416 huszonöt évvel ezelőtt némely, akkor szokatlan Ady-vers terjesztett: a Disznófejű Nagyúr például vagy a magyar ugar egyik- másik feddőéneke. Befejezésül álljon itt Jules Romains néhány sora a legnagyobb modern szobrászról: «Ismerjük el, hogy Rodin néha festői vagy — helyesebben — költői látomásban komponál». («A századok fala jelent meg előttem.») «Rodin inkább Dantéról vagy Wagnerről b e s z é l t . . . Ha még egy kicsit élt volna, egészen abbahagyta volna ujjainak bepiszkolását.» 1
III. Programmzene és zenei programm. Ez a fejezet címével is eleget mond. írjunk még ide egy-két vezérszót : Wagner szintézise ; — Mallarmé és Debussy vagy Maeterlinck és Debussy ; — szimfonia és szimfonikus «költemény»; — nyitány opera nélkül. . . Hankiss
AZ EGYSZÍVŰ
János.
HAJÓ
arra bent Saint Agnanban vagy Périgueurben búcsút tartottak. Kerékpárosok jöttek onnan sűrű egymásutánban a hajóhoz, nyakukban nagy normandiai perecek lógtak és nevető arcukon az almabor jókedve játszott. Tele volt nagyon a hajó, de azért várt még. Egy nagyobb utascsoportot jeleztek, melyről senkisem tudta, hova fog már férni ; a hajóügynök azonban mégsem akarta elszalasztani az alkalmat : keresni kell, ezt mondogatta szaporán és a kapitány rábólintott : azért vagyunk a vizen, hogy keressünk. Érdekes közelségbe kerültek az utasok. Egymás arcát vizsgálgatták először ; fiúk a leányok hajpihéit és asszonyok a férfiszem szarkalábait. Elől, a hajó orrában valaki rákezdte az «Ó Paris, ó, Paris» című dalt, mely járványként terjedt el az unatkozó szájakon. Énekelt az egész hajó és nevetve ömlött rá végre oldalt lógó emberfürtnek a várvavárt csoport ; indulhattunk. A nap lentjárt már az ég legalján. Feketésarany lett tőle a tenger vize. Tréfák röpködtek, a fiúk átkarolták a leányokat és súgták nekik legszebb és legbátortalanabb gondolataikat. A hajó kedvesen dohogott felettük. Valahol
1
. . . «reconnaissons que Rodin pratique parfois une composition «visionnaire» de peintre ou mieux encore de poète. («Le mur des siècles m'apparut».) «La substance de l'oeuvre participe moins qu'elle n'y est soumise . . .» «Rodin parlait plutôt de Dante ou de Wagner. Il travaillait volontiers par personne interposée. S'il eût vécu encore un peu, il eût tout à fait cessé de se salir les doigts.» Les problèmes de la sculpture chez Rodin et chez Maillot (1930), hozzáférhetőbb: J. Romains : Problèmes d'aujourd'hui. (A «Regards» c. sorozatban, Páris. Kra, 1931.)
