Interjúk. Ahol tudta, segítette egyik család a másikat GYURKOVICS MÁRTA A GYÁR SZÜLTE VÁROS RÖVID JEGYZETEK BALATONFŰZFŐ TÖRTÉNETÉHEZ

A GYÁR SZÜLTE VÁROS – RÖVID JEGYZETEK BALATONFŰZFŐ TÖRTÉNETÉHEZ

Interjúk „Ahol tudta, segítette egyik család a másikat” GYURKOVICS MÁRTA

A Gyurkovics család úgy került Fűzfőre, mint általában a régi fűzfőiek többsége. Gyurkovics Márta édesapja Mosonmagyaróvárról érkezett, a nagyapja a Papírgyárban kezdett dolgozni. Először kétlakiak voltak, akkor költöztek ide, amikor az úgynevezett póri papírgyári házban lakást kaptak. A papírgyári vezetők többsége a T épületben lakott. A másik épületben több, de kisebb lakások voltak, ezt a dolgozók lakták, talán ezért is hívták „póri” papírgyári háznak. Anyai ágon pedig tapolcai származásúak. Szülei itt összetalálkozva, ’40-ben kötöttek házasságot. – Mit mesélt édesapád a régi gyártelepi életről? – Édesapám meglett fiatalemberként került ide. Azt hiszem, hogy ő futballistaként kicsit aranyifjú életet élt. Igazából a papa volt az, aki a futballozás mellett is mindig a munkáját helyezte előtérbe. Számára nagyon fontos volt úgy teljesíteni, hogy abban hiba ne legyen. Azt hiszem, ez nagyon jellemző volt az akkori társaságra, hiszen a Nitrokémiának még csak a nitrós, tehát a robbanós része volt meg. A lőporgyári tevékenység nagyon nagy munkafegyelmet kíván. Az is biztos, a dolgozóknak ehhez mérten minden juttatást megadtak. Minden biztosítva volt számukra, mint ahogy később is a gyártelep a környékhez képest sokkal jobban ellátott volt, jobb életnívót biztosított. Én legalábbis gyerekként ezt éreztem. – Milyen volt a gyerekkorod? – Mi korábban Litéren laktunk. Amikor Ági húgom, mint negyedik, legkisebb leánygyermek megszületett, ’50 augusztus 24-én költöztünk a gyártelepi U4-es épületbe, ahol első lakók voltunk. Az U4 volt a négy ház közül az utolsó, ami elkészült, a többi háromban már laktak, amikor mi ideköltöztünk. 50


Csodálatos gyermekkor volt! Házunk 12 lakásában 34 gyerekkel – ilyen ma már elképzelhetetlen! Mindegyik gyereknek hasonló korú barátja volt. A földszinten például volt a négy Gyurkovics lány és a négy Vincze lány – mint az orgonasípok. Ahol mi befejeződtünk, ők ott kezdődtek. Nagyszerű gyerekkorunk volt itt. Olyanokat játszottunk – mint az ipiapacs – amit ma már nem játszanak a gyerekek, de hogy miért nem? Ott volt például a színházasdi! A ház háta mögött nyáron mindig komoly színházi előadásokat tartottunk, kihordtuk a székeket és a szülőknek bizony oda kellett ülniük és meg kellett nézniük bennünket. Akkoriban nem volt tv, egészen más dolgok kötöttek le bennünket. Valami csoda volt például a játszóterünkön, hajóhintával, pörgőkkel, csúszdával, ott voltak a biciklik, a kismedence a Rucskai domb aljában – de irigyeltek bennünket a gimnazista osztálytársak, akik kijöttek Fűzfőre! A doktor kert is nagyon szép volt valamikor – a mi gyermekkorunkban a doktorkertet a kutak meg a rondella jelentették. – Az iskola? – Az iskola ugyancsak nagyon mély nyomot hagyott bennünk. Máig emlékezetes kirándulásokat tettünk, először a Dunántúl északi-, majd a déli részét jártuk be, aztán Szeged, Miskolc, az Északi- Középhegység következett. Debrecen, Nyíregyháza kivételével szinte az egész országot bejártuk! Ott volt a zenekar, a sportolási lehetőségek. Milyen jó kis tornacsapata volt ennek az iskolának! Országos bajnokok voltunk és én harmonikáztam a tornagyakorlatra. Kitűnő gyógyszerészünk, Kertész Laci bácsi felesége, Emi néni volt a magyar és ének tanárnő az iskolában, hozzá jártam zongorázni tanulni. Milyen nagy dolog az iskolai zenekar, amellyel a környékben, de Budapesten is rengeteget szerepeltünk. Egyszer a Szabadiban lévő orosz katonákhoz mentünk, amikor Litér fölött a cseresznyés úton a hóban elakadtunk. Tankokkal jöttek értünk és húztak ki bennünket. – Térjünk vissza kicsit a gyártelephez, ehhez a külső megjelenésében, rendezettségében, tisztaságában, ellátottságában egészen sajátos lakókörnyezethez. A háború utáni időkben milyen volt itt a helyzet? – Annak ellenére, hogy mi kilencévesen költöztünk ide, legidősebb unokaként elég sokat voltam itt a nagyanyáméknál. Jól emlékszem a tejcsarnokra, oda a nagymama mindig engem küldött tejért. A Hangyában az akkori viszonyok között szinte mindent lehetett kapni. Mint ahogy később a Jányi-féle boltban is. Ott a kis sarokban volt a kenyérbolt, milyen jó kis kenyerek készültek! Még az otthon dagasztott kenyeret, buktát is megsütötte a pékség. Amikor beköltöztünk az U4-be, a szobában vaskályha volt, a konyhában pedig sparhelt. A falikút Litérhez képest már igen nagy előrelépésnek számított. Aztán jött a gőzfűtéses időszak. A gőzcsövet közvetlenül a vízbe, a kádba vezették és hát valami borzasztó hangja volt. Mindig tudtuk, hogy most hol kezdődik az esti fürdés, mert akkor az egész ház recsegett-ropogott. Rettenetes volt, de hát mégis adott meleg vizet. 51


Emlékszem a „disznófalura”. Lenn az U1 alatt, aki akart, tarthatott disznót, csirkét. Nekünk is mindig volt. A Márkus bácsi szokta a disznóöléseket rendezni. – Szóval akkor az volt a családi fészek, az U4, vagy mai nevén Bugyogóforrás utca… – Igen. Nagyon szép élet volt itt, mindenki ismert mindenkit, de ez nem azt jelentette, hogy beleturkáltak a másik dolgaiba, hanem ahol tudta segítette egyik család a másikat. Ez az összetartozás a mai napig él bennünk. Az ember nem tud úgy összetalálkozni a másikkal, hogy ne álljon meg, ne beszélgessen legalább pár szót. Nagyjából mindenki tud a másikról, mi történt vele, merre került, hogy van. – Beszélgessünk egy kicsit a régi épületekről. Kuglipálya, jégverem… – A kuglipályát úgy sajnálom, hogy az eltűnt, még kép sincs róla. Hányszor odaültünk és micsoda nagy dumálások meg játékok folytak annak idején. A jégverem egy nádtetejű épület volt, mindig lestük, amikor hordták be a jeget. A vágóhidat nem láttam, de a Fűzfő téren működő karos benzinkútra még emlékszem. Akárcsak a kaszinóra, ott, a Hangya fölött, vagy a csillagvizsgálóra. Aztán ott vannak a bunkerek. Egy időben a T épület és a Kantin közötti bunkerban tárolták a műszaki könyvtár könyveit. Én is dolgoztam a műszaki könyvtárban, pontosan tudom, milyen értékek voltak ott. Nem egyszer fordult elő, hogy egyetemek kölcsönöztek innen, mert a növényvédős irodalomhoz Fűzfőn olyan könyveket is megvettek, amit az országban sehol. Nekünk jelentési kötelezettségünk volt a Széchenyi Könyvtár felé, és a nagy katalógusban benne voltak a könyveink, így találtak ránk az egyetemek. Szerintem itt nagyon sok minden annak volt köszönhető, hogy mögötte állt a vállalat. – Mára alaposan megváltozott a Nitrokémia helyzete. – Hát igen. Annak idején a helyiek számára a munkahely és a lakás gyakorlatilag egyet jelentett, hiszen a gyár és a lakótelep együtt volt bekerítve. Azért volt például fűzfői kapu, litéri kapu, mert ha valaki ezeken belépett, a gyárba is bejutott egyúttal. Később leválasztották a gyárat a lakóteleptől, vagy a lakótelepet a gyártól, ahogy tetszik. De nem csak ittenieknek, hanem egy egész kis régió dolgozott Fűzfőgyártelepen, 50 kilométeres körzetből jártak ide az emberek dolgozni. Nagyon szomorú dolog, hogy mára megszűntek az üzemek, bezárt a papírgyár is. Ezek rettenetesen hiányoznak a helyi gazdasági életből. Még szerencse, hogy áll a Nitrokémiából „kinőtt” Nikecell Kft, a Dow Hungary Kft, a Nike-Fiocchi. Ami a Nitrokémiával az elmúlt húsz évben történt, abból nekem sok minden nem tetszik, de az, hogy a Mementó emlékművet megcsináltatták, és ott mindig virág van, megható, nekem ez lélekemelő dolog. – Hogyan tovább ipartelep? – Én Fűzfő továbblépését a sport és a turizmus bevonásával tudom elképzelni. – És a környezetbarát ipar fejlesztéséhez mit szólsz? – Hallottam az elképzelésekről. Legyen, a sport és a turizmus mellett! 52


