A FÖLDALATTI
BOSZNIA
Irta: Nazor Vladimír
V a n egy történet, melynek k ü l ö n helyet szentelek ebben a könyvben. Magam sem tudom, hogy v a l ó b a n átéltem-e vagy pedig csak á l m o d t a m ; a történetek elmondásának tiszta vizét nem akartam z a v a r o s s á tenni valami k ö d ö s . k e v e r é k által, amely t ú l fantasztikus nak tűnhetne. K ö z l ö m tehát itt, külön, mint elbeszélést, jóllehet a l é n y e g é b e n t a l á n .— nem pusztán' mese. I.
Akkor történt, amikor — részben m é g fagyos hegyeken és szo rosokon át hosszú és csaknem szakadatlan, leginkább éjszakai lo v a g l á s és g y a k o r l á s után — Dracse faluban hirtelen elaléltajm. Az ellenséges repülőgépek továbbra is üldöztek bennünket s uta s í t á s t kaptunk, hogy napközben, szétszéledve, rejtőzzünk el valahol. É n ismét egy malomba kerültem, meredek hegy aljában, szorosban, patak mentén. Kicsiny és barátságtalan, piszkos malom volt; a toolnár megengedte, hogy a lovaik is benn v á r j a n a k az őrlésre, S mem tudta az ember, hogy ez malom-e az istállóban, vagy istálló ía malomban. K i n t fújt a szél, a m e l y t ő l őrizkednem kellett.. D e s z k á n f e k ü d t e m és éreztem, hogy emelkedik a lázam. N é h a elszundikáltam, s nyomban rövid, nagyon bizarr és groteszk álmok kerülgettek. Csakhamar teljesen elaléltam. Zsika l e g é n y t a főparancsnokhoz k ü l d ö m ; segítséget kérek. S jön is a s e g í t s é g . E g y doktornő és n é g y l e g é n y h o r d á g g y a l . 39 fokos láz,. Azonnal felvisznek a faluba, adnak külön lakást, egy p a r t i z á n l á n y fog főzni nekem diétás kosztot. Mindezt hallom és ér tem, habár ismét elnyom az álom, szédülök. Visznek. De nekem ú g y tűnik, hogy mind a n é g y hordár egyre nő, hogy é n is folyton emolkedek felfelé, a magas fák csupasz ágaihoz. —- Lejjebb! Leesek. Nem hallgatnak r á m . Kiáltok és . . . felébredek. Körülnézek. Minden rendben van. A l e g é n y e k nem óriások. A doktornő és Z s i k a m ö g ö t t ü n k haladnak. A falu közelében azonban m é g rosszabbá vált az állapotom. A doktornő és a l e g é n y eltűnt; a n é g y óriás, kiknek szőrös mel l é t alig takarja el a medvebőr, nem a faluba visznek, hanem a szik lák felé, amelyek fent a hegy csúcsán magas v á r f a l l a l és bástyákkal ellátott e r ő d í t m é n y e k h e z hasonló k a s t é l y t alkotnak. — Álljatok meg! H o v á ? Hol vagyunk? Nem állnak meg, nem felelnek; kilométernél hosszabb minden lépésük. Á t h a t a félelem, hideg verejték üt toi rajtam, m i d ő n v é g ü l si kerül kiáltást fakasztanom a g é g é m b ő l ; ú g y érzem, mintha újból ébrednék, s megszabadulok a nyomástól, ismét magamhoz térek. TI,
Jobban éreztem magam, de egy új csoda szállt meg. E l l ű n t e k az óriáslegények és a h o r d á g y a k . E g y barlang nyilasa előtt állóik. A n y í l á s előtt virágzó fa áll, a fa alatt forrás, a forrás mellett kőpad, a padon pedig hosszú bozontos szakállú öregember sütkérezik a napon, — minden akár a mesében.
