Iván Kati

1

Iván Kati

[email protected]

2

[email protected]

3

Iván Kati

Egy légtornásznô életregénye

Atlantic Press Kiadó Budapest, 2009

4

[email protected] © Iván Katalin, 2009

Szerkesztette Bokor Pál Korrektor Tamási Izabella Tipográfia, tördelés Soltész Attila Borítóterv Felföldi Anna

Felelôs kiadó Az Atlantic Press Kiadó igazgatója 1114 Budapest, Bartók Béla út 55. [email protected] www.atlanticpress.hu

© Atlantic Press Kiadó, 2009 ISBN 978-963-88255-0-6

[email protected]

5

Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem! Magyar népdal

6

Nimród reglapja

Neve: Nimród Kora: 36 év Magassága: 188 centiméter Súlya: 82 kiló Testalkata: izmos Haja színe: fekete Szeme színe: kék Öltözködési stílusa: elegáns Lakóhelye: Budapest Iskolai végzettsége: egyetem/fôiskola Foglalkozása: felsôvezetô Társkeresés célja: ismerkedés, szex Mottó: A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? Bemutatkozás: Azt mondják, elmebajban szenvedek... De én nem szenvedek, élvezem minden percét! A romantikusabb lányok kedvéért: A legjobb dolog az életben azok közül, amiket birtokolsz, az, ami Téged birtokol!

[email protected]

7

1. fejezet A vörös Cirmit megsimogatják Nimród belépett Cirmi belépett Nimród: Szia, Cirmi! Már nagyon vártalak! Tegnap ilyenkor már rég itt voltál! Cirmi: Szia, azért késtem, mert fontos dolgom volt! Nimród: De nem valami pasi, ugye? Azt ne!!! Csak nem csaltál meg, te kis bessstiiia!!! Cirmi: Sokkal fontosabb dolgom volt! Nimród: Még annál is? Mi lehet az? Cirmi: Fodrásznál voltam. Nimród: Oké, megkönnyebbültem. De támadt egy újabb sötét gyanúm. Ugye nem festetted át a gyönyörû hajadat?! Nyugtass meg, hogy még mindig rézvörös. Cirmi: Hát persze! Eszemben sincs hozzáfakulni a flaszterhez. Nimród: De ugye nem is vágattad le? A popsidig ér még most is? Cirmi: A seggemre gondolsz? Nimród: Nem én mondtam. Szóval? Addig ér? Cirmi: Naná! Csak a tetejébôl hagytam egy kicsit nyírni, hogy jobb legyen a fazonja. Nimród: Szinte látlak, hogy milyen dögös vagy! Még a hajad illatát is érzem… Úgy megsimogatnám… Selymes lehet, mint a Balaton vize.

8

Cirmi: Csak nem olyan koszos. ☺ Nimród: Finoman érnék hozzá… Kicsit megemelném a nyakadnál, hogy ne legyen olyan meleged… Cirmi: Igen, rohadt meleg van. Nimród: Aztán végigkövetném a hátad vonalát, a derekadnál és lejjebb… Szépen, lassan. Most értem a derekadig. A hajad végét egy kicsit az ujjamra tekerem, megemelem, hogy érezzem a súlyát. Aztán visszafordulok a kezemmel, de már a hajad alatt… Cirmi: Naaaa, összeborzolod a szép frizurámat! Nimród: Borzasan még szebb leszel. Te vagy a legmenôbb csajszi az egész site-on! Mondd, de ôszintén: tényleg olyan jó feneked van? Cirmi: Kíváncsi vagy, mi? Hát csak találgass! Nimród: A múltkor ígértél magadról egy bikinitlen képet. Olyat, amin semmi sem takar el semmit… Mikor küldöd már? Ennyit csak megérdemlek! Tudod, mennyire csíplek. Mi az, hogy csíplek, rajongok érted! Cirmi: Egy frászt tudom! Birizgálsz a szavaiddal, képet kunyizol, de igazi randit még sosem kértél. Hetek óta sumákolsz, kétszázszor rákérdeztél minden érdekesebb testrészemre. Már rég élôben kellene simogatnod. Mi van? Félsz tôlem? Nehogy már kiderüljön, hogy egy öregúrral flörtölök! Nyugtass meg, hogy még nem töltötted be a hetvenet. Nimród: A múlt hónapban múltam harmincöt! Tutkó! [email protected]

9

Cirmi: Na jó. És tényleg 188 centi és 82 kiló vagy? Kék szemed és göndör fekete hajad van? Egyáltalán: te vagy ezen a képen? Nimród: Cirmikém, szépségem! Mi értelme lenne linkelnem? Csak azért nem sürgetem a randit, hogy mire összejövünk, kicsorduljanak az életnedveid! Hogy már az elsô esténk csodálatos legyen. Tudod, hova megyünk vacsizni? A Sörkatakombába. Megeszünk ketten egy Sörmánia Konditálat. Te, ha már kóstoltál finomat… Közben elszopogatunk két-három koktélt. Aztán kisétálunk a Duna-partra, ott lesz egy egészen enyhe szellô, meglobogtatja a gyönyörû hajadat… Akkor már nem tudok neked ellenállni, magamhoz szorítlak, és megcsókollak... Eddig stimmel? Cirmi: Folytasd. Nimród: Jó, folytatom, aztán még egyszer megcsókollak. Aztán egymást átkarolva megyünk tovább. Onnan nem messzire lakom, nem is érdemes kocsiba szállni. Meghívlak magamhoz egy újabb Szex on the Beachre. Nincs az a mixer, aki nálam jobban kever. Ezt értsd, ahogy akarod. Jól megnézem minden porcikádat. A karcsú bokádat, a vékony derekadat, a gömbölyû melleidet… Ugye, jól emlékszem, hogy D kosár? Cirmi: Igen. Nimród: Aztán lassan közeledek hozzád… Kinyújtom a kezem… Megérintelek... Csak az ujjam hegyével… Még közelebb bújok, hogy már az illatodat is érezzem… Jó lesz, egyetlenem? Cirmi: …és?

10

Cirmi: És? Cirmi: Ne csigázz! Cirmi: Nimród! Itt vagy még? Cirmi: Hahó! Cirmi: Most mi van?

[email protected]

11

2. fejezet Tojásleves curryvel Nimród, az Ámornyila társkeresôoldal többek által legjobbnak tartott pasija, majdnem olyan káprázatosan festett a valóságban, mint a fotóján. Csak jobban izzadt. De sokkal jobban ám! Erre két oka is volt. Egyrészt éppen augusztust játszott a május, és a szobában legalább tizenöt fokkal több volt, mint kellett volna. Másrészt a nagy vadász nem szerette a meglepetéseket. A kellemetleneket legalábbis biztosan nem. Az ember hazaérve egy értekezletekben és bonyodalmakban gazdag munkanap után ledobja magáról a kényelmetlen ruhát, felveszi a kényelmes papucsot, odakészít a gép mellé egy üveg jéghideg Budweisert. Aztán bekapcsolja a számítógépet, mégpedig kifejezetten abból a célból, hogy találkozhasson és legalább virtuálisan simogatózhasson egy jót Cirmivel, illetôleg Fehér Ibolyával, Nappali Pillangóval és másokkal. Így ügyesen kormányozva a chatelést, forró perceket élhessen át, ha csak képzeletben is, kedves és különleges csajokat hódíthasson meg, ha csak félórákra is. Csupa szép terv! Csakhogy a megvalósításukhoz csendre és magányra van szükség. Nimród pedig biztos volt abban, hogy ezeket még legalább három órán keresztül élvezheti. Aztán történt valami, aminek egyáltalán nem kellett volna. Csörrent a kulcs a bejárati ajtó zárjában. Legalábbis nagyon valószínû, hogy ez történt, bizonyíték ugyanis nincs rá. Nimród semmit nem hallott, mert éppen nagyon belemerült a manôverezésbe, amellyel már sokadszor kormányozta vissza vörös hajú beszélgetôtársát a valóságos randiból a képzeletbeli felé. Hiszen más dolog izgalmas dolgokról fantáziálni egy virtuális lánnyal, és megint más valóságos találkákkal veszélyeztetni egy hónapok óta tartó, kellemesen nyugodt kapcsolatot.

12

A nagy vadász csak akkor eszmélt fel szenvedélyes álmodozásából, amikor a tûsarkak már az elôszobában kopogták a jól ismert ritmust. Ekkor azonban ledermedt a meglepetéstôl. Annyi ideje nem maradt, hogy elköszönjön Cirmitôl, sôt még annyi sem, hogy becsukja az oldalt. Már csak annyit tehetett, hogy rákattintott egy ikonra, amitôl az általa kigondolt legújabb és legszenzációsabb Totálnet reklámkampány negyed-sem-kész tervezete rányílt a társkeresô oldalra. Még éppen idôben: egy pillanattal késôbb Zsófi már ott állt mögötte, és odadörzsölte arcát az övéhez. – Csabikám, Mackám, drága Kismacim, hát te itt szomorkodsz egyedül ebben a gyönyörû idôben? Azt hittem, a fiúkkal ücsörögsz valami jó kis sörözôben. Csaba rá sem mert nézni a barátnôjére, volt róla fogalma, milyen ostoba lehet az arckifejezése. Mindenesetre továbbra is a képernyôre meredt, és legyintett egyet: – Á, nem volt kedvem nélküled… Különben pedig dolgoznom kell, mert nem haladok. Egyáltalán nem haladok. Zsófi résztvevôen megcsóválta a fejét. A nagy vadász szerencséjére ô is színészkedett. A legközelebbi rokona sem vette volna rajta észre, hogy mekkora kô gördült le a szívérôl, amikor otthon találta Csabát. Az eredetileg eltervezett esti programot, mármint, hogy összejön két barátnôjével, és dumálnak egy jó nagyot, már korábban megbeszélték a lányokkal. Idôszerû volt. Immár közel öt hónapja alig-alig látták egymást. Régebben ilyen nem fordulhatott volna elô. A változás akkor történt, amikor a csapat két tagja, a kicsi, fekete Zsófi és a magas, szôke Vera szinte egyszerre párra talált. Azóta ôk ketten a barátjukkal töltötték idejük jelentôs részét. A rettenetesen magára maradt Kriszta pedig néhány napja bejelentette, hogy heteken belül elutazik. Otthagyja az állását, a Zsófival közösen bérelt lakást, és egy évig Londonban fog élni. Tökéletesíti angoltudását, elvégez egy kereskedelmi tanfolyamot, és közben egy tanzániai származású orvos két csemetéjére vigyáz. A trió tagjai tizennyolc éves koruk óta nem töltöttek még egymástól távol hosszabb idôt. A két itthon maradó lányt érzékenyen érintette ez a döntés. Találkozniuk kellett, csak nehéz volt idôpontot egyeztetni. Végül ez a szerda látszott mindhármuk számára leginkább megfelelônek. Zsófi – vagy ahogy barátai és [email protected]

