Alkalmazott Nyelvészeti Közlemények, Miskolc, II. évfolyam, 1. szám, (2007) pp. 35-42.
INTONÁCIÓ ÉS ANTICIPÁCIÓ A SZINKRONTOLMÁCSOLÁSBAN TÓTH ANDREA
Dunaújvárosi Főiskola, Nyelvi Intézet 2400 Dunaújváros, Kallós Dezső u. 1.
[email protected] Kivonat: Az alábbi tanulmány arra a kérdésre keresi a választ, hogy szinkrontolmácsolás során milyen összefüggés lehetséges a forrásnyelvi szövegben tapasztalható alfrekvencia-változások és a célnyelvi szövegben előforduló anticipációs jelenségek között. A tanulmány első része az anticipációs stratégia modelljeit ismerteti, majd a beszédre jellemző szupraszegmentumok közül az intonáció kérdéskörét tárgyalja. Chernov (1992) valószinűségi előrejelzés modellje szerint az anticipáció 4 szinten, a fonológia, a szemantika, a szintaktika és a pragmatika szintjén működik, vagyis az már a szótag szintjén jelentkezik. A dolgozat második részében ismertetésre kerülő vizsgálat ennek a megállapításnak a megerősítésére, avagy cáfolatára tesz kísérletet. A vizsgálat során felállított hipotézis szerint a szinkrontolmácsolás során a forrásnyelvi intonáció elősegíti, hogy a tolmácsok anticipációs stratégiát alkalmazzanak. E jelenség kimutatása kétcsatornás szinkrontolmácsolási korpusz elemzése alapján történik. Kulcsszavak: anticipáció, intonáció, redundancia, szupraszegmentumok, előrejelzés.
valószínűségi
1. Az anticipáció mint szinkrontolmácsolási stratégia Az anticipáció a nyitott jelentés vagy szerkezet várható lezárásával kapcsolatos feltevés. Gile két fajtáját különbözteti meg: a nyelvi és a nyelven kívüli anticipációt (Gile 1995). A szinkrontolmácsolásban kulcsfontosságú stratégiának tartják, amely lehetővé teszi a tolmács számára, hogy megszabaduljon a forrásnyelvi szöveg diktálta kötöttségektől, és akár befejezhessen még be nem fejezett mondatokat. A gondolatmenetben és a nyelvhasználatban alkalmazott konvenciók elősegítik az anticipációt. Az anticipáció kérdése a tolmácsolást kutatók körében kitüntetett figyelmet kap. A vizsgálatok középpontjában az áll, hogy e jelenség a struktúrájában hasonló (pl. olasz és francia), avagy különböző (pl. német és francia) nyelvek közötti tolmácsolás esetében kerül előtérbe. Ez a véleménykülönbség megosztja a tolmácsolást kutató közösséget. Az egyik ilyen közösség a Setton (1999) által univerzalisták néven emlegetett iskola, amely képviselői szerint a szinkrontolmácsolás bármely nyelvpár esetében azonos nehézségekkel jár, ugyanis a megértés prognosztizáló jellege feloldja a strukturális aszimmetriát (Setton 1999). Továbbá azt állítják, hogy az anticipáció a mondat összes komponensére alkalmazható, vagyis ez a sajátosság nem csupán az igéhez köthető. A másik iskola képviselői (elsősorban Moser 1976, 1978; Gerver 1976; Gile 1992, 1995), akiket Setton (1999) bilateralisták néven említ, a kognitív pszichológiát és az idegtudományt hívják segítségül. Szerintük a beszédmegértés szekvenciális természetének közvetlen hatása van a szinkrontolmácsolásra, ugyanis az átváltási folyamatok függnek a nyelvi struktúrától. Eltérő struktúrájú nyelvek tolmácsolásakor
36
Tóth Andrea
