ILLÉS PÁL ATTILA MCS49
A KÖZÉP-EURÓPAI ORSZÁGOK ALKOTMÁNYOS BERENDEZKEDÉSE, POLITIKAI PRIORITÁSOK 1989 UTÁN II. (BEVEZETÉS LENGYELORSZÁG VISZONYAIBA. KÖZJOG, TÁRSADALOM, POLITIKA)
1. ÁLTALÁNOS ADATOK Hivatalos név: Lengyel Köztársaság (Rzeczpospolita Polska) Létrejötte:Több mint 1000 éves államiság Főváros: Varsó Terület: 312.685 km(2) Lakosság: 38 626 349 (2004-es adat) Hivatalos nyelv: lengyel Etnikai megoszlás: lengyelek több mint 96%, Sziléziaiak 173,2 ezer németek 152,9 ezer fehéroroszok 48,7 ezer ukránok 31,0 ezer romák 12,9 ezer oroszok 6,1 ezer lemákok 5,9 ezer litvánok 5,8 ezer kasubok 5,1 ezer szlovákok 2,0 ezer zsidók 1,1 ezer örmények 1,1 ezer csehek 0,8 ezer tatárok 0,5 ezer karaimok 0,05 ezer
2. EGYHÁZ, TÁRSADALOM ÉS VALLÁS A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN
A rendszerváltozás után végzett felmérések szerint is Lengyelország lakosságának 95%-a katolikus vallású, s több mint 90%-a mondja magát vallásosnak. Ebből a szempontból tehát az eltelt több mint tíz évben nagyobb változás nem történt. Jelentős mértékben változott viszont az egyháznak, mint intézménynek a megítélése.1 Ebben a fejezetben főleg ennek mikéntjére szeretnék válaszokat keresni bemutatva a ’90-es évek eleje óta az egyházat érintő legfontosabb kérdéseket. A kommunista időszakban, kiváltképp a hetvenes–nyolcvanas években a katolikus egyház ellentmondásos helyzetben volt. Egyrészről az állami politika, a diktatúra nyomásának volt kitéve, másrészről a társadalom egyértelmű bizalmát élvezte. Különösen megmutatkozott ez a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján, a Szolidaritás szabad szakszervezet megalakulása idején. A lengyel püspöki kar arra törekedett, hogy a Szolidaritás politikai élét tompítsa. Stefan Wyszyński prímásérsek 1981. február 6-án, a Szolidaritás paraszt tagozatának képviselői előtt elmondott szentbeszédét sem lehet másképpen értelmezni: „Vigyázni kell arra, nehogy olyan emberek keveredjenek ide, akiknek más céljaik vannak, nem a lengyel ügyért akarnak dolgozni. Nehéz ezt néven nevezni. Ezek az emberek azt akarják, hogy Lengyelországot valami politikai ügybe keverjék. A Ti mozgalmatok viszont mindenekelőtt társadalmi és szakszervezeti mozgalom. Ezt hosszú időre jegyezzétek meg, mert csak ezen társadalmi-szakszervezeti munka révén tudjátok mozgalmatokat megerősíteni.”2 Az egyház helyzetét ebben az időszakban egyrészt a kommunista rendszerhez fűződő negatív viszony határozta meg, másrészt a véres társadalmi konfliktustól és az attól való félelem, hogy az egyház elveszítheti a már kicsikart engedményeket. Ez a magatartás a hadiállapot bevezetése után még inkább kitapinthatóvá vált, sőt a helyzetet tovább rontotta, hogy 1981-ben, Wyszyński halálával változás történt a prímási székben is.3 1
A kommunizmus bukásakor Lengyelországban az egyház minden más intézményt megelőző népszerűségnek örvendett. Ez a tekintély természetesen nemcsak az egyház alapvető vallási missziójának teljesítéséből, hanem más területeken betöltött szerepéből is fakadt. Ebben az időszakban a társadalom megközelítőleg 90%-a pozitívan értékelte az egyház működését. A CBOS közvélemény-kutató cég vizsgálatai szerint a támogatottság csökkenése már az 1990-es év közepén jelentkezett, mélypontját pedig 1993 első felében érte el. Sem korábban, sem később nem volt arra példa, hogy a negatívan értékelők főlénybe kerültek a pozitívan értékelőkkel szemben. Ettől az időszaktól kezdve az egyház tekintélye a társadalom szemében a közvélemény kutatások szerint lassú növekedésnek indult. Ld. www.cbos.pl/SPISKOM.POL/1999/KOMO78/KOMO78.HTM A 2000-es évek elejétől 2003 végéig folytatott vizsgálatok alapján a társadalom több mint 60%-a jónak, s csak valamivel több mint 20%-a értékelte rossznak a katolikus egyház működését Lengyelországban. Ld. www.cbos.pl/SPISKOM.POL/2003/K_167_03.PDF 2 Stefan Kardynał Wyszyński: Kościół w służbie narodu. Nauczanie prymasa Polski czasu odnowy w Polsce sierpień 1980- maj 1981. Rzym, 1981. 235. 3 Stefan Wyszyński halála után utódja a varsói érseki székben Józef Glemp, warmiai püspök lett. Az új prímás
A XX. század utolsó előtti évtizede mégis a lengyel katolicizmus egyik legsikeresebb korszaka. Ha minderről meg akarunk győződni, elég, ha figyelembe vesszük a papi hivatások növekvő számát, az új templomok építésének dinamizmusát vagy a katolikus sajtó és könyvkiadás állapotát és fejlődését. Az egyházi élet megélénkülését nagy mértékben elősegítette Karol Wojtyła krakkói érsek pápává választása, s mindennek következményei. A nyolcvanas évek végén, amikor elkezdődött a kommunista rendszer lebontásának végső szakasza, nagyon fontosnak bizonyult, hogy a hierarchia egy része nyíltan támogatta az ellenzéket, másik része pedig párbeszédet folytatott az államhatalommal. A LEMP (Lengyel Egyesült Munkáspárt) ekkortájt az egyházi hierarchiát az ellenzékkel folytatott tárgyalások nélkülözhetetlen résztvevőjének és a kerekasztal-megállapodások biztosítékának ismerte el. Az államhatalom reményei ellenére a papság ebben az időszakban nem mutatott semlegességet, aminek a legnyomatékosabban a ’89 júniusi választások során adott hangot. A rendszerváltozás után a kialakult politikai, eszmei, vallási kulturális szabadpiacon olyan helyzetbe került az egyház, hogy megpróbált magának biztos jogi és politikai garanciákat szerezni. A közéletben betöltött szerepe csökkent, folyamatosan elvesztette korábban megkérdőjelezhetetlen morális tekintélyét. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a katolikus egyház Lengyelországban a kommunista időszakban az egyetlen olyan komoly erő volt, amely eredményesen szembe tudott szállni a diktatúrával, s a rendszerrel szembenállók vallási meggyőződéstől függetlenül menedéket találtak szó szerinti falai között. A kommunista rendszer bukásával, negyvenéves szünet után maga a lengyel állam is újra a nyugat-európai civilizáció, kultúra vérkeringésében találta magát. Folyamatosan kiépült a piacgazdaság, amely nagymértékben átalakította a lengyel társadalmat is, olyan változásokat hozva, amelyeket az a korábbi korszakokban nem élt át. Egyre inkább a liberális demokrácia vált vonzóvá, amelynek egyik alapja maga a szabadság. A rendszerváltozást követő kezdeti időszakban még általános volt az egyház történelmi, az ország függetlenségének elnyerésében, valamint a rendszerváltozásban szerzett érdemeinek hangsúlyozása. A különböző közvélemény-kutató cégek által készített felmérésekből az derült ki, hogy az egyház egyetlen más intézményhez sem mérhető elismertséget élvez. A győzelem érzése az egyházi hierarchia körében is kezdett úrrá lenni. Mindeközben a politikai szintéren megjelentek olyan tömörülések, pártok, amelyek nyíltan hirdették egyházhoz kötődésüket, a katolikus-nemzeti hagyományokra hivatkoztak, és ellenségesen léptek fel az új politikai-gazdasági változásokkal szemben. A Szolidaritás híven követte elődjének az állami hatalommal szemben alkalmazott politikáját, annak hatalmas tekintélye és elismertsége nélkül. Józef Glemp a varsói érseki székben nyugalomba vonulásáig, 2007 április 1-ig maradt.
táborán belül mindenképpen ezek jelentették az első törésvonalat, a másodikat pedig a köztársasági elnök-választások. Mindkét esélyes jelölt, Lech Wałęsa és Tadeusz Mazowiecki is a Szolidaritást képviselte. Wałęsa ebben a helyzetben inkább a konzervatív-nemzeti oldalra támaszkodott, lehet, hogy azért is, mert a korábbi parlamenti választásokon támogatásával főleg baloldali érzelmű politikusok kerültek az új szejmbe. A politikai téren ily módon elkezdődött harc egyre inkább világnézeti vetületet is kapott, s az egyház, márcsak korábban vállalt aktív szerepe miatt is ennek középpontjába került. Ezt a korszakot nevezi Jarosław Gowin, a Znak folyóirat volt főszerkesztője „a vallási hidegháború” korszakának.4 Azt a pillanatot természetesen nehéz megragadni, amikor a közvélemény – vagy a közvéleménynek egy része – az egyház jelenlétét, tevékenységét kezdte zavarónak, sőt a demokráciára nézve veszélyesnek tekinteni. Az első ilyen jel talán az iskolai hitoktatás ügye volt, amit követett a születésszabályozás kérdése, a keresztény értékeknek a médiumokban való megjelenése, valamint az alkotmány és a konkordátum körül kirobbant problémák. Az egyház sodródása egyik problémás helyzettől a másikig azt eredményezte, hogy – kis leegyszerűsítéssel – legalább két, nagyon élesen elkülönülő tábor alakult ki, mind a világi híveken, mind a hierarchián belül. Az egyik a Mária Rádió köré csoportosuló, vallási kérdésekben nagyon tradicionális, politikájában agresszív és radikális elemeket felvonultató csoport. A másikat olyan személyiségek jellemezhetnék, mint a teljesen a II. Vatikáni Zsinat talaján álló, azóta már meghalt Józef Tischner filozófus, Józef Życzyński lublini érsek, valamint Tadeusz Pieronek püspök, a krakkói Pápai Teológiai Akadémia rektora. A Mária Rádió helyzete, aktivitása a 2000-es évek elején némiképp meggyengült, a rádió, majd az arra épülő Trwam Televízió gazdasági nehézségei miatt. Az utóbbi évek eseményeiben és konfliktusaiban azonban újra a tőle megszokott szerepet játssza, politikai pártokat emel föl vagy taszít le, mi több egyházi vezetőket fordít egymás ellen. A különböző nézetek éles konfrontációjára először 1990-ben, az iskolai hitoktatás bevezetésével kapcsolatban került sor. Miután a Lengyel Katolikus Püspöki Kar ennek bevezetését szorgalmazó körlevelet bocsátott ki, az akkori miniszterelnök, Tadeusz Mazowiecki kezdeményezésére hamarosan miniszteri rendelet született arról, hogy az általános- és középiskolákban lehetséges a hitoktatás heti két órában. Az őszi beiratkozás során a diákok több mint 95%-a jelentkezett. Az oktatási miniszter határozata azonban az egyházellenes körök nemtetszését váltotta ki, akik a katolikus egyház terjeszkedésének bizonyítékát és a világnézeti függetlenség
4
Jarosław Gowin: Kościół w czasach wolności 1989-1999. Kraków, 1999. 40.
