a csapatban játszunk. Egy ideig még úgy tartottam Zombrot, majd lassan elengedtem és Richards felé fordultam. - Nem vagyunk egy csapatban.

30

- Oké - tartotta fel a kezét Richards. - De együtt kell dolgoznunk. Ebben nem voltam biztos. Az ujjaimmal kopogtattam az asztalon, és kényszerítettem a testem, hogy megnyugodjon. Nem akartam megenni Zombrot. - Van még más is, igaz? Richards a tekintetével engedélyt kért, mielőtt megszólalt. - A rendőrségi kihallgatás során Miss Cross mondott pár dolgot, ami miatt a Daidalosz aggódik. Pár kulcsszót, ami nem volt ismerős nekik. Félresöpörtem egy fekete tincset a homlokomból. - És ezek pedig? - Beszélt valami Sas Projektről - Richards egy pillanatra megállt, - Daidalosz szeretné tudni, hogy mi ez. - Akkor kérdezzék meg tőle. Zombro kezdte elveszíteni a türelmét. - Miss Cross nem emlékszik tisztán az eseményekre, de valószínűleg többet is tud, és bármi is legyen az, valószínűleg emiatt akarja a szenátor elhallgattatni. Egy izom kezdett rángatózni a halántékomon. Tehát a probléma komoly. Csak az a baj, hogy leszarom. - Utoljára kérdezem, mi közöm van nekem ehhez? - Szeretnénk, ha megpróbálnád megszerezni azt az információt, amit Miss Cross tud. Pislogtam. - Hogy mi? Zombro megdörzsölte a halántékát. - Azt hiszem Richards elég érthetően fogalmazott. Azt akarjuk, hogy vigyázz Miss Crossra. Ki lenne alkalmasabb megvédeni őt a Luxenektől, mint egy Arum? Akiket arra tenyésztettek, hogy megölje őket. Igaz, de mégis mi a francokat gondolnak? - Csak viccelnek, ugye? 31

Richards egy cédulát csúsztatott elém az asztalon. Egy gyorsan lekörmölt cím volt rajta. Nem akartam még csak megfogni sem. - Ez a munkád. Most még valószínűleg nem tudják a címét, de ez csak idő kérdése. Felvihogtam. - Nem vagyok az emberek babysitterje. Zombro mosolygott, és nagyon, de nagyon szerettem volna letörölni ezt a mosolyt a képéről. - Most az. Ez volt az utolsó csepp, hamarosan elvesztem minden önkontrollom, és hozzávágom Zombrot a falnak. - Én vagyok az utolsó ezen a földön, akivel így cseszekedhetsz. - Vagy te, vagy Miss Cross meghal - kezdett bele Richards, amikor a Luxenek eljönnek érte. - Nem lesztek képesek megállítani őket - köptem ki a szavakat, olyan mérgesen, ahogy még soha ezelőtt. - Ez a ti bajotok. - Most már a te bajod - mondta Zombro. Tuti, hogy egy nap meg fogom ölni ezt a fazont. Richards idegesen nézett a partnerére. - Tudom, hogy ez teljesen más, mint, amit eddig kértünk tőled, de most ezt kérjük. Ez most élet halál kérdése. - Nem, mintha szeretném lerombolni az elképzelést, amit rólam alkottak, de úgy nézek én ki, mint akit ez érdekel? Zombro szitkozódott egy sort. - Jobb lesz, ha elkezd érdekelni, mert a közhiedelemmel ellentétben, a Nemzetvédelem mindig ott fog állni az emberek mögött, jobban mint az idegen életformák mögött. És ha megtudjuk, mit tud Miss Cross, és meg tudjuk győzni, hogy maradjon csöndben, akkor ezt fogjuk tenni. Nos, akkor valaki elfelejtette figyelmeztetni a Daidaloszt erről, mert jelenleg úgy tűnik, nincs gondjuk azzal, hogy embereket tegyenek el láb alól.

32

A francba. Nem voltam épp elragadtatva a dologtól. A türelem nem tartozott az erényeim közé, és csak egyetlen ok miatt kerültem bármilyen nővel kapcsolatba, hogy kielégítsem egy primitív ösztönömet. Nem figyeltem rájuk, nem védelmeztem őket. Nem volt a természetem része, és ezt ők is tudták. Nem én voltam itt a jó srác. Elég jó esély volt rá, hogy meg fogom ölni Miss Crosst.

33

4. fejezet HÁROM NAP MÚLT ÚGY EL, mintha sűrű ködben lettem volna. Az első nap sírással telt az ágyban, és nem sírtam így, mióta elveszítettem az anyukámat. Mikor végül kiástam magam az ágyból, találtam egy öreg mobilt a szekrényemben elrejtőzve. Azt, amelyik nálam volt akkor éjjel, nem kapcsolt újra be. Tudtam, hogy amiatt az elektromos feszültség miatt kellett lennie, ami keresztülfutott a garázson. Kisütötte a telefonom, és azon gondolkoztam, hogy ugyan ezt tette-e az autóm fedélzeti vezérlőjével is. A suli a hét hátralevő részében szünetet adott. Harrison igazgató már hallott a történtekről, mire telefonáltam neki kedd reggel. Felhívtam Mel anyukáját. Beszélni vele, mélységesen fájt. Mel anyukája vigasztalhatatlan volt. Kettejüknek megvoltak a maguk pillanatai, mint bármelyik anyának és lányának, de a nő szíve összetört. Mikor letettem, biztos voltam benne, hogy a megduzzadt szemeim nem tudnak több könnyet hullajtani, de tévedtem. Nem mondtam el Mel anyukájának, mit láttam, vagy Mel mit mondott nekem. Abban a pillanatban nem tűnt helyes dolognak megtenni. A helyi híreknek homályos információik voltak a robbanásról. Különös véletlen volt? Terrortámadás? Rajtaütés Melen? Az utóbbit nehéz volt elhinni, és még, ha nehéznek is találtam bevenni a dolgot, de én ott voltam. Tudtam milyen ijedt volt Mel és láttam azt… azt a dolgot, ahogy kiszedi

34

őt az autójából. Nem volt említés a szenátor fiáról, vagy, hogy mit mondtam a rendőröknek. Szerdán azon kaptam magam, hogy régi fényképalbumokat nézegetek Melről és rólam. A képek megmosolyogtattak. És sirattak, ismét. A képek rólunk, a középiskolában sokatmondóak voltak. Mel kinőtte magát ebbe a magas, nádszál karcsú - kifutó modell vékony - formába, és a kék szemei vibráltak a lebarnult bőre és sötét haja mellett. Abszolút káprázatos volt a megawattos mosolyával, és amikor tinédzserek voltunk, szórakozott az ötlettel, hogy modellkedjen. Megtehette volna. A képek rólam kevésbé voltak elragadóak. Megálltam a növésben kilencedik osztályban, valami, amivel Mel mindig ugratott. A szőke hajam hosszú és hullámos volt, egy örökösen rendezetlen módon. Ahol Melnek hibátlan arcbőre és dögös teste volt, középiskolában nekem szeplőim és olyan csípőm, ami a semmiből tűnt fel. Átlapozni a képeken enyhített valamennyit a nyomáson a mellkasomban. Melt nem lehetett elfelejteni. Megvannak az emlékeim, de lesz valaha igazságszolgáltatás miatta? Kételkedtem benne. Ami történt, úgy tűnt egyenesen egy tudományos fantasztikum filmből volt. Még ha a szemeim nem is csaltak, ha a szenátor fia volt a mögött, ami Mellel történt, tudtam, hogy a szőnyeg alá lesz söpörve. Ki volt Mel a politikai elithez képest? Harag gyűlt bennem, mint egy gennyes seb, visszajátszatta velem az eseményeket újra és újra. Csütörtökön kaptam egy rövid hívást, hogy tudassák, visszakaphatom az autóm, de nem volt új hír, hogy ki a felelős. Sem több kérdés. Csend. Nem tudtam mit gondoljak erről. Miután hívtam egy taxit, átöltöztem egy farmerba és egy felsőbe. Görcs kezdett formálódni a hasamban, ahogy bemásztam a taxi hátsó ülésére. Amikor megadtam neki az instrukciókat a 35

garázshoz, remegett a hangom. Egy óriási részem nem akart visszamenni oda, de nem vehettem egy új kocsit. A normálisan zsúfolt utak a Boulder belvárosában viszonylagosan tiszták voltak. Nem sok időbe telt a taxisnak, hogy kitegyen a garázs bejáratánál. Ott álltam, odaszorítva a táskám a mellkasomhoz, mint valami védőpajzs. A sárga helyszínelő szalagot csüggedten lebegtette meg az enyhe szellő. Belélegeztem, és talán csak a képzeletem játszott velem, de még mindig éreztem az égett fémszagot. Hosszú percekig álltam ott, mielőtt előre erőltettem a lábaim, a kulcsaimmal már a kezemben. Belépni a parkolóházba nem volt egyszerű mutatvány. A mennyezeti lámpákat lecserélték, de még mindig láttam magam előtt, ahogy felrobbannak, szikrákat szórva, mint a csillagszóró, amivel Mel és én gyerekként játszottunk. És hogy tudták a hivatalnokok megmagyarázni ezt? A fények kiégtek már a robbanás előtt. Apró libabőr borította el a karjaim. Hidegebb volt a garázsban, de tudtam, hogy nem emiatt volt. Itt lenni… a torkom elszorult a könnyektől. Azt mondtam magamnak, nézz előre, ne oda, ahol Mel autója volt. Menj egyenesen az autódhoz, szállj be, és tűnj el a pokolba innen, de mégis az előtt a hely előtt álltam meg, ahol Mel autója állt. A burkolat megperzselődött, ahogy a fémgerenda is felette. Mintha valaki fekete kátrányt tett volna le. Nem voltam tűz szakértő, de furcsának tűnt, hogy a jelölt része a betonnak érintetlen volt. Nem volt még egy pont az emeleten, ami megperzselődött. Hogy lehetett egy bomba ennyire irányított? Hülye kérdés, mert tudtam, hogy nem egy bomba volt. Kényszerítettem magam, hogy tovább sétáljak. Volt néhány itt hagyott autó a garázsban. Egyik sem szenvedett sérülést közülük. Még az sem, amelyik egy sorral a mögött volt, ahol Mel parkolt. Félúton voltam a magányos autóm felé, amikor újabb borzongás 36

kúszott át a vállaimon. A déjà vu szörnyű érzése vágott keresztül rajtam, kétségtelenül a traumatikus események eredményeként. Végül is, pontosan azon a helyen álltam, ahol hétfő este voltam, amikor először láttam a férfit. Noha ez az érzés különbözött. Vártam, hogy valaki előlépjen, és a nevemet kiáltsa. Úgy éreztem, figyelnek. Egy gyors körülnézésre vetemedve, láttam, hogy egyedül vagyok. Senki sem kémkedett utánam az árnyékokban. Túlreagáltam — totálisan érthető. De a borzongás nem tűnt el. Zakatoló szívvel vágtattam végig a maradék úton a kocsimhoz, a strandpapucsom csattogott a betonon. Lélekszakadva nyomtam meg a nyitó gombot a távirányítón, ahogy csúszva megálltam. Ahogy az ujjaim körülfonták az autó kilincsét, minden, amire csak gondolni tudtam, ha egyszer az autómba vagyok, már jobb, és ha elindul, ha megteszi, soha többet nem akarok ide jönni újra. Soha. Feltéptem az ajtót és megfordultam, hogy becsusszanjak, miközben a szemeim végigcikáztak az árnyékos, üres garázson. A szívem kontrollálhatatlan volt, túl gyorsan pumpálva a vért keresztül az ereimen. Pánikrohamom volt? Volt egy ezelőtt, amikor megtudtam, hogy anyut megölték, de sosem tapasztaltam ilyen kaotikus érzelmeket azóta. Kényszerítettem magam, hogy vegyek néhány mély levegőt, majd az anyósülésre dobtam a táskámat, ahogy ismét körülnézésre vetemedtem. Akkor láttam meg őt. Vagy legalábbis egy olyan árnyalakot, mint egy férfi, aki nekidőlt egy gerendának, nem több mint öt parkolóhelyre tőlem. Senki sem volt ott másodpercekkel ezelőtt. Láttam volna a tornyosuló árnyat és hallottam volna a lépéseket a síri csendes garázsban… hacsaknem én voltam a legfigyelmetlenebb személy a világon.

37

Elakadt a lélegzetem, ahogy az ujjaim megfeszültek a kocsiajtón. Az árnyék olyan sötét és mély tónusú volt, hogy csak egy sajátságos fekete lyuknak tűnt, kiszipolyozva mindent maga körül, aztán kivált a sötétségből, előresuhanva. Megállt a szívem, és kényszerítettem magam, hogy pislogjak. Nem egy árnyék volt. Oh, nem. Egy nagyon magas férfi lépkedett előre, seggberúgó bakancsa puffant minden egyes könnyed, ragadozó lépéssel. Valahogy közel sem volt annyira kellemetlenül hangos, mint az én strandpapucsom. Visszaléptem egyet. A figyelmeztető ösztön tüzet fújt mindenemben, de odaragadtam a betonhoz, képtelenül a mozgásra, ahogy az idegen előrébb jött. És nem sétált. Oh, nem. Úgy mozgott, mint egy óriás vadmacska, ami épp becserkészi a prédáját, és sosem éreztem jobban zsákmánynak magam, mint abban a pillanatban. A férfi nevetségesen magas volt, legalább százkilencvenhat centit elérve, ami hatalmas méret volt az én százhatvanöt centimhez képest. Ahogy közelebb jött, megértettem miért gondoltam először, hogy ő csak egy árnyék. Egy szoros fekete bőrnadrág és egy egyszerű fekete póló volt rajta, ami a széles vállakon és a jól kidolgozott felkarokon feszült. Drága Urunk a mennyben. Ki tudtam venni a szálkás hasizmait a póló alatt, ami megfeszült minden egyes lépésnél középtájt. Lefogadtam volna a takarékbetét számlámban, hogy ennek a férfinak sziklakemény hat kockája van. Kiszáradt szájjal pislogtam. Szavakkal le sem lehetett írni őt. A bőre sápadt volt - nem kísértetiesen vagy betegesen, de alabástrom -, rendezetlen hullámos hajának, ami koromfekete volt, egy árnyalatnyi kékséggel, mint a holló szárnyai. Erős és szoborszerűen faragott állkapcsot tett teljessé széles arcát. A húszas évei végén, talán a harmincas elején kellett járnia. Telt, érzéki szája felemelkedett az egyik sarokban, mintha valami 38

belső viccet hallana. Volt valami egzotikus abban, ahogy az arca összeállt. Talán az enyhe emelkedése a külső szemsarkainak, vagy a tény, hogy soha, de sohasem láttam ezelőtt bárkit, aki úgy nézett ki, mint ő. Emlékeztetett az egyik férfimodellre az egyik romantikus vámpírregény borítóján. Bármelyik lehetett volna közülük, kivéve, hogy… - Miss Cross? - A hangja olyan volt, mint a whiskey, mély és sima, de volt valami az állkapcsának kemény vonalában, ami azt mondta, nem mosolygott sokat. Két szeme olyannyira halványkék, hogy úgy tűnt, színtelenül bámulnak vissza rám. A sűrű és koromfekete szempillái keretezték azokat a megdöbbentő szemeket, még szokatlanabbul halványabbá téve őket. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy vak volt-e. Nyersek voltak — gyönyörűek. És akkor rájöttem, hogy bámulok rá, ő pedig… ő vigyorgott rám. Szúrósan csattant ki belőlem. - Ki vagy te? - Egyetlen szemöldök megemelés. - Jellemzően így köszöntöd az embereket? Többnyire illetlenül voltam udvarias. Különösképp, a szívem nem lassult le, még akkor sem, ha már nem érzékeltem közvetlen veszélyt. - Rendszeresen lopakodsz nők után egy parkolóházban? - Amit valaki felrobbantott néhány rövid nappal ezelőtt? Élesen szívtam be a levegőt a durva emlékeztetőre arról, ami történt. - Elnézést - mondtam megfordulva az autómhoz, mielőtt könnyekben törtem ki. A férfi hangosan sóhajtott. - Úgy értettem, hogy egyetértek. Mondanom kellett volna valamit korábban. Keresztülmentél nagyon… - Elhalkult, ahogy rábámultam. Zavart kifejezés árnyékolta be markáns arcát, mintha gondolatban egy szólistát 39

pörgetne át, de nem tudná megtalálni a megfelelő dolgot, amit mondjon. Keresztbetettem a karjaim, addig várva, amit úgy éreztem elfogadható időlimit, és végül kifutottam a türelmemből. - Traumatikus? Stresszes? Felkavaró? A férfi bólintott. - Igen, olyan dolgok. Ráncoltam a szemöldököm, ahogy elhúztam a számat. - Miben segíthetek? - A nevem Hunter. A Nemzetvédelemtől vagyok. - Nemzetvédelem? Miért vannak ők belekeverve? Úgy értem, tudom, hogy amit láttam, valami… - Oké. Ne beszéljünk róla, mit láttál. - Keresztbetette a karját, megfeszítve ezzel a pólójának anyagát. A tekintetem ismét átsiklott rajta. Különös megjelenés egy Nemzetvédelmisnek. Összehúztam a szemöldököm, megállapodva a szememmel ott, ahol a karját keresztezte. Jesszus, ennek a pasinak istentelen edzésrendje kellett, hogy legyen. - Azokkal a tisztekkel vagy, akikkel hétfő este beszéltem? - Ha úgy viselkedtek, mint akiknek székrekedésük van, akkor igen, Zombro és Richards tisztekkel vagyok. Az ajkaim kezdtek lazulni. - Nos, igen, az egyikük valóban úgy nézett ki, hogy igen kellemetlenül érzi magát… Felkukucskáltam, és észrevettem, hogy kísérteties szemeivel engem figyel. - Azt hittem, ők a Nemzetbiztonságiaktól voltak. - Ezt mondták? - Ez nem egy válasz volt, de ahogy vártam több részletre, rájöttem, hogy ez volt minden, amit kapok. - Van vezetékneved? - Nincs. - Nincs? - Hunter bólintott. - Azért vagy itt, hogy kérdéseket tegyél fel arról, ami történt? - kérdeztem, és a tenyereim izzadni

40

kezdtek. Valami nem volt rendjén. Az arckifejezése ugyanolyan maradt. - Nem. Azt gondoltam itt van az ideje, hogy kérjek valami igazolványt, de mielőtt tudtam volna, Hunter előrelépett, beszorítva engem. A hátam nekiütődött az autó oldalának, és semerre sem tudtam menni. A szívem felgyorsult, ahogy élesen belélegeztem. A férfias fűszer és szappanillat elárasztott. - Akkor miért vagy itt? A fejét oldalra billentette, ahogy halvány szemei végigsiklottak rajtam, mielőtt ismét megállapodtak volna az arcomon. A tekintetének intenzitása nyugtalanító volt. - Érted. - Értem? - Miattad vagyok itt - mondta. Kibontva a karját előre dőlt, rátéve a kezét az autóra a vállam mellett. Ledöntötte a fejét, az arca centiméterekre volt az enyémtől. - Valószínűleg haza kellene menned. - Nem éppen az volt, amit vártam, hogy mondjon. - Hogy érted? - A másik kezével felkapott egy tincset a hajamból, én pedig ledermedtem. Feltartotta közöttünk, vizsgálgatva a világosszőke tincset. - Azt mondtam, haza kellene menned. Talán kivenni a hét hátralevő részét… talán a hónapot. Idejönni, hogy visszaszerezd az autód, nem volt okos dolog. Néztem őt, ahogy csavargatja a hajtincset a hosszú ujja körül, aztán a szemeim felpattantak, és tekintetem találkozott az övével. A lélegzetem gyorsnak érződött, az arcom melegnek. Ez a férfi a mély hangjával és szokatlan szemeivel, valamiféle epikus szexferomont kellett, hogy árasszon, mert egy hirtelen kép volt az agyamban, rólunk, az ágyban, ahogy a testünk összegabalyodva és együtt ringatózik. Jellemzően nem voltak fantáziáim random idegenekről, különösen azokról nem, akik 41

úgy értek a hajamhoz, mint valamiféle csodabogár. Ez a fickó mindenféleképp ide nem illő volt. Tényleg kérnem kellett volna egy jelvényt, mielőtt hagytam neki, hogy ilyen közel jöjjön, mert most a kocsim és egy megmozdíthatatlan izomkolosszus fogott közre. Jeges félelem hasított keresztül rajtam, ahogy egy csontig hatoló felismerés elfogott. Ez a férfi nem a Nemzetvédelemtől volt, vagy a Nemzetbiztonságtól. A pánik kibontakozott a gyomromban, megfeszítettem a fogásom a kulcsokon, azon tűnődve, hogy tudom-e használni őket, mint házi készítésű penge. Istenem, figyelj már! Arról gondolkodni, hogy egy kulcsot fegyverként és pengeként használsz? Mintha ez megállítaná ezt a fickót valahogy is. Ki tudna ütni a következő hétre alig valamennyi erőfeszítéssel. - Ha nincs bármi kérdésed, én… én hazamegyek. - A hangom remegett és hiányzott belőle a tekintély, amit akartam. Hunter nem mozdult még néhány pillanatig, amit úgy éreztem, egy örökkévalóságig tartott. A szívem a fülemben dübörgött, de végül hátralépett, a tekintete továbbra is az arcomat vizslatta. - Akkor menj haza. Kieresztettem egy remegő lélegzetet. Nem kellett kétszer mondania. Fürgén körbeforogva becsusszantam az autóba és becsuktam az ajtót. Remegő kezekkel bedugtam a kulcsot a gyújtásba és - hála Isten - a motor életre kelt. Megeresztve egy gyors kipillantást az ablakon, de nem láttam Huntert. Sehol sem. Olyan volt, mintha soha nem is lett volna itt. Egyesbe téve az autót, kiálltam a parkoló helyről csikorgó kerekekkel és égő gumikkal. De a mámorító illata a fűszernek és szappannak még mindig velem maradt.

42

5. fejezet NEM MENTEM EGYENESEN HAZA. Nem tudtam miért, de vonakodtam megtenni. Remegtek a kezeim a kormányon, ami miatt úgy markoltam azt, mint egy idős nagyi, túl az elfogadható vezetési koron. Ki a pokol volt ez a Hunter fickó? Semmiképp sem egy tiszt a Nemzetvédelemtől, hacsak nem, a szervezet kiadott bőrnadrágokat egyenruhaként, és hajvágóval vágott hajat írt elő, a nagyon lágy kinézetű hajért. És ember, neki szép haja volt. Miért gondolkodtam a hajáról? Ha Hunter nem a Nemzetvédelemtől volt, akkor kinek dolgozott? És mi történt a Nemzetbiztonsággal? Ez a két csoport együtt dolgozott? Istenem, annyira zavarodott voltam, hogy bele akartam verni a fejem a kormányba. Mintha az segítene. Nem számított milyen összekuszálódottnak érződött épp most az agyam, a hétfő estéről lévő emlékeim tiszták voltak. Láttam egy férfit, aki előjött a semmiből, embertelenül gyorsan mozgott - gyorsabban, minthogy a szemem követni tudta volna - és aztán kisugárzott valamiféle szupertöltésű fényt, ami elég erős volt ahhoz, hogy felrobbantson egy autót és véget vessen a barátom életének. Őrültnek éreztem magam, talán épp úgy, ahogy Mel érezte magát, miután látta Phillipet átváltozni egy… fénygömbbé, de én tudtam, mit láttam. Miután céltalanul körbekocsikáztam, visszaindultam a lakásomhoz, ahogy a halványuló délutáni nap letűzött Boulder városának utcáira. A négyemeletes apartman komplex, amiben

43

laktam, többnyire középkorú, munkásosztálybeli bérlőknek adott otthont. Nagyon keveseknek volt gyerekük, így a hely általában csendes volt. Nyugodt. Mel mindig azt mondta, hogy őt egy nyugdíjas lakóépületre emlékeztette. Valahogy igaza volt. Leparkolva a kocsim a kijelölt helyére, a nyitott folyosó felé tartottam, fellépve az első fémlépcsőn. Büszkén, hogy nem néztem hátra a vállam felett minden ötödik másodpercben, mint egy paranoiás őrült, befordultam a negyedik emeleten, és készítettem egy mentális jegyzetet, hogyha költözök, az első emeleten fogok lakást szerezni. Kajacsomagokat cipelni fel, igazi szívás volt. Ez segített ráfókuszálni ezekre a hétköznapi szívásokra, ahogy elindultam lefelé a hosszú, szűk folyosón. Valószínűleg az egyetlen út, hogy fenntartsak valamiféle normálissághoz hasonló dolgot, az az volt, hogy jelentéktelen dolgokra gondolok. Így nem éreztem úgy, hogy az életem szétmorzsolódott, mint egy omlós tészta. Megállva a lakásajtó előtt, előrebillentettem a fejem, ahogy betettem a kulcsot a zárba, így a hajam előrecsúszott az arcomba. Visszatoltam, majd hátradobtam a vállam felett a kusza, hullámos hajtömeget, ahogy felemeltem a fejem, és kieresztettem egy sóhajt. Rendben lesz. Ők… Éles borzongás hasított keresztül a vállaimon. Olyan erős érzés volt, hogy nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Fenyegető, nyomasztó és sötét volt. Fullasztó. Megint figyeltek. Ahogy az ajtóm egy kicsit kinyílt, hátranéztem a vállam felett, le a folyosón. Ott állt ő, a férfi - oh, Istenem! - a férfi a parkolóházból. Nem Hunter. A másik. A férfi homokszínű haja világosabbnak látszott a folyosón. Ártalmatlannak nézett ki, ahogy ott állt, a kezei a khaki nadrágzsebébe dugva, a pólója feszült és be volt tűrve a nadrágjába. Ő egy sétáló - um, álló - és lélegző reklámja a Sears’ férfi ruházatának. A férfi elkapta a 44

tekintetem, és keményen elmosolyodott. A félelem hűvös lehelete szivárgott le a torkomon. Gyorsan mozdulva kilöktem az ajtót, amennyire még lehetett, és bezártam magam mögött, miközben benyúltam a táskámba, kutatva a mobilom után. Hívnom kellett a rendőrséget, és el kellett húznom a csíkot innen. Az ujjaim szárnyaltak a billentyűzeten… Egy kéz megszorította a vállamat, körbefordítva engem. Felsikítottam, ahogy a táskám lecsúszott a vállamról, nekiütődve a szőnyeges padlónak. Szemben álltam a férfival a folyosóról. Az agyam egy pillanatig nem tudott feldolgozni semmit, mert lehetetlen volt, hogy ő a lakásomban legyen. Láttam őt a folyosó végén. Senki sem tud olyan gyorsan mozogni. Ember nem. Ő nem ember. A férfi keze kinyúlt, kiütve a mobilomat a kezemből. Az olyan erővel ütődött a közeli falnak, hogy lyukat ütött a vakolatba és összetört. - Sajnálom - mondta a férfi. - Nem hívhatod a rendőröket. Pánik öntött el, ahogy hátráltam, nekiütköztem az apró bárnak, majd a konyhapultnak. - Mit… mit akarsz? Ugyanaz a furcsa, kemény mosoly sosem halványult az arcán. - Azt hiszem, ez nyilvánvaló mostanra. Az volt. Minden részem felismerte, hogy ez egy élet vagy halál helyzet volt. Nem számított, hogy ez a férfi hogyan jutott be a lakásomba ilyen gyorsan, csak az, hogy azért volt itt, hogy gyilkoljon. És tudtam miért - Mel miatt, és amiatt, amit láttam a garázsban. Az izmaim megfeszültek, ahogy az adrenalin keresztülszáguldott az ereimen. Az ösztön eluralkodott rajtam. A pokolba is, nem, nem akartam meghalni ebben a szaros lakásban. Cseszd meg! Vakon magam mögé nyúltam, az ujjaim hozzáértek egy négyszeletes kenyérpirító szélének. Nem a legjobb fegyver, de megteszi. Kiszakítottam a falból, és nekihajítottam a 45

támadómnak. Nem egy lányos dobással. Softballoztam végig a középiskola alatt, és még egy hobbiligát is edzettem pár évig az egyetemen. Ez a fajta dobás volt, ami képes egy kisebb sérülést okozni. Kivéve, hogy a pirító… nem ütközött a férfinek. Az… megállt a levegőben, megfagyva, mintha valaki megnyomta volna a szünet gombot az időben. A levegő kiszorult a tüdőmből. - Szent szar. - Nem szép dobálózni. - Oldalra intett a kezével, és a pirító ártalmatlanul pattant le a falról. Elhúztam a pulttól, megragadva az alját egy vastag lámpának. Úgy lengettem, mint egy ütőt. Felkiáltottam, ahogy éreztem, hogy valami láthatatlan erő kitépi a kezeimből és a kanapénak ütődött. Nem. Nem. Nem. Mi volt ez a dolog? Nyomás nehezedett rá a mellkasomra, ahogy a konyhába rohantam a baseballütőért, ami a konyhapultnak volt döntve évek óta. A férfi megjelent előttem, most már vigyorogva, mintha élvezné ezt. Megtorpantam. Hátrálva, a növekvő terror vasmarkába fogott. - Tényleg hasztalan küzdeni, Serena. - Előrébb indult, minden egyes lépése lassú és precíz volt. A tény, hogy tudta a nevem, nem volt meglepő. - De szórakoztató. Az ajtó felé fordultam, tudtam, hogy a lakásból való kijutás volt az egyetlen reményem a túlélésre. Újra megjelent előttem, elzárva ezzel a kijáratot. A testének körvonala elmosódott és villódzott, mintha olyan gyorsan mozgott volna, hogy még a teste sem tudott volna lépést tartani vele. Nagyra nyílt szemekkel hátrabotladoztam. Megrettenve néztem, ahogy a férfi szemei kitágultak és a pupillái fehérré váltak, úgy ragyogva, mint a csiszolt gyémánt. - Ez nem személyeskedés, baby - mondta, a hangja annyira hétköznapi, hogy olyan volt, mintha útbaigazítást kért volna tőlem. - Sokkal inkább rossz barát, rossz hely és rossz idő. 46

Kinyitottam a számat, hogy torok szakadva sikoltsak, de a férfi abban a pillanatban előttem volt. A keze rákulcsolódott a torkomra, elvágva a kiáltásom. Felemelt a levegőbe és hátra dobott, úgy hogy a fejem betörte a falat. Csillagok robbantak keresztül a látásomon. Az ujjai a nyakamba mélyedtek, megnyomva a légcsövem. Megvadultam. Karmolászva a nyakam körüli kezet, rúgtam és hánykolódtam, de természetellenesen erős volt. Nem tudtam az ujjaimat az övé és a nyakam közé tenni. Nem úgy tűnt, hogy a rúgások felizgatnák őt, ahogy szenvtelenül nézte a küzdelmem. Fájdalom repesztett a fejem hátsó részébe, szétterjedve, hogy egy szentségtelen égéssé váljon a torkomban, ahogy levegőért fulladoztam, de nem tudtam semennyit sem beszívni. A mozdulataim lelassultak, ahogy csapkodtam a kezét, nem adtam meg a lehetőséget, hogy így menjek le. Előredőlt, nekinyomva a homlokát az enyémnek. - Könnyebb lesz, ha leállsz a küzdelemmel - mormolta. - Csak engedd el. Hamarabb vége lesz. Könyörögtem a szemeimmel, ténylegesen esedeztem, de a férfi - ez a valami - lassan megrázta a fejét, csettintve a nyelvével. Játszadozott velem. Figyelembe véve mire volt képes, csak elégethetett volna, vagy kitörhette volna a nyakam, de ő nyújtotta ezt. A látásom elhomályosult a sarkokban, egy könyörtelen, félelmetes sötétség tolakodott be. Tudtam, ha megadom magam, akkor nincs visszaút. Egy utoljára megejtett erőfeszítéssel megütöttem a kezemmel, és belekarmolva a támadó szemébe. Könnyedén kitért a támadás elől és nevetett - ő nevetett. Azt hittem abban a pillanatban, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit valaha hallok - az a hideg, rendíthetetlen nevetés. Kivéve, hogy nem ez volt az utolsó dolog, amit hallottam.

47

Egy hangos pukkanás visszhangzott keresztül a lakáson, arra késztetve a támadóm, hogy oldalra fordítsa a fejét. A válla felett láttam egy repedést lefelé haladni a szappantartó méretű erkély üvegajtajának közepén. A repedés úgy terjedt, mint egy pókháló, elérve minden sarkát az ajtónak. Az üvegen kívül az erkélyen volt egy olyan sötét árnyék, hogy az úgy tűnt, kioltja a napot. Az üveg összetört, a földre hullva, mint a csilingelő szélharangok, és az árny belebegett a lakásba. Fagy - anyakiborító fagy - terjedt végig a konyha falain egy vékony, jeges rétegben. A férfi elengedett. A térdeimre érkezve összegörnyedtem, keservesen próbálkozva levegőt juttatni a bezúzott torkomba. - Arum - mondta a férfi. A hátsómra gördültem, megemelve a fejem, ahogy a tüdőm túlmunkázott, hogy feltöltse az oxigénhiánytól szenvedő sejteket. Amit láttam… oh Istenem… ennek egy hallucinációnak kell lennie. Az árny a támadónak rohant, megszilárdulva, ahogy keresztül szállt a konyhámon. Egy tehervonat erejével csapódott bele a fickóba, átdöntve őt a kanapén. Négykézláb hátrálva neki a falnak, felemeltem a tekintetem. Egy árnyékciklon kavargott egyhelyben, felfedve egy formát minden egyes ördögi kör alatt. Elszabadult papírok repültek a levegőbe. Az ablakot takaró függönyök hullámoztak. Az olcsó képek zörögtek a falon. A fekete felhő alatt, két láb, egy felsőtest, karok és széles vállak formálódtak ki. Minden a szobában megállt. Papírok lebegtek a földre, mint a galambok. A függönyök visszasodródtak az ablaknak. Az árnyékos ciklon megállt, felfedve egy férfit. A zihálásom zúzta össze a csendet. Hunter állt ott, ahol az árnyék volt, egy magas és impozáns erő. És mosolygott, egy halálos vigyor volt az arcán, amit azt mondta, szívesen fogadott egy harcot, amit tudott, hogy megnyerne. A másik férfi talpon volt, összeszorítva és elernyesztve a kezeit az oldalain. Támadóm 48

aranyszínű bőre most kísértetiesen fehér volt, és rémület töltötte be azokat a gyémántszínű szemeket. - Tényleg ezt akarod tenni? - Hunter mély, sima hangja úgy gördült, mint a mennydörgés. A férfi ajkai vicsorra húzódtak vissza, és szinte vártam, hogy agyarakat lássak kinyúlni a szájából. Nem volt egy sem, de aztán a férfi Hunternek repült, az alakja elhomályosodott a széleken. Az egész formája ki-be villódzott, mint amikor egy régi TV állomás elvesztette a vételt. Éles fény árasztotta el a szobát - ami a férfiból származott. Még ott volt, de… de fényből volt. Egy szilárd, emberi alak fényből. Mint ahogy Mel mondta, gondoltam ostobán. Mint egy sétáló, kibaszott villanykörte. A Villanykörte hátraemelte a karját. Fehéres, piros fény sistergett és pattogott a levegőbe, lefelé forogva a karján. Ugyanarra a műveletre ismertem rá a parkolóházból, és megszűntem gondolkodni. A lábaimon tántorogva megragadtam az ütőt. Minden olyan gyorsan történt. Maradék erőmmel a Villanykörtének hajítottam az ütőt. Úgy lőtt keresztül a levegőn, mint egy tőr, megfordulva újra és újra. Villanykörte az irányomba kapta a fejét. Hunter átkozódott. Villanykörte felemelte az egyik kezét, elkapta az ütőt, hozzányúlva először. A fém füstölt, aztán összeesett önmagában, hamuvá égve. - A szarba - mondtam hátra lépve. Az intett egyet a kezével, és már azelőtt nem voltam a lábamon, hogy pislogni tudtam volna. Úgy vitorláztam hátra, mint egy rongybaba, nekicsattanva a falnak. Fájdalom hasított keresztül rajtam. A földre zuhantam, képtelen voltam megtörni az esésem. Hallottam kettejüket egymásnak ütközni, ahogy a feledés átsuhant rajtam. Küzdöttem, hogy eszméletemnél maradjak, tudván, hogyha Villanykörte képes felrobbantani autókat, elégetni ütőket, és keresztülhajítani a szobán anélkül, 49

hogy hozzám érne, jó eséllyel Hunter alulmarad. Egy kép villant összefüggéstelen gondolataim közé, amik a fejemben csaptak össze - az anyukám. Nem tudom miért láttam őt. Talán azért volt, mert mindig úgy gondoltam rá, mint a legerősebb emberre, akit ismertem. Kapaszkodott az életébe a rablás után. Pokoli egy harcos volt. Kitartottam ennél a képnél róla, ahogy az ujjaim a szőnyegbe mélyedtek. Csontig hatoló fájdalommal felhúztam magam, mindenem fájt. Villanykörte és Hunter még mindig küzdöttek, utóbbi olyan gyorsan osztotta az ütéseket, hogy Villanykörtének elég kemény volt csak megállni a lábán is. Hátborzongató táncot jártak egymással, Villanykörte fénye vakító volt, míg Hunter még mindig úgy nézett ki, mint Hunter, mély, könyörtelen árnyékot felöltve. Körbefordulva Hunter elkapta Villanykörtét a tarkójánál fogva, és átdobta őt a válla felett, beleékelve őt a padlóba. Hunter egy szívdobbanás alatt Villanykörtén volt lovaglóülésben. Alatta Villanykörte alakja megvillant, aztán a fény elhalványult, felfedve a férfit. - Tedd meg, te vérszopó. De te nem tudod… - Hunter megragadta a férfit a torkánál, hátrakényszerítve a fejét. - Nem érdekelnek az utolsó beszédek. Ideje, hogy megcsókold a segged búcsúzóul, Lite-Brite.2 - Aztán Hunter a másik kezét Villanykörte mellkasához nyomta. A kuporgó pozíciómból úgy nézett ki, mintha Hunter karjának fele hirtelen füsté vált volna, majd eltűnt, de utána, ahogy felnyomtam magam ülőpozícióba, láttam mit csinált Hunter. A karja kevésbé volt szilárd, és a keze szent szar - a keze átment Villanykörte mellkasán, és benne volt. A 2

1967-ben a Hasbro által létrehozott gyerekjáték. Egy lyukacsos felületbe kell beleszúrni a kis színes műanyag szegecseket. A játékhoz tartoznak fekete lapok, mintákkal, amelyeket szintén ki lehet rakni a műanyag szegecsekkel. Az így kirakott képet meg lehet világítani a készülékben levő lámpával.

50

számra szorítottam a kezemet, ezzel próbálni tompítani a sikolyom. Nem voltam biztos benne, hogy miért legyek jobban kiborulva ebben az egész elbaszott szituációban - hogy Villanykörte meg akart ölni? vagy, hogy egy Villanykörte volt? Vagy, hogy látszólag Hunter képes, huss, árnyékká válni, és betenni a kezét valakibe. A lehetőségek határtalanok voltak. Villanykörte felemelkedett a padlóról, a szája néma sikolyoktól tátogott. Hunter felé hajolt, szintben tartva a fejét Villanykörtéjével. Úgy tűnt, mintha belélegezne. Bármit is csinált, attól Villanykörte csak villogott. Ember. Fény. Ember. Fény. Aztán Hunter visszaemelkedett, kihúzva a karját Villanykörtéből. A karja, teljesen szilárdan az oldala mellé esett. Az arcának bemélyedései piros volt, mintha sokat napozott volna. Hunter kinyitotta a szemeit. Szaggatottan eresztettem ki a levegőt, nekinyomódva a falnak. Ha ezt meg tudta tenni Villanykörtével, mi a francot tud velem csinálni? A földön Villanykörte nem mozdult. A fény elhalványult, egy gyöngyházfényű hüvelyt hagyva, aminek emberi alakja volt, de emlékeztetett a medúzákra. Az érhálózatok láthatóak voltak a karokon és a lábakon. Még ujjai is voltak Villanykörtének. Azonban Villanykörte a leghatározottabban halott volt. Hunter gördülékenyen felemelkedett, halvány szemeit az enyémekre szögezve. Ajj. Embertelen volt. Ez volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy ezen a napon túljutottam az elfogadható szintjén a bizarrságoknak, és ott voltam, térdig süllyedve benne. Hunter körüllépkedte Villanykörte testét, és megállt előttem. Azt hiszem azt mondtam neked, hogy menj egyenesen haza, Miss Cross.

51

A lábaimra küzdöttem magam, oldalra billenve, ahogy arrébb araszoltam. Minden részem sajgott és fájt állni. - Ne gyere a közelembe. Egyetlen szemöldök megemelés. - Nem terveztem, de azt gondoltam, legalább egy „köszönöm, hogy megmentetted az életem” mondat be lesz dobva. - Nem vagy ember - mondtam lassan. - És ez nyilvánvalóan nem tesz semmit azzal a ténnyel, hogy megmentettem az életed - felelte. Talán nem, de túl voltam azon, hogy érdekeljen. Itt volt egy halott… valami a padlómon és egy akármi állt előttem. Köszönöm, de kérlek… - Ez nem hangzott őszintének, de nem számít. Mi… - Tett egy lépést felém, én pedig felrikoltottam. - Ne érj hozzám! Hunter hangosan kilélegzett. - Tényleg nincs időnk erre. Minden, amit láttam, az, ahogy a kezei eltűnnek Villanykörte mellkasában. Nyomás nehezedett rá a szívemre, ahogy folytattam araszolásomat a folyosó felé. - Te nem egy ember vagy - mormogtam megint, mert hallanom kellett ezt, ahhoz hogy feldolgozzam. Becsukta a szemeit, az arca feszes lett a türelmetlenségtől, és amikor a szemei újra kinyíltak, az obszidián pupillák úgy tűntek, hogy kitágultak. - Ezt már kitárgyaltuk. A mellkasom gyors ütemben emelkedett és süllyedt. - Mi… mi vagy te? - A tekintetem a másik dologra esett. - Mi az? Kis szünetet tartott, majd a padlón elterült alak felé bólintott. Az egy idegen. Én is egy idegen vagyok. Idegenek vagyunk. Idegenek vannak mindenfelé tulajdonképpen, ezért távoznunk kell. - Rámeredtem. - Idegenek? Hunter bólintott. - Idegenek. 52

- Kinyílt a szám, és eléggé biztos voltam benne, hogy sikoltani akartam, mert abban a pillanatban ez tűnt az egyetlen logikus dolognak, amit tehettem. Sikoltás? Miért ne? Tulajdonképpen idegenek voltak mindenütt. Hunter előre lendült, megragadva a vállaim. - Tényleg nincs időm erre. Nincs időnk erre. - A mellkasához vont, és lehajtotta a fejét, lehorgasztva úgy, hogy a szája egyvonalban volt az enyémmel. Egy puszta másodpercre azt gondoltam, meg fog csókolni. A vicces dolog az volt, ami keresztülvillant az agyamon abban a pillanatban, hogy nem is ismerem őt. Nem pedig az, hogy meg fog csókolni egy idegen vagy egy gyilkos idegen. Az volt problémám, hogy nem ismerem őt. Tuti hogy, hivatalosan is őrült voltam. Hunter ajkai nem értek az enyémhez, de szinte úgy érződött, hogy igen. Éreztem a hidegségük, és az eszem hátsó részében azon tűnődtem, hogy milyen lenne valóban érezni és ízlelni. És akkor, ajkai az enyémekhez értek. Az ajkai hidegek és határozottak voltak. A döbbent sóhajom megnyitotta a számat az övének. Olyan íze volt, mint a téli hónak és valami sötét és gazdagnak, mint a csokoládé. De nem megcsókolt. Hunter belélegzett.

53

6. fejezet TALÁN EGY SZEMÉTLÁDÁVÁ TETT, HOGY EZT CSINÁLTAM VELE, különösen figyelembe véve azt, hogy azzal bíztak meg, tartsam őt biztonságban, ami mellesleg ironikusan nevetséges volt, és ez, az ő sebezhető állapotában nem segített a dolgokon. Nem említve, hogy ez csak bizonyította az teljes hiányát az önuralmamat illetően. A türelem egy olyan erény volt, amit értelmetlennek találtam. De tényleg nem volt időnk az ő drámázására. A kavargó energia körülötte mély lila volt, ami azt jelentette, hogy tényleg majdnem ott volt, hogy elveszítse az eszét. Teljesen érthető - egy halott idegen volt a padlóján. De amikor megragadtam és közel húztam őt, valami más örvénylett az energiapajzsában. Vékony piros szilánkok, törtek át a lilán, az izgalom jelei. Nem volt sok. Serena nem akarta ledobni a bugyiját és rám ugrani, de ott volt. És ez nagyon kíváncsivá tett. A fajom előszeretettel kívánt meg csinos kis dolgokat. Megfagyott a karjaimban, a szemei tágak, ahogy közelítettem az ajkaimmal az övéi felé. A telt ajkai, az alakja, mint egy durcás masnié, hihetetlenül puhának és melegnek tűntek. Meg akartam vizslatni, felfedezni, hogy tudnak-e követelőzők és éhesek lenni, de nem volt idő erre. A mellkasára csúsztattam a kezem, a tenyerem megállapodott épp a mellei alatt. Az ujjhegyeim hozzáértek a súlyos halmokhoz. Nagyon figyelemelterelő. A legtöbb mozdulat tiszta

54

dominanciának nézett ki, és bizonyos értelemben az is volt. De szükséges is volt. Belélegeztem. A Luxentől már úgy el voltam telve, mint amikor egy ember sajburgert szerez a párszázas ajánlatból, fizetés után… a francba. Serena íze - a fokozott érzelmek és adrenalin keresztülszáguldott rajta - tökéletes volt. Melegség áramlott belém. Nem úgy, mint a Luxenekkel vagy hibridekkel - emberek átalakítva a Luxenek által - semmilyen emléket vagy érzelmet nem vettem át. Velük az ember nem tudhatta, hogy mit fog kapni. Általában a Luxen vagy a hibrid egy hangsúlyosabb dolgát, egy emléket, amit előhozol a memóriájából. Az, amelyiket az előbb öltem meg, okos volt. Amikor táplálkoztam belőle, a Luxen egy TV showra gondolt, amit előző este nézett, ami azt jelentette, hogy Lite-Brite egy kibaszott aranybánya volt információk terén. Ezzel már elkéstünk. De Serenával csend volt. Semmi sem jött át tőle, kivéve a melegséget, a lágyságot és a napfényt. Igen, ez az. Olyan íze volt, mint a napfénynek. Az egyik kezemmel körülöleltem a derekát, közel tartva őt, ahogy folytattam a táplálkozást. Merev volt a karjaimban, mintha megfeszítette volna minden izmát, de nem próbált küzdeni ellenem. Na, nem mintha nem próbálta volna meg, és ha én nem lépek közbe, ahogy tettem, a Luxen könnyedén megölhette volna. Az emberek annyira törékenyek voltak. Serena kiengedett egy kifulladt sóhajt az ajkaim közé, aztán úgy leengedett, mint egy papírzacskó a karjaimban. Vastag szempillák legyezték sápadt arcát. Halványkék árnyék jelent meg a szemei alatt, és tudtam, hogyha továbbra is folytatom, az árnyék tovább fog terjedni rajta. Nem kétséges, az árnyék már így is elérte az ajkait. 55

Ha folytatom, meg fogom ölni. A megállás a természetem ellen van. Az Arumok gyilkosok. És nem rejtőzködtem az elől, ami valójában voltam, még ha a Nemzetvédelmisek csicskása is voltam. Nem számított mennyi pórázt tettek rám, vagy bármelyik Arumra, mindig az leszek, ami voltam - része egy fajnak, amit arra teremtettek, hogy öljön. De legutóbb, amikor ellenőriztek, nem hitték rólam, hogy megölöm őt. Páratlan erőfeszítéssel emeltem fel a számat és törtem meg a kapcsolatot. A feje olyan gyorsan dőlt hátra, hogy a tarkójánál el kellett kapnom azt, mielőtt még kitörte volna a nyakát. - Francba - mondtam lebámulva rá. Ki lesz ütve, nagyon, nagyon hosszú ideig.

Ébredni olyan volt, mint kimászni a futóhomokból. Minden alkalommal, amikor felkapaszkodtam és közelebb értem ahhoz a ponthoz, hogy kinyissam a szemem, valami visszahúzott. A testem visszautasította, hogy felkeljen és mozogjon, én pedig visszacsusszantam abba a fajta mély álomba, amin az álmon nem tudnak áthatolni, amíg a feledés végül meglazította a szorítását rajtam. Úgy éreztem, mintha a szemeim össze lettek volna varrva, és amikor végre kinyíltak, azonnal összerezzentem a durva fénytől. Elfordítva a fejem nyeltem egyet, meglepődve, hogy milyen száraz volt a torkom. Ahogy a látásom rendbejött, a szívem azonnal dübörögni kezdett. Hol a pokolban voltam? Semmiképpen sem a lakásomban. A szobában minden túl szép és drága volt. Az íróasztal a sarokban passzolt az

56

állótükörhöz, úgy nézetek ki mint egy felbecsülhetetlen értékű örökség. Egy ülőgarnitúrát a tört fehér falaknál puha párnák borították. Homlokráncolva fordítottam el a fejem. Finom, fehér függönyök hullámzottak lágyan a meleg, hömpölygő szellőtől, ami egy nyitott, üveg, tolóajtón keresztül áramlott be. Cserepes virágokat láttam többféle színben az ajtón kívül. Több bizonyíték nem kellett ahhoz, hogy csak egy hajszálnyira voltam a haláltól, ha már ennyi virág van. Valamiféle magasabb, emeleti szint lehetett, mert sűrű, lombos faágak voltak kint. A madarak lágy kórusként csicseregtek. Nem lehetett az autók hangját hallani. Nem kiabáltak vagy nevettek az emberek. Felnyomva magam, leküzdöttem a szédülés egy hullámát, és kitakartam magamat - hol volt a ruhám többi része? Elképedten bámultam le a meztelen lábaimra. A farmerem eltűnt. Csak a régi pólóm és a pöttyös bugyim volt rajtam. - Mi a pokol? - suttogtam rekedt hangon. Ledobva a lábaimat az ágyról, remegő térdeken álltam. Ne pánikolj. Ne pánikolj. Az utolsó dolog, amire emlékeztem, hogy állok és beszélgetek Hunterrel, miután megölte az… idegent. Hunter is egy idegen volt. Az idegenek valóban léteznek. - Ó, Istenem! - Félresöpörtem a kócos hajkáoszt az arcomból. A tekintetemmel körüljártam a fényűző hálószobát. Először is, meg kell találnom a nadrágom, aztán egy fegyvert - lehetőleg egy nukleáris fegyver szintűt. Hunter megcsókolt? Nem? Igen. Olyasmi? Az agyamnak be kellett fognia, mert nem köpött ki semmilyen hasznosat. Megláttam két ajtót, az egyik szemben az ággyal, a másik az ülőgarnitúránál, először az ággyal szemben lévőt próbáltam meg. 57

Zárva. Jézus. Egy hálószobaajtó, ami kívülről volt bezárva. Szép. A másik ajtóhoz siettem és felfedeztem egy fürdőszobát… ami nagyobb volt, mint a saját hálószobám. Elég hely volt, hogy lefeküdjek és fürdőszobaangyalt csináljak anélkül, hogy hozzáérnék egyetlen dologhoz is. Nevetséges volt - sarokkád és egy különálló zuhanyzó, drága kinézetű csempével. Zakatoló szívvel és émelyegve gyorsan becsuktam magam mögött a fürdőszobaajtót és hátrálva leültem a kád szélére. Rendben. Nyilvánvaló volt, hogy elhoztak valahova, a legvalószínűbb, hogy Hunter volt az. Bármit is csinált velem, az kiütött és csak Isten tudja mennyi időre. Hozzáadva ezt ahhoz a tényhez, hogy ő egy idegen, igazán nem éreztem magam biztonságban. De ő mentette meg az életem. Vagy ő volt? Nem értettem, hogy miért is tette volna meg. Francba, még azt sem tudtam, hogy hol voltam. A homlokomra nyomva a tenyereim összeszorítottam a szemem. A fejem együtt vert a pulzusommal. Úgy értem, mintha épphogy csak kijöttem volna egy veszélyes lázból. Minden szürreális volt, túl fényes és mérhetetlenül zavaros - de ez valóságos volt. Elő kellett rukkolnom egy tervvel. Ki kellett találnom, hogy hol voltam, találni egy telefont, találni egy fegyvert - megtalálni az átkozott farmeremet. Leeresztve a kezeimet, körülpillantottam a fürdőszobában. Semmi sem volt itt, amit fegyverré alakíthattam volna, hacsak nem én vagyok James Bond. De volt egy tál savanyúszőlős Blow Pop nyalóka a mosdó pultján. Fura. Felálltam, és vettem egy mély lélegzetet. Megláttam egy szekrénykét, amiben széles skáláját találtam különböző 58

termékeknek: szappanok, samponok, testápolók és annyi csajoscsaj terméket, hogy azzal túlélhettél egy apokalipszist. - Oké - mormogtam, kotorászva a különböző üvegcsék között. Nyilvánvaló volt, hogy egy nő hagyta itt ezeket korábban, vagy csak pillanatnyilag nincs itt, és nagyon jó ízlésre vall, de hacsak nem terveztem azt, hogy valakit pofán dobok egy fürdősóval, akkor semminek sem veszem a hasznát. A mosdóhoz mentem, megeresztettem és vizet fröcsköltem az arcomra. Ez tisztított valamennyit a zavarosságon. Aztán kinyitottam a fürdőszobaajtót, óvatosan kilépve a hálószobába. Teljes mozdulatlanságba dermedtem, ahogy a levegő kiszorult a tüdőmből. Egy árnyék volt az erkélyajtónál. Ez nem egy normális árnyék volt. Ez kiszívta a fényt mindenből maga körülött. A szívem fájdalmasan dobogott. Az ösztön eluralkodott rajtam és jeges, erőteljes félelem gyökeret vert bennem. Vakon kinyúlva egy fegyverért, az ujjaim egy szobrocska köré fonódtak - ami kiderült, hogy egy öntött vas pionír volt - és határozottan eldobtam. Az árnyék alakot öltött ahogy félre mozdult, de egy húsos puffanás lehetett hallani, ahogy a szobor eltalálta azt, ami most egy farmerborított comb volt… és ami Hunterhez tartozott, egy jelenleg félmeztelen Hunterhez. - Mi a fasz? - tört ki Hunter. Minden magyarázat nélkül azonnal visszacikáztam a fürdőszoba felé, kinyitottam a számat, hogy sikoltsak, de a semmiből egy kéz csapott le a számra és egy kar tekeredett a derekam köré. Tudnom kellett volna, hogy ilyen gyorsan fog mozogni, rá kellett volna jönnöm, hogy a menekülés nem volt lehetséges. A fickó egy átkozott árnyék volt. Pánik karmolászta fel az útját a torkomon. Rugdosva és csapkodva megpróbáltam kitekergőzni az erőteljes fogásból, de 59

csak annyit értem el, hogy beütöttem a lábam a komódba. - Ó, az Isten szerelmére - morogta Hunter. - Hagyd abba. Hátralöktem a könyököm, megelégedve, amikor kemény bőrrel találkozott össze. Hunter ismét káromkodott, és a következő dolog, amit észleltem, hogy a lábam már nem érinti a padlót. Egy pillanatra a levegőben lebegtem, a hátam nekiszegezve a hideg mellkasának, és a következő másodpercben már repültem. Becsapódva az ágy közepébe, éles vinnyogást eresztettem ki, ahogy visszapattantam. Egy másodperccel később, egy épület tömege zuhant rám. A hátam nekiütődött a matracnak, kiszorítva belőlem még egyszer a levegőt. A rémület legrosszabb fajtája szétterjedt bennem, és még inkább egy ketrecbe zárt állattá váltam, mint emberré. Vadul csapkodtam mindkét kezemmel, de elkapta a csuklóimat elképesztően és ijesztő könnyedséggel, leszorítva őket az ágyra a fejem két oldalán. Ívbe feszítettem a hátamat, próbálva a térdemmel megrúgni őt, mintha ez annyit számítana, de lábaival lenyomta az enyémeket. Nem tudtam mozogni - nem tudtam lélegezni. Hunter egy tonnát nyomott, és minden része, ami hozzám ért, kemény és hideg volt. Miközben a szívem a szívroham felé száguldott, teljesen nyugodt lettem. - Elmebeteg vagy? - morogta. - Nézz rám! Kétségbeesetten ráztam a fejem, és összeszorítottam a szemem. - Kérlek, ne… - Kérlek, ne, mit? Beléd táplálni egy kis józanészt? Talán azt teszem. - Volt egy szünet, és a mellkasa az enyémhez ért. - Jézus Krisztus, te nő, én nem erre szerződtem. Azt hiszem, megsebesítettél.

60

Felnyitottam az egyik szemem, aztán mindkettőt. Azok a megdöbbentő halvány szemek, tele haraggal, az enyémen rögzültek. - Végeztél azzal, hogy úgy viselkedsz, mint egy pszichopata, megbolondult Muppet baby? - kérdezte, és meg tudtam állapítani abból, ahogy az ujjai görcsöltek a csuklóm körül, hogy tényleg meg akart rázni. - Vagy szükséged van még pár pillanatra, hogy visszatérj az épelméjűséghez? Egész nap ráérek. És tulajdonképpen eléggé jó érzés, ahogy alattam vagy, szóval csak nyugodtan. A szemeim szélesre pattantak. Alatta voltam, mármint tényleg alatta. A testünk minden megfelelő helyen érintkezett, ahol valaki akarja, hogy érintkezzen az ágyban. csak néhány centit mozdultam, és a szemei összeszűkültek. Valami hosszú, vastag és kemény a hasamnak nyomódott. Pirulás lopódzott keresztül az arcomon és söpört végig a nyakamon. Idegen vagy sem, úgy volt felruházva, mint amivel a férfiak csak igen kevés százaléka tudott valóban dicsekedni. Elvigyorodott aztán visszahúzódott egy kicsit. Az arcának maradék része is láthatóvá vált, és valahogy elfelejtettem, hogy milyen jóképű volt Hunter ebben az alakban. Nem amolyan csinosszerű szépség volt, mint Phillip vagy a férfi, aki megtámadott a lakásomban. Az övé egy kicsit durvább szépség volt, vad és szelídíthetetlen, egyfajta szépség, amit nehéz lenne lemásolni. És miért gondolkodtam arról, hogy milyen jól néz ki? Komolyan nem fontos, és egy bizonyos ponton rájöttem, hogy nem akar megölni… és a nehézkes légzésemnek semmi köze sem volt a félelemhez ebben a pillanatban. - Lenyugodtál végre? - kérdezte. - Te egy… 61

- Ha megint azt mondod, hogy idegen, talán fojtogatni foglak egy kicsit. Oké? - Az él miatt a hangjában nem voltam benne biztos, hogy viccelődött-e vagy sem. - Már megállapítottuk, hogy mi vagyok. Te sem látsz engem, ahogy körbe szaladgálva, holmi emberekről zagyválok össze-vissza. - Leesett az állam. - De az más! - Miben? - hívott ki. - A Földön vagy! Önelégülten elvigyorodott. - Oké, ott a pont. Ettől dühbe gurultam. - Mit tettél velem? - Mikor? Az ujjaim tehetetlenül markolták a levegőt. - Amikor mondjuk megcsókoltál? - Nem csókoltalak meg - csúfolódott. Valamiért azt gondoltam, hogy meg kellene sértődnöm attól, ahogy ezt mondta. - Rendben, amikor a szádat ez enyémre tetted? Így elég világos? Hunter vigyora szélesebb lett. - Harcias kis hozzáállásod van, ugye? - Ott vagy, hogy mindjárt kapsz egy harcias kis lábat, fel a seggedbe - köptem vissza. Hátrabillenve a fejét, és Hunter a legrejtélyesebb dolgot tette. Felnevetett. Rajtam. Egy mély, testet rázó nevetés, ami rázott engem is és megborzongtam, valószínűleg csakis a rossz helyzetből adódóan. Elcsendesülve, lehajtotta az állát. - Táplálkoztam belőled. - Táplálkoztál belőlem? - Igen. Elvettem egy kicsit az energiádból - olyasmi, mintha felhasználtam volna az életerődből - mondta egy arcátlan vigyorral, ami azt üzente, nem érzi rosszul magát miatta. 62

Az arcom ráncokba szaladt. - Olyan vagy, mint egy inkubusz vagy olyasmi. - Nos, mit gondolsz, hogyan kezdődtek a mítoszok? És állj le azzal, hogy úgy nézel rám, mintha sérülést okoztam volna. Nem vettem el annyit, hogy megöljelek. Csak két napig aludtál. Egyél egy kis csokit, és olyan leszel, mint voltál. Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. Két nap? Ez azt jelentette, hogy szombat volt. Elvesztettem két teljes napot. Kiütöttél két napra? Az nem egészséges. A szemöldökei leereszkedtek. - Halott is lehetnél. Istenre esküszöm, meg akartam ütni. - Táplálkoztál belőlem, haver. Még kategorizálni sem tudtam, hogy milyen elcseszett ez. Ez nincs rendben. - Megmondom, hogy mi nincs rendben. Hogy szarságokat vágsz hozzám. - Kíváncsiság tűnt fel az arcán. - Miért vágtad hozzám azt a valamit? - Amikor nem válaszoltam, egy izom megrándult az állkapcsában. - Nem akarsz válaszolni? Vagy meg kell ismételnem magam harmadszorra is? Rendben van. Szeretem magam hallani. Egy másodperc alatt düh és harag hasított keresztül rajtam. Valami a pimasz hangsúlyában kiborított. Ahogyan a testem reakciója is rá. Néhány részem bizsergett, különösen, amikor ismét fészkelődtem és éreztem, hogy megrándult. - Szállj le rólam. - Megpróbáltam lelökni, de ez nem működött. - Szállj le rólam, most! - Vagy mi lesz? - Ledöntötte a fejét, így ajkai csak centiméterekre voltak az enyémtől. - Legközelebb felkapsz egy képkeretet és a fejemnek röpíted? - Talán - vágtam vissza. - Akkor nem engedhetlek el.

63

Hitetlenségemben bámultam rá, és úgy köptem. - Nem… menj el! Az egyik szemöldöke felívelt. - Nem mehetek el? Ó, a leghatározottabban elmehetek. A pirulás addig nőt, míg úgy éreztem, mintha egy tikkasztó napon feküdnék. Az izmok az alhasamban összeszorultak. - Nem így értettem, és ezt te is tudod. - Hmm, ezt mondod… ezt mondod. Ő volt… Istenem, nem tudtam szóhoz jutni. Egy hosszú perc eltelt, ahogy lebámult rám, aztán eleresztette a csuklóimat ujjról ujjra. Aztán egy gördülékeny, hihetetlenül gyors mozdulattal legördült és felállt. Jézusom, a srác részben földönkívüli, részben ember, részben pedig ninja volt. Felültem és majdnem ledőltem az ágy széléről. Átkukucskálva az összekuszálódott hajzuhatagomon, először nézhettem rá igazán Hunterre. A parkolóházban váratlanul ért, majd túl rémült voltam a lakásomban, hogy igazán megnézzem, és mivel a nagyon is emberi teste látható volt, magamba ittam a látványát. Szent dögösség… A farmer alacsonyan lógott keskeny csípőjén. Hunter hasa maga volt a tökély - minden egyes feszes izom erős és totálisan nyalogatós. Nem mintha végignyaltam volna egy férfi hasát azelőtt, de most megértettem, miért akarná valaki. A hatkockás mennyben voltam. Még azok a bemélyedések is megvoltak neki a csípőcsontjánál… Ó, Istenem, szédültem. A mellkasa kidolgozott volt és mintha márványból faragták volna. Néhány másodpercig meredten bámultam, mielőtt szó szerint kényszerítenem kellett magam, hogy az arcára nézzek. Lecsekkolni őt, nem lehetett helyes. Mi volt a baj velem? - Nézd, sajnálom az egész hozzád vágok dolgot, és minden más… - Nem tűnsz túl bűnbánónak.

64

Ráncoltam a homlokom. - Nos, az vagyok. A dolgok mondhatni… elcsesződtek. És kiütöttél. És félig meztelen vagy… - Néztél tükörbe? - vágott közbe. - Te legalább annyira meztelen vagy, mint én. És én nem vágtam bármit is a fejedhez. Lepillantva magamra, összerándultam. Sikerült elfeledkeznem arról, hogy csak egy pólóban és bugyiban voltam. Ismét teljesen elvörösödve, el akartam bújni valami mögött, de csak keresztbetettem a karjaimat magam előtt. - Nem vágtam semmit a fejedhez. Én… - Mindig ennyire túlreagálod? Ó, Istenem, ha még egyszer félbeszakít, akkor tényleg hozzá fogok valamit vágni a fejéhez. - Egy idegen helyen ébredtem fel, és egy idegen rabolt el. Nem hiszem, hogy túlreagáltam volna a dolgokat. Egyébként is, mit csinálsz a szobámban? Hasonlóan reagált. - Helyesbítés: ez az én házam, ebből következőleg ez az én szobám. Nem mintha magyarázattal tartoznék, csak kimentem ellenőrizni, hogy odakint minden rendben van-e. - De elraboltál. - Nem. Széttártam a kezeimet. - Mi ez az egész? Hol vagyok? - Nyugat Virginiában. Leesett az állam. Ó, Istenem, ez nem történhetett meg. - Egy másik időzónában vagyok? Te kiba… Hunter feltartotta a kezét, elhallgattatva engem. A nyelvem hegye szó szerint égett, hogy beszóljon neki. - Mi a pokol ez a zaj? Mielőtt válaszolni tudtam volna, elvonult az ágy mellett és belépett a fürdőszobába. - Jézusom! Mit akarsz itt csinálni? - jött a hangja a fürdőszobából. - Megfürdeted a padlót? - követelte. Kétségbeesve kutattam a farmeromért, de sehol sem volt. 65

Hunter visszatért, a kezei a csípőjén. Túl késő. - Komolyan? - Elfelejtettem, hogy megnyitottam a csapot. Jesszus, de morcos vagy. - Te meg egy hatalmas, fájdalmas púp vagy a combomon. - Nézd, tényleg sajnálom azt. Oké? Keresztülmentem néhány igazán traumatikus eseményen mostanában, és igen, talán túlreagáltam. - Harcoltam a türelmemmel. - És tényleg szeretném tudni, hogy hol van a nadrágom. - A nadrágod az ágy sarkában volt összehajtva. Talán lerúgtad a földre. Mi? Meg akartam nézni, de biztosan nem fogok lehajolni egy szál bugyiban előtte. - És hogy került le rólam, majd került összehajtva az ágyra? - Én tettem. Gondoltam kényelmesebb lenne neked. Ó, Jesszus, fogalmam sem volt, mit gondoljak erről. Egy köszönöm annyira nem volt rendjén. Levetkőztetett, amíg eszméletlen voltam, az ég szerelmére. Az egész testem tűzforrónak tűnt. - Nem fogok köszönetet mondani ezért. - Nem mintha vártam volna ezt az általános udvariasságot tőled - felelte, halvány szemei táncoltak a… a mitől? Dühtől? Szórakozottságtól? - Végül is, még azt sem köszönted meg, hogy megmentettem a segged - egy csinos segget mellesleg. Szóval hozzáadhatom a tapintatlanságot a tulajdonságaid növekvő listájához. Amit követ a: túlreagálást, cselekvést először és utána gondolkodást, drámázást… - Ó, menj és ba… - Nem akarod befejezni azt a mondatot - figyelmeztetett Hunter, halk hangja elég volt, hogy figyelmeztető borzongást küldjön végig a gerincemen. - Az egyetlen dolog, amit nem teszek, hogy megbaszom magam.

66

Kételkedtem, hogy szüksége lenne rá. Aztán megint kinyitja a száját, és mindent tönkretesz. - Rendben, nem ez volt a célom. Csak tudnom kell, mi folyik itt, és megkapni a nadrágom… - Mi lenne, ha ezzel kezdenéd - mondta, odalépkedve hozzám. Tettem egy lépést hátra, mire nekiütközve az ágynak. A tekintete levándorolt az arcomról a melleimre, és olyan intenzív volt, hogy úgy éreztem, mintha megérintett volna. - Igazán felvehetnél valami ruhát. Egy kicsit zavaró vagy most. Hitetlenül bámultam rá. Mi a poklot gondol, mit akartam csinálni? Egy gyors vigyor villant át az arcán. Nem feltétlenül meleg, de határozottan valami. Most szórakozik velem? - Amikor végeztél, csatlakozz hozzám a földszinten - folytatta, elsétálva mellőlem. - Van néhány dolog, amin át kell vennünk. Körbefordultam, a kezeim haszontalanul szorultak ökölbe. - Miért nem veszel fel te némi ruhát? Megállva az ajtónál, hátrapillantott a válla felett. - Talán elterelem a figyelmedet? Összeszorítva a számat, gyilkos pillantásokat vetettem rá. Figyelemelterelő volt, de egy zombi megehetné az agyam, mielőtt elismerném ezt. Hunter elvigyorodott. - Földszint. Öt perc. - Te… Becsapta az ajtót az orrom előtt.

67

7. fejezet SOHA ÉLETEMBEN NEM VOLTAM MÉG FRUSZTRÁLTABB. Gondolhatod, még csak nem is egy emberrel, hanem egy rohadt idegennel. Legalább mostanra megtudtam, hogy a faj férfi tagjai seggfejek voltak, nem számít, hogy melyik bolygóról jöttek. Miután előtúrtam a farmerem az ágy alól és belebújtam, leültem az ágy szélére és az ajtóra bámultam. Legyek lent öt percen belül? Az a kibírhatatlan, arrogáns és követelődző segg várni fog legalább tízet. De a francba, őrülten dögös volt egy… idegenhez képest. Nyöszörögve a kezeimbe ejtettem a fejem. Az érzéseim összezavarodtak. Ez az egész, hogy nem tudom, hol vagyok, mi történik otthon és annyira messze lenni attól, amit eddig valóságnak hittem, az őrületbe kergetett. Az ajtó hirtelen kivágódott, ezzel megugrasztva engem. Hunter töltötte be az ajtót, még mindig félmeztelenül, a szemei pedig összeszűkültek. - Letelt az öt perc - mondta. - Nem szeretek várakozni. - Én meg nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. Oldalra döntötte a fejét. - Akkor problémáink lesznek, Serena. Egy mélyen rejtőző rész bennem reagált a hangra, ahogy azt kiejtette a nevemet, melegen és folyékonyan. Ahogy végig gördült a nyelvén, már bűn volt. Hunter várakozott.