„Mindig büszke voltam arra, hogy fűzfői vagyok!” ERDŐSI ISTVÁN

Az Erdősi család fűzfői története 1938-tól datálódik, amikor Erdősi István édesapja a Nitrokémiához került. 1940-ben nősült, s mint családos ember Alsófűzfőn laktak. Olyan érettségije volt, hogy karpaszományos tiszt, illetve tiszthelyettes volt a háborúban. Amikor a front közeledett – 1944 vége fele –, a család (nővérével együtt négyesben) elmenekült és Ausztriában kötöttek ki. Ikertestvérei odakint születtek egy angol kórházban. ’46 nyarán jöttek haza, a nagyszülőkhöz Veszprémbe. Az édesapa rögtön munkába állt a Nitrokémiánál, a következő évben pedig vissza is költöztek Fűzfőre, de ekkor már ide a gyártelepre. A jelenlegi bölcsőde épületében volt a lakásuk. – Egész életedet itt élted. Milyen volt a gyerekkorod? – Én nagyon jól éreztem magam. Sokan voltunk gyerekek, mindig nagyon sokat játszottunk, teniszeztünk, pingpongoztunk, fociztunk, kirándulgattunk. A nyári napközi alatt volt olyan, hogy szinte minden nap elmentünk a vadkörtefához. Azt mindenki tudja, hogy az ’50-es évek elején jegyrendszer volt hazánkban. Vittem a kenyérboltba a jegyet és hoztam a kétkilós kenyeret, a fehér részét pedig útközben megettem. Jó forró volt, finom volt nagyon! 1947-ben a jelenlegi polgármesteri hivatal (egykori igazgatósági épület) a háború alatt kiégett. Hát, nem volt könnyű az élet, de ezek megmaradtak bennem. – A zene is szerepet kapott az életedben. – Az úttörőzenekar tagja voltam, doboltam, Szabados Sándor volt a zenekarvezető. Emlékszem, ötödikes lehettem, amikor május 1-jén vonultunk, s vinnem kellett azt a nagy Kossuth-dobot. – És a sportélet? – Az ’50-es években itt szinte minden volt! Kis ideig én is jártam ökölvívó edzésekre, rájöttem, ez nem nekem való. A birkózást szintén sokat néztem. Akkor még a régi óvoda ud53


varán szabadtéri birkózóversenyt rendeztek, de a moziban ugyancsak volt birkózóverseny. Arra is emlékszem, hogy a helsinki olimpiát követően tornabemutatót tartottak a moziban, és itt voltak válogatott tornászok: Keleti Ágnes, Kóródi Margit. Nagy élmény volt! – A színpadi fellépésekre is jó szívvel emlékszel? – Hát persze. Sokan megfordultak azon a színpadon. A Pál utcai fiúkat soha nem felejtem el. Tóth Manci néni tanította be nekünk, és az ’56-os tanévben léptünk fel vele. Nagy sikerünk volt. – A telepi bezártságot miként élted meg? – Ez egy rendkívül zárt közösség volt, be voltunk kerítve. Gyerekként annyit láttam, ha jött a busz Veszprémből, a litéri-, vagy a fűzfői kapunál le kellett szállni, s csak engedéllyel lehetett belépni a kerítésen belülre. Amikor a nagyanyám jött hozzánk látogatóba, mindig kimentünk elé, fel kellett mutatnia a személyi igazolványát, beírták a nagykönyvbe, csak ezután jöhetett be. Szóval alaposan őriztek bennünket, kutyákkal, ÁVH-sokkal. Ugyanakkor bármit kint hagyhattál az utcán, azt nem vitték el, ez hihetetlen biztonságot is adott. – A fekete hóra is emlékszel? – Igen. Amikor a régi erőmű még működött, a leesett hó a pernyétől másnapra már fekete lett. Az utakra télen meg salakot szórtak. – Mi maradt meg a diákévekből? – Miután itt elvégeztem a nyolc általánost, 1956 szeptemberében, nem éppen a legideálisabb időpontban kerültem a Lovassy Gimnáziumba. Alig kezdtük el a tanévet, másfél hónap múlva jött a forradalom. – Veszprémben maradtál, vagy hazajöttél Fűzfőre? – Október 24-től nem volt tanítás. Én pár napig még bejártam Veszprémbe, tüntetésekre. Amikor október 26-án mentünk a városba, a litéri elágazónál megállították a buszunkat a géppisztolyos ÁVH-sok, s csak igazoltatás után engedtek tovább bennünket. Ekkor mentem utoljára. November 1-én a fűzfői ifjúságot nagygyűlésre hívták a moziba, ott voltam én is. Úgy rémlik, valami tagokat választottak meg. Azt viszont tudom, elhangzott egy szavalat, Hegyeshalmi László adta elő. – Mi lett a gimnáziummal? – Januártól kezdtük újra. 1960-ban érettségiztem. Egyébként a veszprémi nagyszüleimnél heteket töltöttem, ahol külön fűteni kellett. Büszke voltam arra, hogy fűzfői vagyok, mert itt minden komfortos volt az ég egy adta világon, a gyártelepen az ’50-es évek közepétől már gőzfűtés működött. A Lovassyban is cserépkályhával fűtöttek, a vastag falak nehezen melegedtek át, a tantermekben télen nem volt melegünk. – Merre folytattad a tanulmányaid? – Nyáron a Medicolor vegyi termékek gyárában dolgoztam, a festékgyár akkor még nem tartozott a Nitrokémiához. Aztán Budapestre, a 14-es számú ipari intézetbe jelentkeztem, szerszámkészítő tanulónak. A diákok döntő része érettségizett volt, akik valamilyen oknál 54


fogva nem kerültek be egyetemre, főiskolára. Két év után végeztem, hazajöttem. A Nitrokémia Központi Műhelyében kezdtem dolgozni, lakatos munkákat végeztem. 1963-ban szóltak, hogy a helyi szakmunkásképző iskolában nevelőtanárt keresnek, akár képesítés nélkül is. Áthelyezéssel kerültem a Szakmunkásképző Intézet Tanulóotthonába, emlékszem, ’63. augusztus 23-án álltam munkába. Akkor még nagyon sok tanuló volt, ezért a korábbi tanulóotthon – ami most óvodaként működik – szűknek bizonyult, a diákokat két év alatt öt különböző helyen kellett elhelyezni. Az úgynevezett Bika Szálló vagy más néven a 104-es Szállóban hat szoba volt, ezek a tanulók tartoztak hozzám. – Ez most a fiú kollégium? – Igen, másodszor is az. Egyszer elköltöztek a Nike Szállóba, aztán visszakerültek ide. Közben felvettek a Pécsi Tanárképző Főiskolára. Magyar-történelem szakon végeztem ’69ben. Két évvel később az Eötvös Lóránt Tudományegyetem történelem szakára jelentkeztem, miután azt is elvégeztem, középiskolai tanári oklevelet szereztem. A történelem tanítása mellett a kollégiumban tovább dolgoztam. ’77 szeptember 1-től kineveztek igazgató-helyettesnek, e funkcióban maradtam pontosan 30 évig. – Akkor az iskola történetét neked kell megírnod! – Igen, már foglalkozom vele. Az egyetemi szakdolgozatomat „A szakmunkás képzés története Fűzfőgyártelepen” címmel készítettem el. Ezt használtuk föl akkor, amikor ’86-ban 50 éves lett a szakmunkásképzés Fűzfőn, és ennek apropóján megjelent egy kis szerkesztett kiadvány is.