13

barátnôi becézték: Zsó, illetôleg Zsófka – ugyan nem szívesen adta a szerdáját, de aztán belátta, hogy nincs más lehetôség. Mindez egy héttel ezelôtt történt. Azóta azonban egy és más Zsófi életében is megváltozott. Hogy micsoda? Nehezen tudta volna megfogalmazni. Talán csak annyi, hogy Csaba a korábbinál kevésbé figyelt rá. Gyakran szinte észre sem vette a jelenlétét. Szórakozottnak, kedvetlennek tûnt, amikor együtt voltak. Egy öt hónapos kapcsolatnál az ilyesmi persze már majdnem természetes – biztatta magát a lány. Az azonban nem esett jól neki, hogy amikor ô aznap reggel, igaz, csak feltételes módban, bejelentette, hogy házon kívül tölti az estét, a párja nyomban rávágta, hogy persze, menjen csak, ne hanyagolja el a barátnôit. Nincs nagy jelentôsége az ilyesminek, de ha az ember megtalálta álmai hercegét, azt a férfit, aki sokkal vonzóbb és izgalmasabb, mint amilyenrôl valaha is álmodni mert, és – hát igen –, akibe végül is fülig beleszeretett, akkor némi szorongás igazán érthetô. De lám, nem volt igaza! Csaba a munkája miatt ideges, ô pedig jobban tenné, ha odafigyelne a párjára, hisz most sem tudja, hogy éppen hol tart a marketingtervével. Így aztán semmi okosat nem tud felelni. Na persze, az is igaz, hogy a múltkor, amikor elôadta a saját ötleteit, a férfi majdhogy kinevette. De voltaképpen igaza volt. Hogy jön ô ahhoz, hogy laikusként elkezdje osztani az észt? Most, hogy kiderült, ok nélkül aggódott, már a lelkifurdalás sem gyötörte annyira, amiért az utolsó pillanatban mégis lemondta a lányokat. Pedig olyat tett, amire nem sok példa volt tizenöt éves barátságuk történetében: füllentett nekik. Azt mondta, hogy túlóráznia kell. És azért mondta, hogy hazajöhessen. – Majd kárpótolom ôket valahogy – szögezte le magában gyorsan, de ekkor már alig figyelt a saját gondolataira. A cipôjét a sarokba rúgta, a táskáját az asztalra tette, és megfogta Csaba kezét, úgy mondta ki a varázsigét: – Nem vagy éhes? Ne csináljunk tojáslevest? Erre már a férfi is elmosolyodott. Ez a szokványosnak mondható étel, vagy akár az említése, az utóbbi idôben olyan hatással volt rá, mint régebben egy szexfilm. Még szerelmük elsô fellángolásának idején történt egyszer, hogy nem volt otthon semmi

14

ennivaló, ezért elhatározták, hogy tojáslevest készítenek. Az egyszerû étel nagyon is különlegesre sikerült: Csaba bors helyett véletlenül curryt szórt bele. Mivel azonban a szerelem csodákra képes – még ennél lényegesen nagyobbakra is ugyebár –, Zsófi úgy érezte, még soha nem evett ilyen kivételes finomságot. A pazar vacsorát követô órák varázslatát pedig azóta is emlegették. Valahányszor egy étlapon találkoztak a tojáslevessel, már kitörni készülô nevetéssel néztek egymásra. Ha pedig valamelyikük azt javasolta, hogy az legyen vacsorára, a másik nyomban megértette a jelzést: keveset fognak aludni az éjszaka. A kultikussá vált ételt azóta is curryvel készítették, mi több, a sárga port kötelezôen Csabának kellett a fazékba szórnia. Aminek megvolt az az elônye, hogy a szakácsmesterség iránt korábban nem sok érdeklôdést mutató férfi hovatovább elhitte, valódi ôstehetség a konyhai munkákban. Már az étel nevétôl beindultak a feltételes reflexei. Így Zsófi javaslatát hallva mindössze egyetlen aggódó pillantást vetett a képernyôre, amelyen megnyugodva látta a Totálnet erôsen csonka szövegét és ábráit. Aztán engedelmesen kikísérte Zsófit a konyhába. A tojásleves elkészítése igazán nem idôrabló tevékenység, de Csaba már öt perc múlva nagyon türelmetlen volt. A levest kavargató lánynak hol a haját simogatta meg, hol a nyakába csókolt bele. – Nyugi, mindjárt kész van! – küldött Zsófi csillogó mosolyt a válla felett, amikor odabent a szobában megszólalt a mobilja. – Még három percig kavard, hogy ki ne fusson, aztán már ehetünk is! Csak kóstold meg, hogy van-e benne elég curry – mondta, miközben mezítelen lábain betrappolt a kitartóan csörgô telefonhoz. – Á, helló, Kriszti! Igen, már itthon vagyok… Végül mégsem kellett bent maradnom… – Örült, hogy barátnôje nem láthatja: zavarában elpirult. – Hát persze, hogy bepótoljuk, csak nem képzeled, hogy egy jó kis búcsúduma nélkül hagyunk elutazni! … Tényleg? De érdekes! Ez valami járvány lehet! Tegnap Judit kolléganômnek romlott el a számítógépe. Hívtál már valakit, aki ért hozzá? Persze, hogy ráér. Naná, hogy mindig minden a [email protected]

15

rosszabbkor! Hogy mit nézzek meg? Oké, egy pillanat. Az tuti, hogy van valamilyen busz, amivel a reptérrôl bejutsz a városba. És miért nem megy eléd a doki? Ja, az más, már megijedtem, hogy olyan bunkó… Persze, hogy kell a biztonság, na figyelj, mindjárt megkeresem... London, airport… Zsófi, aki eddig türelmetlenül toporgott, mert nagyon szeretett volna már visszamenni a konyhába, most mégis leereszkedett a számítógép elé. Egy kattintással a tálcára küldte a hirdetési kampánytervet, és már lendítette volna a kurzort az internet parancsikonja felé. Ám ekkor az elétáruló kép láttán megállt kezében az egér. A kurzor ott maradt Cirmi fotóján lebegve. Épp ott, ahol a pulcsi mély kivágásából elôtûnô két formás mell közötti árok sötétlett sejtelmesen. Zsófi mély lélegzetet vett, de olyan hangosan, hogy Kriszta is hallotta a vonal túlsó végén. Aztán hosszú másodpercekig egyáltalán nem vett levegôt. Mozdulatlanul meredt az Ámornyila társkeresô chatoldalának a képernyôn maradt szövegére: „Nimród: Cirmikém, szépségem! Mi értelme lenne linkelnem?” A feszültség olyan erôs volt, hogy Kriszta a vonal túlsó felén is megérezte, és aggódva szólt a kagylóba: – Most mi van?! Ne hülyéskedj már! Nem mondod, hogy tényleg nincs egy nyavalyás busz, amivel be lehet jutni a városba?! Londonról van szó, nem Piripócsról! Vagy nem találod? Mi történt?! Halló! Szólj már valamit! Zsófi hangja úgy szivárgott ki összeszorult torkából, mint amikor hatodik általánosban ráfogták, hogy ô lopta el Petelei óráját, ami soha a kezében sem volt, és ô úgy érezte, ekkora szégyen után többé nem mer majd osztálytársaihoz szólni. – Ne haragudj… Úgy látszik, tényleg számítógépes járvány van… Én sem tudom kinyitni… Nemsokára felhívlak… Szia. Ezzel, választ sem várva, lecsukta a mobilt. Annyira teleszívta a tüdejét levegôvel, hogy az már szinte fájt. Aztán olvasott tovább: „Csak azért nem sürgetem a randit, hogy mire összejövünk, kicsorduljanak az életnedveid! Hogy már az elsô esténk csodálatos legyen. Tudod, hova megyünk vacsizni? A Sörkatakombába. Megeszünk ketten egy Sörmánia Konditálat. Te, ha már kóstoltál finomat…”

16

Zsófi szinte a szájában érezte a három nappal korábban evett fokhagymás flekkent. Tényleg nagyon jó volt. „Közben elszopogatunk két-három koktélt.” Két-három koktélt? De hiszen egy normális nô már a másodiknál szédülni kezd... „Aztán kisétálunk a Duna-partra, ott lesz egy egészen enyhe szellô, meglobogtatja a gyönyörû hajadat… Akkor már nem tudok neked ellenállni, magamhoz szorítlak és megcsókollak...” A képernyôt bámuló lány fejében az alig néhány hetes emlékképek peregtek. Csak nem a Duna-parton, hanem a Margitszigeten voltak Csabával. „Onnan nem messzire lakom, nem is érdemes kocsiba szállni. Meghívlak magamhoz egy újabb Szex on the Beachre. Nincs az a mixer, aki nálam jobban kever. Ezt értsd, ahogy akarod. Jól megnézem minden porcikádat. A karcsú bokádat, a vékony derekadat, a gömbölyû melleidet… Ugye, jól emlékszem, hogy D kosár?” D kosár! Neki push up kell a C-hez is… „Aztán lassan közeledek hozzád… Kinyújtom a kezem… Megérintelek… Csak az ujjam hegyével… Még közelebb bújok, hogy már az illatodat is érezzem… Jó lesz, egyetlenem?” Egyetlenem! Ezt neki, Zsófinak szokta mondani, néha, néha, nagyon ritkán, a legszebb perceikben. Eddig azt hitte, hogy az csak az övé. Ünnep volt az a három alkalom, amikor hallhatta. Most meg egy ilyen mûanyag Cirminek írja! Csaba bekiabált a két nyitott ajtón át: – Most mi van, Nyusz? Kész a leves! Nem tudnátok máskor dumálni? Zsófi lassan elindult a konyha felé, ahonnan dúsan áramlott a currys tojásleves addig étvágygerjesztônek tûnô, most egyszerre émelyítôvé vált illata.

[email protected]

17

3. fejezet Mi kell a férfinak? Zsófi kiment a konyhába, és körülpillantott. Már jól ismerte a helyiséget, de még szinte semmi sem viselte ott a keze nyomát. Úgy három hónapja lakott Csabánál. A pontos dátum kideríthetetlen lett volna, hiszen semmi sem alakult megbeszélés, elhatározás alapján. Öt hónapja, nem sokkal karácsony elôtt – ennek éppenséggel tudta a napját: december 20. volt – történt, hogy egy fekete gyapjú télikabátot és szürke kasmírsálat viselô, magas férfi lépett be a könyvtárba. Zsófi nem nézte nôi szemmel a férfiolvasókat, az meg sosem fordult elô, hogy valamelyikükkel randizott volna. Egyrészt azért, mert úgy gondolta, hogy az ember nem keveri össze a munkát a magánélettel. Másrészt – és alighanem ez volt a fontosabb ok – Zsófi gömbölyûbbnek, alacsonyabbnak és jelentéktelenebbnek találta magát, mint szerette volna, irigyelte a karcsú és nyúlánk lányokat, s nem nagyon bízott a sikerben. Ezért inkább a munka hôsének maszkját viselte. Simán hátracsatolt vagy gumizott sötétbarna haján, a divattal éppen csak köszönôviszonyban álló ruháin és sminket alig látott arcán ritkán akadt meg a férfiak szeme. Betöltötte a harminckettôt, de életében addig csak egyetlen komoly és hosszú kapcsolata volt. Szerelme, Gábor, azonban még csak meg sem ígérte neki, hogy elhagyja kedvéért a családját. Együttlétek, amikor a férfi titokban többször is megnézte az óráját, néha egy-egy délután, séták elhagyatott tájakon, Pest környéki települések csehói, hivatalos utak vidékre, amelyekre a lány elkísérte a férfit. Reggelizéssel egybekötött teljes éjszakák inkább csak a kapcsolat elején fordultak elô. Aztán az egésznek vége lett. A férfi újabb szeretôt talált, akivel egy ideig párhuzamosan csalta ôt és a feleségét – késôbb már csak a feleségét. Idôvel kiderült: az új nô alighanem más módszerekkel játszott, mert az ô kedvéért Gábor, bizony, borított. Amikor Zsófi egyik ismerôse találkozott velük, épp a közös babát sétáltatták.

