75 IZRAEL TÖRTÉNETE Addison G. Wright, S.S. – Roland E. Murphy, O.Carm. – Joseph A. Fitzmyer, S.J.*
IRODALOM 1 Általános irodalom. Albrektson, B.: History and the Gods, Lund 1967. Avi-Yonah: EAEHL. Bickermann, E. – Smith, M.: The Ancient History of Western Civilization, New York 1976. Braidwood, R. J.: Prehistoric Men, Glenview 19748. CAH. Child, V. G.: New Light on the Most Ancient East, New York 19694. Drioton, E. – Vandier, J.: L’Egypte, Paris 19755. Frankfort, H.: The Birth of Civilization in the Near East, New York 1956; Kingship and the Gods, Chicago 1948. Frankfort, H. és mások: The Intelectual Adventure of Ancient Man, Chicago 19777. Gelb, I. J.: A Study of Writing, Chicago 19732. Gray, J.: The Canaanites, New York 1964. Gurney, O. R.: The Hittites, Harmondsworth 19692. Hallo, W. W. – Simpson, W. K.: The Ancient Near East, New York 1971. Jacobsen, T.: The Treasures of Darkness: A History of Mesopotamian Religion, New Haven 1976. Kramer, S. N.: The Sumerians, Chicago 1963. Macqueen, J. C.: The Hittites, átd., London 1986. Mazar: VBW és WHJP. Morenz, S.: Egyption Religion, Ithaca 1973. Moscati, S.: The Face of the Ancien Orient, New York 1962. Nissen, H. J.: Grundzüge einer Geschichte der Frühzeit des Vorderen Orients, Darmstadt 1983. Oates, J.: Babylon, átd., London 1986. Oppenheim, A. L.: Ancient Mesopotamia, Chicago 19772. Perrot, J.: Préhistoire Palestinienne DBSup 8. köt., 286-446. Pritchard: ANET, ANEP, ANE. Rinngren, H.: Religions of the Ancient Near East, Philadelphia 1973. Roux, G.: Ancient Iraq, London 19802. Starr, C.: A History of the Ancient World, New York 19833. Steindorff, G. – Seele, K. C.: When Egypt Ruled the East, Chicago 19632. Trigger, B. G. és mások: Ancient Egypt: A Social History, Cambridge 1983. Van der Woude, A.S. (szerk.): The World of the Bible, Garden City 1986. Van Seters, J.: In Search for History, New Haven, 1983. Wooley, L.: The Beginnings of Civilization, New York 1965. Yadin, Y.: The Art of Warfare in Biblical Lands, London 1963; Or 49 (1980). 2 Az ósz-i kor irodalma. Aharoni: LBib. Albright: BP. Bright: BHI. Cazelles, H.: Histoire politique d’Israël, Paris 1982. De Vaux, R.: Israël DBSup 4. köt., 729-777;
EHI. Donner, H.: Geschichte des Volkes Israel und seiner Nachbarn in Grundzügen, 2 köt., ATD 4, Göttingen 1984–86. Gottwald, N.: The Tribes of Yahweh, Maryknoll 1979. A BHI áttekintése a BARev 8 (4, 1982) 56-61. Grant, M.: The History of Ancient Israel, New York 1984. Gunneweg, A. H.: Geschichte Israels bis Bar Kochba, TW 2, Stuttgart 19845. Hayes: IHJ. Herrmann, S.: A History of Israel in Old Testament Times, Philadelphia 19812. Jagersma, H.: A History of Israel in the Old Testamen Period, Philadelphia 1983; magyarul: Izrael története I-II, Budapest 1990. Lamaire: HPH. Lemche, N. P.: Early Israel, VTSup 37, Leiden 1985. Mazar, B.: The Early Biblical Period, Jerusalem 1986. Miller, J. M. –Hayes, J. H.: A History of Ancient Israel and Judah, Philadelphia 1986. Noth: NHI. Rowley, H. H.: Men of God, London 1963. Smith, M.: Palestinian Parties and Politics That Shaped the Old Testament, New York 1971. Soggin: HAI. Weber, M.: Ancient JudaismI, Glencoe 1952. 3 Az úsz-i kor irodalma. Abel, F. M.: Histoire de la Palestine dupuis la conquete d’Alexandre jusqu’á l’invasion arabe, EBib, Paris 1952. 1, 224-505; 2, 1-104. ANRW II/19.1, 646-875; 19.2, 1-101; 25.1, 3-890. AviYonah, M. (szerk.): A History of the Holy Land, New York 1969. 109-171; „Palaestina”, PWSup 13 (1973) 321435 különösen 369-404. Barret: NTB. Bruce, F. F.: New Testament History, Garden City 1972. Ehrilch, E. L.: A Concise History of Israel, London 1962. Foerster, W.: Palestinian Judaism in New Testament Times, Edinburgh, 1964. Grant, M.: The Jews in the Roman World, New York 1973. Hayes: IJH 605-677. Jeremias, J.: Jerusalem in the Time of Jesus, Philadelphia 1969. Jones, A. H. M.: Cities of the Eastern Roman Provincies, Oxford 19712. 226-292. Kee, H. C.: The Origins of Christianity: Sources and Documents, Englewood Cliffs 1973. Leaney, A. R. C.: The Jewish and Christian World 200 BC and AD 100, Cambridge 1984. Lohse, E.: The New Testament Enviroment, Nashville 1976. Malina, B. J.: The New Testament World, Philadelphia 1981. Mor, M. – Rappaport, U.: A Survey of 25 Years (1960–85) of Israeli
* Az 5–25 pontokat A. G. Wright, a 26–144-et R. E. Murphy, a 145–193-at J. A. Fitzmyer írta.
313
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:3–4
Scholarship on Jewish History in the Second Temple Period, BTB 16 (1986) 56-72. Safrai, S. – Stern, M. (szerk.): The Jewish People in the First Century, 2 köt., CRINT, Philadelphia 1974–76. Schürer: HJPAC. Sherwin-White, A. N.: Roman Society and Roman Law in the New Testament, Oxford 1963. Zeitlin, S.: The Rise
and Fall of the Judean State, 3 köt., Philadelphia 1962–78. 4 Ábrahám elôtti kor (5–25) (I) A kôkor (Kr.e. 3200 elôtt)
TARTALOM (A) Az ôskôkor, vagy paleolitikum (7) (B) A középsô kôkor, mezolitikum, vagy epipaleolitikum (8) (C) Az újkôkor, vagy neolitikum (9) (D) A kôrézkor, vagy chalkolitikum (10–12) (II) A bronzkor (Kr.e. 3200–1550) (A) A korai bronzkor (14–20) (a) Mezopotámia (14–17) (b) Egyiptom (18–19) (c) Palesztína (20) (B) A középsô bronzkor (21–25) (a) Mezopotámia (21–23) (b) Egyiptom (24) (c) Palesztína (25) Ábrahámtól Pompeiusig (26–144) (I) Bevezetô (26–33) (II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb. 2000–1700) (A) Ábrahám, Izsák és Jákob (35–38) (B) József története (39–41) (III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb. 1300–1050) (A) Mózes (43–44) (B) A csapások (45) (C) A kivonulás (46) (D) A sivatagi vándorlás (47–52) (E) Kánaán (53–54) (F) A hódítás (55–58) (G) A bírák (59–63) (IV) A királyság és a fogság (Kr.e. kb. 1020–539) (A) A nemzetek (65–77) (B) Saul (78–79) (C) Dávid (80–85) (D) Salamon (86–87) (E) Izrael és Júda (88–96) (F) Jéhu-dinasztia (97–101) (G) Izrael államának utolsó évei (102–104) (H) Acház és Hiszkija (105–108) (I) Manassze és Jozija (109–111) (J) Júda államának utolsó évei (112–113) (K) A fogság (114–116)
(V) A fogság utáni idôszak (Kr.e. 539–333) (A) A helyreállítás (117–118) (B) Nehemiás és Ezdrás (119–123) (C) A perzsák uralkodása (124–125) (VI) A görögök uralkodása (Kr.e. 333–63) (A) Nagy Sándortól a Szeleukidák uralmáig (126–131) (B) Makkabeusok felkelése (132–139) (C) A Hazmoneus uralkodók (140–144) Pompeiustól Bar-Kochbáig (145–193) (I) Zsidó mozgalmak Palesztínában (A) A farizeusok (146–148) (B) A szaddúceusok (149–150) (C) Az esszénusok (151) (II) A római kori Palesztína Jézus elôtt (Kr.e. 63–4) (A) Pompeius, Iulius Caeasar és Marcus Antonius (152–155) (B) Nagy Heródes (156–159) (III) A római kori Palesztína Jézus korában (Kr.e. 4 – Kr.u. 30) (A) Jézus születése (160–161) (B) Augusztus császár (162) (C) Heródes utódai (163–166) (D) A prokurátorok (167) (E) Poncius Pilátus (168) (F) Keresztelô Szent János (169) (G) Jézus tevékenysége és halála (170–171) (IV) A római kori Palesztína Jézus halála után (Kr.u. 30–135) (A) A kereszténység elterjedése (172) (B) I. Heródes Agrippa (173–176) (C) II. Agrippától az elsô felkelésig (177–180) (D) Az elsô felkelés (181–184) (E) Jeruzsálem ostroma (185–188) (F) A két felkekés között (189–190) (G) A második felkelés (191–193)
5 200 évvel ezelôtt az ôsi Közel-Keletrôl való tudásunkat kizárólag a Bibliából és Hérodotosz írásaiból meríthettük. Az elmúlt két évszázadban az ar-
314
75:5–8
IZRAEL TÖRTÉNETE
ÁBRAHÁM cheológia és társtudományai által rengeteget tanultunk az emberi nem történetérôl, Izrael elôdeirôl és szomszédairól. Ezek az információk gyökeresen megváltoztatták az ember eredetérôl, az ókori történelem alakulásáról vallott elképzeléseinket, s így a Biblia értelmezését is. Az utóbbi idôben szerzett adatok ismerete a bibliai kor eseményeinek elhelyezését szolgálja az emberiség történetének kontextusába. Ennek a tudásnak exegetikai értéke is van, mivelhogy segít helyesen megérteni azt az irodalmat, amely az ôstörténetben (Ter 1–11-ben) van. Az erre a fejezetre kiszabott rész rövidsége miatt, csak nagy általánosságban vázolhatjuk az ôstörténetet, valamint az ókori Közel-Kelet politikai és kulturális történetét. A téma iránt mélyebben érdeklôdôk számára az irodalomjegyzékben található forrásmunkákat ajánljuk. (→ 74:44 köv.) Az alábbiakban megadott kôkori és bronzkori idôpontok hozzávetôlegesek. 6 (I) A kôkor (Kr.e. 3200 elôtt). Az emberi egzisztencia változó lépcsôfokainak megkülönböztetése és megnevezése attól az anyagtól függ, amelyet a megfelelô korszakban a legelterjedtebben használtak az alapvetô szerszámok és fegyverek elkészítésére. Mivel az átmenet az egyik anyagról a másikra nem történt egy pillanat alatt, ezért a korszakok kezdetének és végének kijelölése hozzávetôleges. A kô (lithos) a legôsibb anyag, amely a réz (chalkos), majd a bronz követett. 7 (A) Az ôskôkor vagy paleolitikum. A bolygónk kora kb. 4,5 milliárd év. Az elsô egyszer bb életformák 3,5 milliárd évvel ezelôtt jelentek meg. Az élet összetettebb formáiról 600 millió éves kövületek tanúskodnak. Az Afrikában talált, egyenesen járó emberszabású majmok kövületei 7–5 millió évesre tehetôk. Az emberi intelligencia kezdetleges fokát jelzik az emberi maradványok mellett talált 2,5 millió éve készült kôszerszámok. Az emberi fejlôdés korai szakaszát (australopithecus, homo habilis) követte a homo erectus, akinek nagyobb agytérfogata volt, képes volt tüzet rakni és kifinomultabb kôszerszámokat használt. Eme lépcsôfok bizonyítékát, amely több mint 1,5 millió évvel ezelôtt keletkezett, Afrikában találták meg. Jellegében azonos, de más kövületeket Indiában, Kínában, Jáván és valószín leg Dél-Európában is találtak. Ez a korszak 350.000 évvel ezelôttig tartott. Ezt követôen jöttek az átmeneti fajok (archaikus homo sapiens?), amilyeneket az angliai Swanscombe-nál, vagy a németországi Steinheim-ben (250.000), Hollandiában (125.000–30.000) találtak, és kb. 40.000 évvel ezelôtt jelentek meg a teljesen modern csontvázak (homo sapiens, Cro-Magnon, CombeCapelle, Grimaldi, stb.) Az emberek a korai paleolitikumban vadászattal
ELÔTTI KOR és élelem gy jtögetésével foglalkoztak, nyáron a szabad ég alatt éltek, télben pedig barlangokban, vagy más hasonló természetes menedékhelyen. Életüket a helyváltoztatás jellemezte, amelyet az élelem beszerezhetôsége és az évszakok változása határozott meg. Bizonyítékaink vannak arra, hogy kb. 40.000 évvel ezelôtt az emberek lassanként kezdtek letelepedni, egyre kisebb területeket jártak be, és megtanulták az adott helyen található változatos készletek jobb felhasználását. Ez a folyamat az átmenet a gy jtögetô és magszerzô életmódra (amely már sokkal céltudatosabb és szervezetteb életforma, mint az egyszer gy jtögetés). Talán Kr.e. 40.000ig bizonyos embercsoportok Ausztráliából elkezdtek terjeszkedni a tengeren, és egy kicsit kevesebbel, mint 30.000 évvel ezelôtt elkezdôdött a vándorlás a Bering-szoroson át a nyugati féltekére. Az ôsi elôdeinkhez ld. a NatGeog (1976. dec., 1976. nov.); Arch 34 (4, 1981) 20-29. 8 (B) A középsô kôkor, mezolitikum, vagy epipaleolitikum (Kr.e.18.000–8000). A mezolitikus kultúrát az intenzívebben folyó gy jtögetô életmód jellemzi, illetve a fokozatos átmenet az élelemtermelésre (növénytermesztés és az állatok háziasítása). Ez az elsô, valóban alapvetô változás az emberi életmódban (a második bizonyos értelemben az ipari forradalom az elmúlt 200 évben) Kr.e. 10.000–8000 körül ment végbe Közel-Keleten (Natufian Palesztínában; → 74:50). Innen terjedt el Európába és Indiába (Kr.e. 7000– 5000), és ettôl függetlenül megjelent Közép-Amerikában is (Kr.e. 7000), valamint egy kicsit késôbb DK-Ázsiában. (Ugyanakkor a világ bizonyos részein megmaradtak primitív életformájú emberek, akiket a forradalom nem érintett és továbbra is a gy jtögetô életmód lépcsôfokán élnek). Közel-Keleten a mezolitikus változás központjai a hegyoldalak esôáztatta füves legelôi voltak (600-1500 m-rel a tengerszint felett), amelyek az iraki, iráni, török, palesztin és szíriai hegyek gerincei felé emelkedtek. A törökországi Beldibi és az iraki Karim Shahir, M’lefaat és Zawi Chemi, valamint a Kármel-hegy és Jerikó, azok a színhelyek, ahol a földm velés és az állatok háziasításának kezdetei láthatók. 9 (C) Az újkôkor, vagy neolitikum (Kr.e. 8000–4500 Közel-Keleten). Ebben a korszakban az emberek teljes mértékben élelemtermelôkké váltak. Az élelem-gy jtögetôk, vagyis a vadászok, halászok, mag és bogyógy jtögetôk kis csoportokban éltek, mivel bármikor készenlétben kellett lenniük, hogy más helyre költözzenek, ha az adott terület már nem biztosított elég táplálékot számukra. Nem volt jelentôs élelem készletük, és ami volt, azt sem volt alkalmas hosszú távú raktározásra. Ruházatuk
315
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:9–13
valószín leg állati bôrökbôl készült. Eszközeik törékenyek voltak, nem voltak cserépedényeik, nem volt idejük gondolkodni, mivel az élelem beszerzése és biztonság megôrzése minden idejüket lekötötte. Velük ellentétben az élelem termelôk helyhez kötöttebb életet folytattak. Mert ha valaki veteményezet, annak meg kellett várni az aratást is. Az ember házban élt, mert azt megérte felépíteni. Sok ember számára elegendô táplálékot tudtak elôállítani egy adott területen. Ennél fogva elterjedtek a falusi közösségek és velük együtt szokások és normák is kezdtek kialakulni. Több idô jutott a természet adta anyagok megismerésére (cserépedény és szövet készítésere), és így némely ember specializálódott, mesteremberek lettek, minden idejüket ennek a munkának szentelték és az elkészített termékeikkel kereskedtek – élelemre cserélték. A hetedik évezredben alakultak ki az ilyen kezdetlegesen gazdálkodó falvak, amelyeket többek között az iraki Jarmonál, a szíriai Ras Shamraban, török Catal Hüyükben és Jerikóban tártak fel, késôbbrôl való leleteket az egyiptomi Fayumnál és az ún. „termékeny félhold” több helyén is találtak. 10 (D) A kôrézkor vagy chalkolitikum (4500–3200 Közel-Keleten). A neolitikumot követô korban a földm velés nagymértékben tökéletesedett és kiterjedt. Ez lehetôvé tette az egyre s r södô lakosság élelmezését, és ez a kultúra fejlôdését is magával hozta. Felsô-Mezopotámia fennsíkjait lakó csoportok fokozatosan vándoroltak a közeli folyók mocsaras síkjai felé (pl. Baghouz és Samarra), hogy itt gazdálkodó falvakat hozzanak létre, és a mesterségek is virágzásnak indulhassanak. Ebben az idôben jelent meg a festett cserépedény (a chalkolitikum fémjele). Hamarosan egész Felsô-Mezopotámia s r n lakottá vált, és hasonlóan Palesztína falvainak lakossága is jelentôs lett. 11 Sehol sem volt a fejlôdés olyan briliáns, mint az Alsó-Mezopotámiában, mivel itt jelentek meg a civilizáció elsô kísérletezései. Anélkül, hogy megpróbálnánk meghatározni a „civilizációt,” egyszer en mint urbanizációt írjuk le: léteznek városok, politikai intézmények (királyok vagy irányító testületek), ezenkívül törvények, amelyeket kormányok hoztak létre, megvalósult tervek (utak, kikötôk, öntözôcsatornák és hasonlók), bizonyos fajta hadsereg és rendfelügyelet, új m vészeti formák, és általában az írás. (Azért mondjuk, hogy „általában”, mert az inkáknak is mindenük megvolt, amivel a civilizáció együtt jár, kivéve az írást, de ennek hiánya miatt nem vitathatjuk el tôlük civilizációjukat.) A találékony mezopotámiai civilizáció az Eufrátesz és a Tigris alsó folyásának mocsaras vidékén alakult ki, és az elsô városállamok a IV. évezredben itt, AlsóMezopotámiában jelentek meg (Eridu, Al-Ubaid, Warka [Erech], Úr stb.). Kétségtelen, hogy már jóval korábban éltek ezen a folyómenti vidéken élelem-gy jtögetôk, és talán izolált falvak is voltak,
de ezt a termékeny, ugyanakkor csapadék nélküli vidéket mindaddig nem lehetet hatékonyan megm velni, amíg a csatornázás kialakításához szükséges technikával nem rendelkeztek. Miután megkezdôdött a gazdag táj fokozatosan megm velése, az idegenek ezrei sereglettek erre a vidékre. E térség csatornázása közös erôfeszítést és a szervezettség növekedését igényelte. Ez serkentette a technikai, társadalmi, politikai és erkölcsi elôrehaladást. E tényezôk biztosították a civilizáció nagyon gyors fejlôdését itt és Egyiptomban egyaránt. A kor legnagyobb kulturális felfedezései közé tartozik az írás (Kr.e. 3200 k.). E korszak vége elôtt kereskedelmi és kulturális kapcsolatok alakultak ki Mezopotámia, Palesztína és a predinasztikus Egyiptom között. Ezen civilizáció megteremtôi Alsó-Mezopotámiában a sumérok voltak, akik még egy évszázada ismeretlenek voltak számunkra, és továbbra is történelmünk egyik legrejtélyesebb népe. Nem vagyunk biztosak abban, hogy mely antropológiai csoporthoz tartoztak, nyelvüket nem tudjuk besorolni egyik élô vagy holt nyelvcsaládba sem, semmit sem tudunk Mezopotámiába való érkezésük idejérôl vagy körülményérôl, de az világos, hogy ott voltak a IV. évezred közepéig, és mivel a legôsibb írásos leletek sumér nyelven vannak, ezért feltételezhetjük, hogy ôk találták fel az ékírás-rendszert. 12 Egyiptomban is nagy lépésekkel haladtak elôre a csatornázás és a földm velés terén, ahol hasonlóan, az együttm ködô erôfeszítés segítette megformálni a politikai egységeket (nomes). Valószín leg a IV. évezred második feléig a különbözô egységek két királyságba tömörültek; az egyik Felsô- a másik Alsó-Egyiptomban. Rezet használtak, amelyet a Sínai hegyekbôl vagy a K-i sivatagból hoztak. Ôk találták fel a képírást. Egyiptom kapcsolatban volt Palesztínával és Mezopotámiával, minden bizonnyal Byblos cédrusfát szállító kikötôivel is, amelyekkel az eljövendô évszázadok alatt is fenntartotta kapcsolatát. 13(II) A bronzkor (Kr.e. 3200–1550) Ezzel a korszakkal elhagyjuk az ôstörténet (prehisztorikus) világát, és a szó szoros értelemben vett történelem korszakába lépünk, mert itt azzal a korral foglalkozunk, amelyet számos korabeli irat dokumentál. Az egyiptomi, palesztínai és a mezopotámiai idôrendre vonatkozó szóhasználata különbözô, és még nem született egységes terminológia, amely mind a három területre vonatkozna. Az egyszer ség kedvéért fogadjuk el a szíriai-palesztínai fogalomhasználatot a korai- és középbronzkorra vonatkozóan, és ezeknek a korszakoknak megfelelôen iktassuk be Egyiptom és Mezopotámia történetét. A késôbronzkort (Kr.e. 1550–1200) nem itt tárgyaljuk (→ 74:77–93). 14 (A) A korai bronzkor (Kr.e. 3200–2000 Közel-Keleten). (a) MEZOPOTÁMIA. A sumér kor idején
316
75:13–16
IZRAEL TÖRTÉNETE
(2900–2360) Mezopotámiát a városállamok rendszere jellemezte, amelyek többsége nagyon kicsi volt. A városállamot általában egy fallal körülvett város alkotta, amelynek legnagyobb részét a templom és a hozzá tartozó kerület foglalta el, valamint a falvak és az annál kisebb települések. Elképzelésük szerint az egész városállam a fôisten tulajdona volt. A templom volt a háza, a várost úgy tekintették, mint a birtokát, és az embereket, mint a birtokán szolgáló munkásait. Gyakorlatilag azonban a városállam nagy része a magántulajdonosok kezében volt, és a gazdaság minden ellenôrzés nélkül sok tekintetben szabadon m ködött. Eredetileg a kormányzást a városi tanács gyakorolta, késôbb kialakult a királyság, kezdetben szükségintézkedésként, majd mint állandó intézmény. A városállam vezetôjében az istenség alkirályát látták. Ebben a korban a városállamokat egyre nagyobb mértékben fenyegették a háborúk és a portyázó rablóbandák, de mindezek ellenére a gazdaság és a kereskedelem az iráni fennsík népeivel és ÉNy-tal virágzó volt (ez már a prehistorikus korban elkezdôdött). A fejlôdô földm velés lehetôvé tette a szaporodó emberek ellátását, a városi élet pedig elôsegítette a mesterségek és m vészetek szakosodását; az írnok-iskolák ontották magukból az irodalmi alkotások sokaságát. 15 A korai Mezopotámia politikai fejlôdésében feszültséget keltett a független városállamok léte, és ezen városok egyesítésére irányuló visszatérô próbálkozások. A III. évezred korai szakaszában AlsóMezopotámia Kish hegemóniája alatt élvezhetett bizonyos mérték egységességet az egyenrangúak szabad szövetségében. A városok vallási központja valószín leg Nippurban volt. Idônként más rivális városok szerezték meg az egyeduralmat (Erech, Ur, Adab, Lagash és Umma), gyakran betöltve a határok védelmezôjének szerepét a K-rôl és ÉNy-ról érkezô támadásokkal szemben. Egy rövid idôre Hamazi, az iráni fennsíkon lévô királyság irányítása alá kerültek. Nagyon kevés ismeretünk van errôl a korról, és ezért Mezopotámia politikai és gazdasági törekvéseit illetô tudásunk hiányos. 16 Még hiányosabbak ismereteink Szíriáról és az É-i szomszédjairól, mivel a legkevesebb ásatást a Közel-Kelet ezen területén végeztek. Mezopotámia életében kiemelkedô szerepet töltött be Mari, valószín leg az É-i határvédelem is az ô feladata volt, de az innen ÉNy-ra esô térség története nagyobb részt ismeretlen. Az ásatásokból kiderült, hogy bizonyos mértékig urbanizálódott Szíria központi térsége, de errôl is csak keveset tudunk. Amikor Szárgon kiterjesztette birodalmát Szíria felé (→ 17), ebbôl a korból származó szöveg ezt úgy írja le, mint Iarmuti és Ebla meghódítását. Egy másik leírás Szárgon unokájának ebben a térségben történt expedíciójáról azt írja, hogy az Arman, Ebla és Ullis meghódítása volt. Ezeknek a városoknak a helye ismeretlen, de a szöveg azt sugalja, hogy a III. évez-
redi Szíriában több jelentôs politikai egység és államszövetség létezett. 1964-ben Tell Mardiknál, a szíriai Aleppótól DNy-ra, kezdôdô ásatások alapján ezt a helyet az ôsi Eblával azonosították. 1974 óta 16.000 táblatöredéket tártak fel. Ezek a töredékek politikai, irodalmi és üzleti szövegeket tartalmaznak, napjainkig ez a legnagyobb kiásott állami irattár és a legkorábbi írásos emlékek gy jteménye Közép-Szíriából, a III. évezredbôl. Ezekbôl megtudhatjuk, hogy Szíriának 2500 után fejlett kultúrája volt, és hogy Ebla nagy kiterjedés királyság volt és egyben üzleti központ is, ahol élelmiszerrel, fémekkel és fôleg szövetekkel kereskedtek. A városnak üzleti kapcsolatai voltak más városokkal Palesztínában, Anatóliában, Cipruson, Szíriában, és Mezopotámiában, valamint egyenrangú volt olyan városokkal, mint Mari, Akkád, vagy Asszúr, de még az iráni fennsíkon lévô Hamazival is. A szövegek magasabb fokú urbanizációt jeleznek Szíriában és Palesztínában, mint ahogy azt idáig képzeltük és utalnak más Eblától eltérô, de vele egyenrangú üzleti központok létezésére. Az agyagtáblák segítségével lehetôség nyílik a III. évezred végén élô közösségek részletesebb tanulmányozására. Információt kapunk Szíria korai lakosságáról, ismeretlen eseményekrôl, a termékeny félholdra gyakorolt kulturális hatásról és annak irányáról. A feltárt sumér-eblai kétnyelv szövegek hozzájárulnak ezek és a velük kapcsolatban lévô nyelvek megértéséhez. A Palesztínával való nyelvi és földrajzi szomszédság miatt ezek a szövegek összehasonlítási alapot képeznek a korai izraeli hagyomány különbözô szempontjainak kutatásához. (Ebláról általánosságban, ld. C. Bermant és M. Weitzmann: Ebla: A Revelation in Archaeology, New York 1979; P. Matthiae: Ebla: An Empire in Archaeology, New York 1981. Pettinato: The Archives in Ebla, New York 1981 és BA 47 [1984] 6-32; NatGeog [1978. dec.].) 17 Kétségtelen, hogy a legkorábbi idôktôl kezdve nomádok éltek az Eufrátesz völgyének Ny-i szélein, és a IV. évezredtôl kezdve többen tódultak erre a vidékre, és a III. évezredre az ottani lakosság jelentôs részét alkották. Ezek a népek a semitákhoz tartoznak, és akkádnak hívjuk ôket. Összekeveredtek a sumér lakossággal, magukévá tették és átalakították a sumér kultúrát, és némelyik városállamban ôk lettek az uralkodók. A XXIV. sz.-ban ezek a semita uralkodók a dinasztia erejének egyesítésével létrehozták a világtörténelem elsô igazi birodalmát, az akkád birodalmat (2360–2180). Az alapító Szárgon Kishben jutott hatalomra, leigázta az összes sumér városállamot a Perzsa-öbölig, Akkadban vagy Agadban (a késôbbi Babilon közelében) építette fel a fôvárost, és innen kezdetben ô majd fiai kiterjesztették hatalmukat Felsô-Mezopotámiára egészen a Földközi-tengerig (elfoglalva Ebla várost), katonai expedíciókat folytattak Kis-Ázsiába, DK-Arábiába,
317
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:16–21
üzleti kapcsolataik voltak az Indus völggyel. Az akkád hatalom hamarosan csökkent és a Zagroshegységrôl származó guti barbár törzsek támadása vetett véget az akkád birodalomnak. Az ezt követô 100 évben ezek a barbár népek uralták Mezopotámiát. 18 (b) EGYIPTOM. A koradinasztikus Egyiptom történetét ld. a BA 28 (1985) 240-253. A legrégebbi egyiptomi templomot, amelyet kb. Kr.e. 3350–3200-ben építettek, a felsô-egyiptomi Hierakonopolisznál tárták fel (DNy-ra Karnaktól, vagy Tébától). Ezt a várost kapcsolatba hozhatjuk Narmer királlyal (azonosítható Meneszszel?), aki valószín leg a IV. évezred végén egyesítette a két predinasztikus királyságot, a fôvárost Memfiszbe helyezte át és ezzel megkezdôdött Egyiptomban az ókirályságnak nevezett kor (XXIX–XXIII. sz.). A III. dinasztia (2600 k.) fölemelkedésével a Birodalom virágzásnak indult – ez volt az alkotó géniuszok kora. Ebben az idôben kialakult kultúra jellemvonásai határozták meg Egyiptom arculatát az elkövetkezô évszázadokban. Ez volt a piramisok kora és az irodalom, építészet, szobrászat, festészet és más kisebb m vészeti ágak fejlôdésének idôszaka. Az egyiptomi állam szervezettsége nagymértékben eltért a korabeli Mezopotámiáétól. A fáraó nem isten alkirálya volt, hanem ô maga volt az isten. Egyiptom az ô tulajdona volt, irányítását a hivatalok élén álló vezérek biztosították. Nem volt szükség jogi törvénykönyvre és azok fejlesztésére, mivel az istenkirály szava volt a jog és a jogrend. 19 Az V. dinasztia uralkodásának kezdetével az állam hatalma hanyatlásnak indult és a XXII. sz.-dal, amikor is a Guti népek letörték az akkádok uralmát, Egyiptom az ún. elsô átmeneti korba lépett, amire a káosz és belsô széthúzás volt jellemezô (XXII–XXI. sz). Rivális fáraók a trón megszerzéséért hadakoztak, és ezalatt a tartományi vezetôk igyekeztek magukhoz ragadni a hatalmat. A helyzetet a beszivárgó félnomád népek súlyosbították. Állandóvá váltak a zavargások, a jog és a rend megsz nt, a kereskedelem is hanyatlóban volt. 20 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkorban Palesztína területén számos városállamot találhatunk, mint pl. Jerikó (évszázadok kihagyásával Kr.e. 3200 körül újraépítették), Bétsán, Ai, Szíchem, Lákis, Gezer, stb., amelyek közül sokat ekkor alapítottak. A III. évezred közepéig az állandó letelepedés Transzjordánia D-i részéig terjedt el. Palesztínában soha nem jutott el az anyagi kultúra olyan szintre, mint amilyet Egyiptomban vagy Mezopotámiában találtak, és semmiféle politikai szervezettség sem alakult ki. A lakosság túlnyomó részét kánaiták, semita népek képezték, akik Palesztína területét a IV. évezredben vagy még korábban foglalták el. Késôbb a III. évezredben a lakosság teljes szétmorzsolódását okozták a félnomád népek támadásai. Egyik várost a másik után semmisítették meg, sok-
szor hihetetlen kegyetlenséggel. A városokat kiürültek és a vidék, különösen a városok közötti területek állandó lakosság nélkül maradt. Transzjordániában ténylegesen megsz nt az állandó letelepedés. A hagyományos felfogás szerint, amelyet széles körökben vitatnak, az újonnan érkezôk az amoriták sarjai voltak, É-Ny-i semiták, akik ebben az idôben a termékeny félhold minden területére beszivárogtak. Az elsô, átmeneti korban az Egyiptomba beszivárgó semita népeket szintén hasonló törzsbôl származónak gondolják. (Más értelmezések, → 74:65–67) 21 (B) A középsô bronzkor (Kr.e. 2000–1550). (a) MEZOPOTÁMIA. Erek királya megtörte a Mezopotámia felett uralkodó Guti népek uralmát. Uralkodását hamarosan megbuktatta az uri Ur-Nammu, valószín leg ô és az ôt követô III. uri dinasztia királyai irányították Mezopotámia síkságának legnagyobb részét, és ezalatt a sumér kultúra rövid reneszánszát élte. Ur-Nammut nem csak számos épülete és irodalmi tevékenysége miatt jegyezték fel, amely uralkodását jellemezte, hanem mindenekfelett jogi kódexe miatt, amely a legrégebbi a ma ismertek közül. Ezzel a sumér kultúra az út végére ért. A sumér nyelv kihalóban volt, az akkád nemzeti nyelv szorította ki. Ekkorra a sumérok és semiták teljes mértékben összekeveredtek és a semita elem lett a domináns. Így egy teljes kultúra és civilizáció jött létre, másfél ezer év alatt pompás pályát futott be, és Izrael színrelépése elôtt le is t nt. A sumérok néhány fontos alkotása a már említett városállamkormányzat, kifejlett jogi rendszer és az ékírás feltalálása mellett a következôk: holdkalendárium, vízóra, napóra, kétkerek szekér és falanx, fazekas korong, boltozat, bolthajtás, kupola, oszlop- és toronyépítés, és nem utolsó sorban a magasan fejlett többisten hit vallása, amelynek jelentôs hatása volt az ókori világ civilizációira. 22 Ur központi hatalmának hanyatlásával Mezopotámia városállamai fokozatosan visszaszerezték önállóságukat. A hagyományos elmélet szerint a termékeny félholdon számos, etnikailag azonosítható semita nép – pl. amoriták – élt (de →74:67), akik erre a területre a III. évezred késôi szakaszában nyomultak. Elárasztották Palesztínát, és FelsôMezopotámiát pl. az amoriták földjévé tették. Elterjedtek Mezopotámia minden részén, egymásután szerezték meg a hatalmat a városállamok fölött és így a XVIII. sz.-ra gyakorlatilag teljes Mezopotámia az amoriták uralma alá került. Fokozatosan háromirányú küzdelem alakult ki Mezopotámia irányításáért: Asszíria, Mari és Babilon. Asszíria (Asszúr várostól kapta nevét) az Ur bukása elôtti idôktôl egészen a XVIII. sz.-ig terjeszkedô kereskedelmi politikát folytatott Kis-Ázsiában. Ezt tanúsítják a kappadókiai szövegek és az üzleti okiratok ószír nyelven, amelyeket a kis-ázsiai Kultepnél találtak. Az amoriták beszivárgásáig, akik végül át-
318
75:21–25
IZRAEL TÖRTÉNETE
vették az uralmat, Asszíria rövid idôre meghódította Felsô-Mezopotámiát a Földközi-tengertôl egészen a Zargosz-hegységig. Asszíria azonban nem tudta sokáig megtartani hatalmát. Néhány év múlva a XVIII. sz.-ban Mari felváltotta Asszíriát egy rövid idôre a Mezopotámia fölötti uralomban. Ebbôl a korszakból nagy számban származnak a Mariban lelt híres szövegek: levelek, gazdasági, jogi és közigazgatási iratok, amelyek többek között leírják a korabeli nomád törzsek csoportjait, és így hasznos anyaggal látnak el bennünket Izrael törzsi társadalmának tanulmányozásához. De a hatalomért folyó harcban gyôztesként Babilon került ki Hammurabi (1728–1686) uralkodása alatt. Megragadta az irányítást Alsó-Mezopotámia legnagyobb részén, leigázta Marit és Asszíriát, majd békét teremtett, valamint kulturális fölvirágzásnak indította a mezopotámiai síkságot (óbabiloni birodalom). Ebbôl a korból a szövegek bôsége maradt ránk, különösen az ôsi eposzok (pl. babiloni beszámolók a teremtésrôl és a vízözönrôl) és Hammurabi híres törvénykönyve. Mindez fényt derít a kor kultúrájára és sok bibliai szöveghez összehasonlító forrásként szolgál. 23 A babiloni birodalom sokféle nyomásnak volt kitéve, mivel új népek özönlöttek a termékeny félhold minden területére. É-on voltak a hurriták, akiknek eredeti hazájuk az Örmény-hegység volt. ÉszakMezopotámiában kis számban jelen voltak a XXIV. sz-tól, de a XVII–XVI. sz.-ban nagy tömegben özönlötték el Felsô-Mezopotámiát, Kis-Ázsiát, Szíriát, de még Palesztínát is. Felsô-Mezoptámiában megalapították a Mittani királyságot, amelynek uralkodó rétege az indoárja népekhez tartozott. A lakosság alapvetôen hurrita volt és a királyság Asszíriát kis kiterjedés állammá redukálta. A hurriták közvetítették a sumér-akkád kultúrát a hettitáknak és Kis-Ázsia más népeinek. A XV–XIV. sz.-ból származó táblák, amelyeket a hurrita Nuzi városban találtak, értékes információkat tartalmaznak a bibliai pátriárkákkal kapcsolatos társadalmi szokásokról. Keletrôl, az iráni hegyvidékrôl kassziták törtek be a babiloni birodalomba, és Kis-Ázsiában megjelent az egyre hatalmasabb hettita királyság. Kr.e. 2000-ig Kis-Ázsia lakossága átszövôdött számos indoeurópai csoporttal, a legbefolyásosabbak magukat hettitáknak nevezték. Ezek fokozatosan egyesítették az országot és a XVI. sz. közepére már erôs hettita királyság létezett Keletés Közép-Kisázsiában, amely D felé, Szíria irányába terjeszkedett. 1530 körül a hettiták vakmerô támadással ostrom alá vették Babilóniát, egészen az Eufráteszig. Ez csak betörés volt, mivel K-rôl a hurriták állandó nyomásának voltak kitéve, valamint belsô problémákkal küszködtek, és ezért hatalmukat visszavonták Kis-Ázsiába, ahol több mint egy évszázadon át uralkodtak. Babilonban viszont a kassziták ragadták magukhoz az irányítást, és azt négyszáz éven át kezükben tartották. Ezzel Mezopotámiát sötétségbe borították. A hettitákról a Bibliában, ld. BARev 5
(5, 1979) 20-45. 24 (b) EGYIPTOM. A II. évezred kezdetével, a középbirodalom (XXI–XVIII. sz.) fáraóinak uralkodása idején Egyiptom kész volt arra, hogy belépjen a fellendülés új korszakába. Az országot újra egyesítették, gazdasági jólétnek és politikai kiterjedésnek örvendtek, idôközönként uralmuk alá kerítették Nubiát, Líbiát, Palesztínát és Föníciát. Ez az idôszak volt az egyiptomi kultúra aranykora. A XVIII sz.-ban azonban Egyiptom hatalma rohamosan hanyatlott a belsô megosztottság következtében és ezzel Egyiptom belépett a második átmeneti korba (XVIII–XVI. sz.). Ekkor vonultak be az országba a hikszoszok (valószín leg kánaita vagy amorita uralkodók Palesztína vagy Szíria D-i részérôl), akik elôször a Nílus deltáján állapodtak meg, majd egész Egyiptomot kb. 100 éven át uralták, és birodalmukat kiterjesztették É-Szíriáig. A szabadságért folytatott elkeseredett harcok árán az egyiptomiak végül ki zték a hikszoszokat (kb. 1580–1550) és ezzel elkezdôdött az Új Birodalom kora. 25 (c) PALESZTÍNA. A korai bronzkor végén az ország feldúlt állapotát (valószín leg) az amoriták inváziója okozta, de a XIX sz. kezdetén NyPalesztína és É-Transzjordánia gyorsan talpra állt, sok új várost építettek, amikor a félnomád népek letelepedtek és meghonosították Kánaán nyelvét és kultúráját. Mindazonáltal nagy területekre, különösen a középhegység vidékére nagyon kevesen telepedtek le. Fokozatosan kialakult a városállam rendszer, amely jellemzô Palesztínára az Izraelita korig. A hikszoszok uralkodása alatt Palesztína elérte azt a jólétet, amelyet addig nem ismert. A közép bronzkort tekintjük általában annak a kornak, amikor elkezdôdik annak a népnek a története, amelyet a Biblia hébereknek, majd Izraelnek mutat be.