veszélyeztetettségét látták benne. Az egyház és az állam teljes szétválasztását szorgalmazták: úgy vélték, hogy világnézeti kérdések megválaszolása nem tartozik az állam kompetenciái közé, ezért a vallás támogatása vagy üldözése egyformán megengedhetetlen. Ez a modell felel meg teljes mértékben a liberálisok elképzeléseinek. Ezeket a köröket támogatta az állampolgári jogok biztosa, Ewa Łętowska is, aki az Alkotmánybíróság elé utalta a rendeletet, azzal az indokkal, hogy ellentétben áll az 1961-es törvénnyel, amely az iskola legfontosabb céljának a tudományos (akkori értelmezésben ez marxistát jelentett) világnézet terjesztését ismerte el, és elérte a vallásoktatás felfüggesztését az iskolákban. Az Alkotmánybíróság nem osztotta ezt a véleményt, és megállapította, hogy a rendelet nem ellentétes a törvénnyel. Az Alkotmánybíróság szerint ugyanis az állam semlegességének és világi jellegének megítélése a Lengyel Köztársaságban különbözik a Lengyel Népköztársaság idején értelmezett világi jellegtől. Az iskolai hitoktatás miniszteri rendelet útján történő bevezetését mindenképpen hibának tekinthetjük, először ugyanis az 1961-es törvényt kellett volna hatályon kívül helyezni. Ám egy ilyen lépés sem tudta volna feltartóztatni a támadásokat, amelyek a következő években az oktatással kapcsolatos kérdések tárgyalásánál vagy a választási kampányok során újból felerősödtek. Az iskolai vallásoktatáson túl az egyik legégetőbb probléma, a társadalmat leginkább megosztó tényező az abortusz kérdése volt. Lengyelországban a kommunista időszak alatt az 1956-ban elfogadott szabályozás volt érvényben, mely szerint a terhességet szociális okokból – az anya nehéz anyagi helyzete miatt – is meg lehet szakítani. Három év elmúltával azonban még ezen is enyhítettek, oly módon, hogy az anya kérésére bármikor végrehajtották az abortuszt. A kérdés fontosságát a kommunista hatalom is érzékelte, ezért a nyolcvanas évek végén a szejm napirendjére tűzte, így próbálva meg elidegeníteni az ellenzék egy részét az egyháztól. Ez a kezdeményezés akkor még nem sikerült, s a kérdés igazából csak 1990 őszétől kezdett egyre nagyobb vihart kavarni, érdemlegesen csak az 1991-ben megválasztott szejm foglalkozott vele. A meghozott törvény értelmében az abortuszt végrehajtó személyt két évig terjedő szabadságvesztésre ítélhetik, nem lehet büntetni azonban a megfogant gyermek
anyját.
A
korábban
beterjesztett
javaslatokat
átdolgozva,
s
bizonyos
kompromisszumok megkötése után az új törvény lehetővé tette a terhesség megszakítását abban az esetben, ha 1. a terhesség az anya életét veszélyezteti, vagy nagymértékű egészségkárosodást okozhat; 2. az anya életének mentése, vagy az egészségkárosodás megakadályozása közben a gyermek meghalt; 3. penetrális vizsgálatok alapján kimutatható a magzat súlyos és visszafordíthatatlan károsodása; 4. a terhesség erőszak következtében jött
létre.5 Egyértelműen elvetette azonban a törvény, hogy az abortuszt az anya különösen nehéz anyagi helyzetére hivatkozva el lehessen végezni. Annak ellenére, hogy a törvény kompromisszum alapján jött létre, egyik fél sem volt elégedett. Az abortusz teljes liberalizálását követelők vereségként élték meg a szejm határozatát, s az egyház újbóli túlzott beavatkozásaként értelmezték. Egyes katolikus körök számára viszont elfogadhatatlan volt, hogy a fenti négy feltétel mellett végre lehetett hajtani a terhesség-megszakítást. A lengyel katolikus egyház II. János Pál pápa tanítását követve a kezdetektől egyértelműen állást foglalt a kérdésben. 1991 januárjában a papság támogatta a társadalmi konzultáció ötletét, s az egyházközségekben aláírásokat kezdtek gyűjteni, aminek következtében több százezer levél öntötte el a szejm hivatalát. A törvény ellenzői népszavazást követeltek. Egyre élesebb vita alakult ki. Az abortuszt védők szemében az ügy Lengyelország védelmét jelentette a fundamentalizmussal és a felekezeti állammá válással szemben. A népszavazás ötletét a püspöki kar élesen támadta. A közvélemény-kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a társadalom többsége nem támogatja ugyan a kérésre bármikor elvégezendő abortuszt, ám három esetben engedélyezné azt: 1. ha az anya egészségét vagy életét veszély fenyegeti¸ 2. ha a terhesség erőszak következtében jött létre; 3. ha súlyos és visszafordíthatatlan fejlődési zavarok jelentkeznek a magzatnál.6 Az abortusz hívei szemében a törvény Lengyelország felekezeti állammá való átalakításának soron következő szakaszát jelentette. 1993-tól viszont posztkommunista kormány került hatalomra Lengyelországban, amely a következő évben megpróbálta keresztülvinni a törvény megváltoztatását. Lech Wałęsa köztársasági elnök az új törvényt nem írta alá, nem így azonban utódja, az 1995-ben a baloldal jelöltjeként megválasztott Aleksander Kwaśniewski. Ekkor (1997 májusában) az Alkotmánybíróság lépett közbe, és semmisítette meg az új törvénynek az alkotmánnyal ellentétes pontjait. Ugyanebben az évben parlamenti választások voltak, s újra jobboldali kormány, majd 2001-ben megint a baloldal került hatalomra. Ez a kormány az európai uniós csatlakozási tárgyalások, majd a népszavazás során számított az egyház segítségére, ezért nem kívánta ismét elővenni az abortusz ügyét. Az európai uniós kampány lecsengésével, a csatlakozás után egyes baloldali képviselők újra elkezdték hangoztatni korábbi, kampánybeli ígéreteiket. A kormányzó erők azonban akkor nem voltak elég erősek ahhoz, hogy ebben az ügyben bármiféle változtatást elérhessenek.
5
Dziennik Ustaw Rzeczypospolitej Polskiej. Warszawa, 1993. márc. 1. A közvéleménykutatások eredményeit vö. Janusz Mariański: Religia i Kościół w społeczeństwie pluralistycznym. Polska lat dziewięćdziesiątych. Lublin, 1993. 195–203. 6
Az abortusz talán az egyedüli olyan kérdés, probléma, amely a rendszerváltozás óta folyamatosan borzolja a kedélyeket. A 2005-ös parlamenti választások – ahogy Lengyelországban már megszokhattuk – kormányváltást hoztak. Hosszas egyeztetések után a választásokon győztes Jog és Igazságosság (PiS) párt koalícióra lépett a radikális Lengyel Családok Ligájával (LPR), valamint a szélsőséges, korábban botrányairól elhíresült Önvédelem (Samoobrona) nevű parasztpárttal. A változatosság kedvéért most a jobboldal, konkrétan a támogatottságát a közvélemény kutatások alapján nagy mértékben elvesztő LPR szeretett volna alkotmánymódosítást elérni s ily módon politikai tőkét kovácsolni magának, úgy, hogy az alaptörvény hangsúlyozta volna az élethez való jogot a fogantatástól a természetes halálig. A köztársasági elnök, hogy a kisebbik koalíciós partner vitorlájából kifogja a szelet, új javaslattal állt elő, amely azonban jelentősen nem változtatta volna meg a hatályban
lévő
abortusztörvényt.
Ez
ellen
viszont
a
nagyobbik
kormánypárt
kereszténydemokrata képviselői szövetkeztek, s a 2007. április 13-án lezajlott sikertelen szavazás után többen bejelentették, hogy kilépnek a kormánypártból. Az eddigi abortuszvitákhoz képest viszont teljesen új elem, hogy az ügy pártpolitikai szinten maradt. A püspöki kar családügyi bizottságának vezetője természetesen a megfogant élet védelmére szólított fel minden képviselőt, a hierarchikus egyház azonban kivonta magát ebből a vitából. Az új alkotmány kidolgozása már 1989 májusában elkezdődött. Elfogadása nem csak a modern államhatalom kiépítése, vagy az emberi jogok garantálása szempontjából volt fontos. Mindezeken túl szimbolikus jelentése is volt, ugyanis a kommunista rendszerrel való szakítást,
valamint
a
független
Lengyelország
lelki
alapjainak,
önazonosságának
megteremtését is jelentette. Az alaptörvény előkészítésének vitái során némileg szerepet vállalt az egyházi hierarchia is, az alkotmány elfogadása végett kiírt referendum előtt néhány héttel ugyanis a püspökök egyértelműen a tervezet elutasítására hívták fel híveket.7 Változatlanul követelték azt, hogy az élethez való jog a születés pillanatától a természetes halálig szerepeljen az alkotmányban. Szerették volna elérni továbbá, hogy az alkotmányhoz preambulumot csatoljanak, amelyben utalás történne Istenre, mint a földkerekség teremtőjére és kormányzójára. Az élethez való jog szerepeltetése az alkotmányban természetesen azt jelentette volna, hogy az abortusz legalizálására a későbbiekben nem nyúlik lehetőség. Végül is egy olyan mondat került be a törvénybe, amely szerint a Lengyel Köztársaság minden esetben biztosítja az élet törvényes védelmét. Ez a megfogalmazás nem nyerte el a püspökök tetszését, mégis az 7
Vö. Komunikat z 288. Zebrania Konferencji Plenarnej Episkopatu Polski. KAI (Katolicka Agencja Informacyjna), 1997. máj. 6.