egy adott mondatrész hiánya a tolmácsot arra kényszerítheti, hogy különböző stratégiákat (pl. anticipációt) alkalmazzon, ugyanis nem várhat egy teljes mondat feldolgozásáig, hogy a tolmácsolást megkezdje (Moser-Mercer 2000). Az anticipáció tárgykörében a legkorábbi, korpuszalapú vizsgálat Wills (1978) nevéhez kötődik. E vizsgálat bizonyította, hogy a párhuzamos szintaktikai struktúrák alapján történő átváltás könnyebb, továbbá azt, hogy a forrás- és a célnyelvi szöveg szintaktikai eltérései más következtetéseket implikálnak a fordításban, és másokat a szinkrontolmácsolásban. A másik korpuszalapú vizsgálat Lederer (1981) nevéhez fűződik, aki szerint az anticipáció az összes nyelvpár esetében tetten érhető, vagyis nem nyelvspecifikus jelenségről van szó. Lederer három fajta anticipációt különböztet meg: a kognitív, a nyelvi és a szabad anticipációt. Ez utóbbi esetében a tolmács olyan grammatikai struktúrát alkalmaz, amely a fordításban több ige használatát is lehetővé teszi annak elhangzása után. Chernov (1979) a tolmácsolás folyamatához a redundancia szemszögéből, vagyis a befogadó számára már ismert elemek oldaláról közelít. Ezzel összefüggésben meghatározó jelentőséget tulajdonít az előrejelzésnek, az anticipációnak. Chernov (1979) objektív és szubjektiv redundanciáról beszél. Az objektív redundancia az egyes beszédszegmentumok ismétlését jelenti (ami független a közlés befogadójától), míg a szubjektív redundancia a hallgató nyelvi, kognitív, kommunikációs és pragmatikai következtetéseiből épül fel. A tolmács a szituáció összes nyelvi és nyelven kívüli tényezőjét figyelembe véve kialakít magának egy saját belső programot: egy hosszú- és egy rövidtávú hipotézist. Egyrészt a beszélő és a téma alapján van egy általános elképzelése a tolmácsolandó szöveg egészére vonatkozóan, másrészt a megkezdett mondat alapján egy előzetes feltevése az éppen elhangzó mondat tartalmáról (Chernov; Zimnyaja 1991). Chernov modellje (1992) szerint az anticipáció már a szó tag szintjén jelentkezik, de ugyanígy vannak anticipációink a szó, a mondat és a diskurzus szintjén is. Minél nagyobb a tolmács ismeretanyaga, annál biztosabb lesz az előrejelzés a beszédmegértés összes szintjén. A valószínűség-előrejelzési mechanizmus tehát 4 szinten működik: fonológiai, szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szinten. Ezek a szintek kapcsolódnak a szótag, szó, kifejezés, megnyilatkozás, szöveg és szituáció szintjén j elentkező redundanciához. Előrejelzés szintje
Redundancia szintje
prozódiai: hangminták
szótag, szó, kifejezés, megnyilatkozás
szintaktikai: grammatikai sajátosságok és szemantikai kategóriák Szemantikai
kifejezés, megnyilatkozás
Pragmatikai
megnyilatkozás, szöveg, szituáció
kifejezés, megnyilatkozás, szöveg
1. sz. táblázat Chernov redundancia szintjei
Intonáció és anticipáció a szinkrontolmácsolásban
37
A
különböző szintek együttműködése azonnal (vagy már korábban) ahogy a beszélő a színre lép. Amennyiben a tolmács ismeri a beszélőt, a valószínűségi prognózis kialakítása elsőként a beérkező üzenet szemantikai struktúrája, illetve jelentése tekintetében jön létre. Ebben az esetben a prognózis felülről lefelé bontakozik ki, azaz a legmagasabb (akusztikai) szinten kezdődik, majd halad tovább a szintaktikai és a szemantikai szintekre.
megkezdődik,
Ellenkező esetben a valószínűség-előrejelzési mechanizmus alulról felfelé építkezik, vagyis az üzenet első néhány mondatának elhangzása után annak egészére vonatkozó prognózis alakul ki, amely az összes többi szinttel kölcsönhatásban van. Amennyiben ez a kölcsönhatás nem j ö n létre, tolmácsolási hibák, kihagyások jelennek meg.
