Iny Lorentz A SZAJHA LÁNYA

Iny Lorentz

A SZAJHA LÁNYA General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN A mű eredeti címe Die Tochter der Wanderhure © 2008 Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, München Hungarian translation © dr. Réti Emese © General Press Kiadó Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította DR. RÉTI EMESE Szerkesztette CSORDÁS KATA A borítótervet KISS GERGELY készítette ISBN 978 963 643 416 8 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

Tartalomjegyzék Szereplők Első rész Trudi Második rész Viharfelhők Harmadik rész Esküvő Fuchsheim várában Negyedik rész Az elindulás Ötödik rész Az utazás Hatodik rész A király Hetedik rész A merénylet Nyolcadik rész Az ostrom Történelmi háttér

Szereplők Kibitzsteini Adler család Michel Adler: Kibitzstein birodalmi lovagja Marie: Michel Adler felesége Trudi (Hiltrud): Marie és Michel lánya Lisa: Marie és Michel nevelt lánya Hildegard: Marie mostohalánya Falko: Marie és Michel fia A kecsketenyésztő asszony családja Hiltrud: Marie legjobb barátnője Michi (Michel): Hiltrud legidősebb fia Mariele: Hiltrud legidősebb lánya Anton Tessler: Mariele férje Mechthild: Hiltrud kisebbik lánya Dietmar: Hiltrud második fia Giso: Hiltrud legkisebb fia Kibitzstein lakói Anni: kulcsárnő Karel: várnagy Gereon: Karel helyettese Lampert: szolga Uta: cseléd Alika: mór nő, Marie bizalmas barátnője Theres: egykori markotányosnő Hilbrecht von Hettenheim: Falko Adler barátja Kibitzstein szomszédjai Georg Gressingen lovag Maximilian Albach lovag, Georg nagybátyja Ludolf Fuchsheim lovag Bona: Ludolf lánya Hertha: Steinsfeld úrnője Hardwin: Hertha fia Ingobert Dieboldsheim lovag Wiburg: Ingobert felesége Moritz Mertelsbach lovag Markus: Moritz idősebb fia Elgard von Rendisheim: Moritz lovag rokona Pankratius: Schöbach apátja Klara von Monheim: Hilgertshausen apátnője További frank szereplők Peter von Eichenloh: zsoldosvezér Quirin: Eichenloh helyettese Magnus von Henneberg gróf Elisabeth: Magnus gróf felesége

Otto von Henneberg gróf: Magnus testvére Cyprian Pratzendorfer: római prelátus Issachar ben Schimon: zsidó záloghitelező Schweinfurtban Trudi utazásának szereplői Frodewin von Stammberg: osztrák lovag Melchior von Hohenwiesen: Frodewin barátja Történelmi szereplők Gottfried Schenk zu Limpurg: Würzburg hercegérseke „Achilles” Albert: Brandenburg-Ansbach őrgrófja Habsburg Frigyes: német király Habsburg Albert: osztrák herceg, Frigyes öccse

Első rész Trudi Frankföld az Úr 1444. esztendejében I. Trudi elsimította a haját, és álmodozva nézte Georg von Gressingent. Még sohasem találkozott olyan férfival, aki ennyire megfelelt volna a nemes lovagok ideáljának. A sudár termetű ifjú valamivel magasabb volt nála. Keskeny arcát sötétszőke haj keretezte, kék szeme oly hízelgően ragyogott, hogy a lány szíve elolvadt tőle, akár a vaj a napon. Szerette a lovagot, és ugyanúgy vágyott a csókjára, mint a férfi az övére. Trudi mégsem akarta megkönnyíteni a dolgát, ezért ügyesen kicsusszant a saját lendületétől megbotló férfi karjából. Gyorsan megfordult, hogy úgy tűnjön, mintha az ifjú térdet hajtana előtte. – Megérdemli kegyelmed! – kacagott, és eltűnt a fák között. Bona épp egy apró csókot engedélyezett Hardwin von Steinsfeldnek, amikor meglátta barátnőjét hódolójával játszadozni. Ő is kibontakozott Hardwin karaiból, és Trudi után iramodott. – Tréfa volt! – kiáltotta hátrapillantva. Hardwin a fák és bokrok sűrűjében gyorsan szem elől tévesztette. A lány azonban látta, ahogy Georg von Gressingen feláll, és mérgesen Trudi után néz. – Miért nem engedted, hogy Georg úrfi megcsókoljon? – kérdezte, ám Trudi nem felelt, hanem még mélyebbre rohant az erdőbe. Bona habozott, szerette volna újra érezni Hardwin ajkának érintését. Ilyen férjet képzelt el magának. Az apja által választott vőlegény viszont a nagyapja lehetett volna. Hardwin lágy, simogató hangja mellett Moritz von Mertelsbaché felingerelt, láncra vert kutyáéhoz hasonlított. Bona elborzadt a gondolattól, hogy a nem éppen vonzó özvegyhez hozzámenjen és a seregnyi gyermeke mostohája legyen. Irigyelte Trudit, akinek nem voltak ilyen gondjai. Georg úr ugyan még nem kérte meg Michel Adlertől a lánya kezét, de bizonyára hamarosan megteszi. Származása és rangja révén egy birodalmi lovag számára is megfelelő vő volt, így barátnőjét még az idén, de legkésőbb jövőre oltár elé vezetheti. Bona az apjától hallottakkal igyekezett vigasztalódni, miszerint Georg von Gressingen érdeklődését leginkább Trudi jelentős hozománya keltette fel. Valószínűleg egyáltalán nem volt annyira szerelmes, mint ahogy azt mutatta. A birodalmi lovag ugyanis nemcsak Windach uradalmát adta a lánya mellé, hanem egy láda csillogó aranyat is. Nem csoda tehát, ha a férjjelölt minden vonzerejét beveti. Bona két falut vitt a házasságba, és ez bizony nem késztette arra az özvegyembert, hogy megpróbálja elnyerni a lány vonzalmát. Mérgelődve, hogy a sors rosszul bánik vele, csatlakozott Trudihoz, és oldalba bökte. – Nyugodtan lehetnél egy kissé engedékenyebb, hiszen Georg lovag hamarosan a féljed lesz. Trudi mosolyogva ingatta a fejét. – Még nem az, és azt hiszem, fáradozhat kissé többet is azért, hogy megcsókolhasson. Bona halkan sóhajtott, és a fák közé kémlelt. Nem látott senkit, de hallotta kísérőik hangját és a csizmájuk alatt recsegő ágakat. A két férfi bizonyára keresi őket, de jó időbe fog telni, mire rájuk bukkannak. Miközben Bona azon tűnődött, hogy észrevétesse-e magát, Trudi letépett egy tölgyfalevelet, szétmorzsolta, és beszívta az erős, kissé szúrós illatot.

– Menjünk vissza a várba. Két nemes leánynak nem illik a szolgálóik nélkül az erdőben sétálni, ráadásul ifjak társaságát keresni. – Trudi megigazította hosszú, zöld ruháját, aztán a nedves mohán elindult Bona apjának vára felé. Hirtelen azonban hangokat hallottak és megálltak. A két lovag még mindig őket kereste, és már egészen a közelükbe ért. – Kerülőt kell tennünk, hogy hazaérjünk. – súgta Trudi barátnőjének. Bona az ajkába harapva lenyelte haragját. A barátnője igazi játékrontó lett. Végre kiszabadult apja szigorú felügyelete alól, és azt tehette, amire vágyott, erre Trudi vissza akar menni a várba. Ott viszont csak illendően lesütött szemmel találkozhat olyan érdekes férfiakkal, mint Georg és Hardwin. Az ifjú lovag helyett Moritz von Mertelsbach fogja durván magához vonni és szörnyű szájszagával megcsókolni. Ráadásul a vőlegénye úgy bánt vele, mint egy kancával, amit megvett az apjától, és nem úgy, mint akinek érzései vannak. Dacosan megállt. – Szomjas vagyok. Hangosabban beszélt, mint Trudi szerette volna. – Halkabban, a végén még meghallanak bennünket! – Az olyan nagy baj lenne? Hozhatnának nekünk innivalót, aztán hazakísérhetnének. – Bona nem akart lemondani erről a kalandról. Megfogta Trudi karját, és egy tisztásra mutatott. – Látod azt a szép helyet? Ott meg akarok pihenni. Trudi bizonytalanul körülnézett. – Hardwin és Georg lovag azonnal megtalál bennünket. – Én nem bánom. Szomjas vagyok, és nem szeretnék kiszáradt torokkal felmenni a meredek úton. Meierdorfba nem mehetünk. Mit szólnának az emberek, ha két kisasszony kíséret és főleg pénz nélkül megjelenne? – Bona nem említette azt a tényt, hogy a falu robotkötelezettséggel tartozott apjának, így bármikor kaphattak volna egy kupa bort. Trudi a zajokat figyelte. A két fiatalember hallhatóan távolodott. Ugyanakkor meghallotta egy patak csobogását, és abban reménykedett, hogy Bona beéri a friss vízzel is. Amikor azonban el akart indulni, a barátnője visszatartotta. – Nem vizet kívánok, bort szeretnék – mondta Bona olyan hangosan, hogy kísérőik is meghallják. Trudi mérgesen nézett barátnőjére, de végül leült a mohára, és tétován tépkedni kezdte az egyik áfonyabokor leveleit. II. – Azt hiszem, arra vannak! – Hardwin von Steinsfeld el akart indulni abba az irányba, ahonnan Bona hangját hallotta. Gressingen azonban halk nevetéssel visszatartotta. – Türelem, barátom! A vadászatot ki kell élvezni, akár szarvast, akár asszonyt űzöl. – Nem hasonlíthatod vadászathoz, ha két bájos lánnyal enyelegsz! – tiltakozott Hardwin. Az idősebb lovag arckifejezése egyszeriben lekicsinylővé vált. – Miért ne? Mit akarsz tenni, ha megtaláltuk őket? – Először is bocsánatot kérek Bonától és Truditól, amiért tolakodóak voltunk. Azt hiszem, megijesztettük őket. – Georg von Gressingen elnézően csóválta a fejét. – Nem, barátom! Nem azért csaltam el őket a vártól ilyen messzire, hogy udvariasan meghajoljak előttük. – Elcsaltad? Hiszen véletlenül találkoztunk velük! – csodálkozott Hardwin. Gressingen gúnyosan nevetett. – Azt csak hiszed! Én javasoltam nekik, hogy sétáljanak egy kicsit, miközben atyáik a

nagybátyámmal és az édesanyáddal cseverésznek. Most megkaptuk az időt és az alkalmat, amire szükségünk van. A két lány pompás alma, megértek a szüretre, és le is szedjük őket. Talán nem akarod felemelni Bona szoknyáját, és azt tenni vele, amit Ádám tett Évával? Hardwin rémülten nézett társára. – Erőszakot akarsz elkövetni Ludolf lovag lányán, ráadásul a saját birtokán? Ez gaztett! – És ha az? – nevetett Georg. – Ha a két lány nem akarná, nem várnának ránk az erdőben, hanem rég visszamentek volna a várba vagy legalább az útra, de itt maradtak. Ne aggódj, nem jársz rosszul. Meghagyom neked Bonát, nekem inkább Hiltrud kisasszony kell. „És persze a hozománya” – fűzte hozzá magában Gressingen. A saját birtoka jövedelméből alig-alig tudott megélni. Ráadásul az utóbbi években felhalmozott adósságai már fojtogatták. Sürgősen gazdag menyasszonyt kellett tehát találnia, ám ez a frank lovagok lányai között ritka volt, akár a fehér holló. Trudi Adler volt az egyetlen eladósorban lévő örökösnő, akit ismert, ezért már az első találkozásukkor körüludvarolta és igyekezett meghódítani. Ezenkívül csinosabb volt a legtöbb lánynál, akik rangban illettek hozzá, és ezt kellemes ráadásnak tekintette a pénz mellé. Ma végre elkapja a zsákmányt, hogy az többé ne menekülhessen. Ugyanakkor tudta, hogy Trudi anyja nem szívesen látja kérőként. Marie ezt kibitzsteini látogatásakor udvariasan, de félreérthetetlenül a tudomására hozta. Ha viszont megtudja, hogy a lányával hált, nem ellenezheti többé a házasságot. Eközben Hardwinnak újabb ellenvetése támadt. – Trudi még csak nem is a jegyesed, és ami Bonát illeti, hozzá kell mennie ahhoz a vén bakkecske Mertelsbachhoz. – A házassága eggyel több ok, hogy megajándékozd Bonát egy kellemes órával. – Gressingen bátorítóan megveregette barátja vállát, és magával rángatta. Titokban kinevette az ostoba ifjút, aki egy aggastyán becsületével foglalkozik. Gressingen családja és Mertelsbach között hosszú ideje viszály dúlt, ezért akarta, hogy a férfi második feleségét semmiképp se érintetlenül kapja meg. – Gondolod, hogy Bona engedne nekem, annak ellenére, hogy Moritz lovag jegyese? – kérdezte Hardwin fojtott hangon, és önkéntelenül megnyalta a szája szélét. Gressingen elérte a célját az ifjúnál, akit még nem is ütöttek lovaggá. – Igen, éppen azért, mert az a vénség a vőlegénye. De légy óvatos, a türelmetlenség bajt okoz. A szűzlányok nagyon kényesek. Akarják, hogy egy férfi a magáévá tegye őket, de félnek is tőle. A legjobb, ha rám figyelsz, majd jelzem, mikor jött el a megfelelő pillanat. A húszéves Hardwin von Steinsfeld csupán négy esztendővel volt fiatalabb kísérőjénél, ám tapasztalatlansága miatt akár negyvennel is lehetett volna. Szigorú anyja rövid pórázon tartotta, így az asszonyokkal kapcsolatos tapasztalata egyetlen esetre korlátozódott, amikor előző évben egy idősebb cseléddel próbálkozott, de túlságosan hamar véget ért a szenvedélye. A nő kigúnyolta, amitől még most is arcába futott a vér. Elhatározta, hogy Bonának nem ad okot ilyesmire. Ugyanakkor egyáltalán nem volt biztos benne, hogy közelednie kellene hozzá, hiszen a lány nemcsak egy másik férfi jegyese, hanem Trudihoz hasonlóan gyermekkori barátja is. Ha ugyanazt tenné vele is, mint a cseléddel, az tönkretenné a barátságukat. Georg von Gressingen megérezte, hogy társának lelkifurdalása van, és bosszankodott rajta. Ha Trudit végleg magához akarja láncolni, ki kell használnia a kínálkozó lehetőséget, és nem hagyhatja, hogy ez a tétova ifjonc mindent elrontson. Sikamlós megjegyzésekkel igyekezett hát felkorbácsolni barátja szenvedélyét, miközben a tisztás felé siettek, ahol a lányok várakoztak. III. Amikor a két fiatalember felbukkant, Bona kihívóan rájuk nézett. – Lovag urak, későn jöttek. A barátnőmmel mindjárt szomjan halunk.

Hardwin rögvest a forráshoz szaladt, hogy vizet hozzon Bonának. Barátja lassan rájött, hogy Trudinál nem fog olyan kön nyen célt érni, mert a lány menekülésre kész őzre emlékeztetett. Mérgesen törte a fejét, hogyan tehetné engedékennyé. Mihelyt Hardwin a két tenyerében vizet hozott, hogy Bona ihasson belőle, társa tiltóan felemelte a kezét. – Ugyan, barátom! Két hölgynek nem adhatsz úgy vizet, mintha cselédek lennének. Hardwin csodálkozva megállt. – De hiszen Bona kisasszony szomjas. – A víz a cselédeknek való, a hölgyek bort isznak. A közelben van egy falu, ott biztosan vehetünk az egyik paraszttól egy kancsó bort, vagy inkább kettőt. Hozz kupákat is a kisasszonyoknak, mégsem ihatnak kancsóból. – Azt tényleg nem akarjuk, Georg úr! – Bona ebben a pillanatban sajnálta, hogy Gressingen figyelmessége nem neki, hanem Trudinak szólt. Igaz, hogy alacsonyabb volt Hardwinnál, de szép arca és szeme volt, amivel oly hízelgően tudott nézni. Szívesen odaadta volna neki magát, másrészt viszont az ifjú Steinsfelddel gyermekkoruk óta ismerték egymást, és gyakran elképzelte, milyen lenne a feleségének lenni. A kezét azonban másnak ígérték, akit egyáltalán nem kedvelt, ezért vágyott Hardwin csókjára, vagy talán egy kicsit többre is. Mindez csak akkor volt lehetséges, ha Trudi nem rontja el a játékot, vagy nem árulja be otthon. Mindenképpen rá kellett vennie a barátnőjét, hogy kicsit enyelegjen Georggal. Hardwin még mindig tátott szájjal bámult Bonára, akinek kissé felcsúszott a ruhája, és kilátszott a lábszára egy része. Végül Georg meglökte az ifjút. – Indulj végre borért! – Máris megyek! – Hardwin nagy nehezen elfordult Bonától, majd eltűnt a fák között. Georg remélte, hogy barátja elég bort vesz, és nem lötyögteti ki a felét útközben. Leült a fűre a lányok mellé, és megtörölgette a homlokát, bár egyetlen izzadságcsepp sem volt rajta. Azt a látszatot akarta kelteni, hogy melege van. – Hardwin siethetne, én is egészen elbágyadtam. – Valóban? – kérdezte Bona kissé kacéran. – Menjünk vissza a várba! – Trudi láthatóan bármelyik pillanatban kész volt felugrani és elfutni. Georg megragadta a kezét, és visszatartotta. – Legalább várjuk meg, amíg Hardwin visszaér. Udvariatlanság lenne, hogy elküldjük borért, és aztán eltűnünk. Trudi nem tudta, mit feleljen erre, mert ugyanolyan illetlenség volt két férfival az erdőben maradni. Az édesanyja mérges lenne, ha ezt látná, de végül is már nem gyermek, akit kézen fogva kell vezetni, hanem ifjú hölgy, aki nagyon is tud magára vigyázni. Ráadásul Georg igazi nemes úr, ezért a védelme alatt biztonságban érezte magát. Ezzel az apja is biztosan egyetértene, hiszen egyszer már említette, hogy el tudná képzelni vejeként Gressingent. Trudi akaratlanul is a Georggal kapcsolatos érzéseire gondolt, és érezte, hogy gyorsabban ver a szíve. A lovag kellemes külseje tökéletes viselkedéssel párosult. Egyszeriben vágyódni kezdett arra a pillanatra, amikor az apja hozzáadja. Georg mosolyogva figyelte Trudi arckifejezését. A lány fiatal volt és naiv, ha ügyesen játszik, még ebben az órában elveszti az ártatlanságát. Mindenesetre nem sietheti el a dolgot, ezért igyekezett Trudit és Bonát kedves szavakkal szórakoztatni. Miközben a lányokkal tréfálkozott, magában összehasonlította őket. Mindketten a környék legszebb hajadonjai közé tartoztak, de nem igazán hasonlítottak egymásra. Bonának

világosabb haja és teltebb alakja volt, mint barátnőjének, arcán rózsaszín pír virult. A viselkedése alapján viszont akár egy csinos parasztlány is lehetett volna. Trudi Adler sokkal visszafogottabbnak tűnt, de jóval bájosabb is volt. Már csak ezért is minél gyorsabban meg kellett szereznie, hiszen akár már másnap megjelenhetett Kibitzsteinben egy kérő, aki jobban megfelel a szüleinek, mint ő. Hálát adott a sorsnak, hogy a nagybátyját, Albachot meghívták Fuchsheimba, és őt is magával hozta. Maximilian von Albach e pillanatban a politikai helyzetről beszélgetett a többi várúrral, amely az új würzburgi érsek hivatalba lépése óta alaposan megváltozott. Ludolf von Fuchsheim vendégei között volt még Trudi apja, Michel Adler, Hardwin anyja, Hertha von Steinsfeld és a balga Moritz von Mertelsbach. Hardwinnal ellentétben, akit anyja kiküldött a szobából, Gressingennek részt kellett volna venni a beszélgetésben, de meglátta Trudit, és úgy gondolta, kellemesebben is eltöltheti a napot, mint hogy megkeseredett férfiakat és az éles nyelvű Hertha von Steinsfeldet hallgassa. Sikerült rábeszélni a lányokat a sétára, ezután Hardwinnal követte őket. Útközben enyelegtek velük egy kicsit, ám amikor csókot kértek tőlük, mindketten elfutottak. Bona láthatóan készséggel megcsókolta volna Hardwint, ellentétben Trudival, aki ugyan csupán egy évvel volt fiatalabb barátnőjénél, de sokkal félénkebben viselkedett ezen a téren. Georg ezért alig várta, hogy barátja visszatérjen. Néhány kupa bor után bizonyára a kibitzsteini kisasszonyka is engedékenyebb lesz. IV. Hardwin nyilvánvalóan rohant, mert hamarosan megérkezett kezében egy kosárral, ami három kancsó hűtött bort és négy cserépkupát rejtett. Még le sem tette a kosarat, amikor Gressingen kivette az egyik kancsót, megtöltött egy kupát és csábító pillantással átadta Trudinak. – Kegyedre és a szépségére, Hiltrud kisasszony! – És mi lesz velem? Talán én nem vagyok szép? – Bona von Fuchsheimnak nem volt ínyére, hogy barátnője mögött háttérbe szorul. Gressingen élesen Hardwinra nézett. A fiatalember megtöltötte a másik kupát, és Bona felé nyújtotta. – Ez kegyedé. Igya ki azzal a tudattal, hogy nincs a környéken olyan lány, aki báj és szépség terén felülmúlhatná önt. – Mivel csak Trudi van itt, ez nem nagy dicséret! – Bona csupán kissé kacérkodni akart, ám barátnője elfintorodott. Gressingen észrevette, és megfogta a kezét. – Kedves Trudi, ellent kell mondanom szegény Hardwinnak. Számomra nincs szebb lány nálad. A lány csillogó szeme elárulta, hogy jó úton jár. Még azt sem vette rossz néven, hogy eltért a formális megszólítástól, és úgy beszélt vele, mint egy testvérrel, vagy inkább, mint egy egyszerű cseléddel, ahogy gonoszul átfutott a férfi agyán. – Egészségére! – Trudi koccintott Georg von Gressingennel, és beleivott a borba. Az ital nem oltotta a szomjat. Hardwin megszívlelte Gressingen szavait, és testes, édes bort vett. A környéken megszokott savanykás itókából a lányok legfeljebb egy vagy két kupával ittak volna. Remélte, hogy Bona néhány kupa után elveszti a gátlásait, és úgy adja át magát neki, ahogy azt Georg megígérte. Bár nem ismerte be, az ifjúnak is szüksége volt rá, hogy bátorságot öntsön magába. Szorosan Bona mellé ült, és gyengéden megérintette. Meglepetésére a lány nem taszította el, így csupán Gressingen figyelmeztető pillantása tartotta vissza attól, hogy még messzebbre

menjen. Georg nem Bona érzékenysége miatt aggódott, aki láthatóan hamarosan engedne barátjának, hanem saját áldozata miatt. Ha Hardwin túlságosan hevesen viselkedik, Trudi gyanút fog és elmenekül. Georg gondoskodott tehát róla, hogy egy ideig ott üldögéljenek és illedelmesen beszélgessenek. Közben újra és újra töltött Trudinak, és felszólította, hogy igyon. Hardwin követte a példáját, így az első kancsó hamarosan kiürült, végül a másodikban is alig maradt már valami. Bonán lassan megmutatkozott a kívánt hatás, csábítóan térdig felhúzta a szoknyáját. Trudi viszont egyre csendesebbé vált, és erős csuklással küszködött. – Igyál hideg vizet, vagy nyújtsd ki erősen a nyelved – tanácsolta Bona. – Nem kell víz, a bor jobb! – Hardwin megfogta az utolsó kancsót, és meg akarta tölteni Trudi kupáját, de az ital felét kilötyögtette. Gressingen gyorsan elvette tőle, mielőtt kárba veszne az egész. – Istenemre, részeg vagy! – Én, részeg! Dehogyis! – motyogta Hardwin. Amikor azonban fel akart állni, hogy bizonyítsa, biztosan áll a lábán, elvesztette az egyensúlyát, és Bonára esett. A lány úgy vélte, szándékosan tette, és nevetgélve a combja közé nyúlt, ahol a vékony anyagon keresztül megérezte a lovag férfiasságát. Hardwin felnyögött, és ezután már nem fékezte magát. Szempillantással később hanyatt döntötte Bonát, felhúzta a szoknyáját, aztán gyengéd csókok és ölelések nélkül hevesen és a lány számára fájdalmasan magáévá tette. Bona felsikoltott, hisz nem így képzelte a dolgot. Ekkor eszébe jutottak egyik fékezett barátnőjének szavai, miszerint először fájdalmas, később viszont mennyei örömet okoz, ezért nem ellenkezett, és amikor a fájdalom lassan alábbhagyott, kellemes érzés öntötte el. Trudi tágra nyílt szemmel bámulta a gátlásait vesztett párt, és védekezően felemelte a kezét. – Mit művelnek? – Amit a szívük diktál. – Most már Gressingen sem akart tovább várni. Hevesen magához vonta Trudit és szenvedélyesen megcsókolta. A lány először nem tiltakozott, sőt viszonozta a csókot, de amikor Georg megpróbálta földre dönteni és felemelni a szoknyáját, ellenállt. – Nem, ne! – A szerelmeskedő pár látványa annyira feltüzelte a férfit, hogy legszívesebben erőszakkal is a magáévá tette volna a fiatal lányt. Ezt azonban nem tehette, ezért erőt vett magán, és Trudi szemébe nézett. – Belepusztulok a vágyakozásba. Te vagy az az asszony, akiről mindig álmodtam. Ha eltaszítsz magadtól, nem marad más számomra, mint csatába vonulni, hogy meghaljak. Nem bírnám elviselni, hogy elveszítelek. Trudi igyekezett összeszedni a gondolatait bortól szédelgő fejében. – Nem kell lemondania rólam, Georg úr. A kegyelmedé leszek, de előbb kérjen meg a szüleimtől, és esküdjünk meg. – Megkérem a kezed, esküszöm. Ne küldj el, légy az enyém most. Nem tudok nélküled élni. – Gressingen gondolatban azért imádkozott, hogy végre engedjen neki ez a rátarti leányzó. – Kegyelmedé akarok lenni, de... – folytatta Trudi, ám Gressingen nem hagyta szóhoz jutni. – Pecsételjük meg itt és most a szerelmünket, hogy többé senki se választhasson el minket egymástól! – Hogy ne választhassanak el bennünket. – suttogta Trudi, hiszen éppen ez volt az, amire vágyott. Ránézett az ifjúra, és érezte, hogy a szíve ellágyul. Szerette a lovagot, és meg akart adni neki mindent, amit kért. – Megkéri a kezemet a szüleimtől? – A hangja annyira könyörgően csengett, hogy Gressingen kis híján felnevetett.

– Természetesen megkérlek tőlük. Nem is tudod, mennyire vágyom arra, hogy a feleségem légy. Ennél nagyobb szerencse nem érhetne. – Eszébe jutott Windach uradalma, amit hozományul kap, és képzeletben már bele is nyúlt a csillogó arannyal teli ládába. – Ha akarod, még ma beszélek atyáddal – fűzte hozzá sietve. Ez tetszett Trudinak, mert Kibitzsteinben várt rájuk az édesanyja, aki érthetetlen okból elutasító volt a férfival szemben. Közelebb hajolt Georghoz, és megfogta a kezét. – Esküdjön meg rá, hogy még ma megkéri apámtól a kezemet! Gressingen színpadiasan letérdelt Trudi elé, és felemelte a jobb kezét. – Esküszöm teljes szívemből. Trudi immár engedett. A lelke mélyén valami, amit a bor majdnem megbénított, azt súgta, hogy helytelen, amit a lovaggal tesznek, de a vágyakozása legyőzte az aggodalmát. Ma Isten előtt egymásé lesznek és hamarosan a világ előtt is. Hagyta, hogy Gressingen a fűre fektesse, felemelje a szoknyáját, és a combja közé feküdjön. A bortól annyira eltompult, hogy a teste szinte semmit nem érzékelt, még a fájdalmat is alig érezte, amikor a férfi beléhatolt. Miközben Gressingen átadta magát a szenvedélynek, ő egyre fáradtabb lett, míg végül elszenderedett. V. Az erdőtől egy kissé feljebb állt Fuchsheim vára. Amióta Bona apja, Ludolf megörökölte, olyan szabadnak érezhette itt magát, mint a vidék többi birodalmi lovagja. Az utóbbi időben azonban nyugtalanság uralkodott, mert az új wiirzburgi érsek igyekezett kiterjeszteni a hatalmát, és nemigen törődött a szokásjoggal. Még a birodalmi lovagi ranggal bíró várurak is érezték a főpap szorongató befolyását. Ludolf lovag ezért hívta meg néhány barátját és szövetségesének tartott várurat. Legnagyobb sajnálatára a várt vendégek fele sem jött el, mégis abban reménykedett, hogy legalább a jelenlévők összefognak a würzburgi érsekkel szembeni viszályban. Már ebéd közben is élénk beszélgetés zajlott, de a vendégeket először leginkább a Nürnbergben tartott birodalmi gyűlés érdekelte, amelyen Michel Adler és Moritz von Mertelsbach is részt vett. Mindent tudni akartak ausztriai Frigyesről, akit apja, Albert örököseként német királlyá választottak. Michel Adler Albertet, sőt annak apósát és elődjét, Zsigmond császárt is jól ismerte, többször hadba vonult a hívásukra. Először egyszerű Rajna menti várnagyként a husziták ellen, később magyar területeken is hadakozott Zsigmond oldalán a törökökkel. A csehföldi hadjáratban megmentette a császár életét, amiért birodalmi lovaggá ütötték és Kibitzstein urává tették. Zsigmond további javakat ígért neki, de meghalt, mielőtt állhatta volna a szavát, és utódja, Albert úgy vélte, őt nem köti az előző császár ígérete. Michel ebből a hadjáratból csupán egy török nyílhegyet hozott haza, ami máig a combjában volt, és szörnyen fájt, amikor az idő rosszra fordult. E pillanatban azonban a nap ragyogóan sütött, és úgy tűnt, hogy a következő napokban sem fognak felhőket látni. Bár az összejövetel oka nem volt éppen kellemes, Michel mégis örült, hogy itt ülhet a szomszédjai, barátai körében és beszélgethet velük. A boldogságához csak Marie hiányzott, akinek megsérült a térde, ezért otthon kellett maradnia. Helyette legidősebb lányát hozta magával. Trudit azonban nem igazán érdekelték a birodalmi lovagok ügyei, inkább a várúr lányának társaságában töltötte az időt. Michelnek ekkor jutott eszébe, hogy jó ideje nem látta már őt. Előrehajolt a házigazdához. – Bocsásson meg, Ludolf lovag, de hol van a lányom? Fuchsheim éppen érdekes beszélgetésbe merült a schöbachi apáttal, Pankratiussal, és nem örült, hogy megzavarják. – Ha jól tudom, Hiltrud kisasszony és Bona elment a faluba, hogy igyon egy kupa bort. Ismeri

a lányokat! Otthon mindenből a legjobb van, mégis olyasmit akarnak, amit máshol találnak meg. Ludolf von Fuchsheim úgy vélte, ezzel mindent elmondott, ám Michelt nyugtalanság fogta el, ezért egyre nehezebben tudott a helyén megmaradni és odafigyelni. Habár azt mondogatta magának, hogy butaság, mégis aggódott Trudi miatt. Marie úgy vélekedne, hogy afféle majomszeretettel csügg rajta, és miatta elhanyagolja a többi gyermekét. Michel viszont biztos volt benne, hogy ez nem így van. Szerinte Marie túlságosan szigorúan bánt legidősebb gyermekükkel. Egyre újabb kötelességekkel terhelte, és nem gondolt arra, hogy Trudi még félig gyermek, aki inkább a testvéreivel játszadozna. Michel felsóhajtott, és igyekezett a Fuchsheim által elkezdett beszélgetésre figyelni. – Én mondom, ha nem szabunk idejében valami határt, az érsek keserű pirulát nyelet le velünk – fejtegette a vendéglátó. – Ugyan, nem eszik most sem olyan forrón a kását – vetette ellen Moritz von Mertelsbach. Pankratius apát egyáltalán nem értett egyet ezzel a megjegyzéssel. – Gottfried Schenk zu Limpurg becsvágyóbb, mint tíz herceg együttvéve. A bizalmasaival máris Frankföld hercegének hívatja magát, mert állítólag megilleti ez a cím. Schöbach kolostorának apátja szintén a birodalom egyházi méltóságai közé tartozott. Gyűlölte a würzburgi főpapot, amiért az Schwarzach kolostorát kedvezményekben részesítette, és ezzel ártott az ő kolostorának. így minden jelenlévőnél jobban szidta az érseket. Michel igyekezett lecsendesíteni. Igaz, hogy nem ült a körükben a würzburgi főpap elkötelezett híve, de feltételezte, hogy az itt elhangzottak szinte szó szerint eljutnak Gottfried úrhoz. Mivel Maximilian von Albach a würzburgi érsekség hűbérese volt, számadással tartozott az érseknek, ráadásul Moritz von Mertelsbach az ellenségének számított, ezért bizonyára nem lesz tekintettel Ludolf lovag vendégeire. Michel haragudott, amiért mindkettőjüket meghívta. Nagy igyekezetében, hogy minél több szövetségesre tegyen szert, a házigazda nem törődött az Albach és Mertelsbach közti viszállyal. Szerencsére Pankratius apát belátta, hogy panaszkodással semmire sem megy, és újra a házigazdára figyelt. – Mondja csak el, mi aggasztja, Ludolf lovag! Előbb-utóbb úgyis mindnyájunkat érinteni fog az ügy. Fuchsheim ivott egy kortyot a kupájából, aztán határozott mozdulattal visszatette az asztalra. – A würzburgi érsek olyan jogokat követel magának, amelyek nem illetik meg. A nagyapám ezt a várat és a hozzá tartozó birtokot kötelezettségek nélkül vette meg ötszáz guldenért az akkori hercegérsektől, Manegold von Neuenburgtól. A pecséttel szentesített oklevél most is a birtokomban van. A magát hercegnek nevező nagyúr ennek ellenére felszólított, hogy jelenjek meg Würzburgban, és tegyek hűbéresküt. Kérdezem én, mit ér a würzburgi hercegérsekkel kötött szerződés, ha valamelyik utóda egyszerűen semmisnek nyilváníthatja? Michel arckifejezésén látszott, hogy elgondolkodott. A schöbachi kolostor és szomszédja, Ludolf von Fuchsheim szembesült először az érsek követeléseivel. Ha Gottfried Schenk zu Limpurg sikerrel jár, vérszemet kap, és továbbiakat fog támasztani. – Kegyelmetek helyében én ragaszkodnék ezekhez a szerződésekhez, és bíróság elé vinném a dolgot. Fuchsheim úgy nézett Michelre, akár egy oktalan gyermekre. – Kitűnő javaslat lenne, ha a bíróság nem Würzburgban volna, és nem a hercegérsek ellenőrzése alatt állna. – Ha a mi frank jogunk és törvényeink már nem érnek semmit, akkor forduljanak a császárhoz. – Bár Michel Konstanzban született, a Boden-tó partján, a Frankföldön eltöltött

másfél évtized miatt annyira otthon érezte már magát, mintha ott nőtt volna fel. Fuchsheimmal ellentétben Pankratius apát hevesen bólogatott. – Meg kell fogadnunk ezt a tanácsot, akkor is, ha Frigyes urunk nem a gyors döntéseiről híres. – Ameddig a király nem határoz, az ügy függőben marad, és a hercegérsek nemigen tehet semmit, ha nem akarja kivívni Frigyes urunk haragját. – Michelhez hasonlóan az asztaltársaság többi tagja sem tudta elképzelni, hogy Gottfried Schenk zu Limpurg a császári döntést megelőzve kész tényeket teremtene. – Kár, hogy már nem Albert, vagy még inkább Zsigmond uralkodik. Adler uram mindkettőjüket jól ismerte, és sokat tehetett volna értünk. – Az apátot aggasztotta, hogy az utóbbi években a birodalomban a kisebb fejedelmek kárára változott meg a helyzet, és egyik jelenlévő előtt sem titkolta, hogy mérges, amiért oly kevéssé támogatják Ludolf lovagot. Ludolf von Fuchsheimnek hasonló gondolatok jártak a fejében, miközben egy szolgával teletöltette a kupáját és egy hajtásra kiitta a tartalmát. Ezután olyan erővel csapta az asztalra, hogy a többiek összerezzentek. – Megváltó Krisztus Urunkra! Azt reméltem, hogy szövetséget kötünk a würzburgi uraság ellen. De kegyelmetek úgy tesznek, mintha az engem és a nagytiszteletű apáturat ért támadásokhoz semmi közük sem lenne. Higgyék el, a hercegérsek előbb-utóbb kegyelmetekre is ráveti a tekintetét. Ha a jogaik csorbulnak, csak saját tétlenségüket kárhoztathatják. – Kár, hogy nem jött el több szomszédunk – szólt közbe Michel. – Különösen sajnálom, hogy Hans von Dettelbach lovag nincs itt. Ő olyan ember, aki mögé mind felsorakozhatnánk. Moritz von Mertelsbach felnevetett. – Semmi kifogásom nem lenne, ha Hans úr a mi oldalunkon állna, de nem szívesen látnám vezetőként. Tetterősebb embert képzelnék el. – Öntelt arckifejezése nyilvánvalóvá tette, hogy önmagára gondolt. Láthatóan Fuchsheim is saját magát tartotta legalkalmasabbnak erre a posztra, míg Pankratius apát és Steinsfeld úrnőjének Michelre vetett pillantása elárulta, ők kit választanának. Kibitzstein ura már bizonyította a bátorságát és képességeit a harcban, ráadásul olyan embernek tartották, aki nem öldököl feleslegesen, hanem megfontoltan cselekszik, és csak akkor nyúl fegyverhez, ha más megoldás nincs. Ám a környék lovagjait és várurait láthatóan nehezebb volt összetartani, mint egy zsák bolhát. Pankratius apát ezért úgy döntött, hogy hazafelé kerülőt tesz Kibitzsteinbe, hogy négyszemközt beszélhessen Michel Adlerrel. A beszélgetés végül parttalan vitába torkollott, anélkül hogy bármilyen egyezségre jutottak volna. Michel Adler így egyre inkább magába zárkózott, és a saját gondolataiba merült. A würzburgi hercegérsek tettei őt is aggasztották. Nem a Zsigmond által adományozott Kibitzstein miatt fajt a feje, hanem azok miatt a birtokok miatt, amelyeket ő és Marie az utóbbi években a korábbi érsektől, Johann von Brunntól vásárolt, vagy zálogként kapott. Valószínűleg nem tudnák elkerülni, hogy e birtokokért hűségesküt tegyenek az új érseknek. Michel megrázta a fejét, hogy elkergesse a kellemetlen gondolatokat, és belekortyolt a borába. A felszolgált italt egyszeriben állottnak érezte. Letette a majdnem teli kupát, és körülnézett, hogy a lánya a közelben van-e már. Mivel a két lány szobájába vezető lépcsőhöz a lovagtermen át kellett menni, látta volna, ha megérkeznek. Egyre jobban aggódott. VI. Hardwint mámoros szenvedély töltötte el, ami nem hagyott helyet a józan észnek. Miután szinte fájdalmasan beteljesült a szerelme, nem mozdult egy ideig, és Georg von Gressingent nézte, aki Trudival hált, és meglepően kitartónak bizonyult. Hardwin annál is inkább irigyelte

barátját, mert bár Bona elálmosodott a bortól, folytatni akarta a szerelmeskedést, de az ifjú már nem volt erre képes. Az izgatott vágy lassan félelembe fordult. Eszébe jutott az anyja, aki elégszer prédikált neki arról, hogy tartsa távol magát a cselédektől és más asszonyoktól, elégedjen meg a feleségével, akit majd kijelölnek számára. Miközben elképzelte, mit kap majd az anyjától, ha tudomást szerez a dologról, még rémültebben gondolt arra, hogy Bona Moritz von Mertelsbach jegyese. Ha az öreg lovag rájön, mi történt, nyíltan rátámad az anyjára, vagy más módon áll bosszút. Miközben Hardwin úgy érezte, hogy két malomkő közé került, amelyek elkerülhetetlenül szétmorzsolják, Georg von Gressingen szenvedélyes nyögéssel elérte mámora csúcsát, és elégedett arccal eleresztette Trudit. Öltözködés közben barátjára kacsintott. – Más egy olyan lánnyal hálni, mint Bona, mint a cseléddel, akiről meséltél. Hardwin felugrott, és tágra nyílt szemmel meredt társára. – Istenem, mit tettünk? Bona a vendéglátónk lánya és Moritz lovag jegyese. Mindketten hadat fognak üzenni Steinsfeldnek. Eltartott egy ideig, amíg Georg von Gressingen megértette, hogy barátja halálosan retteg, ezért megragadta és dühösen megrázta. – Térj észre, te őrült! Amit tettél, már nem tudod meg nem történtté tenni. Az isten szerelmére, tartsd a szád, és egy szót se szólj erről! A lány a saját jó híre érdekében hallgatni fog. – Én ezt nem akartam. Te beszéltél rá. Azért kellett bort hoznom, hogy leitathasd Bonát és Trudit. Ha te nem... Georg felpofozta az ifjút. – Én háltam Bona kisasszonnyal vagy te? Vad bikaként rávetetted magad, és erőszakkal is a magadévá tetted volna, ha nem enged neked. Hardwin lebiggyesztette az ajkát, és a könnyeivel küzdött. – Semmit sem tettem volna, ha te nem biztattál volna minderre. Csak miattad bántam úgy Bona kisasszonnyal, mint egy utolsó cseléddel. Georg kezdte azt hinni, hogy a fiatalembernek elment az esze, de aztán ráébredt, hogy Hardwin ugyan már férfinak látszik, ám a szíve mélyén még gyermek. Olyan anya mellett, mint Hertha von Steinsfeld, az ifjú nem válhatott felnőtté. Nem vállalta a tetteit, ahogy férfihoz illett, hanem másokat hibáztatott. Most pedig úgy járt-kelt, mint a néhai hilgertshauseni apátnő ölebe, amely minden látogató lábát meg akarta hágni. A lovag megragadta Hardwint, beljebb rángatta az erdőbe és nekilökte egy fának, a fiatalember eközben meg sem próbált védekezni. – Jól figyelj! Ha ezt elmondod bárkinek, nemcsak Fuchsheim és Mertelsbach lesz az ellenséged, hanem én is. Ne feledd, Trudi Adler a tanúm, hogy kényszerítetted Bona kisasszonyt, és ő a saját becsülete védelmében meg fog esküdni, hogy a lány csak az erőszaknak engedett. – Akkor te is bajba kerülsz, hiszen leitattad Michel Adler lányát, hogy ne tudjon a tolakodásod ellen védekezni. – Hirtelen fellángolt valami Hardwinben anyja temperamentumából. Gressingen magabiztos maradt, és még erősebben a fához nyomta az ifjút. – Rögtön elfelejtik, amit tettem, mihelyt oltár elé vezetem Hiltrud kisasszonyt. Neked viszont egy mérges apával és egy megcsalt vőlegénnyel kell szembenézned, nem is beszélve az otthoni sárkányodról. – Most már az anyámat is sértegeted! – Hardwin közel állt ahhoz, hogy a nemrég még legjobb barátjának tartott férfival ölre menjen. Anyja gyermekkorától arra nevelte, hogy a fia

védelmezője és támasza legyen, és kiálljon mellette. A lelkében harcolt egymással az anyja becsületét megvédeni akaró kényszer, a szintén belenevelt tartózkodás és a felelősségvállalástól való félelem. Győzött a félelem, ezért lehajtotta a fejét, és fájdalmasan felnyögött Gressingen erős szorítása miatt. – Engedj el! Nem mondok semmit. Amúgy is ostobaság lenne a részemről. Nem gondolod? Georg von Gressingen magában kinevette a gerinctelen ifjút, mégis jóindulatúan megveregette a vállát. – Legalább ma bebizonyítottad, hogy igazi férfi vagy. Bona kisasszony sokszor fog még vágyakozni az ölelésed után, különösen, amikor az öreg Mertelsbachhal kell hálnia. A kellemes pillanatok emléke szinte gyermeki örömet varázsolt Hardwin arcára. Ugyanakkor igyekezett tapasztalt férfinak mutatkozni. – Nem volt éppen rossz – tette hozzá, és úgy érezte, hogy kibékült Gressingennel. – Mit teszünk most? Megvárjuk, amíg a két lány felébred? Gressingen oldalra hajtott egy ágat, a tisztásra nézett, és látta, hogy Bona is elaludt. Ez megkönnyítette számukra, hogy észrevétlenül eljussanak a várba. Ha a két lánnyal együtt térnének vissza, az bizonyára sokakban gyanút keltene. Még ha Michel Adlerrel valószínűleg meg is tudna egyezni, ám Bona jelenléte bajba sodorhatná. Fuchsheim és Mertelsbach nem olyan emberek, akiket könnyű megtéveszteni. Más taktikát választott tehát. – Vidd vissza a kosarat a boros kancsókkal a faluba! Ezután menj a várba és feküdj le. Elég sokat ittál, és, ha jól tudom, anyád ezt nem nagyon szereti. – Ahogy mondod. Ha anyámon múlna, csak vizet ihatnék, mint az ökrök. – Hardwin még folytatta volna a panaszkodást, de Gressingen barátian meglökte. – Később beszélgetünk, ha már nem dülöngélsz. Kerüld el édesanyádat. Hardwin ijedten bepakolta a kosárba a kancsókat és a kupákat. Sietsége ellenére folyton Bonára nézett, aki félig mezítelenül aludt, és álmában bizonyára újra átélte szerelmüket. Csak akkor indult el végre a falu felé, amikor Gressingen rászólt. Bona látványa Georg von Gressingent sem hagyta hidegen. Azon töprengett, kihasználja-e az alkalmat, és magáévá tegye-e a lányt. Talált azonban egy súlyos okot, hogy ne tegye, Hiltrud Adlert. Ha a lány felébred, és meglátja, amint barátnőjével a világ legősibb játékát űzi, féltékenységében olyat tehet, ami árthat a terveinek. Gressingen odalépett Bonához, és megigazította a ruháját, ahogy rögtön ezután Trudiét is. Ha valaki véletlenül meglátja őket, azt hiheti, hogy a két lány séta közben elfáradt, és elaludt a fűben. VII. Trudi kinyitotta a szemét, és csodálkozva körülnézett. Hogy került ide, az erdőbe? Miért zúg a feje, mintha fejbe verték volna egy kalapáccsal? Rosszullét fogta el. Épphogy fel tudott ülni, a gyomra máris kidobta felesleges tartalmát. Még jobban fájt a feje, képtelen volt világosan gondolkodni. Miután a gyomra teljesen kiürült, és dülöngélve felállt, kezdtek derengeni az emlékei. Bonával a faluba indult sétálni, mert ott állítólag finomabb a szalonnás lepény, mint Fuchsheim várában. Útközben találkoztak Georg és Hardwin lovaggal, aztán együtt mentek tovább. Az erdő szélén az urak kissé elszemtelenedtek, és csókot kértek a védelemért cserébe, amit állítólag neki és Bonának nyújtottak. Ami ezután történt, arra csak homályosan emlékezett. Bona és Hardwin egyszer csak gátlástalanul szerelmeskedni kezdtek itt a tisztáson. Ekkor Georg úr kérlelte, hogy legyen az övé. Engedett neki? Nem tudta.

– Remélem, mindezt csak álmodtam – motyogta, és keresztet vetett. Az altestében érzett enyhe fájdalom azonban arra utalt, hogy azok a dolgok, amelyekre homályosan emlékezett, megtörténtek. A tekintetével Georgot kereste, de csak a fa alatt alvó Bonát látta. Barátnője arca nyugodtnak és elégedettnek látszott. A két fiatalembernek nyoma sem volt, pedig a nap állásásból ítélve már legalább két óra eltelt azóta, hogy Georg úr kérlelni kezdte. Trudi kissé csalódott volt, mert szerette volna, ha a férfi mellette marad, és őrzi az álmát. Talán igazságtalan vele, és a két férfi csak pár lépésre távolodott el az erdőben, hogy ne ébresszék fel őket a beszélgetésükkel. Amikor azonban először halkan, majd hangosabban szólongatni kezdte az ifjút, senki sem felelt, csupán Bona ébredt fel. Bona felült, és csillogó szemekkel Trudira nézett. – Szóval ilyen! Azt hiszem, tetszeni fog Moritz lovaggal is. Remélhetőleg egy kicsit kitartóbb, mint Hardwin barátunk. Éppen amikor már igazán kellemes volt, tűnt el a szenvedélye. Trudi csodálkozva bámult barátnőjére. – Azt mondod, kellemesnek találtad? Bona meglepetten bólintott. – Te talán nem? – Nem. Nem is akartam, de... – Trudi elhallgatott, hiszen ez bizonyos értelemben hazugság volt. Az utóbbi hetekben sokszor elképzelte, milyen lenne Georg von Gressingennel férj és feleségként élni és szerelmeskedni. Most pedig szinte semmit sem érzett közben, sőt elaludt. – A bor az oka mindennek, ha nem lettem volna részeg, ez nem történik meg – vigasztalta magát Trudi. Kicsit sajnálta, hogy Georg nem tudott várni a menyegzőig, de az iránta érzett nagy szenvedélyét a javára írta. Mivel még aznap megkéri a kezét az apjától, nem követtek el halálos bűnt, legfeljebb elhamarkodottan cselekedtek. Trudi nem akarta meggyónni a dolgot, de úgy döntött, hogy elmond jó néhány Miatyánkot és Üdvözlégyet, így kérve a Megváltó bocsánatát. Bűnbánó hangulata hamar elszállt. A rosszulléte elmúlt, a feje kitisztult. A jövőre gondolt, elképzelte, milyen lenne Gressingen várúrnőjeként élni. A szomjúság azonban hamar visszahozta a jelenbe, a forrás felé fordult, amit Bona korábban annyira lefitymált. Elhúzta a száját, amint barátnőjére gondolt. Végeredményben Bona hibája volt, hogy a dolgok ideáig fajultak. Ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy bort igyanak, ő és Georg nem isznak annyit, hogy átlépjenek minden határt. Legalább őket összekötötte a szerelem, és annak a férfinak a felesége lesz, akinek odaadta a szüzességét. Bona ellenben megcsalta a jegyesét, és úgy viselkedett, akár egy tüzelő szuka. Erre a gondolatra Trudi kissé felvetette a fejét, de rögvest meg is feddte magát gőgössége miatt. Igazságtalan volt, hogy a történtekért egyedül a barátnőjét hibáztatta, hiszen ő sem viselkedett nemes kisasszonyhoz méltón. Miután ivott, felemelte a szoknyáját, hogy megmosakodjon, mert ragacsosnak érezte a combját. Rémülten látta, hogy vér folyik a lábán, és a ruhája is foltos lett. Az apja elől még csak eltitkolhatja a dolgot, de ha az édesanyja meglátja, akkor aztán lesz nemulass. Ez a gondolat minden addigit háttérbe szorított. Az jutott eszébe, hogy mondhatná azt, későn vette észre a havi baját, ám az előző csupán két hete volt, így az anyja nem hinne neki. Trudi összeszorított fogakkal mosakodni kezdett, és megpróbálta kiszedni a ruhából a foltot. Bona követte őt, és most ráripakodott. – Feltétlenül be kell mocskolnod a forrást? Én is inni akartam. Trudi igazságtalannak érezte a szemrehányást, mert a forrás magasan fakadt, ráadásul a vizet kézzel merte ki, és bőven jött tiszta utánpótlás. Mérgesen arrébb ment, és a kis pataknál folytatta a tisztálkodást, amit a forrás táplált.

Amikor felnézett, látta, hogy Bona ugyanazt csinálja, amiért az imént rászólt. A forrásnál mosakodott. Ez a viselkedés annyira felháborította, hogy már nem értette, miért könyörgött az apjának, hogy hozza magával Fuchsheim várába. Meg akarta látogatni Bonát, és remélte, hogy Georggal is találkozhat. Ennek érdekében még az édesanyja haragját is elviselte, aki azt akarta, hogy maradjon otthon, és felügyelje a cselédeket. Ehelyett összeforrt azzal a férfival, aki iránt egy ideje gyengéd érzelmeket táplált. Sokkal szebbnek képzelte el ezt az eseményt, és elszomorította, hogy a szerelmeskedés ilyen kevés örömet hozott számára. Még lelkifurdalása is volt, amiért elaludt, bár remélte, hogy nem okozott csalódást kedvesének. Megesküdött tehát magában, hogy odaadó felesége lesz a lovagnak, és mindent elkövet, hogy boldoggá tegye. VIII. Amikor Georg von Gressingen belépett a várba, a nagybátyja, Albach sietett elé. Az öregember sovány arcára mogorva kifejezés ült ki, és a bal orcáján lévő heg rángatózott az idegességtől. – Végre itt vagy! – rivallt rá unokaöccsére. Az ifjú csodálkozott rokona éles hangján. – Mi történt? – El akarok indulni. Még elég időnk van estig, hogy hazaérjünk. Gressingen meglepődött, mert délben még úgy volt, hogy Fuchsheimben éjszakáznak. – Mi dühítette fel ennyire kegyelmedet? – Gressingennek még idejében eszébe jutott, hogy bár a bácsikája tegezi őt, ő maga ragaszkodik az idősebb rokonnak járó hivatalos megszólításhoz. Albach félig nevetésnek, félig morgásnak hangzó hangot hallatott. – Életemben nem hallottam annyi ostobaságot, mint ma. Az a bolond Fuchsheim szövetséget akar kötni őexcellenciája, a nagy tiszteletű hercegérsek ellen. Végül is a nemzetségünk sógorságban áll a Limpurgokkal, ezenkívül több várat és falut birtoklunk hűbérként Würzburgban. Gottfried urat magunkra haragítani annyit tesz, mint magunk alatt vágni a fát. – Azt mondják, a nagyúr igen durván jár el, és olyan nemesektől is hűbéresküt követel, akik nemzedékek óta szabad várúrként élnek. – vetette ellen Georg. Albach megvonta a vállát. – Akinek megvan a magához való esze, annak lesz mit aprítania a tejbe. Gottfried úr hercegérsekként számos hivatalt, várnagyságot és várat adományozhat, természetesen olyanoknak, akik hűségesek hozzá. Nemrég Marienberg várában jártam, és beszéltem az érsekkel. Gottfried úr értésemre adta, hogy megkaphatnám a schappachi várnagyi címet. Te is jól járnál, ha a szolgálatába állnál. Ő a gyámja több ifjú örökösnőnek, akiknek megfelelő férjet keres. Gressingen legyintett. – Bizonyára egyik sem oly gazdag, mint akit kinéztem magamnak. Voltaképpen ma beszélni akartam Michel Adlerrel, hogy megkérjem a lánya kezét. A nagybátyja hevesen megrázta a fejét. – Ebből semmi sem lesz. Kibitzstein ura jó barátja volt a tékozlónak tartott Johann von Brunn érseknek, és az utóda nemigen kedveli őt. Gottfried úr úgy véli, hogy elődje túlságosan olcsón adott el würzburgi birtokokat Michel Adlernek, ezzel jelentős kárt okozva a hercegségnek. Ráadásul Gottfried úr ellenlábasai közé tartozik, hiszen azt tanácsolta Fuchsheimnek és Pankratius apátnak, hogy utasítsák vissza az érsek jogos követelését, és forduljanak a császári

bírósághoz. – Frankhon bírósága Würzburgban van, bizonyára nem fognak az érsek akaratával szemben ítéletet hozni. – Császári bíróságot mondtam és nem frankot. – Miközben Albach igyekezett elmagyarázni unokaöccsének a történteket, rájött, hogyan fordíthatná a maga javára az itt elhangzottakat. – Hazamegyünk, holnap pedig Würzburgba lovagolunk, hogy beszéljünk őexcellenciájával, és figyelmeztessük Fuchsheim és Adler ármánykodására. Nem hiszem, hogy jó gondolat feleségül venni ezt a gazdag örökösnőt. Gressingent meglepte nagybátyja hevessége és tervei is. Azt hitte ugyanis, hogy Albach a nemzetsége utolsó nemzedéke által kivívott szabadságot a végsőkig védelmezni fogja. Ám ha Würzburg szolgálatában még magasabbra juthat, természetes, hogy az érsek mellé áll. Neki magának is volt egy vára, ami egykor az érsekségé volt, de már évtizedek óta szabad uradalomként működött. Ha a hercegérsek folytatja becsvágyó terveinek megvalósítását, előbb-utóbb döntenie kell, mellé áll vagy ellene fordul. A nagybátyja már határozott, és láthatóan elégedett volt a választásával. Ez a gondolat megfordította Georg úrfi szándékát. Nem akart szembekerülni a családjával amiatt, hogy feleségül veszi az érsek ellenségének lányát, aki ráadásul nem jelentős nemzetségből származik. Jobb, ha inkább a bácsikája támogatásában bízik. Gressingennek eszébe jutott, hogy Maximilian von Albach eddig a kisujját sem mozdította érte, de ennek meg kell változnia, ha nem akarja felingerelni a hercegérseket. Így viszont az arája nemcsak gazdag lesz, de általa egy befolyásos családdal is rokonságba kerülhet. Igaz, hogy becsületszavát adta Trudinak, hogy megkéri a kezét, de erről senki sem tudott, csupán ő és a lány. A jó híre érdekében hallgatnia kell arról, ami aznap történt. Mégsem ment ki a fejéből a jelenet, amint letérdelt a lány elé, és megesküdött, hogy feleségül veszi. A lovagi eskü szent dolog, ha megszegi, sokáig fog égni a tisztítótűzben. Ezenkívül a lány tényleg nagyon szép, és mindig rá fog gondolni, amikor egy másik asszonnyal osztja meg a hitvesi ágyat. Hirtelen kételkedni kezdett, vajon Gottfried Schenk zu Limpurg valóban annyira haragudott-e a lány apjára, ahogyan azt a bácsikája állítja. Morogva megrázta a fejét. A nagybátyja nyilván nem hiába figyelmeztette. Egyébként is Trudi származása igencsak kétes, amit még az apjának adományozott nemesi cím sem fedhet el. Különösen az anyjáról keringtek mindenféle híresztelések, amelyek rossz lényt vetettek rá, az apja pedig polgári származású katonaként szolgált évekig, és csak a szerencsés véletlennek köszönheti, hogy elnyerte Zsigmond császár kegyét. Nem, mégiscsak jobb, ha a nagybátyja kedvében jár, és nem aggódik a saját lelki üdve miatt. Majd talál egy papot, aki némi vezeklés után feloldozza, ezzel száműzte Trudit a gondolataiból. Eközben az egyik istállófiú előhozta a lovakat, a bácsikája rögtön nyeregbe is szállt. Gressingen azzal az érzéssel követte a példáját, hogy rokona megóvta egy nagy hiba elkövetésétől. Amikor gyors ügetésben elhagyták a várat, mindenesetre örült, hogy nem találkoztak útközben Trudival. Hogy elterelje a gondolatait a lányról, Albach lova mellé ügetett. – Kíváncsi vagyok, mely örökösnőknek a gyámja Gottfried úr. Minél gazdagabb, annál inkább kedvemre való lenne. Albach elégedetten bólintott, hiszen az unokaöccse elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mi szolgálja az érdekeit. – Gondoskodom róla, hogy a legjobbat kapd. IX. Trudi és Bona együtt indultak haza, de egyetlen szót sem váltottak, mindketten elmerültek a

saját gondolataikban. Míg Trudit örömteli várakozás töltötte el, Bona egyre borzongatóbbnak találta a házasságot a nála majdnem háromszor idősebb férfival. Sem barátságot, sem vonzalmat nem érzett iránta, nem is beszélve a szerelemről. Irigyelte Trudit, aki egy derék, ifjú lovag hitvese lehet. Egyikük sem figyelt fel a távolban ellovagló két alakra. Bona végül kissé lemaradt, mert nem tudta elviselni Trudi önelégült arckifejezését. Ha ugyanolyan jelentős hozománya lenne, mint barátnőjének, Georg von Gressingen bizonyára az ő vőlegénye lenne. A lovag csak azért választotta Trudit, mert az apja sokkal gazdagabb a legtöbb frankföldi lovagnál és várúrnál. Neki azonban csupán két választása volt, vagy hozzámegy Mertelsbachhoz, vagy kolostorba vonul. Bona érzései nem kerülték el Trudi figyelmét, ezért még jobban örült, hogy hamarosan viszontlátja Georgot. Nem törődött tovább a barátnőjével, hanem felszaladt a meredek úton, belépett a várkapun, és körülnézett. Georg urat azonban itt sem látta. Mivel azt remélte, hogy az ifjú elé megy az úton, és együtt mennek az apjához, most kissé rossz érzés fogta el. Az udvaron csupán egy szolgát talált, aki éppen a lótrágyát takarította el, és a palota előcsarnokában is csak szolgálók futkostak. Amikor bement a lovagterembe, és a lépcső felé indult, látta, hogy az urak már befejezték a tanácskozást. Fuchsheim és jövendő veje, Mertelsbach boroskupával a kezében még az asztalnál ült, és egyáltalán nem tűntek józannak. Trudi büszke volt az apjára, amiért ő általában csak annyi bort ivott, amennyitől még tiszta maradt a feje. Egyetlen egyszer látta részegen, de úgy vélte, akkor is több méltóság volt benne, mint ebben a két öregemberben. Hátat fordított az iddogálóknak, és továbbindult. A második emeleten volt a két szoba, ahová őt és az édesapját elszállásolták. Sajnos az ódon vár nem bővelkedett helyiségekben, ezért meg kellett osztania a szobáját Hertha von Steinsfelddel. Az apja Hardwinnal és Pankratius apáttal lakott együtt. Remélve, hogy Gressingen már járt az apjánál, kinyitotta a szobája ajtaját és belesett, de csak Hardwin von Steinsfeldet látta, aki hortyogva aludta ki mámorát az ágyon. – Bizonyára atyám és Georg úr alkalmasabb helyet kerestek a beszélgetésre – motyogta, és azon tűnődött, megkeresse-e őket. Végül úgy döntött, nem teszi, hiszen udvariatlanság lenne megzavarni a beszélgetésüket, ehelyett elindult a szobája felé, hogy ott várja meg, amíg az édesapja hívatja. Amikor belépett, Hertha von Steinsfeld a megbeszéléstől kimerülten aludt az ágyon, ugyanúgy horkolva, mint a fia. Egy újabb álmatlan éjszaka, gondolta Trudi sóhajtozva, és azt kívánta, bárcsak otthon lenne. Nem bírt a szobában maradni, így mégiscsak elindult megkeresni az apját, s hamarosan meg is pillantotta a vár hátsó részében. Michel voltaképpen Trudi keresésére indult, ám belefutott Pankratius schöbachi apátba, és beszédbe elegyedtek. Mivel az apátúr legközelebbi barátai közé tartozott, nem akarta egyszerűen otthagyni, ezért úgy döntött, később néz Trudi után. A lány csalódott volt, hogy apja nem Georg von Gressingennel beszélget, így hát kedvese keresésére indult. Georg úr azonban úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, ezért rosszkedve ellenére Trudi örült, amikor kis idő múlva Bonával találkozott. – Nem tudod, hol van Georg úr? Még ma találkozni akart atyámmal. Bona időközben megtudta, hogy miután összeveszett az apjával, Maximilian von Albach elhagyta a várat, és magával vitte az unokaöccsét is. Kissé kárörvendően elmosolyodott, hiszen Trudit láthatóan nem fogja oltár elé vezetni szüzességének elrablója. Barátnője mégis jobb helyzetben volt, mert beleszólhat majd, hogy kihez megy hozzá. Egy pillanatra újra elöntötte az irigység, és azt kívánta, bárcsak teherbe esne Trudi. Ez megfelelő büntetés volna a gőgös teremtésnek, aki hazafelé szégyentelen viselkedéssel vádolta őt.

– Itt hiába keresed Georg urat. Már elindult haza. – Nem! Nem hiszem el! – Trudi rémülten nézett Bonára, és azt kérdezte magától, vajon az apja elutasította-e Gressingen kérését. Igaz, ezt nehezen tudta elképzelni, mert előző nap dicsérte az ifjút. Lehet, hogy később akar választ adni, miután még egyszer beszélt az édesanyjával. Marie nem kedvelte Gressingent, sőt legutóbbi kibitzsteini látogatásakor kijelentette, hogy a férfi jellemtelen hozományvadász. Trudi igazságtalannak érezte a vádat, mert ő semmi hibát nem talált Georgban, szerette őt. Nem, ezerszer is nem, mondogatta magának, amikor képtelen volt kiűzni a fejéből anyja figyelmeztető szavait. Georg úr szeret engem, és feleségül vesz. Végül is ma örökre egyesültünk. Biztosan valami fontos dolga adódott, ami a vár elhagyására késztette. Bona látta, mennyire háborog barátnője lelke, és abban a tudatban vonult el, hogy visszafizette neki a szemrehányásokat. Trudi töretlenül hitt Georg von Gressingenben, és amikor Hertha von Steinsfeldtől megtudta, hogy Albach összekülönbözött a házigazdával, azzal mentegette az ifjút, hogy csupán idősebb rokonával szembeni kötelességét teljesítette. A napokban bizonyára eljön Kibitzsteinbe, és megkéri a kezét. Ezzel a tudattal feküdt le, és visszatérő fejfájása, valamint Hertha asszony horkolása ellenére hamar elaludt. Michel Adler hiányolta a lányát a vacsoránál, ám Bona, aki ekkorra teljesen kijózanodott, kedvesen azt mondta neki, hogy Trudi kicsit többet ivott a kelleténél a faluban az édes borból. A férfi ugyan csodálkozott ezen, mert ez a viselkedés nem vallott Trudira, de mivel Bona majd kicsattant az élettől, és láthatóan jól szórakozott aznap, úgy vélte, a lányának is kedvére volt a kirándulás. X. Georg von Gressingen a következő napokban többször gondolt Trudira, és lelkifurdalása volt. A lelke mélyén azt remélte, hogy a bácsikája téved, és Michel Adler megegyezik az új érsekkel. Akkor nyugodtan elmehetne Kibitzsteinbe, és megkérhetné a lányt. Hozzá hasonlóan gazdag és csinos teremtésre aligha számíthat Gottfried úrtól. Izgatottan várta tehát, mit hoz a marienhergi várban tett látogatásuk. Alig várta az audienciát, hiszen hivatalosan most mutatták be a hercegérseknek. Igaz, hogy látta már néhányszor Gottfried Schenk zu Limpurgot, de még nem tudta felhívni magára a figyelmét. Miközben Albach habozás nélkül a hercegérsek oldalára állt, Fuchsheimet sokan felkeresték, akik felismerték, milyen veszélyt rejtenek rájuk nézve az érsek követelései, ám egyikük sem akart egyelőre nyíltan szembeszállni vele. Ludolf lovag sok biztatást kapott, és néhányan felajánlották a segítségüket is, amit voltaképpen csak a nagyobb találkozótól remélt. Frankföld leghatalmasabb urai, a Castell grófok, a Hohenlohes és a Wetheimer családok azonban, akiknek a szavát még a würzburgi érsek sem hagyhatta figyelmen kívül, nem jöttek el, sőt képviselőt sem küldtek. Mindezek ellenére Bona apja elégedett volt azzal, amit elért, és nekilátott a lánya és Moritz von Mertelsbach esküvői előkészületeinek. Azt remélte, hogy a menyegzőn még több vendéget állíthat a maga oldalára. Miközben Bona a sorssal hadakozott, hogy egy szinte aggastyánkorú férfival kell összekötnie az életét, Hardwin von Steinsfeld a találkozó utáni napokban olyan dermedten jártkelt váruk folyosóin, mintha elkerülhetetlenül törvényszék elé kellene állnia. Az anyja eddig minden titokra rájött, ezért minden pillanatban azt várta, hogy szemrehányásokat zúdít rá. Hertha von Steinsfeld ugyan mindenért szitkozódott, és szapulta a fiát vélt és valós hibái miatt, ám a megvetendő tettet, amit ténylegesen elkövetett, nem említette. Amikor megtudta, hogy Fuchsheim őket is meghívta lánya pár hét múlva esedékes esküvőjére, Hardwin egyre kétségbeesettebb lett. Nem akart odamenni és végignézni, hogy Bona más férfihoz megy

hozzá. Anélkül is eléggé szenvedett a történtek miatt. A Bonával töltött pásztoróra felkeltette az asszonyok iránti érdeklődését, de amikor összehasonlította az otthoni cselédeket a fuchsheimi kisasszonnyal, előbbieket taszítóan csúnyának találta, és napról napra jobban irigyelte Moritz von Mertelsbachot. Miközben Hertha von Steinsfeld Fuchsheim terveit önmagával beszélte meg, mert a fia legtöbbször csak néma hallgatóságot játszott, az említett ügyek Kibitzsteinben bőven szolgáltattak vitatémát. Michel meggyőződése volt, hogy a várurak csak szoros szövetségben képesek az érsek mohóságával szembeszegülni. Ennek azonban nyíltan, a birodalom törvényeinek megfelelően kell történnie. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy szinte lehetetlen a Majna menti birodalmi lovagokat egységbe tömöríteni. Pankratius apát elkísérte Michelt Kibitzsteinbe, hogy tanácskozhasson vele. Mivel a várúr és felesége vendégszerető emberek, maradt néhány napot, és nemcsak a házigazdákkal való beszélgetést élvezte, hanem a kitűnő konyhát is, ami a kolostoráéval szemben sem vallott szégyent. Kibitzsteinben még változatosabb is volt a koszt, mert a várúrnő sokat utazott, más országok főztjét is ismerte. Marie-val ellentétben Michel nem vette észre, hogy Trudi ezekben a napokban igencsak hanyagul végezte a dolgát. Ahelyett, hogy a cselédekkel és a saját munkájával törődött volna, állandóan felszaladt a toronyba, és a várba vezető utat kémlelte. Amikor visszajött, az arcáról már eltűnt a várakozás reménysége, és az ajkát harapdálta. Marie aggodalommal figyelte a lányát, és az volt az érzése, hogy Trudi minden alkalommal sírva fakad, ha egyedül marad. Amikor megint a toronyba indult, ahelyett hogy a kemence begyújtását felügyelte volna, anyja utána sántikált a lépcsőn. – Kit vársz ilyen buzgón? Trudi összerezzent, megigazította a ruháját, és el akart osonni az édesanyja mellett, vissza az udvarra, ám Marie nem engedte. – Talán titkolsz valamit a szüleid előtt? Trudi megázta a fejét, és összeszorította az ajkát, mint mindig, ha dacoskodott. Marie felsóhajtott, és igyekezett megértően nézni a lányára, még akkor is, ha a kötelességmulasztása bosszantotta. – Történt valami veled? Nem akarod elmondani? Trudi ezúttal alig láthatóan intett nemet, de Marie tudta, hogy értelmetlen faggatóznia. Ha erőlteti a dolgot, abból csak heves vita kerekedik, ezért elengedte, és némán nézett utána. A lánya úgy rohant le a lépcsőn, mintha örülne annak, hogy elmehet a közeléből. „Miért nem bízik bennem?” – töprengett Marie mélyet sóhajtva. Valamit elrontott a lánya nevelésekor, pedig mindig csak a legjobbat akarta neki. Trudi azonban egyszerűen nem akarta belátni, hogy legidősebb gyermekként több kötelesség hárul rá, mint a kisebbekre. Most még nagyobb szüksége lett volna a lányára, hiszen a fájós térde miatt csak bottal tudott járni, habár használta kecsketenyésztő barátnője kenőcseit. Marie fáradtan leengedte vállait, és elhatározta, hogy beszél Michellel Trudiról. A férje rajongásig szerette a lányát, és mindenben a testvérei elé helyezte. Marie ezt nagyon igazságtalannak tartotta, különösen az egyetlen fiával szemben, aki egyszer átveszi majd Kibitzsteint, éppen ezért neki van leginkább szüksége az apja tanácsára és vezetésére. Jelenleg Falko Heinrich von Hettenheim szolgálatában tanulta, hogyan válhat derék lovaggá. A nevelt fia, Egon is elhagyta a várat, Konrad von Weilburgnál szolgált apródként. Marie ugyanúgy szerette a két fiúcskát, mint Lisát és Hildegardot. Igyekezett pótolni számukra a szeretetet, amit Micheltől nem kaptak meg. – Elgondolkodott, úrnőm? – Anni, a kulcsárnő látta Marie-t a toronyban, és utána jött.

Marie kézmozdulata azt sugallta, hogy szeretné összeterelni cikázó gondolatait. – Nem tudom, mit kezdjek Trudival. Gyermekkorában is eleven volt, de kedves, két éve viszont olyan makacs, akár egy öszvér, és néha szinte elviselhetetlen. – Ennyire nem rossz a helyzet – mosolygott Anni kissé zavartan. Nem akarta elmondani Marie-nak, hogy Trudi gyakran panaszkodik az édesanyja vélt igazságtalanságáról. A sok beszélgetésből, amit anyával és lányával folytatott, Anni számára világossá vált, hogy bár szívből szeretik egymást, mindketten rendkívül önfejűek, és ez mindig összeütközéshez fog vezetni. A várúrnő legyintett. – Mondod te, de nekem fogytán a tudományom. Ha valamit mondok, ami nem tetszik neki, rohan Michelhez, ő pedig enged Trudi akaratának. Marie szemei szikráztak a dühtől, ezért Anni nem merte védelmébe venni a lányt. Abban igaza volt az úrnőjének, hogy amióta visszajöttek Fuchsheim várából, nagyon furcsán viselkedett. Anni elhatározta, hogy beszél Trudival, de előbb meg akarta nyugtatni Marie-t. – Én nem aggódnék Trudi miatt asszonyom helyében. Olyan korban van, amikor minden lánnyal nehéz. Biztosan hamarosan minden rendbe jön. – Tényleg? Hány lányt neveltél fel, hogy ilyen tapasztaltnak hiszed magad? – Marie hangjában érződött némi gúny, mert Anni még mindig nem ment férjhez, és úgy tűnt, hogy vénlány akar maradni. Harminchoz közeledett, de a soványságától eltekintve nagyon is szemrevaló volt. Anni a gúnyolódásra kissé lehajtotta a fejét, de nem engedett. – Természetesen egy lányt sem hoztam világra, de láttam ebben a korban Marielét és Mechthildet. Trudi sem viselkedik rosszabbul náluk. A gazdasszony lányainak említése hatott. Egyrészt Hiltrud volt Marie legjobb barátnője és Trudi keresztanyja, másrészt Marie tartotta keresztvíz alá Marielét, később pedig férjez adta egy jómódú schweinfurti kereskedőhöz. Ezenkívül mindig megnyugtatta Marie-t, ha élete megmentőjére gondolt. Most is elmosolyodott, és a Meierdorf közelében lévő kecsketanya irányába nézett. Hiltrud és a férje az évek folyamán takaros épületeket épített és erős kerítéssel vette körül lakhelyét, úgyhogy az szinte várnak látszott. – Hiltrud már biztosan várja, hogy meglátogassam, és szomorú lesz, hogy a fájós térdem miatt nem mehetek. – Marie óvatosan végigsimított a térdén, és felnyögött a lábujjáig hasító fájdalomtól. Anni az istállóra mutatott. – Fogassak be egy kocsit, úrnőm? Ha vastag párnára ül, biztosan kibírja ezt a rövid utat. – Igen, fogass be! – Marie-nak kedve támadt meglátogatni a barátnőjét. Talán Hiltrud, akinek megvolt a magához való esze, tud segíteni, hogyan boldoguljon Trudival. Barátnője mégiscsak felnevelt két lányt, akikkel szintén nem volt könnyű ebben a korban. Jól emlékezett rá, hányszor jött el hozzá Mariele és Mechthild, hogy panaszkodjon az anyjára. Ezek az emlékek mosolyt csaltak Marie arcára. Anni, látva a változást, fellélegzett. Az úrnője csupa szív ember, ám ha valami nincs ínyére, éktelen haragra tud gerjedni. Ez a veszély azonban, legalábbis egyelőre, elhárult. XI. Marie nem indulhatott Hiltrudhoz olyan gyorsan, mint remélte. Pankratius apát megtudta, hogy járt orosz földön, és hallani akarta, milyen az élet abban a távoli országban. Anninak tehát parancsot kellett adni a lovak kifogására.

Eközben Trudinak már nem volt maradása a várban, és elindult a kecsketanya felé. A magas, testes gazdasszony, akinek a haja már őszbe fordult, de az arca korához képest még mindig sima volt, éppen kenyérmaradékkal etette a kecskéket, amikor a lány megjelent nála. Hiltrud elég tapasztalt volt ahhoz, hogy lássa, mi baja a keresztlányának. Gyorsan odadobta a kecskéknek az utolsó kenyérdarabokat, és intett Trudinak, hogy jöjjön be. – Biztosan éhes vagy. Gyere, csinálok neked kolbászos kenyeret. Trudinak nemigen akarózott enni, de ismerte az asszonyt, és tudta, hogy nem utasíthatja vissza az ajánlatát. – Köszönöm, Hiltrud néni – felelte udvariasan, és követte az idős nőt a házba. A konyhában Hiltrud hellyel kínálta a lányt, aztán a kamrának használt hűvös pincéből kenyeret, vajat és kolbászt hozott. – Mi nyomja a szívedet? – kérdezte, miközben vágott egy szelet kenyeret és alaposan megvajazta. – Miből gondolod, hogy nyomja valami a szívemet? – nevetett Trudi erőltetetten. – Persze hogy valami bajod van. Látom az orrodon. Mit kérsz inni, bort? A kérdés Trudi eszébe juttatta, hogy a fuchsheimi vár erdejében túl sokat ivott, és némi undorral rázta meg a fejét. – Nem, köszönöm. Inkább egy bögre gyógyteát kérek. – Rendben. – Hiltrud a tűzhelyhez lépett, kezébe vett egy kendőt, és megfogta a kannát, amiben a citromfűből, mentából és kamillából főzött teát tartotta melegen. – Igaz, hogy egy beteg kecskének szántam, de talán jót tesz a sajgó szívnek is – mondta, miközben teletöltött egy bögrét. – Előled semmit sem lehet eltitkolni. – sóhajtotta Trudi a földre pillantva. – Ilyen nagy a baj? – Nemcsak nagy baj... ez szörnyűség. – A lány úgy nézett keresztanyjára, akár egy megrettent kiscica. – Tudod, az úgy volt... Van egy ifjú lovag, és vele nagyon jó. Hiltrud csodálkozva ingatta a fejét. Nem ilyennek ismerte Trudit. Eddig mindig erős akaratú, határozott lánynak mutatta magát. Fájt neki, hogy ilyen kétségbeesettnek látja. Gyengéden átölelte Trudit. – Nem akarod elmondani, mi bánt? Életem során sokszor tapasztaltam, hogy néha jó, ha az ember kiönti valakinek a szívét. Nem mondom el senkinek. – Tudom, Hiltrud néni. Ezért jöttem ide. Beszélnem kell valakivel, különben a végén még megbolondulok. – Nem lehet ennyire rossz a helyzet. – Vigasztaló szavai ellenére az asszony aggódott. Ismerte Trudit, amióta a lány megszületett a tanyáján, és látta őt olyasmin is nevetni, amin más gyermek sírva fakadt volna. Ha a keresztlánya ennyire elcsüggedt, valami komoly dolog történhetett. Hiltrud unszolta Trudit, hogy igya meg a teát, amitől kicsit megnyugodott, aztán leült mellé, és várta, hogy a lányka beszélni kezdjen. Miután már csak egy fia élt velük, a többiek elhagyták a tanyát, csendes lett a környezete. A legidősebb lánya férjhez ment, elsőszülött fia, akit Michel lovag után neveztek el, keresztapja kessnachi várának várnagya volt Oberwaldban, Mechthild a várban dolgozott szakácsként, Giso, a legfiatalabb pedig papneveldébe járt. Csak Dietmar maradt a kecsketanyán, s legtöbbször nyugodtan és csendesen végezte a munkáját. Hiltrud sokszor sajnálta, hogy a háza elcsendesedett. Ma azonban örült, hogy nem rohant be mindig valaki a konyhába, mert akkor nehezen tudta volna szóra bírni Trudit.

Mivel a fiatal lány inkább magába fordult, ügyes kérdésekkel vette rá, hogy meséljen Georg von Gressingenről, aki Trudi szavai alapján bizonyára daliás fiatalember, akihez senki sem érhet fel. Érezte, hogy Trudi mennyire szereti őt. Emiatt viszont nem lehetett elkeseredve, hiszen Michel szívesen látta volna Gressingent vejeként. Hiltrud azonban azt is tudta, hogy Marie korántsem kedveli annyira a lovagot, mint a férje és a lánya. Barátnője úgy vélte, hogy Gressingen túlságosan is hasonlít Michel egykori halálos ellenségére, Falko von Hettenheimre, és Rupertus magiszter vonásait hordozza, aki annak idején megölte az apját, őt magát pedig megfosztotta az otthonától és a becsületétől. Hiltrud feltétezte, hogy Marie minden nemes ifjúra előítélettel tekint, ezért a lelke mélyén remélte, hogy Georg von Gressingen méltó Trudi szerelmére. Hiltrud magabiztossága azonban a lány elbeszélése folyamán elpárolgott. Keresztlánya ugyanis az erdőben történtekről is beszámolt, és sírva hozzátette, azóta is arra vár, hogy Gressingen Kibitzsteinbe jöjjön, és teljesítse esküjét. Trudi vallomása annyira megrémítette keresztanyját, hogy beletelt egy kis időbe, amíg összeszedte magát. Legszívesebben megsimogatta volna vigasztalásul, de Trudi már nem gyermek volt, aki megütötte magát, és ami történt, azt az idő sem gyógyíthatja meg. Keresztlánya olyan embernek adta szüzességét, aki nem érdemli meg a szerelmét, és örülhet, ha az ifjú nem dicsekszik el a barátainak a hódításával. A gazdasszony azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára valami, talán betegség vagy egyéb kötelezettség akadályozza a lovagot, hogy Kibitzsteinbe menjen és megkérje a lány kezét. Miközben Hiltrudnak ezek a gondolatok cikáztak a fejében, Trudi is erről kezdett beszélni. – Biztosan történt valami váratlan dolog, különben Georg úr már eljött volna. Hamarosan megérkezik, és bocsánatot fog kérni tőlem. Ha a hét végéig nem kapok hírt felőle, elmegyek a várába, és megnézem, mi történt vele. Hiltrud elengedte a lányt, és összecsapta a kezét. – Gyermekem, ezt nem teheted. A szüleid sohasem engednék meg, hogy egyedül lovagolj oda. Trudi szemvillanásából látta, hogy képes titokban elhagyni a szülei várát, hogy találkozzon a kedvesével. Ha ezt megteszi és kiderül, vége a jó hírének, és senki sem akarja majd nőül venni. – Jobb, ha kivárod, míg hírt kapsz felőle. Valószínűleg hirtelen el kellett utaznia, különben küldött volna neked valamilyen üzenetet. – Feleségül kell vennie, hiszen feláldoztam érte a becsületemet. – Trudi hangja nagyon harciasan csengett. Hiltrud ebből tudta, hogy ha nem teljesül a kívánsága, az újabb bajok forrása lesz. – Talán beszélned kellene erről édesanyáddal és neki atyáddal. Michel olyan ember, aki képes rákényszeríteni Gressingent, hogy állja a szavát. Trudi rémülten felugrott, és összevissza hadonászott a karjával. – Nem! Anyám nem tudhatja meg! Ezerszer is elmondta, hogy vigyázzak az erényemre, mintha az lenne a világ legnagyobb kincse. Habár ő sem volt éppen ártatlan, amikor apámhoz hozzáment. A hangja annyira megvetően csengett, hogy Hiltrud önkéntelenül pofon vágta a lányt, amitől kissé maga is megrettent. Ugyanakkor megragadta a keresztlányát, és olyan közel húzta magához, hogy az orruk szinte összeért. – Ne merészelj rosszat mondani az édesanyádról. Ő a legjobb ember a világon. Azt ajánlom, hogy beszélj vele, mert ha idegenektől tudja meg, mi történt veled, joggal lesz dühös rád.

Trudi heves mozdulattal kiszabadította magát. – Anyám nem hinne nekem, ha elmondanám, hogy leitattak, és minden az akaratom ellenére történt, hanem ugyanolyan léha teremtésnek tartana, mint amilyen Bona von Fuchsheim. Hiltrud felsóhajtott. – Nem olyan vagyok, aki egy leány szüzességének túl nagy jelentőséget tulajdonít, hiszen sok nő kényszerből adja oda magát egy férfinak, vagy azért, mert szolgálnia kell valakit. A ti társadalmi helyzetetekben azonban elvárják, hogy a nászéjszaka utáni reggelen véres legyen a lepedő. Istenemre, megpróbálok segíteni neked, hogy elégedetté tehesd a vőlegényed és a rokonait. A veszély nagyobb, mint gondolod. Ha Georg von Gressingen azt állítja, hogy a magáévá tett, ez rágalmazásnak vehető, és akár hadjáratot is indíthatnak ellene, ha viszont Bona és Hardwin is megerősíti, akkor vége a jó hírednek. Ezt a szégyenfoltot még a hozományod sem takarhatja el, és a szüleidnek valószínűleg nem marad más választásuk, mint hogy kolostorba küldjenek. A korosodó asszony minden erejével igyekezett rávenni Trudit, hogy beszéljen az édesanyjával. Marie ugyan leszidná a lányát, de gondoskodna róla, hogy a lehető legkisebb bajjal kerüljön ki a történetből. Trudi viszont szilárdan hitt benne, hogy Georg úrfi betartja a szavát, és mihelyt hivatalosan megkéri a kezét, ő elkerüli anyja korholását és a büntetést. Abban ugyanis a barátnőjének igaza volt, hogy erényes lány nem adja oda magát az esküvő előtt senkinek, hanem megvárja, míg az édesanyja a nászágyhoz kíséri. XII. Trudi Hiltrudnál tett látogatásával közel egy időben Georg von Gressingen a marienbergi vár ormán állt, és a várat a várostól elválasztó folyót nézte. Ezután a tekintete a polgárházak és a templomok tetejére siklott, amelyek a Majnától északra elterülő síkságon sorakoztak. Odalent akkora gazdagság halmozódott fel, ami még egy nemest is megszégyenít. A város kereskedői látták el az érsekség lakóit és az érsek udvarát a világ minden tájáról hozott áruval, és nagyon jól kerestek vele. Gressingen ismert néhány kereskedőt, aki a kedvenc lányát arannyal és ékszerrel borítva szívesen hozzáadta volna egy nemeshez. Ő azonban nem sokra értékelte az efféle házasságot, mert az ilyen menyasszonyok aranyához az alacsonyabb rendű munka szaga tapadt, és a házasságból született fiaitól megtagadnák, hogy jelentősebb lovagi tornákon összemerhessék az erejüket a nemesi származású ifjakkal. Ez a veszély fenyegette volna akkor is, ha Michel Adler lányát veszi el, amint erre a bácsikája figyelmeztette. Kibitzstein urának egyáltalán nem volt nemes a családfája, ezért aztán néhány herold ugyancsak fintorogva jelentette volna be a lovagi tornán. Másrészt viszont Michel Adlernek maga Zsigmond császár adományozott nemesi rangot, ezért legfeljebb csak a legjelentősebb lovagi tornákról zárnák ki, amin Gressingen sem vehetett részt meghívás nélkül, makulátlan családfája ellenére sem. A Trudi Adlerrel kötött házasság esetén tehát a gyermekeiket a nemesség bizonyára nem tekintené fattyúnak. Maximilian von Albach megérezte az unokaöccse lelkében felébredt kétséget, és a vállára tette a kezét. – Mit nézel ilyen fürkészőn? A város védműveit vagy a Majnán sikló hajókat? Georg von Gressingen megrázta a fejét. – Egyiket sem. Csupán elgondolkodtam. – Adnék egy guldent, ha tudhatnám, mire gondoltál. De nincs időnk beszélgetni, mert hamarosan a nagyúr színe elé állunk. Ügyelj arra, hogy mit mondasz, vagy hallgass inkább. Nem akarok semmi olyat hallani, ami felingerelheti őexcellenciáját. Gressingen követte a nagybátyját a várba. Hamarosan megérkeztek annak a teremnek az

előterébe, ahol Gottfried Schenk zu Limpurg a kérelmezőket és a látogatókat fogadta. Sokan gyűltek össze, és mivel az udvarmester elsőként a legfontosabb személyeket engedte be, Albachnak és Gressingennek várnia kellett egy darabig. Albach kihasználta az időt, hogy beszéljen az ismerőseivel, ezalatt az unokaöccse irigykedve nézte a jelenlévők öltözetét. Még az egyszerű polgárok is, akik megkapták a kiváltságot, hogy eljöhettek az audienciára, jól szabott köntösben parádéztak. Igaz, hogy az előírások korlátozták a ruhákhoz felhasználható anyagokat, ezt a rendeletet egyébként még a jelenlegi érsek elődje adta ki, ám amit viseltek, az kiváló minőségű volt, és az övékén csüngő erszényekben arany csilingelt. – Átkozott csőcselék, mind úgy viselkednek, mintha Isten velünk egyenrangúnak teremtette volna őket – szitkozódott Albach, amikor az udvarmester néhány kereskedőt vezetett be a terembe. – Szívesen találkoznék velük odakint valahol, hogy megszabadítsam őket az erszényüktől – mormogta Gressingen. Bár a megjegyzést inkább csak magának szánta, a bácsikája figyelmeztetően ránézett. – Nehogy megtedd. A csőcselék azonnal az érsekhez futna, hogy bepanaszoljon. Ha szerencséd van, a nagyúr csupán párszáz zsoldost küld a váradhoz az egyik főembere vezetésével, és bocsánatkérésre, valamint a pénzeszsákok kárának megtérítésére kötelez. Ha nincs, akkor lerohanják a váradat, és felkötnek. Nem, fiacskám, van jobb módja is a meggazdagodásnak. Mivel a polgárok elhagyták a fogadótermet, és az érsek hírnöke odalépett hozzájuk, Albach nem folytathatta. Intett az unokaöccsének, hogy kövesse, és az ajtóhoz ment. Két szolga kinyitotta az ajtót. Georg von Gressingen hamarosan Würzburg hercegérseke előtt állt, aki a frank hercegi címet is magának követelte. Gottfried Schenk zu Limpurg teljes érseki díszben, a terem egyetlen bútorán, egy trónszerű széken ült. Magas férfi volt, erőteljes arcvonásain világosan tükröződött a tisztsége által ráruházott hatalom. Inge a legfinomabb lenvászonból készült, fölötte aranyszegélyű dalmatikát viselt, ezen pedig gazdagon díszített vörös miseruha pompázott. Öltözetét piros kesztyű és cipő tette teljessé. Jobb kezén, méltósága jelképeként, hatalmas aranygyűrű ékeskedett. Jobbjában tartotta az arany, csigaformában végződő pásztorbotot. A fején lévő angyalokkal és kereszt alakú jelekkel telehímzett püspöksüveg még magasabbnak mutatta. Gottfried Schenk zu Limpurg mellett az érsekhez hasonló öltözetet viselő pápai prelátus állt. A miseruhája azonban nem vörös, hanem aranyszínű volt és nem püspöksüveget, hanem lapos, karimás fejfedőt hordott. Az érsekség nagyurai tartoztak még a hercegérsek kíséretébe, a trón mögött pedig beavatkozásra kész fegyveresek álltak. A szolgák a fal mellett némán, szoborként várakoztak a parancsra, ha netán az érsek egy különleges vendégnek széket, esetleg egy kupa bort akar hozatni. Albach és Gressingen nem részesült ebben a megtiszteltetésben. Gottfried úr kezdetben elnézett a fejük felett, később lomha mozdulattal üdvözölte őket. Ugyanekkor a prelátus odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Az érsek többször bólintott, majd végre a vendégeihez fordult. – Isten hozott, Maximilian lovag, és téged is, Georg úr. Mivel ma nagyon sok kérelmező járul elénk, Cyprian Pratzendorfer prelátus fog veletek foglalkozni. Ez nem hangzott túl szívélyesen. Gressingen azon töprengett, vajon a nagybátyja würzburgi érsekkel kapcsolatos reményei nem légvárak-e. Ezután észrevette, hogy a prelátus jóindulatúan, ám egyben fürkészően mosolyog rá. Pratzendorfer fejet hajtott az érsek előtt, aztán intett Albachnak és Gressingennek, hogy

kövessék, és együtt elhagyták a termet. Bementek egy kisebb szobába, ahol több széket is találtak. Egy szolga lámpást hozott, amelyben Gressingen meglepetésére drága és kellemes illatot árasztó viaszgyertya állt, és asztal híján az ablakpárkányra tette. – Parancsolnak az urak bort? – kérdezte. Gressingen igent akart mondani, de a prelátus másként döntött. – Nem. Elmehetsz. A szolga némán meghajolt, majd bezárta maga mögött az ajtót. Pratzendorfer, úgy tűnt, a férfi elhaló lépteit figyeli, és közben nem titkolt haraggal Albachra nézett. – Tisztelt Maximilian lovag, kegyelmed részt vett Fuchsheim-ben egy találkozón, és ott összekülönbözött a házigazdával éppúgy, mint a vendégeivel. Okosabb viselkedést vártam volna kegyelmedtől. – De én... – próbált mentegetőzni Albach, ám a prelátus a szavába vágott. – Isten az égben! Miért kellett rögtön ellenszegülni, ahelyett hogy úgy tett volna, mintha csatlakozna hozzájuk? El kellett volna nyerni a bizalmukat. Azt reméltem, hogy kegyelmed lesz a fülünk az asztaluknál, amire oly nagy szükségünk lenne. Albach végre kezdte megérteni a dolgot. – Arra gondol, hogy kémkednem kellett volna az érsek úrnak? Ez méltatlan lenne egy lovaghoz. – Így bizonyíthatta volna Gottfried úr iránti hűségét. Ezt az alkalmat azonban már elszalasztotta. Imádkozzon, hogy az unokaöccse ügyesebb legyen. A prelátus tekintete Georg von Gressingenre siklott, aki döbbenten hallgatta a szavait, és igyekezett elrejteni az érzéseit. – Kegyelmed, Gressingen, barátkozni fog őexcellenciája ellenségeivel, és gondoskodik róla, hogy bűnös terveik kudarcot valljanak. Ha jól teljesíti a feladatát, beajánlom a birodalom egyik nagyuránál, ami gazdagságot és hírnevet hozhat kegyelmednek. Albach mérgelődött, mert az unokaöccse láthatóan túltett rajta. – Nagytiszteletű uram, még mindig elmehetek Fuchsheimbe, és úgy tehetek, mintha Ludolf lovag oldalán állnék. Ahelyett hogy helyrehozta volna a dolgot, Albach kiváltotta a prelátus nemtetszését. – Már túl késő. Sem Ludolf lovag, sem a Kibitzsteinben ülő kocsmáros nem hinné el, hogy átállt hozzájuk. A prelátus úrnak igaza van, gondolta Georg elfojtva egy gúnyos mosolyt. A nagybátyja túlságosan egyenes ember és képtelen bármilyen színlelésre. Ő viszont mindent megtesz, amit Pratzendorfer Gottfried úr nevében kér tőle. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy így nem kerülheti el a Michel Adlerrel és a lányával való találkozást. Trudi ragaszkodni fog a házassághoz, vagy legalább a kézfogóhoz, és ha Pratzendorfer azt akarja, hogy teljesítse a megbízását, nem ellenezheti ezt, hiszen akkor a bácsikájához hasonlóan ő is elveszítené Michel Adler és barátai bizalmát. Ugyanakkor nem akarta magát olyan családhoz láncolni, amely magára haragította a hercegérseket. Rövid gondolkodás után a prelátus elé lépett. – Kész vagyok kegyelmedet és érsek urunkat szolgálni. Kérem kegyelmedet, hogy ha olyan hazugságra kényszerülök, ami beszennyezi a becsületemet, már most adja meg nekem a feloldozást. Pratzendorfer összevonta a szemöldökét, és kérdőn Gressingenre nézett. A lovag bizonyára nem ok nélkül kéri erre, és nyilvánvalóan nemcsak a jövőbeni bűnökről beszél, hanem a múltbéliekről is. Ez bizonyára Michel Adler lányával kapcsolatos. A prelátus emlékezett a

jelentésekre, amelyekben az állt, hogy Georg von Gressingen az utóbbi időben többször vendégeskedett Kibitzsteinben. Mivel a lovag anyagi körülményei inkább szerénynek mondhatók, Adler lányának jelentékeny hozománya csalogathatta oda. Gressingen nyugtalanul toporgott a prelátus hallgatása miatt. A főpap várt még egy ideig, aztán amikor az ifjú arcáról azt vélte leolvasni, hogy az teljesen a kezébe adja a sorsát, bólintott. – Gyere este velem a kápolnába. Ott feloldozlak valamennyi bűn alól, amelyeket őexcellenciája a hercegérsek nevében kell elkövetned. Gressingen buzgó bólogatása mosolyt csalt a prelátus arcára. Ez a fiatalember jó eszköz lesz, hisz nyilvánvaló, hogy aranyért és rangért hajlandó eladni a lelkét is. Sokkal fontosabb dolgokra is felhasználható, mint néhány, alapjában véve jelentéktelen várúr terveinek kifürkészése. Először azonban elő kell készíteni erre a szolgálatra. – Gressingen úr, az Eminenciás úrnál tett látogatást szándékosan rendeztük ilyen rövidre. Azt a látszatot akartuk kelteni, hogy kegyelmed kegyvesztett lett. Ugyanezért fogja a würzburgi katonaság elfoglalni a birtokát. A vár és a hozzá tartozó föld egykor az érsekség tulajdona volt. Úgy kell tűnnie, hogy Gottfried úr hűségesküt követelt kegyelmedtől, és mivel ezt megtagadta, elvették a birtokát. Pratzendorfer látta, hogy Gressingen összezavarodott, ezért megnyugtatóan felemelte a kezét. – Ne aggódjon. Nem veszti el a birtokát örökre. Visszakapja, sőt a jutalma sem marad el. Ahhoz, hogy bejáratos legyen Fuchsheimhez, Steinsfeldhez, Mertelsbachhoz, Adlerhez és a schöbachi kolostorba, azt kell hinniük, hogy az érsek ellensége. Habár ezt Georg úr is belátta, mégis berzenkedett a lelke az ellen, hogy föld nélküli lovagként éljen, hisz így nagyon is veszít a rangjából a nemesek szemében. Ekkor azonban átfutott valami az agyán. E látszólagos balszerencse előnyére válhat, mert Michel Adler számára így valószínűleg nem lesz megfelelő vő. Mégis megbocsátást fog nyerni, a bűnei alól való feloldozás végül is szabad kezet ad neki. XIII. Kibitzsteinben Trudi gondolatban könyörgött kedvesének, hogy végre jöjjön el hozzá. Nem volt ereje beavatni az édesanyját, inkább továbbra is egyedül próbált úrrá lenni a bánatán. Hiltrud többször is beszélni akart Marie-val Trudiról, de ahányszor barátnője meglátogatta, vagy kocsit küldött érte, mindig lenyelte a mondandóját, és hétköznapi dolgokról fecsegtek. Akármilyen nehezére esett, hogy eltitkolja Marie elől a Trudi miatt érzett aggodalmát, nem játszhatta el a lányka bizalmát. Miközben Marie-val egy kényelmesen berendezett toronyszobában ültek, vízzel hígított bort ittak és süteményt majszoltak a régi időkről beszélgetve, újra és újra végigmérte barátnőiét. Marie ötvenkét éves volt és kissé testesebbé vált. Aranyszőke haja veszített tömöttségéből. Az élete során átélt bajok, nélkülözések néhány mély barázdával nyomot hagytak az arcán. A kora ellenére is még mindig szépasszony volt, akinek sok fiatal a nyomába sem ért. Michelt sem kímélte az idő vasfoga. A háborúkban szerzett sebei, amiket rég elfeledett, megnehezítették az életét. Ezen a napon ő is az asszonyok közé telepedett, és töltetett magának egy kupa felvizezett bort. Az arca komolynak tűnt, és amikor Marie rákérdezett, összerezzent. – Mi bajod van, Michel? Ma nagyon gondterheltnek látszol. Történt valami? Michel mosolyogni próbált. – Ahogy vesszük. Még nem érint minket közvetlenül, de biztos vagyok benne, hogy a würzburgi érsekkel sokat foglalkozunk majd az elkövetkező hónapokban. Pankratius apát és

Fuchsheim panaszt emelt a császárnál, a régi szerződések betartását követelve Gottfried Schenk zu Limpurgtól. Ezzel egy időre távol tarthatják az érseket maguktól. – Helyettük Georg von Gressingent vette elő. Az érsek Würzburgba hívatta, és hűségesküt követelt tőle. Amikor Gressingen ezt megtagadta, elkobozták a birtokát, és mielőtt bármit tehetett volna, az érsek katonái elfoglalták a várát. Míg Marie azért aggódott, hogy a hercegérsek erőszakkal szerez érvényt az akaratának, Hiltrud mélyet sóhajtott. Ez egyáltalán nem jó hír, gondolta. Most már értette, miért nem jött leánykérőbe Georg úrfi. Úgy gondolhatja, hogy birtokát vesztett nemesként már nem látnák szívesen. Szegény Trudi, futott át az agyán. Vajon Michel mindezek ellenére hozzáadná kedvenc lányát? Marie-tól Trudi nem várhatott segítséget és megértést, mert Georg von Gressingen azok közé a nemesek közé tartozott, akiket az asszony mélyen megvetett. – Csodálkozom, hogy Gottfried Schenk zu Limpurg ilyen keményen bánt Gressingennel, míg Ludolf von Fuchsheimnek és Pankratius apátnak a katonai ereje bevetése nélkül küldte el a követeléseit – mondta a várúrnő elgondolkodva. Michel olyan erővel fogta meg a kupát, mintha puszta kézzel akarná összeroppantani. – Gressingen nem birodalmi lovag, ezért nem számíthat a császár védelmére. Láthatóan az érsek nem akarja az egész nemzetsége vesztét, mert a nagybátyjának adta a schwappachi várnagyi címet. – Ez sehogy sem áll össze – vetette ellen Marie. – Szerintem igen. Egyrészt az érsek bizonyítja, milyen komolyan veszi a hűségesküt az állítólagos würzburgi birtokokra vonatkozóan, másrészt azt mutatja, hogy megjutalmazza azokat, akik nyíltan mellé állnak. Maximilian von Albach éppen ezt tette, amikor Fuchsheim várában az érsek mellett szólt és összekülönbözött velünk. Marie felsóhajtott. – Furcsa jutalom az Albach nemzetség számára, hogy az egyik tagjától elveszik a birtokát. Nem túl okos lépés Gottfried úr részéről. – Azt hiszem, a Gressingen elleni támadás figyelmeztetés a makacskodó birodalmi lovagoknak, hogy ne szálljanak szembe a hatalmas würzburgi érsekkel. Lehetséges, hogy leginkább nekünk szánta az intelmet. Végül is mi ketten többször kisegítettük nagyobb összegekkel az elődjét, Johann von Brunnt, amiért tulajdonként vagy zálogként birtokokat kaptunk. Gottfried úr semmissé akarja tenni ezeket a szerződéseket, mondván, az elődjének nem volt joga az érsekség vagyonát elosztogatni. Michel hangjában aggodalom csengett, hiszen jelentős vagyonról volt szó. Ráadásul a szomszéd területeken is voltak zálogbirtokaik, amelyek szintén felkeltették a mohó érsek érdeklődését. Beletörődő mozdulattal folytatta. – Kár, hogy Gottfried úr az elődje barátjának tart, és ezért megvet. Ha beszélhetnék vele szemtől szemben, sok mindent tisztázhatnék. Marie kesernyés gúnnyal elhúzta a száját. – Egy Gottfried Schenk zu Limpurg-féle nagyúr soha nem beszélne veled egyenrangúként, csak úgy, mint birodalmi herceg egy kis lovaggal, aki vakmerően felingerelte. A würzburgi érsekkel nem tudunk békét kötni, hacsak nem találunk olyan barátokat, akik képesek kordában tartani a becsvágyát. – És kik lennének azok? Sem Castell gróf, sem Hohenlohe nem merészelne szembeszegülni Würzburggal. Az érsekséggel folytatott korábbi harcok mindkét családot annyira megviselték, hogy nem kockáztatnak meg egy újabb viszályt. Michel hangja bátortalanul csengett, Marie pedig látta rajta, hogy azon gondolkodik, milyen engedménnyel csendesíthetné le az érseket. Ő viszont nem akart kiadni annyi aranyat, hogy a

végén üres zsebbel nézzenek a jövőbe. – Ha másként nem megy, forduljunk Bamberghez. – Hogy az ottani hercegérseknek kelljen behódolnunk? – Michel keserűen felnevetett, de aztán elgondolkodott, és végül Marie-ra mosolygott. – Van valaki, aki alkalmas szövetséges lenne: „Achilles” Albert, Brandenburg-Ansbach őrgrófja. A würzburgi érseknek nemrég el kellett ismernie az őrgróf zálogjogát Kitzingen városára. Még a zálog összegét is megemelte, hogy a pénzből visszavásárolhassa a püspökség egyéb jogait. – Akkor a mi jogainkat is vegye meg, ahelyett hogy ellenszolgáltatás nélkül követelné. – Marie annyira harciassá vált, hogy a félje elnevette magát. Hiltrud szótlanul hallgatta a pár beszélgetését. Végül is egyszerű gazdasszony volt, aki tudta, hogyan kell jó kecskesajtot készíteni, de a politikával sosem foglalkozott. E pillanatban ennek nagyon örült, mert nyilvánvalóan a politika bajjal jár. Gondolatai Trudi és a Georg von Gressingen iránti szerelme körül jártak. A lehető leghamarabb szerette volna elmesélni a lánynak, milyen nehézségekkel küzd a fiatalember. Igaz, hogy a hír bánatot fog okozni neki, de vigasz is lesz, mert megtudja, miért nem jött el Gressingen Kibitzsteinbe. Mivel azonnal beszélni akart a keresztlányával, megitta a borát, és elbúcsúzott a házaspártól. Marie és Michel annyira elmerült a társalgásban, hogy észre sem vették, mennyire siet, ezért csak biccentettek felé. – Holnap elmegyek hozzád – kiáltotta utána Marie, aztán a würzburgi érsek okozta gondok elterelték a figyelmüket barátnőjükről. XIV. Hiltrud a kertben találta Trudit, aki a testvéreivel, Lisával és Hildegarddal almát szedett. Egy Uta nevű fiatal cseléd segített nekik. Egy nagy létrát használtak, amely nagyon ingott, amikor Trudi felmászott rá. A tizenkét éves, vékony, szeplős, sötétszőke copfos Hildegard felsikoltott, amint a létra kezdett kicsúszni. Hiltrud odalépett, és megtartotta. – Gyere le, akkor jobban oda tudom támasztani a létrát a fához. A legjobb az lenne, ha egy szolga tartaná – mondta a keresztlányának – Hogy a szoknyánk alá lessen, amikor felmászunk. – mondta Uta hetykén. Igaz, hogy hivatalosan nem volt Trudi szolgálója, de a többi feladata mellett ezt a tisztet is ellátta. Hiltrud sajnálta, hogy Marie nem küldte el Trudival a cselédlányt is arra a bizonyos Fuchsheim várába tett útra. Uta vigyázott volna Trudira, és megakadályozta volna, hogy Gressingen ilyen csúf játékot űzzön vele. Amit tett, az méltatlan egy nemes lovaghoz, ezért Hiltrudnak igencsak nehezére esett, hogy rokonszenvezzen vele. Ennek ellenére elfogadta keresztlánya választását, és mindent el akart követni azért, hogy boldog legyen. Eközben Trudi lemászott a fáról, és segített keresztanyjának rendesen a fához támasztani a létrát. Az asszony megrázogatta, hogy lássák, már nem veszélyes, aztán kérdőn körülnézett. – Ki akar felmászni almát szedni? Trudi felfigyelt furcsa hanghordozására. – Anyámnál és apámnál voltál ugye? Van valami újság? – De még mennyire. – Hiltrud azon töprengett, hogy félrevonja-e a lányt, és négyszemközt beszéljen vele, vagy mindenki füle hallatára mondja el, mi történt Gressingennel. Mivel nem akarta feleslegesen felkelteni a többiek kíváncsiságát, az utóbbi megoldás mellett döntött. – Ugye mindnyájan ismeritek Gressingen lovagot – kezdte Hiltrud a mondandóját, és látta, hogy felcsillan Trudi szeme. Lisa kuncogva felelt.

– Természetesen ismerjük Georg urat. Néhányszor a papa vendége volt, de az utóbbi időben nem láttuk. Apa nagyra tartja, de nekem nem tetszik és a mama sem kedveli. – Ugyan, kit érdekel, hogy te kedvelsz-e valakit, vagy sem – vetette oda féltestvérének haragos pillantás kíséretében Trudi, és kérte Hiltrudot, hogy folytassa. A gazdasszony nem volt biztos benne, hogy megfelelően el tudja magyarázni a lányoknak, amit hallott. – Gressingen birtoka korábban az érsekség tulajdona volt, és most az új érsek visszakövetelte. – De hát ezt nem teheti! – kiáltott fel Trudi felháborodva. Hiltrud kissé tanácstalanul felemelte a kezét. – A nagyurak gyakran tesznek olyasmit, amit nem lenne szabad. A világ már csak ilyen. Miközben Trudi Georgért aggódott, Lisa tovább gondolkodott. – Ha a hercegérsek elrabolta Gressingen vagyonát, tőlünk is el fog venni mindent. Trudi leintette, mintha nem érdekelné saját családjának a sorsa. – Szegény Georg úr! Ez rettenetes lehet neki. – suttogta, és sírva fakadt. – Na de Trudi, mi van veled? – kérdezte Hildegard aggódva, ám csupán mogorva kifakadást kapott válaszul. – Hagyj békén! Lisa oldalba bökte a húgát. – Szerelmes Gressingenbe, és arról álmodik, hogy a felesége lesz. Nem értem. Én a világ minden kincséért sem mennék hozzá. Trudi megfordult, és felpofozta. – Te szemét kis dög! Ugyanolyan rossz vagy, mint az anyád. Lisa elsápadt, és sírva elrohant. – Ez nagyon gonosz volt – kiáltott rá Hildegard, aztán elrohant, nehogy ő is kapjon egy pofont. Hiltrud elképedve figyelte a testvérek közötti veszekedést, és feddőn nézett a keresztlányára. – Igazságtalan voltál. Lisa nem tett semmi rosszat, és nagyon neveletlen dolog így emlékeztetni rá, hogy nem a vér szerinti testvéretek. Trudi sértődötten lebiggyesztette az ajkát. Lisa mégiscsak annak a gonosz Hulda von Hettenheimnek a lánya és csúf a jelleme. – Ezt csak azért mondod, mert nem kedveli Gressingent. Isten az égben! Az embereknek különböző az ízlésük. Emlékeztetnélek rá, hogy édesanyád sem lelkesedik érte különösebben. Trudi szinte toporzékolt. – De csak azért, mert Lisa befeketítette őt. A kecsketenyésztő asszony úgy gondolta, hogy inkább Marie véleménye befolyásolta Lisát. Ha a barátnője kedves fiatalembernek tartaná Georg von Gressingent, Lisa lenne az első, aki osztaná a véleményét. Hiltrud felsóhajtott és elindult. – Isten legyen veled, gyermekem! A legjobbakat kívánom neked, de okosan kell viselkedned – mondta végül, ám választ nem kapott. Trudi összefont karral és összeszorított ajkakkal állt a létra mellett, és a semmibe bámult. Minden gondolata Georg von Gressingen körül forgott, és átkozta a hercegérseket, aki megfosztotta kedvesét a birtokaitól, őt magát pedig a gyors házasság lehetőségétől. XV.

A gyümölcsöskertben elcsattant pofon nem maradt következmény nélkül. Trudi egy szót sem váltott azóta a húgaival, a két lányka is kerülte nővérét. Marie és Michel csodálkozott a viselkedésükön, ám amikor kérdezősködtek, mind makacs hallgatásba burkolóztak, ami erősebbnek tűnt a vár védőfalainál is. Marie azonban nem adta fel. Megvárta, amíg Lisa elment a faluba, és Michel Trudival kilovagolt, aztán felsántikált Hildegard-hoz, aki a toronyszobában gyapjút válogatott, és sovány vállára tette a kezét. – Nem akarlak rábeszélni, hogy áruld be a testvéreidet, de bizonyára magad is belátod, hogy ez így nem mehet tovább. Hildegard kissé félve nézett fel az asszonyra, aki mindig saját lányaként bánt vele, habár amint azt a cselédek locsogásából sejtette, ő Michel Adler és a szeretője lánya volt. Marie azonban ezt sohasem éreztette vele, pontosan ugyanannyi szeretetet adott neki, mint Lisának és Trudinak. Hildegard attól félt, hogy csalódást okoz nevelőanyjának, ugyanakkor a nővérei bizalmát sem akarta elveszíteni, ezért szörnyen érezte magát. Marie magához vonta és megsimogatta, anélkül hogy erőltette volna a dolgot. Kis idő múlva a lányka sírdogálva megszólalt. – Mama, nem akarok árulkodni. Azt szeretném, ha mind megértenénk egymást, de Trudi Lisa szemére vetette, hogy nem a testvérünk, és azt mondta, hogy olyan rossz, mint az igazi anyja volt. Bár a közös apa miatt Hildegardnak inkább Trudit kellett volna védenie, de éppen az apja bánt vele eléggé hűvösen. Ő és Lisa gyakran irigyelték nővérüket az apjuktól kapott sokkal több szeretet miatt. Most alkalma nyílt némileg megfizetni ezért, így részletesen elmesélte a nevelőanyjának a Trudi és Lisa közti veszekedést. Marie összeszorította a száját, és még szorosabban megölelte a lányát, és igyekezett féken tartani az érzéseit. Michellel sokáig töprengtek rajta, elmondják-e Lisának származása történetét. Végül úgy döntöttek, hogy megteszik, ne idegenektől tudja meg az igazat. Igaz, nem árulták el neki, miféle bűnöket követett el Hulda von Hettenheim, csak annyit meséltek el, hogy az ellenségük volt, és hogy végül legyőzték. Hulda halálának pontos körülményeiről éppúgy nem számoltak be a kislánynak, mint arról, milyen szörnyű sorsot szánt neki a vér szerinti anyja. Marie-nak fájt, hogy a saját lánya vetette Lisa szemére a származását. Pedig a lányka mindenben tökéletes ellentéte volt anyjának, és Falko von Hettenheimre sem hasonlított semmiben. Ha nem ismerte volna olyan jól Huldát, azt gondolta volna, hogy hat lány után más férfival hált, remélve, hogy fiút szül. Mérges sóhajjal elhessegette Hulda emlékét, és azon tűnődött, hogyan vethetne véget a vitának. Ez nem volt egyszerű, hiszen Trudi nagyon önfejű teremtés és nem enged egykönnyen. Végül elmosolyodott, hogy megnyugtassa Hildegardot. – Köszönöm, gyermekem. Most már legalább tudom, miért viselkednek a lányaim úgy, mintha ősellenségek lennének. – Ez mind Gressingen miatt történt. Lisa azt mondta, hogy ugyanúgy nem kedveli, mint te, mama, Trudi ezért megpofozta. – Szóval Gressingen. – Marie még jobban elkomorodott. Georg úrfi nem az a férfi volt, akit legidősebb lánya férjeként elképzelt, mert Gressingen túlzott büszkeségét lovagi származását illetően nem tartotta jó alapnak a házassághoz. Biztos volt benne, hogy Trudit sok sérelem és megaláztatás érné, ettől mindenképpen meg akarta kímélni a lányát.

– Mama, kérlek, ne mondd meg a többieknek, hogy mindent elmeséltem – kérlelte Hildegard félve nevelőanyját. Szerette a nővéreit, és azért imádkozott, hogy Lisa és Trudi kibéküljenek. Hirtelen megijedt, hogy magára vonja a haragjukat, ha az anyjuk túl szigorúan bánik velük. Marie vigasztalóan megcirógatta a haját. – Ne félj, kicsim. Tőlem senki sem tud meg semmit. Miközben ezt mondta, a szeme sarkából mintha egy árnyékot pillantott volna meg, de amikor megfordult, nem látott senkit. – Ne aggódj, minden rendbe fog jönni – nyugtatta meg a lányát, és elhatározta, mindent elkövet, hogy Kibitzsteinben helyre álljon a béke. Ha ennek az az ára, hogy Trudi nőül menjen Gressingen-hez, akkor támogatni fogja a házasságot. XVI. Uta éppen Trudi hálószobájába igyekezett, amikor észrevette Marie-t és Hildegardot. Kíváncsiságtól vezérelve a falhoz simult, és felháborodva hallgatta ki, hogy a kis fattyú, ahogy magában nevezte Hildegardot, az ő szeretett Trudiját merészelte hibáztatni. Gyorsan elindult az űrnőjéhez. Amikor a várudvarra ért, egy szolgától megtudta, hogy a lány kilovagolt Michel lovaggal. Ismét az egyik szomszédot látogatták meg. Az utóbbi időben Michel egyre többször kereste fel őket, hogy tanácskozhasson velük. Miközben Uta csalódottan visszament a palotába, és munkához látott, Michel Ingobert von Dieboldsheimnél ült, és növekvő dühét próbálta elnyomni. Vendéglátójának apja igazi harci kakas volt, akit gyakorta kellett csitítani, az ifjú várúr azonban legszívesebben kitért a gondok elől. Megint csak a fejét ingatta, mintha nem tudná elhinni, amit Michel elmondott. – Gressingen helyzete nem lehet olyan rossz, mint ahogy azt beszélik. A nagytiszteletű érsek úr bizonyára nem akarja elvenni az ifjú lovag várát, hanem hűségesküre akarja kényszeríteni. Ehhez joga van, hiszen Gressingen vára valamikor Würzburg tulajdona volt, és az érsekség soha nem mondott le a jogairól. Mihelyt ezt Georg úr elismeri, visszakapja mindenét. – Igen, de csak hűbérként és nem allódiumként – vetette ellen Michel. – Nem minden lovag dicsekedhet azzal, hogy kizárólag a császárnak tartozik hűséggel. – A várúr hangjából érződött az irigység. Igaz, hogy a nemzetsége generációk óta birtokolta a várat és a körülötte lévő területet, de kis birodalmukat egykor az egyik würzburgi érsek ajándékozta nekik. Így számolnia kellett azzal, hogy megcsókolva a gyűrűjét, hűségesküt kell tennie Gottfried Schenk zu Limpurgnak. Az apja még megengedhette magának, hogy az akkori érsek, Johann von Brunn egyik vazallusa ellen hadat viseljen és le is győzze. Ő, az új érsek figyelő tekintete miatt, ezt már nem tehette meg. Ingobert von Dieboldsheimet bosszantotta, hogy vendégét nem fenyegette az a veszély, hogy fejet kell hajtania a főpap előtt. Michel Adler, Kibitzstein ura birodalmi lovagként mindig számíthatott az uralkodó segítségére. Pedig csak egy nyomorult kocsmáros ivadéka volt, akit a sors szeszélye emelt erre a rangra. Michel látta vendéglátója arcának rezdüléseit, és elgondolkodott. A maga részéről sajnálta, hogy két évvel korábban meghalt az öreg Ingomar, és ez a fia örökölte a birtokát. A kisebbik fiú, Ingold sokkal bátrabb és tettre készebb volt bátyjánál, és mindig állta is a szavát. – Kegyelmed tudja, mit tesz, Dieboldsheim uram, de ha majd mindnyájunkra rávetül Gottfried úr árnyéka, emlékezzen erre a beszélgetésre. – Michel feladta a reményt, hogy szomszédja csatlakozik hozzá és a többi várúrhoz, akik szembenálltak a würzburgi érsekkel. Legszívesebben alaposan beolvasott volna neki, de ezzel azonnal a hercegérsek oldalára állította volna. Mivel a házigazda nem felelt, Michel felállt és kiitta a borát.

– Mindenesetre köszönöm a bort. Gondolkodjék el a szavaimon, kérem. – Itt éjszakázhatna – marasztalta Dieboldsheim, bár ez csupán udvariaskodás volt, mert a hangja elárulta, hogy azt szeretné, ha szomszédja minél előbb elindulna. Ha Michel Adler maradna, azt a látszatot keltené, hogy szövetséget kötött vele, és Ingobert lovag ezt mindenképp el akarta kerülni. Michel megértette, mire gondol vendéglátója, és azon töprengett, maradjon-e, kellemetlen helyzetbe hozva így Dieboldsheimet a würzburgi érsek előtt. Végül is úgy döntött, nem éri meg a fáradozást az ügy. – Köszönöm a meghívást. Szívesen elfogadnám, de barátokat várok látogatóba, és nem akarom elmulasztani az érkezésüket. – Michel kezet nyújtott szomszédjának. Ingobert lovag megkönnyebbülten rázott vele kezet. – Jó utat kívánok, Michel lovag! – Most már csak a lányomat kell megkeresnem. Tudja, hol van? – Biztosan a feleségem szobájában ülnek. Menjen csak előre, és nyergeltesse fel a lovakat, én szólok Hiltrud kisasszonynak, hogy indulni akar. – Dieboldsheim kényszeredetten elmosolyodott, és kiment a szobából, anélkül hogy körülnézett volna. Michel a férfi után nézett, aztán elindult. Az ajtóhoz menet tekintete végigsiklott a berendezésen. Középen hosszú tölgyfaasztal állt, amelyet nem rögzítettek a padlóhoz, a körülötte lévő székek többségét nemigen használták, hiszen a várúrnak nem volt pénze nagy ünnepségek rendezésére. A terem falait még az öreg Ingomar idejében meszelték ki, mostanra megfeketedett a füsttől. Csupán néhány világos folt árulkodott arról, hogy ott egykor pajzsok, fegyverek és hadijelvények lógtak. Michel nem találta különösebben otthonosnak a várat, de ez az új várúron múlott, mert Ingomar lovagnál mindig jól érezte magát. – Öreg barátom, kár, hogy eltávoztál közülünk – mormogta annál a helynél, ahol korábban Ingomar ifjúkori győzelmének trófeája függött, melyet lovagi tornán szerzett. – Veled szívesebben vészelném át az eljövendő évek viharait, mint a fiaddal. Michel igyekezett elhessegetni komor gondolatait, és kilépett a folyosóra. Az istállóba érve utasította az egyik lovászt, hogy nyergelje fel a lovaikat. Nekidőlt az ajtófélfának, és nézte, ahogy a szolgák teljesítik a parancsát, méghozzá olyan gyorsan, mintha az istállómester korbáccsal fenyegetné őket. Ingobert von Dieboldsheim a nagy dolgokban tétova volt, ám a birtokán zsarnokként uralkodott. XVII. Trudi már megbánta, hogy rábeszélte az apját, hozza magával Dieboldsheim várába. Remélte, hogy elszakadhat egy kis időre a az otthoni rossz hangulattól, és talán megtud valamit Wiburg asszonytól Georg jelenlegi helyzetéről. Ingobert lovag feleségét azonban a saját nemzetségén kívül semmi sem érdekelte. Kizárólag a gyermekeiről beszélt, főként a két fiáról, akiket Trudi neveletlen kis szörnyetegeknek tartott. Miközben a háziasszonyt hallgatta, és csak néha-néha vetett közbe egy megjegyzést, a fiúcskák a ruháját huzigálták és piszkos kezükkel bekoszolták. Közben olyan szörnyen visítoztak, hogy legszívesebben alaposan elpáholta volna őket. Wiburg asszony legkisebb gyermekéről nem lehetett túl sokat mondani, mert a kislány még pelenkás volt, és egy idősebb cseléd gondoskodott róla a vár hátsó részében, hogy a sírása ne zavarja az anyját. Trudi gyorsan rájött, hogy a háziasszony számára a lánya haszontalan teher, míg a fiait istenítette. Trudi akaratlanul is arra gondolt, milyen szeretettel nevelte anyja őt és a húgait. Megvetette ezt a fecsegő asszonyságot, aki épphogy elmúlt harminc, de máris hízásnak indult.

– Olyan hallgatag, kedveském. – Wiburg von Dieboldsheim szerette uralni a beszélgetést, de elvárta, hogy néha megerősítést kapjon. Trudi kényszeredetten elmosolyodott. – Bocsásson meg, Wiburg asszony, de egy jól nevelt lánynak idősebb és tapasztaltabb hölgy jelenlétében nem illik kéretlenül magához ragadnia a szót. – Ez igaz. A lányokat engedelmességre kell nevelni, hogy hűséges és gondoskodó feleséggé váljanak. Válaszával Trudi lehetőséget adott Wiburg asszonynak, hogy előadást tartson a lovagi családból származó lányok kötelességeiről és feladatairól. Mivel elég volt úgy tennie, mintha figyelmesen hallgatná, a lány belemerülhetett saját gondolataiba. Kis idő múlva azonban már nagyon szeretett volna szabadulni a szóáradattól. A szabadulást a házigazda érkezése hozta meg, aki egyetlen pillantással elhallgattatta a feleségét. A tomboló gyerekek is elnémultak, és félve néztek apjukra. Trudi beleremegett a gondolatba, milyen körülmények uralkodhatnak ebben a családban. Az ő szülei valóságos angyalnak tűntek számára. – Atyád vár rád, Hiltrud! Trudi összeszorította az ajkát, mert Ingobert von Dieboldsheim úgy beszélt vele, mint egy gyermekkel. A feleségét és a fiait szóra sem méltatta. Ehelyett megragadta Trudi karját, és felráncigálta. – Csak nem akarod megváratni? Trudi ezt természetesen nem akarta, de nem szerette, ha akarata ellenére elrángatják valahonnan. A lovag azonban olyan nősen fogta, hogy nem tudott szabadulni. Épphogy elköszönhetett a várúrnőtől, a házigazda máris úgy vonszolta végig a folyosón, mint egy engedetlen cselédet. A lány meglepetésére Ingobert lovag nem a lovagterembe vezető lépcsőhöz ment, hanem a torony csigalépcsőjén vitte le. Ide csak néhány lőrésen keresztüljutott be kevéske fény, és az egész olyan sivár volt, mint egy kápolna téli estéken. A lépcsőt sem világították meg fáklyák, az egyetlen zajt, amit Trudi hallott, a lovag léptei keltették. A lépcső egy kis szobába torkollott, ahonnan a kémlelőnyíláson keresztül a környéket lehetett figyelni. A lovag megállt és magához vonta Trudit. A lány érezte az arcán a férfi borszagú leheletét, és a félhomályban is jól látta mohó tekintetét. – Egy csókot, kisasszony, mondjuk útvámként – suttogta nyers hangján. Így kezdődött minden Fuchsheim várában is, és Trudi még mindig szégyellte magát, ha arra gondolt, hogyan végződött. Georg urat szerette, viszont Dieboldsheim iránt csak undort érzett. Dühösen ellökte magától. – Csókolja a feleségét, vagy keressen egy engedelmes cselédet, de engem hagyjon békén! Ingobert lovag újra meg akarta ragadni, de a lány kisiklott a karjaiból, és elrohant a folyosón. Megkönnyebbülésére a férfi nem követte, hanem a toronyszobában maradt. Megnyugodott, és arra gondolt, amit Bona von Fuchsheim pár hónapja nevetgélve mesélt neki. Az apjával ő is járt Dieboldsheim várában, a házigazda egy kihalt folyosón elkapta. Ő azonban védekezés helyett megcsókolta, és hagyta, hogy a férfi fogdossa. Felháborodás helyett Bona nevetett az eseten, és azt mondta, hogy a férfiak már csak ilyenek. Elég arra vigyázni, hogy ne váljanak túlságosan tolakodóvá. Büszke volt rá, hogy felkeltette egy idősebb, magas rangú férfi érdeklődését. Trudi megrázkódott az emlékektől, és még jobban haragudott Dieboldsheimre, amiért emlékeiben a férfi arca elhomályosította Georg lovag arcát. Gressingen tettét most sokkal rosszabbnak látta, mint az valójában lehetett.

Azon tűnődött, hogy Bonának igaza van-e. Minden férfi szabad prédának tekinti a nőket? Rögtön nemmel felelt, hiszen az apja sem más várurak lányai, sem az otthoni cselédek után nem futott. Az apjához hasonló férfihoz szívesen hozzáment volna, és imádkozott Szűz Máriához, hogy Georg von Gressingen a lehető legjobban megfeleljen ennek a példaképnek. Trudi igyekezett közönyös arcot vágni, amikor kiért a várudvarra. Az édesapja már várt rá a felnyergelt lovakkal, és elnézett a feje fölött, mint aki azt várja, hogy a házigazda megérkezzen és elköszönjön tőlük. Ingobert von Dieboldsheimet azonban sehol sem látták, így Michel attól tartva indult útnak, hogy a lovagot hamarosan az ellenség táborában fogja találni. Látogatásának sikertelensége annyira feldühítette, hogy ügyet sem vetett a lányára. Trudit az egyik szolga felsegítette a lovára, és a lány hagyta, hogy az állat szabadon vágtázzon fele, így csillapítva Dieboldsheim iránti haragját. Ingobert von Dieboldsheim is mérges volt, de nem magára, hanem inkább a gőgös lányra, aki oly hidegen utasította el. Pedig tényleg nem akart többet egy csóknál és némi tapogatásnál. Mást nem engedhetett meg magának, pontosan tudta, hogy Kibitzstein ura bármely más apához hasonlóan hadat üzenne neki, ha a lányát magáévá tenné, vagy teherbe ejtené. Ilyesmit csupán Castell gróf vagy a Brandenburg-Ausbachi Hohenzollerek tehettek, akik ugyanúgy a frank őrgrófi cím megszerzésére törekedtek, mint a würzburgi érsek. Dieboldsheim jobban örült volna az érsek uralmának, hiszen egyházi emberként nem alapíthatott dinasztiát. Ráadásul Gottfried úr nem is volt olyan harcias, mint Hohenzoller Albert, akinek Piccolomini bíboros adta az „Achilles” ragadványnevet. XVIII. Alig ért haza Trudi, Uta máris elé rohant a palotából. – Beszélnem kell kisasszonyommal. Sürgős. Mivel a csacsogás volt Uta kedvenc időtöltése, Trudi felsóhajtott, jobb szeretett volna ugyanis visszavonulni és gondolkodni. Tudta, hogy nem térhet ki a fecserészés elől, ezért miután az egyik lovász lesegítette a nyeregből, és megigazította a ruháját, intett a lánynak, hogy kövesse. – Mi történt? – kérdezte, amint beértek a szobájába, és a lovaglóostort a kesztyűjével együtt a sarokba hajította. A cseléd látta, hogy az úrnője mérges, de úgy vélte, a Lisával folytatott vita miatt. Amikor lesegítette róla a ruhát, rögtön a lényegre tért. – Véletlenül hallottam, amikor Hildegard, az a nyomorult fattyú az édesanyja előtt szidalmazta kegyedet. Úgy állította be, mintha kisasszonyom hibája lenne, hogy Lisa így viselkedik kegyeddel. Pedig mindkét fattyú hálás lehetne, hogy Marie asszony örökbe fogadta őket. Ezután hosszabb előadásba fogott, ami lepergett Trudiról, akár a víz. Rég megbánta durva szavait, ám idősebbként túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen a féltestvérétől. Remélte, hogy a kellemetlen ügy valahogy magától rendeződik. Hirtelen elfogta a félelem, mert az anyja úgy szerette Lisát, akár a tulajdon gyermekét, és nem tűrné el, hogy a vér szerinti lánya megsértse, sőt megüsse. Trudi sejtette, hogy össze fog veszni az anyjával, és alapos büntetésre számíthat. Ugyanakkor örült a szíve, amikor elképzelte, ahogy az apja megvédi az édesanyjával szemben. A szülei közti viszályra viszont a legkevésbé sem volt szüksége, úgyhogy, amikor Uta Lisa és Hildegard után Marie-t vette elő, ráripakodott. – Tudod te egyáltalán, mit beszélsz? Marie asszony nemcsak az édesanyám, hanem a te úrnőd is. Ha még egy rossz szót mersz szólni rá, teszek róla, hogy megbotozzanak.

A cseléd rémülten felemelte a kezét, és bocsánatot kért. Ha Trudi nem épp a ruháját veszi fel, látta volna, hogy a lány arcán nyoma sincs a lelkifurdalásnak, sőt inkább megsértődött, mivel a közlésért köszönetét várt. Saját véleménye szerint ő volt az egyetlen, aki teljes mértékben Marie vér szerinti lányának az oldalán állt. Mindenki hajbókolt a várúrnő előtt, és úgy bántak a két másik lánnyal, mintha Trudival egyenrangúak lennének. Minthogy Uta látszólag félénken hallgatott, Trudi igyekezett megnyugtatni. – Nem akarom, hogy verést kapj, de vigyázz, mit beszélsz. Nem akart túl keményen bánni vele, mert kedvelte az ügyes cselédet, de örült volna, ha kevésbé beszédes, és gondolkodna, mielőtt kinyitja a száját. – Kipakoljam a hátsó ládát is? – kérdezte Uta élesen. Úgy gondolta, rosszul bántak vele, és azt akarta, hogy ezt az úrnője is érezze. – Igen, köszönöm – bólintott Trudi jókedvűen, de rögvest meg is bánta, mert Uta elsőként azt a zöld ruhát vette elő, amit Fuscheim várában viselt. Amikor hazaértek, levette, és azon mód piszkosan a ládába dobta. – Csupa kosz! Először ki kellett volna mosni. A hátán barna piszok van, mintha a földön feküdt volna benne, és itt belül valami sötét folt, már teljesen beivódott az anyagba – sápítozott a cseléd, vádlón úrnője elé tartva a ruhát. Trudi összeszorította az ajkát, hogy fel ne sikoltson. A sötét folt nem más volt, mint elveszített szüzességének bizonyítéka, amit nem sikerült rendesen kimosni. Habár szerette Georg urat, és remélte, hogy hamarosan a felesége lesz, mégsem szívesen emlékezett a fuchsheimi erdőben történtekre. Kitépte Uta kézéből a ruhát, és a földre hajította. – Vidd innen, égesd el! Nem akarom többet látni. – De hiszen ez a legszebb ruhája – tiltakozott a cseléd. – Ha a szolgálóm akarsz maradni, meg kell tanulnod engedelmeskedni nekem. Uta nem értette, mi lelte az úrnőjét, de gyorsan rájött, hogy jobb, ha némán végzi a dolgát. Pár percig azon tűnődött, elrejtse-e a ruhát, hogy később felhasználhassa, de letett róla, hiszen ha Trudi rájönne, még dühösebb lenne rá. – A parancsa szerint elégetem, leviszem a konyhába, amikor a szakácsnő és cselédek összegyűlnek a cselédszobában. Ha meglátnák, mit csinálok, biztosan jelentenék Marie asszonynak. – Égesd el titokban, és ne beszélj róla többet. – Trudi elfordult, így a cseléd nem láthatta, hogy a könnyeivel küszködik. Dieboldsheim viselkedése taszította és sértette. Nem sejtette, hogy a férfiak ennyire undorítók lehetnek. Annál jobban vágyott Georg után, és remélte, hogy hamarosan eljön Kibitzsteinbe. Nem zavarta, hogy már nincs birtoka, ahová elvihetné. Végül is ez nem az ő hibája, hanem azé a szörnyű hercegérseké, aki miatt az apja is aggódott. Annyira dühös volt a főpapra, hogy legszívesebben Würzburgba lovagolt volna, hogy megfojtsa a gonoszságáért. Úgy érezte, hogy a szobája falai elveszik előle a levegőt, ezért kiment a folyosóra és elindult a várudvar felé. Útközben találkozott az anyjával. – Trudi, azt hiszem, beszélnünk kell. – Igen, mama! – Trudinak gombóc nőtt a torkába, legszívesebben elbújt volna egy olyan helyre, ahol senki nem talál rá, hogy kisírhassa magát. Fátyolos szemmel igyekezett kifürkészni, mennyire dühös az anyja. Marie asszony azonban komoly volt, sőt kissé rideg. Trudi ettől jobban elbizonytalanodott, mint ha kiabált volna, elfogta a félelem. Igaz, hogy az utóbbi hónapokban sokat vitatkoztak, de a bajai közepette ráébredt, mennyire szereti őt. Most úgy tűnt, eljátszotta az anyja szeretetét.

Marie a saját szobájába vitte a lányát, és intett, hogy üljön le. Ezután két kupába bort és vizet töltött, majd az egyiket odaadta Trudinak. Nekitámaszkodott az asztalnak, hogy kímélje a térdét, és a lányára nézett. Annyira tehetetlennek és sebezhetőnek tűnt, hogy szinte beleszakadt a szíve. – Ha az a kívánságod, beleegyezem a Gressingennel kötött házasságba, amennyiben megkéri a kezed. – Marie szíve szerint nem ezt mondta volna, de a lány nyomorúságos állapota aggodalommal töltötte el. Trudi meglepetten nézett rá. – Tényleg? Beleegyeznél? – A lányom vagy, és azt akarom, hogy boldog légy. Ha úgy veled, Georg úr az igazi számodra, nem állok az utadba. Marie örömteli köszönetét várt, ám Trudi csupán döbbenten bámult rá, és nem úgy festett, mint akinek épp most teljesült a leghőbb kívánsága. – Az hittem, ez minden vágyad – fűzte hozzá Marie csodálkozva. – Igen, akarom. – Trudi most értette meg, hogy nem vár rá büntetés. Ehelyett olyasmit hallott, amire egyáltalán nem számított. Felugrott és átölelte az édesanyját. – Köszönöm, mama. Te olyan jó vagy hozzám, pedig meg sem érdemlem. Szeretem Georg von Gressingent, és szeretnék feleségül menni hozzá. Igaz, nem hasonlítható apámhoz, de hozzá senki sem fogható a világon. – Ha férjhez mész, ne apád mércéjével mérd a férjedet, hanem az irántad érzett szeretetével. – Marie megsimogatta a lánya haját, és átkarolta. – Hiszen szeretlek, gyermekem. Közben eszébe jutott, hogy voltaképpen le akarta szidni a lányát a modortalansága miatt, most pedig saját magát korholta, amiért elgyengült. Trudi sírva kapaszkodott anyjába. – Nem érdemlem meg a jóságodat, mama, mert csúnyán viselkedtem Lisával, ráadásul megütöttem. Annyira sajnálom. – Megmondom Lisának, hogy megbántad a dolgot, meg fog bocsátani. Végül is testvérek vagytok. – Marie lehajolt és homlokon csókolta Trudit. Beszél Lisával, és mivel a lányka nem haragtartó, újra szent lesz a béke. Ami Gressingent illeti, a házi békesség kedvéért szívélyesen fogadja majd.

