Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években:

Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete

Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete Erdősi Péter „Új, virágzó hagyományok” A hetvenes évek közepén járunk: a Pest Megyei Hírlap hasábjain közreadott útijegyzetekben Pest megyei barangolásairól számolt be Békés István irodalomtörténész, újságíró. Ellátogatott Szentendrére is, beszámolója elején narrátori alteregóját mint riportert, utazót, elbeszélőt a Duna mellé – a Somogyi-Bacsó partra – állította. Ezt a pontot, a látogató elé táruló életképet választotta szcénaként a „Duna-kanyar ékszerdobozának”, Szentendre „varázsának” mibenlétét taglaló eszmefuttatásához. Cikksorozatát később kötetbe rendezte, melyben előkelő helyre tette a kisváros leírását. A könyv elejére helyezte, a megye hat városáról szóló fejezetben, Cegléddel, Nagykőrössel, Százhalombattával, Váccal és Gödöllővel együtt. „A megye 181 településének erdejében hat legfejlettebb sudarú törzs” ismertetése bevezetéseként rövid tipológiát írt, melyben Szentendre mint „a művelődési, művészeti, múzeumi, idegenforgalmi központtá fejlesztéssel együtt iparosított ősi kalmárváros” jelent meg, míg például Vác sziluettjének felvillantásához „templomtornyai

257

ERDŐSI PÉTER

és égbefúró gyárkéményei” jöttek kapóra, „a múlt és jelen messze látszó jelképeként”.1 Békés István településleírásainak sorában, ahogy bevezetője is jelzi, a szentendrei eset azért figyelemre méltó, mert a korabeli városfejlesztés eme dicséretében nem a múlt őrzését tagadó vívmányok miatt ígéretesek a helybéli eredmények – mint például egy vele egykorú, Óbudával foglalkozó szövegben, amely a vidékies, romladozó házak lebontásáért és a modern lakótelep építéséért méltatta a korszerűséget2 –, hanem a múlt és a jelen összehangolása, a „múltba gyökeresített ma” bizonyul különlegesnek benne. Békés, aki a két világháború közti baloldallal indult, és a szöveg megírása idején hetvenes évei közepén járt,3 úgy vélekedett, hogy e város „vonzásának legfrappánsabb, legritkább elemei azok, amiket a mai élet, a mai emberek telepítettek az ódon barokk városka falai és háza közé”. Megkérdőjelezvén a „hagyományrestaurálás és a „hagyományutánképzés” másutt látható kísérleteinek sikerét, szerencsés ellenpéldaként említette Szentendrét, sőt kijelentette, „hagyományossá váló új sajátosságai manapság szinte túlnőttek már régi hagyományain”. A régi tradíciók tehát ebben az értelmezésben korántsem eltörlendők, hanem inkább új, életképes „sajátosságokkal” tetézhetők. A tradíció invenciójának mai kutatói örömmel konstatálhatnák, hogy ez a szocialista korszakban létrejött szöveg elismeri, sőt hangsúlyozza az új sajátosság megalkotott voltát, az újítást nem ősinek álcázza – ellentétben a 19. századi romantikus nacionalizmus megannyi produktumával. Inkább „sajátosságok”-at mond, amikor a jelenről szól, míg a „hagyomány” kifejezést a múlt számára tartja fenn, annak „restaurálását”, „utánképzését” viszont némiképp helyteleníti. A képlet mégsem ilyen egyszerű. A „sajátosságok” fogalma valójában összetartozik a „hagyományok” veretesebb fogalmával a szövegben – ha egyszer a sajátosságok hagyományossá válhatnak –, és elhangzik az a kijelentés, hogy „a régi kulturális hagyományokból új, virágzó hagyományok hajtottak”. Nem lehet nem észrevenni a természeti, organikus jelentéstartalmú szavak ismétlődő használatát – „gyökerezett” ma, „túlnövő” új sajátosságok, „virágzó”, „kihajtó” új hagyományok –, amely szavak mintha az újdonságok bevezetésének természetességét kívánnák alátámasztani, szembeállítva azt az utánképződés, restaurálás kétes eredményű, mesterséges vállalkozásaival. S ha a jelenben a régi és az új összetartozása méltó az elismerésre, akkor a jövőtől sem azt kell kívánni, hogy az új hagyományok felváltsák a régit, hanem a múlt és

258

1 2 3

Békés 1975: 9, 34–40. Pereházy 1975: 43–51. Életrajza: ÚMIL 1. k. 175; Új magyar életrajzi lexikon 1. k. 568.


a jelen „ötvözete” megőrződését, mert ez biztosíthatja „Szentendre jövőjének aranyfedezetét”. Természetesen nem Békés idézett műve az egyetlen, amely a város átalakulásának kapcsán a régit és az újat egymás mellé állítja. A konkrét építészeti beavatkozások alkalmat adnak a történelmi vagy természeti merengésre. A magas tornyok, a városkép messzire látszó objektumai szimbolizmusával játszik 1975-ben a Szentendrei Hírlap cikkírója, a fent Vác kapcsán idézett példához hasonlatosan. Míg a templomtornyok ott a gyárkéményekkel, itt a lakótelep házaival alkotnak paradox egységet: „A Kálvária-domb felett épült Felszabadulási lakótelep modern, magas házai a régi soktornyú város látványának elébe tolakszanak… Az öregebb a maga hagyományaival, lehiggadt bölcsességével, emlékeiben hordozott értékeivel szerényebben húzódik meg az alacsony dombokon. A fiatal, új város feltörekszik a magasabb tetőkre. Távol lát és messzebbre mutatja önmagát. Fitogtatja erejét, tömegét, fiatalságát. Melyik a szebb? Melyik az értékesebb? Melyik a kedvesebb?”4 A modern lendület és a természeti, idilli lét társulását pedig így érzékeltette Vas István, a tavasz és ősz közt Szentendrén lakó költő: „A táj fölött, messze, míg a szem lát, / csillék futnak drótköteleken. / Viszik a követ. A sárga sziklát / robbantják a kőhegyen. / Ablakom előtt két karcsú csille / zörrenve találkozik. / Nézem, kertre könyökölve, / a violát s a robogó kocsit.” Egy hetvenes évekbeli útikönyv szerkesztői érdemesnek találták a vers idézésével előhívni a poétikus hangulatot.5 Az idézett „barangolás” mintha azt a pillanatot rögzítené a városi imázs formálódásának folyamatában, amikor szükségessé vált, hogy az írástudók és politikusok vonzó szlogenek által ragadják meg a hely jellegzetességét. A jelennel összehangolt múlt képzetének jegyében hivatkozik Békés a talán már formálódó szlogenekre: „Nevezzük múzeumok városának? Bízvást nevezhetjük, aminthogy nevezhetjük a művészetek városának is, hiszen a konzervált és az eleven művészet egy rangon, egy szinten foglal helyet benne.”6 Ezt az elképzelést hamarosan statisztikákkal is igazolni lehetett: 1979 végén már komoly büszkeség tárgya volt, hogy egy nyári hónapban a városban több múzeumlátogatót regisztráltak, mint Pest megye egészében. „91 175 ember dobbanó szívvel figyelte, mit üzen Kovács Margit az embereknek… A számok önmagukért beszélnek. Szentendre a múzeumok városa, vonzási körzete: az egész ország”.7 4 5 6 7

Idézi G. Sin 1975: 51. A Pillantás című verset idézi Boros – Soproni – Szombathy 1977: 91. Vas István szentendrei tartózkodásairól Pethő Németh – G. Sin 1990: 126. Békés 1975: 34. A Pest Megyei Hírlap „Szentendre” c. melléklete, 1979. december 22. XXIII. 299.

259

ERDŐSI PÉTER

Míg a város (ön)képének egyik legfontosabb elemét valóban művészeti tradíciói – vagy éppen felújításuk – jelentették, az ahhoz való ragaszkodás és az idegenforgalom várható térnyerése már a hetvenes években kritikát válthatott ki. Haulisch Lenke művészettörténész 1977-ben a helyi festészetről írt monográfiáját azzal zárta, hogy „Szentendre – mint a festők városa – napjainkban népszerűbb, mint valaha. Ugyanakkor a turizmus egyik kedvelt központjává vált, annak előnyeivel és hátrányaival együtt. Művészetének problematikája ma abban áll, hogy vajon e sajátságos helyzetben túl tud-e lépni a hagyományos neoromantikus magatartáson, hogy »posztszentendre«, idegenforgalmi látványosság marad-e csupán, vagy képes lesz korunk és társadalmunk követelményeinek megfelelő tartalmat kialakítani.”8 Haulisch tehát két kockázatot jelölt meg: a hagyományosnak tartott felfogásban való megragadást, amit – nyilván a fogyasztásra alkalmas termékeinek sorozatgyártásával – az idegenforgalmi ipar is állandósít. Míg Haulisch Lenke a „társadalmunk követelményeinek megfelelő tartalom” kialakítását kérte számon a művészeken – anélkül, hogy alaposabban tisztázta volna, mit ért ezen –, Békés a város fejlődését éppen a társadalom megváltozásának eredményeként nyugtázta. Szemben az 1930-as évek Szentendréjével, „ma tiszta, csábító, históriája forgásának lendületében levő, gyorsan előrehaladó város – ezt a megváltozott társadalom, s e társadalommal változó emberei idézhették csak elő.”9 De mihez képest történik ez? Miféle társadalmi múlton kell túllépni? Szerzőnk egy harmincas évekbeli vélemény idézésével vázolta a meghaladott múltat, mely szerint „nem tiszta és nem csábító a város […] az ember és a társadalom felelős érte.” Aki a két világháború között elég jól ismerte Szentendrét, ennél sokkal többet tudhatott róla, azt is, ami itt kimondatlan maradt. Valójában nem egyszerűen a tisztaság vagy a csáberő hiánya miatt válhatott a város egykori társadalmi élete jó negyven évvel később, a szocializmus idején nemkívánatos múlttá, hanem közrejátszott ebben az is, hogy a település a nyilasok egykori központjának számított. Talán akadt még az 1970-es évek közepén is, aki a Békés által a társadalom múltjára tett célzását ennek ismeretében értelmezte: tudható volt, akár az 1975-ben, a „felszabadulás” évfordulóján kiadott helytörténeti áttekintésből, hogy „a helyi lakosok visszaemlékezései szerint Szentendre volt a nyilasok egyik fő fészke már [1944.] október 15. előtt is”.10

260

8 9 10

Haulisch 1977: 81. Békés 1975: 39. G. Sin 1975: 15; Kende 2008.