A valószínűségi előrejelzést elősegíti az a tény, hogy az önellenőrzési folyamat tudat alatt - automatizált mechanizmusként - valósul meg az előzőleg kialakított belső program szerint. Időnként a tolmács visszakapcsol az aktív hallgatásra, hogy ellenőrizze hipotézise helyességét. Ha meggyőződik arról, hogy a hipotézise helyes, az alapján dolgozik tovább. Ellenkező esetben egy rövid időre abbahagyja a tolmácsolást, és aktívan figyeli a szónokot mindaddig, amíg a helyes hipotézis újra kialakul. Ezután ismét a belső program alapján dolgozik, hogy behozza a lemaradást (Klaudy 1997). 2. Prozódia A prozódia azokat a beszédtulajdonságokat foglalja össze, amelyek nem származtathatók a közléseket alkotó fonémák szekvenciális sorozatából (Nooteboon 1999), és a következő szupraszegmentumok alkotják: a beszéd dallama, hangsúlyviszonyok, beszédtempó, szünetek, beszédritmus, hangerő és hangszínezet. A beszédprodukciós folyamatban elsősorban a szegmentumok képzését tervezzük meg, és csak másodsorban a szupraszegmentumokét (Levelt 1989). Ebből következően azok kontrollja kevésbé működik, a korrekciós mechanizmus pedig egyáltalán nem (Gósy 2004). A beszéd szupraszegmentális szerkezetének funkciói részben univerzálisak, részben nyelvspecifikusak. Kifejezhetők velük modalitások, érzelmek, szintaktikai, pragmatikai sajátosságok, a beszédstílus (Bolinger 1978). "A szupraszegmentumok alkalmazása teszi a hallgató számára egyértelművé az 'új' és az 'ismert' információt a beszélgetés során" (Gósy 2004). 2.1. A beszéddallam vagy intonáció A beszéd dallamát a zönge frekvenciájának változása adja, amely szemantikai tartalmat és szintaktikai funkciót hordozhat (Gósy 2004). Ez esetben tonális nyelvekről beszélünk. Ezzel szemben a nem tonális nyelvek (mint pl. az angol) azok, amelyekben az alaphangmagasság változása nem okoz jelentésbeli eltérést, csupán hosszabb közlések során van funkciója. A beszéd dallama a hangszalagok rezgésén alapul, az alapfrekvencia (F0) változtatásának az eredménye. Az intonáció - ahogy azt Hargrove és McGarr (1994) definiálja - a hangmagasság kommunikatív használata, az emberi nyelv egyik leguniverzálisabb és egyben leginkább nyelvspecifikus tulajdonsága. Univerzális azért, mert nem létezik olyan nyelv, amelyiknek ne lenne intonációja, ugyanakkor egy
38
Tóth Andrea
beszélő intonációs rendszere függ a nyelvtől, amit beszél, a beszédhelyzettől, amiben megszólal, az érzelmi állapotától stb. (Gósy 2004). A beszéd alaphangmagasságának változása fonetikai funkcióját tekintve is összetett: 1) kifejezi a beszéddallamot, 2) megvalósítja a hangsúlyozást, valamint 3) a mikrointonációs változásokat. A beszéddallam dallammenetekből épül fel. Ötféle dallammenetet különböztetünk meg: ereszkedőt, emelkedőt, esőt, szökőt és lebegőt (Gósy 2004). 2. 2. Intonáció az angol nyelvben Az angol nyelv lényegesen magasabb átlagos hangfekvésü és tágabb hangteijedelmü, mint a magyar nyelv. Az intonáció általánosítását nyilvánvalóan korlátozzák a típuskülönbségek. A végső eső-ereszkedő elv (go down at the end) viszont valószínűleg igen általános. Bolinger (1978) ennek két típusát különbözteti meg: 1) magas kezdettől ereszkedés lefelé, 2) gyors esés a végen, amely mondatvégi hangsúllyal párosul. A kezdet lehet alacsony, de lehet viszonylag magas, bár alacsonyabb, mint a vég, ekkor jön létre a 'függőhíd'. A mondat közepén történhet ereszkedés, bár ez nem lehet olyan alacsony, mint a végső, másrészt az ereszkedés elmaradhat. Ha a végső ereszkedés-esés elmarad, kiegészítendő kérdéssel van dolgunk. Az angol szóhangsúly szabad, azonban „valamely paraméter pozitív értéke mellett 'negatív' módon is kifejezésre jut: a nem hangsúlyos szótagok magánhangzóinak minőségi redukciójában" (Kassai 1998, 209). A hangsúlyélményt leghatásosabban az alaphangmagasság emelkedése idézi elő, másodsorban a megnövekedett időtartam, harmadsorban a nagyobb intenzitás (Laver 1994). 