417 Már e l t ű n t a p a r t és t ú l n a n a másik még nem látszott. A deltát szeltük i t t át, a folyó tengerré t á t o t t a a t o r k á t . Csak két órányi ú t az egész. A jól eltöltött v a s á r n a p két órája, a z u t á n még csak négy óra a vonaton, éjfél u t á n Párisban leszünk, egy órakor m á r a Metro Sentiermegállójánál szaladunk fel a lépcsőn, így m o n d t a egy fiatalasszony m ö g ö t t e m az u r á n a k . Ó, Paris, ó, Paris, énekelte egy gyíkszemű kisleány az arcomba és a mosolygós fiatal munkás, aki a h a j ó k o r l á t j á n kívül lógott, mindenáron vezényelni a k a r t neki. Mind a k é t k a r j á v a l persze. A leány felsikított és á t k a p t a a merész legény derekát, nehogy beleessen a tengerbe. M i n d n y á j a n megborzongtunk pár pillanat mulva. Valami hideg érintett b e n n ü n k e t , szellő vagy mi, m a g u n k sem t u d t u k , a z u t á n m á r nem l á t t u k egymást. — Köd ! . . . K ö d b e k e r ü l t ü n k ! — k i a b á l t á k az első ijedt percek u t á n mindenünnen. H a j ó n k lassított, megállt. L á m p á i nem t u d t á k átverni a homályosságot. Sziget v o l t u n k a ködben. Különös hirtelenség a búcsú hangulatában. K a c a g o t t mindenki. Még azok is, akik a korlátokon kívül lógtak. A kapitány tülköltetett. A köd mind sűrűbbre vált. Vigadó tiltakozások hallatszottak a nők ajkáról. Nagy nevetések, fenyegető fogadkozások estek a tengerbelökésről. Ismét énekelni kezdtek itt-ott. A hideg n ő t t . Egyelőre még a jókedv is. Az ilyen hirtelen t á m a d t nyáreleji köd ritka jelenség, nem t a r t h a t sokáig. Félóra mulva nyoma sincs ! Egyszer csak megbillentünk. A z u t á n v á g t a t n i kezdett a h a j ó n k ; jól éreztük sebes menését mindannyian. A gépek azonban álltak. — Mi az, k a p i t á n y ? — k i á l t o t t egy hang. — Nem t u d o m . Valami egészen különös történik velünk . . . — De merre m e g y ü n k ? — Nyugatra ! — Ki az óceánra ? — Úgy látszik, arrafelé. — Semmi az egész, m a j d h a z a p ö f ö g ü n k ! — vélekedett egy v é k o n y h a n g ú férfi. — I t t a turistarádióm, hallgassák csak, mit mond Radio-Fécamp? K i s v á r t a t v a angolnyelvű, reklámmal kevert grammofónszót hall o t t u n k . E g y divatos dal harsogott, a közepén azonban félbeszakadt nagy csattanással. A vékonyhangú méltatlankodott: — Nem jön t ö b b é F é c a m p ! . . . É s nem jön más állomás sem ! F á z t u n k a v á g t a t á s b a n . A köd kezdett á t j á r n i b e n n ü n k e t . A korláNapkelet
28
418 ton kívül lógók követelték, hogy vegyük be őket, ha máskép nem, egymás feje fölött segítsük a korlát környékén nem férőket beljebb. Igy t e t t ü n k . Valaki a vízbe esett, nem segíthettünk, h a j ó n k r o h a n t . A jókedv elült. A zsúfolt h a j ó n egymás mellett állva száguldottunk a titokzatosságba. Mozdulnunk nem lehetett. Mint a gyufák a dobozban, úgy szorongtunk furcsa összekeveredésben. Az emberek remegni kezdtek. E g y kis izgalom mindig elkel, kivált a vasárnapi jókedvben, de ez m á r sok lesz lassanként. A tömeg a k a p i t á n y felé f o r d u l t : — Fordítsa meg a h a j ó t ! Teljes gőzzel vissza ! Mit tehetetlenkedik? — H a t u d n á n k megfordítani? ! Azt hiszik, nem p r ó b á l t u k ? Tízszer is belefogtunk már, semmi h a t á s az ár ellen ! — De így mi lesz? — Mit t u d o m én? Örüljenek, hogy nincs vihar, hogy ilyen símán mehetünk! Valóban : a h a j ó nem imbolygott. A legnyugodtabb egyensúlyban siklott előre, mindig csak előre, bele az óceánba. A kis p a r t i h