18

A Csabával való megismerkedés valahogy mégis könnyû és természetes dolog volt. Kellett hozzá persze egy kevés szerencse is. A férfi fekete volt, göndör hajú és kék szemû, szabályos, de azért markáns vonásokkal és igen furcsa kívánsággal. Egy nagyon ritka régi könyv után érdeklôdve szólította meg Zsófit, s mivel a lány ezen a területen otthon volt, most szokásos gátlásai, szorongásai sem zavarták abban, hogy érdeklôdéssel teli, hosszú, kutató pillantást vessen a jóképû fiúra. Amit látott, nagyon is kedvére való volt, s mivel a férfi szemében is volt valami várakozás, az az érzése támadt, hogy tíz centivel a linóleumpadló felett lebeg. Annyira szerette volna, hogy a keresett kötet, amelynek nyoma sem volt a katalógusban, meglegyen a raktárban, hogy talán az ô vágyakozása nyomán valósult meg a csoda. A kért könyv – egy nagyon régen megjelent illemtan – ott volt, pont abban az eldugott sarokban, ahol Zsófi kereste. Az ismeretlen sugárzott az örömtôl. – Fogalma sincs, mekkorát segített! – lelkendezett. – Még gyerekkoromban láttam ezt a könyvet. Nagyanyáméknak volt meg, de lehet, hogy ôk is úgy örökölték. Tudja, mennyit kérnek egy ilyenért az antikváriumban? – Csak sejtem. Megkérdezhetem, mire kell magának egy ilyen régi illemtan? Már megjelent legalább egy tucat újabb. Valamilyen tudományos munkához? – Na, nem! Arról szó sincs… Egy reklámcégnél dolgozom, és ki kell találnom a Topdog sportcipô kampányát. Van egy ötletem, amibe beleszerettem, csak még nem tudom elég pontosan, hogyan valósítsam meg. Nagy projekt ez, sok pénzt tesznek bele. Nekem is jut bôven, feltéve, hogy elfogadják a kampánytervemet. Ez pedig nem egyszerû, mert ezen a területen már mindent megcsináltak. Ábrázolták ezeket a csukákat gôzmozdonynak és versenyautónak, viselték ôket dögös csajok, izmos srácok… Körülvette ôket a csúcstechnika… Szóval kiötlöttem valami mást. Egy száz évvel ezelôtti báli jelenetre gondoltam. Frakkok, fodros cuccok és kézzel varrott cipôk… Ebbe a régimódian kiöltöztetett társaságba robban be egy topdogos pasi, aki aztán persze magasan veri a csapatot. De ahhoz, hogy kidolgozzam a jelenetet, jobban kell tudnom, milyenek voltak ezek a báli bulik… [email protected]

19

– Zsóficska, gyere már, ha tudsz, valami keveredés van a katalóguscédulák körül! Zsófi szúrós pillantást vetett Margit nevû kolléganôjére, ezúttal kivételesen nem azért, mert a századik komoly figyelmeztetés után is Zsóficskának szólította, hanem mert a legrosszabbkor zavarta meg. – Ne haragudjon, nem akartam feltartani! – mentegetôzött a férfi. – Csak ha a munkámról beszélhetek, akkor nem lehet lelôni. A barátaim már menekülnek, amikor elkezdem… – Nem, dehogyis, engem érdekel… Fogalmam sincs, hogyan terveznek egy ilyen reklámkampányt, pedig biztosan nagyon izgalmas! – tiltakozott a lány. – Tudja, az áldozat mindig szeretné megtudni, hogyan csapják be. Most már legalább tudom, hogy ilyenek csinálják, mint maga. – Zsófi hátranyúlt, hogy megigazítsa hajában a csatot, de ügyetlenül nyúlt hozzá, az kikapcsolódott, és a kezében maradt. A férfi talán ekkor vette észre, hogy egy nôvel beszélget. Legalábbis erre vallott a rutinos pillantás, amellyel szemügyre vette a tôle alig harminc centire látható arcot, hajat és vállat. – Nincs kedve egyszer nyugodtabb körülmények között beszélgetni? – érdeklôdött aztán a világ legtermészetesebb hangján. – Egyszer megihatnánk valahol egy kávét, és mesélnék magának a munkámról. Tényleg jópofa sztorijaim vannak! Ha megadja a számát, a napokban magára csörgök. Aztán úgy alakult, hogy elsô alkalommal nem is mesélt a munkájáról. Mindkettôjük számára váratlanul annyi közös témát találtak, hogy csak csapongani lehetett egyiktôl a másikig. Egészen természetes volt, hogy a rosszul fûtött kávézóból hamarosan áttették székhelyüket a férfi konyhájába, hogy ott Zsófi megmutathassa, hogyan készül a jó grillszendvics. Reggel a férfi talált neki egy még bontatlan fogkefét. A lány legközelebb már vitte a saját fogkeféjét és dezodorját, majd – bár igazán igyekezett a látszatát is kerülni annak, hogy rátelepszik új barátjára – mind több holmija maradt Csaba lakásán. Az öt hónap a megismerkedés csodájával, a folytonos pörgéssel, nagy nevetésekkel, izgalmas vitákkal, egymás barátainak

20

megismerésével úgy elszaladt, mintha csak öt hét lett volna. Másfelôl meg olyan hosszú idônek tûnt Zsófi számára, mintha mindaz, ami a Csaba érkezése elôtti idôszakban történt vele, egy elôzô élet eseményei közé tartozna. Mintha ez a konyha, ahol most a sokk hatására lerogyott a székre, napjainak öröktôl létezett színtere lett volna. A helyet maradéktalanul az otthonának érezte, annak ellenére, hogy Csaba következetesen visszaverte az ô bátortalan kísérleteit a dolgok megváltoztatására. Ettôl függetlenül gyerekkora óta soha sehol nem érezte magát olyan jól, mint itt. Sem a kollégiumban, sem az albérleti szobákban, amelyekben egyedül lakott, de még az utolsó lakásban sem, amelyet közösen béreltek Krisztával. Pedig ott igazán nem volt rossz. Azok a nagy beszélgetések... A bérleti díj felét máig fizeti, hiszen végül is sosem állapodtak meg a férfival, hogy ezentúl együtt élnek. Csaba elétette a levest: – Egyél, Nyusz! Azért a barátnôd szuper érzékkel tudja kitalálni, hogy mikor telefonáljon. Na? Milyen mesterszakács vagyok? Már megint sikerült remekelnem! A lány egyetlen falatot sem tudott volna lenyelni. „Cirmikém, egyetlenem…” – csak ez kattogott az agyában a fiú hangján, mintha végtelenített magnószalagon szólna. Nem mert megmozdulni, megszólalni, felnézni, félt, hogy nyomban elsírja magát. Érezte, képtelen logikusan gondolkozni, és azt már tapasztalatból tudta, hogy amikor ilyen lelkiállapotban van, egyetlen dolgot tehet, ha nem akar valami nagy marhaságot elkövetni: nem csinál semmit. A férfi, szerencsére, nem rá, hanem magára figyelt. A saját napját mesélte, hogy kivel futott össze az utcán, meg hogy milyen jól megmondta az értekezleten a véleményét Ervinnek, aki már megint fúrja az ô ötletét, és persze szokás szerint hülyeségeket beszél, mert fogalma sincs a szakmáról. – De azért most én is rendesen meg vagyok akadva ezzel az Totálnet programmal! Sosem fordul elô velem, hogy ennyire ne jusson az eszembe semmi. Szerintem ez a szörnyû meleg tehet róla! Meg a május… Gyere, Nyusz, bújjunk ágyba! Közben észre sem vette, hogy Zsófinak még érintetlen a [email protected]

21

tányérja. Egy ügyes mozdulattal, amely egy menô birkózónak is becsületére vált volna, vállon kapta a lányt, és a hálószobába kormányozta. Zsófi úgy ment, mint akinek nincs saját akarata. A férfi lehuppant az ágyra, megfogta a kezét, és maga felé húzta: – Nyuszkám, egyetlenem… – sóhajtotta majdnem ugyanazt a mondatot, amely a lány fülében nyekergett. – Már rég meg kellett volna szólalnom – szidta magát Zsófi. – Hátha van valami magyarázat. Meg különben sem történt semmi különös. Kicsit szórakozott az interneten, nem olyan nagy ügy… A férfiak ilyenek. El kellene ütnöm az egészet valamilyen viccel, hogy együtt nevessünk azon a perverz dögön. Cirmi… Hiszen az egy macskanév! Különben sem ígértünk egymásnak soha örök hûséget. Csaba felhúzta rajta a kis piros topot. Nagyon sürgôs lehetett neki, mert az összes szokásos lépcsôfokot átugorva máris a mellét kezdte csókolni, és kezével a farmer cipzárját kereste. Zsófi ekkor mégis cselekedett. Önmaga számára váratlan módon ellökte magától a férfit, felugrott, majd közvetlenül ezután saját eltorzult hangját hallotta, amint ezt kiabálja: – Dehogy is kellek én neked. Téged egy Cirmi nevû rinya izgatott fel! Miért nem ôt dugod meg!? Másodpercekbe telt, amíg szavai eljutottak Csaba értelméig. Egy ideig csak nézett, és szinte ugyanabban a pillanatban öntötte el a vér az agyát a meghiúsult ölelés okozta csalódástól, amikor leesett a tantusz: lebukott! Hát persze, a telefon! Ô meg elfelejtette becsukni az oldalt. Az még most is nyitva van. Ott mosolyog rajta az a vadító vörös macska a képen… Nehéz kiverni a fejébôl. Minél elôbb ki kell békítenie ezt a lányt, megôrül a forróságtól. Megszólalt, de a lehetô legrosszabb csúszott ki a száján: – Cirmi… ööö… Zsófi, Zsófikám. Ne csináld ezt, na, ne dühöngj! Gyere ide… Annak, hogy Csaba, aki válogathatott a bombázók között, most mégis hónapok óta Zsófival élt, elsôsorban a lány természetes intelligenciája volt az oka. Mindenrôl lehetett vele beszélgetni, sosem volt ingerült, nem hisztizett, képes volt odafigyelni

22

a másikra. A férfi eddig a pillanatig el nem tudta róla képzelni, hogy magából kikelve ordítozzon. Most kiderült, hogy szegényes a fantáziája. Zsófi kiabált, összehordott tücsköt-bogarat. A szitokáradatba belekeverte az anyját, aki évtizedek óta behunyja a szemét, mert nem akarja látni, hogy férje csalja, egy Gábor nevû férfit – akit úgy rémlett, említett már mint egykori szerelmét –, valamelyik osztálytársát, aki mindig lemásolta az ô dolgozatát, aztán ô kapott puskázásért egyest. Csaba úgy érezte, csupa igazságtalan szemrehányás. Hát mit tehet a lány korábbi csalódásairól? Ô maga pedig egyáltalán nem viselkedett vele önzôen, legalábbis annál önzôbben semmiképpen sem, ahogyan korábbi, nála sokkal menôbb csajaival. Majd szétrobbant az ingerültségtôl. Hiszen ezen az estén Zsófi már másodszor akadályozta meg, hogy azt tegye, amire kedve támadt. Mérgében valami megsemmisítôt akart a kis toporzékoló méregzsák fejéhez vágni, de aztán – maga sem értette, miért – megsajnálta. Uralkodott magán, és csak ennyit mondott: – Mondd, Zsófi, te harminckét éves korodig sem tanultad meg, hogy egy valamirevaló férfinak nem elég egyetlen nô? Zsófi ebben a pillanatban véletlenül belepillantott a szemközti tükörbe, és egy feldúlt arcú, kócos, rendetlen ruhájú fúriát látott maga elôtt. Megijedt. Csabának biztosan igaza van, ô is ezt tapasztalta egész életében. Nagyon szégyellte magát, és nem tudta, mit csináljon. Egyetlen értelmes szó sem jutott az eszébe, csak reménykedett, hogy Csaba rámosolyog, odamegy hozzá, megborzolja a haját, ahogy szokta, mond valamit, hogy az egész Cirmi-ügy csak unalomûzô játék volt, aztán elfelejtik az egészet. Nem mehet így tönkre a szerelemszerdájuk! Csakhogy Csaba maga is tele volt indulattal. Restellte magát: így lebukni, mint valami kezdô! És fôként azt érezte, hogy elege van az egészbôl: hagyják egymást békén, feküdjenek le, aludják ki magukat, és felejtsék el reggelre ezt a hülyeséget, mintha nem is lett volna! Ledobálta magáról a ruháit, ágyba bújt, és hátat fordított a lánynak. Zsófi úgy állt ott, mint aki körül téglánként dôl össze az élete. Nem tudta, hogy mit tegyen. Nem bújhat mellé az ágyba ezek után! Kell történni valaminek, hogy lezárhassák az ügyet. De mi legyen az? Halkan megszólalt: [email protected]