Ezen összefüggés ismeretében, egy nagyobb távlattal – a hetvenes években aktív, Szentendre intézményrendszerét és képét alakító generáció életidejével és múltképével is – számoló megközelítésben a kulturális tradíció és megújulás problémája nyilvánvalóan politika- és társadalomtörténeti kontextusba kerül. Nem egyszerűen az a kérdés, hogy Szentendre „a szovjet hősök harcának nyomán, lehetőséget kapott, hogy falai között emberi életet, társadalmi, gazdasági és kulturális fejlődést alakítson ki” – mint azt 1979-ben a fent idézett cikk hirdette –, hanem hogy a háborútól immár egy fél emberöltőnyire, milyen konkrét (kultúr)politikai beavatkozások révén intézményesült a fejlődés így bemutatott lehetősége. „Ember”, „társadalom”, „lehetőség”, „korunk társadalma”: mindezek túl általános kategóriák, melyek a nyelvi reprezentáció szintjén rámutatnak ugyan valamiféle kívánt irányra, de valójában inkább érzékeltetnek, sejtetnek, sőt elhomályosítanak, ahelyett, hogy megneveznék a változás valódi aktorait vagy tétjeit. A társadalom változik, az ember változik, ahogy Békésnél olvassuk, de hát kitől, mitől is? A társadalom szocialista irányú átalakulásának meghirdetett és közismert programja ismeretében persze aligha gondolta valaki, hogy az önmagától változna. Arról pedig, hogy a társadalom vagy az intézmények valójában politikai szereplők munkálkodásától alakulnának át, nem feltétlenül kellett beszélni, úgyis akárki megérthette, az utalás nem szorulhatott különösebb magyarázatra. A nyelvi síkon nem láthatók „a művelődési, művészeti, múzeumi, idegenforgalmi központtá fejlesztéssel” foglalkozó politika cselekvői. Olyan retorika ez, Békés Istvánnál és másoknál is, amely nem fedi fel a szereplők kilétét, igaz, közvetlenül nem is dicséri őket. Néha azonban a korabeli nyelvhasználat közelebb enged a szereplők megpillantásához. A politikai intézmények kultúratámogató beavatkozása – amelyről Békés hallgat, de egyébiránt nem volt véka alá rejtendő –, gyakran sikerként kerül bemutatásra. A már említett helytörténeti összefoglaló szerint az „országos, megyei és városi szervek messzemenően támogatják a szentendrei művészek munkáját, igyekeznek biztosítani a nyugodt alkotómunka feltételeit.”11 Az olyan alkalmakkor pedig, mint a Ferenczy Múzeum vagy a Kovács Margit Múzeum megnyitása majd kibővítése, a Czóbel Múzeum felavatása, felvonulnak a főszereplők, és szertartásosan a nyilvánosság elé tárnak egy hivatalos képet, mintegy stáblistát önmagukról: a művészözvegy, a keramikusnő, a festő társaságában megjelenik Aczél György éppúgy, mint a Pest Megyei Tanács, az MSZMP Pest Megyei Bizottsága, a Szentendre

11

G. Sin 1975: 174.

261

ERDŐSI PÉTER

városi pártbizottság vezetői.12 De minél látványosabb a politikai szereplők reprezentatív képe, minél hatékonyabbnak tűnnek a bevetett szlogenek, annál kíváncsibbak a történészek arra, mi történt a színfalak mögött. Tehát országos, megyei, városi szervek. Ebből a tömör formulából is kitűnik, hogy Szentendre fejlesztésének menetét el lehet képzelni egy többszintű intézményi – versengéstől, konfliktustól sem mentes – összjáték formájában. A hármas tagolású képlet azonban további elemzést tesz szükségessé, olyan kérdéseket vetve fel, amelyekre a kutatás empirikus része során talán válasz adható. Milyen intézményi és személyi részvételre fordítható le az említett „szervek” kategóriája? A hetvenes évekbeli város- és területfejlesztési koncepciók kontextusában, amikor a megyei decentralizáció egy időre lendületet vett, hogyan helyezhető el a szentendrei eset?13 A Szentendreprojekt folyamatában az intézmények és személyek milyen hálózat igénybevételével működtették a kulturális nagyberuházást, megragadható-e az utasítások közvetítésében, az anyagi források elosztásában, az információk továbbadásában a működtetés formális hatalmi, intézményi, illetve informális, személyközi összefüggéseinek dimenziója? A játszmában kik a nyertesek, vannak-e vesztesek, milyen kompromisszumokat kell kötniük? Ezzel összefüggésben, hogyan alakulnak az események percepciójának változatai – amelyeket az imázs kapcsán már érintettünk –, milyen diskurzusok bontakoznak ki a működtetés egyes szintjein, ki hogyan látja vagy láttatja a történetet a maga szempontjából?14 A felsorolt kérdések sorát ezúttal leegyszerűsítve, 12

262

Szentendrei múzeumi megnyitókon készült fotókat közöl: Csiffáry 1990: 227–228, 230–231. Cikk a kibővített Kovács Margit Múzeum megnyitó ünnepségéről: Pest Megyei Hírlap 1979. október 25. XXIII. 250. 13 A gazdaságirányítás 1960-as években indult decentralizációs folyamataiban a megyéknek szánt funkciókról, illetve az 1970-es évek végén történt centralizációs visszarendeződéséről: Horváth 1989: 125–126, 140–146. 14 A szentendrei kultúráról szóló újabb keletű vélemények az 1970-es években kialakult pozíciók, diskurzusok felől is vizsgálhatók lennének. Lásd például Chikán é. n. [2005]. Már a nyolcvanas évekről jegyezte meg egy építész: „A várost észrevétlenül elborította a konzumálás lepedéke” (Szalai 1996). A történészi feladat természetesen nem az ilyetén diskurzusok újratermelése, hanem inkább azok elemzése. – A 20. század Szentendréjének kutatása fehér foltokban bővelkedik, különösen a levéltári források feltárása és értelmezése tekintetében. Az 1981-ben megjelent várostörténeti összefoglalás és dokumentumgyűjtemény (Dóka 1981) megállt a 19. század végén. Az 1970-es évekbeli történeti kép megismeréséhez kiindulópont az 1975-ben készült áttekintés (G. Sin 1975). Adattárak, irodalomtörténeti anyaggyűjtések rendelkezésre állnak (pl. Pethő Németh – G. Sin 1990, Sin 2000, Szentendrei arcképcsarnok 2000), amelyek a személyiségek és a kronológia vonatkozásában tájékoztatnak. Készült kötet az 1956-os forradalom szentendrei eseményeiről (Máté 2007). Aránylag sok adat áll rendelkezésre a szentendrei művészek és múzeumok


ebben a tanulmányban csak azt vizsgálom, ami a városban zajló kulturális nagyberuházást működtető rendszer felső, „állami” szintjén látszik: olyan ügyeket, amelyek Aczél György miniszterelnök-helyettes asztalára kerülhettek. A Magyar Országos Levéltárban őrzött miniszterelnök-helyettesi iratanyagában megtalálhatók a szentendrei fejlesztés ügyei is, amelyekből ezúttal az 1976–77 körül sűrűsödőket teszem elemzés tárgyává.15

