IMPRESSZUM. Paparazzik és mûvészlelkek figyelem FOTÓPÁLYÁZAT!

Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség - Hírmondó Melléklet

egy-egy fénykép kompozíciójának, pontosan a már fentebb is megemlített korlátokból kifolyólag – a valóságnak, mint idõnek és térnek csupán egy töredékrészét ragadhatjuk meg – érdekesnek kell lennie. A szimmetrikus szerkezetû képek – amikor a téma szerepel középen, s körülötte mondjuk egy mûemlék falai – általában nem ilyenek (persze, mint minden szabálynál, ez alól is léteznek kivételek). Legtöbbször segít az úgynevezett harmadolási szabály, amikor is a keresõ nyújtotta látványt mintegy téglalapként kezelve vesszük az összes oldalt, elharmadoljuk, a harmadoló pontokat összekötjük – a képet így kilenc hasonló téglalapra osztva –, s a témát valamelyik belsõ metszéspontban helyezzük el. Így a kompozíció nagyjából igazodik a hírhedt aranymetszési szabályhoz, ami a görögök óta az egyik alapfeltétele a harmóniának. Másodszor, általában jó, ha a kép meghatározó vonalainak, momentumainak jut hely a kifutásra. Például, ha valaki éppen néz valamelyik irányba, akkor abból a térrészbõl is többet kell megmutatni, amerre tekint. Ellenkezõ esetben a fotó a bezártság szorongó érzését válthatja ki – persze van, amikor éppen ez a cél. Harmadszor, törekedni kell arra, hogy a kiszemelt téma ne vesszen el a kép többi dolga közt, hanem így vagy amúgy kapjon hangsúlyt. Ebben sok esetben segíthet gépünk zoom-olási lehetõsége vagy a teleobjektív. Rengeteg dologról lehetne még írni, ám a hely szûkös. Csak javasolni tudjuk, hogy a kedves olvasó, ha az ideje engedi, kóstoljon bele a fényképezés tudományába – még ha csak egy vacak, sulinetes, ötezer forintos gép fölött rendelkezik, akkor is –, az életnek egy nagyon érdekes területe nyílhat meg elõtte, alkothat, s mindezt felelõsségek nélkül teheti… Bolla Bea és Mattheo Guilleaume

Paparazzik és mûvészlelkek figyelem… FOTÓPÁLYÁZAT! Várjuk amatõr és kevésbé amatõr fotósok alkotásait az alábbi két kategóriában: Pillanatképek Föld, víz, fák MEKDSZ nyári tábor 2005 Egy pályázó kategóriánként legfeljebb 5, egyenként maximum 1Mbyte-os fájlokat várunk. A fotókat zsûri bírálja el, a legjobb alkotásokat kiállítjuk, az elsõ helyezett aján-dékot kap. A fényképeket digitális formában az [email protected] címre küldjétek! Beküldési határidõ szeptember 15.

Olvasd tovább újságunkat az Interneten! A további tartalomból: Freud, a szellentés, a Nietzsche és a Marx Nekem nyolc Rock és Marilyn Manson A cikkek folytatásai Vitafórum www.mekdsz.hu/elmondo Alkotásaitokat és javaslataitokat az [email protected] címre várjuk! Köszönjük a Harmat Kiadó és a Pannon Set Bt.támogatását. Következõ számunk szeptemberben, a Hírmondóban jelenik meg.

IMPRESSZUM Szerkesztõk: Gyura Gábor, Kósa Balázs Design: Kovács Gergely További készítõk: Bernhardt Dóra, Bolla Bea, Járay Dóra, Nagy Zsuzsa, Schwáb Zoltán, Szabados Ádám, Tolvaj Kriszta Tervezõszerkesztõ: Komáromi Rózsa Nyomdai elôkészítés és kivitelezés: Tipo-Bé Bt. Felelôs nyomdai vezetô: Boltos Péter

MeKDSZ Hírmondó melléklet 2005. augusztus

www.mekdsz.hu/elmondo „Látni tanulok. Nem tudom, miért, de bennem most minden mélyebbre hatol, és nem marad ott, ahol eddig leülepedett. Errõl a belsõ tájról nem tudtam eddig.” (Rainer Marie Rilke)

BEKÖSZÖNTÕ

N

„

„

incsenek többé Pireneusok!” Hírmondó nincs, El Mondo van. Íme a nyári szám marslakókkal, Marx-szal és szúnyogokkal…

VAKVÁGÁNY Szúnyogok, kosarak, napsütés (a haverok, buli, fanta ütemére)

A

szúnyog. Álmatlanul járkálok az utcákon, hajnali fél négy. Hiába forgolódtam az ágyamban, egyik testhelyzet sem hozott nyugalmat, kintrõl pedig áradt befelé a meleg. Kettõ óra tájban egy gondolat ütött szöget a fejemben: kimenni, s a földre heveredni a csillagos ég alá. Sehol másutt nem olyan mély az álom. Tudtam, hogy az ötlet rögeszmeszerûen újra és újra felbukkan majd, és addig nem hagy nyugodni, míg meg nem valósítom. Azt akartam, hogy a kertes házak hajnali hangulata, az üres utcák, az ébredezõ madarak csicsergése s a fák sziluettjei mindmind mossák ki belõlem az átvirrasztott éjszaka nyûgjét. Sokáig sétáltam céltalanul. Végül egy fûvel benõtt buckához érek. Mögöttem, tõlem jobbra holt lakótelep, a bucka másik oldalán egy kis liget fákkal. Ennél jobbat nem remélhetek, itt nyújtózom el. Fejem alá a fényképezõgépem kerül tokostul. Egyetlen képet sem készítettem. Ahogy vackolódom, egy szúnyogot verek fel álmából. Errõl a lehetõségrõl megfeledkeztem. Nyugalomról így szó sem lehet, s a kora hajnal ihlette általános filozófiai merengésemben a megbékélés megvalósíthatatlan illúziónak tûnik csupán. A szúnyog ezzel szemben boldogan döngicsél, és már nem remélt vacsoráját költi. Kevés a fény, emiatt körülbelül csak a huszadik csapásom talál. Nemsokára azonban megérkeznek a társak immáron garmadával. A szúnyogokat a szén-dioxid koncentráció megváltozása vonzza. Küzdök a magányomért, a megtisztulásomért, ám végül ráunok a csetepatéra. A világ lényege pár pillanatba sûrítve, ez a tanulság?… A kosár. A kérdés eldõlt. Valami álombéli hangulatban kaptat fölfelé, éles levelek karistolják a bõrét. Nincsenek gondolatai. Mindent érez, felfog, ami körülötte történik, ám az ingerek semmiféle választ sem szülnek. Végül egy kõre telepszik le. Pöcköli magáról a hangyákat, alatta ott zsivalyog a tábor, emberek színes pólókban és a mindennapos dolgaik, tõle most elérhetetlenül távol. Fáj a szíve a szerencsétlennek, már hogyne fájna. Az utóbbi napok lázas gyötrelemmel teltek. Hiába vették körbe jó barátok, hiába nevetett õ is a többiekkel, csak a szája nevetett, igaziból feszült maradt, és