Alkotmánybíróság később erre hivatkozva kérdőjelezte meg az abortuszellenes törvény liberalizálását. A katolikus egyház követelésére viszont bekerült az alkotmányba a házasság definiálása, mint férfi és nő kapcsolata, ami megakadályozza, hogy a későbbiek folyamán a homoszexuális kapcsolatokat legalizálni lehessen. Sokkalta nagyobb vitát váltott ki azonban a preambulum és az Invocatio Dei kérdése. Miután ennek szükségességéről megállapodtak a parlamenti pártok, a következő még nehezebb kérdés a megszövegezés volt. Hosszú viták után a törvényhozás a Tadeusz Mazowiecki által javasolt változatot fogadta el. A preambulum megalkotóinak egyaránt figyelembe kellett venni a hívő emberek meggyőződéseit, valamint a laikus világnézetűek felfogását. Az alkotmány elfogadása óta jó néhány év telt el, megállapítható tehát, hogy az alaptörvénybe foglaltak értelmében az állam működése stabil, az állampolgárok, vagy vallási közösségek pedig szabadon gyakorolhatják jogaikat. Az eltelt időszakban baloldali és jobboldali kormányváltások után az alkotmánnyal kapcsolatos kérdések nem kerültek napirendre. Még az alkotmány elfogadása előtt nagyobb vitát kavart a keresztény értékeknek a tömegtájékoztatási eszközökben történő megjelenéséről szóló törvény. 1992-ben a Szejm olyan határozatot hozott, hogy „a tv- és rádió-adásoknak tiszteletben kell tartaniuk a hallgatók vallási érzéseit, főleg azonban a keresztény értékrendet kell méltányolni”8. Az 1993-as parlamenti választások után a baloldali képviselők egy csoportja a törvénnyel kapcsolatban az Alkotmánybírósághoz fordult. Megfogalmazásuk szerint ugyanis a keresztény értékek a törvényben normatív jelleget kaptak, ami ellenkezik a szabad véleménynyilvánítás alkotmányban garantált jogával. A törvény ugyanis önhatalmúlag megállapította, hogy a számos értékrend egyike határozza meg a különböző programok terjesztésének kritériumát. Az Alkotmánybíróság határozata elvetette a javaslatban megfogalmazott érveket, ugyanis nem vélt felfedezni alkotmányellenességet a kérdéses pontokkal kapcsolatban. A határozat érvelése szerint „a keresztény értékrend méltányolásának rendeletét nem lehet a keresztény értékrend propagálásának rendeleteként értelmezni. Az irányelv azonban kijelöli azt az értékkört, amelyet a közszolgálati rádió és televízió egészként kezelt programjában nem szabad megkérdőjelezni. Minden más interpretáció nem állna összhangban az állam
8
Dziennik Ustaw Rzeczypospolitej Polskiej. Warszawa, 1993. jan. 29. 7. számú 34. pont
világnézeti semlegességének és egyenlőségének elvével”9. Ezzel a határozattal a probléma jogi vitája be is fejeződött, a publicisztikai azonban igazából csak ekkor kezdődött el. Az egyházellenes csoportok politikai befolyásának megerősödése idején az Alkotmánybíróság állásfoglalását ezek a körök természetesen részrehajlónak, egyházbarátnak minősítették. A keresztény értékek támogatóinak nincs kétsége afelől, hogy ezen értékek védelme az állam feladatai közé tartozik. A Lengyel Katolikus Püspöki Kar nagyon éles hangú nyilatkozatra szánta el magát az üggyel kapcsolatban: „a keresztény értékek aláásásának különféle próbálkozásai nyílt teret kapnak, sőt becsmérlő szavak is elhangzanak a kereszttel, az imával és a társadalom elsöprő többsége által elismert alapvető, erkölcsi értékekkel kapcsolatban. Meg kell kérdezni: vajon a legfőbb állami szerveknek passzivitást és közömbösséget kell tanúsítaniuk, amikor egyesek megsértik az állampolgárok vallási érzését? Bizonyos, a keresztény kultúrával nem rokonszenvező laikus köröknek jogukban áll a keresztény értékeket, valamint a lengyel nemzeti értékeket bemocskolni és nevetségessé tenni? Kit képviselnek a parlamenti képviselők, akik egy döntő többségében keresztények által lakott országban elvetik a keresztény értékrend közmédiumokban való betartásáról szóló javaslatot?”10 A probléma megosztotta a katolikus oldalt is. Jerzy Turowicz, a Tygodnik Powszechny katolikus társadalmi-kulturális hetilap főszerkesztője attól tartott, hogy ezzel a törvénnyel az állam a felekezetiség irányába mozdulna el: „a keresztény értékek beillesztésének tendenciáját a közélet intézményes struktúráiba és jogaiba nehéz összeegyeztetni a modern plurális demokráciával. Mindenképpen sérti ez az állam és egyház szétválasztásának elvét.”11 Némelyek azonban tovább mentek ennél, és élesebben fogalmazták meg kritikájukat a törvénnyel szemben. Az állampolgári jogok biztosa, Tadeusz Zieliński szerint „a jog és az erkölcs a demokráciákban két alapvetően különálló, eltérő tulajdonságokkal és különböző feladatokkal rendelkező értékrendet képez. Ezt némelyek, akik egy olyan államot képviselnek, amely a klérus befolyása alatt áll, nem akarják elismerni, és a jog vagy pedig az értékek védelmének dilemmáját hangoztatják, a másodikat választva ki ezen rendszerek közül.”12 Bizonyos időbeli távlatból természetesen megállapítható, hogy teljes mértékben egyik félnek sem lett igaza. A gyakorlatban egyetlen olyan ügy sem került bíróság elé, amelyben a keresztény értékrend megsértéséről lett volna szó. Természetesen minden alapot nélkülözött 9
Wartości chrześcijańskie w telewizji. Uzasadnienie werdyktu Trybunału Konstytucyjnego. Rzeczpospolita 1994. aug. 1. 10 A Lengyel püspöki Kar 258. Plenáris Ülésének nyilatkozata. Ld. Pismo Okólne Episkopatu Polski, 1992. okt. 19-25. 11 Jerzy Turowicz.: Wartości chrześcijańskie i polityka. In: Bilet do raju. Kraków, 1999. 64-65.
az a szempont is, amely már magának a törvénynek pontjai is úgy kezelte, mint az állam ideológizációjának egyik formáját. A széles közvéleményben azonban az egész ügy úgy maradt meg, mint az egyházi intézményrendszer kivételezett helyzetét elősegítő lépés. Az egyházat is érintő következő probléma a konkordátum kérdése volt. A Lengyelország és az Egyházi Állam közötti nemzetközi szerződés aláírásáról a tárgyalások még a kommunista időkben, a diplomáciai kapcsolatok 1989-es felvétele előtt elkezdődtek. A több fordulón át tartó tárgyalások eredményeképpen Hanna Suchocka kormánya 1993-ban aláírta a megegyezést. A további procedúra megkívánta, hogy a kormány utalja a Szejm elé, amely majd megbízza a köztársasági elnököt a konkordátum ratifikálásával. A Suchockakormánynak azonban erre már nem volt ideje, ugyanis egy bizalmatlansági indítvány folytán a kormány megbukott, és új választásokat írtak ki, amelyeken a jobboldal megsemmisítő vereséget szenvedett. Az új baloldali kormány folyamatosan elhalasztotta a konkordátum napirendre tűzését. A posztkommunisták taktikázása éles reakciókat váltott ki az egyházi hierarchia egyes képviselői részéről.13 1996-ban a Szejm olyan határozatot hozott, hogy a konkordátum ratifikálását az alkotmány elfogadására kiírt referendum eredményétől teszi függővé. Első hallásra ez a határozat magában rejtette a zsarolás lehetőségét. A kulisszák mögött a püspökök felé érkezett is olyan indítvány, hogy az alkotmány támogatásáért cserébe meggyorsulna a konkordátum ratifikációs eljárása. Mint tudjuk, az egyezségre nem került sor. A legélesebben azonban a közvélemény előtt is a dokumentum aláírásának menetét támadták. A Suchocka-kormány ellenzéke kifogásolta, hogy nem előzte meg általános vita, s az aláírásra is a Szejm feloszlatása után került sor. Az utóbbi természetesen nem volt véletlen. A Szolidaritás-tábor így akarta elérni, hogy sikertelen választások esetén a baloldalt kész tények elé állítsa. Ez a terv azonban nem sikerült, mivel eleve azt feltételezte, hogy a győztes koalíció az ország érdekeit előrébb helyezi majd a pártérdekeknél. A posztkommunista párt azonban végig kihasználta a konkordátum kérdését, egyrészt saját magát igazolva antiklerikális szavazótábora előtt, másrészt ezen keresztül próbált nyomást gyakorolni az egyházra. Ezt a kettős magatartást támasztja alá az a tény is, hogy az általuk uralt Szejm nem vetette el a konkordátumot, csak a ratifikáció idejét tolta ki.
12
Tadeusz Zieliński: Moralność ponad prawem. Rzeczpospolita. 1992. aug. 10. Orszulik püspök a következőképpen nyilatkozott: „A szentatyával folytatott nyílt háborúnak vagyunk a tanúi. A konkordátum ügye, ugyanis a szentatyának az ügye. Ő akarta, hogy a hazájában az egyház és az állam közötti kapcsolatok legyenek szabályozva. […] Most azonban egynémely politikai körök […] teljesen maguk alá akarják gyűrni az egyházat, működését pedig a közélet peremére szorítani”. (Katolicka Agencja Informacyjna 1994. ápr. 6. A fenti idézetet közli J. Gowin: i.m. 251.) 13
A konkordátum egyik legjelentősebb új eleme, a jogi érvényű egyházi házasság lehetősége váltotta ki a legtöbb vitát.14 A bírálók szerint azzal, hogy a papság kezébe adnak olyan jogokat, amelyekkel korábban az anyakönyv-vezetők rendelkeztek, az állami és egyházi intézmények közötti határt sértik meg. Nem szabad azonban itt elfeledkezni arról, hogy jogi érvénnyel a hivatali anyakönyvbe való bejegyzés bír, amit nem a pap, hanem a tisztviselő végez el, miután a paptól igazolást kapott a házasság megkötésének tényéről. Lengyelország példája nem egyedülálló eset, hasonló eljárás van érvényben Európa és Amerika számos országában. Másrészt viszont a vallásos emberek számára a házasság szentség, és az, hogy megválaszthatják a formát, amely hitükkel és hagyományaikkal a leginkább megegyezik, mindenképpen elismerésre és követésre méltó cselekedet más posztkommunista országok számára is. A Szolidaritáshoz köthető erők újbóli hatalomra kerülése 1997-ben eldöntötte a konkordátum kérdését is. A ratifikációs megállapodást a választások után nem sokkal, 1998 január 8-án elfogadta a Szejm, január 22-én pedig a Szenátus, majd Kwaśniewski köztársasági elnök rögtön alá is írta.15 Azt is meg kell állapítani, hogy a konkordátum esetében immár sokadik alkalommal nem került sor megfelelő módon a közvélemény informálására és az egyház által képviselt álláspont megfelelő bemutatására. Az az érv, hogy nemzetközi szerződéseket általában bizalmasan kell kezelni, ebben az esetben – amikor a társadalom döntő többségének kettős a lojalitása – az állam, valamint az egyház felé – nem fogadható el teljes mértékben. Habár jogilag és formailag az eljárás nem hagyott kivetnivalót maga után, mégis a hosszan elnyúló ügy alatt az egyház tekintélye csorbát szenvedett. Az utóbbi időszak egyik legtöbbet hangoztatott kifejezése egyházi körökben is az átvilágítás. Az ország határain túl is nagy visszhangot kiváltó eseménnyé azonban az új varsói érsek kinevezése körül kialakult botrány vált. A püspöki kinevezésekkor alkalmazott eljárás szerint a nuncius előterjesztése után a pápa Stanisław Wielgus płocki püspököt, a Lublini Katolikus Egyetem korábbi rektorát jelölte ki, akiről hamar kitudódott, hogy a kommunista rendszer beszervezett ügynöke volt. A már fentebb is idézett Jarosław Gowin szenátor szerint amennyiben Wielgus elfoglalja a varsói metropolita hivatalát az a szó teljes értelmében a nihilizmus győzelme lett volna. Ha el lehet árulni az egyházat, el lehet árulni a barátainkat, ha 14
A konkordátum ezen pontját támogató szakértők szerint is az egyházi házassággal kapcsolatos megfogalmazás a precízió szempontjából némi kivánnivalót hagy maga után. Ld. Piotr Kuglarz-Franciszek Zoll: Małżeństwo konkordatowe. Kraków, 1994. 15 Számos más publikáció mellett a kérdéssel foglalkozik Bogusław Trzeciak SJ könyve: Bogusław Trzeciak SJ : Relacje państwo-Kościół. Konkordat ’93–’98. Warszawa, 1998. 75–112.