Ügyek Aczél György asztalán Aczél György a kérdéses időszakban, 1976–77-ben a Politikai Bizottság tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese volt. Noha 1974-ben eltávolították a Központi Bizottságból, ebben az új tisztségében is irányította a Magyar Népköztársaság művelődéspolitikáját,16 titkárságának jegyzőkönyvei bővelkednek életbevágó és apró-cseprő ügyekben, melyekkel hozzá fordultak a szellemi élet ismert személyiségei, kéréseik megoldását tőle remélve. Tanulságos kutatói élmény, miféle ügyek jutottak el a miniszterelnök-helyettes asztalára: hányan és hányféle témában kérték közbenjárását. Ebből a perspektívából nem egyértelmű, hogy abban a dilemmában, amelyre a politikus életrajzírója céloz – hogy tudniillik „Aczél az új és mindenkori állásában is megőrizte a hatalmát”, avagy „Aczél hatalma megmaradhatott, de Aczél fénykora lezárult” –, melyik álláspontot is kellene elfogadni.17 A Parlamentben lévő irodájába küldött beadványok tömegét megtermelők részéről talán egyébként is mindegy lenne az efféle – történelmi távlatból is nehezen meghozható – döntés: vajon számított-e nekik, hogy „fénykorán” túl volt-e az, akinek befolyásától, tekintélyétől, „hatalmától” ügyeik megoldását remélték? Aczél személyes részvételének megértéséhez előre kell bocsátani, hogy életrajzi okokból a szentendrei vállalkozás korántsem lehetett pusztán egy történetéről: pl. Tóth 1990, Bodonyi 2001, Mazányi (szerk.) 2003, Bodonyi – Tóth (szerk.) 2007, valamint Török Katalin jelenleg folyó szentendrei előadás- és cikksorozata. Levéltári és múzeumi adattári anyagra épülő tanulmányok a múzeumügy kezdeteiről: Ikvainé 1989, 2004; Csiffáry 1990. – A többek közt a városi ön- és múltképre irányuló kutatás legújabb, politika- és társadalomtörténeti összefüggésekkel is operáló markáns szakaszát jelzi Kende 2008, Kende 2009. Tanulmányom sokat köszönhet a Kende Tamással Szentendre 20. századi történetéről folytatott beszélgetéseinknek – az általa rendelkezésemre bocsátott folyóiratcikk-válogatásért külön köszönetem –, míg a szöveg esetleges hiányosságaiért természetesen én felelek. 15 Köszönöm Ring Orsolyának (Magyar Országos Levéltár) a Szentendre-történet e részére vonatkozó források keresésekor az Aczél-iratok kapcsán nyújtott tájékoztatást. 16 Révész 1997: 219. 17 Révész 1997: 221.

263

ERDŐSI PÉTER

az általa látott ügyek közül. Ismeretes, hogy fiatalkorában már kapcsolatot tartott sokakkal azon alkotók közül, akik később, a szocializmus időszakában a rendszer támogatottjai lettek. Ifjúkori ismerősei között találunk olyanokat, akik később szívesen töltötték idejüket Szentendrén, mint Vas István. Ismerősei körében volt például Kovács Margit is.18 Talán nem fölösleges adalék az sem, hogy a harmincas években Aczél, monográfusa szerint, Bálint Endrével közösen Szentendrén tartott fenn lakást.19 Kérdés tehát, hogy Aczél személyes kötődései pontosan milyen értelemben játszottak közre a szentendrei vállalkozás működtetői, szereplői körének kialakulásában, esélyeik alakulásában. A hosszú távú terv során, amelynek kezdete még korábbi, központi bizottságbeli tagságára esik – hiszen a munkálatok már a hetvenes évek elején javában folytak, és így vélhetően a megkezdett folyamat a későbbiekben, a hatalmi hierarchiában történt átsorolódása után is közelről érintette őt –, hogyan lép, miként involválódik egyes helyzetekben, konkrét ügyekben? Hárítja-e a hozzá intézett kérést vagy intézkedik? Ellenőriz, nyomon követ, vagy irányít a nagy és költséges szentendrei vállalkozásban? Közel megy a szereplőkhöz, vagy távolságot tart tőlük? Mennyire tapinthatók ki beavatkozásának formái a hivatalos irataiból, ha egyszer a szóban intézett ügyek egy része eltűnik a szemünk elől?

Múzeumalapítás és városfejlesztés A hetvenes évek közepén, a Békés Istvánnál is olvasható szlogenek a szentendrei múzeumi és művészvilág akkor már meglévő komponenseire – Szerb Egyháztörténeti Múzeum, a Ferenczy Károly Múzeum, a Kovács Margit Múzeum, a római kőtár, az újjáépített Művésztelep és legújabban a Szabadtéri Néprajzi Múzeum – hivatkozhattak.20 A szentendrei múzeumalapítás, amelynek ötlete már a 19–20. század fordulóján felmerült, és az 1920-as évek végén indult római régészeti feltárások folytán mind aktuálisabbá vált, hosszú időn át terv maradt, és csak 1951-ben valósult meg. Megnyitása után nem sokkal Ferenczy Károly festőművész nevét vette fel, aki pályája korai szakaszában három évig (1889–1892) a városban élt.21 A városi múzeum a helyre és környékére irányuló régészeti, néprajzi, helytörténeti tevékenységét képzőművészeti 18 19 20

264

Révész 1997: 13. Révész 1997: 12. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén való létrehozásáról 1966-ben született határozat, 1972-ben pedig a Néprajzi Múzeumról leválva önálló költségvetési szerv lett. Balassa 1989: 34, 41. 21 Ikvainé 2004: 23, Genthon 1979: 11–13.


kiállításokkal kombinálta: 1956-ban például a Szentendrei Művésztelep létrejöttének harmincadik évfordulójára emlékezett egy tárlattal, öt évvel az után, hogy a Szentendrei Festők Társaságát megszüntették.22 1962-ben a vidéki múzeumok történetében beálló országos változás – a megyei múzeumi szervezet létrejötte – a Ferenczy Károly Múzeumot is érintette, a Művelődési Minisztérium a Pest Megyei Tanács VB hatáskörébe adta át.23 Az átszervezés, amit ma a helyi szintű érdekekkel szembehelyezett központosításként értelmezhetnénk, a kor viszonyai között decentralizálásnak tűnt, mivel az állam voltaképp „leadta” a vidéki múzeumokat a megyéknek, gazdasági felügyeletüket állami szintről lejjebb – a helyi és az állami közötti – középszintre helyezte, míg a szakmai felügyelet a minisztériumnál maradt. A Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, mely a szentendrei múzeum gazdasági irányítását is végezte, Budapesten működött egy évtizeden át – kezdetben a Pest Megyei Tanács épületében –, de 1972-ben Szentendrére költöztették, miáltal a város múzeumi szempontból központi szerepet kapott a megye területén.24 Az évtized intézményi fejleményei egyben azt is jelentették, hogy a városi múzeum a megye felügyelete alá került, ami nem egyszerűen gazdasági irányítást jelentett, hanem azt is, hogy a megyei tanács és pártszerv közvetítésével zajlott az újabb múzeumokat25 eredményező továbbfejlesztés. A megyei igazgatóság szentendrei költözése a helyi múzeum funkcióváltozásával, profilmódosításával járt együtt. Már 1968-ban bontásra került a tíz évvel korábban megnyitott helytörténeti állandó kiállítása, „a megyei Pártbizottság kezdeményezésére, a művészeti anyag fokozott igényű bemutatása érdekében”, ahogy a szintén 1968-ban kinevezett megyei múzeumigazgató, Ikvai Nándor néprajzkutató egy beszámolójában feljegyezte.26 Az 1970-es évek első éveiben történt események csakugyan a képzőművészeti profilváltást jelzik. A múzeum azt a szerepet kapta, hogy a Ferenczy család – vagyis nem csupán Károly, hanem felesége, Fialka Olga, valamint utódaik, Valér, illetve Szentendrén született ikergyermekeik, Béni és Noémi – képzőművészeti hagyatékának együttes bemutatására szolgáljon. 1972-ben a Magyar Nemzeti Galéria anyagából nyílt ebben a szellemben új kiállítása, majd Ferenczy Károly fia, a szobrászművész Béni özvegye és a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága tárgyalása nyomán az özvegynél lévő Ferenczy22 23 24 25 26

A Frank János által rendezett kiállításról: Ikvainé 2004: 25. Ikvainé 2004. Ikvainé 1989: 226. Asztalos (szerk.) 1996. Ikvainé 2004: 31.

265

ERDŐSI PÉTER

hagyaték a szentendrei múzeumban került elhelyezésre, mely a nevét ennek megfelelően ’Ferenczy’-re változtatta.27 A múzeumügy a két világháború között még sok szempontból vidékies település modernizálásának tágabb érvényű programjába illeszkedett az 1970es években, és a Dunakanyar idegenforgalmi fejlesztésével összhangban, ötéves tervidőszakokhoz igazodva zajlott. Ebbe a folyamatba nyújtanak betekintést a vizsgálandó források Aczél György miniszterelnök-helyettesi iratanyagában. Ahogy egy 1977 eleji, a IV. ötéves terv eredményeit összegző, az MSZMP Pest megyei Bizottságáról – mely Budapesten működött –, a Minisztertanács titkárságára elküldött feljegyzés tanúsítja, a helyi modernizáció programjának központi elemét képezhette az a tézis, hogy „Szentendre a fővároshoz való közelségének ellenére 1969–70-es évekig nem fejlődött, jelentős beruházások nem történtek. […] Alapvető változást a IV. 5 éves terv hozott.” A pártbizottság jelentése, amely hosszan sorolta a tervidőszak eredményeit, a megnyíló kulturális intézményeket és kommunális fejlesztéseket, egy ponton homályos maradt: éppen azt nem tette láthatóvá, hogy mi a megyei pártbizottság saját szerepe a folyamatban, miközben kizárólag a városi és az állami szinten hozott döntésekről beszélt.28 Egy, az előző évben történt minisztériumi egyeztetésről készült emlékeztető valamennyivel közelebb visz a képviselt intézményekhez: az értekezleten az MSZMP Pest megyei Bizottságának titkára, a Pest megyei Tanács elnökhelyettese volt jelen, a kulturális miniszterhelyettes és a minisztérium Múzeumi Főosztályának vezetője, illetve a megyei múzeumigazgató mellett. A megbeszélésen kétszer is Barinkai Oszkárné, a megyei pártbizottsági titkár javaslatát fogadták el az új szentendrei intézmények („Szentendrei Szalon”, vagyis a leendő Képtár, a Barcsay Gyűjtemény) megnyitásának időpontjára vonatkozóan, mégpedig olyan esetekben, amikor a hiányzó összegeket a Pest megyei Tanácsnak kellett biztosítania az épület átalakításához vagy az üzemeltetéshez.29 Míg az 1977-es feljegyzés a szentendrei „párt és állami szervek” közreműködését emelte 27 28