3. Szinkrontolmácsolási korpusz vizsgálata 3. 1. A vizsgálat célja Az ebben a témában elvégzett vizsgálat célja az volt, hogy a szinkrontolmácsolási folyamatban kimutassa a forrásnyelvi intonáció szerepét oly módon, hogy összefüggést keres a célnyelvi szövegben tetten érhető anticipációs jelenségek és a forrásnyelvi szöveg alapfrekvencia-változásai között. A vizsgálat során felállított hipotézis szerint a szinkrontolmácsolás során a forrásnyelvi intonáció elősegíti a tolmácsok anticipációs stratégia alkalmazását. 3. 2. Anyag és módszer Jelen vizsgálat szinkrontolmácsolási gyakorlat eredményeiből építette fel közel 1 órányi korpuszát (= 45 perc). A korpusz 5 tolmácshallgató, közülük 4 nő és 1 férfi (átlagéletkoruk 26,3 év) szinkrontolmácsolási teljesítménye. Valamennyi tolmácshallgató tudatában volt annak, hogy tolmácsolási teljesítményük - annak rögzítése után - kutatási célból felhasználásra és elemzésre kerül. Az egy tolmácshallgató teljesítményéről rögzített beszédanyag átlagos időtartama 7,52 perc (451,21 másodperc); a legkevesebbet beszélő 7,32 percig (439,38 másodperc), a leghosszabban beszélő pedig 7,74 percig (464,64 másodperc) beszélt. A teljes anyag összesen 3823 szót tartalmaz. A legkevesebb szót mondó tolmácshallgató szavainak száma 474, a legtöbb szót mondó tolmácshallgatóé pedig 707 szó, bár ugyanazt a forrásnyelvi szöveget hallotta, és tolmácsolta mindenki. A
Intonáció és anticipáció a szinkrontolmácsolásban
39
célnyelvi beszédanyag terjedelmében tehát nagyok az egyéni eltérések. A vizsgálat során regisztráltam a célnyelvi szöveg alapfrekvencia-változásait. A regisztrált változások időpontjának ismeretében kigyűjtöttem a célnyelvi szövegben előforduló anticipációs jelenségeket, amelyek a következő kategóriákba sorolhatóak: helyes anticipáció (H), megközelítő anticipáció (M), rossz anticipáció (R), anticipáció hiánya (N). A szükséges méréseket a Praat 4.6.06 szoftverrel végeztem el. 3. 3. Eredmények Az 1. sz. ábra a forrásnyelvi szöveg alapfrekvencia-változásait ábrázolja. Jól láthatóak a kiugró értékek, amelyek a 480-605 Hz-es tartományba esnek. A kétcsatornás módon rögzített korpusz lehetővé teszi annak a kimutatását, hogy ezen alapfrekvencia-változások alkalmával milyen gyakorisággal alkalmaztak a tolmácshallgatók anticipációs stratégiát.
T i m e (s)
1. sz. ábra A forrásnyelvi szöveg beszéddallama
A 2. sz. táblázat az alapfrekvencia változásának pontos értékeit és a korábban felállított kategóriák szerinti anticipációk előfordulását, avagy azok hiányát tartalmazza. Az első tolmácshallgató (Thi) esetében 3 helyes anticipáció, a második tolmácshallgató (Th2) esetében 2 helyes és 1 rossz anticipáció hangzott el. A harmadik és az ötödik tolmácshallgatónak (Th3> Th5) egyetlen helyes következtetési kísérlete volt, míg a negyedik (Tht) esetben helyesen és egy esetben helytelenül prognosztizált. Megközelítő anticipáció egy tolmácshallgató esetében sem fordult elő.
Tóth Andrea
40 Idő (sec) I. Frekvencia (Hz) I. Th, Th 2 Th 3 Th, Th 5 Idő (sec) H. Frekvencia (Hz) II. Th, Th 2 Th 3 Th4 Th 5
9 590
16 480
49 579
55 490
68 515
92 574
124 551
138 560
148 603
174 491
187 505
N N N N N
N N N N N
N N N N N
H N N H R
N H H N N
N N N N N
N N N N N
N N N R H
N N N N N
N N N N N
H H N H N
211 605
247 566
249 481
266 605
299 582
313 565
324 593
343 492
366 537
379 441
418 597
N N N N N
N N N N N
N N N H R
N N N N N
N N N N N
N N N N N
N R N N N
H N N H N
N N N N N
N N N N N
N N N N N
2. sz. táblázat A célnyelvben tetten érhető anticipációs jelenségek
Mindamellett ahhoz, hogy kimutatható legyen az intonáció szerepe az anticipációs stratégia használatában, elengedhetetlen a jelenséget a teljes korpuszban tapasztalható összes anticipáció függvényében látnunk (3. sz. táblázat).