Második rész Viharfelhők I. Magnus von Henneberg megvető pillantással végigmérte fivére kísérőjét. Úgy tűnt, hogy a férfi összetéveszti egy hölgy lakrészét a haditáborral. Igaz, hogy Peter von Eichenlohnak hívták, ám hanyag öltözetével és ahogyan a széken terpeszkedett, nemigen keltette nemes ember benyomását. Amikor ivott, a bor lecsöpögött a szakállára, és ő nevetett egyedül a saját goromba viccein. Magnus gróf Ottotól tudta, hogy a fickó idegenek szolgálatában kereste a kenyerét. Eichenloh nem bírt különösebben kellemes külsővel. Középmagas, erőteljes alkatú férfi volt. Szögletes, kevéssé vonzó arcát rövidre nyírt, rendezetlen szakáll keretezte. Elisabeth, a gróf hitvese még ellenségesebben méricskélte a vendéget, mint a férje. Nem volt ínyére, hogy a sógora, Otto ennyire nagyra tartja ezt az alakot, aki mellett csupán harctéri ügyessége szólt. A másik két vendég sokkal inkább megfelelt a grófi pár ízlésének. Georg von Gressingen ugyan a würzburgi hercegérsek akaratából elvesztette a várát, mégis ügyelt a külsejére, ahogy ezt a rangja megkövetelte. Ráadásul kellemes beszélgetőpartner volt, aki nem mindig a legalkalmatlanabb pillanatokban nevetett. Mellette az Ottoval egyidős Hardwin von Steinsfeld ült, de ellentétben vele, ő Gressingenről vett példát, és nem a zsoldosról. Magnus gróf az érkezésükkor megfeddte az öccsét, amiért nem oly gondosan öltözött, ahogyan az egy nemeshez illik. Egy polgári származású zsoldosvezér járhatott elhanyagolt öltözetben, de a Henneberg grófi család tagja nem. Elisabeth grófnő kissé közelebb hajolt Steinsfeldhez. – Remélem, az édesanyja jól érzi magát. – Igen – felelte Hardwin buzgón. Mielőtt folytathatta volna, Peter von Eichenloh ismét magához ragadta a szót. – Nem csoda, hiszen atyád halála után Steinsfeld egyedüli ura lett és az is marad a haláláig. Ha férfivá akarsz válni, és nem akarsz vele összetűzni, jobban teszed, ha egy ideig velünk tartasz. Igazi férfit faragunk belőled. A közbeszólásért Eichenloh megvető pillantásokat kapott a házigazdáktól, míg Otto von Henneberg láthatóan nehezen tudta elfojtani a nevetését. Steinsfeldet a környéken mindenki anyámasszony katonájának tartotta, aki Hertha asszony engedélye nélkül még az ámyékszékre sem merészkedett ki. Gressingen is elmosolyodott, Hardwin viszont sértődötten lebiggyesztette az ajkát. Minthogy ama bizonyos erdei délután óta a gondolatai a szépséges Bona von Fuchsheim körül forogtak, és a lány jobban hiányzott neki, mint képzelte, nemigen érdekelte a katonáskodás és a háború. – Biztosan nem csatlakozom a gyilkosaihoz, Eichenloh. – Nem kényszerítelek rá, fiatal barátom – mosolygott udvariasan az ifjú nemes. – Nem képes úgy beszélni velem, ahogy az megillet? – vágott vissza élesen Hardwin. Peter von Eichenloh megvonta a vállát. – Talán akkor, ha megmutattad az édesanyádnak, ki a vár ura. Addig te számomra egy fiú vagy, aki miatt nem teszek lakatot a számra. – Akkor másnak kell megtennie – vágott közbe Gressingen. – Mit? – kérdezte Hardwin zavartan. – Eichenloh száját befogni. Ha ezt megteszed, Steinsfeld, senki sem mer többé fiúnak

nevezni. – Gressingen komoly arccal beszélt, bár magában nagyot nevetett. Senkit sem ismert, aki önszántából összetűzött volna Eichenloh-val. Kíváncsian várta, hogyan menekül ki szorult helyzetéből Hardwin. Mielőtt komolyra fordult volna a helyzet, Magnus gróf ellentmondást nem tűrően felemelte a kezét. – Megállj! A váramban nem tűrök sem verekedést, sem kardpárbajt. Hardwin fellélegzett, miközben Eichenloh legyintett. – Tényleg azt hiszi, hogy egy fiúval kiállnék? Megvető hangja annyira felingerelte Hardwint, hogy legszívesebben kihívta volna párbajra, de tudta, hogy a tapasztalt katonával szemben nincs esélye. Eichenloh ugyan még nem volt huszonhat éves sem, ám több csatában vett részt, mint a jelenlévő lovagok együttvéve. Hardwin azt mondogatta magának, hogy a férfi voltaképpen egy vad gyilkos, akit csak kegyelemből hívnak meg a nemesek asztalához. – Ki ellen vonul hadba legközelebb? Würzburg mellett vagy ellen? Talán a Hohenlohek mellett vagy ellen, esetleg Brandenburg-Ansbach mellett vagy ellen? – kérdezte Gressingen, aki örömmel kötözködött Eichenloh-val. – Ez engem is érdekelne – vetette közbe Magnus gróf, és közben igyekezett kifürkészni vendége arcjátékából a szándékait. Peter úr élesen felnevetett. – Idejében megtudja kegyelmed. Abban biztos lehet, hogy a kardom nem sokáig rozsdásodik a hüvelyében. – Würzburgba kellene mennie, hogy tiszteletét tegye a nagyméltóságú érsek úrnál. Becsüli a harci tapasztalattal bíró férfiakat, így bizonyára megbocsát azért a bizonyos ügyért. – Magnus gróf nem kedvelte ugyan a vendégét, de nem akarta háború esetén a másik oldalon látni. Mivel az északon gazdag birtokokkal rendelkező Henneberg család oldalágához tartozott, kénytelen volt Fulda, Würzburg és Mainz érdekei között lavírozni, miközben saját családjára is vigyáznia kellett. Ez idő tájt Gottfried Schenk zu Limpurg würzburgi hercegérsek szolgálatában állt, ezért igyekezett kideríteni, mennyire haragszik a nagyúr Eichenloh-ra. Otto von Henneberg kíváncsian nézett barátjára. – Én is szeretném tudni, hová megyünk legközelebb. – Nem kíséred el Eichenloh urat, szükségem van rád – szólt közbe a bátyja hallható éllel. Eichenloh felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit, Otto ellenben rárivallt a fivérére. – Megígértem Peter úrnak, hogy mellette maradok. – Ez bizonyára nem örökre szól. A hilgertshauseni nagytiszteletű apácák rám bízták a tulajdonukban lévő Volkach várnagyi tisztét. Azt akarom, hogy te irányítsd a nevemben. – Magnus gróf nem hagyott kétséget afelől, hogy keresztülviszi az akaratát. Végül is ő volt ennek a Henneberg ágnak a feje, és az öccse engedelmeséggel tartozott neki. Otto ökölbe szorította a kezét, és úgy tűnt, nekiront a bátyjának. Eichenloh a vállára tette a kezét. – Ha a fivéred úgy kívánja, hogy átvedd ezt a tisztséget, nemigen tehetsz mást, hacsak nem akarsz vele összetűzésbe keveredni. – Azt nem akarok, de... – hebegte az ifjú, aztán otrombán elkáromkodta magát. A sógornője először elsápadt, azután elvörösödött. – Otto, ilyesmit nem akarok a házamban hallani! Elisabeth asszony megsemmisítő pillantást vetett sógorára, de

Eichenloh-t hibáztatta a fiatalember felháborító viselkedéséért. Magnus gróf elhatározta, hogy alkalmasabb időben beszél öccsével a terveiről, s most ismét Eichenloh-hoz fordult. – Még mindig nem árulta el, kinek az oldalán ragad kardot. Eichenloh szögletes arcán kétértelmű mosoly futott át. – Még semmi sem dőlt el, ezért elfogadom Pankratius apát meghívását, és néhány hetet a kolostor egyik birtokán fogok tölteni az embereimmel. Kegyelmed is tudja, milyen az, amikor a katonák nem állnak senki szolgálatában. Kieszik az embert a vagyonából. Még ha viccnek szánta is a szavait, valamiféle feszültséget keltett a teremben. Elisabeth asszony nyugtalanul fészkelődött a székén. Nem szerette a férfiak beszélgetését hallgatni, de Magnus gróf feleségeként teljesítenie kellett háziasszonyi kötelességét. A házigazda elgondolkodva bólintott. – Pankratius apáthoz megy? Ez nem fog tetszeni Schwarzach tiszteletre méltó szerzeteseinek, mert az apát a schöbachi kolostor ősi jogaikat akarja elvitatni. Ha Schöbachba vonul, azt fogják hinni, hogy Pankratius apát háborúra készül. Magnus kísérlete, hogy Eichenloh-t Würzburg ügye mellé állítsa, nem aratott sikert, a zsoldosvezér ugyanis pontosan tudta, hogy a schwarzachi apátság mögött a würzburgi hercegérsek állt, aki ismét uralma alá akarta vonni a schöbachi apátságot, ezért nevetve legyintett. – Valóban azt hiszi, hogy Gottfried úr olyan szívesen látna, mint kegyelmed gondolja? Még mindig dühös rám az unokahúga miatt. Ráadásul nem is az én hibám volt. Elismerem, hogy nem voltam éppen józan, amikor a kicsike a takaróm alá bújt. Mit tehettem mást, mint megadtam neki, amit kívánt? Olyan furcsán adta elő a történteket, hogy Otto hangosan nevetett, míg Hardwin idegesen kuncogott, mert eszébe jutott a Fuchsheim erdejében lejátszódott jelenet. Még mindig attól félt, hogy Bona apja vagy vőlegénye tudomást szerzett a dologtól, és bosszút akar állni. Gressingen viszont elhúzta a száját. Úgy tudta, hogy Eichenloh a lány apjának haragja elől csak gyors szökéssel tudott elmenekülni. A hercegérsek erre, miután hivatalba lépett, elkobozta a férfi összes Würzburgban lévő birtokát. A lányt hozzáadták az apja egyik vazallusához, aki szemet hunyt a történtek felett, hiszen eléggé kárpótolta a megtiszteltetés, hogy egy magas rangú családdal kerül rokonságba. Gressingen hirtelen Trudira gondolt, akinek az apja nem származott ugyan olyan hatalmas nemzetségből, mint a Schenk zu Limpurg, de a maga módján nagyon is veszélyes volt. Ha Michel Adler, Kibitzstein ura megtudja, mi tett kedvenc lányával, felelősségre fogja vonni. Elisabeth asszony számára a beszélgetés egyre kínosabbá vált, így feddőn nézett férjére. – Ha továbbra is háborúról és politikáról akartok beszélni, keressetek egy másik szobát. Elfáradtam, szeretnék kicsit ledőlni. – Hagyjuk itt a férjét is? – kérdezte Eichenloh célzatosan. Számára a grófné túlságosan erkölcsös és kicsinyes volt, ezért örült, hogy hamarosan ismét a társai között lehet, akik között nem kellett minden szavára ügyelnie. Magnus gróf úgy festett, mint aki elgondolkodott Eichenloh javaslatán, de aztán intett vendégeinek, hogy kövessék. – Átmegyünk a toronyszobába és iszunk még egy korty jó bort. – Egy korty nekem kicsit kevés. A magamfajtának egy kancsóval dukál – kacsintott Eichenloh Ottora. Az ifjú Henneberg kissé elfordult, mert kötelezettséget vállalt barátjánál, de már eldöntötte, hogy bátyja parancsát követve a hilgertshauseni kolostor szolgálatába lép. Ott önállóan

cselekedhet, és nem gyámkodik felette Peter úr. Erre gondolva rájött, mennyire örül bátyja bizalmának. A toronyszobába érve Eichenloh nem törődött a gondolataiba merült Otto gróffal, inkább saját tervei foglalkoztatták. Azon töprengett, elfogadja-e Magnus gróf közvetítését, hogy elnyerje az érsek jóindulatát. Mivel Gottfried úr olyan jogokat követelt, amelyeknek várhatóan csak erőszakkal tud érvényt szerezni, egy hozzá hasonló jó hírű zsoldos van annyira értékes, hogy a nagyúr elfeledje a sérelmeit. Valószínűleg még a würzburgi birtokait is visszaszerezhetné. Amikor azonban elképzelte, hogy újra a saját földjén járhat, ráébredt, hogy ez a lehetőség már nem vonzza annyira. Több mint öt esztendeje szabad ember volt, akinek egyetlen nagyúr előtt sem kellett hajbókolnia, és ezen jó ideig nem is akart változtatni. A birtok és a vár könnyen kolonccá válhat, ami egy területhez és egy hűbérúrhoz láncolja. Tizenöt-húsz év múlva, amikor már öreg lesz ehhez az életmódhoz, a megtakarított pénzéből vásárolhat egy szép birtokot. Feleségül veszi az egyik szomszédja csúnyácska lányát, aki szül majd néhány gyereket. Bizonyára örömmel fog leülni a barátaival néhány kupa bor mellé a régi szép időkről beszélgetve, amikor még egyik csatából vonult a másikba. Ennek ellenére figyelmesen hallgatta, amint a házigazda arról áradozik, milyen előnyökkel jár, ha Würzburg mellé áll. A zsoldos azonban nem mondott rá semmit, hanem letette a boroskupát, és felállt. – Későre jár. Szeretnék korán lefeküdni, mert holnap hajnalban útra kell kelnem. – Már holnap? – Otto von Henneberg csalódottan nézett rá, mert azt remélte, hogy barátja még marad pár napot. Azután rájött, hogy a férfi jelenléte még jobban felbolygatná a vár békéjét. A bátyja és a sógornője Eichenloh-t felkapaszkodott senkinek tartották, habár legalább Magnusnak tudnia kellett volna, hogy nem az, ugyanakkor Peter úrfi sem vette komolyan a grófi párt. Otto látta fivére belső vívódását, és egyfelől örült, hogy gyorsan megszabadul a vendégétől, másfelől nem tetszett neki, hogy a zsoldosvezér nem volt hajlandó bocsánatot kérni a würzburgi érsektől. Ha hadakozásra kerül a sor, fennáll annak a veszélye, hogy Eichenloh az ellenség oldalán fog harcolni. A házigazda ezért még egyszer megpróbált hatni rá. – Javaslom, hogy gondolkodjon el a szavaimon. Eichenloh azonban nem figyelt az ajánlatra, hanem könnyed búcsúval elhagyta az egyszerűen berendezett toronyszobát. Magnus gróf komoran nézett utána, majd Gressingenhez fordult. – Georg úr, megtenné nekem azt a szívességet, hogy az öcsémet elkíséri Hilgertshausenbe, és a nevemben bemutatja a nagytiszteletű Klara von Monheim apátnőnek? Jómagam Würzburgba akarok menni, hogy beszéljek az érsek úrral. Szólok pár szót kegyelmed érdekében is. – Fogadja köszönetemet. – Gressingen megkönnyebbültnek tettette magát, a lelke mélyén viszont nevetett. Nem volt szüksége ugyanis szószólóra Gottfried Schenk zu Limpurgnál. Tekintete az ifjabb Hennebergre siklott, aki láthatóan nehezen birkózott meg az elfogyasztott bor hatásával. – Elkísérem Otto grófot Hilgertshausenbe. Talán az áhítatos nővéreknél egy időre fedelet is találok. – Gressingen úgy mosolygott, mintha örülne ennek az ötletnek, ám rögvest az ajkába harapott, mert eszébe jutott, hogy Hilgertshausen Kibitzstein szomszédságában van. Legszívesebben visszavonta volna a szavát. A vendéglátója azonban már dicsérte szolgálatkészségéért, Otto pedig cinkosan kacsintott rá.

– Azt hiszem, jobban fogjuk magunkat érezni az áhítatos nővéreknél, mint Peter a merev schöbachi szerzeteseknél. Ki tudja, talán egyik-másik nem annyira erényes, mint ahogy mondják. Magnus gróf rémülten nézett az öccsére, és legszívesebben visszavonta volna a parancsát. Soha nem gondolta volna, hogy Otto el akarja csábítani a tiszteletre méltó nővéreket, akik Isten szolgálatának szentelik életüket. Másfelől ez a kijelentés is bizonyította, milyen fontos, hogy eltávolítsa Eichenloh közeléből. A zsoldosvezér nagyon rossz hatással volt az öccsére. Magnus gróf komoran felállt, és Otto vállára tette a kezét. – Remélem, sosem feledkezel meg róla, mivel tartozol a nevünknek. Ha mindenáron asszonyt akarsz, menj a legközelebbi városba, egy bordélyházba. Hagyd békén az apácákat és a cselédeiket! – Természetesen nem felejtem el, szigorú bátyámuram. Otto von Henneberg tekintete elárulta, hogy a fivérét szörnyen vaskalaposnak tartja, aki semmiféle mulatságot nem enged meg. Hála istennek Hilgertshausenben nem fog gyámkodni fölötte, és várnagyként azt tehet, amit akar. – Igyunk az új tisztségedre! Ha az áhítatos nővérek elégedettek lesznek veled, ennek a híre eljut őexcellenciájához is Würzburgba, és akkor megbecsült lovagként léphetsz a szolgálatába. Magnus szavaira az ifjú elhúzta a száját. – Tulajdonképpen egy idő után ismét csatlakozni akartam Peter úr csapatához. A fegyvertársaként nagyobb dicsőségre tehetek szert, mint az érsek katonájaként. Magnus gróf mérgesen nézett rá, de nem szólt semmit. Az öccse annyira csökönyösnek látszott, hogy bármit mond, az verekedéshez vezetett volna. Felemelte a boroskupát, és ivott a fiatalemberre. – Arra, hogy sikeres várnagya légy a hilgertshauseni kolostornak. Nem lesz könnyű dolgod, mert ahogy hallottam, feszült a viszonyuk a szomszédjukkal, Michel Adler birodalmi lovaggal. Okosan és körültekintéssel kell ellátnod a feladatodat. Georg úr ismeri a környéket és a helyzetet. Segít neked, hogy boldogulj. Felszólítóan Gressingenre nézett, aki gyors meghajlással válaszolt. – Ne aggódjon, Magnus gróf! Támogatom a fivérét. Gressingen előre örült annak, hogy rossz fényben tüntetheti fel Michel Adlert, és talán ellene hangolhatja az ifjú Henneberget. Ha harcra kerül sor a kolostor és a birodalmi lovag között, Trudi apjának nem lesz ideje vele foglalkozni. II. Habár Peter von Eichenloh tekintélyes mennyiségű bort ivott, pirkadat előtt felkelt és kiment a kúthoz, hogy megmosakodjon. A hideg víz felfrissítette, és elűzte maradék másnaposságát. Amikor vissza akart menni a palotába, egy alak bontakozott ki a hajnali derengésből. Eichenloh a kardjához nyúlt, de el is elengedte rögtön, amint felismerte a férfit. – Jó reggelt, Quirin! Most akartalak felébreszteni. A kapitányánál fél fejjel alacsonyabb, tagbaszakadt férfi széles mosolyra húzta a száját. – Hallottam, hogy korán indulunk, és nem mondhatom, hogy nagyon bánkódom emiatt. Nem láttak itt szívesen bennünket. Magnus gróf komor ember, ha engem kérdezel. – Nagyon el van telve magától, pedig hercegi rokonaival ellentétben csupán a würzburgi érsek hűbérese. Képzeld, azt akarta, hogy menjek el Gottfried úrhoz, és keressem a kegyét.

Úgy nézek ki, mint aki őexcellenciája talpnyalója akar lenni? Eichenloh nevetve vállon veregette Quirint. Igaz, hogy leghűségesebb embere még azt sem mondhatta el magáról, hogy egy nemes fattya, fegyvermesteri és alvezéri rangját a kis zsoldossereg élén derekasan megszolgálta. Quirin sóhajtott, és szomorúan nézett Eichenlohra. – Azt hallottam, hogy az ifjú gróf nem jön velünk, hanem bátyjauránál marad. Furcsa módon a fegyvermester, aki ki nem állhatta a gőgös nemesifjakat, Otto grófot kedvelte. Így másfél esztendő alatt, míg a fiú velük volt, többet tanított neki a fegyverforgatás művészetéből, mint amennyit egész apródkodása alatt megtanult. Eichenloh megvonta a vállát. – Magnus gróf megtette várnagynak a hilgertshauseni kolostor birtokán. A fiú nem utasíthatta el, hacsak nem akarja magára haragítani a bátyját. – Te megtetted. Előbb apáddal tűztél össze, aztán a nagybátyáddal. Élvezhetted volna a jólétet, de te világgá mentél, hogy a saját lábadra állhass. – Az apámról nem beszélek. A bácsikám minden áron a saját képére akart formálni. Otto más, nagyon közel áll a bátyjához. – Lehet. Ennek ellenére keresztet vetek, ha elhagyjuk ezt a várat. Remélem, nem akarod megvárni a reggeli misét. – Nem, csak el akartam köszönni Ottotól – felelte Eichenloh, és körülnézett. – Hiába vársz rá. Tegnap este annyira berúgott, hogy a szolgáknak kellett bevinniük a szobájába. Nem ébred fel délutánig. – Addig nem akarok várni. Készíts elő mindent az induláshoz. Megkeresem Magnus grófot, és elköszönök tőle. Ne mondhassa rám, hogy nem adtam meg neki a kellő tiszteletet. Hichenloh biccentett Quirinnek, majd elindult. Az alvezér azonban visszatartotta. – Ezek szerint még mindig dühít a szemrehányás, amivel a bácsikád a legutóbbi találkozásotokkor illetett. Gondolod, hogy beváltja a fenyegetését, és feleségül vesz egy fiatal lányt, aki örököst szül neki? – Ez most hogy jutott eszedbe? Ha megteszi, az sem érdekel. Mindketten éljük a magunk életét. – Nem hiszem, hogy megteszi. Tapasztalt ember, aki nem akar azon töprengeni, hogy a fiú az övé-e vagy egy csinos apródé, esetleg egy erős lovászé. Jobb, ha felkészülsz rá, hogy egyszer az örökébe kell lépned. Eichenloh csupán egy legyintéssel jutalmazta Quirin szavait. – Álmodsz. Mindenképpen a váramban akarsz megsavanyodni várnagyként? Hamar megunnád. Nyergeltesd fel a lovakat. Napkeltekor indulni akarok. – Reggeli előtt! – Quirin hangja olyan kétségbeesett volt, hogy a zsoldosvezérből kitört a nevetés. – Reggelizünk útközben egy kocsmában. Jobban fog ott ízleni a kenyér és a bor, mint e falak között. Ezekkel a szavakkal Eichenloh sarkon fordult és elment. Quirin fejcsóválva nézett utána. A kapitánya amennyire tapasztalt volt a harcban, annyira kevéssé tudta megvédeni a jogait a rokonaival szemben. Ahányszor a családjára terelődött a szó, makacs kölyökké vált, aki inkább éhezett, semhogy a terített asztalukhoz üljön. III. Amikor Michel Adler megpillantotta Dettelbach úr várát, önkéntelenül megsarkantyúzta a

lovát. Az úton felhangzó patazaj sok kíváncsiskodót csalt az ablakokba és az ajtókba. A Dettelbachok ismerték Kibitzstein urát, mert Michel a legtöbb árut ezen a környéken vásárolta meg, és nem a saját vára közelében lévő volkachi piacon, amit a würzburgi érsek egyre erélyesebben vont az uralma alá. Ezúttal Michel azonban nem a piacra tartott, hanem a hely birtokosához, Hans von Dettelbachhoz. Trudit is magával hozta, aki máris mohó pillantásokat vetett az árusok pultjaira. Őt, a lányát és Annit több katona védte, utóbbi azért kísérte el őket, mert Kibitzstein kulcsárnőjeként ő tudta a legjobban, mire van szükség. Örült volna, ha Marie is velük tart, de a térde ismét jobban fajt, ezért sem lovagolni, sem rázkódó kocsin ülni nem tudott. Ezúttal Marie tanácsai nélkül kell boldogulnia, gondolta sóhajtva. Amint elvált Truditól és Annitól, két emberét melléjük adta, hogy kísérjék el őket a vásárlásra. Ő maga a többi katonával a vár felé indult. Két szolga eléjük szaladt, és elvette tőle a gyeplőt. Michel leszállt, és igyekezett megmozgatni elgémberedett tagjait. A hosszú lovaglás elfárasztotta, lassanként már érezte az öregedés jeleit. Ezekben a nehéz időkben azonban nem hagyhatta el magát, hiszen a fia, Falko még túl kicsi volt ahhoz, hogy átvegye a várúri teendőket. Ráadásul Heinrich von Hettenheimnél volt, hogy annak legkisebb fiával együtt nevelkedjen, tehát csak két-három év múlva fog hazatérni. Michel kihúzta magát és a palota kapujához lépett. Megkönnyebbült, amikor Hans von Dettelbach a lépcső alján fogadta, ez a gesztus reményt keltett benne, hogy a látogatása sikerrel járhat. – Isten óvja, Hans úr! Örülök, hogy jó egészségben látom – köszöntötte Michel a házigazdát, habár úgy látta, hogy legutóbbi találkozásuk óta a férfi megöregedett és roskataggá vált, pedig Hans lovag alig volt idősebb nála. – Isten hozta, Michel uram! – Hans lovag hangja erőtlenül csengett, és amikor elindult felfelé a lépcsőn, a férfi megbotlott. Michel még időben meg tudta tartani, amit vendéglátója szuszogva köszönt meg. – Nemrég nagyon beteg voltam, azóta sem nyertem vissza az erőmet. – Majd rendbe jön – próbálta bátorítani Michel. – Adná isten, de azt hiszem, már nem sokáig húzom. Nem ízlik a bor sem, bár megiszom, és az oldalam úgy szúr, mintha tőrt forgatnának benne. Hans von Dettelbach annyira lehangoltnak tűnt, mint aki tényleg attól tart, hogy hamarosan vége az életének. Michel ezért még jobban sajnálta, hogy Marie nem tudta elkísérni. A felesége sok gyógynövényt ismert, és hatásos orvosságokat készített belőlük. Talán Hans lovagnak is főzött volna valamilyen teát, vagy legalább ajánlott volna néhány növényt, ami enyhíti a szenvedését. Vendéglátója a palotába vezető úton végig Michelre támaszkodott, és nem a nagyterem felé vezette vendégét, hanem egy kis szobába, amelynek az ablaktáblái zárva voltak. A mennyezetről lógó, halványan világító faggyúlámpa tükrözte a várúr kedélyét. Egy középkorú cseléd takarót terített Hans lovag csontos vállára, egy másik, alig több tízévesnél, egy kancsó gőzölgő italt és egy kupa bort hozott. A kislány letette az edényeket az egyszerű asztalra, meghajolt és kisietett. A cseléd segített urának leülni, és gondosan betakarta, hogy az ablakréseken át beáramló huzat meg ne ártson neki. Ezután megkérte Michelt, hogy ne fárassza ki túlságosan Hans lovagot, majd elhagyta a szobát. Michel megvárta, amíg egyedül maradnak, aztán felemelte a kupáját. – Kegyelmed egészségére, Hans lovag! – Bár viszonozhatnám, de a főzet, amit innom kell, inkább lónak való, mint embernek.

Szörnyű az íze. – Legyűrve undorát, Dettelbach a szájához emelte a kupát, és belekortyolt az italba. Michel kamilla, zsálya, édeskömény és menta illatát érezte. Bár nem érdekelte különösebben a gyógynövények hatása, néhány dolgot megtanult, amikor Marie-nak vagy a kecsketenyésztő asszonynak keresett füveket. A házigazda által fogyasztott keveréket ismerte. Ha ez nem segít rajta, akkor egy nagy tudású orvos sem képes rá. A helyzetet látva Michel úgy dönti itt, hogy mellőzi a szokásos udvariassági formulákat, és rögtön a tárgyra tér. – Hans lovag, kívánom, hogy sok évig jó egészségben kortyolhassa a bort, mint a régi időkben, amikor vacsora közben vidáman beszélgettünk itt vagy Kibitzsteinben. Talán akkor kedve támad hozzá, hogy megházasodjék és továbbvigye a nemzetségét. – Még egyszer megházasodni? Nem, barátom, azok az idők már elmúltak – felelte Dettelbach gyengén. Michel a vállára tette a kezét. – Kegyelmed a nemzetsége utolsó tagja, ha nem házasodik meg, nem lesz örököse, aki igényt tarthatna erre a vásárhelyre és a többi birtokára. Ebben az esetben viszont jogában áll eladni vagy átörökíteni a saját választása szerint. Hogy őszinte legyek, ha nincs vér szerinti örököse, szeretném birtokba venni ezt a helyet, ha már kegyelmed eltávozott. Dettelbach ingerült lett. – Be akar állni az úgynevezett barátaim vagy távoli rokonaim sorába, akik idejönnek, hogy hagyjam rájuk mindenemet? Michel békítőén felemelte a kezét. – Nem akarok semmit ajándékba kapni. Az életben mindennek megvan az ára. Mondja meg, mennyiért adja el vagy zálogosítja el nálam, azzal a joggal, hogy a halála után a tulajdonom lesz. A pénzzel kényelmes életet élhet. – Kényelmes élet? Most, hogy megöregedtem, beteg vagyok, és az egész bensőm fáj? Nem, Michel úr, nem éri meg pénzt költeni erre a nyomorult testre, ami még ehhez a világhoz köt. Már alig várom, hogy meglássam a mennyországot. Hans von Dettelbach komoran nézte a kancsót, ami a gyógyitalt rejtette. – Ehhez nincs szükségem pénzre. A füvek az út mellett nőnek, a cselédek összegyűjtik. Az ajánlata bizonyára szívből jött, de egy fogatlan kutya már nem rág csontot. – Akkor a kapott pénzt adományozza az egyháznak, hogy a kegyelmed és a nemzetsége lelki üdvéért imádkozzanak – javasolta Michel. A beteg felemelte a fejét. – Jól beszél, Michel úr! A lelki üdvünkről sosem feledkezhetünk meg. A pénzt szétoszthatnám a környék kolostorai között, sok értem mondott misére elég lenne. Talán építtethetnék egy templomot, vagy alapíthatnék egy kolostort. Ez segítene gyorsan túljutni a tisztítótűzön, és élvezhetném a paradicsom békéjét. – Akkor megegyeztünk! – örvendezett Michel, ám a házigazda megrázta a fejét. – Ez nem megy ilyen gyorsan. Mielőtt döntök, beszélni akarok a prédikátorommal. Jöjjön vissza egy hét múlva, akkor válaszolok. Michel látta, hogy nem érhet el többet ennél a félig beleegyező válasznál, ezért kiitta a borát. – Eljövök, Hans lovag, és akkor, Isten segedelmével, megegyezünk. – Isten segedelmével – Dettelbach megitta az italát, és felállt. Egy pillanatig láthatóan azon tűnődött, kikísérje-e a vendégét az udvarra, de aztán leeresztett vállal némán elcsoszogott. Michel a férfi után nézett, és beleremegett a lelke, hogy mi lett a mindig jókedvű Hans lovagból. Ugyanakkor sajnálta, hogy a vásárhely megvételét nem tudta most azonnal

elrendezni. A Dettelbach birtok annyira megnövelné a hatalmát, hogy bátran szembeszállhatna a hercegérsek követeléseivel. IV. A vásári forgatagban Trudi egy időre elfelejtette Georg von Gressingen miatti szerelmi bánatát, és csillogó szemekkel nézte a sok árut. Az apjától szép összeget kapott a vásárlásra. Előbb azonban hagyta, hogy a kulcsárnő megvegye, ami kell. Csak miután Anni befejezte a vásárlást, és az árut a fogadóba vitette, ahol a lovaikat is hagyták, húzgálta meg a ruhája ujját. – Megnézzük még egyszer a kelméket? Anni a homlokát ráncolta. Trudinak ugyanis bőven volt ruhája. Marie már megfeddte a lányt öltözködési mániája miatt, ám Michel csak nevetett, és azt mondta, ne vegye el a lánya örömét. Ez feszült hangulatot teremtett a házaspár között, így Anni attól tartott, hogy veszekedés tör ki, ha Trudi újabb ruhákhoz vásárol kelméket. A kulcsárnő sokszor eltöprengett azon, miért nem ért egyet Marie és Michel annyi mindenben épp a közös lányukkal kapcsolatban, akit mindketten szívből szerettek. Amiben az anya szigorú lenne, abban az apja még Anni szerint is túlságosan lazán fogta a gyeplőt. Trudi türelmetlenné vált Anni hallgatása miatt, és a két kelmekereskedő pultjához húzta a kulcsárnőt. A lánynak jó szeme volt a minőségi áru megtalálásához, rögtön kiválasztott egy világoszöld flandriai gyapjút. – Ugye milyen szép? – lelkendezett Trudi csillogó szemekkel. – Igen, szép és drága. Emlékeztetnélek rá, hogy alig két éve kaptál egy hasonló színű ruhát – morgott Anni, aki úgy gondolta, hogy a lányka túlságosan könnyelmű. Igaz, hogy a kulcsárnő igyekezett anyának és lányának egyaránt kedvezni, e pillanatban azonban hajlamos volt teljesen Marie oldalára állni. Trudi nevetgélve felelt. – Nem nekem lesz, hanem Lisának, és abból a kékből is vennék pár rőföt Hildegardnak. Anni fellélegzett. Láthatóan Trudi belátta, hogy igazságtalan volt, és ki akarta engesztelni a húgait. Elhatározta, hogy beszél Lisával, hogy megfelelően fogadja a békeajánlatot. Hildegard miatt nem aggódott, a kislány nem haragtartó, és boldog lesz, hogy kap egy ilyen gyönyörű kelmét. Elismerően bólintott Trudinak. – Örülni fognak, de ha már a húgaidnak veszel kelmét, magadnak is válassz néhány rőfnyit. Alika bizonyára varr belőle olyan ruhát, amit Fuchsheim várában az esküvőn viselhetsz. Talán nem akarsz a barátnőd, Bona előtt új ruhában parádézni? – Annyi pénzem nincs – felelte Trudi kissé szomorkásán. – Hildegardét majd kifizetem abból a pénzből, amit édesanyád adott nekem. Nézd ezt! Jó lenne az esküvőre, nem? – Anni egy ezüstcsillagokkal kihímzett kék anyagra mutatott. – Nagyszerűen állna neked – fűzte hozzá olyan büszkén, mintha ő lenne a lány anyja. – Tényleg nagyon szép. – Trudi végighúzta az ujját a kelmén, és elképzelte, hogy nézne ki benne. Mivel Fuchsheim és Gressingen nagybátyja, Maximilian von Albach rokonok voltak, azt remélte, hogy kedvese is eljön az esküvőre. Georg úr nincstelen lovagként bizonyára szégyellte megkérni a kezét az apjától, de az ő hozománya elég nagy ahhoz, hogy új otthont teremtsenek. A szülei elmondták, hogy megkapja Windachot, igaz, hogy a vár kicsi, de elegendő föld és két falu tartozik hozzá, így jómódban élhetnének. Közben Anni intett a kereskedőnek, aki egy másik vevővel társalgott, rámutatott az ezüstkék anyagra, és alkudni kezdett. Igaz, hogy szeretett volna néhány rőföt venni belőle, de nem akart túl magas árat fizetni érte.

A férfi panaszkodott, hogy nehéz idők járnak, aztán olyan árat mondott, amire Anniból kitört a nevetés. – Ezért a pénzért a volkachi piacon háromszor ennyi, jobb anyagot kapok. – Azt csak hiszi. Nézze a ragyogó színét, nemes hölgy. Ezt a kelmét szinte kegyednek szánták. – Bár a kereskedő Anni öltözékéből látta, hogy az egyik vár magas rangú szolgálója, hogy hízelegjen neki, úgy beszélt vele, akár egy nemesasszonnyal. A kulcsárnő csak nevetett rajta. – Tartsd meg a szép szavakat másnak. Ennyit fizetek érte. – Néhány érmét tett a bal tenyerébe. – Ki akarsz rabolni? Ezen a vidéken ennyi pénzért gyapjút kapsz, de flandriai kelmét soha! – kiáltott fel a kereskedő felháborodottan. Válasz helyett Anni még két érmét rakott a kezébe. – Ez az utolsó ajánlatom. A férfi meredten bámulta a pénzt. – Még kettőt, és viheted. – Egyet. – Anni hozzátett még egy érmét. A kereskedő némi átkozódás után elővette a rőföt, hogy lemérje az anyagot. Amikor azonban az ollóval le akarta vágni, Trudi megragadta a karját. – Nem kevés ez egy kicsit? – Látta, hogy a férfi a mérőrudat mindig egy kicsit hátrább csúsztatta. – Jól figyeltél – dicsérte Anni a lányt, és visszarakta az erszényébe a pénzt, miközben szúrósan nézett a kereskedőre. – Nem hagyjuk becsapni magunkat. Van más kelmekereskedő is a piacon. Úgy tett, mintha el akarna menni, a férfi azonban visszatartotta. – Toldd meg még egy érmével, és tiéd a kelme. – Megjutalmazzalak a csalásért? Hívom a vásári felügyelőt, ő majd ellenőrzi, megfelel-e ez a rőf a dettelbachi mértéknek. Azt hiszem, kissé rövid. Mielőtt Anni beválthatta volna a fenyegetését, a kereskedő lemérte a kelmét, sőt még egy arasznyival többet is adott. – Elégedett vagy, asszonyság? – kérdezte szemrehányóan. Anni bólintott és figyelte, amint az olló végighasít az anyagon. Trudi, látva a történteket, arra számított, hogy a másik két kelménél is hasonló fog történni. Mivel Anni és a kereskedő is tudta, mit várhat a másiktól, gyorsan megállapodtak. Nem sokkal később elhagyták a piacot, és elindultak a fogadó felé. Anni vitte a kelméket, és nagyon elégedett arcot vágott. Trudi csodálkozva mosolygott rá. – Sosem láttam még ilyen harcias alkut. Azt hittem, a kereskedő végül semmit sem ad el nekünk. Anni kacarászott. – Nagyon makacs ember. Soha ne higgy egy hízelgő kalmárnak, és még kevésbé olyannak, aki az állítja, hogy éhkoppra jut! Mind megpróbálja rászedni a vevőket, hogy még jobban meggazdagodjon. Ez azt jelenti, hogy nagyon kell figyelni, és néha le kell mondani a vásárlásról. Annál jobban örülök, hogy minden jól végződött. Lisa rajongani fog ezért a zöld kelméért, te pedig kapsz egy ruhát, amiben minden lovag szeme megakad majd rajtad Fuchsheim várában. Ki tudja, talán az egyikük neked is megtetszik. – Gressingenhez megyek feleségül. Megígérte, hogy apámtól megkéri a kezem. – Trudi olyan nyomatékkal ejtette ki ezeket a szavakat, hogy a kulcsárnő nem szólt rá egy szót sem.

Trudi láthatóan a fejébe vette, hogy a daliás, hízelgően udvarias fellépésű lovaggal lép frigyre, és csak akkor mond le erről, ha kíméletlenül kitépik a szívéből. Anni úgy vélte, hogy Gressingen nem nyerheti el Trudi kezét, és félt attól a naptól, amikor a lányka erre ráébred. Hogy elterelje a figyelmét, a fogadó cégérére mutatott, amely egy patakot és borosserlegeket ábrázolt, holott a legtöbb vendég csak bőr– vagy fakupában kapta az italát. – Jólesne egy korty bor és egy szelet sült. – Nekem is. Vigyük be a holmikat a szobánkba, frissítsük fel magunkat, aztán megnézzük, milyen ételük van – felelte Trudi olyan vidáman, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Amikor beléptek a söntésbe, Anni kiválasztott egy sarokasztalt, Trudi pedig követte. Alaposan belemerültek az új ruha szabásának megvitatásába, úgyhogy a szomszéd asztalnál ülő férfiakat csak akkor vették észre, amikor már ők is helyet foglaltak. A parancsnokukkal üldögélő katonák voltak, olyan emberek, akiknek mindenki inkább kitért az útjából. Mivel nem lármázlak, Trudi nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy másik asztalhoz telepednek le. Egy zömök, világosszőke hajú katona rájuk pillantott, ám rögvest visszafordult a társaihoz, és az asztalra csapott. – Ha még sokáig kell várni az ételre, szájon vágom a fogadóst. A kapitány, aki a ruházata alapján nemesembernek tűnt, nevetve leintette, és odaszólt a szolgálónak. – Még egy kancsó bort, de a legjobból. – Mindegyik borunk jó – felelte a legfeljebb tizenkét éves cselédlány. A hat férfi harsányan nevetett. A nemes tovább beszélt a gyereklányhoz. – Akkor hozz abból, ami neked a legjobban ízlik. A cseléd olyan gyorsan elszaladt, mintha félne a katonáktól. A pincébe menet az egyik vendég kívánságára kinyitotta az ablakot, hogy több fény áradjon be. Trudi így láthatta, hogy a kapitány kabátja több helyen elszakadt, és kilátszott a bélése. A nadrágja is koszosnak tűnt, mintha a gazdája abba törölte volna bele a zsíros kését. Trudi, aki a férfit összehasonlította kedvesével, és természetesen sokkal különbnek találta Gressingent, elfintorodott. A férfi ugyan nemesnek látszott, de eléggé szegényesen festett. Ráadásul az arca túl szögletes volt, és olyan durván beszélt, akár egy kocsis. Kissé utálkozva elfordult az elhanyagolt öltözetű lovagtól, és elvette a szolgálótól a felé nyújtott boroskupát. – Mit képzelsz? Az uram bort rendelt, nekünk kell először hoznod – rivallt rá a világosszőke hajú. A szolgáló merev tekintettel kiszaladt mellettük a söntésből, és hamarosan egy tál sülttel, némi sóval és egy nagy kenyérrel tért vissza. – Végre itt az étel – mondta az iménti férfi, és utána akart nyúlni. A kislány azonban kitért előle, és letette a fatálcát Trudi és Anni elé. – Egészségükre! – Az ördögbe is! – Abban a pillanatban, amikor Trudi el akarta venni a kenyeret, a zömök férfi felugrott, és mindkét öklével az asztalra csapott. – Átkozott kocsmáros, mi voltunk itt előbb, minket kell először kiszolgálnia! A kis cseléd elsápadt és remegett, közben a fogadósra nézett, aki háttal nekik egy másik vendéggel beszélt. Nyilvánvalóan a gazdájától jobban félt, mint a katonáktól, mert visszahőkölt ugyan, de nemet intett. – A kisasszony már ma reggel megrendelte az ételt, ezért volt kész, amikor megérkeztek. Kegyelmetek sültjét is hozom rögvest. A férfi elvörösödött a dühtől.

– Ezt nem hagyjuk annyiban! Vagy rögtön megkapjuk az ételünket, vagy... Mielőtt Trudi bármit szólhatott volna, ott termett, elvette a tálcát és letette a kapitánya elé. A két kibitzsteini katona, akik Trudit és Annit kísérték, láthatóan kényelmetlenül érezték magukat a túlerő láttán, de meg akarták védeni uruk lányát. – Tedd vissza az ételt oda, ahonnan elvetted – parancsolta az idősebbik, erős és ráncos arcú katona, miközben keze kihívóan kardja markolatán nyugodott. A világosszőke férfi kirántotta a kardját, ám a kapitánya megragadta a karját. – Ugyan, hagyd, Quirin. Mondják azt rólunk, hogy hatan nekiestünk két derék katonának, ráadásul egy tál sült miatt? – gúnyosan meghajolt Trudi előtt, és visszatette a tálcát az asztalukra. A lány biccentett, és jó étvággyal nekilátott a falatozásnak, mintha mi sem történt volna. A katonákat nem is méltatta további figyelemre. Peter von Eichenloh-nak tetszett, hogy nem rémült meg, és azon tűnődött, kezdeményezzene beszélgetést, hogy megismerkedhessenek. Hiszen kivételesen bájos és büszke lány, akit derékig érő borostyánszínű haja még szebbé tett. Végül azonban alig észrevehetően megvonta a vállát. A nemes kisasszonyokból, különösen a Trudi korabeliekből már elege volt. Először fennhordják az orrukat, mintha minden férfi csupán porszem lenne a lábuk alatt, aztán meg rögtön férjhez akarnak menni. – Nem, köszönöm. Semmi szükségem egy feleségre a következő években – mormogta, miközben visszaült az emberei közé. A szeme sarkából látta, hogy a kisasszony kísérői is leültek, önkéntelenül megnézte a címerüket. A környéken egyetlen nemest sem ismert, akinek egy kövön ülő madár lett volna a címerpajzsán. A madár nem sast vagy sólymot formázott, inkább hasonlított egy bíbicre. Ezután már nem volt nehéz felismerni. Zsigmond császártól egy birodalmi lovag kapta meg hűbérként Kibitzstein várát. Gyermekként tréfálkozott azon, hogy a „sasból bíbic” lett, habár a várat eredetileg nem a madárról nevezték el. Eichenloh azonban úgy vélte, hogy az írnok kihagyott egy „e” betűt az okirat kiállításakor. Eszébe jutott, mennyire szidalmazta a nagybátyja, amikor elhagyva családja nevét, szűkebb hazájának egyik erdejéről nevezte el magát. Keserű gondolatai bizonyára kiültek az arcára, mert az imént még dühöngő Quirin megtöltötte borral a kupáját, és elé tolta. – Űzd el, bármire is gondolsz, egy kupa jó borral. – Igazad van, Quirin. – Eichenloh száműzte gondolataiból a rokonait, és egy hajtásra kiitta az italát. – A bor tényleg jó. Nem akarják megkóstolni, kisasszony? – Odanyújtotta Trudinak a kancsót, de a lány átnézett rajta, mintha levegő lenne. – Ha nem, nem – mérgelődve, hogy a lány elutasító viselkedése ennyire bántja, hátat fordított, és annyira teletöltötte az emberei kupáját, hogy bor majdnem az asztalra csörgött. – Ránk, barátaim! A további sikereinkre! – Rá is férne kegyelmedre, akkor talán megengedhetne magának egy új köntöst. – Trudi nem tudta, mi indította erre a gúnyos megjegyzésre, de meg akarta mutatni ennek a bárdolatlan alaknak, hogy egy Adlert nem félemlíthet meg egy efféle alak. Eichenloh emberei nevettek, habár még szegényesebben voltak öltözve, mint a vezetőjük. A férfi hasonló válasszal akart előrukkolni, ám mielőtt eszébe jutott volna valamilyen találó megjegyzés, a cseléd meghozta a sültet és a kenyeret. – Egészségükre! – mondta a kislány remegő hangon. A cseléd láthatóan félt, hogy felingerli a katonákat, akik általában összetörték a berendezést, ha valami nem volt ínyükre.

Ugyanakkor mérges volt a kapitányra, amiért Trudi kisasszonyt piszkálta, hiszen a családja gyakori vendég volt náluk, és nem fukarkodtak a borravalóval. Ha a lovag megjelenik az embereivel, és megbünteti a férfit, aki megsértette a lányát, az egész ivó lomhalmazzá válhat. Eichenloh katonáit nem érdekelte, milyen benyomást tesznek a cselédre és a többi vendégre, gyorsan nekiláttak az evésnek. Quirin, aki még mindig bosszankodott amiatt, hogy Trudit előnyben részesítették, folyvást az asztaluk felé pillantgatott. A nőket kísérő katonáktól nem ijedt meg, egyedül is elbánt volna velük, ezért gunyorosan a nemes kisasszonyra emelte a kupáját. – Jöjjön, igyon Eichenloh és derék embereinek egészségére, ezzel tartozik nekünk. – Egy szakadt köntöst viselő lovagnak és nyomorúságos katonáinak semmivel sem tartozom – csattant fel Trudi. – Egy magafajta nem nevezhet bennünket nyomorúságosnak vágott vissza Quirin, aki a többiekkel együtt egyre mérgesebb lett. A szitkozódó szavaknál azonban nem mentek tovább. Eichenloh hamar lecsendesíthette volna embereit, ám ehelyett kényelmesen a falnak támaszkodva falatozta a kenyeret és sültet, jókat nevetve a katonák időnként goromba tréfáin. A kibitzsteini vitézek fészkelődtek a padon, de a sértő szavak ellenére is ódzkodtak attól, hogy elsőként támadjanak. Trudi összeszorította a fogát, nehogy olyasmit mondjon, ami még egy férjes asszony száját sem hagyhatja el, nem is beszélve egy hajadonról, és némán evett tovább. Mivel sehogy sem tudta leküzdeni a haragját, gúnyosan utánozni kezdte Eichenloh viselkedését. Anni rendre utasította. – Kisasszony, nem tud rendesen viselkedni? – Dehogynem, csak alkalmazkodom a disznókhoz, akik ma körülöttünk röfögnek. Ez már túl sok volt Quirinnek, felugrott, akár egy felingerelt bika, hogy pofon vágja a sértegető kisasszonyt, a kapitánya azonban visszanyomta a padra. – Hagyd! Ha a te lányod lenne, a térdedre fektethetnéd, hogy elverd, de nem az, így nem a te dolgod, hogy a neveletlen idegent jó modorra tanítsd. – Inkább kegyelmeddel és a többiekkel kellene kezdenie – kötözködött tovább Trudi, közben úgy csámcsogott, mint Eichenloh egyik embere. Az idegenek ugyan Anninak is nagyon ellenszenvesek voltak, de ezen túlnőtt a szégyen, amit Trudi viselkedése miatt érzett. Jól nevelt kisasszonynak megvetéssel kellene kezelnie az effajta embereket és nem úgy viselkedni, mint egy részeg piaci kofa. – Örülj, hogy édesanyád nem lát – súgta abban a reményben, hogy a lány elcsendesedik, ám nem így történt. Marie messze volt, és Trudi élvezte, hogy köszörülheti a nyelvét a katonákon. Feltételezte, hogy a kapitány egy elszegényedett lovag fia, aki a lován, a kardján és szerencsés esetben a felszerelésén kívül mást nem örökölt. Sokan közülük felfogadtak néhány útonállót, aztán a viszálykodó várurak egyikének szolgálatába álltak zsoldosként. A kinézete alapján a férfi nem lehetett túl sikeres katona, Trudi kíváncsi volt rá, vajon egyáltalán ki tudja-e fizetni számláját. V. A Hans von Dettelbachhal folytatott beszélgetés után Michel is bevásárolt a piacon, aztán a fogadóba ment. Az őt kísérő négy fegyveres szorosan mögötte haladt, és körülhordozták tekintetűket, így hangsúlyozva éberségüket. A megvásárolt holmikat két helyi szolga hozta, akik az áru szállításából éltek. A fogadó előterében leraktak mindent, és várakozó mosollyal meghajoltak Michel előtt. Ismerték Kibitzstein urát, és tudták, hogy nem szűkmarkú. A várúr leszámolta a kezükbe a pénzt, ráadásul meghívta őket egy-egy kupa borra és némi sültre.

A zsoldosvezér rögtön észrevette, hogy megfordult a szél, mert az új jövevények némelyike Kibitzstein címerét viselte a ruháján. Bizonyára az éles nyelvű lány és a nemes férfi kíséretéhez tartoztak, utóbbi nem lehetett más, mint Michel Adler birodalmi lovag, aki a huszita háborúban bátorságával kivívta Zsigmond császár megbecsülését. Peter von Eichenloh fürkészően nézett Trudi apjára. A lovag már nem volt fiatal, de látszott, hogy még mindig erős és harcedzett. Az ifjú nemes megbánta, hogy vitába keveredett a kisasszonnyal, amikor meglátta, milyen szeretettel néz rá az apja. Ha az éles nyelvű teremtés a lovagot ellenük hangolja, vér fog folyni. – Csillapodjatok le végre! – parancsolta az embereinek. Quirin megnézte a fiatal lányt körülvevő férfiakat, és elhúzta a száját. – Kilencen sem tudnak megijeszteni. – Én sem félek, de semmi szükség az összetűzésre. Ne felejtsd el, hogy vasárnap van, ezért az itteni várnagy emberei szigorúan ügyelnek a rendre. Az egyik zsoldos oldalra pillantva két törvényszolgát látott, akik állva kortyolgatták a borukat, és nemcsak a söntést figyelték, hanem sűrűn kitekingettek az ablakon is. – Peter úrnak igaza van. Ha ezt a nemest megsebesítjük vagy megöljük, hamar felkötnek bennünket. A katonák bólogattak, és igyekezték lecsillapítani Quirint. Egyikük sem volt gyáva, és sok kocsmai verekedésből kerültek ki győztesen, ám ebben a helyzetben csak veszíthettek. Miközben Eichenloh-t látszólag csak az étel és az emberei beszélgetése érdekelte, megfigyelte, milyen szeretetteljesen üdvözli a nemes úr a lányát és ül le a két nő mellé. A cseléd odarohant egy kancsó borral, és teletöltötte a kupákat. Hamarosan egy nagydarab disznósült is a lovag elé került. Láthatóan Adler gyakori és kedvelt vendég volt itt, még a törvényszolgák is udvariasan üdvözölték, amikor belépett. Eichenloh hirtelen irigyelte a férfi megbecsültségét. Ugyanakkor mérges volt, mert úgy tűnt, hogy az embereivel együtt el kell somfordálniuk. Ez ártott a tekintélyének, így már előre látta, hogy pár katonájánál ököllel kell majd megerősítenie azt. A fegyelem fenntartása mellett más gondokkal is szembe kellett néznie. A környéken ugyan több viszály is fenyegetett, ha viszont hasznot szeretne húzni a dologból, ki kell ismernie az itteni nagyurak kapcsolatrendszerét. A Magnus gróf várában töltött idő alatt megtudta, hogy Kibitzstein urának védelmeznie kell a birtokait az új hercegérsek mohóságával szemben. Hirtelen vonzónak tűnt az ötlet, hogy mégis a würzburgi nagyúr szolgálatába álljon, és megmutassa a gúnyolódó kisasszonynak, hogy egy hozzá hasonló embert nem lehet büntetlenül sértegetni. Cserébe viszont le kellene térdelnie Gottfried Schenk zu Limpurg előtt, és ez egyáltalán nem volt ínyére. Michel jelenléte rábírta Eichenloh embereit, hogy viselkedjenek rendesen, és ne csámcsogjanak, akár egy csapat disznó. Mindnyájan tudták, hogy csak épkézláb emberként jók zsoldosnak, ezért tartózkodtak a további kötözködéstől. Quirin haragja is elpárolgott, de folyton a kisasszonykát nézte, aki éppoly bájos volt, mint amilyen éles nyelvű. A lány látható büszkeséggel mesélt apjának a vásárlásról és az ügyes alkudozásukról. – Csinos teremtés, de túlságosan felvágták a nyelvét – dörmögte Quirin a kapitányának. – Jól el kellene fenekelni – felelte Peter olyan hangon, mint aki rögvest el is végezné a feladatot. Végül legyintett, aztán kért a cselédtől még egy kancsó bort, és letörölte a maradék kenyérrel a zsírt a kezéről. – Emberek, igyunk még egy kupával, aztán nyeregbe, mert hosszú út áll még előttünk. Trudi, aki hallotta a zsoldos szavait, utánozta a malacröfögést, és élesen felnevetett.

Michel csodálkozva nézett rá. – Mit művelsz? – Csak búcsúköszöntés volt ama nemes lovagnak, a címerére a disznó illene. Eichenloh fogcsikorgatva felállt, és eltúlzott lendülettel meghajolt Michel előtt. – Nemes uram, megcsodáltam leánya báját és mindenekelőtt kedves beszédét. Láthatóan sokat tud a disznókról, bizonyára első éveiben az ólban nevelkedett. Michel keményen az asztalra csapott. – Nem hagyom, hogy egy magadfajta sértegesse a lányomat. – Kegyelmedhez hasonló, ha kérhetem. Egyesekkel ellentétben ugyanis én hat generációra vezethetem vissza nemesi elődeimet. – Eichenloh látta, hogy Michel elvörösödik, és pontosan tudta, legfőbb ideje visszavonulni. – Gyertek! – parancsolta a katonáinak, és elindult az ajtó felé. Útközben odadobott a cselédnek egy érmét. – A maradék a borravaló. A cselédlány fiatal volt, de nem ostoba. – Hé, ez kevés! – kiáltotta, és eddigi viselkedésénél sokkal bátrabban elállta a lovag útját, és elé tartotta a pénzt. Quirin egyszerűen félre akarta lökni, ám a kapitánya észrevette, hogy tévedett, és megkereste az erszényében a megfelelő érmét. – A soha viszont nem látásra, sok őssel, de kevés pénzzel bíró lovag úr – kiáltotta utána Trudi vihorászva. Eichenloh káromkodva megállt. – Istenemre, kitekerem ennek a fattyúnak a nyakát. Mielőtt beválthatta volna a fenyegetését, Quirin kituszkolta. – Rosszul járnál, mert a fehérnép apja láthatóan nem elégedne meg kevesebbel, mint hogy kardélre hányjon. – És ez csakis a te hibád, mert te kezdtél ok nélkül veszekedni a lánnyal. – Peter mérgesen nézett a helyettesére, ugyanakkor magára is dühös volt, amiért nem vetett véget időben a gyerekes vitának. Quirin bűnbánóan pislogott. – Mérges lettem, mert azt a fennhéjázó teremtést szolgálták ki először. Ha tudtam volna, hogy végződik, uralkodom magamon. – Mindenesetre ellenségességet szítottál, ami sokáig fog parázslani, ezért a jövőben messzire el kell kerülnünk Kibitzstein területét. Ha el tud fogni bennünket, megfizetünk az iméntiekért. – Ettől félek én is – vakargatta Quirin a nyakát. – Az ördögbe is! Ki tudhatta, hogy ez a zsémbes kisasszony a lánya! Adler kemény dió, és biztosan nem felejti el a hat nemesi generációt, amit az orra alá dörgöltél. Ez baj, mert a schöbachi apátság küldötte nagyon elismerően beszélt erről a férfiról, így azt reméltem, hogy Michel Adler a barátunkká válhat. Végül is a kolostor legfőbb szövetségese. – Ha Pankratius apát megtudja, hogy összetűztünk Kibitzstein urával, nem fog minket sokáig befogadni. Pedig abban reménykedtem, hogy pár hétig az egész csapat a szerzeteseknél vendégeskedhet – morogta Eichenloh ökölbe szorítva a kezét. – A jövőben talán nem zsoldosnak kellene állnunk, hanem a kereskedőket fosztogatnunk – szaladt ki a száján. Quirin kétkedve nézett kapitányára. – Biztos búvóhely nélkül hamar akasztófára kerülnénk. A kalmárok nagyon kényesek az

árujukra, és gyakran annyi zsoldost fogadnak fel, hogy megrohamozhatják a rablólovagok várát. – Mióta félsz a haláltól? – kérdezte a zsoldosvezér gúnyosan. Ahogy a fogadó istállója felé mentek, beszélgetés közben nem vették észre, hogy néhány szolga van a közelükben. Azok izgatottan tovább is adták a híreket. Eichenloh még át sem lépett Dettelbach kapuján, amikor már arról suttogtak, hogy a zsoldos rablóvá akar válni. Mivel ő és emberei eléggé elhanyagoltan festettek, a gyorsan terjedő híresztelés hihetően hangzott. Amikor Magnus von Henneberg ezt meghallotta, keresztet vetett és hálát adott Istennek, hogy az öccsét még időben eltávolította Eichenloh mellől. A hercegérsek tanácsadói Würzburgban a homlokukat ráncolták, mert ha a zsoldosvezér tényleg rablónak áll, a régi viszály miatt biztosan bosszút akar állni Gottfried Schenk zu Limpurgon, és kárt okoz a városaiban. Egy idős férfi, aki eddig reménykedett, hogy az unokaöccse előbb-utóbb észre tér, úgy határozott, hogy mégis feleségül vesz egy fiatal lányt, hogy méltó örököse szülessen. VI. Miközben Peter von Eichenloh az embereivel elhagyta a várost, Michel és Trudi folytatta az ebédelést. Michelt még mindig bántotta a zsoldosvezér utolsó megjegyzése, Trudi pedig folytatta a férfi szidalmazását. Anni aggódott, mert a lány nem jól nevelt kisasszonyhoz illően viselkedett, ezért igyekezett féken tartani. Ha nincs szerencséje, sértő szavai elterjednek, ami rossz hírét kelti a lánynak, és még egy olyan nincstelen lovag sem fogja megkérni a kezét, mint Gressingen. Úgy vélte, a legjobb az lenne, ha mihamarabb férjhez adnák. Ha kap néhányat a hátsójára a férjétől, hamar megtanulja, hogyan kell viselkedni. Anni néhány pillanatra elképzelte a jelenetet, és rájött, hogy nem ez lenne a jó megoldás. Ismerte Trudi makacsságát, és tudta, hogy nem tűrne el ilyen bánásmódot. Nagyon is képes lenne rá, hogy a legközelebbi tárgyat a félje fejéhez vágja, vagy akár fegyverrel rontson rá. Anni Michelhez fordult, és kérte, hogy utasítsa rendre a lányát, ám a férfi csak valami olyasmit morgott, hogy „faragatlan alak”. Amikor azonban a lánya tovább köszörülte a nyelvét a zsoldosvezér elhanyagoltságán, megkopogtatta az asztalt. – Most már elég, Trudi. A lovagnak már biztosan cseng a füle a szavaidtól. – Jobb lenne, ha leesne mindkettő – zsémbelt Trudi. Igaz, hogy Michel is mérges volt a férfira, de pontosan tudta, hogy a lovagot a lánya ingerelte fel az éles megjegyzéseivel. – Ha nem fogod be a szád, akkora pofont kapsz, hogy neked is csengeni fog a füled. Az édesanyád és én udvariasságra és illedelmességre tanítottunk, nem arra, hogy úgy viselkedj, akár egy útszéli kocsmárosnő. Trudi felvetette a fejét. – Bizonyára örököltem valakitől. Hirtelen ráébredt, mit mondott, és a szája elé kapta a kezét. – Bocsáss meg, apa, nem úgy értettem – motyogta sírva. Michel magához vonta, és megsimogatta a haját. – Nincs semmi baj, kicsim, de tényleg meg kell tanulnod fékezni a nyelved. Az emberek ujjal fognak mutogatni anyádra és rám a származásunkat hibáztatva azért, hogy ilyen neveletlen lányunk van. – Nem vagyok neveletlen, és nem akartam csúnyán beszélni, az egyikük elvette az ételünket, és utána úgy viselkedtek, mintha el akarnák venni az évágyunkat – szipogta. Elmesélte az apjának, hogyan kezdődött a veszekedés. Bár Michel tudta, hogy nem lehettek

olyan hangosak, mint azt a lánya lefesti, mégis nagyrészt a katonákat hibáztatta a történtekért. A köztük feléledő rosszkedv hamarosan eltűnt, amikor elhagyták a fogadót, már ismét jókat nevettek. Miközben hazafelé tartottak, Trudi az utazás céljáról kezdett beszélni. – Sikerült megnyerned Hans lovagot a tervednek? – Michel bizonytalanul ingatta a fejét. – Remélem, de biztosan nem adja el nekünk Dettelbachot néhány garasért, és megkérdez másokat is, mennyit fizetnének neki érte. Brandenburgansbachi „Achilles” Alberttel, vagy hasonló nagyurakkal nem versenyezhetünk. – Amíg nem a würzburgi érsek veszi meg ezt a helyet, nem lehet bajunk belőle. Trudi kimondta, amitől Michel tartott. Hans lovag betegsége következtében túlzottan vallásos lett, így nagyon is elképzelhető volt, hogy a lelki üdvéért aggódva a hercegérsekhez fordul. Michelnek nem kellett sokat töprengeni a következményeken, és szemrehányást tett magának, amiért Dettelbachot arra buzdította, hogy az egyháznak adja a pénzét. Aztán arra gondolt, hogy Gottfried úr titkos küldöttei pontosan ezzel próbálnák megnyerni a lovagot, ezért jobb, hogy őszintén beszélt vele, így reménykedhetett abban, hogy barátságukra tekintettel az ő javaslatát fogadja el. E hírekkel valószínűleg többé-kevésbé Marie is elégedett lesz. Ő maga kevésbé becsvágyóan törekedett arra, hogy növeljék birtokaikat, mint a hitvese, és megelégedett volna Kibitzsteinnel, valamint a hozzá tartozó három faluval. Marie azonban a kényszerű oroszföldi útjáról hozott aranyból és a szőlészetekből származó jövedelmekből megszerezte a Castell grófoktól a windachi uradalmat és Ebrach kolostorától a bergreuthi tanyát. Ezenkívül az ő vagyonukat gyarapította Kessnach vára Obenwaldban, ami Lisa hozománya lesz, továbbá zálogbirtokként a hilgernshauseni kolostor negyede és Ingersdorf kis piacának hatoda. Utóbbi azonban most sok gondot okozott, mert a korábbi érsektől, Johann von Brunntól kapták zálogként, és az új hercegérsek nem akarta elismerni a szerződést. A hilgernshauseni birtok kevésbé aggasztotta Michelt, mivel közvetlenül Kibitzstein határánál terült el, és biztos volt benne, hogy előbb-utóbb meg tudja szerezni. – Nagyon csendes, apám – mondta Trudi hirtelen. Michel kissé megriadt, de elmosolyodott. – Az édesanyádra gondoltam, aki úgy gyűjti a földbirtokokat, mint más a boroshordót, közben számba vettem, hány falunk és tanyánk van. Ha megszerezünk Dettelbachot, Würzburg, Bamberg, Ansbach, Wertheim és Castell után a leggazdagabb családok közé fogunk tartozni. Trudi megértette, hogy nem a nagyobb birtok megszerzésére törekszik, hanem inkább tréfálkozik ezen a lehetőségen. Az apja soha nem akart hatalmas és befolyásos lenni, a lány úgy vélte, hogy az édesanyja sem akar versenyre kelni eme grófi és hercegi családokkal. Marie asszony megelégedett azzal, hogy a Dieboldsheim és más kisebb birodalmi lovagi családokon túltegyen, akik többre tartották magukat Kibitzstein uránál, mert valamelyik ősük együtt harcolt Barbarossa Frigyessel vagy Otto császárral. Mindketten polgári családból származtak. Marie nagyanyja még jobbágy volt, akinek kisebb vagyont kellett fizetni a szabadságáért. A nagyapja egy kis sörkocsma tulajdonosa volt. Neki sem jósolta meg senki, hogy egyik fia egyszer nagyúr lesz. – Most te méláztál el – tréfálkozott Michel. Trudi álmodozva nézett rá. – Arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy az apámnak nevezhetlek. Bona von Fuchsheim tizedennyire sem lehet elégedett a sajátjával. Habár Michelnek hízelegtek a szavai, mégis igyekezett fékezni lánya rajongását. – Ne feledkezz meg édesanyádról. Nincs a világon hozzá fogható. Trudi megvonta a vállát, és előrebámult. Azokra a szigorú szavakra gondolt, amelyeket az utóbbi időben sokszor hallott anyjától. Közben nagyon vágyott rá, hogy beszéljen vele a

bánatáról, és vigasztalást kapjon tőle. Természetesen az édesanyjának igaza volt, hogy kötelességeket rótt rá, hiszen már felnőtt, és egy lovag feleségeként nagy háztartásért és birtokért lesz felelős. Ugyanakkor nem szerette, ha úgy bánnak vele, mint egy gyermekkel, és mivel az anyja nem támogatta, hogy érvényesítse az elsőszülött előjogait, sokszor összevesztek. Ráadásul hevesen elutasította Georg von Gressingent, rosszat mondott róla, ezt Trudi nem tudta olyan könnyen megbocsátani. Michel lánya iránti türelme sem volt végtelen, és Trudi túl sokáig hallgatott. – Remélem, megjegyezted, amit mondtam. Nem szeretem, ha ellenkezel édesanyáddal. Marie tudja, mi helyes és mi nem. Trudi összeszorított ajkakkal bólintott, hogy ne mérgesítse fel apját. Aztán eszébe jutott, hogy végül is az édesanyja elfogadta Georg urat vejeként, és megkönnyebbülten sóhajtott. Minthogy nem bízott a békesség megmaradásában, próbálta apját újra a szövetségesévé tenni. – Mondd, apám, voltaképpen mi kifogása van a mamának Georg von Gressingen ellen? Michel is feltette magának ezt a kérdést, de nem tudott rá válaszolni. Úgy vélte, ifjúkori rossz tapasztalatai miatt nem kedveli a nemesifjakat, ezért csupán vigasztalni tudta Trudit. – Ha Marie jobban megismeri Gressingent, bizonyára megkedveli. Szerintem kedves fiatalember. Michel észrevette, hogy Georg a kibitzsteini látogatásaikor, vagy amikor a szomszéd várakban találkoztak, kokettált Trudival, és a lányához hasonlóan ő is úgy vélte, hogy komolyak a szándékai. Az ifjút bizonyára csupán a würzburgi érsekkel kerekedett vitája akadályozta abban, hogy megkérje a kezét. Michel szemében épp ez a tény tette értékes szövetségessé, és elhatározta, hogy a következő találkozásukkor beszél vele a jövőjéről. Trudi érezte, hogy az apja kész segíteni neki, közelebb lovagolt hozzá, és felé nyújtotta a kezét. – Nagyon kedves nekem Georg úr. Legutóbbi fuchsheimi találkozásunkkor megígérte, hogy a lehető leghamarabb beszél veled. Az érsek azonban megfosztotta mindenétől, így bizonyára nem meri már megkérni a kezem. – Ha Gressingen becsületes ember, akkor is eljön, ha a kardján, a lovagi felszerelésén és a lován kívül semmije sincs. Így is szívélyesen fogadom őt. – Michel megszorította a lánya kezét, és remélte, hogy Gressingen mihamarabb megjelenik náluk, hogy visszatérjen Kibitzsteinbe a béke. VII. Michel és Trudi nem sejtette, hogy a fiatalember csupán egy órányi lovaglásra van Kibitzsteintől. Gressingen elkísérte Otto grófot a hilgertshauseni kolostorba, és immár a szűk baráti kőréhez tartozott. Az apátnő társaságában ültek, és a könnyelmű Otto, akinek igencsak nehezére esett bármilyen gonddal is foglakozni, örült, hogy kísérője nagyobb részt vállalt a társalgásból. Klara von Monheim az évek folyamán testesebbé vált, holdvilág arcát a fátyol még jobban kihangsúlyozta. De nyoma sem volt benne annak a szívélyességnek, ami sokszor jellemzi a hozzá hasonlóan gömbölyded alkatú embereket. Vonalszerű ajkához halvány szempár társult, amivel oly ridegen méregette Otto grófot, hogy a férfi szinte megfagyott. Ez az asszonyság biztosan nem lesz barátságos úrnő. Hirtelen nagyon vágyott az Eichenloh zsoldoscsapatában tapasztalt szabad élet után. – Az elődöm nem tudott felnőni a feladatához – mondta az apátnő élesen. Gressingen meglökte az asztal alatt Ottot, hogy végre mondjon valamit, hiszen mégiscsak ő az új várnagy, aki hozzáférhet a kolostor húsos fazekához. Irigyelte a fiút, akinek a Henneberg család tagjaként az ölébe hullott egy ilyen tisztség, míg neki a felemelkedése érdekében

fondorlatokhoz kellett nyúlnia és nagyurak előtt hajlongania. – Elvárom, hogy a kolostor jogait, ha kell, fegyverrel is védje meg. – Klara von Monheim felszólítóan nézett új várnagyára. Otto gróf buzgón bólogatott. – Megteszem, nagytiszteletű apátnő. – Mindenekelőtt Adler, Kibitzstein ura szálka a szememben. Az elődöm a birtok negyedét zálogba adta neki, méghozzá szinte alamizsnáért. Ráadásul az a kötelességéről megfeledkezett nőszemély nem a kolostor javára fordította a pénzt, hanem az unokaöccse adósságát fizette ki belőle. Nem tehetünk mást, mint kitakarítjuk Augiász istállóját, és elvárom, hogy ebben tevékenyen részt vegyen, Otto gróf. Henneberg gyorsan biztosította róla, hogy minden tőle telhetőt megtesz. – Remélem is – felelte az apátnő. Gressingen jókat derült magában, mert Klara von Monheim láthatóan nem sokra tartotta új várnagyát. Nyilvánvalóan úgy vélte, hogy Otto von Henneberg túlságosan éretlen erre a felelősségteljes posztra. Azt remélte, hogy maga Magnus gróf lesz a várnagya, és képviselőjeként egy megbízható emberét ülteti a várba. Másrészt előnye is volt a helyzetnek, egy tapasztaltabb emberrel ellentétben az ifjú nem fog önálló döntéseket hozni, figyelmen kívül hagyva az utasításokat. Klara von Monheim kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön, a hangja pedig még erélyesebben csengett. – Gondoskodjon róla, hogy Adler egyetlen szőlőszemet se szüreteljen tőlünk. Attól vigye el a pénzt, akitől kapta. – Természetesen, nagytiszteletű anyám – felelte Otto von Henneberg látszólag alázatosan, miközben azon töprengett, vajon miért utálja ennyire az apátnő a szomszédját. Mivel a családja birtokai nagyrészt Észak-Frankföldön voltak, ő pedig az utóbbi tizennyolc hónapot Eichenloh seregében töltötte, csak hallomásból ismerte Adler birodalmi lovagot. – Tudna mesélni nekem még erről az emberről, nagytiszteletű anyám? – Én is tudok mondani róla néhány dolgot – avatkozott közbe Gressingen. Ezzel kisegítette az apátnőt kényelmetlen helyzetéből, hiszen az nem sokkal többet tudott róla, mint hogy Michel Adler faragatlan felkapaszkodott, aki az előző apátnővel kirabolta a kolostor birtokait. – Hálás lennék, Georg úr, ha egy ideig segítene Otto grófnak, és megismertetné vele az itteni körülményeket. Tudósítani fogom róla őexcellenciáját, a hercegérseket. Talán akkor megváltoztatja a döntését a birtokait illetően. Gressingen látszólag hálásan lehajtotta a fejét, valójában a mosolyát akarta leplezni. Magnus gróf után az apátnő a második, aki szólni akar az érdekében. Az érsek viszont nem örült volna, ha a hívei őt támogatják, hiszen Pratzendorfer prelátussal abban állapodtak meg, hogy Würzburg ellenségeinek közelébe férkőzik. Az érsekség ellenségeinek számító urak közül már felkeresett néhányat, ám Kibitzsteint, legalábbis egyelőre, kerülnie kellett. Az első pillanatban ezért el akarta utasítani az apátnő kérését, de aztán eszébe jutott valami, amit roppant szórakoztatónak talált. – Szívesen maradok még néhány napot, nagytiszteletű anyám, és elmagyarázom Henneberg barátomnak az itteni helyzetet. – Meghajlással adott nyomatékot a szavainak. Az Otto gróffal töltött időt arra akarta felhasználni, hogy elmélyítse az ellentétet a kolostor és Kibitzstein között, hogy végül fegyveres harcra kerüljön sor. Az apátnő elégedetten bólintott, Otto von Henneberg észrevehetően megkönnyebbült, hogy legalábbis kezdetben egy jó barátot tudhat maga mellett. – Örülök, hogy segítesz nekem, Georg uram.

Gressingen magában nevetett az ifjú bolondon, aki teljesen a kezébe adta magát. Gondoskodik róla, hogy a gróf annyira lefoglalja Michel Adlert, hogy annak ne legyen ideje elfogni őt, és karddal az oltár elé kényszeríteni. A prelátus ugyan feloldozta a múltbéli és a jövőbeni bűnei alól is, ám úgy gondolta, hogy a pap nem tudná egykönnyen érvényteleníteni egy birodalmi lovag lányával kötött házasságát. Most, hogy a kilátásai jobbak voltak, mint valaha, nem akarta az életét Trudi Adlerhez kötni. Eközben az apátnő ismét magához ragadta a szót, és bőbeszédűen ecsetelte, hogyan kívánja áldásosan szolgálni a kolostort és az embereket. A két fiatalember úgy tett, mintha figyelne rá, de mindketten saját gondolataikba merültek. VIII. Amikor Gressingen és Henneberg nem sokkal később a fogadó szobájában ült, az ifjú a fejét fogta. – A nagytiszteletű apátnőnek olyan nyelve van, akár a kard. Mindent megértettél, amit követel tőlünk? Gressingen bort töltött maguknak a kancsóból, amit egy figyelmes cseléd tett az asztalra, és csendesen nevetett. – A szavai világosak voltak, nem? – Nem is tudom. Az apátnő nem akar elismerni egy szerződést, amit az elődje kötött, de hát ezt nem teheti. – A helyében én sem ismerném el. Nyilvánvaló, hogy a korábbi apátnő az unokaöccsének akart pénzt szerezni. így ezzel a kibitzsteini kocsmárosivadékkal összeesküvést szőtt, és elzálogosította nála a kolostor birtokának negyedét. Ha az a nő tovább él, talán a várnagyi jogot és egyebeket is elad Michel Adlernek. Az apátság szabályzata azonban nem engedi, hogy ilyen célokra földet adjanak el. Csodálkozol, hogy a mostani apátnő az effajta rablások ellen fel akar lépni? – Ha ez így van, természetesen nem. – Otto elbizakodottan megfogta kardja markolatát, aztán koccintott Georggal. – Megmutatjuk ennek az Adlernek, hol a helye. Ahogy az apátnő megmondta, nem kap tőlünk egyetlen szőlőszemet sem. Gressingen csodálkozott, hogy Otto gróf ennyire naivan elfogadta az érvelését, és természetesen tovább tüzelte. – Adlert szavakkal nem lehet eltéríteni attól, hogy leszüretelje a kolostor szőlőjét. Az apátnő szerint az emberei már el is kezdték. Minthogy Otto gróf több mint egy évet töltött Eichenloh csapatában, és részt vett kisebb csatározásokban, bátor katonának és rátermett parancsnoknak tartotta magát. Ezt bizonyítani akarta új úrnőjének és főként a bátyjának. Kiitta a kupa bort, és odatolta Gressingennek, hogy töltse tele. – Mit gondolsz, hány emberre lesz szükségünk ahhoz, hogy Kibitzsteinnal hadakozzunk? – Rögtön csatározni kell? Ha jól értettem az apátnőt, azt a karja, hogy tartsd távol Adler embereit a kolostor földjeitől. Ez nem lehet nehezebb, mint elhajtani néhány madarat. A túlbuzgó újdonsült várnagynak nem tetszett a megjegyzés, mert már hősként látta magát, aki legyőzi a nagytiszteletű apátnő ellenségeit. Egy hajtásra megitta a második kupa bort is, és aztán az asztalra csapta az ivóedényt. – Rossz várnagy lennék, ha nem venném számításba a nagyobb összeütközés lehetőségét. Szerinted Kibitzstein hány fegyverest tud kiállítani? – Annyit biztosan nem, hogy ártson a kolostornak, főleg, ha a hercegérsek az apátnő oldalára áll, és Gottfried úr ezt fogja tenni – felelte vállvonogatva Gressingen.

Aztán eszébe jutott, hogy Michel Adler körülbelül tizenkét évvel korábban hadakozott egy pfalzi nemessel, Rumold von Lauensteinnal, valamint a lányával, Huldával, és győzött. Igaz, akkor Kibitzstein ura számíthatott néhány barátjára. Elmondta Otto grófnak mindazt, amit az akkori csatáról tudott, de rögvest meg is nyugtatta. – Azok az emberek már nem fogják támogatni. Annak idején ez a kocsmárosivadék és segítői bírták pfalzi Lajos őrgróf, a mostani IV. Lajos apjának áldását. A helyzet megváltozott, Gottfried Schenk zu Limpurg személyében a tartomány leghatalmasabb ura áll az oldaladon. – Az oldalunkon, gondolom, ezt akartad mondani. Gressingen a fejét rázta. – Nem, csak a tiéden. Négyszemközt elmagyarázhatom a helyzetet, amivel itt találkozol, de nem kerülhetek előtérbe. Az itteni várurak többsége nincs jó viszonyban a hercegérsekkel, és valószínűleg rossz néven vennék, ha fellépnék Adler ellen. Jelenlegi helyzetemben ezt nem engedhetem meg magamnak. Otto von Henneberg csalódottan bámult rá, ezért a fiú vállára tette a kezét, és kissé könyörgően a lelkére beszélt. – Nézd a dolgot a saját szemszögedből. Igaz, hogy te vagy a várnagy, de mindenki azt mondaná, hogy Gressingen az idősebb, ezért azt teszed, amit ő tanácsol. Így egyedül is megmutathatod, ki képviseli a hilgertshauseni apácák érdekeit. Otto zavartan elmosolyodott, ugyanakkor hízelgőnek találta a szavakat. – Semmi kifogásom a tanácsaid ellen, de mindig egyedül akarok dönteni. – Én is így gondoltam. Ha jól értettem, az apátnő már küldött fegyvereseket a szőlészetbe, akikkel elkergetheted a kibitzsteini katonákat és cselédeket. Tedd meg, és bizonyítsd be, hogy te vagy az a férfiú, akire várnagyként szüksége van. Gressingen sokkal könnyebben tudta irányítani Otto grófot, mint hitte. Az ifjú Henneberg minden megjegyzésére figyelt, és gyermeki lelkesedéssel kovácsolt terveket. Közben nevetve elismerte, hogy meg akarja mutatni a bátyjának, Magnusnak, hogy már nem gyermek, hanem önállóan cselekszik. IX. Bár Michel és Trudi hazatérte után nem uralkodott felhőtlen hangulat Kibitzsteinben, a testvérek ismét szóba álltak egymással. Trudi sokkal jobban igyekezett, hogy megfeleljen anyja elvárásainak, hiszen jó hitves és Georg von Gressingen házának jó háziasszonya akart lenni. Még semmit sem hallott kedvese felől, de remélte, hogy legkésőbb Bona Moritz von Mertelsbachhal tartott esküvőjén viszontlátja. Sem a Fuchsheim, sem a Mertelsbach család nem tartozott a legmagasabb rangú nemzetségek közé, mégis mindenkinek, aki adott magára, ott kellett lennie ezen az ünnepségen. Sőt Michel abban bízott, hogy maga a hercegérsek is megtiszteli jelenlétével az esküvőt, és így alkalom nyílik néhány vitás kérdés tisztázására. Amennyiben Gottfried Schenk zu Limpurg nem lesz ott, vagy nem hajlandó beszélni vele, Michel kész volt „Achilles” Albert néhány hűbéresével szorosabbra fonni az ismeretséget. Ez a kapcsolat sem volt igazán ínyére, hiszen Albert, a korábbi nürnbergi várgróf, Hohenzoller Frigyes fia szintén nagyon becsvágyó volt, tehát fenyegette a kisebb várurak önállóságát. Mindenesetre a két rossz közül ő a kisebbik, mondogatta magának Michel, és a feleségével folytatott hosszú beszélgetésekkel készült az eljövendő tárgyalásokra. Marie még mindig bottal sántikált, de a térde láthatóan javult a borogatástól, amit Hiltrud készített neki. Pár nappal az esküvő előtt azt mondta, már elég jól van ahhoz, hogy elkísérje Michelt Fuchsheim várába. – Gyaloghintón kell mennem – mondta férjének, lehűtve a férfit, aki a teljes gyógyulásban

reménykedett. Michel megkönnyebbülten bólintott. – Szükség esetén magam viszlek Fuchsheim várába. Nem szeretnék egyedül odamenni, mert nagyon magányosnak érezném magam. Trudinak kissé fájt ez a megjegyzés, hiszen ő mindenképp vele tart. Az apja viszont úgy tett, mintha a lánya semmit sem számítana. Michel láthatóan megérezte, hogy valami nincs rendben, mert megfogta a lánya kezét, és elégedetten méregette Trudit. – Ne értsd félre a szavaimat, gyermekem. Nagyon büszke vagyok a nagylányomra, és örülök, hogy ennyi embernek bemutathatom, de ha tárgyalásra kerül a sor, senki sem ért jobban a szavakhoz édesanyádnál. – Tudom, papa. – Trudi máris megbékélt, és figyelte, ahogy a szülei megbeszélik a kialakult helyzetet, habár különben nemigen érdekelte az ilyesmi. Fuchsheimnek mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hogy kifizesse a lánya esküvőjét, ezért Marie azon töprengett, hogy zálog fejében újabb pénzösszeget adhatnának a szomszédnak, habár a hercegérsek fenyegetése miatta várhatóan nekik is sok költségük lesz. Marie számára ugyan csábító volt, hogy még egy faluval kiterjesszék birtokaik határát, ugyanakkor tudta, hogy ebben az esetben nem lenne elég pénzük Dettelbach birtokának megvételére. Michel láthatóan osztotta e véleményt, mert elutasítóan felemelte a kezét. Mielőtt bármit mondhatott volna, Trudi nevetve a tenyerébe csapott. – Örülnék neki, ha Bona apja az adóssága miatt a vazallusunkká válna, és így Bona fölött állhatnék. Marie megkopogtatta az asztalt. – Nehogy elszóld magad Fuchsheim várában, hogy miről beszélgettünk. Ezzel Ludolf lovagot az ellenségeink karjaiba kergetnéd. Bona apjának valószínűleg nem kell tőlünk pénzt kölcsönöznie, hacsak Mertelsbach Bona hozományát nem földbirtokban, hanem pénzben kéri, hogy aztán a szomszédságában vásárolhasson birtokot. Trudi felnevetett. – Ugyan, Mertelsbach egy vén bakkecske. Máris megkapta az újabb feddést. – Ezt is csak gondolhatod, de soha sem mondhatod ki. Ha Moritz lovag fülébe jutna... – Rögtön az ellenségeinkhez rohanna. Tudom. – Trudi unta az anyja örökös figyelmeztetéseit, hogy mindig mindent jobban tud. Titokban alig várta, hogy Gressingen végre megkérje a kezét. Marie tenyere viszketett, legszívesebben felpofozta volna a lányát. – Vigyázz, leányzó! Ha túlságosan öntelt leszel, itthon maradsz. – Apám úgysem hagyná – felelte Trudi kihívóan, és ezzel nagyon kényelmetlen helyzetbe hozta Michelt. Ha enged a lányának, heves vitába keveredik a feleségével, aki valószínűleg nem utazna vele Fuchsheim várába, pedig nagyon nagy szüksége lesz rá. Másrészt nem volt szíve csalódást okozni a lányának. – Ha megharagítod édesanyádat, megtiltja neked, hogy részt vegyél az esküvőn. De te nem teszel ilyet, ugye? – Michel kérlelően nézett mindkettejükre, hogy ne kényszerítsék választásra. Trudi megértette, mennyire fontos az apjának, hogy mindketten mellette legyenek, ezért megfogta édesanyja karját. – Ne haragudj, mama, nem akartalak felbosszantani.

– Nem is tetted. – Marie homlokon csókolta a lányát. Igaz, hogy ez a gesztus inkább egy gyermekhez illett, Trudinak mégis nagy kő esett le a szívéről. Alig várta Bona esküvőjét, és hogy viszontláthassa Georg von Gressingent. X. Otto von Henneberg a kolostor gazdasági udvarán rendezte be szállását. A szobája ablakánál állt, és Kibitzstein felé bámult. A vár kitűnő állapotban volt, harcra késznek látszott. Ha meg kell ostromolnia, sok jól kiképzett fegyveresre, mesteremberre és harci gépekkel teli kocsikra lesz szüksége. Azokkal a parasztlegényekkel, akiket fel tudott fegyverezni, nem is gondolhatott komolyabb fegyveres harcra. Arra elegendőek lesznek, hogy elzavarja a lovag embereit a kolostor gazdagon termő szőlőjéből. Látta, amint egy csoport nő elindul Kibitzsteinből szüretelni. Egy szolga kísérte őket, és egy kétkerekű kocsit húztak magukkal, amit a szőlőben állítottak le. Miközben az asszonyokat figyelte, azon sajnálkozott, hogy barátja nem tartott vele, szívesen megbeszélte volna Gressingennel a következő lépéseket. Végül mérgesen legyintett. Eléggé érett ahhoz, hogy egyedül is boldoguljon. Ha mégis nehézségei lennének, még mindig kérheti Eichenloh segítségét. Peter barátja jelenleg tétlenül üldögél a schöbachi kolostorban, és várja, hogy valaki igénybe vegye a szolgálatait. A jóember biztosan meglepődne, ha hirtelen tőle kapná a parancsokat. Miközben elképzelte ezt a helyzetet, átfutott az agyán egy gondolat, amiért magában megveregette a saját vállát. Nem megy ki most azonnal, hogy elkergesse a kibitzsteini szolgákat, hanem megvárja, míg megtöltik a kocsit, és elveszi tőlük a leszüretelt termést, aztán elűzi őket. Erről a mulatságról évekig fognak beszélni az emberek. Nevetve kiáltott a cselédnek, hogy hozzon neki egy kancsó bort és egy kupát. A cseléddel együtt megjelent egy tenyeres-talpas szolga is, akit az apátnő afféle előmunkásként alkalmazott, és meglehetősen tiszteletlenül megállt az új várnagy előtt. – Tennie kellene valamit a kibitzsteini csőcselék ellen, akik lopják a termésünket. Otto utasította a cselédet, hogy hozzon még egy kupát. – Ülj le, és igyál velem egy kupa bort. A férfi elvette a teletöltött kupát és egy hajtásra kiitta. – Ha Kibitzstein ura az idén is leszüreteli a szőlőnket, ez lesz az utolsó bor, amit megihatok itt. Ez a csőcselék tavaly is elvitte a legjobb termésünket, és már most is hozzákezdtek a munkához. Vigye el az ördög Adlert. – Azt hiszem, ha Isten is úgy akarja, nem kell sokat aggódnunk emiatt. Van egy tervem. – Otto saját kezűleg megtöltötte a kupákat, és koccintott a férfival. Ezután röviden elmesélte, mit akar tenni, és jól mulatott, látva helyettese elképedését és elismerő bólogatását. XI. Trudi ezekben a napokban mindent megtett, hogy ne bosszantsa fel az édesanyját, a rárótt feladatokat már-már példamutatóan elvégezte. Ennek ellenére a gondolatai inkább Georg von Gressingenen jártak, mint a munkán. A Fuchsheim erdejében töltött délután óta hetek teltek el anélkül, hogy látta volna a kedvesét, és úgy érezte, mintha Kibitzstein teljesen el lenne vágva a világtól. Ahogy egyre türelmetlenebb lett, azon töprengett, ne beszélje-e rá az apját, hogy menjenek el Schweinfurtba. Édesanyja keresztlánya és egyben az ő barátnője, Mariele férje jómódú kereskedő, aki távolabbi vidékek lovagjaival is üzleti kapcsolatban áll. Ezért biztosan találnának módot arra, hogy kiderítsék, hol van Georg úr, és mi van vele. Talán még egy levélkét is eljuttathatna hozzá, amiből az ifjú megtudja, hogy balszerencséje ellenére szívesen látják Kibitzsteinben. A cselédek, akiket neki kellett volna felügyelnie, észrevették, hogy máshol jár az esze, és csak megértően mosolyogtak a dolgon. Úgy gondolták, hogy Georg von Gressingen kitűnő

fiatalember és méltó ifjú úrnőjükhöz. Az a tény, hogy a würzburgi érsek ilyen csúnyán elbánt vele, felkeltette az együttérzésüket. Mindnyájan a legjobbakat kívánták Trudinak és az ifjúnak. Az egyik cseléd kinézett az ablakon, és izgatottan intett a többieknek. – Lovas közeledik. Lehet, hogy Georg úrfi? Trudi odarohant, és szétrebbentette a cselédeket, hogy maga is kinézhessen. Amikor azonban felismerte a lovast, a pír eltűnt az arcáról. – Dieboldsheim az. Az ördög tudja, mi hozta Kibitzsteinbe. Ingobert von Dieboldsheimmel nem szívesen találkozott, mert még mindig dühítette, ahogy a férfi legutóbb viselkedett vele. El kell hagynia Kibitzsteint, mielőtt még valaki a nagyterembe hívhatná, hogy ő fogadja a vendéget a szokásos üdvözlő csókkal. Éppen azon tűnődött, hogy a vár hátsó kapuján kioson és leszalad a faluba, amikor tekintete a hilgertshauseni szőlőben szüretelő cselédekre tévedt. Gyors elhatározással intett Utának. – Gyere! Segítünk nekik szüretelni. – Muszáj? – Uta elhúzta a száját. A szüretelést paraszti munkának tartotta, és várbéli szolgálóként nem akarta vele bepiszkítani a kezét. Másrészt nem mérgesíthette fel úrnőjét, ezért azzal vigasztalódott, hogy a lány a cselédeket fogja felügyelni, és neki legfeljebb kettőjük számára kell pár szemet leszedni. Miközben a többi cseléd folytatta a rájuk osztott munkát, Trudi és Uta leszaladt a lépcsőn, és épp akkor hagyták el a várat a hátsó kapun át, amikor Ingobert von Dieboldsheim belovagolt a főkapun. Trudi nem lassított, sőt még gyorsabban futott, és intett a szolgálónak, hogy siessen. A cseléd lihegve utána szólt. – Úrnőm, nagyon meleg van, bizonyára nem akar úgy megizzadni, akár egy túlhajszolt ló. – A magasabb sziklák visszhangozták Trudi kacaját. – Egyikünknek sem árt, ha kissé megizzadunk. Uta látványosan letörölte a homlokát, ám Trudi ügyet sem vetett rá, ezért kénytelen volt egészen hilgertshauseni szőlőig rohanni. – Gondoltam, megnézem, hogy haladtok – kiáltotta Trudi a vidáman éneklő asszonyoknak, akiknek a kezük is gyorsan járt. Nem sokáig bámészkodott, hanem fogott egy kosarat, és beállt a sorba. Uta sóhajtva követte a példáját, ám kezdetben nem a kosárba tette a szemeket, hanem a szájába. – Hé, Uta, nem ebből áll a munkánk! – gúnyolódott az egyik idősebb cseléd. A társai nevettek, Uta azonban csak a vállát vonogatta. – A lovat is megetetik, mielőtt befogják. Az embernél sincs ez másként. – A kisasszony másként gondolja. Nézd, mindjárt megtelik a kosara, a tiednek még az alját sem fedi be a szőlő. Trudi elégedetten kacarászott. – Hadd egyen csak. Hamarosan rájön, hogy a gyomra nem bírja a sok édes szőlőt, és akkor futhat a bokorba, nehogy baj történjen. Az egyik cseléd fintorgott. – Ha Utának sürgős dolga akad, jobb, ha olyan helyre szalad, ahol már leszüreteltünk. Nem akarok belelépni abba, amit hátrahagy. – Mivel minden cseléd mezítláb volt, érthető volt az aggodalmuk. Trudi egy tréfás válasszal elkerülte, hogy veszekedés törjön ki, Uta pedig gyorsabban szedte a kosárba a gyümölcsöt. Hamarosan behozta a lemaradását, és alig valamivel Trudi után öntötte a termést a kocsira. Most már élvezte a szüretet, és megfeledkezett róla, hogy különbnek tartotta magát ezeknél a derék cselédeknél. Énekelni kezdett, és Trudi a többiekkel

együtt vidáman csatlakozott hozzá. XII. Georg von Gressingen voltaképpen távol akart maradni az újdonsült várnagytól, hogy ne keveredjen bele a viszályba. Hamarosan azonban elunta magát a vendégházban, ezért felnyergeltette a lovát. Kíváncsi volt, és legalább tisztes távolságból látni akarta, hogyan hajtja végre Otto von Henneberg kiforratlan terveit. Hogy se a várnagy emberei, se a kibitzsteiniek ne lássák meg, kerülőt tett, és egy tölgyfa alatt keresett fedezéket. Onnan láthatta a szüretelő cselédeket. Hirtelen elcsodálkozva megrázta a fejét. A sötétszőke hajú, piros ruhában a többiek között dolgozó lány ismerősnek tűnt neki, mégis időbe telt, amíg rájött, hogy Trudit látja. Ahelyett, hogy egy birodalmi lovag lányához méltóan viselkedne, a cselédek között dolgozik, mintha egy volna közülük. Igaz, hogy a távolság miatt nem láthatta az arcát, de a kacaja elhallatszott hozzá. Öntelten csengett, és ez bosszantotta. Végül is elcsavarta a lány fejét, hogy már csak rá tudott gondolni, most pedig ahelyett, hogy sírdogálna bánatában, amiért a kedvese nem mutatkozott Kibitzsteinben, tréfálkozik ezekkel a paraszt tramplikkal, és úgy dalol, mintha mindennel elégedett lenne. – Várj csak! Gondoskodom róla, hogy egy életre elmenjen a kedved a nevetéstől – mormogta, azt remélve, hogy annak a tökfílkó Hennebergnek lesz annyi bártorsága, hogy megfogadja a tanácsait. Gressingen megsarkantyúzta a lovát, és a földeken keresztül visszatért vendéglátójához, úgy, hogy Trudi és a többiek ne lássák. Amikor visszaért, leugrott a nyeregből, a kantárt odadobta egy szolgának és berohant a házba. Otto gróf a szobájában ült, és poharazgatott az egyik emberével, aki pont olyan részeg volt, mint ő maga. Henneberg harsányan üdvözölte barátját. – Végre megjöttél, Georg barátom. Gyere, igyál velünk ebből az isteni nedűből! Gressingen az asztalra csapott. – Így teljesíted az apátnő parancsait? Mit fog gondolni rólad a nagytiszteletű főnökasszony? – Ugyan már! Még te sem látod át a tervemet. Hagyom, hogy a kibitzsteiniek elvégezzék a munkát és megtöltsék a kocsit, aztán elkergetem őket, végül behozzuk a szőlőt a pajtánkba. Gressingen önkéntelenül bólintott, így Adlert még nagyobb veszteség éri. A lánya viszont biztosan nem hajlandó önként átadni egy napi szüret termését, és a szőlőhegy látótávolságra van Kibitzsteintől. Ha vitára kerül a sor, és Henneberg habozik, Michel Adlernek elég ideje lesz ahhoz, hogy összehívja az embereit és megakadályozza a tervük végrehajtását. – Akkor most kell cselekedned! A kocsi már majdnem megtelt. Michel Adler biztosan küld pár szolgát, hogy hazavigyék, mert az asszonyok nem bírják elhúzni a várig. Egyébként van néhány szemrevaló teremtés köztük, akiket érdemes lenne hanyatt dönteni. Otto gróf elutasítóan felemelte a kezét. – Nem hiszem, hogy Kibitzstein urának tetszene, ha erőszakot tennének a cselédein. – Nem kellett volna idegen földjére küldeni őket. így megmutathatod neki, milyen jeges szélre számíthat Hilgertshausen felől, és még szórakoznál is. Mikor háltál utoljára takaros fehérnéppel? – Gressingen egyre hevesebben beszélt. Ha rá tudja venni Otto grófot erre, akkor minden kötelezettség alól mentesül, hiszen senki sem várhatja el, hogy feleségül vegyen egy megbecstelenített lányt. A szavai megtették a hatásukat. Amíg Eichenloh mellett szolgált, Otto nem tehetett magáévá akarata ellenére egy cselédet sem, mert Peter úr szigorúan ügyelt a fegyelemre, egyszer elrettentésül felakasztatta az egyik emberét az első fára. Így be kellett érni a városi

bordélyokkal és néha a söntések cselédeivel. Ha Otto von Henneberg józan lett volna, hevesen elutasítja Gressingen javaslatát. A sok bor azonban elsöpörte a gátlásait. Immár ő is azt hitte, hogy a védelme alatt álló földön engedély nélkül dolgozó cselédeket joga van ezen a módon megbüntetni. Bólintott, és koccintott Gressingennel. – A legszebb az enyém, megértetted? Válassz magadnak a többiek közül. Gressingen bármikor igent mondott volna erre, de ha el akarta érni a célját, nem láthatták meg. – Nem, köszönöm. Tudod, mi a véleményem, ha veled megyek, nem fognak komolyan venni, és azt fogják állítani, hogy úgy táncolsz, ahogy én fütyülök. Henneberg gúnyosan elhúzta a száját. – Ha nem jössz, több marad nekünk. Igaz, Urban? – Koccintott a helyettesével, és elindult az ajtó felé. – Elindulok, te itt maradhatsz és ihatsz tovább. – Ezekkel a szavakkal Otto kiment, nyomában a részegen vigyorgó szolgával. Gressingen magára maradt, és imádkozott, hogy a terve sikerüljön. Egy ilyen botrány után nyugodtan megjelenhet Kibitzsteinben, és eljátszhatja a sértett, felháborodott férfit. XIII. Miközben Gressingen feltüzelte Otto grófot, Michel figyelmét vendége kötötte le. Ingobert von Dieboldsheim alaposan megnézte, milyen jó állapotban van a vár, és megállapította, hogy a falikárpitokkal, címerekkel és mindenféle fegyverrel díszített nagyterem inkább hasonlít egy gróf vagy herceg csarnokához, mint egy egyszerű birodalmi lovag otthonához. Ahányszor Kibitzsteinbe látogatott, alig tudta leplezni irigységét és a dicséret mindig kényszeredetten hatott a szájából. Leginkább a kitömött, egy embernél sokkal magasabb medvét csodálta, amit a házigazda sok évvel korábban egyetlen vadászkéssel terített le Csehföldön. Habár már hallotta a történetet, újból elmondatta. A szőrme hosszú ideig Falkenheim várában volt, és csak a huszita háború végeztével tudta Ottokar Sokolny Kibitzsteinbe küldeni. Bár Dieboldsheim figyelmesen hallgatta, arckifejezése elárulta, hogy Michel történetét afféle vadászhencegésnek tartotta. Michel nem törődött a vendége kerek arcára kiülő érzésekkel, hanem egykedvű barátságossággal válaszolt a kérdéseire, és megvárta, amíg befejezi a bámészkodást. Büszke volt a nagycsarnokra, amit Marie annyi szeretettel és gondossággal rendezett be. A homlokzati oldalon új kandalló állt, amiben öles fahasábok is elfértek, most azonban még nem gyújtották be. A falak mellett nagy, nehéz vasalatokkal ellátott ládák sorakoztak, amelyek nemcsak a háziak gazdagságát hirdették, hanem ülőalkalmatosságként is szolgáltak, ha a hosszú asztal melletti székek nem lettek volna elegendőek. Egy ilyen napon a nagyterem túlságosan nagy volt Marie, Michel és a vendég számára, de Dieboldsheim nem tartozott azok közé, akiket Marie szívesen látott, ezért nem a kényelmesen berendezett toronyszobába vezette, ahol a barátaikat szokta fogadni. A cselédeknek azonban megparancsolta, hogy a legjobb bort szolgálják fel, és kiadós ételt is tálaljanak. Hadd lássa Ingobert lovag, hogy az ember okosan takarékos gazdálkodással jólétet érhet el. Már Ingobert apja is nehezen tudta tartani a rangjához illő életszínvonalat, a fia pedig sokkal többet költött, mint megengedhette volna magának. Az öreg Dieboldsheim a halála előtt még csökkentette a birtokát, hogy tekintélyes vagyont adhasson kisebbik fiának, Ingoldnak. Végül is az ifjú a Wittelsbach nemzetség egyik tagját vette nőül, ezért nem vihette a házasságba csupán a másodszülöttet megillető részt, azaz egy lovat, egy lovagi felszerelést és egy kardot. Az apa elzálogosította az egyik faluját Marie-nak és Michelnek, így annak a

jövedelme nem az örököséhez, hanem Kibitzsteinbe folyt be. – Szépen laknak itt kegyelmetek – mondta Dieboldsheim, miután betelt a látvánnyal. Marie egy kupa bort adott neki. – Egészségére! – És kegyedére! – Ingobert lovag felhajtotta a bort, és az asztalra tette a kupát, aztán összehúzott szemmel nézett vendéglátójára. – Nemrég Würzburgban jártam. Máskor ez nem lett volna említésre méltó esemény. Mind Kibitzstein, mind Dieboldsheim várából két nap alatt eljuthattak az érseki városba. Amíg Johann von Brunn volt az érsek, Marie és Michel gyakran jártak nála. – Marienbergben is voltam. – Dieboldsheim immár egyértelműen fogalmazott, hiszen az erőd volt a hercegérsek székhelye. – Öméltósága Gottfried Schenk zu Limpurg abban a megtiszteltetésben részesített, hogy fogadott. Háborús jóvátételről van szó, amit a nagyapámnak kellett volna kapni az akkori érsektől, Johann von Egloífsteintól. Apám általában rossz viszonyban állt Würzburggal, ezért nem tudta érvényesíteni a követelését. Michel arcán halvány mosoly futott át. Johann von Brunn nem szívesen fizetett vissza pénzt. Költséges udvartartása és időnkénti háborúi miatt újabb és újabb adósságokat halmozott fel, még Kitzingen városát is elzálogosította az Ansbach őrgrófoknak. – És hogyan fogadta a követeléseit Gottfried úr, szomszéduram? – kérdezte izgatottan. Ingobert lovag kihívóan nézett vendéglátójára. – A hercegérsek jogosnak ítélte azokat, mivel a nagyapám hadba vonult Johann von Egloffstein érdekében. Igaz, nem készpénzben fizette ki az összeget, hanem igényt tarthatok kegyelmetek falujára, Spatzenhausenre, amit a korábbi kibitzsteini birodalmi lovag zálogosított el a székeskáptalannál. Marie elvörösödött, Michel pedig úgy festett, mint aki legszívesebben galléron ragadná vendégét és kituszkolná az ajtón. Mivel nem akart Dieboldsheimmel nyíltan összetűzni, igyekezett udvarias maradni. – Attól tartok, az érsek az orránál fogva vezette. Zsigmond császár kötelezettségek nélküli hűbérként adományozta nekem Kibitzsteint, és ezt valamennyi szomszédom, Würzburg is jóváhagyta. Spatzenhausen elzálogosítása azon a napon semmissé vált. – Michel lovag, kegyelmed bizonyára téved, különben őkegyelme, a hercegérsek nem adta volna nekem ezt az okiratot. Nézze meg! Ez áll benne, és egy szót sem írnak arról, hogy az elzálogosítást törölték. – Ingobert von Dieboldsheim elővett a ruhájából egy megsárgult papírt. Széthajtogatta, aztán Marie és Michel orra elé tartotta. Amikor Michel kézbe akarta venni, vendége elhúzta előle. A házigazda elkomorodott. – Szomszéd, ennyire nem bízik bennem? Mindegy, kitartok az állításom mellett. A hercegérsek nem tarthat igényt Spatzenhausenre. A birtokomban lévő okiratok ezt kizárják. Marie hevesen bólogatott, és arra gondolt, hogy még jobban kell vigyázniuk az okiratokra. Ifjúkorában megtapasztalta, hogy az iratokat ellophatják, és hamisakat tehetnek a helyükre. Ingobert lovag rájött, hogy Marie-t és Michelt nem ijesztheti meg egykönnyen, tehát az asztalra csapott. – Követelem, ami megillet. Itt áll leírva, és ha nem akarják elismerni a jogomat, erővel szerzek érvényt neki. – A könnyelmű fenyegetések is sokáig visszhangoznak. – Michel, visszanyerve önuralmát, lenézett látogatójára. – Megvizsgáltatom az ügyet. – Majd megteszi a würzburgi bíróság! – erősködött Dieboldsheim.

– Ott a hercegérsek uralkodik. A férjemnek viszont birodalmi lovagként joga van a császárhoz fordulni, és ezt is fogja tenni. Ingobert von Dieboldsheimben fortyogott a düh. Az ő szemében Michel egy senki volt, és ezt most újra bizonyítottnak látta. Egy igazi nemes ugyanis elfogadta volna az okirat tartalmát, és kifizette volna neki a pénzt. – Ezt még megbánják! Gottfried Schenk zu Limpurg úr elmondta ugyanis, hogy az érsekségnek zálogjoga van Habichtenre, ő maga pedig kétségbe vonja kegyelmetek igényét a windachi uradalomra, a bergreuthi tanyára és az ingersdorfi piacon lévő részesedésüket is. Michel összerezzent, ám Marie rájött, hogy Dieboldsheim mérgében olyasmiket fecsegett ki, amiket a hercegérsek nyilván még egy ideig el akart titkolni előlük. Így fel tudtak készülni a fenyegető veszélyre, és Marie e pillanatban kész volt akár a lelkét is eladni az ördögnek, hogy megfékezze a kapzsi főpapot. A férjének ugyanez volt a véleménye, de elgondolkodott rajta, teljesítse-e legalább részben Dieboldsheim követelését, hogy ezzel megnyerje a lovagot szövetségesül. A szavaiból viszont biztosra vette, hogy szomszédja már beállt a würzburgi érsek talpnyalóinak sorába. Nyilvánvalóan nem a Spatzenhausenre vonatkozó kétes jogokról volt szó, hanem arról, hogy a férfi olcsón akarta visszaszerezni a falut, amit apja elzálogosított Kibitzsteinnek. Michel, undorodva ettől a viselkedéstől, felállt. – Átgondolom a követeléseit, és tanácskozom egy tapasztalt jogtudóssal. Addig minden a régiben marad. Azt hiszem, itt az ideje, Ingobert úr, hogy elbúcsúzzon. Hallani fog felőlem. – Kegyelmed is felőlem. – Dieboldsheim tajtékzott, mert dolgavégezetlenül kellett távoznia. Michel és Marie nem kísérték ki az udvarra, ahogy egy tisztelt vendéget szokás, hanem a nagyteremben maradtak és megálltak az ablaknál. Onnan figyelték, amint a férfi nyeregbe száll, elrúgja a szolgát, aki a kantárt tartotta, aztán teljes erővel megsarkantyúzza a lovát. Amikor eltűnt a kapu íve mögött, Marie a férjéhez fordult. – Legszívesebben fenékbe billentettem volna ezt a gazembert. – Nem kellene ilyen durván beszélned, kincsem, igaz, el kell ismernem, én sem álltam távol ettől. Sejtettem, hogy Ingobert bajt hoz ránk, de el akartam kerülni a nyílt ellenségeskedést. – Az új érsek talpnyalója lett. Azon töprengek, mit akar elérni Gottfried Schenk zu Limpurg? Ő is pontosan tudja, hogy a követelései teljesen légből kapottak. Michel keserűen nevetett. – Nem, ha keresztül tudja vinni az akaratát. A hercegérsek nagyhatalmú ember, és Johann von Brunnal ellentétben mögötte ott áll székeskáptalan. Most megragad minden alkalmat, hogy növelje a hatalmát, és ennek érdekében kedve szerint forgatja a törvényt és a jogokat. Dieboldsheim voltaképpen sajnálatra méltó, hiszen kényszerűségből elcserélte jogos követeléseit egy darab pergamenre, aminek érvényességét egy jó jogtudós gyorsan megcáfolja. Marie dühe elszállt, és láthatóan újra összeszedte a gondolatait. – Vajon miért cselekszik így a hercegérsek? Jól tudja, hogy Kibitzstein minden falvával együtt szabad birodalmi terület, és a király sosem engedné, hogy csorbuljon eme jog. – III. Frigyes nem számít túlságosan erőskezűnek. Valójában csak német királynak választották meg, mert rokona, Albert túlságosan korán elhunyt, és fia csak az ő halála után született meg. Mihelyt László felnő, Zsigmond unokájaként igényt fog tartani örökségére. – Nem várhatunk addig, amíg László felnő és talán király lesz. Frigyes a birodalom ura, ezért őrködnie kell a törvény és a rend felett. Minél előbb küldj hozzá követet, és kérjünk védelmet

Kibitzstein számára. – Ugyanazt tanácsolod nekem, amit én Pankratius apátnak. Már kérte a császár segítségét. Szerintem a mi birtokunk nincs közvetlen veszélyben. Gottfried Schenk zu Limpurg úrnak nem az a célja, hogy elűzzön bennünket Kibitzsteinből, azt akarja elérni, hogy lemondjunk a birodalmi szabadságunkról és ismerjük el őt hűbérurunkként. Hallottad, hogy ismét felvette a régi frank hercegi címet, és uralni is akarja ezt a földet. – Minden törvény és jog ellenében? Michel megvonta a vállát. – Ha azok, akiknek védelmezniük kellene a törvényt, túl gyengék, mindig lesznek olyanok, akik kedvük szerint hajlítják azt. – De mi nem hajtunk fejet! – kiáltotta Marie harciasan. Michel átölelte és magához vonta. – Nem tesszük akkor sem, ha a hercegérsek ezt hiszi. Mindenesetre óvatosnak kell lennünk, mert nem Dieboldsheim lesz az egyetlen, akit Gottfried úr ellenünk akar fordítani. Végső esetben jó pénzért zsoldosokat kell fogadnunk. Úgy hallottam, hogy Peter von Eichenloh éppen nem áll senki szolgálatában. Talán beszélnem kellene vele. Marie bizonytalanul ingatta a fejét. – A zsoldosok csak bajt okoznak, és kiesznek minket a vagyonunkból. A legjobb a császári ítélet lenne, birodalmi végrehajtási paranccsal kiegészítve. Ansbachi Albert őrgróf biztosan szívesen borsot törne a würzburgi uraság orra alá. – Ez igaz – mondta Michel, akinek nemigen volt ínyére, hogy segítséget kérjen az őrgróftól. Ha azonban a hercegérsek nagyobb eréllyel lép fel, nem marad más választása. XIV. Eközben a hilgertshauseni szőlőben vidáman folyt tovább a szüret. Trudi a cselédek többségét gyermekkora óta ismerte, a vidám beszélgetés és dalolás közepette még a Gressingennel kapcsolatos bánatáról is megfeledkezett egy időre. Uta is bátran beilleszkedett a csoportba, mivel együtt nőtt fel Trudival, több jogot tulajdonított magának, mint ami megillette. Az volt élete álma, hogy Trudi szolgálója, aztán kulcsárnője legyen, ha úrnőjének már saját háztartása lesz a férje házában. A többi cseléd megmosolyogta kicsit, de nem vették rossz néven a kis hóbortjait. – Anyám több kocsinyit akar Nürnbergben eladni, a bevételből vehetnénk új birtokot, például növelhetnénk a windachi uradalmat. – Trudi nagyot sóhajtott, mert még mindig kicsinek tartotta az uradalmat Georg von Gressingen becsvágyának kielégítéséhez. – Szép is lenne. Talán mindketten hamarosan Windachba költözünk. Jó volna, ha valaki a családból irányítaná. Még ha atyjaura havonta el is megy oda, mégsem tud eléggé az ottani tiszttartó körmére nézni. A megjegyzése azonban nem aratott elismerést, mert Trudi felemelte a kezét, mintha fel akarná pofozni. – Vigyázz a szádra! Windachot Reimo és Zdenka igazgatja, mindketten hűségesek és aranyat érnek. Uta ijedten behúzta a nyakát. Nem gondolt rá, hogy a család mennyire becsüli a párt, hogy azt mondják, sok évvel korábban megmentették Michel úr életét. – Bocsásson meg, úrnőm! Nem akartam rosszat mondani róluk, de örülnék, ha kegyed már a saját várában vezetné a házat. Kessnach valószínűleg Lisáé lesz, pedig a vár nagyobb, és a kisasszony nem is igazi testvére úrnőmnek. Uta próbálkozása, hogy elterelje magáról az ifjú úrnő haragját, sikertelen maradt, ugyanis

Trudi pontosan tudta, hogy Kessnach valamikor Lisa nagyapjáé volt. Az édesanyja ezért szánta kezdettől fogva nevelt lánya hozományának. Ő maga egyszer járt Kessnachban, és nem vágyott különösebben rá, hogy egy ilyen világtól távol eső, erdei várban éljen. Időközben Uta kosara újra megtelt, és elindult a kocsihoz, hogy kiürítse. Mivel eléggé alacsony volt, nehezen boldogult, s rászólt a velük lévő szolgára. – Lampert, segítenél nekem? Látod, hogy nem érem fel. A fiú rögvest odafutott, hogy elvegye a kosarat. – Alaposan megtöltötted. Nem csoda, hogy nem bírod felemelni. – A dicsérettől Uta megenyhült, és rámosolygott segítőjére. Igaz, Lampert sem számított nagy termetűnek, mégis egy fejjel magasabb volt nála. Jóravaló, becsületes arcát rövidre nyírt, sötétszőke haj keretezte. Elég csinosan festett ahhoz, hogy tessen a lánynak. A keze erejét is megérezte, amikor az egy pillanatra megtartotta Utát. – Várj csak, kinek nézel engem? – förmedt rá, és eltaszította a fiú kezét. – Szemrevaló lánynak – felelte Lampert vidáman. Uta büszkén felvetette a fejét. Várbéli szolgálóként csak azért szüretelt, mert az úrnője így akarta, és nem tartotta magához méltónak az egyszerű tanyasi szolgát. Egy másik, húszéves forma csinos cseléd odament a fiúhoz és megbökte. – Az Uta-félék rád se néznek, Lampert. Közülünk kell válogatnod. A szolga összeszorította az ajkát. A kihívóan viselkedő cseléd nem volt éppen csúnya, és a viselkedése elárulta, hogy nincs kifogása néhány kellemes óra ellen, mégis Uta tetszett neki. Ugyanakkor rátarti lánynak gondolta, akit nem könnyű megszerezni. Ebben a pillanatban azonban más valami nyomta a szívét, ezért odalépett Trudihoz. – Bocsánat, hogy megszólítom, úrnőm! Nem találja furcsának, hogy a kolostorból senki sem mutatkozik? Máskor néhány apáca vagy egy-két szolga idejött, hogy beszélgessen velünk. – Szerintem is különös a dolog – szólt közbe egy idősebb cseléd. – Most meg úgy tesznek, mintha nem is akarnának tudni rólunk. Trudi megvonta a vállát. – Biztos az új főnökasszony miatt van. Úgy hírlik, nincs ínyére, hogy az elődje a kolostor birtokának egy részét elzálogosította nálunk. Még az udvariasságnak sem tett eleget azzal, hogy eljön Kibitzsteinbe, vagy meghívja a szüléimet a kolostorba. Trudi ezzel elintézettnek vette a dolgot, ám Lampert kétkedve ingatta a fejét. – Nem tetszik ez nekem! Amikor az előbb körülnéztem, egy csomó ember álldogált a kolostor tanyaháza előtt, és errefelé bámultak. Csak férfiakat láttam, cselédet vagy apácát nem. – Ne bámészkodj a környéken, inkább segíts, hogy mielőbb végezzünk. Már éhes vagyok – utasította Uta. – Én is – szólt közbe Trudi. – Van nálunk élelem. Ha akarja, úrnőm, tarthatunk szünetet és ehetünk. – Az egyik cseléd az árnyékból előhozott egy nagy kosarat. Trudi ránézett a telepakolt kocsira, és felmérte az utat, amit meg kell tenniük vele Kibitzsteinig, aztán bólintott. – Gyűjtsünk egy kis erőt, különben túl késő lesz, mire ehetünk. Leült a földre, és magához húzta a kosarat. A cselédek és Lampert is követte a példáját, végül falatozni kezdtek. Körbeadták a kenyeret és a kést, hogy mindenki vághasson magának belőle, hozzá sajtot és szalonnát ettek. Egy cseléd bort töltött a kupákba, és bocsánatot kért Truditól az egyszerű bőredény miatt, amikor átadta neki. – Bizonyára nem fog ízleni a kisasszonynak. Ez afféle egyszerű embereknek és nem uraságoknak való ital.

Trudi először is megrágta és lenyelte a szalonnát, aztán ivott egy kortyot. – Egyáltalán nem olyan savanyú bor. Felfrissít – mondta, és újra akarta töltetni a kupát. Mögöttük ekkor vad ordítozás hallatszott. Trudi felugrott, és egy tucat, dorongokkal feléjük rohanó férfit pillantott meg. – Takarodjatok a földünkről, kibitzsteini csőcselék, különben összetörjük a csontjaitokat – kiáltotta egy fiatalember, aki az öltözete alapján nemes lehetett. A cselédek zavartan néztek Trudira, Lampert káromkodott. – A gazemberek a kocsit akarják, ellopják az egész szőlőt, amit leszüreteltünk. E szavakra a cselédek is magukhoz tértek, és sorra felugráltak. A kupák elgurultak, a maradék bor kiömlött a felborult kancsóból, a kenyér a lejtő alján végezte. Trudinak átfutott az agyán, hogy vajon miért ezekre a semmiségekre figyel, amikor a feje zúg, és képtelen világosan gondolkodni. Egy pillanat alatt elöntötte a düh, Ilyen könnyen nem hagyja, hogy elkergessék. Határozott léptekkel a férfiak elé állt. – Mi ez az ordítozás? Megzavartatok minket a munkában. – Talán a zabálásban? – felelte az ifjú nemes vigyorogva. – Tetszel nekem. Gyere velem kicsit arrébb, aztán elengedlek a többi cseléddel. A szolga viszont megkapja a verést, ami kijár neki. – Te megőrültél! – tajtékzott Trudi. – Jogunk van itt leszüretelni a szőlőt. Takarodj innen a csordáddal együtt, különben bepanaszolunk a zárdafőnökasszonynál. Otto gróf azonban csak nevetett, és intett az embereinek. A férfiak szétszéledtek és megpróbálták elkapni a cselédeket. Az asszonyok rájöttek, mit terveznek velük, ezért sikoltozva futásnak eredtek. Uta és Lampert is menekült, ám Henneberg emberei a nyomukban voltak. Otto gróf elkapta és magához rántotta Trudit. A lány érezte a bűzös leheletét, látta üveges tekintetét, és megértette, hogy a férfi eléggé részeg ahhoz, hogy gátlástalan legyen. Elfogta a rémület, kiszabadította magát, de a gróf rögvest újra elkapta. A szeme sarkából látta, hogy Uta és Lampert igyekszik lerázni az üldözőket, a többi nő kétségbeesetten sikoltozva rohant Kibitzstein felé. Mire a várban észreveszik, mi történt, és segítséget küldenek, addigra számára már késő lesz. Trudi ráébredt, hogy csak egy valaki segíthet rajta, saját maga. Legyőzte a félelmét, és hagyta, hogy a férfi megfogdossa a mellét. Hadd higgye, hogy a rettegéstől megmerevedett, ez beleillett a tervébe. Eközben Uta kijátszotta az üldözőit, és próbált segíteni Trudinak. Felkapott egy földgöröngyöt és a támadóhoz vágta. – Ereszd el az úrnőmet, te gazember! Ha Otto nem lett volna részeg, legalább ekkor rájöhetett volna, hogy nem egy egyszerű cseléddel van dolga, hanem egy nemes kisasszonnyal. Így azonban kivédte a karjával a csapást, és ráordított az egyik szolgájára, hogy kapja el a szemtelen fehérnépet. Aztán eldobta a kezében lévő husángot és megpróbálta áldozatát a földre teperni. Trudi szándékosan elesett, magával rántva támadóját, aztán mielőtt a férfi bármit tehetett volna, kiperdült alóla. Miközben felállt, előrántotta a férfi övéből a tőrét és a tulajdonosára szegezte. Az ifjú láthatóan nem vette komolyan. Bár a tőr hegye egyenesen a torkára mutatott, el akarta kapni, hogy kitépje a lány kezéből. – A helyedben ezt nem tenném! – figyelmeztette Trudi. – Parancsold vissza a bandádat, mielőtt meggondolom magam! Otto von Henneberg annyira részeg volt, hogy nem fogta fel, a lány valóban kész harcolni, és megpróbálta félretolni a kezét. Ebben a pillanatban Uta felsikoltott, az egyik támadó elkapta. A

férfi a földre teperte, felemelte a szoknyáját, és rávetette magát, de Lampert odaért, és elkapta a lábát, hogy lerángassa Utáról. Ekkor egy másik szolga leütötte a fiút egy husánggal. Trudi fél szemmel látta, mi történt, miközben kivédte Henneberg újabb támadását. – Ha nem akarod meghallani, hát érezd! – förmedt rá. és lágyékon akarta szúrni, hogy soha többé ne tehessen erőszakot egyetlen nőn sem. A férfi döbbenten védte a kezével legérzékenyebb pontját. Mivel Trudi mégiscsak visszariadt attól, hogy megfossza támadóját a férfiasságától, felemelve a tőrt, megvágta az arcát. Otto gróf felkiáltott a rémülettől és a fájdalomtól, aztán mindkét kezét a sebre szorította, így a vér az ujjai között folyt le. Trudi sarkon fordult és elindult, hogy segítsen Utának, aki vadmacskaként védekezett. Ekkor a Lampertet leütő szolga felismerte, és ijedten elkiáltotta magát – A kibitzsteini várkisasszony! A szavaitól valamennyi támadó kijózanodott. Mivel Hilgertshausen és Kibitzstein szomszédos területek voltak, a legtöbben ismerték Trudit, sőt korábban sokszor váltottak is vele és az embereikkel pár barátságos szót. Mindnyájan tudták azt is, mennyire szereti Michel lovag a lányát, és hogy szörnyű bosszút állna azokon, akik bántják. Az egyik szolga felrántotta az Utával erőszakoskodó férfit, és rémülten a lányra mutatott. – Ő a kibitzsteini várkisasszony, Michel Adler lánya! A lovag felköttet bennünket ezért. – Trudi még mindig fenyegetően tartotta a tőrt. – És én végig fogom nézni. Takarodjatok, gazemberek! Az alattomos támadásotokért majd édesapám szabja ki rátok a büntetést. Egy külső szemlélő bizonyára csodálkozott volna, hogy egy fiatal lány, kezében véres tőrrel, képes rémületbe ejteni tucatnyi husánggal felfegyverkezett férfit. Néhányan gyorsan eltűntek, azt remélve, hogy nem ismerték fel őket. A többiek dermedten álltak, és hol vezetőjükre, hol Trudira néztek. Otto gróf térdre rogyva igyekezett kezével elállítani a vérzést, ami már a haját és a ruháját is beszennyezte. Olyan szörnyen festett, hogy Trudi azt hitte, halálosan megsebesítette a férfit, aki végül felállt, és botladozva tántorgott, mert a szemébe folyó vértől semmit sem látott. A lány gúnyosan odakiáltott az embereinek. – Vigyétek innen ezt a szánalmas alakot, különben Kibitzstein-be hurcolom, és a pincében fog elrohadni! A férfiak összerezzentek és elrohantak, ahelyett hogy a sebesültön segítettek volna. Az egyikük azonban észre tért és visszafordult, nagy ívben elkerülve Trudit. Még épp időben odaért Henneberghez, mielőtt az nekiment volna a szőlőhegy támfalának, és a mélybe zuhan. A szolga megragadta és gyorsan eltaszigálta a veszélyes helyről. – Jöjjön, uram, hazaviszem. A nagytiszteletű apácák bizonyára hívnak orvost, vagy maguk gyógyítják meg. Uta időközben felállt, és dühében felszedett kövekkel dobálni kezdte Henneberget és a szolgát. Közben irtózatos szitkokat szórt rájuk, amit még Trudi is túlzásnak tartott. Megragadta szolgálója karját. – Hagyd őket! Már eleget kaptak, és nem felejtik el egyhamar, hogy egy lány menekülésre késztette őket. Habár Trudi egész testében remegett az ijedségtől, mégis élvezte a helyzetet. Még sosem kellett ekkora veszedelmet elhárítania. Időközben a többi cseléd is észrevette, hogy megfordult a szél. Ketten nem tudtak elmenekülni a szolgák elől, igyekeztek megtisztítani magukat némi fűvel, és közben szaporán

káromkodtak. – A kolostor elégtételt fog adni nektek, ezt megígérem – nyugtatta meg őket Trudi, aztán a kocsira mutatott. – Fogjátok meg a kocsit! Tűnjünk el innen, mielőtt azok az alakok visszajönnek. Holnap fegyveresek védelmével szüretelünk. Az asszonyok bólogattak, és felsegítették az éppen magához térő Lampertet. Habár nagyon szédült és többször hányt, mégis segített Trudinak egyensúlyban tartani a kétkerekű kocsit, mert ő sem akarta, hogy a termés a hilgertshausenieké legyen. A cselédek húzták-vonták a kis járművet, közben egymással versengve találtak ki szitkokat, amelyekkel támadóikat illették. Kibitzsteinben is felfigyeltek a történtekre, ezért Karel, Zdenka és Reimo fia, aki a várban Michel jobbkezének számított, összeszedett néhány fegyverest, és a csoport elé sietett. Amikor látta, hogy már elmúlt a veszély, parancsot adott az embereinek, hogy segítsenek a cselédeknek a kocsit vontatni. Ezután Trudihoz lépett, aki megkönnyebbülten nézett rá, de még mindig kezében szorongatta a véres tőrt. – Mi történt? Úgy festenek, mint akiket megtámadtak. – Mert éppen ez történt, megtámadtak – rivallt rá Trudi. – De... – akart faggatózni Karel, a lány azonban a szavába vágott. – Válj, amíg hazaérünk, nem akarok mindent kétszer elmesélni. XV. Mire Trudi beszámolója végére ért, Michel tombolt a dühtől. Ökölbe szorított kézzel nézett Marie-ra, akinek komor tekintete elárulta, mennyire háborog a lelke. – Tudtam, hogy az új rendfőnöknő új várnagyot fogadott fel, de azt vártam, hogy az illető jó szomszédként fog viselkedni. Álmomban sem gondoltam volna, hogy semmibe véve a törvényt, elűzi az embereimet, és a cselédeket kiszolgáltatja a bandájának. – Michel hangja erélyesen csengett, de a haragja semmiségnek tűnt a Marie-ban lobogó dühhöz képest. – Ott helyben meg kellett volna ölnöd a gazembert, Trudi. Most biztosan bosszút forral. Michel átölelte falfehér lányát. – Trudi helyesen cselekedett. Egy halott csak rontana a helyzeten. Így sértettként állhatunk az apátnő elé, és elégtételt követelhetünk. – Meg fogja tagadni. Ha jól tudom, az apátnő régi ellenségünk, Rumold von Lauenstein távoli rokona. Bizonyára eredendően ellenséges velünk szemben. Néhány percre a múlt árnyai foglalták le Marie gondolatait, eszébe jutott, milyen kemény harcot kellett vívni neki és Michelnek Rumold von Lauensteinnel és a lányával, Huldával. Rumoldot az elkövetett bűneiért Nürnbergben kivégezték, vagyona visszaszállt a palotagrófra. Amikor meghallotta, ki lett a hilgertshauseni zárda apátnője, számított bizonyos nehézségekre, de arra nem, hogy Klara von Monheim nyílt háborút indít ellenük. Michel elhessegette komor hangulatát. – Ha az érsek azt hiszi, hogy ezzel megfélemlíthet bennünket, hát nagyon téved. Megvédem a jogaimat akkor is, ha minden isteni és világi segítséget igénybe kell vennem. – Pár nap múlva lesz Fuchsheimben a lakodalom. Ott sok barátunkkal találkozhatunk és tanácskozhatunk. E támadás után mindenki látni fogja, milyen eszközökkel óhajtja Őméltatlansága Gottfried Schenk zu Limpurg kiépíteni a hatalmát. Lassan Marie is megnyugodott, és már kereste a megfelelő szavakat, amikkel Frankföld habozó nemeseit Michel mellé állíthatnák. Végső esetben elmegy „Achilles” Albert brandenburgi őrgrófhoz, hogy a segítségét kérje. Most azonban átölelte bátor leánykáját, és a fülébe súgta, mennyire büszke rá.

Harmadik rész Esküvő Fuchsheim várában I. Otto von Henneberg egy támlás széken ült a ház előtt, egy összetákolt napvédő alatt, és emésztette a düh és a szégyen. Egy nő, egy éretlen lányka mindenki előtt nevetségessé tette. Gyűlöletrohamai közepette önsajnálatba süppedt. Azt kívánta, a tőr bárcsak a szemét találta volna el, hogy ne kelljen látnia a szolgák gunyoros összenézését és az apátnő megvető pillantását. A tisztelendő főnökasszony, Klara von Monheim, mihelyt értesült a kibitzsteiniek elleni büntető támadás szerencsétlen kimeneteléről, gyaloghintóval azonnal a gazdasági udvarba vitette magát, majd figyelte, ahogy a városból hívott orvos ellátja a sebesültet. Habár nem értett a gyógyításhoz, azt azért meg tudta állapítani, hogy a doktornak ügyes keze van. Miután kitisztította Otto úr sebét, egy apró tű és vékony selyemszál segítségével összevarrta. Közben folyamatosan szemrehányást tett a betegnek, amiért az minden öltés után felnyögött és megmozdult. – Férfi kegyelmed vagy fehérnép? – mordult rá az orvos, amikor az ifjú ismét meg akart moccanni. Otto von Henneberg összeszorította a fogát, és megmarkolta a szék karfáját. Sértett büszkesége sokkal jobban fájt, mint lüktető sebe, bár azt is alig bírta elviselni. Rászólt tehát az orvosra, hogy dolgozzon gyorsabban. – Mi vagyok én, vászondarab, amit össze kell foltozni? Az ördögbe is, meddig tart még? – Ameddig kész nem vagyok – felelte nyugodtan a doktor. – És addig maradjon nyugton, nemes uram. Vagy akkora lyukkal az arcán akar sétálni, amibe egy felnőtt beledughatná az ujját? – Szörnyen fogok kinézni, ugye? – Otto gróf meg sem próbálta elfojtani a könnyeit. Eddig kifejezetten jó vágású fiatalembernek számított, de mostantól a nők és a gyerekek is meg ijednek majd tőle, és ez egyes-egyedül annak a némbernek a bűne. Egy hang a lelkében azonban azt súgta, hogy ő maga tehet a dologról, mert nem volt eléggé körültekintő. Végül is a lányka csak védekezett. Otto gyorsan elűzte e gondolatokat, és ismét átadta magát gyűlöletnek a lány iránt, aki ily rútul megbélyegezte. A vágás végigfutott keresztben a bal arcán, az orrán és még a jobb oldalon is egy kis darabon. – Egy életre eltorzított – ismételgette makacsul. Az orvos nevetett. – Örüljön, hogy nem esett nagyobb baja. A vágás ugyan hosszú, de nem mély. Ha egy kicsivel feljebb megy, a bal szeme bánná. így miután a seb begyógyult, még az orrán is csupán egy kis heg marad. Harcedzett férfinak fog látszani, és az asszonyok ezt mindig érdekesnek találják. Az orvos remélte, hogy szavaival lelket önt a betegébe, ám Otto gróf nyögött, akár egy beteg ló. – A bolondok bélyege, amit magamnak köszönhetek. Mivel az orvost nem avatták be a sebesülés körülményeibe, az apátnő figyelmeztetően köhintett. – Nem kellene ennyit beszélnie, Otto gróf. Kimeríti magát, és megnehezíti ennek a derék embernek a munkáját. – Ebben igaza van, nagytiszteletű anyám, de ne aggódjék, ez a sérülés ártalmatlan azokhoz képest, amiket már kezeltem. Otto gróf közel állt ahhoz, hogy felpofozza az orvost. Nem érti ez a faragatlan tuskó, milyen katasztrófát jelent számára ez a seb? Látható bizonyítéka volt annak, hogy a tiszteletre méltó

várnagyi tisztégében nem állta ki az első próbát. Nem is akart arra gondolni, mit fog szólni Magnus. Mogorva arckifejezéséből ítélve az apátnő sem fogja egyhamar megbocsátani neki a kudarcot. Lelki szemeivel látta, hogy szégyenteljesen elkergetik, és kivert kutyaként vissza kell kullognia a bátyjához. Azt már nem, Magnushoz és Elisabethez nem, futott át az agyán. Nem akarta kitenni magát a szemrehányásaik özönének. A legjobb lenne, ha barátjához, Peter von Eichenlohhoz csatlakozna. Ő is kinevetné, de nem bánna vele úgy, mint egy éretlen kölyökkel. – Mindjárt végzek. Szép munka, ha szabad magam dicsérni. Az orvos látható büszkeséggel tekintett az eredményre, a betege arcán végigfutó apró, tiszta öltésekre. A seb már nem vérzett, és megfelelő kezeléssel gyorsan be fog gyógyulni. – Itt hagyok egy tinktúrát, ami segíti a sebgyógyulást. Igaz, hogy éget, akár a pokol tüze, de ha nem akar sebhelyes arccal járni a világban, el kell viselnie. Mindazonáltal a szer nem olcsó. – Az orvos ezzel érzékeny pontra tapintott, mert az apácák gyorsan cselekedtek, ha az adományok begyűjtéséről volt szó, ám annál nehézkesebben adtak ki pénzt. – Megkapod a járandóságod. – Az apátnő az övén lógó erszényből elővett néhány érmét, és leszámolta a doktornak. – Tessék, ez bizonyára elég. – A kezelésért és a fél üveg tinktúráért, amit itt hagyok, igen, de az úrfinak többre lesz szüksége. Ha kifizeti, egy küldönccel elküldöm Volkachból. Az apátnő rövid habozás után megrázta a fejét. – Holnap elküldök egy szolgát Volkachba, odaadhatod neki a szert. Voltaképpen mi ez? A hangjából bizalmatlanság érződött, hogy talán olyan orvosságról van szó, ami nem az anyaszentegyház előírásai szerint készült. – Különböző gyógyfüvek kivonata, amiből magam készítettem az orvosságot. Akár meg is lehet inni – felelte az orvos. Alig monda ki e szavakat a doktor, az apátnő megparancsolta az egyik szolgának, hogy hozzon egy kupát, majd felszólítóan az orvosra nézett. A férfi kimért egy kisebb mennyiséget, mire az apáca felvonta a szemöldökét. – Ne takarékoskodj vele. Holnap hozatok másikat az úrfinak. – Igyon meg előbb ennyit. Erős főzet és eléggé égeti a torkot. – A doktor hátralépett, és izgatottan figyelte, amint az apátnő szájához emeli a kupát. A szemei tágra nyíltak, amikor az orvosság égetni kezdte a nyelvét, és ijedten feljajdult. Végül halált megvető bátorsággal lenyelte. – Borzalmas íze van, mintha a pokol tüze járna át – mondta, de aztán a hasára tette a kezét. – De hatásos. Megfájdult a gyomrom az izgalomtól, és most csodás módon elmúlt. Holnap küldj nekem is egy üveggel a szolgával. Rendben? Az orvos buzgón bólintott. A főzet előállítása nem került sokba, és drágán eladhatta. A legtöbb betege csupán látszólag itta valamilyen betegség kezelésére, valójában kedvelték az ízét és kellemesen a fejükbe szállt. Az apátnő is érezte a gyógyfőzet jótékony hatását. A gyomrát melegség árasztotta el, és láthatóan várnagya kudarcáért sem neheztelt már annyira, mint pár perccel korábban. Mégsem gondolt arra, hogy Otto gróf büntetlenül szabadulhat ebből a helyzetből. Klara von Monheim megvárta, amíg az orvos összepakolja a műszereit és kimegy a szolgával, aki uzsonnát szolgált fel neki, majd Henneberghez fordult. – Jó nagy bajt kevert! Ki az ördög tanácsolta kegyelmednek, hogy megpróbáljon erőszakot tenni a kibitzsteini várúr lányán? Távol kellett volna tartani a szőlőnktől az embereit, de nem fegyveres viszályt kirobbantani!

Otto gróf felnyögött a fájdalomtól és a dühtől. – Honnan kellett volna tudnom, hogy az egyik lány Michel Adler lánya? – Mindegy, ki a lány. Az lett volna a dolga, hogy mindnyájukat elkergesse a szőlőből. Ehelyett rátámadt a kisasszonyra, a szolgákat meg felbujtotta, hogy vessék rá magukat a cselédekre. Hogy képzelte a bátyja, hogy egy asszonygyalázót küld a házunkba? Ez itt egy kolostor, és ennek megfelelően kellene viselkednie. Otto von Henneberg a szemrehányások hallatán egészen összement, és nem talált szavakat saját védelmében. Az éberen figyelő apátnőt ez láthatóan elégedettséggel töltötte el. Rácsepegtetett a tinktúrából egy tiszta kendőre, és letörölte vele a férfi sebét. Valóban pokolian égetett, Henneberg összegörnyedt a fajdalomtól. Amikor már úgy érezte, nem bírja tovább, Klara von Monheim hátralépett, és a maradék főzet felét beletöltötte a kupába. – Igya ki! Ettől gyorsan jobban lesz. Igaz, hogy a sebe fájdalmas és az arcát kissé elcsúfítja, de örülhet, hogy így alakult a dolog. Ha sikerült volna meggyaláznia Michel Adler lányát, feleségül kellene vennie. Ezt sem én, sem őexcellenciája nem tudnánk megakadályozni. Otto von Henneberg ebből a szemszögből még sosem gondolta végig a dolgot. Gressingen mesélt néhány dolgot Kibitzstein uráról, és abból nem az derült ki, hogy a lánya megfelelő feleség lenne egy grófi család sarjának. Az anyja állítólag szajha volt, aki a konstanzi zsinat idején kellemessé tette néhány nagyúr életét. Az apja sem nemes, hanem hosszú katonai szolgálatáért lovaggá ütött polgár, akit a szerencse segített a birodalmi lovagi címhez és Kibitzstein birtoklásához. Otto gróf megrázkódott a gondolatra, hogy ilyen csőcselékkel kerüljön rokonságba. Egy ilyen házasság után Magnus és Elisabeth bezárná előtte és a felesége előtt az ajtót, és kitagadnák a családból. Elborzadva nézett az apátnőre. – Az isten szerelmére, milyen igaza van. A megmaradó heg csekély ár a szégyenhez képest, ami érhetett volna. – Sajnálatos, hogy nem tudta úgy végrehajtani a megbízását, ahogy azt meghagytam kegyelmednek. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy Michel Adler nem akar fegyveres elégtételt, mert ez nem szerepel a terveimben. Akkor miért bízott meg azzal, hogy kergessem el a kibitzsteinieket? – akarta mondani Otto gróf, de lenyelte a kérdést. – Bocsánatot kérek a történtekért – mondta végül, lélekben a fogát csikorgatva. Tudta, hogy komoly bajt okozott az apátnőnek, amit legjobb esetben Kibitzsteinnek tett engedményekkel lehet elsimítani. Klara von Monheim érezte a fiatal gróf kétségbeesését és szégyenkezését, ezért engedékenyebb hangnemre váltott. – Nem is annyira kegyelmedet hibáztatom, mint inkább a bátyját. Tudta, hogy kegyelmed mennyire fiatal és tapasztalatlan, egy érettebb férfit kellett volna küldenie, aki jobban tud uralkodni magán. Menjen be a házba és pihenjen le. Remélem, egy hét alatt felgyógyul annyira, hogy elkísérhessen Fuchsheim várába. Ludolf lovag lánya férjhez megy, és sok ember lesz ott, akikkel beszélni akarok. – Kibitzstein urával is? – kérdezte Otto gróf kissé csüggedten. – Talán igen, de ezzel ne foglalkozzon. A legjobb, ha távol tartja magát Michel Adlertől és a családjától, egy újabb viszályt nem tűrök el. Legyen Isten akarata szerint. – Az apátnő köszönésként biccentett felé, aztán intett a szolgáknak, akik a gyaloghintóval egy fa árnyékában várták a parancsát. II. Másnap Karel egy csapat fegyveres élén összeszedte a várból és a falvakból a cselédeket,

valamint a szolgákat, hogy leszüreteljék a hilgertshauseni szőlőben a jog szerint őket illető termést. Michel parancsa szerint csak akkor használhatott fegyvert, ha megtámadják őket. A tilalomra szükség is volt, mert Karel legszívesebben a kolostor gazdasági udvara ellen vonult volna az embereivel, hogy felgyújtsa. Természetesen teljesítette ura utasítását, és úgy őrizte a rábízott embereket, mint a terelőkutya a nyájat. Egyébként egyetlen hilgertshauseni szolgát vagy apácát sem láttak, és a gazdasági udvar teljesen elhagyatottnak tűnt. Karel ebből arra következtetett, hogy az apátnő, félve a kibitzsteiniek bosszújától, kiürítette a házat. Klara von Monheim valóban visszarendelte az embereit, csupán egy, a fürge lábáról ismert szolgát hagyott ott. Ő az istálló mellől figyelte a kibitzsteinieket, de este csak arról számolhatott be úrnőjének, hogy Michel Adler emberei pontosan a szerződésben foglalt mennyiséget szüretelték le, aztán elhagyták a kolostor szőlőjét. Ez a jelentés megnyugtatta az apátnőt. Habár ellenszenvvel viseltetett a szomszédja és különösen annak felesége iránt, mégsem akart nyílt összecsapást. Kibitzstein urát mindenki bátor katonaként és okos hadvezérként ismerte, szövetségesek nélkül nem sokra menne ellene. Úgy vélte, hogy a würzburgi érsek, akinek a támogatására eddig mindig számíthatott, nemigen fog katonákat küldeni. Árthatna a hírnevének, ha asszonygyalázók oldalára állna. Az apátnő tehát úgy döntött, hogy vár és tárgyalni kezd. Csakhogy Kibitzsteinből nem érkezett futár a kolostorba. Ehelyett azt jelentették neki, hogy számos férfi lovagolt el a várból Dettelbach, Fuchsheim és más várak irányába. Ez jobban nyugtalanította Klara von Monheimet, mint ha Adler megfenyegette volna. Michel elmondhatta volna neki, hogy eszében sincs kitenni az embereit annak, hogy a hilgertshauseni csőcselék, ahogy szűk körben nevezte Henneberget és szolgáit, megverjék vagy megöljék őket. Ő maga is úgy vélte, hogy ez egy hosszú és véres harc kezdete lenne. Hosszú évek óta először a kibitzsteini és a környékbeli kovácsok nem lovat patkoltak, vagy kaszát és ekét éleztek, hanem régi páncélokat és kardokat javítottak. Michel is nyeregbe szállt, és hat erős katona kíséretében elindult Dettelbachba, hogy fegyvert, felszerelést vásároljon, és még egyszer beszéljen Hans lovaggal. Most kívánatosabb volt, mint valaha, hogy vára és falvai mellé megszerezze a fallal védett vásárhelyet, annak minden várnagyi jogával. Trudi nagyon csalódott volt, hogy ezúttal nem kísérhette el az édesapját, mert Michel túlságosan veszélyesnek tartotta, hogy elhagyja a várat. Még Hiltrud kecsketanyájára is csak fegyveres kísérettel mehetett. A támadás okozta rémületet hamarosan felváltotta a harag, hogy eddigi szabadságát korlátozták. Bona közeledő esküvője jelentette az egyetlen fénypontot a komor jelenben. Ott végre viszontláthatja Georg urat. Közeli házasságról ábrándozott, ami nemcsak az ő boldogságát alapozná meg, hanem Georg családja révén atyjának is új szövetségeseket jelentene. Hogy a lehető legszebb legyen, elvitte a Dettelbachban vásárolt kelmét Alikához. Bár neki is ügyes keze volt, és már varrt néhány ruhát magának meg a húgainak, a mór asszony tehetségével nem vehette fel a versenyt. Nemcsak Uta, hanem Lampert is elkísérte, hogy megvédje, a fiatalember a meierdorfi útra egy hosszú dárdával fegyverkezett fel. Csendesen visszahúzódtak, amikor ifjú úrnőjük látható izgalommal belépett a kis házba, amin Alika az egykori markotányosnővel, Thereszel osztozott. Korábban „Fekete Éva”, Marie másik régi barátnője és féllábú férje élt benne, de néhány évvel ezelőtt mindketten meghaltak. Ekkor költözött be Alika, hogy az idős Theres-nek ne kelljen egyedül laknia. Trudi tudta, hogy a távoli Afrikából származó asszony menynyire szereti Lisát, és attól tartott,

hogy Alika haragszik rá, amiért megbántotta kedvencét. Visszahúzta a kezét a kilincsről, hiszen ez esetben nem lenne bölcs dolog a segítségét kérni. Az ajtót belülről kinyitották, Alika nézett ki. – Láttam, hogy jössz – mondta olyan hangon, amiből Trudi nem tudta megállapítani, hogy örül-e a látogatásának, vagy sem. – Adjon Isten, Alika. Bejöhetek? – kérdezte Trudi vékonyka hangon. Alika mosolyogva mutatott a ház belseje felé. – Gyere be. Látom, hoztál egy kelmét. Varrjak neked egy új ruhát a fuchshemi esküvőre? Kicsit későn jöttél, de azt hiszem, meg tudom csinálni. – Ez nagyon kedves lenne tőled. Tudod, én... – Trudi elhallgatott, mert nem tudta, hogyan vélekedik Alika Georg úrról. A mór asszony mindig Marie mellett állt, és valószínűleg most is osztotta anyja ellenszenvét. Alika mosolyogva oldalra lépett, hogy úrnője lánya bejöhessen. Bájos ház volt, két szobával, amiket a nagy konyha választott el. Ebben a falazott tűzhely mellett asztal, pad, négy szék és egy edénytartó állt. Alikának egyebekben is jobb berendezése volt, mint a többi földművesnek, akik maguk sem szűkölködtek a Kibitzsteint körülvevő falvakban. Sok berendezési tárgy azonban szokatlannak tűnt. A mór asszony egy részüket maga készítette, a többit mesteremberektől rendelte, elmagyarázva nekik, mit akar. Marie mindenben támogatta, hogy ezzel is csökkentse honvágyát. Theres, aki legszívesebben mindent úgy hagyott volna, ahogy „Fekete Éva” életében volt, idővel megszokta az újdonságokat, és a tárgyakat már ugyanúgy használta, mint Alika. Egy nagy edényből éppen teletöltött egy színesre festett kupát és Trudi elé tette. – Isten hozott, gyermekem! Váljék egészségedre! – Habár az idős asszony általában még mindig úgy bánt vele, mintha az a kislány lenne, akinek annak idején egy hosszú télen át a gondját viselte, Trudi nagyon szerette és örömmel ölelte át. Aztán arra gondolt, hogy Alikát sem bánthatja meg, tehát őt is a karjába zárta. Mindkét asszony kellemes illatot árasztott, a ruhájuk patyolattiszta volt. Alika nagyon ügyelt rá, hogy az idős asszony ne hagyja el magát, Hiltrud pedig adott neki gyógyitalokat, amelyek csökkentettét az öregség okozta panaszait. Mivel mindkettőjüket Kibitzsteinből látták el élelemmel, a mór asszonynak nem kellett idegenek számára dolgoznia, hogy gondoskodjon a megélhetésükről. Ennek ellenére szorgalmasan varrt, főként Marie családjának, és a várúrnő minden alkalommal kénytelen volt parancsba adni, hogy elfogadja a neki szánt fizetséget. Trudi sem akarta, hogy Alika ingyen dolgozzon, de nem tudta, mit adhatna cserébe. – Nagyon hallgatag vagy ma. – Alika szavai ráébresztették Trudit, hogy egy ideig a gondolataiba merült. – Sajnálom, de annyi minden jár a fejemben. – Nem csoda, azok után, ami veled történt. Az ördög vigye el a hilgertshauseni apátnőt a várnagyával együtt – szitkozódott Theres. – Azt mondják, teljesen egyedül megvédted magad, és meg is sebesítetted azt az alakot. – Alika kíváncsian nézett Trudira, mert eddig csak szóbeszédet hallott a dologról, miszerint a hilgertshauseni szolgák minden kibitzsteini cseléden erőszakot követtek el, és Trudi volt az egyetlen, aki megmenekült a gyalázattól. Mielőtt Trudi felelhetett volna, Uta bekukucskált az ajtón. – Mi is bejöhetünk? – Természetesen. – Theres megtöltött még két kupát. Uta és Lampert hálásan fogadták az innivalót, és félénken leültek a kályha szélére.

