Markovits Judit, szakpedagógus, mediátor
Interjú: Vekerdy Tamással I. rész
Közismert és elismert a szakmai munkája, népszerű előadó és olvasott író, családapa, sokrétű, emiatt mindig igen elfoglalt! Külön szerencsémnek tartom, hogy sikerült kapcsolatba kerülnöm Vele, s őszintén együtt gondolkodni neveltetésről, választásokról, és persze személyes vonzerőről rohanó világunkban. A fővárosi intézet udvarán álló büszt1 egy szelíd, csendes emberként mutatja Mérei-t. De valóban ilyen volt a személyisége? Nekem Goethe egyik meghatározása jut eszembe, amikor a weimari főherceget, pártfogóját, démonikus embernek nevezte. Ezen nem azt értette, hogy ördögi, hanem az eredeti, szókratészi értelemben gondolta: mindannyiunkban ott él a daimonion, kinek-kinek az ő saját daimonionja, egy kis istenség, aki csak többé-kevésbé tud megnyilvánulni a földi burkokon keresztül. A démonikus ember - ebben a goethei értelemben - olyan embert jelentett, aki a többieknél nagyobb mértékben tudja közvetlenül kinyilvánítani legbensőbb énjét, önmagát. Mérei ilyen értelemben is démonikus ember volt. Azért mondom, hogy is, mert ugyanakkor tényleg volt benne valami vesékbe látó, koboldszerű, szerintem üdítően gonoszkodó, élesen beszélő hajlam. Tanárként milyen eszközökkel tudott hatni? Lehetett-e ellenkezni vele? Tanárként követelt, elismert és letolt, sőt kigúnyolt, ha erre ragadta az indulat. Voltak, akik féltek tőle, voltak, akik ezt hihetetlenül élvezték, még akkor is, ha feléjük fordult ez a szarkasztikus villogás. (Én ez utóbbiak közé tartoztam.) A tudás, az európai (eur-amerikai) tájékozódás lenyűgöző „eszköze” volt. Lehetett vele ellenkezni természetesen, de persze adott esetben megengedte magának azt is, hogy szinte „megsemmisítse” az ellenfelet. Idővel hogyan változott a viszonyotok? Később sokkal nagyobb toleranciát mutatott, sokkal többet engedett, de azt soha nem a munka- és tudáskövetelményekből tette.
1
Buste: mellszobor, az emberi test felső részét, a fejet és nyakat ábrázoló szobor, amelyen a váll, a mellkas és a kar sokszor hiányzik; a 18. sz.-ban a festett mellképet is olykor büsztnek nevezték. (Read more: http://www.kislexikon.hu/buszt.html#ixzz2uMUq0VJY)
Egyszer hiányoztam egy szemináriumi alkalomról, és ezt nem jelentettem be előre. Depressziómban még a telefonfülkéig sem bírtam elmenni (akkor még nemhogy mobil nem volt, de telefon is csak kevés lakásban). Próbáltam magam aztán kimenteni. „De tanár úr!” – mondta, mikor arra hivatkoztam, hogy nem tudtam telefonálni – „sürgöny, hordár, boyszolgálat (ez volt a régi Hajtás Pajtás).” Szóval nem fogadta el a hazug mentegetőzést. Abszolút racionalista volt, de habozás nélkül elment Hamvas Bélához asztrológiát tanulni és megállapította, hogy ez a világ első érdekes tipológiája. Mi az, amit tőle kaptál útravalóként? Fontos alapelve volt, amit magammal hoztam: „Nem kell mindig jól járni!” Van valami más fontos is az életben… Jártál-e gyerekként óvodába? Milyen élményeid vannak abból a korból? Jártam bizony. A Gönczi-lányok akkoriban híres, Személynök utcai (ma Balassi Bálint utca) analitikus orientációjú magánóvodájába jártam. Nem akartam persze óvodába menni. Jó volt nekem otthon. Félrehúzódva ültem az óvoda széles ablakpárkányán, ahova fel tudtam mászni egy sámli segítségével. Többször odajött hozzám egy nagyon kedves kislány, Bernáth Marili (Bernáth Aurél lánya). Kedvességét végül is azzal „háláltam meg” – amikor nem hagyott békén –, hogy véresre karmoltam az arcát. Iszonyatos lehettem. Bár a fényképek, ahogy apám - nyakamban az uzsonna táskával - a Duna-parton az óvodából hoz, egy egész normális, kedves kisfiút mutatnak. Marilival később jóban lettem, és a szülei is olyan nagylelkűek voltak, hogy meghívtak a születésnapi zsúrba. Elhitték, hogy