be lehet csapni a többi püspököt, be lehet csapni a pápát, s az egész lengyel társadalmat, s mindezek után varsói érsek lehet, Wyszynski prímás utódja, az azt jelenti, hogy mindent meg lehet csinálni. Véleménye szerint Lengyelországot egy lépés választotta el történetének legmélyebb erkölcsi katasztrófájától.16 A botrány során megszólalók legtöbbjét nem is kifejezetten Wielgus érsek ügynöki múltja zavarta, hanem az érsek kitartása és makacs ragaszkodása ártatlanságához. Természetesen a rendszerváltozás óta eltelt másfél évtizednek számos pozitív, előremutató mozzanata is volt. Ezek közé tartozik a Lengyelország történetében második alkalommal összehívott nemzeti zsinat. Ide sorolhatjuk azt a jelenséget is, hogy főleg a fiatal értelmiségiek körében mély vallási megújulásnak lehetünk tanúi, továbbá olyan jelek is mutatkoznak, mintha az egyház újra dialógust kezdene azokkal a rétegekkel, amelyektől a kilencvenes évek elején elfordult, vagy amelyek tőle fordultak el. Mindennek következménye lehet az is, hogy változóban van az egyházi pályára jelentkezők társadalmi összetétele. Míg korábban a paraszti réteg dominált közöttük, ma már többen kerülnek ki az értelmiség soraiból. Ezek a papok új színt hozhatnak a lengyel és az európai katolicizmus életébe, ugyanis Nyugat és Közép-Európa számos plébániáját és kolostorát már rég bezárták volna, ha nem lenne a lengyel egyház missziós tevékenysége. Ki kell emelnünk még II. János Pál pápa apostoli tevékenységének hatását Lengyelországban. Ezen a téren is vannak egyértelműen negatív hangok, melyek szerint a lengyel katolikusok habár érzelmileg teljes mértékben a pápa befolyása alatt álltak is, ennek azonban semmi hatása sem volt mindennapi viselkedésükre.17 Természetesen meg lehet fogalmazni olyan kérdéseket, hogy a lengyel társadalom, még inkább a lengyel egyház kihasználta-e azokat a lehetőségeket, amelyeket a két éve befejeződött pontifikátus nyújtott számára, valamint hogy a II. János Pál által meghirdetett program megjelenik-e a lengyel egyház programjában, lelkipásztori működésében? Nem tűnhet el azonban nyom nélkül azon milliók öröme, akik a különböző pápai találkozókon részt vettek. II. János Pál rendkívüli lelkipásztori működésének és erőfeszítéseinek eredménye mindenképpen megmutatkozik abban, hogy a lengyel társadalom több mint 90%-a hívőnek tartja magát. Nem múlhat el nyom nélkül, hogy pártállástól függetlenül politikusok, közéleti személyiségek ismétlik azokat a nézeteket, amelyeket a pápa fogalmazott meg, vagy vetett föl, így tartva életben hosszú időn keresztül a közgondolkodásban ezeket az ügyeket. 16
Vö. Co wydarzyło się 7 stycznia? Dyskusja. Znak. (4)2007. 37. A pápa népszerűsége és látogatásai ellenére a hívek 31%-ának fogalma sem volt a Szentatya tanítását illetően. A vizsgálatok azt is kimutatták, hogy a beszédek idézése nem mindig jelentette azok megértését is. Vö. Andrzej
17
II. János Pál pápa ha csak rövid időre is de egyesítette a lengyel társadalmat. Halálakor ugyanis az egész ország mozdult és rendült meg. A templomok megteltek imádkozókkal, a terek mécseseket elhelyező emlékezőkkel. A városok és falvak főterein tartott gyászmiséken százezrek vettek részt. Nem csak az átlag templomba járók alkották a tömeget, a már a pápa megválasztása után született fiatalok vettek rész mély áhítattal a szertartásokon. Az egyházzal kapcsolatot nem tartó értelmiségiek méltatták személyét, érezték fontosnak, hogy megemlékezzenek róla. Az egész lengyel társadalom számára, de különösen is a Szolidaritás korszak nagy megmozdulásait, tüntetéseit még át nem élő nemzedékek számára az egyértelműen pozitív értékek és a mindenki által elfogadott, megkérdőjelezhetetlen autoritás köré tömörülő közösségi érzés manifesztálódását is jelentette ez az esemény. A Magyarországon is ismert Andrzej Stasiuk a pápa halála után írt méltatásában nagyon jól kifejezi a Lengyelországban azokban a napokban uralkodó hangulatot: „Nem akartam, hogy meghaljon, de egyidejűleg tudtam, hogy a halála tulajdonképpen olyan a mi elméinket és szívünket is kipróbáló örömteli, emelkedett esemény lesz, amely egyidejűleg a sors beteljesülése. Az Ő nagy
végre realizálódhat, a költészet és retorika valósággá válhat”18. Az
egyház,
társadalom,
vallás
háromszögben
a
rendszerváltozás
utáni
Lengyelországban is bizonyossá vált, hogy a vallás és az egyház nem ellensége az új rendszernek, az új rendszer pedig – eltérően a korábbi korszaktól – nem ellensége a vallásnak és az egyháznak. A változással járó nehézségeket a társadalomhoz és az egyénhez hasonlóan az egyháznak is el kellett viselnie.
3. PÁRTOK ÉS VÁLASZTÁSOK A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN
A XX. század folyamán Lengyelország történetében arra a korszakra, amikor újra szabad választásokat lehet tartani, a 45 éven keresztül tartó kommunista diktatúra hanyatlásáig kellett várni. Az 1980-as évek végén nem csak Lengyelország, a lengyel politika, hanem egész Közép-Európa történetében új korszak kezdődött. Megelőzte ezt Karol Wojtyła pápává választása, valamint a Szolidaritás szakszervezet megalakulása és működése. Ez a két esemény az egész régió szempontjából meghatározó volt. Az egyes szakemberek szerint a
Chwalba: III. Rzeczpospolita. Raport specjalny. Kraków, 2005. 18 A visszaemlékezés megjelent többek között az író legújabb kötetében is. Ld. Andrzej Stasiuk: Fado. Wołowiec, 2007.
fénykorában tíz millió tagot számláló Szolidaritás a kommunisták és szatellitpártjai kivételével a társadalom egészét egyesítette. A rendszerváltozás utáni Lengyelország tulajdonképpen egyedüli történelmi pártja így a posztkommunista párt. Az 1948 decemberében létrejött Lengyel Egyesült Munkáspárt 1990 januárjáig létezett, amikor is tagjainak nagy része megalapította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciáját (SdRP). A kommunista múltú szakszervezetekkel, valamint más kisebb szervezetekkel együtt a 2005-ig sorrakerülő választásokon mindig egységesen lépett fel a Demokratikus Baloldal Szövetsége (SLD) név alatt. A szavazatokon nem kell osztozkodnia, ugyanis nem csak jelentős, hanem még jelentéktelen erőnek sem látszott nyoma azon az oldalon. 2005-ben azonban mindez megváltozott. A baloldali kormány négyéves országlása után népszerűsége addig soha nem látott mélypontra csökkent. Az a párt egyes tagjait arra késztette, hogy a közelgő választásokon önálló erőként próbáljanak szerencsét. A baloldali posztkommunista párt mellett a történelmi jelzővel még a Lengyel Néppártot lehet illetni. A két világháború közötti korszakban Józef Piłsudski által bevezetett szanációs rendszer egyre erősebb nyomása következtében a két jelentős Néppárt, a nemzeti Piast és a baloldali Wyzwolenie (Felszabadítás) egyesült. A közös politizálás azonban csak a II. világháború utáni átmeneti időkig tartott, amikor is a párt kommunista érzelmű tagjai együttműködtek a lengyel bolsevik párttal. A Lengyel Néppárt szétverése és megsemmisítése után annak maradékai kénytelenek voltak egyesülni a már korábban is együttműködő baloldali néppártiakkal, s így jött létre az Egyesült Néppárt, amely az 1989 júniusi választások után vette fel a jól hangzó Lengyel Néppárt (PSL) történelmi nevet. A többi jelentősebb párt tulajdonképpen a Szolidaritás szakszervezet osztódásával jött létre, kivétel ez alól csak a Leszek Moczulski vezette KPN (Konfederacja Polski Niepodległej – a Független Lengyelország Konföderációja). Az 1970-es évek második felében a gazdasági és társadalmi problémák fölerősödése, valamint az ellenzék aktivizálódása következtében több társadalmi szervezet is alakult. A baloldali liberális és katolikus csoportosulások hozták létre a KOR-t (Komitet Obrony Robotników – Munkásvédő Bizottság), a piłsudskistafüggetlenségi, valamint a kereszténydemokrata és nemzeti táborhoz kötődő erők pedig a ROPCiO-t (Ruch Obrony Praw Człowieka i Obywatela – Mozgalom az Emberi és Polgári Jogok Védelmére). 1978 folyamán a ROPCiO-n belül élesen elkülönült a Moczulski vezette piłsudskista-függetlenségi áramlat, amely ’79-ben külön szervezetként meg is alakult. Ez volt az első olyan mozgalom a háború utáni Lengyelországban, amely politikai pártként határozta meg magát. A KPN a rendszerváltozás előtt és után is egyértelműen radikális antikommunista pártként jelent meg, a fiatalság között számottevő támogatást élvezett. Az 1997-es
választásokon az egységesülő jobboldal listáján vett részt. Önálló erőként azóta nem vesz részt a lengyel politikai életben. A KOR, a ROPCiO, valamint más a ’70-es évek végén alakult társadalmi mozgalmak támogatásával és részvételével jött létre 1980-ban a nagy munkás szakszervezet, a Szolidaritás, amelyben, mint a fenti ábra is mutatja egyesültek a korszak különböző szellemi és ideológiai irányzatai. A Szolidaritás osztódása tulajdonképpen rögtön a ’89-es választások után megkezdődött. A legelsők között alakult meg baloldali (és) katolikus értelmiségi csoportokból a mai napig fennálló, több névváltozáson keresztülment Demokratikus Unió–Szabadság Unió–Demokrata Párt. Hosszú időn keresztül önálló pártként létezett a szintén Szolidaritás gyökerekkel rendelkező, szociáldemokrata elveket valló Munka Unió, amely a ’97-es választások után a posztkommunista párttal lépett – a jelek szerint örök – szövetségre. A 2005-ös sikertelen választások után hasonló lépésre szánta el magát az ismert Szolidaritásvezetőket – köztük a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt – soraiban tudó Demokrata Párt is. Sokkal bonyolultabb helyzetet találunk a jobboldalon. A ’91-es és ’93-as választásokon számos ellenzéki múltra visszatekintő jobboldali párt lépett fel, szerzett mandátumot és jutott be a Szejmbe. A ’93-as sokkoló vereség után tanulva a hibákból megkezdődött az egységesülési folyamat, amelynek élére a Szolidaritás, s annak második vezetője, Marian Krzaklewski állt. Az AWS (Akcja Wyborcza-Solidarność – SzolidaritásVálasztási Akció) a ’97-es parlamenti választásokat meg is nyerte, kormányzása során azonban olyan hibákat vétett, amelynek következtében egyedülálló módon a 2001-es választásokon még a Szejmbe sem jutott be. A választások után a helyét és feladatát a Kaczyński testvérek által vezetett Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawidliwość – PiS) vette át. Fontos aláhúzni azt a tényt, hogy 1989-től kezdve Lengyelországban nem tudott létrejönni egy vagy több olyan jobboldali, keresztény-nemzeti tömörülés, amely több cikluson keresztül megfelelő ellenpólust jelenthetett volna a szocialista oldallal szemben. A „jobboldal-baloldal” kritérium használata az 1997-es, a „posztkommunistaSzolidaritás gyökerű” felosztás pedig a rendszerváltozástól távolodva egyre kevésbé fejezi ki adekvátan a pártok politikai és ideológiai elhelyezkedését. Létezik ugyanis egy liberális, egy konzervatív, egy a mezőgazdaságból élőket képviselő oldal, valamint a szocialista tábor.