23

– Elmegyek… Erre már csak lesz egy barátságos, csillapító szava? – gondolta. De tévedett. Csaba meg sem fordult, úgy válaszolt: – Tôlem azt csinálsz, amit akarsz! Zsófi egy ideig várt ott, hátha történik valami. Aztán halkan kiment a szobából, és elkezdte szépen és nagyon lassan összecsomagolni az ott levô holmiját. Még mindig történhet valami. Egy gesztus, egy mosoly… De legalább mordulna rá, hogy „mit balhézol, feküdj le, aztán szunyáljunk!” Addigra azonban már intézkedett a férfi egészséges szervezete, amely szinte mindig kimentette ôt a kellemetlen helyzetekbôl: mérgében elaludt. A lány meghallotta a halk horkolást. A falon lévô kakukkos órára nézett. Fából készült vásári holmi volt, Csaba nagyanyjától származó örökség. Zsófi utálta. Csak azért tudta elviselni, mert a kakukkoló szerkezete már régen elromlott. Még csak este nyolc volt, párja ilyenkor még soha nem aludt el. Zsófi ekkor begyorsult. Belevágta a többi kéznél levô cuccot a táskába, és igyekezett minél hamarabb eltûnni a lakásból. Csak egyvalamit akart: elérni az utcát, még mielôtt elsírná magát. Az elôszobából azonban még visszafordult, és a lakáskulcsot csendben letette az asztalra. Ekkor meglátta az alig másfél órája lerúgott cipôjét a sarokban. Nagyon fontos holmi volt. Csabától kapta anélkül, hogy ezt bármilyen alkalom, születésnap, névnap indokolta volna. Csak azért, hogy szép legyen benne. Lehet, hogy varázsereje van? Csak a ballábas volt szem elôtt. A fél pár piros topánka sután és magányosan feküdt a fal mellett. Zsófi megkereste a másik darabot is, és úgy tette be a két cipôt a táska tetejére, hogy szépen, rendesen összesimuljanak. Az alattuk levô holmik mind gyûröttek és piszkosak lettek.

24

4. fejezet Cirmi, a háládatlan Nimród belépett Cirmi belépett Nimród: De örülök, hogy megint itt talállak! Szia! Cirmi: Szia! Hát te jól otthagytál két órával ezelôtt! Nimród: Ne haragudj, de hirtelen egy kis égiháború támadt körülöttem. Cirmi: ??? Cirmi: Hetek óta gyönyörû az idô! Nimród: Egy órával ezelôtt szakítottam a barátnômmel. Azért is nagyon örülök, hogy még itt talállak, mert legalább elmondhatom valakinek. Végül is miattad történt. Cirmi: Hogy mi van? Egy szót sem értek! Azt sem mondtad soha, hogy barátnôd van. Nimród: Szóval nincs barátnôm, csak volt. Elmondom, ha hajlandó vagy idefigyelni egy percre. Délután, miközben beszélgettünk, egyszer csak megjelent itthon. Szerintem csak le akart buktatni. Cirmi: Szóval neked barátnôd van? Nimród: Mondom, hogy csak volt! Rajtakapott, hogy veled chatelek, és elkezdett rólad mindenféle cikis dolgokat mondani. És azért vesztünk össze, mert én közöltem, hogy rólad semmiképpen nem mondok le. Cirmi: Ugye, most csak hülyéskedsz? Ez egy igazi barátnô volt a valódi világból? [email protected]

25

Nimród: Mi az, hogy igazi?! Hónapok óta együtt éltünk! De ismétlem, én már megmondtam neki, hogy vége. Cirmi: És te miattam szakítottál vele? Nem csak húzod az agyamat? Nimród: Dehogyis, komolyan beszélek. Na jó. Tegyük fel, hogy tôled függetlenül is elfáradt már a dolog. De ezt hagyjuk. Az a lényeg, hogy szeretnélek már látni. És szeretném tudni, mikor ütjük nyélbe azt a szép estét, amirôl ma beszéltünk. Ha rajtam áll, most rögtön találkozhatunk! Nimród: Mi van? Elakadt a szavad? Nimród: Itt vagy, Cirmi? Cirmi: Hogy te mekkora egy bôdületes bunker vagy! Nekem vallasz szerelmet, miközben barátnôd van?! Kéreted magad hetek óta, hogy még nem… Majd… Aztán amikor lebuksz, rögtön az én vállamon akarod elsírni a nyavalyás bánatodat?! Nimród: Dehogy akarok sírni, egészen más terveim vannak veled! A múltkor megígérted, hogy amikor találkozunk, teljesen, mindenütt betakarsz majd a hajaddal, azóta is bizserget a gondolat. Cirmi: ??? Nimród: Most akkor, ha már kidühöngted magad, talán fordítsuk komolyra a szót. Nem lehetsz ennyire háládatlan… Cirmi: Na, milyen választékosan fejezed ki magad. Hálátlant akartál mondani? Nimród: Akkor hálátlan. Hetek óta minden gondolatom a tiéd volt. Most itt az alkalom. Mi lehet az akadálya annak, hogy együtt vacsorázzunk?

26

Cirmi: Az, hogy nekem nem kell egy ilyen fûzôgép! Volt nekem is olyan barátom, aki megcsalt. Még egyre nincs szükségem. Meg: mi az, hogy most már jó lennék, hogy otthagyott a csajod? Nimród: Ne csináld! Tudod, hogy mennyire kíváncsi vagyok rád… Rendben van, ne kapkodjunk. Mit szólnál hozzá, ha holnapra hívnálak meg vacsorázni? Na? Te gyönyörû kis vörös cica… Dorombolj már egy kicsit! Cirmi: Doromboljon neked az állatkerti vadmacska! Egyébként is holnapra már van randim: Fekete herceggel fogok vacsizni! Na, csá! Cirmi kilépett

[email protected]

27

5. fejezet A tolakodó curry Zsófi csak akkor vette észre, hogy papucsban van, amikor az a lépcsôn felfelé menet lemaradt a lábáról. Persze, ott volt az elôszobában, és abba bújt gépiesen bele. Ez a gyakorlati felismerés volt az elsô, nem Csabával kapcsolatos gondolata, mióta eljött tôle. Ösztönösen vitte a lába. Nem is annyira a már csak féligmeddig otthonának érzett lakás, mint inkább Kriszta felé. Száz éve voltak barátnôk – na jó, annál kevesebb ideje, elvégre még annyira fiatalok mindketten. De éppen eléggé öregítette ôket az is, ha a tizenöt évet vallották be. Azok a hónapok, amelyeket együtt töltöttek közös albérletükben, Zsófi életének szép idôszakai közé tartoztak. Kriszti mindig meg tudta nyugtatni, vigasztalni. Most is úgy érezte, ha elmondja a barátnôjének, ami történt, mindjárt jobb lesz egy kicsit minden. A kulcsot persze nem találta, a táskája alján maradt, egy csomó cuccot rádobált. Egy-két percig idegesen keresgélte, miközben elôbb a papír zsebkendôje esett a földre, majd meg a kôpúdere – az valószínûleg el is törött –, aztán feladta, és megnyomta a csengôt. Kriszti egy soha elmúlni nem akaró fél perc múlva nyitott ajtót, közben nyilván felvette a pongyoláját, megigazította a haját. Amikor Zsófit meglátta, nyomban lelkendezni kezdett: – Képzeld, semmi baja a netnek, én tévesztettem el a belépési jelszót… Azt írtam be, amit a munkahelyemen használok, naná, hogy szegény masina nem hagyott érvényesülni. Van busz több is, mindig elfelejtem, hogy nem Mucsára megyek… Persze, arra azért figyelni kell… – itt elakadt a szava. Az agyában mûködô túlpörgött adó hirtelen vevôkészülékké alakult, mert rájött, hogy Zsófinak nem kellene ott lennie. Ekkor fogta fel, amit addig csak azért nem, mert el volt foglalva a saját gondolataival: barátnôje arcán szinte minden vonás elmozdult a helyérôl. Olyan volt, mintha egy másik nô állna elôtte a lépcsôházban. A szeme összement, az

28

orra megnôtt: az általa ismert huszonéves lány helyett most egy harmincas nô állt vele szemben. – Na, gyere be, mi baj van? Összevesztetek – mondta egy szuszra, és az utolsó mondat végén nem vitte fel a hangsúlyt. Nem kérdés volt, hanem ténymegállapítás. A következô két órában Zsófi beszélt. Beszélt és beszélt. Beszámolójában fontos szerepet kapott a currys tojásleves, az elôzô szerelmei, akik mind elhagyták… Cirmi, aki elfoglalta az ô helyét, nagyon csinos, és biztosan nagyon szerencsés, meg a refrén: soha többé nem akar felmenni a netre. Krisztának fél órájába tellett, amíg az elôszobából becsalogatta a konyhába, hogy legalább leülhessenek. Krisztina refrénje pedig minden újabb panaszáradatra az volt, hogy megkérdezte: „De biztos? Lehet, hogy már holnap jelentkezik, nem tudhatod…” Zsófi szeme ilyenkor felcsillant, és arra gondolt, hogy tényleg… Ô mindig mindent eltúloz. De utána rendre visszaesett az elôbbi reménytelenségbe. Ilyeneket mondott: – Ott keringtem körülötte még egy fél órát… Nem igaz, hogy egy szót sem szólt volna, ha csak egy kicsit is kellek neki. Nem szeret. Mindig csak elfogadta, hogy én imádom. Most már látom… Soha nem is célzott arra, hogy egyszer majd igazán együtt fogunk élni! Pedig milyen jó lett volna… Persze, nem csoda. Egy olyan jóképû fazon, mint Csaba, akármikor talál egy bombázót. Ha legalább buta lenne! De nem, annyival okosabb nálam… Krisztának, aki korábban sem rajongott a férfiért, ekkor már a Csaba név hallatán is viszketni kezdett az egész teste. Dühösen vágott közbe: – Az a hólyag? A bal fülcimpádban több ész van, mint neki az egész tökfejében! Azt sem tudta… – gyorsan kijavította magát –, azt sem tudja, micsoda nôt kapott magának veled! Zsófi elôtt felmerült a kép – atyavilág, még csak két napja volt! –, amikor ott ültek Csaba jópofa ikeás ülôgarnitúráján, és barátja a következô kampánnyal kapcsolatos gondjairól mesélt neki. Csak ki kellett volna nyújtania a karját, és megsimogathatta volna a férfi szúrósan göndör haját. Miért nem tette? Akkor még lehetett volna. Most pedig talán soha többé. Viszont az is igaz… [email protected]