55


„Itt az emberek beszélnek egymással, köszönnek egymásnak, segítenek egymáson” HARAMIA HÁZASPÁR

A Haramia házaspár pedagógusként beírta a nevét Balatonfűzfő történetébe. Haramia Jenő és felesége, Mária évtizedeken keresztül az Irinyi János Általános Iskolában dolgoztak, Mária sokáig volt az intézmény igazgatója. Régi gyártelepi lakosok. H. J. – Én 1949-ben kerültem Fűzfőre, aminek érdekes története van. Korábban sokat jártam Bécsbe, s hoztam ezt-azt… Éppen ezért azt tanácsolták a határőrök, jobb lesz, ha az ország közepe fele veszem az irányt. Egy volt tanáromat hívtam fel telefonon. Béla bácsi mondta: gyere, majd valami lesz. Ők ott laktak a Helle villában, az alagsorban kaptam szállást. – Akkor már megvolt a pedagógus képesítésed? H. J. – Még nem. A mi iskolánk líceum és tanítóképző volt, a líceumban negyedikben lehetett érettségizni, aki maradt még egy évet az tanító lett. Én érettségi után eljöttem. – Mit csináltál Fűzfőn? H. J. – Fűzfőn megindult a haditermelés, a lőpor, a robbanóanyag gyártás. Teljes kapacitással mentek az üzemek, kellett a munkaerő. Nagyon szerettem ott dolgozni. Reggeli56


ről nem kellett gondoskodni, mert hozták a tejet, az volt a védőital az üzemben. A mosodás Benes néni mosott rám. Csodálatosan szépnek ítélem meg a nitrós korszakot, amibe belecsöppentem. Pár év múltán szép sebesen visszafejlesztették az egészet. Nekem az volt a szerencsém, hogy a Béla bácsi volt a gyártelepi elemi iskola igazgatója és odavett. – Hogyan találkoztatok Máriával? H. J. – Mi egy városban voltunk tanulók. Diákszerelemként indult, 1952-ben házasság lett belőle. H. M. – Én ekkor kerültem Fűzfőre, Puszta Karcsi alkalmazott. Akkoriban futott fel a gyári termelés, naponta új dolgozók érkeztek, akik két-három gyereket hoztak magukkal. 2-3 hónap alatt megtelt az osztályom, és kaptam státusz is. Emlékszem, akkor tíz tanárt alkalmaztak. H. J. – Amikor Mária utánam jött, már én is tanítottam, egy helyen dolgoztunk. – Hol kaptatok lakást? H. J. – Az Egei Sándornak volt egy lakása az U2-ben, amely akkor készült el. Ez egy kétszobás lakás volt, és az egyik szobáját átengedte nekünk. H. M. – Én nagyon nem szerettem ott. Nem bántottak, de nem volt jó velük együtt lakni. Emlékszem, Jenő a főiskola utolsó félévét végezte, nem volt itthon. Én akkor fölmentem a gyári titkárságra. A lakáskiutalások egy részéért József (sic!) volt a felelős. Ő mondta nekem, ha maga ennyire erőszakos, és szeretne már külön élni, tudja mit, adok én magának egy lakást, a Tripoliszban, oda úgysem megy ki. Mondom: téved! Erre kihúzta fiókját és a kezembe nyomott egy kulcsot. Jenő mérges volt, miért fogadtam el. Még mérgesebb lett, amikor meglátta az egyszobás, konyhás lakást, a WC pedig kint volt. Mégis beköltözünk. A Tripoliszban lakók példamutató szeretettel fogadtak bennünket. Látták, hogy ezeknek a fiataloknak semmijük sincsen. Egyszer például a Petrétei Lajos bácsi bevonult egy székkel: erre rá tudnak ülni! A következő hétre csinált asztalt is. Asztalos volt, de egyáltalán nem ismertük őt, mégis segített. A tripolisziak annyira összetartóak. Nagyon jól éreztük magunkat ott. H. J. – Tripolisz utolsó házai között volt egy hatalmas nagy kereszt, egy feszület. „Itt nyugszik három ismeretlen magyar katona” – ez volt a felirat. Nem tudom, kik voltak, de egyszer ezeket a katonákat is elvitték és valahol közös sírba temették a hamvaikat. Azóta senki se tud róluk. – A Tripolisz név honnan ered? H. J. – Amikor létrehozták ezt a munkástelepet, akkor volt a tripoliszi háború. Innen a név. A telepet a gyári segédmunkásoknak hozták létre, legyen hol lakniuk. Mikor megépültek a lakóépületek, Tripoliszt ledózerolták, azon helyen van most a VMOCS (Vegyipari Műveleti Oktatási Csarnok). H. M. – Mi akkor nem kaptunk lakást, beköltöztünk a „nagy nőtlenbe”, ez volt a lakáskiutalás előszobája. Amikor a Gagarin úti ház megépült, 1961-ban, mi voltunk az első lakók. 57


H. J. – Más volt annak a telepnek a hangulata. Két dolog miatt maradtam itt. Akárhol is voltam télen, mindenütt fáztam, a Gagarinban viszont nem, hála a gőzfűtésnek! A másik pedig, hogy itt olyan jó közösségre találtam: az emberek beszélnek egymással, köszönnek egymásnak és segítenek egymáson. – Mi történt az iskolában? H. M. – Végre felépült az új iskola, nagyon örültünk, boldogok voltunk. Annyira jó volt a gyerekanyag, hogy nem volt nehéz kiváló tanulmányi eredményt produkálni. Még Veszprémből is kijöttek megnézni bennünket, hogy mit tudnak ezek? Végignézték a naplót és csodálkoztak. A gyárak sokat segítettek a működtetésben. Jártunk kirándulni, szerveztünk kulturális eseményeket, sportversenyeket, volt zenekarunk, de a szülőknek ez nem került semmibe. Szinte csak zsebpénzt kellett adni a gyereknek. A Nitrokémia költségvetéséből jutott az iskolának, óvodának. Ezt az összeget sokáig tartották, aztán amikor kezdett romlani a gazdasági helyzet, csökkentették a mértéket, majd elmaradt a támogatás. – Megítélésetek szerint a gyártelepnek, mint élettérnek a színvonala, az élhetősége miként alakult? H. J. – Amikor én idejöttem, Magyarországnak ilyen magas szintű kultúrával rendelkező fészke nem volt még egy, mint a gyártelep, legalábbis szerintem. Az összetartás emberségben, kapcsolatokban, segítőkészségében egyaránt megmutatkozott, ilyennel csak itt nem találkoztam. Innen nem is nagyon mászkáltam el, de ha el is mentem, vágytam vissza. H. M. – A telepen minden volt, sport-, és kulturális élet, színjátszás, dalárda működött. Egy várost megszégyenítő, pezsgő élet folyt itt. H. J. – Mára minden megváltozott, az üzemek is eltűntek. Már csak ketten-hárman vagyunk ős gyártelepi lakosok, de ha találkozunk, még mindig jókat beszélhetünk. H. M. – Sok itt az idegen, akik nem tudnak vagy nem is akarnak beilleszkedni ebbe a közösségbe. Az is igaz, kora reggel gyerekestől elmennek Veszprémbe, délután öt óra fele érnek haza, akkor már kimenni sincs idejük. Így nem is lehet barátságot építeni.