kutatva ide-oda pislantgatott. A nyughatatlansága csak akkor enyhült, ha õ is ott volt valahol a közelben, és legalább egy-két szót válthattak egymással. Ám eztán szinte kényszeresen is ezeket a beszélgetéseket kezdte el elemezgetni, érezte már, hogy valami nem stimmel, mégis hitegette magát. Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára. Évekkel ezelõtt egy parkban üldögéltek egy barátjával, a lábaiknál galambok turbékoltak éppen. A tojó el-ellibent a hím elõtt, az meg begerjedt, és ment szépen a nõstény után a galambok jellegzetes járásával rugóra járó fejjel. Pocsolyákon gázolt át, és mármár elérte szíve választottját, ám az a legutolsó pillanatban mindig ügyesen arrébb repült. Ahogy nézték a jelenetet, hirtelen egymás felé fordultak, és a térdüket csapkodták: „Hát nem ilyen a világ, nem pontosan ilyen?…” Még nem elég bölcs, ezért amikor visszamegy, akaratlanul is leplezni igyekszik majd kavargó érzéseit. Beleveti magát a társaságba, elmés megjegyzéseket puffogtat, ám a hosszasabb beszélgetéseket elkerüli becsületbõl, mert úgysem tudna figyelni. S mikor a hangosak közt õ lesz a leghangosabb, úgy érzi majd alkalomadtán, mintha a smirglipapírral dörzsölgetnék a belsejét. Sok idõ telik még el, mire megtanulja, hogy ilyen helyzetekben nem kell törõdni a többiekkel, nem kell törõdni semmivel se. A lánytól pedig vasárnap illedelmesen és tisztességesen el kell búcsúznia, s aztán ki kell törölnie az érzelmeit. Egyszer majd maga is meglepõdik, ahogy hirtelen másképp kezd el alakulni a világ körülötte, és végre az õ feje fölött is kisüt a Nap. A napsütés. A világban vannak olyan dolgok, elszórt jelzõpóznák, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a valóság nem csupán anynyiból áll, amennyit a szemeinkkel befogadhatunk és az ujjainkkal kitapinthatunk. Ezek közé tartozik például a csillagos égbolt, a távoli népek misztikus zenéje, és ide tartozik a napsütés is. Jómagam imádom a napsütést. Télen vánszorgok csupán, mint az öreg csiga, akinek túlságosan is súlyos már a háza, nyáron viszont megifjodom. Ilyenkor mindennél jobban vágyom arra, hogy olyasmivel foglalkozzam, amire nem a kötelességtudat kényszerít, és elhiszem, hogy végül nem a nagybetûs élet vastörvényei babrálnak ki velem belepaszírozva a kenyérkeresõ, elégedett tömegbe, hanem én kerekedhetek felül. A nyári napokat éppen ezért vétek elpazarolni. Lófrálni kell, élvezni, hogy nincsen rajtunk a nehéz kabát, teraszokon vacsorázni. A nyárnak megvannak a maga szimbólumai. Ilyenek: a görögdinnye, a szúnyogok, a legyek, a kánikula, a vízfröcsögés, a melltartó és az iskolaszünet. A napsütés anyagában van valamilyen kitapinthatatlan édesség, amitõl együtt mocorog, nyüzsög, cseng-bong minden, ha szabad egyáltalán ilyet mondani… Ja, és igen, a nyarat a tél követi – mindannyian elkomorulunk –, a tél után viszont ismét a nyár jön – elmosolyodunk megint… Kósa Balázs

Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség – Hírmondó Melléklet

LELKISÉG A gyanú mesterei

H

atalom, pénz és szex. Van egy nagyon fontos hasonlóság abban, ahogy a keresztény, illetve a nem keresztény eszmerendszerek, vallások, világnézetek nagy része megítéli az emberiség helyzetét. Ez a széles körben elterjedt helyzetkép pedig nem egyéb, mint hogy az egyes ember, illetve a társadalom, gyakran olyan erõknek engedelmeskedik, melyekkel nem különösebben szimpatizál. Vagy még ha szimpatizál is, akkor sem szívesen vallja be, hogy ezen erõk szolgálatában áll. A probléma megragadására használt keresztény terminológia két kulcskifejezése természetesen a „bûn” és a „G/gonosz”. Azonban a mai nyugati emberek zömének ezek a szavak (fõleg az elsõ) már túlzottan „vallásos”, nehezen értelmezhetõ, semmitmondó. Valljuk meg, ezen keresztény kulcsszavak bebiflázott kliséktõl mentes definiálása még a legtöbb nyugati kereszténynek is gondot okozna. Érdemes tehát odafigyelni arra, hogy nem keresztény gondolkodók hogyan próbálják analizálni a helyzetet. Az utóbbi két évszázadban több jelentõs szekuláris próbálkozás is volt arra, hogy a mai ember számára emészthetõbb módon írják le a jelenséget. Talán a három legnagyobb hatású kísérlet három zseniális gondolkodó nevéhez fûzõdik: Nietzsche – minden hatalom (vágyról szól) Marx – minden pénz (utáni vágyról szól) Freud – minden szex (uális vágyról szól). Természetesen most e három jeles gondolkodó tudós tanulmányozói felhördülnek, és ingerülten felemelik szavukat az ellen, hogy ilyen durván leegyszerûsítsük és meghamisítsuk e három géniusz gondolatait. Nos, a protestálóknak kétségkívül igaza van, de mégis úgy vélem, hogy jelen esetben figyelmen kívül hagyhatjuk ellenvetéseiket. Ugyanis bár Nietzsche, Marx és Freud nézetei valóban sokkal árnyaltabbak ennél, mégis nagyjából ennyi maradt meg belõlük a közgondolkodásban, és én most nem a három gondolkodó eszmerendszerének vizsgálatára, hanem inkább gondolataik (bármik legyenek is azok) hatására szeretnék fókuszálni a továbbiakban. Ezt a hatást pedig nehéz lenne túlhangsúlyozni. Tulajdonképpen fenti gondolataikat, vagy inkább gondolataik fenti karikatúráját szinte az anyatejjel együtt szívja magába minden nyugati ember. A gyanú mesterei. Hármójukat olykor úgy is emlegetik, mint a „gyanú mesterei”. Könnyû belátni, hogy miért. Ha bármely cselekedetem legfõbb mozgatórugójául nem a szexuális vágyaimat, vagy pénzsóvárságomat, vagy hatalomvágyamat nevezem meg, hanem e helyett elkezdek az igazságról, egyetemes emberi értékekrõl, becsületrõl stb. papolni, akkor e három gondolkodó követõi gyanakodni fognak õszinteségemet illetõen. És tényleg, még ha külön-külön túlzott leegyszerûsítésnek is tûnik ez a három sommás állítás, kombinálva õket egy meglehetõsen meggyõzõ listát kapunk a legfõbb emberi motivációkról. A gyanú kultúrája. E három gondolkodónak olyannyira sikerült meggyõznie bennünket, hogy ma már mindannyian a gyanú mestereivé váltunk. Nagy élvezettel fedezzük fel a többiek kegyes szólamai mögött ezeket a „valódi” indítékokat. Tulajdonképpen még

az is némi megelégedéssel tölt el, ha saját magunk kegyes szólamai mögött bukkanunk ezekre a motivációkra, mert hiszen lehet, hogy nem szimpatikus magamban az, hogy teszem azt hatalomvágyból misszionálok, „de legalább nagyon õszinte és nagyon mély gondolkozású vagyok attól, hogy ilyeneket meglátok magamban”. Mindannyian mûkedvelõ pszichológusok és politológusok lettünk, és úgy képzeljük, hogy a pszichológia és politika tudományának az a csúcsa, ha „átlátunk a szitán”. „Az tud csak igazán olvasni, aki a sorok között tud olvasni.” „A dolgok sosem azok, amiknek elsõ pillantásra tûnnek.” Még a közelmúltban a metró aluljárókban feltûnt sörreklámok is erre a „gyanú kultúrára” építenek. Ezekbõl ugyanis megtudhattuk, hogy a férfiak átlátszó módon folyton csak a szexre gondolnak (miközben a nõ szemeinek szépségét dicséri, valójában a melleire gondol a plakáton látható figura), míg a nõk kicsinyesen anyagiasak (miközben látszólag a férfi értékeit dicsérik, valójában a pasiból kiszedhetõ csecsebecsék értékén morfondíroznak). Egyszóval a gyanakvás lételemünkké vált. A parlamenttõl a metró aluljáróig, sõt feltehetõen szûk családi köreinkig egész életünket meghatározza. Ebbõl a szempontból mindennapi életünkben szinte valamennyien – világnézetre való tekintet nélkül – NietzscheistaMarxistaFreudisták vagyunk. Természetesen nem azt állítom, hogy ezek a gondolkodók találták fel a gyanút, mint olyat. Viszont õk és követõik népmûvelõ tevékenységükkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az ezen indítóokokra történõ gyanakvás ma már sikk, a lelki egészséget védelmezõ sporttevékenység, sõt erény a legtöbb ember szemében. A gyanú dicsérete. De jól van-e ez így? Keresztényi dolog-e a gyanakvó hozzáállás? Jobb lett-e a világ attól, hogy legalábbis gyanakvásukban e három gondolkodó követõivé szegõdtünk? Nos, a válaszok ezekre a kérdésekre ugyanolyan összetettek, akárcsak az élet. Demagóg kijelentés lenne, ha pökhendien azzal intéznénk el ezt az egészet, hogy „lám-lám, nem mentünk semmire a fene nagy gyanakvásunkkal, az élet még mindig olyan szörnyû, mint kétszáz éve volt”. Hiszen ez a hatalommal, anyagiakkal, szex-szel kapcsolatos gyanakvás nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati társadalmak nagyon érzékenyek lettek az elnyomás és a kizsákmányolás különbözõ formáira – legalábbis a saját kontinenseiken, és relatíve nagyon érzékenyek… A cikk folytatását a www.mekdsz.hu/elmondo címen olvashatod!

Schwáb Zoltán

Kereszténység és kultúra

A

keresztények a kultúra ellenségei.” „Jézus semmivel sem törõdött, ami a materiális civilizációval állt kap-csolatban: ilyen értelemben nem része a civilizációnak.” „Az utóbbi századok folyamán a keresztényeknek általában semmi kétsége sem volt afelõl, hogy saját hitük minden vallásnál magasabbrendû. Ennélfogva… várható is volt, hogy a vallási felsõbbren-dûség érzésébõl a kulturális felsõbbrendûség érzése fakad majd.” „Vannak, akik forma szerint valamelyik keresztény egyház tagjai, valójában az uralkodó kultúra evangéli-