Ábrahámtól Pompeiusig 26 (I) Bevezetô. A bibliai elbeszéléseket nem úgy szerkesztették, hogy „Izrael történetét” adják elô. Ez a fogalom a modern történelemkutatás módszereinek és standardjainak alkotása, a források értékelésének és az archeológiai, valamint más tudományos bizonyítékok használatának eredménye. Ezeket a megközelítéséket alkalmazták az ÓSz-re, különösen a pátriárkák korától a kánaáni letelepedésig, és ezekbôl számos feltételezés származott. Ez elkerülhetetlenül együtt jár a bibliai források természetével. A korai hagyományokat csak sokkal késôbben írták le, bár a szájhagyomány megôrizhetett néhány érvényes történeti emléket. Ugyanakkor az egységes szerkesztés szempontjából az adatokat egyeztették: „egész Izrael” (MTörv 1,1; 5,1) bekapcsolódott a kivonulás eseményeibe, az „egész országot” (Józs 11,16.23) leigázták, az atyák törzsi hagyományát egyesítették a „nemzetek” által
319
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:25–30
(tôledôt → 2:3, 16). Hogyan bánjunk a nemzetségtáblákkal, amelyeket földrajzi és kereskedelmi megfontolások alapján írtak? Azonkívül a bibliai feljegyzés önmagában elég adatot tartalmaz, hogy megmutassa a globális egyesítés túlzott leegyszer sítését: nem minden törzs vett részt a kivonulás eseményeiben (több mint egy kivonulás volt?), a hódítás leírása a Bír 1-ben különbözik a Józs 1–12-tôl. A modern történészeknek meg kell tanulni valamit abból, amit a bibliai hagyomány könnyed toleranciával mutat be (pl. ellenszenv az eltérések harmonizálására a Pent.-ban). Figyelembe véve mindezen problémákat a tudósok közelítenek az archeológiához, antropológiához és az irodalmi analízishez (forma- és hagyománytörténet-kritika) azzal az erôfeszítéssel, hogy rekonstruálják a történelmet, amelyet a Biblia csak tökéletlenül mutat be. 27 Milyen bizonyossággal vonhatunk le történelmi következtetést pusztán irodalmi analízis alapján? A kérdés fôleg azért aktuális, mert a határozottan megállapított pentateuchoszi J és E hagyományok különbözôségeit és keletkezésük idejét manapság sokan megkérdôjelezik. Mire következtethetünk az ôsi társadalmi gyakorlatokból (pl. Nuzi → 23), amelyek jelen voltak a patriarchális hagyományokban? Rámutathatunk a nuzii rabszolga-örökbefogadási törvényre, amely párhuzamba állítható a Ter 16,1-4-vel, vagy a rabszolga feleségére és gyermekére vonatkozó hivatalos bánásmód, amely alkalmazható a Ter 21,10 köv.-re. Feltehetôen ezeket a jellegzetes vonásokat rendszerint nem találhatnánk meg azokban a bibliai elbeszélésekben, amelyeket jóval késôbb alkottak. Ezért a legtöbb párhuzam helytállóságát manapság megkérdôjelezzük (pl. a nuzii házi-istenek összefüggése a Ter 31,19-42-ben olvasható örökösödési jogigénnyel). 28 Wellhausen óta sokan bemutatták a pátriárkai és a kivonulási elbeszélések történelmiségének tudományos bizonytalanságát (összefoglalások: IJH, 53-148, 213-284; M. Wippert: The Settlement of the Israelite Tribes, STB 21, London 1971). Albrighttal az egyik oldalon, T. Thompsonnal és J. van Settersszel a másik oldalon terjed a skála az elôvigyázatosoktól a radikálisokig (Bright, De Vaux, Mendenhall, Gottwald, Alt, Noth, és Soggin valahol a közepén, vö. S. Herrmanntól De Vauxról VT 23 [1973] 117-126). Az anyagok összetettsége és sz kössége meglehetôs különbözôségekhez vezet. A bizonytalanságok körét bemutatjuk a kor rövid áttekintésével a pátriárkák korától a bírákig (XII. sz.). 29 Pátriárkák kora. Idôpontját nem tudjuk biztosan meghatározni. Úgy t nik, hogy az apa-fiúunoka viszonya szerkesztett és a bibliai nemzetségtáblák stílusának megfelelôen magyarázható. Ezek legalább annyira társadalmi és kereskedelmi kapcsolatokra épülnek (vö. a nemzetségtáblák a Ter 10,1-32-ben), mint a vér szerinti leszármazásra. A pátriárkai elbeszélések jellemzôi a leszármazottak
és a föld ígérete – nyitott ígéretek, amelyet késôbb „egész Izrael” értelmezett. Az eseményekre fôként a szentélyeknél történô teofániák jellemzôk, mint pl. Beerseba, Hebron, Bétel, Penuél (→ 76:27–29), amelyeket lehet, hogy a késôbbi kultusznak megfelelôen fogalmaztak meg. Az Eponimus elôdjeivel kapcsolatba hozott csoport Mezopotámiából (Ter 11,31) vagy Arameából (MTörv 26,5) származott? 30 Egyiptomi tapasztalat. A Biblia ezt késôbb „egész Izrael” szempontjából mutatja be. A kivonulás és a sínai hagyományt úgy t nik, hogy József (Efraim, Manassze), talán Benjamin törzse hozta magával. Más törzsek, mint Lea fiai (Ruben, Simeon, Lévi, Júda, Iszakár, Zebulon) és még további csoportok (vö. Józs 24,14-15), valószín leg késôbb fogadták el az izraeli hagyományt. Az egyiptomi szabadulás és a sivatagi vándorlás központi témája a kivonulási tapasztalatnak, de az ide tartozó részleteket és csoportokat nehéz meghatározni. A Sínai tapasztalatot teofániából, közösséggel kötött szerzôdésbôl és törvénybôl alakították ki (késôbbi távlatból felfedezhetô mint számos törvénykódex vö. Kiv 19 – Szám 10). 31 Kánaáni honfoglalás. Az elbeszélések vázolják az alap eseményeket, amelyeket nehéz összefüggésbe hozni az archeológiai adatokkal. A történetek a Józsue és a Bírák könyvében, amelyekben csak egyes törzsek vettek részt (Bír 1,1-36), a honfoglalást megsemmisítô gyôzelemmel írják le (Józs 1–12). Ezzel szemben a Bír 1 más forgatókönyvet sugall. Ebben a korban a létezô törzsi föderáció természete és gyarapodása nem világos. 32 Összefoglalóan a problémás pontok a következôk: 1) a pátriárkai elbeszélések keletkezésének ideje és történetiségük lényege; 2) a kivonulási tapasztalat és a sínai-hegyi találkozás keletkezésének ideje és annak részletei (pl. kik voltak a résztvevôk); 3) a „törzsek” eredete és egysége, valamint Kánaán birtokbavételének „izraeli” módja. Ezeknek a nehézségek tudatában a következô pátriárkai és kora izraeli „történet” nem fog más rekonstrukciót javasolni, hanem követni fogja a bibliai leírást, miközben felhívja az olvasó figyelmét a problémákra. 33 Nem meglepô, hogy a bibliai idôrend bizonytalan a korai idôszakban. A királyság korából származó több adatban megbízhatunk, mivel Júda és Izrael királyainak idôpontjai összehangolhatóak a Biblián kívüli forrásokból nyert keltezés miatt. De még itt is találunk eltérô keltezést (ld. Jagersma: History, 268-269). Az érthetôség kedvéért Albright (BP, 116-117) idômeghatározását fogjuk követni a megosztott királyság királyinak idôpontjaira (→ 88) vonatkozóan. 34 (II) A pátriárkák kora (Kr.e. kb. 2000–1700). A keltezés bizonytalanságai miatt De Vaux végkövetkeztetése szerint semmilyen pontos idôponttal
320
75:30–38
IZRAEL TÖRTÉNETE
nem tudjuk meghatározni a pátriárkai kor kezdetét vagy végét (EHI, 286). Szerinte ezt az idôpontot a II. évezred elsô felére kell tenni. Egyrészt a pátriárkák nevei miatt, amelyek ilyen messzire nyúlnak vissza, másrészt a pátriárkák a vándorló amoritákkal való állítólagos kapcsolata miatt. 35 (A) Ábrahám, Izsák és Jákob. Ábrahámot (ld. Ter 17,5) úgy mutatja be, mint aki kivándorolt Mezopotámiából. Azok, akik egy korai idôpontot részesítenek elônyben, Ábrahám letelepedését Palesztínában kapcsolatba hozták azzal az idôponttal, amikor az amoriták (→ 22 és → 74:65–67) beszivárogtak Mezopotámiába és Palesztínába. Ábrahám nem állapodott meg, hanem félnomád életet élt Palesztínában, nyáját legelôváltó szokás szerint legeltette, de az állandósult lakhely emlékei a Mamre-Hebron vidékéhez kapcsolódnak. A pátriárkák elsôdleges jellemzôi a vándorlás és a palesztínai szentélyekhez kötôdô teofániák: Szíchem (Ter 12,6), Bétel (Ter 26,19; 35,1), Penuel (Ter 32,2333). Az Ábrám nevet babiloni szövegekben találták meg, amelyek a XVI. sz.-ból származnak, és mari szövegek említést tesznek a Náchor névrôl (Ter 11,22; 24,10), mint városról Hárán közelében, amelyet egy amorita vezér hódított meg. A Jákob név hasonlóan elôfordul egy XVIII. sz-i mezopotámiai szövegben, amely hikszosz uralkodót jelöl (Ya‘qobhar). Jákob néhány fiának nevével azonosakat találtak mari szövegekben, pl. Benjamin és Lévi. A pátriárkák szokásainak kapcsolata az ôsi közel-keleti jogi gyakorlattal vitatott; az adózási gyakorlatról Jákob elbeszéléseiben ld. M. Morrison: BA 46 (1983) 155-164. 36 Ábrahám meghívása (Ter 12,1-3) tartalmazza a föld és a népek ígéretét. A rá vonatkozó történetek az örökös születésének ígéretérôl és Lót unokaöccsével kapcsolatos viszonyáról szól. Sára meddôsége, az örökös anyjának veszélyeztetése (Ter 12,10-20 párh.), Izmael elutasítása – ezek az események azt a bizonytalanságot készítik elô, amikor végül az ígéret gyermeke megszületik, abból a célból, hogy áldozatul felajánlják (Ter 22). Az Ábrahám–Lót ciklus azt a lehetôséget hordozza, hogy összehasonlítsa a két embert (Ábrahám javára), és hogy bevezesse Szodoma–Gomora eseményeit, valmint a rejtélyes hadjáratot a Ter 14-ben. Makpéla bevételérôl (P beszámolója a Ter 23-ban), amely az elsô része az ígért föld elnyerésének. 37 Izsák. Aránylag homályos alak, fôként összekötô elemként szolgál Ábrahám és Jákob között. Beér-sebával áll kapcsolatban (Ter 26,23-33), bár a régészet itt nem talált semmilyen bizonyítékot a bronzkori maradványokról (LBib, 191-192). Jákob. Két fô ciklus alkotja a családi történetet: Jákob–Ézsau, amely kiemeli még a méltatlan személy kiválasztásának témáját is, és a Jákob–Lábán, amely reflektál a pátriárka kapcsolatára az arámokkal. Ha csak nem az arámok anakronizmu-
sáról van szó ebben a korban (így vélekedik De Vaux: EHI, 200-209), akkor a Ter 29–31 eseményei a pátriárkák korát késôbbi idôre helyezik (Herrmann: History, 45). A helyszín Arám-naharinban, az Eufrátesz felsô folyásánál fekszik, de az arámok nem telepedtek ide a II. évezred végéig. 38 A pátriárkák vallása nem egyezik azzal, amit elvárnánk a késôi iratokból. (A Bál kultusz hiányzik, ami annyira kiemelkedô a késôbbi idôkben, és amelyet megvilágítanak a korai ugariti mítoszok.) Ábrahám, Izsák és Jákob Istene az „Atyák Istene” (→ 77:15). Az istenséget nem nevezik meg, de azonosítják ôt, hivatkozva az elôdre, aki imádta ôt: Ábrahám Istene, Izsák rokonsága (Ter 31,42), és Jákob erôse (Ter 49,24). „Az Atya Istene” így kapcsolatban áll a pátriárkával, vagy az atyával, akivel különös viszonyt létesített, ô a pátriárka családjának, vagy törzsének védnöke, vezeti ôket történelmükben. ô nem csak helyi istenség, aki a szentélyhez kapcsolódik, mivel az olyan jelzôket mint „Ólam” (az Örökkévaló, Ter 21,33) ennek az Istennek (Él, Elohim) tulajdonították. Az valószín , hogy az Él fogalma, az ugariti panteon legfôbb istene, befolyásolta az „Atyák Istenének” eszmei fejlôdését (CMHE, 3-75; C. L’Heureux: „Searching for the Origins of God”, Traditons in Transformation [Fest. F. M. Cross, szerk. B. Halpern] Winona Lake 1981, 33-57). Így folytonosságot találhatunk az Atyák Istene és Jahve, Mózes Istene között (Kiv 3,3-15 és a 6,2-3 alátámasztja ezt), de a történeti fejlôdôs kicsúszik kezeink közül. 39 (B) József története. A Ter 37–50 bibliai mesterm , amelyet a gondviselés motívuma jellemez (Ter 45,5-8; 50,20). A visszafogottság abban, ahogy József a testvéreivel bánik (42–45. fej.), nagy irodalmi készségre vall (vö. von Rad analízisében a „bölcsességi” történetet SAIW, 439-447). József hatalomra kerülésének hagyományos idôpontja a hikszoszok kora (1720–1550), de semmi sem található József történetében, ami alátámasztaná ezt (ld. S. Herrmann: Israel in Egypt, SBT 27, London 1973, 1-37). Történetiségét erôsen vitatták, annak ellenére, hogy az elbeszélés meglehetôsen komoly ismeretet közvetít az egyiptomi életrôl (Vergote, J.: Joseph en Egypte, Louvain 1959). Mindent egybevetve De Vauxnak felfogása optimista a József történet hisztorikus jellegérôl, összehasonlítva Herrmannal, History, 56-57, vagy Sogginnal, HAI 113115. 40 Sokkal problémásabb azonban az a kérdés, hogy ki Izrael, vagy kik a tényleges törzsek Egyiptomban. Biztos, hogy az egyiptomi tartózkodás hagyományát „József fiaival”, Efraimmal, Manasszéval továbbá Benjaminnal kell kapcsolatba hozni. Az lehetséges, hogy különbözô szemita csoportok léphettek Egyiptom földjére. M. Weipert amellett érvel, hogy a pátriárkák a kánaáni nomád sasu népbôl jöttek. (Bib 55 [1974] 265-280, 427-
321
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:38–42
433). Más feltételezés kapcsolatba hozza a zsidókat az (egyiptomi) ‘apirukkal vagy (akkád) habirukkal, akiket az egész ôsi Közel-Keleten említettek (Egyiptom, amarnai levelek, Alalak, Nuzi, Mari). Az identitásuk nem tisztázott. A vita azon folyik, vajon szociológiai vagy etnikai egységet alkottak (ld. Cazelles: POTT, 1-28, de ld. De Vaux: EHI, 216). Szembeötlô, hogy a Ter és a Kiv a zsidó fogalmat akkor használja, amikor egy izraelita egy egyiptomihoz beszél, vagy amikor megkülönböztetik az izraelitákat az egyiptomiaktól (pl. Ter 39.17; 43,32; Kiv 2.13). A zsidók és az apiruk azonossága továbbra is a vita tárgya marad. 41 A pátriárkai kor meghatározásának bizonytalansága kapcsolatban van „Izrael” egyiptomi tartózkodásával. A bibliai adatokból eltérô eredményeket kapunk. A Kiv 12,40-41-ben 430 év megváltoztatott formában jelenik meg a LXX-ban: a pátriárkák korát is tartalmazza. A Ter 21,5; 25,26; 47,28 szerint 307 évet számolhatunk Ábrahám születésétôl Jákob haláláig, de az idôrend kétségkívül mesterséges. Nem lehetünk már abban sem biztosak (ld. Albright: BP, 10-11), hogy az egyiptomi tartózkodás visszanyúlik egészen a hikszoszok koráig (1720–1550). Ami biztos, az a történeti valószín ség, hogy Egyiptomba különféle történelmi idôpontokban léptek be a semita népcsoportok. Azt tudjuk, hogy olyan népek, mint Izrael, már jelen voltak Kánaánban 1220-ig (→ 42), de az egyiptomi tartózkodás történeti hátterét nem tudjuk rekonstruálni. (Cazelles, H.: „Patriarches”, DBSup 7. köt., 82-156. De Vaux, R.: EHI, 161-287; WHJP II: Patriarchs. Millard, A. – Wiseman, D. (szerk.): Essays on the Pariarchal Narratives, Leicester 1980. Miller, J. M.: The old Testament and the Historian, Philadelphia 1976. Sarna, N. M.: „Abraham in History”, BARev 3 [4, 1977] 5-9. Thompson, T.: The History of the Patriarchal Narratives, BZAW 133, Berlin 1974. Van Setters, J.: Abraham in History and Tradition, New Haven 1975. JÓZSEFRÔL: Coats, G.: From Canaan to Egypt, CBQMS 4, Washington 1975. Redford, D. B.: A Study of the Bilical Story of Joseph, VTSup 20, Leiden 1970.)
42 (III) A kivonulás és a hódítás (Kr.e. kb. 1300–1050). Az események összessége úgy t nik, hogy a késôi bronzkor késôbbi korszakához tartozik (→ 74:78–93). Ha a királyt, aki „nem ismerte Józsefet” (Kiv 1,8) nem lehet azonosítani, akkor az a legkézenfekvôbb, hogy a „zsarnok fáraót” (és a kivonulást) II. Ramszesznek (1290–24) tekintsük. A legdöntôbb érvül szolgál Ramszesz és Pitom raktárvárosok építésén dolgozó izraeliek megemlítése (Kiv 1,1-11). Ramszesz a Nílus Deltáján folytatott nagyszabású építkezései miatt volt híres (amelybe bekapcsolódtak a titokzatos apiru munkások). A héberek itt, „Gósen földjén” telepedtek le (→ 73:20). Így arra következtethetünk, hogy a kivonulás a XIII. sz.-ban történt. Ezt a hipotézist alátámasztja
Ramszesz utódjának, Merneptah sírkövén található felirat, amely említést teszarról, hogy „Izrael” nép 1220 körül jelen van Kánaánban (ANET, 375-378). Így a kivonulás idôpontját 1250 körülre tehetjük. Nincs azonban elfogadható magyarázat a résztvevôk számára (600.000 fölött, Szám 1,46; 26,51). Az egyiptomi okiratokban nincs utalás az izraeliek egyiptomi tartózkodásáról. 43 (A) Mózes. Nagyon nehéz feladat elôtt áll a történész, ha értékelni akarja ezt a személyt (Schmid, H.: Mose: Überlieferung und Geschichte, BZAW 110, Berlin 1968). Mózes születése legenda jelleg (vö. Szárgon történetével, ANET, 119), és a Kiv 1–15 szövege nem más, mint a források összeollózása; pl. megbízatás a JE szerint a Kiv 3–4-ben és a P szerint a 6–7. fejezetekben. Úgy mutatják be, mint egy „örökbefogadott” egyiptomit, aki egyiptomi nevet visel (vö. Tutmozisz), ugyanakkor a midianitákkal áll kapcsolatban, akikhez menekül, miután gyilkosságot követett el. A sivatagban találkozik Jahvéval, és megbízást kap, hogy vezesse ki Isten népét Egyiptomból. A csapások – amelynek csúcspontja az elsôszülöttek halála „peszah” ünnepén – következtében a kivonulás lehetôvé válik (az ünnep eredetéhez és történetéhez ld. de Vaux: AI, 484-493; → 76:127). 44 Az Úr kinyilatkoztatja magát Mózesnek, mint „vagyok, aki vagyok” (→ 77:11–13), az Atyák Istene, ezzel biztosítva az ígéretek folytonosságát és az üdvtörténetet. Yhwh volt az az Isten, akit korábban ismertek? Azt a elméletet, amely Jahvét a kenitai mádiánita törzs istenévé tette (Rowley, H. H.: From Joseph to Joshua, London 1950), nem sokan osztják. Hermann (History, 76-77) arra hajlik, hogy a yhwh-t elismerje egy edomita csoport megjelölésének, a yhw’ sasujai, akiket egyiptomi szövegek említenek (ANET, 259), mint akik a környéken mozogtak. Itt azonban a yhw’ a vidéket jelöli és nem az istenséget. Kétséges az állítólagos Ya (= Jahve) istennév jelenléte az eblai szövegekben, amelyek 2400 körüli idôbôl származnak (Pettinato, G.: BA 39 [1976] 44-52, Mi-ka-Ya listák, „Ki olyan, mint Ya?”; → 16). Ez idáig nincs bizonyíték yhwh Isten jelenlétérôl Mózes elôtti idôbôl. Bizonyára Mózes monoteizmusa nem elméleti, hanem gyakorlati volt (ld. Kiv 15,11; Zsolt 89,7-9). 45 (B) A csapások. A csapások 10-es száma a hagyomány különbözô, különösen a J és P (→ 3:17–22) változatainak kombinálásából keletkezett. A csapásokat nem kell olyan természeti jelenségként magyarázni, amelyek igazolhatók lennének Egyiptom életében (pl. a víz vérré változtatását a Nílus évi áradásával nem kell kapcsolatba hozni). A bibliai írónak ezek a jelenségek nem megszokott szerencsétlenségek, hanem „jelek” és „csodák,” amelyeket Isten Mózes által vitt végbe. Ezek nem is „csodák” vagy események, amelyek a természet törvényein kívül történnek – ez modern kategória,
322
75:42–48
IZRAEL TÖRTÉNETE
nem bibliai (→ 81:92–94). A csapások arra szolgálnak, hogy Isten és a fáraó, Izrael és Egyiptom közti feszültséget hangsúlyozzák, amelynek csúcspontja a 10. csapásban peszah ünnepén tapasztalható. 46 (C) A kivonulás. Az irodalmi források, amelyek leírják a kivonulást Egyiptomból, a yâm s p (talán a „Vörös-tenger), és az útvonal, amelyen haladtak, nagyon bonyolultak ahhoz, hogy egyértelm végkövetkeztetést lehessen levonni (→ 73:26–31 a térképpel). De Vaux (EHI, 363-387) rámutatott a „kiszivárgás” (amely kilenc csapással áll kapcsolatban) és a „ki zés” (a 10. csapással áll kapcsolatban) kettôs hagyományára. Ô ezeket összekapcsolja a két kivonulással. A kivonulás-ki zés az É-i vonalon zajlott (Kádes és Kánaánba D-rôl léptek be), míg a kivonulás-kiszivárgás K felé haladt. Ez magában foglalja a ki zést Egyiptomból, az átvonulást, a sínai eseményeket, és a belépést Transzjordániából Kánaánba. Ez párhuzamban van az É-i vonal J hagyományával (Beelszefonnon keresztül, Kiv 14,2), de ellentétben az E hagyományával, amely a „pusztaságon át” vezet K-re és D-re. Talán Lea törzse Éra ment és Ráchel törzse Mózes vezetésével D-re a Sínai hegy felé haladtak. Ez a feltételezés magyarázatot ad a Kivonulás könyvében található különbözô hagyományokra. A Kiv 14,10-31-ben de Vaux elemzése alapján két hagyományt ismerhetünk meg: az egyik hangsúlyozza, hogy Isten megsemmisítette az egyiptomiakat (14,13.30 köv.; 15,21); a másik kiemeli a csodálatos átkelést a kettéválasztott tengeren (14,21-22). Mindenesetre az Úr a „harcos” (Kiv 15,3), aki megmenti a zsidókat. 47 (D) A pusztai vándorlás. A híres epizódok, mint pl. a zúgolódás és a lázadás, Mózes közbenjárása, gondviselô törôdés (manna, fürj, víz), és a 40 éves vándorlás különbözô hagyományokból származnak (JEP). A kivonulási útvonal körüli bizonytalanságok a Sínai, vagy a Hóreb, „Isten hegye” fekvésének meghatározásához kapcsolódnak (ld. de Vaux: EHI, 426-439). Néhány újkori kutató egyetért a hagyományos (bizánci) lokalizálással: a Sínai félsziget déli részén. Mások a hegyet Kádes vagy Kádes-Barnea környékére helyeznék (Ain Qudeirat környéke kb. 80 km-re Béersebától D-re). Más helymeghatározások: (→ 73:27). 48 A legfontosabb kérdés, hogy mi történt Sínainál. A Pent. a Kiv 19-tôl a Szám 11-ig mindent összefüggésbe hoz a „sínai pusztasággal”: a szövetségkötést, a dekalógust, és a teljes Tórát. G. Mendenhall (Law and Covenant in the Ancient Near East, Pittsburgh 1955; BAR 3, 3-53) nagy hatású, eredeti felismeréseket tartalmazó tanulmányának publikálása óta a szövetséget az ôsi közel-keleti szerzôdések, és különösen a hettita h béri szerzôdések felfedezésének fényében értelmezik. Ez az összehasonlítás hasznos a MTörv megértésénél, amely szerzôdési szövetség stílusában íródott. De D. J. McCarthy (Treaty and Covenant, AnBib
21A, Rome 1978) kimutatta, hogy „a szerzôdés analógiája Jahve és Izrael viszonyának virágzó állapotát mutatja, és nem az a gyökér, amelybôl a szövetség eszméje kinô” (293). Különösképpen a Sínai-hagyomány (Kiv 19,1–24,11) nem a szerzôdéskötés m faja szerint íródott, amely viszont kétségkívül hatással volt a szövetség nyelvezetére és eszméjére a késôbbi hagyományokban. A Kiv 24 rámutat a szövetségkötési rítusra, a szentségi táplálékra, amint „Izrael” Isten népévé válik. Ez a gondolat nem öszszeegyeztethetetlen a h béri viszonnyal, de a legalizmust el kell kerülni. A szövetség nem ugyanaz, mint a szerzôdés, hanem egyezmény (az együtt járó kikötésekkel), amely jó példa arra, hogy kifejezze az elkötelezett viszonyt, amelyet a szövetség jelez (→ 77:75–98). Míg a szövetség teológiája évszázadokon át fejlôdött, annak eredetét a sínai tapasztalatban nem szabad megtagadni (Perlitt, L.: Bundestheologie im Alten Testament, WMANT 36, Neukirchen 1969). 49 A Szövetség könyve (Kiv 20,22–23,33) feltételezi a letelepedett népet (Palesztínában) és kétségkívül egy késôbbi korban keletkezett, mint a Sínai tapasztalat. A dekalógus a jelen formájában (Kiv 20,1-17; vö. MTörv 5,6-21) bizonyára tartalmaz olyan elemeket, amelyek az eredeti mózesi vallásból származnak: kizárólagos igénye annak, hogy imádják a bálvány nélküli Istent (az elsô két parancsolat), azonban – úgy t nik – a többi parancsolat általános és egyetemes (talán még a szombat megtartása is?) ahhoz, hogy korlátozza az izraeliták életstílusát. 50 Von Rad (PHOE, 1-78) állítja, hogy a Sínaihagyomány eredetileg független volt a kivonulás hagyományától. Az elôbbi a szövetségi ünnep kultikus legendája, amely a Szíchembôl származik, míg az utóbbi a gilgali ünnepség kultikus legendája, amellyel megemlékeztek a Palesztínába való bevonulásról. A szerzônek pusztán irodalomkritikai érvei vannak: a Sínai említésének hiánya számos kulcsfontosságú szövegben, mint pl. a „hitvallás” a MTörv 26,5-9-ben. A hely elhallgatásása mint bizonyíték nem elegséges, hogy szemben állítsuk azzal a ténnyel, miszerint a hagyományok együtt léteznek a Pentateuchus legôsibb elbeszéléseiben (JE; vö. de Vaux: EHI 401-419). 51 A P hagyomány elfoglalja a Pent. központi részét (Kiv 25 – Szám 10), és így a teljes papi törvényhozást Mózesnek tulajdonítják. A sivatagi „sátor szentély” stb., – nyilvánvalóan régi hagyományok a papi írásokban, és azok különbözô cikkeinek megvitatását illetôen → 76:30–34. 52 A „sivatagi vándorlást” büntetésként értelmezik, amelyben azért részesültek, mert nem követték Józsue és Káleb vezetését (Szám 14,26-35), és úgy mutatják be, mintha az nemzedékrôl nemzedékre szállna, és Kádes-Barnea lenne a cselekmények központja (de vö. R. Cohen: BA 44 [1981] 93-107).
323
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:48–53
Sikertelen az a próbálkozás, hogy a Negeben keresztül jussanak Palesztínába (Szám 14,39-45). Ugyanakkor a Szám 21,1-3-ban a „kánaániták” fölötti gyôzelmet Hormánál feljegyezték, és úgy t nik, hogy ez beilleszkedik a Bír 1,16-17-be, jelezve, hogy néhány csoportnak (Simeon, Júda) sikerült Drôl beszivárogni Palesztínába (ld. Aharoni: LBib, 204-206, 214-218). A mózesi csoport behatolása Transzjordánián (→ 73:38–49) keresztül történt, ahol Edom, Moáb és Ammon királysága volt (ld. Szám 20,14–21,10-35; Aharoni: LBib, 204-206). Szihon és Óg király fölött aratott gyôzelmek, amelyek Arnontótól É-ra, illetve Jabboktól É-ra történtek, hagyományossá váltak Izraelben (ld. Szám 21,21-35; Zsolt 136,17-20). Transzjordánia védtelennek látszott a támadókkal szemben. Moáb síkságaihoz közel, Bálám jóslata után (→ 5:44–51), Mózes meghalt a Nébó hegyen. Fátyol borítja azt tényt, hogy Mózes nem lépett az ígéret földjére, és ez lehetôvé tette, hogy számos magyarázat keletkezzen a hagyományban (Szám 20,12; MTörv 1,37). Izrael h tlensége a peori Bállal (Szám 25) annak a jele volt, hogy a Baál kultusz már létezett Kánaánban. 53 (E) Kánaán. A XIII. sz. vége kedvezett a kánaáni letelepedésnek. A termékeny félhold tele volt élettel, köszönhetôen a tengeri népek vándorlásainak. Ami mindennél fontosabb, hogy egyetlen hatalom sem uralta ezt a földrészt, mint ahogyan a korábbi századokban, amikor az egyiptomiak, hettiták, mitanniak és az asszírok versenyeztek a Palesztína fölötti uralomért. Az egyiptomiak uralma a vége felé járt, bár jelenlétük az erôd-városokban, mint Megiddó, Bétsán és Gazar a XII. sz.-ig bizonyított. A kis-ázsiai Hettita birodalomnak véget vetett a tengeri népek inváziója. Kis királyságok jöttek létre Moáb, Edom és Ammon területén. Annak ellenére, hogy harcban álltak az asszíriaiakkal, az arámok (ahlamuk) ÉK-rôl tudtak behatolni Palesztínába. A politikai pangás megteremtette a letelepedés lehetôségét a zsidóknak és más csoportoknak. A „kánaániták, hettiták, hivviták, periziták, girgasiták, amoriták és jebuziták” (Józs 3,10) fölsorolás találóan fejezi ki a népek örvénylését (ld. G. Mendenhall: The Tenth Generation, Baltimore 1973, 142-173). A politikai szerkezetet a városállamok határozták meg. Ezt a helyzetet Egyiptom évszázadokon át jóváhagyta, mivel kezében volt a fô irányítás. A kiskirályok „h ek” voltak a fáraóhoz, akinek sarcot fizettek, de az amarnai levelek a XIV. sz.-ból azt mondják, hogy nehézségeik voltak, különösen a hapirukkal (DOTT, 38-45; E. Campbell: BA 23 [1960] 2-22). 54 Az egyiptomi hatás kiterjedt a kánaáni kultúrára, de a vallás ettôl függetlenül fejlôdött, mint az ugariti vallásos szövegek mutatják. Az istenségek É-on a hegyen lakoztak (Szafon, a késôbbi Kaziusz hegy, Ugaritól 35 km-re ÉK-re). Él volt az istensé-
gek élén, de Baál (Hadad) túlszárnyalta ôt. A három legfôbb istennô: Asera (qnyt ilm, talán ô volt az „isteneknél” az erôs szexuális jellem teremtôje), Asztarte (Astoret) és Anat (a „sz z” és harcias természet ), tetteik jól ismertek az ugariti szövegekbôl. A kánaánita istentiszteletet jellemezte a termékenységi rítus, amely tartalmazta a kultikus prostitúciót. (ARI, 68-94. Gray, J.: The Legacy of Canaan, VTSup 5, Leiden 1957, 113-159. Craigie, P.: Ugarit and the Old Testament, Grand Rapids 1983.)