A z öreg néz és mosolyog. — Isten hozott Vladimir ö c s é m ! A szavaknál is jobban hat r á m h a n g j á n a k c s e n g é s e : erő, ö r ö m és: j ó s á g lakozik benne. Felvidultam, megnyugodtam. Eszembe jut az, amit valami kárhozott és bolyongó m e s é l t ma gáról m á r nagyon régen az együk l e g r é g i b b h o r v á t k ö n y v b e n . E l ment a hegyek közé és egy b a r l a n g b e j á r a t előtt legy v é n varázsló nőre bukkant, az bevezette a barlangba és megszabadította a gonosztól. — Nem gondoltam, hogy találkozom veled. V a r á z s l ó ! — mon dottam az öregnek. — Igen. De kerestél, anélkül, hogy tudtad volna. Azok közül v a l ó vagyok, akik bárhová induljanak nem h a g y j á k magukat félrfr vezetni a t á r g y a k t ó l és a - t á j t ó l , hanem az illető v i d é k Szellemét keresik. Tudod, hogy m i n d e n ü t t van egy közülünk. — Nekem most s z ü k s é g e m van Varázslóra. Öreg vagyok é s beteg. E l a l é l t a m . — Nem szedek füvet, nem fakasztok b ű v ö s forrásokat, nem jósolok és nem szüntetem meg a babonákat. Te pedig fiatal és egészséges vagy. Mellette v a l ó b a n fiatalabbnak éreztem magam. A l e g m é l y e b b évszázados öregség ráncai vésődtek az arcába. Kiapadhatatlan egészsége forrásából mintha az én ereimben is keringett volna egy csepp és engedte, hogy i s m é t elaléljak, kiegyenesítette a gerin cemet, m e g s z i l á r d í t o t t a a térdemet. — Mióta vagy? — kérdeztem tőle. — Ősidők óta. Lehet, hogy a v i l á g kezdete óta. E m l é k s z e m a görög, az illyr, a bogumil, a török és. az oszttrák időkre. — S ki vagy? — Az, aki m a r a d a n d ó . H a felismersz, m a g a d t ó l is igazi neve men fogsz szólítani. — Hogyan ismerjelek meg? Miről? A z öreg felkelt, a barlang n y í l á s a felé fordult s í g y szólt: — Jöjj! III. Á t l é p t ü k a küszöböt, elhaladtunk a magas n y í l á s í v e alatt, sötét térbe léptünk. Hallgatás,. Mély, nehéz. V a l a m i t m é g i s látok, miért az előttem haladó- titokzatos öreg ember testéből f é n y árad, amely glóriát alkot a feje körül, beszegi egész alakját, időnként olyan erősen, hogy széltében-hosszában meg v i l á g í t j a n é m i l e g a süket sivatagot. Most látom, hol vagyunk. Hatalmas t e m e t ő n hajiadunk át: eleinte földhantok, u t á n a kőrakások, aztán bevésett jelekkel ellátott táblák, oszlopok turbánnal a felső v é g ü k ö n , keresztek és m á r v á n y o k aranyozott betűikkel. Mindez pedig rothadt, szétdúlt, felforgatott. Látszanak a porladó koponyák, királyi koronák és jogarok, nemesi címerek, rendjelek és érmek, buzogányok, tőrök, pisztolyok és revol verek, kardok ós szuronyok, minden szétdobálva, rozsdás, poros. — Bosznia történelme! — kiáltok fel. — D i c s ő s é g e s . . . — Nagyon r i t k á n ; n y o m o r ú s á g o s és túlsűrűn, szakít félbe az öreg. Azt v á r t a m , hogy a sírokból fel fognak emelkedni a k i r á l y o k és hősök, akikről annyit hallottam és olvastam; azt reméltem, hogy
n é m e l y i k e t fel is ismerem, s .— mint Dante a P o k l á b a n — elsőnek fogok szólni a mulfc árnyaihoz, vagy felelni kérdéseikre. Nem lett belőle semmi. S ö t é t s é g és h a l l g a t á s . A k í v á n s á g nem akart a l á b b h a g y n i . H í v n i kezdtem: — K u l i n b á n ! Tvrtko k i r á l y ! K á l l a y B e n j á m i n ! S z p á h ó ! Szavaimat visszhang nélkül nyelte el az üres t é r ; senki nem felelt: a kísértetek nem mutatkoztak. IV.