29

Hangosan folytatta: – Szerintem sokkal okosabb nálam, csak az a baj, hogy engem még annál is hülyébbnek néz, mint amilyen vagyok. A múltkor, amikor megakadt a munkájában, és teljesen leblokkolt, adtam neki néhány egész jó ötletet. Egy szóra nem méltatta ôket, csak mosolygott önelégülten. Annyi fáradságot sem vett, hogy megmondja, mi a baj a javaslataimmal. Szerintem nem is hallotta. Fel sem tételezi, hogy lehet valamennyi eszem. A fene egye meg! Kriszta lelkesen helyeselt. Ezt persze nem kellett volna, mert Zsófinak rögtön újra megeredtek a könnyei: – De én akkor is szeretem… El vagyok átkozva, hogy mindenki elhagy, akibe belezúgok? És lehet, hogy csak bajt okozok annak is, aki törôdik velem… Most itt ülök, és téged nyúzlak egész éjjel, pedig tudom, hogy holnap nehéz napod lesz. Miközben Zsófi saját szavait hallgatta elcsigázott és egyre nagyobbakat hallgató barátnôje mellett, rájött, hogy tényleg nem teheti tönkre Krisztina utolsó itthon töltött heteit. Fontos feladata keletkezett a következô idôszakra: uralkodnia kell magán, hogy Kriszta nyugodtan utazhasson el. Elhatározta, hogy ezt fogja tenni. És szokásához híven tartotta magát elhatározásához. A következô néhány napban óvakodott még a Csaba név kimondásától is. Az idô egyébként rohant. Ahogyan a két nô is tette. Rengeteg volt az intéznivaló. Munkaidô után minden percükben együtt voltak. Hivatalok váróhelyiségeiben üldögéltek különféle papírok beszerzése végett. A legnagyobb bevásárlóközpontokat járták Londonban is menônek számító holmikra vadászva. Jegyet vettek és utasbiztosítást kötöttek. Közös ismerôsökkel futottak össze. A barátok tûnôdô tekintettel néztek Zsófira, akitôl többen is megkérdezték, hogy nem beteg-e. Nem ok nélkül volt nyúzott. A lelki szenvedésen túl az álmatlanság is megkínozta. Már annak is örült, ha egy éjjel két-három órát sikerült szunyókálnia. És ami sokkal meglepôbb volt, az történt vele, ami még életében soha: nem tudott enni. Minden ételen, még a csokitortán is, a currys tojásleves szagát érezte, és ettôl úgy összeszorult a torka, hogy két-három falatnál többet semmibôl

30

sem volt képes lenyelni. Szédelgett a gyengeségtôl és a kimerültségtôl. Közben tulajdonképpen hôsnek érezte magát. A munkahelyén a szokott lelkiismeretességgel dolgozott (bár inkább a könyveket próbálta rendezgetni, hogy ne kelljen az olvasókkal beszélgetnie), este pedig Krisztával szaladgált, és nagyon igyekezett kiegyensúlyozottnak látszani. Közben azonban rémülten figyelte az idô múlását. Mindjárt elutazik a barátnôje! És ô egyedül marad. Nem lesz kire támaszkodnia, nem lesz kinek színházat játszania. Mihez kezd akkor? Persze, az is lehet, hogy addigra kiheveri ezt a csalódást. Ebben azonban nemigen bízott. Csaba ugyanis nem jelentkezett. Nem jelentkezett és nem jelentkezett. Mikor Kriszta a fürdôszobában volt vagy valamilyen papírt tanulmányozott, Zsófi csak ült, és a néma telefont bámulta. Naponta egyszer-kétszer azt is elhatározta, hogy ô csörög a férfira, de mindig visszariadt. Tudta magáról, hogy képes a józan gondolkodásra, épp ezért képtelen volt úgy összerakni a tényeket, hogy az derüljön ki belôlük, amit szeretett volna: párja csak az ô hívására vár, és máris ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. Napról napra világosabb volt: arra kellett a férfinak, hogy eltöltse vele a hosszú téli hónapokat, és most, hogy itt a gyönyörû kora nyár, kinyitottak a kertes bulizóhelyek, jobban élvezi a függetlenségét, mint valaha. Hiszen már akkor is csajozott, amikor ô még ott volt mellette, megérinthetô távolságban! Mindenhova magával vitte a mobilját. Egyszer, amikor észrevette, hogy a konyhaasztalon felejtette, a sarokról fordult vissza érte, kis híján el is késett a munkából. Még rosszabb volt, amikor könyvrámolás közben vécére kellett mennie. Úgy settenkedett ki, hogy kolléganôi lehetôleg ne vegyék észre: még akkor is a tenyerében dédelgeti a készüléket. Pedig nincs a világon ellenségesebb tárgy egy néma telefonnál. Az a kis dög rideg közönnyel nézett vissza Zsófira, valahányszor elôkapta és esengô pillantást vetett rá: Légyszi, légyszi, csörrenj meg végre! Eszében sem volt! Sôt, még kegyetlen tréfákat is ûzött vele. Egyszer olyan halkan szólalt meg, hogy tulajdonosa nem hallotta a forgalom zajától. Hazaérve viszont mutatta a nem [email protected]

31

fogadott hívást, amely idegen számról érkezett. A lánynak megdobbant a szíve. Vagy, úgy! Csaba elvesztette a mobilját. Ezért nem kereste eddig! A beütögetett szám azonban vagy fél napig nem jelentkezett, és Zsófi számára minden bizonytalanságban töltött óra legalább hatszáz percig tartott. Már vagy huszadszor tárcsázott. Kicsengett, egyszer, kétszer, ötször… Hallotta, hogy felveszik. Nagyot nyelt, mert teljesen kiszáradt a torka, márpedig elfogulatlan vidámsággal akart megszólalni. – Halló! – jelentkezett egy idegen férfi. (Csak nem történt valami baja Csabának?! Talán egy barátját kérte meg, hogy értesítse errôl?) – Krencsei Kolos vagyok a BRD Biztosítótól. Azért kerestem, mert van az ön számára egy visszautasíthatatlan ajánlatunk! Zsófi alig bírta ki, hogy földhöz ne vágja a mobilt. Végül mégsem tett ilyet. Igyekezett tartani magát elhatározásához, hogy amíg barátnôje Pesten van, addig állni fog a lábán. Ez majdnem sikerült is. Igazán kevésen múlott. A bukást éppen Kriszta idézte elô az utolsó estén. Ekkor már túl voltak minden elintéznivalón. Az elôzô hétvégén lent voltak Miskolcon Kriszta szüleinél, hogy az idôs embereknek ne kelljen a búcsúzásért száznyolcvan kilométert utazniuk. Az utolsó elôtti estén pedig valami bulifélét rendeztek, ahova a szûkebb baráti kör minden tagját meghívták. A vendégség – borral, chipsszel és szendviccsel – derûs hangulatban telt. A két fiú – egykori évfolyamtársak – és öt lány nagyot dumált, ellátta tanácsokkal az útra készülôt. És nosztalgiával emlegették a még egészen közelinek tûnô, de már elmúlt éveket. Mintha most mondanának végleg búcsút az igazi ifjúságnak, hogy megtegyék az elsô lépést a középkorúság felé. A jelenlevôk persze hol csodálatuknak, hol csodálkozásuknak adtak hangot, amikor Krisztina elhatározásáról beszéltek. Imponálónak találták, hogy valaki hátára kapja a házát, és hipp-hopp, teljesen idegen terepen próbál szerencsét. Ugyanakkor nehezen érthetônek gondolták, hogy egy diplomás közgazdász elmegy gyerekeket pesztrálni. Kriszta újra és újra megmagyarázta, hogy az egyetemen letett nyelvvizsgája a gyakorlatban alig használható, és tökéletes angoltudás nélkül nem fog tudni karriert csinálni. Ráadásul, ha sikerülne félretennie egy

32

kis pénzt, és lerakni az önrészt egy saját lakásra… Persze, azt sem lehet kizárni, hogy odakint összeköttetéseket szerez, és egy idô után sikerül elhelyezkednie a szakmájában. Attiláról, a nôs építészrôl, aki mindig megkereste a lányt, amikor bukdácsoló házassága éppen gödörbe került, nem esett szó. Világos volt: ha Kriszta nem tesz önmaga és a férfi közé legalább egy La Manche csatornányi akadályt, akkor még tíz év múlva is ez lesz a koreográfia: a fickó jön, visszakönyörgi magát, elkezdenek boldogok lenni, de mire ô megszokná ezt a helyzetet, a férfi lemondja a soron következô randevút, kijelentve, hogy mégsem hagyhatja el a gyerekeit. Mivel errôl a témáról nem esett szó, az este felhôtlenül telt. Végül megígérték egymásnak, hogy Skype-on, messengeren tartják a kapcsolatot, vagyis voltaképpen többet beszélgetnek majd, mint amíg egy városban éltek. És már csak az utolsó este volt hátra. A két lány megbeszélte, hogy korán fognak lefeküdni, hiszen Kriszta másnap indul. Vámvizsgálat, repülés, megismerkedés munkaadóival, beilleszkedés új otthonába – nem semmi! Épp csak egy fél órára leültek még Zsófi szobájában, hogy felhörpintsék a megmaradt két-három deci bort. Ekkor Kriszta óvatlan megjegyzést tett: – Most már nyugodtan hagylak itt, úgy látom, túl vagy a nehezén. Ez sok volt Zsófinak. Nem várt ô dicséretet, hogy milyen fegyelmezett. Sôt, ha jól meggondoljuk, egész önfeláldozása, minden mesterkedése azt a célt szolgálta, hogy ez a mondat elhangozzék. És mégis: amikor elhangzott, elviselhetetlennek érezte, hogy ennyire nem érti meg senki. Lám, a legjobb barátnôje is azt képzeli, hogy ilyen könnyedén túllépett élete nagy szerelmén. Ehhez képest semmiség volt, amit akkor érzett, amikor meg akarta mutatni, hogy micsoda klassz csaj is ô, és végigfutotta minden elôzetes edzés nélkül a félmaratont. Akkor fájt úgy a szíve, hogy majdnem leült a földre. Most is az lenne a jó… Legalább látnák, hogy milyen nagyon szenved. Hangosan, gyerekesen elsírta magát. Nem tartották be az elhatározásukat, nem feküdtek le korán. Körülbelül éjfélig újrabeszélték Zsófi egész problémáját. Cirmit, az internetes társkeresést, azt, hogy Csaba mennyire nem becsülte [email protected]

33

meg párját… Ha máshogyan talán nem is, de virtuálisan mindenképpen megcsalta. Ráadásul éppen a szerelemszerdán! Kriszta ekkor már nem alkalmazhatta a „majd visszajön” klisét, refrénje így sokkal ôszintébb volt. Ezt kérdezte meg idôrôl idôre valódi kíváncsisággal: – De mit szeretsz benne annyira? Zsófi azonban csak a fejét rázta. Hát mit lehet erre válaszolni?! Értelmes felnôtt ember lévén nem szívesen beszélt olyat, amit a másik biztosan ostobaságnak tart. Márpedig ha azt mondja, hogy senki nem tudja úgy suttogni, hogy „gyere ide, Kisnyusz”, és közben úgy nézni azzal a kék szemével… Ha ezt mondaná, akkor – ezt még ilyen zaklatott állapotában is érezte – szellemileg visszamaradott tinédzsernek tûnne. – Tudod mit, majd ha rájössz, megírod – igyekezett véget vetni a beszélgetésnek Kriszta. – Remélem, Bekeléék hamar elintézik, hogy legyen internet-hozzáférésem! – Majd hívlak telefonon – rázta a fejét Zsófi. – Képzelheted, hogy mennyire megutáltam a netet… Kriszta felállt, kinyitotta a bôröndjét, és némi erôfeszítéssel helyet talált benne kedvenc aranyszandáljának. Igaz, hogy biztosan nem lesz alkalma viselni… De hátha mégis. Kissé türelmetlenül felelt barátnôjének: – Esküszöm, olyan vagy, mint a félcédulás viccbeli pasas! Az, aki megtudja, hogy a felesége megcsalja, mire rögtön kidobja a díványt! Erre már Zsófi is elnevette magát, így az este egy kicsit jobb hangulatban ért véget. Mint afféle kocautas, Kriszta a szükségesnél jóval elôbb ki akart érni a repülôtérre. Csak ketten voltak. Korábban Vera barátnôjük is megígérte, hogy kimegy, de az utóbbi idôben sok zûr volt a munkahelyén, veszélyben érezte az állását, ami nagyon megviselte. Most is közbejött egy váratlan postamunka, amelyet félt lemondani. A két barátnô csendben üldögélt a hatalmas csarnokban. Bárhogy is szerette volna Zsófi minél késôbbre tolni a búcsút, az utolsó percek már majdnem kínosak voltak. Addigra mindent