58


„Meghatározó volt az, hogy biztonságban éltünk” HALASI LAJOS

Halasi Lajos nagyon régóta Balatonfűzfőn él, de a papkeszi születésű férfi már gyermekkora óta napi rendszerességgel megfordult a gyártelepen. Az általános iskolát még Papkeszin végezte, de a szakmunkásképző már végérvényesen Fűzfőhöz kötötte. Három évtizedet töltött a Nitrokémia alkalmazásában. – Nagyanyámnak tejcsarnoka volt a Papkeszin, emiatt személyes kapcsolatba került nagyon sok emberrel. Már gyermekként is sokat jártam ide anyámékkal, hoztuk a tejet, tejterméket. Faluhelyen a tízéves gyereket munkára fogták, amit meg tudott csinálni, azt el kellett végezni. Nagy kaland volt ez nekem, mert engedték a lovat hajtani – akkoriban még nem volt autó. Aztán anyám szólt: na, fussál fel a második emeletre! Gyerekként apámék rendszeresen hoztak engem moziba, jöttünk a kerékpárral és mentünk be a litéri kapun. Olyan kultúrháza volt Fűzfőnek, amit a legnagyobb városokban sem lehetett találni. Az erkélyes moziban csodálatos filmeket néztünk. Az Enyingen vagy Polgárdiban elképzelhetetlen volt, hogy moziba járjanak az emberek. – Arra emlékszel, hogy a litéri kapunál működött a piac? – Hogyne! Csodálatos volt. A kapu előtti nagy terepen rakodták ki, amiket a környező falukból idehordtak. – A tanulmányaidat hol végezted? – 1951-ben kerültem a 303-as Ipari Tanintézetbe, akkor két év volt a képzés. A faluból páran ide jöttünk tanulni. A tanintézet futballcsapata országos bajnok volt! Lakatosként végeztem, később átképeztem magam vízvezeték szerelőnek, legutoljára – ötvenéves koromban – gázszerelőként mestervizsgáztam. Az iskola után elkerültem Papkeszire a Colorchemiához, amit ’63-ban ide csatoltak a gyártelephez, vagyis a fűzfői Nitrokémiához. Én is visszatértem a lakótelepi műhelybe. 59


– Akkor már Fűzfőn laktál? – Igen, de ez érdekes történet. Volt apámnak ez a szőlője, már akkor susmorogták, tszesítenek. Apám egyszer elém állt: „úgy beszéltük meg az anyussal – édesanyámmal –, hogy odaadjuk neked ezt a szőlőt, de akkor építened kell rá”. Akkor olyan törvény volt, hogy aki papkeszi háztartásban él, csak a tsz-hez helyezkedhetett el. Ha a tsz-nek nem kellett, akkor esetleg kereshetett máshol munkát, de a tsz-nek mindenki kellett. 1958-ban kezdtem építeni a házat, amiben ma is lakom. Ide is jelentkeztem, hogy a tsz-től megmeneküljek. A barátaim előtt elég ciki volt a helyzet, mert a szőlőhegyieket kicsit lenézték. Én ráadásul Papkeszin a templommal szemben, a főutcán laktam, így különösen elgondolkodtató volt a szőlőhegyi ház, a Papkeszi alsó-máma dűlő. Amikor én oda építettem, akkor nagyon messze tőlem egyáltalán egy ház sem volt. Volt a Rózsa szódagyár. A régi Rózsa család, Rózsa néni, mindkét fia odaveszett a háborúban. Ő szódát gyártott. Ez a ház a fiamé lett, mert az anyósomék megvették a Rózsa házat és ma is úgy hívjuk azt a szobát, hogy „szódagyár” szoba.,. Most lehetne Rózsa-dombnak nevezni azt a részt. A környezetünkben nem volt ház, de néhány év alatt teljesen beépült. Eltelt 5-6 év és bekerültem a falu kellős közepére, ami mára Balatonfűzfő város közepe lett. – Térjünk vissza a lakótelepi műhelyhez. Ott mit csináltál? – Akkor én már fűtést szereltem, a gőzfűtéseket is. Elég primitív technológia volt, a hőfokszabályozás nem volt megoldott. Amikor nyomták a gőzt, csattogott az egész rendszer. – Hányan dolgoztatok a műhelyben? Milyen szakmákban? – A lakások fenntartásához szükséges összes szakma jelen volt. Öten voltunk fűtésszerelők, asztalosok, villanyszerelők hárman-hárman, festők nyolcan, de volt parkettásunk is. Kőművesek legalább öten-hatan lehettek, hozzá olyan segédmunkások, akiket máshol nem tudtak alkalmazni. Hozzánk tartozott a sporttelep lelátója, sőt még a kertészet is. Ebben a műhelyben, pontosabban a raktárban „dugták el” a futballistákat. Volt olyan, amelyik nagyon szorgalmas dolgozott, a másik 6 órakor jött és 10-kor már ment is edzésre. Meg kell mondanom, csodálatos futballcsapatokra emlékszem, volt olyan időszak, amikor három meghatározó együttesünk is volt: egyrészt a FAK, aztán ott volt a tanintézeti csapat – Miskolcon döntőt játszottak. Az ÁVH-sok, a katonák a Szikrában fociztak, ebből nőtte ki magát az NB I-es pécsi gárda, a PMSC. – Azt hogyan élték meg a környékbeliek, a papkesziek, hogy megindult a növényvédőszer-gyártás és a szőlők, gyümölcsösök tönkre mentek? – Az elején nagyon nehezen. A Nitrokémia maximális kárpótlást fizetett, 12 forintot adtak egy tőke szőlőért, 30-at a fáért. Mondok egy személyes példát, apámék hatvanezer forintot kaptak, ami akkor egy közepes háznak az ára volt. Ez akkora kárpótlás volt, hogy az emberek nem nagyon sajnálták a szőlőt, mert különben is rettenetesen tönkrement. – Milyen érzések jutnak eszedbe, ha arra gondolsz, a Nitrokémiánál dolgoztál? 60


– Nagyon nagy élmény nekem ez a nosztalgiázás. Csodálatos dologként élem meg, hogy itt helyezkedhettem el. Én elhiszem, hogy sok embernek a koszos vagy vegyszeres munka nehéz volt. Én „királyként” voltam a gyáron kívül, szabad emberként a lakótelepen dolgoztam. Én voltam a mester úr… itt volt a gyár közvetlenül pár méterre, úgyhogy a bejárástól elkezdve minden tökéletes volt. A gyár olyan biztonságot jelentett, soha nem kellett azon aggódnunk, hogy „jaj, és ha nem lesz munkám!”. Meghatározó volt az, hogy biztonságban élt az ember, nem kellett félni a holnaptól. 1985-ben jöttem el a Nitrokémiától, vállalkozó lettem, előtte már fél műszakban ezt csináltam. Olyan nagy volt a kereslet, hogy ezt nem volt szabad kihagyni. – Mennyi időt húztál le a vállalatnál? – Harmincat. Pénteken még átvettem a három évtizedért járó gyűrűt, hétfőn pedig leszámoltam. Majd bele betegedtem. A jubileumért hatezer forintot adtak, sokan azt kérték, nekem a gyűrű kellett. Úgy gondoltam, a pénz elmegy, a gyűrű meg örök emlék marad. Ma is hordom, számomra sokat jelent, azt a harminc évet, ami mögötte van.