– Talán fáztok? – kérdezte Alika ékelődve. – Nem akartunk zavarni – szólalt meg Lampert. Uta a megjegyzést meghívásnak vette, és helyet foglalt úrnője mellett. – Megmutatta már a kelmét Alikának? – kérdezte izgatottan. – Mivel folyton megzavarsz, még nem jutottam hozzá – nevetett Trudi, és kinyitotta a kelmét védő csomagot. Alika felsóhajtott, amikor meglátta az ezüstcsillagokkal díszített anyagot. – Gyönyörű. – Anni választotta. – Miközben ezt mondta, Trudi rájött, hogy nem volt éppen szerencsés megjegyzés, mert a két asszony, akik édesanyját életének két különböző szakaszában segítették, nem kedvelte különösebben egymást. Az egyik oka bizonyára az volt, hogy Alika sötét bőrével és göndör hajával eléggé idegenül festett, a másik ok valószínűleg némi lappangó irigység volt. Marie mindig élete megmentőjeként beszélt Alikáról, ezért a mór asszony nagy tiszteletnek örvendett, Anni pedig kulcsárnői rangja ellenére is úgy érezte, hogy háttérbe szorult. Alika inkább elnéző volt Annival szemben, de nem foglalkozott vele különösebben. Gyengéd oldalba bökés szakította félbe Trudi elmélázását, ezúttal Uta figyelmeztette, hogy kérdeztek tőle valamit. – Milyen ruhát szeretnél? – hangzott fel újra a kérdés. – Elég anyag van bő ujjakhoz és egy rövid uszályhoz, amit a karodra fektethetsz. – Ezután Lamperthez fordult. – Odakint is megihatod a borodat. A fiú először nem értette, mit akar Alika, ezért Uta odament hozzá. – Alika méretet akar venni Trudiról, és ehhez nincs szükségünk rád. Trudi kedvesen közbeavatkozott. – Menj el addig a kecsketenyésztő asszonyhoz, és mondd meg neki, hogy hamarosan mi is ott leszünk. – Nem lesz az olyan hamar, időbe telik, amíg mindent megbeszélünk – vetette közbe Alika. – Megmondom, úrnőm, és ott várok kegyedre. – És rám – kiáltott utána Uta. – Igen, igen – Lampert örült, mert már elképzelte, hogy egész délelőtt a kecsketanyán fog üldögélni jó bort kortyolgatva, amit a gazdasszony maga préselt nagy gonddal. Trudi következő szavaira azonban eltűnt a jókedve. – Addig dolgozhatsz a tanyán. Hiltrud tegnap átküldött két cselédet hozzánk, hogy segítsenek leszüretelni a hilgertshauseni szőlőt. – Igenis, úrnőm. – Lampert nem tartotta magát lustának, de azért örült volna egy órácska semmittevésnek. Mivel a várkisasszony meg fogja kérdezni a gazdasszonyt, hogy rendesen dolgozott-e, meg kell fognia a munka végét, nehogy szégyenben maradjon. III. Alig csukta be Lampert maga mögött az ajtót, Alika és Trudi máris elkezdte megtervezni a ruhát. Uta is beleszólt néhányszor, és Theres is adott pár ötletet, hogyan festhetne a ruhában még szebben a lány. Alika végül megfékezte a lelkesedést. – Nem feledkezhetünk meg róla, milyen fiatal az úrnőnk. Trudi szinte már sajnálta, hogy elhozta a kelmét, hiszen a lehető legszebbnek és legfelnőttebbnek akart látszani, hogy elnyelje Georg úr tetszését. A mór asszony azonban elég tapasztalt volt ahhoz, hogy Trudi ne érezze úgy, mintha

gyermeknek nézné, és ő is azt akarta, hogy gyönyörű legyen. A fiatal lány és a cselédei elleni támadásnak már híre ment a környéken. Az embereknek látniuk kell, milyen nemes teremtéssel szemben követték el ezt az aljas tettet. Már-már anyai büszkeséggel tekintett a lányra. Trudi magasabb volt a legtöbb ifjú hölgynél, de sokkal bájosabb is. Az arca, pici orrával és finoman ívelt ajkával, egyszerre tűnt szépnek és büszkének. Kék szeme néha harcosan villogott, e pillanatban azonban nyugodt tóra emlékeztetett. Megmutatjuk a világnak, kit akartak bántani, gondolta a mór asszony. – A szüleid tekintélyéről van szó. Számos szomszédotok lenézi őket, amiért nincsenek olyan őseik, akik még Károly császár asztalánál ültek – magyarázta Alika. Trudi buzgón helyeselt. – Pedig a papa jobb, mint az összes szomszédunk együttvéve. – Ahogy az édesanyád is – tette hozzá Alika némi szemrehányással a hangjában. Kedvelte a lányt, de nem tetszett neki, hogy az utóbbi időben folyton ellenkezik az anyjával. Ő is úgy vélte, hogy a viszályban jelentős része van Michelnek, aki elsőszülött gyermekével túlságosan engedékeny, ahelyett hogy rászorítaná kötelességei teljesítésére. Alika gyorsan elhessegette e gondolatokat, és ismét a ruhával foglalkozott. Szokatlan módon vett méretet, de az általa varrt holmik mindig úgy álltak az illetőn, mintha ráöntötték volna, anélkül hogy kényelmetlenül szűk lett volna. Trudi már elképzelte, milyen szép lesz a ruhában, és alig bírt nyugton maradni. – Később ne panaszkodj, ha a ruha pár helyen nem pontosan illik rád – dorgálta Alika, miközben széndarabot vett a kezébe, és furcsa jeleket írt egy papírlapra, majd lerajzolta úgy a ruhát, ahogy elképzelte. – Mérd le még egyszer. Meg sem moccanok – kérlelte Trudi. Alika tréfásan az orrára koppintott. – Mindig jól mérek. Csak ne egyél túl sokat a jövő héten, különben derékban szűk lesz. Vagy úgy akarsz járni, mint Bona barátnőd? Tegnap találkoztam a szolgálójával Volkachban, nem győzött panaszkodni. A fuchsheimi kisasszony túl kevés anyagot méretett le, ezért venni akart még egy darab kelmét, de abból már nem volt. A cselédnek másikat kellett keresni, amiből a mellén egy betétet tudnak varrni. Marie-val és Michellel ellentétben, akik a würzburgi érsek uralma miatt kerülték Volkachot, Alika gyakran járt a piacára. Trudinak eszébe sem jutott, hogy emiatt kérdőre vonja, hanem érdeklődve hallgatta. – Örülök, hogy hamarosan viszontláthatom Bonát. – Ő is bizonyára örülni fog a jövetelednek. – Alika nem tartotta sokra Fuchsheim lányát, de azt mondogatta magának, hogy mindig vannak rosszul nevelt kisasszonyok, és egy kis irigység is hozzátartozik az élethez. Trudi önkéntelenül összehasonlította sötét bőrű barátnőjüket Bonával, és csinosabbnak találta nála, habár Alika ugyanannyi idős lehetett, mint Anni. A sovány kulcsárnővel ellentétben Aliká-nak telt alakja volt, amit erős keblei és kerek csípője hangsúlyozott. Szokatlan mogyoróbarna, sima bőre a maga egzotikus módján vonzóvá tette az arcát. – Voltaképpen miért nem mentél férjhez? – kérdezte hirtelen. Alika felnevetett. – Mert eddig még nem találtam meg az igazit. Megvonva a vállát visszatért a rajzhoz, és megbeszélte Trudi-val a részleteket. Olyan ruhát akartak, ami lenyűgözi az összes esküvői vendéget. Több mint két órán át foglalatoskodtak a

különböző variációkkal. Közben kortyolták a bort és ették a Theres által eléjük tett süteményt. Amikor mindenki elégedett volt az eredménnyel, Alika eltette a kelmét és a rajzot, majd Trudihoz fordult. – Itt ebédelsz? Trudi sóhajtott. – Szívesen tenném, de elküldtem Lampertet Hiltrudhoz, hogy nemsokára ott leszünk. Keresztanyám nagyon megsértődne, ha nem nála ennék. – Ismerve a kecsketenyésztő asszonyságot, ebben igazad lehet. – Alikának eszébe jutott, hányszor ültek Hiltrudnál, és neki evés közben mesélnie kellett az oroszföldön átélt kalandjaikról. A gazdasszony mindig megkínálta borral vagy gyógyteával, finom vajas kenyérrel, kolbásszal és sajttal. A mór asszony néha csodálkozott rajta, hogy Marie legrégebbi barátnőjével jobban kijön, mint Annival, aki korban közelebb állt hozzá. Ellentétben vele Hiltrud nem ismerte a féltékenységet, és elégedett volt azzal az élettel, amit Marie asszony lehetővé tett számára. – Én is az lehetek – mondta hirtelen Alika. – Mi lehetsz? – érdeklődött Trudi. – Boldog, hogy találkoztam édesanyáddal, és a segítségével megtaláltam a helyem az életben. Nekem ugyanúgy segített, ahogy a kecsketenyésztő asszonynak. Hiltrud jó barátnőm, és gyakorta beszélünk rólad is. Alika igyekezett kiugratni a nyulat a bokorból, mert érezte, hogy valami bántja Trudit. Ha kettesben lettek volna, a lány kiönti neki a szívét, de így csupán beszédes pillantást vetett Utára és Theresre. A mór asszony megértette, hogy nagyobb baj nyomja a lányka szívét, mint sejtette. Mosolyogva barátnőjéhez fordult. – Ha Trudinak nincs ellenére, Uta vághatna egy kis füvet a nyulainknak és a kecskéinknek. Megmutatnád neki, hol nő? Uta tiltakozóan krákogott, és kérlelő pillantást vetett úrnőjére, hiszen ez végképp nem várbéli szolgálónak való munka volt. Mély sajnálatára Trudi bólintott. – Jó ötlet. Theresnek ez a munka túl nehéz, neked pedig varrni kell a ruhámat, hogy időben elkészüljön. Azt hiszem, addig mindennap átküldőm Utat, hogy lássa el az állatokat. – Azt Lampert is megcsinálhatja – tiltakozott rémülten a cseléd. Trudi feddőn nézett rá. – Ha ennyire kibírhatatlan vagy, tényleg Lampertet küldöm át, de elgondolkodom rajta, vajon szükségem van-e egy ilyen kevéssé készséges szolgálóra. Erre Uta sírva fakadt. – De úrnőm, hűségesen szolgálom kegyedet. Nem futottam el, ahogy a többiek, amikor az az átkozott Henneberg megtámadta, hanem próbáltam segíteni. Közben majdnem rajtam tettek erőszakot. – Ezt nagyra becsülöm, mégis igyekezz teljesíteni a kívánságaimat. Bizonyára nem fog megártani, ha vágsz egy kis füvet Theres és Alika nyulainak. Uta nem először állapította meg, hogy ifjú úrnőjének minden engedékenysége ellenére szilárd akarata van. Ha nem végzi el a rábízott munkát, a kisasszony képes saját kezébe venni a sarlót. Ez esetben elvesztené Marie asszony és a várbeli háznép megbecsülését is. Lehet, hogy hazaküldenék az apja tanyájára, ahol a kemény munkáért cserébe rossz ennivalót, szalmazsákot és néha-néha valamilyen ruhának való gyapjút vagy lenvásznat kapna. Amikor eszébe jutott egykori otthona, rögtön ráébredt, milyen kényelmes élete van

Kibitzsteinben, és buzgón bólogatott. – Miért szid engem, úrnőm? Elvégzek mindent, amivel megbíz. – Gyorsan Thereshez fordult, és megkérdezte, hol találja a sarlót. – Gyere velem! – felelte az idős asszony, és kiment a házból. Uta követte, és úrnője Alikával együtt hamarosan látta, amint szorgalmasan kaszál a közeli mezőn, s közben Theressel beszélget. Alika töltött egy kis bort Trudinak, és felszólítóan ránézett. – Hiltrud említette, hogy nem vagy jól, de nem mondott semmi közelebbit. Ha a bizalmadba fogadsz, talán segíthetek, vagy legalább adhatok valamilyen tanácsot. Trudi először nemet intett a fejével, de aztán arra gondolt, hogy Alikában ugyanúgy megbízhat, mint keresztanyjában. Elcsukló hangon, szégyenpírral az arcán elmesélte, mi történt azon a délutánon Fuchsheim várának erdejében. Alika figyelmesen hallgatta, de nem szólt egy szót sem, mert tudta, hogy Trudi a legkisebb feddés hallatán elnémulna és elfutna akkor is, ha nem őt, hanem az ifjút hibáztatná. A lány azzal magyarázta Gressingen tettét, hogy szenvedélyesen szereti őt, ám a mór asszony úgy érezte, megerősítést nyert a lovagról alkotott véleménye. Egyetlen tisztességes férfi sem itatta volna le Trudit, hogy ellenállását megtörve elcsábítsa, de a történteken már nem lehet változtatni. – Remélem, valóra válik a kívánságod, és Gressingen megkéri a kezed. Ellenkező esetben jobb lenne, ha nem menekültél volna meg Otto von Henneberg karmai közül. Ne háborodj fel! Lehet, hogy durván hangzik, de atyád Hennebergtől elégtételt követelhetett volna, és talán arra is rákényszeríthetné, hogy nőül vegyen. Gressingennel viszont minden titokban történt, letagadhatja a történteket. Bona nem fogja megerősíteni a szavaidat, mert a jövendőbelije eltaszítaná vagy talán meg is ölné, és az ifjú Steinsfeldnek ugyanilyen okból szintén tartani kell a száját. Egyedül maradsz hármójukkal szemben, akik hazugsággal fognak vádolni. – Gressingen megkéri a kezem – kiáltotta Trudi szenvedélyesen. Alikának a nyelvén volt a kérdés, hogy ezt miért nem tette már régen meg, de észérvekkel itt semmire sem mehetett. Trudi görcsösen kapaszkodott a férfi állítólagos hűségébe, és semmi mást nem akart meghallani, csak azt, amit ő hitt. A mór asszony biztos volt benne, hogy a lány hamarosan keserűen felébred az álmodozásából. Éppen ezért sajnálta, hogy ebben a nehéz helyzetben már nem oly szoros anya és lánya kapcsolata, mint korábban volt. Alika úgy vélte, jobb lenne, ha Marie kissé türelmesebb lenne Trudival. Kettőjük feszült viszonya miatt úrnője azonban most még élesebb ellenkezést váltana ki Trudiból. Ebben a pillanatban egyetlen megoldást látott, a kisasszonynak az apjához kell fordulnia. Igaz, hogy az apák nem a legalkalmasabb személyek a lányaik efféle titkainak megértésére, és Alika abban sem volt biztos, vajon Michel büszkesége elviseli-e a történteket, de semmi más lehetőséget nem látott. – Beszélj apáddal. Bizonyára rá tudja venni Gressingent, hogy állja a szavát. Különben az a veszély fenyeget, hogy a szüleid férjhez adnak valaki máshoz, és akkor minden kiderül. A férjed megszégyenítve hazaküldene, vagy kolostorba dugna, hogy újra megházasodhasson. Ezt nem teheted meg apáddal! Trudi vadul rázta a fejét. – Nem, persze, hogy nem, de... – Ne felejtsd el, hogy Gressingen tehet a mostani helyzetedről, és adj hálát a Szűzanyának, hogy nem ejtett teherbe, akkor még nagyobb lenne a szégyened. Nem olyan hatalmas úr ő, mint a brandenburgansbachi őrgróf, aki anélkül teherbe ejthet egy kisasszonyt, hogy neki vagy a lánynak bárki szemrehányást tenne. „Achilles” Albert férjhez adna az egyik vazallusához, aki

megtiszteltetésnek venné, hogy ily módon közeli kapcsolatba kerülhet vele. Gressingen csupán egy egyszerű lovag, és bármily sok őssel rendelkezik is, rangban atyád alatt áll. Ha kiderül, mit tett veled, az bemocskolja a jó híredet. Kérd meg apádat, hogy segítsen! Trudi ugyan figyelmesen hallgatta, de láthatóan nem akarta megfogadni Alika tanácsát. Kiitta a borát és felállt. – Indulnom kell. Keresztanyám vár rám. IV. Hans von Dettelbach ezen a napon még elesettebbnek látszott, mint legutóbb. Michel mégis igyekezett meggyőzni az idős lovagot arról, hogy előnyös lenne számára, ha elzálogosítaná nála a vásárhelyet. Magában viszont azon mérgelődött, hogy egy másik birtokát fel kell áldoznia azért, hogy összeszedje a záloghoz szűkséges pénzt. Egyszerre ugyanis nem adhatott ki pénzt a fegyveres csatározás előkészületeire és a vásárhely megvételére is. A lovag elutasítóan felemelte a kezét. – Kifáraszt, Adler uram. Megértem az érveit, de alkalmasabb időben szeretnék gondolkodni róla. Hogy ne távozzon üres kézzel, kész vagyok Erlbach felét elzálogosítani kegyelmednek, hogy a pénzből misét mondathassak a lelki üdvömért. Erlbach ugyan közel terült el Dettelbachhoz, ám mindenütt würzburgi birtokok vették körül. Michel legszívesebben visszautasította volna az ajánlatot, de attól tartott, hogy ezzel feldühíti Hans lovagot, aki aztán másnak zálogosítja el vagy hagyja örökül a vásárhelyet. Kezet nyújtott tehát a betegnek. – Így fogunk cselekedni, Hans lovag. Isten adjon kegyelmednek még sok évet egészségben, mert szeretnék még néhány kupát kiüríteni lovag urammal. Hans von Dettelbach ernyedten kezet fogott Michellel, és máris visszahanyatlott a párnákra, amiket a kulcsárnője tett a háta mögé. – Készíttesse el a szerződést a gyóntatóatyámmal, aztán aláírom. – A hangjából érződött, hogy még az irat aláírása és lepecsételése is nehezére esik. Michel szerette volna vele megbeszélni a zálog összegét, de azt a választ kapta, hogy forduljon a paphoz. – Nagyon fáradt vagyok – mondta Dettelbach, egyértelműen jelezve, hogy egyedül akar maradni. – Legyen Isten akarata szerint. – Michel még egyszer biccentett a lovag felé, aztán elhagyta a szobát. Odakint megkérdezte az egyik szolgától, hol találja a várkáplánt. – Elment az épülő plébániatemplomhoz, hogy megnézze a munkálatokat. – Köszönöm. – Michel adott egy érmét a szolgának és elsietett. A szabadban megállt pár pillanatra, és beszippantotta a friss levegőt. Az elöregedett, rég nem gondozott, komor várban úgy érezte, hogy megfullad. Miközben az új templom felé tartott, ráébredt, hogy éppen arról nem tudott beszélni Hans von Dettelbach-hal, amiről leginkább akart. Úgy vélte, a lovag a gyengélkedését használta fel arra, hogy mindent távol tartson magától, ami kellemetlen volt számára. Michel azonban nem akarta feláldozni a céljait egy öregember szeszélye miatt, ezért elhatározta, hogy az Erlbachra vonatkozó zálogjogot még aznap szerződésbe foglaltatja. Igaz, hogy közvetlenül nem lett Dettelbach birtokosa, de azt remélte, hogy ezen ügyleten keresztül előbb-utóbb megszerezheti a vásárhelyet. V. Miközben Michel lement a vár lépcsőjén, egy férfi lépett Dettelbach szobájába, aki a pápai prelátus öltözetét viselte. Magas termete és széles válla miatt félelmetes látványt nyújtott volna lovagi öltözetben. Lágyan és megértően mosolygott, ám a tekintete átható, már-már fenyegető

volt. Figyelmeztetően felemelte a kezét. – Remélem, fiam, hogy nem követtél el semmilyen botorságot. Ne feledd, a halhatatlan lelked üdvéről van szó. Dettelbach egész testében remegve felállt, és letérdelt a pap előtt. Amikor meg akarta fogni a kezét, hogy az ajkához emelje, a férfi elhúzta a karját, úgyhogy a beteg csak a ruhája szegélyét tudta megcsókolni. – Kérdeztem valamit. – Cyprian Pratzendorfert láthatóan hidegen hagyta az idős férfi rossz egészségi állapota. Hans von Dettelbach mérgesen nézett fel a szigorúan fölé magasodó nagyúrra. – Mindent megtettem, amit kívánt, nagytiszteletű atyám, és ígéretekkel kecsegtettem. Adler jó szomszéd, nem szívesen áltatom, de... – Ha a lelki üdvödről van szó, nem hagyhatod, hogy baráti érzelmek vezessenek, kizárólag az anyaszentegyház képviselőjére hallgathatsz – dörögte a prelátus. – Michel úr biztosan sok misét mondatna a lelki üdvömért – vetette ellen Dettelbach könyörgő hangon. – Ha állod a szavad, és a birtokodat a szentegyházra hagyod, maga a nagytiszteletű würzburgi érsek fog misét mondani érted, és az ő szava inkább meghallgatásra talál a mennyben, mint egy egyszerű papé. Személyesen kérem meg Őszentségét Rómában, hogy járjon közben a Megváltónál és az ég angyalainál, hogy igaz keresztényként méltónak találtass az örök életre. Ha viszont megmakacsolod magad, és Michel Adlerre hagyod a birtokodat, aki az érsek és ezzel az egyház ellensége is, bizonyosan pokolra jutsz. Lucifer ezer démona fog minden nap tüzes vassal égetni, és amikor eljön az ítélet napja, a sátán izzó lánccal kötöz a pokol legmélyebb és legbűzösebb bugyrába, ahol úgy szenvedsz majd, mint senki ember fia. – Megteszek mindent, amit akar, nagytiszteletű atyám – ismételgette a hideg padlón didergő beteg, aki már csak nyugalomra vágyott. Pratzendorfer további rémképek ecsetelésével rákényszerítette Hans von Dettelbachot, hogy az asztalhoz üljön és aláírja az okiratot, amivel az összes vagyonát a würzburgi érsekségre ruházza. A lovagnak már csak a haláláig élvezett használati jog maradt. A prelátus saját kezűleg csepegtette a pecsétviaszt az iratra, ezután segített a lovagnak lepecsételni azt. – Ezzel biztosítottad a mennybejutásodat fiam. Ha a túlvilági életben egyszer majd találkozunk, hálás leszel nekem. Ahogy az érsek is, fűzte hozzá magában Pratzendorfer. Rossz rágondolni, hogy a dettelbachi vásárhely az érsekség egyik ellenségének kezébe kerülhetett volna. Ez esetben nem Kibitzstein ura jelentette volna az igazi veszélyt, hanem az, hogy a helyet elzálogosíthatja, vagy eladhatja brandenburg-ansbachi „Achilles” Albertnek. A prelátus figyelte a kimerülten, falfehér arccal előtte térdeplő beteget, aki igyekezett feltűnés nélkül belekapaszkodni az ágy lábába. – Teljesítetted a kötelességed. Feküdj vissza. Hans von Dettelbach nyöszörögve felmászott a fekhelyére, hiába várva a pap segítségét. Pratzendorfer rezzenéstelenül megvárta, amíg a lovag felé fordul, aztán keresztet rajzolt a levegőbe, és áhítatos köszönéssel elhagyta a szobát. A lovag egy ideig még a prelátus mögött bezáruló ajtót bámulta azon töprengve, vajon helyesen cselekedett-e. Hamarosan békés szendergésbe merült. Álmában látta, amint az érsek celebrálja a halotti miséjét, aminek végeztével az úr angyalai alászálltak és felvitték a lelkét a

paradicsomba. Eközben Michel a félig kész Szent Ágoston templom sekrestyéjében ült a lovag gyóntatóatyjával, és az erlbachi zálogjogról tárgyalt, anélkül hogy tudta volna, az annyit sem ér, mint a papír, amire írják. Cyprian Pratzendorfer még aznap elhagyta Dettelbachot, hogy azonnal visszatérjen Würzburgba. A csomagjában ott lapult az irat, ami Gottfried Schenk zu Limpurgot e hely urává teszi. Elégedett mosollyal nyugtázta, hogy elérte azt, ami az érsek megbízottjainak nem sikerült. Hans lovag először makacskodott, de végül meghajolt a pápai hatalom előtt, aminek a nevében fellépett. Ez az örökösödési szerződés nem az első szolgálat volt, amit Gottfried Schenk zu Limpurgnak tett, de valószínűleg a legjelentősebb. Így gondoskodott róla, hogy a hercegérsek mindig az ő szavára figyeljen. Mindez lehetővé tette, hogy saját terveit megvalósítsa, amelyeket nem a távoli Rómában szőttek, hanem egy kis osztrák várban. VI. Klara von Monheim ugyan megvetette Kibitzstein urát, de nem volt bolond, tehát kerülte az összetűzést. Miután nem sikerült az ellenfelét sarokba szorítani, időt akart nyerni. A hercegérsek egyre nagyobb nyomást gyakorolt a frank területek kisebb váruraira, és ez számára is hasznos lehetett. Mivel a kudarc miatti dühét nem tölthette ki Adleren, az előző apátnőn állt bosszút. Az elhunyt apátnőt nem olyan ünnepélyesen temették el, mint azt meghagyta, és nem kapta meg a szobrával díszített pompás szarkofágot sem, amelyet a végrendeltében részletesen leírt. Egyszerű szertartás keretében temették el a temető egyik eldugott sarkában. Nem kísérte utolsó útjára egyetlen magas rangú vendég sem, sőt halotti tort sem rendeztek. Néhány apáca morgolódott, de tiltakozásuk süket fülekre talált az új főnöknőnél. Klara von Monheim rossz néven vette, hogy a halott a kolostor birtokának több mint negyedét elzálogosította Kibitzstein uránál, és a pénzt a családjának adta tovább. Ezzel az egykori apátnő kárt okozott a kolostornak, és eljátszotta az őt megillető tiszteletet. Klara von Monheim szíve szerint az ifjú Henneberget is elkergette volna megvetése jeléül, ezzel azonban magára haragította volna a bátyját, Magnust, aki Würzburgban jelentős befolyással bírt. Meg kellett tehát próbálnia tőkét kovácsolni a grófi várnagy elcsúfításából. Biztos volt benne, hogy a sebesülése együttérzést kelt a környék váruraiban, ezért ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje Fuchsheim várába. Otto von Hennebergnek egyáltalán nem volt ínyére ez az utazás, mert úgy vélte, hogy nem annyira együttérzéssel, hanem inkább gúnnyal fogják illetni. Klara von Monheim is tisztában volt ezzel, de meg akarta mutatni az embereknek, hogy az esetkor kizárólag a várnagyát érte sérelem, a kibitzsteini várkisasszonyt nem. Legszívesebben megvizsgáltatta volna a vendégek előtt Trudit, hogy bizonyítsa érintetlenségét, és ezzel azt is, hogy az apja vádjai alaptalanok. Szerencsére Trudi nem sejtette, mit fontolgat az apátnő, különben nem ment volna el Fuchsheimbe. Így is eléggé aggódott, bár a ruhája időben elkészült, és a Lisával való viszály is lassan feledésbe merült. A mór asszony tanácsa viszont, miszerint avassa bizalmába az apját, nagyon nyomta a szívét, ráadásul ugyanezt javasolta a keresztanyja is. Mindkét asszony ismerte Marie-t és Michelt, pontosan tudták, hogy Trudi apja valamivel megértőbb lesz, és abban bíztak, hogy a férfi finoman elmondja a dolgot Marie-nak, aztán lecsillapítja, hogy ne bánjon túl szigorúan a lányával. Trudi sokáig habozott, bevallja-e szüzessége elvesztését, hiszen ha Gressingen megkéri a kezét, már úgysem számít. Mióta Aliká-val beszélt, napról napra párolgott el az ifjú lovagba vetett bizalma, mivel még mindig nem kapott hírt felőle. Már csak abban reménykedett, hogy az

apja eloszlathatja Georg félelmét, és meggyőzi arról, hogy szívesen látják akkor is, ha elvesztette a birtokát. A várat éppen csatára készítették fel, ezért nem volt könnyű egyedül találni az édesapját. Általában Karel vagy alvezére, Gereon állt mellette, ha mégsem, akkor az édesanyja, Anni vagy valaki más akart tőle valamit. Trudi nem szeretett volna feltűnést kelteni, így nem merte mások füle hallatára azt mondani, hogy négyszemközt szeretne beszélni apjával. Csak a Fuchsheimbe utazás előtti estén kínálkozott a régóta várt alkalom. Az édesanyja Lisával és Hildegarddal elment kecsketenyésztő barátnőjéhez, Karel és Gereon a várkapunál válogatták ki a katonákat, akik elkísérik a családot, Anni pedig a konyhában volt. Michel egyedül ült a nagyteremben, ami most egyszerre tűnt hatalmasnak és nyomasztónak, kezében egy üres kupát tartott. Amikor kiáltani akart egy szolgának, megjelent Trudi. – Tölthetek én, papa? – kérdezte vékonyka hangon. – A kancsó kiürült. Éppen szólni akartam Kunznak, hogy töltse fel – felelte Michel. A hangja annyira fáradtan csengett, hogy Trudi majdnem meggondolta magát. – Majd én feltöltöm – mondta, hogy még egy kis időt nyerjen. Mielőtt az apja bármit mondhatott volna, felkapta a kancsót és kiszaladt. A pincében megtöltötte az edényt a legjobb nedűjükkel. Izgalmában nem figyelt eléggé, későn zárta el a csapot, ezért a bor egy része kifolyt és kis tócsává alakult a padlón. Trudi egy pillanatig arra gondolt, hogy hoz egy rongyot, és feltakarítja a foltot, de sürgősen beszélni akart az apjával, tehát gyorsan visszatért a nagyterembe. Találja ki a pincemester, ki nyúlt a hordóhoz. Amikor Trudi visszaért, Michel ugyanazon a helyen ült a gondolataiba merülve, amelyek az arckifejezéséből ítélve nem lehettek vidámak. A lány habozott, de aztán arra jutott, hogy ez az egyetlen alkalom az utazásuk előtt, hogy elmondja az apjának, mi történt. – Tessék, papa! Ez a jó borunk a különleges hordódból. Nem akarod inkább a sarokszobában meginni? Egyedül üldögélni a nagyteremben nem kellemes. Michel felfigyelt Trudi hanghordozására. Gyermekkorában beszélt így, amikor valamelyik dühkitörésekor a testvérei játékát vagy valami más tárgyat összetört. Ilyenkor mindig odament hozzá, abban a reményben, hogy megbékíti helyette az édesanyját. Azóta Trudi már sokkal fegyelmezettebbé vált, de most úgy beszélt, mintha valami nagy butaságot csinált volna. Michel felállt, elvette tőle a nehéz boroskancsót, és mosolyt erőltetett az arcára. – Ez elég ahhoz, hogy jó pár férfi fejébe szálljon. Talán le akarsz itatni? Nem tudta megnevettetni Trudit, és ez rossz jel volt. Bármit is tett a lánya, nagyon nyomhatja a szívét. – Gyere, a sarokszobában nyugodtan beszélgethetünk. – Köszönöm, apa. – Trudi lehajtott fejjel követte, aztán megállt a sarokszoba ajtajában, miközben Michel leült és bort töltött magának. Amikor ránézett a lányára, megrémült sápadt arcától és remegő ajkától. Hevesen intett neki, hogy üljön mellé a padra. Amikor a lány leült, odaadta neki a kupát. – Igyál előbb te egy kortyot! Úgy festesz, mint akinek szüksége van némi szíverősítőre. Trudi elvette a kupát, de rögtön eszébe jutott, hogyan vette rá Georg von Gressingen az erdőben az ivásra, és rosszkedvűen letette. Eltökélten, hogy nem hagyja magát eltántorítani, felállt, majd becsukta és elreteszelte a sarokszoba ajtaját. Michel egyre jobban aggódott. Látta, hogy Trudi a kezét tördelve keresi a szavakat, hogyan fogjon bele. Végül azt mondta a lányának, hogy mondja el egyenesen, mi bántja. – Apa, emlékszel még a legutóbbi fuchsheimi utazásunkra? – kezdte akadozva.

Michel komoran bólintott. – Nagyon is jól. Ludolf lovag meghívott bennünket, hogy összefogjunk Würzburg ellen. De alig jutottunk valamire. Egyedül a bátor schöbachi Pankratius apát állt mellém, persze ez nem csoda, mert már akkor is nagy nyomás nehezedett rá, és segítségre volt szüksége. Maximilian von Albach mindnyájunkat rá akart venni, hogy fogadjuk el a würzburgi érsek uralmát, Gressingen pedig, akitől támogatást vártam, megszökött a megbeszélésről, akár egy ostoba kölyök. Nem volt jó ötlet emlékeztetni apát a balsikerre, futott át Trudi agyán, ugyanakkor mindenképpen meg akarta védeni Gressingent. Bátorságot tettetve az apja elé lépett, és a szemébe nézett. – Gressingen úr azért nem vett részt a megbeszélésen, mert elkísért a sétámra. Az erdőbe mentünk és... Egy pillanatra elnémult, aztán mélyet sóhajtva elhadarta a mondandóját, mintha attól félne, hogy nem tudja kimondani a szavakat, ha nem siet. – Szörnyen illetlen dolog történt köztünk. Eltartott egy ideig, míg Michel felfogta a vallomás jelentőségét. A lányára meredt, aki a megtestesült rossz lelkiismeretként állt előtte, és láthatóan minden büntetést kész volt elfogadni. Trudi viselkedése meggátolta abban, hogy ott helyben megverje. Ehelyett nyugalmat erőltetett magára, és megpróbálta összeszedni kavargó gondolatait. – Meséld el, mi történt pontosan – kérte, abban reménykedve, hogy a lánya tapasztalatlansága miatt a bolhából elefántot csinál. Trudinak nagyon nehezére esett a beszéd. – Azt tettük, amit a házaspárok szoktak tenni. – Tehát eldobtad a becsületedet Fuchsheim erdejében? – Michel már nem próbálta leplezni a csalódottságát. – Georg úr megesküdött, hogy nőül vesz – védte önmagát és kedvesét Trudi. – Először ezt kellett volna tennie, de úgy bánt veled, mint egy gazember. Trudi sírva fakadt. – Georg úr nem gazember. Már bizonyára megkérte volna a kezem, ha az a szörnyű érsek nem fosztja meg a birtokától. Michelnek eszébe jutott, hogy Marie nem tartotta sokra Gressingen jellemét. Sajnos ismét neki lett igaza. Legszívesebben lóra pattant volna, hogy megkeresse, és saját kezűleg büntesse meg a gazembert, de tudta, hogy ezzel botrányt keltene, aminek csak a lánya látná kárát. – Ilyen könnyen nem szabadul meg Gressingen. Holnap beszélek vele Fuchsheim várában, és ráveszem, hogy feleségül vegyen, még akkor is, ha az oltár elé kell rángatni. Nem csábíthatja el a lányomat, mintha csak egy cseléd lenne, hogy aztán elfusson. Habár Trudinak fájt, hogy az apja egy cselédhez hasonlította, örült, hogy legalább beleegyezne a Gressingennel kötött házasságba. Megfogta apja jobb kezét és az ajkához emelte. – Köszönöm, apám. Michel heves mozdulattal elhúzta a kezét. – Ez nem ajándék, hanem sajnálatos szükségszerűség. Nem igazi örömmel adlak hozzá, de nem hagytál számomra más lehetőséget. Most menj! Édesanyád bizonyára megbízott valamilyen feladattal, amit el kell végezni. Azt ajánlom, hogy a jövőben engedelmeskedj neki, és ne ingereld fel az önfejűségeddel. Vagy talán azt akarod, hogy kolostorba küldjön, ahelyett

hogy Gressingenhez adna? Nem mondanék ellent. Ilyen ridegnek és elutasítónak még sosem látta az apját. Életében először örült neki, hogy elmehet a közeléből. Miközben átsietett a váron, és szokatlan eréllyel munkára sarkallta a cselédeket, Michel a sarokszobában maradt, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Marie-val mindent megtettek, hogy erkölcsös ifjú hölggyé neveljék Trudit. Az, hogy egy méltatlan férfinak áldozta fel a becsületét, fizikai fájdalmat okozott neki. Azon tűnődött, elmondja-e a dolgot Marie-nak, de önkéntelenül is megrázta a fejét. Úgy vélte, a felesége képes bottal elverni a lányát és itthon hagyni. Pedig mindenképpen magukkal kellett vinni Trudit Fuchsheim várába. Michelt bosszantotta, hogy fel kell kínálnia a lányát, akár egy rossz portékát. Ugyanakkor azzal nyugtatta magát, hogy a lánya kivételesen bájos, és jelentős hozományt visz a házasságba, tehát Gressingen nagyon is elégedett lehet. De mi van, ha Gressingen nemet mond? Erre a gondolatra megfogta a kardja markolatát. Azóta hordta az oldalán, amióta kitört a viszály az új apátnővel. Még nem érezte annyira öregnek magát, hogy ne tudná megfélemlíteni azt a gazembert. Gressingen önként vagy kényszerből, de elveszi Trudit. Michel úgy érezte, hogy a kancsó bor, amit Trudi hozott, nagyon is jól jön most, és többször egymásután teletöltötte a kupáját. Közben tudatára ébredt, hogy mennyire előtérbe helyezte Trudit a húgaival, sőt egyetlen fiával, Falkoval szemben. Ha korábban olyan szigorú lett volna hozzá, ahogy megérdemli, akkor most nem kellene aggódni miatta. A lánya miatti csalódottság újra könnyeket csalt a szemébe. Letörölte a kezével, és igyekezett más irányba terelni a gondolatait. Bár legszívesebben agyonütötte volna Gressingent, akár egy veszett kutyát, és a lányát szíve szerint kolostorba dugta volna, nem feledkezhetett meg arról, milyen veszélyes helyzetben van Kibitzstein. Átgondolta tehát, mely szomszédjai jöhetnek szóba szövetségesként a hilgertshauseni kolostor és a würzburgi hercegérsek ellen. VII. Másnap reggel Kibitzstein lakói útra keltek. Lisa és Hildegard örült a mulatságnak, és vidáman fecsegett a szabadban. Mindketten tudták, hogy a maguk tizennégy és tizenkét évével sokak szemében már eladósorban lévő lányoknak számítanak. Tehát elképzelték, hogy olyan nemesurakkal találkozhatnak, akik később Kibitzsteinbe jönnek, hogy megkérjék a kezüket. Marie örült, hogy a térdfájása elmúlt, így utazhatott gyaloghintóval. Nem annyira a lakodalom érdekelte, hanem sokkal inkább az, hogy sikeres tárgyalásokat folytassanak Kibitzstein befolyásának megerősítése érdekében. Mérges volt Michelre, aki előző este túlságosan mélyen nézett a boroskupa fenekére, és most eléggé megviselten ült a lován. Trudi miatt is aggódott, aki egyik pillanatban majdnem sírva fakadt, a másikban túlságosan is vidám volt, és láthatóan alig várta, hogy megérkezzenek Fuchsheim várába. Nem ők voltak az egyetlenek a környéken, akik az esküvőre igyekeztek. Hamarosan más utazókkal is találkoztak. Sok olyan úr volt köztük, aki a würzburgi érsek vazallusának számított, és valamelyik várában vagy városában töltött be hivatalt. Az uruk és Kibitzstein ura közti feszült viszony ellenére az illendőségnek megfelelő udvariassággal köszöntötték Marie-t és Michelt. Michel is összeszedte magát, már nem úgy festett, mint aki pillanatokon belül rosszul lesz. Erőteljes hangon viszonozta az üdvözlést, és nagyon örült, hogy Gereon egy tucat katonával elkísérte őket. Az új páncélok és kardok tiszteletet keltettek a szomszédokban, és gondoskodtak róla, hogy ne legyen kedvük kötözködni. Otto von Henneberg balul sikerült támadásának már híre ment ezért néhányan kíváncsian méregették Trudit, aki a szóbeszéd szerint megvágta a lovag arcát. Azok, akik valamilyen kapcsolatban álltak a grófi családdal, látható ellenszenvvel visel tettek Michel és családja iránt,

egy pompás ruhába öltözött úr és hölgy vezette csoport szinte leszorította őket az útról. – Ki ez az udvariatlan pár? – érdeklődött Trudi, aki igencsak kellemetlenül érezte magát az asszony jeges pillantásától. Mivel a Hennebergek az érsekség északi részén éltek, Michel ritkán találkozott Magnus gróffal, tehát meg kellett néznie a címert, hogy biztos legyen a dolgában. – Bizonyára annak a lovagocskának a bátyja és sógornője, akinek az arcát a saját késével vágtad meg. Trudi felemelte a fejét, kihúzta magát, és sokkal magabiztosabban fogadta a grófnő következő pillantását. Elisabeth von Henneberg végül elfordította a fejét, és kérte a férjét, hogy haladjanak gyorsabban. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, ugyanis előttük haladt egy másik lovas csoport, és azoknak eszük ágában sem volt előreengedni a Hennebergeket. Dühös szavak hangzottak el mindkét részről, így egy időre megfeledkeztek Kibitzstein lakóiról. Magnus grófnak és kíséretének végül is nem maradt más választása, mint hogy visszafogják a lovaikat és beálljanak a Fuchsheim várába tartó sorba. Marie és Michel meglepetten állapította meg, hogy Bona esküvője sokkal nagyobb figyelmet kapott, mint amennyit megérdemelt. Mindenki, aki Frankföld e részében valaki volt, eljött, vagy elküldte egyik magas rangú vazallusát. Csak akkor jöttek rá, mennyien gyűltek össze Fuchsheimben, amikor késő délután megérkeztek. A várudvar nem is tudta befogadni az érkezőket, nem is beszélve a lovaikról. Az istállók már rég megteltek, a túlterhelt szolgák a majorságba vitték az állatokat. A vár melletti réten Ludolf lovag egyszerű bajvívóterületet alakított ki, hogy a vendégeknek rendezhessen egy kisebb lovagi tornát. E pillanatban verték fel a sok sátrat, hogy az uraságokat kísérő szolgákat és katonákat el tudják szállásolni. A házigazda láthatóan zavart volt, és az arc kifejezéséből ítélve szívesen lett volna a világ másik végén. Amikor meglátta Michelt, felvidult. – Istennek legyen hála, hogy végre megérkeztek. Ki kell segítenie. A kamrám nincs annyira feltöltve, hogy ezt a sok embert elláthassam. A környékbeli kufároknál sok mindent vettem hitelbe, és most nem akarnak többet szállítani. Kezeskedjen értem ennél a csőcseléknél, hogy hozzanak még árut, és adja kölcsön a pincéjéből, kamrájából, amit nélkülözni tud. Ha nem segít, elvesztem a becsületemet. Michel és Marie egymásra néztek. Nem volt ínyükre, hogy az utóbbi hetek tetemes költségei után újabb pénzt kell kiadniuk, de ha meg akarták tartani Fuchsheimet szövetségesként, nem hagyhatták cserben. – Megteszem, amit lehet, szomszéd. Gereon, intézz el mindent. Teljes felhatalmazást adok, amivel felkeresheted a schweinfurti kereskedőket. – A gerolzhofeniekhez és a prichsenstadtiakhoz is kellene – mondta Fuchsheim kétségbeesetten. Michel kétszeresen mérgelődött, mert a würzburgi érsek uralta helyeken kellett pénzt költenie. Ugyanakkor tudta, hogy nem lesz elég idő arra, hogy csak Schweinfurtból hozzanak árut. – A meghatalmazás oda is érvényes – nyugtatta meg a házigazdát. Ludolf von Fuchsheim hálásan átölelte, aztán elsietett, hogy üdvözölje a többi vendéget. Michelt is azonnal lefoglalták, mert sokan szerették volna megtudni, mi történt valójában a hilgertshauseni szőlőben. Magnus gróf az embereivel csak pár perccel a kibitzsteiniek előtt érkezett, és annyira beszorultak a tömegbe, hogy alig tudtak leszállni a lovaikról. Amikor az egyik szolga azt a parancsol kapta, hogy segítse le a nyeregből Elisabeth grófnőt, megpróbált arrébb taszigálni

egy idősebb lovagot. A nemes megfordult, és jókora pofont adott neki. – Ne érj hozzám, senkiházi! Magnus gróf látta a lovag és a többiek méregető tekintetét, akik féltek a würzburgi érsektől, vagy vitában álltak vele, és rájött, hogy mind a pokolba kívánják őt. Mivel azért jött el az esküvőre, hogy megnyerje a jelenlévő várurakat a főpap számára, lenyelte dühét. Másrészt a felesége előtt sem tűnhetett gyávának, tehát megfogta a kardja markolatát, hogy megmutassa, senki sem bánhat így Henneberg szolgájával. Ebben a pillanatban valaki a vállára tette a kezét, mintha vissza akarná tartani. Megfordult és egy magas, széles vállú férfit látott, aki egy magas rangú egyházfi ornátusát viselte. Napbarnította arca és merész tekintete inkább egy katonához illett, ám a hangja lágyan, szinte hízelgően csengett. – Isten áldása rátok, fiaim! Legyetek oly kedvesek, lépjetek hátra, hogy e nemes hölgy leszállhasson a lováról. A lovag, aki eddig elállta az utat, tiszteletteljesen fejet hajtott, és elvegyült a barátai között. Cyprian Pratzendorfer odament, és lesegítette Elisabeth asszonyt a nyeregből, majd intett egy szolgának. – Vezesd a grófnét egy szobába, ahol kissé felfrissülhet. Kegyelmednek egyelőre meg kell elégednie némi borral és kenyérrel. Fuchsheim vára nincs felkészülve ennyi vendég fogadására – mondta a prelátus sajnálkozó mozdulattal Hennebergnek. Magnus gróf mogorván bólintott. Ha nem akart volna mindenképp találkozni az öccsével, hogy megtudja, hogyan boldogul a feladataival, és nem kellett volna beszélnie a nemesekkel, akiket az érsek oldalára kellett állítania, rögvest elment volna, így azonban nyelt egy nagyot, aztán elkapta a szolga karját, mielőtt az teljesíthette volna a prelátus parancsát. – A hilgertshauseni kolostor nagytiszteletű apátnője megérkezett már? – Igen, már mindketten itt vannak. Ha a várnagyot keresi, nem lesz nehéz felismerni. – A szolga, nem tudva, kivel áll szemben, a kezével mutatta, hogy az ifjúnak vágás fut keresztül az arcán. – Vezess az apátnőhöz és a várnagyához! – parancsolta Magnus gróf. – Várnia kell, amíg a feleségét elhelyezem. Kétfelé nem tudok szaladni. A gróf már emelte a kezét, hogy felpofozza a szemtelen szolgát, ám a prelátus közbelépett. – Barátom, mérsékelje magát. Ezek az emberek csak arra várnak, hogy okot adjon nekik a kardjuk kirántására. A vita vagy a fegyveres csatározás itt és most nem szolgálja a nagyméltóságú érsek terveit. Cyprian Pratzendorfer olyan tekintélyt sugárzott, ami alól még Magnus von Henneberg sem tudta kivonni magát. Elnyomta tehát sértett büszkeségét, és bemutatta a papot néhány embernek, akik az érsek várait és birtokait igazgatták. A megbízottak örömmel üdvözölték Magnus grófot. A hercegérsek magas rangú vazallusának jelenléte némi biztonságérzetet adott nekik ebben a környezetben, ahol túlsúlyban voltak az érsek ellenségei. VIII. Trudinak és a húgainak nem kellett olyan gondokkal megküzdeni, mint Elisabeth von Hennebergnek, ugyanis rögtön helyet adtak nekik, és elég szolga jött elébük, hogy lesegítsék őket a lovaikról. A sok embertől és a várban uralkodó nagy zajtól Lisa és Hildegard annyira megijedt, hogy az anyjuk gyaloghintójához lapultak. Michelnek félre kellett húznia őket, hogy a felesége kiszállhasson. Amikor Marie már mellette állt, a lovag megnézte a vendégeket, akik e napon

különösen pompázatos ruhát öltöttek, majd felkacagott. – Fél Frankföld összegyűlt. – Szerintem túl sokan vannak itt, akik a würzburgi érsek szolgálatában állnak. Nem csodálkoznék, ha Gottfried Schenk zu Limpurg személyesen is megjelenne, hogy nyomatékosítsa a követeléseit – felelte Marie fojtott hangon. – Örülnék, ha eljönne. Itt szemtől szembe beszélhetnék vele. Aki felkeresi a nagyurat a székhelyén, audiencián kell részt vennie, és a többi kérelmező közé sorolják. – Michel megvetően morgott egyet, aztán intett egy szolgának, hogy kísérje Marie-t és a lányait a lakótoronyba. A férfi korábbi látogatásaik miatt már ismerte a kibitzsteinieket, és tudta, hogy kedves vendégek, akik alkalmanként megjutalmazzák a szolgákat is. Sokkal készségesebben teljesítette Michel parancsát, mint a társa Magnus Henneberg grófét, akit egyszerűen otthagyott. Ez a szolga gondoskodott róla, hogy Marie-t és a lányait azonnal a palotába vezessék és innivalót is kapjanak. Minthogy Fuchsheim özvegy volt, egyik férjezett nővére látta el a háziasszonyi feladatokat. A vendégek nagy száma miatt ez eléggé meghaladta az erejét, ezért kertelés nélkül segítséget kért Marie-tól. – A Szent Szűzre mondom, erre nem számítottam. Erről a lakodalomról még sokáig fognak beszélni. Adja a Szűzanya, hogy ne valljunk szégyent. Tudja kegyed, hogy maga „Achilles” Albert, Brandenburg-Ansbach őrgrófja is eljön? Azt sem tudom, hogyan kell fogadni egy ilyen nagyurat. Marie kötelességének érezte, hogy segítsen és tanácsokkal lássa el az asszonyt. Három lánya először csendesen álldogált mellette, ám hamarosan fiatalasszonyok és lányok gyűltek köréjük, akikkel élénk beszélgetésbe kezdtek, elsősorban a színpompás ruhákba öltözött ifjakról. – Ha atyám itt nem talál számomra vőlegényt, akkor vénlány maradok – nyafogott egy sovány, tizenkét év körüli lány, és csillogó szemekkel nézett egy nemrég lovaggá ütött ifjúra. Az egyik férjes asszony komoran ránézett. – Ne siess annyira. Engem tizennégy évesen adtak férjhez. Mindig rémületet és szenvedést jelentett számomra, amikor a féljem bejött hozzám, és bizonyos dolgokat követelt. Három gyermeket vesztettem el egymás után, és már kolostorba akart küldeni, hogy újra megházasodhasson. Szerencsére ki tudtam hordani a fiúgyermekünket, akit a férjem annyira várt. Azóta valamivel jobban bánik velem. Egy igencsak szemrevaló lány mellette megrázkódott. – Semmi kifogásom nem lenne a kolostor ellen. Ott biztosan jobban érezném magam, mint asszonyként, akivel a férje úgy rendelkezhet, akár egy tehénnel. Kevesen értettek egyet vele, mert a legtöbb lány saját háztartásra vágyott, és nem akarta magát szigorú, öreg apácák akaratának alávetni. Miközben Lisa és Hildegard tátott szájjal figyelt, és már-már felnőttnek érezte magát, Trudi kicsit unatkozott. – Tudják, kik jöttek el az ifjú lovagok közül? – szakított félbe egy bőbeszédű ifiasszonyt, aki saját házassági tapasztalatairól beszélt. – Nem, túl sokan vannak ahhoz, hogy az ember megjegyezze mindet – felelte ingerülten a félbeszakított hölgy. Egy másik a várudvarra mutatott. – Láttam Steinsfeldet és a fiatal Rotenhan zu Eyrichshofot. És Otto von Henneberg is itt van,

de őt már ismered személyesen, kedveském! – Szemrehányó pillantás vetődött Trudira. A vékonyka lány szintén felháborodva nézett rá. – Hogyan sebesíthetted meg ezt a nemes urat? Egy életre megbélyegezted. Lisa rárivallt. – Pontosan ez történt volna a nővéremmel, ha az az ember meggyalázza! Egy pufók tizenöt éves felnevetett. – Ostobaság! Igazi nemesként Otto von Henneberg habozás nélkül megkérte volna a nővéred kezét. Gondolj bele, mit jelentett volna beházasodni egy grófi családba! Néhány lány gúnyosan kuncogott, Trudi észrevette, hogy a háttérben páran a kibitzsteiniek származásán tréfálkoznak. Már hosszú ideje senki sem merte az édesanyját szajhának nevezni, ahogy korábban, ám az utalás a söröskancsóra, aminek a címerüket kellett volna díszíteni, félreérthetetlen jelzés volt. Több asszony és lány olyan családból számlázott, amely szorosan kötődött a würzburgi érsekhez, s úgy csipkelődtek, hogy Trudi elvörösödött mérgében. Már a nyelvén volt a vaskos válasz, amikor meglátta a feléje tartó Bonát. Barátnője egy nem éppen új ruhát viselt, és a vendégsereg ragyogó öltözetét tekintve úgy festett, mint egy egyszerű tojó a fácánkakasok között. Trudi csodálkozott ezen, hiszen Bona egyébként igen kényes volt a külsejére. Most szokatlanul sápadtnak tűnt, és látszott az arcán, hogy sírt. – Jó, hogy eljöttél Trudi. El tudnál kísérni? Beszélnem kell veled. Bona hangja csüggedten és szokatlanul félénken csengett, amitől Trudi megrémült. – Természetesen elkísérlek. Közben azon tűnődött, hogy a zsúfolt várban van-e egyáltalán olyan hely, ahol nyugodtan beszélgethetnek. Mindenütt emberek nyüzsögtek, sok hölgy vendég akarta kifejezni Bonának szerencsekívánatait, vagy csak egyszerűen megismerni a menyasszonyt. Éppen egy testes asszonyság közeledett feléjük hevesen integetve, hogy felhívja magára a figyelmüket. – Menjünk gyorsan. Ez Elgard von Rendisheim, Mertelsbach egyik rokona. – Bona megragadta Trudi karját, és kivonszolta egy mellékajtón. Pár perccel később a konyhába értek, ahol a kétségbeesett szakácsnő már rég feladta, hogy gondosan felügyelje a sütés-főzést. Ehelyett a cselédekkel és konyhai segédekkel csak érzésre dobáltatta bele a hozzávalókat a fazekakba és lábasokba. Amikor meglátta a két lányt, fejcsóválva Bonára nézett. – Kisasszony, jó nagy esküvőt rendeztek. Ennyi embert képtelenek leszünk három napig etetni-itatni. A második napon úgy kiürül a kamra, hogy még egy egér is éhen halna benne. – Nem tehetek róla – fakadt sírva Bona. A szakácsnő még mondani akart valamit, de az egyik cseléd elhívta. Bona kihasználta az alkalmat, és egy íves ajtón keresztül egy szűk lépcsőhöz vezette barátnőjét. Kikerültek néhány hordót és zsákot, aztán végre elült mögöttük a vár lármája. – A torony korábban a várfal része volt. Miután a nagyapám átépíttette a várat, már nemigen használták. Emlékszel, gyerekkorunkban mennyit játszottunk a toronyszobában? Trudi bólintott. – Igen, de már legalább két esztendeje nem jártunk itt. – Több mint három. Megtiltották, hogy feljöjjünk ide, mert rajtakaptak bennünket, amikor Hardwin von Steinsfeld éppen a férfiasságával akart eldicsekedni. – Idegessége ellenére Bona elnevette magát. Akkor ébredt fel benne először a vágy, hogy többet tegyen Hardwinnal, mint hogy végignézi, ahogy a fiú kigombolja a nadrágját, és megmutatja, ami ott rejtőzik. Pár héttel korábban teljesült a kívánsága.

Az emlékekről Bonának eszébe jutott tettének következménye, és rögvest elkomolyodott. Kapkodó mozdulatokkal felvezette Trudit az egykori toronyszobába, és bezárta maguk mögött az ajtót. Itt láthatóan azóta sem takarított senki. A játékbabákat megrágták az egerek, a háromlábú sámlikat pókháló borította, a kis ládika, amiben Bona gyermeki kincseit tartotta, még ütöttkopottabbnak tűnt. Trudi mégis odalépett a ládához, felemelte a tetejét, és kivett belőle néhány régi holmit. Köztük egy ezüstérmét, amit annak idején a Majna partján talált és kincsként barátnőjének ajándékozott. Furcsa érzés volt újra kézbe venni. Trudi mélyet sóhajtott, és kiemelte a következő tárgyat, egy apró ékszerdobozt, ami még Bona édesanyjáé volt. Bona megfogta a karját. – Bánj vele óvatosan. Olyasmi kerül bele, ami talán megmentheti az életemet. – Az életedet? – Trudi rémülten nézett rá. Bona sírva bólogatott. – Esküdj meg, hogy nem árulsz el. Trudi egyre döbbentebben figyelte barátnőjét. – Mi történt veled? – Nem mondhatod el soha senkinek, mit történt akkor az erdőben. A férjemnek azt kell hinnie, hogy ő vette el a szüzességemet. Az életem függ ettől. – Bona kifeszítette a hasán a ruhát. Alig látszott egy kis domborulat, de bármelyik tapasztalt asszony észrevette volna, milyen állapotban van a menyasszony. – Gyermeket várok, és hét hónap múlva megszülöm. Remélem, hogy gyenge lesz, a legjobb lenne egy lány. Különben Moritz úr meg fogja kérdezni, hogy övé-e a gyermek. Meghalok a félelemtől, hogy egy erős fiút hozok a világra. Mertelsbach rokonai gyűlölnek. Elgard asszony már most ellenem hangolja az első házasságából született gyerekeit. Látszott Bonán, hogy milyen nehezen mondta el mindezt barátnőjének. Trudi rádöbbent, hogy ő is kerülhetett volna ilyen szorult helyzetbe. Georg von Gressingen azon a napon teherbe ejthette volna, és ő inkább meghalna, semhogy bevallja az anyjának. Nagyon sajnálta Bonát. – Istenem, ez borzasztó. Mit fogsz most tenni? Bona a kezét tördelte. – Nem derülhet ki, hogy Hardwin úrral tiltott dolgot tettünk. Érted? Trudi bólintott, és egyszeriben bánta, hogy beavatta az apját. Aztán eszébe jutott, hogy csak önmagáról és Georgról beszélt, Gressingen pedig a saját érdekében hallgatni fog. Megkönnyebbülten fellélegzett, hogy az ő oldaláról nem fenyegeti veszély Bonát. – Mi van Steinsfelddel? Hallgatni fog? – kérdezte Trudi. – Beszéltem vele és könyörögtem, hogy óvja meg a hírnevem. Megígérte, hogy teljesíti a kérésemet. – Mindez csak akkor ér valamit, ha meg tudod győzni a vőlegényedet arról, hogy ő vette el a szüzességedet. – Pontosan ezt fogom tenni, de csak akkor sikerülhet, ha segítesz. Trudi, a te kezedben van az életem. Ha Mertelsbach gyanút fog, megöl, vagy a gyermekemmel együtt kolostorba zárat. Bűnösnek bélyegeznek, és még tisztességes temetésem sem lehet. – Miközben beszélt, patakokban folyt a könnye. Trudi vigasztalóan megsimogatta a hátát, és bólintott. – Természetesen segítek. Mindenesetre vidámabbnak kell mutatnod magad. Ez az esküvőd

napja. Magától értetődik, hogy félsz a nászéjszakától, ugyanakkor örülsz, hogy saját háztartásod lesz. – Az anyám halála óta már én vezetem a házat. Ehhez nem kell Mertelsbachhoz költözni, és egy öregemberrel megosztani az ágyamat. – A Bonában hirtelen feléledt dac és ellenszegülés hamar elpárolgott. – Nagyon ügyesnek kell lenned, senki nem veheti észre, különben Mertelsbach ott helyben agyonüt engem. Bona megfogta Trudi kezét és az arcához emelte. – Te vagy a legjobb barátnőm és az is maradsz életem végéig. Ha sikerül megmentened a becsületemet és ezzel az életemet, megteszem neked ugyanezt a szolgálatot, amikor a hitvesi ágyhoz vezetnek. IX. A schöbachi apát kíséretében Fuchsheim várába jött a zsoldosvezér, Peter von Eichenloh is. Az esküvőn akart olyan uraságot keresni, aki megbecsüli a szolgálatait. A nagytiszteletű Pankratius úr ugyan fedelet biztosított neki és az embereinek, de a legegyszerűbb ételeken és savanyú boron éltek. Eichenloh reménye, hogy az apát a szolgálatába fogadja, szintén gyorsan szertefoszlott. Pankratius úr Michel Adlert tartotta legfontosabb szövetségesének, ezért Peter úrfi feltételezte, hogy a lovag a dettelbachi ostoba vita miatt neheztel rá, és meggátolja, hogy az apát felfogadja a csapatát. Keresnie kellett tehát egy másik várurat, aki Würzburg ellensége, és akinek szüksége van a katonáira, mert legfőbb ideje volt, hogy feltöltse a pénzkészletét. Már most a saját zsebéből fizette az emberei zsoldját, és ezt nem sokáig engedhette meg magának. Amikor megérkezett a várba, megszólított egy szolgát. – Úgy látom, fél Frankföld itt van. – Ahogy mondja, uram – felelte a szolga futtában. – A másik fele meg éppen ide tart – fűzte hozzá Eichenloh mintegy magának, amikor látta, hogy további vendégek érkeznek. Ludolf von Fuchsheim személyesen fogadta jó barátját és szövetségesét, az apáturat. Bona apja szívélyesen, de kissé kimerültén üdvözölte a férfit, és a lakótoronyba invitálta. – Előkészíttettem egy szobát atyámnak és a többi papi személynek. Meg kell osztania a barátainkkal, igaz, néhány würzburgival és egy Rómából érkezett prelátussal is. – Rómából érkezett egyházatya? Alig várom, hogy megismerjem. – Pankratius apát láthatóan legszívesebben azt kérte volna, hogy azonnal mutassa be az említett papnak. Ludolf lovag arckifejezése elárulta, hogy nem örül túlságosan a prelátus jelenlétének. – A nagytiszteletű Cyprian Pratzendorfer. Azt mondják, együtt tanult Gottfried úrral és igen közeli barátok. Ez igaz lehet, mert würzburgi kanonokok kíséretében érkezett. Ne hibáztasson ezért, kérem, mert nem hívtam meg eme uraságokat. – Nem jó hír. Azt reméltem, hogy az ünnepség alkalmából tanácskozhatunk a barátainkkal. így viszont mindenütt würzburgi fülek hallgatóznak, vigyáznunk kell a nyelvünkre. – Pankratius apát hangja csalódott volt, ám a házigazda megfogta a karját, és kissé félrevonta. – Remélem, tud maradni egy-két nappal tovább, hogy alkalmat találjunk a nyugodt beszélgetésre. Először is ki kell derítenünk, mit akarnak itt a würzburgiak. – Ezt már most is megmondhatom. Meg akarják mutatni, milyen erősek, és egyúttal kieszik kegyelmedet a vagyonából – szólt közbe kéretlenül Eichenloh. Ludolf von Fuchsheim összeszorított ajkakkal méregette az idegent, aztán az apáthoz fordult. – Még nem mutatta be ezt az urat. – Az úr Peter von Eichenloh, tapasztalt katona és ő az unokaöccse...

– A nagybátyám nem tartozik a tárgyhoz – vágott az apát szavába az idegen, majd kissé meghajolt. – Zsoldosvezér vagyok, és éppen új szolgálatot keresek. Ha lenne olyan jó és megmondaná, ki jött el az esküvőre, sokat segítene. – Nézzen körül! Már rég feladtam, hogy megjegyezzek minden nevet. – Ludolf von Fuchsheimnek semmi kedve sem volt a zsoldossal beszélgetni, inkább elindult az apáttal a lakótoronyba. Eichenloh az udvaron maradt, és igyekezett tájékozódni. Bona apjával ellentétben ő hozzászokott a sokadalomhoz. Ez a tömeg sokkal áttekinthetőbb volt, mint egy gyülekező hadsereg. Körbejárt, és a legtöbb címert felismerte. Örült, hogy találkozhat néhány régi ismerősével is. Erőteljes alkata sok tekintetet vonzott magára, néhányan csodálkoztak a piros katonai köpenyén és a címert díszítő három tölgyfalevélen és makkon. Míg a többi uraság selyembe, bársonyba és brokátba öltözött, mintha III. Frigyes király grazi udvarában akarnának jó benyomást kelteni, Eichenloh egyszerű öltözetet viselt, ahogy utazáskor szokta. A férfiak, akiknek korábban a szolgálatában állt, barátságosan üdvözölték, de némi aggodalommal is. A zsoldosvezér amennyire hanyagul öltözködött, annyira ügyelt a szerződései betartására. Az egyik vendég, aki szándékosan kerülte, korábban megpróbálta elcsalni a zsoldjuk egy részét. Eichenloh még aznap otthagyta, az ellensége szolgálatába állt, és a következő csatában megszerezték az egyik várát és a birtoka egy részét. A würzburgiak is nagy ívben elkerülték, mert igaz, hogy többen szívesen felfogadták volna, ám ameddig az érsek fel nem oldozza az unokahúgával elkövetett paráznaság bűne alól, senki sem mert beszélni vele. Az egyik kanonok, aki éppen Pratzendorferrel beszélgetett, sóhajtva a zsoldosvezérre mutatott. – Ha ez az ember a szolgálatunkban állna, sok várúr meggondolná, hogy továbbra is szembeszegül-e hercegérsek urunkkal. – Akkor miért nem fogadják fel? – kérdezte a prelátus mogorván, mert a csatáit nem igazán fegyverrel szerette megvívni. A würzburgi köhécseIt. – Van egy aprócska gond. Gottfried úr gyűlöli ezt az embert. – Ha így van, akkor valószínűleg Würzburg ellenségeinek a szolgálatába fog állni. – Tekintettel ennek veszélyére, Pratzendorfer alaposan végigmérte. A szegényes megjelenés sokakat megtévesztett, ám a prelátus azonnal rájött, mi a célja ezzel Eichenloh-nak. Különbözni akart a selyemben, bársonyban parádézó nemesektől, és kemény katonának akart mutatkozni, akit nem érdekel mások véleménye. Ez az ember egy vipera, gondolta, és megnyugtatóan bólintott a würzburgi kanonoknak. – Majd én elrendezem a dolgot. Gottfried úrnak nem kell tartania attól, hogy ez az Eichenwald... – Eichenloh – javította ki a másik pap. – Hogy ez az Eichenloh az ellenségei oldalára áll. – A prelátus elindult a tömegen keresztül a zsoldosvezér irányába. Peter úr eközben meglátta Magnus von Henneberget, és átfurakodott a körülötte állók gyűrűjén. – Legyen üdvözölve, gróf úr. Örülök, hogy látom. Meg tudná mondani, hogy Otto eljön-e? – A nagytiszteletű Klara von Monheim apátnő természetesen a várnagyával együtt jelent meg. Az öcsémet a szobájában találja. – Magnus gróf hangja megvetően csengett,

keresztülnézett a zsoldosvezéren, mintha az nem is létezne. Még mindig Otto kinézete foglalkoztatta. Testvére elcsúfítása annyira megrázta, hogy egyetlen szemrehányó szó sem hagyta el a száját, pedig igencsak dühös volt. Peter lovagnak feltűnt, hogy Henneberg még ellenségesebben viselkedik vele, mint amikor legutóbb a várában járt. Ezt a würzburgi érsekkel való viszályának tulajdonította, és köszönés nélkül magára hagyta a grófot. Nagy léptekkel elindult a lakótorony felé, félretolva az útjába kerülőket. – Mit képzel? – rivallt rá egy férfi, de elhallgatott, mihelyt meglátta a zsoldosvezér tekintetét. – Átkozott gyilkos! – szitkozódott egy másik olyan halkan, hogy csak a mellette álló hallhatta. Peter lovagot nem érdekelte a morgolódás, felszaladt a lépcsőn, és megállította az első útjába kerülő szolgát. – Hol találom meg a nagytiszteletű Klara von Monheim apátnőt? A férfi úgy bámult a zsoldosvezérre, mint aki azt kérdezi, mit akarhat egy ilyen elhanyagolt nemes az apátnőtől. – Az apácáival együtt hátul, az utolsó szobában lakik, azt be lehet reteszelni. Ehhez ragaszkodtak. A hangjából hallatszott, hogy nem kedveli különösebben az áhítatos apácákat. Eichenloh szó nélkül továbbment, és hamarosan megtalálta az említett ajtót. Nehéz tölgyfából készült, faltörő kosra lenne szükség, hogy betörhessék. Az apácák félénk viselkedése mulattatta, ezért nagyon hangosan és követelőzően kopogtatott. Azonnal riadt hangok hallatszottak, aztán valaki óvatosan kinyitotta az ajtót. Eichenloh egy apró termetű, alaktalan középkorú apácára nézett le, aki rövidlátó szemekkel pislogott rá. Valószínűleg ama jómódú családból származó szerencsétlen teremtések egyike, akit testi hibája miatt kolostorba küldtek. Az apácák talán annyira félnek minden férfitól, hogy a biztonság kedvéért egy nyomorékkal nyittatják ki az ajtót? Elnyomta gúnyos mosolyát, és kissé meghajolt. Az apáca jobb sorsra érdemes lovagnak nézte a látogatót, aki valószínűleg egyik kolostorban élő rokonához jött támogatást kérni. Mivel az új főnökasszony szigorúan megtiltotta, hogy pénzt adjanak a rokonaiknak, be akarta csukni az orra előtt az ajtót. Eichenloh hirtelen belépett, megfogta az apáca karját, és tiltakozása ellenére arrább tette, akár egy zsák szalmát. Körülnézett, az apátnőt hat apáca kísérte el, ágyként hanyagul kitömött szalmazsákok szolgáltak számukra. Otto von Henneberg volt az egyetlen férfi a szobában. Amikor Eichenloh odament hozzá, elfordította a fejét, és elhúzódott a gyéren világító mécses halvány fényéből. – Dicsértessék, nővérek – köszönt Eichenloh fejet hajtva egy testes asszony előtt. Széles arca nem tűnt ellenszenvesnek, amit inkább határozott tartásának és fürkésző tekintetének köszönhetett, mint zárdafőnöknői öltözetének. – Az úr áldása legyen veled, fiam. Ki vagy és mit kívánsz tőlünk? – A köszöntés barátságos volt, ám utána a hangja elutasítóvá vált. – A nevem Peter von Eichenloh, és üdvözölni szeretném a barátomat, Otto von Henneberget. – Kegyelmed az asszonygyalázó és gyilkos Eichenloh? – Klara von Monheim értésére adta, hogy a hozzá hasonló hírű férfiakat megveti. Az apácák olyan riadtan húzódtak vissza, mintha farkas rontott volna a bárányok közé. Eichenloh nem tudta, mit feleljen az apátnő megvető szavaira. Egy férfit megvert volna, vagy párbajra hívja, egy világi asszonyt pedig egyszerűen felpofozott volna. Klara von Monheim azonban nem nőként állt előtte, hanem egy nagy kolostor tiszteletre méltó vezetőjeként. Udvariasságot erőltetett magára.

– Azt hiszem, összetéveszt valakivel, nagytiszteletű anyám. Egyetlen asszonyszemélyt sem tettem magamévá akarata ellenére, és csak becsületes harcban öltem embert. Klara von Monheim végigmérte a férfit, és érdes modora ellenére sem találta annyira ellenszenvesnek, mint várta. – Ha ez így van, akkor rosszabb a híre, mint azt megérdemli. – Ezt az irigyei terjesztik és azok, akik félnek a kardjától – vetette közbe Otto von Henneberg. Most szólalt meg először barátja jelenlétében. A hangja olyan keserűen csengett, amilyennek Eichenloh még sosem hallotta. – Van kedved elkísérni és megnézni, hogy ebben a méhkasban találunk-e egy kupa jó bort? – invitálta Peter lovag. Henneberg a fejét rázta. – Nem szeretnék kint járkálni. – Nem maradhatsz az apácáknál. Gondolj a jó hírükre! – Otto gróf természetesen a nagy hálóteremben alszik. Csak azért időzik nálunk, hogy elláthassuk a sebét – felelte felháborodva az apátnő. – A sebedet, Otto? Mit műveltél? – Eichenloh a barátja mellé lépett, és a vállára tette a kezét. Henneberg felé fordult, az apátnő pedig felemelte a lámpát. Eichenloh felszisszent, amikor meglátta a friss, kékre és vörösre duzzadt heget. – Istenem, mi történt veled? Remélem, már nem él az a fickó, aki ezt tette veled! Henneberg elvörösödött a szégyentől, így a sebe még erősebben látszott, de mielőtt még kitalálhatott volna valami magyarázatot, az apátnő megszólalt. – Nem férfi volt, hanem egy fehérnép, ráadásul fiatal lány. Megbíztam Otto urat, hogy űzzön el a szőlőnkből néhány szolgát és cselédet, akik törvénytelenül szüreteltek, akkor botlott abba a fúriába. – Mi ütött beléd? Hiszen arra tanítottalak, hogy soha ne légy óvatlan, és harc közben mindig őrizd meg a hidegvéred. – Eichenloh alaposan megnézte a sebet. – Legalább értő kezek közé kerültél. A vágás szépen gyógyul. Még össze is varrták. Manapság ez igen ritka. Ennek ellenére látszani fog a heg. Remélem, megfizettél annak a fehérnépnek. Henneberg fej rázása elegendő válasz volt. – Az ördögbe is, Otto, veled kellett volna jönnöm! Azt hittem, már van annyi eszed, hogy egyedül is boldogulsz. Ehelyett hagyod, hogy egy fehérnép megvágja az arcod. – Először máshová célzott, és szerencsém, hogy csak az arcomat vágta meg. A vér elvakított, ráadásul az embereim elfutottak és... – Henneberg elhallgatott, megtörölte a szemét. – A helyedben elfognám azt a cselédet és nyilvánosan megkorbácsoltatnám. Ha akarod, segítek - javasolta Eichenloh. – Nem cseléd volt, hanem Michel Adler, Kibitzstein urának lánya. Ott volt a cselédekkel, és az utamba került – ismerte be Otto von Henneberg tompán. – Trudi kisasszony? Kinézek belőle egy ilyen gaztettet. A csőcselék mindig csőcselék marad. – Eichenloh a padlóra kötött, de látva az apácák rosszalló tekintetét, igyekezett a csizmája sarkával eltüntetni a nyomot. Otto von Hennebergnek be kellett volna vallania, miért sebesítette meg a várkisasszony, de nagyon szégyellte magát. A barátja mindig szigorúan ügyelt a fegyelemre, ha megtudná az igazat, mélyen megvetné. Válasz helyett átölte a zsoldosvezért, és úgy kapaszkodott bele, mint egy gyermek. – Annyira örülök, hogy itt vagy. Veled legalább beszélgethetek. Magnus alig szólt hozzám pár szót, máris elment. Szükségem van valakire, akivel leülhetek és ihatok.

– Ezt mondom már mióta. Gyere végre velem! Nekem is kiszáradt a torkom. A nővérek bizonyára megengedik, hogy elbúcsúzzunk. – Eichenloh meghajolt, és magával húzta a barátját. Alig zárta be a törpe apáca mögöttük az ajtót, Klara von Monheim megcsóválta a fejét. – Ahelyett, hogy Magnus grófhoz fordulunk, ezt az embert kellett volna felfogadni. Távol tartotta volna tőlünk Kibitzstein urát. X. Miközben Trudi és Bona terveket kovácsolt a toronyszobában, Eichenloh pedig szinte alvajáró barátjával megtalálta a borospincét, Marie segített Ludolf lovag nővérének némi rendszert vinni az összevisszaságba. Michel kihasználta az alkalmat, hogy felújítsa barátságát néhány régi ismerősével, akiknek segítségével szerette volna megerősíteni saját pozícióját a würzburgi érsekkel szemben. Közben figyelte a lovagteremben jövő-menő embereket, nehogy Gressingen észrevétlen maradhasson. Amikor találkozott Maximilian von Albachhal, megszólította, és megtudta tőle, hogy idevárják Georg urat, de még nem érkezett meg. – Az unokaöcsém bizonyára megszállt valahol, és holnap reggel, a mise előtt fog megérkezni. Jobb dolga van, mint nekünk, nem kell itt éjszakáznia. Látta már a hálótermet, Adler? Egymáson kell átlépkednünk, ha éjjel ki akarunk menni az árnyékszékre. Még jó is, hogy Ludolf lovag nem tud minden vendégnek elegendő bort adni. – A szemrehányás igazságtalan volt, mivel a férfi egy teli korsót tartott a kezében. Michel elnézően bólogatott. Szívesen látta volna Albachot szövetségeseként, de Gressingen nagybátyja minden erejével a hercegérseket támogatta. Mégis azt remélte, hogy közvetíthet a két fél között, ezért felemelte a kukáját és koccintott vele. Ludolf von Fuchsheim több hordót is csapra veretett a lánya esküvőjére, de máris látható volt, hogy a készlet még aznap elfogy. Bona apja megparancsolta az embereinek, hogy fosszák ki a parasztjai pincéit. Miközben figyelte, ahogy hozzák a hordókat, csendesen szidalmazta vendégeit, akik sáskahadként ellepték a várát. A helyzet azonban tovább romlott, mert abban a pillanatban, amikor az intézője közölte, hogy már talpalatnyi hely sincs, a házigazda meglátta az éppen közeledő újabb csapást. A több mint száz fős lovascsoport élén rövid, kék köpenyt és színpompás öltözéket viselő férfi haladt. Fején széles karimájú kalap volt. Keskeny, borotvált arcát pazar bajusz ékesítette. A zászlójukat díszítő vörös sas jelezte, hogy Hohenzoller „Achilles” Albert BrandenburgAnsbach őrgróf érkezik az esküvőre. Bona apja nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e a megtiszteltetésnek, vagy kétségbeessen, hogy a nagyúr és kíséretének fogadása szinte koldusbotra juttatja. Vegyes érzésekkel a várkapuhoz sietett, és mintha egyszerű szolga lenne, megfogta az őrgróf lovának kantárát, hogy kellő tisztelettel bevezesse a várba. Brandenburg őrgrófja végighordozta tekintetét a mezőn felállított sátrakon, majd a várudvaron az érkezése hírére összesereglett embereken, akik hitetlenkedve és zavartan bámultak rá. Habár „Achilles” Albert élete virágjában lévő fiatalember volt, hagyta, hogy Fuchsheim alattvalóként lesegítse a lováról, aztán kihívóan elmosolyodott, amikor meglátta a feléje közeledő Pratzendorfert. – Isten áldása legyen veled, fiam! – üdvözölte a prelátus az őrgrófot olyan hangon, ami világossá tette, hogy Ansbach urának birodalmi rangja és hatalma hidegen hagyja. – Isten áldása kegyelmedre is, atyám! – viszonozta a köszöntést széles mosollyal a fiatalember. A prelátus ezt inkább figyelmeztető fogvicsorításnak érezte. Ansbach azért jött, hogy megmutassa a würzburgi érsekkel szembehelyezkedő uraknak, hogy a barátjuk. Mivel azonban a céljai nem sokban különböztek Gottfried Schenk zu Limpurgé-tól, érkezése nem

okozott osztatlan örömet. Michel sem tudta, hogyan viszonyuljon az elhunyt nürnbergi várgróf legkisebb fiához. Szabad birodalmi lovagként sem az ő, sem a würzburgi érsek alattvalója nem akart lenni. Figyelte, amint „Achilles” Albert üdvözölte a prelátust, majd az érsekség embereit. Utóbbiakon látszott, hogy a pokolba kívánják, de pontosan tudták, hogy Ansbach ura nem azért jött, hogy egy egyszerű lovag lányát oltárhoz kísérje, hanem azért, hogy kifejezze, igényt tart Frankföld ezen részére. – Háború lesz – súgta Ingobert von Dieboldsheim Magnus von Hennebergnek. A hangjából hallatszott, hogy egyáltalán nem kedveli a csatazajt. Magnus gróf megfogta a kardja markolatát. – Próbáljon csak ártani a brandenburgi Würzburgnak, úgy ellátjuk a baját, hogy elszáll a hatalomvágya. Ingobert von Dieboldsheim nem osztotta e reményeit.,,Achilles” Albert hatalmas terültet birtokolt Dél-Frankföldön, bátyja, Frigyes pedig az uralkodó brandenburgi őrgróf és egyben választófejedelem volt. Másik fivére, Brandenburg-Kulmbach János adott esetben szintén segítené a Würzburg elleni háborúban. Miközben Dieboldsheim III. Frigyes királyt is a hercegérsek ellenségei közé sorolta, mert egyfelől Belső-Ausztria hercege is volt, másfelől jó barátja „Achilles” Albertnek, látta, hogy Michel Adler odalép az újonnan érkezőhöz, mire megfogta Magnus gróf karját. – Nézze, Adler az őrgrófhoz siet, bizonyára szövetségesek. – A Hohenzollern-házból származó őrgróf és egy alacsonyabb rangú birodalmi lovag? Tréfál. Egy „Achilles” Albert-féle nagyúr legfeljebb szolgálatra alkalmas személyként tekint az olyan emberekre, mint Michel Adler. Magnus gróf e szavakkal voltaképpen meg akarta nyugtatni Dieboldsheimet, ám az ellenkező hatást érte el. Ingobert lovag úgy értelmezte a megjegyzést, hogy a würzburgi érsek neki is csupán alattvalói szerepet engedélyez. Ezek után irigyen nézte, amint BrandenburgiAnsbach „Achilles” Albert szívélyesen üdvözli és átöleli Michel Adlert. – Örülök, hogy látom, Adler. Legutóbb majdnem négy esztendeje találkoztunk. Nürnbergben, ugye, ő királyi felségének birodalmi gyűlésén. Akkor még atyám is élt. Nagyra tartotta kegyelmedet. Megkapta Zsigmond úrtól az ígért bárói rangot? Nem? Akkor bizonyára német királlyá lett osztrák névrokonom sem adományozta oda. Igaz, csupán rövid idő adatott meg neki. Brandenburgi Albert hallhatóan nem bánta, hogy Habsburg Albert, Alsó-Ausztria hercege és megválasztott német király rövid életű volt. Úgy gondolta több nagyúrral együtt, hogy Zsigmond veje túlságosan nagy hatalom birtokosa lett, miután rászállt felesége, Erzsébet révén a Luxemburgok öröksége. Utóda, III. Frigyes nem rendelkezett ilyen erős családi háttérrel, ezért nagyon is megfelelő uralkodó volt a becsvágyó herceg számára. Ugyanakkor a brandenburgansbachi őrgróf kezdettől fogva nyíltan a király oldalára ált, és a szövetségesének számított. – Hamarosan ismét találkozom Frigyes úrral, és akkor megemlíthetem kegyelmedet is, hiszen derék embere volt az elődjének és bizonyára ez a mostani királyra is érvényes lesz. – Természetesen – felelte Michel, örömmel tapasztalva, hogy az őrgróf nem akarja csorbítani a jogait. Nem tudta ugyan, milyen tervvel érkezett a magas rangú vendég, de azt világosan látta, hogy végszükség esetén számíthat egy nagyhatalmú szövetségesre. Mindenesetre nem akarta elsietni a dolgot, mert evés közben jön meg az étvágy, tehát számolhatott azzal, hogy az őrgróf előbb-utóbb hatalma alá akarja gyűrni a birodalmi lovagokat, a birodalmi városokat és apátságokat. Egy ilyen nagyúr barátsága kétélű fegyver. Michel remélte, hogy „Achilles” Albert

megjelenése figyelmeztetést jelent a würzburgi érsek számára, ne menjen túl messzire a követeléseivel. XI. Olyan nagyúrnak, mint a brandenburg-ansbachi őrgróf, Ludolf von Fuchsheim csak a legjobb borát szolgálhatta fel, és ez nagyon jól jött Michelnek, mivel „Achilles” Albert állandó asztaltársul választotta. Házigazdaként Fuchsheimet is megillette ez a megtiszteltetés, ám Ludolf lovag úgy festett, mint aki szívesebben inna ecetet, semmint végignézze, milyen gyorsan fogy a legjobb bora. Sokkal inkább aggasztotta azonban, hogy a würzburgiak ferde szemmel néztek rá, nyilvánvalóan azt feltételezték, hogy ő hívta meg az őrgrófot nekik szánt figyelmeztetésül. Ludolf von Fuchsheim természetesen rangjához méltó pompával akarta megrendezni az esküvőt, de lassan összecsaptak feje felett a hullámok. Ahhoz, hogy az uraságokat elláthassa, nyakig el kellett adósodnia, újabb földeket elzálogosítva. Ráadásul jövendő veje kijelentette, hogy a kialkudott hozomány egyetlen guldenjéről sem mond le Bona javára. Fuchsheim némi irigységgel tekintett Michelre, aki az alig tizenöt év alatt, amióta Kibitzstein ura volt, egyre gazdagabb lett. Szomszédja már parancsba adta, hogy hozzanak ételt-italt a falvaiból, cserébe Ludolf lovag elzálogosította nála legnagyobb faluját, és mivel nyakig ült az adósságban, reménye sem volt rá, hogy valaha kiváltsa. Nem akarva, hogy az összes kitűnő bort vendégei fogyasszák el, derekasan velük tartott, és lassan a kétségbeesés és teljes közömbösség köztes állapotába került. Végül elnehezülten Michelhez fordult. – Kegyelmedhez képest jó helyzetben vagyok. Három lányról kell gondoskodnia, akik ráadásul három asszonytól születtek – kuncogott, akár egy lány, és sokatmondóan Ansbachra kacsintott. „Achilles” Albert élesen felnevetett, hiszen hallott Marie asszony nyomtalan eltűnéséről, és arról is, hogyan házasította ki Zsigmond az özvegynek vélt hűbéresét. A Wittelsbach-házból származó menyasszonnyal kötött házasságot csendben érvénytelenítették, miután Marie hazatért a messzi Oroszhonból. E rövid frigyből született Michel Adler legkisebb lánya, Hildegard. Lisa, a középső lányka fogadott gyermek, és sem Michel-lel, sem Marie-val nem áll rokonságban. – Hogy van a hitvese? – érdeklődött az őrgróf. – Jól van. A hölgyekkel ül az asztalnál. – Michel a terem egyik asztalára mutatott, ahol a magas rangú asszonyok Fuchsheim nővére köré gyűltek. Még ilyen messziről is látszott, hogy Marie vette át a háziasszonyi szerepet. Ludolf úr rokona szintén elég sok bort ivott, és nemigen lehetett beszélni vele. – Az ott mellette a legidősebb lánya? – Ansbach Trudira mutatott, aki gondolataiba merülve ült az édesanyja oldalán. – Igen, Trudi. – Első pillanatban Michelnek nem tetszett, hogy „Achilles” Albert érdeklődést mutat a lánya iránt. Egy alacsonyabb rangú nemes kisasszony számára azonban megtiszteltetésnek számított, ha az őrgrófhoz hasonló nagyúrnak egy bizonyos ideig elnyeri a tetszését, ezért a lovag sejtette, mi fog történni. Ansbach felszólította egyik emberét, hogy hívja az asztalhoz Marie-t és Trudit, majd a mellette ülővel együtt keressenek maguknak másik helyet. A kísérő nemes hozzá volt szokva ura hirtelen döntéseihez. Az ifjú lovag felpattant, odament Marie-hoz. Mélyen meghajolt, és kérte, hogy fáradjon ura asztalához. Amikor Marie utoljára látta „Achilles” Albertet, az még félig gyermek volt. Fiús kedvességéből még megmaradt valami, de a tartásán látszott, hogy tudatában van hatalmának

és birodalmi méltóságának. Magas rangja ellenére udvariasan meghajolt, hogy megmutassa a jelenlévőknek, egy egyszerű birodalmi lovag feleségének is megadja a nemének és rangjának kijáró tiszteletet. Ezután megsimogatta Trudi arcát. – Bájos gyermek. Nagyon hasonlít kegyedre, Marie asszony. A megjegyzést bóknak szánta Marie számára, mert az őrgróf úgy látta, hogy anya és lánya közt van némi különbség. Marie asszony korábban a csábító Évára emlékeztetett, míg Trudi egyenes tartásával és büszkén felemelt fejével inkább a görög Dianát testesítette meg. A haja egy árnyalattal sötétebb volt, mint az édesanyjáé. Nyílt tekintettel nézett rá, és oly kecsesen pukedlizett előtte, hogy a férfit teljesen elbűvölte. Az ezüst csillagokkal hímzett, egyedi szabású ruhája pedig egyenesen istennőhöz méltó volt. Olyan méltóságteljesen festett benne, ami még a legelőkelőbb családból származó lányokat sem mindig jellemezte. „Achilles” Albert sóhajtva gondolt arra, hogy a rangjabéli férfiak ugyan hasonlóan főrangú nőket vesznek nőül, ám a gyönyört legtöbbször alacsonyabb rangú asszonyoknál kell keresniük. Trudi először nem tudta mire vélni az őrgróf érdeklődését, ám ahogy a bortól a férfi viselkedése és a beszéde gátlástalanabb lett, megértette, hogy éjszaka a szobájába akarja vinni, amit néhány uraságnak mély sajnálatukra el kell hagyniuk. Bona von Fuchsheim biztosan lelkesen fogadta volna az őrgróf közeledését, de Trudi erkölcsi érzéke tiltakozott az ellen, hogy csak azért a szeretője legyen egy férfinak, mert az Istenhez hasonlatosnak képzeli magát. Ezenkívül hűséges akart maradni Georg von Gressingen-hez, aki nagy bánatára még nem érkezett meg. Kezdetben Trudi mereven viselkedett, és csupán néhány szavas válaszokat adott, de hamarosan rájött, hogy ellenállása még jobban feltüzeli „Achilles” Albertet, és kétségbeesetten törte a fejét, hogyan szabadulhat ki ebből a kelepcéből. Tekintete a borra tévedt, ami a nagyúrnak láthatóan nagyon ízlett, és gondoskodott róla, hogy még többet igyon. Közben érezte, hogy lassan neki is fejébe száll az ital. Hallotta önmagát nevetni Hohenzollern egyik sikamlós, ostoba tréfáján, és ettől megrémült. Ha így folytatja, ugyanolyan kiszolgáltatottá válik, mint akkor az erdőben, és az őrgróf azt tehet vele, amit akar. Már nem hátrálhatott meg, ezért a saját kupáját félig töltötte meg, míg a vendég jóval nagyobb ivóedényét tele, aztán emelte a poharát. – A Hohenzollern-ház dicsőségére! – Egy éppoly tréfás, mint amilyen merész ifjú hölgyre! – Éljen! – Trudi az ajkához emelte a kupát, és úgy tett, mintha tele lenne. „Achilles” Albert nem akart lemaradni egy fiatal lány mögött, így fenékig ürítette a kupáját, majd vigyorogva töltött magának. Egy részét kilötyögtette, nevetett, és barátságosan megveregette Fuchsheim vállát. – Cserébe egy hordóval kapsz a legjobb boromból. Ludolf von Fuchsheim szomorúan bólintott. Ha fontos vendége nem is felejtené el mámorosán tett ígéretét, az egy hordó bor csak csepp lenne a tengerben. Miközben a házigazda Moszkvába vagy még messzebbre kívánta vendégeit, Trudi az ezúttal színültig töltött kupájára meredt, és Albert úr köszöntőjét hallgatta. – Rád és a családodra, kedveském! Álljon fenn még ezer évig Kibitzstein! – Kibitzsteinre! – Trudi megfogta a kupát, és halálmegvető bátorsággal kiitta a bort. Az ünneplés még folytatódott egy ideig. Azok, akik Ansbachnál kevésbé bírták az ivászatot, lassan lecsúsztak a padról. A részegeket az őrgróf vagy Fuchsheim szolgái gyorsan kihúzták az asztal alól, és elvitték egy szobába, amelynek padlóját vastagon beterítették szalmával. A fali fáklyák vöröses fénybe öltöztették az egyszerű lovagtermet, a mulatozók száma lassan megfogyatkozott. „Achilles” Albert is felállt, és megragadta Trudi karját. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy ágyba bújjunk.

Marie a lánya után akart nyúlni, hogy visszatartsa, ám Michel megfogta a kezét, és kissé visszahúzta. – Jobb így – súgta az asszonynak, majd rövid szünet után hozzáfűzte: – Nem dühíthetjük fel a nagyurat azzal, hogy visszautasítjuk. Marie rémülten nézett rá, de a férje értésére adta, hogy később megbeszélik a dolgot. Sajnálta ugyan a lányát, mégis ez volt a legjobb, ami történhetett. Eme éjszaka után senki sem követelheti ártatlansága bizonyítását. Ráadásul az őrgrófnak tett megtisztelő szolgálatnak számít, növelni fogja a lánya tekintélyét, sőt jövendő férje számíthat a fő úr jóindulatára. Olyan birtok nélküli lovagnak, mint Georg von Gressingen, ez nagyon is vonzóvá teszi a lánnyal kötött házasságot. Marie-nak eszébe jutott, hogy a múltban hányszor nem rendelkezhetett szabadon a saját testével. Hogy Trudinak ne kelljen átélnie mindezt, felugrott, és az őrgróf után futott, hogy visszahozza a lányát. Michel elkapta és kituszkolta a teremből. – Térj észre, asszony! Ansbach őrgróffal a hátunk mögött szembeszállhatunk a würzburgi hercegérsekkel. Ha magunkra haragítjuk, teljesen ki leszünk szolgáltatva Gottfried Schenk zu Limpurgnak. Marie hitetlenkedve nézett rá. Hogy engedheti meg a férje, hogy imádott lánya egy éjszakára a szeretője legyen egy gyakorlatilag ismeretlen férfinak? Legszívesebben éles szemrehányásokkal illette volna Michelt, de jól tudta, milyen kényes helyzetben vannak, és nem engedhetnek meg maguknak még egy ellenséget. – Remélem, hogy nem tévedsz. Szegény lányunk nagy árat fizet a biztonságunkért. Habár Michel sem volt már józan, mégis érezte felesége kétségbeesését, és a karjába zárta a nőt. – A világ nem igazságos, kincsem. Az erős mindig elnyomja a gyengét, hogy örömet szerezzen magának. Sajnálom, hogy most is ez történik, de hidd el nekem, valóban jobb így. El kell mondanom Marie-nak, mi történt Trudi és Gressingen között, hogy megértsen, futott át Michel agyán. Ebben a pillanatban sok ember volt körülöttük, és úgy döntött, elhalasztja a beszélgetést addig, amíg otthon lesznek. – Kár, hogy külön szobában kell aludnunk, szerettem volna még beszélgetni veled – mondta mindkettőjük vigasztalására. – Csak beszélgetni? – Marie hirtelen nagyon vágyott férje közelségére, és sajnálta, hogy Fuchsheimben nem maradhattak kettesben. Amikor Albert von Hohenzollern Trudival a karján elhagyta a termet, a lány elvett az asztalról egy teli korsó bort. Azzal a szándékkal vitte magával, hogy ha nem tud megszabadulni a férfitól, akkor legalább minél kevesebbet érezzen. Majdnem olyan lesz, mint annak idején az erdőben, gondolta. Csak éppen Georg úr nem egy idegen volt számára, hanem a férfi, akit szeretett. Erre a gondolatra összerándult a gyomra. Úgy látszik, minden férfi állatias, Gressingent is beleérve, aki nyilvánvalóan szintén csak a vágyát akarta csillapítani. Ezt bizonyára valamennyi asszonynak el kell viselnie, aki nem akar, vagy nem tud kolostorba vonulni. Trudi halkan felsóhajtott, az őrgrófnak azonban kacérságot színlelt, és hagyta, hogy a férfi betaszigálja a szobába, amit nagy sietve ürítettek ki a főúri vendég számára. A berendezés egy keskeny ágyból és egy festett ládából állt. Utóbbira Trudi megkönnyebbülésére két kupát tettek. Az illető, aki elrendezte a helyet, bizonyára tudta, hogy az uraság nem egyedül fog aludni. Az emberek annyira szégyentelenek, futott át Trudi agyán, miközben megtöltötte a kupákat. – Egészségére, uram! „Achilles” Albert elvette a kupát és kiitta, majd nevetve Trudi felé nyújtotta.

– Rád, szépségem! Amikor évekkel ezelőtt találkoztam anyáddal Nürnbergben, a korkülönbség ellenére is szívesen az ágyamba vittem volna, de most te leszel a játszótársam. Úgy beszél, mintha joga lenne minden szeme elé kerülő nővel hálni, gondolta Trudi felháborodva. Elnyomva ellenérzését, újra teletöltötte a kupát. Az őrgróf tovább ivott, és nem vette észre, hogy a lány nem tartott vele. Amikor ismét megszólalt, akadozott a hangja. – Ez a bor nem ízlik annyira, mint amit az asztalnál ittam. Szörnyen savanyú – nyögdécselt és a gyomrához kapott. – Ki kell mennem az árnyékszékre. Részegségében nem vette észre a sarokban álló vödröt, amit azért készítettek oda, hogy a vár sötét folyosóin ne kelljen kibotorkálnia az árnyékszékre, mint egy szolgának. Trudi ellenben észrevette, és megmutatta az őrgrófnak. – Megspórolhatja az utat, itt a vödör. – A hangja kissé gúnyosan csengett. Elégedetten látta, hogy „Achilles” Albert ebben az állapotban nem jelent veszélyt számára. Eközben a főúr eltántorgott az edényig, és fölé hajolt. Néhány pillanattal később Trudi megbánta, hogy nem hagyta kimenni a férfit, mert amint hányi kezdett, ő maga is rosszul lett, és így elég kevés hely jutott neki a vödör mellett. XII. Másnap reggel mindenki részt vett a misén, habár többen nem tudtak kellő áhítattal elmélyülni benne. Ludolf von Fuchsheim, tekintettel a lánya esküvőjére, nem a várkáplánnal tartatta meg az istentiszteletet, hanem egyik távoli rokonát hívatta el, aki Bambergben módos javadalmat mondhatott magáénak. A pap ugyan nagyon boldog volt, hogy ilyen nagyurak előtt misézhet, de udvariasságból megkérdezte Cyprian Pratzendorfer prelátust, nem akarja-e ő celebrálni a nagymisét. Pratzendorfer egész életében közelebb állt a politikához, mint az imakönyvhöz. Ékesszólóan tudott ugyan latinul beszélni, ám a szavakat, amelyeket egy papnak az oltárról kellett elmondani, már rég elfelejtette, ezért köszönettel visszautasította az ajánlatot. – Mondja csak el a misét, barátom, végül is Ludolf úrnak is ez a kívánsága. A papon látszott, mennyire büszke, hogy egy magas tisztséget viselő egyházi személy egyenrangú félként beszélt vele. Igyekezett tehát a legjobb prédikációt tartani, hogy megfeleljen a prelátus elvárásainak. Erőfeszítése figyelmesebb híveket érdemelt volna, ám a legtöbben elkínzottan, ásítozva ültek a helyükön, s csak böfögtek háborgó gyomruk miatt. Marie-t és Michelt nem viselte meg annyira az elfogyasztott bor, mégsem hallgatták a prédikációt. Trudit figyelték, aki Ansbach őrgróf mellett ült elöl, az egyik díszhelyen, és látható kimerültsége ellenére meglehetősen elégedett arcot vágott. Marie ezt valóságos arculcsapásként élte meg. Az aggodalomtól alig aludt, és azt várta, hogy reggel meg kell vigasztalnia a lányát, amiért a főúr ilyen önkényesen határozott a sorsáról. Azon töprengett, vajon Trudi is azok közé a könnyelmű nőszemélyek közé tartozik, akiknek csupán a férfiak ágyban nyújtott teljesítménye számít. Ha ez így van, sokkal nagyobb gondjai lesznek a lányával. Amint egy hajadon egyszer belekóstol a szenvedély kelyhébe, újra és újra meg akarja tenni. – Sürgősen férjhez kell adnunk – súgta Michelnek. A férje bólintott, aztán viszont megrázta a fejét. – Az lenne a legjobb, de meg kell várnunk, nem lesz-e következménye ennek az éjszakának. – Talán büszke lennél rá, ha Trudi fattyút szülne ennek az uraságnak? – kérdezte Marie olyan hangosan, hogy néhány hölgy felháborodva fordult felé. – Csendesebben, megzavarod a misét – kérte Michel, és szidta magát, amiért még nem avatta be a feleségét Trudi titkába. Belesajdult a szíve, hogy a lányának immár másodszor kellett akarata ellenére odaadni magát egy férfinak. Mégis megkönnyebbülést érzett. A

fuchsheimi esküvő és a brandenburg-ansbachi őrgróf jelenlétének megemlítése a legszigorúbb anyóst is lefegyverzi. Trudi semmit sem sejtett szülei aggodalmából, de jelenleg nem is lett volna képes megérteni azokat. A terjengő borszagtól rosszul érezte magát, és irigyelte „Achilles” Albertet, aki ugyan csak a mise előtt ébredt fel, most frissnek és élénknek látszott. Amikor felöltözött, értésére adta, hogy aznap éjjel is várja a szobájában, hogy bepótolják, ami most elmaradt. A lánynak azonban esze ágában sem volt teljesíteni a parancsot, hűséges akart maradni Georg úrfihoz. Míg az őrgróf, Michel és a többi nemes helyet kapott a kápolnában, Peter von Eichenloh zsoldosvezérként csupán a várudvaron hallgathatta a misét. Ennek kifejezetten örült, mert ő is túl mélyen nézett a pohár fenekére, és alig bírta nyitva tartani a szemét. Otto von Henneberg mellette látszólag áhítatosan figyelt a kihallatszó prédikáció szavaira. Peter úr szinte állandóan barátját nézte, akinek sebe nappal sokkal feltűnőbb volt. – Istenem, miért hagytad, hogy az a nőszemély egyszerűen szétszabdalja az arcod? Szörnyen festesz. – A volkachi seborvos azt mondja, megjavulni fog – felelte Otto, de hallhatóan maga sem hitt benne. – Legszívesebben kékre-zöldre vernélek, hogy észre térj, és az aljas kibitzsteini fehérnépet sem hagynám ki. Az egyik vendég figyelmeztetően rászólt. – Fékezze a nyelvét, Eichenloh! Brandenburg-Ansbach őrgrófnak megtetszett Hiltrud von Kibitzstein kisasszony, és vele töltötte az éjszakát. Ha megsérti, újabb nagyúri ellenséget szerez magának. – Ha kegyelmed nem fogja be a száját, és nem tűnik el rögvest, nagyon megbánja! – rivallt rá Peter úr a nemesre, aki sértődötten elfordult, aztán csatlakozott néhány arra jövő barátjához. Amikor az egyikük kérdőn ránézett, Eichenloh-ra mutatott. – Faragatlan, akár egy paraszt. Nem csoda, hogy a nagybátyja nem akar tudni erről a gyilkosról. Szerencséjére Eichenloh nem hallotta meg a megjegyzését, mert Hardwin von Steinsfeld lépett oda hozzájuk. Az anyja ugyan mindenféle fegyver használatára kiképeztette az ifjút, de az még nem vett részt igazi harcban. Ezért csodálta a két férfit, akik már jártak csatában. Úgy vélte, Otto is kemény harc nyomát viseli az arcán. Ő maga nem szeretett volna ilyen heget kapni, de úgy vélte, hogy különleges erőt kölcsönöz Hennebergnek. – Ma különlegesen szép a mise – kezdte a beszélgetést. – Lehet – vetette oda Eichenloh. Barátja azonban észrevette a fiatalember csodálatát, és felnézett. – Rég nem hallottam ilyet. Hardwin kissé felbátorodott. – Nagyon fájdalmas volt, amikor ezt a sebet szerezte, nemes lovag? – A büszkeségének biztosan – jegyezte meg epésen Peter lovag. – Igazán semmiség! – Otto von Henneberg dühös pillantást vetett barátjára. Megjelenik egy fiatalember, aki bátor vitéznek tartja, Peternek meg nincs jobb dolga, mint nevetségessé tenni. – A kibitzsteiniekkel vívott harcban szerezte a sebet. – Eichenloh remélte, hogy ezzel kielégíti az ifjú kíváncsiságát, de épp az ellenkezőjét érte el. Hardwin már hallott a Trudi elleni támadásról, viszont nem tudta, ki volt a tettes. Dühösen ráförmedt Otto grófra. – Szóval kegyelmed volt! – Az ifjú gazembernek tartotta a férfit, aki gyermekkori barátnőjén erőszakot akart elkövetni. Legszívesebben puszta kézzel esett volna neki Otto von

Hennebergnek, de nem tette, nehogy azt mondják, megtámadott egy sebesültet. Ehelyett megvetően Ottora nézett, majd Eichenloh-hoz kezdett beszélni. – Trudi Adlerről mesélhetek én is néhány dolgot. Igazi vadóc. Nem érdemes kiállni vele lovasversenyre, mert a kancája legyőz minden mént hosszú és rövid távon egyaránt. Ráadásul nagyon bátor is. Gyermekkorunkban gyakran játszottunk együtt. Amikor egyszer beleestem egy kútaknába, és a bűztől elájultam, Bona vissza akart futni a várba, hogy segítséget hozzon. Trudi azonban rögzítette fent a kötelet, amivel játszottunk, és leereszkedett hozzám. Eichenloh megvonta a vállát. – Buta dolog volt, mindketten meghalhattak volna. – Később elmondta, hogy addig nem vett levegőt, amíg a mellem köré nem kötötte a kötelet és ki nem mászott. Ezután a két lány kihúzott kútból. – Hardwin nagyot nyelt, mert rájött, hogy Bona is bátran viselkedett. Ha fejvesztve elrohan, Trudi egyedül nem tudta volna kimenteni. Miközben Peter úrfi gúnyosan elhúzta a száját, Otto von Henneberg megragadta Steinsfeld ruháját. – Zenghet arról a némberről akármilyen dicshimnuszt, megfizet a hegért, erre megesküszöm. – Erről inkább tegyen le! Trudinak sok barátja van, aki kiáll érte. – Talán kegyelmed? Nevetnem kell! – Otto gróf meglökte Hardwint és elsétált. Eichenloh mentette meg Steinsfeldet az eleséstől. – Ne vegye rossz néven! Ilyen heggel az arcán mindenki bosszúszomjas lenne. Nem akar az életére törni, vagy elcsúfítani, de egy alapos verést, hogy ne tudjon ülni pár hétig, nagyon is megérdemel az a teremtés. Elképzelte, hogy maga adhatja az ütlegeket a lánynak. Még nem felejtette a gonoszkodó megjegyzéseit, ezért kétszeresen dühítette, hogy megsebesítette a barátját. – Elismerem, hogy éles a nyelve, de aranyszíve van. – Hardwin maga is csodálkozott, hogy ilyen elragadtatással beszél Trudiról. Nem úgy szerette, mint Bonát, de ha szívesen elvenne valakit, az ő lenne, a Gressingennel történtek ellenére is. Így nem csoda, hogy örült neki, amikor az anyja Trudit lehetséges menyasszonyként emlegette. Mivel Hardwin elgondolkodott, Peter úr nyugodtan végigmérhette. Steinsfeld több mint fél fejjel magasabb volt nála, mégis kissé esetlennek és éretlennek látszott. Az alkatához illett hosszúkás arca, ami némileg egy lóéra emlékeztetett. Mindent egybevetve a fiatalember nem volt sem csúnya, sem különösebben jóképű. Tiszta ruhát viselt, ám öltözete inkább egy falusi ünnephez illett volna. Rajta kívül láthatóan Hardwin volt az egyetlen, akit nem érdekeltek a külsőségek. Az ifjúnak eszébe jutott első találkozásuk Henneberg várában, és kérdőn a zsoldosra nézett. – Úgy hallottam, hogy kegyelmed nagy harcos. – Nem vagyok olyan nagy, kegyelmeddel például nem mérhetem össze magam. A fiatalember nevetett. – Anyám néha az ő nagy nyomorúságának nevez. Én a hírnevére gondoltam és nem a magasságára. Tanultam ugyan kardforgatást és lándzsával való bánást, sőt lőttem is fegyverrel, de igazi harcban még nem kellett részt vennem. – Netán csatára áhítozik? – Igen, hiszen egyszer meg kell majd védenem a birtokaimat, és tudnom kell, alkalmas vagyok-e a háborúra. – Az ura, ahol nevelkedett, nem tanította meg rá? Hardwin megvonta a vállát. – Apám rég meghalt, anyám otthon neveltetett. Most már szeretném jobban megismerni a

világot. – Üljön lóra, és látogasson el emberekhez, kevésbé veszélyes, mint csatába indulni. – Eichenloh-nak elege lett a beszélgetésből, és el akart menni, de Hardwin visszatartotta. – Felvenne a zsoldoscsapatába? Hiszen ezt felajánlotta Hennebergnek is. Nem leszek a terhére. Maga is meglepődött, hogy éppen Eichenloh-hoz fordult, hiszen a férfinak igazán rossz volt a modora. Ugyanakkor pontosan ő az az ember, aki megtaníthatja, hogyan álljon helyt ebben a kegyetlen világban. Ezenkívül úgy gondolta, ha elmegy Eichenloh-val, nemigen lesz ideje Bonára gondolni. A zsoldosvezér ismét végigmérte, és megállapította, hogy Steinsfeld komolyan beszél. – Az embereim jelenleg a schöbachi kolostornál táboroznak. Ha meg akar ott keresni, sietnie kell. Nem maradok sokáig. – Remélte, hogy ezzel a válasszal elijeszti a fiút, mert semmi kedve sem volt egy mama kedvencéből férfit faragni. Azzal sarkon fordult és elment megkeresni Ottot, hogy igyon vele egy kupa bort. Hardwin a férfi után nézett, és elhatározta, hogy elmegy Schöbachba. Habár szerette az édesanyját, és tudta, hogy nagy bánatot okoz neki, ha beáll zsoldosnak, mégis úgy vélte, jobb, ha egy időre hátat fordít az otthonának. Folyton Bonán járt az esze, aki nekiajándékozta a szüzességét, és a vágyakozástól örökös háború dúlt a lelkében. Még ma más felesége lesz. Valószínűleg sosem heveri ki ezt a veszteséget, ezért el akarta temetni az emlékeket mélyen a szívében. Ha egy ideig Eichenloh-val tart, bebizonyíthatja, hogy igazi férfi és nem holmi anyámasszony katonája. Amint visszatér, megkéri Trudi kezét. Biztos volt benne, hogy Gressingen nem áll majd az útjában. Ha valóban érdekelné a lány, már rég megkérte volna, nehogy máshoz menjen a gazdag örökös kisasszony. Nyilvánvalóan Fuchsheim várába sietett volna, hogy megmutassa, Trudi az övé, de eddig a színét sem látták. XIII. Ludolf von Fuchsheim már néhány parasztjától is elvette a jószágát, és levágatta, hogy etethesse a vendégeit. Átkozta az uraságokat, akik fejedelmi esküvőre késztették, s ezzel gyakorlatilag tönkretették anyagilag, anélkül hogy bármilyen támogatást is kapott volna tőlük. E pillanatban szívesen lett volna vazallusa a würzburgi hercegérseknek, vagy brandenburgansbachi „Achilles” Albertnek, de akár a török szultánnak is, ha valamelyikük cserébe egy nagy, arannyal teli erszénnyel jutalmazza meg. A lányát egészen más dolgok aggasztották. Mivel Ansbach asztaltársnőül választotta Trudit, Bonának már nem volt alkalma a szertartás előtt beszélni barátnőjével. Csak akkor sikerült, megfogva a ruháját, jelt adni neki, miután papi rokona összeadta a vőlegényével és bevezették a nagyterembe. – Ne felejtsd el, kérlek, amit ígértél! Trudi rámosolygott. – Ne aggódj! – mondta, ám egyáltalán nem volt annyira magabiztos, mint azt mutatta. A kérdéses tárgyat titokban ki kell hoznia a toronyszobából, aztán becsempészni Bona szobájába. Ráadásul az előző esti borivástól még mindig nagyon fajt a feje, de semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy segítsen barátnőjének. Marie hasonlóan rosszul érezte magát, de nem a mértékkel megivott bor miatt. Voltaképpen a szövetségesként szóba jöhető vendégekkel kellett volna beszélgetnie, ehelyett azonban még az étkezések alatt is a konyhában vagy a pincében ellenőrizte a dolgokat. Neki kellett ugyanis ellátni a háziasszonyi teendőket, mivel Fuchsheim nővére már reggel berúgva gubbasztott a konyha egyik sarkában, és értelmetlen, ellentmondásos utasításokat adott. Ansbach miatt

Trudira nem számíthatott, ezért Lisát és Hildegardot kérte meg, hogy segítsenek neki. A két lány felügyelte az étkeket felszolgáló cselédeket és szolgákat, a kinézetük és ízük szerint osztva el az ételeket a különböző asztalok között. Gondosan ügyeltek rá, hogy „Achilles” Albert, a római prelátus, a mátkapár, az örömapa és még néhány fontos vendég csak a legjobbat kapja. Az alacsonyabb rangúaknak sokszor be kellett érniük a kissé megégett sültekkel és az íztelen levesekkel. Utóbbiak közé tartozott Peter úrfi is, aki undorral nézte a tányérjára tett húst. – Ez biztosan Matuzsálem nyájából való – szitkozódott, amikor a pengéjével nem tudta elvágni, erre egyszerűen elvette a szomszédja kését, és azzal próbálkozott. A nagy zaj eljutott a díszvendégek asztalához is. Trudi felemelte a fejét, és megismerte a férfit, akivel összetűzésbe keveredett Dettelbachban. Nem mulasztott el tehát egy gonoszkodó megjegyzést. – Nem gondolja felséged, hogy egyesek viselkedése nagyon is hagy némi kívánnivalót maga után? A zsoldosvezér felnézett, és gúnyosan elmosolyodott. – Ó, a kibitzsteini kisasszony. Hálás lennék, ha segítene elvágni a nyelvével a húst, ami láthatóan az egyetlen éles eszköz ebben a várban. A talpraesett válasz először lenyűgözte Trudit, a szeme mégis haragosan megvillant. – Ha az a hús kemény, vegye el ezt. – Mielőtt valaki megakadályozhatta volna, megfogta a sültes tálon lévő disznófejet és Eichenloh-hoz vágta. Peter úr nem ijedt meg, el akarta kapni a fejet, ám ekkor egy szolga, aki éppen egy teli tál halat hozott, meglökte, ezért mellényúlt. A disznófej először arcon találta, majd beleesett a szószos edénybe, aminek a tartalma kispriccelt, összemocskolva a zsoldosvezér és a körülötte ülők ruháját. Miközben Eichenloh és a többi érintett szava elakadt, a teremben kitört a nevetés. Trudi felállt és tréfásan meghajolt, hogy megköszönje az ünneplést, aztán a tányérjára tett egy darab sültet, és élvezettel enni kezdte. – Amint látja, az én késem jobban vág, mint kegyelmedé – mondta teli szájjal. – Használja inkább a nyelvét, azzal a legkeményebb fémet is elvágja – Eichenloh dühösen felkapta a szószos disznófejet és vissza akarta hajítani. Egy idős lovag, akinek a ruhája ugyanolyan mocskos lett, visszatartotta. – Ne hozzon magára bajt! Ha eltalálja az őrgrófot vagy a római papot, nem menekülhet el a bosszújuk elől. Peter úr mély sajnálatára igazat kellett adnia az öregembernek. Már az a tény, hogy a würzburgi érsek kicsinyes gyűlölettel üldözte, megakadályozta, hogy jól fizető szolgálatot találjon. Nem engedhette meg magának, hogy további ellenségeket szerezzen. Mégis tartozott magának annyival, hogy méltó feleletet adjon ennek a némbernek. Letörölte a szószt az arcáról, és Trudira nézett. – Hiltrud kisasszony, esküszöm a becsületemre, hogy ezt a dobást éppúgy megbánja, mint a rosszindulatú szavait. Ez már sok volt Michel számára, felugrott és az asztalra csapott. – Fenyegetni meri a lányomat! – Maradjon veszteg, Söröskorsó lovag úr! – Eichenloh eléggé dühös volt ahhoz, hogy ennyi ember füle hallatára Michel származására utaljon. Habár hallatszott némi tompa nevetgélés, és néhány gőgös nemes, aki régóta irigyelte Michelt a vagyona és a tekintélye miatt, éljenzett is, Peter lovag, ahogy kimondta, meg is bánta a szavait. Michel Adler végül is saját erejéből vált

lovaggá, és a hozzá hasonló embereket általában tisztelte. – Különös tehetsége van hozzá, hogy ellenségeket szerezzen, Eichenloh. Michel Adler nem fogja egyhamar elfelejteni a kedvenc lányát és a saját személyét ért sértést. – Az idős lovag csendes nevetéssel kísérte szavait, mert az iménti jelenet szórakoztatta, és megérte az ünnepi öltözet bepiszkolását is. Michel pár pillanatig azon töprengett, hogy odamegy a zsoldosvezérhez, és felelősségre vonja, de nem akarta elrontani a vidám hangulatot. A becsülete védelmében azonban legalább meg kellett fenyegetnie, hogy a jövőben elégtételt követel. Megvárta, amíg a teremben valamelyest elül a zaj, karba fonta a kezét, és komoran a zsoldosvezérre nézett. – Megjegyzem a szemtelen szavaidat, fiacskám, és alkalmas időben megadom rá a megfelelő választ. Most ünnepeljünk tovább. Moritz úr már alig várja, hogy a nászágyhoz mehessen. Mertelsbach felhívóan ifjú asszonyára pillantott. – Már most kész lennék bevenni az erődöt. – Mielőtt még túlságosan lerészegedik ahhoz, hogy megtehesse! – kiáltott rá tréfásan egyik barátja. – Egy feleségéhez igyekvő lovagot éppúgy nem szabad feltartóztatni, mint egy párbajozni akarót. Rendezzünk holnap lovagi tornát. Ott bizonyíthatja kegyelmed Eichenloh úrnak, hogy még nem rozsdásodott be – mondta az őrgróf mosolyogva, hiszen úgy vélte, ez az esküvő még sok mulatságot tartogat. Pedig csak azért jött, hogy elrontsa a würzburgiak kedvét. Michel megkönnyebbülten bólintott, mert megfeledkezett a lovagi tornáról. Lesz rá lehetősége, hogy megvédje a becsületét és Eichenloh-t móresre tanítsa. Nem törődött azzal, hogy ellenfele fiatalabb és bizonyára jobb formában van, mint ő. XIV. „Achilles” Albert javaslata, miszerint a mátkapárt rögtön ebéd után kísérjék a nászszobába, általános egyetértésre talált, főleg Moritz von Mertelsbach örült neki, hiszen alig várta, hogy özvegységét elfeledhesse ifjú arája karjaiban. Nagy gondot jelen tett viszont a két barátnőnek. Bona megpróbált időt nyerni, de a többiek ezt szűzi félénkségnek és szégyenlősségnek vették, ezért egyre jobban tüzelték a vőlegényt. Bona remegve kereste tekintetével Trudit, de ő már kiment a teremből, lesietett a konyhába, hogy onnan a toronyszobába fusson. – Az árnyékszékre a másik irányba kell menni – kiáltott utána egy cseléd, félreértve a szándékát. Trudi ügyet sem vetett rá, hanem elsurrant az anyja háta mögött, aki épp a szakácsnővel vitázott. Bement a toronyszobába, és remegő kézzel kinyitotta a ládikát. Óvatosan kivette belőle a dobozkát, amit Bona előző nap mutatott neki. Ebben rejtőzött az a tárgy, amire barátnőjének szüksége volt, azaz egy tyúk hólyagja, amit az ünnepre vágtak le. Mivel Bona segített a konyhában, sikerült észrevétlenül megszereznie és friss csirkevérrel megtöltenie. Kora reggel rejtette el itt, hogy barátnője később elhozhassa és becsempéssze a nászszobába. Trudi ruhaujjának zsebébe rejtette a holmit, majd lesietett a lépcsőn. Amikor visszaért a nagyterembe, a hölgyvendégek már felkísérték a menyasszonyt, a férfiak pedig a lépcsőnél várakoztak, borral bátorítva a vőlegényt. Itt nem juthat át, állapította meg aggódva, de jól ismerte a várat, így tudta, hogy van egy másik út is. Utolérte a hölgyeket, és sikerült feltűnés nélkül csatlakoznia hozzájuk. Mertelsbach rokona, Elgard von Rendisheim vezette a csoportot, mert Fuchsheim nővérét annyira legyűrte a bor, hogy mélyen aludt a nagyteremben, és képtelenség volt felébreszteni.

Helyette Marie felügyelte a dolgokat, és gondoskodott róla, hogy a tréfák ne durvuljanak el. Egyedül ő vette észre, hogy Trudi hiányzik, és ráncolta a homlokát, amikor a lánya kissé fáradtan, mégis valahogy megkönnyebbülten vegyült az asszonyok közé. Mivel Marie meggondolatlan teremtésnek tartotta Bona von Fuchsheimet, sejtette, mire készül a két lány. Ki nem állhatta a vőlegényt, és úgy vélte, a férfi megtorolná Bonán az elvesztett szüzességét. Úgy döntött, hogy nem akadályozza meg a lányok tervének végrehajtását, sőt nyitva tartja a szemét, és gondoskodik róla, hogy sikerüljön. Figyelmeztetően Trudira nézett, és látta, hogy a lánya igyekszik kevésbé kapkodni a levegőt. Eközben a termetes Elgard von Rendisheim kinyitotta a nászszoba ajtaját, megállt a küszöbön, és kritikus szemmel körülnézett. Ezzel elterelte a figyelmet Trudiról, aki egy mosollyal jelezte Bonának, hogy megtette, amit kellett. Marie-nak kezdett elege lenni Elgard asszonyból, aki teljesen elállta az utat, a többiek morgolódása jelezte, hogy hasonlóan éreznek. – Lenne olyan kedves, és bemenne? Az urak hamarosan megérkeznek a vőlegénnyel, bizonyára nem akarja, hogy itt a folyósón találjanak minket. Végül Hertha von Steinsfeld betuszkolta a szobába. – Menjen arrébb! A többiek is szeretnének bejönni. – Ezután belépett, és magával húzta Bonát is. A fűzöld ruhát és rózsaszínű alsószoknyát viselő menyasszony befont hajával, amit ezen a napon viselt utoljára leengedve, nagyon fiatalnak és sebezhetőnek tűnt. Úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban elfuthat. Hardwin anyja a habozó lányt az ágyhoz taszigálta. – Ne kéresd magad! Ha te nem is tudod, mit kell tenni, Moritz úr igen. – Gondoskodott már néhány utódról – vetette közbe az egyik asszonyság kuncogva. – Nem tudom, miért gondolja, hogy egy ilyen fiatal teremtést kell elvennie. – Inkább egy derék özvegyet kellett volna választania? – jegyezte meg epésen Elgard von Rendisheim. Néhányan nevetlek, mert tudták, kire célzott. – Talán túlságosan derék Moritz úr számára – súgta Trudi az anyjának. Marie szája megrándult. Nem tudta pontosan, milyen közeli rokonságban áll Mertelsbach ezzel a nővel, de azt igen, hogy egy nagyvonalú adomány fejében az egyház mindig hajlandó volt szemet hunyni. Moritz von Mertelsbach bizonyára azért döntött e frigy mellett, mert biztosítani akarta, hogy ő örökli majd Fuchsheimet. Bona volt ugyanis Ludolf lovag egyetlen gyermeke, igaz, a lovag bejelentette, hogy újra meg akar nősülni. Eközben az asszonyok levetkőztették Bonát, és elmagyarázták neki, hogy fog beléhatolni a vőlegénye. A méret, amit a kezükkel mutattak, egy csődört is megszégyenített volna. Bona Hardwin úrfival szerzett tapasztalatából tudta, mi vár rá, de természetesen rémületet színlelt. – Istenem, meg fog ölni. Ezt egyetlen asszony sem bírja ki! – Ne rémítsék meg még jobban, eléggé fél már így is – utasította rendre az asszonyokat Marie, majd Bonához fordult. – Isten végtelen jóságában úgy teremtett minket, hogy minden rendben legyen. Kezdetben talán kicsit fájdalmas lesz, de ez hamar elmúlik. Később örömödet leled abban, ha a férjed veled hál. – Egy fess ifjú lovagban több örömet lelne, mint ebben az öregemberben, aki majdnem a nagyapja lehetne. – Mindenki tudta, hogy a megszólaló asszonyságnak egy halom eladósorban lévő lánya volt, és egyiket sem tudta hozzáadni Mertelsbach-hoz. A többiek ügyet sem vetettek a rosszindulatú megjegyzésre, inkább Bonát nézték. Csinos alakja volt, nem túl törékeny, nem túl erőteljes, bizonyára elbűvöli a férjét. Csupán a hasa táján

tűnt kissé teltnek. Marie megrémült, amikor meglátta a kis domborulatot, de igyekezett leplezni az ijedségét. Bona láthatóan nemcsak a szüzességét vesztette el, hanem teherbe is esett. Ezt a dolgot nem lehetett félvállról venni, mert lehet, hogy Mertelsbach nem fogja pontosan számon tartani, mikor születik meg első gyermekük, mások viszont észreveszik majd. Marie mérges volt a lányára, amiért hagyta magát rábeszélni, hogy segítsen barátnőjének. Ha a dolog kiderül, az ártani fog Trudi hírnevének is. – Igyekezzünk! Az urak már jönnek – noszogatta az asszonyokat. Néhányan különböző helyeken megérintették a menyasszonyt, és ősrégi áldásokat mondtak rá, amelyek a családjukban nemzedékek óta hagyományozódtak tovább. Trudi felemelte a lepedőt, ami alatt egy másik, hófehér virított. A hagyományoknak megfelelően még Bona anyja szőtte és fehérítette erre az eseményre. Még sohasem használták, és ezután sem fogják többé, hanem elteszik egy láda mélyére. Marie Trudi mellé lépett, nehogy valami butaságot csináljon. Aztán intett Bonának, hogy feküdjön le. Az ara habozott, és zavartan Marie-ra nézett. – Mint láthatjuk, a vőlegény elégedett lehet. Reméljük, hogy Bona is az lesz – Marie szavait kuncogás kísérte. Elgard von Rendisheim némi felháborodással rájuk mordult. – Moritz úr a legszebb éveiben lévő férfi, és nagyon is jól tudja, hogyan szerezzen örömet egy asszonynak. – Ezt tapasztalatból tudja tán? – csipkelődött az egyik nő. Elgard asszony elvörösödött arca elárulta, hogy Mertelsbach vele is vigasztalódott özvegysége idején. – Csókold meg a barátnődet, aztán menj! Kisasszonynak nincs itt már keresnivalója. – Marie szavaitól mindkét lány megijedt, mert úgy tűnt, nem lesz rá alkalom, hogy elrejtsék a csirkevért. Trudi odalépett Bonához, és fölé hajolt. Érezte barátnője leheletét és látta szemében a pánikot. Miközben arcon csókolta, elrejtette a lepedő alatt a tyúkhólyagot. Most már csak imádkozhatott, hogy senkinek ne jusson eszébe még egyszer felemelni a lepedőt, mielőtt Bona magához vehetné a csirkevért. Trudi nem is akart arra gondolni, mi történik, ha a férfiak túl korán érkeznek, és felfedezik a titkot. – Sok szerencsét. Adjon Isten a férjednek erőt, hogy már ezen az éjszakán áldott állapotba kerülj – mondta Trudi, amikor felegyenesedett. – Halljátok ezt a csibét? Azt hiszi, rögvest gömbölyödni kezd egy asszony, ha a férje magja megérinti – gúnyolódott az egyik szomszédjuk. Marie megsimogatta lánya arcát. – Menj! Trudi megkönnyebbülten hagyta el a szobát. Édesanyja, aki bármennyire is figyelt, nem vette észre, amikor elrejtette a csirkevért, most követte a lányát. A férfiak már az ajtóban álltak, ám senki sem a nászszobára figyelt, hanem minden pillantás a lépcsőfordulóra szegeződött, ahol Michel és Otto von Henneberg állt szemben egymással. A részeg fiatalember minden gátlását elveszítve igyekezett megragadni Michelt, aki könnyedén kivédte a támadást. – Nem maradhat büntetlenül, amit a lánya tett velem, Sörös lovag! Megfizetnek érte mindketten. – Habár Otto von Henneberg halkan beszélt, mindenki hallotta a fenyegetését. Michel úgy nézett le az ifjúra, akár egy vinnyogó kutyára. – Ha a lányomnak egyetlen haja szála meggörbül, elfogatom kegyelmedet és felköttetem, mint egy gonosztevőt. Menjen el az utamból! – Ellökte a fiatal lovagot, és megvetően elfordult.

Néhány vendég megfogta Otto von Henneberget és lábra állította. Eközben az ifjú meghallott pár sértő megjegyzést, amit a tettére és a mostani állapotára tettek. Dühtől elborult aggyal előrántotta a tőrét, és neki akart rontani Michelnek. Eichenloh kiütötte a kezéből a fegyvert. A tőr leesett, legurult a lépcsőn és megállt egy későn érkező vendég lába előtt. Miközben a többiek a vitatkozókra figyeltek, a férfi felemelte a drágakövekkel díszített holmit. Gressingen állt a lépcső alján, aki sokáig vívódott, hogy eljöjjön-e Fuchsheim várába. Csak nemrég értesült Otto gróf balsikeréről, és majd meghalt félelmében, hogy Henneberg felbujtóként megemlíti a nevét. Ez esetben nem tudná teljesíteni a hercegérsektől kapott megbízást, és mindent elveszítene. Ráadásul Otto gróf dühe akár ellene is fordulhat Trudi helyett, nem is beszélve Michel Adlerről, amitől kirázta a hideg. Ha Kibitzstein ura értesül róla, ki áll a lánya és a cselédei elleni aljas támadás mögött, az élete nem lesz többé biztonságban. Amennyiben Adler nem jön erre rá, akkor viszont az a veszély fenyegeti, hogy még itt rákényszeríti, vegye feleségül a lányát. E gondolatok miatt tépelődött annyit, végül mégis idelovagolt, mert pontosan tudta, az érsek elvárja, hogy minél előbb kikémlelje az ellenség titkait. Gressingen a tőrt bámulva igyekezett kitalálni, mi történt. Láthatóan a bolond ifjú összetűzött Michel Adlerrel, és csúfosan alulmaradt. Szitkozódva a ruhájába rejtette a fegyvert, és követte a nászszobába tartó férfiakat. Bona von Fuchsheim csinos teremtés, és mezítelen testének látványa megér egy kis lökdösődést. Gressingen látta már Bonát félmeztelenül, mégis előre furakodott, hogy vessen egy pillantást a lányra, aki nyilván dermedten fekszik a lepedőn, és az égiekhez fohászkodik, hogy érjen már véget ez a megpróbáltatás. Bona kihasználta az asszonyok távozása és a férfiak megérkezése közti időt, hogy a hüvelyébe tegye a tyúkhólyagot. Most már attól rettegett, hogy az idő előtt kihasad, és a kifolyó vér mindenki szeme láttára leleplezi a szégyenét. Albert őrgróf a vőlegény mellett állt a szoba közepén, és beszédes mozdulatokkal ecsetelte a menyasszony testi előnyeit. Láthatóan ugratni akarta azzal, hogy egy ideig még akadályozza férji kötelessége teljesítésében, habár Mertelsbach szinte belehalt a vágyakozásba. Pratzendorfer is vetett egy pillantást a menyasszonyra, aztán megvonva a vállát kiment a szobából. A folyosón kis híján összeütközött Gressingennel. Minthogy a többiek az arára figyeltek, és senki sem hallhatta meg őket, a pap megragadta a lovagot és betuszkolta egy sarokba. – Elkésett. – Feltartóztattak – mentegetőzött a fiatalember. – Már tegnap meg kellett volna érkeznie és beszélnie számos emberrel. Talán elfelejtette, kinek a szolgálatában áll? – Pratzendorfer ugyan halkan beszélt, Gressingennek mégis borsózott tőle a háta. Ráébredt, hogy a hercegérsek és bizalmasa ennél jobb szolgának tekinti, ezért elhatározta, hogy bebizonyítja, hűséges vazallus, aki tiszteletet érdemel. Ehhez viszont meg kellett lepnie az érseket néhány fontos újdonsággal. Mivel nem hazudhatott, sürgősen beszélnie kellett pár vendéggel. Biccentett a prelátusnak, és elindult megkeresni Steinsfeldet, aki korábban úgy ragaszkodott hozzá, akár egy hűséges kutya. A kölyök bizonyára nem sok titkot tud, de azt megmondhatja neki, ki számít az érsek ellenségének Fuchsheim várában. Ekkor azonban meglátta az ifjú közelében Otto von Henneberget, és visszahőkölt. Ekkor Gressingen egy csoport würzburgiba botlott, akik nem tudtak a kettős játékáról, tehát

az érsek ellen lázadó egyik várúrnak tartották. Sértő szavakat kellett végighallgatnia, az egyik férfi még meg is lökte a könyökével, hogy belekössön. Gressingen felé fordult. – Ha akarja, holnap összemérhetjük az erőnket a lovagi tornán. – A legnagyobb örömmel lököm kegyelmedet a porba. – Ezzel a férfi hátat fordított, és a barátaival belépett a nászszobába, ahol Bona és Mertelsbach, más-más okból, a pokolba kívánta a bámészkodókat. Gressingen fogcsikorgatva megesküdött, hogy megfizet a fennhéjázó nemesnek. Eközben nem nézett körül, és hirtelen azzal az emberrel találta magát szemben, akit az ünnepség alatt mindenképpen el akart kerülni. Undorodva a kéjsóvárságtól, amivel a férfiak a mezítelen Bonát bámulták, Michel a lehető leghamarabb elhagyta a szobát. Miközben azon tűnődött, hogy visszamenjen-e a nagyterembe, vagy inkább keresse meg Marie-t és beszéljen vele, egyszeriben Gressingent látta maga előtt. Rögtön odalépett a férfihoz, és a vállára tette a kezét. – Beszédem van kegyelmeddel, Georg úr, méghozzá olyan helyen, ahol senki sem hall bennünket. A hanghordozása hallatán Gressingen legszívesebben elmenekült volna. Michel azonban gond nélkül visszatartotta. – Jöjjön velem! A várudvar hátsó részébe vezető keskeny lépcsőhöz tuszkolta az ifjút. Onnan nyílt egy kapu a várkertbe. Michel azt remélte, hogy ott senki sem zavarja meg őket. Gressingen megérezte Michel hajthatatlanságát, és átkozta magát, amiért nem maradt távol Fuchsheim várától. Aztán eszébe jutott, hogy némi porhintéssel, nevezetesen az eljegyzés vagy akár a házasság kilátásba helyezésével a végtelenségig elhúzhatja a dolgot. Erre a gondolatra nyájas mosolyt erőltetett magára, és meghajolt. – Ahogy kívánja, Adler uram. Amúgy is fel akartam keresni kegyelmedet a napokban. Michel azonnal látta, hogy a férfi hazudik, és belesajdult a szíve, hogy a lányát egy ilyen méltatlan emberhez kell hozzáadnia. Ugyanakkor kötelessége volt megmenteni a lánya becsületét. Ahogy várta, a kert elhagyatott volt. Legtöbb helyen már csak a puszta föld látszott, minden zöldséget leszedtek, hogy etethessék a vendégeket. Sem Michel, sem Gressingen nem vette észre, hogy Pratzendorfer követte őket. A prelátus a kapu árnyékában hallgatózott. Gressingen úgy döntött, hogy pimaszsággal menti magát. – Mit jelentsen ez, Adler úr? Talán titkokat akar elmondani nekem, amiket más nem hallhat? – Így is mondhatjuk. Tudja, Gressingen, gazembernek nevezném, ha nem a lányomról lenne szó. – Gazembernek? Ez sértés. Ezért felelnie kell. Michel erősebben megmarkolta az ifjút. – Először te tartozol nekem felelősséggel, fiacskám. Trudi bevallotta nekem, mi történt a fuchsheimi erdőben. Nem fogom hagyni, hogy megbecstelenítsd a lányomat, aztán pedig eldobd, akár egy elhasznált kesztyűt. – Michel hangjából minden nyájasság eltűnt. Gressingen kétségbeesetten töprengett, hogyan szabadulhat ki ebből a kutyaszorítóból. A tagadás nem segített, mert bármelyik bába igazolhatta, hogy Trudi már nem szűz. Mivel csak ebéd után érkezett meg, nem tudta, hogy Trudi „Achilles” Alberttel egy szobában aludt, és a vendégek úgy vélték, hogy elvesztette a lányságát. Csupán a dühös apát látta maga előtt, aki lánya megrontójának tartja, és pontosan tudta, hogy válaszúihoz érkezett. Ha letagadja a

dolgot, a lovag háborút indít ellene, és az csak egyikük halálával érhet véget. Viszont lehetetlen lett volna beismerni a tettét és elvenni a lányt. Amennyiben a hercegérsek és Pratzendorfer bele is menne a játékba, és később érvénytelenítenék a házasságot, attól a naptól fogva, amikor Trudit kolostorba küldi, mindenki aljas hozományvadásznak tartaná, és elvesztené a becsületét. A házasság elutasításával azonban nemcsak Kibitzstein urának és barátainak a haragját vonná magára, hanem azokét is, akik most Würzburg oldalán állnak. Időt kell nyernem, gondolta, és a megfelelő válaszon törte a fejét. Michel azonban folytatta a mondandóját. – „Achilles” Albert, Brandenburg-Ansbach őrgrófja a lányomat az ünnepség bálkisasszonyának választotta. Amint tudod, történt egy bizonyos esemény, ami nem éppen szűzi bálkisasszonyhoz illő. Ez bizonyára nem okoz neked fejfájást. Most visszamegyünk a nagyterembe, és együtt bejelentjük, hogy eljegyezted Trudit. Két hónap múlva elveszed. Addig kiderül, hogy az elsőszülött fiatok az őrgróf udvarában fog-e nevelkedni, vagy nálatok. Gressingen fejében cikáztak a gondolatok. Ha Trudi az őrgróf szeretője lett, már nem szűz, tehát senki sem teheti őt felelőssé a megrontásáért. Amint azonban Michel szemébe nézett, kialudt az éppen feléledő reménye. A férfi nem elégszik meg kevesebbel, mint az eljegyzés és a későbbi esküvő hivatalos bejelentésével. Gressingen e pillanatban azon töprengett, hogy talán megváltoztatja a terveit. Végül is kellemes élete lenne „Achilles” Albert tartományaiban, és felesége busás hozományával is ő rendelkezne. Ugyanakkor ezt a lépést nem bocsátaná meg a würzburgi érsek, és kíméletlenül üldözné őt. Eluralkodott rajta a pánik, hiszen az esküjével kiszolgáltatta magát a főpapnak és Pratzendorfemek. Más körülmények között a prelátus elérné a házasság érvénytelenítését, ám az a tény, hogy az őrgróf érdeklődik Trudi iránt, kizárja ezt a lehetőséget. Ha eltaszítja a lányt, megsérti „Achilles” Albertet, és egy nem kevésbé veszélyes ellenséget szerez. – Én természetesen... – hebegett zavartan, miközben összekulcsolta a karját a mellén. Otto von Henneberg tőre a testéhez nyomódott. Egyszeriben izgalom járta át, amitől a vére lüktetni kezdett az ereiben, és gyorsan körülnézett. Rajta és Michel Adleren kívül teremtett lelket sem látott. Mélyet lélegzett, és lesütötte a szemét, mintha szégyenkezne. – Bocsássa meg, hogy elvettem a lánya szüzességét, de az iránta érzett szenvedélyem elragadott. Természetesen feleségül veszem. Vagyontalan lovagként nem mertem kegyelmed elé állni és megkérni a kezét. Most megteszem, és kérem, fogadjon el vejének. Michel megkönnyebbült, hogy Gressingen engedett. Igaz, nem ilyen vőt képzelt el magának, de legalább a lánya hozzámehet ahhoz, akit szeret. Csupán azzal kell törődnie, hogy Georg jól bánjon vele. Ezzel a gondolattal megölelte az ifjút. Georg, mielőtt viszonozta volna az ölelést, észrevétlenül kivette a tőrt a ruha ujjából, aztán pillanatnyi habozás után teljes erővel beleszúrta a pengét Michel oldalába. Michel megpróbált kiáltani, ám Gressingen baljával befogta a száját. – Halj meg, Sörös lovag! – mondta gúnyosan, és átkarolta áldozatát, amíg annak teste el nem ernyedt. Majd lelökte a tetemet a földre, és zihálva nézett le rá. A megmerevedett szempárt látva, amiben még mindig a meglepetés kifejezése ült, felnevetett, és megkönnyebbülten sarkon fordult. Amikor a kertkapu felé tartott, Cyprian Pratzendorferrel találta szembe magát, és Gressingen a saját tőre után nyúlt. A prelátus felemelte a kezét. – Azt hiszem, egy gyilkosság elég mára, fiam. Amint látom, éppen megszabadítottad a hercegérseket egy kellemetlen szomszédtól. Ezt bizonyára meghálálja majd. Ennek ellenére jobb, ha azonnal elhagyod a várat, és a továbbiakban nem mutatkozol sehol Frankföldön.