Az első, még nem teljes egészében szabad választásokra 1989 júniusában került sor. A kerekasztal tárgyalások befejezése után a kommunista párt a lehető leggyorsabban meg akarta tartani a voksolást, egyrészről azért, hogy az ellenzéknek ne legyen ideje rá felkészülni,
másrészről pedig úgy vélte, hogy népszerűségének süllyedése talán nem lesz olyan nagy, mint később kerülne rá sor. Ennek a választásnak tulajdonképpen népszavazás jellege volt, a régi és az új, a diktatúrának egy enyhébb, vagy másképpen a szabadságnak egy korlátozott változata és a teljes szabadság, a kommunista párt és a Szolidaritás között. Épp ezért ezt a választást nehéz összehasonlítani a rendszerváltozás után lezajlott többi voksolással. Leginkább talán a ’95-ös elnökválasztás második fordulójával találunk párhuzamokat. Akkor ugyanis újra egy hasonló felállást találunk: az egyik oldalon a posztkommunista párt jelöltje, a másik oldalon a Szolidaritás volt legendás vezetője Lech Wałęsa, aki mögött már ott van az előző öt éves elnöki időszak minden problémája. A kerekasztal tárgyalások során az ellenzék és a kormánykoalíció hosszú alkudozások után arra a megállapodásra jutott, hogy a szenátus minden helyét, a szejmnek pedig a 35%-át a választások nyomán elért eredmények alapján töltik be. A fennmaradó 65%-ot automatikusan a kommunista párt és szövetségesei kapják meg, beleértve azt a 35 helyet is, amely az országos listáról kerül betöltésre, s így – elképzeléseik szerint – biztosították volna maguknak
a
hatalom
további
gyakorlását,
lehetetlenné
tettek
volna
bármilyen
alkotmánymódosítást, mert az kétharmados többséget kívánt meg. A választások tétje tehát ennek a 35%-nak, vagyis 161 helynek a Szejmben, valamint 100 helynek a Szenátusban való megszerzése volt. A kommunista párt úgy érezhette sínen van. A kérdés csak az volt, hogy az eleve biztos 65%-on kívül mennyit sikerül megszereznie, s ezzel mennyire tudja ellehetetleníteni az ellenzéket. A LEMP kampányának vezéralakja Zygmunt Czarzasty annyira biztosra vette a koalíció sikerét, hogy azon gondolkodott miként lehetne – a nemzeti (kerekasztal) megállapodást szem előtt tartva – segíteni a Szolidaritás bukással fenyegetett jelöltjeinek.19 Az 1989 június 4-én lezajlott választások eredményei magukért beszélnek, ugyanis a szejmnek mind a 161 helyét sikerült a Szolidaritásnak megszereznie, a Szenátusban pedig a 100-ból 99-t. A lengyelek egyértelműen elutasították a kommunizmust. Ha a teljesen szabad szenátusi versengés eredményeit vajdasági szintre lebontjuk, akkor azt láthatjuk, hogy a szolidaritás a legtöbb szavazatott Dél-Kelet-Lengyelországban, északon a gdański és a toruńi vajdaságban, valamint a łomżai vajdaságban kapta, de jó eredményt ért el az alsósziléziai Wrocław vajdaságban is. A szolidaritás jelöltjeit nagyrészt olyan vajdaságok támogatták,
amelyek
társadalma
politikailag
és
kulturálisan
jobban
integrálódott
(természetesen az egyház jelentős segítségével), valamint azok a vajdaságok, amelyek rendelkeztek a konspirációs mozgalmak esetleg világháború előtti, vagy még korábbi időkre
19
Antoni Dudek: Pierwsze lata III Rzeczypospolitej. 1989–2001. Kraków, 2002. 53.
visszanyúló hagyományaival. Ahol ezek a hagyományok nem voltak jelentősek, valamint a társadalom kevésbé integrálódott, ott a Szolidaritás támogatottsága is kisebb volt. Az 1989-es parlamenti voksolás során a várakozásoktól eltérően a választási részvétel meglepően alacsony volt, ugyanis az első fordulóban csak 62%-ot tett ki, amely a társadalom mély apátiájáról tett tanúbizonyságot. Összevetve ezt az adatot az 1922-es, vagy akár a többi, a két világháború közti időszakban megrendezett választásokkal, meglepetésnek tűnhet, hogy a legalacsonyabb részvételi arány ’89-ben volt (az 1935-ös kivételével, amikor is az elhúzódó gazdasági válság, de még inkább az ellenzék bojkottja miatt volt alacsonyabb a részvétel). A két
világháború
közti
választások,
valamint
a
rendszerváltozás
utáni
részvétel
összehasonlításakor megállapítható, hogy a tekintélyuralmi rendszerek hanyatlásával a részvételi arány is csökken. A ’89 óta lezajlott választások ezt csak megerősítik, ugyanis a ’89-es „alacsony részvételt” – a ’95-ös elnökválasztás kivételével - később soha nem sikerült elérni: 1991-ben ugyanis 43%, 1993-ban 51%, 1997-ben, 46,1%, 2001-ben 46,29%, 2005-ben pedig negatív rekordként 40,57% vett részt a választásokon.20 Az 1995-ös köztársasági elnökválasztás jelentőségében nem közelíti meg az 1989-es parlamenti választásokat, mégis számos hasonlóságot lehet felfedezni a kettő között. Az elnökválasztás második fordulójának jelöltjei ugyanazokat a táborokat személyesítik meg, mint 1989-ben, ugyanolyan hangulat teremtődik (kommunista – nem kommunista), s ebből kifolyólag a választási részvétel, még a ’89-t is felülmúlja. A posztkommunista párt jelöltjének, Aleksander Kwaśniewskinek a győzelmét tulajdonképpen a ’89-es választások „visszavágásaként” kezelhetjük, ugyanis a ’93-as baloldali hatalomváltás a jobboldal szétaprózottsága miatt következhetett be. Lech Wałęsa a 49-ből 15 vajdaságban tudta legyőzni Kwaśniewskit: Dél-Kelet-Lengyelországban, a felosztások időszakában Ausztriához tartozó Galícia tartomány nyugati felén (a keleti a mai Ukrajna része). Sziléziából három vajdaságban, a gdański vajdaságban, Észak-Kelet-Lengyelországban pedig Ostrołęka, Łomża, Białystok vajdaságban, valamint a varsói vajdaságban ért el Wałęsa több, mint 50%-t. Kwaśniewski a włocławeki, a koszalini és a płocki vajdaságban győzte le a legnagyobb arányban ellenfelét, ugyanis ott több, mint 33%-kal kapott többet, mint Wałęsa. Egyik vajdaságban sem ért el azonban olyan sikert, mint Wałęsa az újszandecziben, ahol a hatalmon levő köztársasági elnök 53%-al kapott többet Kwaśniewskinél úgy, hogy a vajdaságnak voltak olyan települései, ahol már az első fordulóban az ott élő góralok 90%-a Wałęsa mellett szavazott, Kwaśniewski neve mellé viszont senki nem tett x-t.
20
Vö. A. Chwalba: I.m. 263–292.
Teljesen
szabad
parlamenti
választásokat
1991-ben
tartottak
először
Lengyelországban, amikor is mindenféle küszöb nélkül a pártok tömkelege jelent meg az új Szejmben, köztük olyan is, mint a Lengyel Sörbarátok Pártja. Legtöbb szavazatot az első miniszterelnök köré csoportosuló Demokratikus Unió kapta, azonban majdnem ugyanennyit szerzett az SLD is. A nemzeti-liberális Demokratikus Unió választási győzelme egyáltalán nem meglepő, ugyanis nagyrészt olyan politikusok alkották, akiket a társadalom a ’89-es nagy Szolidaritás győzelem idején, majd a két évig tartó Szejm munkája során megismert. Az 1993-as választásokkal összehasonlítva azonban a posztszolidaritás erők még így is közel kétszer annyi szavazattal rendelkeztek, mint a posztkommunista pártok és szövetségeseik. A posztszolidaritás erők megosztottsága miatt azonban az SLD 14 választókerületben, az ország különböző részén – a déli vajdaságok kivételével – a legtöbb szavazatot szerezte meg. Első alkalommal a teljes parlamenti ciklust 1993 és 1997 között töltötte ki a Szejm, ugyanis a ’93-as választások során alkalmazták először az 5% küszöböt, s így a Szejmbe csak hat párt került be. A régi Szolidaritás-oldal, amennyiben egységesen fel tudott volna lépni, a szavazatok 50%-át szerezte volna meg. Számos vajdaságban, ha összesítenénk a jobboldali szavazatokat, azok nagy mértékben megelőznék a baloldalt. A következő, 1997-es választások összesített adatai alapján megállapítható, hogy az ország két részre oszlott. A dél-keleti és keleti részén (valamint négy sziléziai vajdaságban és Gdańskban) elhelyezkedő 25 vajdaságban a jobboldali AWS végzett az első helyen, az ország nyugati és középső részén (valamint az ukrán határ melletti Chełmben, ahol azonban egy kisebb jobboldali párt megelőzte az országosan harmadik Szabadság Uniót, s így összességében itt is jobboldali győzelem született) lévő 24 vajdaságban pedig a baloldali SLD végzett az élen. Ennek eredményeképpen 1997-ben jobboldali, konzervatív-liberális kormány alakulhatott. Az 1997-es választásokkal kapcsolatban, amennyiben a legfontosabb foglalkozási áganként vizsgáljuk meg, hogy az egyes vajdaságok miként szavaztak, természetesen megállapíthatjuk, hogy a mezőgazdaságból élők általában parasztpártra szavaznak. Főleg akkor ilyen egyértelmű ez, amikor a párt (a baloldali SLD-vel együtt) is győzedelmeskedik a választásokon. 1993-ban pl. a parasztság 45%-a a Lengyel Néppártot támogatta. 1991-ben ez még kicsit másképpen nézett ki, ugyanis a PSL és az SLD együtt is csak 34%-ot tudott szerezni, a többit pedig a jobboldali, vagy nemzeti liberális pártok kapták meg. 1991-ben azonban még létezik a szolidaritás identitású nemzeti parasztpárt, amely a gazdálkodók körében 21%-al a második legerősebb párt lett. 1993 után úgy tűnt, hogy a PSL egyesítette és teljes mértékben maga mögött tudhatja ennek a rétegnek a támogatását, azonban népszerűsége
most már az eddigi választások alapján úgy látszik, hogy tartósan csökkent és szavazóinak egy része az SLD-hez, egy másik része pedig a jobboldal irányába távolodott el. 2001 azonban itt is fordulatot hozott. A ’90-es évek eleje óta pártként és érdekvédelmi szervezetként is működő szélsőséges Önvédelem (Samoobrona) parasztpárt a Szejmbe jutott, s sikerült 10–15%-os biztos támogatottságra szert tennie.