266

A gyűjtemény létrejöttéről és összetételéről M. Várhelyi 1975, Csiffáry 1990, Bodonyi 2001. Feljegyzés Szentendre város fejlesztéséről. Készítette az MSZMP Pest megyei Bizottsága. Budapest, 1977. január 7. MOL XIX-A-2-ad, 1977, 53. doboz, 9. sz. „A városi Tanács 1971ben általános városfejlesztési koncepciót fogadott el, amely összhangban áll a Dunakanyar regionális rendezési tervével és a Budapest környéki agglomeráció általános tervével.” Továbbá: „Mind a tervek összeállításában, mind a kivitelező munkában a szentendrei párt és állami szervek az igények és a reális lehetőségek összhangjának biztosítására törekednek.” 29 A fenti tisztségek betöltői: Barinkai Oszkárné, Csicsay Iván, Garamvölgyi József, Gönyei Antal, Ikvai Nándor. Emlékeztető a szentendrei múzeumi fejlesztések témájában tartott egyeztetésről (1976. július 29.), készítette Ikvai Nándor megyei múzeumigazgató, Aczél Györgynek küldte Garamvölgyi József miniszterhelyettes. MOL XIX-A-2-ad, 50. doboz,


ki, az 1976-os emlékeztető a megyei intézmények és a minisztérium tárgyalását dokumentálta. Végül egy harmadik tájékoztatás, amelyet Cservenka Ferencné, a megyei pártbizottság első titkára készített Aczélnak 1977 nyarán, „egy szűk körű operatív bizottság” létrehozását jelentette be.30 A bizottság beszámolója szerint Szentendrén egyszerre több múzeum létrehozásán munkálkodnak, amelyek a megvalósítás más-más fázisában vannak. Mindez a történelmi városközpont helyszíneit érinti, ami műemlékvédelmi problémákat is felvet. A főtér egy régi üzletházában bontási és kivitelezési munkák folynak, még egyeztetni kell egy előkerülő freskórészlet miatt, és nincs elég pénz, de – bár júliust írnak – a „Szentendrei Szalon” nevű új kiállítóhelynek szeptemberben vagy októberben már meg kell nyílnia. A pénz egy másik munka miatt kevesebb, arra kellett átcsoportosítani: ez a Barcsay Gyűjtemény, amely a következő év áprilisában fog nyílni. Tetőcserét kell az e célra kiválasztott épületen végrehajtani, de „intézkedés történt, hogy az építési határidő lehetőleg ne módosuljon”. A Kmetty Gyűjtemény alapjainak megvetéséhez még épület sincsen, csak egy kiszemelt ház, amit meg kell venni a tulajdonostól; a pénzügyi fedezet hiányzik, egy viszont biztos: a művész özvegyével, „Kmetty Jánosnéval kötött szerződés alapján a hagyatéki anyagot a múzeum átvette és raktárba helyezte.” Érdemes lenne későbbre, 1979 végére tolni a megvalósítási határidőt, viszont a város egy másik pontján a bizottság inkább fokozná a tempót: a Kerényi Gyűjteménynél, amelyhez a tanulmányterven, a Kulturális Minisztériumtól kapott pénzen kívül még „a tervezett művészpark létesítéséhez az ott lévő maszek rózsakertet” ki kell sajátítani. Bár a kitűzött időpont 1980 lenne, a bizottság javaslattal fordult a Minisztériumhoz, hogy hozzák előbbre: a művész születésének 70. évfordulójára. A további pontok későbbi terveket érintenek, de már meglévő gyűjteményeket: bővíteni kívánják a Kovács Margit és a Czóbel Béla Gyűjteményt – erre szoros, augusztus végi határidővel tesznek javaslatot –, napokon belül megtörténik Czóbel Béla ülőszobrának helykijelölése, a Ferenczy Gyűjtemény kapcsán pedig a megemlékezés különféle formáit kívánják gyakorolni, Ferenczy Béni özvegyével egyeztetve – erre a szintén sürgősnek tekintett feladatra a későbbiekben részletesebben visszatérek. Gyűjtemények megalapozása, ingatlanok megszerzése, egyeztetés művészek hagyatékairól, innen-oda átcsoportosított, ezért valahol hiányzó pénzösszegek: 575. sz. – Itt elhangzott egy várostörténeti kiállítás létrehozásának javaslata is (vö. az említett, 1968-ban lebontott tárlattal). 30 Cservenka Ferencné Aczél György részére. 1977. július 15. MOL XIX-A-2-ad, 1977, 61. doboz, 533. sz.

267

ERDŐSI PÉTER

talán nem éppen fejvesztett igyekezettel, de feszített tempóban folyó munka, szoros határidőkkel, amelyek egy részét a művészek előtti évfordulós tisztelgéshez kötik. Első látásra nincs semmi különös – az iramon és a megoldandó feladatok impozáns sokaságán kívül – az 1977 nyarán készült beszámolóban, de Cservenka Ferencné – aki megyei szinten a szervezés egyik kulcsfigurájának bizonyult – azt ígéri, hogy az operatív bizottság kéthetente fogja ellenőrizni a helyzet állását, és hasonló jelentéseket küld majd Aczélnak.31 A folytatásnak azonban nincs nyoma, legalábbis ebben az iratanyagban. Az ilyesfajta beszámolók, teendőikkel, sürgős határidőikkel, akár gyanút is kelthetnek: nem azért készülnek-e így, hogy a felettes tetszésének, egy gyors beszámolási kötelezettségnek megfeleljenek? Akárhogy is, a tervbe vett intézmények, épületek idővel megvalósultak. Az eddig áttekintett szövegek pillanatfelvétel-jellege nem enged közelebb jutni az események láncolatához; az imázsteremtés szándéka pedig, mely a városról szóló diskurzusokat motiválja, miért lenne idegen a „szervek” irányítóitól, miért ne hagyhatná ott lenyomatát a levéltári dokumentumon is? Másféle iratokban kell keresnünk, úgy tűnik, a finomabb elemzések lehetőségét, amelyekben már Aczél szerepe is kirajzolódik.

A művész özvegye Az 1977 nyarán összeült operatív bizottság a Ferenczy Múzeum fejlesztésével is foglalkozott az értekezletről adott tájékoztatása szerint. Éppen aktuális teendőik egy – szintén az Aczél-iratanyagban dokumentált – kéréssorozat teljesítését szolgálták, mely betekintést enged abba, ahogy a szentendrei múzeumok létrejöttéhez hozzájáruló művészözvegyek32 egyike, az átadott gyűjtemény szimbolikus jelentősége szempontjából talán a legfontosabb személyiség, Ferenczy Béniné alakítani próbálta a múzeumba került Ferenczyhagyaték további sorsát, másrészt néhai férje és általában a művészcsalád emlékezetét. A levelezés egyúttal azt is megmutatja, hogy a miniszterel31

268

„A Szentendrén folyamatban lévő és tervezett múzeumi létesítmények megvalósítása érdekében egy szűkkörű operatív bizottságot hoztunk létre. A bizottság kéthetente ellenőrzi az egyes feladatokat és az esetlegesen felmerülő akadályok elhárítása érdekében intézkedéseket tesz. Az operatív bizottság ellenőrzése alapján a következő tájékoztatást szeretnénk adni […] A legfontosabb munkálatokról a későbbiekben is igyekszünk tájékoztatni Aczél elvtársat.” 32 Vö. Ámos Imre özvegye, Anna Margit levelét Cservenka Ferencnének, az MSZMP Pest megyei Bizottsága első titkárának, melyben segítségét kéri az általa felajánlott művészeti hagyatékot befogadó szentendrei múzeum létrehozásához. 1977, keltezés nélkül. MOL XIX-A-2-ad, 1977, 59. doboz, 386.


nök-helyettes és az özvegy személyes ismeretsége mennyit nyomott a latban, amikor a múzeum fölött őrködő intézmények gépezete mozgásba lendült. Ferenczy Béni halálának tizedik évfordulójára készülve, és négy évvel a művészcsalád állandó kiállításának megnyitása után, 1976 szeptemberében az özvegy levélben fordult Aczél Györgyhöz:33 „Kedves Gyuri! Komoly egészségügyi problémáim miatt nagyon régen nem jelentkeztem. Maga biztatott annak idején, hogy ha a Ferenczy Múzeummal kapcsolatosan gondjaim lennének, bizalommal forduljak Magához.”