Lassan jártunk, azonban — az á l o m lépéseivél — nagy téren haladtunk át. Csodálatos vidékre értünk. E g é s z h e g y s é g áll benne, erdőkkel, patakokkal, melyek a folyó felé Mynafo le a szorosba. Felülről, a boltozat résein át f é n y szűrődik be, ez az óriás boltozat pedig h é j a annak a k ő - és földdarabnak, amelyen á t ezien a télen lovagoltam é s bukdácsoltam a partizánokkal. Hegy a hegyben. Ezért hasonlíta nak a bosznai és hercegovinai h e g y s é g e k hatalmas, elragadó, fen s é g e s sátorokra. Van mit látnom. A földalatti hegyet tündérek és h a j d ú k lakják. A tündérek for rások mellett ülnek, vagy röpködnek egyik fától a m á s i k i g ; a h a j d ú k g y ű l é s t tartanak, aztán csakhamar szétszélednek, lesbe állnak, m e g t á m a d j á k valamelyik várat, vagy az úton h a l a d ó janicsáro kat. Harcok. Üldözések. Sok a m o z g á s , s mégis, alig hallani morajt, hangot. A tündérek é n e k e mint messzi, elfojtott zaj jut el h o z z á m ; látod a pisztolyok füstjét, de nem hallsz lövöldözést; a lovak nyitogatják a szájukat é s verik patájukkal a követ, n y e r í t é s n e k és lódobogásnak pedig nyoma sincs; a l e g é n y e k kiáltoznak, felkiáltásuk pedig száraz fa l e v é l s u s o g á s á r a hasonlít. A z erdő is elnémult, m e g s á r g u l t , meg merevedett a s»zélnélküli levegőben, valami komor szürkület v á l t o zatlan v i l á g o s s á g á b a n . Eszembe jutnak a b o s n y á k h a j d ú k m e g é n e k e l t tettei; ú g y tűnik, hogy fölismerem némelyiket! közülük tarka, siújtással díszített öltözetében, csillogó fegyverrel, büszke lovon. K i á l t o m a nevüket. E z e k azonban nem élő embereik; kifakult kísértetek, nem hal lanak, hangjuk sincs, hogy felelhessenek. F á j a szívem, s í g y szólok: — A mult, amely meghal. M é g i s , f é n y e s és hősi. — Igen, felleli az öreg, f é n y e s é s hősi. azonban t ú l s ű r ű n ke gyetlen, inkább állati, mint emberi, majdnem mindig bosszúálló, a j ó b a n is öntudatlan, határozott cél nélküli. Nem volt ismerétes a határ a J ó és Rossz között. A F e h é r és Fekete istenek közötti harc ban s o k á i g néztem, mint hősködnek, hol a,z egyik, hol a másik olda l o n , í m e , ma is . . . E g y e d ü l f é l b e h a g y t a . Mintha t ú l k o r á n csúszott volna k i valami a száján. — Te b i z o n y á r a az ősrégi boszniai bogumilek egyike vagy, mondottam neki erre. Ö elhallgatott; elvitt tovább. V. S í k s á g folyóval, a szélén dombok* a háttérben hegyek. A g y ü mölcsösökben g y ü m ö l c s , a m e z ő k ö n gabona, a réten fű, a l e g e l ő k tele j ó s z á g g a l ; a folyómenti p o c s o l y á k b a n és tócsákban nagy ma-
darák úszkálnak vagy ugrándoznak. Emberek jönnek k i a szétszórt házacskákból; aratnak, kaszálnak, szüretelnek és legeltetnek v a l a m i láthatatlan nap fényében. — H e j , emberek, jóiszerencsét! Nem felélnek, h a b á r nem kísérteteknek tűnnek. — K i é ez a m e z ő ? — A földesúré — felelik. — K i é ez a g y ü m ö l c s ? — Az urasagé. •— S k i é a j ó s z á g ? — A kolostoré, — K i é a baromfi? — A grófé. — A s^éna? A kereskedőé. — H á t mi a tiétek, dolgozók? — Semmi. A z öregre nézek, s az arca k e m é n n y é válik, b á n a t t a l v e g y ü l v e ? mintha azt m o n d a n á : — Igen, í g y van. — S hogy élnek ezek az emberek? — Magad is látni fogod, — feleli. A z öreg m é l y e n belélegzett, majd kiegedte m a g á b ó l a lélegzetet. Eleinte lassan, alig m o z g ó arccal lélegzett. Mintha eddig l á t h a tatlan fátylak lebbenve emelkednének az emberekről és a t á r g y a k ról, ettől