A 2005-ig lezajlott szabad parlamenti, valamint elnökválasztások eredményeit összegezve megállapítható, hogy „a népi Lengyelország” időszakából eredeztethető párt, vagy jelölt a déli vajdaságokban (tehát Krakkó, Tarnów, Újszandecz, Rzeszów, Krosno, Przemyśl), észak-keleten Łomża és Ostrołęka vajdaságokban, valamint Szilézia területén, Opole vajdaságban soha nem tudott még nyerni. Az ország három régiójában bír tehát támogatottsággal a jobboldal, a legnagyobb összefüggő terület azonban a déli vidék, vagyis a régi Galícia területe. Galícia az Osztrák-Magyar Monarchiának része volt, amely a kiegyezéstől kezdve fokozatosan szerzett autonómiát. A közigazgatás nyelve a lengyel lett, kiépült a lengyel iskolahálózat, a két egyeteme, a lembergi és a krakkói pedig a többi felosztási övezetből is vonzotta a lengyelek tömegeit. A lengyel nemzeti ügy ilyetén fejlődése következtében az I. világháború előtt paramilitáris és militáris egységek alakultak, bizonyos politikai szervezetek pedig Galíciára támaszkodva képzelték el Lengyelország újjászületését. Egyes szakemberek ezért is nevezik lengyel Piemontnak. A galíciai népesség erős nemzeti azonosságtudata ezekre a tényekre vezethető vissza, a pártpreferenciák okait vizsgálva azonban bizonyos jelentősége annak is van, hogy a vallásosság nagyobb helyet foglal el az emberek életében itt, mint Lengyelország más részein. Galíciában a két világháború közötti időszakkal is kimutatható a kontinuitás, ugyanis az 1922-es választásokon nem a Lengyel Szocialista pártnak, vagy a szintén baloldali Lengyel Néppárt-Wyzwoleniének, hanem a jobboldali Lengyel Néppárt-Piastnak volt a legmagasabb a támogatottsága. Łomża és vidéke Roman Dmowskinak a Nemzeti Demokrácia egyik szülőatyjának szűkebb pátriája volt. A két világháború közti időszakban is a jobboldali, keresztény-nemzeti pártok a választások során, ezeken a területeken mindig jelentős eredményt értek el. Opole vidéke a két világháború között nem tartozott Lengyelországhoz, azonban Felső-Sziléziával együtt részt vett a területet Németország és Lengyelország között megosztó 1921-es népszavazáson. Német adatok szerint is 65% volt a lengyel lakosság aránya, a népszavazáson mégis csak 40% szavazott Lengyelország mellett. Az opolei területek így nem kerültek Lengyelországhoz, viszont Németországon belül nagyon jelentős lengyel kisebbséggel rendelkeztek. A II. világháborút követő átrendeződések következtében ez a
vidék vált a lengyelországi németség központjává. A rendszerváltozás után felerősödő sziléziai identitás is erről a vidékről indul ki. Az 1998-as közigazgatási reform is épp azért alkotott egy különálló opolei régiót, mert ez az országon belüli németség központja, s mert a német külpolitika is szorgalmazta egy különálló opolei vajdaság létrejöttét. Az 1993-as választásokon az egységes német lista a legtöbb szavazatot tudta megszerezni ebben a vajdaságban. A másik oldalról vizsgálva a fenti problémát azt láthatjuk, hogy jobboldali pártok viszont szabad parlamenti választásokon sokkal rosszabb eredményt értek el az ország középső részén (a kaliszi, włocławeki, bydgoszczi, valamint łódźi vajdaságban), valamint azokon a területeken, amelyek a II. világháború után kerültek Lengyelországhoz (Olsztyn, Piła, Koszalin, Gorzów Wielkopolski, Zielona Góra, Legnica). Az erős ipari központokon kívül egységes tömbként a nyugati régió szavaz a baloldalra. A II. világháborút követő években ezekről a vidékekről a német lakosságot kitelepítették, helyükre pedig Lengyelország középső részéről, vagy pedig a Szovjetunióhoz került területekről érkeztek új honfoglalók. Ők teszik ki ezen a vidéken a lakosságnak a túlnyomó többségét (helyzetüket azonban nem lehet az autochtonokéval összehasonlítani). A rendszerváltozás után is hosszú időn keresztül bizonytalanságban érezték magukat, a félelmeik is nagyobbak tehát, s így jelentősebb arányban arra a pártra szavaznak, amely a jelenlegi status quot garantálja számukra, s nem követel komolyabb változásokat. Ezekre a területekre a szocializmus évei alatt nem telepítettek jelentősebb ipart, nem fejlesztették. Nagyobb szovjet egységek állomásoztak viszont itt, s az NSZK is csak a két Németország egyesülésekor garantálta az Odera – Neisse határt. Már a ’45 utáni demokratikus átmenet éveiben a kommunista párt úgy állította be magát, mint az új területek Lengyelországhoz tartozásának egyedüli garanciáját. Az ebből származó előnyöket utódpártja a választások során ki is használja. A 2005-ös választásokat vizsgálva a fenti folyamat még egyértelműbben kikristályosodott. Az ország keleti fele és középső része a jobboldalt – vagy szövetségesét – támogatta a nyugati fele pedig az erős baloldal hiányában a liberálist. A szavazatok megoszlása tökéletesen egybeesik a korábbi országhatárokkal. A felosztások idején létezett Galíciában és a Lengyel Királyság területén túlnyomó többségben, de a poznańi területeken is – amelyek a két világháború közötti időszakban szintén Lengyelországhoz kerültek – nagyobb részt a jobboldal győzedelmeskedett. A két világháború közötti időszakban Németországhoz tartozott területeken nagyobb részt baloldali-liberális fölény alakult ki.
Igaz ez, akár az egyes régiókon belül is. A sziléziai Katowicében általában a jobboldal győz, Sosnowiecben a baloldal, pedig a két várost csak 10 kilométer választja el egymástól. Itt futott azonban a felosztások idején a porosz-orosz határ.21
4. NÉHÁNY ADAT AZ ORSZÁG GAZDASÁGI ÉS PÉNZÜGYI POLITIKÁJÁT ILLETŐEN
Az infláció alakulása: Az 1989-ben még közel 700%-t kitevő infláció kezdetben a Balcerowicz-féle sokkterápia, majd az elmúlt évek gazdaságpolitikájának következtében jelentősen csökkent.
30 27 24 21 18 15 12 9 6 3 0
Magyarország
2005
2004
2003
2002
2001
2000
1999
1998
1997
1996
Lengyelország
1995
infláció %
Az infláció alakulása Lengyelországban és Magyarországon 1995-2005
év
Az Európai Unión belül az egyik legfontosabb kritérium az, hogy 1,5 százaléknál nagyobb mértékben nem lehet eltérni a három legjobb inflációs teljesítményű tagország színvonalától. Magyarországgal ellentétben a lengyel inflációs politika sikeresen szorította le
21
Vö. Mariusz Janicki, Wiesław Władyka: Wybory jak rozbiory. Polityka 44(2528). 6–12.
a maastrichti szintre az árszínvonal mértékét, s az ország ma már elsősorban ennek fenntartására koncentrál. Az infláció szintje 2004-ben jelentősen magasabb szinten alakult mindkét országban, ami több külső és belső tényező együtthatásának tudható be. Az inflációs szint 2004-ben Lengyelországban 3,6, míg Magyarország esetében 6,8 százalékos volt. A maastrichti kritériumot meghatározó referenciaország Belgium (1,9), Németország (1,8) és Ausztria (2,0) átlaga, vagyis 1,9 százalékos inflációs szint lett, amelytől ±1,5 százalékkal lehet eltérni, ennek megfelelően ebben az évben az eurózónához való csatlakozás referencia szintje maximálisan 3,4 százalékos inflációt feltételezett. A lengyel szint csak csekély mértékben, míg a magyar erőteljesen meghaladta a megkövetelt mértéket. A 2005-ös évben ez Lengyelország esetében még jobban alakult, ugyanis a 2,2%-os értékkel már alulmaradt az Európai Unió által megkövetelt szintnek. Az inflációs szint Magyarország esetében is jelentősen csökkent, a 2004-es 6,8-ról, 2005-re 3,6%-ra.22
Költségvetési hiány: A költségvetési hiány mértéke 2004-re a konvergenciaprogramok hatására visszafogottabbá vált a legtöbb visegrádi ország – köztük Lengyelország – esetében (A várakozásoknál magasabban alakult ugyanakkor a deficit nagysága Magyarországon, de a 6,2 százalékos hiány után jelentősen kedvezőbb, 4,5 százalékos szintet ért el). Lengyelország ezzel szemben a legmagasabb – de a konvergencia programjában vártnál (5,4 százalék) alacsonyabb – szinten (4,8 százalék) tudta realizálni költségvetési egyenlegét. A 2000 óta bekövetkezett egyensúlyromlást a szakemberek részben az elmúlt évek dekonjunkturális folyamataival hozzák összefüggésbe. Ebből a szempontból jelentős szerepet játszott a világgazdaság lassulása, mindemellett ugyanakkor a bevételek visszaeséséhez hozzájárult a versenyképesség romlása és az ebből fakadó exportbevétel-kiesés is. Az említett folyamatok kialakulásának hátterében nem kis mértékben belső szerkezeti problémák álltak és állnak, s nem véletlen, hogy ezen országok mindegyikében megfogalmazódott az államháztartás szerkezeti reformjának igénye. Ez azért is szükségszerű, mert az EU-csatlakozás fokozott terheket ró az új országokra.23
22
Vö. Wisniewski Anna: A visegrádi országok felkészültsége a GMU-csatlakozásra. Közgazdasági Szemle. LII(2005). 678. 23 Vö. I.m. 679.
Munkanélküliség24:
Munkanélküliség Lengyelországban 1997-2005
%
19,9 19,6 19 18,2 17,7
20 16,1 18 16 13,4 14 10,9 10,2 12 10 8 6 4 2 0 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005
A 2000-es évek elején még a lengyel gazdaság legsúlyosabb problémájaként kezelt munkanélküliség tekintetében is jelentős változások mentek végbe az elmúlt években. A fenti ábra szerint a munkanélküliek száma a ’90-es évek második felében kezdett el jelentősen növekedni, s a legmagasabb értéket 2002-ben érte el. A népesség közel 20%-a volt munka nélkül. 2003 óta folyamatosan csökken a munkanélküliek száma Lengyelországban, az első három év után jelentős csökkenés a 2005-ös évben volt (még így is az Európai Unión belül a legmagasabb). A munkanélküliség az országon belül, az egyik legszegényebb régióban, Warmiaban a legmagasabb. Az országos átlag fölött van a nyugati megyékben is, ahol köztudottan az emberek nagy része Németországban dolgozik, hetente, de előfordulhat, hogy naponta hazajár, otthon pedig munkanélküli segélyre van bejelentve. A munkanélküliség lengyelországi rátájának alakulását azonban óvatosan kell kezelni. Az elmúlt években ugyanis hatalmas tömegek indultak el Nyugatra munkát keresni. Az Európai Unión belül NagyBritanniában a legtöbb a lengyel vendégmunkás, de a tengerentúl is magas a számuk. A
24
http//epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page?_pageid=1334,49092079,1334_49092794&_dad=portal&_schema=P ORTAL
kenyér utáni emigráció a mai Lengyelország egyik legaktuálisabb és legnagyobb problémája is (legalábbis ami a külföldön dolgozók visszacsábítását illeti).