55 (F) A hódítás. A „hódítás” bibliai elbeszélése a konkrét eseményeket epikai stílusban s rítette össze. Mindent Józsuénak tulajdonítottak, miként minden törvényt Mózesnek. A hódítást három hadjáratban képzelték el: Jerikó és Ai elfoglalása a központi hegyvidékben; gyôzelmek D-en, miután szövetkeztek a gibeonitákkal; végül támadás É-on, amelyben Hazor elesett. Nem semmisítették meg a kánaánitákat teljesen, a cherem vagy „ítélet”-háború ideája ellenére sem – ez az ôsi közel-keleti kultúra jellegzetessége volt, amelyben Izrael osztozott (ANET, 320). A szöveg világossá teszi, hogy az erôd-városokat (Megiddó, stb.) nem vették be, és a kánaániták vagyona is megmaradt. Ennek „magyarázatát” a Bír 2,21-23 adja meg. 56 A modern korban több forgatókönyv alakult ki a hódításról. Albright és mások (pl. J. Bright) a Józs 1–12-ben található adatokra összpontosítottak és összefüggésbe hozták a lerombolt városok régészeti bizonyítékaival, amelyeket a bibliai feljegyzés említ. A régészeti leletek azonban több gondot okoznak, mint amennyit megoldanak: még ha a régészeti adat bizonyítja is, hogy a Bibliában említett városok közül valamelyiket lerombolták, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy valóban az izraeliták rombolták le azokat. Sôt, sok esetben úgy t nik, hogy egyes városokat, amelyeket a Biblia szerint ôk romboltak le, még el sem foglaltak ebben az idôben (Jerikó, Ai, Gibeon → 74:79 köv.). Az úgynevezett bevándorlás modell, amely Alt, Noth és M. Wippert nevéhez f zôdik, megköveteli a különbözô törzsek viszonylag békés beszivárgását. Bár a csatározások nem hiányoztak, a Józs 1–12-ben a hódítás úgy néz ki, mint egy etiológiai összetétel, amelyek a jelen helyzetre adnak magyarázatot (miért van Ai „romokban”?). Mendenhall tagadja, hogy bármilyen „valós hódítás” lett volna, és a letelepedést szociopolitikailag magyarázza, mint „paraszt felkelést” a kánaánita városállamok ellen. Akik ebben részt vettek, azok közé a zsidókat is be kell sorolni. „Kivonultak” a városállamok hálózatából, és végleg egyesítette ôket a mózesi csoportok törzsi társadalma. Gottwald megközelítette ezt az álláspontot, de hangsúlyozta a felkelés mozzanatát, amely magában foglalja az átmenetet az elnyomott proletariá-
324
75:53–58
IZRAEL TÖRTÉNETE
tustól a viszonylag egalitariánus társadalomig, amelyben a hatalmat megosztják. Természetesen nincs tudományos egyetértés a „hódítás” természetérôl. (AEOT, 175-221. Aharoni: LBib 191-285. Albright: BP, 24-34. BHI, 129-143. Gottwald, N.: The Tribes of Yahweh, Maryknoll 1979, különösen a 191-233. Mendenhall, G.: „The Hebrew Conquest of Palestine”, BA 25 [1962] 66-87; BAR 3, 100-120; NHI, 53-84; Palestine in Transition [szerk. D. N. Freedman és D. Graf] Sheffield 1983. Soggin: HAI, 138-171. Ld. még BA 39 [1976] 55-76, 152-157.)
57 Nehéz meghatározni „Izrael” identitását ebben a korban. A békés hatalomátvétel Szichemben (Józs 24,1-18; magában foglalja Efraim és Manasze egész területét) azt sugallja, hogy a jövevények itt több törzzsel találkoztak, amelyek rokonságban voltak velük (→ 73:101). Megjegyzendô: a szichemi ásatások azt mutatják, hogy a várost nem rombolták le a XIII. sz.-ban (BAR 2. köt., 258-300). Sôt, a szichemi szövetség ünneplése (Józs 24,14-15) feltételezi, hogy Izraellel más csoportok (kánaániták) is együtt éltek. A hébereket úgy írják le, mint „az ôsök kevert tömegét” (Kiv 12,38; vö. Szám 11,4), akik kivonultak Egyiptomból. Feltehetôleg mások is azonosítottak magukat velük Gósenben. Indokolt feltételezni, hogy az elôzô századokban már mozgásban voltak a héberek Palesztína felé, és sokan Palesztínában maradtak anélkül, hogy valaha is Egyiptomba mentek volna (Albright: BP, 32). A kivonulás hagyománya fokozatosan mindenkié lett, amint különbözô etnikai csoportokkal egybeolvadtak. 58 A görög „amfiktónia”-fogalmat elôször Noth alkalmazza (NHI, 85-137) a törzsi társadalom természetének megjelölésére. Ez szentségi törzsi társadalmat jelent, amely a központi szentély körül egyesül, és hasonlít a görög szervezetekre. Ez a felfogás idejét múlta (vö. de Vaux: EHI, 695-715; C. de Geus: The Tribes of Israel, Asen 1976), bár valamiféle laza törzsi társadalom létezett. Ha mégsem létezett a sínai-hegyi élmény óta, akkor ez az esemény hamarosan gócponttá vált, amely körül egyesültek a Kánaánban élô törzsek. A 12 törzs egyenes vonalú leszármazását a közös elôdtôl nem lehet szigorúan értelmezni: a genealógia inkább kulturális, mint biológiai kapcsolatot fejez ki. Arra a viszonyra reflektál, amelynek földrajzi, kereskedelmi vagy más megfontolandó alapja van. Az egység, amelyet a törzsi társadalom kialakított, elsôsorban vallási és nem politikai volt, ahogyan erre a bírák-korabeli törzsek individualista magatartásából következtethetünk. Ebben a korai idôszakban az istentiszteletek központjai valószín leg többször változtatták helyüket: Szíchem, Bétel, Siló (amelyet végül a filiszteusok romboltak le Sámuel korában). A megôrzött listákon a törzseket két különbözô módon nevezik.
Az ôsibb forma tartalmazza Lévi törzsét (Ter 29,31–30,24; 49,1-27) és József (Efraim és Manassze) törzsét, ezeket egynek mutatja be. A késôbbi formában Lévi hiányzik, Efraim és Manassze különálló törzsként szerepelnek (Szám 24,4-51). A 12 törzs egyesülését nem a szövetség hozta létre; emögött összetett történeti folyamat húzódik, amelyet nem tudunk megragadni (ld. de Vaux: EHI, 717-749, 775-824). 59 (G) A bírák. A bírák kora általánosságban a korai vaskorba helyezhetô, 1200-tól 1050-ig. (A 410 év sematikus, a kronológia megvitatásához ld. de Vaux: EHI, 689-693). A korszak története nem folyamatos, de különálló események sorozata, fôként helyi terület ek. Ezt az állítást világosan illusztrálja a Bír 2,10–3,26, amely magában foglalja a b n, az elnyomás, a megtérés és felszabadulás sorrendjét (és visszhangozza a deuteronomista történelem-teológiát). Ugyanakkor a címkék megvilágosítják a kor történetét. A törzsek legtöbb esetben önállóan cselekedtek, amikor megtámadták szomszédaikat, pl. Debóra éneke több törzsnek felrója, hogy nem m ködtek együtt (Bír 5,15-17). A földrajzi helyzet növelte a különálló csoportok individualizmusát. A galileai törzseket az ezdreloni síkság választotta el a központi területtôl (→ 73:105–111); a központi hegységet több területre osztotta a sok völgy. A Jordán völgye elvágta K-et Ny-tól. 60 Az izraeliták a letelepedés folyamatában voltak, és új életstílusra álltak át, fôleg a gazdálkodásra. Elkezdôdött a kánaáni kultúra asszimilálása, amely késôbb kiterjedt Baál és Asztarte kultusz tiszteletére, akiket több megmaradt kánaáni „magaslati” helyen imádtak. Baál, a termékenység istene volt az ország birtokosa, akit ki kellett engesztelni. Jahve volt a történelem Istene, aki megmentette Izraelt; de most a termékenység és a termés bôségének biztosítása volt a mindennapi probléma. Jahve magára vette Baál vonásait, és az eredmény szinkretizmus lett. A kánaáni magaslatok közelebb voltak és rítusaik érdekesek, ellentétben a silói szentéllyel, ahová idônkénti elzarándokoltak (ld. J. L. McKenzie: The World of the Judges, Englewood Cliffs 1966, 34-44). 61 Nehéz meghatározni a bíra (ëÜf ) eredetét és szerepét (ld. de Vaux: EHI, 751-773). Úgy t nik, a bíra elsôdlegesen karizmatikus katonai vezér, „szabadító” (Bír 2,16; 3,9). A törzsek többirányú támadásoknak voltak kitéve (minden olyan csoport részrôl, amely a gyôzelemben reménykedhetett). Otoniel sikeresen ellenállt „a két folyó menti arámi” (amennyiben Arámot kell Edom helyett olvasni) Kúsan-Resátaim betörésének. A hagyomány Otonielt azzal a személlyel azonosítja, aki Júda helyett Debirt vette be (Bír 1,11-16). A balkezes Ehud merész hôstettével agyonverte a moábi Eglont és ezzel sikeressé tette a Moáb elleni hadjáratot, amellyel a Jordán folyótól K-re szorította a moábitákat. Debóra inspirálta Bárákot és több É-i törzset, hogy
325
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:58–63
a Jezreli síkságon a kánaániták ellen harcoljanak, akiket Sisera vezetett. A kánaáni harci kocsik sikerét szertefoszlatta a viharos esôzés, amely megárasztotta a Kison folyót (Bír 4,15; 5,20-21) és lehetôvé tette az izraeliek gyôzelmét. Az esemény idôpontját nem lehet meghatározni (ld. Bright: BHI, 179 követve Albrightot), de ez inspirálta az ÓSzben olvasható egyik legkorábbi zsidó költeményt (→ 8:26). 62 A mádiániták, amalekiták és a sivatagi arabok (qedemiták) rabló hadjárataival Gedeon (Jerubbaal) a központi fennsíkon szállt szembe. Hadi történeteinek részletei sokat elárulnak a harcok kiterjedésérôl és az irodalmi díszítésrôl, amely jellemzô volt a korai, gyôzelmi történetekre (pl. a gyapjúról szóló rész, Bír 6,36-40). Ain Harod melletti gyôzelmét követte Zebah és Calmunna ki zése a Jordánon túlra, ahol agyonverte ôket (Zsolt 83,12). Megjelenik már az Efraim törzs hatalma (Bír 8,1; vö. Sibbólet részlet 12,1-6) – a késôbbi É-ra és D-re osztódásnak a jele. Amikor Gedeon elutasította (?) a királyság felajánlását, akkor már létezett egy koraérett mozgalom a királyság létesítésére, és ezek után fia Abimelek megalapított egy bizonytalan, rövid élet „királyságot” (Bír 9). Úgy t nik, hogy egyesítette a szichemi kánaánitákat és az izrael szomszédságában élôket, akik fölött uralkodott – Arumahban élt, de Szichemet a kormányzója által irányította. 63 Származása és élete ellenére – számkivetettként élt Transzjordániában – Jeftét arra kérték a gileádi emberek, hogy segítségükre legyen az ammonitákkal szemben. Sikere kötelezte ôt, hogy teljesítse azt a kegyetlen fogadalmat, amely szerint saját lányát fel kellett áldoznia. A törzs nyers erkölcsi felfogását illusztrálja ez az eset és a függelék is (Bír 17–21). Sámson hôstettei jelzik Júda reménytelen helyzetét – honfitársai átadják ôt a filiszteusoknak (15,12-14). Erejérôl és bátorságáról szóló történetek tovább éltek a leigázott törzsben, amelyek ébren tartották a reményt. Ezeket a filiszteusok szatírájaként hagyták az utókorra. Nagyon kevés részlet ôrzôdött meg az ún. kisbírákról, akik inkább bírókként, mint sem hadvezérekként tevékenykedtek. Valószín , hogy néhányan közülük nem izraeliek voltak. Samgár hôstettei a filiszteusok ellen Sámsonra emlékeztetnek. A neve, „Anat fia,” tanúsítja a kánaánita (ugariti) istenség befolyását a vidéken. 64 (IV) A királyság és a fogság (Kr.e. 1020–539 k.). A Saul által alapított királyság válasz volt a nép követelésére, mivel azt akarták, hogy olyanok legyenek, mint „más nemzetek” (2Sám 8,20). A „más nemzetek” a szomszédos országok népei, mint Moáb, Edom, az arámok, természetesen Egyiptom és az Eufrátesz-Tigris völgyének lakosai. Lehetetlen megragadni Izrael történetének alakulását anélkül, hogy áttekintenénk Izrael szomszédságát és a
nagyhatalmakat. A fejlôdés fontosabb szakaszait a különbözô csoportok önálló tárgyalásánál fogjuk jelezni. (Hallo, W. – Simpson, W.: The Ancient East, New York 1971. Moscati, S.: The Face of the Ancient Orient, Garden City 1962. Oppenheim, A. L.: Ancient Mesopotamia, Chicago 1964. Wiseman, D. (szerk.): Peoples of Old Testament Times, Oxford 1973. Ld. még „Cities and Lands of Israel’s Neighbors” in BAR 2, 3-188 és a megfelelô címszavakat in IDB, IDBSup és DBSup.)
65 (A) A nemzetek. KÁNAÁNITÁK. Ezt a fogalmat tág értelemben vesszük a különféle népek jelölésére, amelyek „Kánaán” földjén éltek, ahová az izraeliek végülis betelepedtek. Fontosnak tekintjük a különbözô hatások kulturális megnevezését, amelyek összeütközésbe kerültek Izraellel. É-on a föníciaiak az ôsi Ugarit (Ras-Shamra → 74:72) mentén fontos szerepet játszottak Baál vallás fejlôdésében, amelynek kiemelkedô szerepe van a Bibliában. A bibliai korban a beékelôdött kánaáni települések évszázadokon át fennmaradtak és ezzel elômozdították a vallási szinkretizmust, amelyet olyannyira kárhoztattak a próféták. 66 FÖNÍCIAIAK. A tíruszi, a bibloszi és a szidoni kolóniák híresek voltak tengerjáró bátorságukról (Tíruszról ld. BA 42 [1979] 23-24). Salamon a tíruszi Hírámmal hozott létre tíruszi hajóflottát Ecjón-gebernél (1Kir 10,22). A vallás befolyását Ácháb király és Jezabel (a szidoni Etbaál lánya) közötti házasság mutatja, aki elômozdította a Baál–Melkart kultuszt Szamáriában (1Kir 16,31). Bár a föníciaiak „fedezték” fel az írást, nem maradtak fenn jelentôs irodalmi emlékek, kivéve az ugariti dokumentumokat a XIV. sz.-ból, amelyeknek óriási hatása volt a bibliakutatásra (ANET, 129-155; Craige, P.: Ugarit and the Old Testament, Grand Rapids 1983; Harden, D. B.: The Phoenicians, New York 1962; Moscati, S.: The Wold of the Phoenicians, London 1968). 67 FILISZTEUSOK. Anakronizmusnak t nik, hogy a „filiszteusokat” a pátriárkai korban említik. Feltehetôleg az Égei-tenger vidékén éltek. A filiszteusok, akikrôl Palesztína a nevét kapta, a Földközi tenger felôl betolakodó tengeri népek részét alkották, s akiket végül III. Ramszesz 1200 körül visszavert Egyiptomból. A filiszteusok (megközelítô) hazája Ám 9,7 alapján Kaftor (Kréta). Egyiptomtól elszenvedett vereségük után a DK-i partvidéken telepedtek le, ahol megalapították a Pentapoliszt (Gáza, Askelón, Asdód, Gát és Ekrón). Terjeszkedésüket É-on egészen Gilboáig, ahol az ellenük folytatott harcban Saul elesett, a Bír és 1–2Sám-ben jegyezték fel. Végül Dávid törte meg hatalmukat, de nem vonta ôket saját királysága alá (2Sám 5,17-18; 8,1). Ritkán találunk említést a filiszteusok cselekedeteirôl (Gebbetonnál, 1Kir 16,15-17; Hiszkija hadjárata 2Kir 18,8), gyakorlatilag elt nnek a bibli-
326
75:63–70
IZRAEL TÖRTÉNETE
ai feljegyzésekben. A filiszteusok uralmának az asszírok és a babilóniaiak inváziója vetett véget. Az asszíriaiak kegyetlenül megtámadták Gázát, Askelónt és Asdódot (vö. Iz 20,1), és a filiszteusi terület ütközôzónaként szolgált számukra az egyiptomiak elleni harcban (→ 74:95–104). 68 EDOM. Edom, Moáb és Ammon jelen voltak Transzjordániában a zsidók bevonulásakor (→ 73:38–49). Politikai és kereskedelmi kérdés húzódott meg Edom végleges leigázása mögött, amelyet Dávid és Salamon vitt véghez. A királyság kettéosztása után ideiglenesen függetlenségre tett szert. Az Asszír uralom alatt Edom Moábbal együtt rendszeresen adót fizetett az uralkodónak (ANET, 281-281). A „bölcsességérôl” híres (Jer 49,7; Abd 1,8) Edomot többször úgy emlegeti az ÓSz, mint aki ujjongott Jeruzsálem lerombolásán (Abd 1,12-13; Zsolt 137,7). Edom végül megadta magát a nabateusi királyságnak, de Idúmeában megôrzött valamilyen azonosságot a késôbbi korban (→ 73:84; BARev 14 [2, 1988] 28-41). 69 MOÁBról Izrael korai történelmében találunk említést, amikor Bileám Bálák királlyal együtt elátkozta Izraelt (Szám 23–24). Ehud ekkor ölte meg Eglon királyt (Bír 3,15-20). Dávid bekebelezte Moábot a birodalomába, de a gyôzeleme nem tartott sokáig. Mesa király híres sírköve (ANET, 320-321) tanúsítja Moáb elnyomását Omri uralkodása alatt és felkelésüket Ácháb király halála után (2Kir 3,4). Moáb képtelen volt ellenállni Asszíria támadásának. 70 AMMONt Moábbal együtt keser gúnnyal illeti a Ter 19,30-38. Számos utalást találunk a korai történelem harcaira (Jefte a Bír 10–11. fej.-ben; Saul a 1Sám 11; Dávid a 2Sám 10,1-4; 12,26-31). RabbatAmmon elfoglalása után Dávid királyságával egyesítette Ammont. Amikor Dávid Machanajimba menekült fia, Absalom felkelése elôl, akkor „Sóbi, az Ammon fiainak Rabbátjából való Naás fia” (2Sám 17,27) gondoskodott róla. Úgy látszik, hogy az ammoniták Salamon uralkodása után függetlenné váltak, és úgy említik ôket, mint akik más országokkal szövetségben Qarqarnál ellenálltak az asszíroknak (Kr.e. 853; ANET, 279). Az ammonita királyokról ld. a BA 48 (1985) 169-172. Asszíria hatalma végül is állandosult, s így Ammon Asszíria vazallusává lett. Az ammoniták fellázadtak Cidkija ellen (vö. Jer 27,3), és fontos szerepet játszottak Gedalja halálában (Jer 40,14; 41,15). A VI. sz.-ban megsz nt állami létük, és az ország területe a Perzsa Birodalom része lett. A zsidó nép, amelyet Tóbiás vezetett (Neh 2,10), és akitôl a tekintélyes Tóbiás-család származik, beékelôdött az ammoniták közé (→ 130). 71 ARÁMOK. Az arámok D-Szíria területén Dávid uralkodásának kezdetéig kis királyságokat alapítottak: Arám-Zobah, Tob és Maakah. A zobahi Hadadezer király uralkodása alatt Dávid legyôzte
ôket (2Sám 10). Úgy látszik, hogy a következô Arám királyság komoly gondot okozott Izraelnek. Már a királyság megosztása után az arám-damaszkuszi Benhadadot segítségül hívta a júdai Aza az izraeli Bása ellen (1Kir 15,18-20), és leválasztotta Észak-Galileát az É-i királyságtól. A damaszkuszi arámok és az izraeliek viszonyát az idôszakos háborúk jellemezték. Bár egyesültek, hogy Qarqarnál (853) visszaverjék az asszír fenyegetést, hamarosan harcban álltak egymással Rámót-Gileádnál (1Kir 22). Annak ellenére, hogy az asszír fenyegetettség nem enyhült, Damaszkusz Házaél ideje alatt egyre hatalmasabb lett, egészen a Transzjordánián túli Arnonig terjeszkedett (2Kir 10,22-33), és Júdát is adófizetésre kényszerítette (2Kir 12,17-18). III. Adad-nirarival azonban a szerencse megfordult és a Arám-Damaszkusz komoly adót fizetett az asszíroknak. Az izraeli Joás („a szamariai Ia-’a-su,” mint ahogy a Tell All-Rimai feliraton szerepel a neve; A. Cody: CBQ 32 [1970] 325-340) háromszor támadta meg az arámokat (2Kir 13,24-25) és visszaszerezte azokat a városokat, amelyeket Házaél elvesztett. Az izraeli II. Jeroboám visszanyerte Transzjordániát. Halálra volt ítélve a damaszkuszi Rezin és az izraeli Pekach erôfeszítése, hogy a szír–efraimi háborúban (Iz 7) megnyerjék az uralmat Júda felett, mivel III. Tiglatpilezer 732-ben egyszer és mindenkorra szétverte az arámokat. Ezután az arámok ugyanúgy szétszoródtak az asszír provinciákban, mint ahogyan az izraeliek nagy része a 733-as asszír hadjárat után (2Kir 15,29-30). 72 EGYIPTOM. Salamon a fáraó lányát (valószín leg Sziamunt) vette feleségül; mindazonáltal a lázadó Jeroboám menedékjogot kapott Egyiptomtól. Rövidesen Salamon halála után Sisák fáraó fosztogatta Jeruzsálemet és betört Negebre és É-ra (a karnaki Amon templom felirata szerint). Több mint 150 helységnév van feljegyezve (ezek elemzését ld. Y. Aharoni: LBib, 323-330). De Egyiptom nem volt olyan erôs, hogy helyreállítsa a régi uralmat Palesztína fölött. Egészen az Asszír Birodalom hanyatlásáig nem kaptak különösebb szerepet, amikor Nekaó fáraó megpróbálta támogatni a roskadozó Asszíriát a babiloni rohammal szemben. Joziját megölték Megiddónál (609), amikor az ellenállt az egyiptomiaknak, és testvérét Joakimot helyezték a trónra, hogy Egyiptom vazallusa legyen (2Kir 23,29-35). Nabukadnezár babiloni hadseregével gyôzelmet aratott (605) Karkemisnél Nekaó fölött és ezzel véget vetett az egyiptomi terjeszkedésnek. Egyiptom semmilyen szerepet sem játszott Izrael történetében Nagy Sándor birodalmának megosztásáig, amikor a III. sz-ban a ptolemaioszok ragadták magukhoz a Palesztína fölötti uralmat. 73 ASSZÍRIA. II. Asszúrnaszirpal (kb. 883–859) uralkodása alatt Asszíria katonai hatalma újra feléledt és fosztogató betöréseivel megerôsítette befolyását az Eufrátesz és Tigris mentén. A zsák-
327
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:70–74
mányszerzô hadjáratok elôkészítették az utat III. Szalmanasszárnak, Ácháb kortársának, hogy az észak-szíriai városállamokat (Karkemist, Adinit, stb.) meghódítsa. Ez a fenyegetés a dél-szíriai államokat (Hamat, Damaszkusz) arra késztette, hogy rávegyen más kishatalmakat, hogy szövetségre lépjenek Szalmanasszár ellen a qarqari csatában az Orontesz folyónál (853). Bár az asszír évkönyvek gyôzelemrôl beszélnek (ANET, 278-279), a helyzet inkább holtponton volt. Szalmanasszár következô hadjárata nem terjedt messzire. Idôközben Izrael és Damaszkusz között újra kiújultak a harcok (1Kir 22). Az asszír uralom elkerülhetetlen volt, a harcok folytatódtak, míg 841-ben Szalmanasszár Izraelt adófizetésre kényszeríttette (Jéhu király). Végül más katonai vállalkozások K-en ahhoz vezettek, hogy Ny-on Asszíria elvesztette hatalmát, és a damaszkuszi Házaél megtámadta Izraelt, sôt még Júdát is (bevette Gátot, 2Kir 12,18). A Biblia ezért tekinti III. Adad-Nirarit megmentônek (2Kir 13,5), mivel 805-ben legyôzte Damaszkuszt. Hatalma a Földközi tengerig terjedt és Izrael („Omri országa”) is az adófizetô nemzetek közé tartozott (ANET, 381). 74 Ahogyan Asszíria katonai szerencséje hanyatlott az elkövetkezô 50 évben, Palesztína megmenekült a további fosztogatásoktól. Ennek megfelelôen sikeres uralkodók voltak Júdában (Uzija) és Izraelben (II. Jeroboám). Késôbb új király, bitorló jelent meg a trónon: III. Tiglatpilezer, aki egy sor sikeres hadjáratot vezetett. Az izraeli Menachem adót fizetett és hamarosan harcra készen állt. Ennek következménye lett a szír–efraimita háború. A damaszkuszi Rezin és az izraeli Pekach képtelen volt meggyôzni Acházt, hogy lépjen velük koalícióba Tiglatpilezer ellen. Tiglatpilezer „elfogadta” Acház segélykérését, azzal, hogy adót fogadott el tôle. Feldarabolta Izraelt (2Kir 15,29), vazallusi állammá redukálta és Pekachot felcserélte Hóseával. Tiglatpilezer utóda, V. Szalmanasszár uralkodása alatt Hósea részese volt az asszírellenes öszszeesküvésnek, amelyet Egyiptom vezetett, és ez ismét bosszúhadjáratot eredményezett. Szamariát három éven át ostromolták (2Kir 17,5) végül 722–721-ben elesett, valószín leg Szárgon, Szalmanasszár követôje alatt (ANET, 284-285). Szárgonnak komoly nehézségei voltak a babiloni MeródákBaladánnal (2Kir 20,12), akit Szanherib gyôzött le. 75 Szanherib bibliai dicsôségét Hósea uralkodása alatt Jeruzsálem fölött aratott gyôzelmével (701) nyerte el (2Kir 18,13–19,36; Iz 36,1–37,37; 2Krón 32,1-22). Bár egy-két ostroma még mindig problémát okozott (→ 10:65–66). Szanherib azzal dicsekedett, hogy Hóseát „mint madarat a kalitkában” tartja (ANET, 288), és adót kap tôle, de szerencsére Jeruzsálemet felszabadították. Szanherib még megsemmisítette Babilont, mielôtt Asszarhaddon követte volna a trónon. Asszarhaddon egyiptomi invázió-
ja Tírhaka fáraó ellen (2Kir 19,9) és Téba lerombolása (Náh 3,8-10) ellenére Asszíria hatalma csökkeni kezdett. Asszúrbanipál (668–629) hadseregét Pszametich fáraó ki zte Egyiptomból. Manassze hosszú jeruzsálemi uralkodása idején (687–642) azonban teljesen az asszírok fennhatósága alatt állt. Asszúrbanipál halálával a júdeai Jozija kiterjeszthette reformjait (és irányítását) az izraeli királyság korábbi területére (2Kir 23; 2Krón 34–35). A történelem iróniája, hogy amikor 612-ben Ninive végre a káldeusok kezébe került (vö. Náh), akkor Egyiptom az asszírok oldalára állt, hogy támogassa ôket abban a törekvésükben, hogy ellenálljanak a hatalmában növekvô újbabilóni birodalomnak Ld. A. C. Brockman: The Luck of Niniveh, New York 1978. 76 BABILONIAK. A „Babilon” kifejezés Bábel városára (a mai Bagdadtól D-re) vonatkozik és ugyanakkor a Tigris és Eufrátesz-i síkság D-i részét is jelenti, amely a nagy ôsi akkád és sumér kultúrák bölcsôje volt. A Gilgames-eposzból, Hammurabi kódexébôl, valamint más forrásokból nyilvánvaló a babilóniak hatása a Bibliára. A Ter 11,27-31 szerint Ábrahám errôl a területrôl, „a káldeai Urból” jött (→ 73:15–19). Izrael történeti idôszakában az Újbabiloni Birodalom szerepel. Az asszírok a babiloniak fölött 900–700 között uralkodtak, de mire Hósea színre lépet, addigra a babiloni MeródákBaladán szövetkezett Júdával az asszírok ellen (2Kir 20,12-15). Nabopolasszár felemelkedése (626) biztosította Babilon uralmát a „termékeny félholdon”. Elôkészítette az utat olyan mozgalmas eseményeknek, amelyek következtében 10 évvel Jeruzsálem sikeres ostroma (597) és az elsô júdeai vezetôk szám zetése után, 587-ben Babilon Nabukadnezár hadseregével megsemmisítette Jeruzsálemet. A júdaiak babiloni fogsága azzal ért véget, hogy miután az ansani Kürosz 539-ben bevette Babilont, megengedte visszatelepülésüket Jeruzsálembe (→ 117). 77 A PERZSÁK. A bibliai korban élô perzsa népek fölött Achaemenid királyok sora uralkodott. Területük többé-kevésbé azonos volt a mai Irán területével. Az I. évezredben két uralkodó törzs, a médek és a perzsák telepedtek le az urmiai tó alatt. A médek több mint egy évszázadon át szembeszálltak az asszír hatalommal, de csak 612-ben szövetkeztek a babilóniakkal, hogy megsemmisítsék Ninivét. Gyôzelmük rövid ideig tartott, mert az ansani (Nagy) Kürosz egyesítette a perzsa törzseket, és 550 k. legyôzte a médek fôvarosát Ekbatanát. A hatalmas perzsa birodalom (539–331) elindult azon az úton, amelyen sorjában legyôzze Babilont, Egyiptomot, Kis-Ázsiát és majdnem Görögországot is (az uralkodók felsorolása → 25:3). Kürosz azzal folytatta, hogy 539-ben elfoglalta Babilont, és vallási toleranciájából fakadóan megengedte a zsidóknak, hogy visszatérjenek hazájukba. A zsidó restauráció korszaka Dáriusztól Artaxerxészig (520–445) felje-
328
75:74–78
IZRAEL TÖRTÉNETE
gyezi a perzsák befolyását Palesztínában (→ 117–125). Nehemiástól (445) Nagy Sándorig (333) tartó idôszak a perzsák sötét kora. Nagy Sándor III. Dáriusz fölött aratott Granikusz és Gaugamela melletti gyôzelmével elkezdôdött a hellenista korszak (→ 126–144). 78 (B) Saul (1020 k.). A XI. sz.-ban Izrael létét legjobban a filiszteusok fenyegették (→ 67), akik öt tengerparti városállamot alapítottak. A Sámson történetek (Bír 13–16) illusztrálják Júda fölötti uralmukat. A vas birtoklásának filiszteus egyeduralma (1Sám 13,19-22) hátrányos helyzetbe szorította az izraelitákat. Áfek melletti gyôzelmük lehetôvé tette, hogy az É-i területre lépjenek (1Sám 4; számos törzs vett részt ebben a harcban és a frigyláda a filiszteusok kezére került). Ebben a krízishelyzetben két alak emelkedett ki: Sámuel a „próféta” és Saul az elsô király. Sámuel ellentmondásos személyiségnek látszik, mivel születésérôl, hivatásáról és cselekedeteirôl szóló elbeszélések változó természet ek. Ifjúságát nazírként töltötte (1Sám 1,11; Szám 6) a silói szentélyben, mint szolga, Héli pap mellett. A Biblia úgy mutatja be ôt, mint látnokot és prófétát, aki a régi törzsi jogokat képviselte Saullal, az új királlyal szemben. Ebben a korban, és Sámuellel kapcsolatosan, megjelennek az eksztatikusok csoportjai, akik hasonlítanak a kánaáni prófétákhoz. Végül Sámuelt is úgy jellemzik, mint az utolsó bírát (1Sám 7,2-7), aki Bételnél, Gilgalnál és Micpánál gyakorolja hivatalát. Ebben az értelemben ôt a bírákkal hozzák összefüggésbe abban a sematizált jelentésben, amely Sámuel a filiszteusok fölött (7,10-14) aratott gyôzelmérôl szól; így ezt ennek megfelelôen kell kezelni. Saul uralkodásának idejére jutott a filiszteus elnyomás legnehezebb idôszaka. 79 A filiszteusok fenyegetése a király vezetése alatt egyesítette a törzseket a közös ellenség leküzdésére. A királyság bevezetését Izraelbe két hagyomány ôrizte meg: az egyik kedvezô a monarchiára nézve (1Sám 9,1–10,16; 11), a másik azzal ellenséges (8; 10,17-27; 12). Az elsô, a fiatal Saul története, aki keresi az elveszett szamarakat, és helyette királyságot talál, amikor Sámuel felkeni ôt Rámánál. A másik elbeszélés egy korszak végét mutatja be, ahol Sámuel, mint az „utolsó bíra” enged a nép követelésének, hogy olyanokká váljanak, mint más népek. úgy t nik, hogy Saulra úgy tekintettek, mint aki folytatja a bírák karizmatikus irányvonalát; megkérdôjelezhetô, vajon kezdetben királynak tekintettéke. A Biblia azt mondja, hogy ôt n g d-nak jelölték ki (1Sám 9,16; 10,1; hasonlóan Dávidról 2Sám 7,8), és nem pedig melek-nek, vagy királynak. A n g d kifejezés árnyalata ismeretlen maradt (katona vezér, trónörökös?) Bizonyára nem dicsekedhetett látványos udvartartással és hatékony kormányzati rendszerrel. Sault jelentékeny mértékben segítették a kezde-
tekben elért sikerei, mint pl. az ammoniták elleni gyôzelem a gileádi Jábes mellett (1Sám 11), ahol a filiszteusok nem avatkoztak közbe. Fiának, Jonatánnak köszönhetôen (1Sám 14) helyi gyôzelmet aratott a filiszteusok fölött Makmásnál. Sámuellel azonban vitába szállt (két beszámoló szól errôl az 1Sám 13. és 15. fej.-ben); depressziós és az irigységtôl ôrjöngô rohamai voltak, amelyek megjelennek azokban az elbeszélésekben, amelyek a Dáviddal való kapcsolatáról szólnak. Bukását véglegesítette a papok tömeges lemészárlása Nobnál, és szánalmas alakként jelenik meg az „endori halottidézô” történetben. Idôközben a filiszteusok nyomása is egyre növekedett, amely a gilboai megsemmisítô vereségben csúcsosodott ki, ahol mind Sault, mind a fiát, Jonatánt megölték (Dávid gyászéneke a Sám 1,17-27-ben). 80 (C) Dávid (1000–962). Két jelentôs elbeszélés ismerhetô fel Dávid történetében: „Dávid felemelkedése” (1Sám 16,14 – 2Sám 5,25) és az ún. utódlás történet (2Sám 9–20 és 1Kir 1–2, úgyszintén „bíra-történetnek” nevezik). Ld. J. Flanagan: JBL 91 (1972) 172-181. Különbözô hagyományok léteznek arról, hogyan mutatták be ôt Saulnak: 1Sám 16,14-23; 17,111.32-53 (hárfás és Saul harci segítôje) és 17,12-30; 17,33–18,2 (a fiatal testvér, aki élelmet visz a harci vonalba). A késôbbi fejezetek, amelyek az udvari életre és a számkivetett napokra vonatkoznak, úgy t nik, hogy ismétléseket tartalmaznak (Dávid kétszer menti meg Saul életét, Saul kétszer próbálja Dávidot falhoz szorítani, stb.) Fegyverforgatói képessége segítette, hogy felemelkedjen a királyi udvarba (házassága Saul lányával, Mikállal) – és olyan gyorsan bukjon el, mint ahogyan Saul igyekezett ôt megölni. Elmenekült a júdai pusztaságba, ott kb. 400 magához hasonló számkivetett embert gy jtött maga köré és várta az alkalmas pillanatot. Sikerült politikai elônyt kovácsolnia a gáti filiszteusok királyával való kifinomult kapcsolata révén, és mielôtt Saul halálát lelte volna Gilboánál már mint ziklagi vazallus fônök kiemelkedett. 81 Dávid azonnal Júda királya lett Hebronban (2Sám 2,1-4) – a hatalomátvételhez hozzásegítette ôt törzsi származása és házassága a judaitákkal (Abinoam, Abigail). A transzjordániai Mahanaimban Saul fia, Isbaál (vagy Isboset, mint ahogy az írnokok jegyezték fel a nevét) folytatta királyságát Ábner hadvezér támogatásával. Az idôszakos, de nem jelentôs háború folyt közöttük (a gibeoni tónál, 2Sám 2,12-17), míg végül Ábner Dávidhoz csatlakozott. Dávid politikai realitásérzékérôl tett tanúságot az, hogy bebizonyította ártatlanságát Isbaál meggyilkolásában, valamint Joáb megöletésében, amelyet Abner vitt véghez. Ezzel nyitva állt az út, hogy Dávidot „Izrael királyává” kenjék, amikor Izrael vénei Hebronhoz érkeznek, ahol 7 évig uralkodott és elfogadják ôt
329
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:78–82
(2Sám 5,1-5). Ez a királyság kettôs volt – Júda ás Izrael fölött –, még ha egyesített királyságról is beszélünk. 82 Dávid tovább terjesztette királyságát É-ra, mindezt az arámok rovására. Bekebelezte Zobát (az arám Hadad-Ezer feletti gyôzelemkor) és Damaszkusz területét (→ 71). Jövedelmezô szerzôdést kötött Tírusszal és Hamattal. Transzjordániában Edom és Ammon fölött aratott gyôzelmet és vazallus királyt állított Moáb élére. Így Dávid királysága Ecjon-Gebertôl az akabai öböltôl egészen Homig és a Földközi-tengertôl az Eufráteszig terjedt (2Sám 8,3). A Palesztína területére beékelôdött kánaánita területtel fokozatosan eggyé vált (pl. Megiddó). Ezen a területen korábban sohasem létezett ekkora birodalom, korábban mindig Egyiptom uralma alá tartozott. Ez azért volt lehetséges, mert az egyiptomi birodalom hanyatlóban volt, és az asszírok még nem ébredtek fel. Dávid megtörte a filiszteusok hatalmát is. Látszólagosan egyik siker követte a másikat, bár errôl nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre (2Sám 5,17-25; 21,15-17). Az öt filiszteus városállam vazallusi státuszt kapott. 83 Dávid mesteri remekm ve volt az a döntés, hogy Jeruzsálemet fôvárossá tette (→ 73:92–94). Azáltal, hogy elfoglalta ezt a jebuzita várost, és „királyi város” rangjára emelte, saját fôvárosa lett (hasonlóan, mint amikor személyesen megjelent az ammoni Rabba város elfoglalásánál, hogy az az ô „nevét hirdesse” 2Sám 12,28). Jeruzsálem politikailag semleges hely, amelyet É és D egyaránt elfogadott, védekezés esetén különféle elônyöket jelentett, mivel völgyek vették körül, kivéve az É-i részrôl. Az biztos, hogy „Dávid városa”, vagy Ofél, a hegy K-i oldalának D-i nyúlványán terült el (→ 74:106–107). A frigyláda áthelyezése a várost vallási központtá alakította, amelyet soha sem veszített el. Nehéz meghatározni, hogy milyen mértékben került át a jebuzita liturgia és ideológia az izraeliták gondolkodásába, de úgy t nik, hogy egy ilyen átvett elem a „Melkizedek rendje szerinti” papság (Zsolt 110,4; → 76:15–17). A politikai szervezettséget az egyiptomi intézmények szerint alakították ki: hírnök (mazkîr), generális, stb. (ld. de Vaux: AI, 129-132). Dávid testôrségében különbözô idegen zsoldos csoportok voltak: pl. kereták és peleták. Elképzelhetjük, hogy milyen krízist váltott ki Izraelben egy ilyen radikális változás, amely magába foglalta az átmenetet a törzsi társadalomból a monarchiába, melynek teljes közigazgatási rendszere, hadserege és elkerülhetetlen adórendszere volt – és mindez arra irányult, hogy eltörölje a régi törzsi individualizmust (2Sám 8,15-18; 20,23-26). 84 Az „udvari történetet” különbözô módon elemezték. R. N. Whybray a bölcsességi irodalom mintadarabjának tartja (The Succession Narratives, SBT 9, Naperville 1986). Von Rad (PHOE, 176-
189), egyetértett L. Rost-tal (1926, 1965, valamint The Succession to the Throne of David, Sheffield 1982) a Dávid trónutódlását körülvevô bizonytalanság hangsúlyozásában. Valóban m ködik a dinasztikus elv? Mint ahogyan az udvari történet feltárja, Ammont megölték, Absalom felkelése halálával fejezôdött be és Adonija veszített Salamonnal szemben. Az utódlás témája sok színhelyen jelenik meg, az udvaron belül és kívül, valamint a Jordán mindkét partján. A jellemek széles palettáját találhatjuk meg: Dávid szenvedélyes és vakon szereti fiait. Joáb és Amasza vezérek; Zador és Abiatak papok; Ziba és Barzilai közemberek; Szimei és Seba a lázadók; Támar és Batseba nôk, valamint a tekoai özvegy. Az elkerülhetetlen kapcsolat a b n és a büntetés között jelen van Ammon, Absalom és különösen Dávid történetében. A közvetlen pozitív teológiai ítélet csak ritkán jut kifejezésre (2Sám 11,27; 12,24; 17,14); Isten a színfalak mögött cselekszik. Absalom felkelése Dávid ellen kevésbé meghatározó politikai szempontból, mint Seba késôbbi felkelése (2Sám 20). Ezt az irigység váltotta ki, mert Dávid kedvezô ajánlattal fordult azon júdeai vezetôk felé, akik Absalom felkelését támogatták. Dávid mozgolódása okozta, hogy néhány É-i törzs Sebához gyülekezett. Ám Dávid csapatai, amelyeket a félelmetes Joáb (aki meggyilkolta Amaszát, akit Dávid Joáb helyére állított) vezetett, hamar véget vetettek ennek a megosztottságnak, de ez a késôbbi szakadás jele volt. 85 Dávidtól függött Izrael megszilárdulásának hitele. Salamon uralkodásának ideje alatt a nagyobb jólét a Dávid által elért szilárdság rovására valósult meg. Számos történet arról számol be, hogy Dávid vonzó személyiség volt (az idegen zsoldosok lojalitása – a gáti Ittai – 2Sám 15,18-22; részlet a Betlehem kapujából való vízrôl 2Sám 23,13-17). Fontosságát a benne megtestesülô dinasztikus elveknek köszönheti, amelyek Nátán jövendölésébôl (2Sám 7) ismeretesek. Ez a jövendölés (a messianizmus Magna Chartája → 77:152–163) hozzájárult a júdai királyi ház általános megszilárdulásához, ellentétben az É-i királyság ingatagságával a szakadás után. (AEOT, 225-239. Aharoni: LBib, 286-320. Carlson, R.: David, The Chosen King, Stockholm 1964. Gronbaek, J.: Die Geschichte vom Aufstieg Davids (1Sam 15 - 2Sam 5), Copenhagen 1971. Gunn, D.: The Story of King David, JSOTSup 6, Sheffield 1978; The Fate of King Saul, JSOTSup 14, Sheffield 1980. Sinclair, L.: TRE 8. köt., 378-384.)