a lélegzéstől. A z emberek mintha m e g s z ü r k ü l t e k volna a kíntól m e g s á r g u l t a k volna az epétől. L a p p a n g bennük a féken tartott elkeseredés, forr a visszafojtott harag. S o v á n y a k , g ö r n y e d tek, mintha akkor is n y o m n á őket a teher, amikor nem h o r d j á k ; hajadonfővel, m e z í t l á b , rongyokba öltözve járnak. A z öreg szájából szél* kezdett fújni, m e l y t ő l h u l l á m z o t t a ga bona, h i m b á l ó z t a k az ágak. N e m s o k á r a olyan e r ő tört k i belőle* hogy a szélvész porfelhőkbe burkolta az országutat? letépett fa levelek lebegtek az erdő fölött, a lejtőn imbolyogni kezdtek a k ö vek é s legurultak a szorosba; az emberek és az állatok m e n e k ü l n i kezdtek az ólak és a h á z a k felé. .— Ne tedd! — k i á l t o t t a m az öregnek. Nem hallgatott r á m . Most a lakásokba fújt. Levegőbe r e p ü l t a szalma és a zsindely a h á z t e t ő k r ő l és nem messze szétszóródott; imbolyogtak és omladoztak a falak. — H a g y d abba! K á r ! — Nem k á r ! — feleli. — M i n d j á r t m e g l á t o d . S én láttam. Valamennyi h á z b a n a legnagyobb szenny uralkodott; por, ko rom, szemét; az udvar teli sárral; az ólak büdösek. — F ú j j ! F ú j j ! — k i a b á l t a m most. K i s z e l l ő z n i ! K i t i s z t í t a n i ? F ú j j a l a k á s a i k b a , a testükbe, a lelkükbe! Teliiorokkal k i á l t o z t a m , porrengetegben, kiszáradt ürülék é s megpenészedett r o t h a d t s á g között állva, u t á l a t o s bűzzel teli orral, f á j d a l m a s g ö r c s b e n lévő t ü d ő v e l ; s a m i d ő n ez a felhő megritkult és eloszlott, m á r egy m á s i k v i d é k e n voltam az öreggel. VI. Csodálkozva m e g á l l t a m . N é g y hosszú f o l y o s ó kereszteződésénél vagyok. A sziklák f ü g gőlegesek, de székesegyházihoz hasonló mélyedéseik szelik á t ; ke1
m é n y , sima p a d l ó j á n v á l y ú k , amelyekben v í z folyik; a boltozat magas, m i n d e n f e l é fénylik valami vöröses, foszforos és aranyos csillogással. A legnemesebb fémek laláihatók itt egy rakáson és mindegyik a saját színével szól. R e z g ő fényt árasztanak az aranyszemecskék és lapocskák, v i r á g z ó rózsaként vöröslenek a rézgöröngyök, a vas mintha éles sötétvörös á r n y a l a t o k a t sugározna, a barna szén bele fonja ebbe a fémösszhangba m é l y sötétségét. S ez a g y ü l e k e z e t mintha í g y énekelne: — Jtt vagyunk. Szeretnők, ha tépnének, szétdarabolnának, s z é t zúznának bennünket; kohókban akarunk elégni; s csillogni a t ű z helyeken, fényleni a napon, a lányok n y a k á b a n , a menyasszonyok és m e n y e c s k é k u j j á n . Gyertek! V á r u n k benneteket. Senki sem jön. Az erő és az öröm az emberek s z á m á r a el van temetve a föld ben; rajta g y e n g e s é g , k o m o r s á g és szenny uralkodik. Hatalmas kincs hever a nyomor és a szegénység l á b a alatt. Ü g y érzem magam, mintha g y ö n y ö r ű börtöneit vagy sírjait j á r n á m valaminek, ami élet után v á g y ó d i k . VII Milyen l é n y az én vezetőm. E z m á r nem egy öregember. Szakálla megsötétedett, szeme fényleni kezdett, v é g t a g j a i k e m é nyebbé, fürgébbé váltak. Vannak pillanatok, amikor ú g y tűnik ne kem, hogy alig látható s z á r n y a k k a l csapkod. Nekem most rohan nom, csaknem szállnom kell utána, s ez nem esik nehezemre. Még h á n y barlangot, szorost és földalatti termet jártunk meg közben? Agak susogását, víz csobogását, emberek és áriatok hang ját hallani. Reng és inog alattunk a talaj,, a sötét szakadékokból l á n g n y e l vek csapnak fel, füst