34

elmondtak egymásnak. Azt is, hogy Kriszta ne hagyja magát kihasználni, bébiszitternek megy, és nem háztartási alkalmazottnak. Egy kis fôzés talán még belefér, de nehogy egyszer is kitakarítson, mert akkor többet nem tudja kikerülni. No meg persze beszéltek arról is, hogy Zsófi igenis keressen magának valakit, szinte mindegy, hogy kit. Olyan lelkiállapotban, amikor a ló is szamárnak tûnik, megteszi a szamár is... Szóval egyszerûen kifogytak a témákból. Így az elválás pillanata szinte megkönnyebbülést jelentett. Zsófi talált egy ablakot, amin keresztül egy ideig még akkor is látta barátnôje hátát, amikor ô már nem tudta, hogy érdemes visszanéznie. A jól ismert piros pulóver hosszú másodpercekig távolodott a teljesen közömbös és idegen ruhadarabok tömegében. Aztán eltakarta egy szürkés egyenruha. A lány ott állt egyedül a hatalmas csarnokban. – Oda kellett volna neki adni Zsufit, most igazán ráfér a szerencse! – ez jutott eszébe a következô pillanatban. Amíg együtt laktak, közös kabalazsiráfjuk a tévé tetejérôl kísérte figyelemmel mindkettôjük sorsát. A zsiráf éppolyan nagyvonalúsággal intézte el annak idején azt, hogy ô könyvtártörténet vizsgán azt az egyetlen tételt húzza ki, amelyet igazán rendesen megtanult, mint azt, hogy Kriszta egykori kolléganôje, akit igazán nem lehetett kibírni, teherbe essen, egy kései kisfiút szüljön nagylányai mellé, és hosszú idôre kimaradjon a munkából. – Biztosan nem merte elkérni, félt, hogy attól is összeomlok… Egy perce még itt volt, meg lehetett volna mondani neki, hogy mennyire rendes volt az elmúlt hetekben, meg azt is, hogy csak akkor maradjon Londonban, ha jól érzi ott magát, itthon is megtalálják neki a megfelelô állást, helyet, talán szeretôt is. És hát még azt sem tudja, hogy Zsófi számára az is borzasztó ebben az egészben, hogy Cirmi pont olyan típusú lány, amilyen ô mindig is szeretett volna lenni. Lassan elindult kifelé. Elôtte hosszú-hosszú sorban sorakoztak a jövô tennivalói. Most felszáll a reptéri buszra, átszáll a villamosra, aztán ötperces gyalogút, majd felmegy az emeletre, rendet rak, mert a csomagolás befejezése után szalad a lakás, kinyitja a tévét, keres valamit, amit meg tud nézni… Aztán már le is lehet [email protected]

35

feküdni. Másnap vasárnap van. Megpróbál találkozni Verával vagy valamelyik másik barátnôjével, talán elmennek moziba… Holnapután hétfô lesz, bemegy dolgozni. Ott jó. Csak az estét kell eltölteni. És amikor mindezt háromszázhatvanötször végigcsinálta, már el is telt egy év… A reptéri busz csak ment és ment, soha véget nem érô bumlizás egy borús város bánatos házai között. És az utazás minden egyes percét végig kellett élni, egyetlenegyet sem lehetett átugrani. Mikor leszállt, az volt az érzése, hogy földrészeket szelt át, és egész másik városba érkezett. Itt már nem volt érvényes az elôre megfogalmazott fegyelmezett terv: hazamegy a lakásba, ahol Zsufin kívül senki sem várja, és kitakarít. Villamosra szállt, nem is nézte a számát, sem azt, hogy hova viszi. Ez jó ötletnek tûnt. Hátha a sárga jármû úgy viselkedik, mint a varázsszônyeg? Hipp-hopp, ott legyek, ahol… De hol is akart lenni? Fogalma sem volt. Úgyhogy megtette az útba esô bevásárlóközpont is. Legalábbis ezt hitte róla, amíg be nem lépett, és rá nem jött, hogy a hatalmas térben éppolyan elszigeteltnek érzi magát a környezetétôl, a körülötte levôktôl, tulajdonképpen az egész világtól, mint a repülôtér várócsarnokában. Mivel azonban jobb nem jutott eszébe, ott maradt, és megkezdte az ôdöngést a kirakatok elôtt. – Ez a piros szoknya szép és menô, de hát hogy nézne ki rajtam… Hû micsoda felsô, mi is az ára? Harmincötezer forint?! Azt hittem, háromezer-ötszáz… Vagyis látszik, hogy többe kerül, de ôrültség ennyit adni egy blúzért. Aki nem figyel, észre sem veszi a különbséget közte és egy tizedennyibe kerülô cucc között… Persze, Csaba nem hagyta, hogy a kéket viseljem, amikor a haverjaival mentünk. Mégis kellett volna vásárolni valami márkásat, hogy büszke legyen rám… No, ez a drapp vászonszoknya az én stílusom. Ennyit persze nem adnék érte… A felét sem. Ha az ember ilyen drága holmikat választ, minden pénzét elkölti, nekem meg mostanra szépen összejött, meg tudom egyben venni a teljes Magyar Nagylexikont. Csak megvárom, amíg legközelebb kedvezménnyel kínálják, elég rég nem volt ilyen. Vagy elkerülte

36

a figyelmemet. Meg a lényeg: egy jó kis égei-tengeri nyaralás valószínûleg kijön százötvenbôl… Csaba azt mondta, hogy vissza szeretne menni oda, igaz, azt nem említette, hogy velem. Te jó ég! Hát már teljesen meghülyültem?! Dehogy megyünk mi együtt nyaralni! Vagy bárhova! Bakker! Itt ténfergek egyes-egyedül, és a közös nyaralásra spórolok! Mérgesen elfordult a csinos drapp szoknyától, és a kirakatokra rá sem pillantva, elôre szegezett tekintettel vágtatott magányosan a zsivajgó tömegben. Hirtelen észrevett egy közeledô lányt, aki elsô pillantásra ismerôsnek tûnt. Nem nyújtott különösebben vonzó látványt. Olyan vékony volt, amilyen ô mindig csak szeretett volna lenni, de bô, nem ráillô farmert viselt. Hátragumizott hajának több tincse kiszabadult, rendezetlenül hullott az arcába meg a nyakába. A szépen sminkelt nôk között a szembejövô lány olyan volt, mintha nem is lenne arca. Sápadt vonásai a távolságtól elmosódtak, érdektelennek és jellegtelennek tûntek. Teljesen kilógott a környezetbôl. Zsófi elmosolyodott: igazán vicces, hogy nem ismerte fel önmagát a tükörben! – Mennyit kínlódtam, hogy lefogyjak, most meg milyen könnyen sikerült! – állapította meg. – A szerelmi csalódást miért nem ajánlják a nôi lapok? Fantasztikusan hatásos! Viszont semmivel sem nézek ki jobban, mint hat-hét kilóval ezelôtt. Megállt a tüköroszlop elôtt, lejjebb húzta magán a pulóvert, kivette hajából a gumit, majd – megállapítva, hogy úgy még rosszabb – visszatette, és lesimította a szemöldökét. Az sem sokat használt. Elfordult az üvegbôl ránézô reménytelenül jelentéktelen nôtôl, és bekanyarodott a következô sarkon. Az elsô dolog, amire ezután a tekintete esett, egy szépségszalon hatalmas tükörablaka volt. Az ablak mögött két buzgón dolgozó és a megmunkálandó ügyféllel vidáman csevegô jóképû férfit látott. Valósággal sugárzott róluk a szakmai kompetencia. Aztán észrevett egy nála valamivel fiatalabb fodrászlányt, akinek a feje tetején piros, a homlokánál sárga, másutt pedig fekete volt a haja. Neki nem volt vendége. Összeroskadva ült a kuncsaftoknak fenntartott [email protected]

37

széken, és farmernadrágja kikoptatott térdére meredt. Egy másodperccel késôbb felemelte a fejét, és kipillantott a kirakaton. A két szomorú szempár pillantása találkozott. Zsófi azon vette észre magát, hogy bent van a boltban, és éppen ezt mondja: – Csinálj vele, amit gondolsz, csak más legyen, mint eddig. A fodrászlány rámosolygott: – Csak nem szerelmi csalódás? Aztán a vállára terített egy gyönyörû aranyszínû kendôt.

38

6. fejezet Mint a mesében! Nimród belépett Fehér Ibolya belépett Nimród: Szia, téged is lehet látni? Fehér Ibolya: Nem. Varázsköpönyeget viselek. Nimród: És levennéd, ha megkérnélek? Mit viselsz alatta? Fehér Ibolya: Egy varázsköpeny alatt?! Semmit! De nem is veszem ám le! Nimród: Megfosztanál egy szépségre éhezôt a gyönyörûségtôl? Fehér Ibolya: Honnan tudod, hogy szép vagyok? Nimród: Érzem! Telepatikus képességeim vannak! Fehér Ibolya: ☺ Nimród: Miért? Talán nem vagy szép? Fehér Ibolya: De bizony, hogy! Még fotómodell is voltam! Nimród: Te vagy az az igen különleges mesebeli szépséges királykisasszony, akire ráadtak egy köpenyt, hogy láthatatlanná váljon. Ott éldegélsz az erdô közepében hófehér ibolyavirág képében. Várod a vitézt, aki felfedez és megment… Fehér Ibolya: Hát, bizony rászorulnék a megmentésre. Nimród: Parancsolj velem, gyönyörû királykisasszony! Mit tehetek érted? Fehér Ibolya: Azt most hadd ne mondjam meg! Nimród: Pedig elôttem nem kell titkolóznod! Mesébe illôen jó ember vagyok! Fehér Ibolya: Mesébe illôen? Létezel te egyáltalán? Nimród: Várj egy kicsit… [email protected]

39

Nimród: Odamentem a tükörhöz, és örömmel mondhatom, hogy látszom benne. Úgyhogy létezem. Fehér Ibolya: És olyan vagy, mint a reglapodon? Nimród: Hajszálra! Bár most, hogy mondod, a hajam nôtt valamicskét a fotózás óta. Fehér Ibolya: Mert a múltkor egy öreg faszi azt állította magáról, hogy ô egy jóképû hapi, és akkora disznóságokat írt, hogy elvörösödtem. Nimród: Milyeneket? Fehér Ibolya: Hogy mit csinálna velem meg a barátnômmel. Nimród: Na ez érdekes! Mégis, mit? Fehér Ibolya: Nem mindegy? Azt hittem, egy cool csávóval dumálok, aztán meg… Na, hagyjuk! Potyázni akart. Nimród: Honnan tudod, hogy ki volt? Fehér Ibolya: Az muris! Elszólta magát! Nimród: Hogyan? Megírta, hogy már nem megy neki? Fehér Ibolya: Nem. Arról mesélt, hogy mekkora kan volt ô a honvédségnél. Nimród: Na és? Fehér Ibolya: … és idézte a szakaszvezetôt, hogy aszongya: „Elvtársak, mi ez a felfordulás itt?” Szóval már ezer éve, hogy katona volt! Nimród: Te, én nem akarok neked kedvet csinálni semmilyen pasihoz, mert meghalok a féltékenységtôl, ha csak ránézel is valakire, de ettôl még nem kell, hogy bokáig érjen a szakálla. Lehet, hogy csak a negyvenes éveiben jár. Fehér Ibolya: Szerintem egy nagy szélhámos volt. De mindegy, kár róla dumálni. A lényeg, hogy te valódi vagy-e? Nimród: Mondom, hogy ott voltam a tükörben! És még nem is vagyok olyan öreg.

40

Fehér Ibolya: Hiszem, ha látom! Nimród: Megmutassam? Fehér Ibolya: Nem a brokidra gondoltam, hanem rád. Talizzunk! Nimród: Persze. Azt igazán nagyon szívesen! Mikor és hol? Fehér Ibolya: Holnap? Hatkor? A Vörösmarty téren? A szobor elôtt? Nimród: Holnap. Hatkor. A Vörösmarty téren. A szobor elôtt. Ott leszek. Fehér Ibolya: Akkor jó! Jóccakát, szia! Nimród: Jó éjt, álmodj rólam! Szia!