68

Feleszmélve ebből, a lábamra álltam és az egész úton morogtam, ahogy elmentem mellette. Hunter semmit sem mondott, ahogy lementünk. Néhány boldog pillanata volt a csöndnek, amit arra használtam, hogy megcsodáljam milyen a hátsó felhozatal. Szép fenék. Beléptünk egy hatalmas szobába, fehér, letisztult részekből állt, kanapéval és székekkel. Egy óriási lapos tévé lógott a falon. Vázák díszítették az asztalok végét és foglaltak helyet a szoba sarkaiban. A rózsák halvány illata érződött a levegőben. Félig féltem hozzáérni bármihez a szobában, mintha ragacsos ujjlenyomatokat hagynék. Követtem őt le a folyosón a konyhához. Ragyogó napfény ömlött a helyiségbe keresztül a padlótól a plafonig érő ablakokon, ezzel meleg, barátságos hangulatot adva neki, míg a nappali valahogy steril volt. Számos bárszék vette körül a pultot, és a legjobb készülékekkel volt felszerelve a konyha - rozsdamentes acélból készült dupla sütő, kétajtós hűtőszekrény, és egy mosogató, amiben fürödhetnél. Balra volt egy étkezőasztal, és azon túl egy bejárat egy télikerthez, teli növényekkel és kanapés társalgóval. - Ülj le - mondta, az egyik bárszék felé mutatva. Fontolgattam, hogy figyelmen kívül hagyom őt, de úgy döntöttem, az nem vezetne sehova. Leülve, keresztbe tettem a kezeim az ölemben. - Hol… - Kérsz egy italt? - vágott közbe a hűtő melletti szekrény felé tartva. Felszaladt a szemöldököm. - Igen. Az jó lenne. Köszönöm. Hunter rám pillantott. - Meglepettnek látszol.

69

- Nem olyan típusnak tűnsz, aki udvarias dolgokat csinál, mint ez. Elvigyorodott. Visszafordulva a szekrényhez megragadott két poharat. - Van szóda, tej, víz… - Tej? Nem vagyok már tízéves. Megfordult, a szája egyik sarka felkunkorodott. - És hány éves vagy? Tizenkilenc? Sértetten dőltem hátra a bárszéken. - Huszonhárom vagyok, de megpróbálom ezt egy bóknak venni. - Hmm… - Visszatette a poharakat, és kivett két boros poharat. A szemem összeszűkült. - Tudod, hány éves vagyok. - Igen. - Hunter előhúzott egy üveg bort az állványáról. Hátulról a széles vállaira meredve elképzeltem, ahogy egy pókmajom landol rajta, és megharapja a nyakát, teljes vámpír stílusban. Éppenséggel, talán zombi stílusban. Az több kárt tenne. - Szóval csak azért mondtad, mert azt hiszed vicces vagy? - Tudom, hogy vicces vagyok. - Hunter megpördült, és keresztülszelte a távolságot a pultig. Lerakott egy pohár vörös bort előttem. A bőröm megfeszült. - Még csak nem is tudom, mit mondjak. Az asztalra támasztva a könyökeit, kortyolt egyet a borból. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg kérdésed van. Akkor, akár végig is mehetnénk rajtuk. Istenem, nem kéne mindennel kapcsolatban ennyire nemtörődömnek hangzania, de csendben forrongtam. Vitába szállni vele nem oldana meg semmit sem. Ugyanolyan volt, mint diákokkal foglalkozni. Néha neked kell lenned a felnőttesebbnek. Vagy embernek. - Tényleg rengeteg kérdésem van - mondtam.

70

- Fogadni mertem volna - mormogta, a pohara széle felett figyelve engem. - És rengeteg ostoba is, persze. Egy éles bizsergés araszolt fel a hátamon a tarkómig, úgy terjedve, mint a hőguta. - Egy seggfej vagy. - Most fejeztem be a felnőttes viselkedést. - Neked pedig mocskos szád van. - Hunter felvillantott egy gyors vigyort. Vettem egy mély, nyugtató lélegzetet, ahogy egy húzásra ledöntötte a borát. Én még csak hozzá sem nyúltam a sajátomhoz. - Válaszolsz a kérdéseimre, vagy csak sértegetsz? Hunter kuncogott. - Talán egy kicsit mindkettő. A kezeim ökölbe szorultak. Vigyorogva körbesétált a pult körül. A mozdulatai kecsesek és gördülékenyek voltak, de úgy tűnt, mintha kényszerítenie kellett volna magát, hogy lassítson le. Elakadt a lélegzetem, ahogy leült mellém, annyira szélesre tárva a combjait, hogy az egyik súrolta az enyémet. Mint a villám, a keze a hajamban volt, és gyengéden az ujjai köré csavarva a tincseket. - Gyönyörű a hajad - mormolta. Olyan a színe, mint a fénynek. Oké. Nem furcsa vagy ilyesmi… Kissé elbűvölten nézte, ahogy felemeli a hajamat az arcom előtt. Minden tincset szemrevételezett, megcsavarva, ahogy az elkapta és visszatükrözte a fényt. Egy különös kifejezés, szinte áhítat futott keresztül markáns vonásain. A tekintete hirtelen felpattant, és találkozva az enyémmel. Elejtette a tincset. - Kérdezz egyet. A székbe kapaszkodva arrébb csúsztam. A fém lábak azt a borzalmas csikorgó hangot adták ki. - Hol vagyok? És kérlek, egy kicsit több részletet, mint csak az állam. - Hunter az enyém felé araszolt a székével, visszavéve a távolságot. Még leülve is jó egy fejjel vagy kettővel volt 71

magasabb nálam. Előre dőlt, így az arca csak centikre volt az enyémtől. A torkom kiszáradt. - A személyes teremben vagy. - Az otthonomban vagy, tehát ez semlegesíti a személyes tered. - Hibás a logikád. Félrebillentette a fejét, a szempillái leereszkedtek. - A logikám az egyetlen logikus itt. Hozzá kell szoknod ehhez. És neki pedig hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy tompa tárgyak lesznek a fejéhez vágva, mert nagy valószínűséggel újra megtörténhet. - Válaszolsz a kérdésemre? - Egy kisvárosban vagy… Elkinsen kívül. - Átnyúlt, és felém tolta a borospoharat az ujjai hegyével. - Igyál. A borospohárra bámultam. - Igyál, Serena. A pillantásom rá esett. A tekintély a hangjában felállított minden szőrpihét rajtam, ahogy… nagyon nem akartam befejezni ezt a gondolatot. - Mindig ilyen követelőző vagy? - Nagyon - mondta hátradőlve. - Igyál. Az összes trágár szót elmormogva, felvettem a bort, és kortyoltam egyet - egy nagyon kis kortyot. - Örülsz? - Nagyon. - Leküzdöttem a késztetést, hogy forgassam a szemem. Néhány pillanat telt el csendben, így kortyoltam még egyet… aztán még egyet. Hunter még mindig csendben volt. Csak ült ott… sötét, árnyékos szemekkel figyelt engem. A szemei… túl halványak voltak. Mintha minden szín kiolvadt volna a kékből. A kezem remegett egy kicsit, ahogy letettem a poharat. - Miért vagyok Nyugat Virginiában? - Ez az utolsó hely, ahol keresnének. - Kik? A másik… idegen, akivel harcoltál? - A bor létrehozott egy jó kis meleg medencét a hasamban. Legalábbis reméltem, hogy az volt az, ami csinálta. - Az, amelyik megölte Melt? 72

- És megpróbált megölni téged? Igen. Nem fognak itt keresni. A kezeim még mindig remegtek. - Miért ne tennék? Hátradőlve megragadott egy nyalókát egy távolabbi tálból, és kicsomagolta azt. - Ha kimész és kelet felé nézel, látni fogsz egy nagy hegyet. A hegy tele van bétakvarccal. Ez fontos. - Valóban? Bólintott. - Kezdem az elejétől. Tudsz bármit is az Abellről? Ez egy galaxis, körülbelül tizenhárommilliárd fényévre innen. Ahonnan én származom, az még ettől is messzebb van. Ahogy a másik idegenek is - a Luxen. Ha még nem jöttél rá, a valós formájuk olyan, amit te fénynek látsz. A bétakvarcnak van egy csodás képessége, hogy blokkolja a hullámhosszukat. A Flatiron 3 hasonló. Mindig is lesznek Luxen közösségek bármelyik nagy bétakvarc közelében, mert az Arumok - ez vagyok én - látják minden élőlény hullámhosszát, főleg a Luxenekét. Tudsz követni? Több borra volt szükségem ehhez a szarsághoz. – Mondjuk. A Luxenek meg akarnak ölni, mert tanúja voltál az egyikük igen rossz viselkedésének. Amikor elmondtad a rendőrségnek, bárki meghallhatta, hogy a fickó világított, mint egy karácsonyfa, így a Nemzetvédelem belekeveredett. És igen, a kormány nagyon is tudatában van az idegeneknek, és vannak beépített embereik mindenhol. - Megállt. - Őrizetbe vették a szenátor fiát, Phillipet. Az ilyen, sosem egy jó dolog. A szenátor azt hiszi, ha kivonnak a képből, akkor a lelepleződés fenyegetése eltűnik, és a fia visszatérhet hozzá. Ahogy ezzel az ügy is, azzal, hogy a barátod mit hallott, és mit mondhatott el neked.

Flatiron: (vasalótalp) Sziklaalakzatok Boulder – Colorado közelében. Az egyik hipotézis alapján az alakjuk miatt kapták ezt a nevet, mivel hasonlítanak a régi vasalókra. 3

73

- Tényleg nem mondott nekem semmit sem - mormogtam. Jó Istenem, volt egy idegen szenátor. - Szóval, meg akar ölni, így befogva a számat? - Aha. Egy lopott pillantást vetve rá, láttam, hogy még mindig engem figyelt, és a nyalóka továbbra is szájában volt. Gyorsan félrenéztem. - És tényleg a Nemzetvédelemnek dolgozol? Mint egy idegen összeköttető? - Aha. Majdnem felnevettem, de nem, mert biztos voltam benne, hogy sosem hagynám abba. Ez afféle hisztérikus nevetés lenne. - Hogy érzed magad? - kérdezte hirtelen. Homlokráncolva fordultam felé. - Hogy érted? - Hogy érzed magad? - ismételte meg, de át is nyúlt, és az egyik ujját az államra tette. Alig ért hozzám, de olyan volt, mintha áramütés hullámzott volna keresztül rajtam. Egy rövid másodpercre eszembe jutott, hogy milyen érzés volt, amikor az ágyhoz szegezett. Hunter vigyora mindentudóvá vált. - Serena? - Én… én nem értem. - Van itt egy horzsolásod, és kaptál néhány csúnya foltot is. Még csak észre sem vettem a zúzódást vagy fordítottam nagyobb figyelmet a fájdalmaknak. - És akkor gyakorlatilag megetted az energiám vagy mi? Elvigyorodott. - Azt, is. Nos, határozottan nem volt szégyenérzete. - Ez… jól vagyok. Pillanatnyi szünetet tartott. - Meghalhattál volna. - Ez nem igazán fontos most. Egy másodperccel később megéreztem a meleg leheletét az arcomon, ahogy megszólalt. - Tudom, hogy van még kérdésed.

74

Elfordítottam az arcom tőle, mert nyugtalanított a közelsége és az, ahogy hang nélkül mozgott. Forróság kúszott az arcomra, amikor két hideg ujjbegy az állam alá nyomódott, és meglepő gyengédséggel Hunter maga felé fordította az arcomat. A tekintetünk összekapcsolódott. Volt valami azokban a felkavaró szemekben, egy együtt érző csillanás, ami a természetellenes szín hidegsége alatt bujkált. - Kérdezz - mondta anélkül, hogy félre tekintett volna. - Szóval… ti srácok köpésnyi távolságban tartotok egy csapat idegentől, akik talán meg akarnak ölni, amint rájönnek, hogy itt vagyok? - Nem fognak rájönni. Kezdtem elhúzódni, de a keze elhagyta az állam, a tarkómra fonódva. A szorítása nem volt erős, de valahogy mégis parancsoló. Nem volt esélyem elmozdulni, nem volt menekülés attól, amit akart. A bőre hűvös volt és az ujjpárnái érdesek, mintha sokat használná őket. Hunter ismét lehajolt, ajkaink csóktávolságba voltak egymástól. Nyugtalanság bontakozott ki bennem, szétterjedve az ereimben, felgyorsítva a pulzusom. Lefagytam. - A szenátornak nyilvánvalóan rengeteg kapcsolata van. Valaki a rendőrségről, nagy valószínűséggel kiadott, de itt biztonságban vagy. - Azok az érdes ujjak újra előrecsúsztak, egy ösvényt rajzolva le a nyakam oldalán. Megálltak a vadul verő pulzusomon. Élesen szívtam be a levegőt. Hunter elmosolyodott, de nem volt az az igazi forróság mögötte. Valami meleg talán, de hiányzott belőle mindenféle érzelem. Nem tudom, hogy mi volt az, ami minden sejtet a testemben életre keltett, és figyelmeztetett - ahogy megérintett, vagy lehet hogy csak azt akartam, vegye el a kezét.

75

A tekintete az ajkaimra esett, és hatalmas teste megfeszült. A tejfehér-kék árnyalata a szemének hirtelen sötét azúrkék foltokban kavargott. Feszültség töltötte be a levegőt, nehézkes, mint egy elhordott takaró. A szoba lehűlt, mintha a légkondicionáló bekapcsolt volna és magasra lett volna tekerve. A szoba elsötétült, de Hunter mögötti, padlótól a plafonig érő ablakon túl, ragyogó fényben sütkérezett minden. Apró libabőr lepte el az egész testemet. Minden ösztönöm magasabb fokozatba kapcsolt és rám kiabált, hogy fuss - fussak, amilyen gyorsan csak tudok. Ez az belső, nagyon is emberi figyelmeztető rendszer harsogott a természetellenesség ellen, ami a helyiségre telepedett. De nem tudtam elvenni róla a tekintetemet. Nem volt melegség benne, de volt benne egy ősi forróság, és a testem még akkor is válaszolna, ha megpróbáltam volna távol maradni tőle. Aztán Hunter elvette a kezét, visszaült, visszadugta a nyalókát a szájába, és várt. A varázs megtört. Számos mély levegővétel után rájöttem, hogy visszatartottam a lélegzetem. A kezem a torkomhoz rebbent, ahogy nyeltem néhányszor. Kiszáradt torokkal, a pohárért nyúltam és kivégeztem a bor maradékát. A folyadék égetett lefelé az úton. - Biztonságban vagyok tőled? - Nem válaszolt. Ránéztem. - Hunter? - Nem fogok hazudni és azt mondani, hogy nem vagyok veszélyes. Az vagyok. Valahogy, veszélyesebb vagyok rád nézve, mint bármelyik Luxenre - mondta, pontosan rám nézve. - Nem én vagyok itt a jófiú. Nem én vagyok a hős. Az a munkám, hogy életben tarsalak és a tőlem telhető legjobb munkát nyújtom, de nem tehetek, és nem teszek semmilyen ígéretet. Nem volt a legbiztatóbb dolog, amit vártam, és őszintén, ez arra késztetett, hogy sikoltva rohanjak ki a szobából, de 76

bólintottam. Még mindig a szájában volt az az átkozott nyalóka, amit az ujjaival forgatott. A testem egy meglepett, tüzes sürgetéssel reagált, amit kétségbeesetten figyelmen kívül hagytam. De egy férfinek sem szabadna ilyen jól kinéznie egy nyalókával. - Hogy nézel ki ennyire emberien? - bukott ki belőlem. Egy kis mosoly játszott az ajkain. - A DNS-ünk összeolvadt az emberek DNS-ével. Ugyanez van a Luxenekkel is. Belemehetnék a részletekbe, de valószínűleg könnyekig untatna. Talán embernek nézünk ki, és még úgy is viselkedünk néha, de soha ne felejtsd el, hogy nem vagyunk emberek. A szívem erősen kezdett verni. - Próbálsz megijeszteni? Hunter felhúzta az egyik szemöldökét. - Én csak az igazat mondtam el - válaszolta, majd ráharapva a nyalókára, a mostanra üres fehér pálcát tartotta. - Valószínűleg bölcs dolog, hogy félsz. Szeretnél még egy italt? Bólintottam, megkönnyebbülve, amikor felállt, hogy elhozza a borosüveget. Azt kívántam, bárcsak felvett volna egy felsőt. Hogy kerültem egyáltalán ide? Hunter elém tette az újratöltött poharat, én pedig megragadtam, mint egy részeges. - Boldog leszel, ha megtudod, hogy egy nagyon is emberi utazási módon. Elvezettem az autóddal egy privát hangárba, ahol felültünk egy repülőgépre. Egy jókorát kortyoltam. - A kocsim még mindig a hangárban van? - Nem volt egy luxuskocsi, de nem engedhettem meg egy újabbat magamnak. - Igen. Nem fogják piszkálni. Megnyugodtam egy kicsit. - El fogod mondani, hogy mi vagy?

77

- Már megtettem. - Hunter a szemetesbe dobta a nyalóka pálcikáját, aztán a pultnak támasztotta a csípőjét. A tekintetem a kezeim között lévő pohárra esett, ahogy elmosolyodtam egy kicsit. - Aligha mondtál bármit is róla. - Úgy gondolom, minél kevesebbet tudsz, annál jobb. Valami a hangjában megfagyasztotta az ereimet. Ahogy még egyet kortyoltam a borból, a torkom összeszorult. A nyomás a mellkasomra terjedt. Egy új fenyegetés tűnt fel. - Nem lehetek az első személy, aki véletlenül tudomást szerez az idegenek létezéséről. Még csak nem is Mel. - Nem is. - Kortyolt egyet. - Az emberek valószínűleg folyamatosan szembesülnek vele. Vagy nagyon okosak, és csendben maradnak, vagy… - Vagy mi? - suttogtam. Hunter halvány szemei szinte keresztüldöftek. - Vagy eltűnnek. - Ez az, ami velem is történt? Eltűntem? - Még nem. Ismételten, nem volt a legbiztatóbb dolog, amit mondott. Annyi érzés zúdult rám, mintha egy erőteljes dagály azzal fenyegetett volna, hogy lehúz magával. Leállítottam magam, hogy még több borért nyúljak. - Ez mit kellene, hogy jelentsen? Hűvösen tekintett rám. - Tényleg tudni akarod? Vetettem rá egy pillantást. - Igen. Tényleg tudni akarom. Mindent tudni akarok. - A Nemzetvédelem talán mondott egy dolgot, de én tudom, hogy másképp van. Az egyedüli ok, hogy még élsz, az az, hogy a Luxenek a Nemzetvédelem háta mögött járt el, és intézték el a barátodat. Bárhol van lelepleződés, kötelező jelenteniük. Nem tették. Ez sértette a Nemzetvédelmiseket, majd amikor kiadták rád a ’megölni’ parancsot, a Nemzetvédelem közbelépett, csak 78

hogy be tudja bizonyítani az igazát. És azt is tudni akarják, a srácok min veszekedtek. Szerettem volna, ha nem mondja azt „megölni parancs”. Nem tudom min veszekedtek. - Nem? Nem úgy hangzott, mintha hinne nekem. - Nem. Végighúztam a kezem a hajamon. - Igazából mit gondolsz? - Úgy gondolom, hogy tudod. - Néhány másodpercre csendben maradt. - Az, hogy a Nemzetvédelem megóv, egyenértékű azzal, mintha a középső ujjukat mutatnák fel a Luxeneknek - és kíváncsiak legyenek. Olyan, mint amikor egy szülő elvesz egy játékot egy rosszul viselkedő gyerektől. Nem azért van, mert meg akarnak védeni. Hanem bizonyítani. Ha azt bizonyítja, hogy túl sok kockázatot jelentesz, akkor gyorsabban ellened fordulnak, minthogy pisloghatnál. Néhány pillanatig csak a nehéz faágakat figyeltem ringani a szellőben. Azon dolgoztam, hogy leküzdjem a torkomon azt az érzelemgombócot. Az életem nem az én irányítottam többé, még csak nem is volt garantált. Hogy ne lettem volna kockázat? Tudtam az idegenekről. Láttam őket. Nem tudtam felfogni ezt az egészet. Megértettem és fel is dolgoztam, de hogy ez akkor mit is jelent, az zsibbasztó volt. És mélyen belül tudtam, hogy jó eséllyel nem fogok kisétálni ebből élve. Egy idegen faj akart engem holtan, egy másik idegen, aki elismerten veszélyes volt védett meg engem, és a Nemzetvédelem bármikor meggondolhatja magát, és kiiktathat. Csak itt ülni és várni valakire vagy valamire, hogy megöljön. Nem tehettem. Több volt, mint csak az én életem. Ez Melről is szólt. Megölték, és senki - SENKI - sem lenne felelősségre vonva, különösen, ha elhallgattatnak. Mel igazságszolgáltatást érdemelt. 79

Hunter a pultnak dőlt, tekintete szinte röntgensugár szerűen kutatott át. - Te tényleg valami szarba léptél, ugye? Így hallva nevetnem kellett, mert ha nem, akkor sírtam volna, és valószínűleg sosem hagytam volna abba azt. - Ja, azt hiszem beleléptem, és aztán még meg is hemperegtem benne. Az ajkai megrándultak. A tekintetünk találkozott és fogva tartották egymást egy pillanatra. Elgyengülve félrepillantottam, összeszorítva az ajkaim. Nem maradhattam itt. - Mi van a munkámmal? - kérdeztem reményteljesen. - Nem… - A Nemzetvédelem gondoskodott róla. A vészhelyzet miatt meghosszabbított szabadságot kaptál - mondta. Jézus. Nem hallottam Huntert mozdulni, de mégis ott volt, annyira közel, hogy ugyanazon a levegőn osztoztunk. Az ujjai ismét az állam alatt, felbillentve a fejem az arca felé. Az ajkainkat alig néhány centi választotta el. A gyomrom összeszűkül, és egy forró, kellemetlen érzés terjedt szét rajtam, mint egy kontrollálhatatlan futótűz. A melleim elnehezültek, aztán az érzés sokkal, sokkal lejjebb terjedt. Hunter orrlyukai kitágultak. Még az összes őrült dologgal együtt, ami mostanában történt velem, a bánat és düh mellett is, egy forróvérű, huszonhárom éves nőként ültem szemben egy férfival, aki talán nem száz százalékig ember, de egy bugyi-ledobó krízist okozhatna az egész univerzumban. Talán nem egy olyan személyiség, amivel dicsekedni lehet, de az a fajta kisugárzás áradt belőle, ami miatt a jó lányok, rossz, nagyon rossz dolgokat tesznek. Újra és újra. Itt ragadtunk - együtt és egyedül. Nem lehetett eltéveszteni a ragadozói élt, ami az arckifejezésébe kúszott, én pedig nem voltam finnyás szűz.

80

Ujjai az állam alól felhúzódtak, szétterülve az arcomon. Mozdulatlan maradtam. A tekintete a számra esett, aztán még lejjebb, olyan hevesen, amitől szinte éreztem a cirógatást. Ajkai mosolyra húzódtak, de az nem enyhítette a rideg vágyat az arcán. - Ó, Serena, valóban fogalmad sincs, hogy milyen szarba is léptél bele.

81

8. fejezet MIUTÁN HUNTER ELTŰNT ÉS MAGAMRA HAGYOTT AZON KIFEJEZETT PARANCSÁVAL, hogy még csak eszembe se jusson kitenni a lábam a házból, végigfutottam a lehetőségeimen. Hazamenni baromi nagy ostobaság lenne, de itt maradni sem tűnt ennél okosabb döntésnek. Csak az a ruhám van, ami a táskámba került, de nem is ez volt a probléma. Megtaláltam a pénztárcámat a hálószobában - hála Istennek, amiért Hunternek volt annyi esze, hogy felkapja -, de csak két húszas volt benne. Nincs elég készpénzem, hogy hazamenjek. A hitelkártyám ugyan nálam volt, de óvatosnak kellett lennem a használatával, mert könnyen lenyomozható. Az egész Államokban voltak régi főiskolai csoporttársaim. Ott volt például Vee Winters, aki szintén pszichológusként végzett, és Tennesseeben élt. Vee mindenféle kérdezősködés nélkül küldene nekem pénzt és nyitott ajtóval várna, de szükségem volt egy telefonra ehhez. És egyet sem láttam a házban. Az órák szinte csak úgy repültek, ahogy szobáról szobára átkutattam a helyet. A télikert hamar a kedvenc helyem lett az egész házban. Azzal a rengeteg növénnyel olyan érzést keltett, mintha a szabadban lennél, nem pedig egy ketrecbe zárva, kettesben az univerzum legszexisebb és legdurvább idegenével. Vajon azóta talált már magának inget?

82

A télikertben sokkal melegebb volt, és a hatalmas, vastagtörzsű kőrisek és szilfák nyújtottak ugyan némi magánéletre lehetőséget, de ha valaki odakint állt, akkor beláthatta a ház alsó szintjét, köszönhetően a plafonig érő üvegablakoknak. A gyomrom görcsbe rándult, ahogy körvonalazódott a tervem. Éjszaka el fogok innen menni. Muszáj volt. A pánik egész nap folyamatosan növekedett bennem, úgy terjed szét, mint a káros gyom. Csapdában éreztem magam csapdában is voltam - és ki kellett innen jutnom, találni egy helyet a városban, ahol van telefon, és azután, mihelyt eljutok Vee-hez, ott kitalálhatom, hogy mi legyen a következő lépésem. Amikor a nap lebukóban volt, megálltam a dolgozószoba ajtaja előtt és hallgatózni kezdtem. Semmit sem hallottam, de tudtam, hogy nem hagyta el a szobát. Ha esetleg átváltozott a füstös alakú idegenné, valamennyire akkor is láttam volna őt. Bent volt, talán aludt. Felsiettem az emeletre, magamhoz vettem a személyimet és a készpénzt. A hitelkártyámat a hátsó zsebembe csúsztattam, és csak remélni tudtam, hogy nem lesz szükségem rá, de mindenre fel akartam készülni. Még egyszer leellenőriztem a dolgozót, és amikor továbbra sem hallottam semmit sem, visszaosontam a nappaliba. Mielőtt kinyitottam volna a bejárati ajtót, összeszorítottam a szememet, majd lassan, óvatosan lenyomtam a kilincset. A kattanás mennydörgésként hatott rám. Hátrapillantottam a vállam fölött, vártam, hogy Hunter kilép a dolgozó ajtaján és szembeszáll velem, de amikor ez nem történt meg, elmormoltam egy imát és akkora résre tártam ki az ajtót, hogy kicsusszanhassak rajta. Egy hangya sebességével vetekedve csuktam be magam mögött azt, majd megfordultam és a hajamat a fülem mögé tűrtem. A kezeim és a lábaim remegtek, ahogy 83

nekiiramodtam a cserepes virágok között. A levegőben szálló édes illatuk megcsapott, ahogy lerohantam a meredek lépcsőkön, amik levezetett a teraszról egyenesen a kaviccsal felszórt kocsifelhajtóra. Átkoztam magam, amiért a flip-flop volt rajtam, ahogy rohantam végig. A nap gyorsan bukott le, tudtam, hogy csak idő kérdése, és az orromig sem fogok látni. Semmi mesterséges világítás nem volt - sem lámpaoszlopok, sem utcai világítás. Amint a nap lement… nem voltam hajlandó ezen tovább elmélkedni. Már most is mély árnyékok választották el az impozáns, vastag fasort az úttesttől. Nem volt kétséges, a képzeletemben az erdő tele volt mindenféle szőrös lényekkel körülöttem. A szívem dübörgött, ahogy őrült futásba kezdtem, és amikor megbotlottam egy kavicsban, az adrenalin az egekbe szökött az ereimben. Vetettem jobbra egy rövid pillantást a fák közé, és mozgásra lettem figyelmes. Medve? Chupacabra? Bármi lehetségesnek tűnt. Félelem szivárgott keresztül az ereimen, elzárva a torkom, ahogy elértem a behajtó végét és ott megálltam. Az út keskeny volt és vékony réteg aszfalt borította. A kabócák és tücskök hangos zümmögése elnyomta a szívem dübörgését. A hegyi kőrisek és szilfák vastag ágai karokként lógtak be az út fölé, mint vastag, törpe ujjak, amik csakis arra vártak, hogy elragadhassák a gyanútlan turistákat. Nem tudtam, hogy melyik irányt válasszam. A torkom égett, ahogy tettem egy lépést előre, de megálltam. Kit akarok becsapni? Élesen kifújtam a levegőt. A könnyek annyira ellepték a szemeimet, hogy vakon tettem egy lépést balra, majd elindultam, olyan gyorsan, ahogyan csak tudtam. Követtem az utat, házak mellett haladva el, egyik sem olyan nagy, mint Hunteré, de még mindig rohadt nagyok. 84

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megállok az egyiknél. Mindegyiknek hatalmas, plafonig érő ablakai voltak, de sehol nem égett a villany. Izgalom töltött el, és megszólalt egy kis hang a fejemben, ami arra figyelmeztetett, hogy ez egy rossz, nagyon rossz ötlet volt tőlem. Ahogy rohantam tovább és befordultam egy kanyarban, bekerült egy pavilon a látóterembe. Úgy emelkedett ki a környezetéből, mint valami emelvény. Mindenfelé kisebb székek és asztalok voltak elhelyezve körülötte. Nem láttam embereket, és ha már itt tartunk, egyetlen autó sem volt a környéken. Vajon lovakat használtak errefelé az utazáshoz? A hely egy hátborzongató szellemvároshoz hasonlított. Már semmi nem hiányzott a tökéletes képhez, csak az ördögszekerek, amiket keresztülfúj a szél a kövezett téren. Víz illatát éreztem meg, amiből gondoltam, hogy egy tó lehet a közelben, de nem szállt semmilyen motorhang, nevetés vagy bármi más hangja a levegőben. Miközben a pavilon és az üres székek között sétáltam, a meleg ellenére megremegtem, és a karjaimat a derekam köré fontam. Lehet, hogy Hunter és én vagyunk itt az egyetlenek? Mivel fogalmam sem volt, hogy valóban így van-e, megfordultam. Volt ott egy hosszú, emeletes, farm stílusú épület, rusztikus, táborozó hangulattal. Mellette pedig egy hatalmas, gyönyörű kilátó. Mindig is rajongtam az építészetért, különösen az olyan dolgokért, amit kézzel készítettek. Az áhítatom abból fakadt, hogy nekem nem volt semmilyen tehetségem ehhez, miközben anyukám mester volt benne. Közelebb húzódva, észrevettem, hogy a pavilon csodásan ki volt dolgozva. A cikornyás díszítés egy sor, a fába vésett, kanyargó hurokból állt, a minta pedig lefedte a korlát minden egyes négyzetcentijét, és odabent is folytatódott. Sehol sem volt egy kis szünet sem a 85

faragványokban, ahogy körbefonták a korlátot és felkúsztak a belső mennyezetre, akár a szőlőindák. A minta egy nagy összefonódott Kelta csomóra emlékeztetett. Végigfutattam az ujjaimat a faragott hurkokon és észrevettem, hogy mindegyik faragás közepén egy másik kép kapott helyet: egy kis kör négy gömbbel a közepén, és a gömbök egy vékony vonallal voltak összekötve. Ahogy megragadták az apró részleteket, az elképesztő volt, és az, hogy egy kézműves valami ennyire bonyolultra képes, valóban félelmetesen hatott rám. Az a temérdek idő, amit ebbe belefektetett, megdöbbentő. Beljebb mentem a pavilonba, próbálva megtalálni a minta kezdőpontját, de annyira határtalannak tűnt. Nem volt sem kezdete, sem vége. A szemem sarkából megláttam, hogy a farmház egyik ajtaja kitárult, és egy férfi lépett ki rajta. Tehát vannak itt emberek. A férfi magas volt, nagyjából Hunterrel egy magas. Haja sötét és rövidre vágva. Az arca éles, a bőre ugyanolyan alabástromszerű, mint Hunteré. Ugyanolyan, mint Hunteré. Francba. A felismerés, hogy ő is olyan lehet, mint Hunter - mármint egy idegen -, hátrálásra késztetett engem, és reméltem, hogy az egyre növekvő éjszaka elrejt majd szem elől. Az öltözéke hétköznapi farmerből és ingből állt, egy kézzel fogta az ajtót, nyitva tartva azt. Mögötte egy magas, karcsú nő lépett ki a szabadba, miközben a férfira vigyorgott. Arca bájosan kipirult, világosbarna haját lófarokban viselte. A férfi valószínűleg mondhatott neki valamit, mert a nő játékosan meglökte őt. A férfi elengedte az ajtót, majd átkarolta a nő derekát, teljesen felemelte őt a földről és megcsókolta oly módon, hogy még én is belepirultam. 86

Jézus, úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki lesből figyeli őket. A nő ismét a lábán állt, és nevetve kiszabadította magát az ölelésből, majd elindultak a pavilon felé. Félúton lehettek, mikor a férfi átnézve a vállai felett pontosan oda meredt, ahol én álltam a sötétben. Vettem egy elakadó lélegzetet. Eltelt egy szívverésnyi idő, aztán félrenézett, miközben birtokló módon a nő derekára helyezte a kezét. Előrébb osontam. Az a férfi úgy nézett ki, mint Hunter, de mi lehetett a helyzet a nővel? A bőre rózsás volt és teljesen emberinek tűnt, legalábbis sokkal emberibbnek, mint Hunter, vagy az a férfi. De mégis, honnan is tudhatnám? Visszanéztem a farmépület felé. Kellett ott lennie egy telefonnak, de vonakodtam odamenni. Mi van, ha belülről tényleg olyanok, mint Hunter? Vajon bántanának? Igazán okos dolog ezen most elgondolni, és nem tehettem róla, de eltűnődtem rajta, Hunter talán nem véletlenül mondta azt nekem, hogy ne hagyjam el a házát. Beharaptam az alsó ajkamat és kiléptem a pavilonból, nem igazán tudtam, hogy mit kellene most csinálnom. Az elhamarkodott, pánikszerű tervem kezdett összeomlani, mintha sziklák temették volna maguk alá. Feladni és visszamenni a házba, a biztos halált jelentette. A farmházba menni szintén egyet jelenthetett a biztos halállal. És mégis mit gondoltam, mikor bele akartam keverni egy barátot ebbe a szarságba?! Hunterrel valószínűleg van némi esélyem a túlélésre. Egy esély - nem ígéret, nem garancia. A nagyobb részem azt akarta kiabálni, hogy ez nem fair, de eszembe jutott az a gyerek, aki a múlt héten az irodámban járt, egy fiú, aki végzős létére bukásra állt. A tanulmányaival kapcsolatos 87

kérdések végén kiderült, hogy nehézségei vannak, és rájöttem, hogy az egész középiskolát így csinálta végig. Az egyetlen esélye a különórák voltak. Lehet, hogy nem működik - mert jó esély volt arra, hogy már túl késő, de mit is mondtam a tanulónak? „A különóra ad egy esélyt neked, lehetőséget az érettségire”, ezt mondtam. És a diák kihasználta azt az esélyt. A megfutamodásom csökkentette a valódi esélyemet a túlélésre. Ha volt egyáltalán valódi esélyem…

A darab fának egy ló alakját kellett volna visszaadnia, mert én mindig is úgy gondoltam, hogy van valami fenséges ezekben a teremtményekben, de a törzs olyan alakot vett fel, ami valamilyen módon leginkább egy nő kecsesen ívelő csípőjére hasonlított. És aztán ott voltak még a mellek is. Amikor utoljára láttam, a lovaknak még nem voltak olyan mellei, amik tökéletesen kitöltik egy férfi tenyerét. Meredten néztem a fadarabot, majd áthajítottam a dolgozószoba másik felébe, ahol csatlakozott egy kupac szarhoz, amit eddig farigcsáltam - egy kupac szarhoz, mind melleket formálva. A francba. Belesüppedtem a székembe és lábujjaim hegyével rúgtam magam székestől körbe és körbe. A nyugtalanság viszketett a bőröm alatt. Kezdtem marhára unni a dolgozószobám falainak bámulását - a könyveket, amiket már legalább milliószor olvastam, az Internetet, aminek tutira sikerült már a végére jutnom, meg azt a nagy halom faragott mellet. A tekintetem az ajtóra siklott. De a falak, a könyvek, az internet, és még a halom zavaró fadarab is jobb volt, mint ami odakint várt rám. Újabb körre kényszerítettem magam.

88

Miközben Serenával a konyhában beszélgettem, amikor megérintettem az arcát, láttam, ahogy az aurája szinte életre kelt körülötte, és még most is, a farkam azonnal életre kelt a képre. Ahogy egy másfajta éhség is. A gyomromat karmolászta, égette a torkomat, mert tudtam, hogy mennyire kibaszott édes is az íze. Ez volt az oka annak, hogy ide száműztem magam, mert az önkontroll még viszonylag új dolog volt számomra, amit gyakorolni próbáltam. Egy évvel ezelőtt, ha valakit vagy valamit akartam, úgy menetem utána, mint golyó a falon át, vagy, hogy is mondják ezt. Soha nem kényszerítettem a nőket. Nem volt rá szükségem. Özönlöttek hozzám, néha egyszerre többen is. Nagyon hosszú, hosszú idő óta nem volt olyan nő, akit konkrétan meg akartam szerezni. Általában csak névtelen arcok és testek voltak, csak egy mód a szórakozásra és a táplálkozásra. Nem volt szükségem élelemre - nem, miután megöltem a legújabb Luxent, az opálfoglalatú bokaperec pedig segített megkötni az energiát, és megölte bennem annak a szükségletnek egy részét, de ez sem volt teljesen megbízható módszer. Inkább a nikotintapaszra hasonlított a láncdohányosnál. Nem jelentett megoldást a verbális kényszerekkel szemben. A farkam megduzzadt, a szemem pedig felakadt, miközben újabb körbe kezdtem az íróasztal mögött. Vágyakoztam - vágyakoztam az emberi ízelítő után, mind szexuális, mind táplálkozási értelemben. Bassza meg. A szexet még csak valahogy elnyomtam, na de az éhséget? Az emberek nagyon keveset értek a számunkra. Muszáj volt bemennem a városba és felszedni az első nőt, akinek megvolt az összes foga és félig elfogadható a teste. Nos, ha jobban belegondolok, nem is fontos hogy meglegyen az összes foga 89

ahhoz, amit a fejemben forgattam. Hagytam, hogy a fejem a szék háttámlájának dőljön és felnyögtem. Míg Serena az elmúlt két napban aludt, addig én végig éberen virrasztottam, vigyázva rá. Vagy az ágya mellett ültem, mint egy istenverte nővér vagy csak ténferegtem a házban. Pontosan ezt tettem akkor is, amikor felébredt. És éppen emiatt voltam olyan átkozottul dühös. Istenem, a farkam még mindig olyan kemény, mint a beton… A mobilom megszólalt, csengett és rezgett az asztalfiókban. Felültem, megragadtam és kérdőn néztem a kijelzőre, amin megláttam Dex számát. - Mi a helyzet? - szóltam bele, miközben a lábamat feltettem az asztalra. - Semmi különös - jött a válasz. - Elizával néhány perccel ezelőtt jöttünk el a főépülettől. - Kösz, hogy elmondtad. - És csak kíváncsi voltam, hogy nem hagytál-e el valamit. Mondjuk valakit, aki épp, hogy százhatvan centi, a feje tetején szép szőke hajkoronával. Nem drágám, a te hajad gyönyörű, nem szimplán szép - mondta Dex kicsit eltávolodva a telefontól. Mindenesetre csak kíváncsiskodtam… A talpam a földön koppant. - Ó, a francba. Egy mély, nagyon jól szórakozó nevetés hallatszódott a vonal végéről. - A pavilonnál van. Vicces, hogy pont ott kötött ki. Jobb, ha elkapod, mielőtt valaki más is meglátja. Megjegyzés: Szarul csinálod ezt az egész gyerekfelügyelet-dolgot. - Baszd meg. - Már az ajtónál jártam, majd feltéptem azt, és még hozzátettem: - Kösz, ember. - Bármikor. A kurva anyját. Meg akartam fojtani őt. Még jobb, először megfojtom, majd bezárom egy szobába. A második gondoltam az volt, hogy kihagyom a fojtogatós részt, és egyenesen bezárom 90

a hálószobába és az ágyhoz kötözöm. Hmm… ez egy nagyon jó ötlet. Fenébe, Dexnek igaza volt. Béna vagyok gyerekfelügyeletben. Számítanom kellett volna arra, hogy Serena nem fog rám hallgatni, és megpróbál majd megszökni. Az emberek már-már figyelemreméltóan hajlamosak a hihetetlenül rossz, érzelmi alapú döntések meghozatalára. Meg sem próbálva a normális sebesség látszatát fenntartani, egyenesen kilőttem az utcán, ki a főútra. Fura érzés telepedett rám. Határozottan dolgozott bennem a düh, de volt ott még egy másik dolog is, amit nem tudtam nevén nevezni. De határozottan afelé hajlottam, hogy visszatérjek a korábbi fojtogatós tervemhez. Egy törékeny, gyenge emberi szívverésnyi idő alatt odaértem a pavilonhoz, és azonnal megéreztem mások jelenlétét. Közel voltak - nagyon közel Serenához. És az a kis hülye csak ott ült a pavilonban, a fejét a kezeibe temetve. A mellkasom összeszorult, ahogy lelassítottam a lépteimet, miközben folyamatosan oda-vissza tekintgettem a zsúfolt, vastag fák és a pavilon között. Felismertem őket, még újak voltak a közösségben és fiatalok, akik alig várták, hogy bizonyíthassanak maguknak és a többieknek is. A vezetőjük, egy punk, a neve Raz, előrébb sodródott, inkább volt árnyék, mint masszív tömeg. Még egy lépésssss, éssss az lesssz az utolsssó tetted. Egy pillanatig azt hittem, hogy Raz kihívott, és örömmel fogadtam az ötletet., hogy szétrúghatok pár segget, de visszahúzódott a többiekhez. Másodpercekkel később a kis csapat eltűnt, de tudtam, hogy nem ez volt az utolsó találkozásunk. Becserkészték Serenát, és úgy tűnik neki fogalma sem volt erről. Odasétáltam hozzá, néztem, ahogy felemeli a fejét és összerezzent, amint meglátott engem. Most valahogy más volt, sápadtabb, mint amikor utoljára

91

láttam őt, de úgy tűnt, jól van. Az orra környékén ülő szeplők hat, ha pontos akarok lenni - előtűntek. Serena a karjait összefonta maga körül. - Vissza akartam menni. - Mit mondtam neked? - Hogy ne hagyjam el a házat, de… - Nincs de, Serena. Azt mondtam, hogy ne hagyd el a házat. Ez a hely tele van olyanokkal, mint én. - Csak egyet láttam, vagy talán kettőt. Küzdöttem vele, hogy türelmes maradjak. A kezemet a vállaira tettem, és képtelen voltam nem észrevenni, hogy mennyire eltörpülnek mellettem. - Lényegtelen. Mondtam, hogy ne tedd. - Nem kellene elvárnod, hogy az emberek engedelmeskednek a parancsaidnak - válaszolta, és megpróbálta egy vállrándítással lerázni a kezemet. Egy izom elkezdett görcsösen rángani az állkapcsomban. Volt legalább elképzelésed arról, hogy hová tartasz, amikor csak úgy nekiindultál az útnak? Nos, hadd mondjam el neked! Ha jobbra mész, akkor egyenesen a városba jutottál volna. De az nagyjából még hatvan kilométer, és egyáltalán nem könnyű elérni oda. Vannak errefelé hegyi oroszlánok, meg néhány farkas. A medvékről nem is beszélve. És még egy pár olyan emberi hím, akikkel valószínűleg nem szeretnél összefutni egy sötét sikátorban. Azt már tudod, hogy balra fordulva mit találsz. Ez a környék nagyon felkapott hely, ha érted, mire gondolok. A fajtám más tagjai itt vannak, és szeretnek játszani az emberekkel és hárman közülük már ki is szúrtak téged. - Micsoda? - Egyedül voltál idekint. Ez könnyű préda a fajtámnak. Ne akard tudni, hogy mi történt volna veled, ha nem érek ide időben. 92

- A képek, amik erre a kijelentésre elöntötték az agyamat, feldühítettek. Eljátszadoztak volna Serenával, és ő biztosan nem élvezte volna a játékot. Serena vállai beestek, és amikor megszólalt, a hangja elcsuklott. - Nem vagyok képes itt maradni, és csak várni rá, amíg valaki vagy valami megöl. Én… nekem tennem kell valamit. - Tenni, mit? - A hangom ostorként csattant a haragtól, mire Serena összerezzent. - Azt tervezted, hogy hazaszöksz? Meghalni ott jobb lenne, mint meghalni itt, mert ott meg fogsz halni, Serena, ezt megígérhetem neked. - Én… én sajnálom - mondta, az arca eltorzult. - Bepánikoltam. - Azt látom - mondtam szárazon. Rám nézett. Barna szemei helyenként a zöld pöttyökkel, találkozott az enyémmel. - Mel sosem fogja megkapni a neki járó igazságszolgáltatást, ugye? Ezzel a kérdéssel megfogott, elhátráltam. - Nem. Valószínűleg nem. Kieresztett egy sóhajt. - Ez nem igazság. Én ezzel nem tudok együtt élni. - Ezt tervezted tenni? Visszamenni Coloradóba, hogy megbosszuld a barátodat, vagy ilyesmi? Serena félig megvonta a vállát. Most már tényleg bele akartam rázni ebbe a lányba némi értelemet, de másrészről tiszteletem mindezért őt, és még talán csodáltam is. Ha egy Arum valamit is megértett, az a bosszú szükségszerűsége. De Serena csak egy emberi lény. Ő nem tudna bosszút állni, és a barátja sem. Félre néztem. - Jól vagy? - Jól vagyok. - De aztán Serena összerezzent. Az ujjaim a vállába mélyedtek. Elkaptam a kezemet, szemeim összeszűkültek. Látni őt, amint próbálja tartani velem a 93

szemkontaktust, mulatságos volt. Apró állkapcsa előreugrott, szemöldöke összehúzódott és az alsó ajka megremegett. Amikor szólásra nyitotta a száját, az ujjamat az ajkára tettem. Ne. Hátrálni kezdett, és fel is bukott volna egyből, ha nem fogom meg. Úgy nézett rám, mintha az én hibám lett volna. - Mit ne? - Nem kell több kifogás, hogy miért tetted ezt. - Az ujjaimat ismét meleg ajkaira nyomtam, főleg azért, mert újra meg akartam tenni. - Mondtam, hogy ne hagyd el a házat, mégis megtetted. És úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul. Rácsapott a kezemre. - Hé! Ez nem az én hibám. Azt hiszem megsérültem, amikor megpróbáltál megenni. Majdnem elnevettem magam. - Olyan tudatlan vagy. - Ó, tényleg? És ha jól sejtem, te meg olyan nagyon okos. Megdörzsölte a szemét, de a tekintete kicsit céltalan volt. - Igen. Kezemet a karja alá csúsztattam, és ahogy felálltam, őt is felhúztam a lábaira. Megingott egy kicsit, így nem eresztettem el. A karjánál tartva őt, elvezettem a pavilonból, vissza a ház felé. - Nézd, sajnálom. Ne reagáld túl a dolgokat. Felhorkantam. Serena nem válaszolt, ami mögött valami magasabb állt, mert csendben volt végig, ahogy elhagytuk a pavilont és visszamentünk a főúton. Ez alatt a boldog csend alatt, ahogy botorkált mellettem, rájöttem, hogy a düh, amit éreztem miatta, már nem volt meg. Nem tudtam, hogy mit érzek. Bosszankodást? Igen. A többit nem tudtam megfejteni, ami új volt a számomra… és én ezt nem szerettem. Ott kellett volna hagynom a többieknek, mert így eggyel kevesebb dolog maradt volna, amiért aggódhatok. - Nincs szükség arra, hogy egészen a házig cipelj magaddal. Vetettem rá egy száraz pillantást. - Tényleg nincs? 94

Viszonozta a pillantásomat, de az ő verziója sokkal gyűlölködőbb volt, mire erősebben megszorítottam a karját. Egy pillanatra az álmos tekintetében a harag utat engedett magának, és felkészültem a harcra. Legalább semmi nem volt a keze ügyében, amit hozzám vághatott volna, de ő maga rúgótávolságon belül volt hozzám. Serena ásított egyet… egyenesen az arcomba. Felvontam a szemöldökömet. Aztán egy elégedetlen pillantás futott át az arcvonásain, emlékeztetve engem arra, hogy ő egy apró, éppen mérges teremtmény, akinek esélye sem volt, hogy megvédje magát, leszámítva, hogy megemeli a haját és kimutatja apró fogai fehérjét. Ez a kép valamit megmozdított bennem. Serena csupán egy ingerlékeny emberi lény volt, de könnyen meghalhatott volna, ha nem indulok a keresésére. - Fájdalmat okozol - mondta végül, és a kezem felé biccentett. - Nem. Nem teszem. Serena felszegte a fejét. - Rendben. Idegesítő egy alak vagy. - Szeretnél hallani egy titkot? Kíváncsian nézett rám. - Mit? Odahajoltam hozzá és ezt suttogtam. - Nem érdekel. A szemeit forgatta. - Nagyon vicces. Kuncogtam. Szerintem vicces volt, de az már nem volt vicces, hogy Serena annyira lelassult, mire a kanyarhoz értünk, hogy egy féllábú baba is megelőzte volna. És a türelmem vészesen fogyott. Eltart egy ideig, amíg felépül abból a fajta a táplálkozásomból, ami érte őt, és nem tett jót neki az sem, hogy rohangált. Bassza meg. Elengedtem a karját, felkaptam, majd a vállamra dobtam őt. Serena rekedten felsikított. - Mit csinálsz? 95

- Egy csiga, törött házzal a hátán is gyorsabban mozog, mint te. Apró ökleivel püfölni kezdte a hátam. - Mi van veled? Csak mosolyogtam magamban, ahogy minden lépésemnél ugrott egy kicsit, mire mindig csak egy oomph volt a válasz, majd egy sokkal keményebb ütés a hátamba. Ah, valóban, azok az apró örömök az életben… - Tegyél le - mondta. - Vagy istenemre esküszöm, szétrúgom a seggedet! Az egyik karommal átfogtam a derekát, és a szabad kezemmel megpaskoltam a fenekét. - Igazán vigyázhatnál a szádra. Ez nem túl nőies. - Ne merj rácsapni a… - egy ásítás félbeszakította, ami teljesen tönkre tette a fenyegetés horderejét. - Te erőszakos, arrogáns… Csatt! Ez egy kicsit már erősebb ütés volt. - A szád, Serena. Attól, ami ezután jött ki a száján, majdnem ledobtam a vállamról. Újra a fenekére csaptam, és a harmadik alkalom után végül elcsendesedett. Az út többi része eseménytelenül telt, ha azt nem vesszük figyelembe, ami a lábam között történt. Talán az volt az oka, hogy cipeltem őt. Talán a fenekének a csapkodása. Vagy talán a tény, hogy a farkam folyamatosan keményen állt már azóta, hogy hozzám vágta azt az öntöttvas szobrot. Ha ez volt a helyzet, akkor a vonzódásom elég sötét volt. Talán a fenékcsapkodós rész lesz az. Serena tekergőzve próbált kiszabadulni, amikor elértük a házat, de nem engedtem el, amíg le nem tettem azt a bajkeverő seggét a kanapéra. Felpillantva rám, megragadta az egyik párnát. Közbeléptem, messzire hajítva azt tőle. - Nagyon remélem, hogy nem akartál ezzel megütni. - Nem. Szeretek párnát fogdosni, amikor éppen ülök. 96

- Valóban? - A párnát a kanapé másik oldalára tettem. Fölötte magasodva tudtam, hogy fenyegetőleg hatok rá, és azt is tudtam, hogy ez kényelmetlen a számára, mivel abba sem hagyta a fészkelődést. De ott maradtam, ahol voltam. - Mit csináljak veled? Befejezte a fészkelődést. - Nem tudom. Mit szólnál ahhoz, ha azt csinálnád, amit egyébként is szoktál? A farkam megrándult. A fenébe. Szerettem azt a csípős száját. - Azt gondoltam, hogy épp a munkámat végzem egészen addig, amíg el nem szöktél. Az ingerültségtől kipirosodott az arca. - Én pedig már bocsánatot kértem amiatt. Csak néztem őt, és fejben összeszedtem minden dolgot, ami el volt cseszve ebben az ügyben. Volt rá esély, hogy a Luxenek megtalálják - kicsi ugyan, de volt rá esély. Ők voltak az egész kibaszott univerzum maffiája. Nem szabad Raz és vidám, seggfej bandájáról sem elfeledkezni, mert hála Serena mai kis kirándulásának és, hogy nem hagytam, hogy játszadozzanak a táplálékukkal, ők legalább akkora problémát fognak még jelenteni, mint a visszatérő gombás viszketés a farkadon. Ott volt az a tény is, hogy tudtam, Serenát csak úgy tudom bent tartani a házban, ha kikötözöm, amit bizonyos testrészeim nagyon érdekes elgondolásnak tartottak ugyan, de amit sajnos nem valósíthattam meg. Mit tegyünk… mit tegyünk… - Mi jár a fejedben? - kérdezte Serena, miközben egy párnáért nyúlt. A tekintetét rám szegezte, miközben a melléhez szorította azt. - Te. Grimaszolt egyet, majd szorosabban ölelte magához a párnát. A türelmem már nagyon véges volt, és úgy köröztem, mint egy ketrecbe zárt állat. Amikor újra megállam előtte, láttam, hogy a szempillái összezáródtak. Mióta leült, folyamatosan ezt csinálta, 97

és mindig egy kicsivel hosszabb ideig maradtak lehunyva. Ezúttal ő maga engedte el a párnát, és karjai lehullottak az oldala mellé. - Serena? - Mielőtt átgondolhattam volna, a kezemet gyengéden a vállára tettem, aprót rázva rajta. - Alszol? Kinyitotta a szemét és rosszallóan rám nézett. - Nyilvánvaló, hogy nem. - Mennyire vagy fáradt? - Eléggé ahhoz, hogy ne vitatkozzak veled tovább. Az kellemes lenne a változatosság kedvéért, de… - Nem szédülsz? - Korábban szédültem, de most már csak fáradt vagyok. Miért? Tartósan megsebesítettél? Egy hosszú pillanat telt el. - Talán. Serena rám nézett egy pillanatra, majd hátradőlt a párnára. Ottmaradtam, majd hirtelen megfordultam, és átmentem a konyhába. Miután megtaláltam, amit kerestem, visszamentem hozzá. Addigra újra elbóbiskolt. - Serena, nyisd ki a szemed. - Beletelt néhány másodpercbe, mire reagált. Odatartottam neki egy tábla csokit. - Edd ezt meg. - Nem vagyok éhes. Már megint itt tartunk. - Két lehetőséged van: megeszed magadtól vagy én foglak megetetni. - Jézus - csattant fel és a csoki felé nyúlt. Elsőre centikkel elhibázta, de másodjára sikerült elkapnia. - Nem fogod kibontani nekem? Az ajkam megrándult, ahogy leültem mellé. - Szükséged van talán rá? - Nem. - Feltépte a csomagolás egyik végét, és nagyot harapott belőle. - Nyami.

98

Felvontam a szemöldökömet. Nyilvánvalóan nagyon morcos volt fáradtan. - Most duzzogsz? - Nem. Bekapott még egy falatot, és amikor kihúzta a csokit a papírból, apró csokoládédarabkák tapadtak az alsó ajkára. Tekintetem azonnal teljes mértékben oda összpontosult, mintha az lenne a kibaszott Mekkám. Nem álltam meg gondolkodni. Megfogtam az állát és a fejét magam felé fordítottam. Álmos szemei egy pillanattal azelőtt kerekedtek el, hogy lecsaptam rá és a nyelvemmel szedtem fel onnan a csokoládé darabkákat. Csak egy gyors mozdulat, és az ajka már tiszta is volt, a csoki pedig a nyelvemen olvadozott, de az a lágy sóhaj, ami az ajkaimat érte felőle, beindított. Nyelvemmel újra végigsimítottam az ajkán, miközben a kezemmel végigsimítottam a torkát. Vártam, hogy visszahúzódik, vagy, hogy talán még meg is üt, de mozdulatlan maradt. Ha egy kicsit is lelkiismeretes vagyok, abbahagyom. Serena pontosan tudta, mi vagyok, de a védelme a leghatározottabban nem működött jelenleg. A lelkiismeret viszont nem igazán olyasmi volt, amiben hittem. Tettem egy újabb lépést előre, és ajkaimat az övére nyomtam. A szükség éles fájdalma hasított belém, szinte megsüketítve egy pillanatra, ahogy a vágy rohamosan nőtt bennem. Felemeltem a fejem, bármilyen jel után kutatva az arcán. Felnézett rám, ajkai duzzadtak voltak és kissé szétnyíltak. A pír, ami elborította az arcát, lenyűgözött engem. Semmi sem tudtam leolvasni vonásairól, de egyelőre nem esett nekem. Pedig azt kellett volna tennie, nekem pedig abba kellett volna hagynom ezt. Bassza meg. Lehajtottam a fejem és újra birtokba vettem ajkait.

99

Mély sóhaja visszhangot vert a koponyámban. Elmélyítettem a csókot, és nyelvemmel édes ajkai közé csusszantam. A fenébe. Serena íze olyan volt, mint a csokoládé és az a frissesség, amit a felkelő nap első sugarainál éreztem. És ki a fene tudja, hogy milyen a napfény íze, de ha volt bármilyen íze is, Serenáé épp ahhoz hasonlított. Bassza meg. Szinte belefulladtam az ízébe és a forróságába, de nem érdekelt. Nyöszörgés hagyta el az ajkait, ahogy megragadta a karjaimat és ujjait belemélyesztette a pólómba. Kezemmel végigsimítottam mellének domborulatán, melynek hullámzása ingerlően hatott rám. Többet akartam, így kezemet lecsúsztattam a csípőjére. Miközben megragadtam őket, megfordítottam és egy könnyed mozdulattal magam alá csavartam őt, mire barna szemei fókuszálatlanul tágra nyíltak. A csokoládészelet a földre esett. Miközben egyik karommal megtámasztottam magamat fölötte, a másikkal követtem vékony pólójának vonalát. Teste finoman megrándult, amikor megint megálltam a két melle völgyében. Ez egy nagyon veszélyes játék volt, amit űztem, de a fenébe is, átkozottul szerettem ezt játszani. - Nyisd szét a lábad - morogtam, és több mint elégedett voltam, amikor combjai szétnyíltak előttem. Lejjebb ereszkedtem, merevedésemet vágya középpontjához nyomtam, és amikor belekezdtem egy lassú, hullámzó ringásba a csípőmmel, a nevemet lihegte. Ó, igen. Ez tetszik. És ezt hallva, nos, a játék befejeződött. Újra birtokba vettem a száját. Újra és újra, ajkam együtt mozgott az övével és elvesztem a forróságába.

100

Kinyitotta az ajkait és megtörtént. Az emberi oldalam, ami tényleg csak egy bőr volt, amit viseltem - azt a látszatott keltve, hogy élek -, engedett és utat adott valódi énemnek, ami üvöltve tört fel a felszínre. Innen már nem volt megállás, még ha akartam volna is - de agyam legtávolabbi sarkában, ahol csak a sötétség létezett, nem is voltam biztos benne, hogy meg akartam-e volna állni. Belélegeztem őt. Pokolba is. Az első íz, lényének első cseppje, egy mély, határozott löket volt a tűzre, ami már amúgy is égett bennem. Gyorsan terjedt szét, megvilágítva minden egyes sejtet, amíg a testem már lángolt. Én mindig annyira hideg maradtam, de most nem. Ó, nem. Most égtem. Lecsúsztattam a kezemet az oldalán, végig a combjain, lábát a csípőm köré csavartam és ringatózni kezdtem. Semmi mást nem akartam, csak az ízét érezni - üres burok voltam, ami csak úgy szívta magába őt. Ez voltam én valójában: egy élő, lélegző szörnyeteg. Egy gyilkos. Korábban is megtettem már, sokszor, számtalan alkalommal… Mielőtt újra belélegeztem volna, letéptem a számat az övéről, elhátráltam tőle, és beleöklöztem a kanapéba. Az érzékeim zsongtak. A szoba ragyogott, noha csak a konyha felől érkezett egy kis fény. Csak egy kis ízelítő volt, és én… Serena. Francba. Karjai lelógtak a kanapéról, fölé másztam és kisimítottam napfényszínű haját az arcából. Bőre sápadt volt, túlságosan halvány, sötét szemei pedig csukva. Halványkékes árnyalatban játszottak ajkai. Igen, ez volt a második alkalom, amikor azt hittem, hogy megöltem őt.

101

Mellének le-föl mozgásából azonban tudtam, hogy mégsem halt meg - ez legalább jó dolog volt, asszem. Furcsa módon a mellkasom elszorult, ahogy fölé hajoltam. Hihetetlenül kicsinek és kiszolgáltatottnak tűnt, ahogy ott feküdt, teljesen alárendelve az akaratomnak. A kezemet az arcára helyeztem, éppen a zúzódás fölé. - Serena? - Semmi. Kiütöttem. Már megint. - Uh, bassza meg.

102

9. fejezet CSIRIPELŐ MADARAK HANGJÁRA, és lágy, meleg szél érintésére ébredtem. Eleinte nem emlékeztem, hogy hol vagyok. Az oldalamra fordultam, kinyitottam a szemem és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Ragyogó napfény ömlött be az ablaküvegen. Csipkés, fehér függöny lengett játékosan a szélben. Pislogtam egyet, majd még kettőt. Ó, a francba. Hirtelen felültem, miközben a takarót dobogó szívemre szorítottam. A tegnap este emlékei azonnal visszatértek - a menekülés, a másik Arum és aztán Hunter, aki újra megmentett... és a csókja. Megcsókolt és én nem állítottam le. Akkor sem akartam, amikor az apró csoki darabokat nyalta le a számról. És megállítani őt volt az utolsó dolog, ami megfordult a fejemben, amikor a csókot elmélyítette, és amitől sötét, heves fájdalom nyílalt a bensőmbe. Égett az arcom mozdulatainak emlékétől, hogy a csípője ringása milyen örömöt okozott. Annyira sok minden volt rossz ebben, hogy időm se lett volna írni róla egy rohadt listát. De ez még nem minden. Biztos voltam benne, ha táplálkozott belőlem, ahogy múlt... várjunk csak. Vajon az tényleg tegnap este történt? Nem voltam esetleg újra kiütve pár napig, mint legutóbb?

103

Újra körbenéztem a szobában, tekintetem megállapodott a szekrényen. Néhány bevásárlótáska volt neki támasztva. Homlokomat ráncoltam, tudva, hogy nem voltak ott azelőtt. - Kijössz végre? - Hunter mély hangja áthatolt a gondolataimon és halálra rémített. - Kihűl a kávé. És a kaja is. A szívem megugrott. Hunter kint volt az erkélyemen, ami azt jelentette, hogy át kellett mennie a szobámon, amíg aludtam. Oké, technikailag nem az én hálószobám vagy erkélyem volt, de akkor is, itt volt bent, amíg aludtam. Mi van, ha folyik a nyálam alvás közben, vagy valami ilyesmi? - Tudom, hogy ébren vagy - mondta szárazon. - Hallom, ahogy levegőt veszel. Jézus, ez valami földönkívüli szuperképesség? Vívódtam, hogy figyelmen kívül hagyjam-e, de az hülyeség volna. Ledobtam a paplant magamról, aztán tettem egy gyors kitérőt a fürdőszobába, ahol megmostam a fogamat és vizet fröcsköltem az arcomra. Tétováztam, hogy csatlakozzam-e hozzá. Végül a nyitott erkély ajtó felé pillantottam. Hunter egy állítható támlájú széken ült, lábait a bokájánál keresztbe rakta. Farmert és egy inget viselt, ami nem volt felül begombolva. Talán elkezdett unatkozni? Egy sötét napszemüveg is viselt, és valahogy ettől még szexisebb lett, ami szerintem már eleve képtelenség. Egy nagy, fehér bögre volt a kezében. Volt valami hihetetlen intim abban, hogy így látom őt. Egyik szemöldöke a napszemüveg pereme fölé emelkedett. - Egy csomó szék van itt kint. Akár le is ülhetnél, de álldogálhatsz is. Vörösség kúszott végig az arcomon, ahogy kényszerítettem a lábaimat, hogy megmozduljanak. Sietve megkerültem, és leültem a kis asztal másik oldalán lévő székbe, szinte belesüppedtem a 104

puha párnába. Meg kellett volna fésülnöm a hajamat. És mégis mi a fenéért aggódok a hajam miatt? Azt hiszem, Hunter kisütötte az agysejtjeimet. - Kávé - emlékeztetett. Elvettem egy fekete bögrét, és meglepve tapasztaltam, hogy az még meleg. - Köszönöm. - Tettem hozzá tejet és cukrot, nem tűnsz tejszínes típusnak. Nem is voltam az. Annak ellenére, hogy képtelen voltam a szemébe nézni, tudtam, hogy hátradőlve engem figyel. Ahogy elterült a székben, sütött róla egyfajta lusta arrogancia. - Jól aludtál? - kérdezte. - Igen. Remekül aludtam. Ajkai lebiggyedtek. - Örömmel hallom. Valamiért nem voltam egészen biztos benne, hogy hinnem kellene neki. - És mi a helyzet veled? Hunter vállat vont. - Voltak problémáim az elalvással. Fészkelődni kezdtem. Hogy tud a tekintete ilyen intenzív lenni anélkül, hogy egyáltalán a szemébe néznék? A figyelmemet inkább a bacon felé fordítottam. Extra ropogós. A kedvencem. - Egyél - szólt rám. Válaszul megkordult a gyomrom, de képtelen voltam engedelmeskedni a parancsoló hangnak. Szóval inkább figyelmen kívül hagytam. - A múlt éjjel... - Szeretnéd beszélni? Melyik részét? Azt, amikor nem hallgattál rám? - kérdezte Hunter, miközben hátrahajtotta a fejét. Az ing szétnyílt és nagyobb bepillantást engedett kőkemény mellkasára és kockás hasára - Egyél. Kezem megfeszült a bögrén, ahogy vettem egy mély, lassú lélegzetet. - Nem. Te... Mi... - Istenem, de kínos. - Úgy értem,

105

általában nem engedem a srácoknak... vagy bárminek is... hogy megcsókoljon. - Ezt jó tudni. - Hunter lassan lehajtotta a fejét és rám nézett. Egyél. - Van olyan pillanat, amikor nem főnökösködsz?- kérdeztem. - Valószínűleg nincs. - És rájöttél már, hogy ez milyen durva és bosszantó? Egy félmosoly jelent meg az arcán. - Aha. És mielőtt megkérdeznéd, le se szarom, hogy ez bosszantó és durva. Egyél, Serena. Nos, kapott egy piros pontot az őszinteségért, de egy apró késztetést még mindig éreztem, hogy belevágjam a bögrémet az arcába. - Igazából nem csókolóztunk - mondta. - Én csókoltalak meg. Forróság árasztotta el az arcom. - De az ennél több volt. Szemöldöke megint a napszemüveg felé szaladt. - Nos, rajtad voltam pár nagyon élvezetes pillanatig. - Nem, nem erre akartam kilyukadni! - csattantam fel. - Újra táplálkoztál belőlem? - Hunter nem mondott semmit. Elárasztott a harag. - A fenébe is, nem folytathatod ezt! - Minden oké veled, de most inkább enned kellene. - Semmi sem oké! Mennyi ideig nem voltam magamnál? Újabb csend. - Egy napig. Az agyam egy percig fel sem fogta, hogy mit mondott, aztán amikor igen, a düh és a pánik fojtogatott. - Én… én elvesztettem még egy napot? - Átaludtál még egy napot. Csak bámultam rá. - Átaludtam? Átaludtam még egy napot amiatt, amit velem tettél! Ezt nem teheted és...

106

- Tudom - vágott a szavamba. Egy izom ugrált az állán. Leálltam, amikor rájöttem, mit csinálok. Elbizonytalanodtam, hogy higgyek-e neki. - Nem akartad? - Nem. - Akkor miért... - Egyél, Serena. - Elfordult, így csak a profilját láttam. - A táplálkozás hozzátartozik a természetemhez. Néha csak megtörténik. Nem akartam... oké. Ez hazugság. Akartam, de nem kellett volna. Ezért hagytam abba. Félrenéztem, és az ajkamba haraptam. Nem tudtam, mit mondhatnék erre. A tény, hogy kétszer is táplálkozott belőlem, felidegesített. Ez nem lehetett egészséges és helyes sem. Még ha nem is akarta és leállt, akkor sem volt rendben. - Ne csináld újra - szólaltam meg rápillantva. - Nem fogom - mondta, majd elhallgatott. - Amíg aludtál, vettem néhány ruhát neked. Eszembe jutottak a bevásárlószatyrok a szobában. Nem tudtam mit mondhatnék, de aztán a szavak kibuktak belőlem. Köszönöm. Hunter megmerevedett, mintha sértegettem volna. - Mit csinálsz egyébként itt, az erkélyen? - kérdeztem pár pillanat múlva témát változtatva. - Azért vagyok az erkélyen, ami történetesen a vendégszobához tartozik, amit kölcsönkaptál, mert szeretem a kilátást innen. Felnéztem. Volt ott egy másik erkély is, valószínűleg a padláshoz tartozott. - A te hálószobád a padláson van? - Igen. - Akkor a kilátás onnan még jobb lehet. - Oldalra döntötte a fejét.