Különben néhányan rájöhetnek az igazságra, és nem menekülhetsz el a bosszújuk elől. Ne aggódj, nem kell céltalanul kóborolnod. Ismerek egy uraságot, akinek jól jön egy olyan férfi, aki biztos kézzel bánik a tőrrel. – Nem vagyok orgyilkos! – rivallt rá Gressingen. Pratzendorfer gúnyosan felnevetett. – És az iménti eset mi volt? Talán becsületes párbaj? Gressingen elő akarta venni a tőrét, ám a prelátus olyan erővel ragadta meg a kezét, hogy a lovagnak a fájdalomtól kicsordult a könnye. – Egy tőrrel gyorsan lehet szúrni, de mindig tudni kell, mikor tegyük. Számos férfiú húzta elő rosszkor a fegyverét, fel is aprították őket. Te azonban tudhatod, mikor éri meg kockáztatni. Hidd el, nem marad el a bőséges jutalmad. – Többet remélhetek, mint amennyit a hercegérsek ígért? – kérdezte Gressingen önkéntelenül. Pratzendorfer elégedetten állapította meg, hogy az ifjú bekapta a horgot. – Grófi rang és az ahhoz járó birtok várna rád, fiam. Gressingen fürkészőn nézett a prelátusra. – Árulja el, kik a barátai és hol találom őket. Arckifejezésében az ismeretlentől való félelem keveredett a gazdagság utáni mohó vággyal. Minél messzebb kerül a halottól, annál kevesebb félnivalója lesz. A prelátus Georg vállára tette a kezét, és a fülébe súgott néhány szót. Gressingen fellélegzett. Azon a helyen biztonságban érezheti magát, és már új urának neve is fényes jövőt ígért számára. – Most menj, fiam. Lovagolj el olyan gyorsan, ahogy csak tudsz. Ha a barátaid kérdezősködnek, majd kimentelek. Ez a tanács nagyon is kedvére volt Gressingennek. Kérte a prelátust, hogy áldja meg, és oldozza fel ismét bűnei alól. Miután elmormolt néhány latin szót, és a keresztjével megáldotta, egy ösvényre mutatott, amely az istállókhoz vezetett. Habár a pap csupán rövid időt töltött a várban, alaposan körülnézett, és tudta, hogyan juthat el valaki észrevétlenül egyik helyről a másikra. Gressingen az istállóhoz futott, felnyergelte a lovát és olyan óvatosan vezette ki a várból, hogy csupán néhány holtfáradt szolga látta meg, akik örültek, hogy békén hagyják őket, és akik rögtön el is felejtették a jelenlétét. Pratzendorfer is elhagyta a kertet, és felment az ósdi csigalépcsőn. Közben nem vette észre a konyhából kijövő szolgát, aki meg akarta nézni, hogy nem maradt-e a kertben valami zöldség, amit feltálalhatnának a vendégeknek.

Negyedik rész Az elindulás I. Marie legszívesebben felpofozta volna Trudit szégyentelen viselkedése miatt. Túl sokat ivott, és annyira hangosan nevetett, hogy túlharsogta a terem zaját. A lányának láthatóan fejébe szállt a dicsőség, amiért „Achilles” Albert őrgróf kitüntette a figyelmével. Marie nem tudhatta, hogy csak azért iszik, mert rá akarja venni a férfit, hogy ő is igyon, és aznap éjjel se tehesse azt, amire vágyik. Ezenkívül csalódott volt, hiszen Georg von Gressingen még mindig nem érkezett meg, és aggódott érte. Marie mérgesen hátat fordított a lányának, és Michelt kezdte keresni a tekintetével, akit azóta nem látott, hogy a mátkapárt felkísérték a szobájukba. Nem messze a várúrnőtől üldögélt Otto von Henneberg, aki nyíltan bosszút esküdött a félje ellen és a zsoldos Eichenloh, rendkívül taszító alak, ahogyan azt néhány embertől hallotta. Ő is megfenyegette mind Trudit, mind Michelt, és amikor meglátta őket, rossz érzés fogta el, de ezt hamar feledtette vele a lánya miatti mérgelődése. Marie nemcsak a szomszédokkal való beszélgetés miatt örült az esküvőnek, hanem azért is, mert hetek óta ez volt az első hosszabb utazása. A sérülése miatt alig hagyta el a várat, ha mégis, akkor is csupán a kecsketanyáig merészkedett. Most bánta, hogy Fuchsheimbe jöttek és magukkal hozták Trudit is. Azt kérdezgette magától, vajon Michellel mit rontottak el a nevelésekor. A lánya felszínes teremtésnek tűnt, akit lenyűgöznek a külsőségek és a pompa. Valószínűleg egy-két pofonra lett volna szükség, hogy megtanulja az illő tiszteletet és jó erkölcsöt, de Michel mindig védelmébe vette elsőszülöttjét. Marie úgy döntött, hogy a jövőben nem engedi, hogy férje lebeszélje a kellő szigorról. Komor gondolatai közepette és helyettes házasszonyi teendői miatt nem vette észre a remegő szolgát, aki a házigazdával beszélt. Ludolf von Fuchsheim hitetlenkedve csóválta a fejét, aztán felállt, és halaszthatatlan teendőkre hivatkozva otthagyta az őrgróf asztalát. Amikor Fuchsheim pár perc múlva visszatért, az arca holtsápadt volt, mint akivel éppen most közölték a halálos ítéletét. – Bocsásson meg, felség, de szörnyű dolog történt – fordult az őrgrófhoz. „Achilles” Albert, aki épp Trudival enyelgett, kelletlenül felnézett. – Mit akar? – Megöltek egy embert. – Gyilkosság? Hogy történhetett? – A brandenburgi uraság elég hangosan beszélt ahhoz, hogy még a kissé szédelgő Trudihoz is eljussanak a szavai. Összehúzott szemmel látta, hogy Fuchsheim hol rá, hol az anyjára néz. Jeges rémület fogta el. – Rendelkezik pallosjoggal, vagy ide kell hívnunk az egyik környékbeli várnagyot? – kérdezte az őrgróf Fuchsheimtól. A várúr tétován felemelte a kezét. – Igen, rendelkezem, de csupán a hagyomány alapján, és mivel nincs róla okirat, a würzburgi érsek vitatja. – Akkor ide kell hívni a legközelebbi würzburgi várnagyot. – Jelen van néhány közülük – szólt közbe Magnus von Henneberg, aki szintén megkapta a kiváltságot, hogy az őrgróf asztalánál ülhessen. – Talán kegyelmed öccse, aki nem lát tovább az orránál? – förmedt rá Trudi, akinek az imént még álmos hangja most tisztán és határozottan csengett. Magnus gróf ügyet sem vetett a megjegyzésre, hanem bólintott, és leereszkedően

Fuchsheimhez fordult. – Uram legmagasabb rangú világi képviselőjeként én veszem kézbe az ügyet. Mutassák meg a halottat, és nézzenek utána, vannak-e tanúk. – Az egyik konyhai szolga talált rá a tetemre a veteményes kertben, de a tettet senki sem látta. A kertbe kizárólag a várromról lehet belátni, onnan is csak akkor, ha nagyon kihajol az ember. Istenem, miért most kellett ennek történnie, a lányom esküvőjén? Ez nagyon rossz előjel. „Achilles” Albert legyintett. – Az ilyen dolgok sosem történnek jókor. Jöjjenek velem! Ansbachnak nem állt szándékában háttérbe húzódni egy würzburgi gróf mögött. Habár Magnus von Henneberg úgy vélte, teljes hatáskörrel képviseli a würzburgi érseket, az őrgrófnak, mivel a gyilkosság gyakorlatilag a jelenlétében történt, a legmagasabb rangú vendégként joga volt felügyelni a vizsgálatot. A főúr felállt, majd intett Fuchsheimnek és Magnus grófnak, hogy kövessék. Trudi nagy nehezen szintén felállt, és balsejtelemtől hajtva követte őket. Mások is csatlakozni akartak, de az őrgróf tiltón felemelte a kezét. – Maradjanak itt és ünnepeljenek tovább. Csak zavarnának. – Tekintélye elegendő volt ahhoz, hogy a legtöbb vendég engedelmeskedjen a parancsnak. A környékbeli városok várnagyai és néhány magasabb rangú uraság azonban követte a csoportot. Marie sem maradt a helyén, mert meglátta lánya rémült arcát. Ugyanaz a jeges félelem járta át, mint Trudit, ezért az őrgróf után sietett. Szinte ugyanakkor ért a veteményeskertbe, mint „Achilles” Albert, és azonnal látta a felfoghatatlan szörnyűséget. Ő maga varrta Michel sötétkék öltözékét és Trudi hímezte rá Kibitzstein címerét. A ruha véres volt, és a madár nem egy sziklán állt, hanem egy vöröslő folton. Michel alatt kiterjedt vértócsa terült el, az arckifejezésén látszott, hogy a halál teljesen váratlanul érte. Miközben kezét mellére szorítva Marie dermedten megállt, Trudi a halottra vetette magát. – Apám, nem! – Sikoltása betöltötte a kertet, és a falak verték vissza. „Achilles” Albert felemelte a lányt, és finoman Marie karjába tolta. – Vigyázzon a lányára. A fájdalom elviselhetetlenül nagy számára. Marie szorosan magához ölelte, miközben meredten bámulta férje tetemét. Néhány pillanat alatt lejátszódott a szeme előtt a közös életük. Konstanzban nőttek fel, gyermekként együtt játszottak. Később, amikor számára ismeretlen vőlegénye ármánykodása miatt elítélték mint szajhát, és kiűzték a városból, csupán Michel hitt az ártatlanságában, még a szülővárosát is elhagyta, hogy őt megkeresse. A fiatalembert azonban megtévesztették, és csak öt esztendővel később talált rá. Marie számára ezek az évek annyira nehezek voltak, hogy máig előjöttek a rémálmaiban, és amikor felébredt, mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a sorsa régen jóra fordult. Michel segítségével bebizonyíthatta az ártatlanságát, és sikerült megrontóit bíróság elé állítani. A bíró ezután gyorsan összeadta őket, és Michelt kinevezte várnagynak a pfalzi palotagróf egyik várába. Marie jól emlékezett az ott eltöltött boldog éveikre, amiknek a huszita háború vetett véget, hiszen Michelnek is hadba kellett vonulnia. Trudival volt várandós, amikor azt a hírt kapta, hogy a férje elesett, de ő nem hitte el, és a keresésére indult. A Szűzanya és Mária Magdolna, akihez máig a legszívesebben imádkozott, meghallgatta a fohászait, rátalált a férjére. Ismét szerencse kísérte az életüket, mert Zsigmond császár Michelt bátorságáért birodalmi lovaggá ütötte, és odaadta neki hűbérként Kibitzsteint. Nem sokáig élhettek békében és nyugalomban, mert a múlt árnyai bekerítették őket. Halálos ellenségük bosszúra szomjazó felesége elraboltatta Marie-t, és egy rabszolgakereskedő

hajóján elvitette, aki végül a messzi oroszföldön eladta. Mivel azon a helyen, ahol eltűnt, találtak egy tetemet, halottnak nyilvánították, és Michelnek Zsigmond császár parancsára feleségül kellett vennie egy nemes kisasszonyt. Marie-nak az adott erőt a hazatérésre, hogy vissza akarta kapni a fiát, akit az ellensége rabolt el. Michel immár két felesége közül őt választotta. Marie érezte, hogy kicsorduló könnyei végigfolynak az arcán. Michel csodálatos férj, barát, szerető volt, amilyen nincs még egy a világon. Most itt feküdt előtte holtan, testében a tőrrel, amellyel megölték. „Achilles” Albert és Magnus gróf ekkor fordult a fegyver felé. – Alattomos, aljas orvtámadás volt! – kiáltotta Ansbach felháborodva. Henneberg úgy érezte, hogy azonnal megnyílik alatta a föld és elnyeli őt. Ismerte a tőrt, hisz ő maga ajándékozta öccsének, amikor lovaggá ütötték. Hétköznap egy kevésbé pompás fegyvert használt, de az a kibitzsteiniek megtámadásakor odaveszett, ezért hozta magával az ünnepségre a dísztőrt. A tény, hogy ezzel ölték meg Michel lovagot, annyira megrémítette Magnus grófot, hogy legszívesebben elvette és elrejtette volna tőrt. Már túl késő volt, mert Marie épp ekkor mutatott a fegyverre. – Ez nem az ifjú Henneberg tőre? Korábban ezzel fenyegette meg a férjemet. – Nem téved kegyed? Sok jelenlévő úrnál van ehhez hasonló tőr. – Magnus gróf megpróbálta menteni az öccsét, de ráébredt tette hiábavalóságára. Ha Otto fegyvere hiányzik, rögtön gyilkosnak fogják tartani, méghozzá olyannak, aki hátulról szúrja le áldozatát. Ráadásul ő maga is látta a testvére és Michel közt lezajlott vitát. Hajlamos volt azt hinni, hogy Otto bűnös, és kétségbeesetten reménykedett, hogy a bolond ifjúnak elég esze volt ahhoz, hogy szerezzen magának egy másik fegyvert. Máskülönben Ottot csak a gyors menekülés mentheti meg. Egy férfit hadakozás közben vagy lovagi párbajban megölni becsületes dolognak számít, de ez a tett orgyilkosság, és ezért halál jár. Maga a hercegérsek, Gottfried Schenk zu Limpurg sem merészelhette felmenteni e gyilkosság elkövetőjét. „Achilles” Albert őrgróf látta, hogyan vívódik Henneberg, és a nyomasztó körülmények ellenére élvezte, hogy kutyaszorítóban látja a férfit. Rosszindulatú mosollyal a vár felé mutatott. – Bemegyünk, és meggyőződünk róla, hogy Marie asszonynak igaza van-e! II. Otto von Henneberget nem találták a nagyteremben. Magnus gróf azt remélte, hogy a testvére okosan döntött, és elhagyta Fuchsheim várát. Trudi azért imádkozott az összes szenthez, hogy még aznap elfogják, és a szeme láttára lefejezzék azt az embert. Biztos volt benne, hogy Otto von Henneberg az apján állt bosszút a sérüléséért. Úgy kapaszkodott az édesanyjába, akár egy fuldokló, és egyfolytában zokogott. – Inkább hagytam volna, hogy Otto gróf megbecstelenítsen, semhogy az ellenállásommal bosszúra tüzeljem! Marie olyan nyomorultul érezte magát, hogy legszívesebben elrejtőzött volna egy sötét sarokban, és soha többé nem jött volna elő. Kénytelen volt összeszedni minden erejét, hogy megnyugtathassa Trudit. Megérkezett Lisa és Hildegard is, mindketten sírva bújtak oda hozzá. Marie nem is értette, hogyan képes elviselni ezt a szörnyűséget és még a gyermekeit is vigasztalni. A brandenburgi őrgróf részvéttel és egyben elismeréssel nézett rá. Ifjúkorában hallott néhány dolgot erről az asszonyról, most megértette, hogyan állt ki minden veszedelmet. Magnus gróf reménye szertefoszlott, amikor a hálóteremként szolgáló helyiségbe értek. Otto von Henneberg a szalmazsákján aludt és hortyogott. Mivel nem vette a fáradságot, hogy levetkőzzön, mindenki láthatta, hogy nincs meg a tőre.

– Úgy tűnik, megtaláltuk a gyilkost. – Az őrgrófnak elégtételt jelentett, hogy Magnus grófnak, a würzburgi érsek hűséges kutyájának, aki már rég szálka a szemében, fejéhez vághatta e szavakat. Henneberg az öccsére meredt, és magában elátkozta őt. Intésére a gerolzhofeni várnagy a vállánál fogva megrázta az alvót. – Mit akarsz? Hagyj békén! – Otto fátyolos hangja elárulta, hogy részeg. – Otto, kelj fel! – ordított rá a bátyja. A fiatalember kinyitotta a szemét, és értetlenül nézett bátyjára. – Nem hagyhatnál aludni? Fáradt vagyok. – Az ördögbe is, Otto! Ez nem tréfadolog! Gyilkosság történt. – Mit bánom én! – Otto von Henneberg meg akart fordulni, hogy aludhasson. A bátyja oldalba rúgta. – Téged tartanak gyilkosnak. – Őrültség! – mormogta Otto gróf, ám rögtön tágra nyitotta a szemét. – Azzal gyanúsítanak, hogy megölted Michel Adler birodalmi lovagot, Kibitzstein urát. Otto von Henneberg zavartan rázta a fejét, és nagy nehezen feltápászkodott. – Mit mondasz? Mielőtt a bátyja bármit mondhatott volna, Trudi rámutatott. – Te gazember, megölted az apámat! – Gyors mozdulattal kibontakozott anyja karjából, aztán elvette a meglepett őrgróf tőrét, és neki akart rontani az ifjú grófnak. A gerolzhofeni várnagy elkapta, még mielőtt ledöfhette volna Otto grófot, és máris egy tomboló vadmacskát tartott a karjai között. „Achilles” Albertnek segíteni kellett a lány megfékezésében, akinek csak akkor tört meg az ellenállása, amikor a férfi elvette tőle a fegyvert. Zokogva a földre rogyott. Marie fölé hajolt, és gyengéden megsimogatta az arcát. – Ne aggódj, szívem! A gyilkos megfizet a tettéért, erre megesküszöm. Magnus gróf elvörösödve Marie-ra nézett, láthatóan vívódott. – Ha az öcsém ölte meg a férjét, bizonyosan nem előre megfontoltan tette, hanem részeg mámorában. Bármilyen jóvátételt megadok, amit kíván. Ha az óhaja, feleségül veszi bármelyik lányát, és tisztelni fogja őt, kegyed pedig számíthat a Henneberg nemzetség segítségére és védelmére. Henneberg vérző szívvel tette ezt az ajánlatot, mert a családjából soha senki nem házasodott még rangján alul. Hogy megmentse az öccsét, hajlandó volt olyan szörnyű származással bíró lányt sógornőjeként elfogadni, mint Trudi vagy valamelyik húga. Az őrgróf alig tudta elfojtani a derültségét. Pontosan tudta, mennyire gőgösek a Hennebergek, és legszívesebben előmozdította volna e házasságot, ám amint Marie szemébe nézett, elvetette az ötletet. Az asszony nem elégszik meg kevesebbel, mint a gyilkos fejével. Otto részegsége ellenére is felfogta, milyen veszély fenyegeti, és kétségbeesetten rázta a fejét. – Nem én öltem meg Michel Adlert! – Valóban? Akkor miért találtuk a tőrét a bordái között? Ráadásul mindenki hallotta, hogy nemrég a lépcsőn vérbosszúval fenyegette a férjemet. – Marie hangja annyira hidegen csengett, hogy megfagyasztotta volna a vizet is. Az ifjú Henneberg segélykérőén bátyjára nézett. – Nem én tettem. Hinned kell nekem! – Nem arról van szó, hogy mit hisz Magnus gróf, hanem arról, mi mit tartunk az igazságnak.

Nyíltan megfenyegette Michel Adlert, aztán követte a kertbe és dühében leszúrta. Meg tudja ezt cáfolni? Az őrgróf szavaiból Otto von Henneberg rájött, hogy Ansbach voltaképpen már elítélte. Kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, megpróbált kutatni az emlékezetében. Tudta, hogy részegen szidalmazta Adlert, és előhúzta a tőrét, de többre nem emlékezett. – Nem én tettem! – rimánkodott tehetetlenül. Az őrgróf arcára megvetés ült ki, Magnus gróf pedig kezdte elveszíteni az öccsével szembeni türelmét. – A te tőröddel ölték meg, azzal a díszes fegyverrel, amit én ajándékoztam neked. Lehettél volna okosabb, hogy nem hagyod a halott mellett. – Részeg volt, és a részegek általában nem törődnek azzal, mit tesznek – vetette közbe Marie. – Tényleg nem én tettem – ismételgette Otto, aki már a nyakán érezte a pallost. III. Miután Peter von Eichenloh lefektette barátját a szalmazsákra, egy ideig a várudvaron téblábolt, és az egyik szolga kérésére ellátta a saját lovát. Amikor visszaindult a nagyterembe, már a lépcsőn meghallotta az összezavarodott vendégek zajongását. Megállított egy pityergő cselédet, akitől megtudta, hogy megölték Michel Adlert, Kibitzstein urát. Habár összetűzésbe került a férfival, mégis sajnálta a halálát. Kedvezőbb körülmények között örömmel megismerkedett volna vele, hiszen Michel Adler mindent a saját erejéből ért el, ezért bizonyos mértékig példakép lehetett számára, mert ő is a maga útját akarta járni. Amint belépett a várba, meghallotta a hálóteremből kiszűrődő heves szóváltás zaját, és minden sietség nélkül elindult az ajtó felé. Megállt és figyelte az eseményeket. Amikor világossá vált számára, hogy minden jelenlévő, még az idősebb Henneberg testvér is Ottot tartja a gyilkosnak, elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon. – Bocsássanak meg, Marie asszony és nemes uraim! Azt hiszem, Otto gróf igazat mond. Ő nem olyan ember, aki aljas indokból leszúr valakit. – Ahogy nem olyan ember, aki a mezőn erőszakot akar tenni egy lányon! – förmedt rá Trudi. Mivel Eichenloh nem tudta, mi történt valójában a hilgertshauseni szőlőben, mérgesen legyintett. – Otto sohasem tenne ilyet. Igazi nemes. Trudi megvetően sziszegett, Marie szemében pedig harag villant. – Úgy véli, hogy Otto gróf tőre magától fúródott a férjem testébe? – Nem, de biztosan nem Otto kezében volt. Igaz, hogy részeg volt és ingerült, de elég jól ismerem ahhoz, hogy tűzbe legyem érte a kezem. – És jól meg is égetné – rivallt rá Trudi, akinek mámorossága rég elszállt, és most a fájdalomtól elgyötörtén álldogált. Eichenloh a barátja mellé lépett, és az üres fegyvertartóra mutatott. – Ez nem bizonyít semmit. Az urak... – biccentett az őrgróf és a gerolzhofeni várnagy felé – tanúsíthatják, hogy kiütöttem a tőrt Otto gróf kezéből, amikor a nászszoba előtt rátámadt Michel Adlerre. A fegyver legurult a lépcsőn, bárki felvehette. – Ez Otto grófra is igaz. Értékes fegyverről van szó, amit még egy részeg sem hagy egyszerűen a földön. – Marie érvelése annyira logikus volt, hogy még Magnus gróf is rábólintott. Ő sem tudta elképzelni, hogy az öccse megfeledkezett a tőréről. Otto von Henneberg átkozta magát, amiért annyit ivott, és önkéntelenül megdörzsölte a szemét. Közben hozzáért félig begyógyult sebéhez, és felnyögött a fájdalomtól.

Kétségbeesetten a bátyjához fordult. – Természetesen kerestem a tőrt, de nem találtam meg. Valaki biztosan felvette közben. – Ameddig ezt nem tudja kegyelmed bizonyítani, gyilkosnak számít – vetette közbe „Achilles” Albert komoly arccal. Eichenloh-nak nem ált szándékában cserbenhagyni a barátját. – Otto nem lehetett. Miután a vőlegényt a menyasszonyhoz kísérték, még három kupa bort ittunk. Ezután Otto képtelen volt megállni a saját lábán, én kísértem ide. Hol az ördögben történt a gyilkosság? / – A vár veteményeskertjében – felelte Magnus von Henneberg. – És Otto odament volna? – Eichenloh a fejét rázta. Ennek semmi értelmét nem látta. Valaki magához vette a tőrt, és megölte vele Michel Adlert. Felmerült viszont a kérdés, mit keresett a tettes és az áldozat a veteményeskertben? – Szívesen körül néznék abban a kertben. – Csak nyugodtan. – Marie a kert felé indult, és a többiek követték. Otto is velük tartott erősen dülöngélve, ráadásul rosszul lett, és a következő sarokban hányni kezdett. Amikor a meredek lépcsőhöz értek, Eichenloh hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Abban az állapotban Otto nem tudott volna lemenni ezen a lépcsőn. Az első foknál elvesztette volna az egyensúlyát, és lezuhan. – Talán Michel Adler támogatta – szólt közbe a gerolzhofeni várnagy. – Ó, hogyne, hiszen olyan jó barátok voltak – felelte Eichenloh metszőn. Lement néhány lépcsőfokon, és szólt Ottonak, hogy kövesse. A fiatalember már a második foknál legurult volna, ha barátja nem kapja el. – Képtelenség, hogy itt lejött – ismételte meg a zsoldosvezér. – Talán csupán eljátssza, hogy részeg. Ezenkívül valószínűleg másik úton is le lehet jutni a kertbe – ellenkezett Marie mogorván. Trudi bólintott. – Van egy út a konyhán át. – Ott mindig sokan vannak. Valakinek látnia kellett Otto grófot. – Peter von Eichenloh elérte első apró sikerét, mert amikor Magnus gróf megkérdezte a szakácsnőt és a szolgákat, hogy látták-e Otto von Henneberget, mind nemmel feleltek. A fiatal szolga, aki felfedezte a tetemet, az ajkába harapott, aztán meglátta Pratzendorfert, és csendben maradt. Marie nem adta fel. – A kertbe be lehet jutni a vár elülső részéből is. Az épületek között kell elmenni, majd az istálló hátsó ajtaját használva eljuthatunk a díszudvar kapujáig, onnan a kertbe. – Ezt az utat nem ismerem – fakadt ki Otto gróf. Marie-nak el kellett ismernie, hogy a két utóbbi utat nehé megtalálni. Mivel Otto von Henneberg először járt Fuchsheim várában, nem valószínű, hogy kikutatta ezeket a rejtett átjárókat. A vita egy ideig parttalanul folytatódott. Eichenloh és Otto gróf hevesen tagadták, hogy az ifjú lovag a tettes, míg Marie és Trudi éppoly erővel állították az ellenkezőjét. Trudi minden gyűlöletével a fiatal Henneberg ellen fordult, édesanyjának többször közbe kellett lépnie, nehogy rátámadjon. „Achilles” Albert is gyilkosnak tartotta Otto von Henneberget a Michelre zúdított fenyegetések miatt, maga Magnus gróf nem tudta eldönteni, bűnös-e az öccse, vagy sem. Ekkor avatkozott közbe a prelátus. Karját összekulcsolva, fejét kissé oldalra hajtva Magnus gróf mellé lépett.

– Amint hallom, gyilkosság történt. Magnus von Henneberg komor arccal bólintott. – Sajnos igen, és az öcsém is a gyanúsítottak között van. – Ő az egyetlen gyanúsított. Ráadásul nyilvánosan megfenyegette az apámat. Az arcán lévő vágásért akart bosszút állni – mondta Trudi dühösen. – Igazán? – Pratzendorfer mélyet sóhajtott, aztán megkérte Magnus grófot, magyarázza el, mi alapján gyanúsítják az öccsét. A gróf eleget tett a kérésnek, és megemlítette a tőrt is. – Az öcsém megesküszik rá, hogy nem találta meg a fegyvert, miután Eichenloh kiütötte a kezéből. Amíg nincs tanúnk, aki látta, hogy valaki felvette a tőrt, addig ez csupán üres állítás. A prelátus úgy ingatta a fejét, mint aki erősen gondolkodik. – Ha Otto gróf kész ártatlansági esküt tenni, eloszlanak a kétségek. Marie felháborodva közbeszólt. – Még az anyaszentegyház sem fogadja el egy részeg esküjét, és józannak atyám sem mondhatja ezt az embert. Pratzendorfer gőgösen Marie-ra nézett, de nem tudta teljesen elrejteni a haragját. Az ellenvetése lehetetlenné tette, hogy saját elképzelése szerint rendezze el az ügyet. A két Henneberg a würzburgi hercegérsek leghűségesebb hívei közé tartozott, nem hagyhatta tehát, hogy bűnösnek találják Otto grófot. Ráadásul ismerte az igazi gyilkos kilétét. Néhány pillanatig azon töprengett, hogy felfedi Gressingen bűnösségét, hiszen a fiatalember már rég elhagyta a várat és távoli célja felé vágtat. Ugyanakkor semmilyen szóbeszéd sem érheti a helyet, ahová küldte, különben nem tudja végrehajtani a tettet, amire Pratzendorfer kiszemelte őt. Olyan embert kellett gyanúba kevernie, aki nem az érsek vazallusa. A tekintete Eichenloh-ra tapadt, aki hevesen védte Otto grófot, és furcsa mosoly jelent meg a prelátus szája szegletében. – Otto von Henneberg valóban nem lehet a gyilkos, mert láttam, amikor kegyelmed, Eichenloh, a hálóterembe kísérte, és a fegyvertartója üres volt. Miközben a két Henneberg fellélegzett, és Eichenloh igazolva látta véleményét, Marie arca még jobban elkomorodott. – Ki más ölhette meg a férjemet, mint Otto gróf? Végül is nyilvánosan megfenyegette. Ezzel megadta Pratzendorfernek az alkalmat, amire várt. – Hadd emlékeztessem kegyedet arra, hogy nem Otto von Henneberg az egyetlen, aki megfenyegette a férjét és gyalázta az egész családját. Önkéntelenül mindenki Peter von Eichenloh felé fordult, aki először fel sem fogta, mit akar ezzel mondani a prelátus. Amikor rájött, merről fúj a szél, tiltakozóan felemelte a kezét. – Azt állítja, hogy én vagyok a gyilkos? – Legalább olyan súlyos szavakkal sértegette és fenyegette meg a birodalmi lovagot, mint Otto gróf, és vele ellentétben kegyelmed biztosan áll a lábán, minden nehézség nélkül lemehetett ezen a meredek lépcsőn. – Pratzendorfer gondolatban gratulált magának, hiszen tisztára mosta a hercegérsek egyik vazallusát, ugyanakkor a gyanút az egyik ellenlábasára terelte. A kísérőitől eleget hallott a zsoldosvezérről ahhoz, hogy ne akarja Gottfried Schenk zu Limpurg ellenségeinek táborában látni a férfit. Ráadásul hozzásegíti az érseket a személyes bosszúja végrehajtásához, és így a főpap még inkább a lekötelezettjévé válik. Habár Pratzendorfer halkan, szinte habozva beszélt, szavai mégis villámcsapásként hatottak. Trudi tekintete gyűlölettől égett, mert nem felejtette el sem a Dettelbachban történteket, sem a sértéseket, amelyeket Eichenloh az apjára és őrá zúdított. Magnus von Henneberg is úgy csapott le erre a gyanúsításra, mint a vadász a zsákmányára.

– A nagytiszteletű prelátus úrnak igaza van, Eichenloh. Sokkal keményebb sértésekkel illette Kibitzstein urát, mint az öcsém. Otto ugyan lobbanékony, de nem olyan ember, aki hidegvérrel megöl valakit. Kegyelmedről viszont az a hír járja, hogy ugyanolyan könnyen öl embert, mint szarvast. Eichenloh ráébredt, hogy Magnus gróf kész feláldozni őt az öccséért, és átkozta magát, amiért Otto védelmében beavatkozott. Végül elgondolkodott. Otto nem ölhette meg Michel Adlert, és ő sem tette. Nagy nehezen nyugalmat erőltetett magára, és Marie-hoz fordult. – Engedje meg kegyed, hogy megkérdezzem, van-e a férjének ezen a bolond ifjún és rajtam kívül más ellensége? Marie először nemmel akart felelni, de aztán eszébe jutott a hilgertshauseni szőlőben történt támadás, ami mögött bizonyára az apátnő állt. – Azt hiszem, mindenkinek van ellensége. – Nem lehetséges, hogy valaki meghallotta Otto gróf és az én meggondolatlan szavaimat, és ebből kovácsolt előnyt magának? Kegyed férjét mégiscsak mindenkitől távol, a veteményeskertben gyilkolták meg. Nem az a hely, amit egy forrófejű ember indulatból kiválaszt. Michel lovag bizonyosan nem ok nélkül tartózkodott ott. Egy efféle félreeső hely alkalmas olyan beszélgetésre, amit nem hallhat senki más. Trudi megvető mozdulattal vetette el az érvet. – Olyan ügyesen védekezik, mintha előre kigondolta volna a szavait. A prelátus lecsapott az akaratlanul felkínált lehetőségre. – Ebben igazat kell adnom a kisasszonynak. Eichenloh magas egyházi méltósága ellenére legszívesebben leütötte volna a prelátust, akár egy szemtelen szolgát. Természetesen tudta, hogy egy ilyen tett a kárára válna. Csak akkor kerülhet ki baj nélkül ebből a helyzetből, ha nyugodt marad, és nem hagyja, hogy provokálják. – Kész vagyok bármilyen esküt tenni, hogy nincs közöm Michel Adler birodalmi lovag, Kibitzstein urának halálához, és Otto gróffal ellentétben rám nem mondhatják, hogy részeg vagyok. Ez hatott. Hiszen ha hamisan esküszik meg az egyházi szentségekre, biztosan elkárhozik a lelke, és pokolra jut. A férfi lelkiismerete azonban tiszta volt. Eichenloh látta, hogy az őrgróf bólint, míg Magnus gróf a homlokát ráncolta. Ha Eichenloh leteszi ezt az esküt, az öccse ismét gyanúsítottá válik. Cyprian Pratzendorfer, aki Otto grófnak azt javasolta, hogy az ártatlansági esküvel tisztázza magát, most mindenféle ellenvetéssel megpróbálkozott. – Egy birodalmi lovag meggyilkolása súlyos bűn, aminek a gyanúja alól az ártatlansági eskü kizárólag nemeseket menthet fel. Kegyelmed nemesi család sarja, Eichenloh? Azt hiszem, kegyelmed polgári származású zsoldosvezér, akit csupán kardforgatási tehetsége miatt tűrnek meg a nagyurak asztalánál. Eichenloh arcán árnyék futott át, de egy szempillantás alatt el is tűnt. Kissé még el is mosolyodott, amikor a prelátushoz fordult. – Megesküdtem, hogy sosem mondom ki a család nevét, amelyből származom, de a jelenlévők közül néhány uraság tanúsíthatja, hogy királyok, hercegek és grófok vére csörgedezik az ereimben, ami hat nemzedék óta nem keveredett alacsonyabb rangúak vérével. Trudi meglepetten kapkodta a levegőt, míg Marie arcára kiült a főnemesség iránt érzett minden megvetése, ami több mint ötven esztendő alatt felgyűlt a lelkében. Pratzendorfer hitetlenkedve nézett rá, Magnus von Henneberg pedig kétségbe vonta a szavait, miszerint ártatlansági esküt tehet.

Két vendég azonban, akik ismerték Eichenloh származását, buzgón bólogatott. Az egyikük meg is szólalt rögvest. – Megerősítem Eichenloh úr szavait. Büntetlenül nevezhetné magát grófnak, ha egy vita után nem vette volna fel atyja neve helyett a mostanit. – Eichenloh úr láthatóan nemigen fér össze a rokonaival. Azt beszélik, hogy a nagybátyjával is összekülönbözött, aki pedig az örökösévé akarta tenni – kötekedett Magnus gróf tehetetlen dühében. Eichenloh egy vállrándítással elintézte a dolgot, és gúnyosan a prelátusra nézett. – Megelégszik ezzel a nyilatkozattal, vagy hívjam ide a királyi heroldot, hogy ő is megerősítse? Megmutathatja a címert is, amit a törvény szerint használhatnék. Pratzendorfer lassan elúszni látta a reményt, hogy Adler meggyilkolásában bűnbakká tegye Eichenloh-t, de nem adta fel egykönnyen. – Be kell bizonyítania, hogy a nevét önként hagyta el, és nem gaztettek miatt fosztották meg tőle. Kegyelmed híre nem a legjobb. – Soha nem közösített ki az anyaszentegyház, és egyetlen bíróság sem helyezett törvényen kívül. Van néhány uraság, aki haragszik rám, de csak azért, mert a kardom az ellenségét segítette. – És mi a helyzet az érsek unokahúgával? – rivallt rá Pratzendorfer. Néhány würzburgi úr szerette volna hallgatásra inteni, mert az érsek nem akarta nagydobra verni a dolgot, az unokahúga ugyanis azóta férjhez ment, és nem szerette volna, ha árnyék vetül a házasságra. Eichenloh csak mosolygott a dolgon. Mivel a lány apja egyszerű zsoldosnak tartotta, megmenekült a kényszerházasságtól. Természetesen évődött a lánnyal, de nem volt miatta lelkifurdalása, hiszen nem csábította el, és nem is bátorította különösképpen. Erkölcsös leányzó nem bújik egy alvó férfi takarója alá. Pratzendorfer is rájött, hogy olyan témát feszeget, amit nem kellene nyilvánosan kitárgyalni, ezért félretette dühét. – Ha az urak biztosak benne, hogy kegyelmed nemesi származású, nem vonom kétségbe a szavukat. Most menjen a várkápolnába, imádkozzon hajnalig, a mise kezdetéig. Az imádság után esküt tesz a Szent Keresztre. Ne feledje, hogy a hamis eskü örök kárhozatra és a pokol kínjaira ítéli. – Minthogy nem én öltem meg Michel Adlert, nem fenyeget a kárhozat, legalábbis ezért a bűnért. – Eichenloh gúnyos arccal meghajolt a prelátus előtt, aztán valamivel udvariasabban az őrgróf előtt, és gyors léptekkel távozott. IV. A fuchsheimi kápolnát pompásan feldíszítették. A szentek szobrait girlandok fonták körbe, az oltárt új, hófehér aranykeresztekkel hímzett terítő fedte. Bona maga hímezte, és sok dicséretet kapott érte. Most Trudi mellett ült, és még annak sem tudott örülni, hogy a cselvetésük tökéletesen sikerült. Meredten bámulta Michel Adler felravatalozott tetemét. Marie a legjobb ruhájába öltöztettette fel férjét, és kezébe egy ezüst keresztet tett. Trudi mellé térdelt, aki olyan mozdulatlan volt, akár a kápolna szobrai. Csupán az arcán lecsurgó könnyek jelezték, hogy él. Marie-nak fogalma sem volt arról, hogyan vészelte át a lányaival együtt az éjszakát. Trudit, Lisát és Hildegardot többször sírógörcs fogta el, alig tudta megnyugtatni őket.. Pedig ő maga is vigasztalásra szorult volna. Pontosan tudta, hogy most is, mint életében oly sokszor, erősnek kell lennie, de még a szörnyű konstanzi per sem törte össze ennyire lelkileg. Átkarolta Trudit és magához vonta, miközben a másik kezével a két kisebbik lányát simogatta. A három lány közelsége erőt adott neki, hogy túlélje e szörnyű órákat. Michel volt számára a legfontosabb, a

lányai is szívből szerették, Lisa és Hildegard ugyanúgy, mint Trudi, pedig a legidősebbet az apjuk elébük helyezte. Marie arra gondolt, mennyit vitáztak emiatt, most némán bocsánatot kért a szigorú szavakért, amiket valaha mondott a férjének. Megkondult a harang, a prelátus az ünnepi misét celebráló pap és a várkáplán kíséretében belépett a kápolnába. Pratzendorfer arca komoly volt, sőt Marie úgy látta, kifejezetten komor, mintha valami dühítené. Az asszony még mindig azon csodálkozott, miért védte a pap annyira az ifjú Henneberget, hiszen Ausztriából származott, és Marie tudomása szerint semmi köze sem volt az itteni nemesi családokhoz. A három egyházi személyt a két férfi követte, akiknek az ártatlansági esküvel kellett tisztázniuk magukat. Pratzendorfer mégiscsak elérte, hogy Otto von Henneberg is mentesülhessen ily módon a gyanú alól, mondván, hogy nem volt annyira részeg. Magnus von Henneberg is sürgette, hogy öccsét az esküvel mentsék fel a vád alól, és mivel egyetlen vendég sem feltételezte, hogy Magnus gróf a saját testvérét szándékosan kárhozatra ítélné, a két férfi keresztülvihette az akaratát. A litánia kezdete ragadta ki Marie-t a gondolataiból. Habár hívőnek tartotta magát, nem figyelt a latin szavakra. Részt vett már csehföldi istentiszteleten, ahol megtapasztalta, hogyan imádkoznak ott Istenhez és Jézushoz, és tudta, milyen a szentmise a messzi Oroszföldön. Úgy vélte, a forma csupán üres külsőség, a lényeg a lélekben van, hogy mennyire hatja át az imát. Tekintete a kis Szűzanya-szoborra tapadt, akit Mária Magdolna mellett a legjobban tisztelt, és csendben elmondott egy fohászt. Sajnálta, hogy kedvenc szentjét nem jelenítette meg egyetlen kép sem ebben a kápolnában. Aztán arra gondolt, hányszor imádkozott Mária Magdolnához a szabad ég alatt, vagy abban az apró sátorban, ahol laknia kellett, mert azokban az években az egyház emberei bezárták előtte a templom kapuit. Miközben a pap ismét teljes áhítattal celebrálta a misét, Marie gondolatai másfelé jártak. Azon töprengett, ki lehet Michel igazi gyilkosa. Annak ellenére, hogy a két férfi egyszerű fehér öltözetben térdel a durva deszkán, és kezükben fehér gyertyát tartva megesküsznek a koporsó előtt, hogy ártatlanok, lehet még valamelyikük a tettes. A würzburgi érsek elég hatalommal bír ahhoz, hogy őszentségétől, IV. Jenő pápától búcsúcédulát kapjon, felmentve őket a hamis eskü miatt. Vajon kettőjük közül melyik ölhette meg a férjét? Az indulatos Henneberg vagy Eichenloh, aki hidegnek látszott, akár a jég, és mindenkit gúnnyal illetett? Marie összeszorította az ajkát. Igaz, hogy tartozott Michelnek azzal, hogy megtalálja és megbünteti a gyilkosát, mégsem akarta vaktában meggyanúsítani vagy üldöztetni ezt a két férfit. A tekintete Ingobert von Dieboldsheimre tévedt, aki ugyan gyáva alak volt, de kinézte belőle, hogy orvul leszúr valakit. A würzburgi érsek vazallusai közül is szóba jöhettek néhányan, például Gressingen nagybátyja, Maximilan von Albach, és Ludolf von Fuchsheimet sem hagyhatta ki a sorból. A férfinak gyakorlatilag a vagyona nagy részét el kellett náluk zálogosítania, hogy fedezhesse az esküvői kiadásokat. Szedd össze magad, különben a végén még meggyanúsítod a fél világot, szidta Marie saját magát. Bizonyítékra volt szüksége és nem feltevésekre. Az egyetlen bizonyíték viszont Otto gróf tőre volt. Legszívesebben félretolta volna a többieket, és az ifjú Henneberget tartotta volna férje gyilkosának. Az esküvel azonban a férfi megmenekül a földi igazságszolgáltatás elől, és az égire várni, amint Marie azt sokszor megtapasztalta, eléggé bizonytalan dolog. Otto von Henneberget kételyek gyötörték, mert korántsem emlékezett olyan világosan mindenre, ahogy azt Cyprian Pratzendorfer lefestette. Előző nap még biztos volt benne, hogy nem ő Michel Adler gyilkosa, azóta sokszor látta lelki szemei előtt, hogy szidalmazza a lovagot, és kirántja a tőrét. Végtelenül hálás volt barátjának, Eichenloh-nak, hogy kiütötte a kezéből a fegyvert, de nem tudta, hová lett a tőr, és arra sem emlékezett, mi történt a vita és a felébresztése közti időben.

Ottoval ellentétben Peter von Eichenloh-nak tiszta volt a lelkiismerete. Nem ölte meg Michel Adlert, és erre bármikor kész volt megesküdni. Ő maga is azon töprengett, ki lehet az igazi tettes. Mostanra már nem volt annyira biztos barátja ártatlanságában, mert éjjel az egyik ismerőse beszámolt neki a hilgertshauseni szőlőben történtekről. Láthatóan az a bolond Otto nemcsak el akarta kergetni a kolostor földjéről a kibitzsteini cselédeket és szolgákat, hanem az embereit is felbujtotta, hogy tegyenek erőszakot az asszonyokon. Ráadásul megpróbálta megbecsteleníteni Trudi Adlert. Amikor Otto a katonái közé tartozott, sohasem viselkedett így. Miután elváltak útjaik, valami gonosz szellem szállhatta meg barátját. Peter lovag szívesen megfordult volna, hogy megnézze a lányt, aki bátran elvette támadója tőrét, és megsebezte vele az arcát. Természetesen nem ez volt a legokosabb tett, hiszen egy combszúrással, vagy a válla megsebesítésével is távol tarthatta volna, a férfi mégis úgy érezte, hogy Otto megérdemli a büntetését. Miközben Peter úrban tisztelet ébredt Trudi iránt, az ő tekintete bosszúszomjasan ingadozott közte és Otto gróf között. Az egyikük megölte az apját, és most hamis esküt fog tenni a Megváltóra, ebben biztos volt. Fohászkodott tehát az Úrhoz, hogy ne tűrje ezt az istenkáromlást, és a bűnöst ott helyben sújtsa halálra egy villámcsapással. Amikor azonban a prelátus a pap helyére lépett és felszólította a lovagokat, hogy Isten, a Megváltó és a Szentlélek színe előtt esküdjenek meg, nincs semmi közük Michel Adler halálához, nem érte őket égi büntetés. Pratzendorfer mindenesetre erélyesen megfenyegette őket a pokoli büntetésekkel, amelyek hamis eskütétel esetén várnak rájuk. A prelátus különösen Peter von Eichenloh-val viselkedett szigorúan. – Tudatában vagy annak, hogy hamis esküvel halhatatlan lelked nem juthat a mennybe, és örökre Lucifer markába kerül, a bukott angyal hatalmába, akit Mihály arkangyal taszított a mennyek országából a pokol mélyére? – Igen, tudatában vagyok – felelte Eichenloh határozottan. – Tudatában vagy annak, hogy ha hamisan esküszöl, ezer pokolfajzat szaggatja a tested minden nap és kitépett zsigereidet a nyakad köré tekeri? – Mivel nem teszek hamis esküt, ez nem történhet meg. – Peter úr kezdte kissé unni Pratzendorfer szózatát. Inkább Otto grófnak kellett volna a lelkére beszélni, aki úgy festett, mintha máris a pokolban égne. – Tudatában vagy, Peter von Eichenloh, annak, hogy maga Lucifer tépi szét és illeszti össze naponta a testedet, és az idők végezetéig minden földi gyötrelmet átélsz majd? Tudta, hogy a goromba választ bűnössége igazolásának tekintenék, ezért Peter úr nem vágta a prelátus fejéhez azokat a szavakat, amiket szeretett volna. Ugyanakkor nem olyan ember volt, aki hajbókol és hízeleg, hogy elérje céljait, így csupán egy rövidke válaszra szorítkozott. – Igen, mindennek tudatában vagyok. – Ennek ellenére kész vagy eme eskü elmondására? – Az utolsó kérdésben mintha megcsendült volna a halvány remény, hogy az utolsó pillanatban Eichenloh lelkifurdalástól gyötörve beismeri a gyilkosságot. Peter úr azonban nem tette meg ezt a szívességet Pratzendorfernek, hanem a feszületre tette a kezét, amit a prelátusnak segítő pap tartott elé, majd hangosan és érthetően megszólalt. – Én, Peter von Eichenloh, a Szent Római Birodalom lovagja esküszöm Isten, Jézus Krisztus, a Szentlélek és az anyaszentegyház összes szentjének színe előtt, hogy nem öltem meg Michel Adler birodalmi lovagot, Kibitzstein urát és nem is törtem az életére. Isten ítéljen örök kárhozatra és a pokol végtelen kínjaira, ha hamisan esküdtem.

Pratzendorfer kissé csalódottan sóhajtott, aztán felszólította Otto von Henneberget, hogy mondja el az esküt, de lemondott arról, hogy emlékeztesse a halhatatlan lelkére váró veszedelmekre, amennyiben hamisan esküszik. Otto gróf elismételte az esküt, igaz, elcsukló hangon és korántsem olyan határozottan, mint barátja. A prelátus elégedettnek tűnt, mert megáldotta, amit Eichenloh esetében mellőzött, végül az oltár elé lépett, és bejelentette a jelenlévőknek, hogy a két férfi elmondta a kívánt esküt Isten színe előtt, és ezzel ártatlannak bizonyultak. – Mindez az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében történt, ámen – fejezte be a ceremóniát a prelátus, és gyorsan keresztet vetett. Marie mély lélegzetet vett, és igyekezett rendezni a gondolatait. Trudi azonban felugrott, és ökölbe szorított kézzel a két lovaghoz rohant. – Egy szavukat sem hiszem el! Valamelyikük gyáván megölte az apámat, és még ezen a szent helyen is letagadja. Isten még életében megbünteti azt, aki kigúnyol és lábbal tipor minden szentséget! Minthogy Trudi láthatóan nem akarta megvárni az égi büntetést, hanem nekik akart rontani, „Achilles” Albert közbelépett, és visszatartotta. – Nyugodjék meg! Bizonyosan megkapja a kívánt elégtételt és beteljesül a bosszúja. – Trudi határozottan ellenállt az őrgrófnak, ezért Marie odasietett, és magához vonta lányt. – Gyere, gyermekem! Ha e helyen nem is teljesülhetett be a bosszúnk, az igazi gyilkos meg fogja kapni méltó büntetését. Ezt megígérem. – Holtan akarom látni, hogy ugyanolyan gyáván öljék meg, ahogy ő apámat megölte! – kiáltotta Trudi olyan hangosan, hogy a körülöttük lévők összerezzentek. Marie-nak végül csak Lisa és Hildegard segítségével sikerült Trudit kivezetni a kápolnából. Eichenloh utánuk nézett, és megborzongott a lányban tomboló gyűlölettől. Aztán eszébe jutott egy múltbéli jelenet, amikor őt magát töltötte el a tehetetlen düh, és gondolatban kitekerte Michel Adler gyilkosának a nyakát. V. A kápolna gyorsan kiürült. Eichenloh is sietve távozott, alig várta, hogy levegye a fehér göncöket és felvehesse megszokott öltözékét. Csupán a prelátus és a két Henneberg maradt még, megvárták, amíg a szolgák lezárják és kiviszik a koporsót. Amikor elhaltak a lépteik, Magnus gróf a prelátushoz lépett, és kezet csókolt neki. – Végtelenül hálás vagyok atyámnak, hogy az öcsém is elmondhatta az ártatlansági esküt. Adósa vagyok. A prelátus tudta, hogy pénzt és birtokot is követelhetne a gróftól, de az elsővel bőven el volt látva, a második nem igazán érdekelte a birodalom e szegletében, hiszen úgyis át kellene adnia a würzburgi érseknek. Mégsem állt szándékában önzetlenül szívességet tenni. – Van valami, amiben kegyelmed, jobban mondva kegyelmed öccse segíthet nekem. Ráadásul kegyelmetek érdekét is szolgálná. Láthatták a kibitzsteiniek fékezhetetlen dühét. Ki tudja, mire képes Adler özvegye. Sok barátja van, akiket felbujthat Otto gróf ellen, és elérheti, hogy megöljék. Jónak tartanám tehát, ha az ifjú lovag elhagyná a tartományt, és egy nagyúr szolgálatába állna. – Valóban ez lenne a legjobb. – Magnus grófot aggasztotta a gondolat, hogy Marie Adler felfogadhat egy bérgyilkost az öccse megöletésére. – De kötelességeim vannak a hilgertshauseni kolostorral szemben – vetette ellen Otto von Henneberg. – Ez a szolgálat közvetlenül Kibitzstein határához köt. Marie asszony ujjongani fog, ha olyan

bolond leszel, hogy megjelensz ott. Nem, fiam, nem térsz vissza oda, hanem Ausztriába utazol, és Albert herceg szolgálatába lépsz. Ő az én uralkodóm, egy igazi Habsburg. A zászlaja alatt dicsőségre és vagyonra tehetsz szert. – Pratzendorfer hanghordozása nem tűrt ellentmondást. Nem is ellenkezett vele senki. Magnus von Henneberg örült, hogy öccse az egyik leghatalmasabb birodalmi fejedelem szolgálatába léphet, Otto gróf pedig annyira nyomorultul érezte magát, hogy teljesen mindegy volt számára, miféle döntést hoznak a sorsáról. Minél messzebbre akart kerülni a gyűlölettől fűtött lánytól és a halott özvegyétől, akinek átható tekintete félelmet ébresztett benne. Ezért megkérte a bátyját, hogy még aznap elutazhasson. Pratzendorfer élénken helyeselt. – Otto grófnak igaza van. A történtek után nem maradhat itt. Mondja azt mindenkinek, hogy hazautazik, aztán a Rajnánál élő rokonaikhoz megy. Valójában titokban keljen át a Dunán, és menjen Ausztriába. írok egy ajánlólevelet. Engedelmükkel visszavonulok, hogy megfogalmazzam. A prelátus fejet hajtott, aztán kisietett a kápolnából. Arra gondolt, hogy messzi ausztriai urához immár a második lovagot küldi, aki azt a bizonyos megbízást teljesítheti. VI. Peter von Eichenloh, miután átöltözött, visszatért a nagyterembe, ahol ismét vidám hangulat uralkodott. A férfiak borért kiabáltak, néhány asszony nevetgélt, és még a házigazda is úgy festett, mint akibe új élet költözött, holott előző nap mintha még Krisztus szenvedéseit testesítette volna meg. Most Ingobert von Dieboldsheim mellett ült, és halkan beszélt hozzá. A vendég elégedett mosollyal bólintott. Eichenloh úgy vélte, hogy valamiben mesterkednek, és egy kemény, mindenre elszánt ellenséget kívánt nekik. Hirtelen felötlött benne, hogy talán Marie asszonyról beszélnek. A viselkedésük alapján akár fogadni is mert volna erre. Habár semmi köze nem volt az özvegyhez, remélte, hogy jó szószólói és barátai vannak, akik megfékezhetik a kapzsi szomszédjait. Most még jobban haragudott magára, amiért saját butasága miatt összekülönbözött Michel Adlerrel. A birodalmi lovag gazdag embernek számított, így az özvegye bizonyára felfogadta volna őt és az embereit néhány hónapra. Jelen körülmények között viszont sem ő, sem a kibitzsteini várúr egy barátja sem fogja ezt tenni. Az ellenségeiktől is csak akkor várhatna valamilyen zsoldosszerződést, ha előtte bűnbánóan elzarándokolna a würzburgi érsekhez, és a lábai elé vetné magát. Ugyanakkor fennállt annak a veszélye, hogy az érsek nem bocsát meg neki, hanem marienbergi várának tömlöcébe csukatja. Ebben a tartományban tehát nemigen akadt olyasvalaki, akinek a szolgálatára lehetne. Azon töprengett, hogy visszatér a Rajnához, ott azonban előbb-utóbb belebotlana valamelyik rokonába, akiket esküje szerint mindenképpen el akart kerülni. Nem marad más választása, mint Svábföldre vagy Bajorországba menni és abban reménykedni, hogy talál egy jómódú uraságot, aki őt és a csapatát a zsoldjába fogadja. Egy szolga lépett oda hozzá, az asztalra csapott egy kupát, aztán olyan hanyagul töltötte ki a bort, hogy a fele Peter ruhájára ömlött. – Nem tudsz vigyázni? – förmedt rá Eichenloh, és lekevert neki egy pofont. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a szolga a fejére akarja borítani a maradékot, de végül morogva elment. Peter úr hallotta a körülötte ülök nevetését, és néhány szófoszlányból azt is, hogy többen olyan lelkiismeretlennek tartják, mint aki képes hamisan esküdni a keresztre. – A zsoldos így is, úgy is pokolra jut, eggyel több vagy kevesebb hamis eskü nem számít – mondta Maximilian von Albach nem éppen halkan. Az egyik vendég rögvest helyeselt. – Az én szememben Eichenloh valóban a sátán szolgája. Tudják kegyelmetek, hány

csatában harcolt már? De soha egy karcolás sem esett rajta. Tisztességes eszközökkel ez lehetetlen. És a kinézete! Hanyag, mondhatni. Egy nemesnek jobban kellene öltözködnie. A következő lovag sem akart kimaradni a sorból. – Azt beszélik, hogy már Dettelbachban összetűzött Michel Adlerrel. Ha nem lett volna jelen Kibitzstein urának néhány barátja, már ott megölte volna. – Micsoda hidegvér! A gyilkosságot nem átallotta volna szegény Otto von Henneberg nyakába varrni. Erre csak az képes, aki eladta a lelkét az ördögnek. – Ha nem lépek közbe, az ifjút elítélik gyilkosságért, de erről senki sem beszél – mormogta maga elé Peter lovag. „Achilles” Albert őrgróf éppen ekkor ért oda, meghallotta a szavait, és a vállára tette a kezét. – Igazat beszél kegyelmed. Menjen kicsit arrébb, hogy leülhessek ide. Beszélni szeretnék kegyelmeddel, Eichenloh. – A pad nedves még a bortól, amit a kétbalkezes szolga kiöntött. – Eichenloh-nak nemigen volt kedve senkivel sem beszélgetni, ám az őrgróf intett egy cselédnek, hogy tisztítsa le a padot. Az asszony engedelmeskedett, így Ansbach hamarosan Peter lovag mellett ült, és koccintott vele. – Egészségére! – Felségedére! – hangzott a válasz nem éppen barátságosan. „Achilles” Albert nevetve csóválta a fejét. – Megértem, hogy idegesíti az emberek ostoba fecsegése. Ellentétben velük én elhiszem, hogy kegyelmed ártatlan. Nem olyan ember, aki hátulról leszúr valakit. Ha megöl egy embert, azt vállalja is. – Igazat szól, uram. Ha Michel Adler halálát kívántam volna, kihívom párviadalra. Vagy talán azt hiszi, hogy félek bárkitől? Ansbach nemet intett. – Kegyelmed biztosan nem, és Michel Adler sem félt. Jó ember volt, kár érte. Szívesen láttam volna a szövetségesemként. – Az özvegyét még megnyerheti – felelte Eichenloh. – Michel Adler értett a háborúhoz és a politikához. Marie asszony bármilyen bátor, mégis csak egy asszony. Mivel a fia még félig gyermek, valószínűleg nem tudja megtartani a birtokait. – Engem nagyon érdekel, ki ölte meg Michel Adlert. Lenne hozzá egy-két szavam. Tudnia kellett, hogy Otto gróf és én összekülönböztünk a birodalmi lovaggal, ezért bennünket fognak elsőként meggyanúsítani. – A tekintet, amellyel végigmérte a jelenlévőket, semmi jót nem ígért a tettes számára. – Feltételezem, hogy a würzburgi érsek egyik bérgyilkosa tette. A hercegérsek úr szívesebben látja Michel Adlert holtan, mint a birodalmi lovagok itteni vezetőjeként – mondta „Achilles” Albert mogorván. Habár Peter lovag eddig a hercegérseket büszke, a tekintélyére sokat adó férfinak ismerte, mégsem tudott ellentmondani az őrgrófnak. De miért tette volna meg a gyilkosság gyanúsítottjának Otto von Henneberget, egyik leghűségesebb vazallusának öccsét? Ez nem fért a fejébe, s mérgesen legyintett. – A gyilkosság miatt nem lesz maradásom ebben a tartományban. – Sokan látnák szívesen kegyelmedet a maguk oldalán, de nem merik felfogadni, mert nem akarják a hercegérseket magukra haragítani. Ugyanezért nem léphet az én szolgálatomba sem. Az érsek azonnal azt állítaná, hogy én ölettem meg Michel Adlert. – „Achilles” Albert elismerte, hogy a szolgálatába akarta fogadni Eichenloh-t, és láthatóan dühös volt.

– Ez az én balszerencsém. Azt hiszem, Svábföldre vagy Bajorországba megyek. Valamelyik uraságnak biztosan szüksége van katonákra. – Peter lovag kiitta a borát, és fel akart állni, ám Ansbach visszatartotta. – Várjon! Még nem mondtam el mindent. Ismerek egy urat, akinek a szolgálatába léphet. Igaz, messzebbre kell mennie Bajorországnál. Grazba. – De ott Frigyes király uralkodik. – Frigyes urat ugyan Albert király halála után német királlyá választották, de ettől az ellenségeinek a száma nem kevesebb, hanem több lett. Szüksége van egy bátor katonára, aki biztosítja a hátát. Az őrgróf hangja valósággal kérlelően csengett, ami alól Peter lovag sem vonhatta ki magát. Mégis talált ellenvetést. – Graz nagyon messze van. Hosszú utat kell megtennünk az embereimmel anélkül, hogy máris szinte üres erszényemet megtölthetnénk. – Az út Ansbach mellett vezet. A kamarásom ellátja annyi pénzzel, amennyi fedezi a költségeit, és még marad is valamenynyi. – „Achilles” Albert ezután felállt az asztaltól. Peter úr addig nézett utána, amíg az őrgróf vissza nem ült az emberei közé. A gondolatai vadul cikáztak. Az ajánlat meglepte, de ha alaposan meggondolja, eléggé csábítóan hangzik. Frankföldön nagyon rosszak a kilátásai. Miért szolgáljon bármilyen nemest, ha a király vazallusa lehet? Ha viszont elhagyja a tartományt, soha nem lesz lehetősége megtalálni Michel Adler gyilkosát, és ezzel mentesíteni magát a rá vetülő gyanú alól. Az emberei jóléte azonban előbbre való a saját ügyeinél. A lovak útközben elélhetnek füvön is, ám Quirinnek és a többieknek rendes étel kell, ráadásul új felszerelésre is szükségük van. Eltökélten felállt, és elindult az ajtó felé. Amikor el akarta hagyni a nagytermet, észrevette, hogy valaki követi. Miközben megfordult, megfogta a kardját. Hardwin von Steinsfeldet látta közeledni. Az ifjú csillogó szemmel nézett rá. – Bocsásson meg, de véletlenül hallottam, miről beszélt az őrgróffal. Kérem, vigyen magával Frigyes király udvarába. Úgy gondolom, hogy nem kegyelmed ölte meg Michel Adlert. Peter úr először nemet akart mondani, aztán arra gondolt, hogy jól jönne egy nemesi származású helyettes a tárgyalásokon. Quirin, a fegyvermestere polgári származású, ráadásul túlságosan egyszerű lélek ahhoz, hogy nemesek szóba álljanak vele. Kelletlenül bólintott tehát. – Felőlem jöhet, de siessen. Még ebben az órában elindulok, és sem itt, sem Schöbachban nem várok kegyelmedre. VII. Michel halála miatt a találkozó tulajdonképpeni célja, az esküvő szinte teljesen feledésbe merült, ezért senki sem törődött azzal, hogy Mertelsbach nem került elő. A vőlegény lehetőségeihez mérten kiélvezte az éjszakát, és kimerülten átaludta a napot. Bona azonban felébredt a madárcsicsergésre, és igyekezett rendezni a gondolatait. A nászéjszaka jobban sikerült, mint remélni merte. Moritz von Mertelsbach minden körülményeskedés nélkül a matracra nyomta és a magáévá tette. Némileg faragatlan gyengédsége eléggé kellemes érzéseket keltett benne. Attól sem kellett félnie, hogy a férje észreveszi elvesztett szüzességét, mert a tyúkhólyag a kellő időben szakadt ki, és megfelelő méretű vérfoltot hagyott a lepedőn. Ezután szabadjára engedte a fantáziáját, és elképzelte, hogy Hardwin van a férje helyében, átöleli őt és megcsókolja. Bona később csodálkozott magán. Hardwin von Steinsfeldet eddig anyámasszony katonájának tartotta, és sokszor kigúnyolta ezért. Mégis valahogy mindig kedvelte a

fiatalembert. Örült volna, ha az apja meggyőzi Hertha asszonyt kettőjük frigyének hasznosságáról. Igaz, hogy Steinsfeld várában szigorú anyósa irányította volna, de azt is jobban elviselné, mint hogy egy aggastyánnal éljen és a gyermekei mostohaanyja legyen. A sors azonban másként határozott, és neki meg kellett hajolnia előtte. Ezekkel a gondolatokkal felöltözött, és a kápolnába sietett. Meghallgatta a szentmisét és a lovagok esküjét, anélkül hogy el tudta volna dönteni, melyikük bűnös és melyikük ártatlan. Inkább hitte Henneberget bűnösnek, hiszen eléggé részeg volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, a többiek viszont láthatóan a másik eskütevőt tartották gyilkosnak. Bona alaposan végigmérte Eichenloh-t, és megállapította, hogy ő az az ember, akiből kinézi a hamis esküt. Kemény, szögletes arca és szokatlanul izmos karja félelmet keltett benne. Ha arra gondolt, milyen lehet ezzel a férfival a házasság, a sajátja Moritz von Mertelsbachhal eléggé vonzónak tűnt számára. Amikor Marie a kisebb lányaival kivezette a zokogó, magából kikelt Trudit, Bona követte őket a szobájukba. Más asszonyok is itt aludtak, de már összecsomagoltak, mivel a mise után távozni akartak. Rajtuk kívül nem volt jelen más. Bona Marie-hoz lépett, és megfogta a kezét. – Annyira sajnálom Michel urat. Egészen más volt, mint a többi férfi. Kedves, jóságos. Marie magához vonta. – Bátorság, gyermekem. A te életedben minden jól fog alakulni. Az enyémben viszont nem, fűzte hozzá gondolatban, miközben kicsordultak a könnyei. – Hamarosan indulnunk kell. Atyád volt olyan szíves és kölcsönadott nekünk egy kocsit, amivel hazavihetjük Michelt – mondta végül, és Bona karjaiba tolta Trudit, aki zokogva csimpaszkodott barátnőjébe, mintha többé nem akarná elengedni. Bona megpróbálta vigasztalni. – Szegénykém! Igazságtalan Istentől, hogy így vitte el szeretett atyádat. – Nincs többé Isten, sem igazság, hiszen apám gyilkosa szabadon járhat és nevethet rajtunk. – Habár Trudi könnyei patakokban folytak, a hangja szokatlanul keményen csengett. Sohasem felejti el ezt a napot. Megesküdött, hogy akár az élete árán is bosszút áll a gyilkoson. Ránézett az édesanyjára, akinek a fájdalomtól szinte megkövült az arca. Korábban Marie asszony maga indult volna a gyilkos keresésére, de a kora éppúgy megakadályozta ebben, mint a sok ráháruló kötelesség. Trudi tudta, mennyire nehéz az édesanyjának átvenni Kibitzstein urának szerepét, de senki sem vehette le a válláról ezt a terhet. Falko még túl fiatal. Karel, akit apja Kibitzstein várnagyává és ezzel a jobb kezévé tett, akárcsak Michi, Hiltrud legidősebb fia, nem nemesi származású. A szomszédok, különösen a rabló érsek, ahogy Trudi Gottfried Schenk zu Limpurgot nevezte, nem kezelnék őket egyenrangú félként. Trudi akkor ocsúdott fel a gondolataiból, amikor Bona arcon csókolta. – Az édesapád csodálatos ember volt. Ha hozzá hasonló kérte volna meg a kezem, boldogan követném bárhová. Trudi a barátnőjére nézett, és arra gondolt, hogy ő is súlyos terhet cipel, kettős értelemben is. Gyermeket várt egy férfitól, aki nem a félje. Eszébe jutott a kis cselvetésük. – Minden rendben volt? Bona bólintott. – A nagynéném még mindig túlságosan részeg volt ahhoz, hogy megnézze a lepedőt, de az a szörnyű Elgard von Rendisheim több asszonnyal együtt bejött a szobába, és megtette. Látnod kellett volna az arcát, amikor megpillantotta szüzességem bizonyítékát, úgy festett, mint

aki vackorba harapott! – Isten óvjon! – Trudi arcon csókolta Bonát, aztán az anyjához fordult. – Induljunk, és temessük el tisztességgel apámat. VIII. A szomorú menet alkonyaikor ért Kibitzsteinbe. Gereon egyik emberével vitette meg a szörnyű hírt a vár lakóinak. Az asszonyok keresztet vetettek, amikor a koporsó elhaladt előttük, a férfiak fedetlen fővel álltak házaik kapujában. Mind azt kérdezték magukban, miféle gazember ölhette meg urukat. – Ezt biztosan a hilgertshauseni apátnő parancsára tették – morogta Uta, aki nem mehetett a családdal Fuchsheim várába. A körülötte állók bólogattak. A Trudi és a szőlőben szüretelő cselédek elleni aljas támadás után minden rosszat feltételeztek Klara von Monheimről. Marie három barátnője, akiket élete különböző szakaszaiban ismert meg, ritka egyetértésben fogadták a gyászmenetet. Hiltrud eldobta a botját, amit Michel faragott neki előző évben, és szorosan magához ölelte Marie-t. Ez a gesztus minden szónál többet ért az özvegy számára. Tudta, hogy legrégebbi barátnője megérti őt, hiszen Hiltrud is csak pár éve vesztette el a férjét. A kecsketenyésztő gazda azonban egy dolgos élet végén békésen, családja körében ment el. Ennek ellenére Hiltrud fájdalma semmivel sem volt kisebb, mint most Marie-é. A várúrnő lenyelte feltörő könnyeit, és megsimogatta barátnője ősz haját. – Az ember mindenért megfizet az életben, Hiltrud, a boldogságért is. – A bajban is emlékeznünk kell rá, milyen boldogok voltunk. Michel is így akarná. – felelte Hiltrud, bár érezte, hogy Marie még nem tud mit kezdeni e szavakkal. Sóhajtva elengedte, hogy Anni és Alika is kifejezhesse részvétét. Kibitzstein kulcsárnője úgy sírt, mintha legkedvesebb hozzátartozóját vesztette volna el, a mór asszony zokogása pedig mindenkinek a lelkébe hatolt. Karel vezetésével, aki nagyon kötődött Michelhez, sorra részvétüket nyilvánították a háznép és a környékbeli falvak parasztjai. Theres, az egykori markotányosnő, akinek nagy fájdalmai voltak korábbi életének megpróbáltatásai miatt, felkapaszkodott a várba, és könnyek között szorongatta Marie kezét. Eközben Hiltrud Marie mögött állt, és a barátnőjét figyelte. Marie-nak hamarosan rá kell jönnie, hogy nemcsak a halottnak van szüksége rá, hanem mindazoknak, akik Kibitzsteinben és a hozzá tartozó falvakban élnek. Ha a várúrnő nem ragadja magához a gyeplőt, Michel öröksége elvész, és fennáll a veszélye, hogy ő és a gyermekei a végén nincstelenné válnak. E gondolatok közepette Hiltrud szigorúan Trudira nézett, és megpróbálta kideríteni, milyen lehet most anya és lánya viszonya. Keresztlányát láthatóan összetörte a fájdalom. Anyjába és húgaiba kapaszkodott, mintha ők védenék meg attól, hogy a mélybe zuhanjon. A gazdasszony aggódott. Ha Trudi összeomlik, nem lehet anyja támasza, akinek most nagyobb szüksége lenne rá, mint valaha. Ugyanakkor a gyász elűzheti a köztük lévő ellentéteket. Ez egy kicsit megnyugtatta a kecsketenyésztő asszonyt, hiszen a viszály igencsak megnehezítené a helyzetet Kibitzsteinben. Michel halála olyan rést üt a családon, amit Marie a lányai segítségével is csak nehezen tud befoltozni. Alika követte Hiltrud pillantását, és ugyanúgy figyelte őt, ahogy az asszony úrnőjüket és a lányait. Kissé megkönnyebbült. Habár ahogy Hiltrud, ő sem tudta, vajon Marie-t beavatták-e Trudi titkába, remélte, hogy a köztük lévő kötelék elég erős ahhoz, hogy túléljen minden nehézséget. A két asszony, miután egyetértőn összenézett, Annihoz fordult, aki képtelen volt elereszteni Marie-t és abbahagyni Michel hangos siratását. A kulcsárnő gyásza láttán felmerülhetett a gyanú, hogy szerelmes volt urába, de ha így is lett volna, Anni tökéletesen elrejtette az érzéseit, és soha nem tett semmilyen tiltott dolgot.

Alika elhatározta, hogy a jövőben kedvesebb lesz Annihoz. A fiatal nő minden erejével segítette a családot, és Marie-nak most igencsak nagy szüksége lesz egy jó kulcsárnőre. A mór asszony azon töprengett, hogyan támogassa barátnőjét, végül úgy döntött, hogy mindenkor Marie rendelkezésére fog állni. Még egyszer hangosan felzokogott, hogy távoli hazája szokása szerint búcsút vegyen a halottól, aztán Trudihoz lépett, hogy átölelje őt, majd Lisát és Hildegardot, akik apró árnyékként álldogáltak, és már sírni sem tudtak. – Egy napon újra kisüt a nap – igyekezett vigasztalni a lányokat Alika. Trudi dühösen nézett rá. – Nem, amíg apám gyilkosa szabadon jár, és gúnyt űz Istenből is. Alika ugyan azt remélte, hogy anyát és lányait összekovácsolják a nehézségek, most mégis sötétebbnek látta a jövőt. Ismerte Trudi makacsságát, és az apja gyilkosa iránt érzett gyűlölete tönkretehette a lányt. Már csupán abban bízott, hogy elfogják a tettest, mielőtt újabb szerencsétlenség zúdul rájuk. – Kiderült már, hogy ki tette? – kérdezte elborzadva. – Eichenloh – vágta rá Trudi, Marie pedig habozva bólintott. – Szent esküt tett, hogy ártatlan, de hamisan esküdött! – tette hozzá Trudi éles hangon. Marie kétségbeesett mozdulatot tett. – Én is ezt gondolom. Ugyanakkor Eichenloh a nyitott koporsó előtt a keresztre esküdött, és semmi sem történt, ami arra utalna, hogy hazudott. Tehát meg van kötve a kezünk. Ráadásul nem viselhetünk hadat egy zsoldos ellen, aki ide-oda vándorol. De esküszöm az élő Istenre, a gyilkos nem kerüli el a büntetését. Alika rájött, miért is látta olyan sötétnek a jövőt. Anyát és lányát ugyanaz a gyűlölet töltötte el. Míg Trudi lelkét égette, feldúlta ez az érzés, Marie-t az élet megerősítette, ezért jobban tudott uralkodni magán, de talán éppen emiatt tűnt kérlelhetetlenebbnek. – Adja az ég, hogy ez a zsoldos hamarosan olyan ellenségre leljen, aki megöli! – kiáltotta Hiltrud, aki kimondta azt, amire Alika gondolt. Marie és a lányai csak akkor lelhetik meg a nyugalmat, ha Eichenloh elesik a harcban. IX. Michelt minden fényűzést nélkülöző szertartás keretében temették el. Kibitzstein papja megrázó szavakkal búcsúzott tőle a szentmisén, aztán Karel, Gereon és két másik férfi sírba tették a koporsót. Marie később síremléket akart emeltetni. Legszívesebben igazi kriptába temette volna a férjét, de sohasem érezték szükségét, hogy építsenek egyet, most pedig már késő volt. Az özvegy azon töprengett, hogy Michelnek valószínűleg nem is tetszene a pompás sírbolt. Habár a császár birodalmi lovaggá ütötte, férje a szíve mélyén megmaradt becsületes és egyszerű embernek, aki elutasította a nagyurak szokásait. – Porból lettünk, porrá leszünk – hangzottak a pap szavai. Marie előrelépett, és egy marék földet szórt a szerény fenyőkoporsóra, amit a fuchsheimi asztalos készített. A gyűrűre gondolt, amit a férje mellére tett. Nem sokkal az esküvőjük után kapta Micheltől. A szép aranyékszer elkíséri az örökkévalóságba, és emlékeztetni fogja arra, hogy a szerelmük a feltámadásig és azon túl is élni fog. A lányai is tettek a koporsóba egy-egy ajándékot. Miközben Trudi zokogva letépte a ruhájáról az apjától utoljára kapott ékszert, Lisa némán mellétette a maga hímezte díszcímert. Hildegard a kedvenc babáját fektette a halott karjába, ezzel jelezve mindenki számára, hogy lezárultnak tekinti a gyermekkorát, és mostantól odaadó támasza lesz mostohaanyjának. A kislány a sírhoz lépett, és földet szórt a koporsóra. Miközben mindenki Hildegardot figyelte, Trudi megérintette anyja karját, és szinte félve nézett rá, aztán csak ennyit mondott: – Mama!

Marie magához ölelte, és hagyta, hogy a lány elrejtse arcát a ruhájában, mintha félne még egyszer beletekinteni a sírba, amelyben apja nyugodni fog. Végül valamiféle erő költözött Trudiba, megmarkolt egy darab földet és merev tekintettel a sírba dobta. Miközben Lisa követte a példáját, Marie arra gondolt, hogy a Hettenheim várában nevelkedő fia még nem tud az őket ért csapásról. Marie örült volna, ha Falko mellette van, de hetekig tart az út, ezért még nem hívta haza. Azt tervezte, hogy másnap megbízható futárt küld Hettenheimhez, és hazahozatja vele. Nem nélkülözhette a támogatását, habár Falko még fiatal volt ahhoz, hogy valódi felelősséget vállaljon, és nem tett jót neki, hogy meg kell szakítania a tanulmányait, de a várnak szüksége volt egy várúrra. A halott családja után a kibitzsteiniek léptek a sírhoz. Anni őszi virágokat, Alika érett szőlőt és más gyümölcsöket tett a koporsóra, mondván, Michel úrnak ne kelljen éheznie a mennybe vezető úton. Habár felvette új hazája vallását, mégis ragaszkodott néhány saját, idegenszerű szokásához. Marie és a lányai megvárták, amíg betemetik a sírt. Karel hozott egy fakeresztet és átadta Marie-nak. Az asszony megcsókolta és a földbe szúrta. Kicsit ferdén állt, ezért Karel úgy döntött, hogy később megigazítja. Kérdőn az özvegyre nézett, és a vár felé mutatott. – Van valamilyen parancsa számomra, úrnőm? Marie fáradtan nemet intett. – Most nincs. A halotti torra Anni már mindent előkészített. – Letérdelt a sír mellé, összekulcsolta a kezét, és fohászkodott a Megváltóhoz, hogy fogadja be férjét a mennyországba. Aztán kérte Mária Magdolnát, hogy segítse Michelt, meséljen neki a felesége szerelméről, hogy az övé is örökké tartson. Azzal a reménnyel fejezte be az imát, hogy Isten leleplezi és megbünteti férje gyilkosát. Amikor felállt, a ruhája csupa kosz volt, Anni észrevette, és intett Utának. – Fuss el a várba, és hozz egy tiszta ruhát! Úrnőnknek át kell öltöznie. A cseléd bólintott és elsietett. Először bántotta, hogy nem vitték magukkal Fuchsheim várába, de mostanra elfelejtette sértettségét, és minden erejével segíteni akart úrnőjének és a lányainak. Azt akarta, hogy elégedettek legyenek vele, különösen Trudi. A kisasszonynak szüksége van valakire, akinek kiöntheti a szívét, és aki megvigasztalja. Ezenkívül nagyon kíváncsi volt rá, találkozott-e úrnője Georg von Gressingennel. Uta úgy képzelte, hogy a lovag hősiesen megbosszulja Michel úr meggyilkolását, és diadalmasan elnyeri Trudi kezét. Trudit nem érdekelte sem Uta, sem más. Elmerült a gyászban és a bosszúvágyban. Néha elhatalmasodott rajta a csalódottság is, hogy Gressingen nem jött el Fuchsheim várába, és nem kérte meg a kezét. A szerelme megvigasztalná, a kardja pedig segítené az édesanyját. Igaz, hogy nem pótolhatná az apját, de sok, a szomszédok okozta gondtól megkímélhetné az anyját. Trudi azon töprengett, mi lehet a szerelmével, Vajon gondol még rá egyáltalán? Talán eljön megvigasztalni, ha megtudja, milyen szerencsétlenség érte őket. Aztán ráébredt, hogy a férfi sem csökkenthetné a fájdalmát. Ez a halotti tor nem olyan ünnepség volt, aminek során az élők igyekeznek elfelejteni a halál közelségét, hanem a temetés folytatása. Marie nem hívta meg a szomszédokat, nem akart senkit látni, még a háznép és a Kibitzsteinhez tartozó falvak lakóinak jelenléte is a terhére volt, ezért megkérte Annit, hogy gondoskodjon a vendégekről. – Most egyedül kell lennem – tette még hozzá Marie fájdalmas mosollyal. Anni fogadkozott, hogy mindent Marie elképzelése szerint fog csinálni, és elrohant, hogy teljesítse a háziasszony kötelességeit. Hiltrud és Alika egymásra nézett, majd követték Marie-t. Ahogy várták, a várúrnőt a szobájában találták. Koszos ruháját az ágyra ledobva zokogott.

Hiltrud odalépett hozzá, és megrázta. – Tiszteljük a gyászodat, de most nem mutathatsz gyengeséget, erősnek és rendíthetetlennek kell látszanod. Marie szomorúan ránézett. – Michel volt a mindenem. Miért ilyen kegyetlen velünk a sors? – Ezt csak Isten tudhatja. Azt akarod, hogy amit közösen felépítettetek, összeomoljon? Tartozol Michelnek azzal, hogy megtartod Kibitzsteint és szembeszállsz az ellenségeitekkel. Nem feledkezhetsz meg a gondokról, amit a würzburgi érsek okozhat, és a hilgertshauseni apátnőről sem. Újra ide fogja küldeni a várnagyát, hogy ártson neked. Vagy azt hiszed, hogy az a nőszemély és a többi szomszédod ezek után nyugton marad? A legtöbben védtelen özvegynek fognak tartani, akit bátran kirabolhatnak. Mutasd meg, hogy méltó felesége vagy Michelnek. Azt akarod, hogy elvegyék mindeneteket, a fiadnak be kelljen állnia valamelyik főúr szolgálatába, és a lányaid majd örüljenek, ha a würzburgi érsek vagy Ansbach egyik vazallusa hajlandó elvenni? Marie egy pillanatra úgy érezte, hogy visszarepült az időben harminc esztendőt. Amikor kitaszítottként vándoroltak, barátnője sokszor korholta hasonló hangnemben. Hiltrud minden ellenvetése ellenére mindig a saját útját járta, és ez szerencsét is hozott nekik egészen Michel halálának napjáig. Ha elbújik a világ elől, úgy járhat, mint Rheinsobernben. Ott kapta a hírt, hogy férje elesett a csatában. Miután magába roskadt, elvesztette a birtok feletti uralmát, bezárták egy toronyszobába, ahol majdnem meghalt. Ha Hiltrud nem segít neki, sosem látta volna viszont a férjét, és Trudi sem maradt volna életben. Marie felegyenesedett, és elszántan letörölte a könnyeit. – Igazad van. A gyermekeimre kell gondolnom, főleg Falkora. Arra gondoltam, hogy hazahívom, hogy segítsen. – Engedelmeddel, szerintem ez rossz ötlet – szólalt meg Alika. – Az ellenségeitek, akik megölték a férjedet, a fiadat sem fogják kímélni. Lehet, hogy Eichenloh szúrta le Michelt, de valaki parancsot adott neki erre. Ki más, mint a hercegérsek? Megkockáztatnád, hogy meggyilkoltassa a fiadat? Te és a lányaid sem lehettek biztonságban. A kisebbik rossz, ha a lányokat hozzákényszerítik a würzburgi érsek egyik vazallusához. Így egész Kibitzstein az uralma alá kerül. Hiltrud élénken helyeselt. – Falko túl fiatal ahhoz, hogy a kezébe vehesse a gyeplőt. – Egyetlen várúr sem venné komolyan, főként nem ez a rabló érsek. Hagyd őt Heinrich von Hettenheimnél. Ott biztonságban van, és derék lovag válhat belőle, aki képes megvédeni a birtokait. A két asszony azt remélte, hogy meggyőzték a várúrnőt, de Marie tiltakozóan intett. – Szükségem van Falkora. Egyedül nem boldogulok. A tanulmányait itt is folytathatja. Végül is Hertha von Steinsfeld is maga nevelte fel a fiát. – Mama, ezt nem teheted az öcsémmel. – Trudi észrevétlenül bejött a szobába, és most csípőre tett kézzel állt előttük. – Ha most hazahozatod Falkot, ugyanúgy kinevetik majd, mint Hardwint. Mindenki anyámasszony katonájának nevezi, és nem veszik komolyan. Kedves fiatalember, de az anyja annyira uralkodik rajta, hogy az engedélye nélkül az árnyékszékre is alig mer kimenni. – Ne légy közönséges! – korholta Alika. – De ez az igazság. Tudom, hogy anya sohasem bánna úgy Falkoval, mint Hertha asszony a fiával, de az emberek ezt gondolnák, és nem tisztelnék az öcsémet. Jobb, ha Hettenheim úrnál nevelkedik. Ott megtanulhat mindent, amit egy lovagnak tudnia kell. Ha hazahívod, a szomszédok azt fogják gondolni, hogy gyenge vagy és még inkább megpróbálnak kifosztani.

– A csibének igaza van. – Hiltrud elismerően pillantott keresztlányára, Alika pedig buzgón bólogatott. Marie a kezébe temette az arcát. – Egyedül nem boldogulok. Karel jóravaló ember, de mindig Michel parancsát követte. Nem olyan tehetséges, mint Ingold von Dieboldsheim, aki szinte egyedül vezette Kibitzsteint, amikor mindenki halottnak hitt engem. Neki köszönhetjük, hogy az uradalom ilyen kitűnő állapotban van. Ránézett a barátnőire és Trudira. – Van jobb javaslatotok? – Könnyebb lenne a helyzet, ha Gressingen idejött volna, és megkéri Trudi kezét. Jól ismerik a tartományban, megadhatta volna neked azt a segítséget, amire szükséged van – mondta Alika. Trudi szeme felcsillant, ám Marie ingatta a fejét. Gressingen nem az az ember volt, akit vejének kívánt. Ugyanakkor egyet kellett értenie Alikával. Egy nagyra becsült lovag támogatása sok gondot megoldana. Gressingen azonban messze járt, és semmi sem utalt arra, hogy egyhamar felbukkanna. Más kiutat kellett keresni. – Mit szólnátok ahhoz, ha Michit hívnám ide. Évek óta egyedül irányítja Kessnachot, azt hiszem, elboldogulna Kibitzstein vezetésével is. – Ha a fiamat Karel főlé helyezed, rossz néven fogja venni – vetette ellen Hiltrud. – Nem helyezem Michit fölé. Karelt elküldöm Kessnachba, ott megtanulhat a saját lábára állni. – Ez igaz – helyeselt Trudi megnyugodva. Kedvelte Karelt, de Michiben sokkal jobban bízott. Reimo és Zdenka fia Kessnach várnagyaként nem viselne túlságosan nagy felelősséget. Kibitzstein vezetése sokkal nagyobb feladat. Nemcsak azért, mert jóval több falu tartozik hozzá, hanem azért is, mert a szülei zálogbirtokait is irányítani kell, és az ellenségeik ezekre akarják majd elsőként rátenni a kezüket. – Ezt fogom tenni. Örülök, hogy itt vagytok, annyit segítettetek – felelte Marie rövid töprengés után. Hálásan nézett a lányára és két barátnőjére. Igazuk van. Nem temetkezhet el a gyászában. Meg kell védenie Michel hagyatékát. Merev arckifejezése szomorkássá változott. Elhatározta, gondoskodik róla, hogy Falko egyszer apja örökébe léphessen, akkor is, ha szembe kell szállnia az egész világgal. A kecsketenyésztő asszony megkönnyebbülten látta barátnőjén a változást. Ez volt az a Marie, akit ismert, aki az ördöggel is szembeszáll, ha kell. A würzburgi érsek és mindenki, akinek Kibitzsteinre fájt a foga, igencsak meg fog lepődni. Saját tapasztalatából tudta ugyanis, mire képes Marie. Habár hívatlanul lépett a szobába, Trudi mégis hirtelen engedélyt kért a távozásra. Alika érezte, hogy több teher nehezedik rá, mint amit elbírt, ezért utánament. Pár perccel később az asszony kivívta Uta haragját, ugyanis rövid úton kitessékelte a cselédet a szobájából, hogy négyszemközt beszélhessen Trudival. A kecsketenyésztő asszony egy ideig még Marie-val maradt, hogy kibeszélhesse magából a bánatát. A várúrnő először felidézte a Michellel töltött boldog éveket, amelyeknek most mindörökre vége. Ezután felsóhajtott, és Hiltrud tanyájának irányába mutatott. – Néha azt hiszem, hogy kettőnk közül te jártál jobban. Nem emelkedtél olyan magasra, mint Michel és én, de boldogan élhetsz. – Hogy boldogabb-e, nehéz eldönteni, de az biztos, hogy kevésbé izgalmas. Ennek ellenére

nem szabad így beszélned. Te gazdag konstanzi kereskedő lányaként születtél, én egy jobbágy sokadik gyermekeként, akit az apja eladott egy bordélynak, és bizonyára elhitette az urával, hogy valamilyen betegségben meghaltam. Ha nem találkozom veled, már rég nem élnék, egy árokban végeztem volna, és senki sem gondoskodott volna még arról sem, hogy tisztességes temetésem legyen. – Hiltrud elsírta magát, és hálásan emelte Marie jobb kezét a homlokához. Marie megcirógatta az arcát, és arra gondolt, hogy keveseknek van ilyen hűséges barátjuk. – Azon töprengek, hogy össze kellene házasítani Trudit és Michit. Azt hiszem, méltó köszönet lenne mindazért, amit te, a férjed és a gyermekeid tettetek értem. Habár a javaslatot nagyon csábítónak találta, Hiltrud hevesen megrázta a fejét. – Ez nem lenne jó, túl nagy köztük a rangbéli különbség. Ezenkívül Falkora is gondolnod kell. Ha Michi lenne a sógora, a szomszéd nemesek legfeljebb rangosabb parasztnak tartanák. Nem, Marie, egy efféle kötelék sem a te családodnak nem volna hasznos, sem az enyémnek. Már eddig is több mint eleget tettél értünk. Gondold csak meg. Marielének lehetővé tetted, hogy férjhez menjen a gazdag schweinfurti kereskedőhöz, Anton Tesslerhez. Karel szemet vetett Mechthildre, ha a lányom kedveli, nincs kifogásom ellene, hogy hozzámenjen. A kisebbik fiaimnak is jó soruk lesz. Dietmar átveszi a tanyát, Giso pap lesz. Felajánlottátok neki, hogy később átveheti a kibitzsteini lelkipásztor tisztét. Istenkém, ennél nagyobb boldogságot nem kívánhatok. Egyetlen élet kevés ahhoz, hogy megháláljam, amit te és Michel a családomért tettetek. Hiltrud átölelte barátnőjét. – Belesajdul a szívem, hogy ennyire megtörtnek látlak. – A gyász ugyanúgy az élet része, mint az öröm, csak az utóbbi édesebb. Sokat segítettél azzal, hogy helyére tetted a dolgokat a fejemben, ahogy régen. Annak idején is szükségem volt rá néha-néha. – Marie szomorkásán mosolygott, aztán a távolba révedt, mintha már az ellenségei seregeit szemlélné. Hiltrud immár biztosra vette, hogy barátnője túljutott élete legnagyobb sorscsapásán, és újult erővel fogja járni a maga útját. X. A következő napok úgy teltek el, mintha a világ megfeledkezett volna Kibitzsteinről. Egyetlen szomszéd sem jelent meg, hogy részvétet nyilvánítson a családnak, igaz, a hilgertshauseni kolostor részéről sem tettek semmilyen provokatív lépést. Marie azonban résen volt. Az apátnő gyakorlatilag hadat üzent nekik, és mindent el fog követni, hogy hasznot húzzon a helyzetből. Fuchsheim, akiért Michel kezeskedett a környékbeli kereskedőknél, szintén nem küldött üzenetet. Bár Marie birtokában voltak a várúr által aláírt záloglevelek, sejtette, hogy ezeket nem lenne könnyű érvényesíteni. Marie-nak rengeteg dolga akadt, de mivel Michellel mindig közösen döntöttek a különböző ügyekben, pontosan tudta, mit tanácsolna, miként cselekedne a férje. A lányai minden tőlük telhetőt megtettek, hogy támogassák. Akik korábban nem ismerték Trudit, Lisát és Hildegardot, el sem tudták képzelni, hogy pár hónappal korábban kis vadócokként rohangáltak keresztülkasul a környéken. A hilgertshauseni támadás óta tartózkodtak a rövidebb kirándulásoktól is. Marie, hogy megakadályozza a lányok elrablását, csak ritkán engedte ki őket a várból. Hiltrudot és Alikát is kizárólag fegyveres kísérettel látogathatták meg. Korábban Trudi tiltakozott volna az efféle korlátozás ellen, most azonban mindig szólt, ha elhagyta Kibitzsteint, sőt ő maga gondoskodott a saját és a húgai biztonságáról. Ideje nagy részét a háznép ellenőrzésével töltötte, levéve ezzel a terhet Anni és édesanyja válláról. Mindeközben mélyen gyászolta apját, és álmodozott Georg úrról, akitől azt remélte, hogy

kimenti őket nehéz helyzetükből. A napok teltek és Gressingen nem jött, a lány elkeseredettsége pedig egyre nőtt. Lisa, aki azelőtt mindig kicsúfolta a Gressingen iránti szerelme miatt, most vigasztalni próbálta. – Bizonyára komoly oka van annak, hogy Georg úr még nem jött el Kibitzsteinbe. Trudi mosolyt erőltetett az arcára, és átölelte Lisát, majd a kérlelő tekintettel bámuló Hildegardot is. – Mihez is kezdenék nélkületek? – mondta, és maga is meglepődött azon, hogy komolyan gondolta a szavait. A húgai megvigasztalták, és amikor arról beszéltek, hogyan segítsenek az édesanyjuknak, csodálatos egyetértés alakult ki köztük. Miközben beszélgettek, Uta szaladt be a szobába. – Trudi kisasszony, lovasok közelednek! – Mit mondasz? Kik azok? – A választ meg sem várva Trudi az ablakhoz rohant, ahonnan beláthatta a Kibitzsteinbe vezető utat. Lisa és Hildegard követte, és mindnyájan nyugtalanul figyelték a tíz lovasból álló csoportot. Bár a csapat gyorsan közeledett, de még így is túl messze voltak ahhoz, hogy felismerjék a címerüket. Trudi ennek ellenére megfordult, és a könnyeit törölgette, mert biztos volt benne, hogy Georg úr nincs köztük. Ahogy közelebb értek, a lányok látták, hogy az élen egy papi személy halad. Az egyház alázatos szolgájához illően fehér öszvéren lovagolt, ám a tartása inkább büszke katonára emlékeztetett. Miközben belovagolt a kapun, láthatóan alaposan szemügyre vette a védműveket. Amint leszállt a nyeregből, Lisa rögtön felismerte. – Ez a prelátus, akivel Fuchsheim várában találkoztunk! Hildegard föl-alá szaladgált. – Ő volt az, aki Otto von Henneberget mindenáron fel akarta mentetni a gyilkosság gyanúja alól. Trudi elhúzta a száját. Ő is felismerte Cyprian Pratzendorfert, és sejtette, hogy a látogatása semmi jót nem jelent. Miközben Karel kiment, hogy üdvözölje a prelátust, Trudi a húgaihoz fordult. – Hallgassuk meg, miért jött ide! – Anya ki fog küldeni bennünket a nagyteremből – vetette ellen Hildegard. – Éppen ezért rejtőzünk el a lépcső alatt. Siessünk! Előbb kell odaérnünk, mint a mama vagy ez a felfuvalkodott csuhás. – Trudi, nyomában a húgaival, lerohant a toronyszoba lépcsőjén. Néhány pillanattal később már a nagyteremben voltak, és látták, hogy még senki sincs ott. Elbújtak a díszes falépcső alatt, amely a saját és édesanyjuk szobájába vezetett. Miközben elhelyezkedtek, Karel bevezette a prelátust. A férfi mérges volt, amiért a várúrnő nem sietett fogadni őt. Helyette Uta jelent meg, és átnyújtott neki egy kupa bort. A cselédlány közben a lépcső felé pillantgatott. Látta besurranni a lányokat, és sejtette, hogy ott rejtőzködnek. – Remélem, nem árul el bennünket ez a locsi-fecsi lány – suttogta Lisa. Trudi halkan morgolódott. – Ha eljár a szája, vagy bármilyen módon leleplez minket, este ellátom a baját. Uta mintha meghallotta volna a fenyegetést, mert gyorsan meghajolt és kiment. Ekkor kimért léptekkel belépett Marie. Egyszerű, sötét ruhát viselt, dísztelen főkötővel. Az arca olyan sápadt volt, akár a frissen meszelt fal. A prelátus bizonyára nem vette észre eltökélt tekintetét, mert gőgösen nézett rá, és megvárta, amíg az asszony térdet hajt, majd kezet csókol.

– Őexcellenciája, a hercegérsek küldött – szólalt meg, meg sem várva az üdvözlő szavakat, amelyekkel a vendégeket fogadni szokás. Marie látszólag közönyösen nézett rá. – Mit kíván tőlem a nagyúr? – Gottfried Schenk zu Limpurg úr együttérzését fejezi ki a veszteséged miatt, és felajánlja neked a védelmét. – Kibitzstein az uralkodó hűbérbirtoka, így a király védelme alatt áll – felelte Marie sokkal magabiztosabban, mint ahogy a lelke mélyén érezte magát. – Zsigmond császár talán védelmet biztosíthatott a férjednek és neked, ám Frigyes úr valószínűleg önmagát sem képes megvédeni. – Pratzendorfer hangján érződött, hogy mélyen megveti a néhány éve német királlyá választott Habsburg Frigyest. Trudi összeszorította az ajkát. Legszívesebben a fejéhez vágta volna ennek a gőgös papnak, hogy nem illik ilyen tiszteletlenül beszélni a birodalom uráról. Remélte, hogy édesanyja megadja a megfelelő választ. Marie természetesen tudta, hogy az új király hatalma messze nem annyira erős, mint Zsigmond császáré vagy annak vejéé, II. Alberté volt. Óvatosnak kellett tehát lennie, nehogy túlságosan felbőszítse a würzburgi érsek emberét. – Köszönöm a nagytiszteletű hercegérsek úrnak a felkínált védelmet. Kibitzstein azonban birodalmi hűbér, és őfelsége hozzájárulása nélkül nem helyezhető más uralma alá. – Kibitzstein nem annyira jelentős uradalom, hogy Würzburg uralmának elismerése bármilyen következménnyel járna. A saját és a családod érdekében tanácsos volna elnyerni a hercegérsek jóindulatát. – Pratzendorfer egyáltalán nem próbált diplomatikusan fogalmazni, hanem az asszony értésére adta, az érseknek elegendő hatalma van ahhoz, hogy térdre kényszerítse az ellenszegülő várurakat. Egy kevésbé erélyes asszonyt megfélemlíthetett volna a viselkedésével, Marie-t azonban még inkább feltüzelte. – Ezt fenyegetésnek vagy egyenesen nyílt hadüzenetnek szánta? Trudi legszívesebben megtapsolta volna az édesanyját, mert erre a válaszra Pratzendorfer nagyokat nyelt. – Az érsekség követelései jogosak, amelyek nemcsak Kibitzsteinre, hanem elsősorban azokra az uradalmakra vonatkoznak, amelyeket a férjed és te vásároltál, illetve zálogként szereztél meg. Az érseki bíróság fog dönteni az ügyekben, ezért a javadra válna, ha a tartományúr védelme alá helyeznéd magad. A dolgok jelenlegi állása szerint az ellenlábasaid derék würzburgi alattvalók. Ha makacskodsz, elveszítesz mindent, ezt a várat is, a hozzá tartozó majorsággal együtt. Ha nem szegülsz ellen, nagy uradalmat hagyhatsz örökül a fiadnak, és a lányaidat hozzáadhatod a hercegérsek szolgálatában álló nemes lovagokhoz. Most kibújt a szög a zsákból, futott át Trudi agyán, és hirtelen elbátortalanodott. Az édesanyja viszont egyenesen a prelátus szemébe nézett. – Megfeledkezett valamiről. Jogomban áll a birodalmi bírósághoz fordulni, és ha a birtokaimhoz nyúlnak, pontosan ezt fogom tenni. Pratzendorfer arc kifejezése még gunyorosabbá vált. – Tedd azt, de ne gondold, hogy a király egyetlen lovagot is küld a segítségedre. Valószínűleg még válaszra sem fognak méltatni. Kizárólag Gottfried Schenk zu Limpurg kész ezekben a nehéz időkben segítő kezet nyújtani neked. Marie egy pillanatra megingott. Szinte biztos, hogy hadakoznia kell a hilgertshauseni kolostorral, ezért igazán nem hiányzott neki még egy ellenség. Őt nem annyira érdekelte a

szabad hűbéri rang, de lehet, hogy Falko másként gondolja majdan a dolgot. Jelentős különbség van ugyanis egy birodalmi lovag és valamely herceg vazallusa között. Mégis úgy döntött, hogy megpróbál tárgyalni. – Szeretném tudni, milyen elképzelései vannak a nagyméltóságú hercegérseknek Kibitzsteinnel kapcsolatban. Ha elfogadom az ajánlatát, biztosnak kell lennem abban, hogy a tulajdonom érintetlen marad, sőt a jövőben gyarapszik. A dettelbachi várnagyi jog, valamint az eddig zálogként birtokolt területek saját tulajdonba adása a legkevesebb, amit a fiamnak követelhetek. Ettől a szemtelenségtől a prelátusnak egy pillanatra elállt a szava. A hercegérsek terve szerint, egy kisebb részt leszámítva, amit Zsigmond császár az érsekségnek ígért, Kibitzsteint felosztaná a vazallusai között. – Ez nem hinném, hogy lehetséges – mondta végül, közben arra gondolt, meg kell leckéztetni ezt a nőszemélyt, hogy alázatot tanuljon. – Akkor megvárom a nagyméltóságú hercegérsek következő javaslatát, és ezután meghozom a döntésemet. Itt éjszakázik nálunk, vagy még ma továbbutazik? – hangzott Marie rideg meghívása. A prelátus bosszankodott. – Még ma Dieboldsheim várába megyek, hogy beszéljek Ingobert úrral. Legyen meg Isten akarata, leányom. – Pratzendorfer sarkon fordult, és azzal a gondolattal távozott, hogy a hercegérseknek nagyon nehéz dolga lesz ezzel az asszonnyal. Ugyanakkor már tervet kovácsolt a siker elérésére. Marie gondolataiba merülve álldogált, pedig az illendőség azt kívánta volna, hogy lekísérje a vendéget az udvarra és elköszönjön tőle. Inkább maradt, mert alig tudott uralkodni magán, és attól félt, hogy valami meggondolatlanságot mond. Michel halála után nem lett volna ellenére, hogy egy nagy hatalmú főúrhoz csatlakozzon. Minthogy Ansbach területei eléggé távol terültek el, ráadásul würzburgi birtokok vágták el Kibitzsteintől, szívesen kiegyezett volna az érsekkel. A prelátus szavaiból azonban nyilvánvaló volt számára, hogy ha elfogadja a főpap uralmát, búcsút mondhat a vagyona nagy részének. Ezt semmiképpen sem hagyhatta. Michel is szembeszállna velük. A várúrnő elhatározta, hogy mindent elkövet férje hagyatékának megőrzéséért. XI. A három lány csak akkor merészkedett elő a lépcső alól, amikor édesanyjuk elhagyta a termet. Hildegard meghúzta Trudi ruháját. – A hercegérsek elveszi mindenünket? – kérdezte halkan. Trudi hevesen nemet intett. – Addig nem, amíg van királya a birodalomnak. – De hiszen hallottad, hogy Frigyes úr nem tud nekünk segíteni – vetette ellen Lisa. – Ezt állítja ez a szörnyű ember, de majd meglátjuk, hogy igaza van-e. Gyertek velem! Beszélnem kell veletek, de senki sem tudhatja meg, mit mondtam, még a mama sem. Hildegard az arcára szorította a kezét. – De hát a mama előtt nem lehetnek titkaink. – Néha nem tehetünk mást – felelte Trudi megcirógatva a kishúgát. Lisának is lett volna ellenvetése, ám a nővére csendre intette. A cselédre mutatott, aki épp ekkor lépett be, hogy elvigye a boroskupát, amiből a prelátus ivott. Az asszony megfogta a majdnem tele kupát és kiitta. Észrevette a kisasszonyokat, és először összerezzent, de aztán kacsintott egyet. – Különben ki kellett volna öntenem, és kár lett volna érte.

Trudi nyugalmat erőltetett magára. – A lényeg, hogy ízlett. – Finom volt, kisasszonyka. Nagyon is. – A cseléd kuncogva elsietett. Trudi azon törte a fejét, vajon miért követik el az emberek ugyanazokat a hibákat mindig, ráadásul ilyen röviddel uruk halála után. Fontosabb dolga is volt azonban egy torkos cselédnél, ezért húgai kíséretében ő is elhagyta a termet. Ahogy Bonának Fuchsheim várában, úgy nekik is volt egy saját toronyszobájuk Kibitzsteinben, ahol zavartalanul beszélgethettek. Éppen, amikor be akartak menni, megjelent Uta. – Őrködjek, hogy ne lepje meg senki a kisasszonyokat? – kérdezte abban reménykedve, hogy hallgatózhat egy kicsit. Trudi túl jól ismerte ahhoz, hogy elfogadja az ajánlatát. – Azt hiszem, Anni keresett az imént – felelte kedves mosollyal. Uta elszontyolodott. – Tényleg? – Én is hallottam – erősítette meg Lisa, míg Hildegard kerülte a cseléd tekintetét. Számára minden hazugság bűn volt, akkor is, ha ártalmatlanul tettek lóvá egy cselédet, akinek Anni biztosan talál valami munkát. Uta is pontosan ettől tartott, de nem hagyhatta figyelmen kívül ifjú úrnője utasítását, ezért sértődötten távozott. Trudi becsukta és bereteszelte az ajtót, aztán a húgaihoz fordult. – Találjuk ki, mit tehetünk, hogy ez a würzburgi szörny fel ne faljon bennünket. A mama nem állíthatja meg egyedül. – Mama sok mindenre képes – ellenkezett Hildegard. – Ez igaz, de nemcsak az érsekkel kell megküzdenie, hanem a vazallusaival és az irigyeinkkel is. Talán azt hiszitek, hogy Ingobert von Dieboldsheim nem fogja megragadni az alkalmat, hogy egy garas kifizetése nélkül visszaszerezze a zálogba tett faluját? Rossz ember, aki fiatal lányok szoknyája alá akar nyúlni. – Trudinak eszébe jutott legutóbbi látogatásuk, és letörölte a könnyeit. Akkor még az édesapja élt és ereje teljében volt. – Dieboldsheim-hez hasonlóan sokan ki akarják majd használni a helyzetünket, és segítség nélkül mama elveszti a küzdelmet. – A császár segít nekünk – vágta rá Hildegard. – Bizonyára a királyra gondoltál, de ahhoz Frigyes urunknak tudnia kell, mi folyik itt valójában. A hercegérsek nagyhatalmú ember, és sok segítője van, akik bármikor elmehetnek Grazba, hogy elferdítsék a tényeket. Lehet, hogy a király közelében is akadnak kémei, akik elfogják anyánk levelét. Hallhattátok, a csuhás azt mondta, a mama soha sem fog választ kapni. Ezzel gúnyolódott. – Vigyázz a szádra! Anya nem szereti, ha így beszélsz! – Hildegard kicsit elszégyellte magát, mert nem illett dorgálni a nővérét. Trudi nem haragudott rá, felemelte a kezét, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Valakinek el kell utaznia Frigyes királyhoz és elmondani, mekkora veszély fenyeget bennünket. Másként nem segíthet rajtunk. – Anya elküldhetné Karelt vagy még inkább Michit – javasolta Lisa. – Michire itt van szükség, Karel pedig Kessnachot fogja irányítani. Ők nem mehetnek. Egy egyszerű szolgát, mint Gereon, még annyira sem fogadna a király, mint Karelt vagy Michit. Hármunk közül kell odamennie valakinek. A kibitzsteini várkisasszony kérhet kihallgatást a királytól. – Trudi viselkedése nem hagyott kétséget afelől, hogy ő akar Grazba utazni.

– Ez lehetetlen! – csúszott ki Hildegard száján. Lisa dühösen felcsattant. – Ismerd el, hogy csak azért akarod elhagyni Kibitzsteint, hogy megkeresd Gressingent! Néhány pillanatra úgy tűnt, hogy a testvérek közti viszály újjáéled, Trudi azonban szokatlanul nyugodtan viselkedett. – Georg úr nagy segítség lenne a mamának, de ő sem elég erős az érsek ellen, különben nem vehette volna el tőle a várát. Egyetlen ember segíthet nekünk, Frigyes király. Istenre esküszöm, hogy semmi más nem jár a fejemben, mint hogy elmenjek hozzá, és a támogatását kérjem. Ezenkívül igazságot akarok követelni apánk haláláért. A gyilkosa a Fuchsheimben tett esküvel arcul csapott minket. Nem engedem, hogy büntetlen maradjon. – Eichenloh-ra gondolsz? – kérdezte Lisa kissé habozva, mert ő Otto von Henneberget tartotta bűnösnek. – Mindennek Eichenloh az oka! Ha apánk még élne, az a würzburgi varangy nem merne fenyegetni bennünket. – Hildegard vékony hangocskája tele volt dühvel. – Mit is mondtál a csúnya beszédről? – piszkálódott Trudi, de amikor a húga bocsánatot akart kérni, csak legyintett. – Elmegyek tehát a királyhoz, de segítenetek kell. Minden pénzre szükségem lesz, amink csak van, és ékszerekre, hogy pénzre váltsam a zsidó zálogkereskedőknél. Az Ausztriába utazás biztosan sokba kerül. Lisa felsóhajtott. – Mama sosem fogja megengedi, hogy ilyen messzire utazz. – Ezért nem avathatjuk be a tervünkbe. Azt mondom majd, hogy pár hetet Marielénél szeretnék tölteni Schweinfurtban, hogy elfelejtsem a fájdalmamat. Ezt bizonyára megengedi. Schweinfurt-ban megtalálom a módját, hogy Grazba jussak. Trudi szavai annyira meggyőzően csengtek, hogy a húgainak nem volt több ellenvetésük. XII. Trudi rohant az apja után, ahogyan csak bírt, de nem érte utol. – Apa, várj! – kiáltotta, de a hiába. Pontosan tudta, hogy valami szörnyűség fog történni, és újra kiáltott. Ezúttal az apja meghallotta, mert megállt és megfordult. Ekkor sötét árnyék jelent meg mellette, a napfényben megcsillant a penge, és Michel nyögve összeesett. Mire Trudi odaért, már halott volt. Fájdalommal és dühvel telve megragadta a tőrt,, és neki akart rontani a gyilkosnak, de senkit sem látott a fuchsheimi konyhakertben, csupán a távolból hallott gúnyos nevetést. A lány felijedt, a szíve kalapált, kiverte a veríték. Eltartott egy ideig, amíg tudatosult benne, hogy nem apja halálának színhelyén van, hanem a szobában, amit Hiltrud lánya, Mariele bocsátott a rendelkezésére. Mellette egy szalmazsákon mélyen aludt Uta. Marie szolgálóként küldte a lányával a cselédet, Lamperttel együtt, aki a Tessler-ház szolgáival osztozott a szálláson. Marie nem akarta, hogy Mariele háznépének kelljen kiszolgálni heteken át a lányát. Trudi örült, hogy ismerős arcokat lát maga körül, hiszen nélkülük sokkal nehezebb lenne megvalósítani a tervét. E pillanatban a rémálma foglalkoztatta. Már többször látta álmában édesapja halálát, de még soha nem ennyire elevenen. Szinte érezte a tőrről csöpögő vért a kezén, és a becstelen gyilkos iránti gyűlölet már-már elnyelte, akár egy fekete, feneketlen mocsár. A rémálmok után egyre jobban nyomasztotta saját hibáinak súlya. Az apja még most is élne, ha nem vész össze Dettelbachban és Fuchsheimben is Eichenloh-val, vagy nem vágja meg Otto von Henneberg arcát. – A gyilkosnak engem kellett volna megölnie, akkor a vétkes halt volna meg – suttogta nem először maga elé, aztán zokogva visszahanyatlott a párnájára.

– Már megint sír? Ezzel nem teheti meg nem történtté a dolgot – motyogta Uta félálomban. Ez már sok volt Trudinak. Legszívesebben felkelt volna, hogy elverje a cselédet kemény szavaiért. Szerencsére eszébe jutott, hogy elhatározta, féken tartja az indulatait. Eichenloh-val és Henneberggel nem tette, és drágán megfizettek érte. Kizárólag az ő vétke, hogy Kibitzstein várúr nélkül maradt és az édesanyjának meg kell küzdenie a kapzsi hercegérsekkel, ráadásul a legtöbb szomszédjukkal is. Trudi rémálmaiban az is felsejlett, hogy mire visszatér Grazból, Kibitzsteint egy idegen uralja, az édesanyját és a húgait megölik vagy kolostorba zárják, az öccse pedig kóbor lovagként vándorol az országban. Ebben az esetben Georg von Gressingen sem akar majd hallani róla. Mivel ő maga is vagyontalan, nem vehet el egy nincstelen kisasszonyt. – Jobban van? Hozzak egy korsó sört a konyhából? Attól biztosan elaludna. – Nem várva válaszra Uta felkelt, és kiment a szobából. Trudi is felkelt, levette a hálóruháját, és keresett egy törölközőt, hogy megszárítkozzon. Amikor a szolgáló visszatért, mezítelenül álldogált. Uta ismét korholta. – Miért nem szólt, hogy meg akar mosakodni? Hoztam volna vizet is. – Nem kell. – Trudi megtörölközött, és ismét bele akart bújni a hálóruhába, de az nagyon átnedvesedett. A sarokba dobta a törölközővel együtt, és elvette a sört. Először csupán néhány kortyot akart inni, hogy a szolgáló lássa, nem hiába fáradozott. Amint beleivott, érezte, hogy nagyon szomjas, ezért több mint a felét megitta. A maradékot odanyújtotta Utának. – Ha akarod, megihatod a többit. Reggelre elmegy az íze. A cselédnek nem kellett kétszer mondani, hiszen nem ok nélkül töltötte a korsót színültig. Kevesebb maradt ugyan, mint remélte, de ezzel is elégedett volt. Végeredményben Trudinak köszönhette, hogy eljöhetett ebbe az érdekes városba. Schweinfurt sokban különbözött a kisebb vásárhelyektől, amelyekbe néha elmehetett. Itt mindent megvásárolhatott az ember, amire csak vágyott. Igaz, hogy Utának nem volt pénze, de már a sok csodás holmi látványa is gyönyörűséggel töltötte el. Ráadásul az úrnője olyan jószívű volt, hogy adott neki a sültkolbászból, amit a piacon vettek. Uta jóízűen elkortyolta a sört. Igaz, hogy a bort jobban kedvelte, de azért le kellett volna menni a pincébe, amit ráadásul elővigyázatosságból mindig bezártak. Mariele férje, Anton Tessler nem akarta, hogy a szolgái titokban megdézsmálják a készletet. A sör ellenben szomjoltónak és élelemnek számított egyszerre, ezért mindig állt egy csapra vert hordó a konyhában. – Ha megittad, húzd át az ágyamat, nagyon nedves. – Trudi kérése megszakította Uta mélázását, azonnal letette a korsót. Trudi fázott, ezért beburkolózott Uta takarójába, közben figyelte, amint a szolgáló elrendezi az ágyát. – Keressek egy másik hálóruhát? – kérdezte Uta. – Köszönöm, nem, anélkül alszom. Uta rosszallóan csóválta a fejét. – Ez nagyon helytelen. Mit fognak szólni Mariele asszony cselédei, amikor reggel bejönnek, a kisasszony pedig meztelenül kel ki az ágyból? – Semmit. Nincs hálóruhájuk, télen a ruhájukban alszanak. Azért, mert nemes vagyok... Na jó, te zsörtölődő nőszemély, keress egyet. Trudi megvárta a tiszta hálóruhát, felvette, aztán visszabújt az ágyba. Miközben Uta is lefeküdt, Trudit újra elragadták kínzó gondolatai. Úgy hitte, soha nem lesz képes túltenni magát azon, hogy közvetve ő okozta az édesapja halálát. Ezt nem titkolhatja el a végtelenségig az anyja és a testvérei elől sem. Rettegett a naptól, amelyen kiderül a vétke, mert attól fogva

kitaszítottként bánnak majd vele. Ha a hercegérsek ármánya következtében elvesztik Kibitzsteint, a családja meggyűlöli és kitagadja. Ami ezután várna rá, annál a pokol tüze sem lehet rémesebb. Ha el akarta nyerni a szerettei megbecsülését, egyetlen dolgot tehetett, elmegy Grazba Frigyes királyhoz. Csak ő adhatta meg a védelmet, amire Kibitzsteinnek szüksége volt. Ebbe a gondolatba kapaszkodva merült álomba. Amikor reggel felébredt, már tudta, mit tegyen. XIII. Trudi természetesen nem mondhatta meg Marielének, hogy Ausztriába akar utazni a királyhoz. A barátnője azonnal kocsiba ültetné, és fegyveres kísérettel hazaküldené. Ügyesen kell tehát intéznie a dolgot, hogy ne fogjanak gyanút. Sőt Uta és Lampert, akiket magával akart vinni, szintén csak akkor értesülhetnek a valódi úti célról, ha már elindultak. Először is ki kellett találnia, hogyan fizeti ki az utazást. Az anyjától kapott vásárlásra egy kisebb összeget, a húgai is neki adták az összes pénzüket az ékszereikkel együtt, leszámítva azokat, amiket az édesapjuktól kaptak. Mivel nem különösen értékes darabokról volt szó, Trudi szíve a torkában dobogott, amikor elment a zsidó zálogkereskedő boltjába, amit az egyik sétájukkor fedezett fel. Attól rettegett, hogy a férfi kineveti és elkergeti, anélkül hogy egy garast is adna értük. A kis üzlet a város zsidók lakta részében, egy rosszul megvilágított utcában volt. Issachar ben Schimon zálogkereskedő szert tett némi vagyonra, ám a gazdag keresztényekkel ellentétben nem fitogtatta. Trudi egy apró, sötét helyiségben találta magát, amiben rengeteg lim-lomot halmoztak fel. A kereskedő az asztalánál ült és a pislákoló mécses fényénél értéktelen holmikat válogatott. A férfi nem festett túlságosan bizalomgerjesztőn. Kopott és kellemetlen szagot árasztó kabátot viselt, fejére nemezkalapot dobott. Issachar ben Schimon látszólag teljes figyelmét az előtte heverő tárgyaknak szentelte, de a szeme sarkából végigmérte az érkezőt. Az asszonyszemély elbizonytalanította, és ennek nem örült. A ruhája alapján nemes kisasszonynak tűnt. Ugyanaz az aggodalom látszott rajta, mint a többi asszonyon, akik titokban idejöttek, hogy elzálogosítsanak valamit, ám a tekintetében megbúvó kifejezésen nem tudott kiigazodni. Habár becslése szerint nem lehetett több tizennyolc évesnél, mégis nagyon magabiztos volt. Az efféle vevők általában túl sokat akartak kapni a holmijukért és nem akarták megérteni, hogy neki is élnie kell valamiből. Legalább annyi pénzt vártak a kacatokért, amennyiért valaha vették azokat. Ahelyett, hogy megelégedtek volna azzal, amit kínált, néhányan a magisztrátusra szaladtak, és bepanaszolták. Ilyenkor még a poroszlókkal is meggyűlt a baja. Biztosra vette, hogy nem schweinfurti asszony, mert bár szándékosan keresztülnézett rajtuk, ismerte őket. A ruhájából ítélve a számos frankföldi vár egyikéből jöhetett, de a hozzá hasonló nők ritkán keresték fel az üzletét. Issachar azt kívánta, bárcsak menne el a fiatal lány, mert úgy vélte, sok bajt és kevés bevételt hoz. Amikor Trudi úgy érezte, hogy már eleget várt, erőteljesen megköszörülte a torkát. Az idős férfi fészkelődött kicsit a székén, de nem nézett fel. Az újabb krákogás sem segített. Trudinak azonban esze ágában sem volt feladni, elővette az egyik ékszert és a kereskedő orra alá dugta. – Mennyit adnál ezért? Issachar immár nem hagyhatta figyelmen kívül a lányt. Méregette a karperecet, a kezébe vette, hogy felbecsülje az értékét. Valódi aranyból volt, nem értéktelen fémet vontak be vele. Ennek ellenére becsmérlő mozdulatot tett és csóválta a fejét. – Legfeljebb egy guldent ér.

– Egy guldent? – méltatlankodott Trudi felháborodva. Messze nem volt ugyanis annyira tapasztalatlan, mint azt a kereskedő remélte. Pontosan tudta, hogy az apja öt guldenért vette. Tulajdonképpen az édesanyjának szánta, de Marie úgy vélte, nem illik a korához, és a lányának ajándékozta. Csalódottan visszavette az ékszert és eltette. – Elnézést kérek a zavarásért. Úgy látom, másik üzletbe kell mennem. Issachar ben Schimont kissé megijesztette a vetélytársak emlegetése. Igaz, hogy hittestvérek voltak, és együtt imádkoztak a zsinagógában, de az üzlet terén mindenki külön próbált boldogulni és sikeresebb lenni a többieknél. – Három gulden. – Ez nagy engedmény volt, mert ritkán kínált többet az érték felénél. – Négy gulden – felelte Trudi lerázva magáról a bizonytalanságot. A kereskedő a fejét rázta. – Három guldennél nem adhatok többet, különben ráfizetek. – Három és fél. – Trudi nevetve úgy tett, mintha el akarná tenni a karperecet. Ugyanúgy alkudozott, mint korábban Anni a vásárban. Remélte, hogy a lehető legtöbb pénzt tudja összeszedni. A kereskedő megfogta az ékszert, és gyorsan újra számolt. Úgy vélte, hogy el tudja adni négy és fél guldenért, ezért mogorván rábólintott. – Adok érte három gulden négy schillinget. Ha kevesli, elmehet. De jobb, ha tudja, senki sem fog annyit fizetni, mint én. Trudi megértette, hogy nem kaphat többet. – Rendben. Amikor Issachar ben Schimon leszámolta neki a pénzt, néhány érmét visszautasított. – Nézd meg a széleit! Levágtak belőle. Kevesebbet érnek. A kereskedő csendesen szitkozódott. A lányka nehezebb dió volt, mint gondolta. Mivel nem akarta, hogy a magisztrátushoz fusson, és bepanaszolja, kicserélte az érméket, remélve, hogy a kisasszony végre távozik. De az ehelyett elővett egy másik ékszert, és letette az asztalra. – Mennyi? Issachar ben Schimon sóhajtva nézegette a láncot, aztán mondott egy nevetségesen alacsony árat. Trudi dühösen felnevetett. – Pontosan tudod, hogy ez a lánc nem ér kevesebbet a karperecnél, sőt értékesebb annál. A kereskedő rájött, hogy a kisasszonyka az első darabbal meg akarta tudni, mennyit kaphat az ékszerekért, és ez tiszteletet ébresztett benne. Ugyanakkor nem óhajtott lemondani a hasznáról, ezért olyan alkudozás alakult ki, amelyben egyikük sem engedett. Issachar próbálta rávenni Trudit, hogy az összes ékszert tegye az asztalra, és egyszerre tárgyaljanak róluk. A lány azonban tudta, hogy így kevesebb pénzt kapna, mintha egyenként alkudná ki az árat. Tehát nemet intett. – Csak egy bizonyos összegre van szükségem, ha az megvan, a maradék ékszert megtartom. Issachar ben Schimon látta, hogy ez nem igaz, ezért még jobban küzdött minden garasért. Közben azon töprengett, miért zálogosítja el minden ékszerét a nemes kisasszony? Sokféle válasz létezett. Talán segíteni akart a testvérének vagy a kedvesének, hogy új lovagi felszerelést, esetleg lovat vehessen. De talán csupán pár új ruhára áhítozott. Az utóbbi lehetőséget a kereskedő kizárta, mert akkor elkísérte volna az édesanyja vagy egy idősebb nőrokona. Mindazonáltal ez a lányka jobban alkudozott, mint a legtöbb asszony, aki az

üzletébe jött. Általában megelégedtek azzal, ha a valós érték egy részét megkapták. A kisasszonyka viszont úgy harcolt minden darab áráért, mintha az élete függne az üzlettől. Amikor Trudi az utolsó ékszert is elzálogosította, a kereskedő nem tudta volna megmondani, melyikük járt jobban. Mindenesetre világossá kellett tenni a lány számára, hogy ha vissza akarja vásárolni a holmikat, akkor rá kell fizetnie. Kissé kioktatóan megszólalt. – Ha vissza akarja kapni az ékszereket, ki kell fizetnie zálogként az értékük egynegyedét. Trudi gondolkodás nélkül bólintott. E pillanatban nem érdekelte, mi történik később. Csak az számított, hogy elég pénze van az útra. Természetesen nem költekezhet útközben, de elégedett volt az eredménnyel. Most már csak Marielének kellett elmondania, hogy továbbutazik. XIV. Mariele Tessler fiatal lányként maga is szerelmes volt Michel Adlerbe, de ez a rajongása már rég elmúlt. Férjével és két gyermekével boldogan élt. Bár sok munkája volt a ház körül és a férje üzletében, akinek segített a könyvelésben és helyettesítette, ha üzleti útra ment, a családjával és Kibitzstein lakóival mégis megmaradt a szoros kötelék. Nagyon örült Trudi látogatásának, és mindent elkövetett, hogy segítsen neki túljutni a gyászon. – Bizonyára a templomban voltál, hogy imádkozz atyád lelki üdvéért – üdvözölte vendégét. Trudi magához szorította az erszényt, amibe a zálogkereskedőtől kapott pénzt tette, nehogy elárulja az érmék csengése, és szégyenkezve bólintott. Fájt, hogy hazudnia kell a barátnőjének, de nem tehetett mást. – Ez az egyetlen, amit tehetek apámért. – Szomorúan mosolygott, és igyekezett Mariele szemébe nézni, nehogy hazugnak tűnjön. Hiltrud legidősebb lánya egyre jobban hasonlított az anyjára, aki azt állította, hogy a lánya szebb, mint ő volt ebben az életkorában. Mariele a nem éppen alacsony Trudinál is magasabb volt egy fél fejjel. Erős, de csinos alakján látszott, hogy hamarosan harmadik gyermekét is világra hozza. Megjelenése és mozgása ennek ellenére kecses maradt. A fiatalasszony alaposan szemügyre vette vendégét, úgy találta, hogy aznap hajszoltnak látszik, sőt nagyon lesoványodott. Utóbbin nem csodálkozott, mert tudta, mennyire szerette az édesapját. Még most sem pihent, hanem a templomba jár, hogy imádkozzon Michelért. Pedig fiatal lányként inkább a kelmekereskedők portékáit kellett volna nézegetni, mint elmerülni a gyászban, akármennyire is ragaszkodott az apjához. – Mit szólnál, ha használnád a varrótudományodat? Segíthetnél befejezni a születendő gyermekem ruhácskáit. – Ezzel a javaslattal szerette volna otthon tartani barátnőjét, hogy többet beszélgethessenek. Trudi hevesen tiltakozott. Ha segít Marielének, sok időt veszít, és valószínűleg nem tud útra kelni. Közeledett a nyár vége, sietnie kellett, ha nem akart a tél közepén utazni. Ezenkívül az édesanyja karácsonyra hazavárná, akkor már nem lenne alkalma elindulni. Trudi nem is mert belegondolni, milyen csalódottak lennének a húgai, hiszen az összes pénzüket és ékszerüket feláldozták a cél érdekében. Kétségbeesetten kereste a megfelelő kifogást, és amikor megtalálta, alig bírta megállni, hogy el ne nevesse magát örömében. – Szívesen maradnék, Mariele, hogy segítsek. Bár el kell ismernem, hogy hármunk közül Hildegard bánik legjobban a tűvel és cérnával. Mama mindig azt mondja, hogy nekem nincs elég türelmem a varráshoz. Tudod, atyám az anyaszentegyház vigasza nélkül halt meg, ezért megegyeztünk édesanyámmal, hogy zarándokútra megyek, így a szent helyeken imádkozhatok érte. A zarándokhelyen elmondott fohász sokkal többet ér, szeretnék tehát pár nap múlva elindulni. – Zarándokút atyád lelki üdvéért, milyen szép gondolat. Legszívesebben veled tartanék!

Trudi megrémült ettől a megjegyzéstől. Ha barátnője csatlakozik hozzá, valóban zarándokútra kell mennie, ahelyett hogy Frigyes királyhoz utazna Ausztriába. Szerencsére Mariele sóhajtva megsimogatta gömbölyödő hasát. – Az állapotom miatt sajnos nem mehetek. Nem akarok útközben vagy egy megszentelt bazilikában szülni. Mondd csak, hogyan akarsz elindulni, hiszen nincs kíséreted? – Magammal viszem Utát és Lampertet. – Egy cseléd és egy szolga nem megfelelő védelem egy nemes kisasszonynak. Édesanyád itt hagyhatta volna a két katonát, akik idekísértek. Nem ettek volna ki bennünket a vagyonunkból. Igaz, rablóktól nemigen kell tartanod, úgyis csatlakozol egy nagyobb zarándokcsoporthoz. Ugyanakkor egy fiatal hölgy férfikíséret nélkül mindig veszélyben van. Mariele érvei ésszerűen hangzottak, így Trudi pár pillanatig nem tudta, mit feleljen rá. Mivel az édesanyja természetesen semmit sem tudott az állítólagos zarándokútról, a katonák visszatértek Kibitzsteinbe. Szerencsére a háziasszony nem firtatta tovább ezt a kérdést, hanem folytatta a gondolatmenetét. – Beszélek a férjemmel, hogy adjon melléd pár embert. De karácsonyra vissza kell érned, mert Anton az ünnepek után Frankfurtba utazik, és minden fegyveresére szüksége lesz. – Olyan sokáig nem leszek úton. Elmegyek a schwarzachi kolostorba, aztán Bambergbe, Szent Kunigunda sírjához – nyugtatta meg Trudi a barátnőjét, bár a hangja eléggé árulkodóan remegett. Nem szokott hozzá a hazudozáshoz, az utóbbi órában azonban több mesét adott elő, mint máskor fél év alatt. Szerencsére Mariele ebből semmit sem vett észre. – Rendben. Azonnal beszélek a férjemmel. Te addig pihenj le egy kicsit. Nagyon kimerültnek látszol. Mariele nem volt olyan éles szemű, mint az anyja vagy Alika, őket nem tudta volna Trudi becsapni. A fiatalasszony nem ismerte annyira a várkisasszonyt, mert az utóbbi években csak akkor találkoztak, amikor Mariele meglátogatta a családját, vagy Marie jött el hozzá Schweinfurtba a lányaival. Nem kételkedett tehát Trudi szavaiban, hanem elhatározta, hogy támogatja a zarándoklatát, ahogy csak tudja. Hamarjában elnézést kért barátnőjétől. – Megkeresem Antont, mielőtt elmegy. Fel akarja keresni néhány üzlettársát. – Köszönöm. Olyan kedves vagy – mondta Trudi könnyek között, miközben átölelte barátnőjét. Zavarban volt a hazugsága miatt, ezért gyorsan távozott. Mariele mosolyogva nézte, és megállapította, hogy ugyanolyan vadóc, mint volt. Adott néhány utasítást az egyik cselédjének, aztán átment a férje irodájába. Anton Tessler éppen a legutóbbi üzlet nyereségét számolta ki, amikor a felesége belépett. Nem nézett fel, hanem folytatta a számsor összeadását, majd az eredményt gondosan bejegyezte a számlakönyvbe. Ezután arrébb tolta a könyvet, hogy az asszony belenézhessen, és elégedetten bólintott. – Szép bevétel. Nyugodtan megcsináltathatod magadnak a szőrmével díszített főkötőt, ami annyira megtetszett neked, kedvesem. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? Bejöhetett volna az egyik cseléd vagy valamelyik üzletfeled is – kiáltotta Mariele csodálkozva. A férje szeretetteljesen ránézett. – Felismerlek a lépteidről, kedvesem. Ezenkívül egy cseléd vagy üzletfél nem jön be kopogás nélkül. – Anton Tessler felállt, odalépett a feleségéhez, és gyengéden arcon csókolta. Közben finoman megsimogatta a hasát.

A gondolat, hogy harmadszor is apa lesz, sokkal nagyobb boldogsággal töltötte el, mint bármely jól sikerült üzletkötése. Amikor megkérte Mariele kezét, már özvegy volt. Azért választotta őt, mert életerős családból származott, ráadásul Kibitzstein birodalmi lovagjának a keresztlánya is. Az első feleségét, egy schweinfurti patríciuscsalád lányát, a szülei jelölték ki számára. Amikor végre várandós lett, nem tudta élve világra hozni a gyermeket, és belehalt a szülésbe. Egyik barátja, aki híres volt a kiváló méneséről, azzal magyarázta a szerencsétlenséget, hogy a két család túl közeli rokonságban állt egymással. Azt tanácsolta neki, hogy másik városban keressen magának feleséget. Nem sokkal később meglátta Marielét, aki Kibitzstein úrnőjét kísérte el Schweinfurtba. Rögtön lenyűgözte a lány viruló bája. Azóta az asszony már sokkal többet jelentett számára, mint hogy egészséges gyermekeinek az anyja. Újra megcsókolta a feleségét, és hátulról átkarolta, úgy, hogy az asszony háta a mellkasához simuljon. Karjával már át sem érte Mariele hasát. – Te vagy az én nagy boldogságom. – Akkor is, ha kopogás nélkül berontok mindenhová – tréfálkozott az asszonyka. – Talán éppen ezért. Most halljam, miért jöttél. Látom az orrodon, hogy valami nyomja a szívedet. – Trudiról van szó. Megfogadta, hogy zarándoklatra megy, imádkozni az apja lelki üdvéért. Nem hagyhatom, hogy csupán egy cseléddel és egy szolgával keljen útra. – Üzenhetnénk futárral Kibitzsteinbe, hogy Marie asszony küldjön néhány fegyverest – javasolta Anton. Mariele megcirógatta a férje kezét. – Erre én is gondoltam, de már alaposan benne vagyunk az évben, és túl sokára érne ide a futár a katonákkal. Ráadásul Marie asszonynak minden emberére szüksége van, mert lehetséges, hogy fegyveres viszály tör ki köztük és a hilgertshauseni kolostor között. – Segíteni szeretnél Trudinak, hogy még karácsony előtt beválthassa a fogadalmát, és már azt is tudod, hogyan tedd. Mariele odahajolt a férjéhez. – Arra gondoltam, hogy elkísérhetné két fegyveresed. Karácsonyra biztosan visszaérnek. Anton Tessler morgolódott egy kicsit, aztán felnevetett. – Jól van, kincsem. Legyen így, de a barátnőd nem késhet, mert az embereimnek itt kell lenniük egy hónap múlva. – Visszaérnek – fogadkozott Mariele, és arra gondolt, hogy neki van a legjobb férje a világon. XV. Trudi soha életében nem szégyellte még ennyire magát, de kénytelen volt becsapni két kedves barátját. Kerülte Anton Tessler tekintetét, mert attól rettegett, hogy a férfi az utolsó pillanatban átlát a szitán. Amikor átölelte Marielét, úgy zokogott, mintha nem rövid időre búcsúznának, hanem örökre. – Ugyan már, kedveském! Egészen odavagy. Ne aggódj, az imáid biztosan meghallgatásra találnak, és segítik atyádat mennybe vezető útján. – Mariele egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy barátnője zarándokúira indul, és Antont is sikerült megtéveszteni, pedig ő jó emberismerő volt. Tessler megcirógatta az arcát, és kedvesen megkérdezte. – Van nálad elég pénz, hogy bőven adhass alamizsnát? Ha nincs, adok neked, édesanyád majd később visszaadja.

Trudit annyira meghatotta az ajánlat, hogy újra elsírta magát. Tessler ezt úgy értelmezte, hogy nincs nála annyi pénz, amennyit szeretne eladományozni, ezért az erszényéből jó néhány érmet adott neki. – Írásos megállapodásra semmi szükség – mondta a férfi jókedvűen. Trudi remegve átölelte a kereskedőt. – Mindketten olyan jók vagytok hozzám, pedig meg sem érdemlem. – Ennek megítélését bízd ránk. – Mariele kedveskedve megfricskázta az orrát, aztán a patríciusház udvarára mutatott. – A kísérőid várnak. Ne feledd, karácsonyra vissza kell érnetek. – Természetesen, így lesz. – Trudi buzgón bólogatott, ám a hangja még a saját fülének is hamisan csengett. Mariele úgy gondolta, hogy barátnője a lehető legtovább akar zarándokúton lenni, ezért intett a férjének, vésse az emberei fejébe, hogy a megbeszélt időre mindenképpen Schweinfurtba kell érniük. Ha Trudi addig nem tud elegendő szent helyet felkeresni, tavasszal folytathatja az utat. – Isten kísérjen utadon! – Mariele homlokon csókolta Trudit, és gyengéden az ajtó felé tolta. – Nem mintha meg akarnék szabadulni tőled, ellenkezőleg, azt szeretném, ha mihamarabb visszatérnél hozzánk – mondta, miközben kiértek a szabadba. Uta és Lampert mellett két erőteljes és jól felfegyverzett férfi várta Trudit, akik erős páncélt, hozzá drága vassisakot viseltek. Miközben a férfiak türelmesen ültek nem túl tüzes, de kitartó lovaikon, Uta eléggé szerencsétlenül gubbasztott a teherhordó lovon, amelynek oldalaihoz egy-egy nagy ládát rögzítettek. Egyik kezével a nyeregbe, a másikkal a ló farszíjába kapaszkodott, ennek ellenére attól félt, hogy leesik. Visszasírta a kétkerekű kocsit, amivel idejöttek, habár saját szavai szerint a lelkűket is kirázta az úton. Lampert tartotta a lova kantárát, ráadásul a saját hátasát is irányítania kellett. Ugyan ő sem szokott hozzá a lovagláshoz, mégis elhatározta, hogy kézben tartja a két makacs jószágot. Trudié volt az egyetlen tüzes ló, Forgószelet az édesapjától kapta a tizennegyedik születésnapjára. Annak a kancának a leszármazottja, amit Marie egykor Zsigmond császártól kapott. Az önfejű és temperamentumos paripát feltűnő szépsége és gyorsasága tette különlegessé. Trudi szerette Forgószelet, és gyakran saját kezűleg csutakolta, mert a ló gyakran megharapta az istállófiúkat, vagy a lábukra taposott. Az úrnőjével szemben viszont jámbor volt. Most is szoborszerűen állt, amíg Trudit nyeregbe segítették. Trudi általában férfimódra lovagolt, míg a legtöbb nemes kisasszony még kilovagláskor is az illendőbbnek tartott női nyerget használta. Mivel nem akart feltűnést kelteni, női szokás szerint jobb lábát a nyereg fölött átvetve ülte meg a lovát. Kék lovaglóruhájában és hetyke kalapjában úgy festett, mint aki vidám kirándulásra készül. Amikor azonban megfogta a kantárt, látszott rajta a lelkében dúló feszültség. A lova is megérezte ezt, és rögtön neki akart iramodni. – Isten legyen veled és vigyázz magadra! – kiáltott utána Mariele. Trudi üdvözlésképp felemelte a lovaglóostorát. – Szívből köszönök mindent! Isten óvjon titeket! Trudi gyorsan a kapuhoz ért, Lampertnek viszont pálcával kellett ösztökélni Uta lovát. A két fegyveres nem segített, hanem megvárta, amíg a makacs jószágokkal kiérnek a kapun, majd ők is elindultak. Számukra ez ugyanolyan munka volt, mint bármelyik más. Abban reménykedtek, hogy a kisasszony elégedett lesz velük, és ezt néhány kupa borral fogja kifejezni. Mariele nézte a kis utcában eltűnő csoportot, aztán a férjéhez fordult. – Hirtelen különös érzésem támadt. Trudi másként viselkedett, mint egyébként szokott. Szeretném tudni, mit forgat a fejében.

– Szenved Michel úr halála miatt. Ne aggódj, a zarándokúton megtalálja a lelki békéjét – vigasztalta a férje, és gondolatban már a következő üzletével foglalkozott. Mariele azzal nyugtatta magát, hogy bizonyára csupán a várandós asszonyokra gyakran rátörő félelem fogta el, és teljes szívéből sok szerencsét kívánt barátnőjének.