ott már nem fogok karmolni, és nem is karmoltam. Melyik kisgyermeket nevelő intézményben jártál legutóbb? Miért? Legutóbb az egyik Waldorf-óvodában jártam, óvónőkkel beszélgettem. Úgy, hogy gyerekek is voltak ott. Talán akkor jártam csak rendszeresen felnőtt koromban óvodába, amikor még a gyerekeink óvodások voltak. A Nők Lapjába írt esetekről szakmai körökben szoktál-e beszélgetést kezdeményezni? Elég rendszeresen beszélgetek szülőkkel, óvónőkkel, tanítókkal, tanárokkal, akiknek nagy része a Nők Lapjából ismer és hív, de ilyenkor az ő problémáikról, az ő általuk hozott ügyekről szoktunk beszélgetni. Nem tudtál, vagy nem akartál elhelyezkedni 1958-69 között? 1958-ban végeztem a jogi egyetemen, és fel akartak venni Budapest egyik előkelő ügyvédi munkaközösségébe, de én elszaladtam a felvételi beszélgetés elől, mert úgy éreztem, ha akkor
oda belépek, nem lehetek az, aki egyébként lehetnék, illetve aki vagyok. Ilyet életemben többször nem tettem. Mivel írni akartam, úgy gondoltam, olyan állást keresek, ahol este kell dolgozni. Osztálytársaim révén jelentkeztem a Nemzeti Színházba statisztának. Felvettek. Azt hitték, hogy börtönből jövök a friss doktorátusommal, mert különben miért mennék oda. Persze aztán kiderült számomra, hogy délelőtt is vannak próbák… Ugyanebben az időben még házitanító is voltam, akkor már sok éve. Arra kellett rájönnöm, hogy az lehet eredményes házitanító, aki a filmekről is beszélget a gyerekekkel és minden egyébről, még akkor is, ha eközben esetleg a nagymama a szomszéd szobából kétségbeesve fülel, hogy „Úristen, ezért fizetem én azt a sok pénzt?” Milyen módszert vetettél be házitanítóként? Az egyik tanítványom mindig egyedül volt otthon, anyja és bátyja dolgozott, apja disszidált. Volt egy nagy akváriumuk, és ehhez ilyen lopótökszerű szívókák voltak, amikkel a halak ürülékét lehetett kiszippantani. A tanítványom egyszer kihívott egy versenyre, hogy melyikünk tud öt perc alatt több kishalat kiszippantani, amiket persze aztán visszaöntöttünk. A verseny olyan jól sikerült, hogy attól kezdve az óra mindig „szippantó-versennyel” kezdődött. Ezt egyáltalán nem bántam meg, mert közben tanítványom mind a két tárgyból - amiből pedig félévkor meghúzták - év végére elég jó eredményt ért el. Szerintem sokkal jobbat, mintha a szippantó-verseny nélkül történt volna. A Család és Iskola akkor népszerű szakmai lap volt. Mely rovatokat szeretted benne, amivel talán az Óvodai Nevelést gazdagíthatnánk? 1959-ben jelentkeztem kézbesítőnek Török Sándor - rehabilitációként megkapott - a „Család és Iskola” című lapjához. Itt aztán hamarosan riporter lettem, és 1961-től már rendes állásban voltam. Később a Magyar Nők Országos Tanácsa, (amelyik a laphoz fele-fele arányban adta a pénzt a minisztériummal), azt akarta, hogy végezzek el egy pedagógia szakot ahhoz, hogy teljes állásba kerülhessek. Ezt nem vállaltam, de felajánlottam, hogy elvégzem a pszichológiát nappali tagozaton, ha az ehhez szükséges időt biztosítják a munkám mellett. Így is történt. A Család és Iskola című lapnál dolgoztam, amelyik egy kezdetben hatezres, úgynevezett „muszlag”-ból (muszáj volt, hogy legyen és az iskoláknak, vagyis muszáj volt megrendelniük) egy jó hatvanezres példányszámú, utcán is árusított folyóirat lett. Én kezdetben a pályaválasztási tanácsadó rovatot, az után a fejlődés-lélektani rovatot is vezettem és részben írtam. Nagyon szerettem még az irodalmi rovatát, ahol például először jelent meg Magyarországon Salinger Zabhegyező-jének egy részlete. Egyébként is Veress Pétertől Németh Lászlóig sokan írtak abba az újságba, egy időben ott dolgozott Nádas Péter, hosszan volt munkatárs Horgas Béla, Schäffer Erzsi… Kézbe veszed-e a mi hányatott sorsú folyóiratunkat? Mi róla a véleményed?