107

- Szeretem a vendégszobámra eső kilátást is. - Megint forróság öntötte el az arcomat. Egy mosoly játszott az ajkain, szinte természetesnek tűnt az ugratása. - Nem mintha figyeltelek volna. Az ijesztő lenne. - Igen. Igen, az lenne. - Egyél, Serena. - Kért újra. Leraktam a bögrét, de nem nyúltam a baconhöz. A parancsoló hozzáállása lázadást váltott ki belőlem. Nem tudtam eddig, hogy van bennem bármi lázadásra való hajlam. - Te csináltad őket? Bólintott. - Tudok főzni. - Mi mást tudsz még? Hunter vigyora egyre szélesebb lett. - Van egy csomó dolog, amit még tudok. Szívesen részletezem őket és örömmel meg is mutatnám neked mindegyiket. Élesen beszívtam a levegőt. - Azt biztosra veszem. Egy mély, ragályos nevetés tört ki Hunterből és éreztem, ahogy a szám megrándul válaszul. - Egyél - mondta. - Én nem azokról a dolgokról beszélek egyébként. - Tudom. Aztán elmosolyodtam, de csak egy kicsit, mert volt azért valami megbocsátható a természetében mégpedig, hogy humoros volt, irritáló, de egyértelműen humoros. Felsóhajtott. - Hallom, hogy korog a gyomrod, szóval értelmetlennek tűnik tovább harcolni velem. És nem úgy nézel ki, mint azok a nők, akik addig éheztetik magukat, amíg úgy nem néznek ki, mint egy serdülő lány. Csak bámultam rá. Meg kellene botránkoznom? A fenébe is, nő vagyok, szóval menni fog a sértett viselkedés. - Te egy seggfej vagy!

108

Erre mélyen felnevetett. - Nézd, nincs férfi - ember vagy másmilyen - aki egy olyan nőt akarna, aki úgy néz ki mint egy deszka. A férfiak szeretik a hajlatokat. Szeretik a lágyságot. Nos, nekem abból bőven volt. - Jó tudni, hogy az idegenek értékelik, ha van csípője egy nőnek - motyogtam, majd felvetem egy darab bacont. - És szeretjük a szép, szív alakú feneket, ha esetleg kíváncsi vagy. - Majd észben tartom. - Tedd azt - válaszolta mély, szexi hangon. Megköszörültem a torkomat. Újabb témaváltásra volt szükségünk. - Nem vettem észre, hogy bármiben is harcolnék veled. Csak nem tetszik, ahogy játszod a főnököt. Lerakta a bögréjét és keresztbe fonta karjait a mellkasán... és várt. - Ó, az Isten szerelmére - megragadtam egy bacont és a számba raktam. - Most boldog vagy? - Nagyon. Csúnya pillantást lövelltem felé, ahogy egy újabb szelet bacont vettem fel. Az arroganciát félretéve, készített nekem egy csésze kávét és valami átkozott finom bacont. Édes volt, egy csipetnyi fűszerrel. - Nézd, a dolgok könnyebbek lesznek számodra itt, ha hozzászoksz ahhoz, amihez kell. Ez pompás lesz. - És mégis hogyan? - Tedd azt, amit mondok. Ennyire egyszerű. Egy pillanatig csak bámultam rá, aztán kitört belőlem a röhögés. Összevonta a szemöldökét. - Nem mondtam semmi vicceset.

109

- Ó, dehogynem - nevetgéltem tovább. Nem gondolhatta komolyan. - Csak mert kötelességed megvédeni, ez még nem ad neked hatalmat felettem. - A védelemnek semmi köze a hatalmamhoz feletted. Beleharaptam az utolsó baconba és felkuncogtam. - Hagyjuk. - Majd meglátjuk. Mivel nem volt szalvéta a láthatáron, leszopogattam a zsírt és a sót a mutatóujjamról. - Istenem, az arrogáns szó még csak a közelében sincs, hogy jellemezzen téged. - Nem. Valóban nem. - Minden figyelmeztetés nélkül Hunter áthajolt az asztalon és megragadta a csuklómat. Számat egy meglepett vinnyogás hagyta el. - És nem fogsz soha semmilyen szót találni, amivel pontosan jellemezhetnél. - A szemeim elkerekedtek, ahogy a kezemet a szájához húzta. - Hunter... Egy pillanattal később a szája az ujjam köré záródott, és elkezdte leszopogatni a sót és a bacon zsírját róla. Szájának fel-le mozgásától az ujjamon, a vágy úgy hasított a testembe, mint a villám. Egy másik, ziháló lélegzet hagyta el szétnyílt ajkaimat, ahogy nyelve körözésbe kezdett felfelé haladva. Forró nedvesség árasztott el a lábam között. Amikor felemelte a fejét, kissé elmosolyodott. - Hívatlannak érzem magam. Kinyitottam a számat, de semmi nem jött ki rajta. A testem már fájt, a légzésem nehézkes volt. Néztem, ahogy elengedi a csuklómat és visszahátrál a helyére. - Olyan jó ízed van - mormolta. - Nem kellett volna ezt tenned - mondtam végül, miközben kezemet a mellkasomhoz szorítottam. - Miért nem? - Felállt és hátrahajolva kinyújtóztatta a kezeit a feje felett. 110

- Miért nem? - hadartam. Harag nyílalt belém, részben a merészsége miatt és részben a válasza miatt. - Nem hiszem el, hogy azt kérdezed, hogy miért nem! - Akkor magyarázd meg! - követelte. - Mert... mert te nem ismersz, és... - De akarlak - mondta, mintha az elég ok lenne, hogy ő mit akar. Megráztam a fejem. - De nem tehetsz meg dolgokat csak azért, mert akarod. - Nem? - nevetett fel, amitől szédítő borzongás futott végig a gerincemen. - Szerintem pont most csináltam, és tudom, hogy élvezted. Talpra ugrottam. - Hogy képzeled...? - Ne is tagadd - vigyorgott rám. - Tudom. - Mit? - Térdeim remegtek. - Kérlek, világosíts fel, hogy ezt honnan tudod? - Tudom. - És hirtelen már előttem állt. Mellettem állva, a hatalmas termetét és elsöprő erejét érezve, hátra akartam lépni, de nem volt hova. És ott volt még az rész is, hogy nem akartam hátrálni, látni akartam, hogy mit fog csinálni. Hunter elkapta az egyik hajtincsemet, elválasztva a többitől. Ujja köré csavarta és magához húzott vele, amitől lábujjhegyre kellett állnom. Hogy meg tudjam tartani az egyensúlyomat, kezeimet a mellkasát borító hűvös bőrre raktam. A bőre... Soha nem éreztem még ilyet. Acélos izmokkal kifeszített szatén. Lehajtotta a fejét, így lélegzete a homlokon táncolt. Határozottan fel vagy izgulva. - Nem, nem vagyok. Sötét szemöldöke a napszemüveg fölé emelkedett. - Nem vagy? Mielőtt meg tudtam volna rázni a fejem vagy levegőt vettem volna, szabad kezét becsúsztatta a testünk közé és a 111

hüvelykujjával végigsöpört ágaskodó mellbimbómon. Felszisszentem, ahogy az érintés egyenesen a mellembe nyílalt. Hunter elmosolyodott. - Azt hiszem, megállapodhatunk, hogy most már tényleg felizgultál. Aztán elengedett és egyet hátra lépet. Kábultan a falnak tántorodtam. - Ez... ez tényleg nem volt helyes - mondtam. - A te mértéked szerint, nem az enyém szerint. Csak bizonyítottam az igazamat. Bárcsak vastagabb ruha lenne rajtam. - Az én mértékem szerint? Az emberi mértékről beszélsz? Hunter felnevetett. - Pontosan. - Csak azért, mert nem vagy ember, az nem jelenti azt, hogy nem kell betartanod az emberi normákat. A szemei összeszűköltek. - Valóban? Miért nem ismered el, hogy felizgultál? Azért mert én Arum vagyok és nem ember? - Mi van? - Valóban? Persze, furcsa volt, hogy nem volt ember, de őszintén? Az idő felében elfelejtettem, hogy mi is ő. Amikor nem táplálkozott belőlem, könnyű volt elfelejteni, hogy nem ember. - Nem. Nem erről van szó. Az önelégült mosoly, ami ajkain játszott, ahogy elment mellettem, felért egy műalkotással. Le akartam törölni az arcáról, és talán ribancos dolog ilyenre gondolni, de azt akartam, hogy újra a szájába vegye az ujjaimat és még ennél is többet. Hunter szó nélkül eltűnt a vendégszobában. Bár nagy volt a kísértés, hogy kövessem, továbbra is az erkélyen maradtam. Valószínűleg azt várja, hogy úgy követem, mint egy idomított kiskutya. Cseszheti. A korlátra támaszkodtam és becsuktam a szememet, hagytam, hogy a meleg szellő a lángoló arcomat hűsítse. Biztos voltam

112

benne, hogy az itt tartózkodásom valami teljesen őrült és irányíthatatlan dologba fog fordulni. Mivel Hunternek igaza volt. Már kétszer is. Felizgultam - még mindig fel voltam. Számos testrészem bizsergett és felhevült. Vonzódtam hozzá, egy elemi, ősi szinten. És a másik dologban is igaza volt Hunternek, ugye? Még ha tudtam is az igazságot arról, hogy mi áll a dolgok mögött, még mindig fogalmam sem volt róla, milyen szarba tenyereltem bele.

113

10. fejezet NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB EGY MAGAZINT LAPOZGATTAM, amire rábukkantam, de közben a szemem néha-néha a dolgozószoba ajtajára vándorolt. Rádobtam a magazint dohányzóasztalra, körülnéztem a nappaliban és hangosan kifújtam a levegőt. Levettem a lábamat a kanapéról és elindultam a dolgozószoba felé. - Mit csinálsz? A szívem megállt, kezemet a mellkasomra szorítva megpördültem. - Jézusom! Honnan jöttél elő? - A konyhából - válaszolta Hunter, fölényesen besétálva a nappaliba. Megállt a kanapénál, a régi póló feszült széles vállán, ahogy egy kanállal kever valamit egy tálban. - Mit csinálsz, Serena? Valamiért úgy éreztem, mint akit valamilyen helytelen dolgon kaptak és ez felbosszantott. - Valójában téged kerestelek. Azt hittem, a dolgozóban vagy. Felvonta sötét szemöldökét. - Ott voltam. Ránéztem a zárt ajtóra, majd én is felvontam a szemöldökömet. Hunter elvigyorodott. - Az ajtók nem igazán vonatkoznak rám. A szemeim elkerekedtek. - Szóval csak úgy átjutsz a repedéseken vagy valami ilyesmi? Továbbra is vigyorgott. - Vagy valami ilyesmi. Frusztráltan kifújtam a levegőt, és figyeltem, ahogy befejezi az evést, akármit is evett, majd a tálat a dohányzóasztalra rakja.

114

- Kérdezhetek valamit? - Attól függ, mi a kérdés - felelte. Valójában nem is számítottam más válaszra. - Hogyan tudsz átalakulni emberi alakból olyanná, ami még csak nem is szilárd? Leült a kanapé szélére és kinyújtotta hosszú lábait. Percek teltek el, és éppen akkor, amikor rájöttem, hogy nem tesz semmi mást csak engem bámul, megszólalt. - Képesek vagyunk molekulákra bontani a testünket és szétszórni őket. Még mindig szilárd formában vagyunk, csupán az emberi szem ezt nem tudja követni. Kíváncsian leültem a kanapéra. - Tehát akkor ez egy optikai illúzió? Hunter bólintott. Arra gondoltam, hogy mennyire megviseltnek tűnt korábban napszemüveg nélkül a napfényben. - A fény zavarja a szemed? - Ha erős, akkor igen. - Jobban szeretsz a sötétben lenni, mint a fényben? Kezeit a térdén pihentette. - Ami azt illeti, inkább a fényt szeretem. - Ez furcsa... a fajtádnál? - Nem. Előnyben részesítjük a fényt és a meleget. Egyik dolog sem jellemző ránk. Amennyire tudtam, megemésztettem az elhangzottakat. Ezért hideg legtöbbször a bőröd? - Igen. Újabb percek teltek el, majd Hunter hátrahajtotta a fejét és becsukta a szemét. Mély levegőt véve kitört belőlem a kérdés, mielőtt elveszítem volna a bátorságomat. - Láthatnálak az eredeti formádban? Erre kinyitotta az egyik szemét. - Tessék? 115

- Megnézhetem, hogy nézel ki valójában? - hadartam. Visszafelé a lakásomba annyira rémült voltam és... - Amit akkor láttál, ijesztő volt. - Most már mindkét szeme nyitva volt. - És ez most sem lenne másként. Nem voltam benne olyan biztos. Az adrenalin és a félelem miatt az emlékeim ködösek voltak, és Isten tudja még mit tett hozzá a képzeletem a dologhoz. De arra is emlékeztem, hogy milyen szép volt - rémisztően szép. Mint, amikor szembe találja magát az ember egy ragadozóval a vadonban. Egy párduc gyönyörű, de nem próbálod háziasítani. Ilyen fajta szépségről beszélek. - Tudom - mondtam előredőlve. - De szeretném látni, hogy mi vagy te valójában. Hunter nem mozdult egy pillanatig, majd rekedten elnevette magát. - Megőrültél? - Azt hiszem, igen. Elfordult, egy izom rángott az állán. Tudtam, hogy nem kellene erőltetnem, mert tényleg olyan volt, mint az a párduc. Valószínű, hogy megharapna, ha túlságosan erőltetném. - Kérlek. Egy újabb rekedt nevetés hagyta el a száját, aztán a következő másodpercben már előttem állt. Szemei összeszűkültek, az arccsontja rendellenesen éles volt, mintha már felkészülne az átváltozásra. - Biztos vagy benne, hogy valóban látni akarod? Nos, most már nem voltam benne biztos, de azért bólintottam. Vett egy mély lélegzetet. Szeme becsukódott és az első dolog, amit észrevettem, hogy olyan volt mintha leállt volna a légzése. Úgy értem, teljesen. Kezem megfeszült behajlított térdeimen. Ezután a testének vonalai elmosódtak, mintha szénnel rajzolták volna, majd valaki elsatírozta volna a kontúrjait. A 116

legkülönösebb dolog volt, amit valaha láttam, de aztán a homályos hatás továbbterjedt és az egész teste elveszítette a szokásos formáját. Úgy tűnt, mintha elnyelné a ruháit, eltűntek, ahogy jóképű arca is elhalványult. Elakadt a lélegzetem, amikor Hunter füsté és árnyékká vált, mint valami leheletfinom emberi alak. Egy pillanattal később megszilárdult. Isten az égben! Ő... Erre nem voltak szavak. Hunter alakja emberi férfi volt, de... más. A pillantásom a lábára vándorolt. Mélyfeketék voltak, nem is láttam igazán, hogy vajon vannak-e lábujjai vagy sem. De voltak lábai. Szélesek voltak, vastagok és izmosak. A törzse és a karjai ugyanolyanok voltak - határozottan izmosak, mint amiket fényes fekete márványból faragtak. Arccsontja, ami emberi alakjában is széles volt, most jóval szögletesebb volt, mint ahogy az álla is. A szemei... Kifújtam a levegőt, amit eddig visszatartottam. A szemei még mindig ugyanolyanok voltak, halványkékek, még tisztábbak, mint korábban. Hunter oldalra billentette a fejét. Félsssz? A hangját hallani a fejembe elég váratlanul ért, másra nem voltam képes, csak bámulni. Féltem? A szívem úgy verte a bordáimat, mint egy beteg a gumiszoba ajtaját, de nem féltem. Valószínűleg kiütött a tény, hogy egy idegen áll előttem. Egy teljesen meztelen idegen, aki - Szent Isten - határozottan úgy volt felszerelve, mint egy nagyon szerencsés emberi férfi. - Nem - válaszoltam. - Hogy vagyok képes hallani a hangodat a fejemben? Azt hiszem, elmosolyodott. Volt valami hullámzó az arcában. Az emberek nem értik a bessszédünket. Kivetítem a gondolataimat feléd. A hangja, mint egy kígyó tekergőzött felém. Nem hátborzongató módon, inkább, mint egy egzotikus suttogás valami idegen nyelven. Előremozdultam, de ekkor megéreztem, hogy lezuhan a hőmérséklet a szobában. 117

- Amikor hideg lesz... az te vagy? Igen. Igazi formánkban körül vesssz bennünket az energia, vonzzuk azt. A meleg pedig energia. Meglepődve, attól, amire Hunter képes, a tekintetem végigvándorolt a testén. Ez volt az első alkalom, amikor igazán megértettem a tudás nagyságát, ami a birtokomba került. Ez volt a bizonyítéka annak, hogy létezik intelligens életforma az univerzumban - életforma, ami fizikailag fejlettebb, mint az emberi faj. Amit láttam, annak az emberi populáció legnagyobb része nem lehet soha a tanúja. Lehetett volna két fajta reakcióm: kiborulok vagy lenyűgöz, amit látok. Úgy döntöttem, ezek keveredése, de inkább félelemmel vegyes bámulattal töltött el a dolog. Ez... ez elképesztő volt. - Megérinthetlek? Hunter újra elhallgatott. Nem mozdult, nem válaszolt. Rájöttem, hogyha nem akarta volna, akkor már szólt volna. Így sietősen a kanapé végére másztam és lassan kinyújtottam a kezem. Az ujjaim súrolták a karját. A bőre hűvös volt mint a kő és sima. Végigfuttattam az ujjaimat a karján. Megremegett, mire én azonnal visszahúztam a kezemet. - Sajnálom. Nem. Minden rendben. Csak nem vagyok ehhez hozzássszokva... - Hogy valaki megérint ebben a formában? - tippeltem. Bólintott. Magabiztosabban attól, amit eddig tettem, felálltam, rátettem a tenyeremet és felfele simította a karja ívén és az inas izmon. Igen, a hűvös, sima szövet furcsa volt, de nem volt ronda vagy ijesztő. Felemeltem a tekintetemet. Az igazi alakja nem okozott meleg borzongást bennem, de, mint az a rohadt párduc, észveszejtően 118

szép volt. Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen tapogatom, abba kellett volna hagynom, de nem tettem. Felcsúsztattam a kezem a vállára, aztán le a mellkasára. Éreztem a szívverését, vagy legalábbis, valamilyen szervét, ami olyan volt, mint a szív. Épp kérdezni akartam, amikor Hunter megmozdult. De nem távolodott, hanem közelebb jött. Elakadt a lélegzetem. Egy fényesebb kék csík jelent meg a szemeiben, lassan kavarogva. Amilyen hideg volt a szobában, meg kellett volna fagynom, de mégis melegem volt. Hátralépett, a teste elhomályosult, majd visszatért az a Hunter, akit ismertem. Kopott farmer, meg minden. - Jó kis trükk - motyogtam. Felkapta a fejét. Egy pillanatig úgy nézett, mintha mondani készülne valamit, de aztán hátrálni kezdett, megfordult és eltűnt a konyhában. És nem is jött vissza. Amikor később ellenőriztem, nem volt ott. De tudtam, hogy Hunter nagyon is lehetne bármelyik árnyék a szoba sarkában. Megköszörültem a torkomat és a nevén szólítottam. Amikor nem kaptam választ, megpróbáltam újra, végül már kicsit úgy éreztem magam, mint egy őrült, amikor továbbra sem volt válasz. Vagy bujkált előlem, vagy kilopózott. Felmentem az emeletre és obszcén mennyiségű időt töltöttem azzal, hogy átnézzem a bevásárlótáskákat, amiket Hunter hagyott itt nekem. Korábban csak megragadtam az első néhány dolgot, amit megláttam, de most, hogy már mindent kiszórtam, rájöttem, hogy Hunter több száz dollárt költhetett minderre. Bűntudatom volt, amiért ennyi pénzt költött. Visszamentem a földszintre, hogy megkeressem, de megint csak a semmit találtam. Csináltam magamnak egy hideg szendvicset abból, amit a hűtőből ástam elő, és, hogy köszönetet mondjak, 119

csináltam Hunternek is egyet, amit otthagytam a pulton egy fedett műanyag dobozban, amit a szekrényben találtam. Újra visszamentem az emeletre, átvittem az új ruháimat a gardróbba és belepakoltam egy komódba őket. Ez elég állandó dolognak tűnt. Mintha elfogadtam volna, hogy ez akár az új otthonom is lehetne, vagy legalábbis egy ideig és hogy soha nem kapom vissza a munkámat - és ahogy Mel is, egyszerűen nem létezem többé. Frusztrált és fáradt voltam, gyorsan megfürödtem, majd felvettem egy combközépig érő toppot. Szinte belezuhantam az ágyba. Talán a táplálkozás egy csomó energiát vett el tőlem, vagy csak érzelmi és mentális stressz tehetett róla. Akárhogy is, egy pillanattal később a szemeim lecsukódtak.

Bassza meg. Csak erre tudtam gondolni, amikor megláttam a becsomagolt szendvicset a pulton. Mi a faszért csinál nekem szendvicset? Olyan srácnak néztem ki, aki nem tud magáról gondoskodni? Addig álltam ott, ami már túllépett azon az elfogadható időn, amit egy rohadt szendvics bámulásával lehet tölteni. Valami feldühített ezzel kapcsolatban, amiben tulajdonképpen nem volt semmi új. A dühöt ismertem. Ez volt az, amit érleltem magamban. Serena egy kis része, amit elvettem tőle, még mindig bennem volt, mint valami apró, meleg, fényes gömb a bensőmben. Táplálkoztam már korábban is emberből. Sose éreztem így, de Serenával... Megrándultak a kezeim.

120

Vele valami más volt, amitől megrándult a kezem már az első pillanatban is, amikor megláttam. A haja, mintha napfényből fonták volna és a szemei a barna és a zöld meleg keveréke. Ez a két dolog már egyedül is elég lenne, hogy megkívánjam, na de az egész csomag?! Bassza meg. Annyira apró volt, alig érte el a vállam, de pokoli dobókarjai voltak. A vékony alkata félrevezető lehetett. A nő erős volt és a szája is az volt. Valahogy tetszett a harcias nyelve. Kiprovokálta a domináns félt belőlem, a szikrázást, ami a lételeme a fajtánknak: kontrollálni és dominálni. Bassza meg. Ez nem téríthet el. Semmiképpen sem. Sehogy sem. Jó esély volt rá, hogy, ha Serenát nem is ölik meg azért, amire akaratlanul rábukkant, akkor én törném meg. Kettétörném. Nem tudom, mi a halált gondoltak az ügynökök, amikor rám sózták. Nem is hallottam róluk a Nyugat-Virginia-i rajtaütés óta. Figyelembe véve kockázatot, nagyobb biztonságban lenne az ügynökökkel. Legalább őket a jó és a rossz irányítja. Engem az akarás és a szükség. Nem volt olyan, ami "rossz" számomra. Természetesen árnyékként követtem egész délután és este is. Még akkor is figyeltem, amikor az ajtó túloldalán állt és harapdálta telt alsó ajkát. Szerettem ilyenkor nézni. Nagyon is. Megint ránéztem arra a rohadt szendvicsre. Serena nyugtalan volt, egyik szobából a másikba repdesett, mint valami apró kolibri, kínozva engem egyéni vonzerejével, a szükséggel, ami soha nem fog elmúlni. És ez nem volt valami jó dolog. Ez volt az utolsó dolog, amit bárki is akarna.

121

A szemeim felvették az energia hullámhosszát és a testem megkereste a mintákat. És ő egy rakással hagyott hátra. Tovább bámultam azt a rohadt szendvicset, még mindig éreztem a gyengéd kezét a bőrömön - az igazi bőrömön. A fenébe, még mindig éreztem a testét az enyém alatt, és a probléma az volt, hogy tudtam, hogy ő is érzi az enyémet, és ez mindent nehezebbé tett. Huszonhárom éves, természeténél fogva ezerféle energiából álló gömbnek kellene lenni, de mégis pokolian sok piros veszi körbe a nap legnagyobb részében. Szendvicset csinált nekem. Bassza meg. Szükségem van rá. Akarom őt. Nem számít mennyire sebezhető helyzetben van. Ami számít, hogy korábban vett egy fürdőt, én meg egy szaros energia vihart pazaroltam arra, hogy távol tartsam magamat a fürdőtől. Most meg azon tűnődőm, hogy meztelenül alszik-e, amitől a farmeremet hirtelen túl szorosnak érzem. Nem kellene ilyen őrült vágyat éreznem pont most, de mégis éreztem. Szóval, igen, bassza meg. Megragadtam a szendvicset és nagy léptekkel a bejárati ajtó felé indultam. Kinyitottam és eldobtam azt a rohadt kaját, amilyen messze lehetett. Azt kívántam bárcsak ugyanezt tudnám csinálna ezzel a kibaszott fénygömb baromsággal is. Becsuktam az ajtót, ellenálltam a késztetésnek, hogy becsapjam, mert az nyilvánvalóvá tenné... Halk kiáltást hallottam a második emelet felől. Megpördültem, és oldalra hajtottam a fejem. Az embereknek voltak rémálmaik. Nem nagy ügy. A lépcső aljához léptem. Nem

122

hallottam újra a hangot, de mégis a lépcsőn felfelé lépkedve találtam magam. A kíváncsiság egy jéghideg ribanc. Kinyitottam a szobájának ajtaját és a tekintetem az ágyra esett. Serena a hátán feküdt, a lepedő keresztben volt a mellén. Sajnos nem aludt meztelenül, ami ezt a rövid kis kiruccanást az emeletre értelmetlenné is tette. Visszaindultam, de aztán oldalra fordította a fejét és én megálltam, majd teljesen mozdulatlanná váltam. Még csak nem is lélegeztem. A szemei csukva maradtak, de homloka ráncba szaladt és az arca feszült volt. Vonallá préselt ajkai remegtek. A tekintetem lesiklott nyakának elegáns lejtőjén, egészen a vékony pántos topjáig. A mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt. A levegő körülötte sötét, ibolyaszínű volt, a félelem jele. Az ágyhoz léptem. Remegés futott végig a nyakamtól lefelé, belenyilallva az ujjaim hegyébe. Tényleg nem kellett volna itt lennem. De itt voltam. Csípőmet a matracnak döntöttem, vigyázva, hogy nehogy megzavarjam. Amit ezután tettem, az azon dolgok közül volt az egyik, amiről tudtam, hogy nem kellene, de mégis megtettem. Kinyúltam, az ujjam begyével megérintettem az arcát és követtem az álla vonalát. Serena lélegzése lecsillapodott és mélyebbé vált. Egy kis mosoly jelent meg a szája szélén. Ennyire bízik bennem álmában, hogy egy apró érintés is megnyugtatja? Azon tűnődtem, hogy vajon így érez-e ébren is. Nem azért érintettem meg, hogy megnyugtassam. A tekintetem követte az ujjaim útját, végigsöpört makacs állkapcsa ívén, lefelé törékeny nyakán. Törékeny volt, sokkal inkább, mint ahogy ő gondolta. Különös tekintettel arra, hogy ő és a szerencsétlenül járt barátja kiket is dühítettek fel.

123

És figyelembe véve azt is, hogy ugyanott voltam, ahol ő, a túlélési statisztikái elég rosszul néztek ki. Serena egy kicsit megmozdult, ahogy ujjaim a top széle alá bújtak. Vártam és figyeltem, hogy vajon felébred-e. Az energia körülötte nyugodt volt, de vörös foltok kezdtek megjelenni benne. Ébredezik. A másik kezemmel lejjebb húztam a takarót, ami aztán a legteljesebb mértékben megjutalmazott az ottlétemért. Serena nem aludt meztelenül, de egy top elég rossz választás volt, ha a testét akarta eltakarni. Szív alakú nyakkivágása elcsúszott az egyik oldalon, felfedve a puha domborulatot és az egyik mellének sötét barack színű halmát. Most már tudtam, hogy igazam van a női hajlatokkal kapcsolatban. Ez a kis kaland eredményesen bizonyította. - Érints meg - nyögte halkan. A fejemet oldalra billentve figyeltem őt. Még mindig aludt, és egyáltalán nem tudta, hogy mire is kér, de ez a gyenge könyörgés lett a vesztem. Egy pillanatig sem haboztam a következő tettem előtt. Nem akartam áltatni magamat vagy bárki mást. Meg akartam érinteni, és így meg is tettem. Ujjbegyeim éppen csak végigsöpörtek az édes halmokon. Felfedeztem, hogy bőre olyan, mint a szatén és annyira meleg - annyira hihetetlenül meleg, ellentétben a sajátommal. És pontosan ezért volt most ilyen veszélyekkel teli helyzetben. A melegség, ami körbe font bennünket és a napfényszínű hajával, ahogy az teljes pompájába a párnára ömlött, Serena egy hatalmas probléma volt. Fölé hajoltam és vettem egy mély levegőt. Vanília... és barack árasztotta el az érzékeimet. Az egyik a fürdőszobai palackhoz tartozott, de a barackos az övé volt. Egy kört rajzoltam kemény mellbimbói köré. Majd még egyet, aztán közelebb húzódtam az 124

összehúzódott bimbóhoz és lejjebb toltam az idegesítő anyagot, míg végül a hüvelykujjammal végigsimítottam a feszes gyöngyön. Serena édesen felnyögött, én pedig elfojtottam egy morgást, ahogy vágyam válaszra talált. És nem ez volt az egyetlen dolog, ami reagált. Ahogy Serena még több energiát adott le, egy másfajta éhség is elkezdett növekedni bennem. Mindkettő egyformán erős volt és bár megtanultam, hogy megtagadjam az utóbbit, arra még nem jöttem rá, hogy a farkam követelését, hogy lehetne leállítani. Valószínűleg soha nem is fogok rájönni. Francba, szét akartam tárni a combjait és mélyen belé akartam merülni, de ahogy ujjaimat lejjebb csúsztattam lapos hasán, Serena bágyadtan megmozdult. Csípőjének érzéki mozgását megpillantva az összes gondolatom a fejem hátsó részébe került. A farkam merev volt és kemény, és megbabonázott a teste válasza. A mozdulataitól a top széle felcsúszott, felfedve őt éhes tekintetem előtt, és... a rohadt életben, ez a kis kaland több volt, mint eredményes. Serena a top alatt meztelen volt, ínycsiklandozó öle ott volt előttem, mint egy lakoma. Mint egy lakoma? Bassza meg. Fel akartam falni őt. A kezeim már combjain voltak, kiélvezve a rugalmas bőrt, ahogy széttártam őket. Amikor az egyik ujjbegyemmel megérintettem vágyának középpontját, háta ívben meghajolt, teljesen felemelkedve az ágyról. Az örömteli nyögése törte meg a csendet. Nem tudtam megállítani a reakciómat, még az életem árán sem. A vágy heves lökése tüzelt végig az ereimen és morgásom válaszul belehasított a levegőbe. Picsába. Serena zihált, és szemei felpattantak, a levegő körülötte vörös és ibolyaszínben játszott, ahogy hirtelen felült az ágyban. 125

Visszahúzódtam, a szoba sötét árnyékaiba csúsztam, könnyedén azok részévé válva. Ott maradtam őrlődve két lehetőség között, hogy tökön rúgjam magam és ezzel megszakítsam az energiát, ami miatt rejtve maradtam, vagy a másik lehetőség, ami magába foglalt minket, az ágyat és talán a falat, és egy csomó, becsapódó test által kiadott hangot. Serena erősen belebámult a szoba sötétjéhez. Egyik kezével helyre igazította a topja felső részét, míg a másikkal a takarót csapkodta. Ez majdnem aranyos volt, gondoltam, kivéve, hogy én nem csináltam semmi aranyosat. De azt akartam csinálni vele. Felrángatta a takarót egészen az álláig, tekintete újra körbepásztázta a szobát, de tudtam, hogy hiába. Nem láthatott. - Helló? - mondta rekedt hangon. Vagy lehet, hogy mégis. Mi a fasz?! Serena nem láthatott engem. Kizárt, de szemeivel mégis azt a pontot fixírozta, ahol álltam és tudtam, hogy érzi, ahogy figyelem őt, talán azt is, hogy akarom őt. Elmosolyodtam.

126

11. fejezet JA, ELÉG KÍNOS VOLT MINDEN SZARSÁG MÁSNAP. Ha Serena tudta is, hogy mi történt előző éjszaka, nem mondott semmit, és az auráján átszűrődő piros sugarak hatására támadt kielégítetlen vágyam pedig kezdett az őrületbe kergetni. És ez a vágy táplált egy másikat is. Viszont nem léphettem le csak úgy. Ezért itt ragadtam, és minden egyes eltelt órával egyre nyughatatlanabb lettem. Ez nem fog sokáig tartani. Felért egy lottónyereménnyel, mikor Serena több órára bealudt a kanapén a délután folyamán, ezzel kisebb haladékot biztosítva nekem. Ezerszer ellenőriztem a telefonomat. Semmi sem jött a szarházi felügyelőktől, és az egyetlen módja, hogy idejöjjenek és Serena eltűnjön a házamból, ha végre sikerül kiszednem belőle az információt. A lényeg, hogy előbb-utóbb elkerüljön a házamból. Erős késztetést éreztem rá, hogy kimásszak az emberi bőrömből, így inkább elkezdtem vacsorát főzni. A főzés… a főzés volt az egyik olyan dolog az életemben, ami megnyugtatott. A bátyám folyton szívatott vele, csakúgy, mint Dex. De baszhatják, mert igenis jó szakács voltam. Igazából arra lett volna szükségem, hogy felvegyem a valódi formámat pár órára. Serena ekkor lépett be a konyhába, kócosan próbálta kidörzsölni az álmot a szeméből. Behajolt a hűtőbe és kivett egy

127

üveg vizet. A pamut sortjának vékony anyaga megfeszült a fenekén. Áh, amire igazából szükségem volt, hogy ájulásig basszam Serenát és, aztán vegyem fel a valódi formámat pár órára. A farkam lelkesen támogatta az ötletet, én pedig fel akartam kapni Serenát, letépni ruháját, és meztelenül végigfektetni a konyhapulton. Megkóstolni egy más jellegű ízt, aztán újra meg újra belemerülni. Elveszni a puhaságában és a melegségében. - Vacsorát készítesz? - Serena hangja szakított ki a fantáziálásból. Pislogtam és lepillantottam. Egy kés volt a kezemben, csirkeszeletek a vágódeszkán és egy csomag tészta már csak arra várt, hogy forrjon a víz. Hú. Teljesen megfeledkeztem arról, mit csináltam eddig. - Azt hiszem - feleltem. - Csirkés tésztát. - Jól hangzik. - A konyhapult túloldalán állt, ide-oda csúsztatva a vizes üveget a két keze között. - Segíthetek? Majdnem rávágtam, hogy nem, de ez még az előnyömre válhat. A baszás mellett elég időt vesztegettem már szendvicsekre, lopott csókokra és érintésekre, és emberi nőkből való táplálkozásra. Ja, ideje volt elkezdeni a műsort. - Kapd fel a serpenyőt és az olíva olajat. Serena levette az akasztóról az edényt, a tűzhelyre helyezte, aztán szekrénynyitogatásba kezdett. Mikor megtalálta az olajat, kíváncsi pillantást vetett rám. - Szeretsz főzni? - Igen. Sűrű haját hátradobta a vállán, majd öntött az olajból. Elképzeltem milyen sötét lehet a haja nedvesen. Lefogadom, hogy világos barnává válik, passzolva a szépen ívelt szemöldökéhez.

128

Szépen ívelt szemöldök? Mi a fasz történt az agyammal? A figyelmemet az utolsó csirkemellnek szenteltem, amibe olyan erővel vágtam bele a kést, hogy majdnem beleékelődött a vágódeszkába. - Én is szeretek főzni - mondta Serena puhatolózva, mintha nem tudná, meg merészeljen-e szólalni, az előbbi szamuráj csapásom után. - Viszont nem vagyok benne valami jó. Egyszer megpróbáltam puffasztott rizst készíteni, miközben a Gumiláb4 ment a TV-ben, és pont a nagy táncjelenet volt a raktárépületben, arról pedig nem akartam lemaradni. Benne hagytam a spatulát a serpenyőben és mikor visszamentem a fele beleolvadt a masszába. Felvontam a szemöldököm. - Megesik ilyen esetben. - Mentségemre, csak tizennégy voltam és könnyen elterelhető. Anyukám az eset után, évekig nem engedett a tűzhely közelébe. Közben odaaraszolt a konyhaszigethez és újra a vizesüveggel kezdett babrálni. Aurája halványkéken csillogott. Ideges volt. Általában mikrós és ételkiszállítós típusú lány vagyok, de mindig arra vágytam, hogy olyan legyek, mint a szakácsok a TVben. A pillantásom letört arckifejezésére siklott. Halványan elvörösödött. Sűrű szempilláit felcsapta és egy pillanatra a szemembe nézett, majd gyorsan elkapta a pillantását. A haját a füle mögé tűrte, ajkát összeszorította. A levegő körülötte sötétebb kékké vált. - Gyere - mondtam, a szám ismét valami mosoly félére húzódott, miközben a késsel a csirke és a két tál felé mutattam. Először mártsd a tojásba a csirkét, majd forgasd bele a zsemlemorzsába. 4

Footloose – amerikai zenés film

129

Felkapta az állát, szemében meglepettség villant. Egy pillanatig nem mozdult, majd bólintott. - Hadd mossam meg először a kezem. Nem aggódtam a baktériumok miatt. Nem mintha lebetegedhettem volna, vagy akár Serena. Mikor visszatért a konyhaszigethez benyomakodott mellém, miközben rendezgette a tálakat - előre a tojásosat, mellé a morzsásat. Elég szűkös volt a hely, arrébb mehettem volna, hogy adjak neki teret, de nem mozdultam. Tetszett, ahogy beszorítottam. - Gyerünk, csináld - bátorítottam, mikor a csirke felett tétovázott. - Nem olyan nehéz, és nem fogom bekapcsolni a tévét. Mosoly játszott az ajkán. - Most már nem olyan egyszerű elterelni a figyelmem. Lehajoltam, így csak egy hajszál választotta el a számat az arcától. - Lefogadom, hogy ugyanolyan könnyen elterelhető vagy, mint tizennégy éves korodban. Serena beleejtette a csirkeszeletet a tálba. Vizes tojássárgája fröccsent a pultra, miközben arca vérvörössé vált. - Annyira rossz vagy - motyogta. Kuncogtam. - Tudom. Serenát nézni, ahogy kötelességtudóan mártogatta a csirkeszeleteket, furcsa módon szórakoztató volt. Ezelőtt soha sem főztem senkivel. A pokolba is, ezelőtt még senkinek sem főztem. Na, nem mintha első sorban Serenának főznék. Éhes voltam és szerettem sokat enni. Miközben bekapcsoltam a tűzhelyet és figyeltem, ahogy az olaj sercegni kezd, Serena az anyukájáról mesélt, néha-néha rám pillantott közben, mintha tesztelné az idegességi szintemet. Jól voltam. - Szóval soha sem találkoztál apukáddal? - kérdeztem. 130

Megrázta a fejét, ahogy a panírozott csirkét odahozta a tűzhelyhez. - Nem. Névtelen spermadonor. Mi a helyzet veled? Úgy értem, a te fajtádnak is vannak szülei, ugye? - Nem tojásból kelünk ki, Serena. Ugyanúgy szaporodunk, mint az emberek. Csakúgy a Luxenek. De én nem ismertem a szüleimet. Összevonta a szemöldökét, mialatt felvett egy csirkeszeletet. Ezt hogy érted? Félrehúztam a serpenyőt a közeléből. - Meg fogod égetni magad. - Elvettem tőle a csirkét és a serpenyőbe tettem. Az olaj pattogott és fröcskölt. - Felteszem, te nem égsz meg? - Nem úgy, mint te tennéd. - Elvettem még egy szeletet a tányérról, amit tartott. - Fiatal voltam, mikor a szüleim meghaltak. Csak a levegővételének hangja hallatszott, majd megszólalt. Én… - Ne mondd, hogy sajnálod, Serena. Nem te ölted meg a szüleimet. Nincs okod miért bocsánatot kérni. - Elvettem az utolsó szeletet, beledobtam az olajba, majd elvettem tőle a tányért is. - A szüleimet Luxenek ölték meg, csakúgy, mint sokakat a fajtánkból. És ne mondd újra, hogy sajnálod. Összezárta a száját. - Mi van veled és az együttérzéssel? - Nem szeretem, mikor emberek olyan dolgok miatt sajnálkoznak, amihez semmi közük. - Ezt értem, de mikor az emberek azt mondják, sajnálják - mint a szeretteid elvesztését - úgy értik sajnálják, hogy ilyen fájdalmat kellett megélned. - Jól vagyok - mondtam, mire Serena a szemét forgatta. - Mosd meg a kezed. Szalmonellás leszel vagy ilyesmi. - Igenis, Apa. - Serena a mosogató felé fordult. 131

A tekintetem telt fenekére vándorolt és erős késztetést éreztem, hogy mögé álljak, megragadjam a csípőjét, és… Abból ítélve, hogy milyen irányba kalandoztak a gondolataim, úgy tűnt, semmivel sem jutottam előrébb. Talán csak ki kell basznom a szervezetemből. Ez a világ legjobb tervének hangzott. Serena hátranézett a válla felett. - Miért ölték meg a Luxenek a szüleidet? És ezzel annyi a merevedésemnek. - Mint már mondtam korábban is, a Luxenek hataloméhes seggfejek. Lassan megfordult, megragadva a pult peremét a háta mögött. - Ez semmit sem mondd számomra. Tettem egy lépést felé és az ajka elnyílt. Ez tetszett. - Tényleg történelem órát akarsz? - Igen. De én meg tényleg meg akartam érinteni. Tettem még egy lépést, a pillantásom pedig a pólójára kalandozott. A vékony pamutnak és a melltartójának nem sikerült elrejteniük megkeményedett bimbóit. Á, bassza meg. Meg kellett fordítani a csirkét. Megpördültem, felkaptam a csipeszt és átfordítottam a csirkét, figyelmen kívül hagyva minden egyes ösztönömet, melyek azt követelték, tegyem magamévá. A valós részem, a sötétség, ami voltam, nem tudta megérteni miért harcolok ellene. Sosem érdekeltek a következmények, vagy, hogy Serena kómában végzi. Csak akartam, mindig csak akartam. Megköszörültem a torkomat. - Íme, a gyors és mocskos verzió. A Luxenek már több tízezer éve léteznek és egyértelműen fejlettebbek, mint az emberi faj. Szerettek utazni. Szintén szerettek leigázni más fajokat, akikkel kapcsolatba kerültek és 132

fenyegetésnek ítéltek meg. Ők uralták az univerzumot - számos galaxist, amiről még csak nem is hallottál. Hataloméhessé és pusztítóvá váltak. Tudod, mit mondanak az abszolút hatalomról. - Abszolút korrupt. - Pontosan. És hosszú ideig nem volt senki, aki legyőzhette volna őket. Senkinek sem volt esélye ellenük, míg az én fajtám meg nem jelent. - És az hogy történt? - Összefonta a karját. Megfordítottam még egy csirkeszeletet. - Az evolúció így tartja fent az egyensúlyt. Ez az egy dolog, ami egyetemesen működik. Az Arumok az egyetlenek, akik természetüknél fogva le tudják győzni a Luxeneket. Ez nem azt jelenti, hogy mindig erősebbek vagyunk náluk, de mi vagyunk az egyedüli lények, akik szemtől szembe ki tudnak állni ellenük. Mi elnyeljük az energiát, ők pedig majd szétrobbannak tőle. - Szóval ti srácok csak úgy utánuk mentetek? Felhúzott szemöldökkel fordultam felé. - Először nem. Számos generáción át csak ellenőriztük a Luxeneket, megakadályoztuk, hogy egész bolygókat nyeljenek el és elpusztítsák az összes rajta élő teremtményt. - Valahogy úgy, mint a NATO? Erre felnevettem. - Gondolom, valahogy úgy, de ez még az én időm előtt volt. Ám ők megszállták a bolygónkat és rabszolgasorba kényszerítették a fajtánkat, és különösebb megfontolás nélkül öldököltek. A támadás derült égből villámcsapásként jött. Igazi mészárlás volt. Ki tudja, miért csinálták, de a háború elkezdődött, mielőtt megszületett volna a gondolatom a szüleim fejében, és azóta sem lett vége. Hátratűrte a haját. - Mi történt… mi történt a bolygóitokkal? Találkozott a pillantásunk. - Elpusztítottuk a bolygóinkat. Szó szerint. Így mindkét fajnak új otthonra volt szüksége. A Föld elég 133

csábítónak tűnt. Nem volt szükségünk űrhajóra, hogy ideutazzunk. - Felnevettem. - Ez csak ostoba maszlag. A Luxenek fénysebességgel utaznak - gyorsabban is annál. Mi is, ha… táplálkozunk. Elsápadt. - Mint mikor azt a karos dolgot csináltad? - És ezért vagyunk olyan hasznosak a Nemzetvédelem számára. Megöljük azokat a Luxeneket, akiket nem tudnak az irányításuk alatt tartani. Ha egyikőjük, vagy akár többen olyat tesznek, ami nem tetszik a Nemzetvédelemnek, belépünk mi a képbe és elintézzük a helyzetet. A legtöbb Arum ezt nagyszerű állásnak tartja. Elvégre is, elég szörnyű a történelmünk. Másoknak viszont ez nem elég. Ők továbbra is vadásszák a Luxeneket a minisztérium engedélye nélkül. - Hűha - rázta a fejét. - Akkor gyakorlatilag bérgyilkos vagy? mondta Serena mindenféle ítélkezés nélkül. - Úgy is nevezhetjük. Egy pillanatig csendesen mérlegelt. - Milyen képességeitek vannak? És a Luxeneknek? - Meg tudjuk hajlítani az időt és a teret, aminek hála gyorsabbak vagyunk a fénysebességnél. Ebben a tekintetben egyformák vagyunk a Luxenekkel. Amit meséltél, hogy láttál a barátnőd gyilkosságának éjszakáján. A Luxenek képesek irányítani az energiát, manipulálni, hogy elmozdítsanak vagy megállítsanak dolgokat. Meg tudnak fagyasztani dolgokat, és ez alól az emberek sem kivételek. Az energiát legtisztább formájában, fegyverként is tudják használni. - Szentséges… - Ja. Mi pedig elszívjuk az erejüket, amivel a fényt és energiákat irányítják. Ők a Forrásnak hívják. Sokat kell táplálkoznunk az utazáshoz, különösen egy olyan távoli úti célhoz, mint a Föld. 134

- Hogy kötöttetek ki pont itt? - Néhányan közülünk szétszóródtak az univerzum más részein is, mások idejöttek, mert már a Luxenek és fajtám is járt előtte a Földön. - Mikor? Vállat vontam. - Biztos vagyok benne, hogy több ezer évvel az emberiség hajnala előtt. Az orrát ráncolta. - Akkor minket miért nem próbáltak meg rabszolgává tenni? - Egészen idáig sosem tekintettek fenyegetésként az emberi fajra. A vonásai megfeszültek. - Nem tudom, hogy ezen most megsértődjek, vagy aggódjak. - Valószínűleg kicsit mindkettőt. - Átfordítva az utolsó csirkemellet, félretettem a spatulát és megfordultam. - Először a Luxenek jöttek ide és fedezte fel a létezésüket a kormány, aztán jöttünk mi is. Hosszú ideig a kormány nem tudott minket megkülönböztetni, ami az előnyünkre vált. Míg a Luxeneket begyűjtötték, tanulmányozták, majd irányított közösségekben kényszerítették őket, hogy beolvadjanak, addig rajtunk viszonylag laza volt a gyeplő. De aztán elég hamar rájöttek, hogy mi egy másik faj vagyunk. Bizonyos szempontból veszélyesebbek. - Veszélyesebbek? - Mikor nem válaszoltam, mély levegőt vett. - Tudni akarom, bármilyen rossz is. - Vannak dolgok, amikre képesek vagyunk - ami a Nemzetvédelem hasznára válik. Mikor felfedezték, hogy mások vagyunk, mint a Luxenek, elkezdtek minket felkutatni. És mikor megtaláltak, választás elé állítottak: nekik dolgozunk vagy meghalunk. - Hűha - motyogta. - Mint a maffia? 135

- Valami olyasmi. A kormányod okos volt. Valahogy a saját oldalukra állította a legerősebb Arumok egy részét. Hogyan? Ki tudja. Biztos vagyok benne, hogy megfelelő juttatásban részesültek. És, ha nem táplálkozunk, legyengülünk. Sokunkat így kapott el a Nemzetvédelem. Ellenünk használták a szükségleteinket, hogy irányítsanak. Arról nem is beszélve, hogy ismerik a gyengéinket. - Itt szünetet tartottam, figyeltem, ahogy kiül a kíváncsiság az arcára. Esélytelen, hogy eláruljam neki, hogy legegyszerűbben úgy hatástalaníthat egy Arumot, ha felkap egy obszidián darabot és megvág vele. Épp elég rossz, hogy bárhol megtalálható és a Nemzetvédelem már ki is egészítette a fegyvertárát obszidián golyókkal. Egy Arum megölése, csak úgy, mint egy Luxené, nem olyan nehéz, mint azt az ember gondolná, ha tudja, mit kell tennie. - Nem jött ide a Földre az összes Luxen, mikor a bolygónk elpusztult. Több tízezren vannak itt, de több százezren vannak odaát. Egyszer csak ők is jönni fognak. - És? - kérdezte, miközben kinyújtotta a karját és maga mellé ejtette. - És ha eljön az a nap, az emberiség örülni fog, hogy Arumok is vannak ezen a bolygón. Az ujjaival idegesen dobolt a combján. - Szent szar… - Pontosan - feleltem. Furcsa érzésem támadt. Valamiféle súlyt éreztem a mellkasomban, mintha egy ólomgolyó lett volna. Én… sajnáltam őt. Igazán nagy szarban voltam. - Vissza a főzőleckéhez? Beletelt pár másodpercbe, majd végül Serena megjelent az oldalamon. Még mindig pár árnyalattal sápadtabb volt, az átlagosnál. - Szóval, mit csinálunk most? Úgy néz ki, a csirke majdnem kész. - Így igaz - kaptam fel egy fazekat. - Tudsz vizet melegíteni? 136

- Ha-ha. - Serena kikapta a kezemből a lábost és mezítláb visszatrappolt mosogatóhoz. Sokat volt így, mezítláb, jöttem rá. Együtt megtörtük a tésztát és aztán elkészítettük a salátát. Mire kész lett a vacsora, már ment le a nap, az ég narancsos-pirosban játszott. Serena az asztalra pillantott. - Ehetnénk kint? Úgy értem, olyan kellemes és… - Ehetünk. - Megfogtam egy borosüveget és két poharat, majd intettem neki. - Mutasd az utat. Mosolyogva felkapta a tányérjainkat és kiment az üvegfalú szobán át a verandára. A korábbi magas páratartalmat elfújta a lágy szellő. - Utálok asztalnál enni - mondta, miközben figyelte, ahogy leteszem a poharakat. Egy pillanatig csak bámultam rá. - Én is. Túl formális… - És merev - tette hozzá, átadva a tányéromat. Barátságos csendben túrtunk bele a csirkébe és a tésztába. Majd szépen lassan, Serena egyik választ szedte ki belőlem a másik után. Ez már különleges képességnek számíthatott, gondoltam szórakozottan. - Mi történt, mikor idejöttél? - kérdezte, feltekerve a tésztát a villájára. - Rejtőzködtem a többi fajtámbelivel. Harcoltam és kicsesztem a Luxenekkel, amikor csak tudtam. Megöltem őket. Megmerevedett, kezében a villával. - Ez vagyok én, Serena. Világéletemben ezt ismertem. - Vállat vontam. - Azt hittük, kikerültünk a kormány radarja alól. Tudtuk, hogy a Luxenek nem. Végül egy razzián kaptak el. Felkapta a borospoharát. - Szóval velük dolgoztál, hogy kontroll alatt tartsd az itteni Luxeneket? Felnevettem. - Francokat. Kiszabadultam. - Nem értem. Itt vagy… 137

Félrenéztem, a pillantásom a fákon állapodott meg. - Nem ezért vagyok itt. Serena olyan sokáig volt csendben, hogy tudtam, azon gondolkodik, hogyan kérdezze meg, miért. Rápillantottam és egy ideig tartotta a szemkontaktust, mielőtt újra lenézett volna a tányérjára. - Milyen régóta ismerted a barátnődet, Mel-t? - A kérdés meglepetésként érte, de néhány másodperc múlva elmesélte a történetét a különös barátságuknak, ami szilárd maradt az évek során. - Szóval ő mindent elmondott neked, igaz? Bólintott. - Igen. - És ott az erkélyen volt az egyetlen alkalom, mikor látta, hogy a szenátor fia valami szokatlant tett? Aprót harapott és lassan megrágta. - Igen. Én mindig úgy gondoltam, hogy fura volt a srác. Ki gondolta volna, hogy azért, mert egy idegen. A szám sarka felkunkorodott. - Nagyon jól kezeled ezt az egészet. Lefagyott, félúton a villával a szájához. - Vannak percek, mikor úgy érzem, tudom kezelni ezt az egészet, aztán vannak percek, mikor azt hiszem, tényleg megőrültem és már egy gumiszobába kerültem, szóval, őszinte kétségeim vannak afelől, hogy annyira jól bírnám. Serena jobban kezelte, mint a népesség 98%-a tette volna. - Mit mondott Mel, miről is vitatkoztak - a testvérek? - Valami Sas tervről és gyerekekről volt szó. - Milyen terv volt ez? Picit megrázta a fejét és egy szelet csirkén kopogott a villájával. - Nem mondta, én pedig nem kérdeztem, mert azt hittem, hogy megőrült és… - Mély lélegzetet vett. - Szörnyen érzem magam

138

miatta. Ha hittem volna neki, talán másképp csinálhattam volna valamit és Mel… - Már nem élne, Serena. Bármit is tettél volna. Azzal, hogy nem hittél neki, valószínűleg megmentetted a saját életed. A szeme felpattant és összekapcsolódott az enyémmel egy pillanatra. Végtelen bűntudat látszott benne. És szomorúság a barátja sorsa miatt. - A dolgok olyan rohadt homályosak. Úgy érzem, mintha nem figyeltem volna oda. Mintha elfelejtenék dolgokat. - Lehetséges. - Nekem pedig szükségem volt rá, hogy emlékezzen, mert akkor idecsalhatnám a tiszteket és eltüntethetnék őt innen. Ezt akartam. Vagy legalábbis ezt kellett tennem. Így az egyetlen olyan dolgot tettem, amiről tudtam, hogy felkelti az érdeklődését. - Ha mégis emlékeznél valamire, kicsit többre, akkor segíthetnél a barátnődön. Serena tekintete kiélesedett. - Hogyan? Akkora szemétláda voltam. - Ha a Luxenek valamire készültek és őt azért hallgattatták el, amit hallott és nem azért, amit látott, akkor a szenátor és a fiai nem lesznek felelősségre vonva a halála miatt, de el fognak bánni velük. És ez jobb, mint a semmi. - Ez igaza - felelte csendesen. A figyelme az erdőre irányult, közben enyhén ingatta a fejét. Az idő csak telt - de nem zavartatta magát. - Volt valami… Pennsylvania! - Pennsylvania? Felém fordult és hevesen bólogatott. - Igen. Mondott valamit arról, hogy a gyerekeket Pennsylvaniában tartották. A homlokomat ráncoltam. - Pennsylvaniában fogva tartott gyerekek? Luxen gyerekek vagy…? 139

- Többet nem mondott, de azt mondta Philip és Elijah ezen veszekedtek. Érdekes. Vagy sem. Még lennie kell valaminek, különösen, ha a Luxenek megkerülték a Nemzetvédelmet és maguk iktatták ki Mel-t. Mire készülhetnek az űrbéli szentjánosbogarak? Vajon Luxen gyerekeket rejtegettek a Nemzetvédelem mindent látó szeme elől? Lehetséges. Voltak rejtett Arum és Luxen közösségek. Kevesen, de voltak. Serena idegesen kifújta a levegőt. - Próbálkozom. Tényleg. - Tudom. - Én is legalább annyira frusztrált voltam, mint amilyennek ő tűnt. Az ajkát rágcsálta miközben a tányérjára fordította a tekintetét. - Ez jól esett - mondta végül. - A vacsora. - Nekem is. - Meglepődtem és hallottam, amint azt mondom. Nem szoktam ezt csinálni. - Egyáltalán? - Kíváncsiság sötétítette el barna szemét. Arra emlékeztetett, mikor felizgult. A szeme színe sűrű, szennyezetlen földre emlékeztetett. Mondjuk nálam minden a felizguláshoz volt visszavezethető. - Nem - feleltem, lerakva egyik lábamat a székről. - Nem emlékszem mikor ettem utoljára valakivel. - Biztos nem lehetett olyan rég. - Már nagyon rég volt. - Figyeltem, ahogy félreteszi a tányérját és felemeli a borospoharát. - Tele vagy? - Dugig - válaszolta a pohár pereme fölül vizslatva. Őszintén… szoktál szocializálódni, nem? Csinál ilyesmit a fajtád? Vállat vontam, a pillantásom a sötétedő égre tévedt. Másodperceken belül lement a nap és az alkonyatból éjszaka lett. - Igazából nincs bennünk késztetés a szocializálódásra. Leeresztette a poharát. - De mindenki… - Mindenki, aki ember, Serena. Én nem vagyok az. 140

Egy szívdobbanásnyi idő telt el. - Mi a helyzet a többi Arummal? Akikbe belefutottam a pavilonnál? Ők együtt voltak. - Mikor együtt vagyunk, akkor sem szocializálódunk. Általában csak olyanok közelébe férkőzünk, akikről úgy ítéljük meg, hogy elég nagy hatalmuk van. Csupán a túlélésről szól. Nem a barátságról. - Hűha. Ez nagyon magányosnak hangzik. - Mi nem leszünk magányosak. - A tekintetem követte Serena kecses ujját az üveg karimája körül. Rám pillantott. - Miért… miért bámulsz folyamatosan? Röviden felnevettem. - Esetleg nem szabad? - Gondolom szabad, de állandóan figyelsz engem. - Szeretlek figyelni. A hajad miatt van. - Tényleg ezt mondtam volna? - A hajam? Igen, kimondtam. - A színe. Tökmindegy. Apró mosoly jelent meg az ajkán. - Szóval mit csinálsz, amikor nem dolgozol? Elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna, komolyan átgondolva a kérdést. - Szeretek a kezeimmel dolgozni. Serena pillantása az enyémbe fúródott. - Miért van olyan érzésem, hogy ennek van mögöttes tartalma is? Arra gondolva, hogy hol is járt tegnap este a kezem, elnyomtam egy vigyort. Elvörösödött az arca, az aurája pedig pirosba váltott. Lefogadom, hogyha most a combja közé csúsztattam volna a kezem, az már nedves lenne és készen állna. Nagyon nehéz volt, nem próbára tenni az elméletem. - Szeretek építeni dolgokat. Eltátotta a száját és kikerekedett a szeme. - Várj. Szeretsz faragni? Felvontam a szemöldököm. 141

- Te készítetted a pavilont a ház mellett? Mikor nem válaszoltam, széles mosoly ült ki az arcára. - Te csináltad! Ó Istenem, Hunter, ez csodálatos. Mocorogtam a székemben. - Nem igazán. - De az! Bárcsak én is tudnék ilyet. Valami ilyen elképesztően bonyolultat tervezni. Sokat foglalkozol vele? Serena tovább bombázott a kérdéseivel az általam készített famunkákkal kapcsolatban, és míg azt kívántam bárcsak meg se szólaltam volna, gondolkodás nélkül válaszoltam a kérdéseire, mintha satuba fogta volna a golyóimat. Igen, magamtól építettem a pavilont. Egy egész nyarat igénybe vett. Nem, nem találtam nehéznek. Igen, mást is építettem már. Erről eszembe jutottak a lovak Serena melleivel és felnevettem, ami újabb mosolyt varázsolt Serena arcára. Az istenit, Serena egy nagyon, nagyon szép nő volt, de mikor mosolygott? A pokolba is, egyértelműen gyönyörű volt. Mikor kisebb szünet állt be a beszélgetésbe Serena felült és az égre mutatott. - Ó, nézd! Az egy hullócsillag? Jézusom. Még sosem láttam ilyen közelről. Megkerestem a szememmel az istentelen sebességgel, a Föld felé zuhanó fényes csíkot. Az ösztöneim életre keltek, a bőröm viszketett. Talpra ugrottam. - Az nem egy hullócsillag. - Mi az? - Félelem szivárgott a hangjába. - Egy közülük? - Serena? - Igen? - Már ő is talpon volt, majd mellém lépett. - Közülük való, ugye? Felé fordultam. - Menj be. - Mikor hezitált, lehajoltam, ajkam szinte a fülét súrolta, ahogy beszéltem. - Menj be, Serena.

142

Mikor elhúzódtam, Serena nem mozdult. Basszus. Volt egy olyan érzésem, hogy itt fog állni kint és vitatkozni velem, amíg meg nem öleti magát. Halkan beszélve a hátsó ajtó felé kísértem. - Igen, közülük való és neked be kell menned. - De… - Semmi de - löktem be. - Zárd be az ajtókat és kapcsold le a lámpákat. Ne nyiss ajtót senkinek. Ezzel becsuktam az ajtót, bezárva őt. Az üvegen át találkozott a pillantásunk, ösztönöztem, hogy hallgasson rám. Majd végül előre nyúlt és a zár kattanása törte meg a csendet. Megfordultam és elmosolyodtam. Eljött a vadászat ideje.

143

12. fejezet MEGLEHETŐSEN RÖVID IDŐMBE TELT MEGTALÁLNI A „HULLÓCSILLAGOT”. Az árnyak között mozogva, a szél szárnyánál is gyorsabban, a tó másik oldalán kötöttem ki, mélyen a Monongahela Nemzeti Park szívében és az ellenség háta mögött. Lelassítottam, csendesen mozogtam, miközben a férfi kisétált két magas szilfa közül. Feketébe volt öltözve, mintha rejtőzködni akart volna. Ez elég ironikus volt, tekintve az éles fényt, ami körülölelte a testét, ezzel elárulva őt. - Üdv - mondtam. - Örülök, hogy itt kint találkoztunk. A férfi megpördült. Döbbenet ült ki az arcára. - Arum… - Luxen - utánoztam. - Mit csinálsz te itt? - követelte a Luxen, keze megfeszült a teste mellett. - Hogy-hogy nem érzékeltelek? - Áh, ez tényleg furcsa, nemde? - mosolyogtam. Tett egy lépést felém. Bátor volt. Ezt értékeltem. - Tudnom kellene érzékelni téged - mondta. A pupillája fényesen kezdett ragyogni. - Hogyan lehetséges ez? Oldalra biccentettem a fejem. - Még, ha lenne is kedvem és időm belemenni ennek a részleteibe, akkor sem tenném. Most már olyan fényes volt a szeme, mint egy gyémánt. Hátranézett a válla felett a házak felé, majd rám szegezte a tekintetét. - Miért vagy itt, ilyen közel a kolóniához? Nem mernéd megkockáztatni, hogy egy olyan helyre tévedj, ahol egyértelműen többségben vannak az ellenségeid.

144

Oda merek menni, ahova kibaszott kedvem tartja, de most nem ez volt a lényeg. - Lenne egy kérdésem hozzád, Csillagszemű. - Egy lépéssel közelebb araszoltam. - Miért vagy itt? - Azt hiszed, számon kérhetsz? - A Luxen elkezdett remegni mérgében. - Egy senki vagy, csupán egy alacsonyabb rendű élőlény… a tápláléklánc alja, hozzánk képest. Á, a Luxenek akkora fellengzős seggfejek. Én meg már nagyon untam ezt az egészet. Amióta csak itt éltem, egyetlen Luxen sem vágott át a hegyen. A Nemzetvédelem megtiltotta nekik, az egyértelmű okokból kifolyólag. Ha most itt volt egy, az Serena miatt jött, amiből adódott a kérdés, hogy honnan tudták meg Serena tartózkodási helyét, de nem voltam olyan hülye, hogy azt higgyem, a Luxen magától beszélni fog. - El foglak pusztítani és aztán… - Bla-bla szarság - vágtam közbe vigyorogva. - Már annyiszor hallottam ezt, és mindig ugyanaz lett a vége. Te beszélsz. Aztán harcolunk. Én táplálkozom. Te meghalsz. Vége a történetnek. A Luxen kibújt emberi bőréből és felvette az igazi alakját. Vakító fény ragyogta be az erdőt és egy emberalak rontott előre, a fénye lüktetett az energiától. Elmosolyodtam. Felemeltem a kezem miközben kicsusszantam az emberi bőrömből. Sistergett a levegő, ahogy a Luxen felém tartott. Oldalra pördültem, magamhoz hívva az árnyakat, megtöbbszörözve az alakomat és az erőmet, ahogy az esszenciám beleolvadt a körülöttünk elterülő éjszakába. Egy fénycsóva vágott át az árnyakon, egyenesen felém tartva. Lebuktam és a földbe vágtam az öklömet. Sár repült az ég felé, ahogy kezdetét vette a földrengés, ami elkapta a Luxent és a levegőbe repítette. Felpattantam, elkaptam a Luxent, miközben 145

sűrű, sötét füst kavargott körülöttem, az éjszakát a legsötétebb órájába fordítva. Megfordultam és közben elhajítottam a Luxent, mint egy korongot. Nekicsapódott egy fának és a földre esett, de aztán gyorsan talpra ugrott. Támadásba lendült, fehér fénnyel izzott, mögötte pedig kék fény követte, mint egy üstökös csóvája. Újabb nukleárisfegyver erősségűnek beszámítható energia bombát lökött felém, és embertelen csatakiáltást hallatott. Kitértem előle, a villám pedig kialudt, miután túlhaladt rajtam. Nevettem, az igazi formámban a hangom olyan volt, mint egy suttogás, egyenes a Luxen elméjében. Esssz minden amit tudssssz? A Luxen hátrahajolt, felkészülve még egy kellemetlen csapásra, miközben én kinyúltam, és magam felé kezdtem húzni mindent, aminek nem volt gyökere. Konkrétan olyan voltam, mint egy önálló fekete lyuk, a teljes ellentéte a Luxennek. Amíg ők taszítani tudtak, mi vonzani. Mi voltunk az univerzum elbaszott jin-jangja. Képtelen lévén ellenállni a vonzásnak, a Luxen előrefelé csúszott, felrúgva a kisebb köveket és a port. Elengedtem az árnyakat, ahogy a Luxenért nyúltam, hagyva, hogy lehulljon az álca, ami eddig az erdőt takarta és felfedtem a valódi énem. A Luxen visszaváltozott emberalakjába, szeme elkerekedett a rettegéstől. Egy másodpercre rá már a Luxen fölött voltam, a térdemet a mellkasának nyomtam. Félelem sugárzott a Luxenből, megtöltve a levegőt a betegesen édes bűzével. - Ne… Lecsapva a Luxen mellkasának közepére, a kezem átcsúszott a bőrön és izmokon, mélyen beágyazódva a Luxen bensőjébe, a lelkébe. A Luxen ordítva hátravetette a fejét.

146

Esssz nem egy halálosss sssszérülésssz, sssszóval be lehet fejezni. Előrehajoltam, a fejem csupán pár centire volt a Luxenétől. Tudod, mossst mi következik. Táplálkosszhatok. Sssszárazra sssszívhatlak. Szabálytalanul lélegzett alattam, folyamatosan változtatva az alakját. Míg nem volt halálos a seb, valószínűleg pokolian fájhatott. - B-baszd meg - dadogta a Luxen. Rossz válasz. Belélegeztem. Nem úgy, mint Serenával. Az emberekből másképp táplálkoztak az Arumok. Általában szájon át történt, aminek hála megszülettek az évszázadokig fennmaradó szukkubusz és inkubusz történetek. A Luxenekből való táplálkozás másképp zajlott. Az Arumnak először kapcsolódnia kellett hozzá, mint egy nagy szúnyognak. Először csak egy kicsit szívtam el, figyelmeztetésként, és színtiszta energia áramlott belém. Olyan volt, mintha a legtisztább drogot próbálta volna ki az ember. Francba. Ez úgy hangzott, mintha az Anonim Luxenfüggő Csoport tagja lettem volna. Alattam a Luxen dobálta magát és jajveszékelt. Mosssst újra kérdezem. A másik kezemet a Luxen homlokára tettem, ezzel mozdulatlanságra kényszerítve. Miért vagy itt? Most, hogy szabaddá vált a karja, a Luxen csépelni kezdett, de az ütések nem ingattak meg. Kicsit többet szívtam el, érezve a vörös, égető érzést, ahogy végigszáguldott az ereimen. Meg akarod próbálni újra? kérdeztem. Folytathatjuk így isss. - Egy nő - nyögte ki a Luxen, aztán átváltozott a valódi alakjába. A fénye hevesen lüktetett és villogott. Addig ráztam, míg ismét felvette az emberi alakját. - Azért küldtek, hogy megtaláljak egy nőt. Éssss megöld? - Igen. - Megremegett a Luxen teste. 147

Harag öntött el, és a pulzáló energiára összpontosult. Ki mondta neked, hogy itt van a nő? Beletelt még néhány csapolásba, míg rábírtam a válaszadásra. Addigra már csak néhány percre volt képes az emberi alakjában maradni. - Egy ügynök mondta, hogy Nyugat-Virginiába került. Azt gondoltam, hogy a kolóniával van, de mikor nem találtam meg, egyszer csak rábukkantam erre a helyre. Ki volt asssz asssz ügynök? Mikor a Luxen nem felelt, ismét megcsapoltam. Mondd el és elengedlek. A Luxen teste megfeszült. - Nem tudom ki az. Engem Vanderson szenátor küldött. Az ügynök… ő vele beszélt. A levegő sűrűvé vált, miközben felemeltem a földről, magam felé rántva a Luxent, ahogy felálltam. Ki tud még erről? - Senki. - A szeme hatalmas volt, a teste továbbra is váltogatta az alakját. - A szenátor egyenesen hozzám jött. Miért… miért érdekel? Ki vagy te itt? Hacsak… hacsak nem a Nemzetvédelemmel dolgozol, hogy megvédd? Semmit sem feleltem. Kibaszott Luxenek. Komolyan gondolták, hogy a Nemzetvédelem nem állna össze az ellenségeikkel arra az eshetőségre, ha valami mégsem úgy sül el az emberek és a Luxenek között, mint azt tervezték? Ekkor rettegés ült ki a Luxen arcára. Aztán felismerés követte és elkezdett remegni. - Te… nem fogsz engem elengedni? Megráztam a fejem. A Luxen ismét küzdeni kezdett - dobálta magát és ütötte a karomat - de már legyengült, én pedig az egyik legerősebbje voltam a fajtámnak. Igazán egyszerű volt megfékezni a Luxent, és miközben a Luxen kiáltásaiba beleremegtek az ágak, táplálkoztam.