Összes anticipáció
Th, Th2 Th3 Th* Th5
Az alapfrekvencianövekedés hatására 3 2 1 4 1
Egyéb tényező(k) hatására 2 1 2 2 2
3. sz. táblázat Anticipációk a teljes korpusz arányában
A táblázatból kitűnik, hogy az 5 tolmácshallgató közül 3 esetében az alapfrekvencia növekedése több anticipációs jelenséget implikál, mint az egyéb tényezők. Mindazonáltal a kapott eredményekből nem vonható le messzemenő következtetés,
Intonáció és anticipáció a szinkrontolmácsolásban
41
ugyanis a teljes korpuszban tetten érhető anticipációk meglehetősen alacsony értéket mutatnak, így ezen adatok nem hordoznak megbízható információt. A tolmácsolási stratégiák - így az anticipációs stratégia is - heurisztikus módszereknek tekinthetőek, csak korlátozott mértékben automatizálhatok. Az algoritmusok alkalmazása azonban jól elsajátítható, procedurális tudást biztosít (G. Láng 2005). Egyelőre nem bizonyított, hogy a gyakran előforduló minták alkalmazása (pl. követési távolság változtatása, anticipációra való hagyatkozás, késleltetés) készségszinten történhetne, bár sokak szerint ezek gyakorlással automatikussá tehető folyamatok (Gile 1997). Vagyis az anticipációs stratégia csekély előfordulása, feltehetően, a vizsgálati alanyok gyakorlatlanságának köszönhető. 4. Összegzés A vizsgálat során megfogalmazott hipotézis - miszerint a szinkrontolmácsolás során a forrásnyelvi intonáció elősegíti, hogy a tolmácsok anticipációs stratégiát alkalmazzanak - az adatok csekély száma miatt csak részben tekinthető igazoltnak. Az adatbázis bővítése érdekében célszerűnek látszik ugyanezt a vizsgálatot gyakorló tolmácsok körében is elvégezni, akik feltehetően gyakrabban alkalmazzák a szóban forgó stratégiát. A tolmácshallgatók és a gyakorló tolmácsok teljesítményének összehasonlítása a stratégia automatizálhatóságának kérdésére vonatkozóan is hasznos információval szolgálna, jóllehet azok nagyobb számú előfordulása - a tevékenység komplexitásából adódóan - még nem lenne egyértelmű bizonyíték a készségszintű használatra. Irodalom Bolinger, D. 1978. Intonation across languages. In Joseph H. Greenberg (ed.) Universals of Human Languages. Vol 2. Phonology. Stanford: Stanford University Press, 491-524. Chernov, G. V. 1979. Semantic aspects of psycholinguistic research in simultaneous interpretation. In Language and Speech, 22(3) 277-296. Chernov, G. V. 1991. Cognitive and Pragmatic Inferencing and the Intercultural Component in Translation. In Tirkkonen-Condit, S. (ed.) Empirical Research in Translation and Intercultural Studies. Tübingen: Günter Narr, 27-35. Chernov, G. V. 1992. Conference interpretation in the USSR: History, theory, new frontiers. In Meta, 37(1), 149-162. Gile, D. 1995. Basic Concepts and Models for Interpreter and Translator Training. Amsterdam: Benjamins. G. Láng Zs. 2005. Tolmácsolás felsőfokon. Budapest: Scholastica. Gósy M. 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Budapest: Osiris Kiadó. Hargrove P.M. & McGarr N. S. 1994. Prosody management of communication disorders. San Diego: Singular Publishing. Kassai I. 1998. Fonetika. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. Klaudy K. 1994. A fordítás elmélete és gyakorlata. Angol, német, francia, orosz fordítástechnikai példatárral. Budapest: Scholastica. Laver, J. 1994. Principles of phonetics. Cambridge: Cambridge University Press. Lederer, M. 1981. La traduction simultanée: expérience et théorie. Paris: Minard.
42
Tóth Andrea
Levelt, W. J. M. 1989. Speaking. From Intention to Articulation. Cambridge, Massachusetts: MIT Press. Moser-Mercer, B. et al. 2000. Searching to define expertise in interpreting. In B. Englund Dimitrova & K. Hyltenstam (eds.) Language processing and simultaneous interpreting: interdisciplinary perspectives. Amsterdam: John Benjamins, 107-132. Nooteboon, S. 1999. The prosody of speech: Melody and rhythm. In Hardcastle-Laver (eds.) The Handbook of Phonetic Sciences. Oxford: Basil Blackwell Limited, 640-673. Setton, R. 1999. Simultaneous interpretation: A cognitive-pragmatic analysis. Amsterdam: John Benjamins. Wilss, W. 1978. Syntactic Anticipation in German-English Simultaneous Interpreting. In: D. Gerver & H. W. Sinaiko (eds.) Language interpretation and communication. New York: Plenum Press, 343-352.