61


„Olyan bensőséges volt itt minden, nem tudtam volna elképzelni máshol!” CZOBOR KORNÉL

Czobor Kornél egész élete Fűzfőgyártelephez kötődik, itt született és a helyet soha el nem hagyta, sem a katonaság, sem munka el nem vitte innen. A robbanószer üzemben kezdett dolgozni, onnan is ment nyugdíjba. Ezt kevesen mondhatják el magukról. – A szüleim a háború alatt Alsófűzfőn laktak, majd innen fölkerültek a Tripoliszba, amely a gyártelephez tartozott. Itt születtem, tősgyökeres fűzfői vagyok. Sőt, ahol most beszélgetünk, ott 1950 óta lakom. Ez egy nagyobb lakás volt, a szüleimé, aztán leválasztották és úgy jutottam hozzá annak idején. Itt jártam iskolába, akkor a tűzoltóság melletti épület volt az általános iskola. Nagyon bensőséges viszony volt a gyermekek-, de a szülők és a gyermekek között is. Emlékszem, Áfrány Misi bácsi szervezete a pingpongot, Angyal Bandi bácsival Siófokra mentünk teniszezni, a Balatonon át motoros csónakkal. Csaba Dini bácsi, aki ebben a házban lakott, mindig élvezettel nézte, ahogy mi a ház előtt futballoztunk. Mindezek kitörölhetetlenek élmények. Az osztálytársaim szülei közül többen most Fűzfő díszpolgárai. Olyan vezéregyéniségek voltak, akikre fel lehetett nézni. Az idelátogatók azt mondták, a gyártelep egy ékszerdoboz. Érdekes módon mindenkinek tetszett, én itt nőttem fel, nekem meg pláne. Itt mindenki ismert mindenkit. Ide még a madár is alig tudott berepülni, hiszen be volt kerítve. Itt volt a Balaton is. Ez nekem nagyon tetszett. Nem tudtam volna elképzelni máshol az életem! Az általános után Veszprémbe jártam, a Lovassy Gimnáziumban. Utána Fűzfőn a Nitrokémiánál kezdtem dolgozni, a robbanószer-ipari üzembe kerültem. Ahova először betettem a lábam, abból az üzemből mentem nyugdíjba művezetőként. Ez ritkaság! – A gyárban milyen volt a biztonságérzeted? – Mi lőpor alapanyagot (lakkgyapotot, lőgyapotot) gyártottunk. Nekem, mint művezetőnek egyik lábam mindig a börtönben volt, mert ha baleset történik, akkor a művezető az 62


elsőszámú felelős. Márpedig az ember néha a legnagyobb elővigyázatosság mellett is hibázik. Évente szoktunk bemutatót tartani, pirotechnikai dolgokat égettünk, hogy az emberek érezzék, milyen anyaggal dolgozunk. Félelmetes látvány volt, és olyan hő keletkezett! Ebből a szempontból nem ez volt a legbiztonságosabb munkahely. Ahogy most visszagondolok – nem is nagyon fizették ezt meg. A kérést mindig azzal intézték el, hogy mi heti öt napot dolgoztunk. Érdekes módon nekem mégis biztonságot adott, mert mindig tervezhető volt az ember élete. – De ez már egzisztenciális biztonság! – Igen. Nemcsak én érezhettem így, mert volt olyan munkatársunk, aki 50 kilométerről járt be dolgozni. Este nyolckor hazaért, és reggel négykor kelt, hogy beérjen a délelőttös műszakba. Ennyire ragaszkodott a munkahelyéhez, tehát neki is ez adott biztonságot. Fluktuációról sem beszélhetünk. – A gyár második életciklusában megjelent a növényvédő szer… – … illetve ezzel egy időben megépült a klórgyár is, megjelent a veszély. Katasztrófát szerencsére nem kellett megélnünk, nem volt klórömlés. Tudtuk mit kell tenni, ha riadó van, ezzel együtt éltünk. Nekem soha nem jutott eszembe, milyen veszélyes helyen dolgozom. De amikor a nitroglicerin üzem „elment”, éppen műszakváltás volt, az emberek az öltözőkben, a légópincékben tartózkodtak. Csoda, hogy Fűzfő négy halottal megúszta a robbanást. – A munka mellett szellemi „táplálékot” is nyújtottál az embereknek. Miért? – A gyárban egy körülbelül százdarabos kiskönyvtárat működtettem, hogy a környező falvakból jövő emberek kezébe is könyvet adjak. Rendbe hozattam a szekrényeket és oda kiraktuk a könyveket, reggeli időben lehetett cserélni. Mi nagyon jó könyvterjesztők voltunk. Aki megnézi a kis könyveimet, láthatja, 40-50 forintért lehetett vászonkötéses könyveket venni, nem is kellett fizetni érte, levonták a bérből. Amikor a könyvterjesztés mögé odatettem a könyvtárat is, mert a kettőt együtt éreztem jónak, úgy gondoltam, ez szép munka. Itt ezt szívtam magamba, ezt láttam az idősektől, hogy ezért a közösségért tenni kell. – A gyártelepen milyen volt itt a közösségi élet? – Sok helyen jártam az országban, a fűzfői sportolókat - legyen szó futballistákról, teniszezőkről, kosárlabdázókról - ismerték. Az csodálatos dolog volt, ahogy az NB I-es teniszezők a 30-40 gyereket tanítgatták ütni. Én is teniszezgettem. Nem versenyszerűen, de valahogy az életünkhöz hozzátartozott az a kollektíva is, aki ezt csinálta, és közben természetesen mi is játszottunk. Megyei másod osztályú szinten elteniszezgettünk, elszórakoztunk. Ez sem volt az országban mindenhol így. Tehát úgy éreztük, hogy ez szinte kiváltság. Színvonalas első osztályú teniszélet volt. De ma is meg lehet nézni a teniszpályákat, az ország egyik legszebb tenisz sporttelepe a fűzfői. De mondhatnám a kosárlabdázókat, a kézilabdázókat, az asztali teniszezőket, vagy ha még régebbre megyek vissza, a birkózókat. Nagy bajnokaink voltak. Ma már hihetetlen: amikor Keszthelyen fociztunk, Fűzfőről különvonat vitte a szurkolókat! Mindez a nagyszerű öregjeinknek köszönhető, akik itt 63


éltek, s mindezt lelkesedésből csinálták. Ez adta ennek a kis településnek az értékét! Akkor még voltak közösségek, ma már egyre kevesebb. – Nem mindenki volt fűzfői születésű játékos, hanem nagyon sok játékost hozott ide a vállalat támogatásával a klub. Hogy zajlott ez? – Nem szabad elfelejteni, hogy volt egy nyereséges nagy vállalat e mögött a sport teljesítmény mögött. Ha egy NBII-es futballcsapat, amelyik az NBI-be akart felkerülni, akkor a Nitrokémia adott lakást, idehozták a jobb játékosokat. Sokat tudok, aki itt maradt, aki így került Fűzfőre, kézilabdázóként, teniszezőként. A futballban meg főleg többen voltak akik ide jöttek. A Nitrokémiánál nem teljes munkaidőben, hanem felesben foglalkoztatták őket. – Ez a múlt. Milyen lesz a jövő? – A rendszerváltás óta a Nitrokémia teljesen átalakult, ötezer munkahely megszűnt. A fiatalok elmentek munkát keresni, a telep pedig elöregedett. Hogy a jövőben milyen változás lesz, nem tudom. Be kell, hogy induljon valami változás. A város exponált helyen, a Balaton mellett fekszik. Ha a Nitrokémia ipartelepítési szándékai megvalósulnak, újra lesz itt munka is. A gyártelep feltöltődik, és egyre több gyerek fog bennünket körbe venni. S talán újra lesz közösségi és sportélet is, mint az én időmben.