a j ó telisded teli emberrel. A nők imádkozni kezdtek. A férfiak hallgattak. Nem mozdult senki. H a l á t u n k , t a l á n eszét veszíti a tömeg és hullámzani k e z d ; a köd összekovácsolt, megmerevített. A sok ijedt szív közel, igen közel kalapált egymáshoz ; egyetlen szíve volt most az egész h a j ó n a k , sok kicsi szív láncából összefűződött remegő nagy szív : mi lesz? Az óceánnak f u t u n k ekkora tömegben. A végtelen gyilkoló hivogatásába. Mit t e h e t velünk a tenger, miért ölel magához? Szüksége v a n r á n k ? Örüljünk, hogy símán megyünk, vihar n é l k ü l ! Igy m o n d t a a k a p i t á n y és igazat kellett neki a d n u n k . Símán, de meddig és h o v á ? Ijedten hallgatott az egyszívű hajó. Nem v á r t u n k egymástól semmit, nem közömbösködtünk és nem a k a r t u n k többé elkülönülni. Egyéni gondolatainkat és egyéni sorsunkat elvette a köd. Már csak a h a j ó élt, mi pusztán sejtek voltunk benne ; egy közös szív piciny kamrácskái. É s élt k ö r ü l ö t t ü n k titokzatos a k a r a t á v a l a n y u g o d t n a k látszó, mégis lázas tenger. Nem m e r t ü n k többé lázadók, sőt türelmetlenek sem lenni ellene. Testi szükségleteinket nem éreztük a félelemben. Nem szomjazott senki, ételt sem kívánt. A ködben való rohanás megszüntette érzékeléseinket; m á r éjfél felé j á r h a t o t t az idő, á m senki nem aludt. I t t - o t t , nagyelvétve szólt valaki. Nem a k a r t ez a beszéd sem gondolatcsere lenni. I n k á b b a beszélőszerv reflexmozgása v o l t ; felelet nem is k ö v e t t e . Elérhetetlenek l e t t ü n k önmagunknak, m i n t az óceán innenső p a r t j a , melytől elsodródtunk. Aki még figyelni t u d o t t és gondolkozni mert, f u r c s á k a t állapított meg a h a j ó n t á m a d t különös kollektivizmusunkról. A sokféle ember mind dermedt h a n g y á n a k t ű n t fel neki, m a r é k h a n g y á n a k egy dinnyehéjban, melyet visz a k i k u t a t h a t a t -
419 lan ok és nem kérdez semmit. Nincs okosság többé, nincs tréfa, t u d a t lanság, fölény, komorság, unalom, jókedv ; az emberféle minden változatossága elszállt. A h a j ó maga, m i n d n y á j u n k hordozója, újjáéledtnek érződött a sok egybeolvadt emberszívtől. Élvezte a f u t á s t , a gyorsaság édes l á z á t ; eddig teher volt neki a k é t p a r t között való mindennapos átdohogás. Vízben élt mindig, nem félt az óceántól. Bizonyosan azt hihette, h a j ó m a r a d o t t is. Soha így nem száguldott még, soha nem volt ennyire szabad. K a p i t á n y , k o r m á n y , gép nem parancsolt neki. Sóvároghatta a nagy vizeket, melyektől kicsisége eltiltotta ö r ö k r e ; most teljesült a lehetetlen. Lázálmainkra kellett gondolnunk, nagy erőfeszítéseinkre, mikor sejtjeink reszketnek a kifáradástól és az elmúlás rettenetétől, mi m a g u n k , az embernek nevezett egész pedig fiatalon, mohón f u t u n k az ismeretlen elé. K é r d j ü k - e tiltakozó részeinket, kérdjük-e m a g u n k a t ? E l k a p az ár, visz. Ó, Paris, ó, Paris, m á r nem emlegetett senki. E l t ű n t é l az a g y u n k ból, kisepert onnan a köd. A nagy normandiai perecek á t n e d v e s e d t e k ; az almabor jókedvet t e r e m t ő ereje régen elmúlt. Megzsibbadtunk tehetetlenségünkben. Sem a köd, sem a rohanás nem a k a r t szűnni. A f á r a d t s á g erőt v e t t r a j t u n k . Leülnünk nem lehetett, az ülő ember nagyobb helyet foglal el a h a j ó felületéből az állónál, és még az állásra is alig volt tér. E g y m á s n a k dűltek, akik sohasem l á t t á k egymást azelőtt, fejek estek