Ötödik rész Az utazás I. A katona láthatóan szívesebben szállt volna szembe egy megvadult bikával, mint hogy kérdőre vonja a kisasszonyt, de a továbbiakban nem akart egyszerűen meghajolni a szeszélyei előtt. Ahelyett, hogy a Schweinfurt környéki zarándokhelyeket keresték volna fel, az ifjú hölgy feltűnő céltudatossággal haladt délkelet felé, és pár nappal ezelőtt átkeltek a Dunán. A férfi nyugtalanul toporogva igyekezett erélyes arcot vágni. – Kisasszony, vissza kell fordulnunk. Az urunk hazavár bennünket karácsony előtt, ha nem érkezünk meg időben, bajba kerülünk, valószínűleg elbocsát minket. Ezt bizonyára kegyed sem akarja. Láthatóan Trudit a kötelezettségeire való hivatkozás sem hatotta meg. Heves mozdulatokkal délkelet felé mutatott, és próbált a lehető legeltökéltebbnek tűnni. – Erre a szent helyre, amiről tegnap a szerzetes beszélt, még el kell mennem. A katona a fejét rázta. – Az lehetetlen, kisasszony! Altöttingig még legalább két nap az út. Kérem, forduljunk vissza! Már eleget imádkozott! – Igaza van – csatlakozott Uta. – Amióta eljöttünk Schweinfurt-ból, több mint egy tucat szent helyen megfordultunk. Annyit imádkozott, hogy az édesapja már biztosan a mennyben van. A cselédnek semmi kedve sem volt messzebbre utazni. Az idő gyorsan telt, és az időjárás egyre barátságtalanabb lett. Schweinfurt messze volt, ezért a visszaút egy részét már biztos hóban és fagyban kell megtenniük. A katona a társára nézett, akinek figyelmeztetnie kellett őt, hogy ne hódoljon be újra a várkisasszonynak. A férfi ismét Trudihoz fordult. – Mindketten úgy véljük, hogy eleget imádkozott, ha úgy érzi, mégsem, elmehet a schweinfurti templomba, vagy tavasszal folytathatja a zarándokutat. Mi visszafordulunk. Ez az utolsó szavunk. Vagy velünk jönnek, vagy... A katona nem fejezte be a fenyegetést, de inkább kész volt itt hagyni a lányt, mint továbbmenni. Ha másnap kora reggel elindulnak, akkor is hajszolniuk kell a lovakat, hogy időben hazaérjenek. Bizonyára bajba kerülnek, ha a kisasszony nélkül térnek vissza, de ha elkésnek, még nagyobb bajban lesznek. Ha nem tudják elkísérni a gazdájukat, a kereskedő valószínűleg elbocsátja őket a tél közepén. A férfi azt remélte, hogy a fenyegetés, miszerint magára hagyják, megváltoztatja Trudi szándékát. A zsarolási kísérlet azonban jól jött Marie lányának. – Elmegyek Altöttingbe, akár velem tartotok, akár nem. A hanghordozása elárulta a katonának, hogy nem fog engedni. A férfi fejcsóválva félrevonta a társát, hogy beszélhessen vele. – Mit tegyünk? A kérdezett a vállát vonogatta. – Nem tudom. A kisasszonyka olyan makacs, akár egy öszvér. Bármit teszünk, rosszul járunk. A végén Tessler egyáltalán nem fog bízni bennünk. A barátja dühösen ökölbe szorította a kezét. – Kíváncsi vagyok, mit forgat a kisasszony a fejében! Először a bambergi katedrálisban akart imádkozni, tehát odamentünk, aztán az eichstáttiben, ebbe is beleegyeztünk. Amikor abban reménykedtünk, hogy végre hazaindulunk, először Regensburgba, aztán Freisingbe kényszerített bennünket, most meg Altöttingbe akar menni. Ott tudomást fog szerezni a

salzburgi dómról, és abban is imádkozni akar majd. A végén Rómában vagy Jeruzsálemben találjuk magunkat. Szerintem a lovára kellene kötöznünk, és úgy hazavinni. – Ez nagyon rossz gondolat – vetette ellen a másik. – Egy nemes kisasszonyt nem lehet csak úgy megkötözve végighurcolni az országon. Talán azt akarod, hogy a legközelebbi várnagy tömlöcbe vessen? – Akkor mit tegyünk? Ha az urunkat nem kísérjük el Frankfurtba, megbízhatatlannak fog tartani minket és elbocsát. Ajánlólevél nélkül nem találunk még egy ilyen jó helyet. Nem maradna más választásunk, mint beállni a zsoldosok közé, akik szinte semmiért viszik vásárra a bőrüket, mert a beígért zsákmányt általában nem kapják meg. – Tessler biztosan nem akarná, hogy cserbenhagyjuk a kisasszonyt. Az útjára felfogadhat néhány fegyverest – felelte a férfi, bár a hangja egyáltalán nem csengett meggyőzően. – Idegenek lépjenek a helyünkbe? Még csak az hiányozna! Képzeld el, ha rablókkal cimboráinak, ami gyakran megesik! Nem, erről szó sem lehet! Minden szentnek maga felé hajlik a keze. A kisasszony vagy velünk tart, vagy magára hagyjuk. – A gazda nagyon dühös lenne, teljes joggal. – Nem a mi hibánk, hanem ezé a csökönyös nőszemélyé! – vitázott a társa. A másik katona az állát dörzsölgetve figyelte Trudit, aki úgy nézelődött, mintha nem venné komolyan a tiltakozásukat. – Tudod mit? Reggel tegyünk úgy, mintha elindulnánk, és a következő falunál várakozzunk. Biztosan megijed, ha itt marad a cselédjével és a szolgájával, ezért utánunk lovagol. – Rendben! De nem várunk tovább egy napnál. A katona odalépett Trudihoz, és a barátjára mutatott. – Úgy döntöttünk a társammal, hogy holnap reggel hazaindulunk. A saját érdekében jó lenne, ha velünk tartana. Trudinak nagyon kellett igyekeznie, hogy ne látsszon rajta, annyira örül a hírnek, mint macska a tejszínes tálnak. – A döntésem végleges. Altöttingbe lovagolok, onnan Salzburgba, hogy imádkozhassak az Úrhoz a katedrálisban. A katona megrándította a vállát és kinyújtotta a kezét. – Akkor nincs más hátra, mint hogy elkérjem a járandóságunkat, amivel hazajutunk, és Isten áldását kérjem kegyedre. A pénz kérése rosszul jött Trudinak, mert bőkezűen adakozott a templomokban, ezért máris többet költött, mint amire számított. Ennek ellenére eszében sem volt feladni a tervét. Trudi szó nélkül kivett az erszényéből néhány érmét. Mostanra pontosan tudta, mennyi pénzre lesz szükségük a katonáknak a szállásra és az élelemre. Adott egy kevés ráadást, majd odanyújtotta a férfinak. – Tessék, ez bizonyára elég. A katona elvette és elégedetlen arccal eltette, de nem mert panaszkodni. Ehelyett újabb követeléssel állt élő. – Szükségünk lenne egy levélre, amiben kegyed leírja, hogy felmentett bennünket a kötelességünk alól. A katonának az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy ily módon kikerülhetnek abból a kutyaszorítóból, amibe a kisasszony miatt jutottak. Trudi mégiscsak a Tessler ház vendége, és nem venné ki jól magát, ha egyedül hagynák, anélkül hogy a hollétéről hírt vinnének. Trudi bólintott, és intett Utának. – Kérdezd meg a gazdát, van-e papírja, tintája és tolla. Ha nincs, menj el a paphoz, és kérj

tőle. – Valóban egyedül akar továbbutazni? – kérdezte Uta rémülten. Sem ő, sem más a családjából nem utazott még ilyen messzire, ezért minden porcikájával visszakívánkozott Kibitzsteinbe. Még az apja tanyáján is szívesebben lett volna, mint ezen az idegen tájon. Itt egészen más emberek éltek, akiknek a nyelvét is alig értette. Az étel sem a megszokott, a bor pedig annyira savanyú, hogy otthon ecetnek használnák. Amikor Trudi nem felelt, Lamperthez fordult. – Mondj valamit! A szolga csak a vállát vonogatta. Hozzászokott, hogy teljesítse urai parancsát. Ha Trudi Altöttingbe akar menni, hát elkíséri, akkor is, ha nincs ínyére a dolog. – Gyáva! – förmedt rá Uta, amikor látta, hogy a fiatalember nem áll mellé, majd kirohant az ajtón. – Ne feledkezz meg a papírról és az írószerszámokról. – kiáltotta utána Trudi. Habár Uta jó szolgálónak bizonyult, a siránkozása sokszor idegesítette. A cselédlány már akkor nyafogni kezdett, amikor háromnapnyi járásra eltávolodtak Schweinfurttól, és azóta sem hagyta abba. Minden áldott reggel és este élénken lefestette a következő napokban rájuk váró veszélyeket, az összes katasztrófát felsorolva, amiről életében hallott. Trudi azon töprengett, hogy Utát is hazaküldi Tessler katonáival, de aztán letett erről, mert egyfelől az illem megkívánta, hogy legyen egy cselédje, másrészt nem okos dolog egyetlen szolgával utazni. Ezenkívül nem akarta Utát kitenni annak a veszélynek, hogy a két katona kihasználja a helyzetet. Néhány pillanatra az édesanyjára és a testvéreire gondolt. Sok időt vesztett, ezért sietnie kell, ha segíteni akar a családján. A gondolat, hogy a szeretteit baj érheti a lassúsága miatt, fájdalommal töltötte el a szívét. Legszívesebben lóra pattant volna, és meg sem áll Grazig, de ehhez csodára lett volna szüksége, és az ritkán történik. Utának tényleg el kellett mennie a papiakba az írószerekért. A pap, amikor megtudta, hogy egy magas rangú hölgy kér papírt és tollat egy levél megírásához, személyesen vitte a holmikat a fogadóba, és rögvest felajánlotta írnoki szolgálatait. Trudi rájött, hogy a férfi csupán segédlelkész, aki a magasabb rangra helyezett lelkipásztort helyettesítette, és bizonyára az efféle szolgálatokért kapott pénzből élt. Úgy tűnt, igen kevés jövedelme van, mert annyira sovány volt, mintha nem jutna elég élelemhez. Trudi sajnálta a lelkészt, de saját kezűleg akarta megírni a levelet. Mariele és a férje tisztában volt vele, hogy tud írni, ezért csodálkoztak volna, ha olyan levelet kapnak tőle, amit idegen írt. Ennek ellenére átadott a papnak némi pénzt. – Köszönöm a papírt és az írószerszámokat – mondta, aztán letett egy darab papírt az asztalra, levágta a tollat, és írni kezdett. Közben a pap és a két katona a válla fölött figyelte. – Figyelemre méltóan szép írása van – jegyezte meg az egyház embere némi irigységgel, mert ő nem bánt ennyire biztosan a tollal, és szégyellte, hogy felajánlotta a segítségét. Hogy leplezze a bizonytalanságát, dicsérte Trudi szándékát, hogy atyja lelki üdvéért kíván imádkozni. Tanácsot is adott neki, melyik környékbeli templomban a leghatásosabb a fohász. Trudi érdeklődéssel hallgatta a papot, de úgy döntött, hogy másként folytatja útját, mint eddig. Arra már nem volt elegendő pénze, hogy minden jelentős kegyhelyet felkeressen, a lehető leghamarabb el kellett jutnia Frigyes királyhoz. Legszívesebben megkérdezte volna a papot, melyik a legrövidebb út, ám akkor a két katona megismerné a valódi úti célját. Miközben a pap beszélt, Trudi aláírta a levelet, kért egy viaszgyertyát a gazdától, aztán a papírra csepegtetett pár cseppet, végül belenyomta a gyűrűjét. Igaz, hogy nem rendelkezett saját pecséttel, de Mariele ismerte az ékszert, ezért tudni fogja, hogy a levél valóban tőle

érkezett. Megkönnyebbülten átadta az írást a levelet követelő katonának. – Tessék, a levél. Add át Mariele asszonynak üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy köszönök mindent. A férfi rájött, hogy nem tehet többet, eltette az írást, de abban reménykedett, hogy a kisasszony reggelig meggondolja magát, és velük tart. Amennyire megismerte a fiatal lányt, sejtette, hogy órákba vagy akár napokba telhet, mire jobb belátásra tér. Elhatározta, a lehető leglassabban fognak lovagolni, hogy a kisasszony a kísérőivel még utolérhesse őket. Ha nem mennek utánuk, további sorsuk már nem az ő felelőssége. II. Másnap reggel Trudi látta, amint a katonák elindulnak, és ez némi szorongással töltötte el. Csupán a segédlelkész ígérete, miszerint gondoskodik róla, hogy csatlakozhassanak egy kora reggel Altöttingbe induló zarándokcsoporthoz, akadályozta meg abban, hogy maradásra bírja a vitézeket. A zarándokok a templomtéren gyülekeztek. Trudi kénytelen volt sürgetni a morgolódó Utát, hogy időben elkészüljenek, és a zarándokút kezdetét jelentő misén részt vehessenek. A templomban és az oda vezető úton Trudira kíváncsi tekintetek szegeződtek. A legtöbben túl fiatalnak tartották ahhoz, hogy egyedül utazzon, mások a kevés kísérője miatt csodálkoztak. A lány hallotta a személyét illető megjegyzéseket, és rájött, hogy előbb-utóbb fel kell fogadnia két szolgát, akik a testőrei lehetnek. Amikor a mise után csatlakoztak a csoporthoz, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy helyesen döntött. Az emberek ugyanis gyalog indultak Altöttingbe, és saját megítélésük szerint legalább négy napba telik, mire odaérnek. Trudi tehát azon töprengett, hogy kérjen-e a terület elöljárójától két zsoldost segítségül. Felnézett a hatalmas toronnyal védett várra, és azon gondolkodott, hogyan fogadná a kérést a várúr. Előfordulhat, hogy foglyul ejtik és váltságdíjat követelnek érte. Ez esetben nemhogy segítene a családjának, hanem még több bajt okozna. A két nap lemaradást, amennyivel tovább tart az út Altöttinbe, később kell behoznia. Miután összeszedte a bátorságát, Lampert segítségével felült a lovára. A zarándoklat vezetőjének döntése miatt Utának és a szolgának gyalogolniuk kellett. Mindketten búbánatos arccal, szemrehányóan néztek úrnőjükre. Tekintetük elárulta, abban reménykednek, hogy a kisasszony mégis meggondolja magát, és követik a katonákat. Trudi azonban csak kitűzött céljára gondolt, és megsarkantyúzta a lovát. Uta és Lampert nem tehetett mást, mint hogy beálltak a zarándokok sorába. Szerencsétlenségükre hamarosan eleredt az eső. A zarándokok többsége előrelátóan nemezkabátot viselt, Trudit is megvédte viasszal szőtt köpenye és a csuklya, Uta azonban csak egyszerű gyapjúköpenyét teríthette magára, ami hamarosan teleszívta magát vízzel, és átnedvesítette a ruháját is. Miközben a zarándokok áhítatosan énekeltek, Uta úrnője lova mellett lépkedett és csendesen szitkozódott. – Valószínűleg megbetegszem. Ez csakis kegyed hibája! – Remélem, nem leszel beteg, különben ott kell hagyjalak valahol! – Trudinak nagyon elege volt Uta örökös siránkozásából, és azt kérdezte magától, hogyan tehette meg a lányt személyes szolgálójává. Lampert egészen más volt. Ugyanolyan jókedvűen tette a dolgát, mint otthon, hasznos segítőnek bizonyult, aki jól kijön az emberekkel, és mindig megtud valamit, ami előnyös számukra. A férfi most éppen oldalba lökte Utát. – Maradj végre nyugton. A zarándokok máris dühösen néznek rád. Azt akarod, hogy a

nyavalygásod miatt kizárjanak bennünket a csoportból? A lökéstől és a feddéstől Uta összerándult, mert még mindig Trudi fenyegetése csengett a fülében, miszerint végszükség esetén útközben otthagyja valahol. – Istenem, segíts meg nyomorúságos helyzetemben, és add, hogy az úrnőm jobb belátásra térjen! – fohászkodott hangosan. Lampert ismét oldalba vágta. – A kisasszony százszor okosabb nálad. A helyében én visszaküldtelek volna a katonákkal Tessler úrhoz, és a környéken kerestem volna magamnak egy derék, dolgos cselédet. Uta döbbenten meredt rá. – Azt akarod mondani, hogy lusta vagyok? – Nem vagy éppen a szorgalom mintaképe – felelte Lampert közömbösen. – Ezt nem tűröm el tőled! – fakadt ki Uta, és felemelte a kezét, hogy felpofozza a férfit. Lampert azonban kivédte az ütést, elkapta a vállát, és alaposan megrázta a cselédet. – Zavarod ezeket a derék embereket az imádságban. Most lemaradunk egy kicsit, hogy végre világosan elmondjam, mit gondolok. Visszatartotta a lányt, amíg a zarándokok kissé eltávolodtak. Ezután megragadta az arcát úgy, hogy egymás szemébe nézzenek. – Nagyon rossz szolgálója vagy az úrnőnknek. Otthon valahogy összeszeded magad, és szép szavakkal kimagyarázod a hibáidat, de ezen az úton úgy viselkedsz, akár egy sápítozó vénasszony. Ahelyett, hogy illendően szolgálnád az úrnőt, kifogásolod minden lépését. Ráadásul megsérted a fogadókban a cselédeket és a szolgákat. Jusson eszedbe, hogy a landshuteri fogadóból majdnem kitiltottak minket. Istenemre, azt kívántam, bárcsak megengedné a kisasszony, hogy egy mogyorófavesszővel alaposan elnáspángoljalak! Végül Lampert már annyira kiabált, hogy a sor végén haladó zarándokok felháborodottan hátrafordultak. Uta szemrehányóan nézett a fiatalemberre, és igyekezett magát az úrnője és a durva szolga ártatlan áldozatának feltüntetni. Úgy vélte, biztosan talál valakit, akinek kipanaszkodhatja magát. Az egyik asszony valószínűleg szintén sokat fecsegett, mert a zarándokok vezetője a sor végére küldte, ahol senkivel sem tudott beszélgetni. Uta ezt látva kiszabadította magát a mérges Lampert szorításából, és csatlakozott az asszonyhoz. Mély sajnálatára azonban a zarándoknőt megszállta az istenfélelem, és igyekezett bekapcsolódni az imába. Trudi is fohászba merült, ezért ügyet sem vetett a szolgálóra. Uta nehezen haladt az esőben, ami az arcába és nyakába folyt. Egyfolytában perlekedett Istennel és a világgal. Fázott, minden porcikája visszakívánkozott Kibitzstein fűtött szobáiba. Nem így képzelte az úrnője melletti életet, és kérlelte Istent, hogy szabadítsa meg nyomorult helyzetéből. A zarándokok, nem törődve a rossz idővel, folytatták útjukat, de mivel minden keresztnél megálltak imádkozni, sokkal lassabban haladtak, mint Trudi remélte. Minden áhítatosság ellenére az emberek nem feledkeztek meg a test szükségleteiről. Bőségesen ettek a fogadókban, és ittak az ott főzött sörből. Trudi állandóan arra gondolt, milyen zaklatásokat kell kiállnia az édesanyjának az érsek és szövetségesei jóvoltából. Magában szidta a késlekedő zarándokokat, hiszen neki nagyon sietős volt az útja. Rögtön bocsánatot is kért a Szent Szűztől goromba szavaiért. A körülötte lévő emberek a lelki üdvükért imádkoztak, emiatt nem korholhatta őket. A fiatal lány megfogadta, hogy a zarádokút hátralévő részében elűz minden rossz gondolatot, és imádkozik azért, hogy a családját segítse meg Isten. Majd elvette az idős szerzetestől a felé nyújtott kenyeret és barna sört. III.

Marie örült, amikor Pankratius schöbachi apát belépett a nagyterembe, és megáldva őt üdvözölte. Végre egy baráti arc, gondolta, és térdet hajtott a vendég tiszteletére. – Legyen ezerszer is üdvözölve, atyám. Nagyon örülök, hogy látom! – Intett Anninak, hogy szolgálja fel az uzsonnát, amit elkészíttetett, amikor jelentették neki a vendégek érkezését, és természetesen kínáljon bort is hozzá. Az apát mindenből a legjobbat kapta, hiszen ezekben a nehéz időkben kevés szövetségese volt. Pankratius pedig Michel egyik legjobb barátjának számított. Az apát gyakran kért tanácsot és segítséget a férjétől, ezért Marie feltételezte, hogy a látogatása a támogatás jele. Miközben az apát falatozott, a Marie-t ért szörnyű veszteség került szóba. A pap reményét fejezte ki, hogy az égiek megbüntetik a gyilkost. – Akkor Würzburgban kell lecsapnia, mert biztos vagyok benne, hogy az érseki várban terveitek ki ezt a szörnyű bűntettet – felelte Marie keserűen. Pankratius nyugalomra intette. – Ne vétkezz, leányom! Gottfried Schenk zu Limpurg urat ugyanannyira felháborítja e gyáva gyilkosság, mint engem és a férjed többi barátját. – Ebből semmit sem tapasztalok. A hercegérsek azt állítja, hogy védelmet kínál, de cserébe le kellene mondanom Kibitzstein birodalmi szabadságáról és a birtokaim nagy részéről, amelyeket a férjemmel törvényesen szereztünk. – Marie nem csinált titkot belőle, hogy egy szót sem akar hallani a würzburgi érsek védelmében. Pankratius apát rögvest témát is váltott. – Michel lovag bátor ember volt, akit nagyra becsültem, ezért fontosnak tartom, hogy gondolj a halhatatlan lelkére. Eddig csupán a várkáplánnal mondattál érte misét, akinek az imája, egyszerű pap lévén, kevés erővel bír a mennyek országában. A szerzeteseimmel egy csekély adomány fejében szívesen imádkoznánk a férjedért, és nemcsak a Szent Szűz, hanem a kolostorunk védelmébe is ajánlanánk. Marie nem volt vakbuzgó, de feltételezte, hogy néhány fohász megkönnyítené a férje mennybejutását. – Atyám, örülnék, ha imádkoznának a férjemért. Pár guldenen nem fog múlni. – A kolostornak tett adomány bizonyosan javára válik férjed lelki üdvének. Tekintettel a vagyonodra, nem kellene kicsinyeskedned. Hisz ismered a mondást, a csengő arany mennybe repíti a lelket. – Az apát arcára kiült a pénzsóvárság, és olyan mozdulatot tett, mintha máris szeretné megkapni az összeget. Marie megrémült, mert az imént még úgy gondolta, hogy egy barátot lát vendégül. Az apát azonban beállt a követelők sorába, követve Dieboldsheim, Fuchsheim és a hercegérsek példáját. – Bizonyos mértékű adományra természetesen kész vagyok – felelte habozva. Az apát arcvonásai kisimultak. – Helyes, leányom. Te és a férjed az utóbbi időben sok birtokot szereztetek meg zálogként, ahogy azt az Isten által elátkozott zsidók szokták tenni. Ezt nem helyesli az Úr. Rázd le a terhet, amit ezzel magadra vettél, és meglátod, hogy a férjed lelke rögtön megtalálja helyét a mennyben. Marie úgy bámult a schöbachi apátra, mintha a férfi szarvat és patát növesztett volna. Ennyit még az érsek sem követelt tőle, legalábbis hivatalosan nem. Azon töprengett, nem jár-e jobban az ellenségeivel, mint az állítólagos barátaival. – Tudod, leányom – folytatta Pankratius apát, anélkül hogy felfigyelt volna Marie hallgatására –, ha biztosítod az anyagi eszközöket a schöbachi kolostor új templomának felépítéséhez, akkor a te és a férjed nevét alapítóként kőbe vésetem, aztán szent Landelin és szent Gertrúd

szobra mellett felállíttatom. így ők közbenjárhatnak az érdeketekben Szűz Máriánál és Jézus Krisztus Urunknál. – Kik, a szobrok? Marie kérdése egy pillanatra elbizonyította az apátot, de aztán türelmesen megrázta a fejét. – Nem a szobrok, maguk a szentek! Marie elutasító mozdulatot tett. – Egy templom építése meghaladja a lehetőségeimet. Viszályra számíthatok a hilgertshauseni kolostorral, Dieboldsheimmel és Fuchsheimmel. Bizonyára megérti, hogy nem adhatok ki túl sok pénzt másra. Kész vagyok a kolostorban néhány misét mondatni Michelért. Később, ha a helyzet rendeződik, és Kibitzstein újra biztos lábakon áll, beszélhetünk egy nagyobb adományról. – Velejéig megátalkodott vagy, asszony! Azt hiszed, szembeszállhatsz az érsek hatalmával, és megvédheted mindazt, amit a férjeddel összeharácsoltatok? A vagyonodat apránként el fogják venni tőled, a végén ott állsz majd üres kézzel. A férjed, miközben a tisztítótűzben szenved, elátkoz, amiért végtelen ostobaságodban a földi dolgokat többre tartottad, mint a lelki üdvét. Nem menekülhetsz meg a sátán karmai közül! – Egyházi ember létére igencsak rossz dolgokat kíván nekem. A döntésem végleges. Tíz misére való pénzt adományozok a kolostornak, többet nem, és biztos vagyok benne, hogy Michel egyetértene velem. Mindig jó barátjának tekintette atyámat, és segítette, ahogy csak tudta. Atyám ezt úgy köszöni meg, hogy a vagyona felét meg akarja szerezni. Ez igazán keresztényi szándék. Marie igyekezett nem kimutatni teljesen Pankratius apát iránti megvetését. A férje mindig szót emelt a kolostor mellett, mert az apát is polgári származású volt, és hosszú évek alatt szorgalma, ügyessége révén küzdötte fel magát az egyházi hierarchiában. Marie is csodálta az apátot, és úgy hitte, hogy a hasonló származás összekovácsolja őket a nemesi szomszédság közepette, mert azok csak fintorogtak Michel és az ő jelenléte miatt. Most rá kellett jönnie, hogy Pankratius von Schöbach, aki egyszerű polgári nevét elhagyta, és kolostoráról nevezte el magát, semmivel sem különb a legtöbb környékbeli várúrnál. Mindegyik ki akarta használni a helyzetét és kiszakítani a birtokából egy darabkát. Az egyetlen ember, aki megértést mutatott iránta, Hertha von Steinsfeld volt, aki a saját bőrén tapasztalta meg, hogyan bánnak egy özveggyel. Marie szinte meg sem hallotta az apát további szavait, ám a durva hanghordozásra felfigyelt. – Ne hidd, hogy segítséget kaphatsz tőlem, ha nem teljesíted a kívánságom! Pankratius von Schöbach az új kolostori templommal önmagának akart emléket állítani, és nagyon dühítette, hogy Marie nemet mondott az anyagi támogatásra. Az egykori szajha iránt táplált, eddig titkolt ellenszenve nyílt gyűlöletbe csapott át. – A férjed el fog átkozni és megtagad téged, ha nem hozod meg a lelki üdvéért ezt az áldozatot! Marie-t nem rémítette meg sem ez a fenyegetés, sem a többi. Oldalra lépett, és az egyik ablakon lenézett az udvarra. Hiltrud legidősebb fia, Michi éppen most erősíttette meg a kaputornyot. A hívására azonnal elhagyta Kessnachot, és Kibitzsteinbe érve pontosan olyan segítséget nyújtott a várúrnőnek, amilyenre szüksége volt és amilyent remélt. A fiatalember bátorságában és saját tapasztalatában is sokkal jobban bízott, mint az apát és a szerzetesei imájában. Legszívesebben egy garast sem adott volna a kolostornak, de nem akart teljesen lemondani arról, hogy Michelt segítsék az égiek. – Hallgatsz? Mérhetetlen önfejűségeddel már azt is elfelejtetted, mivel tartozol magas egyházi méltóságomnak? – Az apát elvörösödött dühében. Azzal a várakozással jött, hogy

szellemi fölényével Marie-t az uralma alá hajtja, és bármire ráveheti, ami neki és a kolostorának hasznos. Az asszonytól az érsek és a vazallusai előbb-utóbb elveszik a birtokai nagy részét vagy éppen mindenét, ezért jobb lenne, ha a vagyona az ő kezébe kerülne, és Isten dicsőségére fordítaná. Ez a fehérnép azonban meggyőzheteden és keményebb a márványnál. – Ne vitázzunk arról, hogy önfejű vagyok-e. Szent kötelességem, hogy teljesítsem férjem végakaratát, és a birtokainkat érintetlenül átadjam a fiunknak. – Marie visszanyerte a nyugalmát, így hűvösen válaszolhatott az apátnak. – Semmit sem fogsz átadni a fiadnak! Talán a várat és a majorságot igen, de többet nem! – dühöngött a pap. Marie megvonta a vállát. – Ha így lesz, akkor ez Isten akarata. Harcolni fogok a sorssal, amíg csak tudok. – Ez esetben nincs több mondandóm. Az áldást meg kell tagadnom tőled. A te és a férjed lelki üdve érdekében remélem, hogy jobb belátásra térsz, és azt teszed, amit a hit megkíván. Az út, amire rálépsz, elkerülhetetlenül a pokolba vezet, ahol úgy fogsz szenvedni, ahogy még egyetlen fehérnép sem. Más nőknél az apát fenyegetése talán hatott volna, Marie azonban nagyon is jól emlékezett arra, hogy az egyházi bíróság harmincöt esztendővel korábban pálcát tört felette, nyomorúságos és szégyenletes életre kárhoztatva. Sokkal rosszabb a pokol sem lehet annál, amit öt év alatt átélt. Élete folyamán elég szerzetest és papot ismert meg ahhoz, hogy tudja, sokan engednek szabad folyást a vágyaiknak, ösztöneiknek. Pankratius von Schöbach a pénzsóvárság áldozata lett. Miközben az apát szitkozódva és fenyegető szavakat harsogva távozott, az asszony azon töprengett, vajon van-e egy szemernyi igazság is abban, amit mondott. Talán Michellel túl messzire mentek a vagyongyűjtésben? Rögtön nemmel válaszolt erre a kérdésre. A würzburgi hercegérsek és a schöbachi apát gátlástalanul szerzett pénzt és birtokot, ráadásul mindezt az Evangélium mögé rejtve. Michel és ő pénzzel vagy áruval fizettek a zálogbirtokokért, míg a püspökök és szerzetesek általában csak áhítatos szavakkal. IV. Trudi örült, amikor a zarándokok végre megérkeztek Altöttingbe, majd éneklés és imádkozás közepette megálltak a kápolnánál, amelyben a szóbeszéd szerint maga Nagy Károly is fohászkodott. Tiszteletre méltó kora ellenére a városka nem számított a híres zarándokhelyek köze, mert eddig semmilyen jelentős csoda nem történt itt. A környékbeliek számára mégis szent hely volt, és sokan felkeresték. Trudi nem találta túl vonzónak a helyet. A kis kápolna a piacnak használt tér közepén állt, idegenszerű nyolcszögletű alaprajzzal bírt. A környékbeli parasztok ezen a napon is árulták a portékáikat. A zarándokoknak disznók, tyúkketrecek és zöldségek között kellett utat találniuk. Forgószél szerette volna megkóstolni a zöldségeket, ám Trudi időben visszafogta. Lampertnek már nem volt ekkora szerencséje, igaz, két lóval kellett boldogulnia. Ráadásul Uta abban lelte örömét, hogy elcsent egy répát, és az állatok szájába tömte. Miközben a jószágok elégedetten ettek, a kofa válogatott szitkokat szórt Lampertre, aki szerencsére a felét sem értette annak, amit mond. Végül Trudi megállította a lovát, és visszament az asszonysághoz. – Meg kellene korbácsolni, amiért így beszélsz a szolgámmal, hiszen csupán egy nyomorult répáról van szó. A kofának esze ágában sem volt engedni. – Az a csibész ellopta a répát, fizesd ki. – Mérgében nem ügyelt arra, hogy Trudival nemes

kisasszonyhoz méltón beszéljen. Lampert felelősségre akarta vonni, ám úrnője csendre intette. – Az asszonyság nem éri meg a vitát. Itt a pénzed. Ez sokkal több, mint amennyit az árud ér. – Trudi odadobott a kofának egy érmét. Az asszony megfogta és bizalmatlanul méregette. – Idegen pénz, itt nem ér semmit – vitázott. Trudi legszívesebben mégiscsak odasózott volna a lovaglóostorával, ám egy szerzetes közbelépett. – Segíthetek valamiben, hölgyem? Trudi bólintott. – Ez a fehérnép dühös, mert az egyik lovam megevett egy répát. Pénzt akartam adni neki, de azt állítja, hogy ez itt nem ér semmit. A szerzetes elvette és megvizsgálta az érmét, aztán ököllel megfenyegette a kofát. – Ez egy jó pfennig, és többet ér, mint az egész árud. Ha be akarod csapni a kisasszonyt, hívom a piac felügyelőjét. Ő majd kiszabja a büntetésed, és egy időre kitilt a piacról! A kofa azonnal hangnemet váltott, és könnyek közepette könyörgőre fogta a dolgot. – Kegyelem, úrnőm! Nem akartam becsapni, de nem ismerem olyan jól a pénzérméket, mint ez a szent ember, ezért nem tudtam, mennyit ér. Ne engedje, hogy feljelentsen. Hogyan tartsam el a gyermekeimet, ha nem árulhatok a piacon? Trudi megsajnálta, és békülékenyen a szerzeteshez fordult. – Atyám, hagyjuk békén ezt az asszonyt. Adjon még néhány répát a szolgámnak, és mondjon el egy miatyánkot. Ezzel legyen minden megbocsátva. – Úrnőm nagylelkű. – A szerzetes nem titkolta, hogy szigorúbb büntetést szabott volna ki, végül megparancsolta az asszonynak, hogy adjon pár répát Lampertnek. Amikor Trudi a szolgával és a cselédjével távozott, a pap a kofához lépett. – Dobd be a pénzt a templomi perselybe, de ne merészeld kicserélni egy hamisra. Ismerem az érmét, rájövök, ha kisebb értékűt adakozol. A parasztasszony arra gondolt, hogy az idegen hölgy kegyesebben bánt vele, mint a helybéli szerzetes, de nem mert ellentmondani. Térdet hajtva átadta a pénzt. – Dobja be atyám a perselybe, mert lehet, hogy elfelejtem, és akkor megbüntet érte, pedig én éppen nem akartam megtartani. A szerzetes eltette az övén lógó erszénybe a pénzt, majd megáldotta a láthatóan szomorkodó kofát. A pap rögtön a kisasszony után sietett, aki idegen lévén bizonyára segítségre szorul. A kápolna kapujánál érte utol, és még épphogy ki tudta előtte nyitni az ajtót, hogy beléphessen. Bent alig volt hely, mert sokan térdeltek a hársfából faragott Madonnaszobor előtt, ami a szerzetes szavai szerint már több mint száz éve itt áll. – Nézzen rá, úrnőm, és látni fogja a benne rejlő erőt. Most megelégszik azzal, hogy csendben hallgatja imáinkat és teljesíti kéréseinket, de biztos vagyok benne, hogy még az én életemben megtörténik a várt csoda. E szavakkal a szerzetes letérdelt, és megcsókolta a szobor előtt a padlót. Trudi számára, bár szépnek tartotta a faragást, kis mérete miatt nem hatott túlságosan nagy erővel. Ennek ellenére fohászkodott a Szent Szűzhöz, hogy segítse meg őt és a szeretteit. Eszébe jutott, hogy anyja legfőbb ellensége éppen egy egyházi ember, a würzburgi hercegérsek, és ettől elszorult a szíve. Vajon Isten akkor is szolgáit támogatja, ha igazságtalanságot követnek el, megtagadva a védelmet tőle és az édesanyjától? Amikor felnézett a Kisjézust tartó Madonna-szoborra, úgy érezte, nem így lesz, mert vigaszra talált az imában. Visszatért a bátorsága, hogy elinduljon

Graz felé. Lampert egy ideig türelmesen várakozott a kápolna előtt, de mivel ő is szeretett volna elmondani egy imát, rábízta a három lovat egy becsületesnek látszó fiúra. Belépett, de Uta mellett megállt az ajtóban. Nem mertek az áhítatba merült emberek között előretolakodni. Bár nem láthatták olyan jól a szobrot, mint úrnőjük, mégis kérlelték Szűz Máriát, hogy segítse meg őket, és teljesítse a kérésüket. Uta azt kívánta, bárcsak hamarosan vége lenne az utazásnak. Délen hegyek magasodtak az ég felé, és hófödte csúcsaik elárulták, hogy ott már beköszöntött a tél. Mindegy volt számára, hogy egy várban vagy egy kolostorban szállásolják el őket vendégként, vagy a legrövidebb úton visszatérnek Schweinfurtba. Még ha a lovakat hajszolják is, tíz-tizenöt napba telik az út, ezért könyörgött a Madonnának, hogy adjon számukra kedvező időjárást. Mindenekelőtt azt szerette volna, ha végre eláll az eső, ami a ruháján át a csontjáig hatolt. Az egyik napról a másikra gondolkodó Utával ellentétben Lampert sejtette úrnője szándékát. Néhány útközben feltett kérdése ugyanis árulkodó volt. A megerőltető utazás dacára Lampert örült, hogy láthatja a király székhelyét, sőt talán magát az uralkodót is. A királyt különleges áldás lengi körül, aki megpillantja, részesül belőle, ezért megéri vállalni a kényelmetlenségeket. Hogy méltó legyen erre a megtiszteltetésre, imájában azt kérte, hogy Habsburg Frigyes támogassa Trudit és családját a würzburgi érsek ellen vívott harcukban. Ezután arra kérte a Szűzanyát, hogy térítse észre Utát. A lány otthon egészen másként viselkedett, most viszont előbukkantak olyan tulajdonságai, amiket nem kedvelt. Mindig önfejű volt, de legalább igyekezett tisztességgel szolgálni az úrnőjét Itt, idegenben viszont folyvást veszekszik és sopánkodik. Amikor Trudi felállt és keresztet vetett, nem tudta volna megmondani, mennyi ideig imádkozott, lehetett néhány perc, de akár órák is. A szenteltvíztartóba akart nyúlni, ám a szerzetes megelőzte, és benedvesítette a lány homlokát. Ez annyira bizalmas mozdulat volt, hogy Trudi legszívesebben letörölte volna a vizet, és kérdőre vonja a szerzetest. Végül letett erről, mert jól tudta, szüksége van valakire, aki útba igazítja. Kiment a kápolnából, s látta, hogy az árusok már lebontották a standjaikat. A piac felügyelője bizonyára véget vetett az aznapi vásárnak. Trudi a szerzeteshez fordult, aki sietve követte. – Atyám, tudna ajánlani nekem egy tiszta és biztonságos szállást? A férfi a tér szélén álló nagyobb épületre mutatott. – Ott jó szállást talál. A gazda tiszta és becsületes. Még nagyurak is megszállnak nála. A barát szavaiból úgy tűnt, hogy nem olcsó fogadóról van szó. Trudi felsóhajtott, mert a pénze gyorsabban fogyott a kelleténél. Jobban kell sietniük, ha nem akar mindent felélni, ráadásul szüksége volt valakire, aki megvédi őket az útonállóktól. A szerzetes látta, hogy az ifjú hölgy gondolatai máshol járnak, és el akart menni. Trudi hangja azonban visszatartotta. – Bocsásson meg, nagytiszteletű atyám, lenne még egy kérésem. Elvesztettem a két fegyveresemet, így most egyedül maradtam. Ismer atyám olyan nemes lovagokat, akik elkísérnének az úti célomig? Nagyon hálás lennék a segítségéért. A szerzetes a fejét vakargatta. – Hová utazik, úrnőm? – Grazba, Frigyes királyhoz. Miközben Lampert elégedetten kuncogott, hiszen eltalálta az úti célt, Uta rémülten felkiáltott. – Még messzebbre akar menni, kisasszony? Ezt nem teheti!

Lampert meglökte. – Fogd be a szád! Elfelejtetted, ki vagy, egy cseléd, aki engedelmeskedik úrnője parancsának. Vagy talán akarsz egy kiadós verést? Trudi ugyan még sosem bántotta, de útközben megfenyegette párszor a botjával. Uta tehát megijedt, és bánatos őziketekintettel nézett Lampertre. A szerzetes eközben alaposan átgondolta a dolgot, végül sajnálkozva csóválta a fejét. – Sajnálom, úrnőm, de senkit sem ismerek, aki elkísérné Grazba. Többen akadnának, akik kegyeddel tartanának egy darabon, ám ilyen messzire a tél közeledtével nemigen akar egy lovag sem menni. Ez nyugtalanító hír volt, ám Trudi semmiképp sem akart visszafordulni. Kivett az erszényéből egy érmét és átadta a szerzetesnek. – Fogadja el ezt a csekély adományt. Ha hall olyan uraságról, aki elkísérne Frigyes királyhoz, kérem, értesítsen. A szerzetes elvette a pénzt, és meghajolt. – A pénzt a kápolna perselyébe teszem. Ami a kíséretet illeti, sajnálom, hogy nem két nappal korábban érkezett meg úrnőm. Akkor egy nagyobb katonacsapat indult Grazba. A vezetőjük bizonyára megadta volna a védelmet, amire szüksége van. – Ez valóban sajnálatos – sóhajtott Trudi, és azon töprengett, vajon utolérhetné-e őket. Elvetette az ötletet, mert akkor mindenképpen napokon át kellene védelem nélkül lovagolniuk, tehát jobb, ha itt talál valakit, akihez csatlakozhat. V. A fogadó jó volt, de nagyon drága. Trudi úgy döntött, hogy egy éjszakánál semmiképp nem maradnak tovább. Uta remélte, hogy hosszabban időznek, mert a fogadót paradicsominak találta. A cselédek mentesítették a munka alól, és amíg száradtak a ruhái, ő a kályha mellett melegedhetett. Mivel csak az az egy ruhája volt, a fogadósnő adott neki egy takarót, közben főként fiatal úrnőjéről beszélgettek. Bár nehezen értették egymás tájszólását, Uta mégis örült, hogy talált valakit, aki megértéssel viseltetett iránta. Mindeközben nem vette észre, hogy gyakorlatilag mindent kifecsegett. A fogadósnő túl sokat is megtudott Kibitzsteinről és arról, hogy Trudi anyja akarata ellenére indult útnak. Miközben az asszonyság egyaránt csodálkozott a kisasszony bátorságán és meggondolatlanságán, egyikük sem figyelt fel a kályha másik oldalán sörét ivó két férfira. Amint meghallották, hogy Trudi kísérőket keres, egymásra nevettek. Az öltözetük alapján lovagi származásúnak tűntek, de a küllemük elárulta, hogy jobb napokat is láttak már. A ruhájukat több helyen eléggé ügyetlenül varrták meg, az erszényük pedig olyan lapos volt, hogy örülhettek, ha ki tudják fizetni az italukat. Nem is éjszakáztak itt, csak azért jöttek, mert ezen a helyen sok gazdag ember megfordult, akik szolgálatukba fogadhattak két szükséget szenvedő lovagot. A szürke nadrágot, foltos vászoninget és zöld köpenyt viselő magasabb férfi könyökével meglökte a másikat. – Ez éppen nekünk való feladat volna. A horpadt páncélba öltözött társa elvigyorodott. – Megnézzük magunknak a kisasszonykát. – Ahogy mondod! – A magasabbik kiitta a sört, és óvatosan letette a kupát. Észrevétlenül elhagyták az ivót, és kinyitották a módosabb vendégeknek fenntartott szoba ajtaját. Bent azonban nem találtak kíséret nélküli hölgyet. Nem tudhatták, hogy Trudi bement a hálókamrába, mert a finom ételek láttán korogni kezdett

a gyomra. Az árak azonban túlságosan magasak voltak az ő erszényéhez. Most sajnálta, hogy olyan sok időt töltött a kápolnában, így nem maradt ideje arra, hogy a piacon élelmet vásároljon. Legszívesebben elment volna a henteshez, hogy sültkolbászt vegyen, ám egy rangjabéli ifjú hölgy nem sétálhatott egyedül az utcán. El akarta küldeni Utát, de a cseléd eltűnt valahova. Kisvártatva Lampert kopogtatott az ajtón bebocsátást kérve. – Gyere be! Nem vagyok ruhátlan, és semmi illetlent nem teszek. – Trudi sajátos helyzetük miatti haragja keserű gúnnyá alakult, ami leginkább saját magának szólt. Hogyan menthetné meg az anyját és a testvéreit, ha önmagán sem tud segíteni? Lampert kinyitotta az ajtót, és a sapkáját gyűrögetve megállt a küszöbön. – Bocsánat, úrnőm, de... – zavartan nyelt egy nagyot, végül összeszedte a bátorságát. – A fiúról van szó, aki a lovakra vigyázott, amíg mi a kápolnában voltunk. Tudom, hogy kint kellett volna maradnom és vigyázni az állatokra, de nagyon szerettem volna elmondani egy imát. A kölyök pénzt kér a segítségérét, nálam viszont nincs egy garas sem. A szolga szavai eszébe jutatták Trudinak, hogy sem neki, sem Utának nem adott bért, mióta eljöttek Kibitzsteinből, és elszégyellte magát. Gyorsan elővett két érmét, és odaadta Lampertnek. – Az egyik a kedves fiúé, aki segített neked, a másik a tiéd. Igyál egy kupa bort az egészségemre. – Kedvesnek nem nevezném. Kiabált velem, azt mondta, hogy nem adja vissza a lovakat, ha nem kap jutalmat. – Lampert mérges volt, amiért rábízta a lovakat egy idegenre, és bement a kápolnába. – Nem érdemlek jutalmat, mert okosabbnak kellett volna lennem – motyogta, miközben visszaadta a pénzt. Szívesen ivott volna a jó itókából, de a néhány korsó sokkal olcsóbb sörrel, amit megihatott az úrnő költségére, ugyanúgy elégedett volt. – Vedd el a pénzt, és nézd meg, van-e a közelben hentes és pék, ahol kolbászt és kenyeret vehetsz. Úgy hozd ide, hogy a fogadósék ne vegyék észre, mert az lesz a vacsoránk. Trudi ezzel akaratlanul is nyilvánvalóvá tette, hogy szűkös helyzetben vannak. Lampert ezt eddig nem sejtette, most viszont elhatározta, mindent megtesz, hogy mielőbb Grazba éljenek, ehhez hozzátartozott a minél olcsóbb élelem beszerzése. Lampert, miután visszaszerezte, bevitte a lovakat a fogadó istállójába. Hamarosan visszatért egy jókora kolbásszal és egy kenyércipóval, mindezt gondosan elrejtve a köpenye alá. Útközben megkereste Utát, és rászólt, hogy jöjjön vele. A lány ruhája már megszáradt, tehát gyorsan felöltözött, és sietett a szolga után, mert úgy vélte, úrnőjének szüksége lesz rá, hogy átöltözzön a vacsorához. Amikor meglátta, hogy úrnője Lamperttel együtt száraz kenyeret és kolbászt eszik, savanykás sört kortyolgatva hozzá, elhúzta a száját. – Mi ez? – Maradj csendben! Nem látod, hogy eszünk? Gyere, ülj le. – Trudi levágott egy darab kolbászt és kenyeret, aztán odanyújtotta Utának. A cseléd azonban csak a fejét rázta. A fogadóban ugyanis olyan finomságokat kínáltak, amiket még a kibitzsteini szakácsnők sem készítettek, ezért nem akarta beérni az egyszerű paraszti étellel. – Nem megyünk le inkább a söntésbe? – kérdezte. – Fogd be a szád és ülj le! – ripakodott rá Lampert, rámutatva a zsámolyra. Trudi az ágyon ült, ő maga pedig a földön. – Fel is hozathatjuk az ételt és még néhány zsámolyt – erősködött Uta. – Ebből elég legyen! Egyél végre! – Trudi hangja eléggé erélyesen csengett ahhoz, hogy a cseléd megszeppenjen.

Uta sóhajtva elbúcsúzott a finom falatoktól, amiknek már annyira örült, és elvette a felkínált ételt. Evés közben azon töprengett, mi rosszat tehetett, hogy mindezt át kell élnie. A söntésben eközben a két elszegényedett lovag hiába várta Trudit. Látták viszont, hogy egy szolga és két cseléd finom sült kappant, disznócsülköt és egy korsó bort visznek fel az egyik vendég szobájába, ezért nevetve koccintottak. – Ez biztosan a kisasszonyé. Nem tűnik szegénynek – mondta a magasabb, és megnyalta a szája szélét. – Mutatkozzunk be azonnal a kisasszonynak? Akkor biztosan meghív minket vacsorára. – A magasabb már el akart indulni az ajtó felé, ám a társa megfogta a karját, és visszatartotta. – Várj, tolakodónak fog tartani bennünket. Reggel ékesszólóan köszöntjük, és azt mondjuk neki, hogy a szerzetes küldött minket, akiről az előbb a cselédlány beszélt. – Mi van, ha a csuhás tényleg talál valakit, aki elkíséri a kisasszonyt Grazba? – ellenkezett a langaléta. A társa nevetett. – Ebben az évszakban? A hegyekben már leesett a hó, mindenki igyekszik otthon maradni. Ezenkívül ezen a nyomorúságos helyen rajtunk kívül nincs lovag, aki vállalkozhatna az útra és egy nemes hölgy védelmére. Csak azok a zsoldosok jöhetnének szóba, akikhez csatlakozni akartunk, de a gőgös vezérük viselkedéséből ítélve velük sem jártunk volna jól. Pedig úgy tűnt, hogy annak az Eichenloh-nak is üres a zsebe. – Ha még egyszer találkozom vele, megfizetek neki a sértésekért. Most már örülök, hogy nem vitt minket magával. A kisasszony szolgálatából biztosan több hasznunk lesz, mint ha valamelyik hercegért vinnénk vásárra a bőrünket. – A langaléta bólintott, mintha meg akarná erősíteni saját szavait, aztán a társára nézett. – Azt hiszem, tényleg jobb, ha csak reggel, teljes felszerelésben kerülünk a kisasszony szeme elé. Ha így meglát minket, rossz benyomást tennénk rá. Ezenkívül reggelig szereznünk kell annyi pénzt, hogy kiválthassuk a lovainkat, mert az a disznó gazda nem adja ki az állatokat, amíg ki nem fizetjük a számlát. – Ráadásul azon a nyomortanyán parasztnak való ételt adott, és egy lyukban kellett aludnunk. Legszívesebben felgyújtanám a házát – dühöngött az alacsonyabbik, de pontosan tudta, hogy ezt nem teheti, mert egy efféle tett után minden környékbeli várnagy rájuk vadászna. Biztosabb módja is van annak, hogy az arcátlan gazdán bosszút álljon, gondolta, és megsimogatta a tőrét. VI. Reggel kíváncsi tekintetek fogadták a kis utazó csoportot, akik megszálltak a fogadóban, de nem ettek semmit. Trudi nem mondhatott le a reggeliről, ám csupán zabkását és sört kért. Uta nagy szemeket meresztett a szomszéd asztalnál ülő úrnak felszolgált kolbászra, és legszívesebben elcsent volna belőle egyet. Eszébe jutott egy tolvaj, akinek Volkachban látta a megbüntetését, amiért ételt lopott, így inkább letett a szándékáról. Nem akart felhasogatott füllel járni, és még jobban megrémítette a gondolat, hogy korbáccsal űzik ki a városból. Nem értette, hogy úrnője miért nem viselkedik rangjához méltón, és miért hagyja szenvedni hű szolgáit. Ezért aztán szemrehányóan pillantgatott rá. Trudi nemigen törődött a cselédlány rosszkedvével, hanem a tányérja fölé hajolva ette a kását, anélkül hogy felnézett volna. Szégyellte, hogy előző este olcsó ételt csempésztetek a fogadóba, még inkább restelkedett a reggeli miatt, ami egy parasztasszonyhoz illett, de a kibitzsteini várkisasszonyhoz semmiképp. Ráadásul kétségbeesetten töprengett, hogyan tovább. A szerzetes nem jelentkezett, amiből arra következtetett, hogy nem talált senkit, aki elkísérné Frigyes királyhoz. Ez azt jelentette, hogy a veszélyek ellenére Utával és Lamperttel

kell továbbutaznia. Előtte azonban még egy megaláztatást el kellett szenvednie, mert nem tudott annyi borravalót adni a fogadósnak és a személyzetnek, amennyit elvártak tőle. Eddig csak az édesanyjával vagy az édesapjával utazott, és nem törődött azzal, mi mennyibe kerül, vagy hogyan kell bánni a fogadóssal és a személyzetével. Ez most megbosszulta magát, ráadásul a vállalkozása teljes kudarccal fenyegetett. Trudit a sírás fojtogatta, alig bírta ki, hogy ne engedje szabadjára a könnyeit. Könnyei fátyolán át megpillantotta a felé közeledő fogadósnőt, aki két férfira mutatott. – Az urak beszélni akarnak kegyeddel. – A fogadósnő hanghordozása elárulta, mit tart a szinte kíséret nélkül utazó nemes hölgyekről, akik még ételt és italt is alig rendelnek. Trudi gyomra görcsbe rándult, legszívesebben elfutott volna, csak az tartotta benne a lelket, hogy két férfi kereste. Megtörölte a szemét. Két katonaöltözetet viselő férfi jelent meg előtte, akikről nemigen lehetett eldönteni, hogy zsoldosok vagy nemesek. A magasabb sisakot, nehéz mellvértet viselt, a lábát régimódi páncél és cipő védte. A társa valamivel jobban felszerelkezett, még páncélkesztyűje is volt. Az egész felszerelése úgy nézett ki, mintha régi darabokból rakták volna össze. Mindkettejük oldalán hosszú kard lógott, amivel valószínűleg tudtak bánni. – Legyen üdvözölve, Hiltrud kisasszony – köszöntötte a magasabbik. Trudinak kellett pár pillanat, mire felfogta, hogy őt illették ezzel a névvel. Egész életében Trudiként emlegették, hogy megkülönböztessék a keresztanyjától. Csupán néhányan szólították a teljes nevén, akik nem ismerték annyira Kibitzstein lakóit. Trudi úgy érezte, hogy azóta már egy egész emberöltő telt el. – Legyenek kegyelmetek is üdvözölve – felelte a lány abban a reményben, hogy a barátságos szerzetes küldte a két férfit. A langaléta ügyetlenül meghajolt, valami mosolyfélét erőltetve az arcára. – Engedje meg, nemes hölgy, hogy bemutatkozzunk. A barátom Frodewin von Stammberg lovag, az én nevem Melchior von Hohenwiesen lovag. A sors rosszul bánt velük, gondolta Trudi, és nem tudta, sajnálja-e őket, vagy inkább bizalmatlan legyen. Úgy döntött, nem hagyja, hogy a külsejük befolyásolja, hanem meghallgatja őket. Végül is ebbe a helyzetbe ártatlanul is kerülhettek, akár Georg von Gressingen. A szerelmére gondolva barátságosabban válaszolt, mint egyébként tette volna. – Trudi Adler, Michel Adler birodalmi lovag lánya vagyok Kibitzsteinből. Jó Frigyes királyunkhoz utazom Grazba. A langaléta olyan hevesen bólogatott, hogy szinte leesett a fejéről a sisak. – Erről már hallottunk. Ugyanis minket a barát,... hm Martin atya küldött. A mi úti célunk is Graz. Szeretnénk felajánlani a szolgálatainkat Frigyes királynak. Voltaképpen itt akartunk találkozni néhány barátunkkal, hogy együtt utazzunk, de szerencsétlen körülmények folytán későn értünk ide. Egyedül kell tehát továbbmennünk, társaságban utazni mégiscsak jobb. – Melchior von Hohenwiesen közben alaposan végigmérte Trudit és a cselédjét. Mindkét fehérszemély nagyon szemrevaló volt, és nem tűntek gőgösnek. Úgy vélte, kellemes utazásnak néznek elébe. Trudi annyira megkönnyebbült, hogy nem kell egyedül továbblovagolniuk, hogy a férfi tekintetében megjelenő mohó vágy elkerülte a figyelmét. Legszívesebben átölelte volna őket örömében, de végül megelégedett egy kedves mosollyal. A tény, hogy a két férfi Frigyes királyhoz készült, sok gondját megoldotta, hiszen így csak kevés zsoldot kell fizetni nekik. A többi pénzt jobban beoszthatja az útiköltségekre. Természetesen a lovagok élelméről és egykét kupa borról neki kell gondoskodnia. Hogy fogalmat alkothasson a várható költségekről, Melchior von Hohenwiesenhez fordult.

– Mennyi idő alatt érünk Grazba? – Tíz nap alatt – felelte a lovag Trudi nagy megkönnyebbülésére. Fejben gyorsan elosztotta a pénzét tizenkét napra, mert számolt váratlan kiadásokkal is. – Örülök, hogy csatlakozhatunk kegyelmetekhez. Ha önöknek is megfelel, még ma szeretnék elindulni. Frodewin von Stammberg buzgón bólogatott. – Nagyon jó. Már éppen lóra akartunk ülni, amikor az atya... hogy is hívják? – Markus – vágta rá a társa. – Szóval már éppen nyeregbe akartunk szállni, amikor a szerzetes megkért minket, hogy beszéljünk kegyeddel. Trudi fellélegzett és Lamperthez fordult. – Hozd a holminkat, és gondoskodj róla, hogy a lovakat felnyergeljék. Uta majd segít. Én addig kifizetem a fogadósnőt. – Ez így nagyon megfelel nekünk – nevetett Frodewin von Stammberg, és a barátjára kacsintott. Amikor Trudi odament a fogadósnőhöz, a két férfi megpróbálta kifigyelni. A lány azonban megtanulta a szüleitől, hogy sosem szabad megmutatnia, mennyi pénz van nála, ezért ügyesen eltakarta az erszényét. Örömében, hogy szerencsés fordulatot vettek az ügyei, busás borravalót adott, ezért a fogadósnő, aki az imént még csúf szavakkal illette őket a konyhában, úgy hajolt meg előtte, mintha a bajor hercegnő állna vele szemben. A két lovag észrevette ezt, és elvigyorodott. – Egy ilyen bőkezű hölggyel bizonyára kellemes az utazás – nevetett Melchior von Hohenwiesen. A társa megsimogatta a tőrét, és bólintott. – Pontosan erre gondoltam, barátom. VII. Habár nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatuk, Marie-nak nagyon hiányzott legidősebb lánya, és nem csak azért, mert Michel halála után sokat segített neki. A Kibitzstein fölött gyülekező felhők sűrűsödtek. Levelet kapott Klara von Monheim hilgertshauseni apátnőtől, amelyben nyíltan megírta, hogy nem hajlandó betartani az elődje által kötött megállapodást. Ha egy szolga vagy cseléd hilgertshauseni területre téved, lefogatja és megbünteti. Habár Marie számított erre, mégis arculcsapásként érte a levél. Az apátnő közölte elsőként hivatalosan, hogy nem hajlandó kifizetni, amivel tartozik. Őt követte Fuchsheim, aki ugyan nem tagadta meg az adóssága kiegyenlítését, amit a lánya esküvőjekor halmozott fel, de kétes minőségű borral akart fizetni, ami a hatodát sem érte a tartozásának. Ráadásul nem engedte az elzálogosított területre a kibitzsteini várnagyot. Ugyanekkor követelte vissza durva szavakkal elzálogosított faluját Dieboldsheim, és cserébe csupán megígérte volna, hogy segíti Marie-t egy esetleges fegyveres viszályban. A várúrnő azonnal érzékelte a burkolt fenyegetést, és úgy érezte, hogy a helyzete a würzburgi érsek által támasztott igények nélkül is eléggé komor. Gottfried Schenk zu Limpurg nem hallatott magáról, de Marie bármiben fogadni mert volna, hogy a marienbergi várban azt tervezgetik, hogyan kényszerítsék térdre. Éjszakánként sokszor akaratlanul is átnyúlt az ágy ama felére, ahol Michel aludt éveken át, érezte az ürességet, és azon tűnődött, meddig bírja mindezt elviselni. Ezekben a pillanatokban olyan sötétnek látta a helyzetét, mint egy holdvilág nélküli téli éjszakát. Ilyenkor eszébe jutott, nem tenné-e jobban, ha Würzburgba utazna, és behódolna a hercegérseknek. Csak az tartotta vissza, hogy az érsek

kétes értékű védelme fejében a zálogbirtokok mellett bizonyára a Zsigmond császártól kapott birtokok nagy részéről is le kellene mondania. Abba még beletörődött volna valahogy, ha csak az érsek hatalmát kell elviselnie. A vazallusai azonban mindenáron meg akarták kaparintani a birtokait. Amint Marie megtudta, Magnus von Henneberg gróf legalább egy falut követelt kártérítésül az öccse számára. Valójában egész Kibitzsteinre fájt a foga. Marie a sok gonosz megjegyzésből megértette, hogy Magnus gróf és a felesége, Elisabeth legszívesebben megöletné őt és a családját, vagy legalábbis elűznék őket a birtokról. – Azt merte mondani, hogy szemétből nem lehet drágakövet csinálni. Várja csak ki a végét, uram! – Gondolatban kitekered a Hennebergek nyakát? – kérdezte Anni, amiből Marie rájött, hogy hangosan gondolkodott. – Igen, azt teszem. – Marie dühében legszívesebben a falhoz vágta volna a kezében tartott kupát. – Mit képzel ez az ember egyáltalán? Ellenünk hangolja a hercegérseket csak azért, hogy hasznot húzzon belőle. Ha belénk mar, beletörik a foga. Inkább odavetem Kibitzsteint mindenestől az ansbachi őrgrófnak, semhogy Gottfried Schenk zu Limpurg vagy Henneberg egy garast is kapjon. – Azt hiszed, brandenburg-ansbachi Albert hadat viselne Kibitzstein miatt Würzburggal? – kérdezte Anni kétkedőn. Marie letette a kupát és megvonta a vállát. – Sajnos nem. A nagy urak bizonyára halaskofa módjára összevesznének, és a végén mégis mi járnánk rosszul. Hirtelen úgy érezte, ki kell mennie a friss levegőre, és sóhajtva felállt. – Nézz utána, hogy a cselédek mindent úgy csináljanak, ahogy meghagytam. Kimegyek egy kicsit. – Megint a kecsketenyésztő asszonyhoz mész? – A kulcsárnő nem mindig tudta palástolni féltékenységét. Habár tudta, hogy nem lehetett olyan támasza úrnőjének, mint Hiltrud, mégis bosszantotta, hogy a várúrnő mindennap átmegy a kecsketanyára. Az idős parasztasszonynak nemigen akadt más dolga, mint a kályha mellett üldögélni és fecserészni, míg Marie-nak ezer gonddal kellett megküzdenie. Úgy vélte, nem kellene ennyit törődni egy vénasszonnyal. Marie látta Annin a bosszankodást, és nagyon fájlalta, hogy két barátnője nem jön ki igazán jól egymással. Szerencsére Alika és Hiltrud jól megértette egymást, ám Anni egyiküket sem kedvelte túlságosan, és nem is igyekezett elnyerni a barátságukat. Marie mindhármukat szerette, hiszen élete különböző szakaszaiban sok mindenen ment velük együtt keresztül. Anni láthatóan nem tudta elviselni, hogy Hiltrud és Alika egykor megmentették úrnője életét, míg az ő esetében ez fordítva történt. Marie talált rá félholtan a távoli Csehföldön és vette magához. Úgy érezte, hogy Marie és a többiek is kevesebbre tartják őt ezért, mindezt rengeteg munkával igyekezett megváltoztatni. Marie nem korholta soha, most is inkább megnyugtatta. – Csak látni szeretném, hogy halad Michi, és megkérdezem tőle, mire van még szükségünk arra az esetre, ha Henneberg az érsek megbízásából megtámadna bennünket. – A pincék és a pajták tele vannak, hosszú időre elegendő élelmünk van – biztosította Anni nyomatékosan. – Abból sosem elég. Most inkább a fegyverekre gondoltam. Mindenképp kellene egy nagyobb ágyú, de csak würzburgi területen keresztül tudjuk ideszállítani, és ez szinte lehetetlennek látszik.

A kulcsárnő a homlokát ráncolta, mert tudta, milyen drága egy efféle fegyver. – Miért nem elég az a kettő, amit Michel úr szerzett be? Marie elgondolkodva megrázta a fejét. – Ezt inkább Michivel beszélem meg. Őt viszont nem kérdezem a vásznakról és az élelemről. Marie előző nap Hiltrud fiával is felbecsültette, mennyi készletre van szükség ahhoz, hogy hónapokig tarthassák a várat. Anni ezért mogorva arcot vágott, és biztosította úrnőjét, hogy nem hanyagolja el a teendőit. Marie ismerte a kulcsárnőjét, pontosan tudta, mennyire vágyik az elismerésére, és ennek érdekében sem magát, sem a cselédeket nem kíméli, hanem még több munkára sarkallja. Hirtelen átölelte a fiatal nőt. – Istenem, mire mennék nélküled! Olyan vagy nekem, mint a negyedik lányom. Anni arca felderült, megcsókolta Marie kezét. – Úgy szeretlek, mint a testvéremet és az anyámat. Megmentetted az életemet, idehoztál, és értelmes munkát adtál. Életem végéig hálás leszek ezért. Ha az érsek kegyetlensége miatt semmi más nem marad, mint egy kunyhó, akkor is gondoskodom róla, hogy kényelmesen lakhass benne. – Nem hagyom, hogy idejussunk – felelte Marie megsimogatva Anni haját. Közben arra gondolt, hogy a túlzott szeretet néha kényelmetlen lehet. Marie pár perccel később kiment a várból, és a lépcsőről figyelte, hogyan adja Michi az utasításokat a kibitzsteini szolgáknak. A csinos, de tapasztalatlan fiúból daliás férfi vált. Michi édesanyja testalkatát örökölte, így minden várlakónál magasabb volt legalább fél fejjel. Világosszőke haját összekuszálta a feltámadó szél, az arca eltökéltnek és határozottnak látszott. Marie most sajnálta igazán, hogy nem házasíthatja össze Trudit ezzel a kiváló fiatalemberrel, de a fiú édesanyjának ebben igaza volt. Mivel Magnus von Henneberg és a többi nemes áskálódtak ellenük, bemocskolva Michel és az ő származását, nem adhatott táptalajt a további támadásoknak. Trudinak és két kisebbik lányának nemes emberekhez kellett hozzámenniük, akik képesek kiállni Kibitzsteinért. Sajnos Marie e pillanatban nem ismert senkit, aki alkalmas jelölt lenne. Gressingenről hónapok óta nem hallott, ezért feltételezte, hogy a bizonytalan helyzetük miatt nem akarta már elvenni Trudit. Mindez csak megerősítette azt a meggyőződését, hogy a fiatalember jellemtelen, és örült, hogy a lányának nem kell erre ráébrednie. Féltve a lányát a csalódástól, a lelke mélyén azt remélte, hogy a férfi azért nem jött el Kibitzsteinbe, mert vagyontalan lovagként nem akarja megkérni Trudi kezét. Ezek a gondolatok azonban nem segítettek rajta, hiszen jelenleg senki sem pályázott a lányai kezére. Végszükség esetén még Lisát is hajlandó lett volna férjhez adni, habár a tizenöt éves lány még túl fiatalnak tűnt ehhez. Jól tudta, hogy a magas rangú családokban már a tizenkét éveseket is kiházasították, Marie mégis úgy vélte, hogy egy lánynak fel kell nőnie, hogy felelősséget vállalhasson, és csak ezután mehet férjhez. – A legényeknek ég a kezük alatt a munka. Az érsek embereinek méltó fogadtatásban lesz részük, ha Kibitzstein kapuihoz merészkednek. Michi szavai kizökkentették Marie-t a gondokból. Lement hozzá, és hálásan bólintott. A fiatalember nélkül nagyon kiszolgáltatottnak érezné magát, mert Karel nem birkózna meg ezzel a fenyegető helyzettel. Michi ellenben sokat tanult az utóbbi években, és felkészült rá, hogy az utolsó csepp véréig védje őket. – Remélem, kitart a munka eredménye akkor is, ha komolyra fordulnak a dolgok. Van valami újság? Támadtak azóta a hilgerts-hauseni kolostorból? A fiatalember megrázta a fejét.

– Nem. Klara von Monheim megelégszik azzal, hogy őrizteti a birtokai határát. Dieboldsheim ellenben éjjel megpróbálta visszavenni a faluját. Körülbelül húsz emberrel jött, de amint meglátta, hogy lesben állunk, eltakarodott. – Még szerencse, hogy vannak barátaink Diebolsheim várában, akik figyelmeztetnek minket – súgta Marie Michi fülébe. – A legtöbben elégedetlenek Ingobert urasággal, de nem mutathatják. Azok ketten, akik híreket hoznak, az életüket kockáztatják. Az uruk kivégeztetné őket, ha megtudná. – Michi hangjából aggodalom hallatszott, nemcsak féltette a fiatal párt, hanem attól is tartott, hogy Dieboldsheim rájön az árulásra, és kihasználva őket, hamis információkat hoz a tudomásukra. Marie-nak ez nem jutott eszébe. Ő inkább a cselédre és a szolgára gondolt, akik elmondták nekik mindazt, amit Dieboldsheim várában megtudtak. – Ha vége ennek az egésznek, elhozzuk őket, hogy ne élje utol őket Ingobert bosszúja. Segítenünk kell nekik, de Kibitzstein nem a megfelelő hely számukra. El kell tűnniük a gazdájuk szeme elől, különben megpróbálja elfogni őket. Ha eljött az ideje, küldd el őket Kessnachba. Odenwaldban biztonságban élhetnek. – Michi megkönnyebbülten elmosolyodott, hiszen Marie már nem temetkezett a gyászába, hanem a jövőre gondolt. A fiatalember tisztában volt vele, hogy valamelyest mentesítenie kell a felelősség alól, mert a ránehezedő teher még egy hozzá hasonló asszonynak is túl sok. – Döntött már kegyed az új ágyúról? – kérdezte Michi. – Ha meg akarjuk védeni a várat, mindenképpen szükségünk van egyre, de nem tudom, hogyan hozhatnánk át a würzburgi területeken. Michi, látva úrnője kétkedő arckifejezését, legyintett. – Bízza csak rám. Már tudom, hogyan játsszuk ki az érsek embereit. Gondolja, hogy átkutatnak egy trágyával teli kocsit, hogy csempészárut keressenek? Marie először nevetett, aztán kétkedve széttárta a karját. – Biztosan nem kutatnák át, de egy parasztszekér nem bír el egy ágyút. Schweinfurttól idáig sem tartana ki, félúton szétesne. – Elbírja, ha a kocsit a mi bognárjaink és kovácsaink építik meg. Már majdnem kész van. Jöjjön velem, megmutatom. – Michi a kocsiszín felé mutatott, ahonnan kalapácsolás zaja hallatszott. Marie követte, és egy kocsi előtt találta magát, ami nagyon hasonlított azokra, amelyekkel a parasztok az istállótrágyát a mezőre hordják, és csak az éles szemű megfigyelő vehette észre, hogy sokkal erősebb azoknál. – A titok a fában van – magyarázta Michi. – Jó tölgyfát használtunk, és vassínekkel erősítettük meg. Le kell hajolni, hogy meglássa az ember. Kétlem, hogy az érsek hivatalnokai egy trágyáskocsi elé térdelnek és alánéznek. – A hangja olyan vidáman csengett, mintha egy jó tréfára készülne. Marie önkéntelenül bólintott. Úgy gondolta, hogy a legjobb döntés volt Michit Kibitzsteinbe hívni. Gondoskodni fog róla, hogy Magnus von Henneberg és a hercegérsek embereinek beletörjön a bicskájuk a várostromba. – Kiváló munka, Michi! De ki fogja hajtani a kocsit? A legtöbb emberünket ismerik a környéken. – Magam megyek. A Kessnachban töltött idő alatt eléggé megváltoztam, és amióta visszajöttem, csak a várbéliekkel találkoztam. Tudok bánni az ökrös szekérrel, ezt már korábban bebizonyítottam. Marie nagyon is jól emlékezett arra, amikor markotányosnőként kereste halottnak nyilvánított férjét, és Michi is elkísérte.

A fiú cinkosan az asszonyra mosolygott. – Ma éjjel indulok. A hold elég fényt ad. Elkerülöm a főutat, így körülbelül két nap alatt érek Schweinfurtba. Kis szerencsével elkerülhetem az érsek embereit. – A Szűzanya legyen veled! De egyedül nem tudod elhozni a nehéz ágyút. – Ne aggódjon, Marie asszony. Már üzentem a sógoromnak, hogy adjon mellém pár erős szolgát. Ha vándorlegénynek öltöznek és a közelemben maradnak, bármikor segíthetnek. Marie elégedetten bólintott, mert Michi mindent alaposan kitervelt. Most már csak az égieknek kell segíteniük. – Ha Schweinfurtba érsz, mondd meg Trudinak, hogy csókoltatom, és kérdezd meg, mikor jön haza. Nagyon hiányzik. – Megmondom. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz neki, ha pár hétig a húgomnál marad. Mariele mellett nem unatkozik. – Michi elmosolyodott, majd szólt a kovácsnak, hogy siessenek. – Különben nem készültök el, mire indulni akarok – fűzte hozzá. – Ne aggódjon, uram, időben kész leszünk – felelte a bivalyerős kovács, és úgy odacsapott a kalapáccsal, hogy zengett a kocsiszín. Marie és Michi a fülét dörzsölgetve kiment. – Mindig eltúlozza a dolgokat – morogta a várúrnő, majd gyorsan témát váltott. – Nem láttad a lányaimat? – Ha jól tudom, Lisa és Hildegard a kertbe ment, hogy gyakorolja az íjászatot. Úgy döntöttek, hogy segítenek a vár védelmében, ha ostrom alá kerülünk. – Michi láthatóan mulatott a dolgon. Nem vette komolyan a harciasan viselkedő kisasszonyokat. Marie örült, hogy a két lány lassan kiheveri apjuk elvesztését. Elköszönt Michitől, és elindult a kertbe. Amikor odaért, a két lány szorgalmasan lövöldözött egy szalmabábura azokkal az íjakkal, amiket a kovács szívességből készített nekik. Marie összeszorította az ajkát, mert a bábu emberre hasonlított, és papírból fabrikált érseki süveget viselt. A várkisasszonyok annyira elmerültek a gyakorlásban, hogy nem vették észre anyjuk érkezését. Hildegard éppen célzott, lőtt, és a bábut a gyomortáján találta el. – Jó lövés! – ünnepelt a lányka. – Most én jövök, és egyenesen a fekete szívébe lövök. – Lisa felajzotta, az íjat és célzott. Ekkor halk köhintés zavarta meg, így a nyílvessző elsuhant a bábu mellett. – Azt hittem, szíven akarod lőni az érseket – dorgálta Hildegard. Ebben a pillanatban meglátta az anyját, és büszkén az íjakra mutatott. – Lelőjük a gonosz érsek embereit, hogy ne árthassanak nekünk. – Az érsek emberei nem szalmabábok, hanem erős páncélt viselnek, a gyermekíjakkal nem sokra mentek ellenük. Ha ostromra kerül a sor, inkább segítsetek a cselédeknek vizet forralni, hogy meleg fogadtatásban részesíthessük a támadókat. Hildegard tiltakozott. – Jól lövünk. Én még jobb vagyok, mint Lisa. Meg tudjuk ölni a würzburgiakat. – Nem hiszem, hogy az emberek megölésére kell törekedni – mondta Marie, de ráébredt, hogy maga is kész karddal megvédeni a családját és a földjét. Hirtelen átölelte a lányait. – Annyira szeretlek benneteket. – Mi is szeretünk, mama. – Lisa odasimult hozzá, míg Hildegard kissé félénken nézett rá. – Ugye nem kergetnek el minket Kibitzsteinből? Marie elsimította a szélben összekócolódott haját az arcából, és megnyugtatta a lányokat. – Nem, azt nem tehetik. A lelke mélyén nem volt biztos ebben, mert a különböző helyekről érkező fenyegetések az

ellenkezőjére utaltak. Habár futárt küldött Brandenburg-Ansbach Alberthez, azzal a kéréssel, hogy szóljon az érdekükben Frigyes királynál, még nem kapott választ. Láthatóan Kibitzstein egyedül állt mindenre elszánt ellenségeivel szemben, így okosabban tette, ha nem ingerli fel még jobban az érseket. – Nem tetszik, hogy egy emberi alakra lövöldöztök. Ezenkívül nem illik az anyaszentegyház képviselőjére nyilazni. Ha mindenáron gyakorolni akartok, használjatok egy szalmabálát. Lisa csalódott arcot vágott. – De mama, egy bálán nem tanulhatjuk meg, hol találjuk el az ellenséget, hogy elessen – méltatlankodott. Marie tekintete szigorúvá vált. – Hallottátok, mit parancsoltam. Fogadjatok szót. Épp elég ellenségünk van Marienbergben! Ne ingereljük fel még Gottfried Schenk zu Limpurg urat is. Szerintetek mit fog szólni, ha megtudja, hogy olyan szalmabábra lövöldöztök, ami őt jelképezi? A két lány végre jobb belátásra tért. Hildegard elpityeredett, Lisa pedig megfogta anyja kezét. – Sajnálom, mama. Nem akartunk neked még több bajt okozni. – Nem tettetek semmi rosszat – nyugtatta meg, és újra átölelte őket. Közben arra gondolt, hogy akár az ördöggel is harcba szállna, hogy biztosítsa a gyermekei jövőjét. VIII. Nagyjából ugyanekkor Magnus von Henneberg a marienbergi vár falán állt, és lenézett a Majna túlpartján elterülő Würzburgra. Habár híd ívelt át rajta, a folyó mégis inkább elválasztotta az érseki palotát a várostól. A polgárok már többször fellázadtak egyházi uruk ellen, és megpróbálták elnyerni a szabad birodalmi város rangot. Marienberg urai eddig mindig győztek, és a jelenlegi hercegérsek még kevésbé akart lemondani a városról, mint elődei. Magnus gróf azokra az időkre gondolt, amikor nemzetségének tagjai töltötték be a várkapitányi tisztet, és a családja Frankföld leghatalmasabbjai közé tartozott. A befolyásért és hatalomért folytatott harcban a Hennebergek meggyengültek, és a főág a Rhone-on túlra szorult vissza. Saját családja örökösödési vita miatt ellenséges viszonyban állt a többi Henneberggel. Magnus elődei az érsekekhez csatlakoztak, így hűbérként megtarthatták birtokaikat, de őseik hatalmát és megbecsülését már nem tudták elérni. Itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Magnus gróf ökölbe szorított kézzel tekintett Kibitzstein irányába. Ez lesz az első nemzetség, amelyik elbukik, és mindenki követni fogja őket, aki nem fogadja el a hercegérsek uralmát. Az érsekség által így megszerzett birtokok egynegyedét jutalomként ő kapná meg, ezért remélte, hogy sokan makacskodnak majd. Mindazok, akiket Gottfried úr nevében legyőz, gyarapítják a családja vagyonát. Magnus von Henneberg nem vette észre, hogy jó ideje figyelik. Cyprian Pratzendorfer még mindig Würzburgban tartózkodott, pedig a feladatát, amivel VI. Jenő pápa megbízta, már rég teljesítette. Odalépett a grófhoz, és barátságosan elmosolyodott. – Ennyire a gondolataidba merülsz, fiam? Magnus gróf mérgelődve, hogy megzavarták, a beszélőhöz fordult. Amikor meglátta a prelátust, elfojtotta rosszkedvét. A pap mégiscsak az érsek iskolatársa volt, és nagy befolyással bírt Gottfried úrra, ezért jobb, ha nem haragítja magára. – A gondolkodás különbözteti meg az embert az állattól, nagytiszteletű atyám. Pratzendorfer bólintott. – Ebben igazad, van fiam. Ám vannak jó gondolatok és vannak rosszak. – Az enyémek bizonyosan jók. – Magnus grófnak nem állt szándékában a prelátussal a gondolatairól vagy a terveiről beszélni.

Az arckifejezése azonban sok mindent elárult Pratzendorfer-nek. – Kibitzstein ellen akarsz vonulni, hogy megbosszuld az öcséd sérülését. Ez érthető, de nem sodorhatod veszélybe őexcellenciája terveit. A figyelmeztető hangnem dühítette Henneberget, mert az érsek hű vazallusának tartotta magát, aki a főpap érdekében szembeszáll a birodalom valamennyi urával. – Azt hiszem, Kibitzsteint el kell tiporni. A kocsmárosözvegy példája arra ösztönözheti a többi várurat és birodalmi lovagot, hogy hasonlóképpen szembeszegüljön őexcellenciájával. A prelátus mosolygott. – Ha ilyen vadat akarsz befogni, okosan kell felállítani a csapdát. Ha megostromlod Kibitzstein várát, azzal sem az érsek úrnak, sem magadnak nem használsz. Azt mondanák, hogy elveszed egy szegény özvegytől és a gyermekeitől az örökséget. Először annak a fehérnépnek, aki elutasította őexcellenciája védelmét, össze kell vesznie a szomszédjaival. Az érsek úr csak ekkor kíván beavatkozni, hogy helyreállítsa a tartomány békéjét. Mindazonáltal ő maga nem okozhat viszályt. A figyelmeztetés világos volt. Henneberg legszívesebben azonnal Kibitzstein ellen vonult volna. Jól tudta azonban, hogy a saját embereivel és azokkal, akiket néhány barátja adna neki, nem érhetne el sikert a jól megerősített vár ellen. Ahhoz szüksége lenne az érsek ágyúira is. Mindezek dacára eszében sem volt meghátrálni vagy feladni a tervét. – És mi lesz, ha a kocsmárosözvegy az ansbachi őrgrófhoz fordul? – kérdezte aggódva. – Már küldött futárt hozzá, hogy segítséget kérjen. Szerencsére az ansbachi szövetségesemnek sikerült megszereznie a levelet, mielőtt az eljut az őrgrófhoz. Hamarosan azonban kitör a háború Kibitzsteinnel, és nekünk gondoskodni kell róla, hogy őexcellenciája a béke védelmezőjeként léphessen fel. – Mik a tervei? – kérdezte Magnus gróf. – Járd körbe a tartományt, beszélj az emberekkel. Keresd fel például Pankratius von Schöbach apátot. Biztos sikerre számíthatsz Maximilian von Albachnál, Ludolf von Fuchsheimnél és Ingobert von Dieboldsheimnél. Tőlük bizonyára hallhatsz olyan várurakról, akik szintén szívesen részesülnének a kibitzsteini zsákmányból. De vigyázz, csak birodalmi lovagokkal tárgyalj. Ha ők háborút indítanak az özvegy ellen, a hercegérseknek azt nem áll hatalmában megakadályozni. Magnus gróf mérgesen felnevetett. – A szavai szépen hangzanak, de azok az uraságok csak akkor követnek, ha elég katonával és ágyúval jelenek meg Kibitzstein falainál. Ehhez zsoldosokat kell fogadni, és az többe kerül, mint amennyi pénzzel rendelkezem. A prelátus elnézően mosolygott. – Gottfried Schenk zu Limpurg úr nem számolja meg naponta a katonáit és az ágyúit. Vigyél magaddal mindkettőből, amennyi kell, de a saját zászlód alatt sorakoztasd fel a vitézeket, és vonulj Kibitzstein várához. Minden okod megvan rá, hogy hadat viselj az özvegy ellen, bosszút akarsz állni az öcsédért. Pratzendorfer látta, hogy Henneberg önkéntelenül bólint. A férfi meg fogja valósítani a terveit, és dühében olyan vihart zúdít Kibitzsteinre, amibe egész Frankföld beleremeghet. Pontosan ez szolgáltat majd alkalmat a hercegérseknek, hogy béketeremtőként lépjen fel, és észrevétlenül kiterjessze a hatalmát. Henneberg elképzelésével ellentétben Gottfried Schenk zu Limpurg nem akarja elűzni az özvegyet és a fattyait, hanem meghagy neki egy jelentősen kisebb birtokrészt hűbérként. Ez a példa eltántorítja a többi uraságot a lázadástól. Magnus von Hennebergnek azonban erről nem kell tudnia, hiszen ő csupán eszköz a számára, amivel egyengetheti a nagyobb célja felé vezető utat. A prelátus nyájasan vállon

veregette a grófot. – Ha sikerrel jársz, fiam, nem jársz rosszul. Ezenkívül nem feledkezünk meg az öcsédről sem, bár leginkább rajta múlik, hogy hírnevet és vagyont szerezzen magának. – Jó lenne tudni, mi van Ottoval. A hosszú utazás bizonyára nem tesz jót a sebének. – Magnus gróf ellágyult néhány pillanatra, és így Pratzendorfer a szívébe láthatott. A prelátus elégedetten nyugtázta a dolgot. Magnus gróf nemesi büszkesége és öccse iránti szeretete olyan húrok, amiket bármikor sikerrel pendíthet meg. Már csupán egyetlen dolgot kellett tisztáznia, mielőtt Henneberget ismét magára hagyja a terveivel. Halkan, mint aki attól fél, hogy kihallgatják, folytatta. – Amint nekilátsz a terved megvalósításának, ne terheld őexcellenciáját a részletekkel. Gottfried urat csak az eredmény érdekli. Hogy hogyan éred el, az a te dolgod. Kizárólag nekem kell jelentést tenned, senki másnak. Magnus von Hennebergnek ugyan nem tetszett ez az utasítás, de elég okos volt ahhoz, hogy ne ellenkezzen. Ha ügyesen taktikázik, talán a maga javára fordíthatja Cyprian Pratzendorfer jelentős befolyását. Erőltetett nyájassággal elköszönt a prelátustól, és elindult, hogy előkészítse az elutazását Würzburgból. Igaz, hogy többszörös kerülőt kell tennie, előbb-utóbb mégis eléri a végső célját, Kibitzstein várát. IX. Lampertnek napról napra kevésbé tetszett a két lovag, akiket a jó altöttingeni szerzetes küldött Trudi kíséretére. Káromkodtak, akár a kocsisok, és Utával olyan hangnemben beszéltek, amitől a cseléd inkább elvörösödött, mint nevetett. Még Trudival szemben sem fékezték a nyelvüket. Úgy viselkedtek vele, ahogyan talán megengedhető egy tapasztaltabb asszonnyal, de semmiképpen sem egy ifjú hölggyel. Trudi nem vett tudomást szolgája gyanakvásáról, és nem foglalkozott a lovagok modortalanságával. Örült, hogy végre gyorsan haladnak, ezért nem figyelt fel arra, hogy Melchior von Hohenwiesen és Frodewin von Stammberg elkerülte a nagyobb településeket, és csak kis falvakban, parasztoknál szálltak meg. A vendéglátók az isteni jutalmon kívül nemigen kértek mást, így Trudinak nem kellett sokat költeni, tehát bizakodva tekintett a jövőbe. Habár a hegyek között vezető utazás egyre nehezebbé vált, Uta elhagyta morgós hangulatát, és igyekezett szórakozni a lovagok nyers figyelmességén. Még akkor is csupán látszólag tiltakozott, amikor az alacsony Stammberg a hátsójára csapott. A férfi elégedetten nevetett. – Szemrevaló teremtés vagy, tetszel nekem. Gyere velem a lovakhoz. A pajtában jó puha a széna. Ahelyett, hogy felháborodva elutasította volna az ajánlatot, Uta csábítóan ringatta a csípőjét. – Úgy látom, nem bír magával uraságod. De semmi sincs ingyen. A hozzám hasonló szegény lányoknak a bájaikon kívül nincs sok eladnivalójuk. Ezt az árut nem szabad elpazarolni. Stammberg megértette, hogy a cselédlány a pásztoróráért busás fizetséget vár, és csendesen káromkodott, hiszen még az éves vásárokon és a zarándokútakon vándorló legolcsóbb szajhára sem volt pénze. Egy olyan tiszta és egészséges teremtés, mint Uta, mindig magas árat szab. Először arra gondolt, hogy pénzt ígér neki, aztán nevetve otthagyja a pajtában. Végül rájött, hogy összekötheti a kellemest a hasznossal, és mosolyt erőltetett az arcára. – Sajnos nincs nálam pénz, mert mindet az altöttingi kápolna perselyébe dobtam, amikor a Szent Szűzhöz imádkoztam. De pár nap múlva a váramhoz érünk, ott megkapod a jutalmadat. Uta felnevetett. – Még a halál sincs ingyen, mert az is az életébe kerül, tartja a mondás. Nem, uram, a

semmiért semmi sem jár. A lovag úr megkapná a szórakozását, én meg lehet, hogy nagy hassal járhatnék a világban. Felejtsük el a dolgot. – Ezekkel a szavakkal kiszaladt a parasztházból, hogy teljesítse Trudi megbízását. Stammberg csak bámult utána, s rájött, hogy a lány ugyan kacérkodott, de esze ágában sincs vele hálni. A dühöt a lelkében a gonosz elhatározás váltotta fel, hogy a lány megfizet a szemtelenségéért. Immár jókedvűen belépett a legjobb szobába, amit a parasztcsalád az utazók rendelkezésére bocsátott. Trudi éppen mosakodni készült, és azt hitte, Uta ért vissza. – Tedd oda a ruhát – mondta az ágy melletti padra mutatva. Ekkor a szeme sarkából meglátta a lovagot, és gyorsan maga köré tekerte a lepedőt. – Nem tud kopogni kegyelmed, mielőtt belép, mint mások? – kérdezte mérgesen. A lovag a mezítelen hátát és a lepedő alatt kidomborodó idomait bámulta. Uralkodnia kellett magán, hogy ne vesse rá magát. Vonakodva lehajtotta a fejét, és hátralépett. – Bocsásson meg, nem tudtam, hogy... – E szavakkal sarkon fordult és kiment. Trudi becsukta és elreteszelte az ajtót. Ha Uta visszajön a ruhájával, kopognia kell. Ezután alaposan megmosakodott, azokon a helyeken is, amikre sok asszony nem fordított figyelmet, főleg azért, mert a papok az intim testrészek megérintését is bűnnek tartották. Gyermekként Trudi is követte ezt a rossz példát, de édesanyja alaposan a lelkére beszélt, amiért azóta is hálás neki. Nyáron különösen jó érzés volt, hogy tisztának érezte magát. Kopogtatás zökkentette ki a gondolataiból. – Ki az? – Ki lenne, én! – felelte Uta ingerülten. Trudi beengedte, és rögtön bereteszelte az ajtót. A cseléd összevonta a szemöldökét. – Mi történt? – Nem akarom, hogy bejöjjön valaki, amíg mosakszom. – Stammberg miatt, ugye? Észrevettem, hogy az az alak nem bír magával. Mégsem hittem volna, hogy ennyire szemtelen, és be mer lépni a szobájába. Tényleg jobb, ha bereteszeli az ajtót. Bosszantó, de... – Ebben a pillanatban a cseléd széles mozdulatot tett, és majdnem elejtette a ruhát. Trudi fújt, akár egy macska, amelyiknek a farkára léptek. – Nem szeretem, ha egy férfi meztelenül lát. – Én sem szeretem, pedig csak egy cseléd vagyok és nem nemes kisasszony, mint kegyed. Trudiból önkéntelenül kitört e nevetés. – Jól emlékszem, hogy felpofoztad Lampertet, amikor bejött a szobánkba, és rajtad csak ing volt. Pedig szegény nem láthatott semmit. – Kopognia kellett volna – mérgelődött Uta. – Hogyan? Mindkét keze tele volt! – Lábbal vagy másként. – Amint kimondta, rájött, hogy kissé kétértelműek a szavai, így hozzátette: – A térdére gondoltam. – Ezután gyorsan témát váltott. – Altötting óta már megtettük az út felét Grazba. Örülni fogok, ha végre megérkezünk. – Hát még én! Szeretnék már a király előtt állni és végre beszélni vele. Azonnal el kell küldenie egy futárt Kibitzsteinbe, hogy a mama ne aggódjon miattam. Minél messzebb került az otthonától, annál jobban aggódott. Nagyon sok időt vesztett, és egyfolytában lelkifurdalással küzdött. Egyfelől nehezére esett becsapni azokat az embereket, akiket szeret, másfelől emésztette a félelem. Ha a vállalkozása sikerrel jár, segíthet az édesanyjának megtartani Kibitzsteint, de ha nem... Trudi erélyes mozdulattal elhessegette

komor gondolatait, és felvette a ruhát, amit Uta behozott. – Egyébként Stammberg az előbb azt állította, hogy hamarosan elhaladunk a vára mellett – mesélte Uta. Ez a kijelentés ráébresztette Trudit, milyen keveset tud a két emberről, akire rábízta a védelmüket. Altöttingben nem gondolkodott ezen, elég volt számára, hogy a szerzetes küldte őket. Az indulásuk óta eltelt négy nap alatt a lovagok sokat beszéltek ugyan, de keveset árultak el magukról. Ehelyett inkább Frigyes királyról meséltek. Trudi a Schweinfurtban és útközben hallottak alapján úgy érezte, hogy eléggé átlátta a politikai helyzetet. III. Frigyes korántsem bírt akkora hatalommal, mint azt remélte, mert öccse, Habsburg Albert évek óta minden eszközzel harcolt ellene. Ráadásul a cseh és magyar területeken a főurak magukhoz ragadták a hatalmat. Mivel a király Zsigmond császár kiskorú unokájának, Lászlónak gyámjaként irányította ezeket az országokat, a hatalma nagy részét elvesztette, úgyhogy földnélküli királynak nevezték. Ez a tudat elhalványította Trudi reményét, miszerint az uralkodó segíthet az anyjának, de túl messzire utazott ahhoz, hogy visszaforduljon. Nem tehetett mást, valamiféle csodában bízott. Trudi gondolatai visszakanyarodtak a két lovaghoz. Csodálkozott rajta, miért nem említette Stammberg, hogy Graz felé útba esik a vára. Voltaképpen fogalma sem volt róla, honnan származik két kísérője, de szegénynek tűntek, mint a templom egere, úgy vélte, egyáltalán nincs birtokuk. Erre utalt az a tény is, hogy még Utának és Lampertnek is jobb lova volt, mint nekik. – Nem csoda, hogy Frigyes király szolgálatába akarnak állni – gondolkodott hangosan Trudi, összezavarva a cselédjét, akinek éppen Stammberg várán járt az esze. Úrnője megértette kérdő tekintetét, és megrándította a vállát. – Frodewin lovag bizonyára pénzt akar magához venni, hogy ne koldusként álljon a király színe elé. Ha a vára útba esik, nincs ellenemre. – Honnan tudhatjuk, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte hirtelen sugallatra Uta. – Altöttingben megkérdeztem néhány útba eső település nevét, és minden este érdeklődöm a házigazdáinknál, mely városok következnek. Eddig minden rendben van. Uta kétkedve nézett rá. – De nem haladtunk át Salzburgon, és állítólag az is Graz felé van. – Ha Salzburg felé lovagolunk, most hóban-fagyban a hegyekben lennénk, és alig jutnánk előre. Azokon az utakon, amiket a két lovag választott, elég gyorsan haladunk. Kis szerencsével a havazás beállta előtt Grazba érünk. – Talán Stammberg csak azért választotta ezt az utat, hogy elmehessen a várába. – Utának ez a gondolat nagyon is ésszerűnek tűnt, mert ő is ezt tette volna. Mivel azonban sem Trudi, sem ő nem tudta pontosan, hol van Graz, kénytelenek voltak a lovagokra hagyatkozni. Trudinak azonban nem tetszett, hogy Stammberg elhallgatta a várába tett kerülőt, és elhatározta, hogy jobban odafigyel a dolgok menetére. X. Hamarosan nyugatról keletre hegyek tornyosultak az utazók elé. Trudi már a látványuktól is fázott. A maradék pénze egy részéből takarót kellett vásárolnia Utának és Lampertnek, mert a ruhájuk nem volt olyan meleg, mint az övé. Újabb két nap telt el, és a lovagok állításával szemben még mindig hegyeket láttak maguk előtt. A nap ugyan sütött, de a lovaknak vagy szügyig érő hóban kellett bandukolniuk, vagy a jégen csúszkáltak. Amikor Trudi ismét épphogy meg tudta akadályozni, hogy a lovával együtt a mélybe zuhanjon, mérgesen Hohenwiesenhez fordult. – Rossz utat választott. A végén megsérülnek a lovaink. – Ez a jó út. A barátom várához vezet. Este megpihenünk a kellemes nagyteremben, reggel

pedig felkészítjük a lovakat, hogy átkelhessünk a hegyeken – felelte a lovag vidáman. – Az eddigi szavaikból ítélve egyáltalán nem kellene átkelnünk a hegyeken – ellenkezett Trudi zavartan. – Ha Grazba akarunk jutni, nem kerülhetjük ki teljesen a hegyeket – magyarázta Hohenwiesen, mintha egy butácska gyerekhez beszélne. Ezután Utához és Lamperthez fordult, akik kissé lemaradtak. – Ne toporogjatok, különben a szabadban kell éjszakáznotok, aminek a farkasok nagyon örülnének. Ez kegyedre is vonatkozik, kisasszony. Vagy nem akar este a tűz mellett üldögélni? Hohenwiesen gunyoros hangja feldühítette Trudit. – Nem hinném, hogy a barátja várába akarok menni. Vezessen a legközelebbi városba! Egyszeriben annyira ellenszenvesnek találta a két férfit, hogy azt kérdezte magától, hogyan bízhatott meg bennük egyáltalán. Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal megszabadul tőlük, és az út hátralevő részét egyedül teszi meg Utával és Lamperttel. Melchior von Hohenwiesen megérezte növekvő rosszkedvét. – Kénytelen leszel elfogadni a meghívást, mert sem város, sem falu nincs a közelben, ahol megszállhatnál a szolgáiddal. Ezenkívül Frodewin lovag ragaszkodik hozzá, hogy vendégül lásson. Neked és a kísérőidnek is jobb, ha nem ellenkezel. Trudit egyre jobban felingerelte a férfi hangneme, ahogy letegezte, akár egy cselédet, a szavairól nem is beszélve. Megfékezte a lovát, és ráripakodott. – Nem beszélhet így velem! Azonnal vezessenek a legközelebbi városba! Megértette? Válasz helyett a lovag kirántotta a kardját, és Trudi torkának szegezte. – Ha szeszélyeskedsz, megbánod. Ezt jobb, ha megérted! Trudi annyira fel volt háborodva, hogy nem ijedt meg. – Mit akar? Tegye el a fegyvert! – Csak akkor, ha rendesen viselkedsz, galambocskám. Most, hogy a kezünk közé kaparintottunk, nem engedjük meg, hogy csak úgy elszaladj. Add ide a gyeplőt. Nem akarom, hogy kihasználd a lovad gyorsaságát. Szép állat, jó hasznát veszem majd a tenyésztéskor, ha lesz egy megfelelő ménem. – Mit művel? Ez emberrablás! – Így is nevezheted, vagy rablásnak, ha az jobban tetszik. Add ide az erszényedet! Egy ilyen fiatal teremtésnek nincs szüksége pénzre. – A gyeplőt, az erszényt és még mit? – kérdezte Trudi dühösen. – Mindenedet. Biztosan vannak barátaid és rokonaid, akik busásan megjutalmaznak, ha visszaadlak nekik. Trudi mindkét lovagot a pokolba kívánta, önmagát pedig legszívesebben felpofozta volna, amiért ilyen könnyelmű és ostoba volt, hogy a csapdájukba esett. Mivel karddal fenyegették, nem maradt más választása, mint engedelmeskedni, odaadta vékonyka erszényét és a gyeplőt. Melchior von Hohenwiesen megrázta az erszényt, és összevonta a szemöldökét. – Ez nem lehet az összes! A pénz nagy részét biztosan a nyeregtáskába rejtetted. Ma estig ott maradhat. Most sietnünk kell. – Teljes erőből megrántotta a gyeplőt, mire a kanca nyerített és felágaskodott. Uta és Lampert tehetetlenül figyelte az eseményeket. A cseléd fegyvertelen volt, és Lampert is csak egy tőrt tartott magánál. Mielőtt kihúzhatta volna, Stammberg is kardot rántott és azzal tartotta sakkban. A szolga gondolatai összevissza csapongtak. Átkozta magát, amiért nem beszélte le úrnőjét arról, hogy felfogadja ezt a két lovagot. Úgy tűnt, most már késő. Meg sem gondolva a dolgot, megsarkantyúzta a lovát, hogy elszökjön, mondván, amíg szabad, segíthet

az úrnőjén és Után. Stammberg azonban várta ezt a reakciót, lesújtott, és eltalálta a szolga fejét. Lampert ájultan esett le a lováról. A fejsebéből kifolyó vér vörösre festette a havat. Pár lépéssel odébb Uta rémülten felsikoltott. – Agyonütötte. – Na és! Nem kár érte – felelte Stammberg a vállát vonogatva. – Csak eszméletlen. Itt hagyhatnám, hogy felfalják a farkasok, de irgalmas szívű ember lévén nem teszem. Szállj le a lóról, te is, kisasszonyka. Tegyétek fel a gebéjére! Trudi és Uta a fegyverek árnyékában nem tehetett mást, mint engedelmeskedett. Amíg Lampert fölé hajoltak, és megkönnyebbülten látták, hogy él, Hohenwiesen megfogta a szolga lovát, ami pár lépésre eltávolodott. – Be kell kötöznünk, különben elvérzik – mondta Trudi, rápillantva a nyeregtáskájára, amibe nemcsak a sebkötözésre alkalmas vásznat tett, hanem abban lapult az Otto von Hennebergtől elvett tőr is. Stammberg legyintett. – Abba a kis sebbe nem hal bele. Nem folyt el több vére, mintha piócát tettünk volna rá. Később jobban érzi majd magát, és még hálás is lesz nekem. Ezt a gúnyolódást Trudi nem bírta tovább. Dühében teljes erőből arcon vágta a lovagot az öklével. Stammberg annyira megdöbbent, hogy jó pár ütleget elszenvedett, mire meg tudta fékezni a lányt. Végül erősen pofon vágta, és a földre hajította Trudit. – Ez csak előleg abból, ami rád vár, ha tovább makacskodsz – fenyegetőzött. Trudi letörölte sajgó ajkát, és a kezére tapadt vért bámulta. Ha ez az alak azt hiszi, hogy ütlegekkel megtörheti, akkor nagyon téved. Először keresett valamit, amit fegyverként használhatna, de aztán rájött, hogy egyedül nem bír el a két férfival. Dühében kicsordult a könnye, Stammberg viszont azt hitte, hogy sikerült megtörnie az akaratát, és diadalmasan felnevetett. – Bömbölj csak. így sokkal jobban tetszel. Gyerünk, lusta fehérnép! Tegyétek a lóra a szolgát, különben még egyszer odacsapok. – Ha én is elájulok, várhatja, ki emeli fel Lampertet és engem. – Trudi mérges válasza nem nyűgözte le a férfit. Újból megfenyegette a kardjával. – Ne dühíts fel még jobban! Uta rájött, hogy Stammberg képes leütni, sőt talán megölni az úrnőjét. Megfogta Trudi kezét, és magához húzta. – Nyugodjon meg, úrnőm, kérem! Különben ez az alak megöl minket. Trudi összevonta a szemöldökét, és felnyögött, mert nagyon égett a bal szeme. Már bedagadt, biztos volt benne, hogy napokig megkékült arccal fog járkálni. Csak azért nem ugrott neki Stammbergnek, mert félt, hogy leüti, és eszméletlenül teljesen ki lenne nekik szolgáltatva. Nagy nehezen lecsillapodott, feltették Lampertet a lóra, majd ő maga is felült a sajátjára. Most sajnálta igazán, hogy nem fogadta meg Hiltrud tanácsát, miszerint mindig rejtsen el egy kést a ruhája alatt. Keresztanyja és édesanyja is ezt tette veszély idején. Neki viszont eszébe sem jutott, hogy olyan helyzetbe kerülhet, amikor erre szüksége lehet. A két férfi, miután Utát is feltette a lovára, megfogta a gyeplőket, és így vezették a lovakat maguk mellett. Közben azon nevettek, milyen könnyű dolguk volt, és kigúnyolták áldozataikat. – Megmondtam, hogy Altöttingben jóra fordul a sorsunk. – harsogta Hohenwiesen. – Kezdetben nem úgy festett. Ha a kápolna perselye nem segít rajtunk, a lovainkat nem kaptuk volna vissza a gazdától – felelte Stammberg vidáman.

A társa elvigyorodott. – A hívek adakozhattak volna kicsit bőkezűbben. Épphogy arra elég volt, hogy kifizessük a számlát és kiváltsuk a holminkat. De mostantól minden jobb lesz. Erről gondoskodik a kisasszony pénzzel teli tarisznyája. Trudiból kis híján kitört a nevetés. A lovag ugyanis a kezében tartotta majdnem az egész vagyonát, amit az előbb alamizsnának titulált. Néhány érmén kívül nem talál nála semmi értékest. XI. Egy idő múlva az út annyira elkeskenyedett, hogy a lovak csak egymás után haladhattak. Mindkét oldalon meredek sziklafal tornyosult, és folyvást hógörgeteg zúdult a lovasokra. Melchior von Hohenwiesen istenkáromló módon szitkozódott, társa viszont egyre jobb kedvű lett. – Nemsokára megérkezünk, és kényelembe helyezhetjük magunkat. – Remélem. Különben a lovak szügyig süppednek a hóban, és akkor se előre, se vissza nem mehetünk – felelte Hohenwiesen mogorván. – Elismerem, az út nem a legkönnyebb. Viszont nem kell váratlan látogatókkal számolni. Már nincs messze, ezen a kis emelkedőn kell felmenni. – Stammberg egy eljegesedett lejtőre mutatott. A barátja rámordult. – Le kell szállnunk a nyeregből és vezetnünk kell a gebéket. – A vendégeink mennek előre! – Stammberg kihúzta a kardját. – Leszállni, de szaporán! Közben Lampert magához tért, de nagyon kába volt. Amikor meglátta a pengét, azonnal engedelmeskedett. Uta lassan lecsúszott a málhás állatról, Trudi azonban várt, amíg a lovag ütésre emelte a kardját, és csak az utolsó pillanatban ugrott le a nyeregből. Újra a kezükbe adták lovaik gyeplőjét. Menekülésre semmi esélyük sem volt, mert elrablóik birkanyájként hajtották őket maguk előtt. Amikor Trudi dühösen megállt, és a lovát keresztbe fordítva elzárta az utat, Stammberg kardjával mérgesen a kancára mutatott. – Ugyan tetszik a lovad, de ha tovább makacskodsz, ledöföm. Indulj, vagy... A lány látta rajta, hogy a férfi tényleg képes lenne megölni az állatot, és feladta a harcot. Megsimogatta az ideges paripa sörényét. – Gyere, Forgószél, tovább kell mennünk – mondta szinte fuldokolva a sírástól. A meredek emelkedőn semmilyen út sem vezetett felfelé. Gyakran megcsúsztak a jeges sziklákon. Amikor felértek a hegyetetőre, kis, keskeny völgyet pillantottak meg, amin még egy majorságnyi fölbirtok sem volt. A völgyet övező hegyek csúcsa a felhőkbe veszett. A sziklafal túloldalán Trudi egy szakadékszerű nyílást fedezett fel a hegyen, amibe egy fal veszett bele. Beletelt egy kis időbe, amíg Trudi rájött, hogy egy barlangba épített várat lát maga előtt, amelyet csupán egy keskeny ösvényen lehet megközelíteni. Az ostromló ellenség csak abban reménykedhetett, hogy nincs másik bejárat, amin keresztül utánpótlást vihetnek a védőknek. Ezt az erődöt ugyanis kizárólag a bennlévők kiéheztetésével vehették be. Hívatlanul madarakon kívül más nem juthatott be. Stammberg kérkedőn nézett barátjára. – Ugye, hogy nem túloztam? Itt biztonságban kihúzhatjuk a telet. Tavasszal összeszedünk néhány bátor embert, akikkel megszabadítjuk a pénzeszsákokat a vagyonuktól. – A vár elhagyatottnak tűnik – jegyezte meg Hohenwiesen aggódva. Stammberg megvonta a vállát.

– Két évvel ezelőtt gyorsan el kellett hagynom a várat, és máshol rendezkedtem be. – Van élelem? Semmi kedvem a hegyek között éhen veszni. – Hohenwiesen úgy festett, mint aki legszívesebben fogná a lovakat, és visszafordulna arra, amerről jöttek. A barátja harsányan nevetett. – Azt hiszed, nem készültem fel arra az esetre, ha visszatérek? Több hordónyi lisztet, füstölt húst és egyéb dolgokat ásattam el a legmélyebb pincében. A vadhússal együtt bőven elég lesz mindnyájunknak. Stammberg vigyorogva Utára és Lampertre mutatott. – A kisujjunkát sem kell mozdítanunk, ezek majd kiszolgálnak. Ezenkívül a fehérnép még másra is jó – mondta félreérthetetlen mozdulatokat téve. Uta a kezébe temette az arcát. – Nem, ezt nem teheti! – De még mennyire, hogy megteszem. – Stammberg megpróbálta megfogni a cseléd mellét, de a keze lecsúszott a takarón, amit a lány sorosan maga köré tekert. Ebben a pillanatban Lampert felkiáltott, és nekirontott a férfinak. A lovag ügyesen kivédte az ütést, végül elgáncsolta a szolgát, aki a hóba zuhant. Stammberg nevetve a nyakára tette a lábát, és belenyomta a fejét a hideg fehérségbe. Lampert kétségbeesetten kapálózott, de a lovag addig szorította a hóba, amíg elgyengült a mozgása. Ezután hátralépett, és belerúgott a levegő után kapkodó fiatalemberbe. – Legközelebb nem leszek ennyire kíméletes – fenyegette, majd mindenkire rárivallt, hogy igyekezzenek felfelé. A két lovag olyan ügyesen terelte maga előtt a foglyokat, hogy nem volt esélyük a menekülésre. Nyilvánvalóan már máskor is raboltak el embereket. Trudi rájött, hogy rablólovagok karmai közé kerültek, akik nyakig ülnek az adósságban. Most azonban azt hitték, bizakodóan nézhetnek a jövőbe. Trudit marcangolta az önvád. Fogalma sem volt, hogyan tették meg az út utolsó szakaszát, csak a metsző szél maradt meg az emlékezetében. A bejáratot embermagasságban eltorlaszolta a hó, amit a három fogolynak kellett kézzel eltakarítani. Mire végeztek, Trudi és Uta keze átfagyott, és sírtak a kimerültségtől. Amikor a kaput kiszabadították, Stammberg elővett a nyeregtáskájából egy kulcsféle eszközt, és megpróbálta kinyitni. A befagyott zárat jó ideig babrálta, mire végre sikerrel járt. – Látod, igazam van. Amióta elmentem, senki sem járt itt – mondta diadalmasan a barátjának. Elégedetten elővett egy fáklyát a falnyílásból, amit a szintén ott elrejtett tűzkő és tapló segítségével meggyújtott. A következő kapu egy istállóba vezetett, amiben akár két tucat ló is elfért. A sarokban széna és szalma hevert. Amikor azonban Stammberg kinyitotta az egyik ládát, kiderült, hogy a zabot szinte teljesen felfalták az egerek. – A pincében még van egy hordó zab. Te kölyök, majd holnap kitakarítod a ládát és felhozol a zabból. Most gyújtsd meg a tüzet a konyhában, hogy a cseléd vacsorát főzhessen. Használja azt a készletet, amit útközben szereztünk. Arra a húsra és kenyérre gondolt, amit a barátjával a legutóbbi szállásadójuk kamrájából loptak. Az étel elég volt pár napra öt ember számára. Stammberg úgy rendelkezett, hogy egyelőre csak a konyhát használják, mert mellette volt egy kívülről bezárható helyiség. Lampert szigorú felügyelet alatt ellátta a lovakat, aztán szalmát vitt abba a szobába, ahová a rablólovagok Trudit be akarták zárni. Most azonban megengedték neki, hogy a konyhában maradjon, és a tűznél melegedjen.

Amint Lampert teljesítette a parancsaikat, a földre kényszerítették a fiút, és miközben Stammberg kardjával sakkban tartotta, barátja bilincset tett a bokájára. Ezután rövid lánccal egy nehéz vasgolyóhoz rögzítették. Lampertnek a kezében kellett cipelni, vagy maga után vonszolni, ha járkálni akart. – Ezzel megvolnánk – gúnyolódott Stammberg, és szórakozásból karddal ide-oda kergette a szolgát. Hamarosan ráunt erre, és Utához fordult. A cseléd a tűz fölé akasztott bográcsban vízből, lisztből, húsból és répából egytálételt főzött. – Ezt megcsinálhatja az úrnőd is. Rád máshoz van szükségem. – Ne! – sikoltotta Uta rémülten. A mellére szegezett kard láttán azonban nem tehetett mást, mint lassan elkezdett levetkőzni. Lampert rákiáltott a férfira, és felemelte a vasgolyót, hogy leüsse vele, ám Hohenwiesen vigyorogva a hasára szegezte a fegyverét. – A helyedben nem tenném. Különben kénytelenek leszünk megölni. A munkát a két fehércseléd is elvégezheti. A fiatalember a dühtől remegve letette a vasgolyót, és ökölbe szorított kézzel állt. Trudi szintén csak tehetetlenül nézhette, amint Stammberg a szolgálóját a szalmához vonszolja és rálöki, végül ráveti magát. Könnyeivel küszködve elfordult, és közben észrevette a tőrt Stammberg övében. Hohenwiesen azonban barátja és a foglyok között állt, és állandóan figyelte áldozataikat. Végül Hohenwiesen megparancsolta Lampertnek, hogy hozza oda és ürítse ki Trudi nyeregtáskáját. Amikor meglátta, hogy csupán néhány ruhadarab lapul benne, káromkodva a lányhoz lépett, és a hajánál fogva rángatta. – Hová rejtetted a pénzt? A várkisasszony kirántotta a férfi tőrét, és szúrt, de sajnos csak az övét találta el, amiről lecsúszott a tompa penge. Második kísérletre már nem volt módja. A lovag bal kézzel kiütötte a fegyvert a kezéből, a jobbal pedig olyan erővel ütötte arcon a lányt, hogy Trudi majdnem elájult. Hohenwiesen gúnyos vigyorral nézett le rá. – Ha nincs pénzed, akkor anyádnak kell kiürítenie a ládáját, ha sértetlenül vissza akar kapni. Lódulj a tűzhöz! Éhes vagyok. Trudi nagy nehezen felállt, aztán összevágta a maradék répát. Közben azt kívánta, bárcsak ne kellene hallania Uta sikoltozását és könyörgését. Bár hátat fordított, mégis úgy érezte, látja a cseléd megerőszakolását. A képzeletében a dolgok sokkal szörnyűbben festettek, mint a valóságban. Észrevette, hogy Hohenwiesen szinte levetkőzteti a tekintetével. Most még békén hagyta, de a lány biztosra vette, hogy az idő múlásával a két férfi elveszti minden gátlását. A saját sorsát kevésbé látta kétségbeejtőnek, mint az anyjára váró végzetet. Pontosan azt a bajt hozta rá, amit mindenáron el akart kerülni. Úgy érezte, az lenne a legjobb, ha azonnal meghalna. XII. Peter von Eichenloh nézte a királyt, aki vastag szőrmekabátba burkolózva ült vele szemben, jobb kezére támasztva a fejét, és azon tűnődött, mit feleljen Frigyesnek. Egy téli hadjárat akkor is nehéz, ha alaposan előkészítik, de megtámadni egy erődöt ágyúk és ostromgépek nélkül, őrült vállalkozásnak tűnt. Ugyanakkor megértette, mi hajtja az uralkodót. A kiszemelt vár az egyik legfontosabb hágót őrizte, és Frigyes nem hagyhatta, hogy tavasszal legnagyobb vetélytársa, a saját fivére, Ausztriai Albert herceg végleg elfoglalja. – Mit gondol, Eichenloh uram, sikerrel járhat? – Frigyes király olyan halkan beszélt, mintha félne minden kimondott szótól. A szíve mélyén nemleges választ várt. Hogy időt adjon a zsoldosvezérnek, kinézett a nyitott ablakon a hegyekre, amelyek fehér koszorúként vették körül

Grazot. Eichenloh azonban pontosan tudta, hogy nem várakoztathat meg egy koronás főt, ezért szinte azonnal meghajolt. – Egy gyors rajtaütéssel sok gondtól megszabadulhat felséged. A tél végéig az emberek, akiket felséged öccse Teiflachba küldött, megerősíthetik a várat. Akkor felséged vagy átadja Albert hercegnek, vagy jelentős seregre lesz szüksége az ostromhoz. A zsoldosvezér tudta, hogy Habsburg Frigyesnek nincs olyan erős serege és annyi ostromgépe, ami egy Teiflachhoz hasonlóan megerősített vár bevételéhez kell. Igaz, hogy német-római császárrá koronázták, de gyakorlatilag semmilyen eszközzel nem rendelkezett, hogy a címet tartalommal és főleg hatalommal töltse meg. Kevés embert választottak ennyire rossz előfeltételekkel a birodalom urává. Frigyes még Habsburg-tartományaiban sem volt korlátlan úr, mert a nemesség és a városok egyre újabb és arcátlanabb követelésekkel álltak elő. Ezért a helyzetért azonban nem ő volt a felelős, mert a nyugtalanságot öccse, IV. Albert osztrák herceg szította. A becsvágyó uralkodó mindent megtett, hogy bátyja rovására növelje a hatalmát. Ezek sorába tartozott a kicsi, de fontos hegyi erőd, Teiflach elfoglalása is. Habsburg Frigyes Eichenloh válaszát követően egy ideig hallgatott, végül felemelve a fejét kérdőn a férfira nézett. – Megbízhatnám ezzel az egyik stájer lovagomat, de még a leghűségesebbnek is van olyan rokona, aki az öcsémet szolgálja. Egyetlen rossz szó elhangzana, már figyelmeztetnék is Albertet, és az rögtön annyi embert küldene Teiflachba, hogy a vár visszafoglalása lehetetlenné válna. Ha most hallaná valaki a királyt, bátorságát vesztett öregembernek tarthatná, gondolta Eichenloh elbizonytalanodva. Ugyanakkor kíváncsi volt rá, hogyan akarja megoldani a kérdést III. Frigyes. – Természetesen egyszerűen feladhatnám Teiflachot, és lejjebb a völgyben építtethetnék egy másik várat, hogy védje a hágót. Albert emberei azonban zavarhatnák az enyéimet, sőt talán meg is akadályoznák az építkezést. Ez szerintem nem szolgálná a birodalom javát. – E szavak kimondásakor a király annyira eltökéltnek és harciasnak tűnt, mintha saját kezűleg akarna végezni mindenkivel, aki kétségbe meri vonni a hatalmát. Eichenloh csak nemrég érkezett Stájerországba, ezért nemigen tudott véleményt alkotni Frigyesről. Habár a király még harmincéves sem volt, mégis úgy járt-kelt, mintha minden lépését háromszor is meg kellene gondolnia. Azt azért biztosra vette, hogy zseniális taktikus. Ezt igazolta az ötlet, miszerint egy idegent bíz meg azzal, hogy télen, bátor rajtaütéssel foglalja vissza elvesztett várát. A legtöbb uralkodó lehetetlen vállalkozásnak tartotta volna. Frigyes ökölbe szorította a kezét, mintha egy láthatatlan ellenséget akarna megütni. – Az öcsém árulás révén az első hó leesése előtt foglalta el Teiflachot. Az időjárás miatt biztosan nem tudtak elegendő készletet felhalmozni. Ráadásul legfeljebb egy tucat katonát hagyhatott ott. Eichenloh nem igazán tudta eldönteni, hogy a király kedvet akar-e csinálni neki a harchoz, vagy talán önmagát próbálja bátorítani. – Hány embere van, Eichenloh? – Jó két tucat. Pontosabban huszonhét. – Az kevés. Adok még kegyelmed mellé harminc katonát. Ennyi emberrel kell boldogulnia. Nem vallhat kudarcot. Az nemcsak felbátorítaná az ellenségeimet, hanem nevetségessé is tenne az egész birodalomban. – Frigyes hangja ismét úgy csengett, mintha csak nehezen lenne képes féken tartani a dühét.

A Habsburg-ház legidősebb tagjaként a szokásjog alapján ő irányította a családot. Az öccse azonban nem adta át sem László gyámságát, sem az örökségét képező országok, sem a magyar, sem a cseh, sem az osztrák területek uralmát. Eichenloh legszívesebben azt javasolta volna a királynak, hogy gyűjtse össze a lehető legtöbb lovagot és gyalogost, majd egyszer és mindenkorra térítse jobb belátásra az öccsét. Tudta azonban, hogy Frigyes nem lenne erre hajlandó, mert egy nagyobb hadjárat magában rejti a kudarc lehetőségét, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy elveszít mindent, a trónt, a hatalmát és az életét. Ekkora kockázatot a király nem akart vállalni. Eichenloh ismét azon kapta magát, hogy az egész politikai helyzettel foglalkozik ahelyett, hogy előadná Frigyesnek, hogyan foglalhatja vissza a várat. Amikor bele akart fogni tervei ismertetésébe, a király felemelte a kezét. – Kegyelmedre bízom, hogyan cselekszik. Még ezen a helyen is kihallgathatnak bennünket. Eichenloh-nak ez kifogásnak tűnt, hogy adott esetben a király bűnbakot csinálhasson belőle. A király ráruházta a hadjárat teljes felelősségét, és ha kudarcot vall, majd mossa kezeit, mint Poncius Pilátus. A zsoldosvezér örült volna, ha kissé határozottabb ura van, ám amint összehasonlította Ansbach Alberttel, aki ragadozóként ugrott mindenre és mindenkire, arra gondolt, milyen jó lenne, ha a két férfi jellemvonásai keverednének. Frigyes kissé bátrabbá változna, Albert viszont kaphatna a király óvatosságából. Gyorsan félresöpörte ezeket a gondolatokat, hiszen immár a hadjárat ügyes megtervezésével kellett törődnie. Úgy kellett mindent előkészíteni, hogy senki ne sejtsen semmit, és ne figyelmeztessék az ellenséget. Eichenloh meghajolt a király előtt, és engedélyt kért a távozásra. Frigyes bólintott, aztán az aznap érkezett levélkupacra fordította a figyelmét. Komor arckifejezéséből arra lehetett következtetni, hogy nem kapott túl jó híreket. XIII. Több napi járóföldre Graztól északnyugatra Ausztriai Albert herceg egy magaslaton állt, és a teiflachi vár védműveit nézte. Elégedetten állapította meg, hogy jó állapotban vannak, és elég erősek bármely támadással szemben, akár télen, akár tavasszal következne be. Bólintott, és két kísérőjéhez fordult, akik felkapaszkodtak vele a meredek, hóval borított hegyoldalon. – Ez a vár ugyan csak egy kis tüske a bátyám hátsójában, de fájdalmasan megszúrja. Georg von Gressingen, egyike azoknak, akiket az áruló beengedett a várba, és így álmukban lephették meg a katonákat, helyeslően vigyorgott. – Frigyes úr igencsak bánkódni fog a vár elvesztése miatt, de hamarosan még több oka lesz rá, hogy a sorsát sirassa. – Remélem is! – Albert úgy vicsorgatta a fogát, mintha a bátyja torkának akarna ugrani. – Nem ő lenne az első Habsburg, aki örökösödési vita miatt hal meg. Névrokonára, I. Albert német királyra utalt, akit féltékeny unokaöccse, Parricida János meggyilkolt. Albert hercegnek esze ágában sem volt bepiszkítani a kezét. Ezt arra a két férfira hagyta, akiket bizalmasa, Cyprian Pratzendorfer küldött hozzá. Kegyesen biccentett feléjük. – Teljesen kegyelmetekre bízom a dolog kivitelezését. Én visszavonulok a völgybe, hogy észre térítsem a lázadó csőcseléket, amely államszövetségnek nevezi magát. Miközben Gressingen már a jutalomra gondolt, Otto von Henneberg komor arcot vágott. A sebe úgy-ahogy begyógyult, de mogorva, sőt a nők szemében ijesztő külsőt kölcsönzött neki. Habár úgy érezte, Gressingen is felelős elcsúfításáért, mégis először örült, hogy idegen földön ismerőssel találkozott. Mostanra bárhol másutt a világon szívesebben lett volna. Georg úrral elfoglalták Teiflach várát, és jutalmul a Frigyes király meggyilkolására szőtt összeesküvés közepén találták magukat. Ez egyáltalán nem tiszteletre méltó szolgálat. Csalódottságot és

megalázottságot érzett. Örömmel követné Ausztriai Albertet a Rajnához és a Boden-tóhoz, hogy harcoljon a svájciak ellen, ám az orgyilkosság taszította. Gressingennel ellentétben őt nem vakította el a jutalom ígérete. Inkább azon töprengett, mekkora gyűlölet éghet a hercegben a bátyja iránt, ha nemcsak a tartományaitól és a rangjától akarja megfosztani, hanem az életétől is. Otto gróf mindig jó viszonyban volt a bátyjával, ezért el sem tudta képzelni, hogy öröksége növelése érdekében megölje őt. A legnagyobb hatalmú uraságok láthatóan másként gondolkodtak, mint a hozzá hasonlók. Az uralkodóknak csak a hatalom számít, és nemigen tisztelik a családi kötelékeket. Albert herceg láthatóan megsejtette Otto kétségeit, mert megismételte szokatlan megbízásának okait. – Frigyes veszélyt jelent a Habsburg-ház számára. Amióta német-római császárrá választották, Jagelló Ulászló elvette tőle a magyar királyságot, amit László gyámjaként kellett volna kormányoznia. Csehföldön képtelen volt biztosítani a hatalmát Podjebrád Györggyel szemben. Ezek olyan veszteségek, amiket a Habsburg-család nem engedhet meg magának. Amit te nem akarsz megengedni, javította ki magában Otto von Henneberg. Ezt a Habsburgot nem a családja tekintélye érdekelte, hanem kizárólag az, hogy megszerezze a cseh és a magyar földeket, Alsó-Ausztriát és valamennyi területet, amire László Zsigmond császár örököseként jogot formálhatott. De leginkább a birodalmi koronát akarta megkaparintani, amiről úgy gondolta, hogy bátyja halála után rászáll. Otto figyelmesen nézte a herceget, aki vastag szőrmeköpenyében ugrásra kész ragadozónak tűnt. Fiatalosan keskeny arca volt, kék szemében emésztő tűz égett, és szinte minden mondatnál ökölbe szorította a kezét. A gondolatot, hogy egyszer ez a férfi legyen a birodalom ura, inkább ijesztőnek, mint kívánatosnak tartotta. Azt kérdezte magától, vajon tényleg részt akar-e venni Frigyes meggyilkolásában, így segítve trónra az öccsét. Gressingen látta Hennebergen, hogy kényelmetlen számára a helyzet. Láthatóan a lelkiismeretével küzdött. Georg legszívesebben kinevette volna, de a herceg jelenlétében nem tehette. Albert ugyanis nem tudta, hogy Otto gróf azért menekült el a hazájából, hogy elkerülje a bosszút egy olyan gyilkosságért, amit nem követett el. Hennebergnek itt olyan tettet kellene elkövetnie, amit Frankföldön becstelennek nevezett. Mit szólna a grófocska, ha tudná, hogy Michel Adler gyilkosa itt áll mellette? Henneberg azonban nem utasíthatta vissza a megbízást, mert Albert herceg akkor nem hagyná életben. Gressingen krákogott. – Nem lesz könnyű Frigyes közelébe kerülni. – Az utolsó pillanatban elkerülte, hogy kimondja a „fivéréhez” szót. Nem volt okos dolog emlékeztetni Albertet az első számú ellenségének tartott emberrel való rokonságára. Gressingen számára a király idegen volt, ugyanolyan áldozat, mint bárki más, vagy talán mégsem, mert érezte, ahogy hevesebben ver a szíve. A tőre hamarosan eldönti a birodalom sorsát. Michel Adlert azért ölte meg, mert sarokba akarta szorítani, a pillanat hevében döntött. Azóta a férfi érezte a fegyver nyújtotta hatalmat. Immár nevetett a félelmen, amit akkor érzett, és azon, hogy lóhalálában vágtatott el, mert megrémült a leleplezéstől. Most biztonságban érezte magát és elég merésznek ahhoz, hogy bármit megtegyen. A tőre hozzásegíti a felemelkedéshez. A legkevesebb, amit Habsburg Alberttól jutalomként várt, a grófi cím. Egyenrangú lenne Otto von Henneberggel, aki születésétől fogva birtokolja e rangot anélkül, hogy méltó lenne rá. – Feltételezem, hogy elég bátrak ehhez a tetthez, uraim. Albert herceg megjegyzése kizökkentette Gressingent kellemes álmodozásából.

– Természetesen, felség. E megbízatáshoz azonban nemcsak bátorság kell, hanem ügyesség, képzelőerő és körültekintés is. Amikor a barátommal megszabadítjuk felségedet Frigyes királytól, nem akarjuk, hogy a testőrei miszlikbe aprítsanak bennünket. – Dicséretes beszéd. – Albert herceg mosolyfélére húzta a száját. Magában gyávának tartotta Gressingent, aki csak orgyilkosságra alkalmas. A jelleme azonban nem érdekelte mindaddig, amíg szabaddá teszi számára a Habsburg-ház és a birodalom élére vezető utat. Ha a két férfi elvégezte a feladatát, és valóban élve térnek vissza, el kell gondolkodnia rajta, mihez kezdjen velük. – Télen lesz idejük megtervezni a dolgot. Fontos, hogy senki se fogjon gyanút, és ne hozhassanak engem kapcsolatba a tettel. Ezért tavaszig Teiflachban maradnak. Itt hagyok fél tucat katonát. Velük kell megvédeniük a várat, ha a bátyám valamelyik vazallusának az az őrült ötlete támadna, hogy ebben az évszakban támadjon. Ausztriai Albert vetett még egy pillantást a bizalmába fogadott két férfira, aztán elindult. Pár lépés után megcsúszott a jeges hóban, és ha Otto von Henneberg nem kapja el időben, lezuhan. – Köszönöm! – Ausztriai Albert jóindulatúan rámosolygott, és azon töprengett, megfelelő embert választott-e vezetőnek Gressingen személyében. Bizalmasa, Pratzendorfer azonban Otto grófot fiatal, meggondolatlan lovagnak írta le, míg Gressingent hidegvérűnek. Heves mozdulattal elhessegette e gondolatokat. Csak az számít, hogy a két férfi sikerrel járjon. Csupán azzal kellett törődnie, hogy őt magát senki se kapcsolhassa a gyilkossághoz. A bátyjának elég ellensége volt, bármelyikük küldhet rá orgyilkost. Éppen ezért nem az egyik vazallusát bízta meg a merénylet elkövetésével, hanem Pratzendorfer jelöltjeit. A főpap hivatalosan Jenő pápa szolgálatában állt, de valójában neki, Albertnek dolgozott. Elégedetten lépett be a vár szerény nagytermébe. A falak szinte teljesen csupaszon álltak, az ütött-kopott asztalnál legfeljebb húsz ember foglalhatott helyet. A raktárak szinte üresek voltak, mert Frigyes folyvást halogatta a téli készlet ideküldését. Ez is közrejátszott abban, hogy az egyik katona a kezükre játszotta a várat. Ugyanakkor ő maga is csupán néhány málhányi élelmet tudott biztosítani. Ezzel kell boldogulnia a két lovagnak, hat katonának és három szolgának.

Hatodik rész A király I. Trudinak úgy tűnt, mintha a fogsága előtti élete nem is létezett volna. Még az anyja és a testvérei is mintha csak egy távoli álom alakjai lettek volna. Hatalmába kerítette az érzés, hogy már éveket töltött a sötét, hideg lyukban, amibe még a tűzhely fénye sem hatolt be. Az elrablói nem adtak neki semmilyen világítóeszközt, ezért csak tapogatózva közlekedhetett a cellában. Ez különösen akkor volt megalázó érzés, amikor az árnyékszékként szolgáló vödröt kellett megkeresnie. Nem kapott elég vizet ahhoz, hogy megmosakodjon, így már úgy bűzlött, hogy maga is undorodott tőle. A kását és a néha kapott avas füstölt húst piszkos kézzel kellett megennie, amitől mind az édesanyja, mind a keresztanyja mindig óva intette. A két asszony elégszer látta életében, hogy a piszokban mennyi betegség terjed. Trudi rettegett attól, hogy tehetetlenül, maga alá piszkítva kell majd a kopott szalmazsákon feküdnie. Pedig neki még mindig jobb sora volt, mint a kísérőinek. Utának és Lampertnek ugyan valamivel több mozgásszabadsága volt, de a rablólovagok állandóan gyötörték őket valamivel. Amikor Hohenwiesen és Stammberg vadászni indult, megláncolták vagy megkötözték őket a konyhában, így semmi esélyük sem maradt a menekülésre. Saját félelme mellett Trudi a szolgálója miatt is szenvedett, ahányszor a két férfi rávetette magát, és meghallotta a sikoltozását. A két gazembernek a külvilágtól elzárt várban nem akadt dolga, tehát folyvást vedelték a bort, amiből a pincében nyilván bőven volt. Az alkohol minden gátlásukat elsöpörte, és állattá változtatta őket. Nem, nem állattá, javította ki önmagát Trudi. Az állatok nem természettől fogva gonoszak. Az elrablóik mindig valami új gonoszságon törték a fejüket, amivel megalázhatják Utát. Mivel nem zavartatva magukat nyíltan beszéltek, Trudi minden szörnyűséget hallott, amit a lánnyal tettek. Nem tudta, hogyan nézhet ezek után a szolgáló szemébe. Szégyellte magát Lampert miatt is, aki hallhatóan igyekezett megvédeni Utát, ezért sokszor megverték és megkötözték. Újra és újra azzal fenyegették, hogy megölik, amit természetesen nem tettek meg, hiszen akkor nekik kellett volna elvégezniük azt a munkát, amire a szolgát kényszerítették. A két gazember eddig békén hagyta Trudit. Bár sokszor ocsmány szavakkal ecsetelték, mit tesznek vele, ha nem kapnak váltságdíjat. A lány sejtette, hogy nem fogják türtőztetni magukat a tél végéig, így minden zajra megrettent. Attól rettegett, hogy a két férfi bemegy hozzá, és ugyanazt teszik vele, mint Utával. A sötét cellába zárva magával perlekedett, amiért útnak indult. Úgy érezte, csak a halálukkal menekülhetnek meg ebből a helyzetből. Ha a kezébe kapott volna egy éles tárgyat, rég felvágja az ereit. Többször végigtapogatta a kamrát, hogy találjon valamit, amire a kötéllé csavart alsóruhájával felakaszthatja magát. De nem talált sem gerendát, sem fáklyatartót vagy mást, amire a hurkot rögzíthette volna. Az alsóruhájából letépett csíkkal megpróbálta megfojtani önmagát, de csupán elájult, és sajgó nyakkal tért magához. Végül ráébredt, hogy a halállal csak a felelősség elől menekülne el, amivel Utának és Lampertnek tartozott, legalábbis amíg ők ketten életben vannak. Próbálta kitalálni, hogyan szökhetne meg, ám semmi használható ötlete nem volt. Trudit, ahogy máskor is, Stammberg gúnyos nevetése szakította ki a gondolataiból. A hang annyira erősen behallatszott, mintha a férfi a cella közepén állna. Amikor lerészegedett, olyan undorítóan viselkedett, hogy az állatvilágban nem találhatna hozzá hasonlót. Úgy ordított, hogy az ajtó is beleremegett. – Engedelmeskedj! Tedd azt, amit parancsoltam, vagy eltöröm a bordáidat!

– Istenem, ne! Ezért mindenki a pokolra kerül! – sikoltotta Uta. Ugyanabban a pillatanban éles csattanás hallatszott, ami elárulta Trudinak, hogy bottal ütlegelik a lányt. – Mocskos disznók! Agyon kellene verni titeket, akár a veszett kutyát! – Lampert hangja tompán csengett, mintha lassan elhagyná az ereje, mégis próbálta elvonni a gazemberek figyelmét Utáról. A szavait ütlegek és puffanás zaja követte. – Biztosan megölték – suttogta Trudi. Immár csak Stammberget hallotta, amint a cselédet szidalmazza és gátlástalanul veri. A lány sikoltozott és jajveszékelt, mintha karddal szurkálnák. Trudi rájött, hogy a férfi nemcsak meg akarta erőszakolni, hanem élvezte, hogy kínozhatja. – Az ördögbe is, igyekezz! Nincs kedvem az örökkévalóságig várni. – Ellentétben a barátjával, Hohenwiesent csak az érdekelte, hogy minél többször megerőszakolja a lányt. Stammberg gonoszságával nemigen tudott mit kezdeni. A két férfi emiatt gyakran vitázott. – Várnod kell, amíg végzek ezzel a szajhával – bömbölte Stammberg további ütlegekkel kísérve a szavait. – Ha félholtra vered, semmi hasznát nem vesszük! – Hohenwiesen el akarta húzni a barátját Utától, de a férfi ellökte, és a botjával fenyegette. – Ne zavarj! Ha mindenáron a kedvedet akarod tölteni, használd a szajhát a kamrában. Vagy talán azt hiszed, hogy az anyja azt várja, hogy sértetlenül visszakapja? Melchior von Hohenwiesen megnyalta a szája szélét. – A kicsike úgyis az adósunk. Az alamizsna, amit találtunk nála, nem éri meg az egész hercehurcát. Pedig abból a pénzből akartunk bátor katonákat felfogadni. – Ne aggódj! Az öregasszonytól megkapjuk a pénzt. Tavasszal, ha az utak járhatók lesznek, idehozom pár cimborámat, hogy segítsenek neked őrizni a foglyokat. Aztán elmegyek az anyjához. Meglátod, egy zsák aranyat fog fizetni, hogy visszakapja a kis kedvencét. – Azt csak hiszed – mondta Trudi, de olyan halkan, hogy kint nem lehetett hallani. Holott pontosan tudta, hogy az anyja mindenét eladná, csak hogy visszakaphassa. Ebben a pillanatban lépteket hallott. A szíve a torkában dobogott. Eljött hát a pillanat, amitől annyira rettegett. Miközben Hohenwiesen a rozsdás retesszel babrált, Trudi a kamra hátsó sarkába húzódott, és önkéntelenül valami fegyverféle után tapogatózott. A rothadt szalmazsákon és a vödrön kívül azonban semmi sem volt börtönében. Az ajtó kinyílt. Hohenwiesen hatalmas árnyékként állt a konyhai tűz fényében. A sötétségbe pislogott, morgott valamit, aztán megfordult, hogy lámpát hozzon. Trudi önkéntelenül elindult az ajtó felé, remélve, hogy talál kiutat, ám a rablólovagok láttán megdermedt. – Van még bor? – ordította Stammberg. – A korsó üres! – felelte Hohenwiesen. – A szolga menjen a pincébe és töltse meg! – Akkor nem kellett volna fejbe verned a kardmarkolattal. Remélhetőleg még él, különben nekünk kell megetetni a lovakat és kihordani a trágyát. – Hohenwiesen a földön fekvő Lampert mellé lépett. A szolga láthatóan még ájultan is érezte a fájdalmat, mert nyögdécselt. – Még él, de ettől ugyan nem kapunk bort – mondta a lovag. – Menj a pincébe és hozz! -– Stammberg újra Utához fordult, aki véraláfutásokkal borítva kuporgott előtte. Hohenwiesen mérgesen fújtatott. – Most megyek a kisasszonyhoz. A bor ráér később is. – Nekem nem ér rá! – Stammberg újfent megütötte Utát, aztán dülöngélve a kancsó után nyúlt. Mielőtt kiment a konyhából, megfenyegette a cselédet. – Mindjárt visszajövök! Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk!

Trudi hallotta, ahogy Stammberg lebotorkál a barlang mélyén lévő pincébe. Azt kívánta, bárcsak a nyakát szegné. Ebben a pillanatban rájött, mennyire kedvező a helyzet. A részeg lovag biztosan nem tér vissza egyhamar, tehát Hohenwiesen egy időre egyedül maradt. Összeszedve minden bátorságát, kilépett a konyhába. Először alig látott valamit a tűz fényében, de a szeme hamar hozzászokott a világossághoz. Rögtön látta, hogy Uta és Lampert segítségére nem számíthat. A szolga véresen, eszméletlenül feküdt az egyik sarokban, a cseléd zokogva és remegve kuporgott a másikban. Mindennek ellenére nem állt szándékában védekezés nélkül megadni magát a rablólovagoknak. Hohenwiesen vigyorogva méregette. Azt hitte, hogy a sötét cella megtörte a lányt, és ezt ki akarta használni. – Gyere ide! – parancsolta Trudinak, és kinyújtotta a kezét. Engedelmeskedett, és akkor sem tett semmit, amikor a férfi durván végigsimította az arcát, aztán fogdosni kezdte a mellét. – Tetszel nekem. Vetkőzz le! Vagy a bottal kell engedelmességre tanítsalak? Trudi könyörgően felemelte a karját. – Ne bántson, uram! Kérem, hiszen csak fájdalmat okozna. – Ostobaság. Ebbe még senki sem halt bele! – Hohenwiesen megragadta a ruháját. – Vigyázzon! A végén még elszakítja – kiáltott a lány. A férfi elvigyorodott. Minden fehérszemély egyforma, gondolta. Sokkal jobban érdekli őket a ruhájuk és a cifraság, mint a becsületük. Engedett kicsit a szorításból, és ráripakodott Trudira. – Akkor siess a vetkőzéssel! Trudi tudta, hogy nincs sok ideje, mielőtt Stammberg visszatér. Tekintete Hohenwiesen tőrére siklott. Egyszer már meglepett egy férfit, és megmenekült a megerőszakolástól. Miért ne sikerülhetne most is? Ebben az esetben azonban nem egy meggondolatlan fiatalemberrel állt szemben, hanem egy harcedzett és rabláshoz szokott férfival. Hohenwiesen megsejtette a lány szándékát, és elhúzta a száját. Megvárta, amíg levetkőzik, aztán előhúzta a tőrt, és Trudi torkának szegezte. – Korábban kell felkelned, hogy túljárj az eszemen, vagy legalább kevésbé szószátyár cselédre lenne szükséged. Kifecsegte, hogyan bántál el a lovaggal a szőlőben. Megragadta és a földre kényszerítette Trudit. – Szét a lábakkal! Trudi kétségbeesetten remélte, hogy el tudja gáncsolni a lovagot, de a férfi gyakorlottan rátérdelt a lábára, és a nyakához szorította a tőrt, amíg kiserkent a vére. Közben kinyitotta a nadrágját. Trudi elfordította a fejét, hogy ne kelljen látnia azt a rondaságot, amit ott megjelent. Hohenwiesen férfiassága sokkal erőteljesebb volt, mint Gressingené. Akkor, bár félálomban ringatózott, mégis érzett fájdalmat. Most bizonyára szörnyűbb lesz minden. Eszébe jutott Uta irtózatos sikoltozása. Megesküdött, hogy nem adja meg támadójának ezt az elégtételt. Hirtelen arra gondolt, amit keresztanyja mesélt neki egyszer. Ha egy asszonyt megtámadnak, változzon olyan puhává és engedékennyé, akár a víz. Ha görcsbe rándul, vagy védekezik, mindenképp megsérül, és nagy fájdalmai lesznek. Uta bizonyára így tett, ezért szenvedett. Ez nem történhet meg vele, hiszen adódhat még alkalom a menekülésre. Próbált emlékezni, mit élt át Gressingennel. Akkor a bor tette a testét ernyedtté, most az akaratának kellett erről gondoskodnia. Hohenwiesen érezte, hogy áldozata nem védekezik, és felröhögött. – Nincs ellenedre. Tudni akarod, milyen egy igazi férfival hálni? Most megtudod! –

Megragadta Trudi jobb kezét és leszorította, miután elvette a tőrét a nyakától, ugyanezt tette a bal kezével is. A fegyvert végig úgy tartotta, hogy a lány nem vehette el tőle. – Ha megint nem bírsz magaddal, megnyúzlak. – Hohenwiesen teljes súlyával a lányra nehezedett, aki szinte mozdulni sem bírt, megpróbált beléhatolni, de kezdetben nehezen boldogult, mert mindkét keze foglalt volt. De aztán Trudi érezte, hogy a férfi a magáévá teszi. Pár pillanatig önkéntelenül is védekezni akart, de aztán megértette, hogy ezzel csak árt magának, tehát feladta a küzdelmet. Eltartott egy kis ideig, amíg a lovag teljesen beléhatolt, és úgy mozgott, mintha szét akarná feszíteni. Furcsa módon nem érzett fájdalmat, sőt egyáltalán nem érzett semmit. Mintha a teste nem az övé, hanem egy idegen asszonyé lenne. Kizárólag azzal törödött, hogy elég levegőt kapjon, és ne mulassza el a pillanatot, ha módja lesz a kiszabadulásra. Hohenwiesen egyre hangosabb nyögésekkel kísérte mozdulatait, a lökései egyre erősebbek és gyorsabbak lettek, közben olyan erővel szorította a lány kezét, mintha el akarná törni. Trudi ráébredt, hogy sehogy sem tud kiszabadulni. Be akarta csukni a szemét, hogy ne lássa a férfi undorító arckifejezését, ám ekkor mozgásra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy Stammberg jött vissza, és arra vár, hogy ott folytassa, ahol a barátja abbahagyja. A meztelen, véres csíkokkal és kék foltokkal borított test azonban egy nőé volt. Szemében egyszerre villant undor, félelem és gyűlölet. Amikor látta, hogy megbecstelenítik az úrnőjét, Uta nagy nehezen felállt. Egész testében remegve felvette a tűzhelynél heverő piszkavasat. Lassan közeledett feléjük, és tétován felemelte a vasat. Üss! Sújts le végre, kérlelte Trudi magában. – Mindjárt megkapod, amit akartál – hörögte Hohenwiesen, de mielőtt kielégült volna, a piszkavas lesújtott a fejére. A lovag szeme tágra nyílt, a száját sem tudta már becsukni. Végül úgy zuhant Trudira, akár egy fatörzs. A lány megpróbálta letolni magáról, de nem volt hozzá elég ereje. – Segítened kell! – mondta a cselédnek, aki mozdulatlanul meredt a piszkavasra. Gondolatban Uta már legalább egy tucatszor leütötte kínzóit, de sosem volt elég bátorsága hozzá, hogy tényleg megtegye. Csak akkor tudta elfelejteni pár percre a félelmét, amikor látta, hogy a férfi ráveti magát úrnőjére. Most pánikba esett. – Ezért meg fognak ölni! – sikította. – Ha itt maradunk, mindnyájunkat megölnek. Gyere, segíts arrább tolni ezt az alakot – utasította Trudi, és újra nekifeszült. Trudi erélyes szavai ugyan nem űzték el Uta bénultságát, de megszokásból engedelmeskedett. Megragadta Hohenwiesen karját, és legörgette úrnőjéről. Trudi felállt, és oldalba rúgta a mozdulatlan rablólovagot. A férfi meg sem rezdült. Egy pillanatig abban reménykedett, hogy Uta beverte a fejét, de nem volt ideje rá, hogy megnézze, él-e, vagy meghalt. Undorító szaguk ellenére magára kapkodta a ruháit. Mivel Uta még mindig kezében a piszkavassal álldogált, kissé meglökte. – Öltözz fel gyorsan! Ne, válj! Húzzuk az asztalt a pincébe vezető ajtó elé. Ha szerencsénk van, feltartóztatja addig Stammberget, amíg megszökünk. – Megszökni? – Ez a szó láthatóan visszaadta Uta erejét. Meztelenül nekifeszült a nehéz asztalnak. Végül odatolták az ajtó elé. Hallgatóztak egy ideig, de minden csendes volt. – Az a disznó biztosan a hordóból vedel, és azon töri a fejét, mit tehet még velem – sziszegte a cselédlány. – Borzasztóan sajnálom! Nem akartam, hogy ilyen szörnyűségek történjenek veled. – Trudi kinyújtotta a kezét, hogy megvigasztalja a lányt.