64


„Megfelelő szinten gondoskodtak az emberekről” DR. KISLAKI BÉLA

A II. világháború alapjaiban változtatta meg az ország, egy település, egy gyár – jelesül a Nitrokémia – mindennapjait. A háború alatti és utáni gyártelepi életről dr. Kislaki Bélával beszélgettünk, aki az első kézből szerzett tapasztalatait osztotta meg velünk. – Úgy emlékszem, elsősorban a légólaktanyában laktak a katonák, aminek egy része katonakórház volt dolgozókkal, teljes infrastruktúrával, mentőautóval. Mikor megkezdődött a visszavonulás, az oroszok elfoglalták. Sok kórtermet alakítottak ki. A földszinten voltak a műtők, oda vitték a sebesült katonákat. Ha jól tudom 1946-47-ben szűnt meg, amikor iskola lett belőle. – Kérdéses volt, mi lesz a gyárral? – Igen. Hála Istennek, a háború alatt semmilyen károsodás nem érte! Az alagútban a turbinák csapágyait a németek kiszerelték, beletették egy ládába. Egy éjszaka a gyári munkások kilopták a ládákból, és megrakták kővel. Aztán amikor stabilizálódott a helyzet visszarakták a csapágyakat, megkezdődött a villamos energia előállítása, megindulhatott a polgári termelés. Akkor kezdődött a krumplicukor, gyümölcsíz, alkohol, rézgálic, gyufa és az egyéb termékek korszaka. – A telepen is hamar normalizálódott az élet? – Túlzottan nagy kár nem érte a települést, Alsófűzfőt, Tobrukot nem bántották, a bombázások véletlenszerűek voltak. Itt egy bomba esett le – a fűzfői kapunál –, a szilánk a festő Farkas Pista bácsi édesapját – aki portás volt – találta el és szörnyethalt. Szerencsére a vállalatnak olyan vezetői voltak, mint például a Lontai Lajos bácsi, vagy a Szabó Imre bácsi, akik a garázsban összeszereltek egy teherautót, elmentek a községekbe és a felesleges élelmet idehozták, tehát gondoskodtak a lakótelepen élők betevőjéről. – Az ’50-es években sem volt könnyű a helyzet, főleg ha a politikára gondolok. A Szociáldemokrata Párt és az MKP egyesülése nagyon sok embert érintett. Ezt hogy élted meg, Béla? 65


– „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. A rendszert senki nem szidta, az emberek a munkára koncentráltak. Ennek köszönhetően senkit nem vittek el Recskre, se a Hortobágyra. Lehet, hogy otthon beszéltek ezt-azt, de a gyárban nem. De nálunk odahaza, a családban sem ment a politika. Áfrány Misi bácsi volt a művelődési ház igazgatója, ő gondoskodott a programokról. Három felvonásos előadásokat tartottak az itteni lakosok bevonásával. Cserépi Laci bácsi, aki Pesten elismert rendező volt, jött le Fűzfőre. Zábolyi Pista bácsi, aki szintén neves rendező volt, ugyancsak segítette a színházi csoport munkáját. Aztán volt népitánc csoportunk Pintér Tibor vezetésével. A zenekart Juhász Lali bácsi vezette, aki Szalmássy-telepen lakott, Szabóki Sanyi bácsi volt a prímás. Ez összetartotta az embereket, nem nagyon foglalkoztak mással. – És 1956 kapcsán sem jártak el senkivel szemben? – Mindössze a Kompolthyt vitték el pár napra ’56 után, de a Gyuricza Laci hazahozta. Egy pár vezető embert elbocsátottak. Hogy mi volt a bűnük, azt nem tudom, mert pont katona voltam, tehát nem voltam itthon. Aztán helyreállt a rend. – Azokra az ’50-es évekbeli május 1-jékre emlékszel? – Abban az időben kötelezőek voltak a felvonulások. Amikor én lettem a pártbizottság titkára, ’75-től, akkor semmi kényszerűség nem volt a felvonulásban, inkább már majális jellegű volt az egész. – Néhány dolog eltűnt, megsemmisült a telepen. Ilyen volt például a bunker az M falu alján. Azzal mi lett? És a többivel? – Annak a betonépítménynek – amiben megfigyelő rések, meg telefon is működött – az volt célja, hogy ha a lakótelepet bombázzák, akkor a légót tudták értesíteni. Vagy ha egy repülő ment keresztül fölöttünk. 1970-ben légkalapáccsal szétverték. Háborús emlék, ne csúfítsa a telepet. A tűzoltólaktanya és a volt iskola a ’40-es években épült a Művelődési Házzal együtt, a ma még ma is meglévő két díszes oszlop lekerítette azt a területet. Ugyanúgy, mint a doktorkertben a körbástya. A doktorkertben, ahol a támfal van, volt egy tó is, de lecsapolták. Akkor épült a szivattyúház (most trafó van rajta), és annak a vizét ide vezették az igazgatósági épület tavába. A tűzivíz medencéket ugyancsak betemették, mert nem volt karbantartva, teledobáltak szeméttel, valamelyik szétfagyott, és különben is, kiépültek a tűzivíz csapok. – A vágóhídra emlékszel? – A hentesekre: Bakonyvári Misi bácsi, utána jött a Borbély Pista bácsi, Hollósi Józsi bácsi. Az állattartás engedélyezték, ott hátul disznóólak voltak, baromfit, nyúlat is tartottak. – Az édesapád nagyon népszerű volt, nálunk rendszeresen ő vágott disznót. Ez volt a szakmája? – Nem. A Moskovics Feri bácsival együtt dolgoztak és a Feri bácsinak az egyik szakmája hentes volt, apu meg elsajátította. Anyai nagyanyámnak Veszprémben működött egy étkez66


déje, ahol apu megtanult főzni. Ha a gyárban magas rangú vendég jött, mindig neki szóltak, hogy készítsen valamit. Ezt addig végezte, amíg élt. – Hagyományteremtő szándékkal disznóvágás volt a Fűzfő téren. Nem voltál ott? – Nem, visszavonultam. Itt megszűnt a Munkáspárt, kiléptek vagy meghaltak, egyedül maradtam. Politika elmélettel foglalkozom, mert nem világos számomra, hogy milyen irányt vesz a fejlődés. Igaz-e, amit Lenin mondott, hogy a legszegényebb országokban fog győzni a szocializmus? Úgy látom, nem biztos, hogy igaz. Lehet, hogy Marxnak volt igaza, aki azt mondta, a legfejlettebb országokban fog győzni a szocializmus. Egyáltalán létezik-e ilyen társadalmi forma? Néha konzultálok Veszprémben, de a tömegbe ezzel nem lehet menni. Az embereket már nem érdekli se a párt, se a politika. Írtam két szakdolgozatot, több példányban megvan. 1975-85 közötti időszakra megőriztem a párt jegyzőkönyveit, öt kötet. Ezek rendkívül hűen adják vissza az emberek életét, munkáját, a társadalomba vetett bizalmukat. Gondolkodtam, hogy leteszem a levéltárba, de nagyon értékesnek tartom. Rendkívül sokat jelentett a Nitrokémia című újság, amely négyezer példányban jelent meg. Négyszeres nívó díjas lap. A számai a veszprémi levéltárban be vannak kötve. – Vannak még ismerősök, barátok? – Kimondott barátok nincsenek, egyedül vagyok a régiek közül. Alig ismerek valakit a lakótelepen. Nagyon visszavonultan élek.

67


„Szédületes gyerekcsínyek voltak” UNGER KÁROLY

Unger Károly édesapja az elsők között 1932ben került Fűzfőre, de akkor még csak itt lakott. Pesten gépipari iskolát végzett, a Mosonmagyaróvári Lőporgyárban kezdett, utána ismét Pest következett, a Tejipari Vállalatnak lett a művezetője. Steller Lajossal, a Nitrokémia főmérnökével történt találkozása meghatározta életét, ’34-ben belépett a gyártelepre, s itt is ragadt. – Akkor még nőtlen volt? – Nem, akkor már nős volt, a bátyám pedig egyéves volt. A T2-es épületben kaptak lakást. Apám ’65-ig, nyugdíjazásáig, itt dolgozott – hol a tervezésen, aztán a Központi Műhely vezetőjeként, majd visszakerült a tervezésre és onnan is ment nyugdíjba. Annak idején részt vett a szakmunkásképzésben. Amikor a szakmunkásképző 50. évfordulóját tartották, kapott egy oklevelet. – Hogyan és mikor kerültetek le Balatonfűzfőre? – Apám 1936-ban vette meg ezt a telket, a Fürdő Egylet egyik tagja árulta. Őrzöm az adásvételi szerződést, a lakhatási engedélyt. 1937-ben készült el a ház. 1939 szeptemberében kimentek Brazíliába, egy „fűzfői” lőporgyárat építettek ott, két év múlva jöttek haza. Ezt követően bővítette a házat. – Eredetileg győriek voltatok? – Apám lébényi, anyám győri. Amikor közelgett a szülés ideje, apám elvitte anyámat meg a nővéremet Győrszentmártonba a nagynénémhez. Én ott születtem. Ez idő alatt a 13 éves bátyámmal gyalog lejöttek Fűzfőre, megnézni, mi a helyzet itt. Három nap alatt megjárták az utat, de a frontvonalak miatt közben párszor menekülniük kellett, hol az oroszok, hol pedig a németek elöl. Amikor ideért a fűzfői házhoz, az oroszok már beköltöztek. Apám elmondta, az oroszok a házak között jártak, mert féltek, az út hátha alá van aknázva. Nálunk is két teherautó volt kerékig elásva, az esetleges gránátszilánkok miatt a kerekek ne sérüljenek meg. Bespájzoltak, a pince tele volt hússal. 68