emelkedik. Harcosok kiáltozása, puskák ro pogása, á g y ú k dörgése hallik. K i t ö r t a háború. K é t rettenetes óriás, farkas- és k u t y a f e j ű felfegyverzett em berek kíséretében betört az alvilágba, hogy f e l g y ú j t s a a házakat, leölje az asszonyokat, öregeket és gyiermekeket, *hogy learassa a gabonát, leszedje a g y ü m ö l c s ö t és a szőlőt, betörjön az érceik bi rodalmába, elhajtsa a jószágot. Nagy a haragjuk és az éhségük. őrrel v á í m n k , lánccal kötöznek, lábbal taposnak. A z eddig hideg és mozdulatlan talaj azonban rengeni ke.zdett; csaknem izzik a for róságtól; görcsösödik és eddig m é g nom látott harcosokat lövel k i magából. Fiatalok. Bocskor van a lábukon, vörös csillag a hom lokukon. A harc kemény, tele mozgással, vereséggel és győzelemmel. S a kicsinyek győzedelmeskedtek. A z öreg megfiatalodott, s z á r n y a i megnőttek és csapkodni kezdenek. Szelet árasztanak, amely hajtja a kis harcosokat, mint az északi szél a száraz falevelet; felkapja és az óriásokra, a farkasokra és a k u t y á k r a dobja őket: bőrthasító, csonttörő nehéz kővé változtatja m i n d e g y i k ü k e t . A föld oedig új harcosokat okád magából, egyre többet, egyre nagyobbakat, erő sebbeket és támadóbbakat. A csatát megnyerték. A kisebbek húzzák az óriások hulláit, a döglött farkasokat ^ és k u t y á k a t ; mint harcosok jönnek k i , mint m u n k á s o k térnek vissza, az „öreg" pedig vezeti őket, bányászszer s z á m m a l a kezében. 1
rin
N e m s o k á r a feléled az e g é s z a l v i l á g . Gereblyék k a p a r á s a . K a p á k és lapátok csörgése. Kalapácsok kalapálása. A barlang boltozata meghasadt; a talaj félemelkedett; a nap behatolt. Új élet és ú j munka forr és, virágzik. E l t ű n t a mult minden kísértete, minden árnya. A z a l v i l á g b a n minden k i e g y e n l í t ő d ö t t ; az emberek hasorílíta tának e g y m á s r a , mint hangya a h a n g y á r a ; egyforma akarattal dol goznak, ugyanazt az ételt eszik, egyazon napon melegszenek. A z új nap pedig mindent elárasztott! Megrepedt' és szétszóródott a hegyek k é r g e : az a l v i l á g a felszínre hatolt, magasra emelkedett* m é g fenségesebb hegyeket, m é g üdébb szorosokat alkotott, amelyek ben tiszta folyók íoJynak, melyek nem választanak el, hanem öszszekötnek gázlókkal, hajókkal és hidakkal. M i n d e n ü n n e n a bajtársiasság, az e g y ü t t e s munka és egymás m e g s e g í t é s e árad. B é k e uralkodik az emberek és a t á r g y a k között. — Elhoztál a v é g é i g , az utolsó határig, mondom az „Öregnek". .— Nem, — lelcli ő. h ó v c s s ! VITT
H o v á vezet? A z igazi B o s z n i á t fe.'Vcn riiik, a ;;( !en h a t á r á t átléptük. A h é j lepattogzott; n a p f é n y e n van a mag; zöldbe öltözött a kéklő é g alutt; a tüskés bokrok Iákká á'tak melyek itt v i r á g z a n a k , ott g y ü m ö l c s ö t hoznak. Örökké tavasz van U l t ű n t e k a városok, a falvak, a szétszórt k u n y h ó k és v á j t á k ; nem látsz egyebet, mint s á t r a k a t a j ó s z á g g a l teli legelőkön, a íoiyó mentén, ahol gyerekek hancúroznak, asszonyok mosnak, 'eiíiaiv La'ásznak. Szövetkeze teleezek: az emberek önként társulnak es eJváinak egyik vidékről a m á s i k r a költöznek, e g y e d ü l színük óhaját, ebhez vagy ahhoz v a l ó hajlamukat követve. S a munka urai ők; csak annyit kínlódnak, amennyi létfenntartásukhoz szükséges. Mindentől és mindenkitől v a l ó függetlenség, e g y e d ü l a természettel való kapcsolat. A test és a lélek tisztasága. A z állatokhoz v a l ó viszony is m á s s á lett: amenynyit adsz, annyif kapsz is. — Milyen v i l á g ez? — kérdem az „Öreget". — Az U t ó p i a V i l á g a — feleli. — M e g v a l ó s í t h a t a t l a n álom. — Minden, amit álmodni lehet, meg is valósítható. Az álom a tett előfutárja. Nem a semmiből és nem a s e m m i é r t jön létre. — De az ember . . . — Nem rosszabb az állatnál. Nyitva áll előtte minden út a Jóhoz. Csupán egy h i á n y z i k neki: hit ö n m a g á b a n , bizalom saját erejében. A F é l e l e m áldozata. .