Uta heves mozdulattal elhúzódott. – Fel kell öltöznöm. Azt mondta, megszökünk. Mi legyen Lamperttel? Ha itt hagyjuk, azok a gazemberek halálra kínozzák, de minket is megölnek, ha nem tudunk gyorsan elmenekülni. A cseléd egész testében remegve botorkált a ruháival az ajtó felé, mintha meztelenül akarna kimenni a hidegbe. Trudi az utolsó pillanatban visszatartotta, és megrázta, hogy észre térítse. – Azt mondtam, öltözz fel! Aztán segíts kivinni Lampertet. Uta belebújt a ruháiba, aztán kezébe temette az arcát. – Nem tudunk elmenekülni előlük! – Ha nem sietünk, akkor tényleg nem! – felelte Trudi, és Lamperthez lépett. A szolga eszméletlenül feküdt. Holtsápadt volt és alig lélegzett, láthatóan egyhamar nem tér magához. Utának és neki cipelniük kell, méghozzá a vasgolyóval együtt, amit egymagában sem bírna el. Ez így nem fog menni, futott át az agyán, és kétségbeesetten körülnézett. Megpillantotta a véres piszkavasat. Felkapta és belenyomta a lábbilincs első láncszemébe, és megpróbálta kifeszíteni. A vas a fiatalember bőrébe hatolt, felhasította, és kiserkent a vére. Lampert megmozdult, mintha ájultan is próbálna megszabadulni a fájdalomtól. Trudi már épp fel akarta adni, amikor észrevette, hogy lazul a lánc. Végül annyira szétnyílt, hogy le tudta oldani a golyót. A bilincshez már kovács kellett. A várkisasszony bekötötte Lampert sebét egy kendővel, aztán intett Utának. – Ne álldogálj ott! Segíts Lampertet betekerni abba a takaróba, azután vigyük ki. Egyedül nem bírom el. Uta felemelte a kezét. – Ha cipeljük, nem jutunk messzire. Talán mégis itt kellene hagynunk! Tiltakozása ellenére megfogta a férfit, beletekerték a takaróba, és elindultak kifelé. Éppen idejében, mert az eltorlaszolt ajtó mögül már hallatszottak Stammberg léptei. Ez a felismerés elfújta a két nő minden gyengeségét. Uta nyöszörgött a fájdalomtól, de elkínzott testéből mégis annyi erőt merített, ami őszintén meglepte Trudit. Amilyen gyorsan csak tudtak, átmentek a várudvaron, végül elérték az istállót. – Szükségünk van a lovainkra – mondta Trudi, és szólt Utának, hogy fektesse Lampertet a szalmára. Megfogta a nyerget, de rájött, hogy nincs idejük ilyesmire, ezért csak a kantárt tették a lovakra. – Fel kell tennünk Lampertet a lóra! – Trudi összeszorította a fogát, és Utával munkához látott. Hogy a szolga le ne essen, a lábánál és a karjánál fogva odakötötték a lóhoz. A biztonság kedvéért még egy kötelet átfűztek az állat törzse alatt. Ezután Trudi a saját hátasával együtt kivezette az istállóból. Jeges szél fújt a hegyoldalon, apró és éles hókristályokat csapott az arcukba. Trudi sajnálkozva gondolt a köpenyére és a tiszta ruháira, amik a várban maradtak, de nem merte vesztegetni az idejét a keresgéléssel. így is sikerülnie kell, gondolta, és szembefordult a viharral. Ilyen körülmények között nem figyelhetett Utára. Csak remélhette, hogy a lány követi, és végül biztonságos helyet találnak. Csalóka biztonság, állapította meg magában, mert lassan kételkedett benne, hogy túlélik a tél viszontagságait. Lehetetlennek tűnt, hogy két lovat vezetve lejusson a meredek úton, és még arra is figyeljen, hogy Lampert ne essen le. A hó csípőig ért, amint az állatok elindultak, a férfi hátasa jó darabot csúszott, magával rántva őket a völgy felé. Közben a lovak térdre rogytak, és kis híján rájuk zuhantak. Trudi épphogy talpra állította Lampert lovát, amikor megcsúszott egy jeges részen, és a hóba esett. Miközben feltápászkodott, valami meleget érzett a homlokán. Megtapogatta, véres hópelyhek tapadtak a kezére. A seb nem volt mély, de ahogy Trudi továbbment a szélben, úgy érezte, hogy kettéhasad a

feje. Könnyek között botorkált előre, és csak akkor próbálta keresni Utát, amikor végre szilárd talajt érzett a lába alatt. A cselédet azonban sehol sem látta. Trudit elöntötte a félelem. Lehet, hogy Stammberg áttörte a barikádot, és elfogta? Önkéntelenül vissza akart mászni, hogy megkeresse, de a józan ész visszatartotta. Mivel képtelen lenne szembeszállni a rablólovagokkal, meg kell próbálnia Lamperttel elmenekülni. Alighogy meghozta ezt a döntést, észrevette, hogy két ló galoppozik ki a várból, és némi ellenkezés közepette lefelé halad a meredek lejtőn. A két lovag hátasa volt, őket követte Uta a sajátjával. A cseléd korbácsot tartott a kezében, és elrablóik gebéit ösztökélte vele. Olyan erélyesen hajszolta az állatokat, hogy azok az út utolsó szakaszán alig bírtak lejönni, végül eltűntek a hóban. – Jobb, ha a két gazember egy ideig keresi a gebéket, mielőtt üldözőbe vesznek minket. – Uta fájdalmasan mosolygott, de láthatóan elégedett volt az ötletével. A barlangvárban átélt szörnyűségek ellenére erős maradt benne az életösztön. Ha hazaérünk, bőségesen kárpótolom mindenért, gondolta Trudi. A cseléd nélkül még mindig be volna zárva a várba, és ki lenne téve Stammberg kínzásainak is. II. Peter von Eichenloh számolt a tél viszontagságaival, de a rájuk váró ítéletidővel nem. A hegyek felől fújó metsző széltől semmilyen kabát vagy takaró nem nyújtott védelmet. Mintha egy égi vagy pokolbéli hatalom lehetetlenné akarná tenni a menetelésüket. A hidegben a jeges hópelyhek szinte ledörzsölték az arcbőrüket, a szemük egyfolytában könnyezett, alig láttak valamit. Hogy legalább a lovakat megkíméljék ettől, Eichenloh kendőkkel beköttette a fejüket. Legszívesebben az orrukat is így védte volna, de akkor az állatok nem kaptak volna levegőt. – Vigye el az ördög azt, aki ebben a szörnyű időben erre a nyomorúságos helyre küldött hadakozni. Csak olyasvalaki lehet, aki otthon ül a jó melegben, és fűszeres bort vedel, de nekünk még a karácsonyt sem hagyta megünnepelni. Eichenloh helyettese, Quirin parancsnoka mellé galoppozott, és megrázta magát, akár egy vizes kutya. Aztán széles mozdulattal a behavazott hegyekre és a hóval vastagon beborított fákra mutatott. – Meg tudod mondani, hogyan találunk oda? Nekem minden egyformának tűnik, és láthatóan az állítólag kiváló vezetőnk sem tudja, hol vagyunk! – Szerintem tudja. Még mindig Teiflach irányába haladunk, ezt a hegycsúcsokból látom. Őfelsége a kérésemre pontosan elmagyarázta, hogyan néznek ki a hegyek, amelyek mellett el kell haladnunk. – Ez nagyon okos ötlet volt! – A közvetlenül mögöttük lovagoló Hardwin von Steinsfeld nem titkolta, mennyire csodálja a zsoldosvezért. Quirin felmordult. – Szerintem a hegyek úgy hasonlítanak egymásra, mint egyik tojás a másikra. Mind átkozottul magas és hóval borított. Ahogy hallottam, a hó időről időre le is zúdul, és mindent maga alá temet. Az itteni emberek lavinának hívják. Remélem, nem találkozunk vele. Voltaképpen csendben kellene maradnunk és kerülni minden felesleges zajt. Állítólag vannak olyan szellemek, akik az utazókra lavinát zúdítanak, ha megzavarják őket. – Akkor mutass jó példát. A te hangod ugyanis úgy zeng, hogy beleremeg a föld – tanácsolta neki Eichenloh mosolyogva. Hardwin halkan kuncogott. Quirin hangja általában annyira átható volt, mintha halottakat akarna feltámasztani vele. Most azonban a zömök férfi gyorsan becsukta a száját, és ijedt gyermekként nézett felfelé. Pedig Quirin, ahogy azt Hardwin hallotta, bátor katona volt, és még

sohasem futamodott meg a csatából. De egészen más egy ellenséggel szemben állni és bízni a saját erejében, mint az ismeretlen természet kegyetlen törvényeinek kiszolgáltatni magunkat. Eichenloh-nak sem volt ínyére, hogy a jeges óriások alatt lovagoljon, de ha el akarta nyerni Frigyes király jóindulatát, sikerre kell vinnie ezt a hadjáratot. Végignézett harcedzett emberein, és látta a hidegtől kivörösödött arcukon, hogy félnek a hegyektől és az állítólagos szellemektől. Egyik sem beszélt, meredten bámulták az előttük haladó lovát. A helybeli katonák, akik a lovasok mögött haladtak, láthatóan szintén rettegtek a kísértetektől, gyakran keresztet vetettek, és néhányan minden neszre összerezzentek. Eichenloh már éppen rosszallóan meg akarta csóválni a fejét, amikor zajt hallott, és rögtön libabőrös lett. Először csak zörej hallatszott, ami morajló recsegéssé erősödött. Ugyanekkor a föld szinte rengett, a lovak pánikba estek. A sziklákról jégtáblák váltak le, amik maguk előtt toltak egy-egy hógörgeteget. Szerencsére egyik sem találta el a néhány pillanatig dermedten álló utazókat. – Lavina. A Mindenható szerencsére kissé távolabbra vezérelte. Adjunk hálát ezért! – A férfi imába kezdett, amibe a többiek azonnal bekapcsolódtak. Eichenloh is mormolta az áhítatos szavakat, közben azon töprengett, hogy lassan nyúlszívűvé válik-e. Pár pillanatra ő is pánikba esett, és legszívesebben visszafordult volna. – Tovább! – parancsolta, amint véget ért a fohász, és újra a csapat élére állt. A gyalogosan közlekedő helybéli vezetőjük Eichenloh mellé futott. – Néhány órán belül biztonságos helyre kell érnünk. Éjjel hóvihar lesz, és azt nem éljük túl a szabadban. – És hol találunk itt biztonságos helyet? – Eichenloh bizalmatlanul a falként magasodó hófedte hegyekre mutatott. – Kicsit arrébb van egy völgy, ami egy barlangvárhoz vezet. Korábban rablólovagok tanyája volt, de pár éve már lakatlan. Ott biztonságban leszünk. Eichenloh bólintott. – Ez lesz a legjobb. Máris elegem van ebből a csontig hatoló szélből. Ebben az évszakban nem szívesen tenném ki magunkat a viharnak. – Induljunk! Nincs sok időnk. – A vezetőjük aggódva nézte a keleten magasodó hegyeket, ahonnan egyre erősebben süvített a szél, és igyekezett nagyobb léptekkel haladni a hóban. Eichenloh nem akarta, hogy a férfi idő előtt kimerüljön, ezért megparancsolta az egyik emberének, hogy adja át neki a lovát. – Könnyebb szívvel gyalogolsz, ha megtudod, hogy hamarosan tető lesz a fejünk felett – kiáltotta oda a zsoldosvezér, és megsarkantyúzta makacskodó hátasát. Mivel a hó csípőig ért és megkeményedett, a lovak lábát takaróba bugyolálták, hogy ne sérüljenek meg. Az állatok letaposták, vagy átgázoltak rajta úgy, hogy a gyalogosok követhették őket anélkül, hogy minden lépésnél elestek volna. így elég gyorsan haladtak, bár a vezetőjük nélkül néhány perc után eltévedtek volna. Ettől a felismeréstől Eichenloh bizakodóbb lett. Ebben az időjárásban Ausztriai Albert várban hagyott emberei biztosan nem számítanak támadásra. Egy ideig a menet csendben haladt, csak a lovak prüszkölése hallatszott, hamarosan azonban mindent elnyomott a feltámadó vihar robaja. Ugyanakkor a völgy fölött kavargó hótól alig láttak pár lépésnyi távolságra. Eichenloh aggódva azon töprengett, vajon a vezetőjük tudja-e még, merre mennek. Amikor azt hitte, hogy eltévedtek, a férfi hevesen intett, hogy forduljanak balra. Elindultak felfelé a hegyen. Eichenloh azt latolgatta, hogy leszáll a nyeregből, ezzel könnyítve a lova előrehaladását. Hirtelen árnyékok tűntek fel, és mielőtt bármit tehetett volna,

összeütközött egy lóval. Éppen hogy sikerült nyeregben tartania magát, a másik lovas viszont elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a hóba. A szoknyából és a hosszú szőke hajból a zsoldosvezér nagy meglepetésére kiderült, hogy nőről van szó. Gondolkodás nélkül leugrott a nyeregből, a nő fölé hajolt, és dermedten nézett rá. Ez lehetetlen. Talán egy hegyi szellem elrabolta a józan eszét és képzelődik? Kétkedve megfordult, és Quirint kereste, ám helyette Hardwin úr szolgált válasszal. – Istenem, hiszen ez Trudi Adler! Hogy kerül ide? – Ezt én is szeretném tudni! – Eichenloh hangja mogorván csengett, de közben furcsán tehetetlennek érezte magát. Amikor legutóbb látta, Trudi az apja gyilkosának tartotta és szidalmazta őt. A férfi hirtelen észrevette, hogy a lány nagyon vékony ruhát visel, és a zuhanástól elájult. – Gyorsan hozzatok takarót, mielőtt megfagy! – kiáltotta Quirin-nek. A helyettese továbbadta a parancsot, és két másik alakra mutatott. – Azok ketten még rosszabb bőrben vannak! Eichenloh csak most vette észre Utát és Lampertet. A cseléd nyöszörgött, a könnyei az arcára fagytak. Ellenállás nélkül hagyta, hogy levegyék a lóról és bebugyolálják egy takaróba. Néhány katona eloldozta Lampertet, aki már magához tért, de tehetetlenül lógott a lovon. Leemelték, aztán betakarták báránybőrrel és lótakaróval. Quirin Trudi fölé hajolt, aki kinyitotta a szemét, de annyira reszketett a hidegtől, hogy nem tudott megszólalni. Miután egy kulacsból néhány csepp pálinkát itattak vele, láthatóan magához tért annyira, hogy érzékelte a környezetét. – Köszönöm, jóemberek. Az utolsó pillanatban mentettek meg. Azt hittem, itt halunk meg. – Trudi, mondd, hogy kerülsz ide? – Hardwin odatolakodott, és letérdelt a lány mellé. – Hardwin? – Trudi arcán először hitetlenkedés, aztán meglepetés, végül megkönnyebbülés tükröződött. Eichenloh meglepetten tapasztalta, hogy mérges, amiért Adler kisasszony ennyire megörült a fiatalember láttán. Hogy világossá tegye, kinek köszönheti az életét, félretolta Hardwint, és megállt Trudi előtt. – Legyen üdvözölve, kisasszony! Igazán kedvező időpontot választott az utazásra. A férfi hangjából kihallatszó iróniától Trudi elsápadt. Összeszorította a fogát, nehogy valami rosszat mondjon. – Ha kegyelmed utazhat ebben az időben, én miért ne tehetném? A válaszból Eichenloh megértette, hogy a lány még mindig ellenségként tekint rá. Igazából egy vállrándítással el akarta intézni a viselkedését, de a várkisasszony ellenszenve mélyebben érintette, mint várta. Végül is elég idő telt el ahhoz, hogy a lány kiheverje a veszteségét, és rájöhessen, hogy aligha védte volna Otto von Henneberget, ha ő ölte volna meg az apját. – A király megbízását teljesítem, és ez esetben mindegy, hogy tél van-e, vagy nyár – felelte Eichenloh gorombán. – Én pedig a királyhoz akarok eljutni, hogy igazságot kérjek. El tud kísérni hozzá? – Trudinak szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy éppen ettől az embertől kell segítséget kérnie. Mivel ő volt a csapat vezetője, nem tehetett mást. – A királyhoz akar menni? Mi keresnivalója van Frigyes úrnál? – Eichenloh elképedve bámult Trudira. Ha egy hozzá hasonló fiatal teremtés télen nekivág ennek a hosszú útnak, akkor élet-halál kérdéséről lehet szó. Trudi rá akarta vágni, hogy semmi köze hozzá, de inkább az ajkába harapott. E pillanatban ennek a férfinak a könyörületére volt utalva, ezért udvarias válaszra kényszerítette magát.

– Védelmet szeretnék kérni őfelségétől Kibitzstein számára, mert a würzburgi érsek emberei fenyegetik. Eichenloh hitetlenkedve csóválta a fejét. Amikor elhagyta Würzburg környékét, Kibitzstein biztos helynek számított. A lány szavaiból azonban arra következtetett, hogy az apja halála után a szomszédok sarokba akarják szorítani az anyját, hogy elvehessék a zálogbirtokokat. Az érsek pedig bizonyára az egész területre rá akarja tenni a kezét. A zsoldosvezér akaratlanul is tiszteletet érzett az éles nyelvű kisasszonyka iránt. Természetesen őrültség ilyen hosszú útra indulni egy cseléddel és egy szolgával, de végül is csak az nyer, aki mer. Hardwin Trudi lovára mutatott, az állat lehorgasztott fejjel álldogált, és majdnem ugyanannyira reszketett a hidegtől, mint a gazdája. – El kellett adnod a nyerget, hogy pénzhez juss? Trudi szorosabban maga köré vonta a takarót, mert a hidegtől és az idegességtől vacogott a foga. – Ott kellett hagynunk, amikor megszöktünk, különben azok a nyomorult rablók újra elfogtak volna minket. – Szökés? Rablók? Ez egy hosszabb történetnek tűnik. – Eichenloh legszívesebben azonnal kifaggatta volna, de a vezetőjük meghúzta a ruhája ujját, és az égre mutatott. – Tovább kell mennünk. Ha elkap bennünket a vihar, leszaggatja a húst a csontjainkról. Quirin szitkozódott. – És most mi fújja le a fülünket, talán a tavaszi szellő? – Majd megérzed a különbséget. Gyerünk! Ha nem érünk hamarosan a barlangvárba, Istennek ajánlhatjátok a lelketeket, vagy az ördögnek, ha az jobban tetszik. – Ezekkel a szavakkal a férfi megsarkantyúzta a lovát, nem törődve azzal, hogy a többiek követik-e. Eichenloh először fel akarta segíteni Trudit a lovára, aztán úgy gondolta, hogy ott nagyon fázna, így maga elé ültette a nyeregbe. Betakarta a lányt bő köpenyével, és erősen magához szorította, hogy felmelegíthesse. Trudi megdermedt, de hamarosan érezte, hogy a hideg eltűnik a csontjaiból, és kissé fellélegzett. Igaz, hogy alapjában véve Eichenloh-t gazembernek tartotta, és le akarta fejeztetni, most mégis neki köszönhetik mindhárman az életüket, és ezt mindenképpen a javára kell írni. Hirtelen ráébredt, mit mondott az imént a vezetőjük, és felnézett a zsoldosvezérre. – A barlangvárba akarnak menni? Onnan szöktünk meg. A lovag elképedten bámult rá. – Mit kerestek ebben a várban? – Utát, Lampertet és engem ott tartott fogva két gazember. Elraboltak és kifosztottak bennünket, és még váltságdíjat is akartak követelni anyámtól. Végül sikerült megszöknünk. – Trudinak szinte ordítani kellett, hogy túlkiabálhassa a süvítő szelet. Uta, aki ismét a saját lován ült egy takaróba burkolózva, meghallotta úrnője szavait, és Eichenloh mellé poroszkált. – Nagyon gonosz alakok, nemes uram. Többször erőszakot tettek rajtam, és kegyetlenül összevertek. Nézze! – Az erős szél ellenére Uta felhúzta a szoknyáját, így láthatóvá vált véraláfutásokkal borított lába. A zsoldosvezér fogcsikorgatva hallgatta Uta kissé zavaros beszámolóját az utóbbi napok eseményeiről. Mindenesetre azt pontosan értette a szóáradatból, hogy a cselédnek sikerült leütni egy piszkavassal az egyik rablót, aki rávetette magát Trudi Adlerre, és önkéntelenül is ökölbe szorult a keze.

Trudi hálásan nézett a cselédre. Uta ugyan fecsegős és nem az a tökéletes szolgáló, akit egy nemes hölgy kíván magának, ám az átélt szörnyűségek összekötötték őket, akár a testvéreket. – Az a gazember meg akarta becsteleníteni! Sikerült neki? – Eichenloh maga sem tudta, miért teszi fel ezt a kérdést. Trudi az ajkába harapva felelt. – A földre tepert, és igyekezett erőszakot tenni rajtam, de hála Uta segítségének, nem fejezhette be a művét. – Henneberg ellen jobban védekezett! – Ha lehetőségem lett volna rá, hasba szúrom, de a torkomnak szegezte a tőrét. – Trudit sértették a férfi szavai, ezért elfordította a fejét. Eichenloh megérezte ezt, és szidta magát, hogy ilyen bolond volt. Trudi bátor, de mégis csak egy fiatal lány, akinek semmi esélye sincs egy mindenre elszánt rablóval szemben. Ugyanakkor végtelen dühöt érzett, amiért a lányt és a cselédjét bántalmazták. Amikor Trudi újra ránézett, kővé dermedt arcot látott és a szemében olyan tüzet, ami megrémítette. Félresöpörte a gondolatot, hogy voltaképpen egy gyűlölt férfi karjában van, és élvezte, hogy nem fázik. Hamarosan elálmosodott, legszívesebben addig aludt volna, amíg a soruk újra jóra nem fordul. A kényelmetlen testhelyzet ellenére elszunyókált. – Bárcsak megtalálnánk a kisasszony és az emberei nyomát! – A vezetőjük kétségbeesett felkiáltása elárulta Eichenlohnak, hogy a férfi mégiscsak eltévedt. A kavargó szél pillanatok alatt eltüntetett minden nyomot, ezért reménytelen lett volna keresni Trudi lovának nyomait. Eichenloh végignézett az emberein, már amennyire látta őket, és megállapította, hogy mind a lovasok, mind a gyalogosok nagyon kimerültek. A vezetőjük nyilvánvalóan nem túlzott, amikor azt mondta, hogy fedett hely nélkül nem élik túl a vihart. Ezt a farkasok is megérezték, mert az üvöltésük túlharsogta a szelet. A ragadozókat megvédte vastag bundájuk, és ha nagyon hideg volt, összebújva várták, amíg az ítéletidő elmúlik. A zsoldosvezér azon kapta magát, hogy irigyli az állatokat. Ha nem történik csoda, akkor éjjel gazdag lakoma vár rájuk. – Arra kell mennünk! – Uta hangja felriasztott mindenkit. – Mit mondtál? – A barlangvár erre van – felelte a cselédlány hangosabban. Helyi vezetőjük lekicsinylőén legyintett. – Honnan tudhatnád? Egyetlen egyszer jártál erre, és nemigen láthattál messzire. – Emlékszem arra a bokorra. Elmentünk mellette! – Uta egy behavazott képződményre mutatott, amit sziklának is nézhettek volna, ha nem kandikál ki a hókupac alól egy ág. A vezetőjük legyintett, és tovább akart menni, ám Eichenloh megállította a lovát, hogy megnézze a bokrot. – A lánynak igaza van. A bokor árnyékában még látszanak a lovak nyomai. A férfi visszafordult, megnézte a nyomot, és bizonytalanul Eichenloh-ra nézett. – Ha azt parancsolja, menjünk abba az irányba. A hangja elárulta, hogy nem tartja jó ötletnek. A zsoldosvezér azonban elindult a szurdok felé, amerre Uta mutatott. Hamarosan le kellett szállnia a lóról, és Trudit a karjában vinni, akár egy gyermeket, mert a metsző szél simára és pokolian csúszósra söpörte a hágót. Egy ideig azt hitte, hogy a cseléd tévedett, és zsákutcába vezette őket, mert az út egyre keskenyedett. Hirtelen megpillantotta a meredek hegyoldalt és a tetején a hasadékot, amiben a szél táncoltatta a havat. Két sötét árny bontakozott ki a világos háttérből. Amikor közelebb értek, Eichenloh meglátta a lovasokat, akiknek az állatai már a végüket járták. A tomboló vihar

zajában a közeledők nem vették észre a zsoldoscsapatot. – Ez az a két gazember! – kiáltotta Uta Eichenloh-nak, amilyen hangosan csak bírta. Stammbergnek és Hohenwiesennek láthatóan sikerült befogniuk a lovaikat, ám a viharban nem üldözhették tovább a szökevényeket, és igyekeztek visszatalálni a barlangvárba. Az elemek tombolása közepette csak akkor vették észre az idegen katonákat, amikor Eichenloh a lovát az övék közé vezette. Stammberg a kardja után nyúlt, de Quirin sakkban tartotta a fegyverével, Hardwin von Steinsfeld pedig Hohenwiesenről gondoskodott. – Mit akarnak? – ordította a rablólovag, de ebben a pillanatban meglátta Utát, aki gyűlölettel és egyben diadalittasan nézett rá. Miközben Stammberg még mindig az idegenek ellenségességén csodálkozott, Hohenwiesen rájött, hogy áldozataik menedéket és támogatást találtak a zsoldosoknál. – Az ördög küldött titeket! – átkozódott. Ezután eszébe jutott, hol találkoztak Trudival és a szolgáival. Altötting olyan hely, ahol Szűz Mária különleges tiszteletnek örvend. A Szűzanya előtt becsapták, csapdába csalták a nemes kisasszonyt. Idehurcolták, és ami azután történt, az bizonyára még kevésbé tetszett a Szent Szűznek. Hohenwiesen szíve összeszorult, amikor a lovasok vezérének szemébe nézett. Látta, hogy elérkezett a végzete. III. Alighogy megérkeztek a barlangvárhoz, a vihar olyan erővel kezdett tombolni, mintha el akarná söpörni a várakat és a városokat. Eichenloh nem emlékezett rá, hogy átélt valaha ilyen ítéletidőt. A lovak is megérezték a veszélyt, mert valósággal berontottak a kapun, és rögtön megtalálták az istállót. Bent alig volt hely ennyi embernek és állatnak. Mindenki megkönnyebbülten rázta le magáról a havat, közben hálaimát mondtak megmenekülésük örömére saját védőszentjüknek. Trudi még akkor sem ébredt fel, amikor Eichenloh leemelte a nyeregből. Mivel nem akarta a lányt a piszkos szalmára fektetni az állatok lábához, Utához fordult. – Van valamilyen helyiség, ahová bevihetem az úrnődet? – Igen, a konyha. Lehet, hogy még ég a tűz is. – Uta előrement, óvatos léptei elárulták, hogy még mindig vannak fájdalmai. Quirin Stammberget terelte maga előtt, Steinsfeld pedig, nem akarván lemaradni, Hohenwiesent, aki barátjával ellentétben rég feladta a harcot. Stammberg Eichenloh-ra vigyorgott. – Kegyelmedet ismerem Altöttingből, lovag úr! Üljünk le egy kupa bor mellé, és beszéljünk meg mindent értelmes férfiak módjára. Eddig mindig sikerült kibeszélnie magát a veszélyes helyzetekből. Ezúttal úgy érezte, mintha gránitba harapna. Eichenloh ügyet sem vetett rá. Bevitte Trudit a konyhába, és lefektette arra a szalmazsákra, amin korábban Uta aludt. Ezután fürkészve körülnézett. – Van itt élelem? Különben a saját készletünket kell fogyasztanunk, de arra szükségünk lesz, ha továbbmegyünk. Remélem, a vihar nem szegez ide bennünket, amíg félig éhen nem veszünk. – A pincében van még pár hordó liszt és füstölt hús. Ennyi embernek csak néhány napra elég, de a semminél több – felelte Lampert, aki időközben összeszedte magát annyira, hogy lábra álljon. Kinyitotta a pinceajtót, mellette még mindig ott állt az asztal, amivel egérutat nyertek. El akart indulni lefelé, de Quirin visszatartotta. – Maradj itt, fiam! Ezt a munkát más is elvégezheti. Úgy festesz, mint aki mindjárt összeesik. – Parancsot adott az embereinek, hogy menjenek le a pincébe és hozzanak fel élelmet, hogy főzhessenek belőle. – Ha találtok bort, azt is hozzátok! – kiáltotta utánuk. – Egy egész hordó bor van még – mondta Lampert.

– Nincs ellenemre, ha iszik mindenki egy kupa bort, de ha valaki lerészegedik, kizavarom a viharba! – Eichenloh ismerte az embereit, ezért tudta, hogy csak vasszigorral tarthatja kordában őket. Biztosan így is lesz, aki túl sokat iszik, de jobbnak tartotta az óvatosságot. Eichenloh a foglyokhoz fordult, akiket négy embere őrzött. Stammberg úgy viselkedett, mintha ura lenne a helyzetnek, és alázatosan üdvözölte. – Isten hozta a váramban, uram. A megjelenésük ugyan meglepő, de meg tudom érteni, hogy menedéket keresnek ebben az ítéletidőben. A barátommal magunk is visszafordultunk a vadászatról. Legyenek a vendégeim, amíg csak akarnak. Erre a szemtelenségre Eichenloh homlokán kidagadtak az erek. Olyan közel lépett a rablólovaghoz, hogy szinte összeért az orruk. – Nyomorult kutya, megfizetsz azért, amit tettél! Stammberg először összerezzent, aztán magabiztosan elvigyorodott. Megvető mozdulattal Utára és Trudira mutatott. – Ne hidd el, amit a fehérnépek fecsegnek. Két parasztcseléd, akik egy szolgával megszöktek az uruktól. Ezzel viszont csak tovább szította Hardwin haragját. A fiatalember galléron ragadta a rablót. – Parasztcseléd? Hazug kutya! Jól ismerem Trudi kisasszonyt. Ő annak a Michel Adlernek, Kibitzstein urának a lánya, aki Csehföldön megmentette Zsigmond császár életét. Miközben Stammberg átkozta a helyzetet, hogy a szökevényeknek éppen olyanokkal kellett találkozniuk, akik ismerik őket, barátja még inkább úgy gondolta, hogy ez az égiek büntetése, amiért egy szent helyről rabolták el áldozataikat. Térdre rogyott, és zavarodottan imádkozni kezdett. Stammberg a fogát vicsorgatta, mint egy sarokba szorított patkány. – Az ördögbe is! Mit akar tőlem? A várat? Megkaphatja, ez mindenem. – Igazságot akarunk – Eichenloh Trudira mutatott, aki épp ekkor ébredt fel, és láthatóan még nem fogta fel teljesen, hogy megmenekültek. Kimerült lázálmában Utának látta magát, akit a két gazember megver. Most önkéntelenül megtapogatta a testét, de nem érzett fájdalmat vagy a verés egyéb nyomát. Az alteste sem hasogatott már. Trudi felállt, megkereste a tőrét, amit a rablólovagok elvettek tőle, és eléjük állt. – Igen, igazságot akarunk! Hűséges embereimet kegyetlenül megkínoztátok. Utát vadállat módjára megerőszakoltátok. Engem is ugyanígy bántalmaztatok volna, ha Isten segedelmével nem tudtunk volna elmenekülni. Isten verjen meg benneteket ezért, és vessen titeket az örökkévalóságig a pokol mélyére! – Ne, a pokolba ne! – Hohenwiesen térdre borult előtte. – Kegyelem, úrnőm! Ne küldd a lelkemet a pokolba! Tudom, hogy vétkeztem, és büntetést érdemiek, de ne vedd el a reményemet, hogy az ítélet napján, amikor a Megváltó a jókat a mennybe emeli, a gonoszokat örök kárhozatra ítéli, megváltást nyerjek. Eltartott egy ideig, amíg Trudi és Eichenloh rájött, hogy Hohenwiesen eszét vesztette, és a lányt Szűz Mária megtestesülésének tartja. Könyörgött, hogy kegyelmezzen a lelkének, végül sírva fakadt. – Gyáva! – mormogta Stammberg, aki még mindig abban bízott, hogy kikeveredhet szorult helyzetéből. Igaz, hogy a környéken sem örvendett túl jó hírnévnek, de volt pár ember, aki tartozott neki, ők biztosan kiállnak majd mellette. Eichenloh-nak nem állt szándékában tovább foglalkozni ezekkel a gazemberekkel. Megvárta, amíg a katonái felhozzák a pincéből az élelmet és a bort, aztán minden emberét a nagyterembe hívta.

A komor termet félig falból, félig sziklából építették, a fáklyák sem világították be rendesen. A fa ablaktáblák szétrohadtak, a szél behordta a havat, ami felgyűlt a kőpadlón. Amikor Eichenloh egyik embere le akarta húzni a terem közepén lógó vastartót, hogy beletegye a fáklyát, a parancsnoka felemelte a kezét. – Hagyd! Nem maradunk sokáig, addig kézben tarthatjátok a fáklyákat. A helyi vezetőjük Eichenloh mellé furakodott. – Mit terveznek, uram? – Ítélkezünk! – hangzott a zsoldosvezér rövid és határozott válasza. A férfi tiltakozóan felemelte a kezét. – Ezt nem tehetik. Át kell adniuk őket a helyi elöljárónak. – Titkos hadjáraton vagyunk. Nem mehetünk el a következő városba a várnagyhoz. Nem akarom magammal vinni őket, tehát itt kell ítélkeznünk felettük. – Eichenloh a katonák vezetőjéhez fordult, és széles mozdulattal körbemutatott. – Ez a két lovag foglyul ejtett és bántalmazott egy nemes kisasszonyt. Ezenkívül a szolgáit kegyetlenül megverték. Vetkőzz le, lány! Az utóbbit Utának mondta, aki először csodálkozott, végül tétován levette a ruháit. A szeme körüli és az arcát borító véraláfutások már korábban elárulták, milyen kegyetlenül elverték. Most, amikor egy szál ingben állt, láthatóvá váltak a kezén és a lábán lévő sebek. – Az inget is! – parancsolta Eichenloh. Uta könyörgően nézett a zsoldosvezérre. Miért nem érti meg, hogy azok után, amit átélt, nem állhat mezítelenül egy egész horda férfi előtt, gondolta. Eichenloh átkozta a két gazembert, de nem mentesíthette a lányt ettől a megaláztatástól. – Gyerünk, különben még megfagysz! Uta valóban reszketett a hidegtől és a félelemtől is. Könnyek között levette alsóruháját, és a kezében szorongatta. Becsukta a szemét, hogy ne lássa a körülötte állókat. A férfiak átkozódtak és otrombán szidalmazták a két rablólovagot, amikor meglátták a lány testét borító régi és friss ütlegek szörnyű nyomait. Még Eichenloh-nak is, aki úgy vélte, sokat látott már az életben, összeszorult a szíve. Trudi, aki szinte alvajáróként követte a zsoldosokat, most felébredt. A kezében tartott tőrrel rá akart rontani kínzóikra. Eichenloh épphogy el tudta kerülni a pengét, miközben megállította. – Megölöm a gazembereket! – ordította a lány, miközben igyekezett kiszabadulni. – Nyugodjon meg végre! A gazemberek megkapják a büntetésüket. Valóban be akarja velük mocskolni a kezét? – Eichenloh Quirinhez tolta a lányt. Trudi nem kedvelte ezt a férfit, ezért megpróbálta megkarmolni. Szerencsére Hardwin időben közbelépett. Megfogta Trudi kezét, és kérte, hogy csillapodjon le. A lány látta gyermekkori barátja esdeklő tekintetét, vett egy nagy levegőt, és megállt mellette. – Az ördögbe, igazi vadmacska! – szitkozódott Quirin, és a parancsnokához fordult. – Ezek a gazemberek tényleg megérdemlik a halált. – Igen, megérdemlik – helyeselt Steinsfeld. Eichenloh körbenézett, és látta, hogy az emberei bólintanak. A vezetőjük ugyan rázta a fejét, de nem szólalt meg a foglyok érdekében. Miközben Hohenwiesen egyre sivítóbb hangon imádkozott, majd könyörgött, hogy hozzanak neki papot, aki meggyóntatja, barátja dühödten ordítozni kezdett. – Nincs jogotok ítélkezni felettem! A várnagy tömlöcbe vet és felköttet benneteket, akár az útonállókat. Azonnal engedjetek el, különben... – Különben mi lesz? – szakította félbe Eichenloh. Ügyet sem vetve a foglyokra a vas

fáklyatartóra mutatott. – A lánc elég erősnek tűnik, hogy elbírja a két gazembert. Gyerünk, akasszátok fel őket! A katonáinak nem kellett kétszer mondani. A teremben hideg volt, ezért szerettek volna minél előbb leülni a meleg konyhában, ahol étel és bor várta őket. Stammberg istenkáromló szitkozódása közepette a katonák leeresztették a láncot, kötelet hoztak, aztán a rablólovagok nyakára hurkolták. – Húzzátok! – parancsolta Quirin. Négy erős férfi megmarkolta a láncot, és teljes testsúlyukkal belekapaszkodtak. A két emberrablót valósággal felrántották. Hohenwiesen motyogott valami fohászt, aztán elhallgatott. Stammberg kapálózott, még szorosabbra vonva nyakán a kötelet. Végül az ő teste sem mozdult többé. Trudi rosszul érezte magát. Igaz, hogy kívánta a két gazember halálát, de a kegyetlen mód, ahogy Eichenloh kivégeztette őket, elborzasztotta. Nem akart semmi mást, csak egyedül maradni és sírni. IV. Eichenloh parancsára a katonák kitakarították a kis szobát, ahol Trudit fogva tartották, hogy ő és Uta beköltözhessenek. Az egyik embere, aki egy borbély fia volt, konyított valamennyire a sebgyógyításhoz, segíteni próbált a cselédlánynak és Lampertnek. Láthatóan napokba fog telni, mire begyógyulnak a sebeik. Trudi is annyira kimerült a fogságtól és a meneküléstől, hogy csak aludni akart. Eichenloh, Quirin és Hardwin éppen róla tanakodtak. Eleinte forralt borral a kezükben, csendben üldögéltek a konyha egyik sarkában, végül Hardwin felemelte a fejét, és a parancsnokra nézett. – Mit akarsz tenni Trudival? Nem vihetjük magunkkal. – Nem nélkülözhetem egyetlen emberemet sem, hogy elvigye a királyhoz. Ezenkívül csupán egy társunk ismeri ezt a vidéket, és rá nekünk is szükségünk van. Vezető nélkül viszont a kisasszony és a kísérői eltévednének, és a hegyekben pusztulnának el. Eichenloh láthatóan a pokolba kívánta Trudit és a kísérőit. Kiitta a bort, a kupát odadobta az egyik emberének, hogy töltse újra tele. Mivel nem ez volt az első kupa bor, amit megivott, Quirin aggódva nézett rá, hiszen Peter úr máskor igencsak mértékletes volt. – Az ördögbe is, miért kellett találkoznunk ezzel a fehérnéppel? – fakadt ki hirtelen. – Megbíztak minket egy feladattal, amit mindenáron végre kell hajtanunk. – Ha zavar a két fehérnép és a sebesült szolga, köttesd fel őket, mint a két gazembert, akkor megszabadultál tőlük. – Quirin természetesen nem gondolta komolyan, amit mondott, Peter úr mégis ráförmedt. – Megőrültél? Mindhárman annyit szenvedtek! Csodálom, hogy még egyáltalán élnek. Hardwin elgondolkodva mosolygott. – Trudit kemény fából faragták. Ki fogja bírni. Gyermekkora óta ismerem, és már akkor is csodáltam. – Hardwin emlékei inkább Bonát idézték fel, és érezte, hogy a fájdalom elönti a szívét. Úgy látszik, ezt sem az idő, sem a távolság nem gyógyította. A szeretett nő azonban más felesége, ezért el kell fojtania az érzéseit. – Ha túl leszünk ezen az egészen, és hazatértünk, megkérdezem Trudit, hozzám jön-e feleségül. Jobb várúrnőt sehol sem találhatnék! – Hardwin felsóhajtott, mint akinek büntetés lenne ez a házasság, holott az esze azt súgta, ez a legjobb megoldás. Furcsa módon Peter úrnak egyáltalán nem tetszett ez a terv, és bosszankodott, amiért magával hozta az ifjút. Azt viszont el kellett ismernie, hogy a fiú jól megállta a helyét. Amióta az anyja nem uralkodott rajta, sokkal magabiztosabbá vált, és elhagyta kissé gyermeteg szokásait

is. Voltaképpen ugyanolyan jól beilleszkedett a zsoldoscsapatba, mint annak idején Otto von Henneberg, és Eichenloh eddig úgy gondolta, nyereség a csatlakozása. Most azonban legszívesebben közölte volna ezzel a kotnyeles ifjonccal, hogy hagyja el a csapatát, és vigye magával Trudit a szolgáival együtt. Másrészt ő, Peter volt felelős ezért a makacs teremtésért, és kötelességének érezte, hogy elvigye Frigyes királyhoz. Előtte azonban be kellett vennie Teiflach várát, és ehhez minden katonájára szüksége volt. – Felejtsük el egyelőre az éles nyelvű kisasszonyt, és találjuk ki, hogyan hajtsuk végre Frigyes király parancsát. A vihar után bizonyára mellig ér majd a hó Teiflach falai és kapuja előtt. A nyílt roham és a hosszú ostrom egyaránt rossz megoldás. – Akkor cselhez kell folyamodnunk, bár kétlem, hogy Ausztriai Albert herceg katonái csapdába csalhatók. – Quirin sosem titkolta, hogy kilátástalannak tartja a hadjáratot, és csak a parancsnoka iránti hűsége miatt jött velük. Peter von Eichenloh nem adta fel egykönnyen. – Nem megyek vissza Frigyes királyhoz lehorgasztott fejjel, hogy mégsem vagyok olyan jó katona, mint hitte. – Ha fapallók védelmében eltakarítjuk a havat, eljuthatunk a falakhoz, anélkül hogy nagyobb veszteségeket szenvednénk – javasolta Hardwin. Eredetileg Eichenloh is ezt tervezte, de alábecsülte az időjárás viszontagságait. Ráadásul a fát is eléggé messziről kellene idehozni. Megrázta tehát a fejét. – Túl sokáig tart. Még elegendő sátrunk sincs, hogy mindenkit elszállásoljunk. Ha ebben az időben a szabadban éjszakázunk, megfagyunk. Gyorsan kell cselekednünk. Ahogy Quirin mondta, csellel élünk. – És hogyan képzeled a dolgot? – kérdezte a helyettese. Eichenloh cinkosan elmosolyodott, és a szobára mutatott, ahol Trudi és Uta aludt. – Majd meglátjátok. Ki tudja, talán mégis a javunkra válik, hogy találkoztunk Michel Adler lányával. V. Amikor a vihar három nap múlva elült, a csoport útnak indult. Szerencsére Trudi és Uta újra tudott lovagolni, míg Lampertet takaróba bugyolálták, és két ló közé erősített hordágyon vitték. A két rablólovag tetemét Eichenloh elrettentésül ott akarta hagyni felakasztva, de figyelmeztették, hogy Stammberg rokonai és barátai ezt sértésnek vennék, ezért eltemettette őket a barlang mélyén. A vezetőjük még két keresztet is ácsolt, és megkérte a csoport egyik írástudóját, hogy egy késsel vésse bele a halottak nevét. Maguk mögött hagyták a várat, s Eichenloh nem vesztegette rá és a holtakra a gondolatait. Trudit nézte, aki mellette lovagolt. Bár saját kabátjára még egy köpenyt is terítettek, és vastag kesztyűt viselt, a fejfedő alól kibukkanó szőke hajával és előkelő hölgyhöz illő lovaglásával mégis nagyon nőiesen festett. Úgy vélte, túl szép a feladatra, amire kiszemelte, de ő volt az egyetlen ütőkártya a kezében. Az előjelek kedvezőek voltak. A szél alig fújt, a nap ragyogó kék égről sütött le rájuk. Mindenesetre a hó olyan erővel tükrözte vissza a fényt, hogy az embereknek el kellett fordítani a fejüket, nehogy teljesen elvakítsa őket. A fákról pedig időről időre lesett egy-egy hókupac. Eichenloh felnevetett, amikor Trudit eltalálta egy hólabda és hirtelen a nyakához kapott. – Várjon! Így még jobban besöpri a havat a ruhája alá. Hajoljon ide. Trudi fogcsikorgatva engedelmeskedett, mert nem bírt egyedül megszabadulni a hótól. – Okosabb lett volna, ha magamon hagyom a csuklyát – mormolta, miközben Eichenloh a kabátja alá nyúlva kiszedett némi jeges havat. Eközben a keze szinte a derekáig csúszott, ahol

már biztosan nem talált havat. – Nem merészkedik túl mélyre, zsoldos uram? – kérdezte hetykén. Eichenloh kiszedte a maradék havat is, és gyengéden megsimogatta a lány nyakát. Trudi azonnal megmerevedett. A férfi szidta magát. Hisz ennek a teremtésnek a természete a bogáncshoz hasonlít, biztosan nem olyan nő, aki tetszene neki. Ezenkívül több férfival is hált. Fuchsheim várában Ansbach őrgróffal osztotta meg az ágyat, és elismerte, hogy az egyik elrablója erőszakot követett el rajta. Miközben némi gőggel igyekezett felvértezni magát, eszébe jutott Steinsfeld, aki mindezek ellenére el akarta venni, és megállapította, hogy az ifjú éretlen a lányhoz. Trudi még az esküvő előtt átvenné az irányítást felette, és egy életen át nem adná ki a kezéből. Igaz, hogy Hardwinnak olyan feleség kellett, aki irányítja, de ezt csak vonzalommal és ügyességgel teheti. Ahogyan Trudi gyermekkori barátjára nézett, az nem szerelemről tanúskodott. Láthatóan Hardwint esetlen kiskutyának nézte, akire vigyázni kell, nehogy odategye a mancsát, ahol az emberek ráülhetnek. A gondolat mosolyt csalt Eichenloh arcára, és érezte, hogy sokkal jobb a kedve. Ugyanakkor észrevette, hogy a keze még mindig Trudi nyakán pihen, ezért gyorsan elhúzta. – Azt hiszem, nem maradt több hó! – Ha el nem olvadt és végig nem csurog a hátamon. Köszönöm kegyelmednek, hogy ilyen gondosan felmelegítette a nyakamat és a vállamat. Vajon komolyan gondolta, vagy megint rajta köszörüli a nyelvét? – töprengett a zsoldosvezér. Ránézett Trudira, a lány arca kisimult, a tekintete a messzeségbe révedt, ahová ő nem követhette. Szerette volna tudni, vajon rá gondol, esetleg az ifjonc Hardwinra vagy egy másik férfira. Ha megkérdezné, bizonyára előbb kapna pofont, mint választ, és most semmiképp sem akarta felbosszantani a lányt. Ehelyett megpróbált szóba elegyedni vele. – Örülök, hogy kegyed kész segíteni visszaszerezni őfelsége jogos tulajdonát, Teiflach várát, és ezzel helyreállítani a rendet. Voltaképpen meglepődött, hogy a kisasszonyka rögtön ráállt, hogy ő legyen a csalétek a várvédők számára. Azt még nem tudta kideríteni, miért teszi. Mivel nem szólt semmit az iménti megjegyzésére, egyenesen rákérdezett. Trudi a férfi felé fordult, és kevélyen ránézett. – Azt mondják, a férfiak okosak és mindent tudnak. Ez vagy tévedés, vagy kegyelmed mégiscsak nagyon különbözik a férfitársaitól. – Ez talált! – Peter úr elhatározta, nem hagyja, hogy provokálják, és megismételte a kérdést. – Akkor mégis elárulhatná, miért segít nekem! – Nem kegyelmednek segítek, hanem őfelségének, a királynak. Ezután bizonyára készségesebben fogad, és teljesíti a kérésemet. Trudi arra gondolt, hogy a családja érdekében hajlandó Eichenloh-val tartani, még akkor is, ha ezzel érdemtelenül növeli a férfi hírnevét. Kibitzsteinről lévén szó minden áldozatra kész volt. Egy pillanatra eszébe jutott Georg von Gressingen, és összeszorult a szíve. Sokkal szívesebben hajtotta volna végre a tervet szerelme oldalán. Eichenloh ostobának érezte magát, erre magától is rájöhetett volna, hiszen Trudi elmondta, a királyhoz indult, hogy segítséget kérjen tőle az anyja számára. Mindenesetre keserű csalódás éri, ha odaérnek. A választott német király és osztrák herceg nem fog segíteni, másokról nem is beszélve. Marie Adlernek egyedül kell boldogulnia, vagy mindenét elveszi a würzburgi érsek. A zsoldosvezér ez utóbbit tartotta valószínűbbnek. – Ha segítek Teiflach visszaszerzésében, Frigyes király megmenti Kibitzsteint! – ismételte

meg Trudi nyomatékosan. – Bizonyára – felelte kevés meggyőződéssel a hangjában Eichenloh, és közben olyan rosszul érezte magát, mintha a legjobb barátjának hazudna. Első pillanatban fel akarta ajánlani Trudinak, hogy hazáig kíséri, és megpróbál tenni értük valamit, de rájött, hogy két tucat katonával nemigen ijeszthet rá Gottfried Schenk zu Limpurgra. Eichenloh úgy döntött, nem foglalkozik a távoli jövővel, hanem csak azzal, ami hamarosan vár rájuk. – Messze van még? – kiáltott oda a vezetőjüknek, aki immár nem volt hajlandó gyalogolni, ragaszkodott hozzá, hogy kapjon egy lovat. A férfi nemet intett. – Nem, a vár ott van a hegy mögött. Sötétedés előtt két órával odaérünk. – Akkor pihenjünk, és tegyük meg az előkészületeket. Készen áll, Trudi kisasszony? Trudit az idegenek mindig Hiltrud kisasszonynak szólították, a barátai egyszerűen Trudinak. Most először hallotta a rangjához illő megszólítást a becenevével együtt, és ez tetszett neki. Ezért kedvesebben bólintott, mint valójában szándékozott. Egy kis csipkelődést azonban nem tudott elfojtani. – Készen állok, zsoldos uram. – Zsoldoskapitány a helyes megszólítás. Erre bizonyára még van időnk! – Peter úr nevetve intett négy emberének, akik alacsonyabbak voltak a többieknél. A társaik gúnyolódása közepette fel kellett venniük azokat a női ruhákat, amiket a barlangvár átkutatásakor találtak. A moly– és egérrágta holmik bűzlöttek, ám az alkonyaiban senki sem fogja felismerni őket, ráadásul vastag kabátot vettek magukra. Mivel Uta még mindig elég rossz lelkiállapotban volt az átélt szenvedések miatt, Eichenloh úgy döntött, nem küldi el a többiekkel. Helyette a nőnek öltözött férfiak mellett még négy katona kíséri Trudit, ez rangjához illően fest majd. A zsoldosvezér elégedetten nézett végig emberein, és mindnek megveregette a vállát. – Tegyétek meg, amit lehet! Igyekezzetek tartani a kaput. Sietünk, amennyire csak tudunk. Arra gondolt, hogy ő is velük megy, de végül letett róla. Lehet, hogy Ausztriai Albert emberei már tudták, hogy a király szolgálatába lépett, és sokan látták már közülük. Quirin sem jöhetett szóba, mert egy nemes hölgy útimarsalljának választékosabban kellett beszélnie. Végül Hardwin von Steinsfeldre esett a választása. Igaz, hogy ideges volt, akár a menyasszony a nászéjszaka előtt, de Eichenloh remélte, hogy megállja a helyét. Erősen megmarkolta a kezét. – Ugye tudja, mit kell tennie? Hardwin sápadtan bólintott. – Akkor jó. Várunk, amíg leszáll az este. Alkonyatkor indulnak. Bármi is történik, ne feledjék, követjük kegyedéket, és kimentjük, ha kell. Eichenloh remélte, hogy erre nem kerül sor. A vezetőjüktől megtudta, hogy a várban legfeljebb tíz-tizenkét ember tartózkodhat. Közülük néhányan szolgák, akik nincsenek kiképezve a harcra. A parancsnok biztos volt benne, hogy az emberei akkor is képesek tartani a kaput, ha nagyobb a védők száma. Nem akarta, hogy Trudi veszélybe kerüljön, ezért a lelkére kötötte, hogy amint elkezdődik a kapunál a harc, azonnal forduljon vissza. – Vigyázzon, nehogy mi sodorjuk veszélybe! Gyorsan kell lovagolnunk, ha segíteni akarunk a többieknek – figyelmeztette megsimogatva a kardja markolatát. A keze izzadt, és annyira nyugtalannak érezte magát, mint kevésszer életében. Kelletlenül lehúzta a kesztyűjét, és néhány pillanatig élvezte a csípős hideget. Amikor a nap lebukott a hegy mögött, Quirin intett Steinsfeldnek.

– Indulhatnak. Vigyázzanak a kisasszonyra. Nem kelti jó hírünket, ha bevesszük a várat, de neki baja esik. – Úgy beszél, mintha nem tudnék vigyázni magamra. Ebben téved! – Trudi reményei szerint lesújtóan nézett rá, aztán intett a kísérőinek, hogy kövessék. Eichenloh legszívesebben visszafordította volna, hogy a térdére fektesse és elfenekelje. – Ha elrontja a dolgot, megölöm! – mormolta és elfordult, mintha a többi emberénél tartana szemlét. Hamarosan mégis az egyre kisebbé váló alak után nézett. Quirin megrázkódott. – Ha az első találkozásunkkor, Dettelbachban valaki azt mondja, hogy a kisasszony nemsokára velünk lovagol, és megtéveszti az ellenségeinket, őrültnek neveztem volna. – Fogd be a szád! – förmedt rá Eichenloh. Quirin oldalra hajtotta a fejét, és azon tűnődött, mi ütött a parancsnokába. Ekkor észrevette, milyen pillantással néz Eichenloh Trudi után, és alig bírta elfojtani a nevetését. A kisasszony láthatóan jobban érdekelte Peter urat, mint azt ő maga elismerte. Igaz, hogy Trudi Adler csípős nyelvű, de rendkívül csinos is. Quirin úgy vélte, parancsnokához nem illene egy gyenge, engedékeny asszonyka, akire pár nap után ráunna. Inkább olyan nőre van szüksége, aki képes visszaütni. Quirin felhorkant a gondolatra, és közben magát szidta. – Ostobaság! Hiszen a lányka az apja gyilkosának tartja ezt a férfit, és csak azért segít nekünk, mert el akarja nyerni a király jóindulatát. – Mit mondtál? – kérdezte Eichenloh, aki hallotta, hogy a helyettese motyog, de nem értette a szavait. A férfi elpirult, mint az ifjú lányok, ha illetlen viccet hallanak. – Csak szitkozódtam magamban. Nincs ínyemre, hogy egy lánykától függünk. Ha Trudi Adler hibázik, nem kell többé megjelennünk a király előtt. – Addig kellett volna elmondanod az aggályaidat, amíg még volt időnk. Most már késő. A csoport elérte a hegy lábát, és hamarosan a várhoz ér. Nem várathatjuk sokáig az embereinket. Ki tudja, hová fajul ott a beszélgetés. VI. A hegy mögött még egy magasodott, aminek három oldala annyira meredeken emelkedett, hogy jó körülmények között sem lehetett volna feljutni. A várat csak a negyedik oldalról lehetett megközelíteni, amit hatalmas homlokfal védett. Mögötte keskeny bástyafolyosó futott, és csak ezután, még feljebb következett a vár. Nem a bevehetetlensége tette Teiflachot ilyen fontossá, hanem a fekvése. A vár lábánál haladt el két fontos kereskedelmi út, és aki az erődöt birtokolta, elzárhatta az utat. Trudi nem csodálta, hogy Frigyes király nem akarta átadni az ellenségének. Azon töprengett, a király az egyik vazallusa helyett miért Eichenloh-t, az egyszerű zsoldosvezért bízta meg a vár visszavételével, akinek ráadásul nagyon kevés embere volt egy efféle hadművelethez. Eichenloh bizonyára emiatt folyamodott cselhez. Habár nem bánta volna, ha más esetben kudarcot vall, most azonban a sikerért imádkozott. Ha az ő segítségével a zsoldosvezér beveszi a várat, a királynak becsületbeli kérdés lesz, hogy megmentse Kibitzsteint. E gondolatok közepette a vár felé vezető útra irányította a lovát, s közben nézte, amint a domb alján növő fák között a falak egyre közelednek. Néhány percig hótól mentes nyílt terepen kellett lovagolniuk, aztán a kapuhoz értek, amit a vihar kitörése óta nem nyitottak ki. Első pillanatban Trudi azt hitte, a vár lakatlan, ekkor azonban észrevett egy füstcsíkot, ami valószínűleg a konyhából szállhatott fel. Csak most ébredt rá, milyen veszélyes vállalkozásban

vesz részt. Meg kell győznie a várvédőket arról, hogy védtelen, rettegő utazó, aki eltévedt a hegyekben. Hardwin csatlakozott hozzá, de annyira idegesnek látszott, hogy Trudi legszívesebben visszaküldte volna. Ezzel a viselkedéssel felkeltheti a várbeliek gyanakvását. – Hahó, van itt valaki? – kiáltotta az ifjú. Ilyen időjárás közepette a külső kapukat legtöbbször nem nagyon őrizték, ezért ha jött valaki, nagyon hangosan kellett kiabálnia, és általában sokáig tartott, mire válasz érkezett. Itt másként történt. – Ki az? Nem éppen barátságos, gondolta Trudi, és Hardwin mellé léptetett. – Jóember, közölné az urával, hogy Trudi Adler, kibitzsteini várkisasszony éjszakai szállást kér? Voltaképpen Hardwin feladata lett volna, hogy bejelentse az érkezését, de Trudi attól félt, hogy idegességében valami rosszat mond, és az őr gyanakodni kezd, hogy nem ártalmatlan utazók kémek bebocsátást. A két őr egy kis lyukon át méregette a csoportot. – Honnan jöttek? Szólok Gressingen úrnak – mondta az egyikük. A társa komoran elhúzta a száját. – Valószínűleg már alszik, vagy részegen fekszik az egyik sarokban. A hidegben akarod addig várakoztatni a nemes hölgyet? A beszélő egy lovag törvénytelen fia volt, ezért többre tartotta magát a többi gyalogos katonánál. Egy ideig abban bízott, hogy Ausztriai Albert kinevezi Teiflach kapitányává, így nagyon dühítette a két lovag jelenléte. Mindkettőt kerülte, főleg Gressingent, akit utált a gőgössége miatt. A másik őr elfojtotta gúnyos nevetését. Úgy vélte, Isten mindenkit arra a helyre vezérel, ahová való, és ez így van jól. Társa becsvágyát megvetette. Az volt a világ rendje, hogy a lovag parancsolt a parasztnak, a gróf a lovagnak, a herceg pedig a grófnak. A herceg felett azonban ott állt a király, és éppen ez okozott neki fejfájást. Isten törvénye szerint Ausztriai Albert ifjabb testvérként III. Frigyes vazallusa volt, és engedelmességgel tartozott neki, nem szállhatott szembe vele. Attól mindenesetre óvakodott, hogy kimondja e gondolatokat, hiszen Albert herceg szolgálatában állt, tehát követnie kellett a parancsait. – Kinyitom a kaput! – mondta a lovagi fattyú, és ki akart menni az őrtoronyból, ám a másik visszatartotta. – Túl sokat engedsz meg magadnak! Csak Gressingen úr döntheti el, hogy bejöhetnek-e a várba. Szólok neki. – A padra tolva a társát kiment a szobából. Miközben felfelé tartott a nagyrészt behavazott úton, hallotta, amint a nemes hölgy rettentően méltatlankodik, amiért a hidegben kell várakoznia a kapu előtt. A lovagi fattyú annyira felháborodott a társa parancsolgatásán, hogy kiment az őrtoronyból, megvárta, amíg a férfi eltűnik a kapuzat mögött, és megpróbálta kinyitni a kapuszárnyat. A bejárat úgy beszorult a hótól, mintha odafalazták volna. – Segíteniük kell, emberek! Egyedül nem bírom kinyitni – mondta pont olyan hangosan, hogy csak a várakozók hallják meg. A négy katonai kísérő leszállt a nyeregből, és elkezdte kézzel, karddal eltakarítani a havat. Eközben a nőnek öltözöttek kárörvendőn nevetgéltek. Úgy gondolták, ez méltó büntetés, amiért korábban kigúnyolták őket. Hamarosan az egyik kapuszárnyat ki tudták annyira nyitni, hogy a lovasok egyenként

bemehessenek rajta. Trudinak voltaképpen vissza kellett volna fordulnia, hogy biztonságos helyre menjen, ehelyett a menet élére állt. Hardwin szemrehányó pillantását néma figyelmeztetéssel viszonozta, majd bement a kapun. – Isten hozta, nemes hölgy – üdvözölte az őr. A következő pillanatban már Steinsfeld kardja szegeződött a torkának. Mindazonáltal az ifjú elhamarkodta a dolgot, mert a másik őr ekkor ért a felső kapuhoz, és hátranézett. Amikor meglátta a pengét, megpróbált riadóztatni. – Támadás! Fegyverbe! – kiáltotta, és be akarta zárni a felső kaput, amit azonban napok óta nem mozdítottak meg, így a hóba szorult. A katona többször megrángatta, végül rájött, hogy hiábavaló az erőfeszítés. Odarohant a csörlőhöz, hogy leeressze a csapórácsot. Trudi észrevette a szándékát, és megsarkantyúzta a lovát. – Előre, lovacskám! Ha előbb ér oda, mint mi, pórul járunk! A ló felvágtatott a meredek úton. Trudi örült, hogy Eichenloh egyik embere sarokszeget tett a lova patkójára. Ahogy közeledett a belső kapuhoz, hirtelen ráébredt, hogy csupán egy tőr van nála. Az őr kirántotta a kardját, de láthatóan habozott, hogy bevárja-e a lányt, vagy elvágja a csapórács kötelét. A gondolat, hogy foglyot ejtve a parancsnoka zsarolhatja a betolakodókat, túlságosan csábító volt. Ellépett a csapórácstól, és Trudira vigyorgott. Trudi mélyen lehajolt a ló nyaka mellett, hogy ne ütközzön bele a kapu tetejébe, és egy pillanatra nem hallott mást, mint a kövön csattogó paták zaját. Ekkor a férfi elé állt, és a kardjával fenyegette. – Álljon meg és szálljon le a lóról kisasszony! Kegyed a foglyom! – Azt csak hiszed! – Trudi teljes erőből megsarkantyúzta Forgószelet. Az állat fájdalmasan nyerített, és dühödten megrúgta az őrt. A férfi elejtette a fegyverét, és hanyatt esett. Mielőtt felállhatott volna, a betolakodók már rávetették magukat. – Megőrültél? Ez az alak megölhetett volna – förmedt Hardwin a lányra. Trudi megvonta a vállát. – Miután elhamarkodottan kardot rántottál, pedig semmi szükség nem volt rá, nem maradt más választásom. Ha sikerül leengednie a csapórácsot, a vár bevétele lehetetlenné válik, és Eichenloh elevenen megnyúzott volna. A tény, hogy Trudinak igaza volt, csendesebbé tette Hardwint. – Örülök, hogy sikerült a terved, de akkor is veszélyes volt. – Ez esetben nagyobb szolgálatot tettem őfelségének. – E szavakkal Trudi leszállt a nyeregből és alaposan megnézte a lovát. Amikor látta, hogy sértetlen, nagyon megkönnyebbült. – Ha Forgószél megsebesült volna, végigkergetnélek a váron – mondta Hardwinnak, aki ugyan több mint egy fejjel magasabb volt nála, mégis szinte összehúzta magát. Az egyik nőnek öltözött férfi a társára kacsintott. – Valóságos ördögfióka a lányka, nem szeretnék összekülönbözni vele. – Én sem. Állítólag hozzávágott egy disznófejet Eichenloh-hoz. Azt azért szívesen megnéztem volna! – Haha, az bizony érdekes lehetett. Mindenesetre utána nem lettem volna a kisasszony helyében. Biztos kékre-zöldre verte a hátsóját – felelte a harmadik katona. Eközben Hardwin igyekezett átlátni a helyzetet. A lakótoronyra mutatott. – Foglaljátok el a bejáratát, különben ki kell éheztetnünk a védőket.

Az egyik katona legyintett. – Nem kell annyira sietni. Elfoglalhatjuk az istállókat és a melléképületeket. Ott kihúzhatjuk egy ideig. – Lehet, hogy Eichenloh mást mondott neked, de most kövessetek! Fent talán még nem vettek észre semmit. – Hardwin kivonta a kardját, körülnézett a várudvaron, aztán elindult felfelé a lépcsőn. Egyre gyorsabban sötétedett, így a férfiak árnyakká váltak. Az Esthajnalcsillag felkelt. Trudi ezt kedvező előjelnek vette. Figyelte, ahogy nyolc kísérője felmegy a lépcsőn és felsorakozik a kapu két oldalán. Az épületben minden csendesnek tűnt. Láthatóan tényleg nem vették észre, mi történt. Az egyik katona megpróbálta kinyitni a kaput, de azt belülről bezárták. A vitéz kopogott, mintha az egyik őr lenne, és be akarna menni. Hamarosan hallották, hogy megfordul a kulcs a zárban. Az ajtót kinyitó férfi nem vette a fáradságot, hogy megnézze, tényleg a baj társa jött-e, hanem kitárta a kapuszárnyat. Mielőtt rájött volna, hogy nem az egyik őrt engedte be, egy kardmarkolattal elhallgattatták. VII. A többi már gyerekjáték volt. Mire Eichenloh megérkezett, a munka nagy részét az előőrs elvégezte. A zsoldoskapitány elégedett mosolya azonban eltűnt, amikor megtudta, hogyan vették be a várat. Egy pillanatra úgy tűnt, agyoncsapja Hardwint, aztán Trudihoz lépett, és feddőn nézett rá. – Miért kell mindig ilyen szertelenül viselkednie? Határozottan megparancsoltam, hogy ne lépjen be a várba, hanem azonnal menjen biztonságos távolságba. – Hogy őszinte legyek, nem volt kedvem a szabadban éjszakázni! Márpedig ez elkerülhetetlen lett volna, ha nem akadályozom meg, hogy az őr leeressze a csapórácsot – felelte Trudi fennhéjázó pillantás vetve a férfira, aztán utasította Utát, hogy keressen megfelelő hálóhelyet. Az egyik velük betörő férfi elállta az útjukat. – Bocsánat, kisasszony, de az őrség parancsnokát és pár embert bezártuk a szobákba, nehogy véletlenül kinyissák az ajtókat. – Gyűjtsétek össze a várkatonaságot, és zárjátok őket a pincébe. Ki a parancsnok? Remélem, az áruló, aki átadta a várat Albert herceg embereinek. – Peter úrnak szüksége volt valakire, akin kitöltheti a mérgét, és ez a férfi éppen kapóra jött. A katonája megrázta a fejét. – Az áruló valószínűleg idejekorán megszökött. A hat várkatonából hármat azonnal elfogtunk, a többieket és a két parancsnokoló lovagot bezártuk a szobáikba. A maradék háznép szolga, akik nem jelentenek veszélyt számunkra. – Ebben nem vagyok olyan biztos. – Eichenloh ösztönösen kihúzta a kardját, és intett pár embernek, hogy kövessék. Ahogy mentek fel a lépcsőn, zajt hallottak, és meggyorsították a lépteiket. Éppen időben érkeztek, hogy észrevegyék, amint az egyik szolga ki akarja nyitni a szoba ajtaját, ahová Gressingent és Henneberget zárták. A két lovag azonnal kirohant karddal a kezében. – Mi folyik itt? – hangzott Gressingen kérdése, amire Eichenloh adta meg a választ. – Elfoglaltuk a várat. Egyébként legyen üdvözölve, Gressingen. Nem tudtam, hogy Ausztriai Albert herceg szolgálatába lépett. Hálás lennék, ha átadná a kardját. Ez a vár mostantól ismét Frigyes királyé. – Eichenloh? Az ördög küldte kegyelmedet! – Nem túl kedvesen üdvözöl egy régi ismerőst, de elnézem kegyelmednek. Mindenesetre

tekintse magát őfelsége Frigyes király foglyának. – Addig nem, ameddig még a kezemben tartom a kardomat! – Gressingen neki akart rontani Eichenloh-nak, de meglátta a lépcsőn közeledő zsoldosokat, és megállt. Miközben a büszkeségével hadakozott, az esze azt mondta, hogy semmit sem nyer, ha párbajozik Eichenloh-val. Úgy hírlett, hogy a zsoldosvezért még sosem győzték le, ráadásul teljes lovagi felszerelést viselt. Gressingen dühödten leengedte a fegyverét. – Győzött, Eichenloh. Bizonyára az ördöggel cimborái, különben nem tudta volna bevenni ezt a várat. Vagy talán az egyik emberem engedte be? Ha igen, akkor bolond, mert Frigyes hálájára ugyan várhat. – Ezen még bőven lesz ideje morfondírozni! Most pedig adja a becsületszavát, hogy a foglyom marad, és nem tesz sem ellenem, sem Frigyes király ellen semmit, amíg Albert herceg ki nem váltja, vagy fogolycserével nem szabadul. – Rendben, a szavamat adom! – Alighogy ezt kimondta, eszébe jutott, hogy így nem tudja teljesíteni Ausztriai Albert herceg megbízását. Ha ezek után megöli a királyt, az idők végezetéig pokolra kerül. Az esküszegők ugyanis soha nem juthatnak a mennybe. Igaz, előfordult már, hogy nem tartotta meg a szavát, de az nem ennyire főbenjáró ügyre vonatkozott. Annak idején megígérte Trudi Adlernek, hogy megkéri a kezét. Eme fogadalom alól Cyprian prelátus később felmentette. Pratzendorfer bizonyára ebben az esetben is megteszi. A jutalom, amit Ausztriai Albert herceg kilátásba helyezett, megérte a kockázatot. Ezt átgondolva Gressingen a zsoldosvezér elé lépett, és gúnyos mosollyal fejet hajtott. – A becsületében bízva a kezére adom magam! Eichenloh-nak furcsa érzése támadt, de nem tudta megmagyarázni, miért. Nem is volt ideje töprengeni, mert ebben a pillanatban odalépett hozzá a másik lovag, és átölelte. – Peter, te ördögfajzat. Csak neked sikerülhetett egy ilyen hadművelet! – Otto von Henneberg! – Eichenloh hangja korántsem csengett olyan lelkesen, mint egykori bajtársáé. Még mindig neheztelt rá, amiért az ifjú búcsú nélkül ment el Fuchsheim várából, holott ő kiállt mellette. Végül is nélküle Ottot elítélik Michel Adler gyilkosaként, és ahogy Marie Adlert, de mindenekelőtt Trudit ismerte, nem elégedtek volna meg kevesebbel, mint a fejével. Valószínűleg Magnus von Henneberg is azok közé tartozott, akik fenyegették Trudi anyját, hiszen sosem titkolta, hogy megveti Kibitzstein urát. Másrészt Otto nem tehetett bátyja korlátoltságáról, és másfél éven keresztül megbízható embere volt. Erre emlékezve szívélyesebben üdvözölte az ifjút, mint tervezte. Ezután Gressingenre mutatott. – Csak nem az ő szolgálatába álltál? Visszajöhettél volna hozzám. – Ha rajtam múlik, azt teszem, de a bátyám Pratzendorfer prelátus parancsára Ausztriába küldött, hogy... Gressingen elérkezettnek látta az időt, hogy beavatkozzon. Elég ostobának tartotta Henneberget ahhoz, hogy még a királygyilkosság tervéről is beszámoljon Eichenloh-nak. Hirtelen oldalba lökte és félretolta Ottot. – Magam is meglepődtem, hogy ezen a vidéken találkoztam Otto gróffal. Ausztriai Albert herceg megengedte, hogy Teiflachban töltsük a telet. Még nem döntöttük el, kinek a szolgálatába lépünk tavasszal. Otto von Henneberg szégyenkezve lapított. Habár a király ellen tervezett merényletet, amivel Albert herceg megbízta őt és Gressingent, megvetendőnek tartotta, most mégis megadatott neki, hogy hallgasson a dologról. Ezenkívül Gressingen épp az imént esküdött meg, hogy fogsága idején nem tesz semmit a király ellen, és ő maga is kész volt erre megesküdni.

Eichenloh közben túltette magát azon, hogy két ismerősét ejtette foglyul, és elhatározta, hogy nem tartja őket szigorú őrizet alatt. Megengedte nekik, hogy megtartsák a kardjukat, és a váron belül szabadon mozogjanak. – A belső kapuig mehetnek. A bástyafolyosót és főleg a homlokfalat kerüljék el. – hangzott a zsoldosvezér figyelmeztetése. Mind Otto von Henneberg, mind Georg von Gressingen egyetértett ezzel. Az utóbbi remélte, hogy alkalma lesz a szökésre, míg Otto gróf komolyan vette adott szavát. A két lovag esküje révén fogolyból vendéggé változott. Míg a katonáknak és szolgáknak be kellett érniük a hideg tömlöccel, a zsoldosvezér Gressingent és Henneberget a nagyterembe vezette, ahol a kandallóban lobogott a tűz. Trudi, akinek még mindig nem találtak szobát, ott üldögélt, és foltos csizmáját nézte. Amint a bőr megszárad, be kell dörzsölnie szalonnabőrrel, hogy ellenálljon a víznek és a hónak. Először ügyet sem vetett Eichenloh-ra és a foglyaira. Annál jobban csodálkozott Hardwin. – Istenem! Otto gróf, Georg úr, hogy kerülnek ide? – Jelenleg a vendégeink – felelte Eichenloh kurtán. Maga sem tudta, miért bosszús. Voltaképpen örülnie kellene, hogy ennyire könnyen megszerezték Teiflach várát. Egy valami azonban zavarta. Miért bízott meg Ausztriai Albert herceg két idegent a vár védelmével? Trudi halk sikolya félbeszakította a töprengését. A lány felugrott és odaszaladt Gressingenhez. – Georg úr! Ez hogyan lehetséges? Trudi fejében kavarogtak a gondolatok, akár a színes falevelek a szélben. Milyen régen vágyódott már arra, hogy viszontlássa a szerelmét, most pedig fogolyként áll előtte. Ebben a pillanatban gyűlölte Eichenloh-t és a királyt, aki ideküldte a zsoldosvezért, ugyanakkor boldog volt, hogy végre megtudta, hová tűnt a kedvese. A foglyul ejtése bizonyára félreértés, hiszen képtelenség, hogy a király ellensége legyen. Biztosan csak jóhiszeműen tartózkodik a várban. Az imént még büszkeség töltötte el, hogy segített Eichenloh-nak, most viszont szégyellte magát. Legszívesebben Gressingen lába elé borult volna, hogy bocsánatot kérjen. Otto gróffal ellentétben, aki rögtön felismerte Trudit, Georg von Gressingennek eltartott pár pillanatig, amíg rájött, kivel áll szemben. Az arcára egyszerre ült ki a váratlan találkozás miatti elképedés és némi félelem. Ha Trudi be akarja panaszolni a királynál, amiért megszegte a házassági ígéretét, Pratzendorfer feloldozása nem sokat ér. Először is nem tudja bizonyítani a papi felmentést, másrészt a kis szajha meggyőzheti Frigyes királyt, hogy nem bízhat a szavában. Ez esetben egy eldugott vár tömlöcében töltheti a telet, és esélye sem lesz rá, hogy Frigyes közelébe kerüljön. A siker érdekében el kell hitetnie tehát ezzel a buta teremtéssel, hogy minden vágya méltóvá válni hozzá. Gressingen gyorsan lehajtotta a fejét, és igyekezett egy sorsüldözött férfi benyomását kelteni. Ezzel felébresztette a lány Eichenloh iránti gyűlöletét is, aki arra kényszerítette, hogy részt vegyen a cselvetésben. Csak az a tudat gátolta meg benne, hogy vadmacskaként Peter úr arcának essen, hogy nélküle nem juthatott a király elé. Gressingen és Eichenloh egyaránt látta, milyen érzelmek tombolnak Trudiban. Georg úrfi magában ujjongott, Peter lovag viszont legszívesebben megfojtotta volna a lányt. Georg von Gressingen igyekezett örömtelien meglepett arcot vágni. Kinyújtotta a kezét, és Trudihoz lépett. – Hiltrud kisasszony milyen öröm, hogy látom. Mondja csak, hogyan került ennek az embernek a társaságába? – Sikerült a hanghordozásába némi féltékenységet varázsolni. Trudi elpirult.

– Eichenloh úr felajánlotta, hogy elkísér őfelségéhez, Frigyes királyhoz. Tehát jól gondoltam, a kis szajha Grazba készül, futott át Gressingen agyán. Elhatározta, hogy a lehető legjobban kihasználja a lány iránta mutatott szerelmét. Látszólag komoran meghajolt előtte, és felsóhajtott. – Legyen az útja szerencsésebb, mint az enyém. Ebbe a várba vezettek, és most idegenek kezébe kerültem. Trudi legszívesebben átölelte volna, hogy megvigasztalja, de megelégedett egy kedves mosollyal. – Eichenloh úr bizonyára nem tartja fogságban. A burkolt kérés majdnem arra sarkallta Peter urat, hogy Gressingent láncra verve a vár legsötétebb tömlöcébe vesse, és Trudit is vele küldje. Beletelt néhány pillanatba, mire ismét uralkodni tudott magán. – Csalódást kell okoznom kegyednek, kisasszony. Gressingen szabadon bocsátásáról nem dönthetek. A lovag úr a király foglya, csak III. Frigyes határozhat a sorsáról. Eichenloh rögvest megbánta kimondott szavait, mert Trudi úgy festett, mintha inkább a férfi érdekében akarna szót emelni a királynál, mint a saját ügyében. Gressingen magában nevetett, mert minden az ő szája íze szerint alakult. Ha sikerül Trudit végleg az ujja köré csavarnia, segíteni fog neki, ezért aggódó hangon folytatta. – Miféle szörnyűség történt, hogy a tél közepén elindult a királyhoz? Trudi úgy nézett rá, mint a vadász elől menekülő őzike. – Kibitzsteinről van szó. A würzburgi hercegérsek azt követeli anyámtól, hogy ismerje el az uralmát. Pedig Zsigmond császár szabad birodalmi hűbérként, minden kötelezettség nélkül adta nekünk. A magát Frankföld hercegének nevező érsektől sem függünk. Ezért Frigyes királytól szeretnék védelmet kérni. Gressingen jót mulatott magában, hiszen Frigyes király még a közeli területeken élő parasztokat sem tudta megvédeni, nem hogy a távoli Majnánál lakó birodalmi lovagot. Ennek ellenére élénken helyeselt, ezzel rábírta Trudit, hogy szinte mindent elmondjon. A szavaiból megtudta, hogy Kibitzstein egykori barátai és szövetségesei mind eltűntek, és a würzburgi érsek oldalára álltak. Eichenloh egy ideig hallgatta őket, aztán Quirinhez fordult. – A várat biztosítottátok? – Igen, de nem maradhatunk sokáig, különben az itt hagyott embereinknek nem lesz elég a készlet tavaszig. – Hajnalban indulunk. Válassz ki tíz megbízható embert, akikre rábízhatjuk a várat. Maguknak kell főzniük, mert nem hagyok itt szolgát a korábbi várnépből. Láthattuk az utóbbi időben, milyen gyorsan cserélhet gazdát Teiflach. VIII. Végre a király elé járulhat. Trudi kalapáló szívére szorította a kezét, hiszen úgy érezte, kétszeres kötelezettség nehezedik rá. Nemcsak arról kellett meggyőzni Frigyes urat, hogy védje meg a családját, hanem Gressingenért is szót akart emelni, akit ez az irigy kutya Eichenloh a király ellenségeként állít be. Legszívesebben az arcába vágta volna, mit tart róla, de nem akart a királyi rezidencián zsémbes nőszemélynek tűnni. Megfogalmazta a mondandóját, amivel elnyeri a király kegyét, és ráveszi, hogy ne csak bocsássa szabadon Gressingent, hanem fogadja is a szolgálatába. Ha Georg úr a királytól hűbérbirtokot kap, nem lesz ráutalva a hozományára, és ez jót fog tenni a büszkeségének. Eichenloh olyan komoran lépett Trudi mellé, mintha kudarcot vallott volna. Amikor a

fogadóterem bejáratához közeledtek, megköszörülte a torkát, hogy kizökkentse a lányt tűnődéséből. Frigyes egyik kamarása önelégült arckifejezéssel fogadta őket. Eichenloh-ról csupán annyit tudott, hogy kétes nemesi származású zsoldosvezér, Trudit pedig egyáltalán nem ismerte. Ezért épphogy fejet hajtott, és rideg hallgatásba burkolózott. – Ő Trudi Adler, Kibitzstein várkisasszonya. Egyedül neki köszönhető, hogy Teiflach várát veszteség nélkül bevehettük. – Eichenloh voltaképpen csak a király előtt akarta ecsetelni Trudi érdemeit, de nagy örömét lelte benne, hogy Gressingen és Otto gróf füle hallatára megteszi, akik négy zsoldos kíséretében mögöttük lépdeltek. Trudi elvörösödött, és alig bírta legyűrni a késztetést, hogy szerelme felé forduljon, és bocsánatot kérjen a tettéért. – Üdvözlöm őfelsége III. Frigyes király nevében. – A kamarás sokkal mélyebben hajolt meg Trudi előtt, mint korábban Eichenloh esetében. Ezután kérdőn a zsoldosvezérre nézett, majd Gressingenre és Hennebergre mutatott. – Otto von Henneberg gróf, a majnai frank ágból – mutatta be Eichenloh egykori bajtársát, aztán másik foglyára mutatott. – Georg von Gressingen úr, Albert herceg teiflachi várnagya. Rögtön két őr lépett Gressingenhez és Henneberghez. – A kardjaikat, lovag urak! Gressingen, elfojtva nevetését, lecsatolta a fegyverét. – Vigyázzanak rá! Jó kard, megsegített már néhány csatában. – Nem is tudtam, hogy sok harcot megélt már. Trudit nagyon ingerelte Eichenloh gúnyolódása. Azon töprengett, miért viselkedik úgy a szerelmével, mintha halálos ellensége lenne. Legszívesebben kérdőre vonta volna, ebben a pillanatban azonban kinyílt az ajtó, és a kamarás beengedte őket. Eichenloh nem éri meg, hogy vesztegessem rá az időt, gondolta a lány, és belépett a terembe. A nagy fogadóteremben egyetlen bútordarab állt, a király széke. Az uralkodó széles, hermelinszegélyes brokátköpenyt viselt, a fején bíbor kelmével ékesített korona díszelgett. Bal kezét a drágakövekkel borított kardmarkolatán pihentette. A fegyvert maga elé állította a földre. Jobbjában a karjánál hosszabb jogart tartott. A tekintete a távolba révedt. Láthatóan észre sem vette, hogy a kamarása vendégeket vezetett elé. Trudi számára a király olyan fenségesnek tűnt, hogy alig mert levegőt venni, és szégyellte, hogy a ruhája suhogott, amikor térdet hajtott. A kíséretében lévő férfiak is mélyen meghajoltak. A kamarás intésére a királyi herold botjával háromszor kopogott a padlón. – Öméltósága Otto von Henneberg gróf, Hiltrud Adler kibitzsteini várkisasszony, Georg von Gressingen úr, Hardwin von Steinsfeld úr és Peter von Eichenloh úr – jelentette be a kamarás a vendégeket, az általa feltételezett rang sorrendjében. A király felemelte a fejét, és ránézett a négy férfira és a lányra. – A legjobbat jelenti be utoljára. Mindenesetre legyetek üdvözölve. Eichenloh, tehát sikerült bevenni a várat? A zsoldosvezér ismét meghajolt. – Örömmel jelenthetem felségednek, hogy újra királyi zászló lobog Teiflach felett. – Helyes. Tudtam, hogy sikerrel jár. Trudi szeme szikrákat szórt, hiszen egyedül neki köszönhették, hogy ennyire könnyen elfoglalhatták a várat. Közelebb akart lépni a királyhoz, hogy ezt elmondja neki, ám Eichenloh erősen belemarkolt a ruhájába és a hátsójába is. Ez volt az egyetlen módja, hogy visszatartsa anélkül, hogy a király észrevenné a dolgot. Ismerte III. Frigyest, ezért tudta, hogy az etikettet mindenekfelett valónak tartja. Ha egy ifjú hölgy

felszólítás nélkül beszélne hozzá, rögvest elvesztené a szimpátiáját. Miközben Trudi azon töprengett, hogy a király előtt felpofozza-e a férfit, vagy csak szóban utasítsa rendre, a férfi kissé hátrább húzta, majd újabb meghajlással jelezte, hogy szólni kíván. A király ránézett és bólintott. – Beszélj! – Felség, a várat csellel és bátorsággal vettük be, de nem magamat akarom dicsérni, hanem eme ifjú hölgyet, aki segített nekünk. Sikerült kijátszania az őrséget, és ezzel szabad utat nyitott számunkra az erődbe. Mielőtt részletekbe bocsátkozhatott volna, a király felemelte a kezét. – Este a vacsoraasztalomnál lesz alkalmad elmondani mindent. Most hadd tudjam meg, ki ez a két lovag. A Hennebergek birtokai messze Észak-Frankföldön terülnek el. – Az én ágam a Majnánál él. Az őseimnek Konrád császár ideje óta ott vannak a birtokaik! – Otto gróf annak az embernek a büszkeségével beszélt, akinek nemzetsége egykor egyenrangú volt a Habsburg családdal, de utóbbiaknak a sors kegye révén ölébe hullott a birodalmi korona. – A Majnánál? Ó, igen. – Az uralkodó hangja elárulta, hogy jelenleg nem igazán érdekli ez a terület. Annál inkább végigmérte Gressingent, akiről hiányzó fegyvere elárulta, hogy szintén fogoly. – Georg von Gressingen volt a parancsnoka a várkatonaságnak, amelyet Albert herceg hagyott Teiflach várában – jelentette Eichenloh némi rosszindulattal a hangjában. – Tehát az öcsém egyik vazallusa. – A király összeszorította az ajkát, a tekintete elkomorult. Gressingen legszívesebben megfojtotta volna Eichenloh-t. Ahogy ez a senkiházi zsoldos lefestette Frigyes előtt, sohasem fogja tudni rászedni a királyt és elválasztani a testőreitől. Most is két erős férfi állt a trón mögött kivont karddal. Figyelték az uralkodó környezetében lévők minden mozdulatát, hogy a legkisebb veszély esetén is beavatkozhassanak. Ennek ellenére Gressingen úgy vélte, a terve kivitelezhető. Ránézett Trudira, aki egyfelől hódolattal viseltetett a király iránt, másfelől mérgelődött, amiért az uralkodó ügyet sem vetett rá. Mivel nem tudhatta, fogadja-e még egyszer, előrébb akart lépni, de Eichenloh újfent visszatartotta. – Várjon, amíg kedvezőbb alkalma lesz, hogy beszéljen Frigyes urunkkal! Habár suttogott, Frigyes meghallotta. – Úgy látom, a kisasszony kéréssel akar hozzám fordulni. Ma este meghallgatom. A mozdulata elárulta, hogy befejezettnek tekinti az audienciát. A kamarás odasietett, és az ajtó felé irányította őket, amit két szolga nyitott ki. A lelkében dúló érzések miatt Trudi majdnem elfelejtett meghajolni, de amikor Eichenloh ezt tette, lehúzta őt is. Épphogy sikerült illedelmesen térdet hajtania, a férfi máris megfogta a karját, és magával húzta. Alighogy bezárták mögöttük az ajtót, Trudi dühtől égő arccal ráförmedt. – Te ostoba szamár! Azt hiszed, megalázhatsz a király előtt? Majd... Eichenloh elkapta a lány ütésre emelt kezét, és rákiabált. – Azt tettem, amit kellett! Mit akar, hogy a király azonnal hazaküldje? Frigyes úr sosem bocsátotta volna meg, ha megzavarja az audiencia etikettjét. Inkább legyen hálás, amiért felhívtam őfelsége figyelmét kegyedre. így kedvezőbb körülmények között beszélhet vele. Addig jobb, ha gyakorolja a meghajlást. Úgy tűnik, nem tanították otthon illemre. – Ezekkel a szavakkal ellökte magától, és sietve távozott. Trudi Eichenloh után nézett, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Habár ki nem állhatta ezt a férfit, kezdett ráébredni, hogy igaza lehet. Végül is a családja sorsáról van szó, nem

dühítheti fel a királyt. Másrészt több együttérzést és segítséget remélt a férfitól. Az is felmérgesítette, hogy olyan ellenségesen bánt Georg von Gressingennel. Csupán abban reménykedhetett, hogy a vacsoránál kedvezőbben alakulnak a dolgok. Eichenloh-t illetően nem feledhette, hogy neki köszönheti az életét. A lelke mélyén már tudta, hogy nem ő az apja gyilkosa. Igaz, hogy nyers a modora, de becsületes és egyenes ember. Nem olyan, aki orgyilkosságot követ el. Hamar elűzte a gondolataiból a zsoldosvezért, és inkább a Gressingennel való találkozást tervezgette. A Grazba vezető úton nem beszélgethettek zavartalanul. Pedig sok mindenről kellett volna. Meg akarta tudni, mit csinált a férfi az utóbbi hónapokban. Akkor talán kiderül, miért nem jött el Kibitzsteinbe, holott örök hűséget ígért neki. IX. Amennyire kínosan ügyelt az etikettre a király a hivatalos ceremóniákon, annál oldottabban viselkedett a vacsoraasztalnál. Most láthatóan jókedvvel hallgatta Eichenloh beszámolóját a vár bevételéről, és jóindulatúan nézett Trudira, akinek méltón lefestették az érdemeit. Még Otto gróf is, aki mégiscsak Trudinak köszönhette az arcán éktelenkedő heget, elismerően bólintott, amikor meghallotta, hogyan akadályozta meg a lány az őrt abban, hogy leeressze a csapórácsot. – Legnagyobb sajnálatomra saját tapasztalatomból tudom, hogy a kisasszony bátrabb, mint némely férfi. Ha nem lettem volna részeg... – Henneberg nem fejezte be a mondatot. Eichenloh legyintett. – Ez esetben nem vagy olyan bolond, hogy megtámadd. Udvariasan meghajoltál volna, és megkéred, hogy térjen haza. – Amit bizonyosan megtettem volna! – Trudi próbált nyugodt maradni. – írásos jogunk van Hilgertshausen szőlőjében szüretelni, és ettől nem hagyjuk magunkat eltántorítani. Mi végre köt az ember szerződéseket, ha csupán arra szolgálnak, hogy tüzet szítsanak velük? – Az ifjú hölgy igazat szól – helyeselt a király. – Ha a jogot és törvényt úgy betartanák, ahogy erre felesküdtek, a birodalom békésebb lenne. Sok nemes azonban erőszakkal és hamis esküvéssel igyekszik minél több területet megszerezni, és ezzel hatalmasabbá válni. Az isteni rend semmit sem jelent már nekik. Eichenloh tudta, hogy Frigyes király nem annyira a würzburgi érsekre gondol, mint inkább az öccsére, Ausztriai Albertre. Az uralkodó úgy vélte, hogy Albertnek el kellene fogadnia az uralmát és nem arra törekedni, hogy gyarapítsa a hatalmát és a vagyonát. Trudi úgy vélte, a szavak azt jelentik, hogy anyja ellenségét kordában akarja tartani, és újjáéledt a reménye. – Bölcsen szól, felséges uram. A családomat, édesanyámat és a testvéreimet a joggal szemben a würzburgi érsek fenyegeti. El akarja venni a birtokaink nagy részét, és hűbéri esküre akar kötelezni minket. De Kibitzstein szabad birodalmi hűbér, amit Zsigmond császár adományozott atyámnak. A császár bárói rangra akarta emelni édesapámat, ám a halál megakadályozta ebben. Felséges uram, segítsen nekünk. Egyedül nem tudunk ellenállni a würzburgi érseknek. Ha Kibitzstein elesik, a hercegérsek a többi frank birodalmi lovagot is az uralma alá hajtja, és megfosztja felségedet leghűségesebb híveitől. Vegyük például Georg von Gressingen urat, akitől máris elvették a birtokait, csak azért, mert kiállt a jogaiért. Eichenloh őrültségnek tartotta, hogy Trudi megpróbál közbenjárni a szerelméért is. Hiszen a király szemében Georg az öccse, Albert herceg vazallusa volt, tehát az ellensége. A lány így elértékteleníti a családjára vonatkozó segélykérést. Az uralkodó arca elutasítóvá vált. – Meggondolom a dolgot.

Trudit valósággal sokkolták e szavak. Nem akarta elhinni, hogy a király elutasítja a kérését. – Felség, itt már nincs helye a késlekedésnek. Ha nem szorítja sarokba az érseket, hamarosan felséged összes hű lovagját a szolgájává teszi. Trudi kétségbeesésében megfeledkezett róla, hogy egy királynak nem mondhat ellent. A szeme szikrázott, és úgy szorította ökölbe a kezét, mintha le akarná ütni a távolban lévő Gottfried Schenk zu Limpurgot. – Azt mondtam, megfontolom a dolgot! – A király hangjából világosan kicsengett a figyelmeztetés, hogy ne zaklassa többet ezzel az üggyel. Miközben Trudi a könnyeivel küzdött, Eichenloh együttérzett vele, amin maga is meglepődött. A lány telve reménnyel jött Grazba, útközben sok viszontagságot elviselve. Mindazonáltal akár otthon is maradhatott volna, hiszen III. Frigyes egyetlen katonát sem tudott Frankföldre küldeni. Nemcsak az öccse követeléseivel kellett szembenéznie, aki nem igazán válogatott az eszközökben, de a csehek és a magyarok is szorongatták. Az előbbiek László trónöröklésének elismerését sürgették, Jagelló Ulászló pedig a magyar királyi címet akarta kicsikarni. Frigyes egyedül a magyar határt fenyegető Murád szultánnak köszönhette, hogy Ulászló nem tudta a csapatait Ausztria ellen vezényelni. III. Frigyest teljesen lekötötték a saját ügyei, ezért a birodalmi lovagok könnyen áldozatul estek a hercegek terjeszkedési törekvéseinek. Ezen valószínűleg Trudi Adler sem változtathatott. Eichenloh hirtelen mérges lett, amiért ennyit gondol erre a lányra. Hiszen Trudi egy éles nyelvű kis bestia, akiből hiányzik az alázat és az udvariasság. Ráadásul, ahogy ezt Utától megtudta, az édesanyja engedélye nélkül indult erre a veszélyes útra. A férfi meg akarta akadályozni, hogy Trudi feldühítse az uralkodót, ezért előrehajolt, és megpróbálta magára vonni a király figyelmét. Frigyes azonnal felé fordult. – Úgy látom, valami nyomja a szívét, Eichenloh. A zsoldosvezér mosolyogva bólintott, aztán komolyan megszólalt. – Felség, erről az ifjú hölgyről van szó. Nélküle talán egyáltalán nem tudtuk volna bevenni Teiflachot. Azt hiszem, ezért jutalmat érdemelne. A király elgondolkodott. – Ez így igaz. Csupán azon töprengek, mi lenne méltó számára. – Egy megfelelő házasságot javasolnék. Bizonyára van olyan vazallusa, aki szóba jöhetne. Legyen kissé idősebb, aki a kisasszony heves természetét higgadtan fogadja, és talán néhány mostohagyermek is jót tenne. Ugyanakkor előnyös, ha kemény a feje, hogy ellenálljon az esetleg repülő tárgyaknak. Az ifjú hölgy, ezt saját tapasztalatomból tudom, kitűnően céloz. Steinsfeldnek és Hennebergnek, akik tanúi voltak a disznófej-dobásnak Fuchsheim várában, nem kis erőfeszítésükbe került, hogy visszafojtsák a nevetésüket. Gressingen eközben örült és aggódott is kicsit. Ha a király férjhez adja a lányt, ő mentesül minden kötelezettség alól, és még bánatot is színlelhet, de a házasságot semmiképp nem köthették meg a közeljövőben, mert a terveihez feltétlenül szüksége volt Trudi segítségére. A királynak eszében sem volt rögtön idehívni a megfelelő jelöltet és egy papot. Ehelyett töprengve ráncolta a homlokát. – Megfontolom. Tetszik a javaslatod, mert másként nem tarthatom itt hosszabb ideig a kisasszonyt. Ez csak akkor volna lehetséges, ha lenne hitvesem, aki befogadhatná. De a saját házasságomat is gondosan meg kell tervezni. Trudi egyre keserűbben hallgatta a két férfi beszélgetését, végül felugrott. – Ha már ki akar valakit házasítani felséged, akkor ezt az embert kellene. Nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Talán talál valakit, aki ügyel az öltözetére.

Igaz, hogy a király tiszteletére Eichenloh gondosabban öltözött, de amint azt Trudi némi kárörömmel megállapította, a ruházata nem volt a legjobb állapotban. A többi színes brokátban pompázó urasághoz képest zöld mellényében, szürke nadrágjában és inkább kényelmes, mint divatos csizmájában eléggé jelentéktelennek tűnt. Trudi rögvest kijavította gondolatban tett megjegyzését. Eichenloh ruhája valóban jelentéktelennek látszott, ő maga azonban nem. Habár Otto von Henneberg és Hardwin von Steinsfeld magasabb volt nála, mégis valahogy föléjük magasodott. Volt benne valami, amit nem lehetett könyökhosszal mérni. Alaposabban végigmérte a férfit, mint szokta, hogy rájöjjön, mi ez a valami. Most sokkal kevésbé találta ellenszenvesnek. Igaz, hogy nem csinos ember, és a külseje nem mérhető Georg von Gressingenéhez, de olyan magabiztosságot sugárzott, amit szívesen látott volna a szerelménél is. Az jutott eszébe, hogy ez a férfi nem adná át egykönnyen Kibitzsteint Gottfried Schenk zu Limpurgnak. Eközben a király kissé ábrándos mosollyal Eichenloh-hoz fordult. – Hogyan vélekedik az ifjú hölgy javaslatáról? Bölcs dolog lenne egy házassággal is biztosítani az irántunk való hűségét. Eichenloh észrevette, hogy megfordult a szél. Trudi III. Frigyes számára csupán egy fiatal lány volt, akinek nem tulajdonított túlzott jelentőséget. Ő maga azonban bizonyította, hogy hasznára válhat, ezért a királynak az a gondolata támadhat, hogy jól elrendezett házasság révén kötheti magához. – Gondoljon arra felséged, hogy alkalmatlan vagyok a házasságra. A kiszemelt lány máris sajnálatra méltó. Ritkán látna, és még ritkábban érezné az ölelésemet. – Miközben ezeket mondta, gyilkos pillantást vetett Trudira. A lány azonban elégedetten mosolygott, Gressingen pedig megragadta az alkalmat, hogy némileg megfizessen vélt sérelmeiért. – Inkább az ifjakhoz húz? Ez általában nem akadálya a házasságnak, főleg ha kegyelmed ritkán van otthon. Miközben Trudi igyekezett megérteni, hová akar a szerelme kilyukadni, Hardwin magára vette a szavakat. – Ha ezzel rám céloz, kész vagyok bármikor a küzdőtéren kiűzni a fejéből a mocskos gondolatokat. Hogy miféle ember kegyelmed, azt pár hónapja a fuchsheimi erdőben ékesen bizonyította. Trudi és Gressingen rögtön tudta, mire céloz Hardwin. A lány az ajkába harapott, nehogy olyasmit mondjon, amit később megbán, míg Gressingen hallhatóan a fogát csikorgatta. – A szájával igazán jól harcol kegyelmed, de a lándzsával és a karddal lehetnek nehézségei. Szívesen leszek a tanítómestere. Később ne panaszkodjon, hogy túl kemény volt a lecke. – Ha vége a télnek, a lovagi tornán megmutathatja Gressingen, mit tud. Addig azonban legyen béke. – A király hangja sokkal jobban elárulta az arckifejezésénél, mennyire kevésre tartja öccse vazallusát. Gressingen lenyelt egy goromba választ, és Trudira nézett, akit láthatóan szintén felháborított a király viselkedése. A férfi úgy döntött, kihasználja a dolgot. A beszélgetés más témákra terelődött. Trudi ezalatt azon sajnálkozott, hogy Grazba jött. Ettől a tétova férfitól, aki királynak nevezi magát, semmilyen segítséget nem várhat. Álomképet kergetett, amikor két hűséges szolgájával elindult az esős őszben, és keresztülvergődött a hóviharokon. Ha otthon marad, nem kellett volna eltűrnie, hogy egy Melchior von Hohenwiesen-féle gazember rávesse magát. A másik rablólovagnak még a gondolatától is görcsbe rándult a gyomra. Aztán eszébe jutott Uta, aki még mindig magán viselte a gyötrelmek

nyomait és Lampert kínjai. Amint feltörtek benne ezek az emlékek, már nem bírta visszatartani a könnyeit. Frigyes észrevette ezt, és úgy vélte, veszélyben lévő otthonát siratja. Azon töprengett, mit tehetne érte. A lány számára ő volt a király, akinek a szava birodalomszerte törvény. A valóság sajnos egészen másképp festett. Mindenesetre ez nem mentette fel a felelősség alól, amivel a kapzsi szomszédoknak kiszolgáltatott birodalmi lovagoknak és birodalmi városoknak tartozott. Trudira pillantva barátságosabban mosolyogott, mint eddig, ám nem mondott neki semmi vigasztalót. Az ügyében akkor akart dönteni, amikor megtalálta a megfelelő megoldást. Úgy vélte, jelenleg nem fenyegeti valós veszély Kibitzsteint, hiszen a würzburgi érsek emberei nem fognak télen támadni. Ha mégis megteszik, még mindig lesz elég ideje, hogy kegyébe fogadja Michel Adler özvegyét és a gyermekeit. Trudi e gondolatokból semmit sem sejtett. Ellenkezőleg, a király feltételezett közömbössége mélyen sértette. Amikor Eichenloh elmondta, hogyan találkoztak, és megemlítette, hogy két elrablóját a saját várukban felköttette, nem értette meg, hogy a férfi ezzel akarja elnyerni számára a király jóindulatát. Ehelyett a gondolatai Georg úr körül forogtak. Abba az álomba ringatva magát, hogy a király megvédi a családját, segített szerelme ellenségeinek, hogy elfogják, és ezzel elvesztette a becsületét új ura, Ausztriai Albert előtt. A telet fogolyként töltheti, tavasszal vándorlovagként járhatja az országot, amíg talál egy nagyurat, aki a szolgálatába fogadja. Egyhamar bizonyára nem lesznek birtokai, ezért még fontosabbnak tartotta, hogy összekösse vele az életét. A király és Eichenloh szavai félre érthetetlenek voltak. Nem állt szándékában más férfihoz hozzámenni, csak Georg von Gressingenhez. Elhatározta, mindent elkövet, hogy elérje a célját. X. Magnus von Henneberg visszatette a kupát az asztalra, és elégedetten bólintott házigazdájának. – A bor kitűnő. Kétlem, hogy Öméltóságának, a hercegérseknek jobb nedű lenne a pincéjében. Moritz lovag legidősebb fia, Markus von Mertelsbach jóindulatúan mosolygott. – Szívesen adnék néhány hordót belőle Gottfried Schenk zu Limpurg úrnak és természetesen méltóságodnak is. – A hercegérsek úr nagyra értékelné az adományt, ahogy én is. – A gróf nem állított valótlant, mert Mertelsbach olyan bort érlelt, ami akár a würzburgival is felvehette a versenyt. Henneberget nem annyira a néhány hordó bor érdekelte, hanem sokkal inkább az, hogy Markus von Mertelsbach személyében újabb befolyásos várurat állítson a maga oldalára. Erre megvolt minden esélye, hiszen az apja, aki csupán pár hónapja vette el az fiatal Bonát, súlyos betegen feküdt. Magnus gróf, miután néhány arannyal megvesztegette az orvost, megtudta, hogy a férfi voltaképpen haldoklik. Markus von Mertelsbachnak ezért minél hamarabb biztosítania kell apja birtokainak megszerzését, mielőtt a leendő özvegy meg nem született gyermeke nevében bejelenti rá az igényét. Amint Bonára gondolt, Markus úr arcvonásai megkeményedtek, és gyűlölködő pillantást vetett a fiatalasszonyra, aki éppen ekkor ment át a nagytermen. Elgard von Rendisheim, aki a várúr megbetegedése óta ismét itt élt, hogy a beteg gondos ápolásban részesüljön, mindig hangsúlyozta, hogy Markushoz hasonlóan utálja Bonát. Úgy vélte, ő lett volna a megfelelő feleség az öregedő lovag számára és nem ez az éretlen teremtés. Most halkan odaszólt Magnus grófnak. – Látott már valaha asszonyt ilyen röviddel az esküvője után ekkora hassal járkálni? Én mondom kegyelmednek, Fuchsheim azért adta hozzá a lányát gyorsan szegény rokonomhoz,

hogy leplezze ennek a nőszemélynek a félrelépését. – Nem ismerem el egy fattyú jogait és az anyjáét sem! – fakadt ki Markus lovag. Közel érezte magát célja eléréséhez, hiszen három, szintén házasságból született öccse még túl fiatal volt ahhoz, hogy követeléseket támasszon, vagy bármire rákényszerítse őt. Bona mögött viszont ott állt az apja és az egész Fuchsheim nemzetség. Ha összefognak ellene, és az apja Moritz von Mertelsbach hátrahagyott fiaként elviszi a kölyköt a várába, akkor Márkus igencsak nehéz helyzetbe kerül. Maga mellé kell tehát állítania a tartomány legbefolyásosabb főurát, és ez nem más, mint Gottfried Schenk zu Limpurg würzburgi érsek. – Ha a gyermek nem a házasságkötés után kilenc hónappal születik, márpedig előbb fog, akkor nem lehet a rokonomé – jelentette ki határozottan Elgard asszony. Magnus gróf átlátott mindkettőjükön, de amíg a kezére játszanak, támogatja őket. A saját tervei megvalósításához mindenképpen szüksége volt Mertelsbach lovagra. Ezért is örült, hogy a sors hamarosan megszabadítja házigazdája önfejű apjától. Markus urat viaszként formálhatta, ami pedig Bonát illeti, jó eséllyel szülhet lányt. Ha mégsem így történne, az érsek, kinyilvánítva kegyességét, könnyedén rábírhatja Fuchsheimet, hogy küldje kolostorba a lányát, és a fiúgyermeket adja papi pályára. – Tehát az én oldalamon áll – állapította meg. A fiatal Mertelsbach buzgón bólogatott. – Természetesen! Azt a dölyfös kibitzsteini csőcseléket móresre kell tanítani. Habár a köznép legaljából származnak, azt képzelik, hogy magasabbra emelkedtek nálunk, régi nemeseknél, és mindenütt megaláznak bennünket, ahol csak tudnak. Ennek véget kell vetni. Magnus von Henneberg helyeslően bólintott, és tüstént a lényegre tért. – Hány katonát tud kiállítani? A házigazda kissé tétovázott, mielőtt választ adott. – Tizenöt katonát tudnék adni és harminc gyalogost. Amíg azonban tartanom kell Fuchsheimtől, nekem is szükségem van rájuk. – Közvetíthetek kegyelmed és Fuchsheim között. Michel Adler a halála előtt több falut elvett Ludolf lovagtól, és ő vissza akarja szerezni azokat. Ha megígéri, hogy visszaadja neki a lánya hozományát, bizonyára szövetséget köt kegyelmeddel. Szükség esetén megkérem a nagytiszteletű Pratzendorfer prelátust, hogy beszéljen vele. A befolyásos támogató lehetősége meggyőzte Markus von Mertelsbachot. – Ez esetben természetesen szívesen csatlakozom a gróf úrhoz. Nem tudom, mit szól majd apám. Igaz, hogy súlyos betegen fekszik, de még mindig igyekszik kézben tartani a gyeplőt. – Kit tudja, megéri-e a jövő hetet? – vetette oda Henneberg. Magnus grófnak esze ágában sem volt új szövetségesét kiengedni a markából. Végszükség esetén meggyőzi az orvost némi arannyal, hogy rövidítse meg az öreg lovag szenvedését. Elsősorban meg kell tennie a megfelelő előkészületeket, hogy tavasszal megostromolhassa és bevehesse Kibitzsteint. Olyan gyorsan kell cselekednie, hogy Marie Adlernek ne legyen ideje segítséget kérni a brandenburg-ansbachi őrgróftól. XI. Miközben Mertelsbach várában már majdnem készen állt a terv Marie csapdába ejtésére, ő napok óta várta Michi visszatértét. Már nem mert elmenni a kecsketanyára, mert semmiféle hírt nem tudott vinni Hiltrudnak. Elszorult a szíve a gondolatra, hogy az érsek poroszlói elfogják és börtönbe vetik Michit. Mindennap attól rettegett, hogy megjelenik egy würzburgi futár, és Kibitzstein átadását követeli a fiatalember életéért cserébe. Már csak Hiltrud miatt sem maradna más választása, mint azonnal elfogadni Gottfried úr uralmát és remélni, hogy legalább a várat és a majorságot meghagyja neki.

Kétségbeesése Lisára és Hildegardra is átragadt, akiknek a harci kedve már elszállt, és leginkább a várkápolnában imádkoztak Michi szerencsés visszatéréséért. Segíteni nem tudtak édesanyjuknak, de követve példáját ők sem mutatták félelmüket a háznép előtt. Ezen a reggelen a két lány már nem bírta elviselni a vár nyomasztó hangulatát, ezért báránybőr köpenybe burkolózva, amiben úgy néztek ki, mint két cseléd, kiosontak a várból, és elindultak meglátogatni Alikát. Amikor odaértek a mór asszony házához, Alika és Theres a pajta előtt állt, ahol két várbeli szolga egy régi ekhós szekeret próbált rendbe hozni. – Mit csinálnak? – kíváncsiskodott Hildegard. Alika először feddő pillantást vetett rá, amiért kíséret nélkül jöttek el a várból, aztán ujját az ajkára téve szomorúan elmosolyodott. – Biztosan innátok valamit, ami felmelegít. Gyertek a konyhába. A kisasszonyok reggel ugyan ittak már egy nagy korsó sört, de követték az asszonyt, remélve, hogy elmagyarázza, mi folyik a házában. Odabent Alika megtöltött három kupát gőzölgő gyógyteával, amit szívesebben ivott reggelenként, mint sört, és leült egy székre. Megvárta, amíg a lányok is leülnek, aztán olyan lassan ivott a teából, mintha így akarná halogatni a választ. – Voltaképpen nem kellene megtudnotok, mit tervezünk. Theres és én elhagyjuk Habichtent. – El akartok menni? – Lisa olyan arcot vágott, mintha a két asszony a legnagyobb árulásra készülne. – Az akarunk nem a megfelelő kifejezés. Édesanyátok kért rá. A verebek is azt csiripelik, hogy Magnus von Henneberg csapatokat gyűjt, és hamarosan megtámadja Kibitzsteint. Állítólag bosszút akar állni, amiért Trudi megsebesítette az öccse arcát. Valójában a hercegérsek áll a háttérben. Gottfried úr Kibitzstein elfoglalásával akar példát statuálni, hogy a többi várúr ne merjen szembeszállni vele. – De ennek mi köze hozzátok? – szakította félbe Hildegard a mór asszonyt. Alika megpróbált mosolyogni, de nemigen sikerült. – Édesanyátok tudja, hogy nem állhat ellen sokáig a hercegérseknek, ha nem kap segítséget az ansbachi őrgróftól, és úgy tűnik, nem fog. Ez esetben elveszti Kibitzsteint. Theres-zel ezért hozatjuk rendbe a kocsit. A szolgák építenek egy második padlót, ebben a titkos rekeszben el tudunk vinni pénzt, ékszert és egyéb értékes holmikat, amiket Marie nem akar az ellenség kezére adni. Ha minden elvész, legalább nem lesztek koldusszegények. Lisa a kezébe temette az arcát. – De hová akartok menni? Most, a tél közepén nem juttok messzire! – Ez természetesen titok, de édesanyátoknak biztos nincs ellenére, ha elmondom nektek. Gyertek közelebb! – Alika intésére a lányok engedelmeskedtek, átölelte és magához vonta őket. – Theres és én Kessnachba megyünk. Azt a birtokot nem veheti el tőletek a hercegérsek, mert pfalzi hűbér. Ott kivárjuk, mi történik. Ha elszakadtok édesanyátoktól, igyekezzetek eljutni Kessnachba. – Ezt fogjuk tenni! – Lisa hálásan mosolygott a mór asszonyra, ugyanakkor kicsit haragudott az anyjára, amiért nem avatta be őket a terveibe. Rögtön el is szégyellte magát ezért, hiszen az édesanyjának rengeteg tennivalója volt, és bizonyára megfeledkezett a dologról. – Köszönöm, Alika! – folytatta megkönnyebbülten Lisa, és megcsókolta barátnőjük arcát, aztán sokatmondóan egymásra néztek a húgával. – Legalább lesz otthonunk, és Falkonak öröksége, ha elűznek minket innen. – Mindezt olyan komolyan mondta, mintha Kessnachot eredetileg nem neki szánták volna hozományként.

Alika meghatottan megsimogatta a haját, és arra gondolt, milyen nagyszerű lány lett abból a csecsemőből, akit egykor Marie-val együtt adtak el a rabszolgapiacon egy távoli országban. Igaz, hogy Lisa ereiben nem ugyanaz a vér folyt, mint Trudiéban és Hildegardéban, de ugyanúgy Marie lánya volt, mint a többiek. – Erről senkivel nem beszélhettek, anyátokkal sem. Kihallgathatja valaki és elárulhatja az ellenségnek. – Alika szinte kérlelve mondta ki e szavakat, és a két lány rögtön bólintott. – Hallgatunk, mint a sír! – fogadkozott Lisa. Hildegard is azonnal egyetértett vele, aztán felállt. – Haza kellene mennünk, hogy segítsünk a mamának! – Ennek örülni fog. – Alika átölelte őket, és éppen ki akartak menni a házból, amikor kiáltást hallottak. – Megjött Michi! Erre mindhárman kirohantak az ajtón, és megkönnyebbülten nézték az úton felfelé haladó trágyáskocsit. – Michi hozza az ágyút! Kerítsetek néhány parasztlegényt és igásállatot. Michi ökrei nem bírják felhúzni segítség nélkül. – Alika megbökte a két lányt, aztán elrohant a várba, hogy értesítse Marie-t. XII. Mivel beletelt némi időbe, amíg a két lány megfelelő számú ökröt összegyűjtött, szinte ugyanakkor értek oda Midiihez, mint az édesanyjuk. Már amikor lefelé futottak az úton, érezték, hogy valami baj van, mert a fiatalember úgy hajszolta az állatokat, mintha azt akarná, hogy egyedül vonszolják fel a kocsit a várig. Amint közelebb értek, rémülten látták, hogy mennyire elkeseredett arcot vág az ifjú. – Mi történt? – kérdezte Marie ijedten. Hiltrud fia a fogát csikorgatta, és odavetette a gyeplőt az egyik szolgának. Aztán lassan leszállt, majd féktalpat tett a kocsi mögé, nehogy visszacsússzon az úton. – Meghoztam az ágyút. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam – mondta jobb kezével a kocsira mutatva. – Akkor miért tartott ilyen sokáig? – faggatta Marie. – Hiszen még nem köszöntött be a legkeményebb tél. Michi a ruhaujjával megtörölte az arcát, mintha a könnyeivel küszködne, és lehajtotta a fejét. – Történt valami, amit ellenőriznem kellett. Legszívesebben rábíztam volna a fogatot Tessler szolgáira, hogy minél előbb meghozhassam a szörnyű hírt. De nem is tudom, hogyan fogjak hozzá. – Mondd már, mi történt! – sürgette Marie egyre türelmetlenebbül. – Trudi eltűnt! Csak pár napot töltött a nővéremnél Schweinfurtban, aztán elhagyta a várost. Marielének és a férjének azt mondta, kegyed megengedte, hogy zarándoklatra menjen atyja lelki üdvéért imádkozni. Az a buta húgom elengedte, ahelyett hogy futárt küldött volna ide, hogy ellenőrizze, a sógorom pedig még két katonát is adott mellé. Ők nem sokkal karácsony előtt egyedül tértek vissza. Trudi valahol Bajorországban elvált tőlük, mondván, hogy további szent helyeket akar felkeresni. – Beszéltem a két férfival, és elhiszem nekik, hogy megpróbálták visszatartani Trudi. Azt mondták, a kisasszony nem volt hajlandó visszamenni velük Schweinfurtba. Erre ők visszaindultak, de az első napokban nagyon lassan haladtak, hogy Trudi utolérhesse őket. A katonák biztosra vették, hogy a kisasszony megijed, és utánuk megy. Nem így történt. Még egy levelet is mutattak Truditól. Itt van. – Michi elővett egy darab papírt és átadta Marie-nak.

Az asszony átfutotta a levélkét, aztán heves mozdulattal összegyűrte. – Trudi megbolondult! Azt írja, hogy Utával és Lamperttel egyedül utazik tovább. Hiszen nem is ismeri azt a környéket. Ki tudja, mi történt vele azóta. Michi széttárta a karját. – Legszívesebben kértem volna a sógoromtól egy hátaslovat, hogy megkeressem Trudit. De ott volt az ágyú, amire vigyáznom kellett, és nem akartam, hogy idegentől tudja meg a hírt. Most már semmi sem tarthat vissza. A keresésére indulok. Miközben Michi gondolatban a nővérével perlekedett, mert úgy vélte, hogy jobban kellett volna vigyáznia a lányra, elmondta Marie-nak, hol kezdené a keresést. Napokon át kell majd lovagolnia, de abban reménykedett, hogy az útmenti fogadókban emlékezni fognak Trudira, és meg tudják mondani, merre ment. Marie pár pillanatig meredten állt, aztán újra elolvasta a levelében szereplő helységneveket, amiket a lánya célként felsorolt. – Tudod, hol van ez az Altötting? – kérdezte. Michi nemet intett. – Sajnos nem. Valószínűleg elég messze van, mert a kísérői azt mondták, Freising után váltak el az útjaik. És, ahogy hallottam, az már eléggé mélyen Bajorországban fekszik. Azon leszek, hogy minél előbb odaéljek, és Trudi nyomára bukkanjak. Ha tudnánk, mit tervezett valójában! A zarándokút egyáltalán nem illik hozzá. Lisa és Hildegard elgondolkodva egymásra nézett. Amikor a fiatalabb lányka meg akart szólalni, nővére megfogta a kezét, mintha megpróbálná visszatartani. Marie nem vette észre ezt a mozdulatot, ám Alika igen, és odalépett a két lányhoz. – Úgy látom, titkoltok valamit. Gyerünk, meséljetek el mindent! Vagy azt akarjátok, hogy még jobban aggódjunk a nővéretekért? Marie és Michi feléjük fordult, és rögtön látták, hogy valami nyomja a szívüket. – Beszéljetek, különben baj lesz! – parancsolt rájuk erélyesen Marie. – Trudi a királyhoz indult, hogy segítséget kérjen tőle. Mivel Kibitzstein birodalmi hűbér, az ő védelme alatt áll. – Mint általában, most is Hildegard engedelmeskedett rögtön anyjának. Marie először csak bámult a lányokra, aztán megrázta a fejét. – Mondjátok csak, kezdettől tudtátok, mit forgat Trudi a fejében? – Elmondta nekünk, amikor Schweinfurtba indult, és pénzt is kért tőlünk az utazásra. Mindent odaadtunk, amink volt, még az ékszereinket is. – Lisa mindezt olyan hangon mondta, mintha még köszönetét is várna érte. Marie legszívesebben levágott volna egy nyírfa vesszőt, hogy azzal páholja el a lányokat, de az esze azt súgta, hogy Trudi tervelte ki az egészet. Kitárta tehát a karját, és megölelte őket. – Tudom, hogy jót akartatok, de szólnotok kellett volna nekem. Trudi most idegenben van, valószínűleg nincs elég pénze, és azt sem tudja, hol van Ausztria. Hogyan akarja megtalálni a királyt? – Trudi agyafúrt, feltalálja magát. Ezenkívül útközben az emberektől megtudhat mindent. – Michi voltaképpen csak Marie-t akarta megnyugtatni, de azon kapta magát, hogy ő is abba a reménybe kapaszkodik, hogy annak a bolond lánynak sikerül megtennie a hosszú utat. – Legalább most már tudom, hol keressem – mondta fanyar mosollyal. Marie erélyesen megrázta a fejét. – Nem! Itt nagyobb szükség van rád. Akárhogy is aggódom Trudiért, nem feledkezhetek meg arról a veszélyről, ami mindnyájunkat fenyeget. Ha elhagyod Kibitzsteint, senki nem tudja összetartani és bátorítani az embereket. Most, hogy tudjuk, hová ment Trudi, utána küldhetem

Gereont a királynak szóló üzenettel. Igaz, hogy nem sok jót hallani Frigyes úrról, de talán csoda történik. Most más gondokkal kell foglalkoznom. Marie intett Alikának. – Thereszel a lehető leghamarabb induljatok el, és vigyétek magatokkal a két lányt is. Biztonságban akarom tudni Lisát és Hildegardot. – Mama, ezt nem teheted! – tiltakozott Lisa, de édesanyja arckifejezése elárulta, hogy minden ellenkezés hiábavaló.

Hetedik rész A merénylet I. Georg von Gressingen igyekezett egy teljesen megtört ember benyomását kelteni Trudiban. – Minden Eichenloh hibája! – panaszkodott, és vágyakozva kinézett a kis ablakon. – Ha nem rágalmaz meg a király előtt, nem zártak volna be ebbe a kis szobába, amit csak a mise és az étkezések idejére hagyhatok el. Minden a tervei szerint alakult, hiszen a szavai fájdalmat okoztak Trudinak. Ha nem segít bevenni Teiflachot, szerelme nem kerül ebbe a kilátástalan helyzetbe. Elhitette vele, hogy semmi bűnt nem követett el azzal, hogy Ausztriai Albert szolgálatába állt. Csak azért tette, hogy hűbért kapjon tőle, és így otthont nyújthasson a lánynak. Ezenkívül a hercegnek elég hatalma van ahhoz, hogy kiálljon a lány családjáért. Trudi alig bírt a szemébe nézni, annyira szégyellte magát. – Ha tehetnék valamit kegyelmedért – suttogta, és megfogta a férfi kezét. – Máris segít, Hiltrud kisasszony. Kegyed nélkül olyan lennék, akár a kalitkába zárt sólyom. Hála kegyednek, van kivel beszélgetnem. Igaz, jobban örülnék, ha magunk lehetnénk. – Szemrehányó pillantást vetett a sarokban üldögélő és varrogató Utára. A cseléd sebei már begyógyultak, ám a barlangvárban átéltek még sokszor visszatértek rémálmaiban. Varrás közben szinte le sem vette a szemét Trudiról és a lovagról. Egyrészt kötelessége volt ügyelni rá, hogy mindketten betartsák a kötelező illemet, másrészt tudni szerette volna, mi beszélnivalója van úrnőjének ezzel az egyre kevésbé szimpatikus emberrel. Trudi próbálta megnyugtatni Georg urat. – Uta hűséges szolgálóm. Még kínzásra sem árulna el semmit. Gressingen nem azért szeretett volna egyedül maradni Trudival, hogy beszélgessenek, egész máson járt az esze. Unatkozott a kis szobában, és a király vendégeivel ellentétben ő nem futhatott büntetlenül egy szolgálatkész cseléd után. Trudi vonzotta, mint szerető, de esze ágában sem volt feleségül venni, hiszen már nem számított gazdag örökösnőnek sem. Az anyja a háborút a würzburgi érsekkel szemben ugyanúgy el fogja veszteni, mint az összeharácsolt vagyonukat. Gressingennek eszébe jutott nagybátyja ajánlata, miszerint segít neki megfelelő feleséget találni. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha kiszabadul, és sikeresen végrehajtja a feladatát. A tervéhez ki kell használnia ennek az ostoba libának a szerelmét, így újfent panaszkodni kezdett. – Hamarosan tönkremegyek itt. Ha legalább lenne egy halvány reményem, hogy kiszabadulhatok! De ahogy Eichenloh-t ismerem, eléri, hogy előbb-utóbb egy igazi tömlöcbe vessenek. Gressingen egyszerre látszott kétségbeesettnek és harciasnak. Szenvedélyes mozdulattal átfogta Trudi vállát, és magához vonta. – Az utóbbi hónapokban annyira hiányzott! Folyton kegyedre gondoltam. Megesküdtem, hogy elveszem, és otthont nyújtok kegyednek, mihelyt lehetőségem lesz rá. Ezért álltam Albert herceg szolgálatába. Tőle reméltem a jutalmat, ami méltó önhöz, de amíg be vagyok zárva, nem teljesülhet be a szerelmünk. Trudi olyan boldog volt, mint még soha, legalábbis így érezte. Ugyanakkor majd elemésztette a szerelme miatti aggodalom. – Bíznia kell a szerencsecsillagában – mondta Trudi. Gressingen vadul megrázta a fejét. – Az én csillagom már leáldozott. Ha valaki nem segít, nem is emelkedik fel többé.

– Én segítek! – rebegte Trudi teljes őszinteséggel. A férfi alig tudta elfojtani gúnyos mosolyát. Micsoda szerencse, hogy ez a lány ennyire hiszékeny. Már azzal is felbecsülhetetlen segítséget nyújtott neki, hogy mindenről beszámolt, amit a várban látott és hallott. – A király sosem fog szabadon engedni a hazugságok miatt, amiket Eichenloh terjesztett rólam. Ez a zsoldos rossz ember. Bárhová megy, mindenütt békétlenséget szít. – Teljesen igaza van! – Trudi már-már elfelejtette, hogy Eichenloh mentette meg az életét. Most már csupán aszerint ítélte meg, hogy milyen lekicsinylőén beszélt róla a király előtt. Ráadásul az is zavarta, hogy a férfi gyakran kereste a társaságát, amióta Grazba értek, ezért nem jöhetett annyiszor a szerelméhez, mint szeretett volna. Álmában többször látta már Eichenloh-t. Legtöbbször karddal a kezében állt közte és Georg úr között, vagy egy roskatag öregemberrel akarta összeházasítani, aki Bona férjének, Moritz von Mertelsbachnak a vonásait viselte. Nem akarta, hogy ugyanaz a sor jusson osztályrészéül, mint Bonának. Szerelmesen Gressingenre mosolygott, mert úgy érezte, kétszeresen is összefonódik az életük. A férfihoz hasonlóan ő is fogoly volt, annak ellenére, hogy szabadon járkálhatott a vár falain belül. Frigyes király kerülte. Az étkezésekkor olyan távoli székhez vezették, ahonnan nem szólíthatta meg az uralkodót. A misére a király előtt kellett megérkeznie, és csak a távozása után hagyhatta el a kápolnát. Gressingen észrevette, hogy a lány a gondolataiba merült, és attól tartott, hogy nem lesz bátorsága megtenni, amire megkéri. Nem törődve Uta figyelmeztető köhintésével, átölelte és szenvedélyesen megcsókolta Trudit. – Szükségem van egy kardra és egy lóra, akkor megszökhetek ebből a börtönből. – suttogta olyan halkan, hogy Uta nem hallhatta a szavait. Nem kedvelte a cselédet. Úgy vélte, túl sokat fecseg, és úgy fennhordja az orrát, mintha valami fontos titkot bízhatnának rá. Trudi rövid időre átadta magát tapasztalt kedvese ölelésének, és sokkal többet is megengedett volna, ha Uta nem lép közbe. – Lovag úr, nem illik így rárontani az úrnőmre! Gressingen dermesztő pillantását Medúza is megirigyelhette volna, ám Uta nem vált kővé, sőt fenyegetően ráförmedt. – Ha továbbra is ilyen dolgokra akarja csábítani az úrnőmet, bepanaszolom. Gressingen egy pillanatra megrémült, hogy Uta mégis meghallotta a szavait, aztán rájött, hogy a cselédlány az ölelésre és a csókra gondolt, tehát elmosolyodott. Túlzott őrködésével Uta még inkább a karjaiba kergette úrnőjét. Természetesen eljátszotta a bűnbánó lelket, és elengedte Trudit. – Bocsásson meg, de már nem tudtam parancsolni a szenvedélyemnek. – Nincs mit megbocsátani! – Trudi gyengéden megcirógatta az arcát, és pokolba kívánta Utát. Olyan jó lett volna egyedül maradni a szerelmével, és megbeszélni mindent, ami a szívüket nyomja. A gondolat, hogy a férfi ugyanarra akarná rávenni, mint Fuchsheim erdejében, kissé kijózanította. Igaz, hogy az hozzátartozott az élethez, de csak a házasság után, előtte egy erkölcsös lány nem is gondolhatott rá. Trudi felsóhajtott, és intett a szolgálónak. – Jól van, Uta. Varrhatsz tovább. – Ha sokszor jön még ide, találnom kell varrnivalót. A kegyed ruháival már kész vagyok. – Gressingen úr bizonyára örülne, ha a varrótudományodat az ő holmiján is felhasználnád. Trudi javaslatára Uta megvetően mordult egyet. Inkább kér a kulcsárnőtől egy halom ruhát, ami sürgősen javításra szorul, semmint ennek a lovagnak dolgozzon. Nem szívelte az uraságot, habár úrnője fülig szerelmes volt belé. Pedig pár hónapja még arról álmodozott, hogy Trudival együtt Gressingen várába megy és ott kulcsárnő lesz. Ez az idő azonban már annyira

távolinak tűnt, mintha több évtized telt volna el azóta. Itt Grazban megfigyelhette a férfit, és valami hamisságot érzett rajta. Szerette volna figyelmeztetni az úrnőjét, de ő annyira bolondult ezért a léha úrfiért, hogy valószínűleg elvesztette józan esze maradékát is. Éppen ezért elhatározta, még jobban nyitva tarja a szemét, és mindenképpen megakadályozza, hogy úrnője valami butaságot kövessen el, amit később megbánna. Uta visszaült a sarokba, és újra kézbe vette a ruhát, ám munka közben is szemmel tartotta Trudit és Gressingent. A lovag rájött, hogy óvatosnak kell lennie a cseléd előtt, és ismét Trudihoz hajolt. – Szereznie kell nekem egy fegyvert és egy gyors lovat, különben még tíz év múlva is Frigyes börtönében fogok ülni. – Csak tudnám, hogyan! – Trudi kész volt segíteni Gressingen-nek, de nem igazán tudta, hogy tegyen szert kardra és lóra. – Sikerülnie kell, kedvesem! Vagy azt akarja, hogy e falak között pusztuljak el? – Gressingen ismét megragadta Trudi kezét, de tekintettel a bizalmatlan cselédre, nem merte átölelni. – Könyörgök, szerezze meg, amit kértem, és akkor minden rendbe jön. Ezenkívül ismernem kell a király napirendjét, hogy elkerülhessem őt és a körülötte rajzó udvaroncokat. Képzelje csak el, ha szökés közben el kell rejtőznöm, és véletlenül akkor lépek a kápolnába, amikor ott imádkozik, vagy egyenesen a hálószobájába tévedek! – Gressingen igyekezett elbűvölően mosolyogni, ám egy Trudinál élesebb szemű megfigyelő észrevette volna, hogy hazugságot leplez vele. Trudi azonban csak a szerelmet hazudó pillantását látta, és halkan elmesélte, mit tud a király szokásairól. Gressingen figyelmesen hallgatta. Úgy vélte, az lesz a legjobb, ha azon az éjszakán, amikor ez a buta liba megszökteti, belopózik a király hálószobájába, és meggyilkolja. Ebben a pillanatban Trudi arról számolt be, hogy Frigyes lakosztályának ajtaja előtt mindig több fegyveres és két szolga áll. Úgyhogy rögtön elvetette ezt a tervet. Más módot kell találnia a király megölésére, ha vissza akarja szerezni Ausztriai Albert kegyét. Gressingen azért imádkozott, hogy ez a kis szajha, aki úgy kapaszkodott a kezébe, mintha életmentő kötél lenne, elég ravasz legyen ahhoz, hogy további információkat szerezzen, és egyben elég ostoba is, hogy ne jöjjön rá, mit tervez valójában. II. Peter von Eichenloh eddigi élete során ritkán unatkozott annyira, mint ezen a télen Grazban. A csatatéren gyors döntésekhez szokott, ezért a királlyal és bizalmasaival folytatott beszélgetések kínszenvedésnek tűntek számára az érveken és ellenérveken való folytonos rágódás miatt. Frigyes gondolatai állandóan öccse, Albert körül forogtak. Egyik nap a legerélyesebben fenyegette, másnap békülékenyen beszélt róla. Ugyanakkor súlyos terhet jelentett számára a cseh–földi helyzet, az ország gazdagságát nélkülözni kényszerült. Az onnan befolyó pénz és egyéb javak megszerzése olyan távolinak tűnt, akár a csillagok. A király csak remélhette, hogy Podjebrád György nem üzen hadat neki a cseh rendek nevében, amiért nem küldte el hozzájuk a gyermek Lászlót. Rokonát maga szerette volna felneveltetni, és semmiképp nem akarta idegenekre bízni. A beszélgetéseknek visszatérő témája volt a hétről hétre veszélyesebbé váló magyar helyzet, valamint a kantonok szövetsége. Száz esztendővel korábban még hű alattvalói voltak a Habsburgoknak, mostanra egyre több területet szereztek meg maguknak egykori uraik rovására. Mivel Frigyes növekvő ellenszenvvel viseltetett a kantonok szövetsége iránt, Eichenloh

abban reménykedett, hogy az embereivel együtt elküldi a Bodeni-tóhoz, hogy biztosítson egy fenyegetett várat. Az uralkodó azonban hallani sem akart erről. Eichenloh kellemes beszélgetőtárs volt, akiről nem óhajtott lemondani a hideg téli hónapokban. Másrészt úgy vélte, talán itt lesz szüksége a zsoldosvezérre. Eichenloh próbálta néhányszor Trudi ügyére terelni a szót, ám a király kitért a téma elől, vagy azt mondta, a zsoldosvezér tanácsolja a lánynak, hogy minél többször imádkozzon a Szent Mártonnak szentelt kápolnában, kérve Isten és a szentek segítségét. Amikor ezen az estén visszatért a szobába, amelyen Hardwin von Steinsfelddel osztozott, mérgesen dobta az ágyra a köpenyét. – Frigyes úrnak sokkal inkább az eszére kellene támaszkodnia, mint az égi hatalmakra. Csapatokat kellene gyűjteni, és végleg móresre tanítani az öccsét, akkor a cseh és a magyar királyság is behódolna – morogta, közben teletöltött egy kupa bort és egy hajtásra kiitta. Hardwin is töltött magának, ám sokkal lassabban itta meg, mint Eichenloh. – A birodalomban tétovának tartják Frigyest, és nemigen bíznak benne. Azt beszélik, a választófejedelmek azért döntöttek mellette, mert az öccse ennyire becsvágyó, így ő féken tartja a király hatalomvágyát. Amíg egymással foglalkoznak, a birodalom hatalmasságai szabadon tehetnek, amit akarnak. Én ebben nem lennék olyan biztos. Igaz, hogy Frigyes mindent alaposan megfontol, de éppen ezért tud felkészülni a lehetséges következményekre és megfelelően cselekedni. Eichenloh keserűen felnevetett. – Ha legalább cselekedne, de itt az udvarban csak vég nélküli beszélgetések folynak. – Másként beszélnél, ha tavasz lenne, és hadba vonulhatnánk a csapattal. A rövid lovaglások, amikre mostanság vállalkozhatunk, nincsenek ínyedre, főként, mert Trudi Adler nem tart igényt a kíséretünkre. Barátja úgy felfortyant, mintha mérges pók csípte volna meg. – Teljesen megőrültél? Mit érdekel engem ez a rosszindulatú, hálátlan teremtés? Felőlem Frigyes király eladhatja akár a török szultánnak is. – Tehát mégis törődsz vele! Különben nem beszélnél így – diadalmaskodott Hardwin. Peter úr ökölbe szorította a kezét, mintha meg akarná ütni a barátját. Végül megvető mozdulattal leült, és töltött még egy kupa bort. Hardwin lekicsinylőén méregette. – Nem kellene ennyit innod. A bor először forrófejűvé tesz, aztán megfájdul a fejed, a végén pedig rosszul leszel. – Lehet, hogy veled így van, de én jobban bírom. – Hogy megerősítse a szavait, kiitta az italt, és az asztalra akarta tenni a kupát, de elszámította magát, és annyira a szélére rakta, hogy az ivóedény megbillent, majd leesett a földre. – Örülj, hogy ebben az állapotban nem kell kivonni a kardod. Valószínűleg kétszer annyi ellenséget látnál, mint ahány van. Még ha Hardwin szavai kissé gúnyosan is csengtek, őszintén aggódott parancsnokáért, hiszen eddig fegyelmezett embernek ismerte. A kényszerű semmittevéstől Peter úr ingerültté vált, és Trudi Adler jelenléte furcsán hatott rá. Eichenloh látszólag nem törődött a kisasszonnyal, de amikor azt hitte, senki sem látja, úgy bámulta, mintha fel akarná falni a tekintetével. Hardwin tanúja volt a vitájuknak Fuchsheim várában, és a szóbeszédből tudta, hogy korábban Dettelbachban is hevesen összeszólalkoztak. Azon töprengett, mi játszódhat le bennük. Igaz, hogy eljátszott a gondolattal, hogy feleségül veszi Trudit, hogy tetterős asszonyt

vihessen a birtokára, de úgy vélte, Peter úrhoz is illene. Ám amilyen harapós a viszonyuk, inkább széttépnék egymást, mintsem jól kijönnének. Tehát mégiscsak jobb lenne, ha ő maga kérné meg a kezét. Amikor pár nappal korábban a király Trudi kiházasításáról beszélt, közeljárt ahhoz, hogy önmagát ajánlja vőlegénynek. Talán kissé határozottabban kellene törekednie célja elérésére. Most elhessegette e gondolatokat, és barátjához fordult. – Trudi még mindig az édesapja gyilkosának tart. Bizonyára ezért viselkedik olyan nyersen veled. – A kísérlet, hogy megértést ébresszen barátjában a lány iránt, csupán mogorva legyintést eredményezett. – Az eszével tudnia kellene, hogy nem én voltam. Különben segítettem volna Hennebergnek? – Henneberg a barátod. Trudi feltételezheti, hogy nem hagyod olyan bűnért bűnhődni, amit te követtél el. Hardwin érveit nem lehetett egyszerűen félresöpörni, de Eichenloh túlságosan mérges és ittas volt ahhoz, hogy ezt belássa. – Rosszindulatú teremtés, aki leginkább abban leli örömét, hogy másokat szidalmaz és sérteget. Ha az én lányom lenne, minden nap addig verném, amíg kegyelemért könyörög. – Addigra letörne a kezed. Trudit kemény fából faragták. Inkább leharapja a nyelvét, mint hogy kegyelmet kérjen valakitől, akit nem kedvel. – Hardwin egyre szórakoztatóbbnak találta a beszélgetést. Ő egészen másnak ismerte Trudit, mint amilyennek Peter úr lefestette. Igaz, hogy kicsit hirtelen természetű, de bizonyosan nem rosszindulatú vagy gonosz, ellenkezőleg, nagyon is segítőkész. És ha akar, szeretetre méltó tud lenni. Erről eszébe jutott valami más. – Furcsa, hogy milyen ritkán látjuk. Ma még egyáltalán nem találkoztam vele. – Ugyan már! Ez nem csoda, hiszen az a nőszemély folyton Gressingen szobájában van. A királynak rég el kellett volna vitetnie egy másik várba. Art a lány hírnevének, hogy állandóan ott gubbaszt. Szóval ez a baj, futott át Hardwin agyán. A barátja féltékeny Gressingenre. – Trudi hírnevét megvédi a szolgálója jelenléte. Gressingen aligha viselkedik illetlenül a szeme láttára. Uta nem kedveli, jelentené az udvarmesternek, ha Georg úr valami rosszat tenne. Hogy a király mit szólna hozzá, bizonyára el tudod képzelni. – Frigyesnek a legnyomorultabb várbörtönébe kellene csukatnia Gressingent, a lányt pedig kolostorba küldeni, hogy megtisztuljon a lelke. Peter szavai igazán meggyőzően csengtek. Hardwin azon kapta magát, hogy ő is szigorúbb őrizetet kíván Gressingennek. A lovag egykor a barátja volt, de a Fuchsheim erdejében töltött ama délután óta az iránta érzett csodálata és a barátsága kialudt. Erről ismét eszébe jutott Bona, aki immár Mertelsbach felesége. Annak a csodálatos lánynak el kell viselnie egy aggastyán ölelését. E gondolatoktól csaknem olyan nyomorultul érezte magát, mint barátja. – Gyere, igyunk egyet! Attól elfelejtjük az asszonyokat – mondta nagy sóhajjal, aztán töltött magának is. III. A királyné és a hozzá tartozó udvartartás hiánya nehézzé tette Trudi életét Grazban. Habár Frigyes már majdnem harminc éves volt, még nem házasodott meg, ezért ritkán érkeztek női látogatók. Legtöbbjük valamelyik udvaronc felesége volt. Ugyan kíváncsian méregették a Frankföldről érkezett lányt, de túlságosan hamar elhagyták a várat ahhoz, hogy Trudi közelebbről megismerje őket. Pedig jól jött volna számára egy megfelelő hölgy, akinek beszámolhat az ügyéről, és aki a kéréseit eljuttatja a királyhoz. Ő maga alig látta a birodalom urát, és nem beszélhetett vele az udvari emberek, no meg a szigorú szertartásrend miatt. Néha rátört az érzés, hogy a király rég elfelejtette, vagy a kérését túl merésznek találta, és elvetette.