„


umát követik, és így a »dolgok« világi egyházához tartoznak.” „A kultúra emberi alkotás, amely ugyanúgy vezethet kóros állapothoz, mint ahogy áradhat belõle a kegyelem, s az egészség forrása lehet.” „Az evangélium mindig kulturális köntösben jelenik meg. Nem létezik kultúrától mentes, »tiszta« evangélium.” „Most már széles körben elterjedt annak a tudata, hogy heves, elmúlással fenyegetõ kultúrkrízisben élünk.” Kereszténység és kultúra. Számtalan megközelítés, ezer meglátás; történelmi kortól, érdeklõdéstõl, teológiai beállítottságtól függõen. Van azonban valami, amirõl kevesebbet értekeznek a könyvek és cikkek a hittel és a kultúrával kapcsolatban. A szívünk hozzáállása az, mondhatnánk, a lelkiség. Hadd foglaljak hát össze egy-két dolgot ezzel kapcsolatban. Nem saját kútfõbõl véve, csak azon átszûrve, szeretett professzorom, Eugene Peterson Christ Plays in Ten Thousand Places (Ezer helyen játszik a Krisztus) címû könyve alapján. Ahogy a kultúra kérdésének megközelítési módjai, úgy a kultúra fogalmának meghatározásai is sokfélék és különbözõk. Van tágabb és szûkebb értelemben vett kultúra (az elõbbihez tartoznak a szokások, nyelv, használati tárgyak, értékek, világnézet stb., míg az utóbbihoz elsõsorban a tudományt és a mûvészeteket szokták sorolni), de van társadalmi vagy akár vallási szubkultúra is. A kultúra kutatói mindenesetre egyetértenek abban, hogy a kultúrateremtés egyedül az emberi lét velejárója, és hogy a kultúra mindig egy közösséghez kapcsolódik. Az állatoktól eltérõen az ember „nincs bezárva a tér-idõ korlátai közé, és mindenütt képes megteremteni létfeltételeit azzal, hogy a tevékenysége eredményeit tárgyiasítja, hagyományozza, s ezzel a múlt eredményeit beépíti a jövõje formálásába. …ez a mesterséges környezet képezi az ember sajátságos környezetét, a kultúrát, amely egyben vonatkozási és tájékozódási rendszere is.” (Maróti András) Valóban: a Teremtés könyve is világossá teszi, hogy Isten az Édenkertben azt a feladatot adta az embernek, hogy mûvelje („kultiválja”) és õrizze azt. Isten ott van tehát a kultúrában teremtménye, az ember kapcsán, aki a kultúra megalkotója és hordozója. Ahogy Krisztus testté lételével megpecsételte jelenlétét a teremtett világban, úgy jelen van abban a kultúrában is, ami az ember révén a teremtés szerves része. Ugyanakkor tudjuk, érezzük, hogy a kultúrában valami elromlott, elromlik, és el fog romlani, legyen szó akár annak a tágabb, akár a szûkebb értelemben vett formájáról. A cikk folytatását a www.mekdsz.hu/elmondo címen olvashatod!

Bernhardt Dóra

Érzékiség – a keresztyének találmánya?

M

iért van az, hogy az erosz szó hallatán a legtöbb ember manapság a szexre gondol? Az olasz katolikus szociológus, Gianfranco Morra szerint a mai kor a szexualitásban látja az erosz lényegét: „a szex revansot vett: elárasztotta és leigázta a szerelmet, mégpedig úgy, hogy szokás szerint nem a szerelem az többé, amely kifejezi magát a szexualitásban, hanem a szexnek kellene megteremtenie a szerelmet.” A népszerû keresztyén író és pszichiáter, John White két könyvet is írt az eroszról. Mindkét könyv kizárólag csak a szexualitást érintette, mégpedig annak testi vonatkozásában. Nyilvánvalóan ez volt John White célja, hiszen eleve a szexuális bûnökrõl és a szexualitás megváltásáról akart írni, és a témához valóban a tõle megszokott hozzáértéssel nyúlt. De vajon miért azonosította õ is az eroszt a szex-szel?

„…újra pozitív értelemben beszélnek a házasságon belüli szexualitás értékérõl, de talán nem kielégítõ, ahogy az ember erotikus vágyakozását megközelítik.” Kierkegaard egyik álneves szerzõje (A.) azt a meglepõ megállapítást teszi a Vagy-vagyban, hogy az érzéki-erotikus fogalmát a keresztyénség hozta létre. Persze nem azért, mert a keresztyénség helyeselné azt, hanem azért, mert külön megfogalmazható elvként elõször a keresztyénség zárta azt ki. „Elõször a keresztyénség tételezte úgy az érzékiséget mint princípiumot, mint erõt, mint magában való rendszert, és ennyiben a keresztyénség hozta a világra. De ha helyesen akarjuk értelmezni azt a tételt, hogy a keresztyénség hozta a világra az érzékiséget, akkor ezt úgy kell felfognunk, mint amely ellentétével azonos, hogy a keresztyénség kiüldözte, kizárta a világból az érzékiséget.” Ez A. számára nem azt jelenti, hogy a szexuális erosz nem létezett a keresztyénség elõtt, hanem azt, hogy az korábban nem volt elválasztva az erosz teljességétõl, mely általánosabban az igaz, a szép és a jó utáni törekvés. Don Juan alakját negatív értelemben a keresztyénség teremtette meg, mert az érzéki-erotikust leválasztotta az erosz teljességérõl és önmagában konstituálta. A görögöknek nem jutott volna eszébe az érzékiséget elvként egyetlen emberrel ilyen módon összekapcsolni. Ez a keresztyén szellem és az érzékiség alapelvének szembenállásából született meg. Vitatkozhatunk persze azon, hogy valóban a kereszténység állította-e szembe az erosz érzéki formáját – mint elvet – az erosz teljességével. A klasszikus görög-római gondolkodásban is jelen volt az erosz kétfelé választása felsõbbrendû és alsóbbrendû eroszra. A felsõbbrendû erosz a formák örök területére való ritka felemelkedés, a láthatatlan lelki szépségben való eksztatikus gyönyörködés, az alsóbbrendû erosz (vagy ovidiuszi Ámor) a változó és idõszakos testek utáni földi vágyakozás, a látható fizikai szépségben való boldogság. Az azonban tény, hogy amikor a keresztyének igyekeznek rehabilitálni vagy megváltani az eroszt (ahogy John White is teszi), még mindig úgy nyúlnak a témához, hogy az érzéki-erotikust külön tételezik, nem az erosz teljességében. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy amikor az eroszról beszélnek, a szexualitás jut eszükbe, semmi több. Örülhetünk annak, hogy evangéliumi és más keresztény


szerzõk újra pozitív értelemben beszélnek a házasságon belüli szexualitás értékérõl, de talán nem kielégítõ, ahogy az ember erotikus vágyakozását megközelítik. Nem vagyok trichotomista, de ha valahol, itt helye lehet annak a megállapításnak, hogy az eroszról szóló fejtegetésekben továbbra is csak a szellem és a test szembenállását – esetleg látványos kibékülését – láthatjuk, a lélek belsõ folyamatai azonban többnyire nélkülözik a nekik kijáró figyelmet és keresztény értelmezést. Pedig az ember ma sem csak test, és az eroszt sem csak testi vonatkozásaiban éli át. Ha el akarjuk kerülni azt a vádat, hogy az eroszt mi, keresztények silányítottuk érzékiséggé, érdemes lenne a szexualitás mellett az erosz teljességérõl is többet gondolkodnunk. A cikk egy sorozat része, a további írásokat következõ számainkban közöljük.