Apám mesélte, amikor elmentek az oroszok, jöttek be a magyarok. Fent volt a front a Máma-tető közelében, magyar tisztikar jött hatalmas személyautóval és be akartak állni vele a garázsunkba. Mondta neki apám, ne kísérletezzen, mert annyira széles a kocsi, hogy nem fér be. Az őrmester előkapta a pisztolyt, ráfogta apámra, mondta neki, ő tudja, mit csinál. Utána az oroszok megint visszajöttek, s beköltöztek a házba, aztán elpaterolták őket, vége lett a háborúnak. – Elég volt a megpróbáltatásokból… – Ezzel még nem volt vége. Pár évvel később két ávós katonát telepítettek be hozzánk, családostul. Ez volt a rendszer, akkor csak hárman laktunk, apám, anyám meg én, s ennyi embernek nem járt háromszobás ház. Miénk egy szoba maradt. Szerencsére nem volt köztünk semmi ellenségeskedés. Apám azt mondta, nem tehet ellene, el kellett viselni őket, mert ha szembe megy velük, lehet, hogy becsukják. Hála Istennek talán egy fél évig maradtak csak. – Úgy hallottam a diákcsínyekért nem mentél a szomszédba. Mesélj erről! – A központi műhely meg az asztalos műhely között volt a Demler garázs, a csőszerelő műhely mögött, az asztalos műhely felé volt a medence. Minket, mint ipari tanulókat kölcsönadtak az asztalos műhelynek. Itt töltöttük le a nyolcórás munkaidőnket. Iszonyú meleg volt azon a nyáron, ezért „leugrottunk” az asztalos műhely mögötti medencéhez fürödni, aztán mentünk vissza dolgozni. Gyönyörű tiszta volt a víz, csak hát ki volt írva a táblára, hogy „Fürödni Tilos!” Aztán ott volt a csillézés. A csilléket szállításra használták, de személyt nem szállhatott fel rá. De olyan jó pálya volt, csak felültünk… A kocsikon nem volt fék, a kerék fölött csináltunk egy négyszögletes lyukat, abba egy darab fát betettünk és azzal fékeztünk. Egyszer a Kossuthból jöttünk le ketten, ott, ahol az iporkát gyártották, annak a háta mögött, csigasor meg szerszám volt a kocsin. A váltónál kirepültünk a csilléből, a Sanyinak a lábára esett a csigasor és eltört a bokája. Másik alkalommal, két cimborámmal, a Ferivel meg a Lacival egy dagasztót hoztunk javítani a műhelybe. Az a dagasztó több mázsa, benne a két tengellyel. A temető felől jöttünk le, szédületes sebességgel. Ott állt az iparőr a lőporraktár mellett, ami pár éve felrobbant. Elkezdett kiabálni, de nem tudtunk megállni, a kocsin nem volt fék. Otthagyta az őrhelyét, jött utánunk. Az asztalos műhely meg a tanműhely között annyira lelassultunk, hogy utolért bennünket, géppisztolyt fogott ránk. Látta, hogy ipari tanulók vagyunk, hiszen rajtunk volt a kötelező sapka. Felvitt bennünket a műhelyfőnökhöz, a Pista bácsihoz, s mondta neki, fogott két ipari tanulót, akik szabálytalanul csilléztek a gyár területén. Fölnézett az öreg az egyik szemével, és elordította magát: ember, menjen maga innen, ezek nem is ipari tanulók már! Akkor az őr szépen elballagott, visszament a helyére. Ugyanez az ember egyszer azért megfogott, akkor a pirotechnika drótkerítése mellett volt az őrhelye. A kerítéstől két méterre egy pici őz beleszorult a limbusba, az anyja meg a test69


vére ott sírdogált. Kimásztam, kiszabadítottam a kis őzet, amikor jöttem visszafele, éppen a kerítés tetején voltam, amikor iparőr rám fogta a csúzlit. Hiába mondtuk neki a műhelyfőnökkel együtt, hogy a műhelyből mentem kiszabadítani az őzet, ez őt nem érdekelte, kihívta a rendészeket. Addig én ott lógtam a szögesdróton. Amikor végre tisztáztak, leengedtek, de azért mondták, többet azért nem mászkáljak ki. – Nagyon szigorúan fogtak titeket, mint ipari tanulókat? – Eléggé. Pista bácsi volt a műhelyfőnök, megkövetelte a fegyelmet. Húszan voltunk egy csoportban, az oktatás két műszakban ment, mert két csoport is volt. Az első évben hét-, a másodikban már nyolc órát töltöttünk a tanműhelyben. – Őzkalandod később is volt… – Igen, azt hiszem 1962-ben. Egy őzet fogtam a Kossuthban. Lehet, hogy beteg volt szegény, a pesung oldalakban nem igazán tudott felfutni, elkaptam. Bevittem a műhelybe, de nem tudom, mi lett vele, a Takács Jani bácsi vette kezelésbe az ügyet. Ő is vadász volt, akárcsak a benzinkutas Köteles. Emlékszem először kannába töltötték a benzint, mert meg kellett keverni. Akkor minden jármű kétütemű volt. Akkor három forint volt a benzin, 3,20 pedig a keverék. Nekünk 5,60 volt az órabérünk. – Nem volt hosszú a nitrokémiás pályafutásod. Miért? – 1965-ben szereltem le. Egy éve dolgoztam. Történt egy alkalommal, hogy a lőpor üzemben dolgoztunk, gépet javítottuk a felső szinten. Hallom ám, hogy az alsó szinten valakik csúnyán összevitatkoztak. Kiderült, a Kossuth műhely főnöke volt, meg az apám. Apám nem szokott veszekedni, de akkor nagyon bepöccent, összefogta a papírjait és elment. A műhelyfőnök feljött és ott talált bennünket, rádöbbent, mindent hallottam. Apámon nem tudott fogást találni, így engem kezdett ki, úgyhogy nemsokára felmentem a piróba, ami akkor már ott volt fent a dombtetőn, nem a régi helyén. Ott voltam 1968-ig, akkor aztán újra változott a Nitrokémia vezetősége, a karbantartást átvette a Kossuth műhely főnöke, így megint menni kellett. Közben volt egy másik kitérő is. Belekeveredtem a vadászlőszer lopási ügybe, ahol annyi volt a bűnöm, hogy tudtam róla, de nem jelentettem. A veszprémi bírósági tárgyalásra tanúként idéztek be. Két ember szabadságvesztést kapott. Ezek után végleg elköszöntem a Nitrokémiától, de nem bántam meg, úgysem lett volna maradásom.