Máskor abba a reménybe kapaszkodott, hogy az uralkodó még gondolkodik az ügyén, és hamarosan döntésre jut, ami segít a családján. Eichenloh-hoz hasonlóan neki is túl sok ideje volt rágódni, de ő nem a borban, hanem a Gressingen iránti szerelmében keresett vigaszt. Hogy megfeleljen a férfinak, mindent megtudott a várról és a benne lakókról. Hamarosan rájött, hogy a cselédje és a szolgája segítsége nélkül nem tudja megszervezni kedvese szökését. Mindenesetre különösen Utával kell nagyon óvatosan eljárnia, mert a lány rögtön elárulja a tervét, ha gyanút fog. Lamperttel egészen másként állt a dolog. A végsőkig hűséges volt hozzá, és még azt sem vette rossz néven, hogy az udvarmester nem tűrte meg a palotában, hanem az istállófiúk közé küldte. Talán ez a tény még hasznunkra is lehet, gondolta Trudi, amikor elindult Gressingen szobája felé. Uta árnyékként követte. Mivel nem akart a lovag számára dolgozni, összegyűjtött egy halom foltozásra szoruló lepedőt. Bármennyire is figyelt, nem hallotta, miről sutyorog úrnője és a lovag. Ha közelebb ment, elhallgattak, vagy ártalmatlan dolgokról beszélgettek. Trudi, aki szemmel tartotta Utát, látta, hogy a cseléd észrevett egy csúnya szakadást az egyik lepedőn, és most nyelvét kidugva azon mesterkedett, hogy minél kevesebb látsszon majd a varrásból. Ezért gyorsan meghúzta szerelme ruhaujját, és a vállára hajtotta a fejét. – Azt hiszem, segíthetek kegyelmednek megszökni. Gressingen minden idegszálával figyelt. – Minél előbb sikerül, annál jobb. – Azt várta, hogy a lány mindenféle feltételt szab, és kész volt bármilyen esküre, amit követel tőle. Ha sikeresen teljesíti a feladatát, Pratzendorfer prelátus úgyis felmenti minden kötelezettség alól, amit kényszerből vállalt. – Lampertnek az istállóban kell dolgoznia, ezért el tud hozni egy lovat kegyelmednek, és nekem a sajátomat. – Velem akar jönni? – Gressingen nagyot nyelt, mert ezzel a lehetőséggel nem számolt. Ha Trudi megjelenik vele Albert herceg előtt, és kijelenti, hogy ő szöktette meg, a nagyúr már csak hálából is összeházasítja őket. Meg akarta mondani a lánynak, hogy nem viheti magával, ám az arckifejezése arra intette, hogy ne tegye. Trudi hirtelen természetű, és nem kockáztathatja meg, hogy dühében a lány megtagadja a segítséget. Ezenkívül úgy vélte, meg tudja akadályozni, hogy együtt szökjenek meg. Látszólag boldogan bólintott. – Ez jó ötlet, kedvesem! Albert herceg bizonyára megadja azt a segítséget, amire itt hiába vár! Most mesélje el, hogyan képzeli a dolgot. – Lampert gondoskodik róla, hogy a kívánt időben a lovak a megfelelő helyen legyenek. Előtte megszerzem a kardot. Már tudom, hol a várban a fegyvertár. Nem őrzik szigorúan, így lesz rá alkalmam, hogy feltűnés nélkül elhozzak egy fegyvert. Akkor már csak az ajtó előtt álló őrt kell harcképtelenné tenni. Ne ölje meg, jóravaló ember. – Nem esik bántódása! – Gressingen magában nevetett a lány hiszékenységén. Természetesen nem hagyhatta életben az őrt, túl kockázatos lett volna. Még rá kell vennie ezt a kis szajhaivadékot, hogy a megfelelő időben cselekedjen. – Akkor kell ideérnie, amikor a király bemegy a kápolnába imádkozni. Így nyerhetünk annyi időt, hogy elég messzire jussunk. Trudi buzgón bólogatott. – Ez nagyon jó ötlet. Egyébként az utóbbi napokban, amikor kilovagoltam, pontosan megnéztem, merre hagyhatjuk el Grazot. Majd én mutatom az utat. Ez a megjegyzés majdnem arra késztette Gressingent, hogy mégis magával vigye. Mivel azonban a lány semmiképp nem engedné, hogy megölje a királyt, kénytelen egyedül szökni.

Mélyet sóhajtott, és megsimogatta Trudi arcát. – Kegyed nagyon bátor. Ezt életem végéig nem felejtem el, kedvesem. – Szeretem kegyelmedet – suttogta Trudi, és azt kívánta, bárcsak sose lenne vége ennek a pillanatnak. Ekkorra azonban Uta végzett a lepedővel, és erélyesen megköszörülte a torkát. – Későre jár, kisasszony. Ha nem akarja, hogy még inkább szóbeszéd tárgyává váljon, vissza kellene mennünk a szobájába. Trudi elszomorodott, de nem dorgálta meg a cselédet, hiszen tudta, hogy Utának igaza van. Már Hardwin von Steinsfeld is figyelmeztette, hogy rossz hírbe keveredik, ha túl gyakran látogatja meg a foglyot. Mivel röviddel a szökés előtt nem akart feltűnést kelteni, felállt, és cinkos arccal térdet hajtott Gressingennek. – Engedelmével holnap és talán holnapután sem jövök, mert más kötelezettségeimnek kell eleget tennem. – Inkább azon kellene fáradoznia, hogy a király fogadja, különben az édesanyja elveszett. A hercegérsek hamarosan zsoldosokat küldhet ellene. – Uta jogosan figyelmeztette, ám Trudi csak legyintett. III. Frigyes értésére adta, hogy sem szándéka, sem lehetősége nincs kérése teljesítésére. Ez volt az egyik oka, hogy Gressingennel akart menni. Azt remélte, hogy Albert hercegtől kézzel fogható segítséget kaphat. – Habár úgy érzem itt magam, mint egy kalitkába zárt madár, el kell fogadnom a döntését. – Gressingen mogorvának tűnt, ám kacsintott Trudinak, hogy megnyugtassa. Időre van szüksége, hogy előkészítse a szökést. Remélte, hogy elég körültekintő lesz ahhoz, hogy ne keltsen gyanút. – Vigyázzon Eichenloh-val! Veszélyes lehet számunkra – súgta oda Trudinak, aztán meghajolt, és az ablakhoz lépett. Elégedett sóhajjal kinyitotta az ablaktáblát, és lenézett a vár lábánál elterülő városra. A szabadságba vezető utat gondolatban már sokszor megtette. Ha sikerül elhagyni a várat, mielőtt felfedezik Frigyes halálát, nyert ügye van. Kitűnő lovasnak tartotta magát, ráadásul az étkezések közbeni beszélgetésekből és Trudi szavaiból eleget megtudott ahhoz, hogy becsaphassa üldözőit. IV. Trudinak nem volt könnyű észrevétlenül megtennie az előkészületeket, mert úgy érezte, hogy Eichenloh valahogy mindent leolvas az arcáról. Amikor a vacsoránál az egyik buzgó ceremóniamester hosszú idő után újra mellé ültette, a férfi a homlokát ráncolta. – Kegyed úgy fest, mint aki rosszban sántikál! – Milyen kedvesen üdvözöl egy védtelen árvát! Így aztán csak egy nagy hős beszélhet! – Trudi a piszkálódásba menekült, de a lelkiismerete azonnal berzenkedett ellene, hiszen Eichenloh mentette meg és hozta el a királyhoz. Gyorsan felvértezte magát tehát a dac páncéljával. Ha azt akarja, hogy sikeres legyen a szökésük Gressingennel, nem hagyhatja, hogy bármi eltántorítsa. Eichenloh viszont azon mérgelődött, hogy befolyását latba vetve elérte, hogy Trudit ismét a király közelébe ültessék. Így alkalma nyílik rá, hogy újra felhívja az uralkodó figyelmét édesanyja nehéz helyzetére. Ám láthatóan ez a leányzó fel sem fogja, milyen nagyszerű lehetőséget kapott. Még rosszabb lett a kedve, amikor megjelent a király, és nyájasan üdvözölte vendégeit. Trudi meghajlása ugyanis épphogy csak udvarias volt, ráadásul meg sem mukkant, amikor a király pár szót szólt hozzá. Frigyes ekkor Eichenloh-hoz fordult. – Üzenetet kaptam Frankföldről. Magnus von Henneberg kéri, bocsássam szabadon az öccsét, és kész megesküdni, hogy sem ő, sem Otto gróf nem fordul többé ellenem.

– Az ifjú Hennebergnek nem is volt alkalma felséged ellen fordulni. Gressingennel együtt álmában leptük meg a vár elfoglalásakor. – Bár Eichenloh megjegyzése eléggé érdesen hangzott, láthatóan a király ebből semmit sem vett észre. – Azt hiszem, elengedem. A Hennebergeknek Frankföldön vannak jelentős birtokaik, és Magnus gróf arról ír, hogy az öccse hamarosan új birtokkal gyarapszik. Trudi összerándult e szavakra. Nem tudta, honnan veszi, de biztos volt benne, hogy Kibitzsteinről van szó. Elöntötte a keserűség. A lelke mélyén érezte, hogy nem Eichenloh ölte meg az apját, Otto von Hennebergről viszont ezt nagyon is el tudta képzelni. Voltaképpen ezért kerülte Eichenloh-t, és bár a férfi megpróbált szóba elegyedni vele, ő mindig kitért előle. Nem törődve a király jelenlétével, dühösen kérdőre akarta vonni, de mielőtt megtehette volna, Frigyes folytatta. – Henneberget elengedem. Gressingen úr felől azonban vannak kétségeim. Birtok nélküli lovag, aki a kardját annak a szolgálatába állítja, aki a legjobban megfizeti. – Ha ezt a nyilat nekem szánta, hát talált! – Nem volt éppen bölcs dolog Eichenloh-tól, hogy a király szavába vágott, mert ezzel elveszthette a kegyét. Az uralkodó csak nevetett. – Lehet, hogy kegyelmed nagy gonddal igyekszik elhitetni magáról, hogy faragatlan zsoldos, én viszont tudom, hogy legalább kétszer nem állt olyan ember szolgálatába, aki törvénytelenül fenyegetett másokat. Mindkét esetben a másik oldalon harcolt, és a kedvezőtlen előjelek ellenére győzött. Nem, Eichenloh, kegyelmed szavára felépítenék egy várat, és biztosan tudom, hogy nem dőlne össze. Gressingenről olyasmiket hallottam, amik nem tetszenek. – A király egy pillanatra ökölbe szorította a kezét, mintha az asztalra akarna csapni. Végül nem tette, hanem elgondolkodva a zsoldosvezérre nézett. – Würzburgban van egy befolyásos férfi, akit jobb lenne elválasztani Gottfried Schenk zu Limpurgtól. Feltételezem, része volt benne, hogy Otto von Henneberg és Georg von Gressingen elindult az ide vezető úton. Eichenloh felvonta a szemöldökét. – Pratzendorferre gondol? Nekem is lenne hozzá egy-két szavam. Fuchsheim várában mindent elkövetett, hogy rám fogja Michel Adler meggyilkolását, pedig csak szót emeltem Otto von Henneberg mellett. Kibitzstein ura minden nehézség nélkül elbánt volna a részeg ifjúval. – Mindenesetre ügyesen szítja a viszályt, és kihasználja a würzburgi érsek becsvágyát. Pratzendorfer veszélyes, és biztosan nem a barátom. – Frigyes hangja közömbösen csengett, mintha csupán az időjárásról beszélne, az arckifejezése azonban elárulta aggodalmát. Frankföld ugyan messze volt Graztól, de az ottani hatalmi egyensúly felbomlása valószínűleg kihatna a birodalom egészére, és kisebb háborúk is kitörhetnek. Ha a würzburgi érsek sikerrel jár, a példája ragadós lehet, és a többi nagyúr szintén megpróbálja majd saját uralma alá hajtani gyengébb szomszédjait. – Elképzelhető, hogy Pratzendorfer sugalmazására fenyegeti a würzburgi érsek Kibitzsteint. – Eichenloh ezzel Trudinak akart segíteni, hogy bekapcsolódjon a beszélgetésbe, de a lány úgy tett, mintha semmi köze sem lenne a dologhoz. A király keserűen felnevetett. – Pratzendorfer látszólag nem avatkozik az ügybe, de biztos vagyok benne, hogy ő áll Magnus von Henneberg mögött. Az ürügy Kibitzstein megtámadására az, hogy Magnus gróf bosszút akar állni az öccse miatt, aki nemcsak csinos külsejét vesztette el ott, hanem a jó hírén is csorba esett. – Az uralkodó Trudira pillantott, aki lehajtott fejjel az asztalt bámulta. Legkésőbb ebben a percben rá kellett volna jönnie, hogy a királynak egyáltalán nem közömbösek a birodalmi ügyek, és meglepően jól tájékozott. A lány gondolatai azonban a

szökésen jártak és azon a reményen, hogy a másik féltől inkább segítséget várhat, mint ettől a koronás tétova lélektől, ahogy Georg úr nevezte a birodalom urát. Frigyes magatartása Eichenloh-t szintén megtévesztette, ezért felfortyant. – Felséged tudja, hogy Magnus von Henneberg Kibitzsteint fenyegeti, és ennek ellenére el akarja engedni az öccsét, hogy még segíthessen is a fivérének? – Úgy beszélt, mintha egykori barátját legszívesebben Frigyes legmélyebb tömlöcébe vetné. A király csodálkozva ránézett, aztán elmosolyodott, és megdicsérte az éppen feltálalt töltött fürjet. Eichenloh visszautasította a finomságot, és folytatni akarta a szemrehányások sorát, ám a ceremóniamester köhintése figyelmeztette, hogy inkább tartsa a száját, és ne nyilvánítson véleményt a dologról. Mivel III. Frigyes más témáról kezdett beszélni, nem nyílt mód rá, hogy a frankföldi helyzetet ismét szóba hozzák. Eichenloh mérgesen nézett Trudira, amiért nem élt a kedvező lehetőséggel, a lány viszont egész vacsora alatt keresztülnézett rajta. V. Gressingen is részt vett a vacsorán, de az asztal legtávolabbi részén kellett helyet foglalnia. Evés közben egy őr állt mögötte, aki egyébként az ajtaja előtt posztolt, és állandóan figyelte. Alighogy a király asztalt bontott, visszakísérték a szobájába és rázárták az ajtót. Gressingen ekkor ébredt igazán tudatára, mennyire függ Trudi segítségétől. Otto von Henneberggel ellentétben érte senki sem kezeskedett. Ausztriai Albert bizonyára vesztes senkinek tartja, és a würzburgi érsek szintén nem fogja érte a kisujját sem mozdítani. Ha Trudinak nem sikerül kardot szerezni, megfojtja, bármi is vár rá azután, erre megesküdött az összes szentre. Ahogy telt a nap, Gressingen egyre bizonytalanabbá vált. Trudi csak egy fehérnép, akinek kevesebb ész szorult a fejébe, mint az ő kisujjába, ezért úgy vélte, biztosan kudarcot vall. Szinte már elviselhetetlenül dühös volt erre a ráakaszkodó szajhaivadékra. Nem tudott elaludni, ezért a beáramló hideg ellenére fél éjszaka az ablaknál állt. Az alatta elterülő város kihaltnak tűnt. Csupán néha villant fel egy tovasiető járókelő fáklyája vagy lámpása. Mit nem adott volna azért, hogy odalent alhasson bármilyen nyomorúságos lyukban, és ne ezen a helyen. Fogsága hetei alatt naponta átgondolta, hogyan játszhatná ki az őrt. De még ha sikerül is harcképtelenné tenni, megszerezni a fegyverét és végrehajtani a feladatát, ló nélkül gyorsan elfognák. A szökés még a kis szajha segítségével sem lesz könnyű. Meg kell várnia a pillanatot, amikor a király a kápolnába megy, hogy zavartalanul, egyedül imádkozzon. Csak ott ölhette meg úgy, hogy utána rögtön elhagyhassa a várat a felső kapun keresztül. Ehhez azonban felnyergelt lónak kell várnia rá. Az idő múlásával egyre inkább kételkedett benne, hogy ez a szerelmes, ostoba liba megfelelően elrendezi a dolgokat. Egyetlen hiba elég, hogy mind a merénylet, mind a menekülés kudarcba fulladjon. Trudi sem aludt. Lépésről lépésre átgondolta a tervet. Mindenképpen el kell kerülnie Eichenloh-t, aki minden alkalommal bizalmatlanul méregette. Hardwin von Steinsfeld sem foghat gyanút, mert rögtön értesíti a zsoldosvezért. Amikor másnap reggel a gyorsan elfogyasztott reggeli után elindult az istállóba, hogy beszéljen Lamperttel, összefutott Steinsfelddel. Hardwin feddő tekintettel állta el az útját. – Tegnap a vacsoránál okosabban kellett volna viselkedned, és ismét említened kellett volna a gondjaidat a királynak. – Ha valakivel találkozunk, először köszönünk neki – felelte Trudi hetykén. – Felőlem. Szép jó reggelt kívánok, de ennek ellenére nem viselkedtél okosan. Eichenloh

gondoskodott róla, hogy végre újra a király közelébe kerülj, te pedig néma maradtál, akár egy hal. Ezt édesanyád bizonyára nem köszönné meg neked. Hardwin kedvelte Kibitzstein urait, és szívből kívánta, hogy több generáción át élhessenek ott. Ezenkívül tisztában volt vele, hogy ha a hercegérsek sikerrel jár Kibitzstein ellenében, akkor hamarosan a többi kisebb várurat is a hatalma alá gyűri, tehát a Steinsfeldek birtoka is veszélybe kerül. – Ugyan, ez a király a kisujj át sem mozdítja értünk! – E szavakkal Trudi elment gyermekkori barátja mellett, és lesietett a lépcsőn. Megkönnyebbülésére a fiatalember nem követte, hanem morogva felment. Amint a kapuhoz ért, Trudi mély lélegzetet vett, és kilépett a szabadba. Nem volt annyira hideg, mint előző nap, mintha a tavasz leheletét érezte volna. Épp ideje, gondolta. Nem tudta ugyan, milyen lehetőségei vannak Albert hercegnek Kibitzstein megsegítésére, de bizonyára többet tehet a királynál, akit egyáltalán nem érdekelt családja szorult helyzete. Ezzel a reménnyel sietett az istállóhoz, ahol a lovászok épp takarítani készültek. Lampert vasvillával a kezében toppant elé. – Mit parancsol, úrnőm? – Trudi nem avatta be a terveibe, a fiú csak annyit tudott, hogy hamarosan továbbutaznak. A kisasszony arc kifejezéséből úgy látta, eljött az idő. Nem szomorkodott, mert a helyi szolgák mindig a legutálatosabb munkákat varrták a nyakába. – Gyere velem! Beszélnem kell veled, de nem hallhatja senki. A szolga Forgószélre mutatott, a ló észrevette gazdája érkezését, és a nyakát nyújtogatta, remélve, hogy kap valami finomságot. Mivel tél vége felé jártak és a raktárkészlet fogyóban volt, az istállómester szűkre szabta az állatok etetését. Trudi látta lova kérlelő tekintetét, és sajnálta, hogy nem hozott magával semmit. Lampert a kezébe nyomott egy répát, amit ő akart odaadni a hátasnak. – Van valamilyen parancsa számomra? – kérdezte mintegy mellékesen. Trudi az istálló felé pillantott, a szolgák a túloldalon dolgoztak, és láthatóan csak azzal törődtek, hogy minél előbb végezzenek. – Nem sokkal napnyugta után szükségem van Forgószélre és az istálló leggyorsabb ménjére – mondta halkan. Lampert rögtön megértett mindent. – Meg akar szökni Gressingennel? – Csendesebben! Vagy talán azt akarod, hogy meghallja valaki és megakadályozza? – Nem, de... – A szolga sóhajtva egy erős pejre mutatott. – Feltűnő lenne, ha a király, vagy egyik magas rangú vazallusa lovát nyergelném fel, tehát Eichenlohét kell elvinnie. Lehet, hogy nem a leggyorsabb, de biztosan a legerősebb ló. Az első pillanatban Trudi el akarta utasítani a javaslatot, hogy ne tűnjön hálátlannak életmentőjével szemben. Aztán arra gondolt, hányszor dühítette fel Eichenloh, és úgy döntött, megérdemli ezt a leckét. Kissé elmosolyodott, de végül komoly arccal bólintott Lampertnek. – Rendben. Vigyázz, ne gyanúsíthassanak meg azzal, hogy segítettél. Te és Uta majd utánunk jöttök. Linzben vagy Innsbruckban megtaláltok bennünket. Az úton egyedül kell boldogulnotok. Ez a pénz a tiétek. Remélem, elég lesz. – Trudi odaadta Lampertnek a maradék pénzét, és bátorítóan rámosolygott. – Ne aggódj, minden rendben lesz. Számíthatok rád, ugye? – Igen, úrnőm! – Lampert inkább levágatta volna a karját, semmint csalódást okozzon Trudinak. Ugyanakkor lehetetlennek tartotta, hogy ne hozzák kapcsolatba a kisasszony és Gressingen szökésével. Eichenloh rá fog jönni azonnal a történtekre, lefogatja és kihallgatják. A szolga tudta, hogy képtelen lenne ellenállni a kínzásnak, és ha bebörtönzik vagy kivégzik, Utának nem marad senkije, aki gondoskodhat róla. Igaz, hogy a cseléd sokat fecsegett, és emiatt elégszer haragudott rá, de nem érdemli meg, hogy idegenben magára hagyják.

Elhatározta, hogy amint végzett az istállóban, és a lovászok elmentek enni, négy lovat nyergel fel, azt a kettőt, amelyiket Trudi kérte, és azokat, amelyeken Uta és ő lovagolt. Igaz, hogy nem tudják majd tartani a lépést úrnőjükkel, de ha ügyesek, lerázhatják az üldözőiket. Lampert újra bólintott, mintha megerősítené saját döntését. Trudi úgy vélte, mindent elmondott, megveregette a vállát, majd sarkon fordult és elment. A szolga fejcsóválva nézett utána. A szökés éppoly őrült ötlet volt, mint ideutazni. De nem volt más választása, mint követni úrnőjét akár a pokol kapujáig is. Ha itt marad, és egyáltalán megtűrik a várban, ugyanolyan nyomorult élete lesz, mint az utóbbi hónapokban. Mintha csak megerősítené a morfondírozását, az egyik lovász odalépett hozzá, és ráförmedt. – Lódulj dolgozni! Elég, hogy a gebéiteket ingyen etetjük, nem kell még egy naplopó is. E miatt a sértés miatt még jobban várta az estét, de addig még sok tennivalója akadt. Trudi bizonyára nem avatja a bizalmába Utát, tehát neki kell megkeresni a cselédet és felkészíteni a szökésre. Órákba telt, amíg mindennel végzett, mert a helyi szolgák teljesen kihasználták és agyonhajszolták. Későn ért a vacsorához. Épphogy elkezdett enni, a főlovász rárivallt. – Ne lustálkodj! Az öt patkolásra váró lovat el kell vinni a kovácshoz! Lampert bólintott, és gyorsan belapátolta az ételt. Nem indult el rögtön az istállóba, hanem a palotába, Trudi szobájába ment. Remélte, hogy úrnője a vacsoránál ül, és belépett. A kicsi szobának egyszerű berendezése volt. Egy keskeny ágy úrnője számára, egy szalmazsák Utának, egy régi láda és egy kisasztal, amin egy edény és vizeskancsó állt. A szolga széket nem látott, aztán rájött, hogy ez nem a kulcsárnő hibája, hanem Trudié, hiszen ő vitette Gressingen szobájába az ülőalkalmatosságot. Uta szunyókált úrnője távollétében. Lampert néhány pillanatig elgondolkodva méregette. Habár a szája fájdalmasan megrándult, és halkan felnyögött, olyan békésnek tűnt, hogy legszívesebben leült volna mellé, hogy csendben nézze. A lányra azonban ébren volt szüksége, ezért föléhajolt, és finoman megrázta. Uta rémülten felkiáltott és összerezzent. Aztán rájött, hogy nem Frodewin von Stammberg akarja kínozni. – Te vagy az? Mit akarsz? – A hangja kissé barátságtalanul csengett, de mégis szinte megkönnyebbült, hogy felébredt a rémálmából. – Mondanom kell valamit. Gyere alkonyatkor az istállóba. Öltözz fel jól, mert az éjszaka hideg lehet. – Miért menjek ki hozzád éjjel? Csak nem azt akarod, hogy együtt háljak veled? Azt már nem. Lampert ránézett, és megállapította, hogy nem lenne ellenére egy kellemes pásztoróra a lánnyal, de ennek most nem volt itt az ideje. – Ugyan, dehogy! – legyintett látszólag közömbösen. – Beszélnem kell veled az úrnőnkről. Fontos. Érted? – El tudom képzelni – gúnyolódott Uta, miközben megigazította a ruháját. Lampert nem felelt, de remélte, a kíváncsiság ráveszi a lányt, hogy időben kimenjen hozzá, és elindult az istállóba. Amit megtehetett a sikeres szökés érdekében, elvégezte. VI. Lamperttel ellentétben Trudi kétségek között őrlődött. Nem mert senkivel beszélni, nehogy egy mozdulattal vagy az arckifejezésével elárulja magát. Mivel nem akart egész idő alatt a szobájában ülni, bement a várkápolnába, és az egyik sötét sarokban imádkozni kezdett. Kérte a Szűzanyát, hogy segítse meg őt és Gressingent, valamint a családját és Kibitzstein összes lakóját. A déli harangszókor elhagyta a kápolnát, és bement abba a terembe, ahol felszolgálták az

ebédet. Szándékosan figyelmen kívül hagyta, hogy Hardwin integet neki, és az udvarmester meglepetésére néhány ismeretlen vendég közé ült le az asztal túlsó végén. Aznap akár csizmatalpat is feltálalhattak volna, azt sem veszi észre. Az idegei pattanásig feszültek. Újra és újra átgondolta a teendőit, és úgy érezte, az előtte tornyosuló nehézségeket nem tudja leküzdeni. Minthogy egyáltalán nem vagy csak alig válaszolt a kérdésekre, az asztalnál ülők egy idő után már nem szóltak hozzá, hanem egymással beszélgettek. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire a király végre asztalt bontott. Amikor ez megtörtént, Trudi felpattant, és igyekezett olyan lassan elhagyni a termet, hogy ne lássák az idegességét, odakint viszont rohanni kezdett. Amikor visszatért a szobájába, úgy látta, hogy a cselédre is átragadt az idegessége, mert hirtelen megkérdezte, van-e valami teendője. – Menj a kulcsárnőhöz, és kérj valamilyen munkát tőle. Mégsem ehetünk, ihatunk itt teljesen ingyen! – felelte, hogy megszabaduljon a lánytól. Furdalta a lelkiismeret, hogy szó nélkül itt kell hagynia a cselédjét, és az sem vigasztalta, hogy Lampert majd gondoskodik róla. Uta duzzogott és tüntetően összeszurkált ujjhegyeire nézett. Az utóbbi hetekben annyit varrt, mint Kibitzsteinben évek alatt. A kulcsárnő többször meg is dicsérte gondos munkájáért. Nem igazán volt kedve még többet dolgozni, de úrnője komor arckifejezése elárulta, hogy jobb, ha nem ellenkezik. Úgy érezte, rosszul bánnak vele, mert a munkáért kapott étel eléggé szegényes volt. A háznépnek csupán egy íztelen egytálétel jutott, a tél vége felé már csak az lakhatott jól, aki a király asztalánál evett. Mivel azonban Isten rendelése szerint Trudi volt az úrnője, ő pedig a cseléd, elindult teljesíteni a parancsot. Az ajtóban megállt egy pillanatra. – Ma már tényleg nincs szüksége rám? Gressingenhez sem akar menni? Ez okos dolog! Az emberek azt pusmogják, hogy a király azért nem segít úrnőmnek, mert túl sokat van a foglyával. – Nem, ma nem megyek Gressingenhez. – Trudi hangsúlyozta, hogy „ma”, ezzel akarta megfeddni Utát a szavaiért. Rögtön érezte azonban, hogy elpirul, hiszen nem szokott hozzá a hazudozáshoz, de most meg kellett tennie, hogy megmentse a szeretett férfit. Remélhetőleg nem felejti el, mennyit kockáztatok érte, futott át az agyán. Elszégyellte magát, amiért rosszat feltételezett Georg úrról. Arcára szorította a kezét, hogy elrejtse izgalmát, és megparancsolta Utának, hogy távozzon. Alighogy a cseléd bezárta maga mögött az ajtót, Trudi az ágyra vetette magát, és kitört belőle a sírás. Túl sok izgalom érte. Hihetetlenül vágyott rá, hogy beszélhessen olyasvalakivel, mint a keresztanyja vagy Alika, akinek kiönthetné a szívét. Itt idegenben annyira egyedül érezte magát, mint soha ezelőtt. Valóban csupán Georg úrnak volt fontos a hogyléte. Neki áldozta fel a szüzességét, és hű marad hozzá mindhalálig. Trudi megpróbálta elképzelni, milyen boldog lenne Georg von Gressingennel, de kellemes képek helyett kétségek merültek fel a lelkében. A lovag megesküdött neki Fuchsheim erdejében, hogy azonnal megkéri a kezét, de nem tette. Természetesen minderre megvolt az oka, de jobban örült volna, ha nyíltan beszél vele, minthogy hónapokon át félelemben és bizonytalanságban kellett élnie. A fiatalember most is gyorsan megesküdött mindenre, és ő hinni akart neki. A sugárzó hősiesség azonban, amit oly sokáig látott benne, lehullott, akár a fátyol, és mögötte egy hétköznapi férfi sejlett fel. Amikor arra gondolt, hogy az édesapját Georg úr helyében semmi sem akadályozta volna meg, hogy elmenjen hozzájuk, és beszéljen a szüleivel, összerezzent, és rögtön igyekezett elhessegetni a kétségeit. Azonban egy gúnyos hang azt mondta a szíve mélyén, hogy még Peter von Eichenloh sem hagyná várni a lányt, akit szeret. Hardwin sem lenne erre képes, habár a szomszédok gyenge, anyámasszony katonájának tartják.

Ettől a pillanattól kényszerítette magát arra, hogy csak a tervezett szökésre gondoljon. Megígérte Georg von Gressingennek, hogy segít neki kiszabadulni, és ezt is fogja tenni. Felült, letörölte a könnyeit és mélyet sóhajtott. Ha el akarnak menekülni, ideje cselekedni. Még egyszer Lampertnek aligha fog sikerülni feltűnés nélkül megszerezni a lovakat. Elvette a köpenyét, amit Uta gondosan a ládára terített, magára öltötte, és lement a főkapuhoz, mintha levegőzni indulna. Egy másik úton visszatért a palotába és megállt egy súlyos retesszel bezárt ajtó előtt. A rajta lógó hatalmas vasiakat szerencsére nem rozsdásodott el. Miután Trudi meggyőződött róla, hogy senki sincs a közelben, eltávolította a lakatot. Annyira nehéz volt, hogy ha bezárták volna, még kulccsal sem bírja kinyitni. A szerkezet bizonyára a fegyvermesternek és az embereinek is nehézségeket okozott, különben lelakatolták volna az ajtót, ahogyan kell. Ez a nemtörődömség lehetőséget adott Trudinak arra, hogy zajtalanul bemenjen, mert ráadásul a reteszt tökéletesen bezsírozták. Egy pillanatig fülelt, hogy jön-e valaki a folyosón, aztán kissé kinyitotta az ajtót, és beosont rajta. Tudta, hogy nincs sok ideje, hiszen bármelyik percben erre tévedhet valaki, és rögtön meglátja a nyitott ajtót. Nem sokat keresgélt, elvette az első fegyvert, amit talált, és a köpenye alá rejtette. Egy szempillantással később elhagyta a fegyvertárat, elreteszelte az ajtót, és a helyére emelte a lakatot. Közben elejtette a kardot, amely csörömpölve hullott a kőpadlóra. Trudi megrémült, hogy elárulta magát, de sem lépteket, sem kiáltást vagy más zajt nem hallott. Remegő kézzel illesztette a helyére a lakatot, aztán felkapta a kardot, és elrohant, amilyen gyorsan csak tudott. Igazán csak akkor mert levegőt venni, amikor észrevétlenül visszaért a szobájába. Elrejtette a kardot a matraca alá. Ezután alsóruhára vetkőzött, habár a szobában nagyon hideg volt. A meneküléshez jobban megfelelő ruhákat vett elő, és melegen felöltözött. Mivel alkonyaiig nem tehetett már semmit, lefeküdt az ágyra és állig betakarózott. Az izgalmak ellenére elaludt, és amikor felébredt, már besötétedett. Abban a hitben, hogy elkésett, felugrott és kinézett az ablakon. Odalent a szolgák abba a terembe siettek, ahol az étkezések zajlottak. Eszébe jutott, hogy a vacsorára hívó harangra ébredt fel, és megkönnyebbülten keresztet vetett. Még épp időben ébredt fel, hogy végrehajtsa a tervét. Az uraságok ekkor gyülekeztek a király körül, és azok a szolgák, akik nem szolgáltak fel, szintén vacsoráztak. Uta bizonyára a cselédkonyhában volt a többiekkel. Trudi örült ennek, mert jobb szeretett volna búcsú nélkül elmenni, nehogy elragadják az érzelmei. Elővette a kardot, és újra a köpenye alá rejtette, végül elhagyta a szobát, ahol a tél nagy részére menedéket lelt. Továbbra is szerencse kísérte, mert a Georg úr szobája felé vezető úton egy lélekkel sem találkozott. Mivel az étkezésekkor a fogoly egy őr felügyelete mellett elhagyhatta börtönét, nem reteszelték be a zárat. Trudi beosont, behúzta maga mögött az ajtót. A szobában olyan sötét volt, hogy az orráig sem látott, egy pillanatra úgy érezte, mintha kriptában lenne. Gyorsan elhessegette e komor gondolatot, és tapogatózva elment a székig, majd leült, várva, hogy szerelme visszatérjen. VII. Trudit léptek zaja riasztotta meg. Az ajtó mögött a falhoz lapult, hogy ne lássa meg az őr, ha esetleg benéz, de Gressingenen kívül senkit sem látott. A férfi az őrhöz fordult úgy, hogy ne tudja rázárni az ajtót. – Ha tudnál keríteni nekem még egy kancsó bort, nagyon hálás lennék. – Nem hagyhatom el az őrhelyemet – felelte a férfi. Gressingen felnevetett. – Ugyan már, hisz behúzod mindkét reteszt, és pár perc múlva itt leszel!

Az őr bólintott, aztán megvárta, amíg a lovag kellő távolságra hátrált, majd bereteszelte az ajtót. Egy pillanattal később Trudi hallotta, hogy a léptei távolodnak. – Na, hogy csináltam? Az őrnek most már csak be kell jönnie, akkor legyűrhetem. – Gressingen várakozóan Trudira nézett. – Add ide a kardot! Készen állnak a lovak? – Igen – felelte Trudi, és szétnyitotta a köpenyét, hogy szerelme lássa a kardot. A lovag elvette és kihúzta a hüvelyéből, végül ellenőrzésképpen meglengette. – Végre! Nem is tudod elképzelni, mennyire vártam, hogy újra a saját kezembe vehessem a sorsom. – Ennek én is örülök! De most öltözzön fel melegen, hogy rögvest indulhassunk, mihelyt az őr visszatér. – Van időnk – mondta Gressingen, hogy megnyugtassa Trudit, aki idegesen járt fel-alá az ajtó előtt. Valójában ő is alig várta, hogy visszaéljen a strázsa, mert a király hamarosan a kápolnába megy imádkozni. Előtte kell odaérnie, különben nem juthat be a testőrök miatt. – Azt hiszem, jön! – Gressingen intett Trudinak, hogy lépjen arrébb, és felemelte a kardot. Olyan dühödten nézett, hogy a lány szinte megrémült tőle. – Ne ölje meg, kérem! – Az őrök mindig kedvesen bántak Trudival, ezért egyiknek sem kívánt rosszat. Gressingen ügyet sem vetett rá, hanem várta, hogy a férfi kopogjon. – Itt a bor! – Hozd be! Szomjas vagyok. – Gressingen hangja érdesen csengett, meg kellett nedvesíteni az ajkát, hogy beszélni tudjon. – Lépjen hátra! – Az őr értette a dolgát. Gressingen nem akart alkalmat adni neki, hogy kardot ránthasson, ezért intett Trudinak, hogy tegyen pár lépést, miközben ő maga nem mozdult az ajtó mellől. A lánynak kellett pár pillanat, mire megértette, mit akar a férfi. Ezután erőteljes léptekkel az ablakhoz ment, és várta, mi történik. Mivel az őr azt hitte, hogy Gressingen eltávolodott, kinyitotta a reteszt és belépett. Mielőtt rájött volna, hogy a lovag a bejáratnál les rá, a férfi teljes erőből lesújtott rá a karddal. A szerencsétlen fel sem kiáltott, már akkor halott volt, amikor a földre zuhant. Trudi tágra nyílt szemmel meredt a halottra, és úgy érezte, hogy a föld megindul alatta. – Istenem, erre semmi szükség nem volt! – Talán nem, de így biztosabb. – Gressingen elvonszolta a hullát az ajtótól, és Trudi felé fordult. Úgy döntött, ezt a gondot is megoldja egy kardcsapással. Trudi nézte a véres, felemelt kardot, és meglátta, hogy Gressingen megvetően, sőt undorral tekint rá. Rájött, mire készül, de nem akarta elhinni. Ez csupán egy rémálom lehet. Nem lehet, hogy a férfi, aki annyiszor szerelmet esküdött neki és házasság nélkül a magáévá tette, meg akarja ölni! Ebben a pillanatban világossá vált számára, milyen játékot űzött vele Gressingen. Szinte ösztönösen a tőre után nyúlt, bár az alig ért valamit egy karddal szemben. – Mit jelentsen ez? Hiszen szeretem! Gressingen gúnyosan nevetett. – Az elvakult szerelmed nagyon is hasznomra vált. Végre megtehetem, amire kiválasztottak. Albert herceg megbízásából megölöm a királyt, amiért gazdagon megjutalmaz. Sosem érdekeltél, te ostoba teremtés. Egy ideig a hozományod vonzott. Az apád, az a bolond megpróbált rákényszeríteni, hogy elvegyelek, amiért Fuchsheim erdejében odaadtad magad nekem, akár egy olcsó szajha. Ezért az életével fizetett. Ne bámulj ilyen bárgyún! Igen, én öltem meg Michel Adlert, és nem azok a nyavalyások, akiket Pratzendorfer megvádolt!

A szavai korbácsütésként érték Trudit. Ö gyilkolta meg az apját! Egyszerűen a szívébe döfte a tőrt! Nem Eichenloh vagy Otto von Henneberg, akiket a gyűlöletével valósággal üldözött, vették el tőle azt az embert, akit a világon a legjobban szeretett. Gressingen okozta minden nyomorúságukat. Miatta kell az édesanyjának és a testvéreinek az életükért harcolniuk. Georg úr nemcsak gyilkos, hanem minden hájjal megkent hazug csaló is. Szégyenkezve gondolt arra, ahogyan átölelte és Fuchsheim erdejében kihasználta, akár egy szerencsétlen cselédet. Az édesanyjának, Lisának és mindenkinek igaza volt, aki óvta ettől az embertől. Ő viszont hagyta, hogy csapdába ejtse, mint pók a legyet, és mindenkivel szemben a védelmébe vette. Most megkapja a jutalmát az ostobaságáért. Némán bocsánatot kért azoktól, akiknek csalódást okozott. Meghal anélkül, hogy Kibitzsteinért bármit is tett volna, ráadásul még a szerelme is csak további bánatot okoz neki. Miközben Gressingen élvezte a diadalát, Trudi azon csodálkozott, hogy minden gondolata a családja körül forgott. Talán a lelke mélyén már rég tudta, hogy a férfi méltatlan a szerelmére. Csupán egy gyáva alak, aki orvul megölte az édesapját, ahelyett hogy állta volna a szavát. Mindent elsöprő gyűlölet öntötte el. Megfogadta, hogy az utolsó leheletéig harcolni fog. VIII. Peter von Eichenloh olyan rossz hangulatban volt, hogy hozzá képest egy feldühödött vadkan szelíd báránynak tűnt volna. Még Quirin sem látta soha ennyire mérgesnek, pedig ő sokkal régebben ismerte, mint Hardwin. Eichenloh ijesztő arcot vágott, úgy gyúrta a sakkbábukat, mintha az elefántcsontot tésztává akarná változtatni. Ahelyett, hogy mattot adott volna Steinsfeldnek, a sarokba hajította a királynőt. – Vigye el az ördög az asszonyokat! – Az összest vagy csak egyvalakit? – piszkálódott Hardwin. Peter von Eichenloh akkorát csapott az asztalra, hogy a bábuk felpattantak és szétrepültek a szobában. – Felőlem az összest, de főleg egyet! – Miért, ma még nem is vágott hozzád disznófejet – ékelődött tovább Hardwin, aki a következő pillanatban hátraesett, hogy elkerülje Eichenloh öklét. – Ma nem láttam a vacsoránál. A cselédje is a többi fehérnéppel karattyol. A szobájában sem volt. – Peter úr szavai ugyan zavarosak voltak, de két barátja értette, mire gondol. – Tehát jártál Trudi szobájában, hogy megnézd, hol marad – nyugtázta Hardwin. Eichenloh bólintott. – Nem volt ott, és sehol sem láttam. Ha engem kérdezel, a vacsora alatt beosont Gressingen szobájába, hogy vele töltse az éjszakát. Reggel, amikor Gressingent a reggelihez vezetik, kiszökik, és visszamegy a szobájába, mintha mi sem történt volna. Ismerem az asszonyokat! Végül is egy fehérnépnek köszönhetem, hogy a würzburgi érsek bűnbánatot vár tőlem, és tömlöcbe akar csukatni. – Szó sincs róla! Teljesen félreismered Trudit! Nem könnyűvérű teremtés, hanem... – Ugyan! – Peter úr feltépte az ajtót, megállt, és szúrós tekintettel Hardwinra nézett. – Bebizonyítom, hogy igazam van. Kirángatom azt a bestiát Gressingen szobájából, és idehozom, hogy nyilvánvaló legyen a szégyene! Hardwin és Quirin hallották, amint végigrohan a folyosón, és fejcsóválva egymásra néztek. – Istenemre, Peternek elment az esze! – szólalt meg Hardwin. és utána akart iramodni. Quirin visszatartotta. – Hagyd! Amikor ilyen dühös, kiszámíthatatlan. Ha a lány Gressingennél van, úgysem segíthetsz már neki. Ha nincs ott, akkor remélhetőleg Peter úr kitombolja magát a friss levegőn.

Hardwin néhány pillanatig hol a zsoldost, hol az ajtót nézte. Végül bólintott, és elkezdte összeszedni a szanaszét heverő sakkbábukat. Peter úr eközben arra a folyosóra ért, ahol Gressingen szobája volt. Önkéntelenül lábujjhegyen ment tovább, hogy ne figyelmeztesse idejekorán a szerelmespárt. Csak amikor az ajtóhoz ért, tűnt fel neki, hogy az őr nincs a helyén. Ez semmit sem jelent, akár az árnyékszékre is mehetett, gondolta. A reteszt viszont nem zárták be, az ajtót csupán behajtották. Gressingen gúnyos hangja hallatszott. Eichenloh ugyan nem értette, mit mond a lovag, de óvatosabb lett, és kardot akart rántani, de az a szobájában maradt, tehát a tőréért nyúlt. Lassan kinyitotta az ajtó, hogy lássa, mi történik. Először a halott őrt pillantotta meg, aztán a véres kardot fogó Gressingent, végül Trudit. A lány arca elárulta, hogy forr a dühtől, ugyanakkor leszámolt az életével. Gressingen háttal az ajtónak a karddal fenyegette a lányt, közben megállás nélkül ócsárolta. Aztán felnevetett, és meglendítette a fegyvert. – Most meghalsz, szajha! Ekkor a háta mögül ordítás hallatszott. – Megállj! Gressingen megfordult, és meglátta a tőrrel közeledő Eichenloht. A szeme sarkából látta, hogy Trudi is tőrt ránt. Azt tette, amire a kiképzője tanította, a pengéjével egy ívet írt le. Ezzel hátrálásra kényszerítette Eichenloh-t, és rögtön Trudira támadhatott. A lány megpróbálta elkerülni a csapást, de nem sikerült, a fegyver eltalálta a fejét. Vérző sebe vörösre festette a haját. Gressingen látta, hogy összeesik, és Eichenloh ellen fordult. A támadással megsebesítette a karját, és kiütötte a kezéből a tőrt. Mielőtt Eichenloh felvehette volna, Gressingen egyetlen mozdulattal a testébe szúrta a kardját. A zsoldosvezér hangtalanul elesett és nem mozdult többé. Gressingen lihegve lenézett rá, majd Trudira is vetett egy pillantást. A lány feje körül vértócsa vöröslött. Jobban alakultak a dolgok, mint várta. Nemcsak a fehérnéptől szabadult meg, hanem a zsoldosvezértől is, aki bizonyára kitartóan üldözné. Mivel sürgette az idő, letörölte a kardot a lepedővel, visszacsúsztatta a hüvelyébe, és elhagyta a szobát. Kívülről bereteszelte az ajtót, nehogy valaki idő előtt gyanút fogjon. Mivel az istentiszteleteken részt vehetett, ismerte a kápolnába vezető legrövidebb utat, amit most futva tett meg. Továbbra is szerencse kísérte, mert egy lélekkel sem találkozott, és amikor odaért, nem állt még őr a bejáratnál. Amint behúzta maga mögött az ajtót, hangokat és fegyvercsörömpölést hallott. Az oltár fölött pislákoló egyetlen gyertya fényében elbotorkált a sekrestyéig, ahol elrejtőzött. Odabent sötét volt, akár egy holdvilág nélküli éjszakán. Kimerülten a falhoz lapult, hogy ne fedezzék fel rögtön, ha valaki benéz. A király láthatóan nem sietett, mert megállt a folyosón, és beszélgetett az egyik kísérőjével. Így Gressingennek elég ideje maradt, hogy megtervezze a menekülését. Tapogatózva megtalálta a sekrestye külső ajtaját, és elhúzta a reteszt. A szerkezet nehezen mozdult és csikorgott. A nesz a csontjáig hatolt. Fülelt, de nem hallott egyéb zajt. Próbaként lenyomta a kilincset, az ajtó kinyílt. Elégedetten visszazárta a kijáratot, majd lábujjhegyen ismét a kápolnába vezető ajtóhoz ment. Ebben a pillanatban lépett be Frigyes, majd elindult arra a helyre, ahol imádkozni szokott. Gressingen várt egy ideig, hogy nem jön-e be az egyik testőr, ám a király egyedül volt. Amikor Frigyes imája elnyomott minden más zajt, mögé lopakodott, és felemelte a kardját, hogy hátba szúrja a királyt. IX.

Uta mérges volt. Egész nap keményen dolgozott, és egy jó szót sem kapott érte. Amikor visszament úrnője szobájába, Trudit nem találta ott. Tapogatózva elvette a falmélyedésből az egyik fáklyát, és kiment a folyosóra, hogy meggyújtsa egy égő fáklyával. Miután visszatért a szobába, észrevette, hogy hiányzik Trudi csizmája, meleg ruhája és a kabátja, mintha sétálni vagy kilovagolni indult volna. Uta a homlokát ráncolta, hiszen már jócskán estébe fordult az idő. Ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy Lampert azt mondta, menjen az istállóba este, és öltözzön fel olyan melegen, ahogy csak tud. Uta nem tartotta magát különösebben okosnak, de annyi esze bőven volt, hogy összeadja a kettő meg kettőt. Lampert nem a csillagokat akarta bámulni vele, hanem Trudi megbízásából cselekedett, és ez nem jelenthet mást, mint hogy bolondos úrnője titokban el akarja hagyni a várat. Uta voltaképpen megértette Trudi döntését. A király eddig nem is célzott rá, hogy megsegíti Kibitzsteint. Ugyanakkor úgy vélte, hogy úrnőjének hivatalosan engedélyt kellett volna kérnie a távozásra, és jobb időt választani az indulásra. Uta agyán átfutott egy gondolat, amitől megdermedt. A titkolózás csak egy dolgot jelenthet, Trudi meg akarja szöktetni Georg von Gressingent, és vele együtt akar elmenekülni. A cselédnek borsózott a háta attól, hogy e miatt a kellemetlen ember miatt kelnek útra a téli éjszakában. Ezt mindenáron meg kell akadályoznia. A szobából kilépve megfogalmazta a mondandóját, amivel jobb belátásra téríti úrnőjét. Aztán a dühtől és a rátörő megmagyarázhatatlan félelemtől hajtva futásnak eredt, és meg sem állt Gressingen szobájáig. Első pillantásra minden rendben lévőnek tűnt, hiszen a retesz zárva volt. Ugyanakkor az őrt sehol sem látta, és ez egyáltalán nem tetszett Utának. Hirtelen visszariadt attól, hogy kinyissa a zárat és belépjen, ám az ajtó mögül hallatszó nyögés elsöpörte az aggodalmait. Benyitott és belesett. Először a meggyilkolt őrt pillantotta meg, s felsikoltott. Ezután fedezte fel úrnőjét és Eichenloh-t. Trudi a padlón térdelt, láthatóan szédült. A sebe még mindig vérzett, emiatt nem látott rendesen. Ennek ellenére megpróbált eljutni Eichenloh-hoz, aki fájdalomtól összegörnyedve feküdt, és a sebére szorította a kezét. – Úrnőm, mi történt? – Uta odarohant hozzá, és megfogta a vállát. – Gressingen meg akart ölni. Istenemre, talán jobb lett volna, ha megteszi! – A könnycseppek piros gyöngyként csurogtak le Trudi arcán. – Ostobaság! – mondta Eichenloh küszködve. – Be kell kötözni! – kiáltott fel Trudi, megtörölte a szemét, és a férfira nézett. – Figyelmeztetnem kell a királyt! – Peter úr fel akart állni, de nyögve leroskadt. – Nem megy. Tud járni? Ha igen, rohanjon a királyhoz. Gressingen azt mondta, meg akarja ölni. Figyelmeztesse őfelségét! – Ezután a feje a padlóra hanyatlott, és nem mozdult. Trudi rémülten meredt rá, végül nagy nehezen felállt. – Kötözd be Eichenloh sebét! – parancsolta Utának. – A királyhoz kell mennem. – Jobb lenne, ha én... – kiáltotta Uta, de nem fejezte be a mondatot. Egyszerű cselédként nem jutna a király közelébe, és nem is hinnének neki. Mérgesen mordult egyet, ami egyaránt szólt makacs úrnőjének és az egész helyzetnek, aztán a sebesülthöz fordult. – Bekötözöm, uram, de ne hibáztasson, kérem, ha mégis meghal. – Uta a könnyeivel küszködött, mert nem felejtette el, hogy úrnőjét, őt és Lampertet Eichenloh mentette meg a fagy haláltól. X. Trudi futott, ahogy csak bírt. A feje lassan kitisztult, ugyanakkor egyre jobban utálta önmagát. Ha a király meghal, az is az ő lelkén szárad. Ezzel a bűnnel bizonyára pokolra jut, és semmi reménye sem marad, hogy az ítélet napján a mennybe kerülhessen.

A léptei zaja visszaverődött a padlóról és a falakról. Tudomást sem vett a csodálkozva rámeredő emberekről, még arról az asszonyról sem, aki véres arcát közelről meglátva felsikoltott. Örökkévalóságnak tűnt, mire elérte a kápolnához vezető folyosót. A testőrök fejüket összedugva halkan beszélgettek, mintha attól félnének, hogy megzavarják a királyt az áhítatosságban. Amikor Trudi feléjük rohant, meg akarták állítani, de véres haja és ruhája annyira meglepte őket, hogy a lánynak sikerült átbújni közöttük és beosonni a kápolnába a félig nyitott ajtón. Látta az oltár előtt térdelő királyt és Gressingen felemelt kardját. Éppoly értelmetlen lett volna figyelmeztetni a királyt, mint hívni a testőröket. Senki sem akadályozhatta volna meg a gyilkosságot. Gressingen azonban őt még nem vette észre. Tekintete egy kis Madonnaszoborra siklott, ami a közelében, egy kis állványon állt. Eszébe jutott, hogyan ütötte le Uta a barlangvárban az aljas Hohenwiesent. Ha az őrök nem követték, és így nem hívták fel rá Gressingen figyelmét, neki is sikerülhet a dolog. Gressingen szíve olyan hevesen kalapált, hogy nem figyelt fel a háta mögött történtekre. Először meg akarta szólítani a királyt, hogy a szemébe nézzen a halála pillanatában, de ha Frigyes felkiált, az őrök azonnal üldözőbe veszik. Úgy döntött tehát, úgy döfi le az uralkodót, hogy áldozata hang nélkül haljon meg. A lovag megfeszítve karját felkészült a halálos csapásra. Ebben a pillanatban feltűnt mellette egy árnyék. A véres arcon és a dühtől szikrázó szempáron kívül csak egy piros foltos kezet látott, ami egy hosszúkás tárgyat tartott. Trudi minden gyűlöletét és dühét kiengedve, teljes erejéből lesújtott. A hátraforduló király látta, amint Gressingen kezéből kiesik a kard, és a vérrel borított lány elejti a Madonna-szobrot. Közben a testőrök is rájöttek, hogy nem a sebesült lány jelenti a veszélyt, és kivont karddal berontottak Isten házába. A király megkövült arccal nézett rájuk. – Ezentúl mielőtt belépek a kápolnába, ellenőrzitek, nem rejtőzött-e el valaki a sekrestyében! Az őrök szégyenkezve bólintottak. Egyikük odalépett Gressingenhez. – Hiszen ez a fogoly. Hogyan jött ki a szobájából? – Ezt majd később megtudjuk. Most hívjatok orvost, aki segít ennek a bátor kisasszonynak. A többiek vigyék el a merénylőt. – Az orvos kötözze be őt is? – kérdezte az egyik testőr. Frigyes felvette a Madonna-szobrot, és visszatette a helyére. – Talán később. Valószínűleg már nem lehet segíteni rajta. A szobor bronzból készült. Trudi kisasszony bizonyára bezúzta vele a koponyáját. Megkönnyebbülés és bosszúvággyal keveredett elégedettség csengett a király hangjában, még akkor is, amikor térdre borult, hogy köszönetét mondjon Jézus Krisztusnak és a Szűzanyának, amiért megsegítették e válságos pillanatban. Három őr elvonszolta Gressingent, a negyedik elrohant az orvosért, és közben próbálta értesíteni a király bizalmasait a történtekről. XI. Két nappal később Gressingent szertartás nélkül elföldelték a temető egyik sarkában. A temetést elvégző két szolgán kívül csupán egy egyszerű pap volt jelen, aki azonban nem a halott lelkéért imádkozott, hanem áhítatosan megköszönte Istennek, hogy megmentette a királyt. Jó ideig úgy tűnt, hogy Trudinak is fel kell adni az utolsó kenetet. Sokáig hevert eszméletlenül, lázasan hánykolódva, mintha szörnyű rémálmok gyötörnék. Vele ellentétben az erős Peter úr gyorsan felépült. Igaz, ő is küzdött a seblázzal, ám a király orvosa értette a dolgát, ezért a seb nem gyulladt be. A doktor úgy vélte, hogy nemsokára a karját is tudja használni.

Trudi állapota Uta odaadó ápolása ellenére sem javult. Eichenloh, aki szintén nyomorultul érezte magát, folyvást érdeklődött róla. Amikor Hardwin meghozta a komor hírt, hogy talán a lány temetésére kell készülni, és megpróbálta némi zenével elűzni barátja rosszkedvét, Peter úr azzal vádolta, hogy szívtelen. Ezután megpróbált felállni. Hardwin igyekezett visszatartani. – Az orvos azt mondta, feküdnöd kell! Eichenloh komoran rázta a fejét. – A doktor azt mond, amit akar! Látnom kell a lányt. – Várj pár napot, amíg lemegy a lázad – kérlelte a fiatalember. – Ha igazad van, akkor addigra meghalhat. Hardwin kelletlenül morgott. Nem akarta még a barátját is elveszíteni, ám a makacssága ellen tehetetlen volt. Peter úr az ajtóhoz botorkált, de bal kézzel nem tudta kinyitni. – Várj! Segítek! – Hardwin felugrott, és megtámasztotta a gyengeségtől kis híján eleső Eichenloh-t, aztán ráterítette a kabátját. – Ne engem okolj, ha követed Gressingent a sírba! – veszekedett Steinsfeld, miközben elindultak Trudi szobája felé. Habár Hardwin szinte cipelte barátját, a zsoldosvezérről patakokban folyt a víz, és mikor megérkeztek, és leroskadt egy székre, az arca falfehérré vált. Az ifjú lovag a legrosszabbtól tartva hívni akarta az orvost. – Ne hívd ide! Inkább hozz egy kancsó bort – mondta Peter lovag meglepően erős hangon. Hardwin ránézett Utára, a cseléd bólintott és elment. A pincemesterrel először csak félig akarta töltetni a kancsót, végül mégis egy egészet kért. A visszaúton utasította az egyik cselédet, hogy hozzon két kupát Trudi szobájába. Eközben Peter von Eichenloh a vékony, görcsbe rándult testet nézte az ágyon, és a holtsápadt arcot. Érezte, hogy eluralkodik rajta a kétségbeesés. Nem lett volna szabad elküldenie Trudit, hogy figyelmeztesse a királyt. Ugyanakkor Uta nem jutott volna át a testőrökön, de ha mégis, biztosan nem lett volna annyi lélekjelenléte, hogy megmentse Frigyes életét. Ügyetlenül próbálta megtörölni könnybe lábadt szemét. – Nincs semmi javulás? – kérdezte a komor arccal mellette álldogáló cselédet. Uta szívszorítóan sóhajtott, és ökölbe szorította a kezét. – Nincs! Úgy fekszik ma is, ahogy tegnap és tegnapelőtt. Mintha a lelke már elhagyta volna a testét. Egy pillanattal később látta, hogy a lovag megszédül, de még idejében elkapta. – Támaszkodjon a ládához, különben leesik. Uraságod túl nehéz ahhoz, hogy felemeljem. – Eichenloh bal kezét nyögve a sebére szorította, végül visszaroskadt a székre. Uta egy kupát nyújtott felé, amiben vízzel hígított bor volt. – Igyon! Úgy látom, ráférne uraságodra ennél több is. – Köszönöm! – Amikor Peter elvette a kupát, érezte, hogy nagyon szomjas, mégis csak a felét itta meg a Trudinak félretett innivalónak. Visszaadta a kupát a cselédnek, és a betegre mutatott. Uta megértette, mit akar. Felemelte úrnője fejét, és belecsepegtette a bort a szájába, az eszméletlen lány lassan lenyelte. – Ha legalább kinyitná a szemét! Csak fekszik mozdulatlanul, vagy dobálja magát, mintha egy démonnal harcolna, aki le akarja rántani a pokolba. – Uta megfogta Trudi kezét és az ajkához emelte. – Kérem, úrnőm, ébredjen fel! – Ennyire súlyos a sérülése? – kérdezte Eichenloh. – Tulajdonképpen nem. Gressingen kardlappal találta el, és nem a pengével. Csak felületi sérülés, de az orvos azt mondta, hogy nagyon megrázkódott az agya. Az ilyen sérülésbe nem szoktak belehalni. Attól félek, hogy nem akar élni. Nézze! Megint kezdi. Hallgassa csak!

Trudi csukott szemmel dobálta magát, és úgy mozgatta a kezét, mintha védekezne. Közben nyögött, halkan sikoltozott, aztán alig hallhatóan beszélt. – Menjetek el! Hagyjatok! Oda ne! Ne vigyetek le! Mennyei atyám, mindenkit elárultam, akit szerettem, túl sok bűnöm van. Bocsáss meg! Meg akarok halni. – Úrnőm, ne mondja ezt! – könyörgött Uta, és kétségbeesetten Eichenloh-ra nézett. – Az orvosnak mákonyt kellene adnia, hogy elmúljanak ezek a rohamok, de fél, hogy akkor végleg átlép a másvilágra. így legalább pislákol még benne az élet. Peter lovag láthatóan megrendült, de igyekezett bátorítóan nézni Utára. – Minden rendbe jön! Higgy benne erősen! A cseléd szipogva rázta a fejét. – Ismerem az úrnőmet. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, azt véghez is viszi. Úgy érzi, mindent elrontott, ezért kívánja a véget. – De hát ez ostobaság! – szakította félbe Peter von Eichenloh izgatottan. – Ő a legbátrabb lány, akivel valaha találkoztam. – Ez így igaz. Ha látta volna, hogyan fékezte meg Otto von Henneberget! – Uta szeme haragosan villogott, mert úgy gondolta, hogy ezután kezdődött minden baj. Mivel senkivel sem beszélhetett Trudiról, Eichenloh jelenléte kapóra jött neki. A férfi, anélkül hogy bármit kérdezett volna, mindent megtudott Utától, a hilgertshauseni szőlőben történtektől kezdve. Igaz, hogy a lány sok eseményről csak hallomásból értesült, mint például Michel Adler meggyilkolásáról, de nagyon ügyesen össze tudta kapcsolni a szálakat. Peter úr figyelmesen hallgatta, közben levonta a maga következtetéseit, és ebben Pratzendorfer jelentős szerepet játszott. Saját bőrén tapasztalta meg, milyen befolyása van. Nem felejtette el, mennyire buzgón igyekezett a pap ráfogni Michel Adler meggyilkolását. Nyilvánvalóan a prelátus szőtte meg azt a hálót is, amiben Trudi és a családja vergődött. Utát Hardwin visszatérése sem zavarta, rendületlenül mesélt tovább. Peter von Eichenlohban érdeklődő hallgatóságra talált, aki mogorván rászólt barátjára, amikor a fiatalember le akarta inteni a cselédet. Mindent meg akart tudni Trudiról, és hamarosan feltűnt neki, milyen szeretettel beszél úrnőjéről a cseléd. Uta, aki eddig ritkán értett egyet Trudival, ráadásul az utazás viszontagságait és a barlangvárban történteket még nem bocsátotta meg neki, szintén rájött erre. Most, miközben Eichenlohnak hajszálpontosan beszámolt mindenről, megértette, hogy úrnője az egyetlen helyes dolgot tette, amivel segíthet az édesanyjának és Kibitzstein lakóinak. Ezután a cselédlány önmagára kezdett panaszkodni, hogy nem szolgálta jól Trudit, és nem segített eleget a kisasszonynak. Peter viszont úgy vélte, hogy Uta bocsánatos bűnöket követett el, és a szavába vágott. – Megtetted, amit tehettél. Gondoskodj továbbra is az úrnődről, és vigyázz rá, akár a szemed fényére. – Azt teszem, uram! – Uta, mintegy megmutatva, mennyire szívén viseli Trudi sorsát, letörölte homlokáról az izzadságot, és megkérte a lovagokat, hagyják magukra őket, hogy megmosdathassa úrnőjét. Peter lovag szívesen maradt volna még, de Hardwin látva, hogy alig bír ülni, kérlelte, hogy feküdjön le. Eichenloh először tiltakozott, de végül engednie kellett, hogy barátja szó szerint a karjában vigye a szobájáig. XII. Peter lovag nem sokáig bírta a szobájában, amint kissé erőre kapott, vissza akart menni Trudihoz. Az orvos éppen ekkor érkezett meg, hogy kicserélje a kötését, és egyáltalán nem örült, hogy a betege járkál. Hogy biztosítsa a pihenését, mákonyos italt adott neki, amitől a

lovag hosszú, mély álomba merült. Amikor Eichenloh felébredt, olyan dühös volt az orvos önkényessége miatt, hogy a fejéhez vágta az üres kupát. Rosszkedvével elűzte Hardwin von Steinsfeldet is, ám helyette azonnal megjelent Quirin, mintha a két férfi összebeszélt volna. Első pillanatban úgy tűnt, hogy őt is ki akarja zavarni, végül megenyhült, és intett helyettesének, hogy lépjen közelebb. – Segíthetnél. Egyedül nehezen megy. – Maradj inkább fekve! Nehogy felszakadjon a sebed. – A zsoldosvezér tekintete azonban jobb belátásra térítette Quirint. Sóhajtva segített parancsnokának felállni, anélkül hogy a sebesült erős fájdalmat érzett volna. – Menni már egyedül is. tudok. Szaladj el a konyhába, és keríts valami ennivalót. Farkaséhes vagyok. Quirin fülig érő szájjal kérdezte. – Hová vigyem az ételt, a kisasszony szobájába? – Honnan tudod, hogy Trudihoz akarok menni? – kérdezte Peter úr csodálkozva. – Hiszen ismerlek – felelte Quirin nevetve, és kisietett, mielőtt eltalálta volna a kupa. A Trudi szobájába vezető rövidke út már nem volt olyan megerőltető Peter úr számára, mint két nappal korábban, mégis örült, hogy Uta azonnal szabaddá tette a széket, hogy leülhessen. – Még mindig nincs jobban! – fogadta a cselédlány, meg sem várva, hogy Eichenloh bármit is kérdezzen. A férfi összeszorította az ajkát. – Ez nem jó hír. Járt nála az orvos? Uta bólintott. – Igen, de azt mondta, nem tehet többet. Már csupán az ima segít. Lamperttel együtt mást sem teszünk, mint fohászkodunk. Peter lovagnak csak ekkor jutott eszébe a szolga. – Mi van a fiúval? – Az istállóban kell dolgoznia. – Hogyhogy? Itt van rá szükség, hogy segítsen neked. Azonnal ide kell jönnie! – Peter azért mérgelődött, mert Uta láthatóan kialvatlan volt. Úgy gondolta, képtelenség elvárni, hogy a cseléd egyedül gondoskodjon a betegről. Lampert helyett Quirin lépett be. Egyik kezében forró levest tartott, a másikban fűszeres bort. – Itt a reggelid. Ne engem szidj miatta, hanem a doktort, ő nem engedélyez többet. Peter lovag annyira éhes volt, hogy bármit megevett volna. – Add ide! – mondta kurtán, miközben elvette az edényt és a kanalat. Mivel csak az egyik kezét tudta használni, az ölébe tette a tálat, de rögtön szitkozódni kezdett, mert az forró volt. – Nem tudsz vigyázni! – morgott Quirin, miközben sokatmondó pillantást váltottak Utával. A fegyvermester tovább piszkálódott. – Ha akarod, megetetlek, mint egy gyereket. – Elég a tréfából! – figyelmeztette Eichenloh. Uta elvette tőle az edényt és a kanalat, majd etetni kezdte. Eichenloh először tiltakozott, de rájött, hogy így hamarabb jóllakik. – Legalább nem eszem le magam – morgott két falat leves között, közben Quirint is utasította. – Menj az istállóba, és hozd ide Trudi szolgáját! Az úrnőjére kell vigyáznia, nem lovakat csutakolni. – Megyek! – felelte Quirin, de nem mozdult. – Egyébként a merénylet estéjén Lampert felnyergelt négy lovat, köztük a tiédet és Trudi kisasszonyét. Szerinted ez mit jelent? – Azt, hogy a kölyök ért a lovakhoz! Indulj! – Miközben Quirin távozott, Peter kérdőn Utára

nézett. – A kisasszony el akart szökni, ugye? Méghozzá Gressingennel! – Nekem nem mondott ilyesmit – felelte Uta, de nem mert a lovag szemébe nézni. – Így kellett lennie! Meg tudod mondani, mit tetszhetett neki egy efféle léha emberben? A cseléd megvonta a vállát. – Georg úr gyakran jött Kibitzsteinbe, és udvarolt a kisasszonynak. Aztán egyszer csak elmaradt. Úrnőm hetekig nagyon szomorú volt. Azt biztosan nem akarta, hogy megölje a királyt. Ez a gondolati ugrás nevetésre késztette Eichenloh-t, ám hirtelen fájdalmasan levegő után kezdett kapkodni, mert a hasi sebe fájt a mozgástól. – Tényleg nem akarta, hiszen akkor nem üti agyon, mielőtt megölhette volna a királyt. Ez a tény jó érzéssel töltötte el. Megette a levest, és megkérte Utat, hogy töltsön neki a finoman illatozó fűszeres borból. – Ettél ma már valamit? – kérdezte, mert a lány igencsak éhesen nézte az üres tálat. Uta megrázta a fejét. – Nem. Az úrnőm mellett akartam maradni. Ha a cselédek befejezik a munkájukat, az egyikük bejön, és vigyáz a kisasszonyra, amíg hozok magamnak valami ennivalót. – Addig összeesel az éhségtől! Fuss a konyhába! Néhány percig tudok vigyázni az úrnődre. A cseléd kétkedve nézett rá, de hamar rájött, hogy jobb, ha nem ellenkezik, ezért kisurrant az ajtón. Peter von Eichenloh közelebb húzta a széket az ágyhoz, és merőn nézte Trudit. Belesajdult a szíve, hogy ilyen állapotban látja. Uta alaposan megmosdatta és igyekezett a haját is megtisztítani a vértől. A kötés mostanra ismét piroslott, mert a lány sokszor hevesen dobálta magát. Trudi arca lesoványodott, a bőre viaszos színre váltott. Általában nyugodtan feküdt, ám az ajka szinte folyamatosan mozgott, mintha hangtalanul beszélne valakivel. Hirtelen felemelkedett, és kinyitotta a szemét. A férfi azt hitte, hogy végre felébredt és beszélhet vele. A lány tekintete azonban úgy siklott keresztül rajta, mintha levegőből lenne. – Eldobtam az erényemet! – Trudi hangja olyan gyermekien csengett, hogy Peter lovag elképedve csóválta a fejét. Még jobban meghökkent, amikor Trudi felnőtt hangon felelt önmagának. – Én nem akartam! Ő vett rá és leitatott. Ezenkívül szent esküvel megfogadta, hogy még aznap megkéri apámtól a kezem! – Okosabbnak kellett volna lennem, és nem kellett volna elmennem vele – folytatta a gyermekhang. A felnőtt Trudi felnevetett, de nem mondott semmit. A gyermekhang tovább panaszkodott. – Szerelmes voltam belé! Honnan tudhattam volna, hogy gazember? Megölte apámat, és ez is az én bűnöm. Megbíztam abban az emberben, és ezzel a vesztét okoztam anyámnak, Lisának és Hildegardnak. Mind meghalnak, akárcsak szegény Eichenloh! – Halottnak még elég eleven vagyok – morogta Peter lovag. Trudi meglepetten pislogott, aztán folytatta az önvádáradatot. Eichenloh így megtudta, hogy az édesanyja óvta Gressingentől, és hogy a testvérei odaadták neki a pénzüket és az ékszereiket az útra. Újra és újra azt kiabálta, hogy mindenkinek csalódást okozott, és a bűneiért az örökkévalóságig a pokolra kerül. Lázálmában bocsánatot kért Utától és Lamperttől, aztán szidalmazta a királyt, amiért meg sem hallgatta őt. Végül magára vállalta volna önként a pokol összes büntetését, ha Kibitzstein megmenekül. Peter próbálta megnyugtatni, de a lány láthatóan nem vett róla tudomást. Kis idő múlva visszazuhant a párnára, és csukott szemmel feküdt, mintha kiszállt volna belőle az élet. Eichenloh ráébredt, hogy a lányt nagyon gyenge kötelék fűzi ehhez a világhoz. Nem tudta, hogyan segíthetne rajta, ezért erősen megfogta a kezét.

– Ha a király meg is tagadja tőled a segítségét, a családodat akkor sem éri baj. Ezt megígérem. Összegyűjtöm az embereimet, elmegyünk Frankföldre, hogy harcoljunk a családodért. Megvédjük Kibitzsteint, és győzünk, ahogy eddig. Úgy tűnt, mintha a szavai elértek volna Trudihoz, mert nyugodtabban lélegzett. A merevség eltűnt az arcáról, és olyan kedvességet árasztott, amit Peter még sosem látott rajta. – Harcolni fogok a családodért. Esküszöm – ismételte a lovag. Ebben a pillanatban egy árnyék jelent meg mellette. Uta helyett azonban Frigyes királyt pillantotta meg. – Felség! – Peter fel akart állni és meghajolni, ám az uralkodó nem engedte. – Hagyja csak! Talán azt akarja, hogy felszakadjon a sebe? – Mellé lépett, és lenézett Trudira. – Az orvos azt mondta, nem tehet többet. Most már Isten kezében van. Imádkoztam, hogy az Úr adjon erőt ennek a bátor lánynak, hogy visszataláljon az életbe. – Ha az ima segít, elmegyek bármilyen zarándokútra! – fakadt ki Peter lovag. III. Frigyes méregette pár pillanatig, aztán megrázta a fejét. – Ebben az állapotban, kedves Eichenloh, sem zarándokútra, sem hadjáratra nem mehet. – A király összeszorított ajkakkal meredt a távolba, ahová Eichenloh nem követhette. Amikor folytatta a mondandóját, sokkal öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint egy alig harmincéves emberről feltételezhető. – Ez a lány eljött hozzám, hogy segítséget kérjen tőlem. Azt hitte, hogy a birodalom uraként igazságot szolgáltathatok a családjának. De mit tehetnék, Eichenloh? Nincs elég hatalmam ahhoz, hogy a birodalom igazi urait engedelmességre kényszerítsem. Olyan koronát viselek, ami alig több játékszernél. Sokáig berzenkedtem e teher ellen, mert pontosan tudtam, hogy nincs lehetőségem beváltani azok reményét, akik békére és igazságosságra vágynak. Végül csak azért fogadtam el a koronát, hogy megtartsam a Habsburg-ház számára. Csak abban reménykedhetek, hogy az egyik utódom olyan királlyá válhat, aki én sosem lehettem. A hangja annyira belenyugvóan csengett, hogy Eichenloh ijedten felnézett. – De hiszen felséged a király. Ki irányíthatná a birodalmat, ha nem felséged? – Zsigmond császár a csehek és a magyarok királya volt, és a birodalom nagy részét a magáénak vallhatta, de még ő sem tudta rákényszeríteni az akaratát a birodalmi fejedelmekre. Én a Habsburg-birtokoknak csupán a negyedét tartom kézben, és azt is elvitatja tőlem az öcsém, ahogy azt kegyelmed is a saját bőrén tapasztalta. – Úgy gondolja, hogy az öccse áll Gressingen merényletkísérlete mögött? A király bizonytalanul ingatta a fejét. – Bizonyára nem tiltakozott ellene. Azt hiszem, nem az ő fejében született meg a terv, hanem az a férfi szőtte, aki Gressingent és Otto von Henneberget elküldte hozzá. – Pratzendorfer prelátus? – Erre a koronámban is mernék fogadni. – De miért? – Hatalom, befolyás. Az öcsémtől kapott támogatás Rómában is nagyon hasznos lehet. – A király sóhajtva megvonta a vállát. – Az őrségnek a jövőben még figyelmesebbnek kell lennie. Egyébként Henneberget kiengedtem a fogságból. – Most a legrövidebb úton a bátyjához rohan, és együtt megtámadják Kibitzsteint. Sokkal jobb katona, mint Magnus gróf, beveheti a várat, mielőtt odaérek a megsegítésükre. – Peter lovag izgatottan kihúzta magát, és úgy festett, mint aki azonnal indulni akar. A király csendesítően felemelte a kezét.

– A becsületem miatt nem tehettem mást. Ami Kibitzsteint illeti, ennek a lánynak az édesanyját nehezebb megtörni, mint bárki gondolná. Nem esik el olyan gyorsan az a vár. Frigyes olyan tűnődően mosolygott egy pillanatig, mintha többet tudna, és elégedett lenne a helyzettel. Ez nagyon is lehetségesnek tűnt, hiszen a király mindig meglepően jól értesült volt. Eichenloh legszívesebben rákérdezett volna a dologra, de a király felemelte a kezét. – Most mennem kell. Isten gyógyítsa meg kegyelmed sebét és a lányt is. Az uralkodó biccentett Peternek, és elhagyta a szobát. Hamarosan Uta lépett be, aki a királyi őrséget látva nem mert bejönni. A kezében egy korsó sört és kenyeret tartott. – Itt vagyok – mondta mintegy mellékesen, és leült az ágy szélére. Homlokát ráncolva az úrnőjére pillantott. – Tévedek, vagy tényleg kissé jobban néz ki, mit korábban? Peter is észrevette a változást. Trudi arca már nem volt viaszsárga, a szemhéja pedig mozgott. Mélyet lélegzett, és úgy fújt, akár egy felingerelt macska. – Nem, mama. Nem adom fel! Megígérem – motyogta, aztán kinyitotta a szemét, és zavartan körülnézett. Amikor meglátta Utát, megragadta a kezét, minta bele kellene kapaszkodnia, nehogy visszazuhanjon a rémálmába. Meglátta a kupát és a kenyeret, amit Uta lerakott, és megnyalta a szája szélét. – Ez jól jön. Annyira éhes vagyok, hogy egy fél disznót is felfalnék! Csak ekkor pillantotta meg Eichenloh-t. Meredten nézte a kötéseit és felkötött jobb karját. – Szörnyű rémálmom volt. Kegyelmedet megölték, én megsebesültem. Megtapogatta a fején lévő kötést, aztán a semmibe bámult. – Tehát nem álmodtam. Gressingen meg akarta ölni a királyt és én... Tényleg leütöttem a Madonna szobrával? – Igen, és a király nagyon hálás érte! – Peter eléggé keserűen mondta mindezt, hiszen az imént hallhatta, hogy a király köszönete továbbra is csak szavakra korlátozódik. Tetteket nem várhatott tőle Trudi. A kibitzsteini várkisasszony észrevette látogatója komor arckifejezését. – Ennek ellenére nem segít nekünk, ugye? Peter megvonta a vállát, és elhúzta a száját a beléhasító fájdalomtól. – Ne törődj vele, nem számít! Amíg élet és halál között lebegve feküdtél, megesküdtem, hogy a csapatommal harcba szállok a családodért. És megtartom a fogadalmam. Igaz, hogy kevesebben leszünk a támadóknál, de még sosem vesztettem csatát. – Ezúttal sem fog! – Trudi felkiáltása valóságos fohászként hangzott. Az arcán azonban szégyen és bánat tükröződött. – Meg tud nekem bocsátani? – Megbocsátani? Mit? – Apám gyilkosának tartottam, és ezért mindenki előtt megvádoltam. Pedig Gressingen ölte meg, mert atyám rá akarta kényszeríteni, hogy feleségül vegyen. Tehát én okoztam a halálát! – Egy pillanatra úgy tűnt, hogy ismét visszazuhan a kétségbeesett önvádba, ami lázálmában is kínozta. Miközben Peter lovag azon tűnődött, hogyan nyugtassa meg, Uta letört egy darab kenyeret, és belemártotta a sörbe, aztán Trudi szájába tette. – Egyen! Napok óta egy falat sem ment le a torkán. Ugye nem akar csont és bőr lenni? – Bár a cseléd arcán örömkönnyek csillogtak, a hangja elszánt volt. Peter von Eichenloh mosolyogott, mert nevetni nem volt képes. Trudit egy ideig lefoglalta a falatozás. Amikor jóllakott, ismét derűsebbé vált. Kissé élénkebben méregette Peter lovagot. – Azt mondja, még sosem vesztett csatát. Akkor gondoskodjunk róla, hogy ez így is maradjon!

Nyolcadik rész Az ostrom I. Marie a fülére tapasztotta a kezét, de így is velőtrázó volt az ellenségre köveket kilövő ágyú hangja. Mellette Falko ujjongott. – Ez talált! Marie körülnézett, és látta, hogy az ostromló csapat, amit Magnus von Henneberg katonái nagy nehezen felépítettek, úgy rebbent szét, mintha egy óriás ökle csapott volna le rájuk. – Jó találat! – mondta Falko nevetve Michinek, aki maga kezelte az ágyút. Édesanyja némán állt mellettük, igyekezett úrrá lenni az érzésein. Habár sikerült két kisebbik lányát elküldeni, nem sokkal később megjelent a fia, akiről úgy gondolta, hogy biztonságban van Hettenheim várában. Falko aznap indult haza, amikor megtudta, milyen bajt okoz családjának a würzburgi érsek és vazallusa, Magnus von Henneberg. Magával hozta barátját, nevelőjének Heinrich von Hettenheimnek legkisebb fiát, Hilbrechtet. A két fiú az ostromlók túlereje ellenére láthatóan érdekes kalandnak tekintette a Kibitzsteinért folytatott harcot. Minden kitörésnél ott voltak, amelyekkel Michi igyekezett kifárasztani az ellenséget. Falko sisakján és vértjén látszott az ellenség ütlegeinek nyoma. Szerencsére a két ifjú néhány karcolással és váraláfutással vészelte át az eddigi csatározásokat. Marie azonban biztosra vette, hogy ez nem marad így a végtelenségig. Falko és Hilbrecht annyira vakmerően viselkedett, hogy bizonnyal próbára tették a Teremtő türelmét is. Marie a sors gonosz tréfájának tartotta, hogy Michel lányát, Hildegardot és nevelt lányukat, Lisát biztonságban tudhatta, még vér szerinti gyermekeiért aggódnia kellett. Trudiról az elmúlt ősz óta semmit sem tudott. Legsötétebb óráiban meggyilkolva látta. Most pedig attól rettegett, hogy fia Kibitzsteinben leli halálát. – Ezen elrágódhat egy ideig Henneberg. – Falko nem csinált titkot belőle, hogy megveti az ellenség vezérét. Mivel Magnus gróf azt hitte, hogy Kibitzstein várát egy félelemtől reszkető özvegy védi, ostromtáborát a várfal közelében építtette fel, és a három ágyút is szinte a főkapu árnyékába állíttatta. Michi, Falko, Hilbrecht és néhány szolga egyik éjjel kiment a várból, és az ellenség ágyúit a lőporral együtt a levegőbe repítette. Magnus grófnak nem maradt más választása, mint hogy rég elavult módszerekkel ostromolja Kibitzsteint. Ostromlétrákkal és ostromtornyokkal próbáltak feljutni a falakra, de ez még egyetlen emberének sem sikerült. Falko hazatérésének abban mutatkozott meg az előnye, hogy a várbeliek oroszlánként harcoltak az oldalán. Marie tudta, hogy Michit is követték volna, de nem azzal az elszántsággal küzdöttek volna, amivel most az egyre türelmetlenebb ellenség három támadását visszaverték. Amikor a várúrnő felment a falakra, páncélt és sisakot kellett viselnie. Ezenkívül egy pajzsot tartó szolga kísérte. Az ellenség katonái mindenre lőttek, ami mozgott. Magnus gróf különlegesen kiképzett íjászokkal valósággal vadásztatott rá, Falkora és Michire. A veszteségeik miatti dühükben a gróf emberei minden asszonyra lőttek, akit megláttak. – Azt hiszem, hamarosan feladják – jelentette ki Falko magabiztosan. – Jó is lenne! – sóhajtotta Marie, hiszen pontosan tudta, hogy még akkor sem hárul el a veszély, ha az ostromot abbahagyják. Mégis abban reménykedett, hogy Falkonak igaza van, mert ez esetben ő maga elutazhatna „Achilles” Albert őrgrófhoz, hogy segítséget kérjen tőle. Eddig a főúr nem válaszolt a leveleire, holott őt is gyengíti, ha a würzburgi hercegérsek kiterjeszti a hatalmát a frankföldi várurakra. Az asszony úgy vélte, Albertnek rég be kellett volna avatkoznia. Valószínűnek tartotta, hogy elfogták a leveleit, és így akarják megakadályozni az

őrgróf segítségnyújtását. Ha igaza van, az ügye igencsak rosszul áll. Elfordult az ellenségtől, és a fiára nézett, aki máris egy fejjel magasabb volt nála, amit vékony alkata még erősebben kihangsúlyozott. Lányos arca miatt néhány vele egykorú fiú kigúnyolta. Mindenesetre rosszul jártak, mert az ifjú igazi ördögfiókaként harcolt, aki soha nem adta fel. Barátja, Hilbrecht kicsit alacsonyabb, de szélesebb vállú volt, és már serkent a szakálla is. Bár közel egyidősek voltak, a magasságkülönbséget leszámítva Heinrich von Hettenheim fia jóval felnőttebbnek hatott Falkonál. Kettőjük közül azonban ő sokkal gyerekesebben viselkedett. A mellé lépő Michi megszakította töprengését. Az imént elért siker ellenére gondterheltnek tűnt, és egy Volkach felől közeledő fegyveres csapatra mutatott. – Nézze, újabb nem kívánt vendégek érkeznek. Falkonak volt a legélesebb szeme, így elsőként ő ismerte fel a címert. – Mertelsbach. Az öreg Moritz bizonyára jobblétre szenderült, és a fiának nem akad sürgősebb dolga, mint szolgálni a würzburgi érseket. – Ha valaki korábban azt mondja nekem, hogy egyszer még sajnálni fogom Moritz lovag halálát, kinevetem. Kellemetlen ember volt, de most azt kívánom, bárcsak matuzsálemi kort élt volna meg. Az utolsó pillanatig ellenállt a fia akaratának, hogy Henneberg oldalán ellenünk vonuljon. – Marie az ajkába harapott, hogy ne mondja ki, amire gondolt, a jóistennek sajátos humorérzéke van, hogy így játszadozik a teremtményeivel. Michi Trudi barátnőjére gondolt, akin megakadt a szem, habár alacsony származása miatt sosem kérhette volna meg a kezét. – Sajnálom Bonát. A lovag fia mindig is elutasította, és mostantól biztosan még rosszabbul bánik majd vele. Falko megvetően legyintett. – Visszatér az apjához, és megvárja, amíg valaki megkéri a kezét. Nem bocsátotta meg Bonának, hogy kisfiúként kezelte, és sosem vette komolyan. Mivel nem volt tapasztalata a másik nemmel kapcsolatban, néha ábrándozgatott Bonáról. Most azonban gyorsan elhessegette e gondolatokat, és igyekezett megbecsülni Mertelsbach embereinek számát. – Elbánunk velük – mondta végül. Michi a Henneberg sátra mellett felállított zászlókra mutatott. – Hennebergnek ötven saját és kétszáz würzburgi katonája van. Ehhez jönnek még a hilgertshauseni kolostor, a nagytiszteletű schöbachi apát, Maximilian von Albach, valamint kedves szomszédunk, Ingobert von Dieboldsheim csapatai. Ne feledkezzünk meg Ludolf von Fuchsheimről sem, aki különös módon mutatja a ki a háláját, amiért úrnőm és Michel úr kisegítették a lánya esküvőjekor. Ezek az uraságok mind a würzburgi érsekség vazallusai mellé álltak, és most csatlakozik hozzájuk Mertelsbach is. Holnap lehet, hogy néhány város szintén követi a példájukat. Nem, Falko, Magnus gróf nem fogja feladni, hacsak valamilyen csoda folytán Brandenburg-Ansbach úr be nem avatkozik a mi oldalunkon. Ezt kétlem, mert Albert őrgróf kivárja, amíg legyőznek bennünket. Akkor elég nagy lesz a felháborodás és a félelem ahhoz, hogy a többi kisebb várurat maga mellé állítsa. Legalább annyira csak a saját haszna érdekli, mint a würzburgi érseket. Türelmesen figyeli az eseményeket, míg learathatja a dicsőséget. – Akkor minek harcolunk, ha kezdettől kudarcra vagyunk ítélve? – háborgott Falko. – Mert hiszünk a csodákban! Mindegy, hogy az őrgróf segítsége révén következik-e be, vagy máshogyan – utasította rendre az édesanyja. Falko szégyenkezve lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, mama. – Semmi baj! – Marie megsimogatta fia vállig érő aranyszőke haját, ami ugyanolyan színben pompázott, mint az övé fiatalkorában. – Az ellenség rátámadt a kibitzsteini sasra. Most megtanulja, hogy erősek a karmaink. – Erre szükségünk is lesz! – Michi egy másik csapatra mutatott, amely az ellenség tábora felé közeledett. Feleannyian sem voltak, mint Mertelsbach emberei, ám egy hat ökör vontatta kocsit hoztak magukkal, amin jól láthatóan egy ágyút szállítottak. – Magnus von Henneberg új löveget kap az elveszettek helyére. Ennek a lövései fájdalmasak lesznek. – Akkor találjuk ki, hogyan semmisítsük meg, az előzőkhöz hasonlóan – javasolta Falko. – Várják a támadást, ezért óvatosak lesznek. Tehát ezt jobb, ha kivetjük a fejünkből. – Michi a figyelmeztetést nemcsak Falkonak, hanem barátjának is szánta, aki homlokát ráncolva nézte az újonnan érkezőket. – A katonák az érsek címerét viselik. Ezennel hivatalosan is megtámad minket Gottfried Schenk zu Limpurg – mondta felháborodva Hilbrecht von Hettenheim. – Ez a felismerés sem segít rajtunk. Nem a katonák száma aggaszt, hanem az ágyú. Nem tudom, mit tehetnénk ellene, amíg nem hozzák a mi lövegeink hatótávolságán belülre. – Láthatóan Michi nagyon elcsüggedt. Falko és Hilbrecht egymásra nézett a fiatalember háta mögött. Már döntöttek. II. Bona a hasához kapott és nyögött. Alig bírta elviselni a fájdalmat. Még két hónap volt hátra a szülésig, ezért félt a koraszüléstől. Idősebb asszonyoktól hallotta, hogy a gyermekek a hetedik hónaptól életképesek, az esküvője viszont csak öt hónapja volt. Ha élő csecsemőt hoz világra, nyilvánvalóvá válik a szégyene. Perlekedett önmagával, amiért könnyelműen elcsábította Hardwin von Steinsfeldet csak azért, hogy ne öreg férje vegye el az ártatlanságát. Azon töprengett, mi tetszett neki ebben az anyámasszony katonájában. Az esküvő óta senki sem hallott felőle. Azt beszélték, az édesanyja nagyon aggódik miatta, mert olyan ember mellé szegődött, akit sokan Michel Adler gyilkosának tartottak. Bona megborzongott, amikor eszébe jutott Peter vont Eichenloh. Bárdolatlan, kötekedő ember hírében állt. Belesajdult a szíve arra a gondolatra, hogy Hardwin példát vesz róla, és olyanná válik, mint a zsoldosvezér. A fájdalom következő hulláma elfeledtette vele a fiatalembert. Összegörnyedt, és alig bírta ki, hogy ne sikoltson fel. – Remélem, elveszted végre a fattyúdat. – Elgard von Rendisheim hangja ostorcsapásként érte a fiatalasszonyt. Amikor megfordult, látta, hogy férje megtermett rokona közeledik felé. Az asszonyság úgy festett, mint aki saját kezűleg akar gondoskodni róla, hogy halott csecsemőt hozzon világra. Nem először tűnődött azon, mivel haragította magára ezt a nőt, de valójában tudta a választ. Elgard asszony azt remélte, hogy Moritz von Mertelsbach feleségül veszi. A várúr azonban nagyobb hozományra és nem utolsósorban fiatalabb, csinosabb asszonyra vágyott. Bona nagyon is megértette, hogy elhunyt férje elutasította ezt a hidegszívű, kellemetlen teremtést. Amikor az idős lovag megházasodott, az asszony összeállt annak legidősebb fiával. Miután Markus lovag illetlen gyorsasággal eltemette apját, egy csapat fegyveressel felkerekedett, hogy csatlakozzon a Kibitzsteint ostromló Magnus von Henneberghez. Elgard asszony tehát úgy uraskodhatott a várban, mintha a sajátja lenne. Bona meglepődve tapasztalta, hogy kétszeres veszteségként éli meg férje halálát, és mélyen gyászolta. Moritz von Mertelsbach mogorva fellépése ellenére figyelmes, sőt kedves férjnek bizonyult, és szívesen élt volna vele több évet is. Ám az égiek másként határoztak.

– Mi lesz már? Elvégzed végre a dolgodat, vagy ütlegekkel kell rávenni? – ordította Elgard von Rendisheim. Úgy bánt Bonával, mintha cseléd lenne, és nem a várúr özvegye. Ez kihatott a háznépre is, mert a személyzet is folyton zaklatta. Bona megpróbált felállni, de jajgatva visszahanyatlott. – Nem megy! Szörnyű fájdalmam van. Elgard asszony szeme felcsillant. – Ahogy látom, megszabadulsz ettől a fattyútól. Jobb is így, mert itt semmi keresnivalója. Bona túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy vitába szálljon vele. Hátat fordított az asszonyságnak, és csak azt kívánta, hogy végre tűnjön el. Elgard von Rendisheim azonban élvezte Bona szenvedését. Az esküvőn nem tehetett egyebet, mint hogy szidalmakat szórt rá, aztán másik rokonához kellett költöznie, mert összeveszett Moritz lovaggal. Amikor hallott a várúr betegségéről, békülékenyen visszajött, hogy ápolja, de be kellett fognia a száját, nehogy Bona férje újfent kiutasítsa a várból. Most végre megfizethetett minden sérelemért ennek a fiatal és szégyentelenül csinos fehérnépnek. – Kelj fel! Lusta némberekre nincs szükségünk. – A szavait botütés kísérte, Bona rémülten felsikoltott. Megpróbált kikelni az ágyból, közben jó néhány ütés érte, amit Elgard asszony szándékosan a hasára mért. Bona meg akart halni. Ám fiatal, erős teste engedelmeskedett. Nagy nehezen elvonszolta magát az ajtóig, aztán lement a lécsőn. Elgard von Rendisheim követte, és el akarta gáncsolni az egyik lábával. Bona az utolsó pillanatban észrevette a szándékát, és megkapaszkodott a korlátot helyettesítő kötélben. Közben a kétségbeesés szülte gúnnyal nézett az idősödő asszonyra. – Nem félsz, hogy gyilkosként pokolra kerülsz? – Ugyan! A nagytiszteletű Pratzendorfer prelátus majd feloldoz e bűn alól, ahogy mentesítette Georg von Gressingent is a Trudinak tett esküje alól. Azt csiripelik a madarak, hogy könnyelműen házasságot ígért annak a kis szajhának, és a nagyméltóságú prelátus helyes útra terelte. Bona két dologra jött rá. Egyrészt bizonyossá vált számára, hogy amíg Elgard asszonyság a házban van, addig nincs biztonságban az élete. Másrészt megtudta, hogy Georg gyalázatosan elárulta a barátnőjét. Azon tűnődött, vajon tudnak-e az emberek a Fuchsheim erdejében történtekről. Ha igen, akkor Elgard asszony még a keresztény temetést is meg fogja tagadni tőle. A gyermeke pedig megkeresztelés nélkül pokolra jut, és ott is marad az idők végezetéig. Düh, megvetés és önmagát is meglepő élni akarás ébredt fel a lelkében. Igaz, hogy vétkezett, amiért magában sokszor bocsánatot kért elhunyt férjétől, mégis azt remélte, hogy Jézus Krisztus és a Szűzanya irgalmas lesz hozzá és ártatlan gyermekéhez. Úgy érezte, hogy a pokol sem lehet rosszabb, mint az itteni élete. Nem méltatva több figyelemre a hárpiát, Bona a konyhába ment, hogy ott dolgozzon, ahogyan arra utasították. A várúrnőnek természetesen tudni kellett, miből és hogyan készülnek az ételek, de nem kellett cselédmunkát végezni. A fiatal özvegytől azonban a félje halála óta ezt követelték. A szakácsnőtől és a konyhalányoktól nem várhatott segítséget. Annak ellenére, hogy kezdettől fogva jól bánt velük, azonnal Elgard asszony oldalára álltak, és az ő szavait szajkózták. Bár akadtak, akik nem értettek egyet az idősödő asszonyság uralmával, de ők sem merték az ifiasszony pártját fogni, sőt még a kellő tiszteletet is féltek megadni neki. Bona elvette a tálat, amit a szakácsnő adott neki, és elkezdte keverni a tésztát. Hamarosan veríték borította a homlokát, és ügyelnie kellett, hogy ne csöpögjön a tálba. A szakácsnő, Elgard asszony alapos bujtogatásának köszönhetően, minden apró hiba után a kezére csapott

egy fakanállal, akár egy hanyag cselédnek. Elgard von Rendisheim követte, és szidalmakkal árasztotta el. Mivel nem kapott választ, egy idő múlva bement a várúrnő lakrészébe, amit szabályosan elfoglalt. Ha Markus von Mertelsbach egyszer megházasodik, ismét ki kell költöznie, de már kiszemelt egy lányt, akin nyugodtan uralkodhat. Miközben Elgard asszonyság a szép jövőről álmodozott, Bona növekvő keserűséggel keverte a tésztát. Szerencsére a fájdalma elmúlt, és sokkal jobban érezte magát az elmúlt napokhoz képest. Úgy gondolta, hogy a Szűzanya meghallgatta a fohászát. Hogy a szentek ne tartsák önzőnek, imáiban segítséget kért Trudi számára is, aki már négy hónapja nyomtalanul eltűnt. Amint eszébe jutott barátnője, bátorság költözött a lelkébe. Kettőjük közül mindig a kibitzsteini várkisasszony viselkedett bátrabban. Olyan dolgokat vitt véghez, amikre ő még csak gondolni sem mert. Most úgy érezte, hogy Trudi láthatatlanul ott áll mellette, és arra buzdítja, vegye saját kezébe a sorsát, ahelyett hogy eltűri Elgard asszony zsarnokoskodását. Bona máskor panaszkodott, és legalább a cselédekkel szemben igyekezett megvédeni magát. Ezen a napon azonban némán ült a sámlin, és dolgozott. Először addig keverte a tésztát, amíg a szakácsnő elégedett nem lett, aztán a tűzhelyhez ment, és megsütötte a húst, amit Elgard vacsorára kívánt, végül fát kellett hoznia, hogy legyen reggel mivel begyújtani a tűzhelyet. Mindeközben egy pillanatra sem csitult a dühe. Fáért gyalogolva látta, amint az egyik szolga kioson a hátsó kapun, hogy a faluban lévő kedveséhez menjen. A fiatalember bizonyára csak akkor reteszeli be a kaput, amikor visszatér, és addigra leszáll az éj. Előző nap Bona még mérgelődött a fiú feledékenysége miatt, most viszont égi jelet látott benne. A fal melletti farakásból megrakta a kosarát. Felnyögött a nehéz teher megemelésekor. Néhány fiatal szolga gúnyos nevetése közepette átvonszolta magát a várudvaron. Az ifjoncok korábban irigyelték urukat fiatal felesége miatt, most viszont be akarták hízelegni magukat Elgard von Rendisheimnél. Bona ügyet sem vetett rájuk, hanem bement a konyhába, és fellélegezve letette a kosarat. – Hozz vizet, és töltsd meg a sajtárt! – dörögte a szakácsnő, aki nagy élvezettel osztotta rá a legalantasabb és legnehezebb munkákat. Bona szó nélkül felvette a vödröt. Többször el kellett mennie a ciszternához, mire megtelt a konyhai nagysajtár. Amikor az utolsó adaggal visszaért, a többiek már ettek. A szakácsnő mogorván elé tolt egy adag kását. A cselédek minden ülőhelyet elfoglaltak, és senki sem adta át neki a helyét. Bona tehát a falnak támaszkodott, és állva ette az ízetlen ételt. Az ifiasszony ennek ellenére elfogyasztotta az összes kását, hiszen az elkövetkezendő órákban minden megmaradt erejére szüksége lesz. Mintha a magzat érezte volna, hogy anyja létfontosságú döntésre készül, nyugodt maradt, alig-alig mozdult. Bona szája szegletében mosoly bujkált, miközben elmosta a tálkát. Megesküdött, hogy ez volt az utolsó étel, amit itt költött el. A cselédek és szolgák sorra odaadták neki az edényeiket, és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy segítsen. A várúrnő azonban ezt most nem bánta. Lassan mindenki elhagyta a konyhát. Az utolsónak távozó szakácsnő megállt az ajtóban. – Itt maradsz, amíg visszajövök! Gondoskodj róla, hogy a tűz ne aludjon ki. Lehet, hogy az úrnőnek még szüksége lesz valamire. – Természetesen Elgard von Rendisheimre gondolt, akit Bona magában vén sárkánynak hívott. A fiatal özvegy morgott valamit, amit a szakácsnő igennek vehetett. Aztán, amint kitette a lábát, beledobálta az összes edényt a vízzel teli sajtárba. Miután megbizonyosodott róla, hogy szabad az út, kiszaladt a konyhából, és magára kapott a

bejáratnál egy régi, de meleg báránybőr köpenyt. A tél még nem múlt el, ezért éjjel hidegre fordult az idő. Észrevétlenül kiment a hátsó kapun. Nyugaton a nap lebukóban volt, keleten már az éjszaka sötétlett. Bona kihasználta az utolsó fénysugarakat, hogy minél messzebb jusson Mertelsbach várától. Bár nem tudta elképzelni, hogy Elgard von Rendisheim üldözőbe veteti, de nem akart semmilyen kockázatot vállalni. Amikor eltávolodott a vártól, és elérte az erdő szélét, ahol már nem láthatták a kapuőrök, ráébredt, hogy nem gondolta át, merre induljon. Az apjához nem mehetett, mert Magnus von Henneberg és az ellenszenves Pratzendorfer prelátus rábeszélték, hogy álljon a würzburgi érsek oldalára. Őt pedig arra utasította, hogy mindenben engedelmeskedjen férje örököseinek. Habár Ludolf lovag végtelen kapzsiságában minél nagyobb darabot akart megszerezni Kibitzsteinből, a lányától még a hozományt is megtagadta, amivel egy jó hírű kolostorba felvették volna. Kibitzsteinben bizonyára szívesen látnák, de az ostrom miatt nem juthatott a várba. Bona azon töprengett, ki szánná meg. Botladozva haladt tovább, elfogta a kétségbeesés. Néhány pillanatig véget akart vetni az életének, de arra gondolt, hogy ezt Mertelsbach várában is megtehette volna. Ekkor felsejlett előtte a kép, hogy egészséges gyermekét a vér szerinti apja karjába fekteti, és könnybe lábadt a szeme. Hirtelen rájött, hová kell mennie. Erőteljes léptekkel elindult egy útelágazáson, ami Steinsfeld várába vezetett. Igaz, hogy Hardwint nem találja ott, de ez most kapóra jött neki. Jobb, ha nem látja ilyen nyomorult állapotban. Sajnos nem mondhatta el Hertha asszonynak, hogy az unokáját hordja a szíve alatt. Abban a hitben kellett hagynia, hogy a mostohafia és rokonai által üldözött özvegy. Hardwin anyja szigorú, de igazságos teremtés, aki nem tagadja meg a segítséget egyik szomszédja lányától. III. Körülbelül ugyanabban az időben, amikor Bona Steinsfeld asszonyhoz indult, Falko és barátja a várfal árnyékában a kitörési kapuhoz osont, és kinyitotta a kémlelőnyílást, hogy lássa az ostromlók táborát. A tábortűz megvilágította az ágyút és a környékét. Legalább egy tucat őrt számoltak meg. – Tényleg azt hiszed, hogy sikerülhet? – kérdezte Hilbrecht szokatlanul félénken. – Természetesen! Különben nem javasoltam volna, hogy tegyük meg – felelte Falko fojtott hangon. Korántsem volt annyira biztos a dolgában, mint azt mutatta. Ha hosszú ideig tartani akarják magukat az ostromlókkal szemben, akkor ezt az ágyút is meg kell semmisíteni. Egészen közel húzta magához a barátját. – Az ellenség a múltkorihoz hasonló támadásra számít, és nem három emberre, akik az éj leple alatt a puskaporkészletükhöz lopakodnak. Meglátod, gyerekjáték lesz felrobbantani. Az édesanyám is végrehajtotta ezt korábban, méghozzá Annival és egy másik asszonnyal, aki Kitzingenbe ment férjhez. Hilbrecht úgy vélte, hogy amit néhány asszony meg tudott tenni, attól ő sem félhet. Igyekezett nagyon magabiztosnak tűnni, megfeledkezve ama apróságról, hogy a sötétben Falko mit sem lát ebből. A várudvarnak ezt a részét megvilágító fáklyát ugyanis eloltották, hogy az ellenség ne fedezhesse fel őket. – Hogy csináljuk? – kérdezte Hilbrecht bátorságot sugalló hangsúllyal. – Megvárjuk Gisót. – Már itt vagyok. – Hiltrud legkisebb fia észrevétlenül közelítette meg őket, és jól mulatott, amikor a két fiú megijedt. – Ha olyan halkan jutunk el a táborig, mint én ide, a würzburgiak csak akkor jönnek rá a dologra, amikor már késő – jegyezte meg Giso. – Sok őrtüzet gyújtottak, de legkésőbb két óra

múlva a többségük kialszik. Akkor lecsaphatunk. – Giso pár évvel idősebb volt a két jó barátnál, és papneveldébe járt. Valójában semmi sem kötötte a würzburgi érsekhez, ezért amint meghallotta, hogy Kibitzstein bajban van, engedélyt kért a távozásra, hogy segíthessen a családjának. Az édesanyja és a bátyja szintén a várba költözött, mert féltek a katonák támadásától. A fiatalember nem akart egyszerűen beállni a védők sorába, így csatlakozott Falkohoz és Hilbrechthez. – Itt vannak a ruhák. Úgy kell kinéznetek, mint a szolgáknak, akiket Henneberg emberei a tanyákról elhurcoltak, hogy elvégezzék az összes piszkos munkát. A szép ruháitokban gyorsan lelepleződtök. Odaadott nekik egy-egy köteg ruhát. Falko azonnal levetkőzött, szépen összehajtogatta a holmiját, és az egyik párkányra tette. Hilbrecht ezzel szemben egyszerűen a földre hajigált mindent. Hamarosan mindketten szürkés gyapjúruhát viseltek, fejükön formátlan sapkával. – Megvan az üveg? – érdeklődött Giso. Falko halkan nevetgélt. – Természetesen. – Elővett egy rongydarabbal lezárt nagy üveget, amiből viaszba mártott és puskaporral bekent zsinór állt ki. – Tűzszerszámról is gondoskodtatok? – folytatta Giso a kérdezősködést. Válasz helyett Falko kinyitott egy apró lyukakkal borított fémdobozkát, benne tapló parázslott. – Arra gondoltam, hogy ez biztosabb, mint a tűzkő. Meghallanák, amikor tüzet csiholok. – Ez helyes, de akkor is szükséged lehet tűzkőre. Mi van, ha bele kell lépnünk egy patakba, és a tapló elalszik? – Íme a tudós úr! Mindenre gondol és mindjárt kétszeresen – piszkálódott Hilbrecht, de rögtön komolyra is fordította. – Van nálam acél, tűzkő, tapló. Olajos bőrbe csomagoltam, így a víz sem árthat neki. – Úgy beszéltek, mintha átúsznánk a Majnát. Erre nem lesz szükség. – Falko mérges volt, amiért a barátai ennyit foglalkoznak a részletekkel. Ő úgy tervezte, hogy bemegy az ellenség táborába, megsemmisíti a puskaport, aztán visszatér a várba. – Induljunk – javasolta, hogy Giso ne vehesse el tőle az irányítást. Hilbrecht még mindig bizonytalannak tűnt. Meghúzta a papnövendék ruhaujját. – Induljunk? Giso legalább annyira szeretett volna már túl lenni a dolgon, mint Falko. – Hát persze. Hosszú út vár ránk. Meg kell kerülnünk az ellenséget, hogy hátulról éljünk a puskaporos kocsihoz. Ez Falko terve, és szerintem jó. Ezzel ismét helyreállt a béke a fiatalemberek között. Falko kinyitotta a kaput, és kisurrant. – Tiszta a levegő! – súgta a társainak. A fiúk követték, miközben a falakat is megvilágító őrtüzeket figyelték. – Hajoljatok le, különben észrevesznek minket! – adta ki az utasítást Falko alig hallhatóan, és ő maga is letérdelt. Óvatosan, mintha az ellenség alig százlépésnyire lenne tőlük, bekúszott a várfalat övező árokba. Szerencsére nem gyűlt össze benne víz, és még fedezéket is nyújtott nekik azokon a helyeken, amelyeket az őrtüzek megvilágítottak. Elérték a várkaput, ahonnan jól látták az ellenség ágyúját. A faborítású kapuszárnyra irányították, és ha a tervük nem sikerül, már másnap nehéz golyókat lőhetnek ki vele. Az árkot és a kaput összekötő erős fahíd alatt megálltak, és igyekeztek eszükbe vésni a terepet. Ezután csendben továbbmentek, majd eltűntek a sötétségben.

Az ellenség ugyan széles ívben körülvette Kibitzsteint, ám a gyűrű a főtáborral szemben gyenge volt, és az őrtüzek sem világították be ezt a részt. Így a három barát el tudott surranni az őrök mellett. A katonák a tűz körül állva beszélgettek, ahelyett hogy gondosan figyelték volna a környéket. Támadásra csak szemből számítottak, ahol az ágyú állt. Úgy vélték, feleslegesen őrködnek, mert a várbeliek kívülről nem kapnak segítséget, feléjük kitörni pedig a meredek szőlőhegy miatt lehetetlen. Ha a lejtőn próbálnának menekülni, az ostromlók könnyen végeznének velük. Falko és barátai gondolatban köszönetét mondtak az őröknek hanyagságukért, és átlopakodtak a szőlőhegyen, ami nemcsak fedezéket biztosított nekik, hanem segített tájékozódni is a sötétben. Kissé távolabb elhagyták a szőlőtőkék végtelen sorát, végül visszakanyarodtak a vár felé vezető útra. Az őrtüzek kiváló útjelzőknek bizonyultak. Falko megállt egy kis ároknál, és felvett egy nedves faldarabot. – Kenjétek az arcotokra és a kezetekre, különben a tűz fényénél gyorsan felfedeznek. – Úgy beszélsz, mintha hetente csinálnál ilyesmit – morgott Hilbrecht, aki nem akarta bepiszkolni magát. – Emlékezz, mit tanított az édesapád! Majdnem olyan kiváló katona volt, mint apám. – A „majdnemet” meg sem hallottam – felelte Hilbrecht, miközben bekente az arcát a földdel. Giso is követte a példáját. Hiltrud fia, aki nemcsak hibátlanul tudta a miatyánkot, de a latin szavak jelentését is ismerte, egyfajta megértéssel nézte a két ifjoncot. Mindezek ellenére örült, hogy nem kaptak össze, és Falko méltó vezetőnek tűnt. Nem sokkal később elérték az őrtüzek által megvilágított terület szélét, és izgatottan nézték a faállványt, amin az ágyú magasodott. Ott annyira világos volt, hogy egy egér sem juthatott át észrevétlenül. A puskaporos kocsit, tanulva a korábbi támadásból, az ágyútól és a várfaltól is messzebb vitték. Körülötte azonban tisztes távolságban gyújtottak tüzet. Ezek lángja halvány fényt szórt, az árnyék elég fedezéket kínált egy bátor ifjú számára. – Hárman nem mehetünk. Túl veszélyes. – Falko elgondolkodva dörzsölte az orrát, aztán mosolyogva a köpenye alá rejtette a lőporral töltött palackot. – Én megyek. Ha sikerrel járok, jó, ha elfognak, szedjétek a lábatokat, és meneküljetek el. – Nem lenne jobb, ha én mennék? – vetette közbe Giso. – Ha fogságba esel, édesanyádnak át kell adnia a várat, mert Henneberg biztosan az életeddel fogja zsarolni. Engem legfeljebb megölnek. – Ez a mi várunk. Ha meg akarom tartani, méltónak kell lennem rá. Ha nem sikerül felrobbantani a lőport, az ágyúval előbb-utóbb áttörik a kaput, aztán megkezdik a támadást. Hogy azt túléljük-e, csak a jóisten tudja. Tehát indulok. Nem várva barátai válaszára Falko kúszva nekivágott az útnak. Hilbrecht követni akarta, ám Giso nem engedte. – Falkonak igaza van. Ezt csak egy ember tudja végrehajtani. IV. Falko minden apró dombot kihasználva közeledett a puskaporos kocsihoz. Egész bensője arra sarkallta, hogy minél előbb végezzen, de óvatos maradt, és szemmel tartotta az őröket. Ahányszor az egyik katona felé nézett, a földhöz lapult, és nem mozdult. Úgy érezte, hogy órák teltek el, és alig jutott közelebb a céljához. Hálás volt Gisónak a paraszti ruhákért, amiket már nem lehetett megkülönböztetni a föld színétől. Az őrök még akkor sem vették észre, amikor a megpiszkált tűz fénye teljesen megvilágította. Miközben az utolsó két katona, aki felfedezhette volna, váltott egymással pár szót, az ifjú felpattant, és elrejtőzött a kocsi alatt. A hatalmas kerekek árnyékában elővette saját készítésű bombáját, és azon töprengett, hogyan helyezhetné el a leghatékonyabban. Ha egyszerűen

otthagyja és meggyújtja, az hatástalan lehet, mert a kocsi padlója majdnem olyan erős volt, mint a várkapu. Jobb hely kell, gondolta. Falko kiöltötte a nyelvét, és felegyenesedett. Amikor a katonák egy pillanatra elfordultak, bemászott a ponyva alá. A nehéz vászon alatt ugyan semmit sem látott, de a kezével kitapogatott egy rést a hordók között, ahová bedughatta az üveget. Kihajtogatta a kanócot, amit hirtelen átkozottul rövidnek talált, és elővette a zsebéből a taplót. A gyomra görcsbe rándult. Ha a tapló parazsa kialudt, nem tudja meggyújtani a kanócot, mert nincs lehetősége tüzet csiholni. Igaz, hogy Hilbrecht hozott tűzkövet, de barátja végtelennek tűnő távolságra volt tőle. Falko elmondott egy rövid fohászt, és kinyitotta a dobozkát. Nagy kő esett le a szívéről, amikor megpillantotta a parázs fényét. Gyorsan kivette a taplót, és a kanóchoz tartotta. Eltartott egy ideig, míg lángra kapott. Amikor sisteregni kezdett, Falko ledobta, és kiugrott a kocsiból. Neki akart iramodni, de rájött, hogy ezzel felhívja magára az őrök figyelmét. Ha az egyik gyanút fog, és utánanéz a dolognak, elolthatja a készülő tüzet. Nem maradt más választása, mint kúszva visszaindulni. Próbálta kiszámolni, milyen gyorsan éghet a kanóc. Ha nem ér kellő távolságba a robbanáskor, hamar a mennyben találja magát. Félig bénultan az idegességtől imába fogott, majd négykézláb haladt tovább. Az őrtüzek széléig vezető útnak alig a felét tette meg, amikor mögötte elszabadult a pokol. A tűz fénye nappali világosságba borított mindent. Eközben egy óriás keze megragadta, és elhajította a forró levegőn keresztül, ami megperzselte az arcát és a haját. Nagyot huppant, és velőtrázó mennydörgést hallott. Aztán síri csend borult a táborra. Falko kissé felegyenesedett, megrázta magát, de ekkor fájdalom hasított a fejébe, ami végigfutott a nyakán és a hátán. Nagy nehezen megfordult, és alig tudta elfojtani a diadalkiáltását. A látvány legmerészebb álmait is felülmúlta. A puskaporos kocsi helyén akkora gödör tátongott, hogy egy lovat is beleállíthattak volna. A legtöbb sátrat elvitte a robbanás, vagy lángokban állt. A robbanás nyilvánvalóan szétrepítette a jelzőtüzeket, és ezektől lángra kaptak a vásznak. A tűz átterjedt a sátrakról a fedezékekre és a készlettároló kocsikra, a környék kísérteties fényben izzott. Mindenütt emberek rohangáltak láthatóan teljesen szervezetlenül. Falko ugyan egy hangot sem hallott, de látta, hogy a támadók ordítoznak. Miközben csodálkozva körülnézett, valaki megrántotta a ruhaujját. Amikor megfordult, megkönnyebbülten ismerte fel Hilbrechtet. Barátja szája mozgott, ő azonban egy szavát sem értette. Rémülten mutatott a fülére. – Nem hallok semmit! Hilbrecht először csak álldogált, de aztán megértette, mit motyog Falko, és megragadta a karját. – Tűnjünk el innen! El akarta rángatni Falkot, de a fiú az ágyúra mutatott, ami még mindig az állványon magasodott. Az őrség nem volt a helyén. Bizonyára próbálták ők is menteni a készletet. – Semmisítsük meg a löveget is! – Tényleg hallja a saját hangját, vagy csupán képzelődik? Ez most nem igazán érdekelte. Falko az ágyúhoz rohant, aminek a környékéről a robbanás szétvetette az őrtüzeket. A környező lángok ellenére helyenként sötétség uralkodott, ezért a három jó barátnak vigyáznia kellett, nehogy megbotoljanak egy tárgyban, vagy ahogy Giso megállapította, egy holttestben. Falko megállt a löveg mellett, és önkéntelenül megvakarta a fejét, de rögtön fel is nyögött a fájdalomtól, amikor a megégett bőréhez ért. Csekély ár a sikerért, futott át az agyán. Feláldozná a többi haját is, ha sikerülne elhárítani a nagyobb veszélyt, hiszen az ostromlók hamarabb

szerezhettek puskaport, mint egy új ágyút. Megnézte a fegyvert, a csöve biztosan ült a helyén. A kiemeléséhez valamilyen emelőszerszám kellett volna. Már éppen fel akarta adni a tervét, holott tudta, hogy így csak egy-két hét időt nyernek, amikor meglátta a csövet tartó ékeket. Henneberg embereinek még nem volt idejük vasszögekkel rögzíteni. Ezek a kalapáccsal együtt, amibe az imént belerúgott, a fűben hevertek. Gyors elhatározással felkapta a szerszámot, és rácsapott az egyik ékre. Éles hang hasított az éjszakába. Két barátja riadtan nézett a támadók irányába. Szerencséjük volt, mert a készletet szállító kocsikra átterjedő tűz és a kisebb robbanások robaja minden mást elnyomott. Falkonak még kétszer kellett lesújtani, mire az ék messzire repült. – Így már jó! – örvendezett Hilbrecht. Giso körbeszaladt, abban a reményben, hogy talál még egy kalapácsot. Ehelyett megbotlott egy állványban. A hosszú rudak kitűnő ötletet adtak neki. Odahívta Hilbrechtet, és a kezébe nyomott egy rudat. – Másszunk fel. Ha Falko már elég éket kivert, és az ágyú megsüllyed, kimozdíthatjuk a csövet. Hilbrecht helyeselt. Falko, aki immár ismét jól hallott, megduplázta erőfeszítéseit. Az ékek egymásután repültek ki a helyükről. – Gyorsabban! A katonák észrevették, hogy valami történik! – kiáltotta Hilbrecht, és be akarta feszíteni a botot az ágyúcső mellé. – Várj, te bolond! Ha most legurul, eltalálja Falkot – rivallt rá Giso. Ő is türelmetlen volt már, de Hilbrechttel ellentétben ő még átlátta a helyzetet. Falko közben átment a túloldalra, hogy onnan is kiüsse az ékeket. – Állj máshová, különben rád zuhan! – kiáltott le Giso, és ő is nekiveselkedett az ágyúcsőnek. Mindketten minden erejükkel tolták, de nem sikerült kimozdítani, annak ellenére, hogy Falko sorra verte ki az ékeket. Hilbrecht szaporán káromkodott, Giso latinul imádkozott. Falko lihegett, és fogott egy rudat. – Próbáljuk hárman! Sikerülnie kell. – Giso az ágyútalpra húzta, ezután Falko is nekifeszítette a botot, és felkiáltott. – Rajta! Mindhárman teljes súlyukkal ránehezedtek, de a cső nem mozdult. Falko parancsára megismételték a műveletet. – A pokolba ezzel az átkozott holmival! – szitkozódott Giso, aki látta, hogy a würzburgi katonák gyülekeznek a várbeliek vélt támadásának feltartóztatására. Ebben a pillanatban a löveg megrándult. – Sikerülni fog! – ujjongott Hilbrecht. Úgy tűnt, ez megsokszorozta az erejüket, mert a cső egyre jobban ingott. A következő erőfeszítésükre az ágyúcső kiesett a helyéről, gurult néhány ölnyit, aztán megállt. Egy pillanattal később átesett az egyik hegypárkányon, és lezuhant a völgybe. A három fiatalember nézte, amint eltűnik a sötétben. Hallották, ahogy nekicsapódik a szikláknak, és letarolja a szőlőtőkék egy részét. Az idén kevesebb borunk lesz, de a győzelem ennél sokkal többet ér, gondolta Falko. Eközben hangokat hallottak a hátuk mögül. Megfordultak, és látták, hogy a würzburgiak feléjük rohannak. – A várba! – parancsolta Falko. Ez volt az utolsó lehetőségük, mert már majdnem körülzárták őket. A vár felé vezető úton szembetalálták magukat egy ellenséges csapattal. – Talán mégis a másik irányba kellett volna indulnunk – kiáltotta Hilbrecht ijedten, és a kardja után nyúlt. A fegyverét azonban Kibitzsteinben hagyta. A két ifjúnál csak tőr volt, Gisónál pedig csupán az evéshez használt kése.

– Most megmutatjuk nekik, mi a bátorság – harsogta Hilbrecht, bár a hangja elárulta, hogy fél. Falko felnevetett, mert meglátta, hogy kinyílik Kibitzstein kapuja, és Michivel az élen közeledtek a várvédők. – Induljunk! – kiáltotta, és nekirontott Hennebergnek, majd elgáncsolta. Hilbrecht másik irányt választott, a kissé lemaradó Giso pedig átsurrant azon a résen, amit a barátai üldözői nyitottak meg. Valamilyen csoda folytán mindhármuknak sikerült kijátszani az ostromlókat, amíg Michi az embereivel odaért, és vad ordítással rátámadt az ellenségre. A katonák, akik még nem heverték ki a robbanás okozta meglepetést, láthatóan nem vették észre az új veszélyt, mert még mindig a három fiatalembert üldözték. Amikor a várvédők dárdái és nyilai célba értek, Henneberg katonái végre rendezték soraikat, de már elkéstek. Michi csapata visszaszorította őket. Falko és barátai átvágtak a saját embereik során, és meg sem álltak a biztonságos várudvarig. Ott kifulladva összerogytak, és a hasukat fogták a nevetéstől. Az egyik szolga jelt adott, hogy megérkeztek, így Michi visszavonulhatott. Gyorsan visszaértek a várba, és bezárták maguk mögött a kaput, mielőtt az ellenség üldözőbe vette volna őket. Miután biztonságban voltak, Michi odalépett a három baráthoz, és rájuk rivallt. – Hogy az ördögbe képzeltétek ezt, ti bolondok? Ha bárkit elfognak közületek, fel kellett volna adnunk a várat! Falko fuldokolt a nevetéstől. – Nem kaptak el minket. Nekik viszont már nincs lőporuk, és az ágyúcső valahol a Majnában van. Csak édesanyám szőlője sínylette meg a dolgot. – Marie asszony ezt biztosan megbocsátja neked. Menj és mosakodj meg, mielőtt elé állsz. Szörnyen festesz. És kötöztesd be magad Annival. – Michi hangja elárulta, hogy felfortyanása ellenére büszke rájuk. Ezt jelezte, hogy kacsintott Falkonak, mielőtt felmászott a várfalra, hogy a kelő nap fényében megnézze, milyen károkat okozott a három legényke az ostromlók táborában. V. Az öröm, hogy nem irányul ágyú Kibitzstein kapujára, alig egy napig tartott. Két nappal később déltájban újabb katonák meneteltek felfelé az úton. Löveget ugyan nem hoztak, ám az érseki lobogót igen. Úgy tűnt, Gottfried Schenk zu Limpurg elvesztette a türelmét Kibitzstein védőivel szemben. A vezetőjük Henneberg-címert viselt, és mivel ezt csupán két ember tehette, nem lehetett más, mint Otto gróf, az egykori hilgertshauseni várnagy. Egy ismeretlen pap és Pratzendorfer prelátus kísérte, utóbbit Marie a fuchsheimi esküvő óta gyűlölte. Otto von Henneberget néhány napja engedték el az ausztriai fogságból. Würzburgban megtudta, hogy a bátyja Kibitzsteint ostromolja. Pratzendorfer tanácsára a hercegérsek katonákat adott mellé, és elküldte Magnus grófhoz erősítésként. Otto nem szállt le a lováról, hogy üdvözölje bátyját, hanem megállt a puskaporos kocsi helyén tátongó gödörnél, aztán hol azt, hol az ágyúcső hűlt helyét bámulta. – Mi történt itt? – kérdezte. Magnus von Henneberg kénytelen volt felnézni az öccsére, és ez önkéntelenül is dühítette. – A kibitzsteiniek tegnapelőtt éjjel kitörtek, és jelentékeny károkat okoztak. Cyprian Pratzendorfer öszvérét Magnus gróf és Otto lova közé irányította. – Már az ostrom kezdetén hagyták, hogy ez a csőcselék meglepje kegyelmeteket! Alszanak

az őrei? Magnus gróf elvörösödött a dühtől, de nagy nehezen visszafogta magát, hiszen a prelátus olyan erős befolyással bírt az érsekre, hogy minden meggondolatlan szó árthatott neki. – Kívülről kaptak segítséget feketére festett arcú férfiaktól. A szajha patkányai csak azután jöttek elő, miután ezek elterelték az embereim figyelmét. De így sem menekülnek meg. Beveszem Kibitzsteint, erre akár a saját váramat is felteszem! És esküszöm, hogy az a fehérnép nincstelenül, egy szál ruhában fogja elhagyni a vidéket a fattyaival együtt. – Dicséretes, hogy legalább az asszonyság ruháját meghagyja – gúnyolódott Cyprian Pratzendorfer. A továbbiakban nem foglalkozott Magnus gróffal, hanem Ottohoz fordult. – Úgy véli, hogy a csapat parancsnokaként ön be tudná venni a várat? Otto von Henneberg nagyot nyelt, hiszen ez a kérdés a bátyja versenytársává tette. Magnus máris úgy festett, mint aki rögtön felrobban. A fivére miatt legszívesebben nemet mondott volna, ám az érsek vazallusaként teljesítenie kellett a főpap parancsait. – Ágyú nélkül nehéz lesz, de elég emberünk van, hogy bevegyük a várat. Ezzel az arcába vágtam a kesztyűt, gondolta Otto gróf. Magnus viszont túl sok hibát követett el ahhoz, hogy parancsnok maradhasson. Pratzendorfer nem hagyott időt az ifjabb Hennebergnek a töprengésre. – Akkor vegye át a parancsnokságot. A bátyja lehet a helyettese. – A hangja elárulta, hogy ezt Magnus grófnak nyújtott kegynek tartja. – Mielőtt az urak belefognak a háborúzásba, van még egy elintéznivalónk! – szólt közbe az idegen pap. Mindkét gróf felé barátságosan bólintott, és elővett a csuhája ujjából egy pergament. – Henneberg gróf urak ígéretet tettek arra, hogy soha többet nem rántanak kardot őfelsége, a király ellen. A szükséges esküt azonban még nem tették le. Amíg ez nem történik meg, Otto gróf őfelsége foglyának számít. Királyi engedély nélkül nem állhat más úr szolgálatába, és nem vehet részt hadjáratban. A prelátus úgy nézett a papra, mintha legszívesebben meztelenre vetkőztetve korbáccsal kergettetné el, Otto gróf azonban bólintott, és felszólítóan a bátyjára nézett. – A leveledben felajánlottad a királynak, hogy megesküszöl erre. Most meg kell tenned! Magnus gróf úgy festett, mint aki vackorba harapott. Végül is nem azért tette ezt az ígéretet, hogy azután át kelljen adnia a parancsnokságot az öccsének. Az idegen papnak túl hosszú volt Magnus von Henneberg hallgatása. – Őfelsége Frigyes király becsületszóra engedte szabadon Otto grófot. Ha eme feltétel nem teljesül, nem marad más választásom, mint megkérni a gróf urat, hogy jöjjön vissza velem Grazba. – Sok mindent kérhetsz, de más kérdés, hogy teljesül-e! – förmedt rá Cyprian Pratzendorfer, aki úgy vélte, hogy a király csak játszadozik velük. – Ha nem megyek vissza, elvesztem a becsületemet! – mondta Otto gróf, és csalódottan meredt az ostromlott vár falaira. Szívesen bevette volna Kibitzsteint az érsek megbízásából, már csak azért is, hogy bizonyítsa, jobb katona a bátyjánál. Cyprian Pratzendorfer aggódva nézett rájuk. Ha Magnus von Henneberg nem tartja be a szavát, Otto gróf lemond a parancsnokságról, és visszatér III. Frigyeshez. Ő viszont így elveszti az egyetlen embert, aki kész és képes elfoglalni a várat. Dühösen rászólt tehát Magnus grófra. – Tegyen végre esküt, hogy lezárjuk ezt a dolgot! Talán el akarja veszteni a hercegérsek minden jóindulatát? Gottfried úr nagyon elégedetlen azzal, ahogy eddig vezette az ostromot! Magnus gróf küzdött még pár pillanatig a büszkeségével, aztán lehajtotta a fejét. – Legyen, ha meg kell lennie. – Az idegen pap ajkán furcsa mosoly jelent meg, és újból

kedvesen bólintott a főurak felé. A római prelátuson viszont egyszerűen keresztülnézett. VI. Peter von Eichenloh úgy gubbasztott a lován, akár egy aggastyán. Reggel az orvos óvta attól, hogy nyeregbe szálljon, ő azonban úgy érezte, hogy már így is túl soká időzött Grazban. Ráadásul az idő is sürgette. A tavasz rég beköszöntött, és lehet, hogy Kibitzstein már elesett. Az otthona elvesztése bizonyára összetörné Trudit, aki az utóbbi három hétben inkább hasonlított ketrecbe zárt vadra, mint egy lovag büszke lányára. A férfi attól tartott, hogy titokban hazaindul egyedül akkor is, ha semmit sem tehet a családjáért. Megkérte tehát Quirint, Hardwint, sőt Utát és Lampertet is, hogy vigyázzanak rá. Folyton azon töprengett, képes lesz-e megmenteni Kibitzsteint. Csodát nem tehetett, és attól félt, hogy életében először elveszti a harcot. Újra megesküdött magában, hogy mindent megtesz, ami csak telik tőle. Trudi felé fordult, és kitartóan nézte. A lány annyira eltökéltnek és harciasnak látszott, mintha néhány órányira lennének a würzburgi katonáktól. Kibitzstein azonban még messze volt. Ha nem kímélve a lovakat a lehető leggyorsabban haladnak, akkor is legalább húsz napba telik, mire odaérnek. A zsoldosvezér végignézett emberein. Grazban megújították a felszerelésüket. Rajta kívül mindenki új lovon lovagolt, a régit vezetéken vezette tartalékként. Fegyverekkel és élelmiszertartalékkal is kiválóan felszerelkeztek. – Indulnunk kellene! – sürgette Trudi. A hangja elárulta, mennyire csalódott, hogy a király egyetlen katonát sem adott nekik. Az utolsó héten nem is látta Frigyest. Azt rebesgették, hogy visszavonult a Bécshez közelebb fekvő másik rezidenciájára. Trudi úgy vélte, hogy ott egy pompázatosabb templomban kéri folyvást Isten segítségét ellenségeivel szemben. Elege volt ebből a királyból. Lassan megértette, hogy a választófejedelmek miért éppen az ő fejére tették Nagy Károly koronáját. Tétlensége következtében a würzburgi érsek és a hozzá hasonló főurak kedvük szerint hajthatták uralmuk alá a kisebb várurakat. Szinte sajnálta a királyt, de hamar elűzte ezt az érzést. Hiszen sem e gyenge uralkodó iránti szánalom, sem a megvetés nem segített a családján. Mérgében meg akarta sarkantyúzni a lovát, hogy minél előbb elhagyhassa azt a helyet, ahol szertefoszlottak a reményei. Ekkor azonban kinyílt a palota kapuja, és több férfi lépett az udvarra. Trudi csodálkozva ismerte fel III. Frigyest. Bizonyára csak néhány órája tért vissza Grazba, mert a vacsoránál üres volt a széke. A király bő, szőrmegalléros köpenyt viselt, aminek nem a hegyekből leáramló hideg ellen kellett megvédenie, hanem sokkal inkább a rangját hangsúlyozta. Trudi ezt nevetségesnek találta, de természetesen fejet hajtott. A nyeregből leszállni és pukedlizni azonban nem akart. III. Frigyes láthatóan nem is várta el ezt az udvariassági gesztust, mert nem engedte Peter von Eichenloh-nak sem, hogy leszálljon a lováról. Közben a maga megszokott furcsa módján mosolygott, mintha jól mulatna valamin. Végül visszatért fenséges arckifejezése, és Peter lovaghoz fordult. – Sajnáljuk, hogy ilyen gyorsan elhagy minket, de nem akarjuk visszatartani. Mivel az útjuk Würzburg mellett vezet, odaadjuk ezt a levelet, hogy biztosan megérkezzen a címzetthez. A király egyik kísérője átadott Eichenloh-nak egy bőrtáskát, amit a királyi címer díszített. Úgy tűnt, Frigyesnek el kellett fojtania egy halvány mosolyt. – A levél őeminenciájának, Gottfried Schenk zu Limpurg-nak és a Henneberg grófoknak szól. Adja át az uraknak jókívánságainkat! Az utolsó mondatnál Trudi az ajkába harapott. Legszívesebben elvette volna a bőrtáskát, és az uralkodó lába elé hajította volna.