Szabados Ádám

TÁRSADALOM Barichello és a keresztényszocializmus

A

z evangélium azt mondja, hogy Krisztusnak erszénye volt! – Ne beszélj te énnekem erszényrõl! Még a feszületekre is ráfestitek! De mit szólsz hozzá, hogy amikor az Úr Jézus Jeruzsálemben volt, minden este csak visszament azért Bethániába? – Hát aztán? Bethániában akart aludni. Ki vagy te, hogy felülbíráld az Úr Jézus döntéseit? – Ugyan, te vén kecske, az Úr Jézus azért ment vissza Bethániába, mert nem volt pénze, amibõl egy jeruzsálemi fogadót kifizethetett volna! – Köszönöm szépen, kecske, aki mondja! No és mit evett Jeruzsálemben az Úr Jézus? Csak nem akarod azt mondani, hogy ami zabot a gazda a lovának ad, nehogy éhen haljon, az a zab a ló tulaj-dona?”

„

(Részlet Umberto Eco A rózsa neve c. regényébõl)

Volt-e erszénye Jézusnak? Ha igen, tulajdonosa volt-e vagy csak amolyan haszonélvezõje? A fenti vita persze kissé ironikus, de a kérdés mögött egy véresen komoly törekvés rejlett egy biblia alapú társadalmi modell felépítésére. És nem is az Eco által bemutatott ferences szerzetesek voltak az elsõk, akik szemében szocialista vagy kommunista eszmék kristályosodtak ki az Ó- és az Újszövetség olvasása közben: az El Mondo múlt számában pedzegetett liberalizmussal ellentétben igazán nagy bravúr lenne nem észrevenni a Biblia baloldali gondolatait. Ennek ellenére valahogy a keresztényszocializmussal kapcsolatban amolyan periféria-érzése lehet az embernek. Hogy egy távoli képpel éljünk: kicsit olyan, mint Rubens Barichello, aki Michael Schumacher mellett mindig a világbajnok mellett van, és nem értjük, miért nem képes legalább egy árva futamot nyerni. A sokak által elsõ igazi szocialistáknak tartott frakciók például egyszerûen eretnekek voltak. A manicheusok és a gnosztikus vonásokat szép számmal felmutató katárok (a nevük megtisztultat jelent) mindenféle magántulajdont gonosznak tartottak, mert azt

vallották, a földet Isten mindenki számára teremtette. Az áhított megtisztulást a szegénység és a lemondás hozza el. Tegyük hozzá, az egyházban elsõsorban nem gazdasági nézeteik miatt nem osztottak nekik lapot, hanem inkább hitvallásuk miatt. A teológiailag jóval szalonképesebb ferencesek – illetve egyik felük – viszont az evangéliumok alapján jutottak kommunisztikus elveikre. A szerzetesek azonban ebbõl nem gyártottak politikai programot, sõt a felfedezés kifejezetten apolitikus volt, mivel az Úr szegénysége azt bizonyította számukra, hogy Jézus semmiféle földi hatalmat nem akart magának. Azt vallották, hogy az egyház ezért mondjon is le ezekrõl, és belül hozzon létre egy magántulajdon nélküli ideális közösséget. Ezek persze szintén nem válhattak igazán mainstream eszmékké, a pápa még azt a gondolatot is eretnekségnek nyilvánította, hogy az apostolok nincstelenek voltak. Ahhoz pedig szintén nem kell Marx-i társadalomtörténeti ismeretekkel rendelkeznünk, hogy a feudalizmus nem csak a pápaság miatt nem kedvezett a keresztényszocialista eszméknek. Ettõl függetlenül (vagy pont ezért) Morustól Husz Jánoson át Münzerig számos gondolkodó próbálta meg Istentõl levezetni az igazságos társadalmi felépítést. Aztán a reformáció egyik legszebb ága, a puritanizmus is kitermelte a maga szocialistáit. A társadalmi egyenlõséget hirdetõ levellerek és a gazdátlan földeket birtokba vevõ diggerek viszont megint csak oldalágak voltak, és hamar el is száradtak. (Bár a diggerek névleg feltámadtak a hatvanas évek Kaliforniájában, egy pénzt és magántulajdont elutasító hippi-mozgalomban.) Ne adjuk fel ilyen könnyen. A XIX. század nagy szocialista utópiáinak gyártói közül legtöbben szintén keresztények voltak. A pech most az volt, hogy a „Schumacher”, azaz Marx viszont éppen nem, így a vallás végleg (?) megkapta az osztályérdek-hordozói címet, ami miatt sokak szemében mind a mai napig nehezen békíthetõ ki a baloldaliság a kereszténységgel. Ezen és a sztálinista rezsimek bizonyítványán még Gorbacsov sem sokat segített, mikor kijelentette, hogy Krisztus volt az elsõ szocialista. Pedig bármennyire is úgy érezni, meghasadt a kereszténység és a szocializmus kapcsolata, bizonyos szempontból Marxék óta sokkal több szóhoz jutott a keresztyénszocializmus. Ott volt XIII. Leó híres Rerum novaruma, ami hangsúlyosan foglalkozott a munkássággal, és reális kritikáját nyújtotta a liberális kapitalizmusnak. Bekerültek a parlamentekbe keresztyén baloldali pártok, volt Martin Luther King, és voltak ugye a kedves keresztyén hippik. Latin-Amerikában pedig