A megszólítás a záróformulával együtt mond többet a levélíró céljairól és Aczélhoz fűződő viszonyáról: „Bocsásson meg, hogy ennyi problémát zúdítok Magára egyszerre, de ezek összegyűltek. Szeretném ha még futná az időmből, hogy mindent rendben tudjak. Budapest, 1976. szept. 13. Sokszor, szeretettel üdvözli: Ferenczy Erzsi”

A művész özvegye tehát, noha egy ideig nem tartotta a kapcsolatot Aczél Györggyel, szükség esetén elérheti őt; ismeretségük minősége érzékelhető a becézett névalak használatát és a magázódást kombináló megszólításból. Nem értesíti rendszeresen problémáiról a miniszterelnök-helyettest, de nyilvánvaló, hogy rajta tartja a szemét a múzeumon. Most úgy találja, hogy életidejének fogyatkozása miatt rendeznie kell azokat a teendőket Szentendrén, amelyek meggyőződése szerint még reá várnak. Bár Aczél csak egy hónap múlva válaszolt, de addigra már egyeztetett munkatársával a lehetőségekről:34 „Ferenczy Béniné elvtársnőnek. Budapest. Kedves Erzsike! Csak nagyon röviden válaszolok levelére, örültem, hogy hallatott magáról. Kéréseit megbeszéltem Pozsgay elvtárssal, azok mind teljesíthetők, de ha megengedi, nem túl hosszú időn belül Pozsgay elvtárssal együtt megkeresnénk. Időpont miatt majd én jelentkezem, ha Pozsgay elvtárs visszajön külföldi útjáról. Addig is nagyon sok szeretettel üdvözlöm: Aczél György.”

33

Ferenczy Béniné levele Aczél Györgynek, Budapest, 1976. szeptember 13. MOL XIX-A2-ad, 59. doboz, 396. sz. 34 Aczél György Ferenczy Béninének, 1976. október 13. MOL XIX-A-2-ad, 51. doboz, 668. sz.

269

ERDŐSI PÉTER

Ha Aczél a korábbiakban segítséget ajánlott Ferenczy Erzsébetnek a múzeum kapcsán felmerülő problémákban, annak nemcsak az lehetett az oka, hogy tudta, viszonzás jár neki a kiépülő szentendrei múzeumok központi elemét képező hagyaték átadásáért. Talán ő is osztozott az asszony alakját övező tiszteletben, aki egészen haláláig nagy odaadással ápolta agyembólia következtében félig lebénult férjét. Illyés Gyula is a házaspár egykori nélkülözéseiről, a művész mellőztetéséről és a feleségnek a beteg férje melletti állhatatos kitartásáról tanúskodik Ferenczy Béni grafikai albumához írt előszavában.35 Aczél György visszajelzése tehát viszonylag gyors, az előzetes válasz pedig kedvező, de vajon mit hoz majd a személyes találkozás? És milyen eredményekkel jár az egyes kérések teljesítésére irányuló ügyintézés? Valójában az Aczélra „zúdított” kéréseket Ferenczy Béniné levelében racionális, alapos – de indulatos kijelentésektől sem mentes – listaként szerkesztette meg; az ügyintézésben résztvevőknek egyszerűen a lista pontjait kellett végigvenniük és hatáskörük szerint kezelniük. Ferenczy Erzsébet először arról tesz említést, milyen szöveg kerüljön a Ferenczyek egykori, renoválás előtt álló háza falán az új emléktáblára, felváltva a régit, amely nem tudatta, hogy Béni és Noémi ott született; „a betütypus és a tábla formájának megválasztásában” szívesen közreműködne. A Ferenczy Múzeumban is bőven akad, ami több gondoskodást kívánna. „Az utóbbi időben gyakran jártam kint. Az volt az érzésem, hogy a megnyitás óta nagyon megkopott minden”. Úgy véli, hogy karbantartásra, műtárgyvédelemre és gyűjteménygyarapításra állandó költségvetést kell elkülöníteni és a túlterhelt muzeológusok közül valakit kizárólag ilyen feladatkörre kijelölni, javaslatot is tesz, kit látna szívesen ezen a poszton. A művészhagyatékot bemutató, népszerűsítő kiadványok sem kerülik el a figyelmét, a megjelent katalógus „bántóan szegényes”, egy Ferenczy Károly-festmény reprodukciója pedig „rémes”, „forgalomba hozni bűn”, a képeslapok „elviselhetetlenül rosszak”.36 Néhai férje életművének gondozásával kapcsolatban konkrét elvárásokat támaszt, amikor „ismeretlen és gyönyörű” rajzaiból albumot akar kiadatni a Corvina Kiadónál, olyat, amilyen Kovács Margitról megjelent: egy általa 35 36

270

Ferenczy 1982: 9–10. Ferenczy Erzsébet mellékelte a katalógust, amely tulajdonképpen a megyei múzeum Studia Comitatensia című sorozatában megjelent rövid tanulmány (M. Várhelyi 1975) műtárgyjegyzékkel kiegészített különlenyomata volt, valamint a Magyar Nemzeti Galériában lévő Ferenczy Károly-festményt, a Festőnőt reprodukáló posztert (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1976), ezek levelével együtt maradtak a miniszterelnök-helyettes anyagában. Kézírásos cédula a katalógus lapjai között: „Pozsgay e-sal együtt elmennek Ferenczy Erzsikéhez (megígérték). Jövő héten kimennek.”


kiválasztott művészettörténész írná, aki „ha én megkérem, biztosan szívesen el is vállalja”. Javaslatot tesz arra, hogy Béni szobrai közül öntsenek ki néhányat a gyűjtemény részére, egy másik szobrát szentendrei köztéren állítsák fel. A lista végére hagyta a bizonyára legnagyobb anyagi áldozatot igénylő kérését. Mivel külföldről Ferenczy-műveket vásárolt és hozatott haza, amelyeket pénzért nem adhatott el a múzeumnak, csak odaajándékozhatta, most azt remélte, hogy az állam megtéríti költségeit. „Így nem tudom tovább csinálni, ez feltétlen megbeszélést igényel! Pl. tavasszal hoztam egy Noémi akvarellt Bécsből, most mit tegyek?” Aczélnak írt levelét Ferenczyné másolatban elküldte Cservenka Ferencné megyei első titkárnak is, aki rövidesen tájékoztatta őt az első lépésekről, amelyekről aztán a miniszterelnök-helyettesnek is beszámolt, segítségét kérve egyes, nem megyei hatáskörbe tartozó részproblémák megoldásához.37 A levél margójára írt „időt adjunk” megjegyzés árulkodik arról, hogy a kérések mindegyike – amint látni fogjuk – a legnagyobb jóakarat mellett sem volt egyhamar teljesíthető. Megvalósításukban több intézménynek kellett együttműködnie, a Pest megyei pártbizottságon és a Kulturális Minisztériumon kívül szerepet kapott a Corvina Kiadó, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus és a Magyar Nemzeti Galéria. Időt kellett adni: valóban, a következő irat, amely Cservenkáné és Boros Sándor kulturális miniszterhelyettes tájékoztatása alapján készült abból a célból, hogy Aczél részére a megígért személyes találkozás előtt összefoglalja az addig történteket, Ferenczyné levelétől számítva több mint fél évvel, 1977 júniusában készült el.38 Leggyorsabban a megyei fenntartású múzeumban lehetett érvényt szerezni a kéréseknek: a kiállítótermeket már február végére kifestették és rendbe téve nyitották meg újra. A múzeumigazgatóság a kifogásolt régi katalógus helyett – amelyet azzal védtek, hogy csak ideiglenesnek szánták –, az új megszövegezését 1976 végére ígérte; s hogy még 1977 nyarán sem jelent meg, annak oka az volt, hogy a Magyar Nemzeti Galéria fotósa, akit Ferenczy Béniné kijelölt, nem talált időt a képek elkészítésére. A Minisztérium közben a rossznak minősített festmény-reprodukció egy jobbal való helyettesítésében találta magát illetékesnek. A többi ügyben ennél nagyobb bonyodalmak is adódtak. Míg a művész halálának tizedik évfordulóját az özvegy a rajzalbum megjelentetésével 37

Cservenka Ferencné Aczélnak, 1976. december 6., de 1977-hez sorolva. MOL XIX-A-2ad, 59. doboz, 396. sz. 38 Emlékeztető Ferenczy Erzsikével való beszélgetéshez. Budapest, 1977. június 8. MOL XIX-A-2-ad, 1977, 59. doboz 396. sz.; Ihász Lászlóné emlékeztetője Boros Sándor miniszterhelyettesnek a Kulturális Minisztériumba. Budapest, 1977. július 1., ugyanott.