5. A LENGYEL MEZŐGAZDASÁG A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN
A II. világháború végével a lengyel mezőgazdaság egyrészt a jelentős földbirtokokból, másrészt az egyéni parasztgazdaságokból állt. Az 1945 után kiépülő új rendszer különös figyelmet fordított a mezőgazdaság átalakítására. ’46 végéig Lengyelország területén felparcelláztak 9100 gazdaságot, amely 3,1 millió hektárt tett ki. A földnélküli és kis gazdaságokkal rendelkező parasztok ebből 1,2 millió hektárt kaptak, amit 387 ezer család között osztottak szét. Ez átlagban 3,1 hektárt jelentett s nem fékezte meg a falvak elnéptelenedését. A gazdaságok átlagos területe így az 1938-as 5 hektárról 1950-re csak 5,2 hektárra nőtt.25 A reformok következtében azonban teljesen eltörölték a földbirtokos réteget, ami nem csak a termelésben látszott meg, hanem a falvak kulturális életének hanyatlásában is. A világháború utáni rossz helyzetet kihasználva a kommunisták 1948 közepén a termelékenység növelésének eszközeként követelték a szövetkezetesítést, valamint a mezőgazdaságban a kapitalista elemekkel való harcot. A parasztok körében, ahol a legdrágább a föld és a függetlenség volt, mindez terméketlen talajra hullott. A hatalmas összegeket felemésztő iparosítás plusz adóterheket rótt a falvakra. Ez a legnagyobb és legtermelékenyebb gazdaságokat sújtotta leginkább, amelyeket a propaganda kuláknak nevezett. A hatalom teljes megszerzése után a kommunisták a máshol is jól ismert forgatókönyvet
alkalmazták.
1951-től
erősödött
a
kollektivizációs
nyomás.
A
szövetkezeteknek nyújtott adókedvezményeken és az egyéni gazdálkodók megterhelése mellett a falu brutális terrorjába kezdtek. Akik nem akartak belépni azoktól rekvirálták a gabonát és a vágóállatot, lefoglalták az épületet és a földet, megfenyegették és meg is verték őket. Több helyen a rekviráló állami hatalom és a parasztok összecsapására is sor került. A háziállatokat a beadástól való félelemből levágták, az egyéni gazdálkodók nem invesztáltak. A hatalom azonban politikáján nem változtatott, így a termelés a mezőgazdaságban 1955-ben sem érte el a II. világháború előtti szintet. A kormányzat támogatásával a termelőszövetkezetek száma folyamatosan nőtt. 1953-ban 7800, 1955-ben pedig már 9800 volt belőlük. Összehasonlítva már kommunista országgal a kollektivizáció tempója még így is
25
Wojciech Roszkowski: Historia Polski 1914–1990. Warszawa, 1992. 171.
nagyon alacsony volt. 1955-ben a használatban lévő földterületek 9%-a tartozott a szövetkezetekhez.26 Az 1956-os események után, a ’60-as évek elején újra a kollektivizáció lett a kommunisták célja a falun, habár már nem folyamodtak a politikai nyomás és a rendőri terror eszközéhez a parasztokkal szemben. 1962-ben már nyilvánosságra sem hozták a LEMP határozatát, amely szerint 1980-ig végre kell hajtani a teljes szövetkezetesítést. Mindeközben azonban a szövetkezetek száma nem nőtt, hanem csökkent, 1964-ben már csak 1200 volt belőlük. A földterületek 13%-át birtokló állami szektor viszont az állami támogatások 61%-át kapta
meg,
termelékenysége
azonban
még
így
is
jelentősen
elmaradt
a
magángazdaságokétól.27 A hatalom célja érdekében különböző módszereket vezetett be, 1974től életjáradékot folyósított azoknak a gazdáknak, akik beszolgáltatják földjeiket. A hadiállapot bevezetése után a hatalom letett a kollektivizálásról, alkotmányosan garantálta a paraszti tulajdont, az állami gazdaságok preferálása azonban megmaradt. A kommunista korszakban az egyéni gazdaságok fennmaradtak, de nem fejlődtek. A rendszer hibernálta ezt az ágazatot. A gazdaságok gépesítése elmaradott volt, a lengyel gépgyárak nem a legjobb minőségű termékeket dobtak piacra az ország területén. A gazdálkodók felkészültsége is hagyott némi kívánnivalót maga után, tudásuk általában apáról fiúra öröklődött. Ennek eredményeképpen a lengyel falu is sokkalta lassabban fejlődött, mint a város. A rendszerváltozás után a korábban támogatott állami gazdaságok mentek tönkre a leghamarabb, ugyanis nem voltak képesek a szabad piaci körülmények között eredményesen rivalizálni. Az így tönkrement gazdaságoknak csak elenyésző részét vették át a régi tulajdonosok. A háború előtti földbirtokos osztály vagy külföldön él, vagy megöregedett, vagy teljesen mással foglalkozik már. A rendszerváltozás utáni folyamatok jelentősen kihatottak erre az ágazatra is. 1990ben a mezőgazdaság a nemzeti jövedelem 5%-át teremti elő, 2004-ben már csak 3%-át. A hivatalos adatok szerint 1989-ben ez a szektor 5 146 ezer embernek adott munkát, 2002-ben már csak 2 933 ezernek. A 25-27%-os foglalkoztatottságról árulkodó adatok azonban nem felelnek meg a valóságnak. Az adócsökkentés és más kedvezmények hatására magukat parasztoknak deklarálók jelentős része bizonyos ideje már nem a mezőgazdaságból él. Kiderült, hogy 22%-kuk egyáltalán nem folytat semmiféle mezőgazdasági tevékenységet. A földbirtok természetesen megmaradt. A férfiak nagy része azonban a szolgáltatásokból, erdőgazdálkodásból, vagy alkalmi munkából él. Nagyon nagy százaléka pedig külföldön 26 27
I.m. 222. I.m. 260.
keresi a kenyerét. A valóságban tehát a foglalkoztatottak 10-12%-a dolgozhat ténylegesen is a mezőgazdaságban.28 A mezőgazdasági termelők számára a legnehezebb és legrosszabb a ’90-es évek első fele volt, amikor is alkalmazkodniuk kellett az új reáliákhoz. 1989 után a lengyel falvak életében tehát egy nagyfokú polarizáció kezdődött el. Egy részről megerősödtek az egyéni gazdálkodók, másrészről a kevésbé tehetősek visszaestek annyira, hogy felfüggesztették, vagy ténylegesen be is fejezték mezőgazdasági tevékenységüket. A legrosszabb helyzetbe még így is a korábbi állami gazdaságok kerültek. Új tulajdonosaik nem igazán tudták mit kezdjenek velük, az ott dolgozó munkások, pedig a kommunista időszakban megtanulták, hogy munka nélkül is meg lehet élni, s ehhez a tudáshoz ragaszkodni próbáltak ’89 után is. Az Eu-s csatlakozás jelentős fellendülést hoz és hozott is már a gazdálkodók között. Az utóbbi években egyre másra jöttek létre a nagy farmergazdaságok, amelyek 400-500 hektáron is termeltek. Ezek állítják elő a mezőgazdasági termékek több mint 90%-át. Tulajdonosaik jelentős hiteleket vettek fel, beruháztak és természetesen a legjobb eredményeket érték el. Természetesen ekkora gazdaságokat már családi körben nem tudnak megművelni, ezért bérmunkásokat alkalmaznak, akik gyakran ukránok, vagy fehéroroszok, de egyre inkább a nincstelen parasztok is rászánják magukat, hogy a meggazdagodott szomszéd birtokán keressenek magunknak munkát. A rendszerváltozás után Lengyelországban is megjelentek a nyugati gazdálkodók, többségükben németek és hollandok. Az általuk felvásárolt földterület azonban nem jelentős, mindössze 39 ezer hektárnyit tesz ki, de ezek nagy része sem áll művelés alatt. Valószínűleg az előírások sem kedveztek az érdeklődőknek, ugyanis minden egyes alkalommal be kellett szerezniük a Belügyminisztérium írásos engedélyét. A lengyel mezőgazdaság a rendszerváltozás óta hatalmas utat tett meg. Mindezt jól szemlélteti az a tény is, hogy egyre több termék talál magának piacot Nyugat- és KözépEurópában, valamint a tengeren túl is.
28
A. Chwalba: I.m. 113.
5. KÖZIGAZGATÁSI REFORM LENGYELORSZÁGBAN
Lengyelországban az eltelt több mint ezer év folyamán az ország határainak sűrű váltakozásai közepette olyan egyértelműen kirajzolódó területi egységek jöttek létre, amelyek az állam ereje, vagy épp a centralizáció mértékével összhangban vettek részt az ország vérkeringésében. A rendszerváltozás után már az első kormányok megkezdték egy új, regionális önkormányzati rendszert megvalósító koncepció kidolgozását. Jan Krzysztof Bielecki és Jan Olszewski miniszterelnökök működése alatt a közigazgatási rendszer és az ország területi szerkezetének átalakításával kapcsolatban számos konkrét terv is született29. 1992 októberében a Hanna Suchocka vezette kabinet a feladatok irányítására külön kormánybiztost nevezett ki Michał Kulesza személyében, aki 1998-ban be is fejezte a korábban elkezdett munkálatokat. Az 1993 nyarán kirobbanó kormányváltság idején - amikor is a Szolidaritás szakszervezet saját kormányát buktatta meg - a 12 régióból álló új közigazgatási rendszer kidolgozása nagyon előrehaladott állapotban volt. Ez a váltság azonban egyúttal a reform bevezetésének lehetőségét is megtorpedózta. Az ideiglenes választások után felálló szociáldemokrata-parasztpárti koalíció négy éves kormányzása alatt a korábban megkezdett munka teljes mértékben elakadt, s a verbális kinyilatkoztatásokon túl nem sokra futotta a balközép kormány erejéből és akaratából. 1997-ben már a választási kampány alatt a jobboldali koalíció egyik fő célkitűzése az 1974 óta működő önkormányzati rendszer megváltoztatása volt30. Ennek megvalósítására minden esélye megvolt, ugyanis az új parlamentben látszatra többséget alkottak azok a pártok, amelyek ezt - legalábbis a kampány alatt - támogatták. (Azt, hogy a Jerzy Buzek vezette új kormány beiktatását követő nem egészen egy év leforgása alatt a reformot kidolgozták, a parlamentben megtárgyalták és elfogadták, valamint ennek következtében az új önkormányzati választásokat is megtartották, az a többéves munka tette lehetővé, amelyekről a fentiekben szó volt.)31 A reform következtében megvalósult háromlépcsős önkormányzati rendszer (2489 önkormányzat, 308 területi járás, 65 városi járás, 16 vajdaság), a korábban létezetthez viszonyítva mindenképpen valami újat jelentett, s ily formán a II. Köztársaság felépítésére 29
A regionális fejlődést felügyelő Intézet jelentése szerint csak 1990–92 között 26 különböző terv látott napvilágot. 30 Edward Gierek, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) első titkárának nevéhez kapcsolódik az a változtatás, amelynek keretében a korábbi 17 vajdaság helyett 49 kisvajdaságot felölelő rendszert hoztak létre. 31 Ld. Michał Kulesza: Sprawozdanie działalności Pełnomocnika rządu ds. Reform ustrojowych państwa.