86 (D) Salamon (961–922). A zsidó hagyományban közismertté vált Salamon uralkodásának dicsôsége. Helyzetét politikai szövetségkötéssel erôsítette meg: a fáraó lányát vette el feleségül, és ezzel Gezert kapta hozományba, kereskedelmi kapcsolatba lépett a tíruszi Hírámmal, így lehetôség
330
75:82–86
IZRAEL TÖRTÉNETE
nyílt az exportálásra. A kereskedelem új szintre került, például az Akaba-öböl áruforgalomának növekedése az Ecjon-Geber-i kereskedelmi hajóknak köszönhetôen; az arany és ékszer kereskedelem Arábiával (Sába királynô 1Kir 10,1-10), valamint Ofirral (afrikai Szomáliával vagy talán az Arab-félsziget D-i részével), az Egyiptom és Kilíkia közötti elônyös ló és szekér cserékkel (1Kir 10,28 kijavított szöveg). Hadi létesítményeket hozott létre, hogy azok támogassák a már létezô hadsereget harci szekerekkel (→ 74:39). Salamon építôi hírnevét (→ 74:108–110) nem csak a templom megépítése teremtette meg, melyet föníciai hagyomány szerint építettek meg, hanem a kidolgozott palota rendszer is növelte (ld. BA 36 [1973] 78/105). A bölcsesség és a m vészetek pártfogója volt (→ 27:7–8), és valószín , hogy a Pent. JE hagyomány uralkodásának ideje alatt formálódott meg – a felvilágosodás korában, miként ezt von Rad nyomán elnevezték. A deuteronomista szerkesztô indulatosan hangsúlyozza azt a törôdést, amelyet Salamon tanúsított a háremhölgyek isteneinek imádása iránt (1Kir 11,1-8). Így született meg még Jeruzsálemben is a nyílt bálványimádás szinkretikus mintája. Minden ôt követô királyt a deuteronomista mérték szerint ítélnek meg, vagyis aszerint, hogy a királynak milyen viszonya volt a bálványimádáshoz és a „magaslatokon” gyakorolt istentisztelethez (ezek kétségtelenül jahvisták), a második mércét anakronizmus jellemzi, mivel a kultuszhelyek központosítása csak fokozatosan vált eszménnyé, mint Hiszkija/ Ezekiás és Jozija reformja a VIII–VII. sz.-ban (→ 76:53–55). 87 Az, hogy Salamon 12 területre átszervezte a királyságot, amelyek nem egyeztek szigorúan a törzsi határokkal, erôsen a kormányzás központosításához vezetett. Ez tette lehetôvé a hatékony és súlyos adóztatási rendszer m ködését, hogy a királyi kiadásokat fedezni tudják. Figyelembe kell vennünk azt a nagy társadalmi átalakulást, amely Dávid és Salamon uralkodásának ideje alatt végbement. Néhány generáció alatt átalakult a törzsi társadalom „birodalommá”. A földm velô és legeltetô életmódot felváltotta a városi életmód, és ennek megfelelôen növekedtek a társadalmi egyenlôtlenségek. Albright (BP, 56) Izrael lakosságát ebben a korban 800.000 fôre teszi. De nem volt minden napsugaras Salamon napjaiban. Damaszkuszt és Edomot részben elvesztették (1Kir 11,14 köv.). Sikertelen lázadást vezetett Jeroboám, aki csak azért menekült Egyiptomba, hogy onnan visszatérve Roboám alatt kikiáltsa Izrael É-i királyságát. A kényszer- és a közmunka intézménye hozzájárult az általános elégedetlenséghez. Ezt az elégedetlenséget oktalanul nem vette figyelembe Salamon fia Roboám, és így a fiatal királyság kettészakadása várható volt. 88 (E) Izrael és Júda (922–842). Nem véletlen, hogy az É-i törzsek lázadása egy régi vallásközpont
helyén, Szichemben (Józs 24) történt. Itt kellett Roboámot (922–915) elismerni „egész Izrael” királyaként. De amikor nem vette figyelembe az idôs államférfiak tanácsát és „skorpiókat” ígért Salamon „korbácsolása” helyett, akkor felhangzott a régi sivatagi lázadás kiáltása: „Térj vissza sátraidba Izrael!” Csak Benjamin tartott Júdával, mert Roboám egyszerre foglalta el ôket (2Krón 11,12). Salamon fiára még több szomorúság várt, mert Palesztínát megtámadta az egyiptomi Sesonk (Sisák), aki kifosztotta Jeruzsálemet. Beszámolója jelzi, hogy feldúlta mind a D-i, mind az É-i királyságokat és Negebet is (vö. Aharoni: LBib, 325). Dávid és Salamon királysága feloszlott, amint a filiszteusok újra visszanyerték hatalmukat és az arámok elnyerték függetlenségüket. A moábiták és az ammoniták igen hamar önállóak lettek. 89 Az É-i törzseknek aránylag könnyen visszatértek a karizmatikus elvekhez és felismerték az új vezért. I. Jeroboám (922–901), aki már a felkelés szimbólumává vált, Achija próféta pártfogoltja volt (aki késôbb cserben hagyta ôt). Királylyá kikiáltva elfoglalta helyét Szichemben, Penuelben és végül Tirzában (→ 73–102). Végül, hogy bebiztosítsa népeinek h ségét, és hogy kárpótolja a vonzást, mellyel a jeruzsálemi templom még mindig hatott, Jeroboám királyi templomokat alapított Dánban és Bételben, ahol híres ôsi szentélyek voltak (Ám 7,13; 8,14; → 76:27, 40). Itt arany bikát állított fel, valószín leg csak tartóként, amelyen a láthatatlan Jahve trónolt (Albright: FSAC, 299-301). Fenyegetô volt a szinkretizmus veszélye és az, hogy azonosítják Jahvét a bika képével, mint ezt a késôbbi események igazolták. Jeroboám cselekedete „Jeroboám b neként” vált híressé a deuteronomista szóhasználatban, bár a jeruzsálemi templom elleni törzsi összefogást kétségkívül a politikai realizmus indokolta. 90 A deuteronomista történész, az 1–2Kir könyvének szerzôje a megosztott királyságok történetét egy kronológiailag merev keret alapján, a jeruzsálemi templom szemszögébôl írta meg az uralkodók összehangolását és a vallási értékelését. Noha egy b nvallomást szerkesztett, és így igazolta a 721-es és az 587-es katasztrófát, sok forrást megjelöl (16 hivatkozás az Izrael királyainak Krónikák könyvére és 14 hivatkozás Júda királyainak Krónikák könyvére), mégis tartalmaz eltérô elbeszéléseket, mint például azok, amelyek az Illés és Elizeus próféta ciklusaiból valók. (A deuteronomista történész(ek)rôl, ld. CMHE, 274-289; van Seters: In Search, 249-363.)
331
A MEGOSZTOTT MONARCHIA KIRÁLYAI JÚDA
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:86–90
IZRAEL
bet vel vannak nyomtatva. Névvariánsok vagy más nevek zárójelben vannak, csillag jelöli a királyok lehetséges születési nevét, míg az elsô név az uralkodása alatt használt nevet jelöli. Az izraeli királyok listáján a két oszlopban lévô nevek a különbözô dinasztiát jelölik, pl. Omri és a következô három név egy dinasztiát jelent és Jéhu egy új dinasztia kezdetét jelöli. Az idôpontok Albright (Albright: BP, 116-117) kronológiáját követi, más tudósok más idôpontokat határoznak meg. (Ld. E. R. Thiele: The Mysterious numbers of the Hebrew Kings, Grand Rapids 19833.) Lehetetlen tökéletesen összeegyeztetni azokat a bibliai adatokat, amelyeket az 1–2Kir és az 1–2Krón közvetítenek, mert néha az adatok ellentmondóak. Az idôpontok meghatározását részben befolyásolja a polgári év kezdete. A korszakok legtöbb része úgy t nik, hogy ôsszel (Tisri) kezdôdik, de biztosan Jozija után, amikor a babiloni hatás vált uralkodóvá, és az újév tavaszra (Nisan) tolódott. Ez már korábban is vallási gyakorlat lehetett. Mi több, az elôrehozott és a késôbbre tett keltezés problémájával találkozunk. Az elôrehozott keltezés (egyiptomi gyakorlat, amelyet a monarchia legtöbbször követett) a király felkenésének hónapját az újévig, uralkodása elsô évének számították, még akkor is, ha csak néhány napról volt szó. A késleltetett datálás (babiloni gyakorlat, amelyet Júda utolsó királyai követtek) a király uralkodásának elsô éve a beiktatását követô újévvel kezdôdik. A közbeesô idôszakot nem számolják. (Ezt az áttekintést R. E. Brown állította össze.)
Roboám (Rechabeám) 922–915 922–901 I. Jeroboám Abia (Abijam) 915–913 901–900 Nádáb Ásza 913–873 900–877 Bása 877–876
Éla
876 Zimri Jozafát 876–869
Omri
869–850
Ácháb
850–749 Jórám (Jehorám) 849–842 Ahaszja (Ohoszja) Atália királynô 842–815 Joás (Jehoás) 815–801 Amaszja 801–786 Uzija (*Azarja) 786–746 (Jotám uralkodása 746–745 (Zecharja) 745 Sallum Jótám 745–738
Ahaszja
873–849
849–842 Jórám (Jehorám) 842 842–837 Jéhu 837–800 Joacház (Jehoaház) 800–783 Joás (Jehoás) 783–742 II. Jeroboám 750–742) Zakariás
742–735 Menahem
738–737 Ácház (Jehoaház) 737–732
Pekahja
732–724
Hósea
735–715 Pekah
721 SZAMARIA ELESTE Hiszkija (Ezekiás) Manassze Ámon Jozija (Joziás) II. Joacház (*Sallum) Joakim (*Eljákim) Joachin (*Jekonia) Cidkija (*Mattanja) JERUZSÁLEM ELESTE
715–687 687–642 642–640 640–609 609 609–598 597 597–587 587
MAGYARÁZATOK: A legfontosabb királyok nevei félkövér
91 A következô 50 évben, I. Jeroboámtól Omriig, instabil volt az izraeli trón, amely nélkülözte a Dávidnak tett ígéretet, nevezetesen hogy dinasztiája fennmarad. Idôszakosan polgárháború tört ki É és D között. Ebben az idôben Bása megölette Jeroboám fiát, Nádábot két év uralkodás után, akinek fiát és utódát, Élát pedig Zimri ölette meg. Zimri öngyilkos lett, amikor Omri a hadsereg sikeres lázadását vezette ellene. A júdai Ásza és az izraeli Bása közötti polgárháború akkor oldódott meg, amikor Ásza kölcsönös segítségnyújtási szerzôdést kötött a damaszkuszi Ben-Hadaddal (→ 71). A szíraiak inváziója Izrael ellen azzal járt, hogy Bása elvesztette É-Galileát (1Kir 15,18 köv.). 92 Omri (876–869) Izrael kiemelkedô királya volt, de a Biblia csak néhány szóval tesz róla említést, mivel ez volt a deuteronomista szerzô kifejezett szándéka. Jelentôs nyomot hagyott a történelemben, amit még az asszírok II. Szárgon (kb. 700) korában is elismertek, és úgy beszéltek Izraelrôl, mint „Omri házáról” és „országáról.” Habár az arámokkal való kapcsolata sikertelenül fejezôdött be, viszont Moábot adófizetésre kényszerítette. (Mesa-sírkô, ANET, 320 köv.). Júdával békés kapcsolatra törekedett, és a föníciaikkal kötött szövet-
332
75:90–91
IZRAEL TÖRTÉNETE
ségét fia, Ácháb és Jezabel, a tíriai Etbaál (Ittobaál) lányának házassága pecsételte meg. Új fôvárost alapított Szamariában (→ 73:103; → 74:113–115). Szamaria szerepének részletes érzékelésérôl ld. Alt: KlS 3, 258-302. 93 Omri fia, Ácháb (869–885) uralkodásának jelentôs részét a damaszkuszi arámok elleni harc kötötte le. Ennek ellenére 853-ban szövetségre léptek III. Szalmanaszár asszír hadserege ellen a híres qarqai csatában (Hallo, W.: BAR 2. köt., 152-162; → 73). Az asszír király feljegyzése tanúsítja, hogy Ácháb 2000 harci szekeret és 10.000 gyalogost küldött az ütközetbe. (ANET, 278 köv.). Az asszírok gyôzelemi leírásai üresen konganak. Nem érvényesítették állítólagos elônyüket, és úgy t nik, egy idôre vissza is vonultak. Moáb felkelése Ácháb ellen sikeres volt, de ellentétben a Mésa-sírkô dicsekvésével, Izrael nem semmisült meg örökre (ANET, 32, 6-7 sorok; J. Liver: PEQ 99 [1967] 14-31). 94 Ácháb vallási rendjét az Illés ciklus (1Kir 17–19; 21) történetei mutatják be. Ácháb úgy jelenik meg, mint aki közömbös Jahve iránt és könnyen befolyásolható felesége, Jezabel által, aki arra törekedett, hogy a Baál-kultuszt meghonosítsa (valószín leg azonos a tíruszi Melkart-tisztelettel). Baálnak szánt templomot épített Szamariában (1Kir 16,32), ez kétségtelenül engedményként épült az Izraelben élô nagy számú kánaáni lakosság részére. Ez a gesztus megalapozta a Baál kultusz hivatalos elismerését. A jahvizmus fenyegetettségének komolyságát mutatja az a dramatikus esemény, hogy Illés a Kármel hegyén konfrontálja Baál 450 és Asera 400 prófétáját (1Kir 18,19). Illés gyôzelme megmentette a hagyományos vallást egy kritikus momentumban, bár menekülnie kellett Jezabel haragja elôl. Ácháb elesett az arámok elleni harcban RámótGileádnál (→ 10:41). 95 Ebben az idôben Júda királyainak fényét elhomályosította Omri és fia uralkodása, és Júda ebben az idôszakban többé-kevésbé Izrael vazallusa volt. A júdai Jozafát, akinek a 2Krón 19,4-11 jogi reformot tulajdonít, a Moáb elleni háborúban szövetségre lépett az izraeli Áchábbal Rámót-Gileádnál, és minden bizonnyal az izraeli Jehorámmal (Jorám) is (1Kir 22; vö. 2Krón 20). Bár Jozafát leigázta Edomot, és a krónikás javára írja a Moáb fölötti gyôzelmet, elmulasztotta megújítani az ofíri hagyományt (→ 86). Jorám (Jehorám; 849–842) és a júdai Ahaszja (Ohoszja; 842) uralkodását Atália, az anyakirálynô, Ácháb lánya befolyása határozta meg. Edom és Libna fellázadt Jehorám ellen, és a 2Krón 21,8-20 leírja az eljövendô csapásokat. Amikor 842-ben Aházját megölték, az izraeli Jéhu vezette felkelés következményeként, Atália megszerezte a trónt (842–837) és lemészárolta a királyi örökösöket, kivéve Joást (Jehoást), aki elrejtôzött. A jahvizmus hanyatlását a hivatalos körökben jól ábrázolja egy bizonyos Matan, „Baál papja” által betöltött magas pozíció. (2Kir 11,18). Atália élete dicstelen véget ért, amikor Jehojada pap vezette vérnélküli felkelés Joást juttatta a trónra. 96 Ácháb fiának és utódának Ahaszjának (850–849) rövid uralkodása Izraelben még láthatta Illés ténykedésének végét (2Kir 1). Az Illés ciklus történetei (2Kir 2–9) fôként Jórám (849–842), Ácháb másik fiának uralkodása idejére tehetôk. Ebben az idôben a moábiták sikereket értek el a függetlenségükért folytatott harcaikban (→ 69), és a szíriai arámok is további támadásokat indítottak. Izraelen belül az eksztatikus próféták csapatai felkelésre buzdítottak, amely ki is tört, amikor egy részük Jéhut, a hadvezért, királlyá kiáltotta ki (→10:50–52). (ILLÉSRÔL: Fohrer, G.: Elia, Zürich 19682. Gunkel, H.: Elias, Jahve und Baal, Tübingen 1906. Hentschel, G.:Die Eliaerzhlungen, Leipzig 1977. Smend, R.: in Congress Volume: Edinburgh 1974, VTSup 28, Leiden 1975, 17184. Steck, O.: Überlieferung und Zeitgeschichte in den Elia-Erzählungen, WMANT 26, Neukirchen 1968. ELIZEUSRÓL: Miller, J. M.: JBL 85 [1966] 441-455. Schmitt, H.-C.: Elisa, Gütersloh 1972.)
97 (F) Jéhu dinasztiája (842–746). Jéhu (842–815) felkelését véres tisztogatás követte; megölte az izraeli Jórámot (Jehorámot), aki felépülôben volt a szíriai Házaéllel szembeni harcban Rámót-Gileádnál szerzett sebeibôl, és ugyancsak megölte a júdai Ahaszját, aki látogatóban volt Izrael királyánál. A félelmetes Jezabel kivégzése drámai jelenet volt. Szamariában Ácháb 70 „fiá-
nak” fejét követelte és megölette a jeruzsálemi bíróságot irányító 42 képviselôt, akik Ahaszja hozzátartozói voltak. Jéhu utolsó csapása Szamariában Baál prófétáinak és szimpatizánsainak legyilkolása volt, Baál szamariai templomát is lerombolta. Jahve gyôzelmét Baál fölött valójában a király könyörtelensége biztosította, ezt a brutalitását Ózeás (1,4-5) próféta is elítélte. Jéhu kevésbé volt sikeres a külpolitikában. Emlékét megörökítette III. Szalmanasszár híres fekete obeliszkje (ANET, 192, 100. tábla), ahol „Omri fiá”nak nevezik, és úgy ábrázolják ôt, mint aki térdepelve arany- és ezüstadót fizet az asszír uralkodónak. Ez 841 körül történt, uralkodásának kezdetekor. De még nagyobb szerencsétlenséget okozott neki a damaszkuszi Házaél, akit az asszír III. Szalmanaszár nem volt képes megsemmisíteni (→ 73). Házaél Jéhu uralkodásának ideje alatt elvette Transzjordániát Izraeltôl (2Kir 10,32), és fél évszázadra megszállta mind Júdát, mind Izraelt (még adót is követelt a jeruzsálemi Joástól, 2Kir 12,18). 98 Izrael „szabadítója” (2Kir 13,5) valószín leg az
333
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:92–97
asszír Adad-Nirari (810–801) volt, aki számos hadjáratot indított az arámok ellen és végül 802-ben legyôzte Damaszkuszt (ANET, 281). Jéhu fia, az izraeli Joacház (815–801) viselte az arám háborúk terhének jelentôs részét (2Kir 13,7), de az utóda Joás (801–786) Házaél utódjától, Ben-Hadadtól képes volt visszaszerezni, ami korábban elveszett (talán ôt említi a Zakirban talált sztélé; DOTT, 242250; ANET, 655-656). 99 II. Jeroboám (786–746) trónra lépésével új korszak kezdôdött Izraelben. Sikeresen helyreállította Izrael határait az „Hamatba vivô úttól egészen az arabai tengerig” (2Kir 14,25), és a régészeti ásatások tanúsítják, hogy erôdöt építtetett Szamariában (→ 74:114). Hosszú és sikeres uralkodása lehetôvé tette azon erkölcstelen társadalmi és vallási állapotok elharapódzását, amelyek felháborították Ámosz és Ózeás prófétát. Ôk nem az eksztatikusok csapatából származtak, mint akiket Illéssel és Elizeussal azonosítanak (Ám 7,14), Ámosz és Ózeás hívásukat inkább úgy látták, mint amely közvetlenül az Úrtól származó küldetés (→ 11:6–10). Se a királyt, se a népet nem kímélték, amikor ezek a próféták elítélték a társadalmi igazságtalanságot, luxust, erkölcstelenséget, kétszín istentiszteletet és a leplezetlen bálványimádást. Ôk nem újítók, hanem reformátorok voltak; ítéletet mondtak a jelenlegi helyzet fölött a régebbi izraeli hagyomány tükrében. A júdeai Ámosz azt hirdette, hogy az Úr Napja a várakozással ellentétben nem a gyôzelem, hanem sötétség és homály napja lesz. Ózeás saját házassági problémáin keresztül értette meg és magyarázta Jahve hasonló tapasztalatát a h tlen néppel (→ 14:4–8). Izrael rövid élet hatalma a vége felé közeledett, egyrészt belsô okok miatt, amelyeket a két próféta jelzett, másrészt politikai okoknál fogva, mivel az asszír III. Tiglatpilezer Ny-on háborúkba kezdett (→ 14:2–3). 100 Amint láttuk, Jéhu felkelése válaszra talált a D-i királyságban. Az Atália elleni sikeres palotaforradalom egy gyermeket, Joást (837–800) ültetett a trónra, akinek Jojáda pap volt a tanácsadója (talán helytartója). Továbbra is szíriai arámok kezében volt az irányítást és adót kellett fizetni Házaélnek, de Joás hozzákezdett a templom újjáépítéséhez. A hosszú, középszer uralkodásának merénylet vetett véget, amelyet fia, Amaszja (800–783) megtorolt. Júda új királyának sikerült gyôzni az edomiták fölött, és így újra megnyíltak a régi kereskedelmi utak. Ostoba volt, hogy hadat üzent (az okokhoz ld. 2Krón 25) az izraeli Joásnak. Joás figyelmeztetésével sem tudta ôt elrettenteni, amelyrôl a 2Kir 14,910 elbeszélésében olvashatunk. Az ütközet szerencsétlenül végzôdött, Joás ugyanis kifosztotta a templomot. Apjához hasonlóan a júdai Amaszját is meggyilkolták egy palotabeli összesküvésben és a trónon fia, Azarja (Uzija) követte ôt. 101 Az izraeli II. Jeroboám uralkodásának anyagi
sikere vetekszik a tôle D-re uralkodó kortársának, Azarjának (783–742) sikerével. Ejlát-nál helyreállította a salamoni kereskedelmi központot (EcjonGeber-nél), erôdítménnyé tette Jeruzsálemet, hatalmas hadm veletekbe kezdett és ellenôrzése alá vont K-i, D-i és Ny-i területeket (2Krón 26,6 köv.). Leprás megbetegedés azonban megrövidítette Azarja uralkodását és átadta Júda trónját Jotámnak (750?), akinek építkezési és harci eredményeit a 2Krón 27,1-9 ôrizte meg. Azarja valószín leg nem azonos a júdai Azrjauval, akinek a III. Tiglatpilezer szembeni ellenállását (743 k.) az asszír évkönyvekbe jegyezték fel (ANET, 282; vö. N. Na‘aman: BASOR, 114 [1974] 25-39). 102 (G) Izrael utolsó évei (746–721). II Jeroboám hosszú uralkodásának politikai sikere ellenére az É-i királyság bukása gyors volt. Ennek egyik oka az volt, hogy egy új asszír hódító, III. Tiglatpilezer (745–727) lépett színre, aki számos hadjáratot vezetet Ny-on, hogy nem pusztán adószedés céljából meghódítsa a területeket. (ANET, 282-284; → 74; LBib, 369-379, IJH, 415-434). A másik ok pedig a politikai anarchia, amely II. Jeroboám halála után (Óz 7,3-16) végigsöpört egész Izraelen. Zakariás fiát mindöszsze hat hónapos uralkodás után Sallum meggyilkolta. Sallumot egy hónap leteltével pedig Menahem gyilkolta meg (745–738). Menahem uralkodását megpecsételte a III. Tiglatpilezernek fizetett súlyos adó (a 2Kir 15,19 „Pul”-járól ld. a Menahemmel kapcsolatos bejegyzést, ANET, 283). (Az asszír politikáról ld. M. Cogan: Imperialism and Religion, SBLMS 19, Missoula 1974.) 103 Menahem fiát és utódját, Pekahját (738–737) maga Pekah ölte meg, aki így trónbitorló (737–732) (Izaiás a 7,5-ben Remaljahu fiának nevezi). A hatalom ilyen módon történô megragadása kísérlet volt az asszírok uralma alól való szabadulásra, mert Pekah egyesült a damaszkuszi Rezinnel, hogy koalíciót alkosson Tiglatpilezerrel szemben. Az ún. szír–efraimita háború amiatt tört ki, hogy nyomást gyakoroltak Júdára, hogy az is lépjen be az asszírellenes szövetségbe. Júda azonban elutasította a csatlakozást, mivel feszült viszonyban volt Edommal (2Kir 16,6), valamint egy É-i szövetség támadásától tartott, akik azzal fenyegették, hogy a dávidi trónra egy bizonyos Ben Tabeelt ültetnek (valószín leg egy transzjordániai arámot; Albright, W. F.: BASOR 140 [1955] 34-35). Iz 7. fejezete szerint Acház elutasította, hogy Jahvéra hagyatkozzon, és segítségül hívta az asszírokat. Tiglatpilezer hadjáratba kezdett és 733–732 között megsemmisítette Damaszkuszt, és Izraelt megfosztotta területeinek egy részétôl (Galileától és Transzjordániától). Ezek után Izrael kis állammá zsugorodott és az asszírok vazallusa maradt Hósea irányításával (732–724). 104 Az asszír uralkodó halálával Hósea az Egyiptomiakhoz pártolt, követeket küldött a szaiszi ud-
334
75:97–103
IZRAEL TÖRTÉNETE
varhoz (kijavítjuk a 2Kir 17,4-et a BASOR, 171 [1963] 64-66 fényében). Ezzel lángra lobbantotta az új asszír király V. Szalmanasszár haragját, aki ôt nyomban bebörtönözte. A bibliai elbeszélés elkendôzi Hósea végét. Szamaria ostroma (724–721) megkezdôdött. Szárgon leírja gyôzelmét az évkönyveiben, amelyeket az új királyi városban, Dur Sarukinban (= Korsabad) írtak: „Ostromoltam és legyôztem Szamariát (Sa-me-ri-na), hadizsákmányként 27.290 lakosát vezettem el” (ANET, 284-285). Az elfogott emberek kitelepítésének és áthelyezésének szokásos rendje a következô volt: a megmaradt emberek asszimilálódtak a „termékeny félhold” más részéirôl való népcsoportjaival, és a terület a birodalom provinciája lett az élén egy asszír kormányzóval (→ 73:103). A 2Kir 17 szövege többoldalú teológiai elmélkedés errôl az eseményrôl. Lemaire (HPH, 51-52) összefoglalja a történelmi okokat arról, hogy Izrael miért csak 200 évet élt együtt Júdával: Az egyetlen közös dolog csak a vallási hagyomány volt, mivel se közös fôvárosuk, se közös templomuk nem volt. A politikai intézmények sem voltak azonosak: Izrael fennállása alatt legalább nyolc államcsínnyel próbálkoztak. Izraelben a próféták sokkal élesebben ellenezték a királyi tekintélyt (Áchábot szembesítette Illés), mint Júdában. Végezetül Izrael területe ki volt téve az arámok és az asszírok inváziójának. 105 (H) Ácház (735–715) és Hiszkija (715– 687). Ácház szokásos deuteronomista megítélése megalapozottabb, ha figyelembe vesszük gyermekének feláldozását Moloknak (2Kir 16,3) és cinikus reakcióját Izajásra (Iz 7,1 köv.). Asszíriához való csatlakozása a szír-efraimita háborúban nem mentette meg ôt Tiglatpilezernek járó adófizetés alól (ANET, 282). Az asszíriaiaknak való behódolás vallási jelentôségét mutatja az, hogy a jeruzsálemi templom részére elfogadott egy aszszír stílusú oltárt (2Kir 16,10-16). Mind Izajás (3,13-15; 5,8-13), mind Mikeás (2,1-10) élô leírást adnak a társadalmi igazságtalanságokról uralkodásának ideje alatt. 106 Hiszkiját a deuteronomista szerzô maximálisan dicséri, mivel vallási reformjaival hangsúlyozta a központosított istentiszteletet. Valószín leg ezt a reformot inkább politikai motivációk (nemzeti egység) vezérelték, mint teológiaiak (mint a frigyláda vallási eszméje, amely a bírák korában létezett). A krónikás (2Krón 30,1 köv.) leírja Hiszkija bátor meghívását, amely azoknak az izraeli embereknek szólt, akik Efraim és Manassze területén maradtak, hogy a Húsvétot Jeruzsálemben ünnepeljék. Nem alkothatunk ítéletet arról, hogy ez a viszonylag hatástalan igyekezet, hogy befolyást gyakoroljanak az északiakra felkeltette-e az asszír urak figyelmét. Az azonban igaz, hogy a lelkiségi mozgalom, amelyet a reform elôidézett, felf tött nacionalizmussal párosult. A kultikus egység megerôsítette a nemzeti és a politikai egységet.