148

A nappaliban járkáltam fel s alá. Már egy óra is eltelt és Hunternek nyoma sem volt. Eszméletlenül nyugtalan lettem az aggodalomtól és attól, hogy itt ragadtam a házban. Még sosem éreztem ilyen haszontalannak magam. Javítás: Baromira haszontalannak éreztem magam akkor is, mikor a Luxen fél karral a levegőben tartott. Kirázott a hideg, ezért folytattam a járkálást, míg a folyosó bejáratánál nem találtam magam. Kényszerítve magam, hogy eltávolodjak az ajtótól, egy reszketeg sóhaj kíséretében visszatértem a nappaliba az üvegfalhoz. Azzal, hogy bent le voltak kapcsolva a lámpák, teljesen kiláttam a szomszédos erdőre, de a faházon túl, az éjszaka mindent sötét, baljós árnyakká változtatott. Valahol a nappaliban egy óra ketyegett. Kalapáló szívvel elfordultam az üvegtől és visszasétáltam a nappaliba. A falon lévő minimalista fekete-fehér óra szerint negyed tizenkettőre járt. Ha félóra múlva sem jön vissza, tennem kell valamit. Képtelenség lenne, hogy csak itt üljek, és ne próbáljak meg segíteni… már, ha szüksége volt segítségre. És, ha elbukik a Luxennel szemben, akkor utána értem fognak jönni. Addig hátráltam, míg a kanapéba nem ütköztem. A szívem olyan gyorsan vágtázott, hogy úgy éreztem nem jut elég oxigén a tüdőmbe. Le kellett nyugodnom, mivel az senkin sem segített volna, ha kiakadok. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, próbáltam valami másra koncentrálni, mielőtt a pánik teljesen eluralkodott volna rajtam. Végül a múlt éjszakánál kötöttem ki az álmomnál. Vagy tényleg álom volt? Nem voltam benne biztos. Mert mikor felébredtem, félig meztelenül és felizgulva,

149

megesküdtem volna, hogy éreztem Hunter jelenlétét a hálószobában. Hogy ő érintett meg engem. Vagy talán csak vágytam rá, hogy igaz legyen. Olyan rég voltam már férfival, hogy jó eséllyel már visszanőtt a szűzhártyám és annyira kétségbeesetten vágytam arra, hogy megérintsen egy férfi, hogy már álmomban is csak erre gondoltam. A bejárati ajtó zárjának kattanására megpördültem. Remény ébredt a mellkasomban, de a biztonság kedvéért azért fegyver után néztem. Nem voltam túlságosan szerencsés mostanság. Kiszúrtam egy vázát - egy nagyon drágának kinéző feketefehér vázát - felkaptam, készen arra, hogy meglendítsem, mint egy baseball ütőt. Hunter vonult be a nappaliba, egyből megtorpanva a bejáratnál. Egyik szemöldökét felvonta. - Serena… Figyelmen kívül hagyva a hangjában bujkáló nevetést, az arcát és a testét kutattam dulakodás jelei után kutatva. Nem pettyezte vér a pólóját, vagy a nadrágját. A haja kicsit szélfútta volt, de egyetlen sérülés sem csúfította el hibátlan, széles arccsontját. Az ajkai teltek voltak, a sarka enyhén felfelé görbült a szórakozottságtól. De másképp nézett ki. Az arca kicsit kipirult, ragyogott, nem úgy, mielőtt elment. Úgy nézett ki, mint aki megnyert egy bokszmeccset és készen állt az újabb menetre. És a szeme… még mindig halványkék volt, de most mélyebbnek tűnt, kevésbé tejesnek, tisztábbnak. Ösztönösen tudtam. Mintha összeraktam volna a kirakóst az információmorzsákból, amiket Huntertől kaptam. Táplálkozott. Ölt. - Azt hozzám fogod vágni? - kérdezte. Ezerrel vert a szívem. - Nem tudtam, hogy te vagy az. 150

- Én vagyok. - Oldalra biccentette a fejét, tekintetét végighordozta rajtam. Megborzongtam. Állatias volt. Birtokló. Te félsz. Kényszerítettem magam, hogy tegyem le a vázát, és a kezeimet, ahogy végigsimítottam a derekamon. Próbáltam nem mutatni, mennyire hatással volt rám, hogy megölt valakit, pedig ha nem tette volna meg, jó eséllyel halott lettem volna, és nem is ez volt az első alkalom, de még így is nyugtalanító volt. Hunter tett egy lépést előre, míg én ösztönösen hátraléptem. És nem hiszem, hogy bármi köze lenne ahhoz a tényhez, hogy egy Luxen volt odakint. Túl erős volt a késztetés, hogy hazudjak. - Nos, az eléggé idegtépő volt. Nem tudtam mi történt, vagy, hogy minden rendben volt-e veled. Majdnem egy órát voltál távol és… - Te tőlem félsz - szakított félbe. Elhaltak az ajkamon a szavak. Igazság szerint, kicsit megijedtem tőle. Ki ne tette volna? De sokkal inkább amiatt féltem, hogy mire képes, nem pedig attól, hogy micsoda. A szája sarka felkunkorodott. - Ez érthető. Meglehetősen emberi részedről. - Ezt úgy mondod, mintha valami rossz dolog lenne - feleltem. - Gyengeség. Bosszús lettem. - Embernek lenni nem gyengeség. Felvonta a szemöldökét. - Nem az? - Nem. Rajtam tartotta a szemét, miközben méltóságteljesen felém lépdelt. - Gyere. Megremegett a gyomrom, bármennyire is nem akartam. Volt valami más abban, ahogy sétált, ahogy nézett rám. - Hova menjek?

151

Hunter bement a dolgozószobába, tartva nekem az ajtót. Mély levegőt vettem és egyenes háttal besétáltam. Fölém tornyosult abban a pillanatban, hogy beléptem az irodájába, felkapta egy hajtincsemet, majd hagyta, hogy visszahulljon a vállamra. Túlságosan is tudatában voltam annak, ahogy a testem megfeszült, ahogy közelebb lépett, mellkasa szinte teljesen az enyémnek nyomódott. Istenem, mennyei illata volt - szappan és fűszer. Nem tetszett, hogy ennyire közel volt, közben mégis vágytam rá, mint ahogy az ember olyan dolgot akar, amiről tudja, hogy sosem kéne megtennie. Kifulladva küzdöttem, hogy a fontos dolgokra koncentráljak. Tudják, hogy itt vagyok? Lesz még… Megragadva két oldalról az arcom a szájához húzta az enyémet. A csók teljes meglepetésként ért. Vad, fenyegető és kemény volt, de az ajkam egyből szétnyílt. Forró, édes melegség söpört végig a testemen. Nekitaszított egy dugig rakott könyvespolcnak. A vágyának bizonyítéka a hasamnak nyomódott, miközben kezével végigsimított a karomon, végig az ujjbegyeimen, egészen a rövidnadrágom madzagjáig. - Téged keresett a Luxen - felelte, kicsomózva a madzagot fürge, gyakorlott mozdulatokkal. - Többé már senkit sem fog keresni. Az alhasamban megfeszültek az izmok, ahogy álltam ott, a mellkasom túl gyorsan emelkedett és süllyedt. - Szóval tudják, hogy hol vagyok? - Úgy tűnik, a szenátor tudja. - Szünetet tartott, kezét becsúsztatta a sortom alá. Ahogy hideg ujjai megérintették a bőröm, összerezzentem. Felnézett, pillantása összekapcsolódott az enyémmel. - Csak ez a Luxen tudta. Nem hazudott. Mikor

152

táplálkozom belőlük, akkor bele tudok nézni a gondolataikba és az emlékeikbe. Megragadtam a csuklóját, ami mosolyt csalt az arcára, mintha szórakoztatnám. - De honnan tudta a szenátor? - Ezt ki fogom deríteni. - Lehajtotta a fejét, így az ajka végigsimított az állam vonalán, majd a pulzusomra csúszott. A nyelve megízlelte a bőrömet, aminek hatására zihálni kezdtem. Később. Alig tudtam lélegezni vagy fókuszálni. - Mi van, ha a szenátor elmondja egy másik Luxennek? Nem vagyok biztonságban… - Biztonságban vagy. - A keze lejjebb haladt a csípőmön, annak ellenére, hogy továbbra is fogtam a csuklóját. - Egyelőre, igen. - Egyelőre? - nagyot nyeltem, de a szám továbbra is száraz volt. Motyogott valamit és aztán a foga megkarcolta a nyakamat. Öntudatlanul megrezzentem és ő megtörte a szorításomat a kezén, hátra csúsztatva azt, hogy megmarkolja a hátsómat. Elakadt a lélegzetem, mennyire hideg volt a keze, ahhoz képest, ahogy én lángoltam. Ez túl gyors volt. Alig ismertem. Ő tényleg túl volt a felfogóképességem határán. Az életem egy kusza összevisszaság volt per pillanat. Hogy lehettem volna biztos abban, hogy mit akartam vagy tettem? És ott volt az az ijesztő, kemény él Hunterben. Olyan volt, mint egy becsomagolt ajándék, és fogalmam sem volt, mi volt a rétegek alatt, de… De most senkim sem volt rajta kívül. Amilyen erős és veszélyes volt, és amennyire különbözött tőlem, akkor sem éreztem úgy, hogy bántana engem. És azt sem tudhattam, hogy még meddig leszek életben, hogy helyrehozzam a kusza életemet. Komolyan újjászületett szűzként akartam meghalni? 153

Amennyiben túlélem ezt, tényleg úgy akarok elsétálni, hogy megtagadom a köztünk lévő erős vonzalmat? Akartam őt. Annyira akartam őt, hogy már fájt, szóval minek tagadnám? Nem teszem többé.

154

13. fejezet HUNTER KEZEI A SORTOMRA SIMULTAK. Az ujjaimat belemélyesztettem alkarjának hűvös bőrébe. - Hunter. Szája újra az enyémre tapadt, csókjától minden fenntartásom eltűnt, ami volt. Hunter úgy csókolt, mint egy férfi, aki birtokolni akar, aki meg akarja mutatni, hogy csak az övé vagy, mint akinek soha nem volt ilyenre esélye korábban. És azok a kezek… azok a gyors és fürge kezek lerántották a rövidnadrágomat. Abbahagyta a csókot annyira, hogy a térdeim alá tolja azt, és azután újra visszatért, nyelve bejutást követelt a számba, ahogy felemelt a lábamról, a rövidnadrágomat egy rendetlen kupacban hagyva a padlón. - Kulcsold a lábaidat a derekam köré - parancsolta. A testem gondolkodás nélkül engedelmeskedett a parancsának. Ez volt Hunter hatalma, jöttem rá kimérten. Ő tiszta csábítás volt, mint most, a hangja mély és teljesen meggyőző. Hunter felnyögött, ahogy ágyékát az enyémhez nyomta. Erekciója érezhető volt a farmernadrágján és a vékony selyem bugyimon keresztül is. Kezeivel ismét megragadta a hátsómat, csípőjét felém ringatta, ezzel egy hangos zihálást kicsalva belőlem, és amikor ismét előrelendült, az izgalom intenzitása végigsöpört rajtam meglepően, és átlökött az ismeretlenbe.

155

Megragadtam az ingét és felhúztam. Hunter felemelte a karjait, hogy áthúzzam az anyagot a fején, és azután megragadta a csípőmet. Kezeimet a vállára csúsztattam, meglepődtem, mert melegebb volt, mint lenni szokott. A bőrét akartam a bőrömön, akadályok nélkül, de ahogy megcsípte az alsó ajkam, nem találtam szavakat, hogy megmondjam neki. - Emeld fel a karjaidat - mondta mély hangon, - és fogd meg a polcot. Megragadtam a felettem lévő polcot, ujjaimat belemélyesztettem, megérintve a polcon lévő könyvek gerincét. Ívbe hajlott a hátam, ettől nőiesnek, mégis sebezhetőnek éreztem magam ugyanakkor. Egyik karjával átölelve a derekamat, a másikkal felnyúlt, ujjaival megragadta a pólóm ’V’ kivágását. Mielőtt rájöttem volna, hogy mit akar, feltépte az anyagot félig, testemet maga felé húzta és azután vissza a polchoz. A könyvek zörögtek, és néhány a padlóra esett. Az istenit. A levegő a tüdőmben akadt a férfias erőtől. Egész biztos voltam abban, hogy semmi nem lehet szexibb ennél az egész világon. Hunter bebizonyította, hogy tévedtem. A melltartó volt a második ruhadarab, ami egy ezredmásodperc alatt tönkre lett téve. A vékony selyem anyag a padlóra került, és azután Hunter szája a mellbimbómon volt, a nyelvével kőrözött rajta és aztán szopogatta azokat, míg a csípőjével lökött rajtam. Olvadt láva száguldott végig az ereimen. Vágy kavargott bennem, szédített, és elveszítettem az irányítást. Nyers hő épült, ahogy a szája a mellemen volt és a nyelve a mellbimbómat kényeztette. Ez volt minden, amit éreztem, és a nyers, gyönyörű 156

érzések lefelé haladtak, megmelegített és benedvesített. Csípőmet vastag izma felé nyomtam, keresve, akarva, és többet kívánva. Istenem, hatalmas volt. - Hallani akarom, miközben a nevemet mondod, amikor elmész. - A hangja mély volt és füstös; ajkai a mellemen mozogtak. - Hallani akarom, hogy a nevemet sikoltod. A méhem válaszul megfeszült. Ha továbbra is így beszél hozzám, akkor nem kell majd kétszer kérnie. A csípőmön lévő keze mozgásra sürgetett, hogy vegyem el, amire szükségem van. Amikor fogával elkapta a mellbimbómat, újra felkiáltottam, megadva, amit a testem követelt, csípőmet keménységének lökve. A lábaim között lévő feszültség gyorsan épült, nem kaptam levegőt, lesokkolt. Soha nem mentem még el így, úgy nem, hogy farmer és bugyi elválasztja a húst egymástól, de óh - ÓH, ÉDES ISTENEM - mélyen belül megfeszültem. A mozgásom szinte őrültté vált. Jóváhagyóan felmordult, ami a bőrömbe égett, lángra lobbantva. Olyan közel voltam… olyan nagyon közel. Az izmaim megfeszültek és a görcs más irányt vett… Valahol a dolgozószobájában, egy telefon éles csörgése átvágta nyögéseimet. Soha nem hallottam, hogy telefon csörgött volna a házában, azt gondoltam, hogy nincs is neki, és ez elég hülyeség volt, de most itt volt egy telefon és nem hagyta. Abba. A. Csörgést. - Ne vedd fel - mondtam, közben lassan hozzádörzsöltem magam. Borzongás futott végig kemény testén. Felemelte a fejét, hüvelykujjával megérintette kemény mellbimbómat és elfojtott egy nyögést. A telefon továbbra is csörgött. - Nincs hangposta? - ziháltam.

157

Meglepő gyengédséggel, kezeit lecsúsztatta a csípőmre, ahogy hátralépett és félre tolta a lábaimat. - Nem fogja abbahagyni a csörgést - mondta, miközben lábra állított. - Fel kell vennem. - Borzalmas időzítés. - Ott állva csak bugyiban, nekidőltem a könyvespolcnak, és próbáltam levegőhöz jutni. - Egyetértek. - Vágyódó tekintete végigsöpört rajtam és halkan káromkodott egyet. Lehajolt és felvette a padlóról az ingét. Azután az asztalhoz fordult, és rántott egyet a fiókon. Elővett egy vékony mobiltelefont, szemét le sem vette a testemről. „A kibaszott világnak jobb, ha vége” csendült ki a hangjából, ahogy felvette a telefont. A szemem elkerekedett. - Igen, tudom. Elintéztem. - Az asztal szélén ült, egyik kezével felém intett. Nagyot nyeltem. Most, hogy a hőség kicsit elhalványult, nem éreztem magam egy szex istennőnek, aki félig meztelenül áll itt. Hála istennek nem voltak ablakok. Előre araszolva, elkezdtem eltakarni magam, de Hunter szeme összeszűkült. Az oldalam mellett tartani a kezeimet nagy akaraterőnek bizonyult, de nem miatta tettem. Azt a fajta bizalmat akartam, amit kikényszerített belőlem. - Kicsit elkéstél a figyelmeztetéssel, haver. - Felém mutatva az ujjával, közelebb intett magához, félig elmosolyodott, amikor megálltam előtte. - Mint ahogy mondtam, ez már lezárt ügy. El van intézve. Hallottam a hívó tompa válaszát, de nem tudtam kivenni, hogy mit mondott. És nem voltam biztos, hogy Hunter odafigyelt, mert felém nyúlt, megfogta a kezem, és a combjai közé vont. Megborzongtam, ahogy megfogta a hajam, és szétterítette a vállaimon.

158

A mobilt a válla és füle közé szorította, egyik karjával átkarolta a nyakam, így hatékonyan egy helyben tartott, amíg másik kezével a hajamtól a mellemhez nyúlt. Elfojtottam egy nyögést és becsuktam a szemeimet, ahogy hüvelykujjával simogatott. - Uhm-uhm - motyogta Hunter. - Figyelek. Elvigyorodtam, ahogy a kezét elvette és elindult a köldököm felé. Egyáltalán nem figyelt oda. - Dex, úgy viselkedsz, mint egy punci - mondta Hunter. A szemeim kipattantak. Vigyorgott, ahogy elengedte a nyakamat. Másik kezét a bugyim felé csúsztatta. - Igaz. Eliza óta, minden miatt kiborulsz. Bármit is válaszolt Dex, Hunter vigyora mosollyá szélesedett, és istenem, a szívem hülyén csapkodott a mellkasomban. Tetszett Hunter így… ilyen kötekedően, kacéran és lazán. És ezt tudva - tetszik nekem, több nekem, mint valami őrült vágy - nem volt jó. Nem akartam, hogy tetsszen nekem - nem olyan módon, hogy attól a szívem görcsöl vagy lebeg vagy bármit tesz, ami esetleg ahhoz köthető, hogy kezdek valamit érezni. Még ha az életem nem lenne most teljes zűrzavar és más körülmények között találkoztunk volna, ő még mindig olyan srác lenne - öö, idegen aki egy csomó törött szívet hagyott hátra. Nehéz lenne érteni őt vagy egyáltalán kedvelni őt a legtöbb alkalommal, és még nehezebb megérteni. Különben is, amikor mindennek vége, itt hagynám, ha még élnék, és valószínűleg soha többé nem látnám őt újra. Ezt tudva, a mellkasom összeszorult a legkényelmetlenebb módon. Elkezdtem elhúzódni. - Mit gondolsz, hová mész? - kérdezte, karját a derekam köré fonta. - Nem. Nem te, Dex. Szart se érdekel, hogy te hová mész. 159

Lefagytam. - Talán nekem… Hunter megfordított, így a hátam a mellkasának simult és a hátsóm széttett lábai közé került. - Nem - mondta, és tudtam, hogy akkor mindkettőnkhöz beszélt. - Serena még nem futott el. Pont itt van és sehová se fog menni. Megborzongtam a hangjában lévő érzéki figyelmeztetéstől. Azután a kezét a bugyimba tette, ujjait végigfuttatta az érzékeny részen a combjaim között, és elakadt a lélegzetem. Óh, istenem, tényleg ezt fogja csinálni, amíg telefonál? Megragadott, mellkasát a hátamnak nyomta, lélegzete meleg volt. - Igen, elég elfoglalt vagyok most. Egyik ujját belém dugta, és összezártam a számat, nehogy felnyögjek. A csípőmet a tenyerének dörzsöltem. - Nem - mondta, a hangja mélyebb, durvább lett. - Ez nem a te dolgod. A szívem hevesen vert, ahogy az ujját pumpálta lassan. Ívbe feszítettem a hátam, hagytam, hogy a fejem hátraessen a vállára. Másik kezével megtalálta a mellemet, és én megragadtam a karjait. Dex mondott valamit, de Hunter félbeszakította. - Mennem kell. - Magára hagyta a mellemet, amíg megszakította a hívást és a telefon a padlóra esett, feledésbe merülve. - Hol is tartottunk? Óh, igen, hallani akarom, ahogy a nevemet sikoltod. A mennyezet elhomályosult, ahogy tűz söpört végig a véremben. Éreztem merevedését a hátsómon, annyira kemény. - Ezt csinálod? - kérdezte. - Magadhoz nyúlsz? - Mi? - elakadt a lélegzetem, ahogy még egy ujjal csatlakozott az elsőhöz. Ujjaival megállt. - Kényezteted magad, Serena?

160

Ez meg mégis milyen kérdés volt? Mozgattam a csípőmet, hogy sürgessem őt, de a másik kezét a köldökömre rakta, ezzel megállítva engem. - Komolyan gondolod? - Mit? Ez túl személyes? - Igen! - Szórakoztatónak találom, figyelembe véve, hogy hol van a kezem. Hát, egy pont neki. - És amit tenni fogok veled, az nagyon személyes lesz. - Ajkát hirtelen a nyakam oldalához szorította, meleg és kemény volt. Szóval, milyen gyakran? Nem válaszoltam neki. Hunter forró csókokat nyomott a nyakamra. - Heti egyszer? Többször? - Elhúzta a kezét és maga felé fordított. Egyik kezét a derekamra tette és az ajkai… az ajkai közel voltak a mellbimbómhoz, és simogatta megduzzadt melleimet. A lélegzetem elakadt, ahogy nyelvével megérintett. Az egész testem megremegett. - Lefogadom, hogy igen, és következő alkalommal kényeztette a mellbimbómat, - rám fogsz gondolni. Olyan arrogáns volt, de azután mellbimbómat a meleg szájába vette, és már nem érdekelt. Élvezet csapott át rajtam, és egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, ujjaimmal a hajába markoltam. Szabad keze lefele csúszott és a bugyimat eltüntette. Keze a combjaim között volt, ujjait végighúzta lüktető pontomon. Hunter felemelte a fejét, orrát nekidörzsölte a nyakamnak a fülem alatt. Azután arcát a hajamba temette. - Olyan gyönyörű vagy. A francba, olyan kibaszottul gyönyörű. A csiklóm lüktetett. Forró, erős borzongás rázta a testem. Ujjai alig érintettek meg és éreztem, hogy közel vagyok. Újra. Ez nem 161

volt szép - óh nem, ez nyers volt, tele fájdalmas szükséglettel. A csípőm előre hullámzott, nekidörzsöltem a kezének. Az élvezet elkapott, amitől megszédültem és kifogytam a levegőből. Hunter morgott, ahogy kezét a csípőmre tette, megállítva a mozdulataimat. - Mondd meg, hogy mit akarsz. Mondd ki. Frusztráció miatt kipattant a szemem. Nem lehet komoly. Megtoltam a vállát, de ő lebámult rám, szavak nélkül mondva, hogy mit kell tennem. Egy részem utálta őt. És a másik… nos, meg akart benne fulladni. Gonosz módon elvigyorodott, ahogy hüvelykujjával megsimította a csiklómat. - Igen - suttogtam rámeredve. - Oké. Igen. - Igen, mi? Nyelvemmel megnedvesítettem az ajkaimat. - Akarlak téged… - Akarsz engem, hogy mit csináljak? - Újra megérintett a hüvelykujjával. Felnyögtem. - Azt akarom, hogy elélvezzek tőled. Elégedett mosoly jelent meg az ajkán. Azt vártam, hogy kezei visszatérnek rám, de elhúzta a kezét, és nagyon közel voltam ahhoz, hogy megüssem. Aztán hirtelen megmozdult, karjával végigsöpört az asztal tetején. A dolgok a padlóra estek és egy másodperccel később már a hátamon voltam és a szája az állam alatt, lassan ereszkedett lefelé. Sötét haja, ajkai megérintették a mellemet. Egy apró sikoly jött ki a torkomon. Hunter lejjebb mozdult, lábaimat szélesre tárta, ahogy lelógtak az asztalról. Sebezhető - teljesen sebezhető voltam miatta. Villám rohant végig az ereimben, ahogy lábaimat széjjelebb tárta és megragadta a csípőmet. Nyelve a köldökömtől lesiklott a csiklóm fölé.

162

Ösztönösen megpróbáltam összezárni a lábaimat. Egy kicsit későnek tűnt, hogy ezt tegyem. - Hunter… - Tetszeni fog. - Megcsókolta combom belsejét. - Ezt megígérhetem. Tedd szét a lábad, Serena. Kifújtam a levegőt, és lassan, combjaimat széttártam a parancsára. - Szélesebbre - sürgetett, és én úgy tettem. Újra lehajtotta a fejét, és a nyelvével szétnyitott. A fejemet hátrahajtottam a fára és becsuktam a szemeimet. Ez volt az első alkalom. Senkitől se akartam, hogy ezt csinálja, de édes istenem, Hunter… Hunter a szájába fogta a húsomat, szétválasztva az ajkakat kemény, határozott nyelvmozdulatokkal. Kiáltottam. Úgy szopott, mintha én lennék a legédesebb nektár, az ő éltetőereje. Elveszve a nyers érzésekben, megragadtam a haját és csípőmet nekiszorítottam a szájának. A gyönyörtől felmordult, nyelvét kibe húzta. Megemeltem a hátam. A szívem kalapált. A nyelve dolgozott rajtam, míg nem szégyentelenül, lihegve mozogtam. A heves forróság növekedett bennem és addig nőtt, míg attól féltem, hogy elnyel engem. A testem cseppfolyós lett, ahogy a csiklómon mozgott és hozzáadta az ujját is. A szívása és lökése a testemhez igazodott. Nem kaptam levegőt, ahogy minden izom összeszorult, készen arra, ami minden bizonnyal egy észbontó orgazmus lesz. - Hunter, óh igen… - Küszködtem és elélveztem olyan erővel, és meglepett, hogy nem estem le az asztalról. Egész idő alatt rajtam tartotta a száját, magába szívta az utolsó cseppet is, amíg a testem édes utórengésekkel összerándult. Amikor a remegés alábbhagyott, lehajolt hozzám és lenyomott, hagyva, hogy érezzem a saját izgalmát. Keménységének hossza érezhető volt a ruháján keresztül. Akart engem - nagyon.

163

Éreztem, és jó esély volt arra, hogy hagyom, hogy megkapjon engem. Bármi áron, akkor is, ha ezen az asztalon akart. Egyik lábamat az övé köré kulcsoltam. Felemeltem a csípőmet, amitől remegés rázta meg a testét. Szétnyílt ajkai centikre voltak az enyémtől és gyorsan lélegzett. Változás ment át rajta, gyors és emésztő. Vonásai szögletesek, élesek lettek és sápadtabb, mint általában. Szemei égtek, és a hőmérséklet csökkent a szobában. A csillár fénye felvillant. A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy egyik kezemet a mellkasára tettem. A bőre most már jeges volt. - Hunter… Hirtelen leszállt rólam. Egy szempillantás alatt a szoba másik oldalára került a könyvespolc közelébe. Árnyékok kúsztak elő a szoba sarkaiból, álcázva Huntert, majdnem eltakarva őt. Felültem, a szívem a bordáimnak csapódott, mintha ki akarna esni a mellkasomból. - Jól vagy? Nem válaszolt. Csomóba szorult a bensőm. Elkezdtem lecsúszni az asztalról, de egy halk hang csúszott ki Hunterből, ami megállított. - Ne - morogta. A szívem megszakadt. - Mit ne? Eltelt egy pillanat. - Ne gyere a közelembe. Megdermedtem félig lecsúszva az asztalról. A meleg, kellemes áradat kifakult a bőrömön terjedő libabőrök nyomán. - Menj - hangja erőltetett volt, majd újra felhangzott a fejemben. Kifelé. Ez nem az a pillanat volt, ahol én vagyok az a csaj, aki megöli a fenevadat a meztelen bájával. Ez nem volt tv show, könyv, vagy film. Jeges félelem borította el a gerincemet. Alig tudtam kivenni Hunter alakját a terjedő árnyékban.

164

Az egész nem félek attól, ami volt dolgot, kidobhattam az ablakon. Kirohantam a szobából, futottam, mintha maga az ördög üldözött volna. Mezítláb rohantam a nappali parkettáján. Eljutottam a lépcsőig és megragadtam a korlátot. A kezem lecsúszott róla, elveszítettem az egyensúlyomat, és térddel ráestem a lépcsőfokra. Felnéztem. - Óh, Istenem - suttogtam. Fagy kúszott fel a korláton, terjedve a falon és a lépcsőkön is. Kifújtam a levegőt durván és a fehér, ködös levegő megfagyott, egy apró felhő lebegett a levegőben. A házban fények villantak, azután elment az áram. Nem mertem megmozdulni, de már túl késő volt. Éreztem Huntert. Közel volt, teljesen körülöttem. Libabőr lepte el az egész testemet. Jég érintette a vállamat, és egy másodperccel később a hátamon voltam, a lépcső élei a gerincembe nyomódtak. Először nem láttam semmit sem, csak sötétséget, olyan üres és nagy, hogy nehéz volt ránézni. - Hunter - suttogtam, kirázott a hideg. Megszilárdult abban, amit az igazi alakjának hívott. Teste hullámzó színű, ahogy rám hajolt. Dobogó szívvel, karjaimmal átkaroltam a nyakát és felhúztam a térdeimet. Semmit sem mondott, ahogy fejét oldalra biccentette. Zafír foltok jelentek meg sápadt kék szemeiben, melyek gyorsan kavarogtak. Óh, istenem, ez nem volt jó. Talán meg fogok halni a lépcsőn; meztelenül, mint ahogy születtem. Két kéz csapódott be fejem két oldalán, megrántva a hajam és ezzel a fejem hátrabukott. A szemeimbe nézett, és nem ismertem 165

fel őt - ez nem Hunter volt a dolgozószobából, aki másodpercekkel ezelőtt volt, vagy az okostojás, arrogáns bunkó, akit szórakoztatónak találtam furcsa módon. Nem volt benne semmi emberi abban, ahogy bámult. Nincs együttérzés. Nincs melegség. Megborzongtam, próbáltam olyan kicsi lenni, amennyire csak lehetséges, de a térdem megérintette középtájon, és erre olyan hangot adott ki, ami morgás és sziszegés között van. A picsába. Éhség lobbant a szemében, egy éles, érzéki vágy összekeverve valami sötétebb és halálosabb dologgal. Lehajtotta a fejét, míg hideg orra súrolta az enyémet. A levegő szorult közénk, és égni kezdett a torkom. - Kérlek - suttogtam. Hunter megdermedt, és azután remegés futott végig a testén. Elfordította a fejét az egyik oldalra, majd a másikra, mintha egy csomót akarna kidolgozni. Azután eltűnt - egyszerűen csak eltűnt. Csend volt, abszolút semmi sem volt. Egyedül voltam.

166

14. fejezet ALIG ALUDTAM EGY ÓRÁT ANÉLKÜL, hogy felébredtem volna és az árnyékokba bámultam, amely betört a szobámba. Ha Hunter ott is volt, nem mutatkozott. Amikor eljött a hajnal, a ház még hidegebb volt, mint általában. Egy gyors zuhany után, felvettem egy hosszú ujjú inget és egy farmert, majd lementem a földszintre. Hunternek nyoma sem volt, míg csináltam egy csésze teát és kivittem a bögrémet a teraszra, ahol tegnap este ettünk. Mintha a tegnap este ezer évvel ezelőtt lett volna és olyan volt, mint egy álom. Többet tudtam meg a Luxenekről és a fajtájáról, mint hittem volna, de még ezzel a tudással is, és azzal, amiket láttam azóta, hogy Mel mesélt nekem Phillip Vanderson-ról, nem készített fel arra, ami Hunterrel jött. Nem értettem mi váltotta ki benne a változást. Lábamat a mellkasomhoz szorítottam, kortyolgattam a kávémat, ahogy bámultam a mély árnyékokba, melyeket az erdő vastag ágai vetettek a padlóra. Rémült voltam tegnap este, talán nem olyan rémült, mint voltam, amikor a Luxenek felrobbantották Mel kocsiját, vagy megtámadtak a lakásomban, de elég közel voltam hozzá. Kétségem se volt, hogy Hunter táplálkozni akart belőlem és, ha meg is tette, megölhetett volna. De ő megállt.

167

Alig tudtam elhinni. Láttam a tekintetét. Ott nem volt egy csepp együttérzés, vagy emberség sem benne, de valahogy megállította magát. Volt egy olyan érzésem, hogy ez volt neki az első. A gondolataim az egyik aggasztó dologról a másikra terelődtek, ahogy megittam a kávémat. Ki kellett találnom, hogy a Luxenek miért akarták elhallgattatni Melt és engem olyan nagyon. Ha valóban a leleplezés fenyegetettsége miatt, vagy, ha Mel meghallott valamit, amit a Luxenek nem akartak. Ha az utóbbi volt a helyzet, akkor talán valahogy fölényben vagyok. Nem volt sok, de ez már valami volt. Félretettem a bögrémet és megdörzsöltem a halántékomat, arra gondoltam, amit Hunter mondott a Luxenek hatalom utáni igényéről és a domináns fajok történelméről. Istenem, ez majdnem túl sok volt, de kényszerítettem magam, hogy visszajátsszam a Mellel történt egész beszélgetést. Fájdalmas volt, rá gondolni és, hogy én nem hittem neki. Sas Projekt. Gyerekek. Pennsylvania. Annak a három dolognak egyáltalán nem volt értelme, de biztos voltam abban, hogy a gyerekek Pennsylvania-ban voltak. Ez azért volt nagy dolog, mert nem volt igazam. És a Sas Projekt? Úgy hangzott, mintha egyenesen a James Bond filmből lenne. De tudtam, hogy több van - volt valami, amit Mel mondott, ami ott volt a fejemben és minden alkalommal, amikor meg akartam ragadni, elillant. - A francba - motyogtam, becsuktam a szemeimet, ahogy továbbra is a homlokomat dörzsöltem. - Stresszesnek tűnsz. Felvisítottam Hunter váratlan megszólalásán. Elfordultam a széken, láttam, hogy az asztal másik oldalán ül. - Szent szar, te részben ninja vagy? 168

Szájának egyik sarka felfelé görbült. Ma reggel nem viselt napszemüveget. Az égbolt felhős és borús volt, a levegőben esőt lehetett érezni. - Nagyon csendes tudok lenni, amikor azt akarom. - A szart. - Egyik kezemet a mellkasomra helyeztem, éreztem, ahogy dübörög a szívem. - Megvannak az előnyei annak, hogy füstté és árnyékká tudsz változni, ugye? - Igaz, többek között. - Félrebillentette a fejét, a szürke égboltra hunyorgott. - Beszélnünk kell, Serena. Átkaroltam a lábaimat. - Igen. Rám nézett, feltűnő arca szenvtelen volt. - Majdnem megöltelek előző este. Uh. Hallani azt, hogy ilyen nyílt volt, nem tette könnyebbé az elfogadást. Félrepillantottam az arcáról, egy kis vörösbegyre fókuszáltam, mely ágról ágra ugrált. - Nem tetted - mondtam végül. - Táplálkozni akartam belőled. Táplálkozni akartam belőled, miközben megduglak. Teljesen kiszívhattalak volna. Borzongás futott végig a gerincemen. Lassan kifújtam a levegőt. Mit kellett volna erre mondanom? Igent a dugás részére, de kérjem, hogy nem öljön meg közben? - De megálltál. - Alig - válaszolta érzelemmentes hangon. - Következő alkalommal talán nem állnék meg. Felé fordítottam a fejem. Hűha, ember. - Azt gondolod, hogy lesz következő alkalom? Arrogancia jelent meg az arcán és kajánul elvigyorodott. Ezt az érzelmet mutatta. - Lesz következő alkalom. Felvontam a szemöldököm. - Ez hihetetlenül pimasz volt tőled. - Minél tovább vagyunk együtt, annál elkerülhetetlenebb. Lábát az asztalra tette és rám nézett. - Az eddigi legnagyobb orgazmusod volt. Újra akarod majd csinálni, hogy újra érezd. 169

Rábámultam. Oké. A vonzás még mindig megvolt. Még csak gondolni sem tudtam arra, amit az ujjaival csinált és arra a csodálatos szájra anélkül, hogy ledobjam a bugyimat, de nem volt halálvágyam. Pillantása találkozott megdöbbent tekintetemmel. - Még mindig akarsz engem azok után, amit tettem. - Épp azt mondtad, hogy táplálkoznál belőlem miközben dugnál, míg semmi sem maradna belőlem. Pontosan miért is akarnám azt csinálni? Fakó tekintete elsötétült. - Meg akarod tenni a dugás részét. Még most is, látom a vágyadat. Körbeölel téged. Ez megnehezíti számomra az ellenállást. Rábámultam, egyszerre akartam nevetni és arcon ütni. Viccelsz velem? Úgy hangzik, mintha az én hibám lenne! - Nem kellene vonzódnod hozzám. - Micsoda? - Felemeltem a kezeimet. - Ezt nem mondhatod komolyan. Hunter felvonta a tekintetét. - Nem nézek ki komolynak? - Te egy arrogáns, nagyképű seggfejnek tűnsz! - Felálltam és elindultam a nappaliban. Elértem az ajtót, de Hunter rohadtul felbukkant előlem. Túl dühös voltam, hogy lenyűgözzön a szuper-speciális földönkívüli sebessége, vagy, hogy megijedjek. Tűnj el az utamból! Elvigyorodott. Rohadtul rám vigyorgott Megpróbáltam kikerülni őt, de elállta az utam. Frusztráltan felsikoltottam. - Nem az én hibám, hogy vonzódom hozzád, és hogy meg akartad enni a lelkem, vagy akármi is volt az, amit tettél, amikor táplálkoztál belőlem, te faszfej. Ha azt hiszed, hogy túl veszélyes, vagy valami, akkor talán nem kellene hozzám jönnöd. Gondoltál már erre valaha is? 170

- Megenni a lelked? - Hunter nevetésben tört ki, és ez egy igazán kellemes hang volt, de a pokolba is, ha ettől is nem akartam kirúgni a szemétládát. - Az energiádat szívtam - minden élő dolognak van energiája. Lelkek? Ki tudja, hogy léteznek-e? Szikráztam. - Ki nem szarja le, hogy mit csinálsz valójában? Nem az én hibám. A tiéd! Vigyora nem halványult. - A fenébe, nagy szád van. Ezt szeretem. Elkeseredetten sikerült megkerülnöm. A nappaliig jutottam, mielőtt újra megjelent előttem. Ez alkalommal sikítottam. - Jézus! Abbahagynád ezt? Keresztbe tette a karjait. - Nem tudom. Túl szórakoztató. Összeszűkült a szemem. - Igazad van. - Mi? Felsóhajtott. - Igazad van. Nem a te hibád. Az enyém. Te nem tettél semmit sem, hogy ez legyen. - Kibaszottul igaz. - De nem kellene vonzódnod hozzám. A szemem forgattam, és lehuppantam a kanapéra. - Ez nem olyan, amit irányítani tudnék. Bízz bennem, tudom, hogy jobb lenne, ha nem vonzódnék hozzád, szóval csak ne legyél olyan, olyan… - Olyan mi? - Szexi? - Sóhajtottam, éreztem, hogy elpirulok. Ez olyan hülye, jelentéktelen beszélgetés volt. - Miért lettél olyan tegnap este? Már csókoltál meg azelőtt, de nem viselkedtél úgy. Hunter nem válaszolt azonnal. Úgy nézett ki, mint aki megpróbál kidolgozni egy komplex puzzle-t a fejében. Táplálkozás és a harc arra készteti a fajtámat, hogy szexet akarjon. 171

Nos, ez mindent megmagyarázott. Nem. - És a szextől táplálkoznom kell - tette hozzá, utólag. - Még akkor is, ha már táplálkoztam. Jézusom. Ettől a szex… bonyolult volt. - Ez mindig ilyen? - Nem. Meglepetten felnéztem rá. - Nem? - Általában külön tudom választani a szexet a táplálkozástól. Veled, nem tudom. - Megvonta a vállát. - Nem értem. Ez… érdekes. - Érdekes? - motyogtam. Tudtam volna jobb szavakra is gondolni. Mint egy postaláda tele különböző szavakkal, mint egy össze-vissza, furcsa, nem jó - postaláda. Felültem, a szemem összeszűkült. - Szent szar. - Mi van? - Mellém ült. Megráztam a fejem, másodpercekre attól, hogy tapsoljak, mint egy fóka. - Postafiók! A szemöldökét ráncolta. - Jól vagy? - Igen. Csak eszembe jutott… Hunter hirtelen felpattant, fejét oldalra billentette. Meglepetten, majdnem felugrottam a kanapéról. Abbahagynád a mozgást… - Menj az emeletre - mondta, rám se nézett. - Úh… - nem szerepelt a terveim között, hogy az emeletre menjek. - Mi történik? Hunter körbesétálta a kanapét, az előcsarnok felé tartott. Menj az emeletre és maradj ott, Serena. Nem viccelek. Az ingerültség vulkán módjára tört ki belőlem. - Már megbocsáss, de elmondanád… A pillantás, amit felém küldött, tiszta figyelmeztetés volt, elég erős, hogy a legtöbb ember összecsinálja magát. A kopogtatás az ajtón szinte visszhangzott a házban. 172

Kérdőn néztem rá. - Tudtad, hogy valaki jön? - Egy pár pillanattal ezelőttig nem - motyogta. - Serena, kérlek, menj az emeletre. Kíváncsiság tombolt bennem, erősebb volt, mint a dörmögős hozzáállása. Az agyam gyorsan kapcsolt. - Oké - mondtam édesen. Kétség suhant át az arcán. - Serena… Újra kopogtak az ajtón, ezúttal hangosabban. - Megyek. Csak szerzek egy italt először. Egy pillanatig rám bámult és utána sarkon fordult, odament a bejárati ajtóhoz. Én a konyhába rohantam. Nem a legjobb ötlet és talán nem a legokosabb, de tudni akartam, hogy ki van az ajtónál és mi történik. És már belefáradtam abba, hogy Hunter megmondja nekem, hogy mit csináljak. - Meglep, hogy itt látlak. - Hunter hangja közelről jött, tudtam, hogy a nappaliban voltak. - Ez az utolsó hely, ahol várnám, hogy feltűnsz. A válasz egy mély nevetés volt. Nyilvánvalóan ez a vendég férfi volt. - Biztos, hogy nem vagy annyira meglepve, Hunter. A bejárat felé osontam, remélve, hogy láthatom, hogy ki van itt. - Nem vagyok meglepve, hogy az államokban vagy - válaszolt Hunter nyugodtan. - Attól vagyok lepődve, hogy az ajtómnál jelensz meg. - Az vagy? - Az idegen hangját hideg humor övezte. - Most ez nem igazán megfelelő az idő - mondta Hunter egy pillanat szünet után. A hangja még mindig nyugodt volt, aminek megnyugtatónak kellett volna lennie, de nem volt az. - Talán folytathatnánk később ezt a beszélgetést? - Attól tartok nem. 173

- Akkor attól félek, arra kell, hogy kérjelek, távozz. - Köze van ennek ahhoz, amit a konyhában rejtegetsz? A kérdés miatt kirázott a hideg. Óh. A francba. Összeszorítottam a szememet. - Ennek semmi köze hozzá. - Hunter hangjában lévő nyugalomban megjelent egy borotvaéles él. Mozgás lágy hangja volt és egy halk morgás, ami arra a hangra emlékeztetett, amit Hunter adott ki tegnap este. - Talán előjöhetnél és csatlakozhatnál a beszélgetésünkhöz mondta az idegen. - Nem harapok. Ígérem. Felpattant a szemem. A szívem a torkomban volt, a lábam legyökerezett, ahol álltam. - Ne bámulj rám így, Hunter. Ez nem igazán vonzó nézés. Csizmák hangját hallottam a padlón és azután: - Gyere ki. Látni akarlak. Tudtam, hogy a legjobb az lenne, ha rejtve maradnék, de nem igazán tudtam elrejtőzni. Vettem egy mély lélegzetet, ellöktem magam a faltól és az ajtóhoz álltam. Először Huntert láttam meg. Kemény állát, az izmot ott, és az acélos csillogást a szemeiben, melyek az jelezték, hogy mérges. Egy rövid másodpercre egymásra néztünk és nagyot nyeltem. A gyomrom csomóban állt, tekintetem átsuhant a szobán. Mély lélegzetet vettem és hátraléptem egyet, a tekintetem Hunterre szökkent és utána oda, ahol egy másolata állt. Ugyanaz a fekete, hullámos haj, világoskék szemek, mint a hajnali ég, nézett vissza rám. Ugyanolyan arccsontjuk volt és széles, kifejező ajkuk. Azonos magasság és széles vállak, de míg Hunter farmerban volt, ő… az ikertestvére fekete bőr nadrágot viselt és egy fekete gombos inget, ami félig ki volt gombolva. Nem ez volt az egyetlen dolog, ami más volt. Ikertestvérének

174

arcszíne inkább arany volt, mint alabástrom, mintha napon töltötte volna az idejét. Szent Arum, kettő volt belőle. Az ikertestvér előre lépett, de ugyanígy tett Hunter is, lépéseik egymást utánozzák. Idegesítő volt, ahogy mindketten felém léptek különböző sarkokból. Az ösztönöm azt súgta, hogy küzdj, vagy menekülj. - Lám, lám, lám… - motyogta az iker, ajkai felfelé görbültek, annyira olyan volt, mint Hunter önelégült mosolya. - Ki ez a csinos hölgy? - A neve Serena - mondta Hunter, a szeme rajtam volt. - És éppen fel akart menni az emeletre. Nem igaz? - Remélem nem fog elfutni -, mondta az iker, és úgy nézett a testvérére, amit nem tudtam megfejteni és talán nem is akartam. Nem túl gyakori, hogy ilyen szép társaságom legyen. - Nagyon kétlem - válaszolta Hunter szárazon, és egyet kellett értenem. Az iker elmosolyodott. - De akkor is… nem olyan szép társaság, mint ő. - Nem tért ki arra, hogy mire gondolt, ahogy kinyújtotta a kezét. - A nevem nevetségesen kimondhatatlan, mint Hunter valódi neve is, de a legtöbben Sin-nek hívnak. Hunterre bámultam. - A Hunter nem a valódi neved? - Micsoda? - Sin szeme elkerekedett. - Nem tudja? Óh, Serena, annyi minden van, amit elmondhatnék. Hunter arcán az izom megrándult. - Ez az egyetlen név, amire válaszolok. Pillantásom Sin még mindig kinyújtott kezére esett. Emberi viselkedése azt diktálta, hogy fogadjam az ajánlatát, de kényszerítenem kellet a kezem, hogy kinyúljon. Amikor az ujjai az enyémek köré fonódtak, egy kis töltet áramlott át rajtunk. A

175

szemem sarkából láttam, hogy Hunter előre mozdul. A testvére elengedett, ujjai végigsiklottak a tenyeremen. Sin a testvéréhez fordult. - Szóval, ezért voltál elfoglalt, hogy felhívj, email-ez vagy talán írj nekem? Hunter mellém állt és keresztbe tette a karjait a mellkasán. Nem akartam kapcsolatba lépni veled. És most már úgy érzem, hogy nem is fogok. - Áucs. - Sin egyáltalán nem tűnt mesterkéltnek. A kanapé szélén ült, és kinyújtotta hosszú lábait. Tekintete kettőnk között váltakozott, mielőtt végül a testvérére nézett. - Egy kicsit sápadtnak tűnsz, Hunter. Vigyáztál magadra? Eszel megfelelően? Úgy éreztem, mintha Sin vizuálisan molesztálna, ebből tudtam, hogy mire is gondol. Hunter megmerevedett. - Elég volt, Sin. Kuncogott, ahogy rám nézett. - A testvérem egy tüskés fattyú, nem igaz? Minden a diétáról szól, mindig mondom neki. Ha ő… jobban étkezne, jobb hangulatban lenne. Mit is mondanak az ételről? - Az vagy, amit megeszel? - Ajánlottam, megemelve a szemöldököm. - Ah! Igen. - Sin összecsapta a kezét a combján. - Az vagy, amit megeszel, Hunter. - Ez az, amit hallottam. - Hunter lassan kinyújtotta a karjait. Sin felhúzta a szemöldökét. - Hallottál egyáltalán Lore-ról? Nem úgy tűnik, hogy… meg tudnám találni. - Lore? - kérdeztem, mielőtt megállíthattam volna magam. - Lore a fivérünk - válaszolta Sin. - Hármas ikrek vagyunk. Hunterhez fordultam. - Huh…? - Csak egy testvérem van - vigyorgott Hunter. - Azt hiszem, itt mindenki ki tudná találni, hogy ki nem az. Igen, volt egy jó ötletem. 176

Csend következett, valami volt a két testvér között. Nem tudtam, hogy mi, de az volt a határozott érzésem, hogy másodpercekre voltak attól, hogy egymásnak essenek. Sin mosolya nem tűnt el. - Talán kint kellene folytatnunk ezt a beszélgetést? Ez egy olyan szép nap egy sétára. Úgy tűnt, mintha eső közeledne. Hunter kurtán bólintott. - Egyetértek. Mindkét testvér az ajtó felé tartott, de Hunter megállt, hosszan rám nézett, ami bajt ígért későbbre. Nem értettem ezzel egyet. Ehelyett arra voltam kíváncsi, hogy bármelyikük is visszatér-e a „sétából”.

177

15. fejezet KINN A PÁRÁS REGGELI LEVEGŐBEN ÉS AZ ŐSI FÁK KÖZÖTT, dühösen meredtem fivérem tarkójára. Az összes pillanat közül Sinnek épp most kellett úgy döntenie, hogy feltűnik. Sin hátravetette a fejét és felnevetett. - Csinos kis darabot hoztál ide magaddal. Megosztod…? Eltörtem a testvérem nyakát. Csak így - két kéz fejének két oldalán, aztán csavarás, recsegés, ropogás, pattogás meg az összes többi szarság. Sin a földre roskadt, csupán egy rángatózó kupaccá redukálódva. A néhány másodpercnyi áldott csendben a fának dőltem, és míg várakoztam, megpróbáltam visszaemlékezni, pontosan hány alkalommal törtem el Sin nyakát. Hússzor vagy többször? Határozottan többször. Sin teste kezdett elmosódni és egyre sötétebbé válni, miközben elvesztette az alakját. Sötét esszencia kavargott és emelkedett a talaj felé. Füst vastag csápjai terjedtek szét, amik elérték az alsó ágakat. Ahogy érintkezésbe kerültek, a levelek élettelen barnává száradtak. Műsor. A homályos füst visszahúzódott egy pillanatra, felfedve testvérem valódi formáját. Ahogy Sin megfordult, a könnyed mozdulat elrejtette a ragadozót a kecsesség alatt. Majd Sin felvette emberi formáját. - Mi. A. Fasz. Hunter?

178

- Nem tudom visszafogni magam a közeledben. Olyan ez, mint egy szokás. - Akkor vess véget a kibaszott szokásodnak, mert ez fáj. Jézusom - Sin tett egy lépést hátra és megigazította a pólóját. - Ha nem lennél a testvérem… - Mi lenne? Halálra idegesítenél? - Ellöktem magam a fától és a képébe másztam. Vagy te tényleg azt hiszed, ki tudsz engem nyírni? Sin nevetett. - Azt hiszed, te ki tudsz nyírni engem? Már nem táplálkozol Luxenekből. Gyenge vagy. Keresztül rugdalhatnám a segged ezen az istenverte bolygón. - Óh, ezt gondolod? - Ez az, amit tudok. Nem lettél más, csak a Nemzetvédelem kis ribanca. Szívességet teszel nekik, míg a Luxenek továbbra is erősödnek. Ezért van az a nő a házadban? Fogadok, hogy van valami köze hozzájuk. A Nemzetvédelem azt mondja, hogy ugorj, és mit mond erre Hunter? Félig elfordultam, az orrom alatt nevetve, majd vissza megpördültem. A nyakánál megragadva hajítottam el Sint. Nehéz teste olyan erővel ütközött a fának, hogy több ág is a földre zuhant. Sin arcába repültem és ujjaimat mélyen a torkába vájtam. - Hunter azt mondja, csókold meg a seggem. Sin feltartotta a kezeit és fulladozva nevetett - Óh, szóval Hunter nemrég táplálkozott, nem igaz? Kétlem, hogy az a nő adhatta neked ezt a fajta erőt. Ha mégis, kaphatok egy kis kóstolót, csak egy kicsikét, és míg rajta vagyok, megbaszhatom? Belevertem a fába a fejét, elég keményen ahhoz, hogy betörjek egy koponyát, de az én átkozott testvérem csak nevetett. - Sosem tudtad, mikor kell befogni. - És neked sosem voltak meg a tökeid, hogy azt tedd, ami helyes - köpte vissza Sin. 179

Elengedtem és hátráltam egy lépést, mielőtt olyat tettem volna, amit megbánok. Voltak olyan idők, amikor meg akartam ölni a fivérem, köztük ez is, de Sin a családom volt. Ugyanazon a véren osztoztunk és ugyanazon a múlton. - Ennek semmi köze a tökösséghez - mondtam. - A húgunk halott, emiatt a háború miatt…ne, kibaszottul ne fordulj el tőlem. De Sin elfordult. Kilőttem előre és megragadtam az állát, arra kényszerítve Sint, hogy rám nézzen. - A húgunk halott. Lore majdnem meghalt, egy háború miatt, amit az elődeink vívtak, egy háború miatt, amit senki sem fog megnyerni, különösen nem itt, nem ezen a bolygón. - Győzni fogunk - haraggal teltek meg Sin szemei. Tízszeresen fizetjük vissza azt, amit a népünkkel tettek. - Csinálj amit akarsz. - Hagytam elmenni. - Te és a többi Arum odakint, akik meg akarják bosszulni elesett őseiket, ki fogjátok nyíratni magatokat. Talán egy másik bolygón, de itt, az emberekkel, veszíteni fogtok, mert a Luxeneket támogatják majd, sőt már most is azt teszik. Követik őket, egyenesen a saját halálukba. És mindeközben segítenek a Luxeneknek kiirtani mindannyiunkat. Szóval cseszd meg, ha nem veszem be többé ezt a süket dumát. Undor töltötte meg Sin arcvonásait - Hogy mersz hátat fordítani nekünk. - Ennek semmi köze hozzánk. A családunkról van szó. Nem temetek el egy másik testvéremet is, egy olyan ügy miatt, amiben nem is volt szerepük. - De mi részesei vagyunk, Hunter. Arra teremtettek minket, hogy azt tegyük, amit eddig is próbáltunk tenni. Megszületni és felemelkedni, hogy elpusztítsuk a Luxeneket. Mi vagyunk az

180

egyetlenek, akik képesek megakadályozni őket, hogy egy újabb világ felett zsarnokoskodjanak. Ez a része igaz volt, de a többi akkora nagy szarság, hogy szükségem volt egy rohadt lapátra. - Szóval, mit gondolsz, mit kellene tennünk? Hagyjuk a Luxeneket békén? Hagyjuk ezt az egészet annyiban? - Testvérem undorodva húzta el a száját. - A francba, legközelebb már azt fogod gondolni, az is rendben van, ha a két faj keveredik. Most csak simán hülye volt. - Nem azt mondtam, hogy meg kellene fogni egymás kezét és elénekelni a Kumbay - kibaszott - yat 5 velük. Nem mondtam, hogy egyáltalán szabad kezet kellene nekik adnunk. Sin megrázta a fejét - Akkor, mit mondasz? - Azt mondom, lépj tovább. Engedd el. Vigyorgott. - Mint, ahogy te és Lore tettétek. Egyébként, hol van Lore? - Ő semmit sem akar tőled, Sin. Sin elfordította a fejét és összepréselte az ajkait. - Azt hiszem, tudom mi a probléma veletek. Szerintem mindketten megijedtetek. - Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy belerángass ebbe a szarba. - Te és Lore - folytatta Sin fölényesen, - kibaszott puncik vagytok. Elvigyorodtam. - Inkább baszunk puncikat… - Vicces. Mondd meg Lorenak, hogy nem tud elbújni előlem örökre, és mint ahogy neked is, szembe kell néznie a kötelességével.

Kumbaya: Dél-Karolinában énekelték először néger rabszolgák sajátos nyelvjárással: Come By Yuh. Ennek a jelentése Come by here. 5

181

Harag hullámzott végig rajtam, annyira mély és forró, hogy nehéz volt megtartanom emberi formámat. - Nem az én kötelességem, vagy az övé, hogy egy olyan háborúban harcoljunk, amiben nem is hiszünk. - Elhallgattam. - Vigyázz magadra, de tűnj innen. Tényleg nincs időm erre a szarságra. Sin szemei addig sötétültek, míg nem maradt más, csak két koromfekete pupillája. - Előbb vagy utóbb vissza kell térned a játékba, testvér. És, ha bármi, vagy bárki is megakadályozza, hogy meghozd a helyes döntést, én majd személyesen és boldogan távolítom el azt az akadályt. - Te most fenyegetsz engem, vagy azt, ami az enyém? - Hú, várjunk csak. Az előbb azt mondtam, hogy az enyém? Bassza meg. - Sin? Testvérem tekintete a mögöttem lévő házra siklott. - Vannak olyan akadályok, amik eltávolításában sokkal nagyobb élvezetet lelek majd.

Miután Sin lelépett, órákig a sűrű erdős területet jártam a közösség körül a valódi alakomban, míg az este le nem szállt, és meg nem bizonyosodtam felőle, hogy Sin elhagyta a környéket. Nem ment el azonnal. Kibaszottul nem, az a rohadék elidőzött itt, tesztelt engem. Folyton visszatért a ház közelébe, Serena közelébe. Az enyém. Ezt meg, hogy a kibaszott faszba értettem? Az enyém? Én már le is pecsételtem rá az igényemet, miután csak másodperceken múlt, hogy meg ne öljem az éjjel? Simán. De még csak nem is ez volt a legelcseszettebb része. Hanem az a tény, hogy ez helyénvalónak tűnt. Fura. Tudtam, hogy távol kell tőle maradnom, de nem akartam.

182

És azt is tudtam, hogy nem is fogok. Talán csak el kell távolítani a szervezetemből. Megvakarni ezt a viszketést. Csak anélkül kell csinálnom, hogy megölném. Amikor visszatértem a házba, Serenát a kanapén találtam, ahogy várt rám. Talpra ugrott amikor észrevett az ajtóban. - Oké. Mielőtt kiabálni kezdenél velem, csak azt szeretném mondani, hogy azt hittem meghaltál. El voltál egész nap. - Nyilvánvalóan nem vagyok halott. - Néhány lépésnyire álltam meg tőle. - Képtelen vagy hallgatni a legegyszerűbb utasításokra is? Kezdem csodálni, hogy hogy a francba vagy még életben? Összefonta a karjait és kissé felemelte az állát. Aranyos. - Nem szeretem, ha parancsolgatnak nekem. - Szereted, amikor azt mondom, nyisd szét a lábad nekem mutattam rá, mire jutalmul vörösség futott át az arcán. - Akkor miért tudsz szót fogadni, máskor pedig nem? - Mert szeretném tudni, mi folyik itt, te hatalmas faszfej mondta. - Faszfej? - Azt elfelejtetted, hogy az egész életem gyökerestől felfordult és itt vagyok veled, arra várva, hogy a rendőrök visszajöjjenek. Szóval gondoltam, hogy talán ők vannak az ajtóban. Nem kellett volna megpróbálnod sötétben tartani engem. - Nem hagynád ezt abba, és gondolnád azt, hogy ez azért van, hogy megvédjen? - Elléptem mellette, megragadtam a távirányítót és kikapcsoltam a tv-t. - Nem. Annak túl sok értelme lenne. Felém pördült. - Tudom, hogy megpróbálsz biztonságban tartani, de ez nem ennyire egyszerű. - Valóban? - Úgy döntöttem, hogy tetszik, amikor ilyen. Teljesen ki van akadva, tüzes, akár a Nap. Leengedte a karjait, 183

kis kezei ökölbe szorultak, dühöngött. - Kellett valaha is támaszkodnod valakire? Kellett már valaha, valaki más kezébe tenni az egész életedet és reménykedni, hogy megvédenek. A kérdés nevetséges volt számomra - Nem. Persze, hogy nem. - Pontosan - tette fel a kezeit. - Te sem vagy képes rá. Akkor miért várod el tőlem? Válaszra nyitottam a számat, de aztán bölcsen bezártam. Egyik azonnali válaszom sem javítana a helyzeten. - Én csak nem… Nem számít - meredt rám Serena, majd megrázta a fejét, ahogy elfordult és a lépcső felé indult. - Mit nem? - követtem őt a kanapé körül, tartva a távolságot. Serena megállt a lépcső alján és szembefordult velem. - Nem értelek téged. - A legtöbb ember nem ért - mosolyogtam. - Nem azonosak a társadalmi normáink. Valószínűleg azért mert én… - Igen, egy idegen vagy. Nem felejtettem el. De mióta is vagy a Földön? Gyerekkorod óta? És mégsem ragadt rád semmilyen társadalmi norma innen. Nem szóltam semmit, mert igazából, inkább maradok csendben, a hazugság helyett. Hangosan fújta ki a levegőt. - Meséltem neked az anyukámról, és te azt mondtad a szüleid meghaltak. Miért nem említetted, hogy van egy bátyád? - Mert Sint nem tartom a testvéremnek. - Ez elég durva, nem gondolod? - kérdezte. - Már találkoztál vele. Mit gondolsz? Kezét a korlátoszlopra helyezve, úgy tűnt azon vívódott, amit mondani készült. - Mi van a másik testvéreddel? Mosolyom szigorúvá vált. - Nem beszéltem neki Loreról. Neked sem fogok. - Felejtsd el - megfordult és felment a lépcsőn. 184

Tudtam, hogy el kellene engednem. Hogy a haragom vezetett előre, vagy valami sokkal mélyebb, nem tudtam. Két másodperccel később csatlakoztam hozzá az emeleti lépcsőfordulóban. Megriadva hátra lépett. - Hagyd ezt abba! - Ettél már? - indultam felé és sötét részem elégedetten morgott, amikor még egy lépést hátrált tőlem. - Serena? - Igen. Ettem. Köszönöm… - Én nem - morogtam, miközben végigsiklott rajta a tekintetem. - Perverz - motyogta, és tovább hátrált, míg a padlástérbe vezető lépcső korlátjainak nem ütközött. A folyosó felé vette az irányt, ami a szobájához vezetett, de elálltam az útját. Mellkasa élesen emelkedett. - Mit akarsz, Hunter? Ó, ez egy beugrató kérdés volt, amire nem is válaszoltam. Egy hosszú pillanatig bámultam őt és a következő szarság, ami kijött a számon még engem is meglepett. - Volt egy húgom. Serena pislogott. - Neked… neked volt egy húgod? - Igen. - Akár ki is teregethetem az egészet. - Négy évvel ezelőtt ölték meg. Szinte azonnal együttérzés töltötte meg a tekintetét. De nem szólalt meg azonnal. - Hogyan? - Gyere velem. Összehúzta a szemöldökét és nem mozdult. - Gyere velem és elmondom hogyan - nyújtottam felé egyik kezem. Továbbra sem mozdult. - Gyere fel velem a padlásszobámba - tettem hozzá lágyabb hangon. Hátrapillantott a válla felett, majd rám. Hitetlenkedés látszott az arcvonásain. Találkozott a tekintetünk, majd a kezét az enyémbe tette. Az ujjaim azonnal elnyelték az övéit. Felvezettem

185

a lépcsőn. Önként jött, de mégis ideges vibrálást árasztott magából. Csillapíthattam volna az idegességét, azzal hogy mondok neki valamit, megnyugtathattam volna, de nem mondtam semmit, mert nem tudtam megnyugtatni, amikor nem voltam benne biztos, hogy valaha is lesétál ezen a lépcsőn.

186

16. fejezet A PADLÁSTÉR TÁGAS VOLT, és mint a ház többi része, nagyon minimalista. Ágy. Komódok. Egy kanapé és néhány szék. Volt néhány más szükséges dolog, de semmi igazán személyes. Az ágynál hagytam. - Helyezd magad kényelembe. Serena körülnézett és kezeivel végigsimított a combjain. - Ez egy nagyon szép szoba. - Az. - Lerúgtam a cipőmet és az erkélyajtóhoz legközelebbi székre ültem. - Ülj le. Körülnézett és felsóhajtott, ahogy leült az ágyam szélére. Összeszorította a térdeit és kezeit összekulcsolta az ölében. Nagyon szemérmes. Nagyon illedelmes. Arra késztetett, hogy bemocskoljam őt. Hátradőltem a székbe és hátrahajtottam a fejem. Szememet behunyva felsóhajtottam. - A húgom más volt. Mindnyájunk közül ő alkalmazkodott az emberi világhoz a legjobban. Olyannyira, hogy alapvetően emberi volt, minden olyan szempontból, amit te elvárnál tőlem. Nem vadászott Luxenekre és nem akart részt venni az ellenük való küzdelemben. - Táplálkozott belőlük? Ajkaim fanyarú mosolyra húzódtak. - Ha nem táplálkozunk, olyan gyengék vagyunk, mint az emberek. Nem sértegetni akarlak ezzel, de ha nem táplálkozunk, vagy nincs olyan dolog, ami ezt helyettesíti, nem tudjuk megvédeni magunkat. Egy kis szüntet tartott. - Helyettesítő?

187

- Táplálkozhatunk emberekből, nyilvánvalóan, de ők nem tesznek olyan erőssé, mintha egy Luxenből táplálkoznánk. A húgom úgy döntött nem táplálkozik Luxenekből vagy emberekből. Így nagyon sebezhető volt. - Mi történt vele? - kérdezte csendesen. - Ő rendben volt, de a fajtánkból valók között élni kemény. Nem értettük miért nem táplálkozik, mert ez nagyon veszélyes volt a számára. Elhallgattam, és kinyitottam a szemem. Kibaszottul a mennyezetet bámultam. - Mindenesetre, elhúzódott tőlünk, és azzal végződött, hogy elvegyült az emberek között. A közelében maradtam. Ahogy Lore is. Főiskolára ment meg ilyenek. Találkozott valakivel és… boldog volt. - Találkozott valakivel? Egy emberrel? - Igen - nevettem, de hidegen és tompán. - Azzal a férfival volt, amikor belefutott néhány Luxenbe. És annak ellenére, hogy nem táplálkozott már belőlük évek óta, a Luxenek fenyegetést láttak benne - az ellenségüket. És, hogy mi volt az oka? Az, hogy, mi megtámadtuk a Luxenek egy csoportját egy héttel korábban. Neki semmi köze nem volt hozzá. Mi tettük. De ez nem számított. Nem volt elég erős, hogy megvédje magát, és a férfi sem. Megölték őt és a férfit is. A testüket kinn hagyták egy mezőn, akár a szemetet, hogy megtaláljuk. - Istenem - suttogta Serena. Nem mondtam semmit. Egy istennek sem volt köze ehhez. A húgomat azért gyilkolták meg, mert a mi két fajtánk így hadakozott egymással. Nem volt másik ok. Ő sosem ártott volna nekik. És talán ők sem bántották volna a húgom, ha előtte nem lett volna az, amit tettünk. Az én hibám volt. Sin hibája volt és Loreé. Mi hoztunk halált a húgunkra.

188

Furcsamód nem hallottam vagy láttam Serenat mozdulni, de keze a karomon volt, és ő előttem térdelt. A szeme könnyektől csillogott. Lenéztem rá, egyszerre voltam dühös és nyughatatlan, hogy kijussak onnan. Azt sem tudtam, miért meséltem neki minderről. Felállni készültem, de akkor ő egy kibaszott hihetetlen dolgot művelt. A térdemre hajtotta a fejét. A feje a térdemen volt. Megdermedtem. Nem vettem levegőt és csak bámultam rá. A szemei csukva voltak, mintha elaludt volna, vagy mintha imádkozna. Bár kételkedtem benne, hogy bármelyiket is tette. - Az anyukámat azért a húsz dolcsiért gyilkolták meg, ami a táskájában volt - mondta reszkető hangon. - Ennyi volt az egész. Húsz dollárért metszették el a torkát. Nem szóltam semmit. - És a legrosszabb az egészben? - folytatta halkan. - Az anyukám odaadta volna a kölyöknek a pénzt, ha az kéri. Nem kellett volna megölnie. - Azt tapasztaltam, hogy az emberek ugyanolyan értelmetlenül gyilkolnak, mint ahogy a Luxenek vagy a mi fajtánk teszi. Serena elhúzódott, de a kezem önállósította magát és rákulcsolódott a tarkójára. Ajkai szétváltak és az aurája halványkékből rózsaszínre váltott. Megnedvesítette az ajkait és a farkam életre kelt. Ilyen gyorsan. Kőkemény lett. Igen, elég ebből a megosztás szarságból. - Köszönöm, hogy elmondtad ezt nekem - mondta. Hűha. Mi van? - Miért? - Ez segít, hogy jobban megértselek.