A király láthatóan észrevette, mi játszódik le benne, mert kissé félrevonta Peter lovagot, és halkabban beszélt vele. – Figyeljen rám jól, Eichenloh. Az egész további sorsát befolyásoló döntés előtt áll. Szükségem van kegyelmedhez hasonló emberekre. – Mint mindig, ha bizalmasan beszélt valakivel, most is elhagyta a királyi többes használatát, és személyesebb hangot ütött meg. Mivel a király egy pillanatra a messzeségbe bámult, Eichenloh úgy vélte, válaszra vár, és megköszörülte a torkát. Ám Frigyes folytatta. – Az édesanyja miatt folytatott vita következtében az apja kitagadta, így a halála után mindent a mostohaanyja és a fiai örököltek. Onnan nem várhat semmit. – Tudom, felség. Marakodjanak a féltestvéreim a koncon, amit apám rájuk hagy! – Peter hangja olyan élesen és hangosan csengett, hogy Trudi is hallotta a szavait, és elgondolkodott. Voltaképpen semmit sem tudott róla azon kívül, hogy zsoldosvezér. Úgy döntött, ezen a Kibitzsteinbe vezető úton változtat. A király megrázta a fejét. – Az apja súlyosan vétkezett az édesanyja ellen, amikor állítólagos hűtlensége miatt kolostorba küldte. Mégiscsak királyi vérből származott. – Már régóta betegeskedett, és a kolostorban két hónappal később meghalt. A férje mindenáron azonnal újra akart nősülni, ezért még a méltóságteljes halált is megtagadta tőle. – Azzal, hogy kegyelmed lemondott a nevéről és a rangjáról, nagyon feldühítette. – III. Frigyes egyetlen rezdüléssel sem árulta el, hogy a kérdésben az apával vagy a fiával ért egyet. Peter lovag megvonta a vállát. – Az Eichenloh ugyanolyan jó név, mint az, amit a féltestvéreim viselnek. – Igen, különösen, ha a királyi pecsét bárói rangra emeli, és birtokot is mellékel hozzá. Térjen vissza hozzám, ha vége ennek az ügynek, és megkapja a hűbérbirtokot. Nem a király, hanem Stájerország hercege adományozza. Szükségem van hűséges emberekre az anyaországomban, akikre hagyatkozhatok. A nagybátyjára se számítson. Michel Adler halála után bizonyos emberek elhitették vele azt a hazugságot, hogy kegyelmed orgyilkos. A mainzi érsekségre hagyta a vagyonát, és amit az egyház egyszer megszerez, azt nem adja vissza többé. Peter azon tűnődött, hogy a király azért tette neki ezt az ígéretet, mert biztos benne, hogy kudarcot vall Frankföldön, vagy tényleg a maga oldalára akarja állítani. Igazából nem akart egy koronás habozó embernek a vazallusaként élni, de ha Kibitzstein elesik, és Trudi családja hontalanná válik, ezzel a hűbérbirtokkal új otthont teremthet nekik. E megfontolás miatt a válasza hódolatteljesebb volt, mint amilyen egyébként lett volna. – Tiszta szívből köszönöm. Ha Isten segedelmével túlélem ezt a harcot, visszatérek felségedhez. – Remélem is! Vegye feleségül a lányt, és hozza magával. Isten segítse! – Ezekkel a szavakkal a király hátralépett, és búcsúzóul felemelte a kezét. Trudi még épphogy udvariasnak mondhatóan meghajolt, aztán kivágtatott a várkapun. Peter követte, de sokkal tiszteletteljesebb búcsúzással. Kívülről nyugalmat árasztott, ám a fejében vadul kavarogtak a gondolatok. Réges-rég szakított a családjával, és úgy vélte, a múlt már nem érintheti meg. A királlyal folytatott beszélgetés azonban feltépte a régi sebeket. Hogy elűzze lelkéből a keserű érzéseket, az uralkodó tanácsára fordította figyelmét, miszerint vegye feleségül Trudi Adlert. Az elképzelés tulajdonképpen képtelenség volt. Igaz, hogy egy törvénytelen leánygyermeken keresztül, de mégiscsak az elődei közé sorolhatta VII. Henrik császárt. Ő pedig vezessen oltár elé egy olyan lányt, akinek az apja egy kocsmáros sarja és az anyja a mendemondák szerint

ifjúkorát szajhaként élte? Ráadásul Trudi is könnyelműen bánt az erényével, hiszen odadobta Gressingennek. Az igazságérzete azonnal tiltakozott e megállapítás ellen, hiszen a fülébe jutott, hogy Trudi nem önként adta oda magát, hanem a férfi leitatta. Ezt inkább tekintette erőszaktevésnek. Gyűlölte azokat a férfiakat, akik úgy vélték, kényük-kedvük szerint használhatnak egy asszonyt, ezért igazságosnak tartotta, hogy Gressingen Trudi keze által halt meg. Természetesen hangosan soha nem mondhatta ki eme véleményét. Annak érdekében, hogy Trudi lelkét ne terhelje az emberölés, a király parancsára azt közölték mindenkivel, hogy leütötte a merénylőt, és az egyik testőr ölte meg dühében. Peter lovag úgy gondolta, értelmetlen eltitkolni az igazságot. Trudi elég erős ahhoz, hogy lelkiismerete elviselje a tettét, hiszen pontosan tudta, mit cselekszik. Eközben a hátasa, mivel nehezen tűrte, ha előtte egy másik ló halad, lassan Trudi mellé léptetett, és a rövid kantár ellenére igyekezett egy orrhossznyi előnyre szert tenni. Mielőtt Peter megszólalhatott volna, Trudi jelentőségteljes pillantással felé fordult. – Mit mondott a király? A megbízásából talán térden kell csúsznunk a würzburgi érsek előtt? Peter somolygott. – Ilyesmit nem mondott. Hírül adta, hogy apám meghalt, és a nagybátyám a mainzi érsekségre hagyja a vagyonát. Most már végleg hontalanná váltam, és olyan szabad vagyok, akár a madarak. – Ha sikerül megmentenünk Kibitzsteint, az édesanyám gondoskodik róla, hogy legyen otthona. Azt hiszem, Windach megfelelne. Eredetileg a hozományom lett volna, de szívesen lemondok róla kegyelmed javára. – Az ajánlat arra sarkallhat, hogy még keményebben harcoljak az oldalukon. A zsoldos élet jó, de egyszer ebből is elege lesz az embernek. Mulattatta, hogy egy kicsit az orránál fogva vezetheti a lányt, főként, mert, amint megállapította, nagyon csinos az az orrocska. Igaz, hogy látott már Trudinál szebb nőt, de egyik sem volt annyira heves vérmérsékletű, hogy a fejéhez vágjon egy disznófejet. Ez az emlék megnevettette, és örömmel tapasztalta, hogy a családja miatti keserűsége lassan eltűnt, – Akkor irány Kibitzstein! Lássuk, hogyan tudjuk megfutamítani Magnus von Henneberg embereit! – A szaván fogom! – felelte Trudi olyan harcias tekintettel, mintha ő maga akarna kardot ragadni, semhogy végignézze, amint elvész az otthona. Eichenloh tudta, hogy vigyáznia kell rá, nehogy baja essen. VII. Hertha von Steinsfeld úgy állt „Achilles” Albert őrgróf előtt, mint a csibéit védelmező tyúkanyó. Jobb kezét ökölbe szorította, a ballal hazája felé mutatott. – Hogyan tűrheti, hogy a würzburgi érsek kiterjessze a hatalmát ránk, birodalmi lovagokra? Kibitzstein csak a kezdet, ha ez a vár elesik, a würzburgi ragadozó ráveti magát a többire! Természetesen Hardwin anyja elsősorban a saját birtokairól beszélt. Nem azért őrizte éveken át a fia számára, hogy egy idegen elragadja tőle. Az sem volt ínyére, hogy a jobbágyaitól több pénzt kellene behajtania, hogy kifizethesse az adót, amit Gottfried Schenk zu Limpurg követel. Brandenburg-Ansbach őrgrófnak nem került különösebb erőfeszítésébe, hogy megértse az özvegy gondolkodását. Valószínűleg ő maga az ördöggel is szövetkezett volna, mert ugyanúgy nem akarta a saját lobogója helyén a würzburgit látni, mint Hertha asszony. „Achilles” Albertnek eszébe jutott, mit ígért Marie Adlernek a férje meggyilkolása után. Be kellett azonban ismernie, hogy elhamarkodottan cselekedett. Bár szerette volna móresre tanítani a würzburgi

hercegérseket, és kiterjeszteni a hatalmát ezekre a területekre, ám egy hadjáratot alaposan elő kell készíteni. Ha könnyelműen viszályba keveredik Gottfried Schenk zu Limpurggal, az kevés nyereséggel és sok költséggel járhat. Ugyanakkor nem hagyhatta, hogy a főpap szabadon tegye, amit csak akar. – Miért nem fordult hozzám hamarabb Marie Adler? Akkor felszereltünk volna egy sereget, és a segítségére sietünk! – kérdezte, hogy időt nyerjen a gondolkodásra. Hertha von Steinsfeld ismét felfortyant. – Megtette! Háromszor küldött üzenetet kegyelmednek. – Egyet sem kaptam kézhez, és másként sem jutott tudomásomra, hogy Kibitzsteinben ennyire kiéleződött a helyzet. Az őrgróf homlokát ráncolva azon tűnődött, vajon melyik udvaroncát vagy hivatalnokát vesztegette meg a würzburgi érsek, hogy ellopja Marie Adler leveleit, és jelentéktelennek állítson be minden vele kapcsolatos dolgot? Annyit tudott, hogy viszály dúl Kibitzstein és néhány szomszédja között, de hogy fegyveres harc tört ki, azt nem. Ezen a környéken gyakoriak a viták, és általában szavakkal vívják a háborút, végül pedig a szomszédok közvetítésével elsimul a perlekedés. Becsapták, és most szinte lehetetlen vállalkozás volt sereget kiállítani és elindítani. Több környező főúr is arra várt, hogy őrizetlenül hagyjon egy országrészt. – El tud juttatni egy üzenetet Kibitzsteinbe? – kérdezte az őrgróf hirtelen. Hertha von Steinsfeld komoran ingatta a fejét. – Mostanáig lehetséges lett volna, de amióta Otto von Henneberg átvette az ostromló csapatok parancsnokságát, Kibitzsteint elzárták a külvilágtól. Azért megpróbálom. Az őrgróf arcán kaján mosoly futott át. – Tegye azt, jó asszonyom! Tudassa Marie Adlerrel, hogy tartsa a várat, amíg csak lehetséges. Én ezalatt összeszedem a sereget. „Achilles” Albert úgy döntött, hogy gyorsan elterjeszti a hírt az udvarban. Az egyik udvaronca bizonyára futárt küld a hercegérsekhez. Némi szerencsével rájöhet, ki áll Gottfried Schenk zu Limpurg szolgálatában, és megbüntetheti. Az őrgróf abban reménykedett, hogy az érsek komolyan veszi az értesülést, és békét köt Kibitzsteinnel. Ha viszont a főpap rájön, hogy csupán hadicselről van szó, és elűzi Marie Adlert, akkor a magát Frankföld hercegének nevező férfiút alkalmas időben meg kell büntetnie kapzsiságáért. Hertha von Steinsfeld készpénznek vette az uralkodó szavait, és túláradóan köszönetét mondott neki. Egyben elhatározta, hogy egy különleges gyertyát szentel a Szűzanyának, hogy Gottfried Schenk zu Limpurg észre térjen és felhagyjon Kibitzstein ostromával. A fejedelmek közti háború, amibe nyilván ő maga is belekeveredne, nem lett volna ínyére. Miközben hódolatteljesen elköszönt, szidta a fiát, amiért az cserbenhagyta, és csatlakozott Peter von Eichenloh-hoz. Még ugyanabban a percben már azt kívánta, bárcsak a fia megtanulná attól a férfitól, hogyan védje meg a birtokait. VIII. Amióta Otto von Henneberg átvette az ostromló sereg parancsnokságát, Kibitzstein helyzete napról napra nehezebbé vált. A férfi nem bosszúból harcolt, hiszen a sebe begyógyult, és a vágás vakmerő külsőt kölcsönzött neki. Érettebbnek és idősebbnek látszott a bátyjánál. Magnus embereit is lenyűgözte, már nem beszéltek arról, hogy túl fiatal ilyen felelős posztra. Ludolf von Fuchsheim, Ingobert von Dieboldsheim és más nemesek azonban nem olyan férfiak voltak, akiket ilyen hadjáratra kívánt magának. A csapataik nagyrészt földművesekből álltak, akik egyszerű bőrzekét viseltek, amelyre néhány fémlapot varrtak. Legtöbbjük épphogy

meg tudta különböztetni a dárda hegyét a végétől, és nem buzgólkodtak különösebben. Ezeket a csapatokat Peter von Eichenloh emberei percek alatt szétzilálnák. Kibitzstein bevételéhez képzett katonákra volt szüksége, de ilyenekkel ebben az országrészben csak a würzburgi érsek rendelkezett. Nekik viszont csupán rosszul képzett harcosokat küldött. Otto gróf már a második napon visszaküldte Pratzendorfer prelátust Würzburgba, hogy kiképzett katonákat és főként új ágyúkat hozzon. Lövegek nélkül még ősszel is a vár előtt fognak táborozni a körmüket rágva. Minden ostrom vérontáshoz vezetne a kibitzsteini ágyúk tüze miatt, és tovább gyengítené a támadókat. Kibitzstein csupán az első volt azon várak sorában, amiket Gottfried Schenk zu Limpurg az uralma alá akart hajtani. Ha ezt a jól megerősített erődöt sikerül gyorsan bevennie, a többi várúr harc nélkül térdet hajt Gottfried úr előtt. De minden nappal, ameddig az Adlerek tartják magukat, nő a kisebb uraságok ellenállása, akiknek az ősei egy rég meggyilkolt királytól kapták birodalmi szabadságukat. Ráadásul a birodalmi városok is lassan összegyűjtik a közelükben fellelhető ágyúkat. Otto gróf tisztában volt azzal, hogy a seregben legalább egy ember irigyelni fogja a győzelmét, éspedig a saját bátyja. Magnus nem bocsátotta meg, hogy elsőszülöttként a rangsorban mögé helyezték. Otto úgy vélte, hogy ez ostobaság, mert az érsek mindkettőjüket gazdagon megjutalmazza, hiszen neki mindegy, melyik Henneberg éri el a sikert. – Máris sajnálod, hogy a nagytiszteletű érsek úrnak azt mondtad, Kibitzstein könnyű zsákmány lesz? – kérdezte hirtelen Magnus gróf. Otto a bátyja felé fordult, és megrázta a fejét. – Ugyan átvettem a parancsnokságot, de nem ígértem Gottfried Schenk zu Limpurg úrnak gyors sikert. Amilyen mélyen beleirányítottad a szekeret a sárba, nehéz lesz onnan kirángatni. E kendőzetlen szavak hallatán Magnus gróf csak nyelni tudott. – A kibitzsteini szajha erősebb, mint gondolod, öcsém. Neked is beletörik a fogad ebbe a falatba. – Nekem azt mondták, megígérted az érseknek, hogy öt nap alatt beveszed a várat. A sereged már több mint öt hete a falak előtt táborozik, és eddig csak a kibitzsteiniek mutathatnak fel győzelmeket. Kétszer is megfosztottak az ágyúidtól és a puskaportól. – Ottonak már elege volt az állandó kötözködésből, ezért nem is adta meg az idősebb fivérnek kijáró tiszteletet. – Jobb lenne, ha visszatérnél a feleségedhez. Elisabeth asszony bizonyára nagyon hiányol a hitvesi ágyban. – Talán arra akarsz célozni, hogy nem veszi komolyan a hűséget? – csattant fel Magnus. Otto rájött, hogy ezzel a megjegyzéssel ingoványos talajra tévedt, de esze ágában sem volt visszavonulni. – Hogy a feleséged hűséges-e hozzád, azt neked kell tudni. Én mindössze kétszer találkoztam vele az utóbbi években, akkor is csak néhány napra. Szerencsére csak magában tette hozzá, hogy a sógornőjét még felfuvalkodottabbnak tartja, mint a bátyját. Magnus biztosan az ő sugalmazására parancsolta meg neki, hogy hagyja el Eichenloh zsoldoscsapatát. És mit nyert vele? Egy vágást az arcán, no meg gúnyos megjegyzések garmadáját, hogy még egy lánnyal sem bírt el. Gondolatban összehasonlította Magnus feleségét Hiltrud kisasszonnyal, és meg kellett állapítania, hogy Trudi minden tekintetben felülmúlja a grófnét. Igaz, hogy a kibitzsteini várkisasszonyt Grazban sem ismerhette meg közelebbről, de arról meggyőződött, hogy vér folyik az ereiben, és nem jeges víz, mint a sógornőéjében. A testvérek közti feszültség egyre nőtt, és érezhetően a szakítás felé vitte a dolgokat. Mindketten tudták ezt, Magnus gróf azonban nem akarta elhagyni a sereget, mert így

gyávasággal vádolhatnák. Otto von Henneberg viszont nem viselte el a továbbiakban a bátyja jelenlétét. – Tényleg jobb lenne, ha távoznál. A sátorban pattanási feszült a helyzet, egyik Henneberg sem tudta volna megmondani, mi történik, ha nem lép be Maximilian von Albach. – Megérkezett az erősítés. Ő is azok közé tartozott, akik saját magukat tartották a legalkalmasabbnak az ostrom vezetésére. Egyszerű, kevés vagyonnal bíró lovagként azonban kénytelen volt a grófok árnyékában meghúzódni, és ez nagyon bosszantotta. Mindhárman kiléptek a sátorból, és az érkezők irányába tekintettek. – Úgy tűnik, a nagytiszteletű prelátus úr sietett. – Otto von Henneberg fellélegzett, mert az erősítéssel az ő oldalára billen a mérleg nyelve. A bátyja éppen ettől félt. Magában fortyogott, de nem mert semmit mondani, mert mind Otto, mind Albach visszamondhatta az érseknek a lekicsinylő szavait. Sorsát átkozva követte a két férfit, akik a csoport elé mentek. Ha a hercegérsek neki is ilyen kiképzett katonákat és ágyúkat adott volna, már rég bevette volna Kibitzsteint. Másfélszer annyi katona érkezett, mint amennyi már a vár előtt táborozott. így Otto gróf olyan szorosra vonhatta a Kibitzstein körüli ostromgyűrűt, hogy egy egér se juthasson át észrevétlenül. Legjobban a három kocsinak örült, amin egy-egy nagy kaliberű ágyú magasodott. Otto gróf, a nemesek és a hozzájuk csatlakozó katonák először csak az ágyúkat nézték, ezért elkerülte a figyelmüket a csapat után haladó úti kocsi. Csak akkor vették észre, amikor a kocsis ostora csattant. – Ki lehet az? – kérdezte Fuchsheim, akinek a szeme már nem volt olyan éles. – A címer alapján maga a nagytiszteletű érsek úr – felelte az egyik lovag döbbenten. Otto gróf is így vélekedett, tehát fejet hajtott, amikor a kocsi megállt előttük. Pratzendorfer prelátus senkiével össze nem téveszthető keze félrehúzta a függönyt. Végül Gottfried Schenk zu Limpurg kidugta fejét az ablakon. – Hogy halad az ostrom? – tette fel a kérdést üdvözlés és a jövetele okát magyarázó szavak helyett. Otto gróf Kibitzstein sértetlen falaira mutatott. – Szorosabbra fűzzük az ostromgyűrűt, hogy ne kaphassanak utánpótlást, se embert, se élelmiszert. Ágyúk nélkül egyelőre nem tehetünk többet. – Hoztam ágyúkat. Vigyázzon rájuk jobban, mint a bátyja a sajátjaira! – Az érsek egyetlen pillantásra sem méltatta Magnus grófot, hanem megparancsolta a kocsisnak, hogy hajtson tovább. A két Henneberg és a többi nemes leszidott gyermekként követte. Az érsek Magnus von Henneberg sátra előtt állt meg, ami akkora volt, hogy három parasztház elfért volna benne, és a díszítése ragyogott a napfényben. A főpap megvárta, amíg Otto gróf a karját nyújtja neki, hogy rátámaszkodhasson. Amikor kiszállt, hátrahajtotta vörös színű, bő úti köpenyét. Mindenki meglepetésére alatta egyszerű vörös csuhát viselt. Érseki gyűrűjén kívül semmi sem utalt magas rangjára. Gottfried úrral ellentétben Cyprian Pratzendorfer segítség nélkül szállt ki a kocsiból. Ez és a viselkedése elárulta Otto von Hennebergnek, hogy a férfi nagyon feszült. Az érsek sem tűnt jókedvűnek. Lemosta ugyan az arcáról és a kezéről az út porát a bőredényben, amit egy szolga hozott neki, és elvette a boroskupát is, de nem ivott, hanem Otto von Henneberghez fordult.

– Kibitzsteint be kell venni, méghozzá a lehető leghamarabb. Otto gróf az ajkába harapott. – Ez csak akkor lehetséges, ha már szétlőttük a falakat. Folytatni akarta, de az érsek jegesen félbeszakította. – Azt mondtam, amilyen gyorsan csak lehet! – Ez sok véráldozattal jár – vetette közbe Ludolf von Fuchsheim, aki nem azért vett részt az ostromban, hogy lemészároltassa az embereit, hanem sokkal inkább azért, hogy megtarthassa a Michel Adlernél elzálogosított falvakat. A többi várúr osztotta e nézetet. Azt remélték, hogy némi engedékenységgel elkerülhetik, hogy az érsek rátegye a kezét a birtokaikra. A főpap azonban nem szövetségesként bánt velük, hanem szolgának tekintette őket. Pratzendorfer megérezte a rosszkedv terjedését, és megpróbálta elsimítani a feszültséget. – Jó okunk van rá, hogy a lehető leggyorsabban bevegyük a várat. Brandenburg-Ansbachból az a hír érkezett, hogy „Achilles” Albert sereget gyűjt Kibitzstein megsegítésére. Tehát az erődnek el kell esnie, mielőtt megérkeznek a csapatok. Mit gondol, Otto gróf, ez sikerülhet? Otto von Henneberg a sátorajtón keresztül kinézett az újonnan érkezett katonákra és lövegekre. – Ezzel az erősítéssel igen. – Akkor minden rendben. – Az érsek szájához emelte a kupát. Úgy határozott, hogy, növelendő az ostromlók elszántságát, a vár bevételéig a táborban marad, és felügyeli az eseményeket. IX. Marie, Falko és Michi a várfalról nézte az érsekkel érkező csapatokat. Ha az ágyúkat nem is vették figyelembe, minden védőre tíz támadó jutott. – Harmadszor már biztosan nem tudjuk megsemmisíteni a lövegeket! – Keserű szavai ellenére Falko hangja arról tanúskodott, hogy meg akarja próbálni. Michi a fiatalember vállára tette a kezét. – Ezzel csak haszontalanul feláldoznád az életed, vagy túszul ejtenének. Otto gróf sokkal körültekintőbben vezeti az ostromot, mint a bátyja, amint azt te is láthatod. Nem lehet meglepni. Ez kétségbeejtő. Amíg ma meg nem érkeztek az új csapatok, még reménykedtem, hogy tartani tudjuk magunkat. Ezek már jól kiképzett würzburgi katonák, és a számukból ítélve a hercegérsek szinte a teljes seregét összeszedte. Vigye el az ördög Gottfried urat! Marie keserűen nevetett. – Én is ezt kívánom, de őexcellenciája sajnos túl közel áll Istenhez. – Kérdőn ránézett a fiára és a várnagyára. – Van még egyáltalán értelme ellenállni? Nem ítélünk ezzel túl sok embert értelmetlenül halálra? – Gottfried úr valószínűleg megtudta, hogy Brandenburg-Ansbach őrgróf a segítségünkre siet, és térdre akar kényszeríteni bennünket, mielőtt ideér a felmentő sereg. Ha most megadjuk magunkat, hátba támadjuk „Achilles” Albertet. Falko hangja magabiztosan csengett, Michit azonban kétségek gyötörték. Az őrgróf szándékáról csupán Hertha von Steinsfeld futárától tudnak, aki egyik éjszaka átlopakodott az ostromlók táborán. Számára nem tűnt valószínűnek, hogy „Achilles” Albert Kibitzstein miatt háborúba keveredik a würzburgi érsekkel. De még ha Ansbach tényleg küld is segítséget, túl későn fog ideérni. Az érsek láthatóan nem engedélyezett pihenőt az embereinek. A katonák egy része kifogta az ökröket, mások elkezdték építeni az ágyúk talapzatát. Egy-két nap múlva nehéz köveket

fognak Kibitzstein falaira zúdítani. A saját ágyújuk, amit Michi Schweinfurtból csempészett ide, kisebb kaliberű volt, és valószínűleg nem tehet kárt az ellenség lövegeiben. – Nem akadályozhatjuk meg, hogy szétlőjék a falakat, és nem vállalkozhatunk több kitörésre sem, mert minden oldalról körülvettek minket, és rögtön visszavernének. Michi rájött, hogy szavai nagyon bátortalanul csengtek, ezért, hogy ezt feledtesse, gúnyosan felnevetett. – A falaink erősek, jó ideig kitartanak. Ha valóban támadnak, tüzes fogadtatásban lesz részük. – Szóval harcolunk? – kérdezte Marie kissé kétkedve. – Ezt a döntést úrnőmnek kell meghoznia. Asszonyom tudja, mi történik, ha megadja magát. Magnus von Henneberg kihirdette mindenütt, hogy kegyednek mezítláb és vezeklőruhában kell elhagynia a környéket. Falko valószínűleg az érsek egyik tömlöcében végezné, a várnép pedig a nagyúr jobbágyaként tengődne. Ahogy ezeket mondta, Michi ráébredt, hogy inkább harcban akar meghalni, semmint szolgaságban lássa önmagát, az anyját és a testvéreit. Falko öklét rázta az ellenség felé. – Harcolok! A családomért! Kibitzsteinért! Marie néhányszor mélyet lélegzett, aztán bólintott. – Ilyen szégyenletes módon nem adjuk meg magunkat. Ennek ellenére puhatolóznunk kell az érseknél, hogy hajlandó-e tárgyalni. A brandenburgi őrgróf segítségében akkor hiszek, ha meglátom a közeledő csapatait. X. Trudi, Peter von Eichenloh és az embereik Graztól a Mura völgyét követve haladtak a Liesing völgyén át, majd a Duna mellékfolyója, az Enns mentén haladtak. Először Linzben álltak meg, de csupán egy éjszakát tartózkodtak ott. Kora hajnalban továbbindultak Passauba, onnan Regensburgon át Nürnbergbe. Ez az utazás egészen más volt, mint a Grazba vezető. Igaz, hogy Trudinak már alig maradt pénze, ám III. Frigyes gazdagon megjutalmazta Eichenloh-t Teiflach bevételéért. Elég aranyuk volt ahhoz, hogy ne éhezzenek, fázzanak, és ne kényszerüljenek a hideg éjszakákat a szabadban tölteni. Kellemes utazás lehetett volna, de minél előbb Kibitzsteinbe akartak érni, ezért az útjukba kerülő városokra és várakra csak néhány pillantást vetettek. A megerőltető vágta meglátszott az embereken és az állatokon is. Peter von Eichenloh folyton azon töprengett, vajon mire megy a kimerült katonákkal és a hajszolt lovakkal. Ha azt javasolta, hogy vegyenek fel lassabb tempót, Trudi ideges lett, és mérgesen ráripakodott, hogy a családja életéről és sorsáról van szó. Ezen a napon is a csapat élére állva olyan tempót diktált, amire Quirin a fejét csóválta. – Lehet, hogy így időben megérkezünk, de ennél több nem telik majd tőlünk. Peter komoran bólintott. – Attól félek, hogy nem tehetünk semmit. Gondolod, hogy az érsek emberei megijednek néhány paprikajancsitól, és megakadályozhatjuk, hogy bevegyék Kibitzsteint? – Mi van veled? Sosem láttalak ilyen bátortalannak. Ennyire nem kell kishitűnek lennünk. Végül is kemény fából faragtak bennünket. – Peter iménti megjegyzése felébresztette Quirin harci kedvét. Úgy festett, mintha egymaga akarná megfutamítani az érsek seregét. Néhány katona mogorván helyeselt. Peter lovag megkönnyebbülten állapította meg, hogy sem a megerőltető utazás, sem az a tény nem szegte emberei kedvét, hogy sokszoros túlerővel kell szembenézniük. Bármilyen csatába vezeti őket, követni fogják, és éppen ez aggasztotta

némileg. Az érsek gyűlöli őt, és bizonyára kétszeres erővel fogja ostromolni Kibitzsteint, ha megtudja, hogy a várúrnő segítségére siet. Feldühítette saját kishitűsége, s elszántan a levegőbe csapott az öklével. – Megmutatjuk Gottfried úrnak, mennyit érünk! – Akkor nem, ha továbbra is úgy mászunk, mint a csigák – kiáltotta Trudi harapósan. – Csigák? – háborgott Quirin. – Máris úgy vágtatunk, hogy a szél is megirigyelheti, és ez a csibe azt mondja, csigák vagyunk! Mutassuk meg neki, hogyan lovagolnak Eichenloh emberei! – Az alvezér és a katonák szélsebes vágtára váltottak, a zsoldosvezérnek nem maradt más választása, mint követni őket. – Azt hiszem, itt mindenki megőrült – mondta Hardwinnak, aki összeszorított fogakkal vágtatott mellette. – Ha te mondod, biztosan igaz! – Hardwin gondolatai azonban nem annyira a Kibitzsteinért folytatott harc körül forogtak, hanem sokkal inkább Trudi barátnője, Bona körül, akit nem tudott kiverni a fejéből. Grazban csak néha jutott eszébe, de most, ahogy közeledtek az otthonukhoz, a fejében kavarogtak az emlékek. Rémálmában látta, amint agyonüti Moritz von Mertelsbachot, hogy újra a karjába zárhassa szerelmét, mint annak idején Fuchsheim erdejében. A tekintete Trudira tapadt, aki ismét jócskán előttük haladt. Azon töprengett, vajon tényleg ő a megfelelő feleség számára. Grazban még örömmel felelt volna erre igennel, mostanra azonban egy hang azt súgta neki, hogy nem. Mindig nehezen viselte az anyja irányítását, ugyanakkor tudta, hogy okos asszonyra van szüksége, aki tanácsot adhat neki. Trudi viszont inkább parancsokat osztogatna. A lány csak egy erős akaratú férfival képes kijönni, márpedig ő nem ilyen volt. Hardwin rég észrevette, hogy a zsoldosvezér sokkal mélyebb érzéseket táplál Trudi iránt, mint azt mutatja. Szerelem azonban nem lángolt köztük, sőt mindennap összecsaptak, mint az erejüket próbálgató fiatal szarvasbikák. Úgy vélte, mindkettőjüknek az lenne a legjobb, ha egymásra találnának, de a következő pillanatban máris csóválta a fejét. Trudi rá sem nézne Peter von Eichenloh-ra, ha nem sikerül megmentenie a családját. Már most azzal piszkálta, hogy a király futára, mert leveleket visz az ellenségnek. Hardwin sóhajtva elhessegette ezeket a gondolatokat, végül is az első csatájára készült, és bízott benne, hogy helyt tud állni. Szerette volna, ha az édesanyja és persze Bona is büszke lehetne rá. Először meg akart szabadulni ettől a vágytól, de aztán arra jutott, hogy a szerelme mégsem teljesen reménytelen. Moritz lovag sokkal idősebb Bonánál, sőt az apjánál is. Ha a fiatalasszony pár év múlva megözvegyül, a gyászév letelte után megkérheti a kezét. Bár az is előfordulhat, hogy Moritz von Mertelsbach még sokáig fog élni. Vergődött a Bona iránti szerelme és a kötelessége között, hogy nem hagyhatja kihalni a Steinsfeld családot, tehát előbb-utóbb mindenképpen meg kell házasodnia. Nem csoda, hogy alig várta a Kibitzsteinbe érkezésüket, még azt sem bánta, hogy ádáz küzdelemre számíthat. XI. Nürnbergtől kétnapnyi lovas útra kaptak először hírt a harcról, ahová éppen igyekeztek. Arról beszéltek, hogy a vár még áll. Trudinak nagy kő esett le a szívéről, most először volt tekintettel a kísérőire. Nem ragaszkodott hozzá, hogy alkonyatig vágtázzanak, hanem korábban megálltak egy vásárhelyen, ahol a fogadóban mindnyájan elfértek. A gazda láthatóan annak örült volna, ha a katonák továbbmennek, ugyanis félt, hogy összetörik a fogadóját. Végül kitett magáért, és jó ételt szolgált fel. A többi vendég az első ijedség után megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a zsoldosok rendesen viselkednek, ezért

nyugodtan folytatták az evést és a beszélgetést. Trudi eléggé beszorult Peter és Hardwin közé, de nem panaszkodott, ehelyett élvezte az otthonira emlékeztető bor ízét. Az osztrák borokat túl édesnek és testesnek találta. Miközben a felszolgált ételt ette, figyelte a szomszéd asztalnál folyó beszélgetést. – Én mondom, háború lesz – kezdte az egyik férfi, aki a ruhája alapján a szabócéhhez tartozott. – Ugyan, azt csak te hiszed! – vetette ellen az asztaltársa, egy hentes. – Hidd csak el! Az őrgróf ki akarja terjeszteni a hatalmát, és hogyan tehetné jobban, mint a würzburgiak elleni háborúval – makacskodott a szabó. – Nem jó dolog egyházi területet megtámadni. – Egy szerzetes, aki eddig a sarokban ülve csendben falatozott, most odalépett a két céhmester asztalához. – Az őrgrófnak alaposan meg kell fontolnia, hogy kinyújtja-e a kezét őexcellenciája a würzburgi érsek tulajdona felé. Bizonyára egyházi átokkal sújtanák. Talán még rosszabb is érhetné. A szerzetes nem fejtette ki, mire gondol pontosan, de a polgárok behúzták a nyakukat. El tudták képzelni, milyen eszközökhöz folyamodik az egyház, ha egy uralkodó szemet vet a birtokaira. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a pápa kiátkoz egy vidéket, ahol attól kezdve semmilyen egyházi szertartás nem végezhető. Az őrgrófságban nem keresztelhetnének, nem eskethetnének és nem temethetnének. Még gyóntatni sem szabad, ezért mindenki hosszú időre kerül a tisztítótűzbe vagy egyenesen a pokolba. Trudit feldühítette, hogy a szerzetes egyetlen mondatával komorrá tette a hangulatot a fogadóban, ezért haragosan megszólalt. – Nagyon ékesszólóan beszél, atyám, de mondja csak, szabad-e egy oly magas rangú egyházi méltóságnak, mint a würzburgi hercegérsek egy birodalmi lovag özvegyét fenyegetni, hogy megszerezze a császár által adományozott birtokát? A szerzetes megvetően ránézett és nevetett. – Talán a kibitzsteini várúrnőről beszél? Zsigmond császárnak nem volt joga eladományozni ezt a hűbért, mert a würzburgi érsekségnek adták zálogul. Ha az a fehérnép nem ilyen makacs, és térdet hajt az érsek úr előtt, nem érte volna bántódás. Most a megérdemelt büntetését kapja. Ha a szerzetes azt várta, hogy a szavaival megijeszti Trudit, hát nagyot csalódott. – Bizonyára a würzburgi érsek megbízásából járja a vidéket, hogy hazugságokat terjesszen az emberek között. Pontosan tudom, hogy Zsigmond császár szabad hűbérként adományozta Kibitzsteint, minden kötelezettségtől mentesen. A nagytiszteletű würzburgi hercegérsek Johann von Brunn, a mostani érsek elődje személyesen hitelesítette az okiratot. Mondja csak, kinek az oldalán áll a törvény? A szerzetes elvörösödött a dühtől, de uralkodott magán, és megvetően legyintett. – Honnan tudhatnád, asszony, hogy Johann von Brunn lepecsételt egy efféle iratot? – Onnan, hogy jelen voltam – felelte Trudi olyan nyájasan, hogy mindenkit, aki ismerte, menekülésre késztette volna. A pap csak nevetett. – Még hogy te ott voltál! Amikor Michel Adler a hűbért kapta, te gyermek lehettél. – Az voltam, méghozzá Michel Adler lánya! A szavai ostorcsapásként hangzottak és úgy is hatottak a szerzetesre. Kinyitotta a száját, de nem jött ki hang belőle, csak levegő után kapkodott. Peter von Eichenloh elismerően bólintott Trudinak, és felállt. – Jobb lenne, atyám, ha ma éjjelre más szállást keresne magának. Nagyon szűk itt a hely, ezért előfordulhat, hogy reggel fájdalmas kék foltokkal ébredne.

– Talán fenyeget? – dadogta a szerzetes. Néhány más baráttal együtt őt is Pratzendorfer prelátus küldte a vidékre, hogy BrandenburgAnsbach őrgróf ellen hangolja az embereket, és jogosnak állítsa be a würzburgi érsek cselekedeteit. Eddig sikerrel járt, most azonban perlekedett Istennel, hogy éppen Hiltrud Adlerrel kellett összefutnia. De vajon tényleg ő az? – töprengett a pap. A hírek szerint a várkisasszony az elmúlt év végén nyomtalanul eltűnt. Vetett egy pillantást a társaságra, amelyben a lány ült, és jobbnak látta, ha nem faggatózik tovább. Morogva felvette a tarisznyáját, és a jelenlévők halk nevetése közepette elhagyta a fogadót. Mivel a faluban ez volt az egyetlen vendégház, vagy egy parasztházban kell szállást kérnie, vagy kénytelen a szabad ég alatt tölteni az éjszakát. Trudi nézte, amint a szerzetes becsukja maga mögött az ajtót, aztán Eichenloh-hoz fordult. – Gyűlölöm ezeket az embereket, majd szétrepednek felfuvalkodottságukban, és önmagukon kívül senkit nem hagynának levegőhöz sem jutni. Peter nem látta ilyen szörnyűnek az egyházi embereket, mert számos papot és szerzetest ismert, akikkel jól el lehetett beszélgetni. Az iménti szerzetest azonban ugyanolyan ellenszenvesnek találta, mint Cyprian Pratzendorfert. A prelátus ráadásul az ellensége volt, hiszen ő állt a Frigyes király elleni merényletkísérlet mögött. Igaz, hogy a világi bíróságtól megvédte magas egyházi méltósága, de azt is világosan látta, hogy valamilyen módon véget kell vetni a cselszövéseinek. Orvul megölni egy egyházi embert méltatlan volt számára, ám ha nincs más megoldás, vállalja az ezért járó bűnhődést. Csak az számít, hogy a királyt megszabadítsa egy alattomos ellenségtől. XII. Hatalmas dörrenés hallatszott, Trudi lova felágaskodott, és kis híján elragadta gazdáját, aki maga is rémülten nézett körül. – Ez egy ostromágyú lövése volt! És még egy! – kiáltotta Quirin, és összerezzent a harmadik dörejtől. – Három eléggé nagy kaliberű ágyú. Ezeknek semmilyen fal nem tud ellenállni sokáig. Amikor látta, hogy ezzel megijesztette Trudit, igyekezett megnyugtatni. – Most már tudjuk, hogy a védők még tartják a várat, és mi is megérkeztünk, hogy szétzavarjuk az ellenséget. – Annyira magabiztosan beszélt, mintha Eichenloh csapata bárkit legyőzhetne. Vele ellentétben Peter gondterheltnek tűnt. – Néhány óra múlva Kibitzsteinhez érünk. Örülnék, ha Trudi kisasszonyt biztonságban tudhatnánk az egyik szomszédjuknál. – Ahogy Prichsenstadtban hallottuk, a legtöbben az ostromlókhoz csatlakoztak, akik viszont nem, azok kiszolgáltatnának az érseknek, hogy érdemeket szerezzenek nála. Kegyelmed és az emberei mellett sokkal nagyobb biztonságban érzem magam. – Az édesanyám biztosan nem adna ki – vetette ellen Hardwin, de aztán szomorúan megrázta a fejét. Hónapokkal ezelőtt hagyta el az otthonát, és nem tudhatta, mi történt azóta. Lehetséges, hogy az édesanyja kénytelen volt behódolni Gottfried úrnak. – Van egy jobb javaslatom. Vannak ismerőseid Schweinfurtban, ők befogadnának! Trudi lehajtotta a fejét, amikor Marielére gondolt. Tudta, hogy keresztanyja legidősebb lánya először alaposan megmosná a fejét, azután addig tartaná a pincében bezárva, amíg az anyja vagy a bátyja el nem jön érte. Ezenkívül nem akart távol lenni a családjától e veszélyes helyzetben. – Én is megyek! Ha az érsek emberei megpróbálnak elfogni, a várba menekülök. Forgószél mindig méltó a nevére. – Megpaskolta a lovát. Az állat megnyugodott, és magától elindult hazafelé. Peter kinyújtotta a kezét, hogy visszatartsa, ám Quirin nevetve csóválta a fejét.

– Hagyd! Úgysem állíthatod meg! Ezenkívül az érsek emberei először velünk kerülnek szembe, nem a kisasszonnyal. Nem hagynánk, hogy foglyul ejtsenek egy hölgyet, aki ennyi ideig mellettünk volt. – Igazad van! – Eichenloh a nyeregből megveregette alvezére vállát, aztán megsarkantyúzta a lovát, hogy utolérje Trudit. Az újabb zajok arról tanúskodtak, hogy ismét lőttek. Trudi nekiiramodott, és a csapat követte a vágtában. – Ha ilyen iramban haladunk, a lovaink összerogynak, mielőtt Kibitzsteinbe érünk – kiáltotta Peter a lánynak. Trudi már éppen mondani akarta, hogy a hátasaik bírni fogják, aztán rájött, hogy a többiek lova nem, ezért lassított. A következő dombról már megpillantották Kibitzsteint. Trudi eddig csak békeidőben látta az otthonát, és elszorult a szíve az ostromlók sátrainak látványától és az ágyúktól, amiket éppen ismét megtöltöttek. A Kibitzsteinhez tartozó majorságot, Habichtent szintén megszállta az ellenséges katonaság, úgy használva a parasztok házait, mintha a sajátjuk lenne. A várat akkora körben vették körül, hogy a védők lövegei, ahogy Peter azt sejtette, nem érték el az ostromlókat. A megsemmisített harci gépek és szétzúzott sánckas darabjai azonban elárulták, hogy a védők az elérhető távolságra biztosan céloztak. Ezzel kivívták a harcedzett zsoldosvezér csodálatát. A bátorság és az ügyesség azonban nem elegendő ilyen túlerővel és a falakat romboló ágyúkkal szemben. Látszólag nyugodtan a csapat élére állt, és megkérte Trudit, menjen hátra, hogy ne vegyék észre azonnal. Intésére Quirin hosszú idő után most ismét széthajtogatta zászlójukat. Eichenloh lélegzete elállt egy pillanatra, amikor meglátta, mert nemcsak a tölgymakkok és tölgylevelek díszelegtek rajta, hanem aranypajzson az egyfejű fekete birodalmi sas is, amit csak birodalmi városoknak és birodalmi nemeseknek adományoztak. Kérdőn Quirinre nézett, aki egy vállrándítással felelt. – A király egyik kamarása felajánlotta, hogy megfoltoztatja a szétszakadt zászlónkat. Az indulás napján hozta vissza, ezért nem tudtam megnézni. – Akkor hadd szálljon a sasunk. Végül is azt bizonyítja, hogy a király megbízásából vagyunk itt. – Peter nemigen töprengett címerpajzsa változásán. Intett embereinek, hogy két sorba rendeződve kövessék, és tartsák készenlétben a fegyvereiket. Mély sajnálatára Trudinak Uta mellett kellett haladnia, aki időközben megtanult egy kicsit lovagolni. A cselédlány hátranyúlt, és kioldotta a nyereghez kötött köpenyét, majd odanyújtotta a várkisasszonynak. – Vegye fel, úrnőm! Bizonyára nem akarja, hogy rögtön felismerjék. – Köszönöm! – Trudi biccentett a cselédnek, és megállapította, hogy Uta az út során előnyére változott. Igaz, még mindig sokat fecsegett, de megtanulta megtartani magának a fontos dolgokat. Ezenkívül nem panaszkodott minden apróságért, hanem bátran viselkedett. Lampert is megemberesedett. Grazban egyszerű páncélba bújtatták, a fejét sisakkal védték, hogy katonásabban nézzen ki. Látszott, hogy mindez tetszik neki. Trudi remélte, hogy nem csatlakozik a katonákhoz, hiszen egy ilyen hűséges szolga aranyat ért. Amikor közeledtek az ellenséges táborhoz, és megpillantották a legnagyobb sátron a würzburgi érsek lobogóját, Peternek és Trudinak összerándult a gyomra. A würzburgi katonák érdeklődéssel nézték őket. Mivel a csapatot kicsinek találták, ahhoz, hogy veszélyesnek ítéljék, nem mozdultak. Már az érseki sátor közelébe értek, amikor egy nemes elébük ment. – Hé! Kik vagytok, és mit akartok? Markus von Mertelsbach büszkén viselte címerét a ruháján. Hardwin, aki eddig Quirinnel Peter mögött lovagolt, dühösen előrement, és lenézett Markus lovagra.

– Az utóbbi hónapokban annyira megromlott a látásod, hogy senkit sem ismersz fel? Mertelsbach megvetően nevetett. – Steinsfeld, az anyámasszony katonája! Megtaláltad a hazavezető utat? A gúnyos szavak hallatán Hardwin megfogta kardja markolatát. – Vigyázz, mit mondasz, különben ezzel tanítalak jó modorra! Mielőtt Markus von Mertelsbach bármit mondhatott volna, Peter von Eichenloh közbeavatkozott. – Jelentse őexcellenciájának, a würzburgi érsek úrnak, hogy levelet hoztunk számára. És hívja ide a Henneberg grófokat, nekik is fontos híreket hoztam. Markus lovagnak nem volt ínyére, hogy küldöncöt játsszon, de Eichenloh arckifejezése meggyőzte, hogy teljesítse a kívánságát. Mivel ő nem vett részt Fuchsheim várában az esküvőn, nem ismerte Peter lovagot, és ezzel ki is vívta az érsek haragját. Gottfried úr ugyanis először tudni akarta, kik a jövevények. Magnus von Henneberg bolondnak nevezte Mertelsbachot, amiért nem kérdezte meg az idegen nevét. Az öccse a szavába vágott. – Felesleges töprengeni az idegen kilétéről. Eichenloh az és az emberei. Otto gróf néhány pillanatig azt remélte, hogy az érsek haragja már elpárolgott, és barátját segítségül hívta ide. Szívesen lemondott volna a parancsnokságról egykori kiképzője javára. Amint meglátta, milyen alakzatban állnak a zsoldosvezér emberei, rájött, hogy nem barátként érkezett. A katonái inkább úgy festettek, mint akik rögtön kardot rántanak és támadnak. Otto grófnak nem kellett találgatnia, ki a két asszony, akiket a katonák közrefogva védelmeznek. Trudi már Teiflach bevételekor is Eichenloh-val volt, most pedig a férfi nyilvánvalóan hazakísérte. Eszelősen bátor lépésnek tartotta, hogy bejött a táborba, erre csak Eichenloh képes. Mivel Peter lovag nem szállt le a nyeregből, az érsek nem tehetett mást, mint hogy kijött a sátorból. Az ifjabb Henneberggel ellentétben neki kellett néhány pillanat, mire felismerte a zsoldosvezért. Összevonta a szemöldökét, és parancsot akart adni, hogy szedjék le a lóról, és verjék láncra a szemtelen katonát, de mielőtt ezt megtehette volna, Peter lovag meghajolt, és odanyújtotta a király levelét. – Őfelsége III. Frigyes király üdvözletét küldi. Az érsek intett Markus von Mertelsbachnak, aki lakájként követte, hogy vegye el az írást, és adja át neki. Miután meggyőződött a királyi pecsét eredetiségéről, feltörte és kihajtogatta a papírt. Ahogy olvasta, ráncolni kezdte a homlokát, majd először elfehéredett, aztán elvörösödött. – Őfelsége azt írja, hogy kegyelmedet, Eichenloh báró, kinevezte küldöttjének és a Kibitzstein körüli vita közvetítőjének. Peter lovag igyekezett közömbös arcot vágni, és közben azon töprengett, mi lehet a célja a királynak. Mivel a hercegérsek személyes gyűlölettel viseltetett iránta, bármely más nemes alkalmasabb lett volna erre a feladatra. – Őfelsége arról is értesít, hogy két vazallusomnak, Magnus és Otto von Hennebergnek küldött levele kegyelmednél van. Peter bólintott, és odanyújtotta a két lepecsételt levelet Markus lovagnak, aki valósággal kikapta a kezéből azokat, ám sokkal habozóbban adta tovább a címzetteknek. Miközben Magnus gróf azonnal feltépte a sajátját, öccse várt, mit fog mondani a fivére. Ahogy az idősebb Henneberg a levelet olvasta, egyre komorabbá vált. Végül sértetten a földre hajította. Cyprian Pratzendorfer, aki szokásos hangtalan lépteivel csatlakozott a társasághoz, odasúgta Markus lovagnak, hogy vegye fel az írást, és adja át neki. Mielőtt a prelátus

elolvashatta volna, az érsek elvette és átfutotta. Ezután mogorván felolvasta. – „Mi, Frigyes, a németek választott királya, Ausztria, Stájerország, Karintia et cetera hercege tudatjuk mindenkivel, hogy Magnus von Henneberg gróf öccsének, Otto von Henneberg grófnak a szabadon bocsátása fejében, aki ellenséges szándékkal hatalmában tartotta egyik várunkat, szent esküt tett Szent Orsolya és Szent Kilián ereklyéi előtt, hogy soha nem emeli kardját sem ellenünk, sem a birodalom ellen. Eme esküjét megszegte, midőn seregét a szabad birodalmi uradalom, Kibitzstein ellen vezette és várát megostromolta. A birodalom uralkodójaként és a szabad, kizárólag nekünk alárendelt Kibitzstein védelmezőjeként Magnus von Henneberget kitaszítom a birodalmi jogközösségből, és megfosztom valamennyi címétől és rangjától!” Bár csupán néhány cirkalmas betűvel papírra vetett sorról volt szó, mégis olyan hatással volt a jelenlévőkre, mintha egy lőporos kocsi robbant volna fel. Magnus von Henneberg úgy festett, mint aki legszívesebben ezer darabra tépné a levelet. Eközben az öccse ránézett a neki címzett írásra, és megrándította a vállát. – Azt hiszem, felesleges elolvasnom. – Eltette a papírt a kabátjába, és az érsek elé lépett. Amikor megszólalt, a hangja inkább csengett megkönnyebbülten, mint komoran. – Sajnálom, excellenciás uram, hogy nem szolgálhatom tovább e sereg parancsnokaként. A király ítélete ezt lehetetlenné teszi számomra. – Ez ostobaság! – kiáltott fel Pratzendorfer. – Az az irkafirka nem ér semmit. Ez a király még a saját országában élő parasztoknak sem képes parancsolni, nemhogy olyan nagyuraknak, mint kegyelmetek! – Hallgasson! – szólt rá az érsek, és néma töprengésbe süllyedt. A birodalmi büntetés ugyan a két Henneberget fenyegette, ám Gottfried Schenk zu Limpurg megértette, valójában kinek szánta a király a figyelmeztetést. Ha továbbra is megpróbálja uralma alá hajtani Kibitzsteint, III. Frigyes rá is kiterjeszti a büntetést. Igaz, hogy a királynak nem volt elég ereje ahhoz, hogy maga érvényesítse az ítéletet, de átruházhatta a végrehajtást valakire. Würzburg számos szomszédja, mindenekelőtt a becsvágyó Brandenburg-Ansbach őrgróf habozás nélkül háborút indítana ellene a birodalom urának megbízásából. Néhány frankföldi birodalmi város is örömmel csatlakozna hozzá, amelyekre megkísérelte kiterjeszteni a würzburgi érsekség hatalmát. Az egyik ilyenben, Hallban voltak a családi birtokai, a város bizonyára minden erővel igyekezne a lehető legtöbbet megkaparintani belőle. Az érsek úgy szuszogott, mintha órákat menetelt volna. Kockára tegye mindezt? Van elég uradalom, ami korábban az érsekség fennhatósága alá tartozott, és amelyeket veszélytelenül megszerezhetett. A Kibitzsteinre vetett utolsó pillantása eldöntötte a kérdést. A vár nem bírt stratégiai értékkel, és egyéb szempontból sem volt túl nagy jelentősége. Ezenkívül a Dettelbachhal aláíratott örökösödési szerződéssel megakadályozta, hogy Kibitzstein terjeszkedjen. Haraggal a szívében, de elfogadva, hogy nincs más választása, Peter von Eichenloh-hoz fordult. – Ideiglenesen beszüntetem a vár ostromát, és igyekszem a bíróságon bizonyítani a két falura vonatkozó würzburgi zálogjogot. – Nincs mit bizonyítani! Kibitzsteint mindenféle kötelezettségtől mentesen kaptuk. A nagytiszteletű Johann von Brunn saját kezűleg hitelesítette ezt! – Trudi már nem bírta elviselni a feszültséget, és beleavatkozott a beszélgetésbe. Peter csendesen káromkodott, mert a lány feleslegesen fedte fel a származását. A prelátus arckifejezése elárulta, hogy túszul akarja ejteni a várkisasszonyt.

– Ha létezik ilyen irat, akkor Johann von Brunn elfelejtette elhelyezni az érsekség levéltárában. Megvizsgáljuk, hogy igazak-e az állításai – felelte a hercegérsek. – Természetesen létezik! – vette át újra a szót Trudi. – Nálunk is van egy másolat, továbbá a királyi levéltárban egy másik. – A harmadik létezéséről hallgatott, hátha az érseknek eszébe jut a többit megszerezni és megsemmisíteni. – Ha ez így van, akkor a hadjárat tévedésből indult. Marie Adler asszonynak, kegyed édesanyjának rég értesítenie kellett volna erről. Trudi lenyelte a választ, hisz legszívesebben a főpap arcába vágta volna, hogy az anyja egész idő alatt eme okiratra hivatkozott. Megkönnyebbülve, hogy Gottfried Schenk zu Limpurg végre észre tért, magában köszönetét mondott, majd kissé hátrahúzódott, hogy továbbra is figyelemmel kísérje az eseményeket. Az érsek körülnézett, mint aki bűnbakot keres. A prelátus látható felháborodással lépett közbe. – Ez mind csak szemfényvesztés! Hogy Stájerország hercege, aki királynak nevezi magát, teleír egy papírlapot, annak itt semmi jelentősége! A vár három napon belül elesik. Akkor excellenciádnak olyan zálog lesz a kezében, amit senki nem vehet el többé. Cyprian Pratzendorfer legszívesebben megragadta volna az érseket, és addig rázza, amíg meg nem változtatja a véleményét. Ha III. Frigyes levelének foganatja lesz e tartományokban, az megerősíti a király hatalmát, és gyengíti a megbízójáét. Gondoskodnia kell arról, hogy ez ne történhessen meg. Ezenkívül az általa összehozott szövetségeseknek is biztosítania kellett a zsákmányt. Már csak ezért is el kellett érnie, hogy az uralkodói fenyegetést se Gottfried úr, se a többiek ne vegyék komolyan. Közben Otto von Henneberg is kinyitotta a maga levelét, és átfutotta. – Hogy mentesüljünk a birodalmi büntetés alól, el kell mennünk Grazba, III. Frigyes udvarába, térden állva bocsánatát kérni, és utána mindkettőnknek újra esküt tenni a szent ereklyék előtt. Bátyjával ellentétben örült az események ilyetén alakulásának. Időközben rájött, hogy törvénytelenül indítottak harcot Kibitzstein ellen, és nem bízott Cyprian Pratzendorferben sem, aki Ausztriába küldte, hogy ott orgyilkossá váljon. Biztosra vette, hogy a prelátus áll e viszály mögött is, és ez újabb ok volt arra, hogy befejezzék az ostromot. Magnus gróf viszont úgy festett, mint aki reménykedni kezd. – Mivel az öcsém lemondott a parancsnokságról, újfent átveszem a helyét. Markus von Mertelsbach gúnyosan nevetett. – Hogy a kibitzsteiniek megint megsemmisítsék az ágyúinkat, ahogy már kétszer megtették? Azt már nem! Olyan parancsnokra van szükségünk... – Lenyelte a folytatást, miszerint önmagára gondolt, mert az érsek szemei szinte szikrákat szórtak. – Nem fog több löveg megsemmisülni! Holnap reggel visszaküldöm valamennyit Würzburgba. A katonáim és a vazallusaim is elvonulnak. – Gottfried Schenk zu Limpurg úgy okoskodott, hogy ezzel teljesíti a király óhaját, és a jövőben azon várurak ellen fordulhat, akiknek nincs ilyen magas rangú védelmezőjük. Mertelsbach és a többi nemes zavartan nézett maga elé, hiszen tudták, hogy az érsek segítsége nélkül nem képesek térdre kényszeríteni Kibitzsteint. Ezzel a prelátus is tisztában volt, és idegesen a főpaphoz fordult. – Ha most visszavonul, mindenki azt fogja mondani, hogy behódolt Frigyesnek, és kinevetik. Nevezzen ki új parancsnokot, és vetesse be a várat! – Azt teszem, ami az érsekségnek a legjobb – felelte Gottfried úr ridegen. Nagyon is jól tudta,

hogy ezt a harcot a háta mögött indították el, és hogy Pratzendorfer intrikáinak köszönhette a kitörését. Ráadásul a prelátus Magnus von Henneberg személyében teljesen alkalmatlan parancsnokot választott. A kibitzsteini várúrnőt valószínűleg Henneberg értelmetlen fenyegetései bírták rá, hogy minden eszközzel védekezzen. Ő maga azzal is megelégedett volna, ha Marie Adler a saját és a fia nevében hűségesküt tesz neki. Ezután kegyesen meghagyta volna neki a birtokai nagyobb részét. Cyprian Pratzendorfer azonban az érsek terveivel ellentétben és a hozzájárulása nélkül Kibitzsteint a hozzá tartozó zálogokkal együtt a Magnus von Henneberghez csatlakozó váruraknak ígérte zsákmányul. A prelátus ezzel mindenfajta megegyezést eleve lehetetlenné tett. Ha Gottfried Schenk zu Limpurg itt elveszti a becsületét, az kizárólag Pratzendorfer hibája. Anélkül, hogy ránézett volna a prelátusra, az érsek sarkon fordult, és Trudihoz lépett. – Kegyed Hiltrud Adler, Kibitzstein várkisasszonya, ha nem tévedek. Trudi, akit megdöbbentettek az érsek szavai, de egyben meg is nyugtatták, fejet hajtott. – Az vagyok, főtisztelendő excellenciás uram. – Legyen olyan jó, és lovagoljon a várba! Tudassa édesanyjával, hogy tárgyalni kívánunk. – A legnagyobb örömmel! – Trudi megfordította a lovát, és átlovagolt a katonák sorfala között. A vitézek nagyon elégedetlennek tűntek, hiszen uraikhoz hasonlóan ők is zsákmányra számítottak. A hosszú ostrom alatt azonban rájöttek, hogy Kibitzsteint megrohamozni nem lenne gyerekjáték. Néhányan a következő hadjárat reményével vigasztalódtak. Az érsek nem késlekedhetett sokáig, ha nem akart a világ előtt fogatlan oroszlánnak látszani. XIII. Kibitzsteinben eközben észrevették, hogy az ellenség táborában valami váratlan esemény történt. Marie, Falko, Michi és Hilbrecht az oromzat mögé rejtőzve kémleltek lefelé, végül Anni is csatlakozott hozzájuk. Egyetlen pillantást vetett az érkezőkre, majd rámutatott az egyikükre. – Ott, az idegenek között, az Uta! Marie hitetlenkedve nézett rá. – Mit mondasz? Próbálta alaposabban szemügyre venni a személyt, akire a kulcsárnő mutatott, de csak azt látta, hogy egy nő. – Bizonyára élesebb a szemed, mint az enyém – motyogta csalódottan, aztán Falkohoz és Michihez fordult. – Mit gondoltok, tényleg Uta az? A fia bizonytalanul megrándította a vállát. – Túl soká voltam távol Kibitzsteintől, hogy megmondhassam. – Én is így vagyok ezzel. Gyerekként láttam Utát – csatlakozott a véleményéhez Michi. Anni pislogott, és újra megnézte a lóháton ülő lányt. Most már nem volt annyira biztos a dolgában, hiszen az asszony magabiztosan ült a nyeregben. Uta viszont inkább gyalogolt, semhogy lóra üljön. Aztán megpillantotta a másik nőt. Felsikoltott, és keresztet vetett. – Szűzanyám az égben, add, hogy ne tévedjek! – Most meg mi bajod van? – kérdezte Marie bosszúsan. Válasz helyett Anni meghúzta Falko ruhaujját. – Nézd meg alaposan azt a lovast! A következő pillanatban a nő megfordította a lovát, és gyors galoppban közeledett a várhoz. A csuklyája hátracsúszott, így mindenki, aki a falon állt, láthatta a zászlóként lobogó aranyszőke hajzuhatagot. Marie is, kissé megromlott látása ellenére, azonnal felismerte.

– Hiszen ez Trudi! – Kalapáló szívére szorította a kezét, ezután Falko és Michi segítségével elindult lefelé. Az őrség meghallotta a kiáltást, és már nyitották is a kaput. Michi meg akarta állítani őket, mert úgy vélte, az ellenség ezt megadásnak veheti, de amikor kinézett, látta, hogy senki sem mozdult odaát. Trudi bevágtatott az udvarra, leugrott a nyeregből, és odarohant az anyjához. – Mama! – Belekapaszkodott Marie-ba, és örömében kitört belőle a sírás. Marie átölelte és megsimogatta. – Gyermekem! Istenem, végre itthon vagy. Trudi nevetett és sírt. – A királynál jártam! Nem tudom, miképpen tette, de egyetlen levéllel rávette az érseket, hogy feladja az ostromot. Sugárzott a boldogságtól, hogy meghozhatta ezt a hírt, ám az édesanyja szinte meg sem hallotta a szavait. Csak simogatta és puszilgatta rég elveszettnek hitt lányát. Falkon is elhatalmasodtak az érzések, patakokban folyt a könnye. Michi viszont elgondolkodva dörzsölte az állát. – Mit mondtál? Az érsek visszavonja a csapatait? Marie szemrehányóan nézett rá, amiért megzavarta a viszontlátás örömében, de Michinek mindenképpen tudnia kellett, hogy az ostrom valóban véget ért-e. Trudi összeszedte kavargó gondolatait, és bólintott. – Igen, visszavonulnak! Frigyes király birodalmi büntetéssel sújtotta Magnus és Otto von Henneberg grófokat. Az érsek bizonyára attól tart, hogy vele is ez történik. Ezért tárgyalni akar a mamával. Gyere! Meglátod, minden rendbe jön. – Nem kellene mindnyájunknak elhagyni a várat – vetette ellen Michi. Marie, Trudi és Falko azonban már elindult. Hilbrecht követni akarta őket, de Michi visszatartotta. – Maradj itt! Ha az érsek árulásra készül, tudni fogod, mi a teendő. Védd a várat, ameddig lehet, aztán robbantsd fel a maradék lőport. Ha hamis játékot űznek, akkor megfizetnek érte! Hilbrecht szomorúan nézte a távozókat, aztán mély sóhajjal visszatért a várba, és bezáratta a kaput. Michi úrnője és gyermekei után rohant. Amikor melléjük ért, megfogta kardja markolatát. Nyitva akarta tartani a szemét, mert gyakorta előfordult, hogy tárgyalás ürügyén foglyul ejtettek magas rangú személyeket. Eközben Gottfried úr felkészült, hogy egyházi méltóságának megfelelően fogadja Marie-t. Az érsek bíborszínű párnán ült a sátrában, kezében aranykeresztet tartott. Habár ellenségek voltak, Marie nem tagadhatta meg az érsektől a rangjának kijáró tiszteletet. Térdet hajtott, és igyekezett felháborodottnak tűnni. Gottfried úr kertelés nélkül a tárgyra tért. – A lánya azt állítja, hogy Johann von Brunn kiállított és hitelesített egy iratot, amiben a würzburgi érsekség nevében lemond minden Kibitzsteinre és a hozzá tartozó falvakra vonatkozó jogigényről. Marie kihúzta magát. – Ez így igaz, főtisztelendő excellenciás uram. – Erről nem tudtunk. Mutassa meg az iratot, hogy az írnokunk lemásolhassa, és újra lepecsételhessük! Marie nem tudta eldönteni, hogy beleegyezzen-e ebbe. Ha az érsek elveszi az iratot, és elégetteti, akkor szabadon elkobozhatja az összes birtokát. Igaz, hogy Kessnachban is volt

másolata, tehát szükség esetén elmehet a birodalmi bíróságra, de a döntésig évek telnének el. Bizonytalanul a fiára nézett. Falko Heinrich von Hettenheimnél és a palotagróf székhelyén, Heidelbergben tett látogatásaikkor megtanulta, hogy kevés fontosabb dolog van annál, mint megakadályozni, hogy egy nagyúr elveszítse a becsületét. Meghajolt, hogy magára vonja az érsek figyelmét. – Ha megengedi, excellenciás uram, elhozom az iratot! – Rendben! – Az érsek biccentett a fiatalembernek, aztán egy kupa bort hozatott magának. A sátorban és azon kívül tartózkodók nem kaptak innivalót, még Cyprian Pratzendorfer sem, aki eddig az érsek legbizalmasabb barátjának számított. XIV. Falko hamarosan egy ládikával a hóna alatt tért vissza. Marie megrémült, mert abban nemcsak a legértékesebb birtokleveleiket őrizte, hanem a zálogleveleket is, amelyek többsége a szomszédjait érintette, és ezekről nem volt hiteles másolata. Falko letette a ládikát egy zsámolyra, kinyitotta, és addig turkált benne, amíg megtalálta a megfelelő iratot. Gottfried Schenk zu Limpurg közvetlenül tőle vette el, figyelmesen elolvasta a szöveget, és megvizsgálta az írást. Mind elődje, Johann von Brunn aláírása, mind a pecsétje valódi volt, ahogy a tanúké is. Nagylelkűnek szánt mozdulattal visszaadta az iratot. – Ahogy látom, tévesen tájékoztattak. Asszonyom teljes jogú ura Kibitzsteinnek. – Kissé fejet hajtott Marie felé, és láthatóan le akarta zárni az ügyet. Pratzendorfer rájött, hogy Gottfried úr őt fogja hibáztatni a kudarcért, és lázasan töprengett, hogyan szabadulhat ki a csapdából. Ausztriai Albert azért küldte Würzburgba, hogy támogassa a hercegérseket, és az ő oldalára állítsa. Ehelyett Gottfried Schenk zu Limpurgot gúny tárgyává tette, és ezt a magát Frankföld hercegének nevező főpap sosem bocsátja meg neki. Eszébe jutott, milyen bosszúállóan viselkedett az érsek Peter von Eichenloh-val szemben. Hogy mégis sikert érjen el, addig kell szítani a viszályt, amíg kitör a háború a würzburgi érsekség és Brandenburg-Ansbach őrgróf között. Ekkor az érsek nem tehet mást, mint segítségért könyörög Ausztriai Albertnél. Ezzel a céllal a főpap és Falko közé lépett. – Ez a darab papír érvényes lehet a várra és a hozzá tartozó falvakra, de azokra nem, amelyeket Michel Adler és a felesége olyan nemes uraktól szerzett meg, mint Ludolf von Fuchsheim, Ingobert von Dieboldsheim és a hilgertshauseni kolostor. A tiltakozása élénk helyeslésre talált az érintettek körében. A hercegérsek érezte, hogy a jelenlévők jóvátételt várnak. Marie annyira felháborodott szomszédjai viselkedésén, hogy belenyúlt a ládába, és kivett egy halom zálog– és adóslevelet. – Excellenciás uram, Frankföld legfőbb bírája. Mondja hát meg, hogy ezek az iratok jogszerűek-e vagy sem. A férjem és én jó pénzt adtunk cserébe, vagy, mint Fuchsheim esetében, hordószámra bort és élelmiszert. Nem követeltünk értük kamatot, és más méltánytalan dolgot sem cselekedtünk. Markus lovag el akarta ragadni Marie kezéből az iratokat, ám a várúrnő szilárdan tartotta, amíg Hardwin, aki nem felejtette el, hogy Mertelsbach anyámasszony katonájának nevezte, megvető mozdulattal visszarántotta. – Engedelmével – mondta, és átadta az iratokat Gottfried úrnak. A hercegérsek elvette, és ugyanolyan gondosan megvizsgálta őket, mint az előző okiratot, majd Hardwinon keresztül visszaszolgáltatta Marie-nak. – Hűségesküt kell tenniük a windachi, a hofmarki, a bernreuthi uradalmakra és az ingersdorfi vásárhelyre vonatkozóan, továbbá adót kell fizetniük utánuk.

Marie az első pillanatban megdöbbent az ítélet hallatán, hiszen Gottfried Schenk zu Limpurg ezzel megerősítette őt a jogaiban, és egyben azok ellen foglalt állást, akik meg akarták fosztani mindenétől. Cyprian Pratzendorfer körülnézett, és látta, hogy a szövetségesei mélységesen csalódottak, és úgy érzik, hogy becsapták őket. A férfiak a fogukat csikorgatták, Klara von Monheim elvörösödött, és a fejét csóválta. Ő sem akarta elfogadni a hercegérsek döntését. A prelátus tudatában volt annak, hogy a nemesek hittek az ígéreteinek, és fel fogják róni neki, ha üres kézzel kénytelenek távozni. Ez esetben sokkal többet is veszíthet, mint a Kibitzsteinért vívott csata. Ingobert von Dieboldsheimre és a többi várúrra mutatott. – E nemes lovagok és a nagytiszteletű apátnő hadat üzentek Kibitzsteinnek, és csak akkor fogják befejezni a harcot, ha jogos követeléseik teljesültek. – Így igaz! – helyeselt Ludolf von Fuchsheim. Bona esküvőjekor a birtokai egyharmadát át kellett íratnia Michel és Marie Adlerre, de pontosan tudta, soha nem lesz annyi pénze, hogy kiegyenlítse az adósságát. Dieboldsheim és más várurak ugyanilyen hangosan követelték állítólagos jussukat. Marie megértette, hogy Fuchsheim és a többiek nem hajlandók feladni a harcot. Igaz, hogy az ostromnak véget vetnek és elvonulnak, de rajtaütésekkel, sőt gyújtogatásokkal fogják rettegésben tartani. Habár szívből megvetette szószegő szomszédjait, a békesség érdekében mégis azon töprengett, hogy teljesíti a követeléseik egy részét. Mielőtt bármit mondhatott volna, a fia szólalt meg, és a hangjából kihallatszott a benne fortyogó harag. – Ha harcot akarnak, hát legyen! A kibitzsteinieknek is vannak barátaik. Minden ellopott vagy tönkretett terményért ötszörösen fognak megfizetni. Erre megesküszöm! – Kész kiállni a szavaiért? – kérdezte a prelátus ingerülten. Falko magabiztosan bólintott. – Igen, kész vagyok! – Akkor azt javaslom, hogy rendeződjék e viszály párviadallal. Az ifjú vitéz egy lovag ellenében, aki kiáll ellene. – Ez őrültség! A fiam még túl fiatal ehhez! – fortyant fel Marie. – Azt mondta, ki akar állni az ügyéért, de vissza is léphet és teljesítheti az ellenfelei követelését. – Pratzendorfer gúnyos szavai megtették a hatásukat. Mielőtt Marie megakadályozhatta volna, Falko kirántotta a kardját, és ledöfte a földbe a prelátus elé. – Nevezze meg az ellenfelemet! – Falko, ezt nem teheted! – Marie el akarta vonszolni, de a fia lerázta magáról. – Most már a becsületemről van szó! Marie sírva fakadt. – Vigyék a nyomorult falvaikat! Nem akarlak elveszíteni. Eközben Trudi Eichenloh-hoz lépett. – Tegyen valamit! – követelte halkan. – Az öccse elfogadta a kihívást, már nem léphet vissza. De keresztülhúzom ennek a csuhásnak a számításait. – Arrébb tessékelte Trudit, és sietve Falko mellé lépett. – Több várúr és egy apátnő követeléséről van szó. Ezeket nem lehet egyetlen párviadallal eldönteni. Dühös tekintetek meredtek rá, ám az érsek helyeslően bólintott. – Három párt javasolunk, akik lándzsával küzdenek meg egymással. – Falko az első, a második én vagyok! – Eichenloh nem hagyott kétséget afelől, hogy Marie

és a családja oldalán áll. – Én leszek a harmadik. Igaz, hogy nem vagyok lovag, de értek a harchoz – szólalt meg Michi, de versenytársra talált Hardwin személyében, aki szintén Marie érdekében akart fegyvert ragadni. Az érsek gúnyos pillantással méregette Cyprian Pratzendorfert. A prelátus nem számított erre a fordulatra, de esze ágában sem volt feladni a tervét. – Kibitzstein várnagya, ahogy maga is elismerte, nem lovag. Hardwin úr jelenleg apródrangot visel, hisz még nem ütötték lovaggá. Ők ketten nem harcolhatnak. – A fiamat sem ütötték még lovaggá! – Marie bízott benne, hogy elkerülheti ezt a kegyetlen viadalt. Cyprian Pratzendorfer azonban szétzúzta a reményeit. – Falko a legfőbb érintettként kérheti az érsek úrtól, hogy üsse lovaggá. Ne tedd, kérlelte Marie némán a gyermekét, ám a fia azonnal letérdelt Gottfried Schenk zu Limpurg elé. – Uram, kérem, engedje meg, hogy megvívjam ezt a harcot. Az érsek furcsa mosollyal bólintott, és utasította az egyik udvaroncát, hogy adja át a kardját. Ezután felállt, és szinte mellőzve minden ünnepélyességet, megérintette Falko vállát a karddal. – Álljon fel, Falko Adler, Kibitzstein lovagja. Miközben Pratzendorfer a kezét dörzsölgette, a hercegérsek továbblépett, majd intett Hardwinnak és Michinek, hogy ereszkedjenek térdre, majd őket is lovaggá ütötte. Miután visszaadta a kardot az udvaroncnak és helyet foglalt, a prelátushoz fordult. – Most már készen áll négy lovag, hogy kiálljon Kibitzsteinért. Nevezze meg a másik oldal küzdőit. Cyprian Pratzendorfer nehéz helyzetben találta magát. Az ostromban részt vállaló két egyházi személy, Pankratius von Schöbach és Klara von Monheim polgári származású katonákat küldtek, és egyik sem volt alkalmas arra, hogy lovagi címet kapjon. Ludolf von Fuchsheim túl öreg volt ahhoz, hogy sikeresen megvívjon egy fiatalemberrel, Markus von Mertelsbach pedig még szintén nem nyerte el a lovagi rangot. Ingobert von Dieboldsheimről lerítt, már a gondolat is, hogy kiálljon a hírhedt Peter von Eichenloh-val, megfutamodásra készteti. Néhány kínos percen keresztül mindenki a prelátust nézte, aki érezte, hogy többen is örülnek szorult helyzetének. Még most sem akart meghátrálni, és erélyes mozdulattal a két Hennebergre mutatott. – Magnus és Otto gróf kezdte a harcot, megnyerve ügyüknek a nagytiszteletű apátnőt. Kötelességük kiállni a jogaiért. – Birodalmi büntetés alatt állunk – vetette ellen Otto. – Ki akarják vonni magukat a felelősség alól, és gyávának bizonyulnak? – dörögte a prelátus. Habár a bátyjával ellentétben eredetileg semmi köze nem volt az ostromhoz, Otto a prelátus elé lépett. – Nem vagyok gyáva. Harcolok, ahogy a becsületem megköveteli! Peter von Eichenloh felfigyelt Otto különös hanghordozására. Úgy festett, mint aki jól mulat, és amikor a zsoldosvezérre nézett, kacsintott. Peter elég jól ismerte az ifjút ahhoz, hogy tudja, nem tesz olyat, ami bemocskolja a becsületét, de nem válik a kapzsi társaság és a prelátus buzgó harcosává sem. Magnus von Henneberg láthatóan örült, hogy végre kitöltheti valakin a balul sikerült ostrom miatti dühét.

– Készen állok! – harsogta. – Ha a Henneberg grófok harcolni akarnak, hát legyen. De még mindig hiányzik két lovag a várurak oldalán. – Az érsek hangja semmi jót nem ígért két vazallusa számára. Otto csak mosolygott a dolgon, Magnus viszont túlságosan dühös volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Pratzendorfer maradék szövetségeseihez lépett. A legtöbben önkéntelenül visszahőköltek tőle. Mivel senki sem jelentkezett önként, kénytelen-kelletlen kiválasztott két férfiút. – A párviadal másik két résztvevője Ingobert von Dieboldsheim és Markus von Mertelsbach. Utóbbinak szintén joga van ahhoz, hogy lovaggá üssék, ráadásul a kibitzsteini várnaggyal ellentétben nemesi származású. Miközben Mertelsbach örömmel térdelt az érsek elé, hogy megkapja a lovagi címet, Ingobert von Dieboldsheim dermedten meredt a prelátusra. Sosem volt különösebben bátor, ezért azon törte a fejét, hogyan bírna el egy olyan, szinte legendásan jó katonával, mint Eichenloh, vagy a csupa izom parasztlegénnyel, akinek az érsek épp az imént adományozta a Michel von Ziegenhain nevet. Úgy vélte, a másik kettővel elbánna, hiszen Falko még nagyon fiatal, Hardwin von Steinsfeld pedig érdemtelenül elnyert lovagi címe ellenére is csak egy anyámasszony katonája volt. Miközben azon töprengett, miként kerülhetne szembe a két ifjonc valamelyikével, az érsek elmondta a szabályokat. Minden bajvívó pár háromszor lovagol szembe egymással, majd parancsot adott a párok kisorsolására. A kibitzsteiniek aggódva felsóhajtottak, amikor meghallották, hogy Falko ellenfele a harcedzett Otto von Henneberg lesz. Marie annyira kétségbeesetten tördelte a kezét, hogy Peter von Eichenloh odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. – A szavamat adom, hogy a fiának nem esik baja! – suttogta, hogy ne hallja senki más. Igaz, hogy csupán barátja apró jelzésére támaszkodhatott, de biztos volt benne, hogy megbízhat Ottoban. Marie, aki egyszer találkozott vele Fuchsheim várában, és nem találta éppen barátságosnak, meglepetten nézett rá. – Otto gróf gyűlöli a családomat, végül is a lányom egy életre elcsúfította az arcát. – Nem néz ki olyan rosszul. Ismerek férfiakat, akik irigyelnék ezért a hegért. Ráadásul ez az eset segített neki, hogy felnőtté váljon. Mielőtt Marie válaszolhatott volna, kisorsolták a második párt, és a jelenlévő várurak nagy ovációval fogadták, hogy Hardwin von Steinsfelddel Markus von Mertelsbach kerül szembe. A következő bajvívópár Peter von Eichenloh és Magnus von Henneberg volt. Otto pillantása elárulta a zsoldosvezérnek, hogy nem bánná, ha a bátyja súlyos vereséget szenvedne. Több sorhúzásra nem került sor, hiszen Kibitzstein oldalán már csak Michi, az ostromlókén Ingobert von Dieboldsheim maradt. Michi nem törődött az ellenfelével, hanem Peter von Eichenloh-hoz fordult. – Ha Falkonak baja esik, Henneberg megfizet érte. Peter lovag érezte, hogy Michi kész megölni Ottot akkor is, ha ezzel kitaszítottá válik. Remélte tehát, hogy nem csalatkozik barátjában. Mivel az érsek szeretett volna minél előbb túl lenni ezen az ügyön, elrendelte, hogy azonnal bonyolítsák le a párviadalokat. Miközben Falko és Michi visszament a várba a lovaikért, Markus von Mertelsbach gúnyolódott. – Egyhamar nem látjuk viszont őket. Bár Marie rettegett a fiáért, mégis dühösen rárivallt a férfira. – A fiam nem gyáva! Megvív Henneberggel, és helyt fog állni.

Az ellenségeik kinevették, de mielőtt az asszony bármi olyat mondhatott volna, ami kárukra válik, Trudi kissé félre vonta, és halkan megszólalt. – Megbízom Peter lovagban. Jól ismeri Otto grófot. – Hogy kerültél Eichenloh mellé? – kérdezte Marie. A feszült helyzet ellenére Trudi arcán huncut mosoly futott át. – Nemcsak az én életemet mentette meg, hanem Utáét és Lampertét is, sőt elkísért a királyhoz, és határozottan szót emelt értünk. Igaz, hogy III. Frigyes nem tudott katonákat adni nekünk, de láthattad, milyen hatalommal bírnak a szavai. Marie önkéntelenül bólintott, ugyanakkor azt kérdezte magától, mit ér Kibitzstein, ha Falko nem éli túl e napot. Ezenkívül aggódott Hardwin lovagért is, aki bizonyára nem lehet egyenlő ellenfele egy olyan kötekedő alaknak, mint Markus von Mertelsbach. A kecsketenyésztő asszony is megérkezett a várból, és csatlakozott hozzájuk. Látta, milyen erős kétségek gyötrik barátnőjét, ő is aggódott Falkoért és Hardwinért. Bízott benne, hogy a fia legyőzi Ingobert von Dieboldsheimot, de azért elmondott egy rövid imát, kérve a Szűzanyát, hogy segítse meg Michit és Falkot. A fohásznál nem tehetett többet értük, ezért Hardwin lovaghoz lépett. A fiatalember erősebbnek tűnt, mint korábban, és láthatóan nagyon elszánt volt, Hiltrud mégis úgy vélte, nem árt feltüzelni a harci kedvét. Odasétált hozzá, és megszólította. – Járt már otthon, Hardwin lovag? A fiatalember megrázta a fejét. – Nem. Valami baj van? – Baj nincs. Az édesanyja befogadott egy vendéget. – Vendéget? – Hardwin láthatóan összezavarodott. A párviadalra akart gondolni, és nem az anyja valamiféle vendégéről beszélni. Mielőtt arrébb mehetett volna, az asszony folytatta. – Bona asszonyról van szó, akit a férje halála után a mostohafia, Markus von Mertelsbach elűzött a várából. Szorult helyzetében kegyelmed édesanyjához menekült, remélve, hogy menedékre lel nála. Pár hét múlva világra hozza a gyermekét. Tudom, mi történt annak idején Fuchsheim erdejében. Trudi elmesélte a titkukat. Attól az időtől számítva Bona szüléséig éppen kilenc hónap fog eltelni. – E szavakkal a kecsketenyésztő asszony magára hagyta az ifjút, és visszament a kibitzsteiniek közé. Hardwin megkövültén nézett utána, a gondolatai vadul kavarogtak. Három dolog vésődött az eszébe. Bona férje meghalt, a szíve alatt hordott gyermeknek csak ő maga lehet az apja, és Markus von Mertelsbach rosszul bánt a szeretett asszonnyal. Mindezek tudatában olyan mérhetetlen düh fogta el, hogy alig várta a párviadalt. XV. Mivel nem hivatalos lovagi tornára készültek, gyorsan kijelölték a küzdőteret, és egy egyszerű, kerítéssel vették körül. A díszemelvényről és egyéb ülőalkalmatosságokról le kellett mondani. Maga az érsek is beérte egy székkel, és amint helyet foglalt, jelt adott a viadal elkezdésére. Falko idegességében alig bírta tartani a lándzsát. Úgy érezte, hogy teljesen üres a feje, és mindent elfelejtett, amit a párviadalról tanult és begyakorolt. Hilbrecht segített felvenni a páncélját, és izgatottan nézett rá. – Ugye tudod, mit kell tenned? – Természetesen. Végül is az édesapád tanított, és ő igazán ért a viadalokhoz. Heinrich von Hettenheim már nem volt annyira fürge, mint korábban, de óriási tapasztalattal rendelkezett. Amint mesterére gondolt, Falko bátorsága visszatért, és igyekezett

olyan nyugodtan megülni a lovát, mintha csak sétalovaglásra indulna. A küzdőtér másik oldalán megjelent Otto gróf, aki sokkal alacsonyabbnak tűnt, mint egyébként. Falko erőteljes mozdulattal lehajtotta a sisakrostélyát, és megragadta a pajzsát. A sisaknyíláson át figyelte, amint ellenfele elindul, így ő is megsarkantyúzta lovát. A lovak elindultak a kerítés két oldalán, a lovagok felemelték lándzsájukat, és egymás pajzsára céloztak. Falko összeszorította a fogát, és ügyes mozdulattal kivédte ellenfele találatát. A saját fegyvere azonban eltört az ütközéskor. Szünet nélkül folytatták a viadalt. Hilbrecht, aki vállalta az apród szerepét, új fegyvert adott barátjának. A bajvívók újra egymásnak mentek. Falko idegessége teljesen elszállt, a fülében csengtek tanítója szavai. Ezúttal nem tudta kivédeni Otto gróf találatát, de csökkentve az ütés erejét a lován tartotta magát. Ezen meglepődött, mert Otto von Hennebergnek könnyedén ki kellett volna őt billentenie a nyeregből. – Az ifjú derekasan helytáll! – kiáltotta Peter lelkesen. Marie eddig nem merte nézni a küzdelmet, ám ezek a szavak arra késztették, hogy felemelje a tekintetét. Otto von Henneberg éppen ekkor kapott új lándzsát, ugyanakkor nehezen bírt vadul rugdaló lovával. Az érsek heroldjának jelére a két fiatalember újra összecsapott. Falko látta a közeledő Henneberget, és tudta, hogy nem fog kibírni még egy ütést. Legnagyobb meglepetésére ellenfele lándzsája az ütközés előtt elsuhant mellette. A fegyverek összeütődtek, Falkoé eltörött, Hennebergé hajszálnyira célt tévesztett. – Átkozott, makrancos gebe! – szitkozódott Otto, ám Peter lovag hallotta hangjában a vidámságot, és Marie-ra nevetett. – Ugye megmondtam, hogy Falkonak nem esik baja? Marie rájött, hogy a fia már nincs veszélyben. Letérdelt, hogy hálát adjon Szűz Máriának és saját védőszentjének, Mária Magdolnának a csodáért. Eközben Otto gróf az érsek elé léptetett a lovával, levette a sisakját, és fejet hajtott. – Amint látom, alábecsültem az ellenfelemet. Kis híján sikerült neki kiütnie a nyeregből. Szerencsére megmenekültem a vereség szégyenétől. – Erőteljesebben kellett volna támadnia – dörögte Pratzendorfer, aki az érsekhez hasonlóan rájött, hogy az ifjabb Henneberg kímélte ellenfelét. Természetesen Falko is tudta ezt, és sértett büszkesége berzenkedett, ám Otto gróf odalovagolt hozzá, és kezet nyújtott neki. – Kiváló mestere volt, Falko lovag, mindenesetre sokkal jobb, mint nekem kegyelmed életkorában. – A távol lévő Heinrich von Hettenheimnek szóló dicséretet Falko nem utasíthatta vissza. Kezet fogott Ottoval, és keserűen mosolygott. – Kegyelmed szintúgy becsületes és nemes lelkű ellenfél volt. Még egy összecsapást valószínűleg nem bírtam volna el. – A korához képest kitűnően harcol, Falko Adler. Néhány év múlva kevés lovagnak lesz ereje legyőzni kegyelmedet. – Ezekkel a szavakkal helyreállt a béke. A két fiatalember egymás mellett lovagolt ki a küzdőtérről, és, mintha a legjobb barátok lennének, így is nézték a többiek párviadalát. Otto von Henneberggel ellentétben, aki valójában nem becsülte alá ellenfelét, mint állította, Markus von Mertelsbach elkövette ezt a hibát. Biztosra vette ugyanis, hogy legyőzi Hardwint. Elbizakodottságában elkerülte a figyelmét, hogyan nézett rá az ifjú, mielőtt arcát elfedte a sisakrostéllyal.

Hardwin elképzelte, hogy Bonának mindenórás várandós asszonyként kellett végigmennie a Steinsfeld várhoz vezető göröngyös úton, aztán emlékezetébe idézett mindent, amit Peter lovagtól és Quirintől tanult. A herold jelére megsarkantyúzta a lovát, és nekirontott Mertelsbachnak. Hardwin pajzsával ügyesen kivédte ellenfele jól irányzott döfését. Az ő lándzsája viszont teljes erővel eltalálta Markus lovag mellvértjét, aki ettől kibillent a nyeregből, és a földre zuhant. A jelenlévők elképedten néztek egymásra. Senki sem gondolta, hogy Hardwin von Steinsfeld ilyen jó bajvívó. Ezután minden tekintet Mertelsbachra tapadt, aki nem mozdult, és nem intett az embereinek, hogy segítsék fel. A szolgák, amikor levették a sisakját, rémülten látták, hogy a feje természetellenes pózban nyugszik a földön. Egyikük az érsekhez szaladt, és letérdelt elé. – Mertelsbach lovag meghalt, excellenciás uram. Néhány kibitzsteini ujjongott, de Marie csendre intette őket. – Nem helyes ünnepelni egy ember halálát. Jobban örülnék, ha Markus lovag élne, és a jövőben jó szomszédunk lenne. Öreg barátnője, Hiltrud a vállára tette a kezét. – Jobb így! Nem volt rendes ember. Az öccsei az érsek gyámsága alatt állnak, és sokkal jobb urai lesznek Mertelsbach birtokainak, mint Markus valaha lett volna. – Gyertek! Nézzük meg, hogyan veti a porba Peter lovag a felfuvalkodott Magnus von Henneberget! – szólt közbe Trudi elrángatva a két asszonyt. Eichenloh, miközben felkészült a párviadalra, látta, hogy a három nő felé fordult. Magabiztosan rájuk mosolygott. Bár még sajogtak a sérülései, elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy bárkit legyőzzön. Magnus gróf viszont ellenfele számos megvívott és megnyert csatájára gondolt, és Markus von Mertelsbachra, akinek a tetemét ekkor vitték el. Képzeletében megjelent saját temetése és a ravatalánál síró felesége. Homlokát elöntötte a veríték. Remélve, hogy azonnal a maga javára fordíthatja a viadalt, a lehető legnagyobb sebességre ösztönözte lovát, és erősen megmarkolta a lándzsáját. Eichenloh-val szemben azonban a nyers erő nem vezethetett sikerre. Peter felnyögött Henneberg lándzsájának ütésétől. Magnus fegyvere eltört, míg az övé sértetlen maradt, és ki tudta billenteni ellenfelét a nyeregből. Magnus von Henneberg a földre esett. Amikor a szolgák ijedten elindultak felé, elkergette őket. Csak a büszkesége szenvedett súlyos sérülést. Utolsó bajvívó párként Michi, helyesebben mondva Michel lovag és Ingobert von Dieboldsheim álltak egymással szemben. Hiltrud fia édesanyja magasságát és erőteljes testalkatát örökölte, és a páncélban a lovagi eszményt testesítette meg. Az arckifejezése olyan hideg volt, akár a csillagfényes januári éjszaka. Amikor Ingobert von Dieboldsheim meglátta ellenfelét, a keze úgy remegett, hogy alig bírta tartani a lándzsát. Felemelte a sisakrostélyát, és az érsekhez fordult. – Mivel a harc már eldőlt a kibitzsteiniek javára, az utolsó viadal felesleges. Elismerem Marie asszony és Falko jogait, továbbá szavamat adom a jövőbeni jószomszédi viszony fenntartására. Dieboldsheim pontosan tudta, hogy ettől a naptól fogva mindenki gyávának fogja tartani, de még ez is jobban tetszett neki, mint Markus von Mertelsbach sorsa. Michi már éppen csípős megjegyzésekkel akarta harcra bírni, amikor Peter lovag mellélépett, és megkocogtatta a lábvértjét. – Hagyd annyiban. Ez a végkifejlet jobb, mint ha megölöd, vagy súlyosan megsebesíted. A kibitzsteiniek megkaptak mindén elégtételt. Elégedj meg ezzel.

Michi kérdőn Marie-ra pillantott, aki bólintott. – Rendben! Lemondok a viadalról, ha a javamra írják, mintha legyőztem volna az ellenfelemet. – Úgy legyen! – jelentette ki az érsek, aki nagyon is elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával. Igaz, hogy Kibitzstein és a hozzá tartozó három falu szabad birodalmi hűbér marad, ám az Adlerek többi földjére az özvegynek és a fiának hűségesküt kell tenni Gottfried úrnak. Ezzel gyakorlatilag a würzburgi érsekséghez köti őket. Biccentett Marie és háznépe felé, majd parancsot adott, hogy készüljenek fel a másnapi elvonulásra. Egy pillanatra az érsek és Peter lovag tekintete találkozott. Mindketten tudták, hogy van még elintézetlen ügyük egymással, de ezen a napon egyikük sem akart semmiféle leszámolást. Gottfried Schenk zu Limpurgnak mostanság éppen elég békát kellett lenyelnie ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen megbocsásson a zsoldosvezérnek. Eichenloh viszont annyira örült az elért sikereknek, hogy esze ágában sem volt egy rossz szóval vagy gesztussal mindezt veszélyeztetni. Az érsek, bizonyítandó, hogy nem feltétlenül akarja Peter von Eichenloh fejét, intett neki, majd visszavonult a sátrába. Marie nem törődött a körülötte zajló eseményekkel, hanem könnyek között átölelte fiát, és egyben korholta is, amiért ennyi aggodalmat okozott anyjának. Ezután kérdőn Eichenloh-ra nézett, aki megértve értetlenségét, mosolyogva meghajolt előtte. – Grazban megesküdtem a lányának, hogy a családja oldalán fogok harcolni, és örülök, hogy legalább ezen a módon állhattam a szavam. Marie ránézett a lányára, aki komoran álldogált. – Mama, én... mi nagyon igazságtalanul bántunk Eichenloh úrral. Sem ő, sem Otto von Henneberg nem felelős atyám haláláért. Gressingen gyilkolta meg! Apám azt akarta... Trudi megrendültségében közel állt ahhoz, hogy olyasmit áruljon el, amiről még az édesanyja sem tudott. Hogy ezt megakadályozza, Peter a lábára lépett, és rögvest bocsánatot is kért, nem hagyva szóhoz jutni a lányt. – Bocsássa meg az ügyetlenségemet. Remélem, nem okoztam fájdalmat. – A lábamnak semmi baja, de azért leszállhatna róla. Peter látszólag riadtan elrántotta a lábát, és vidáman Marie-ra nézett. – Úrnőm büszke lehet a lányára. Megmentette a király életét, és rábírta, hogy segítsen kegyednek és a családjának. A kecsketenyésztő asszony elismerően bólintott. – Ez aztán a jó hír, lovag úr! – Hiltrud megkönnyebbült, mert rájött, hogy a zsoldosvezér megakadályozta Trudit, hogy elárulja magát. Marie túlságosan mélyen gyászolta férjét, és nehezen viselte volna a tudatot, hogy Trudi miatt ölték meg Michelt. Ez hosszú időre éket vert volna közéjük. Később, ha már megnyugodott, és a Kibitzstein körüli viszályok is végleg lezárultak, talán majd elmondhatják neki, bár Hiltrud úgy vélte, jobb lenne örökre megőrizni e titkot. – Éhes, lovag úr? Ma reggel egy kitűnő sonkát vágtam meg, ízleni fog kegyelmednek. – A kecsketenyésztő asszony megragadta Peter urat, és remélte, hogy a jó étel mellett többet is megtudhat róla. A tekintetet, amivel szinte felfalta Trudit, amikor a lány nem figyelt rá, jól ismerte, hiszen elhalt félje, Thomas őt is mindig így bámulta. Peter tényleg éhes volt, az első pillanatban mégis nemet akart mondani. Nyugtalanította Cyprian Pratzendorfer. Amíg a prelátus tovább szövögetheti az intrikáit, nem teljesítette a feladatát. A gyomra azonban azt mondta, hogy később is ráér foglalkozni ezzel az üggyel. Követte tehát a testes parasztasszonyt, és mosolyogva válaszolt minden kérdésére. XVI.

A küzdőtéren már csak a Magnus von Henneberggel és Cyprian Pratzendorferrel érkező nemesek maradtak. Egy ideig csendben álltak, mintha nem értenék, hogyan babrálhatott ki velük ennyire a sors. Ludolf von Fuchsheim hirtelen odament a bajvívókat elválasztó rögtönzött kerítéshez, és több rúgással szétverte. – Mindennek vége. Adler özvegye megtartja az összes birtokot, nekünk pedig nem jut semmi. Az arca elszürkült az aggodalomtól, hiszen a hadjárat költségeinek fedezésére elzálogosította a maradék vagyonát. Jobb ötlete nem lévén áldozatot keresett, akin kitöltheti a dühét. Láncra vert, felhergelt kutya módjára rontott Magnus von Hennebergnek. – Kegyelmed az oka mindennek! Rábeszélt, hogy részt vegyek ebben a nyomorult színjátékban. És mi lett a vége? Már a váram sem az enyém. Magnus gróf először döbbenten nézett rá, aztán kitört belőle a nevetés. – Az én hibám? Csak azt tettem, amit ez a csuhás követelt! Azt mondta, nyerjem meg kegyelmeteket szövetségesül, és mindnyájunknak gazdag zsákmányt ígért! Ingobert von Dieboldsheim a gróf mellé lépett, és ökleit rázta a prelátus felé. – Így igaz! Adósságba kellett vernem magam, hogy felfegyverezzem az embereimet, és nem akarok annál többet is elveszteni, mint amit kénytelen voltam elzálogosítani a kibitzsteinieknél! A párviadaltól ugyan megrettent, ám a barátai körében, akik ugyanolyan dühösek voltak a prelátusra, mint ő, elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy követelésekkel álljon elő. Csatlakozott hozzá Pankratius, schöbachi apát is. – Nagytiszteletű atyám, mondja meg, hogyan képzeli a kártalanításunkat? Marie asszony sok pénzt ajánlott fel a kolostornak, hogy mondjunk néhány misét a félje lelki üdvéért. Atyám azt tanácsolta, hogy utasítsam vissza, és csatlakozzak a hadjárathoz. Nem térhetek vissza üres kézzel a kolostoromba. A szerzetesek nem fognak elismerni apátnak, és leváltanak. A többiek is a prelátus köré gyűltek, durva szidalmakat és egy halom követelést zúdítva rá. Mivel az összes nemes katonákat állított ki, és szolgákat hozott magával, egyikük sem akart kivert kutyaként hazatérni. Cyprian Pratzendorfernek azonban nem volt mit szétosztania, sem pénz, sem birtokok, sem rangok felett nem rendelkezhetett. A Frigyes király elleni sikertelen merénylet után még arra sem számíthat, hogy Ausztriai Albert továbbra is támogatja. A prelátus keserűen állapította meg, hogy jövőbeni szép reményei szertefoszlani látszanak. Két választása maradt, vagy visszatér Rómába, és a pápa szolgálatában igyekszik előbbre jutni, vagy keres egy másik nagyurat, akinek a szolgálatában ismét hatalomra és befolyásra tehet szert. E világi uraságok száma azonban igencsak kicsi volt. Saját helyzete miatti dühében, feledve a bölcs megfontolást, túlságosan gorombán válaszolt. – Mit akarnak tőlem? Kegyelmetek hibája, hogy a hadjárat így végződött. Csak fél szívvel álltak az ügy mellé, tétováztak, és hagyták, hogy az ellenség megsemmisítse az ágyúikat. Ne várjanak ezért dicséretet az urak. Pratzendorfer sarkon fordult, és el akart menni, de Magnus von Henneberg visszatartotta. – Ilyen könnyen nem rázhat le minket. Törvényen kívül helyeztek, és bűnbánatot tanúsítva kell Grazban a király lába elé vetni magam. Ezt kegyelmednek köszönhetem! – Ezt kizárólag a saját ostobaságának köszönheti – rivallt rá Cyprian Pratzendorfer. – Istenemre, egy rátermett parancsnokot kellett volna keresnem, mint Eichenloh. Kibitzstein úgy hullott volna az ölünkbe, akár az érett gyümölcs! Magnus gróf megragadta, és ide-oda rángatta a papot.

– Ez már több a soknál! Ha lovag lenne, kihívnám párviadalra. De ha azt hiszi, hogy a csuhája megmenti, hát nagyon téved! – Kezet akar emelni az egyház emberére? – gúnyolódott Pratzendorfer. Ekkor azonban meglátta Magnus gróf dühös tekintetét, és elfogta a félelem. – Papra nem, de egy nyomorult árulóra igen! – szólalt meg az eddig háttérbe húzódó Otto gróf, majd megragadta a prelátus vállát. – Meséljem el ezeknek az embereknek, milyen céllal küldött engem és Gressingent Ausztriába? – Mit jelentsen ez? – Cyprian Pratzendorfer zavartan meredt rá. Ebben a pillanatban a táborban tartózkodó fiatal szolgák egyike átfurakodott a sokaságon, és remegő kézzel a prelátusra mutatott. – Ez az ember ölte meg Michel Adlert! Láttam, ahogy a halott fölé hajolt. – Mit beszélsz, kölyök? – Ludolf von Fuchsheim megragadta a várából érkező fiút, és megrázta. – És miért hallgattál erről mostanáig? – Féltem, mert a prelátus úr nagy hatalmú ember. Ha kinyitom a számat, megvernek, vagy lehet, hogy megölnek! – Ez őrültség! Nem öltem meg Michel Adlert! – tiltakozott a prelátus. A szolga azonban nem hagyta eltántorítani magát. – Láttam, hogy beszél Gressingen lovaggal, aztán megnézte a halottat. – Gressingennel beszélt? – Otto gróf szeme szikrát szórt, mihelyt ráébredt, milyen mocskos játékba keveredett. – Gressingen gyilkolta meg, igaz? Kegyelmed felbujtotta, hogy ölje meg Michel Adlert, azután Ausztriába küldte azzal a megbízással, hogy végezzen Frigyes királlyal. – Gressingennek királygyilkosságot kellett volna elkövetnie? – Magnus gróf hirtelen megértette, miért olyan dühös rá és az öccsére az uralkodó. A körülöttük álló nemesek rémülten behúzták a nyakukat, Pankratius apát pedig úgy festett, mintha azt várná, hogy rögvest elnyeli a pokol. Igaz, hogy III. Frigyes ezekben a tartományokban nem bírt erős hatalommal, ám koronája fénye messze a többi fejedelem fölé helyezte. Kezet emelni rá az itt jelenlévők számára hasonló bűnnek számított, mint az istentagadás. – Feleljen! Igazam van? – faggatózott Otto von Henneberg. Eléggé ismerte ahhoz Peter von Eichenloh-t, hogy tudja, bizonyára azért segített Kibitzsteinnek, hogy leszámoljon Cyprian Pratzendorferrel. Amíg a prelátus él, veszélyt jelent a királyra és azokra is, akik leleplezték. Amikor Cyprian Pratzendorfer nem felelt, Otto gróf hozzáfűzte. – Át kellene adnunk kegyelmedet a hercegérseknek, hogy ítélkezzen prelátus uram felett. – A pápai udvarhoz tartozom. Kizárólag a Szentatya ítélkezhet felettem Rómában – fortyant fel a pap. – Vagy néhány derék frankföldi lovag, akik megegyeznek egymással. – Otto von Henneberg gyors pillantást vetett a többiekre. A legtöbben már visszatértek a táborba vagy a várba, illetve elindultak oda. A küzdőtéren Pratzendorferen és Fuchsheim szolgáján kívül már csupán azok a nemesek voltak, akik hittek a prelátus ígéreteinek. Otto gróf felszólítóan a bátyjára nézett. – Magnus, ez az ember megölette Michel Adlert, hogy háborút indíthasson Kibitzstein ellen. Téged és a többi lovagot ígéretekkel és hazugságokkal rávett, hogy csatlakozzatok a hadjárathoz, és mindnyájatokra bajt hozott. Amíg a király vissza nem vonja a rád rótt birodalmi büntetést, nem térhetsz haza a hitvesedhez. Törvényen kívüli számkivetettként kellene Elisabeth elé állnod. Talán a hercegérsek a te birtokaidat is elveszi, ahogyan Gressingennel is tette.

Miközben Magnus gróf tehetetlenül és láthatóan teljesen tanácstalanul álldogált, nem tudván, mit kellene mondania vagy tennie, Maximilian von Albach vette át a szót. – Gressingen birtokelkobzása csak csel volt, hogy megtévesszék az érsek ellenségeit. Ezt is Pratzendorfer tervelte ki. Az unokaöcsém nemcsak visszakapta volna a várát, ha sikerrel jár, hanem busás jutalmat is ígértek neki. Albach aznap tudta meg, hogy unokaöccse a távoli Grazban meghalt. Könnyelmű fiatalember volt ugyan, de nem kellett volna így végeznie. Keserűen gondolt arra, hogy Cyprian Pratzendorfer sugalmazására beszélte le Gressingent, hogy megkérje Trudi kezét. Mindezt csak azért, mert a prelátus az állítólag jelentéktelen Michel Adlert szemelte ki első áldozatául, hogy megtörésével növelje az érsekség hatalmát. Látva maga körül az elszörnyedt arckifejezéseket, Albach is félni kezdett. Ha Pratzendorfer újra hatalomra és befolyásra tesz szert, ellenségének fogja tekinteni, és tönkreteheti. Segélykérőén Otto grófra nézett. – Cyprian Pratzendorfer hazugságokkal és üres ígéretekkel rávett bennünket, hogy törvénytelenül megtámadjuk Kibitzsteint, most pedig nagyobb bajban vagyunk, mint annak előtte. Jogunk van tehát ítélkezni az áruló felett. Pankratius apát keresztet vetett. – Pratzendorfer az egyház embere, de Isten megbocsát nekünk, mert az atya királygyilkosságra bujtogatott egy nemest. A prelátus először Otto grófra, aztán az apátra meredt. – Mindnyájan megőrültetek? – Tisztábban gondolkodunk, mint valaha. Miattad álltam ennek a nyomorult Markus von Mertelsbachnak az oldalára, és taszítottam el a lányomat. Vigyen el az ördög, csuhás, méghozzá minél előbb! – A magából kikelt Ludolf von Fuchsheim elő akarta rántani a tőrét, de Otto gróf megakadályozta ebben. – Ahogy a nagytiszteletű schöbachi apát úr mondta, a prelátus egyházi ember, tehát jobb, ha nem találnak sebet rajta! – De hát hogyan... – dadogta Fuchsheim. Otto von Henneberg a közelben hömpölygő Majnára mutatott. – Sétáljunk egy kicsit! Magnus, Fuchsheim, Dieboldsheim, fogjátok erősen a prelátust, nehogy megszökjön. Pankratius apát tömjön valamit a szájába, különben a kiabálásával felhívja ránk a figyelmet. Cyprian Pratzendorfer eddig a pillanatig el sem tudta képzelni, hogy valaki tényleg kezet mer emelni rá. Hirtelen ráébredt, hogy most már az életéről van szó, és megpróbált védekezni. A túlerővel szemben azonban semmi esélye sem volt. Amikor segítségéért akart kiáltani, Pankratius apát, más nem lévén kéznél, a süvegét nyomta a szájába. A mindenre elszánt férfiak a folyó felé vonszolták a rémült prelátust, aki némán fohászkodott az égiekhez, hogy mentsék ki szorult helyzetéből. A folyóparton Otto von Henneberg a kardjával kivágott egy kisebb fát, leszedte az ágait, és végül egy hosszú, villás végű botot tartott a kezében. Intésére a többiek vízbe hajították Cyprian Pratzendorfert. A prelátus megpróbált elúszni, ám Magnus von Henneberg elvette öccse kezéből a botot, és lenyomta vele a kétségbeesetten kapálózó férfit. Csak akkor engedte el, amikor a teste már elernyedt. Mielőtt ellökhette volna, Otto partra húzta a tetemet, kivette a szájából a süveget, és visszaadta a tulajdonosának. Ezután a mély víz felé tolta a testet, és a többiekkel együtt nézte, amint elnyeli a folyam. – Isten kegyelmezzen azoknak, akiket a romlásba kergetett. Őt magát viszont vigye el az ördög! – Ezekkel a szavakkal Otto vízbe dobta a botot, és elindult visszafelé. Most már ismét

nyugodtan nézhet barátja, Peter von Eichenloh szemébe. XVII. Cyprian Pratzendorfer holttestét másnap sodorták partra a Majna hullámai. Ezt a hírt hozta az egyik várnagy Kibitzsteinbe. A prelátus halála okozott némi felfordulást, de nem sokan gyászolták. Mivel Pratzendorfer sok embernek ártott, senki sem firtatta, hogyan fulladt vízbe. Maga az érsek is csupán egy rövid imára szorítkozott, aztán megparancsolta, hogy temessék el a halottat az egyik közeli, Würzburghoz tartozó faluban. Halálának okozói nem kísérték a koporsóját. Azon tűnődtek, hogyan vezekeljenek a gyilkosságban való részvételért. A legkönnyebb dolguk a Henneberg grófoknak volt, hiszen nekik csuhát öltve, mezítláb kellett Grazba zarándokolni és minden útba eső szent helyen bocsánatért könyörögni. Ludolf von Fuchsheimnek, a schöbachi apátnak és Ingobert von Dieboldsheimnek nem kínálkozott ilyen lehetőség. Pankratius úgy döntött, hogy lemond tisztségéről, és elzarándokol Trierbe a Szent Köntöshöz. Abban reménykedett, hogy egy ottani kolostorban új feladatot találhat. Ludolf von Fuchsheim elment Santiago de Compostelába, hogy bűnbocsánatot nyerjen. Elkísérte szolgája is, aki leleplezte a prelátus üzelmeinek egy részét. Később arról számolt be, hogy ura szerencsésen megérkezett a zarándokhelyre, és ott, megbékélve Istennel, átlépett a másvilágra. Csak Ingobert von Dieboldsheim nem boldogult sem a bűnével, sem az adósságaival. Felesége heves szemrehányásaival kellett szembenéznie, aki nagyon rossz néven vette, hogy csatlakozott az érsekhez, és így feladta birtokainak birodalmi szabadságát. A szomszédjai folyvást azt suttogták, hogy gyáván megfutamodott. Amikor már nem bírta elviselni a körülötte kialakult helyzetet, egyik éjjel felakasztotta magát az istállóban. Hamarosan megjelentek az érsek csapatai, és elfoglalták a várat. Wiburg asszony hiába utazott el Würzburgba és kérte Gottfried urat, hogy adja vissza a hűbért legidősebb fiának. Végül a hercegérsek gyámsága alá kellett helyeznie a gyermekeit, ő maga pedig kénytelen volt visszatérni az apja várába. Amikorra a szőlő újra beérett, és elérkezett az a nap, amelyen tavaly ilyenkor Michel Adler a barátaival összeült Fuchsheim várában, és Trudi elvesztette az ártatlanságát, már semmi sem utalt arra, hogy nemrég itt viszály, gyűlölet és kapzsiság uralkodott. Kibitzsteinben nem állt meg az élet, ám az űrt, amit a várúr halála hagyott, nem tudták kitölteni. Marie, Trudi, Hildegard és a többiek mélyen gyászolták Michelt. Az asztalnál és a kápolnában is üres maradt a helye. Falko, aki immár Kibitzstein urának nevezhette magát, barátjával, Hilbrechttel visszatért annak édesapjához, hogy Heinrich lovagtól megtanulja, miként kell irányítani és megvédeni egy uradalmat. Peter von Eichenloh is elvonult az embereivel, és a hírek szerint a Rajna mentén harcolt a féltestvérei oldalán, akiket becsvágyó szomszédjaik szorongattak. Legnagyobb meglepetésére Trudinak jobban hiányzott, mint azt el tudta volna képzelni. Bár igyekezett megmagyarázni magának, hogy a férfi egy német király leszármazottja, és a jelenlegi uralkodó bárói címet adományozott neki, ezért rangban messze felette áll egy nemesi rangra emelt polgár lányánál, mégis azt kívánta, hogy eljöjjön, és legalább megkérdezze, hogy vannak. Úgy vélte, hogy a férfi a lelke mélyén megvet egy olyan lányt, aki könnyelműen eldobta az ártatlanságát. Mindezek ellenére mindig felfutott a várfalra, vagy legalább az ablakhoz rohant, ha látogató érkezését jelentették, pontosan úgy, ahogy annak idején, amikor még hitt Gressingen tisztességes szándékaiban. Néhány szomszédon kívül, akik a würzburgi érsek támadásakor semlegességet tanúsítottak, és most jó kapcsolatokra törekedtek velük, csupán az érsek hivatalnoka jött, hogy átnyújtsa a würzburgi joghatóság alá tartozó birtokok adóbecslését. Mások nemigen tették tiszteletüket. Hírt sem kaptak Eichenloh-ról vagy Hardwin

von Steinsfeldről, aki mindenki várakozásával ellentétben nem tért haza, hanem a zsoldosvezérrel maradt. Trudi úgy érezte, hogy Peter lovag és a katonái élete egy rövid idejére felbukkantak, hogy aztán varázsütésre eltűnjenek. Amikor már nem bírta ki a várban, elment a faluba, a kis házba, amelybe Alika és az öreg Theres már visszaköltözött. A mór asszony általában mosolyogva üdvözölte, és jelentéktelen dolgokról kérdezgette, mintha nem is érdekelnék az egyéb történések. Egy csodálatos nyár végi napon azonban fürkészve méregette. – Napról napra elégedetlenebbnek látszol. Trudi sóhajtott, és ökölbe szorította a kezét. – Hogy lehetnék elégedett, ha semmi sem úgy alakul, ahogy szeretném? – Ritkán alakulnak úgy a dolgok, ahogyan az ember szeretné. Gyere és egyél velünk. Vagy át akarsz menni a kecsketanyára? Trudi hevesen nemet intett. Amióta keresztanyja elsőszülött fiát a würzburgi érsek lovaggá ütötte, édesanyja egyfolytában arról beszélt, hogy házasodjanak össze Michivel. Habár az idősödő Hiltrud ellenezte, Kibitzsteinben éppen elég ember akadt, aki helyeselte az elképzelést. Alika mindenesetre nem tartozott közéjük, így Trudi legbizalmasabb barátnője lett. Miközben a mór asszony odanyújtotta az idegen szokás szerint fűszerezett köleskását, félrebillentett fejjel nézte Trudit. Alig egy éve öntötte ki neki a lány a szívét, és vallotta meg Gressingen iránti szerelmét. Annak idején a kisasszony akaratos volt, most viszont inkább szomorúnak tűnt. – Furcsa, hogy az emberek rövid idő alatt mennyire megváltozhatnak. Az elmúlt évben több szenvedésen mentél keresztül, mint mások egész életükben. Gyereklányból felnőtt lettél. – Sok vétket vettem magamra. Apám ma is élne, ha nem vagyok olyan meggondolatlan. – Trudi lehajtotta a fejét, és sírva fakadt. Alika átölelte és magához vonta. – Honnan tudod, hogy Pratzendorfer nem öleti meg máshol és más időben? – Azt mondod, hogy az a gonosz prelátus mindenképpen holtan akarta látni atyámat? – Ebben biztos vagyok! – Alika sokat beszélgetett Marie-val a történtekről, és egyébként is igyekezett mindent megtudni, ami Kibitzsteinnel kapcsolatos. Természetesen a titokzatos módon meghalt prelátus és mesterkedései hónapokon át beszédtémát szolgáltattak. Alika úgy vélte, hogy Cyprian Pratzendorfer ártalmasan beleavatkozott az érsekség életébe, és Michel Adler a tervei útjában állt. Még ha Marie férjét Gressingen is ölte meg, és a prelátus talán nem bujtotta fel erre, a lovag halálából akkor is hasznot húzott. Trudi letörölte a könnyeit, és hálásan nézett az asszonyra. – Erre még sosem gondoltam. Mindig úgy hittem, hogy csak az én bűnöm, ami történt. – A legtöbb ember túl sokat aggódik. Édesanyád is közéjük tartozik, de ezért nem haragudhatsz rá. – Még hogy én haragudnék! Istenem, dehogyis! Anyámnak sokkal több oka van arra, hogy dühös legyen rám. Rengeteg bánatot okoztam neki. – De sok örömet is. Ezt ne felejtsd el. Egy jó élethez mindkettő hozzátartozik. – Alika bátorítóan megveregette Trudi vállát, és unszolta, hogy egyen végre. – Vagy már nem szereted a főztömet? – De, nagyon szeretem! – Ezt bizonyítandó belemártotta a kanalát az ételbe, de mielőtt a szájába vehette volna, meghallotta egy csapat ló patájának dobogását, ezért felpattant a székről. – Ez biztosan Peter lovag! – ujjongott, feledve az ételt és Alikát is. Az asszony elnézően mosolygott, amikor Trudi kirohant az ajtón, és megint elfelejtette becsukni maga

mögött. A mór asszony elmosta Trudi kanalát és zsebre tette, hogy később visszaadja neki. Amilyen szétszórt, most úgysem fogja tudni, hol hagyta. Miközben lassan utána indult, arra gondolt, hogy Eichenloh valószínűleg a legjobbkor érkezett. A várkisasszony nem sokáig bírta volna már a bizonytalanságot, és Alika attól tartott, hogy titokban útnak indulna megkeresni a zsoldosvezért. Remélte, hogy a férfi tényleg miatta jött, különben nem marad más lehetőség, mint hogy hozzámenjen keresztanyja fiához, és ez a frigy nem szerencsés csillagzat alatt köttetne. XVIII. Peter von Eichenloh leugrott a nyeregből, biccentett az elé szaladó Lampertnek, és odadobta neki a gyeplőt. Aztán alaposan megszemlélte a várudvart, a falakat és az épületeket, mint akinek fel kell mérni a helyzetet. Minden a lehető legjobb állapotban volt. Semmi sem utalt arra, hogy a lakóknak néhány hónappal korábban súlyos ostromot kellett kiállniuk. Kibitzstein olyan békésnek tűnt, mintha évek óta nem történt volna szokatlan esemény. Fegyveresek helyett jóravaló szolgák futkároztak mindenütt, barátságosan és egyben kíváncsian fogadva a jövevényeket. Néhányan láthatóan örültek az érkezésének. A várúrnő fiatalabb lányai a teraszról ujjongva integettek felé. Nyilvánvalóan nem felejtették el, hogy ő hozta a családjukat megmentő üzenetet. Azt a személyt, aki miatt visszatért, sehol sem látta. Peter azon tűnődött, nem követett-e el hibát, amikor a würzburgi érsek elvonulása után ők is szinte rögtön útra keltek. Talán már akkor beszélnie kellett volna Trudival és az édesanyjával. Ezen tépelődni azonban ugyanolyan értelmetlen volt, mint bánkódni egy kiborult kupa bor miatt. Marie kilépett a palotából, hogy üdvözölje vendégét. Nem igazán tudta hova tenni Eichenloht. Az utóbbi időben hallott róla néhány dolgot, köztük olyanokat is, amik nem nyerték el a tetszését. Mindenesetre értékes szövetséges volt, már csak ezért sem akarta megsérteni. Átölelte és arcon csókolta a férfit, ahogy a nagyra becsült vendéget szokás köszönteni. – Isten hozott nálunk, nemes uram. – Mivel a király bárói címet adományozott neki, majdnem olyan magas rangú volt, mint egy gróf. Marie tehát igyekezett kellő tisztelettel bánni vele. Peter némi aggodalommal nézett az asszonyra, mert úgy érezte, hogy minden udvariassága ellenére is kissé hűvös pillantással illette őt. – Bocsásson meg, hogy bejelentés nélkül így betörtünk. – Nemes uram mindig szívesen látott vendég, hiszen jól tudjuk, mit köszönhetünk kegyelmednek. Nem látom Hardwin lovagot. Remélem, nem esett baja! Az édesanyja vigasztalhatatlan lenne. És Bona is, fűzte hozzá Marie gondolatban. Néhány napja felkereste Hertha von Steinsfeldet, és találkozott a fiatal özveggyel is. Bona szinte csak arról beszélt, mennyire félti Hardwint, és ebben a várúrnő is osztozott vele. Nyilvánvalóan a férfiért érzett aggodalom összekovácsolta a két asszonyt. A gyászév fele már letelt, így a fiatalasszony lassan gondolhatott az új házasságra. Teljes mértékben elfogadta Hertha asszony irányítását, aki ezért ideális menynek tartotta. Marie elhessegette e gondolatokat, és kérdőn Peter lovagra nézett. – Mi történt Steinsfelddel? – Jól van. Hazaküldtem, hogy végre meglátogassa az édesanyját, és lássa az ifiasszonyt is, aki a várukban él. – Bonának hívják és a lányom barátnője! – mondta Marie megkönnyebbülten, és immár teljes figyelmét váratlan vendégének szentelte. – Kövessen, kérem, a hallba. Ott várja egy kis frissítő. Azonnal készíttetek ennivalót is, bizonyára megéhezett.

Peter elmosolyodott. – Egy kupa jó bor és egy szelet sült ellen semmi kifogásom. És, ha nem okoz gondot, szeretnék egy disznófejet is. A mögötte álló Quirin nagy szemeket meresztett. Az utóbbi hetekben Eichenloh újra és újra elmesélte, hogyan vágott hozzá Trudi egy disznófejet. Mivel ismerte parancsnoka sajátos humorát, attól tartott, hogy valamilyen közjáték megzavarja a ház asszonyával kialakult jó viszonyt. Nem törődve Quirin feddő pillantásával, Peter követte a várúrnőt a nagyterembe. Amikor beléptek az ajtón, Trudi nem éppen hölgyhöz illő módon berohant a várkapun, és egyenesen a főépület felé tartott. Quirin oldalra állt, nehogy a lány elgázolja, és jót nevetett magában. Úgy tűnik, a mai nap érdekesnek, jobban mondva kissé viharosnak ígérkezik. Tenyerét dörzsölgetve felügyelte a lovakat ellátó szolgákat. Egy cseléd, akiben egyszeriben Utát ismerte fel, egy kupa bort adott neki. – Egészségére! – Köszönöm, lányka! – Quirin megpaskolta a hátsóját, amivel kiérdemelte Lampert rosszalló pillantását. A szolga felé emelte a kupát, és Utára mutatott. – Szemrevaló teremtés, nem gondolod? Jobb lenne, ha sietnél, mielőtt valaki lecsapja a kezedről. – Még hogy hozzámenjek? Nem ment el az eszem! – Uta felvetette a fejét, aztán mégis vetett egy pillantást Lampertre, aki céklavörös arccal állt az istállóban. Mivel nem akart haraggal elmenni, odalépett hozzá. – Ha tényleg el akarsz venni, akkor először engem, azután az úrnőt kell megkérdezned, hogy megengedi-e! – Ez már majdnem igen, fiam. Szedd össze a bátorságodat, és állj Marie asszony elé. Vagy talán egyházi áldás nélkül akarsz Utával élni? – Quirin kedvelte őket, és tetszett neki a házasságközvetítő szerepe. Nevetve ismét Uta hátsójára csapott, aztán Lampert felé taszigálta. – Gyerünk, csókold meg végre, hogy bátorság költözzön belé! Úgy hallottam, hogy az úrnőtök jó asszony, biztosan nem fogja leszedni a fejeteket. Quirin nevetve elhagyta az istállót, de el is némult, mert egyszeriben olyan valaki állt előtte, akiről úgy vélte, hogy nem létezhet Isten teremtményei között. Magas, formás alakú asszonyszemélynek látszott, aki bokáig érő, a szivárvány minden színében pompázó ruhát viselt. Ha az öltözetet különösnek találta, hát Quirinnek kétszer is meg kellett néznie, hogy elhiggye, eme élőlény sötét bőre valódi. Eszébe jutott, hogy egyszer egy férfi mutatott neki egy képet, ami hasonlóan sötét bőrű teremtményt ábrázolt, és az illető azt mesélte, hogy egy mór embert lát, akik messze délen, a világ végén élnek. Arról azonban még sosem hallott, hogy valamelyikük erre a vidékre tévedt volna. Alika annak idején, amikor Quirin Eichenloh-val itt járt, még Odenwaldban volt, ezért nem ismerte. Mivel hozzászokott, hogy megbámulják, ügyet sem vetve a férfira elment mellette. Quirin a nyomába eredt, és megszólította. – Várj! Mi vagy tulajdonképpen? A nevem Quirin, és a híres Peter von Eichenloh helyettese vagyok. Ezzel a mondattal felkeltette Alika érdeklődését. Az asszony megállt és ránézett. – Eichenloh csapatának egyik tagja vagy? Tudsz nekem mesélni róla? Quirin kis híján földbe gyökerezett a meglepetéstől, mert nem számított rá, hogy ez a teremtmény úgy beszél, mint egy igazi ember. A kiejtése kissé idegenül csengett, de nem volt kellemetlen, és amikor látva a férfi döbbenetét, kitört belőle a nevetés, pontosan olyannak

látszott, mint minden vidám fiatal lány. Most már Quirin is mosolyra húzta a száját. – Szívesen mesélek a parancsnokomról, de előbb meg kell mondanod, hogy ki vagy. – A nevem Alika, és odaát lakom a faluban. – Alika? Ez nem keresztény név! – A bőröm színén kívül ez az egyetlen, ami megmaradt nekem a hazámból. – Halvány szomorúság suhant át Alika arcán. Néha rátört a szülőfaluja iránti honvágy, olyan emberekről álmodott, akik hozzá hasonlóan néznek ki, és álmában az ő dalaikat énekelte. Mindezek ellenére régen beletörődött abba, hogy soha többé nem térhet vissza gyermekkora színhelyére. – Ha ez megnyugtat, megkereszteltek a ti vallásotok szabálya szerint, és a Maria nevet kaptam. Mivel itt sok nőt hívnak így, továbbra is mindenki Alikának szólít – fűzte hozzá, mert attól félt, hogy máskülönben a férfi az ördög teremtményének fogja tartani. – Ennek örülök. Ami Eichenloh-t illeti... – Miközben Quirin mesélt, megérkeztek a lovagterembe. A férfi meggyőződhetett róla, hogy a mór asszony nagy tiszteletnek örvend Kibitzsteinben, hiszen magától értetődő módon a várúrnő közelében foglalt helyet. Azt is észrevette, hogy Trudi nincs jelen. Azon töprengett, hol maradhat. XIX. Trudi izgatottságtól remegve rontott be a palotába. De mielőtt elérte volna a nagytermet, eszébe jutott, hogy nem állhat Peter elé átizzadtan, egy régi ruhában. Felrohant tehát a lépcsőn, és eltűnt a szobájában. Mivel Uta sehol sem volt, egy másik cselédnek kellett segédkeznie az átöltözésben, aki majd meghalt a félelemtől, hogy valamit rosszul csinál. Hosszabb időbe telt, míg elkészült, ráadásul nem tűnt elégedettnek az eredménnyel sem. Amikor kilépett a szobájából, kigondolta a szavakat, amelyekkel Utát leszidja, amiért éppen most vált köddé, és lesietett. Odalent rögtön megfeledkezett Utáról, hiszen újabb vendégek érkeztek. Hertha von Steinsfeld, Bona és Hardwin von Steinsfeld lépett be a palotába. A fiatalember eléggé mogorván fogadta a szívélyes üdvözlést, amiért anyja feddő pillantást vetett rá. Bona láthatóan a könnyeivel küszködött. Őket követte a dajka Bona négy hónapos lányával a karján. Hardwin szinte tudomást sem vett a gyermekről, mintha rossz néven venné, hogy él. Marie azonnal látta, hogy milyen rosszkedvűek a vendégei, de úgy tett, mintha nem vette volna észre, és örömmel köszöntötte őket. Hertha asszony azon kevés szomszédok közé tartozott, akik a viszály idején mellette álltak és titokban segítették. Még „Achilles” Alberthez is elment, hogy segítséget kérjen tőle. Ugyan az őrgróf nem sokat tett, de az a kevés a király levelével együtt mégis megtette a kellő hatást. Ezért Hertha mindig különösen kedves vendég volt Kibitzsteinben. Marie átölelte, és maga mellé ültette a baljára. Hertha von Steinsfeld maga mellé intette Bonát, Hardwin átment az asztal túlsó oldalára, és megállt Peter székénél. – Na, milyen volt otthon? Hardwin elhúzta a száját. – Amióta megérkeztem, csak a gyerek körül forog minden. A kezembe nyomták, és folyton róla beszélnek. Úgy érzem, teljesen felesleges vagyok. Peter már-már szégyentelenül mosolygott. Úgy nyafogott, mint a régi Hardwin, akit az anyja mindenek fölé helyez. A jó lovag bizonyára másként képzelte a hazatérését, és most azt gondolta, hogy elhanyagolják. Peter felállt, és odament a dajkához, aki a sarokban ült, és nemigen tudta eldönteni, hogy itt szoptassa meg a kicsit mindenki előtt, vagy inkább kimenjen a konyhába. A zsoldosvezér elvette a babát, ringatta kicsit, aztán visszament vele együtt a helyére.

– Gyönyörű kislány, Bona asszony. Nagyon hasonlít kegyedre, és egyszer bizonyára ugyanolyan szép is lesz, mint az édesanyja. Trudi köhintéssel nyugtázta a bókot, és közben mérgelődött, amiért Eichenloh látszólag figyelemre sem méltatta. Hardwin megvetően morogni akart valamit, de látva Bona arcát és anyja sugárzó mosolyát, rájött, hogy barátja pont a megfelelő szavakat választotta a két asszony szívének megnyerésére. Jobban megnézte a gyereket, és úgy találta, hogy nagyon is sok különbség van közte és Bona között. Először is olyan mélyen ülő szemei voltak, mint neki magának. E felismerésre nagyot nyelt. Habár már megbarátkozott a gondolattal, hogy ő a kicsi apja, de a lelke valahogy még nem erősítette meg ebben. Amikor azonban a baba rámosolygott, hirtelen egészen másként érezte magát. – Megfoghatom? – kérdezte Bonától. Peter nem várva a válaszra odaadta a gyermeket, aztán felemelte a boros kupáját. – A kislányra! Ha lenne egy fiam, máris arról beszélnék, hogy házasítsuk őket össze. – Talán vannak fiai, de szégyelli őket, mert alacsonyabb származású asszonyoktól születtek! – Trudi piszkálódni kezdett a férfival, amiért az ügyet sem vetett rá. A zsoldosvezért ránézett, mint aki csak most vette észre a jelenlétét. – Ha lennének fiaim és tudnék róluk, biztosan nem tagadnám meg őket. Hardwin úgy érezte, barátja neki szánta a megjegyzést, hogy ismerje el a lányát. Bona szerencsére még időben észrevette a szándékát, és közbeszólt. – A férjem bizonyára nagyon örült volna a kis Marie születésének. Még egyszer köszönöm, Marie asszony, hogy keresztvíz alá tartotta az én kicsikémet. Moritz lovag jó férjem volt, és minden tiszteletet megérdemel. Hardwin nyelt egyet, hiszen a figyelmeztetés egyértelmű volt. A kislány ugyan az övé, ám a világ előtt Moritz von Mertelsbach az apja. Egyidejűleg csodálkozott, hogy Bona milyen kedvesen beszél elhalt férjéről, és rátört a féltékenység. Bona látta, hogy vihar dúl a lelkében, ezért édesen rámosolygott. – Mihelyt módomban áll, misét mondatok a férjem lelki üdvéért. Legnagyobb sajnálatomra azonban a lányomat és engem elkergettek az otthonunkból, így védelmezőre kell találnunk. Peter tudta, hogy segítenie kell barátjának, tehát nyájasan rámutatott. – Ha védelmezőt keres, Bona asszony, Hardwinnál jobbat nem találhat. Tudom, hogy szereti kegyedet, és csak azért csatlakozott a csapatomhoz, mert azt hitte, hogy örökre elvesztette asszonyomat. Nagyszerűen helyt állt katonaként, nem fogja megbánni, ha neki nyújtja a kezét. Hertha asszony elismerően Peterre nézett, aztán kedvesen oldalba bökte Bonát. – Annyira utálatosnak tartod a fiamat, hogy egy szavad sincs? – Istenem, nem, dehogyis! – Bona nem folytatta, mert le kellett törölnie kicsorduló könnyeit. Peter túlságosan sírósnak találta az ifiasszonyt, de mivel Hardwin szereti, nem fogja ezt bánni. Ő jobban kedvelte az erősebb nőket. Miközben Hardwin Bonához sietett, hogy átkarolja, Peter Marie-hoz fordult, aki csendes örömben ült a helyén. Még mindig látszott rajta, hogy egykoron igazi szépség lehetett. Trudi is bájosan festett, de sohasem vehetné fel a versenyt az anyjával. Ez azonban nem érdekelte a zsoldosvezért. Marie legidősebb lánya pont olyan asszony volt, aki neki tetszett. Igaz, e pillanatban úgy nézett rá, mintha az első keze ügyébe kerülő tárgyat a fejéhez akarná vágni. Mindenesetre egyelőre megelégedett a piszkálódó szavakkal. – Amint hallottam, legutóbb a családja oldalán harcolt, habár megesküdött rá, hogy nem lép többet a földjükre és a várukba. Marie figyelmeztetően a lányára nézett. Nagyon illetlen dolog a vendéget ilyen módon

esküszegéssel vádolni. Megkönnyebbülésére Peter lovag láthatóan nem haragudott, mert vidám mosoly bujkált a szája szegletében. – Igen, a féltestvéreim mellett harcoltam. Az is igaz, hogy dühömben korábban megszakítottam apámmal a kapcsolatot, és tettem ilyen esküt. Mivel végveszélyben voltak, el kellett mennem a mainzi érsekhez és választófejedelemhez. Kérésemre Dietrich von Erbach feloldozott az esküm alól, hogy segíthessek a családomnak. Ennek ellenére nem léptem be a féltestvéreim várába és a falvaikba sem, sőt a felajánlott örökséget is visszautasítottam. Igaz, hogy grófnak nevezhetném magam, de erről éppúgy lemondok, mint apám nevéről. A halála napjáig nem kötöttünk békét. Amit tettem, nem érte tettem, hanem a mainzi választófejedelem kérésére a féltestvéreimért. Dietrich von Erbach úr egyébként arról is gondoskodott, hogy elnyerjem Gottfried Schenk zu Limpurg úr bocsánatát. – Peter lovag egy pillanatra elkomorodott, mert eszébe jutott, hogy zarándoköltözetben kellett a würzburgi érsek elé járulnia és olyasmiért vállalni a felelősséget, amiben inkább áldozat volt, mint vétkes. A hercegérsek és rokonának becsületét így helyreállítva ismét megbékéltek egymással. Peter mélyet lélegzett, és Trudira pillantott. – Amúgy hamarosan szomszédok leszünk. Frigyes király nekem ajándékozta a teljesen eladósodott Fuchsheim birtokot, valamint Gressingen javait, amit a hercegérsek elkobzott. Maximilian von Albach szaporán káromkodott, hogy nem ő kapta meg unokaöccse vagyonát, de nem tehetett semmit. – Kegyelmedé Gressingen vára? – Trudi szitokszóként mondta ki e nevet. – Már nem. Eladtam, és némi pénzt hozzátéve az összeghez, megvettem a mertelsbachi birodalmi birtokot. Ez nem érinti kegyed hozományát, Bona asszony, tehát rendelkezhet a tulajdonával. Hertha von Steinsfeld arcán elégedett mosoly jelent meg. Ezáltal Bona nemcsak jóravaló, hanem jómódú meny is volt, aki gyarapítani fogja a családi birtokokat. Trudi kihívóan nézett Peter lovagra. – Kegyelmed lesz a szomszédunk? Istenem, remélem, túlélem! Ez már sok volt Marie-nak, és az asztalra csapott, de mielőtt rendreutasíthatta volna a lányát, Peter felállt, és hamiskás mosollyal Trudihoz lépett. A lány fel sem foghatta, mi történik, mert a férfi megragadta, a térdére fektette, és jó nagyokat csapott a hátsójára. Bár Trudi több alsószoknyát viselt, mégis érezte az ütéseket. Megpróbált kiszabadulni, de Peter látszólag könnyedén tartotta, és ütlegelte tovább. Először mindenki dermedten nézte a történteket, végül Michi felugorott, hogy segítsen Trudinak, de Marie, felemelve a kezét, megállította. – Hagyd! – mondta élesen és komoran. Fel kellett adnia azt a reményét, hogy a lányát hozzáadhatja Michihez, mindezek ellenére nem volt elégedetlen a dolgok állásával. Trudinak olyan férj kellett, aki ha kell, fékezi őt, de ugyanakkor imádja is. Úgy vélte, Peter von Eichenloh a megfelelő férfi, bár abban kételkedett, hogy ezzel a kissé goromba lánykéréssel sikert érhet el. Peter abbahagyta az ütlegelést, és elengedte a lányt. Habár nem ütött teljes erőből, mégis fájdalmat okozott, Trudi szemei szikráztak a dühtől. A férfi megfordult, az asztalhoz ment, és felkapta a disznófejet, amit korábban kért Marie-tól. Odaadta Trudinak, és mosolyogva elé állt. – A fejemhez vághatod! Trudi először őt nézte, aztán a kezébe nyomott disznófejet, és felsóhajtott. – Istenemre, ez lenne a legméltóbb büntetés, de jól nevelt ifjú hölgyként természetesen nem teszek ilyet. – Felhangzott a már ismert halk nevetés körülötte. Felemelte a fejét, és vissza

akart ülni az asztalhoz. Peter megfogta, átölelte és megcsókolta. Ezután örömtől sugárzó tekintettel a kisasszonyra nézett. – Mivel ilyen jól megértjük egymást, megkérdezem, hogy hozzám jössz-e feleségül? – Istenemre, megteszem, de csak azért, hogy pokollá tehessem az életedet! – felelte hirtelen, és csak az ünneplésből jött rá, hogy a többiek komolyan vették a szavait. Mielőtt tiltakozhatott volna, Peter újra szenvedélyesen megcsókolta, és csak akkor engedte el, amikor már mindketten alig kaptak levegőt. Bona örömkönnyekkel a szemében odarohant barátnőjéhez, és átkarolta. – Annyira örülök. Eichenloh úr nagy tiszteletnek örvendő férfiú, Hardwin csak a legjobbakat mondta róla. Egyszeriben Michi állt előtte széles vigyorral az arcán. – Légy boldog, szélvész kisasszony. Peter von Eichenloh a neked való férj, bárki mással szerencsétlenné tennétek egymást. – A fiú láthatóan megkönnyebbült, mert nem szívesen engedett volna Marie nyomásának, hogy nőül vegye Trudit. Marie felsóhajtott, és szomorkásán nézett rá. – Sajnálom, hogy így alakult, Michi, azaz Michi lovag. – Akkor már inkább Michel lovag úr. Megszolgálta a nevét a harcokban. – Peter kezet nyújtott neki, és megveregette a vállát. – Frigyes király arra kért, hogy térjek vissza hozzá, mert hűséges emberekre van szüksége. Stájerországban birtokot ajánlott fel nekem, amit bizonyára átruház rád, ha megírom őfelségének, milyen kiválóan védted Kibitzsteint. Michi zavartan meredt rá. – Megtenné ezt értem? – Pontosan tudta, hogy a környék várurai sosem tekintenének rá egyenrangú félként, akkor sem, ha sok ősi nemesi családhoz hasonlóan szabad parasztbirtokos családból származott. Kérdő tekintete először Marie-ra, aztán édesanyjára siklott. – Vigyél magaddal valakit, aki segít kézben tartani a hűbérként kapott várat – folytatta Peter. Michi önkéntelenül Annit kereste a tekintetével. Habár sosem alakult ki köztük szoros kapcsolat, senki sem értett jobban a várak gazdálkodásához. Az asszony megbízható volt, és a fiatalember kedvelte is. A pillantása nem kerülte el Marie figyelmét, és elégedett mosollyal tolta Annit az ifjú lovag karjába. A kulcsárnő először a férfira, aztán úrnőjére meredt, végül erélyesen kiszabadította magát. – Eszemben sincs Michivel tartani! Marie nevetett. – Ne csak kísérd el, hanem menj hozzá feleségül. Eichenloh úrnak igaza van. Stájerországban új életet kezdhettek anélkül, hogy a származásotok miatt ellenségeskednétek veletek szemben. Trudi hevesen bólogatott. – Ez könnyen megoldható! Michi igényt tarthat az Arnstein családfára. Végül is unokatestvérek a jelenlegi Arnstein birodalmi lovaggal, és Grimald úrnak bizonyára nem lenne ellenére olyan rokon, aki a királyt szolgálja. – Nagyszerű gondolat! Nem hiába akarlak feleségül venni – nevetgélt Peter akkor is, amikor Trudi az öklét az orra alá tolta. – Még nem egyeztem bele, hogy a felesége leszek, uram! – Dehogyisnem! Mindenki hallotta, hogy pokollá akarod tenni az életemet. Én pedig máris

örülök ennek a pokolnak! – Ezekkel a szavakkal Peternek végleg sikerült lefegyvereznie Trudit. Miközben a lány a válaszon töprengett, jövendőbelije Annira és Michire mutatott. – Ezenkívül nem mutathatunk rossz példát nekik. Most már csak azt mondd meg, hogyan találunk a menyasszonynak egy családfát, amivel a derék stájer lovagok elégedettek lesznek. – Anni Csehföldről származik – vetette közbe Marie. – Az jó! A háborúk alatt ott sok nemesi család kihalt, ezért senkinek sem fog feltűnni, ha így folytatódik egy családfa. Néhány sor kegyedtől és az én tanúsító aláírásom elegendő ahhoz, hogy Anni származását hihetővé tegyük. – Peter egyre vidámabb lett, mert ezt a dolgot nagyon szórakoztatónak találta. Trudinak is tetszett az ötlet, hogy a derék Anniból nemes hölgyet faragjanak, mégis feddőn nézett Peterre. – Uram, kegyelmed egy csirkefogó! Peter csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – De hát én csak megpróbálok méltó lenni hozzád, kedveském! Trudi alig bírta elfojtani a nevetését, és azon tűnődött, mit kezdjen ezzel az emberrel. Peter iránt egyáltalán nem táplált olyan izzó érzelmeket, mint annak idején Georg von Gressingen iránt. Mégis be kellett ismernie, hogy ez a férfi már az első találkozásukkor Dettelbachban felkeltette az érdeklődését. Kedvelte, hiszen egyébként nem érezte volna olyan nyomorultul magát, amikor a lovag az ostrom végeztével elment, és sokáig nem hallott felőle hírt. – Rendben. Házasodjunk össze, de csak azért, hogy Anni se kereshessen kifogást, és persze, ha a mama beleegyezik. – Trudi kissé bizonytalanul az édesanyjára nézett, aki bólintott. Ezután a várúrnő odament a még mindig mereven álldogáló kulcsárnőhöz, és átölelte. – Nagyon örülök, hogy így alakultak a dolgok! – Nem akarok férjhez menni Michihez. Én... – ellenkezett Anni, de Marie a szavába vágott. – Most ugyanúgy nem kérdezem meg a véleményedet, ahogy annak idején az enyémre sem volt senki kíváncsi, amikor összeadtak Michellel. Mégis nagyon boldogok voltunk. Ti is azok lesztek! Most pedig csókoljátok meg egymást! – Marie erélyes szavai eltántorították Annit a további ellenkezéstől. Michi megfogta az asszonyka kezét. – Tényleg olyan szörnyűnek találod, hogy a feleségem légy? – Nem. Én csak... – Nem fejezhette be a mondandóját, mert Michi magához szorította és megcsókolta. Peter úgy vélte, hogy követnie kell Trudival ezt a példamutató tettet. Marie öreg barátnője, Hiltrud mellé sétált. – Remélem, nem haragszol rám – mondta kissé aggódva a nagyon elégedettnek látszó Michire mutatva. A kecsketenyésztő asszony elgondolkodva ingatta a fejét. – Tudod, hogy kedvelem Annit. Derék, kötelességtudó teremtés, de nem vagyok benne biztos, hogy úgy fogja szeretni a fiamat, ahogy megérdemli. – Felsóhajtott, aztán megvonta a vállát. – Bocsáss meg, Marie. Tudom, azért rendezted így a dolgokat, hogy segíts Michinek. Hálásan köszönöm, csak mégis szomorú vagyok egy kicsit. Nagyon messze lesz tőlem! Sosem fogom látni az unokáimat, és nem tarthatom őket a karomban. Erre a gondolatra könnyek folytak végig ráncos arcán. Ugyanakkor szégyellte magát, mert hálátlanságnak érezte a szavait, hiszen mindent, amit ő és a gyermekei elértek, azt barátnőjének köszönhette. Marie vigasztalóan magához vonta Hiltrudot. – Lehet, hogy Anni kezdetben kötelességből fogja szeretni Michit, de biztos vagyok benne,

hogy ez megváltozik. Kedvelik egymást, és idegen földön ugyanúgy összekovácsolódnak majd, mint Michel és én. Ezenkívül nem hiszem, hogy a fiad és a felesége elfelejt bennünket. Eljönnek, és megmutatják elsőszülött fiukat vagy lányukat. Hiltrud kissé fáradt mozdulattal letörölte a könnyeit. – Igazad van, mint mindig. Örülök a ti szerencséteknek is. Egy olyan vő, mint Eichenloh, aki egy király leszármazottja, Falko tekintélyét is növelni fogja, és könnyebben válhat Kibitzstein urává. Marie arra gondolt, hogy a fiának mindenképpen haza kell jönnie még egyszer, mielőtt Anni és Michi elhagyja Kibitzsteint. Ezután örömmel nézte a két igazán elégedettnek tűnő párt. Hirtelen érezte, hogy valaki meghúzza a szoknyáját. Megfordult, Uta és Lampert állt előtte. Miközben a lány nagyon is merésznek tűnt, a fiatalember láthatóan majdnem a föld alá süllyedt. Uta vidáman kacsintott. – Ha már ennyi párt összeadnak, biztosan nem bánná, ha mi is oltár elé állnánk. – Össze akartok házasodni? – Marie szigorúan méregette őket. Lampert futásnak akart eredni, ám a várúrnő intett, hogy maradjon. Mindketten elkísérték a lányát Grazba, és egy pillanatig sem hagyták cserben. Ez mindenképpen jutalmat érdemelt. Amióta visszatértek, Marie-nak sokkal jobb véleménye volt Utáról, mint korábban, és Lampert is magabiztosabbá vált. Jó szolgálatot fognak tenni Trudinak és Peternek kulcsárnőként és a szolgák felügyelőjeként. – Rendben! Felőlem házasodjatok össze – felelte remélve, nem jut másoknak is eszébe, hogy ő rendezze meg az esküvőjüket. A tekintete Alikára tévedt, aki szokásától eltérően igencsak bátran beszélgetett Eichenloh alvezérével. Marie odalépett leendő vejéhez. – Mi lesz a katonáival? Várúrként nem lesz szüksége ennyi fegyveresre. – A jó Quirin és még néhány emberem itt maradnak. A többieket felfogadja Otto von Henneberg, aki zsoldoscsapatot szervez, így akar szerencsét próbálni. Fuchsheimben szeretnék lakni, ezért átépíttetem és felújíttatom a palotát. Az egykori veteményeskertben kápolnát emelünk a férje emlékére. Sajnálom, hogy csak ily kevéssé ismerhettem meg. Nagyszerű ember volt! – Így igaz. – Marie felnézett a mennyezetre, de nem a hatalmas gerendákat látta. Úgy érezte, a mennybe pillant fel, és látni vélte Michelt, amint lenéz rájuk, és mosolyogva integet. Sikerült, mondta neki gondolatban. Megtartottam Kibitzsteint minden birtokával együtt Falko számára. Peter von Eichenloh személyében olyan vejem lesz, aki szívből szereti Trudit. A rangja segíteni fog, hogy a kisebb lányainkat is jól ad hassam férjhez. Remélem, örülsz mindennek, Michel. Annyira szép lenne, ha te is megélhetted volna ezt a boldogságot. Nagyon hiányzol, fejezte be néma beszélgetésüket az asszony. Marie megtörölte a szemét, aztán eltökélten felszólította a vendégeket, hogy üljenek ismét asztalhoz, és folytassák az evést. Trudi és Peter szócsatába keveredett amiatt, hogy melyiküket illeti meg a disznófej. Végül úgy döntöttek, hogy derék mátkapárhoz illően megosztoznak rajta.

Történelmi háttér Amikor évekkel ezelőtt új otthont kerestünk Marie-nak, a tartomány különleges nevei ihlettek bennünket arra, hogy idehelyezzük Kibitzsteint. Azonnal „belecsöppentünk” a würzburgi érsekség korabeli történelmébe. Würzburg püspökei ekkor nemcsak egyházi méltóságok voltak, hanem világi uralkodók is, akiknek hatalma túlterjedt a tulajdonképpeni püspökség határán. Még érdekesebbé teszi a helyzetet, hogy Barbarossa Frigyes megadta a jogot Würzburg püspökeinek, hogy a frank területek hercegének nevezzék magukat. Ez elsősorban tiszteletbeli cím volt, mivel Frankföld kisebb-nagyobb területet birtokló egyházi és világi uralkodók kormányzása alatt állt, ráadásul királyi tartománynak számított. Ám ahogy a Svábföldön és Türingiában, itt sem sikerült a német királyoknak és német-római császároknak tartósan érvényesíteni az akaratukat. Ehelyett a különböző egyházi és világi uralkodók ragadták magukhoz a hatalmat, például a würzburgi püspök, a bambergi hercegérsek, a mainzi érsek, a fuldai birodalmi apát, Hohenlohe, Castell, Henneberg, Wertheim grófjai, BrandenburgAnsbach és Brandenburg-Kulmbach hercegei, valamint olyan birodalmi városok, mint Nürnberg és Rothenburg. Egyik helyi uralkodónak sem sikerült tartósan a másik fölé kerekedni, ezért a napóleoni időkig a terület kis és közepes „államok” halmaza maradt. Abban a korszakban, amelyben főszereplőnk él, két személy emelkedik ki. Az egyik Gottfried Schenk zu Limpurg, Würzburg hercegérseke, a másik ellenfele, „Achilles” Albert: BrandenburgAnsbach őrgrófja. Gottfried Schenk zu Limpurg akkor lett Würzburg püspöke és hercegérseke, amikorra pazarló és tehetségtelen elődei „jóvoltából” a tartomány hanyatlóban volt. A püspök energikusan és céltudatosan igyekezett a hercegérsekség egykori hatalmát helyreállítani és elvesztett területeit visszaszerezni. Egyidejűleg megpróbált frank hercegi címének is érvényt szerezni. Legerősebb vetélytársa Brandenburg-Ansbach őrgrófja, Albert von Hohenzollern volt, akinek Enea Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa adta az „Achilles” nevet bátorsága miatt. „Achilles” Albertnek az atyai örökségből Ansbach déli része jutott, ami túlságosan kicsi volt becsvágya számára, ezért sokféle módon igyekezett területeket szerezni. Eközben többször viszályba keveredett mind Nümberg birodalmi várossal, mind a würzburgi hercegérsekséggel. A legtöbb szomszédja örült, amikor „Achilles” Albert bátyja, II. Frigyes brandenburgi választófejedelem utódjaként hatalmi törekvéseit a Pegnitz és a Majnamenti területek helyett a Havel és a Spree partján akarta érvényesíteni. Még egy történelmi személy keltette fel az érdeklődésünket, III. Frigyes német-római császár és német király, akinél kevesen uralkodtak hosszabb ideig, összességében több mint ötven esztendőn át viselte a koronát. Ugyanakkor ő volt az egyik leginkább megvetett uralkodó. Nemigen törődött a birodalom érdekeivel, inkább folytonosan háborút vívott különböző ellenségeivel, például saját testvérével, Alberttel, valamint III. Ulászló lengyel királlyal, aki vitatta jogait a magyar és cseh területek tekintetében, és később Hunyadi Mátyás magyar királlyal. Frigyesnek számos veresége és kudarca ellenére sikerült növelnie a Habsburgok hatalmát, és az örökös tartományokat egy kézben egyesítenie. Abban a meggyőződésben, hogy a császár csak akkor érvényesítheti a birodalomban az akaratát, ha családi birtokai erősek, nem bonyolódott semmilyen nagyobb áldozatot kívánó birodalmi ügybe, hanem kizárólag a Habsburg-ház felemelkedésével törődött. Fiát, Miksát összeházasította Máriával, Burgundia örökösével, unokája, Szép Fülöp nőül vette kasztíliai és aragóniai Őrült Johannát. Az ő fiúk volt V. Károly, akinek „birodalmában sosem nyugodott le a nap”.