egyenesen valódi rendszeres baloldali teológiát alkottak. Igaz, a felszabadítás teológia sokak szerint kicsit túl is lõtt a célon: Isten szabadítását nem annyira lelki értelemben, mint inkább a proletárok láncaival kapcsolatban fogalmazta meg. Ezzel viszont a feminista- és a feketeteológiához hasonlóan megint csak periférikus lett. (Mármint innen, a világmindenség közepébõl, Európából nézve.) A politika színpadán a baloldali keresztyéneknek a bibliai megalapozottság, a fenti történelmi túra emlékei és a legújabb kori eredmények ellenére ma is csak a dobogó második foka jut. A konzervatív kereszténydemokraták ugyanis mind Európában, mind Észak-Amerikában megha-tározóbbak. Okokat lehet találni szép számmal – politikait, gazdaságit vagy éppen teológiait. A gyanú mestere például elgondolkodhatna azon, hogy a reformáció két messze leghatásosabb teológusa, a földesurakkal cimboráló Luther és a polgár-lobbit képviselõ Kálvin „burzsoá teológusnak” tekinthetõ-e. És ha igen, gondolkodásukat osztályuk is meghatározta-e. És ha igen, mi lenne ma, ha mondjuk Kálvin történetesen paraszt családba születik… Gyura Gábor

Nekem nyolc

M

adonna, Paul McCartney, Pink Floyd, Robbie Williams, U2 és még vagy háromtucatnyi hasonló kaliberû név. Nem rossz. A Make Poverty History elnevezésû mozgalom azonban nem a könnyûzenei életet szeretné fellendíteni, hanem a globális szegénységet megszüntetni. Ez a cél – bár a fenti elõadók egyidejû megnyerése sem volt kis teljesítmény – azért nehezebbnek tûnik. A tervekkel kapcsolatos próféciákról, arról, hogy mit ír a Biblia a G8-ról és a szegény országok adósságának elengedésérõl, illetve hogy versenyre kelhet-e majd a dúsgazdag magyar gazdával egy ugandai rivális, az El Mondo internetes számában olvashatsz a www.mekdsz.hu/elmondo címen.

Bizonyították, hogy igaz a hitünk! De ez kit gyõz meg?

I

zgatottan kezdtem olvasni a Jézus-dosszié (The Case for Christ) címû könyvet. Magával ragadó stílus, lendületesség, izgalmas és érdekes társalgások… az elsõ harminc oldal után már el is képzeltem, ahogy magabiztosan átnyújtom a mûvet kétkedõ ismerõseimnek: „Tessék, mindig is bizonyítékokat vártál, hát itt van, olvasd el, ez majd meggyõz téged is!”

„Mit szólhat ezekhez a bizonyítékokhoz egy ateista?” A könyvben Lee Strobel, egy szkeptikus törvényszéki újságíró, annak hatására, hogy felesége kereszténnyé lett, állhatatosan kutatni kezd, bizonyítható válaszokat keresve kérdéseire: Megbízhatóak-e a jézusi életrajzok? Megerõsíti-e a régészet az evangéliumok hitelességét? Jézus halála ámítás és feltámadása csalás? Találkoztak a tanítványok Jézussal a kereszthalála után? Számos könyvet elolvas, régészeti kutatásokat tanulmányoz, szakértõkkel készít interjúkat, hogy kiderítse, valóban igaz-e a megfeszített és feltámadt Jézus Krisztus története, igaz-e, amit hirdetnek róla, hogy az élõ Isten Fia? A különbözõ tudományterületek szaktekintélyeivel folytatott beszélgetéseit tartalmazza a Jézus-dosszié, melyben sorra veszi a rendelkezésre álló bizonyítékokat: szemtanúk beszámolóit, dokumentumokat, pszichológiai, régészeti, irodalmi, történelmi tényeket. Valóban, a megkérdezett tudósok számos érvvel alátámasztva fejtik ki, hogy az evangéliumi beszámolók hitelesek. Hogy Jézus történetét sokkal jobban dokumentálták, mint bármely más ókori eseményt (nem keresztény források is!). Hogy biztosan nem élhette túl a kereszthalált. Hogy a feltámadás utáni megjelenéseirõl szóló beszámolók hitelesek, és olyan korán keletkeztek, hogy még nem indulhatott meg a legendaképzõdés folyamata (amely a késõbb született apokrif iratokra jellemzõ). Engem leginkább az ún. közvetett bizonyítékok gyõztek meg, például a tanítványok elkötelezettsége. Jézus megfeszítésekor elveszítették hitüket, csalódtak, hiszen úgy hitték, Isten nem engedi, hogy a Messiás elvesszen, mégis meghalt. De kis idõ múlva újra összegyûltek, beutazták a földet, hirdetve, hogy Uruk feltámadt. Pedig nem állt érdekükben, nem kaptak érte semmit, sõt többségükre mártírhalál várt. Miért? Csak olyanért képes valaki az életét áldozni, amirõl tökéletesen meg van gyõzõdve, hogy igaz. Ehhez szükségképpen találkozniuk kellett a feltámadt Krisztussal. Az én hitemet megerõsítették ezek a bizonyságtételek. De a könyv vége felé járva egyre nyugtalanabbá váltam… Feltûnt, hogy Strobel csak konzervatív keresztény kutatókat kérdezett meg a témában. Ha ekkor állítása szerint szkeptikus ateista volt, miért nem készített interjút olyanokkal is, akik tagadják a Biblia hitelességét? Lehet, hogy az érvek csak azért gyõznek meg engem, mert hívõ vagyok? Mit szólhat ezekhez a bizonyítékokhoz egy ateista? Kétkedésem nem volt alaptalan. Több ellenvéleményt találtam, mint gondoltam. Earl Doherty például Challenging the Verdict (Az ítélet megkérdõjelezése) címû mûvében fejezetrõl fejezetre igyekszik cáfolni a Jézus-dossziét (egyébként már erre a könyvre is