189

Újra megdermedtem. Megérteni, engem? Vastag füstként nőtt bennem a harag, keveredve valamivel, amit még csak meg sem tudtam nevezni. Egy érzéssel, amit nem ismertem fel. - Te jobban meg akarsz érteni engem? - A hangom élére felkapta a pillantását. - Serena? - Én… - megrázta a fejét. Megérezte a változást. Erős volt benne az ösztön. Csak soha nem hallgatott rá. És így kötött ki ott, ahol éppen volt. A kezemmel a tarkóján addig húztam előre, míg a lábaim között nem térdelt. Megragadta a szék karját, így egyensúlyozva magát. Lehajtottam a fejem és éreztem, ahogy az ajkaim felfelé görbülnek, amint végigsimítottak az arcán. - Meg akarsz érteni engem? Igazán? Tudom, hogy nem kellett volna felhoznom ide magammal. Tudom, hogy nem vagy biztonságban velem, de ide hoztalak. Nem hiszem, hogy tényleg meg akarsz érteni engem, Serena. Vett egy éles levegőt, de nem húzódott el. - Ha bántani akartál volna, mostanra már megtetted volna. Nevettem miközben a haját piszkáltam a halántéka körül. Magához vonzott a melegsége. - Tényleg így gondolod? Volt egy kis szünet. - Korábban nem voltam benne biztos, de most már igen. - Őrült vagy. - Végighúztam az ajkam állának vonalán, elcsábulva a finom borzongástól, ami átjárta őt. - És már túl késő. Lélegzete lágy volt az arcomon - Hunter… mit csinálsz? - Amit akarok. - Megfogtam a kezét és a farmerom alatti kidudorodáshoz vezettem, mire Serena kiengedett egy zihálást. És én téged akarlak. Vártam rá, hogy elhúzódjon. Ezt megadtam neki. Hogy ha elijedt volna, hagyom elmenni. A kezeimet a székhez kellett 190

volna szögeznem, hogy üldözőbe ne vegyem, de minden tőlem telhetőt megtettem volna, hogy hagyjam elmenni. De nem ment. Talán halál vágya volt. Az előző este után, nem voltam benne biztos, hogy képes lennék-e megfékezni a sötétebb részem. De nem számított már ezen a ponton. Magamhoz szorítottam a kezét és elfojtottam egy nyögést. A másik kezemmel hátrasimítottam a haját majd a kezemet az arcára tettem, hátradöntöttem a fejét, így szemeink találkoztak. - Érts meg jobban, Serena. A mellkasa gyorsan emelkedett és körülötte a rózsaszín vörössel keveredett. Csípőmet ringatva a tenyeréhez nyomtam magam. Gyönyörhegyű nyilak záporoztak végig a gerincemen. - Biztosan ezt kellene tennünk? - kérdezte Serena a normálisnál mélyebb hangon. Rengeteg dolgot kellett volna éppen tennünk. Ez nem volt közöttük. De, mint, ahogy nemrég felismertem, Serena egy viszketés volt, amit meg kellett vakarnom. - Erre van szükségem. - Szükséged? Éreztem, hogy megduzzadt a farkam. - Igen. Serena egy vicces kis dolog volt, mert miközben beszélt, keze sajgó merevedésemet dörzsölte a farmeremen keresztül. - Nem fogsz átmenni Frostyba, a Hóemberbe utána? - kérdezte. - Frosty? Beharapta az alsó ajkát miközben bólintott. - Mikor fagy takar be mindent és meg akarsz enni. Elnevettem magam. - Hányszor kell még ezt elmagyaráznom neked, Serena? Nem próbáltalak megenni. Habár, igen csábítóan hangzik. Pillantásom oda esett, ahol combjai kissé szétnyíltak. - Igazán csábítóan. 191

Teljesen elpirult. - Tudod, hogy értem. - Hogy? - Beletúrtam a hajába és abban a pillanatban elképzeltem, ahogy azok a szőke fürtök a farkamat izgatják. - Azt hittem, bízol bennem. Szeme találkozott az enyémmel, szilárd volt és bizonyos - Én bízom benned, de te nem bízol magadban. - Számít ez? - Rántottam a vad arany hullámokon, ezzel hátrakényszerítve a fejét. Nyelt egyet. - Igen. Ez számít. Érdekes. Elengedtem őt, felálltam és a fejem felett lerángattam a pólóm. Amikor azt figyelte, hogy a kezem a farmerem gombjáért nyúl és kis rózsaszín nyelve végigszaladt az alsó ajkán, tudtam, hogy, nincs azaz isten, ami ebben a pillanatban kijuttatná ebből a szobából. Egy pillantás arra, hogy ott térdelt, és a szentségit, olyan kemény lettem, hogy az már fájt. Szükségem volt rá. Ki kellett elégíteni a vágyam. Kiszedni a szervezetemből. De valami sötét birtoklási vágy villant át rajtam. Lecipzározva a nadrágomat, éreztem, hogy a farkam kiszabadult. Lenyúltam és a megmarkoltam a tövénél. Szeme tágra nyílt, de a bennük lévő csillogás tiszta vágy volt. Észrevettem, hogy nem lélegeztem, amíg vártam rá. Előrehajolt, és én gondolkodás nélkül lecsaptam, hogy magamnak követeljem az ajkait egy lágy, majdnem gyengéd csókban. Nem vagyok gyengéd, de ez a csók nem volt kemény vagy követelőző. Egy lassú, lusta felfedezés volt, ami teljesen felrázott. Ahogy elhúzódtam, jó fogást találtam a felsőjén és lerángattam a feje felett. Te jó ég! Melleinek krémes domborulatai nekifeszültek fekete melltartójának. Vajon Eliza hozta Serenanak, mikor elküldtem őt 192

és Dexet ruhákért? Meg kell majd mondanom Dexnek, köszönje meg a nőjének a nevemben. Végighúztam az ujjam a vékony pánton, ahogy felálltam. - Érints meg - mondtam. Először nem mozdult, aztán megtette. Szent baszás, megtette. Keze a farkam köré kulcsolódott, az enyém fölé. Lenyűgözve néztem, ahogy a hegyét beveszi forró, nedves szájába. Szenzációs érzés száguldott végig rajtam, olyan volt, akár egy irányítását vesztett rakéta. A hátam meghajlott és a fejem hátrahanyatlott, szemeim csukva. Egy nyögés morajlott a mellkasom mélyéről, miközben tette, amit tett. Keményen és mélyen vett a szájába, majd vissza, óvatosan karcolva meg fogaival a megfelelő helyen. Kezeim megtalálták útjukat hajának selymes puhaságában, majd az ujjaim a koponyájába nyomódtak. Örökre ott akartam tartani őt. Ahogy mélyebbre vett, a csípőm előre rándult és rájöttem, hogy ez a domináns viselkedés a részemről teljesen megfordult. Serena a teljes irányítása alatt tartott. Előre billentettem a fejem és kinyitottam a szemem. Tekintetünk összekulcsolódott, és éreztem, ahogy a változás megtörténik bennem. A kezem megfeszült tarkóján, miközben a szobában leesett a hőmérséklet. Küzdöttem, hogy megtartsam emberi formám, miközben a feszültség annyira mélyen felgyülemlett bennem, hogy már semmi sem állíthatta meg azt, ami következett. Megpróbáltam elhúzódni, de ő nem engedett. Erőteljes megkönnyebbülés futott végig a gerincemen. Minden ideg kisült, izmaim összerándultak. Az orgazmus megrázó volt. Nem. Összetört engem, kibaszottul összetört, olyan módon, ahogyan még soha. Furcsán gyenge térdekkel, hátrahúztam Serenat, miközben lebámultam rá. - Isten…- Ez volt minden, amit képes voltam kimondani. Csak Isten. Ennyi volt. 193

Szemei ragyogtak. - Te egy imádkozó típus vagy? Az ajkaim megrándultak. Mint ahogy a farkam is, máris készen a következő menetre. - Az voltam abban a pillanatban. Vállait megragadva a karjaimba vontam. Az ágyamhoz fordultam és a hátára engedtem. Aztán, mert én így akartam, szétterítettem a hosszú napfény tincseket a párnáimon. - Maradj itt. - Eltoltam magam az ágytól és a szoba másik végébe lépdeltem. Kinyitottam a mini hűtő ajtaját és kivettem egy palack vizet. Ittam egy gyors kortyot, és megviseltnek éreztem magam. Nem rossz módon, csak egy ismeretlen, új módon. Serenahoz visszatérve odatartottam neki a palackot. - Ülj fel. Egyetlen, finom szemöldöke felívelődött. - Tudok magamtól inni. Összeszűkült a szemem. Ő pedig forgatta. - Rendben. Az még elképesztőbb volt, hogy engedte, hogy a palackot azokhoz a gyönyörű ajkakhoz tartsam. Miután ivott, félreraktam a palackot. Átvizsgáltam és megnéztem az energia szintjét. Halvány barna keveredett az örvénylő vörössel, ami a kimerültség jele. Bár többet akartam, ki akartam hámozni abból a melltartóból és abból a farmerből. Mélyen bele akartam temetkezni. Odaindultam, ahol a pólómat hagytam, felvettem a padlóról és az ágyra tettem Serena mellé. Anélkül, hogy egy szót is szóltam volna, kikapcsoltam a melltartóját. A pántjai lecsúsztak a karjain és azok a súlyos telt keblek kiszabadultak. Lehajtottam a fejem és az egyik rózsaszín csúcsot a számba vettem. Zihált és háta ívbe feszült, miközben én mélyebbre szívtam be a mellbimbóját. Ugyan ezt tettem a másikkal, és

194

megcsíptem a megkeményedett gyöngyöt, mikor felemeltem a fejem. Aztán a figyelmemet a farmerjére fordítottam. Kigomboltam és lecsúsztattam a lábain, fedve az apró darabka csipkét a combjai között. Miután a farmer eltűnt, felvettem a pólót. - Emeld fel a kezeidet. Mire úgy pislogott, mintha kábulatból ébredne. - Mi? - Fáradt vagy - mondtam meglepődve saját szükségemen, hogy vigyázzak rá. - Emeld fel a karjaidat, Serena. Egy szívdobbanásnyi idő telt el, mielőtt megtette, amire kértem. Átcsúsztattam a pólómat a fején. Kiszabadítottam a haját a póló nyakából, a tincseket a válla felett átvetve. Visszaülve megcsodáltam a munkám, és úgy döntöttem, hogy tetszik a pólómban. Serena az ajtóra pillantott. - Gondolom, a szobámba kellene mennem. Ember, olyan volt, mint egy nedves álom. Tudta mikor kell lelépni, de akkor azt tapasztaltam, hogy valami teljesen váratlant mondok. - Maradj. A szeme kikerekedett. - Maradjak itt, az ágyban veled? Mi a fészkes fenét gondoltam? Normális esetben az ötlet, hogy megosszam valakivel az ágyam, arra késztetett, hogy lerágjam a karom, de mégis azt akartam, hogy mellettem feküdjön. Nem tudtam miért. Soha nem éreztem rá késztetést ezelőtt. Lerángattam a takarókat és feltartottam neki, hogy becsúsztassa alá azokat a formás lábait. Rám nézett. - Biztos vagy ebben? Nem. - Miért ne lennék? Serena vetett rám egy pillantást, de aztán elhelyezkedett a párnán. Eltelt néhány pillanat, aztán elnyúltam az oldalamon, 195

fejemet a kezemen pihentetve. A szempillái megrebbentek aztán így szólt. - Megint bámulsz. Felvettem egy pár szál haját. - Szeretek gyönyörű dolgokat bámulni. - A haját az ujjaim között feltekertem, majd elengedtem és végigsiklott az ujjaimon. - És te gyönyörű vagy. Az oldalára gördült, velem szembe. Szemei vékony résnyire nyíltak. - Köszönöm. - Mit? - Hogy azt mondtad, gyönyörű vagyok - mondta. Egy újabb álmos mosoly jelent meg. - Egyfajta gyönyörűség, vagy te magad is, tudod? Nevettem és a hang meglepett engem. - Nem tudom, hogy valaha is neveztek gyönyörűnek ezelőtt. - Hmm, a szexi jobban kedvedre való? - Valahogy úgy - mondtam, miközben őt néztem. Hirtelen késztetést éreztem, hogy egy szép, aranyozott ketrecben tartsam. Kinyújtotta a kezét és végigfutatta az ujjait a köztünk pihenő kezemen, végigkövetve ujjcsontjaim vonalát. - Gyönyörűek a kezeid - mondta. - Rendkívül tehetséges vagy velük. Sose kellett volna mesélnem neki a teraszokról. - Minden nő ezt mondja. Halkan felnevetett. - Nem így értettem. - Tudom. Szempillái felemelkedtek és találkozott a tekintetünk. - Szép a mosolyod. Gyakrabban kellene csinálnod. Az azonnali reakcióm az volt, hogy többet akartam mosolyogni és ez nem volt jó. Elhúztam a kezem és azt mondtam. - Aludnod kellene, Serena. Ő ismét nevetett. - A testvérednek igaza volt. - Miben? Szeme lecsukódott. - Egy szúrós szemétláda vagy. 196

Erre elmosolyodtam - egy nagy, csupafog idióta mosollyal - és Serena nem látta. A szemei zárva voltak, ami jó, mert egy nagy vaginává változtam. - Eszembe jutott valami, mielőtt feltűnt a testvéred - mondta, és a mosoly eltűnt az arcomról. - Mel mindent lejegyzett, mindent, amit hallott. Ezt ő mondta nekem. Bassza meg, ez már lehetett valami. Egy újabb kis mosoly ékesítette ajkait. - Mel nagyon szórakozott volt, igazán nagyon. Az a fajta ember, aki a távirányítókat a hűtőbe teszi, az alsóneműjét meg fordítva veszi fel. Elmondta nekem, hogy hol hagyta. - Hol? - A postafiókjában - mondta álmosan. - Nem tudom még mindig ott van-e, de van egy plusz kulcsom a kulcstartómon. Amikor elutazott a városból, elhoztam a leveleit. Ami a pénztárcájában volt. Tudtam, mert átkutattam a dolgait, amikor először idehoztam. Szent szar, esély volt rá, hogy bármit is írt le a barátnője, az az volt, amit a Luxenek titokban akartak tartani és amit a rendőrök tudni akartak. - Gondolod, hogy ez segíthet? - kérdezte. Segíthet-e Melen? Nem, valószínűleg nem. Segíthet-e egyáltalán Serenan? Nem tudtam biztosan. - Talán. - El kell jutnunk ahhoz a postafiókhoz. Erre nem mondtam semmit. Eljutni a postafiókhoz nem lenne nehéz nekem, vagy a rendőröknek, de Serenanak? Gyakorlatilag lehetetlen, de ő azt mondta, hogy jutnunk. Neki és nekem. Hogy miért kellett ezt tisztáznom magamban, az felfoghatatlan volt számomra. Ez után Serenanak nem telt sok időbe, míg elaludt. Az ajkai kissé szétváltak, puha lehelete felmelegítette a mellkasom.

197

Lejjebb csúsztam, így a fejünk egy vonalba került. A paplan felett addig húztam fel a lábam, míg a térdem hozzá nem nyomtam az ő paplannal fedett térdéhez. Csak idő kérdése volt, mielőtt a szenátor észreveszi, hogy a bérgyilkosa, akit küldött mostanra már halott. És én azon gondolkodtam, mit jelent ez Serena számára. Ha, valaki a Nemzetvédelmen belül elmondta a szenátornak, hogy Serena hol tartózkodik, azt jelentette, a szenátor küldeni fog egy másikat, hogy elhallgattassa. Az egyetlen módja, hogy ennek vége legyen az volt, hogyha a szenátor kikerül a képből, és én kételkedtem benne, hogy a Nemzetvédelem támogatná ezt az ötletet. És ez a levél? Még ha egy csomó információt tartalmazott is, megmentheti-e Serenát ettől? Nem hittem volna. Szóval mit is jelentett mindez? Nem álltak túl jól a dolgai. Egy furcsa, ismeretlen nyomás telepedett a mellkasomra, mint egy hatalmas kő. Nem tudtam, mit gondoljak erről az egészről, de ahogy ott feküdtem, nem hunytam le a szemem. Azt tettem, amit mindig. Figyeltem őt.

198

17. fejezet ÉSZRE SEM VETTEM, hogy elaludtam, amíg valami mozgolódás fel nem ébresztett. Kinyitottam a szemem, az érzékeim gyorsan teljes éberségre kapcsoltak. Amikor beszívtam a levegőt, Serena illata betöltött engem. Barack. Vágyódtam az édes ízére… és rá. Valamikor az éjszaka folyamán, Serena a másik oldalára fordult, és a teste az enyémhez simult. Nevezetesen a szép, kerek feneke az ágyékomhoz nyomódott. Kemény voltam. De nem is ez volt a meglepő. Ami egyenesen sokkoló volt, az a kar, ami átfogta Serena derekát, és szorosan tartotta, az az én karom volt, és hacsak nem Serena ragadta meg a karomat az éjszaka közepén, és alátuszkolta magát, akkor az egészet én csináltam. Nos… a francba. Még inkább felháborító volt az a tény, hogy ez tulajdonképpen tetszett nekem, bármi is volt ez. Összebújás? Ó, a pokolba, ez összebújás volt. Pontosan, mint a kanalak a fiókban. Kibaszottul hozzábújtam. Lassan elhúztam a karom, felültem, és beletúrtam a hajamba. A pillantásom bejárta a sötét hálószobát, miközben lehajoltam, hogy megdörzsöljem a bőrömet a bokaláncom alatt. Aztán meghallottam a mobilomat csörögni, valahol a földszinten. Csendben káromkodtam, miközben felkeltem az ágyról. Óvatosan, hogy ne ébresszem fel Serenat, lehajoltam, és

199

belecsúsztam a farmerembe. Kételkedtem benne, hogy Dex az, leszámítva azt a lehetőséget, hogy valami őrült van odalenn csak két lehetőség maradt. Nemzetbiztonsági ügynökök vagy a bátyám, melyikre van igényem? Nem volt arra esély, hogy Sin rájött Lore hollétére, de az aggodalom egyre gyorsabban növekedett bennem. Felkaptam a mobilt az asztalról, és átkozódtam, amikor megláttam a számot. - Tudni akarom, hogy miért hívsz engem... - Megfordultam, és ránéztem a faliórára. - Hajnali két órakor?Volt egy kis csend, majd Zombro reszelős hangja hallatszott a vonalból. - Odakint felvonultunk. Nagyon-nagyon elcsendesedtem. - Kösz a figyelmeztetést. Zombro nem szólt semmit, majd a hívás megszakadt. Egy vagy két másodperc telt el így, míg a telefont bámultam. Hideg, kemény érzés volt, amikor megértettem. Csak egy oka lehet annak, ha egy ügynök ilyenkor felhív. Nyugodtan az asztalra tettem a telefont, és körülnéztem a dolgozó szobában. Elég gyéren volt berendezve a hely, olyan volt, mint a legtöbb lakhelyem. A kanapé. A kis TV. A könyvespolcok tele történelmi szöveggel, a legtöbbje csak unalmas szar. Egy halom fából faragott állat. Mióta is élek én itt? Huszonöt éves korom óta, vagyis az elmúlt hat évben ez volt otthonom. Elhagytam a dolgozószobát, becsuktam magam mögött az ajtót, és a bejárathoz mentem. Nem adtam időt az ügynököknek arra, hogy rajtunk üssenek és felébresszék Serena-t. Jobb lenne neki, ha átaludná az egészet. A hideg érzés, ami a dolgozószobában kezdett kialakulni bennem, egyre inkább szétterjedt, mint egy darab jég. Egy

200

részem várta már azt a pillanatot, amikor az ügynökök lecsapnak Serenára, mert tudtam, hogy ez lesz. Tartottam az ajtót az ügynököknek. - Nem várhatott volna reggelig? Richards, kettőjük közül a fiatalabbik, úgy nézett Zombrora, ami egyáltalán nem tetszett nekem. Soha nem volt problémám Richards-szal. A két tiszt közül inkább őt részesítettem előnyben, de most ideges volt, különösen zaklatottnak tűnt ma este. A körülötte lévő levegő szinte árasztotta a szorongást. - Volt valami probléma? - kérdezte Richards. - Volt egy pár, de semmi komoly. - A szemem sarkából Zombrot figyeltem, aki közben bement a konyhába. Ez a ragyás rohadék a probléma. - Miért pont most, amikor egyikőtök sem került kapcsolatba velem, mióta itt vagyok? Zombro végignézett a lépcsőházon. - Úgy véltük, ha megszereztél bármilyen hasznos információd, akkor kapcsolatba lépsz velünk. - Szúrós szemmel nézett rám. - Van valami információd? Karba tettem a kezem. - Arról, amit a lány kihallgatott? A tiszt bólintott. Visszagondolva a postafiókra, és arra, amire Serena emlékezett, megráztam a fejem. - Semmi, ami hasznosnak mondható ebben a pillanatban. - Pont erre gondoltunk - válaszolta Zombro. - Arra a következtetésre jutottunk, hogy bármi, amit Miss Cross a barátjától hallott, nem lehet elég hasznos. Óh, pedig hasznos volt. Csak épp nem bíztam ebben a két idiótában. Ideje, hogy átlépjünk a szarságokon. - Feltételezem, a Nemzetvédelem már eldöntötte, hogy mit fog csinálni Serenaval.

201

- Igen. - Zombro összevonta a szemöldökét, ahogy a tekintete megállapodott a mosogatóban lévő borospoharakon, amik az előző éjszakáról maradtak ott. - Gondoskodnunk kell róla. Elhelyezkedtem a nappali bejárata előtt, arra a részre, ami kikerülhetetlenül a lépcsőhöz vezetett... és Serenahoz. - És hogy fogjátok csinálni? Richards áthelyezte a súlypontját, miközben a tekintete idegesen száguldozott körbe a konyhában, egy ijedt mókusra emlékeztetve engem. - A minisztérium találkozott a szenátorral, és bár a Nemzetvédelem nem ért egyet a szenátor akciójával, született egy megállapodás. - Valóban? Zombro feszesen elmosolyodott. Úgy tűnt, az ősz szálak elborították a halántékát, mióta utoljára láttam. - Ez egy szerencsétlen helyzet, Miss Cross-szal, és bár most még nem jelent igazi biztonsági kockázatot, nem akarunk esélyt adni arra, hogy bármi kiszivárogjon a nyilvánosság elé. - Huh - motyogtam, és a jeges érzés, ami ott volt minden porcikámban, átszivárgott a szobába. - Szóval úgy döntöttek, hogy hagyják, hogy a Luxenek elhallgattassák őt? Elfecsérelt időnek tűnik rejtegetni a lányt, ha a kormány amúgy is behódolt nekik. Ezt tudatniuk kellett volna velem, mielőtt megöltem azt a Luxen-t, akit tegnap küldtek. Richards láthatóan nyelt egyet. - Azt hittem, nem volt semmi komoly probléma? - Nem volt komoly - válaszoltam egyenesen, miközben mindkettejük felé vetettem egy, hideg, számító pillantást. - A Luxen jött. A Luxen meghalt. - Mi nem engedélyeztük ezt nekik - mondta Zombro sötét arccal. - Volt egy jó pontjuk. De a módszer, amit választottak, hibás volt. 202

Ja, más szavakkal, a Nemzetvédelem elveszíti az irányítást a Luxenek felett. Mielőtt észrevennétek, a Föld már a Luxen kurvája lesz. Zombro szeme összeszűkült. - Ez nem így van. Elvigyorodtam. - Tehát, azért vagytok itt, hogy vigyázzatok rá? - Igen - válaszolta Zombro. - Ez elég elbaszott dolog, nem gondolod? - Elég elbaszott megjegyzéseket teszel. - Zombro álla egy fokkal megemelkedett. - Mióta gondolja azt Arum, hogy valami el van baszva? Lassan leengedtem a karjaimat és vállat vontam. - Vagy te akarod a lánnyal lezárni? - Zombro gúnyolódott. Tudom, hogy az emberek nem sokat jelentenek neked, de le tudsz venni valamit róla. Gondolom, akár még élvezted is, nem igaz? - Fellázadt tekintete nem hatott rám. - Add át őt. - Köszönöm az ajánlatot. Richards megköszörülte a torkát. - Ebben nincs semmi személyes. És akárhogy is, nem fog érezni semmit. Nem lehet elhúzni, el kell intézni, mielőtt beszélni tudna, a családját és a barátait is értesítve lesz a korai haláláról. - És a halála biztosítani fogja, hogy a Földön élő idegen fajok továbbra is titokban maradjanak bla-bla baromság? - Nevettem. Srácok, nektek elképzelésetek sincs… Minden alkalommal, amikor a Luxen kiterjeszti az akaratát és sikerül, az egy újabb szög a koporsótokban. - Elég ebből. - Zombro keze elindult a csípője felé, a szolgálati fegyveréért. Az ólom golyó nem öl meg, de egészen biztosan lelassítja a seggemet. - Hol van? Arra gondoltam, ahogy Serena az emeleten alszik az ágyamban, rajta a pólóm, a haja elterülve a párnán, ajkai 203

szétnyíltak, és szerencsére nincs tudatában annak, hogy a sorsát éppen lezárták. Nem volt, aki védelmezze. Mosolyogtam, és oldalra siklottam. Vetettem egy pillantást a másik ügynökre. Richards előrelépett, miközben a szemét rajtam tartotta. Nem haboztam. Még amikor a dolgozószobában voltam, már akkor tudtam, mit fogok tenni. Talán már azelőtt is tudtam. De nem ez számít. Mozdultam, gyorsabban, mint ahogy Richards reagálni tudott. Mögé csúsztam, megfogtam a karját, hogy elérjem a fegyvert, és körbeforgattam Richardsot, így szembe kerültem a másik ügynökkel. Megragadtam a haját, azzal húztam vissza, miközben a térdemet Richards gerincébe nyomtam. A hangos reccsenés visszhangzott a konyhában. Richards felmordult a meglepő fájdalomtól, de a hangot elnyomta a fegyver koppanása a konyha csempéjén. Egy gyors rántás a karommal, és Richards nyaka megroppant. Az ügynök teste a padlóra zuhant. Nem is rángatózott. Kedveltem az embert, így gyors halála volt. A szemem találkozott Zombroéval. Esélye sem volt. Zombro felemelte a karját, a keze remegett miközben a szolgálati pisztolyával leadott egy lövést, de oldalra ugrottam. Folyamatosan tüzelt, egyik lövés a másik után, miközben visszavonult. Lehajoltam és előre lendültem, majd kiütöttem a fegyvert a kezéből egy széles karmozdulattal. Fegyver nélkül Zombro védtelen volt. A francba is, a fegyverrel sem jelentett volna számomra fenyegetést. Zombro beleöklözött a konyhapultba, mert csapdába esett. Megköszörülte a torkát, és a felsőbbrendű hozzáállása átadta a helyét az éles félelemnek. - Ne tegye. Kérem. Ne…

204

- Sajnálom. Ez nem személyes ügy. Nem fogsz érezni semmit. - Megálltam. - Biztos vagyok benne, hogy a családod majd értesítést kap a korai halálodról. Zombro szája elnyílt, de a kezem már kúszott is. Megragadtam a torkát, hogy véget vessek a hörgő sikolynak, ahogy összetörtem a légcsövét. Elengedtem, és figyeltem, ahogy lecsúszik a konyhasziget oldalán, miközben a torkát szorongatta, és a szemei kidülledtek. Átléptem a lábain, amik furcsa szögben terpeszkedtek és letérdeltem, így szemmagasságban voltunk. Lehet, hogy egy kicsit hazudtam. A halálod nem lesz gyors. És valószínűleg fájdalmas lesz.

Összerándultam az ágyban, a szívem olyan erősen vert, hogy puskalövésként visszhangzott a fejemben. Először azt hittem, hogy egy rémálom volt, de Hunter nem volt mellettem. Leraktam a lábamat az ágyról, és felrántottam a farmeremet. Az ajtóhoz rohantam, és megálltam hallgatózni. Nem hallottam semmit, de aztán a csontok és a hús ropogásának hangjától a gyomrom felkavarodott, majd egy kis hörgés, és volt valami hang, olyasmi, mint amikor egy testet a földre dobnak. A józanész azt diktálta, hogy maradjak az emeleten, de a félelem, - az, hogy Huntert féltettem - betöltötte a mellkasomat. Még több Luxen jött értem? Jeges rémület markolászta a belsőmet, ahogy kisurrantam a folyosóra. Dobogó szívvel lemásztam a két lépcsősoron, magamhoz akartam hívni, szólítani Huntert, de legbelül tudtam, hogy valami rossz, valami szörnyűség történt az éjszaka közepén. Ez ugyanaz az érzés volt, mint amikor észrevettem azt a férfit a lakás folyosóján.

205

A szám kinyílt, a nyelvem formázta Hunter nevét, de nem jött ki hang a hirtelen kiszáradt ajkaimon. Mentem előre elzsibbadt lábakkal. Ahogy meztelen talpaim a hűvös fa padlóhoz csapódtak, éreztem az elsütött fegyverek fanyar égett szagát. A levegő teljesen telítve volt ezzel a szaggal. Megragadtam egy vázát és magam elé tartottam a sötétben. Hunter már bizonyára elment, én pedig még jobban szorítottam a vázát, ahogy közeledtem a konyhához. Először a lábat láttam meg. A fekete nadrágba öltözött lábak átnyúltak a folyosó bejáratán. A cipői feketék voltak és a nemrég lettek kitisztítva. Fénylettek. Zsibbadt kábulatban kúsztam közelebb, a pillantásom követte a hosszú lábakat a furcsa szögben álló derékig. A férfi dzsekije szétnyitva, felfedett egy cserzett bőr pisztolytáskát. A fegyver a földön hevert, a nyitott kéz közelében. Nem akartam odanézni, de nem tudtam abbahagyni. Ez Richards ügynök volt, a konyha padlóján feküdt, a nyaka teljesen kicsavarodva, majdnem teljesen átfordítva. Halott volt, nagyon halott. Ó, Istenem... Mellette, a konyhaszigetnek támasztva volt Zombro. Valami... valami történt a torkával. Be volt nyomódva, a törékeny csontok összetörve. Mindketten halottak voltak, és Hunter... Nyoma sem volt Hunternek. A váza kicsúszott az ujjaim közül, és nagy, kerámia darabokra tört a padlón. A torkomban éreztem a sikolyt, de nem volt hangom. Hátratántorodtam és a nyitott számra nyomtam a kezem. Ez nem történhet meg… Az agyam teljesen megtagadta, hogy feldolgozza a halált. Talán csak álmodom? Nem. Minden túl valóságos… a látvány, a bűz, a füst és a halál, a dobogó szívem. Egy kéz szorította meg a vállamat, és a sikoly, ami már eddig is szorongatta a torkomat, megszakította a csendet. 206

Kicsavartam a testem, megpróbáltam kikerülni a szorításból, de egy kar kígyózott a derekam köré, és visszahúzott a kemény, csupasz mellkashoz. - Serena, én vagyok. Semmi baj. - A megkönnyebbülés szédítő sebességgel nyilallt belém. Megpördültem, az arcomat a mellkasához szorítottam. - Ó, Istenem, Hunter, mi történt velük? Egy pillanatnyi tétovázás után Hunter karjai körbeöleltek. Az ölelés ügyetlen és merev volt, de most nem érdekelt. Úgy szorítottam, mintha egy kizárólag nekem épített horgony lenne. Belélegeztem az illatát, remélve, hogy ez majd elmos minden mást. - Megtaláltak minket, vagy nem? - Nem. A szó néhány percig lebegett a levegőben, hogy végül leülepedjen, és értelmet nyerjen. Amikor ez megtörtént, egy kicsit visszahúztam, és felemeltem a fejem. Hunter ismerős vonásait néztem, ami ijesztően üres volt. Semmi sem emlékeztetett arra az emberre, aki néhány rövid órával ezelőtt még mosolygott, és megkért, hogy maradjak vele. A nyugtalansággal bosszankodással keveredett. - Hogy érted? - Ezt nem a Luxenek csinálták - mondta, és fakó szeme találkozott az enyémmel. Vettem egy mély levegőt, de elakadt a torkomban. Ekkor vettem észre a táskát a dohányzóasztalon, és a nyugtalanságom nőtt, mint a gyom, fojtogatott. - Akkor ki... ki tette ezt velük? - Én. A lélegzetem megint elakadt. A szoba elferdült egy kicsit, a padló hirtelen egyenetlenné vált a lábam alatt. - Fel kell menned az emeletre, és összecsomagolni, amit csak akarsz. Nos… - Hunter folytatta, kezei végigcsúsztak a hátamon. - El kell innen mennünk.

207

Egy lépést hátraléptem, úgy éreztem, kiugrik a szívem. Annak alapján, amit magáról mondott, már az is egymillió mérföldre van a négy évvel ezelőtti Huntertől, de nem is az a Hunter volt, akit most láttam. Lehet, hogy tüskés és egyenesen fenyegető volt néha, de a szíve mélyén jó fiú. De akkor miért voltak halottak a konyha padlóján? Vettem egy mély lélegzetet. - Megölted őket? Türelmetlenség villant át a jeges arckifejezésen. - Úgy gondolom, hogy ezen már túl vagyunk. Egy csomó kezdett kialakulni a gyomromban. Egy borzalmas példaként Richards és Zombro testrészei villantak fel előttem. Miért? Az arckifejezése elárulta, hogy tényleg úgy gondolja, hogy nincs rá idő, hogy elmagyarázza miért ölte meg az igazságszolgáltatás két emberét. A harag összekavarodott bennem a félelemmel, egy szédítő és veszélyes kombinációban. - Nyilván nem küldtek nekem erről értesítést, Hunter! Amikor utoljára láttam - magam mögé intettem remegő kezemmel, - ők a mi oldalunkon álltak. - Ők sosem voltak a mi oldalunkon - mondta, a keze a hajába túrt, az a kéz, amelyik két életnek vetett véget ma este. Istenem, úgy éreztem, hányni fogok. Meg akartam fordulni. Szükségem volt egy kis távolságra tőle, kellett a friss levegő. A nyomás visszatért, úgy rátelepült a mellkasomra, mint egy gorilla. A zúgás betöltötte a fülemet. Hunter elkapott, az egyik kezével az én karomat fogta át, a másikkal a hátamat szorította. A pulzusom visszatért a normál tartományba. - Te nem érted, Serena. - Intenzív pillantása az arcomat kereste. - Azért jöttek ide, hogy megöljenek téged, így meggyőződve arról, hogy soha nem mondod el senkinek, azt, ami történt - a Luxenekről. 208

Összezavarodtam és megrémültem, a kezemet a mellkasom közepére szorítottam. A szívem kiszámíthatatlanul verdesett. - Úgy döntöttek, hogy inkább megtartják a szenátor és a Luxenek boldogságát, és, hogy ez megtörténhessen, meg kell ölniük téged. Ezek nem a te oldaladon álltak. És el kell innen húznunk a picsába minél gyorsabban. - Amikor nem mozdultam, lehajtotta a fejét az enyémhez. - Tudom, hogy ez sok, hogy túl sok minden történt, Serena. Néhány őrült dolgon keresztülmentél már, és az egész egyre őrültebb lesz. - Még őrültebb? A kezét végigcsúsztatta az arcomon, és a bőrének hűvössége magamhoz térített. - Azt akarom, hogy maradj velem. Ki foglak hozni ebből az egészből, de azt akarom, hogy együtt maradjunk. - Maradjak veled? Bólintott. Aztán ez megütött. Több mint megdöbbentő volt, hogy idegenek futkároznak ámokfutóként, halott ügynökök vannak a konyhában, vagy az, hogy a kormány kiutalt nekem egy cementben úszást, és hogy Hunter mentett meg ettől. Hunter összeráncolta a szemöldökét - Tudsz lélegezni, ugye? Úgy nézel ki, mintha lélegeznél, jobb… - Miért? - Megragadtam a csuklóját. - Miért csináltad ezt? Szembe fordultál a Nemzetvédelemmel csak azért, hogy segíts nekem? Miért keverted bele magadat ebbe az egészbe? Most pont ugyanabban a szarban ülsz, mint én. Hunter lassan pislogott, majd kihúzta a kezét az enyémből. Tett egy lépést hátra. - El kell mennünk innen, Serena. Mi nem… - Nem! - Kezem ökölbe szorult, ahogy a bőröm bizsergett. A lényeg az volt, mi van, ha már ezt az egész helyzet rossz? Tudnom kell, miért csinálod ezt. Mert mit is tudok valójában?

209

Legalább hadd tudjam azt, hogy ezzel minden rendben van, és bízhatok benned. Kezét csípőre tette, és vett egy mély lélegzetet. Felkészültem mindenre, hogy pontosan mire, abban nem voltam biztos. - Nem tudom - mondta. A szám mozgott, de nem jöttek ki rajta szavak. - Nem tudom - mondta újra, dühösen. - Nem tudom, miért tettem ezt. Csak annyit tudtam, hogy ezt kell tennem. Hát… ja, ezzel nem mondott semmit. És ez nem is az a nagy kinyilatkoztatás volt, amire vártam, hogy miért kellene megbízom benne, de ez van. Hunter nem kérte, hogy bízzak benne. Nem hiszem, hogy valaha is fog ilyet kérni. Felnéztem, a szemem találkozott Hunter sápadt szemével. A megjelenése most nem volt annyira fásult. Valahogy inkább zavarodottnak tűnt, legalábbis én úgy éreztem. A kezem remegett, ahogy egymáshoz dörzsöltem őket. Megbízni Hunterben óriási dolog volt. Lehet, hogy nagy hibát fogok elkövetni. Mi van, ha Hunter az, aki meg akart ölni? Épp csak előtte szeretett játszani az étellel? A szívem összefacsarodott, de egy kis hang belül azt mondta, hogy nem ez a helyzet. Ha Hunter meg akart volna ölni, már rég megtehette volna. És én bíztam benne már korábban is. Csak megint meg kell bíznom benne. - Rendben - mondtam, és úgy éreztem, mint aki leugrott egy szikláról. Hunter ajka megrándult, mintha mosolyogni akarna, és a csomó visszanőtt a gyomromba.

210

18. fejezet KÁBULTAN PAKOLTAM ÖSSZE, amit Hunter vett nekem. Előkotort egy kisebb méretű bőröndöt és minden mást is, amire csak szükségem volt. Csak pár percbe tellett, de óráknak tűnt. Mostanra hozzá kellett volna már szoknom a váratlan - a bizarr - dolgokhoz, de sokkos állapotba kerültem az események ilyetén alakulása miatt. A kormány holtan akart látni engem. Ahogy az utolsó farmeremet is behajítottam a bőröndbe, a szívverésem kihagyott egy ütemet. Mégis, hogy a pokolba élhetném ezt túl, ha a kormány keze is benne van a dologban? Nincs olyan hely, ahol elbújhatnék előlük. Soha többé nem kapom vissza az uralmat az életem felett. A helyzet iszonyú volta úgy nehezedett rám, mint valami holt teher. Megint meghallottam lélegzetem árulkodó gyorsulását, mire szitkozódni kezdtem. Becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt. Bíztam Hunterben. És jelenleg ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Összecipzárazva a bőröndöt, gyorsan körbepillantottam a szobában, hátha szükségem lesz még valamire onnan. Nem találtam semmit, és nem volt több időm sem a késlekedésre. Hunter odalent várt rám. Katonai vászonzsákja az ajtó mellett hevert a földön, de amikor tiszta rálátásom nyílt az alakjára, megtorpantam. Váó.

211

Megváltozott. És egyértelműen nem csak a ruhái. A vékony fekete póló alatt izmok feszültek meg. Combjai a fekete bőrnadrágban olyan vastagok voltak, mint a fa törzse. A bakancsok, amiket most viselt igazán rosszfiúsan festettek. Nem hasonlított ahhoz a sráchoz, aki reggelente a verandán ült, elnyűtt farmerben. Ami most a szemem előtt volt, az tiszta erőfitogtatás, ami túlment a férfiasságon és messze fenyegető volt. Még zilált sötét haja is kiszámíthatatlannak tűnt. Hunter veszélyt árasztott magából, de nem ez volt az egyetlen, ami áradt belőle. Izgatottság. Az a fajta veszedelem, amikor egy férfi, kézbe tudta venni a dolgokat, miután azok kiszámíthatatlanná váltak, és aki, miután mindennel végzett, képes volt, és hajlandó is téged eszméletlenre kefélni. Elpirultam. Jó tudni, hogy a petefészkeim még mindig működőképesek, még ha a szex nem is volt napirendi pont. Jézus. Megráztam a fejem. - Úgy nézel ki, mint az öcséd. Hunter felhúzta egyik szemöldökét. - Úgy értem, ikrek vagytok, meg minden, de most tényleg úgy nézel ki, mint ő. - Megtorpantam. - Hunter vagy, ugye? Apró mosoly játszott ajkain. - Tetszett, amit a fogaiddal műveltél, amikor előttem térdeltél. - Ja, te Hunter vagy. - Mélyvörösre pirulva a táskájára mutattam. - Hova megyünk? - Szükségünk van egy kocsira. Dex majd gondoskodik nekünk erről. - Bízhatunk benne? - kérdeztem. - Abszolút. - A konyha felé bólintott. - Ha akarsz valamit inni, a konyha tiszta. Gondoskodtam róla.

212

Megrezzentem. Nem akartam tudni, hogyan gondoskodott a holttestekről. Komolyan mondom, amilyen nyuszivá tett ez az egész engem, egyáltalán nem akartam rájuk gondolni. - Megvagyok - feleltem. - Kiviszem ezt. Élesen bólintott. Elcipelve mellette a bőröndöt, kimentem a verandára és kissé meglepődtem, hogy nem tett semmiféle megjegyzést sem arra vonatkozóan, hogy ne kószáljak el. Az éjszaka sötét volt és teli árnyakkal, de a tiszta hegyi levegő frissítően hatott. Ahogy egy székhez támasztottam a csomagot, éreztem, hogy feszült idegeim és izmaim ellazulnak. Odalent egy fekete Expedition parkolt a felhajtón, valószínűleg a halott ügynökökhöz tartozhatott. Újabb remegés futott végig rajtam. Még most sem értettem, Hunter miért állította meg az ügynököket abban, amiért idejöttek, úgyhogy csak megragadtam a bőrönd fogantyúját és ledobtam a lépcsőre. Az egész szituációtól forgott a fejem. Talán később - ha egyáltalán lesz számomra később - ki tudom bogozni a szálakat. Épp visszafordultam a ház felé, amikor valami elmosódottra figyeltem fel az Expedition mellett. Úgy festett, mint egy nagyon magas ember árnyéka. Csakhogy egy lélek sem volt odalent. Senki nem volt a környéken. Rosszérzés kúszott fel végig a gerincemen csak egy pillanattal azelőtt, hogy a leheletem egy apró, ködszerű felhő képében kilőtt, és megfagyott, éppen úgy, mint azon az éjjelen, amikor Hunter közel volt ahhoz, hogy elveszítse a kontrollját. Ujjaim alatt a korlát jéghideggé vált. Elugrottam tőle. Ó, a francba. Adrenalin áradt szét bennem és megpördültem, de a lépcsőt borító jeges rétegen elveszítettem az egyensúlyomat. 213

Megcsúsztam, térdeim nagyot koppantak a veranda lépcsőjén. Égető fájdalom öntötte el a lábaimat. Hideg kéz kulcsolta körbe meztelen bokámat és rántott visszafelé. Kétségbeesetten próbáltam megkapaszkodni a korlátban, de az kicsúszott kezeim közül. Az oldalamra fordultam, mire a nyakam a deszkapadlónak csapódott. Egy újabb fájdalomhullám száguldott keresztül rajtam, ezúttal az arcomon és az ajkaimnál. Élesen szívtam be a levegőt, éreztem nyelvemen a vér ízét. Sötét, vastag füstindák törtek előre, hozzám értek, végigkúsztak a bőrömön és a csontjaimig hatoltak. Felsikítottam.

Most meg mi a franc történt? Pillanatokkal azelőtt éreztem meg a többiek jelenlétét, hogy Serena éles, sokkos sikítása egyenesen keresztülvágott rajtam, azt a részemet támadva, ami inkább volt szörnyeteg, sem mint emberi lény. Ez a részem akkor aktivizálódott, amikor kivezettem az ügynököket a konyhába, és a fajtám legalapvetőbb ösztönére épült: arra a szükségletre, hogy domináljak, hogy öljek, hogy táplálkozzam, és hogy megvédjem azt, ami az enyém. Hogy megvédjem azt, ami az enyém… Kivágtam az ajtót és kirontottam rajta. A szemem azonnal alkalmazkodott a sötétséghez. Serena sehol sem volt, a bőröndje viszont a lépcső aljában feküdt. És voltak ott mások is - ketten a kocsifelhajtón álltak, a harmadik az erdőben, egyvalaki pedig messzebb az út mentén (de az Dex volt). Egy árnyék suhant végig a felhajtón, majd megállt a lépcső előtt. Az alaktalan tömegből egy forma kezdett képződni.

214

Pillanatokkal később egy magas nő állt ott. Jégszőke haja lazán hullott alá vállaira. A pántnélküli felső, amit viselt, alig takarta el mellének domborulatát. Jael volt az, az egyik abból a háromból, akik jelen voltak a kilátónál aznap, amikor Serena úgy döntött, tesz arrafelé egy kis sétát. Jael csípője ide-oda ringott, miközben felém lépdelt. Szoknyája egyre magasabbra és magasabbra csúszott fel, amíg már megláttam egy sáv fehér csipkét. - Hunter - dorombolta, vérvörös ajkai szétnyíltak, ahogy nyelvét körülfuttatta, miközben kiejtette a nevemet. - Azt hiszem, régen itt van már az ideje, hogy közelebbről is megismerjük egymást. - Igazán? - válaszoltam. - Hol a pasid, Raz? Lapos mosolyt vetett felém. - Elfoglalt. Vagyis csak mi ketten maradtunk. - És Colec - mutattam abba az irányba, ahol a társa állt. Jael végigfuttatta egyik kezét a mellei képezte völgyben, le egészen a hasáig. - Szereti nézni. - Helyes. - Figyeltem, ahogy fellépett a maradék lépcsőfokokon is. - Mert tartogatok valamit a számára. - Valóban? - Mellém sompolygott. - Tetszik, amerre ez a dolog halad. Egyik kezemet Jael torka köré szorítottam. A nő elmosolyodott. - Durván szeretem - suttogta. - Az nagyszerű, mert épp azon vagyok, hogy igazán eldurvuljon a helyzet. Jael szemei vadul kinyíltak az idő tört része alatt. Megpördültem, felemeltem a levegőbe és a korláthoz vágtam. Az Arum annyira megdöbbent, hogy nem tudta ledobni magáról az emberi alakot elég gyorsan. Hatalmasat csattant odalent, az Expedition motorháztetején. 215

Megragadva a korlátot én is utána vetettem magamat, guggolva érkezve meg odalent. Felkaptam a fejem, ahogy Jael legördült a motorháztetőről és levegő után kapkodva ért földet a térdein. Egy árnyék ért oda a SUV-hoz, egyenesen felém tartva. Támadásba lendültem, belerúgtam a kocsi elülső rácsozatába. Ezután megpördültem, kicselezve az Arumot. Felugrottam, megfogtam az árnyék tömegét, a földbe döngölve Colecet. Sóder záporozott a levegőbe. - Nincs most erre időm - morogtam, fokozva szorításomat az Arumon. Felemeltem őt, majd erősen rácsaptam a mellkasa közepére. Colec szemei tágra nyíltak, szája hangtalanul kitárult. Vízszerű csobogás hangzott fel. Visszakaptam a karomat és elmosolyodtam. A holdfény előbukkant, megcsillanva az ezüstös markolaton és a kés hegyén díszelgő véren. - Obszidián. Az Arum megremegett, a bőre pedig fodrozódni kezdett, mint egy hömpölygő hullám. Energia pulzált, majd ahogy arrébb léptem tőle, az Arum szétesett, ezernyi darabra hullva szét, amik felszálltak a levegőbe. - Te szemétláda! - visította Jael. - Hogy vagy képes egy ilyennel gyilkolni? Te így szoktál harcolni? Te gyenge, emberimádó mocsok. Most megöllek! Jael átváltott igazi alakjára. KITÉPEM A TÖKEIDET ÉS FELDUGOM ŐKET A SSSSEGGEDBE, AMÍG MÁR NEM KÖNYÖRÖGSSSSZ NEKEM, HOGY HAGYJALAK ÉLETBEN. ASSSZTÁN MEGETETEM A FARKADAT AZZAL AZ emberszajhával, miközben Raz elszórakozik vele…

216

Elhajítottam az obszidián tőrt. Olyan gyorsan hasított keresztül a levegőn, mint egy golyó, szabályosan előre törve. A tőr mélyen beleállt Jael mellkasába, véget vetve litániájának. Kieresztett egy sikolyt, ami sértette a füleimet. Egy pillanattal később ő is darabjaira hullott, csatlakozva Colechez a nagy semmiben. Kihúzva a tőrt a földből megfordultam, miközben belecsúsztattam azt a hátamra erősített tokjába. Égette a bőrömet, ahol hozzáért, de a fájdalom semmi volt ahhoz képest, amit Razzel fogok művelni. Átvágtam az erdőn. Nem tellett sok időbe rátalálnom arra a seggfejre, és amikor sikerült, düh tört fel valahonnan mélyen belőlem. Serenán feküdt, a lány lábai között és a valódi alakjában. Serena sarkai a talajba mélyedtek, miközben ökleivel Raz oldalát püfölte. Előre törve, lerángattam azt a kurafit Serenáról és félrelöktem. Tekintetem végigfutott a lány tágra nyílt szemein és véráztatta arcán, mielőtt letörölte volna, majd megláttam szakadt pólóját és kigombolt farmerját. Újfajta érzés rohant meg, ahogy rájöttem, mit próbált meg Raz éppen elkövetni ellene. Arrafelé fordulva, ahol az Arum éppen talpra kecmergett, azonnal tudtam, hogy meglehetősen élvezni fogom a kinyírását. Máris az orra előtt teremtem, megragadva tinta fekete torkát. Egy közeli fához vágtam. A visszhangzó reccsenésre a madarak ijedten röppentek az égbe. Előrefelé célozva, arcon ütöttem Razt, de az a balfasz azonnal visszatámadt, jó néhány lépéssel hátrébb lökve engem. Testének körvonala kezdett elhalványulni, ahogy apró fekete füstindák gomolyogtak elő vállaiból, elterülve mögötte a légben, mint a szárnyak. Úgy rohamozott meg engem, mint valami rakéta, mire 217

megremegtem, teret engedve az átalakulásnak. Kezek nyúltak az oldalaim felé, erre megpördültem, a testem pedig elkezdett átváltozni, a tömegem kitágult és szétterjedt. A baj kezdett megvalósulni. Faágak rázkódtak meg és nyúltak ki felém, Raz pedig egyenesen rám támadt. A levegőben kanyarogtunk, keresztülvágva az ágak között. A földbe csapódtunk - mindketten valós alakunkban - és csapást váltottunk, mintha épp ketrecharcot vívnánk. Ez nem csupán Raz megöléséről szólt. Hanem arról, hogy kiirtsam őt, amiért hozzá merészelt nyúlni Serenához. Állatias, brutális harag öntött el. Behúztam Raznek, mire a feje hátrahanyatlott. Elesett, de hamar visszakecmergett a talpára. Aztán újból rám vetette magát. Fogást találva rajta felemelkedtem vele a levegőbe, de a legutolsó pillanatban megpördült a markomban, és mindketten visszazuhantunk a talajra. Tekintetbe véve, hogy a becsapódás olyan erős volt, hogy még Serena is hátraesett a fenekére tőle, Razzal pillanatnyilag képtelenek voltunk felállni, úgyhogy csak a koszban hemperegtünk összegabalyodva, letarolva még az utunkba kerülő bokrokat is. Föld szállt mindenfelé, beborítva a levegőt, megnehezítve a légzést. Mikor végre abbahagytuk, akkor látszódott, hogy jó pár láb széles árkot vájtunk ki magunk körül. Raz felemelkedett mellőlem, újfent Serena felé véve az irányt. Talpra küzdöttem magam, de mielőtt még utolérhettem volna a seggfejet, Dex tört elő a fák vonala mögül, egyenesen belécsapódva. Dex végigvitte Razt a tisztáson, majd végül fellapította őt egy fára.

218

Csakhogy ezután Dex elhátrált onnan, mert valahonnan tudta, talán a fajtánkra jellemző ösztönök miatt. Meghagyta Razt nekem. Megálltam Raz előtt, és eltelt egy perc. Felemelte a fejét és dörgött egyet. Én pedig úgy csaptam le, mint egy villám. Öklöm nekiütődött Raz mellkasának, majd átment rajta. Visszarántva a karomat, valami hosszú és tinta fekete jött együtt vele. Egyenesen kitéptem belőle a gerincét és néztem, ahogy Raz úgy omlott össze, mint a gyűrött papír. Egy másodperc sem telt el, mire a teste megremegett és szétszakadt, a darabok a levegőbe szálltak és eltűntek szem elől. Az ekkor beállt csöndben tettem egy támolygó lépést hátrafelé, a testem sajgott a harc után és a szükséglettől, ami úgy tűnik mindig követte az ilyen véres eseményeket. Általában egy nőre, vagy a kezemre volt szükségem, de nem most. Most Serenára volt szükségem. Felé fordulva gyomron vágott a vágy, keményebben, mint bármelyik ütés, amit Raznek sikerült bevinnie. Eljutni hozzá, majd pedig beléje jutni - semmi másra nem tudtam gondolni. LASSÍTSSS CSAK LE, TESSSÓ. Dex suttogó hangja ért el hozzám. Nem igazán értettem meg őt, vagy csak nem érdekelt, amit mondott, mert tovább sétáltam Serena felé. Amikor odaértem hozzá, már éppen azon voltam… Serena remegve lépett egyet hátrafelé, kezei görcsösen szorongatták szétszaggatott pólója széleit. Még közelebb értem hozzá, mire a pánik színárnyalata kezdett el kavarogni körülötte. Oldalazva távolodott tőlem, szemei Dex és közöttem jojóztak, és ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy még mindig a valódi alakomban vagyok, és hogy valószínűleg halálra rémisztem jelenleg. 219

A kéjérzet elszállt, meglepő módon, ahogy hirtelen egy újabb szükséglet kapott szárnyra bennem: a vágy, hogy megnyugtassam őt. De úgy tűnt, ez már túl kevés volt és túl későn, mert Serena elkezdett futni a ház felé. Ránéztem Dexre, aki bólintott. Magamat átkozva hamar utolértem a lányt, amikor is térdelve találtam rá, közel az erdő szélén. A házból ideszűrődő fény pislákolt a vastag faágakon. Megtorpantam és felvettem emberi alakomat. - Serena. Felemelte a fejét és kiengedett egy remegő sóhajt. - Attól tartok, egy kicsit elvesztettem az előbb a fejemet. Letérdeltem mellé, közel, de nem érve hozzá. - Ez érthető. Hátradőlve ültében, kinyújtotta maga elé a lábait. - Idegenek. Felnevetett. - Azt hiszem, végre kezdem tényleg felfogni. Idegenek. - Én jobban szeretem a földönkívüli kifejezést - szólalt meg Dex mögöttünk. Serena talpra állt, majd megbotlott. Elkaptam a vállainál fogva és megtámasztottam, mielőtt még jobban megsértette volna magát. - Ő nem fog bántani téged. - Volt valami különös kedvesség a hangomban, miközben kezeimmel elengedtem a vállát. - Ő egy barátom. Ez itt Dex. Láthatóan ellazult egy kicsit, de nem szólt egy szót sem. Dex a farmerja zsebébe süllyesztette kezeit, és hintázni kezdett a sarkain. - A földönkívülinek egyszerűen királyabb a hangzása. - Ja - suttogta Serena, majd pedig hangosabban hozzátette: -, ti srácok pedig, mint a barátságos idegenek a szomszédból, csak körbenéztek idelent nálunk? Dex felnevetett. 220

- Nem - válaszoltam, teljesen komolyan. - Többnyire épp ennek az ellenkezőjét tesszük. Serena ránk meredt. - Ez igazán megnyugtató. - Ez Hunter - mondta Dex mosolyogva. - Akire mindig lehet támaszkodni. Szemeim összeszűkültek, majd Serena felé fordultam. - Emlékszel, amikor azt mondtam, a dolgok egyre őrültebbé válnak majd? Nos, hát bekövetkezett, és az előbbi dolog még csak nem is az volt, amire korábban céloztam.

221

19. fejezet KISSÉ ELKÉPEDTEM, LÁTVA, hogy Serena kezdi összeszedni magát. Tessék, már megint lenéztem őt. A nők kemények, mint a volfrám, de figyelembe véve, milyen csendes volt, miközben hármasban sétáltunk vissza a házhoz - ami kevéssé jellemző rá egyébként - félig arra számítottam, hogy kiborul, és fel-alá rohangál majd sikítozva. Szóval nem vettem le róla a tekintetemet, és valami attól, ahogyan maga köré fonta a karjait, ami miatt kisebbnek tűnt a megszokottnál, sokkal törékenyebbnek és sebezhetőbbnek, arra késztetett, hogy szorosan átöleljem őt. Mikor visszaértünk a ház elé, megláttam, mit hozott nekünk Dex. - Nem azt mondtam, hogy ne legyen feltűnő? Dex elvigyorodott, ahogy kezével végigsimított az éj kék Porsche motorháztetején. - Azt mondtad, valami gyorsat akarsz. Ez a leggyorsabb, amim csak van - érintette meg újból szeretetteljesen a kocsit. - És ha csak egy karcolást is ejtesz az én kicsikémen, kínok között halsz meg. - A kocsidnak nem esik bántódása. - Odapillantottam Serenára. A Porsche mellett állt, tágra nyílt szemekkel bámulva azt. Fejét oldalra biccentette és még a sötétben is láttam a nyakán végighúzódó zúzódásokat és felrepedt alsó ajkát. Visszafordultam Dex felé. - Maradj itt vele. Egy pillanat múlva visszajövök.

222

Dex bólintott, mire megpördültem és bementem a házba. Gyorsan felkaptam, amire szükségem volt, és mikor visszatértem, ők épp ugyanott álltak, mint ahogyan otthagytam őket. De Dexnek furcsa kifejezés ült az arcán. - Mi az? - kérdeztem. Összeszorította az ajkait és egészen halk hangon ezt mondta: Egy szót sem szólt. - Nem is hiszem, hogy egy ideig fog. - Az Expedition felé intettem. - Meg kell szabadulnod a SUV-tól. A többit már elintézem én. - Rendben, haver. - Dex felém nyújtotta a kezét. - Vigyázz magatokra. Egy pillanatig haboztam, de utána kezet ráztam vele. Köszönöm. - Nincs mit. Megfogtam a táskákat és a csomagtartóba dobtam őket. Amikor lecsuktam a tetejét, ott találtam Dexet közvetlenül mellettem. - Nem tudom, mit szándékozol tenni vele - mondta Dex halkan, - de ő csak egy ember, Hunter. Nagyon óvatosnak kell vele lenned. Könnyen megtörnek. Felhorkantam, de aztán a tisztánlátás egy pillanatában, Dexhez fordultam. - Aggódtál valaha is amiatt, hogy megtöröd Elizát? Az Arum pillantása találkozott az enyémmel. - Minden egyes átkozott nap. - Akkor miért vagy vele? Dex egyik kezét a mellkasára helyezte. - Amiatt, ami itt van. Amit iránta érzek, az sosem hagyja majd, hogy ártsak neki. - A szerelemre gondolsz? - Megráztam a fejem, ahogy megragadtam a kocsi kulcsot. - Elég nagy őrültség egy emberi érzelemre bízni a védelmét. 223

- Szintén hatalmas őrültség, ha azt hiszed, hogy képtelenek vagyunk inkább ember, mint Arum lenni. És ezzel a végszóval eltűnt. Egy pillanatig még ott álltam. Inkább ember, mint Arum? Lehetetlenség. Megfordultam, és a pillantásom Serenára esett. A hold fényében a haja ezüst glóriának tűnt a feje körül. Ahogy óvatosan közelítettem hozzá, felnézett. Amilyen közel álltunk egymáshoz, láttam a sötétlila árnyalatú zúzódást az arcán, az alvadt vért az ajka alatt. A fenébe. Kedvem támadt újból kinyírni Razt. Amikor kinyújtottam mellette a kezemet, összerezzent. - Csak kinyitom az ajtót. Ennyi az egész. - Kinyitottam neki, ő pedig bemászott és összekuporodott az anyósülésen. Rácsuktam az ajtót, és már csak egy dolgot kellett elintéznem. A Porsche háta mögé kerülve kigomboltam és lerántottam magamról a nadrágomat. Egyik kezemet az opálba foglalt nyomkövető készülék alá helyeztem, tudva, hogy eltávolítani azt egyenesen egy amolyan „megszívod, ha megteszed, de akkor is, ha nem” helyzet. Ugyanakkor nélküle a Nemzetvédelem nem tud a nyomomra bukkanni. És nélküle nem lesz nálam az opál, ami felerősíti az erőimet és minimalizálja a táplálkozás utáni vágyamat. Szükségem lesz egy új darabra, amiben nem helyeztek el GPS-t, és azt is tudtam, hol találhatok. Leszedtem a bokaperecet a lábamról. Energiahullám áramlott keresztül rajtam, aztán piros fényben kezdett az opál pulzálni. A markomban tartva azt, összezúztam, majd hagytam, hogy az apró darabkák átperegjenek az ujjaim között, mint a homokszemek. Egyedül az opál maradt meg a készülékből, amit egy közeli bokorba hajítottam. 224

Abban a pillanatban nagyon reméltem, hogy tudom, mit művelek. Nem igazán volt tervem, leszámítva, hogy beszerezzek egy új opált. Na és aztán mi lesz? Szabad a gazda. Leginkább abban reménykedtem, hogy nem a Serenára nézve elkerülhetetlent halasztgatom, amivel csak még több kárt fogok neki okozni. Megkerültem a kocsit és becsusszantam a kormány mögé. Muszáj volt biztonságos helyre mennünk. És muszáj volt szemügyre vennem őt, hogy lássam, milyen mértékűek a sérülései. Serenának pedig pihenésre volt szüksége. Egy rakat „Serenának szüksége lenne erre” gondolat keringett a fejemben. Hátramenetbe tettem a kocsit, és olyan iramban fordultam meg, hogy kavicsok repültek a levegőbe a csikorgó kerekek alatt. Még jó, hogy Dex nem volt a közelben és nem látta ezt. A főút felé irányítottam a kocsit és ránéztem Serenára. - Be kellene kapcsolnod a biztonsági övedet. Sápadt arccal lassan kibontakozott karjai öleléséből és addig ügyetlenkedett az övvel, amíg sikerült a helyére kattintania. - Jól vagy, Serena? Raz, ő… - megakadtam, mert biztos voltam benne, hogy iszonyatosan dühbe jövök, ha arra gondolok, mit szándékozott Raz vele tenni. Serena bólintott. Az utat szegélyező fák elmosódtak, és egészen addig meg sem szólalt, amíg elhagytuk a községet és rátértünk az országútra. - Hova megyünk? - kérdezte, a hangja nagyon kimerültnek tűnt. Belesüllyedtem az ülésbe, miközben magamon éreztem a tekintetét. - Egy olyan helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat mára. - Egy futó pillantás a műszerfalra elárulta, hogy csak pár óránk van hátra napkeltéig. 225

- És aztán mi lesz? - A hangja most már erősebbnek tűnt. Elmosolyodtam. - Remélem, hamarosan azt is kitalálom. Serena visszatért a szélvédő kitartó bámulásához. A kezei ökölbe szorultak és kiengedtek az ölében, és kétlem, hogy ennek egyáltalán tudatában lett volna. Az egyik, a bal keze, eléggé leharcoltnak látszott. Beszakadt, csorba és véres körmök. Düh emelkedett a gyomromban, ahogy arra gondoltam, miken ment keresztül. Őszintén szólva, sosem érdekeltek különösebben az emberek dolgai, vagy azok a veszélyek, amikkel szembe kellett nézniük akár csak azáltal, hogy átsétáltak a konyhából a fürdőszobába, de Serena mellett másra se tudtam gondolni. Fenébe. Kezdek rögeszmés lenni. Egyik kezemmel szorosan fogtam a kormányt, szemeim a sötét útra koncentráltak. Észre sem vettem, mit csinálok, míg ki nem nyúltam és rá nem kulcsoltam a kezem az övére, óvatosan elkerülve sérült ujjait. Serena nem húzódott el tőlem. Megszorította a kezemet. Én pedig visszaszorítottam.

Nem tudtam, mit mondhatnék. Bár az agyam úgy tűnik megbirkózott mindazzal a dologgal, amivel az elmúlt néhány órában kerültem szembe és hozzávetőleg józan eszemnél voltam, egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. A „köszönöm” helyénvaló lenne? Valahogy alkalmatlannak tűnt, és mivel jelenleg annyira… érzéketlen voltam mindenre, nem szóltam egy szót sem.

226

De nem tudtam nem az enyémre simuló kezet bámulni. Hunter keze emberinek tűnt, finom csontok és bőr. Az érintése meglehetősen hűvös, de ezenkívül nem látszott különbnek, mint bármely emberi férfi keze. Ahogyan a kezemet fogta, - mintha attól tartana, hogy fájdalmat okoz nekem -, ettől hatalmas csomó keletkezett a torkomban. Ez olyasfajta gyengédség volt, amiről szerintem ő maga sem tudta, hogy képes érezni. Lopott pillantást vetettem rá. Csendbe burkolózott, és ebben a másodpercben épp olyan volt, mint általában: őrülten jóképű és halálosan komoly, egy furcsa kettősség, ami már a kezdettől fogva kíváncsivá tett engem. De volt valami feszesség az ajkai vonalában. Arcának éles vonalai szinte már szigorúnak tűntek. A kocsi árnyékos sötétjében olyan volt, mintha zúzódások kezdenének megjelenni a bőrén. Aggodalom öntött el sebesen. Ő és Raz olyan vehemenciával küzdöttek - valódi élet-halál harcot vívtak. Sosem láttam még csak ehhez foghatót sem. Nem hasonlított a filmes jelentekhez, és tiszta téboly, hogy továbbra is itt volt mellettem, életben. - Te jól vagy? - kérdeztem rekedt hangon. A tekintete rám hullott. - Ja, megvagyok. - Hogy lehetsz jól, miután úgy harcoltál? Nem válaszolt azonnal. - Már hozzászoktam. Hozzászokott, mihez? Ez aggodalomra késztetett iránta. Bizonyára máshogy gyógyultok, mint… mint az emberek. - Így van. - Elhallgatott, visszahúzta a kezét. - Amikor felvesszük a valódi alakunkat, gyógyulni kezdünk. - Milyen kényelmes - mormogtam. A kezem üresnek és hidegnek érződött az övé nélkül, és ezután egy darabig egyikünk sem szólalt meg.

227

A hajnal kezdett eluralkodni a keleti horizonton, az égbolt alját a mélykék különböző árnyalataira festve, mire Hunter végül letért az országútról és megállt egy kicsi motelnél, ami farmházak közé ékelődött be egy völgyben. Még mindig mélyen Nyugat-Virginiában jártunk, de már jó pár kilométer és óra választott el minket a faháztól. A Porschéban vártam, amíg Hunter bejelentkezett. Szerencsére kapott egy szobát a motel távolabbi végében, így a kocsit az épület háta mögött parkolhattuk le. Nem úgy tűnt, mintha aggódna amiatt, hogy bárki is felismerne minket, én mindazonáltal szinte már vártam, hogy idegenek, vagy kormányügynökök ugorjanak elő a semmiből. - A motel nem tűnik gyanúsnak - mondta Hunter, ahogy kikapta a táskáinkat a csomagtartóból. - Itt lehetőséged lesz megfürödni és pihenni egy kicsit. Kimerülten követtem őt, a homályos parkolót szemlélve. Ekkor valami szöget ütött bennem. - És te alszol? Sosem láttalak még aludni. - Igen. Az alvás a harmadik kedvenc időtöltésem. - Mi az első kettő? Hátrapillantott a válla fölött, miközben kinyitotta a szoba ajtaját. - A második kedvenc időtöltésem az evés, és szerintem te is ki tudod találni, mi áll az első helyen. Éreztem, hogy elpirulok. Lett volna egy nyerő tippem. A motelszoba nem volt rossz. A takarók a franciaágyon tisztának tűntek és frissességet árasztottak, nem fertőtlenítőszagot, hanem vadvirágok illatát. Viszont csak egy ágy volt. Sehol egy kanapé, egyedül egy kényelmetlennek kinéző, sötét narancsszínű szék a sarokban, egy asztalka mellett. Hunter letette a csomagjainkat az asztal mellé. 228

Amilyen fáradt voltam, elkezdtem leereszkedni a székre, de Hunter hirtelen megjelent előttem. - Bárcsak olyan gyorsan tudnék mozogni, mint te - jelentettem ki. - Még nem magyaráztad el, hogyan tudsz így mozogni. Hunter szemöldöke megemelkedett. - Igazából ez könnyebben megy. Több energiát emészt fel, ha lassabban akarok mozogni, emberi iramban. Ne ülj le. Alaposan szemügyre akarlak venni téged. Eléggé biztos voltam benne, hogy alapos és belsőséges képet fog nyerni rólam még mielőtt az éjszaka ránk törne. - Megvagyok. - Ne nevettess! Túlságosan fáradt lévén az ellenkezéshez, hagytam, hogy a fényesen megvilágított fürdőszobába vezessen. Ahogy leültem a lehajtott wc-ülőkére, összerezzentem. - Szerintem felhorzsolódott a fenekem. - Arra is vethetek egy pillantást. Elvigyorodtam, de próbáltam elrejteni ezt előle. - Elhiszem, hogy képes lennél rá. Átment a szobába, majd egy üvegcse fertőtlenítővel tért vissza, és egy csomag vattával. Most már tudtam, miért ment vissza a házba, mielőtt elindultunk onnan. Lerakott mindent a szekrényre, aztán letérdelt mellém. Kinyúlt, és elkezdte felhúzni a farmerem szárát. - Mit művelsz? Tekintetem megakadt az arcát és állát ellepő alig észrevehető pirosasságon. Felhúzta a szemöldökeit, miközben mindkét nadrágszárat felgöngyölítette a térdem fölé. - Kitisztítom a sebeket. Eléggé szétesettnek tűnsz jelenleg. Szétesettnek is éreztem magam. - Nem muszáj ezt tenned. Felkapta az üveget, és összerázta azt. - Ne vitatkozz velem. 229

- Istenem, nagyon parancsolgatós vagy. Szoros mosolyra húzta ajkait. - Sosem láttam még senkit sem így harcolni korábban. Amikor a Luxennel harcoltál a lakásomban, az közel sem hasonlított ehhez. - Lehajtott feje búbjára összpontosítottam. - Azt hiszem, közben sikerült elfelejtenem, mi is vagy valójában. Felkapta a fejét, szemei csapdába ejtették az enyémet. - Erről sosem szabad elfeledkezned, Serena. - De nehéz. Épp olyan vagy, mint az emberek. - Nagyon is különbözünk tőletek. Épp, ahogyan a Luxenek. Egy ideig csendben maradt és inkább megvizsgálta a lábamat. Nem is lenne igazából szükségem levegővételre, de amolyan megszokássá vált. Jézus. - Furcsán érzem magam, amikor nem lélegzek - tette hozzá. Rengeteget eszek - szükségem is van rá. Az anyagcserénk, a Luxenekéhez hasonlóan, extrém gyors. - Az jó lehet - mondom teljesen lenyűgözve. Hunter megérintette a vattával fájó horzsolásnyomokat a térdeimen. Az csípte a bőrömet, amitől könnyek gyűlnek a szemeimbe, de nem hagytam, hogy kibuggyanjanak. Az érintése fájdalmasan gyengéd volt. A mellkasom összeszorult. - Ha Luxen lennék, egyszerűen meggyógyítanálak téged jelentette ki, majd végighúzott egy másik vattakorongot a tenyeremen. - Az sokkal könnyebb lenne, mint ez. Ez az egyik dolog, amit a kormány tanulmányoz rajtuk. Nem tudnak lebetegedni. Gondolj csak bele, ez mit jelentene arra a rengeteg emberi kórra nézve. Próbáltam elképzelni. Nincs többé láz. Sem megfázás. Nincs rák. - És mi a helyzet a te fajtáddal?