— Milyen félelemé? — A mérhetetlen és fenséges Természet érthetetlen erőitől v a l ó ősrégi félelemé. — S hogyan keletkezett, mikor szűnik meg ez a félelem? — Akkor keletkezett, amidőn a,z ember kezdett m a g á r a marad ni, kiszakadni a Természet öléből, abban az ostoba hitben, hogy majd uralmába veszi, hogy h a t a l m á b a kieríti összes roppant erőit; s el fog tűnni akkor, h a majd az ember ismét megadja m a g á t ezeknek az erőknek s hagyni fogja, hogy azok hassanak őrá, rejtve, g y e n g é d e n , erőszak nélkül, olyan mértékben és olymódon, ahogy azt e g y e d ü l a Természet tudja. j
1
— L e m o n d á s ! V i s s z a t é r é s ! B e l e m e r ü l é s a messzi m ú l t b a ! — Semmiben sincs Visszatérés a Múltba. A z csak látszólagos. M i és k i tudja, hogy örök m o z g á s á b a n csak előre halad, hogy nem mehet ismét visszafelé. A mult nem v á r ránk, hogy visszatérjünk hoazá; ami jó ез életrevaló volt benne, az velünk menetel előre, szakadatlanul gazdagodik és új v á r a t l a n csodákat teremt. — Igen. De ú g y s z ó l v á n mindig harc és szenvedés árán. S akkor? — Bátran vállalni a harcot. M e g á l d a n i a szenvedést! I g y k i á l t o t t s én ebben a pillanatban l á t t a m őt utolsó v á l t o zatában. Ragyogott a fiatalságtól. Erős, jó, szép volt. S én f e l k i á l t o t t a m : — Most tudom, ki vagy. Te vagy e föld Géniusza! Mivel nőtt, csapkodva egyre nagyobb szárnyaival, k i n y ú j t o t t a m felé a kezem, szerettem volna elérni. V a l a k i azonban megfogta a kezem., felébresztett. E g y szobácskában, valami fekhelyen t a l á l t a m magam. Előttem állt a zászlóaljunk orvosnője; az ütőeremet tapogatta, mosolyogva nézett rám és í g y s,zól: — No, Názor bajtárs, hogy v a g y ? E z t feleltem: — Mint az az ember ,aki m e g j á r t a a Poklot és a Tisztítótüzet, •s m e g á l l í t o t t á k a M e n n y o r s z á g kapujában. Krusevó a Piván, 1943. I V . 10
Gvozden András
x
K U B I K U S O K
A PANCSEVÓI
fordítása
RÉTEN
I r t a : Kálmán Tamás Régi képek. Amikor még rabszolgák^ nyögtek a pan csevói réten. És nem tudtak róluk. Senki sem tudta mit müvei nek. Micsoda föld-darabot adtak a népnek. Megművelhető tői det. Csak a »Batignol« ) urai, akik a milliókat zsebrevágták. £n is ott voltam akkor. Akkor item voU földem. Most vem. 1
Fogás! Végig harsog az istállóálláson a kiáltás. Fogás! Itt-ott már zörögnek a kordék a fagyon. Egyes kordésgazdák, koránkelők vagy a munkások, a rakodók is úgy akarják, hogy hosszabb legyen a nap, több legyen a kubik méréskor. Több a pénz, több marad meg belőle. Mert a pénzt, a pénzt haza kell küldeni, várja otthon az aszszony, meg a gyerekeik a topolyai Linda-faluban é s a zentai Kertekben. De maradjon- is, mert itt van a kantin, a kantinba is kell valamennyi és vasárnaponként ha bemennek vásárolni Pancsevóra, vagy át Beográdba, hát ott is meg kell mutatni, hadd tudják, ha földbevájt kunyhóban is la kik, ki az a bácskai kubikos. Fogás! Emberek! Fogás! — kiáltja Számadó Mihály, a kordésgazda. Már a Bognár Péter kordéi nyikorognak. Dübörög a föld Bognár lovail
)
»Batignol« francia építészeti vállalat.