Az Óvodai Nevelés-t mindig megkapom, köszönöm szépen, mindig átnézem, és szerintem fontos, hogy van. Két évig statisztáltál a Nemzeti Színházban. Ki volt számodra az igazi nagy színész személyiség? Hogy bántak akkoriban a statisztákkal? Mely darabokban játszottál? Még gimnáziumba jártam, a Lónyai utcai Református Gimnáziumba, sőt néhány hónapig bentlakó is voltam az internátusban, amikor az osztályfőnök színházlátogatást szervezett. „Az ember tragédiájá”-ra mentünk volna a Nemzetibe (az utolsó előadások egyike volt a betiltás előtt, ez a 40-es évek végén), de kiderült, hogy nekem már nem jut jegy. Zokogtam, bár nem tudtam pontosan, hogy miről is maradok le. Vigasztalásul megígérték, hogy legközelebb elvisznek. Akkor a „Bánk bán” ment. Erről se tudtam, hogy micsoda, de igazi kedvem nem volt elmenni, ellentétben az előzővel. Aztán ott a nézőtéren fejbekólintott a csoda. A darab eleje valamiféle mulatozás, sokan nyüzsögnek a színpadon és egyszer csak fent hátul, a bal sarokban, alig kilépve a takarásból, megjelenik valaki és megáll. Lenyűgözve néztem, pedig még akkor nem szólt egy szót se. Attól kezdve nem tudtam másra figyelni. Később tudtam meg, hogy ez a Petur bán – mert ő volt – Somlai Artúr. Aztán évekkel később olvastam, hogyan tolták le őt a kritikák, mondván, hogy Petur bánt tette főszereplővé a darabban. (Súlyos politikai hibának számított, mert „áthallásos” volt a megszállók ellen.) Aztán statiszta koromban – ami jó volt, mert nem is tudom, hányszor - nézhettem végig a zsinórpadról és más helyekről, például a III. Richárdot, amit sok statiszta utált, mert este fél héttől fél tizenkettőig(!), szóval nagyon sokáig tartott. Én imádtam. Lenyűgözött. III. Richárd - Major Tamás, Buckingham hercege - Básti Lajos, lord Hastings - Mányai Lajos (ti biztos már nem is tudjátok, ki volt ez a zseniális színész). Szóval fantasztikus felvonulása a remek színészeknek egy nagyszerű rendezésben (Nádasdy Kálmán), remek díszletekkel, vagyis megunhatatlan volt. Henrik, Richmond grófja, aki legyőzi a gonoszt, általában Kállai Ferenc, de néha Gábor Miklós volt. És a női szereplők! Dayka Margit, Sulyok Mária… mindannyan csodálatosak voltak. Játszottam még a Tragédiában is, (akkor aztán kiélvezhettem), és sok más Shakespearedarabban, a Vízkeresztben voltam néger szolga és meg is szólaltam, abban a bizonyos, egyszavas szerepben. 1983-98-ig az OPI munkatársa voltál. Az ottani munkád a pszichológiának és a pedagógiának mely területeit érintették? Az OPI csak a 80-as évek végéig létezett, ha jól emlékszem. Az Iskolafejlesztési Központban dolgoztam, Mihály Ottóval, Loránd Ferivel, Trencsényi Lacival. „Az óvoda és az iskola a pszichológus szemszögéből” – ez volt kutatásom témája, ami aztán többször is megjelent: kutatási beszámolóként kétszer és könyv alakban is háromszor.