107 Hiszkija asszíriával való kapcsolatának pontos részleteit nem könny átlátni. Bizonyára kacérkodott a felkeléssel 713–711-ben, amikor Asdód és Gáza fellázadt Szárgon ellen. Edom és Moáb is csatlakozott (ANET, 286-287), ám Egyiptom távol maradt az egyeztetésekben elért eredmények ellenére (Iz 18,1-7). Erre az idôszakra hivatkozik az Iz 20. A próféta szimbolikus cselekedete, amely Egyiptom bukására vonatkozott, világos figyelmeztetés Júdának, hogy maradjon távol a politikai bonyodalmaktól. Hiszkija uralkodásának nagyszabású építkezési programja kapcsolatban volt katonai törekvéseivel. A 2Kir 20,20 (vö. 2Krón 32,3-5.30) szövege említést tesz arról, hogy alagutat építtetett, hogy a város falán belül vizet kapjanak az ostrom ideje alatt. Ezen a helyen megtalálták a híres síloéfeliratot (ANET, 321; → 74:115). 108 A legnagyobb veszély akkor fenyegetett, amikor Askelon és Ekron fellázadtak 704-ben (Egyiptomtól segítséget ígéretek nekik, de ezt szégyenletesen megsemmisítették Eltekénél; vö. Iz 30,1-7; 31,1-3). Szanherib 704-ben lépett az asszír trónra és elfojtotta a Meródák-Baladán-féle lázadást Babilonban (talán a babiloni követek jeruzsálemi látogatása röviddel ez elôtt történt; ld. 2Kir 20,12-19; Iz 39). Ô ezután lesújtott a föníciai partvidékre, amely úgyszintén csatlakozott a lázadáshoz, majd D-re ment a filiszteus városokba, hogy leszámoljon velük. Ekron lakosai átadták Hiszkijának saját királyukat, Padit, aki lojális volt az asszír uralkodókkal, s ettôl fogva Júda mélyen belebonyolódott az egész folyamatba. Szanherib leírja, hogy Júda negyvenhat városát foglalta el és Hiszkiját bezárta Jeruzsálembe, mint „madarat a kalitkába” (ANET, 288; DOTT, 67). Az elkövetkezô eseményeket drámaian írja le a 2Kir 18,13–19,34 (Iz 36–37), ahol valószín leg ugyan annak az eseménynek két változatát kötötték össze egymással (a 18,17 köv. helyett, amely a késôbbi felkelést 688-ban írja le, de vö. BHI, 298309). Az Úr közbelépése ellenére Júdát feldúlták (Iz 1,4-9), és hosszú idôre Asszíria alávettjévé vált (ld. B. S. Childs: Isaiah and the Assyrian Crisis, SBT 2/3, London 1967). 109 (I) Manassze (687–642) és Jozija (640– 609). Manassze hosszú uralkodásának idôszakában Júda politikailag Asszíria befolyása alatt állt (ld. Asszarhaddón és Asszúrbanipál évkönyveit, ANET, 291, 294). A 2Krón 33,11 köv. arról számol be, hogy ideiglenes bebörtönözték ôt Babilonban – talán 650-ben Asszurbanipál testvérének felkelésével összefüggésben. Manassze apokrif imáját késôbb szerkesztették, hogy ezzel megemlékezzenek „megtérésérôl” (→ 67:37). De semmilyen megtérés (ha egyáltalán volt is) sem tudott volna változást elérni uralkodásának bálványimádó irányultságában. Manassze a Hiszkija által bevezetett kultusz központosítást megszüntette, és a termékenységi kultuszok a magaslatokon újra divatba jöttek. Még a
335
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:103–108
templomban is voltak oltárok az asszírok által tisztelt csillag isteneknek szentelve. Úgy t nik, hogy a helyzet nem változott Ámon fia (642–640) rövid uralkodásának ideje alatt, akinek meggyilkolása a 8 éves Joziját juttatta a trónra. 110 Jozija az eseményekben bekövetkezô kedvezô fordulat elôestéjén lett király. Asszíria gyengülni kezdett és a Médek és babiloniak is a hanyatlás útján voltak (→ 76–77). Asszíria hanyatlása 626-tól, a babiloni Nabopolasszár fellázadásától egészen 612-ig, Ninive megsemmisítéséig tartott. Ez lehetôséget adott Jozijának, hogy mind vallási, mind politikai függetlenséget szerezzen magának. Az alapos vallási reformja deuteronomista reformként ismert, mivel ez a MTörv programját követte. A „törvénykönyvnek”, amelyet 621-ben a templomban megtaláltak, legalább a MTörv 12–26 fejezeteit tartalmaznia kellett. A kultusz központosításának és a bálványimádás elítélésének deuteronomista eszméi alkották Jozija reformját (→ 76:54). A reform megpróbálta megújítani a szövetség lelkületét; és a MTörv kitartó, buzdító hangvétele összhangban van azzal az újjáéledéssel, amely Jozija cselekedeteit jellemezte. Megújította a húsvéti böjtölést, É-ról meghívta az embereket, hogy részt vegyenek abban a megmozdulásban, amelynek mind vallási, mind politikai jellege volt. Jeremiás megítélése szerint azonban úgy t nik, hogy végül engedett a formalizmusnak; és Jozija tragikus halála Meggidónál valószín leg hozzájárult a reformmozgalom feloszlásához. Joziját fia, Joacház követte a trónon, ám ô a nemzetközi politika örvénybe taszította Júdát, amely bukásához vezetett. 111 Minthogy Ninive elesett, 621-ben az asszírok vesztes csatát vívtak a babiloniak ellen, minek következtében visszahúzódtak Háránba, amelyet végül 610-ben a babiloni hadsereg elfoglalt. Egyiptom közbelépett korábbi ellenségének javára, hogy megôrizze a hatalom egyensúlyát, és II. Nechó (609–598) Palesztínán keresztül akarta átvezetni hadseregét, hogy segítsen az asszíroknak visszaszerezni Haránt. Amikor Jozija ellenált, 609-ben a megiddói csatában megölték ôt és Nékaó továbbhaladt az Eufrátesz mentén. Noha a hadjárat sikertelen volt, Palesztínán viszszafelé haladva a trónon lévô Joacház helyére ültette Jozija másik fiát, Eljákimot, akinek a nevét Jojakimra változtatta. Ezzel jelezte, hogy Júda királya Egyiptom vazallusa (→ 18:2–5; az újbabiloni birodalom [605–539] uralkodóinak névlistáját ld. → 25:3). 112 (J) Júda államának utolsó évei (609–587). Jeremiás életérôl szóló számos történet (pl. Jer 36) jól ábrázolja Joakim (609–598) sikertelen és vallástalan uralkodásának idejét. Minden jó eredményt, amelyet a deuteronomista reform elért, azt megsemmisítette (Jer 7,16-20; Ez 8). Júda bekerült abba a hatalmi játékba, amely Egyiptom és Babilon között folyt. A babiloni krónikákból most már ismerjük a
babiloni uralkodás részleteit (ld. ANET, 563-564 a bibliográfiával). Nabukadnezár 605-ben súlyos csapást mért Egyiptomra a karkemisi csatában (Jer 46,2-12), de Nékaó képes volt visszavágni és 601ben legyôzte ôt. Joakim Babilon iránti h tlenségének kétségtelenül ez a vereség volt oka. Az események váltakozása tükrözi azt a törést, ami a jeruzsálemi politikában alakult ki a Babilon-barát, és az Egyiptom-barát pártok között. Amikor Joakim végül fellázadt a babiloniak ellen, akkor azt gyors megtorlás követte. A babiloni krónikák (ANET, 564) Jeruzsálem leigázását az Adar hónap második napjára teszik, tehát 597. március közepére. Jojakim ekkor már halott volt, talán meggyilkolták; és fiatal fiát, Joachint, aki csak néhány hónapot uralkodott, fogságba vetették és a szám zöttek nagy számú csoportjával együtt Babilonba vitték. A weidneri táblák tanúságot tesznek az enyhe bánásmódról, amelyet a szerencsétlen sorsú királlyal szemben tanúsítottak, aki a szám zöttek szemében a dávidi dinasztia igazi képviselôjévé vált. (Ezekiel próféciáinak beteljesedését Jojakin uralkodásának idejére teszik). 113 Cidkija (597–587), Júda utolsó uralkodója nem volt felkészült korának politikai manôvereire. Jól ábrázolják Cidkija ingadozó jellemét Jeremiással folytatott ügyei (Jer 32–38). Végül engedett az egyiptomi pártnak, akik reményeit II. Pszammetich és Hofra fáraók szították. A megtorlás gyors és végleges volt. Nabukadnezár 589-ben ostrom alá vette Jeruzsálemet és elpusztította Júda maradék erôdítményét, kivéve Azekát és Lákist (lákisi leveleket ld. ANET, 322; → 74:125). Bár az ostrom szünetelt az egyiptomi erôk ideiglenes sikere miatt (Jer 37), végül Jeruzsálem elpusztult. A falakat áttörték és a város 587 júliusában elesett. Cidkiját szökés közben elfogták és Riblába vitték, ahol megvakították, miután erôszakkal végignézették vele saját fiainak kivégzését. Nebukadnezár rendeletére Jeruzsálemet lerombolták, és lakóikat tömegesen deportálták. Gedalja, Ahikám fia, aki Jeremiás védelmére kelt, megbízott kormányzó lett micpai székhelylyel. De ôt is hamarosan meggyilkolta egy bizonyos királyi származású Jismaél; ennek a lázadó lelkületnek a kimutatása további elnyomó intézkedések meghozatalára késztette Babilont (talán a harmadik deportáláshoz 582-ben; Jer 52,30). Akik Gedalját támogatták, nem tudták Jismaélt elfogadni, és úgy döntöttek, hogy Egyiptomba menekülnek, és arra kényszerítették Jeremiást, hogy velük menjen (Jer 42). Jeruzsálem lerombolásáról ld. BARev 9 (6, 1983) 66-72. 114 (K) A fogság (587–539). Júda látszólag beépült Babilónia szamariai provinciájába, de a nemzeteket nem telepítették át, mint annak idején, amikor 721-ben az É-i királyságot legyôzték. A vidék kietlen volt (Albright: BP, 85-86; Aharoni: LBib 408-411), de nem teljesen lakatlan. A pusztítás mel-
336
75:108–113
IZRAEL TÖRTÉNETE
lett, amelyet Nabukadnezár hadserege véghezvitt, Júdát szomszédjai is fosztogatták, különösen Edom (Abd 11), úgy t nik, hogy elfoglalta D-t és Ammont (Ez 25,1-4). A nemzet színe-java azonban szám zetésben volt. Jer 52,28-30 szerint a fogságba hurcoltak száma 4600 volt (valószín leg a felnôtt férfiaké). Ezekiel könyve fényt derít azok helyzetére, akik a babiloni Tel-Abibban voltak letelepítve, akik nem voltak rabszolgasorban, hanem szabadon mozoghattak. A zsidók közössége virágzásnak indult Nippurban (ld. M. Coogan: BA 37 [1974] 6-12). Megalakult a diaszpóra. A zsidók fokozatosan elfogadták helyzetüket; vallási gyakorlatukat, pl. a körülmetélés és a sabbat megünneplése egységük forrásává lett (→ 76:118–121). 115 Sion sérthetetlenségébe és a Jahvéval kötött szövetségbe vetett hitükre mért megsemmisítô csapás ellenére a zsidók rendületlenül megtartották hitüket. A valóságban a vallásos aktivitás intenzív idôszaka kezdôdött el: Izrael hagyományait összegy jtötték, és írásban rögzítették. A Tórát megformázta a P (papi) iskola, amely összegy jtötte az ôsi, pusztai hagyományokat, és rögzítette a jeruzsálemi templom gyakorlatát (ld. CMHE, 293-325). A végleges törvény kezdett kialakulni, amely az új júdai teokratikus közösség alapjául szolgált. Megszerkesztették a deuteronomista történeti m vet (Józs – 2Kir), és összegy jtötték a próféták írásait. Ezekiel már rámutatott a nemzet eljövendô feléledésére (37. fej.), de a visszatérés reményét meghirdetô jövendölés egy ismeretlen prófétára és követôire maradt, akiknek próféciáit az Iz 40–66 tartalmazza. Deutero-Izajás igehirdetését az a mély teológiai belátás eredményezi, hogy idôvel megváltást nyernek b neik. Megértette, hogy Izrael b nhôdése a végéhez közeledik, és a perzsa Kürosz az Úr „felkentje” (vagyis „messiás”), aki biztosítani fogja Izrael visszatérését. Egyedül Jahve az Isten és csak ô képes megmenteni népét; és még egyszer meg fogja ôket menteni – az új kivonuláskor (43,14-21; 48,20-21; 52,11-12). 116 Kürosz, az achemenidi ágból származó anshani király, 553-ban átvette az uralmat Média (Ekbatan) fölött, majd 546-ban Lídia, Crosus vidéke fölött Kis-Ázsiában. 550 körülig fenyegette Babilont és így a szám zöttek reményének jelképévé vált. Végül 539-ben sértetlenül átvette Babilont Nabonidtól, miután legyôzte a babiloni hadsereget a Tigrisnél. Kürosz vallási türelme ismeretes az ún. küroszi hengerfeliratról (ANET, 315-316). 538-ban dekrétumot bocsátott ki, amelyben megengedte, hogy a szám zöttek viszszatérhessenek Palesztínába (a perzsa birodalom uralkodóinak (539–331) listáját ld. → 25:3). (Ackroyd, P.: Exile and Restoration, London 1968. Uô: Israel Under Babylon and Persia, Oxford 1970. Uô.:
Archeology, Politics and Religion: The Persian Period, IR 39 [1982] 5-24. Freedman, D. N.: „Son of Man, Can these Bones Live?”, Int 29 [1975] 171-186. Hanson, P.: The Dawn of Apocalyptic, Philadelphia 1975. Kaufmann, Y.: history of the Religion of Israel: IV, From the Babylonian Captivity to the End of Prophecy, New York 1977. Schottroff, W.: „Zur Sozialgeschichte Israel in der Perserzeit”, VF 27 [1982] 46-68).
117 (V) A fogság utáni idôszak (Kr.e. 539–333). (A) A helyreállítás. A küroszi ediktum (Ezd 1,2-4; 6,3-5) megengedte a szám zötteknek, hogy újraépítsék a templomot az állam költségén, és helyére kerüljenek a szent edények, amelyeket Nabukadnezár elrabolt. A visszatérôk elsô hullámát Sesbaccár, „Júda hercege” vezette, valószín leg Joachin fia volt (ld. 1Krón 3,18; azonosítani kell Senneszerrel?). Ô volt a kormányzó (pe h), de felelôsséggel tartozott a perzsa nagyuraknak. Nincsenek megbízható adataink a visszatérésrôl, bár tudjuk, hogy a szám zöttek fôleg Júda és Benjamin vidékérôl származtak. Sesbaccár unokaöccse, Zerubbábel az, akinek hôstetteit Ezd 3–6 részletezi. Az újonnan érkezett szám zöttek kezdeti lendülete csak az oltár újjáépítésére és a templom alapjainak elkezdésére futotta, de 520-ig nem kezdôdött el komoly munka a templom építésén. Aggeus és Zakariás próféták ösztökélésével a templom építését 515-ben fejezték be Zerubbábel és Józsue fôpapok idején. A két próféta támogatta a dávidi dinasztiába vetett messianisztikus remény megújulását (Agg 2,20-23; Zak 3,8; 6,9-15). Talán Zerubbábel politikailag gyanús volt a perzsák szemében; mindenesetre csöndesen elt nt a történelembôl. Ha a messianisztikus reményeket a perzsa birodalom nehézségei táplálták, amelyet Kambüszész (522) halála okozott, akkor ezeket hamarosan szétoszlatta a birodalom élére kerülô Nagy Dáriusz (522–486) hatékony vezetése. Ugyanakkor Dáriusz a zsidókkal szemben nem volt ellenszenves. Amikor Tatanáj, „a folyón túli” (Abar-nahara) alkirályság perzsa kormányzója megkérdôjelezte a zsidók jogát a templom újraépítésére, akkor Dáriusz megerôsítette a Kürosz által kibocsátott ediktumot (Ezd 5–6). 118 A közösség létszáma 520-ig 20.000-re növekedhetett (Albright: BP, 87), de számos tényezô lassította növekedését: gazdasági problémák, megosztott vélemények és különösen a szamariai szomszédok ellenségeskedése, akik (mint Jahve követôi) maguknak követelték Júda régi területét. Az ôsi ellenségeskedés a zsidók és a szamaritánusok között abból származott, hogy Zerubbábel elutasította, hogy segítsenek a templom felépítésében (Ezd 4,15), és ez az ellenségeskedés a következô századokban is folytatódott (→ 119, 127). Az 515 és 450 közötti események majdnem teljes mértékben ismeretlenek, bár Ezd 4 leírja a nehézségeket. A Malakiás által felvázolt állapotokból, valamint az Ezdrás és a
337
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:113–117
Nehemiás által szükségesnek ítélt reformokból úgy t nik, hogy a helyzet egyre inkább romlott. 119 (B) Nehemiás és Ezdrás. Nehemiás zsidó eunuch és I. Artaxerxész pohárnoka volt a szúzai perzsa udvarban. 445-ben értesült Jeruzsálem siralmas állapotáról. Kineveztette magát Júda kormányzójává (így függetlenítette Júdát Szamariától), és elsô feladata volt, hogy újjáépítse Jeruzsálem falait (ld. Neh 2–4). Nem csak a nép letargiáját kellett leküzdenie, hanem két nagyhatalmú ember, Szanballát és Tóbiás ellenállását is. Szanbállát a szamariai provincia kormányzója és Jahve tisztelôje volt, mint ahogy ezt fiainak nevei, Delaja és Selemja sugalják. Tóbiás Ammon transzjordániai provinciájának kormányzója volt. A harmadik ellenség Gesem volt, aki az arab provincia élén állt. Ezek az emberek számíthattak azoknak a befolyásos júdai embereknek a támogatásával, akik ellenezték Nehemiás szociális reformját. Nehemiás, akit nem lehetett megfélemlíteni csalárdságukkal és zaklatásaikkal, határozottan megvalósította terveit (Neh 5,1–6,14). 120 A júdai tartomány kicsi volt, Bételtôl Bétcurig terjedt, lakosságának száma 50.000 körül volt. A Neh 7,6-38-ban (= Ezd 2; ld. LBib, 413-419) található népszámlálási jegyzék az V. sz. közepéig letelepedettek eltérô eredetére utal. Albright elemzése (BP, 92) két fô csoportot jelez: a visszatérôk, akik közül sokan idegen nevet viselnek (Bigvai, Elam), és mások É-Júdából (Ráma vagy Bétel térségébôl), akik vagy soha sem mentek el, vagy még 538 elôtt tértek vissza. A politikai és gazdasági élet aligha maradt volna talpon Nehemiás döntései és tehetsége nélkül, akinek határozott intézkedései megôrizték a tartományt. 433 körül tért vissza Perzsiába; de a 12 éves tartózkodása nem volt elegendô ahhoz, hogy megvalósítsa tervét és ezért hamarosan visszatért Jeruzsálembe. Az állapotok elviselhetetlenné váltak és ezért nagy szükség volt a reformra. Tóbiás (Neh 13,4 köv.) helyet kapott magában a templomban a fôpaptól Eliasibtôl. Nehemiás kidobta Tóbiást és kellékeit a templomból, szabályozta a levitáknak járó tizedet, megszüntette a kereskedelmet szombaton és törvényt alkotott a vegyes házasságok ellen (Neh 13). Nem tudjuk, hogy meddig tartott a második kormányzói megbízatása. Bár kemény és szigorú volt, elsôdlegesen a közösség újraalapításáért volt felelôs. Személyes védôbeszéde (Neh 5,14-19) jellemének a másik oldalát mutatja. 121 Ezdrás korszaka továbbra is eldöntetlen kérdés marad. Ezd 7,7-ben körülírt tevékenység Artaxerxész uralkodásának 7. évében zajlik. I. Artaxerxész uralkodásának 7. éve 458-ra esik, tehát Nehemiás 445-ös érkezése elôtti idôre. II. Artaxerxész uralkodásának 7. éve 398 lenne, ez azonban nagyon késôinek t nik. (Nincs szövegbizonyítékunk [Albright 7,7 szövegjavítása] I. Artaxerxész 37. évére, hogy az 428-ban lett volna, egyidej leg Nehemiás második jeruzsálemi misszi-
ójával.) Lehetséges, hogy mind Ezdrás, mind Nehemiás eredeti emlékiratai nem említik a két embert együttesen (R. de Vaux: DBSup, 765-766) és hogy a krónikás kreatívan egyesítette viszonylagos gazdasági és politikai szerepüket. (Ezdrás idejérôl szóló irodalom áttekintése: Kellerman, U.: ZAW 80 [1968] 55-87. SLOE 117-149. BHI, 391-402. Cross, F. M.: JBL 94 [1975] 4-18. Talmon, S.: IDBSup, 317-328. Widengren, G.: IJH, 503-509.)
122 Ezdrás, ellentétben Nehemiással, elsôdlegesen vallási vezetô volt. Pap volt és hivatalosan neki adták az „ég Istene törvényének írnoka” címet. Ez azt jelenti, hogy a zsidó ügyek egyfajta titkára volt (Ezd 7,12-26), meghatalmazást kapott a perzsáktól, hogy tanítson és betartassa a törvényt a zsidók között a „folyón túli” tartományban. A zsidók egy csoportját visszavezette Palesztínába, és úgy t nik, hogy elsô nyilvános cselekedete a törvény (a Pent. bizonyos részei) hangos felolvasása volt az újév ünnepén (Ezd 7; Neh 8). Ô irányította a drámai b nbánati rituálét, amelyben eldöntötték, hogy elválnak az idegen feleségektôl. Ezt a kegyetlen intézkedést eltökélten véghezvitték. A Neh 9 és 10 beszámol a végsô b nbevallásról és a szövetség megújításról. Nem lehetett többé szó vegyes házasságról, a sabbat ünnepének áthágásáról, vagy a templom elhanyagolásáról. 123 Ezdrás alakját olyannyira felnagyították a késôbb keletkezett legendákban, hogy mintegy második Mózesnek nevezték, hisz neki tulajdonították a zsidó kánon rögzítését is (→ 67:38–42; → 66:33). El kell ismernünk, hogy az embereket azon törvény fontosságára figyelmeztette, amely az eljövendô zsidóságot is meghatározta. Ezdrás kapcsolata a Pent.-szal egyáltalán nem világos; valószín leg a befejezett, a jelen formájú Tórával dolgozott. Nincs arra bizonyíték, hogy Ezdrás lenne a krónikás (Albright szerint BP, 95). Úgy t nik, hogy a krónikás szerepe nem annyira kreatív, mint inkább reflektív. Sajátos nézôpontja bemutatja a fogság utáni teokráciát, amelynek ô maga is h séges tagja. Figyelmét kizárólag a törvényesség köti le – a közösség akkori gyakorlatát kapcsolatba hozza a régi vezetô személyiségekkel, Mózessel vagy Dáviddal (Freeman, D. N.: CBQ 23 [1961] 436-442; Rudolph, W.: VT 4 [1954] 401-409). Rudolphnak igaza van, amikor úgy határozza meg a krónikás munkájának szándékát, mint az Izraelben megvalósult teokrácia bemutatását. Ugyanakkor segítségünkre szolgál, mint történeti forrás a zsidó történetet (IV. sz.) amúgy is sötét korszakának megértéséhez. Júda és Jeruzsálem önmagukat a többi nemzettôl különállónak tekintették, kiválasztva Isten által, hogy túléljék a fogság katasztrófáját és újjáalakítsák Isten népét. Isten királysága Júdában összpontosul. A krónikás úgy mutatja be Isten népét, mint buzgó imádkozókat a templomban, biz-
338
75:117–122
IZRAEL TÖRTÉNETE
tonságban az újraépített falak mögött, amelyek elválasztják mindentôl, ami idegen (az idegen feleségek ki zése). (Davies, W. D. – Finkelstein, J. [szerk.]: CHJ I. The Persian Period, 1984. Kippenberg, H.: Religion und Klassenbildung im antiken Juda, SUNT 14, Göttingen 1978. McEvenue, S.: „The Political Structure in Judah from Cyrus to Nehemiah”, CQB 43 [1981] 353-364. Stone, M. E. – Satran, D. [szerk.]: Emerging Judaism, Philadelphia 1988. Welch, A.: Post Exilic Judaism, London 1935.)
124 (C) A perzsák uralkodása. Júda, mint perzsa-provincia, politikai története nagyobbrészt ismeretlen. A szamariai papiruszok alapján, amelyeket 1962-ben fedeztek fel, F. Crossnak sikerült összeállítani a szamariai kormányzók sorrendjét (Szanballát utódai; → 119) az V. sz.-ban. (BA 26 [1963] 110-121. New Directions in Biblical Archaeology [szerk. D. N. Freedman és J. C. Geenfield] Garden City 1971, 45-69). A zsidó fôpapok névsorának rekonstrukciója (beleértve Ezdrás 458-ra történô datálását) szélesebb kör elfogadásra vár (Cross, F. M.: „Reconstruction of the Judean Restoration”, JBL 94 [1975] 4-18; vö. Windengren: IJH, 500-502). Tudjuk, hogy a perzsák megengedték a zsidóknak, hogy pénzt veressenek; néhányon a héber yhd (Júda) bet ket találták (Rappaport, U.: JJS 32 [1981] 1-17). A vallási helyzetre a kor írásaiból (Mal, Krón) lehet következtetni. Az istentiszteletet a templomban végezték a papok és a leviták vezetésével. A három hagyományos ünnep és az Engesztelés napja voltak az év fô ünnepei (→ 76:122–138, 147–150). Izraelben kifejlôdött a törvény erôteljes tisztelete. Ez volt a teokrácia, amelyet a fôpapok irányítottak, akik származásukat Dávid papjára, Szádokra vezethették vissza (→ 23:20). 125 Az V. sz.-i elephantinei papiruszok (amelyeket a XX. sz. elején fedeztek fel) fényt vetettek a Jahvizmus azon ágára, amely a diaszpórákban virágzott (Cowley, A.: Aramaic Papyri of the Fifth Century B. C., Oxford 1923. E. Kraeling: The Brooklyn Museum Aramaic Papyri, New Haven 1953). A zsidó zsoldosok, akiket a fáraó alkalmazott, hogy megvédje Szjenét (a mai Aswan) az Etiópiaiakkal szemben, több mint egy évszázadig éltek a Nílus szigetén, Elephantinén (Yeb), és ott a jahvizmus sajátos formája alakult ki. Ellentétben az istentisztelet centralizálásával (MTörv 12,13-14) ôk templomot emeltek a yhw (yahu)-nak. Istentiszteletük formája kánaánita hatásról árulkodik, mivel ôk az Urat Anattal hozták kapcsolatba. A neveket (Esembétel, Herembétel, Anatbétel) a szakirodalomban Albright az Úr neveinek hiposztatizálásaként értelmezte: „Isten Házának Neve,” „Isten Házának Szentsége” és „Isten Házának Jele” (FSAC, 373). Az elephantinei zsidókat nem zaklat-
ta Kambüszész, amikor a perzsa király legyôzte Egyiptomot (525 k.). A valóságban a perzsa vezetôk bizonyos mérték védnökséget vállaltak fölöttük, pl. II. Dáriusz utasította Arszamesz kormányzót a 419-es azimi ünnepséggel kapcsolatban. 410-re azonban a helyzet megváltozott. Bizonyos Widrag (Vidaranag) perzsa hivatalnok leváltotta Arszamészt, és segített az egyiptomiaknak a templom lerombolásában. Az elephantinei papiruszok közül néhány (a 30-as és 32-es) a zsidó erôfeszítéssel foglalkozik, amely a templom újjáépíttetésére irányult, ezzel fényt vetnek az amúgy ismeretlen V. sz. kései éveire. Levelet írtak Jonatánnak, Eljasib fiának, akirôl a Neh 12,23 tesz említést (talán a 13,28 is), és aki fôpap volt Jeruzsálemben – a templom újjáépítésének támogatói közé sorolják. Érthetô, hogy nem válaszolt (természetesen Jeruzsálem falain kívül szabálytalan volt templom építeni); és így júda perzsa kormányzójához, Bagoazhoz, valamint Szanballát fiaihoz, Delaiához és Selemiahoz (ANET, 492), Szamaria kormányzóihoz fordultak. Ekkor kaptak választ és segítséget, hogy a terv tényleg megvalósuljon. De ez valószín leg rövid élet volt, mivel a perzsák uralmát 400 felé az egyiptomiak sikeresen megdöntötték. (Couroyer, B.: „Le temple de Yaho et l’orientation dans les papyrus araméens d’Elephantine”, RB 75 [1968] 8085. Mayer, E.: Der Papyrusfund von Elephantine, Leipzig 19122. Porter, B.: Archives from Elephantine, Berkley 1968. Van Hoonacker, A.: Une communauté judéoaraméene Eléphantine, Schweich Lectures 1914, London 1915. Vincent, A.: La religion des Judéo-araméens d’Eléphantine, Paris 1937.
126 (VI) A görögök uralkodása (Kr.e. 333–63) (A) Nagy Sándortól a Szeleukidák uralmáig (333–175). Több ismerettel rendelkezünk a perzsák kalandozásairól Görögországban (Hérodotosz, Lívius), mint Izrael perzsa kori történetérôl. Ezek a kalandozások hozzájárultak a perzsa birodalom bukásához. A görög egységet makedón Fülöp teremtette meg, és fia Sándor kiterjesztette a királyságot Heleszpontoszon túlra. Legyôzte a perzsákat a Granikusz folyónál és elfoglalta Kis-Ázsiát. Az Isszoszért folytatott csata (333) megnyitotta az utat a görögöknek a szíriaiak felé; és az egyik (vitatott) szakaszban Josephus Flavius (Ant., XI.8.2 §304 köv.) beszél Sándor Jeruzsálemen való átvonulásáról. 331-ben megalapította a legendás Alexandriát Egyiptomban és visszavonult É-ra, hogy Arbelánál, a Tigris másik partján végsô csapást mérjen a perzsákra. Útját tovább folytatta, elhagyva az Idust, majd visszatért Babilonba, ahol 323-ban meghalt, hatalmas birodalmat hagyva maga után. (Abel, F.-M.: Histoire de la Palestine depuis la conquete d’Alexandre, Paris 1952. Bartlett, J. R.: Jews in the Hellenistic World, Cambridge 1985. Bickermann, E.: Der
339
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:122–125
Gott der Makkabäer, Berlin 1937. Hengel, M.: Jews, Greeks and Barbarians, London 1980; Judaism and Hellenism, 2 köt., Philadelphia 1974. Oesterley, W.: The Jews and Judaism During the Greek Period, London 1941. Schalit, A.: „The Hellenistic Age”, WHJP 1, 6. Tcherikover, V.: Hellenistic Civilization and the Jews, Philadelphia 1955).
127 Josephus Flavius (Ant., XI.8.3-7 §313-347; ld. még H. H. Rowley összefoglalóját, BJRL 38 [1955] 166-198) kapcsolatba hozza Sándort a szamariaiakkal és az ô templomukkal. Mikor épült a szamariai templom a Garizim hegyen? Széles körben megegyeznek abban, hogy a zsidók és a szamaritánusok fokozatosan szakadtak el egymástól (R. Coggins). Mindezt súlyosbította a zsidók kirekesztô magatartása (pl. Ezd és Neh), és a templom újjáépítése ezt megpecsételte. Az archeológiai ásatások azt sugalják, hogy ezt az idôpontot a perzsa kor utánra kell helyezni (egy állítólagos hellén kori oltár szolgál bizonyítékul) A Delosz szigeten található feliratok (Kr.e. III-II. sz.) körülírják a szamaritánusokat, mint „Izraelitákat, akik áldozatot mutatnak be a megszentelt Garizim hegyén.” A Vádi ed-Daliyehbôl származó szamariai papiruszok alapul szolgálnak arra, hogy Sándort a szamaritánusokkal hozzuk kapcsolatba. A kezdeti üdvözlést, amelyet a szamaritánusok tanúsítottak a görögökkel szemben (Josephus szerint), úgy t nik, a Sándor által kijelölt prefektus elleni felkelés követte. Egyiptomból való visszatérése után látszólag leverte a lázadást és megsemmisítette a várost. Az archeológiai bizonyíték azt sugallja, hogy Szamariát görög stílusban (hellén tornyok) építették újjá és macedónokat telepítettek oda. A másik oldalon ugyan ebben az idôben Szíchemet újraalapították azok a szamaritánusok, akik elmenekültek Sándor haragja elôl. Akik nem érték el Szíchemet, úgy t nik, azokat valószín leg lemészárolták Vádi edDaliyehnél, ahol vagyonuk maradványait megtalálták. (Bull, R.: „The Excavation of Tell er-Ras on Mt. Gerizim”, BA 31 [1968] 58-72. Coggins, R.: Samaritans and Jews, Atlanta 1975. Cross, F. M.: „Aspects of Samaritan and Jewish History in Late Pesian and Hellenistic Times”, HTR 59 [1966] 201-211; Papiry of the Fourth Century B.C. from Daliyeh, New Directions in Biblical Archeology [szerk. D. N. Freedman és J. C. Greenfield] Garden City 1971, 45-69. Pummer, R.: The Samaritans, Leiden 1987. Purvis, J.: The Samaritan Pentateuch and the Origin of the Samaritan Sect, HSM 2, Cambridge MA 1968. Ugyanúgy BA 47 [1984] 41-46; és Daliyehrôl BARev 4 [1, 1978] 16-27.)