271

ERDŐSI PÉTER

kívánta emlékezetessé tenni – a múzeum pedig plakettkiállítást ígért –, a Corvina Kiadó tervében inkább egy másik Ferenczy-kötet szerepelt, amely egyébként a Kerényi Jenő szobrászművész munkásságát bemutató kötethez lett volna hasonlatos, aki előtt szintén gyűjteménnyel adóztak Szentendrén. A rajzalbumhoz azonban nem a Ferenczyné által kiválasztott művészettörténészt tartották a legmegfelelőbbnek. „Ezért meg kellene kérdezni Erzsikét, hogy nagyon ragaszkodik-e hozzá, mert a Minisztérium csak abban az esetben utasítaná a kiadót”, hogy vele „dolgoztasson”. Az ily módon utasítható Corvina mégsem tűnt egykönnyen hajlíthatónak: nem zárkózott el ugyan a rajzalbum kiadásától, de szakértővel akarta kiválogattatni a legjobbakat, és a „gyönyörű és ismeretlen” rajzok helyett inkább az ismertebbekből közölt volna válogatást.39 Ami a Ferenczy Múzeum részére kiöntendő szobrokat illeti, a Minisztérium az anyagi lehetőségek függvényében, szakértő bevonásával kívánt dönteni. A szabad ég alatt elhelyezendő szobrok vonatkozásában valamivel nagyobb előrelépés történt. A „Fiatal atléta” címűt, amit eredetileg a – most új emléktáblával megjelölendő – szentendrei Ferenczy-házzal szembeni épület sarkára terveztek, az özvegy most inkább a múzeum udvarára kívánta áttétetni, hogy az helyet cseréljen a már ott álló „Kis alpinistával”. Gondot az öntőkapacitás hiánya okozott, illetve az, hogy a megyei művelődési osztály által a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál sürgetett helyszíni szemle 1978 elején a „Kis alpinista” új hátteréül szolgálandó házat olyan rossz állapotúnak tartotta, hogy csak rendbehozatala esetén javasolta volna a szobor áthelyezését. Ráadásul a Szentendre Városi Tanács áthelyezésre vonatkozó kérelme számos kérdést nyitva hagyott, mint például az özvegynek járó szerzői díj vállalását.40 Ehhez képest az új emléktábla ügye valóságos siker volt, mert 1977 júniusában már készült – ha a művész halálának június 2-i évfordulójára nem is lett kész – a Ferenczynével egyeztetett szöveggel. Fennakadás csak abból adódott, hogy „a bronzplakett késéssel, május végén került öntödébe, „mert Ferenczy Erzsike akkor közölte, hogy nincs meg az eredeti gipsz”. A Minisztérium emlékeztetője egyetlen ponton adta jelét annak, hogy az özvegy mindenre kiterjedő gondoskodása zavarba ejti, s ez, érthető módon, a külföldi műtárgyvásárlás volt. A bizonyára nehezen kontrollálható lelkesedéssel végrehajtott akciók, amelyekért Ferenczy Béniné utólagos 39 40

272

A Ferenczy Béniné által 1976-ban kért gyűjteményi katalógus és grafikai album megvalósulása: M. Várhelyi 1978, Ferenczy 1982.

Dr. Boros Sándor: Feljegyzés Ferenczy Béni „Kis alpinista” c. szobrának áthelyezéséről. MOL XIX-A-2-ad, 1977, 59. doboz, 396. sz.


költségtérítést kért, arra késztették az emlékeztető szerzőjét, hogy felvesse Aczélnak, hogy a személyes beszélgetés során a következő módon érveljen: „Azt kellene javasolni, hogy nem kell mindent hazahozni külföldről, hadd »hirdesse ott a magyar dicsőséget«, ti. a Minisztériumnak van devizája állami vásárlásokra és tervszerűen visszavásárol – s Erzsike ötletszerű beszerzéseit nem mindig tudja utólag finanszírozni forint hiánya miatt.” A kérések megfogalmazása óta eltelt hónapok intézkedéseit összefoglaló iratokhoz képest az Aczél és Ferenczyné 1977 júniusában sorra került személyes találkozását dokumentáló emlékeztető már kevés újdonsággal szolgál. Kiderült például, hogy Ferenczy Erzsébet mégiscsak ragaszkodott a Corvina által elutasított művészettörténészhez, ezért „el kell érni a Corvinánál”, hogy vele „dolgoztassanak”. Tisztázódott, hogy a szobrok kiválasztására kiszemelt szakértő ugyanaz a szentendrei művészettörténész lenne, akit a gyűjtemény gondozásának speciális feladatkörére javasolt. Akadt azonban még egy új kérés is, melyet sem Ferenczyné levele, sem az ügyintézők azóta keletkezett iratai nem rögzíthettek. Közlése, melyet talán erre a személyes megbeszélésre tartogatott, az arról készült emlékeztetőben a szóbeliség váratlan lenyomataként rögzült. Az Aczélnak küldött megannyi beadványhoz hasonló kérelem így hangzott: „Jelenlegi nagyméretű lakását kisebbre: egy szoba – hallosra segítse elcserélni a Minisztérium. Ebben az ügyben sürgősen fel kellene venni vele a kapcsolatot.”

„Ez nem előkert és faház ügy”: egy útépítés konfliktusai Aczél György és Ferenczy Béniné levélváltásának helyenként bizalmas fordulataival összehasonlítva merőben más a következő folyamodvány – vagy tiltakozás – hangvétele: az Aczél és a megyei tisztségviselők hatalmi pozíciója iránti feltételezhető reverenciához képest meglepően merész hangot ütnek meg benne a maguk igazáért fellépő levélírók. Ez az ügy szorosabban véve már nem a város kulturális fejlesztésének történetéhez tartozik – egy útépítésébe nyújt betekintést –, de megmutatja, hogy a kultúrpolitika és a városi imázs szempontjából is fontos alkotók állítólagos informális összeköttetéseit az állami, megyei vezetőkkel hogyan ítélik meg olyasvalakik, akik az alkotók által élvezett előnyöket, úgy látszik, a maguk részéről nem tudják kellően ellensúlyozni, és egy konkrét konfliktusban mindinkább vesztesnek bizonyulnak. Házukat a lebontás veszélye fenyegeti az épülő szentendrei út nyomvonalának számára kedvezőtlen kijelölése miatt, míg valaki másé épségben marad.

273

ERDŐSI PÉTER

A hosszúra nyúló ügynek egy rövid, mindössze másfél hónapos szakasza követhető nyomon az iratcsomóban.41 Mint arról értesülünk, előzményei visszanyúlnak 1970-re, amikor Szentendre rendezési terve meghatározta a megépítendő ún. „belső körút” nyomvonalvezetését. Az út egy szakaszának tervezett nyomvonalát 1976-ban módosították, s ez a fordulat veszélybe sodorta a panaszosok, Holdas György és társai ingatlanjait, akik most hárítani akarták a bajt. Mint egy megjegyzésükből kiderül, egy éve tartó próbálkozásuk során kéréseik egyre csak megyei szinten kötöttek ki. A vizsgált iratanyagból hiányoznak a sikertelen kísérletek dokumentumai, de az ezeket követően, 1976–77 fordulóján az MSZMP Központi Bizottsága Irodájának és magának Aczél Györgynek írt levelük már megvan. Hogy a holtpontról elmozduljanak, személyes meghallgatást kértek a miniszterelnök-helyettestől – „végső elkeseredésünkben és meggyőződve igazunkban”, bízva Aczél „reális és igazságos ítélőképességében”. Ügyük azonban ismét megyei szintre került le, ugyanis a KB Irodája a Pest megyei tanácselnök-helyettestől kért tájékoztatást, az Aczélnak írott levelet pedig – a múzeumok fejlesztése kapcsán már bemutatott – Cservenka Ferencnének, a párt megyei első titkárának továbbították. Az illetékesek válaszai a nyomvonal módosítását lényegében befejezett tényként, a hatóságok által jóváhagyott döntésként kezelték, és úgy indokolták, hogy az eredeti tervhez képest – amely tíz beépítetlen telek és két beépített ingatlan részleges kisajátítását, az izraelita temető felszámolását vonná maga után –, a módosítás aránylag kevés bontást, mindössze négy fából készült hétvégi ház eltávolítását, illetve egy telek és négy lakóház előkertjének kisajátítását igényli. Az útépítés nem lenne megoldható ennél kisebb veszteséggel: „mindenkor törekszünk arra, hogy minél kevesebb állampolgárnak okozzunk gondot”, magyarázta az első titkár, a tanácselnök pedig így fogalmazott: „Egyetértünk azzal, hogy a panaszos és társai szempontjából nem előnyös a tervezett új nyomvonalvezetés, azonban a város és az utat igénybevevők részére ez a kedvező megoldás.” A tiltakozók nem értettek egyet a válasszal abban, hogy a módosítás a lakosságtól a lehető legkisebb áldozatot kívánja. Úgy tartották, az eredeti nyomvonalterv, amelynek visszaállítását szorgalmazták, kedvezőbb volt, mivel „egyetlen nyaralóépület szanálását sem okozná”, míg az új javaslatról – Cservenkáné szerint annak adatairól tévesen informálódva – azt állították, hogy a fent említett tájékoztatáshoz képest súlyosabb beavatkozásokat követel, nemcsak nyaralók, hanem lakóházak, családi ház lebontását is.

274

41

MOL XIX-A-2-ad, 1977, 53. doboz, 2. sz.