230

- Mi sem tudunk lebetegedni, de gyógyítani sem tudunk, úgy mint a Luxenek. Bár próbálják nem alkalmazni azt az embereken. Szemlátomást ez képes megváltoztatni az emberi DNS-t, a sérülés súlyosságának függvényében, vagy, ha a gyógyításra többször is sor kerül valakinél. Nem tudtam levenni a tekintetem az arcáról. Szemöldökeit összehúzta a nagy koncentrációban. - Mi történik ezekkel az emberekkel? - Mutálódnak, elsajátítják az egyes Luxen-képességeket. Hunter lehúzta a kezemet az ölembe, majd felemelte a másikat. Az ilyeneket hibrideknek nevezzük, és némelyikük erősebb még a Luxeneknél is. - Jézus - suttogtam, és szédülni kezdtem. Hunter apró vigyorra húzta a száját, ahogyan ezt a kezemet is az ölembe ejtette. Hűvös ujjai ezután az arcomra tértek át, előre hajtva a fejemet. - Ez valószínűleg még jobban fog csípni. Megremegtem az érintésére, képtelen voltam összeegyeztetni azt, hogy milyen gyengéd volt most, és mennyire erőszakos és félelmetes odakint az erdőben. Azok a kezek képesek ölni egy szívdobbanásnyi idő alatt, de ebben a pillanatban óvatosan fordították az arcomat a fény felé. - Mennyire súlyos a helyzet? - kérdeztem. Ujjai arrébb csúsztak. - Nem is olyan rossz. Bár némelyik meg fog duzzadni. Készen állsz? Bólintottam. Összeszűkült szemekkel nyomta a tiszta korongot az ajkam alatti területre, és azonnal úgy égetett, mint a pokol tüze, de meg sem moccantam, ahogy végighúzta a vattát az alsó ajkamon. A folyadék sistergett egy kicsit, és viszketett tőle a bőröm. - Az arcod teljesen feldagadt. - Egy újabb korongért nyúlt.

231

Becsuktam a szemeimet, miközben megtisztította az arcomat. Lehetett volna rosszabb is. - Lehetett volna. Tovább folytatta a doktorosdit, és sajnos nem a pajkos fajtát. Amikor végzett az arcommal, rárakta a kupakot az üvegcsére. - Fáj még valahol? Mindenem sajgott. - Nem. Úgy festett, mint aki egyáltalán nem hisz nekem. Átkozott jó megfigyelő volt pasi… és, nos, idegen létére. Reszketeg levegőt vettem. - Miért jöttek utánunk? A kormány miatt? - Emlékszel arra a napra, amikor a pavilonhoz mentél? Követtek téged, de közbeléptem, mielőtt odaértek volna hozzád, és a többiek előtt nyomtam le Razt. A mi fajtánkban erősen él a dominancia. És hogy képes legyél dominálni, jobbnak kell lenned a többieknél. Szóval bizonyítania kellett a társainak, hogy ő az alfa. - Hát, akkor rossz ellenféllel kezdett ki. - Pontosan. Hunter még mindig itt volt, előttem térdelve. Újra a térdeimet vizsgálgatta, kissé a homlokát ráncolva. - Összetörted a nyomkövetődet, ugye? - kérdeztem. - Ezt csináltad, mielőtt beszálltál a kocsiba? Nem mondott semmit sem, csak bólintott. - Miért? Egyszerűen nem értem, miért teszed ezt értem. Egy örökkévalóságig nem szólalt meg, aztán: - Nem tudom. - És még mindig nem tudod? - Megráztam a fejem. - Amikor összetörted az eszközt, az jelzett nekik - a kormánynak? - Igen, de nem fognak rám találni. - De ez elég nagy kockázatot jelent, főleg anélkül, hogy tudnád, miért teszed. 232

Hunter szempillái felemelkedtek. - Nem tudom, Serena. Kilélegeztem. Nem tudta órákkal ezelőtt sem, és kételkedtem benne, hogy órák múlva fogja tudni. És számított ez nekem? Igen, suttogta egy apró hang. Számított nekem. - Köszönöm - tört ki belőlem. - Köszönöm, hogy segítettél nekem, és nem hagytad, hogy… nos, megöljenek. Hunter fürgén lábra állt. - Le kellene zuhanyoznod. Aztán pihenj. Jobban érzed majd magad tőle. Egy pillanatig csak bámultam őt. Nem vártam tőle egy hatalmas „szívesen”-t, de a fenébe is, nem fogadta valami jól a hálálkodást. Újra eltűnt a fürdőszobából, majd megjelent egyik pólójával a kezében, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy magában hordhassam. Egy szó nélkül kiment a helyiségből, behúzva maga után az ajtót. Eltelt jó pár perc, mialatt továbbra is ott ültem, próbálva megemészteni a legújabb dolgokat, amiket ma megtanultam. Olyan érzés volt, mintha a fogaskerekek az agyamban eltörtek volna, mert valami határozottan zajlott a két fülem között. Felkeltem, levettem szakadt ruháimat és a csap felé fordultam. A záporozó meleg víz alá állva összerezzentem, ahogy a vízcseppek hozzáértek a számtalan vágáshoz és zúzódáshoz. A fájdalom hatására ismét könnyek gyűltek a szemeimbe, és ezúttal nem tudtam útjukat állni. Abban sem voltam biztos, miért sírok. Mel miatt? Magamért? Vagy csak a túlterhelés miatt? Addig álltam a zuhany alatt, amíg vissza nem nyertem az uralmat magam felett. Aztán gyorsan megtörölköztem és felvettem a pólóját. A nap addigra felkelt, gyenge fényben fürösztve a szobát. Hunter az ablak előtt állt, háttal nekem. - Találtam csokit és ásványvizet egy automatában odakint. Az ágy mellé raktam őket. Meg kéne enned, mielőtt lefekszel.

233

Az ágytakarókat is lehúzta. A tekintetem visszatalált Hunterhez. - Mi van a csokival? Ez a második alkalom, hogy azzal etetsz. - A cukor miatt. Ez segít, miután az egyikünk táplálkozott belőled. Bemásztam az ágyba és szétterpeszkedtem a takaró alatt. Miközben megettem a kalóriadús édességet, Hunter is lezuhanyozott. Miután végeztem, hátradőltem az ágyban, kezeimet a párna alá csúsztattam, és vártam. Hunter visszajött, bőr nadrágja lazán lógott a csípőjén. Nedves, kócos haja az arcába és a nyakára tapadt. A hatalmas, duplaszárnyú ablakhoz ment, mozdulatai feszesebbek voltak a normálisnál, és összehúzta a borsózöld függönyöket. Azonnal sötétség szállt a szobára. Összegömbölyödve a saját térfelemen, néztem, ahogy Hunter átkelt a szobán. - Hunter? - Igen. - Biztos, hogy jól vagy? Leült a székre. - Ne aggódj miattam. A homlokomat ráncoltam. Ez nem igazán volt válasz a kérdésemre. Percek teltek el, aztán Hunter hátradöntötte a fejét a falnak. A testhelyzete biztos kényelmetlen volt, az ágy pedig elég nagy mindkettőnknek. Mély levegőt véve, a könyökeimre emelkedtem. - Hunter? - Aludj, Serena. Figyelembe se vettem utasítását. - Azt mondtad, amikor felveszed az igazi alakodat, akkor meggyógyulsz. Igaz? Egyik szeme kinyílt. - Miért kérdezed ezt? - Mert biztos fájdalmaid vannak. - Mély lélegzetet vettem. Engem pedig nem zavar, amikor az igazi alakodban vagy. 234

- Kellene. - Most már mindkét szeme nyitva volt. - Aludj. Felültem. - Majd lefekszem akkor, ha felveszed a valódi alakodat és meggyógyítod magad. Hunter nem mozdult pár pillanatig, aztán viszont rekedten felnevetett. - Te aztán nem vagy semmi, ugye tudsz róla? Nem voltam biztos benne, ez bók volt-e, vagy sem, de akkor Hunter felemelkedett, és a fenébe is, biztos komoly sérülései lehettek, mert lassan kelt fel abból a székből, két kezével tolva felfelé magát. Ezúttal nem nézett félre, mint legutóbb, amikor előttem változott át. Kezeim ökölbe szorultak a takaró felett, ő pedig odasétált az ágy felőlem lévő oldalára, csupasz mellkasa élesen kirajzolódott, bőre sápadt volt. Testének körvonalai kigyulladtak, a ruhája és minden más is, aztán füstté vált - leheletfinom, árnyékszerű emberi formává. A szemeim tágra nyíltak, ő pedig alakot váltott, addig növekedett, amíg úgy nem nézett ki, mint egy emberi férfi, mégis valahogyan másképp festett. Oldalra fordult, az izmai csak úgy hullámoztak. Mielőtt megálljt tudtam volna parancsolni magamnak, kinyúltam és megérintettem a karját. Megdermedt, és épp mint legutóbb is, nem húzódott el tőlem. Ott maradt, miközben felfuttattam ujjaimat a karján és elcsodálkoztam bőrének érzetétől. Ezúttal azonban visszahúztam a kezem, mielőtt igazán elkezdtem volna érezni őt. Hunter valódi alakjában maradt még pár percig, aztán szétrobbant és visszatért emberi formájába. Eltűntek a horzsolásai. Eltűntek a beteges mélyedések az arcáról. Lenyűgöző.

235

- Gyönyörű vagy - suttogtam, aztán pedig elpirultam, mert nem tűnt helyesnek ilyesmit mondani. És valószínűleg ostobaság is volt. Hunter rám meredt, szemei összeszűkültek és kitárultak orrlyukai. Szemeink összekapcsolódtak, és éreztem, hogy tekintete minden porcikámat bejárja. A takaró kicsúszott az ujjaim közül, ahogy elkezdtem felkelni. Mély levegőt vett, amit hosszan engedett ki. - Most már aludj. A székre bámultam. - Az ágy elég nagy mindkettőnknek, te is tudod. - Tudom. - Te is aludhatsz itt. Először úgy tűnt, nem fog válaszolni. Úgy bámult rám, mintha megőrültem volna. Nem értettem ezt a pillantást. Néhány órával ezelőtt még megosztoztunk egy ágyon. Minden és semmi nem változott azóta. - Fenébe - mondta, ahogy átment az ágy túloldalára. Én visszafeküdtem a saját térfelemre, arccal az ajtó felé. - Nem muszáj, ha nem akarod. - Nem erről van szó. A takaró megmozdult, aztán az ágy besüppedt a súlya alatt. Vajon levette a bőrnadrágot? Valószínűleg az a legjobb, ha nem tudom. - Hát akkor, miről? - kérdeztem. Volt dobbanás idő. - Akarom. Grimaszoltam egyet, amit ő nem láthatott. - Nem látom, ez mitől lenne probléma. - Nem is szabadna. A másodpercek percekké váltak, ő pedig nem szolgált bővebb magyarázattal. Nem hittem volna, hogy képes leszek elaludni mindazok után, ami ma történt, de mellette biztonságban 236

éreztem magam, és valami csoda folytán, mikor becsuktam a szemeimet, mély álomba estem.

237

20. fejezet NÉZTEM AZ ALVÓ SERENÁT, és még mindig a kérdése üldözött. Miért segítesz nekem? Segíteni neki nem jelentett nagy kockázatot. Csak egy szög volt egy átlagos koporsóban. Bármennyire is gyűlöltem a Nemzetvédelem kifutófiúja lenni, az életem viszonylag kényelmesebb és békésebb lett az utóbbi néhány évben. Ravaszul eldobtam ezt, és miért? Felkönyököltem, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt. Hat szeplő volt az orrán, és az arcán, egy csillagképet alkotva. Egész létemben először azon kaptam magam, hogy irigy vagyok a Luxenekre. Az egyetlen képességük, amit nem tudtunk véghezvinni - a gyógyítás. Mikor a fürdőszobában voltam, bármit megadtam volna azért a tehetségért, hogy begyógyítsam Serena sebeit és fájdalmát, a leragasztáson kívül. Enyém. Az egész gondolatmenet hibás volt. Egy Arum ritkán telepedett le a fajának egyik tagjával, egy emberrel meg még ritkábban, a kibaszott tonnányi nyilvánvaló ok miatt, de húgom és Dex is megtette. Nem akartam Serenát az enyémnek nyilvánítani. Jobb lenne neki, ha nem teszem, de eddig még sosem csináltam ezt a tagadás szart, akkor most miért kezdeném el? Visszafeküdtem egy halk nyögéssel. Még csak néhány órája voltam az opál nélkül, de már éreztem a hatásokat, mint egy

238

rohadt függő. És ez az, amiért az Arum létrejött. Évszázadokon át ez a függőség táplálta a Luxeneket. Nyugtalan voltam, a bőröm viszketett, és a torkom kiszáradt. A farkam is kemény volt, de ahhoz inkább a mellettem fekvő formás testnek volt köze, nem pedig az opál hiányának. Még mindig alig hiszem el, hogy Serena arra kért, hogy vegyem fel az eredeti alakomat a gyógyuláshoz, miután látott minket a legjobb és a legrosszabb formánkban. El akartam mondani, hogy ez inkább most egy ütéssel érne fel, de mégis arra ösztönzött engem, hogy megtegyek egy olyan hülyeséget, hogy opál nélkül veszem fel az eredeti alakomat. Ezt tenni, energiát igényel, és az energiát pótolni kellett, táplálkoznom kell. De, én, mint egy barom megtettem, nem azért mert meglepett a kérése, hanem, mert Serena megkért rá, és én a kedvében akartam járni. Kibaszottul kedveskedni neki. És én tényleg azt akartam, hogy ez feledésbe merüljön. Okos dolog lett volna egyenesen az opálért menni, de képesnek kell lennem nélkülözni néhány órán át. Ennem kéne, nem számít mit. Hogy átmenjek ezen a szaron, az energiámnak a topon kéne lennie. Pontosan hogyan is kéne ezen túljutni? Még egy jó kérdés, gondoltam, grimaszolva. Ember, ezt a szart tényleg nem gondoltam át. A kikapcsolás hosszabb ideig tartott a normálisnál. Elaludtam. Nem tudom, hogy mennyi ideig, de mikor felébredtem ugyanabban a pózban voltam, mint előző este. A testem az övéhez simult, és a kezem a csípőjén volt. Bassza meg.

239

Serena álmában a fenekét hozzám dörgölte, hogy minél kényelmesebben simuljon az ölelésembe, amitől a vérem felforrósodott. Duplán bassza meg. Résnyire nyitottam a szemem, és átnéztem a vállam felett. A napfény vékony csíkban beszűrődött a függöny résein át. Hamarosan fel kell kelnünk, hogy elinduljunk. Még maradt öt óránk, hogy odaérjünk, ahova mennünk kellett. Keményebb lettem, mint egy perccel ezelőtt. Triplán bassza meg. Belélegeztem Serena illatát. Fojtogatónak kellene lennie, de nem volt az. Épp az ellenkező hatást érte el nálam, megnyugtatott. Bevillant, hogy akár el is veszíthettem volna Serenát az erdőben. A hideg fájdalom öklömnyi méretű lyukat fúrt a gyomromban. Mostantól már nincs biztonságban az élete, se velem, se nélkülem, amely magával hozta a mély tehetetlenség érzését - az érzést, amihez nem voltam hozzászokva. Ez felbosszantott. Düh áradt szét a belsőmben, míg ő csinált egy lágy nyögést álmában. Behunytam a szemem, és elszámoltam tízig. Szedd össze magad. Mikor újra kinyitottam a szemem, a csípője hajlataira fókuszáltam. Serena életben van. Ő erős - erősebb, mint amit el tud képzelni magáról. A legtöbb ember nem tartott volna ki ilyen sokáig a fajtám mellett. Pokolba. És ő túlélt egy Luxen támadást, de… De nekem kibaszottul érzéseim vannak iránta. Érzések, amik természetüknél fogva nem voltak jellemzőek az Arumokra. Dexnek voltak, de az Arum vett egy éles fordulatot, és félrevonult abba akibaszottrockervillebe. Én meg pontosan mögötte voltam.

240

Serena álmában a hátát hozzányomta a mellkasomhoz. Megdermedtem, amikor a feneke még jobban az ágyékomhoz simult. Egyhamar nem fogok tudni vissza aludni. Közelebb húzódva hozzá, fölé magasodtam. Annyira aprónak tűnt mellettem, és ez még egy furcsa érzést hozott magával. Az egyik, hogy elrejteném őt, hogy senki se érjen hozzá, vagy nézzen rá. Ez úgy hangzott, mint egy nagyon elcseszett védelmi hangulat. Igazán elcseszett. Átfuttattam a hüvelykujjam a puha arcbőrén, felfedezve a finom csontokat. Az érintésem pihekönnyű volt, de ő álmosan hozzám dörgölőzött, a hátát még egyszer nekem nyomva. Vágy bizsergette a bőrömet, és a gyomrom összeszorult. Lefutattam az ujjaim a nyakára, majd onnan a vállára. Szerettem, hogy megint a pólóm van rajta. Egy halk sóhaj szökött ki belőle, a hátára fordult, és rám nézett, azzal a nagy barna szemeivel. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését, de azt tudtam, hogy érzi a hozzá préselődő keménységemet. Mikor nem lőtt ki az ágyból, mint a puskagolyó, a kíváncsiságom nem ismert határokat. Lassan, lefuttattam a kezem a nyaka vonalán, a kölcsönpólón keresztül a megduzzadt mellére nyomtam a tenyerem. Ismerős pír kúszott az arcára. Kíváncsi voltam, a teste többi része is ugyanígy ki van-e pirulva. Serena az oldalamra tette a kezét, majd átcsúsztatta a hátamra, masszírozva az izmaimat. Az érzés, ahogy megérintett, keresztül hullámzott rajtam, pokolian rémisztő volt. A vágy felizzott benne, a fejem szinte úszott. Elég volt csak arra gondolnom, hogy én a cselekvés teremtménye voltam, nem a gondolkodásé. Még többet meg kellett belőle érintenem, és szükségem volt rá most. A csípőjére 241

ejtettem a kezem, és beljebb nyomtam a halom párna közé. Majd fölé magasodtam, a kezemre támaszkodva tartottam a súlyom. Az erekcióm az ágyékához préselődött, mintha csak oda tartozna, és mikor megmozdítottam a csípőm, ugyan úgy, mint azon az éjszakán, amikor megízleltem őt, a nevemet suttogta. A pokolba is, igen. Újra előre mozdítottam a csípőm, szerettem, ahogy az ajkai szétváltak. - Nekünk nem kéne ezt tenni. - Tudom. - De a teste meghazudtolta a szavait, ahogy a csípője felemelkedett. A következő szavaim halk, mély morgásként jöttek ki. Megígérhetem, hogy a szex velem nem lesz hosszú, lágy cirógatásokkal, vagy suttogásokkal teli. Keményen, és durván szeretem, de mindig a te vágyad fog elsőbbségre kerülni. Minden egyes alkalommal. Nagy, párás szemei lecsukódtak. Sűrű szempillák keretezték az arcát. - Minden egyes alkalommal? Minden. Egyes. Alkalommal. Minden szót kihangsúlyoztam egy csípő lökéssel, ami arra késztetett, hogy visszaharapjak egy morgást. - Ez egy elég merész kijelentés - suttogta, majd szétnyitotta a combját az enyémek köré. - Nem kijelentés volt - hajtottam le a fejem, a szám az arcára mozdítottam, amit pillanatokkal ezelőtt simogattam. - De ígéret. A szabad kezem felcsúsztattam a csípőjén a hasára. Megálltam a melleinél, a tenyeremmel éppen a domborulat alatt. Élesen beszívta a levegőt, ami a koponyámban visszhangzott. Elakadt a lélegzete, ahogy a csókjaim a szája sarkához értek. Kissé félre döntötte a fejét. Az ajkaink összesimultak, és én hirtelen visszahúzódtam, emlékezve rá, hogy meg van sérülve.

242

- Készen állsz erre? - kérdeztem, majd rácsodálkoztam, hogy honnan a faszból jött ez az illendőség. Az ujjai megszorították a vállam. - Jól érzem magam. Leeresztettem a fejem a nyaka és a válla közötti mélyedéshez. Megragadtam a csípőjét, a nyakához dörgöltem az orrom, és rájöttem, hogy még sosem éreztem nála jobbat. Hagytam, hogy a kezem feljebb kússzon, majdnem megérintve a melle csúcsát. Nem mondta, hogy álljak le, nem mondott vagy tett semmit. Csak várt… várt, hogy mit fogok tenni. Majd megragadta a csuklóim, de nem tolta el a kezeim. Csak tartotta őket. Volt egy kis bizonytalanság a szemeiben, de a légzése felgyorsult, amitől a melle teljesen hozzáért a kezemhez. Mély torokhangon felmordultam, és a háta ívben megfeszült a matracon, a melleit a markomba nyomva. Válaszolva erre, a tenyeremmel megfeszítettem a póló anyagát a mellén. A tekintetem összekapcsolódott az övével, miközben megnyaltam a mellbimbóját az anyagon keresztül. A másik kezét a mellkasomra simította, amitől a hasizmaim megfeszültek. Újra látnom kell a melleit, érinteni őket, megízlelni őket. Becsúsztattam a kezem a póló alá. Selymesen puha bőr bukkant elő, ahogy felfelé toltam az anyagot, felfedve a hasát, majd lassan lehúztam róla a pólót. Akárki másnál csak letéptem volna azt, de vele… vele nem. Nem most, talán majd valamikor később. Talán később? Igen, ki a faszt akarok átverni? Lesz későbbi alkalom. A mellei csodálatosak voltak. Kerekek, és tökéletesek, és még gyönyörűbbek a kezemben. Egy lágy hangot adott ki, ahogy az ujjaim súrolták a melle csúcsát. Összefutott a nyál a számban, miközben lehajtottam a fejem, és megpöcköltem a nyelvemmel az egyik ágaskodó mellbimbóját. 243

Felnyögött, miközben mindkét kezével megragadta az oldalamat. - Hunter… - Mmm? - hajoltam le, a kezem a másik mellére csúsztatva. A nyelvem a mellbimbóján körözött. - Azt akarod, hogy abbahagyjam? Hátrahajtotta a fejét, ahogy a légzése kapkodóvá vált. - Ez… nem ez volt az elképzelésem, amikor azt mondtam, hogy velem alhatsz. Beszívtam a rózsaszín csúcsot, miközben a másik mellbimbót a hüvelyk és a mutató ujjam közé fogtam. A bőre íze akár a legédesebb kábítószer, és a nyögései, akár a szirének éneke. - Nem ez? - Istenem - nyögte. - Oké, talán ez volt. Mielőtt még éreztem volna az önelégültséget, az alteste elkezdett körkörösen mozogni, és édes Jézus, annyira kemény voltam, hogy éreztem a pulzusom lüktetését a bőrnadrágomnak feszülve. A fogaimat csikorgatva egy helyben maradtam, míg ő életre kelt alattam.

Szenvedély áradt szét bennem, amitől kábának és kontrollálhatatlannak éreztem magam. A félelem indái tekeredtek rám, a nyers vággyal keveredve. Míg a testem érte égett, érte fájt, tudtam, hogy Hunter nem olyan, mint a többi férfi. Ha ő elveszíti az irányítást, akkor én nagy, igazán nagy bajba kerülök. De az arcába nézve Huntert láttam. Nem ragadozót, vagy veszélyt. Őt láttam, csak őt. Lecsúsztatva a kezem a mellkasán, Huntert éreztem. Ez a csodálatos bőr alatt, ami neki van, valami

244

teljesen különleges létezik. Tudtam ezt, de rábíztam az életem, és a testem is. Ez az, ami számított. És mikor megszívta a mellem, és a nyelve súrolta a mellbimbómat, felhagytam a gondolkodással. Ez volt minden, amit éreztem, és ez nem lelőtte a vágyamat, hanem felforrósított, és benedvesített. Minden, amit tudtam, hogy érezni akartam ezt - igazán érezni. A kezeim lecsúsztattam a kőkemény, hullámzó hasizmain. A bőre olyan volt, akár a hűvös selyem. Férfiasan tökéletes. A csípőmet nekifeszítettem az ágyékomnak nyomódó keménységéhez. Istenem, hatalmas volt. Ennek valami idegen dolognak kell lennie, mert uhh. - Annyira akarlak. - A hangja rekedt, füstös volt; az ajkai mozogtak a mellemen. Ezen a ponton beszélhetett volna akár latin disznóságokat is, azt is mélyen érzékinek találtam volna. Lejjebb engedte a kezét a csípőmön, sürgetve a mozgásom, hogy vegyem el, amit akartam. Mikor a fogai közé vette a mellbimbómat, újra felkiáltottam, a megadásért, amit a testem igényelt, buján mozgattam a csípőm a keménysége ellen. Egyre gyorsabban növekedett a forróság a lábaim között, elakadt a lélegzetem, sokkolt engem. Megdöbbentő gyorsasággal alám csúsztatta a kezeit, felemelt, miközben hátradőlt, és a combjára ültetett. Az ölében - ó, édes Jézus - éreztem a farka hegyét nekem nyomódni. Valahogy kigombolódott a nadrágja. Én is megtehettem. Ő is megtehette. Nem tudom, és nem is érdekel. Az ajkai hűvösek voltak a nyakamon, és a hideg/meleg küzdelme feszített mindenhol. A kezem mélyen beleszántott a hajába, és hátrahúztam a fejét, meglepődtem a saját durvaságomon. A számmal az övéhez 245

hajoltam, és mélyen megcsókoltam, elutasítva a sebesült ajkamba nyilalló fájdalmat. A nyelvem az ajkai közé csúsztattam, és felnyögtem, miközben rajta mozogtam. Hirtelen megragadta a csuklóimat, lehúzta és az egyik kezébe tartotta őket. A hátamon voltam, és ő abban a pillanatban fölöttem volt. Egy pillantást vetettem a szemére, és láttam, hogy az világosabb kék lett. Gyönyörű. A csuklóim a mellkasomhoz nyomódva tartotta, és lefelé mozdult, végigcsókolva az utat az államtól a köldökömig, annyira közel járva ahhoz, ahol tudni akartam - szükségem volt rá. - Tárd szét nekem a lábaid. Mikor követtem az utasítását, a szabad kezét felcsúsztatta a combomon, majd megállt, kicsivel az ágyékom előtt. - Fogadok, hogy készen állsz rám. Készen álltam. Istenem, annyira készen álltam, hogy fuldokoltam érte. Majd rám tapasztotta a száját, mélyen megszívta, miközben az egyik hosszú ujját belém mélyesztette. A visszafogottságának és a vadságának kombinációja túl sok volt. És akkor elélveztem, milliárd darabra törtem, miközben a testem görcsösen a szájához nyomtam. Addig dolgozott rajtam, míg remegtem, közel állva az újabb megkönnyebbülés felé. Majd felemelkedett, furcsa átható pillantásával nézett. Egy kézzel letolta a nadrágját, és félrerúgta. Édes, esztelen utórezgések ráztak, miközben újra fölém mozdult, a kezeim a fejem fölé szorítva. Éreztem a hosszú, kemény férfiasságát az ágyékomhoz nyomódni.

246

Viszketett a kezem, hogy megérintsem, de nem hagyta. A nyelvével megpöckölte a feszülő mellbimbómat, majd a combjaim közé helyezkedett. - Várj - mondtam lihegve. Hunter felemelte a fejét, és a tekintetével azt mondta, ez most komoly? Majdnem felnevettem. Mi lesz a védekezéssel? Mosolyra görbültek az ajkai. - Nem ejthetlek teherbe, és mi nem kaphatunk el semmilyen betegséget. Ilyen módon nem működik. - Ember. Idegen - mondtam, és ideges nevetést hallattam. Gondolhattam volna. - Kétlem, hogy itt valami is normálisan át lenne gondolva. - A szabad kezével felfedezte az állkapcsom vonalát, majd lecsúsztatta a melleim között az oldalamon, amitől megborzongtam. - Gyönyörű vagy. Minden egyes részed. Így éreztem én is, mikor így érintett meg. - Meg akarlak érinteni. - Tudom. De nem engedte el a csuklóim. A fejem fölött tartotta őket, miközben elállt a lélegzetem, amikor felemelkedett, majd éreztem, ahogy belém nyomul centiről centire. A kezdeti feszülés gyönyörűséges csípéssé alakult. Hunter lehajtotta a fejét, és megszimatolta a nyakam. - Az istenit, nagyon jó vagy. Megölsz, ugye tudod? Kibaszottul megölsz. Biztos voltam benne, hogy ő az, aki elköveti a gyilkosságot. Felnyomtam a csípőmet, és teljes hosszában magamba fogadtam. A kéjes zihálásom elveszett az ő nyögésében, miközben a hátam ívbe feszült. Óriási volt bennem, szétfeszített, amíg a fenséges teljesség érzésétől begörbültek a lábujjaim a takarón. - Ó Istenem, Hunter… 247

Át akartam karolni, de egy helyben tartott. Finom remegés futott át rajta, és a szorítása erősödött a csuklómon, amíg már majdnem fájt. Kinyitottam a szemem, és beszívtam a levegőt. Az arcvonásai kiélesedtek, megfeszültek, és a szemeiben világosabb kék foltok kavarogtak. Úgy tűnt, a bőre hőmérséklete lecsökkent. - Hunter? Oldalra fordította a fejét, vastag izmai kidagadtak. A szemei csukva voltak, és azt kell mondanom, hogy küzdött; a sötét szükséggel, hogy táplálkozzon. Egy örökkévalóság után a szempillái felemelkedtek. A szeme világosabb volt a normálisnál, de az arca elvesztette az élességét. Elkezdett mozogni, kihúzódott, úgy, hogy csak a farka hegye maradt bennem, majd előre nyomult, amíg már egy centi sem maradt köztünk. A súrlódás érzete, amit minden kihúzódása majd azt azt követő visszanyomulása okozott, az érzelmek egy őrült viharát kavarták fel bennem, ami gyorsan a mély feszültség örvénylő csomójává vált. Hunter tartotta a lassú, kínzó tempót, míg vékony izzadtságréteg fénylett a homlokán, és a szőrtelen mellkasán. Közel voltam, az ujjaim az üres levegőt markolták, miközben gyorsított a tempón. - Annyira tökéletes vagy - mondta, majd újból megcsókolt, miközben az egyik kezét a csípőmre tette, és tudtam, hogy ez volt az a pillanat, amikor harcolt a szörnyetegével. Válaszul a dereka köré fontam a lábaim, amitől még mélyebben belém tudott nyomulni. Hunter torokhangon felnyögött, ahogy a bokáimat behajlítottam. Aprót beleharapott a számba, majd ezt morogta: - Meg foglak baszni. Keményen. 248

Mielőtt rámutattam volna, hogy éppen azt teszi, Hunter belém nyomult, újra meg újra, minden egyes lökésnél megállva. Minden egyes alkalommal, amikor ezt tette, a súrlódástól, úgy éreztem, mintha édes lángok nyaldosnának. Majd lehajtotta a fejét, a fogai közé vette a rózsás csúcsot, miközben újra belém nyomult. Átszáguldott rajtam a megkönnyebbülés, miközben rekedten a nevét kiáltottam, és éreztem, ahogy megremeg körülöttem, bennem, majd csatlakozott hozzám, megdőlve túlságosan is erőteljes rohamától. És tudtam, hogy egyikünk sem lesz már ugyanaz ezek után.

249

21. fejezet A SZÍVEM MÉG PERCEKKEL KÉSŐBB IS ŐRÜLT IRAMBAN VÁGTÁZOTT, még akkor is, mikor kihúzódott belőlem, ezernyi szikrát robbantva a testemben. Elengedte a csuklómat, de én meg sem mozdítottam a karomat. Ebben a pillanatban nem voltam más, mint egy darab kocsonyás anyag. Óvatosan két keze közé fogta az arcomat, maga felé fordította, és ismét megcsókolt. Egy hosszú és mély csókba vont, mely olyan lehengerlő és követelőző volt, mint még soha ezelőtt. Mikor legördült rólam, arra számítottam, hogy elhúzódik tőlem, ehelyett magához vont, és betakart. Kezemet hűvös mellkasára tettem, meglepődve azon, hogy érzem a szíve dobogását a tenyerem alatt. Valamelyik nap komolyan rá kell jönnöm, hogy hogyan is van ez az egész idegen/emberi test dolog. De nem most jött el az ideje fiziológiai leckéket venni. - Ez… ez elképesztő volt - mondtam, miközben lehunytam a szemem. - Tudom - ujjával a csípőmön körözött. - Ez még jobb volt, mint ahogy elképzeltem, pedig meglehetősen élénk a fantáziám. Elmosolyodtam. A fejemben viszont ezernyi kérdés cikázott. Mit jelentett számunkra ez az egész? Megváltoztat-e bármit is közöttünk a szex? Vissza kellett kapnom az életemet Hunterrel, vagy nélküle, de vajon szeretne-e ő ennek az életnek bármilyen formában is a része lenni? Lehetséges volna? És az a

250

kibontakozó melegség mélyen a mellkasomban lehet, hogy több mint a posztorgazmikus boldogság? De nem álltam készen arra, hogy hangosan is kimondjam ezeket a kérdéseket. Közelebb húzódtam, a lábamat az övé mellé csúsztattam. - Van itt valami, amire nem vagyok képes rájönni. - Csak egyetlen dologra? A hangjában bujkáló szórakozottságtól szélesebbé vált a mosoly az arcomon. - Miért engedné meg a kormány egy idegennek, hogy akkora hatalomra tegyen szert, hogy szenátorrá váljon? - kérdeztem. - Úgy tűnik, mintha szándékosan keresnék a bajt. Hunter szembefordult velem. - Úgy gondolom, a kormány komolyan hisz abban, hogy mindig az ellenőrzése alatt tarthatja őket, ha engedélyezi nekik, hogy az erejüket az emberi normákat betartva használják, és ettől a Luxenek majd elégedettek lesznek. Ez az egész Luxen/ember/Arum politika lenyűgözött. - És, ha nem azok? Szenátornak lenni egy rendkívül komoly dolog. - Szenátornak lenni semmiség, ahhoz az idegen fajok közötti versengéshez képest, ami a galaxisukat uralja, már több ezer éve - nyújtózkodott, nagy kezével végigsimítva a vállamon. - De még mindig úgy gondolják az emberek, - már ne vedd sértésnek hogy ők állnak a tápláléklánc csúcsán. Akárcsak a Luxenek, mikor először érkeztünk ide. A tudatlanságuk, ami elvakította őket, az az, amiben a Luxenek igazán tehetségesek. Megborzongtam, részben attól, amit mondott, részben pedig azért, ahogyan a kezével végigsimított a karomon. Csuklója belsejével végigsimított a mellemen, én pedig hozzábújtam. A farka újból megkeményedett, bár talán így is maradt végig. Tekintélyes hosszúságával és vastagságával ott volt közöttünk. Oh, váó! 251

Felpillantottam, majd elpirultam, mikor észrevettem az arcán lévő mindentudó vigyort. - Mire képesek valójában a Luxenek? - Bármire. Mindenre. - A keze combomat súrolta. - Ha át akarnák venni a Földön a hatalmat, meg tudnák tenni. - Megtennék? - Mikor magához rántott, elakadt a lélegzetem. Képesek lennének rá? - Nem tudom - felelte egy vállrándítással, - de egy nap a Luxenek száma növekedni fog. Túlnőhetnek az embereken. Gömbölyű hátsómra csúsztatta a kezét, az ujja veszélyesen közel volt. - És mi a helyzet az Arumokkal? - Le akarjuk-e igázni a Földet? - Másik karját, amelyen rajta feküdtem, szorosan körém fonta. - Az Arumoknak nem céljuk, hogy uraljanak egy egész fajt. Sokkal jobban érdekelnek bennünket azok a dolgok, melyek örömet okoznak. Összevontam a szemöldököm. - Hamarosan el kell indulnunk - mondta. - Van egy hely, ahová el kell mennem. - Oké. - De addig, még van pár percünk. Felforrt a testem. - Mire…? Ajkai mosolyra görbültek, aztán egy lendületes mozdulattal magára rántott és egy kemény lökéssel belém hatolt. - Erre. A hátam ívbe feszült, kezemet a vállára helyeztem, hogy meg tudjak kapaszkodni, miközben megragadta a csípőmet. Félig csukott szemmel figyeltem, ahogyan azt a helyet nézi, ahol összekapcsolódtunk, miközben felemelt, majd lefelé csúsztatott. Aztán a tekintetünk találkozott. Úgy tűnt, abban a pillanatban megállt a világ - akármilyen giccsesen is hangzik ez - és csak mi voltunk ketten. Nem létezett semmi más, és én elvesztem benne.

252

A szex még soha nem volt ilyen ezelőtt. Ahelyett, hogy minden a sürgető kielégülésről szólt volna, átalakult valami mássá. Már akkor, mikor az első alkalom után a karomban tartottam tudtam, hogy ez teljesen különbözik az eddigi tapasztalataimtól. Aztán a második menet után többet akartam… és újra akartam. A pokolba is, százszorosan is akartam. Néztem, ahogy belebújt egy farmerba és egy egyszerű ingbe, és ismét meg akartam tenni. Hátulról. A falnak döntve. Az emeleten. Bárhol. Ha hagyom, hogy az eszem ilyeneken járjon, soha nem fogunk elindulni, pedig muszáj. Közel jártam ahhoz, hogy táplálkozzam belőle. Az, hogy nem tettem meg, meghaladja a képességeimet, és nem kísérhetem a szerencsémet. - Készen állsz? - kérdeztem némileg rekedt hangon. Rám pillantott és bólintott. - Készen állok, ha te is. Késő délután volt, de a hőség lassan hagyott alább, előrevetítve, hogy hosszú és forró nyár előtt állunk. Beszálltunk a Porsche-ba. Hátradőlt, majd felém fordult. - Hová megyünk? - Martinsburg külvárosába - feleltem, figyelve a motel előtti területet kihajtás előtt. - Néhány órányira vagyunk csak onnan. - Martinsburg? - összevonta a szemöldökét. - Mi van ott? - Valaki, aki meg tudja adni azt, amire szükségem van. - Tényleg? - Karba fonta a kezét, arcára aranyos kifejezés ült. Mondd el. Kuncogtam. - Opál.

253

Zavar söpört végig az arcán. - Opál? Úgy, mint drágakő, vagy mint egy öreg hölgy, akit Opálnak hívnak? - Mint drágakő. Furcsa hatással van ránk és a Luxenekre. Néha jó. Néha rossz. Megtöri és elnyeli a fényt. - Serena csak bámult rám, mintha idegen nyelvet beszélnék. Elmosolyodtam. Az obszidián halálos az Arumokra nézve. Van nálam egy, de óvatosan kell bánnom vele. A drágakő törései csupa fény és árnyék, és úgy vág belénk, mint semmi más a világon. Mindössze egy jó találatra van szükség. - És nálad van egy ilyen? - Úgy nézett rám, mintha őrült lennék. - Ugyanilyen hatással van a Luxenekre is? - Nem, viszont az ónix - egy másik típusú drágakő - meg tudja őket sebezni. Nagy mennyiségben, talán le tudja teríteni őket, vagy el tudja érni, hogy azt kívánják, bárcsak halottak lennének, de az opál más. - El kell ismernem, furcsa érzés volt ilyesmikről beszélgetni egy emberrel. - Az opál egy egészen másfajta történet. - Miért? - kérdezte. Miközben a Porsche kerekei falták a mérföldeket, figyelve arra, nehogy elmulasszam a keletre vezető kijáratot az autópályáról, részletes magyarázatba kezdtem, hogy mit lehet kezdeni ennek a kőnek, akár egy egészen picike darabjával is. - Az opál képes arra, hogy megtörjön és tükrözzön egy bizonyos hullámhosszúságú fényt, megváltoztatva a sebességét és az irányát. A Luxenek számára ez olyan, mint egy erősítő. Még a hibridek számára is, mert az emberi DNS-üket átjárja ez a hullámhosszúságú fény. - Serenára pillantva elhallgattam. Abszolút megdöbbent. Elmosolyodtam. - Ez növeli a fénytörő és visszatükröző képességüket. Például, ha egy Luxen egy darabka opált visel, tükörként tudja használni a körülötte lévő dolgokat, mintha egyirányú ablakok lennének.

254

A szemöldökét ráncolta. - Szóval, valahogyan láthatatlanná tudnak válni azzal, hogy visszatükrözik a környezetüket? - Úgy van. Gyorsabbak lesznek, és erősebb energiasugarat tudnak létrehozni. Halkan füttyentett. - Oké. Feltételezzük, hogy teljesen értem ezt az idegen-drágakő dolgot, még mindig nem értem, hogy hat az opál az Arumokra. Te nem olyan vagy, mint a Luxenek. Szólásra nyitottam a számat, aztán becsuktam. Szememet az útra szegeztem, és rájöttem, hazudni akartam neki. Kreálni valami jó kis mesét arról, hogyan hat ránk a kő, ahelyett, hogy elmondom neki, hogy amikor lecsapoljuk a Luxeneket, többnyire meg is öljük őket. Soha nem hazudtam még erről ezelőtt, de nem is volt okom rá. Most úgy tűnt, hogy lett egy, de nem tudtam rávenni magam mégsem a hazugságra. A kezem megfeszült a kormánykeréken. - Az opál az Arumok képességeit is javíthatja. Gyorsabbá és erősebbé tesz bennünket, de valamit előtte meg kell tennünk. El kell fogyasztanunk egy Luxent vagy egy hibridet. Amikor ezt tesszük, tulajdonképpen az esszenciájukat vesszük magunkhoz. És erre a részre reagál az opál. Lassan bólintott, majd elfordult. - Ez az egész olyan Lidérces dolog? - Igen - mondtam, megköszörülve a torkomat, - ráadásul az opál fenntartja az energiaszintünket. Súlyos csend borult ránk, majd egyszer csak magamon éreztem a tekintetét. - Ha van nálunk opál, nem kell olyan gyakran ennünk - mondtam, viszkető érzéssel. Bármilyen beszélgetés az evésről éhessé tett. - A Nemzetvédelem ellátja az Arumjait opállal. Segít nekik kontroll alatt tartani bennünket, így nem rendezünk ámokfutást, és nem csapoljuk le a gyanútlan Luxeneket. 255

- Ez jó, azt hiszem. - Kinyújtotta a lábát, fejét hátra döntötte. Nem kellett ránéznem ahhoz, hogy tudjam, ideges. - Megölöd a Luxeneket, mikor elfogyasztod őket? - kérdezte. - Nem mindig, de a legtöbb Arum ezt csinálja, mert meg akarják ölni őket. De tudunk táplálkozni ölés nélkül is. - És ha jól sejtem, enned kell, azért van szükséged az opálra. - Ha nem eszem hamarosan, nem leszek biztonságos. Senkire nézve sem. - Serenára pillantottam. Az arca sápadt volt, de a tekintete magabiztos. Nem hazudtam. - Szóval igen, táplálkoznom kell.

256

22. fejezet TÁPLÁLKOZNOM KELL. Nem voltam biztos benne, hogy mit is kezdjek ezzel, mivel halálosan komolyan és mentegetőzés nélkül ejtette ki ezeket a szavakat, ez pedig nyugtalanító volt. Azt sem tisztázta, hogy ölni fog-e vagy sem. Az egész táplálkozás dolgot nehéz volt megemésztenem. Olyan, mintha egy vámpír mellett ülnék, vagy legalábbis hasonló. Már táplálkozott belőlem ezelőtt - kétszer de azóta nem, mióta megkértem rá, hogy többet ne tegye. Leállította magát, de én hittem abban, hogy újra képes erre. Csak azt remélem, hogy nem leszek a föld legnagyobb idiótája, amiért bízom benne. A délután fennmaradó részét utazással töltöttük. Elmagyarázta, hogy egy klubba megyünk, ahol egy Luc nevű fickót keres. Nem mondott semmi többet róla, de feltételeztem, hogy Luc egy másik Arum, aki remélhetőleg barátságosabb, mint Dex. A dombos, sűrű fákkal övezett területek eltűntek, ahogy az autópályára értünk, és egyre zsúfoltabbá vált az út, amint az alkonyatban Martinsburg felé közeledtünk. Dél felől érkeztünk a városba, számos bevásárlóközpont és étterem mellett haladtunk el, ami felébresztette a korgó gyomromat. Éhes voltam, de túlságosan feszült ahhoz, hogy egyek. Néhány kilométerrel később Hunter a Spring Mills kijárat

257

felé vette az irányt, majd jobbra fordult, egy Back Creek nevű város felé. Ilyen névvel biztosan jó mókának nézünk elébe. Néhány kilométerrel a lehajtó után Hunter lassított. Egy régi, elhagyatott benzinkút tűnt fel előttünk. Felvontam a szemöldökömet, miközben szemügyre vettem a nagyra nőtt gazzal bevont területet. A kátyús, murvás út sem volt sokkal jobb állapotban. - Biztos vagy benne, hogy itt van az a klub? - kérdeztem az ablakon kibámulva. Por kavargott a levegőben, akár a köd. - Igen. Senki más nem jár erre. - Azt elhiszem - motyogtam. Számtalan lepusztult, bedeszkázott ablakú épület mellett haladtunk el. Meg voltam róla győződve, hogy rossz helyen járunk, de még mielőtt rámutathattam volna erre, a fák ritkulni kezdtek, és egy ideiglenes, autókkal teli parkolót pillantottam meg. - Krisztusom - mondtam, és megráztam a fejem. Tengernyi autó parkolt az épület körül, de egyik sem a lerobbant fajtából való volt. Vadonatúj dzsipek, Hummerek, amivel egy egész falut le lehetett volna kaszálni, BMW-k és Jaguarok álltak egymás mellett, mintha egy használtautó kereskedés lett volna. Hunter rám vigyorgott. - A külső könnyen megtévesztő lehet. - Nem kétséges - mondtam, miközben Hunter leparkolt. - Szeretném, ha végig a közelemben maradnál, rendben? kérte, és leállította a motort. - Érzek másokat a fajtámból és pár Luxent is. Ők nem fognak zavarni minket, de azért sosem lehet tudni. Felvontam a szemöldökömet. - Luxenek és Arumok együtt?

258

- Furcsább dolgok is megtörténtek már, és itt mindig előfordulnak különös dolgot. Ez itt egy „nem ölünk” zóna. Meg kellett volna könnyebbülnöm ettől a kijelentéstől. Hunter kinyitotta az ajtót, mire megragadtam a karját. -Várj egy percet. Mi lesz, ha megszerezted az opált és elvégezted a dolgod? - Elmegyünk. Szelíden néztem rá. - Gondoltam, hogy nem kempingezni fogunk. Mit fogunk csinálni? Hunter elfordult, profilja nyugalmat tükrözött. - Dél felé megyünk, elhagyjuk Atlantát. Annak már biztonságosnak kell lennie. - Biztonságosnak? Mitől? - kérdeztem és ujjaimmal a térdembe markoltam. - Muszáj… - Megbeszélhetnénk ezt utána? - szakított félbe. Nem tudtam kiolvasni semmit sem a szeméből. Szerettem volna tiltakozni, de valóban nem ez a legmegfelelőbb alkalom. Megenyhültem és kiszálltam a kocsiból, majd követtem Huntert a kocsi labirintuson keresztül. Az egyetlen dolog, ami feltűnt és pokolian furcsának tűnt, hogy egy pisszenés sem hallatszott, sem körülöttünk, sem a klubból. Minden természetellenesen csendes volt. Borzongás kúszott végig a vállaimon, mire átkaroltam magam. Hunter lassított, várta, hogy mellé érjek. Nem szólt egy szót sem a csigatempóm miatt, és volt egy olyan érzésem, hogy még egy sokkban lesz részem a klubbeli élettől, ezért is volt a lassúság. - Ne feledd - szólalt meg Hunter és a kezét a hátam alsó részére csúsztatta. - Bent maradj mindig a közelemben. Rendben? Bólintottam. - Értettem.

259

Megálltunk egy acélszürke ajtó előtt. Két másodperccel később kinyílt, és egy hatalmas, mamutszerű férfi lépett ki rajta. Egy kék overallt viselt, semmi mást. Elkerekedett a szemem. A férfi karjai, akár a fatörzsek. Lenézett ránk, és látszott, hogy cseppet sem boldog a látványunktól. Hunter kissé előrébb lépett, és eltakart engem. - Látnom kell Lucot. Vészhelyzet van. Az overallos összefonta izmos karjait. - Mindenki ezt mondja, aki idejön. De ritkán igaz. - Ez most az. - Na persze - vakkantotta a férfi. - Mindannyian ezt mondják, és Lucnak nincs erre ideje, tudod? Elég régóta voltam már Hunterrel ahhoz, hogy felismerjem, mikor kezdi elveszteni a türelmét. A vállai megfeszültek, a gerince megmerevedett. Aztán elmosolyodott. De szájának csak az egyik sarkát húzta fel. Ó, jaj. - Ehhez mit szólsz? - fogott bele Hunter, amitől belülről összerezzentem. - Tudom, hogy hall minket. - Megállt, és az overallos füle mögötti fekete drótra mutatott. Huh. Észre sem vettem, de tényleg ott volt az a kicsi, fekete fülhallgató. - Az a kis fasz tartozik nekem. Mindketten tudjuk hogyan is áll a szívességekhez. Tehát, hacsak nem azt akarja, hogy darabokra tépjek itt mindenkit, beleértve a te nagy seggedet is, és fellógassam a szarufákra, legyen rám ideje. Jaj, istenem. Lassan Hunter felé fordultam. Hallotta vajon valaha azt a mondást, hogy „mézzel könnyebb legyet fogni”, mert Jézus, éppen most permetezett savat az Overallos arcába.

260

Vártam, hogy elküldjön bennünket, vagy valami hasonló visszavágást, és majdnem hanyatt estem, amikor ez a hatalmas ember a fogát kivillantva elmosolyodott. - Vár rád, Hunter - lépett félre az Overallos a nyitott ajtóból, mi pedig elsiettünk mellette. Észrevettem, amint végigmérte Huntert. - Imádom, amikor ilyen parancsolgatók. Mosoly terült szét az arcomon, ami azonnal megdermedt, amint kiértünk a sötét folyosóról. - Te szent… - Sohasem láttam még ilyet, legalábbis nem a való életben. Nem mintha nem tudtam volna arról, hogy létezik. Csak éppen soha nem jártam még ilyen helyeken. A klubok, mint például ez, sokkal nívósabbak, mint Mel sikátora. Színes fények lüktetve villogtak a nyüzsgő, táncoló tömeg fölött. Ketrecek lógtak a mennyezetről, amiben hiányosan öltözött nők riszálták a csípőjüket a vadul dübörgő zene ütemére. Amikor azt mondom, hogy hiányos öltözet, akkor azt úgy értem, hogy csak bizonyos testrészük, a mellbimbójuk és a „hűhájuk” volt az, amit nem láttam. Homályos fény, inkább elrejtette, mintsem felfedte a klub szélét. Sejtésem szerint asztalok, és talán heverők lehettek ott, és ennyi. A klub egész atmoszférája túlvilági hangulatot árasztott. Hunter keze rátalált az enyémre, miközben átvezetett az embertömegen keresztül. Átvágott közöttük, akár egy tehervonat. A nők megálltak tánc közben és rábámultak. Néhány férfi is így tett, azonban nem mindegyik pillantás volt kéjsóvár, némelyik egyenesen ellenségesnek tűnt. Vajon ők Luxenek? Vagy emberek, akik tudják mi ő, vagy egy másik Arum? Nem tudtam megállapítani a villogó fények miatt. Furcsa szegfűszag illata terjengett a levegőben. A szédítő fényekkel, a hangos zenével és az alacsonyan szálló, a lábunk alatt kavargó füsttel úgy éreztem, mintha egy álomban sétálnék. 261

Magas, sötét alak lépett ki a tömegből és állta el az utunkat. A srác velem egyidős lehetett, haja vastag, sötétszálú, felfelé zselézett. Bőre sápadt, szemeit vastagon fekete festék keretezte. Ajka feszes mosolyra görbült, miközben kék szemét rám és Hunterre villantotta. Nem kellett idegen szakértőnek lennem ahhoz, hogy tudjam, ő egy Arum volt. Hunter nem állt meg, vállával arrébb sodorta a fiatal Arumot. - Most nincs időm erre. A vállam fölött visszanéztem, és vártam, hogy a másik csinál vagy mond valamit, ehelyett azonban csak még szélesebben elvigyorodott, majd visszavonult a táncosok közé. Megborzongtam a helyzet furcsaságától. Megkerültük a bárt, majd egy sötét és keskeny folyosóra érkeztünk, a legvégén egy ajtóval, amire egy tábla volt függesztve „Csak Csodabogaraknak”. Remek. Hunter a szabad kezével kopogtatott. Pár pillanat múlva az ajtó kinyílt, és egy rendkívül magas, jóképű férfival kerültünk szembe. A férfi mindenütt aranyszínű volt. Aranyló bőr. Aranysárga haj. Aranyszínű ing. Elképesztő, valószerűtlenül kék szeme kissé elkerekedett, miközben a száját lebiggyesztette. - És én még azt hittem, hogy ez egy remek éjszaka… Hunter elvigyorodott. - Én is örülök, hogy látlak Paris. Paris? Egyedül csak Orlando Bloomra és Brad Pittre tudtam gondolni. A férfi kitárta az ajtót. - Ismered a szabályokat. Egy irodába léptünk be. A kanapén és egy asztalon kívül csak egy zárt ajtót láttam, ami nem tudom hova vezethetett, de nem is akartam megtudni. Az ajtó bezárult mögöttünk, kizárva minden 262

zajt. Paris összefont karral állt előttünk. Tekintete Hunter kezére siklott, ami az enyémet fogta. Lágyan elnevette magát. Hunter szeme összeszűkült, de nem engedte el a kezemet. Úgy érzem feszegeted a türelmemet, hogy megszegjem a szabályokat. - Próbáld csak meg - válaszolta Paris és nekitámaszkodott a zárt ajtónak. - Kétlem, hogy a kis hölgybarátod tanúja szeretne lenni annak a rendetlenségnek, amit okozni tudunk. A szívem kihagyott egy ütemet. - Luxen vagy. Paris rám kacsintott. - Te pedig ember. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, Hunter azonban megszorította a kezemet. - Nem fog semmivel sem próbálkozni mondta halkan, de a szemeit Parison tartotta. - Nem igaz, Paris? - Attól függ, hogy mit teszel, Arum. - Paris rám nézett és elmosolyodott. Szép, talán még elbűvölőnek is nevezhetném a mosolyát, de a félelem jeges vízként csordogált végig az ereimben. - De neked drágám nem kell tőlem félned. Nem foglak elítélni a nyilvánvalóan rossz ítélőképességedért, ami a társad kiválasztását illeti. - Nincs semmi baj az ítélőképességemmel - csattantam fel. - De kösz az infót. - Ó - vonta fel a szemöldökét Paris. - A védelmedre kelt, Hunter. Milyen aranyos. - Fogd be a szád - felelte Hunter. Paris kuncogni kezdett. A szóváltásuk ellenére rájöttem, hogy Hunter nem feszült, és nem készül robbanni, hogy szétrúgja a fickó seggét. Inkább úgy tűnt, mint akik csak… a móka kedvéért vitatkoznak. Ettől egy kicsit megnyugodtam. - Nos, csomagoljanak be és hívjanak Karácsonyi ajándéknak. Hunter egy nővel - egy emberi nővel. 263

Meglepetten az íróasztal mögötti ajtó felé fordultam. Nem is hallottam, hogy kinyílt, de most ott állt egy magas, tizenéves fiú, aki nem lehetett több tizenöt évesnél. Szőke haját lófarokba kötötte, így megmutatkozott aszimmetrikusan tökéletes angyali arca, és a szemei… hűha. Lila színűek voltak. Ki a fenének vannak lila szemei? Idegeneknek. Hunter kiengedett egy hosszú, nyugtató sóhajt. - Luc. Eltátottam a számat. Szentséges ég, Luc egy gyerek.

264

23. fejezet LUC AZ ASZTALHOZ CSOSZOGOTT ÉS FELHUPPANT RÁ, megtámasztva állát az öklén. Az opál a bőr karperecén csillogott a fényben. Félig csábított, hogy döntsem fel őt és vegyem el, de Luc… Jah, Luc nem volt normális. Még a Luxen, Arum és hibrid világban sem. Ő valami teljesen más volt, és feldönteni őt nem olyan lett volna, mint megrúgni egy gyereket a játszótéren, mert a gyerek körülbelül mindenkit és mindent, más galaxisba tudott küldeni. Néha nehéz volt erre emlékezni, amikor beszéltél a kis punkkal. Luc szélesen elmosolyodott. - Mi hozott ide? Hallom, hogy ez a „kis fasz” tartozik neked. - Tudod, hogy tartozol nekem. És ha szükséged van emlékeztetőre, minden, amit mondanom kell, az annyi, Forrás. - Áh, igen. Ez emlékeztet rengeteg dologra. - Forrás? - motyogta Serena, a szemei ide-oda ugráltak. Elengedtem a kezét, és azon kaptam magam, hogy elé álltam. Luc egy pajkos csillanással a szemében nyugtázta ezt. Szükségem van a pénzemre. Luc enyhén oldalra dőlt, mintha megpróbálta volna látni Serenát. Ember, ez a gyerek szeretett az idegeken táncolni. - Megkaphatod a pénzed, bármikor, amikor szükséged van rá. Paris megszerezhette volna neked. Szóval kételkedem benne, hogy ez az egyetlen dolog, amire szükséged van.

265

- Szükségem van egy darab opálra. A szemöldökei megemelkedtek, ahogy teljesen az oldalára dőlt, megtámasztva magát egy kézen. Serenára mosolygott. - És miért kellene neked, egy Arumnak, aki a Nemzetvédelemnek dolgozik, egy darab opál? Nem adtak egyet, a „Kivásároltak az emberek” jelvénnyel? Ó! Várj… várj egy másodpercet Hunter. Luc tág szemei ártatlanul pislogtak, és erős késztetésem volt, hogy a feje hátsó részébe üssem azokat a szemeket. - Többé már nem a Nemzetvédelmisekkel játszol? - Mit gondolsz? - léptem oldalra, eltorlaszolva Serenát. - Érdekes. - Felült, visszahelyezkedve pontosan Serena elé. - És ki ő? - Nem a te dolgod - morogtam. Luc lapos pillantást vetett rám. - Az irodámban van, a klubomban, vagyis ő az én dolgom. - Ez a te klubod? - kérdezte Serena. - Mennyi idős vagy? - Elég idős, hogy értékeljek egy csinos nőt - kacsintott Luc. Serena szája tátva maradt. - Próbálod megöletni magad? - kérdeztem, a kezeim ökölbe szorultak. Paris előre lépett, az állandó testőr, de Luc csak nevetett. - Ó, hűtsd le magad, Hunter. Túl lobbanékony vagy. Hányszor kell elmondanom neked, hogy lazulj el, menj vakációzni. Disney World nagyon mókás ebben az évszakban. Meg kéne nézned. Beszívtam egy hosszú, mély lélegzetet. - Luc. Serenára fókuszált. - Szóval, hogy keveredtél össze ezzel a kupac vidám személyiséggel? - Serena rám pillantott kérdően, én pedig megráztam a fejem. Minél kevesebbet tud Luc, annál jobb.

266

Luc dobolt az ujjaival az asztalon. - Jól van, gyerkőcök, ha ti nem akartok játszani, akkor én sem akarok játszani. Paris megszerzi a pénzed, és eltűnhetsz a pokolba. - Hékás. Várj egy másodpercet. Tartozol nekem, Luc. Szükségem van egy darab opálra… - És azt is sejtem, szükséged lesz egy Luxenre vagy hibridre is, hogy táplálkozz. És igazad van. Tartozom neked. Gondoskodtál egy problémáról nekem, és örökké hálás leszek ezért. Segíthetek neked, de tudni akarom, ki ő, és hogy végezte melletted. Rohadt patkány. Serena előre lépett. - A nevem Serena Cross. A legjobb barátomat megölte egy Luxen miután szemtanúja volt, ahogy felvették az ők, ümm, valós formájukat. Láttam ezt megtörténni, és Huntert bevonta a nemzetvédelem, hogy tartson biztonságban. - Lassan felé fordultam. - Mi az? - emelte fel a kezét. - Nem jutottunk sehová. Düh hasított keresztül rajtam, de elnyomtam. Serena nem ismerte Lucot, nem értette, hogy mire volt a gyerek képes. Pokolba, rengeteg dolog volt, amit nem ismertem belőle, de eleget tudtam. Luc tekintete egy nagyon érdeklődőnek kinéző Parisre vándorolt. - Biztonságban tartani a Luxenektől? Serena bólintott, ahogy az alsó ajkát rágcsálta. - Mindezt azért, mert a barátod látott egy Luxent az ők ragyogó dolgukat csinálni? - Egy számító kifejezés tűnt fel az ametiszt színű szemeiben. - Ez drasztikusan hangzik. - Ez ismerősen hangzik - vetette közbe Paris. - Történetesen ennek semmi köze Vanderson szenátorhoz, ugye? - Áh… - motyogta Luc. Serena kővé dermedt, és az aurája körülötte a kék mélyebb árnyalatába fordult. - Honnan tudsz erről? 267

- Jó kérdés - mondtam. Paris megvonta az egyik vállát. - Nyitva tartom a fülem. A szenátornál kiborult a bili, mert a nemzetvédelem bevitte az egyik fiát, aztán a másikat. A Luxenek felzaklatták magukat miatta. Újra asszimilálódni olyan, mint az elkerülhetetlen felé tartani, baby. A szemem összeszűkült. Paris elvigyorodott, ahogy a tekintete visszacsusszant Lucra. De ez nem magyarázza meg, miért jönnének utánad, ugyebár? Úgy értem, nem te vagy az első, aki látott minket a valós formánkban. Ahogy az utolsó sem. Egy okos hölgynek tűnsz. Tudod, hogy maradj csendben. Szóval… - Szóval többnek kell lennie ennél - fejezte be Luc. Tapsolt egyet. - És mindig tartozik több is egy sztorihoz. Teregess. Serena bölcsen elcsendesedett, de egy kicsit késő volt már. Keresztbe tettem a karom. - A barátja kihallgatta a fivéreket, ahogy valami olyanról beszéltek, amit Sas Projektnek hívnak, és gyerekekről Pennsylvaniában. Bármi is ez, úgy tűnik, megéri gyilkolni azért, hogy rajta tartsák a fedőt. Luc lassan pislantott. - És erről tud a nemzetvédelem? - Igen - válaszolt Serena, és megköszörülte a torkát. Elmondtam nekik, mit mondott a barátom, de… - De ti ketten itt vagytok, és Hunter opál nélkül, ami azt jelenti, hogy a remek nyomkövető rendszere nélkül van. Ez hogy történt? - kérdezte Luc. - Ne légy szégyenlős, Serena. Nem én vagyok itt a rosszfiú. Horkantottam. - Jah, én pedig a kibaszott Mikulás vagyok. - Oké. - Luc felvillantott egy győztes mosolyt. - Mindent figyelembe véve, én vagyok legkevésbé aggasztó ennél a pontnál, hm? Három dolog van az életben, amit ki nem állhatok, és különösebb sorrend nélkül: a nemzetvédelem, az Arumok és a 268

Luxenek. Az emberek átkozottul rendben vannak az én szememben. Serena sokkoltan nézett vissza egy vigyorgó Parisre, én pedig megdörzsöltem a halántékom. Kezdtem megfájdulni a fejem. - A nemzetvédelem úgy döntött, hogy amit Mel kihallgatott, az nem fontos - mondtam. Luc oldalra billentette a fejét. - És te ezt elhiszed? Röviden felnevettem. - A pokolba is, nem. Biztos vagyok benne, hogy megpróbáltak mindent kiásni erről az Sas Projekt baromságról, de nem tudnak Pennsylvaniáról. Serenának azután jutott eszébe ez, miután beszélt a tisztekkel. - A levél a postafiókban, titokban maradt. - A szenátor és a Luxen közösség mindenféle szarságot felemelt a lelepleződés kockázatáról, és törekedtek Serena haláláért. A nemzetvédelem beadta a derekát. - A lelepleződés kockázata? - Paris az asztalhoz ment, és leült a Luc mögötti székbe. - A szenátor őszintén elhiszi, hogy a nemzetvédelem el fogja engedni a fiait, ha Serena eltűnik? - Nem hinném - ismertem el. - Úgy gondolom, bármit hallott is Mel, amit talán elmondott vagy talán nem mondott el Serenának, az megéri nekik a gyilkosságot, így elcsendesítve őt. Még ha Serena nem is tud semmit, nem akarják vállalni azt a kockázatot. A Nemzetvédelem jött, hogy kiiktassák, és, nos, én nem értettem egyet ezzel. - Azt kívánom, bárcsak ti srácok leállnátok azzal, hogy emberekről beszéltek, akik meg akarnak ölni - mondta Serena, de úgy bámult rám, ami azt üzente, erről beszélünk még később. Ez tényleg kezd kiborítani. - Igaz - mondta Luc, megrázva a fejét. - Szóval, megállítottad a nemzetvédelmiseket? Megvédtél egy embert, még annak tudatában is, hogy váltságdíjat tűznek ki a fejedre, amit még én sem engedhetek meg magamnak? 269

Áthelyeztem a súlyt az egyik lábamról a másikra. - Jah. - Érdekes - motyogta Luc. - Nem tudja, hogy miért tette, szóval még csak ne is kérdezd tőle. - Serena küldött felém egy feszes mosolyt, de még csak mérhető bosszússágot sem tudtam találni magamban. Serena visszafordult a gyerekhez. - Tudsz akármit az Sas Projektről? Luc találkozott a pillantásával. - Egy csomó dolgot tudok, Serena. Ahogy rengeteg sejtésem is van. Néhány ember azt gondolja, paranoiás vagyok, de szeretem azt mondani, hogy reálisan fel vagyok készülve, amikor a szar bekerül a ventillátorba. Serena ráncolta a homlokát. - Ez tényleg nem mond nekem semmit. - Nem tudok az Sas Projektről - mondta. - De kíváncsi lennék, hogy többet tanulhassak. - Oké, nos, most, hogy végeztünk az egész gondoskodó és megosztós gyakorlattal - szakítottam félbe, - tartozol nekem. - Igen. - Luc leugrott az asztalról. - Gyere vissza holnap, és lesz valamim számodra. - Serenára pillantott és kacsintott. - És bizonyosodj meg róla, hogy egy kellemesebb kedvben leszel. Megölöd a boldog hangulatom. - Holnap? - Oldalra mozdítottam a nyakam, megpróbálva enyhíteni a feszültséget. - Nem úgy terveztem ezt a kiruccanást, hogy ’ottalvós buli’ lesz. - De biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy módot, hogy elüsd az időt. - Luc szuggesztíven rángatta a szemöldökét, és még én is egy kicsit zavarban voltam miatta. Megkerülte az asztalt, és kinyitott egy fiókot. Kihúzva egy kulcsot, nekem dobta. - Maradhattok Parisnél éjszakára. Nem lesz ott, és biztonságos lesz. Paris elfintorodott. - Mi a pokol, Luc? 270

Luc maflán elmosolyodott. - Mi az? Nem maradhatnak itt. Zsebre tettem a kulcsot, örülve a dühnek, ami keresztül kúszott a Luxen arcán. - Cím? Luc lefirkantotta egy papíralátétre, és átadta. - Gyere vissza holnap, egy kicsivel dél előtt. Összeszedtem Serenát és az ajtóhoz tartottam, de Luc megállított minket. - És Hunter? Megfordultam, máris nem kedvelve a különös kinézetet a kölyök arcán. Felkészítettem magam, bármilyen faszságra is, ami ki akart jönni a száján. - Igen? Luc mosolya rejtélyes volt. - Az emberek nem olyan törékenyek, mint amilyennek gondolod őket.

271

24. fejezet ABBAN A PILLANATABAN KIFEJEZTEM AZ AGGODALMAM A LUCBAN VALÓ BIZALOMRÓL, ahogy beültünk a Porschéba, de Hunter nem úgy gondolta, hogy bármi miatt is aggódnunk kellene. Éppenséggel, az idegen kölyök volt legkevésbé a problémánk. A Paris felé vezető úton megálltunk gyorskaját venni, és még azelőtt befejeztem az evést, mielőtt elértük volna a félreeső helyen lévő The Wood üdülőövezetet. Még az éjszaka sötétje ellenére is, látni lehetett a csillogást a kocsifelhajtón és a kétemeletes épület sarkain. - Bétakvarc - magyarázta Hunter kuncogva. - Nagyon okos. Nincs természetes lerakódás itt, így idehozta. Ez blokkol minket attól, hogy lássuk őket, megzavarja a hullámhosszaikat. Kilépve az autóból ráncoltam a homlokom az apró pöttyök csillogására a holdfényben. Hányszor láthattam valami ilyesmit, és hagytam figyelmen kívül. Megfordultam, szemrevételezve a sűrűn összezsúfolt fákat a kocsifelhajtón, ahogy Hunter kihúzta a bőröndjeinket a csomagtartóból. Ahogy beléptünk, Paris ízlését könnyen azonosíthattuk. Arany festék az előcsarnok falain. Egy arany csillár lógott a mennyezetről, és az összes kilincs aranyszínre volt festve, még az impozáns lépcsősoron is volt arany réteg. - Gah - mondtam megrázva a fejem. Hunter ajka felkunkorodott, ahogy körülnézett. - Azta.