128 Nagy Sándor halála után utódai (diadokhoszok) nem voltak eléggé erôsek, s végül négyfelé szakadt a birodalom. A bibliai történelem két királysággal foglalkozik, amelyek versenyeztek a Palesztína
fölötti uralomért: az egyiptomi királyság, amelyet Ptolemaiosz, Lagosz fia alapított, és a másik az ázsiai királyság, amelyet Szeleukosz uralt. (A szeleukida korszak, amely szerint a 1–2Makk datálja az eseményeket, 312–311-ben kezdôdött, amikor Szeleukosz megszilárdította hatalmát Babilonban. Nagy Sándor utódainak részletes listáját ld. → 25:3). 129 A zsidók kb. 300-tól 200-ig a Ptolemaiosz dinasztia atyáskodó védelme alá kerültek. Ezen idôszak számos eseményét mutatja be a Dán 11,545. A diaszpórákban élô nagy számú zsidó népességnek, különösen Alexandriában, szüksége lett az ÓSz görög fordítására (→ 68:63). Palesztínában a zsidó közösség alapvetô természete változatlan maradt, ez elsôdlegesen vallási közösség volt, amely élén a fôpap állt, személyében mind a polgári, mind a vallási autoritás öszszefonódott. A vének tanácsa (gerousia) mint kormányzó testület szolgált a fôpappal együtt. A valódi Júda viszonylag kicsi, önellátó térség maradt, laza kapcsolatban állt Palesztína más részeivel; ugyanakkor mindenhol elkezdôdött a hellenizálódás folyamata. Ebben a korban a kultúra változásának konkrét bizonyítéka volt a polis, vagy hellenista város létrejötte a filiszteusi síkságon (Gáza, Asdód, Askelon), a tengerparton (Joppe, Ptolemaisz), valamint belföldön (Szamaria, Szkitopolis [= Bétsan]), és még Transzjordániában is (Gedara, Philadelphia [= az ammoni Raba]. A görög divat, amely végül Jeruzsálemet is elérte (1Makk 1,13-15; 2Makk 4,10-15), veszélyeztetni kezdte a zsidók életstílusát (Sírák közvetetten protestál). Maga a zsidó közösség is kettészakadt: sokan nyíltan hellenisták lettek, amíg mások, a haszidok ( asîdîm, 1Makk 2,42) a törvény fanatikus tisztelôi voltak. 130 A befolyásos Tóbiás-család példázza azt a kötôdést, amely sok zsidót kapcsolt az új úthoz. Nehemiás ellenségeinek leszármazottai (Neh 2,10) az ôsi ammonita területen laktak Araq el-Emirnél (BASOR, 171 [1963] 8 köv.). Már a III. sz.-ban ôk voltak a térség kormányzói, mint azt a Zénó papiruszok jelzik. Josephus Flavius (Ant., XII.4.1 köv. §154 köv.) értesít bennünket Józsefrôl, aki elnyerte III. Ptolemaiosz (246–221) tetszését és adószedôvé tette ôt Palesztínában. Könyörtelenül gyakorolta hivatalát, minek következtében meggazdagodott. Fia (vagy talán unokája), Hürkanosz újjáépítette (Josephus egyszer en azt mondja, hogy felépítette) a híres Araq elEmir-i erôdítményt, Hesbontól ÉK-re; úgy említik ôt, mint akinek a templomban tartott kincs volt a birtokában (2Makk 3,11). A makkabeusi felkelés miatt azonban a Tóbiás-család elvesztették hatalmukat; IV. Antióchosz Epifánész elkobozta vagyonukat (Tcherikov: Hellenistic Civilizations, 153-174; 201203; B. Mazar: „The Tobiads” IEJ 7 [1957] 137-145, 229-238). Kr.e. 200-ban III. Antióchosz szeleukida király legyôzte V. Ptolemaiosz csapatait Paneasznál, közel
340
75:125–128
IZRAEL TÖRTÉNETE
a Jordán forrásához, és így Palesztína a ptolemaioszok égisze alól a szeleukidák uralmá alá került. Josephus Flavius szerint (Ant., XII.3.3 §138-144 – bár a rendelet hitelességét vitatják) Antióchosz nagyon kegyes volt Jeruzsálemhez: elrendelte a közelmúltban elszenvedett károk helyreállítását és a templom költségeinek megtérítését, miközben a helyi kormányzat (fôpap, stb.) munkája folytatódott és bizonyos adókedvezményeket adott nekik. Amikor Antióchosz beleavatkozott a nemzetközi ügyekbe, meg kellett küzdenie Rómával: nagy árat fizetett az apameai szerzôdésben (Kr.e. 188), amikor is arra kényszerítették, hogy evakuálja Kis-Ázsiát, és jelentôs hadisarcot fizessen. A pénzhiány arra késztette, hogy még több hadjáratot folytasson; Elamban halt meg 187-ben. Fia IV. Szeleukosz (187–175) követte ôt a trónon, amíg fiatalabb fiát Antióchoszt (a késôbbi Epifánészt) a kártérítés teljes kifizetéséig túszként tartották Rómában. Szeleukosz uralkodása alatt történt, hogy kancellárja Heliodorosz a jeruzsálemi templomtól kölcsönt vett fel (2Makk 3). Ugyanez a Heliodorosz ölte meg Szeleukoszt, hogy lehetôséget adjon IV. Antióchosznak, akit elengedtek Rómából, hogy átvegye a királyi hatalmat. Antióchosz azért jött, hogy megszerezze magának az Epifánész vagy Manifeszt címeket, mivel benne nyilvánult meg az olimpiai Zeusz; alattvalói Epimenesz – bolond csúfnévvel illették. Politikáját az egység (hellenizálta az alattvalóit) és a terjeszkedés jellemezte – ez hatalmas pénzösszeget emésztet fel. 132 (B) Makkabeusok felkelése (175–135). Heliodorosz korszaka baljóslatúnak bizonyult a Szeleukidák jövôbeli államigazgatására nézve, valamint az Oniad papi család megvesztegethetôsége jó alkalmat nyújtott Antióchosz Epifánésznek. Az Oniadok egy bizonyos Johanan (Honi görög alakja: Oniás) családjához tartoztak, aki II. Simon fôpap apja volt, akit Sír 50,1-21 lelkesen dicsér. Simon fia III. Oniás (Dán 9,26 felkentje?) fôpap volt, amikor IV. Antióchosz a trónra lépett, de ô saját testvére, a hellenista Jázon áldozata lett, aki elhatározta, hogy megvásárolja a hivatalt a Szeleukida uralkodóktól. Antióchiában IV. Antióchosz megfosztotta hivatalától Oniást Jázon miatt (174–171). Jeruzsálem teljes méret hellenizációja ezzel elkezdôdött, és a lakosoknak felajánlották, hogy Antióchia polgáraivá váljanak (2Makk 4,9-16). Sok zsidó h maradt a hagyományhoz, különösen a haszidok (1Makk 2,42; 7,13; → 67:97). Viszont Jázont legyôzte egy bizonyos Menelaosz, akinek Antióchosz 171-ben átadta a fôpapi hivatalt, miközben Jázon Transzjordániába menekült. Menelaosz tovább lendítette a hellenizációt, és összeesküvést szôtt, hogy III. Oniást meggyilkoltassák (→ 27:62–66). 133 Bár Antióchosz kivégeztette a gyilkos Andronikoszt, az események felkelés kirobbanása felé haladtak, különösen amikor az elnyomó intéz-
kedések fokozódtak. Visszatérve az elsô egyiptomi hadjáratából 169-ben, Antióchosz Menelaosz támogatásával kifosztotta a templomot. Jázon sikertelen próbálkozása, hogy Jeruzsálemet birtokba vegye, volt a nyugtalanság másik jele, és ezért Jeruzsálem központját (az „Akra”: 1Makk 1,33) szíriai helyôrséggel biztosították (BASOR, 176 [1964] 1019). Második egyiptomi hadjáratából visszatérve (168, amikor a római Popiliszosz kézbesítette azt a híres ultimátumot, miszerint azonnal el kellett hagyni Egyiptomot) Antióchosz további elnyomó intézkedéseket hozott. Elkezdôdött a hivatalos üldözés: halálbüntetés terhe mellett megtiltották az áldozatbemutatást, valamint az olyan zsidó gyakorlatot, mint a körülmetélés. A „gy lölt sivárságot” megszüntetve egy oltárt (inkább oltárt, mint képet vagy képmást) emeltek a templomban az olimposzi Zeusznak. (Ezen tanulmány kronológiai alapjául szolgált: J. Starcky és F. Abel: Les Livres des Maccabées, SBJ, Paris 1961, különösen 46-49; ld. úgyszintén J. Goldstein: 1 Maccabees, AB 41, Garden City 1976, 161-174-ben található kronológiát). 134 Sok zsidó felkészült arra, hogy életét hite védelmébe feláldozza. A 2Makk beszámol Eleazárról és az anyáról, akinek hét fia volt (6,18–7,42). A haszidok nem inogtak meg abban, hogy a törvényt betartsák, amit az is tanúsít, hogy megtagadták a harcot szombati napon (1Makk 2,29-38). Azok a csoportok voltak ilyen bátrak és hittel teltek, amelyek a modini Makkabeusi család köré sereglettek, amikor 167-ben kiadták a felszólítást a felkelésre. Ennek a családnak bátor apja, Mattatiás 166-ban halt meg; a vezetés Makkabeus Júdás kezébe került (ezt a nevet általában, de valószín leg helytelenül „kalapácsnak” értelmezik, a család a Joarib papi család leszármazottja [1Makk 2,1]). A félelmetes túlerô ellenére Júdás gerilla csapatot szervezett, amely legyôzte a görög szeleukida hadseregeket. Kezdetben a Makkabeusok egy sor fontos gyôzelmet arattak. Appolóniosz legyôzése a legendás hír kardnak (1Makk 3,12) volt köszönhetô, amelyet Júdás forgatott. Egy másik csapatot, amelyet Széron vezetett, Béthoronnál mészároltak le. A még sokkal elszántabb szembeszegülés ellenére is a sikerek folytatódtak. Júdás ügyének sok zsidót nyert meg, mert lelkes vezetônek látszott (1Makk 3,4). Ebben az idôben íródott a Dán 7–12, amely bemutatja Isten népének végsô gyôzelmét az elnyomó királyságok fölött. Ez az idô olyan inspiráló történetek írására ad ihletet, amely Istenben bízó hôsökrôl szólnak, akik ellenálltak a királyoknak – ezt az ellenállásról szóló irodalomnak nevezzük. 135 Végül Antióchosz, akinek K-en a pártusokkal kellett harcolnia, Líziászt nevezte ki helytartónak, hogy leverje a felkelést; Líziász útnak indított három generálist: Ptolemait, Nikánort és Gorgiászt. Júdás viszont megszilárdította Jeruzsálemtôl É-ra
341
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:129–133
fekvô Micpánál állomásozóh séges csapatát, és újra gyôzelmek következtek: Emmausz mellett Gorgiász csapatai ellen; a következô évben Bétcur mellett Líziász ellen, akit arra kényszeríttettek, hogy visszatérjen Antiochiába. 164-ben Júdás bátran megtisztította „a gy lölt sivárság” templomát az Akra helyôrség közelében. A hanukka ünnepe lemosta a hároméves istenkáromlást (→ 76:151–154) és a templom visszaszerzése fellobbantotta a lelkesedés lángját, hogy további függetlenségük megszerzésével tetézzék az elért gyôzelmeket. Palesztínában és Transzjordániában több helyütt, különösen a görög városokban maradtak kisebbségi zsidó csoportok. Végighaladva Idúmeán, Ammonon, Gileádon, Galileán, valamint a Palesztín síkságon Júdás a pogányokkal csatározott, hogy segítse zsidó társait, akik közül sokat visszavitt Jeruzsálembe. Céljai közé tartozott a makkabeusi hatalom kiterjesztése és megszilárdítása is. 136 Antióchosz Epifánész halálával Líziász lett az ifjú V. Antióchosz uralkodó hivatalos helytartója és vezetôje. Válaszként Júdás merész támadására a jeruzsálemi Akra ellen 163-ban, Líziász legyôzte ôt Bétzakara mellett (Eleazár drámai halála: 1Makk 6,43-46), és Líziász bevette volna Jeruzsálemet is, ha nem kényszerül arra, hogy visszatérjen Antióchiába, hogy megszilrádítsa politikai uralmát. Meg kellett elégednie azzal a megállapodással, amely szabadságot biztosított a zsidóknak, hogy „kövessék saját törvényeiket” (1Makk 6,59). A Makkabeusok elérték a felkelés elsôdleges célját, mivel a IV Antióchosz által bevezetett elnyomás megsz nt. De a Makkabeusokat kísértette a még nagyobb függetlenség és politikai hatalom elérésének gondolata. A hellenista zsidók szembeszegültek Júdással és az új királyhoz, I. Demetrioszhoz (Szótér) folyamodtak, védelmet kérve. A király az ô jelöltjüket, Almikuszt nevezte ki fôpapnak. A zsidók közötti szakadás soha nem volt olyan jól látható, mint ezekben az idôkben. A haszidok és az írástudók (grammateis) annak ellenére támogatták Almikuszt, hogy a hellenisták is kedvelték, mert ô papi származású volt. Júdás viszont szemben állt vele és igazát bizonyította az, hogy Almikusz meggyilkoltatta a haszidokat. Antióchiából végül Nikánort küldték ellene seregével. Júdás legyôzte ôt Kafarszalama mellett és késôbb alaposan megverte ôt a Béthoronnál, és Ádár 13. napján (Kr.e. 160. március 28-án) az Adasza meletti csatában. S így állandó ünnep lett „Nikánor napja” (1Makk 7,49). Júdás azonban képtelen volt elônyt kovácsolni ebbôl a gyôzelembôl; megtorlásként Demetriosz egy erôs hadsereg élén Bakhidészt küldte, aki szétkergette a zsidókat Jeruzsálemtôl É-ra, Borea és Elasza vidékére (1Makk 9,4-5). Magát Júdást is meggyilkolták, amikor elkezdôdött a makkabeusi párt elleni meg-
torlás. 137 Testvére, Jonatán (160–143) foglalta el a helyét, és képes volt legalább távol tartani a bakhidákat Bétbesszennél. Azonban Jonatán fosztogatásai mérsékeltek voltak; megelégedett azzal, hogy magát az ôsi „bírák” (1Makk 9,73) stílusában tüntesse fel Makmásnál a viszonylagos béke idôszakában (159–152) és hogy várja a fejleményeket. Kit nô alkalom adódott, amikor Bálász Alexander letelepedett a Ptolemaioszoknál és kihívta I. Demetrioszt. Demetriosz felhatalmazta Jonatánt, hogy hadsereget hozzon létre, de Alexander fölajánlotta neki a fôpapi hivatalt, amely Almikusz halála óta üres volt. Jonatán mindkét ajánlatot elfogadta, de végül Alexander mellé állt, aki legyôzte Demetrioszt és 150-ben király lett. Jonatán további méltóságot kapott, amikor részt vett Alexander és Kleopátra, Ptolemaiosz lánya esküvôjén; bíborba öltöztették és Júda kormányzójává tették (vö. 1Makk 10,65). 138 A makkabeusi hatalom fejlôdésének új korszakába lépett. A zsidó vezetô képes volt kijátszani a Szeleukida királyokat egymás ellen. II. Demetriosz 148-ban megpróbálta megszerezni magának a trónt, és Appollóniosz, Cöleszíria kormányzója támogatta ôt ebben. Apollónioszt legyôzte Jonatán, aki h séges maradt Alexanderhez. A zsidók jutalomként Ekron városát kapták meg. Amikor Alexander meggyilkolása után 145-ben Demetriosz megszerezte magának a királyi hatalmat, Jonatán elég erôs volt ahhoz, hogy mentességet követeljen a hadisarc alól; Efraimot, Liddát és Ramátát átadták Júdának. Demetriosz még azt is megígérte, hogy Akrát, a Jeruzsálemben lévô szíriai ellenôrzés védôerôdjét átadja, ha Jonatán segít neki az antióchiai lázadás leverésében (1Makk 11,42). Demetriosz kész volt megszegni ígéretét, azonban az ideje lejárt. A trónnak új követelôje jelentkezett, VI. Antióchosz, akit egy bizonyos Trifó támogatott. Jonatán nem támogatta ôket, számos harcba keveredett, amelyek saját hatalmát erôsítették meg (Askelon, Gáza, Bétcur). Ezen felül politikai kapcsolatba lépett Rómával és Spártával (1Makk 12,123). Mindez nem történhetett észrevétlenül és Trifó úgy döntött, hogy Jonatán túl veszélyes, tôrbe csalta és bebörtönözte Ptolemaiban (143). 139 A zsidók azonnal válaszoltak. Simon, a harmadik Makkabeus testvér (143–134) közbelépett és felkészült a támadásra úgy, hogy megszerezte Joppe városát. De nem tudta megakadályozni, hogy megöljék Jonatánt, akit végül a Makkabeusok szülôvárosában, Modinban temettek el. Simon most II. Demetrioszt támogatta, cserébe a zsidók függetlenségének elismeréséért. 142-ben „a pogányok igáját leemelték Izraelrôl” (1Makk 13,41), amint Simont elismerték, mint fôpapot, kormányzót és parancsnokot. A Makkabeusok követeléseit az uralkodás és a fôpapság iránt végül maguk a zsidók legiti-
342
75:133–136
IZRAEL TÖRTÉNETE
málták (14,41) „míg föl nem lép egy hitelt érdemlô próféta.” Simon elfoglalta a gézeri Szeleukida helyôrséget és végül sikeresen kényszerítette a jeruzsálemi Akrát, hogy megadja magát és ezek után néhány békés év következett. Antióchosz Szidetész volt az új Szeleukida trónkövetelô. Simon nem teljesítette követeléseit, és Simon fiai 138-ban gyôztek az egymást követô harcokban Kendebajosz, Antióchosz hadvezére ellen (1Makk 16). De Simont alattomosan meggyilkolta a veje, Ptolemaiosz, a jerikói Dok erôd közelében. Simon fia, Joannesz Hürkanosz követte ôt hivatalában. Itt fejezôdik be az 1Makk beszámolója. Ismereteink Hürkanosz uralkodásáról és követôirôl fôleg Josephustól származnak. Keresztény írók hajlamosak használni a „Haszmóneus” nevet Hürkanosz leszármazottainak jelölésére, ugyanakkor zsidó írók Josephus és a Talmud mintáját követve, Hürkanosz elôdeit, a Makkabeus testvéreket is ezzzel a megnevezéssel illetik. Nem vagyunk biztosak a név eredetében, de hagyományosan kapcsolatba hozható az Asamónaios (héb. ašmôn) névvel, amelyet Josephus Flavius (Ant., XII.6.1 §265) Mattatiás (Makkabeus Júdás apjával) dédnagyapjával azonosít. 140 (C) A Hazmóneus uralkodók (134–63). Simon fia, I. Jóhannész Hürkanosz (134–104) megmenekült Ptolemaiosz gyikos terve elôl, mivel a gyilkosság idejében Gezarában volt. Követte apját fôpapi és uralkodói tisztében, és bár sikertelenül, de megpróbálta megbüntetni Ptolemaioszt, aki végül Transzjordániába menekült. Hürkanosz uralkodásának elsô évei szerencsétlenek voltak. VII. Antióchosz Szidetész szinte trónralépése után azonnal legyôzte Jeruzsálemet, miután lerohanta a júdeai pusztaságot. De teljesen váratlanul, mivel Róma nyomást gyakorolt rá, megegyezett Hürkanoszzal és megszüntette az ostromot. A hadisarc aránylag alacsony volt, de az elkövetkezô néhány évben Hürkanosz Antióchoszt szolgálta, segítette ôt a pártusok elleni harcban. Ekkor az események kedvezô fordulatot vettek. Amikor 128-ban II. Demetriosz került a trónra, Antióchoszt meggyilkolták, és ô polgárháborúba keveredett. Ez elehetôvé tette, hogy Hürkanosz visszaszerezze a városokat Júdában és azon túl. Hosszú ostrom után bevette a transzjordániai Medebát, és uralma alá vettette a Negeb területén élô idumeaiakat, majd elôírta nekik a körülmetélést és a Tórát. Lerombolta a szamariai templomot a Garizim-hegyen (→ 74:135). Ezekben a hadi gyôzelmekben jelentôs segítséget nyújtottak az idegen zsoldosok (ez jelzi az emberek apátiáját). Ekkorra a belsô konfliktusok miatt a Szeleukidák hatalma elgyengült, és ez kedvezô alkalmat nyújtott Hürkanosznak, hogy hatalmát megszilárdítsa. 107ig Szamaria a zsidó erôk kezébe került Hürkanosz fiainak, Arisztobulosz és Antigonosz vezetésé alatt, IX. Antióchosz (Küzikénosz) szeleukida király köz-
belépése ellenére. A judaizmuson belüli legjelentôsebb fejlôdés ebben a korban a két párt, farizeusok és szaddúceusok kiemelkedése volt. (→146–150). 141 Jóhannész legidôsebb fia, Arisztobulosz (104–103) erôszakkal lépett apja helyére, börtönbe csukatta anyját (aki uralkodhatott volna) és három testvérét. Antigonosszal (akinek végül a halálát okozta) folytatta a hódításokat, és ezzel kiterjesztette hatalmát É-ra, Galileára, amelyet judaizált. (Galilea judaizálásának hatása viszonylag tartós volt, egészen a keresztény korig). A hellenizáció terjedésének nyomai látszódnak a nevén, amelyet viselt (bár az érmeirôl ismert, mint „Júda”) és a „király” tituluson (etnarka helyett), amelyet ô szeretett és utódjai megtartottak 63-ig. De elmondhatjuk, hogy a Hazmoneusok leszármazottainak általános erkölcsi hanyatlása folytatódott. Arisztobulosz egy éves uralkodás után meghalt; özvegye Szalóme Alexandra – figyelemre méltó asszony – szabaddá tette a testvéreket és feleségül ment egyikükhöz, Alexander Janneonszhoz, aki elfoglalta a „trónt” és a fôpapi hivatalt. 142 Alexander Janneosz (103–76) uralkodását állandó háborúskodás jellemezte, így végül egész Palesztína irányítása alá került. Harcolt IX. Lathirosz Ptolemaiosszal a Ptolemaioszok területéért, és majdnem elveszítette Palesztínát, ha Ptolemaioszt Egyiptom nem kényszeríti arra, hogy térjen vissza Ciprusra, ahová szám zték ôt. KözépTranszjordániában ostrom alá vette és elfoglalta Gadarát és Jordán mellett Amathuszt. Janneosz kifosztotta, és a tengerparton felégette Gázát, de vissza kellett fordulnia, hogy visszafoglalja Amathuszt; úgyszintén harcba keveredett az É-on élô nabateusokkal. Obedasz a nabateus király majdnem csapdába ejtette ôt, de elmenekült és visszatért Jeruzsálembe, amely fellázadt ellene. Zsoldosainak köszönhette, hogy ki tudott tartani a felkelôkkel szemben. De amikor a farizeusok III. Demetriosz Eukairoszt, a szeleukidák királyát vitték ellene Szíchemnél, akkor majdnem megfosztották trónjától (Kr.e. 88 k.). A zsidó hazafiak között talált támogatókra (mintegy 6000 férfi) és elindult velük, hogy boszszút álljon az ellene forduló zsidókon. Úgy t nik, hogy ez volt az a híres keresztrefeszítési jelenet, amelyre hivatkozik a qumráni dokumentum (4QpNah; → 67:90; Cross, F. M.: The Ancient Library of Qumran, Anchor, Garden City 1961, 122-126). Amikor Aretász lett a nabateusok királya, bevonult Júdeába és legyôzte Janneonszt és csak az ôt megilletô engedmények megszerzése után volt hajlandó kivonulni. Ekkor Janneonsz figyelmét Transzjordánia felé fordította és Kr.e. 84–81 közötti harcokban megszerezte Pellát, Gerázát, Golánt és más városokat. Amikor züllött élete vége felé járt, akkor ostromolta meg a tanszjordániai Ragabát. Ek-
343
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:136–140
korra Júdea területe jelentôs mértékben megnôtt: bizonyos értelemben a dávidi királyság régi határai valósultak meg, és a görög városok judaizálódtak. 143 Janneosz halálakor özvegye Szalóme Alexandra uralkodott, a fôpapi hivatalt a tehetetlen idôsebbik fiára, II. Hürkanoszra hagyta. Megbékélt a farizeusokkal, akik ezekben az években élvezték nagy hatalmukat, és háborúk nélkül sikeresen megtartotta az állam egységét. De halála után II Hürkanosz és a fiatalabbik becsvágyó fiú, Arisztobulosz harcba szállt Júdeáért. 144 II. Arisztobulosz (69–63), akit a szaddúceusok támogattak, hamarosan gyôzött Jerikónál Hürkanosz fölött és bebörtönözte ôt Jeruzsálemben. Így lett Arisztobulosz király és fôpap. Idúmea kormányzója, Antipater azonban összeesküvést szôtt Hürkanosz mellett. Merész ötlettel meggyôzte Hürkanoszt, hogy menedéket keressen Aretásznál, a nabatesuk királyánál, és elkísérte ôt Petrába, a királyi városba. Megállapodtak, hogy Hürkanoszt visszahelyezik trónjára, ha Moáb bizonyos városait átadja a nabateusoknak. A nabateusok bevonultak Júdeába és bezárták Arisztobuloszt Jeruzsálembe. Sikeresen helyre is állították volna Hürkanosz hatalmát, ha Róma nem lépett volna közbe. Mindkét fél Pompeius szíriai legátusának, M. Aemilius Scaurusnak kedvében akart járni. A római hatalom véget vetett az ostromnak. Pompeiustól függött a pörlekedô testvérek sorsa, aki 63-ban Damaszkuszba vonult, végül pedig Jeruzsálembe, ahol arra kényszerült, hogy ostrom alá vegye a templomot, amikor Arisztobulosz nem volt hajlandó azt átadni. Azt mondják, hogy 1200 zsidót öltek meg. Azután bebörtönözte Arisztobuloszt és elfogadta II. Hürkanoszt mint fôpapot, Palesztína pedig Róma szíriai provinciájának tartománya lett, amelyet Scaurus kormányzott (→152). A Makkabeus család által szerzett zsidó függetlenség véget ért. 145 (I) Zsidó mozgalmak Palesztínában. Az ÚSz idôszaka egybeesik Palesztína római megszállásával. Pompeius volt „az elsô római, aki a hódítás jogán alávetette a zsidókat, és lábát megvetette a templomban” (Tacitus: Hist., 5.9), ez a cselekedet szimbolizálta a római uralom kezdetét ebben a térségben, és ez az uralom folytatódott az ÚSz idôszakában is. Ebben az idôben a palesztínai zsidók minden nemzeti és vallásos szolidaritásuk ellenére sem voltak egységes nemzet. A törvényhez és a templomhoz való hozzáállásuk különbözött, és ezen különbözôségek gyakran vegyültek a politikai elkötelezettséggel és intrikákkal. Josephus (Ant., XIII.5.9. §171) három „szektát” (haireseis) említ a zsidók között: farizeusok, szadduceusok és esszénusok. Palesztínában szamaritánusok is éltek. (→ 127, 140) 146 (A) Farizeusok. Nevük (gör. pharisaioi, arám perië y , héb. per šîm) jelentése „Az elkülönültek”, valószín leg az ellenségeik nevezték el így ôket a
szigorú vallásgyakorlatuk miatt, amely abban nyilvánult meg, hogy kerülték a nem zsidókat, a tisztátalan embereket, a b nösöket, valamint a Tórát kevésbé betartó zsidókat (nevükre adott más magyarázathoz ld. A. I. Baumgarten: JBL 102 1983 411428: „meghatározók”). Bár e csoport gyökereit megtalálhatjuk a fogság utáni hellenista korban fellépô laikus „írástudók” (törvénytudók) csoportjában, mégis elôször, mint szervezet mozgalom Jonatán vezetésével jelentek meg Kr.e. 150 k., röviddel I. Jóhannész Hürkanosz korszaka elôtt. Úgy t nik, hogy kapcsolatban voltak a haszidokkal (gör. asidaioi, héb. ašîdîm, „jámborok,” 1Makk 2,42), akik mindaddig támogatták a makkabeusi felkelést, amíg az nem vált politikaivá és világivá (1Makk 7,12-25; → 132 és 134). A farizeusok fôként laikus csoportok voltak, akik nem csak az írott Tórát (tôr h še-biktab), hanem a szóbeli Tórát (tôr h še-be-‘al-peh, ld. Josephus Flavius: Ant., XIII.10.6 §297) is normatívnak tekintették. Utóbbi magába foglalta az írott Tórának a kidolgozott magyarázatát, amelyet az írástudók ajánlottak, és valószín leg Ezrás korától hagyományozódik. Olyanok, mint „Az atyák mondásai” (Pirq ’Abôt; vö. Gal 1,14; Mk 7,3) azt a célt szolgálták, hogy „kerítés legyen a törvény körül”. Ezeket végül a Misnában rögzítették (→ 67:134, 136). A paideia értékérôl alkotott hellenista eszmék hatására a farizeusok úgy tekintették a Tóra oktatását és azt, hogy mit szabad, és mit nem, mint a jámbor magatartás biztosítékát. Minden zsidó célja az volt, hogy szent nemzet legyenek, Jahvénak ajánlva és szentelve önmagukat; de ennek az elérése a nevelés, a tudás és a Tóra szigorú értelmezése által farizeusi sajátosság volt (Josephus Flavius: Bell., II.8.14 §162; vö. E. Bickermann: The Maccabees, New York 1947, 92-97). Ez a szellemi beállítottság bármi másnál jobban elkülönítette a farizeusokat az ‘am h ’ rî, „a föld embereitôl”, a „csôcseléktôl, amely nem ismeri a törvényt” (Jn 7,49). A szombat aggályoskodó betartása, a rituális tisztaság szabályozása, a dézsmafizetés, mint az ôsi büszkeség vonásai, jellemezte ôket. Mégis a szóbeli értelmezés ilyen fokú hangsúlyozása mellett a farizeusok képesek voltak alkalmazkodni az új, elôre nem látott eseményekhez, és vitalitást és rugalmasságot mutattak. Mindez a kor „liberálisaivá” tette ôket. Mivel a mozgalom ösztönzése alapvetôen vallásos volt, ezért a farizeusok tanulásuk és jámborságuk által nagy hatást gyakoroltak más zsidókra, annak ellenére, hogy soha se voltak 6000-nél többen (Ant., XVII.2.4 §42). Ráadásul a Tóra értelmezése mellett hittek bizonyos fokú emberi szabadságban, amit az isteni gondviselés irányított, a feltámadásban, az angyalokban (Ant., XIII.5.9 172; vö. Csel 23,8), a „Messiás” eljövetelében (Ps.Sal. 17,21–18,12), valamint abban, hogy Izrael és törzsei végül összegy lnek.
344
75:140–141
IZRAEL TÖRTÉNETE
147 Bár alapvetôen vallásos mozgalom volt a farizeizmus, idôvel mégis bekapcsolódtak a politikába. A farizeusok szembehelyezkedtek a hazmoneus I. Joannesz Hürkanosz papkirály világi szemléletével, követelve, hogy mondjon le a fôpapi tisztségérôl. A király ezt azzal torolta meg, hogy hatályon kívül helyezte azt a törvényt, amely a farizeusi tanítást elônyben részesítette, és kegyvesztettek lettek (Ant., XIII.10.5 §288-298). A valóságban azonban félt tôlük az emberekre gyakorolt hatásuk miatt. Alexander Janneosz uralkodása alatt 800 zsidót, közöttük sok farizeust, végeztek ki, akik szembehelyezkedtek vele (Ant., XIII.14.2 §380; → 142). A királyi pártfogást Alexandra királynô idejében nyerték vissza (Kr.e. 79–69) és újra a nép lelki vezetôivé
váltak. Gyakran szembehelyezkedtek a szaddúceusokkal, akik elônyre tettek szert, amikor a farizeusok kegyvesztettek lettek. A közöttük lévô viszály kiélezôdött, amikor Pompeius Palesztínába érkezett. Sameas farizeus meggyôzte a zsidó Szanhedrint, hogy fogadják el Heródes uralkodását (Ant., XIV.9.4 §172-174), s így a farizeusi befolyás gyengült Heródes hatalomra kerülésétôl Jeruzsálem lerombolásáig. 148 A farizeusok fundamentalista vallási szemléletmódja lehetôvé tette, hogy maradandó nyomot hagyjanak a zsidó valláson. Jeruzsálem lerombolása után, amikor a templom kultusza többé nem volt lehetséges, a farizeusok fogták össze a zsidókat. Hagyományukból alakult ki a rabbinikus zsidó val-
A HASZMONEUS
CSALÁD
Matatiás † 166 Johannész
Simon ur. 143–134 (FP, E) † 134
Júdás (Makkabeus) ur. 166–160 † 160
Eleazár
Jonatán ur. 160–143 FP 152-143 † 143
I. Johannész Hürkanosz ur. 134–104 (FP, E) † 104 I. Arisztobulosz ur. 104–103 (FP, K) † 103 h. Szalóme Alexandra
Alexander Janneusz ur. 103–76 (FP, K) † 76 h. Szalóme Alexandra ur. 76–69 (királynô) † 69 II. Hürkanosz FP 76–69, 63–41 ur. 47-41 (E) † 30
Alexandra † 27
III. Arisztobulosz † 36
– h. –
II Arisztobulosz ur. 69–63 (FP, K [trónbitorló]) † 49
Alexander † 49
Antigonosz ur. 40–37 (FP, K) † 37
I. Mariamne † 29 h. idumeai Heródes, Antipater fia (kapcsolat Heródes családjával) lánya h. III. Antipater
Jelmagyarázat: † = meghalt, h. = házasságot kötött, ur. = uralkodott, E = etnarka, FP = fôpap, K= király; az évszámok Kr.e.-i éveket jelölnek
345
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:142–146
lás, és bizonyos mértékig tovább él a mai ortodox zsidóságban. Továbbra is problémát okoz, hogy milyen mértékben lehet felhasználni a rabbinikus irodalmat a 70-es évek elôtti judaizmus farizeusi mozgalmának értékeléséhez. A csoport elkülönülése elôidézte azt a magatartásmódot, ami miatt a názáreti Jézus szigorúan bírálta ôket, legalábbis a Mt 23 bemutatása szerint. Azonban a farizeusok evangéliumi értékelése, amely az I. sz. utolsó harmadában lett írásba rögzítve, apologetikus környezetben keletkezett és messzemenôen negatív. S a farizeusok építô erejét a zsidó spiritualitásban a valóságoshoz képest alulértékeli. (Finkelstein, L.: The Pharisees and the Men of the Great Synagogue, New York 1950. Neusner, J.: „The Rabbinic Traditions about the Pharisees before A.D. 70: The Problem of Oral Transmission”, JJS 22 1971 1-18; „The Use of the Later Rabbinic Evidence for the Study of FirstCentury Pharisaism”, Approaches to Ancient Judaism: Theory and Practise [szerk. W. S. Green] Missoula 1978, 215-228. Rivkin, E.: A Hidden Revolution: The Pharisees’ Search for the Kingdom Within, Nashville 1978. Simon, M.: Jewish Sects at the Time of Jesus, Philadelphia 1967.)
149 (B) Szaddúceusok. Ez a csoport fôként papi és fônemesi mozgalom volt a palesztínai zsidók között, és a nevük (gör. saddukaioi, arám îadduq ye, héb. îadd kîm) azon állításukat támasztotta alá, amely szerint ôk az ôsi Szádok (1Kir 1,26) papi család leszármazottjai. Mint ilyeneknek, ôk lettek volna a templom szolgálói „Szádok fiai” szellemében (Ez 40,46; 44,15; 48,11). Hozzájuk tartozott a legtöbb jeruzsálemi pap, „a fôpapok pártja” (Csel 5,17). Nem kevesen közülük farizeusok voltak, és a szaddúceusok között sokan voltak a befolyásos zsidó családok kegyencei. Josephus (Ant., XIII.10.6 §298) úgy ábrázolja ôket, mint akik befolyással bírtak a gazdagok között, de általában jelentéktelen ha-
tást gyakoroltak az emberek többségére (vö. Ant., XVIII.1.4 §16-17). Elôször I. Johannész Hürkanosz (Kr.e. 134–104) hivatkozik rájuk, mint meglévô csoportra. Jonatán, a második Makkabeus testvér, uralkodását karizmatikus vezetôként kezdte, idôvel felvállalta a fôpap szerepét (→ 137). A szaddúceusoknak, mint „Szádok fiainak” szembe kellett volna helyezkedniük a fôpapi méltóságot bitorló Haszmóneussal; ezzel ellentétben, támogatták a hazmoneusi pap-királyokat, valószín leg ezzel akarták biztosítani befolyásukat. Befolyásuk attól függôen ingadozott, hogy mennyire élvezték az uralkodó pártfogását. I. Joannesz Hürkanosz idejében ez erôs volt, sikerült saját oldalukra állítani ôt, miután szakított a farizeusokkal. Majd II. Arisztobulosz (Kr.e. 69–63) idejében nyerték újra vissza tekintélyüket. 150 A szaddúceusokra, talán tudattalanul, jobban hatott a felvilágosult hellén filozófia és kultúra, mint a farizeusokra. Az idegen megszálló hatalommal való szimpátiájuk gyökerei a perzsa, valamint a szeleukida idôre nyúlik vissza, amikor az idegen uralkodóval szemben a zsidó papok viselték a politikai felelôsség terhét. A hazmoneus-korban keletkezett „párt” konzervatív volt, és papi kiváltságai fölött ôrködött. A „párt” szemben állt a farizeusokkal és az ô atyáik szájhagyományaival (Josephus Flavius: Ant., XIII. 10.6 §297), mivel nehezteltek a laikusokra a papi feladatkörbe való betolakodásuk miatt. A szaddúceusok elutasító magatartása a Tóra fejlesztésével vagy megújításával szemben részben szekuláris szemléletükbôl, valamint a vallásos kérdések iránti általános érdektelenségükbôl fakadt. Josephus Flavius (Bell., II.8.14 §165) nekik tulajdonítja az isteni gondviselés tagadását és az emberi magatartásért vállalt abszolút felelôsség hangsúlyozását, valamint a lélek halál utáni jutalmazásának vagy büntetésének tagadását. Az ÚSz gyakran Jézus ellenfeleiként ábrázolja ôket, a farizeusokkal és az
POMPEIUSTÓL BAR-KOCHBÁIG írástudókkal egyetemben. Azt tartják róluk, hogy nem hisznek az angyalokban és a lélekben (Mk 12,18; Csel 23,8), így Pál ezzel fordítja ôket szembe a farizeusokkal. Kr.u. 70-tôl a szaddúceusok elt ntek a történelem lapjairól. (LeMoyne, J.: Les Sadducées, EBib, Paris 1972. Mantel, H. D.: „The Sadducees and the Pharisees”, Siciety and Religion in the Second Temple Period szerk. M. AviYonah és Z. Baras] WHJP 1/8, Jerusalem 1977.)