A korábbiakban a panaszosok – mint ezt most felidézték – „műszaki és államigazgatási szabálytalanságokra” – hivatkoztak, eredménytelenül. A megyei tanácselnök-helyettes bizonyára ezt a vádat cáfolandó hangsúlyozta a KB Irodája felé, hogy a kijelölés procedúráját nem érheti kifogás, a Szentendre Városi Tanács jóváhagyta a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium (KPM) által javasolt módosítást, a megyei tanács részéről pedig nem történt törvénytelen intézkedés. Cservenkáné is kijelentette a panaszosoknak, hogy az „útkijelölés és kiválasztás dolgában megyei szervek és személyek döntöttek, a KPM illetékes vezetőivel közösen”, és kijelentése felelősség és autoritás dolgában megfellebbezhetetlennek tűnt. Ekkor már mind a panaszosoknak, mind a Pest megyei pártszervnek elege lehetett a többszörös levélváltásból. „Megjegyezném, hogy ez az ötödik levél, amit válaszként küldünk”, írta Cservenkáné Aczélnak, és a panaszosok is elégedetlenül állapították meg, hogy a „jelek szerint bármerre fordulunk panaszunkkal, minden levelünk a megyei párt- és közigazgatási szervekhez kerül”. Cservenkáné válaszára, amelyből érthető volt, hogy a döntés megmásíthatatlan, a panaszosok közölték, hogy tudják igazukat, és nem nyugszanak bele „helytelen értelmezésébe”, de nem adták jelét, hogy valóban tudnák, mit is tehetnének még. A szabályszerű eljárásra, a technikai körülményekre és a legkisebb áldozat racionalitására hivatkozó megyei állásponttal szemben a panaszosok egészen másként magyarázták a korábbi terv módosítását. A miniszterelnök-helyettesnek küldött levelüket azzal kezdték: „tudomásunkra jutott, hogy Szántó Piroska és Vass [sic] István, nyaralótelkük megmentése érdekében Önhöz fordultak segítségért, mely értesülésünk szerint eredménnyel is járt.” Cservenka Ferencnének írt levelükben a mondottakhoz további részleteket tettek hozzá: „Szánthó [sic] Piroska és testvére, Kornisné felváltva szaladgáltak Aczél elvtárs titkárságára, később pedig a helyi és megyei tanácsokra, az illetékeseket ösztökélni a számukra előnyös intézkedésekre.” Egymással szembenálló felek által előadott történetverziókat a történészeknek természetesen körültekintéssel kell kezelniük, és nem dokumentálható kellőképp a házaspárnak, a költőnek és művész feleségének tulajdonított beavatkozás, mindazonáltal az iratcsomag két darabjára ceruzával írt széljegyzetek – „Vas Istvánnak, ha jelentkezik”, „Vas e[lvtárs]-sal beszélni A[czél]. e[lvtárs].” – eléggé nyilvánvaló jelei annak, hogy valamiféle egyeztetés történt a miniszterelnök-helyettes és a költő között.42 Ennek részleteit, úgy látszik, elnyelte a szóbeliség, a panaszosok Aczélnak és Cservenkánénak 42

Vas István és Szántó Piroska kapcsolata Aczéllal: Révész 1997: 18, 20–23.

275

ERDŐSI PÉTER

írt két levele azonban rögzítette a neves házaspár törekvésével szemben felhozott érvek típusait. Az egyik érv a tősgyökeresek és az újonnan jövők közötti klasszikus kontraszt. „Mi nem nyaralni járunk Szentendrére, hanem állandó lakosai vagyunk, már apáink, sőt nagyapáink is itt születtek” – írták Cservenkánénak –, „mindezek ellenére a nyaraló-érdekek kerülnek előtérbe a jó kapcsolatok révén”. Ez a lokális, történelmi előnyre hivatkozó érv azonban továbbiakkal egészül ki, amelyek révén a tiltakozás a konkrét sérelmen túlmenően már-már egyfajta rendszerbírálatba torkollik – a népi demokrácia egyes elveinek, a jog, az igazságosság, a humanitás számonkérésébe, az elvtársiasság nyelvezete által adott keretek között. Aczél, feltételezik a levélírók, nem ismeri a „nyomvonalváltozás – társadalomra és ránk nézve – súlyos következményeit”, noha tudják, hogy „jóindulatú segíteni akarása államunk élenjáró művészeinek megbecsülését jelenti”. A Vas–Szántó házaspár üdülőtelkének megkímélése érdekében másoktól áldozatokat várni „igazságtalanságnak” minősül; a panaszosoknak van „igazsága” és vannak „jogai”, a jogoknak azonban nem lehet érvényt szerezni. A személyes tapasztalat messzemenő következtetésekre ad alapot: „Már felmerült bennünk az a kérdés is, hogy egy egyszerű magyar állampolgár egyáltalán hova fordulhat panaszaival és érdemben ki foglalkozik velük?” Míg Aczélnak – taktikusan – jóindulatú tájékozatlanságot tulajdonítottak, s így mintegy tájékoztatták a helyzet állásáról, addig Cservenka Ferencnét, akinek tájékozottsága felől nem voltak kétségeik, jóformán kérdőre vonták, más intézményekkel együtt. „Ön járt a helyszínen, ezeket [hogy ti. egyesek „házát egy méterrel a föld alá temetik”] miért nem vették figyelembe? A helyi tanács miért adott nekünk építési engedélyt? Milyen intézkedés ez? Ki erőlteti ezt a terrorisztikus módszert?” A Szentendre Városi Tanács, bár ígéretet tett arra, hogy tájékoztatja az érdekelteket a nyomvonallal kapcsolatos döntésről, ez „nem történt meg, ennyit ér a tanácselnökünk szava”. A Vas Istvánnak és feleségének felrótt cselekvés ellenében – mely „antihumánus”, „előnyös helyzeteket csikar ki politikai vezetőinktől” – a tiltakozók a rendszer hivatalosan hangoztatott önbírálatát idézik meg: „államunk politikai vezetői rendszeresen felhívják a tömegek figyelmét a státusz problémák veszedelmeire, melyek ellentétesek népi demokráciánk elveivel.” Szó szerint elhangzik, hogy a házaspár törekvése és a nekik juttatott privilégium nem más, mint a protekció érvényesülése. „Nem hisszük, hogy népi demokráciánk táptalaja lehet a protekció ilyen arányú elterjedésének, – ez nem előkert és faház ügy, hanem elvi és elvtársi kérdés”.

276


A sérelmi nyelvezettel szemben távolságtartó kimértséget tanúsító megyei válaszok után végül a miniszterelnök-helyettes is hasonlóan hűvös levelet írt a panaszosnak és társainak. „Sajnálom, de ismételten arról kell tájékoztatnom, hogy érdemi módon nem avatkozhatom bele a szentendrei útépítés gondjaiba. Önnek is – ismételten – hajszálra ugyanazt tanácsolhatom, mint annak idején Vas Istvánéknak, és más hozzám fordulóknak, hogy kérésükkel nem foglalkozhatom, forduljanak illetékesekhez, mert csak minden körülmény figyelembe vételével lehet dönteni.”

Az elutasító válasz kétséget nem tűrő módon jelenti ki, hogy Aczél személyes megkeresésének nincs értelme, a miniszterelnök-helyettes fenntartja azt a kötelező képet, hogy részrehajlás nélkül kezeli az ilyen kérdéseket, mondván, hogy a többi érintettnek, az itt vetélytársként beállított „Vas Istvánéknak” is hasonló választ adott. A panaszosoknak az illetékesektől, akikhez Aczél tanácsolta őket, ekkor már nem sok remélnivalója lehetett. Bár az útépítés további története az elemzett iratokban nem követhető tovább, az akkor bekövetkezett bontás emléke jelenleg is él a szentendrei köztudatban.

Kultúrpolitika, társadalmi változás, kulturális örökség Az Aczél asztalára kerülő ügyek tükrében mindenekelőtt az állam és a város közötti szinten történő, a megyei tanács és különösen a megyei pártbizottság által vitt szervező tevékenységnek az intenzitása tűnik ki. A Szentendre városi beruházások felülről vezérelt és középszintről lebonyolított mivoltát látszanak alátámasztani az itt elemzett ügyek: ez nagy általánosságban persze helytálló lehet, azonban e korlátozott forráscsoport vizsgálata miatt a kapott eredmény némileg torzíthat, hiszen a miniszterelnök-helyettes anyagában épp az olyan természetű iratok gyűltek össze, amelyekben a megyei szereplők jelentősége a szervezés logikájának megfelelően nagyobbnak tűnik, míg a városi hatóságok szerepe csekélyebbnek, szinte elenyészőnek. Mindez a városi szerveknél keletkezett iratok vizsgálatával lenne árnyalható. Az utóbb elemzett két történet, bár eltérő területen zajlott – az egyik a kultúra, a másik a közlekedés fejlesztésének egy-egy közelképét adta –, jól kiegészíti egymást, mivel mindkettő a legfelső szinten működő politikai vezetővel teremtett, személyes kapcsolattól várható előnyökre, érdekérvényesítési esélyekre, kísérletekre ad példát, de egyúttal e kapcsolat kihasználhatóságának határaira is rámutat. Aczél György meglehetős gyorsasággal és készségesen megy elébe Ferenczy Erzsébet kéréseinek, működteti a teljesítésüket szolgáló

277

ERDŐSI PÉTER

ügyintézést a minisztériumi, megyei hivatalokban, az egyéb kulturális intézményekben, majd személyes találkozást ad a kérelmezőnek. A megyei pártbizottság a másik esetben is kulcsfontosságú, csak épp a miniszterelnök-helyettes felülről jövő utasításának megfelelő közvetítés helyett ezúttal az alulról, a városból jövő tiltakozás elhárításában működik együtt a miniszterelnök-helyettessel, aki a személyes meghallgatás kérése elől elzárkózik. Az útépítés kárvallottjává váló szentendrei lakosok megállapításai a „protekció” érvényesüléséről, valamint a városhoz régi gyökerekkel kötődők és az oda újonnan költöző „nyaralók” ellentétes érdekeiről nem értelmezhetők csupán a helyi társadalom egyéni, esetleges percepciójaként, hiszen a múzeumok létrejötte és különösen Ferenczy Erzsébet itt látott szerepvállalása a megye által fenntartott, de a városban működő múzeum fejlesztésében, sőt a Ferenczy család helyi emlékezetének ápolásában éppen azt illusztrálja, hogy a város életében új szereplők tűnnek fel, egyénenként és intézmények képviseletében egyaránt. A városi aktoroknak a forráshelyzetből adódó esetleges alulreprezentáltságára visszatérve, ezen a ponton épp az a kérdés vetődik fel, hogy a régi és új városlakók, a városi hivatalok hogyan kapcsolódtak be a maguk részéről az állam által támogatott, a megye által közvetített nagyarányú kulturális beruházásba. A retorika által sugallt spontán társadalmi átalakulás éppúgy valószínűtlen, mint az, hogy „új, virágzó” hagyományok maguktól hajthattak volna ki. Az áttekintett anyag is arra enged következtetni, hogy Szentendre társadalma, ha átalakult, akkor ez a változás aligha elválasztható az 1960–70-es évek felülről irányított kultúrpolitikai teljesítményétől, ettől a kulturális nagyberuházástól, és összefügg az ugyanekkor zajló tudatos városi imázsteremtéssel. Régi hagyományok ekkor már – többek közt az egykori társadalmi mozaik széttöredezése, a holokauszt, valamint a szerb lakosság lélekszámának az elvándorlásból adódó csökkenése miatt – nehezen voltak hozzáférhetők, a város történelmét is tarkították kínos foltok, mint az egykori nyilas jelenlét. Az új városi imázst elsősorban nem a történelemre irányuló helyi tudás formálta, hanem inkább a képzőművészet, a műemlékek megejtő szcénája került annak középpontjába. Az akkor megalkotott, csakugyan új „jellegzetességek” idővel valóban „hagyománnyá” minősültek át, és Szentendre kulturális örökségévé szilárdultak.