születettek keresztény reakciók), és más cikkek is erõsen kritizálják Strobelt. A legfõbb kifogások, hogy a Jézus-dosszié túlságosan egyoldalú, csak a keresztény nézõpontot fogalmazza meg, hogy a stílus manipulatív, túlságosan hat az érzelmekre, ezzel próbálja elfedni az érvek (állítólagos) pontatlanságát. De még ha be is bizonyítjuk, hogy Jézus élt, meghalt, sõt akár azt is, hogy feltámadt, mit kezdünk a továbbra is nyitva maradt „miértekkel”, amelyeket szintén megfogalmaztak a kritikusok? Ha Isten tényleg azt akarja, hogy minden ember megtérjen, miért nem ad nekünk jobb, kézzelfoghatóbb bizonyítékokat? Egyáltalán, ha Õ mindenható, miért nem tudja eltörölni egyszerûen a bûneinket? Miért kellett a saját Fia szenvedéseit végignéznie? Mi szükség volt erre? Ezek után már szinte törvényszerûen következnek a szokásos kérdések: Miért nem tesz Isten valamit a szegénység, betegségek ellen, miért engedi a szenvedést, miért van pokol, ha egyszer szeret? És akkor még nem is beszéltünk az egzisztenciális kérdésekrõl, hogy nekem személyesen és igaziból mi közöm van ehhez? Persze mindannyian ismerjük a „jól bevált” keresztény válaszokat. És azok teljesen érthetõk is számunkra. De ha körbenézünk egy kicsit az internet különbözõ fórumain, vagy egyszerûen a bennünket körbevevõ világban, akkor legalábbis kétségek merülhetnek fel bennünk, hogy ezek a feleletek vajon egy nem keresztény számára is annyira logikusak-e. Az egész keresztény hit nem az. Vajon van értelme a meggyõzésnek? Van értelme bizonyítékokat keresni? Amit mi ésszerû érvnek gondolunk, az egy nem hívõ számára is ésszerû? Egyes vélemények szerint a hit és a racionalitás nem keverhetõ. Strobel viszont racionális úton jutott arra a következtetésre, hogy Jézus feltámadt. Az egyik általa megkérdezett tudós így vélekedik minderrõl: „Tudjuk, mit válaszolt Jézus a kétkedõ Tamásnak: »Hiszel, mert látsz. Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.« Tisztában vagyok azzal, hogy a bizonyíték nem kényszeríti ki a hitet. Semmivel sem helyettesíthetjük a Szentlélek szerepét… Ugyanakkor bizton állíthatom, hogy sok olyan Újszövetség-kutató van, aki nem volt keresztény, amikor pályafutását elkezdte, de a kutatásai elvezették õket a Krisz-tusban való hitre.”

L’ART POUR Sci-fi: a jövõ jelene – a jelen jövõje

A

z idei nyár egyik filmszenzációja a H. G. Wells 1898-as kultuszregényének, a Világok harcának megfilmesítése. A filmet kíséro” hisztéria az El Mondot sem hagyta érintetlenül. Mindig olyan normálisan kezdõdik. Egy ember – akár te vagy én – egy hétköznapi reggelen felébred, kinyitja a szemét. Ásít egyet, és a másik oldalára fordul. Aztán kezd gyanús lenni. Felkel az ágyból. A hivatali ranglétrán való elõmenetelnek köszönhetõen hálószobájához egy külön kis mosdó is tartozik, így reggelenként nem kell igénybe vennie a körzeti közös mosdóhelyiséget. Ezután reggeli: tojás és gyümölcs, pontosabban ennek az élesztõbõl készített utánzata. Végül minden világos lesz, amikor fõhõsünk kilép a 132. emeleten lévõ lakásából, rálép az egyik gyorsító szalagra, ami egyre növekvõ sebességgel vezet a korláttal körülvett, üvegezett mozgóperonra: az expresszjáratra. Felette több száz kilométerre a kupola húzódik halvány kékes derengéssel. Aztán fokozatosan ráébredsz, hogy mégis minden rendben van. Mert a „háttér-világ” igen, de az emberek nem változnak, bármilyen is az alakjuk, bármilyen bolygón is lakjanak. A science fiction fõszereplõje mindig az ember, és a jelen társadalom. A sci-fi irodalom az utópiákról szól. Azonban míg a felvilágosodott, szocialista, racionalista vagy pozitivista utópiaírók optimisták voltak, s a jövendõ világát a maguk képzelte legfõbb jók világának látták, addig a 20. századi utópia pesszimistán és gyanakodva néz a jövõbe. Ezek az anti-utópiák a jelen technikai-, gazdasági-, társadalmi tendenciáit vetítik elõre, és olyan jövõbeli társadalmakat tárnak elénk, amelyek sokszor sokkal fejlettebbek, azonban megvalósulásukat cseppet sem akarnánk. Nyikolaj Bergyajev így ír Huxley Szép új világának elõszavában: „Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés elõtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?”

Nagy Zsuzsi

Az elsõ science fiction mûvek még a 20. század elsõ felében íródtak, ezért ezeknek a könyveknek a jövõje már részben a jelenünk. A legismertebb ilyen klasszikus mûvek például Orwell 1984-e (1949), amely reális képet fest a totalitárius diktatúrák mûködésérõl – mint például a mai napig mûködõ Enver Hodzsa diktatúriája Albániában –, ahol a hatalom legfontosabb eszköze az emberek gondolatainak uralma. Huxley Szép új világa (1932) egy olyan világ, ahol az emberek mesterséges megtermékenyítéssel