Foglalkoztam még az első négy osztály olvasókönyveinek elemzésével. Ez két további kötetben jelent meg, ugyancsak kutatási beszámolóként. Aztán, és ez már sokkal izgalmasabb volt, áttértünk a lehetséges módszerek kipróbálására. Óvoda-iskola, a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központban. Ide vittük be Mihály Ottó támogatásával Winkler Márta pedagógiájának és a Waldorfpedagógiának bizonyos alapelemeit. A pécsi tanárképző két hallgatója a pécsi iskolai hiányzásokból írta diplomamunkáját. Miután végigjárták a várost, még egyszer visszajöttek hozzánk elmondani, hogy mi a különleges ezekben az osztályokban: egész Pécsett – szignifikánsan - kisebb a hiányzások száma, mint máshol… Aztán megszűnt az OPI – amelyik minket akart megszüntetni – és az iskolafejlesztés átkerült az OKI-hoz (Országos Közoktatási Intézet). Itt elkezdett lehetőségünk nyílni arra, hogy közreműködjünk bizonyos óvoda- és iskolaalapításokban, sőt alternatív tanárképzést is koncipiáljunk. Az Iskolafejlesztési Központ munkatársaként adtam szakvéleményt a Waldorf-óvoda, az első Waldorf-iskola indításához, majd vállaltam annak szakmai felügyeletét is, mert azt eleve az indítás feltételeként megszabták a hivatalok. Az Iskolafejlesztési Központ hozta létre - együttműködve a witteni Waldorf Pedagógiai Intézettel - a posztgraduális tanárképzést a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola bevonásával, majd a nappali Waldorf-tanár képzést Solymáron. Az alternatív pedagógiák közül miért éppen a Waldorf-hoz vonzódtál? Mi benne a legszimpatikusabb pedagógiai elem számodra? Erről szól az ”Álmok és lidércek” című könyvem, amelyik most újra megjelent egy kiegészítéssel, és most az a főcíme, hogy „És most belülről”. Vagyis milyen belülről nézve a magyar Waldorf elmúlt húsz éve, néhány probléma tükrében. Az „álmok” egyébként a Waldorfot jelentették az eredetileg 1992-ben, a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent könyvben, a „lidércek” pedig a magyar közoktatást. Török Sándoron és Rudolf Steineren keresztül én a Waldorf-pedagógiát ismertem meg alaposabban, mint gyerekközpontú, személyközpontú pedagógiát. Megfogott és lenyűgözött módszertani és fejlődés(lélek)tani kidolgozottsága. A solymári iskolában magam is jártam Nádasi Marikával. Tetszett a légköre. Netán a gyerekeid is odajártak? Négy gyerekünkből az a kettő, - amikor már volt Waldorf-óvoda és iskola - oda járt, Dunakeszin, majd Fóton. Az ottani, átmeneti zűrzavarok miatt, a lányom átment a Bécsi úti Waldorf-iskolába, így azt is közelebbről megismerhettük.
Az első Waldorf-iskola Pesthidegkúton (eredetileg Solymáron) indult. Ennek benne voltam az alapító kuratóriumában és vagyok ma is tagja. (A ma létező solymári iskola egykor a pesthidegkútiból vált le.) Annyi kérdésem lenne még, de most tartsunk egy kis szünetet, hogy legyen idő elgondolkodni is a dolgokon… FOLYTATJUK!