151 (C) Esszénusok. ôk a palesztínai zsidók harmadik csoportja (gör. essénoi, essaioi, arám asayy ’ „jámborok”, vagy valószín bb ’ ssayy ’ „gyógyítók”), amely rokonságban lehetett a haszidokkal (→
132). Az is valószín , hogy a Kr.e. II. sz. közepén Babilonból Palesztínába visszatérô azon zsidók, akik hallottak a makkabeusi felkelésrôl. Úgy t nik, Kr.e. 150 k. formálódtak csoporttá. Idôsebb Plinius (Hist.Nat. V.17.4. §73) a Holt-tenger nyugati partjára Jerikó és Engedi környékére helyezi ôket. Az egyetlen környék, amelyre gondolhatott az Khirbet Qumrán. Bár azonosításuk a qumráni szektával nem problémamentes, mégis ezt az azonosítást manapság a legtöbb kutató elfogadja. (A qumráni esszénus mozgalom eredetérôl és történetérôl ld. → 67:96–105). Az esszénusokat nem említi az ÚSz, valószín leg azért, mert tartózkodó magatartásuk meg-
346
75:146–149
IZRAEL TÖRTÉNETE
akadályozta, hogy kapcsolatba kerüljenek a születendô kereszténységgel, és mert eszméik nem voltak határozottan ellentétesek az ÚSz-gel. (Adam, A.: Antike Berichte über die Essener, KIT 182, Berlin 19722. Murphy-O’Connor,J.: „The Essenes and Their History,” RB 81 1974 215-244. Vermes, G.: The Dead Sea Scrolls: Qumran in Perspective, Philadelphia 19812.)
152 (II) A római kori Palesztína Jézus elôtt (Kr.e. 63–4). 63–37. közötti években a római hatalom véglegesen megvetette a lábát Palesztínában és ezzel befejezôdött a hazmoneusok kora. A Haszmóneus-dinasztia bukása és az ezt felváltó heródesi dinasztia története bonyolult: a kor az intrikák idôszaka volt. Itt csak szerény vázlatot készíthetünk. (A) Pompeius, Iulius Caesar és Marcus Antonius. Jeruzsálem elfoglalásával Pompeius Palesztínát átszervezte és Szíria tartományává tette, amelyet római helytartó kormányzott. Pompeius megtartotta a gyenge II. Hürkanoszt fôpapi méltóságában – vallási kompetenciáját korlátozva – azokon a területeken (Jeruzsálem, Júdea, Pérea, Galilea, Szamaria D-i csücske és É-Idúmea), ahol a zsidók elfogadták ôt. A partvidék és Szamaria maradék része közvetlenül a Szíria kormányzó fennhatósága alá tartozott. Ez az átszervezés békét és megújult jólétet biztosított a zsidóknak. Az egyetlen sötét idôszak az eljövendô római uralom ideje alatt M. Licinius Crasus idejében volt, aki 60-ban a hármas kormány tagja volt és kifosztotta a provinciát. 53ban elrabolta a jeruzsálemi templom kincsestárát. A zsidók fellázadtak, de felkelésüket utódja C. Cassius Longinus végleg leverte. 153 49-ben Julius Ceasar átkelt a Rubikonon, aminek jelentôs következményei voltak Róma további történelmére nézve. Ellenfele Pompeius követôivel együtt K felé vonult. Elôször II. Hürkanosz és idúmeai barátja, II. Antipater Pompeius kegyét kereste, remélve, hogy ô lesz Kelet uralkodója. De amikor Pompeius vereséget szenvedett Pharsalusnál az egyiptomi öbölben, akkor gyorsan átpártoltak Ceasarhoz. Hürkanosz még sereget is küldött, amelynek élére Antipatert állította, hogy segítsék Ceasart. Legyôzték Pelusiumot, és Hürkanosz sikeresen meggyôzte az alexandriai zsidókat, hogy támogassák Ceasart. Amikor 47-ben ez utóbbi Szíriába jött, Hürkanoszt az etnarka (provincián belüli faji csoport vezetôje) titulussal tüntette ki. Fôpapi szerepében megerôsítették; ôt és az utódjait socii populi Romani-nak nyilvánították. Az intrikáló Antipatert úgyszintén megjutalmazták: római polgársággal és a júdeai prefektusság befolyásos pozíciójával. Két fia pedig megbízott kormányzó (strategoi) lett, Phasel Jeruzsálemben és Heródes Galileában. A következô éveket a zsidó vezetôk közötti, a római kormányzó pártfogásának elnyeréséért vagy megtartásáért folytatott állandó áskálódás
jellemezte 154 44. március idusán Ceasart meggyilkolták, és egyetlen alávetett római nép sem siratta ôt annyira, mint a zsidók (Suetonius: Ceasar, 84). Amikor a gyilkosok elmenekültek K-re, L. Cassius magához ragadta a tartomány és annak hadserege fölötti hatalmat. I. Antipater és fia, Heródes kit ntek azzal, hogy 700 talentumot gy jtöttek össze Júdeában és Galileában, hogy támogassák ôt. 43-ban azonban Antipatert megmérgezte Hürkanosz pohárnoka. II. Hürkanosz feleségül adta unokáját, Mariamnét Heródesnek, Antipater fiának azzal a céllal, hogy megszilárdítsa a kapcsolatot a haszmoneus család és idúmeai ellenfelei között. Az eljegyzés 42-ben, a házasság 37-ben valósult meg. 155 Idôközben, miután Cassius kifosztotta a tartományt és 42-ben kivonult, Marcus Antonius és Octavianus Filippinél végleg legyôzték ôt. Mivel ebben az idôben a szíriai tartomány római irányítása gyenge volt, ezért a pártusok, az óperzsák utódai, 40-ben betörtek. ôk Antigonoszt (II. Arisztobulosz fia, ill. II. Hürkanosz unokaöccse) támogatták, aki ekkor lett fôpap és király a következô három évre (40–37). Cselszövéssel elfogta Phasaelt, Heródes testvérét, és Hürkanoszt. Phasael öngyilkos lett, és Hürkanosznak Antigonosz levágatta a fülét, így képtelenné vált a fôpapi tisztség folytatására (vö. Lev 21,17-23). Hürkanoszt Babilonba hurcolták, viszont Heródes elmenekült és Rómában ment, ahol elôször Antonius, majd Octavianus pártfogását nyerte el. A „senatusconsultum” (Kr.e. 40. dec.= AUC 714) „Júdea királyává” ôt kiáltotta ki, de ennek ellenére vissza kellet hódítania saját királyságát. Ezt csak három év múlva sikerült elérnie római csapatok segítségével, miután a rómaiak Antióchiában kivégezték Antigonoszt (ld. E. M. Smallwood: The Jews under Roman Rule from Pompey to Diocletian, SJLA 20, Leiden 1976.) 156 (B) Nagy Heródes (Kr.e. 37–4). Heródes a gátlástalan cselszövô, az erôs atléta, a szenvedélyes kényúr, 37-ben (AUC 717) lett Palesztína vitathatatlan ura. Nem függött a közeli szíriai legátustól, hanem közvetlen vazallusi felelôsséggel tartozott Rómának. Tehetséges politikus volt, elôször M. Marcus Antonius pártján állt, de miután vereséget szenvedett Actiumnál 31-ben, Heródes sietôsen meglátogatta Octavianust Rhodosz szigetén, és ott levette koronáját a gyôztes elôtt, majd elmagyarázta magatartását. Octavianus visszaadta koronáját, és egy dekrétummal megerôsítette ôt királyságában (Bell., I.20.2 §392). Heródes lett Róma rex sociusa, teljes mértékben örvendett az otthoni önállóságnak és a h béri adómentességnek, de engedelmeskednie kellett a princepsnek háborús és külpolitikai ügyekben. Heródes uralkodását három szakaszra bonthatjuk. 157 1) Kr.e. 37–25. Elsô években saját hatalmát
347
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:149–153
szilárdította meg. Hidegvér en eltávolított mindenkit, aki kétségbe vonta hatalmát (többek között III. Arisztobuloszt, akit elôzôleg fôpappá tett; Józsefet, saját testvérének, Szalomének férjét; II. Hürkanoszt; saját feleségét I. Mariamnéot; anyósát Alexandrát). Saját kegyetlensége, amely telhetetlen becsvágyában gyökerezett, hírhedtté tette ôt; intrikákkal és összeesküvésekkel volt körülvéve, amelyek ellen saját egzisztenciájának fenntartásáért kellett harcolnia. 158 2) Kr.e. 25–13. Miután eltávolította hatalma ellenzôit, Heródes hozzáfogott a birodalmi kultúra fény zô fejlesztéséhez, amelyet adóból finanszírozott (épületeinek maradványairól ld. → 74:138, 143–143, 148, 151). Támogatta a császárkultuszt; és a négyévenkénti ünnepségek fokozása érdekében császári templomokat, színházakat, cirkuszokat, fürdôket és még városokat is építtetett. Jeruzsálemben színházat, amfiteátrumot, parkokat és kerteket, szökôkutakat, királyi palotát és az Antónia erôdítményt építette. Uralkodásának 18. évében (kb. Kr.e. 20-ban, Ant., XV.11.1 §380) Heródes hozzákezdett a második templom pompás helyreállításához. Magát a templomot hamar befejezték, de a környezetének helyrehozatala jóval halála után fejezôdött be, Kr.u. 63-ban készült el (Ant., XX.9.7 §219), alig hét évvel lerombolása elôtt. (Ld. A. Parrot: The Temple of Jerusalem, London 1957.) Heródes Jeruzsálemen kívül is hasonló építményeket hozott létre. Szamariát újjáépítette és Szebasztéra (görögben megfelel az „Augusztus”-nak) nevezte el a császár tiszteletére; itt templomot is emelt Augusztus császárnak (ld. A. Parrot: Samaria, SBA 7, New York 1958). A tengerparton fekvô Stratosz Tornya fontos kikötôvárossá lett – Ceasarea Maritima. Az Ábrahám emlékének szentelt Mamrét hatalmas „heródesi” építmény vette körül. Erôdítményeket építettek vagy országszerte újból megerôsítették azokat (Ciprus, Alexandrium, Heródium, Hyrcania, Macharius, Massada, stb.); néhány esetben ezeket királyi lakosztályokkal látták el. Jerikó volt Heródes kedvenc tartózkodási helye, ezt színház, versenypálya, tornacsarnok és citadella ékesítette. Heródesre hatást gyakoroltak az Augusztusi kor kulturális vívmányai, körbevette magát görög filozófus és szónok tanácsadókkal. Közülük a legismertebb damaszkuszi Nikolaus volt, tudós, Arisztotelész tanait követô filozófus, és történész, Josephus az évkönyveit rá alapozva írta meg (→ 67:128). Heródest azonban nem igazán érdekelte a zsidóság, szívében hellenistának érezte magát. Bár a zsidók királya volt, mégsem volt zsidó király. Sohasem sikerült elnyernie a zsidók támogatását, akik valójában utálták ôt (Ant., XIV.15.2 §9-10, ahol Strabón végrendeletét idézik). Mivel idúmeai származású volt, ezért a zsidók ôt „félzsidónak” tartották (Ant., XIV.15.2 §403). Tetszése szerint mozdította el és nevezte ki a fôpapokat, akik már többé nem voltak
szaddúceusok (haszmoneusi szimpátia miatt), hanem olyanok, akik belemerültek a hellenista kultúrába és filozófiába. Ezeket tudták a farizeusok a legkevésbé elfogadni. Kétszer is megtagadták az engedelmességi eskütételt Heródesnek és a császárnak (Ant., XV.10.4 §369-370; XVII.2.4 §41-42). Ezért Heródes erôszakhoz folyamodott, hogy kordában tartsa a zsidókat, és erôdítményeket épített az egész vidéken. 159 3) Kr.e. 13–4. Belföldi viszályok jellemezték Heródes uralkodásának utolsó éveit. Tíz felesége volt (Bell., I.28.4 §562), néhányukat gyermekeikkel együtt eltaszította magától. Igazi gondot legidôsebb fiai, Alexander és IV. Arisztobulosz okozta, akik I. Mariamnétôl születtek (akiket végül Kr.e. 7-ben megölt) és III. Antipater (akit öt nappal saját halála elôtt végeztetett ki). Utolsó betegsége alatt két zsidó törvénytudó felbujtotta követôiket, hogy leszedjék az arany sast a heródesi templom kapujáról Jeruzsálemben. Megtorlásként Heródes élve égette el ôket (Bell., I.33.2-4 §648-655). Josephus feljegyzi (Ant., XVII.8.1 §191; Bell., I.33.8 §665), hogy Heródes 37 évvel azután halt meg, hogy „a rómaiak megbízott királya lett” (AUC 714), és 34 évvel azután, hogy „átvette a hatalmat az ország fölött” (AUC 717), tehát (röviddel Húsvét elôtt) AUC 750ben = Kr.e. 4-ben. (Martin, E. L. [The Birth of Christ Recalculated, Pasadena 19802] szerint ez Kr.e. 1; vö. Bernegger, P. M.: JTS 34 1983 526-531; úgyszintén Edwards, O.: PEQ 114 1982 29-42.) Hatalmas temetési menet kísérte holttestét Jerikóból Heródiumba, Betlehemtôl néhány km-re DK-re, ahol eltemették (→ 73:91). (Grant, M,: Herod the Great, New York 1971. Gross, W. J.: Herod the Great, Baltimore 1962. Jones, A. H. M.: The Herods of judea, Oxford 1983, 35-155. Perowne, S.: The Life and Times of herod the Great, Nashville 1959. Snadmel, S.: Herod: Profile of Tyrant, Philadelphia 1967. Shalit, A.: König Herodes: Der Mann und sein Werk, St Jud 4, Berlin 1969.)
160 (III) A római kori Palesztína Jézus korában (Kr.e. 4 – Kr.u. 30). (A) Jézus születése. Lukács (1,5; 2,1) feljegyzése szerint Jézus Heródes napjaiban és Augusztus császár idejében született. Bár az idôpontot nem állapítják meg biztonsággal, mégsem tehetjük Kr.u. 1-re. A keresztény kor kezdete, feltéve, ha azt Jézus születésére tesszük, tévedés következménye, amelyet kb. 533-ban vezetett be Dionysios Exiguus, szkíta szerzetes, egy római kolostor „apátja” kifogásolta a szokásban lévô idôszámítási rendszert, amely Dioclecianus császár, az „istentelen üldözô” korából származott, és úgy döntött, hogy az „Úr éveit” kezdi használni a megtestesüléstôl számítva (Ep. Ad Petron. 61; PL 67. köt., 487). Az annum Domini-t egyenlôvé tette AUC 754-el, kb. 4 évet tévedett; azt nem tudjuk, hogy ez hogyan történt.
348
75:153–155
IZRAEL TÖRTÉNETE
Dionysios ismerhette azt a hagyományt (amelyet Alexandriai Kelemen ôrzött meg, Strom. 1.21.145; GCS 15.90), amely szerint Augusztus 43 évet uralkodott. Lukács 3,1.23 alapján Jézus 30 évesen kezdte nyilvános m ködését, ez Tiberius uralkodásának 15. évével azonosítható. Ebbôl következik, hogy Jézus 15 évet élt volna Augusztus uralkodásának idejében és uralkodásának 28. évében született volna. AUC 727-tôl számítva 28 évet eljutunk AUC 754-be, ami Kr.u. 1 lett. Látszólag azonban Heródes AUC 754-ben halt meg (→ 159), és így Dionysios számítása szerint Jézus Heródes halála után 4 évvel született volna (ld. BBM, 547-555; H. U. Instinsky: Das Jahr der Geburt Christi, München 1957). Martin (Birth → 159) szerint Jézus Kr.e. 3-ban szept. 11-én született volna; több kutató elônybe részesíti a kb. Kr.e. 6. évet. 161 Pompeius legyôzése után a szíriai tartományt római helytartók irányították (Schürer: HJPAJC 1, 244-266 sorolja fel ôket). Lk 2,2 említést tesz P. Sulpicius Quirinusról. Hogyan kerül ô a helytartók sorrába Jézus születésének ideje környékén? Úgy t nik, hogy a sorrend a következô lehetett: Vipsanius Agrippa Kr.e. 23–13C. M. Titius kb. Kr.e. 10 S. Sentius Saturninus kb. Kr.e. 9–6 P. Quinctilius Varus Kr.e. 7/6–4 (?) L. Calpurnius Piso kb. Kr.e. 4–1 Julius Ceasar Kr.e. 1 – Kr.u. 4 (?) L. Volusius Saturninus Kr.u. 4–5 P. Sulpicius Quirinus Kr.u. 6–7 (?) Q. Caecilius Metellus Creticus Silanus Kr.u. 12–17
Abban biztosak lehetünk, hogy Quirinus Kr.u. 6–7 (= AUC 759) között volt helytartó és népszámlálást tartott (37 évvel az Actium-i csata után Kr.e. 31 = AUC 723; Ant., XVII.13.5 §355; XVIII.1.1 §1-2; 18.2.1 §26; Bell., II.8.1 §118; 7.8.1 §253; vö. Csel 5,37). Ha van jelentôsége Lukács utalásának az „elsô” népszámlálásra, akkor a Kr.u. 6–7-ben történô népszámlálás a második volt. De mikor volt az „elsô” népszámlálás? És milyen értelemben írt az „elsô” népszámlásáról? A helytartókat Heródes életének utolsó éveibôl (Kr.e. 9–4) teljes bizonyossággal ismerjük, még ha van is némi kételkedés pontos m ködési idejük meghatározásában. Ha tudjuk, hogy Quirinus Kr.e. 12-ben konzul volt (Tacitus: Ann., 3.48), akkor a legnagyobb valószín séggel ezután volt prokonzuli követ (és mint ilyen háborút indíthatott a homonadensziaiak ellen Szicíliában Tacitus: Ann., 3.48; Sztrabón: Greogr., 12.6.5). Arra azonban nincs egyértelm bizonyíték, hogy valaha is helytartó lett volna Szíriában Heródes uralkodásának utolsó éveiben. Bár Tertullianus (Adv. Marc., 4.19) megjegyzi, hogy Jézus S. Sentius Saturninus által tartott népszámláláskor született. Szó sem lehet arról, hogy abban az idôben Quirinus örvendett volna az imperium maius-nak Szíriában – ez egy gyakran felvetett problematikus tétel. Ez Jézus születését nagyon elôre hozná. Lukács az idôt inkább csak általánosságban jelzi, a népszámlálási rendeletet Heródes és Augusztus napjaira helyezi, minden további pontosítás nélkül; ld. a Csel 11,28at hasonló általánosítások miatt.
349
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:155
HERÓDES
CSALÁDFÁJA
I. Antipater II. Antipater h: I. Cyprus † Kr.e. 43
I. József h: I. Szalóme † Kr.e. 34
I. Phasael (Nagy) Heródes II. József † Kr.e. 38 † Kr.e. 40 ur: Kr.e. II. Phasael (40)37–4 † h: Szalampszio Kr.e. 4 h: II. Cyprus 10 feleség, h: Heródes, 5 fontos: I. Aggripa 1. (idumeai) Dorisz
Pheroras † Kr.e. 5 ur. Perea Kr.e. 20
I. Szalóme † 10 (?) h: 1. József, 2. Costobar
IV. Antipater h: III. Cyprus
I. Bereniké h. IV. Aristobulosz
III. Antipater † Kr.e. 4h: (hazmoneus) Antigonosz lánya 2. (hazmoneus) I. Mariamne † Kr.e. 29
Alexander h: Glaphyra † Kr.e. 7
IV. Arisztobulosz h: I. Berniké † Kr.e. 7
Salampsio h: II. Phasael
Heródes h: II Bernike ur: Chalkis (K) (Kr.u. 41–48) † Kr.u. 48
I Heródes Aggripa h: II. Cyprus ur: Kr.u. 37–44 (K) † Kr.u. 44
Heródiás h: 1. Heródes (egyesek Fülöp Heródesnek hívják) 2. Heródes Antipász
II. M. Julius Aggripa † Kr.u. 93–100 K: Chalkisban (48–52) Itúreában (52–93 k.)
II. Berniké h: 1. chalkisi Heródes 2. szicíliai Polemon
III. Cyprus h: IV. Antipater (chalkisi)
Drusilla h: 1. emesai Azizus 2. Félix (helytartó)
Antonius Aggripa † Kr.u. 79 3. II. Mariamme Heródes (Heródes Fülöp) III. Szalóme h: Fülöp 4. (szamaritáni) Maltake Arkelausz h: 1. IV. (?) Mariamne 2. Glaphyra ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 6 (E)
Heródes Antipász h: (nabateusi K) IV. Aretász lánya 2. Heródiás ur: Kr.e. 4 – Kr.u. 39 (T)
5. (jeruzsálemi) Kleopátra Fülöp h: III. Szalóme ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 34 (T) † Kr.u. 34 Jelmagyarázat: † = meghalt, h = házasságot kötött, ur = uralkodott, E = etnarka, FP = fôpap, K= király, T=Tetrarka
350
75:155
IZRAEL TÖRTÉNETE
A HERÓDESI
KOR
28
FÔPAPJA
Sorszám 1.
Dátum Kr.e. 37, 35
Név (babiloni) Ananel
Kinevezte Nagy Heródes
2. 3. 4.
Kr.e. 36 Kr.e. ?–23 Kr.e. 23–6
III. Arisztobulosz Jézus, Phiabi fia Simon, Boethus fia, (alexandriai, II. Mariamne apja) XVII.4.3 §78;
Nagy Heródes Nagy Heródes
Hivatkozások Ant., XV.2.4 §22; XV. 3.1 §39-41 Ant., XV.3.1-3 §41, 56 Ant., XV.9.3 §322
Nagy Heródes
Ant., XV.9.3 §320-322;
XVIII.5.4 §136 Kr.e. 6–5 Matthias, (jeruzsálemi), Theophilus fia
Nagy Heródes
6.
? (1 nap)
Nagy Heródes
7.
Kr.e. 5–4; Kr.e. 3 – Kr.u. 6 Joazar, Boethus fia, (Heródes feleségének testvére)
Nagy Heródes
8.
Kr.e. 4
Eleazar, Joazar testvére
Arkelausz
9. 10.
Kr.e. 4 Kr.u. 6–15
Jézus, Seé fia Ananus (Annás) Szet fiaP.
Arkelausz Sulpicius Valerius
11. 12. 13. 14.
Kr.u. 15 Kr.u. 16–17 Kr.u. 17–18 Kr.u. 18–36
Izmael, Phiabi fia Eleazar, Ananus fia Simon, Camith fia József (Kajafás), (Annás veje)
Valerius Gratus Valerius Gratus Valerius Gratus
5.
József, Ellemus fia
Valerius Gratus
15. 16.
Kr.u. 37 Kr.u. 37-41
Jonathan, Ananus fia* Theophilus, Ananus fia*
§35; XVIII.4.3 §95 L. Vitellius L. Vitellius
17.
Kr.u. 41
18. 19. 20. 21.
Kr.u. 43 (?) Kr.u. 44 (?) Kr.u. 45 (?) Kr.u. 47–59
Cantheras Simon, Boethus fia Matthias, Ananus fia Elioneus, Cantheras fia József, Camith fia Ananias, Nedebaeus fia
I. Heródes Aggripa I. Heródes Aggripa I. Heródes Aggripa Chalkiszi Heródes Chalkiszi Heródes
22. 23.
Kr.u. 59–61 Kr.u. 61–62
24. 25. 26. 27. 28.
Izmael, Phiabi fiaII. József (Cabinak hívták), Simon fia Kr.u. 62 II.(II.) Ananus, Ananus fia Kr.u. 62–63 Jézus, Damneus fia Kr.u. 63 (?)–65 Jézus, Gamáliel fia Kr.u. 65 (?)–69 Matthias, Theophilus fia Kr.u. 67– Phannias, Sámuel fia
Ant., XVII.4.3 §78; XVII.6.4 §164-167 Ant., XVII.6.4 §165-167
Ant., XVII.6.4 §165; XVIII.1.1 §3; XVIII.2.1 §26 Ant., XVII.13.1 § 339, 341 Ant., XVII.13.1 §341 Ant., XVIII.2.1-2 §23-34; Lk 3,2; Jn 18,13.24; Csel 4,6 Ant., XVIII.2.2 §34 Ant., XVIII.2.2 §34 Ant., XVIII.2.2 §34 Mt 26,3.57; Lk 3,2; Csel 4,6; Jn 11,49; 18,13.14.24.28; Ant., XVIII.2.2 Ant., XVIII.4.3 §95 Ant., XVIII.5.3 §123; XIX.6.4 §313
Aggripa II. Aggripa
Ant., XIX.6.2 §297 Ant., XIX.6.4 §316 Ant., XIX.8.1 §342 Ant., XX.1.3 §16 Ant., XX.5.2 §103; XX.6.2 §131; XX.9.2-4 §205 köv. Ant., XX.8.8 §179 Ant., XX.8.11 §196
II. Aggripa II. Aggripa II. Aggripa II. Aggripa fellázadt nép
Ant., Ant., Ant., Ant., Ant.,
XX.9.1 §197 XX.9.1 §203 XX.9.4 §213 XX.9.7 §223 XX.10.1 §227
* Ôk valószín leg egyazon személy, csak két nevük volt: Jonathan, akit Theophilusnak hívtak, Ananus fia volt.
351
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:156–159
(FGL 1, 392-417. Gabba, E.: Iscrizioni greche e latine per lo studio della Bibbia, Torino 1958, 52-61. Schürer: HJPAJC 1, 399-472. Syme, R.: „The Titulus Tiburtinus”, Akten des vi. Internationalen Kongresses für griechische und lateinische Epigraphik, München 1973, 585-601.)
162 (B) Augusztus császár. A tulajdonképpeni ÚSz-i kor Augusztus idejében kezdôdött. Julius Caesar halála után két rokona, Marcus Antonius és Octavianus (eredeti neve C. Octavius; késôbb Gaius Iulius Caesar Octavianus) szált egymással harcba a hatalomért. Az utóbbi végül nyertesként került ki, legyôzte Antoniust az actiumi ütközetnél Kr.e. 31 szeptemberében. Hamarosan ô lett az egész római birodalom egyetlen ura; két évvel gyôzelme után a római Janus templom kapuit kétszáz év után elôször zárták be, ezzel jelezték, hogy a béke helyre állt. Kr.e. 27-ben a szenátus Octavianusnak adományozta az „Augusztus”, „tiszteletreméltó” címet, amellyel elismerték Rómának tett kit nô szolgálatát. Ezzel elkezdték használni a római császárok ezt a titulust (ld. Csel 25,21.25 Néróról). Elterjedt a szokás, hogy ettôl az alkalomtól számítják a római birodalom kezdetét. Augusztus kormányzása principátuson alapult, ami emberséges parancsuralmat jelentett; ugyanakkor a pax Augusta uralkodott, amely fenntartotta a békét és jólétet évszázadokon át az egész mediterrán világban. (Charls-Picard, G.: Augustus and Nero: The Secret of Empire, New York 1965. Ehrenberg, V. – Jones, A. H. M.: Documents Illustrating the Reigns of Augustus and Tiberius, Oxford 19762. Gardthausen, V.: Augustus und seine Zeit, 6 köt., Aalen 1976. Jones, A. H. M.: Augustus, New York 1970. Millar, F. – Segal, E. (szerk.): Caesar Augustus. Seven Aspects, Oxford 1984. Reinhold, M.: The Golden Age of Augustus, Toronto 1978.)
163 (C) Heródes utódai. Heródes végrendeletének záradéka felosztja királyságát három fia: Arkelausz, Heródes Antipász és Fülöp között. A családi viszályok folytatódtak, miközben a Nagy Heródes iránti zsidó gy lölet ellenállást váltott ki fiai iránt is: ellenezték, hogy utódai kormányozzák ôket. Minden oldalról küldöttségek mentek Rómába, ám végül Augusztus császár Nagy Heródes végrendeletét fogadta el. 164 (a) ARKELAUSZ (ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 6), Maltake idôsebb fia, a királyság felét örökölte (Júdea, Szamaria, Idúmea). Heródes azt akarta, hogy ô kapja meg a királyi címet, de Róma csak az etnarcha rangot adományozta neki. A fiúk közül ôt szerették a legkevésbé, fôként erôszakos és önkényes viselkedése miatt. Önhatalmúan leváltotta a fôpapokat. Kiterjedt építkezési tervei és az országnak tett figyelemreméltó adakozása ellenére annyira felizgatta a zsidókat, hogy azok Jeruzsálem és Szamaria vezetô férfiaiból álló küldöttséget küldtek Rómába, hogy panaszt tegyenek Arkelausz rossz uralkodásáról. Ez véget vetett kilenc éves uralkodásának, Kr.u.
6-ban szám zték ôt Vienne városába (D-Gallia). Róma élt az alkalommal és Idúmeát, Júdeát és Szamariát római tartománnyá tette. 165 (b) HERÓDES ANTIPÁSZ (ur. Kr.e. 4 – Kr.u. 39), Maltake fiatalabb fia, Galileát és Péreát örökölte, mint tetrarcha (jelentéktelen uralkodó, aki a terület negyed része fölött uralkodott; Lk 3,2.19; Mt 14,1; de Mk 6,14 „király”-nak nevezi ôt). Fény zô várost épített magának Tiberiásnál, a Galileai-tó Ny-i partján, és tiszteletéül a császárról nevezte el. Heródes Antipász örökölte az apja egynéhány tulajdonságát: öntelt, nemtörôdöm, rosszindulatú és ravasz volt (Lk 13,32 „róka”); ugyanakkor tudta, hogyan járjon Róma kedvében. Feleségül vette a nabateus király, IV. Aretász lányát, de nemsokára eltaszította ôt magától, hogy feleségül vehesse Heródiást, Heródes féltestvérének, II. Mariamne fiának a feleségét (Ant., XVIII.5.4 §136; vö. Lk 3,19). Mt 14,3-ban és Mk 6,17-ben úgy jelenik meg Heródiás, mint „Fülöp” felesége. Mindazonáltal ez nem lehet az a Fülöp tetrarcha, akinek a felesége III. Szalóme (Heródiás és Heródes) lánya volt. Az exegéták gyakran feltételezik, hogy Fülöp (Filipposz) Heródesnek, Heródiás férjének a családi neve volt (ez a feltételezés nem kellôen bizonyított). Heródes Antipász végeztette ki Keresztelô Jánost (vö. Mk 6,17-29; Ant., XVIII.5.2 §117-119). Aretász király, lányának visszautasítása miatt, hadat üzent Heródes Antipász országának. Mivel Szíria római helytartója, L. Vitellius (Kr.u. 35–39) nem nyújtott neki segítséget, Aretász legyôzte Heródest Kr.u. 37-ben. Végül, 43 év uralkodás után, Caligula császár számzetésbe küldte ôt Lyonba (Kr.u. 39). 166 (c) FÜLÖP (Kr.e. 4 – Kr.u. 34) Nagy Heródes és a jeruzsálemi Kleopátra fia, a Galileai-tó K-i és Ny-i részének (Auranitis, Batanea, Gaulanitis, Paneas és Trachonitisz) a tetrarchája (Ant., XVII.8.1 §189; XVII.11.4 §319; Bell., II.6.3 §95; Lk 3,2 csak Trachonitiszt és Itúreát említi). Ezek ütközô területek voltak a nabateusokkal és pártusokkal szemben, lakossága fôként nem zsidókból tevôdött össze. Fülöp jó uralkodó volt; gyakran dicsérték ôt jóindulata és igazságossága miatt. Valamikor Kr.e. 2. körül a kis halászfalut Betszaidát (a Galileai-tó É-i partján) átalakította fôvárosává, és Augusztus császár lányának tiszteletére Júliának nevezte el. A Jordán folyó forrásánál újjáépítette a görög Paneas várost, átnevezve Fülöp Cézáreára (vö. Mk 8,27; Mt 16,13). 37 éves uralkodás után Kr.u. 34-ben utód nélkül halt meg, és területeit formailag is Szíriai tartományhoz csatolták. (Harlowe, V. E.: The Destroyer of Jesus, Oklahoma City 1953. Hochner, H. W.: Herod Antipász, SNTSMS 17, Cambridge 1972. Perowne, S.: The Later Herods, Nashville 1958. Stern, M.: „The Status of provincia Judea and its Governors in the Roman Empire under the Julio-Claudian Dynasty”, Zalman Shazar Volum, ErIsr
352
75:159–162
IZRAEL TÖRTÉNETE
10, Jerusalem 1971, 274-282.)
167 (D) A prokurátorok. Arkelausz szám zetése után (Kr.u. 6) Júdea, Szamaria és Idúmea területeit „tartománnyá redukálták, és Coponiust, a római lovagrend tagját küldték kormányzónak (epitropos. Teljes joghatósággal ruházta fel a császár, még a városok megbüntetésére is kapott hatalmat” (Bell. 2.8.1 §117). Így Nagy Heródes h béri királyságának nagy részét többé nem uralták etnarchák (kivéve Kr.u. 41–44 közötti rövid ideig), hanem római helytartók. (Claudius uralkodásának kezdetéig a kormányzót „prefektus” titulussal illették, amelyet ô „procurator”-ra (helytartó) változtatott; vö. A. H. M. Jones: Procurators and Prefects in the Early Principate, Studies in Roman Goverment and Law, Oxford 1960, 115-125.) A praefecti és procuratores pénzügyi és hadügyi ügyintézôk, akik a császári tartományokban uralkodtak, Heródes palotájában laktak Jeruzsálemben vagy Cézáreában és Szíria követét hívhatták segítségül, ha szükségük volt rá. ôk gy jtötték össze az adót a császárnak, és fenntartották a nyilvános rendet. Amikor egy új tartomány jött létre, akkor a szíriai követnek, P. Sulpicius Quiriniusnak népszámlálást kellett tartania (→ 161). Ez kisebb felkelést okozott a palesztíniai zsidók között Róma ellen, amelyet a galileai Júdás robbantott ki (Csel 5,37). Szemrehányást tett honfitársainak, hogy elfogadják halandó uralkodóikat, amikor valóságban Jahve az igazi Úr. Nagyon keveset tudunk a prefektusokról/prokurátorokról, kivéve nevüket (amelyet Josephus adott meg, Ant., XVIII.2. §29-35; XX.9.5 §215): Coponius
6–9
C. Cuspius Fadus
44–46
M. Ambivius
9–12 (?)
Tiberius Julius Alexander
46–48
Annius Rufus 1
2–15 (?)
Ventidius Cumanus
48–52
Valerius Gratus
15–26
M. Antonius Felix
52–60 (?)
Poncius Pilátus
26–36
Porciusz Fesztusz
60–62 (?)
Marcellus
36–37
Lucceius Albinus
62–64
Marullus
37–41 (?)
Gessius Florus 64–66
168 (E) Poncius Pilátus (Kr.u. 26–36). Júdea legismertebb prefektusa Poncius Pilátus volt (Lk 3,1). Cézárea Maritimában ajánló feliratot találtak a Tiberieumnak nevezett az épületben, amit a császár tiszteletére emeltek. Ez bizonyítja Pilátus jelenlétét Tiberius korában. Praefectus Iudaeae titulust használja (nem procurator, mint Tacitusnál: Ann., 15.44.2 ld. J. Vardaman: JBL 81 (1962) 70-71). Hivatalra való kijelölését Seianusnak köszönheti, aki Tiberius zsidó ellenes tanácsadója volt. Pilátus zsarnokoskodó, könyörtelen uralkodó volt, aki soha nem erôltette meg magát, hogy megkedveltesse magát a zsidókkal. I. Heródes Agrippa levelében Caligulának úgy írta le Pilátust, mint aki „természeténél fogva rugalmatlan és könyörtelen konoksága miatt” és „korrupcióval, sértéssel, rablásokkal, tettlegességgel, erkölcstelen visszaélésekkel, folyamatos, vizsgálatok nélküli kivégzésekkel, vég nélküli fáj-
dalmas kegyetlenkedésekkel” vádolta ôt (Philón: Embassy, 38 §301-302). Amikor Pilátus Júdeába érkezett, az éjszaka folyamán császári jelvényekkel ellátott katonai zászlókat csempésztek Jeruzsálembe. A zsidók könyörögtek Pilátusnak, hogy távolítsa azokat el, mert vallásuk tiltja az ilyen képeket. Amikor elutasította kérelmüket, azok csöndben öt napig tiltakozva álltak a ceasareai palotája elôtt. Körbevetette ôket katonáival és kivont kardokkal készek voltak megölni ôket, ha nem hagyják abba tiltakozásukat. De ôk inkább a nyakukat adták volna, és készek voltak meghalni, mint hogy elviseljék a Dekalógus ilyen mérték megszegését. A látványtól meghökkenve Pilátus elrendelte a lobogók eltávolítását (Bell., II.9.2-3 §169-174; Ant., XVIII.3.1 §55-59; valószín leg az eseményt feljegyezte Philón: Embassy, 38 §299-305). A zsidók újra szembeszálltak Pilátussal, amikor az a templom kincstárából vett el pénzt (korbonas, vö. Mt. 27,6), hogy vízvezetéket építtessen (ez ugyan szükséges, de profán cél). Pilátus ekkor katonáit a tüntetôk közé küldte, és úgy megverette azokat, hogy többen belehaltak az ütésekbe, és a tömeg is sokakat halálra taposott (Bell., II.9.4 §175-177). Lk 13,1 feljegyzésében megôriz egy rejtélyes, erôszakos cselekmény különben nem bizonyított tényét, miszerint Pilátus egyes galileaiak „vérét összekeverte az áldozatukkal” – feltehetôleg ez akkor történt, amikor azok áldozatukat hozták Jeruzsálembe. Pilátus magatartása a tartomány népeivel szemben végzetes volt. Kr.u. 35-ben megtámadta, bebörtönözze, vagy kivégezte azt a néhány hiszékeny szamaritánust, aki összegy lt a Garizim hegyen, hogy tanúskodjon a felszentelt edények megtalálásakor, amelyeket állítólag Mózes temetett el a szent hegyükön. A szamaritánusok mindenféle lázadó szándék nélkül zarándokoltak el Garizim hegyére. A szíriai követnél, L. Vitelliusnál panaszt emeltek Pilátus támadásáról, akit Rómába küldött, hogy számot adjon a császárnak tetteirôl (Ant., XVIII.4.1-2 §85-89). Hogy mindezek után mi történt Pilátussal, azt nem tudjuk. Késôbbi legendák szerint Caligula idejében öngyilkos lett (Euszebiosz: ET., II.7), vagy Néró uralkodása alatt kivégezték (Antióchiai Joannesz: Fragm.hist.graec., 4.574). Tertullianus (Apol., 21.24) szerint szívében keresztény lett. (Blinzler, J.: The Trial of Jesus, Westminster 1959, 177184. Lémonon, J.-P.: Pilate et le gouvernement de la Judée, EBib, Paris 1981. Morrison, F.: And Pilate Said, New York 1940. Winter, P.: On the Trial of Jesus, StJud, Berlin 19742, 1. köt., 70-89.)