278


FORRÁSOK Magyar Országos Levéltár (MOL), Aczél György miniszterelnök-helyettes iratai, XIX-A-2-ad, 1976, 1977. Pest Megyei Hírlap 1979. október 25. XXIII. 250. Pest Megyei Hírlap „Szentendre” c. melléklet, 1979. december 22. XXIII. 299. F ELH A S Z N Á LT I RO DA L O M Asztalos István (szerk.) 1996: Múzeumok Pest megyében. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek. Új sorozat 3.) Szentendre. Balassa M. Iván 1989: A szabadtéri Néprajzi Múzeum története. In: Selmeczi Kovács Attila – Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest–Szolnok, 29–47. Békés István 1975: Pest megyei barangolások. Budapest. Bodonyi Emőke 2001: A Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának (Ferenczy Múzeum) képzőművészeti gyűjteménye. In: Pataki Gábor – Sümegi György (szerk.): Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben 1988–1999. (XX. századi magyar művészeti dokumentumok 1.) Budapest, 49–52. Bodonyi Emőke – Tóth Antal (szerk.) 2007: A Szentendrei Művésztelep és a Szentendrei Festők Társaságának iratai és dokumentumai 1926–1951. (Szentendrei Múzeumi Füzetek 4.) Szentendre. Boros Lajos – Soproni Sándor – Szombathy Viktor 1977: Szentendre. Negyedik, átdolgozott és bővített kiadás. Budapest. Chikán Bálint é. n. [2005]: Kovács Margit – az édeskés, örök giccs. In: Pókerparti Aphroditéval. Válogatott művészeti írások. H. n. [Vác], 83–85. Csiffáry Gabriella 1990: Adalékok az állandó kiállítások történetéhez. In: Lóska Lajos (szerk.): Pest megye képzőművészete. Művészettörténeti tanulmányok. (Studia Comitatensia 20.) Szentendre, 211–232. Dóka Klára 1981: Szentendre története írásos emlékekben. (Pest Megyei Múzeumi Füzetek XIII.) Szentendre. Ferenczy Béni 1982: Ferenczy Béni rajzai. Illyés Gyula bevezető tanulmányával. Budapest. Genthon István 1979: Ferenczy Károly. Budapest. Germuska Pál 2000: Tradíció nélkül. A magyarországi szocialista városok önképe, 1949– 1989. In: Bódy Zsombor – Mátay Mónika – Tóth Árpád (szerk.): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. születésnapjára. Budapest, 479–499. Haulisch Lenke 1977: A szentendrei festészet. Kialakulása, története és stílusa 1945ig. Budapest.

279

ERDŐSI PÉTER Horváth Gyula 1989: A regionális gazdaságszervezés fejlődése és intézményei. Területi és települési kutatások. (Területi és települési kutatások 4.) Budapest. Ikvai Nándorné Sándor Ildikó 1989: Pest megye néprajzi gyűjteményei. In: Selmeczi Kovács Attila – Szabó László (szerk.): Néprajz a magyar múzeumokban. Budapest–Szolnok, 221–241. Ikvainé Sándor Ildikó 2004: A Ferenczy Károly Múzeum története a megyei igazgatóság Szentendrére költözéséig. In: Farkas Rozália (szerk.): Múzeumtörténeti és régészeti tanulmányok. (Studia Comitatensia 28.) Szentendre, 19–37. Kende Tamás 2008: „Útban a totális győzelem felé”. A provinciális és providenciális antiszemitizmus Szentendre és vidéke nyilvánosságában. Beszélő, 2008. 11–12. 80–94. Kende Tamás 2009: Szerepváltás és emlékezet. Dezsőfi Ferenc visszaemlékezése Szentendre történetére. Kézirat. Máté György 2007: 1956 Szentendrén. (Szentendrei Füzetek 7.) Szentendre. Mazányi Judit (szerk.) 2003: XX. századi magyar művészet Szentendréről nézve. Válogatás a Ferenczy Múzeum gyűjteményéből. Szentendre. Pereházy Károly 1975: A régi Óbuda. Kássa Gábor akvarelljeivel. Budapest. Pethő Németh Erika – G. Sin Edit 1990: Írók, költők Szentendrén. Szentendre. Révész Sándor 1997: Aczél és korunk. Budapest. G. Sin Edit 1975: Szentendre 30 éve (1945–1975). (Pest Megyei Múzeumi Füzetek IX.) Szentendre. Sin Edit 2000: Egy évszázad krónikája. Szentendre 1900–1999. (Szentendrei Füzetek 5.) Szentendre. Szalai András 1996: „Ékszerdoboz” avagy egy kisváros az „ország dobogó szíve felett”. Budapesti Negyed 4. http://epa.oszk.hu/00000/00003/00012/szalai.htm (Letöltés: 2009. október 23.) Szentendrei arcképcsarnok 2000: Szentendrei arcképcsarnok I. Kortársaink. Szentendre. Tóth Antal 1990: Szentendrei művészet 1945 után. In: Lóska Lajos (szerk.): Pest megye képzőművészete. Művészettörténeti tanulmányok. (Studia Comitatensia 20.) Szentendre, 9–52. Új magyar életrajzi lexikon 2001. Főszerk. Markó László. 1. kötet, Budapest. ÚMIL: Új Magyar Irodalmi Lexikon. Főszerk. Péter László. 1. kötet, Budapest. M. Várhelyi Vanda 1975: A Ferenczy-gyűjtemény Szentendrén. In: Ikvai Nándor (szerk.): Tanulmányok Pest megye múzeumaiból. (Studia Comitatensia 3.) Szentendre, 367–370. M. Várhelyi Vanda 1978: Ferenczy család gyűjtemény katalógusa. Szentendre.

280

KÖTŐERŐK Az identitás történetének térbeli keretei

Szerkesztette Cieger András

Atelier Budapest, 2009.

© Cieger András, Czoch Gábor, Csizmadia Dominika, Erdősi Péter, Gergely András, Granasztói György, Hajdú Zoltán, Horváth Gyula, Illés Iván, Klement Judit, Lajtai L. László, Sonkoly Gábor, Takács Ádám, Tevesz László, 2009. A kiadásért felel: Gergely András kutatócsoport-vezető Olvasószerkesztő: Németh Orsolya Címlapon: Egy ausztrál tornaklub tagjainak bemutatója az 1920-as években (State Library of Victoria, Australia).

A kötet Az identitás történetének térbeli keretei: civilizáció, nemzet, régió, város kutatási program keretében készült. MTA–ELTE Atelier, Európai Historiográfia és Társadalomtudományok Kutatócsoport (MTA TKI).

Nyomdai előkészítés: Kalonda Bt. Nyomdai kivitelezés: PrinterArt Kkt.

ISBN 978-963-284-115-1

Tartalom Gergely András: Előszó

7

FOGALMAK Takács Ádám: Biopolitika és nemzeti állapot: egy foucault-i problematika rekonstrukciója Lajtai L. László: „Nemzeti történelem” vagy nemzet és történelem? Cieger András: Alkotmányosság és nemzeti identitás – a magyar történelem kontextusában. Vázlat Illés Iván: A „területi kohézió” szerepe az EU és a tagországok politikájában

15 29 47 87

KAPCSOLATOK Hajdú Zoltán: Hol él a magyar nemzet? Államterület, államhatárváltozások, államföldrajz és a nemzet kölcsönviszonyának szemlélete a magyar földrajztudományban 1947-ig Klement Judit: A 19. század végi gazdasági elit és a „nemzet”

105 137 163

Csizmadia Dominika: A fordítás mint a nemzetek közötti kapcsolatok vizsgálatának lehetséges eszköze

185

Tevesz László: Kossuth és a Pesti Hírlap hagyományelvűsége, 1841–1843

HELYEK Granasztói György: Az átmenet előtti magyarországi városok területhasználatának modellje

215

Czoch Gábor: Lakóhely és társadalmi helyzet. A reformkori külvárosok problematikája Kassa példáján keresztül

237

Erdősi Péter: Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években: Szentendre esete Sonkoly Gábor: Nemzeti örökségből – világörökség: Budapest példája

257 281

Horváth Gyula: Területi egyenlőtlenségek Kelet-Közép-Európában. A kutatás-fejlesztés példája

295 5

Imázsteremtés és kultúrpolitika az 1970-es években:

Recommend Documents