272

Megeresztettem egy mosolyt. Hunter relatíve szótlan, és minden, ami kellett hozzá, egy igazán cifra belső dizájn. Kicsit körülnéztünk a földszinten, majd felmentünk az emeletre. Nyilvánvaló volt, hogy melyik szoba volt a főháló. Hunter rögtön oda ment. - Biztos vagyok benne, hogy vannak plusz hálószobák bólintottam lefelé a folyosón. - Talán azok közül kellene egyet használnunk. Hunter vigyorogva hátrapillantott a válla felett. - Abban mi a vicces? Lágyan felnevettem. - Borzalmas vagy - válaszoltam, azonban mégis követtem őt a pazar fő hálószobába. Óriási volt, és a közepén állt egy mennyezetes baldachinos ágy. Hunter ledobta a bőröndjeinket egy díványra, miközben megnéztem a fürdőszobát. - Szent medence - motyogtam. - Ez a dolog hatalmas. - Nem ez az egyetlen dolog, ami hatalmas. - Hunter körém fonta a karjait hátulról, és magához rántott. Elvörösödtem, ahogy megéreztem őt a derekamnál. A vágy duzzadt bennem, felmelegítve a testem. - Ez eléggé silány volt. Hunter kuncogott, ahogy hozzáérintette az ajkait az arcomhoz. - Az volt. - Aztán elhátrált, én pedig nekidőltem az óriási kádnak - aranyszínű, természetesen - és őt néztem. Már nehezen jutottam levegőhöz, és minden, amit éreztem, az erekciója volt. Nevetséges. Az ajkai felkunkorodtak, mintha tudta volna, hogy mire gondoltam. Figyelmen kívül hagytam a forróságot, ami keresztül áramlott az ereimen, és a combjaim között. - Fáradt vagy? Késő volt, és nem aludtunk sokat előző éjjel, de megráztam a fejem. 273

Hunter tekintete ravasszá vált. - Tudom, hogy akarod. - A hasam összeszorult, ahogy a vágy kavargott bennem. - Tudod? Bólintott, de aztán váratlan dolgot tett. Kiment a fürdőszobából. - Élvezni akarod azt a kádat. Hajrá. Addig én ellenőrzöm a helyet, meggyőződöm róla, hogy tényleg biztonságos. Csak tátogni tudtam, ahogy becsukta az ajtót. Mély nevetése az ajtó másik oldaláról arra késztetett, hogy találjak egy tompa tárgyat, és eldobjam. Gazember. Sóhajtva a kádhoz fordultam. Ragyogó dolog volt, kerek és mély, számos csappal az elején. Megnyitottam őket, feltekerve a meleg vizet, ahogy átkutattam a fürdőt valamiért, amit beletehetek. Egy tonnányi termék volt a vászonszekrényben, és megállapodtam valaminél, aminek olyan illata volt, mint a baracknak. Beletéve a kádba, gyorsan egy habos mennyben voltam. Levettem a ruhám, és becsusszantam a vízbe. A horzsolások még mindig szúrtak egy kicsit, de kinyújtóztam, a fejemet a kád hátsó részén nyugtatva, miközben a buborékok nőttek körülöttem, eltakarva a melleimet. - Ez abszolút a leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Halkan sikkantva, a szemeim felpattantak, ahogy megugrottam. Víz és buborékok löttyentek ki a kád szélén. - Ó, Istenem… Hunter a kádnál állt, teljesen meztelenül. Minden kidolgozott, hullámzó jóságosság látható volt, és kemény volt. Igazán kemény. Követtem a tekintetét. A melleimre bámult. - Tipikus férfi vagy. Vállat vont. - Szerintem segítségre van szükséged a fürdéshez, és most igazán nagylelkű kedvemben vagyok. - Egy kicsit valóban mocskosnak érzem magam. - A víz alá akartam dugni a fejem, de Hunter szemei fellobbantak, és tudtam, hogy nincs okom zavarban lenni. 274

Tetszett neki. Felhúzódtam, ahogy bemászott mögém. Gőz szállt fel a kádból, és a víz csiklandozva kavargott, ahogy lábaival közre fogott engem, a bőre nedvesen és simán csúszott az enyémen. Hunter átsimította a hajam a vállamon, és megéreztem az ajkait a tarkómon. A csók… nem tudom mi volt benne, de pépessé tette a belsőmet. Már hivatalos volt. Tagadhatatlan. Nem fogok beleszeretni Hunterbe. Már szerelmes voltam belé. Csomók töltötték meg a gyomrom, ahogy a felismerés keresztülszáguldott rajtam. Szeretni Huntert abszolút őrültség volt, de a meleg, ami kivirágzott a mellkasomban, körülölelte a csomókat, szétbomlasztva őket. Az életem totál romokban volt. A kormány és egy másik földönkívüli faj üldöztek, de mindez nem számított a szívemnek. Szerelmes lenni belé, rossz volt, az összes létező módon. A keze a derekam köré siklott, és még közelebb húzott magához. Felé fordítottam a fejem. - Leellenőrizted a házat? - kérdeztem. Egy csókot nyomott az arcomra, és még inkább elolvadtam. A hely olyan, mint Fort Knox. - Lehajtotta a fejét, és harapdálni kezdte az állkapcsom, miközben felkapott egy szappant. - Hadd mosdassalak meg. Ez egy kérés volt, amit még soha nem hallottam tőle. Beszappanozta a kezeit, aztán az egyikkel végigsimított a karomon, egészen az ujjam hegyéig, és még közöttük is. - Nagyon mélyreható vagy - mondtam. Hunter kuncogott, ahogy visszacsúsztatta a kezeit, vizet hozva velük együtt. - Ez a középső nevem.

275

Felnevettem. - Csak most jöttem rá, hogy még nem is tudom a középső vagy a vezetékneved. Mosolyogva rám nézett. - Nincs egy sem. - Egy sem? - Egy sem. Áttért a másik kezemre, és az ujjbegyei súrolták a mellem halmait. Megrándultam az érintésétől, és újra megismételte a mozdulatot, ahogy lemosta a szappant. - Tetszett? Ráharaptam az ajkamra. - Mit gondolsz? - Azt gondolom, igen. - Lefutatta a kezét a hátamon, le egészen a csípőmig. - Az igazi nevem nem kiejthető, és amikor a családom idejött, sosem vett fel vezetéknevet. - Nyomasztó érzés lehetett idejönni. - A szavak elhagytak, ahogy a szappanos kezei keresztülcsúsztak a hasamon. - Igaz? - Először az volt. - A kezei felsimítottak a hasamon, súrolva a melleimet még egyszer, amitől nehezen tudtam koncentrálni. - A saját fajommal voltam - egy elég nagy csoporttal. A Balti régióban landoltunk. - Landoltatok? - Aztán felnevettem. - Bocsánat. Elképzeltem az űrhajókat és ilyesmiket. Ismét kuncogott, és vizet mert a kezébe, leöblítve a szappant. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy egyik szappanos kezével végigsimított a jobb mellemen, aztán a balon. A mellbimbóim sajgó pontokba szorultak, és ráharaptam az ajkamra. - A családom végül Amerikába jött. Akkor még fiatal voltam. Mostanra már mindkét keze be volt vonva a fürdetésbe, és hüvelykujjai a mellbimbóimat simogatták. Úgy sejtettem, hogy extra biztos akart lenni, hogy azok tiszták lesznek. - Nagyon alkalmazkodó teremtmények vagyunk, és az is a természetünkben van, hogy vándoroljunk. Így rengeteget utaztam. 276

- Mi van az iskolákkal? Meghúzta a mellbimbóimat, mielőtt a kezei újra a vízbe merültek. - Sosem jártam iskolába, a tudás nem mindig a tanteremből nyerhető. Emellett, az alkalmazkodó készségünk megengedi, hogy gyorsan elsajátítsunk dolgokat. - Víz zuhogott a melleimre, így az izmaim reszketni kezdtek. - A beolvadt Luxenek emberi iskolákba mentek, de a mi eljárásunk sosem volt ilyen. Azon töprengtem, hogy vajon hány régi osztálytársam volt valójában földönkívüli. - Szóval a nemzetvédelem szabadjára engedi a Luxeneket és ők úgy élnek, mint az emberek, de ti mind…? - Nem igazán. - A karjai körülfontak. - Nem ugyanúgy bánnak velünk. Mikor megtaláltak minket, nekünk nem volt adott a lehetőség, hogy embert játsszunk. - Ez nem fair - suttogtam. - Az élet ritkán fair, kedves. - A kezeit a combomra csúsztatta, ahogy az ajkai még egyszer hozzáértek az állkapcsom ívéhez. Fegyverként láttak minket. Ez az, amik vagyunk. - Nem. - Düh bontakozott ki bennem, kiterjesztve a sistergő borzongást. - Több vagy, mint egy fegyver, Hunter. Sokkal több. - Veled? - A hangja felhős volt. - Több vagyok, de senki mással. - Esélyem sem volt feldolgozni ezt, mert a kezei a combjaim közé csusszantak. Gyönyör dübörgött egy mámorító táncban, ahogy az ujjai simogatták nőiességemet. - Én minden esetben mélyreható vagyok. A fejem hátrahanyatlott a mellkasán. - Úgy látom, valóban. - Nem akarom, hogy az gondold, nem veszem ezt komolyan folytatta. Az ujjai lassan mozogtak. - Mert ez kibaszottul a legkomolyabb dolog, amit valaha csináltam.

277

- Hiszek neked. - A csípőm megrándult, ahogy az érintésének intenzitása növekedett. Tekergőztem, megpróbálva oda irányítani, ahol érezni akartam őt. - Hunter… A másik keze megemelkedett, a tarkómnál fogva tartva engem. Visszahúzta a fejem, majd oldalra fordította. Az ajkai az enyém felett lebegtek. - Imádom hallani, ahogy a nevem mondod. Abban a pillanatban, hogy az ajkai az enyémre zárultak, előrenyomult az ujjával, foglyul ejtve a nyögést, ahogy a csípőm előrelódult, aztán hátra az erekciójának. Felnyúltam és a nyaka köré fontam a kezem. A csók elmélyült, és nyughatatlan voltam, sokkal többet akartam. Ujjának folyamatos pumpálása az őrületbe kergetett és közel a peremhez, de ez nem volt elég. Tudta ezt. Ingerelt. Ajkai elhagyták az enyémeket, és lefelé mozdultak a torkomon. Nyelvének nedves csapásaival ízlelgette a bőrömet, amitől felnyögtem. - Hunter. Egy elégedett, halk morgás rezgett keresztül a mellkasán, és a következő másodpercben megragadta a csípőmet, felemelt és megfordított. Víz fröccsent mindenhova, de én csak rá összpontosítottam, és nem érdekeltek a víz okozta károk. Hunter leeresztett, a térdeim a csípője két oldalára csusszantak. Vastag férfiassága várakozott, miközben foglyul ejtette a számat egy mély, tüzes csókra. Megkapaszkodtam a vállaiban, fürdőzve az ízében és az érzésében. Istenem, nem kaphattam eleget belőle. - Szükségem van rád - morogta. - Most. A vérem égetett, ahogy lenyúltam, és a vastag töve köré fontam az ujjaim. Leereszkedtem rá, nyöszörögve, ahogy a vastagsága szétfeszített. A mellkasára helyeztem a kezem, végigfuttatva a hüvelykujjaim a mellbimbóin, ahogy az ujjai a csípőmbe mélyedtek. 278

A szemembe nézett, a tekintete szédítő keveréke volt a vágynak, sóvárgásnak, és valami sokkal mélyebbnek. Ahogy felfelé döfött, felkiáltottam. Teljesen kitöltött, összeforrasztva kettőnket. A határozott pulzálás a belsőmben dübörgött. Köröztem a csípőmmel, ahogy megtaláltam azt a ritmust, ami minden egyes pontomat elérte. Megmarkolta a fenekem, lehúzva engem, miközben ő felfelé döfött. Gyorsan, a lassú körözések és lökések nem voltak elegendőek egyikünknek sem. Ő zihált, én pedig levegő után kapkodtam. Az ajkaink összepréselődtek. A kezeim az arcán voltak, ott tartva őt, ahogy a testünk együtt mozgott egy gyors, szinte eszeveszett tempóban. Egy kéjes hulláma a heves gyönyörnek keresztülhömpölygött rajtam. Teljesen elárasztott, ellepett engem, már a kezdetektől. Ez annál több volt, sokkal több. - Tökéletes érzés vagy - mordult fel Hunter, belém vágódva és kifacsarva belőlem egy fojtott nyögést. - Tökéletes vagy nekem, csak nekem. Ezek a szavak átlöktek a határon, zuhanva a felszabadulásban, ami szétrobbantotta minden egyes részemet. Igaza volt, átkozottul igaza. Tökéletes voltam neki, csak neki.

279

25. fejezet AZ ÁGYBAN FEKÜDTÜNK, lábaink összegabalyodva, testünk felhevült és nedves volt. Feje a mellkasomon pihent, mialatt én lustán simogattam a csípőjét és a derekát. A nyolcasoktól, amiket rajzoltam a csípőjére, megborzongott, és még közelebb húzódott, ez volt a kedvencem. Amikor kikászálódtunk a kádból, víz volt mindenütt és Serena már hajolt is le, hogy egy törlőkendővel feltakarítsa a károkat, de amikor megpillantottam formás hátsóját, már rá is vetettem magam. Egy gyors mozdulattal megfordítottam, felemeltem, és a fal és a testem közé szorítottam őt. Ahogy a szám rátapadt az övére, elzártam minden utat. A teste jelzett, hogy kíván engem, de nem egy lassú csábítást, vagy puha érintést. A lábait a derekam köré fonta, amitől képtelen voltam visszafogni magam. Szeretkezésünk gyors volt, és tüzes. Nedvessége az őrületbe kergetett, és amikor megvonaglott körülöttem, másodpercen belül követtem őt. Elvittem az ágyig, de éreztem, hogy a térdeim már nem sokáig bírnak el engem sem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy hagyjak neki egy kis időt, ahogy néztem azokat az átkozott aranyló fürtöket a hajában, vagy, ahogy a fény megcsillant a vállain és a mellein. Az éhség duzzadt bennem. Nem a táplálkozásé. Újra akartam őt.

280

És láttam a vágyat a szemeimben, így újra térdre állítottam őt. Az a formás hátsóját folyamatosan a csípőmhöz préselte, miközben a kezem karcsú derekát fogta. Nem voltam finom, de Serena sem. Ő folyamatosan kőrözött, és körmei a csípőmbe vájtak, sürgetve engem. Testünk, ahol összeért, cuppanó hangot adott ki, miközben nyögtünk és lihegve kapkodtunk levegő után. Ez egy kibaszottul gyönyörű kórus volt. Akartam őt, ahogy csak férfi akarhat egy nőt. Ember- nem egy Arum. Rohadtul elszállt az agyam, ez volt az igazság. Abban a pillanatban sehol máshol nem akartam lenni, csak a közelében, benne. Az a feltörő érzés, majd hogy nem már fájdalmas volt. Mintha tűz égetett volna legbelül, és futott volna végig a gerincem mentén, egészen le az ágyékomig. A kezemmel megfogtam a melleit, és szorosan a csípőmhöz szorítottam a fenekét, nehogy elveszítsük a ritmust. Ismét a csúcsra értünk, amitől egyszerűen csak fényeket láttam magam előtt. Kimerülten és jóllakottan rogytunk le az ágyra. Kipirult arcát kezembe fogtam, ajkát az enyémhez érintettem, és nagyon lassan, gyengéden megcsókoltam. És nem mozdultunk. - Eltörtem valamid? - kérdeztem félig komolyan, mert tényleg elég keményen bántam vele. Kezével elkezdte cirógatni a hasam, miközben vállait halk nevetés rázta. - Nem. Úgy hiszed, el tudnál? Kisimítottam egy tincset az arcából. - Én csak… durva voltam. Fölém hajolt, szemei álmosak voltak, ahogy rám nézett. - És én minden percét élveztem. - Ó, tudom én azt! - Olyan magabiztos vagy! - Uh, ne mondj semmi olyat, amibe benne van az, hogy farok. 281

- Tessék? - kérdezte kuncogva. - Fel akarod ébreszteni a szunnyadó vadállatot? - A szunnyadó vadállat mindig ébren van körülötted. És a pokolba is, ha a „fenevad” nem volt izgatott. Ahelyett, hogy tovább kényeztettem volna a fenevadat, visszafektettem Serenát magam mellé, tetszett az, ahogy érezte magát. Megfogtam egy tincset a hajából és az ujjaim között csavargattam. - Szerinted Luc át fog jönni holnap? - kérdezte halkan. - Igen. - Olyan selymes volt a haja. - Ő olyan ember, aki állja a szavát. - Ember? Kuncogtam. - Ő egy gyerek, aki állja a szavát. - Nem igazán értem Luc-ot - vallotta be miközben közelebb bújt hozzám. Bújt? A bújt, mióta van a szókincsemben? Basszus. - Ő nem igazán kedveli az Arumokat, Luxenenek, vagy a Nemzetvédelmet, de Paris Luxen és Luc segítettek neked. Miért? És mégis, mi a pokol ő? Egyike azoknak a hibrideknek, amiket említettél? - Öm, Luc …. Ő valóban más. Sehol nincs feljegyzés, vagy magyarázat arra, hogy mi is ő valójában. Azt hiszem, félig őrült, hogy őszinte legyek. Az igazság az, Luc azt állította, hogy egy hibrid - amikor a Luxen sikeresen meggyógyított egy embert, akkor a folyamat alatt a DNS-ük is átalakul - de ez csak az én gyanúm volt. Ő nem olyan hibrid, akikkel eddig találkoztam. Serena olyan sokáig hallgatott mellettem, hogy azt hittem már elaludt, ha nem lett volna körülötte ideges energia áramlás. - Táplálkoznod kell, miután megkapod tőle az opált? Semmi okom nem volt arra, hogy valami baromságot mondjak válasz gyanánt, még, ha azt is akartam. - Igen. 282

Majd újabb hosszú csönd következett. - Mi következik? A millió dolláros kérdés. - A testvérem - az egyetlen, akit ismerek - Atlantában él. Van egy egész csinos kis házikója. Biztonságos lenne… nekünk. Nekünk. Ott. Ezt mondtam. Kurvára nem nagy dolog. Serena megmerevedett, és legyek átkozott, ha a szívem nem csinált egy nagyon is emberi dolgot, neki csapódott a bordáimnak. - Nem mehetek Atlantába - mondta végül. Nos, ez nem az volt, amire számítottam. A szemöldökömet ráncoltam, ahogy lenéztem rá. - És mégis, hogy gondoltad, hová mész? Mély levegőt vett, ami megemelte a melleit, így az neki nyomódott az oldalamnak, amitől a farkam újra megkeményedett. Nem, most erre a szarságra nincs idő. - El kell mennem Coloradóba - mondta. - El kell mennem Mel postafiókjához, hogy megtudjam, mit írt abban a levélbe. Mi a franc? Esküszöm, mintha nem hallottam volna jól, de a szavai csak úgy visszhangoztak a koponyában. Vissza akar menni Coloradóba? - Megőrültél? Köhögéssel fojtott el egy nevetést. - Őszintén? Néha ez az egész tesz engem őrültté. Ez nem volt elég jó válasz. - Oda akarsz visszamenni, ahol a nagyhatalmú Luxen is él, az a Luxen, aki a halálodat akarja? Összeráncolta a szemöldökét. - Emlékszem, hogy a szenátor holtan akar látni. - Biztos vagy benne? Mert én nem tudok semmilyen más logikus magyarázatot arra, hogy miért is akarnál oda visszamenni. Serena sóhajtott egyet. - Vissza kell mennem, Hunter! Tudni akarom, hogy mit ért Mel élete - az én életem. Lehet, hogy valami 283

olyan van abban a levélben, amit felhasználhatunk igazságszolgáltatásként a szenátor ellen. Egy rövid nevetésbe fojtottam el az üvöltésem. - Ő soha nem fog megfizetni azért, amit a barátoddal, vagy veled tett Serena. Szóval a legjobb, amit tehetsz, hogy elengeded. - Tudom, hogy nem fog, de mégis, akármit is tervezzen, elég lehet ahhoz, hogy lerántsunk róla a leplet - és bajba sodorjuk. Így megkapná a büntetését. Ez is több mint a semmi, nem igaz? Nem tudok együtt élni azzal a ténnyel, hogy Mel gyilkosa - az az ember felelős végső soron érte - tovább éli vígan az életét, mintha semmi sem történt volna. Erre már nem tudtam mit mondani. Bosszúra szomjazott, de ha visszamegy Coloradóba, meg fogják ölni. - Nem engedhetem ezt! - mondtam, és a fenébe is, úgy érzem, hogy jól döntök. Nem hagyhattam, hogy ezt megtegye, mert akkor meg fog halni és ez egyáltalán nem volt rendben. S ha őszinte akartam lenni, akkor kurvára rettegtem még a gondolatától is. Valahogy, viszonylag rövid ideje ismertem Serenát, mégis, beférkőzött a maga módján az én hideg testembe. Ő volt a fényem, a melegségem, és nem voltam hajlandó elengedni. Serena felült, félénken tartotta maga előtt a lepedőt, de acélos barna szeme találkozott az enyémmel. - Nem állíthatsz meg, Hunter! Majdnem elnevettem magam, mert igenis, megtehetem. - De igen. Kezét ökölbe szorította, úgy markolta a lepedőt. - Többé már nem kell biztonságban tartanod a Nemzetvédelem számára. Ezt a munkát nem kell most már elvégezned. - Munka? - ültem fel hirtelen, amitől ő is meglepődött. Tényleg azt hiszed, hogy csak egy munka vagy a számomra? Egy feladat? 284

- Ez a munkád. - A munkám volt, Serena. De többé már nem! Úgy tűnt, hogy próbálja feldolgozni ezt, majd megrázta a fejét. - Nem tudok túllépni csak úgy rajta. Minden, amit láttam azokban a csodás szemekben, élettelen és szilárd elhatározás volt. Nyomást éreztem a mellkasomban. - A pokolba is, de tudsz! - És nem tudsz megállítani - mondta újra, mély levegőt véve. Hangja határozott és keményen szólt, mielőtt bármit is válaszolhattam volna. - Igazán hálás vagyok, megtettél mindent, hogy biztonságban tarts. Nem fogom… Soha nem fogom elfelejteni, de meg kell szereznem azt a levelet. - Megállt, és ismét mély levegőt vett, kicsit tovább bent tartva. - Kérlek, Hunter, ne próbálj megállítani. Tudom, hogy képes vagy rá, de kérlek, ne tedd ezt velem! Egy pillanatig nem hallottam semmit, csak bámultam őt. Egy részem egyszerűen csak nem akarta felfogni azt a szót, hogy köszönöm, vagy mi. Nem mintha én olyan tökéletes lennék, de attól még a reakciója piszkosul bántott. Törődtem vele. Nem tagadom, hogy ezt az egészet nem kellett volna sokáig húzni, de azt mégsem gondolhatta, hogy ez számomra semmi több egyszerű munkánál. Nyilvánvalóan én többet adtam ebbe az egészbe, mint ő, és most itt vagyok, aggódom érte, féltem őt, és mindezek után azt hiszi, hogy csak a munka miatt csinálom? Bassssszus!!! Furcsa bizsergető érzést éreztem a nyakam körül, és ez több volt, mint egyszerű tüskés irritáció. Nem tetszett ez az érzés - az, hogy visszafeküdjek, és csak nézzem, ahogy valaki a halálába rohan. Ez a tehetetlenség volt, az egyetlen érzés, amit akkor éreztem, amikor a húgom holtan feküdt előttem. Vad érzés kerített hatalmába, mert a húgom helyett, Serenát láttam. 285

Harag öntött el, ahogy a víz a gátakat. Talpra ugrottam. - Nem akarok részt venni ebben az öngyilkos küldetésben, Serena! A szemei elkerekedtek. - Hunter… - Nem! - A hőmérséklet hirtelen leesett a szobában, amitől apró libabőrök keletkeztek a bőrén. Az ablakok a szobában jeges felületté váltak. - Ez nem más, mint öngyilkosság, egy hülyeség. És mégis, hogy fogsz eljutni oda? Repülővel? Van pénzed, vagy esetleg hitelkártyád, amit a Nemzetvédelem nem tud lekövetni, ha használod? Nem. Nem hiszem. Serena összerezzent, és hátrált egy kicsit. - Nem hagyhatom csak úgy annyiban. Én nem tudom… - Megértem. Az, hogy kiderítsd Mel halálának körülményeit sokkal fontosabb, mint a saját életed és… - abbahagytam mielőtt még bármi egyéb hülyeséget mondtam volna. - Vissza akarsz menni Coloradóba, legyen. Miután beugrottunk Luc-hoz, felteszem a segged egy repülőre. Serena felugrott az ágyra nem törődve a mellei takaró lepedővel sem. Szóra nyitotta a száját, de én felemeltem a kezem, elnémítva őt ezzel. - Így lesz a legjobb, mivel igazad van. Ez csak egy munka volt és annak már vége. Még jobban bele akarod keverni magad ebbe a szarba. Ennek semekkora része nem éri meg, hogy holtan végezd. Jobb dolgom is van annál, mint hogy bébiszitterkedem. Az arca elsápadt. Bűntudat mardosta a gyomromat, mert ott vágtam vissza, ahol leginkább számított. Megbántottam a szavaimmal. Ezt az, ami voltam, rideg és közönyös. Aggódni érte, félteni őt, nem volt a természetem része. Valamint törődni vele? Baszd meg. Ez - ez a hűvösség volt mindaz, amit használhattam, erre volt szükségem. Ez volt az, ami elhagyta a szobát, vissza sem nézve. Nem voltam ember. 286

Arum voltam. És itt volt az ideje, hogy emlékeztessem magam rá.

287

26. fejezet A „FESZÉLYEZETT” ÉS „FESZÜLT” NEM VOLT KIFEJEZÉS A HANGULATRA, köztem és Hunter között, miközben Luc klubjához hajtottunk egy kicsivel dél előtt. Nem tudtam felfogni, hogyan fordulhattak ilyen gyorsan rosszra a dolgok tegnap este. Időközben, ahogy megismertük egymást, valami elkezdődött közöttünk, többé vált, mint kölcsönös vonzódás és izzó kémia. Hunter is más volt tegnap este. Melegebb volt, nyugodtabb és gyengéd. Még törődő és védelmező is és minden olyasmi, amit elmondása szerint a fajtája képtelen érezni, de amint megemlítettem Mel levelének megkeresését, átváltozott azzá a Hunterré, akivel először találkoztam: brutálisan rideg és arrogánsan távolságtartó lett. Jobb dolgom is van annál, mint hogy bébiszitterkedem. Becsuktam a szemem és próbáltam lenyelni a gombócot a torkomban, ahogy a Porsche nyaktörő sebességgel száguldott végig az országúton. Azt állította nem a munkája miatt maradt velem, aztán fogja magát és ezt mondja? Ez mélyen megsebzett és még mindig fájt akárhányszor csak eszembe jutottak a szavai. Nem vártam tőle, hogy repesni fog a boldogságtól a gondolatra, hogy Coloradóba megyek, de azt hittem meg fogja érteni és támogatni fogja. Valahol mélyen, akármennyire is

288

ostobaság volt, azt hittem eléggé törődik velem ahhoz, hogy ő is velem jöjjön. Ahogy befordult a Porschéval a lehajtón, kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemeimet. Nedvesnek tűntek és ostobának éreztem magam, amiért sírni akartam. Tekintsünk el a ténytől, hogy Hunter egy idegen volt meg minden ilyesmi, valakibe így beleesni egyszerűen könyörög azért, hogy összetörjék a szívemet. A feszült helyzetek felerősítik az érzelmeket. Tudtam ezt, és mégis engedtem magamnak, hogy beleessek egy földönkívüli seggfejbe. Kisimítottam a hajamat az arcomból és mély levegőt vettem. A kölnijének halvány illata betöltötte az érzékeimet, de a résnyire letekert ablakból áramló friss levegő is. El kellett döntenem mi a legfontosabb. Sokkal több miatt kellett aggódnom, mint hogy a megbántott érzéseimen megrögzöttje legyek, nem számít mennyire akartam bemászni az ágyamba és a fejemre húzni a takarót. Pénzt kellett szereznem, hogy feljussak egy repülőre, imádkozva hogy ne nyomozzák le a nevemet, és el kellet jutnom a postára. És aztán...? Fogalmam se volt. Nem voltam annyira ostoba, hogy azt higgyem, visszatérhetek az életemhez, mintha semmi sem történt volna. Csak annyit tehettem, hogy megkeresem a levelet és reménykedem, hogy van benne valami, amivel elérhetem, hogy a Nemzetvédelem biztosítson számomra valamilyen jövőt. Kockázatos lesz elmenni ezzel az információval hozzájuk, mivel nyilvánvalóan holtan akarnak látni, de ők jelentették a kisebbik rosszat. De mi van, ha nincs ott a levél? Akkor teljesen megszívtam. - Készen állsz?

289

Hunter hangja kirántott a gondolataimból és rápillantottam. Az arcvonásai sztoikusak voltak és a sötét napszemüveg elfedte a szemeit. Semmi sem maradt a férfiból, akivel az előző éjszaka többször szeretkeztem. Felsóhajtottam és bólintottam. A rögtönzött parkoló többnyire üres volt, néhány random autó kivételével. Kiszálltam, a rövidnadrágomat húzogatva, ami a párás levegő miatt azonnal a bőrömhöz tapadt. Még egy pillantást loptam a hallgatag férfira miközben a bejárati ajtóhoz mentünk és éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul. Nem számít, mi történik mostantól, hogy még több tucat évtizedet vagy csak egy hetet élek - hamarosan külön válunk. Nagyon hamar. És nem fogom őt elfelejteni. Soha. A mellkasom és a torkom égett, mikor a kidobó ember kinyitotta az ajtót mielőtt kopoghattunk volna. Most nem csevegtünk. Beengedett és átterelt minket a sötét klubbon az iroda felé, bezárva mögöttünk az ajtót miután morgott valamit arról, hogy Luc mindjárt jön. Aztán Hunter és én ismét egyedül maradtunk. Kínos. Felsóhajtottam ahogy leültem a dívány szélére és a térdemen doboltam az ujjaimmal. Hunter becsúsztatta a napszemüvegét a farzsebébe miközben le-föl mászkált az irodában, a szemeit arra az ajtóra tapasztva, amin bejöttünk. Nem bírtam ezt a csöndet. Megköszörültem a torkomat és végigsimítottam a lábamon. - Szóval Atlantába mész ezután? Hunter megtorpant a szoba közepén és rám nézett. Halványkék szemei feneketlen gödröknek tűntek elhagyatottnak és hidegnek. - Ez a terv. Megremegtem. - Atlantában lakik vagy...? 290

- Nem. Mariettában. Nem kedveljük a nagyvárosokat. Oldalra biccentette a fejét. - A zaj, a szagok, és a fények túl erősek. Tekintve, hogy milyen érzékenyek voltak a szemei, azt a részét meg tudtam értetni a kijelentésének. - A zaj és a szagok miért? A kezei ökölbe szorultak és ellazultak az oldalánál. - Túl... emberiek. És csak ennyi választ fog adni erre a kérdésre. Úgy tűnt ragyognak a szemei, ahogy újra járkálni kezdett, feszültté téve engem. - Abba hagynád? - Mit? - Futó pillantást vetett rám, ahogy elhaladt mellettem. - A járkálást. Pokolian idegessé tesz. - Megint végighúztam az izzadt tenyeremet a farmeromon. - Tudom, hogy alig várod, hogy kijuss innen, megszabadulj tőlem és úton lehess, de gondolod, le tudnál ülni néhány pillanatra? Hunter megállt és teljesen felém fordult. - Azt hiszed, erről van szó? A szemébe néztem és megrázta a fejét. - Mi az? - követeltem. Hosszan, komolyan nézett rám, mintha a bőröm alá látna. Bolond vagy, Serena. Leesett az állam és a harag úgy tombolt bennem, mint egy forró, nyári vihar. - Bolond vagyok? Nos, te meg egy komplett seggfej vagy. - Mondták már - válaszolta nyugodtan. - De ez nem változtat az igazságon. Felpattantam és ökölbe szorultak a kezeim. Egy félmosoly jelent meg a telt ajkain, mintha szórakoztatnám. Ez csak még jobban feldühített. - Te egy pöcs vagy, Hunter. Tudtad? Egy érzéketlen pöcs, és te mondod nekem, hogy bolond vagyok? És ne mosolyogj rám! Ez nem vicces. - Olyan voltam, mint egy vulkán, és épp tüzet és hamut készültem okádni az arcába. - Két 291

másodpercre vagyok attól, hogy leverjem azt a mosolyt az arcodról, te segg! Az a félmosoly kiszélesedett a szóáradatom alatt, megváltoztatva a vonásait és felmelegítve a szemeit. - Sajnálom. Egyáltalán nem hangzott vagy tűnt úgy, mintha sajnálná. Semmit sem kértem tőled, tudod? Nem kértem tőled, hogy vigyázz rám, vagy hogy idehozz, vagy hogy bármit csinálj... Egy szempillantás alatt Hunter előttem termett, olyan gyorsan hogy hátra ugrottam és a díványra estem volna, ha nem ragadja meg a vállaimat. Lehajtotta a fejét, amíg az ajkai csak centikre voltak az enyémtől. Kéretlen, szélsőséges vágy késztette száguldásra a hormonjaimat. - Szeretem, amikor ilyen vagy - mondta halk, mély hangon. Megvető hangot hallattam és nem vettem tudomást a közöttünk növő feszültségről. - Szereted, ha dühös vagyok? Te beteg vagy. - Lehetséges - mormolta. - És tudom, hogy semmit sem kértél. Tudom, hogy... Hunter hirtelen elengedett, kiegyenesedett, elkerekedett a szeme és kitágultak az orrlyukai. Bizonytalanul meginogtam, ahogy az ajtó felé fordult, megint oldalra biccentett fejjel. A természetellenes mozdulatlansága miatt görcsberándult a gyomrom. - Mi az? - kérdeztem magam köré fonva a karjaimat. A szoba hőmérséklete gyorsan leesett. Visszapillantott rám. - Van itt egy Luxen. - Paris? Hunter megrázta a fejét. - Nem. Nem Paris az. Jeges félelem járta át a mellkasomat és a szívemet. Hirtelen felém fordult, hűvös kezét az arcomra téve. Eltelt egy pillanat mielőtt megszólalt. - Megnézem, mi folyik itt. 292

- De... - Visszajövök - mondta, a szemei égő jégszilánkokra hasonlítottak. - Ha a dolgok rosszul alakulnának... Nem fejezte be, és nem volt időm megszólalni. Kint volt az ajtón, mielőtt pisloghattam volna. A szoba hőmérséklete emelkedett egy kicsit, mintha magával vitte volna a hideget. A szívem a mellkasomban dübörgött, mintha ki akarna ugrani a helyéről és sikítva elrohanni. Körülbelül három percig vártam és nem bírtam tovább. Elhatároztam magam, az ajtóhoz siettem és kinyitottam. A keskeny folyosót halványan világították meg a lámpák. Félúton jártam, amikor egy vörös árnyalatú intenzív fehér fényvillanás világította be a klubot. A szívem megállt egy pillanatra. Felismertem ezt a fényt. Minek hívta Hunter? A Forrásnak? Volt itt egy Luxen és nem volt barátságos. Férfiak hangját hallottam, aztán Luc megszólalt. - Én a helyedben nem tenném. Hunter nagyon, nagyon éhes. Mi a...? Luc nem tűnt túl aggódónak a történtek miatt, így előre siettem. A folyosó végén megtorpantam és leesett az állam. Luc oldalt állt, egy pólót viselve, ami a zombikról hirdetett valamit. Hunter a valódi alakjában volt, egy nagy, erős alak világos szemekkel. A szoba túl oldalán egy másik férfi állt. Fiatalabb volt mint én, talán tizennyolc körül. Rakoncátlan sötét haja nemtörődöm hullámokban hullott a homlokába. Majdnem olyan magas volt, mint Hunter, vagyis óriásinak kellett lennie, de nem volt olyan szélesnek. Az arca... hűha, tényleg nem voltak szavak rá, és rosszul éreztem magam, amiért akár egy fél másodpercre hagytam elmerengeni rajta magamat. Az idegen eszméletlenül vonzó volt. 293

A szemei ragyogó fehérek voltak, ahogy áram futott végig a karjain, intenzív fehér fénytől kísérve. Félelem szorította el a szívemet, ahogy az idegen Hunterre koncentrált, de Hunter nem tett semmit, csak oldalra biccentette a fejét, mintha provokálni akarná a Luxent, hogy tegyen valamit. Megőrült? - Hunter - mondtam. A hangom túl hangosnak tűnt. Felém kapta a fejét, ahogy a Luxen is. A fény a karja körül kihunyt és esküszöm, az idegen álla leesett. Nem kellett volna kijönnöd ide - hallottam Hunter hangját a gondolataimban. - Minden rendben. Nem úgy tűnt, hogy minden rendben lenne. Furcsa? Igen. Minden furcsának tűnt. - De ő közéjük tartozik. A Luxen szeme elkerekedett és a földöntúli fény elhalványodott, hihetetlen zöld színű szemeket fedve fel, amik olyan fényesek és mélyek voltak, mint a tavaszi fű. Hunter visszakapta a fejét a Luxenre és a mellkasa megemelkedett, ahogy tett egy lépést hátra. Egy másodperccel később az emberi alakjában volt. - Serena, menj vissza Luc irodájába. Jesszus, élvezi, ha parancsolgathat nekem? - Tessék? Összevonta a szemét, és egy pillanattal később a kidobó előbukkant a semmiből, átvágott a táncparketten és a vállam köré fonta a karját. - Most tényleg nem kellene itt lenned. Nem mozdultam. - De... - Gyere, valamit mutatni akarok neked. Hunter összevonta sötét szemöldökét. - Mit? A kidobó a válla fölött rákacsintott. - Valamit. Nem volt sok választásom. Másodpercekkel később megint az irodában voltam, mérgesen, amiért parancsolgatnak nekem, ugyanakkor aggódtam is, hogy mi történik odakint. 294

A kidobó ember megállt az ajtó előtt, és összefonta a karját a masszív mellkasa előtt. - Azok ketten nem fogják bántani egymást, úgyhogy megnyugodhatsz. A megnyugvás volt az utolsó dolog, amit most tenni fogok. Nem úgy nézett ki, mintha ölelkezni akarnának. Elvigyorodott. - Ez talán igaz, de annak a fiúnak nagyobb gondjai is vannak, mint hogy egy Arummal szórakozzon. Nagyobbak a problémái, mint a tieid, igazság szerint. - Mint például? - kérdeztem kihívóan. Figyelembe véve, milyen elcseszett volt most az életem, kételkedtem benne. A kidobó leengedte a karjait, és megvakarta az állát. Eltelt néhány pillanat, aztán megszólalt. - Elvették tőle a barátnőjét, és nem lesz egyszerű visszaszereznie. Valószínűleg lehetetlen. Nem számítva erre, tettem egy lépést hátra és leültem a díványra. - Ki vitte el? - A kormány. Ezen elgondolkoztam. - Miért? Megvonta az egyik nagy vállát. - Miért ne? A kormány azt teszi, amit akar. Ahogy a Luxenek is. És az Arumok. Elhallgatott. - Az ő világukban vagyunk, kicsim. Ne aggódj a Luxen fiú miatt ott Luckal. Aggódj magad miatt. Nem volt sok időm átgondolni ezeket a bátorító, boldog szavakat. Az ajtó kitárult és Hunter lépett be, teljesen sértetlenül. Fel akartam állni. Feltartotta a kezét. - Jól vagyok. - Azt látom. Mi történt odakint? - Semmi, tényleg - válaszolta. A kidobó kiment a szobából és Hunter felém fordult. - Azért jött, hogy Luckal beszéljen. Semmi köze hozzánk. Bűntudatot éreztem a megkönnyebbülés miatt, ami elöntött. Egy... lányról van szó? 295

Hunter bólintott, és úgy tűnt elgondolkozik. - Úgy hangzott. Azon gondolkozva, amit a kidobó mondott, hátradőltem a meglepően kényelmes párnákon. - Miért vinnék őt el? Megtudta, hogy mi ő? - Nem tudom miért, de szerintem többről van szó ennél. Talán átváltoztatta őt. - Hunter megdörzsölte a homlokát. - Mindegy, ha elvitték, kevés remény van rá, hogy ki tudja juttatni. Halkan beszívtam a levegőt. Elszomorított a helyzetük, annak ellenére, hogy az a fiú egy Luxen volt, és nem ismertem őket. Még egy romokban lévő élet, és miért? Tényleg nem tudtam rá a választ. Komolyan, már semmit sem tudtam. - Annyira emberi vagy. Felemeltem a fejem, és Hunter kíváncsi pillantással nézett rám. - Igen, ez vagyok én. Kívül-belül ember. Tett felém egy lépést, de megállt. - Ezt nem sértésnek szántam. Látom, hogy sajnálod őket. Törődsz velük, pedig nem is ismered őket. Ez nagyon emberi tőled. Tényleg nem tudtam mit gondoljak erről. Az empátia nem volt természetellenes számomra, és nem gondoltam, hogy annyira távol állna Huntertől sem. - Emberibb vagy, mint gondolnád, Hunter. Úgy tűnt vitatkozni akar, de az ajtó megint kinyílt és Luc sétált be, egy oldalpillantást küldve Hunter felé. - Idebent kellett volna maradnod, Hunter. - Gondolj őrültnek, de nem tetszett a gondolat, hogy itt van egy Luxen és nem tudom, mi folyik itt. Luc az asztal mögé sétált és leült. - Őrült vagy, de ezt már megbeszéltük. Mindegy, zavarjuk le ezt a dolgot, mielőtt még több váratlan látogató mászik elő a seggemből. Felvontam a szemöldököm, de bölcsen hallgattam.

296

Luc kinyitott egy ajtót és előhúzott egy vékony, ezüst karperecet. A közepén egy fekete, ovális opál volt vörös sávval a közepén. Odadobta Hunternek, aki egy csuklómozdulattal elkapta. Esküszöm, abban a pillanatban, hogy Hunter feltette azt a karperecet a csuklójára, az arca élettel telibb lett. Különös. Tudod, nem könnyen adom oda ezeket. Jobb szövetségeseknek mondtam már nemet, amikor szükségük volt egyre. - Luc megállt. - Így, ez a szívességbe kerül, amivel tartozom. - Rendben. - Hunter pillantása elsötétült. - Csak erre van szükségem. - Nem igaz. Szükséged van egy Luxenre, akiből táplálkozhatsz. Hunter megropogtatta a nyakát. - Találhatok máshol is egy Luxent. Luc elmosolyodott. - Szükségtelen. Megoldhatom számodra, biztosíthatok egy önkéntes nassolni valót, de tartozni fogsz nekem. - Önkéntes? - Ide-oda pillantgattam közöttük. - Vannak Luxenek, akik hagyják, hogy táplálkozzanak belőlük? - Vannak Luxenek, akik bármire hajlandóak a kedvemért helyesbített Luc. - És így sokkal biztonságosabb és gyorsabb lesz. Nem beszélve arról, hogy megkapod az illető engedélyét. Ez jó karma, Hunter. Igazán rád férne. Hunter összevonta a szemöldökét. - Igen, és aztán tartozni fogok neked. Tudom, hogy működik ez a játék. Nem, köszönöm. - Ó - Luc megbántottságot tettetett. - A szívességeim nem olyan rosszak. - Ja, és én titokban egy ölelnivaló kis nyuszi vagyok. Egy széles vigyor jelent meg Luc arcán, ahogy az asztalra könyökölt. - Nézd, csak annyit kérnék, hogy segíts ki egy nehéz 297

pillanatban. Ennyi. Egyezz bele ebbe és idehozok valakit. Egyszerű. Fájdalommentes. És már mehettek is. Hunter kinyitotta a száját, de közbe léptem. - Várj. Szóval csak segítségre lenne szükséged egy nap? Miben kellene segíteni? - Bármiben, amiben segítségre szorulok - válaszolta. Hunter felsóhajtott. - És ezt a Luxent komolyan nem zavarná, ha Hunter táplálkozna belőle? - Komolyan. Hunterre néztem. Rendben, fogalmam sem volt milyen elborult szívességet kérhet Luc, de kényszeríteni egy Luxent, nem számít mit tett a faja, nem tetszett. Hunter a szemembe nézett, aztán halkan átkozódni kezdett, ahogy visszafordult a határozottan vidám Luchoz. - Rendben. Legyen. Segítek, amikor szükséged lesz rá. Kifújtam a levegőt, amikor Luc felkelt és összecsapta a kezeit. Nagyszerű. - Előhúzott egy telefont a zsebéből, és végigszáguldott az ujja a képernyőn. - Sec-perc alatt meglesz. - Az a seggfej lesz az odakintről? - Hunter mosolyogni kezdett. - Mert azt igazán élvezném. A fiatalemberre gondoltam a vad zöld szemekkel és kételkedtem benne, hogy ő belemenne ilyesmibe. Luc felnevetett. - Nem. Ő most mással van elfoglalva. Hunter csalódottnak tűnt, de néhány pillanattal később megdermedt, és tudtam, hogy egy Luxen érkezett. Az ajtóhoz sétáltak. - Most tényleg itt kellene maradnod - mondta Hunter. Most az egyszer hallgattam rá. Figyeltem, ahogy a szokatlan páros elhagyja az irodát, és a kezeimbe ejtettem a fejemet. Látni, ahogy Hunter táplálkozik, nem állt túl magasan a teendőim

298

listáján. Már így is elég minden volt, ami emlékeztetett arra, hogy mennyire különbözőek is vagyunk.

299

27. fejezet A LUXEN AKIT LUC HÍVOTT, tipikus arrogáns fasz volt, de meglepően készséges volt a táplálkozással kapcsolatban. Szerintem a fájdalomtól indult be. Mindegy. Nyers, tiszta energia száguldott bennem, felerősítve az opál által. Ha nem csinálok semmi őrültséget a most szerzett energiával, sokáig ki tudom húzni ezzel a lökettel. Amikor a Luxen elhúzott Luchoz fordultam. A bárnak dőlt, keresztbe tette a karját, és kérdőn nézett rám. - Mi az? kérdeztem. Megvonta az egyik vállát. - Szóval mi a terv most? A terv - a kibaszott terv. Megfordultam és a hajamba túrtam a kezemmel. - Georgiába megyek. - A testvéredhez? Bólintottam. - Jó ötletnek tűnik. Ő tudja hogy ne vonja magára a figyelmet. - Megállt. - És mi van Serenával? Szembe néztem Luckal, és elmerengtem rajta mi a fenéért gondolkozom egyáltalán azon, hogy beszélek vele erről. Ugyanakkor Lucról volt szó, és körülötte mindig furcsa dolgok történtek. - Ő vissza akar menni Coloradóba. Felvonta a szemöldökét. - És miért? - Van valami, amit a barátnője hátrahagyott. Lehet, hogy fontos.

300

- Feltételezem van valami köze a Luxenek ördögi tervéhez, amit a barátnője kihallgatott. - Amikor nem válaszoltam Luc halkan felnevetett. - Ha van róla bizonyíték, akkor az fontos. Habár kétlem, hogy az ilyesmi nyilvánosságra hozása bármit megváltoztatna. - Szóval szerinted Serenának vissza kellene mennie oda? Kockáztatnia az életét? Luc felugrott a bárpultra és hagyta, hogy a lábai himbálózzanak. - Szerintem ez az egész lényegtelen. A bizonyíték fontos, de mint mondtam, semmit sem fog megváltoztatni. A védelmisek mélyebbre fogják dugni a fejüket a homokban, vagy olyan Luxeneket fognak zaklatni, akiknek semmi köze ehhez a Sas Projekthez. Összeráncoltam a homlokom. - Tényleg léteznek jó Luxenek? - Tényleg léteznek jó Arumok? - kérdezte kihívóan. - Biztos vagyok benne, hogy a húgodat jónak mondanád. Megfeszítettem az államat. - Ha kicsit is kedves az életed, nem beszélsz a húgomról. - Hé - feltartotta a kezét. - Csak azt akarom mondani, hogy mindkét oldalon vannak ártatlan bébi idegenek. Mindegy, ez nem tartozik ide. Nem tervezed elkísérni Serenát Coloradóba? Felhorkantottam. - Nincs halálvágyam. És komolyan hagyni fogod, hogy egyedül menjen? Kinyitottam a számat, de nem mondtam semmit. Igent akartam mondani, mert ez lenne az egyszerű és észszerű dolog, de nem tudtam kiejteni azt az átkozott szót. Már tudtam az igazságot. Nem fogom hagyni, hogy nélkülem menjen. Sosem hagytam volna. Luc összeráncolta az ajkait. - Nos, talán rosszul gondoltam. A bosszússágom újra előkerült. - Mit? Hogy, hogy álltok egymással. 301

- És? - Amikor nem mondott semmit, kényszerítettem magamat, hogy ne rúgjam le a bár tetejéről. - Bassza meg. Mi van velünk? Luc megint megvonta a vállát. - Csak nem hittem volna, hogy elengeded egyedül. Hogy jobban fogsz, nem is tudom, aggódni a jólétéért. Miért gondolnád ezt? Felvonta a szemöldökét. - Én Arum vagyok, Luc. Nem vagyok egy kibaszott ember, Luxen, vagy mi a pokol vagy te. - Odaléptem ahol ült, de ő csak mosolygott rám. - Én nem... - Versz át. - Vágott közbe egy kibaszott kacsintással. Szembeszálltál a védelmisekkel, hogy megvédd őt. Megöltél két ügynököt, ami halálos ítéletet jelent számodra, ha egyszer elkapnak. Nevezz őrültnek, de ez jelent valamit. Mit jelent? Luc oldalra biccentette a fejét. - Sosem gondoltam volna, hogy ostoba vagy, Hunter. Összevontam a szemem. - Én meg sosem gondoltam, hogy öngyilkos típus lennél, nagyokos. Felnevetett. - Csak azt mondom, hogy tudod mit jelent. Csak még nem akarod beismerni. Miért nem világosítasz fel? Féloldalasan rám pillantott, leugrott a bárról, és visszaindult az iroda felé. - Az Arumok nagyon keményfejűek. Egy rövid pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy keresztüldobom a klubon. - Luc. Villantott rám egy gyors vigyort, ahogy kinyitotta az ajtót. Mögötte Serena felugrott a kanapéról és a pillantása rólam Lucra vándorolt. Összefogta a kezeit. - Minden... öhm, simán ment? 302

- Jól lakott, mint egy nagyra nőtt bébi - válaszolta Luc és a szememet forgattam. - Szóval Coloradóba mész? Serena rám pillantott. - Igen. Hogy jutsz el oda? - kérdezte. Egyik lábáról a másikra állt, és a levegő körülötte halványkéken vibrált. - Azt tényleg nem tudom. Luc elmosolyodott. - Nos, a repülés túl kockázatos. Azt nem teheted. De van néhány felesleges autóm, amit kölcsön vehetsz és egy kevés pénzem benzinre és kajára. Körülbelül huszonhárom órás az út, így... - Várj egy pillanatot - vágtam közbe, ahogy közéjük léptem. Pénzt és autót adsz neki, hogy odamenjen? Luc ártatlanul pislogott. A kis fasz. - Te egy opált és egy Luxent kaptál uzsira. Nem így értettem - morogtam. - Ez veszélyes... - Akkor menj vele - mondta ahogy visszafordult Serenához. Már ha egyáltalán akarja, hogy vele menj. Teljesen megérteném, ha nem. Ó, az ég szerelmére. - Ő nem megy Coloradóba.... - Ő itt áll melletted, haver. - Serena az arcomba mászott és szinte már vicces volt. - Neked egyáltalán nincs beleszólásod ebbe, ha jól emlékszem. Lebámultam rá. A csaj őrült volt. A szemei inkább voltak zöldek mint barnák, vadak és élettel telik, és makacsul felszegte az állát. Úgy nézett ki, mint aki meg akar fojtani. Átkozottul szexi. - Azt hiszem hagyom, hogy ezt átbeszéljétek. - Luc az ajtó felé kezdett hátrálni. Serena keresztbe tette a karját. - Nincs mit átbeszélni. Lucra pillantottam és lelépett, Serena nagy bosszúságára. Felhúzta magát. - Komolyan nincs miről beszélnünk. 303

Nekidőltem az íróasztalnak és próbáltam eltűntetni az ostoba vigyort az arcomról... és megállni, hogy ne csókoljam meg, mert jelenleg nagyon szerettem volna hozzáérni minden lehetséges helyen. Kételkedtem benne, hogy ebben a pillanatban benne lenne a dologban. - Nem hagyhatom, hogy egyedül menj oda. - Ez egy értelmetlen beszélgetés. - Elfordult és beletúrt a hajába az egyik kezével. - Már elmondtad a véleményedet tegnap este és én is. Nem állíthatsz meg. Nem tervezem, hogy megállítalak. Serena felém fordult összevont szemöldökkel. - Akkor mit akarsz ezzel mondani? Jó kérdés. - Veled megyek. Leesett az álla, és igen, ez a kijelentés engem is meglepett. Három perccel ezelőttig, ki volt zárva, hogy oda mennék, de Lucnak igaza volt a “jólétével” meg minden ilyesmivel kapcsolatban. Lassan megrázta a fejét. - Azt mondtad, hogy Coloradóba menni hülyeség és öngyilkosság. - És értelmetlen is - tettem hozzá. - De nem hagyhatom, hogy egyedül csináld. Elkerekedett a szeme. - Miért? Elég biztosnak tűntél a döntésedben tegnap este. Tényleg nem tudtam erre mit mondjak. - Azért van, mert Luc lehetővé tette, hogy odamenjek? Most bűntudatot érzel? - Felnevetett. - Éreznek az Arumok bűntudatot egyáltalán? Általában? Nem. A szemeit forgatta. - Nézd, nem akarom, hogy azért gyere velem, mert úgy érzed muszáj. Tényleg úgy érzem, hogy muszáj.

304

Serena ajkai elkeskenyedtek, aztán megint megrázta a fejét. Ez nem a te problémád. Te az én problémám vagy. Most meg úgy nézett rám, mintha valami betegest kértem volna tőle. Talán teljes baromságokat mondok és be kellene végre fognom a számat. Serena pislogni kezdett aztán az ajtó felé indult. - Nem vagyok a te problémád, Hunter. Már nem. Elvégezted a munkád. Vége. Menj a testvéredhez. Nem várom el tőled, hogy kockáztasd az életedet valamiért aminek semmi köze hozzád. - Várj! - Serena elé léptem, és a vállára tettem a kezeimet. Rosszul fejezem ki magam. Felvonta a szemöldökét. - Gondolod? Felületesen vettem a levegőt. - Őszinte leszek veled. Nem tudom mi zajlik a fejemben, Serena. Olyan dolgokon jár az eszem, amiken korábban soha, így ez az egész új nekem. Nem jól mondom, úgyhogy hadd kezdjem előröl. Felnézett rám, aztán lassan bólintott. - Rendben. - Nem hagytam volna, hogy egyedül menj oda. Azt hittem bassza meg - azt hittem, ha azt mondom, akkor nem fogsz nélkülem menni. Azt akartam, hogy Georgiába menj és biztonságban légy, és hogy velem maradj. Nem azért mert ezt a munkámnak gondolom. És azért nem akartam, hogy Coloradóba menj, mert nem akartam, hogy bajod essen. Ez tényleg veszélyes, és nekem... nem tetszik a gondolat. - Francba. A következő az lesz, hogy megfogom a kezét és lepkékről meg szivárványokról kezdek beszélni. Bassza meg. - Nézd, értem miért van erre szükséged. Nem értek vele egyet, de... ott leszek veled, és utána együtt megyünk Georgiába. Nagyot nyelt. - Ez mind... olyan emberi. Megrándult az arcom. 305

Halkan felnevetett. - Ez tényleg nem rossz dolog, ugye tudod? Ez a te véleményed. Serena felnézett és eltelt néhány másodperc mire megszólalt. Mit jelent mind ez? Már így is olyan sokat kockáztattál, és most megint meg fogod tenni. És azt akarod, hogy Georgiába menjek veled. - Két élénk rózsaszín folt jelent meg az arcán. - Ha nem ismernélek jobban, már azt hinném, érzel valamit irántam. Úgy éreztem magam, mintha egy piton tekeredett volna a mellkasom köré. Habár nem tudtam milyen “érezni valamit” valaki iránt azon kívül, ha meg akarom kefélni, meg akarom ölni, vagy el akarok tűnni a közeléből, annyira igaznak tűntek a szavai. Felnevetett a minden valószínűség szerint kétségbeesett arckifejezésemen. - Kis lépések - mondta. - Majd kis lépésekben haladunk.

306

28. fejezet RÉGEBBEN AZT HITTEM, Colorado az Egyesült Államok közepe. Nem igazán tudom miért hittem ezt, de kiderült, hogy igazából Kansas az Egyesült Államok közepe. Honnan tudtam ezt a haszontalan információt? Megálltunk tankolni Lebanonban. Amíg Hunter foglalkozott az autóval, bementem valami harapnivalóért. A táblájuk büszkén hirdette, hogy itt az USA közepe. Szuper. Felpakolva olyan kajákkal, amik egy szempillantás alatt öt kilót dobnának a fenekemre, elindultam a repedezett járdán, mikor egy rendőrautó gurult be. Lelassított, amikor elment mellettem feltekert, sötétített üvegű ablakokkal. A hőség ellenére kirázott a hideg ahogy odasiettem Hunterhez, aki épp a tanksapkát csukta be. - Látod a rendőrautót? Átpillantott a válla fölött miközben kivette a hizlaló finomságok felét a kezemből. - Igen. Mi van vele? Talán paranoiás vagyok? Megvontam a vállam. - Nem tudom. Csak kiráz tőle a hideg. Olyan volt, mintha érezném, hogy... figyel. Hunter kinyitotta nekem a kocsiajtót, miközben a rendőr kocsit figyelte. A bőrnadrágban és a napszemüvegben nagyon keménynek tűnt. Beültem, ahogy a rendőrautó ajtaja kinyílt. Egy pocakos, idősebb rendőr szállt ki belőle, és a bolt felé indult egyetlen pillantás nélkül felénk.

307

Megkönnyebbülve felsóhajtottam és felmosolyogtam Hunterre. - Biztos csak a sok kaját bámulta, ami nálam volt. Elvigyorodott, aztán bezárta az ajtót. Mikor megint úton voltunk, a hátborzongató érzés eltűnt, mikor enni kezdtünk. Azt is megtudtam, hogy Hunternek csak az egyik kezére van szüksége a vezetéshez. Nagyon bizalmas ismeretségbe kerültem a másik kezével. Hunter... nagyon tehetséges volt. Az út alatt néhányszor Hunter észlelte egy Luxen vagy Arum elhaladó jelenlétét, de nem ütköztünk problémába. Habár az idegen érzékei csődöt mondtak Denvertől egy mérföldre. Ahogy tovább hajtottunk a South Broadwayen, egyre közelebb érve a posta épületéhez, egyre jobban aggódtam. Hunter megszorította a térdemet. - Ideges vagy. - Nem tehetek róla. - Akkor talán nem kellene ezt tennünk. Rápillantottam. - Már túl késő. Majdnem ott vagyunk és különben is kiben bízhatnánk, hogy megtegye helyettünk? - Gyorsnak kell lennünk. - Átváltott a jobb sávba. - A téglák mindenhol ott vannak, és a közeli hatalmas Luxen közösség miatt, nem fogom érezni őket, amíg a közvetlen közelünkbe nem érnek. Elszorult a szívem. - Tudom. Csönd telepedett ránk, ahogy láthatóvá vált a posta, és azt kérdezgettem magamtól, okos dolog-e ezt tenni. Nem volt az, de az okos dolog néha nem ugyanaz, mint a helyes dolog. Hunter leparkolta a Porschét a posta mögött a nagy kézbesítő autó és a rakodó terület közelében. Átpillantott rám. - Essünk túl rajta. Azt kívánva bárcsak fele olyan keménynek tudnék hangzani és látszani mint ő, lehalásztam a kis kulcsot a kulcscsomóról ami 308

a táskámban volt, majd kinyitottam az ajtót. Egy szempillantással később Hunter mellettem volt és megfogta a kezemet. Azt vártam, hogy lecsap ránk a Nemzetvédelem ügynökeiből, Arumokból és Luxenekből álló kommandós csapat mikor sietve megkerültük az épületet és átléptünk az önműködő ajtón, de senki sem volt a környéken. Az előcsarnok és a több folyosónyi postaláda üresen állt. - Hányas számú az övé? - kérdezte. Lepillantottam a kulcsra, csak hogy megerősítsem, amit már tudtam. - A nyolcszázötvenkettes. Hunter kinyújtotta a nyakát és felsóhajtott, végignézve a hátsó sorokon. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a dolog, de elindultam, eltökélve, hogy megszerzem, ami abban az átkozott ládában van. Remélhetőleg nem a semmiért jöttünk ide, és valaki nem mondta le a postaládát és vette ki belőle az összes levelet. Kis nehézséggel megtaláltam a postaládáját és miután próbálkoztam néhányszor a kulccsal, a fém ajtó kinyílt. Mindenféle színű és méretű boríték, magazin és reklám levél dőlt ki belőle a padlóra. - Szent ég - mondta Hunter. Nem tudtam megállni. Felnevettem. - Mel... nos, ritkán nézte meg a postaládáját, és amikor mégis megtette hagyott benne dolgokat, és biztos vagyok benne, hogy ezek közül sok azután jött, hogy... meghalt. - Nem halt meg. - Hunter letérdelt és elkezdte átnézni a padlón lévő papírokat. - Megölték. Van különbség. Igaza volt. Hatalmas különbség volt a kettő között. Elszoruló torokkal benyúltam a dobozba, és kivettem, ami benne maradt. Nagyon sok levélen állt a megölése utáni dátum. Visszadobtam a szemetet a postaládába és erősen próbáltam nem elérzékenyülni azon, hogy minden levélen Mel nevét látom, 309

vagy a rég esedékes számlákon, amik annyira rá vallottak, vagy a fél tucat állatvédő szervezeten, aminek tagja volt. Szinte túl sok volt átnézni ezeket. Hunter felállt és megfogta a karomat, magára vonva a figyelmemet. Visszapislogtam a könnyeket, felnéztem és megköszörültem a torkomat. - Mi az? - Szeretnéd, ha én nézném át őket? Vagy magunkkal vihetjük őket. Sokat jelentett nekem, hogy felajánlotta, tényleg, de megráztam a fejem. - Nem. Át tudom nézni ezeket és nem akarom elhozni. Úgy tűnt mondani akar még valamit, de visszatért a saját kupacának átvizsgálásához. Megálltam egy 'Adam and Eve' katalógusnál aztán elakadt a lélegzetem. - Hunter, mi az? Felkapta a fejét, elkeskenyedett a szeme, aztán megfordult és végignézett az előcsarnok azon részén, amit láttunk. - Egy Arumot érzékelek. A közelben. Rossz érzés kerített hatalmába. - Együtt dolgozna egy Arum a szenátorral vagy a Luxenekkel? - Nem valószínű. - Visszatette a leveleket a postaládába. - De együtt dolgozhat a védelmisekkel. Szétnézek elől. Bárki is az, odakint van. Maradj itt. Bólintottam és Hunter elindult, de aztán megpördült és kezeibe fogta az arcomat. Hátrabillentette a fejemet, és a szemembe nézett. - Mindjárt visszajövök. - Tudom. Egy félmosoly jelent meg az arcán, aztán Hunter eltűnt egy jeges fuvallattal. Remegősen felsóhajtottam és visszafordultam a postához, felemeltem a katalógust felfedve a kézzel írt üzenetet egy papírlapon. - Istenem - suttogtam, elejtve a posta többi részét. 310

Ez volt az. Az átkozott levél, amit Mel írt. Az ő kézírása volt, és a Vanderson testvérek villanykörteként való leírásával kezdődött. Tényleg ez volt az. Szinte nem tudtam elhinni. Remegtek a kezeim, ahogy gyorsan átfutottam a levelet, aztán újra el kellett olvasnom, mert nem tudtam elhinni, amit látok, vagy, hogy Mel nem emlékezett erre, amikor beszéltünk. Vagy talán túlságosan félt, hogy ezt hangosan is kimondja, mert szinte vissza akartam csinálni, hogy ezt valaha elolvastam. Nem tudni erről... édes Istenem, nem tudni erről majdhogynem jobb lett volna. Semmi újat nem mondott Pennsylvaniáról, de ami benne állt... A Sas Projekt válasz volt a kormány Daedalus nevű szervezetére. Amit Mel kihallgatott, annak számára nem volt sok értelme, de számomra volt, tudva, amit most tudok. A Sas Projekt a világ leigázása. Egy terv volt, miszerint kapcsolatba lépnek a Luxenekkel, akik még nem jöttek a Földre - egy valódi invázió a Daedalus berkeiből indulva, az origint használva. Semmilyen magyarázat nem volt, hogy mi az “origin”, de az a több százezer Luxen, akikről Hunter beszélt? A Sas Projekt arról szólt, hogy idehozzák őket. Megráztam a fejem. - Nem hiszem el. - Én sem - mondta egy ismeretlen hang. - De ahogy mondják, hiszem, ha látom. Megállt a szívem, ahogy megpördültem, a levelet a mellkasomhoz szorítva. Egy férfi állt a folyosón, ahol Mel postaládája volt. Magas volt, sötét hajú és hihetetlen ragyogó kék szemei voltak. A testét körülvevő halvány fény árulta el, hogy mi ő. Egy Luxen.

311

A levegő kiszakadt a tüdőmből, és tettem egy lépést hátra, beleütközve a fém postaládákba mögöttem. - Azon gondolkozol, hogy kerülök ide? - Kinyújtotta a karjait az oldalánál. - Mindenhol van szemünk, édesem. Az a kis benzinkút Kansasben? Nem kellett atomfizikusnak lenni, hogy kitaláljuk hová tartotok. Az a kibaszott zsaru! Tudtam. Kényszerítettem a nyelvemet, hogy engedelmeskedjen. Ha rá tudom venni, hogy beszéljen tovább, az remélhetőleg elég időt ad Hunternek, hogy visszaérjen, hacsak nem történt valami - elhessegettem ezt a gondolatot, mielőtt pánikolni kezdtem volna. Még csak nem is gondolhattam erre. - Hogy találtatok meg? Halkan cicceget. - Azt hitted, nem tudunk arról a levélről? - Micsoda? - kaptam levegő után. A Luxen vidáman felnevetett. - Mindent leellenőriztünk a barátnőddel kapcsolatban, és megtaláltuk a levelet. Ott hagytuk, remélve, hogy idecsalogat. Nem a levél a hiányzó láncszem, édesem. Nem ez az utolsó elvarratlan szál, amiről gondoskodni kell. Tudtuk, hogy beszélt veled. De hogy mennyit mondott? Csak találgatni lehet. Így te vagy az utolsó elvarratlan szál. Ó. Ó, a francba. Előre lépett lehajtva az állát, és ellökte magát a postaládáktól. Ne próbálj elfutni. Nem fogsz elmenekülni. És az Arum barátod? Ő sem fog segíteni. A mellkasom összeszorult. - Sose bízz meg egy Arumban. - A Luxen mosolya majdnem olyan vakító volt, mint a karjából sugárzó fény. - Csak magukkal törődnek. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy Hunter így elárulna. Nem mozdultam és az előcsarnokot figyeltem mögötte. - Hazudsz. 312

A Luxen lassan megrázta a fejét, még mindig mosolyogva. Ostoba ember... A karja körül a fény felragyogott és fényesen vibrálni kezdett. Egy fél pillanat alatt életre keltek az ösztöneim. A lábaim az előtt mozdultak, hogy az agyam utolérhette volna őket. Megfordultam, és rohanni kezdtem. Egy sikoly készülődött a torkomban, és az ujjaim erősebben szorították Mel levelét. Ragyogó fény töltötte be az egész helyiséget. Izzó fájdalmat éreztem a gerincemnél mielőtt egyetlen lépést tehettem volna, felperzselve minden idegvégződést. A fájdalomtól elakadt a lélegzetem és felgyorsult a szívverésem. A lábaim összecsuklottak alattam, mint egy harmonika... és utána csak a semmi volt.

Amint kiléptem a párás éjszakai időbe rájöttem, hogy hiba volt - egy hülye, istenverte hiba. Megfordultam, hogy visszamenjek, amikor egy sötét árnyék mozdult el az épület oldala mellől, alakot öltve, ahogy közelebb ért. Az Arum volt a repülőtérről, akivel aznap találkoztam, amikor megbíztak, hogy vigyázzak Serenára és vigyem magammal. - Érdekes, hogy újra találkozunk - mondtam, kihúzva a vállamat. Rajta volt a napszemüvege éjszaka, mint egy komplett idiótán. - Tényleg? - Azt hiszem. - Tettem egy lépést előre és megéreztem őket. Mások. Luxenek. Az egész lényem Serenára összpontosított ahelyett ami előttem volt. Védtelenül hagytam odabent. Luxenekkel dolgozol?

313

- Nem mondanám, hogy velük dolgozom, inkább szabadúszó vagyok. A testvérem, Lore, folyamatosan váltogatta kivel dolgozik, de még ő sem állt össze Luxenekkel. - Ja, persze. - Jobb ha egyszerűen elsétálsz ettől, testvérem. Arra sem vettem a fáradtságot, hogy válaszoljak erre. A hátam mögé nyúltam, megmarkoltam az obszidián penge markolatát és előhúztam a hüvelyéből. Az Arum észrevette az izzó vörös pengét, és alakot váltott. De nem vesztegettem az időmet erre a seggfejre. Villámgyorsan előre lendültem és mélyen az Arum mellkasába döftem az obszidián tőrt. Megremegett ahogy visszahúztam a pengét, aztán felemelkedett, eltakarva a halvány fényt a bejáratnál lévő lámpából, mielőtt darabokra szakadt. Az ajtóhoz értem, amikor egy kibaszott fénygömb találta el a vállamat, oldalra lökve. Kinyújtottam a kezemet és sikerült megtámaszkodnom a téglafalon. Szent ég, nyíltan használják a Forrást? Nem szarakodnak. Nem volt sok időm gondolkozni. Egy két méter magas szentjánosbogár rontott ki a posta épületéből és rohant nekem. Hátra csúsztam néhány lépést, aztán megtámaszkodtam, és ellöktem a világító gazembert. Betört az üveg, amikor az ajtónak zuhant. Talpra ugrott, lerázta magáról, és újra rám támadt. Most felkészültebben ért, így oldalra ugrottam, majd megpillantottam még kettőt, akik egyenesen felém tartottak. Nem volt időm erre a baromságra. Ha a Luxenek odabentről jöttek, az azt jelenti, hogy egy másik bejáraton jutottak be, és odabent voltak Serenával. A szívem a mellkasomban dübörgött.