Fehér Ibolya kilépett Nimród kilépett

[email protected]

41

7. fejezet A szerény Ibolya Nimród kikapcsolta a gépet, és nagyot nyújtózott. Arra gondolt, hogy ez könnyen ment. Ibolya nagyon temperamentumos nô lehet. Biztosan nem az a lassú víz partot mos típus, mint Zsófi! Milyen nap is van holnap? Szerda. Szerda.... Mit is mondott Zsófi mindig a szerdákra? Szerelemszerda! No, reméljük, hogy a holnapi nap igazi szerelemszerda lesz! Lendületbôl elvetôdött a kanapén, és a távkapcsolóért nyúlt. Aztán mégsem nyitotta ki a tévét, hanem csak úgy a levegôbe nézett. Pontosabban a függönyre, amelyet egyedül vásárolt meg és hozott haza, de Zsófival kettesben aggattak fel – a lány tartotta a létrát. És persze, nagyokat sikított, amikor ô bemutatta, hogy arrébb tud vele araszolni, mert gyerekkorában megtanulta a szobafestôtôl. Még most is elmosolyodott, amikor visszaidézte, milyen ôszintén rettegett a lány attól, hogy ô felborul. – Zsófi nagy csalódás – állapította meg. Tényleg helyes nô volt, nem valami ütôs szépség, viszont derûs és aranyos, lehetett vele nagyokat nevetni. És mindig az volt az érzése, hogy a lány minden egyes sejtje vele, Csabával van telítve. Szinte sütött belôle a szerelem. Ô még folytatta volna. Ha nem jön közbe az a hülyeség Cirmivel, eszébe sem jutott volna abbahagyni. Pedig nyáron érdemes igazán szabadnak lenni! Rengeteg buli van mindenütt, nagyon sok jó nôvel össze lehet jönni. De hát neki régi és bevált elve, hogy ilyen okok miatt nem szakít senkivel, amikor még élvezi a kapcsolatot. Márpedig ezt az együttlétet számára szokatlan módon még hónapok múlva is izgalmasnak találta. Erre a lány felkapja a vizet egy ilyen marhaságon, és se szó, se beszéd, elrohan. Jó, rendben, dühös volt. Ha egy nô bele van esve valakibe, akkor érthetô, hogy féltékeny. De másnapra mindenképpen le kellett volna csillapodnia.

42

Csaba tökéletesen biztos volt abban, hogy legkésôbb harmadnap Zsófi jelentkezik valamilyen kifogással, mondjuk, hogy valamit nála felejtett, vagy csak úgy, bûnbánó kedvességgel, és folytatják, mintha mi sem történt volna. De azóta már eltelt néhány hét. A fenébe is, nagyon itt az ideje, hogy történjen valami, éspedig egyáltalán nem virtuális módon. Ha ez az Ibolyka csak félig olyan csinos életben, mint a képen… Nem csak félig olyan csinos volt – háromdimenziós változatban nagyságrendekkel jobban mutatott, mint a fotóján. Ahogy jött a tízcentis tûsarkain, szinte tánclépésekkel, már a mozgásától meg kellett vadulni… Egy kinyúlt nadrágtartót viselô, szuszogva araszoló bácsika nem is állta meg, hogy utána ne forduljon. Az este kellemesnek ígérkezett. Ibolya azonban egyáltalán nem volt elragadtatva Csabától, s inkább fürkészô, mint elismerô pillantásaiból a férfi erre rögtön rájött. Furcsállta is a dolgot. Tudta magáról, hogy az életben legalább olyan jóképû, mint az Ámornyila társkeresôn látható, mobiltelefonnal készült felvételen. Ezúttal azonban hiába vette elô az általában fontos tárgyalásokon viselt Ferragamo öltönyét és öltötte fel szelíden magabiztos mosolyát. Fehér Ibolya nem tûnt különösebben lelkesnek. – No, igazi vagyok? – kérdezte Csaba egy magas koktélos pohár felett mélyen belenézve a tökéletesen sminkelt hatalmas pillájú szemekbe. – Vagy már nem tetszem neked?! – Nem errôl van szó – a nô hangja kifejezetten bosszús volt. – Azt nem értem, hogy kerül egy ilyen pasas, mint te, egy ilyen oldalra… – Hogyan? Hát regisztráltam. Ahol ilyen bombázókkal találkozhat az ember, az csak jó hely lehet! – Nem szorulsz te rá az ilyesmire... – Milyesmire? Mire gondolsz? – Arra, hogy társkeresôn ismerkedj. – Nem is! Viszont lehet, hogy az utcán sosem találkoztunk volna. – És mit akarsz ettôl az egésztôl? – Hát a kezedet ma még nem szeretném megkérni, de egy igazán szép estét ígérhetek. A többit meg majd meglátjuk. [email protected]

43

– És hol lennénk? – Például itt. De kimehetünk a Szigetre is, gyönyörû idô van. – És hozzád? – Hozzám? Rögtön, de azonnal! Nagyon jó lemezeim vannak. És finom piáim is. Beugrom útközben a boltba egy kis kajáért, és meglátod, minden tökéletes lesz! – Mekkora a kecód? – Nem nagy, de hangulatos. Másfél szoba. Amilyen karcsú vagy, simán elférsz. – Kocsival mennénk? – Közel lakom, nem kocsival jöttem, mert nagyon nehéz itt parkolni. – Milyen autó? – Mi ez, kihallgatás? Toyota Yaris. – Akkor te nem vagy gazdag. – Miért? Jól keresek, megvan minden, ami kell. A nô olyan erôvel tette le az asztalra a poharat, hogy majdnem kilöttyent az ital. – Basszus! Ha tudom, hogy ki vagy, dehogy randizom veled! Csaba úgy meglepôdött, hogy megsértôdni is elfelejtett: – Most mi bajod? Hazudtam neked? Vagy másmilyen vagyok a fotómon? – Hát éppen ez az! Már rengeteg ürgével találkoztam, aki egy jóképû pasi képét rakta fel a magáé helyett. Azok aztán roppant nagyvonalúak, ha az ember úgy tesz, mintha észre sem venné a különbséget! – Nagyvonalúak? – Hát sokat perkálnak, na! – Neked fizetni kell? – Te nem szoktál, mi? Mindjárt rájöttem, abban a pillanatban, amikor megláttalak. Csabának kezdett leesni a tantusz. – Fizetni? Na ne hülyéskedj! Ezért leveleztél? Fehér Ibolya hátrafogta és egyetlen mozdulattal összetekerte a haját, amitôl hirtelen teljesen megváltozott az arca. Elmúlt róla a csillogás, és legalább öt évvel öregebbnek látszott.

44

– Most mit bámulsz?! Az a szitu, hogy kellene valami rendes kégli. Mihelyt sikerült annyit összedobnom, abbahagyom. Ha lesz egy jó kecóm, meg egy verdám, többé nem csinálom... Egy üzlethelyiség is kellene, jó helyen. Nyitnék egy szépségszalont. Ennyi. De hát amilyen peches vagyok, folyton ilyen fazonokba botlom, mint te. Pedig el sem hinnéd, mennyi fizetôs pasas van az oldalon! Csak azokkal nekem sosem jön össze. Nem tudok kurvának kinézni. Csaba, aki büszke volt önuralmára és a legrosszabb hangulatú értekezleteken is feltalálta magát, nagy erôfeszítéssel próbálta leplezni csalódottságát. Hogy a fenébe kerülhetett ilyen helyzetbe? Ô? Akiért sorba állnak a nôk? Egy prostival?! Csak nem vesztette el a vonzerejét? Közel egy hónapja betöltötte a harminchatodik évét... De az csak nem kor egy férfinál?! Különben sem látszik többnek harmincnál. Aztán kissé megkönnyebbült. Rájött, hogy hibás az egész gondolatmenet. Hiszen ez a félhivatásos attól ilyen letört, hogy amikor rápillantott, túlságosan jóképûnek találta. Ez végül is inkább elismerés. Ettôl egy kicsit megvigasztalódott. Felmerült benne, hogy szó nélkül távozik, de aztán meggondolta magát. Nem akart botrányt, kiabálást. Felállt, elôvette a két ital árát, letette az asztalra, majd egy teljesen idétlen „Hát akkor… minden jót!” köszönést mormolva elindult a kijárat felé. Bárhogy sietett, még meghallotta a nô szavait: – Talán inkább köszönöm vagy viszlát?! Mennyi bunkó van ezen a site-on... A férfi úgy ment haza, hogy rögtön kinyitja a gépet, és azonmód felcsíp valakit. De aztán rájött: arra a napra elege van a nôkbôl. A Ferragamo öltönyt gondosan felaggatta a vállfára, a vállfát beakasztotta a gardróbszekrénybe. Letelepedett a tévé elé, és úgy a felénél bekapcsolódott A rocksztár gyilkosa címû, már vagy háromszor látott Columbo-epizódba. Mire a félszeg nyomozó másodszor tért vissza az ajtóból, hogy „Csak még valamit, uram!”, Csaba már az igazak álmát aludta.

[email protected]

45

8. fejezet Varázslat a plázában Bár nagy volt a kísértés, hiszen a fodrászlány kifejezetten rákérdezett, Zsófi visszafogta magát, és nem mondta el szerelme történetét. Úgyhogy végül Móni mesélte el a saját csalódását. A sztori éppúgy eltartott másfél órát, mint a frizurakészítés, de a lényege röviden összefoglalható: a Máté nevû srác eleinte nagyon akarta Mónival, késôbb már kevésbé, az elmúlt héten pedig már a tarkafejû leányzó barátnôjével akarta nagyon. Aki járt hasonlóképpen, az tisztában van vele, hogy az ilyesmi egyáltalán nem vicces, de Zsófinál senki nem tudhatta jobban. Ô aztán igazán átérezte a szomorú kis fodrásznô minden mondatát. Nem is figyelt arra, hogy mi történik vele. Csak a vége felé döbbent rá, hogy elfelejtett szorongani: mi lesz a fejével, mire feláll a székrôl. Addigra azonban az is kiderült, hogy feleslegesen aggódott volna. Az új frizura igazán remek lett. A haja hosszú maradt és fekete, de a menetesre vágott forma elônyösen keretezte az arcát, és a sötét színt hangsúlyosabbá tette néhány alig észrevehetô vöröses sáv. Mintha tincsei már megvigasztalódtak volna: nem törekedtek csüggeteg ívben a föld felé, hanem könnyed hullámokban repkedtek. Zsófi, amikor újra kilépett a szombat esti forgatagba, úgy érezte, kapott másfél órányi szabadságot az életébôl. Másvalakire figyelt, csinosabb lett... Viszont a lényeg, a magány, maradt. Ott volt, ahol nem sokkal korábban. A szó szoros értelmében: ismét találkozott a tükörrel, amelyre nemrégiben annyira megneheztelt. Bizony, most sem tudott vele békét kötni. A lány, aki az ô arcát és farmerjét hordta, úgy festett, mintha a saját ábrázatához egy idegen, nála fiatalabb és boldogabb nô haját viselte volna. A frissen fénylô frizura kiemelte arca fénytelenségét, és egy új, egészen vékonyka kis redôt is látott a két szemöldöke között. Alig lehetett

