Vajdasági Tanyaszínház
Ilja próféta: Magyar vándor • • • •
2013. augusztus 22. Stuber Andrea Fidelio Hozzászólás
A Tanyaszínház olyasmi, ami nálunk Magyarországon nincsen. 1978-ban alapították fiatal, vajdasági alkotók, hogy nyaranta színházat vigyenek magyarlakta délvidéki falvakba, tanyákra, kisvárosokba. Az Ilja próféta című bemutatón Stuber Andrea járt. KRITIKA A hőskorban csacsifogattal vándoroltak, utóbb elmotorizáltak a traktorig. A hosszabb, sok-sok kilométert felölelő nyári turnékhoz ma már autókat is igénybe vesznek. Harminchatodik éve járják Bácskát és Bánátot minden nyáron - háborúban, békében - egy-egy újabb produkcióval. Vittek Shakespeare-t, Lázár Ervint, Molière-t, Kárpáti Pétert, commedia dell' artét, musicalt és még harmincfélét.
Tavaly magyar ősbemutatót tartottak (Gyarmati Kata Mérföldkő című művéből), idén kortárs lengyel drámaíró darabját kínálták. Vajdaságban a Tanyaszínházat minden nyáron várják és visszavárják. Egy bensőséges nézői vallomás szerint: "a faluban három ünnep van egy évben, a karácsony, a húsvét és a Tanyaszínház". Állítom: elég egyetlenegyszer látni tanyaszínházi előadást a saját közegében, hogy az ember megtapasztalja az élmény rendkívüliségét, s
megérezze, milyen kulturális értékőrző és közösségképző erővel bír ez a színházművészeti kaland. 35 év alatt a Tanyaszínház nyári társulatához 260-an tartoztak, akik 700-nál több előadást játszottak, hozzávetőleg félmillió néző szeme láttára. A tanyások eddigi premierjein végigfutva megállapítható, hogy működésük nem a szórakoztatóipari kereskedelmi hakni kategóriájába tartozik. (Amint arra pedig gyanakodnánk, az itthoni, utazó színházak repertoárja láttán.)
A művészi, szakmai igényesség bizonnyal köthető a színházat vezető, 1985 óta tanyás Magyar Öcsi Attilához, valamint ahhoz, hogy a Tanya az újvidéki minőségi színjátszásra épít, részint az Újvidéki Színház, részint az Újvidéki Művészeti Akadémia emberállományára alapozva. Idén az Újvidéki Színház egykori vezető fiatal színésze (a pesti Stúdió K jelenlegi vezetője), Nagypál Gábor dolgozott a zömmel akadémistákból álló csapattal. Az ő rendezésében került színre Tadeusz Słobodzianek Ilja prófétája. A jeles lengyel drámaíró 1992-es darabja népies passióverzió, játékos szenvedéstörténet gazdag értelmezési tartománnyal. Nincstelen lengyel parasztok svungos tömegjelenetek során majdnem eljutnak odáig, hogy megfeszítik a köztük élő, betegeket gyógyító Ilja prófétát. Így ragadtatnák tettre magukat istenkereső dilemmájukban, miszerint milyen mindenható az, aki hagyja, tűri ezt a sok-sok emberi nyomorúságot.
Ha Ilját mint második Jézust megfeszítenék és feltámadna, rögtön tudnának hinni az emberek a megváltásban. Boros Viktória díszlete praktikusan kínál ehhez teret: lécekből összeütött keresztút, lámpafüzéres, sík terepű kálváriadomb. A kereszt rövidebb, felüljárós szára remek biciklis és motoros belépőkre ad lehetőséget. A hangulatos színpadképben hol itt, hol ott bukkan fel valaki, passiózó népcsoportunk pedig virgoncan vonul erre-arra. A négyágú színpad körül ülő és álló nézők vidám és egészséges nyaknyújtogatás közepette kísérik figyelemmel az eseményeket.
Słobodzianek művének vajdasági körbejátszása rejthetett magában bizonyos kockázatot, nem is annyira a témája, mint inkább a nyelvezete miatt. Jómagam olyanfajta néző vagyok, akinél csak a legritkább esetben működik humorforrásként egy-egy jól elhelyezett bazmeg vagy baszki. Esetünkben, az az igazság, a tanyások még rá is tettek egy lapáttal az eredeti szövegre, amennyiben a Pászt Patrícia fordította sűrű francbákat picsábákra cserélték. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy a játszók fiatalos lendülete átvitte, átnyomta, átzúdította a trágárságot a magamfajta rigorózusabb néző által emelt palánkon.
A társulat együttes ereje, pontosan összehangolt munkája, hibátlan ritmusérzéke elsöprő hatást kelt. Kiemelhetem egy-egy pillanatát vagy markáns vonását némely szereplőnek Nagyabonyi Emese vörös loboncú Olgájának akaratosságát, László Judit utánozhatatlan "Ugye, papa" refrénjét, Pongó Gábort mint szemüveges katolikus szomszédot vagy Berta Csongor érdes, ízes és érzékeny hangú megszólalásait -, de a produkció igazi erénye mégis az a közös energia, amelyből a néző, úgy érzi, maga is hazavisz legalább egy zónaadagot. Jól jöhet az, amikor "térden csúszva kell / A szánkban vizet hordani, / S öntözni az üszköt, / Míg az erdő ki nem sarjad, / S újra virágba borul az almafa." http://fidelio.hu/szinhaz/kritika/ilja_profeta_magyar_vandor