314

Hátrarántottam a karomat, majd elengedtem az obszidián tőrt. Egyenesen a Luxen mellkasába talált. Az obszidián nem volt halálos a Luxenekre, de egy tőr a szívben megtette a hatását. Egy másik rohant nekem és a levegőbe emelkedtünk odavissza váltogatva a valódi alakunkat ahogy nekicsapódtunk a posta tetejének és végigcsúsztunk rajta. A Luxen volt felül és megpillantottam egy vörösen izzó pengét lefelé tartani. Blokkoltam a támadást, a hátára gördítettem a Luxent és kiszakítottam az obszidiánt a kezéből. Bőr markolat nélkül égetett a tőr, de figyelmen kívül hagytam ezt, és mélyen a Luxen mellkasába döftem. Aztán alakot váltottam és táplálkoztam. Azonnal elkaptam a Luxen utolsó gondolatait. A legtöbbet blokkolta, de a szemein keresztül láttam Serena nagy szemeit félelemmel telve, hallottam a Luxen gúnyolódását. Láttam Serenát a padlón, csukott szemekkel, az arcán fájdalommal. Átadták őt valakinek, elvitték. Mindent kiszívtam a seggfejből. Elengedtem a testét, és talpra ugrottam, amikor a másik Luxen vetette át magát a párkányon. A korábbi táplálkozásommal, ezzel és az opállal ezek a faszfejek nem voltak ellenfelek számomra. Elkaptam a nyakánál fogva és elég erővel csaptam őt a tetőhöz ahhoz, hogy megrepedjen a beton. A Luxenre kapcsolódtam és átváltoztam a valódi alakomba. Hol van a lány? A Luxen átváltott az emberi formájára, rémült szemekkel, ahogy a háta elemelkedett a földről. - Én… én nem tudom. Baromssság. Mondd meg hová vitték, ésss életben hagylak. Amikor a Luxen nem válaszolt, hátra rántottam a szabad kezemet, és állon vágtam az öklömmel, hátra csapva a fejét. - A végtelenssségig húzzzhatom ezzt. Érted? Mondd meg hol van, ésss elengedlek. 315

Győzködnöm kellett még néhány percig, és a végére kék fénnyel csillogó sötétvörös vérfoltok szennyezték a tetőt. A Luxen dalolni kezdett, mint egy kismadár. - A szenátorhoz vitték. Nála... nála van. Egy kicsit visszahúztam a kezem. - Elvissszel hozzá. A Luxen megremegett és egy fulladozó hang tört elő a torkából. - Már túl... késő lesz. Gyakorlatilag már halott. A szívem megállt, szó szerint megállt, ezekre a szavakra. Aztán felálltam, magammal húzva a Luxent ahogy átváltottam az emberi alakomra. - A saját és mindenki más érdekében, aki valaha kedves volt a számodra, reménykedj benne, hogy tévedsz.

316

29. fejezet KERESZTÜLLEBEGTEM A SÖTÉTSÉGEN, a fájdalom űrjén, bármely tudatos gondolatok nélkül, amíg nem egy éles bizsergés lerohanta ezt a boldog feledést. A lábujjaimban kezdődött, haladt fel a lábamon és a törzsemen, szétterjedt a karomban, ott megfordult és mély lüktetéssé vált. A tudatom apró kis darabokban tért vissza. Az arcomhoz nyomódott valami hűvös és nedves, ami az egész testemet beborította. Cement? Logikusnak tűnt, hogy az, olyan kemény és merev volt. A testem minden része fájt, ahogy kényszerítettem a szemeimet, hogy nyíljanak ki, és a pillantásomat az ismeretlen környezeten tartsam. Gyenge fény villogott fölöttem, ami hosszú árnyékot vetett a fagerendákra a falakon. Egy szobában voltam, talán egy raktárban? Nem tudtam biztosan. De nem haltam meg. Azt is tudtam, hogy valószínűleg nagyon hamar azt fogom kívánni, hogy bárcsak halott lennék, mert ez azt jelentette, hogy Luxenek elkaptak. Pánik bontakozott ki a gyomromban, fojtogatón, mint a vastag füst. A mellkasom zihált, ahogy a következő fuldokló lélegzetet vettem, és hideg verejték ütött ki a homlokomra. Mindenféle marhaság árasztotta el a gondolataimat, a kínzás, vagy idegen szondák, vagy egy halálos pánikroham. Krisztusom, a lehetőségek végtelenek, és mindegyiktől felment a pulzusom,

317

de nem engedhettem, hogy elveszítsem az irányítást magam felett. Fel kellett kelnem, hogy eltűnjek innen, bárhol is voltam, mielőtt túl késő lenne, és semmi sem volt ijesztőbb annál, ami már túl késő. Vettem néhány mély lélegzetet, és végigcsúsztattam a kezem a padlón, majd megpróbáltam kinyomni magamat a karjaimmal, amelyek úgy remegtek, hogy elgondolkodtatott, nem szerezteme valami maradandó idegrendszeri károsodást. - Ébren vagy. Az jó. Nincs egy egész éjszakám. A szívem erősen megdobbant a sima, kulturált hang hallatán. Még soha nem hallottam személyesen, csak a tv-ben és a helyi hírekben, de ott számtalanszor. Vanderson szenátor. Öblösen nevetett, mintha hallotta volna a száguldozó gondolataimat. Felültem, megrándultam az éles maró fájdalomtól, ami a halántékomból sugárzott. - Mit csi...? - Mit csináltunk veled? - A hangja közelebbről hallatszott. Lesújtottunk rád a Forrással. Persze természetesen nem annyira, hogy megöljön. Úgy gondolom, olyan érzés lehetett a hatása, mint egy rendkívül nagy teljesítményű, nagyfeszültségű sokkolónak. Felemeltem a fejem, és a látásom elúszott egy pillanatra, mielőtt kitisztult volna. Vanderson szenátor csak pár lépésnyire állt, a lábai szétvetve, a karjai az oldalánál. Testre szabott, sötétszürke öltönyt viselt, és valamilyen oknál fogva, én a piros zsebkendőjét figyeltem, ami a ruhája zsebéből meredezett, mielőtt a pillantásomat ismét felemeltem volna. A szenátor rendkívül jóképű férfi volt. Mindig is úgy gondoltam, hogy ez sokat segített neki a választásokkor Úgy nézett ki, mint aki egyenesen YACHT CLUB OF THE Month 318

magazinból, lépett volna elő. Az összhatás tökéletes volt: világosbarna haj, őszülő halánték, és élénk, tiszta, kék szemek. Most pontosan úgy mosolygott, mint az interjúk során. Azelőtt fel sem tűnt, hogy milyen begyakorolt, vagy milyen hideg ez a mosoly. Csak most. Küzdöttem a szavakkal. - Hol vagyok? Letérdelt, undorodva húzta el a száját, amikor a térde súrolta a koszos padlót. - Számít ez? Hadd válaszoljak helyetted. Nem. Senki nem fog itt megtalálni. Senki nem fog idejönni. Hunterre gondoltam és a neve szinte elégetett engem. Hunter értem fog jönni. Vanderson szenátor hátrahajtotta a fejét, és elnevette magát. Tényleg azt hiszed, egy Arum kockáztatni fogja az életét érted? Egy Arum csak abba avatkozik bele, ami előnyös a számára, drágám. - Ő nem olyan, mint a többi Arum. - Egy Arum, az Arum, amikor erről van szó - válaszolt a szenátor. - Hogy idejöjjön, keresztül kellene törnie a legjobb embereimen, és ha mégis megteszi ezt az erőfeszítést, ami kétséges, rá kellene vennie őket, hogy beszéljenek, és ez nem történhet meg. Nem fog jönni. - Tévedsz. - Távolabb húztam a lábaimat tőle. - Nagyot tévedsz. - Ennyire hiszel egy Arum-ban? Visszataszító - gúnyolódott, arca hirtelen csak centikre volt az enyémtől. - Az Arum olyan, mint amit az emberek csak parazitának neveznek. Annyit sem érnek, mint a koszos padló, amin fekszel. A düh olyan gyorsan növekedett bennem, hogy majdnem megfulladtam. - Azt hiszed, hogy jobb vagy, mint ők? - Vágtam vissza. - Nem vagy. Rosszabb vagy…

319

A keze olyan gyorsan lőtt ki felém, hogy esélyem sem volt, hogy leállítsam a csapást. Olyan fájdalom robbant az arcomba, ahogy keze belecsapódott az arcom, és a csattanás visszhangzott a raktárban. Könnyes lett a szemem, és elakadt a lélegzetem, ahogy a fémes ízt megéreztem a számban. Vanderson Szenátor egy fájdalmas szorítással megragadta az államat, arra kényszerítve a szemeimet, hogy találkozzon az ő ragyogó tekintetével. - Ne merj minket összehasonlítani velük. Soha. Még csak nem is ugyanazon a szinten vannak, mint mi, és nem is emberek. Nem mi vagyunk a tápláléklánc tetején, Miss Cross. Mi vagyunk a tápláléklánc. - Elengedett és felállt. Kirántotta a zsebéből a zsebkendőt, letörölte a kezét, majd oldalra dobta a selymet, mint egy szemetet. - Látod, ez a baj az emberekkel. A fajtádnak nincs meg a józan esze, vagy képessége, hogy felismerje a magasabb rendűséget. Az egész fajotok csak követőkből áll, semmi másból, és mindig a leggyengébb láncszemhez igazítjátok magatokat. Te még szánalmasabb vagy, mint az Arum a legrosszabb pillanataiban, amikor az egész faj letérdeltek elénk, és könyörögtek az életükért. Megnyomogattam a tenyeremmel a fájó állkapcsomat. A fájdalom, a harag és a félelem elég rossz kombináció volt, de ráadásul összekeveredve a csontig hatoló tudattal, hogy meg fogok halni, na, ez volt az igazán veszélyes párosítás. A szűrőim hiányoztak erről a partiról. - Teljesen biztos vagyok abban, hogy az arrogancia-lánc csúcsán vagy. A szenátor elvigyorodott. - Mi csak tudjuk a helyünket, Miss Cross. Lehet, hogy arroganciának tartod, de a valóságban ez a felsőbbrendűség. - Benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy darab papírt. A gyomrom lesüllyedt. - A barátod problémát jelenthet jóval a korai halála után is.

320

A düh hajtott, Mel elvesztésének érzése tombolt rajtam keresztül. - Szemétláda. Te ölted meg. - Na és? - Felvonta a szemöldökét, amikor kibontotta a levelet. - Ez csak egy emberi élet, és úgy néz ki, hogy az övé csak egy csepp volt a tengerben. Undorodva, bámultam rá. - Az élet, az élet. - Nem. Ez nem igaz. Ez a másik vicces dolog az emberekkel. Azt hiszik, minden élet egyenlő. - Nevetett, és a hang megismétlődött a hátam mögött. A szőr felállt a hátamon, amikor először tudatosult bennem, hogy nem volt egyedül. - Az életek nem egyenlők, Miss Cross. Egyesek fontosabbak, mint mások, és vannak, amelyek egyáltalán nem számítanak. - Tévedsz. - És untatnak az ellenvetéseid. - Átfutotta a levelet, majd egy közel tökéletes mosoly jelent meg az ajkán. - Tudtam, hogy a barátod többet hallott, mint, amit a Nemzetvédelemnek elmondtál. A fiaim elmondták nekem mindazt, amiről beszéltek. Ostobaság volt tőlük, én tudtam, hogy még hasznos lehetsz. Csak ki kellett várnom. Mozgás lágy súrlódására figyeltem fel a hátam mögött, és megmerevedtem. Két kéz landolt a vállamon, és egy pillanat múlva az érzéketlen lábaimon álltam. Ki akartam csavarni magam a kezéből, de a szorítása erősödött. Ahogy az ujjai belevájtak az ingembe és a húsomba, a fájdalomtól összeszorítottam a számat, de egy nyüszítés kicsúszott. - Úgy terveztem, hogy majd később visszatérek, hogy bosszút álljak rajtad. - Vanderson szenátor elindult felénk, két elegáns ujja között tartva a levelet. - Ha az valami, az emberek nevetségesen kiszámíthatóak… és hülyeség, de kíváncsian várom. Pontosan mit terveztél elérni ennek a levélnek a kiszivárogtatásával? 321

Valahonnan a háttérből nyugtató elfogadás söpört végig, mint egy gördülő hullám. Tudtam, hogy már nem sétálhatok el innen. Nem volt semmi, amit tehettem volna, hogy itt tudjam hagyni őket, - gyorsabbak, erősebbek, és halálosabbak voltak. Én pedig meg fogok halni. De ez nem jelenti azt, hogy megkönnyítem nekik a véghezvitelét. Vanderson szenátor halkan felnevetett. - Most már elcsendesedtél? Érdekes. - Megállt előttem. El akartam húzódni, de a Luxen a helyemen tartott engem, amikor a szenátor elhúzta az arcom előtt a papír szélét. - Nagyon csinos nő vagy, Miss Cross. Bár a mi asszonyaink összehasonlíthatatlanul vonzóbbak folytatta, miközben a levelet elhúzta az arcom másik oldalára. Biztos vagyok benne, hogy az embereim közül néhányan szívesen töltenék az éjszakát veled szórakozásképpen. A gyomrom felkavarodott a lehetséges következményeket elemezve, és a helyzetet tovább rontotta, hogy a Luxen mögöttem előrehajolt, és végigcsúsztatta a kezét a karomon. - Én szívesen elfogadom ezt az ajánlatot - mondta a Luxen, aztán kuncogott, amikor megborzongtam. - Végül is, annyira védelmező volt az Arummal. Lehet, hogy dugott is vele? Vanderson szenátor felhúzta a szemöldökét. - Undorító. - És mit mondana az olyan emberekről, akik egy Luxennel feküdtek le? - Hívtam ki. - Áldottak - felelte egy fél mosollyal. - Ők áldottak. Minden más helyzetben valószínűleg kiröhögtem volna, de féltettem a nyavalyás lelkemet. Minden erőmet igénybe vette, hogy ott álljak, és ne omoljak össze. - Azt tervezted, hogy átadod ezt a levelet a Nemzetvédelemnek? - Vanderson szenátor szeme elkerekedett. Ezt, ugye? Milyen furcsa. Azt képzelted, hogy ezen a ponton 322

még megmenthetnek? Azt gondoltad, hogy bármit is tehetnének azon kívül, hogy elhallgattatnak? A szívem olyan gyorsan vert, hogy akkor sem tudtam volna válaszolni, ha akarok. Vanderson szenátor lágyan azt kérdezte: - Tegyük fel, hogy átadod ezt a levelet nekik, ők meg tudomást szereznek a mi kis Sas Projektünkről. Tényleg azt hiszed, hogy életben hagynak egy ilyen tudással? Ha a médiához fordulnál, az pánikot keltene. Téged elhallgattatnának, de mit gondolsz, mit tennének velünk? Ó, megpróbáltak minket összegyűjteni, és felügyelet alatt tartani, de nem ment nekik. Több tízezren vagyunk itt, soha nem akadályoztak bennünket semmiben, és még több százezren várnak odakint. - Megbillentette a fejét, és szélesen elmosolyodott. - A kormányod nem tesz ellenünk semmit. Megvonta a vállát. - De ez a levél nincs, sem itt, sem ott, ugye? Nem jut el sehová sem. Hamarosan halott leszel, és nos, használd a fantáziádat a többihez. Ez volt az. Minden sejtemben éreztem. Gyorsan fognak megölni, vagy elhúzzák? Minden izmom megfeszült. Vanderson szenátor feltartotta a levelet. Nem volt nagy villogás, vagy láng, csak puha, fehér fény áradt a két ujja közül. Felmelegítette az arcomat, és a törékeny papírdarab összeaszott, majd megadta magát, és másodperceken belül hamuvá vált. A levél eltűnt, vele együtt a bizonyíték arra, hogy a Luxen összeesküvést szőtt az emberiség elpusztítására a kormány ellen. A tudás a fejemben volt, de ki hinne nekem? És ahhoz, hogy ezt elmondjam, ráadásul ki kellett jutnom innen. Ami nagyon valószínűtlen volt. És tudtam, hogy Vanderson szenátornak igaza volt Hunternek igaza volt. Ha ezt az információt átadtam a

323

kormánynak, már azért is megölnek, hogy ne járassam a számat a sajtónak és ne keltsek pánikot. Egy igazi hülye voltam, amikor azt hittem, hogy kikönyöröghetem az életemet, de nem bántam meg semmit, ami ide vezetett. Inkább ez, mint hogy hátradőlve nem teszek semmit azért, hogy Mel gyilkosait bíróság elé állítsák. Még akkor is, ha mint kiderült, olyan fölösleges volt az egész. A mögöttem álló Luxen vissza mellkasához szorított, és ahogy a tekintetem körbeszáguldott a szobában, láttam, hogy még több várakozott az árnyékban. Több tucat Luxen. Megpróbáltam, levegőt venni, de elakadt a torkomban. A nyugodt elfogadás, amit korábban éreztem, teljesen elszállt belőlem. Tekintetem összekapcsolódott a szenátoréval, és tudtam, oh Istenem, tudtam, hogy ez nem lesz gyors. A félelem úgy ömlött rám, mint egy jeges felhőszakadás. A szenátor lassú mosolya a csontjaimig megfagyasztott. Az izmaim fájdalmasan megfeszültek, majd az agyam kikapcsolt. Oldalra csavartam magam, és kétségbeesetten próbáltam kitörni a Luxen szorításából. Éreztem, ahogy lazul az, és kiszabadítottam magam. A Luxen feltűnt a semmiből, és megjelent előttem. - Helló. Megpördültem, és felkiáltottam. Egy másik állt a hátam mögött, a szeméből izzó fehér fény tört elő. Kicsapódott oldalra, a lábaim elhagyták a talajt, és egy kar átölelte a derekamat. Valaki nevetett, aztán olyan gyorsan és olyan keményen ledobott a földre, hogy az oldalamon több métert csúsztam előre. A testem égett ennek hatására, és egy pillanatra elkábultam a mozgásképtelenségtől. A levegő suhogott körülöttem, és a hátamra fordultam. A fejem koppant a padlón, és csillagok robbantak szemem előtt. A Luxen rajtam volt, a 324

térdei a csípőm mindkét oldalán, a keze torkom körül, minden ujját a bőrömbe nyomva leheletnyi kis nyomással. A válla fölött Vanderson szenátor állt. - Ki tud még erről a levélről, vagy annak tartalmáról, Miss Cross? Hunter gyanúját leszámítva, nem volt senki más, akiről tudtam volna, de a szenátor nyilvánvalóan attól tartott, hogy elmondtam még valakinek. A szenátor egy vontatott mély lélegzetet vett. - Kezd nagyon fárasztani ez a játék, Miss Cross. Kényszerítenem kellett a torkomat, hogy működjenek a fojtogató szorításban is. - Menj... és baszd meg magad. Vanderson szenátor szemei a kékről fehérre váltottak egy pillanat alatt. - Igazán nem udvarias dolog ilyet mondani. És ezért meg kell bizonyosodnom arról, hogy… - a fejét a mennyezet felé billentette. - Ugye ez csak egy vicc?!. A Luxen is elcsendesedett fölöttem, és a fejét ő is oldalra billentette. Az orrlyukai kitágultak, mintha valami illat lenne a levegőben. Hallottam magunk körül az élesen beszívott levegő hangját, és láttam a fényes fehér fényt. Nem éreztem semmit, de tudtam. A lelkem mélyén tudtam, hogy ki volt itt. Kényszerítettem a szememet, hogy találkozzon a szenátor ragyogó tekintetével. Mosolyogtam, bár fájt tőle a szám. - Én mondtam.

325

30. fejezet Hunter

KEVESEBB, MINT FÉL FOCIPÁLYÁNYI TÁVOLSÁGRA A szenátor egyik raktárjától, az épületet őrző lassú Luxenek áttetsző testei holtan feküdtek a lábaimnál. Olyan volt, mintha szentjánosbogarakat zúztam volna össze az ujjaimmal, az összes ragyogó rendetlenség nélkül. De Mr. Beszédes nem volt közöttük. Ő hozott engem ide. Úgyhogy elengedtem, és úgy futott, mintha tudta volna, hogy futnia is kell. Nyers energia hullámzott keresztül az ereimen, zümmögve, mintha a kint megtalálható legtisztább droggal lőttem volna be magam. Miután annyi Luxenből táplálkoztam, mindenki veszélyben volt, aki keresztezte az utamat. Az erő morajlott a bőröm alatt, szilánkosra hasítva a sejtjeimet. A Luxenek, valami elbaszott módon, olyanok voltak, mint a galaktikus Pringles-ek. Miután elropogtattál egyet, egyszerűen nem tudsz megállni - egyáltalán. Senki nem lenne biztonságban körülöttem, amikor ebben az állapotban voltam. Még Serena sem. De ő ott volt bent, és Isten tudja, mit csináltak vele. Még életben volt - életben kellett lennie. Nem engedhettem meg magamnak, hogy bármilyen másik kimenetelt fontolóra vegyek.

326

Keresztülsétáltam az üres parkolón, érzékelve a Luxenek egy csoportját a földszinten és a tetőn. Megállva az épület oldalánál, a tetőre koncentráltam. A sötét árnyékok részévé válva, felhúztam magam a párkányra, és leguggoltam. Három Luxen állt középen. A fejüket úgy kapták felém, mint a préri kutyák. - Arum - kiáltotta egyikük. Okos. Lecsúsztam a párkányról, és éreztem, hogy a kölcsönvett energia visszhangzik az alakomban, ahogy kiterjesztettem. Az éjszaka körülöttünk sötétebb lett. Nem adtam meg nekik az esélyt sem a harcra, sem a menekülésre. Egy másodperc alatt rajtuk voltam, becsúsztam az első mögé, és a kezemmel a Luxen mellkasába csaptam. A másik karomat is kinyújtottam, és felnyársaltam a másodikat is. Aztán megpördültem, és az elsőt ráhajítottam a harmadikra. Úgy estek a földre, mint egy halom tégla. A másodikat addig csapoltam le, amíg nem volt több egy földönkívüli aszalt szilvánál. Finom. A másik kettő felkelt, és mindketten sétáló, világító villanykörtévé váltak. A nevetésem füstként szállt a levegőben. Lent kkkellett volna mmmaradnotok. A két Luxenre koncentrálva, úgy vonzottam őket magamhoz, mintha egy hatalmas lélegzetet vettem volna. Keresztülcsúsztak a tetőn, ragyogó karjaik jelzőfényként csapkodtak. Nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattak volna, vagy ami megállította volna őket. Egy másodpercen belül, a kezeimmel mindkettőjük mellkasán keresztül csaptam. Vége volt, mint a red rovernek.6

6

red rover: Szabadtéri gyerekjáték. A magyar megfelelője: Adj király katonát.

327

A testüket otthagytam a tetőn, és a vészkijárathoz sétáltam. Az acélajtó majdnem kiszakadt a helyéről, ahogy felrántottam. Lerepültem a lépcsőházban, csöndben, ahogy magamba szívtam az árnyékokat. Lent vártak a földszinten, legalább egy tucat kibaszott szentjánosbogár a világűrből. Serenát kerestem, és bár nem láttam őt, de tudtam, hogy a Luxenek alkotta halom közepén volt. Éreztem őt. Ahogy a vérszagot is - emberi vérét. Serena vérét. A harag úgy emelkedett bennem egyre magasabbra, mint egy vad, fekete hullám. Keresztülgördült a raktár padlóján, élő, lélegző entitássá vált, és kiengedte a karmait. Ahogy a levegő mozdulatlanná vált, felvettem az emberi formámat. - Amiért meg mertétek érinteni egyetlen hajszálát is, mindannyian meg fogtok halni. Az egyik Luxen felém száguldott, és én a nyakánál fogva ragadtam meg azt a rohadékot. Átment Lite-Brite játékba, de én elfordítottam a csuklómat, tisztán elroppantottam a nyakát, majd addig folytattam a csuklóm elfordítását, amíg a csontja átdöfte a bőrét. Egy újabb növesztett tököket, és lőtt ki egyenesen felém, mire én oldalra perdültem, kirúgtam a lábammal, és a csizmámmal megcéloztam ragyogó gyomrát. Hátratántorodott, ahogy statikus zavar ropogott a levegőben. Oldalra hajolva, kezemmel átnyúltam a fényen. A Luxen csak egy másodpercre csúszott vissza az emberi formájába, de az nekem éppen elég volt. A kezem benne volt, és az ujjaimat csontjának karcsú hossza köré kulcsoltam. Aztán visszarántottam a kezemet, és a Luxen felüvöltött. Csonttalan halomban hullott a padlóra. 328

Félredobtam a gerincet, és megperdülve állkapcson vágtam egy újabb Luxent. Annak feje hátrahanyatlott, majd visszacsapódott, mire én megragadtam az arcát, lefejeltem, aztán megcsavartam. A bennem lévő sötétség felüvöltött az elroppanó csont hangjára. Fény pulzált a közelebbi Luxen körül egy másodperccel azelőtt, hogy egy villám szelte keresztül a köztünk lévő távolságot, belecsapódva a vállamba. Hátratántorodtam tőle egy lépést, de nem estem el. Felnevettem. - Eléggé tetszett ez az érzés. A Luxen felágaskodott, és kibocsátott egy újabb túltelített erőhullámot. Ezúttal kitértem a csapás elől, majd előre lendültem, és még azelőtt lekaszáltam, hogy ő tudta volna, mi következik. Ahogy felegyenesedtem, elkaptam Serena rémült arcának látványát. Egy Luxen tartotta őt fogva. Egy öltönyös fasz állt mellette, aki tippem szerint, nem más volt, mint a szenátor. Aztán a pillantásom visszatért Serenára. Horzsolások voltak az arcán, és vérzett az ajka. Az őt tartó Luxen durván hátrarántotta, és Serena válasz nyöszörgése olyan élesen vágott keresztül rajtam, ahogy semmi más nem tudott volna. Elvesztettem az irányítást az emberi formám fölött. A tömegem egyre nőtt a táplálkozások során elnyelt hatalomtól. A raktár falai úgy zörögtek, mint az óncsészék. Egy magányos szék a sarokban, keresztülcsúszott a padlón. A tároló szekrények megremegtek, aztán felborultak, és azok is végigcsúsztak a padlón. A szék érte el először az engem körülvevő sötét indákat, azután a szekrények. Mindegyik tárgy felröppent a levegőbe, és körülöttem örvénylett a törmelék és piszok gonosz ciklonjában. Ezzz nagggyon fájdalmas lesz - ígértem. 329

A tárgyak megálltak, egy villanásnyi pillanatra felfüggesztették mozgásukat, aztán egymásba csapódtak, mintha egy óriási kéz gyűrt volna össze néhány papírlapot. Semmi nem maradt a szekrényekből, vagy a székből. Még por sem. Ismét magamba szívtam az erőt, és arra a négy Luxenre koncentráltam, akik köztem és Serena között álltak. Így harcolni, jóval gyorsabban kimerítené az energiát, még az opál mandzsettákkal is, de túl voltam a felhúzott állapoton, túl voltam azon, amikor még tudtam kontrollálni magamat. Azt akartam, hogy mindannyian meghaljanak, lehetőleg minél fájdalmasabb módon. A Luxen felém vetette magát, ki-be csúszott az igazi formája és az emberi álarca között. Valaki kiabált, de a hang elveszett a vákuumban. Abban a pillanatban, ahogy megérintették az engem körülvevő sötétséget, a sikoltásaik kórussá váltak. A nyomás leállította őket, ahogy csapdába estek az árnyékokban. Ők is eltűntek, és akárcsak a székből és a szekrényekből, belőlük sem maradt semmi, amikor a levegő lenyugodott. Ez nem olyan volt, hogy én szükségképpen erősebb voltam náluk. A Luxenek félelmetes ellenfelek voltak. De most máshogy harcoltam, mint korábban bármikor. Ez most nem az Arumok kontra Luxenek ősrégi háborújáról szólt. Nem azért harcoltam, hogy táplálkozzam, vagy, hogy kiadjam magamból az agressziót. Nem azért küzdöttem, mert azt mondták, vagy, mert köteleztek rá. Serenáért harcoltam. Ő jelentett számomra mindent. Tudva ezt, teljesen megértve, hogy ez mit jelent, kibaszottul harcban szálltam.

330

A megmaradt Luxenek felém rohantak, a Forrás robbanásai bevilágították a szobát, keresztülhatolva az árnyékokon, amik a falakon keletkezett repedések között áramlottak be. Kaptam egy ütést, de alig éreztem meg. Újra táplálkoztam, és felemelkedtem. Egy Luxen követett. A mennyezet közelében összecsavarodtunk. Fény. Sötétség. Fény. Sötétség. A sötétség nyert. A Luxen élettelen teste egy nehéz puffanással esett a padlóra. Aztán egyesével lekaszaboltam mindegyiket, egymás után. Éreztem, ahogy az energia elszivárog belőlem, és a szarba, ez kurvára fájt, de megragadtam a közelebbi Luxent, és felnyársaltam őt a mellkasán keresztül. A padlóra küldtem a haldokló Luxent, és felkészültem, hogy végezzek a ragyogó szentjánosbogárral. De Serena hirtelen felhangzó, éles sikítása, úgy állított meg, ahogy semmi a világon nem lett volna képes. Felemelkedtem, és azonnal megtaláltam őt a káoszban. Csak egyetlen Luxen maradt - a szenátor, és annak a rohadéknak a keze Serena törékeny nyaka körül volt. Felvettem az emberi formámat, és szaggatottan lélegeztem. Fájt a testem, de kizártam ezt az érzést. - Ha van benned egy cseppnyi intelligencia is, el fogod őt engedni, most. - Vagy mi lesz? - mondta a szenátor, miközben hátrált, magával rángatva Serenát is. - Ha utánam jössz, a lány meghal. A levegő elsötétedett, és elektromosan feltöltődött körülöttem. A szenátor ragyogó szemeire koncentráltam, mert, ha most Serenára nézek, elvesztem a maradék józanságomat is. - Nem fogsz innen kijutni, főleg nem akkor, ha bántod őt. Vanderson szenátor ajkai felfelé kunkorodtak. - Tényleg? Biztos vagyok benne, hogy jelenleg én vagyok nyerő pozícióban. 331

- Megöltem az összes Luxenedet, és ha még több jön, azokkal is végezni fogok. - Tettem egy lépést előre, de megálltam, amikor Serena nyöszörgött. A kezeim ökölbe szorultak. - Ez talán igaz, de van egy olyan érzésem, hogy bármit megtennél azért, hogy ez a lány biztonságban kikerüljön ebből a helyzetből. - A szorítása erősödött Serena nyakán, mire ő levegőrét kapott. - Igaz? A pillantásom Serenára villant. Nem haboztam. - Igen. - Jó - felelte a szenátor, és egy újabb lépést hátrált. A válla mögött volt a kijárat. - Térdre, Arum. Ahová tartozol. - Oh, igen, ez arra késztett, hogy a kezemet az arcába akarjam vágni. Mereven bámultam a szenátorra, és alig voltam képes uralkodni a sötét haragon, ami elérte, hogy el akarjak pusztítani mindent a szobában. - Térdre, vagy most azonnal meghal - ismételte meg a szenátor. Vettem egy mély lélegzetet. Nem voltam hülye. Ha a szenátor megtette, amit gondolt, hogy megtehet velem, kétséges, hogy elengedi Serenát. És még, ha el is fut, Serena nem lenne biztonságban. Soha nem lesz biztonságban addig, amíg a szenátor életben van. Ez egyetlen válaszlehetőséget hagyott nekem. - Ne, Hunter, ne… - könyörgött Serena, és azok a gyönyörű szemek megteltek könnyel. - Ne hallgass… Szavai azonnal félbe maradtak, ahogy a szenátor megszorította a nyakát. A hang, ami előjött belőlem még a démonokat is azonnali menekülésre késztette volna. Vanderson szenátor tekintete kiszélesedett, de továbbra is fogva tartotta Serenát. - Látni akarod, hogy néz ki, amikor felgyújtják a belsejét? kérdezte. - Kezd elfogyni a türelmem.

332

Minden természetes ösztönömmel szembement, hogy ne tépjem szét a pasit itt helyben, de eltörné Serena nyakát, mielőtt akár egy lépést is tehetnék felé. Serena jóval többet ért nekem, mint a büszkeségem. Ez volt az igazság. Letérdeltem. - És most? A szenátor, Serenát pontosan maga előtt tartva, tett egy lépést oldalra. Tudtam, hogy ennél a pontnál, bármilyen apró mozdulat a részemről, Serena halálát okozná. A szenátort kalitkába zárta az összes holttest, ami körülötte feküdt, és ezt ő is tudta. - Milyen érzés, hogy pontosan ott vagy, ahol lenned kell? A térdeiden egy felsőbbrendű előtt? Felvontam a szemöldökömet. - Ugyanolyan érzés, mint ami az lesz, amikor a holttested fölött fogok állni. Úgy tűnt, a válaszom elbátortalanította. - Az arroganciád ostobaságban gyökerezik. - És az élettartamod minden másodperccel egyre csökken ígértem meg neki, majd a tekintetem találkozott Serena pillantásával. A szemeiben tükröződő eltökéltség tudatta velem, hogy ő készen áll, bármi is következzék most. - Pazarolod a levegőt, és a teret. A szenátor felnevetett. - Majd meglátod. Te és az emberek hamarosan meglátjátok. Vanderson szenátor egy másodperc alatt belecsusszant az igazi alakjába. A hirtelen támadt fény egy pillanatra elvakított. Felemelkedtem, és közben szem elől vesztettem Serena alakját a ragyogásban. Sikoltása a lelkemben visszhangzott, és abban a pillanatban tudtam, hogy megtaláltam az igazit. Ember vagy sem, a lelkem legmélyéig megrázott engem. A szenátor olyan erővel lökte oldalra Serenát, hogy a lába elemelkedett a földtől. Ő volt az a zavaró tényező, ami segítette a

333

menekülésben, mert a szenátor azt hitte, hogy én Serena után rohanok majd. Igaza volt. A derekánál fogva kaptam el őt, mielőtt a földre esett volna. Megfordult az ölelésemben, és megragadta a karjaimat, miközben felemelte a fejét. - Hunter… Gyors csókot nyomtam az arcán lévő horzsolásra, aztán leültettem. Újra a nevemet mondta, ahogy megfordultam, kikémlelve, hogy a szenátor már majdnem elérte az ajtót. Nem fogja véghezvinni a tervét. Felszállva a levegőbe, belecsúsztam az igazi alakomba. A szenátoron landoltam, a hátára dobva őt. A keze felemelkedett, és valami fekete meg fényes villant. Elkaptam a karját, és addig csavartam, amíg el nem dobta a benne tartott obszidián darabot. Igen, ezzz nem fog megtörténni. Vanderson szenátor küzdött, de leszorítottam őt. Megölhetném őt tisztán és egyszerűen, és azzal kész is lennék, de azért, amit ellopott Serenából, szenvedni fog. - Fel fogunk emelkedni - nyögte ki a szenátor. A kezemet mélyen a mellkasába mélyesztettem. A háta meghajlott a padlón, ahogy előre hajoltam. Llleszarom, mit fogtok csinálni. Ezzz nemmm a mi háborúnk. Belélegeztem, kiszívva a Forrást a szenátorból, és beszívva magamba. Ezzz Ssserenáról szól. Az esszenciájának lángja lerohanta a testemet, meleget töltve belém. Befogadtam őt, ahogy a teste vadul villogott alattam, és addig csapoltam, amíg minden sikoly, a testének minden egyes rándulása, egy bocsánatkérés volt Serenától. Ledobtam a szenátort a padlóra, felemelkedtem, és megkerültem élettelen alakját, miközben megfordultam. Serena

334

már talpon volt, az arca sápadt, a horzsolások erős kontrasztot alkottak a bőrén, de életben volt. És én szerettem. Néhány másodpercig csak mereven bámultuk egymást, egyikünk sem szólalt vagy mozdult meg, aztán hirtelen előtte termettem, a mellkasomhoz húztam és belélegeztem az illatát, miközben térdre ereszkedtem, és őt is magammal húztam. Serena körém fonta a karjait, és éppen olyan szorosan tartott engem, mint amilyen szorosan én fogtam őt. És ekkor jöttem rá, hogy még mindig az igazi alakomban voltam. Ő volt a fény az én sötétségem mellett. Serena nem hátrált el tőlem, és nem habozott. Elfogadott engem, úgy ahogy vagyok, mindenemet. Mindig ezt tette. Belecsúsztam emberi alakomba, miközben a karjaimban ringattam őt. A szavak sokkal könnyebben hagyták el a számat, mint azt valaha gondoltam volna. - Szeretlek.

335

31. fejezet Serena

AZ ATLANTÁBA TARTÓ MAJD HUSZONNÉGYÓRÁS UTAT MAJDNEM VÉGIG ALUDTAM, és amikor felébredtem, éppen megérkeztünk Mariettába. Még mindig úgy éreztem, mintha napok óta nem pihentem volna. A testem és az arcom kegyetlenül fájt, de ez alacsony ár volt ahhoz viszonyítva, hogy igazából nem is kellene életben lennem. A szenátor halott volt - a teremtmény, ami végtére is Mel halálért volt felelős. Ez talán szörnyű emberré tesz engem, de boldog voltam. A törvény nem büntette meg őt, de soha többé nem rendelheti el újra senki halálát. A végén azt kapta, amit megérdemelt. Hűvös érintés futott végig a kezemen, mire Hunter felé fordultam. Aggodalom felhőzte az arcát. - Még mindig ott jársz? Bólintottam, és csak azt az egy szót hallottam visszhangzani a fejemben: Szeretlek. Ajkaim fáradt mosolyra húzódtak. - Mi van veled? Meg sem álltunk, nem igaz? Hunter megrázta a fejét. - Jól vagyok. Nem értettem, ez hogyan lehetséges mindazok után, amiket csinált. Félelmetes volt nézni, ahogy harcolt, de olyan ütéseket kapott, amik egy embert megöltek volna. Fáradtnak kellett lennie,

336

és biztosan voltak fájdalmai is, de tudtam, hogy ezt nem ismerné be. Megfordítottam a kezemet, ujjaimat összefűztem az övéivel, és megszorítottam a kezét. Ő újra rám pillantott, az arckifejezése fura módon sebezhető volt. - Tudja a testvéred, hogy jövünk? Halványan elmosolyodott. Nem. Nem akartam megkockáztatni, hogy telefont használok, amit valamelyikünkhöz tudnak kötni. - Szerinted rendben lesz azzal, hogy idejöttünk? Hunter megint bólintott. - Igen. Nem kell aggódnod. Összefont kezeinket az ajkához húzta, és csókot nyomott rá. Annyi minden volt, ami miatt aggódnom kellett, de, ahogy Hunter keze biztonságosan fonódott az enyémre, magabiztosnak éreztem magamat. Behunytam a szemeimet, és amikor újra kinyitottam őket, Hunter begurult a Porschéval egy hosszú, keskeny felhajtóra, amit vastag törzsű juharfák szegélyeztek. Ugyanazok a furcsa jelek voltak beléjük karcolva, amiket már láttam korábban a pavilonban: egy vonással meghúzott, csavart hurok, négy ponttal a közepén. - Azok a jelek - mondtam, miközben az egyik fa felé mutattam. - Ezek a te fajtád szimbólumai, ugye? - Igen. A négy pont jelképezi a családot, a hurok pedig a végtelenséget. - Követte a kanyargós utat. - Azt jelenti, hogy a család örök, nem számít, mi történik. Meglepetés söpört rajtam keresztül. - Ez annyira… - Emberi? - nevetett. - Igen, az. Igazából, még soha nem gondoltam erre így, de nagyon is emberi. Úgy tűnt, ez nem zavarja, nem mintha, akkor zavarta volna, amikor először találkoztunk. A pillantásom végigkalandozott határozott állkapcsán, és tudtam, még csak el sem tudnám 337

kezdeni megszámolni, mennyi minden változott meg körülöttem ennyire rövid idő leforgása alatt. Hunter megállította a kocsit egy hatalmas, háromemeletes, stukkókkal díszített ház előtt. A szám megdöbbenve nyílt el. Egyedül lakik itt? - kérdeztem. Ez a hely tökéletesen megfelelne egy nyolcgyerekes családnak is. - Amennyire én tudom, igen. - Kihúzta a gyújtásból a kulcsot, és rám nézett. - Már tudja, hogy itt vagyok, úgyhogy nincs menekvés. Ideges remegés költözött a gyomromba. Nem tudtam, mit csinálni ezzel az érzéssel. Az utas oldali ablak felé fordulva, felbámultam a hatalmas házra. A belátható jövőn belül valószínűleg ez lesz az új otthonom. Ha túléltem mindent, amin keresztül kellett mennem, akkor ki fogom bírni a találkozást Hunter másik testvérével is. Mély levegőt véve, kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiszállva, azonnal megrohamozott a késő délutáni, georgia-i nap tikkasztó hősége. Hirtelen Hunter bukkant fel mellettem, és én még csak meg sem rezzentem a dologra. Ha valami, akkor ez igazán bizonyítja, mennyire hozzászoktam az összes fura, idegen dologhoz, ami körülvett. Felvette a napszemüvegét, és ezáltal árnyékba vonta a szemeit. Aztán kinyújtotta felém az egyik karját. Fáradtan mosolyodtam el, miközben ujjaimat az övéi köré fontam. Végigvezetett engem a macskaköves járdán, amit szépen gondozott bokrok, és édes illatú virágok szegélyeztek. A szívverésem felgyorsult, ahogy elértük a verandát, ami inkább… fura módon szép és régies volt a fából készült hintaággyal, és a túlméretezett fonott székekkel. Egy

338

szalmakoszorú volt a bejárati ajtón. Soha nem gondoltam volna, hogy itt egy Arum lakik. Hunter kopogásra emelte a kezét, de mielőtt ezt megtehette volna, az ajtó kinyílt, és Hunter tükörképe bukkant fel mögötte. Tudtam, hogy ő és a testvérei ugyanúgy néznek ki. Korábban már láttam Sint, de még mindig megdöbbentő volt Hunter tökéletes hasonmására bámulni. De, akárcsak Sin esetében, most is voltak apró különbségek, amik megkülönböztették az egyik testvért a másiktól. Amíg Sint jeges gőg vette körül, addig Loreban volt valami melegség, ami még Hunterből is hiányzott. Lore világos szemei Hunterről rám, majd onnan lefelé villantak, oda, ahol a kezeink összefonódtak. - Egy ember? - kérdezte Hunterénél robosztusabb hangon. Hunter válasza csupán ajkainak felfelé kunkorodása volt. Igen, és akkor mi van? - Oh, semmi. - A testvére nekidőlt az ajtófélfának, és összefonta a kezeit a mellkasa előtt. - Csak nem tudom, hogy mitől vagyok a legjobban meglepve. Attól, hogy itt vagy, vagy attól, hogy egy emberi nővel érkeztél. - Biztos vagyok benne, hogy történtek már ennél meglepőbb dolgok is. - Kétlem - mormogta Lore, aztán azok a megdöbbentően világos szemek megállapodtak rajtam. Kinyújtotta felém a kezét. - És te lennél? - Serena Cross. - Elfogadtam a felém nyújtott kezet, figyelmen kívül hagyva a birtokló, mély morgást, ami Hunter felől érkezett. - Örülök, hogy megismerhetlek. - Nos, kedvesem, nekem öröm, hogy megismerhetlek. - Olyan fél vigyort küldött a testvére felé, ami elég bűnös és erkölcstelen volt ahhoz, hogy érezzem, ahogyan az arcom elvörösödik. Hogy a fenébe kötöttél te ki a testvérem mellett? 339

- Um, ez egy hosszú történet. Lore vigyora kiszélesedett. - Csupa fül vagyok. Előrenyúlva, Hunter sötét tekintettel választotta szét a kezeinket. - Miért nem hagyod abba a nőm taperolását, hívsz be minket, és akkor mindent elmesélek neked. A testvére mélyen felnevetett, miközben oldalra lépett. - Az életem nem lenne teljes, ha nem hallanám ezt a történetet. Átsétáltam a bejáraton, miközben éreztem, hogy égnek a füleim. Hunter levette a napszemüvegét, és most mindkét testvér pillantása rajtam nyugodott. Bennem pedig erős volt a késztetés, hogy elfussak, és elrejtőzzek valami mögé. Hunter kihúzta az ujjait halálos szorításomból, és a kezét a hátam aljára tette, miközben Lore előttünk haladt. Az előcsarnok néhány leveles, cserepes növény kivételével gyakorlatilag üres volt. Áthaladtunk egy boltíves folyosón, ami egy tágas konyhába vezetett, aztán egy csigalépcsőn. Lore bevezetett minket egy nagy nappaliba, ahol egy masszív, széles kanapé terült el, épp elég nagy ahhoz, hogy három, egymás mellé lefeküdt ember is elférjen rajta. Leültem a közepére, és az úgy szívott magába, ahogy azt csak a kényelmes kanapék tudják. - Szóval - mondta Lore, megállva a hatalmas ablak előtt, ami a behajtóra nézett. - Feltételezem, többé nem dolgozol a Nemzetvédelemnek? - A feltételezésed helyes. - Hunter leült mellém, és előre dőlt, majd a könyökét a térdére támasztotta. Lore felvonta az egyik szemöldökét, és ez a mozdulat, annyira hasonlított a Hunterére, hogy meglepődtem. - Jó viszonyban váltál el tőlük? - Ha két halott hivatalnok jó viszonyt jelent, akkor igen. Megrovó pillantást vetettem Hunterre. Ő elvigyorodott. 340

- Nos, akkor… - Lore sóhajtott. - Mi folyik itt? Miközben Hunter mindent elmesélt Lore-nak, én hátradőltem a kanapén, és csak hallgattam őket. És bár mindezt átéltem, mégis olyan elmebeteg őrültségnek hangzott, mintha, valami rossz sci-fiből szedték volna. Amikor Hunter befejezte, Lore úgy nézett ki, mint aki padlót fogott. - Gondolod, hogy a Luxenek megpróbálják kivitelezni a Sas Projektet? - kérdezte, miközben fel-alá sétált a szobában. Teljes erőbedobással? - Nem vagyok benne biztos - szólaltam fel. - A szenátor soha nem említette, hogy mennyien álltak e mögött, és a Nemzetvédelem… nos, ők nem gondolják, hogy Mel kihallgatott valami fontosat. Ezt a lehetőséget teljesen figyelmen kívül hagyják. - Természetesen - mondta. - Nem sértés, de rájöttem, hogy amikor az emberek és a Luxenek kerülnek a képbe, az emberek hajlanak arra, hogy ostobán azt higgyék, náluk van a hatalom. - Nem vettem sértésnek - feleltem, mert tényleg igaza volt. A Nemzetvédelem úgy gondolta, hogy a Luxen közösség az irányításuk alatt volt, és hogy megnyugtathatják és kielégíthetik őket. Tévedtek. - Kell lennie valaminek, amit tehetünk. - Mit? - kérdezte Hunter felém fordulva, és résnyire szűkítette a szemeit. - Senki nincs a Nemzetvédelemben, akiben eléggé bíznék ahhoz, hogy továbbítsa az információkat. És bármilyen kapcsolat velük, téged sodorna veszélybe. Ezt nem fogom hagyni. - De… - Hunternek igaza van, ami igen ritka. Hunter mérges pillantást vetett a testvérére. - És azonkívül, bizonyítékunk sincs. Az egyetlen, amink volt, az a levél, és az megsemmisült. És amúgy is kétséges, hogy a Nemzetvédelem elhinné-e. 341

- Tehát nem csinálunk semmit? Kell lennie valaminek! Tudom, hogy az emberek nem jelentenek sokat neked… - Te sokat jelentesz nekem. - Hunter oldalra döntötte a fejét. A többiek meg basszák meg. Összeszűkült szemekkel néztem rá. - Nos, ha sokat jelentek neked, akkor meg kell értened, hogy billiónyi ember él a Földön, és nem mondhatod, hogy basszák meg. Ha komolyan gondolják az Sas Projektet, akkor tennünk kell valamit. Hunter nem zavartatta magát. - Nem fogok semmi olyat csinálni, ami veszélybe sodor téged. Frusztráltan vettem egy mély levegőt. - Megértem, hogy próbálsz megvédeni engem. - Szerintem nem. - És ezt értékelem is, tényleg. - Feltartottam az egyik kezemet, amikor Hunter szája ismét szólásra nyílt. - De tennünk kell valamit, akkor is, ha kockázatos, vagy akkor is, ha az Sas Projekt egyenesen belerepül egy hegyoldalba, és semmi nem jön ki belőle. Nem tehetünk úgy, mintha nem tudnánk semmit erről az egészről. - Serena… - Hunter - csattantam fel. - Rendben, szerelmes pacsirtáim, bármilyen szórakoztató is nézni titeket, ahogy veszekedtek, talán van valami, amit megtehetek. Mindketten Lore felé fordultunk. - Mit? - követelte Hunter. - Ismerek valakit a Nemzetvédelmiseknél, akiben megbízok, és ne nézz így rám Hunter. Mit gondolsz, hogy maradtam kívül a radarjaikon? Hunter hátradőlt. - Luc tartozott neked, és gondoskodott a dologról.

342

Összevontam a szemöldökömet. - Mi a fenéért tér vissza a világon minden Luchoz? Egy tizenöt éves tini fiúhoz? Lore felkuncogott. - Luc… nos, ő Luc. - Igen, felfogtam. - Félrelöktem ezt. - Mit tudsz tenni? - Hagyom, hogy a barátom megtudja - mondta. - Nem ígérhetem, hogy ettől a Nemzetvédelem vörös riasztást fog fújni, de ez is valami. Nem sok, de mindestre egy kezdet, és így kapunk egy kis időt, hogy előálljunk valami sokkal jelentősebbel. Ha a Sas Projekt befejeződik, az egész emberiség veszélybe kerül. - Az egyetlen másik lehetőség, hogy kapcsolatba lépünk Dexszel, hogy lássuk, ő elő tud-e ásni valamit, vagy szót tud-e emelni, de ez most túl kockázatos. - Igen, az. Még azt sem tudom, hogy fogom visszajuttatni neki a kocsiját - mondta Hunter. Lore kinézett az ablakon. - Ez az ő Porschéja? Hunter bólintott. - És te elhajtottál ezzel a babával Nyugat-Virginiából Denverbe, és onnan ide? - Lore hatalmas vigyorban tört ki. Annyira ki fog akadni. - Hé, egyetlen karcolás sincs rajta. - Hunter szünetet tartott, és huncut szikra lobbant fel világos szemeiben. - Csak néhány ezer extra mérföld. Lore felnevetett. - Nos, most, hogy megállapodtunk, ti ketten, több mint örömmel maradhattok itt, ameddig csak szükségetek van rá. Itt biztonságban lesztek, és a ház elég nagy mindannyiunk számára. - Reméltem, hogy ezt fogod mondani. - Hunter felvillantotta az egyik ritka, gyönyörű mosolyát. - Így mi kapunk egy kis időt, hogy kitaláljuk, hová menjünk innen.

343

Mi. Milyen apró, egyszerű szó, de ez volt valószínűleg a legerőteljesebb dolog jelenleg. A „mi” azt jelenti, együtt vagyunk benne ebben az egészben, bármit tartogasson is a jövő a számunkra. Lore körbevezetett engem és Huntert a házban, és lényegében teljes uralmat adott nekünk a második emelet fölött. Utána Hunter követte Lore-t a földszintre, hogy szerezzen valami vacsorát. A lépcső tetején még hallottam, ahogy Lore megkérdezte: - Hallottál valamit Sinről? - Igen - jött Hunter válasza. - Még mindig azon a robbantsukki-a-háborút szarságon pörög… Beszélgetésük moraja elhalványodott, amikor elérték a földszintet. Elfordulva a lépcsőtől, elfojtottam a nyugtalan tekergőzést, ami a gyomromba telepedett. Ráérek holnap aggódni a kevésbé barátságos, inkább pszichotikus testvérük miatt. Jelenleg egyetlen dolog volt, amivel törődtem, és az a zuhany volt, ami az újonnan szerzett hálószobánkhoz kapcsolódott. Ennek a babának számtalan zuhanyfeje volt. Bementem a fürdőszobába, és egy kicsit elcsodálkoztam a szoba és a zuhanyzó méretétől. Mi a fenével foglalkozott Lore, hogy meg tudja fizetni ezt az egészet? A pokolba. Akarom én egyáltalán tudni? Zavarba ejtő mennyiségű időt vett igénybe, amíg kitaláltam, hogyan kell működésbe hozni a zuhanyfejeket. Hátrébb léptem, és elkezdtem levenni az ingemet, amikor megálltam. Megfordulva, észrevettem, ahogy Hunter az ajtófélfának támaszkodik. - Miattam ne állj meg. Elmosolyodtam. - Csengőt kell rád raknom. - Az elrontaná a mókát. - Fesztelenül sétált oda hozzám. - De úgy tűnt, tudtad, hogy itt vagyok. 344

- Tudtam. Nem vagyok benne biztos, hogyan, de tudtam. - Hmm… - Lehajolt, és foglyul ejtette az ajkaimat egy gyors csókban, ami elérte, hogy a pulzusom vadul lüktetni kezdjen. Érdekes. Behunytam a szemeimet, miközben az ujjaival végigsimított az arcomon, és a hajamat a fülem mögé simította. - Tényleg Georgiában vagyunk, nem igaz? - De, igen. A tenyeréhez simítottam az arcomat. - És a testvéred tényleg megengedi, hogy itt maradjunk? - Igen. - Hunter szünetet tartott. - Hamarosan meg fogjuk találni a saját helyünket. Tudom, hogy ez most nem tökéletes. Te sokkal többet érdemelsz ennél: egy életet, egy igazi otthont, egy jövőt. Normális, emberi szarságot, és megígérem, hogy mindet meg fogsz kapni. Esküszöm neked. Kinyitottam a szememet, és visszapislogtam a könnyeket, amik a semmiből akartak hirtelen előbuggyanni. Hunter, a maga sajátos módján, olyan ígéretet tett nekem, amit tudtam, előbb halna meg, mint hogy megtörje. Annyi mindent akartam mondani, de minden, amit ki tudtam nyögni, csak ennyi volt: Szeretlek. Hunter hihetetlenül mozdulatlanná vált, aztán két keze közé fogta az arcomat. Szája újra az enyémen volt, de a csók ezúttal mélyebb és hosszabb volt. Hozzábújtam, és belemarkoltam az ingébe, miközben a nyelve végigsimított az enyémen, kifejezve igényét arra, ami már az övé volt, csakis az övé. Lesegítette rólam az ingemet; olyan gyengéden, hogy azokat az átkozott könnyeket egyre nehezebb volt visszatartani. - Újra - mondta, ahogy térdre ereszkedett előttem. Kigombolta a farmeromat, és lehúzta rólam. - Azon kapom magamat, hogy olyat kívánok, amiről soha nem gondoltam volna, hogy akarnám. 345

- Mit kívánsz? - Kiléptem a farmeromból, aztán figyeltem, ahogy Hunter felállt. Karjait a hátam mögé nyújtotta, és kikapcsolta a melltartómat. - Azt kívánom, bár Luxen lennék. - Lecsúsztatva a pántot a vállamon, hagyta, hogy az anyag a padlóra hulljon. Aztán lehajolt, és megcsókolta a fájó pontot a vállamon. - Azt kívánom, bár meg tudnálak gyógyítani az érintésemmel. A beismerés hatására előre léptem, és kezemet az arcára fektettem. Ő megcsókolta a tenyeremet, aztán ujjait beakasztotta az alsóneműmbe. Egy másodperccel később, a bugyim csatlakozott a többi, padlón heverő holmimhoz. Lesegítettem Hunterről a saját ruháit, közel sem olyan elegánsan, mint ő tette velem, mert minden alkalommal, amikor az ujjaim végigsúrolták csupasz bőrét, elvesztettem magamból egy keveset. Együtt léptünk be a gőzzel teli zuhanykabinba, a zubogó víz alá. Végigfuttattam az ujjhegyeimet sima állkapcsa mentén. Tekintetünk találkozott, és a torkom elszorult az érzelmek áradatától. Hunter lehajtotta a fejét, miközben a keze lecsúszott a torkomon a melleim közé, majd még lejjebb, végigsimított a hasamon, és éppen a testem középpontja felett állt meg. - Érted bármit megtennék, Serena. Ezt ugye, tudod? Felemeltem a fejemet, ajkaimat az övéihez súrolva. - Tudom. A keze még délebbre kalandozott néhány centivel, és forró, édes tűzcsóvák gyúltak a véremben, ahogy a keze becsúszott a combjaim közé. Megcsókolt, azután visszahúzódott. Nyelvével végigsimított az ajkaimon, aztán becsúsztatta azt a számba, és felvette vele az ujjai lassú, vontatott döfködését. Apró remegések keletkeztek a gyomromban. Az izmaim remegtek. Addig kínzott engem, amíg a csípőm egy ütemre mozdult a kezével. Egy apró,

346

éles nyöszörgés tört ki belőlem, ahogy a megkönnyebbülésem előbukkant a semmiből. Hunter a mellkasához húzott, miközben a testem remegett. A víz végigsiklott a bőrén, az izmai feszesek és merevek voltak, ahogy megtartott engem. Aztán megfordított, és a tenyeremet a csempefalra fektette. Egyik karját a derekam köré fonta, ahogy combjával szétválasztotta az enyémet. - Azt hittem, elveszítettelek, amikor felbukkantak a postánál. Hűvös lélegzete táncolt az arcomon. Behunytam a szemimet. - Nem veszítettél el. Itt vagyok. - Ez nem változtatja meg a félelem ízét. - Szabad kezével megfogta az egyik mellemet, hüvelykujját végigfuttatta kemény mellbimbómon. - Soha többé nem foglak kiengedni a látószögemből. A lélegzetem gyorsan, röviden robbant ki belőlem. - Ez eléggé nehéz lesz. - De nem lehetetlen. - Hunter lassan, centiről centire csúszott belém. Olyan mélyen volt bennem, hogy úgy éreztem, mintha tengernyi szikrára robbantam volna. A folyamatos súrlódástól lángolt a testem. A lassú, egyenletes lökések hamarosan már nem voltak elegek. Csípőmet hátratoltam az övé felé, és halk morgásától a vérnyomásom az egekbe szökött. - Keményebben - suttogtam. - Kérlek. Hunter belém döfött, és mindegyik lökés keményebb és gyorsabb volt, mint a korábbi. Minden ringó mozgás egyre jobban felszította az élvezetemet, és elmélyítette a nyögéseimet. Képtelen voltam mást tenni, mint a testéhez nyomni az enyémet; a fejemet hátradöntöttem a vállára, és hagytam, hogy a magáévá tegyen. Karja acélpántként fonódott a derekam köré, ott tartott engem, ahol ő akarta, egy helyben, hogy fogadjam a hosszú, finom lökéseket. És amikor a testem elkezdett összehúzódni 347

körülötte, elkapta az államat, és kényszerített, hogy elfordítsam a fejemet; szájával az enyémet követelte, miközben belém eresztette magát. Ezek után nem sok maradt meg a zuhanyozásból. Elvesztem a kielégültség heves zümmögésében, és csak akkor keltem újra szikrázva életre, amikor később az idejét kihasználva megszárított engem. Valahogyan az ágyban kötöttünk ki, nagy teste az enyém fölött lebegett. Újra kész voltam rá, forrón és sajgón vártam őt. Hüvelykujját pehelykönnyű érintéssel húzta végig az arcomon, de én nyugtalanul moccantam meg. Vágy perzselte a bőrömet. Ujjbegyeivel végigsimított a torkomon, a vállamon. Apró sóhaj hagyta el az ajkaimat. - Akarsz tudni egy titkot? - Attól függ, miről szól. Felnevetett. - Arról a pillanatról, amikor tudtam, hogy akarlak, és az enyém kell, hogy legyél. - Hunter lassan a mellem domborulatára simította a kezét. - Amikor tudtam, hogy beléd szerethetek. Hallani, ahogy ezt mondja, nagyon mély hatással volt rám. Beletelt néhány pillanatba, mire meg tudtam szólalni. - Mikor? - Korábban, mint gondolnád. - A combját használva, szétválasztotta az enyémeket, aztán lejjebb engedte a magát, és lassú, hullámzó mozdulatokat tett. - Mikor? - kérdeztem. - Az első napon, amikor a házamban voltál. - Újra előre lendítette a csípőjét. - Amikor a fejemhez vágtad a szobrot. A csípőm felemelkedett, miközben a meglepetés keresztülsepert rajtam. - Olyan hamar?

348

- Olyan hamar. - Lehajtotta a fejét, ajkait végighúzta az arcomon. - Akkor még nem ébredtem rá erre. - Nem vágtam a fejedhez azt a szobrot. - Szétterpesztettem a combjaimat, közéjük fogva az övéit. - Az én hibám. - A másik keze felcsúszott a csípőmre, majd még feljebb a hasamra. Épp a mellem alatt állt meg, hüvelykujjával végigsúrolta a domborulatát. A lélegzetem elakadt, ahogy az ajkai elérték a szám sarkát. Kissé elfordítottam a fejemet. Ajkaink súrolták egymást, és ez felvillanyozó volt. - A combom volt. Kuncogás tört ki belőlem egy pillanattal korábban, hogy ő lehajtotta a fejét a nyakam és vállam közötti helyre. Kezeit a csípőmre csúsztatva, orrával megdörzsölte a nyakamat. Engedte, hogy a kezei magasabbra kóboroljanak, és majdnem elérte a mellem halmát. Azt akartam, hogy gyorsabban mozogjon, és mégis tartsa ezt a lassú, kínzó ütemet. - Nekem is van egy titkom, amit el kell mondanom neked. - Abban a pillanatban akartál engem, ahogy megláttál a parkolóházban? A nevetésem azonnal elhalt, amikor megfogta a mellemet. Nem ez volt az a pillanat. - De lefogadom, hogy ez az igazság. - Tekintete, akkor is az enyémen maradt, amikor a mellbimbómat ingerelte. Lecsúsztattam a kezemet a mellkasán, és a hasam izmai megfeszültek. - Én is akartalak téged akkor. Meztelenre akartalak vetkőztetni, és megdugni a kocsid motorháztetején. A szavai sötét borzongást küldtek keresztül rajtam. - Hűha. Mélyen felnevetett, aztán lehajtotta a fejét, és nyelvével megpöckölte az egyik hetyke mellbimbómat. Felnyögtem,

349

miközben mindkét kezemet a hasára simítottam, és az izmai összerándultak. - Akkor melyik volt az? - Huh? - Fogalmam sem volt, miről beszél. Lenyomott, és a kezét a másik mellemre simította. A nyelve a másik mellbimbómra kalandozott. - Azt mondtad, van egy titkod. - Oh. Az. - A fejem hátra hanyatlott, miközben a lélegzetem akadozva kiszakadt belőlem. A rózsaszínű csúcsot a szájába szívta, miközben a másik mellbimbómat a hüvelyk és mutatóujja közé szorította. - Istenem - nyögtem. - Hunter… - Koncentrálj. Az alsótestem apró körkörös mozdulatokba kezdett. - Totál beindított, amikor az ágyra dobtál. - Ezt tudtam. - Szájával meghúzta a mellemet, és a nyelve a mellbimbómon körözött, az őrület szélére sodorva engem. - Dögös volt. - A kezem végigcsúszott sziklakemény hasizmain, amik fodrozódtak az érintésem hatására. Férfias tökéletesség. A csípőm hozzásimult a vastag izomhoz, ami hozzám nyomódott. - Dögös vagy. - A hangja kásás és füstös volt; az ajkai a melleimet simogatták. - Beindítasz. Eléred, hogy olyan dolgokkal törődjek, amikkel korábban soha nem foglalkoztam. Eléred, hogy gondolkodjak. Eléred, hogy felmelegedjek. A mellbimbómat a fogai közé szorította, miközben a csípőjével előre mozdult, mélyen belém csúszva. Felkiáltottam, ujjaimat a hajába túrtam, miközben ő lassan, mélyen mozgott bennem. Olyan érzés volt, mintha lángokban állna a testem, miközben ő újra és újra elmerült bennem. A lábaimat a csípője köré fontam, és a testünk a mozdulat közben, félúton találkozott. A szája ott volt mindenhol, csókokat hintett végig a nyakamon. A kezeivel a 350

csípőimbe markolt, egy helyben tartva engem, miközben ő bennem mozgott. Valamit suttogott egy olyan nyelven, amit nem értettem, miközben újra és újra belém temette magát. Ez alkalommal valami más volt. Minden érintés megbélyegzett engem, és úgy tűnt összetöri őt. Lassan ráébredtem, hogy szeretkeztünk. Ez nem jelenti azt, hogy bármelyik másik alkalom kevesebb volt ennél, de most, amit csináltunk… ilyen érzés a szeretkezés. Elvesztem az egyre épülő élvezetben, és lenéztem, amikor ő eléggé felemelkedett ahhoz, hogy láthassam a helyet, ahol a testünk összekapcsolódott. A látvány, ahogy ki-be mozgott bennem erotikus és intim volt, de nem erőteljesebb, mint az, amit szimbolizált. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtem, amíg aztán hátraejtettem a fejemet. A testem görcsösen húzódott össze. Ziháló nyögéseim egyre inkább fokozódtak, és egyszer csak ajkai újra az enyémeken voltak, elnyelve rekedt sikításaimat, miközben darabokra hullottam alatta. Hunter gyorsan követett, csípője vadul mozdult, amíg végül mozdulatlanná dermedt, hozzám préselődött, és belém élvezett. Homlokát az enyémen pihentette, és éreztem, hogy a szíve éppen olyan gyorsan vert, mint az enyém. A teste megrándult, és ő felnyögött. - Ez… igen, ez… - Egyetértek. Kihúzódott belőlem, az oldalára gördült, és a karjaiba húzott, miközben egy csókot nyomott először az arcomra, majd az ajkaimra. És, nos, ez másik, egyformán bámulatos dolgokhoz vezettek.

351

Később, sokkal, de sokkal később, az ablak előtt álltam, ami az alattunk elterülő udvarra nézett. Hunter és én képesek voltunk az étel utáni vágyunkat nagyon sokáig figyelmen kívül hagyni, aztán egy kiadós vacsora után, mindketten abban a pillanatban álomba merültünk, ahogy bemásztunk az ágyba. De én nem sokáig tudtam aludni. Annyi minden járt a fejemben. A jövőm egy nagy, kövér ismeretlen valami volt, de Hunterrel az oldalamon, tudtam, hogy túl fogjuk élni. A dolgok talán nem voltak hagyományosak, vagy nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem az életemet, de életben voltam, és egy olyan valakivel lehettem, akit szerettem. Azonban tudtam, hogy a dolgok nem lesznek könnyűek. Szorosabban húztam magam köré a takarót, ahogy egy remegés futott végig a gerincemen. Mel halálát megtorolták, és a tudást, amit akaratlanul szerzett, továbbadták, de volt egy olyan érzésem, hogy ez nem lesz elég. A végén, minden meg fog változni, sokkal jobban, mint az már eddig megtörtént. Ott kint, egy titkos kormányszervezet működött, és két idegen faj is volt, amik nem csak beépültek az emberek közé, de a társadalom bonyolult részévé váltak. Egy egész idegen faj tervezett háborút indítani, és a jó fiúk… Egy mozdulat suhogását hallottam, aztán éreztem, hogy Hunter mögöttem áll, és körém fonja a karjait. Nos, a jó fiúk nem igazán voltak a tipikus jó fiúk. Igazából egyáltalán nem voltak jók, de, ha bármire is rájöttem, akkor az az, hogy a dolgok nem egyszerűen feketék és fehérek. Van egy csomó szürke is a két véglet között. - Nem tudsz aludni? - kérdezte. Hátradőltem, és behunytam a szemeimet. - Nem akartalak felébreszteni. Tudom, mennyire kimerült vagy. 352

- Semmi baj. - Lehajtotta a fejét, arcát az enyémhez simította. Lélegzete a szám sarkát ingerelte. - Jól vagy? A kérdés meglehetősen jelentőségteljes volt, és minden dolgot magába foglalt. Az életem örökre megváltozott, és már soha, de soha nem lesz ugyanolyan, mint korábban volt. Talán egy napon szerezhetek egy olyan állást, amiben korábban dolgoztam. Talán egymillió idegen ereszkedik le holnap a Földre. De jelenleg? Az itt és mostban kell élnem. Hunter a halántékomra nyomta az ajkait. És az itt és most nem is olyan rossz. Megfordultam a karjaiban, és szerettem, hogy a kezei azonnal szorosabban fonódtak körém, a mellkasához húzva engem. Hátradöntöttem a fejemet, és elmosolyodtam. - Jól vagyok. Szemei mélyebb kékek voltak, ahogy a pillantása összekapcsolódott az enyémmel. - Tudom. - Akkor miért kérdezted? - Észrevettem, hogy ezt olyan emberi dolog megtenni - felelte. Elvigyorodtam. - Egyre jobb és jobb vagy ebben a dologban. Hunter mélyen felnevetett. - Nem, nem vagyok. De ez nem baj. Te így szeretsz. Igen, én így szerettem. Még mindig olyan volt, mint az átkozott párducok. Ha bárki túl közel ment hozzá, darabokra tépte őket - mindenkit, kivéve engem. Az érzelmek összeszorították a torkomat, miközben felnéztem rá. A tekintetem memorizálta arcának minden egyes centiméterét, és lábujjhegyre emelkedtem. Ő félúton találkozott velem, ajkaival végigsimított az enyémeken. Az ajkai és az ölelése hűvös volt, de minden, amit éreztem forró. Úgyhogy az itt és most, nagyszerű lesz.

353