idegen vállakra és mellekre. Nem féltett senki semmit. Aludni, pihenni, nem t u d n i semmiről. Akárhogy, mindegy. Ez lesz az életünk úgyis, amíg ki nem ü t az utolsó szörnyű harc k ö z t ü n k valahol az óceán közepén. Gomolyag lettünk, egymáson nyugvó, egymás melegét kereső emberkeverék, mely nem mozdulhat és nem tiltakozhat. Néhol állt csak egy-egy férfi még szilárdan, belenézve a ködbe. Mit v á r h a t u n k ? Valahol, mélyen bent az óceánon t a l á n még kisüt reánk a nap. Melegíteni fog b e n n ü n k e t és mi őrjöngve vagy megadással nézzük m a j d besugarazott szegény m a g u n k a t . A tenger kékje ragyogni fog ebben a sugárzásban, dinnyehéjunk m á r meg is áll, de mi h a n g y á k nem j á r j u k u t a i n k a t sem öntudatos bizonyossággal, sem t é t o v á n többé. J o b b a köd. Áldottabb. Bizonyságosabb. A nap verekedtetne még i t t is, a köd csendesen t a r t . Nem néztük m á r az órát. Leszámoltunk. H a szólt valaki, kíváncsinak érződött inkább, nem kétségbeesettnek : a vége? mégis, a vége mi lesz? Csak harc ne legyen. Az egyszívű hajó véletlen összeválogatta népe múljon el c s e n d b e n ; a h a n g y á k ne öljék egymást. Minek is ölnék ? Az ár nem t ö r ő d ö t t félelmeinkkel. Siklatott b e n n ü n k e t ; u r u n k
28*
420 volt. Közömbös, semmibevevő urunk. Nem v e t t e észre nagy változásunkat, az egyszívűségünket. Neki mindegy a szív, semmi a remegés ; megy csak céltalanul. Úr is, szolga is egyszerre. Éhségünk kínzott? Szomjúságunk gyötört? A köd és az emberszövevény nem engedte, hogy ételt-italt keressünk. T u d t u k a m ú g y is, egyik sincs a h a j ó n . A végtelen utasai voltunk, a céltalan nagyság összedobált t ö r p é i ; közös szívcsenddel és m i n d n y á j u n k tehetetlenségével. Béke élt bennünk. Az életet más szándékozott elvenni tőlünk ; javaink nem voltak. Egymás húsát, egyetlen m e g m a r a d t értékünket nem kezdhettük k i : tömegszáj nem falja fel önmagát. * *
*
Mult vagy állott az idő? Nem m é r t ü k . Ködvilágunk beburkolt és elvette ilyen f o g a l m a i n k a t ; egységeink szertefoszlottak a látástalan és h a t á r t a l a n iramban. Olykor megfogtuk egymás kezét, t a l á n szorít o t t u k is. Nem a k a d t köztünk vezér, nem vezetett ; nem kellett törvény, nem vigasztalás, védés. A nagy mesgyén t ú l v i t t az ár. A l u d t u n k mind. É s egyszercsak meleget é r e z t ü n k ; felébredt ü n k rá. A köd elmúlt és vele az ár is, mely úgy eltépett b e n n ü n k e t a parttól. Rossz volt egymás arcába néznünk. Álomnak l á t t u k azt az óceánjárót, mely nagy csodálkozással vontatókötélre v e t t bennünket, ételt és italt a d o t t . Dermedtségünk a kikötőben engedett fel csak. O t t t u d t u k meg, hogy szökőár pusztított el mindent azon a t á j o n , ahonnan elragadta h a j ó n k a t . Radio-Fécamp is azért h a g y t a abba hirtelen az adást. H a hazaér a hajó, elpusztultunk volna vele mi is a p a r t o n . A köd és az ár m e n t e t t meg. Kacagás fogott el bennünket. Egyre növekedő, vad, nagy kacagás, mely a szívünket rázta és meghempergetett a földön. A z u t á n m á r idegenül, bár még szívesen néztünk egymásra. Az egyszívű h a j ó ismét csúnya, piszkos kis p a r t i gőzöske lett. Megjártuk a végtelent és visszakaptuk külön-külön szívünket. Kicsinyek l e t t ü n k vele és köznapiak. Ismét elkülönültünk, harc éledt bennünk dolgok és emberek ellen. E l é r t ü k megint ö n m a g u n k a t és visszanyerve életünket, méltatlanokká v á l t u n k a határtalanságra. Kilián
Zoltán.