emlékeztetett. Mindezt az ország konzekvens és folyamatos decentralizációja tette lehetővé. A régióknak ily módon juttatott alanyiság bizonyos szempontból egyenrangúvá teszi őket a központi hatalommal, amely a civil társadalom megerősödéséhez vezethet. A régióknak és járásoknak a létrehozása pedig a szűkebb környezettel, tájegységgel való azonosulást, a társadalom önrendelkezésének jobb kiépülését célozta meg. A törvény a háromszintű önkormányzati rendszerben a községi önkormányzatok feladatául legszűkebb környezetünk alakítását jelölte ki. A járások egy kisebb régió mindennapjaiért felelősek. Hozzájuk képest a vajdasági önkormányzatok kevésbé konkrét feladatkörrel rendelkeznek, a régión belüli különböző feladatok összehangolásán túl, a közigazgatásban a legnagyobb területi egységet is jelentik. Az Európa Uniós csatlakozás után a vajdaságok véleményezik az uniós pénzek elosztására beérkezett javaslatokat32. A reform előkészítése idején, az európai uniós csatlakozás kapujában a leggyakrabban előkerült szempont az volt, hogy a létrejövő új régiók megfelelő partnerei tudnak-e majd lenni a Nyugaton már működő nagy központoknak. Lengyelországot összehasonlítva Nyugat Európa jelentősebb országaival megállapítható, hogy a nagyobb területű, népesebb és fejlettebb országokban megközelítőleg ugyanannyi régió működik, mint a reform következtében Lengyelországban. Németországban szintén 16, Spanyolországban 17, Franciaországban 26, Olaszországban 2033. Az eredményesebb együttműködés valamint verseny szempontjából is talán jobb lett volna egy kisebb területű és kisebb népességű Lengyelországban kevesebb, de nagyobb és erősebb régiókat létrehozni. A szomszédos országokkal, eurórégiókkal, tartományokkal való együttműködés szempontjából hátrányt jelent az is, hogy öt vajdaságnak nincs közvetlen határkapcsolata. Ebből a szempontból nagyon is megkérdőjelezhető a lubuszi vajdaság létrehozása (Poznań szempontjából) Berlin és Poznań között, amely Berlinnel nem tud versenyezni, Poznańt pedig gyengíti. Az új régiókban a munkanélküliek száma is nagyban eltér egymástól34. Hét olyan vajdaság található, ahol aránylag kicsi a munkanélküliség. Öt közülük, nagyobbrészt olyan területnek számít, ahol a mezőgazdaság jelentős szerepet játszik. Ilyennek mondható a lublini, a kis-lengyelországi, a mazóviai, az opolei, valamint a podláziai. Közöttük a lubliniban, az opoleiben, valamint a podlazeiben azonban a vállalkozások száma is meglehetősen alacsony. Samorząd regionalny. (7–8). 1999. 3–26. 32 A kompetenciák szempontjából lásd Halász Iván tanulmányát. Halász Iván: Regionális önkormányzatok és az átfogó közigazgatási reformok a „visegrádi csoport” országaiban. In: Régió, közigazgatás, önkormányzat. Szerk. Szigeti Ernő. Budapest, 2001. 43–64. 33 Ld. Regiony Europy – silne i samodzielne. Wspólnota, 1998. február 14. VIII.
A kis-lengyelországiban és a mazóviaiban viszont meglehetősen magas, azonban itt nem szabad elfelejtkezni Varsó és Krakkó kiemelkedő szerepéről. Elemezve a régiókon belüli pozitív és negatív tulajdonságokat eltérő képet kapunk35. Az élcsoportba három vajdaság tartozik. Kis-Lengyelország, ahol tulajdonképpen csak a mezőgazdaság okozhat később problémát, míg a pozitív oldalon ezzel szemben ott állnak a kulturális értékek, a turisztika fejlődése, a felsőoktatás helyzete stb. Alsó-Sziléziában és a Pomerániai vajdaságban szintén a pozitív tulajdonságok vannak többségben. Alsó-Sziléziában tulajdonképpen csak a magas munkanélküliség okoz gondot, ezt ellentételezve ott van Wrocław mint a régió oktatási és kulturális központja kiváló turisztikai lehetőségekkel, valamint a nyugati határ közelsége is előnyt jelent. A pomerániai vajdaság értékét a tengeri kikötők növelik nagymértékben. A következő csoportba azok a vajdaságok tartoznak, ahol a pozitív és negatív tulajdonságok egyensúlya jellemző. Ilyen többek a között a mazóviai vajdaság is, ahol a főváros köré települő iparon, vállalkozásokon kívül főleg mezőgazdasági területek találhatók. A legrosszabb osztályzatot az egyik legkisebb területű és népességű Szentkereszthegységi vajdaság kaphatná, amelynek egyetlen előnye, központi fekvése is látszólagos, ugyanis az országon belül egyfajta "belső perifériát" képez. Az elemzés szempontjából két problematikáról mindenképpen szólni kell még. Az egyik, hogy az új lengyel közigazgatási reform kétféle járást különböztet meg: a területi és a városi járást. Az utóbbi azt jelenti, hogy mindazon települések, amelyek korábban vajdasági székhelyek voltak, vagy népességük meghaladja a 100 ezer főt, külön járásokat képeznek, de egyben a róluk elnevezett járásnak is a központjai. Megkérdőjelezhető ennek a rendszernek a jogossága olyan járások esetében, ahol 500–1000 lelkes falvakon kívül nincs város, s a székhely egy külön városi járást alkot. A városi járásokat ma már, több évvel a reform bevezetése után mesterséges képződménynek tekintik Lengyelországban. A közigazgatási reform során a törvényalkotó célja egyértelműen a vajdasági székhely rangját elvesztett városok kárpótlása volt. A koncepció átértékelése, a kettősség megszüntetése a közel jövőben bekövetkezhet. A járások számának csökkentésére nem feltétlenül van szükség, ugyanis ez csak a társadalom kiszolgálásának szintjét csökkentené, miközben a járásoknak az elmaradottabb vidékek, rétegek esélybe hozása lenne a feladata. Az elmúlt önkormányzati ciklusokban
34
Ld. E. Wysocka: Nowa regionalizacja… 12. Ld. Grzegorz Gorzelak, Bartłomiej Jałowiecki: Strategie polskich regionów w procesie integracji europejskiej. Samorząd terytorialny, 1999. (1–2). 29–62. 35
(1998–2002, valamint 2002–2006) azonban a járások egyfajta degradációját figyelhettük meg: a nem megfelelő összegű anyagi támogatás után a feladatok elvonása merült fel. Az önkormányzati rendszeren belül azonban szükség van ennek a szintnek a létezésére, ugyanis a helyi kötődések, értékrendek, regionális tudatok, intézmények, a civil társadalom fejlesztése szempontjából szervezeti keretet jelenthetnek az adott térség tradíciói által megszabott határokon belül. Ehhez kapcsolódik a másik problémakör is: vajon rendelkeznek-e az új közigazgatási egységek megfelelő pénzügyi alappal ahhoz, hogy a rájuk újonnan kirótt feladatoknak meg tudjanak felelni? Vajon mennyire felelhet meg az igazságnak az egyre inkább hangoztatott tétel, mely szerint a gondokat decentralizálták, a pénzügyi alapokat viszont centralizálták? Az első önkormányzati ciklus lejárta után született értékelések szerint, a megfelelő anyagi juttatások hiányában a háromszintű önkormányzati rendszer nem úgy működik, ahogy azt korábban elgondolták36. A regionális fejlődés tervezésével kapcsolatos feladatokat a vajdaságokra bízták a nélkül, hogy a megvalósításhoz szükséges anyagi forrásokat biztosították volna. A vajda személyét is a kormány nevezi ki, aki természetesen így nem a régiót, hanem a kormányt képviseli a régió szintjén, ezzel is sértve az önkormányzatiságot. A szakértők szerint a reformnak két alapvetően gyenge oldala van: egyrészről felmerült, hogy az önkormányzatiság új szintjei potenciális lehetőségeikhez és az eredeti elképzelésekhez mérten sokkalta kevesebb feladatkört kaptak meg. A másikrészről pedig a járások és a vajdaságok pénzügyi rendszere teljes egészében az állami költségvetéstől függ. Ezzel kapcsolatos, hogy az Európai Unióból érkező pénzügyi segítséget a vajdasági fejlesztési stratégiákat megvalósító programokra irányozzák elő. Rendkívül fontos, hogy az uniós pénzügyi segítség eredményes felhasználását nem zavarják meg rosszul működő regionális mechanizmusok. Hasonlóképpen vélekedik a közigazgatási reformot annak idején irányító Michał Kulesza is37. A reformok megvalósításában félúton megálltak. A központi kormányapparátus fékezi az ország decentralizációját minden szegmentumában, többek között a pénzügyiben is. Kulesza az önkormányzatiság minden szintjén visszarendezésről beszél. A helyi társadalmak ellenőrzése
alól
kiveszik
a
különböző
felügyeleteket,
testületeket,
szolgálatokat,
meggyengítve felettük a civil ellenőrzést, akkor, amikor a közrend és közbiztonság az egyik legégetőbb társadalmi probléma. 36
Ld. Wojciech Misiąg: Brakuje polityki regionalnej. www.wspolnota.org.pl/index.php?2+3+1895+15, valamint Józef Płoskonka: Kultura stosowania przepisów. www.wspolnota.org.pl/index.php?2+3+1884+17 37 Ld. Odblokować samorząd. Z Michałem Kuleszą rozmawia Janusz Król.
Az adminisztrációs rendszer csúcsán álló vajdasági önkormányzat lenne a felelős a régió gazdasági és kulturális fejlődéséért. A vajdaságoknak azonban nincs saját bevételük, sem koordináló eszközeik az állami alapokkal és kirendeltségekkel kapcsolatban. A vajdasági önkormányzatnak Kulesza szerint csak akkor van értelme, ha a fejlődést elő tudja segíteni. Most – mindenféle működési lehetőségtől megfosztva – csak megterheli a költségvetést. Az első, teljes önkormányzati ciklus végeztével a kormány által készített összegzés is elismerte, hogy a háromszintű önkormányzati rendszer bevezetése nem váltott be minden hozzá fűzött reményt38. Mindenekelőtt azt kell aláhúzni – állt a kormány értékelésében – hogy a vajdaságoknak és járásoknak a meghatározott feladatok átadásával együtt nem végezték el a közpénzek teljes és decentralizálását, amely elősegítette volna az önkormányzati közösség működését. Úgy tűnik, hogy a területi önkormányzatok által felvállalt feladatok megvalósítása a központi költségvetésből juttatott támogatások összegétől függ. A kormányzati értékelés szerint munkálatokat kell folytatni az önkormányzatok pénzügyi helyzetének rendezésére, amelynek következtében azok függetlensége megnőhet. A finanszírozás alapvető forrásai pedig a saját bevételek lesznek. Az értékelést követően egyes kormányzati tisztségviselők is már az új közigazgatási módszer jelentős átdolgozásának szükségességéről nyilatkoztak, az új rendszer jelentősebb átalakítására azonban eddig nem került sor. Lengyelország hasonlóan a többi közép-európai országhoz 2004 májusától az Európai Unió tagja lett, s mint állam lemondott függetlenségének számos, hagyományos attributumáról. Ellentételezésként a nemzeti érdek szempontjából az állampolgári aktivitást, a közügyek iránti felelősség érzését, a kulturális identitás alapjait kell megerősíteni. Ebben nagymértékben segíthetnek az 1998-ban létrejött önkormányzatiság különböző szintjei.
www.wspolnota.org.pl/index.php?2+3+1885+17 38 Ld. Jerzy Mazurek: Zdaniem rządu. www.wspolnota.org.pl/index.php?2+3+1883+16