70


„Nagyon szép időszaka volt az életemnek” SZEGEDI LAJOS

Szegedi Lajos szülei Almádiban születtek, ott kerültek össze fiatalon, még a ’20-as évek elején. Amikor a Nitrokémia elkezdte toborozni a gyári dolgozókat, a fiatal géplakatos apját beajánlották. Karbantartó lakatosként dolgozott az erőtelepen, később aztán művezető lett, a Salgótól is ment nyugdíjba. Nővérei Királyszentistvánon születtek, a szülők itt laktak albérletben, majd beköltöztek a gyártelepre, közvetlenül amellett a ház mellett kaptak lakást, amelyik találatot kapott a háborúban. Anyja végig háztartásbeli volt, a nyolc gyerek mellett nem dolgozott, de végig részt vett a lakótelepi életben, sokáig szülői munkaközösségi elnök volt. – Akkor születtem (1944. április 4-én), amikor a háború miatt az alagútba menekült a lakosság. Attól féltek, hogy a légicsatákban a gyárat is támadás éri, de hála Istennek nem történt ilyen. Szóval, egyből belecsöppentem a Nitrokémia történetébe. – Meg az ország történelmébe, mert sokáig hivatalosan az volt a felszabadulás ünnepe. – Igen, ez végigkíséri életemet. A 60. születésnapomat polgármester barátommal együtt Litéren – ahol most élek – ünnepeltük és meglepetésként tűzijátékot szerveztek nekem. Valaki berohant a hivatalba és bejelentette, ez a Szegedi megünnepelte április 4-ét és a polgármester is ott volt. – A háború előtti időkről mit meséltek neked a szüleid? – Alapvetően arról meséltek, milyen volt az életük, a munkásközösség. Apám mesélt a főnökeiről, mi tudtuk, hogy őket tisztelni kell, például a Hartl Lajos bácsit, meg sorolhatnám. Jó barátságban volt velük. Emlékszem, a gyártelepet akkor kapu védte. Meg volt tiltva, hogy a kerítésen túl nem mehetünk. A háború után történt, kimentünk megnézni a megmaradt őrtornyokat, ott voltak a homokbánya fölött fából ácsolva. Valaki beárult anyámnak, hogy felmásztam és nem tudok lejönni, közben meg labdát szedtem a katonáknak a labdarúgópályán, mert azért mindig adtak egy kis fagyipénzt. Amikor hazaértem, anyám elfenekelt, mert féltett. 71


Itt olyan aktív sportélet volt már a háború előtt is! A sportpálya fölött szoktunk szánkózni, ahol volt egy sípálya. Amikor leértünk, ment ki az út Szalmássy-telepre, az úton túl lövészárkok voltak. Egyszer egy ilyen szánkózás alkalmával belerohantunk a fák közé, ahol a szánkó megfúrta a földet, egy doboz bukott ki, tele lőszerrel. Rögtön tudtuk, hogy ahhoz nem nyúlhatunk. Nagyon jó barátságban voltunk a gyárat őrző katonasággal, mert kertszomszédok voltunk. Szóltunk nekik, körülbelül fél teherautónyi szűz lőszert szedtek ki a földből. Még jó, hogy nem kezdtük el piszkálni! – Hogy kerültél a gyárba? – Géplakatosként végeztem a Nitrokémia által indított szakmunkásképzésen, aztán később leérettségiztem. Az apám az erőtelepen élte le az életet, engem is szívesen fogadtak. Az alagútban, a földalatti erőműben kezdtem dolgozni, ott lehúztam öt évet. Nagyon szép időszaka volt az életemnek. Elég fiatalon szakmai tekintélyt szereztem, nagyon értettem a turbinákhoz, a különböző berendezésekhez. Amikor a külszíni kazánház megépült, géplakatos csoportvezető lettem, hasonszőrű fiatalokkal végeztük az erőmű karbantartást. Aktív társadalmi élet folyt, amiből én is kivettem a részem. Az akkori vezetés kiszemelt engem és ifjúsági vezetőként kiemelt, KISZ titkára lettem a vállalatnak… – … amelynek máig ható megmozdulása a KISZ lakásépítési akció volt. – Micsoda lendületet adott ez a fiataloknak! Nagyon büszkén gondolok vissza erre az időszakra. 61-62-ben indult a Gagarin utcai építkezés, amire nyáron építőtábort szerveztünk. Ahol a teniszpályák vannak, ott voltak felállítva a sátrak és az egész országból jöttek a fiatalok. 1965-66-ban kezdődött a tobruki, majd utána az Iglói utcai lakásépítés. Egy későbbi időszakban jött létre az Ifjúsági Lakótelep Litéren. A gyár jelentős segítséget – hiteleket, támogatást – adott a lakhatáshoz. Akkor csináltuk meg az Ifjúsági Klubot a posta helyén, ott lent a kultúr alatt. Az átépítéshez is a gyár adott pénzt. Mi tényleg tárt karokkal, számtalan lehetőséggel vártuk a fiatalokat. Ez egy szép álomvilág volt! – A Nitrokémia más téren is bőkezű volt. – A gyár a háború előtti időszakban is gondoskodott az emberekről. Apámék, a salgósok szenet kaptak. Az utalványt a Hangya szövetkezeti boltban lehetett beváltani, ahol a kenyérhez, s egyebekhez hozzá lehetett jutni. A vállalat, különböző élelmiszereket juttatott a dolgozóinak, ezzel segített a háború utáni nehéz időszakot átvészelni. Az én időmben a Nitrokémia folytatta a hagyományt. A cég arra törekedett, hogy sok juttatást adjon a dolgozóinak, ami vonzóbbá teszi ezt az egyébként veszélyes munkahelyet. A művelődésre, sportra igen nagy figyelmet fordítottak. Karácsony előtt ajándékot kaptak a dolgozók. Az üzemi étkeztetés is rendkívül népszerű volt, lehetett íratni hideg-, illetve meleg étkezést is. A munkásbuszok 50-60 kilométeres körzetből szedték össze az embereket. A vonat följött a gyárba, több megállója is volt. Jó kis társaságok alakultak ki, tudtunk egymásra építeni. 72


– A KISZ-ről aztán tovább mentél. Hova? – A vállalat támogatta a tanulásomat. A munkaügyi főiskolát végzetem el, annak érdekében, hogy jobban megfeleljek a szociális feladatok ellátására. Hozzám tartozott az ellátás (munkaruha, védőruha, utaztatás, étkeztetés, védőital). 1973-ban adtuk át a Nike Szállót, és én lettem a vezetője, de hozzám tartozott a veszprémi óvoda és bölcsőde, a borgátai pihenőhely, az üzemi mosoda, a vendégház, az orvosi rendelő. Mint a szociális intézmények osztályvezetőjének, a munkáskórust is nekem kellett megszervezni. Ez a Nike Szállón kezdett működni, méghozzá nagy sikerrel. Aztán amikor a Stricz Jancsi lett a művelődi ház igazgatója, felvittük a kórust hozzá. – A szálló építéséről beszélnél? – A Szállás utcai felvonulási épületekben laktak az építők, nagyon rossz körülmények között. Még katonák is voltak köztük. A ’73-as átadást követően 3-4 évig telt házzal, 440 fővel mentünk. A lányrészleg szűknek bizonyult, ezért a férfiporta átalakításával egy részt oda kellett csatolni. A szálló mellett 1974-75-ben még erdőt is telepítettünk. Aztán elkezdett csökkeni a létszám, sokasodtak a problémák, amelyre egy ideig megoldást kínált, hogy a várossal közösen egy részén kollégiumot alakítottunk ki. – Hogyan volt tovább? – A munkásellátás mindaddig hozzám tartozott, míg ’89-ben az akkori vezérigazgató megbízott, hozzam létre a Nexus Kft-t. Ide került a szálló is, amit addig tudtunk életben tartani, amíg jelentkeztek a munkavégzéssel kapcsolatos szállásigények. Így például a Videoton, a honvédség sokáig volt bérlőnk, nyáron a Mentor Kft. hozta a táborait. Aztán ez is elapadt. A Nike Szállót nagyon drága lett volna alkalmassá tenni arra, hogy a balatoni idegenforgalomban szálláshelyként, vendéglátóhelyként számolni lehessen vele. 2006-ban jelentkezett az a társaság, amelyik végül megvásárolta az épületet, amit korszerűsítettek, s a Támasz Idősek Otthonát hozták létre belőle. Úgy gondolom, ennek van létjogosultsága, hiszen elöregedett a gyártelep lakossága. Ráadásul az épület sem jutott az enyészet sorsára. Ez számomra sikertörténet, de úgy érzem, a közösségnek is az. – Milyen jövőt látnál kívánatosnak? – Azt gondolom, a nehézvegyipar összeférhetetlen a Balatonnal, de meglévő infrastruktúrán kialakulhatna valami környezettel összeegyeztethető, ami új munkakultúrát és lehetőséget hozna a városba. Nagyon boldog lennék, ha megélhetném.

73

Interjúk. Ahol tudta, segítette egyik család a másikat GYURKOVICS MÁRTA A GYÁR SZÜLTE VÁROS RÖVID JEGYZETEK BALATONFŰZFŐ TÖRTÉNETÉHEZ

Recommend Documents