jönnek létre, és genetikai manipuláció segítségével meghatározott, hogy milyen képességeik lesznek, és milyen társadalmi szerepet fognak betölteni. A technikai fejlõdés segítségével elérték, hogy megakadályozzák az öregedést. Emellett azonban az emberi kapcsolatok elsivárosodnak, a szórákozás egyetlen formáját az államilag kiutalt kábítószer jelenti. Robert Merle Védett férfiak (1974) címû könyve a nõi emancipáció nagyon is reális következményeirõl szól. Asimov A mezítelen nap címû mûvében egy olyan társadalom következményeit írja le, ahol a több száz évig élõ emberek egymástól elszigetelten élnek több ezer hektáros birtokaikon, a munkát teljes mértékben robotok végzik el, egymással csupán video-telefonok segítségével érintkeznek, és a fizikai és társadalmi kapcsolatok teljesen megszakadnak. Ezekben a mûvekben a környezet még sokkal inkább realisztikus, az írók sokkal inkább a társadalmi, mint a technikai fejlõdésre helyezték a hangsúlyt. Az ûrkutatásnak és a gyorsuló technikai fejlõdésnek köszönhetõen az 1970-es ’80-as évektõl a science fiction világa egyre inkább megváltozott. Az emberek meghódították a világûrt és különbözõ bolygókat tettek lakhatóvá. Találkoztak más intelligens lényeggel, akik legtöbbször a létüket fenyegették (Világok harca), máskor a tolerancia és a békés egymás mellett élés jelképei lettek (Star Trek). Feltalálták a robotokat vagy más néven a MI-t (mesterséges intelligenciát), és az ember teremtésének eredménye, hogy a teremtmény a teremtõjére fenyegetést jelent: egyes mûvekben csupán társadalmi (Asimov: Én a robot, Spielberg: MI), más mûvekben fizikai értelemben is (Terminátor, Mátrix). A könyvek és filmek középpontjában azonban még mindig az ember áll, a „jövõ díszlet” mögött pedig a jelen kor társadalmi problémái. Mert a „jövõ” fõhõseit mindig azok a kérdések nyugtalanítják, amelyek jelen kori õseiket érintik: létezik-e ideális társadalom, megjobbítható-e az ember, hová vezet a fogyasztói kultúra, léteznek-e intelligens lények az emberen kívül…, és hogy van-e Isten (választ a www.mekdsz.hu/elmondo honlapon találsz). Tolvaj Kriszta

Frederick Brown: Válasz (1954)

D

war Ev szertartásosan megforrasztotta arannyal az utolsó vezetéket is. Egy tucatnyi tévékamera nagy szeme bámult rá: éterközi sugárzással egy tucat filmet közvetítettek a világegyetemben arról, hogy mit csinál. Felegyenesedett, Dwar Reyn felé bólintott, majd elhelyezkedett annál a kapcsolónál, amely a tökéletes érintkezést biztosítja, ha elfordítják. Ez a kapcsoló köti majd össze egy szempillantás alatt a világegyetem valamennyi lakott bolygójának – kilencvenhat milliárd bolygónak – valamennyi számítógépmonstrumát egy szuperáramkörbe, amely az egész anyagot egyetlen szuperkalkulátorba csatlakoztatja, egy olyan kibernetikus számítógépbe, amely az összes galaxis minden tudományát képes tárolni. Dwar Reyn rövid beszédet tartott a feszülten figyelõ nézõk billióinak. Majd másodpercnyi szünet után így szólt:

– Rajta, Dwar Ev! Dwar Ev elfordította a kapcsolót. Fenséges morajlás hallatszott: kilencvenhárom milliárd bolygó energiájának áramlása. Fények gyúltak és aludtak ki a többmérföldnyi hosszú mûszertáblán. Dwar Ev hátralépett, és mély lélegzetet vett: – Dwar Reyn, önnek jut az a megtisztelõ feladat, hogy feltegye az elsõ kérdést. – Köszönöm – mondta Dwar Reyn. – Erre a kérdésre eddig még egyetlen kibernetikus gép sem tudott válaszolni. Szembenézett a komputerrel. – Van-e Isten? Egy relé se kattant, a fenséges hang habozás nélkül válaszolt: – Igen, már van Isten. Jeges rémület villant át Dwar Ev arcán. Nekilódult, meg akarta ragadni a kapcsolót. Ekkor a derült égbõl hatalmas villám csapott le rá, s a kapcsolót örökre beolvasztotta a gépezetbe.

Akkor is, ha csak egy vacak, sulinetes, ötezer forintos géped van…

É

rdekes érzés megragadni és konzerválni egy-egy pillanatot. Az idõ, a történések megállíthatatlanok, nincs mód viszszatérni hozzájuk, újraélni õket. A fénykép ereje abban van, hogy kimerevíti az adott, másodpercnyi eseményt, nincs rajta elõzmény vagy következmény, mégis minden benne van, illetve benne lehet. Jómagam részben banális okokból kezdtem el fotókat készíteni, meg akartam õrizni, ami számomra fontos. Ezen felül azonban arra is törekedni szerettem volna, hogy a történéseket, benyomásokat valahogy tisztán, a lényeget megragadva tudjam megörökíteni, hogy „mások is lássák, amit én látok.” Ez viszont nem feltétlenül könnyû, hiszen manapság, ahogy erre valószínûleg valamennyien felfigyeltünk már, rengeteg képpel találjuk szembe magunkat, mégis csupán néhány ragad meg bennünket. És azt megmondani, hogy mi teszi az egyik fotót különlegessé, és miért marad a másik jellegtelen, minden bizonnyal lehetetlen vállalkozás. Számomra nagyon emlékezetesek például a fotós tanárom alkotásai, amelyeken néha csupán egyetlen fa vagy fûszál látható, ennek ellenére hosszasabb tanulmányozás után sem teltem be velük teljesen. Az ilyen képekhez idõ kell és türelem. Körbe kell járni a témát, elgondolkodni, hogy melyek azok a részletek, mozzanatok, amelyek felkeltették az érdeklõdésünket, s aztán valamiféleképpen igyekezni kell ezekre irányítani a figyelmet. Közel kell kerülni hozzá, nem feltétlenül csupán átvitt értelemben, de alkalmasint fizikailag is. A National Geographic egy fényképésze például, aki utánozhatatlan pillanatfelvételeirõl vált híressé, legfeljebb három méter távolságról készíti a képeit, amikor még szinte érzi az alany testmelegét, Robert Capa szerint pedig: „Ha nem jó a képed, nem vagy elég közel.” Vannak, akik egész élettörténeteket tudnak elmesélni a fotóikkal, s nem csupán egzotikus tájakat és sorsokat lencsevégre kapva. Érdemes egyszer ezekrõl személyesen is meggyõzõdni egy kiállításon. Végezetül pedig következzen itt néhány közismertebb fotós jó tanács, szabadon válogatva a laikusok felelõtlenségével. Elõször is,

IMPRESSZUM. Paparazzik és mûvészlelkek figyelem FOTÓPÁLYÁZAT!

Recommend Documents