169 (F) Keresztelô János. Pilátus prefektusságának és Heródes Antipász uralkodásának ideje alatt „Keresztelô” János megjelent a júdeai sivatagban és a Jordán folyó völgyében, „b nbánatot és keresztséget hirdetett a b nök bocsánatára” (Lk 3,3). Lk 3,1 Ker. Ján. megjelenését Tiberius uralkodásának 15.
353
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:162–167
évére helyezi, amely valószín leg aug. 19-én vagy szept. 17-én kezdôdhetett Kr.e. 28-ban (= AUC 781). János, Zakariásnak a templom papjának fia, valószín leg a qumráni esszénusokkal való kapcsolata miatt tartózkodott a sivatagban, akikkel késôbb szakított, amikor „üzenetet kapott Istentôl” (Lk 3,3), hogy prédikáljon mindenkinek, akik hallgatnak rá. Egy ilyen hipotézist (ld. A. T. Robinson: HTR 50 1957, 175-181), bár nagyon hihetônek hangzik, sem bizonyítani, sem tagadni nem lehet. Josephus szerint János „egy jó ember volt, aki a zsidókat becsületes életre biztatta, hogy igazságosan bánjanak egymással, és áhítatosan hódoljanak Istennek, valamint hogy csatlakozzanak a keresztséghez” (Ant., XVIII.5.2 §117). János tanítványokat gy jtött maga köré (Jn 1,35-37; Mt 9,14; Lk 7,18), akik késôbb eljutottak Alexandriába és Efezusba (Csel 18,24-25). Heródes Antipász bebörtönözte ôt, az emberekre gyakorolt hatása miatt és azért, mert kritizálni merte Heródest Heródiással kötött házassága miatt (→ 165). A Holt-tenger K-i részén fekvô Macharius erôdítménybe történô bebörtönzése után megölték ôt (Ant., XVIII.5.2 §119; vö. Mk 6,1728). Az ÚSz Jánost Jézus elôfutáraként ábrázolja, aki hirdette, hogy utána jön az, ki – mint vallotta – „erôsebb nálam” (Mk 1,7), aki Illéshez hasonló hitújító (Mt 11,3.10-14; vö. Mal 3,1; 4,5). (Becker, J.: Johannes der Täufer und Jesus von Nazareth, Neukirchen 1972. Finegan, J.: Handbook of Biblical Chronology, Princeton 1964, 259-280. Hoehner, H. W.: Chronological Aspects of the Life of Christ, Grand Rapids 1977. Schütz, R.: Johannes der Täufer, ATANT 50, Zürich 1967. Scobie, C.: John the Baptist, London 1964. Steinmann, J.: Saint John the Baptist and the Desert Tradition, New York 1958.)
170 (G) Jézus tevékenysége és halála. A názáreti Jézus palesztínai nyilvános m ködését valamikor János bebörtönzése után kezdte el – az idôt pontosan nem lehet meghatározni, de valószín leg megjelenésének idejére tehetjük (Kr.u. 28–29). Jn 2,20 azt feltételezi, hogy Jézus nyilvános m ködése folyamatban volt a heródesi templom 46. évében (annak kezdete kb. Kr.e. 20-ra tehetô), tehát Kr.u. 26. Mindenesetre Jézus, Jánoshoz hasonlóan, követôket gy jtött maga köré és tanította azokat. Jézus m ködésének fô területe kezdetben Galilea volt, amely Heródes Antipász területe volt. Amint vándorolt egyik helyrôl a másikra úgy prédikált, mint a vallásos zsidó vezetôk az I. sz. elején. Idônként nem értett egyet más vallási tanítók nézeteivel, akik a népnek értelmezték az Írásokat. A megváltás új útját hirdette, de az emberekre gyakorolt nagy hatása ellenállást váltott ki. 171 Egy idô után sokan negatívan reagáltak Jézusra. Amikor m ködési területét áttette Jeruzsálembe Húsvét ünnepének alkalmával (az idôpontot nem lehet pontosan meghatározni, talán Kr.u. 30), akkor
léptek fel ellene. Az egyik tanítványának, iskarióti Júdásnak a segítségével elfogták és a Szanhedrin elé állították. Azt, hogy a tárgyalást formális vizsgálatra alapozták, vagy hogy vádesküdtszék elôtt történt, nem lehet meghatározni, sôt még azt sem, hogy hivatalos ítélethirdetés történt-e. Mk 14,64 említi, hogy istenkáromlással vádolták. Mivel a Szanhedrin hatalma csak bizonyos esetekre korlátozódott (Jn 18,31), ezért Jézust átadták a római helytartónak, Poncius Pilátusnak (Mk 15,1), aki a legfelsôbb bírói hatalmat gyakorolta Júdeában (a fôbenjáró büntetéseket, ld. (Bell., II.8.1 §117). Tacitus (Ann., 15.44.2) feljegyezte: „Krisztust Poncius Pilátus (júdeai) prokurátor végezte ki Tiberius uralkodása alatt.” Pilátus nem értette a vallási vita alapját, azt feltételezte, hogy politikai ügyrôl van szó, amely veszélyes lehet Róma szempontjából. Megtudta, hogy Jézus galileai, ezért elküldte ôt Heródes Antipászhoz, Galilea uralkodójához, aki Jeruzsálembe jött a húsvéti ünnepségre (Lk 23,6-12). Heródes elutasította a formális eljárásmódot és ezért visszaküldte Jézust Pilátushoz, aki végül engedett a vezetôk és a néptömeg követelésének (Mk 15,15). Jézust a római katonák keresztre feszítették Jeruzsálem városfalain kívül, hívei pedig eltemették. Két nappal késôbb tanítványai üresen találták a sírját, azután Jézus többször is megjelent nekik élve. Tanítványai hírül adták, hogy élve jelent meg nekik. Sokan összegy ltek, és a következô Pünkösd ünnepén hirdetni kezdték: „Jézust Isten feltámasztotta, s ennek mi mindannyian tanúi vagyunk. … Izrael egész házának tudnia kell, hogy Isten Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Messiássá tette” (Csel 2,32.36). Hinni kezdtek benne, mint Isten föltámadt Fiában, aki az üdvösség egyetlen közvetítôje az emberiség számára. A vallási mozgalom, amelyet a názáreti Jézus életében elindított, hamarosan ismertté vált, mint keresztény egyház (Csel 11,26). (Bibliográfiáról és részletesen a történeti Jézusról ld. →78). 172 (IV) A római kori Palesztína Jézus halála után (Kr.u. 30–135). (A)A kereszténység elterjedése. A kezdeti keresztény közösség egyre inkább küldetésének tudatára ébred, hogy hirdesse „Jézus Krisztus örömhírét” (Mk 1,1). A palesztínai zsidók megtérítésének kezdeti sikere után (Csel 2,41.47; 6,7) az apostoli hirdetôk a Római Birodalom fôváros-központjai felé fordultak. „Az örömhír” elterjedt Jeruzsálemtôl „a föld végéig” (Csel 1,8), elôször a diaszpórai zsidókat, majd a pogányokat szólították meg. Valószín leg Kr.u. 36-ban a szétesés közepette, amikor Pilátust visszaküldték Rómába és Marcellust nevezték ki új prefektusnak, elkezdôdött „az Egyház nagy üldözése” (Csel 8,1), amelyben István vértanúhalált halt, és a tarzusi Saul „gyilkos leheletével fenyegetett” (Csel 9,1-2). Saul megtérésérôl ld. → 79:13, 20.
354
75:167–169
IZRAEL TÖRTÉNETE
173 (B) I. Heródes Agrippa. Amikor Tiberius Kr.u. 37. március 16-án meghalt, a szíriai küldött, L. Vitellius még mindig Jeruzsálemben volt és próbálta lecsillapítani a zsidók felindultságát, akiket Pilátus súlyosan megsértett. Az új császárnak, Gaius Caligulának (ur. 37–41) hírére a zsidók voltak az elsô a szíriai nemzetek között, akik h séget fogadtak neki és üdvözölték rendszerét, amely uralkodásának elsô tizennyolc hónapjában békés és nyugodt volt. Habár Tiberius lemondott a császárkultuszról, Caligula ragaszkodott hozzá. Képeket akart magáról, mint divus, hogy azokat birodalmának minden templomában és szentélyében (beleértve a zsinagógákat is) ki legyenek akasztva. Caligula még nem régen ült a császári trónon, amikor barátjának I. Heródes Agrippának, Heródiász testvérének, Nagy Heródes unokájának adományozta Fülöp tetrarcha területét NyugatTranszjordániában (→ 166). Ezzel az adománnyal királyi titulus járt. Palesztínába vezetô útján Heródes király megállt Alexandriában. Az ottani rövid tartózkodása komoly okot adott ellene és a helyi zsidók ellen irányuló becsületsértô kirohanásokra. Ezt a római prefektus A. Avilius Flaccus (Philón: Flaccus, 5 §25-27) tolerálta, majd egy erôszakos zsidóellenes üldözés következett (Kr.u. 38). Tiltakozásként az alexandriai zsidók követeket küldtek a császárhoz Kr.u. 40-ben, hogy védelmükbe vegyék ügyüket. A híres személyiség, Philón is közöttük volt (→ 67:124), de csak kis sikerrel jártak a küldöttek (Ant., XVIII.8.1 §257; Philón: Embasy). 174 Amikor Heródes Antipászt Kr.u. 39-ben szám zetésbe küldték, területét (Galileát és Pereát) I. Heródes Agrippa fennhatósági területéhez csatolták. Az utóbbi sokkal sikeresebben befolyásolta a szíriai legátust, P. Petroniust, akit Caligula küldött, mint Egyiptom római prefektusa, aki megsértette I. Heródes Agrippát. Heródes király kérlelte P. Petroniust, hogy ne eröltesse a császárkultusz visszaállításával, és így haladékot kapott Jeruzsálemre. Amikor azonban Jamnia pogány lakosai oltárt emeltek a császárnak, akkor a helyi zsidók azt ledöntötték. Az eseményrôl beszámoltak a császárnak és ô megtorlásként elrendelte, hogy azonnal állítsanak egy ôt ábrázoló kolosszális szobrot a jeruzsálemi templomban (Philón: Embassy, 30 §203). Petronius ezt halogatta és megpróbálta a zsidó vezetôket meggyôzni, hogy jó szívvel fogadják el a rendeletet. A megrémült zsidók Ptolemaioszban gy ltek össze, ahol Petronius lakott, és kérlelték ôt, hogy a szobrot ne állítsa fel. Petronius levelet írt Caligulának és ezzel magára vonta uralkodója haragját. A császár utasította, hogy öngyilkosságot kövessen el. Heródes Agrippa meglátogatta Caligulát, abban reménykedve, hogy az majd érvényteleníti rendeletét. Az egész ügy azonban Caligula meggyilkolásával (Kr.u. 41. jan. 24.-én) oldódott meg. 175 Amikor Cladiust a római seregek császárrá ki-
kiáltották, uralkodását egy toleráns ediktum kibocsátásával kezdte, amely a zsidók érdekeit védte (Ant., XIX.5.2-3 §279-291). Claudius Arkelausz etnarkátus területével (Júdea, Szamaria, Idúmea) jutalmazta meg Heródes Agrippát, mivel támogatta a római uralmat. Claudius haláláig Heródes Agrippa majdnem olyan hatalmas területen uralkodott, mint amilyenen Nagy Heródes. Arra vállalkozott, hogy felépíti Jeruzsálem „harmadik városfalát,” amely ha elkészült volna, akkor a város bevehetetlenné vált volna (Bell., II.11.6 §218). De mielôtt azt befejezték volna, Szíria legátusa Marsus figyelmeztette Claudiust, aki megtiltotta, hogy bármilyen további munkát folytassanak azon (Ant., XIX.7.2 §326327). Ezen fal helyének meghatározása vita kérdése (→ 73:94; BARev 13 3, 1987 46-57). 176 I. Heródes Agrippa jelentéktelen, de jámbor király volt, akinek halálát a nép meggyászolta. Bár idegenben szándékosan támogatta a hellenista kultúrát, sokban segítette a pogány intézményeket Berytusban (mai Bejrút), hazájában azonban a farizeizmus támogatója volt. Nem meglepô, hogy üldözte a keresztényeket (Csel 12,1-19), Jakabot, Zebedeus fiát kardélre vetette (kb. Kr.u. 44-ben). Heródes Agrippa Kr.u. 44-ben hirtelen meghalt Ceasareában, miután részt vett a Vicennalia-n, a császár tiszteletére rendezett játékokon (Csel 12,1923; Ant., 19.8.2 §343-350). 177 (C) II. Agrippától az elsô felkelésig. Heródes Agrippa halála után Claudius újrarendezte a vidéket, csatolva azt a római provinciához, hogy prokurátorok irányítsák. II. Marcus Julius Agrippa, Heródes Agrippa fia, a Heródesi család utolsó tagja volt, aki élvezhette a részleges uralkodást. Ôt is, mint a család legtöbb tagját Rómában nevelték fel; apja 17 éves korában halt meg. Nem örökölte azonnal apja birodalmát, csak miután nagybátya Chalcis Heródes meghalt (Kr.u. 48), Antilibanon lejtôinek kis területén lett uralkodó. Késôbb lemondott errôl a területrôl (kb. Kr.u. 52) és megkapta Claudiustól Fülöp régi tetrarchátusát, amelyhez késôbb Néró hozzácsatolta Galileát és Pereát. Leánytestvérével Bernikével való (valószín leg vérfertôzô) viszonya botrányt okozott Rómában (Ant., 20.7.3 §145; Juvenal: Sat., 6.156 köv.). A bebörtönzött Pál elmagyarázta esetét Agrippának és Bernikének (Csel 25,23–26,32). Miután Jeruzsálem elesett, II. Agrippa Bernikével Rómába ment és ott élt; praetor volt egy ideig, 93 és 100 között halt meg. Amíg Palesztínában uralkodott, kis hatással volt a zsidó lakosságra, állandóan összeütközésbe került a papokkal és az önhatalmúlag kinevezett, valamint eltávolított fôpapokkal. A Heródes dinasztia utolsó korszaka nem volt dicsôséges. 178 T. Julius Alexander (46–48) prokurátor idejében Júdea és a mediterrán világ más részei súlyos éhínségtôl szenvedtek (→ 79:11). Az adiabenei Helén királynô, aki zsidó hitre tért, Egyiptomból ho-
355
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:169–172
zott gabonával segítette a sz kölködô palesztin népet (Ant., XX.5.2 §101). Röviddel ezután volt a jeruzsálemi „zsinat”, valószín leg 49-ben (→ 79:25–33). 179 Ebben az idôben a prokurátorok voltak a valódi uralkodók, akik nem törekedtek arra, hogy megértsék a zsidókat, csak kis mértékben voltak tekintettel a népi megmozdulásokra, inkább keresték a lehetôséget, hogyan zaklassák ôket. Ezt a korszakot jellemezték az egymást követô kisebb felkelések (Ant., XX.5.1 §97-98; XX.5.3 §106-112; ET., II.11.2-3). M. Antonius Felix (52–60 k.) volt a leghírhedtebb prokurátor, aki beházasodott Heródes családjába, II. Agrippa testvére, Drusilla második férje lett (Csel 24,24). Uralkodása alatt a felkelések nyílt gy löletté fajultak. A császár küldte ôt Palesztínába egy a hivatalából letett fôpap kérésére, aki késôbb Rómában élt. Tacitus így írt Félixrôl: „Rabszolgai szellemben vitte véghez az összes királyi kötelességét mindenféle kegyetlenséggel és kéjelgéssel” (Hist. 5,9; vö. Csel 24,24-26; Ant., XX.7.2 §142). Mielôtt Palesztínába érkezett volna, zsidó „banditák” (lestai) léptek fel, és Josephus feljegyzi (Bell., II.13.2 §253), hogy Félix számtalan sokaságot feszítetett keresztre, hogy az ország megszabaduljon tôlük. „Szikáriusok” nacionalista csoportjai – akik rövid tôrökkel (sicae) voltak felfegyverezve, és életüket annak szentelték, hogy az ellenséget eltávolítsák csöndes kivégzéssel, gyakran nyilvános események során – alakultak ebben az idôben (Bell., II.13.3 §254-255). Politikai gyilkosságok napi programmá váltak; az elsô áldozatuk Jonatán fôpap volt, és ennek Félix nagyon örült, mert nem állt többé útjában. Más gonosztevô csoportok is alakultak, „tisztább kezekkel, de annál kegyetlenebb szándékkal” (Bell., II.13.4 §258), felbújtatták az embereket Róma ellen, és isteni küldetésüket bizonygatták. Valószín leg ehhez a korhoz tartozik az egyiptomi csaló tette is (Csel 21,38). Ez a hamis zsidó próféta kivezette az embereket az Olajfák hegyére, azt ígérte nekik, hogy szavaira Jeruzsálem falai összeomlanak, és így be tudnak menni a városba és visszaszerezhetik a várost a rómaiaktól. Félix erôsen felfegyverzett gyalogosokkal szállt szembe vele. Az Egyiptomi elmenekült, de követôinek legtöbbjét elfogták vagy megölték. Félix uralkodásának közepe táján Claudius meghalt (Kr.u. 54. okt. 13.) és Néró követte ôt a trónon (54–68). Félix prokuratorságának utolsó két évében Pál a ceasareai börtönben volt (Csel 23,33–24,27). 180 Félixet Poncius Festus (kb. 60–62) követte; ô megpróbált tisztességes hivatalnok lenni (néha még a zsidók javára is Csel 24,27). De a robbanékony helyzet, amely Félix alatt keletkezett, már túl volt a tartós megoldhatóság határán. Hamarosan Festus megérkezése után vita keletkezet Ceasarea zsidó és szíriai lakosai között. Ezt a vitát császári rendelet döntötte el a szíriaiak javára. Ez még inkább elkese-
rítette a zsidókat. Festus végül elküldte Pált Rómába, amikor mint római polgár élt jogával, hogy a császárhoz fellebbezzen (Csel 25,11 köv.). A helyzet nem javult a következô prokurátor, L. Albinus (62–64) idejében sem: „Nem volt olyan formája a b ncselekménynek, amelyet ô elmulasztott volna véghezvinni” (Bell., II.14.1 §272). (Marsh, F. B.: The Reign of Tiberius, New York 1959. Momigliamo, A.: Claudius: The Emperor and His Achievment, New York 1961. Smallwood, E. M.: Documents Illustrating the Principates of Gaius Claudius and Nero, Cambridge 1967.)
181 (D) Az elsô felkelés (Kr.u. 66–70) Az utolsó a római prokurátorok közül Gessius Florus (64–66) volt, aki mellett elôdjei „az erény példaképei” (Bell., II.14.1 §277) lehettek volna. Ô nyíltan fosztogatta az országot, kifosztotta az egyéneket, kirabolta a városokat, és engedte, hogy megvesztegessék. Ebben az idôben jöttek létre a zelóták (gör. zélótes, arám qann n y ), a soviniszták fanatikusan ellenálltak a római megszállókkal szemben. Cézáreában a zsidók számára megalázó volt, amikor Néró úgy döntött, hogy a pogányoknak felsôbbrend polgári jogokat ajándékoz, a „hellének” pedig eltorlaszolták az utat a zsinagógákba azzal, hogy a bejáratok elé boltokat építettek. Zsidók Florushoz fellebbeztek, de ô sem tett semmit, hogy javuljon a helyzet. Késôbb, amikor 17 talentumot vett el a templom kincstárából, a jeruzsálemi zsidók nem tudták tovább t rtôztetni magukat. Páratlan szarkazmussal kosarat küldtek közösségükön belül, hogy gy jtést rendezzenek a „nélkülözô” Florusnak (Bell., II.14.6 §293-295). A sértésért bosszút állt rajtuk, és a város egy részét átadta a katonáknak, hogy azt fosztogassák. Mivel a papok megpróbálták irányítani a zsidókat ezen esemény alatt, és türelemre intették az embereket, így azok engedékeny magatartást tanúsítottak a katonákkal szemben, ám azok ezt megvetésként értelmezték. Ezt mészárlás követte, de a zsidók visszahúzódtak a templom területére, és hamarosan elvágták az oszlopcsarnok utat a templom és az Antónia erôdítmény között. Florus, akik pillanatnyilag nem volt elég erôs ahhoz, hogy irányítás alatt tartsa a lázadókat, kénytelen volt visszavonulni Ceasareába. A Róma elleni felkelés így formálissá vált. 182 A zsidókat Eleazár vezette Menahem segítségével, aki a zelóták vezetôjének, a galileai Júdásnak volt a fia. Az ország felkészült a harcra. A szanhedrin Galileát Josephus, Matthias fiára bízta (= a történetíró Josephus; → 67:127). Bár h tlenséggel gyanúsította ôt a gisalai János, a galileai zelóták vezetôje, mivel Josephus több idôt töltött a felkelôk megfékezésével, mint szervezésükkel. Kezdetben sikeresen legyôzték Florus csapatait, valamint a szíriai legátus C. Cestius Gallus seregét is, akit segítségül hívtak. Ezután Néró egy tapasztalt parancsno-
356
75:173–177
IZRAEL TÖRTÉNETE
kot, Vespasianust, küldött oda, aki 66 telén (66–67) elkezdte a hadm veletet Antióchiában, és hamarosan Galilea ellen indult. Egy éven belül Galilea elesett és Josephus Jotapatánál megadta magát (Bell., III.7.3 §339). 183 É-Palesztína újra Róma fennhatósága alá került. Két légió, az ötödik és a tizenötödik a telet Cézáreában (67–68), amíg a tizedik Szküthopoliszban (Bétsán) töltötte. Idôközben a zsidók segítséget vártak Idumeából, de az idumeaiak hamarosan felismerték, hogy helyzetük reménytelen, és ezért visszahúzódtak. Ebben az idôben a jeruzsálemi keresztények Pereába menekültek és fôleg Pellában telepedtek le (Euszebiosz: ET., III.5.3). 184 68 tavaszán Vespasianus elindult Jeruzsálem felé a Jordán völgyében, elfoglalta és felgyújtotta a lázadók házait, amelyek útjába estek (Szamaria, Jerikó, Pérea, Machairus, Qumrán). Egyenesen haladt volna Jeruzsálem felé, ha Néró nem halt volna meg 68. június 9-én. Vespasianus szüneteltette hadi tevékenységét, és a római fejleményeket figyelte. Idôközben Jeruzsálemben kitört a polgárháború (68 tavaszán). Simon bar Giora bandájával végigvonult az országon és kirabolt mindent, amit a rómaiak épségben hagytak. Amikor Jeruzsálem felé fordult, az emberek belefáradva gishalai János zsarnokságába, üdvözölték az új vezért. János csapatával visszahúzódott a templomba és ott bezárkóztak, miközben Simon a városban uralkodott. 185 (E) Jeruzsálem ostroma (69–70) Ebben az idôben négy császár uralkodott: Galba követte Nérót Rómában, de ôt 69. januárjában meggyilkolták. Otho lett a császár, de hamarosan Vitellius váltotta ôt le, aki 69. decemberéig uralkodott. Mivel Vespasianus 69. júniusában indult el Jeruzsálembe, seregei július 1.-én kikiáltották ôt imperator-nak. Visszatért Rómába és otthagyta fiát Titust, hogy folytassa Jeruzsálem elleni támadást. 186 Maga az ostrom 70. tavaszán, Húsvét elôtt kezdôdött. Mivel a város csak É-ról volt hozzáférhetô (meredek völgyek vették körül Ny-ról, Éról és K-rôl), ezért Titus É-K-re a Scopus hegy oldalán táboroztatta csapatát. Húsvétkor a városon belül lázongás tört ki a rómaiak szeme láttára, de a zsidóknak sikerült egyesülniük, hogy szembeszálljanak a közös ellenséggel. Titus gyorsan körbe vette, majd ostrom alá vette a várost, és a védôk szeme láttára keresztre feszítetett mindenkit, aki megpróbált elmenekülni az ostromlott városból. Az éhség és a szomjúság kezdett elviselhetetlenné válni és így júliusban a rómaiak az Antónia erôdítmény kapuit betörték és lerombolták. Ebbôl az erôdítménybôl Titus tovább tudott haladni a templom felé. Ab hónap (augusztus) 8.-án tüzet raktak a kapuknál és a következô napon a bejárat szabaddá vált. Titus meg akarta kímélni a templomot (Bell., VI.4.3 §140-141), követelte annak átadását, mint jutalmat.
Az emberek ezt elutasították; amikor 10-én folytatódtak a harcok, egy katona izzó kardot dobott az egyik szobába. A felfordulás meghiúsította Titus próbálkozását, hogy eloltsa a tüzet. Mielôtt a szentek Szentjét a t z elpusztította volna, Titusnak néhány katonájával sikerült azt megnézni (Bell., VI.4.3 §254-266). Hamarosan felhúzták a római zászlókat a K-i kapuval szemben, és a katonák „a legharsányabb üvöltéssel Titust császárnak kiáltották” (Bell., VI.6.1 §316). 187 A rómaiak a zsidókat lemészárolták. Gisalai János visszavonult Heródes palotájába, amely a város felsô részében volt és egy ideig még tovább folytatta az ellenállást. Végül a rómaiak Kr.e. 70 szeptemberére a várost véglegesen elfoglalták, kifosztották és lerombolták. A városfalat egy-két szakasz kivételével teljesen ledöntötték. Római helyôrséget állítottak fel a városban. János, Simon és a templomból elvett hétágú gyertyatartó alakotta Titus gyôzelmi menetét, amikor 71-ben diadalmenetet tartott Rómában. Az országszerte szétszórt felkelôk csoportjait még le kellett gyôzni (Heródiumnál, Maszadánál, Macharosznál), az utolsó erôdítményt (Maszada) csak 74-ben sikerült elfoglalni (→ 67:123). 188 Ezek után a római provincia részére vert érmékre Iudaea capta felirat került. Ez azt az igazságot fejezte ki, amellyel a zsidó népnek évszázadokon át együtt kellett élni. Kivéve „Jeruzsálem felszabadításának” rövid idôszakát, Simon ben Koshiba idejében (→ 191), amikor a templomi áldozatot visszaállíthatták. Az, hogy 70-ben lerombolták Jeruzsálemet, többet jelentett, mint pusztán a szent város lerombolását. Azt jelentette, hogy megsz ntek az ószövetségi áldozatok, ettôl kezdve Jahvénak nem lehetett többé áldozatot bemutatni (hiszen ôsi hagyomány szerint ez csak a jeruzsálemi templomban volt lehetséges – ezért volt Jeruzsálem a zsidó világ központja). Most azonban, hogy a templom már nem létezett többé, a rómaiak uralták az országot. Jeruzsálem eleste meghatározó szakítást jelentett a múlttal. Ettôl kezdve a zsidóság más formát öltött. A keresztény közösségre hasonló hatással volt ez a pusztítás. A keresztények a zsidókhoz hasonlóan leigázott nép volt a rómaiak szemében; a zsidók viszont mîmîm, „szakadároknak” tekintették a keresztényeket. A palesztínai keresztény menekülôk a diaszpórákba vitték Jézus életének emlékeit, tanítását, és beszámoltak a palesztínai zsidóság katasztrófájáról. 189 (F) A két felkelés között (71–132). Miután Titus romokban hagyta Jeruzsálemet, a római helyôrség szigorú ellenôrzés alatt tartotta a várost. A római gyarmatosítók Flavia Neapolisban (a mai Nablus) telepedtek le; 800 veterán birtokot kapott Emmauszban. Jeruzsálem ôslakosai, mind a zsidók, mind a keresztények visszatértek, hogy a rómaiakkal együtt éljenek, mint errôl a sírok és a sírkövek
357
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:177–181
tanúskodnak. Titus saját vagyonának nyilvánította Júdea egész területét. A zsidó közösség megszokta, hogy fél-sékel adót fizet a Jahve templom részére, és most ugyanazt kellett fizetnie a fiscus iudaicus-nak a római Jupiter Capitolinus templom részére. A vallásos gyakorlatok áttolódtak a zsinagógai istentiszteletek formáira, a Tóra intenzívebb tanulmányozására. A templom lerombolásával a fôpap által vezetett Szanhedrin befolyása csökkent. Jamniában a 72 vénbôl (rabbiból) álló akadémikus Szanhedrin Yo annan ben Zakkai rabbival az élen – késôbb ôt II. Gamáliel váltotta fel – átvette az autoritás szerepét a zsidó közösségben. Annak ellenére, hogy Júdeát a rómaiak uralták, a Yeshiva bizonyos önállósággal rendelkezett. Meghatározta a naptárat és bíróságként m ködött (→ 66:35; vö. J. Neusner: First Century Judaism in Crisis, Nashville 1975). 190 Mind Palesztínában, mind a diaszpórákban „Izrael helyreállítása” utáni vágyakozást a Kr.e. 587-ben lerombolt Jeruzsálem, majd annak helyreállításának reménye táplálta. Amíg Traianus (98–117) uralkodásának vége felé el volt foglalva a pártusok támadásaival, addig kb. 115–116 között a birodalom különbözô részein zsidó felkelések törtek ki (Küréné, Egyiptom, Ciprus, Mezopotámia). Ezek a lázadások egyrészt az elnyomás szította indulatokból táplálkoztak, másrészt a zsidók egyre fokozódó messiásvárásából. A generális, aki végül leverte a mezopotámiai felkelést, romanizált mór, Lusius Quietus volt, ezt követôen megjutalmazták ôt Júdea kormányzói tisztségével. 191 (G) A második felkelés (132–135). A változó helyzet Júdeában végül az ún. második felkeléshez vezetett. Ennek az okai nem teljesen biztosak. Dio Cassius (Rom.Hist., 69.12.1-2) feljegyzési szerint Hadrianus robbantotta ki, aki megpróbált görög-római Aelia Capitolina várost építeni Jeruzsálem helyén és a templom romjain akart Jupiternek szentélyt emelni. A Vita Hadriani 14.2 inkább egy császári rendeletet idéz, amely szerint a körülmetélés megtiltása az ok. Hadrianus (117–138) elôzôleg betiltotta a kasztrálást, de ebben az idôben megújította tilalmát és bele foglalta a körülmetélést is. Bár a rendelet nem irányult közvetlenül a zsidók ellen, ez lényeges vallási ügyben érintette ôket. Mindkét ok hatással lehetett a felkelés kitörésére. A júdeai zsidók újra fellázadtak a Rómaiak ellen. Az általuk vert érmékre a felkelést tükrözô címek kerültek: „Jeruzsálem felszabadulása”, „Izrael megváltása.” Szellemi vezérük Rabbi Aqiba, lelki vezetôjük Eleazár volt, hadvezérük pedig Simon ben Koshiba (a keresztény irodalomban használt neve Bar Kochba Cocheba). Az utóbbi vezette az országot a felszabadítás ideje alatt jeruzsálemi hadiszállásából. Megôrizte a bonyolult kormányzati szervezetet és Júdea felosztását, amelyet a rómaiak alakítottak ki. Júdea most saját vagyonát képezte, és
a földm vesek bérleti díjat fizettek a kincstárba. A rómaiak elleni taktikáját a gerillacsatározások jellemezték, akiket vidéki elôretolt állásokból indított asîdîn = (Heródium, Tekoa, Engedi, Meîad Khirbet Qumrán). 192 A felkelés kezdetekor a római kormányzó Tineius Rufus tanácstalan volt annak ellenére, hogy csapatai voltak az országban. Szíria legátusa Publicius Marcellus segítségére sietett; de végül Hadrianus elküldte legjobb hadvezérét, Sextus Julius Severust, akit Angliából hívott vissza. Severus leverte a forradalmat, de csak a zsidók kiéheztetése után, akik elmenekültek az erôdítményekbe és a sivatagi barlangokba. A Vádi Murabba‘at-ban, a ever és a Se’elim barlangjaiban telepedtek le a családok, magukkal vive háztartási eszközeiket, bibliai tekercseiket és családi emlékeiket. Az Engedi tisztek a everi barlangokba menekültek, magukkal vitték Simon hadvezér leveleit (→ 67:119–122). Amikor Jeruzsálem a rómaiak kezébe kerül, Simon utoljára állította fel seregét Bétternél (a mai Bittir, Jeruzsálemtôl 10 km-re NyDNy irányába). Hadrianus uralkodásának 18. évében (134–135) az ostrom után Bétter végül elesett. Ezek után Hadrianus lerombolta Jeruzsálemet, hogy majd felépítse Aelia Capitolinát. Elrendelte, hogy „mostantól kezdve az egész (zsidó) nemzetet ki kell tiltani még Jeruzsálem körzetébôl is, hogy még távolról se lássák ôsi otthonukat” (Euszébiosz: ET., IV.6.3). (Fitzmyer, J. A.: „The Bar Cochba Period”, ESBNT, 305354. Fulco, W. J.: „The Bar Cochba Rebellion”, TBT 64 1973 1041-1045. Yadin, Y.: Bar-Kokhba, London 1971.)
193 Nagyon keveset tudunk a júdeai kereszténységrôl abban az idôben, amikor az Egyház és a zsinagóga kettészakadtak. Amikor a keresztények 70 után visszatértek Jeruzsálembe, az Egyházban Simeon, Kleofás fia elnökölt, aki vértanúságáig († 107) püspök volt. (Néhányan Jézus „testvérével” azonosítják ôt Mk 6,3, eszerint kezdetben Jézus rokonai irányították a jeruzsálemi egyházat. Vitatott (Apost. Const. 7.46), ahogyan H. B. Streeter The Primitive Church, New York 1929 azonosította Júdást, mint Jézus „testvérét” Jeruzsálem harmadik püspökével.) Simeon után 13 más zsidókeresztény püspök vezette a jeruzsálemi egyházat Hadrianus idejéig: Jusztusz, Zakeus, Tóbiás, Benjamin, János, Mátyás, Fülöp, Szenekász, Jusztusz, Lévi, Efrém, József és Júdás (ET., IV.5.3). Euszébiusz továbbá feljegyzi, hogy Simeon vértanúságáig „sok ezer körülmetélt kezdett el hinni Krisztusban” (ET., III.35). (Baus, K.: From the Apostolic Community to Constantine, History of the Church 1. köt., New York 1980, 70-158. Bihlmeyer, K. – Tüchle, H.: Church History 1: Christian Antiquity, Westminster 1958, 33102.)
358
75:181–188
IZRAEL TÖRTÉNETE
359
IZRAEL TÖRTÉNETE
75:188–192
360
75:193
IZRAEL TÖRTÉNETE
361