46

észrevenni, mégis olyan volt, mintha arca egész fiatalságát áthúzta volna. Zsófi nagy ívben kikerülte a már másodszor eléje tolakodó agresszív tüköroszlopot. Nem akart elmerülni az önsajnálatban. – Azt sem tudom, milyen könyvek jelentek meg az utóbbi hetekben, jó ürügye lesz Margitnak arra, hogy cikizzen! – gondolta. – Boldog lenne, ha végre fogást találna rajtam. Meggyorsította a lépteit, és arrafelé indult, ahol emlékezete szerint egy nagy könyvesbolt szakítja meg a ruhaüzletek hosszú sorát. Egy olyan eladótér, amelyben sok-sok színes kötésû, változatos méretû és formájú könyv olvad harmóniába, mindig megnyugtatta és felvidította Zsófit. Nem volt ez másképp most sem. Barátként üdvözölte a jól ismert mûveket, és a felfedezés öröme járta át néhány újdonság láttán. Jó érzéssel vette kézbe a köteteket és szívta be a nyomdaillatot. Thomas Mann Mario és a varázslója... Hányszor próbálta rábeszélni Csabát, hogy olvassa el! Ez elmaradt, mert ô egyszer valakinek kölcsönadta a saját példányát, és az soha nem került vissza. Most itt van, meg kellene venni, és odaadni neki – na, menjünk tovább! Egy új Faludy! Vajon figyelt rá Csaba, amikor Faludy-verseket mondott? Talán igen, még meg is dicsérte, hogy milyen szép. Persze, nagyon jól tud úgy tenni, mintha nem járnának egészen máshol a gondolatai. Hoppá! Ez meg a Könyvvár Kiadó polca, ennek a propagandáját Ervin intézi, Csaba sokat szidja ezt a kollégáját. Azt mondja, tehetségtelen, és soha sincs egy épkézláb ötlete. Ifjúsági könyvek… Mostanában nincs elég pénze a könyvtárnak az újdonságok beszerzésére. És hogy érdekelhetnék a náluk található húsz-harminc éves, divatjamúlt külsejû, ráadásul kopott és megviselt kötetek a tarkabarka animációs filmekhez, számítógépes játékokhoz szokott gyerekeket? A mostani srácoknak már Móricz meséi sem kellenek. Pipacsok a tengeren… Akár most is elolvasná. A kis vereshajú... Vajon Móricz vereshajúja hasonlít Cirmire? Á, Cirmi haja tutira festett! És biztosan nincs benne annyi üdeség, báj... Most már Zsófinak is vannak „veres” tincsei. Vajon mit szólna hozzá Csaba? [email protected]

47

Németh László Szerdai fogadónapja... Szerda, mindenütt csak az a szerda! Neki a szerda már mindig csak a szerelemszerdát fogja jelenteni. Kár itt lôdörögnie, ha mindenrôl Csaba jut az eszébe. Na, elég ebbôl. Indulás! Hetek óta nem húzta ki a szemét, fél, hogy lebôgi róla a sminket. Pedig ez a frizura valósággal eseng a festék után. Be is megy ebbe az illatszerboltba. Keres valami szuper vízállót. Nocsak, micsoda tülekedés van itt! Az üzletben egy Happyface nevû márka bevezetése kapcsán sminkbemutató folyt. Egymás után ültek be a székbe az amúgy is színesre mázolt plázacicák, akik élvezték, ahogy a széles nyilvánosság elôtt további rétegekkel fedik be az arcukat. Zsófi ilyen tortúrára természetesen soha sem vállalkozott volna. Nézni viszont jólesett a kacarászó fiatalokat, akik – ezt meg kell adni – kivétel nélkül mind szebbek lettek, mire felálltak. Zsófi mellett egy már kipingált húszéves forma lány ácsorgott. Égkék szeme valósággal világított a friss fekete keretben. Álltak és hallgatták a villámgyorsan dolgozó sminkes szakszerû magyarázatát. – Ide az orrhegyre egy kicsivel sötétebb alapozót teszek, és látják, szinte pisze lett. Na jó, majdnem pisze – helyesbített szórakozottan. A mondat humorát az adta, hogy a székben ülô hölgynek egész estét betöltô hatalmas orra volt. Zsófi és szomszédja összemosolyogtak. A lánynak hirtelen úgy tûnt, hogy régóta ismeri ezt a rokonszenves kék szemût. Szinte olyan érzése volt, mintha nem lenne egyedül. – Ki a következô? – kérdezte ekkor a kozmetikus. Roppant furcsa, de senki sem jelentkezett. Mintha szétvált volna a bámészkodók tömege, és Zsófi az elsô sorban találta magát. – Menjél csak, én már voltam! – szólalt meg most a szomszédja, és egy ilyen fiatal lánytól nem várt határozott mozdulattal elôretolta Zsófit, aki egy perc múlva meglepôdve vette észre, hogy ott ül a pulpituson. – Ez nagyon hálás arc! – jegyezte meg a fehérköpenyes nô. – Itt csodát lehet tenni. A megjegyzés nem tûnt nagyon hízelgônek. Viszont megalapozott volt. Tíz perc sem kellett, és máris kiderült: a sminkes hölgyet nem csalta meg a szakértelme.

48

Az elé tartott tükörben Zsófi egy majdnem ismeretlen, de a megszokottnál sokkal mutatósabb ábrázatot látott. Vonásai harmonikusabbak lettek, barna szeme szinte beragyogta az arcát, és ajka, amelyet a tükörbe nézve máskor soha nem talált érdekesnek, csillogott, mintha belakkozták volna. Régebben futva érte volna el a legközelebbi toalettet, hogy lemossa magáról az idegenséget, de most másképp döntött – nem volt olyan nagyon jóban az eredeti énjével, hogy okvetlenül ragaszkodni akarjon hozzá. Ellenkezôleg: azon vette észre magát, hogy kezében egy csinos kis papírtasakot szorongat, amelyben ott csörög az arcára rajzolható új portré elkészítéséhez szükséges valamennyi szépészeti szer, körülbelül akkora értékben, amennyit két év alatt szokott kozmetikumokra fordítani. – Nem baj, úgysem megyek már az Égei-tengerre – nyugtatgatta saját háborgó lelkiismeretét. Még csak az hiányozna: Csaba nélkül! Hogy állandóan rá gondoljon? Utálta a félmunkát: ha már átalakultunk nyaktól felfelé, ne hagyjuk abba! Így, amint kilépett az illatszerboltból, körülnézett egy ruhaüzlet után. Ötöt talált húsz méteren belül. Mély lélegzetet vett, és befordult a legismertebb nevûbe. Ott azonban alábbhagyott a lendülete, és jó ideig csak sétált a vállfákra akasztott csodaholmik között. Úgy találta, egyik sem neki való. Mindegy, folytassuk, amit elkezdtünk! Szinte találomra felkapott három nyári ruhát, és bement az egyik fülkébe. Meglepetésére mindegyik bônek bizonyult. Nem gondolta, hogy ennyit fogyott! Felöltözött, és újabb darabokat vitt be. A szûk kis helyiségben melege volt, úgy tûnt, mintha bezárták volna, és alig látott magából valamit. Ezért széthúzta a függönyt, és kihátrált az elôtérbe. Ott volt hely arra, hogy megfelelô távolságba kerüljön a jókora tükörtôl. Tanácstalanul forgolódott. Nem tudta eldönteni, hogy tetszik-e, amit lát. Visszament, belebújt a következôbe, de abban sem érezte magát igazán jól. Mintha nem is ô lenne az! A furcsa az volt, hogy a holmi nemcsak a valóságos, hanem az éppen kölcsönkapott személyiségétôl is távol állt. Már az ötödik darabot próbálta, de továbbra sem volt fogalma arról, hogy végül vesz-e valamit. Még egyszer, utoljára, végigpásztázta szemével a [email protected]

49

tükörbeli nôt a lábától a nyakáig. Ekkor egy férfifejet látott meg a magáé felett. Az arc majdnem olyan magasan volt, mintha Csabáé lett volna, és csaknem olyan árnyalatú haj keretezte. A körvonal többi része azonban bizonytalanabbnak, kevésbé markánsnak tûnt, és a világító kék szemek helyett mosolygós barnák néztek az üvegbôl a lányra. – Á, ezek nem neked valók – szólalt meg egy hang a háta mögött. – Mintha jelmez lenne rajtad! Hallgass rám, vedd fel ezt! Az elmúlt két órában csupa olyan dolog történt Zsófival, amit másvalaki akart: a szomorú fodrásznô, a határozott tinilány… Ettôl az embertôl már nem hagyja magát rángatni. – Inkább nem. El tudom dönteni, hogy mit vásároljak. Máskor is én választom a ruháimat. – De azok egészen másmilyenek, az ilyen holmikhoz én jobban értek. Zsófi szembefordult a barna szemûvel, így önmagát már nem látta, csak a férfit. Körülbelül egykorúak lehetnek. Enyhe túlsúly, farmer, némileg kinyúlt póló, nem úgy fest, mint egy divatdiktátor. – Ezt meg honnan veszi?! – kérdezte tôle ingerülten. Ennyire látszik rajta, hogy kilóg ebbôl a szuper elegáns boltból? – Órák óta figyellek. – Órák óta? De hát miért? – Azért, mert fotós szemem van. Vagyis számomra minden, ami a szemem elé kerül, fotótéma. Így vagyok megcsinálva. Zsófi, akit a testi-lelki fáradtság és az elmúlt másfél óra fura eseményláncolata egyfajta révületbe ringatott, most hirtelen kijózanodott. Verát szólította le egyszer egy pasas azzal, hogy ô a Trend Magazin fotósa, aztán kiderült róla, hogy taxisofôr. Verát persze nemigen zavarja az ilyesmi, egy ideig még randizgatott is az illetôvel. Ôt viszont igen. – És bocs, de nekem mi közöm van ehhez? – felelte harciasan. A férfi önbizalma egy pillanat alatt elpárolgott. Csak dadogni tudott. – Én csak… Én csak vonzónak talállak... Találom magát... És szeretnék segíteni.

50

– Kösz a tanácsot, eszemben sincs ismerkedni. Különösen fotósokkal. Helló! – Rendben... Értem. De mi baja a fotósokkal? – A világon semmi. A trükköket viszont nem szeretem. Most mindjárt azt fogja mondani, hogy címlaplányt keres a Celebek Titkainak vagy a Trend Magazinnak. De én sohasem képzeltem magam modellnek, nem is olyan az alkatom. Ezenkívül szeretnék egyedül maradni. Fotósokra pedig végképp nem vagyok kíváncsi. – Bocsánat, de én nem mondtam, hogy hivatásos fotós vagyok, csak azt, hogy fotós szemem van. Számítógépes grafikusként dolgozom a K and J Divatháznál, és szabadidômben mindent lefényképezek, amit érdekesnek találok. Remélem, hogy elôbb-utóbb sikerül pályát váltanom! – És most hol hagyta a fényképezôgépét? – Sajnos, az otthon van. Csak egy doboz sörért ugrottam be ide, útban hazafelé, aztán megláttam magát az élelmiszerbolt elôtt. Egy ember a sok plázatöltelék között... Zsófi végre elmosolyodott: – Úgy érti, nem talált tipikus plázacicának? Na ezt még megbocsátom. De miért követett? – Hát ez az! Ahogy figyeltem, annyira különbözött mindenkitôl! Olyan volt, mintha csak maga élne, mindenki más díszlet lenne. Aztán következett az átalakulás, amit végignézhettem. Fantasztikus! Most már nem lenne szabad elrontania. Zsófi csak állt ott a márkabolt mustársárga nadrágkosztümjében. Sosem szerette, ha fotózták. Amikor valahol csoportképet csináltak, ô mindig úgy helyezkedett, hogy hátrább kerüljön, így alacsony termetével alig látszott ki a többiek közül. Mit is akar ez a férfi? Egyszerre annyi mindenre lett kíváncsi, hogy nem volt képes szavakba foglalni mondanivalóját. Ezért csak ezt a kevéssé konkrét kérdést tette fel: – És most? – Most él csak igazán! Az izgalmas frizura és arc, hozzá a szemében a szomorúság... Lélegzetelállító! Be kell fejeznie a mûvet, de ezzel a szerkóval képtelenség. [email protected]